Uploaded Magazin A RETRO INTERJÚ SZIRMAI GERGELLYEL *** KLUBÉLET A '90-ES ÉVEKBEN *** A RETRO ÉS ÉN *** ROBERT DAVI MAGYARORSZÁGON *** ÉS MÉG SOK MÁS!

II. ÉVFOLYAM, HARMADIK SZÁM

INGYENES KULTÚRÁLIS MAGAZIN

Uploaded Magazin÷

INTERJÚ SZIRMAI GERGELLYEL *** KLUBÉLET A '90-ES ÉVEKBEN AKTUÁLIS TÉMÁNK

A RETRO

*** A RETRO ÉS ÉN *** ROBERT DAVI MAGYARORSZÁGON *** ÉS MÉG SOK MÁS!

Impresszum Uploaded Magazin II. évfolyam 3. szám 2015. június-július Kéthavonta megjelenô, ingyenesen letölthetô (.pdf formátumban) kulturális magazin. Fôszerkesztô: Tóth Judit Helyettes-fôszerkesztô: Fejes Valentin Az UploadedIrodalom munkatársai: Szöllôsi Betti Lir Morlan Mészáros András Merklein Erika Uploaded Színház: Vass Antónia Az UploadedRajz munkatársai: Busák Zsófia Gyükér Zsófia Shooting Star Uploaded Fotó: George Novak

MINDEN JOG FENNTARTVA!

TARTALOM Köszöntô ................................................ 5 A retro napjainkban (Mészáros András) ................... 6 Egy délután a kedvenc együttesemmel, avagy a ByTheWay és Buró Beatrix (Szöllôsi Betti) ........................... 8 Színészbôl jazzénekes (Vass Antónia) ................... 11 A Hollywood Hírügynökség, Szirmai Gergely és egy kis Uploaded-"extravaganza" (Tóth Judit) ....................... 14 Micimackó elvtárs (Tóth Judit) ......................... 17 "Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!" (Vass Attila) . 19 Uploaded Színház ....................................... 26 "Capuletéknél bál van" (Vass Antónia) .............. 26 A Lepkegyûjtô titkos videoblogja (Vass Antónia) .... 29 UploadedRajz ........................................... 32 UploadedKávéház ........................................ 39 Bemutatkozik Gwendoline Welsh és Kovács Árpád (Tóth Judit) ................................................... 39 Uploaded Irodalom ...................................... 43 Mészáros András, Nagy Csaba és Nagy Ilona versei ... 43 Haiku-sarok: gondolatok egy csésze tea mellé ....... 45 Violet C. Landers: Retro érzés @ szerelem .......... 47 Kotsy Krisztina: Gyilkosság ........................ 51 Merklein Erika: Pindurka naplója ................... 53 Lir Morlan: Levetett test .......................... 57 "A retro én vagyok"... (Fejes Valentin) ................ 63 Képzeletben szárnyat rajzolok a világnak ............... 65 Nyuszi ül a fûben (Tóth Judit) ..................... 65 Nevetés (Tóth Judit) ............................... 67 Fesztiválajánló ........................................ 68 DUDIK - Dunaújvárosi Diák Köztársasági Napok 2015 (Szöllôsi Betti) ....................................... 68 Könyvajánló ............................................ 74

A. G. Hawk: Idôtlenségbe zárva (Vass Attila) ....... Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bôrünkbôl (Fejes Valentin) .............................................. EXTRA! ................................................. Az Uploaded Magazin születésnapi felhívása .............

74 75 77 78

Köszöntô

Retromantika, avagy a fôszerkesztô beköszön Amikor kitaláltam a szám tematikáját, épp a Hôsök terére utaztam az 1-es metróval. Az a vonal a zöld-fehér csempékkel borított falaival, a pici szerelvényeivel olyan, mintha egy darabka ittragadt volna a ’60-as évekbôl. Aztán úgy adódott, hogy a 3-as metróval is utaznom kellett, és ez a gondolat megerôsödött bennem. Mert körülvesz minket a múlt. A mai napig ugyanazokkal a régi sárga villamosokkal utazunk, ugyanazok a szocreál épületek vesznek körül, ugyanazokat a megsárgult képeket nézegetjük, amikben még az úttörôruhában, mosolyogva fogjuk társunk kezét, a nagyszülôk most is pöttyös bögrébe töltik nekünk a kakaót, és biztos ott lapul valahol egy megtépázott plüssmackó, akit olykor elôveszünk nosztalgiázni. A retro a modern kor romantikája. Most ne a szenvedélyre, a mindent elsöprô szerelemre gondoljatok, sokkal inkább a romantikára, mint stílusirányzatot jellemzô elvágyódásra, a múlt szeretetére, valami egzotikus jelenségre, ami mai szemmel két jelentést is hordoz. A fiataloknak divat, stílus, míg az idôsebbeknek nosztalgia, egy darabka az életbôl, egy emlékcsokor. A retro relatív. Éppen ezért a hatvanas évektôl egészen az ezredfordulóig gyûjtöttünk cikkeket, hiszen mindenki más idôszakra gondol nosztalgiázás közben. Kellemes kikapcsolódást!

Tóth Judit

fôszerkesztô

5

Aktuális

A retro napjainkban Írta: Mészáros András

N

apjainkban egy érdekes jelenséget figyelhetünk meg a fiatalok körében: elkezdte érdekelni ôket a szülôk, nagyszülôk fiatalkora, a XX. század második felének kultúrája. Divat lett a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek ruháiban járni, ennek a korszaknak a filmjeit nézni, zenéit hallgatni... Ahogy mostanában szokás mondani: divat a retro. Mi is az a retro? Miért olyan nagy divat? Miért éppen most divat? Tényleg jobb volt az 1950es, ’60-as évektől az 1980-as, ’90-es évekig tartó korszak, mint a III. évezred eddigi másfél évtizede? Ha igen, miért jobb? Ha nem, miért próbálják most annyian utánozni, visszahozni, és miért kíváncsiak rá az akkor még meg sem született fiatalok is? És jó-e, hogy visszatért a régi korok divatja? Ezekre a kérdésekre próbálok választ keresni. A retro talán abból származik, hogy felgyorsul a világ, egymást érik a változások, és az ember egyre kevésbé képes már lépést tartani velük. A fiatalok persze jobban bírják az iramot, mint az idősebbek (jobban átlátják az aktuális változásokat, és jobban tudják szűrni a minden oldalról ránk zúduló információtömeget), de éppen ezért szakadék támadt a különböző nemzedékek közt, egyre kevésbé értik egymást. Az egymás megértése iránti igény viszont minden nemzedékben ott van, és mivel az idősebbek már kevésbé képesek alkalmazkodni a fiatalok életmódjához, ezért inkább a fiatalok érdeklődnek, hogy milyen volt az élet a szülők, nagyszülők fiatalkorában. És mivel azokban a korszakokban is volt olyan, ami akár ma is érték lehet, vagy legalábbis tetszik a mai fiataloknak, kialakult az utóbbi 5-6 évtized utánzásának divatja, a retro. A másik oka talán az lehet, hogy az utóbbi néhány évtized (az 1960-as évektől az 1990-es évekig terjedő időszak) a 2000. esztendő utáni évekhez képest (főleg Magyarországon) egy nyugodtabb, kiszámíthatóbb időszak volt, és bármennyire is tevékeny és alkalmazkodó egy ember, azért mindenkinek szüksége van a nyugalomra és a kiszámíthatóságra. Ezt az érzést, vagy legalábbis ennek az illúzióját képes megadni egy nyugodtabb, kiszámíthatóbb korszak felidézése. Mindenkinek kell egy kis feltöltődés, néha el kell vonulni a felgyorsult világból, és erre kitűnően alkalmas egy olyan korszak élményeit felidézni, amikor még nem vett körül minket ennyi változás és információ. A retro terjedésében talán még az is közrejátszhat, hogy a ma is kedvelt kulturális irányzatok mindegyike néhány évtizeddel ezelőtt keletkezett, és a retro, mint életérzés és divathullám nem más, mint visszatérés a forráshoz.

6

A szülőkkel, nagyszülőkkel való kapcsolatteremtés, a felgyorsult világ előli elvonulás, a feltöltődés, és a forráshoz való visszatérés lehet az oka annak, hogy miért divat ma visszatérni a régebbi korokhoz, és miért terjed világszerte az elmúlt évtizedek divatja. De miért éppen most? Talán azért, mert most gyorsult fel annyira a világ, hogy a gyerekek és szülők életmód-

jában, valamint az őket körülvevő környezetben már több a különbség, mint a hasonlóság. A fiatalokat mindig érdekelte, hogy mi történt a szüleikkel, nagyszüleikkel, hogyan éltek, mit csináltak, de pl. az 1860-as és 1910-es évek társadalma, gondolkodásmódja, kultúrája nem különbözött annyira, mint az 1960-as és 2010-es évek társadalma, gondolkodásmódja, kultúrája. Pedig ugyanúgy 50 év telt el, mégis nagyobb a változás. Ezért aktuális ma a retro, és mivel aktuális, most ez a divat. Már csak két kérdés van hátra, de talán ezek a legfontosabbak. Jobb volt-e a XX. század második fele, mint az utóbbi másfél évtized? És jó-e, hogy visszatért a régi korok divatja? Jobb volt-e az élet, mint ma? Sokaknak jobb, másoknak rosszabb. De aki akkor még meg sem született, annak ez nyilván nem számít, nem ezért terjed a retró. Kulturálisan magasabb volt a színvonal? Élvezhetőbb volt az a stílus? Vállalhatóbb volt az akkori divat? Nem. Ilyen szempontból se jobb, se rosszabb nem volt, mint a mostani. Csak más. Mindegy, hogy 50, 500 vagy 5000 évet megyünk vissza az időben, a kultúra színvonala nem nő és nem csökken, legfeljebb a tudomány és a technika fejlődik (bár néha visszafejlődés is előfordult, pl. a „sötét középkorban”), de a divat és a művészetek színvonala állandó. A legjobbak akkor is, most is tökéletességre törekedtek, és mindig az akkori embereknek, az akkori támogatóknak és közönségnek próbáltak megfelelni, több-kevesebb sikerrel (a legjobbak több, mások kevesebb sikerrel). Ilyen szempontból tehát nem volt jobb vagy rosszabb a 30-40-50 évvel ezelőtti kultúra sem, mint a mostani, csak más. És ez a másság vonzza a fiatalokat. Az idősebb korosztály pedig átéli a saját fiatalságát, és ez nekik is jó. Ez a közös pozitív élmény hozza össze a különböző korú embereket, akik ezáltal könnyebben megértik egymást. És ez a válasz az utolsó kérdésre is. Jó-e, hogy terjed a régi korok divatja? Igen, jó. Egészen addig, amíg nem megy a fiatalok új ötleteinek, modern kultúrájának rovására. Ameddig egymás mellett él a modern kultúra (ami összetartja a fiatalokat), és a retro (ami összehozza a nemzedékeket), addig jó, hogy újra divat a régi is, mert segít csökkenteni a felgyorsult világ miatt kialakult generációs szakadékot, segít jobban megérteni egymást, és ez mindenkinek csak jó lehet. De mit hoz a jövő? Divat lesz-e még 50 vagy 100 év múlva is az 1960-as, ’70-es, ’80-as évek kultúrája? Lesz-e retrohullám akkor, amikor már a mai stílus is retronak számít? És követi-e valaki akkor a mai irányzatokat? Vagy akkor már csak az lesz divat, ami friss és aktuális? Megírom majd 2115-ben!

7

Interjú Egy délután a kedvenc együttesemmel Avagy a ByTheWay és Buró Beatrix Írta: Szöllôsi Betti

A

hogy Skype-on, a kamerámon feltûnik, látom, hogy fel van dobva. Bár már késôre jár (majdnem éjfél van), szívesen válaszol a kérdéseimre. Fején rózsaszín headset, és mosolyog. Minden oka megvan rá. 17 éves, és éppen most készített egy közös dalt kedvenc magyar fiúbandájával, a ByTheWay-jel (az angol by the way kifejezésbôl származik; jelentése: mellesleg, egyébként, apropó). Ismerjétek meg Buró Beatrixot! - Mesélj egy kicsit! Hogy csöppentél bele az egészbe? - A sztori elég régre nyúlik vissza... egészen 2013-ig, amikor is volt lehetőség páros belépőt nyerni az egyik adásba (a fiúk az X-Faktor negyedik szériájában, 2013-ban tűntek fel a jelenlegi formában). Nyertem, és az egyik barátnőmmel mentem el. Akkor láttam őket először élőben. Ezután egy közösségi portálon beszédbe elegyedtem Szikivel (Szikszai Péter, tag - Sz.B.), aki meghallgatta az egyik anyagomat. Megjegyezte, hogy érdekes a hangszínem, és felhívta a figyelmemet egy későbbi versenyre. Azt mondta, érdemes lenne megpróbálnom. - Akkor ezek szerinte jelentkeztél a versenyre. - Igen. A versenyt tavaly nyáron hirdették meg a Facebook-oldalukon. Videót kellett készíteni, természetesen olyat, amin énekelünk. Az első körbe azok a videók jutottak tovább, amik a legtöbb lájkot kapták. Mondhatjuk azt, hogy itt még számított az ismerősök és a megosztások száma, ennek (is) köszönhetően kerültem be a legjobb négybe. Ezután pedig a fiúk közösen választották ki a nyertest az új videókból. - Tehát akkor két számmal is indultál. Melyikekkel? - Az egyik Adele-tól volt, a másik pedig a Radioactive (előadó: Imagine Dragons - F.V.) című szám. - Miért pont ezeket a számokat választottad? - Jó kérdés! Egyszerűen csak szeretem őket.

8

- Mi volt az első reakciód, amikor kiderült, hogy Te nyertél? - Először el sem akartam hinni! Nagyon meg voltam lepődve, és természetesen nagyon örül-

tem! - A nyereményed pedig… - Egy közös acoustic cover elkészítése volt a fiúkkal. Azóta már a klip is elkészült a számhoz. - Melyik dalt éneklitek, és miért pont arra esett a választás? - Próbáltunk olyan számot keresni, ami illik a hangomhoz. És a Clean Bandit Rather be című száma azt hiszem, hogy jó választás volt. A felvételeket tavaly kezdtük meg. Akkor még elég aktuálisnak számított a dal, most már kevésbé... de azért még így is jó szerintem. - A videót ezidáig több százan osztották meg YouTube-on, és több mint négyezer-ötszázan látták. Mit szólsz hozzá? - Szerintem csak a fiúk miatt nézték meg ennyien! (nevet)

- Milyen volt a forgatás? - Bár a felvételen nem látszik, de rettenetesen fújt a szél és volt, hogy fáztunk is! Ez volt az egyetlen negatívum. Az elején kicsit feszengtem, ami szerintem érthető. A fiúk viszont már elég otthonosan mozogtak a kamerák előtt, nekik ez természetes volt. De jófejek voltak, közvetlenek, és szinte mindent bevetettek, hogy feloldódjak. Sikerült! - Kulisszatitkokat megosztanál velünk esetleg? - A videó Budapesten készült, Kelenföldtől nem messze, a Bikás parkban. Elég nehéz volt összeegyeztetni a felvételt és a stúdiót, nekem az iskola, nekik a koncertek miatt. Augusztus óta dolgozunk rajta, de végre készen lett. - Hogy fogadta a család, az ismerősök? - Igazából nem vertem nagydobra a jelentkezésemet. Úgy voltam vele, hogy ha nem sikerül, legalább nem kell magyarázkodnom. Most meg épp az ellenkezője miatt muszáj, de ez a

9

jobbik eset! - Kaptál kritikát, kritikákat? - Eddig csak pozitív dolgokat hallottam és olvastam vissza. Eddig... - Szeretnéd, ha lenne folytatása a dolognak? - Természetesen! Már ennek is borzasztóan örültem, mert tudom, hogy ilyen lehetőséget nem mindenki kap. De előbb a lámpalázamat kell leküzdenem, azután bármi jöhet! - Mennyire vagy lámpalázas? - Ami azt illeti, eléggé. Éppen ezért idáig csak iskolai előadások alkalmával tűntem fel a színpadon egyszer-kétszer. - Akkor ideje nekiállni gyakorolni! A hangod megvan a folytatáshoz. És ami azt illeti, nem hogy csak a hangod jó, de jól is énekelsz. - Köszönöm! - Legközelebb hol láthatunk viszont? - Ki tudja... talán az X-Faktorban!

10

Színészbôl jazzénekes Írta: Vass Antónia

R

obert Davit a filmvilág egyik legismertebb keményfiújaként tartják számon. Bár a magyarországi mozirajongók számára kevésbé lehet ismert a neve (viszont ha meglátja az ember, rögtön a homlokára csap és felkiált, hogy ”persze, hát ô az!”), több mint 130 filmben és tucatnyi TV-sorozatban láthattuk már. Hazánkba azonban nem filmbéli sikerei kapcsán látogatott el. Davi néhány éve zenei tehetségét is megcsillogtatta. Davi Sings Sinatra: On the Road To Romance című albumával a nyolcszoros Grammy-díjas, háromszoros Oscar-díjas és többszörös Golden Globe-díjas színész előtt tisztelgett. Koncertsorozatának is ez lett a fő irányvonala. Nem csupán Robert Davi volt az egyetlen világsztár ezen az estén. A zenekart Randy Waldman vezette, aki 21 éves korában Sinatra mellett kezdte el pályáját, az énekes zongoristájaként. Mit is lehetne írni egy olyan estéről, amin két ilyen élő legenda is színpadra állt? Izgatottság, felfűtött lélekállapot jellemezte a Papp László Budapest Sportaréna közönségét. Ez az állapot azonban sajnos nem tartott sokáig, és ez nem a szervezés, de még csak is Davi hibája volt. Az előzenekar – pontosabban énekes – Gájer Bálint volt. Gájer tökéletes lenne erre a szerepre, hiszen stílusában nagyon is közelít a jazz életérzéshez. A nevét ismerhetik a The Voice-ból, valamint A Dal-ból, maga is énekel egy magyar Sinatra-showban, illetve munkásságára ékes bizonyíték, hogy idén elnyerte az egyik legrangosabb hazai szakmai kitüntetést, a Fonogram-díjat. Mégis egyetlen gondolat járt át azalatt a kicsivel több, mint fél óra alatt, amíg a színpadon volt: kevesebb arc, több gyakorlás. A hangjával ugyanis semmi probléma nem lett volna, de a swing hercegeként felkonferált énekes vis�szatetsző jelenség volt a színpadon, és nem csak számomra. Modoros volt és erőltetett, úgy viselkedett, mintha egy régóta tartó „buliban” lett volna a következő fellépő. Ezzel azonban nem azt érte el, hogy a közönség felpörgött és ráhangolódott az estére, hanem azt, hogy a végére már a tapsra is nehezen lehetett rábírni őket. Külön kiemelném a jazzbe átültetett Michael Jackson dalt, aminél az előttem ülő (egyébként állítom, hogy a leglelkesebb) hölgy is felszisszent. Szép a határfeszegetés és a magamutogatás, de mindennek megvan a helye. Ennek nem itt volt. A tízpercesből húszpercesre nyúló technikai átállás sem lendített a dolgon, illetve an�nyiban talán mégis segített, hogy a nézők közé visszatért valamiféle hasonló izgatottság, ami

11

a koncert elejét jellemezte. A második rész elején adódott egy kis technikai probléma a hangosítás terén, ám ezt hamar sikerült orvosolni. A munkásságát röviden összegző videó után színpadra lépő Davi meglepően kellemes jelenség volt. Sem az éneklésén, sem a megjelenésén nem érződött sztárallűr vagy modorosság. Kedélyesen, komolyan és magabiztosan énekelt széles körben népszerű, vagy épp inkább csak a szűkebb jazzrajongók ismert melódiákat, ami kicsit felrázta az egyébként kissé kábult nézőket. Minden réteget megpróbált megszólítani, és sikerült is neki. Bár a nézőtéren főként a középkorú korosztály képviseltette magát, a repertoár kapcsán gondolt a fiatalabbakra is (Feeling Good), amivel az utolsó sor utolsó székéig mindenkivel megtalálta a hangot. Az is sokat segített, hogy nem akart a színpad/nézőtér határvonalon végigevickélni a koncerten, többször is lejött a nézők közé, amit a közönség sűrű vakuvillogtatással hálált meg.

A műfaj, a stílus nem igényli és nem is nagyon engedi a nagy ívű melódiákat. Ez egy ilyen nagyszabású koncert esetében azért lehet problémás, mert a hasonló hangzás még a legvájtabb fülű jazzrajongó monotonitástűrését is próbára teszi.

12

Davi azonban a tőle elvárható profizmussal oldotta meg ezt: a számok közé anekdotákat és visszaemlékezéseket ékelt. Olyan filmekből „sztorizott”, amit nagyrészt mindenki ismert, például a Die Hard kapcsán, és olyan színészekről csepegtetett információmorzsákat, akiket Hollywood nagyjai közt tartanak számon. Mindezt tette szép angolsággal és rövid, tömör mondatokban, felismerve a tényt, hogy nem áll mellette egy tolmács és a közönség sem angol anyanyelvű – bár ebben az esetben a fordító jelenléte valószínűleg a hangulat rovására ment volna.

Az összesen közel két órás koncertet a közönség állótapssal jutalmazta, Davi pedig közös éneklésre buzdította a nézőket, biztosítva azt, hogy mindenki kellemes emlékekkel távozzon az Arénából. Fotók: koncert.hu

13

Interjú

A Hollywood Hírügynökség, Szirmai Gergely és egy kis Uploaded-„extravaganza” Írta: Tóth Judit

S

zirmai Gergely neve a YouTube-ról lehet ismerôs fôként a fiatal korosztály számára. Mainstream filmkritikusként lett ismert, videóit a Hollywood Hírügynökség nevet viselô csatornáján osztja meg hétrôl-hétre. Munkásságáról faggattam, és feltettem néhány kérdést engem is érdeklô szakmai témákban.

- Azok kedvéért, akik esetleg nem ismernek téged, kérlek, mutatkozz be néhány mondatban! - Szirmai Gergely vagyok, a Hollywood Hírügynökség és a GameDay Iroda műsorgyártója. 2011 óta készítek műsorokat YouTube-ra, emellett reklám és egyéb audiovizuális tartalomgyártással, internetes formátumok fejlesztésével és kivitelezésével foglalkozom. - Mit gondolsz, mi lehet a sikered titka? - A kapcsolatom a követőimmel. Szakmai karrierem során egy forintot sem kellett reklámpénzre költenem, soha nem kellett olyan szponzorációt bevállalnom, ami testidegen vagy kihasználó. A közönségem segítségével sikerült megtartanom a kreativitást és a vélemény megvitatást a műsoraim fő fókuszának. - A videózás mellett foglalkozol-e mással? Mik a jövőbeli terveid? - Jelenleg az internetes kontentgyártás szinte minden területén végzek kísérleteket, alkalmi projektek és megrendelések útján. Emellett már készítem a következő csatornám, mely egyfajta "Utazó csatorna"-ként a tradicionális újságírást fogja vegyíteni az videóblogolással, remélhetőleg egy eredeti, őszinte, érdekes módon. Ez lenne a legfőbb jövőbeli tervem, tovább terjeszkedni más tematikai területekre, megtartva mindeközben az internetes videózás adta szabadságot. - Számodra mi a legfontosabb egy filmben? Mennyire mérvadó számodra, hogy egy film komoly erkölcsi értékeket közvetítsen? Fontos az, hogy egy történet „heppi enddel” végződjön? - Számomra a film legfontosabb eleme, hogy közlésigénnyel szülessen. Akarhat közvetíteni 14

akármit, de legyen célja, művészi koncepciója, látásmódja, tanulsága. A pusztán pénzért született művek üres minősíthetetlensége zavar leginkább. - Sokat vitatott téma, hogy mitől lesz művészfilm egy művészfilm. Te hogyan tennél különbséget művészfilm és mainstream film között? - Művészfilm, mint fogalom nem létezik. Egy mainstream film is lehet művészfilm. A cél talán az, ami miatt a köznyelv különbséget tesz a kettő közt. Művészfilmnek azt nevezzük, ami az alkotó vágyait és képességeit jobban jeleníti meg, nem elsősorban a néző szórakoztatására készül. Ez persze súlyos leegyszerűsítés, de ez nem az a platform, ami elbírna egy szakdolgozatot erről. - Arról is megoszlanak a vélemények, hogy egy film elkészítése szempontjából kié a fontosabb szerep: a rendezőé vagy a forgatókönyvíróé, esetleg a produceré. Neked mi a véleményed? - Filmje válogatja, természetesen. Sok franchise esetében a producerek kezelik a nagy egészet, ami gyakran fontosabb tud lenni, mint egy installáció. Egy kiemelkedő rendező azonban leveti magáról az ilyen megkötéseket. - Mi a kedvenc műfajod, és mi az, amit ki nem állhatsz? - Minden műfaj termel értéket, természetesen a szociodrámát jobban keresem, mint az altesti komédiát, de nem tudnám azt mondani, hogy nem vagyok nyitott alaptéren mindenre. - Magyarország „bekeményített”: eldöntötték, hogy magasabb színvonalra helyezik a filmgyártást. Van hová fejlődni, például az Álom.net után... Szerinted mi kellene ahhoz, hogy a magyar filmipar igazán sikeres legyen? Milyen jövőkép áll előttünk? - A magyar film legnagyobb kihívása, hogy visszacsalogassa a nézőket a moziba, anélkül, hogy elprostituálódjon. Meg kell tartani a magyar jellegét, de át is kell alakítania azt, hogy egy magyar komédia ne a végtelen prosztóságon való kacarászással legyen egyenértékű. Látom a jó

15

irányt, és igyekszem támogatni is, szerintem remekül megleszünk. - Melyik filmet várod legjobban 2015-ben? - A Star Wars hetedik részét természetesen. Sok minden érdekel, remek évnek nézünk elébe, de minden felülír a fiatalkori lelkesedés.

MÉG TÖBB TARTALOM Hollywood Hírügynökség Facebook-oldal: facebook.com/HollywoodHirugynokseg YouTube-csatorna: youtube.com/user/HollywoodNewsAgency Honlap: hollywoodhirugynokseg.blog.hu E-mail: [email protected]

GameDay Iroda Facebook-oldal: facebook.com/gamedayiroda YouTube-csatorna: youtube.com/user/GameDayIroda Twitter: twitter.com/GameDayIroda E-mail: [email protected]

16

Aktuális

Micimackó elvtárs Írta: Tóth Judit

A

zonnal megszerethetô az orosz Micimackó, aki azon túl, hogy kicsit sete-sután mozog, fülbemászó mondókákat és dalokat ismételget. Leginkább Csukás István Vackorára emlékeztet. Fjodor Hitruk magával ragadó munkája mindenki szívében helyet kap. 1963-ban a Disney már készített rajzfilmet A.A. Milne regényéből, ám a hat évvel később Oroszországban bemutatott verzió egyáltalán nem mutat hasonlóságokat a Disney-adaptációval. Hitruk elmondása szerint nem látta a filmet, így jött létre ez a különleges alkotás. Milne regénye közvetlen módon nem jutott el az orosz olvasókhoz, ugyanis 1960-ban Borisz Vlagyimir Zahogyer készítette el a mű átiratát, ami eltérést mutatott az eredeti művel (Zahogyer maga mondta, hogy nem fordítást készített). A film és az adaptált regény között is találhatunk különbségeket. A Szojuzmultfilm rendezője például kihagyta Róbert Gida alakját, de több, a műben nem szereplő verset és dalt is beemelt, amik kifejezetten erre a filmre készültek. Noha a Micimackó-sorozatot hat részesre tervezték, Zahogyer és Hitruk kooperációjában csak három epizód készült el, szemben a Disney-feldolgozással, ami nagyjából 49 további részt élt meg, még 3D-s animációs technikát is alkalmaztak rajta. A következőkben arról szeretnék tárgyalni, milyen hasonlóságok és különbségek fedezhetőek fel a Disney és Hitruk adaptációjában. A már említett alapműbeli különbségek mellett az első fontos szempont, amiről értekeznünk kell: a kidolgozottság.

17

Hitruk alkotása nem részletgazdag, a háttér elnagyolt, és sokszor támad olyan érzésünk, mintha egyszerűen csak zsírkrétával vázoltak volna fel néhány stilizált mintát. Micimackó egy krumplira hasonlít, mozgása egy technikai malőr miatt kissé komikusan hat. A karakterek kidolgozottsága sem teljes, de mai szemmel nézve feleleveníti bennünk a régi szocialista érzést, mikor a szüleink még az iskolapadot nyomták, oroszul tanultak, és a Malackáéhoz hasonló nadrágot hordva mentek hétvégén a nagymamához. Ezzel szemben a Disney-féle feldolgozásnál külön ügyeltek a mozgásra, a háttér, az eszközök részletesen kidolgozottak, a karakterek mimikája, gesztusai is finomra sikeredtek. A karakterek személyiségéről is beszélnünk kell. Micimackó az orosz feldolgozásban pörgős, folyton beszédes, elmélkedő alak, folyamatosan izeg-mozog, dalolászik, szemben Disney medvéjével, aki egy lassúcska játékmackó, aki sokkal nyugodtabb szovjet megfelelőjénél, de nem gondol kevesebbet a hasára. Malackát a szovjet feldolgozásban sokkal vidámabbnak és bátrabbnak ismerhettük meg amerikai társánál. Füles és Bagoly karaktere nem mutat nagy eltérést, Róbert Gida hiányát pedig nem érezzük a szovjet változatban, mivel a történet egyáltalán nem kívánja az ő jelenlétét. Összegezve tehát elmondható, hogy Micimackó elvtárs hosszú távon is megállta volna a helyét a Szovjetunióban, hiszen a Hitruk-Zahogyer párosnak sikerült ezt a történetet úgy létrehoznia, hogy egyáltalán ne érezzük azt a Disney-hatást, amit korábban szinte elfogadottnak és természetesnek tekintettünk. Mai szemmel nézve egy igazi retro hangulatú sorozattal örvendeztettek meg, ami minden bizonnyal nem csak a gyerekek szívét dobogtatná meg. Képek forrása: ize.hu; archivum.magyarhirlap.hu; korcsmacska.blog.hu

18

Aktuális

„Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!” Készítette: Vass Attila

Segítségemre voltak: Mátyás Attila zenész; Goldman Júlia író; Jakab Anita szerkesztô, egykori klublátogató

K

is hazánk, ahogyan a világ sok más országa is, nagyon nagy változásokon ment át a a XX. század utolsó évtizedében. Ezek közül eleveníteném fel az akkori klubéletet, ami sok fiatalnak nyújtott szórakozási és kikapcsolódási lehetôséget. Nem az a célom, hogy a teljes mélységét feltárjam az akkori klubéletnek, inkább csak amolyan múltidézés, hogy milyen is volt, és az miben különbözött a mai szórakozási lehetôségektôl. Kezdjük a kor ifjúságára hatást gyakorló változásokkal! Ezekben az években alakultak sorra a különböző ifjúsági klubok és zenés szórakozóhelyek, ahol a fiatalok felkereshették a hozzájuk hasonlók társáságát. Hogy pár helyet említsek: F.M.K., Almássy tér, Tilos az Á, Fekete Lyuk, E-klub, Tűzesvíz, Rococo, Blue Box, Total Car, Razzia. Erre az időszakra még jellemző, hogy a szórakozóhelyek zeneileg élesen elhatárolódtak egymástól. A populáris zenék műfajai nem keveredtek, hanem külön klubja volt a kemény rock-nak, a new wave-nek, az akkori underground irányzatoknak és a disco kedvelőinek. Ez az éles határvonal megnyilvánult a klubokon kívüli erőszakban is. Mátyás Attilának (Sex Action, Agnus Dei, F.O. System) köszönhetően kicsit mélyebb bepillantást nyerhetünk az akkori zenei klubéletbe. - Hogyan szerveződtek, alakultak ezek a klubok? - A ’80-as évek közepe-vége felé már általában művészek és zenészek hatására, aktív részvételével szerveződtek ezek a klubok. Persze az olyan kívülálló, de nyitott, a fiatalokat és az akkor még „tiltott” vagy „elnyomott” underground kultúrát kedvelő emberek segítségével, mint pl. a Fekete Lyuk esetében Nagy Gyula, aki a Ganz Művelődési ház kultúrosa volt. - Milyen időközönként tartották őket? - Eleinte hétvégenként, péntek–szombaton. Ekkor voltak a koncertek. De aztán egyre több hely kezdett folyamatosan nyitva tartani (Tilos az Á, Fekete Lyuk, F.M.K.), mivel hamar állandó törzsközönség és közösségi élet alakult ki, akik nem csak hétvégén akartak találkozni. - Milyen félreértések övezték a klubokat? - Főleg a politikai vezetés és a szülők körében volt az a nézet, hogy ez maga a „fertő”, a drogok, az ital és az elvadult indulatok helye. Természetesen volt az is, de elsősorban egy közösségi és szórakozó hely volt, ahol a hasonló gondolkodású fiatalok jól érezhették magukat. Egy-egy klub törzsközönsége szinte már családnak számított. - Mennyire volt jellemző az eltérő stílust kedvelők közötti ellentét? - Ha nem is rendszeresen, de előfordult... Voltak olyan rétegek (főleg a skinheadek) akik

19

keresték az összetűzést a punkokkal vagy a hosszú hajú rockerekkel, és a new wave (Duran Duran) rajongók és a Depeche Mode fanok között sem volt felhőtlen a viszony, de nem ez volt a jellemző. Sokszor nagyobb probléma volt a karhatalom erélyes és agresszív fellépése egy-egy koncerten. - Mennyiben volt más a régi klubokban (Fekete Lyuk, Tilos az Á) fellépni, mint a mostaniakban? - Leginkább a technika, a felszerelés volt más, mivel az hagyott maga után némi kívánni valót. De amúgy a hangulat a társaság a buli nagyon jó volt. Akkor azért könnyebb volt közönséget szerezni, mivel kevesebb zenekar és csak néhány klub volt. Nem volt ennyi szórakozó hely és közösségi háló… szóval a legtöbb fiatal, ha tehette mindig ezekbe a klubokba és a koncertekre járt. - Neked, mint zenésznek, milyen tapasztalataid voltak a klubokkal és azok közönségével? - Szerettük őket, szívesen játszottunk ott és persze buliztunk is együtt velük. - A zenekari fellépéseken kívül volt olyan klub, ahová szívesen jártál rendszeresen kikapcsolódni? - Természetesen! Rendszeresen jártunk a Fekete Lyukba (még a próba helyünk is ott volt) az F.M.K.-ba majd később a Blue Box-ba és a Tüzesvíz-be is. A klubélet másik arca Az éjszakai szórakozást biztosító zenés szórakozóhelyek mellett országszerte alakultak rajongói klubok, amelyek rendszeresen, heti vagy havi időközönként fogadta a fiatalokat. A helyi művelődési- vagy ifjúsági házak adtak otthont nekik, és jellemzően a kor népszerű együtteseiről – mint amilyen a The Cure, Depeche Mode, Bros, stb. – tudhattak meg friss információkat a rajongók, mintegy korabeli élő Facebook oldalként/csoportként működtek. Fellépések, új dalok, lemezbemutatók, megjelenések, a zenekar tagjainak mindennapjai, pletykák, stb. A népszerű magazinok, mint például a Popcorn, Bravo, Metal Hammer vagy a teljesen magyar Ifjúsági Magazin (röviden: IM) nem tudtak lépést tartani az információáradattal, képtelenek voltak kielégíteni a rajongók információéhségét, és ezek a klubok ezt az igényt elégítették ki. A klubvezetők többnyire olyan emberekből álltak, akik valamennyire beszéltek legalább angolul (ez akkoriban még ritkaságnak számított), ezáltal könnyedén jutottak háttéranyaghoz az akkor még kizárólag angol nyelvű MTVből, amit az éppen elterjedő műholdas kábeltévé szolgáltatásoknak köszönhetően lehetett nézni. (És még sok más csatornát, mint pl. az akkor népszerű SkyChannel-t, amin 20

reggelente nyomultak az animációs filmek tucatjai). Az ilyen összejövetelek alkalmával a klub lehetőségeihez mérten a kedvenc együttes zenéjére buliztak zárásig. A kluboknak egy másik népszerű formája is erre az évtizedre volt jellemző. Ilyenek voltak a sci-fi, a szerepjáték, a színjátszó, stb. klubok, vagy például a Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat (röviden: TIT). Ezek közül az egyik legnépszerűbb típus a sci-fi klub volt, ahol Treton Jutka országjárásának köszönhetően minden kis és nagy településen a műfaj iránt érdeklődők mélyülhettek el nem csak a hazai, hanem a nemzetközi sci-fi irodalom remekeiben, amelyek befolyásolták és befolyásolják a mai napig is a zsánerirodalom nagyjait. Mivel még sem Google, sem Facebook nem volt, így ezek a klubok az iskolák, művelődési- és ifjúsági házak üzenőfalaira tűzték, vagy ragasztották ki (ahogyan manapság az egyetemi bulik plakátjait) papír cetliken kézzel írva a klub helyét, időpontot, és egyéb infókat (létrehozták az eseményt). Jobb esetben írógépen gépelve, netalán mátrix nyomtatóval nyomtatva, nagyon különleges esetben fénymásolva. De ekkor még eléggé elterjedt volt az írógépek esetében az indigó használata, ha sok azonos példányt akartak létrehozni. Ezek a klubok éves találkozókat szerveztek (amelyek leginkább a mostani Con-okra hasonlítottak), ahová az ország egész területéről mentek a rajongók. Jól érezték magukat az egész napos rendezvényen, ismerkedtek és új élményekkel gazdagodva tértek haza a hajnalig tartó bulizás után. És ne feledkezzünk meg a kor nagy magyar sikeréről, a Xénia-lázról sem, ami a Magyar Televízióban Űrgammák címen futó ifjúsági sci-fi sorozatát övező népszerűségből nőtte ki magát. Maga a sorozat 1995 és 1998 között volt adásban, és rövid idő alatt nem akármekkora tagságot tudhatott magáénak. Közel hetvenhat ezer főt toboroztak. Sajnos a jól induló klub – ami a taglétszám rohamos gyarapodása miatt hamarosan egyesület lett – politikai színtérré változott, ami végül a megszűnéséhez vezetett. Még írhatnék az évtized előfutáraként, de az évtizedre erős hatást gyakorló rendszerváltásról, a peresztrojkáról, glasznosztyról, a vasfüggöny lehullásáról, és a lebontott berlini falról, de nem teszem. Azt taglalja csak a történelemkönyv. Ugyan nem a klubélethez tartozik, de erre az időszakra vált jellemzővé a magyar zsánerirodalom (fantasy, sci-fi) fellendülése a sorra alakuló kiadóknak köszönhetően. Ekkor még sok hazai szerző angolszász írói álnéven publikálta a könyveit (Wayne Chapman, Dale Avery, J. Goldenlane, Harrison Fawcett), és ezt a szokást sokan a mai napig követik. Ennek okaiba most szintén nem szeretnék belemenni, inkább megmutatnám a kulisszák mögött zajló folyamatok nem is annyira nagy titkait. A szubkulturális írói közösségbe, és az akkori regényírásba J. Goldenlane (Goldman 21

Júlia) segít betekinteni. Akinek a név nem mond sokat, annak annyit jegyeznék meg, hogy Goldenlane az ezredforduló magyar zsánerirodalmának egyik kiemelkedő női írója, több sikeres regény szerzője, amit mi sem bizonyít jobban, hogy könyveit még az antikváriumokban is képtelenség beszerezni. Most, hogy a tömjénezést letudtam (itt jegyzem meg, csak egy regényét olvastam, de az nagyon betalált nálam), kezdeném az első kérdéssel: - Mesélnél egy kicsit arról, hogy emlékeid szerint mikor fordult meg az első olyan gondolat a fejedben, hogy történeteket szeretnél írni? - Még egészen pici koromban elhatároztam, hogy híres írónő leszek. (nevet) Félig gyerekfejjel rengeteg regényt elkezdtem írni, és általában nem jutottam tovább fél oldalnál. Így feladtam az írói ambícióimat, és matematikus lettem. Végül az egyetem évei alatt gondoltam rá ismét, hogy meg kellene próbálnom. Végül elhatároztam magam, és megírtam életem első novelláját. Nem érdekelt, milyen lesz, egyetlen egy célom volt csak, be akartam fejezni. Így született meg A szélhámos és a varázsló. - Vagyis elkészült az első regényed? - Igen. Illetve rögtön három regényem, mivel A szélhámos egy trilógia. - Ki volt az első, aki elolvasta az első írásodat? És mit mondott róla? - Édesapám, és mint jó szülő, nagyon megdicsért. Persze már akkor is tudtam, hogy ezen első írásom tele van hibákkal, de akkor is jól esett. - Sokat szerepjátékoztál abban az időben, és ha jól tudom, hébe-hóba még mindig játszol. - Az egyetem alatt nagyon sokat játszottam, de még most is játszok. Sajnos már nincs rá sok időm. Család, gyerekek… De biztos tudod, hogy van ez. - Hát persze! A szerepjáték mennyire formálta a benned összeálló sztorikat? - Tudatosan biztos nem nyúltam szerepjátékos élményekhez, de mint minden, ami hatással van az emberre, biztos megjelent valamilyen módon az írásaimban. A szerepjáték bizonyos szempontból inkább ártott az írásnak. A kilencvenes évek első felében itthon nagyon kevés szabályrendszert lehetett elérni (AD&D, M.A.G.U.S.) Ezek a korai szabályrendszerek viszont tele vannak klisékkel, és sablonokkal. A regények írásánál sokat is küzdöttem ezekkel a sablonokkal. Amíg nem találkoztam a szerepjátékkal, a fantáziám sokkal jobban szárnyalt, és kellett idő, hogy a regényírásoknál le tudjam vetni ezeket a korlátokat. - A regények szereplői és cselekményei között megtalálható egy-egy szerepjátékos kalandod? - Ugyanazt tudom mondani. Tudatosan biztosan nem, de óhatatlanul is előfordulhat egy-egy ilyen.

22

- Azt már más interjúk során is említetted, hogy a történetek megírása során nem vezérelt semmilyen tudatos elképzelés, hogy az fantasy, vérfarkasos, vagy egyéb jellemzővel rendelkező sztori lesz. Mi szokott elsőként beléd villanni egy-egy újabb regény esetében, amiből végül elkészül a teljes alkotás? Értem ezalatt, hogy egy erős karakter – annak küzdelmei –, egy esemény, egy világ és annak problémája...

- Leginkább a nyitó jelenet, ami elsőként meg van, és ebből viszem tovább az egészet. Ennél már ott van a karakter is. A világ, és maga a cselekmény csak ezután kerül kidolgozásra. - Előfordult, hogy egy-egy regény nem úgy sikerült, ahogyan szeretted volna, és teljesen átírtad, mire eljutott a kiadóig? - Egyetlen esetben sem éreztem úgy, hogy egy regényem szerkezetét, fő vázát meg kellene változtatnom. Persze stilizálni, csiszolni vég nélkül lehetne mindet. Amikor át-átnézem őket, mindig találok benne valamit, amit javítani lehetne, és mind a mai napig javítgatom is őket. Kardinálisabb változtatást nem kellett egyik regényemen sem csinálni. - Azt olvastam, hogy a regényeid írása során egy-egy alkalommal akár 7-8 ezer leütéssel is növelted a terjedelmét. Mennyi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírtál egy regényt? És mennyi a leghosszabb? - Általában három hónap alatt elkészülök egy regénnyel, ha valamiért nagyon nincs időm, és minden összejön, akkor olyan 4-5 hónap. A leghosszabb ideig a Jósnő hercegé-t írtam, ott tudniillik a közepében szültem egy gyereket, és ez pár hónapnyi szünetre kárhoztatott, de ha a konkrét ráfordított időt nézem, akkor 4-5 hónap a maximum. - Milyen gyakran fordult elő veled, hogy elakadtál írás közben? Mennyire tartottad ezt „írói válságnak”? - Ha megakadok, akkor nagyon mérges tudok lenni. Ez általában egy órát vesz igénybe, ros�szabb esetben 2-3-at. De utána folytatom ott, ahol tartottam. - Ezt a megakadást „írói válságként” éled meg? - Nem. - Volt már olyan, hogy hónapokig úgy érezted, nem tudsz többet írni? - Volt ilyen érzésem, de sosem tartott hónapokig. Egy-egy regény befejezését követően egy ideig nem tudok az újabb regénybe belekezdeni.

Kép forrása: www.facebook.com/DeltaVisionKiado

- Vagyis szükséged van egy kis szusszanásra két sztori között? - Igen. De ez most a legutóbbi regény kapcsán kicsit másként alakult. - Hm... valami újdonság? - Igen! Most már beszélhetek róla, hogy a DeltaVision nyilvánosságra hozta. Június 4-én, az 23

Ünnepi Könyvhétre megjelenik az új regényem, Napnak fénye címmel. - Ezt biztos sok rajongód fogja örömmel hallani! Milyen volt megint írni? - A nyolc éves szünet után nagyon élveztem, hogy megint írhatok. - És lesz folytatása a regénynek? Mármint, hogy követi-e újabbak, vagy ez most csak egy hirtelen megírt regény? - Igen, mostantól kezdve felhagyok a további gyerekek szülésével, és megint írással szeretnék foglalkozni. Van és lesznek újabb regények. - Vagyis már van egy újabb készen? - Igen, de többet nem mondanék róla. - A nyitó szövegben írtam, hogy regényeidet az antikváriumokban is nehézkes beszerezni. Tervbe van véve egy esetleges újra kiadás a régiekből? - Igen. Ezek közül az Éjfél lesz az első, ami az új regényemmel egy napon fog megjelenni. - Ha már így fény derült az új regényedre, miben különbözik az eddigiektől? - Hát, az előző regényem óta nagyon sok idő telt el. Változott a világ és én is. Ez mind hatással volt rám. Ettől függetlenül mindig arra törekszem, hogy amikor a regényemet olvassák, akkor kiszakítsam az embereket a hétköznapokból. Fő célom a szórakoztatás, sőt, nevettetés, ez nem változott. - Tudom, hogy nem szereted a kategorizálást, de azért megkérdezem: hasonlóan fantasy zsánerben íródott ez a regényed is? - Soha nem úgy ültem le regényt írni, hogy ez most fantasy lesz. A történeteimet úgy írtam, ahogyan én elképzeltem, meg ahogy alakultak. De ha nagyon kategorizálni akarunk, akkor ez a regény nem fantasy. Inkább hajaz a sci-fi-re. - Ennél a regénynél is a nyitó jelenet volt meg először? - Nem, itt a háttér már jobban összeállt bennem, mielőtt magát a kezdést megírtam volna. Talán mert több ideje volt érnie bennem, mire neki tudtam állni megírni. - Kicsit elkanyarodtunk, de remélem az olvasó megbocsátja. Az Uploaded Magazin mostani számának témája a retro, azon belül is a ’90-es évek. Mesélnél arról, mennyire volt könnyű kiadót találni a kéziratodnak akkor? - Bizonyos szempontból nagyon nehéz. Engem rengeteg helyről kidobtak, míg végül kikötöttem a Beholdernél. Más oldalról sokkal könnyebb dolgom volt, mintha a nyolcvanas években próbálkoztam volna, mivel a rendszerváltás után rengeteg új kiadó indult. Volt rengeteg lehetőség, hogy visszautasítsanak. Végül a Valhallánál jelent meg egy regényem, a többi pedig a Beholdernél. Nekik máig hálás vagyok, jó volt velük együtt dolgozni.

24

- Manapság nagy divatja van az amatőr/kezdő írókat segítő íróköröknek. Mesélnél egy kicsit arról, akkoriban (1990-2005 között) hogyan működtek a hasonló szerveződések? - Voltak ilyen próbálkozások, de nem nagyon ismertem őket. Én nem jártam ilyenekbe, így nem tudom, hogy mennyi volt belőlük, vagy hogyan működtek.

- Mennyire tudtak sikeresek lenni, vagy tudtak jobban érvényesülni az ilyen írókörökbe járó kezdő írók? - Mivel nem voltam részesük, ezt nem tudom megmondani. A kiadók által szervezetteknél viszont tudom, hogy ott egy-két író megjelenéshez tudott jutni. - Mennyire volt kapcsolatod akkor a hazai zsánerirodalom más szerzőivel? Születtek életre szóló ismeretségek ezekből? - Ismertem őket, egyikük-másikukkal össze is futottam, de ennél több nem történt. A regényeiket is olvastam, de így ennyiben kimerült az egész. Soha nem tartottam kapcsolatot más írókkal. - Így visszatekintve, mit tennél másként (írás, kiadással kapcsolatban)? - Semmit. Nem mintha nem követtem volna el hibákat, persze, csináltam én is sok hülyeséget. De utólag azt mondom, szükség volt ezekre a hibákra, mert ezekből tanultam. Kép forrása: www.deltavision.hu

- A mai napig vidéken élsz. Volt ebből bármikor hátrányod, mint kezdő írónak? - Talán csak annyiban, hogy mivel a legtöbb kiadó Budapesten volt, ezért a személyes kapcsolatokra nem tudtam akkora hangsúlyt fektetni. Ha akkor Budapesten lakom, sok kiadóhoz személyesen mentem volna el. Azt soha nem éreztem, hogy valahonnan azért utasítanak el, mert vidéki vagyok. - Anno egy interjúban említetted. hogy Szerb Antal és Rejtő Jenő volt rád nagy hatással. Azóta találkoztál olyan írókkal, akiknek a regényeit megdöbbentően jónak találtad? - Nem, a mai napig Rejtő és Szerb Antal a kedvencem, illetve talán még Eric Kästner. - Mennyire vagy képben a kortárs írók műveivel? - Teljesen. Rendszeresen olvasok. - Van köztük kedvenc? - Nem nagyon. Most éppen egy rakat skandináv krimit kaptam egy ismerősömtől olvasásra. Jók, de olyan hatással egyik sem volt rám, mint anno Szerb Antal vagy Rejtő Jenő regényei. Nem mondom, hogy nincs még egy olyan jó regény, de nem mindegy, hogy egyes művekkel mikor találkozik az ember. Nyilván mindenki fogékonyabb a kamasz éveiben. Nagyon szépen köszönöm ezt a kellemes beszélgetést!

25

UploadedSzínház

„Capuletéknél bál van” Készítette: Vass Antónia

K

lasszikus darabhoz nyúlni veszélyes vállalkozás, különösképpen, ha nem csupán a mû, hanem a szerzôje is igen rangos helyet foglal el a drámairodalomban. A József Attila Színház mégis megkísérelt valami újat teremteni, egy egészen más felfogásban bemutatni Rómeó és Júlia történetét. Sikerült.

Már maga a játszási forma is egészen rendhagyó, hiszen beavató színház révén a közönség sokkal jobban bele tud helyezkedni a történetbe, a szó legszorosabb értelmében beleszólhat az események alakulásába – természetesen a játékmester által szigorúan behatárolt keretek között –, hogy közben, illetve utána megbeszélhessék az eseményeket a szereplőkkel, egymással. Legalábbis valami ilyesmi előadást álmodhattak a stúdiószínpadra, csakhogy porszem került a gépezetbe – ahogy szokták mondani. Valószínűleg hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy hol csúszott félre az előadás, illetve kinek a személyén, ám kétségtelen, hogy már az indításnál akadtak problémák. A főként gyerekekből és kamaszokból álló közönség nehezen fogadta a közel húsz perces csúszást, illetve, hogy az értünk elvileg kijövő és a stúdióba kísérő játékmester a későket kereste rajtuk, majd egy vállrándítással nyugtázta, hogy nem érkeztek meg, és úgy döntött, hogy elkezdi az előadást. Szóra bírni a nézőket nem könnyű feladat, pláne akkor nem, ha a játékmester a nehezebb utat választja. Quintus Konrád pedig úgy látszik, szereti a kihívásokat, ugyanis rendre visszatért a leghátsó sorban ülő néhány egyetemistához, iskolai feladatot teljesítettek, és nem kívántak „beavatódni”. Így az elhangzó kérdésekre általában az első sorban ülő nyolc-kilenc éves gyerekek kiabáltak be többségében megmosolyogtató válaszokat. Amikor már 26

igazán nem lehetett tovább húzni az időt – merthogy nagyon hamar kiderült, hogy ebből ma nem lesz komoly szakmai eszmecsere – elkezdték játszani a történetet. Így történt meg, hogy már a harmadik másodpercben csengeni kezdett a fülem, amikor Mercutio elüvöltötte magát mellettem, hogy „mocskos Capulet”. Amikor azt gondoltam, hogy ennél testközelibb élmény már nem érhet, Rómeó (Bergendi Áron) kiszemelt magának egy mögöttem ülő lányt, és a „két pont között a legrövidebb út az egyenes” elvét követve nemes egyszerűséggel átmászott rajtam. Bár sosem voltam ellene az interaktív előadásoknak – és színészként pontosan tudom, milyen nehéz feladat is ez annak, aki a színpadon van – ez volt az a pont, ami már annyira túlment azon a bizonyos határon, hogy szerettem volna felállni, és egyszerűen kisétálni. De legbelül ültem. A történet tehát folytatódott, és én meggyőzhető lettem volna, tényleg. Mercutio (Resetár Dániel) személyében láttam megcsillanni a reményt, aki bár kinézetre és habitusra is inkább keltette Tybalt benyomását, játéka mégis következetes, és egyenes volt, nem akart benne többet mutatni, mint amennyi van, így hiteles Mercutiová vált. Ez már nem mondható el a Dadát alakító Sákovics Eszterről, aki fiatal kora ellenére megpróbált egy nála közel húsz évvel idősebb karaktert hozni, amiből leginkább félrehangsúlyozások és melléjátszások sora következett. A darab abszolút tető- vagy inkább mélypontja a báli jelenet volt. Az alapgondolattal – miszerint modern eszközökkel hozzák közelebb az amúgy is már szó szerint arcunkba taposó klasszikust – nem lenne probléma, sőt, kifejezetten okos megoldás a fiatalok nyelvén szólni, ha van funkciója, és koncepciója. Mi viszont egy alternatív bulit kaptunk, amiben a fiatalok részeget játszva üvöltik a „Capuletéknél bál van” mondatot, és amelybe az időközben nézővé átlényegülő játékmester bele-bele szól, dorgálást mímelve, amiért nem korhű a bál. Hogyan is lehetne, amikor a színészek napszemüvegben parádéznak, a nézők közül véletlenszerűen kiválasztott Paris pedig rá-rálép Júlia lábára. Júliáról egyébként szándékosan nem szóltam eddig, ugyanis Dézsi Éva Darinka színészi játéka pont annyira volt átütő és maradandó, hogy semmi érdemlegeset ne lehessen róla mondani. Pedig a fiatal színésznő rengeteg helyzetben mutathatta volna meg, hogy nem csupán szépségével érdemelte ki a címszerepet, ha csak az erkélyjelenetet veszem például. Quintus Konrád – aki egyébként a darab rendezője is egyben – megint csak ritkán járt ösvényre lépett, amikor úgy gondolta, ezt a jelenetet meg kell ismételni… egyszer… meg még sokszor. A lassan unalomba fulladó előadásból, melyben ennél a pontnál majdnem öt percig találgatták a gyerekek, hogy hány méterre van földtől az erkély, csak az tudott kizökkenteni, hogy a tíz évesnél idősebb nézők kezében fel-felvillant egy-egy telefon kijelzője, amikor gazdájuk az órájára sandított. Pedig nem egy ötfelvonásos nagyszínpados mű negyedik felvonásán ültünk, hanem egy 75 perces ifjúsági előadáson. 27

Talán a teremben eluralkodó feszültséget a játszók is megérezhették, mert innentől kezdve csupán a nászéjszakánál álltak meg. Ezt a részt egyébként külön kiemelném, mert üdítő pont volt az egyébként fantáziátlan előadásban. A nászéjszaka eseményeit cipőkkel mutatták be – a frappáns megoldás már annak a bizonyos hátsó sornak is elnyerte a tetszését. Ám ez a momentum csupán arra volt jó, hogy utána még nyomasztóbb legyen vis�szasüllyedni a várakozásba, hogy mikor halnak meg végre a szerelmesek. Ezt az érzést az egyébként Tybaltként és Lőrinc barátként is remekül helytálló Előd Álmos sem tudta elhessegetni. Rómeó és Júlia halála tényleg feloldozás volt, nem csak a két családnak, hanem a teremben ülőknek is. Egy ilyen előadás után a néző menekülne, de nem teheti, mert a játékmester rákényszerít, hogy beszélgess vele. Téma nincs, csak egy direkt elrontott szituáció, amiről mindenki azt hiszi, hogy ugyanolyan esetleges volt, mint a darab összes többi jelenete, a jobbhiszeműek véletlen bakinak tartják. A szereplők ki-kinéznek a takarásból, aztán inkább nem jönnek ki. Nekik is kínos. Quintus Konrád végül feladja, és szép napot kíván. Megszabadultunk. Az előadás véget ért, sokan, velünk együtt, állnak a bejárat előtt, próbálják feldolgozni az élményt. Valaki a színészek játékával igyekszik vigasztalni magát, és önigazolást keres, hogy érdemes volt eljönnie. Én a fent említett színvonalas teljesítményt nyújtó Resetár Dánielen és Előd Álmoson kívül nem kísérelnék meg fejtegetésekbe bocsátkozni e téren, mert úgy gondolom, hogy az említett két művészen kívül mástól tudatos színészi játékot ezen az estén nem láttam. Ameddig pedig nincsenek a mondatok mögött gondolatok, a jelenetek mögött tartalom, felesleges időpocsékolás lenne karakterfejlődésről, és egyáltalán jellemábrázolásról beszélni. Így persze felmerül a kérdés, ha nincs átadható tudásanyag, hogy lehet a fiataloknak beavató színházat csinálni? Hát így. Fotók: József Attila Színház

28

A Lepkegyûjtô titkos videoblogja Írta: Vass Antónia

S

ejtelmes, horrorfilmbe illô zene. Fehér, tökéletesen steril háttér. Majdhogynem áttetszô, fehér függöny. Kékes félhomály. Így kezdôdött A lepkegyûjtô. John Fowles regénye egy kétszereplôs thriller formájában elevenedik meg a Centrál Színház stúdiószínpadán. Kétszereplős darabot játszani egy kisebb, intimebb térben nehéz. Nehéz, mert nincs a színész mögött a speciális technikája – forgószínpad, intelligens lámpák –, ami egy többszereplős nagyszínpados előadás esetében segítség lehet, csak a partnerére támaszkodhat az alkotó, ráadásul a nézők közelsége miatt minden nagyobbnak tetszik, minden érzés intenzívebben kap visszacsatolást. A lepkegyűjtő körül hatalmas volt a médiavisszhang, még a regényt is kiadták újra a két főszereplő – Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin – képével a borítón. Az ilyen nagy marketingkampányok akár vissza is üthetnek, ha az elvárásokkal érkező néző nem azt az élményt kapja, amit vár. Ebben az esetben azonban erről szó sem volt. A rendezés majdhogynem mestermű. Az elején nevetünk. A másfél óra alatt sokszor nevetünk. Nevetünk, és közben mégis az egész feszültséggel teljes, hátborzongató és félelmetes. A rémisztő zenébe vegyülő Lepkegyűjtő gyermekien izgatott hangja már-már komikus és mégis egy őrült elme képét vetíti elénk. Szó szerint, ugyanis a videoblog, melyet Ferdinand készít, megelevenedik a fehér függönyön, mely elválasztja Freddie és Miranda világát. Ugyanis a függöny mögött ott a pince, szépen berendezve ággyal, asztallal, székkel, hangszigetelt ablakkal és fehérre meszelt falakkal. A tökéletes luxusbörtön, az elszigeteltség eszményi képe, ahonnan nincs menekvés.

29

Valahol tudat alatt mindenki tudja a nézőtéren, hogy mi lesz a vége, hogy nem lehet más vége. A darab mégis olyan erővel hat, Miranda annyira élni akar, Ferdinand pedig annyira rabja a lánynak, hogy a végső felismerés néző elemébe vág, és a látvány megrendít. A két ember az érzelmek minden skáláját bejárja, csak a motiváció más. Freddie-t szinte sajnáljuk. A családi traumák, az elfojtott vágyak mind-mind közrejátszanak abban, hogy ilyen mániákusan akar valamit, ami sosem volt az övé, soha nem is lesz, de egy kis időre a markában tarthatja. Mint a lepkéket. A lepke szimbólum, ami az előadásban még inkább felerősödik. Úgy kapta el Mirandát, akár az imádott pillangóit, és úgy „szúrta át”, hogy a szárnya ne sérüljön. Mert az a legnagyobb bűn, az erkölcsi fertő, és ahol Miranda is elrontja végül. Mert ő végső kétségbeesésében meglebegteti a szárnyait, és a gyenge „hártya” megsérül. Nincs más választása, hiszen mindennemű provokációja, szökési kísérlete kudarcba fullad. Ferdinand beteges rajongását egyetlen alkalommal sikerül józanságba fordítania: amikor lerajzolja. A homoszexuális jelző megingatja a férfi szerelmét, ám kényszeres görcse („nem… nem… nem… NEM”) is sokkal inkább egy lázadó kamasz identitás-megkérdőjelezése, mintsem egy érett férfi válasza a „vádakra”. Freddie többi kitörése pusztán a birtoklásvágy és az érzelmek elfojtásából adódó stressz szüleménye, melyet őrült elméje így dekódol.

Miranda ennél tisztább utat jár be. A rettegés előbb ellenállásba, majd merészségbe csap át, és egészen groteszk módon a darab végére már szinte boldogság lesz úrrá rajta – bár ez utóbbinak egyértelmű oka a szabadulás reménye. Ahogyan a lány érzelmei fokozatosan megváltoznak, úgy kerekedik egyre inkább felül a helyzetekben. A darab egy bizonyos pontján, amikor is megkötik az egyezséget, és kitűzik a „szabadulás” dátumát, már Miranda diktálja a feltételeket. A fogság fogalma megváltozik, még ha képletesen is, hiszen a valós börtön-pince mellett ott a férfi saját börtöne: ő maga. Ám az őrület, a belső kényszer vastagabb fal, mint a fizikai tér, ezért törvényszerűen győznie kell. Ferdinand immár fizikailag is a pillangóba szúrja a gombostűt, akit, mint mondta „két ujjal fogott meg”. 30

A szereposztás parádés, Bereczki Zoltán, aki korábban már bizonyított a színházrajongók körében az Operettszínházban, prózai szerepben is épp oly kiváló. Van azonban egy igen komoly különbség: eltűnt a sallang, a néhol visszatetszőnek ható izgágaság, és előbukkant valamiféle komoly, letisztult, igényes és sokoldalú színészi játék, melyet A lepkegyűjtő kapcsán kamatoztatni is tud, hiszen mint mondtam, Ferdinand az őrülete ellenére az érzelmei egy igen széles skáláját járja be, ehhez pedig a fiatalkori traumák előtörése is hozzájárul.

Ágoston játéka erős és meggyőző, egyenrangú fél tud lenni ebben a kétszereplős thrillerben. Azonban, ha valami felróható a rendezésnek, az az, hogy Miranda bár többféle szerepet játszik szabadulási kísérletei során, a személyiségbeli változásokat, amik ezek folytán kiütközhetnének, nincs lehetősége megmutatni. A darab egyszerre lezárt és lezáratlan, előremutató és mégis bizonytalan. Az „új” áldozat képe szellemként lebeg a fehér függönyön, és tudjuk: ezzel a történet nem ért véget. Horgas Ádám rendező, a színészek és a kreatív team azonban kétségkívül profi munkát végzett, megragadták a darabban rejlő lehetőségeket, és a percekig tartó vastaps ékes bizonyítéka annak, hogy a média által is fokozott figyelemmel kísért darab végül beváltott ígéret lett. Fotók: 7óra7.hu

31

UploadedRajz

Shooting Star alkotása 32

Shooting Star alkotása 33

Széles L. Gábor: Fénymadarak

Széles L. Gábor: Vágtázó fénysugár-ló

Széles L. Gábor: Szemfény 34

35

36

37

Megalosaurus bucklandii

S

ok száz évvel ezelôtt a paleontológia, vagyis az ôslénytan még gyermekcipôben járt. Már jóval a tudományág megszületése elôtt kerültek elô rejtélyes csontok a földbôl, melyekrôl sokáig azt hitték, hogy mesebeli óriások maradványai. Késôbb aztán rájöttek, hogy a fosszíliák nagyon is valóságos, egykor élt állatokhoz tartoztak, amelyeket dinoszauruszoknak neveztek el. Mivel nem állt sok leletanyag az akkori tudósok rendelkezésére, ráadásul még sosem találkoztak azelôtt hasonló lényekkel, úgy gondolták, hogy a dinoszauruszok a legendák sárkányaihoz hasonlíthattak a legjobban. Ez meg is látszott a rekonstrukciókon: a képen látható Megalosaurus-t is négy lábon járó, lomha fenevadként képzelték el. Bár a mai napig nem került elô teljes csontváz a fajtól, ma már tudjuk, hogy az egészen másként festett mintegy 181–169 millió évvel ezelôtt. A Megalosaurus két lábon járó, gyors mozgású ragadozó volt, s orra hegyétôl a farka végéig körülbelül 7–9 méteresre nôhetett meg. A mai Anglia területén élt, és minden valószínûség szerint a közepes termetû növényevôk közül szedhette áldozatait. Rajzom Samuel Griswold Goodrich 1859-es Megalosaurus-rekonstrukciója alapján készült, ami a paleomûvészetet tekintve a retro, vagy sokkal inkább a klasszikusok kategóriájába sorolható alkotás. Innen is köszönöm Novák Heninek, hogy kijavította a szkennelés okozta hibákat! Fejes Valentin

38

Kávéház

Bemutatkozik Gwendoline Welsh és Kovács Árpád Készítette: Tóth Judit

M

inden írónak szüksége van egy kis támogatásra, éppen ezért már a kezdetek óta nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél szélesebb körben mutassuk be a kortárs irodalom mai alakjait. Nem csak a nagyágyúkra kell gondolni, hanem azokra, akik minden erejükkel azon dolgoznak, hogy a mûveik minél több olvasóhoz eljussanak, hogy a mûvészetük szilárd talajon állhasson, hogy alkothassanak, adhassanak egy szeletet a világukból. Gwendoline Welsh már számos könyvvel megörvendeztette olvasóit, Kovács Árpád pedig az írás mellett aktívan támogatja társait a Facebook-on különbözô csoportok létrehozásával. Most ôket ismerhetik meg. Gwendoline Welsh A valódi nevem Czakó Gabriella. Nyugdíjas vagyok, és papír szerint elég koros, de olcsó közhely: annyi vagy, amennyinek érzed magad. Nem érzem a korom. Azok táborába tartozom, akik már gyerekként firkálgattak. Kényszer ez, de egészséges kényszer; közlési vágy; valami nyomot hagyni magam után. Folyamatosan írok, és még be sem fejeztem az éppen aktuális írást, már feszegeti elmém a következő téma. Még nagyon sok mondanivalóm van, és valami sürget… hagyom magam, és ezért mára már időm legnagyobb részét az írás és a hozzá kapcsolódó dolgok teszik ki. Azt be kell vallanom, hogy nem vagyok elégedett egyik könyvemmel sem, de így van ezzel majd’ minden tollforgató. Ez hajt, hogy a következőt jobbra, olvasásra-érdemesebbre írjam meg. A Gwendoline Welsh név az első könyvem alkalmával született. Sokat publikáltam már, rövid írásokat, novella-szerű történeteket, és azokat CZAGA néven jegyeztem. Blogom is van néhány, elég sokan ismertek; a regényeim mások, nem az a világ, amit ismerőseim megszoktak, ezért ódzkodtam a saját néven történő megjelenéstől. Később, valami tematika-félét követve, saját néven is megjelent két regényem és egy gyűjtemény a régebbi írásaimból. Kényes, és nem rám valló kisregényem Goewin Graig néven jelent meg. Ez a könyv a saját szemszögemből írt válasz arra, ami elég bosszantó tény: az álszent tabuk felállítása, ebben az esetben az időskori szerelem, mind a lelki, mind a testi létezését tekintve. Bár írtam már erotikus regényt Gwendoline Welsh néven is, de ez más… ez valóság, az 39

pedig a fantázia szüleménye. Mostanában a bűnügyi történetek azok, amelyekkel szívesen foglalkozom. Nem krimik, bár oda van besorolva. Más, mint a krimi, nem feltétlen csak magával a bűnüggyel foglalkozik. Valahol hallottam, talán egy tévésorozat kapcsán ezt a meghatározást: karakter-központú bűnügyi történet. Valami ilyesmi az, amiket én írok. Nem túl népszerűek a könyveim, de ennek én vagyok az oka: nem reklámozom magam. Idegen tőlem ez a szemlélet, bár elismerem, hogy manapság ez elengedhetetlen az ismertséghez. Tartom azt a véleményem, miszerint az írásaim nem árucikkek, senkit sem akarok rávenni a megvásárlására. Írok, mert így érzem jól magam, és szeretném, ha többen olvasnák a könyveimet. Kovács Árpád Üdvözlöm a magazin olvasóit! Kovács Árpád vagyok, és 1978. október 19-én születtem Sopronban. Brennbergbányán laktam egy ideig (2011. október 15-ig), a kis településen jártam ki az általános iskolát (’93ban végeztem). Az intézmény azóta sajnos megszűnt. ’93–’95 között elvégeztem egy két éves iskolát. Végzettségem gyümölcs- és zöldségtermesztő, vagyis egyszerűen kertész. Idén lesz (vagyis az interjú ideje alatt), hogy három éve lakom Nagycenken. Mikor írtátok az első könyvetek, és mi volt a témája? Gwendoline Welsh: Az első könyvem 2013 nyarán született, bár nem szántam megjelentetni, sőt, nem is tudatosan írtam regényhosszúságúnak. Volt egy helyzet, amiben nagyon nem éreztem jól magam… fizikai kínokat is átéltem ez miatt, álmatlan éjszakákkal fűszerezve. Miután már megtaláltam a megoldást a gondomra, csak ki kellett várnom az időt, ami így még hosszabbnak ígérkezett. Egy éjjel, álmatlanság helyett, elképzeltem egy ideális helyzetet, ami akár meg is történhetne, talán még velem is. Álomvilág, ahol nagyon jól éreztem magam. Másnap nekiálltam leírni. Ide menekültem a nyomasztó jelen elől, és talán ezért lett olyan hosszú, mert élveztem a magam teremtette világot. Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy miként kell regényt írni; zsigerből írtam, és az íróasztal fióknak szántam. Mikor elkezdtem nézegetni az éppen toplistás könyveket, – néhányba bele is olvastam – arra gondoltam: megpróbálom kiadni. A nívó olyan alacsony, hogy ebbe én is beleférek így, tudatlanul, amatőr módon megírt könyvemmel. Nem utasítottak el semelyik, általam felkeresett kiadónál sem, csupán csillagászati összeget kértek a megjelenéshez. Aztán megtaláltam a Publio Kiadót és a self-publishing lehetőséget. Így jelent meg 2013 augusztusában a Nem mindenáron! című könyvem. Témája? Egy nyugdíjas asszony élete, aki írással tölti ki napjait, melyeket az internet jóvoltából megoszt néhány helyen. Egy kiadó felfigyel rá, sikeres lesz. Mit kezd az új helyzettel, hogyan formálódik az ismertség hatására; milyen hatással van ez a környezetére és milyen feladatot ró rá ez a helyzet. 40

Kovács Árpád: Az írást 2008 június végén kezdtem el, legalábbis akkor pattant ki a fejemből a sci-fi történetem végleges ötlete. Maga az alapötlet körülbelül a hónap közepén „jött elő”. Az első könyvem A Szaleán szövetség volt, aminek az alapja sci-fi, de van benne akció, kaland, komédia és misztikum szóval minden egyben. Ezt a könyvemet ritkán említem, mert sajnos sok a hiba benne ezért egyszerűen GALAXY WAR cím alatt folytattam. Eddig megjelent: GALAXY WAR Halál kommandó: Metamorfózis (1. rész, akció); GALAXY WAR Nemezis: A lázadás hajnala (2. rész, akció-kaland); GALAXY WAR Inferno: A végzet napja (3. rész, akciókaland-misztikum). Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy 2015 év elején megjelent az első képes-kifestő mesekönyvem Fizzy, a kis kertész cím alatt. A három regénynek külön-külön sok értelme nincs. Például ha csak az elsőt olvasod, azt hiheted, hogy ez csak egy „agyatlan” lövöldözős történet. Viszont a harmadik részben derül ki hogy valójában „miért volt szükség” az első részre. Mi a legnagyobb nehézségetek a publikálásban? G. W.: A legnagyobb kihívás az, hogy nem tudok megfizetni egy hozzáértő szerkesztőt, lektort. Magam próbálom megtanulni azt, hogy ne legyen annyira amatőr a könyvem, hogy ordítson róla a tudatlanság. Kaptam néhány jó tanácsot, ezeket igyekszem alkalmazni. A marketing idegen tőlem, ezért vagyok még ismeretlen a könyves világban, de végül is, aki akar, az megtalál… K. Á.: Szerintem a publikálásban két dolog nagyon nehéz: az ismerté válás és az, hogy hogyan terjesszem/vigyem az emberek közé a könyveimet. Milyen jövőbeli terveitek vannak a kiadással kapcsolatban? G. W.: Két éve, hogy folyamatosan írom a regényeimet és megjelennek a Kiadómnál e-book formában. Már életformámmá vált az írás: naponta órákat töltök írással, vagy éppen a szükséges kutatással. Terveim szerint, ez így is marad. Nem török babérokra, hiszen könnyed, szórakoztató írásokkal jelentkezem. Manapság ez nem „trendi”, de nem is akarok semmilyen skatulyába bekerülni. K. Á.: Perpillanat egy kiegészítőt írok a GW trilógiámhoz, amit megtoldok egy bónusz történettel, ami egyben egy előzménytörténet lesz, de bizonyos értelemben a trilógia párhuzamos történetét is fogom vele reklámozni, amit jövőre tervezek kiadni. Szerintetek megírtátok már életetek fő művét? G. W.: Nem hiszem, hogy lesz ilyen… nincs más célom az írással, mint a szórakoztatás valamennyire elfogadható módon. A sorok közt elrejtve néhány általam gondolt vélemény, morális nézet… ez számomra elegendő. K. Á.: Már elkezdtem, de még rég nem fejeztem be. Hogyan látjátok a kortárs irodalom helyzetét ma Magyarországon? 41

G. W.: Az igazi „irodalom” kevés és szűk körnek jelenti az olvasást, ma kevés az igény az irodalmi alkotásokra. Az átlagember alig, vagy keveset olvas, és leginkább a botrányok, a máshonnan ismert emberek által megírt könyveket veszik. Bulvár – könyvben. Ezek, na és az erotika az, ami hozza a pénzt mind a kiadónak, mind a forgalmazónak. A nyomtatott könyv helyzete a legrosszabb, de én nem értek ehhez, csupán a hírekből értesülök a kudarcokról, a piac pangásáról. Az, amit én, és a hozzám hasonló amatőrök publikálnak, nem hiszem, hogy irodalmi kategória – természetesen itt is vannak kivételek. Majd az idő eldönti… K. Á.: Túl nehéz érvényesülni. De ha elég ügyes vagy és mersz befektetni sikert fogsz aratni. Persze mindehhez türelemre és kitartásra is szükséged van. Szerencsére én egyikből sem szenvedek hiányt.

42

Mészáros András: Retro

UploadedIrodalom

Nagy Ilona: Pipacs

Tekinteted múltba réved? Vennél már egy időgépet? Nem visz vissza busz vagy metró, Legjobb megoldás a retro!

Vadvirág mely csábító, skarlátvörös, lázító... mégis gyengéd, mint a szél, ő a színével beszél.

Szülők, nagyszülők hogy éltek? Miben jártak, mitől féltek? Mit ettek, mit ittak vajon? Hordtak-e sapkát a hajon?

Künn a réten oly vidám, ha arra jársz délután, átölel a tengere... élvezettel dőlsz bele.

Hová jártak szórakozni? Szoktak ő is unatkozni? Régi filmek, könyvek, zenék Vajon visszatérnek-e még?

Vigyázz rá...! hisz védtelen, kis virág egy tengeren, kelyhe mint a tiszta tó, andalító... ringató.

Megtanultad, mint kisdiák, Milyen volt régen a világ. Történelem utat mutat, De nem jön át a hangulat.

Csak szemednek vágya ő, olyan mint egy drága nő, érzed szirma bársonyát, iszod szára harmatát.

Aki átélte, már idős. Szemedben hétköznapi hős. Jó érzés, ha mesél neked, De azt sem látja a szemed.

Ha letéped belehal, szirma lehull, mint a fal, némán sír, hisz rossz kolomp... árva pipacs... kis bolond.

Retro-érzés: kíváncsiság. Feltárul a régi világ. Megtudod, jobb volt-e régen, Felmenőid életében.

Nagy Csaba: Emlékkép… Ahogy szállnak az évek, Sok minden múlik el, De a vágy és a szív, még mindig énekel. Mi hajdanán szép volt, Ma emlékkép maradt csupán, De epekedve vágyódsz, Letűnt holnapok után. Ami emlék, szebb is netán, Mint manapság ami él, Hisz az ember lelke is szebb halovány holdfénynél. 43

Nagy Ilona: Szélkeringőn

Nagy Ilona: Szívemmel hallom...

Tudom, adtál olyat, mit nem érdemeltem - azért kaphattam, mert minden embernek adsz -, fürödtem többször is háborgó tengerben, hallottam, mit elmos, sosem lesz ugyanaz,

Egy pár sétál a parkon át, két egymáshoz illő kabát, sombokron szürke gerlepár... tíz ujj, két kezet egybezár.

mégis hittem - mondták -, kárpótol az élet, virágzó mederré válik a könnypatak, gyopár is virul, bár magasak a bércek, és minden hegyre olvaszt jégkását a Nap, mert a kopasz fa is dacol a hideggel, árva madár óvja fészkének melegét - de az erős szív is megszakadhat egyszer, ezért kérdezem meg -, mondd, hát még nem elég, mekkora súly az, mit két váll elviselhet, bánat-telt szekerem most merre tolhatom? - benn - a csend, bolyongva elüti a lelket, - künn - egy szélkeringőn sikít a fájdalom.

44

Rügyet fakasztó délután, napfény ragyog léptük nyomán, őszülő haj, fáradt kezek... oly vidámak, mint két gyerek. Sugárzó arcok, fél szavak, melyeket ki sem mondanak, útjuk, már együtt végtelen... lelkükbe vésett szerelem. Belém simul a gondolat, szívemmel hallom hangjukat, mindkettőjüket ismerem... mi vagyunk azok... kedvesem.

HAIKU-SAROK Gondolatok egy csésze tea mellé

Matsuo Bashô (1644-1694) tavaszi szél szomorúfûz tincseit összefésüli

Yosa Buson (1716-1784) Búcsúzó tavasz veszteglése: kései cseresznyevirág.

Kobayashi Issa (1763-1828) Lepke jött, s tovarepült egy másikkal a virágzó kertben.

Ryokan Taigu (1758-1831) vizek színére hímes selymet szurkál a tavaszi zápor

Natsume Soseki (1867-1916) korán kinyíló szilvavirág lehetne nevük hószirom

45

A haiku több, mint versforma. Pillanatba zárt örökkévalóság. Egy vízcseppben tükrözôdô mindenség. A világ tizenhét szótagban. A létezés a lélegzetben..

Musinsky Edit Lótusz lebeg fenn... fényt szürcsöl gyökerének : tartozik neki.

Damm József A mezô felett akácfaillat suhan kunyhómba betér.

Lir Morlan Nyugodt tótükör. Szirom hullott rá csupán mégis összetört!

Tóth Judit Egy kérész táncol Násztáncot az alkonyban Álmai felett

Ligeti Éva nyíló virágok szirmain harmatcseppek megtörik a fényt

46

A kortárs haikuk a Terebess Ázsia E-Tár honlapjáról valók, illetve saját szerzôink alkotásai.

Violet C. Landers: Retro érzés @ szerelem

T

om kávézójában alig lézengtek reggel az emberek, amikor egy pöttyös ruhás fiatal lány jelent meg a küszöbön és hosszasan azon gondolkodott, hogy bemenjen-e. Néhány asztalnál ültek csupán. Kintről beszűrődött a forgalom zaja, odabent viszont túl sivár és unalmasnak érezte az embereket. Végül győzött a reggeli kávé forró és mámorító illata. Amint belibbent minden tekintet rá szegeződött. Messziről kirítt a tömegből. A maga módján csinos volt, de ruháit valószínűleg valamelyik olcsó turkálóból szedhette. Mert ilyen ruhát már évek, vagy évtizedek óta nem árusítottak. A haja tökéletesre fésülve, szemét napszemüveg takarta, kezében csinos kis retikül. Körülnézett, majd a pulthoz lépett, mire a tulajdonos megfordult miközben a lány mellett ülő vendégnek felszolgálta a kávéját. - Mit kérsz, kislány? – nézett rajta végig, de már a szeme se rebbent, mert megszokta a sok különös vendéget, akik betértek hozzá. - Egy csokis kávét kérek – csicseregte a lány. - Csokisat – ismételte Tom, aki mögött hatvan év bölcsessége állt, de ilyen kérést már régóta nem hallott. – Azonnal adom – fordult a kávéfőző felé, majd csészébe öntött egy adag kávét, bele csokoládét, arra habot, majd kakaóval megszórta a tetejét, aztán átadta a vendégnek. - Köszönöm – mondta a lány illemtudóan, majd otthagyta a pénzt a pulton. Kezébe fogta a csészéjét és körülnézett, hogy hová ülhetne le, ahol nyugodtan megihatná. A helyiségben legtöbben különös módon egy közepes méretű tárgy fölé hajoltak, világító felületét tapogatták. Mutatóujjukat szorosan rajta tartva mozgatták rajta, majd volt, hogy két ujjkoppintás múlva mozdulatlanokká váltak. Polly mély levegőt vett, majd odasétált a zenegéphez. Nézte a kínálatot, aztán a szeme megakadt egy zeneszámon. A retiküljében keresett egy érmét, beledobta majd megnyomta a hatos számot. De semmi sem történt. - Kislány, az már évtizedek óta nem működik! - Akkor miért tartja? - Mert jól néz ki! – kiabálta Tom és közben a fejét rázta, hogy még vannak ilyen ódivatú emberek. A kávézó legtávolabbi sarkában egy fiatal fiú szintén a masinájával volt elfoglalva. Polly oda47

48

tipegett a sarokban álló asztalhoz és a szék mögött megállt. - Szabad ez a hely? – kérdezte kissé félénken. A fiú felnézett és némi hezitálás után bólintott. Polly letette a csészét az asztalra, kihúzta a széket és leült. Nézte, hogy a fiú mit csinál. Ugyanazt, amit a többiek. De előtte egy valamivel másabb gép volt, amin hosszú szöveg szerepelt, azt bújta. - Mit olvasol? – törte meg a csendet Polly. A fiú felemelte a tekintetét és körülnézett a helyiségben. Csodálkozott rajta, hogy a lány miért pont vele szemben ült le. - Könyvet – felelte közömbösen. - Ez könyv? – nevetett Polly. – Mióta? És hol vannak a lapjai? - Több ezer könyvem van, ha érdekel. Mind elfér benne – mondta a fiú tájékoztatásul. - Hol van a barátnőd vagy a barátaid? – folytatta a kérdezősködést Polly. - Nincs barátnőm. Féléve szakítottunk, mert nem értem rá, hogy találkozzak vele. Kevés volt neki a napi fél óra üzenetváltás. Testi kapcsolatra is vágyott nem csak Smiley{ :-) }-kra meg {#} hastag-okra. - És a barátaid? Ilyenkor nem kávéznak veled? - Mind másfelé dolgoznak. Esténként írnak rám, ha problémájuk van. Az a mottójuk, hogy csak egyszer élünk. - Carpe Diem. - Mit mondasz? - Csak akkor keresnek ha kell valami? Különben nem? Találkozni se szoktatok? - Velük? Ugyan! Még anyámat is csak a Közösségi oldalakon látom. Hogy éppen kivel fut… - Idősebb és még edz? – lepődött meg Polly. - Úgy értem ki az új pasija – kezdett belefáradni. Polly nem gondolta volna, hogy kérdései zavaróak lehetnek. István hátra simította haját és egyenesen a lányt nézte. Le sem vette róla a szemét. - Hogy hívnak? – kérdezte a fiú. - Polly-nak. És téged? – dobta hátra a haját. - István vagyok – emelte fel pacsira várva a kezét. – Nagyon örülök. Polly nem értette miféle üdvözlési forma ez. Hezitálás után belecsapott István tenyerébe. - Én is. Nagyon érdekes amúgy – folytatta Polly – biztosan rend van a lakásodban, ha a könyveid ilyen kis helyen elférnek. A por sem lepi őket… - Tényleg nem lepi – mosolyodott el István. Közben mindketten megitták a kávéjukat majd István közölte, hogy neki sietnie kell melóba. - Baj lenne, ha veled mennék? - Végül is… nem – vont vállat István, majd felvette a kabátját és eltette a tabletjét a táskájába. - Még sosem láttam ilyen szerkezetet –fonta karba Polly a kezeit miközben István mellett haladt. - Ipad-et? Csodálom! Ma már nincs is olyan ember, akinek nem lenne. Mindent el tudsz rajta intézni. - Például mit? - Foglalok asztalt étteremben, levelezéseket, adok-veszek rajta holmikat, könyvet olvasok, filmet nézek, beszélgetek rajta a családtagjaimmal, barátaimmal… - De ha azt mondod, hogy így beszélgetsz velük, akkor sosem találkoztok? – torpant meg Polly.

- Évente egyszer-kétszer. Mindenki éli a saját életét. - Különös. Azt mondod filmet is nézel rajta? Nincs otthon tévéd? - De van tévém, de ott megszabják, hogy mit nézhetek. És azt nem szeretem. Na, azt tényleg a por lepi! Polly megállt, István alig vette észre. Megállt, majd visszanézett. Polly jobb kezével egyenesen egy épület felé mutatott. - Mi az? – kérdezte István visszafordulva. - Mozi! Menjünk moziba! Eljössz velem? Olyan remek hangulata van. Mikor a kedveseddel nézel egy filmet és a sötétben fogjátok egymás kezét… - Húsz perce ismerjük egymást és te moziba hívsz? - Miért ne? Megnézhetnénk, hogy mit játszanak! - Ezer éve nem voltam moziban – Polly kézen ragadta Istvánt és átrohantak az utca másik oldalára. - Hát hol nézed a filmeket? - Letöltöm, mint mindenki más – vont vállat István. – Megnézem. Ha tetszik, megtartom, ha nem meg kitörlöm. Csak a helyet foglalná, semmi mást. Van három terabájtnyi tárhelyem. Meg van még három terányi helyem Felhőben is. - Sose hallottam még ilyen dolgokról. Mintha nem is egy világban élnénk. Miért van szükséged ilyenekre? Nem vágysz arra, hogy a csillagokat nézd, és közben ábrándozz? Hogy emberek között légy, és ne egy géppel töltsd minden idődet? - Nem szoktam ábrándozni. A realitások talaján élek. Tudom, hogy mi a valóság és mi a fikció. Lehet, hogy te sem vagy igazi. Nem vagy a mátrix része. - Igazad van, de így nőttem fel: álmodozva. -Nekem ez a természetes. Eddig talán négy nap volt, hogy nem tudtam használni a kütyüimet. Majdnem belehaltam. Mikor végre használhattam az megváltás volt. Tudnád, hogy mennyi üzenet gyűlik össze annyi nap alatt! - Vágysz családra, gyerekekre? Én minimum hármat szeretnék. Vegyesen. Kisfiút is, meg kislányokat… egész nap fésülném a hajukat – váltott Polly témát egy szemvillanás alatt. - Persze, meg valakire, aki őszintén szeret, és nem csak kihasznál. A mai világban szinte lehetetlen találni ilyen embert. A volt barátnőm például fél év után közölte, hogy a lányokat szereti. - Úristen! Pedig aranyos fiú vagy, nem értem miért – simította végig István félhosszú haját. - A lányoknak úgy tudsz imponálni, ha van pénzed, autód, sármos vagy és befolyásos. Na, én ezek közül egyik sem vagyok. Csoda, hogy te is szóba állsz velem. Igaz a külsőd alapján nem sokan járnának veled. - Szerinted nem vagyok elég szép? – pördül körbe csinos ruhájában Polly, miközben a férfiak rá szegezték a tekintetüket és fejükben már működött a piszkos fantáziájuk. - De nagyon is az vagy. Vonzó. Egy igazi prédának való! - Préda? – kérdezett vissza Polly miközben a szó igencsak szíven ütötte. - Trófea. Egyéjszakás kalandnak tökéletes. A legtöbben fizetnének egy italt, aztán ha már eleget ittál, akkor lefektetnének másnap meg elfelejtenének. Ilyen egyszerű. Olyan ez, mint a papírzsebkendő. Egyszer használatos. - Egyszer használatos szerelem lennék? - Szerelem? Milyen ódivatú szó! A szerelem retró érzés. Talán a szüleim éreztek ilyesmit annak idején, amikor születtem – nevetett István. – Hiszel még az ilyenekben? Ugyan! Az emberek csak azért vannak együtt, mert félnek a magánytól. Álkapcsolatokba bonyolódnak.

49

Kell valaki, akire számíthatnak. Nem számít, hogy mi lesz a történet vége. Miért meglepő ez neked? - Talán tévedek, mert még hinni akarok az egyszerűségben. Ezek a gépek, meg minden, ami téged körülvesz, megöli a valóságot. A világ elmegy melletted. Amikor majd rádöbbensz erre, akkorra a már nem lesz vissza az üres életedből. Én olyan világban akarok élni, amikor még számítottak az érzelmek. Amikor az emberek meghallgatták egymást és próbáltak segíteni egymáson. Kipróbálni és megélni az életet. Mindig vágytam arra, hogy utazgassak. Vágyok arra, hogy esténkét a páromhoz bújhassak, és ne a kütyümön üzengessek neki. Hogy főzzek neki valami finomat. Hogy hétvégenként legyen közös program, amit már mindketten várunk. Mozi, színház, kirándulás. - Jesszusom, te tényleg olyan vagy, mint akit a hetvenes évekből szalajtottak. Ha adhatok, neked egy tanácsot, kezeltesd magadat valahol. A múlt elmúlt. Kár hozzá ragaszkodni. Nem hozhatod vissza, csak azért, mert akkor egyszerűbb volt az élet. És ha most nem haragszol, mennem kell melózni, mert ha elkések, akkor kirúgnak. Viszlát! Polly nézte a sok embert, de mégis úgy érezte, hogy kiürült a város. Csak testek voltak mind, lélek nélkül. Nem érezték egymás jelenlétét. Csak elmentek egymás mellett. Mint mindig hosszú idő óta. És a sok fura külsejű egyén között, Ő, Polly már jelentéktelenné vált. Kép forrása: bayanin.com

50

Kotsy Krisztina: Gyilkosság

A

z öreg futószalag fáradhatatlanul szállította az árut. Mióta megtudta, hogy kiöregedett, jobban hajtotta magát. Mert a munkát, a teljesítményt komolyan kell venni! Az elkopott alkatrészei miatti fájdalomról tudomást sem vett. Inkább egyre gyorsabban pörgette, szinte hajszolta magát. Észre sem vette, hogy napról-napra hangosabban hörgött, nyöszörgött, surrogott, kattogott. Egykori önmaga karikatúrájaként játszotta el, amit kívántak tőle. Pont, mint vadonatúj korában. Muszáj volt. Nehogy a szemeknek feltűnjön, hogy már nem a régi. A gyár továbbra is kíméletlenül, megállás nélkül nyelte le az egyik napot a másik után, ahogyan a gyerekek falnák a cukorkát, ha hagynák nekik. A gyár megtehette ezt, hiszen mindvégig ezt csinálta; s amúgy sem akadt senki, aki pofán vágja, ha túlzásba viszi a zabálást. Nem csoda, ha egyesek határozottan úgy vélték, valóban megváltozott a gyár természete. Elbízta magát. Nyilvánvaló felsőbbrendűsége már abban megmutatkozott, hogy a gyárban minden és mindenki pótolható – állítólag ez a dolgok rendje a világban. S a munka folyt és folyt tovább, az öreg meg rohant, iparkodott, erőlködött. Néha meg-megállt szusszanásnyi időkre, körbekémlelni, vajon a szemek észrevették-e, hogy még mindig tud olyan termékeny lenni, mint az újak? Látják-e, hogy még mindig megéri a pénzét? Tisztában vannak-e azzal, hogy közel s távol neki van itt a legeslegtöbb ledolgozott munkaéve? Felfogják-e egyáltalán, milyen értékes az ilyen sokat tapasztalt munkaerő? A szemek látták, tudták és felfogták ezt. Egyiküket sem érdekelte. Kínosan elkerülték az öreg pillantását. Amennyire lehetséges volt tolerálni a jelenlétét, elnézték neki, hogy olyan, amilyen. Ahhoz viszont nem maradt elegendő türelmük és késztetésük, hogy kezdjenek vele bármit is abban a maradék kis időben, mielőtt a gyár végképp kiszuperálja. Tudták bizony, hogy nagyon régen nem a régi. Nemcsak zajos és idegesítő, de bűzös is kezdett lenni. Elhasználódott, elfáradt, az öregség félreismerhetetlen szagát árasztotta magából, ami az újak orrát igencsak piszkálta. Nem volt divatos, az biztos, ellenben működött, igyekezett, megtette, amit kívántak tőle. Csakis ez számított. Versenyben maradni. Hajtani. Megfelelni. Mindenáron! Aztán egy meleg nyári napon az öreg csak úgy, feltűnés nélkül megszakadt a munkában. Lehanyatlott a közeli, koszos műanyagszékbe, és az ingét markolászva, szuszogva kapkodott lélegzet után. Meglepve, már-már nyakon csípve érezte magát. Korábban jelét se észlelte annak, hogy valami nem stimmelne vele. Igen elcsodálkozott azon, mégis hogyan történhet egy ilyen bivalyerős, fiatalos testtel ekkora szörnyűség… hisz egyáltalán nem jött el az ideje… …de a levegőt továbbra sem akarta rendesen ki- és beengedni a tüdeje. Arca kivörösödött, hörgött néhányat, a szája szélén nyálbuborékok jelentek meg. Üveges tekintete a távolba révedt, megmentő után kutatva. Azonban a szemek ezúttal is kellően távol tartózkodtak. Amikor meglehetősen elsötétült a világ, mintegy varázsütésre, a saját szeme láttára, megjelent a régi téglafal előtt egy hatalmas mozivászon (ott ahol korábban az asztal állt), és magától elindult rajta egy ismerős film, ami róla szólt. Ezt valahogyan valamikor valakik az ő számára készítették, hogy majd egyszer, ha úgy adódik, végignézhesse a gyárban töltött éveit. Eddig fel se tűnt neki, hogy a gyár be lenne kamerázva. Nem sejtette – azért a szíve mélyén mégiscsak reménykedett benne –, hogy olyan fontos munkaerő a gyárban, hogy valaki filmet 51

készít róla. Őróla? Jól esett neki, de zavarban is volt. Mondani akarta, „ezt igazán nem kellett volna”… végül mégse szólt semmit. Kivételesen nem bánta ezt a kis pihenőt, amit a mozivászon előtt tölthet; azon a napon eléggé fáradtan ébredt. Az élmény újszerűen hatott rá, sosem járt moziban azelőtt. Mégis hamar elunta magát és bosszankodott, mert egy idő után, mintha beakadt volna a szalag, a képeken ugyanaz ismétlődött mozdulatról-mozdulatra, napról-napra, évről-évre. Az öreg feszengett kínjában, fészkelődött a székében. Tőle szokatlan módon, már majdnem panaszra akart nyílni a szája. Már majdnem szóvá akarta tenni, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a filmmel, legyenek szívesek, ellenőrizzék le, és javítsák meg a szalagot, mert ez így… élvezhetetlen… de csakhamar kifutottak az utolsó képkockák, és megjelent a felirat: VÉGE. Örült, hogy vége. Folytatni akarta félbehagyott munkáját. Kinyitotta a szemeit, pislogott párat. Elmosolyodott a megkönnyebbüléstől. Körülnézve látta, a mozivászon ugyan eltűnt, de a többi holmi ott maradt, ahol hagyta. Megborzongott bizarr élményétől, megigazgatta az ingét a mellkasán, és felsóhajtott; ám az után a sóhaj után a levegő teljesen kifogyott belőle. Ő pedig kimúlt. A futószalag megállt. Az öreg erőlködés nélkül csusszant ki a testéből. A dolog addigra neki is tökéletesen egyértelművé vált. Azt még érzékelte, hogy túl hamar adta meg magát. Lett volna még mit csinálnia. Egy darabig régi önmaga fölött lebegett. Téblábolt. Két kerek percig azon töprengett, hogyan fogja másnap a gyár fogadni a bejelentését, miszerint nem jön többé, ugyanis neki befellegzett. Majd hirtelen váltással felocsúdott a kötelességtudatából, magához tért az emberi lét kábulatából, és csak azzal foglalkozott, hogy megállapítsa, igazából mi romlott el benne ilyen nagyon? És az körülbelül mikor történhetett? Ahogy a válaszok után kutakodva ránézett az öreg testre, az elrongyolódott ruhákra, arra a rengeteg mocsokra, meg a nagy semmire, ami az öregembert körülvette, elszégyellte magát. Miért is voltam én itt? – ezt kérdezte meg magától eltűnődve, mielőtt elszökött a holttest mellől.

52

Merklein Erika: Pindurka naplója I. fejezet Nov. 4.: Ma van a születésnapom. Reggel anya filctollal egy nagy egyest rajzolt a pelenkára. Kuncogva rám adta és vitt apához. Ő is kuncogott és már nyúlt is a kameráért. A nagyinak készíti a felvételt, aki nagyon messzi lakik. Ezért megörökítette, hogyan illegetem magamat a nagy egyessel a popsimon, hogyan öltöztet fel anya, és hogyan reggelizek meg. Nagyi ugyanis pont olyan kíváncsi, mint amilyen messze lakik – nagyon. Mindent tudni akar rólam. Reggeli után egy piros, lábbal hajtható autó és egy nagy plüss kutyus várt rám a nappaliban. Az autót Bobby Car-nak hívták, a kutyust pedig Plutonak. Megérkeztek a vendégek, nagyon vidám délutánunk volt. Hangosak voltunk és jól éreztük magunkat. Mindent megettünk és megittunk, amit meg nem, azt elkentük vagy szétszórtuk a lakásban. Miután a vendégek elmentek, szemügyre vettük az ajándékokat. Anya és apa izgatottan próbálták ki az új játékokat. Ezt ugyan csak a szemem sarkából láttam, én ugyanis az érdekesen zizegő, szép, színes csomagolópapírokkal voltam elfoglalva. Nov.5.: Ma senki nem rajzolt filctollal a pelenkámra, nem készült felvétel rólam és vendégek sem jöttek. Mivel a szüleim már nem érdeklődtek az ajándékok után, így én is kipróbálhattam őket. Nov. 6.: Ma sem volt születésnapom. Egész nap a piros autóval játszottam. Először kikísérleteztem, hogy hogyan könyebb felülni rá: úgy, hogy a kormány előttem van, vagy úgy, hogy mögöttem. Mind a kettő működik. Ezután Pluto következett, neki is fel kellett ülni az autóra. Nagyon ügyes volt, csak akkor esett le, ha elengedtem. Nov. 11.: Délelőtt a játszócsoportban voltunk. Kaptam egy papírkoronát, amin az állt, hogy Pindurka 1 éves! Megettük a finom tortát, énekeltünk, játszottunk és kivételesen még Lukas sem akart mindent elvenni tőlem. A korona még délután is a fejemen volt. Csak akkor tudták levenni rólam, amikor este elaludtam. Nov. 15.: Reggel egy nagy ajándék díszelgett az asztal közepén. Már készültem is kibontani, de egy gyors mozdulattal elvették előlem. - Ma Katának van születésnapja. Ez az ő ajándéka. Nem bonthatod ki, de ha jó leszel, te adhatod neki oda. 53

Óóóh, most két dolgot is tanultam egyszerre! Egyrészt azt, hogy másoknak is van születésnapja, nem csak nekem. Másrészt pedig azt, hogy valakinek nem csak úgy oda adunk valamit, hanem azt ki is kell előtte érdemelni. Ezekkel az új tudásokkal érkeztünk meg Katáékhoz. Mivel útközben jó voltam, tényleg én adhattam neki át a nagy dobozt. Kata, aki két éves lett, azonnal kicsomagolta az ajándékot és büszkén mutogatta új szerzeményét mindenkinek. Én lecsaptam a színes csomagolópapírra és ugyanolyan büszkén vittem Kata után és ugyanolyan büszkén mutogattam mindenkinek, mint ő az ajándékait. Megettünk és megittunk mindent, amit meg nem, azt szétkentük vagy elszórtuk Katáék lakásában. Mindegy, kinek van születésnapja, az ünneplésben így is, úgy is el lehet fáradni. Nov. 17.: Alig akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a tortát az asztalon. Anya rám nevetett: - Ma nekem van születésnapom. Igen, mi mindannyian november lányai vagyunk! Semmit nem értettem. Azt sem, hogy az én születésnapi tortámon csak egy gyertya volt, de nagyon sok ajándékot kaptam. Anya tortáján viszont nagyon sok gyertya volt, de csak egy picike dobozt kapott ajándékba. Mégis apa nyakába ugrott, amikor kibontotta. Nov. 18.: Ebéd után elmentünk a közeli vadaskertbe sétálni. Hideg volt, esett az eső, fújt a szél. Apa legszívesebben ki sem mozdult volna a házból, de az új szomszédaink minden áron el akartak kísérni bennünket, így a kedvükért elmentünk. Apa és Albert felváltva tolták a babakocsimat a kavicsos úton. A pici kerekek állandóan keresztbe akadtak, csak nagyon lassan haladtunk előre. Mindegy, milyen lassan haladtunk, anya és Andrea tudtak még attól is lassabban sétálni. Mire ők odaértek hozzánk, mi már minden állatot megetettünk és indultunk tovább. Először a kacsáknak dobtunk néhány marék kenyérmorzsát a vízbe. Aztán az őzeket etettük meg a fák között. A tenyerünkből. Az egyik őzike összekeverte az ujjamat egy kenyérdarabbal és beleharapott. Még jó, hogy idejében észrevette, hogy rosszat rág! Egy pillanatra megfordult a fejemben, sírni kellene, de nem értem rá. A maradék kenyeret beszórtuk a vaddisznók kerítésén. Azok odakocogtak, szimatolgattak a kenyér körül, majd sértődötten elvonultak anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. A hazafele vezető úton azt próbálták a felnőttek kitalálni, vajon mit esznek a vadaskertben a vaddisznók.

54

Nov. 19.: Napközben egyre rosszabbul éreztem magamat. Fájt, viszketett, feszült és zsibbadt. Akárhogyan vigasztalt anya, nem sikerült elmulasztani a kellemetlen érzést a számból. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Órákon át simogatott, felvett, letett, dúdolt, sétált velem fel és alá, de semmi nem segített.

Nov. 20.: Ma éjszaka sem tudtam aludni. Akárhol próbáltam, mindenütt kényelmetlen volt a kiságyam. Hívtam anyát. Ő jött, kivett a hálózsákomból, adott inni, aztán visszatett és ment aludni. Kicsit később megint hívtam, ő jött, bekente a számat kenőccsel, aztán elment. Megint hívtam, megint jött, kicserélte a pelenkámat és visszafeküdt. Később megetetett. Még később felvett az ölébe és ringatott. Anya, ki tudja hanyadjára, megint ott állt az ágyamnál. Kócos volt, álmos volt, tanácstalan volt. Aztán odahúzta a kiságyamhoz a matracát és bebújt a takarója alá. Odavett maga mellé és simogatott. Milyen jó volt anya szagát érezni, odabújni a meleg ölébe és álomba szenderülni, miközben a finom puha kezével türelmesen cirógatta az arcomat. Nov. 21.: Én ébredtem hamarabb. Már máskor is megfigyeltem, ha együtt alszunk, akkor anya keze, lába, fél oldala lelóg a matracról a földre. Milyen érdekes szokás! Nem is értem, hiszen ott van a rengeteg hely mellettem, a másik oldalon... Nov. 22.: Végre jobban vagyok! Igaz, még viszket a számban minden, de rájöttem, ha elég nyál van benne, könnyebben elviselem. Egy kendőt kötöttek a nyakamba. Néha kicserélik egy szárazra. Anya felváltva aggódik és mosolyog. Kinevetne? Nov.23.: Megnyomorodtam! Nem elég, hogy megállás nélkül csorog a nyálam, még tüskék is nőttek a számban a fogaim mellé. Mi van, ha örökre így maradok? Vigasztalhatatlan vagyok! Nov. 25.: Megint nem tudtam aludni éjszaka. Még szerencse, hogy anya sem. Ezt onnan tudom, hogy akárhányszor megkérdeztem (néhány perc hangos mama-mama-mama-mamázás után), mindig jött, felvett, dúdolt és sétált velem. Nov. 26.: Ma egy érdekes felfedezést tettem. Ehhez szükségem volt a szüleimre. Apát reggel tanulmányoztam. Sajnos, mint mindig, most is túlságosan el volt foglalva kávéivással, borotválkozással, nyakkendőkötéssel. Alig bírtam rávenni, hogy néha megálljon egy percre. Persze, ez nem maradt büntetlenül. Puszi ürügyén összemaszatoltam az ingét és lecsöpögtettem a cipőjét teával. Anyával már könnyebb dolgom volt. Neki délelőttönként ugyanis semmi teendője nincsen, mert azt a kevés kis házimunkát, ami apa szerint egy ilyen pici családban akad, azt mindig akkor végzi el, amikor alszok. Olyankor gyorsan kitakarít, megfőz, kimos, kivasal, néha még ablakot is mos, kigazolja a kiskertet vagy lenyírja a füvet. Most is készségesen alávetette ma-

55

gát a beható tanulmányozásomnak. Arra a megállapításra jutottam, hogy a szüleimnek sokkal több foguk van, mint nekem. Tele van vele a szájuk. Fog, fog, fog, amerre a szem ellát! Alul is, felül is! Lehet, hogy nem is nyomorodtam meg, hanem nekem is nő még néhány a már meglévők mellé? Lehet, hogy azok a kis éles tüskék a számban nem is tüskék, hanem... Nov. 27.: ...fogak? Fogak! Nov. 28.: Négy újabb fog büszke tulajdonosa vagyok! Nov. 30.: A nappaliban egy koszorú került az asztal közepére. Négy gyertya is állt rajta, de csak egyet gyújtottak meg. Mindegy hány ég, a játékaim leszorultak az addigi helyükről.

56

Lir Morlan: Levetett test

A

For Dyke

karomban tartottam, míg az utolsókat lélegezte. A testéből áradó virágillat megült a kezemen, és hosszú órákon át elkísért még, sőt, lelkembe ivódva egész életen át velem maradt, azt hiszem. Aznap reggel nem tudtam még, hogy hogyan végződik ez a nap. De félelmeim a végsőkig erősödtek, és nem bírtam tovább, menekülnöm kellett. Alig telt el két hét, amióta visszaköltöztünk gyerekkorom helyszínére, a családomtól örökölt vidéki birtokra. Reméltem, hogy feleségem állapotán javít majd a nyugalom, és a jó levegő, de várakozásaim egyelőre hiábavalónak bizonyultak. Mindössze fél éve házasodtunk össze, de boldogságunkat egyre gyakoribb rosszullétek zavarták meg. Először csupán álmatlanság gyötörte, mely napról napra rosszabbodott, és étvágytalansággal, gyengeséggel, erősödő félelmekkel párosult. Az idősebb rokonok tanácsára a költözés mellett döntöttünk, de addigra arca halovány volt, bőre hideg, és nyirkos, szemei pedig szinte teljesen elvesztették egykori fényüket. Oly távolinak tűnt már az esküvő, és a boldog kezdetek, mintha nem is saját életem lett volna, hanem egy elképzelt, olvasott történet, vagy valami távoli emlék. Ekkorra már a félelem, és a bizonytalanság töltötte ki napjaimat, és hiába intéztük a lehető legsietősebben az utazást, féltem, túlságosan is késő lesz. Már nem volt ereje saját lábán kijönni a kertbe, vagy visszatérni szobájába, és bár minden percemet mellette töltöttem, hogy kívánságait lesve saját lelkem kínjait csillapítsam, éreztem, ahogy pillanatról pillanatra fogy az erőm, és mindennél jobban féltem attól, hogy lelkem túlzottan gyenge lesz túlélni azt, ami ránk vár. Néhány nappal érkezésünk után ájulásszerű rohamok kezdték kínozni kedves, törékeny szerelmemet, és addigi álmatlansága hihetetlen mértékű aluszékonyságba fordult át. Először a gyógyulás jelének vettem, és reménykedni kezdtem, de egy hét elteltével már igencsak aggasztónak találtam az egészet. Előző este elájult a szalonban vacsora után – alig evett néhány falatot- és nem ébredt fel sem arra, hogy az ágyába vittem, sem arra, hogy élesztgetni próbáltam. Rettegésem nőttön-nőtt, és reggel, amikor az orvos kocsija befordult a kapunk érkezett el a pillanat, hogy túlnőtt rajtam. Nem bírtam tovább. Szégyellem… Nem fogadtam a doktort, ezt rábíztam a rokonokra, én magam pedig a hátsó ajtón távoztam… először a kertbe, majd mintha tudnám hová indulok, a ház mögötti erdőbe. Hosszú, gyors léptekkel haladtam azon az alig észrevehető ösvényen, melyre halványan emlékeztem gyerekkoromból. Egy apró, tiszta vizű kis tóhoz vezetett, melyben összegyűlt, és megült a friss patak vize, ami alig néhány mérfölddel feljebb fakadt, és aztán szaladt elfelé a városka felé. Gyermekként kedves helyem volt, sokszor ültem a lombok titkos árnyai közt ábrándozva, és a tó felszínén úszó virágszirmokat, szitakötőket, vagy őszi leveleket figyelve… Akkori helyemet nem találtam már meg, úgy tűnt, szüleim elvitették a kis padot, melyen egykor olyan örömmel ültem, és csupán a régi, ismerős nagy fa maradt meg, a víz fölé nyúló, erős, göcsörtös ágával, melyről annak idején nem egyszer ugrottam a tóba. Mintha e régi, ismerős helytől reméltem volna megnyugvást, úgy öleltem magamhoz a fa törzsét, ujjaim görcsösen szorultak össze a törzs külső repedezett öreg kérgén. 57

58

Rettegtem a gondolattól, hogy elveszítem őt, és mégis, valami borzasztó, iszonyú, és megbocsáthatatlan önzés azt mondatta velem, bárcsak túl lennénk rajta… Gyűlöltem magam a gondolatra, gyűlöltem a gyengeségemet, mely arra ítélt, hogy szembenézzek saját esendőségemmel, és megszegjem legszentebb eskümet, melyen neki tettem, és magamnak… gyűlöltem, hogy tudtam, nem tudok élni nélküle egyetlen percig sem… Könnyes szemmel néztem fel az égre, a fák összeboruló, sötét lombjai közt kutatva a kora délelőtti nap sugarait, reményt, üdvözülést várva tőlük, onnan, ahol nem volt semmi, nem volt más, csupán saját kétségeim, félelmem, és önvádjaim. Magam sem tudom, hogy történt, de végül az ágon ültem, a tó fölé lógatva a lábam, és belefeledkeztem az önsajnálatba. A világot vádoltam, istent, és a sorsot, amiért ily kegyetlenül elveszik, épphogy csak megtalált boldogságomat. Akkor ott elképzelni sem tudtam nagyobb fájdalmat sajátomnál. Furcsa teremtmény az ember. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy örömünk, és bánatunk a legnagyobb a világon, és bár olykor tisztában vagyunk vele, hogy léteznek olyanok, akiknek sokkal rosszabb sors adatott, mégis, saját keservünk az, amit igazán átérzünk, és még ha sajnáljuk is azokat, akik éheznek, fáznak, otthon, és meleg nélkül fagynak meg a hóban, vagy véresre korbácsolja őket kínzójuk… mi akkor is csak saját érzéseink foglyai maradunk. Még ekkor is saját fájdalmunk az, mely ténylegesen kitölti szívünket, és amit valóban át tudunk élni. Hiába van rokonunk, aki elvesztette fél karját, mi akkor jajdulunk fel, amikor megszúrjuk tűvel az ujjunk… Amikor először hallottam a hangot, gyorsan kitöröltem szememből a könnyeket. Nem pusztán ezért, hogy ne homályosítsa el a látásom – milyen ironikusan kétértelmű ez, ha a fájdalom könnyeiről beszélünk – hanem mert nem akartam, hogy bárki így lásson. „Egy férfi sosem sír” – dörögte volna apám, és valóban, nem láttam tőle egyetlen könnycseppet sem soha, se meghatott félmosolyt, vagy bármiféle boldogságot. Talán mosolyogni is csak az képes szívből, aki könnyé tudja változtatni szívének vércseppjeit? Körülnéztem, de senkit nem láttam. Talán valami állat neszezett az erdei aljnövényzetben… a régi, bomló avar, és a friss, zöld páfrányos keverékében… Semmit nem láttam. Mégis kizökkentett melankolikus gondolataimból, és ezért hálás voltam. Újra körülnéztem, és már éppen kezdtem volna elfogadni, hogy a zajt csapó kisállat – mi más is lehetett? – megbújt valahol, vagy messze jár, amikor újra meghallottam. Talán nem is volt több levelek suhogásánál. Talán csak a szél játéka… Felálltam a törzsbe kapaszkodva, és úgy kémleltem körül, mint a hajótörött, aki reményét lesi a horizonton. Talán így is volt. Sosem láttam még ehhez foghatót. Az erdő egy részen mintha teljesen más lett volna. A fák összeborulva csodás zöld kupolát képeztek, alig-alig engedve át a megszűrt napfényt. Így minden szín, minden árnyalat más volt, mint lennie illett volna, fakóbb, és mélyebb, ám ragyogott, ahol áttörtek a napsugarak. Egy testet láttam heverni az avarban. Döbbenten meregettem a szemem, és bár esküdni mertem volna rá, hogy az imént egy nőt láttam a földön, most nem volt más ott, mint egy mohával borított fadarab. Talán már képzelődöm. Megcsóváltam a fejem, de tekintetem újra visszatért a különös helyre. Csupán éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam volna megmondani, mi az. Hosszan bámultam a mozdulatlan, vastag, letört ágat, és lassan ráeszméltem, hogy nem ez jelenti a furcsaságot, hanem a környezete. Mintha körülötte az erdő más színezetet nyert volna, mintha minden

fényesebb, és világosabb lenne, és körülötte virágok nyíltak, fehérek, lilák, és sárgák, nem nagy számban, de észrevehetően egy kupacban. Leereszkedtem a fáról, és arra indultam. Nem tudtam, mit keresek, vagy mi vonz oda, egyszerűen hálás voltam, hogy volt bármi, ami egy pillanatra is megtörte önsajnálatomat, és más felé irányította bú-sötét gondolataimat. Lépteim alatt reccsentek a gallyak, és elhajlottak a zöld páfrányok, ahogy közeledtem. Nem volt tisztás, mégis olyan hangulata volt, és a mohás törzs fölé szinte óvón borultak a szomszédos fa ágai, egészen a földig hajolva. Lehunytam a szemem, és beszívtam a virágok messzire ható illatát. Valami régi, távoli emléket idézett, és kedvem lett volna lehajolni, és szedni egy csokorral, hogy hazavihessem, és ha csak vázában is, de velem maradhasson az emlék… Vázába zárt emlék… talán lassan nem is marad számomra semmi más. - Te vagy az? Döbbenten nyitottam ki a szemem. Vékony, lágy, üvegcsengőkhöz hasonló, gyermeki hang volt, és egy pillanatig nem is tudtam, honnan jön, a lombkoronából, a földről, az égből, vagy magából a fákból… Aztán megláttam. A földön feküdt. Eddig faágnak néztem, de most, hogy jobban figyeltem, most, hogy megmozdult… ahogy az illúzió leomlott róla, ott feküdt előttem. Most láttam csak, hogy a fény belőle árad, a testéből. Nem tudom elmondani hogyan, nem ő maga ragyogott, nem világított, nem fénylett, mégis a körülötte lévő világon, a fákon, leveleken, bokrokon, és aljnövényzeten visszaverődő sugarak innen származtak. Egyszerűen fénybe borult körülötte a homályvilág. Döbbenten guggoltam le mellette, karnyújtásnyi távolságban a lénytől, melyet nem tudtam máshogy nevezni, mint csodának. Leginkább gyerekkorom meséinek tündér lényeihez hasonlított, ember nagyságúnak tűnt, de sokkal vékonyabbnak, és törékenyebbnek, áttetsző, hártyás szárnyak ültek a hátán, és haja, akár az árvalányhaj, vagy a legfinomabb selyemfonál… De a bőre szürkés volt, és repedezett, akár a fák kérge, és ruha helyett, mintha tényleg moha borította volna be testének legnagyobb felületét. - Ki… vagy… te? – suttogtam teljes döbbenettel. - Szerettem volna azt hinni, hogy emlékszel rám… - hangja, mely az imént még csilingelt, most szinte lágy szélfuvallatnak tetszett. – Egykor Hyei-nek neveztél, a teljes nevemet úgysem lennél képes emberi hangokkal kimondani… Csak a fejét, és felsőtestét emelte fel kissé, változatlanul úgy feküdt ott, mintha nem lenne elég ereje mozdulni. - Talán… megsérültél? Halvány mosoly játszott az ajkai körül. Mint az anya, amikor a gyermeket oktatja, vagy a szerelmes, aki alvó kedvesét nézi. Hirtelen naivnak éreztem magam a kérdés miatt, és egy pillanatra megbántam, hogy kiejtettem e szavakat. - Haldoklom – mondta úgy, mintha a világ legtermészetesebb közlése lenne, érzelem, és gond nélküli egyszerű, egyértelmű, és helyénvaló. A torkomat összeszorító kéz ujjai szorosabb kulcsolódtak e szó hallatán, és kínzóan préselték ki a levegőt belőlem. - Hogy?! – suttogtam, és saját hangomat is alig hallottam. - Le kell vetnem ezt a testet. Értetlenül nézett rám, mintha elképzelhetetlen lenne számára, mi a gondom a helyzettel, és miért nem fogadom a közlését olyan egyszerű közönnyel, ahogy ő kijelentette.

59

60

- Valami baj van? Ő kérdezte tőlem! Még ezek után ő volt az, aki aggódott miattam! Szinte hihetetlen volt számomra, groteszk, és döbbenetes, mégis az egész annyira dühítő… Nem, nem ő… inkább a helyzet, mely nem engedte felednem saját bánatomat, és melynek fényében minden szava sokszoros mélységű vérző vágást ejtett a szívemen. - A feleségem… nagyon beteg. A szavak kibukkantak belőlem, nem tudtam fegyelmezni magam. Mintha feloldozást remélve gyóntam volna, mintha segítségért kiáltottam volna az üres, magányos sötét éjszakába… nem vártam választ. Főleg nem olyat, amilyen érkezett. - Azt hiszem, az én hibám. Mintha pofon csaptak volna, döbbenten meredtem rá. - Mit mondtál?! Ragyogó szemei még nagyobbra nyíltak, és sárgás-arany pupillájával olyan volt, mint a saphyr len két virága. Értetlensége nőttön-nőtt, és látszott rajta, hogy felfoghatatlan számára minden reakcióm. Én viszont alig tudtam türtőztetni magam, megragadtam a karját, és megráztam. Bőre forró volt, akár a napon felejtett fém, sehogy sem illet a fakéregszerű látványhoz, és puha tapintásához. Minden várakozásommal ellentétes volt, és egy pillanatra szinte el is engedtem, majd észbe kaptam, és ujjaimat még szorosabban kulcsoltam vékonyka karja köré. - Mit mondtál?! - De hát… hogy máshogy oszthatnám meg vele a testét? Sikoltani lett volna kedvem. Ujjaimat vékonyka torkára fontam, és megszorítottam. Magam sem értem, mit, miért tettem. Rettegésem elborította az elmém, és egy pillanatig sem voltam képes józanul gondolkodni. Szinte éreztem, ahogy ujjaim alatt elroppan a nyaka, akár egy korhadt faág, és ez a látomásszerű pillanat észhez térített. - Miért… teszed ezt? – kérdezte a torkához kapva, elsápadva, amitől enyhén szürkés bőre félelmetes ezüst ragyogást nyert. Vagy pír borította el? A düh? Nem tudhattam. Annyira más volt, annyira tőlünk különböző… Csak bámultam rá, még mindig kezeim satujában tartva, de már nem halálos szorítással, és könnyeim közt súgtam felé azt a szót, ami elől hetek óta menekültem. - Belehal… - Nem! – nézett rám döbbenten, és megint csak úgy éreztem magam, mint aki nem tudja azt a fontos apróságot, ami megváltoztat mindent. – Dehogy hal… Csak egy időre otthont ad nekem… - Mit művelsz vele?! – kiáltottam ismét zokogva, könnyezve, elfúló hangon, és csak most vettem észre mennyire megerősödött körülöttünk a virágillat. - Hát semmire nem emlékszel már? Bár ne találkoztunk volna! Bár hihettem volna tovább, hogy nem veszítem el mindezt! Bárcsak azzal a tudattal hagyhattam volna hátra testemet, hogy a lelkemben őrzött fény velem marad… - Miről beszélsz?! Nem értem… nem értem! - Hát nem emlékszel? Hiszen ugyanezt tetted, amikor emberré váltál! Hagytam kicsúszni a kezeim közül, és magam is a koszos, kemény földre roskadtam. Nem. Még mindig nem értettem. Olyan volt ez számomra, mint egy zavaros, megfejthetetlen álom. - Mi vagy te?! - Ami te is voltál – mondta, és megfogta a kezem, érintése szinte égette a bőröm, mégsem

volt kellemetlen. Ujjai puhán kulcsolódtak az enyémbe, és elveszett a keze a kezemben, akár egy kisgyermeké. – A lélek törékeny dolog. De úgy látom, te már nem emlékszel rá. Én még látom, hogy csillog, épp ahogy a virág szirmai a napfényben. Nézd meg őket! Nézd meg közelről! Ahogy az erek végigfutnak a finom hártya alatt, mennyi mindent ígérnek! Életet, termést, és új növényt, tele vannak a lét vitalitásával… Nézd meg, nézd meg egyszer úgy, ahogy régen láttad! Nézd, hogy ragyog, a sugarak úgy csillognak rajta, mintha csillagporral szórták volna be mindet… Nézd meg, mennyire élő! Maga az élet! De ha megfogod, megtörik. Van, amelyiknek elég az is, ha óvatosan az ujjaid közé veszed, és azonnal megsemmisül mindez a szépség. Az ujjad apró redőinek a nyoma megtöri a szirmot, ellopja a csillogását, szétzúzza az ereket. Iszonyatosan nehéz úgy megfogni egy ilyen kincset, hogy ne okozz bajt. Szinte láttam magam előtt, amiről beszél. Hányszor érintettem már helytelenül cseresznyevirág szirmát, hányszor láttam a rózsáét megtörni még mielőtt a vázába került volna… A lélek… a lélek valóban ilyen lenne? Uramisten, mit műveltem az előbb?! Hiszen majdnem elpusztítottam ezt a lényt! - Én látom az emberi lélek csillogását, akár a figyelmes ember a virágszirmokét. Mondd, hogy te is látod még! Nem feleltem. Olyan kétségbeesetten akart hazugságot hallani tőlem, hogy nem volt jogom hozzá, hogy egyáltalán bármi szóra nyissam a szám. - Én látom a lelket. Látom a virágok álmát. Látom, ahogy a madár azt súgja a falevél árnyékának, szeretlek! Látom, ahogy a lemenő nap fénye aranyporával beszórja a világot, és látom, ahogy a holdezüst titkos üzenetet hagy neki minden éjjel… Az általa leírt világ mese lehetett csupán. Olyasmi, amit a kicsiknek mond az ember, amiről egy gyermek kezét fogva az erdei sétán beszél csupán. Sok olyan tünemény, melyet kiskorunkban megcsodálunk, felnőttként megmutatunk, de sosem hiszünk el igazán. De ő hitte. És általa egy pillanatra én is újra láttam. - Amikor még egészen kicsi voltál, eljöttem hozzád. Láttál engem. Emlékeztél. Hová tűnt mindez?! Nem látod?! Tényleg nem látod már? Annyira hiányoztál, hogy érted levetem a testem… Ujjai megszorították az enyémeket. Vékonyságuk ellenére hihetetlen erő lakhatott benne, hogy így, végső perceiben, ereje fogytán is fájdalmat okozott egy pillanatra. - Te sem fogod látni – mondtam kegyetlenül, mert a csoda elmúlt, és ismét eszembe jutott haldokló szerelmem, akinek ez a lény szívja el élete erejét. Bármilyen mesés, varázslatos, és hihetetlen is a létezése, a története, a szavai… nem akarom, hogy elvegye tőlem életem szerelmét! – Ha emberré válsz, soha nem lesz részed ebben újra! - De igen! Ha elmeséled. Ha visszaidézed, és megmutatod. Újra láthatod, ha akarod, ha tudod, mit keress! Ha azt mondod majd, „nézd, milyen csodás!” én látni fogom. Tudom. Hiszem! Megpróbáltam elhúzni a kezem, de nem sikerült. Ujjai mintha ránőttek volna az enyémre, körbefogták, és börtönben tartották. Nem tudtam, hogy menekülni vágyom-e jobban, vagy átölelni. Nem tudtam, ki ő, és a szívem mélyén mégis ismertem. Sosem láttam, mégis bizonyosan tudtam, hogy mindig hittem benne. De akkor még nem értettem. - Régen szerettél. És én szerettelek. Nem emberi módon, nem csókkal, vagy öleléssel. Nem test szerette a testet, hanem lélek a lelket. Röppenve táncoltál a felhők közt, és versenyt daloltál a csillagokkal. Amikor eljött az idő, hogy a tested meghaljon, melletted ültem, és az ölembe hajtottad a fejed. Ő is ezt tette. Közelebb húzódott, és az ölembe kucorodott. Nem úgy, ahogy egy nő tenné,

61

inkább, ahogy egy védtelen kis jószág, mely menedéket kér, és reményt. - Az utolsó virágodat megőriztem neked – suttogta, és elengedett, felém nyújtotta nyitott tenyerét, és mintha csak a testéből növekedne bimbó fakadt, és csodás, tűzszínű virág bomlott ki belőle néhány pillanat alatt. Megsimogattam az arcát. Selyemszerűen finom haja az ibolyához hasonló illatot árasztott. - Nem félsz? – kérdeztem, és éreztem, hogy az én szívem remeg. Tudtam, hogy eljött a pillanat. Milyen kegyetlenül ironikus is a világ. Elmenekültem otthonról, hogy ne lássam szenvedni, és meghalni azt, akit a leginkább szeretek. És most egy idegen haldoklik a karjaim közt, és rá zúdítom minden félelmem, bánatom, és gyengédségem. Talán ha ezt most végigélem, képes lehetek rá újra… - Nem – súgta, de már alig volt hallható a hangja. – Tudom, hogy mindig vigyázni fogsz rám… A ház felé siettem. Annyira másnak láttam most az ösvényt, a fákat, és a fölém boruló levélkupolát. Másnak láttam magamat, és magamon keresztül másnak láttam az egész világot. Éreztem ruhámon a virágok átható illatát, és olyan erőt a szívemben, amit ez előtt talán soha. Vagy mégis… kisgyermekként. Amikor még ámulva néztem a fák közt beszűrődő napsugárban kergetőző porszemek játékát. Az orvos még nem távozott. Mosolyogva fogadott, és a kezét nyújtotta. - Milyen jó, hogy újra látom! Csodálatos hírem van! A felesége tünetei hamarosan teljesen elmúlnak. Ugyan kicsit megviselte, és ritkák az ennyire erős reakciók, de nem egyedi… Nemsokára jobban lesz! - De hát… - nyögtem, és minden erőmre szükség volt, hogy ki tudja préselni magamból a kérdést – mi baja van? - Az égvilágon semmi! Csupán megosztja a testét egy másik élettel! Gyermekük lesz barátom! Amikor magát a világra segítettem, nem hittem, hogy egyszer a gyerekét is módomban lesz… Na… üljön le szépen! Úgy látom váratlanul érte a hír… Amikor megszülettél, éppen olyan kék szemeid voltak, mint a saphyr len. A következő hónapok boldogságára első sírásod tette fel a koronát, és az óta minden perccel csak jobban és jobban szeretlek. Ahogy mondtad, mindörökké vigyázni fogok rád. Úgy hogy tudod, úgy, hogy érzed, vagy úgy, hogy ne zavarjalak meg, de ott leszek. És amikor néhány év múlva a ház mögött az erdőben sétálunk majd kézen fogva, megmutatom, hogyan bújik a madárdal a bokrok virágai közé, hogyan csókolja meg a vadalmát a pillangó, és megmutatom azt a korhadt fatörzset, ahol egykor egy tündérrel találkoztam. Leülünk majd mellé, és megcsodáljuk, hogyan ragyognak a napfényben a virágok szirmain az élet csillámló cseppjei. Visszahozom a világot, amit ismertünk emberré válásunk előtt, ha csak néhány pillanatra is. Hiszen megígértem.

62

Aktuális

„A retro én vagyok…” Összeállította: Fejes Valentin

L

egújabb lapszámunk aktuális témájához nem csak egy rajzot készítettem: egy másik ötlet már sokkal hamarabb kipattant a fejembôl. Úgy gondoltam, hogy a retro, a nosztalgia sokak számára idézhet fel kellemes emlékeket, így ismét meginterjúvoltam néhány kedves ismerôsömet ezzel kapcsolatban.

Zachar András angoltanár

A retro egyrészt azt a korszakot idézi fel nálam, amikor még tizenéves voltam (ez a ’90-es éveket jelenti esetemben). Másrészt, tágabb értelemben pedig a ’70-es, ’80-as évek feelingjével tudom azonosítani – az akkori divattal, filmekkel, tárgyakkal, a kultúrával és minden egyéb mással. A retro ma szerintem egy életérzés: hit abban, hogy mennyire jobb és másabb volt az élet akkor "régen".

Novák Henriett szociálpedagógus

A retro számomra a múltba való visszatekintéshez kapcsolódik. Hogy a kifejezés konkrétan mit is foglal magában, azt nem könnyű megmondani, ugyanis eléggé tág fogalomról beszélünk. Nekem a következő dolgok jutnak eszembe róla: a divat, a szokások, a felfogás, maga az életstílus, a tárgyak és eszközök, valamint – ami számomra a legfontosabb – a zene. Divat kapcsán szerintem sokaknál a négyzetrácsos trapéznadrág, a lakkozott cipő, a gombahaj és hasonlók merülnek fel első gondolatként. Zenei téren a mai napig szívesen retrózom, ha épp ahhoz jön meg a kedvem, ilyenkor elsősorban a ’70-es, a ’80-as és a ’90-es évek klasszikusai jutnak az eszembe. Csak hogy néhány példát említsek: The Beatles, Elvis Presley, Michael Jackson, Scatman John, Billie Idol, Pet Shop Boys, Eminem, The Backstreet Boys, Blink 182 és The Offspring. Mindezek mellett soha nem fogom elfelejteni a legelső, sárga kazettás (egyébként koppintott) piaci Nintendo-mat, a Sega Mega Drive-omat, a horgászásós játékomat (amit mi csak a „vastorkú halacskák” néven emlegettünk), az ólomkatonákat, a jó öreg legót és puzzle-öket, a walkmant, no meg a Szokol rádiót. 63

Gyükér Zsófia grafikus

Hogy mit is jelent nekem a retro? Hmmm… talán vágjunk is bele mindjárt a közepébe! Ami rögtön eszembe jut róla, az a tupírozott haj, a karika fülbevaló, az extra színes ruhák, a feltűnő smink, a ’70-es évek zenéje (például az ABBA, a Bee Gees, a Boney M), no meg a csodálatos, kézzel készült rajzfilmek. Bár nem abba a korba születtem, az mégis az életem részévé vált, és – leginkább Anyukámnak köszönhetően – rám is kihatott az akkori divat. Ez természetesen visszaköszön a munkáimban is, ami alatt most elsősorban a képregényeimet értem. Hogy konkrét példákat említsek: a Lóbarátok diszkójeleneteit ez az időszak ihlette, emellett a Lily and Titus figurapárosomból Lily kifejezetten az a retro stílusú csajszi (akit egyébként magamról mintáztam, így nem véletlen az egyezés). Ahogy a képen is látható, Titus rendszeresen megcsodálhatja ezt a színkavalkádot... A retro így nem is annyira a régmúlt, hanem sokkal inkább a jelen életem része.

Zsoldos Márton természetfestő és illusztrátor

64

A retro nálam a gyerekkoromhoz köthető, ami esetemben a nyolcvanas évekhez kapcsolódik. Akkor valahogy minden más volt… lassabb, nyugodtabb, kiszámíthatóbb, emberibb. A játék az igazi játékot jelentette, kint a szabadban, más gyerekekkel. Ilyen volt például a fogócska, a bújócska, a foci és társaik. Ugyanígy nosztalgikus számomra a tévémaci, a Skála Kópé és persze Sandokan… Szinte érzem a Donald rágó és az Africana csoki ízét a számban, a kisdobos nyakkendő műszálát a nyakamon, ahogy nyomják a zsebemet az üveggolyók, hallom Tádé és Mazsola hangját, a hét zenéjét… Semmi sem moshatja ki belőlem ezt a világot, ezeket az emlékeket. A retro én vagyok…

Képzeletben szárnyat rajzolok a világnak

Tóth Judit rovata Nyuszi ül a fűben Leszakadt az ég, az angyalok esőcseppként zuhantak a földre, szárnyaik bénán mereven vették körbe meztelen testüket. A tollak bombákat szórtak az emberekre, aki k értetlenül álltak a dolog előtt. Nyár közepe volt. Mire észbe kaptak, a házak már lángokban álltak. A kutyák vonyítottak, a város lakói eszüket vesztve menekülni kezdtek. A nyúl közben álmosan bújt ki az üregéből. A fű valamiért frissebbnek tűnt.

65

66

Nevetés Próbálkozik. Próbálkozik kievickélni a vízből, de nem sikerül neki. Nem kap levegőt a nevetéstől. A hátsó fele a sáros vízben pihen, a kezével az arcára sárfoltot ken. Olyan emberek veszik körbe, akik egykor szerették. Most mind faarccal nézik, ahogy megsemmisül. Zúgolódnak a felhők a feje felett, újabb vihar készülődik. Nyomasztóan fülledt a levegő, a szellő poshadt szagot áraszt a közeli mocsár felől. Nem szereti ezt az illatot, mindig is a temető jutott róla eszébe. Most azonban teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az orrát a mocsár szelleme miként facsarja. Nevet. Őszintén, mintha ez lenne élete első, tudatalattiig hatoló, mindent elsöprő kacaja, amitől minden, és mindenki köddé válna, és csak a jókedv, és a szűnni nem akaró görcs marad, amitől szaggatottan lélegzik, és kicsordul a könnye. Füles most tudta meg, hogy elvesztette az édesanyját.

67

Fesztiválajánló

Fesztiválajánló Összeállította: Szöllôsi Betti

A DUDIK - Dunaújvárosi Diák Köztársasági Napok 2009-ig Főiskolás Napok néven futott. Az azóta igazi mini fesztivállá nőtt zenés-koncertes rendezvény idén hetedik alkalommal kerül megrendezésre. A 2015. június 11. és 14. között megrendezésre kerülő programsorozat immár nem csak könnyűzenei, hanem összművészeti fesztiválként várja a szórakozni vágyókat. A koncertező együttesek közt olyan neveket találhatunk majd, mint a Tankcsapda, a Wellhello, a Punnany Massif és sok más együttes mellett természetesen ott lesz a dunaújvárosi illetőségű Quimby is. Helyszín: Bár tavaly a Szalki sziget adott otthont a fesztiválnak, ez idén (ismét) az Alsó Duna-parton foglal majd helyet. Régi-új helyszínről beszélünk, hiszen a magát időközben monstre fesztivállá kinövő rendezvény nem először vendégeskedik majd ezen a helyszínen. Időpont: 2015. június 11-14. Lenner Tamástól, a DUDIK egyik főszervezőjétől azt is megtudtuk, hogy nem ez az egyetlen változás idén a rendezvény háza táján. A több év alatt tökéletesedő és duzzadó fesztivál szinte kinőtte időkeretét, így a rendezők úgy döntöttek: egy nappal meghosszabbítják azt. Tamás azért elárulta, hogy ebben szerepe volt a Tankcsapdának is, akik kimaradtak volna, ha csak három napos a buli. Tavaly a Tankcsapda nem játszott, a közönség hiányolta is őket, Lukácsék pedig nagyon szívesen jönnek a DUDIK-ra, lassan már törzsvendégek, így kézen fekvő volt a döntés, hogy legyen egy nappal hosszabb a történet. Így a fesztivál június 11-től 14-ig tart majd. Idén is lehet majd kempingezni, hiába a helyszínváltozás, a szervezők szeretettel és egy jól felszerelt, komfortos sátortáborral várják a távolról érkezőket. A “szállás” mindössze 1000 forinttal növeli azoknak a kiadásait, akik sátrazni szeretnének majd. Jegyek: További újdonság, hogy az idei évben lesz először online jegyvásárlási lehetőség. Országszerte 230 jegyiroda árulja majd a belépőket gondolva azokra, akik nem a városból, hanem messzebbről érkeznek. Elővétel (2015. június 9.-ig): - Felnőtt bérlet: 6990 Ft - Diák bérlet: 4990 Ft - Napijegy: 3490 Ft Helyszínen: - Felnőtt bérlet: 7990 Ft - Diák bérlet: 5990 Ft - Napijegy: 3990 Ft 68

Kempingjegy (csak a helyszínen): 1.000 Ft/4 nap

Jegyértékesítő helyek: – Dunaújvárosi Főiskola, FHÖK Iroda (Dunaújváros, Táncsics Mihály utca 1/a) – Dózsa Mozi előtti tér – Tourinform Iroda (Dunaújváros, Vasmű út 10.) Programok és fellépők A koncerteken kívül szeretnék a fiatalságot is megszólítani különböző kulturális, művészeti alkotásokkal, installációkkal és performanszokkal, és bevonnák a színművészeti egyetem hallgatóit is a programba. A terv az, hogy a rendezvénynek egy országosan ismert művész lesz az arca. A koncerteken kívül turisztikai napközbeni programokat is kínálnak majd. 4 helyszín: Dunaújváros, Rácalmás, Dunaföldvár, Adony A túrákra előzetesen kell jelentkezni : [email protected] RÁCALMÁS Közlekedés: autóbusz, gyalog vagy kerékpár (8 km) – választani kell a jelentkezéskor Ártéri tanösvény megtekintése, túravezetés keretében: Csoportlétszám: maximum 20-25 főA Nagy-szigeten két kiépített hosszabb és rövidebb túraútvonalon kialakított tanösvény várja az érdeklődőket. A nyugalmat árasztó erdei sétautakon 17 színes, nagyméretű információs táblával ellátott állomás ad részletes útmutatást a szigetről, a Dunáról, az élővilágról, az ember tudatos jelenlétéről, Rácalmás történetéről. Bizonyos megállóknál kulturált, a természetbe illeszkedő esőházakban és madárvártákban végezhetnek megfigyeléseket vagy pihenhetnek meg kedves vendégeink. A mélyebben fekvő ártereken és mocsaras területeken pallós cölöphidak vezetnek át. Így a sziget élővilágának szinte minden területét száraz lábbal kényelmesen járhatják be a látogatók. Állandó kiállítások (Afrika, Helytörténeti és Halászati). Belépő (A belépővel mind a három kiállítás megtekinthető!): Diák: 200 Ft/fő ; Felnőtt: 600 Ft/fő A Jankovich-kúria Rendezvény- és Turisztikai Központban megtalálható két állandó kiállítás és egy helytörténeti múzeum. Az állandó kiállítások közül az egyik, egy Kelet-Afrikai magángyűjtemény részét képezik, melyet Valerius W. Nagy, magyar származású Ausztriában élő úriember ajánlott fel Rácalmásnak. Illetve, az Afrika kiállításon kívül, egy külön teremben, a halászati kiállítás, a dunai halászat eszközeit, jellegzetes növényeit és a halászat hangulatát mutatják be. A kiállításokon kívül, a helytörténeti múzeumnak is otthont ad a centrum egyik épülete. A gasztronómiai házban található a Rácalmás múltját és értékeit bemutató, igényes helytörténeti kiállítás, melyet egy igazi Rácalmási születésű úr, Mosonyi Mihály állított össze. „KUL-TÚRA” KULTURÁLIS SÉTA DUNAFÖLDVÁRON IDEGENVEZETÉSSEL A Dunaföldvári Vár és a kiállítások megtekintése (Vak Bottyán emlékezete, „Rózsalevél felkap a szél”- Sárdy János emlékkiállítás, Elfeledett órák, Csepeli István fafaragó, Bakos András grafikus), pompás kilátás a Vártoronyból – Barokk ferences templom – Városháza díszterme – Sétakocsikázás a Kálváriára /kilátás a Dunára és a városra/ és a –– Szt. Rókus pincékhez

69

/ Rókus kápolna, borkóstoló egy hangulatos pincében/ A program időtartama kb. 3 óra A program ára: 2.000 Ft/fő

Utazás és megközelítés Helyszín: Dunaújváros, Alsó Duna-part Távolsági buszokkal érkezőknek nagyon könnyű a lejutás a fesztivál helyszínére. A Dózsa Mozi Centrum megállónál kell leszállni. Innen 1 perc sétára van a Városháza tér, ami mellett elhaladva az úton érünk el a lépcsőhöz, ami levezet az Alsó Duna-partra a fesztivál helyszínéhez. Vonattal érkezőknek ajánljuk, hogy a 18-as számú helyi busszal tudnak eljutni a Dózsa Mozi Centrum megállójához. Innen 1 perc sétára van a Városháza tér, ami mellett elhaladva az úton érünk el a lépcsőhöz, ami levezet az Alsó Duna-partra a fesztivál helyszínéhez. Autóval a Sikló felől, illetve az Óváros felől. 70

DUDIK házirend 2015 A belépőjegy megvásárlása csak akkor jogosít a rendezvényre történő belépésre, ha elfogadod a DUDIK házirendjét, és tudomásul veszed, hogy annak betartását a rendezők a rendezvény ideje alatt folyamatosan ellenőrzik. 1) A bérlet 2015. június 11-én (csütörtök) 12:00 órától június 15. (hétfő) 12:00 óráig érvényes. 2) Napijeggyel belépni a rendezvényre az adott napon 10:00-kor lehet, a napijegy másnap reggel 10 óráig jogosít fel a bent tartózkodásra. 3) A bérletedet és napijegyedet belépéskor karszalagra cseréljük. A bérletet és a karszalagot az érvényessége ideje alatt mindvégig a csuklódon kell viselned. Ezt a rendezők ki- és belépéskor folyamatosan ellenőrzik. Amennyiben a belépőjegyed/karszalagod már nem érvényes, de még szívesen maradnál a rendezvényen, akkor a jegypénztárban tudsz újabb karszalagot vásárolni. Ha érvénytelen a karszalagod, és nem vásárolsz újat, köteles vagy elhagyni a rendezvény területét! A belépőjegy/karszalag másra át nem ruházható! Csak a kézen hordott karszalag számít érvényes belépőnek! A sérült, átragasztott, elvágott, megbontott, kézfejnél nagyobb átmérőjű, stb. – karszalag érvénytelen! A jegyhamisítók és a hamisításban közreműködők ellen eljárást indítunk. A megrongálódott, elveszett karszalagot nem cseréljük. Ha a karszalag elszakad vagy megsérül, a biztonsági szolgálat embereit kell felkeresni, akik a főpénztárhoz kísérnek, ahol megkaphatod az új karszalagodat. Ha elszakadt vagy sérült karszalagoddal elhagyod a fesztivál területét, nem garantáljuk, hogy a bejáratnál visszaengednek a fesztiválra, az ebből adód kellemetlenségért pedig felelősséget nem vállalunk. 4) A fesztiválra belépési korhatár nincs, de a 14 éven aluliak csak szülői felügyelettel látogat-

71

hatják a rendezvényt, illetve a 10 éven aluliak számára ingyenes látogatható a rendezvényt. 5) A rendezvény megközelítéséhez kérjük, hogy a tömegközlekedési eszközöket használják, illetve saját gépjárműveiket! Parkolási lehetősége csak a főszervezőknek van a fesztivál területén. A kemping melletti területen van kialakítva a vendégek számára parkoló! 6) A DUDIK-on nem lesz szükség üvegtárgyakra, ütő-, vágóeszközökre, vagy bármely, mások testi épségét veszélyeztető tárgyra. Ezeket a rendezvény területére bevinni TILOS! A hatályos jogszabályok szerint nem tarthatsz magadnál ún. közbiztonságra különösen veszélyes tárgyat (8 cm-nél nagyobb vágó élű kés, rugóskés, gázspray, ólmosbot, tűz-és robbanásveszélyes anyagok stb.), ez szabálysértésnek minősül. Amennyiben ilyen eszközöket találnak Nálad a rendezők, úgy azokat jogukban áll elkobozni Tőled. 7) A fesztiválon dolgozó biztonsági őröknek jogában áll átvizsgálni a fesztiválozókat, és a fenti tiltott tárgyakat szükség esetén elvenni. Az elkobzott tárgyak megőrzésre kerülnek, de személyenként nem tudjuk nyilvántartani őket. Amennyiben az elkobzott tárgyak legálisak, kilépéskor visszakaphatóak. 8) A italpultoknál 18 éven aluliakat és ittas személyeket szeszes itallal nem szolgálunk ki! Felhívjuk figyelmedet, hogy kábítószer fogyasztása a hatályos törvények szerint TILOS! 9) A rendezvény területére semmilyen mennyiségben nem hozható be szeszesital, üdítőital és ásványvíz (kivéve a kempingezők 1,5 literes műanyag palack), élelmiszert pedig kereskedelmi mennyiségben nem lehet behozni. Az ilyen jellegű termékeket a bejáratnál köteles mindenki megőrzésre átadni a biztonsági szolgálatnak. Tilos továbbá tűz- és robbanásveszélyes anyagok (gázpalack, kempingfőző, hajtógázas dezodor, grill, bogrács stb.) behozatala. Távozáskor ezeket kérésre visszaadják. 10) A rendezvényről hang- és képfelvétel készül. Minden résztvevő, aki a felvételeken feltűnik, csak a beleegyezésével nevesíthető, viszont semmilyen követeléssel nem élhet a felvétel készítőivel vagy a rendezvényszervezőkkel szemben. Kép- és hangfelvételt a rendezvényről csak a rendezők írásos belegyezésével lehet készíteni, fényképezni szabad. 11) A Dunában fürödni csak nappal, kizárólag a kijelölt szabad strandon lehet, este 9 óráig. 12) A szervezők nem vállalnak felelősséget a személyekben, vagy anyagi értékekben esetlegesen keletkező károkért. 13) A fesztivált mindenki saját felelősségére látogathatja! 14) A DUDIK szervezői fenntartják a programváltoztatás jogát. A program esetleges változása miatt, a bérlet vagy a napijegy ára nem igényelhető vissza a pénztártól való távozás után. 15) Esőnap nincs, a fesztivál rossz időjárási körülmények között is megtartásra kerül! 72

16) A DUDIK szervezői nem vállalnak felelősséget az olyan programváltozásokért, melyek az

előadók hibáiból vagy baleseteiből fakadnak! FESZTIVÁL BESZÁMOLÓ A KÖVETKEZŐ SZÁMBAN!

73

Könyvajánló

A. G. Hawk: Idôtlenségbe zárva Írta: Vass Attila

A szerző debütáló novelláskötete (e-könyvként) június 5-én jelenik meg. A kötet az Időtlenségbe zárva címet viseli, amelyben különböző zsánerekben (sci-fi, fantasy, thriller, mese) megírt hat lebilincselő novella és egy regényrészlet kapott helyet. Mindegyik történet az emberi lélek és sors rejtélyeiről szól. A mélyen bennünk lévő mozgatórugókról, és arról a nagy titokról, ami ott lappang a hétköznapi életünk, józan eszünk határán. Az író történetei egy-egy kalandos utazást jelentenek ebbe a birodalomba, különböző formát öltve, más-más hangon mesélve, de mindnek egy a célja: hogy egy kis borzongással emlékeztessen rá, a világ jóval több annál, amit az érzékszerveinkkel felfogunk belőle. – Meg akarok halni. Halkan szólalt meg. Mondandója egyedül Zorarnak szólt, de abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat kimondta, mint egy varázsütésre az univerzum csendje vette birtokába a kantint. Így bizalmas közlendője harsogó kiáltásként töltötte be a falak közti teret. A kellemetlen pillanatot előidéző Aryar elvörösödött. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. A legféltettebb titka, ami egyben a csoport legszentebb tabuja, napvilágra került. A tér és idő szövetéből kilépett, univerzumok határán létező, de állandóan változó űrállomáson élők abból a feltevésből indultak ki, hogy az itt lévők nem élnek. Az élet számukra egy végtelen, soha meg nem szűnő folyamat. Abban a furcsa helyzetben voltak, hogy a világmindenségben élőkkel ellentétben számukra nem létezett az elmúlás. Legalábbis az általuk megfigyelt létformák értelmezése szerinti halál. Öröktől fogva léteztek, számtalan univerzumot láttak létrejönni majd eltűnni a tér és idő végtelenjében. Megfigyelték, hogy az ő szövedékükön kívül létező térben és időben élők létének vége nem végleges, újra és újra felbukkannak a világmindenség más pontjain. Az ő állapotukat elnevezték átalakulásnak. A halál fogalmát saját definíciójukkal látták el. Esetükben ez nem csak a fizikai test és annak szellemi részének megszűnése, hanem az általa alkotott és létrehozott minden cselekvés, szó, gondolat vagy tárgy eltűnése. Ha egy állomáson lakó „meghalt”, ezek a változások mind meg nem történtté váltak. Ez komoly kockázattal járt a világmindenségben létrehozott cselekedeteikre és saját magukra nézve. Ennek következményeit egyetlen állomáson lakó sem tudta felfogni.

A kötet a szerző oldalán keresztül is letölthető lesz a www.aghawk.com címen.

74

Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bôrünkbôl A recenziót írta: Fejes Valentin

H

a az ember manapság egy új kötettel szeretné bővíteni otthoni könyvtárát, de konkrét cél nélkül látogatja meg a hozzá legközelebb eső könyvesboltot, bizony nehéz helyzet elé állíthatja magát, mivel a szerzők számának növekedésével párhuzamosan a megjelentetett művek száma is egyre csak nő és nő. Míg egyes írókhoz és írónőkhöz tudunk társítani legalább egy-két alkotást, addig sokak neve teljesen ismeretlen lehet számunkra. Az utóbbiak táborát erősítette nálam Karen Joy Fowler is. K. J. Fowler legújabb szerzeménye, a Majd’ kibújunk a bőrünkből az eredeti publikáláshoz képest két évvel később került fel a hazai könyvesboltok polcaira. Amint az a fülszövegből is kiderül, a The New York Times beválogatta a regényt a 2013-as esztendő száz legjobb könyve közé, emellett az írónő több irodalmi díjat nyert el írásának köszönhetően. Fowler büszkeségét még tovább fokozhatja a tény, miszerint mind a külföldi kritikusok, mind pedig a hazai olvasók elismerően nyilatkoztak róla. Mindezek és a rövid, mégis figyelemfelkeltő ismertetők tükrében kezdtem el az olvasást. A Tarandus Kiadó gondozásában megjelentetett iromány összesen hat részre tagolódik, melynek mindegyike hét-hét alfejezetre lebontva ismerteti meg az olvasókkal a cselekményt. Történetünk elején 1996-ban járunk, főhősünk pedig nem más, mint a 22 éves Rosemary Cooke, a University of California hallgatója, aki jó néhány éve koptatja már az egyetem padjait. Egy szerencsétlen félreértésnek köszönhetően Rosemary a helyi fogdában kénytelen tölteni az aznap éjszakát: talán a sors fura fintora, hogy a későbbiekben összebarátkozik az igazi bajkeverővel, akit Harlow Fielding-nek hívnak. A meglehetősen szűkszavú Rosemary hosszú évek után először épp újdonsült barátnőjének önti ki lelkét, ám minden gondját s baját még ekkor sem árulja el. Az igazán nagy titkok java részéről kizárólag a könyv olvasói értesülhetnek. A problémák gyökerei pedig egészen főhősnőnk gyermekkoráig nyúlnak vis�sza. Az Indiana állambeli Bloomington városában felcseperedett Rosemary családjára sokan irigykedhetnének, hiszen az övékénel ideálisabbat aligha kívánhatna az ember. Az apa, Vince a szaktekintélyek által is elismert pszichológus, kinek újabbnál újabb tanulmányait sorra közlik le a tudományos folyóiratok; az édesanya ugyancsak az értelmiségiek közül kerül ki. Legidősebb gyermekükre, Lowell-re nem lehet egy rossz szavuk sem a környéken lakóknak. A báty féltőn óvja két lánytestvérét, Fern-t és mesélőnket, Rosemary-t, akik együtt egy különleges és elválaszthatatlan párost alkotnak. Ám hármójuk közül mégis Rosemary a legfeltűnőbb jelenség, hiszen egész nap be nem áll a szája. A vég nélküli locsogást akkor sem hajlandó abbahagyni, amikor azzal a nagyszülőket zavarja kedvenc sorozatuk nézése közben, s az egyik szomszéd, Bechler bácsi fogadni merne rá, hogy ha valaha is csevejolimpiát rendeznének, a kislány állna a dobogó legfelső fokán. Ám az egyik nap sorsdöntőnek bizonyult a család számára – akkor ugyanis egy olyan tragédia következett be, amely fenekestül felforgatta a szülők és gyermekeik életét. Vince a szaklapok hasábjainak olvasása helyett egyre gyakrabban néz a pohár fenekére, s kis híján 75

az anya idegrendszere is felmondja a szolgálatot. Az akkorra már 18 éves Lowell ugyancsak teljesen kifordul önmagából, és szó nélkül faképnél hagyja családját. Rosemary-nek sokáig fogalma sincs arról, mi indíthatta el pontosan az egész folyamatot. Egyedül néhány, egyre halványodó emlékére támaszkodhat, melyek azt sugallják számára, hogy minden baj hátterében húga, Fern rejtélyes eltűnése áll. Ahogy sokan másoknál is, úgy a múlt főhősnőnket sem engedi nyugodni, bármennyire szeretne felejteni. A barátnőjével folytatott társalgásokat követően elméjét mindinkább a szeretett lánytestvérével és a közös élményekkel kapcsolatos gondolatok töltik meg, ami jelen helyzetében a legkisebb gondot jelenti. A repülőtéren ugyanis elkeveredik a poggyásza, benne édesanyja naplóival, melyek segítségével talán sikerülne mindent tisztáznia. Mindennek tetejében Lowell ismét felbukkan Rosemary életében, akit maga az FBI köröz, mint a társadalomra nézve különösen veszélyes bűnözőt, egy bizonyos ALF fedőnevű szélsőséges szervezet egyik tagját… Mint azt olvashattuk, a sztorira egyáltalán nem panaszkodhatunk; ilyesmivel (sőt, ehhez hasonlóval) csak ritkán találkozhatunk. Emellett K. J. Fowler külön dicséretet érdemel azért, hogy a könyvben már-már kulcsszerepet játszó viselkedéstan egyes fejezeteinek alaposan utánanézett, az információkhoz első kézből jutott hozzá, s hogy megemlítésre került az az egyre vékonyodni látszó fátyol is, ami elválaszt bennünket, embereket az állatvilág tagjaitól. Összegezve tehát a Majd’ kibújunk a bőrünkből üdítő színfolt a hazai könyvpiacon, egy nem mindennapi alkotás, melynek története korántsem vidám, mégis felettébb érdekes és izgalmas olvasmány.

Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből • eredeti cím: We Are All Completely Beside Ourselves (G. P. Putnam’s Sons, New York, 2013.) • Tarandus Kiadó, Győr, 2015. • ISBN: 9786155261916 • a szöveget fordította: Hegedűs Péter • ragasztott, kartonált kötés • 424 oldal

76

EXTRA!

Még több olvasni- és/vagy látnivaló munkatársainktól Gyükér Zsófia Facebook-oldala: facebook.com/pages/Little-Red-Margaret Merklein Erika honlapja: erikamerklein.wordpress.com Samu Violetta (Violet C. Landers) honlapja: violet-c-landers.webnode.hu Tóth Judit: Képzeletben szárnyat rajzolok a világnak - blog: kepzeltszarnyak.blogspot.hu - Facebook-oldal: facebook.com/kepzeletbenszarnyatrajzolokavilagnak Vass Attila blogja: irnom-kell.blogspot.hu

77

78

Kép forrása: hdwallpapersfactory.com