Gibraltár Retro 2010. április 9. Tegnap óta elkezdtem egy új életszakaszt, pontosabban újrakezdés egy régebbi országomban. Szokás szerint nem tudom, meddig fog tartani ez a blog ezzel az életperiódussal: lehet, hogy 1 hétig, lehet, hogy több évig. Gibraltárra visszaköltözésem fő oka a zene volt. Kereken 1 éve költöztem el innen, épp tavaly húsvétkor, és azóta sem találtak zongoristát a helyemre. Gibraltár a pici területe révén hasonló Veszprémhez ☺, egy veszprémi vendéglátós idiómával élve: „vendégek vagy vannak, vagy nincsenek”, a kis számok törvénye alapján. Azaz ha nincs zongorista, akkor nincs, hiába hirdetik meg a helyi újságban. Ráadásul nemcsak általános zongorázgatásról van szó, hanem egyúttal én lennék a júliusi San Francisco-i turné zongoristája is. A turné 2150 fontjába fáj minden résztvevőnek, máris eloszlatva az általános – és számomra érthetetlen – tévhitet, miszerint a zenéléssel milyen jól lehet keresni (?). Tudtommal még Bach is nyomorgott. A visszatérésem feltétele viszont valami helyi munkalehetőség volt, ami igen nehezen jött össze. Mivel itt munka vagy van, vagy nincs. Ugyan megfogadtam, hogy soha nem dolgozom többé bentlakásos ápolóként, de pont erre volt kereslet. Elvállaltam, de remélem, ez az utolsó. A kondíciók ráadásul rémesek: szabadidő egyáltalán nincs, teljes börtönlét: csak akkor járhatok ki próbákra és koncertezni, ha én fizetem a helyettes ápolót, aki az adott időre felügyeli a klienst. Azaz, ha sok próba és sok koncert van, akár a teljes fizetésemet is odaadogathatom a helyetteseimnek. A fizetésem pedig az ebben a munkakörben elvártnak kb. a 40%-a. Ezzel együtt is elvállaltam, mert ziccer volt a visszatérésre. (A néni családja „fair”nek tartja a kondíciókat. Angolok…) A börtönléthez azonban egy elég jó zongora is jár, amit ráadásul használhatok, sőt, a néni egyenesen örül, ha gyakorolok, legalábbis az első nap után még ezt mondta ☺. Visszatértek azonban az életembe a kialvatlan és riasztásokkal teli éjszakák is – na ezért szeretném ezt a melót minél előbb lecserélni valami másra. Még csak tegnap érkeztem, de az általam mélyen tisztelt Wayne kollégám, a helyi karnagy és kiváló zongorista már meg is látogatott, és három tömött dossziét hozott, tele kottákkal (kb. 60, elég hosszú darab, mind modulációkkal teli), miszerint ezekre gondolt, az elkövetkező három hónapra… Mondtam neki: „The honour is mine.” Nem beszélve arról, hogy a nagy Wayne-nel három Brahms Magyar táncot is fogok négykezezni. Része lesz a friszkói turnénak. Ez több mint megtisztelő. Középtávú tervem tehát: Friszkóig kereken 3 hónap van, addig valahogy túlélni. Utána elmegyek turnézni, visszajövök, és meglátjuk, hogyan és merre tovább. Ebben a házban időnként be tudok fogni valami kóbor wifit, azon keresztül netezgetek, közvetlenül az ablakpárkányon még jó, beljebb már nem működik. Ha eltűnne, majd veszek mobil netet. Kreativitásom szárnyal: készítettem magamnak step-deszkát a dobozból, amiben csomagot küldtem magamnak (sajnos nem volt benne semmi meglepi), és egy csomó belehajtogatott Gibraltar Chronicle-ból. Jól körbeszigszalagoztam, kicsi, savanyú, de az enyém. Itt fogok step-aerobikozni a laptopom előtt a kisszobában, még otthon átvarázsoltuk videókazettáról laptopra az edzéstervet. A nénire meg közben figyelek. Mozogni muszáj, és másra itt végképp nincs lehetőségem. Legalábbis 1 nap után még ezt tervezem, aztán, ha állandóan kialvatlan és megzuhant leszek, lehet, hogy ez a téma igen hamar ejtve lesz.
Április 14. Gondoltam, nem írok addig, amíg a legdöcögősebb és legsírósabb kezdet le nem megy. Minél kevesebb negatív dolgot szeretnék megörökíteni. Amit biztosan deklarálok az egész világ előtt: életem utolsó ápolói munkáját végzem. Ezt még elvállaltam a visszatérési és zenélési lehetőség ziccer miatt, de ez az utolsó, soha többé. Ez az egész történet az angolokról való meglátásaimra rímelnek, ugyanaz a történet, ami eddig mindenhol. Egész más lehet a mi posztkommunista kultúránkban ápolni, és egész más itt. Nálunk a betegek és a hozzátartozók hálásak a munkáért; itt épp ellenkezőleg: ha a betegnek baja van, rossz színben van, rosszul alszik stb., mindenki engem hibáztat. Az én szükségleteim szóba se kerülnek, igazából egyetlen kérdést nem kaptam eddig, azt se tudják, ki vagyok. Szerintem a teljes nevemet se tudják (mivel senki se kérdezte, és a papírjaimat se kérte senki). Ők a világ urai, és a hajbókoló rabszolgákkal vannak megszokva. Gép vagyok, ami bármikor cserélhető. Az elején próbáltam magamról beszélni, mégis ki vagyok, miket szeretek, de egyrészt oda sem figyelnek, másrészt félbeszakítanak: „vedd már tudomásul, hogy ez a történet az anyánkról szól és nem rólad”. Tapasztalgatom, mit lehet és mit nem. Mivel ez már a többedik betegem, már elég jól tudom, miket kell vetíteni, annak érdekében, hogy megtartsam az állásomat. Egyelőre kényszer, hogy megtartsam, amíg újra ki nem alakulnak a dolgaim itt. Bár San Franciscóig mindenképpen célszerű lenne itt maradnom, már csak a gyakorlási lehetőség miatt is. A problémák fő forrása, a változatosság kedvéért, nem a kliens. Hanem a családja. Ápolótársaim rendre panaszkodnak a családtagokra, mennyire kikészítik őket – én eddig ilyennel még nem találkoztam, nekem ez az első (egyben utolsó). Összerezzenek minden egyes telefoncsörgésre. A napi gyomorgörcs pedig mindennap du. 16 órakor kezdődik, amikor is bevonul a család a napi ellenőrzésre. 2-3 órát szoktak itt lenni. Előtte eltakarítom a laptopot, meg ne lássák, eltakarítom a kottáimat (ezért is beszóltak már, ne zongorázzak annyit), eltakarítok minden porszemet, és igyekszem életet lehelni a nénibe gyorsan, hogy önfeledt, vidám csevegés közben találjanak. Még szerencse, hogy kiszámítható, mikor jönnek. Ja és szépen fogyok, mert enni sincs mit, semmi kaja nincs a házban, a hűtőt akár ki is lehetne kapcsolni, mert tök üres. A néni általában 1 evőkanálnyi rizst ebédel, következésképpen én is érjem be ennyivel. Írtam ugyan bevásárlólistát (mennyiségi előkékkel), de meglepett volna, ha figyelembe vette volna valaki is (ők vásárolnak, sajnos). Tegnap pl. meghozták az egész heti kaját – ez nekem 1-2 napra való mennyiség. Utoljára dolgozom ebben a munkakörben, vagy ezt már mondtam? Ha idős, beteg asszony lennék, és a gyerekeim olyan módon mutatnák ki felém az imádatukat, miszerint „csak az én boldogságom számít”, hogy a számomra kirendelt gondozót szarba se nézik, én magam szólnék rájuk, miszerint gyerekek, vagy úgy beszéltek ezzel az ápolóval, mint egy emberrel, vagy üssetek agyon egy szívlapáttal, mert én ezt nem bírom nézni. Engem ilyen áron ne ápoljon senki. Boldogtalanná tenne egy ilyen helyzet: azon az áron boldogítanak a gyerekeim, hogy mindent és mindenkit a sárba taposnak a kedvemért. A gondozónak nincs élete, sorsa, érzései, vágyai, sőt, még neve sem, talán egy sorszáma – aki mellesleg az imádott édesanyát látja el. A fennálló helyzet mindenki számára a legtermészetesebb itt, beleértve a rokonokat, szomszédokat. A magukat kereszténynek és állandóan imádkozósnak valló család mindenek felett betartja az 4. parancsolatot, ilyen módon. Én már nem vagyok része ennek a keresztény képnek. Nemcsak az én életemmel, hanem mindenki más életével is úgy dobálóznak, hogy rossz nézni; úgy válogatnak az emberek között, hogy az állatpiacon nagyobb a becs, ott legalább megsimogatják néha a lovakat, kutyákat.
Április 15. A zenéről pedig azért nem írtam eddig, mert nem volt miről. Még mielőtt idejöttem volna, világosan letisztáztam, hogy az én kondícióm: engedjenek ki a próbákra és a koncertekre, mert nem titok, hogy ezért jövök elsősorban, és nem a néni végbelét kenőcsözni. A próbák biztosítására kaptam egy szóbeli ígéretet… Le lehet naivozni, de „bizalom nélkül nem lehet élni” (Dr. Ranschburg Jenő), és egyetértek: nem állhatunk mindenhez hozzá úgy, hogy „biztos hazudnak”. Ez pedig úgy történt, hogy arra kaptam ígéretet, hogy mivel szabadidő nincs, annyit járkálok ki, amennyit akarok, amennyiben kerítek helyettes ápolót, akit én fizetek. (Nem tudom, mit szólna a család, ha ezt az esetet bárhol is jelenteném: az alkalmazottat nem engedjük ki, csak ha fizet a saját szabadidejéért.) Na mindegy. A lényeg: kiderült, hogy hiába kerítek ápolót, nem jó nekik senki, még személyesen Szent Teréz anya kompetenciáját is kétségbe vonnák. Négy ápolót utasítottak el, míg az ötödiket kegyeskedtek elfogadni (én fizetek és ők válogatnak). Az első próbám idejére a helyettes ápoló kérdése nem is oldódott meg. Amikor először közölték, hogy „nem mehetsz ki”, tisztán éreztem, hogy forr bennem a bosszú (a sírógörcs mellett, ami mindjárt előttük rám jött, de nem hatotta meg őket, elintézték azzal, hogy „túlreagálom”). A második próba idejére viszont már összejött a helyettesem, és ha minden igaz, mostantól kezdve minden kedden és csütörtökön mehetek próbákra. Remélem, innentől kezdve a naplóm csak erről fog szólni.
Április 17. A gibraltári időjárás a szokásos. Állandó eső és hideg szél. Tévhit, hogy itt mindig mennyire jó az idő. Spanyolország azon részein, ahol megfelelő a domborzat, tényleg jó az idő. De itt, közvetlenül a parton és a gibraltári szikla miatt állandó a „levanter”, ami szelet és felhőt egyaránt jelent. A „levanter cloud” megül a szikla tetején, mint egy sapka, folyamatos hideget, esőt és nyirkosságot biztosítva, le is fényképeztem, nem tudom, mennyire vehető ki.
Április 20. Most pedig következzenek azok a részek, amikért lehet irigyelni. Munkavégzésem helye:
Zongorám:
Ezen a teraszon szoktam aerobikozni, erre a látványra, előttem naplemente, fejem fölött köröző sirályok:
Április 21. Ha szerencsém van, legalább a zenei életem sínen van. Tényleg tudok gyakorolni napközben, munkaidőben, már szépen kitapasztalgattam, mikor lehet zongorázni és mikor nem. Nagyon hangos ez a régimódi pianínó, és persze nincs is felhangolva, de ez engem nem feltétlenül zavar. Én azt hallom, amit hallani kell, és ugyanez igaz a rossz vételű tévé- és rádióadókra is. Én kihallom, amit ki kell, és képes vagyok élvezni. Furcsának szoktam találni, amikor nálam zeneileg kevésbé kompetens emberek befogják a fülüket, ha egy picit is le van hangolódva egy hangszer. Ezt annak tudom be, hogy „csak a rosszra fogékonyak”, aztán lehet, hogy most igazságtalan vagyok. Vagy ha pl. nyikorog a pedál, simán ignorálom. Nem arra figyelek. Hallom, de nem érdekel. Karnagyunkkal hála Istennek tökéletes a munkakapcsolat, szépen a keze alá dolgozom, kitalálom a gondolatait, ő is ugyanezért ragaszkodik hozzám. Előző blogomban már utaltam rá: ő a tipikus homoszexuális férfizenész, az összes sztereotípiával: kedves, elfogadó, mosolygós, jópofi, ártalmatlan viccelődős, mindenkit szeret és őt is szereti mindenki. Soha senkit nem bántana vagy nem kritizálna. Tanulhatok tőle egy kis felszínes jó modort. A kaméleon-szerű, semmiben határozott állást nem foglaló figurák azok az emberek, akiket senki se bánt; puhák és gömbölyűek: mindenféle alakú dobozba beférnek. Wayne együtt él a fodrász barátjával, ami újabb sztereotípia: együtt él a művész és a fodrász ☺. Nem mellékes, hogy közös a főnökünk (kliensem egyik lánya az ő iskolájának az igazgatója), de ő még soha nem panaszkodott rá, velem ellentétben. Amit én kiállhatatlannak tartok, ő arra nem szól semmit. Igazából nem nagyon látok bele a buzik simulékony lelkivilágába, de érdekesnek találom, és bizonyos értelemben érdemes eltanulni, hogyan csinálják, hogy soha nem konfrontálódnak. Mivel Nyugat-Európában liberálisnak tartom magam, itt (már) teljesen el tudom fogadni, ha valaki homokos, már csak azért is, mert teljesen mások az itteni melegek, mint nálunk. Nálunk az „ordító buzi” a jellemző. Póló-felirat Mo-on: „Buzi vagyok, na és?” Hasonlóan: nálunk ordító vegetáriánusok, ordító drogosok stb.-k vannak, míg errefelé mindenki szép csendben magának intézi az ún. másságát. Április 22. Az eddig itt töltött szűk két hét alatt elértem, amit el lehetett. Azaz: - elértem, hogy helyettesítsen valaki a próbák idejére, ellenben nekem kell fizetni, azaz minden próba 18 fontomba kerül (3 óra x 6 font) - tudok napközben gyakorolni, munkaidőben - a család kicsit leállt a bunkó stílussal, mert egyrészt én is beszóltam, másrészt a szomszéd apáca (Sister Miriam) is már kérte őket, hogy vegyenek vissza az arcukból, kemények továbbra is, de nem annyira, mint az elején - kajaügyben viszont semmi változás, azaz alig van étel, és éhen halok. Az apáca ebben az ügyben is felszólalt az érdekemben, és az volt a válasz, hogy „ennyi jár”, ill. annyi ételt biztosítanak nekem, amennyit a kliensnek. A szomszéd már ismeri őket, és melegen ajánlotta, hogy ne forszírozzam a témát. (Aki nem ismerős: ebben a munkakörben azért van mesterségesen alacsonyan megállapítva a fizetés, mert a szállás és étkezés magában foglaltatik.) - a kimenő idő az előre megegyezettnek megfelelő, azaz szerdán délben 2 óra, néha péntek este és néha szombat reggel, valamint az általam fizetett próbák ideje (aki nem ismerős: törvény mondja ki a bentlakásos alkalmazottak minimálisan biztosítandó szabadidejét is, ők ezt egy kicsit elszámolták)
- nagy szerencsém, hogy a kliens aranyos és kezelhető, ez az a tétel, amely ügyben, egészségi állapotában javulás nem várható, csak romlás - a Gibraltár-beli zenei elismertségért már korábban megdolgoztam, az nem a jelenlegi küzdelmeim eredménye, úgymond „adott” ☺ Hát ennyi az összefoglalás. Összességében kb. 20%-kal alatta van, mint amire számítottam. Azt hiszem, ez az egész helyzet tovább javulni nem fog, ismerem már ezt a carer-szituációt, tudom, hogy ennyit lehetett elérni, ezzel az embertípussal, ebben a fajta helyzetben. Még egy trükköm van: el szoktam dugni az ételeket, hogy lássák, mennyire nincs semmi. Ha valaki felhajtaná az ágymatracomat, ott találna egy csomó konzervet (vicc ☺). Bár úgyse érdekli őket, úgyhogy mindegy.
Április 23. Jelen pillanatban a legnagyobb esemény az életemben a szerda déli spanyol omlett, originál gibraltári hölgy által készítve. Egy régebbi gondozó minden szerdán szívességből idejön, hogy az aktuális carer 2 órára kimehessen, egyúttal minden alkalommal spanyol omlettet is süt nekem. Érdekes, hogy még a legegyszerűbb ételt is csak az a lakos tudja jól elkészíteni, aki az adott kultúrába beleszületett. Ez az étel hiába egyszerű (főtt krumpli és tojás, serpenyőben összesütve), ha én készíteném, tök más íze lenne. Nekem ez gasztronómiai élmény, főleg, amilyen éhes szoktam lenni. Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyen élvezettel fogom tolni befelé a főtt krumplit. A hölgyet szerda reggel fel szoktam hívni, miszerint nincs tojás vagy nincs krumpli, vagy egyik se, és ha ezt szeretne ebédre készíteni, sajnos hoznia kell hozzávalót, vagy mást süt, vagy semmit se süt, ezek az opciók. Nem mondom, jól meg vagyok szívatva, egész nap a konyhaszekrényeket nyitogatom, mit lehetne enni, hátha véletlenül meglátok valamit, amit eddig nem vettem észre. A család „wide variety”-nek tartja a hűtő és konyhaszekrény tartalmát, hát majdnem beszóltam, hogy jó szegény helyről származhatnak. Életem ezen periódusát keményen meghatározza, hogy mindig éhes vagyok. Az egész életem olyan fura, amióta itt vagyok, mintha csak álmodnám az egészet. Soha nem találkoztam még ilyen furcsán egészségtelen családdal, patológiai eset. Tök fura, hogy éheztetnek. Tök fura az a pár látogató, aki beteheti ebbe a házba a lábát. Tök furán sikerülnek a próbák is: persze, jók, jók, de hiányzik belőlük az a bizonyos többlet, az érzelmi túlcsordulás. Normál esetben én egy zenei próba alatt minimum átlényegülök. Most valahogy nem. Tök fura továbbá, hogy mit keresek én ebben a házban. Minden fura, minden idegen. Várom, hogy felébredjek. Lehet, hogy csak azért érzem magam ennyire furcsán, mert mindig éhes vagyok, és az éjszakáim is kialvatlanok… Meg hát amilyen abnormális mértékű és beteges nyomás alatt tart engem a család, nem tudom, a helyemben bárki is jól érezné-e magát. Semmiféle hazaérkezés-hangulatom nincs, épp ellenkezőleg. Az én motorom általában full gőzzel megy, és amióta visszajöttem Gibraltárra, tiszta üresjáratban vagyok. Nem érzem, hogy itt lenne a helyem. Az Amerika-projektet már elkezdtem, azt végigcsinálom, aztán meglátom. Érdekes életperiódus, de ez is egy tapasztalat.
A megbízólevelemet és mappa-borítómat, ami olyan boldogan vettem át még az első napomon, jobb, ha beállítom háttérképnek, és folyamatosan emlékeztetem magam: „ezt akartam”. Ezért dolgozom és küzdök még két és fél hónapig, leírva olyan kevésnek tűnik. Április 24. Tegnap délután elvitték az öregasszonyt, egész éjszakára. Végre egy kellemes este. Éppen sütött a nap, úgyhogy egy órát napoztam, felüdülés volt. Az estém még kellemesebben folytatódott. Nathan Payas gibraltári énekművész Voice Studio-t üzemeltet, csakis kiemelkedően tehetséges fiatalokkal foglalkozik. Tegnap este koncertet adtak a tanítványai. Az egyik tanítványa Dawn barátnőm 11 éves kislánya, és meghívtak engem is. Tökéletes volt az időzítés, épp el tudtam rá menni. A színvonalas koncert végre kicsit felrázott az eddigi vergődős hangulatomból. Lélegzetelállító, itt-ott világszínvonalú produkciókat adtak elő a 8-16 éves gyerekek. Az egyik fiú lazán leénekelte Bryan Adamst, egy lány pedig Whitney Houstont. Az énekművész minden fellépőt külön jellemzett a közönség előtt, látszott, hogy a szíve-lelke van az énekoktatásban és a tanítványaiban. (Bennünket annak idején szinte szó szerint ütöttek-vertek a zeneiskolában, jó kis poroszutas rendszerben nőttünk fel, az érzelmeinkre, személyiségünkre senki nem volt kíváncsi.) A gyerekeket Wayne barátom kísérte zongorán. Az este még kellemesebben folytatódott: megrohamoztam a Burger Kinget. Kevés lehetőségem van ennivalót vásárolni, és az első fizetésemre is még mindig várok. Majd hazajöttem, zongoráztam, nem kellett félnem, hogy ki nyit rám hirtelen, és ki szól be, hogy már megint nem dolgozom. Na még néhány ilyen este, és egészen magamnál lennék újra. Nem beszélve a nyugodalmas jó éjszakáról, néni híján. Április 25. Tegnap részem volt a leghisztérikusabb családi jelenetben, amióta csak itt vagyok, bár nem tudom, hová lehet ezt még fokozni. Ezek után döntést kellett hoznom: 1. vagy maradok, és bízom benne, hogy egyszer csak megszeretnek (haha), 2. vagy elköltözöm ebből a házból, maradok Gibraltáron, és folytatódik a kínszenvedés: hol lakjak, mit dolgozzak, 3. vagy összepakolok és hazamegyek, és elfelejtem Gibraltárt, Kaliforniát, Wayne-t. A harmadik variáció azért durva, mert csapdában vagyok: már rég be kellett fizetnem a turné borsos díját, és egyrészt odaveszne ez a rengeteg pénz, másrészt nagyon szeretnék menni. Egészen addig viszont ide vagyok kötve, hiszen nem egyszer csak felszállunk a gépre, hanem hétről hétre készülünk, próbálunk rá, személyes jelenlét nélkül ez nem megy. Rám meg különösen számít mindenki, mivel én kísérek plusz szólózom. Damoklész kardját Dawn barátnőm ma elhúzta a fejem fölül. Vészhelyzet esetén egészen júl. 6-ig, azaz a turné kezdetéig beköltözhetek az édesapja egyik üres szobájába. Ez valami fantasztikus. Kisebb anyagi hozzájárulást, gyerekekre való felügyeletet, iskolába kísérést, zongoratanítást kérnének cserébe. Ezt még alig merem elhinni. Ebben az esetben azonban tényleg fellélegezhetek, és most már nyugodtan megtehetem, hogy addig maradok a munkahelyen, ameddig csak lehet. Egészen más azzal a
tudattal elviselni ezeket a beteg lelkületű embereket, hogy van egy security blanket. Dawn családjához csak akkor költözöm, ha itt végképp vége, már csak azért is, hogy minél kevesebb ideig terheljem őket. Amikor másfél hónappal ezelőtt igent mondtam erre a szar melóra, pontosan azért tettem, mert tudtam, hogy velem mindig szoktak váratlan jó események történni. Tessék ☺. Április 27. A kedvenc napom a vasárnap, mert ez az egyetlen nap a héten, amikor nem szokott jönni a család. A szomszédot ugyan a nyakamra küldik, de az mégsem annyira horror, mint ők. Április 30. Eljutottam odáig, hogy rettenetesen megbántam, hogy feladtam a tonbridge-i állásomat, és idejöttem. Azt is fontolgatom, hogy ezt a blogot is megszüntetem, mert a helyzet rohamosan romlik, és nem akarom megörökíteni őket. Egy régebbi gondozó, a szomszéd apáca és a kliens egyik lánya, hárman közösen, térdepelve imádkoztak 2 hónappal ezelőtt, hogy Isten küldjön ide egy megfelelő ápolót, és Isten engem küldött. Május 4. Na végre. Zeneileg talán megtört a jég. Ma volt az első próbám, ami úgy sikerült, ahogyan illő, és ahogyan hozzám méltó. Már épp ideje volt. Az, hogy eddig gyengécskén teljesítettem (önmagamhoz képest), nemcsak amiatt történt, hogy közben őrületes nyomás alatt vagyok a munkám miatt, hanem amiatt is, hogy több mint 60, igen hosszú, hangnemváltásokkal teli darabot megtanulni: idő. Ha egész nap gyakorolhatnék, akkor sem tudnám siettetni a leülepedést, az érést. Ha minden művet csak egyszer játszom végig, megállás, kigyakorlás nélkül: 4 óra az időtartam. Ma volt az első olyan próba, ami már megközelítette, amit magamtól elvárok. Többen is megjegyezték, hogy amióta visszajöttem, ez volt a legjobb próba, és szerintem is. Végre először fel vagyok dobva, amióta visszajöttem Gibraltárra. Május 8. A mai napon járt le a próbaidőm, a mai napig kaptam haladékot a családtól, hogy „bizonyítsak”, ugyanis az elbocsátásomat fontolgatták. Nem a munkavégzésemmel van baj, hanem a stílusommal, ami válasz az ő stílusukra. Úgy döntöttek, egyelőre maradhatok. Isten küldötte egyelőre fellélegezhet. A klasszikus rabszolgatartás tipikus esete áll fenn, voltam már pár megalázó helyzetben életemben, de egyértelműen ez a mélypont. Írhatnék példákat, de nem akarok. Időközben adtam egy „koncertet” a néni 92. születésnapján: Enya, Abba és Mozart. Nem ér kiröhögni, a közönséghez igazítottam a színvonalat. Így is jócskán fölélőttem. Enya nevét senki sem ismerte, Mozart nevét pedig úgy ejtik, ahogyan írjuk, „z” betűvel. Készítettem ugyanis programfüzetet (mi az a programfüzet?), és kértem, hogy segítsenek felolvasni a néninek, mit fog hallani. Mozart, hát ez jó.
Május 9. Olyan értelemben is rossz hatással vagyok a betegekre, hogy mellettem még soha, egyetlen beteg sem aludt napközben. Erre Feldmár András biztos azt mondaná, hogy pont ez a jó hatás… Mindig azt a bölcs tanácsot kapom, hogy „amikor a beteg napközben alszik, gyorsan aludj Te is”. Ezt a tanácsot feltétlenül követni fogom, amint egyszer is lehetőségem lesz rá. Eddig ugyanis még nem volt (három év alatt). Az én betegeim soha nem alszanak napközben, egy rohadt percet sem. Folyamatosan pattannom kell. Nagyon kimerült vagyok, habár, mint eggyel fentebb írtam, épphogy örülnöm kell, hogy nem vagyok kibaszva, hanem maradhatok és dolgozhatok. A rendszeres tornáim, mondanom sem kell, már rég elmaradtak, örülök, hogy élek, nemhogy még nekiálljak esténként edzeni. A nagyon kevés tartalék energiámat a zongorázásra spórolom. Még 58 nap van hátra Amerikáig. Május 10. Gondolom, sok Olvasó számára ismerős az a szituáció, amikor valaki beajánlja az ismerősét egy munkahelyre, és a beajánlott dolgozó mégsem az ígértnek megfelelően teljesít. Ilyenkor az ajánló és a munkáltató között is feszültség keletkezik. Ez a helyzet mindenkinek kínos. Hasonló helyzetben vagyok. Wayne, a karnagy mindenképpen vissza akart hívni engem ide, ő szerezte nekem ezt a munkát, ő ajánlott be a családhoz. Wayne engem mint zenészt ismer. Ő csak azt az oldalamat ismeri, ahogyan a próbákon viselkedem. Azaz 100%-os felkészülés, fegyelmezettség, koncentrálás és odafigyelés. Szakmailag tökéletes az összhang. Soha semmin nem vitatkozunk, mert nincs is min. A próbákon figyelmes vagyok, amint kérdez egy tag, már keresem is a kérdéses ütemet és játszom, segítek, sose fáradok el, és mindig sajnálom, amikor vége az aznapi munkának. A hierarchia nem kérdés, azaz tiszteletben tartom, hogy Wayne a music director, és ő irányít. Nem esik nehezemre követni az utasításait, mert szakmailag mindennel egyetértek, amiket kér, gondol; nem utolsósorban sokat és szívesen tanulok tőle. Az érzelmi részről nem is beszélve. Általában minden zenész helyzetben hasonlóan viselkedem, aki már zenélt velem, tudja. Wayne nem tudja, nem tudhatja, hogy ápolóként azonban nem pont ugyanez a munkamorál jellemez. Eleve ott kezdődik, hogy a munkám minden percét utálom. Ennek ellenére munkámat tisztességgel el tudnám látni, csak nem ilyen felettesekkel. A jelenlegi család, azaz szar emberek értelmetlen/megalázó utasításait – mostanra – már ímmel-ámmal teljesítem, de közben rá van írva az arcomra, hogy „elmész te a kurva anyádba”. A visszafeleselést, vitatkozást, Amerika érdekében abbahagytam, de nem egyszerű megállnom. Wayne engem mint odaadó, kedves alkalmazottat ajánlott. A várakozást messze alulmúltam. Senki sem dolgozik jól, ha ok nélkül baszogatják, szívatják – legegyszerűbb pszichológia. A lényeg, hogy emiatt viszont feszültséget okozok a család és egy nagyon értékes barátom között, és érezhetően mindenkinek kellemetlen az előállt helyzet. Ha San Franciscóban szerződést ajánl nekem valami bártulajdonos a szivarozó, whisky-ivó nigger bárzongorista helyett, ott maradok, ezt előre megmondom. ☺
Május 11. Bármennyire is utáljuk egymást a családdal, és bármennyiszer fel kell kelnem éjszaka (ezeket a sorokat hajnali 2-kor írom, egy kellemes kis ébresztés után), nekem feltétlenül az a legegyszerűbb, ha a hátralévő 56 napot itt tölthetem: munka, gyakorlási lehetőség, ill. a turné idejére el vagyok engedve fizetés nélküli szabira. Sok tag épp azért nem jön velünk, mert nem tudnak két hét szabit csak úgy pikkpakk kivenni. Gibraltáron hírhedten alacsonyak a fizetések és hírhedten rosszak a munkakörülmények, éppen a minden értelemben való lekorlátozottság, a szűkös lehetőségek miatt. Magas a munkanélküliség, és nagy a szegénység is. Merész lépés volt újra idejönni, csak a zenekar miatt tettem. Errefelé ipar, termelőüzemek, produktív munka egyáltalán nincs. Csak vendéglátás van meg turizmus, de azok is korlátozott számban, oda sem kell végtelen számú dolgozó. Az egyetlen iskola tanári állásaira több százan várakoznak. Törhetem is a fejemet, hogy ha a turnéról visszajövök, igazából hová is jöjjek „vissza”. A GDP per capita (egy főre jutó nemzeti össztermék) tekintetében Magyarország az 51. a maga 18,500 USD/fő adatával (a fejlett nyugati államok 45-35 ezres zónában vannak, az extrém 100.000 dolláros olajsejkségek, Norvégia meg Svájc kivételével). Gibraltárnál valami 1500 dollár, mint egy közepesen rossz afrikai diktatúra. Május 12. Az egyetlen lehetőségem a napozásra, amikor hetente-kéthetente egyszer elviszik az öregasszonyt fél napra. Tiszta pech, ha pont ekkor borult az ég. Korábbi gibraltári blogomban is rendszeresen írtam az itteni csapadékos viszonyokról. Ebben a térségben nagyon sok és igen heves eső esik, égszakadással, földindulással. Ha nekiáll esni, 5-7 napig nem áll el, és egyszerűen alázúdul az összefüggő vízréteg az égből, Mo-on ilyen fajta eső nincs is. A sok, özönvíz-szerű eső praktikus problémákat vet fel: gyakori és hosszú áramszünetek, beáznak a lakások. Fel nem fogom, miért nem ennek megfelelően van kialakítva a házak szigetelése. Korábbi gibraltári kliensemnél is folyamatosan át volt ázva a ház, itt szintén. Mállanak a falak, és ami még rosszabb: az eső gyorsabban esik annál, minthogy a teraszokon a csatornában le tudna folyni, azaz a víz egyszerűen befolyik az alsó szintre a helyiségekbe, amennyiben nem lapátolom a vizet elég gyorsan… Ez főleg éjszaka érdekes. A terasz a lefolyó felé nem lejt elég meredeken. Homokzsákkal lehetne védekezni, de ennél jóval alapvetőbb dolgokat sem biztosítanak, majd biztos homokzsákot fogok kapni. Előnye is van, ha esik az eső: nem kell megöntöznöm a több száz növényt a két teraszon. A teraszt itt „patio”-nak hívják. „A patio (ejtsd: „pátió”, spanyol: „udvar”) egy ház belső – általában szögletes és kis alapterületű – fedetlen udvara. Spanyolországban, főleg Andalúziában gyakoriak. A patiókat vagy minden oldalról a ház épületelemei határolják, vagy agyagfal választja el őket a szomszédos udvaroktól, illetve az utcától. Mai szerepük főként a pihenés, kikapcsolódás lehetővé tétele, valamint a magánélet nyugalmának biztosítása és az elhatárolás az idegenekkel szemben. Közepén általában szökőkút áll; növényekkel, virágágyásokkal díszítik.” (Wikipédia)
Május 13. Zeneileg egyre jobb a helyzet. Próba után pohár borocska a barátokkal, nekem általában csak 10-20 percem szokott lenni, mert igyekeznem kell haza, leváltani a helyettest. Tegnapelőtt kivonult a tévé, és felvette az egész próbát, plusz van egy új szólistánk, nagyon trendi tenor srác.
Május 14. Soha nem voltam még annyira elszeparálva a világtól, mint ebben az élethelyzetben. Ebben a lakásban nincsen tévé és nem jár újság. Semmit nem tudok a világ híreiről, beleértve a magyar híreket. Nem nézek filmeket. A kalóz wifike, amit néha befogok, jó, ha a levelezőprogramokat meg tudja nyitni, a közösségi oldalakat és híroldalakat már nem. Valamint: ezt a nénit nem szabad kivinni az utcára, se misére (she would be more confused), azaz soha nem látunk embereket. Együtt élünk ebben a szép börtönben. Ami keveset kimehetek, az nagyrészt zenei próba, kisebb részt rohangálás bankba, üzletbe, általában nem elég ezekre sem az idő, és már jöhetek is vissza. Mik történnek a világban? Full tájékozatlan vagyok.
Ez az egyik kedvenc fényképem Wayne-ről: Nagyon büszke vagyok rá, hogy vele dolgozhatok. Nem értem, miért ragaszkodik hozzám annyira, de tény, hogy több mint megtisztelő. Sose gondoltam suttyó parasztgyerek koromban, uborkakapálás közben, hogy egyszer ilyen szinten érdekelni fogok egy elismert zenészt, aki Károly hercegtől vette át a diplomáját a Királyi Zeneakadémia elvégzése után… Ahogyan ő dolgozik, azon csak ámulok. A kedvenc sztorim eddig róla az, hogy pár héttel ezelőtt három hölgy kórustag szólt, hogy egy nagyon szép, helyi himnuszt szoktak énekelni a templomban; nem mutatnánk be ezt a szép, helyi jellegzetességet is az Amerika-turnén? Wayne megkérte őket: énekeljék el, ő nem ismeri. A három gömbölyded, felékszerezett, kisminkelt spanyol hölgyecske – tipikus, egyúttal gusztusos látványt nyújtó kis trió – beültek a padba, és az imakönyvükből, egymást helyesbítgetve, hallás után elénekelték a dalt. Wayne meghallgatta, és elkérte a szöveget. Egy hét múlva már hozta is a komplett, négyszólamú vegyeskarra írt változatát, amit ő írt (arrangement), és elnézést kért tőlem, hogy a zongorakíséretet még nem volt ideje megkomponálni hozzá. Abból a kis dalocskából ez a mű lett? És még milyen. Nagyon ízlésesen, finoman, ötletesen, változatosan komponált, egyúttal hatásos, megrendítő alkotást formált abból a kis énekből, amit a három kis hölgy egymást bökdösve eldalolgatott.
Vannak pillanatok, amikor Wayne közelében eltörik a mécses nálam. Ez az ember annyira tehetséges, olyan könnyedén szórja magából minden irányba a muzikalitást, hogy ilyenkor szoktam rádöbbenni emberi kicsinységemre. Amikor először összepróbáltuk a Brahmsnégykezeseket… Én ideérkezésem első napjától kezdve mindennap gyakorolom őket: gyors, technikás, nehéz darabok, röpködnek a 6-7 keresztek és bék. Wayne ugyanakkor egy könnyed mozdulattal előkapta a kottát a táskájából, szinte arra sem emlékezett, melyeket is beszéltük meg előadni, látszott, hogy talán kétszer se játszotta át őket – nemhogy „gyakorolta” volna –, és úgy lejátszott engem, mint a pinty. Úgy értem: nem fölényeskedett, épp ellenkezőleg. Én a magam szólamáért nagyon megdolgoztam: aprólékosan, ütemenként kidolgoztam a műveket, akkordikusan értelmeztem, átgondoltam. Ő meg csak leült és lejátszotta, amit látott, és az eredmény messze jobb volt, mint az enyém. Neki az is mindegy, hogy a primót vagy a secondót játssza-e. Akármikor cserélhetünk szólamot, ha én úgy gondolom… Az ilyen helyzetek, amilyen inspirálóak tudnak lenni, legalább ugyanakkora depresszióba is taszítanak. Ez az én hibám, nem a nálam tehetségesebb zenészé. Mostantól kezdve háromszor annyit fogom gyakorolni a Brahmsokat, hogy legalább az árnyéka lehessek, és ne égjen velem túl nagyot. Mégiscsak a San Francisco-i Grace Cathedralban fogjuk őket előadni, többek között. Azt is tapasztalatból mondom, hogy minél igazibb zenész valaki, annál szerényebb. Az igazán nagyképű, sztárallűrökkel teli beképzelt arcok sose a legjobb zenészek. Emberileg és zeneileg is minél több jó dolgot szeretnék megtanulni Wayne-től, igazi példakép. Május 15. A nénikém: 1. Alvásigénye. Amikor először lazán fennmaradt 120 órát (nem túlzok), egyetlen másodperc alvás nélkül, és rákérdeztem a családnál, hogyan lehet így egyáltalán életben maradni, azt mondták: „ne aggódjak, ő simán képes rá”. Ezzel csak annyi a gond, hogy úgy gondolják, az én alvásigényem is hasonló, ill. egész nap változatos activity-ket biztosítsak a néninek, hogy „elfáradjon”. Ja, hogy még én fárasszam le őt, aki alapból félholt vagyok miatta. Hát, amit én biztosítok a számára, az nem activity, hanem passivity. 2. Étvágya. Az elődöm lefagyasztott egy tányér kész rizst. Én ebből a rizstömbből mindig 0.5-1 evőkanálnyit szoktam kiütni és felolvasztani a nénikének, ebédre. Közel másfél hónapja vagyok itt, és most tartunk a tányér rizs felénél. Egy tányér rizst három hónapig eszeget! És nem hal éhen. Szerintem itt lehet az egyik lehetséges kulcs a világ élelmezési problémájára. Oké, keveset kell főznöm, ellenben a család azt gondolja: ez a mennyiség egyúttal az én fejadagom is. Lehet, hogy fényt eszik, pránatáplálkozást folytat, titokban. A zöldségleves helyi megközelítése. Ha főzésről van szó, minden érdekes ötletre nyitott vagyok. A vegyes leveszöldség csomag ebben a térségben a következőket tartalmazza: sárgarépa, pasztinák, zellerszár, sütőtök. Ezt beledarabolom egy fazékba, rakok még hozzá 1 hagymát, 1-3 gerezd fokhagymát, és 1 édes burgonyát. Sós vízben puhára főzöm, majd az egészet mindenestül krémlevessé turmixolom. Egyedi, jellegzetes ízét nyilván a tök és az édes burgonya adja. (Van külön tök-édeskrumpli leves.) Édeskés, tökpüré színű és állagú lesz, nekem nagyon ízlik.
A petrezselyemgyökér, petrezselyemzöld, a karalábé messze nem annyira népszerű, mint nálunk. Ismerik, de csak ritkán és csak érdekességként fogyasztják. Errefelé ritka zamatos a fokhagyma és a cukkini. Napérlelte helyen termesztik őket, gazdag, erős, telt ízűek. Először, megszokásból, 8-10 fokhagymát is beleraktam a levesbe (Angliában megszoktam, hogy még ezt a mennyiséget se lehet megérezni), és roppant erős lett. 1-2 gerezd bőven elég egy fazék étel ízesítésére. A cukkini hasonlóan kellemes meglepetést okozott: a vízízű, génkezelt, felfújt nagy semmi helyett itt zamatos, izgalmas ízű zöldségnövényt értünk cukkini alatt, még a magyar terméknél is finomabb (elnézést). Más zöldséget és gyümölcsöt nem tudnék kiemelni, igaz, én nem is nagyon dúskálok ilyesmikben (lásd fentebb…). Május 16. Tegnapra szépen kértem egy szabad estét a családtól, és megadták. Ők vigyáztak a nénire, amíg én elmentem „get to know each other better” barbecue-partyra az Amerika-turné tagjaival. Ezek azok a szociális-zenei élmények, amikor úgy szoktam érezni, hogy minden eddigi szenvedés megérte ☺. Ami a fantáziámat a leginkább izgatta eddig, és végre élőben találkoztam vele: Wayne homokos élettársa. Elnézést a témáért, de ez az igazság. Habár hirdetem magamról, hogy el tudom fogadni, ha valaki buzi, de rém fura akkor is. Nagyon akartam már látni ezt az élettársat, és most végre megismertem. Tök normális hapsi, intelligens, érzékeny stb., úgy láttam, ő is megfelel a buzi sztereotípiáknak. A buzik felé engem kíváncsisággal vegyes őszinte érdeklődés jellemez (egyik kedvenc művem a Halál Velencében). Éppen ezért sokat voltam az élettárs társaságában, és jól elbeszélgettünk, utazásról, kultúrákról, zeneoktatásról. Én is szimpi voltam neki, láttam. De hát akkor is rém fura, hogy adott két normális, szuperintelligens, fiatal férfi, és ezek itten… Próbálom megérteni a jelenséget. A „téma” nyilván nem volt napirenden. Az este számomra rövid volt, nagyon sok mindenkivel akartam volna még beszélgetni, és nem volt rá idő. A vége felé énekelni akartak, hát ez a minimum egy turné előbulin. Leültem a zongorához, pakolták elém a kottákat, villoghattam a blattolási gyorsaságommal ☺, körbeálltak és énekeltek, olyan módon, ahogyan enyhén ittas énekesekhez illik, és ez a rész is szuperül sikerült. Tök jó volt az egész ☺. Május 17. Ennek a családnak a számára Jézus Krisztus visszajövetele kisebb esemény lenne, mint az, hogy a néni hány órakor kelt aznap, és találgatása, hogy ennek mi mindenféle okai lehettek. Oké: kinek mi a legfontosabb. Nekem viszont, akármennyit ütögetem a fejemet, ezredannyi gondolatom sincs a témáról, mint amennyi elvárt lenne, amit ők illojalitásnak vesznek. Május 18. Gondolná bárki is, hogy amióta itt vagyok, ápr. 8. óta, folyamatosan fűtünk? Mondjuk tudtam, hogy itt mindig hideg van, de ez még nekem is furcsa. Mégiscsak nyár van, vagy mi a fene. Amióta itt vagyok, a papucsom még nem volt rajtam, mert túl hideg van, csakis cipőben élhető túl a nap. Kellett volna hoznom a gyapjúmamuszkát, de hát gondatlan voltam, és otthon hagytam. Éjszaka dupla paplan, teljesen felöltözve, frottír zokniban. Ha kisüt – nagy néha – a nap, kint azonnal 40 fok van, de ahogy eltűnik, azonnal leesik a hőmérséklet. Ebben a nyirkos, málladozó, hideg kőépületben, ahol lakom és dolgozom, állítólag a legnagyobb hőségben sem megy 18 fok fölé a hőmérséklet.
Május 19. Az ablakomat éjszakára sose hagynám nyitva. Egyrészt itt éjszaka nagyon lehűl a levegő, másrészt forgalmas útra néz az ablakom, nem is tudnék aludni az autók, motorok zajától. De van egy legnyomósabb harmadik ok is: Európa egyetlen majompopulációja, amely a gibraltári sziklán él… Főleg, hogy mi a sziklaoldalban lakunk, nagyon tetszetős, teraszos építkezési remekek egyikében. A majmok pedig bemásznak az ablakokon, és élelem után kutatnak. Megfogni őket nem ajánlatos, mivel harapnak. Elűzésük módja: irdatlan zajt kell csapni, pl. két fedő, vagy két serpenyő összeütögetésével. Hát, ha alvás közben puhán megfogná a lábamat egy majom, ott halnék szörnyet az ijedelemtől. Nappal azonban muszáj nyitva tartani az ablakot, hogy jöjjön be egy kis melegecske. Majominvázió nappal ugyanúgy várható. Következésképpen fel vagyok készülve lelkiekben a csatára. Május 20. Úgy emlékszem, az előző gibraltári blogomban azt állítottam, hogy az itteni lakásárak a mo-i árak tízszerese. Tévedtem, helyesbítek. A hússzorosa-huszonötszöröse. Egy itteni, nyolcadik emeleti, kétszobás, lyukszerű, felújításra szoruló, állandóan beázó, minden irányból szomszédok stb. szar lakás 400-600e font ≈ 180 millió forint. Meg se tudnám becsülni, mennyit érhet ez a kétszintes, ötszobás, három fürdőszobás, két teraszos sorházrész, amiben lakom és dolgozom. Azért találom irreálisnak ezt a drágaságot, mert itt a munkanélküliség hasonló a mo-i helyzethez, a fizetések pedig alig magasabbak, mint a magyar fizetések. Pl. az én jelenlegi bérem egy magyar, középvezető köztisztviselői fizetésnek megfelelő, ami errefelé (is) egy jó közepes bérnek számít. Viszont ebből a pénzből ugyan mikor jönne össze közel 200 millió forint? Nem értem a fizetések és az ingatlanok árának arányát. Most már jobban belelátok az átlag gibraltári polgár anyagi helyzetébe. Előző helyemen nagyon el voltam kényeztetve a gazdag családnál, mindenem megvolt. Lazaccal rontottam el a gyomromat, és azt gondoltam: itt ez az általános. Tévedtem. Itt sok ember ugyanolyan szegénységben él, mint mi Mo-on. Amerikába is sok tag azért nem jön velünk, mert nincs rá pénzük. Látom, hogy gyanakodva nézegetnek, hogy nekem, a szegény keleteurópainak, ugyan honnan telik erre. Úgy látom, Wayne eléggé megosztotta Gibraltár lakosságát (és a kórus tagjait) ezzel a fizetős turnéval, pl. az egyik legjobb szopránunk ezért vált ki a kórusból: meg van bántva, hogy ő nem engedheti meg magának ezt az utat. Mindezek tükrében nehezen tudom értelmezni az itteni lakásárakat, hiszen a turnéra befizetendő összeg, arányokban gondolkodva, kábé egy ajtókilincs ára, szóval ha a kórus kétharmadát ennyire földhöz vágja ez a kis pénz, és inkább nem jönnek, akkor hogyan lakhatnak ilyen drága lakásokban mégis stb. Május 21. Megvan a válasz az előző bejegyzésemre, miszerint miért drágábbak itt a lakások, mint Londonban…? Azért, mert Gibraltár offshore térség. (Hogyhogy erről eddig nem tudtam?) Az offshore cégalapítóknak, befektetőknek rendelkezniük kell helyi ingatlannal, ami ennyire felveri az árakat. Ugyanakkor bizonyos luxustermékek adómentesek: cigaretta, némely alkohol, ékszerek. A helyi lakosok bevételeit a lehető legmagasabb adóval sújtják, magasabbak az adók, mint Svájcban. A lakásrezsi, mindenféle közös költségek szintén
irreálisan magasak. Vigasztalásul azonban, mint offshore zónában, nagyon jó a közbiztonság, és magasan képzett pénzügyi szakemberekkel van tele az országocska ☺. Kígyónak lábsó, madaraknak offshore… Május 22. A gibraltári nők idősebb korukban is fiatalnak látszanak. 60-70 éves nők legfeljebb 40-nek néznek ki, és mind. Az arcuk teljesen ránctalan. Mindig kérdezgetem a trükköt, de csak általános válaszokat kapok: „we look after ourselves”, mediterrán ételek, tengeri levegő belélegzése, úszás a tengerben, minimális fizikai munka. Igen, itt nincs se ipar, se mezőgazdaság, se három műszak. Május 23. Néhány fontos információ, hátha segítek valakinek, és hátha tanul valaki a káromon. Az USA-ba két módon lehet utazni: vagy vízummal, vagy biometrikus útlevéllel + ESTA-nyomtatvány kitöltésével. A fapados járatok olyan szinten megdrágultak, hogy némely menő, nagy légitársaság esetleg jóval olcsóbb, különösen retúrjegyek esetében, érdemes körbenézni náluk is. Gibraltárra csak két légijárat megy: Easyjet és British Airways. A BA honlapot megnyitni sem érdemes, abszurd árakkal dolgoznak. Az Easyjet azonban annyira megdrágult, hogy ez már nem fapados ár, nem beszélve a hírhedten kényelmetlen utazási körülményeiről. Még egy lehetőség van: elmenni Malagába (legközelebbi spanyol repülőtér), és onnan légijáratok széles választéka megy mindenfelé. Utóbbi nagy hátránya, hogy Malagába el kell jutni valahogyan, ami szervezetlen: talán napi 2-3 busz megy, és azok se Gibraltárról, hanem egy másik spanyol városból, ahová szintén el kell jutni… Messze is van: Veszprém-Budapest távolság. Szinte mindenki úgy közlekedik a két település között, hogy van ismerős, családtag, aki kocsival hoz-visz. Főleg egy reggeli járathoz lehetetlen busszal eljutni. Bárcsak ezekről engem is tájékoztatott volna valaki előzőleg. Szervezetten, csoporttal megyünk Amerikába, utazási iroda által, és senki se szólt, hogy ennek ellenére mindent magamnak intézzek. Nem ez az első utam Amerikába, és máskor is úgy volt: a csoportnak minden le volt zsírozva, mi csak fizetünk, majd felszállunk a gépre, kész. Még vízuminterjún se kellett részt vennem. Nem vettem figyelembe, hogy szervezetlen, fejetlen mediterránokkal van dolgom. Senki nem szólt, hogy intézzem magamnak akár a vízumot, akár az újfajta útlevelet. Mivel senki nem szólt semmit, én teljesen abban a hiszemben voltam, hogy minden a legnagyobb rendben, főleg, hogy megkérdeztem: csak fizetek, és kész? Azt mondták: igen. És főleg, hogy látták az útlevelemet, és nem szóltak, miszerint ez nem jó! Ami engem illet: én a biometrikus útlevélről soha nem is hallottam, úgyhogy ebből következően nem gondolkodtam rajta. Erre kiderült, hogy az előzetes 2150 fonton felül én fizetem: a) az utazási biztosítást, a kint tartózkodás idejére, b) két extra éjszakát a londoni átszálláskor, c) az amerikai single room felárát, nekem ugyanis single roomot foglaltak… Ez idáig semmi. Már-már beletörődtem mindebbe, amikor is kiderült, hogy ja, nekem nincs se vízumom, se biometrikus útlevelem. Ennek egyetlen elintézési helye: Magyarország, és csak személyesen. Se a madridi, se a londoni magyar nagykövetség nem tudja kiállítani, mindkét helyet felhívtam. El tudod Te képzelni, hogy Mo-on valaki befizet egy irodának egy ilyen drága útra, és nem kap kézhez egy listát: a) az utas további költségei kettőspont, b) az utas által kötelezően beszerzendő dokumentumok kettőspont. Itt viszont minden utólag derülgetett ki, és tök véletlenül, „ja igen, tényleg”.
Opciók: a) elegem van és lefújom az egészet (a pénz 25%-a követelhető vissza), zongorázzon Wayne, vagy aki akar, b) hazamegyek Mo-ra egy valag pénzért, megcsináltatom az új útlevelet sürgősségi felárral, és visszajövök. Velem nem szokott ennyi balszerencse történni! A b) opció esetében természetesen a munkámat is elveszítem, hiszen lehetetlen ennyi szabit kivenni. Ez időközben meg is történt. A munkáltatómmal közösen megegyeztünk a jún. 19-i utolsó munkanapban, és kész. Utána hazamegyek, elintézem a hülye útlevelet, és visszajövök. Ha nem ezt az opciót választom, akkor minden eddigi hiábavaló volt. Még „szerencse”, hogy nem szeretem a munkámat, igazából így is, úgy is felmondtam volna. Viszont jobb, ha másik zenekart keresek, egy másik országban, nyilvánvaló, hogy nem fogok ide visszajönni, a turné után. A kétségbeesett perióduson már túlvagyok, ez van; ha nem jön közbe több pech, akkor megúsztam annyival, hogy „némi plusz pénzt ráfizetek” a kalandra. Gondolkodjunk pozitívan ☺: még jó, hogy ez most derült ki, és nem az utazás reggelén; még jó, hogy ez most derült ki, és nem már kint Amerikában (sok embert fordítanak vissza az amerikai reptéren szívbaj nélkül, mert nincsenek rendben a papírjai); pont el tudok menni fodrászhoz otthon a koncertsorozat előtt ☺; minden jó, ha a vége jó – ez még ezután fog kiderülni. Május 24. A nénike most már heti 168 órát van ébren, és közben hiperaktív. Viszont én nem bírom tovább, basszus, tök kész vagyok. Nem mondom, hogy „én még ilyet nem láttam”, mert nekem jellemzően minden betegem hiperaktív, ezt váltom ki belőlük. Május 25. Na ilyenkor törik darabokra a túlcsordult szívem. A mai próba, mondhatni, tökéletes volt, zeneileg és érzelmileg egyaránt. Ilyenkor, végignézve a kis lelkes tagokon, akik a karnagyra és rám hagyatkoznak, elképzelhetetlen, hogy itthagyjam őket . Természetesen futótűzként elterjedt a hír, hogy az útlevél-mizéria miatt elveszítettem az állásomat, és már mindenki munkát keres nekem. Előre aggódom, hogy jaj, nehogy találjanak… Én igazából csak Amerikáig terveztem a Gibraltár Retrót, és most van ürügy elmennem, de ha valaki ajánl valamit, nagyon nehéz lesz nemet mondani. Wayne hallani sem akar arról, hogy elmenjek, azt mondta, felejtsem el… „Itt maradsz és kész.” Jaj, de romantikus ☺. Hosszú listát írhatnék az előnyökről és hátrányokról. A lényeg az, hogy itt van ez a drága kis közösség, akik ilyen megható módon ragaszkodnak hozzám. Szerintem ezt nem sok ember mondhatja el magáról. Ugyanakkor, Gibraltár sajnos szar hely, itt-lakás szempontjából. Alacsony fizetések, magas munkanélküliség, megfizethetetlen szolgáltatások, 1 db szupermarket, pletykák, rossz közlekedés, rossz időjárás, offshore zóna. Ezt a helyiek is elismerik, csak ők itt születtek. Én nem lépek semmit ebben az ügyben. Alig értem, hogy a fenébe jött nekem össze itt, a világ végén, egy ennyire jó zenei közösség! Aki zenész, tudja, mennyire nehéz eleve helyet találni, másrészt jó helyet találni, ahol szakmailag és emberileg jó az összhang.
Június 3. Szólampróbák esetén én leszek a szoprán szólam vezetője, ami azért nagyon vicces, mert nekem tenor hangom van ☺. Ma már meg is volt az első szólampróba, éreztem magamon, hogy nagyon hozom a poroszutas formámat, és nincsenek ezzel megszokva. The efficient cleaner. Elvileg (törvény szerint) a bentlakásos ápolót nem lehet nehéz házimunkára kötelezni, de ezek megteszik… Pl. már mióta fel vagyok szólítva, hogy mossam le a ház mind a 100 db ablakát. Eddig húztam az időt, aztán gondoltam: jobb ezen túlesni. Ma összeszedtem magam: 40 perc alatt lemostam mind a 100 ablakot, és további 5 perc alatt az összes ajtót. Errefelé hirtelen 40-42 fok lett. Ez egy kicsit még nekem is sok, pedig én jól bírom a hőséget. Kitört a durva pollenszezon is, szenvedek. Június 6. Úgy terveztem, hogy a munkahelyemről egyáltalán nem számolok be többet, de azt hiszem, ez a dolog überel minden eddigit. Kérlek szépen: be van kamerázva az egész ház. Annyira ki vagyok akadva, hogy szavaim nincsenek. Mivel magánház, joguk van bekamerázni. Ami kiakasztóbb: miért nem szólt nekem erről senki? Más kérdés, hogy magamtól is észrevehettem volna a kamerákat, csak hát sose figyeltem, mit tudtam én, mik azok a félgömbök a plafonon, amúgy azt hittem, tűzjelző. De nem: egy TeleEye nevű készítmény, le is csekkoltam Google-n. Ez nekem nemcsak a munka-, hanem a lakóhelyem is, következésképpen a munkámon felül igen sok emberi dolgot is elkövetek, amiket folyamatosan néz valaki? A vakarózástól elkezdve a szőrtelenítésen át a legintimebb egészségügyi dolgokig – ezt mindet látni lehetett eddig? Szerintem teljesen természetes, hogy ha az ember abban a hiszemben van, hogy egyedül van, akkor máshogy éli az életét, mint ha tudja, hogy teleképek vannak felszerelve. Nemcsak arról van szó, hogy „ha nem loptam, nincs mitől félnem”. A munkámmal kapcsolatban az derülhetett ki, hogy munkaidőben sokat internetezek. Más ügyem szerencsére nemigen volt, nem hordtam ide pasikat, és nem is ütöttem meg az öregasszonyt. (egyszer kiabáltam vele összesen, remélem, pont nem nézték) Azt a tanácsot kaptam, hogy egy szót se szóljak, tekintettel, hogy két hét múlva úgyis elmegyek. Most már úgyis mindegy. Amit láttak, azt már látták. Ha nekiállok ordítozni, semmit se segítek a helyzetemen, ők nem fogják elszégyellni magukat, nem fogják leszerelni a kamerákat, és a következő gondozónak se fognak szólni, amit én persze megtehetek. Azért se gondoltam, hogy van kamera a házban, mert ez a család elég csóró, és nem gondoltam, hogy az anyjuk feletti végtelen aggodalmukban erre valahogy összespórolták a pénzt. Nem láttam még soha családot ilyen szinten aggódni az élőhalott anyjukért, és ennek érdekében ilyen szinten megalázni és sárba taposni mindenki mást. Ez egy IP-kamera, azaz interneten keresztül nézhető… Ezért van hát internet a házban, amit ugye nem használ senki (nem adják meg nekem a jelszót), nem is értettem, minek fizetik! Valóságshow gyanánt ezt nézik. Magamra azért haragszom nagyon, mert egy rutinos ember ezt az első percben kiszúrta volna, míg nekem 2 hónapba telt, mire észrevettem.
Június 9. Annyira fura ez az egész történet, amibe belekerültem . Ma reggelre eltűnt a ház internete a lekérhető hálózatok közül. Ugyan sose tudtam használni, de attól még ott volt a hálózatok listáján. Szinte biztos vagyok benne, hogy azért tűnt el, mert gyorsan lemondták a netet, méghozzá azért, mert valaki visszamondta nekik, hogy rájöttem, hogy IP-kamerák vannak a házban, és tudják, hogy személyiségi jogokra hivatkozva feljelenthetem őket. Gyorsan lemondták tehát: ha nincs internet, nincs kamerán keresztüli figyelés. Tök furán érzem magam, igazi lidércnyomás most már. Amúgy nincs szándékomban senkit se feljelentgetni, örülök, ha kikeveredem végre ebből az egész sztoriból. Június 11. Kedden és csütörtökön is stúdió-felvételeket készítettünk a zenekarral. Főleg a keddi volt kemény. Jó nehéz darabok, és 50 szempár figyel. Ki is készültem a végére. A stúdiózás más, mint egy koncert. Koncerten még poén is, ha elrontunk valamit, jókat lehet röhögni, ill. a végére el is felejti mindenki a hibát, és csak a jó hangulatra emlékszik. Stúdiózás esetén azonban, ha valaki valamit elront, az ott marad örökre. A felvételeket CD-re írják és eladásra szánják, időről időre innen szerez egy kis bevételt a kórus. Gibraltáron virágzik a hajnalka ☺ Június 18. Hát ezt is megértem: utolsó munkanapomat töltöm. Azért vagyok ennyire passzív blogvezetésben, mert hulla fáradt vagyok. Holnapután hazautazom útlevelet csináltatni. A héten intenzív próbák, ill. most már teljesen rám szokták bízni a női szakasz szólamainak betanítását. Nagyon megtisztelő. Holnap, szombaton, utolsó itt töltött estémen koncertet adunk San Roque-ben, közeli spanyol kisváros. Nagyon méltó így befejezni egy életperiódust, ellenben emiatt érdekes lesz éjfélkor pakolni a koncertruhát meg a kottákat, mivel vasárnap reggel legkésőbb 6 órakor el kell indulnom Malagába. A tervem az, hogy amilyen hamar csak lehet, szeretnék visszajönni, mert helyi koncertjeink lesznek, majd júl. 6-án indulunk Friszkóba, emberesen feszes koncertprogrammal. Az otthon töltött pár nap intenzív rohangászással fog telni, a szokásos köreimmel (fodrász, kozmetika, szakorvosok, névjegykártya stb.) és szokásos bevásárlólistáimmal. Valamint Budapestre utazgatás, nem tudom, hányszor, útlevél- és repülőjegy-változtatás ügyekben. Tervezem, hogy egyszer, majd, valamikor, pihenni is szeretnék…
Nyúl barátnőm azon mulat, hogy én akárhol vagyok a világban, mindig benne vagyok az újságban, amúgy tényleg elég gyakran előfordul ☺, egy mai cikk a Gibraltar Chronicle-ból, igaz, nem név szerinti, ellenben ott vagyok a képen, hátsó sorban, középen:
KING’S CHAPEL SINGERS ARE CALIFORNIA DREAMING In three weeks time, The King’s Chapel Singer’s Ensemble will fly out to San Francisco to start their 10 day tour of the coastline of California. The tour originated from the visit to Gibraltar in 2008 by The Village Voices Choral Ensemble and after 2 years of planning and fundraising has finally paid off with a group of 30 persons, 21 of those will be singing and everyone will be representing Gibraltar in the USA. This is the first time an adult choral ensemble has performed in the States from Gibraltar and the singers are looking forward to raising the flag there! The first concert will be at St Thomas Episcopal Church, where local Vicar David Hoare was the minister. Then a visitor’s concert at the famous Grace Cathedral. Travelling south from San Francisco, the singers will sing the mass at San Carolos Borromeo de Carmelo Mission, the oldest mission in the USA. Midweek the singers will hold a joint concert at St Mark’s in-the-valley Episcopal Church, who are sponsoring the Singer’s and hosting them for the evening and to finalize their tour, a joint concert at Westlake United Methodist Church with the Village Voices Choral who have sponsored the King’s Chapel Singers with 3 host nights. We are still looking for some sponsors who could help us reach our final target of £40.000; we are short of £1500 and would welcome donations of any amount. This is an exciting time for this group although it is hinged with great sadness with the loss of the King’s Chapel Chaplain, Rev John Hill, whose sudden passing happened on Tuesday. He was an ardent supporter of The King’s Chapel Singers and helped to raise funds for this trip and was over the moon that Gibraltar and The King’s Chapel were going to be represented in another continent. The choir has unanimously decided to dedicate this tour to his memory and the marvellous work he has done in Gibraltar.
Július 1. Időközben visszaérkeztem, az új útlevéllel és ESTA-nyomtatvánnyal a kezemben. Szombatonként van közvetlen Malév-járat Budapest és Malaga között. Már csak pár nap van hátra Amerikáig, az időmet csakis zenéléssel töltöm. Bejárok a kápolnába gyakorolni, amennyit csak lehet. A próbák nagyon jók, a tagok összekapták magukat. Sok a gyakorolni valóm, az utolsó percekben is kapok új darabokat megtanulni, ill. szólókkal is készülnöm kell, ha bármikor időt kitölteni szükséges. Tegnap Dawn barátnőm kislányának koncertjén voltam, csodálatos énektehetség ez a 12 éves gyermek. Titokban tartották, hogy a lányka duettet fog énekelni Nathan Payas gibraltári énekművésszel. A dologról senki nem tudott, a két előadón és a zenetanáron kívül. Nagyon romantikus volt, ahogyan az énekes besétált a színpadra a kislány éneke alatt, csatlakozott, és duetté alakultak. Utána percekig ünnepeltük őket felállva, megindítóan gyönyörű produkció volt, íme: http://www.youtube.com/watch?v=s1_ndCotJLo A zenélés mellett „dolgozom” is: kaptam 7 oldal fordítani valót, angolról magyarra, Gibraltár bemutatása a turista-buszok számára. Na, amilyen tempóban én fordítok… Isten őrizz, hogy fordítóként dolgozzak: ezt a 7 oldalt napokig-hetekig fogom fordítgatni. De ha egyszer elkészül, fel akarom tenni a honlapomra is, az egész neten sehol nincs ilyen jó és részletes magyar nyelvű leírás, mint amilyen ez lesz. Plusz én fogom beolvasni a hanganyagot, jézus isten, az én raccsolós kiejtésemet fogják hallgatni az idelátogató magyar turisták? Ideidézem egyik kedvenc párbeszédemet Nyúllal: Én: „Én lassan és rosszul fordítok.” Nyúl: „Én gyorsan én jól.” ☺ Július 2. A szokásos felismerésem: ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni… Ma bemutató koncertet adtunk a gibraltári publikum számára az Amerika-repertoárból. Játszottam továbbá egy Mendelsshont, három Bartók népdalfeldolgozást (rövidet, élénket, pattogósat), és két négykezes Brahms magyar táncot Wayne-nel. A siker várakozáson felüli volt, főleg, ami a Bartókokat illeti. Jóformán minden egyes ember gratulált a közönség tagjai közül. A négykezesnek meg alapból mindig sikere van, mivel az emberek többsége ilyet általában sose lát. Látod, ezért vagyok itt, és ezekért a pillanatokért tartok ki. Azon mosolygok még, hogy a magyar zeneiskolai rendszerben Bartók kötelező tananyag, elsős kortól kezdve. Nincs zongoravizsga Bartók nélkül, ötéves korom óta a kezemben van. Itt meg csak lesnek, mi ez, de nagyon tetszett nekik.
