ÚJ KÖZPONT ALAKUL
64. kép: a főutca részlete, azonosíthatatlan helyről fényképezve
63. kép: a főutca részlete kb. az úgynevezett „Nagymogyorós” vendéglő előtti területről fényképezve
A
középkorban és a kora újkorban a Miskolcról jövő út megkerülte azt a hegynyúlványt, amelyen a prépostsági templom romjai álltak és onnét a főtérre tartott; a hegynyúlvány átvágásával csak a XIX. század első felében egyenesítették ki a későbbi főutcát: a mai Kossuth Lajos utat. A főtérhez képest tehát régen jelentéktelen útnak számított: erre utal a középkori „Hátmeg utca” neve is. Jelentősége a bányászat és az ipar megindulása után növekedett meg, hiszen a munkások számára épített lakótelepek messze feküdtek a város központjának számító főtértől, ahogyan a vasútállomás is. A XX. századtól aztán egyre jobban kiépült a főutca: nemcsak boltok, vendéglá-
40
tó helyek sora nyílt meg itt, hanem – igaz, még a főtér közelében – felépült a zsinagóga, majd sokkal távolabb az elemi iskola, a posta. Ezeknek az intézményeknek köszönhetően egyre inkább két pólusú lett a város, a régi központ: főtér megmaradt igazgatási és egyházi központnak, az új, a főutca pedig a modernizálódó élet központja lett. A főutcából nyíló mellékutcák – ezeknek nagy része egyébként a köznyelvben a sarkukon lévő boltok tulajdonosairól kapta a nevét – közül különösen azoknak nőtt meg a jelentősége, amelyek a főtér vagy az új ipari létesítmények (bánya, üveggyár), illetve az állomás felé vezettek. Az üzletek is főként ezek közelében létesültek.
65. kép: a főutca részlete, bal oldalon a gyógyszertárral, a Kőhíd környékéről fényképezve
41
A ZSINAGÓGA
67. kép: a zsinagóga nyugati homlokzata
66. kép: a zsinagóga főutca felőli oldala
A
főutca leglátványosabb, emeletes régi épülete, amely bár teljesen elveszítve egykori jellegét, ma is áll, a zsinagóga volt. A zsidók mint másutt is a megyében, a XVIII. század közepétől jelentek meg Sajószentpéteren. Sajátos életmódjuknak megfelelően főleg azokban a falvakban és mezővárosokban telepedtek le, ahol sok volt a nemesi telek: ezeknek a haszonvételeit vették ugyanis bérbe és ennek megfelelően korcsmát tartottak, pálinkát főztek. Természetesen kiterjedt kereskedelmi tevékenységet is folytattak, kezdetben a görög kereskedőkkel – ilyen is volt Sajószentpéteren –vetélkedve. Az ezen a téren való sikereik következtében gazdasági-
42
lag megerősödtek, s ez a tény középületek létesítésében is megmutatkozott. Sajószentpéteren a feljegyzések szerint már a XVIII. század végén volt iskolájuk és imaházuk. A XIX. század végi fellendülésnek köszönhetően aztán 1900-ban a főutca és a Nyögő patak által határolt területen felépült a zsinagóga is, amely méltó módon reprezentálta a virágzó helyi közösséget. Közvetlen közelében más, ugyancsak közösségi célokat szolgáló épületek is létesültek. A II. világháború után, a közösség megszűntével az épület sokáig elhagyatottan állt, majd munkásszálló létesült benne, még később pedig lakásokra osztották fel. Jelenleg is így funkcionál.
68. kép: a zsinagóga keleti homlokzata
69. kép: a zsinagóga nyugati homlokzata, előtérben a Kőhíddal
43
ÜZLETEK A FŐUTCÁN
EGYÉB INTÉZMÉNYEK
A sok régebbi üzlet közül, amelyek a főutcán nyíltak, csupán kettőről maradt fenn ábrázolás képeslapon: ezek reprezentálják tehát a korszak kiskereskedését.
Az 1930-as és 1940-es években több olyan intézmény is létesült a főutcán vagy közvetlen környékén, amelyek részint a közelben lakók érdekeit szolgálták, de Sajószentpéter fejlődését is jelezték. Az alábbiakban azokat vesszük sorra, amelyek képeslapokon is megjelennek.
70. kép: Fövenyessy Ilona illatszer és rövidárú kereskedése. Mivel a tulajdonos papírkereskedéssel is foglalkozott, szinte természetes, hogy képeslapot adott ki.
73–74. kép: az egészségház (szülőotthon) két nézetben, az alsó képeslap alkalmi felirattal ellátva
71. kép: a Kazay-féle üzletház, amely a Kossuth iskola és az üveggyárba vezető út között épült társasház helyén állt.
72. kép: a parasznyai elágazásnál épült ABC
44
45
46
75. kép: az 1938-ban felépült állami iskola, ma Kossuth Lajos Általános Iskola
77. kép: az úgynevezett „Futura”. Ez a magtár eredetileg a gabonatermés felvásárolása és a gabona iránti igény kielégítésére szolgált, de – amint az oldalán lévő felirat is utal rá – szerepet kapott az 1950-es évek rossz emlékű „padlássöpréseiben” is.
76. kép: a kápolna, amely a katolikus templom távolsága miatt a környékbeli lakosok – nem utolsósorban a Derenkről betelepültek – egyházi életének a szolgálatára épült
78. kép: a szülőotthon, az iskola és a „Futura”, valamint a városháza megosztott képeslapon
47
A VASÚT ÉS AZ ÁLLOMÁSOK
79. kép: a Singer hímzőtanfolyam résztvevői egy fotólapon
81. kép: a Nagyállomás első ábrázolása képeslapon
80. kép: az iskola, a városháza és látkép osztott képeslapon
48
49
A
XIX. század második felében Magyarországon bekövetkezett hatalmas méretű fejlődésnek az alapja kétségkívül a vasút volt, amely olcsó és tömeges szállítási lehetőséget biztosított, ugyanakkor neki magának is óriási anyag- és energiaszükségletei voltak, amelyekkel sok iparágat fellendített. A történeti Borsod vármegye és környezete energiaforrásokban – nevezetesen az ásványi szénben – is bővelkedett, emellett az itteni vasgyárak anyagot is biztosítottak a vasút számára. Ez a kölcsönhatás eredményezte, hogy megindult a területen az iparosodás, amely alaposan átrendezte az emberek és a települések életét is a XX. századra. Az országgyűlés az 1868. évi XLIX. számú törvénycikkelyben határozta el a Miskolctól Putnok felé vezető vasútvonal (tulajdonképpen a Miskolc-Fülek közötti vasút) megépítését, azzal a szándékkal, hogy ez a vonal összekapcsolja a Sajó völgyéből kiágazó völ-
gyekben folyó bányászati és ipari tevékenységet. A döntést gyorsan követte a tett és néhány éven belül már üzembe is helyezték vasútvonalat. Ez természetesen érintette Sajószentpétert is. A vasútvonal mentén állomások épültek, városunkban kettő is. Az úgynevezett Nagyállomás ott épült fel, ahol a bányáknak, az üveggyárnak és nem utolsósorban a megnövekedett lakosságnak szüksége volt rá, ezzel is igazolva a városközpont elmozdulását, illetve elő is segítve azt. A Kisállomást – hivatalosan: a Piactér megállót – helyezték el a régi főtér közelében; ez a megálló csak személyszállításra szolgált. A közlekedés kezdetben egy nyomtávon folyt. A vasút így a képeslap megszületésének az idején a modernizáció jelképe volt, nem csoda tehát, hogy a leginkább fényképezhető részei, nevezetesen az állomások állandó és hálás témái a képeslapoknak, hiszen önmagukban is a fejlődést bizonyították.
82. kép: a Nagyállomás Csízy Elemér képeslapján. Külön érdekessége a képnek a jobb oldalon éppen befutó gőzmozdony.
50
83. kép: a Nagyállomás az 1920-as években
84. kép: a Nagyállomás a II. világháború előtti években
51
A BÁNYA
85. kép: vasúti sínek, háttérben az üveggyárral
87. kép: az Alfréd-bánya a XX. század eéején
86. kép: a Kisállomás mára már elbontott épülete. Külön figyelmet érdemel a képeslap bal oldalán látható, körülkerített terület: ez egy teniszpálya volt, amelyet a városban lakó tisztviselők használtak.
52
53
A
történeti Borsod vármegyének az ásványi szénben való gazdagsága már a XVIII. században közismert volt, a kitermelés azonban csak jó száz évvel később vette kezdetét, amikor a fejlődő iparnak szüksége lett erre az energiahordozóra. Sajószentpéteren először a Xifkovics család nyitott bányát 1888-ban az alacskai határ melletti Kos-völgyben, ahol később az úgynevezett III. akna üzemelt. Nem sokkal később a másik birtokos, Szirmay Alfréd is meglátta a fantáziát a bányászatban: a városnak a Sajókápolna felé eső végén kezdte el mélyíttetni az Alfréd-aknát. A Magyar Állami Kőszénbánya Részvénytársaság (közismert rövidítéssel: a MÁK) ezt a két bányát vette bérbe 1894-ben a birtokosoktól, s ezzel a bérlettel indult meg Sajószentpéteren a korszakban modernnek számító, nagyüzemi szénbányászat.
Az Alfréd-bánya és a körülötte fekvő terület később is központja lett a környéken a MÁK által folytatott szénbányászatnak: amikor 1917-ben az akna kimerülése folytán itt megszűnt a termelés, egyfajta rakodót építettek ki a területén, amely fogadta és továbbította a szenet. Már korábban épültek lakások a munkások számára. Az 1920-as évek végére felépült a művelődési központ, amely a mai napig is ezt a szerepet tölti be. Az Alfréd-akna szerepét a II. akna, vagy más néven Újbánya vette át, amely 1917ben már termelt és a II. világháború után sem szakadt meg benne a bányászkodás. Érdemes végül megemlíteni, hogy a Vakúr és Szénégető dűlők környékén is létezett egy kis magánbánya, amelyet 1937-ben nyitottak meg a tulajdonosai, ám alig két éves működés után tőkehiány miatt be kellett, hogy zárják.
89. kép: az üzemvezetőség és a rakodó az Alfréd-bánya területén
90. kép: részlet a II. akna, vagy Újbánya nevű bányatelepről
88. kép: az Alfréd-bánya. A háttérben a jellegzetes hegyvonulatok vallanak a helyről és a fénykép nézőpontjáról.
54
91. kép: az Alfréd-bányatelep
55
AZ ÜVEGGYÁR
92. kép: a sajószentpéteri „főakna”, vagyis az Újbánya az 1910-es évek végén
94. kép: a legkorábbi levelezőlap az üveggyár ábrázolásával
93. kép: megosztott képeslap a két világháború közötti időszakból
56
57
96. kép: az igazgató számára épített lakás az 1900-as évek elején 95. kép: az üveggyár az 1900-as évek legelején Csízy Elemér képeslapján
A
Az 1894-ben megalakult Hazai Üvegipari Részvénytársaság célul tűzte ki egy új üveggyár létesítését. Ennek helyszínéül hosszas mérlegelés után – a közeli szénbányák és a jó szállítási viszonyok miatt – Sajószentpétert választották, ahol 1895 tavaszán meg is indultak az építési munkálatok és a gyár még ugyanabban az évben megkezdte a síküveg termelését. E termék iránt azonban már nem volt kereslet, ezért alig egy év után be kellett szüntetni az üzemet. Annak a lehetősége is felmerült, hogy az üveggyár helyén vasgyár lesz: de végül 1902-ben megalakult a Hazai Mechanikai Palaczkgyár Részvénytársaság, amely megvásárolta a szentpéteri gyárat és 1903 nyarán megkezdődött a palackok készítése. Ezzel létrejött az ország egyik legnagyobb öblösüveg-gyára, amely csaknem egy évszázadon keresztül alapvetően meghatározta a város életét.
58
A gyár, amely már indulásakor is több száz munkást – helybelieket és környékbelieket, de külföldieket is – foglalkoztatott, szinte város volt a városban. Lakótelep épült a munkások számára, akiknek ellátásáról üzletek gondoskodtak. Kultúrház épült, sportegyesület alakult, iparoktatás folyt a gyárban. A távolról érkező és itt letelepedett családok, akiket sorsuk a gyárhoz kapcsolt, valódi „szentpéteriek” lettek. Az itt gyártott termékek messzire vitték a város hírét. Nem csoda, hogy az üveggyár gyakori témája a korai képeslapoknak. Sőt, az is természetes, hogy – más képekkel együtt – a későbbi évtizedekben gyakran reprezentálták képeslapokon a várost a gyár egyes részleteiről készült fényképek. A rendszerváltás után a gyár termelése fokozatosan csökkent, majd meg is szűnt – a régi és új épületek ma elhagyatva és pusztulófélben állnak, szomorú mementóiként a változásoknak.
97. kép: az üveggyár a második kemence felépülése után
59
KULTÚRA, KÖZTÉR 98. kép: az üveggyár, egy kéménnyel
99. kép: az 1930-as években
100. kép: füstölgő kémények
101. kép: az 1930-as években
103. kép: a mai művelődési ház az 1930-as években
102. kép: a várost reprezentálva osztott lapon
60
61
107. kép: az üveggyári művelődési ház, amely helyet adott színjátszó körnek és mozinak is
104–105. kép: kicsit különböző nézőpont és idő
108. kép: a mozi és úri kaszinó épülete, amely jelentősen átépítve ma is megvan 106. kép: színjátszók a művelődési ház előtt egy fotólapon
62
63
109. kép: az I. világháborúban elesettek emlékére állított turul. A Kiskassa mögötti sportpályánál állt, ünnepségek helyszíne volt. A II. világháború után elbontották.
111. kép: az ezeréves Magyarországot szimbolizáló országzászló
64
110. kép: a turul, más nézetben
112. kép: más idők, más ideák – az üvegfúvó szobra
113–114. kép: modern köztéri alkotások
115. kép: a várost szimbolizáló köztéri alkotások, egy mai képeslapon
65
KORSZAKOK ÉS STÍLUSOK
116. kép: Sajószentpéter a XX. század elején
118. kép: szecessziós képeslap a XX. század elejéről
117. kép: az 1930-as évek egy osztott lapon
66
67
121–122. kép: az 1920-as évek képeslapjai 119–120. kép: az 1920-as évek színezett képeslapjai
68
69
123–124. kép: az 1930-as évek osztott lapjai
70
125–126. kép: a II. világháború utáni időszak lapjai
71
129. kép: látkép az 1970-es évekből 127–128. kép: az 1960-as és 1970-es évek
130. kép: a város bemutatása ma
72
73
A KÉPESLAPOKRÓL
A
világ első postai levelezőlapját az osztrák-magyar postaigazgatóság adta ki 1869. október 1-jén. Ez a fajta levelezőlap egyik oldalon üres volt, a másik oldalon a címzésnek kihagyott helyet és a feladás díjának rányomott bélyegét tartalmazta. A képeslapot egy bécsújhelyi katonai akadémiai tanár ötlete alapján tervezték, aki kiszámította, hogy a leveleknek körülbelül egyharmada csak rövid üzenetet tartalmaz. Ezekre szerinte felesleges a drága levélpapírt pazarolni. Az olcsóbb nyílt levelezőlap megjelenése világszerte nagy feltűnést keltett. A megjelenésének napján már sok ezer darab fogyott belőle, a második év végére a magyar posta által kézbesített példányszám sok millió volt. A siker láttán a külföldi postaigazgatóságok is bevezették a levelezőlapot. 1874ben megalakult az Egyetemes Postaunió és tagjai megegyeztek, hogy a levelezőlapok a zárt levél díjának feléért nemzetközi levelezésre is felhasználhatóak. A képes postai levelezőlap a postai levelezőlapból fejlődött ki. A lap üres oldalára képet nyomtattak. Az 1878-ban Párizsban megtartott Nemzetközi Postakonferencia ismerte el hivatalos postai küldeménynek. A világkarrier az 1889-es párizsi világkiállítástól számítható: itt jelentek meg tömegével az ilyen típusú levelezőlapok. Kezdetben a lapok egyik oldalát kizárólag a címzés és a bélyeg foglalta le, a másik oldalon osztozott a kép és az üdvözlő szöveg. A kép alatti kicsiny helyre lehetett szöveget írni, ami nagyon kevésnek bizonyult, így sokszor magára a képre írták az üzeneteiket, ami elcsúfította a képet és nehezen olvasható volt. 1904-től kerültek forgalomba azok a lapok, amelyek címzési oldalát megosztották, hogy ott kapjon helyet az üzenet is. A legelső magyar képeslapnak a nagyszebeni Tehil-féle kereskedéstől megjelentett, az 1891-ben megrendezett temesvári dél-
74
magyarországi ipari és mezőgazdasági kiállításról készített képeslapot tartják Magyarországon a tömeges képes levelezőlap-kiadás 1896-tól kezdődik, ami a millenniumi Ezredéves Kiállításra készült 32 darabos sorozattal indult el. A századforduló körül a korai litográf nyomatokat fölváltották a fényképfelvételről készült kiadások. A nyomdatechnika fejlődésével a képeslapok egyre változatosabbakká váltak, a különböző színezési technikák alkalmazásával egyre mozgalmasabbak lettek az ábrázolások. A képeslapok népszerűségét, elterjedését a kutatók a XIX. század végének gyorsuló kispolgárosodásának és a középrétegek megerősödésének a folyamatában látják. A világ megismerésének vágya, a turizmus, az üdülés népszerűsége mellett a vasút elterjedése, mind segítette az olcsó képeslapok elterjedését. A 1900-as évektől az üdülőhelyek, nagyobb városok nevezetességeikről szépszámú levelezőlapot jelentettek meg az igények kielégítésére. A kisebb települések is jelentettek meg képeslapot a fontosabbnak tartott helyi eseményekről, a világnak megmutatható, helyben található lokális értékekről: üzemekről, épületekről. Ilyen épületek általában templomok, községházak, vasútállomások, iskolák, kúriák, szövetkezetek és hasonlók voltak. Ezek a kiadások általában nagyon kis példányszámú megjelenést takarnak, ebből adódik ritkaságuk és felbecsülhetetlen értékük. A képes levelezőlapok népszerűségét már az 1899-ben indult levelezőlap gyűjtői szaklap is igazolja, amelyben a gyűjtőket hasznos tanácsokkal látták el. A kor leghíresebb gyűjtője maga Ferenc József császár és király, akinek több, mint kétszázezer darabból álló gyűjteménye volt. Néhány képeslap-kiadással foglalkozó országos céget leszámítva a kiadók helyi boltosok, szövetkezetek, korabeli vállalkozók voltak.
Városunkat ebben a könyvben az ő szemükön keresztül, mint kiadók szemén keresztül figyelhetjük. Amit ők láttatni akartak, az a képi anyag reprezentálja számunkra a korabeli Sajószentpétert, illetve azt, hogy vásárlók milyen típusú lapokat kerestek. Azok a képek, amelyeket a korabeli kitűnő fotósok fényképeztek, sokkal kidolgozottabbak, részletgazdagabbak, mint a ma embere által készített fényképfelvételek. Városunk legkorábbi képeslapjainak sajnos nem ismerjük a kiadóját. Három ilyen lapról van tudomásunk, ezek a református templomot, a nagyállomást és az üveggyárat ábrázolják. A gyártási év sem tudható, a lapokat az 1900-as évek legelején adták föl, ekkor pecsételte le ezeket a posta. Valószínű tehát, hogy a magyar képeslapok megjelenésének korai hullámában Sajószentpéter már szerepel. A Csízy Elemér helyi nyomdájához köthető képeslapok szintén a századforduló körül készülhettek, bár ezeket az 1904-re, 1905-re, 1906-ra és 1909-re datálja a postabélyegző. Ezeken a lapokon már a település belső épületei is megjelennek, sőt sok esetben a helyi lakosok közreműködésével életképek készültek: ennek kitűnő példája a nyomdáról készült képeslap, ahol a nyomda előtt a munkások állnak és valószínűleg köztük van maga a nyomdatulajdonos is. E lapok a Sajószentpétert bemutató képeslapok legbecsesebb darabjai. A fénykép készítője ügyelt rá, hogy a kép minden részlete kivehető legyen, felismerhetőek az emberi arcok, ha nagyító lencséjén keresztül vizsgáljuk a képeslapot. A nyomdáról nagyon keveset tudunk, az első világégés után már nincs adat létezéséről. Korabeli újságok, könyvek, képeslapok kiadásával foglalkozott, ez a lap gyönyörű emléket állít sajószentpéteri működésének. Az 1930-as, 1940-es évekbeli sajószentpéteri lapkiadást az osztott képes kiadások jellemzik, az olcsó ár lett a legfontosabb. A második világháború után a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, mint monopol cég adott
ki Sajószentpéterről képeslapokat, így a ma is működő iskolákról, polgármesteri hivatalról. A több, mint száz év alatt megjelent városképi lapokon jól nyomon követhetőek a település változásai. A korabeli fényképes lapok hűen rögzítik a község korabeli állapotát, középületeit, tereit, utcáit. Gyakran csak a képeslapok őrizték meg olyan épületek, utcasorok emlékét, amelyek elpusztultak, vagy lebontották őket, de szervesen hozzátartoznak a település múltjához. Ma már a képeslapokat jól hasznosítják a régi épületek külsőjének a helyreállításához is. A képeslap még a mai internet és MMS-kép világában is népszerű maradt.
Szűcs Tamás
75
A SAJÓSZENTPÉTERI KÉPESLAPOK KIADÓI Országos kiadók: – Grünwald Ignác, Miskolc: képeslevelezőlap-kiadó a két világháború közötti években. „Képeslap király”-ként hirdette magát. – Weinstock Ernő, Budapest: nagy képeslapkiadó, fényképész a két világháború közötti években. – Barasits János: képeslap-nagykereskedő, a cég az 1930-as években élte virágkorát. – Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, Budapest: 1954-től csak ez a cég adhatott ki képeslapot, mint állami monopóliumot. – Monostory György, Budapest. Fényképész és képeslapkiadó. – Weiss Lipót, Budapest, képeslapkiadó, fényképész: 1906 és 1912-ben kétszer is végigfényképezte az országot. Kiadott lapjainak a száma eléri a 20 000-et. – Karinger Károly: Nagy fővárosi képeslapkiadó vállalt tulajdonosa a 1930-as és 1940-es években. Helyi érdekeltségű kiadók: – Hangya Fogyasztási Szövetkezet. Helyi lapkiadásai több tucatra tehetők, 1921-től az 1940-es évekig. A századfordulós Csízy-féle lapokból is többet újra kiadott. – Fövényessy Ilona könyv-, papír- és írószer kereskedése. – Frank Jenő papírkereskedése. – Csízy Elemér könyvnyomda és papírkereskedés, Sajószentpéter: a századforduló körül kiadott lapjaiból féltucatnyit ismerünk. – Vadász M. Miskolcz. – Waldmann Jenő, Sajó Szt. Péter. – Khon Miksa. – Goldstein Vilmos. – vitéz Karai János, Sajószentpéter. – vitéz Csépányi József dohányárudája. – Groszman József, Sajó-Szt.-Péter. – Bros Universal Bt. – B. Ny. monogrammal. (Borsodi Nyomda) Ismeretlen kiadó: – G. I. M. monogrammal. Irodalom: – Balázs Károly, 2005. Képes levelezőlap lexikon, Méry Ratio Kiadó, Somorja; – Petercsák Tivadar, 1994. A képes levelezőlap története.
76
