új ifjúsági szemle IFJÚSÁGELMÉLETI FOLYÓIRAT VIII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2010 NYÁR

új ifjúsági szemle

IFJÚSÁGELMÉLETI FOLYÓIRAT

VIII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2010 NYÁR WWW.UISZ.HU

Szerkesztõbizottság Bauer Béla Beke Pál Bíró Endre Bodor Tibor Földes György Gábor Kálmán Gazsó Ferenc Herczog Mária Hunyady György Kozma Tamás Nagy Ádám Spéder Zsolt Stumpf István Tibori Timea Vajda Zsuzsanna

www.uisz.hu www.uisz.hu Kiadja az Új Mandátum Kiadó Lapterv Tördelõszerkesztõ

Petrovics Iván g Krauter Tamás

E számunkat

Kollányi Bence fotói díszítik

Felelõs kiadó Olvasószerkesztõ

Németh István Székely Beáta

Szerkesztõség: 1143 Budapest, Francia út 33. Tel./fax: (+36–1) 221–8099 E-mail: [email protected] A lappal kapcsolatos észrevételeket a [email protected] címre várjuk.

Szerkesztõség Társfõszerkesztõk

Pillók Péter Székely Levente

Rovatok Ifjúsági közélet Ifjúság és társadalom Ifjúság és környezet Életmód-élethelyzet Kitekintés Szerkesztõségi titkár

Pillók Péter Domokos Tamás Diósi Pál Szabó András Bíró Edith Kölcseyné Balázs Mária Ladencsics Virág

ISSN 1785–1289

Támogatóink

Tartalom Emlékezünk

Életmód–élethelyzet

Monostor i Éva Kisapám – Beke Pál emlékére (1943–2009) Jancsá k Csaba– Mat iscsá k At t ila Gábor Kálmán (1948–2009) / 8

/ 5

Rédei Csaba Az ifjúkori ellenállás egy ellentmondásos példája: a hódeszkázás

/ 73

L ig e t i G y ö r g y Tudatosság és társadalmi integráció – esettanulmány / 88

Ifjúság és társadalom Kitekintés

Nag y Ádám Az ifjúságügy és a harmadlagos szocializációs közeg / 11 Székely L evente – Pitó K lára Nélkülük megy a vonat tovább?

To m c s á ny i Te o d ó r a –Tö r ö k Pé t e r Van-e szükség mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő szakemberre? / 97 / 38 Összefoglalás, szerzőink / 103

Ifjúság és környezet Csiha Tünde Kié itt a tér? / 63

Summary, Authors

/ 106

Emlékezünk Monostori Éva

Kisapám BEKE PÁL EMLÉKÉRE (1943–2009)

Te írjál nekem!

Majd lesz!

Vegyész végzettségem ellenére mágnesként vonzott a népművelői szakma, így az első adandó alkalommal váltottam, s fiatal éveim elején képesítés nélküli népművelőként kezdtem el dolgozni Komáromban. Fiatal főnököm hitt bennem és hamarosan Vercseg Ilike keze alatt a közösségfejlesztéssel ismerkedtem. A szakma és a szemlélet is újszerű, nehezen értelmezhető volt, mégis nagy érdeklődéssel tekintettem az új szakterületre. Számos szakirodalom írói között két kedvencem volt: Hallgató Éva és Beke Pál. Írásaik, tanulmányaik érthetően megfogalmazott életszerű, számomra is elérhető és megvalósítható példákkal szolgáltak. Később, a főiskolai és egyetemi éveim alatt is intenzíven kutattam munkáikat, azonban a személyes találkozásra közel 10 évet kellett várnom. Pali, a Művelődési Intézet igazgatójaként kistérségi körúton járt nálunk. Érdeklődött, hogy milyen helyi közösségi értékek birtokában vagyunk országszerte. Célja – most már tudom – a helyi közösségi művelődés csíráinak és lehetőségeinek feltérképezése és összefogása volt. Említette, hogy egy tanulmánykötetet készít, s aki úgy érzi, szívesen megosztaná tapasztalatait, írjon bele. Hallgattam a kollégák rendezvényeinek bemutatását, s bár számos színes, nagyvonalú programot tártunk fel, mégis úgy éreztem, nem erre vár. Ennek hangot is adtam, melynek eredményeként az első szünetben magához intett, s csak annyit mondott: Kisapám! Te írjál nekem!

Az ifjúság helyzetével és lehetőségeivel foglalkoztam ekkor. Három szálon kezdtem el gondolkodni, s eleget téve az invitálásnak, boldogan küldtem el anyagaimat, amit éveken keresztül csiszoltunk, igazítottunk. Talán nem is ezek az irományok voltak fontosak, hiszen a közvetlen és személyes jelenlét, a maga köré gyűjtött kis mag alkotta aura alatt évek során érlelődhettem, fejlődhettem észrevétlen. Ekkor ért meg az a gondolat, hogy a francia ifjúsági házak modellje alapján itt, Magyarországon is közösségbe tömörülhessenek azok a közösségi színterek, amelyek üzemeltetését civil közösségek végzik. Pali, hosszú évek óta folyó munkáját próbálta ekkor összefogni és egy újszerű modell alapján elindítani azt a hálózatot, melyet civil közösségi házaknak nevezett. Engem is invitált, legyek az alapítók között, tartsak velük. Nagy volt a kísértés, szerettem a vele való munkát, mégis úgy éreztem, nincs helyem itt. Én ekkor állami intézményben dolgoztam fiatalokkal, talán vallottam is ezeket az „eretnek” gondolatokat, ám nem volt önálló helyünk, nem vezettem civil közösségi házat. Ennek hangot is adtam, melyre Pali csak ennyit mondott: Majd lesz!

Ez egy élő kincs! Sosem gondoltam, hogy jós is, nemcsak jó szakember. Alig múlt el egy év és az egyesületünk egy szerencsés fordulatnak köszönhetően saját ingatlanhoz jutott. Pici és elhanyagolt házikó, romos, gazdátlan udvarral. De, a miénk! Pali-

2010 / nyár


5

Emlékezünk nak örömmel újságoltam, s az együtt töltött idő során folyamatosan szembesítettem az éppen elénk tóduló nehézségekről, a munkafolyamatok állásáról. A házat szinte teljesen lebontottuk, s helyette egy újat húztunk fel. Nem akartunk intézményi látszatot, így az eredeti jellegét meghagyva, a helyi építészeti hagyományokat követve állítottuk fel másfél év alatt. Közben nagy döntés elé állított a sors. Választanom kellett. A művelődési ház, vagy az egyesületi ház? Mindkét feladatot szerettem, vívódtam. Pali pedig bölcsen hallgatott. Sosem adott tanácsot, rám bízta a döntéseket, s azokat elfogadta. Döntöttem tehát. Marad az új kihívás, az az irány, amit akkor tapostunk ki, ami nehézkes, keserves volt ugyan, de kétségtelenül a miénk, a helyi közösségé, az új gondolaté. Kétheti rendszerességgel jártuk az országot, ahol saját példáinkat mutattuk be, mint közösségi színtér. A technika nem tartozik erősségeim közé, az előadásokra fotók, filmek és ppt-k nélkül készültem. Így fordulhatott elő az, hogy a másfél éves munka, maga a ház sosem került „képbe”. Augusztus végére tűztük ki a hivatalos átadó ünnepséget, melyre Hallgató Évát és Beke Palit kértük fel védnöknek. Nagy öröm volt számomra, hogy mindketten elfogadták, s velünk ünnepeltek ezen a napon. Végigvezettem őket a házon, folyamatosan duruzsoltam, meséltem, hol, milyen tevékenységet végzünk. Hol tartunk most, milyen munkák maradtak későbbre. Pali csak hallgatott, nézett, majd ennyit mondott: Kisapám! Ugye tudod, hogy ez egy élő kincs!

Hülyeség! Francia utazásaink tapasztalata, a civil közösségi házak modellje és azokra épülő koncepció, melynek kidolgozásában már én magam is részt vehettem, vezetett el ahhoz a gondolathoz, hogy a közösségi terünket valós közösségi összefogással működtessük. A tevékenységeink során velünk szorosan együttműködő szervezetekkel konzorciumot alakítottunk, mely az ingatlan fenntartását és üzemeltetését szolgálja

6


2010 / nyár

elsődlegesen. Emellett persze egymást tekintjük elsődleges partnernek programjaink során is. Az elmúlt évben mi láthattuk vendégül francia – ötlet- és példaadó – barátainkat, akiknek büszkén ismertettem, hogy miként működünk. Elmondtam nekik, hogy talán ez az egyetlen hely, ahol a francia modell alapjain dolgozunk, és hogy milyen büszke vagyok erre. Pali pedig csak hallgatott, majd a maga módján – tolmács segítségével – kiegészítette: Eszterkém! Mondja meg ezeknek, hogy ez hülyeség! A franciáknak nincs ilyen házuk!

Gyerekek! Persze nem én vagyok egyedül, aki közel kerülhetett Palihoz. Többen vagyunk, akik sokat köszönhetünk iránymutatásainak, gondolatainak, olyanok, akiket akaratán kívül, vagy akarattal – ezt már sosem tudjuk meg – elindított, vagy megerősített azon az úton, amit járnunk kell. Az, hogy éppen nekem adatott meg a lehetőség, hogy személyes élményeimet és emlékeimet megosszam ebben a kiadványban, talán ez is véletlen. Mindenesetre nagy megtiszteltetés. Miután csupán az utolsó 10 évéből kaphattam egy kis betekintést az egész pályafutására, az itt-ott elhintett értékeire nem is tudok megfelelőként rámutatni, így nem is ezt az utat választottam. Komáromban elindított ifjúsági folyamatokba is nagy lendülettel fogtunk. Nem csak Magház védnökének, hanem az első konferenciánk szellemi hátterének is őt kértük fel. Itt is olyan természetességgel és nyitottsággal fordult a korosztályhoz, mint azt már hosszú ideje mindenhol. A fiatalok hallgatták, csodálták, s minden szavát szivacsként itták. Sosem dicsért csak úgy. Minden tevékenységemről tudni akarta miért is csinálom, mi célból, mi végre. Az elmúlt év tavaszán közösen készültünk Pali gondolatmenete révén közös könyvünk szerkesztésére, melyben nekem a Mag-ház és a benne folytatott civil és ifjúsági munka folyamata volt a részem. Nyár elején sokat betegeskedtem, műtétre készültem, tolo-

Emlékezünk gattam az anyag összerakását. Többször beszéltünk telefonon, majd megkaptuk e-mailben is a finom utasítást, mielőtt nyaralni indult: Gyerekek; gondolkozzatok el az alábbi kiadvány/ könyv tervezeten annál is inkább, mert, közösen kell megcsinálnunk. Szomorúan vettük tudomásul, hogy magunkra maradtunk. Négy hónapon keresztül aggódtunk, reménykedtünk. Most rajtunk a sor. Nagy örökséget hagyott hátra, kérdés, tudunk-e vele gazdálkodni, tudunk-e rá építeni. Beke Pál népművelő született Budapesten, 1943. november 13-án. Tanulmányait a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben (Szombathely) népművelés-könyvtár szakon (1963–1966), és az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán népművelés szakon (1973–75) végezte. 1966–1968 között a pécsi városi művelődési központ munkatársa, majd 1968–1974 a Budapest – józsefvárosi művelődési otthon igazga-

tója volt. 1974–1975 között a Magyar Nemzeti Múzeum közművelődési csoportvezetőjeként, 1975-től a Népművelési Intézet művelődési otthoni, majd az Országos Közművelődési Központ fejlesztési osztályvezetőjeként dolgozott. 1992–1995 a Magyar Művelődési Intézet igazgatóhelyettese, 1995-ben megbízott igazgatója, 1996-tól főmunkatársa, 2001–2004 között főigazgatója. Megbízatásai, civil aktivitásai:1979–88 között a Magyar Népművelők Egyesületének alelnöke, 1988-től a Kós Károly Céh elnöke, 1989–93 között a Közösségfejlesztők Egyesületének elnöke, a Közösségszolgálat Alapítvány kuratóriumának elnöke, 1996–2000 között a Gyermek és Ifjúsági Önkormányzati Társaság titkára, Az Ifjúságért Önkormányzati Szövetség stratégiai fejlesztője. Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, alapító elnöke Szövetség a Nemzetért Alapítvány kurátora, az Új Ifjúsági Szemle szerkesztőbizottságának tagja.

2010 / nyár


7

Emlékezünk Jancsák Csaba–Matiscsák Attila

Gábor Kálmán (1948–2009) Szegeden érettségizett a Radnóti Miklós Gimnáziumban, majd a JATÉ-n magyar-történelem-pedagógia szakon tanult, Budapesten szociológiát hallgatott, amiből később egyetemi doktori címet és PhD minősítést szerzett. A szegedi Bölcsészettudományi Kar Szociológia Tanszék alapító tagja volt. A nyolcvanas évektől a társadalmi átalakulás és az ifjúsági korszakváltás témakörben folytatott kutatásokat. Ezen belül kiemelt kutatási területe volt a fiatalok nemzetközi összehasonlító vizsgálata (a magyar és német fiatalok kulturális mintái, a határon túli magyar fiatalok élettervezése és értékorientációi). A kilencvenes évek eleje óta foglalkozott a helyi társadalom és ifjúság helyzetének vizsgálatával, a középosztályosodás, valamint a felsőoktatási életszakasz kérdéseivel. Legnagyobb hatású kutatási témája az ifjúsági kultúra változásait tárta fel, benne a fesztiválozó ifjúság, továbbá a fiatalok fogyasztói és kommunikációs státuszának szisztematikus vizsgálatával. Vezető kutatóként vett részt a legnagyobb ifjúsági vizsgálatokban: Ifjúság2000, Ifjúság2004, Ifjúság2008 (magyarországi) és MOZAIK2001 (határon túli magyar fiatalok). Az Oktatáskutató Intézet, a Felsőoktatási Kutatóintézet és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársaként végzett kutatásai és tudományos felismerései alapvetően meghatározták a legutóbbi húsz év hazai ifjúságszociológiáját. Az ELTE, az SZTE, a ZSKF, és a BBTE (Kolozsvár) oktatója volt. Alapító elnöke volt az Európai Ifjúsági Kutató-, Szervezetfejlesztő és Kommunikációs Központnak (EIKKA). A Belvedere kiadó Ifjúsági korszakváltás című könyvsorozatának szerkesztőbizottsági elnöke, az Erdélyi Társadalom és az Új Ifjúsági Szemle című folyóiratok szer-

8


2010 / nyár

kesztőbizottsági tagja volt. Tudományszervezői tevékenységét a Magyar Szociológiai Társaság Ifjúságszociológiai szakosztályának elnökeként is kifejtette. Elment. Csendesen, szelíden, ahogyan élt. 61 évesen. Az életéről leginkább munkájával beszélt. Tanítványaiban és kollégáiban, ha viszszaemlékeznek rá, mindig ugyanaz a békés, gondolkodó szociológus kutató és tanár, Mester és szellemi partner marad, aki sokszor nagyon lassan és gondolataival versenyezve beszélt, és akinek végtelen lelkesedése a fiatalok iránt töretlen volt. Ez a fiatalok világának mély megértése iránti elkötelezettség – a hivatásként megélt tudomány – tanítványok sokaságát vezette a szociológus-pályára. Gábor Kálmán egyike volt az olyan ritka tudós elméknek, akik nem négy-fal-ideológusok, de érzékeny receptorokkal és rendkívüli figyelemmel megáldott műhelyteremtő szellemiségek voltak. Újításai, tézisei olykor megosztották a szakmai közéletet, de ifjúságügyi kérdésekben a diskurzusokból sohasem lehetett kihagyni munkáit, ismereteit, eredményeit. A szívének oly fontos Sziget-kutatás, amely nemzetközileg is széles figyelmet kapott, a hazai ifjúságszociológia egyik legjelentősebb módszertani újítása volt. Az új évezredre ez a kutatás – a széles társadalmi figyelem mellett – az egyik legérdekesebb és legmeghatározóbb ifjúsági vizsgálattá vált. Gábor Kálmán olyan szociológus volt, aki a kutatása tárgyát, az ifjúságot, nem tárgyiasította, hanem érezte. Nem ambíciói voltak, hanem éles kérdései, logikus meglátásai, megérzései és válaszai. Új és rendkívüli alapossággal kidolgo-

Emlékezünk zott módszerei a szociológia tudománya iránti végtelen alázatáról és hivatásának olthatatlan szeretetéről tanúskodtak. Ma az ifjúságkutatás szó itthon egybecseng az ő nevével. Gábor Kálmán halálával a Mestert, a Tanárt, a Barátot veszítettük el. Isten Veled, Kálmán!

Gábor Kálmán fontosabb publikációi Gábor Kálmán–Vágvölgyi András (1972) A nagyváros vonzásában. Budapest: MTA Szociológiai Kutatóintézet. (soksz.) Gábor Kálmán–Vágvölgyi András (1974) A makói társadalom és a művelődés. Kutatási beszámoló. Szeged, (Várospolitikai füzetek, 3.) Vágvölgyi András–Gábor Kálmán (1974) A kisvárosi fejlődés sajátos útja. Adalékok Makó demográfiai helyzetéhez. Makó: Városi Tanács, (A Makói Múzeum füzetei) Gábor Kálmán (1993) Civilizációs korszakváltás és az ifjúság. Budapest: Oktatáskutató Intézet. (Kutatás közben. 192.) Gábor Kálmán–Mátay Melinda–Kántor Zoltán–Balog Iván (1994) Az ifjúság és az elit. Budapest: Oktatáskutató Intézet. (Kutatás közben. 202.) Gábor Kálmán (2000) A középosztály szigete. Szeged: Belvedere Meridionale, (Ifjúsági korszakváltás)

Gábor, Kálmán (2001) The Island of the Middle Class/ Die Insel der Mittelklasse. Szeged: Belvedere Meridionale. (Ifjúsági korszakváltás) Gábor Kálmán (2002) A Győr-Moson-Sopron megyei 15–29 éves fiatalok. Szeged: Belvedere Meridionale. (Ifjúsági korszakváltás) Gábor Kálmán–Kabai Imre–Matiscsák Attila (2003) Információs társadalom és ifjúság. Szeged: Belvedere Meridionale, (Ifjúsági korszakváltás) Gábor Kálmán (2005) Fesztiválok ifjúsága és a drog. Szeged: Belvedere Meridionale. (Ifjúsági korszakváltás) Gábor Kálmán–Szemerszki Marianna (2006) Sziget Fesztivál 2005. Az új fiatal középosztály és az élettervezés. Budapest: Felsőoktatási Kutatóintézet. (Kutatás közben. 270.) Gábor Kálmán–Szemerszki Marianna–Tomasz Gábor (2006) A kétciklusú képzés kezdetei. Budapest: Felsőoktatási Kutatóintézet. Gábor Kálmán (2006) Kollégisták a felsőoktatásban. Budapest: Felsőoktatási Kutatóintézet, (Kutatás közben. 272.) Gábor Kálmán–Szemerszki Marianna (2008) Sziget Fesztivál 2007. Az európai fiatalok szigete. Szeged EIKKA–MTA Szociológiai Kutató Intézet. Gábor Kálmán (2009) Az ifjúság jövője és a globalizáció kihívásai. A magyar fiatalok és a média növekvő szerepe. Doktori dolgozat. Kolozsvár. (Védés a Babes-Bolyai Tudományegyetem, Politika, Közigazgatás és Kommunikációtudományi Karán 2009. február 28-án. )

2010 / nyár


9

Ifjúság és társadalom

Nagy Ádám

Az ifjúságügy és a harmadlagos szocializációs közeg Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében, melynek hét felvonása A hét kor. Első a kisded, aki Dajkája karján öklendezik és sír. Aztán jön a pityergő, hajnalarcú, Táskás nebuló: csigamódra és Kelletlen mászik iskolába. Mint a Kemence, sóhajt a szerelmes, és Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről. Jön a párduc-szakállú katona: Cifra szitkok, kényes becsület és Robbanó düh: a buborék hírért Ágyuk torkába bú. És jön a bíró: Kappanon hízott, kerek potroh és Szigorú szem és jól ápolt szakáll: Bölcseket mond, lapos közhelyeket, S úgy játssza szerepét. A hatodik kor Papucsos és cingár figura lesz: Orrán ókula, az övében erszény, Aszott combjain tágan lötyög a Jól ápolt ficsúr-nadrág; férfihangja Gyerekessé kezd visszavékonyodni, Sípol, fütyül. A végső jelenet, mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny – tönkremenés! (Shakespeare: Ahogy tetszik, II. felvonás, 7. szín, fordította: Szabó Lőrinc)

A szocializációs folyamat időbeliségének és területeinek vizsgálata kapcsán sokan alkottak már modelleket1, így a családon és iskolán túli színterek is sokszor kerültek fókuszba; s ugyancsak sokak dolgoztak ki elméleteket a felnőttkort megelőző időszakokról: az ifjúsági életszakaszról. Mára e két terület határán: a családon és iskolán kívül a fiatalokat megcélozva egy új szakma van kibontakozóban. Érdemes e területet górcső alá venni, megvizsgálva elméleti hátterét, hiszen az ifjúkori nevelésnek-szocializációnak ma már egyenrangú partnere az iskolán és családon kívüli közeg, a szabadidős szféra mintái. Az alábbi dolgozatban e területtel és korosztállyal foglalkozunk. Áttekintjük mind a szocializációs közegekkel-terepekkel foglalkozó elméleteket, ezeket megpróbáljuk csoportosítani és ennek kapcsán olyat bevezetni, amely e fentebb említett terület (az ifjúsági szakma) fogalmi apparátusához a legjobban illeszkedik, azt jobban alapozza meg. Emellett igyekszünk számba venni az ifjúsági életszakaszokkal kapcsolatos releváns tudományos és nemzetközi egyezményeket, valamint megpróbálunk a családon és iskolán kívüli közeghez leginkább illeszkedő korosztályi bontást alkotni. Fontos hangsúlyozni, hogy itt nem a szocializáció „témarepertoárjával” foglalkozunk – (nemi szocializáció, erkölcsi szocializáció, politikai szocializáció stb.), pusztán azokkal a közegekkel, ahol ezek lezajlanak. Dolgozatunk az elméleti keretek megteremtésével foglalkozik és nélkülözi az empíriát, ez a modell esetleges elméleti próbái után válhat majd szükségessé. Az ifjúságpolitika, mint közpolitika és az ifjúságügy, mint szakma viszonyát tekintve kijelenthető, hogy miképp sem az ifjúságpolitika nem létezhet

2010 / nyár


11

Ifjúság és társadalom annak szakmai háttere alapja nélkül, akképp az ifjúsági szakma sem lehet meg annak közéleti megjelenése híján. Így a terület (mint minden más közpolitikai szegmens) sajátos kettőssége tapasztalható: egyfelől közbeszéd, intézmény, politika, jogalkotás, jogalkalmazás, igazgatás, másfelől professzió, diszciplína, kutatás, elemzés, modellalkotás. S miután az ifjúságpolitika – bár mostohagyerekként, de – létező és elfogadott eleme a közpolitikai térnek, úgy szükséges az ifjúságügy hiányzó fogalmi alapjainak lerakása, ahhoz, hogy egységes, koherens és konzisztens rendszer alakulhasson ki a területen. E dolgozatban ezen egységes alapok megteremtéséhez való hozzájárulás szándéka vezet, az ifjúságpolitika további elemzését mellőzzük (az ifjúságpolitika intézményi közegének részletesebb elemzését lásd: Nagy, 2000 vagy Nagy, 2007).

Az ifjúsági korosztályok meghatározásai Nemzetközi és hazai dokumentumok Az ifjúsági korosztály meghatározása már maga is komplikált kérdés. Nemcsak fogalmi sokféleséggel, de azok kapcsolódásának zűrzavarával is találkozhatunk: gyerek (gyermek), ifjú, serdülő, fiatal, kamasz, posztadoleszcens, fiatal felnőtt. Azt is mondhatnánk, hogy ahány fogalom, de akár ahány szakma, ahány dokumentum, annyi definíció. A gyermekjogok szempontjából leginkább a tizennyolc év alattiak tekintendők gyermeknek, hiszen a legtöbb ország által alapul vett New York-i Gyermekjogi Egyezmény szerint gyermek az a személy, aki tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve ha a reá alkalmazandó jogszabályok értelmében nagykorúságát már korábban eléri. A magyar gyermekvédelmi törvény értelmében gyermeknek a Polgári Törvénykönyv szerinti kis és fiatalkorú minősül, vagyis gyermek – hasonlóan a nemzetközi gyermekjogi alapdokumentum meghatározásához – az, aki tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, kivéve, ha házasságot kötött és így nagykorúságot szerzett. Az egyes szakjogágak az eltérő életkori jellemzőkre

12


2010 / nyár

tekintettel a tizennyolc év alatti személyek körét tovább differenciálhatják. Így például a magyar Polgári Törvénykönyv a tizennegyedik életévnél húzza meg a cselekvőképtelenség és a korlátozott cselekvőképesség közötti határt. A Büntető Törvénykönyv szerint a tizennegyedik életév betöltése előtti gyermekkor büntethetőséget kizáró ok. A Munka Törvénykönyve értelmében munkaviszonyt munkavállalóként a tizenhat évesnél idősebbek létesíthetnek (www.magyarorszag.hu). A jog ugyancsak ismeri az ifjúság és a fiatal fogalmát is, ezeknek azonban nincs a gyermekfogalomhoz hasonló általánosan bevett életkori határa. Az ENSz Közgyűlése 1995-ben adta ki határozatát a 2000 utáni ifjúsági cselekvési programról, amely 14–25 éves fókusszal kíván kidolgoztatni nemzeti stratégiákat, integrálva az oktatás, foglalkoztatás, éhség, szegénység, egészség, környezet, kábítószer-függőség, ifjúkori bűnözés, szabadidős tevékenységeket és a tényeleges és teljes részvételt a társadalmi döntéshozatal területén. Meg kell tehát jegyezni, hogy az ENSZ dokumentumokban (és sok más helyen is) a gyermek és a fiatal nem két diszjunkt, de egymáshoz illeszkedő halmaz, hanem egymást átfedő viszonyok együttese. Ugyancsak bizonyos jogviszonyok esetén – például állami támogatások nyújtásakor – sok országban jellemző a tizennyolc év feletti (de bizonyos kor alatti) fiatalok megkülönbözetett kezelése, azonban az ilyen, teljes belátási képességgel rendelkező személyek tekintetében az állami beavatkozásnak sokkal kisebb tere van, mint a gyermekekkel kapcsolatban. Természetesen egyes országokban a korlátozott és teljes cselekvőképesség és a büntethetőség időbeli kategóriái meglehetősen változékonyak, bár az országok legnagyobb része a New York-i Gyermekjogi Egyezmény 18. életévet meghatározó kategóriájához alkalmazkodik. Az Európai Szociális Charta a 15, illetve a 18 év alatti gyermekeknek, fiataloknak biztosít speciális jogvédelmet a munkavégzés területén. A Nemzeti Ifjúságpolitikák Nemzetközi Tanácsa (International Council on National Youth Policy, www) az 5–25 év közöttiek közötti együttműködés fejlesztését tűzte ki célul.

13

12

11

10

9

8

7

6

5

4

3

2

1

0

Jelmagyarázat2: gyermek (fehér), fiatal (világosszürke), felnőtt (sötétszürke)

Nemzeti Ifjúságpolitikák Nemzetközi Tanácsa

Európai Szociális Charta

Munka Törvénykönyve

Magyar Gyerekvédelmi törvény

New York-i Egyezmény

BTK 14,14–18,18

PTK 14,14–18,18

ENSZ Közgyűlés (fiatal) 14–25

Dokumentum/Kor 19

18

17

16

15

14

1. táblázat. Az egyes nemzetközi dokumentumok ifjúságértelmezése


2010 / nyár


13

30

29

28

27

26

25

24

23

22

21

20

14


2010 / nyár

Szlovénia

Litvánia

Cseh Köztársaság

Svédország

Franciaország

Dánia

Belgium

Spanyolország

Portugália

Olaszország

Görögország

Luxemburg

Ausztria

Észtország

Egyesült Királyság

Hollandia

Ország/Kor 20

19

18

17

16

15

14

13

12

11

10

9

8

7

6

5

4

2. táblázat. Ifjúsági korosztályok az európai országokban (SZMM, kézirat)

Ifjúság és társadalom 30

29

28

27

26

25

24

23

22

21

3

2

1

0

Ifjúság és társadalom Európai országok ifjúságdefiníciója A 2009 áprilisában az Európai Unió Ifjúsági Stratégiája 13–29 évesekre terjeszti ki (a korábbi 15–29) korosztályi fókuszát. A 2009 őszén parlamenti legitimációt kapott magyar Nemzeti Ifjúsági Stratégia ifjúságértelmezése a kortárscsoport megjelenésétől a másokért való felelősségvállalásig terjed, így annak időhorizontjához a kb. 8–12 évesektől a kb. 25–30 évesekig tartoznak. Az Európa Tanács ismét újabb meghatározást tett magáévá: a 14–25 (30) éveseket érti fiatalok alatt, ugyanakkor tiszteletben tartja az egyes tagállamok eltérő életkori meghatározásait (lásd: 1 táblázat).3 Látható, hogy még értelmezéstípusok is nehezen rajzolhatók fel az egyes országok ifjúságfogalma kapcsán, halmazok is alig alakíthatók ki, hiszen vannak országok, ahol a születéstől és vannak, amelyek 15 éves kortól értelmezik az ifjúsági korosztályokat – s bár a korosztály másik határa kicsit talán egységesebb – 25 és 30 év között értelmezik ezt az országok – ettől még a közel egységes kezelés sincs elérhető távolságban. Az értelmezések kapcsán annyi látszik, hogy létezik egy „kvázi-angolszász” iskola, amely a születéstől számítja a korosztályhoz tartozónak az egyént, létezik egy „dél-európai” értelmezés, amely 15 év körülitől 30 évesig tekinti fiatalnak az egyént és van egy „skandináv és közép-európai” iskola, amely a legszűkebb 15–25 éves korosztállyal dolgozik. (Mindamellett fontos, hogy ezen korosztályi besorolások az Európai Unió Ifjúsági Stratégiájának elfogadása előtt történtek, tehát idővel akár lehet remény az egységesség irányába történő elmozdulásra is.)

Tudományos pillanatfelvétel4 A (társadalom) tudományok nem jogi kategóriákkal és jól definiálható életkori határokkal dolgoznak, hanem a különböző élethelyzetek társadalmi összetevőit igyekeznek megragadni. A szociológia, szociálpszichológia, pszichológia, a pedagógia stb. is meghatározza (néha sokféle-

képpen) az ifjúsági korosztályokat, pl.: ifjú, aki a felnőtteknek fenntartott társadalmi pozícióban még nem rendelkezik önálló döntési joggal; az ifjúkor az intellektuális és szociális képességek kifejlődésének szakasza, a felelősségtudat, értékek és normarendszer még nem stabil, így az egyén még nem önálló és teljes önrendelkezésre még nem alkalmas (Stumpf, 1992). Számunkra jelen esetben a pedagógiai-(fejlődés) pszichológiai szempontok az elsődlegesek (később is az egyén, illetve közössége lesz kiindulópontunk), így elsősorban e területet tekintjük át.5 A felnőttkort megelőző időszakot tucatnyi szerző klasszifikálta, csak néhány szerzőt alapul véve is a legkülönbözőbb szegmentációval találkozhatunk (lásd 3. táblázat, Jancsák gyűjtése nyomán, in.: Nagy, 2008), sőt a vizsgált életszakaszok tekintetében is van különbség. Akármelyik definíciót is tekintjük alapnak, megállapíthatjuk, hogy a felnőttektől eltérő csoportról van szó, a születéstől az érett, felnőtt korig tartó folyamat egyedi és megismételhetetlen (Szabó). Ennek egyedisége miatt bizonyos, hogy az egyén fejlődését kell alapul venni, s nem lehet a klasszifikációnak ezen a területen alapja sem statisztikai,7 sem jogtudományi, sem semmilyen más absztrakt fogalmi rendszer.8 Kérdésként felmerülhet ugyanakkor, hogy az ifjúkor a születéstől a felnőttkorig tartó életszakaszként értelmezendő, vagy valamifajta gyermekkort követően-e, és a családon és iskolán túli szocializáció szempontjából ezen korszak milyen jellemzőkkel bír.

A szocializációs közegek elméletei Giddens (Giddens, 2006) szocializációs közegeknek9 (agencies of socialization) nevezi az olyan csoportok vagy társadalmi kontextusokat, amelyekben a szocializációs folyamatok zajlanak és amelyek a kulturális tanulás színterei.10 Szerinte az egyén életének bizonyos szakaszaiban több szocializációs közeg is szerepet játszhat, ezen közegek strukturált csoportok vagy környezetek, amelyben a szocializáció

2010 / nyár


15

16

Nagy László


2010 / nyár

Pubertás kezdetétől: genitális fázis, amelyben felerősödnek a szeretet vonzalmak, az érvényesülési tendenciák, a konkurencia küzdelmek.

1. életév: orális stá- 0–3 életév: Érzéki dium összefüggés- érdeklődés szakasza ben a szoptatással. 3–7 életév: Szubjek2–3. életév: anális tív érdeklődés szafázis, amelyet jel- kasza lemez a tisztaság dresszura, a birtok- 7–10 életév: Objeklás öröme és a dac. tív érdeklődés szakasza 4–5. életév: a fallikus stádium, ame- 10–15 életév: Állanlyet jellemez a ri- dó objektív érdeklővalizálás az azonos dés szakasza nemű szülővel (Ödipusz-komplexus). 15 életévtől: Logikai érdeklődés szakasza 5 életévtől a pubertásig: latencia korszak, amelyet az ösztönigények visszahúzódása az eszményképekkel való identifikáció jellemez.

Sigmund Freud 0–2 év között: szenzomotoros szakasz saját test mozgatásával kapcsolatos kísérletek

Jean Piaget

2–7 év között: Műveletek előtti szakasz egyszerre egy tulajdonság figyelembevételének képessége 5–8. életév: A közös- (egydimenziós gonségbe való beillesz- dolkodás). kedés, kötelesség, teljesítmény, munka 7–11 év között: és mű realizálása. Konkrét műveleti szakasz 9–13. életév: Tudás- absztrakt műveleszomj, realizálás- tek, szabályok felfora való beállítódás, gása, de csak konkszemélyes szabad- rét tárgyakra ságra törekvés és az „én” kiemelése. 11 év után: Formális műveleti szakasz 14–19. életév: A elvont logikai elemszubjektív és ob- zésék, hipotézisek jektív viszonylatok módszeres ellenőriszintézise, a kör- zése nyező világba való beilleszkedés, a valósággal való kapcsolat megszilárdítása.

2–4. életév: első ízben fordulás a szubjektív jelenségek felé, a dolgok értelmének és értékének realizálása.

1. életév: A pillanatnyi öntudat kifejlődése, a mozgás kialakulása.

Charlotte Bühler

D. E. Super

20–25 életév: fiatal 25–44 életév között: felnőttkor (intimitás A konszolidáció stádiuma vs. izoláció). a) kipróbálás fázis II. (25–30 éves kor) … b) stabilizációs fázis (31–44 éves kor)

1. életévig: csecse- 0–14 életév között: mőkor (bizalom vs. A növekedés stádiuma bizalmatlanság) a) fantázia fázis (42–3 életév: kisgyer- 10 éves kor) mekkor (autonómia b) érdeklődés fázis (11–12 éves kor) vs. kétségbeesés) c) képesség fázis 3–5 életév: óvodás- (13–14 éves kor) kor (kezdeményezés 15–24 életév között: vs. bűntudat) A felfedezés stádiu6–11 életév: iskolás- ma kor (teljesítmény vs. a) puhatoló fázis (15–17 kor) kisebbrendűség) b) átállási fázis (1812–20 életév: serdü- 21 éves kor) lőkor (identitás vs. c) kipróbálási fázis I. (22–24 éves kor) szerepkonfúzió)

Erik Erikson6

3. táblázat. Ifjúsági életszakaszok szegmentálása (Jancsák in Nagy, 2008)

18–25. életévig: ifjúkor

14–18 életévig: Serdülőkor, idősebb iskoláskor

6–14 életévig: iskoláskor

3–6 életévig: óvodás kor

korai

T. Nowogrodzki 3 életévig: gyermekkor


Ifjúság és társadalom fontosabb folyamatai lezajlanak. Giddens négy ilyen közeget mutat be: szocializációs közegek lehetnek tehát a család, a kortárscsoportok, az iskolák/munkahely és a tömegkommunikációs eszközök, bár jelzi, hogy tulajdonképpen annyi szocializációs közeg létezik, ahány csoportban vagy társadalmi helyzetben az egyes emberek életük egy számottevő részét eltöltik.11 Más modellek összesen két színteret különbözetnek meg, ahol a családot nevezzük korai szocializációnak a szocializáció elsődleges vagy korai színterének. A család, mint informális kiscsoport a mintavétel első bázisa, ahol az első „mi-élmény” mintázódik, s megalapozza az ember szokásrendszerét, viselkedéskultúráját.12 Ezzel szemben az iskolai szocializáció a késői vagy másodlagos szocializáció (nem alárendelt szerepet jelentve, hanem az időbeli egymásutániságra utalva). Az iskolai szocializációt két szempontból tudjuk megközelíteni: a gyermektársak, az iskolai osztály, mint társas közeg oldaláról és a pedagógus oldaláról.13 Parsons ugyancsak megkülönböztet elsődleges szocializációt, amely a korai években a személyiség rendszerének alapvető szerkezetét alakítja ki és másodlagos szocializációt, amely a társadalmi struktúra intézményes szereptanulása (Parsons, 1955). Az elmélet egyik mutációja szerint a másodlagos szocializáció legfontosabb színhelyei az iskola, kortárscsoportok és a média. (Bodonyi–Busi–Hegedűs–Magyar–Vizely, 2006). Megint más elméletek hármas felosztást követnek, ahol az elsődleges szocializáció a családszocializáció, a másodlagos: az óvodai, iskolai szocializáció és a harmadlagos a munkahelyi szocializáció: „másodlagos szocializáció az azonos rangú csoportokban zajló tanulási folyamatot jelöli, s az iskoláskorra esik14 […] a harmadlagos szocializáció a felnőttkorhoz, az iskolai tanulmányok befejezése utáni életszakaszhoz, még pontosabban a munkavállalás, az aktív tevékenység éveihez kötődik” (Kiss, 2002; Szabó). Czeglédi (Czeglédi, kézirat) a szocializációs színterek időbeliségének vizsgálata során, ahol arra keresve a választ, hogy a trágár nyelv-

használat az iskolás kor után visszaszorul-e a másodlagos szocializációt az iskoláskornak, a harmadlagos szocializációt a munkavállalás, az aktív tevékenység időszakának tekinti.15 Ismét más klasszifikáció szerint az elsődleges szocializációnak a családot, a másodlagosnak a kötelező (alapfokú) iskolákat, a harmadlagosnak a választott pálya irányába történő szocializációt: az egyetemet-főiskolát tekinthetjük. Dupcsik Csaba (Dupcsik) szerint is a harmadlagos szocializációhoz a szakmára, hivatásra való felkészülés tartozik. További felosztás szerint a szocializációnak négy közege van: az elsődleges szocializáció a család, ahol az alapvető normák és szabályok elsajátítása történik; a másodlagos szocializáció: az óvoda, iskola; a harmadlagos a pályaszocializáció (közép- és felsőoktatás, illetve felkészülés a munkára) és a negyedleges szocializáció: a munkahelyek terepe. Trencsényi (Trencsényi, 2006) a szocializációs közegeket a nevelés feladataiból részesülő szervezeti formák szerint bontja fel, így megkülönböztet természet adta közösségeket és nevelési színtereket (család, rokonság, szomszédság), állami intézményeket (gyermekorvosi rendelő, bölcsőde, iskola, óvoda, kollégium, nevelési tanácsadó, gyermekjóléti szolgálat, gyermekotthon, krízisotthon, javítóintézet, fiatalkorúak börtöne, nevelőintézet, művészeti iskola, általános művelődési központ – többcélú intézmény, művelődési ház, mozi, könyvtár, színház, múzeum, koncertterem, táncház, stadion), piaci szolgáltatókat (gyermekmegőrző, ifjúsági szórakozóhely – játékterem – disco, iskolán kívüli tanfolyamok, képzések (nyelviskola, gépjárművezető iskola, tánciskola), uszoda, tornacsarnok, edzőterem) és civil kezdeményezéseket (egyházak, gyermek- és serdülőszervezetek, sportegyesületek, kulturális egyesületek, művészeti egyesület). Rendszerének e négyes felosztáson túlmutató eleme a nevelő médiumok (gyereksajtó, gyermekkönyv, rádió – tv, internet).16 Ebben a rendszertanban Trencsényi vitatja a „hagyományosnak” tekintett , ám történetileg igen fiatal, a polgárosodással kibontakozó nevelési-okta-

2010 / nyár


17

Ifjúság és társadalom tási intézményeknek, elsősorban az iskolának tulajdonított kiemelt, kizárólagos másodlagos szocializációs szerepet (Trencsényi, 2009). Más felosztás hét közeget különböztet meg, amelyek a gyermekkori család, a felnőttkori család, az iskola, a kortárscsoportok, a tömegkommunikáció, a munkahely és az egyéb szocializációs közegek (pl.: egyházi és civil közösségek) (Vukovich, in Nagy, 2006). Kozma (Kozma, 1984) is áttekinti a szocializációs tereket, azokat szegmensenként részletesen tárgyalja, de a családon és az iskolán kívüli teret nem vizsgálja egységében. Elmélete szerint a formális nevelés színtere az iskola, a nemformális és informális (Sic!) nevelés terepe a család, a szomszédság, a munkahely, a katonaság, a politika, a vallás és a média. Néhány más elmélet speciális csoportokat és nem általános élethelyzetek kapcsán értelmezik a szocializációs tereket. Bodó Csanád a nemzetiségi kisebbségek oldaláról vizsgálja a kérdést, szerinte a kisebbségiek a másodlagos vagy harmadlagos szocializáció során tanulnak meg magyarul. „A felnőtt beszélők a magyar nyelvet is használják a tizenévesek harmadlagos nyelvi szocializációjában, mivel a fiatalok ekkora már a közösség szemében felnőtté, a munka világába beavatódó személyekké válnak, akikkel a tipikus közösségi tevékenységekre jellemző nyelvi kód, a helyi magyar nyelvjárás használata tekinthető adekvátnak.” (Bodó). Szabó Edina (Szabó) ugyancsak alkalmazza a fogalmat, ő a büntetés-végrehajtási intézetekben beszél másodlagos vagy harmadlagos nyelvi szocializációról. Közös vonás, hogy a szocializáció elsődleges színtere a család (rokonság), és tartalma az intim kapcsolati minták működése, a kommunikáció képességének kialakulása, az identitás meghatározása, az alapvető viselkedési (pl. egészségviselkedési) szokások kialakulása. Itt élmények, személyes tapasztalatok alapján tanulunk: az ott jelen lévő személyek nem helyettesíthetők és a világértelmezés alapjai e terepen teremtődnek meg (és ezek később igen nehezen módosíthatók). A másodlagos szocializáció

18


2010 / nyár

legfontosabb színhelye az óvoda-iskola, célja, hogy a tanulók elsajátítsák mindazokat az információkat, készségeket, értékeket, amelyeket a társadalom fontosnak tart (kötelességtudás, megbízhatóság, pontosság, stb.). A másodlagos szocializáció a fejlődés későbbi időszakában zárkózik fel az egyén életében, amikor megjelennek a másfajta világértelmezések, ami a társadalom új metszeteit mutatja és megismertet másfajta hierarchiákkal. E helyen – ellentétben a családdal, ahol sok dolog „alanyi jog volt” – az embert elsősorban a tulajdonságai alapján értékelik, és az elvárások, a normák egyre inkább elvonatkoztatódnak a konkrét személyektől. Az egyénnek meg kell tanulnia együttműködnie másokkal, megfelelnie külső elvárásoknak, kialakítani a viselkedés új szabályait (megosztani másokkal, versenyezni). Értelmezési keretét tekintve az elméletek egy része (pl.: Giddens, továbbá Kozma) egy adott életszakaszra fókuszál és az ehhez tartozó terepeket, élethelyzetet, időháztartást lenyomatszerűen vizsgálja, másik része az egyén fejlődési szakaszaihoz tartozó színtereket fő szocializációs szakaszokat elemzi, mutatja be (pl.: Parsons, továbbá Kiss, Szabó, Dupcsik, Czeglédi). Ugyanakkor mind a fejlődési szakaszokat alapul vevő, mind az adott időháztartást elemző iskolák között különbség van (sokszor az iskolákon belül is), részben a fogalomhasználatban (beszélünk közegről, terepről, színtérről, csoportról, stb.) és abban, hogy hány közeggel számol (kettő, három, négy), illetve, hogy ha a kettőnél több van, akkor melyek ezek, mik a fő mozgatórugói, alapvetései. Eltérés van tehát abban, hogy értelmeznek-e ezen elméletek harmadlagos szocializációs teret, ha igen, akkor mit értenek ezalatt (leginkább a pályaszocializáció, a munkára való felkészülést értik ezalatt, de mint láttuk nem kevés kivétel is adódik), illetve vannak-e további elemeik. Mindamellett ezen közegek megnevezésének alapja, fogalmi háttere, oka, magyarázata az irodalomban leginkább sejtéseken, kijelentéseken (sőt sokszor azonos kifejezéseken, de különböző fogalmakon) és kevéssé levezetéseken alakul.

Ifjúság és társadalom A családon és iskolán túli szocializáció szempontjából ugyanakkor kiemelten fontos, hogy lehet-e a felnőttkort megelőzően egységesen kezelni az iskolán és a családon túli közeget, van-e ezen területeknek közös jellemzőjük és ha van, milyen alapvetéseket lehet ezekkel kapcsolatban leírni, amelyek e területekre együttesen jellemzők, ugyanakkor különböznek az elsődleges és másodlagos közegektől.17 Van-e szintetizáló szerepe a kortárscsoportnak, tekinthető-e ez külön közegnek vagy csak egy újabb csoportnak (a fogalmi zavarok elkerülése érdekében a minőségében is új szocializációs felületet közegnek, (makro)terepnek fogjuk hívni és a csak tartalmában új – ha pl.: egy új munkahelyre, vagy csoportba lépünk be – felületet színtérnek, csoportnak nevezzük.)? A családon és az iskolán kívüli kapcsolatok, a barátok, kortársak, szerelmek lényegüket tekintve mások-e a családi és az iskolai kapcsolatoknál?

Az ifjúságügy18 alapjai A harmadlagos szocializációs közeg A szabadidő egyszerűen fogalmazva az egyén napjának azon szakasza, amikor azt csinál, amit akar. Két megközelítése általános: egyfelől értelmezzük annak az időnek, ami a munka a mindennapi szükségletek és kötelezettségek (étkezés, ügyintézés, munkahely-iskola) kielégítése, elvégzése után megmarad (visszamaradtidő-megközelítés), illetőleg másfelől annak az időnek (és annak felhasználásának), amikor szabadidős tevékenységet végezhetünk (tevékenység-megközelítés). Van emellett különbség az objektív és szubjektív szabadidő között: objektíven lehet pl.: a vasárnap szabadidő, de ha valaki kötelességének érzi a kerti munkát ez időben, akkor szubjektív értelemben ez mégsem az (Gábor, 2000; Gábor, www, Azzopardi– Furlong–Stalder, 2003). Szabadidőnek alapvetően a szubjektív szabadidő értelmezhető, azaz, amikor az egyén úgy gondolja, hogy független bármiféle külső kényszertől és ura saját helyze-

tének, tehát a szabadidő nem az időben és nem a cselekvésben, hanem magában a cselekvőben létezik! Így a szabadidő inkább személyes elkötelezettség, mintsem a körülmények kínálta lehetőség. A szabadidő a magánélet, a csoporthoz tartozás és a fogyasztás színtere.19 Miután a szocializáció ereje a részvétel idejétől és intenzitásától függ (Vukovich, in Nagy, 2006), ezért azokat tekintjük közegeknek, ahol (megfelelő intenzitással) megfelelő mennyiségű időt tölt el az egyén (e nélkül előbbiek szerint bizonyosan nem nevezhető egy színtér szocializációs közegnek). Megfelelő időt a fiatal pedig legalább három területen tölt, legalább három hatáscsoportként különíthető el vele kapcsolatban: a család, az iskola (munka) és a szabadidős szféra mintái (lásd még az időháztartásról szóló kutatások: Demetrovics–Paksi–Dúll, 2010; Szapu, 2002; Szabó–Bauer, 2009, 2006, 2001; Gábor, 2000; Gábor, www; Azzopardi–Furlong– Stalder, 2003; Nagy, 1991 stb.). Az elsődleges és másodlagos szocializációs terep mellé tehát ma már felzárkózik egy harmadik típus:20 „a család mellé kezdetben kiegészítésképp később annak ellenmintájaként belép egy új szocializációs csoportágens, a kortárscsoport” (Csepeli, 2006). Míg a hagyományos szocializációs intézmények (család, iskola) hatása gyengül (Mátóné, in Bábosik, 2009), a kortárscsoport21 mint interakciós terep súlya nő (Váriné, in Somlai, 1975). Az ezen a területen végzett tevékenységek sokban hasonlítanak, de sokban különböznek is a családi és iskolai tevékenységtől. „A kortárscsoport az egyetlen társas színtér, ahol a fiatal egyenlőségen alapuló viszonyokra számíthat, s ahol ennek megfelelően függősége a másiktól nem egyoldalú és nem kizárólagos, mint például szülője vagy tanára vonatkozásában” (Csepeli, 2006:406). Míg a család normái az engedelmeskedést a tekintélyalapú ragaszkodást írják elő., addig a kortárscsoport a kölcsönös együttműködésen és megegyezésen alapul (Piaget 1970:430). A kortárscsoport-jelenségben a lényeg nem a deviánsnak tűnő tartalom, hanem maga a folyamat, amely önkéntesen és közösségileg meghatározottan késztet a cselekvésre,

2010 / nyár


19

Ifjúság és társadalom a csoportkonform viselkedésre és mutatnak túl az egyéni érdekek körén. Az informális csoportok létfontosságúak az egyén, mint individuum tekintetében (Csepeli, 2006). Az alábbi táblázatban (lásd: 4. táblázat.) megpróbáljuk feltérképezni azon azonosságokat és különbségeket, amelyekből következően kör-

vonalazható, hogy létezik egységesen kezelhető harmadlagos szocializációs közeg. Azt próbáljuk tehát e táblázatban bemutatni, hogy vannak olyan tulajdonságok ezen a terepen, amelyek a tevékenységekre közösen jellemzők és amelyek megkülönböztetik azokat a másik két közegtől22.

4. táblázat. Hasonlóságok és különbségek a szocializációs közegekben

Jellegzetesség

Család

Iskola

Családon és iskolán túli (főként szabadidős) tevékenységek

Fő jellemzői, szervezőelvei

• fő jellemzője az adottság, • közös szervezőelv a feltételnélküliség

• fő jellemzője a kötelezettség, • közös szervezőelv a feltételhez kötöttség

• fő jellemzője az önkéntesség (önkéntesen lehet a terület egyes elemeit használni, azokhoz csatlakozni), • közös szervezőelv a szabad választhatóság (önálló, szabad rendelkezés az idővel),

Változása

nem változtatható sem időben változik személyében, sem intézményében

a kapcsolatok szabadon oldhatók és köthetők23

Kölcsönösségi viszony

nincs kölcsönösség

nincs kölcsönösség

megvan a kölcsönösség24

Hatalom léte

létezik a közegben előre meghatározott hatalom, mint természetes hierarchia (szülők), a fegyelemvállalásszabályelfogadás nem önkéntes

létezik a közegben előre meghatározott hatalom, mint mesterséges hierarchia (tanárok), a fegyelemvállalásszabályelfogadás nem önkéntes25

nem létezik a közegben előre meghatározott hatalom, nincs előre definiált hierarchia26, a fegyelemvállalás, szabályelfogadás önkéntes27

Megjelenése

a születéstől létező közeg

iskolás (óvodás)kortól létező közeg

elemei iránt felébredő igény nagyjából egy időben jelenik meg

Intézményesítettség

inkább intézményes

intézményes

inkább nem intézményes28

Viszony

adottság

kötelezettség

szabadon választható

Ezentúl ezt a területet harmadlagos szocializációs (szabadidős) közegnek hívjuk. Ezen belül vizsgálhatjuk az általános, mindenkire ható szocializációs színtereket: szomszédság

20


2010 / nyár

stb., és a speciális csak bizonyos egyénekre, csoportokra jellemző színtereket: egyház, katonaság, de ennek részletes elemzésétől most eltekintünk.

Ifjúság és társadalom 5. táblázat. A szocializációs közegek hatása az egyénre az életkorok függvényében

30 29 28 27 26 25 24 23 22 21 20 19 18 17 16 15 14 13 12 11 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1 További tevékenységek (kortárscsoport)

Másodlagos (óvodaiiskolai)

Elsődleges (családirokoni)

0 Szocializációs közegek

Új korosztályi paradigma felé? Korábban feltettük a kérdést: kiket is tekinthetünk az ifjúsági korosztályokhoz tartozóknak. A biológiai, a pszichikus érés, felnőtté válás és a társadalmi tényezők szempontjából új ifjúságról és új ifjúságképről beszélhetünk. Az életszakaszok már nem a hagyományos sorrendiségben értelmezettek (iskola-munka-házasság-gyermekvállalás), azok linearitása többnyire megszűnik, sokszor egymás mellett léteznek, sőt akár néha meg is fordulnak.29 Vita van azonban annak kapcsán, hogy a fiatal korosztályokat alapvetően lehetséges-e egységes kategóriaként kezelni (Stumpf in Gazsó-Stumpf, 1992). Esetünkben a családon és iskolán túli szocializáció szempontjából úgy tekinthetünk az ifjúsági korosztályok meghatározására, illetve ezek szakaszaira, mint amely elsősorban a biológiai és pszichológia sajátosságokra épül, de ezen, illetve a társadalmi hatásokon túl, még egy szempont, a felelősségvállalások határolják: a magáért való felelősségvállalás (döntés), illetve a másokért való felelősségvállalás (a döntésekkel járó felelősségek) közötti teret igyekszik az ifjúsági korosztályi besorolás felölelni (Jancsák, in Nagy, 2008). Mindez más szempontból a kortárscsoportok tagjaként való értelmezés jellegzetessé válásától (a harmadlagos szocializációs közegben való eligazodástól), a döntésekbe való beleszólás igényének megjelenésétől, a kortárscsoportok jelentőségének ugrásszerű növekedésétől (a viszonyítási pontok áttevődésétől), azaz konkrétan a barátok saját (és nem szülői) kiválasztásától, a csoporthatások megtöbbszöröződésétől (Csepeli, 2006). a felnőtté válásig (munkavállalás/otthonteremtés/gyermekvállalás) tartó folyamat, melynek felső határa sokszor tudatosan még későbbre tolódik és maga az időszak egyre jellegzetesebben elkülönül a kisgyerek- és a felnőttkortól (Andorka, 2006). Az általunk használt ifjúkor belépési időszakára egyre inkább jellemző a csoporthatások erősödése (Csepeli, 2006), a kortárscsoport szerepének növekedése, illetve, hogy egyre inkább maga választja meg barátait (és egyre kevésbé tűr beleszólást, illetve barátko-

2010 / nyár


21

Ifjúság és társadalom zik azokkal, akiket a szülei kijelölnek, „adnak” számára). Bár a barátság tekintetében motivációik némiképp különböznek az átlagos felnőtt barátsággal kapcsolatos elvárásaitól A barátság három kritériuma a segítés, a beszélgetés lehetősége és a bizalom, ugyanakkor a fiataloknál a szórakozás és a gondalti és élménybeli közösség fontosabb mint a felnőtteknél (a barátság jellegzetességei közötti generációs különbséget részletesen lásd: Albert–Dávid 2007). Leszögezhetjük tehát, hogy nem definiálható egyszerűen életkorokban, hogy mi az ifjúsági életszakasz, illetve azok részei. Így persze megnehezítjük ennek évekbéli (és egységes) meghatározását, de miután itt az egyén fejlődésének szakaszai a lényegesek és nem statisztikai elemzési szempontok ezért ez nem is kiemelten fontos feladat. Mégis, ha életkorokat akarunk mondani a 8–12 közötti életévektől a 25–30 életévekig terjedő szakaszt nevezhetjük ifjúsági életszakasznak (vö: Nemzeti Ifjúsági Stratégia, 2009). Ezzel tulajdonképpen megválaszoltuk egy másik kérdésünket: azaz nem tartozik az ifjúsági korosztályok közé az az időszak, amikor a kisgyermekkel kapcsolatba kerülők elsődleges feladata a védelem (és csak ezután következhet bármifajta fejlesztési feladat), csak az ezen időszak utáni és a felnőttkor közötti életszakaszt tekintjük ifjúkornak. További kérdés, hogy ezen az életszakaszon belül van-e további csoportosítási lehetőség, vagy homogénnek tekinthető-e a harmadlagos szocializációs közeg szempontjából a korosztály. Úgy tűnik, hogy ezen időszakon belül három különböző időszak vázolható fel: 1. A motoros funkciók teljességétől, autonóm létfenntartástól, a leválás kezdetétől, a felelősség megjelenésétől a biológiai érettségig a gyermekkor (Andorka, 200630). A 12–13 éves korig tartó időszakot (Mérei–Binet, 1997, Cole–Cole, 1997 iskoláskornak hívja), a „felelős” gyermekkort a feladattal való azonosulás (Erikson, 1991) és a játék mint munkafeladat és valós teljesítmény (Erikson, 2002) jellemzi. 2. A biológiai érettségtől a pszichés érettségig a serdülőkor. A gyermekkort követő időszakot, a

22


2010 / nyár

12-13 éves kort követő váltást (Cole–Cole, 1997 ez utóbbi 11 évre tesz és korai serdülőkornak hívja pp.666), a serdülőkort a társas élet újraszerveződése (Eisenstadt, idézi Cole, 1997) és a a legmagasabbrendű emberi képességek kialakulásának befejezése jellemzi (Hall, Gesell, hivatkozza Cole–Cole, 1997). Ez az időszak, amikor a gyermek erkölcsi realizmusa, kívülről irányított, szabályozott tudata kérdésekké fogalmazódik át, megkezdődik az individuális azonosság keresése a hagyományokhoz hasonulás helyébe lépve (Allport, 1997). Az ipari társadalmakban megjelenő önálló életszakasz a kamaszkor a biológiai érettséggel kezdődik és a pszichés érettséggel ér véget (Somlai, 1997), ami a posztindusztriális társadalmakban elválik a társadalmi (szociológiai) érettségtől. A serdülőkorban egyetemlegesek – tulajdonképpen az egész világon – a konfliktusok és azok típusai, de magának e szakasznak megélése kultúrafüggő (e szakaszra jellemző a lehetőségekről való gondolkodás, a hipotézisek használata és kipróbálása, a metaszintű gondolkodás és a megszokáson való túllépés, az új utak kipróbálása) (Cole–Cole, 1997), s ekkor jelenik meg a generációk közötti ellentét (generációs szakadék, Eisenstadt, idézi Cole, 1997). A reformpedagógiai, pszichológiai, gyermektanulmányi kutatások alapján is elválaszthatóak a gyermek és serdülő kortárscsoportok, illetve a gyermek- és serdülőszervezetek (Trencsényi, 2006). Az mindenesetre látszik, hogy más ez az időszak,31 mint a gyermekkor (akár ennek korai, akár iskolai szakasza) és más mint a fiatal felnőttkor. 3. A pszichés érettségtől a szociológiai-társadalmi érettségig a fiatal felnőttkor. A posztindusztriális társadalmakban a felnőttkor és a serdülőkor közé egy új életszakasz illeszkedik, amelyet a serdülőkénél nagyobb autonómia jellemez (Keniston, idézi Cole, 1997), de a felnőttséggel járó felelőssége csekélyebb. Fiatalkorban tehát bár megnő a fiatalok cselekvési autonómiája (Stumpf, 1992), eközben megszűnik védettségük is, míg a felnőttkor teljes lehetőségi repertoárját még nem adja át

Ifjúság és társadalom 6. táblázat. Az egyes értelmezések érettségfogalmai

a társadalom (Szapu, 2002). Ezen időszakban pszichésen már igen, de szociológiailag még nem felnőtt az egyén (Vaskovics, 2004). A pályaválasztás kitolódásával elválik a pszichés és társadalmi (szociológiai) érettség, a jogilag felnőttkornak értelmezett életszakaszból a fiatal felnőttség időszakában teljesedik ki a társadalomba történő beilleszkedés (Somlai, 1997, Vaskovics).

30 29 28 27 26 25 24

A korosztályon belül tehát az életszakaszokat tekintve három felmerülő legfőbb kérdésfeltevés-típus, problémahelyzet kapcsán tehetünk különbséget, így nagyjából e három viszonylag homogén korcsoport írható körül (a három korcsoport tulajdonképpen megfeleltethető Erikson lappangási szakaszával, serdülő és fiatalkorával és fiatal felnőttkori felosztásának): • a gyerekek32 (kb. 8/12 éves kortól – kb. 14 éves korig33), akik elsősorban a játékok, szerepjátékok kapcsán szólíthatók meg. • a serdülők (kb. 14 éves kortól – kb. 18 éves korig), akik tulajdonképpen saját létük alapkérdéseivel34 szembesülnek. • és a fiatal felnőttek (kb. 19 éves kortól – kb. 25/30 éves korig), ahol leginkább a posztadoleszcencia jelenségével, a lakhatás, továbbtanulás, munkával kapcsolatos problémafelvetésekkel találkozhatunk.35

23 22 21 20 19 18 17 16 15 14 13 12 11 10 9 8 7

Ifjúsági munka, ifjúsági szakma36

6 5 4 3 2 1 Jog fősodra szerinti érettség

Szociológiai értelemben vett érettség

Pszichológiai értelemben vett érettség

0 Biológiai értelemben vett érettség

Megpróbálhatunk immár modellt alkotni a korosztályokkal kapcsolatos támogató tevékenységek rendszerezésére. Esetünkben a modell alapja az egyénnel/közösséggel kapcsolatos tevékenység közvetlen(konkrét), közvetett (absztrakt) mivolta. A modell középpontjában maga az egyén (illetőleg közössége) áll, akiről az ifjúsági tevékenység tulajdonképpen szól (esetünkben ifjúsági tevékenységnek az oktatási rendszeren kívüli, szabadidőben, önkéntesen végzett az ifjúsági korosztályokkal végzett tevékenység értendő). Az első héjon belül azon tevékenységek találhatók, amelyek közvetlen szereplője az

2010 / nyár


23

Ifjúság és társadalom egyén (közösség). A középső hagymahéjba tartozik minden olyan tevékenység, amely csak közvetett módon kerül kapcsolatba magával az egyénnel (közösséggel), „pusztán” szervezi azt, kereteit adja meg, megalkotja szintetizáló elméleteit. A külső hagymahéj a horizontális ifjúsági megközelítés terepe, az ifjúsági tevékenységek határterületei, a más szakmához történő kapcsolódások találhatók itt: a) Ifjúsági munkának nevezzük mindazokat a tevékenységeket, amelyek az ifjúsági korosztályok és a velük közvetlen kapcsolatban lévő szereplők közötti interakciókban jelennek meg. Az érintett korosztályok élethelyzetéből adódó sajátos problémáinak megoldását, társadalmi részvételük kialakítását segítő, az ő részvételükre és sajátos szakmai eszközrendszerre alapozó társadalom-, közösség- és perszonális fejlesztő, segítő munka. Az ifjúsági munka kulcsszavai: énkép kiteljesítés, önismeret, öntevékenység, közösségi párbeszéd, csoportszocializáció, kihívásokra való felkészítés, szabadidős tevékenységek, informális tanulás. Az ifjúsági munka leginkább a fejlesztés irányát magukban hordozó tényezőkhöz kapcsolódik (személyiség, közösség, csoport-, terület-, település- fejlesztés…) mindezek a támogatás, az újítás és megújulás előjelét, ígéretét, és szükségletét mutatják, mint ahogy a „helyzetbe hozás”, bátorítás, bevonás fogalmai is. Magában foglalja a szolidaritás, a különbözőségek elfogadásának aktív képessége és készsége (és ennek részeként az empátia fejlesztése) fogalomköreit. Szolgáltatási kínálata annyiban különbözik az üzleti világ ifjúsági szolgáltatásaitól, hogy (elvben) bárki számára hozzáférhető, ún. alacsonyküszöbű szolgáltatás, azaz igénybevétele nem függ pénzügyi vagy egyéb előzetes feltételektől. b) Ifjúsági szakma: az ifjúsági tevékenység középső szelete, mindazon tevékenységeket tartalmazza, amely tartalmában, módszertanában segítséget adhat a közvetlen ifjúsági munkának. Az absztrakció magasabb szintjén elhelyezkedő tevékenységösszesség, amelynek feladata az ifjúsági munka „hátterének” biztosítása.

24


2010 / nyár

c) Ifjúságügy: minden olyan tevékenység, amelynek e korosztályokkal kapcsolatos szerepe van és elsősorban más ágazati tevékenység (oktatás, szociális munka, kultúra, gazdaság stb.) profiljába tartozik. Ilyen a családtervezési kompetenciáktól és támogatási rendszerektől a munkaerő-piaci és a vállalkozói kompetenciák fejlesztésére, a gyermeksegélyezési rendszeren át a tanulástámogatáson keresztül, az ifjúsági média, kultúra területéig. (talán leginkább horizontális megközelítésnek hívható). 1. ábra. Ifjúsági tevékenységek strukturálása

Egyén és közvetlen közössége Közvetlen ifjúságsegítés (ifjúsági munka) Absztrakt támogató rendszerek (ifjúsági szakma) Horizontális tevékenység (ifjúságügy) Azt láttuk eddig is, hogy a harmadlagos szocializációs terep egy szakmának sem kiemelt sajátossága, egyik sem tekint e közegre sajátjaként, főképp nem az ifjúsági korosztályok viszonylatában. Az ezzel kapcsolatos tevékenységekhez tehát olyan tudások szükségesek, amelyeket maradéktalanul nem tölt be más szakma. Így lassan körvonalazható az ifjúsági szakma feladata is: az ifjúsági korosztályok tagjai tekintetében az önmagáért és közösségeiért felelős polgárrá válás mással nem helyettesíthető támogatása, elsősorban a harmadlagos szocializációs terep megmunkálásával, de (re)szocializációs szükséghelyzetben37 akár valamennyi szocializációs terepen.

További kutatási lehetőségek Közelebbről vizsgálva persze a harmadlagos szocializációs közeg sem egységes. A tárgyalt szocializációs közegben a színterek ifjúságra

Ifjúság és társadalom gyakorolt hatása tekintetében sokféle viszony: együttműködés, illetve konfliktus figyelhető meg. Trencsényi (Trencsényi, 2006) alapján megkülönböztethetjük e közegben (a szerint, hogy hogyan, mi módon tekintünk az ifjúsági korosztályok tagjaira): • az államot (az igazgatást, hivatalokat, kormányzatot), • az üzleti világ szervezeteit (az ifjúság mint fogyasztó értelmezését előtérbe helyező szervezeteket),38 • a politikai erőket (az ifjúságot mint hatalmat, legitimáló erőt, szavazatot, tömeget előtérbe helyező intézményeket: mozgalmak, szervezetek, pártok, állam stb.),39 • a vallási szervezeteket (lelkek, hívők, segítők, esetleg harcosok szervezését előtérbe helyező szervezeteket),40 • a kulturális intézményeket (iskolán kívüli oktatás, közművelődés, szórakoztatás, stb.), médiumokat (bár ezt részben akár az üzleti világ szervezetihez is sorolhatnánk)41 és civil szervezeteket.42

Az állam és az ifjúság Peter Lauritzen 1993-as, potsdami nagyhatású értekezése szerint hatféle lehetséges kormányzati magatartás különíthető el aszerint, hogy mennyire és miként teljesíti be, elégíti ki a fiatalokra igényeit, azaz, hogy hogyan tekint az állam a fiatalokra: 1. A kormány, mint Szuperegyesület: Ez esetben a kormány összekeveredik a civil társadalommal és ideig-óráig úgy viselkedik, mint egy nyilvános lelkiismeret. Maga vezeti tevékenységeit és a projektjeit, „fölülről” együttműködik a civil szervezetekkel, 2. A kormány, mint a civil társadalom partnere: Ez esetben az ifjúságpolitikai intézkedéseket megtárgyalják és közösen fejlesztik az ifjúsági szervezetekkel, a különféle szolgáltatókkal, másokkal. Az önkéntes szervezetek nagy költségvetéssel rendelkeznek, a kormány kockázatot vállal és megosztja hatalmát.

3. „Laissez-faire” (ahogy esik, úgy puffan) kormány: Ez esetben a kormányzat azt mondja: vannak fiatalok és lehet, hogy vannak speciális problémáik. De így vannak ezzel a többiek is, és ezért nincs szükség a fiatalok megkülönböztetésére az egész társadalom ellenében. 4. Beavatkozó kormány: Itt a kormány az olyan égető problémákba avatkozik be, mint a fiatalok drogfogyasztása, az erőszak erősödése, a fiatalkori bűnözés, a munkanélküliségük, stb. A kormány reakciója ezekre a problémákra mindig időkorlátozott és mindig arra szorítkozik, hogy gyorsan, látványos eredményeket érjen el. 5. Állambácsi kormány: A kormány hivatalánál fogva jótékonykodik. Ez a szerep alapvetően a nagy tanító szerepe; a fiataloknak tér kell a fejlődéshez, bátorítani kell őket és néha büntetni is. A kapcsolat a kormány és a civil szervezetek között aszimmetrikus, a hierarchia működik és azt meg kell tartani. 6. Az Ellenőr-Kormány: Ez a kormány egy ideges és bizonytalan állami felsőbbséget fejez ki. Valójában fél a fiatalok reakcióitól és folyamatos információt igényel arról, hogy „azok” mit terveznek legközelebb. Nem fogadja el azt, hogy a fiatalok a társadalom autonóm, kritikus részei. Bár természetesen egyetlen valódi kormányzati teljesítmény sem feleltethető tökéletesen meg a lauritzeni klasszifikáció szerinti elméleti modellnek, de Magyarországon tapasztaltunk már Ellenőr (1990–1994), Állambácsi (1994–1998), Beavatkozó (1998–2002), Szuperegyesület (2002–2006) és „laissez-faire” (2006–2010) attitűdöt mutató kormányokat (Nagy, 2008).

A politikai terület A fiatalok a politikát kevésbé fontos területnek tartják, jövőjükkel kapcsolatban nem tekintenek túl a mikrokörnyezeten (Soós, 2005). A politika a fiatalra az elkötelezettség szintje szerint

2010 / nyár


25

Ifjúság és társadalom tekinthet bevonandó-meggyőzendő polgárként, szavazóként, üzenetmultiplikátorként (elkötelezett követőként), tagként-aktivistaként, illetve képviselőként.

A média felőli megközelítés Bajomi-Lázár kétféle média-iskolatípust mutat be: a hatás (influence) és a kölcsönhatás (interaction) iskoláját (Bajomi-Lázár, 2006). Az előbbi a befogadó típusú közönséget tekint etalonnak mint médiafogyasztót, az utóbbi szerint a közönség heterogenitásán túl az üzenetek dekódolásában nem pusztán passzív befogadó szerepe van, hanem aktív és kritikus mivolta a hangsúlyos, így adva értelmet a médiahasználat kifejezésnek. Ha elfogadjuk, hogy akár mindkét szerep létezhet (függően a befogadó attitűdjétől, a műsortól, a műsorszolgáltatótól stb.) a média mind szórakoztató, mind hírközlő, mind kulturális funkcióját értelmezve tekinthet a befogadóra fogyasztóként és használóként(Bajomi-Lázár, 2006).43 Hasonlóképp Buckigham a média kétféle szerepfelfogását mutatja be: a kulturálist és a kereskedelmit („konzumerizmus”). Ugyanakkor érvelése szerint e két szerep együtt jelenik meg, nem választható külön, s miután a piac kitiltása se nem megoldható, se nem ésszerű és kívánatos (Buckingham, 2002) egyetlen megoldás marad, mégpedig a felnövő generációk felkészítése a piac kezelésére.44

Az üzleti szektor hozzáállása Továbbgondolva az ezzel foglalkozó kutatási eredményeket (De Vries, 2007) a következő ifjúsági vonatkozásokkal jellemezhető az üzleti szektor: a szektor szervezetei tekinthetnek a fiatalra (potenciális) alkalmazottként (a fiatal a jövő lehetséges munkavállalója), információs erőforrásként (a fiatalok kultúrájának tanulmányozása lehetővé teszi, hogy a vállalat fejlessze termékeit, szolgáltatásait, akitől tanulni lehet, hogy mi a trendi, mit fogyasztanak szívesen)

26


2010 / nyár

és fogyasztóként (a fiatal a jövő lehetséges fogyasztója). Ez utóbbit tovább szegmentálhatjuk – aszerint, hogy mikorra vár az adott szervezet megtérülést – befektetésként (mostani befektetés, későbbi megtérülés), fejőstehénként (azonnali megtérülés), birkanyírásként (folyamatos befektetés és megtérülés). Buckingham (Buckingham, 2002) szerint nem az üzleti és médiaszegmens ilyen tekintetben nem is választható külön, a média részben az üzleti, részben a kulturális ágazat része.

Civil szervezeti szempontok Bár a kutatások alapján kijelenthető, hogy a fiatalok 80–90%-a nem tagja civil szervezetnek (Soós, 2005; Szabó–Bauer, 2009), ugyanakkor az alkalmi és rendszeres önkéntesség, a rendezvényeken való részvétel már sokkal kevésbé elutasító képet mutat. Mindamellett a fiatalokkal kapcsolatba kerülő területek egyes piaci és az állami kudarcai (Soós, 2005) miatt ez a terület is komoly befolyásoló erővel bír A civil szervezet tekinthet a fiatalra lehetséges önkéntesként, tagként (ahol ez értelmezhető), munkavállalóként, adomány-támogatás alanyaként, 1%-os felajánlóként-adományozóként- támogatóként (Nagy, kézirat).

Kultúra és ifjúság Az utóbbi időben a kultúra, művelődés fogalma is nagyfokú átalakuláson ment-megy keresztül (Szabó, 2005). Habermas a „kultúrán elmélkedő közösségtől a kultúrát fogyasztó közösségig” (Habermas, idézi Kovalcsik, 2003) gondolati ívét tovább bontva rá kell jönni, hogy ma a kulturális intézmények inkább a „kultúra kisipari műhelyei, ahol a kultúra „nagyipari termékeinek” a helyi kiszerelése folyik és nem a szabadművelődés és az autonóm kultúra otthona (Kovalcsik, 2003). A kulturális intézmények a fogalmi átalakulás késői követőjeként – Habermas gondolati ívén elhelyezve – a fiatalokra alapvetően

Ifjúság és társadalom igénybevevőként-fogyasztóként, jóval ritkábban alakítóként tekintenek (Hasonlóképp mint a média esetében nem a téma szerint választva el az igénybevételt tömeg és magaskultúrára).

Vallásosság és a fiatalok A fiatalokra egyre kevésbé jellemző a vallásosság (Szabó, 2005). A vallási szervezet a bevonódás szintje szerint tekinthet a fiatalra potenciális „lélekként”, szimpatizánsként-elkötelezettként (templomba jár), egyháztagként (formális aktust is felvállaló szereplőként), illetve hivatástválasztóként.

alapján a harmadlagos szocializációs közeg leírása volt. Ehhez igyekezetünk számba venni a főbb szocializációs modelleket, ezek közös vonásait és eltéréseit. Ugyancsak áttekintettük az ifjúsági korosztályokkal kapcsolatos tudományos és dokumentumalapú meghatározásokat, illetve igyekeztünk ennek kapcsán az ifjúsági szakmához használható korosztályi fogalmi keretrendszert alkotni. Továbbmenve, megpróbáltuk ezen tevékenységterület szegmenseit és szereplőit számba venni és modellbe, illetve keretbe foglalni. E meghatározás(ok) és eredmények vitára ingerlő volta tudottan vállalt.

Jegyzetek Internet és a fiatalok Az új generáció digitális bennszülöttként egészen másként viszonyul az online technológia adta lehetőségekhez, mint a „digitális bevándorlók” korosztálya. A lineáris tanulástól a hipertanulásig, a multimédiás környezet stb. új tartalmat, módszereket és eszközöket jelentenek a fiatalok szocializációja szempontjából. (Tapscott, 2001; Tapscott–Williams, 2007) E színterek modellezése, szegmentálása, kapcsolati viszonyai külön elemzés témája lehet: terjedelmi okok miatt itt nem foglalkozunk a harmadlagos szocializációs közeg belső strukturálódásával, a fentebb leírt színterek egymásra hatásával, ifjúságra gyakorolt befolyásoló erejével.

Összefoglalás Sok szociológus, pedagógus foglalkozik azokkal a színterekkel, életszakaszokkal, fázisokkal, ahol a szocializáció történik. Ugyanakkor a családon és iskolán túli területnek eddig még nem született meg a közös tulajdonságon alapuló összefogó értelmezése. Célunk a fiatalok időháztartása, illetve a rájuk ható hatáscsoportok

1 Jelen esetben szocializációnak azt a folyamatot tekintjük, amelyben az egyén tudásra, képességekre tesz szert és amely alkalmassá teszi arra, hogy társadalom tagjává váljon. E folyamat során az egyén megtanulja megismerni önmagát és környezetét, elsajátítani az együttélés szabályait, a lehetséges és elvárt viselkedésmódokat (Bagdy, 1994). A nevelés ennek szándékolt befolyásolása, míg a szocializáció történhet tudattalanul. A szocializáció értelmezésünkben tehát meglehetősen tág: nem csak egy jól körülhatárolható folyamatot jelöl, hanem a jelenségek igen tág körét (a formális szocializációs ágensektől a nemformális aktorokig) (Vajda–Kósa, 2005), ahol a szocializációs folyamat nemcsak tudatos tanulás eredménye lehet, hanem rejtett mechanizmusok útján is (Pecheron, hivatkozza Murányi, 2006). A szocializáció, mint a pszichológia és a szociológia egyik közös alapfogalma ebben az értelemben nem azonos a társas fejlődéssel, amelynek része a szocializáción túl az egyénként való elkülönülés, a saját érzésvilág, egyedi viselkedés kialakulása. 2 A dokumentumok nem minden esetben beszélnek mindhárom korosztályról, azt bizonyos esetekben kikövetkeztethetjük csupán. 3 Az ET ajánlásokat tesz (pl. Európai Charta az ifjúság részvételéről a helyi közösségek és a régiók életében), valamint áttekinti a tagországok nemze-

2010 / nyár


27


4

5

6

7 8

9 10

ti ifjúságpolitikáját és erről nyilvános jelentéseket készít (a Magyarországról szóló jelentés 2008-ban készült el). E helyütt természetesen nem lehetséges valamenynyi tudományterület, diszciplína, iskola definíciójának nemhogy elemzése, de felsorolása sem. Pusztán azt szeretnénk felvillantani, hogy a meghatározások oly mértékben különböznek, amely meglehetősen nehézzé teszik az e meghatározásokra támaszkodó elemzést a harmadlagos szocializációs közegben. Ezen túl a szociológia, szociálpszichológia, pszichológia, pedagógia, a jogtudományok és még ki tudja hány tudomány meghatározza, elemzi, bemutatja, klasszifikálja, leírja, tárgyalja a gyerekeket, serdülőket, kamaszokat, fiatalokat, fiatal felnőtteket, ifjakat stb. E fogalmi kakofóniában nehéz kihallani azokat a kánonokat, amelyek fogalmi fogódzót adhatnak a családon és iskolán túli területen a fiatalok szocializációjához. Erikson szerint nem szükségszerű és ténylegesen nem is mindig következik be, hogy az ember átlép egyik fázisból a másikba, sőt a felbomló és újrastrukturálódó lokális közösségek, az átalakult életmód-időháztartás kapcsán az egyénnek csökkenőben az esélye, hogy „mintegy automatikusan” a teljes életciklussal kapcsolatba kerüljön. Minden fázist egy hozzá tartozó speciális kibontakozási feladat jellemez, amit abszolválva léphet az ember a következő fázisba (Zelnik, www). A statisztika általában 0–14, 14–18, 18–26 közötti életkori kategóriákkal dolgozik. Ettől még a köznapi kategorizálás meglehetősen jól „lövi be” a korosztályi határokat. Elég egyszerűen meg tudjuk mondani, hogy valaki gyerek még, fiatal, vagy felnőtt. E besorolás alapja vélhetően a kor, illetve más „puhább” változók (mint pl. motorikus funkciók ránézésre, kognitív funkciók egy beszélgetés során, belső indíttatás a védelem vagy az önkiteljesedés elsődlegességének érzetéről stb.). Vélhetőleg helyesebb lett volna ágenseknek fordítani a kifejezést. Bár sok közös vonás lelhető fel a szocializációs közeget és a társadalmi mobilitás között, itt e közegeket nem a mobilitás területeinek fogjuk fel (a

28


2010 / nyár

társadalmi mobilitásról lásd pl. Sorokin tanulmányait, in Pintér, 1998). 11 Ezen közegek persze nem képesek mechanikus hatást kiváltani hanem arra késztetik az egyént, hogy a társadalmi gyakorlatban egy bizonyos keretrendszerben vegyen részt (Giddens, 2006). 12 Itt kapunk először képet a különböző szerep-kapcsolatokra, szimmetrikus és aszimmetrikus viszonyokra, és itt tanuljuk meg a szerepek státuszértékét, a státuszok hierarchiáját és a kölcsönösség elvét. A család szocializációs funkciói: a gondozás-biztonságnyújtás (a szeretet mint elsődleges szociális érzelem megtanulása), az interakciós tér biztosítása – modellnyújtás-szereptanulás, az én, én-rendszer és a belső kontrollfunkciók alapjainak kialakítása (cselekvésserkentő és gátló rendszerek kialakulása, késleltetési képesség, frusztrációs tolerancia és a jutalom és büntetés önszabályozásának képessége) és a kommunikáció rendjének megalapozása (verbalitás és nonverbalitás és azok összhangja). 13 Ferge Zsuzsa és Gazsó Ferenc beszél többek közt (Ferge–Gazsó, 1986) az iskola speciális funkcióiról, amelyek a munkamegosztásra való felkészítés, a gyermekmegőrzés, a társadalmi mobilitás biztosítása, a társadalmi esélyegyenlőtlenségek felszámolása, a sokoldalú személyiségfejlesztés és az értékközvetítés. Két fő feladata is van e színtérnek: egyrészt a családhoz fűződő érzelmi viszony meglazítása, másrészt a kortárscsoportban való beválásban való segítés. 14 Azonos érdeklődésű, jellegzetes társas mintákat, témákat, viszonylag homogén nyelvet és stílust képviselő és közvetítő kisebb-nagyobb közösségekről (iskolai osztályokról, galerikről, egyesületekről, klubokról stb.) van szó. 15 Musgrave (Musgrave, 1979) a munka-szakma területét térképezi fel, szerinte a pályaszocializáció első szakaszában a pályák rendszeréhez kapcsolódó foglalkozási szerepek megtanulása a kiindulópont és minden döntést követően a szereprepertoár csökken, hiszen szűkülnek a további választási lehetőségek. Musgrave részletesen a szakmai szocializációt tárgyalja, amelynek a fejlődési fázisai először az előzetes szakmai szocializáció (rejtett) szereptanulása (a pályaismeret megszerzésének


16

17

18

19

ideje), majd a szakmai életbe való belépés, a pályára kerülés időszaka, a pályaelvárások és a valóság találkozása, végül akkor indul a tényleges szakmai szocializáció, amikor a személy kialakítja végleges szerepmagatartását, amely megfelel az adott pálya követelményeinek. Musgrave szerint ha az egyén pályát vagy tevékenységet változtat, akkor jelenik meg a harmadlagos szocializáció. Miután ez pusztán elnevezésbeli egyezés a tárgyalt témánkkal, így ezzel részletesebben nem foglalkozunk. E rendszertanban Trencsényi csak a tudatos aktorokat veszi számba (nem tagadva a „spontán” szocializációs hatások világát). E közeg körvonalazását mind teoretikus (a családon és iskolán kívüli szocializációnak vannak-e olyan közös mozgatórugói, elemei, alapjai, amelyek kapcsán közös jellemzőkkel leírható az), mind praktikus szükségletek (az ifjúsági szakma alapvetéseinek meghatározása) motiválják. Miképp az intézményes iskola, illetve a kötelező oktatás a 19. században terjedt el Magyarországon, úgy az oktatásról leváló ifjúságügy, az iskolán és a családon kívüli szocializáció a 20. század terméke. A második világháború után, de leginkább 1968-hoz köthetően, a gazdasági társadalmi változások felgyorsulásával, a fejlődéshez legrugalmasabban alkalmazkodó fiatalok súlya megnőtt, a posztindusztriális társadalmakban megjelent az ifjúság, mint önálló kategória és a szabadidő, mint önálló entitás, illetve az ezzel foglalkozó elméletek, konstrukciók, gyakorlatok, vállalkozások, iparágak. Az ifjúsági szabadidő a felnőttkor próbaideje is: az autonómia, az önigazgatás és önmegvalósítás színtere, ahol leginkább megmutatkozik a multiidentitás. Az év ciklikussága okán háromféle szabadidős tevékenységtérképet vizsgálhatunk. Ezek: a) a napi szabadidő (délutánok jellemzően) b) a hétvégi szabadidő c) a szünidei-szabadság alatti (elsősorban nyári) szabadidő terepét. Bizonyos kutatások alapján az időháztartás az alábbiak szerint bontakozik ki (Ifjúság 2008), bár a kérdésfeltevés hátteréről (értsd: miért épp ezeket a tevékenységeket kérdezték) nem sikerült semmilyen indoklást fellelni. Az előre meghatározott

lehetséges válaszok átfedései miatt ez vélhetőleg nem kellőképpen végiggondolt (a szünidei- szabadság idején történő elfoglaltságokra hasonló tevékenységtérkép nem készült). Hétköznap tévét néz számítógépezik zenét hallgat a barátaival olvas csak úgy „elvan” sportol gyereket nevel számítógépes játék egyéb nincs szabadidő

65 54 38 37 31 18 18 12 7 7 3 0

20

40

60

80

Hétvégén tévét néz számítógépezik zenét hallgat a barátaival olvas csak úgy „elvan” sportol gyereket nevel számítógépes játék egyéb nincs szabadidő

68 54 40

56

32 18 18 12 7 11 2 0

20

40

60

80

Szabadidős és ifjúságkutatások (Demetrovics-Paksi-Dúll, 2010; Szapu, 2002; Szabó-Bauer, 2009, 2006, 2001; Gábor, 2000; Gábor, www; Azzopardi-Furlong-Stalder, 2003; Nagy, 1991 stb.) eredményei alapján és leírható a napi, heti és szünideiszabadság idején felhasználható szabadidő: a) napi szabadidő: tévé, zenehallgatás, „csak úgy elvan”, szórakozóhelyen szórakozás, vásárlás (fogyasztás), plázázás, szórakozás, mozi, tanulás-házi feladat, számítógép-internet-játék, barátokkal-kortársakkal-közösségben-szervezetben (sport, kulturális-művészeti, dök/hök, egyház, civil/ifjúsági szervezet) eltöltött idő, olvasás, sportolás-tánc, gyereknevelés, nem számítógépes játék, kulturális programok: színház-koncert-kiállítás, étterem-kávézó-kocsma, más tevékenység. b) hétvégi szabadidő: megegyezik a napi szabadidős struktúrával, továbbá diszkó-házibuli, kirándulás, más tevékenység.

2010 / nyár


29

Ifjúság és társadalom c) szünidei-szabadság alatti szabadidő: megegyezik a hétvégi szabadidős struktúrával, továbbá nyaralás barátokkal, nyaralás családdal, nyaralás partnerrel, nyaralás egyedül, más tevékenység. Ezen időszakokban a tevékenységek aktivitás szempontjából két főcsoportba sorolhatók be: erőteljesen elválnak a funkcióval történő, fizikailag, intellektuálisan, emocionálisan erőfeszítést igénylő (vásárlás, étkezés) és a funkciótlan, passzív, befogadó (bámészkodás, lófrálás) szabadidős elemek (A pláza társas tér jellegéről, illetve a funkciósfunkció nélküli szabadidő-eltöltésről bővebben lásd: Demetrovics–Paksi–Dúll, 2010). 20 A kortárscsoportok, mint nem előre meghatározottan hierarchizált, egyenrangú csoportok, a plázák, internet, a média, a kisközösségi együttműködés stb. világa. Az oktatás(munka) és családüggyel foglalkozó nagy intézményrendszerek nem képesek, és nem is feladatuk a harmadik, jórészt önszerveződő, önkéntességen alapuló „láb” kiváltására. 21 A kortárscsoportokról és bővebben a globalizációról Hervainé, in Bábosik 2009. 22 Bár a nem iskolai és nem családi közegbe beletartozik nem csak a szabadidő, de az egyéb kötelezettségek is: hivatalos ügyintézés, orvosi vizsgálatok, de ezek időmennyisége egyfelől nem túl magas, másfelől tulajdonképpen tág értelemben ehhez és más közegekhez is kapcsolódhatnak (munkaegészségügyi, pályaalkalmassági vizsgálat vagy csak éves tüdőszűrés, születési anyakönyvi kivonat kiváltása, erkölcsi bizonyítvány az egyetemhez vagy közszolgáltatókkal való ügyintézés stb.). Így tehát bár az időháztartást tekintve negyedleges vagy ötödleges közegről bizonyosan nem beszélhetünk, hatásait tekintve nem zárható ki annak léte, s az sem, hogy e közegek a tömegkommunikáció, illetve a hivatali világ legyen. Vajda (Vajda, 2006) szerint a szocializációs kutatások főként a családra, iskolára és kortársakra fókuszálnak (és kevéssé vesznek tudomást a tágabb interakciós szférákról elsősorban a tömegkommunikációról), bár ő az internetet is a tömegkommunikációhoz sorolja, ami azért sok szempontból (aktivitás–passzivitás, egyediség–tömegjelleg stb.) vitatható. Esetünkben kevésbé lé-

30


2010 / nyár

23 24

25

26

27 28

nyeges állást foglalni, hogy tekinthető-e önálló szocializációs közegnek a tömegkommunikáció (vö.: a kulturális identitásképzés ma már nem az osztálytermekben, hanem a tévéstúdiókban zajlik (György, in Buckingham, 2002). A helyzet némiképp hasonló a társadalom szektoriális felosztásának elméleteihez, illetve ezek különbözőségéhez, ahol a háromszektorú (állam, piac, nonprofit) megközelítés ütközik a négyszektorú elmélettel (állam, piac, nonprofit, háztartás), egyik sem kérdőjelezve meg a nonprofit szektor létét. Esetünk hasonló: a negyedleges közeg léte vagy nem léte, nincs befolyással a harmadlagos közeg létére (vagy nem létére). Sőt gondolatkísérletnek nem árthat: ha bár időbeliségében ugyancsak nem, de hatásában akár a „hivatalos világot” (hivatalok, egészségügy, stb.) is megfontolhatjuk, mint ötödleges szocializációs közeget, amelynek hatásait ugyancsak nem szabad alábecsülni (lásd még Magyarország közállapotai), s valóban: ez az elem jelenik meg a másik négy után, ötödiknek. Csepeli, 2006 „Ha a fiatalok … interakcióinak világát vizsgáljuk, látnunk kell, hogy nemigen kínálkozik másutt alkalom a kölcsönösségi elv gyakorlására” (Csepeli, 2006:406) Történnek próbálkozások (pl.: Nahalka, 2003) az iskolai órán az iskolai falakon túllépő fejlesztői tevékenységekre, de ez sem lép túl a hagyományos szerepfelfogáson, megmarad a tanár központi szerepe, s nem nyílik mód a valódi közösségi szerepek kialakulására. A harmadlagos szocializációs közeg épp attól lesz más, mint az iskola, hogy a szerepek a formálódó közösség függvényében alakulnak ki. A családi és iskolai hatalomról bővebben lásd: Vajda–Kósa, 2005, a kortárscsoportról Csepeli, 2006, Piaget, 1970 Csepeli, 2006 Vö. disco táncparkett vs. lövészegylet. A kortárscsoport kiesik az intézményesített társadalmi hálózatból (esetünkben intézményesítettnek a csoport tagjainak akaratától független objektív létet tekintjük). Szélsőségesen fogalmazva a formális csoport a társadalmilag közvetlenül hasznos tevékenységekben (pl. munka során) az informális csoportok


29

30 31

32

az egyén számára közvetlenül hasznos tevékenységekben játszanak megkerülhetetlen szerepet (pl: játék, szabadidő, szórakozás) (Csepeli, 2006), bár a határok egyre inkább elmosódnak e két csoport között. A konszolidált társadalom intézményei több-kevesebb sikerrel próbálják megszelídíteni a hivatalos intézményeken kívül szereződő kezdeményezéseket (Trencsényi, 2006). A megnövekedett várható élettartam miatt kitolódott „keresési” időszak okán – a felnőttkor elé még egy életszakasz ékelődik be az ún. posztadoleszcens (Zinnecker, 1982). Az ezen szakaszban lévők még nem teljesen függetlenek a szülői háztól, s bár már nemileg érettek, de anyagilag és szociálisan még nem függetlenek: pszichológiailag és biológiailag már igen, de szociológiailag még nem felnőttek, helyzetük konfliktusos és kooperációs helyzetben sem leírható a más korosztálybéli jellemzőkkel (Keniston, 2006, Vaskovics, www). Zinnecker szerint az ifjúsági korszakváltás kapcsán két ifjúsági korszakról beszélhetünk: az egyik az indusztriális (ipari) társadalomra jellemző átmeneti ifjúsági, a másik pedig a posztindusztriális (szolgáltató) társadalomra vonatkozó iskolai ifjúsági korszak (Zinnecker 1981). Míg az átmeneti korszakban egy korlátozott ifjúsági életszakaszról beszélhetünk, ez esetben minél korábban munkába kell állni, a korszak elsődleges célja a szakma megszerzése, s ezután hamar a házasság és az első gyerek következik, addig a posztindusztriális társadalomban az ifjúkor egyre inkább kitolódik, ami összefügg az iskolai idő megnövekedésével. A serdülőkor kezdete a nemi érettségtől számítható (Andorka, 2006). Számos serdülőkori elmélet pl.: a rekapituláció, vagy a rousseau-i alapú fajfejlődési állomások ismétlése, látott már napvilágot, ugyanakkor azon túl, hogy ez egy egyedi fejlődési szakasz, eygséges elméleti keret máig nincs (Cole, 1997). Miután számos dokumentumban és intézmény esetében inkoherens fogalomhasználat érhető tetten (Gyermek és Ifjúsági Alapprogram, de ifjúságsegítő; Nemzeti Ifjúsági Stratégia, de Gyermek és Ifjúsági Főosztály stb.) ezért az alábbi konvenció bevezetését javasoljuk: jobb szóhasználat híján szándékolt a különbségtétel a gyerek (a 8–12 éves

33 34 35

36

37

38

kortól 14 éves korig tartó ifjúsági korosztály) és a gyermek (0–18 év közötti, nemzetközi dokumentumokban speciális védelemben részesülő korosztály) között. a gyerekek, serdülők és fiatal felnőttek korosztályait, mint társadalmi nagycsoportot együttesen ifjúsági korosztálynak, ifjúságnak, fiatalságnak, egyes számban fiatalnak, ifjúnak, többes számban fiataloknak, ifjaknak nevezzük. Az ifjúsági korosztályi értelmezést megelőző kort – nyelvi értelemben kétségkívül mesterkélten – ezentúl kisgyermeknek hívjuk, míg az ezt követőt gyermeknek/gyereknek. Természetesen az évek jelzése pusztán hozzávetőleges jellegű élet értelme, halál, szerelem, barátság, szabadság A posztadoleszcencia jelenséget igen látványosan ragadja meg a kapunyitási pánik fogalma (Sólyom, www) Az ifjúsági paradigma némiképp Kháron ladikjaként hánykolódik: bár elsősorban önálló neveléstudományi diszciplínának tekinthető, tartozhat a szociológiához, látható politológiai entitásként, az ifjúsági munka, részben szociális munka, részben pedagógiai tevékenység. Az önálló szakmai létet épp az mutatja, hogy nem része teljes mértékben egyik tudománynak vagy más szakmának sem. Az elsődleges szocializációs közeg felbomlásáról bővebben pl. lásd: Alpár, 2009, a másodlagos közeg zavarairól elsősorban a magatartási nehézségekről és a tanulási elmaradásról lásd: Kósáné, 1989, Kósáné–Münnich, 1985 (bár itt ennek csak iskolai kezeléséről esik szó). A rendszerváltást követően kialakuló kapitalista, fogyasztói társadalom értékrendszere jelentős hatással volt a fiatalok egész életére. A fogyasztói „kitettség” (Narancsik, 2000), a fogyasztási szokások alakulásának szempontjából – legyenek azok materiális dolgok vagy virtuális jószágok – az egyik legfontosabb vonatkoztatási csoport a kortárscsoport. „Habár a magyar piacgazdaság fejlettségében elmarad a nyugati országokétól, így a magyar fiatalok pénztárcája is soványabb európai társaikénál, ugyanakkor a kínálati oldalon több a hasonlóság, mint a különbözőség, ugyanazok a világmárkák, nagyon hasonló, jól körülhatárolható igények, hasonló trendek, gyökeresen eltérő lehe-

2010 / nyár


31

Ifjúság és társadalom tőségek jellemzőek” (Székely, 2008). Ugyanakkor a gazdasági közérzetet tekintve erős romlás, szinte pánikhangulat tapasztalható az elmúlt években (Ifjúság2008). 39 A politikai szociológiai vizsgálatok rendre a politikától, a „világi prófétáktól” való elfordulást mutatják, (Farkas, 2000). Az ifjúsági korosztályok tagjai a politika csírájával, azaz a közösségi kezdeményezésekkel, a részvétellel, (legyen ez mikrokörnyezetbeli vagy országos) kapcsolatos attitűdjei elutasítóak, ugyanakkor az arra fordított időt, figyelmet nem elméleti, absztrakt asszociációk, hanem operacionalizált elemek kötik le (Kéri, 1995). A fiatalok mintegy kétharmadát nem vagy egyáltalán nem érdekli a politika, és ez tulajdonképpen állandónak mondható az elmúlt tíz évben. „A fiatalok többsége egészen egyszerűen nem látja értelmét annak, hogy intézményesített formában fogalmazza meg szükségleteit, véleményét, konstruktív módon hangot adjon elképzeléseinek. A mai magyar fiatalok többsége nem hisz abban, hogy egyéni akarata, elszántsága révén helyi, regionális vagy országos folyamatok alakítójává válhat.” (Ságvári, 2008). 40 A fiatalok vallásos magatartása kapcsán elfordulást tapasztalhatunk a vallási intézményektől (bár az egyházakhoz nem köthető vallási attitűdről, az ún. vallási individualizációról kevesebbet ismerettel rendelkezünk). A fiatalok mintegy fele mondható vallásosnak, Istenben is a fiatalok mintegy fele hisz, a halál utáni életben-mennyországban harmaduk, a szeplőtelen fogantatásban már ötödük sem. Mind időbeli összevetésben (Ifjúság2000, Ifjúság2004, Ifjúság2008), mind a felnőttekkel való összehasonlításban a „maga módján vallásos” kategória jóval gyakoribb, mint az egyházi értelemben vallásos értelmezés. 4 év alatt az egyháziasan vallásosak mintegy negyedével, a maguk módján vallásiasak száma mintegy tizedével csökkent, míg a nem vallásosak másfélszeresére nőttek, így ma már minden harmadik fiatal mondható határozottan nem vallásosnak. (Ifjúság2008). 41 Zinnecker szerint a szabadidős aktivitás, a sajátos

pénztőke és a kulturális (társadalmi) tőke egymással összevethető, egymásba konvertálható (Bourdieu, 1984; hivatkozza Gábor, 1992). S miképp az az Európa Tanács számára készített ifjúsági jelentésből látható (Laki, 2008) a társadalom kulturális értelemben vett szétszakítottsága – mind tárgyiasult eszközöket, mind a kultúrafogyasztás helyszíneit és az arra fordított idő tekintve – tovább nőtt, íígy egyébként vélhetőleg a gazdasági szétszakítottság is. A kulturális fogyasztási lehetőségeinek különbsége főleg a budapesti és a vidéki településeken lakók között jelentős. „A kulturális javak fogyasztását tekintve kialakult egy, a javakban dúskáló csoport, az ebbe tartozok elsősorban az elitkultúra szegmensei közül választanak. Mások viszont alig férnek hozza bármiféle kulturális termékhez, s egy ponton túl mar nem is ismerik fel saját szükségleteiket” sem (Ifjúság2008). 42 A felmérések és becslések szerint a fiatalok 5–15 százaléka volt tagja (bár a nem tagi kötődés ennél jóval nagyobb) civil szervezetnek. Az ifjúságot érintő vagy célzó kutatások a fiatalok elfordulását jelzik a formális szervezetektől, sőt egyes kutatások a fiatalok közösségi tevékenységeinek visszaszorulását az informális kezdeményezések terén is érzékelik (Ságvári, 2008). Az Európa Tanács számára készült ifjúságpolitikai jelentés szerint ennek oka a „gyakran a különböző oktatási szintek formális részvételre szocializáló, vagy éppen valódi aktivitást kiváltó intézményi válsága, a tagságukat integrálni és mobilizálni képtelen ifjúsági szervezetek rezisztenciája, …és a közösségi önszerveződések, … ifjúsági szervezetek működési lehetőségeit befolyásoló kormányzati és pártpolitika paternalista viszonyrendszere” (Laki, 2008). 43 Ugyanakkor empírikus kutatások alapján cáfolja a média kizárólagos és elsődleges hatásáról szóló elképzeléseket, ettől még véleményformálók is szívesen beszélnek a média elsődleges társadalomformáló hatásáról. „Ezzel is igazolva a szelektív hatás elméletét…”(Bajomi-Lázár, 2006)…„Annak, hogy a média csak korlátozott mértékben és áttételesen

kulturális értelmezés és az ifjúsági csoportok közösségek önálló ifjúsági kultúrát eredményeztek (Zinnecker, 2006). Bourdieu a társadalmi hatalom kutatása során jutott arra a következtetésre, hogy a

képes befolyásolni a közönséget, az egyik oka az, hogy a modern, plurális demokráciákban a média csak egy az embereket befolyásoló számos tényező között (ott van mellette egyebek között a család,

32


2010 / nyár

Ifjúság és társadalom az iskola és az egyház)” (Bajomi-Lázár, 2006)…. „Mint Carrol J. Glynn és Irkwon Jeong amerikai médiakutatók összegzik – „bizonyos médiumok bizonyos üzenetei bizonyos időkben bizonyos hatást gyakorolnak a közönség bizonyos részére” (Glynn & Jeong, 2003; hivatkozza Bajomi-Lázár, 2006). 44 Éles kettősséget mutat be a szerző a gyerekek felnőtti világba történő bekapcsolódása kapcsán: egyfelől egyre jobban hozzáférhetnek a gyerekek a felnőtt tartalmakhoz (tv, internet stb.), másfelől egyre többször különítik el és zárják ki a felnőttek saját világukból a gyerekeket. Az e világra történő felkészítés a felnőttektől elzárva történik, a gyerek élete egyre intézményesítettebb, korlátozottabb.

Irodalom www.magyarorszag.hu • 1959. évi IV. törvény a Polgári törvénykönyvről, www.complex.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=95900004.TV, letöltve: 2010.03.01. • 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről, www.complex.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=97800004.TV, letöltve: 2010.03.01. • 1992. évi XXII. törvény a Munka Törvénykönyvéről, www.complex.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99200022.TV, letöltve: 2010.03.01. Albert Fruzsina–Dávid Beáta: Embert barátjáról: a barátság szociológiája. Budapest: Századvég, 2007. Allport G. W.: A személyiség alakulása. Budapest: Kairosz Kiadó, 1997. Alpár Zsuzsa–Lux Elvira–Pál Mária–Popper Péter: Legfeljebb elválunk – az élet dolgai. Budapest: Saxum, 2009. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest: Osiris, 2006. Azzopardi, A.–Furlong, I.–Stalder: A sebezhető ifjúság. Sebezhetőség az oktatásban, munkavállalásban és a szabadidőben. Szeged: Belvedere Kiadó, 2003. Bábosik István–Torgyik Judit: Az iskola szocializációs funkciói. Budapest: Eötvös Kiadó, 2009. Bagdy Emőke–Klein Sándor: Alkalmazott pszichológia. Budapest: Edge 2000 Kft., 2006.

Bagdy Emőke: A csoport specifikus hatótényezői: a csoportdinamikai történések. In: Konfliktuspedagógiai szöveggyűjtemény. Veszprém: Veszprérni Egyetemi Kiadó, 1994. Bagdy Emőke: Családi szocializáció és személyiségzavarok. www.lelkiero.unideb.hu/e107_files/public/bagdy_emke.doc, letöltve: 2010.03.01. Bajomi-Lázár Péter: Manipulál-e a média? Médiakutató 2006/2, www.mediakutato.hu/cikk/2006_02_ nyar/04_manipulal-e_a_media/03.html, letöltve: 2010.03.01 Baranyi Éva: Informális tanulás – képzési kihívások. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Baranyi Éva: Mobilitás és interkulturális tanulás. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Beke Pál–Hegedűs László: Közösségfejlesztés. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Beke Pál–Király Viktor–Kőműves Judit: A közösségépítés. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Bodó Csanád: Nyelvi szocializáció és nyelvi tervezés a moldvai magyar–román kétnyelvű beszélőközösségekben. adatbank.transindex.ro/html/cim_ pdf436.pdf, letöltve: 2010.03.01. Bodonyi Edit–Busi Etelka–Hegedűs Judit–Magyar Erzsébet–Vizely Ágnes: A gyakorlati pedagógia néhány alapkérdése, Család, Gyerek, Társadalom. Budapest: Bölcsész Konzorcium, 2006. Bodor Tamás–Nagy Ádám: Ifjúságszakmai rendszerek – feladat, humán és pénzügyi rendszerek. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv, Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Böröcz Lívia: Érdekérvényesítés – konfliktuskezelés, képviselet, döntéshozatal, lobbi. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv, Budapest: Mobilitás– ISzT–ÚMK, 2010.

2010 / nyár


33

Ifjúság és társadalom Buckingham, David: A gyerekkor halála után – Felnőni az elektronikus média világában. Budapest: Helikon, 2002. Burai István–Böröcz Lívia: A helyi ifjúsági munka. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Cole, M.– Cole S. R: Fejlődésléletan. Budapest: Osiris, 1997. Czeglédi Sándor: Az ifjúsági nyelv szóhasználati jellegzetességei egy veszprémi felmérés tükrében. (Kézirat) Veszprémi Egyetem Angol Tanszék. Csepeli György: Szociálpszichológia. Budapest: Osiris Kiadó, 2006. Demetrovics Zsolt–Paksi Borbála–Dúll Andrea (szerk.): Pláza, ifjúság, életmód – egészséglélektani vizsgálatok a fiatalok körében. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2010. Diósi Pál–Székely Levente: Az ifjúság megismerésének alapjai: az ifjúságkutatás. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka, Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Domokos Tamás: Az ifjúsági korosztályok és rendszerek megértése, megismerése – kutatás, felmérés, elemzés. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Dupcsik Csaba: Magyar Virtuális Enciklopédia Szocializáció cikkszó, www.enc.hu/1enciklopedia/fogalmi/szoc/szocializacio.htm, letöltve: 2010.03.01. Erikson, Erik H: A fiatal Luther és más írások. Budapest: Gondolat, 1991. Erikson, Erik H: Eight ages of man – in the sociology of childhood. In: Chris Jenks (ed.), London: Gregg Revivals, 1997. Erikson, Erik H: Gyemekkor és társadalom. Budapest: Osiris, 2002. Európai Charta az ifjúság részvételéről a helyi közösségek és a régiók életében – Európa Tanács 237. határozat 1992, www.coe.int, letöltve: 2010.03.01. Európai Szociális Charta, www.szmm.gov.hu/main. php?folderID=13895, letöltve: 2010.03.01.

ISzT–ÚMK, 2010. Gábor Kálmán (szerk.): Társadalmi átalakulás és ifjúság. Szeged: Belvedere Kiadó, 2000. Gábor Kálmán: Az ifjúsági kultúra és a fiatalok társadalmi orientációs mintái. In: Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Budapest: Miniszterelnöki Hivatal Ifjúsági Koordinációs Titkárság, 1992. Gábor Kálmán: Társadalmi egyenlőtlenségek, www. ifjusagsegito.hu/belvedere/tarsadalmi_egyenlotlensegek.pdf, letöltve: 2010.03.01. Giddens, Anthony: Szociológia. Budapest: Osiris, 2000. Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény. Convention on the Rights of the Child, http://www.unicef.org/crc/, www2.ohchr. org/english/law/pdf/crc.pdf (kihirdetéséről: 1991. évi LXIV. Törvény), letöltve: 2010.03.01. Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest: Gondolat, 1971. Hayo, de Vries: CSR partnerség az ifjúsági non-profit szektorral Magyarországon – A meglévő gyakorlatok feltárása és ajánlás egy CSR bróker testület felállítására az ifjúsági szektorban Magyarországon. In: Kátai Brigitta (szerk.), (kézirat), 2007. Heimann Ilona–Lénárd Sándor–Mészáros György–Ra-

European Union, Youth Strategy, 2010, http://ec.europa.eu/youth/news/news1458_en.htm, http:// ec.europa.eu/youth/news/doc/new_strategy/youth_report_final.pdf, letöltve: 2010.03.01., www.

pos Nóra–Trencsényi László: Iskolán kívüli nevelés – a gyakorlati pedagógia néhány alapkérdése. Budapest: Bölcsész Konzorcium–ELTE PPK Neveléstudományi Intézet, 2006.

34


2010 / nyár

mobilitas.hu/flp/ifjpol/euifjstrat, http://ec.europa. eu/youth/youth-policies/doc26_en.htm, letöltve: 2010.03.01. Farkas András: Politikai kultúra, társadalmi részvétel. In: Gábor Kálmán (szerk.): Társadalmi átalakulás és ifjúság – a szabadság mint esély? Szeged: Belvedere, 2000. Ferge Zsuzsa–Gazsó Ferenc: A közoktatási rendszer társadalmi funkciói és funkciózavarai. (p. 156176.) In: Szociológiai szöveggyűjtemény. Budapest: Kossuth Kiadó, 1986. Földi László: Nemzetközi ifjúsági világ – Európai és nemzetközi rendszerek ismerete. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–

Ifjúság és társadalom Hervainé Szabó Gyöngyvér: A globalizáció és az ifjúsági bandák kapcsolata. In: Bábosik István–Torgyik Judit (szerk.): Az iskola szocializációs funkciói. Budapest: Eötvös Kiadó, 2009. Heves Andrea–Schád László: Megelőzés és egészségfejlesztés. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Jásper András–Gecse Simon Orsolya: Ifjúság és jog. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Kárpáti Árpád: Ifjúsági stratégia, cselekvési terv és monitoring. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Kárpáti Árpád–Galambos Rita: A civil ifjúsági szektor és kapcsolatai. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv, Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Katona Krisztina: Kreativitás és önkifejezés. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Keniston, Kenneth: Youth: as a stage of life. American Scholar, 1970. Keniston Kenneth: Az elkötelezetlenek. Az elidegenedett fiatalok az amerikai társadalomban. In: Gábor Kálmán–Jancsák Csaba (szerk.): Ifjúságszociológia. Szeged: Belvedere, 2006. (Keniston, Kenneth: The Uncommitted. Alienated Youth in American Society, 1965. New York: Delta Book.) Kéri László: Tisztán látom a zavaros jövőt. In: Gazsó–Stupmf (szerk.) Vesztesek – ifjúság az ezredfordulón. Budapest: Ezredforduló Alapítvány, 1995. Király Viktor–Salamon Judit: Önkéntesség és segítése – Civil ifjúsági munka. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT– ÚMK, 2010. Királyné Kőműves Judit: Ifjúsági projektmenedzsment. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági

Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002. Komássy Ákos–Nagy Ádám: A civil ifjúsági világ. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Komássy Ákos–Nagy Ádám: A nemzetközi ifjúsági világ – kitekintés Európára. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Kósáné Ormai Vera: Szocializációs zavarok és az iskola. In: Gáti Ferenc–Horányi Annabella–Kósáné Ormai Vera (szerk.): Szemelvények a hazai gyermek- és ifjúságvédelem irodalmából. Budapest: Tankönyvkiadó, 1989. Kovács Erzsébet: Nem-formális, informális tanulás. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Kovalcsik József: A kultúra csarnokai: a közösségi művelődés színterei – utópiák, mozgalmak, társada-

szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010.

Mérei Ferenc–V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Budapest: Medicina, 1997. Murányi István: Identitás és előítélet. Budapest: Új mandátum Kiadó, 2006.

lomszervezés: a művelődési otthonok kialakulása. Budapest: Serdián, 2003. Kozma Tamás: Bevezetés a nevelésszociológiába. A nevelésszociológia alapjai. Budapest: Tankönyvkiadó, 1999. Kölcseyné Balázs Mária–Bodor Tamás–Letenyeiné Mráz Márta: A személyes ifjúságsegítés. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Laki László (szerk.): Magyar Nemzeti Ifjúságpolitikai Riport. Új Ifjúsági Szemle, 18., 2008 Mandák Csaba–Szabó Zsuzsaanna–Rapi István: Intézményesült ifjúságsegítői szolgáltatásformák. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Mátóné Szabó Csilla: Az ifjúsági szubkultúrák szocializációs hatásainak iskolai kezelése. In: Bábosik István–Torgyik Judit (szerk.): Az iskola szocializációs funkciói. Budapest, Eötvös Kiadó, 2009.

2010 / nyár


35

Ifjúság és társadalom Musgrave, P. W.: The Sociology of Education. 3rd edition, Routledge, 1979. Nagy Ádám (szerk): Ifjúságügy, ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Nagy Ádám: A kis lauritzeni modell. Új Ifjúsági Szemle, 2007/3. Nagy Ádám: Civil a pályán? – Az ifjúsági intézményrendszer struktúrái a rendszerváltás után: a civil részvétel. Politikatudományi Szemle, 2000/ 1–2. Nagy Ádám: Szektorközi kapcsolatok. Kézirat Nagy Ádám–Márton Balázs–Kiss Lilla: Ifjúságszakmai rendszerek. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ijúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Nagy Attila: Keresik életük értelmét? Olvasás–könyvtár–szocializáció. Budapest: OSzK KMK, 1991. Nahalka István: Túl a falakon: az iskolán kívüli nevelés módszerei. Budapest: Elte Btk, Neveléstudományi Intézet–Gondolat Kiadói Kör, 2003. Narancsik Ágnes: Az alternatív kultúrától a fogyasztói iparig. In: Gábor Kálmán (szerk.): Társadalmi átalakulás és ifjúság – a szabadság mint esély? Szeged: Belvedere, 2000. Nemzeti Ifjúsági Stratégia. Új Ifjúsági Szemle 24., 2009, http://www.parlament.hu/irom38/09965/09965. pdf, letöltve: 2010.03.01. Nemzeti Ifjúságpolitikák Nemzetközi Tanácsa (International Council on National Youth Policy), www. infoyouth.org/article283.html, letöltve: 2010.03.01. Paiget, Jean: Szociológiai tanulmányok. Budapest: Osiris, 2005. Pálmai Éva–Papp Edina–Földi László: Részvétel, bevonódás, demokrácia, emberi jogok – a helyi ifjúsági munka. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Parsons, T.–Bales, R. F: Family, socialization and interaction process. Glencoe: Free Press, 1995. Prácser László: Ifjúsági érdekképviselet. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Prácser László–Salamon Eszter–Nagy Ádám: Ifjúsági projektek menedzselése. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008.

36


2010 / nyár

Prácser László–Salamon Eszter–Nagy Ádám: Ifjúságszervezeti (és intézmény-) vezetés. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések: válogatott tanulmányok. Budapest: Új Mandátum Kiadó, 1998. Ságvári Bence: Közösség, politika, közélet. Új Ifjúsági Szemle 19–20., Civil Ifjúsági Jelentés, 2008. Sólyom Réka: Neologizmusok a mai magyar szókészletben, linguistics.elte.hu/studies/fuk/fuk07/solyom. r_V%C1_K%C1_T.pdf, letöltve: 2010.03.01. Somlai Péter (szerk.): Álláspontok a szocializációról. Szociológiai füzetek. Budapest: Oktatási Minisztérium, 1975. Somlai Péter: Szocializáció – a kulturális átörökítés és a társadalmi beilleszkedés folyamata. Budapest: Corvina, 1997. Somody Bernadette: Az ifjúsági tevékenységek jogi keretei. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Soós Zsolt: Az ifjúság érdekérvényesítő képességének alapvető jellemzői. In: Az ifjúság helyzete és jövőképe, adalékok az ifjúság szociológiai elemzéséhez. Pécs: Comenius, 2005. Stumpf István: Az ifjúság problémák értelmezése – ifjúsági kihívás az ezredfordulón. In: Gazsó–Stumpf (szerk.): Rendszerváltozás és ifjúság. Budapest: MTA PTI, 1992. Szabó András: Az ifjúság fogalma, http://ifjusagfogalma.blogter.hu/188163/az_ifjusag_fogalma, letöltve: 2010.03.01. Szabó Andrea–Bauer Béla–Laki László: Ifjúság 2000 Tanulmányok. Budapest: Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, 2002. Szabó Andrea–Bauer Béla: Ifjúság 2004 Gyorsjelentés. Budapest: Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda, 2005. Szabó Andrea–Bauer Béla: Ifjúság 2008 gyorsjelentés. Budapest: Szociálpolitikai es Munkaügyi Intézet, 2009. Szabó Edina: „Nagyobb lesz az ember, ha kicsit dumásabb” A börtönszleng használók véleménye nyelvváltozatukról, Magyar Nyelvjárások, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék évkönyve, Debrecen, 2003 http://mnytud.arts.klte.

Ifjúság és társadalom hu/szleng/tanulmanyok/73szaboe.doc, letöltve: 2010.03.01. Szabó Katalin: A hagyományos értékrendszer alakulása a mai magyar fiatalság körében. In: Az ifjúság helyzete és jövőképe, adalékok az ifjúság szociológiai elemzéséhez. Pécs: Comenius, 2005. Szapu Magda: A zűrkorszak gyermekei: mai ifjúsági csoportkultúrák. Budapest: Századvég, 2002. Székely Levente: Fogyasztás, gazdasági helyzet, kultúra, média, infokommunikáció. Új Ifjúsági Szemle 19–20., Civil Ifjúsági Jelentés, 2008. Székely Levente: Virtuális ifjúsági munka. In Földi– Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Székely Levente–Rab Árpád–Nagy Ádám: Virtuális ifjúsági munka. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Szociális és Munkaügyi Minisztérium: Ifjúsági korosztályok az európai országokban. Kézirat. Tapscott, Don: Digitális gyermekkor – az internetgeneráció felemelkedése. Budapest: Kossuth Kiadó–Inforum, 2001. Tapscott, Don–Williams, Anthony D.: Wikinómia – Hogyan változtat meg mindent a tömeges együttműködés. Budapest: HVG Kiadó, 2007. Tarján Linda Eszter–Letenyeiné Mráz Márta–Bakos István: Személyes ifjúságsegítés – Kortárs és felnőtt segítés, coaching, információ és tanácsadás. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Trencsényi László: A gyermekkultúra is közügy – adalékok a gyerekek kulturális környezetéről induló

vitához, www.nk7.hu/nk7_fi les/File/gyermekkulturaiskozugy.pdf, letöltve: 2010.03.01. Trencsényi László: Az iskola funkcióiról a nevelési intézmények történeti rendszertanában. In: Kiss Éva (szerk.): Pedagógián innen és túl. Pécs–Veszprém, 2007. Trencsényi László: Nagy Ádám Ifjúságügye. Új Pedagógiai Szemle 2009/2. Vajda Árpád–Ruff Tamás: Az ifjúsági munka tervezése és értékelése – stratégia, cselekvési terv, monitoring. In: Földi–Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Módszertani kézikönyv. Budapest: Mobilitás–ISzT–ÚMK, 2010. Vajda Zsuzsaanna–Kósa Éva: Neveléslélektan. Budapest: Osiris, 2005. Vaskovics László: A posztadoleszcencia szociológiai elmélete. www.mtapti.hu/mszt/20004/vaskovic. htm, letöltve: 2010.03.01. Vukovich Gabriella: Szocializáció. In: Nagy Katalin (szerk.): Szociológia. Budapest: Typotex, 2006. Wéber László–Nagy Ádám: Ifjúsági szolgáltató tevékenység. In: Nagy (szerk.): Ifjúságügy. Ifjúsági szakma, ifjúsági munka. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum, 2008. Zelnik József (szerk.): Az Élet ciklusa, www.okotaj.hu/ szamok/09/eletunk1.html, letöltve: 2010.03.01. Zinnecker, Jürgen: A fiatalok a társadalmi osztályok terében – új gondolatok egy régi témához. In: Gábor Kálmán–Jancsák Csaba (szerk.): Ifjúságszociológia. Szeged: Belvedere, 2006. Zinnecker, Jürgen: Porträt einer Generation. In: Jugend ‘81. Lebensentwürfe, Alltagskulturen, Zukunftsbilder. Jugendwerk der Deutschen Shell 80–122., 1982. Leske and Budrich.

2010 / nyár


37

Ifjúság és társadalom Székely Levente–Pitó Klára

Nélkülük megy a vonat tovább? MOBILITÁSI TÖRTÉNET ÉS HAJLANDÓSÁG A MAGYARORSZÁGI FIATALOK KÖRÉBEN

Bevezetés A jelenkori magyar társadalom egyre égetőbb, máig megoldatlan problémája az alacsony foglalkoztatás, ami különös erővel sújtja a fiatalokat. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2006-ban a 15–24 éves népesség munkaerőpiaci aktivitásának szintje az EU–25 átlagának 60 százalékát sem érte el. A romló tendenciát jelzi, hogy ez az átlag az ezredfordulón még 70 százalék volt. A kedvezőtlen tendenciák a strukturális okok: (a gazdaság szerkezetváltozása; az oktatási rendszer rugalmatlansága; a gazdasági világválság; a nem foglalkoztatás-barát gazdaságpolitika stb.) mellett kulturális, társadalmi tényezőkre is visszavezethetőek. Dolgozatunkban utóbbiakra koncentrálva a mobilitás mozgatórugóit vizsgáljuk a magyarországi fiatalok körében. Munkánk a hazai és a nemzetközi szakirodalom tapasztalataira, valamint hazai empirikus adatokra1 támaszkodik, elsősorban az IBM Magyarország Kft. számára 2007-ben készült kutatás adatbázisára.2 Az online survey adataihoz való hozzáférést ezúttal is köszönjük! A szakirodalmi és empirikus adatok alapján megkíséreljük összefoglaló módon tárgyalni a mobilitás különböző objektív és szubjektív jellemzőit. Az objektív mobilitási történet bemutatása során két ismérvet veszünk figyelembe: a tanulmányi – szakmai mobilitást és a területi mobilitást. A szubjektív tényezők között elsősorban a jövőbe mutató mobilitási hajlandóságot vizsgáljuk.

38


2010 / nyár

Mobilitás történet: tanulmányi – szakmai mobilitás A tanulmányi-szakmai mobilitást egy összefoglaló indexszel próbáltuk megragadni, amely tartalmazza mind a származási, mind az egyéni tényezőket, azonban mielőtt erre kitérnénk érdemes röviden bemutatni a korábbi nagyhatású munkák eredményeit. A korábbi mobilitási vizsgálatok kiemelten foglalkoztak az intergenerációs mobilitással. Intergenerációs mobilitáson a generációk közötti mobilitást értjük, azaz: mennyiben változik meg az egyén társadalmi státusza a szülei helyzetéhez képest. Blau és Duncan elmélete szerint az iskolai végzettség játssza a fő szerepet a státusmegszerzés folyamatában. Legnagyobb mértékben az iskolai végzettségen keresztül megy végbe a társadalmi mobilitás, illetve a reprodukció. (Ganzeboom–Treiman–Ultee, 1998) A szerzőpáros által megalkotott modellben a vizsgált egyén iskolai végzettségét közvetlen módon befolyásolja a szülő iskolázottsága (a modell tesztelésére szinte kizárólag apa-fia vizsgálatok születtek). Természetesen nem ez az egyetlen befolyásoló tényező, az anya foglalkozása is hat az egyén iskolai végzettségére, még ha kisebb mértékben is. E két tényezőt együttesen – egyszerűsítés végett – a származás megnevezéssel jelölték. Az általuk végzett kutatásban (Amerikai Egyesült Államok, 1962) azt tapasztalták, hogy nőtt az iskolázottság szerepe a foglalkozási pozíciók megszerzésében az apák és a fiaik generációja között. (Blau-Duncan, 1998) Treiman iparosodás elméletének köszönhetően általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a modern

Ifjúság és társadalom meritokratikus társadalmakban csökken a származás és nő az iskola szerepe a mobilitásban. (Róbert, 2000) A hazai kutatások is alátámasztották ezt az elméletet, amellyel összhangban a rendszerváltást követő időszakban az iparosodási folyamatok megtorpanásával a származási hatás növekedését tapasztalta Róbert Péter. (Róbert, 2000) Hout Egyesült Államok-beli kutatása (’80-as évek vége) azt mutatta ki, hogy a kevésbé iskolázottak körében erősebb az apák foglalkozásának hatása a fiak foglalkozására. A század végén különböző országokban folytatott vizsgálatok egyaránt arra az eredményre jutottak, hogy az iskolai végzettség függése a szülői háttértől a fiatalabb kohorszok felé haladva csökkenést mutat. (Ganzeboom–Treiman–Ultee, 1998) Mivel legnagyobb hatása az iskolai végzettségnek van, az online survey során mi is arra kerestük a választ, hogy a szüleik iskolai végzettségéhez képest hogyan változott meg a fiatalok végzettsége. Mielőtt ezt megnéznénk, érdemes megvizsgálni a szülők iskolai végzettségét egymáshoz képest, ezáltal következtetve a család iskolázottsági fokára is. Az alábbi táblázatból kiolvasható, hogy a kérdezettek szülei leginkább hasonló iskolai végzettségű párt kerestek maguknak. Láthatóan kevesen vannak a bal-alsó és a jobb-felső sarokban, amely az apák és anyák iskolai végzettsége közötti lényeges eltérést mutatná. (1. táblázat) Amikor megvizsgáljuk a kérdezettek intergenerációs mobilitását, előzetesen két dolgot szükséges figyelembe vennünk. Egyrészt mivel napjainkban érvényesül az oktatás expanziója, azt várjuk, hogy a megkérdezettek jelentős ré-

sze felfelé legyen mobil, másrészt, mivel a kérdezettek jelentős része jelenleg is tanul, ezért az immobil és a lefelé mobil csoportot torzítja. Mindez azt jelenti, hogy adataink nem a végeredményt tükrözik, inkább egy állapotot; közérthetőbben fogalmazva az adatok azt mutatják meg, hogy a 18–29 éves fiatalok mennyivel haladták meg már most a szüleik iskolai végzettségét. Az apák-anyák végzettségéhez viszonyítva láthatjuk, hogy a legfeljebb alapfokú végzettségű apák (anyával) gyermekeinek több mint háromnegyede (75–80%) már meghaladta apját (anyját), míg a szakmunkások közel négytizedére (33-37%) igaz ugyanez. A szakmunkás végzettségűek érdekes csoportot képviselnek, ugyanis míg a többi közbenső végzettség a következő szint előfeltétele, a szakmunkás végzettség „kimenetet” képez a rendszerből. Látható, hogy a szakmunkás apák (anyák) harmada (35%) (fele) szakmunkás gyermeket nevelt fel (azonban minden bizonnyal lesz olyan jelenleg szakmunkás végzettséggel rendelkező kérdezett, aki továbbtanul). A diplomás apák vagy anyák esetében látható, hogy a gyermekeik mintegy harmada (31–34%) már elérte a szülő iskolai végzettségét és nyilván még többen fogják, csak egyelőre korukból adódóan még az iskolarendszerben vannak. (2–3. táblázat) Az oktatás expanziója és az esélyegyenlőtlenségek valódi csökkenése3 között nincs olyan közvetlen kapcsolat, mint amilyet feltételeznénk. Az oktatás expanziója nem más, mint az „üres státusok elérhetőségének növekedése”. (Róbert, 2000b) Boudon iskolai mobilitásra vonatkozó

1. táblázat. Az anyák és apák iskolai végzettsége (N=1448)

Anya/apa iskolai végzettsége

8 általános vagy kevesebb

Szakmunkásképző

Középiskola

Főiskola, egyetem


6%

7%

2%

0%

Szakmunkásképző

3%

13%

6%

1%

Középiskola

1%

14%

21%

5%

Főiskola, egyetem

0%

4%

6%

10%

2010 / nyár


39

Ifjúság és társadalom 2. táblázat. A kérdezett iskolai végzettsége az apja iskolai végzettségének tükrében (N=1486)

Apa/kérdezett iskolai végzettsége


Szakmunkásképző

Középiskola

Főiskola, egyetem


25%

21%

35%

20%

Szakmunkásképző

27%

35%

31%

6%

Középiskola

9%

20%

47%

25%

Főiskola, egyetem

5%

14%

50%

31%

3. táblázat. A kérdezett iskolai végzettsége az anyja iskolai végzettségének tükrében (N=1452)

Anya/kérdezett iskolai végzettsége


Szakmunkásképző

Középiskola

Főiskola, egyetem


20%

39%

29%

11%

Szakmunkásképző

15%

52%

28%

5%

Középiskola

5%

35%

40%

21%

Főiskola, egyetem

4%

23%

40%

34%

hipotézise szerint a származás hatása „felfele kúszik” az iskolai rendszer hierarchiáján, tehát ha az oktatás bővülése következtében az esélyek kiegyenlítődnek egy alsóbb szinten, akkor megnőnek egy felsőbb szinten. Ebben az esetben, amikor az oktatás bővülése miatt egyre többen jutnak el az iskolai hierarchia magasabb szintjeire, akkor a szelektivitás hatása csökken és nő a származás hatása az oktatási rendszer magasabb szintjein. Róbert és Bukodi kutatásaiból kiderül, hogy az iskolai hierarchiában az általános iskolából a középiskolába való átmenet esetében, ez utóbbi megválasztásában tapasztalható a származás legerősebb hatása. (Róbert, 2000b) A racionális döntések elméletének képviselői szerint amikor a családban a fiatalok továbbtanulásáról döntenek, bizonyos számításokat végeznek, amely során figyelembe veszik a képzés költségeit és a befektetések megtérülését. Nagy szerepe van ebben a kalkulációban a családi háttérnek is: a hátrányos helyzetből indulók gyakran saját magukat zárják ki a felfelé mobilitás lehetőségéből, amikor lemondanak a továbbtanulásról, vagyis önszelekciós hatás érvényesül. Egy 1998ban készült magyarországi vizsgálat eredményei szerint a tanulásra való jelentkezésre bátorítólag

40


2010 / nyár

hat a magasabb státusú település és az, hogy az illető lány. (Róbert, 2000b) A szülők foglalkozása, iskolázottsága sokkal inkább befolyásolja a jelentkezést, mint azt, hogy a jelentkező majd bejut-e a felsőoktatásba. Korábbi vizsgálatok azt mutatják, hogy a sikeres felvételizők között a munkáscsaládból jövők (a szülők iskolai végzettsége alacsonyabb az érettséginél), inkább főiskolára és nem egyetemre jutottak be. A közvélekedést alátámasztva, a jövedelmi és anyagi helyzet számít, ha valaki piacképes diplomához szeretné segíteni gyermekét, de nem jobban, mint a származás foglalkozási, vagy végzettségi összetevői. Ugyanakkor éppen a „piacképes” szakokra való bejutás az a terület, ahol a családi háttér a jelentkezés önszelekciós hatásához a legtöbbet tette hozzá a folyamat szelekciós lépcsőjében. (Róbert, 2000b)

Tanulmányi – szakmai mobilitás az egyes társadalmi csoportokban A tanulmányi – szakmai mobilitást a fentiekben részletezett intergenerációs mobilitással együtt több olyan tényezőből állítottuk össze, amely

Ifjúság és társadalom az egyén tanulmányi és szakmai történetét jellemezheti. A különböző tényezők együttes hatását egyetlen mérőszámban egy tanulmányi – szakmai indexben foglaltuk össze. Az alábbi ábrán látható az a nyolc (pontosabban kilenc, a külföldi munka és tapasztalat ugyanis két változó volt) tényező, amelyből létrehoztuk az indexet. (1. ábra) Az index elkészítésének során figyelembe vettük, hogy a kérdezett meghaladja-e szülei iskolai végzettségét, tanul-e jelenleg, az átlaghoz képest több munkahelyen, területen dolgozotte, szakmai pályafutását pozitívan értékeli-e, végzett-e végzettségétől (képzettségétől) különböző munkát, dolgozott-e, mialatt tanult és rendelkezik-e külföldi munka- és/vagy tanulmányi tapasztalattal. Az egyes kérdésekre adott „igen” válaszokat ezután egy 1-től 100-ig terjedő indexszé konvertáltuk, amely jól interpretálható pontszámokkal jellemezheti az egyes társadalmi-gazdasági csoportba sorolható egyéneket, a következőkben ezt fogjuk bemutatni. A tanulmányi–szakmai index pontszáma a teljes mintán átlagosan 33 pont volt, ez azt jelenti, hogy a 18–29 éves fiatalok átlagosan enynyire voltak mobilak eddigi életük során. Az alábbi táblázat azt mutatja, hogy a különböző szociodemográfiai jellemzőkkel leírható csoportok milyen helyzetben vannak az átlagos mobilitáshoz képest. Mindezek alapján elmondható,

hogy az átlagnál mobilabb volt valaki, ha férfi, ha általános, vagy középiskolát végzett, ha Budapesten, vagy valamely megyeszékhelyen él, ha Közép-Magyarországon, vagy Közép-Dunántúlon él, és ha tanul. Láthatóan a tanulásnak, pontosabban a munka mellett való tanulásnak van a legnagyobb szerepe a tanulmányi és szakmai mobilitás történetében. 4. táblázat. Tanulmányi – szakmai mobilitás index pontszámai az egyes társadalmi csoportokban (N=1500)

Nem Férfi

35

Nő

31 Iskolai végzettség


38

Szakmunkásképző

29

Középiskola

34

Főiskola, egyetem

27

Településtípus Budapest

38

Megyeszékhely

36

Város

33

Község

30

1. ábra. A mobilitási index tényezői és összefüggéseik

Integrációs mobilitás

Szakmai pálya értékelése

Jelenleg tanul-e?

Végzettségének megfelelő munkát végzett-e?

Tanulmányi– szakmai index Munkahelyek száma

Tanulmányai közben dolgozott-e?

Területek száma (ahol dolgozott)

Külföldi munka- és tanulmányi tapasztalat

2010 / nyár


41

Ifjúság és társadalom Régiók Közép-Magyarország

37

Nyugat-Dunántúl

29

Közép-Dunántúl

36

Dél-Dunántúl

28

Észak-Magyarország

30

Dél-Alföld

33

Észak-Alföld

32

Foglalkozási helyzet Dolgozik

28

Tanul

38

Dolgozik és tanul

44

Egyéb

25

Átlag

33

Mobilitási hajlandóság Az online kérdőíves kutatásunkban arra is választ kerestünk, hogy a fiatalok mi mindenre lennének hajlandóak egy jó vagy jobb állás megszerzésének érdekében. A neoklasszikus közgazdaságtan mikroelmélete az egyén racionális cselekvésével magyarázza a földrajzi mobilitást, aki a költség-haszon számítások alapján dönt. Oda megy, ahol a legeredményesebb lehet, vagyis ahol a migráció várható nettó meg-

térülése a legnagyobb. (Massey et al., 1993) Tágabb megközelítésben azt mondhatjuk, hogy a munkaerő-migráció egy eszköz, amely segítségével az egyéni munkások és a háztartások alkalmazkodnak a térben egyenlőtlenül elosztott lehetőségekhez. A migráció kettős funkciót tölt be: tőkeként bőségesebb és olcsóbb munkaerőt jelent, a migránsok számára pedig a túlélés, a társadalmi beilleszkedés és a gazdasági mobilitás eszköze. (Portes–Böröcz, 1989) Az elemzés alapján megállapítható, hogy a 18– 29 éves magyar fiatalok tanulni mindenképpen hajlandónak mutatkoznak, költözni csak módjával, de naponta esetleg több órát utazni a kérdezettek többsége (71%) nem hajlandó. (2. ábra) A nyers migrációs potenciál a megkérdezettek vándorlási szándékát mutatja meg, ami jóval magasabb a ténylegesen megvalósuló migrációnál. Ennek egy tovább finomított, éppen ezért pontosabb mutatója a tisztított migrációs potenciál, amely azok arányát mutatja meg, akik előbbre haladtak a vándorlás tervezési folyamatában, konkrét lépéseket tettek az ügy érdekében.4 (Sik, 2003) Amint az ábrán is látható, a nyers migrációs potenciál hasonló a külföldre költözés és a hazai – nagyobb távolságot jelentő – másik megye esetében (47, illetve 45 százalék), míg a közelbe – a megye egy másik településére – kissé magasabb ennél (54%). Amint megállapítottuk, a nagy távolságú ingá-

2. ábra. A mobilitási hajlandóság tényezői – Mire lenne hajlandó egy kedvezőbb munkalehetőség (megszerzésének) érdekében? (%, N=1484)

Megtanulni egy szakmát 4 Megtanulni egy (újabb) nyelvet

17

6

18

Elköltözni egy másik országba

10

2010 / nyár

29

32 20

Semmiképpen új ifjúsági szemle

13 25

37

14 0

34 44

19

Elköltözni egy másik településre

25

29

27

Elköltözni egy másik megyébe

26

51

25

Naponta több órát utazni

42

53

30

16

35 40

Inkább nem

50

60

4

19 70

Inkább igen

80

90

100

Mindenképpen

Ifjúság és társadalom zásra- amely a költözés konkurensének tekinthető- viszonylag kevés, csak minden harmadik fiatal (29%) mutatkozik hajlandónak. És közel ugyanennyien vannak (27%), akik határozottan elutasítják ezt. Ha megpróbálunk valamilyen „rendet” képezni az egyes mobilitási hajlandóságokban, a klaszteranalízis módszeréhez folyamodhatunk, amelynek lényege, hogy az egyes tényezők közös eloszlásából (euklideszi értelemben vett) távolságon alapuló csoportokat próbál létrehozni. A módszer arra törekszik, hogy homogén csoportok jöhessenek létre, azaz az egyes csoporton belül kicsi, csoportok között nagy különbség legyen az egyes tényezőkben. (3. ábra) A különböző csoportszámú struktúrák közül a legjobban interpretálható négyklaszteres megoldást választottuk. A klaszterek nagyjából négy egyenlő részre osztják az 1500 megkérdezettet, a klaszterek a következők: • Immobil (26%) csoportba tartozó fiatalok, annyira ragaszkodnak a lakhelyükhöz, hogy leginkább nem költöznének sehova, nem tanulnának (újabb) nyelvet, (újabb) szakmát se nagyon, egyedül a mindennapos hosszú utazásra mutatnak az átlagnál nagyobb hajlandóságot.

• Hipermobil (24%) csoportba kerültek azok a fiatalok, akik az átlaghoz képest minden területen (költözés-utazás-tanulás) nagyobb hajlandóságot mutatnak. • Országon belül mobil (25%) jellemzővel írjuk le azokat, akik az átlaghoz képest csak az országon belüli költözésre (másik településre, másik megyébe) lennének hajlandóak. • Országon kívül mobil (25%) a fiatalok azon része, akik országon belül nem, de egy másik országba hajlandóak lennének elköltözni, ami azt is jelenti, hogy egyben átlagon felül lennének hajlandóak megtanulni egy (újabb) idegen nyelvet.

Mobilitási hajlandóság az egyes társadalmi csoportokban A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen társadalmi-gazdasági tényezők befolyásolják a mobilitási hajlandóságot. Összességében megállapítható, hogy a kor kivételével az ún. kemény változók, bár nem „eget rengető” módon, de szignifikáns magyarázóerővel magyarázzák a mobilitási hajlandóságot. (5. táblázat)

3. ábra. A mobilitási hajlandósági klaszterek

Elköltözne-e egy másik településre?

Utazna-e naponta több órát?

Elköltözne-e egy másik megyébe?

Megtanulna-e egy (újabb) idegen nyelvet?

Elköltözne-e egy másik Országba?

Megtanulna-e egy (újabb) szakmát? Mobilitási hajlandósági Klasztetek

Immobil

Országon belül mobil

Hipermobil

Országon kívül mobil

2010 / nyár


43

Ifjúság és társadalom 5. táblázat. A mobilitási hajlandóság összefüggései az alapvető szocio-demográfiai változókkal (N=1500)

Szocio-demográfiai jellemzők Nem Iskolai végzettség Településtípus

Pearson-féle Khí

Szignifikancia

7,989

0,046

30,504

0,000

70,323

0,000

119,261

0,000

0,822

0,844

Szubjektív anyagi helyzet

28,146

0,005

Foglalkozás

32,397

0,000

Régió Korcsoport

Az adatok alapján határozottan úgy tűnik, hogy a társadalmi-gazdasági státusz egyenesen arányos a mobilitási hajlandósággal, azaz Magyarországon a fiatalok azon csoportjai hajlandóak inkább a mobilitásra, amelyek kedvezőbb helyzetben vannak és azok a társadalmi csoportok a legkevésbé mobilak, akiknek elvileg a legnagyobb szükségük lenne rá, hiszen rossz anyagi helyzetben vannak, elmaradott régióban, kistelepülésen élnek, alacsony iskolai végzettségűek, munkanélküliek. Ez alátámasztja a migrációt csupán mint gazdasági húzó- (a befogadó ország, település részéről- pl. magasabb bérek) és taszító (a kibocsátó település, térség stb. részéről jelentkező- pl. alacsony foglalkoztatottság) tényezők kölcsönhatásaként leíró elmélet bírálatát. Az elmélet értelmében a szegényebb társadalmak leghátrányosabb helyzetben levő tagjai akarnának leginkább részt venni a munkaerő migrációban, de ez mindeddig nem látszik beigazolódni, hiszen nem rendelkeznek a szükséges erőforrásokkal. (Portes-Böröcz, 1989) Ezzel nem tagadjuk a gazdasági tényezők hatását a migrációs döntésre, csak hangsúlyozzuk: más jellegű (pl. lelki/érzelmi) tényezők is erőteljesen befolyásolják a vándorlási szándékot és megvalósítását. Bizonyítja mindezt az, hogy az anyagiak hiánya a második leggyakrabban említett a gátló tényezők között, minden ötödik (22%) fiatalnak kedvét szegi a külföldre vándorlástól; illetve a pénzszerzés jelenti a legnagyobb motivációt. Ám a leggyakoribb gátló tényező a családhoz való ragaszkodás,5 ami a fiatalok több

44


2010 / nyár

mint negyedét (28%) tartja itthon (bővebben ld. alább). A nem és a mobilitási hajlandóság összefüggéséből megállapítható, hogy a férfiak mobilabbak a nőknél, ami a nők esetében nagyobb fokú helyhez kötöttséget jelent. Ez kissé eltér az eddig tapasztalt trendtől, a ’90-es évek elejétől ugyanis a nők aránya kis mértékben meghaladta a férfiakét az ideiglenes és az állandó vándorlók, de az egy településen belül mozgók/költözők körében is. A nők ezt az „előnyüket” az új évezred első éveiben is megőrizték, arányuk 54 százalék fölötti volt. (Dövényi, 2007) További kutatások szükségesek, hogy kiderüljön: csakugyan a trend megváltozásáról van-e szó. A férfiak elsősorban az országon belül mobilak és a hipermobilak csoportjában képviseltetik magukat a mintabeli arányszámukhoz képest jelentősebb mértékben. 4. ábra: A mobilitási hajlandóság összefüggései a nemmel (%, N=1461) 29

30% 25%

27

25

24

22

24

24

26

20% 15% 10% 5% 0%

Hipermobil

Országon belül mobil Férfi

Immobil Nő


Ifjúság és társadalom Annak, hogy a nők aránya ennyire magas (29%) az immobil csoportban, egyik lehetséges oka az, hogy a mintába került nők jelentős része inaktív, ezen belül GYES–GYED-en van otthon. Mivel Magyarországon kevésbé elterjedt a részidős foglalkoztatás és a távmunka, azt kell mondanunk, hogy ezek az emberek nem részei a munkaerőpiacnak. A szülési szabadságon lévő nők közel négytizede (37%) az immobil kategóriába került, ez azt jelzi, hogy a (kis)gyermekesek számára nem úgy (nem akkora tétként) jelenik meg a munkaszerzés, mint egy hasonló korú, de gyerektelen fiatal esetében. Az adatok alapján úgy tűnik, hogy az iskolai végzettség (valamennyire) lineárisan összefügg a mobilitási hajlandósággal, amint ezt a munkaképes korú népesség egészében is megfigyelték már. (Hárs, 2004) Sőt egyes kutatók az iskolázottság és a távolság között is összefüggést találtak: nagyobb távolságra inkább az iskolázottabbak költöznek; kis távolság esetében a jövedelem nagysága a döntő tényező. (Cseres–Gergely, 2004) Esetünkben egyértelműen a főiskolát és egyetemet végzettek csoportjában találjuk a teljes mintabeli arányukhoz képest a

legtöbb mobil fiatalt. Ez részben azzal magyarázható, hogy sok felsőfokú végzettségű fiatalnak már tanulmányai folytatása végett vállalnia kell(ett) a vándorlást, ami növelheti a további mobilitási hajlandóságot. (Massey et al., 1993) Másfelől ők azok, akik leginkább törekednek az esélyt biztosító szellemi és anyagi tőke felhalmozására, és ennek legfőbb eszközét a nemzetközi migrációban látják. Korunk felfogása szerint a különböző földrajzi helyeken szerzett tapasztalat és kapcsolati tőke az emberi erőforrás szerves része. (Rédei, 2006) (5. ábra) Az alábbi ábrán megfigyelhető, hogy az iskolai végzettség megosztja a fiatalokat abban a tekintetben is, hogy milyen irányba lennének hajlandóak „mozdulni” egy jobb munkahely megszerzésének érdekében. Látható, hogy a legfeljebb általános iskolát végzettek és a szakmunkások a legkevésbé mobilak, legfeljebb az országon kívülre tekintgetnek. Amennyiben kiszűrjük azokat, akik jelenleg kizárólag tanulással töltik az idejüket, valamint az inaktívakat és a munka mellett tanulókat, akkor világosan kirajzolódik, hogy a legfeljebb nyolc osztályt végzett jelenleg dolgozók fele (52%) az immobil csoportba tartozik.

5. ábra. A mobilitási hajlandóság összefüggései az iskolai végzettséggel (N=1462)

35%

33 30

30%

27

26 24

25% 20%

24

20

31 27

26

26

25 23

23 20 15

15% 10% 5% 0% Hipermobil



Szakmunkásképző

Immobil Középiskola

2010 / nyár

Országon kívül mobil Főiskola, egyetem új ifjúsági szemle

45

Ifjúság és társadalom 6. ábra. A mobilitási hajlandóság összefüggései a foglalkozási státusszal (N=1463)

34

35%

25%

27

26

25 23

27

26 23

23

22

20

19

20%

30

29

29

30%

18

15% 10% 5% 0%

Hipermobil Dolgozik

Országon belül mobil Tanul

Figyelemreméltó összefüggéseket találunk, ha a foglalkozási helyzet szerint vizsgáljuk meg a mobilitási hajlandóságot. Megfigyelhető, hogy a legkevésbé mobil csoportot az „egyéb” foglalkozásúak jelentik, ahol a kismamák, a háztartásbeliek és a munkanélküliek vannak. Tovább szűkíteni az elemzést ezekre a csoportokra nem lehetséges, részben a cellák csekély elemszáma miatt, részben azért, mert úgy tűnik, hogy nincs szignifikáns különbség az említett csoportok között a mobilitás hajlandóságában. (6. ábra) Az „egyéb” foglalkozásúak mellett a legkevésbé mobil csoport a főfoglalkozásban dolgozók csoportja, akik egyedül a külföldi munkavállalásban látnak az – átlaghoz képest nagyobb – fantáziát. A legmobilabb csoportot egyértelműen azok alkotják, akik jelenleg is törekednek a mobilitásra, azaz munka mellett tanulnak. A csoportban jelentős arányt képviselnek azok, akik különösen külföldre mennének, de erős megkötés nincs, hogy melyik irányba lennének hajlandóak „mozdulni”. A fenti ábra azt is elárulja, hogy a jelenleg főfoglalkozásukban tanulók egyelőre „országon belül képzelik el a

46


2010 / nyár

Immobil Dolgozik és tanul

Országon kívül mobil Egyéb

jövőjüket” azaz leginkább országon belül hajlandóak a mobilitásra. A mobilitási hajlandóság településtípus szerinti vizsgálata során a legmarkánsabb különbséget a Budapesten lakók esetében figyelhetünk meg, az egyik „a világ minden kincséért sem” menne el a magyar fővárosból, a másik csoportra ugyanakkor óriási hatással van a külföld vonzereje. Láthatóan a községekben lakókat köti meg leginkább az a helyzet, amelyben jelenleg élnek, közöttük a legmagasabb az immobilak aránya, továbbá legkevesebb azok aránya, akik „ellátnak az ország határain túlra”. (7. ábra) A megyeszékhelyeken lakók ragaszkodnak legkevésbé jelen helyzetükhöz, de igazán karakteresen az átlaghoz képest kevesebben tudják megfogalmazni preferenciáikat, azt is mondhatnánk, hogy a megyeszékhelyeken lakókat sokkal inkább lehetne szinte bármivel mobilitásra bírni, míg a kisebb városokban lakók inkább az országon belüli mobilitásban, a községben lakók a helyben maradásban, a fővárosiak a külföldben látnak fantáziát.

Ifjúság és társadalom 7. ábra. A mobilitási hajlandóság összefüggései a településtípussal (N=1463)

45%

42

40% 35% 30%

30

28

25%

27

26

27

27

23

26

28 23

22

21

20% 16

19

15

15% 10% 5% 0% Hipermobil Budapest

Országon belül mobil Megyeszékhely

Már a településtípus esetén látottak „megelőlegezik” az alábbi – a mobilitási hajlandóság regionális – összefüggésének egyes jellegzetességeit. Jól látható, hogy Közép-Magyarországon lakók a leginkább hajlandóak a külföldi mobilitásra, elsősorban Budapest hatása miatt, ahol – mint fentebb láttuk – különösen magas az országon kívül mobilak aránya. A leginkább mobil régiókat az Alföldön találjuk (Észak-Alföld és Dél-Alföld), amelyek lakói inkább az országon belül lennének hajlandóak elköltözni egy jobb munkalehetőség kedvéért. Általánosságban igaz, hogy a kedvezőtlen helyzetű régiók lakói, hasonlóan a községek lakóihoz (amivel van is átfedés) nem látnak túl az ország határán. (8. ábra) Az anyagi helyzet mobilitási hajlandóságra történő hatásának vizsgálata megerősíti azt a feltételezést, amelyet az előző összefüggések során megsejthettünk, azaz, hogy a társadal-

Immobil Város

Országon kívül mobil Község

mi-gazdasági státusz egyenesen arányos a mobilitási hajlandósággal, azaz Magyarországon a fiatalok azon csoportjai hajlandóak inkább a mobilitásra, amelyek kedvezőbb (anyagi) helyzetben vannak. (9. ábra) A kedvezőtlen anyagi helyzet megkötő ereje a fenti ábrán is látszik, hiszen azok közül, akik nélkülözések között kénytelenek élni, legfeljebb az országon kívül látnak (az átlaghoz képest) többen esélyt, de legtöbben nem hajlandóak szinte semmit sem tenni annak érdekében, hogy egy jó munkahelyhez juthassanak. Vajon elképzelhető, hogy az immobil, egyben kedvezőtlen helyzetben lévők elégedettek a sorsukkal, ezért nem kívánnak változtatni? A kérdőívben egy részletes kérdéscsoporttal megkíséreltük felmérni a fiatalok elégedettségét. Arra voltunk kíváncsiak, hogy az egyén mennyire elégedett:

2010 / nyár


47

Ifjúság és társadalom 8. ábra. A mobilitási hajlandóság regionális összefüggései (N=1460)

40%

38

37

35%

32 29

29

30%

28

25%

26 26

30

29 27 27 27 25

25 24 24

24

22 23 23

21 20% 15%

18

22 18

17

15

14

10% 5% 0% Országon belül mobil

Hipermobil Közép-Magyarország Észak-Magyarország

Nyugat-Dunántúl Dél-Alföld

Immobil


Közép-Dunántúl Észak-Alföld

Dél-Dunántúl

9. ábra. A mobilitási hajlandóság összefüggései a szubjektív anyagi helyzettel

40%

38

35% 30% 26

27

26

26

25% 21

20

20% 15%

29

28 25 22 23

28 24

21

28

26

26

22

13

10% 5% 0% Hipermobil


Gondok nélkül él Éppen, hogy kijön a havi jövedelméből Nélkülözések között él

48


2010 / nyár

Immobil


Beosztással jól kijön Hónapról-hónapra anyagi gongjai vannak

Ifjúság és társadalom • • • • • •

a szakmai előmenetelével, karrierjével, munkavállalási lehetőségeivel, tanulási, önképzési lehetőségeivel, életszínvonalával, személyes élettervei megvalósulásával, jövőbeli kilátásaival.

Szerencsés módon a fenti kérdésekre adott válaszok egy koherens struktúrába rendezhetőek (főkomponens módszerével aggregálhatóak), amellyel megvizsgálva az anyagi helyzetet azt találtuk, hogy a hagyományosan kedvezőtlen helyzetben lévők (alacsony iskolai végzettségűek, kistelepülésen élők, rossz anyagi helyzetűek) általában jóval elégedetlenebbek sorsukkal, mint a többiek. Habár azt várhatnánk, hogy a mobilitási hajlandósága azoknak lényegesen nagyobb, akik elégedetlenek a helyzetükkel, ez nincs így. Nem találtunk szignifikáns összefüggést a két változó között, ráadásul az adatokból inkább következtethetünk arra, hogy az elégedettek mobilabbak, mint azok, akik nincsenek megelégedve a sorsukkal.

Segítő és gátló tényezők a külföldi mobilitásban Mint már fentebb bemutattuk, a 18–29 éves fiatalok kb. negyede (26%) tartozik az immobil csoportba. Ez a csoport kedvezőtlen társadalmigazdasági helyzetben van, amely bár helyzetével teljesen elégedetlen, ugyanakkor nem, vagy alig hajlandó bármit is tenni annak megváltoztatása érdekében. A következőben azt fogjuk megvizsgálni, mi lehet az a tényező, amely rábírhatja a fiatalokat a mobilitásra és melyek azok a tényezők, amelyek megkötik az egyént, a legsúlyosabb esetben beleragasztják abba a nyomorúságos helyzetbe, amelyből nem tud és sok esetben már nem is akar kikeveredni. A kérdőíves kutatásban választ kerestünk a lehetséges motivációkra, azaz miért mennének, vagy nem mennének a fiatalok külföldre. A fiatalok válaszai azt mutatják, hogy a legjelentősebb vonzereje a pénzszerzési tényezőnek van, a fia-

talok majdnem 90 százaléka kimenne külföldre pénzszerzés céljából, több mint felük (57%) nyelvet szeretne tanulni és négytizedük (42%) kalandra, tapasztalatra vágyik. Hasonló képet mutat az is, hogy fontolóra vették-e már a tartós külföldi tartózkodást, amit mindössze öt százalékuk tett kifejezetten a tanulás céljával. További egynegyedüket (38%) a tanulás és munka, míg harmadukat kizárólag a munka motiválta, a maradék nagyjából minden harmadik válaszadót tömörítő csoport nem gondolkodott még el a külföldi tartózkodáson. Érdekes példát szolgáltat egy tavalyi, kőszegi fiatalok körében végzett kutatás. Figyelemre méltó, hogy az aktív kőszegi fiatalok tizede dolgozik külföldön, nagy valószínűséggel elsősorban a szomszédos Ausztriában. A kőszegi kutatásból kiderül, hogy a fiatalok többsége nyitott a külföldi munkavállalás irányába, a többség vagy dolgozott már külföldön, vagy még nem volt rá alkalma, azonban már gondolkodott rajta. (Diósi–Székely, 2009) Fontos megemlítenünk, hogy a fiatalok többsége szeret itthon élni, mindössze tizedük (11%) menne el azért, mert nem szeret itthon lenni, ebből arra következtethetünk, hogy az itthon lét igen értékes számukra. A határon túli mobilitás gátló tényezőire kérdezve elmondhatjuk, hogy a fiatalok leginkább a család miatt (28%) maradnának itthon, de fontos szerep jut a hazához, lakhelyhez való kötődésnek (13%) és a barátok visszatartó ereje is jelentős (7%). Ha összeadjuk ezeket és hozzávesszük azokat is, akik egyedül nem mernek belevágni (18%) láthatjuk, hogy a fiatalok kétharmadát (66%) a közvetlen környezete tartja vissza leginkább attól, hogy külföldön vállaljon munkát, vagy folytasson tanulmányokat. Az, hogy valaki nem mer egyedül nekivágni, utalhat arra, hogy nem rendelkezik kellő ismeretekkel a vándorlás „(ügy)menetéről”, a befogadó országról, illetve a migráns kapcsolatok szűkösségére.6 Ez utóbbiról bővebben az utolsó fejezetben lesz szó. Érdemes arra is figyelmet fordítani, hogy a fiatalok egyötöde (22%) az anyagi lehetőségek hiánya miatt nem menne külföldre. Továbbá viszonylag kevés azoknak az aránya, akik vala-

2010 / nyár


49

Ifjúság és társadalom milyen adminisztratív korlátot említenek, ami két dolgot jelenthet: egyrészt nincsenek igazán adminisztratív korlátok és könnyen megvalósítható a külföldi mobilitás, vagy a fiatalok annyira nem foglalkoztak ezzel a gondolattal, hogy nem tudják, milyen lehetőségeik vannak. Megvizsgáltuk azt is (mindenkinél), hogy milyen hosszú külföldi tartózkodást tud elképzelni, amelyet most a mobilitási hajlandóság megoszlásában mutatunk be. Az alábbi táblázatnak az az üzenete, hogy a hipermobil csoport túlnyomó többsége (84%) a külföldi tartózkodás időtartamában is rugalmas, hasonlóan az országon kívül mobil csoport kétharmadával (68%). Érdekes helyzetben van az immobil csoport, hiszen az ide tartozó fiatalok kétharmada (68%) mégiscsak el tudná képzelni, hogy külföldre menjen, többségük egy hónapnál hosszabb, de fél évnél rövidebb időtartamot preferál. (6. táblázat)

Munkaerő-piaci tapasztalatok hatása a mobilitásra Ebben a fejezetben a mobilitási hajlandóságot és a jövőbeli elképzeléseket vetjük össze a koráb-

bi munkaerő-piaci tapasztalatokkal. Kitérünk a szakterületekre, a szakmai karrier értékelésére, a munkanélküliséggel kapcsolatos tapasztalatokra. Az online kérdőíves vizsgálat tapasztalatai azt mutatják, hogy a 18–29 éves fiatalok túlnyomó többségének van már munkatapasztalata, mindössze minden tízedik (11%) kérdezett állította magáról, hogy soha nem dolgozott ezelőtt és jelenleg sem dolgozik, és ugyanennyien (10%) vannak azok a fiatalok is, akik első munkahelyükön dolgoznak. A kérdezettek közel fele (48%) pillanatnyilag is és korábban is aktív volt. Minden harmadik fiatal (32%) bár dolgozott már valamit, jelenleg nem folytat kereső tevékenységet. (7. táblázat) A mobilitási hajlandóságot szignifikánsan magyarázza a munkatapasztalat is, ezen belül a korábbi munkatapasztalat befolyásolja legerősebben. A legmobilabb csoportok így azok lesznek, akiknek korábban volt munkatapasztalatuk, de jelenleg nem dolgoznak, illetve azok, akik jelenleg is aktívak. Ezekben a csoportokban minden negyedik válaszoló hipermobil; akik jelenleg nem dolgoznak, inkább országon

6. táblázat: Határon túli mobilitás időtartama a klaszterek szerinti bontásban (N=1464)

Nem, csak Magyarországon tudom elképzelni az életem

Egy hónapnál rövidebb időre

Egy és hat hónap közötti időre

Akár fél évnél hoszszabb időre is

Összesen

2%

2%

11%

84%

100%


10%

11%

37%

41%

100%

Immobil

32%

14%

36%

18%

100%

3%

5%

24%

68%

100%

Hipermobil


7. táblázat. Munkatapasztalat a fiatalok között (N=1500)

Nem dolgozik

Dolgozik

Összesen

Nem dolgozott ezelőtt

11%

10%

20%

Dolgozott már

32%

48%

80%

Összesen

42%

58%

100%

50


2010 / nyár

Ifjúság és társadalom belül, míg akik most is aktívak, országon kívül lennének mobilabbak (az átlagos mobilitási hajlandósághoz képest). Akik az első munkahelyükön dolgoznak, összességében kevésbé mobilak, esetükben nyilván egyelőre a tapasztalatszerzés fontos. (8. táblázat) Nem meglepő, hogy összességében a munkatapasztalattal nem rendelkező kérdezettek a legkevésbé mobilak, mert jelenleg még tanulnak (több mint 80%), ráadásul többségük (53% középiskolában, vagy szakmunkásképzőben) így kevésbé gondolkodnak még azon, hogy milyen munkát végeznének, költöznének-e egy jobb állás reményében stb. Nagyon figyelemreméltó ugyanakkor, hogy minden harmadik (34%) munkatapasztalattal nem rendelkező fiatal kizárólag az országon belüli mobilitásra hajlandó. Ha megnézzük, hogy milyen területi jellemzőkkel bírnak azok a munkatapasztalattal nem rendelkező, csak országon belüli mobilitásra hajlandó fiatalok, megfigyelhetjük, hogy leginkább az észak-magyarországi régióban élnek és a teljes mintabeli arányokhoz képest nagyobb arányban szerepelnek köztük a kistelepüléseken és a kisebb városokban lakók.

Foglalkozás – szakterület A karriermobilitás általában a nemzedékek közötti mobilitásnál kisebb mértékű és az életkor növekedésével csökken. A mozgások nagyobbik része felfelé irányuló: egy alsóbb pozícióból induló magasabb szintű pozícióba érkező

elmozdulás. A karriermobilitás jelentős részét a rendszerint alacsonyabb, pályakezdő pozícióból a származási pozícióba való visszatérés képezi. (Kurz–Müller, 1998) A mintába került fiatalokról elmondható, hogy képzettségükhöz, szakterületükhöz képest változatos területeken, munkakörökben dolgoztak eddig. Mindössze a kérdezettek hetede (14%) dolgozott minden esetben a képzettségének, szakterületének megfelelő munkakörben, a többség tehát kényszerből vagy egyéb okból hajlandó volt a szakmai mobilitásra, olyanynyira, hogy minden negyedik (25%) egyáltalán nem dolgozott még a szakmájában. Habár az eddigiek alapján azt gondolhatnánk, hogy azok, akik több és többféle munkát végeztek eddigi életükben inkább mobilak, míg azok, akik mindig egy helyen dolgoztak, kevésbé hajlandóak a munkahely-változtatásra, költözésre, tanulásra egy jobb állás kedvéért, a változók közötti összefüggés ennél sokkal bonyolultabb és annak ellenére, hogy az összefüggés statisztikailag szignifikáns, nagyon gyenge, nem árt tehát óvatosan kezelni a kérdést. Kevésbé okoz meglepetést, hogy azok csoportjában, akik mindig a képzettségüknek megfelelő munkát végeztek – mintabeli arányukhoz képest – felülreprezentáltak az alacsony mobilitási hajlandósággal rendelkezők, ugyanakkor jócskán felülreprezentáltak a legmobilabb csoport tagjai is. Azok között, akik többnyire a szakmájukban dolgoztak, leginkább a „outlander” attitűd felülreprezentált, míg akik inkább nem a szakmájukban dolgoztak, csak az országon belül mobilak,

8. táblázat. Munkatapasztalat hatása a mobilitási hajlandóságra (N=1464)

Nincs munkatapasztalata

Jelenleg dolgozik

Korábban dolgozott

Aktív

Összesen

Hipermobil

17%

22%

25%

25%

24%


34%

24%

26%

23%

25%

Immobil

32%

29%

25%

25%

26%


16%

24%

24%

28%

25%

Összesen

100%

100%

100%

100%

100%

2010 / nyár


51

Ifjúság és társadalom akárcsak azok, akik szinte soha nem a szakmájukban dolgoztak. (9. táblázat) A mintába került fiatalok átlagosan közel négy (3,7) munkahelyen dolgoztak már, mindezt közel három (2,8) területen tették. Háromnegyedük legfeljebb három területen és legfeljebb négy munkahelyen dolgozott eddig. A tanulás melletti munkavállalással az első munkahely (az iskola befejezését követő, első főállású foglalkozás) egyre inkább átmenetivé válik. A magyar munkaerőpiac a „belül levőket” védi, a „kívül levőknek” nehéz egyáltalán belépniük a munkaerőpiacra. Ezért a fiataloknak némely esetben érdemes lehet elvállalni egy kevésbé kedvező munkát és már bent levőként keresni a jobb lehetőséget (Róbert, 2004). Az előbbi kérdéshez hasonlóan a területek és munkahelyek száma sincs erős hatással a mobilitási hajlandóságra, olyannyira, hogy az eddigi területek száma nem mutat szignifikáns kapcsolatot a mobilitási hajlandósággal. Habár a munkahelyek száma statisztikai értelemben szignifikánsan összefügg a mobilitási hajlandóság tipológiával, ez azonban nem erős összefüggés, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a hipermobil és az immobil csoport között a különbség mindössze átlagosan „kétharmadnyi munkahely”.

Szakmai pályafutás Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy azok a fiatal pályakezdők, akik gyorsan mun-

kába álltak, nagyobb mértékben voltak felfelé mobilak szemben a munkaerőpiacra később, nehezebben belépő társaikkal. Erre egy lehetséges magyarázat az, hogy a gyorsan, könnyen munkába állókra nagyobb igény volt, ezért a feljebb jutás útja is inkább nyitva állt előttük. Egy másik magyarázatot a flexibilis pályakezdés elmélete nyújthat, mely szerint a gyorsan belépők között többen vannak a végzettségüknek nem megfelelő, alacsonyabb presztízsű munkalehetőséget elfogadók, akik később korrigálják ezt az alacsonyabb szinten történt pályakezdést; feljebb lépnek azáltal, hogy végzettségüknek megfelelő munkát kapnak (Balogh–Róbert, 2008). A mintába került fiatalok különféleképpen ítélték meg saját szakmai pályafutásukat. A kérdezettek harmada (31%) értékelte saját pályafutását felívelőnek, valamivel kevesebben (28%) érzékelnek stagnálást és hét százalékuk kifejezetten hanyatlónak érzékeli pályafutását (akik közül a többség nem dolgozik, munkanélküli). A többiek, azaz minden harmadik kérdezett (34%) hullámzónak értékelte szakmai pályáját. A szakmai pályafutás és a mobilitási hajlandóság kapcsolata a következőképpen jellemezhető: csupán azok között van a mintabeli arányhoz képest több hipermobil fiatal, akik szakmai pályafutásukat felívelőnek értékelték. A hullámzó pályával jellemezhető fiatalok között felülreprezentáltak az immobil attitűddel rendelkezők, míg a stagnáló pályával bíró kérdezettek gyakorlatilag semmiben sem különböznek az átlagtól. (10. táblázat)

9. táblázat. A szakképzettségnek megfelelő munka hatása a mobilitási hajlandóságra (N=1160)

Az eddigiekben képzettségének megfelelő munkát végzett-e?

Minden esetben

Többnyire

Kevésbé

Soha

Összesen

Hipermobil

31%

25%

22%

23%

25%


21%

19%

28%

28%

24%

Immobil

27%

25%

24%

26%

25%

Országon kívül mobil Összesen

52


20%

31%

26%

23%

26%

100%

100%

100%

100%

100%

2010 / nyár

Ifjúság és társadalom 10. táblázat. A szakmai pályafutás megítélése és a mobilitási hajlandóság összefüggései (N=1159)

Szakmai pályafutás megítélése

Felívelő

Hullámzó

Stagnáló

Hanyatló

Összesen

Hipermobil

30%

24%

24%

12%

25%


26%

22%

25%

27%

24%

Immobil

21%

28%

25%

29%

25%


24%

27%

26%

33%

26%

100%

100%

100%

100%

100%

Összesen

A legérdekesebb csoportot azok a fiatalok alkotják, akik hanyatlóan értékelték pályafutásukat. Körükben mindössze fele akkora a hipermobilak aránya, mint a teljes mintában. Habár arányaiban itt van a legtöbb immobil, egyben itt van a legtöbb egyértelmű irányultsággal rendelkező mobil fiatal is. Ez azt jelenti, hogy azok közül a fiatalok közül, akik hanyatlónak érzik a pályájukat – bár sokan szinte semmit nem lennének hajlandóak megtenni egy jobb állás reményében – a többség (60%) világos preferenciákkal bír, hogy mire lenne hajlandó. Minden harmadik (33%) hanyatló pályájú fiatal inkább az országon kívüli munkában gondolkodna, míg ennél valamivel kevesebben (27%) kizárják a külföldet és Magyarországon belül mobilizálhatóak.

Atipikus foglalkozások, munkanélküliség Magyarországon jelentősen csökkent a foglalkoztatás a rendszerváltást követően, és azóta is nagyon alacsony szinten maradt, amennyiben az Európai Unió átlagával hasonlítjuk öszsze. Egyik hazai, retrospektív (visszatekintő) adatokat alkalmazó kutatás kimutatta, hogy a vizsgált egyének társadalmi helyzetét és státusát jelentős mértékben meghatározta az, hogy a munkaerőpiacon való részvétele folyamatos volt vagy kényszerű, illetve szándékolt megszakításokkal volt csak jelen. (Kolosi–Róbert, 2004) Köztudott, hogy Magyarországon uniós összehasonlításban rendkívül alacsony a fiatalok foglalkoztatottsága is. A pályakezdők közül az egyetemi és a főiskolai végzettségűek helyez-

kednek el a leggyorsabban, a legjobb eséllyel. Magyarországon az ezredfordulón a főiskolai és egyetemi végzettségűek részaránya az öszszes regisztrált munkanélkülinek 2–3 százalékát tette ki, de a ’90-es évek legkevésbé kedvező hónapjaiban sem haladta meg a 4 százalékot. (Vámos, 2000) Az új évezred kezdetén viszont növekszik a diplomás munkanélküliek aránya: a főiskolai végzettségűek munkanélküliségi rátája 4, az egyetemet végzetteké 7 százalékra emelkedik 2002-re. (Galasi, 2004) Az ifjúsági munkanélküliség leginkább strukturális okokkal magyarázható, ami azt jelenti, hogy a (munkaerő-piaci) kereslet és kínálat nem illeszkedik egymáshoz. Vámos szerint a munkaerő-piaci egyensúly megteremtése elsősorban az oktatási rendszer megfelelő reagálásán múlik: a szakképzési rendszer felzárkóztatásán van a sor. Ide tartozik: a korszerű munkamegosztás kialakítása az iskolai képzés és felsőoktatás között, a szakképzési struktúrában és a bizonyítványok jogosító hatályában az ismeretek konvertálhatóságának és helyettesíthetőségének figyelembe vétele; és a minőséget, szakszerűséget a rendszer fenntartóerejeként kellene kezelni. (Vámos, 2000) A 15–29 éves korosztály ötöde (22%) aktív a munkaerőpiacon, szemben az uniós átlaggal, ahol a fiatalok több mint harmada (36%) aktív. A fiatalok alacsony foglalkoztatottsága mellett 2005-től az ifjúsági munkanélküliség tekintetében is rontjuk az európai átlagot, ami számokban azt jelenti, hogy a magyar 15–24 évesek ötöde (20%) munkanélküli, szemben az uniós átlaggal, ahol a munkanélküli fiata-

2010 / nyár


53

Ifjúság és társadalom lok aránya 16,8 százalék. A fővárosi fiatalok negyede (24%), országosan harmada (34%) volt már munkanélküli. Részben a munkanélküliség fenyegető réme miatt a be nem jelentett munkavégzés nagyobb arányban jellemzi a korosztályt, mint a felnőtteket. Az EU átlagához képest nagyon alacsony az atipikusan foglalkoztatott (EU–15 5%), valamint a vállalkozó fiatalok aránya Magyarországon. A vállalkozók, a már munkát vállalt fiatalok mindössze három százalékát teszik ki. A mintába került fiatalok négytizede (42%) mondta azt magáról, hogy jelenleg nem dolgozik, többségük tanul még (az összes fiatal 27%a) és összességében a fiatalok hetede az, aki (15%) nem tanul és nem is dolgozik. Megvizsgáltuk azokat a foglalkozásokat, és foglalkoztatási formákat, amelyek kevésbé jellemzőek a 18–29 éves fiatalokra. Ilyen kevésbé jellemző forma, hogy valaki vállalkozóként keresi a kenyerét. Magyarországon nem gyakori, de a mintánkba került majd minden ötödik fiatalt jellemez (19%), hogy legalább hetente fél napot munkahelyétől távol dolgozik, kvázi távmunkában. A hipotézisünk az volt, hogy ezek a formák az egyén mobilitási hajlandóságára is befolyással vannak, ugyanakkor a statisztikai elemzés nem mutatott szignifikáns kapcsolatot sem a vállalkozói lét, sem a távmunka és a mobilitásai hajlandóság között. Összességében a mintába került fiatalok hat százaléka állította magáról, hogy munkanélküli. Azt feltételezhetnénk, hogy a munkanélküliség erős kényszerítő erőt jelent, amely megnöveli a mobilitási hajlandóságot. A kétdimenziós kereszttábla elemzés eredménye szerint azonban nincs szignifikáns összefüggés a munkanélküliség és a mobilitási hajlandóság között.7

Társadalmi beágyazottság hatásai a mobilitásra A vizsgálatban résztvevő fiatalok tökéletesen érzékelik, hogy a munkaerőpiac elvárásai ma már a szakképzettségen és a végzettségen felül

54


2010 / nyár

a különböző személyes kompetenciákra, szakmai és gyakorlati tudásra is vonatkoznak. Ezeket a (megszerzendő) kompetenciákat – mint a vizsgálatunkból is kiderült – a fiatalok családi és szociokulturális háttere jelentős mértékben meghatározza. Bourdieu a rekonverziós stratégiákra vonatkozó nagyhatású munkája óta tudjuk, hogy ezeket a belsővé tett készségeket az oktatási rendszer nemigen képes ellensúlyozni. (Bourdieu, 1978) A kedvezőbb helyzetből indulók könnyebben helyezkednek el, a nehezebb helyzetben lévők a munkaerőpiaci versenyben eleve hátrányokkal indulnak. A kérdőíves kutatásunk eredményei – amelyeket a fókuszcsoportos vizsgálatok is igazolnak – azt mutatják, hogy az elsődleges közösségek, azaz a családi és baráti kapcsolatok támogató jellege kiemelten fontos az egyén számára az élet minden területén, így a mobilitás tekintetében is. A társadalmi beágyazottságnak összetett hatása van a fiatalok mobilitási hajlandóságára: míg a szoros családi kapcsolatok inkább kötöttséget jelentenek, addig a széles baráti, ismerősi kapcsolatok elősegítik az egyének mobilitását.

Az elsődleges társas kapcsolatok hatása A mintába került fiatalok többsége (58%) még mindig a szüleivel él és minden huszadik (5%) él egyedül. Nagyjából minden harmadik (35%) kérdezett már saját családot alapított és házastárssal, vagy élettárssal él együtt. Habár a kérdezettek 16 százalékának van gyermeke, öszszességében a gyermekes fiataloknak csak a háromnegyede (75%) él gyermekével egy háztartásban. Egyéb rokon – például nagyszülő – minden tízedik háztartásban megtalálható, míg albérlőtárs vagy munkatárs csak a fiatalok háztartásainak hat százalékában fordul elő. A mobilitási hajlandóságot nagymértékben befolyásolja, hogy a kérdezett kikkel él együtt egy háztartásban. Összefoglalóan elmondható, hogy a származási család jelenléte inkább növeli, míg a nemző család családtagjainak jelenléte inkább csökkenti a mobilitási hajlandóságot.

Ifjúság és társadalom Az alábbi táblázatban a háztartások generációs szerkezete8 és a mobilitási hajlandóság szerepel összefoglalóan. Látható, hogy még ebben az öszszefoglaló összefüggésben is megmutatkozik a saját gyermek erős visszatartó ereje (gyermekes kétgenerációs modell). (11. táblázat) Részletesebben vizsgálva a kérdést elmondható, hogy akik még szüleikkel élnek, leginkább az immobilitásban különböznek a teljes mintától, azaz körükben sokkal kisebb azok aránya, akik nem hajlanak a mobilitásra. Az immobilak alulreprezentáltsága mellett a hipermobilak és az országon belüli mobilitásra hajlandók csoportjába tartozó fiatalok felülreprezentáltak. Nem befolyásolja a mobilitási hajlandóságot, ha az ember egyedül él, vagy ha valamely távolabbi rokonával él együtt. Jelentősen csökkenti a mobilitási hajlandóságot, ha az embernek házastársa van: míg az immobilak aránya a teljes minta egynegyedét (26%) teszik ki, addig a házastárssal vagy élettárssal élők között ez az arány egyharmad (33%). Habár a házastársélettárs összességében csökkenti a mobilitási hajlandóságot, az élettárssal vagy házastárssal élők felülreprezentáltak a külföldre irányuló mobilitásra hajlandóságot mutató fiatalok körében. Hasonló tendencia volt tapasztalható a magyar felnőtt népesség körében a ’90-es évek folyamán: míg az elvándorlók esetében a házasok aránya látványosan csökkent a nőtlenek/hajadonok javára, addig az ideiglenes vándorlók

esetében a házasok hányada megnövekedett. (Dövényi, 2007) Akik nem rokonnal, hanem iskolatárssal, munkatárssal élnek egy háztartásban, sokkal inkább hajlandóak a mobilitásra. Körükben 38% a hipermobilak aránya. Kevésbé hajlanak a mobilitásra azon fiatalok, akiknek van gyermekük, kivétel ez alól az országon belüli helyváltoztatás. A gyermekükkel együtt élők között 38% az immobilak aránya, illetve csak ötödük számít mobilnak országok között, ráadásul minél több gyereke van egy fiatalnak, annál kevésbé mobil. Az elsődleges társas kapcsolatok, azaz a család és legközelebbi barátok jelenlétén túl, fontosnak tartottuk megvizsgálni ezeknek a minőségét, illetve a minőség hatását a mobilitási hajlandóságra. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a kérdezettek mennyire számíthatnak a család és a barátaik segítségére (10. ábra): • betegség, • pénzügyi probléma, • munkakeresés esetén. Azt találtuk, hogy a többség számíthat elsődleges társas kapcsolataira, bár ennek mértékében jelentős különbségeket figyelhetünk meg. A mintába került fiatalok leginkább betegség esetén és legkevésbé munkakeresésben támaszkodhatnak családjuk és barátaik segítségére. Habár a kérdőívfejlesztés során az volt a hipotézisünk, hogy az elsődleges társas kapcsolatok

11. táblázat. A generációs családháztartás és a mobilitási hajlandóság összefüggései

Hipermobil


Immobil


Összesen

Felmenő kétgenerációs (szülővel, gyermektelen)

59%

59%

50%

57%

56%

Egygenerációs (sem szülő, sem saját gyerek)

33%

28%

32%

33%

32%

Gyermekes kétgenerációs (saját gyermekkel, szülő nélkül)

6%

10%

15%

8%

10%

Háromgenerációs (szülővel, gyermekkel)

1%

2%

2%

2%

2%


55

2010 / nyár

Ifjúság és társadalom 10. ábra. Az elsődleges társas kapcsolatok ereje – Mennyire számíthat családja, barátai segítségére...? (N=1497)

80%

72

70% 60% 50

50% 40%

34

30% 20% 10%

23

24 11 2

4

7

3

7

16

24

14

9

0% 1 egyáltalán nem

2

betegség esetén

3 pénzügyi probléma esetén

minősége lényegesen befolyásolja a mobilitási hajlandóságot, a statisztikai elemzés nem támasztja alá ezt a nézőpontot. A három szempont (betegség, anyagiak, munkahely) összevonásával létrejött aggregált változó kapcsolata nem függ össze szignifikánsan a mobilitási hajlandósággal, csupán a betegség esetére vonatkozó tényező önmagában, azonban ebben az esetben is nagyon gyenge összefüggésről beszélhetünk. A mobilitási hajlandóság összevont változóját alkotó tényezőket külön-külön megvizsgálva a társas kapcsolatok minőségét összefogó főkomponenssel azt az eredményt kapjuk, hogy mindössze két tényező, a nyelvtanulás és az ingázás esetében van gyenge szignifikáns összefüggés. A részösszefüggések azt jelentik, hogy érdemes megvizsgálnunk az aggregált mutatókat alkotó szempontok önálló kapcsolatát is. Az eredeti változók vizsgálata figyelemre méltó összefüggésekre mutat rá, a mobilitási hajlandóságot firtató kérdésekre adott válaszok kizárólag a család és a barátok pénzügyi és munkahelykeresésben nyújtott támogatásával

56


2010 / nyár

4

5 teljes mértékben munkakeresésben

függnek össze, a betegséggel nem. Összességében elmondható, hogy azok a fiatalok, akik nem számíthatnak a család és a barátok támogatására, sem anyagiakban, sem a munkaerőpiacon, sokkal szélsőségesebben gondolkodnak a mobilitásról, mint azok, akik számíthatnak elsődleges társas kapcsolataikra a munkakeresésben, vagy ha pénzügyi problémájuk van. Ez annyit jelent, hogy kevesebben választják közülük a közbenső „inkább igen” vagy „inkább nem” válaszokat. A munkakeresés és a mobilitási hajlandóság kapcsolatáról elmondható, hogy azok a fiatalok, akik a közvetlen társas kapcsolatok támogatását élvezik (erős kötések), alig különböznek viselkedésükben az átlagtól. Nehéz értelmezni azok mobilitási hajlandóságát, akik többé-kevésbé kihasználhatják az erős kötéseiket – ez a csoport valószínűleg igen heterogén. Lényeges különbség azok között van, akik nem tudják használni a közvetlen társas kapcsolataikat. Róluk elmondható, hogy az átlaghoz képest kevésbé hajlandóak naponta jelen-

Ifjúság és társadalom tős időt ingázni, emellett az átlaghoz képest kevésbé költöznének országon belül, ugyanakkor azok aránya felülreprezentált, akik biztosan elköltöznének az országon belül, vagy akár külföldre. Az újabb szakma elsajátításával kapcsolatban találunk egyedül tiszta struktúrát, ahol egyharmaduk (33%) mindenképpen hajlandó lenne tanulni. A pénzügyi segítségnyújtással kapcsolatban is nagyvonalakban ugyanazok mondhatóak el, mint amit a munka világával kapcsolatban tapasztaltunk, azaz, akik számíthatnak erős kötéseikre, lényegében nem különböznek az átlagtól. Azon fiatalok esetében, akik nem tudják kihasználni erős kötéseiket, leginkább az újabb nyelv és az ingázás elutasítása jelentős. Hasonlóan a munkakereséshez, ebben az esetben is sokkal inkább rávehetőnek tűnnek egy (újabb) szakma elsajátítására egy jobb állás reményében, mint az átlag. Végül megvizsgáltuk, hogy hogyan értékelik a különböző segítő családi háttérű fiatalok a pályafutásuk sikerességét. Összességében megállapítható, hogy a társadalmi beágyazottság segíti a fiatalok mobilitását, azaz azok a fiatalok, akik számíthatnak családjukra és barátaikra, szakmai pályafutásukat sokkal inkább értékelték felívelőnek.

A gyenge kötések ereje A társadalmi beágyazottságot és annak hatását a mobilitási hajlandóságra a lehető legtöbb oldalról kívántuk megközelíteni, amikor a kutatás kérdőívét összeállítottuk. Fontosnak tartottuk az elsődleges társas kapcsolatok, azaz a család és a szűk baráti kör (erős kötések) segítő és támogató hatásán túlmenően megvizsgálni azt is, hogy a szélesebb beágyazódás, azaz az ismerősi kör (gyenge kötések) milyen hatással van a magyar fiatalok mobilitására. Fontos, a társadalmi tőkére vonatkozó elméleti állításokat igazol az empirikus vizsgálatunk. A Coleman által kidolgozott társadalmi tőke fogalma azt a funkciót határozza meg, hogy a

cselekvők számára milyen értékkel bírnak az érdekeik érvényesítésében a társadalmi struktúra különböző viszonyai. Nan Lin Colemannel egyetértve azt hangsúlyozza, hogy a társadalmi erőforrásokat céljaink elérése érdekében használjuk, különösen álláskeresésnél. Nan Lin „a kötések ereje hipotézisben” azt állítja, hogy a gyengébb kötések alkalmazása pozitív öszszefüggést mutat a társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutás lehetőségével és annak használatával. Habár „a pozíciók ereje hipotézis” szerint az eredeti pozíció szintje pozitív összefüggésben van a társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutás lehetőségével, és azok használatával, ami azt jelenti, hogy akik úgymond közel vannak a tűzhöz, azok előnyösebb társadalmi státust képesek elérni, ráadásul a pozíció ereje örökségi hatásra utal, ahol az egyéni cselekvés kevésbe fontos. Ugyanakkor a kötések erejének hipotézise az egyéni cselekvés szükségességét hangsúlyozza. (Lin, 1988) Barry Wellman és Milena Guila által jegyzett nagyhatású munka, amely az internet létrehozta közösségek viszonyait vizsgálja megállapítja, hogy ezek – azaz a virtuális közösségek – nem különböznek a „valódi” közösségektől, hiszen itt is jelen van a segítségnyújtás. A szerzők jó néhány kutatásra hivatkoznak, amelyekből kiderül, hogy a felhasználók eredményesen tudják kihasználni internetes közösségeiket információszerzés céljából. Wellmanék Granovetter gondolatai mentén továbbhaladva azt állítják, hogy az információszerzés (vagy segítségszerzés) szempontjából „fontosabb, hogy hányféle embert ismerünk, mint az, hogy hány embert ismerünk”. Így a fontos döntések meghozatala előtt, jóval hasznosabb, ha különböző társadalmi-gazdasági jellemzőkkel rendelkezők véleményét, mint hasonló háttérrel rendelkezők (hasonló) véleményét megismerni. Konklúziójuk szerint a gyenge kötések jellemezte online közösségek nagyon hatékonyan képesek ellátni az információszolgáltató, segítő szerepet. (Wellman–Guila, 1999) Jól mutatja az egyén szélesebb közösségbe való beágyazottságát (azaz a gyenge kötésekkel

2010 / nyár


57

Ifjúság és társadalom rendelkezés mértékét), hogy hány ismerőssel bírnak az online közösségi oldalakon. Azt találtuk, hogy a legtöbb ismerőst felvonultató online közösségi oldalakon átlagosan több mint 50 ismerőssel többel rendelkeznek azok, akik felívelőnek érzik a szakmai pályafutásukat. A mobilitási hajlandóság és az ismerősök száma között is szignifikáns kapcsolat van. A legtöbb ismerőse az országon belüli mobilitásra hajlandó csoportnak van, vélhetőleg a mobilitási hajlandóságát is az motiválja, hogy relatív sok ismerőse van az országban, így az esetleges költözés nem járna drámai következménnyel a társas kapcsolataira. Átlag fölötti ismerőssel rendelkezik még a hipermobil csoport, átlag alattival az országon kívüli mobilitásra hajlandó csoport és átlagosan legkevesebb ismerőse nem meglepően az immobil csoportnak van. 12. táblázat. Az ismerősök számának a közösségi oldalakon és a mobilitási hajlandóság összefüggései (N=1302)

Mobilitási hajlandóság Ismerősök száma (fő) Hipermobil

350


369

Immobil

313


329

Átlagosan

340

Arra nem kérdeztünk rá külön, hogy a fiatalok ismerősei, családtagjai közül hányan vannak, akik földrajzilag mobilak, részük volt/van külföldi vagy belföldi vándorlásban. A közvetett migrációs tapasztalat a migráns hálózatok szerves részét képezi és nagy mértékben befolyásolja a vándorlási hajlandóságot. A különböző okokból kialakult migráns hálózatok hozzájárulnak a migráció fenntartásához. Minden egyes migráns egyre inkább kiterjeszti a hálózatot, és a költözés kockázatát csökkenti mindazok számára, akikkel kapcsolatban áll, növelve ezáltal a további migráció valószínűségét. (Massey et al, 1993) Láthatjuk, hogy az országon kívülre mobilaknak az átlagosnál kevesebb ismerősük

58


2010 / nyár

van, ám ha ezek a kapcsolatok külföldre mutatnak, a megkérdezett fiatal nagyobb valószínűséggel dönt a külföldre vándorlás mellett, mint egy több, de hazai kapcsolatokkal rendelkező egyén. A migráns hálózatok társadalmi tőke gyanánt segíthetik a (külföldi) munkahely megtalálását. Egyes kutatók szerint a származási- és a célhely közötti kapcsolatok nem kizárólag gazdaságiak, hanem társadalmiak is, függetlenek a fennálló hálózatok további működésétől. A távolságokon átívelő kapcsolatok, a családi láncok, az új információk és az általuk kiváltott érdeklődés legalább annyira fontossá váltak a visszatérő migrációs mintában, mint a gazdasági nyereség fenntartása. (Portes–Böröcz, 1989) Az újabb kutatási eredmények arra engednek következtetni, hogy a migráns hálózatok migrációt ösztönző szerepe gender-függő, a nemek eltérő migrációs tapasztalatai következtében. Egyes vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a nők migrációs készsége inkább a külföldön élő családi kapcsolathálótól függ, kevésbé a származási közösség kultúrájától. (Gödri, 2005)

Csodavárás A legfrissebb adatok szerint a munkanélküliség réme az egyik legfontosabb probléma, amivel a mai fiataloknak meg kell birkózniuk. Az Ifjúság2008 kutatás gyorsjelentésének szerzői szerint a fiatalok rendkívül érzékenyen (és reálisan) ítélik meg korosztályuk problémáit. Az első nagymintás ifjúságkutatás (Ifjúság2000) eredményei azt mutatták, hogy a fiatalok legnagyobb problémája a munkanélküliség és a létbizonytalanság volt, aztán négy évvel később (Ifjúság2004), amikor a külső körülmények kedvezőbben alakultak, a fiatalok korosztályuk belső problémáit, a drogfogyasztás terjedését a céltalanságot emelték ki, majd 2008-ban (Ifjúság2008) az általános gazdasági helyzet romlását érzékelve ismét a létfenntartás nehézségeire helyezték a hangsúlyt.9 (Bauer–Szabó, 2009) Más kutatások szerint a magyar fiatalok sokkal kevésbé foglalkoznak a napi megélhetés, az anyagi létbiztonság vagy a

Ifjúság és társadalom gazdasági instabilitás kérdéseivel. A GfK mintegy 30 országban készített 2006–2007-es felmérése szerint „erőteljesen hiányzik a reális jövőkép a magyar fiatalokból”, ami azt jelenti, hogy nem pusztán a szüleikénél jobb életre vágynak, hanem, „úgy érzik, joguk van a sok pénzhez és gazdagsághoz”. A vizsgált 13–19 évesek közel 60 százaléka egyszerűen nagyon gazdag szeretne lenni – ez az arány régiós átlagban az 50 százalékot sem éri el. (Székely, 2008) A kutatásaink azt mutatják, hogy mindkét attitűd jelen van a fiatalok gondolkodásában. A fentiekben használt online survey-t kiegészítettük egy fókuszcsoportos kutatással, amelynek célja a más módszerekkel nehezen elérhető, a munkanélküliség szempontjából legkockázatosabb csoport a 18–29 éves alulképzett – többségében érettségi alatti végzettséggel rendelkező – fiatalok vizsgálata. A kvalitatív kutatás tapasztalatai azt mutatják, hogy ez a csoport viselkedik és gondolkodik legkevésbé racionálisan, az alacsony tényleges (földrajzi és szakmai) mobilitáshoz alacsony hajlandóság is társul. Az immobilitás számos okra visszavezethető, azonban az olyan kognitív tényezők, mint a bizalmatlanság, az alacsony kockázatvállalási hajlandóság kiemelkedően fontosak. További kutatásokat igényel az ezekben a csoportokban megfigyelhető csodavárás megnyugtató magyarázata. Előzetesen egy olyan hipotézist engedünk meg magunknak, miszerint a munkaerő-piaci sikertelenség a realitásoktól való elforduláshoz vezethet, ahol a racionális kalkulatív magatartást felváltja az irracionális gondolkodás. A kivezető utat jelentő mobilitás helyett a befelé fordulás válik jellemzővé. A vélt vagy valós munkaerőpiaci sikertelenség bizalmatlanságot, alacsony kockázatvállalási hajlandóságot és egy hamis kényelemérzetet alakít ki, ahol a tevőleges részvétel már nem, csak a csoda lehetséges.

Jegyzetek 1 A kérdőíves kutatás 1.500 18–29 éves magyar fiatal megkérdezésével készült, a minta reprezentatívnak tekinthető a nemre, településtípusra,

iskolai végzettségre és a régióra. A kutatás során internetes adatfelvétel segítségével kérdeztük meg a célcsoportba tartozó személyeket, akiket az NRC Piackutató segítségével egy 68 000 fős, online alapsokasági panelből választottunk ki. A panel elemszáma és rétegzettsége miatt az internetezőkre nézve reprezentatív, a fiatalabb korcsoportban azonban a magas internethasználat miatt kisebb megkötésekkel a teljes populációra használható. Az adatfelvétel során az NRC a NetPanel rendszer által biztosított szűrőrendszert alkalmazza a minta kiválasztására, amely a NetPanel regisztrációs kérdőívén, és korábbi kutatások során nyert válaszokon alapul. A rendszer, a panel több mint 90 változó szerinti szűrését teszi lehetővé, kiegészülve a korábbi felmérések során nyert válaszok adta szűrési specifikációkkal. A kutatáshoz kapcsolódó főbb demográfiai változókat a NetPanel rendszer negyedévente automatikusan lekérdezi, frissíti. A folyamatos adatfrissítésnek köszönhetően a nem létező e-mail címek és a passzív paneltagokat kiszűrik. Online adatfelvételt elsősorban a telefonos és a személyes kérdőíves adatfelvétel helyett szokás alkalmazni, azonban bizonyos esetekben fókuszcsoportos kutatásokat is el lehet készíteni online, továbbá arra is van lehetőség, hogy a mélyinterjús technika online változatát alkalmazzuk célcsoportunk véleményének megismerésére. Amennyiben a megkérdezni kívánt célcsoport esetében az internetezők aránya eléri az 50%-ot és az a tény, hogy a válaszadó internetezik, nem befolyásolja a kutatás témáját, érdemes az olcsóbb és gyorsabb online adatfelvételt választani. Magyarországon az internethasználati mutatók miatt elsősorban célcsoport kutatásoknál, AB státuszú, 40 év alattiaknál, új termékek és szolgáltatások tesztelésénél, továbbá honlap és internetes alkalmazások vizsgálatánál használják az online adatfelvételt. Amennyiben a korhatárt szűkítjük, úgy a megkérdezettek végzettsége és anyagi háttere kevésbé számít. Az internetes vizsgálatok egyik fontos előnye, hogy kiküszöbölik a kérdezői hibát: az internetes válaszadók a kérdezőbiztos által felolvasott kérdések helyett a kutató által elkészített kérdésekkel és válaszlehetőségekkel találkoznak, ezzel

2010 / nyár


59

Ifjúság és társadalom is csökkenthető a kérdezői hiba nagysága. Az internetes válaszadók tapasztalatok szerint jobban átgondolják válaszaikat, (többválaszos kérdések esetében több kategóriát jelölnek be). Mivel az internetes válaszadóknak több idejük van válaszolni a kérdésekre, a kifejtő kérdésekre adott válaszaik átgondoltabbak és részletesebbek. Az online adatfelvételnél nem történhet meg, hogy a kérdezőbiztos lerövidíti a válaszadó válaszát. Az online kutatás esetében a válaszadói hajlandóságot növeli az anonimitás, illetve az a tény, hogy a megkeresett személy akkor tölti ki a kérdőívet, amikor éppen ráér. Az online kérdőívek felépítése sokkal bonyolultabb lehet, mint a papír alapúaké, hiszen egy program mindig pontosan figyelembe tudja venni az előző kérdésekre adott válaszok alapján elkészített feltételek és ugratások sokaságát. Az online kutatás legnagyobb hátránya, hogy csak olyan csoportra lehetségesek érvényes megbízható válaszok, amelyek esetében az internetpenetráció viszonylag magas. A relatíve alacsony internetes penetráció miatt csak korlátozottan alkalmazható az online adatfelvétel a következő csoportokban: CDE státuszú személyek, vagy 40 év felettiek. További korlátozó tényező lehet, az online adatfelvétel alkalmazása során a kutatás témája. Abban az esetben, ha az a tény, hogy valaki internetezik, befolyásolja a vizsgálni kívánt témához való hozzáállást, a hagyományos adatfelvételi módszerek egyértelműen alkalmasabbak. (Például médiafogyasztási szokások vizsgálatánál az internet mint médium befolyásolja a médiafogyasztást, ezért a kutatási terv összeállításakor ezt is figyelembe kell venni.) Mint fentebb említettük a kutatásunk eredményei reprezentatívnak tekinthetők a magyarországi 18–29 éves fiatalokra. Az online kutatásunk megbízhatóságát és érvényességét a következő két tényező alapozza meg: – Habár a kutatás témája, azaz a mobilitás nem minden értelemben független az internethaszálat tényétől, de a tartalmi szempontok szerint mindenképpen, így azt várhatjuk, hogy az internethasználat ténye nem befolyásolja a mobilitásról való gondolkodást,

60


2010 / nyár

2

3

4

5 6

7 8

9

– továbbá a kutatás célcsoportja, azaz a 18–29 éves fiatalok 76%-a internethasználó, amely (nem csak) egy online kutatás számára jelent megnyugtató alapot. (Ennek a korosztálynak a telefonon való elérési, találati aránya összességében nem kedvezőbb mint az online módszer esetében. Csupán a korosztályon belül az alacsony státuszúak esetében jobb mintegy 10 százalékkal az elérés esélye. Ráadásul a telefonos lekérdezésnél jelentős az időkorlát, azaz egy hosszabb kérdőív lekérdezése nagyságrendekkel megnöveli a lekérdezés költségeit, míg ilyen korlát az online lekérdezésnél nincs.) A kutatást az IBM Magyarország Kft. számára az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ készítette 2007 őszén. Habár az oktatás expanziója sokak számára lehetőséget ad egy a szüleikénél magasabb iskolai végzettség megszerzéséhez, azonban a folyamat az egyes végzettségek leértékelődéséhez vezet. Más szóval az oktatás expanziója erősíti az intergenerációs mobilitásban a strukturális hatásokat. A migrációt leírhatjuk úgy, mint lineáris események folyamatát. Ebben a folyamatban három szakaszt különböztethetünk meg: az első a tervezgetés, a vándorlásról való döntés. A második szakaszt a migrációhoz szükséges feltételek megteremtése képezi. A harmadik maga a cselekvés, a vándorlás megvalósítása (Horváth, 2003). Általában egyre kevesebb emberünk marad, amint haladunk egyik szakaszról a másikra. Ugyanezt tapasztaltuk korábban az erdélyi magyar tizenéves fiatalok körében is. (Pitó, 2009) A migráció elterjedése egy adott közösségben azt eredményezi, hogy a migráció mindinkább számításba jön a tudatos választások terén, míg végül normatívvá válik a közösség tagjai számára (Kandel–Massey, 2002). Ráadásul az adatokból inkább úgy tűnik, hogy a munkanélküliek a többieknél kevésbé mobilak. Ugyanezt a generációs családháztartási szerkezetet alkalmaztuk a kőszegi fiatalokról szóló kutatás során. (Diósi–Székely, 2009) Az Ifjúság2000 vizsgálatai szerint a 14–29 éves fiatalság három legégetőbb problémája 2000-ben a munkanélküliség, amit a kérdezettek közel fele (47%) jelölt meg, harmaduk szerint (34%) a pénz-

Ifjúság és társadalom telenség, az alacsony keresetek, valamint a lakáshelyzet megoldatlansága (32%). Az Ifjúság2004 adatai szerint ez a kép lényegesen módosult, 2004-ben az ifjúság legégetőbb három problémája a kábítószer-fogyasztás terjedése (41%), a munkanélküliség (18%), a kilátástalan jövő (17%). Az Ifjúság2008 esetében a legnagyobb probléma újra a munkanélküliség (38%), a pénztelenség (22%), létbizonytalanság és kilátástalan jövő (18%). (Bauer–Szabó, 2009)

Irodalom Balogh Anikó–Róbert Péter (2008): Foglalkozási mobilitás Magyarországon, 1992–2007. Társadalmi Riport, 2008, pp. 46–65. Bauer Béla–Szabó Andrea (2009) (szerk.): Ifjúság2008 gyorsjelentés. Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet. Blau, Peter M.–Duncan, Otis D. (1998): A foglalkozási státus mérése. In: Róbert Péter (szerk.) Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Budapest: Új Mandátum, pp.130–140. Bourdieu, Pierre (1978): Rekonverziós stratégiák. In: A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Budapest: Gondolat, pp. 350–378. Cseres-Gergely Zsombor (2004): Mobilitás és iskolázottság Magyarországon a 2000-es évek elején. Munkaerőpiaci Tükör, 2004, pp. 126–130. Dövényi Zoltán (2007): A belföldi vándormozgalom strukturális és területi sajátosságai Magyarországon. Demográfia, 2007/4, pp.335–359. Diósi Pál–Székely Levente (2009): Jurisics unokái. Új Ifjúsági Szemle, VII. évfolyam, 2. szám, 2009, pp. 33–74. Galasi Péter (2004): A felsőfokú végzettségű munkavállalók reallokációja, 1994–2002. Munkaerőpiaci Tükör, 2004, pp. 56–63. Ganzeboom, Harry–Treiman, Donald–Ultee, Wout (1998): Összehasonlító intergenerációs rétegződésvizsgálat – három generáció és azon túl. In: Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Budapest: Új Mandátum, pp. 284–310.

Gödri Irén (2005): Nők és férfiak a migrációs folyamat különböző szakaszaiban. In: Nagy Ildikó–Pongrácz Tiborné–Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és a férfiak helyzetéről. TÁRKI, 2005, pp. 149–164. Gyöngyösi Krisztina–Geist Gábor (2008): Fiatalok foglalkoztatottsága, munkaerőpiaci helyzete. Új Ifjúsági Szemle, VI. évfolyam, 2–3. szám, 2008, pp. 45–57. Hárs Ágnes (2004): Az iskolázottság hatása a külföldi munkavállalási döntésekre. Munkaerőpiaci Tükör, 2004, pp.131–136. Horváth István (2003): Migrációs hajlandóság az erdélyi magyarság körében – 2003 október. Erdélyi Társadalom, 2003/2, pp. 39–54. Kandel, William–Massey, Douglas S. (2002): The Culture of Mexican Migration: A Teoretical and Empirical Analysis. Social Forces, 2002/3, pp. 981–1004. Kolosi Tamás–Róbert Péter (2004): A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobilitásának főbb folyamatai a rendszerváltás óta. Társadalmi Riport, 2004, pp. 48–74. Központi Statisztikai Hivatal (2009): Gyorstájékoztató. Foglalkoztatottság és munkanélküliség, 2009. február–április” http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/ hun/xftp/gyor/fog/fog20904.pdf Központi Statisztikai Hivatal (2007): A fiatalok munkaerő-piaci helyzete a munkaerő-felmérés 2006. IV. negyedévi kiegészítő felvétele alapján. Kurz, Karin–Müller, Walter (1998): Osztálymobilitás az ipari társadalmakban. In: Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Budapest: Új Mandátum, pp. 284–310. L. Rédei Mária (2006): Tanulási célú migráció a világban és itthon. Demográfia, 2006/2–3, pp. 232–250. Lin, Nan (1988): Társadalmi erőforrások és instrumentális cselekvés. Szociológiai Figyelő, 3. sz., pp. 79–92. Massey, Douglas S.–Arango, Jouaquin–Hugo, Graeme–Kouaouci, Ali–Pellegrino, Adela–Taylor, J. Edward (1993): Theories of International Migration: A Review and Appraisal. Population and Development Review, 1993/3, pp. 431–466. Nagy Ádám (szerk.) (2008): Ifjúságügy. Budapest: Palócvilág–Új Mandátum.

2010 / nyár


61

Ifjúság és társadalom Pitó Klára (2009) Elmennél, nem mennél?... Új Ifjúsági Szemle, VII. évfolyam, 2. szám, 2009, pp. 5–20. Portes, Alejandro–Böröcz József (1989): Contemporary Immigration: Theoretical Perspectives on its Determinants of Incorporation. International Migration Review, 1989/3:606–630. Róbert Péter (2000a): A származástól a teljesítményig. A státusmegszerzés folyamata Magyarországon. In: Társadalmi mobilitás. A tények és vélemények tükrében. Budapest: Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég, pp.57–83 Róbert Péter (2000b) Bővülő felsőoktatás: ki jut be? Educatio, 2000/1., pp. 79–94. Róbert Péter (2004): A pályakezdők elhelyezkedési esélyeinek és foglalkozási szerkezetének átalakulása. Munkaerőpiaci Tükör, 2004, pp. 100–104.

62


2010 / nyár

Sik Endre (2003): A migrációs potenciál kutatásának alapfogalmai. In: Örkény Antal (szerk.): Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs várakozások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete Nemzetközi Migráció Kutatócsoport Évkönyve, pp. 15–18. Székely Levente (2008): Fogyasztás, gazdasági helyzet, kultúra, média, infokommunikáció. Új Ifjúsági Szemle, VI. évfolyam, 2–3. szám, 2008, pp. 67–74. Vámos Dóra (2000): A munkaerőpiacon – diplomával. Educatio, 2000/1, pp. 62–78. Wellman, Barry–Guila, Milena (1999): Net Surfers Dont Ride Alone: Virtual Communities as Communities. In: Smith, M. A.–Kollock, P.: Communities in Cyberspace. London: Routledge. http://www. chass.utoronto.ca/~wellman/publications/netsurfers/netsurfers.pdf

Csiha Tünde

Ifjúság és környezet

Kié itt a tér? IFJÚSÁGI SZERVEZETEK AZ ÉSZAK-ALFÖLDI RÉGIÓBAN1

A művelődés és a kultúra állami támogatásának csökkenése a változások egész sorát indította el Magyarországon az elmúlt néhány esztendőben. A művelődési házak bezárása, a művészeti és önképzőkörök valamint a sportegyesületek, az ifjúsági szórakozóhelyek megszűnése jelentős számú fiatalt fosztott meg attól, hogy szabadidejét konszolidált és kulturált keretek között tölthesse el. A szociológiai kutatások már a ’80-as évektől kezdődően jelezték az ifjúság helyzetének kedvezőtlen változásait, azonban ezekkel a hatalom mit sem törődött, s a tendenciát a rendszerváltás sem tudta megállítani. A régi ifjúsági szervezetek szétestek, helyükbe sok új kicsi szervezet lépett, azonban a régi jól működő intézményi struktúra helyett még nem alakultak ki az újak, így az ifjúság a döntéshozók számára közvetlenül nem elérhető, hatékony közvetítőrendszer pedig még nem épült ki. Hiányoznak azok a terek, melyekben a fiatalok felszabadultan mozoghatnának, s így helyzetük rosszabbodására nem aktivitásuk fokozásával, hanem éppen ellenkezőleg a társadalmi-, közéleti folyamatoktól való távolmaradással válaszolnak. (Bánáti, 2004) A fiatalok úgy tűnik, laza, strukturálatlan helyzetben érzik magukat otthonosan, s inkább összegyűlnek egy-egy koncert vagy party kedvéért, mint hogy ifjúsági szervezetekbe tömörülve váltsák meg a világot. Ma már nem a formális tagság a mérvadó, hanem az informális kötődés. A fiatalok baráti- és egyéb társaságokhoz, informális csoportokhoz kötődnek, a formális szervezetek ideje úgy tűnik lejárt. (Bauer–Szabó, 2009) Ahogyan azt az Ifjúság2008 kutatás eredményei bizonyítják, a fiatalok formális tagsága egyértelműen visszaszorult, a 15–29 évesek

mindössze hat százaléka számolt be arról, hogy bármilyen szervezetnek tagja lenne, a politikai ifjúsági szervezethez való tartozás pedig, csak úgy mint 2000-ben és 2004-ben gyakorlatilag értelmezhetetlen, alig éri el az egy százalékot. A fiatalok preferenciája nem változott a tekintetben sem, hogy milyen típusú szervezetekhez csatlakoznak, szerepvállalásuk leginkább a sport- és szabadidős szervezetek tevékenységében érhető tetten. (Bauer–Szabó, 2009) A civil szervezetekhez való kötődés az észak-alföldi régió fiataljait is kevéssé jellemzi, a fiatalok többsége nemhogy nem tagja az adott településen működő civil szervezetek valamelyikének, de sok esetben nem is tud azok létezéséről. Szakértői elemzések szerint Magyarországon hozzávetőlegesen 1.500 ténylegesen működő ifjúsági szervezet van. Ezeknek mintegy 35%-a kizárólag sporttevékenységet folytat, így a tényleges ifjúsági érdekű tevékenységben részt vállaló társas szervezetszám hozzávetőleg 1.000 körüli lehet. (Bánáti et al., 2003) Becsléseink szerint az észak-alföldi régióban ez a szám eléri a 150-et, melynek mintegy fele a három megyeszékhelyen tevékenykedik. A relatíve kevés fiatalt megmozgató, ámde a társadalom számára igen fontos ifjúsági szervezetek a korosztály valós igényeit szem előtt tartva, s ezen igényeknek megfelelve csak akkor teljesíthetik társadalmi funkciójukat - azaz az ifjúság társadalmi beilleszkedésének, társadalmi tanulásának elősegítését - ha kialakítják, illetve erősítik, szorosabbra fűzik kapcsolataikat más civil ifjúsági szervezetekkel, s nagyobb hangsúlyt fektetnek a helyi, valamint megyei önkormányzati-, illetve állami intézményekkel való együttműködésre.

2010 / nyár


63

Ifjúság és környezet Akármilyen kis mértékben járuljanak is hozzá az önkormányzatok a nonprofit szektor egészének támogatásához, finanszírozásához, a helyi civil szervezetek szemszögéből mégis gyakran ők jelentik a legbiztosabb támogatót. Az a néhány tízezer forint, amire az önkormányzatoktól számíthatnak, sokszor a szervezet fennmaradásának, a helyi közösségek összetartásának alapját képezi. A helyi nonprofit közösség szempontjából az önkormányzatok egyaránt megjelenhetnek alapítóként vagy társalapítóként, szerződő félként, támogatóként vagy adományozóként, esetleg tagként (pl. a települések egyesületeiben), a nonprofit szervezetek által nyújtott támogatások vagy önkéntes munka kedvezményezettjeként, valamint együttműködő és vitapartnerként a helyi közösséget érintő döntések meghozatalában és végrehajtásában. Az együttműködés legjellemzőbb formája a pénzügyi hozzájárulás, s örvendetes tény, hogy bővül a támogatotti kör, s bár az önkormányzatok által adott pénzügyi juttatások leggyakoribb formája az eseti támogatás, az önkormányzatok egy része már nem csak egyes szervezeteknek nyújt alkalmi támogatásokat, hanem a helyi nonprofit közösség egészét próbálja segíteni. Ennek egyik formája, amikor az épület ingyenes átengedésével, vagy számottevő anyagi hozzájárulással teremti meg a különböző civil központok létrehozásának lehetőségét. Számos önkormányzat külön pénzalapot hoz létre a civil szféra támogatására, s egyre elterjedtebb, hogy a pénzügyi támogatások elosztása helyi pályázatok útján történik. Igaz, hogy ezen a csatornán keresztül az önkormányzatok – egyébként érthető módon – több pénzt juttatnak a saját alapítású, vagy velük szerződéses viszonyban lévő szervezetek számára, s így általában kisebb összeg jut a „valóban civil” szervezetekhez. Egyre gyakoribb jelenség, hogy az önkormányzat természetbeni támogatást nyújt nonprofit szervezetek részére, például a civil szervezetek ingyen, vagy kedvezményesen használhatják az önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanokat, az önkormányzat közlekedési eszközeit, kommunikációs rendszerét (telefon- és fax vona-

64


2010 / nyár

lát, internet-hozzáférését…). Az önkormányzat esetenként átvállalja a levelezési költségeket, könyvelési-, jogi-, szakmai szolgáltatást, illetve bármilyen más jellegű, nem anyagi természetű, segítséget nyújt a civil élet helyi szereplőinek. A természetbeni támogatás inkább a nagyobb lélekszámú városokra jellemző, kisebb településeken kevésbé fordul elő. Az öntevékeny szervezetek többsége nemcsak összefogja tagjait, hanem bizonyos szolgáltatásokat is nyújt. Sok esetben maguk is aktívan részt vállalnak a felmerülő szükségletek ellátásában, s egyre gyakrabban kapcsolódnak be közfeladatok ellátásába. Az átlagostól eltérő, speciális szükségletek felismerésével és kielégítésével hiánypótló szolgáltató szerepet töltenek, tölthetnek be (Nárai, 2005). A szerződéses kapcsolatok bővülése ennek ellenére rendkívül lassú. Annak ellenére, hogy a szerződések számának növekedése valamennyi településtípus esetében kimutatható, igen kevés önkormányzat választja a közszolgáltatások nonprofit szervezetek által történő biztosításának módját. (Sebestény, 1998.) Különösen, ha a szóban forgó nonprofit szervezet ifjúsági szervezet. Az észak-alföldi régió ifjúsági civil szervezeteire kiterjedő kutatás során arra keressük a választ, hogy a civil ifjúsági szervezetek, szerveződések mennyire képesek az alapító okirataikban megfogalmazott célok megvalósítására. Hogyan zajlanak a döntési folyamatok? Mennyire hatékonyak az általuk finanszírozott programok? Hogyan képesek folyamatok támogatására és hogyan képesek önmaguk folyamatokat gerjeszteni? Hogyan képesek, illetve képesek-e eljutni az általuk megcélzott korosztályhoz? Képesek-e a generáció saját ügyeiben való aktív részvételéhez, az ezt megalapozó képességek, készségek kialakításához, érdekérvényesítéséhez, vagyis participációjához hozzájárulni? Hogyan alakul körülöttük a tér, milyenek a kapcsolataik más alapítványokkal, egyesületekkel, az iskolarendszerrel, a kultúra-közvetítőkkel, önkormányzatokkal…? Hogyan tudják megismertetni a fiatalokkal környezetük aktív befolyásolásának módszereit? Hogyan tudnak (ha egyáltalán akar-

Ifjúság és környezet nak) hatni a politikai folyamatokra, képesek-e a közigazgatás befolyásolására? Hogyan és miben képesek, illetve szándékoznak-e együttműködni a helyi- és megyei önkormányzatokkal? Kérdéseinkre a választ civil ifjúsági szervezetek vezetőivel készített interjúk útján igyekeztünk megtalálni. A kutatás során, 17 az északalföldi régióban tevékenykedő, véletlenszerűen kiválasztott, ifjúsági nonprofit szervezetet vettünk górcső alá, melyek között egyaránt megtalálható kulturális, drogprevenció, vagy tehetségkutatás területén működő civil szervezet. Az interjúalanyok kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy kapcsolatban álljanak Debrecen, Nyíregyháza illetve Szolnok megyei jogú város önkormányzatával. A kapcsolatot meglévőnek tekintettük, ha a szervezet pályázott az önkormányzat támogatási alapjai közül (civil-, ifjúsági-, sport-, kulturális alap) valamelyikre, vagy az önkormányzattal közművelődési megállapodást, illetve ellátási szerződést kötött, illetve kapcsolatban állt az önkormányzat ifjúsági referensével. Mivel a civil ifjúsági szervezetek alakulásának, működésének, finanszírozásának és kapcsolathálójának vizsgálata sok esetben bizalmas információk közlésével jár, strukturált interjúk készítése mellett döntöttünk. A beszélgetésekre 2006. március 22. és április 11., valamint 2008. március 17. és április 5. között került sor. Kutatásunk során 10 debreceni 5 nyíregyházi és 2 szolnoki civil ifjúsági szervezet vezetőjével készítettünk interjút.2 Az elemzés során abból indultunk ki, hogy számos kisebb-nagyobb ifjúsági szervezet vesz részt az önkormányzati feladatellátásban, bár az önkormányzatokkal, más alapítványokkal, egyesületekkel, intézményekkel, és a médiával való kapcsolataik elenyészőek. A szervezetek forrásokkal való ellátottsága és professzionalizmusuk között szoros összefüggés található, és az önkormányzati feladatellátásban kiemelkedő szerepet vállalnak a kábítószerügy, illetve a gyermek- és ifjúságvédelem területén. A következőkben igyekszünk áttekinteni az ifjúsági szervezetek főbb mutatóit, tevékenysé-

gük jellemző vonásait. Vizsgálódásunk kiterjed a szervezetek alakulásának és működésének körülményeire, valamint a szervezetek finanszírozására és kapcsolatrendszerük feltérképezésére egyaránt. A vizsgálatba került szervezetek mindegyike ifjúsági területen működik, és valamilyen kapcsolatban áll a régió megyeszékhelyeivel. Minden második szervezet, több mint tíz éve működik (az egyik szervezet 2006-ban ünnepelte fennállásának 15-ik, egy másik pedig 2008-ban 20. évfordulóját) és mindössze két esetben beszélhetünk 2 évnél fiatalabb nonprofit szervezetről. A megkérdezett civil szervezetek vezetőinek túlnyomó többsége úgy nyilatkozott, hogy az általuk vezetett szervezet magját képező csoport tagjai, már a szervezet bírósági bejegyzése előtt is együtt dolgoztak egy közös cél érdekében. Mindössze két szervezet – egy nyíregyházi és egy szolnoki – jelezte, hogy az alakulást megelőzően nem dolgoztak együtt a későbbi tagok. A szervezetek alakulását elősegítették meghatározó személyiségek. Az alapító tagok között minden esetben megtalálható a szervezet működéséhez kapcsolódó területen dolgozó szakember, aki a szakmai irányítást, koordinációt végzi. „A szervezet bejegyzése előtt, kb. egy fél évet dolgoztak együtt az egyesület akkori tagjai és az ő kezdeményezésükre alakult meg az egyesület.” „Középiskolás fiatalok, három szakmai vezetővel indították el, azzal a céllal, hogy a fiatalok körében testi, lelki egészségmegőrzéssel és prevencióval kapcsolatos programokat szervezzen, és ezekbe a programokba képzett kortárs segítő fiatalokat vonjon be.” Több esetben tapasztaltuk, hogy vezetőségi tag olyan fiatal, aki valamely program során került kapcsolatba a szervezettel. Ez nagyon fontos egy nonprofit szervezet életében, hiszen a fenntarthatóságot az biztosítja, ha a szervezet folyamatosan új tagokkal bővül, színesedik. A szer-

2010 / nyár


65

Ifjúság és környezet vezetek taglétszámát illetően igen szerteágazó a kép, hiszen a vizsgálatban egyaránt megjelenik a néhány tízfős alapítvány, valamint a száznál is több tagot számláló egyesület. Összességében a szervezetek háromnegyede (13 szervezet) egyesületi, a fennmaradó négy szervezet pedig alapítványi formában működik. A döntéshozatal tekintetében az interjúalanyok az alapszabályban rögzített döntési mechanizmust említették, mint meghatározó irányelvet. A döntések többsége a közgyűlésen születik, sürgős esetekben azonban az elnökség, alapítványok esetében kuratórium vállalja át ezt a feladatot. A szervezeteket minden esetben a változó létszámú, 3–5 főből álló elnökség illetve kuratórium vezeti. „Alapítványi formában működik, jelenleg egy 3 fős kuratórium működteti a szervezetet. A kuratórium évente 3–4 alkalommal ül össze. Mindig egy aktuális esemény apropóján.” „Jelenleg én vagyok az elnöke az egyesületnek, rajtam kívül még négy elnökségi tagja van az egyesületnek, de nagyon sok lelkes segítőnk van.” Többen utaltak arra, hogy mivel a szervezet baráti közösségből alakult, így annak működése során nem meghatározóak a hierarchikus viszonyok, s így a vezetői szerep is inkább csak „jelképes”. Interjúalanyaink közül néhányan (5 fő) minimális mértékű anyagi juttatásról számoltak be. A vezetők többsége „társadalmi munkában” végzi feladatát, olykor-olykor még bántónak is érezték azt a kérdést, hogy milyen formában ismerik el a munkájukat, hiszen számukra a szervezetük sikeres működése, – sok esetben a puszta fennmaradása – és a megvalósult sikeres programok jelentik az elismerést. Ezen túlmenően természetesen elismerést jelent egy díj, egy köszönőlevél vagy egy a sajtóban megjelenő cikk. „Elismerés!? Megítélés kérdése. Anyagi támogatás nyilvánvalóan nincs, de talán az erkölcsi elismerés, ha úgy vesszük, igen.”

66


2010 / nyár

„…vállveregetésen kívül mást nem kapnak.” „Egyelőre az elismerés kérdése nem vetődött fel, mindenki szívesen és lelkesedéssel látja el a feladatokat.” „Egy páran kaptunk minimális összeget megbízási díj formájában.” A különböző szervezetek tevékenységének térbeli kiterjedése visszaigazolja a korábbi kutatások eredményeit, mely szerint a nonprofit szervezetek jelentős része kilép az adott település határai közül. (Harsányi et al, 2000.) A vizsgált organizációk hatókörét firtató kérdésre mindössze egy esetben kaptunk olyan választ, hogy csak városi szinten működik. Ettől az egy esettől eltekintve minden szervezet megyei, regionális, esetleg országos hatókörűnek vallotta magát, sőt találkozhatunk olyan szervezetekkel is, elsősorban a Nyíregyházán működők között, de Debrecenben is volt rá példa, melyek az országhatár közelségéből adódóan határon átnyúló kapcsolatokról számoltak be, s nemzetközinek, uniós hatókörűnek nevezték magukat. „Alapszabályban rögzített hatókörünk kiterjed Magyarország illetve az Unió egész területére.” „Mivel mi külföldön is dolgozunk, bátran mondhatom nemzetközinek, de inkább regionálisnak mondanám.” A kutatást megelőző két évben lezajlott programjaik fényében mindössze négy szervezetet sorolhatunk a regionális hatókörűek közé, a többi esetben megkérdőjelezhető a lokalitás határainak átlépése. Akkor mi lehet a hatósugár ilyetén eltúlzásának az oka? A válasz egészen kézenfekvő: a civil szervezetek nagymértékben függenek a pályázati forrásoktól, így megtanulták, hogy annál több állami vagy uniós pénzhez tudnak hozzájutni, minél szélesebb körben végzik a tevékenységüket, legalább is papíron. A pályázatok elbírálásánál ugyanis többletpontot kapnak azok a szervezetek, amelyek

Ifjúság és környezet nem csak helyi szinten tevékenykednek. Így ha kapcsolatban állnak egy budapesti szervezettel, vagy több települést érintő programot szerveztek, mindjárt országos hatókörűnek vallják magukat. A megkérdezett vezetők szép számmal soroltak fel a szervezet által az elmúlt két évben megvalósított programokat, de véleményük szerint az azokon résztvevőket is az érdektelenség jellemzi, ahogyan az egyik egyesület vezetője fogalmazott: „… az emberek eljönnek, érdeklődnek, tapsolnak és aztán hazamennek…”. 3 Megfigyelhető, hogy a szervezetek törekednek olyan programok megvalósítására, amelyek modellértékűek vagy a térségben hiánypótló rendezvénynek számítanak. Három szervezetnél találkoztunk olyan projekttel, amely már több éve működik, és amelyet a pályázatot kiíró szakminisztérium modell értékűnek minősített. A civil szektor bevételeinek változására elsősorban az adózási és gazdálkodási szabályok hatottak. A KSH adatai szerint 1993 és 2000 között a nem kormányzati szervezetek pénzügyi forrásai jelentősen átrendeződtek: az állami finanszírozás aránya csaknem másfélszeresére nőtt. Hasonlóan az alaptevékenységből származó bevételhez, míg a magánadományok és a gazdasági tevékenységből származó bevételek aránya lényegesen csökkent. Az interjúk elemzése során a KSH adataihoz hasonló eredményeket kaptunk. Nem állíthatjuk, hogy a szervezetek szűkölködnének az általuk szervezett és megvalósított programokban, ahogyan meggondolatlanság lenne azt állítani, hogy csak a projekt-elvű finanszírozás miatt szerveznek programokat, de az esetek 10–20%-ában valóban erről van szó. Nem egy esetben maga a szervezet vezetője nyilatkozott úgy, hogy a meghirdetett pályázathoz találták ki az utófinanszírozott projektet, melyből az egyesület működésére és mindennapos kiadásaira is jutott. Fontos megemlítenünk, hogy több esetben találkoztunk olyan szervezettel, amely már kinőtte az egyesületi kereteket és az alapító ta-

gok a nonprofit szervezet mellett profitorientált vállalkozást is működtetnek, sok esetben az egyesületi célokkal összhangban. Jó példa erre az egyik táncegyesület, akik mára már önálló művészeti iskolát működtetnek. Természetesen az egyesületi forma mindenütt jól kiegészíti a profitorientált vállalkozást, hiszen a támogatások több forrásból való lehívásához ez elengedhetetlen. A megkérdezett nonprofit szervezetek működését és programjait túlnyomó részt helyi, országos és nemzetközi pályázatokból finanszírozzák. Azt lehet mondani, hogy a szervezetek önállóan vagy más civilekkel konzorciumban mindenhová pályáznak, ahová csak lehet: a profiljukba vágó minisztériumokhoz, a Regionális Ifjúsági Tanácshoz, a Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodához, a Nemzeti Civil Alaphoz, alapítványokhoz, közalapítványokhoz… és természetesen a megyei-, valamint a városi önkormányzathoz. Mindössze két egyesület volt, amely még nem nyújtott be önállóan pályázatot. Négy szervezet – két nyíregyházi és két debreceni – jelezte, hogy EU-s pályázatokon is részt vettek (Hefop, Phare, Interreg) erre Szolnokon nem volt példa. Ugyancsak elmondható, hogy az örökös forráshiány miatt, szinte mindent azonnal megpályáznak, ahová csak „el tudják adni” magukat. Így nem csodálkozhatunk azon, ha egy-egy szervezet a pályázati időszakokban 10–17 pályázatot is benyújt. Ezek többségét a kiírók – túlnyomó részt a minisztériumok, állami alapok és önkormányzati szervek – forráshiányra hivatkozva ugyan elutasítják, azonban a nyert összegek arra elegendők, hogy a szervezet a megvalósított program után a következő pályázati ciklusig elvegetáljon. Elég nagy baj ez, hiszen a forrásokkal való ellátottság erősen összefügg a professzionalizmussal, így nem meglepő, hogy a nagyvárosi, megyeszékhelyi szervezetek forrásai, így a vizsgálatba bevont civil ifjúsági szervezetek forrásai is, kedvezőbbek és profeszszionalitásuk szintje is magasabb, mint a kisvárosokban és községekben működő szervezeteké. (Murányi, 2006.)

2010 / nyár


67

Ifjúság és környezet „…a civil szervezetek önműködő pályázógépek, akik mókuskerékhez hasonlóan, az egyik pályázatot a másikba forgatva próbálnak fennmaradni” „Folyamatosan pályázunk országos szervezetekhez, szakminisztériumhoz. Országos pályázatokon nyertünk 1.800.000-Ft-ot, helyi pályázatokon 230.000 Ft-ot.” „Városi, országos szintű és EU-s pályázatokon vettünk részt. Összesen pályázati forrásból megközelítőleg 10 millió forinthoz jutottunk.” A kutatásba bevont szervezetek anyagi lehetőségei jelentős különbségeket mutatnak, 200.000 Ft és 22 millió Ft közötti összegekkel gazdálkodnak. A nyíregyházi szervezetek közül négy 15 M Ft feletti összegek felett diszponál, míg Debrecenben öt, Szolnokon pedig mindössze egy szervezet bevételei érik el a milliós nagyságrendet. Csak két egyesület számolt be arról, hogy a pályázatokon kívül profitorientált vállalkozás, vagy magánszemély támogatja a szervezetet. Hazánkban a civil szervezetek ilyen típusú önzetlen támogatásának még nem alakult ki hagyománya. Ez annak köszönhető, hogy a támogatók – az emberi természetből adódóan – elsősorban arra kíváncsiak, hogy milyen előnyük származik a szervezet támogatásából.

Ennek ellenére mindössze három szervezet említette, hogy a tagdíjakból bevételi forrása származna, s valamivel többen, öten, hogy programjaik megvalósítása során saját bevételeikre is támaszkodhatnak. Az interjúk alapján, a civil ifjúsági szervezetek bevételének túlnyomó többsége, mintegy négyötöde pályázati forrásokból tevődik össze. Elenyésző mértékű (5%) a tagdíjakból befolyó pénzösszeg, s a szervezetek a rendelkezésükre álló bevételek 15%-át köszönhetik a szervezettel közösséget vállaló, céljaival azonosulni tudó vállalkozásoknak, valamint magánszemélyeknek. „A tagok támogatják és igyekszünk szponzorokat keresni. Az 1% is csak a tagok körében sikeres.” „Pályázatokon sem kapok támogatást.” „Elsősorban pályázati forrásokat veszünk igénybe, és elenyésző saját bevételt. Természetesen a programokat nem tudnánk megvalósítani az önkéntesek segítsége nélkül.”

„Igen, van egy támogató cégünk, akik elsősorban promóciós anyagokkal támogatnak és kisebb részben anyagi támogatást nyújtanak, tehát azt lehet mondani, hogy inkább ilyen kis ajándékok, szóróanyagok, ami nekünk kiváló, mert ha elmegyünk egy ifjúsági fesztiválra, ott jönnek hozzánk a fiatalok és tudunk nekik adni, ilyen-olyan dolgokat.”

Fontos megjegyezni, hogy a vállalkozások adományai minden esetben rendezvényekhez kötődő támogatásokként jelentek meg, mely támogatásért cserébe az adott rendezvényen megjelent a cég logója, illetve reklámfeliratai. A támogatások nem feltétlenül pénz, inkább természetbeni juttatások formájában nyilvánulnak meg. Bár alkalmanként találkozhatunk pénzbeli juttatásokkal is, ennél sokkal jellemzőbb, hogy önkéntes munkával, szóróanyagok, promóciós anyagok, ajándékok biztosításával, nyomdai munkával járulnak hozzá a szervezet sikeres működéséhez. Megállapítható, hogy a civil szervezetek egymást pénzügyileg nem támogatják, azonban – ahogyan azt már említettük – szívesen pályáznak együtt, konzorcium formájában.

Az egyesületi törvény alapján minden szervezet tagdíjat köteles beszedni a tagjaitól.

„…rendezvényekhez kötődnek a támogatóink.”

„Szervezetünket kisebb összegekkel támogatja 3–4 vállalkozó. Többnyire ebből és a tagok által fizetett tagdíjakból származik bevételünk.”

68


2010 / nyár

Ifjúság és környezet „Alkalmi támogatók (magánszemély és vállalkozás) rendezvényeinkhez anyagi, illetve tárgyi segítséget nyújtanak.” A szervezetek szinte kivétel nélkül kiterjedt szakmai, civil kapcsolatokról számoltak be. Saját szakterületén minden szervezet igyekszik felvenni és tartani a kapcsolatot más civil szervezetekkel, a területen működő intézményekkel. A debreceni szervezetek mind korábbi, mind jelenlegi kapcsolatai lényegesen kiterjedtebbek és intenzívebbek, mint a nyíregyházi s különösen a szolnoki szervezeteké. Természetesen vannak alkalmi, programokhoz kötött kapcsolatok, mint ahogyan vannak hosszú távú, nagy intenzitású együttműködések is. „Mi nagyon sok civil szervezettel, illetve intézménnyel is kapcsolatot tartunk. Ezeket biztos, hogy nem tudnám mindet felsorolni, de az biztos, hogy vannak olyan civil szervezetek, akikkel azért tartjuk a kapcsolatot, mert hasonló területen működnek, hasonló szakmai indíttatásuk van.” „2005-től már nincs is olyan program, amelyben nincs együttműködő partner. Ezek a kapcsolatok van, hogy egy-egy projektre irányulnak, de van olyan is, akikkel állandó kapcsolatban vagyunk több éve.” „Sokkal, szinte mindegyikkel helyi szinten, valamint hasonló működésű szervezetekkel országosan, ezen kívül határon túli szervezetekkel. Intenzív, napi kapcsolat 20–30 szervezettel.” Az interjúk alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a szóban forgó ifjúsági szervezetek igen csekély mértékben állnak kapcsolatban az önkormányzatokkal, s ezeket a kapcsolatokat is jobbára ők maguk keresik, nem az önkormányzat. A civil ifjúsági szervezetek többsége megalakulásától kezdve igyekszik jó kapcsolatot ápolni az önkormányzattal, bár a kapcsolódás igencsak esetleges, hiszen ahogyan arról a szervezetek

vezetői beszámoltak, bár örülnének neki, a Hivatal – tisztelet a csekély számú kivételnek – egyáltalán nem keresi velük az együttműködés lehetőségét. Mindössze információval és évente egy-két alkalommal kiírt pályázatokkal támogatják a szervezeteket. „Az önkormányzat normatív támogatást nem ad, viszont írunk az önkormányzathoz is pályázatokat és általában támogatnak is.” „Feladatellátást nem végzünk, hanem kölcsönösen támogatjuk egymást információkkal. Kapunk tőlük információkat és én is elmondom, hogy mit csináltunk.” Az általunk megkeresett civil ifjúsági szervezetek közül mindössze három – mindegyik megyeszékhelyről egy – rendelkezett írásos szerződéssel önkormányzati feladatok átvállalásáról a megkeresés idején, és egy szervezet jelezte, hogy ugyan jelenleg nincs, de 2002 és 2004 között volt szerződése az önkormányzattal. Egy esetben találkoztunk olyan egyesülettel, amelynek közművelődési megállapodás formájában ismerték el a több éves munkáját. Ahogy a szervezet vezetője fogalmazott: „Évek óta dolgozunk ezen és most, hogy önálló helyhez jutottunk, ennek már nem is volt semmilyen akadálya.” Ezen kívül a kutatásba bevont civil ifjúsági szervezetek egyike sem büszkélkedhet a helyi önkormányzattal kötött együttműködési megállapodással vagy ellátási szerződéssel. Az önkormányzattal való kapcsolat azonban nem csak a pályázati támogatásban és kölcsönös információnyújtásban merül ki. Az egyik debreceni alapítvány arról számolt be, hogy a szervezet számára az önkormányzat közhasznú, illetve közcélú munkást biztosított. Az ilyen típusú foglalkoztatás nagymértékben segítheti a nonprofit szervezetek humánerőforrás terén mutatkozó hiányosságait. Ezen kívül egy debreceni és egy szolnoki szervezet bérelhet kedvezményesen irodahelyiséget az önkormányzattól és egy nyíregyházi szervezet esetében megkeresésünkkor éppen folyamatban voltak a tárgyalások.

2010 / nyár


69

Ifjúság és környezet „Bár nincs az önkormányzattal együttműködési szerződésünk, viszont az önkormányzat támogat minket egy picike kis 12m2-es irodahelyiséggel és ezt kedvezményes bérleti feltételekkel kapjuk meg, tehát ott tudjuk csinálni a szolgáltatásokat.” „Igen, szoktunk, mégpedig közcélú, vagy közhasznú munkás foglalkoztatására kapunk lehetőséget. Tavaly volt egy közhasznú munkásunk, aki 70%-os támogatást kapott a munkaügyi központtól, illetve volt egy friss diplomás pályakezdő fiatal, aki 90%-os támogatást kapott.” Kutatásunk eredményei szerint a civil szervezetek és az önkormányzatok közötti „együttműködés” többnyire kimerül az információcserében és az önkormányzattól kapott erkölcsi támogatásban. Keserű tapasztalatként elmondható, hogy az együttműködés lehetőségét csak az egyik fél, nevezetesen a civilek keresik és tartják fontosnak. „Nagyon fontosnak tartom, hiszen a kapcsolat mindkét fél számára gyümölcsöző lehet, mind a források, mind az információk, mind a szakmai segítségnyújtás tekintetében.” „Mindenképpen fontos lenne, de az is fontos lenne, hogy ne alá-fölé rendeltségi viszony legyen, hanem partnerségi viszony, és ez jelen pillanatban nem igazán jellemző. Emiatt azt is gondolom, hogy elég sok ifjúsági célú civil szervezet egy kicsit kiábrándult ebből a történetből. Azt gondolom, hogy az önkormányzatnak nincs igazán kapcsolata a civil szervezetekkel, mert nem tekinti őket partnereknek és emiatt kivonulnak a szervezetek. Az a baj, hogy nem a szakmai érdekek mentén szerveződnek ezek a kapcsolatok” „Fontosnak tartanám és lennének elképzeléseim ezzel kapcsolatban…, de ha nagyon sarkítani akarok, akkor azt mondanám, hogy megvagyunk az önkormányzat nélkül… In-

70


2010 / nyár

kább a civil együttműködésekre helyezzük a hangsúlyt, hiszen alapelv, hogy a civil társadalmat szeretnénk erősíteni.” Ami a jövőbeli lehetőségeket illeti, úgy tűnik az önkormányzat még nem ismerte fel a civil szektorban rejlő lehetőségeket, s ezért nem is kíván élni ezekkel. Főleg abban az esetben, ha a szóban forgó civil szervezetek a fiatal korosztályok képviselőit tömörítik, s az ő érdekükben tevékenykednek. A szervezetek vezetőinek túlnyomó többsége a több évre visszatekintő felszínes együttműködésnek köszönhetően pesszimistán nyilatkozott, amikor az önkormányzattal való távlati terveikről, a Hivatallal való további együttműködésről kérdeztük őket. „Konkrétan nem látok lehetőséget, mert úgy veszem észre, hogy úgy működik az önkormányzat, hogy szerintük: jobb dolguk van annál, mint hogy velünk foglalkozzanak.” „A civil szervezetek legnagyobb problémája a helyhiány. Pályázatot írni, programot szervezni önkéntesen is megtanulnak az egyesületek, de ha hely nincs, akkor ezt nem tudják megtenni. Szerintem Debrecenben jelen pillanatban az a legnagyobb probléma. Nem tudom, hogy ez a városon múlik, vagy a civil szervezeteken. Ha az önkormányzat minimális pénzért helyet biztosítana a szervezeteknek, akkor nagyon sok mindent lehetne csinálni.” „Az az igazság, hogy nem nagyon látom, hogy ez a kapcsolat fejlődne. Igazából mi nyitottak vagyunk rá, de azt gondolom, hogy mi mindig is a fiatalok és a civilek érdekeit fogjuk szem előtt tartani, és mivel egy kicsit az érdekeiket is próbáljuk védeni ez időnként ütközik az önkormányzat elgondolásaival. Nem vagyok benne biztos, hogy fejlődhet ez a kapcsolat... Abban látnánk az együttműködés lehetőségét, ha lenne az önkormányzatnak egy ifjúsági háza, de olyan ifjúsági háza, amelyet a fiatalok elképzelnek.”

Ifjúság és környezet Az ifjúsági szervezetek vezetőinek véleménye szerint mind a szervezetek létrejöttében, mind működésükben számos olyan pontot lehet találni, melynek fejlesztéséhez nem látszik szükségesnek a törvényi keretek megváltoztatása. Azt tapasztaljuk, hogy olykor nem csak az anyagi szűkösség akadályozza az ifjúsági szervezetek munkáját, hanem az a közös szándék, mely elismerné az együttműködés szükségességét és jelentőségét az ifjúság ügyében. Kutatásaink alapján kirajzolódni látszik a „tipikus ifjúsági szervezet” képe. Ezek szerint az észak-alföldi régió megyeszékhelyeinek tipikus ifjúsági szervezetei több éves (2-15 év) múltra tekintenek vissza, s a csoport tagjai már a bejegyzést megelőzően is együtt dolgoztak. Elsősorban a kultúra, művelődés illetve a sport területén működnek – a kelet-közép-európai, s így a magyarországi trendeket követve – s a szakmai munkát a működéshez kapcsolódó területen dolgozó szakember irányítja. Tevékenységük során igyekeznek hiánypótló vagy modellértékű rendezvényeket szervezni és szolgáltatást nyújtani. A szervezet elsősorban pályázatokból tartja fenn magát, vállalkozás vagy magánszemély csak csekély mértékben támogatja, regionális hatókörű és a vezetőség társadalmi munkában végzi feladatát. A tipikus ifjúsági szervezet kapcsolatai más civil szervezetekkel saját állításuk szerint szerteágazóak, a helyi önkormányzatokkal azonban inkább esetlegesek, mintsem átgondoltak, s a szervezetek nem rendelkeznek ellátási szerződéssel, önkormányzati feladatot nem látnak el. Azt látjuk tehát, hogy az önkormányzat és a civil ifjúsági szervezetek kapcsolata gyerekcipőben jár, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy az önkormányzat nem tekinti partnernek a civileket, főleg, ha fiatalok, s az együttműködés

lehetőségét csak az egyik fél, tudniillik a civilek keresik. Az egyenrangú viszony természetes gátja továbbá, hogy a szervezetek költségvetésének jelentős részét az önkormányzatok fedezik. (Murányi–Szerepi, 2005.) Úgy tűnik, hogy a két fél együttműködéséből hiányzik a konszenzus, az önkormányzat szempontjai nem tisztázottak és hiányzik belőlük a szándék. Az igen kevés meglévő kapcsolat sem feltétlenül a szakmai érdekek mentén szerveződik, s félő, hogy egy idő után a civil ifjúsági szervezetek – beleunva a próbálkozásokba – inkább csak a civil együttműködésre helyezik a hangsúlyt, mint ahogyan erre már tettek utalásokat a szervezetek vezetői. Az együttműködésnek természetesen az is gátat szab, hogy nem lehet a fiatalokat az önkormányzati intézményrendszeren kívül elérni. Létezhetnek persze olyan összejövetelek, melyek egy-egy téma, egy-egy ügy mentén képesek nagyobb számú fiatalt ad hoc jelleggel megmozgatni, ám ettől még nem válik belőlük közösség. Vagyis a lényeg vész el: a közös tevékenység mely kialakíthatna egyfajta „mi” tudatot a fiatalokban, s képessé tenné őket arra, hogy saját érdekükben szervezetként tudjanak fellépni. Ha majd képesek lesznek erre, és saját akaratukból hoznak létre olyan szervezeteket, amelyek viszonylag tiszta profillal rendelkeznek, talán szorosabbra tudják fűzni kapcsolatukat nemcsak más civil ifjúsági szervezetekkel, de a helyi önkormányzatokkal is, megnövelve annak az esélyét, hogy bekapcsolódhassanak akár az önkormányzati feladatellátásba is. Ehhez természetesen arra is szükség van, hogy a mindenkori hatalom, a helyi politika meglássa a lehetőséget a fiatalokban, ne „amatőröknek”, hanem civileknek tekintse őket, s támogassa törekvéseiket.

2010 / nyár


71

Ifjúság és környezet Jegyzetek 1 A szerző köszönetét fejezi ki az Alapítvány a Magyar Felsőoktatásért és Kutatásért támogatásáért. Külön köszönet illeti Galambos Adorjánt a kutatás során nyújtott segítségéért. 2 A kutatásban részt vevő ifjúsági szervezetek: Csillagpor Alapítvány, Érzelmek Iskolája Alapítvány, Észak-Kelet Magyarországi Szenvedélybetegeket Megsegítő Egyesület, Fiatalok Kulturális Szövetsége, Kalamáris Ifjúsági Egyesület, Kamasz-Tanya Egyesület, Karc Egyesület, Kortársak az Egészséges Fiatalokért Egyesület, Kuckó Művésztanya Kulturális Egyesület, Kulturális Életért Közhasznú Egyesület, Nyír-Diák Egyesület, Szertelen Egyesület, Szín-Kör Alapítvány, Szóla Rádió Alapítvány, Szülők a Gyermekekért Egymásért Egyesület, Valcer Táncstúdió Egyesület, Városi Diákönkormányzatért Egyesület 3 Ez egybecseng az Ifjúság2008 kutatás eredményeivel, mely szerint a szervezetek által kínált programok nem olyanok, amelyek meg tudják érinteni a fiatalokat. Országosan a fiatalok csupán 6 százaléka állította, hogy rendszeresen, 42 százalék, hogy néha részt vesz helyi szervezetek nyilvános programján. 46 százalék egyáltalán nem vesz részt ilyen programokon.

Irodalom Bánáti Ferenc–Bíró Endre–Boros László–Gazsó Ferenc–Laki László–Szabó Tamás (2003): Helyzetkép és ajánlások egy Nemzeti Gyermek- és Ifjúságstratégiához (szakértői elemzés), készült a Gyermek, Ifjúsági és Sportminisztérium megbízásából, Budapest, 2002. szeptember – 2003. augusztus

72


2010 / nyár

Bánáti Ferenc (2004): Az ifjúság visszavétele vagy lenyúlása. Társadalmi-gondolati háttér egy lehetséges és reális ifjúságstratégia készítéséhez. Új Ifjúsági Szemle, IV. évfolyam 3. szám, 2004 ősz, p. 53. Bauer Béla–Szabó Andrea (szerk.)(2009): Ifjúság 2008 Gyorsjelentés. Harsányi László–Mészáros Geyza–Nárai Erzsébet–Sebestény István (2000): Városi nonprofit szervezetek és az önkormányzatok. In: Csegény Péter–Kákai László (szerk.) (2000): Köztes helyzet? A civil szervezetek és az önkormányzatok kapcsolatában. Miniszterelnöki Hivatal Civil Kapcsolatok Főosztálya. Kollár István–Éri Olga Marianna–Kindrusz Emese (2005): Észak-alföldi regionális ifjúsági helyzetelemzés 2005. Fiatalok – önkormányzatok – civilek – források. Hajdú-Bihar Megyei Civil Szolgáltató Központ. Kuti Éva (1998): Hívjuk talán nonprofitnak… A jótékonyság, a civil kezdeményezések és az állami keretekből kiszoruló jóléti szolgáltatások szektorrá szerveződése. Budapest: Nonprofit Kutatócsoport. Murányi István–Szerepi Anna (2005): Civil esélyek Hajdú-Bihar megyében. Debrecen: Hajdúsági Hallgatói Önkormányzatok Kulturális Egyesülete. Murányi István (2006): Észak-alföldi ifjúsági szervezetek küldetéstudata. Debrecen: HAHA Egyesület. Nárai Márta (2005): Civil szervezetek szerepvállalása a szociális ellátás, szolgáltatás területén. Esély, 2005/1. Sebestény István (1998): Az önkormányzatok és a nonprofit szervezetek kapcsolata. Budapest: KSH, 1996. http://www.kult13.hu/index.php?lang=hun&page=cms&spage=showpage&id=521&mikrohonlap_id=719 (2009.12.11.)

Rédei Csaba

Életmód– élethelyzet

Az ifjúkori ellenállás egy ellentmondásos példája: a hódeszkázás Az életmód-sportokról A hódeszkázás (angolul snowboarding) egy rekreációs célú sporttevékenység, amely a nyugati szakirodalomban újabban posztmodern vagy életmód-sportoknak (Wheaton, 2004), illetve alternatív sportoknak (Rinehart, 2003) is nevezett, a kereskedelmi médiában közkeletű néven „extrém sportokként” aposztrofált tevékenységek közé sorolható. A legtöbb alternatív sporthoz hasonlóan a hódeszkázásról is elmondható, hogy a hagyományos sportok szférájától markánsan eltérő, külön világot képvisel. A tanulmány első lépésként szeretném röviden összefoglalni az extrém sportok legfőbb jellegzetességeit, amelyet fontosnak tartok abból a célból, hogy a hódeszkázást tágabb környezetében elhelyezhessük. Az extrém sportokat a továbbiakban elsősorban életmód-sportoknak fogom nevezni, mert véleményem szerint ez az elnevezés tükrözi leghívebben e sportok legfőbb jellegzetességeit. Első megközelítésként megállapíthatjuk, hogy az életmód-sportokat az érintettek rendszeres és szenvedélyes, életmódszerű részvétele, másrészt a sportágak fontos identitásképző funkciója jellemzi. Az extrém sportok történeti léptékkel szemlélve relatíve új jelenségnek számítanak. Bár bizonyos formái gyakorlatilag egyidősek az emberiséggel (elég itt a polinéz törzsek kétezer évvel ezelőtti szörfözésére utalni a csendes-óceáni szigeteken), általános elterjedésük a ’70-es évekre tehető. Újkori megjelenésük és elterjedésük teljes mértékben a fejlett világ országaira korlátozódik. Az új sportok az Egyesült Államokban a ’70-es évek végétől, Európában a

’80-as évektől kezdtek egész társadalmi rétegekre hatással lenni. A népszerűség okait és a sportok elterjedésének társadalmi mozgatórugóit a ’70-es évek közepe óta kutatják. Bár a magyarországi kutatások meglehetősen korlátozottak, dacára annak, hogy az extrém sportok népszerűsége Magyarországon is gyors ütemben növekszik, a témának egyes nyugati országokban (itt elsősorban az amerikai, brit, német, francia, ausztrál és új-zélandi kutatásokat lehet kiemelni) kiterjedt szakirodalma van. A jelenség elemzésekor a pszichológiai és a szociológia magyarázatokra egyaránt figyelmet fordítanak. A pszichológiai elemzések elsősorban a résztvevő embertípust, a tipikus személyiséget és annak sajátosságait kutatják. A szociológiai elemzések homlokterében azon társadalmi változások vizsgálata áll, amelyek a jelenség egyre nagyobb elterjedtségével állhatnak kapcsolatban. Az életmód-sportok legfőbb jellemzőit főként a hagyományos sportágakkal történő összehasonlításban célszerű megvizsgálni. Ezek a különbségek rávilágítanak azokra a tényezőkre, amelyek az új sportok vonzerejét meghatározhatják. Ha a hagyományos és az alternatív sportok halmazát összevetjük, azonnal észrevehetünk bizonyos nyilvánvaló különbségeket: míg a hagyományos sportokat elsősorban profi sportolók gyakorolják, és legfőbb uralkodó vonásuk a versenyszellem, addig a posztmodern sportokra általában az átlagemberek részvétele, a versenyszellem hiánya vagy erős háttérbe szorulása a jellemző (Wheaton, 2004). A hagyományos sportokban a játékot (és a játékhoz kapcsolódó más értékeket) teljes mértékben alárendelik

2010 / nyár


73

Életmód–élethelyzet a győzelemnek, míg az életmód-sportokban maga a sporttevékenység folyamata, játékos jellege válik meghatározó jelentőségűvé. Ezeket a sportokat önmagukért, az általuk közvetített élményvilágért űzik. Az élményvilág átélése mellett pedig legalább ilyen fontos ezeknek a sportoknak az identitásképző funkciója. Az életmód-sportok bizonyos értelemben a társadalmi identitás, különböző attitűdök, stb. kollektív kifejezésének eszközei (Midol és Broyer, 1995). A részvétel célja általában a szórakozás, hedonizmus, önkifejezés, a pillanat megélése, a „flow”- élmény (Jason és Csíkszentmihályi, 2001), illetve az adrenalin hirtelen termelődéséhez kapcsolódó „örömforrások”. A témával foglalkozó legtöbb szakértőhöz hasonlóan Robert Rinehart is erős határt húz a régi és az új sportok között. Rinehart az általa „alternatív”-nak elnevezett sportokat „önkifejező” sportokként jellemzi, és szembe állítja őket a hagyományos „nézői” sportokkal. Az előbbi célja a tevékenység maga, illetve az ezen keresztül megélt élmény és önkifejezés, míg a második kategória közvetlen célja a verseny és a különböző díjak, hírnév, stb. elérése. A nézői sportokat másokért űzik, a sport hatása közvetetten érvényesül és a tevékenység hátterében gazdasági és kulturális előnyök megszerzése áll. Ezeket a sportokat a fogyasztók „becsomagolt” állapotban kapják, és a fogyasztók szórakoztatása mögött a már említett gazdasági célok húzódnak meg. A nézők, akik maguk már nem, vagy egész életükben soha nem is sportoltak, sokszor semmilyen személyes tapasztalattal nem rendelkeznek az adott sportot illetően. A nézők olyan közönséget alkotnak, akik több lépés távolságra helyezkednek el a sporttól, a játékot nem képesek az általa közvetített élmény, csupán felszínes értékek, pl. a győzelem kapcsán megítélni. A nézőknek ez az attitűdje oda vezetett, hogy mára a győzelem lett az egyetlen igazolható cél, kialakult egy olyan világ, amelyben a játékélményt, a fejlődést és a bajtársiasságot is alárendelik a győzelem céljának. Ennek fényében különösen éles az a kontraszt, amit az új alternatív sportok a hagyományos sportokkal

74


2010 / nyár

szemben képviselnek. Az alternatív sportok kívül esnek a mélyen bürokratizált, intézményesített és racionális keretek közé szorított tradicionális sportok világán. Az új sportok képviselői a díjazásért folytatott versenyt nagyrészt elutasítják. Ettől függetlenül a nézők szerepe egyáltalán nem másodlagos. Bár az életmód-sportok esetében a lényeg a sporttevékenység folyamatként történő megélése, amely bizonyos tekintetben egyfajta énközpontúságot és a társadalom kizárását is feltételezi, Rinehart kiemeli, hogy a résztvevők tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy nézik őket és ezt a tényt egyfajta lehetőségként értelmezik. A lehetőség arra irányul, hogy kifejezzék önmagukat mások előtt és megosszák a többi emberrel a sporthoz kapcsolódó identitásukat (Rinehart, 2003). A hagyományos és az új alternatív sportok közötti legfőbb különbségeket tehát a következő tényekben lehet megragadni: A hagyományos sportok egy részletesen szabályozott, intézményesített világot alkotnak, amelyben a játékot teljes mértékben alárendelik a formális szabályozásnak és a győzelem céljának. Az életmód-sportok – legalábbis megjelenésük hajnalán – szemben állnak az intézményesítéssel, a szabályozással és a kommercializációval (vagyis azzal a folyamattal, amikor a sportban rejlő kereskedelmi lehetőségeket befektetők bevonásával kiaknázzák), bár az üzleti élettel való kapcsolatuk – ahogy azt a hódeszkázás esetében is látni fogjuk – sokszor ellentmondásos viszonyt takar. Az életmód-sportokat ambivalens kapcsolat fűzi a hagyományos versenysportokhoz. A legtöbb látványsportban a kreativitás, a látványelemek, vagy művészi elemek és az önkifejezés válik kiemelten hangsúlyossá (Wheaton, 2004; Humphreys, 2003). Héjjas Barbara az életmód-sportokat a posztmodern embertípus kialakulásához kapcsolja. A posztmodern kor kockázati társadalmában jelentős eltolódást következett be a hétköznapi viselkedés értékeiben és értékelésében is. Míg korábban a megbízhatóság és a stabilitás számítottak alapvető értékeknek, a gyorsan változó körülmények korában már a gyors adaptáció,

Életmód–élethelyzet a változások megelőlegezése, intuíció és a kockázatvállalás vált igazán hangsúlyossá. Héjjas aláhúzza, hogy az új sportágak gyakorlásához ugyanazon tulajdonságok szükségesek, mint amelyeket a modern kor piaci elvei is megkövetelnek. Az egyéni boldogulás a társadalmi lét legtöbb aspektusában nagyrészt az olyan kvalitások meglétén vagy nem létén múlik, amelyek gyakorlására és kiélésére az extrém sportok nyújtanak kitűnő terepet: bátorság, merészség, kockázatvállalás, felelősség, együttműködés, lélekjelenlét, a megváltozott körülmények gyors és hatékony mérlegelése, gyors döntések, alkalmazkodás. stb. (Héjjas, 2006). A legtöbb sportág, de különösen az extrém sportok ezen „új” erények kifejezési, de nem csupán kifejezési, hanem egyúttal hivalkodási területévé váltak. Az extrém sportok gyakorlása Héjjas szerint a modern kor kihívásaira adott, egyfajta válasznak tekinthető. E rövid áttekintés után következő lépésként megpróbálom elhelyezni a hódeszkázást az életmód-sportok sorában, amihez elengedhetetlenül fontos, hogy a sportág születésének körülményeit is megvizsgáljuk.

A snowboard előfutárai A hódeszkázást szoros szálak fűzik két másik, korábban kifejlődött sportághoz, a szörfözéshez és a gördeszkázáshoz. A három sportágnak a Transworld Snowboarding magazin által „szerelmi háromszögnek” nevezett viszonya egy olyan kapcsolatot fémjelez, amelyben a három sport erős hatást gyakorolt egymásra. A snowboard mind a sportág fizikai fejlődése, mind pedig a közvetített életérzés tekintetében kétségtelenül sokat köszönhet mindkét elődjének. A „deszkás” sportok eredetét általában a Hawaii-szigeten élt kétezer éves polinéz kultúrához kapcsolják. A legenda szerint egy polinéz istenkirálynak jutott először eszébe, hogy egy mahagóni fadarabon meglovagolja a hullámokat. A szörfözés a ’60-as években Kaliforniában éledt újra. Az első szörfösök a társadalom perifé-

riájára szorult egyének voltak. A szörfös hippik elözönlötték a kaliforniai partokat, lakókocsiban vagy az árok szélén aludtak, a parton motorral, autóstoppal vagy gyalogszerrel közlekedtek. Fillérekből tartották fenn magukat, hónapokig, sőt voltak, akik évekig éltek a tengerparton. Az állandó munkát többnyire hírből sem ismerték, egyetlen életcéljuk a szörfözés volt. A társadalom többnyire renitens egyénekként tekintett rájuk. Felforgató csavargóknak tartották őket, akik „hosszú hajú, mosdatlan drogosok” (Booth, 1994), sokan ráadásul titokzatos keleti vallási filozófiákat propagáltak, amely tovább erősítette a társadalom bizalmatlanságát. A gördeszkázás és a szörfözés kapcsolata már az avatatlan szemlélő előtt is nyilvánvaló. A gördeszkázás közvetlenül a hullámlovaglás élményvilágából fejlődött ki. Az első gördeszkások azok a szörfösök voltak, akik valami új elfoglaltságot kerestek azokra a napokra, amikor a jó szél vagy hullámok hiányában a szörfözés nem kecsegtetett jelentős élményekkel. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy az gördeszka új távlatokat nyitott meg, mert olyan sportot jelentett, amelyek elvben szinte mindenki számára elérhetőek és kevésbé vannak térbeli korlátai. Lényeges körülmény, hogy a gördeszkázás a szárazföldhöz kapcsolódott és bárhol, akár a nagyvárosok urbanizált környezetében is lehetett hódolni az új szenvedélynek, bár a sporttevékenység eleinte a gördeszkás parkokra korlátozódott. Az új és olcsó sport nemsokára szélesre tárta a kapukat a nagyvárosi gettók fiataljai előtt. A gördeszkázás nem sokkal megjelenése után az új „felforgató” ellenkultúra, a punk vonzáskörébe került. A punk mozgalom hatása mind a gördeszkázásra, mint a hódeszkázásra nézve rendkívül jelentős. A punk, mint kultikus stílusirányzat a ’70-es évek közepétől lett egyre elterjedtebb a nyugati társadalmakban. Az irányzat képviselői az élet minden területén a spontaneitást dicsőítették, és azt vallották, hogy a dolgokat a saját maguk kedvéért kell csinálni. Ez éppen összecsengett a gördeszkások sportban tanúsított attitűdjével. A gördeszka

2010 / nyár


75

Életmód–élethelyzet rövidesen a punk öntudat kifejezésének egyik fontos kelléke lett a nyugati nagyvárosokban. A punkok a társadalmi igazságtalanság forrásainak tekintették és elvetették a kapitalista társadalmi rend intézményeit és kifelé zárt kommunákat hoztak létre. Jelmondatuk szerint „tedd azt, amihez csak kedvet érzel”. A hippik után a punk stílusirányzat képviselői is a hedonista értékeket helyezték középpontba. A hedonisztikus élmények fontos jellemzője, hogy lehetővé teszik, hogy elengedjük a társadalmi rend által „megfertőzött” énünket. Olyan helyzetet teremtenek, amelyben az egyén a tudatosság hiánya, az érzékek rendkívüli túlhangsúlyozása, a szenvedélyesség magas foka és a „józan ész” elvesztése révén függetlenedik társadalmi identitásától. A függetlenedéshez vezető utat a „sex and drugs and rock and roll” (Ian Dury slágere 1977-ből) szentháromsága fémjelzi, de az érzékek világába jól beleillenek a különleges sportok által közvetített különleges élmények is. A gördeszkások kultúrája tökéletesen beleillett a punkok filozófiájába. A sport szabályozás nélküli, szabad és korlátoktól megtisztított jellege életképes hívószónak bizonyult az ellenkultúra tagjainak körében. A gördeszkások a punkokhoz hasonlóan elvetették a társadalom fősodrának normáit és értékeit. A gördeszkázás az egyetlen, a punkok által elfogadott sporttá vált, amely éles kontrasztban állt a sport intézményesített világával. Heino (2000) kiemeli: „ha létezik tökéletes ellentéte a gördeszkázásnak, akkor az minden bizonnyal a professzionális golf lehet”. A Heino által megrajzolt kép tökéletesen jól kirajzolja a sportok világának két szélsőséges elemét, a golfot, amely a felső-középosztály üzleti alapokra helyezett, szabályok közé szorított, közös társas tevékenysége szemben a gördeszkázással, amely a kirekesztett, alsóbb társadalmi osztályok sportja, a szabadság szimbóluma, illetve az álszent kispolgárság elvetésének eszköze, és az uralkodó ízlésfajtától való megcsömörlöttség kifejezésére szolgál. Az előbbi egy klasszikus hagyományos sportág, míg az utóbbi az alternatív sportok egy példája.

76


2010 / nyár

A punk stílusirányzat azonban nem csupán pozitív módon befolyásolta a sportág fejlődését. Idővel mindaz, ami az underground kultúra számára a gördeszkázásban fontos értéknek tetszett, a sport további fejlődését akadályozta. A punkok kaotikus és az általános érzékenységet folyton támadó világa a gördeszkázást is visszataszítóvá tette a társadalom széles rétegeinek szemében. A köztiszteletnek örvendő középosztály a punkot, mint zenei irányzatot és a gördeszkázást is társadalmilag felelőtlennek bélyegezte. Humphreys utalt rá cikkében, hogy ez az elítélés különböző formákban jelentkezett: az orvostársadalom a gördeszkázást az egészségre veszélyes tevékenységnek nyilvánította; a gördeszkás parkokra nem nagyon lehetett biztosítást kötni; a városi önkormányzatok pedig sok helyütt kitiltották a sportot az utcákról. A széles amerikai középosztály elutasítása nem tette lehetővé a gördeszkagyártásban érdekelt vállalkozások növekedését és a sport további elterjedését. A gördeszkázás az ellentmondásos kezdetek után a ’80-as évek elejétől kezdett újra népszerűvé válni. Az impulzust a sport megújhodása, vagyis az utcai deszkázás elterjedése jelentette. Míg a gördeszkázás kezdetben sokat kölcsönzött a szörfözés mozgásdinamikájából, az utcai változat egyre inkább a trükkök irányába fordult. Az új sport még szabadabbá vált, amint az érintettek felismerték, hogy nincs már többé szükségük parkokra és a deszkásoknak kialakított mesterséges rámpákra. A gördeszkások adoptálták a punkok „tégy ahogy kedved tartja” filozófiáját és kezdtek mindenhol megjelenni: előszeretettel választották a városok tereit a hozzá tartozó lépcsőkkel és korlátokkal a sportoláshoz. És bár a sportág ezirányú fejlődése további ellenállást szült, a ’80-as évektől megjelentek azok a szervezetek, amelyek védelmükbe vették a sportot. A Nemzeti Gördeszkás Szövetség és a különböző cserkészmozgalmak hatására az amerikai társadalom a „lázadó image” ellenére szépen lassan megbarátkozott a gördeszkázás gondolatával és a szülők újra elkezdtek gyermekeiknek gördeszkát vásárolni. A gördeszkázás elfogadott sporttá fejlődött, bár

Életmód–élethelyzet a gördeszkás fiatalok megítélése ma sem mentes az ellentmondásoktól. A gördeszkázás közvetlen hatással volt a hódeszkázás kialakulására és fejlődésére. Amikor a ’80-as évek elején az Egyesült Államokban kísérleti jelleggel megnyitottak néhány síterepet az akkor még ismeretlen, új sport képviselői, a hódeszkások előtt, azt tapasztalták, hogy a pályákat elözönlötték a városi gördeszkások. A gördeszkások az utcai deszkázás gyakorlatát vitték át a havas terepre a sportág fejlődésének e korai stádiumában, azonban nemcsak ezt, hanem még valamit: a punk életstílust és filozófiát.

A snowboard születése A hódeszka közvetlen elődjét azok a szörfösök és gördeszkások alkották meg a ’60-as évek végén, akik a téli hónapokban sem akartak lemondani a sportolás élményéről. Az első deszkákat, amelyek a hóban csúszásra szolgáltak, „snurfer”-nek nevezték. Már az elnevezés is utal rá, hogy az új sportot – a gördeszkához hasonlóan – milyen szoros szálak fűzték elődjéhez. A „snurfer”-t elsősorban játékként hirdették, és – érdekes módon – eleinte felkeltette a középosztály érdeklődését. Ez a rövid keletű érdeklődés akkor csappant meg, amikor mind nyilvánvalóbb lett a szörfözés, a gördeszkázás és a hóban csúszás közötti szoros kapcsolat és a résztvevők társadalmi hovatartozása. Az új sportok mágnesként vonzották a társadalom perifériájára szorult elemeket, és ez rányomta bélyegét a sportok iránti közvélekedésre is. A társadalom rövidesen mindhárom sportot „hiábavalónak, önzőnek és felelőtlennek” bélyegezte, a résztvevőket pedig „csavargónak” és „hangoskodó bajkeverőknek” titulálták (Booth, 1994). Az ellenséges közvélemény máig ható sztereotípiák kialakulásához vezetett, a társadalom negatív vélekedését az azóta eltelt időszakban – véleményem szerint – csak a hódeszkázás esetében sikerült jelentősen tompítani.

Az első hódeszkát, amely már ténylegesen szakított a szörfözés technikájával és valóban új sportot jelentett, 1977-ben dobták piacra. Megszületett a snowboard. Talán nem meglepő, hogy az új sportág már megjelenése pillanatában összetűzésbe került a domináns síelő kultúrával. A snowboard fejlődése előtt álló út a negatív megítélés miatt egyáltalán nem tűnt ígéretesnek. A fejlesztők, Jake Burton és társai évekig tartó küzdelmet folytattak azért, hogy az első síközpontok végre beengedjék és megtűrjék a hódeszkásokat. Amikor a ’80-as évek elején kísérleti jelleggel néhány központban ezt megtették, olyan heves összetűzések alakultak ki a síelők és a hódeszkások között, hogy a hódeszkát rövidesen újra kitiltották a legtöbb pályáról az Egyesült Államokban. A tilalom körülbelül egy évtizedig tartott, bár volt néhány síterep, ahol újra és újra kísérletet tettek a hódeszkázás bevezetésére. A fordulópont a ’80-as évek legvégén következett be úgy Amerikában, mint Európában. A ’90-es évek hajnalán valami döntően megváltozott. A középosztály megtalálta a hódeszkát. A sportág dinamikus fejlődésnek indult, az egekbe szöktek az eladások. A ’90-es évekre a hódeszkázás „a legdinamikusabban növekvő téli sporttá” fejlődött (Economist, 1993). Míg 1988-ban az amerikai síközpontok vendégeinek 8%-át, 1992-ben már 24%-át tették ki a hódeszkások, majd arányuk a 2000-es évek elejére elérte az 50%-ot (Anderson, 1999, Humphreys, 2003). A síelők és a hódeszkások aránya egy röpke évtized leforgása alatt nagyjából kiegyenlítődött a világ legtöbb síterepén (Anderson, 1999) Nem mellékes körülmény, hogy a hódeszkázás dinamikus fejlődése egybeesett a „grunge” stílusirányzat megjelenésével. A punk mozgalom és a gördeszkások különleges kapcsolata után úgy tűnik, a 20. század utolsó harmadában még egyszer előfordult, hogy egy újonnan megjelent stílusirányzat közvetlenül inspirálta egy új sportág fejlődését. A grunge 1987-ben a világ tőzsdéinek mélyrepülése után a yuppie siker és életfilozófia „antitéziseként” jelent meg és kezdett elterjedni a fiatalok körében. A stílus a

2010 / nyár


77

Életmód–élethelyzet zene mellett az öltözködésre is hatott: a mozgalom képviselői a fogyasztás kigúnyolásaként olcsó, használt ruhákat kezdtek hordani. A szándékosan nem megfelelő méretű, rossz szabású ruhák viselete szimbolikusan és praktikusan is kifejezték a fogyasztói társadalommal szembeni ellenérzéseket. A grunge stílust szoros szálak fűzték a korábbi punk mozgalomhoz. Bár ellenkultúraként jelentkezett, a punknál sokkal puhább és elfogadhatóbb mozgalomnak tűnt a társadalom szemében. A grunge kifejezés az új zenei ízlést megtestesítő, erősen eltorzult gitárhangra utal. A szokatlan hangzás ellenére a Green Day vagy a The Offspring zenekarok által játszott zene a punkkal összehasonlítva elfogadhatóbbnak tűnt a többségi társadalom számára. Míg a punk felforgató, deviáns szubkultúra képében jelent meg, amelynek célja a megbotránkoztatás, addig a grunge képviselőit inkább a „mélabús elfordulás” jellemezte a társadalom percepciójában. Az irányzat a posztmodern nihilizmust a cinizmussal ötvözte. Az új életstílust a média rövidesen összekapcsolta a ’90-es évek fiatal generációjával. A „Generation X” a média által is megerősített kép alapján a politikai intézményrendszerekben csalódott, nihilista, elégedetlen és cinikus fiatalokból állt, akik úgy vélték, hogy a bizonytalan gazdasági helyzet és a küszöbön álló környezeti katasztrófa megfosztja őket az ígéretes jövőtől. Ha a jövő nem létezik, akkor a jelen nyújtotta élményekkel kell foglalkozni. A generáció tagjait ezzel együtt egyfajta liberális optimizmus is jellemezte. A különböző fajok és kultúrák közötti nyitottságot és toleranciát hirdették. Ugyanakkor álszentnek bélyegezték a demokratikus kapitalizmus eszmerendszerét és lekicsinylően tekintettek a fogyasztáson alapuló gazdaságra, illetve a modern társadalom közvetítette kispolgári értékekre és életmódra. A stabil bázist adó értékek hiánya és a mozgalom által vallott borús jövőkép természetszerűleg oda vezetett, hogy a grunge képviselői – a punkokhoz hasonlóan – a jelenben átélhető élmények felé fordultak. Azt vallották, hogy az

78


2010 / nyár

itt és most pillanatban átélt élmények az egyetlenek, amelyek tiszták, valódiak és függetlenek a végletesen manipulált és látszatideákkal elkábított fogyasztói társadalom immáron hiteltelennek tekintett értékvilágától. A „grunge nemzedék” a hagyományos materialista értékek (gazdagság, biztonságra törekvés, stb.) helyett egyre inkább a posztmaterialista értékek (önkifejezés, kreativitás, érdekes élet, élményorientáció) felé fordult. A „Generation X” az új zenei ízlés és öltözködési szokások kifejezésén túl, nagy lendülettel vetette bele magát az alternatív sportok világába. A ’90-es évek tizenéves korosztálya számára a hódeszkázás lett az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze, és ez a sport rövidesen az új generáció egyik szimbólumává fejlődött. Ahogy a punk mozgalom összefonódott a gördeszkázással, olyan szoros kapcsolat alakult ki a grunge stílus, a ’90-es évek nemzedéke és a hódeszkázás között.

A hódeszkázás, mint a síelés ellenkultúrája Ahogy korábban utaltam rá, a hódeszkások a kezdetektől fogva, vagyis a ’80-as évek elejétől folyamatosan összetűzésbe kerültek a síelőkkel. Ez az ellentét természetszerű két olyan sport esetében, amelyet azonos terepen, a sípályán gyakorolnak, és amely teljesen eltérő filozófiát hirdet. Az összetűzések hatására az Egyesült Államokban újra és újra kitiltották a deszkásokat a síterepekről. Ez a hullámzó hozzáállás még a ’90-es években is jellemző volt az amerikai síközpontokban. A sportág fejlődése közben hasonló utat járt be Európában. Amikor a hódeszkások a ’80-as években Franciaországban, az Alpokban is megjelentek, Midol és Broyer (1995) így jellemezték az új sport képviselőit: „Avantgard csoportok, akik a francia társadalmi rend öntudatlan védekező reflexeit támadják. A korábbi szabályokat áthágják, és új értékeket helyeznek a középpontba.”

Életmód–élethelyzet Wulf (1996) az alábbi képben rajzolja meg a síelők és a hódeszkások ellentmondásos világát: „A síelő és a hódeszkás együtt mennek fel a hegyre, fagyos csendben”. Ez a találó kép kifejezi azt, ami mindkét sportban közös: a helyszín, vagyis a sípálya és a hóval borított hegyoldal. Joggal vetődhet fel azonban a kérdés, hogy mi a magyarázata a fagyos csendnek? Mi lehet az, ami ellentéteket szült és szül ma is a két sport képviselői között? Első ránézésre a síelés és a hódeszkázás között vajmi kevés különbség látszik. Mindkét sport képviselői plexiüveg eljárással készült eszközökhöz rögzítik a lábukat, síliftekkel közelítik meg a hegycsúcsot, majd lecsúsznak a havas lejtőkön, miközben fordulókkal szabályozzák a sebességüket (Heino, 2000). A két sport mozgásdinamikájában rejlő apró különbségek aligha adhatnak választ kérdésünkre. Az ellentmondás a résztvevők kulturális háttere és a sport által közvetített értékek különbségében rejlik. Ahogy Bourdieu (1991) utal rá: „egy új sport megjelenése átalakítja a sportok által kijelölt mezőt és a különböző sportok gyakorlásához fűződő jelentések újradefiniálásához vezet”. A hódeszkázás is újradefiniálta a téli sportokról alkotott képet. Az ellentmondás pedig – főként kezdetben – a résztvevők eltérő életkori, viselkedésbeli, nyelvhasználati és jövedelmi sajátosságaihoz kapcsolódott. A két sport közötti első markáns különbség eredetük körülményeiből adódik. A síelés évezredes múltra tekint vissza és közvetlenül a hóban történő közlekedés és szállítás igénye hozta létre. A fagyos északon főként a téli hónapokban sokszor semmilyen más lehetőség sem állt rendelkezésre a közlekedéshez. A hódeszkázás születését azonban semmilyen gyakorlati szempont nem indokolta. Míg az öszszes havas sport eredendően a közlekedés és szállítás igényéhez kötődött, a hódeszkázás már megszületése pillanatában is kizárólag az élményszerzés forrásaként szolgált (Heino, 2000). Kifejlődését sem gyakorlati, sem a versenyzéshez kapcsolódó szükségletek nem indokolták.

Amikor a hódeszkázás a ’80-as évek végén elkezdett gyors ütemben terjedni, a síelés már egy jól bejáratott és megfelelően szabályozott sportnak számított a nyugati országokban. Már a ’60-as évek elejétől jólismert és népszerű sportággá fejlődött a középosztály szemében. Társadalmi bázisát elsősorban a közép- és felsőosztálybeliek, Amerikában csaknem kizárólag a fehérek alkották. A síelés átesett a sportok fejlődésének összes, tipikus stádiumán. A síelés a 20. század eleje, a téli olimpiák megjelenése óta versenysportnak számított, a síeléshez kapcsolódó olimpiai versenyszámok pedig nagy érdeklődésre tartottak számot. A sport átment a kommercializálódás folyamatán: az üzleti világ korán felfigyelt a sportágban rejlő üzleti lehetőségekre. A síelés versenyszámai egyre több érdeklődőt vonzottak, jelentősen megnőtt a sportversenyek marketingértéke és ezen keresztül a tömegízlésre gyakorolt hatása. A versenyzés igénye ugyanakkor egy nagyon fontos hatást gyakorolt a sportágra: a síelést aprólékos szabályok közé kényszerítette. A sí, akár az elsődleges, akár a másodlagos sportfogyasztás tekintetében a precízen szabályozott és fegyelmezett sportolás jelképévé vált. Kezdetben relatíve olcsó sportnak számított, de a tömeges elterjedésével és a benne rejlő reklámpotenciál növekedésével jelentősen megdrágult, megnövekedett költségigénye részben a dráguló sporteszközökhöz, részben pedig a sporttevékenységhez fűződő egyéb járulékos szolgáltatások megjelenéséhez kapcsolódott. A síeléshez szabadidőre, gazdasági és kulturális tőkére volt szükség, vagyis arra a három tényezőre, amely pontosan kijelöli, hogy az adott sportág mely társadalmi osztály körében lesz népszerű (Bourdieu, 1991). Ez a drága és burzsoá sport társadalmi bázisa a sportolás közben tanúsított viselkedési kultúrát is pontosan meghatározta. Kifejlődött a síelés etikettje, amely a sportolás különböző egyéb szabályaival együtt minden síközpontban ugyanabban a formában jutott érvényre. A síelés intézményesült és ezzel egyidejűleg mozdulatlanságba dermedt. Ezt a mozdulatlanságot híven tükrözte a sportolók koreloszlása is. A résztvevők döntően

2010 / nyár


79

Életmód–élethelyzet középkorúak vagy annál idősebbek voltak. A síelés tehát az „úri középosztály” társas szórakozása lett és csatlakozott azoknak a kifejezőeszközöknek a sorához, amely révén a társadalom felsőbb osztályai elhatárolták magukat az alsóbb osztályoktól. A hódeszkázás a síelő kultúrával szembeszegülő ellenállás jelképeként született meg. Az első hódeszkások a síelést a „múlt csökevényének” tartották. Azonnal kitűnik, hogy az új sport elsősorban a kamaszkorú fiatalok generációjára volt hatással. A snowboard a húszon-, de még inkább a tizenévesek körében kezdett elterjedni a nyugati országokban. A sísport és a hódeszkás sport résztvevői között – legalábbis kezdetben – nyilvánvaló generációs szakadék tátongott. A „Battle of the piste” (Economist) cikk röviden összefoglalja a fiatalok síelésről alkotott véleményét: „A síelés divatjamúlt, elitista és unalmas – az a sport, amit a szüleink művelnek.” Ezt a képet kiegészíthetjük az Edensorék (2007) által megkérdezett hódeszkások véleményével. Edensor és Richards az egyik neves francia síterepen folytattak interjúkat hódeszkásokkal és síelőkkel. Les deux Alpes síterepét a magyarok is előszeretettek látogatják. Az alábbiakban röviden illusztrálom a hódeszkások a síelőkről alkotott legjellemzőbb véleményeit Edensorék interjúi alapján: „A síelők lúzerek. A síelés a múltté. Nézd meg a ruháikat! Unalmasak. Olyanok, mint akik karót nyeltek!” (Ben, 24 éves, tanár) „A síelők nem képesek leülni. Milyen nevetséges ez! Egész nap rohangálnak, ég a lábuk a nap végére. Mi lazán elsuhanunk mellettük, néha leülünk, dumálunk, elszívunk egy cigit, piknikezünk. Jól érezzük magunkat.” (Mick, 24 éves, jelenleg munkanélküli) „A síelők idegesítenek a pályán. Szorosan egymás mögött csúsznak és elállják az utat… A legszívesebben letarolnám őket, de ezt persze nem tehetem.” (Stuart, 23 éves, diák)

80


2010 / nyár

„A hódeszkások jól akarják érezni magukat. Valami olyasmit keresnek, ami egy picit izgalmasabb. A síelést az unalmas embereknek találták ki, azoknak, akik szépen lassan lesíelgetnek egy-egy dombról.” (Jonas, 21 éves, multinacionális cégnél alkalmazott) Ezek a vélemények azt sugallják, hogy a síelés egy konformista, túlzottan óvatos sport, amelyben a résztvevők szinte teljesen egyformák, nem céljuk az egyediség, nem akarják kifejezni önmagukat. A síelő kultúra egyik legfontosabb jellemzője nem az önkifejezés, hanem a kizárás, legalábbis a kívülállók percepciója alapján. A síoktatás drága, a ruházat költséges, a sporteszközök megvásárlása és bérlése is drága. Az egy-két hetes sítúrák pedig jellemzően az év ugyanazon szakához kötődnek, ezeket az időpontokat a résztvevők előre kitűzik naptáraikban, a sportolás egyébként is tetemes szabadidőt emészt fel és ez a körülmény megint csak jelentősen korlátozza az érintettek számát. A síelők ráadásul drága szállásokat (sokszor felsőkategóriás szállodai szobákat) foglalnak és a sípályák megközelítésének drága formáit veszik igénybe (autó, repülő, stb.). Ezek a külsőségek sokszor nem önmagukban érdekesek, hanem pusztán a kizárás és megkülönböztetés célját szolgálják. Az ellenérzések persze kölcsönösek, a síelők hasonlóan negatív képet festenek a hódeszkásokról. Általában a túl „laza” viselkedésüket kifogásolják, illetve úgy érzik, túlzottan „bevállalósak” és egyáltalán nem urai minden helyzetben a deszkának, amivel közvetlenül veszélyeztetik mások testi épségét. A síelők véleményét tükrözik az alábbi példák, amelyek szintén Edensorék interjúiból származnak: „A síelők sokkal jobban kontrollálják magukat, mint a hódeszkások! A hódeszkások bevágnak mindenki elé, fütyülnek a többiekre és nagyon veszélyesek.” (Mike, 29 éves, tanár) „Ha a közelükbe kerülünk, simán belénk jönnek, pedig mi mindig kikerüljük őket.” (Alan, 33 éves, értékesítő)

Életmód–élethelyzet „A hódeszkások azt gondolják, hogy ők jobbak, mint a síelők, ezért azt tehetnek, amit csak akarnak. Bevágnak eléd, lefröcskölnek hóval és sohasem kérnek elnézést. Sosem olyan udvariasak, mint a síelők” (Mary, 35 éves, köztisztviselő) „A hódeszkások a pályák huligánjai. Azt gondolják, nincsenek szabályok. Csak magukkal törődnek és fütyülnek a többiekre.” (Richard, 41 éves, tanár) A síelők és a hódeszkások közötti ellentétek nem csupán az egymásról alkotott képben jelennek meg, hanem egyéb területen is kifejezésre jutnak. A síelők és a hódeszkások számára az önmeghatározás és a különbségek kifejezésének egyik legfontosabb színtere az öltözködés és a sporteszközök kialakítása, különös tekintettel a formatervezésre. Leszögezhető, hogy a mindig is versenysportnak számító síelés viseletét a rideg célszerűségi szempontok befolyásolták. A síelők általában szűk, testhez simuló öltözéket viselnek, amely az aerodinamikai szabályok alapján a gyorsabb haladást szolgálják. A szűkre szabott ruha kihangsúlyozza a síelő alakját. A ruhák általában fényesek, élénk, hivalkodó színűek. A síelés hagyományos tartozéka az egyrészes síruha, amely a síelők megvetésének és kigúnyolásának legfőbb célpontjává vált. A párok ráadásul azonos színeket viselnek, amely szintén gúny tárgya a hódeszkások körében. Az első hódeszkások, akik nyáron otthon, a városban gördeszkáztak, kezdetben ugyanazokat a ruhadarabokat viselték, amelyeket gördeszkázás közben. A hidegebb környezet miatt sokszor dupla réteget húztak. A hódeszkások ugyanazt a hip-hop/gangsta/utcai punk stílust vették fel, amelyet a városi környezetben a gördeszkás társaik képviseltek. Ruházatuk legfőbb kelléke a bő, túlméretezett ruhadarabok voltak, amelyeket a síeléssel szembeni ellenállás kifejezéseként nem élénk, hanem drapp színekben viseltek. A hódeszkás viselet tipikus színe a barna és az olivazöld lett. A síelésben meghonosodott vízhatlan drága ruhadarabokat olcsó flanelingek váltották fel. Nem alakult ki olyan

egységes hódeszkás öltözet, mint a síruha a síelés esetében, a hódeszkások ruhatárukat sokszor teljesen esetleges ruhadarabokkal töltötték fel. A vékony flanelingeket és bársony- vagy vászonnadrágokat a célszerűség egyáltalán nem indokolta. Ezek a ruhadarabok kevésbé alkalmasak a hideggel szembeni védekezésre. Az alulöltözöttség ugyanakkor a felfokozott „maszkulinitás” kihangsúlyozására is szolgált, amely kezdettől fogva összefonódott a hódeszkás kultúrával. Míg a síelő nők könnyűszerrel találnak olyan ruhadarabot, amely nőiségük kifejezésére és alakjuk kihangsúlyozására is alkalmas, addig a hódeszkások esetében ez már nem így van. Kezdetben nem is volt különbség a férfi és a női hódeszkázók viselete között. Ez részben összefüggött azzal a ténnyel, hogy a hódeszkás felszerelést eleve szinte kizárólag férfiaknak szánták. Amikor a sportágban egyre nagyobb arányban jelentek meg a nők (arányukat ma az Egyesült Államokban 30 % körülire teszik), piacra dobták a női snowboard-ruhákat, amelyek azonban alig különböztek a férfi változattól. Anderson megemlíti, hogy férfi és női deszkások között általában csak a hajviselet árulja el a különbséget. A hangsúly a fakó színű, néhány számmal nagyobb, lazán viselt ruhadarabokon van. A hódeszkások öltözéke nem feszül, hanem csupán takarja a testet, de ezt olyan formán teszi, hogy semmit sem árul el a test kontúrjaiból. A bő, laza viselet viszont nagy szabadságot nyújt a mozgásban: lehetővé teszi a gördeszkázásból ismert bonyolult trükkök gyakorlását. A laza, bonyolult mozdulatokat is lehetővé tevő ruházat ebben az értelemben a jó snowboard-tudás, a lazaság, merészség és a vagányság szimbóluma lett. A síelők és a hódeszkások nem csupán az öltözékük tekintetében különböztek egymástól. Az első deszkások tudatosan törekedtek rá, hogy meghökkentő vagy megbotránkoztató image-t konstruáljanak maguknak. A tipikus snowboardos, akinek képe ma is ebben a formában él az emberek emlékezetében, nem visel sapkát, haja kuszán lobog a szélben és a legkülönbözőbb színekben pompázik. Gyakori a különböző

2010 / nyár


81

Életmód–élethelyzet piercingek viselete, amely a test szintjén fejezi ki az ellenállást és közvetlenül a punk kultúra meghatározó befolyására utal. Hebdige (1979) kiemeli, hogy a punk önkifejezés egyik látványos módja a nem odaillő ruhadarabok vagy egyéb anyagok viselése volt. Ugyanez a tendencia a hódeszkások esetében is megfigyelhető. Az a tény, hogy a hideg környezet ellenére jellemzően alulöltöznek, eltekintenek a meleg pulóverek vagy a vízhatlan anyagú kabátok viselésétől, ugyanezt az ellenállást hivatott kifejezni. A síelők rendezett külsejéhez képest a hódeszkások sokszor még ma is a barbár, lógógatyás hippik benyomását keltik. A tipikus hódeszkást a „fütyülök-a-kinézetemre” attitűd és ennek az attitűdnek a fokozott kihangsúlyozása jellemzi. Hozzá kell azonban fűzni ehhez, hogy a lázadó hódeszkás image sokat tompult az utóbbi egy évtized alatt. Ez nagyrészt annak, a jellemzően 30 év feletti rétegnek köszönhető, akik a ’90-es évek közepétől végétől kezdve egyre többen és egyre aktívabban vették ki részüket a hódeszkázásból. Ők voltak azok, akik a hódeszkázás gyakorlatának – szépen lassan – a síeléshez hasonló „polgári” jelleget kölcsönöztek. A két sportág között rejlő különbség a sporteszközök designjában is jelentős. Míg a sí kezdettől fogva – drágasága ellenére is – tucatterméknek számított, addig a hódeszkások igyekeztek egyedi deszkákat beszerezni. A sílécek a professzionalizmust, a versenyszellemet és az egységes image-et szimbolizálják, a síruhákhoz hasonlóan általában élénk színűek és alig térnek el egymástól. Ezzel szemben a hódeszkák egyediek és személyre szabott sporteszközök. Az első deszkákat a résztvevők saját maguk készítették. Sem formájukban, sem designjukban nem voltak egységesek. A deszkákat ma a tömeggyártás ellenére is igyekeznek egyedi formában gyártani. A hódeszkások gyakran helyeznek el különböző egyedi ábrákat vagy matricákat a deszkáikon, amelyek kedvenc snowboard-, gördeszka-, vagy sportruházati márkájukról tudósítanak, művészi képeket (például hulló hópelyheket) ábrázolnak, vagy – akár obszcén – feliratokat tartalmaznak. A hódeszka egy nagy kifejezőerővel bíró, személyes sporteszköz,

82


2010 / nyár

amely élesen szemben áll a sílécek uniformizált és sterilizált világával (Heino, 2000). A különbségek utolsó, de hasonló jelentőséggel bíró aspektusa a síelés és a hódeszkázás mozgásdinamikájának eltéréséhez kapcsolódik. Bár az avatatlan szemlélő nem feltételezné: a két mozgás típusa között jelentős eltérés van. A különbségeket már a pályán kívül is meg lehet figyelni. Míg a síelők botot hordanak, amely révén folyamatosan a válluk magasságában tartják a kézfejüket lesiklás közben, addig a hódeszkások hanyag testtartásban csúsznak, miközben karjukat vagy lógatják, vagy az egyensúlyozáshoz használják. Míg a síelők a léceket általában a vállukon viszik, addig a deszkások a hónuk alá csapják deszkájukat és így közlekednek a pályán kívül vagy a pályán a felvonókhoz. A síelők testtartása merevséget sugall, míg a hódeszkások megjelenése hanyag eleganciáról árulkodik. A hódeszkások testtartása emlékeztet a szörfösökre, akik lazán, a hónuk alá csapott deszkával igyekeztek a hullámokba a partmenti homokban. Az eltérés lesiklás közben még nyilvánvalóbb. Míg a síelésre (főként a modern carving technikájú síelésre) a rövid, gyakori fordulók jellemzőek, addig a hódeszkások általában széles íveket húznak, sokszor a pálya egyik szélétől a másikig, miközben mélyen bedőlnek a fordulókba. A hódeszkázás teljes mértékben átvette a szörfözéstől a hullámmozgást, amely a korlátlan szabadság egyik szimbóluma. Főként a hagyományos síelésről elmondható, hogy görcsös mozgásdinamikát tartalmaz, amelyben a hangsúly a helyesen és szépen kivitelezett, párhuzamos léccel végrehajtott fordulókon van. A hódeszkázás nem az esztétikáról, nem a helyes mozgásról, hanem a pillanat megéléséről és a mozgás által közvetített élményvilágról szól, és ebben az értelemben iskolapéldája az életmód-sportok által közvetített értékeknek. A két mozgásforma eltéréseiből és a közvetített filozófia különbözőségéből következik, hogy a két sportág képviselői jelentősen akadályozhatják egymást mozgásukban, különösen akkor, ha sokan tartózkodnak egyidejűleg a pályán. A hódeszkások a kevesebb forduló miatt általá-

Életmód–élethelyzet ban nagyobb tempót diktálnak, de mozgásukat megtörheti és több forduló megtételére kényszerítheti a síelők jelenléte. Hasonló módon a síelőket is jelentősen megzavarhatják és megijeszthetik a körülöttük nagyobb sebességgel cikázó hódeszkások.

A hódeszkázás kommercializálódása, a sport legutóbbi fejlődési szakaszának ellentmondásai A kommercializálódás folyamata akkor kezdődik meg, amikor az üzleti élet felfigyel az adott sportban, zenei szubkultúrában vagy stílusirányzatban rejlő üzleti lehetőségekre. Az új sport vagy új zenei irányzat által közvetített életérzést „meglovagolják”, a társadalom fősodra számára elérhetővé és megvásárolhatóvá teszik, és ezzel egyidejűleg üzleti alapokra helyezik. Ahogy a bevezetőben utaltam rá, a kommercializálódás a sportok fejlődésének utolsó állomása, amely a hagyományos sportágak esetében már bekövetkezett. A kommercializálódás során az adott sportágat a nézők érdeklődésének középpontjába helyezik. A sport elsődleges (résztvevőként történő) és másodlagos (nézői) fogyasztása is megnövekszik. A sportot intézményesítik és szabályok közé szorítják, a nézők számára kompakt csomagba szervezik. Az adott sportágat ebben a stádiumban „megfertőzi” a versenyszellem, mert a győzelem az egyetlen dimenzió, amely a nem résztvevő nézők tömegei számára intenzív érzelmeket közvetíthet. A sportolás professzionális területté válik, amelyben a profi sportolókat a reklámérték növelésében érdekelt szponzorok hada támogatja. Az egykor ismeretlen, vagy elszigetelt körülmények között gyakorolt sportokat megismeri a nagyközönség, a sporteszközök és kiegészítő termékek a nem, vagy kevésbé kompetens társadalom érdeklődésébe kerülnek, bárki megvásárolhatja őket és bármilyen szinten gyakorolhatja a tevékenységet. A professzionális sportolók kizárólagos céljává pedig a sport nyújtotta játék élménye helyett a győzelem válik.

A kommercializálódás nem minden esetben lehetséges. A stílusirányzatok példájánál maradva elmondhatjuk, hogy nem következett be ez a folyamat a punk vagy a rave irányzatok esetében. E mozgalmak lázadó és megbotránkoztató jellege oly erősnek bizonyult, amely lehetetlenné tette, hogy ezeket az irányzatokat – akár szelídebb formában is –, de elfogadhatóvá tegyék a nagyközönség számára. A kommercializálódás viszont többé-kevésbé végbement a grunge, a rap vagy a hip-hop szubkultúrák esetében. Ez többnyire együtt járt az irányzat által közvetített értékek és üzenetek szelídebb mederbe terelésével. Az „elüzletiesedés” szempontjából a sportok fejlődése hasonlóan ellentmondásos képet mutat. Az új alternatív sportok folyamatosan ki vannak téve a kommercializálódás keltette kihívásnak. Ez a veszély a kockázatosabb sportágak esetében (pl. bázisugrás, ejtőernyőzés, sziklamászás) nyilvánvalóan csekély, de az új sportok kevésbé veszélyes körében vagy ott, ahol a veszélyek a szabályozás révén csökkenthetőek (pl. vadvízi evezés, hódeszkázás stb.) jelentősnek mondható. A kommercializálódás folyamata az utóbbi években a hódeszkázás esetében is egyértelműen bekövetkezett. Míg kezdetben a hódeszkások a többségi társadalom teljes ellenállásába ütköztek (elég itt a sípályákról történő kitiltásukra utalnunk), addig a ’80-as évek végétől ez a folyamat lassanként megváltozott. Ez nagyjából egybeesett a síipar telítődésével. A síiparág teljesítménye az eladások száma tekintetében a ’80-as évek végén jelentősen visszaesett. Úgy tűnt, a piac telítődött, a gyártók pedig egy új, dinamikusan növekvő sportágra áhítoztak. Bár a síelés az új, carving kialakítású lécek révén a ’90-es évek közepétől jelentősen megújult és az eladások ismét növekedni kezdtek, a ’90-es évek elején úgy tűnt, hogy a téli tömegsportokban érdekelt gyártókat csak a hódeszkázás népszerűsítése húzhatja ki szorult helyzetükből. A hódeszkázást elfogadták és elhárultak a sportág népszerűsítése elől az akadályok. A kommercializálódás a hódeszkázás esetében

2010 / nyár


83

Életmód–élethelyzet mindazonáltal meglehetősen ellentmondásos formában jelentkezett. Az ellentmondás abban a tényben gyökerezett, hogy az üzleti világ és különös tekintettel a média abban volt érdekelt, hogy lehetőség szerint fenntartsa, sőt tovább táplálja a hódeszkásról korábban kialakított lázadó képet. A lázadó image nemhogy ártott volna, hanem éppen ellenkezőleg, kifejezetten támogatta a hódeszkázás népszerűsítését és ezen keresztül a sportágból kitermelhető profitot. A hódeszkások a szörfösökhöz és a gördeszkásokhoz hasonlóan úgy tekintenek magukra, mint akik kizárólag a saját kedvtelésükre űzik kedvenc sportjukat. A sport a deszkás és a hegy közötti kapcsolat személyes élményéből táplálkozik. Ez az élmény önmagában érdekes és nem találkozhat a nézők kielégítésének céljával, a jövedelemszerzés vagy egyéb jutalmak hajszolásának vágyával. A pillanat megélése és a sportolásban rejlő örömök keresése természetszerűleg szemben áll a versenyszellem akár legcsekélyebb megnyilvánulásával, a nacionalizmussal, a politika célkitűzéseivel vagy a professzionális sportban olykor tapasztalható óriási keresetekkel. Terje Haakonsen, a ’90-es évek végének legjobb freestyle hódeszkása így nyilatkozik a sportról: „A snowboard a lendületes fordulókról, a szűzhóról szól és arról, hogy önmagad legyél és ne mások ítéljenek meg téged. Semmi köze a nacionalizmushoz, a politikához, meg a nagy pénzkeresetekhez.” A különböző interjúkban megszólaltatott más professzionális hódeszkások is általában a sport egyéni jellegét emelik ki. Athena, egy másik professzionális sportoló, így nyilatkozik erről: „A hódeszkázás mindig is egy individuális dolog volt. Megadja azt a szabadságot, hogy kifejezd a saját stílusodat. Én azért vonzódtam ehhez a sporthoz, mert itt nem volt szükségem társakra. Azok a kiegészítő örömök, amiket a barátok vagy az utazás jelent, csak ráadásként számítanak nekem.”

84


2010 / nyár

Szintén a sport által közvetített élményeket emeli ki Jeremy Jones, egy a naganói olimpia után készített interjúban: „60 mérföld/óra sebességgel végigszáguldani a pályán… olyan fordulókat csinálni, amelyektől a szőr felállna a hátamon, ha az autómban ülnék. Hát ez az, amiért versenyzem.” Nyilvánvaló ellentmondás feszül a professzionális sportolás és a sportról közvetíteni kívánt image között. A professzionális sportolók nyilatkozatainak közös vonása, hogy miközben a versenyzésből élnek, mégis a személyes élményekre és az élmények inspirálta motivációra helyezik a hangsúlyt. Ez az ellentmondás a nagyközönség számára éppen azért nem lett nyilvánvaló, mert a média maga is erősen érdekelt a látszat fenntartásában: a profi hódeszkások nem a pénzért, hanem saját élményeikért csúsznak. A ’90-es évek elejétől egyre sűrűbben megrendezett snowboard-versenyek különleges hangulata eleinte hozzájárult ahhoz, hogy ne fakuljon ki a független és szabad hódeszkásról alkotott kép. Ezeket a versenyeket többnyire kevés résztvevővel rendezték meg, a sportolók legtöbb esetben jól ismerték egymást, sőt közeli barátságban voltak. A versenysportok rideg valóságától nagyon eltérő képet festett a versenyek előtt és után együtt söröző hódeszkások képe. A snowboard-kupák inkább a fesztiválok hangulatára emlékeztetett, mint a szabályok közé szorított ádáz versengésre. A kupát persze mindenki szeretné megnyerni, de a versengés oldott hangulatban zajlik és nyoma sincs a küzdelmet általában kísérő negatív érzelmeknek vagy atrocitásoknak. A hódeszkázásról alkotott általános képre jó példa annak a svájci hódeszkásnak az esete, aki miután 1992-ben megnyert egy kupát Új-Zélandon, visszaadta a nyereményeket, mondván, hogy azért jött, hogy pénzt nyerjen és nem azért, hogy pólókat vigyen haza. A versenyzőt erős kritikával illették. A New Zealand Snowboarder magazin egyik szerkesztője így válaszolt a sportolónak:

Életmód–élethelyzet „Ha valóban így gondolkodsz, én azt javaslom, hogy inkább a profi golfot vagy a teniszt válaszd a deszkázás helyett” (Humphreys, 2003). A nagyközönségnek a hódeszkások iránt táplált különleges érzelmeinek egy másik bizonyítéka, hogy mennyire vegyesen ítélik meg a sportolók kábítószer-fogyasztását (természetesen itt elsősorban az enyhe drogokról van szó). Az enyhe drogok fogyasztása épp úgy, mint a szörfösök vagy a gördeszkások esetében, kezdettől fogva összefonódott a sportolás élményével. A drogok bizonyos fokig a függetlenség, a felfokozott élménykeresés és a lázadó image szimbólumai. Az első snowboard-versenyekkel párhuzamosan sorra láttak napvilágot azok az esetek, amikor a résztvevőket kábítószer-fogyasztáson kapták, vagy a különböző könnyű drogok fogyasztásának egyértelmű jelei mutatkoztak. Néhány hódeszkás ráadásul egyáltalán nem rejtette véka alá a különböző drogok iránti szenvedélyét. Amikor az amerikai Adam Hostettert a dopping tesztje (az angolban „drug test”) eredményeiről kérdezték, így válaszolt a riporternek (Humphreys, 2003): „A tesztem érdekli? Kiváló! Neked is azt javaslom, pajtás, hogy teszteld mindegyiket. Mind nagyon jó!” A kábítószer-fogyasztással kapcsolatos egyik legjelentősebb eset a kanadai Ross Rebagliati nevéhez fűződik. A sors fintora, hogy éppen Rebagliati volt az első hódeszkás, aki az újonnan bevezetett, óriás szlalom versenyben aranyérmet szerezhetett. A verseny után a véréből kimutatták, hogy marihuánát fogyasztott. A marihuánáról köztudomású, hogy nem tartozik a teljesítményfokozó szerek közé, ha bármilyen hatása is volt a sportolóra, az éppenséggel a teljesítmény csökkentése lehetett. Rebagliati érmét először elvették, majd később visszaadták azon az alapon, hogy a szervezők előzetesen nem tiltották meg a marihuána fogyasztását. Az eset azonban nagy port vert fel és tovább erősítette a sport ellentmondásos meg-

ítélését. A sportszakértők egy része annak a véleményének adott hangot, hogy a hódeszkások drogokhoz való hozzáállása miatt felül kellene vizsgálni a sport nagy, nemzetközi versenyekbe történt bevezetését. A sportág a kommercializálódás révén ellentmondásos helyzetbe került. Míg egyfelől elindult az a folyamat, amelyben a sportot uniformizálják és bevonják a versenysportok világába, addig többé-kevésbé érintetlenül megmaradt a kép a pulóveres, lobogó hajú hódeszkásról, aki szemben áll a kispolgári létbe süllyedt társadalommal, és aki a szabadság és a függetlenség szimbóluma.

Útban az intézményesülés felé A hódeszkások szabad világára mért legnagyobb csapást kétségkívül a sportág olimpiai bevezetése jelentette. A Nemzetközi Síszövetség (FIS) a ’90-es évek elején úgy döntött, hogy a freestyle hódeszkás számot (a félcsövet) és az óriás szlalomot bevezeti az 1998-as téli olimpiára, amelyet a japán Naganóban rendeztek meg. Ez az esemény nem volt mentes a botrányoktól. A leghevesebb ellenérzést az a tény váltotta ki, hogy az Olimpiai Bizottság a Nemzetközi Hódeszkás Szövetség (ISF) helyett a Síszövetséget jelölte ki a versenyszám felügyeletével és lebonyolításával. Az ISF azzal vádolta meg a FIS-t, hogy erős nyomást gyakorol a hódeszkázás kiaknázására a rövid távú profit reményében. Az ISF véleménye szerint a FIS-nek semmilyen hosszú távú érdeke nem fűződik a hódeszkázás sikeréhez és csak onnantól kezdve mutatott érdeklődést a sportág iránt, amint nyilvánvalóvá vált annak kereskedelmi értéke. A sportág olimpiai bevezetését vegyes érzelmekkel fogadták a sportolók és a nagyközönség is. A félelmek általában ahhoz a tényhez kapcsolódtak, hogy az olimpia hatására a sportot szabályok közé szorítják és a hódeszkázás elveszítheti eredeti szellemiségét. Ezt a véleményt tükrözi Paul Trapski, új-zélandi hódeszkás alábbi nyilatkozata:

2010 / nyár


85

Életmód–élethelyzet „Azzal, hogy a félcsövet bevezették az olimpiára, egy szigorú szabályokkal teletűzdelt, jól szervezett eseménnyé vált… Remélhetőleg nem fog ugyanarra a sorsra jutni, mint a freestyle síelés, amikor megmondják neked, hogy milyen trükköt lehet és milyen trükköt nem lehet megcsinálnod.” A leghevesebb ellenállás a már idézett Terje Haakonsen részéről érkezett. Haakonsen, akit a ’90-es évek végén a félcső világszerte elismert bajnokaként tartottak számon, egyszerűen megtagadta az olimpiai részvételt, a FIS módszereit pedig a maffia módszereihez hasonlította. Haakonsen arra hivatkozott, hogy belőle nem csinálnak „uniformist viselő, zászlóval ékesített, két lábon járó céglogót”. Haakonsen elítélő véleményét sokan osztották. A sportág kommercializálódása megerősítette azt a félelmet, hogy nagy kárt okozhatnak azzal, ha egy új sportágat fejlődése túl korai stádiumában vezetnek be az olimpiára. Az ellenállás elsősorban a szabályok közé szorítás, a sportolók megregulázása és az intézményesítés elleni tiltakozásban öltött testet. A hódeszkások képe közben szépen lassan nem csupán a professzionális sportolók világában, hanem a pályákon is kezdett megváltozni. Kezdett megfakulni a színes hajú, tarajos, piercinges „utcai harcos” képe. Az 1990-es évek közepétől már elözönlötték a pályákat a jól szituált, multinacionális cégeknél alkalmazott, harmincas éveikben járó hódeszkások, akik új viselkedésmintát követtek. Öltözékük konszolidáltabbá vált. Többnyire megmaradtak a bő, drapp színű ruhadarabok, ezek ára azonban a megnövekedett kereslet miatt jelentősen megugrott. Előállt az a paradox helyzet, amelyben a hódeszkások „kezdtek éppen annyit költeni a grunge/hip-hop/gangsta kinézetükre, mint amennyit a síelők költöttek csillogó felszerelésükre” (Heino, 2000). Mind világosabb lett a közvetített image és a résztvevők társadalmi háttere között feszülő ellentmondás. A síelőket és a hódeszkásokat hosszú idő óta nem a tár-

86


2010 / nyár

sadalmi hovatartozásuk, hanem sokszor pusztán az életkoruk választotta el egymástól. A tizenéveseket felváltó idősebb korosztály részvétele ezt az utolsó különbséget is feloldani látszik. A hódeszkázás a nyugati országokban igazi mainstream sporttá változott. Tükrözi ezt a hódeszkások arányának gyors növekedése a sípályákon, amelyről már beszámoltam. A hódeszkások aránya a 2000-es évek elejére megközelítette a síelők arányát a világ legtöbb síterepén. A hódeszkázás vonzereje egyelőre mit sem változott. Sőt, bizonyos értelemben tovább nőtt, hiszen új társadalmi osztályok kerültek a befolyása alá. A társadalom szemében továbbra is fennmaradt az uralkodó image, amely a hódeszkázást a szörfözéshez és a gördeszkázáshoz hasonlóan a szabadság és a függetlenség szimbólumainak tekinti. Sokat finomodott viszont ez a kép a másik két sport képéhez képest. A hódeszkázás a deszkások és a síelők között továbbra is meglévő ellentétek dacára társadalmilag elfogadott szórakozássá vált, a résztvevők pedig lassan kicserélődtek. Az új hódeszkások számára továbbra is a sport fejlődése elején kialakult image jelenti a legfőbb hívó szót. Az új résztvevők továbbra is annak az életérzésnek szeretnének a részesei lenni, amelyet ez a sport ma is közvetít a fiatalok körében. A régi image azonban már nem a valóságban gyökerezik. A sport fejlődése ma azt mutatja, hogy a hódeszkázás – legalábbis a sípályákon űzött, „szelídebb” változatában – a síeléshez hasonlóan a középosztály sportjává válik, amely előbbutóbb kihatással lesz a résztvevők érzésvilágára és társadalom vélekedésének alakulására is. Az új körülmények között kétségesnek látszik a lázadó image értelme és fenntarthatósága. Anderson (1999) így jellemzi a 20. század utolsó évtizedének új „elpolgáriasodott” snowboardgenerációját: „minél több pénzt költenek és minél több erőfeszítést tesznek az utcai punk image fenntartására, annál nyilvánvalóbb, hogy valójában nincsen már semmi közük az utcai punkokhoz”.

Életmód–élethelyzet Irodalom Anderson, K. L. (1999): Snowboarding: The Construction of Gender in an Emerging Sport. Journal of Sport and Social Issues, 23 (1):55–79. Battle of the piste (1993. április 24.), Economist, 96. o. Booth, D. (1994): Surfin’ 60s: A Case Study in the History of Pleasure and Discipline. Australian Historical Studies, 103:262–279. Bourdieu, P. (1991): Sport and Social Class. In: Mukerji, C.–Schudson M.: Rethinking popular culture. 357–377., University of California Press Endensor, T.–Richards S. (2007): Snowboarders vs Skiers: Contested Choreographies of the Slopes. Leisure Studies, 26 (1):97–114. Hebdige D. (1979): Subculture: The Meaning of Style. New York, Routledge. Heino, R. (2000): New Sports: What is So Punk about Snowboarding? Journal of Sport and Social Issues, 24 (2):176-191. Héjjas B. (2006): Korunk civilizációja: a posztmodern embertípus megalkotása. Társadalomkutatás, 23 (2):261–283.

Humphreys, D. (1997): ’Shredheads go mainstream?’ Snowboarding and alternative youth. International Review for Sociology of Sport, 32 (2):147–160. Humphreys, D. (2003): Selling out Snowboarding. In: Rinehart, R. E.–Sydnor, Synthia: To the extreme, alternative sports, inside and out. 407–424., New York: Suny Press. Jackson, S. A.–Csíkszentmihályi M. (2001): Sport és flow, az optimális élmény. Budapest: Vince K. Midol, N.–Broyer, G. (1995): Towards an anthropological analysis of new sport cultures: The case of whiz sports in France. Sociology of Sport Journal, 12:204–212. Rinehart, R. E.–Sydnor, S. (2003): To the extreme, alternative sports, inside and out. New York: Suny Press. Wheaton, B. (2004): Understanding lifestyle sports, consumption, identity and difference. London: Routledge. Wulf, S (1996): Triumph of hated snowboarders. Time, 147 (69)

2010 / nyár


87

Életmód–élethelyzet Ligeti György

Tudatosság és társadalmi integráció – esettanulmány Megismerve a Nemzeti Ifjúsági Stratégia szövegét, kutatóként több olyan állítást, feltételezést találtam, melyek harmonizálnak saját kutatási eredményeinkkel, továbbá számos olyan feltételezéssel él, melyekkel kollegáimmal (Kurt Lewin Alapítvány) kutatómunkánk során magunk is élünk. Magánemberként, magyar állampolgárként, apaként pedig ismét sok olyan elemre leltem rá, melyekkel csak egyetérteni tudok, illetve – és ezek talán még inkább az írásra ösztönöznek – amelyek érzésem szerint további társadalmi vitára szorulnak. A Stratégia Tudatosság és társadalmi integráció című fejezete mondhatnám kiált azért, hogy arra egy konkrét, 2009-ben megvalósult program bemutatásával reflektáljak. Az alábbi írás nem tudományos mű. Igyekeztem kerülni minden hivatkozást, fogalmi definíciót, a kutatási hipotézisek részletes, korrekt bemutatását, az eredmények taglalását. Cserébe ugyanakkor – megkockáztatva néhányak rosszallását – megpróbálom szórakoztatni az olvasót, olykor provokálni. A fejezetek címadása során igyekeztem a Stratégia általam lényegesnek tartott szövegrészeit megjeleníteni. Ezek idézőjelbe kerültek.

1perspektíva – „közösségi kompetenciák fejlesztése” Az előző évben megjelent egy állami pályázati forrás,1 mely a civil szektort próbálta arra buzdítani, hogy az egyenlő bánásmódra vonatkozó (közhasználatú nevén antidiszkriminációs vagy esélyegyenlőségi) törvényt élettel töltsék meg. Noha a magyar és a többi európai ország jogrendszerei elvárják az állampolgárokkal való egyenlő

88


2010 / nyár

elbánást, a hétköznapokban pedig szívesen feltételezzük azt, hogy minden embernek egyenlő az esélye a társadalmi részvételre, a valóság azért más. Sérültnek, fiatalnak, nőnek, színes bőrűnek, idősnek, gyereknek lenni Európában jószerivel egyet jelent a kiszolgáltatottsággal. Törvény ide vagy oda, se szeri, se száma azoknak a jogsértéseknek, melyek hátterében a károsult ember valamiféle csoport-hovatartozása áll (például cigány vagy világtalan, avagy egyszerűen csak gyerek, így kiszolgáltatott). Ezek az esetek részben feltárhatatlanok, részben bizonyíthatatlanok, részben pedig – és ez a legfontosabb – hatásuk jócskán túlmutat magán a konkrét történésen. Ha egy öt éves gyerek azért nem juthat hozzá az őt megillető oktatási-nevelési lehetőségekhez (közszolgáltatásokhoz), mert történetesen cigány, akkor – közhelyszámba megy – egész életpályájára kiható hendikephez juthat: énképe, majdani pályaválasztása, egészségmagatartása és még hosszan sorolhatjuk válik eleve elrendeltetetté. A Magyar Állam tehát pályázatot hirdetett „Civil szervezetek és az anti-diszkriminációs törvény végrehajtása” címmel. A program2 fő céljai azon emberek és társadalmi csoportok befogadásának erősítése, akiket a gazdasági, társadalmi vagy politikai kirekesztés fenyeget. A pályázaton indul és nyer a békéscsabai Speciális Nevelésért Alapítvány és a Kurt Lewin Alapítvány által alakított konzorcium. A Szociális Minisztérium finanszírozásával, illetve a Demnet Alapítvány közreműködésével létrejött program lényege, hogy Békéscsaba város intézményei és polgárai egy etikai kódexet hoznak létre, mely az ifjúság neveléséről szól. A program címe 1perspektíva.3

Életmód–élethelyzet Az 1perspektíva program kiindulása, hogy a gyerekekkel és az ifjúsággal kapcsolatba hozható intézmények (önkormányzat, az oktatás, az egészségügy, a rendvédelem, a munkaerőpiac szervezetei) napi működésmódja jelentős mértékben oka annak, hogy egy társadalmi csoport – például a romák – tagjai akadályoztatva vannak jogaik gyakorlásában. Kiindulás, hogy a fennálló, folyamatosan változó és bonyolódó jogszabályok betartása szinte lehetetlen, s a napi munka, az adminisztráció növekvő menynyisége, az intézményekben dolgozók, illetve az egyes intézmények közötti érdemi kommunikáció gátjai. Kiindulás, hogy nem büntetni, fenyegetni kell az embereket, hanem bevonni őket a döntéshozásba, lehetővé tenni számukra napi munkavégzésük kereteinek kitalálását, annak kimondását, hogy mi okoz gondot számukra. És persze annak kimondását, hogy mi az, amit értékesnek, megőrzendőnek tartanak saját munkájukban vagy a város életében, hagyományaiban. Magyarán – az országban talán először – a békéscsabaiak nem bűnbakkereséshez láttak hozzá, hanem összeültek közösen kitalálni, mit tehetnek az etnikai diszkrimináció megszüntetése, valamint a munkanélküliség és a tömegesség váló segélyezettség megelőzése érdekében.

„A kirekesztett létből eredő hátrányok csökkenjenek” A rendszerváltás nyomán Magyarországon pillanatok alatt új, a demokratikus normáknak megfelelő jogrendszer jött létre. Ezt a változást azonban nem követték automatikusan azok a társadalmi és kulturális változások, melyek összessége nyomán megteremtődött volna a lehetőség egy nyílt társadalom kialakulására. Ameddig például a szabad vallásgyakorlás, a tulajdonhoz vagy az utazáshoz való szabadság joga az írott és a hétköznapi normarend részévé vált, addig a diszkriminációmentesség nem. 2009-ben változatlanul újszerű, sőt sokak számára zavarkeltő az a gondolat, hogy az alkot-

mány, illetve az ország törvényei és rendeletei mindenkire vonatkoznak. Ilyen módon tehát tilos például mindennemű hátrányos megkülönböztetés, még a cigány gyerekek megkülönböztetése is! Közhelyszámba megy, hogy cigánynak születni Magyarországon eleve hátrányt jelent. Hátrány a lakóhely megválasztásában, az iskoláztatásban, a munkaerőpiacon vagy az egészségügyben. Azonban az már kevésbé közhely, hogy ennek mi az oka. Az 1perspektíva program alapvetése, hogy a romák hátrányos megkülönböztetéséért nem egy-egy konkrét embert (iskolaigazgató, jegyző stb.) tesznek felelőssé a békéscsabaiak. Ezzel szemben minden érintett felelősségévé emelik az okok feltárását és kimondását. Amennyiben a helyi vállalkozóknak érdekük fűződik ahhoz, hogy az üzleti környezetükként szolgáló helyi társadalom gazdag legyen, amennyiben érdekük, hogy adójukat a döntéshozók ne segélyre, hanem a gazdaság dinamizálására fordítsák, amennyiben érdekük, hogy képzett és kompetens munkaerő álljon rendelkezésükre, nos abban az esetben ők is érintettek. A program nem érinti a jogszabályokat, kötelező ereje nem a kilátásba helyezett jogi szankcióban, hanem az önkéntes és aktív részvételben rejlik: a résztvevők etikai kódexet hoztak létre, mely megalkotása során és aláírásával elfogadták annak tartalmát, egyben közösségük (Békéscsaba városa) tagjaiként kötelezettséget vállaltak annak betartására.

„Nagyobb forrásra van szükség, mind időben, mind anyagiakban”: a szervezetek világa Állítjuk tehát, hogy az intézményi kultúra, a szervezeti problémák ott állnak a hátrányos megkülönböztetés jelensége mögött. Az 1perspektíva program ezt a szempontrendszert hívta be az érintettek figyelmének homlokterébe: hol szorít a cipő a napi munka során? Hogyan látják saját szervezetük napi működését? Olyan hét-

2010 / nyár


89

Életmód–élethelyzet köznapi mozzanatokat kell elképzelnünk, mint például a vezetők kiválasztása, a munkavállalók motiválása, a szervezeti keretek kialakítása, a felelősség vállalása, a munkatársak közötti visszajelzések módja, az intézmények közötti partnerség vagy ellenségeskedés. A diszkrimináció első sorban nem az egyes emberek hozzáállásának, jó vagy rosszindulatának eredménye, hanem a rendszer egésze működésének, tehát az intézmények belső világának, valamint az intézmények közötti kapcsolódásoknak következménye. Az 1perspektíva program ezt a szempontrendszert hívta be az érintettek figyelmének homlokterébe: mi az, amit jól csinálnak, mit kellene másképp csinálni, mi az amit, kellene, de nem tesznek meg? A program pusztán arra vállalkozott, hogy összekössön két, látszólag egymástól távol lévő jelenséget: a szervezetek működésének világát és a szegregáció folyamatát. A többi a résztvevők szellemi erőfeszítéseinek gyümölcse. Az 1perspektíva program nyomán egy jelzőrendszert is kialakítottak a szereplők. Ez a jelzőrendszer az érintettek közötti informális, személyközi kommunikációra épít: a felmerülő problémák ideje korán való megbeszélésének csatornáit igyekszik kiépíteni. Egyszerűen arról van szó, hogy a közös munka hónapjai során kialakuló személyes kapcsolatok hatékonyan konvertálhatók például a veszélyeztetett fiatalok társadalmi reintegrációja érdekében: „tényleg az a baj, hogy a gyámügyes vagy az iskolaigazgató már csak a legutolsó pillanatban emeli fel a telefont, amikor erre már a törvény kötelezi. meg aztán azt se tudja, hogy kit keressen nálunk” – mondja egy interjú során a helyi rendőrség szakembere. Végül: nem véletlen, hogy az Európai Unió a civileket hívja partnerül az egyenlő bánásmód gyakorlatának meghonosítása segítésére, hiszen a törvények önmagában nem elegendőek a hátrányos megkülönböztetés megszüntetéséhez – hiába rögzíti annak követelményét az alkotmány és egy sor más rendelkezés. Az állam, az önkormányzatok vagy a piac nem csak azért nem képesek a társadalmi kirekesztés meg-

90


2010 / nyár

szüntetésére, mert azt nem látják érdeküknek, hanem mert saját szervezeti tehetetlenségükből adódóan éppen annak a közösségi innovációnak vannak a hiányában, mely ahhoz szükséges, hogy a helyi mikrokapcsolatok feléledjenek, s a szereplők érdeküknek tekintsék azt, hogy minél kevesebb embernek kelljen a pálya szélére szorulnia. „Nagyobb forrásra van szükség, mind időben, mind anyagiakban” – idézem a Stratégia egyik tételét (19. oldal). Súlyos tévedésnek tartom ugyanis azt az egyébként nagyon sokak által vállalt nézetet, miszerint, ha nem megy a szekér, akkor újabb és még újabb erőforrásokat (pénzt, időt, embert, székházat, társadalmi kapcsolatot) kell bevonni. A tapasztalat ezzel a feltételezéssel szemben azonban az, hogy korlátlan mennyiségű pénzt belenyomhatunk egy rendszerbe, az mindet el tudja nyelni anélkül, hogy a változásnak akár mikroszkopikus méretű nyomai felfedezhetőek lennének működésében. Azon csak a strukturális változtatás segít. Vegyünk egy példát: alkalmatlanok például a vezetők. Avagy: nincsenek érdekeltté téve a benne dolgozók, hogy egymással eszmét cseréljenek. A készpénz források megduplázásától ugyan nem lesznek alkalmasabbak a vezetők, nem lesznek motiváltabban a szociális munkások, pedagógusok, rendőrök. Kevés az idő? Valószínűleg hiányzik a szervezeti kultúrából a megbeszélések, események pontos kezdésének és határidőre való befejezésének szokása. Még sorolhatnám, de az olvasó pontosan érti, miről van szó.

„Egészségbefektetési hajlandóság” – társadalmi befektetés Végre! Egy nem közvetlenül üzleti céllal íródott dokumentumban is megjelenik a „befektetés” szó! A Stratégiának többek között ez a megközelítése is inspirált arra, hogy igyekezzek egy már létező, jól működő gyakorlatot megismertetni az olvasókkal. Ahogyan az egészség nem csak valamiféle idea, nem csak egy kellemes állapot,

Életmód–élethelyzet hanem befektetés is, úgy az oktatás is társadalmi befektetés. Az 1perspektíva program résztvevői így tekintenek a kirekesztés megszüntetésére is. Olyan befektetésről van szó, mely egy generáció múlva térül meg, ráadásul – hasonlóan például a reklámhoz vagy a szponzorációhoz – majdnem lehetetlen pontosan megmérni a megtérülés mértékét. Az biztos, hogy az intézményeket üzemeltető középosztály felelőssége, egyben érdeke, hogy a hátránnyal induló gyerekekből egy emberöltő múlva képzett munkavállalók, adófizető polgárok, a közügyeket alakítani képes partnerek váljanak, nem pedig segélyre szoruló, a megélhetési bűnözésbe kényszerített megtűrt emberek. Kérdés, hogy egy kisváros polgárai képesek-e hosszú távú befektetésekre? Látják-e, hogy saját (és gyerekeik boldogulása) korántsem független a társadalmi közegtől? Felismerik-e, hogy a közösség számára visszaadott érték számukra is kamatozik? Úgy tűnik, Békéscsabán igen. A társadalmi befektetés (social investment) üzleti alapú szociális tevékenység. Lényegét tekintve semmiben nem különbözik más befektetésektől: az erőforrásokat (pénzt, hírnevet, munkaidőt, tudást) biztosító fél önös érdekeit tartja szem előtt, amikor a rendelkezésére álló javakat átadja, kölcsönzi. Azzal a várakozással mond le rövidebb, de inkább hosszabb időre pénzéről vagy veti latba ismertségét, jó hírét, hogy az általa támogatott társadalmi közeg a későbbiekben majd számára sokkal többet ad vissza, így javai a későbbiekben sokkal többet fognak érni, mint a jelenben. Az egyik legkézenfekvőbb társadalmi befektetés az oktatás. Bár ritkán gondolunk bele, de a közpénzekből finanszírozott közoktatás az egész társadalom befektetése, mely invesztíciót az állam menedzseli azzal a céllal, hogy a következő generáció megtanuljon írni-olvasni, így képes legyen munkát vállalni, adófizető polgárrá válni. A tehetősek a történelem során mindvégig taníttatták gyermekeiket, így amikor a közoktatásról beszélünk, nyilvánvalóan nem ez a társadalmi osztály áll a fókuszban, hanem a tömeg. Az a tömeg, mely nem feltétlenül képes megfi-

nanszírozni gyermekeinek oktatását, vagy nem az iskolában megszerezhető tudásban és magatartásmódok gyakorlásában látja a felfelé vezető utat. A legnagyobb, legismertebb iparvállalatok például évtizedek óta támogatnak szakképzést vagy egyetemi tanszékeket, kutatásokat. Mindez közvetlenül nem hoz számukra profitot, sőt rövidtávon csak pénzt visz el. És bár nem garantált, hogy az ott végzett szakemberek éppen náluk helyezkednek el, megéri nekik, hiszen jól képzett munkások, mérnökök hiányában sem az ő cégük, sem konkurencia nem tud profitot termelni, végeredményben – és ez a lényeg – az egész szektornak lesz rossz. Társadalmi befektetés az egészségügyi szolgáltatás is. Bár a világ számos országában zajlik vita arról, hogy kell-e azok számára is elérhetővé tenni az egészségügyi szolgáltatásokat, akik nem fizetnek érte (sem közvetlenül, sem pedig a fizetésükből levont járulék formájában), azt kevesen vitatják, hogy minden emberi lénynek joga van az emberi méltósághoz, így a testi épségének és az egészségének megőrzéséhez alapvető orvosi beavatkozásokhoz, megelőző kezelésekhez. Talán a középosztály-béli polgár sem érezné már magát igazán polgárnak abban a tudatban, hogy az utcán embermilliók éheznek vagy halnak bele olyan kórokba, melyeket egy évszázada játszi könnyedséggel kezel az orvostudomány. (Bár a biztonsági őrökkel körülbástyázott lakóparkok korában erről nem lehetünk teljesen meggyőződve.) Ezen túlmenően azonban a vagyonosoknak is jól felfogott érdeke, hogy minél magasabb szintű, minél többekre kiterjedő egészségügyi ellátórendszer működjön országukban – feltéve ha nem akarnak áldozatául esni mindenféle járványoknak. A szociális segítőhálózat régi felfogását talán felváltja az arról mint társadalmi befektetésről való gondolkodás. A jóléti állam leépülése azt jelenti, hogy Nyugaton a nyolcvanas évektől kezdve az adókból üzemelő állam fokozatosan háttérbe vonul, s mind kevesebbet költ a szegénység megelőzésére, a családok segítésére, a kevésbé szerencsések munkaerőpiacra való bevagy visszasegítésére. Kelet-Európában pedig a

2010 / nyár


91

Életmód–élethelyzet rendszerváltás után egyik pillanatról a másikra megszűnik az a védőháló, melyet – ha nem is túl magas színvonalon, de – minden polgára vagy alattvalója (kinek hogyan tetszik) számára biztosított a szocialista állam. Nincs többé vagy csak minimális a közpénzekből működő védőháló. A szociális szakma mindenütt egyelőre csak keresi saját szerepét, egyben anyagi forrásait. A szegények, a partvonalon kívülre szorult emberek, bevándorlók, sérültek munkaerőpiaci beilleszkedését, ne adj isten, vállalkozói készségeit segíteni hivatott pedagógusok, szociális szakemberek, civil szervezetek sok esetben maguk sincsenek azoknak a készségeknek és ismereteknek, leginkább pedig szemléletnek a birtokában, mely pedig nélkülözhetetlen a rászorulók halak helyett hálóval való ellátására. Ha már így állunk, jobb, ha rövidre zárul a kör, s az államot, illetve a nehezen finanszírozható, és átlátható szociális ellátórendszert felváltja a társadalmi befektetés logikája. Kulcsszereplők a vállalatok, melyek tehát nem (pusztán) hírnevük javítása érdekében osztanak adományt egyegy rászoruló csoport számára, hanem az őket körülvevő társadalmi környezetre úgy tekintenek, mintha ők maguk (kivételes értelemmel megáldott) halak lennének, s az őket körülvevő víz az a közeg, mely létalapjuk. Ha felforr, megfőnek, ha elszennyeződik, megfulladnak. Itt az idő, hogy újraértelmezzük a CSR (vállalati társadalmi felelősségvállalás) fogalmát! Túl kellene végre lépnünk azokon a vitákon, hogy a szponzoráció vajon CSR-nek minősül-e (szerintem egyébként igen, abban az esetben, ha átgondolt vállalatirányításon, felelős döntések sorozatán alapul) vagy azon a kérdésen, hogy egy energiaszolgáltató vállalat eltapsolhat-e tizenkét millió forintot karácsonyi szaloncukrok osztogatására. A vállalatok célja az üzleti siker elérése, mi is lehetne más? Nagy baj lenne, ha a pincér nem csak az étel felszolgálásával, de házassági tanácsadással is foglalkozni akarna, jól lehet számos házaspár ül be az étteremben, sőt ő maga is túl van már néhány váláson. A befektetők célja pedig a minél magasabb hozam elérése, lehetőség szerint minél kisebb kockázat

92


2010 / nyár

mellett. És ez utóbbi körélmény ad okot bizakodásra: a hosszú távra szóló befektetés, a társadalomba történő invesztíció éppen a kockázatokat csökkenti a fentebb más ismertetett okok miatt. Nem mutatkozik arra esély, hogy éppen a 21. század elején változzék meg az emberi természet. Nincs is szükség arra, hogy bárki megkísérelje az embereket – így például a vállalati döntéshozókat, kis- és nagybefektetőket – lenevelni arról, hogy saját érdekeikkel és értékrendjükkel ellentétesen cselekedjenek, vagy a rációra hivatkozva lépéseik, tetteik, befektetéseik megtérülését keressék. Ehelyett arra van szükség, hogy a befektetés fogalmát kibővítve ne csak a bankbetétre, részvényvásárlásra vagy kötvények jegyzésére gondoljunk, hanem arra a közegre is, melyben az üzlet működik. Ha jól megy a társadalom szekere, nagyobb valószínűséggel boldogul a vállalatunk is, befektetéseink hozama pedig egy értékes, időtálló valutában kerül kifejezésre. Ezzel szemben egy nyomorban, bizonytalanságban, a bizalmi elemek minimumát is nélkülöző vadonban a mi bizniszünk sem lesz profitábilisabb az ószeresénél.

„Pozitív énkép” A Stratégia így fogalmaz: „a kompetencia-fejlesztés az érintettek negatív társadalmi hatásokkal szembeni »önvédelmi képességének« növelését kell, hogy szolgálja. Ehhez elengedhetetlen a generáció tagjai pozitív énképének kialakításában segítő szolgáltatások, intézmények fejlesztése, elérhetővé tétele” és a többi. Szép, erre azonban akkor van lehetőség, ha az intézményeket üzemeltető, vezető érettebb generáció is rendelkezik pozitív énképpel. A kiégés határán lévő, állandó időzavarban tipródó, megélhetési gondokkal küzdő, piti pártpolitikai csatározásokban részt vevő, vagy azoknak éppen áldozatul eső középkorúak vajmi nehézkesen tudnak pozitív énképet sugározni. Ezzel szemben az történt Békéscsabán, hogy a programban résztvevők fogták magukat és ösz-

Életmód–élethelyzet szeszedték azokat az elemeket, melyeket fejlesztendőnek tartanak a város életében, valamint azokat, melyekre mint értékesre tekintenek. Nézzük meg ezt egy picit közelebbről: ennek a szemléletnek a központi eleme, hogy a »jó« ellentéte nem a »rossz«, hanem a fejlesztendő. A város intézményeinek vezetői, dolgozói nem kényelmesedtek bele abba, hogy ők valamiben »rosszak«, így hát aztán már nincs is mit tenni. Ehelyett fejlesztendő elemekről beszéltek. Amellett, hogy megfogalmazták saját közösségük pozitívumait, kimondták, hogy mi az, amin változtatni kell. De nem csúsztak bele abba a negatív spirálba, hogy ők már csak ilyenek, ebben meg ebben „rosszak”, így hát, bocsánatot kérünk, de becsukjuk a kapukat. Akárhogyan is: az 1perspektíva program résztvevői egy új perspektívát kerestek, egy olyan nézőpontot, ahonnan rátekintve saját életvilágukra megnyílhat számukra annak esélye, hogy észrevehessék azt is, ami jó. Megnyílik annak esélye, hogy rádöbbenjenek, min kell változtatni, mi az, ami a saját felelősségük, amit már nem lehet továbbtologatni. A problémák megszokottnak mondott megoldásmódjain túlléptek: azaz nem kerestek bűnbakot a romákat

az iskola kapuin kívül látni akaró igazgató vagy a rasszistának tartott rendőr személyében. És képesek voltak meghaladni azt a szemléletmódot is, miszerint a cigány családok kizárólag saját hibájukból, lustaságukból következően nem ontják maguk közül a sikeres vállalkozókat, egyetemi tanárokat. Ehelyett azon dolgoztak, hogy újabb és még újabb perspektívát keressenek az egész országban általánosnak mondható probléma megértéséhez és a válaszadáshoz. (1. táblázat)

„Jó gyakorlat”: a legkárokozóbb Azt állítom, hogy nincsen károsabb a „jó gyakorlatok” módszernél. A legfontosabb emberi tevékenységtől, a gondolkodástól fosztja meg azt, aki igyekszik átvenni mások jó gyakorlatait. Az Európai Unióban se szeri se száma a good practice-ek gyűjteményének. Tarol a szemlélet, miszerint, amit már egyszer mások kitaláltak, azt nekünk ne kelljen újra feltalálnunk, hanem ha „jó gyakorlat”, akkor vegyük azt át. Egyrészt az adaptáció megában rejti annak veszélyét, hogy figyelmen kívül hagyunk egy olyan körül-

1. táblázat.

Ebben erős Békéscsaba

Fejlesztendő

1. nincsenek a fogyatékosság irányába szegre1. helyben nem találunk választ a válságra gálva a roma gyerekek 2. előre járunk, azaz megelőzzük a korunkat

2. ez néha nehezíti a pályázatokban való részvételt

3. jól szervezett pedagógiai szakszolgálati rend3. csökkenő normatív támogatás az oktatásban szer működik 4. van helyi felsőoktatás

4. információ hiánya a lehetőségekről

5. némely területen erősebb az együttműködés Araddal és Temesvárral, mint Gyulával 5. alacsony érdekérvényesítő képesség (pél(mellyel egyébként megosztva vannak a medául közlekedés terén) gyei központi funkciók) például munkaerőáramlás 6. érték a másság

6. lehetne erősebb a települések közötti együttműködés

7. az intézményrendszert támogatja a fenntartó

2010 / nyár


93

Életmód–élethelyzet ményt, mely lehetővé tette ugyan azt, hogy a „jó gyakorlat” az eredeti közegben működjön, de nálunk nem. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy rövid távon bár energiát spórol az adott intézmény vagy közösség egy jó vagy jónak tűnő gyakorlat bevezetésekor, hosszú távon azonban – mivel a szülés nehézsége maradt ki a folyamatból – esetleg nem válik a sajátjukká az adott módszer. Számos, az előzőekben már bemutatott pozitív hozadéka van annak, ha az érintettek mindent az elejéről kezdenek, veszik a fáradtságot, hogy mintegy kívülről tekintsenek rá saját életvilágukra, megkérdőjelezzék a szent tehenet és közösen igyekezzenek közelebb jutni a megoldáshoz. Éppen ezen utolsó elem az, amitől megfoszt a „jó gyakorlat”: a problémákra adott válaszok közös kiérlelése hoz létre olyan közösségi szálakat, olyan informális csatornákat, melyek hatása messze túlmutat az adott probléma kezelésén. A békéscsabaiak nem ragaszkodtak mások jó gyakorlatához, bár sok esetben hoztak példákat, nagyon fontos példákat más magyar településekről vagy külföldi városokból. Az 1perspektíva program résztvevői megkínlódtak azzal, hogy újra feltalálják a meleg vizet, s a legelejéről kezdve a gondolkodás folyamatát, a problémák gyökeréig jutottak el. Emellett óva intenek programjuk mechanikus átvételétől: büszkék rá, ha megismerik országszerte az Etikai kódexet, valamint annak létrejöttének folyamatát, de – az interjúk és a megfigyelések alapján – vallják, hogy minden közösségnek önmagának kell kiizzadnia a megoldást. Az etikai kódex nem csak magyarul és angolul érhető el, de szövege elkészült a helyi kisebbségek nyelvén is: cigányul, németül, románul és szlovákul. Ez nem gesztus, hiszen a helyi kisebbségek képviselői aktív résztvevői voltak a programnak. Ezen túlmenőleg azonban ragyogó reklámja a kezdeményezésnek, hiszen Európa német, román és szlovák nyelvterületei számára is lehet irányadó ez a „jó gyakorlat.

94


2010 / nyár

„Országos telekommunikációs fórumot kell teremteni” – gerilla-buli Számos uniós, állami és civil kezdeményezés történt már a társadalom hozzáállásának formálására. Az 1perspektíva program nem hisz abban, hogy önmagában véve lehetséges lenne szemléletformálás. Reklámfilmek, plakátok, matricák helyett hétköznapi példákra, az állampolgárok által a mindennapok során is érezhető rendszerre van szükség. Ismerjük az ország cigányellenességét – egyébként jó szándékkal – mérsékelni kívánó program reklámfilmjét, melyben a roma kislány a futóversenyben eleve hátrébbról indul? Na és! Az ő hibájuk – mormogja a tévé előtt a polgár, majd vidáman figyeli tovább a képernyőt. A direkt toleranciakampányok éppen azok körében váltanak ki ellenhatást, akiknek szánják őket. Elégtelenek a tolerancia-kampányok, ha mellettük például az intézmények nem tartják be a jogszabályokat, működésükkel az esélyteleneket még inkább jogfosztottakká teszik. Hogyan is beszélhetünk csoportok közötti bizalomról, ha a hatóságok, hivatalok picit sem bíznak az őket létrehozó és finanszírozó polgárban? Hogyan veszi az állam a bátorságot a mozgáskorlátozottak (nem tudom, mi a politikailag korrekt megnevezés éppen ezen a héten) iránti érzékenység felébresztését célzó kampányfilm finanszírozására, amikor maga képtelen akadálymentesíteni intézményeit, s a saját magának szóló határidőt újra meg újra kijjebb tolja? Mégis: kommunikációra szükség van. Egy program csak akkor érhet célt, ha látható, ha az érintetteknek módja van a részvételre és beleszólhatnak a keretek kialakításába. Ha elegendően nagy számú ember tud egy programról, akkor a kezdeményezés (talán) megkerülhetetlenné válik. Ha országszerte tudnak Békéscsaba kezdeményezéséről, akkor talán nem olyan könnyedén söpörhető le a helyi közösség érvrendszere egy szélesebb társadalmi vitában. A megszokottá vált, sokakból – a készítők szándéka ellenére is – ellentétes hatást kiváltó kincstári kampánnyal szemben az 1perspektíva

Életmód–élethelyzet program az úgynevezett gerilla-marketing eszközét választotta a kommunikáció csatornájául. Vírusfilm készült, mely szándéka szerint azt üzeni, hogy egy élethelyzetet, egy problémát számtalan perspektívából lehet szemlélni, s ha törekszünk erre, megtalálhatjuk a megoldást. Matricák készültek, melyek eljutottak ötezer nagyvárosi fiatalhoz, illetve megjelentek Békéscsaba közterületein, s erre a weblapra igyekeznek ráirányítani a figyelmet. A matricák egy éjszakai „gerilla-akcióban” kerültek kiragasztásra olyan felületekre is, melyeket korábban az általánosan szélsőjobboldalinak tartott csoportosulások antidemokratikus és tarthatatlan üzenetei rondítottak el. Plakát formájában készült el az Etikai kódex, mely azt kívánja lehetővé tenni, hogy minden érdeklődő hozzáférjen annak szövegéhez, s a város intézményei közül a lehető legtöbben látható legyen. Az eredeti tervek szerint az Etikai kódex egyetlen példányban készült volna el, s az Önkormányzat vagy a Tudásház épületében került volna elhelyezésre egy vitrinben. A helyiek ezt a kezdeményezést sem hagyták érintetlenül, s abban a megoldásban találták meg a konszenzust, hogy legyen kevésbé díszes a dokumentum, de legyen elérhető mindenhol. „Többet ér, ha ott lóg az irodám falán, meg az alapítványokban, munkaügyi központban, mint egy bivalybőr-kötésű díszmű, amit aztán két év múlva bevágnak a raktár mélyére, mert már senki sem tudja, hogy az micsoda” – mondja az egyik iskolaigazgató. Mi az üzenet? Egy eszközzel csak egyetlen üzenetet lehet eljuttatni a befogadóhoz. Ez minden kommunikációs iskola alaptétele. A vírusfilm készítése során a szerzők arra törekedtek, hogy kihasználják a történet és a forma csatornáit. A történet az első üzenet, miszerint amit ma megteszünk, annak a jövő generációjára is hatása van, azaz az oktatás társadalmi befektetés. A második üzenetet a forma hordozza,

amennyiben egy síkbeli animáció átalakul térbeli (perspektivikus), sőt később valódi térbeli (kivágott és megépített alakzatok) mozgásává. Az animátorok ezzel kívánták bemutatni azt a megközelítést, hogy egy probléma megoldásához 1perspektíva nem elég. A forma. Ugyanarra a jelenségre több nézőpontból is rá lehet tekinteni. Így lehet és kell megoldást találni – legalábbis az 1perspektíva program résztvevői szerint. A történet adja a másik fonalat: időben egy korábbi lépésnek ma vannak a hatásai, azaz a ma oktatása olyan társadalmi befektetés, mely egy generáció múlva érezteti hatását. Hadd zárjam le a program bemutatását egy olyan, elismert szakember szavainak idézésével, aki nem csak a záróesemény ünnepélyes óráit és a svédasztalos bankettet tisztelte meg jelenlétével, de a nem egyszer konfliktusokkal, vitával járó, érzelmekkel is telített hétköznapi munkában is részt vett. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa szerint: „A békéscsabaiak méltán lehetnek büszkék az etikai kódexükre. Hiányzik belőle a pátosz, de nem hiányoznak az érzelmi elemek. Nem találták meg ugyan a megoldást egy mély és általános problémára, ám a város polgárai éppen attól demokraták, hogy folyamatosan keresik a választ, és ez a lényeg.”

Jegyzetek 1 A központi pénzügyi és szerződéskötő egység pályázata a „Civil szervezetek és az anti-diszkriminációs törvény végrehajtása” program keretében. Közzététel hivatkozási száma: 2005/017-520.03.02 / Makro, Networking. 2 A program az Európai Közösség előcsatlakozási alapjának társfinanszírozásával valósult meg. A támogatási szerződés azonosító száma: 2006/018176.03.01-0003. 3 http://1perspektiva.net

2010 / nyár


95

Kitekintés Tomcsányi Teodóra–Török Péter

Van-e szükség mentálhigiénés közösségés kapcsolatépítő szakemberre? A magyar társadalom mentálhigiénés, szociális állapota olyan, amilyen. Nem sok jót szoktunk mostanában erről mondani. Az ellátórendszerek, segítő szervezetek szegények, forráshiányosak. Megannyi új szakma és szakmaiság keresi helyét e téren. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott: megannyi hasznos – és olykor kevésbé hasznos – vita közepette. Gondoljunk csak a szociális munkások és a szociálpedagógusok elhúzódó szakmai identifikációs vitáira. E vitákhoz konstruktív javaslattal, de „helyet kérvén a nap alatt” kíván hozzájárulni ezzel az írással is egy szakma, melyet tekinthetünk akár újnak is – a bolognai folyamatban most küzd létéért és létesítéséért –, de két évtizedes hazai képzési hagyományai és tapasztalatai miatt akár felnőtté érett szakmának is nevezhetünk. A mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítés olyan új fejlesztés irány, amely a Semmelweis Egyetem korábbi és más futó képzéseinek a tapasztalataira épült. Előkészítéséhez alapot a következő képzések nyújthatnak: • mentálhigiénés szakirányú továbbképzés A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kara keretében működő Mentálhigiéné Intézetben már több mint 20 évvel ezelőtt kidolgozták a különböző szakmák (pedagógus, pszichológus, egészségügyi dolgozó, jogász, lelkész stb.) mentálhigiénés szemléletű képzési anyagát. Ez a képzési koncepció 1986-ban (az Ottawai Egészségvédő Charta létrejöttével egy időben) született meg, s 1987-ben indult el a képzés. 1990-ben az Országos Szakképzési Bizottság, majd megala-

kulása után a MAB is akkreditálta a szakot. A 9/1997. (II. 18.) MKM rendelet, illetve a 10/2006. (IX. 25.) OKM rendelet alapján már négy egyetemen folyik, illetve indul mentálhigiénés szakirányú képzés. • elkigondozó szakirányú továbbképzés A SE Mentálhigiéné Intézete (a Károli Gáspár Református Egyetemmel és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával együtt) 1998-ban benyújtott és akkreditáltatott bölcsészettudományi szakalapításával lelkigondozó szakirányú továbbképzést indított a 36/2001. (X. 11.) OM rendelet alapján hitéleti felsőfokú végzettséggel (teológus, teológuslelkész, rabbi, hittanár, vallástanár, hitoktató, diakónus, zsidó közösségi szociális munkás stb.) rendelkező hallgatóknak. A képzés bölcsészettudományi és társadalomtudományi ismereteket nyújt és a tevékenység hatékony végzéséhez szükséges kompetenciákat fejleszti. E felsorolt két képzés oktatási programjában megtalálhatók a mentálhigiénés és közösségépítési alapismeretek, de egyikben sem önálló tevékenységi területként. • a szociális munka mesterképzés A szociális munka egyetemi oktatását az 1980-as évek második felében dolgozták ki, majd valósították meg Ferge Zsuzsa és munkatársai. A Szociológiai Intézetben elkezdődött munka az ELTE Szociálpolitikai Tanszékén folytatódott, és ezzel párhuzamosan alakult ki a szociális képzések jogszabályi háttere is.

2010 / nyár


97

Kitekintés • közösségi szociális munka szakirány (a szociális munkás és szociálpolitikus képzéseken belül) A szociális munkás és szociálpolitikus képzésekben a rendszerváltás után több egyetemen (ELTE, PTE) is megjelent szakosodási lehetőségként a közösségi szociális munka szakirány. Az ezt elvégzett szakemberek fő tevékenységi területe a lokális társadalomfejlesztés és a közművelődési szerepet betöltő intézmények létrehozása és működtetése, ezért a közösségfejlesztők tevékenysége több ponton kapcsolódhat majd a közösség- és kapcsolatépítők munkájához, és sok közös eleme van a munkájuknak, például a közösségfejlesztés módszertanát tekintve. A közösségi szociális munkára szakosodott szociális munkások kiemelten felkészülnek a hátrányos helyzetűek és kirekesztettek megsegítésére vonatkozó közösségfejlesztő társadalmi beavatkozásokra is. • zsidó közösségfejlesztő főiskolai szak Bizonyos értelemben előzménynek tekinthető a hittudományi képzési területhez tartozó korábbi zsidó közösségfejlesztő főiskolai szak, és a jelenlegi zsidó felekezeti szociális munkás BA szak, ezek azonban konkrét felekezethez kötődtek és nem bölcsészettudományi képzések. • egyházi/ felekezeti közösségszervező BA szak Jelenleg az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem működtet zsidó közösségszervező alapszakot. A képzés célja olyan egyházi/felekezeti közösségszervezők képzése, akik a vallásuk tanításában szerzett hitéleti, valamint vezetési, intézményirányítási, szervezési ismeretek birtokában képesek az egyházi, illetve kulturális közéletben (könyvtárak, múzeumok, média, valamint idegenforgalom, turisztika) és más területeken az egyházi/felekezeti közéleti és kulturális feladatok ellátására, illetve annak szervezésére.

98


2010 / nyár

• Közösségfejlesztők Egyesülete képzései A mentálhigiénés közösségépítéssel kapcsolatban álló rokon területnek tekinthető a szociális munkás közösségfejlesztő tevékenység, amely területen az 1989-ben alakult Közösségfejlesztők Egyesülete akkreditált felnőttképzési intézményként megalakulása óta folytat oktatási tevékenységet önálló képzési programokon (pl. „Közösségi-civil szervező” szakképzés), és több felsőoktatási intézményben a szociális munkás képzések keretében. • közösségi és civil tanulmányok szakirányú továbbképzés, illetve mesterszak Az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitika tanszék új szakirányú továbbképzési szakot indított 2009 februárjában „Közösségi és civil tanulmányok” néven. A szakirány indítása azon a felismerésen alapul, hogy az összetett társadalmi problémákat a humán segítő szakmák önmagukban nem tudják kezelni, a problémák hatékony kezelése csakis a szakmák közötti együttműködés révén lehetséges. A szakirányú továbbképzési szak közösségi és civil szakembereket képez. A szakirányt elvégző hallgatók képesek lesznek helyi fejlesztési folyamatokat kezdeményezni, ezekhez szakmai segítséget nyújtani, és részt venni a fejlesztéssel összefüggő tervezési és értékelési eljárásokban. A szakirány elvégzése során a hallgatók megismerik a civil társadalom és benne a nonprofit szektor mai nemzeti, európai és globális jelentőségét és szerepét, s gyakorlati ismereteket kapnak arról, hogyan kell működtetni a civil szervezeteket, hazai és nemzetközi hálózatokat, hogyan lehet a működéshez forrásokat keresni. A MAB 2009. május 29-én okleveles közösségi és civil fejlesztő szakember névvel akkreditálta az ELTE mesterszak kezdeményezését. A mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő mesterszak a felsőoktatás graduális képzéseiből mind a mai napig hiányzik. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem hagyományos szociológiai

Kitekintés képzésében volt „nonprofit szakirány”, aminek egyik fő területét a kapcsolat- és közösségépítés alkotta, de nem a személyiségfejlesztés, hanem nonprofit gazdasági vállalkozások és a civil társadalom megalapozása céljából. A mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő mesterszak végzősei ugyanakkor mind az állami és az önkormányzati (egészségügyi, oktatási és szociális), mind a gazdasági, mind a civil társadalmi és az egyházi/felekezeti szféra sajátos területein hatékony munkát tudnának végezni (amint azt a későbbiekben részletesen ki is fejtjük), továbbá igény van rájuk az Európai Unió más országaiban is. Az EU országaiban folyó, szociális-kapcsolati hálózat kiépítésére irányuló törekvéseket a társadalom egészére kívánják kiterjeszteni. A különböző szinteken való beavatkozások más-más képzettségű szakembereket igényelnek. Hazánkban az ehhez szükséges intézményrendszer nem megfelelő, a különböző szakemberek közötti együttműködés nem kellőképpen rugalmas, és nem megfelelő a stratégiai tervezés és a koordináció sem. A mentálhigiénés közösségépítő- és kapcsolatépítő mesterdiplomát szerzett szakemberek felkészültek lennének közoktatási és felsőoktatási, gyermekvédelmi, egészségügyi és szociális – állami és egyházi – ellátórendszerben kapcsolatépítésre szocializált egyének támogatására. Ezenkívül főképp olyan kistérségi, közigazgatási és egyházi/felekezeti szervezetekben működő támogató és védelmet adó közösségek, közösségi hálók kiépítését, fejlesztését és vezetését végzik, amelyek a biopszicho- szociális jólét erősítését, fenntartását és a közösség szolidáris társadalmat alakító tényezőinek hatékonyságát növelik. Néhány példát említünk abból a célból, hogy bemutassuk, miként illeszkedhet egy ilyen mesterképzés az Európában kialakult mesterképzések rendszeréhez (kitekintve az Egyesült Államok és Kanada felé is), illetve hol vannak a hazai specifikumok. Svédországban a Linköpingi Egyetem Human Resource Management and Development MA szakja, mely egyszerre foglalkozik gyakorlati és elméleti szempontból

a közösségvezetés- és fejlesztés kérdéseivel. A képzés proaktív perspektívája lehetővé teszi, hogy az elsajátított ismeretek alkalmazhatók legyenek mikro-, mezo- és makroszinten egyaránt. Finnországban a képzés része a Jyväskyläi Egyetem Intercultural Communication MA szakja. Olyan interdiszciplináris képzésről van szó, amelyen a hallgatók széles körű ismereteket szerezhetnek interkulturális és nemzetközi kapcsolatokról, valamint a civil társadalom és a különböző szervezetek multikulturális jellemzőiről. Németországban a Müncheni Főiskola a Gemeinwesenentwicklung und Lokale Ökonomie MA szakon nyújt közösségépítésre irányuló képzést. A szak célkitűzései elsősorban a makrotársadalmi szinten értelmezett közösségfejlesztésre irányulnak, de több modulban is kitér a mikro- és mezoszinten értelmezett közösségépítési kompetenciák elsajátítására. A Berlini Katolikus Főiskola a Soziale Arbeit MA szakán nyújt képzést Interkulturális és egyházi közösségi munka szakirányokkal ezen a területen. A szak a gyakorlati tapasztalatokat köti össze a (civil) társadalomra vonatkozó elemzésekkel, és a civil társadalmi kontextusokban a társadalmi sokféleség feltétele mellett végzett professzionális tevékenységre vonatkozó közösségépítési koncepciókkal foglalkozik. A képzés résztvevői megtanulják, hogyan indítsanak és kísérjenek közösségi önszerveződési folyamatokat, valamint hogyan alakítsanak ki helyi cselekvési struktúrákat a közösségszervezés (Community Organizing), a szociálkulturális és szociális terekre irányuló projektek vagy a diakóniai pasztoráció területén. Nagy-Britanniában az Aberdeen-i Egyetem szintén működtet egy olyan mesterszakot (Pastoral Care, Guidance and Pupil Support MA), amelyben a közösségi és egyéni aspektusok együttesen jelennek meg. Külön hangsúlyt kap a szakmai szerep személyes értelmezésének elmélyítése. Hollandiában az amszterdami egyetem (VU University Amsterdam) olyan mesterszakot tart fenn (Spiritual Counselling in Organizations MA), amely az egyéni kapcsolatépítésen keresztül foglalkozik a szervezetek egészséges műkö-

2010 / nyár


99

Kitekintés – szülői erőforrásorientált készségeket támogató programok kialakítása; – a fiatalok társadalmi integrálódását segítő és kirekesztésük megelőzését szolgáló programok létrehozása; – proszociális készség fejlesztése.

désével. A képzés filozófiája azon az alapelven nyugszik, hogy az egyén és a közösség egészsége szoros kölcsönhatásban áll egymással. Az Egyesült Államokban a Pittsburgh-i (Pennsylvania állam) Duquesne University School of Leadership and Professional Advancement kínál egyéb közösségépítő mesterszakok mellett egy közösségi vezetők képzésére kidolgozottat (MSCL: Master of Science in Community Leadership), mely olyan szakemberek képzését tűzte ki céljául, akik kollaboratív vezetéssel képesek mozgósítani a helyi erőforrásokat, és különböző szervezetek bevonásával, multidiszciplináris szemlélettel képesek elősegíteni a helyi közösségek életminőségét és lelki egészségét. A képzés hangsúlyos elemei: globális interdependencia, átfogó közösségi változások, egyének és civil szervezetek hatása a társadalmi változásokra, kommunikáció a közösségfejlesztésben, helyi és regionális szintű együttműködés elősegítése, az egyének és civil szervezetek erőforrásai és szerepe a társadalmi átalakulásban, döntésfolyamatok csoportdinamikája. Kanadában a Torontói Egyetem (University of Toronto) kollaboratív mesterképző programot dolgozott ki a közösségépítés területén, mely egy másik szakhoz kapcsolódva multidiszciplináris megközelítési módokkal egészíti ki az alapképzést. A kollaboratív mesterprogram a felnőttképzés és közösségfejlesztés, közösségtervezés, közegészség, pszichológiai konzultáció, betegápolás és szociális munka szakokhoz kapcsolódva működik. A mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő szakember fő beavatkozási területei a következők:

A mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő szakember munkájára a következő területeken lenne igen nagy szükség:

• Az oktatás-nevelés területén: – a lelki egészséggel és jóléttel foglalkozó szakemberek edukatív tevékenységének támogatása az egészségügyi, oktatási, ifjúsági és más releváns szektorokban; – mentális egészségfejlesztés, egészségtudatosság erősítése; korai beavatkozásra lehetőséget adó rendszerek kialakítása az oktatási rendszer keretei között;

• A mentális egészségfejlesztés területén, kistérségi és önkormányzati intézményekben, családsegítő intézményekben, egyházi szolgálatoknál és alapítványi munkakörökben. – A társadalmi szociális háló alappilléreinek, a családoknak, a kiscsoportoknak vagy bázisközösségeknek a szintjén felkészíti az embereket a szociális háló nagyobb közösségeibe való belépésre.

100


2010 / nyár

• Az intézményfejlesztés területéről kiemelendő irányok: – Megelőzés: › mentális egészségfejlesztő tanácsadó szolgálat, a meglevő hálózatokra ráépítve (pl. nevelési tanácsadók, idősgondozók, családsegítők); › munkahelyi, iskolai, lakóhelyi mentális egészségfejlesztő szolgáltatások; › a munkahelyi iskolai prevenciós programok és a korai intervenciós rendszerek támogatása. – Gyógyítás: › az ellátórendszer pozitív pszichológiai orientációjú, közösségi alapú megerősítése. – Rehabilitáció: › a lelki egészségi problémákkal küszködő emberek aktív társadalmi befogadásának, integrációjának támogatása; › a rehabilitáció közösségi alapú gazdagítása; › hozzájárulás a civil szervezetek hálózatának fejlesztéséhez az egyének közösségre szocializálásával.

Kitekintés – A meglevő egészségfejlesztő és -megőrző hálózatokra építve olyan preventív programokat dolgoz ki és működtet, amelyek különböző életkorú és élethelyzetű csoportok igényeit szólítják meg. • Az oktatás-nevelés területén, oktató-nevelő intézményekben, nevelési tanácsadókban és más tanácsadó szolgálatoknál. – A védettséget nyújtó családok gyengülése és a védettséget közvetítő tényezők eltűnése, a gyerekek körében a veszedelmes kapcsolati formák (tanárt fizikailag bántalmazó diák, iskolai zsarolások), melyek gyakran a sérült kapcsolati formák élményeiben gyökereznek, komoly társadalmi problémákat is jelentenek. A kapcsolat- és közösségépítő szakember felkészült a kapcsolatok javítására, a közösség fejlesztő erejének felhasználásával. – A mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő szakember hatékonyan tud fellépni a magatartászavarokkal küszködő gyerekek fejlesztésében, társadalmi beilleszkedésüket szolgáló programok kidolgozásával, amelyek közül a közösséggé szervező csoportmunka tűnik a leghatékonyabbnak. • A rehabilitáció és szociális ellátás területén, családsegítő központokban, idősotthonokban, fogyatékkal élők intézményeiben, szenvedélybetegek körében, speciális támogatást igénylő családok támogató intézményeiben, gondozási központokban és az esélyegyenlőtlenségi helyzetek felszámolásában. – Az egyszülős családok, az újraházasodó szülők, a nevelőszülők sok esetben csupán részben tudják kielégíteni a gyerekek kapcsolatigényét. A kapcsolathiányt feldolgozni nem képes gyermekek és ifjak körében gyakori a magányosság, amit „szervezett otthontalanságban” élnek meg (pl. plázákban, destruktív csoportokban). A személyes egyedi szükségletekre figyelő kapcsolatépítő – egyben közösségképessé szocializáló szakember hiánypótló szerepet kaphat a

közoktatás és a gyermekvédelem területén, elősegítve a fiatalok bevonását célt és értelmet adó közösségbe. – A családok, szülők támogatása a különböző szintű közösségi erőforrások bevonásával – különös tekintettel a válások magas arányára, az átmeneti külföldi munkavállalás gyakoribbá válására, a szülők fokozódó munkaterhelésére. A speciális helyzetű családok spontán csoportosulásai (gyermektelenek, fogyatékos gyermeket nevelők) megjelennek ugyan, ezek azonban sokszor nem ismertek, nem elérhetők több hasonló helyzetű család számára. Segítő hálóba vonásuk, speciális szükségletekre épülő családcsoportjaik létrehozása és működésének segítése fontos feladat. – A mai magyar társadalomban az idősellátás, idősgondozás egyre nagyobb mérvű és jelentőségű feladattá válik. Az idősgondozás/ ápolás otthoni és intézményi feltételei kidolgozottak, de a képzett szakemberek hiánya nehezíti az idős emberek pszichés jóllétének és életminőségének fenntartásához szükséges feltételek megteremtését. Az egyéni kapcsolatépítés, társtámogatás, meghallgatás, a leélt élet és a szenvedés értelemmel telítettségének megtalálása, a nehézségekkel való megküzdés, az élet végességének feldolgozása speciálisan képzett szakembereket igényel. Ebben a munkában nagy szerepet játszhatnak a befogadó közösségek. • Felnőtt- és felsőoktatásban, oktatási programok kidolgozásában. – Humán foglalkozású segítők képzésénél. – Rendszerszemléletű, bio-pszicho-szociális és spirituális dimenziókat is figyelembe vevő programok megtervezésében és kivitelezésében. – Regionális és nemzetközi szervezetekben, a kutatói és kommunikációs érdekegyeztető szférában. – Emberi erőforrást fejlesztő (HR) szakemberek képzésénél.

2010 / nyár


101

Kitekintés A közösségekkel való foglalkozás, a közösségfejlesztés és közösségépítés egyaránt témája a pszichológiának, pedagógiának, szociológiának, szociálpedagógiának, szociális munkának és pasztorálteológiának, és mindennek fontos öszszetevője a mentálhigiénés szemlélet. Azonban a „közösség” fogalom tartalma, a közösségépítés és fejlesztés célja, célcsoportja, eszköztára a közös pontok megléte mellett markánsan különbözik az egyes szakterületeken. A mentálhigiénés szemléletű, főleg pszichológiai és pedagógiai kompetencián alapuló közösségépítés a különböző erőforrás-orientált intim kisközösségek és egyének aktivitásaiból indul ki, és ezeken keresztül kíván hozzájárulni az interperszonális teammunka és önszerveződési folyamatok erősítésével az egyének és csoportok nagyobb közösségbe történő integrációjához. A pszichológiai, pedagógiai megalapozottságú közösség- és kapcsolatépítő munka „előszocializál” egy nagyobb közösségi hálóba lépésre, nagy hangsúlyt fektet a megelőzésre, a közös értékek mentén való együttműködésre, az egészséges felnőttés gyermekközösségek formálására. A szociális munka aspektusából fejlesztett közösségfejlesztés a mentálhigiénés közösségépítés eredményeihez kapcsolódva hozhat létre hatékonyabb, aktívabb érdekérvényesítő közösségeket. A túlnyomórészt szociális munka kompetenciával rendelkező közösségfejlesztő tevékenységek

102


2010 / nyár

alapvetően társadalomtudományi ismereteken, releváns politológiai, gazdasági, szociálpszichológiai ismereteken és szociális cselekvési módokon (város- és régiófejlesztés, szervezettudomány) alapulnak. A közösségfejlesztők segítik a kisvárosok, kistérségek vagy régiók közösségeinek integrált közösségi problémamegoldó, fejlesztési, érdekérvényesítési és cselekvési képességeit. Alapvető céljuk a makrotársadalmi szintet is elérő lokális társadalomfejlesztés, vagyis szomszédságok, települések, kistérségek kezdeményező- és cselekvőképességének fejlesztése, a demokratikus elvek érvényre jutásának facilitálása, melyek sajátos közösségfejlesztési (aktivizáló, mediációs, participációs és projekttervezési) eljárásokon alapulnak. Bízunk abban, hogy tapasztalatainkat és hagyományainkat hasznosítja a magyar felsőoktatás, s ami ennél fontosabb az egyéneiben és közösségeiben megannyi veszéllyel küzdő magyar társadalom.

Jegyzet 1. Lásd az Egészségügyi Minisztérium által készített, multidiszciplináris szemléletű Lelki Egészség Országos Program – LEGOP – 2008. okt. 10-i jelentését: http://www.eum.hu/hirek-esemenyek/hirekkozlemenyek/ lelki-egeszseg-orszagos.

Összefoglalás Nagy Ádám Az ifjúságügy és a harmadlagos szocializációs közeg Sok szociológus, pedagógus foglalkozik azokkal a színterekkel, életszakaszokkal, fázisokkal, ahol a szocializáció történik. Ugyanakkor a családon és iskolán túli területnek eddig még nem született meg a közös tulajdonságon alapuló összefogó értelmezése. A szerző tanulmányában bemutatja az ifjúság különböző felfogásait, a gyakorlati és a tudományos definíciókat egyaránt. A szocializációs elméletek mentén meghatározza a harmadlagos szocializációs közeget, majd azonosítja és keretbe foglalja az ifjúságügy szegmenseit és szereplőit. Kulcsszavak: ifjúságügy, szocializáció, ifjúsági szakma, ifjúsági munka, harmadlagos szocializáció. Nagy Ádám Nagy Ádám 1972-ben született Budapesten. Mérnök, közgazdász, politológus és jogász. Pedagógiából doktorált. Az Információs Társadalom és Trendkutató Központ korábbi igazgatója, alapítója az Új Ifjúsági Szemlének és a Civil Szemlének, vezetője az Excenter Kutatóközpontnak. Jelenleg a Nemzeti Civil Alapprogram Tanácsának elnöke. E-mail: [email protected]

Székely Levente – Pitó Klára Nélkülük megy a vonat tovább? A fiatalok alacsony foglalkoztatottsága egyre égetőbb probléma Magyarországon. Tanulmányunkban a mobilitás mozgatórugóit vizsgáltuk a 18–29 éves fiatalok körében, objektív (tanulmányi-szakmai és területi mobilitás) és szubjektív (mobilitási hajlandóság) tényezők révén. Összefügg-e és hogyan a mobilitási haj-

landóság az iskolai végzettséggel, településtípussal, munkaerő-piaci tapasztalattal? Mire vállalkozna egy fiatal egy kedvezőbb munkalehetőség érdekében: megtanulni egy szakmát, nyelvet; elköltözni, naponta több órát utazni? Eredményeink szerint egynegyedük immobil. Ez a csoport kedvezőtlen társadalmi-gazdasági helyzetben van, és bár helyzetével teljesen elégedetlen, ugyanakkor nem, vagy alig hajlandó illetve képes bármit is tenni annak megváltoztatása érdekében. Kulcsszavak: mobilitás; mobilitási hajlandóság; fiatalok; tanulás; munka. Székely Levente Székely Levente 1979-ben született Kolozsváron. Szociológus, jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem doktori programjának hallgatója. Az Excenter Kutatóközpont kutatási igazgatója, az Új Ifjúsági Szemle társfőszerkesztője, a Gyermek és Ifjúsági Alapprogram Tanácsában (GyIA) – Gyermek és Ifjúsági Konferencia (GyIK) civil delegáltja. E-mail: [email protected] Pitó Klára Pitó Klára 1983-ban született Marosvásárhelyen, szociológus. Tanulmányait a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi Karán végezte. Jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia Doktori Iskolájának doktorjelöltje. Kutatási területe a nemzetközi migráció. E-mail: [email protected]

Csiha Tünde Kié itt a tér? Ifjúsági szervezetek az észak-alföldi régióban A fejlett társadalmakban az állampolgári önszerveződés, különösen a civil ifjúsági részvétel a társadalom demokratizáltságának fokmérője. A tanulmány célja, hogy bemutassa az észak-alföldi régió civil ifjúsági szervezeteinek működését, kapcsolati hálóját, különös tekintettel a más

2010 / nyár


103

civil szervezetekhez és az önkormányzatokhoz fűződő viszonyukra, valamint az önkormányzati feladatellátásban betöltött szerepükre, az együttműködés jellegzetességeire, s annak esetleges korlátaira. Az empirikus kutatás legfontosabb eredményei azt mutatják, hogy az észak-alföldi régió civil ifjúsági szervezetei a legtöbb mutatót illetően igazodnak az országos trendekhez: a szervezetek többségükben a sport, a kultúra és a művelődés területén tevékenykednek, s elsősorban pályázatokból tartják fenn magukat. Kiterjedt szakmai kapcsolatokkal rendelkeznek, azonban elenyésző az önkormányzatokkal való együttműködésük. Kulcsszavak: ifjúság, ifjúsági szervezet, nonprofit szektor, önkormányzat, Észak-Alföld. Csiha Tünde Csiha Tünde 1974-ben született Budapesten. Szociológus, francia nyelv és irodalom szakos bölcsész. Jelenleg a Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskolája végzős hallgatója, kutatási területe az ifjúság, ifjúsági szervetek, nonprofit szektor. 2002-ben a Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Közalapítvány Kelet-magyarországi kirendeltség-vezetője, 2002–2006 között önkormányzati képviselő, 2000–2008 között a Debreceni Egyetem Műszaki Karán tanít. Jelenleg munkaerő kölcsönzéssel, közvetítéssel foglalkozik. E-mail: [email protected]

Rédei Csaba Az ifjúkori ellenállás egy ellentmondásos példája: a hódeszkázás A tanulmány egy új alternatív sport, a hódeszkázás kialakulásával, a résztvevők társadalmi hátterével és a sportág fejlődését meghatározó tényezőkkel foglalkozik. Az úgynevezett „extrém sportok” rövid bemutatása és népszerűségük elemzése után megvizsgáljuk, hogy milyen kapcsolat fűzi a sportot két előfutárához, a szörfözéshez és a gördeszkázáshoz. Mindhárom sportról elmondható, hogy a társadalom peremén jöttek létre, a nyugati országokban jel-

104


2010 / nyár

lemző polgári léttel szembeni ellenállásból fejlődtek ki és kezdetben a társadalom rendkívül negatív módon ítélte meg őket. A sportok fejlődését folyamatosan inspirálták a fiatalok különböző ellenkultúrái és a ’70-es évektől megjelenő új stílusirányzatok, amelyen belül a gördeszkázás esetében a punk, a hódeszkázás esetében pedig a punk mellett a későbbi grunge stílus hatása bizonyult különösen meghatározónak. A hódeszkázás a ’90-es évek lázadó tizenéves nemzedékének kiemelt sportjává, önkifejezésük egyik legfontosabb eszközévé vált Amerikában és Európában, különös tekintettel a nyugati országokra. A többi sporthoz hasonlóan azonban a hódeszkázás sem kerülhette el a sportok fejlődésének tipikus stádiumait: a kommercializálódást, a sport intézményesülését és versenysporttá történő avanzsálását. A kommercializálódás folyamata a hódeszkázás esetében ellentmondásos helyzetet teremtett, mert a professzionális sportolás és a versenyszellem az alternatív sportok filozófiájával tökéletesen ellentétes: a hódeszkázás a szabadságról és a független önkifejezésről szól a résztvevők és a nézők számára egyaránt, amelyben az egyén a pillanat élményét próbálja megragadni. Kulcsszavak: sportszociológia, hódeszkázás, alternatív fiatalok, punk, kommercializálódás. Rédei Csaba Rédei Csaba, 1974-ben született Budapesten. A Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok szakán folytatta tanulmányait, ahol 1999-ben diplomázott. Jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia PhD programjának harmadéves hallgatója. Szociológiát és angol idegen nyelvet oktat az egyetemen és a Tomori Pál Főiskolán. A Magyar Sporttudományi Társaság és a Magyar Szociológiai Társaság Sportszociológiai Szakosztályának tagja. Kutatási területe az életmód-sportok vagy „extrém” sportok népszerűségének társadalmi háttere, amelyen belül a szabadsíelők és hódeszkások szubkultúrájával foglalkozik. E-mail: [email protected]

Ligeti György Tudatosság és társadalmi integráció Ligeti a Nemzeti Ifjúsági Stratégia „Tudatosság és társadalmi integráció” fejezetére egy konkrét, létező és működő projekt bemutatásával reflektál. A projekt lényege, hogy egy vidéki város aktorai közösen alkottak meg egy etikai kódexet, mely célja a diszkrimináció megelőzése. A programhoz úgynevezett gerilla-marketing kommunikáció is társult.

Kulcsszavak: Nemzeti Ifjúsági Stratégia; etikai kódex; társadalmi integráció; tudatosság; 1perspektíva. Ligeti György Ligeti György PhD 1969-ben született, két kislány édesapja, egyébként szervezetfejlesztő, vállalkozó. Amellett, hogy a Bécsi Egyetemen és a Budapesti Üzleti és Kommunikációs Főiskolán oktat, a YIPPIBOX Kft kreatív vezetője. (www.ligetigyorgy.hu) E-mail: [email protected]

2010 / nyár


105

Ádám Nagy Youth Affairs and the Tertiary Socialization Many sociologists and teachers deal with the spaces, ages, phases, where socialization happens. However, the area beyond family and school has not been interpreted yet. The author presents the different types of youth conception, both practical and scientific definitions. After that the author creates the theoretical basis of youth affairs, and defines the tertiary socialization, all segments of youth affairs and stakeholders are displayed. Keywords: youth affairs, socialization, tertiary socialization, youth profession, youth work Ádám Nagy Ádám Nagy was born in 1972 in Budapest. He is an electrical engineer with qualifications in economics, politology and law. He earned his PhD in Educational Sciences. He is the former CEO of Information Society Research Institute, the former co-editor-in-chief of Új Ifjúsági Szemle (New Youth Review) and the Civil Szemle (Civil Review), the former president of Excenter Research Centre. Currently he is the president of the Council of the National Civil Base Program. E-mail: [email protected]

Levente Székely – Klára Pitó Does The Train Leave Without Them? The ascendant unemployment of youth is a real problem in Hungary. We focused on the motions of mobility, its objective (academic-vocational and geographical mobility) and subjective (inclination) factors in the age-group 18-29. Does tendency of mobility depend on qualification, type of settlement, experience in labour market? How? What do young people undertake for getting a better job? Do they learn a new occupation, a foreign language, move somewhere else or commute great distances daily? Our results show that one quarter of the examined is immobile. Their socio-economical situation is unfavourable, despite they are dis-

106


2010 / nyár

satisfied with this, they refuse to do anything to change or to improve. Keywords: mobility; motions of mobility; youth; learning; work Levente Székely Levente Székely was born in 1979 in Kolozsvár. Sociologist, PhD student at Corvinus University of Budapest. Research director of Excenter Research Centre, co-editor-in-chief of Új Ifjúsági Szemle (New Youth Review), board member of the Child and Youth Basic Program (GyIA). E-mail: [email protected] Klára Pitó Klára Pitó was born in Marosvásárhely in 1983, sociologist. She graduated from Faculty of Social Sciences of Babes-Bolyai University of Cluj. She is a PhD student at Corvinus University of Budapest. Her field of research is international migration. E-mail: [email protected]

Tünde Csiha Whose is The Space Here? Youth Civil Organizations in the North-Great Plain In welfare societies civil self-organization and primarily youth involvement can be the measure of the society’s democracy level. The purpose of this essay is to present the activity of youth NGOs of the North-Great Plain regarding partnership especially the cooperation between youth NGOs and local municipalities. The essay also attempts to reveal opportunities and characteristics as well as difficulties and limitations of the cooperation. The key results of the research show that the region’s youth NGOs tend to follow countrywide trends, their work focuses on sport activities, culture and community building, and is financed mostly from national and European funds. Although the organizations are connected to an extensive professional network, cooperation with local municipalities can be rarely found. Keywords: youth, youth NGO, nonprofit sector, local municipalities

Tünde Csiha Tünde Csiha was born in 1974 in Budapest. Sociologist, philosopher of French language and literature. Currently Ph.D student at the Human Sciences Graduate School at the University of Debrecen, her research field is youth, youth NGOs and nonprofit sector. Branch leader of the Eastern Hungarian office of the National Children and Youth Foundation in 2002, local MP between 2002-2006, teaches at the Faculty of Technical Sciences at the University of Debrecen between 2000-2008. Currently engaged with labor market. E-mail: [email protected]

Csaba Rédei A Controversial Example of the Youth Resistance: Snowboarding This study deals with the emergence of snowboarding. I also examined the social background of the participants and the special underlying circumstances of the development of this new alternative sport. After a short introduction of „extreme or action sports”, I focused on the very special relationship between snowboarding, surfing and skateboarding. All three alternative sports emerged on the edge of social existence as a resistance to the bourgeois lifestyle and consequently they were condemned by mainstream society. These sports were continuously inspired by emerging countercultures of the 70s: skateboarding was influenced by punk and snowboarding was very much influenced by punk and grunge which emerged in the late 80s. Snowboarding became the favourite sport and object of expression of the repellent, alternative youth of Generation X both in America and in Western Europe. Just like other alternative sports, snowboarding could not evade the typical phases of sports development: commercialism and commodification and the penetration of competitive spirit. In the case of snowboarding, commercialism has led to a paradox, as professionalism and competitions are against the philosophy of alternative sports.

For both participants and spectators snowboarding is about freedom and independent expression where the snowboarder seeks to capture the flow of the moment. Keywords: sport, sociology, snowboarding, alternative youth, punk, commercialism Csaba Rédei Csaba Rédei was born in Budapest, in 1974. He graduated from the University of Economic Sciences, Budapest where his major was International Relationships. He teaches sociology and English at Corvinus University, where he is a PhD student, and at Pál Tomori College. He is a member of the Hungarian Society of sport Science and the Sport Sociological Section of the Hungarian Sociological Association. His fields of research are the popularity of lifestyle sports, or extreme sports. He deals with the subculture of free-style skiers and snowboarders. E-mail: [email protected]

György Ligeti Awareness and Social Integration Ligeti reflects on the chapter ‘Social Integration’ of National Youth Strategy by presenting a new and active project. This project is based on social debate, and aims to prevent social discrimination in a Hungarian city. The actors completed a Code of Ethics as a „social investment” to prevent ethnical discrimination. The advertisement of this project is based on so-called guerrilla-marketing. Keywords: National Youth Strategy; ethical codex; social integration; awareness; 1perspective. György Ligeti György Ligeti PhD (1969) father of two daughters. His current activity is organizational development. As lecturer he works for University of Vienna and Communication and Business College of Budapest. He is a leader of YIPPIBOX – a brand new entrepreneurship. E-mail: [email protected]

2010 / nyár


107

új ifjúsági szemle IFJÚSÁGELMÉLETI FOLYÓIRAT VIII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2010 NYÁR

Recommend Documents