PE‐Energia Akadémia 23/2 Újraolvasás 2. Vajon mennyiben változott a helyzet az eredeti cikk megjelenése óta (Mérnök Újság 2006. februári szám)? A mérnöki tudás liberális trónfosztása Újkori történelmünkben a bennünket körülvevő mesterséges környezet a mérnökök tervei alapján, mérnökök irányításával valósult meg. Ez a környezet megváltoztatta az emberiség életét és életlehetőségeit. Gondoljunk, csak pl. az építészet fejlődésére és eredményeire, vagy a közlekedésre, avagy a szakterületemet képező energetikára, a kontinenseket behálózó energiaellátó rendszerekre. A lakásokban és munkahelyeken gyakorlatilag korlátlanul vételezhető villamos energiára, amely az ember életminőségének egyik legfontosabb tényezőjévé lépett elő. Ezért az energetika, a biztonságos energiaellátás minden normális országban stratégiai ágazat. Magyarországon ma a gyakorlatban nem kezelik annak, igazán még mindig nem ismerték fel stratégiai szerepét. A legutóbbi orosz‐ukrán gázár vita hatására kezdenek valamit kapizsgálni. Következésképpen Magyarország ma nem egészen normális ország. Minden normális társadalom megbecsüli mérnökeit, mert tisztában van azzal, hogy mi minden múlik a mérnökök eredményes munkáján, aminek két fontos feltétele van: a magas színvonalú mérnökképzés, és a jól képzett mérnökök foglakoztatása, ezen belül nemzeti jelentőségű mérnöki feladatok megfogalmazása, mérnöki alkotások megvalósítása, a kutatások támogatása. A mérnöki munka megbecsülésén túlmenően a mérnöki presztízs magas szintre való emelése. Hát hogyan is állunk ezzel ma Magyarországon, és közelebbről az energetikában. A rövid válasz: rosszul, nagyon rosszul, sőt tragikusan! Érdemes azonban a témát részletesebben is körbejárni, és a választ árnyaltabban is megfogalmazni. Mindenesetre előzetesen kijelenthető, hogy a mérnökök közérzete kedvezőtlen, ami az energetika területén hatványozottan érvényes. S ez természetesen nem ok nélkül van így. Logikus talán az lenne, ha először a mérnökképzés és kutatás helyzetét tekintenénk át, majd értékelnénk a különböző mérnöki civil szervezetek, utóbbin belül elsősorban a Mérnök Kamara helyét és szerepét, stb. De nem érdemes. Az alapproblémát kell először tisztáznunk: mi az oka a kialakult súlyos helyzetnek és kik a felelősök. 1. Egy kis visszatekintés. A háború után megindult extenzív ipari fejlődés szükségessé tette a villamosenergia‐ágazat megszervezését, a minisztériumi és egyéb irányító szervezetek, a bázis tervező‐ és kutatóintézetek létrehozását, valamint a Műszaki Egyetemen a kalorikus gépész‐, és erősáramú villamos mérnök képzés indítását, az oktatásért felelős tanszékek létrehozását. Az itt végzett mérnökök generációi hozták létre az egységessé szerveződött hazai villamos energetikai rendszert, ideértve az erőműveket, a magasfeszültségű alaphálózatot, és az elosztó hálózatot. Az 1950‐es évek végétől egészen a rendszerváltozásig az ERŐTERV generáltervezésével készültek sorra az erőművek, bővült egyre a hálózat, a szomszédos országokkal való együttműködés feltételeit is megteremtve. Az erőművek jelentős hazai energetikai gépgyártó‐ipari beszállításokkal épültek (eltekintve néhány sajnálatos kisiklástól, amelyek mögött mindig politikai döntések voltak). E nagyszerű feladatok irányításában és végrehajtásában résztvevő mérnökök olyan eredményesen végezték munkájukat, hogy a hazai rendszerben gyakorlatilag nem került sor említésre méltó energia korlátozásra. Noha az anyagi megbecsülés nem volt magas (pl. a bányászokét sohasem sikerült utolérni), a mai állapotokat tekintve mégis nosztalgiával gondolhatunk erre az időszakra, ami két fontos okra is visszavezethető: A minisztériumok és egyéb döntéshozó fórumok erősen támaszkodtak a szakmai intézményekre, amelyek vizsgálataikkal megalapozták a távlati tervezést, és a mindenkori aktuális döntéseket. Az állami intézmények által megrendelt vizsgálati jelentéseket, és egyéb, pl. kutatóintézeti 1
tanulmányokat nyilvános szakmai zsűriken kellett megvitatni, és az elhangzottakat jegyzőkönyvezni. E zsűriken érdemi vita bontakozhatott ki. Az ERŐTERV‐ben és a BME Hőerőművek Tanszékén Dr. Lévai András professzor vezetésével az erőművek és hálózatok gazdaságossági vizsgálata területén olyan szemléletmód, és vizsgálati metodika alakult ki (amelyet méltán nevezünk „Lévai iskolának”), amelyeknek a következetes alkalmazása végül is rendszer szinten a legkisebb költség elvének érvényesüléséhez vezetett. Ezt szolgálta az optimális primer energiahordozó struktúra, az optimális erőmű‐ és blokknagyság, az optimális hőkapcsolás és kezdőjellemzői, az optimális tartalék nagyság, az optimális telephely meghatározása, a gazdaságos terheléselosztás – hogy csak a legfontosabbakat említsük. 1 (Részletesebb elemzést egy korábbi előadás tartalmaz ) Mindezek alapján önbecsüléssel kijelenthetjük, hogy a rendszerváltozás előtt az energetika területén dolgozó magyar mérnökök méltó feladatokat kaptak, amelyeket sikeresen meg is oldottak. Ez emelte őket – képletesen szólva – ama trónusra, amelyre a címbeli trónfosztás utal, minthogy a rendszerváltozás utáni energiapolitika egyre mélyebbre süllyedése, koncepciótlansága, a neoliberális doktrínának való elvtelen behódolás, az állam kivonulása a hazai mérnöktársadalmat méltatlan helyzetbe taszította az energetikai ágazatban. Szinte tragikomikusan élhető csak meg, hogy a diktatórikus szocializmusban, a mérnökök lényegesen nagyobb szakmai szabadságban és demokráciában dolgozhattak, mint ma – akár még azt is beszámítva, hogy főnökeiket csak a párt hozzájárulásával nevezhették ki. 2. A neoliberális behódolás súlyos következményei a mérnök szemszögéből. A neoliberális doktrína három elemi csapása: a dereguláció, a privatizáció és a liberalizáció. Ezek következményeit részletesen tárgyalja J. Stiglitz Nobel‐díjas közgazdász, a Világbank volt alelnöke, a 2 közelmúltban megjelent könyvében. Az első csapás más megfogalmazásban: az állami szabályozások leépítése, az állam vonuljon ki az energetika irányításából, bízza azt a piaci törvényekre, a piaci versenyre. Ennek szellemében az államnak nincsen szüksége önálló energiapolitikára, stratégiára, erőmű‐építési programra stb. Következésképpen e rendkívül fontos területen nincsen szükség a mérnökökre: megszűntek a stratégiai műhelyek, nincsen szükség stratégiai alternatívák kidolgozására, gazdaságossági elemzésekre és összehasonlító vizsgálatokra, nincsen szükség önálló hazai erőműépítésre, nincsen igény a szakma képviselőivel való párbeszédre, nincsen szükség együttműködésre: röviden szólva a kormányzatok negligálják az energetikai szakmát. Noha a hivatalos nyilatkozatok szerint tudásalapú társadalmat kellene építenünk, ugyanakkor feleslegessé, sőt veszélyessé vált a tudás. Igazi ellentmondás. Hogy volt ez régen? Hadd illusztráljam egy konkrét esettel, egy nagyon is tanulságos esettel. Az eset 1928‐ban történt. A Lévai professzor úr hagyatékából kezembe került egy jelentés, amelyet 3 Herrmann Miksa m. kir. kereskedelemügyi miniszter tanácsadó szakbizottsága készített. A vizsgált téma, hogy Bánhidán épüljön‐e erőmű (angol ajánlat alapján), vagy a Kelenföldi erőmű bővüljön. Hogy miért látta szükségesnek a szakbizottság, hogy jelentést készítsen, a megszólítást követő bevezető mondatokból kiderül: „Budapest székesfőváros tanácsa, a vízvezetéki és világítási ügyosztály, valamint a székesfővárosi Elektromos Művek igazgatóságának véleményezése alapján „Előterjesztések a létesítendő állami villamos erőmű tárgyában” cím alatt összefoglalta azokat az észrevételeket és javaslatokat, amelyeket tárgyalás és javaslattétel céljából az illetékes bizottságoknak fog kiadni. Minthogy ez az „Előterjesztés” alapvető kérdésekben nem helytálló feltevésekből indul ki, s ezért olyan téves következtetésekre jut, amelyek a napilapokban is közzétéve a bánhidai országos
1
Dr. Petz Ernő.: Mérnöki és piaci szemlélet a villamosenergia-ellátásban. Gazdaság és energia, 2002/2. Stiglitz.J. E.: Globalization and its discontents. New York, Norton, 2003. Stiglitz J. E.: A globalizáció és visszásságai. Napvilág Kiadó. Budapest, 2003. 3 Jelentés a létesítendő állami villamosmű ügyében Budapest Székesfőváros tanácsa részéről tett „Előterjesztések tárgyában. Budapest, 1928. – 196. 2
2
villamosmű ügyét a nyilvánosság előtt ferde világításba helyezték, Nagyméltóságod tanácsadó szakbizottságának alulírott tagjai szükségesnek tartják, hogy az említett „Előterjesztések”‐et bírálat tárgyává tegyék, és a végzett tanulmányoknak, valamint a szakbizottság tárgyalási anyagának felhasználásával Nagyméltóságodat a való tényállásról írásban tájékoztassák.” E sorokat egy példamutatóan alapos műszaki – gazdasági elemzés követi, amelyre e helyen nem térhetünk ki. Három dolgot mégis érdemes megemlíteni. Az egyik a jelentésnek egy bekezdése: „Súlyos felelősség terheli azokat, akik Nagyméltóságod és az előkészítő bizottság által ismételten felajánlott együttműködést elutasították és téves feltevésekre felépített, helyt nem álló, a közvélemény megtévesztésére alkalmas következtetéseiket nyilvánosságra hozták és ezzel oly sötét légkört teremtettek e nagyfontosságú kérdés körül, amelyen csak nehezen tud áttörni az igazság tisztító sugara.” A másik említésre érdemes tény, hogy végül is a Bánhidai Erőmű épült meg. A harmadik, amit feltétlenül ismertetni érdemes, hogy kik voltak a bizottság tagjai. Elnök Schimanek Emil, Tagok: Verbély László előadó, dr. Kandó Kálmán társelnök, Bánó László, dr. Bláthy O. Titusz, Böhm Ferenc, Feyér Gyula, dr. Hoor Tempis Móric, Kovács Izor, Madarász Viktor, Papanek Ernő, s. Pöschl Imre, Samarjai Lajos és Tóry Gergely. Számosan közülük később híres műegyetemi professzorok. A tanulságok dióhéjban: 1./ a minisztert a legnagyobb méltósággal lehetett megszólítani; 2./ a miniszternek tanácsadó bizottsága volt; 3./ a tanácsadó bizottság tagjai az ország legkiválóbb szakemberei voltak; 4./ a miniszter kíváncsi volt a szakemberek véleményére, és hallgatott rájuk. Kell‐e a mérnöknek ennél nagyobb megbecsülés? Ez volt 1928‐ban, amikor az állami erőműépítés, a villamosítás már fontos nemzeti üggyé vált. A második elemi csapás a privatizáció: tudatos önfeladás. A Paksi Atomerőmű és a Vértesi Erőmű kivételével az összes áramszolgáltató és erőmű már a befektetők többségi tulajdonában van, nagyobbik hányada külföldi tulajdonban. Az MVM‐et időközben többször is meghirdették, de szerencsére a közhangulat hatására végül mégsem privatizálták. A privatizáció után, vajon milyen tapasztalatokhoz jutottak azok a mérnökök, akik megálmodták és létrehozták a hazai energiarendszereket és a rendszerváltozásig olyan eredményesen üzemeltették az erőműveket és a hálózatokat, hogy a villamos energia ára nem szökött az egekbe, mint ma, és egyúttal nagyobb volt az ellátásbiztonság, mint napjainkban. A privatizációt követően a külföldi tulajdonosok általában átszervezik a vállalatot, és olyan új vezetőket exportálnak ide, akik nem ismerik az itteni viszonyokat, esetleg nem is energetikai szakemberek, mégis átszervezik a céget. Van olyan privatizált cég, amelyet már többször is átszerveztek. Az átszervezés igazi célja általában a létszámleépítés, ami a mérnököket sem kerüli el. A mérnököknek általában sok szakmai vitája van az új vezetővel, ami leggyakrabban kenyértöréshez, jobb esetben a csendes háttérbe vonuláshoz vezet. A munkahelyeken tudatosan táplált egzisztenciális félelemérzés alakul ki, ami végül azt eredményezi, hogy a mérnökök még szakmai rendezvényeken sem vállalnak aktív szerepet. Az új tulajdonos csak végrehajtó, s nem „okoskodó” mérnökökre tart igényt, és maximális lojalitást követel meg. A magyar mérnök nehezen éli meg, hogy az érdemi döntésekben nem vehet részt, azokat a feje felett külföldön hozzák meg. A tervezőintézeti mérnöknek csak maradékelven jut feladat. Az új létesítményeknél még az egyszerű vasszerkezeteket is otthonról hozzák a tulajdonosok, mert ők bizony védik a saját iparukat. Nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy az itthon dolgozó magyar mérnöknek nem kell már hősémát tervezni, nem kell különböző változatok műszaki‐gazdaságossági összehasonlító vizsgálatát elvégezni, nem kell a főberendezéseket kiválasztania, nem kell új erőművi blokkokat létrehozni, mert helyette elvégzik mindezt mások. Az alkotó mérnök helyébe a szolga mérnök lép. Ha pedig különleges képességekkel és nyelvtudással rendelkezik, akkor az agykiszivattyúzás keretében külföldre mehet dolgozni. A valamikori nagyhírű tervezőintézetek súlyos fennmaradási gondokkal küszködnek, mert úgymond nem tudnak alkalmazkodni a piaci viszonyokhoz. Az igazság viszont az, hogy a nemzetellenes privatizációval a saját kormányuk húzta ki lábuk alól a talajt. A harmadik elemi csapás a liberalizáció, amely a neoliberális közgazdasági ideológia végső győzelme a mérnöki tudományok felett. Végső soron már tudomást sem vesz a mérnöki tevékenységi körről, csak kereskedik, versenyez, tőzsdére visz, adja‐veszi a villamos energiát, mit sem törődve azzal, hogy honnan származik, azt valamiféle a‐priori adottságként kezeli. Végérvényesen ellehetetleníti a 3
legkisebb költség elvének érvényesülését, amivel megsemmisíti a legértékesebb mérnöki munka életterét. Olyan versenyfeltételeket teremt, amely a villamos energia árának szükségszerű növekedéséhez vezet, s ezzel teljes ellentmondásba kerül a mérnöki szemlélettel, a „Lévai iskola” tanításaival. Minthogy az ellentmondás antagonisztikus, megjósolható a neoliberális doktrína bukása, amelynek karakterisztikus tünetei máris felismerhetők: kaliforniai szindróma, Enron megablamázs, sötét napok az USA és Kanada határvidékén, teljes sötétségbe boruló Olaszország, hogy csak a leghevenyebb tüneteket említsük. Végül a mérnöki tudományoknak ismét vissza kell nyerniük méltó rangját és presztízsét, de az elemi csapások addig még súlyos károkat okozva rombolják a társadalmat, még a közszolgáltatások terén is. Szükséges e helyen azt is megemlítenünk, hogy a felvázolt neoliberális elemi csapások nemcsak a gazdaságban fejtik ki romboló hatásukat, morális és mentális következményeik is súlyosak (gondoljunk csak a korrupt piaci versenyre, vagy az újonnan kialakuló konformista, sőt lakáj és labanc lelkületre, amely a mérnöktársadalmat sem hagyja érintetlenül). Miután az elemi csapások által kialakult gazdasági és morális környezetet körbejártuk, már rátérhetünk az energetikai kutatás és oktatás helyzetértékelésére is. 3. Az energetikai kutatás és oktatás. A hazai energetikai kutatás a jelenleginél mélyebbre már aligha süllyedhet. Az energetikai cégeknél érdemi, a hazai ipart szolgáló kutatási munka gyakorlatilag nem folyik. Az egyetemi kutatás rendkívül szerény, a korábbi ipari megbízásos tevékenység említést sem érdemel. A privatizáció ezt végérvényesen megpecsételte. A pályázati lehetőségek nem kedveznek a hosszabb távú kutatásoknak, amelyek viszont nélkülözhetetlenek lennének az energetika területén. Az állam kivonulása megdöbbentően szélsőséges, állami támogatású szervezett (kutatóintézeti) energetikai kutatás nem folyik. Így a hazai energetikai kutatások nem képviselnek érdemleges gazdasági tényezőt. A magukra hagyott kutatóintézetek fennmaradásukért küzdenek, a kutatói létszám jelentősen csökkent. Következésképpen az energetika területén, a kutatás csak rendkívül szerény lehetőséget kínál a hazai tehetséges, a kutatás iránt elkötelezett mérnököknek. Az oktatás területén más a helyzet, de lényegét tekintve alig van különbség, noha országosan jelentősen megnőtt az egyetemi hallgatói létszám. Az energetikai oktatás legfontosabb bázisa a Műegyetem, amelynek a gépészmérnöki karán a 60‐70‐es években négy szakterületi tanszék működött, neves professzorokkal. A 70‐es évek második felétől az un. „oktatási reformok”, és az akár szélsőségesnek is nevezhető – az ifjabb kádergeneráció, türelmetlen követelésének engedő ‐ káderpolitika következtében itt is elindul a mélyrepülési folyamat. Ma már van kreditrendszer, fő, meg mellékmodulok, meg pályázati rendszerek, Phare, Tempus, Leonardo, stb. programok, meg EU‐ csatlakozás, meg felzárkózás, legutóbb a kétfokozatú egyetemi oktatás erőltetett bevezetése, csak a tartalom és a minőség hiányzik.(Ennek megítéléséhez elegendő egy‐egy záróvizsgán részt venni.) Az oktatás hagyományos evolúciós fejlődésének feltételeit teszik tönkre mindezek. A tényleges, elmélyült oktatási munka másodrendűvé vált. Az oktatók megbecsülése rendkívül alacsony. A hallgatói létszám után járó normatív támogatási rendszer miatt az oktatási intézmények a mindenáron való létszámnövelést szorgalmazzák, a legkülönbözőbb oktatási formák bevezetésével, aminek a feltételei viszont nem adottak. Az oktatókat tizedelik a „bokros‐csomagok”. Az elmondottak az energetikai oktatás területén is mind‐mind tetten érhetők Az energetikai szakon már több mint egy évtizede kevés hallgató végez, mivel a hazai energetika helyzete egyáltalán nem csábító a fiatalok számára. A privatizációval kapcsolatban elmondottak fényében ezen nem is lehet csodálkozni. Itt az ideje, hogy végre őszintén és nyíltan mindezt végiggondoljuk. Persze igazán ennek is csak akkor lenne értelme, ha egy jövőbe mutató energetikai koncepcióval és stratégiával rendelkezne az ország, hiszen az oktatás és kutatás alapcélkitűzéseit és feladatait egyaránt abból kellene levezetni. Kreditrendszerrel, vagy anélkül, végre az érdemi tartalmi és minőségi kérdésekkel kellene foglalkozni. Avagy jogosan feltehető az a kérdés, hogy e szélsőségesen túlprivatizált energetikában szükség van‐e egyáltalán okleveles energetikus mérnökképzésére? 4
Mert ha szükség van, akkor csak magas szintű oktatással lehetünk versenyképesek, amihez viszont az oktatás iránt elkötelezett, a hallgatók számára példaképül szolgáló, és megbecsült oktatógárdára – elsősorban professzorokra és tanszékvezetőkre – van szükség. A deficit e területen is naggyá terebélyesedett az utóbbi évtizedekben. Nagyon hiányoznak ma az említett híres professzorok: a Schimanek professzor, a Verebély professzor, a Bláthy professzor, a Pőschl professzor, s hadd egészítsem ki még e sort a Pattantyús professzor és Lévai professzor nevével. Ők képezik a mércét. Nem elegendő az EU‐s elvárások formai teljesítése, különösen akkor, ha bizonyos szkepticizmus is belénk fészkelődik, hogy az EU vajon jó úton halad‐e. Mert az energetika területén bizonyíthatóan rossz úton halad. 4. A pályán kívüli szakmai szervezetek. A felvázolt helyzetben fontos szerepet tölthetnének be a különböző szakmai szervezetek, de sajnos erre nem képesek, ami két indokkal magyarázható. Az egyik ok, hogy a rendszerváltozás utáni kormányok egyike sem támaszkodott rájuk, nem igényelte a velük való együttműködést, esetleg csak pecsétnyomó célra használták fel őket, pl. éppen a kiárusító privatizációval, vagy az irreálisan meghirdetett és gyakorlatilag eredménytelenül végződött erőművi kapacitás tenderrel kapcsolatban. Negligálásuk miatt nem képesek az egyébként sem létező, vagy éppen ezért nem létező energiapolitikát befolyásolni. A másik ok a szervezetek megosztottsága, ami egyébként is lehetetlenné tenné az egységes szakmai fellépést. A megosztottság elsősorban a privatizációhoz való viszonyulás kapcsán tör látványosan felszínre, amely azonban nem igazán szakmai természetű, hiszen a háttérben személyes 4 érdekviszonyok és morális problémák húzódnak meg. E téren viszont nem lehet kiegyezés, s így nem alakulhat ki együttműködés. Alapvető kérdés, hogy a neoliberális elemi csapásokhoz ki hogyan viszonyul, ki miben és mennyiben képviseli a nemzeti érdekeket. Külön szólni kell a Mérnöki Kamaráról, mert jogállásánál fogva talán a legfontosabb szerepet tölthetné be, de erre a kamara sem képes. Zártkörű szervezet, nem hallatja a szavát, nem áll ki a mérnöktársadalom érdekeiért. Pl. erőteljesen tiltakoznia kellett volna, amikor a privatizációt követően, az erőművekből sorra küldték el a nagytapasztalatú mérnököket. Példát vehetne az Orvos, vagy Gyógyszerész kamarákról. 5. A mérnök‐értelmiség felelőssége. Számos politológus és gondolkodó próbált már arra a kérdésre választ keresni, hogy a magyar értelmiség hogyan vizsgázott a rendszerváltozás során, és mennyiben felelős a rendszerváltozás számos kudarcáért, a nagyszámú vesztesek kiábrándító és tragikus helyzetéért. Az igazi választ eddig ‐ úgy vélem ‐ nem sikerült megadni. Így magam sem vállalkozhatok arra, hogy az értelmiségen belül, speciálisan a mérnökök szerepét és felelősségét megítéljem. Szakterületünkhöz kapcsolódva felsorolhatok viszont néhány olyan tényt, amin legalább utólag érdemes elgondolkodni: A mérnöktársadalom, a mérnöki szakmai szervezetek nem fogalmazták meg a rendszerváltozás ‐ szakterületükre eső ‐ eseményeivel kapcsolatban a nemzeti érdekeket. Nem emelték fel a szavukat egységesen a kiárusító privatizációval szemben. Nem csaptak az asztalra, képletesen szólva nem borították senkire az asztalt. Pedig a tét nagy volt. Azokat, akik következetesen kiálltak a nemzeti érdekek mellett, akik felléptek a neoliberális elemi csapások ellen, azokat a hatalommal szövetkezve próbálták elszigetelni. Az energetikai szakmai szervezetek közül következetesen csak a MET, az MEE majd az Energiapolitika 2000 Társulat és az MTA Lévai Energetikai Alapítvány hallatta, ill. hallatja szavát, és ad fórumot a jogos kritikának. A MET‐ ben ezért 1999‐ben ‐ háttértámogatással ‐ puccsot készítettek elő a vezetés ellen. A mérnöktársadalom nem képes ma sem szembenézni az elemi csapások súlyos következményeivel, nincsenek utólagos elemzések, értékelések. Mélységes a hallgatás, mintha
4
Dr. Petz Ernő.: A hazai energetika aktuális kérdései. KAPU. 2002. 01.
5
minden az eleve elrendelés jegyében következett volna be. Pedig maguk is fizetik a magasra tornásztatott energiaárakat. Az aktív mérnökök nagy része nem mer „politizálni”, egzisztenciális félelemben él. Az energetikában bekövetkezett események kapcsán az Akadémia és Mérnök Kamara felelősségének kérdése külön elemzést érdemelne. Annak idején a következőt írtam: mindezek ellenére mérnökeink többsége kényszerpályán az EU‐ba masírozik, de még nem tudják, hogy hova fognak megérkezni, noha a külföldi befektetők jelenlétéből már kaphattak némi ízelítőt. Azóta már az EU tagjai vagyunk. Semmi sem változott. Annyi talán, hogy az említett orosz‐ukrán gázárvita egy kicsit megrázta az EU‐t is. Jobb lenne ugyanis, ha el is gondolkozna, és a szélsőséges neoliberális doktrína követése helyett az energiapolitikát rábízná a szakemberekre, elsősorban az energetikai rendszereket létrehozó és üzemeltető mérnökökre. A nyugati országokban is zúgolódnak már a mérnökök. Fogjanak össze a mérnök kamarák, és nemzetközi összefogással segítsék elő az EU‐ban a mérnöki munka presztízsének visszaszerzését. Lépjenek fel úgy, amint a szakszervezetek teszik. Vegyenek példát az EPSU Közszolgálati Szakszervezetek Európai Szövetségétől, amelyről a VDSzSz összeállítása ad tájékoztatást. Érdemes elolvasni. Visszatérve a mához, megfigyelhetők bizonyos pozitív változások: derengeni kezd, hogy stratégiai ágazatról van szó, végleg befejeződött a privatizáció, sőt az utóbbi időben fontos energetikai üzletágakat visszavásároltunk. Folyik a paksi blokkok élettartam hosszabbítása, és döntés született az atomerőmű bővítése ügyében (függetlenül attól, hogy egyetértünk‐e vele), lépéseket teszünk annak érdekében, hogy javuljon a pozíciónk az oroszokkal jövőre esedékes, új hosszú távú gázszállítási szerződés aláírásához, az árszabályozás ismét állami kontrol alatt áll. Lépéseket teszünk az energetikai együttműködések területén. Mindeközben a kormány nem kereste és nem találta meg az energetikai mérnöktársadalommal való együttműködés lehetőségeit és a hozzájuk vezető utat. A szakmával való szoros együttműködés nélkül viszont nem lehet jó és sikeres energiapolitikát kidolgozni és végrehajtani. Pedig közben elöregedtek és sorban állnak le az erőművek, rettenetesen meglódult a villamos energia importunk, nincsen elképzelés az egyetlen nagy energiahordozó vagyonunk, a lignit hasznosítására. Kormányzati szinten nem akarják tudomásul venni (valószínűleg nem is ismerték fel), hogy az EU és még inkább a zászlóshajó Németország energiapolitikája („Energiewende”) tévúton jár, mivel a konszenzusként meghirdetett áltudományos klímapolitika által meghirdetett globális felmelegedés elleni háborút tűzte zászlajára. A politika teljesen átvette az energetika irányítását, a racionális és szakmailag megalapozott mérnöki tudást teljesen félretolva. Lassan elérkezik a számadás ideje, amikor az ENSZ (IPCC)‐nek, az EU‐nak és Németországnak meg kell követnie Európa népeit, hogy jelentős gazdasági veszteségeket okozva becsapták és félrevezették őket. (Petz Ernő, 2014. 05. 25.‐ az EU‐s szavazás napján. Vajon elindul‐e új utakra az EU?)
6
