UJ 5AN CO K
B ud apest, a z Alhenaeum r.-t. nyom ása.
Elöljáróba. T e l i k , telik, egyre telik az én külön kis temetőm, s csak a véletlen fűzése, hogy az én szivem vesztesége egyúttal országos is. A bírás boldogsága sötét árnyat vet: ez a veszteség gondolata. M inél sugarasabb, mele gebb volt am az: annál sötétebb és hidegebb emez. Hogy elpusztulnak mellőlem apránkint azok, akiket szerettem ! Kezdem érteni a halálvágyat. A z uj ivadék elrohan mellettünk, sokszor a fejü nk fölött. Siettében rá is tapos a szivünkre. Szándékosság nélkül, m eglehet; ám azért fá j. H ullanak egyre a régiek. Az én sírkertecs kémben tán csak épp az én számomra m aradt még hely. Sirassanak el, ha rászolgáltam, az utánam következők. Budapest, 1906 m a rcziu s havában.
Porsó. P orzó : Uj hantok.
I
TARTALOM. L ap »A kkor /« Szilágyi D ezsőrül.................................................
I
»A Palatínus Jó sk a « ...............................................................
14
»A Palatínus P ista« ...............................................................
30
A három Jankó: Id. Jankó János ...................................
42
Jankó E le m ér...............................................................
70
Ifj. Jankó János ..........................................................
77
Mikor láttam én először Jó k a it? .......................................
80
A m i öreg u r u n k : Kozma S á n d o r...................................
89
Kossuth Lajosnál ................................................................... Egyedül. Vajda Jánosról .....................................................
108 136
Márton Ferencz (A bonyi L a j o s ) ........................................
154
Munkácsyval .............................................................................
180
Hyrtl József .............................................................................
203
................
218
»Nincs többé r a g y a !« Schwimmer E rnőrül Egy magyar H ansen. S zapáry Ferencz gró f
...........
233
Patterson A rthur ...... ..........................................................
250
» AFerkó koma.« Bessenyei F e re n c z ..............................
260
Karsai Albert. (T olyáss Dániel) ........................................
272
Lap »A próféta.* Emlékezés Színi K á ro ly ra ....... ...............
282
E g y m agyar időjós. Balla Károly ...................................
294
A z Öngyilk os levele. Balla Kálmán ...................................
310
Csermelyi Sándor ...................................................................
317
A legkedvesebb m agyar kiadó. Hoffmann Alfréd .......
331
D al az özvegységről. Az asszony ..................................
335
Az em ber
344-
.................................................................................
A k k o r !« —
S z il á g y i D e z s ó r ü l . —
régiekről, híres B écsből k ijö t tekről. Seregestül szöktünk innen oda, ahol, az 50-es évek végén, különb v o lt a tanítás, en y hébb a rendőrség. H iszen ez b irta rá Török Jánost is, hogy lap jával, a Magyar Sajtóval, az alá a szelidebb éghajlat alá m eneküljön. Mert ott — a k k o r ! — be nem va llo tt, de annál jobban eső kedvezéssel bán t a hatalm as Kempen báró, a főfőm indenegyéb, a »vad m agyarral , s különösen ked velte a m agyart a bécsi — a k k o r ! — kinek tagjaiban m ég ott rezgett az a nagy érzés, m elyet a pest-pozsonyi, a szőke D una városaiból a kék D una váro sába indult küldöttség tám aszto tt benne, m i dőn a Lipótvárosban k ik ö tö tt és hirdette neki a szab a d sá go t; — de különösen o tt rezgett Eml é k e z z e m
visszaverődése annak a puskaropogásnak, m ely a zt jelentette, h ogy W indischgraetz herczeg táborn agy úr a város árkaiban löveti főbe Messenhausert és B lum R óbertet, akiknél ártatlanabbúl m ég nem ért soha senkit a »rebellség« vádja. A zenébe fűlt, a szinészeket s főképen szinészasszonyokat és kisasszonyokat ünneplő város, a mesterségesen, talán erőszakosan k u ltiv á lt lo ja litásba fogult lelkek ez atm oszférájában gyo r san kalászba szökkent az a bizonyos »Gemüth lichkeit« — a félm üveltségnek, a könnyű kere set-táplálta jólétnek s politikai kiskorúságnak összeszürődéséből szárm azott boldog együgyüség, m ellyel ők annyira n agyra vo ltak. A kad t ugyan itt-o tt kö ztü k am olyan »Feuergeist« is, aki a Lothringer-sörház leghátulsó extrazim m erjében va sta g dohányföllegekbe óvatosan b urkolt czélzatos hüm getéssel s jelentős hom lokránczolással, félszavakkal, m elyekből előbb kiszedte a tövist, m int halból a szálkát, s el köh in tett példálózással, m elynek leharapta a fej ét-farkát : dörgve súgá, h ogy ez igy nem m aradhat. A »grü ne Insel« asztalkörének lo vag jai borzongva h allgatták, m int a dajka kísérte ties m eséjét a gyerm ek. Mert hiszen am ott,
w eit hinten im W álscherland, m ár tá m a d t is föl egy szörnyű ember — der G araw aldi, aki az olasz h azákat egy olasz birodalom m á akarja összeforrasztani s akinek rettenetes szózata a »Roma o morte !« A Figaro nevű bécsi élczlap (maga nyom atta ki a czim lapjára, h ogy az) le is rajzolta akkor G aribaldit harcsa-bajszú czápának, am int rendre kap ja be azokat az apró országokat. A V ater-R adetzkyduseln ek abban a korá ban, m ely szülte és nevelte a kaiserliche H of dem okrátot, aki önm agát a r r e tá lja ; legvirág jában a Burg-szinház m űvészetének s a nestroyz musnak, m elyhez járu lt a párisi bouffe, az operette bájos megjelenése is : kellem es élet esett ottan. K iv á lt, ha az ember innen v o lt még a húsz éven. D e hát nem voltu nk volna m agyarok, akik ott éltünk az Alservárosban, ha össze nem b ú t tu nk volna a sírva-vigadásra. Ú sztun k a bol dogító bánatban, szíttu k a fogunkat s álnéven fohászkodtunk K ossuth Lajoshoz, Széchenyi Istvánh oz, aki a közel D öblingben nehezebben viselte a haza gyászának vas terhét, m int azok a honfiak, akik a lábukon is hurczolták. M agyar lap csupán a belvárosnak egy k á v é
házába j á r t : az egy Pesti Napló. N yilván sokak előtt ismeretes v o lt az István téri Café Frangais »tenu pár Mme Crombé«. E rre a névre is jól em lékezik a régi Pest. M adame Crombé fiatal korában hires ballerinája v o lt az itteni ném et sz ín h á z n a k ; — később, hogy b ájai elöm löttek s M irza-Saffi szerint apró lábai m ár el nem b írták kecseinek sú lyá t : szem enszedett szép kis lán yokból szerzett olyan balletet, m elynek csupán em lítésére az akkori habitué bácsik u gyan csak csettentették a nyelvöket. Végig u g rá lta tta őket E urópa n agy városainak v a la m ennyi színpadán, s m iután csinos va g yo n t tá n czo lta to tt össze m agának v e lő k : férjhez ad ta kicsikéit — Istenem , a k k o r ! — sőt férj hez m ent m aga is egy tudóshoz, kiből ő kávést nevelt m agának, érdekes társaságot a látogatói nak s különösen olcsó franczia n yelvtan itót azok szám ára, akik a »mélange« hegyébe (ez a bécsi franczia szó a tudós alkotása, m ely, m int a »stieflette« = topán, — közkeletnek örvend m inálunk is) — m int mondom : a m élange hegyébe m ég igazi párisi szólam okat is k a p ta k egy kosárral. O tt lestem egyszer a Pesti Naplót én is. Sort kellett vám om . Még hárm an vo ltak előttem ,
s mindegyik dehogy engedett volna el egy hangot is b e lő le ! »Az életbiztosítás hasznárók — ez vo lt a vezérczikk — egész a Dunavizállásig, hűségesen lem orzsoltak minden bötüt. Nem is annyira a foglalatáért, de m ert magyar irás v o lt az elejéiül végig. S még valamiért. A zért — hejh, különösen azért, m ert hetenként v a g y háromszor egy ism eretlen csil lag tűnt föl benne, m elyet az ( F k ) jegyben b iz tató sugárul köszöntött minden m agyar lélek. Jaj, de csak szépen, de boldogítón is ragyogott az akkor a haza sötét egén ! D al zengett felénk minden-egy szavából és vigasztaló zsolozsma : Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát, Éljen G araban gyi!
Am ikor végre az én kezem be került a lap, csöndesebb zúgot kerestem az elim ádkozására, mert ott tündöklött ám az (F k ). Schlesw igHolsteinról beszélt ugyan, de mi jó l tu dtu k, miképen kell azt olvasni. Ú gy, h ogy M agyarország. III. Napoléont m agasztalta benne, de mi jól tudtuk, hogy ez a zt jelenti : lódulj B ach ! Nekem m agam nak külön elégtételem re szol gált, hogy én annak a két bötünek a g azd áját
jól ismerem ; büszkeségemre, hogy meg-megfordulhattam házánál, ahol szinről-szinre láttam azt a fekete kis em bert, akinek rút arczát m eg szépítette az ő elbájoló kedvessége, m int ahogy az a két bötű h in tett el derűt az akkori Pesti Naplónak nehéz borújába s a csüggedő m agyar n ak sötét éjjelébe. A kkoriban ku kk an to ttam el én is m agam at először — akkor közölte a Hölgyfutár valam i bécsi levelkém et, első szemérmetes n yilatko za tá t az én később, m int ahogy a minap olvasám , »gyalázatos, honárulássá« hizott működésemnek a hazai litteraturában. É s F a lk — a rövidség okáért hadd irom ki egész nevét — észrevette a zt az én dadogásom at és m egdicsérte. Soha rendjelt nem viseltek büszkébben a sziv fölött, m int ahogy én a zt a nehány szót a szivem ben. F élén k tisztelettel néztem föl azokra a m agyar urakra is, akik o tt összejöttek, csön desen károm kodtak s hangosan kaczagtak. H angosan kaczagtak különösen akkor, midőn Pom péry lépett a körbe, s hozta hazulról az öreg úrnak legújabb adom áit s aztán megeresz tette a m aga tüskés beszédét s m egszurkált vele — sokkal elmésebb vo lt, semm int kegye letes lehetett volna — eleveneket és h oltakat.
— Te János, m ondá egy izben neki F alk, vigyázz, nehogy valam ikép a nyelvedbe találj h arap n i. . . mert Isten engem, vérm érgezés ben halsz m e g ! Kardkötővel, övvel járt aranygom bos a tillája fölött. — Minek hordol te kötőt, övét, ha kardot nem viselhetsz ? kérdé Falk. — Ha nevetséges vagyo k így, piruljon érette a német, aki a kardot m egtilto tta nekünk. A z ő szégyene ! feleié nemes pózzal. Néha ott láttam K ecskem éthy A urélt is, czenzorát a nemsokára ezután keletkezett M a gyar Sajtónak, a belügym inisterium revizorát a főpostán, ahová garm adában v itté k eléje tilalmasnál-tilalm asabb, veszedelm esnél-vesze delmesebb term ékeit a külföldi könyvpiacznak. Nem árulok el m ár vele titkot, midőn elm on dom, hogy ez a kör élvezte prim eurjeit m ind annak, ami okosat és felforgatót a p olitikának padalatti irodalma az-idétt dugaszban létre hozott. Sajátságos volt nézni azt az eszes A urélt, amikor egyszer-egyszer, Bém er püspök, v a g y a döblingi remete küldem ényének szeszitől kigombolkozott a beam térből és szidta a
ním etet. Ilyen kor vo lt, h ogy vacsora fölött így szólt oda neki Székely Józsi : — Mégis csak m agyar em ber ez az Aurél, ha van rá neki alkalm atossága. V a g y ú g y ! H iszen én egy csöndes zugolyt keresek, h o gy elolvassam a Pesti Naplót. É p p h ogy körülgöngyölítem a tartóján — a Café Fransaisban ez is á l'in star de Paris v o lt — árnyék esik a lapomra. Kellem esen csengő hang m agyarul szólít meg kissé parádésan íg y : — K érem , ha m ajd el »méltóztatott« olvasni. K arcsú ifjú állt meg előttem , tö vig m agyar ban. M ert ilyen ruhába szorultunk v o lt akkor m indannyian honi gyerekek, és a még tegnap angol H avelock zsinórral, sujtással kiterem tettézv e lebegett rajtunk, ami az örökösen szeles István-téren folytonos viaskodásokra szo lgáltato tt okot. De a honért szívesen kü z döttün k, a feszülő nadrágban örömest feszeng tünk, a szűk csizm ában boldogan sántítottunk, m ert a lábunk sarkán rikoltozó sarkantyú azt rikoltozá, h ogy : szép szenvedni a hazáért ! A z ifjú, aki m egszólított, nekem nagyon tetszett. O lajszin arczán m ég csak ü tögetett a
bajusz, de állát selymes pihe-szakáll árnyékolta már. Szeme áthatóan kék s parádés m egszólí tása ellenére is közeledése m egnyerő. M agyar fiúk, főképen akkor és idegenben, atyafiságosan vonzódtak egym áshoz. A zon v e ttü k észre magunkat, hogy ugyancsak n agy beszélgetésbe borultunk. A zaz, hogy voltaképen ő beszélt. Öröm is vo lt hallgatni. Csak ú gy om lott ajkáról a szó s még sem ú gy, m intha olvasná. E zzel szeretik tudniillik megdicsérni azt, aki m eg akadás nélkül, folyékonyan beszél. S m ilyen kedves okosságokat tu d o tt m o n d n i! É s m eg volt neki az a nagy, szinte m egdöbbentő bátorsága, hogy erősen m egbírálta — nem is a bécsi m inistereket, hanem a m agyar politikusokat. A kkor ! — A z a F alk, az nagyon veszedelm es ember. És nem is a ném etnek, hanem a m agyarnak. A németet m egpukkasztja, de a m agyart m eg rontja. Felháborodással, szinte rém ülve rúgtam el magam alól a széket. — A z Is te n é r t! F a lk , aki rem ényeinknek már-már serczenő m écsesét oly bőven m egtöl tötte o la jja l! . . . kiáltám szintén parádés n yel ven. A m agyarnak vigasztalóját, b iz t a t ó já t !
— Mig vigasztalja, vele m egyek. D e b izta tása veszedelmes, és itt eléje szegülök. Félek, h ogy valam i bolondságra ta lá lja ragadtatni m agát vele a nem zet. A franczia feni a fogát, az olasz a vasát. A burkus lesben áll. O lyan könnyen b efon h atják a m a g y a r t! Kérem , ez veszedelm es játék . A nnál veszedelm esebb, mert h ogy a játék a elbűvölő. Csak néztem . F ia ta l ember, aki ilyen kegyet lenül i t é l ; aki h ib á zta tja azt, kit egy ország bálványoz. A k i nincs elragad tatva, hanem vádol. V onzódtam hozzá s féltem tőle. A ztán b em utatkozott. — N evem S zilágyi Dezső. I tt jogászkodom Bécsben. ö n , ú gy látszik, nem csak szereti, de ösmeri is F alkot. — H ogyne ösmerném ? szóltam örvendve. A házához is járatos vagyok. S beszéltem róla sokat. M osolygott a lelkesedésemen. A ztán el gondolkozott. — U gyan kérem, m ondá hosszú szünet után, hogyan ju th atn ék a közelébe ? És csak ú gy k o czk á zta tva kérdezé : bem utatnám -e őt F a lk M iksának ? — M ajd előbb tán szólnék neki, felelém. Szóltam . D e hűségesen elmondtam F alk-
nak, mi vélem ényben van felőle az a m a gyar ifjú. — Csak annál inkább hozza e l ! Vittem -é, m aga m ent-é el hozzá : arra m ár nem tudnék h atározott választ adni. H iszen innen-onnan ötven éve. E g y em beröltőnél is több. Érzem , hogy itt volna a legérdekesebb, ahol összegabalyodnak em lékezetem szálai. De egyszer — ez bizonyos — e g y ü tt vacsoráztunk Fáiknál. »Ott v o lta k « : H opp, később váradi kanonok ; Frankenburg A dolf ; báró Ringels heim tábornok s még nehányan, akikn ek képe teljesen elmosódott előttem . E gyszerre berobo gott Pom péry, aki otthon lapot ala p íto tt éppen, amelynek Ország nevet adott. S oda lépve F a lk elé (még mindig kardövvel és kard nélkül) így szólt : — A z Ország foglya v a g y ! E gyéb országos dolog akkor, tekin tettel a császári királyi tábornokra, abroszra nem ke rült ; de igenis egy fölséges vacsora, m elynek egyik ropogós szám a v o lt egy n agy tá l barn a pirosra sült fogoly és dísze a kitünően m egszer kesztett saláta, am ely gazdán knak sajátkezű remeklése, m ely végett, fejébe nyom va a b o j tos házi sipkát, külön kim ent a konyhába.
(Röstellem , h ogy a gyom rom nak jobb a m e m óriája, m int a fejem nek.) E gyes nyilatkozatokból azonban m egértet tem , h o gy F a lk m egtérítette a fiatal Szilágyit. A z akkor v o l t ! A m egöregedett S zilágyival azonban ez neki nem sikerült. Jól tu d ják ezt A radon, N agy-V áradon, meg Budapesten. A »Kávéforrás« korában több izben járt el közibénk. D eák Ferencz uralkodása és Andrássy G yu la korm ányzása a la tt volt. P olitikai vitáin k tartalm a épp csak a Tisza K álm án szidásából tellett. E z t elvégezvén, sorát ejte ttü k szép irodalom nak s az anekdotának. Dezsőnél szíve sebben senkit sem hallgattunk. É pp akkor került vissza Angliából. A z t a hum ort, szinességet, m ellyel ottani élm ényeit s m egfigyeléseit ad ta elő, soha el nem felejtem . Es ez a roppant ember ú gy tu d o tt kaczagni hóbortjainkon, m int a gyerm ek. Még a könnye is csordult. E z is akkor volt. A zó ta, h ogy első izben találkoztu nk, értéke m ekkora arányokat v á lto tt ! Hiszen tudói va g yu n k valam ennyien, akiket szónoklatával rabul ejtett. A koaliczió aggasztó napjaiban irom e sorokat. A rengeteg cséplőgép talán bizony szétzúzta volna — v a g y, ki tudja ? —
a nagy kételkedő m eglehet h ogy a segítségére siet. Idők jártá va l rengeteg m ellkasában elkez dett zakatolni a sziv. Nem is tu d o tt felőle, hogy m egrom lott ez az izm a és tetejébe h ágott vele a T átra m agasainak. M elyet róla neveztek el, a »Szilágyi Dezső útja«, neki a halál ú tja volt. A zt fo ly ta tta csüggedetlen energiával, amit mellőznie kell vala. Midőn m agam is róttam ezt az u tat, derült ég a la tt pacsirta zengett fölöttem s tú l a göm örödő messze ormokon elnéztem arrafelé, ahol a róna kezdő dik, és a hajdani való karcsú, szelíd, eszes ifjúra gondoltam.
»A Palatínus Jóska.* e m b e r , aki h ír e s ; van, aki dicsőséget szerzett hazáján ak ; van, aki jó szivével, bő kezével, fényes elm éjével, a jellem nagy tu la j donságaival já rt népe előtt, h ogy tanítsa és m egváltsa. S k irá ly o k és próféták, hősök, állam férfiak, m illiomosok, költők és tudósok lelkének e m agasztos n yilatkozatai még mind nem elégségesek arra, h ogy m egszerezzék szá m ukra a legdrágább kitü ntetést : a népszerű séget. E nnek az elnyerése egész m ásm ivel jár, am it m eg nem ad sem erő, sem ész, sem tudo m ány, sem pénz : csak a szeretetrem éltóság, a m odornak jóizűsége. Még nagylelkűséget is lehet gyakorolni — okosságból ; szivjóságot — s p o r tb ó l; m ég tán szép idom okat is csalóka eszközökkel (gummi), elbájoló színeket szem aVn
fényvesztő szerekkel (eau de lys) és szem fénynövelő csöppekkel (belladonna). L yra i kö lte ményt ésszel is ró ttak m ár egybe híres dal nokok. De a kedvességet se m egtanulni, se megszerezni nem lehet ; az ú g y fak ad a lélek ből, mint virágból az illat. Szándékosság nél kül, mert ez a természete. Népszerű ember v o lt M agyarországon József királyi herczeg. Nem kereste, azért is ta lá lta meg. Persze, hogy az ap ja fia volt, s ez nagyon megsegítette. Meg az, h ogy alcsuthi gyereknek született s így tőbül m etszett m agyarság forrott benne. Meg itthon is nevekedett s csak sátoros napokon ha v itte az édes ap ja Bécsbe, ahol a családnak többi sima ta g ja ked vét lelte a tüzes fiúban, hogy később m egütközéssel tap asztal ják benne egy császári fönségnek vadócz m a gyar voltát. L eg is jobban szeretett ő itthon, a budai várkertben, de még inkább a fehérvári birtok messze tündöklő tan yái között, kiváltkép en pedig a szülőfaluja utczáin, ahol versenyt futhatott a m étában K ó sa L acziékkal, m eg a Csutak Pistáékkal, akikkel bizony néha össze is kapott, nem egyszer térve m eg a dulakodásból tépett hajjal, kék hom lokkal (lapdától, ököltől,
m itől-e ?) s lehasított zekével. A hopmester rém ült, a fönséges apa m osolygott. F iúcska korom ban, midőn a rom bach-utczai kisdadó p adjai kö zö tt u grálva, tettem meg az első lépést m ajdan fényessé válandó tudom á nyos pályám on — iskolából jö v e t sokszor lá t tam a K irá ly-u tcza ragyás kövezetén egy öblös b atárt végig hintálózni a városerdő felé. A három szögletes kalapú, sim ára b eretvált képű kocsis m ellett, ki óvatosan h a jto tta a lombos farku, lobogó sörényü nehézkes spanyol szür kéket, o tt ü lt délczegen a n y a lk a huszár, benn a hintóban egy fehér bajszú öreg úr két virágzó csem etével : a Palatínus M ariskával, meg a Palatínus Jóskával. N ádorék vo ltak, ism ertük m indnyájan. G yorsan k a p tu k le fejünkről a rojtos tányér sipkát (ez v o lt akkor a d ivat a hátulgom bolós nem zedékben) s n agy megelégedésünkre szol g ált a királyi herczeg és gyerm ekeinek nyájas viszonzása. Sőt, ha jó l tudom , egyőnk-m ásónk még h átul is fölkap ott volna, ha a hintó álló k áján o tt nem meredez egy szálas udvari inas. A P alatínus M ariska a belgák királyasszonya lett — Stefániának édes anyja. A fiú pedig M agyarország első honvéd katonája.
E gy bús nap m eghúzták a harangokat, gyásza volt a nem zetnek, tem ették az öreg p ala tínust. Erre meg egy vidám nap derült volna f e l ; de épp, hogy delelőj ének m agasára hágott, borult rá hirtelen sötét északa. Szom orú idők, melyeknek hom ályából egy fénysu gárka lövelt ki csak . . . egy szépséges karcsú hajadont v itte k messze Belgium ba királynénak. D e nem a vőlegénye karján vonult be oda, hanem egye dül. Már mint felséget üdvözölték az ország határán, szerzés u tján történvén a házasság. Ausztria széléig testvéröcsse kisérte : József. Azon túl idegenben fo ly ta tta ú tjá t az alcsuthi leányzó, fején a koronával, szorongó szivében egy tövissel, m elyet első szerelm ének korán hervadt rózsájáról választo tt le a végzet, hogy megvérezze. (Hát csak ú gy beszélték.) A nnyi bizonyos, hogy az első hónapok fa g y á t, a szerető testvérnek hazulról k ü ld ö tt sürü levelei olvasztották édes-bánatos m eleggé, m ig az önként fakadt meleg az an yai boldogsággal vonult be kebelébe : a fiucska után m egszüle tett a hitvesi szerelem, s aztán minden jó v o lt — mindaddig, am ig meg nem rom lott.
Porzó: Uj hantok.
2
N agy ünnepség esett ekkoriban — 1847ben — a D un a és T isza között. M egnyílt a »Magyar középponti v a s ú t«. A nagy-abonyi állomás is k iv iru lt a sok lobogótul s az akáczalom btul. Még akkor kévésünk lá to tt gőzkocsit ; csak mi nehányan gyerekek, akik a világosi csárdáig szaladtu nk elejébe, álltunk oda a töltés aljára m egbám ulni azt a tüszkölő, n a g y fejű sárkán yt, am int vo n ta m aga után, va g y to lta m aga előtt hosszú sorban az apró kocsikat, m elyek a Pest a la tti k avicsb á nyában rakodtak meg s igy gurultak Czegléd alá. Valóságos álom látás vo lt, midőn a zászlóval tele tű zd elt »Villám«, hasán egy nagy kétfejű sassal, szárnyas hírnök gyan án t egym aga vá g ta to tt el m ellettünk rettentő dübörgéssel, süvítéssel, végig a középső csapáson, ki a messze rónába, h ogy Szolnok alatt megpihenjen. S még látszo tt fehér füstje, am int apró b á rá n y felhőkre szakad ozva k ó v á ly go tt Paládics körül : m ár száguldott nyom ába az első vonat, arany n yal szegett sárga díszkocsijában h ozva a vasú ti főurakat, kö ztü k egy hosszú, száraz olaszt. E z v o lt Tallachini, a főmérnök, a vasú t építő mestere, akinek szemm értékéről csodákat
tudtak mesélni. Csak ránézett egy kőhalom ra, farakásra s mind egyszálig m egm ondta, m ennyi van benne, v a g y a b án ya h án y kocsiderékkal foglal m agában kavicsot. A ztán v o lt o tt abban a kereken járó aranyos házban egy angolos sza bású, bajusztalan, őszhajú gentlem an is : a Rothschild báró, akitől, m int a lánczhidra is, azonképen erre a vasú tra is, az ő pénzéből tellett. Szemben vele egy villogó tekin tetű magyar mágnás ült : ez v o lt Széchenyi István gróf. K öztük, az ablakon kih ajolva, egy fiatal, nagyon fiatal sugár katon atiszt. Ráismertem : ez vo lt a Palatinus Jóska. Ö szállt ki egyetlen, s m ig F ejes G ábor uram a tanácsbeliek elejére állva, ékes fonású beszéd ben köszöntötte a nagytehető m éltóságokat, az ifjú királyi herczeg a czigánybandához közele dett, sőt szóba is elegyedett vele. P éter kétrét hajladozott az igyekezettől és boldogságtól, amint húzta, kiváltképen pedig m ikor m eg értette, hogy az ifiúr a palatínusnak a kisebbik fia. Különösen azzal v o lt n agyra a mi prím á sunk, hogy beszélgetvén vele, m ég czigán y szót is ejtett »á nácságos hercseg«.
N agy-kőrösi nagy diák voltam . A ran y János, Szász K á ro ly és M entovich Ferencz elejébe jártu n k m i akkor, h ogy sűrűbben em legették előttünk a József királyi herczeg nevét, ki am oda át Kecskem éten dragonyos óbester. (Nem h o gy K őrösre tetté k volna, ahol díszes uj lovas-kaszárnya van, meg különb a rektor is! — dohogták a presbiterek.) A nádor fia : az az ezredes. N em csak h ogy n agy böcsületben ta rtjá k a kecskem étiek, de m ég szeretik is. H ogy is ne szeretnék, m ikor a jav áb ó l való m agyar fi, és ha lobbot v e t benne a jó vér, nem is holmi ném et szarkam entét v a g y mi a m énküt em leget, halom olyan m agyarán sujtásozza k i a m ondókáját, h ogy öröm és röttögés esik, hallván. Meg h ogy m ilyen gyön gyén tu d m u la tn i! H a igazán kihögyösödik a kedve, nem a regem encz-bandájával fú va tja , de a czigánnyal h úzatja. T y ű h ! . . . ha m ink most kecskem éti diákok lehetnénk ! (K i mer o lya t k ív á n n i! ? förm edt ránk Pintér G yurka.) N a g y sor előzte meg azt, h ogy a czigánym uzsikusokat ez a szerencse érte. A királyi herczeget Coudenhove gróf előzte meg, aki sehogysem férkőzhetett a kecskem étiek szivé hez. Merev, ném et főtiszt volt, meg nem értője
a tréfának. H át nem is keresték a ked vét, sőt még meg is apasztották. A z t cselekedték meg a fiatalok, h ogy m ikor a katonai zenészkar a »széles árok« m ellett bum berdózta el az akkoriban legkapósabb olasz operákat, Zsigát a m aga legényeivel szembe á llíto tták, s m ár most Isten keserves igazában m egeredt a truczczos k o n c ze rt: jobbról N orm a a fiait öldöste, balról bogár csípte meg a Zsuzsit. S m ikor hangverseny végén fölzendült a G otterhalte, Zsigáékkal azt h u zatták, h o g y : »Ebadta németje, országunk szemetje«. A m iből bizony olyan pogány hang-egyveleg tám adt, h o gy még az ott lebzselő piaczi k u ty á k is elczihelődtek onnan a városnak békésebb tájaira. A gróf m ár most azzal bün tette meg a kecs kemétieket, hogy eltilto tta a placzm uzikot. B ánták is ő k ! A czigányok pedig meg is örül tek n e k i: m ár most egész hosszában, szélié ben övéké volt a »széles árok«. H ogy József foglalta el aztán a gróf helyét : fönséges szine elé járu lt Zsiga és a bandája, »haragudna kegyelm esen ő is a kecskem étiekre« — mármint : tiltan á meg ő is a katona-m uzsi kát, ami nekik csak haszon volna. A királyi herczeg n evetve állott rá, s a Savoyen-drago-
nyosok bandáján ak csigatrom bitáiba és hosszú pazán jaib a m ég n yár derekán is bele fag y o tt a szusz. N ehány évv el rá, takarékossági okok ból, végkép m egszüntették a lovas ezredek z e n é jé t; de a kecskem éti czigány leteszi rá a hitet, h o gy a zt is az ő jó vo ltáért adta ki paran csolatba a P alatínus Jóska. Csodálatos az a vonzódás, m ellyel ez a m agas rangú férfiú a hindu páriából lett s m agyar páriának á llo tt czigány iránt visel te tett. H egedűje v o lt az a zengő varázs, m ely m agához csábitá, h ogy m egfigyelje életét, szokásait s m egism erje n yelvét is, a románocsibakérót, azt a m agyar-tót-oláh keveréktől m egzavarodott szólam ot, m elyet k ét honi tu d ó s u n k : H erm ann A n ta l és V lid ko vszky rostálgatn ak tisztára n agy szorgalom m al és kevés szerencsével. A z ú tjá t azonban m eg m u ta tta az a derék királyi herczeg, aki, sze retvén a m agyart, m egszerette az ő czigá n y á t is. A sajá t ezredében (állítási kerülete N agyV árad) m indig is több v o lt a czigány mint egyéb ezredekben, s a banda csaknem teljesen a F áraó nem zetségéből tellett. Solferino alatt később erősen h etykélkedett a legénység :
majd így-am úgy ők azt a m acskanyúzó olaszt, fészkelődő francziát ! H a kottáb u l m uzsikál, kottábul is verekszik az — ők pedig m ajd csak amúgy kö n yv nélkül. H át m eg is keserültük ezt a kö n yv nélkül valóságot, m int nehány évvel rá K öniggrätz a la tt is, hol a hősöket leteritette az iskolam ester. A hadjárat befejeztével Kölnben láttam egy műkereskedő b oltjának ablakában egym ás mellé akasztva két képet. A z elsőn, ken gyel vasában felállva, kih ivólag tekint szét a m agyar huszár, kiáltván : »Wo ist Preuss ?« A m ásikon egy istenverte német huszár — még kim ondani is nevetség — le vá g ja a m agyart : »Da ist Preuss !« D ehogy álm odták volna meg Zsigáék, hogy következik idő, am ikor több lesz a czigán y a katonabandában, m int am ennyiből állott a maguké ! Abban a 37. szám ú József ezredben neve kedett n ag yg yá halhatatlan R ácz P ál is ; itt ártotta őt bele a k ó ta titk a ib a pane D rahanek (vagy K rsivinka), hogy évek m últán T alián országból h azatérve : ő, Pali, fo glalja el a P a ti kárus Ferkó halálával m egüresedett országos primásságot.
Igaz, h ogy n agy urnák, m int a szép asszony nak, könnyebben esik szeretetrem éltónak lenni, m int a más ember fiának. D e a királyi herczeg annyi jelét ad ta a kedvességnek, ú gy tu dott a népe nyelvén, s olyan igazándi m agyarság ragyo go tt k i belőle, h ogy csekélyebb létére is m eghódította volna vele a bizony rátartós, kényes alföldi em bert. E gyszer, h o gy a különösen törleszkedő kon trás azt kérdi a fönségtől, mire való a debreczeni p ipa faragásu szipkáján a ku p ak ? — m ert hiszen, m ig a szivarban ta rt, hasznát nem veszi, v á g o tta t meg nem szí belőle — : a királyi herczeg rám u tat a füstös m űvész birómándlijá ra s igy válaszol : »Gomb csak gom bolkozásra való, igaz-e ? ( I g á z s !) No ha igaz, mire való a m ándlidon ez a ménkű sok p ityk e ?« A szép czigán y Treszka, ki a Scharfné asszony divatb o ltjáb an tan u lta a m asam ódságot, szol g á lta tta az ezredes úr szipkáihoz a kerek tüll rongyocskákat, m elyeket piros és zöld pam ut szálakkal va rrt ki nem zeti színűre, amin az akkori cs. m egyefőnök (m agyarul : bezirkszhauptm ann) ugyancsak elszörnyüködött. V itéz Perczel M óricznak vo lt az öcsse, aki letévén e hires névről, csak a >>Bonyhádi« predikátum á
val élt. Ennek az urnák n agy keserűségére szolgált az, h o g y egy császári főherczeg annyira el tudott m agyarosodni, s egy-egy bécsi dorga tóriumnak aligha nem a m egyefőnök ur v o lt a m egindítója. Mikor még ism eretes rebellisek fiaival is b arátkozik !
Valam ely szerdának a délutánján, szép juniusi napon, egy m agosan m egrakodott szé nás szekér dülöngött be K ecskem ét felől, a Gubodyék portája előtt, a körösi nagyp iaczra , ahol szemben a Leszik korcsm ájával m egállóit. A szerte illatozó széna tetejében hasm ánt feküdt egy fiatal parasztlegény. Ú g y látszik aludt, mert a béres csörditésére hirtelen föl érzett, félrekapta a fejét s aztán ham arosan lecsúszott a szekér oldalán, ú g y h ogy a lobogós gyolcs gatyaszára a csípőig türem lett föl. Mi diákság ügyet sem vétettü n k rá — m it nekünk pullusoknak a paraszt ! — ha egyszerre su tto gás nem keletkezik, h ogy hiszen ez a P alatínus Jóska! Jóform án még el sem tűnődhettünk ezen az eseményen, midőn a kövér Leszikné, kiállva a kávéháza a jt a já b a : vastag, rövid
m utató u jjá v a l böködi a hórihorgas B iczó R udit, a város m űveltes főborbélyának kes ken y m ellkasát, s m utat felénk. Am ire a vék on y R udi elibénk áll s ékes beszéddel hí meg m inket, h o gy lévén az ebédlőben egy parasztszerű úrfi, aki kedvellvén az diákságot, véle egyetem legessen m ulatozni óhajtván, m ely végre bé is rendeltetvén m ár a Fényes K áro ly bandája, a czéczóra szivessen lá tta tv á n . R é szünkről teh át azon melegében elhatároztat ván, participium os szónoklat nélkül is particzipiálni a p o tyán ak Ígérkező m uriban. A dohos, alacsony, tágas ebédlőben o tt m u zsikáltatta m agát az a szálm agas szép legény. A z volt-e, akinek m ondták : m it tudtuk, m it bán tu k m i ! A g atyá s Maecenás elejibe olvasatlan hordták fel az italt, a konyhán serczegett a bőrös, K á ro ly elragadóan hegedült s hullott a bőgőbe a bankó. Á rvalán yh ajbokrétás kis k a lap ját félre billentvén, b izta tta a czigán yt (fölösleges volt), b izta to tt m inket (még fölöslegesebb volt) — hanem azért mégis némi g yan akvó tartózkodással néztük. Még kisül, h ogy ez a hírhedt F azekas D ávid, aki a m últkor még nagytiszteletű B áth ory G ábor és Szász K á ro ly uraim éket sem átallo tta k i
fosztogatni a czöglédi csárda m ellett, midőn a pesti vásárra igyekezének. Éppen ezt a kerek erdőt já r a tta velünk Károly, midőn lódobogás hallatszott kívülről. Négy sáros, poros katon atiszt úr, lecsörrenve a nyeregből, gyorsan n y ito tt be a szálába, ahonnan m inket rövid perrel kifelé nyom intottak. Mi történt oda benn, mi n e m : soha sem tudódott ki. Csak azt láttu k , h ogy nehány perez m últán négy dragonyos tiszt helyett öt kap ott lóra, s szapora ügetés ben siettek a tem ető felé, ki a dűlő u takra, ahonnan félórával közelebb érni el K ecs kem étet. Nem sokára el is szárm azott onnan a főher czeg. D e előbb őt h ag y ta el a regem entje, nem ő azt. A ki olasz fiú vo lt benne, az m ind h aza optált. József pedig elkerült va lah o vá az Operencziás tenger mellé — m árhogy Linczbe, ahol kedvére un atkozh atott a csöndes ném etek k ö z ö tt; s hogy nem győzi m ár ásítással, kapj a magát, nekidől a m unkának, kom oly tanulást folytat, szívós szorgalom m al s lelkesedéssel dolgozik önm űvelésén, kom ollyá érlelődik s nagyra h iva to tt állásának m egveti szilárd alapját. H ogy vissza-vissza rítt a lelke m agyar
h azája felé, nem tagad ta. Beszélik, hogy mikor a L inczet a szem közti U rfahrral össze kapcsoló hídon állva, nézte m aga a latt a töre dező táblából kiváló, roppant ta v i rózsák g y a nánt a zajló D unán leúszó jégdarabokat, így soh ajto tt f e l : »Ha veletek m ehetnék !«
A zó ta m indhalálig a m ienk v o lt és persze, h ogy közben meg is feleségesedett. A franczia liliomos családnak egy liliom szálát tű zte g yö n géd, vitézi k e b e lé re : a L ajos Filep franczia k irá ly unokáját. A z a liliom m ély gyökér szálakat eresztett az ő szivében, s boldogan rengette hat b iztató bim baját. K e tte je korán hervadt : a szép és kedves Laczi, aki végzetes vadászaton veszett oda. Testvérh u gát meg, a jóságos, ábrándos lelkű M argitot — a »sze gények betegsége« ölte meg. Midőn Józsefékre földerült az ő boldog szövet ségök huszonötödik évfordulója, valóban együ tt ünnepeltük m eg az ezüstlakodalm asokkal. Nem a lelkesedésemen m últ, h ogy dicsőkre nem zengtem m enyegzői é n e k e t; de nem v o lt meg a hozzá való tudom ányom . H át csak em léke
zetem apró mezei virágaiból k ö tö tt bokrétá val kedveskedtem nekik. Most akár m ár a ko porsójára tehetem le, m ert h ogy felséges és fen séges urak és asszonyságok csupán koporsóba kerülnek. Sirt nem ásnak nekik. D e h át v a la mikor csak el fognak vegyülni ők is a föld porával. A piramisok alatt n yu gvó fáraók, pedig már évezredek óta pihennek a rengeteg gúlák fenekén, már kezdenek szertehullani. A z anyagváltás örök törvén ye m egdönt hetetlen. És elporlad az érez is, csak a szivben emelt emlék örök.
»A Palatinus Pista*. tudnék én dalt a Palatínus ___ Pistáról is, ő fensége István királyi her czegről. Nem is m ostanában halt meg, s ő sem hantok a la tt nyugszik, hanem a királyi palota rideg kriptájában . D e m ert ismertem őt bol dog ifjún ak is, m egrogyott aggnak i s : hadd foglalom az ő nevét is gyászkoszorum levelei közé. Sűrűn fordult ő meg a mi városunkban ; de nem, h ogy o tt m egszálljon. Még a vasú t előtti korban h o zta őt oda a kön nyű cséza, m elybe négy vidám pej v o lt befogva. Reggel indultak Budáról, estenden már oda értek A bonyba, m ég pedig egy h ajtásra. E g y h ajtásra azon az istenverte, gyalázatos országúton, m ely csak M Er t
hogy
hetek után vo lt m egint valam elyest járható, midőn t. i. a várm egyei inzsellér urak kiiga zító m unkáját kiheverte. Ilyen kor a szíjas csapáson vígan szaladt a járm ű, repült kü lö nösen a cséza, m ert sokszor m ár a délutáni órákon is o tt ficzánkoltak azok a gyönyörű lovak a K a u tz uram vasas b o ltja előtt. Csü lökig — annál is följebb : hasig ért az a rettentő keverék, m elyet m intha kőm ivesnek vakoló keze suhintotta vo ln a oda. A négy pejkó fakóra v á lt a rá tap ad t m ocsártól. Mekkora sarakban is d agaszth attak, m ikor bizony már inkább u szvást h úzták a kátyú k o n át azt a kocsit, am elyben ü lt egy fiatal, deli huszártiszt bő fehér köpönyegben. A tarsolyos hajdú egy perezre ha leszökkent, lefaragni a kerekek agyáról, küllői közül a nyúlós, fekete sarat, m elyet o tt a czeglédi csárda tá já n szed tek föl. S aztán : továb b ! Mert se m aradás, se tartom ány — szapora ügetésben fo ly ta tta ú tjá t a fogat, U jszászig meg sem állt. H át hogy o tt lak o tt egy n agy kastélyban egy édes, szőke leányzó, az O rczy bárókis asszony, a Teréz. A z t szerette meg a fenséges fiatal ur, és hajh ! — a szép hajadon is de nagyon
szerette. S h ogy mégse lehetett a hitvese — oh ja j, azok az u dvari regulák ! — utána halt a szerelm ének.O tt porlad az ujszászi tem plom ka kriptájában , o tt él egész drága v a ló ja az oltár felett azon a képen, m ely szent Teréziát ábrázolja. M indnyájan a-vidékbeliek ism ertük ezt a bánatosan szép rom ánczot, és lestük-vártuk, h ogy e fiatal lelkek boldog szövetségét meg áld ja a pap. A z országban nem is igen tu dtak felőle, nem lévén akkor még annyi p le ty k a ujságlap, h o gy dobra v e r j e ; meg aki volt, dehogy m erte volna kiírni két fiatal terem tés nek ezt a legsajátabb szivbeli ü gyét.
R övid del ezután az a deli huszártiszt ott állott a Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült várm egyék székházának elnöki em elvényén, h ogy nádor-ispáni esküjét tegye le. A k i pedig őt b eigtatá, az egy karcsú, szőke ifjú v a la : ez idő szerint M agyarországnak apostoli királya, I. Ferencz József. H allottam is felavató m agyar beszédjét. Szerte csengett az a zsúfolt terem ben, m int egy b iztató szózat. S hogy elcsendült
a fejek és szivek fölött : az ország s a várm egye nagy urai, vegyest összeértetve tar kop on yáikat és ősz üstökeiket, sugárzó szemmel s a fo jto tt öröm hangján m orogták : »Ebből a legényből lesz még csak igazi m agyar k irá ly !« Mivel hogy akkoriban m ásképen installál ták még a főispánt, m int ebben a végzetes pilla natban, hogy e sorokat rovogatom . É s elgon dolni, hogy épp azokon a főispánokon esett meg annyi csúfság, akiket u gyan az nevezett ki, aki elé a nem zet olyan forró lelkesedéssel tekintett — akkoron. Tán nem is igen való, h o gy ebben a k ö n y v ben, m elyet hosszabb életre szántam , mint am ekkora ju t a napi lapnak : szóvá tegyem azt a határos időbe szorult viszálkodást, m ely a nemzet és fölkent k irá lya kö zö tt annyi veszteségnek az okozója. D e ki nem akartam térni előle, mert ú gy érzem, h o gy mire ezek a soraim napvilágra kerülnek, király és nem zetgyűlés ismét boldog egyetértésben m un kál — hogy is szokták m ondani ? — a haza fölvirágzásán.
Porzó: Uj haotok.
3
Sok, sok idő telt le azóta. A pesti orvosi egyetem erősen bach-huszáros dékán ja elől csapatosan m enekültünk föl Bécsbe, ahol jó v a l szabadabb levegő lengede zett. É rezte ezt Török János is, aki lap ja, a »Magyar Sajtó« szám ára, a politikailag enyhébb osztrák ég a la tt lelt o lta lm a t; sőt, K ecskem éthy Aurélban, védelm et is .1 H át ott, abban az akkoron elbájoló rezidenczvárosban verődtün k össze mi m agyar ifjúság : m edikus, jogász, technikus, theologus, m űvész s újságíró, boldog tarkaságban. A z idegenben m ég csak annál erősebben éreztük m agyar v o l tu n kat, j áratván hazai lap okat s a bezáratásig p árto lván Bécsbe vető d ö tt m agyar színészt és czigán yt. A z A kadém ia p alo tájára s V örösm arty árváin ak adakoztu nk és g yű jtö ttü n k s loppal el elj árogattu nk Döblingbe, ha m egláthatnánk azt a n a g y m agyart, aki bévül orvosok, kívü l sze mes rendőrök m egfigyelése a la tt állt — Széche n yi Istvá n t. E l-elnéztünk a wáhringi tem etőbe is, hol a K la u zál Im re sírjára tettü n k nehány szál virágot. K oszorúra b izon y nem tellett. 1 V. ö. »Por és Hamm (Athenaeum, 1892.)
a 27. és
147. lapon.
E gyikünk valam ikép m egütötte a brünni lutriban a ternót. V o lt v a g y 500 forint. H ová legyünk mi annyi pénzzel ? (Mert közös vo lt közöttünk ú gy az adósság, m int a >>jövedelem«.) Figuránál figurább hóbortok ju to tta k eszünkbe. Zajzoni-Rab P ista azt aján lo tta : m enjünk el Cserkeszországba, ősöket keresni négyen (300 forinttal). Még a Kőrösi-Csom a Sándor sírjá hoz is elzarándokolhatnánk A fr ik á b a ! Végre Vidovszky Jancsinak ju to tt eszébe valam i megállható terv : m enjünk el négyen Schaum burgba. O tt szom orkodik szám kivetésben a Palatinus Pista, aki h e jh ! . . . ha erősebben fogja meg a dolog végét, m agyar k irá ly lehetne ma. A ddig szám itgattunk, m ig M aróthy m eg tagadásával valah ogy m egleltük a 4-et a 2-ben. Már mint négyen indultunk volna neki kétszáz forinttal. (A 3-ik száz az A kadém ia p alotáján ak jutott.) A négy közé b evá la szto tta k engem is, mint aki burkusul tudok. N ém eth K á ro ly volt a bandának legszám itóbb spórm ajsztere : ő lesz az uti-m arsál. Pünkösd felé járt az idő, virágban állott még a rideg szikla is. A z egész világ o t egy nagy rózsás kertnek néztük. Meg is esnék, ha húsz é v vel nem annak néznők m ég ködös hidegben is.
H ogyan m entünk neki bolond fejjel Giessen egyetem i városnak (ahol pénzért m érik, v a g y tán csak m érték a doctori oklevelet) — hogyan értünk a L ahn völgyében a hegyre ép itett, rovátkos torn yokkal ékesitett, lejtős kerttel ö vezett kastély a l á : azt hallgatással mellőzöm, m ert ez m agában egy epopeia, am elyet külön akarok m ég elénekelni — ha közben a halál belém nem fo jtja a hangot. H át o tt ü ltü nk négyen a vitorlás csolnakban, m elynek korm ányosa egy tagos, csinos szőke asszony vo lt. Legyeskedtün k vele, ő is elértette a tréfaszót s vidám an vissza-vissza vá g o tt. H o gy o tt úsztunk m ár a lovagvárn ak esti árnyában — a nap épp a hegyek mögé akart leszállni — ekkor ju to tt csak eszünkbe a legnagyobb n e h é zsé g : hogyan, miképen s kinek a segedelm ével jussunk el mi a P alatínus P ista szine elé ? A korm ányosnénk a kerek v á lla it von ogatta. Mit ő tu d ja ? D e a városban m ajd csak kerül, aki ú tba igazit. — No fiúk, m ondá Jancsi, ekkora u ta t tenni csakis czéllal, de irány nélkül : ez nagy sza márság. E gym ásra vetettü n k, m ért hogy ebben a fontos kérdésben nem határoztunk előbb.
— O da se neki ! harsogá Dani, aki m indig a legvadabb in d ítván yo k kal h ozakodott elő. R ágyú jtu n k egy nótára, v a g y kettőre. E zt m eghallják odafent, osztán legyün a lakáj és felinvitál bennü nköt a fönség elibe, osztán beszélget velünk, osztán meg is tra k tá l, osztán elköszönünk. Ü g y lösz ! Nem v o lt különben. E z a kalandoros indít vány, sose m ertük volna rem ényleni, szószerint bevált. D ani csakugyan rá g y ú jto tt, h o g y aszondja : Esteledik, hajnalodik, Gulya ménes takarodik . . .
Jól összetanult kántusban fú jtu k vele. O lyan csodaszépen hangzott az alkonyi csöndben, hogy a mi vidám korm ányosnénk m osolygós szemei telegyültek könyüvel. — Jaj, de szépen is tu d ják a fiatal urak ! L átszik, hogy diákok. — No meg ! ‘h evü lt neki a nagyobb siker reményében Dani. H át ezt ? Hogy köll néköm Lembergben elmennyi. Hogy köll néköm lengyel lyányt szeretnyi! Ha jölelem, lejesnek karjaim, Ha csolkolom, folnak az könyveim.
G yöngyén m ent ez is. A csinos ném et me nyecske egyre törülgette a barna szemeit. Dani pedig m ind a p artra nézett, »gyün-e mán az a lokáj ?« — H át ezt, gyerekek, hogy : Mi van innen távol ? A Tisza . . .
N a gy m eggyőződéssel, boldog-bánatos érzés sel fú jtu k ezt is. T án soha szebben nem hang zo tt bele szivünkbe ez az édes nóta, midőn egyszerre, félbe szak ítva a dalt, nagyot kiált D ani : — A hun a ! G yü n a lokáj ! E s csakugyan g y ü tt. Igazán a fenséges úr k ü ld ö ttje volt. E g y vasrácsos ajtón léptünk a kertbe, innen fel a lépcsőkön a terrászig. O tt, a szolga intésére, m egállottúnk. Soha i l y e t ! Mese. H át csakugyan valóra v á lik ennek a bolondos gyereknek a gondolatja ? Ü g y , ahogy az időbül fu to tta, egym ást ham arost leporoltuk, a h aju n kat félresim ítottuk, aztán pedig ka to násan kih úztu k m agunkat. A széles lépcsőrül lefelé haladva, m aga m ellett foltos dán doggal, lassan közeledett
egy agg férfiú, szürke kabátban , a fejében széles peremű szalm akalap. H osszú fehér sza kái, bajusz om lott a mellére. István királyi herczeg volt. Mert h ogy nem lehetett más. Sehol egyeb ü tt rá nem ism ertem volna. A z öregség meg a bánat u gyancsak felszán totta keskeny arczát. Danihoz fordulva igy szólt tiszta m agyar sággal : — Önök m agyarok. — Igenis azok, fenségednek szolgálatj ára, feleié Dani tartozó szerénységgel, de minden elfogódás nélkül. A ztán rendre kérdezé, ki h o vá való. Mind egyik válaszra nyájasan bicczentett. Midőn rám, a sorban harm adikra, került r sor, egész közelről láttam a nagy urat, s ekkor derengett föl csak em lékezetem ben a rég lá to tt vonások kal való hasonlatosság. H át csakugyan a P ala tínus P ista vo lt. D e m ár nagyon neki istvánodott. — É s ön ? Nevem után elm ondtam a hazám at. — A bonyi vagyok. — M elyik A b o n yba való ? .
A z t akartam felelni, h ogy abba az A bonyba, am ely Ujszászhoz van közel. D e visszatartott a kím élő tartózkodásnak hirtelen feltörekedett érzete s íg y szóltam : — Ü g y is nevezik, hogy Szolnok-Abony. H osszan nézett rám . Jól tu dh attam én, mi n yilait át e pillanatban az ő lelkén. A ztán a kastély nehány szobáján vezetett keresztül. K issé zavaros hangulatban voltam s b iz’ én nem igen tudnék szám ot adni róla, m it láttam . Családi arczképek, V alero pusz tá ja s egyebek vá lta k o zta k té to v a tekintetem előtt. Csak egy festm ényen akadt meg a szemem. — A z öreg K ie tte m üve, aki »házunknál« rajztan itó vo lt. (Ism ertem a fiait: K eleti K árolyt és G u sztávo t. E z az utóbbi, aki b á ty já t a sírba követé, nekem kedves gyerekkori p a j tásom vo lt.) E z t meg, fo lytatá, égy m ásik festm ényre híván fel figyelm ünket, bizonyára ism erik m indnyájan. H a ism ertük-e ? H ogy is ne ism ertük voln a ! H iszen az a József nádor m argitszigeti n yara lója. A boldog szülék előtt a futkosó gyerm e kek : egy fehér ruhás, hózedlis szőke leányka : az ifjan elhalt Herm ina. A z a nagyobbik g ye
rek a Pista, innen rajta a P alatínus M ariska (mint a belgák királyn éja halt el nem rég), meg az a töm zsi fiúcska am odább, az a P a la tínus Jóska. S okat láttam m indhárm ójukat. — Tán még egy dalt, h a szabad kérnem, fordult az ősz várur D ani felé. E s felhangzott a b ú c s u d a l: A baraczkfa pirosán virágzik . . .
A három Jankó. i. —
Id . J ankó J á n o s. —
í z b e n in tette meg a halál. A harm adik ban m agával v itte ezt a csöppentett m agyar lelket ab ba a nem zetközi túlvilágba, ahol minden idvezü lt egyazon nyelven dicséri az U rat. Midőn — v a g y tiz éve most — az enyészet először legyin tette meg őt holló-szárnyaival, messze voltam Budapesttől. Forró nyári idő járt akkor s ő, erős bizakodással a tléta erejében, a budai hegyek közül gyalo g já rt le az izzó városba, h ogy a heti tém ákat m agával vigye s a kész rajzokat ismét elhozza. E kkor érezte agyában az első ütést, m elyet azonban csak ham ar kihevert. Állandó pihenésre lett volna K ét
szüksége, de az ilyesm iről hallani sem akart. Ősz kezdetén ism étlődött az »intés«. H írére kisiettem nyaralójába. A z asszony kön nyezve fogadott. M aga János kem ény léptekkel köze ledett felém. Mindig m osolygós arczán m eg nem rándult egy izom. Ném án, szinte ünnepiesen fogadott. R égi szokás szerint eldévajkodtam vele s betuszkoltam a dolgozó-szobába, m ely nek ablakából elragadó kilátás n yílo tt a n agy város északnyugati részére. M ereven s még mindig szótlan állt m eg előttem . A sztalán a rajzok befejezve. E lső pillan atra azt hittem , idegen kéz m űvei. G yakorlatlan, szinte kezd et leges vonások, a kép tárgyak teljes félreism e résével. Megdöbbentem. Jankó Jánosnak vége van. Ennek tu data kérlelhetetlen ridegségében, egész súlyával nehezedett rá elszorult szi vemre. Am iből term észetesen az következik, hogy annál vigabban tréfálóztam vele, m ert az ember n agy kom édiás, ha gyű löl, s még nagyobb, amidőn szeret. Hármas veszteségnek az árn yéka m erült fel előttem : a drága baráté, a ritk a m űvészé, a m agyar hum oristáé. É n m ár abban a p illan at ban sirattam el m agam ban m ind a hárm at.
Mégis, e becses élet föntartása végett a nehéz áldozattól sem v o lt szabad visszariadnunk. Szomorú elgondolni, hogy egy kis fürdőzés, nyugalom költsége, am elyet nem von meg m agától a legszélsőbb külváros kicsi foto gráfusa, áldozat-szám ba m ent Jankóéknál. Mert ki kell m ondanom azt is, h ogy ez az alkotó erő, ez a szívós szorgalom gyér anyagi gyüm ölcsöt term ett. Ü g y dolgozott, m intha versenyre köllött volna kelnie nálánál sokkalta különb legényekkel, pedig első v o lt és egyetlen. H a külföldön v e ti meg a lábát, világra szólana az ő hire is. E ddig azt hittem , h o gy csak a költőt s a szinészt fo gja itthon a szülőföld. D e m ár a m agyar színész is messze országokban keresi a dicsőséget s a pénzt — s meg is találja. M arad a költő. H a elkalandoz is túl a határokon, csak visszasiet m egint a honba, h o gy népe szavánénekén ú jra lelkesüljön, h o gy igyék üdülést az édes anya-forrásból. Mert a nagyvilágban összeszorul a sziv, de a kicsi hazában kitágul. A z elme jócskán m egrakodik am ott, de az érzelm et föliszsza az idegenség sivó ho m okja.
A m űvészet egyéb fajairól azt m ondják, hogy csak a hazán kivü l h a jtjá k virágaikat. (M egnyugtatásul hozzáteszik, h ogy a »gyümölcsöket«m ajd a hazának ju tta tjá k .) Sok m agyar művész az ecsetje hegyén kiviszi a m agyar flóra him porát s o tt k ívü l v e g y íti busásan fizetett m ézzé. (A mézes festéknek ilyen érte lemben tán m agyar m űvész is a feltalálója.) A z idegenben élő m agyar festő felerészt a hazai m otívum ok ismeretlen voltán ak köszöni sikereit. Időnkint visszarepül h át a Tisza partjára s a B alaton m ellékére, elm osódott emlékeit fölfrisíti s aztán m egrakodva m egint kiszáll a piktori főpiaczra, ahol gazdag m ű kedvelők jelennek meg s n a g y bankókat adnak a kicsi vászonért. Dicsőségük napjából egy kevéske hideg fény ha m iránk is d e r ü l; de melege más országnak ju t. Persze, h ogy am i dőn hirhedett zenésze a világn ak kim uzsi kálta — s hirhedett p ikto ra a világ n ak kipingálta m agát : hazatérül az im ádott hon kebe lére. Mater semper certa est. Bizony, Jankó János is helyet foglalhatna a legnagyobbak sorában, ha vá so tt vánd or csizm áival itt nem ragad meg, hanem m egy tovább, oda, hol a kézzelfogható dicsőségnek
b eváltható arany alm ái érlelődnek. De m ivel h ogy itt rekedt, ebből sok gyönyörűséget merí te tt az ő nem zete. N egyven éven át derítette őt ked vre Jankó az ő ízes m agyarosságu alko tásaival. Nem hiszem, h o gy 1833 óta (ez a Jankó János születési éve) tetszett-é föl izm osabb festő-tehetség az országban, mint ő. E g y öreg szűrszabó-m esternek ta rk a selyem szálakból hím zett »pávaszemei« és tulipánt] ai ébresztették a gyerm ek lelkében a vonal és szín harm óniáját. A z öreg m ajszter csak öltögette a fonalakat a szűr fehér daróczába, ködmönnek a sárga, bundának a fakó bőrébe, o tt az Alföldön, Tót-K om lóson. S am int görbe tű je alól k ih a jto tt a zöld levél, sárga szirom, piros kehely, fekete kunkor — a fiú szivében is után a kelt levél, ág és szirom és fogta a krétát és asztalra, ajtóra, meg ahová ért, ő is v e te tt csipkés szekfű-szirm ot, kerek levelű rózsát, csíkos tulipánt, ú gy h ogy m unkaközben akár hányszor állt meg az öreg Jankó — m ert ő v o lt akkor a n agy A lföldön a leghíresebb szűrszabó — és apai kedvteléssel nézte az ő kicsi Jankóját, m intha m ondani akarta volna : »Ebből lesz még csak a helyes szűrszabó !«
Még futkosó gyerm ek vo lt, midőn az o tt honi székállónak pom pás czim ert festett föl engesztelt vörös agyaggal, h ogy m egnézhette a tiszttartó úr is, aki le g n a g y o b b ' tek in tély volt a helységben. A keresztbe rak o tt hosszú nyelű vörös taglók fölött olyan ökörfej nézett le a piaczra, am ilyet m ég p in gálva o tt nem láttak. A vásáros nép nem g yő zte bám ulni s csak azt leste, hogy elbődüljön. H át még, mikor a fiúcska m aga is lá to tt egyszer fö ste n i! E gy ném et köszörűs vető d ö tt oda, aki egy ú ttal m űvész is volt. Mint V e m e t s B ataille, ez is csak hadfiakat festett. A kom lósi h ely őrség minden vitézét, föl a káplárig, ragyogóra pingálta ki. A z arcz nem v o lt valam i hasonló, de már a sisak, a vért, (vasas ném etek »feküdtek« ott) a kard és bőrös nadrág (m agyarul : rajthuzli) az mind csudálatosán v a llo tta ere detijét. Jani m egilletődve nézte a köszörűs Van D yck o t és »tanult« tőle. Uj világ tárult eléje azonban, midőn v a la mely m aecenástól egy kötet »Fillértárt« k a pott ajándékba, m elynek híres férfiait, hindu templomait, h ajóit és oroszlánait a m etszet nek minden vonásával szinte fotogram m atikus hűséggel m ásolta le.
N yolcz éves korában diák szóra küldik a szarvasi gim názium ba. Szüleitől elszakadva, k ik szegény létökre vajm i kevéssel gyám olíth atták : a kis fiú m ár korán ism erkedik meg* áz önfentartás sanyaruságaival. Szeren csére jószivű em berhez k e r ü lt : B allagi Móriczhoz, a gim názium egyik tanárához. Ebben a házban, ecset h elyett, a sors kefét nyom ott a Jani kezébe, m ellyel a tekintetes professzor urnák csizm áit fé n y e síte tte ; a tám asztó pálcza h e ly e tt meg porzó-pálczát, m ellyel u gyan annak a tudós férfiúnak szürke k a b á tjá t regulá zta meg. Szabad perczeiben a cseperedő p iktor leraj zol m indent, ami keze ü gyébe akad. E kkor készít, a vidéki Ízlésnek adózva, am olyan »kvodlibetet« varju-tollal, m elyet még m a is m utogatnak az ottani gim názium gyű jtem é nyében. A koczkák egyikében még bankó is van, am ely m űfaj iránt a m agyar Alföldön minden időben számos tálentom m utatott kiváló hajlandóságot. H anem bizony Jani a babás bankónak csak a negyedrészét rajzolta belé. N ehányan élhetetlennek is csúfolták, am iért ennek a szép tudom ányának nem veszi különb hasznát.
Szarvasról Eperjesre kerül, s csak itt része sedik első izben rendszeres oktatásban. T a n í tója K ollár, aki büszke v o lt rá, h o gy a növen dék rövid időn fölibe em elkedett a m esternek. Am it azonban eladdig rajzol és fest, az csak rajzolgatás és festegetés, jóllehet első nagyobb kísérlete, a »Világosi fegyver-letétel«, feltűnést okozott az egész vidéken.
Nem sokára ezután a fővárosba kerül. I tt nyilt meg előtte egy uj és nagyobb világ. A kkor m ár huszonkét éves ifjú v á serdült volt. Lelke csordultig tele m agasbra v ív ó szenve delemmel, szive bátorsággal, feje képeszm ével, keze erővel, jegyzőkön yve a m agyar életből ellesett alakok és jelenetek vá zla ta iva l, m elyek alig várták, h ogy színre derüljenek. A vázlatok sorában van egy, am ely Munkácsynak lépcsőfokul szolgált ad Pam assum : ez a »Siralomház«. Nem vétek ezzel a fölfede zéssel M unkácsy ellen, m eg sem fosztom babér ját, m ely olyan sűrűn h ajto tt ki azóta ecsetjé nek száraz nyeléből. D e a gondolatot, az impulsust s vele a tárgyon való fölm elegedést Jankó barátján ak a könyvéből m erítette, s Porzó : UJ hantok.
4
m agyarosabb képet azóta sem festett a nagy Miska. A hián y és koplalás korszaka köszöntött be Jánosunknál. De boldog szükség, vidám koplalás v o lt az. A vérm es reménykedés, a csüggedést nem ismerő rugalm asság, a meg vá ltó jövőben rajon gva hivő ifjúság m indig a m agasban csapong és fürdik a m egsejtett dicsőség hajnalában. A fekete kenyér s a kem ény ágy, a rú t gond s a vergődés csak pillanatokra h úzta le a rögös földre. Á bránd jain ki nem fogott a szegénység s nem tépegette rongyokra arany álm ait az a bizonyos rideg való. János a lelke m élyéből, festékeinek duzzadó hüvelyéből, ecsetjének minden ener g iá jáv al festett — festett — festett — a fal nak, a szobácskája kopasz falának. V evő nem akad t s m ég akkor sokkal szemérmesebb vo lt a kezdő, sem hogy m üvét valam ely üvegesnek a b o ltjáb a tétesse ki sz e m lé re ; műcsarnok pedig m ég csak fogalom vo lt, szav at rá még nem is csináltak. Ilyen szorult helyzetében andalgott egy meleg nyári délután az Alsó-D unaparton, márm ár h an yatló bizakodását roppant kovászos uborkával élesztve, m elyet öblös hordóbul
vesztegetnek o tt még m a is j óravaló izsáki és áporkai asszonyok, egy pohárral uborka-levet ingyen ad va a vásár hegyébe. A szellős vándor sátor árnyékában a gyolcsos tó t húszával szalajto tta le a rőfről a kék- s piros-babos kartonyt, s ő egy darabka vásznán sem adhatott túl, pedig, tán olcsóbban is m érte volna, m int az atyafi. E kko r vetődik m elléje egy m egter mett, fura alak : félig baka, félig naplopó. Am olyan lődörgő exisztenczia, am ilyen akad még most is a D unaparton s a Muzeum kert jében. — Meleg van, ifiuram, adja föl a szót a katonaviselt. — D e meleg á m ! h a g y ja helybe János. — A m ennybéliek bőven ontják, fo ly ta tja a jólelkü csavargó. — De csak nyáron, nevet vissza az ifjú. — E ztet is hálaköszönetvel köll fogadnunk, mondja kegyesen az ismeretlen jóakaró ; m ert ha nyáron is fagyo t eresztenének ránk, az bizony nem volna jó a szegény embernek. M egvolt az ismeretség. János végignézett az izmos alakon és ú gy találta, h ogy modelnek jó lesz. E g y duhaj legényen föstö getett éppen, aki m agasra n y ú jto tt kezében csárdabeli palacz-
kot szorít, am elynek nagyon bő a szája és nagyon szűk a »belső világosságai. József — ez v o lt az ember neve — fogadkozott, h ogy akár fél napig is fö lta rtja a karját, csak a szájaize szerint tessen fösteni a tekintetes úrnak. De m ár az első öt perez a la tt keservesnek találta József a n yu jto gatást, veszteg ülést. »Sose h it tem volna, h ogy olyan ham ar kifáríssza az em bert a fizetett heverés!« N agyo t bám ult, midőn m estere és innen túl gazd ája azt m esélte neki, h ogy Taliánországban a nagyobb városok lakosainak a fele mind ilyen m odel-mesterséget fo ly ta t, a m ásik fele meg csak pingálja. Józsefet szóval kellett tartani, különben álltó-helyében is elnyom ta a buzgóság. H ogy ébren tartsa, őt m agát beszéltette. É s ezekből a beszédekből tellett akkor J ánosnak legkedve sebb m ulatsága, am int h ogy teljes m értékben figyelem re m éltóak is v o lta k azok, mert bennök József m agyar köntösben m u ta tta be a szentirást. A z ő bibliájában a Jézuska sarkantyús csizm ácskát hordott, az angyalok czim balmoztak, a szentek dolm ányban röpködtek egyik fölhőrül a m ásikra, s a zsoltáros király a frigyszekrény előtt ú gy rak ta a csárdást, hogy no ! M indezeket őszintén m ondogatta, teljes meg
győződésében annak, h ogy va ló t beszél. K ü lö nösen a druszája, egyiptom béli József p a la tí nusnak a történetét adta elő dús képzelemm el. H ogy nekim elegedett : m ár csak Jóskának, druszájának em legette, »akit irigykedő testvér gyei, leszedvén rúla az drága inneplő gún yát, mő kú tb a lüktek«. — Meztelen m aradt ? kérdi Jankó részvevőn. — H át csak ú gy ingbe-gatyába, feleli József. Arra jö tt azután a K arak án (karaván), ez kifogta a gödörbül s húsz ezüst húszason eladta F óti P álnak (Potifárnak), akinek a felesége am olyan kikapós m önyecske vo lt. R á is v etö tte a szöm it a szép zsidó legényre. Már ekkor gyönyörű uj m ente v o lt ra jta ; persze hogy csak antul jobban köllött a F ó ti Pálnén a k ; de Józsefnek nem v o lt kíván sága a bűnös életre. Mert, h ogy éccző m egest m agáhon csábígatta ü tet a gonosz asszony : ikább ott h atta kezibe a m ente-ujját, oszt eszaladt. Nagy böcsületben is állt József a F aragó (Faraó) király ü fölsíge előtt, aki a jelös »álom-férfiut« álomfejtéseinek jutalm ául m egtette É gyip tu s egész földjén palatínusnak. Stb.« Mikor a kép elkészült, Jani m ondja József nek : igyekezzen túladni rajta. A z ára 25
forint. N agy pénz vo lt ez akkor. A hű szolga és jeles bibliafejtegető a szürke köpönyeg alá ka n y a rito tta a piktu rát. E lm ent vele a V ácziu tczába, ahol a legtöbb úri nép szokott vo lt sétálni. Jankó kevés távolságban utána. V a la hányszor József m egszólitott egy urat, m ind annyiszor n ag yo t dobbant a fiatal m űvész keble. H árm an ú gy h aladtak el József m ellett, h ogy a kínálására rá sem figyeltek. A negyedik m egállt, meg is nézte, de drágállotta. V égre a P rivo rszky kávéházából csinos gavallér le jtett elő, akinek valam i n agy megelégedéstől ragyo gott az arcza. T án h ogy abban a hátulsó kicsi szobában ked vezett neki a szerencse. »Ez az én emberem !« m ondja m agában József s kölleti a festm ényt. A fiatal ur, aki m aga is jó kedvében volt, ked vet kap o tt rá. — Mi az ára ? kérdé. József nekifohászkodott, jókorát nyelt és kinyögte, h ogy — 40 forint. A fiatal ember csakugyan gavallér v o lt : szó nélkül kifizette s v ite tte a képet m aga után a lakására. Jankó csak annyit láto tt, h ogy m eglett az alku. Am i azt jelenti, hogy van 25 forintja. H uszonöt forint ! K ö rültekin tett, m elyik háromemeletes
házat vegye meg. H át még m ikor m egtudta, hogy negyven az a huszonöt. József szom orúan adta át neki a pénzt. — H át kend olyankor búsul, am ikor nincs rá oka ? förm ed rá jókedvűen Jani. — A ttu l félek, tekintetes uram , h o gy ezzel a 40 forinttal kitelik m ost az én hivatalom , pedig készörömest viselem . — Erre m agának ne legyen gondja, m ondja a fiatal m űvész. E g y ü tt m aradunk.
Hárm an lak tak eg yü tt b arátok : J ankó J ani, G yőry Vilm os és P éter Dénes (Kiséri), akkor még fiók irók. E g y dunaparti szobácska abla kából nézett az ő szem ük a rózsaszín jövőbe. Jani föstött, Vilm os dalolt, D ini aludt, álm á ban is olyan hóbortokat beszélve, h ogy nevettében a piktor elejtette p a le ttá já t s a költő a furuglyát. Boldog fiatalság v o lt az nagyon, amelynek tüze még sistergőbb kévékben csa pott fel, midőn Jako b ey és L o tz n y ito tta k be a víg tanyára. S egy bús napon csak azzal áll elő Jankó, hogy neki válnia kell. M egy Bécsbe, Rahl
mesterhez. A váratlan negyven forint mellé ugyanis még n agyobbacska összeg járu lt : ára annak a m üvének (»Alföldi juhászok«), m elyet a győri m űpártoló egyesület v á lto tt m agához. József sírva köszönt el az ő jó gazdájától, aki a L o tz kegyeibe ajánlotta. R ah l csakham ar fölism erte az ifjú erős tehetségét. E l sem is akarta bocsátani m agától, midőn a bécsi iskolának ez a remeklő vezére rövid betegség u tán m eghalt. J ankó Bécsből illusztrálta a Pesten 1860-ban m egindult Bolond M iskát s a régibb keletű Üstököst. K özben az ennek a nyom án tám adt s czim rajzában is K a k a s M ártont m ásoló bécsi K ik erik ib e dolgozott. E ttő l fo gva az ifjú m ű vész sorsa kedvezőre fordult. De, bár mestere el halt, mégsem b irt m egválni Bécstől. A z t mond hatnám , h o gy a B elvedere, az E sterházy-képtár, a Liechtenstein- s H arrach -gyüjtem én y s egyéb m űkincsek fogták ott. D e nem v a ló já ban szolgálnám a valót, h a ez ottragadás fő o kával be nem szám olnék. Más kincs ta rtó z ta tta őt, am azoknál so kk alta drágább és töké letesebb : egy bécsi m agyar kis lány. Csak am időn édes feleségül m egszerezte s egész életére m agához fűzte, tért vissza Pestre.
A családi gondok csakham ar kicsavarták kezéből az ecsetet s u jjai közé a napszám ban dolgozó czeruzát nyom ták. A gyors kereset nem az első festő-talen tumot fo jto tta el ő benne, m int ahogy az újságírás járm ába is h a jto tt m ár nem egy többre h iva to tt irói tehetséget. Jankó tehát a sajtó szolgálatába szegődött. R ajzoló zsurnaliszta lett belőle. D e nem ám kom oly, m erev jelenetekben tü n tette föl a hét esem ényeit, hanem vidám arabeszkát font köréjük. Sza tirikus vo lt néha, hum orista m indig. Hiszen a gúnyolódás olyan messzi esett az ő békés, szerető szivétől. Ereiben a jókedv, a hum or piros, meleg vére pezsgett. E z okból a torzítás kevésbé sikerült neki. Igazi birodalm a a m agyar élet : a puszta, a falu az ő tőbül m etszett alak jaival. A z ő lelkét is a délibáb rengette, az ő szeme is a végtelen róna fölött csapongott, mint a Petőfi Sándoré. É s ő is jó l ism erte Orbán és Pató Pál uraim ékat, ábrándjaiban ő is meg látta Csokonai V itéz M ihályt, s első m űvei között lég is különb a »Csokonai felköszöntője«, amely a »Hölgyfutár« jutalom képe gyanánt jelent meg 1859-ben. A m int h o gy ő rá is nézett a Petőfi m unkáinak festészi öröksége. H ogy
m éltó jussa v o lt hozzá, b izo n yítják azok a darabok, m elyekkel a n a g y lírikus »Tündér Ilonáját« s egyéb költem ényeit ékesítette. A m i politikai, irói, tudom ányos, m űvészi s társadalm i kitűnősége v o lt M agyarországnak 1860-tól 1895-ig, az m ind m egpördült a Jankó czeru zája — s később, hogy a czinkográfiát is föltalálták , az ő to lla hegyén. V a g y 70,000-re tehető a képek szám a, m elyeket 35 év alatt szolgáltatott kön yvekb e és lapokba. E gym aga u ralkodott a humoros rajz országában. Mert m íg a m üncheni, berlini, bécsi, párisi s lon doni élczlapot többen ra jz o ljá k : Jankó e g y m aga lá to tt el négyet. G yorsan dolgozott, mint ez ekkora föladatnál m agától értetődik, s mégis m inden-egy m üve, h ogy kiválóságainak csak a legkisebbjét említsem : a legcsekélyebb részletig v o lt kim unkálva. Elkeseredésünk s panaszunk állandó tá rg y a v o lt : h ogy ú gy a gyarló metszés, (m aratás), m int a gondatlan nyom ás a felére csökkentette rajzain ak h atá sát. A szakértő szem ét azonban meg nem zavarták . A technikai fogyatkozásokon á t is ráism ert a »hatalmas legényre«. A z egyik párisi világtárlaton, h o gy Stop a »pavillon de la presse« n agy olvasó-term ében m eglátta a
Borsszem Jankó egyik szám ának képeit, n agyot ütött a tenyerével a czim lapra s barátaihoz fordulva ig y k iá lt o t t : »Voilá un gaillard, qui est fórt !« (E z aztán az erős legén y!) A szerkesztő urak a hét elején v itté k el hozzá a különféle tém ákat. A szorgalm asabbja már vasárnap já rt a nyakára. A kinek sikerült a m aga tá rg y á t szem léltetőn s jóizűn előadni, az jobb rajzokat is kapott. S am ilyen kifejezést meg akart rögzíteni, olyan arczot v á g o tt m aga. (A vonásoknak ez az ösztönös já té k a egyébkint közös a legtöbb rajzolóval.) H aragosat, ha valam i bús szittya-m agyart rajzo lt — pedig a legjobb kedvében v o l t ; n yájasat, midőn vidám öreg úrral foglalkozott — pedig fo jto g atta torkát a m egdagadt nyeldeklő, mint akkor is, midőn épp önm agát örökítette meg a Borsszem Jankó szám ára. Szóbeli előadásunk után nehány pillan at tal a vázlat, ú gy szólván dictando, m ár oda is volt suhintva. A z egyiken T isza K álm án leteperte az ellenzéket (Üstökös), a m ásikon az ellenzék T iszát (Bolond Istók), a harm adikon leteperték egym ást (Borsszem Jankó). Mig rajzolt, nem v a llo tt politikai nézetet vagy pártot. Szenvedélytelen tárgyiassággal
k a n y a ríto tta le egym ásután az áldozatokat. C sak amidőn tollából kieresztette az utolsó tintacsöppet is, n y ilv án íto tt vélem ényt. Csön des ellenzéki volt. Á m azért, bár sokszínű politikus fú jta tele dolgozó-term ét a legkülönbféle füstökkel — ki czigarettát szítt, ki havannát, ki meg mérges szűzkapadohányt — a közös vidám ságra nem borult árnyék. Csakham ar, elejtve azt a csúnya politikát, irodalm i s m űvészi dolgokról fo lyt a sűrű pipaszó ; régi em lékek éledeztek s uj rem ények derengtek a ködös padm aly festett csillaga körül. Zajos ta n y a v o lt ez, k iv ált akkor, h a sörényes H erm án O ttó u grott be a szobába s a m ég akkor gyerm ek Elem érrel kelt bírókra. N a g y v o lt az öröme a kis vasgyurónak, midőn a legyűrt bácsi az asztal alá hemperedett. Idillre v á lt a háború s kisült, h ogy az a véres szájú, faldöngető forradalm ár voltaképen galam b-szivü bácsi, aki tü zet ordít s a szivar já t g y ú jtja meg rajta, otthon meg tejet forral m ellette. író k , festők, színészek tarkasága verődött o tt össze a K lau zál-u tczai n a g y m űhelyben, ahol nagyon kedves délutánjaink estek. János boldogan h allgatta a többit, széles, jószivű
m osolyával n y u g tá zv a egy-egy elröppintett elmésséget. E s minden m űvész v o lta m ellett sem tudott am olyan bohémien lenni. K o rán kelő, koránfekvő, munkás, zaj kerülő, családias férfiú volt. Mikor aztán a nehéz napszám ot lerázta s m ásik felére fordult a hét : János g y e rty á t g yú jto tt az ő kedves istenasszonyának — a takarót lefejtette az állványról, a n a g y ablak elé tolta és szeretett vászn át m egnépesitette borozó parasztokkal, v a g y a m alom alá g y ű j tötte őket szomszédos beszélgetésre. A z egyiket elküldte fuvarozni ; a m ásikat a kovácsm űhely elejébe, p atkoltatn á meg m ajsztram m al a k e se ly t; v a g y oda terelte őket a pásztortüz köré. Megállunk vele a csárda előtt, m elynek ingerkedő csaplárosnéja a szerelmes juhász ölelésétől védekezik. A z ember szinte h allotta, am int rászól a legyeskedő le g é n y r e : »Maradhasson már n o !« É s elvezet a fü zes-érh ez: p artján egy szép legény furulyáz a lányságnak. K ö v e t jük a várn ak szürke rom jai közé, ahol elom lott kapujának íve a latt mond m esét a vén pásztor a figyelő ifjú s á g n a k : »Volt, hol nem v o lt . . .« Majd ott állunk a falu kellős közepén, a piaczon, és ta lá lg a tju k : hol is lá ttu k m ár egyszer azt
a pompás öreg hajdút, aki a p u lykatol v a jt, egy m egátalkodott czigán yt, kiséri a faluházára. Meg am ott a hazatérő vásáro sok . . . Minden porczikájában m agyar nép ez, am int sír, nevet, mesél, m ulat, dolgozik és hever.
V ezérczikkben, tudósításban, apró hírekben rój ja le napszám ját az újságíró és fáradtan tér haza. Szobájának csöndjében megpihen. Nem is a gy á t n yu gasztja, csak zaklato tt idegeit. Jóleső zsibbadás bizsereg át rajta, s szemét félig lehu nyva, el-elhessegeti az utolsó távirat zsongó legyét is, m ely a füle czim pájára szállott, h ogy eldönögje neki valam ely diplom ata u tjá nak legú jab b állom ását. Végre elröppen ez a távirói hirbogár is, keble kitágul, s nem is álom környékezi, hanem édes ébredés. E g y finom hang pendül meg a csitító félhom ályban, puha és csábító. S eléje lebeg egy n yá ja s női alak : fején rózsa, ajkán b iztató m osoly, fél kezében sima, fehér p a p iro s-la p ; a m ásikban karcsú tollszár, am elynek végében egy avatatlan aczélpenna ragyog, m int a szürke gyön gy, ö v é
ben egy kalam áris kölöncztelen, hig tentával. N yú jtja a csüggedt férfiú felé. A hivó istenasszony ez — Musa invitans, ki az ő ifjá t (lehet őszbe csavarodott legény is) szeme égi sugarával a »ténykedés« u tán tettre hevíti. A sajtó m unkása boldogan kap utána, lelkének legfenekére csapódik le a napi történet salakja, a m eggém beredett szellem kifejti szárnyait, a nyilvánosság napszám osa ünnepli égi ven dégét, a m úzsának h ódolattal m egcsókolja kezét, s költővé tisztul. A k i eddig a múló időt szolgálta, em elte a közvélem ény hurczát, v a g y söprögette előtte az u ta t : m ost ő előtte egyen geti az O lym pósz boldog asszonya s n y ú jt neki töm ényt s önt neki illatos nektárt. A m i h étköz napi nyelven azt jelenti, hogy az újságíró leül dolgozó asztalához, rág y ú jt egy jó szivarra, szürcsöli a teát, és felborzolva a h ajá t s szét verve a hálóköntöse széleit, szabad öm lést en ged gondolatainak, érzeteinek — azaz ír verset, drámát, regényt. A verse lehet rossz, a drám ája nyerhet ju talm at s regénye szintén elbukh atik : de himbálózni a jam bus hullám ain, gyön yör ködni a rím ek pöngésében, szenvedni hősével, győzni s halni vele — oh, ez az ő lelkének nagyon jól esik.
Ilyen ek va g yu n k többen, akiket az újságírás szekere elé ragasztott a szeretetlen végzet. Ám a sors tu d még kegyetlenebb is lenni. Pegazus a járom ban, az még semmi — de a szent m űvészetet látn i ham upepej kének, am int fehér szárnya hegyét bekeveri a nyom dai festék : ez m ég sokkal fájdalm asabb lá tv á n y. A k i éveken át érlelé sóvár lelkében az istenanya m enybe szálltát, azt m egfogja a »Budapesti Képes Hirhordó« szerkesztője, hogy az ő szám ára fesse le K a p itá n y Jóskát, am int a péterváradi töm löczbül m egszökik. A festész agyában a szalam iszi csatának hatalm as vonalai rajzanak, s a szerkesztő a »Három baltáról« nevezett korcsm ában esett s két em berhalállal vég ződött véres verekedést rendeli meg nála. K e d vezőbb esetben valam ely »pótkávé«-gyáros, v a g y keserű vizes nagyiparos ajánló czim rajz vég ett fordul hozzá, am ely tüntessen föl apát, an yát s három gyerm eket, akik boldogan szürcsölik a pörkölt sárgarépából darált »Zrinyi Ilona önéd esitő K á v é t «, am elybe czukor se kell. íg y h u llatja el apránkint lelke virágait a m űvész. E v e k s évek óta, hétről hétre ilyen herczehurczában élt az én Jánosom . S még hozzá a
könyörtelen sürgetés is tépte idegeit. Mert mindennek gyorsan kellett menni. A h ét elején még nem, a hét végén m ár nem rajzolh atott. K ét napba szorult bele ez a hajszoló rab m unka ; két napra s két éjszakára. A ztán szabad vo lt. N a gy teher oldódott le az ő szivé ről ilyenkor. F árad tan dőlt el az öblös, piros bársonyos zsölyébe, s ime : kedves képek, gyer meki em lékek virágesője hullott alá, s az édes illattól m egittasult a lelke. A csúnya szerkesz tők után elröpült minden undok torzkép is. Ez a lelki állapot az, midőn m egszom jazva a szint, Jankó igy so h ajto tt fe l: »Fösthetnékem v a n !« Mikor egy emberséges ném et kiadó nehány képet rendelt meg nála, ked ve teljesen ki derült. M egzsugorodott szárnyait kezd te emel getni, telnék-e még erejükből egy kis röpülés ? M egföstötte a »Népdalt« s a »Mesét«. »No János«, b iztattu k , »már ez v a la m i! Meg ne állj !« — »H agyjátok el. Nem az igazi még. Művészi fürdőt kell vennem , V eronese-kurát fogok ta rta n i.« S elm ent a M uzeum ba s lem á solta a n agy Paolo »Menyegzőjét«. E gészen fölfrissült bele. E g y régóta rin gato tt kedves gondolatát szó laltatta m eg m agában. Szabad P orzó: Uj hantok.
5
óráiban neki ült s vázo lgato tt. »Mi lesz ebből a sok ágaskodó csikóbul, m eg abból a sor fűz fából, te János ?« kérdeztük. »Nem mondom meg. H a kitisztu l a vá zla t, beszéljen m agától m agáért.« É s beszélt. E leinte dadogva ; m ajd folyéko nyan, világosan ; végül diadalm as ékesszólással. E z v o lt a »Lakodalmi drámm első színvázlata. M űhelyének kétes világ a épp abban ámitgatta, am iben nem érezte m agát erősnek : a színben. G yönyörrel kereste elő festéklapjáról a legélénkebbeket. P alettájáról egész sugárké vék et ve te tt szürke alakjaira s szinte nyáriassá m elegítette a m egható jelenet fölé boruló őszi eget. A z accentusok tulerősek a színezésben, m int v o lta k m ár a m ozdulatokban. A m azt a h om ályból kiszabadult szem telhetetlen kéjelgése m agyarázza, em ezt a hosszú éveken át fo ly ta to tt torzkép-rajzolás. A z ijedő ló na gyon is ijed, a m egdöbbenő legény nagyon is megdöbben, az uj asszony kétségbeesése na gyon is színpadias. D e ilyen szabatos rajznak is rég örvendett m agyar genre. Semmi elmosó dott körvonal, m elyet egy-egy fiatalabb óriá sunk geniáliskodó festék-poczákkal szeret pó tolni. Minden ráncz-törem lés való, minden ta g
haj lás igazolt, minden árn yék m eg van okolva, a scurzo term észetes, a tá v la t arányos, felhők omlása s őszies v o lta hű. De ezek csak am olyan külső virtusok. Am i e festm énynek belső értéket ad, az a poézis, az ellentétek összeütközése. H átu l hegyen-völ gyön lakodalom . A hosszú kocsi-sorban p atto g a jókedv, a lovak vigan ügetnek. H arsány kurjogatása a fiatalságnak, buzgósága a czigánybandának, a csöndesen pipázgató öregek jó kedve, a saraglyából fel-felbukkanó kulacs, tisztes asszonynénik okos beszédje, szemérmetes leányzók boldog vihogása, m aradhatatlan fiúk pajkos fészkelődése — én m ind hallom , látom ezen a vásznon. A vo n at élén rangos vőfélyek toporzékoló, kendős paripákon s mö göttü k a nászkocsi, m elyből szivhasgató sikol tás hallatszik. A szépséges m enyasszony jajdu lása ez. A p a tak p artján h alva fekszik egy szép legény. E lh a n yatlo tt kezében a p isztoly, szive táján egy piros folt m indent m egm agyaráz. Még hátul vigalom , m ár elől siralom . A ver gődő m enyasszony széttépi szüzi fá ty o lá t s öreges ura az ő k itá rt k a rjaib a siet fölfogni a szegény Tim ár Borist. A legénynek semmi vagyona, annál több annak a parasztgazdának.
A z apa kem ény akaratja, az édes an ya szerel mes b iztatása a módos ember házába kergeté a vívódó lán yt. Népies ballada a javából. A drám ai jelenet grafikus alapvonala egy puha CV) vonal. E leje, vége lovas fiúk csoportjaiból fejlődik. Középső hajtásában áll a kocsi, éppen a p a tak h íd ja fölött. A kerekek árn yékát, az ötös fogat s a vőféles lo va k sok láb át, m elyek nek egym ást szegő vonalaiban eltéved a szem, a m űvész lebegő pornak vékony, enyhítő ködébe vonta. A lo va k s a sallangos szerszám, az öreg kocsis, aki barna, izmos kezének egy rán ditásával á llíto tta meg tüzes táltosait, m elyeknek gondosan kefélt szőrén csillám lik az őszi napsugár — mindez való, mindez a m ienk. A m agyar nép-élet legm elegéből van m erítve ez a kép. Se m ulató b etyár, se pandúrverekedés, se bilincsre fű zö tt várm egyei rab. Mert va n bizon y ezeknél kedvesebb sok min den a m agyar népéletben. O tt a régi udvar ház is, m elynek elpusztuló költészetét átm en teni a vászonra oly m éltó h ivatása volna a honi m űvésznek.
Volt — nincs. Vége, vége. Jankó János meghalt. A zt hiszem : Elem ér fiának, e nagyon h iva tott ifjú m űvésznek gyors elpusztulása adta meg elhanyatlásához az első lökést. A m ásodik roham után, m ely érte, meg kö llö tt szorítania m unkásságát. Mégis, h ogy hosszabb szünet m últán ismét jelent meg rajza a »Borsszem Jankón-bán, verssel köszöntöttünk rá : »Megint pingál Jankó J á n o s !« A zért tettü k , h o gy ő higyjen az ő m egtért erejében, m ert mi m ár nem hihettünk benne. A z utóbbi időkben, halála előtt egy évvel, sűrűn járt el hozzám . L áttam , h o gy szenved. Lelke elborult, hatalm as szervezete m egőrlő dött. A z orvosi tudom ány le te tt róla. A hitvesi hűség csodatevései foganat nélkül m aradtak. E gy-egy világos perczében a gond és bánat nehéz felhője is ü lte hom lokát : mi lesz az ő családjával, m elyet szűkös állapotban h agy el ? Feleljen rá a m agyar nem zet.
II. —
J ankó E lem ér. —
É pp , h ogy m űvészi leikéből az első kévék csaptak ég felé, perzselődött el az ő fiatal élete. B ár korán lépett nagyn evű apja, id. Jankó Jánosnak, a m agyar humoros tollrajz utói nem ért m esterének nyom dokaiba ; bár kicsi g yer m ekkorában n y ila tk o zo tt m ár m eg az Elem ér tehetsége : mégis roham osnak nevezhető az a haladás, m elyet alig három év a la tt tanusitott. A lantj áró péld ával élve : az üzleti tőkét, m elyet a bankár a fia kezére adott, ez o ly sikerrel forgatta, h o gy rövid időn vetélkedhetett a dúsgazdag apával. A m a szerencsések közé tarto zo tt, akikre nem nehezedik rá az örökölt név súlya, sőt a dicsősége osztályosaivá neve lődnek, h ogy idővel jelentőségre jussanak és hatásra fölibe kerekedjenek. A sas szárnya alól kiröppenő ökörszem — igazában sasfiók volt Elem ér, h ogy m erészebb szárnyalással apjánál is m agasbra vívjon. Tizenhét évvel m egy a müncheni akadém iára s m ár az első pályázaton nyertese a nagy díj nak, humoros zsöngéit pedig a »Fliegende
Blátter« közli, m ely válogatós lap tu d valevő képen porondja a legkitűnőbb rajz-hum oristák nak. I tt is, nehány kisérlet után, az elsők közé emelkedik : Oberlánder, H arburger, Reinicke, Hengeler, Flashaar, G raetz s m egannyi m ellett egyazon sort fo glalva el. »Herr Elemir« ked velt je vo lt a szerkesztőségnek s öregebb m űvésztársainak. H ogy ebben a környezetben rövid időn m ivé fejlődik, nem nehéz elképzelni. S e h elyütt kitérni szeretnék, h ogy panaszt tegyek a végzet, a kor, az em berek ellen ; am a megőrlő n agy fogyasztás ellen, m ely az ő tel hetetlen napi szükségleteinek részére mohón falja fel a többre h iva to tt tehetségeket. Sokan vagyu n k a m egm ondhatói annak, m ennyi irói erő veszett s vész oda a sajtó szolgálatában, ebben az éjjeli napszám ban, m ely — parasztos hasonlattal szólva — csikót fog a hám ba. M ilyen derby-nyertes vá lh a to tt volna nem egy ifjú ból, kit m ostoha sorsa idejekorán görbitett igába. Aprópénzben elszóródott »Kincsem«-erők. A rajzoló zsurnalizm us sincsen kedvezőbb helyzetben. K itű zö tt ezélj ától mind távolabb tereli a talentom ot a mindennapi kenyérnek szorító szüksége. S ha egyszer m egizlelé ezt az ezer csábbal vonzó czigányéletet, ha otthonát
leié a szerkesztőségi m űhely villam os légköré ben s a vidám hajnali tanyákon, s m egszerette a könnyű keresettel s apró sikerekkel kedves kedő m esterséget : kő-alapra v e te tt erő legyen, a m agasztosra irá n yíto tt küzdelem nek eszményi szerelme, s a h ivatásáról való m ély, szinte vallásos m eggyőződés, h ogy a m űvésznek ünnepekre szánt életét meg ne törje a hétköz napok járm a. H ajdan olcsó v o lt az élet s még olcsóbb az idő, a m esterm űvek, az újjászületés remeklései nek korában. A ki ráterm ett legény v o lt : az énekelt, faragott v a g y festett, s biztatói valán ak a p ápa s a királyok. Ü g y látszik, h ogy a görög respublika ó ta a szabadság nem kedvez már a m úzsafinak. A z ösztöndíjakat s jutalom érm eket osztogató rideg állam , meg a »tanfolyam«, nem b irja m eghevíteni a m űvész lelkét, sem ú g y m egtisztelni, m int az a minden dijaknál, minden jutalom -érm eknél s minden rendjeleknél dicsőbb kitü ntetés : midőn a feje delem hajol le, h o gy fölem elje az ecsetet, m elyet a m ester elejtett. Innen van, h ogy a legtöbb m űvész aulikus hajlandóságú. D e hát persze : újságíró is kell, illusztrátor is kell, s az orkesztrum sem állhat merő W ie-
niaw szkyból, L au b Ferdinandból s Popperből. Ennek a rideg osztályozónak a lelkén szárad (ha van neki lelke) m aga öreg Jankó János is, kit az idegenből egyrészt a m uszáj nak csontos u jjai rán tottak vissza — m ásrészt egy boldog szerelemnek rózsás u jjai m arasztaltak itthon. Pedig oh, annak a m egterm ékenyítő szerelem nek is ezer a b ű n e ! »A házasság b éklyó a m űvész lelkén«, m ondja az a czudar Schopen hauer. Mert nekem erős m eggyőződésem , hogy, ha annak idején Münchenbe, D üssel dorfba, Párisba, R óm ába szabadul k i Jankó J á n o s : együ tt em legetnénk L otzczal, Mun kácsával, Benczúrral — ne vétsek ezzel a leggyöngédebb hitves ellen, aki szivének gazdag tartalm ával boldogítá m egőszült barátom at. János tehát beállott rajzoló hum oristának és m int ilyen — M agyarországon legalább — önm agának az őse. Fölül nem m últ m agyaros styljével iskolát alap ított. (Csak m ost ú jabban akadt, aki m agyar lelkének örökébe lépett : G aray Ákos, annyi vérszerint való m agyar rajzremeknek szerzője.) Jankó az ő m erészebb torzalakjaiban is m egm arad, h o gy ú gy m ond jam, jószivünek, kedvesen kaczagó hum oristá nak, poétának. A z ő m agyar a la k ja i: a bölcsei-
kedő és h etyke csizm adia, a tűnődő juhász, a szózatos kántor, a duhaj csikós, a furfangos czigány, az elmés falusi zsidó, a kedves uramb átyám s az áldott asszonynéni — m ind és ennél még több, vele szálltak sirba, akiknek jó izü sorozatát úgyis ritk ítja m ár a modernség m ételye. L egm agyarabb költőinkkel vetélkedik ő a való m agyar élet feltüntetésében, a m agyar szivdobbanás m egrögzítésében. M agyar vér lü k tet az ő m indenegy tollvonásában. Nem szólhattam a fiúról, h ogy az a p ával is ne foglalkozzam . A kritikusabb és egyú ttal idegesebb E lem ér egy szökkenéssel benn terem a »századvégi« m ozgalm ak forgatagában. Megizleli a gazdagabb szépet, m eglegyinti őt is a nagy világ lehe, központba ju t. D e ugyan-akkor az ő éles m egfigyelése seregével szolgáltatja czeruzája hegyére a társadalm i élet fonákságait és gyarlóságait is. A festő-akadém ián áldozott, pap v o lt ; az utczán s az életben bírónak állt. H ogarthilag kiélezett czeruzáján, m elynek szá rából még rózsaszál h ajt ki az iskola term ében— ennek falain kivü l m ár bőven terem a tövis. G ú n yja vérig sebez, és ha idővel neki ju t illusz trálni a »Borsszem Jankót a : ennek egy szám a sem já rt volna nagyobb izgalom nélkül. De
vannak enyhe pillanatai is, midőn csak a furát látja meg : azt, ami az Izár k ét p artján »höherer Blödsinn« s »plunzendumm« elnevezések alatt ismeretes, am elynek vidám m ivelői B usch után Hengeler s az egyik Reinicke. Jankó Elemér egész az angol burleszkig fokozza am azoknak pufók kom ikum át s a hóbortos nak m ár a negyedik dim ensiójában csapong. Mivé, hová fejlődik m ár ezután ? A nagy öregek vonják-e inkább az ideálnak m agasai felé, v a g y a jelennek m ozgalm ai sodorják-e m agukkal ? Fönséges folyam m á válik-e, v a g y megmarad vigan lejtő p atak n ak ? — nem bír nám határozottan megm ondani. K is fiú korá ban száz alakú kom pozíciónál olcsóbban nem adja. Népek csatája, Pokol és m ennyország, A z utolsó ítélet — ezek az ő m ichel-angelói témái, m elyekkel minden üres papirost tele hint. Am i hum orisztikum ot rajzol közben, az csak am olyan visszaverődése a m ellette folyó apai m unkának. A fiút folytonos lángolás emészti s m ár csak vonalakban gondolkodik. Merő lelkesedés, csupa szenvedély. A szülei intés nyűg neki. Sólyom a kalitkában. S egy napon felpattan ennek az a jta ja és igazán mint a kiszabadult rabm adár, E lem ér boldog
vijjogással nyilai világgá s Münchenig meg sem áll. A kunsági nádasokból, m elyekben hűvös tavaszi napokon kötésig állo tt hogy vázoljon, m agával v itte a h alál csiráját. A házi ápolásban, az édes an ya s lán ytestvérei gyöngéd keze a la tt m ég fölépül, h a daczos feje, zendülő term észete elviseli a fegyelm et. A z alig tizennyolcz éves fiút m egrészegíti a szabadság s erősen is bele kóstol az É v a tilalm as alm ájába. L elke hevében csodálatos bőséggel alkot s annál jobban győzi, m entül inkább m orzsolódik el testi ereje. Nem m aga mögé tekin t, h ogy rövid év a la tt m ennyire v itte — de m aga elé, h ogy m ennyien ju to tta k m ár őnálánál to váb b — s ez égeti szivét. A vív ó dásnak ilyen pillanatában em elhetett m aga ellen gyilkoló fegyvert, ö ln i rosszul ölte meg m agát ; csak éppen a fél szem ét lőtte ki. Felét annak a kék tűzben ragyogó szem párnak, m elyből m indig csak a bizakodás, a genius lán gja sugárzott. F él szemm el s fél tüdővel, m élyen lesú jtva tér a szülei födél alá. A sze retet csodatévő, a lág y kezű rem ény g yó gyít. É pp akkor já rta be a K o ch bűvös szűrésének, a »kochin« híre az egész világot. E bbe biza k o d va siet Elem ér B erlinbe s onnan, némiképen
megerősödve, vissza Münchenbe. Csalóka re mény ! M unkára serkentő h évvel a lelkében, de fogyasztó lázzal a testében, lát ismét m unká hoz, mert m ár alig győ zi a sokfelől érkező megrendelést. Mikor m ár nem b irja láb a az állást s melle az ülést : h an ya tt fekve rajzol. Mint a vité z katon a fegyverrel a kezében : merevedő u jjai között szorítva a tollat, halt meg 1892 február 27-én Jankó Elem ér, innen az ő huszadik évén, m ert 1872-nek csak márcziusában, ennek is az elején született. O tt a »südliche Friedhofban« h am vad a n agyra h iva tott m agyar ifjú m űvésznek teste, m ely ritka tehetségnek vo lt porlandó hüvelye.
III. —
I f j. J ankó J á n o s. —
A harm adik. H a enged a festő-tehetségének, m ely neki szintén örökül ju to tt, a m űvészetnek volna halottja ő is. De fölibe kerekedett a tudás vágya, m elynek rajzbeli ügyességével szolgá latába szegődött. A bban a korban, midőn a vele egyívású fiúk az ifjúságnak fenékig édes
poharából mohón isszák az élet örömeit : Jani nem kevesebb m ohósággal a kön yvnek esett neki. A nnak dús tartalm ából o lto gatta lelke szom ját. E lsőben is a m aga népét akarta megismerni szokásaiban, hagyom ányaiban, m űvészi h a j landóságaiban, s fel is já rta a haza minden vidé két, jegyezve, m egfigyelve, rajzo lva s egybeh ason litgatva, h ogy aztán idegen nem zetek és fajo k szokásaival, m űvelődési fejlődésével — néha bizony h an yatlásával — vesse össze hangyaszorgalom m al szerzett s Ítélettel m egvá logato tt adatait. E g y s z ó v a l: az ifjúból kom oly tudós le tt s népismei gyűjtései a Nem zeti Muzeum kincsei, m onográfiái a m agyar tudo m ányos irodalom értékes m unkái közé tar toznak. G yorsan, életkorát m egelőző gyorsasággal higgadt is meg : élt családjának, m elyet korán alap ított meg, és szenvedéllyel az ő h iva tásának. De azért ne h igyje senki, h o gy a forró m űvészi tem peram entum nem ü tkö zö tt ki rajta. V olt neki is regényes m últja. E g y kis perpat v a r u tán hirtelen o tth a g y ta a szülei házat. Nem tu d tá k h o vá lett, midőn egyszerre csak messze Genuából jön egy töredelmes, kérlelő panasz
levele. K evésbe m últ, h ogy a franczia chasseurs d’Afrique hírhedt ezredébe nem csáb ították be a világon szerte portyázó, pénzzel bélelt verbunkosok. Feleséget sem sim a utón szer zett. A régi lovagokkal ellentétben : nem előbb rab olta el a leán yk át, h ogy aztán hűsé gével m eghódítsa — hanem előbb h ódította meg s csak azután rabolta el a bájos hajadont, sorsának ezentúl hű felesét, akivel eszm ényi házasságban édes-boldogan, de sajna, csak rövid néhány évig élt, am ely rövides időbe azonban a boldogságnak ezer esztendeje szo rult belé. N ehány év m últán hirtelen, de nem váratlan halál b o n to tta meg ezt a szép szövet séget : Janinak szeretettel szinültig tö lt szive szakadt meg. A z a szív, m elynek gyöngédsége a gyöngeséget is jelenté. O tt szerezte a távo l K aukázusban, a B alkáj-tó vidékein, honnan gazdagon m egrakodva, de betegen tért meg. Most aranyos két kis fiával siron tú l is szerel mes özvegye zokog ham vai fölött. É s zokog sírján a sú jto tt édesanya, és zokognak te s t vérei.
Mikor láttam én először Jókait? akkor volt. Csúzos vállam nem tudom m it szólna m ost hozzá, ha m a is annyi k ö n yv és irás feszítené hónom a lját, m int feszitette akkor, h ogy a főtisztelendő piarista a ty á k házába já r tu n k 1848-ban a Városház-téren lévő gim ná zium ba, m ely térnek akkoron Szabadság-tér v o lt az ő neve, hogy utóbb, a gyászos em lékezetű B ach-korszakban »Stadthausplatz« nevet váltson, s hogy végtére teljesen eltűnjön. Még csak a piaristák épülete hirdeti a rég elhaladt időt s ennek is meg vannak szám lá lva napjai. N agyon sok tudom ány fért el a mi hónunk a la tt, de tán még több fért volna el a mi koponyánkban, m ert h ogy üresség bőven vo lt Há t az
benne. E gym ás fejéhez is va g d a ltu k m i fiuk, de a fejünk csak külsőképen gyarap o d o tt meg bele, m ert göm bjének egy-egy sim ább helyén az ütés után akkora púp tám adt, m int egy fia szoboszlai czipó. Főkép a kem énykötésü H anák K. Jánossal, m ár m int az ő term észettanával, m üveltünk. mi valóságos csodákat, m integy példázva a benne foglalt geologiai fejezetet, m ely a földgöm b felületének elváltozásairól értekezik. Szorosra szijjaztu k össze a tudom ányunkat, de annál inkább lazu lt a régi iskolai fegye lem. Mert, hogy k iü tö tt a n a g y szabadság, mi kicsit akartun k belőle szabni m agunknak és az utczasarkokon kiragasztott »I2 pont« n y o mán mi is szerkesztettünk a m agunk haszná latára 12 pontocskát. E zek m indegyikében több szabadságot, m árhogy feriális n apokat követeltünk, rövidebb leczkét, a ta n tá rgy a k szám ának csökkentését, ezeken fölül a m eg alázó sedátori (sedátor = kihallgató) in téz mény lerom bolását, a kötelező reggeli tem p lomjárás eltörlését stb., ú g y h ogy éppen kitellett a mi 12 pontunk is. Mert itt v o lt az idő, m ost v a g y soha ! Petőfi a Belváros terein és u tczáin szav alta a »Talpra Porzó: Uj hantok.
6
m agyar«-t. M inket is h ívo tt a haza a Museum udvarára, ahol állo ttak a »népgyülések«, m elyeken V a sv á ry P ál ragyogott, m int leg ked veltebb szónok. B arettjéről a kék strucztoll hosszan om lott alá, zeke-ujjának rövidebb szára — m elynek öbléből a keskenyebb és hosszabb ú gy szolgált ki, m int kocsányából a b ab h ü vely — m eglebegett a finom taglejtés ben ; és szűk nadrágjának alsó végében a topán va sta g sodrású ro jtja (akkor még nem csizm aszárba feszült a hazafiság) ú gy rezgett, m int a fűzfa virágja. H át m ég, m ikor görbe k a rd já t derékon kap va, m eglóbázta a feje fölött és zengett hozzá olyan szép beszé deket, h o gy em lékére még m a is beledobog a szivem . Mit gim názium ! . . . m ikor az áskálódó kam arilla ellen köllött fegyverkeznie minden igaz hazafinak és nekünk visító hbnfiucskáknak. V olt-e olyan m agas az a polcz, m elyről a királynő parancsára beszélte el a haza vesze delm ét Aeneas, m int az a párkán y ott, a szé les szabad lépcső északi oldalán, m elyről V as v á r y P ál hirdette a nem zet sérelmeit és jogait ? D eh ogy v o lt olyan m agas, dehogy vo lt olyan dicső !
Pál apostol után egy sován y fekete ember állott ki a párkán y elejére. K öszön tötte a len gyel küldöttséget, m ely átkelve a K árpátokon, a m ögöttük lakó testvérek rokonérzetét, b iztató szerelmét hozta el s m u ta tta be nekünk, a »népnek«, akik a festői viseletben pom pázó délczeg férfiakat mámoros rajongással éltettük. A szónok aztán ném et beszédben — m ert a testvérnem zetek csak ú gy értik m eg egym ást, ha németül beszélnek — aposztrofálta a jelen volt édesanyákat : h ogy szörnyű lesz, ha jön az ádáz, boszuálló ellenség, aki m ajd az ő rózsás arczu, kékszem ü, aranyfürtös csecsem őik között bethlehem i gyilkolást fog végezni. (Zoko gás.) E ljövend a vérengző szoldateszka ! (V ad sikoltozások.) Már hallani is vasléptei dobogását. De mi, szövetkezve lengyel te s tv é re in k k e l: a két nem zet kettős vitézségével, m elyet a lelkes szabadságszeretet százszorosra fokoz, leteperjük, letiporjuk, letapossuk, szétm or zsoljuk, szétgázoljuk az osztrákot, de meg vele a szövetséges m uszkát is (Dühös szidalmak.) és m egfakasztván gyűlöletének sárga epe hólyagját, bele fogjuk fojtani a fekete halálba, hogy vá ljék be rajta zászlaján ak k ét szine : a fekete-sárga ! (Földinditó, égszakajtó éljen-
rivalgás.) E z a szónok R ottenbiller, akkoron P est polgárm estere. K örh ajas, szőke fejével helybenhagyón bó lo ga tva s kellem esen csengő szavával úgyva n o zva : egy szép ifjú tüzelte a m ár úgyis tom boló sokaságot. M élytekintetű, ábrándos kék szemében azonban nyom a sem tükröződött annak a rengeteg dühnek, m elyre hangja s m egcsóvált tollas k alap ja b u zd íto tt m inket, a népet. A m ire a királyu tczai Schuberth köszö rűsnek öreglegénye, a M atthes, oroszlánhangon a zt orditá, h ogy »Wahr is' !« E g y azon házban laktun k, m ert h ogy ő v o lt a Léni szakácsnőnk vőlegénye. Ism ertem teh át az óriás bajor H ieslt, — csak ig y nevezték — aki erősen fogadkozott, h ogy annak a »verdáchtig« W indischgrátznek ő fogja kidönteni a »beischli«-ját. (H ozzávaló szerszám bőven a kad t a keze-ügyében.) A H iesl m eglátott s fölism ert. Széles tenyerét a fejem re nyom va, a zt kérdezte tőlem , föl akarok-e kapaszkodni a p árkán yra ? A k i váratlanul, m in tegy álm ában kerül valam i m agas polczra, nem lehetett boldogabb, m int én, midőn az atléta M atthes a nyakam csigo lyáját s a derekam tö v é t m egfogva, egy
pörditéssel röp ített fel az O lym pusra. O tt aztán annak a szelíd, szőke fiatal úrnak a láb á hoz kuporodtam s boldogan és büszkén n evet tem le az én pajtásaim ra. — Tudod-e, k i az, akinek a sarkán ülsz ? kiálto tt föl hozzám Jagodics Péro, az én sédátorom, akinél kedvesebb rácz gyerek nem szüle te tt még. — H át az a Jókai Móricz ! (Még akkor nem vo lt toztelen.) — J ó k ai? kérdezém. — Nincs különben. — A ki irta a Láthatatlan csillag-ot ? A ki azokkal a színes, képzelm es leírásokkal b ájolta el a mi gyerm eki lelkünket ? Meg aki A z én Sonkolyi Gergely urambátyám viselt dolgaival rázta meg a mi am úgy is könnyen vidám odó bendőnket és a Rozgonyi Cziczellével a mi vérző sziveinket ? — A z, az, te boglyas ! (H áborgó dús hajam mal szolgáltam rá tudniillik erre az epitheton ornansra.) Jókai ! H a attó l nem tarto k, h o gy rálép az orromra, megcsókolom a lábát. A szónokok fö lvá ltva szónokoltak, a nép fölváltás nélkül ordított, s én o tt guggoltam s néztem föl elfogódva arra az ifjúra, akinek
elm éjéből h a jto tta k ki a rom antikának kék virágai, a g y ú jtó csatafestések tüz-liliom jai s a hum ornak piros rózsái, m elyek — jókaisan : am ik — vé g e tt nekem olyan nehéz küzdelm eket k öllött vívnom spectabilis R é v a y úrral, az E gyetem i K ö n y v tá r őrével, azzal a fanyar, dörm ögős bácsival, aki, ha valam i szépirodalmi k ö n yv e t kértü nk : v a g y a V állas A n tal atlászát a hozzá tartozó geográfiával, v a g y Barra Gábor H oni füvészetéí nyom ta elibénk, hogy ezt olvassuk, ebből okulunk, ne pedig azokat a léhaságokat, haszontalanságokat, h itv á n y ságokat — canis m ater, ebanyád ! Jókai ! B án tam is én m ár akkor az ádázul vérengző szoldateszkát, a bethlehem i gyerm ekgyilkolást, a sárga epét m eg a fekete halált, m ikor derengő lelkem be ez a sugár esett bele. N agyon a sarkán ülhettem , m ert egyszer csak m egfordult, fejét felém h a jtá s ezeket a csak előttem em lékezetes szókat m ondotta : — Hallod öcsém, ha innen lebukol, az nem lesz valami szép halál a hazáért ! Mert akkor a hazáért m eghalni vo lt a pa rola. Ma az, h ogy a hazáért élni kell. Más idők, m ás jelszavak.
Nem valam i »tartalmas« m ondás v o lt az, sem nem afféle »szellemes«. D e ha lehet drága ereklye egy ólom pityke, lehet drága em lék az ilyen egyszerű mondás is. A zó ta is hűségesen hordozom a szivem ben. H át így láttam meg én először Jókait. E l is m ondottam később neki m agának : m ikép, hogyan, m ikor, m iért, hol s kinek a segítségével. Isten szerezze, hogy sokára lássam őt u tol jára ! A m i nekem is jó lesz.
Ilyenform án irtam róla, hogy az ő 70-ik születésnapját ü ltü k meg m indnyájan nagy ünnepséggel a fővárosi V igadó termeiben. Még az este szerencsét kíván h attam neki, mert b izta ttá k az orvosok őt is, m inket is. És mire leszakadt az éj, egy n agy tündök léssel lett szegényebb ez a nem zet. H ogy fölrajzanak em lékezetem ben a Jókai ezer és egy meséinek alakjai : a pom pás basák, Muszli a víg csizm azia, a lelkesen koplaló m agyar színészek, a piros szájú, bogárszem ű m agyar asszonyok, a P etki F arkas uram virágzó lányai, a vadászó Zrínyi Miklós, S ajó
nak véres m ezőn, puskaporos levegőben fakad t rózsái — ha m indez s m ég ennél több zendül és színesedik meg a m i lelkűnkben : be kell vallanom , s va llh a tju k m indannyian, h ogy a m ai nem zedék az ő ifjúkori boldogságának egy részét a Jókai mesemondó édes szájának köszöni. É s ugyanoda, ahol ezelőtt 60 évvel kigyu lt az ő csillaga : a N em zeti Muzeum elől a Nem zeti M uzeumba — a szózatos párkányról a ném a csarnokba került ő bele s o tt ejté könyn yeit az ő ravatalára a gyászoló nem zet, s drága porait onnan v ittü k ki a tem etőbe.
A mi öreg urunk. —
K ozm a S á ndor. —
M arienbad, 1897 augusztus 6-án. Rás ü t a nap a vén fenyvesre s m ig sugár| kévéi apró karikákban játszan ak a mohás köveken, bűvös érintésére illa tja kél a m ézgának, a m ókus alászáll a fa sudaráról, hogy az éretten alákoppant fenyű-dobozból kihüvelyezze a fan yar m a g o t; pintyőke fü t tyen tve nyilam lik át a sűrűn, s az ember, szájában czingulusos vastag szivarral, szívja ennek is, a fekete kávén ak is fűszeres jó szagát s boldog em észtés-közben fejti ki az ú j ságot, mig vidám kaczagás csattan fel körülte. S hogy először is a lap utolsó híreire fordít rá : azt olvassa, h ogy m eghalt K ozm a Sándor. Féltem ettől a hírtől, aggódva is lestem napról-napra. De, m ondok, kem ény legény az
öreg ur. Nem engedi, hogy »hegyibéje« kerüljön a halál. Még ő gyűri le a csontkezű vitézt. H át nem ig y esett. S h ogy elém feketéllett lapidáris rövidségé ben az a telegram m : kih ullott kezem ből a papiros, m ajd hom ályosodó szemmel néztem a fák csúcsát, hosszan, hosszan, mig nem láttam sem m it s pikkolóm at m eghigította könnyeim hullása. S m ivel az ilyen m agaviselet fölötte ku rvidrig : fogtam az én bánatom at (az igazi fájdalom szemérmes) és vittem oda, ahol leg sötétebb az erdő s legkevesebb az ember, s o tt becsületesen kisírtam m agam at. H o gy m egszidott volna érette K ozm a Sándor, ha ra jta ér ezen az »érzelmességen«! Mert m indig kem énykedett, »puerilisnek«, v a g y aszszonyiasnak ta rto tta az e llá g y u lá s t; pedig bévül merő gyöngédség volt. Erzelm ességem ért meg is szidott m indannyiszor, ami nekem büszke ségemre szolgált ; hiszen csak a zt szidta, akihez vonzódott. Igenis, fáj nekem az ő halála. A z ő szemefényének, Bandi fiának, sem jobban. S nem hagyom a gyászolására való jussom at. R á is olvashatnám sokad m agam m al az ő kedves autorával : »multis ille flebilis obiit.«
Mert mind igazán el fogja siratni, aki ösmerte s akit barátságára m éltatott. E g y imm áron kihalóban levő tipus képviselője v o lt ő : azé a kedves m agyar öreg űré, a k it az em ber oly szívesen fogadna édesapjának. A forrongó, zajos ifjúból enyhére higgadt, jóizű uramb átyám at, a bölcs és vidám férfiút szerettük benne, aki azonban m indig fön tartotta a m éltó ságot, egészen közel m agához nem eresztett senkit. S ez az ősm agyar ember, a minden dem o krata vo lta m ellett is rátartó h ajdani táblabiró : nemes leikébe befogadta az u jab b ko rt az ő szabad áram lataival. A m int m egértette, m ár meg is érezte ; de átszűrte m agyar tem pera m entumán s csak íg y v á lto tta m agába telje sen. E z a szem pont lesz irányadó arra a kritikai életrajzra nézve is, m elyet valam elyik h iva to tt jogásztársa fog róla följegyezni. A n a g y Beccaria szelleme s az u jab b olasz és ném et jo g tudom ány tanításai term ékenyítették meg az ő elméjét s terelték figyelm ét eladdig csak sejtett, most azonban m ár világos alakba szökkenő czélok felé. »Voltaképen nincsenek is még igazságügyiministerek«, m ondá eg yszer; »csak jogügyiministerek van n ak .« S a korm ányára b ízott
h ajó t a jogok sziklái s a kiváltságok örvényei között igyekezett az egy és oszthatatlan igazság révébe ju tta tn i, nehéz küzdelm ek s keserű tanulságok árán persze. Nem m aradt el a g y a núsítás, rágalom sem, am ely rápöködte mér gét. K ésőbb aztán, h ogy bűn bán attal len yalták róla, sajnálkozó lenézéssel tűrte a tám adásnál is undokabb kérlelést. Régi, bár titk o lt szerelme (mint minden öregebb m agyarnak) a várm egye volt. De már nem igen lehetett vele m egjelenni európai társa ságban. A z uj viselet sehogysem illett rája, a régi m eg lefoszlott róla, annyira váso tt volt. S m egrom lott h ajdani épsége, országföntartó ereje is. H át hiszen, ha valam i csodás folya dékkal sorvadó ta g ja ib a ezt a m ai életet le hetne b eléo ltan i: ki volt volna boldogabb, mint ő ? H anem b iz’ annak beföllegzett. Borúba h a n ya tlo tt a hajdan dicső várm egye, s a m ost kelő nap, egy uj rendszernek világitó, m eleg ontó csillagzata, el nem oszlatja. »Eltem etjük, de nagyon m egsiratju k .« Ilyen értelem ben v o lt K ozm a Sándor »új«, am ely hajlandósága m ás irányban is m egnyilat kozott. E g y ik zsebében H oráciussal, a m ásik ban H e in é v e l: így kelt útra. A derült, előkelő
klasszikus és ravasz, hajlékony u dvari em ber ; a legmodernebb ókori poéta — s a fájdalm as, gúnyos, őszinte, bálványdön tő, m arakodó, tépelődő legm odernebb ú jkori költő : egyazon kéz ben, egyazon lélekben. Csaknem betéve tu d ta amannak ódáit, em ennek R om anzeróját s édes kedvteléssel idézgette is. K étségtelen, hogy Petőfivel való barátsága — Pápán eg yü tt diákoskodtak — m eglendítette az ő szellem ét is. Tán egym aga vo lt akkori tanulótársai között, aki m egtanult francziául, s aztán P etőfivel együ tt b ú jta Béranger chansonjait s M ussetnek finom faragásu verseit.
Mint jogtudót, igazságkereső b irót s refor mert m agasztalni birom, de m éltatni nem. Csak a nobilis, szeretetrem éltó ember, s a mi erős itéletű olvasónk és b iztató n k m erül föl előttem e bús pillanatban, h ogy róla m egem lékezem. Még m ielőtt huszárfia (Ferencz = Bárd) szépen ömlő szerelmes dalokat s kisebbik fia, »a Bandi gyerek«, simán gördülő horáciusi forditásokat küldözött a »Magyarország s a N a g y v ilá g ib a : már elébe v itt a kedvező véletlen. A »Borsszem Jankó« akk o rtájt kap ott föl. H ogy is n e ? —
m ikor D óczi L ajos, R ákosi Jenő, Bérezik Á rpád, H evesi L ajos irtak bele s Jankó és K lics rajzol ták. Elm és b átorságával s európai csiszoltságáv a l gyorsan hóditott. L egk iv á lt pedig azért, m ert ezeket az »idegen« tulajdonságokat jól össze tu d ta egyeztetn i a m agyarossággal. Nem én mondom, de K ozm a Sándor m ondta o tt a láncz-hid előtt, ahol H orváth B oldizsár s Pompéry János m u ta tta k be neki. É s fo ly ta tv a a beszélgetést, egyszer csak kiszalajto tta, hogy annak a szenzácziós képnek, m elyen N y á ry P ál a kerítésen szól át Zsedényinek, az akkori poli tikai h elyzetet éles szatírával m egvilágosító beszéddel — ő, K ozm a Sándor v o lt a szerzője és beküldője. A sors azután szertevitte a »B. J.« első gárdáját. Csak a harm adik sorozáskor került a laphoz K ozm a Andor, h ogy azóta — imm ár harm incz éve — fokozódó hatással közölje benne szózatos »cicero«-verseit s apróbb-nagyob b szatirikus költem ényeit, m eg-megterem tve egy alakot, m egszólaltatva többeket erős politikai érzékkel, v a g y , alkalm a kerülvén, fenkölt p o ézissel; itt hum oros játszisággal, am ott intő bölcseséggel, vérengző gúny nyal s m indig tökéletes form ában.
— V eszettadta k ö ly k e ! Csak a zt tudnám , hogyan szárm azott bele ? Ilyen tejfelszájú korá ban ! Hiszen még a b ajsza sem ü t ö g e t ! K á r volna pedig érette, ha irka-firka em ber váln a belőle. E gyéb n ek szántam . íg y zsörtölődött az apa, h ogy boldog öröme rá ne valljon, m elyet az ő veszettad ta kölyke szerzett neki hétről-hétre. Mikor szeretett dunántúli dialektusában így szólt, h ogy : »sase hittem v o ln a !« — nem kom olyan m ondta. Mert dehogy nem tudta, m ivé fejlődik ez a fia. S innen kezdve vig, de vigságában is ta rta l mas órákat ju tta to tt a mi öreg urunk a »Borsszem Jankó« legénységének a »kagál« csütörtöki vacsoráin s évenkint egyszer a dísz-kagálon, midőn lapom Írástudói és piktorai szereztek bolond-estét a »B. J.« hölgyeinek. A ja v a adom ákat, m elyek e mi m ulatságaink hoz hozzáfüződnek s am elyeket o ly szívesen beszéltem volna el m agam , persze elkapdosták előlem a napilapok, egyes részeikben ham isan vagy hiányosan adván elő azokat. D e hiszen a m agjok: az, am ely Sándor bácsit m agát tü nteti föl az ő kedves valójában, meg v o lt h a g y v a mindenikben. K á r is volna helyreigazítani, hogy p. o. az az alakoskodó »röndér« nem is
Gozsdu E lek, hanem K . L. polgártársunk volt, akinek minden irodalm ársága abból áll, hogy K enedi Géza barátom nak a lelkes hive. E g y erős m egjegyzését K ozm a Sándornak azonban, m elyet ez alkalom m al te tt, elfelejtették föl em líteni. Midőn t. i. az ál-Mihaszna András becsörtet a keringőző párok sorába, m ondván : »Vége szakadgyon az tánczi vígodalom nak !« — aki legm érgesebb kifakadásaival rontott rá s meg akarta verni — két h on atya s egy m agasabb m inisteri h ivataln ok volt. »Ime, m osolygá a kir. főügyész, mire nézi nálunk a tö rvén yt az, aki m egalkotja s az, aki vé g re h a jtja ^ E g y adom áját, s n yilván a legjobbak egyi két, m elynek nyom át sehol sem láttam az ide járó m agyar lapokban, elmondok mégis. A rú t em lékezetű eszlári napokban volt. Á rtatla n em berek csomóba verődve, álm atlan éjszakákon s kinos napokon — meg annyi könnyhullásos hosszú-napokon át — rettegve lesték a biró ajkán a s z ó t : élet lesz-é, v a g y h alál ? A kk o r v o lt az, midőn a közvádló is a véd ők sorába lépett. A kir. főügyész, hogy a m aga szem ével is lásson, a m aga fülével is halljon, szintén m egjelent a tárgyaláson. T er mészetes, h ogy a m agas állam i hivatalnokot,
de még inkább a ked velt b arátot, szanaszét hívogatták vendégségbe. Első nap a várm egye leghatalm asabb — m aradjunk meg a járatos szónál — dzsentri uránál jelent meg villás-reggelire. A z előkelő ségek sorában a kir. főügyésznek szemébe ötlik o~y erősebb hajlású, am olyan kos-orr. Bem uta tta tja m agának. Csakugyan ham isíttatlan, eredeti K ohn Mór. — H ogyan ? — kérdi úri g azd ájá t K ozm a. Zsidó ? És a te vendéged ? Ilyenkor, midőn a levegő is forró itt az antiszem itaságtól ? — H agyd el, Sándorkám ! V alam ennyi égetni való, csak ez az egy becsületes van köztük. H ázam nak régi, hű embere. A főügyész belenyugodott s m aga is m eg győződött felőle, h ogy K ohn Mór ur csakugyan jóra való, m üveit férfiú. N agy ebéd a főügyész tiszteletére m agánál a törvényszék elnökénél. O tt K ozm án ak egy pár gyanús x-láb ötlik a szemébe. — Zsidó ? — kérdi su ttogvást a házigazdát. — A z a ! — feleli az elnök. — S pitzer D ávid. Mind a tö t b it kipörkölném , de m ár ezért az egyért tüzbe teszem a kezem . Em berséges ember. Porzó: Uj hantok.
7
A főügyész nyájasan elbeszélget Spitzer D á vid úrral s szívesen elismerte, h ogy igazat szólt a gazdája. E ste fényes vacsora egy harm adik úri ház nál. O tt meg a Grünstein Jakab lőcslábán akad meg a K ozm a szeme. É s ez is az a bizo nyos egyetlen zsidó, aki — akasztan ák f?l ő k e t ! — m ind a többinél különb. — É s ig y — fej ezé be K ozm a az ő kis tör ténetét — minden m agyar háznak más-más vo lt a kivételes, böcsületes zsidaja. Tán ha minden szíves m eghívásnak m egfelelhetek s végig reggelizem , ebédelem, uzsonnálom és vacsorázom a várm egyét, kisült volna, hogy nincsen o tt egy szál kivetn i való zsidó se. H át lássa kérem : ilyen a m agyar antiszem itizm us ! G azdag m últjáb a ha vissza-visszanyúlt, a szabadságharcz korából szedegetve elő em léke zéseit, v a g y szólva Széchenyiről, D eákról, Kossuthról : találó, rövid kritik á va l fűszerezte előadását. E g y izben, midőn a m agyar jogászok bécsi ú tjá t érinté, m elyre a »testvéri szövetség« m egkötése vég ett indu ltak a császári városba, hirtelen fölkaczagott. V alam i m ulatságos rész let ju th a to tt az eszébe. — Ne m agadnak nevess, b átyám ! — inti őt
az asztalfőrül E ötvös K áro ly. — L egyen benne részünk nekünk is. — H iszen nem is titkolni való dolog. H á t m i kor a burgnak abba a kisebbik u dvaráb a fordu lunk, m elynek »Schweizerhof« a neve, megszólam lik egy huszárgyerek, aki többedm agával állt ott egy glédában, n yilván a m i tiszteletünkre. » N ini!« k iá ltja örvendező arcczal, h o gy m eghal lotta beszédünket. »Hát m agyarok az urak ?« — »Azok m ink, földi !« felelém neki. — »Mi hír van hazulról ?« kérdi. — »Az, h ogy o tt hon kiü tött a szabadság !« — »Ejnye«, m ondja, »de jól esne nekem is v a g y k ét heti sz a b a d sá g ! Mert h ogy egy kis m óringhoz ju to ttam , o szt' jó volna m eglép n i!« — A z a huszárgyerek persze csak a m aga katonai szabadságát, az urlóbot értette azon a n agy m ozgalm on, m ely akkor m indannyiunk szivét dobbantotta meg s for ralta a vérünket. D e m ár a gácsországi hu szárokat jobban világosították föl a »magyar szab ad ságiró l.
A prózva lépéseit sétált végig az Andrássyuton, h átra tett kezében rövid ívekben csóválgatva b o tját, m elyről nem igen sejtették, hogy
vas-bot. Részben edzésül, részben fegyverül szolgált az neki. M eg-m egállott s összerántva sürü szem öldökeit, nézett. M ivelhogy ő m indig láto tt. E rős m egfigyelését alig kerülte ki valam i. Szeme a bölcselőé v o lt s a m űvészé, ő , a k i nek n agy hatalm i-kört ju tta to tt előkelő állása, panaszkodva em legette, h ogy tehetetlen köll néznie az állatnyu zást, m ezítláb futkosó apró fiúcskák s h alován y apró leán yk ák m uszájkoldulását m ég szakadó éjszaka is, midőn a korukbeli többi gyerm ek pirosra g y ű lt kerek arczocskával boldogan álm odik a tiszta fehér párnán. A z egyiktől m agához v á lto tt egy-egy k a tu ly á v a l g yú jtó t, apró b okrétát, s a m ásiknak ajándékozta oda, ami persze nagy forgalm at okozott a kölyök-börzén. E g y kicsi sport is já t szott bele ilyetén szórakozásaiba, de am elynek forrása az ő kegyes szive vo lt. »Hiszen m i kö zönség n eveljük nagyra a koldulást. H a mind elkergetnénk ezeket a vá so tt porontyokat, becses szüleik nem uszítanák a nyakunkra. Nem is jóságból, csak gyöngeségbül adako zu n k,« m ondá s m indegyiknek külön egy p iczu lát nyom ott a piszkos kis tenyerébe. A széles utczaszem ek nyáron is a napos olda lát kereste. N agyon szerette a sugaras meleget,
igazi nap-im ádó volt. Legboldogabb órái közé szám ította, midőn egyik vejének falusi birtokán, Iváncsán, eln yú lh atott annak dunaparti részén, ahol kétfelől érte a nap : az égből is, m eg a v íz ből is. T án h ogy ebből az örök forrásból szedte m agába keble m elegét, elm éje világosságát. A kőszén h evítő s világító ereje is csak a nap tól szárm azik, m elyet valam ikor virágzó fa korában g y ű jtö tt sejtjeibe. S okat kerülgette a kisértés az ő legvesze delmesebb két alakjában : pénzben és asszony ban ; m ert sok nálunk a palástolni való bűn s nagy a kapzsiság. T u d tá k szerény körülm é n yeit s ism erték az aranynak varázsát. B izo nyára a m ásutt szerzett bő tap asztalás v a g y a kétségbeesett vergődés közeledett feléje a pénz nek m indent m egváltó eszközével. S ilyenkor nem is a föllázadt önérzet színpadias m ozdu latával h ajlíto tta el m agától a vesztegető kezet, hanem a föltétlen becsületességnek szánó moso lyával veregette meg a boldogtalannak v á l l á t : »Ne rontsa el a dolgát, atyám fia. D e nyugodjon meg. O lyb á veszem , m intha semmisem történt volna. S m ost m ondja el : m iben segíthetem ?« S tiszta vértjéről visszap attan t nem csu pán a csillám ló érez, de a szép szemnek igéző
sugara is. Nem fogott rajta az arany pengése, nem szédítette meg az esdeklő asszonyi szónak édes zöngése. A m azt visszautasítani, büszke férfiúnak nem n agy virtus. D e m ikor lábu nk hoz om lik bűnbánó M agdolna, v a g y az ap ját féltő szép hajadon s forró könnyeivel öntözi s izzó piros a jk aiv al csókolja kezünket : legény legyen a talpán, aki állja. S K ozm a Sándor állta. Meg nem rendült. Hej pedig szerette az a s s z o n y t! Szerette a költőnek csapongó idea lizm usával, a m űvészi hajlandóságú férfiúnak nemes érzékiségével, aki gyön yörködik a szinek bájában s a von alak zenéjében. H anem azért szűzies leán y nem félti jobban a becsületét, m int ahogy féltette K ozm a Sándor tisztjének tisztaságát. A k i asszony ismerőse vo lt, mind kényez tette a m elegvérű, még aggságában is fiatal em bert. D e akárhányszor tap asztalták , hogy veszedelm es vállalkozás czirógatni a vén oroszlánt. C saládjának im ádott közp on tja volt. Nem is képzelek nálánál boldogabb apát. Pedig nem igen m ondhatták gyerm ekei lá g y apának. B izo nyos rideg fönségben ta rto tta fönn a m agyar családfőnek hagyom ányos tekintélyét. Zor-
donkodásain azonban át-áttöreked ett az ő szí vének gazdag tartalm a. Jól érezték gyerm ekei, mekkora szeretet van o tt fölhalm ozva az ő szám ukra. Nem is igen h a g y o tt ráju k egyebet, de ők a kincsek kincséért oda nem adnák. Főképen az ő legkisebbik lán ya csüggött rajta rajongással. Még látom a jelenetet. A rra a végzetes párizsi útjára készült éppen, m elyről m egtörve került haza. E gyen k in t elköszöntek tőle azzal a tartozó tisztességtudással, m ely nek m erevségét egyedül a búcsu-ölelés eny hítette. Csak a legkisebbik, a B ö z s ik e : az repült vissza v a g y három szor is az ajtóbul, hogy apjának ősz fejét kezei közé fogva, könnyeivel, csókjaival elborítsa. M intha valam i aggódó sejtés borzongatta volna a fiatal aszszonyt. A kem ény öreg úr szeméből egy csöpp szivárgott ki, m ely azonban ham arosan elbú jt a bajuszába. Mert csakugyan kem ény em ber vo lt. G yű lölte a sekély áradozást, nem szenvedhette a finnyáskodó idegességet s könnyen följaj dúló »fáj ékonyságot«. Midőn v a g y h at évvel ezelőtt egy b o ltajtó fokáról n agyo t lépett : hallo tta a lába-szárának röcssenését. összecsikorítva a fogát, egy kissé
czifrán is em legette az ő »hitvány vén csontjait«. Mert b iz’ az a láb tőben törött el. Es ilyen álla potban v a g y kétszáz lépésnyire vánszorgott el m aga, m ig a D eák Ferencz-utcza sarkán kocsiba ülhetett.
Még egy család siratja : az ő ügyészei. A ty a m esterük, a ty jo k és m esterök vo lt. A h iva talbeli érintkezés abban a jóleső, patriarkális, bőszabású m ódban fo ly t u gyan — de az akták leveleit friss, uj szellő lengeté. »Tout comprendre, c ’est to u t pardonner« em legette sok szor. A z e m ondásban le te tt bölcseség s feleb aráti szeretet igazg atta vizsgálódásait. H át persze : m egbocsátani szeretett volna legjob ban. D e túlfelől védelm eznie is kellett a többséget. Elem eire bontogatta, ahol a k é t ségbeesés, a rossz nevelés, a veleszületett go nosz hajlandóság űzte az ő boldogtalan klientelájá t a bűn tevésre. E z az a szellem, am ely nemes leikéből növendékeinek leikébe sugár zo tt bele. M ennyi fényes qualitás abban a szerény h ü v e ly b e n ! R égi zam atú, de m odem röptű ékesszólása m egm ozgatta a szivet s gerinczet
adott a gyönge Ítélőképességnek. Midőn odadörgi a vád lottn ak, h o gy : »ön sajá t m agát védi, de én a sajtószabadságot védelm ezem !« — egy rántással a m aga fölfogásának tiszta m agasába ragadja a této vázó esküdteket. K eveset irt. M agyar úri kényelm ében jobban esett neki az olvasás. Pedig kár m indazért a szép dologért, am ely tollában rekedt. Iróm üvészetének végső fénye abban a búcsú levélben ragyog föl, am elyben híveitől, az ügyészektől köszön el. A k ik olvasták, nem tehették m ély m egindulás és őszinte csodálat nélkül. A m agyar prózának egyik remeke az.
S persze : v o lt neki még egy családja. A rabok. Többször kisértem el a főügyészt, midőn a börtönöket látogatta. Ü nnepök vo lt, amidőn m egjelent köztü k a m éltóságos úr. E gy -eg y duhaj legénynek, főképen ha som ogyi volt, még meg is huzigálta az üstökét. Csak nem tagadhatta el vonzódását attó l a daliás term etű, szép szál betyárlegénytől. S h o gy eld évajkodott az ott szorult czigány lókötőkkel v a g y a sunyi, m egátalkodott fővárosi t o l v a jj a l ! K atonás szi
gorral e jte tt szavaiból azonban az ő rabjai kiérezték a jóakaratot. Sok vén gazem ber júhozo tt meg az ő m egigéző pillantása s beszédje a latt. A tyásko d ó hangon tegezte őket s tu da k olta : van-e s mi a panasz ? Nem is v o lt egyéb, m int az, h o gy szabadulni szerettek volna. »Hja, barátom , a m agad h ibájából v a g y itt. D e csak jó l viseld m agad. Nem lesz k á ro d ra !« A m ibe egy kissé m egvigasztalódtak, mint nehéz beteg a szeretett orvos biztatására. A m en nyit szomorú helyzetök enyhitésére teh etett, meg is tette. L áttam a szegedi »Csillagbörtönt«, am elyet ú g y is nevezhettek volna, h ogy »Fogadó az arany Kozmához«. E m ber séges módon bánnak o tt velők. Börtön az, de nem töm löcz : nyirkos, hom ályos, dohos. B ele süt abba a nap : az istené, meg a nemes léleké.
E s még egy kis családja v o l t : mi, a »Borsszem Jankó« gárdája. H iszen nem is olyan messze esünk m i a czigány tói, ha lo va t nem k ötöttü n k is. A nappali raboskodás után nekünk m eg este derült, amidőn asztalunkhoz ereszkedett. V idám szüm pózionok vo ltak azok,
legnagyobb fűszerök az ő könnyed, mégis m ag vas beszéde. A szokásos koszorút mi is lete ttü k eg y szerű koporsójára. E nnek virágai gyorsan elhervadnak, de nem azok, m elyeket a mi szerető szívünkbe ü ltetett.
Kossuth Lajosnál. igaz m agyar ember, ha nagyot nem dobbanna bennem a sziv, s m int H einén a ném et wam m s, én rajtam is nem váln a szükebbre a nem zetközi k a b á t e névnek h a lla tá r a : K ossuth ! M ennyi emlékem száll föl, midőn hirdeti az irás, a szónoklat, a dal most is ! Gyerm ekkorom minden im ádata, ifjúságom n agy lelkesedése éled föl és ragad vissza a m últba ilyenkor. H ányszor hányféle képét á r u lt á k : rajzolva, festve, pénzek dom borm üvén, gyalázatos gipsz ben, szivartokon és zászlón, m ig hozzá ju to t tam , h o gy szinről-szinre lássam. A Pest-Pilis- és Solt három egy várm egyének valam elyik gyűlésén állt szemben egym ással két férfiú : finom arczu az egyik, nyurga és hajlós Nm e volnék
termetű ; kevély, barna a m ásik, erős nyakú és vállas. A m az m osolygós, fenyegető emez. Töm ött, bajuszn yi szem öldökei alól m ély tüzű, setét pillantásokat lö velt szerte, h o gy rövid csapongás után tekin tetét m int valam i dárdát verje bele az ellenfelébe. A kékszem ünek szavától, m int a bűvös énekszótól, még sokáig zengett a terem. Am a büszkének utolsó szavától meg, m int az el vonuló vihar haragjától, még sokáig m orajlott. Kossuth és Széchenyi. K is tacskó létem re m it tu dtam én akkor, mért villog annak a barna bácsinak a szeme, s mi okból tündöklik olyan diadalm asan a szőke bácsié? D e valah ányan o tt szorongtunk a karzaton, gyerm ekek és asszonyok, m ind nyájan ennek a kedvesnek h ittün k, őt ku rjon gattuk, pedig nem csupán a m uliernek, hanem a gyerm eknek sincsen szava az ekklézsiában. H ogy felállott a szőke, suhogás k élt a terem ben. összenéztek a fők s aztán m ind egy pont felé igazodtak. K ossuth egy kis fésűt vo n t ki a bársony m ellénye zsebéből, rendbe hozta vele am úgy is selymes gesztenyeszin h ajá t, egyet köhintett (a köhintése is csengett, m int a Jókaié) s száján m egeredt a beszéd. H ol édes
hízelgőn öm lött az, hol harsogott, m int a k ü r t ; hüvelykén hol tétlen lógott a keze a zekéje k ét gom bja között, hol meg ú gy suhintott a k a rjával, m intha karddal viaskodott volna. A z előttem való padban egy idegen ült. Fehér sörényű, term etes alak ; elömlő, tokás arcza letarolva. Midőn, hiveinek riadó tetszése közt, K ossuth ism ét h elyet foglalt, szom szédjá hoz fordulva, a jö vevén y ezt m ondá ném etül : »Egy hangot sem értettem a beszédjéből, de én hiszek n e k i; íg y csak az igazság b e s zé l!« K örülöttem az idegennek nevét su tto gták : R itter vo lt, a hires földrajzi tudós. E k k o r láttam K ossuthot először.
A véletlen szerzése, h ogy épp azon a két helyen töltsem gyerm ek-éveim et, m elyekhez K ossuth szivének is köze v o lt : D abason, ahol édes a ty ja van eltem etve, és N agy-A bonyban , ahol édesanyja élt az ő lán ya házában, Zsulavszkyn énál, akinek férje a vasas-ném eteknél szolgált m int kap itán y, de o tth a g y v a a katonai p á lyát, nálunk gazdálkodott. E m ilia, Kossuth testvérhuga, szép asszony v o lt és eszes (megéreztem s m egértettem én ezt m ár akkor is),
bátyjához feltűnően hasonló. Szerette is, ha ezt észrevették. Em lékezem egy kis levelére, m elyet egy ottani ném et m asam ódhoz irt n é m e tü l: »Machen Sie den H ű t nur recht w eit, denn ich habé einen K ossuth ’schen Kopf.« Szép asszony volt és szellemes, de jó is. M egengedte, h o gy a három fia E m il, L aczi és K ázm ér mellé foga dott nevelő, B loksay István tanításában részt vehessek én is. E z a csinos, tartalm as ifjú (nehány éve halt meg Beregszászon m int köz jegyző) igazi eszm énye v o lt a nevelőnek : az órákon szigorú tani tó, leczke után jó p ajtás, aki első ébresztette bennem az irói ked vet, m ert alaktalan öm lengéseimben m eglátta a termő m agocskát és b átorított. Gitáros, dalos, kellemes verselő és — »r. l.« vo lt, azaz rendes levelezője a Frankenburg »Eletképeinek«, ami akkoriban nagyot jelen tett a vidéken. E g y reggelen örvendő riadalom k elt a h áz nál. A fiuk lélekszakadva fu to tta k a lugasba, ahol B loksay úr olvasott. »Jön L ajo s b á c s i! N agym am a születése napján itt lesz L ajos b ácsi! Jaj, ha verset m ondhatnánk n e k i !« Többet e n n é l: tanitónk alkalm i szindarabkát irt a szám unkra, s m ig betan u ltu k, addig hevert H oratius, jó R ajcsán yi János m agyar
történelm e, Csaplovics m agyar földrajza (azaz : m agyarra az én a tyám ford ította le a mi szá m unkra), a V állas A n ta l Á tlásza, a Quaemaribus és m ind a többi. R á n k virrad t az ünnepes nap. E ste felé befordult az ekhós kocsi a kerek udvarra s abból m ásodm agával — egy athleta ragyás fekete em berrel, N y á ry P álla l — kiszállott »Lajos b á csi« : a ragyogó, a fiatal, a hírneves Kossuth. E k k o r láttam őt másodszor. Színjátszásunk után, m ely természetesen fényesen sikerült — kivéve, h ogy a hódolati transparenst K ázm érka ford ítva állította fel, ú gy h o gy az oltár talp k ö ve fölülre került s ál dozati lán gja meg lefelé lobogott, am in N y áry P ál akkorát kaczago tt, hogy kön yje csordúlt. D e csordúlt a kis K ázm éré is, csakhogy keser vében. Á m ha vége jó, minden jó. Előadás után valam ennyien elejébe járu ltu nk az ünnepeltnek, aki m egsim ogatta az én fürtös fejem et is. M egérintett a keze melege, s e pillanatban olya t éreztem , m int am ilyet csak a pásztorfiú érezhet, m ikor m egkoronázzák, v a g y a kis noviczius, k it a pápa a v a t pappá. H arm adizben h ogy láttam : A bonyban, a városházán m int korm ányzó beszélt a lakos
ság kaputos részéhez. A nagy kályh án ak pad kájára kapaszkodtam , onnan néztem , h allg a t tam. A Ferdinánd király arczképe a la tt állt, m elyet az akkori nagy izga-m ozgalom ban o tt felejtettek a falon. S zavai m egrikatták s fel tüzelték a jelen vo ltakat. A z öregje zokogott, a fiatalabbjának m ár m ehetnékje v o lt a »nímet« ellen. Csak az ősz W ratislaw gróf, hajdan Ferencz császár apródja, ü lt sötéten s m eg-m egrázogatta fehér üstökét. Nem köllött neki a dolog sehogysem. A zöld posztóval leterített asztalfőn állo tt Kossuth, hirdetve az egy és oszth atatlan sza badságot s jelentvén az »ádáz osztrák porko lábé, W indischgraetz herczegnek közeledtét. »Egessétek föl előtte h ázaitokat, pusztítsatok el minden m agatokkal vihetetlen eleséget és takarm ányt, h ogy ide érve, h ad aival egyetem ben vesszen el é h e n !« A m ire K á sa Mózses uram, a tehetős kovácsm ester, hosszan doho gott m agában s aztán oda dörm ögte A ndrássy apát-plébánosnak, h o gy : »De mán ezt bajossan !« — mig m agam m ár szöktem volna kifelé, égő honszerelmemben fö lgyú jtan i a városban minden csűrt, asztagot, k a zlat és b oglyát. »Majd visszafordulunk erre diadalm asan nem Poraó: Uj hantok.
*
sokára — fo ly ta tá K ossuth — és győzedelm es fegyvereinkkel visszaszerezzük, am itek fölperzselődött, és m egboszulunk t it e k e t ! A m it eddig h allo ttak önök, az csak tanács volt. De m ost — és fönséges attitűd del fejébe nyom ta a csúcsos puha kalapot, m elyről hosszú fekete strucztoll om lott alá — m ost m int az ország korm ányzója parancsolom , h o g y . . .« S itt k ö vetkeztek rendelkezései, m elyek a honvéde lem gyors szervezésére vo n atkoztak. E g y órán túl ta rto tt ez a beszédje, am elynek érzelmes és szenvedélyes részei a la tt m aga elé tette kalap ját, h ogy amidőn korm ányzói vo ltá t nyom ta meg, erélyesen ism ét föltegye. Csodá va l határos, ilyenkor h an gjával h ogy m egnőtt a la k ja is. K özben E gressy G ábor b uzd íto tta a városház udvarán összesereglett népet. H ol G rittiként em elte ökleit, hol P etur bánként csapkodta kezét hű vasa m arkolatjára. D e fogyatékos hangja nem b irta el a n agy szavak súlyát, m elyet olykor b izon y messze ve te tt el. A p a rasztság idegenül is h allgatta. A m űvész nem tu d o tt ú gy a szája ize szerint, m int Kossuth, aki m ost lépett ki a tornácz alól s nehány szavával lobogóra g y ú jto tta a kialvó tüzet.
A ztán hosszú sorban ki a vasúthoz. A z apát öcssének, A ndrássy Ignácz gazdag földesúm ak hintáján h a jta to tt el a korm ányzó, ö regek im ádkoztak, asszonyok sírtak, a gyerekség újjongott s utána v etette m agát K ossuthnak, hogy a »kolesz« állókájára kapaszkodjék. De már azon én vetettem meg a lábam at s elrúg tam onnan m indenkit. A z állomáson az urak csoportosan álltak a korm ányzó körül. »Nem köll félteni a h azát, nem lesz a m agyarnak semmi b a ja !« n y u g ta tá meg a városnak egyik aggódó vénjét. Majd a Szolnok felé induló vo n atra szállott, s még soká in tegetett felénk lombos kalap jával. Pedig hajh ! . . . nem v á lta k be a K ossuth jós igéi, m ert nagy b aja le tt a m agyarnak s mér hetetlen szomorúság fogta el az egész országot. A vér után m ár csak a könyű h ullott. Oh gyászos napok ! Igaz, h ogy jö tte k a honvédek m indenfelől: de csak szállingózva. Nem is boszuló fegyverrel és nappal, hanem bujdosva éjek évadján. A dicső, a csodatevő hadsereg szét vo lt verve, tisztjei szerte b o lyon gtak ál ruhában, szám kivetve a hazában, s a k it közü lök felismert a h itvá n y bemondó, a zt h urczolták
tcm löczbe s verték v a s r a ; a n agyjait hóhér fo jto tta meg, a legn agyobbja messze idegenben, a Pontus p artján h ullatá kön yjeit a tengerbe — K ossuth Lajos.
Még nem is oly rég m últ el annak ideje, hogy az »Igaz H onfit v a g y a »Kebelhü Magyar« messze pirosló plakátokon hirdette, hogy a lap szerkesztője, B uzogány Á rpád (vagy Párducz Töhötöm ) úr elm ent »Kossuth apánk hoz arany szavakért«. S midőn nem sokára Turinból m egkerült, egy m ég m esszebb ra gyogó, trom bitás falragasz kü rtölte — nem is a t. ez. hazafi olvasónak, hanem m indjárt az egész országnak, h ogy : »Oh m a g y a r ! Szer kesztőnk, Párducz Töhötöm (vagy Buzogány Á rpád) úr hazatért Turinból s hozott K ossuth apánktól arany s z a v a k a t!« Csak h ogy ezzel nem told o tta m e g : »és aj álja ezeknek a legújabb m inta szerint m ondott arany szavak dús v á lasztékát a t. ez. nem zet becses figyelm ében A h ivő zarándokok soraiba így furakodott be a szemérm etlen üzérség. N a gy o t fordultak azóta az események. A z elm ék m eghiggadtak, am it egyes írástudók
úgy m agyaráznak, h ogy ^m egalkudtak a sá tánnak. A nnyi bizonyos, h ogy az a borjú, aki akkoron oly erősen bőgött a m agyar korm ány ellen, később m int m egbízható j ármos ökör állott az eke e lé ; s m ert jó llak ik m indennap, tele g y o m ra . kiszoríto tta szivéből a K ossuth képét. S közben nem egy párducz juh ozott meg s le tt kezes birkává. K ih alh atott ezek szívéből a K ossuth L ajos képe, de nem az e n y é m b ő l; pedig D eák Ferencz óta m indig húzom a szabadelvű párt szekerét. Ingyen. Midőn húsz évvel ezelőtt ejtettem útba Turint, hosszas küzködés után m egállottam mégis, h ogy nála nézzek K ossuthnak ; pedig, m int olvasóm e soraim elejéből m egérthette, a kandi hódoláson kívü l gyerm ekem lékim aranyfonala is von t feléje, von t oly bűvös hatalomm al, h ogy m ár o tt állottam Collegnónak leveles kis kapujában. A fonalat el nem téptem , de rövides vívó d ás u tán szépen összegöngyölgettem m egint s visszacsusztattam h ü v e ly é b e : az én v á g y ó szivem be. Sokan fordultak meg nála azóta régi barátai s új ellen felei: Somssich P ál, V a y Miklós, Ü rményi, M ajláth. Sőt még T o ld y Ferencz is.
— É s hogyan szólítottad, m inek czim ezted ? évelődik vele G yu la y P ál egy akadém iai gyűlés után. K orm ányzó úrnak ? — N em énn ! feleié a tudós az ő erős pengésű M-jeivel. Istenn m ents ! H ogy szólítottam volna korm ányzónak énn ? M egexczellencziáztam , ke gyelm es uram nak czím eztem . Már hogyne ? H iszen őt F erdinánd királyu n k ő felsége nevezte ki m inisterének, teh át jogosan illeti meg őt az exczellencziás m egkülönböztetés.
H ogy tíz évvel ezután ism ét o tt jártam Turinban, nem haboztam többé. L áttam a zt a csodás férfiút, aki beszédjeivel felzaklato tt egy m ár-m ár elálmosodó nem zetet, akit az ü gy b u k ásával m eg nem tört a bánat, s aki ellenálló erőt tán abból a titokzatos nedvből szí m agába, m elyet a szeretet gyó gyfü véb ő l s a meg nem a lkuvó gyülölség piros m éregvirágából szűrt össze lelkében a sors. H arm ad m agam m al voltam . Kérdésemre, fogadna-e m agánál, ham arosan m egjött a ked vező válasz. E sti kilencz óra v o lt a k itű zö tt idő. Modern estélyi ruhát ö ltöttü n k — de én ú gy éreztem,
hogy ünneplőt válto k. E l sem bírtam hitetni magammal, h ogy nehány percczel később igaz valójában szem közt fogok állani ezzel a tö rté nelmi alakkal. Lassan, szinte hab ozva m entünk fel a lépcsőn. A z ajtó alsó felén ez az egy név : »Kossuth«. A legény, aki j ö ttü n ket m ár tu d ta, a térés benyílóban lefejtve rólunk a felsőt, a jtó t tárt előttünk. A térés szobát az íróasztalon álló ernyős lámpás von ta lág y derengésbe. I tt nem vá rt bennünket senki. E gyéb ko r vizsga szemem, amely gyorsan és híven szokott f ölj egyezni lelkem be em bert és tá rgy a t, m ost elfogódott. Csak néztem , de nem láttam . K ö n yves polcz, kiterített m appa, herbárium , szőnyeg, függöny, bútor, kép, irás, lap — mind aranyos köd g y a nánt fo lyt össze előttem , am elyet, m int valam i fénylő kelm ét, leh an yatlo tt évtizedekbe visszaszálló em lékezetem apró virággal, tűzj elekkel s alakokkal hím zett teli. Észre sem vettü k , midőn m egnyílt m ögöttünk az ajtó, s csak egy szó h alk neszére fordultunk hátra. F ejét előre h ajtv a, két kezét felénk n y ú jtv a , közelit óvatos, apró lépésekkel egy ősz férfiú. Hófehér szakái foglalja be élénken színezett
arczát. M egsüppedt kék szemében barátságos üdvözlés. »Isten hozta az u r a k a t !« K ossuth L ajos volt. Engedelm et kért, hogy fekete ernyős sipká já t a szemére húzhassa, m ert b án tja a lám pás. T a g o lva m utattam be két b a rá to m a t: K arsai A lb ert földbirtokost s dr. B ácskay A lbert ü gyvéd et. F o ly to n fürkésztem a K ossuth a r c z á t: ez-é az, am ely akkor sugárzott n a g y M agyarország fölött ? S m entői hosszabban néztem , annál inkább tértem rá : ez az ! E z ! Fölismerem , bár az öregség felhői borongnak rajta. F ö l ismerem, bár hajdan rugalm as testét meggörn yesztette az esztendők járása, s megszedte szép feje lom bját az idő, s ami belőle m aradt, a zt m egeste az idő hava. De am ivel nem birt sem idő, sem szenvedés : szavainak fokozódó hevéből felém csapott a minden terem tett lel ket m agával sodró tű z. M ert szellem ének ebből a zam atos ó-borábul ad o tt ám innunk ! A m időn a m últ csendült föl kérdéseiben va g y válaszaiban, szónoki vo lt. Teh et is ő róla, hogy sajá t n agy m űvészetének nem tud parancsolni. D e azért semmi szózatosság, semmi szinészies nem v o lt előadásában. Csak tem peram entum.
Valója m éltóságát nem csupán kora s m ú lt jának erős tu data m agyarázta. Ha társait em legettük, lecsüggeszté fejét. »E1haltak, mind elhaltak a velem e g y v iv á s u a k !« Ha meg apróbb dolgoknak ejte ttü k sorát, vidám ság ü lt k i arczára, m elynek borozdái közt régi b ájb an n y ilt m ég a m osoly. Sőt egy kicsit pajkos is volt. Ilyen kor a hajdani táblabirói humor buggyant ki belőle, az előkelő aggastyánból. Mert előkelő vo lt, m int egy visszavonult fejedelem. R oi en exil. H an gjá hoz, modorához misem v á g hozzá kevesebbé, mint az a kom ázó »Kossuth apánk«, m ellyel itthon oly bőven meg szerették traktáln i. Kossuth nem öreg úr vo lt, hanem öreg úr. V olt, aki róla, m int politikusról, így vélekedék. »Ha arra az álláspontra gondolok, m elyet a korm ányzó foglal el : kérdezem m a gamtól, vajon a leghívebb előadás, a feléje omló vélem ények legszabatosabb összevetése, megszerezheti-e szám ára a teljes valóságot ? A messze távo lo kb a igazíto tt csillagfejtő tubus közben-eső lencséi nem-e vonnak irizaló, ide gen szint a tárgyakra ? — m ég ha ezeket a lencséket abból a mesés új anyagból sajtol nák is, m elynek veg yi form ulája az n X C S 2.
S m ennyi cautela, m ekkora apparatus kell h o z z á ; m ily bám ulatosan összevágó pontos sággal s könnyű kezelhetéssel m űködő gépezet képes csupán a gyorsan tűnő képletek fölfogá sára ! N e vétsek hazám ez egyik dicsősége ellen : de erős hitem , h ogy bárm ilyen jelesül szerkesztett achrom atikus m esszelátót adnak is a kezére (astronomus v o lt az ipse), itthon a m aga szem ével tisztábban látna. Turin és B udapest kö zö tt m akacs ködfoltok h ajlítják el a su garak at.« S íg y tovább. Mesebeszéd ! Kossuth a maga szem ével néz és lát. Olym pus! m agasban a honi m ozgalm ak felett, olym pusi nyugalom m al itélt. Persze, h ogy a fönséges or m okon lak ik az olym pusi harag is, m ely néha csak ú gy szórta a m enny követ. L áto gatóival azonban, bár ha azok — m int mi — incarnatus pecsovicsok : inkább enyhe, m int gúnyos. A z a nagy szemkör, m ely negyven évi gondol kozás és tanulás a la tt n y ilt meg előtte, tü rel messé tette — legalább vendégei iránt. — Most n agy dologra m ennek haza az urak, neveté. M egvan az »és« ! K ö zb eveté egyikünk, h ogy mi ezt az »és« szócskát is jelentékeny elvi vívm ánynak te kintjü k.
— Kérem alásan, — m onda vidám an a kor mányzó, selyem sip k ájával kétszer sikálva meg a koponyáját — az urak neszét v e tté k talán, hogy én, sokszor h an goztatott álláspontom ból kifolyólag, sem a H absburg-dinasztiának, sem a politikáján ak nem va g y o k valam i nagy b arátja. D e ha a m ai konstellácziót elfogadom is a diskurzus a la p já u l: akkor is ki kell m onda nom, hogy szemben az osztrák örökös ta rto m ányokban m utatkozó »grossdeutsch«, de kü lönösen a szláv velleitásokkal — am elyek bizo n yítják a B ism arck szav át is, h ogy a m on archia súlypon tja m indinkább M agyarország felé gravitál — mondom : nem helyes dolog az, még a dinasztiának sajá t jól felfogott érdeké ből sem, hogy az u dvar és a felsőbb osztrák körök olyan szükm arkuan m érik a m agyar állam iságot és állam i öntudatot szilárdító, tömörítő olyan apró kedvezm ényeket, m int a milyen p. o. az a csepp »és« szócska. A párisi köztárlatra fordulván a beszéd, fölemlítém előtte a franczia h ad ügyi m inisterium szak-kiállitásában láth ató vár- és partvédő ágyukat, m elyeknek m esszehordásáról és lövő képességéről csodákat beszéltek. — A nnyi kétségtelen, m ondá K ossuth, öblös
karos székét közelebb gu rítva hozzánk s szemé ből feljebb legyin tve az ernyőt — annyi bizo nyos, hogy a fegyverek technikai tökélyesbítésétől sok függ és m eglehet, idővel annyira haladnak bennök, h ogy elvégre képtelenséggé v á lik m aga a háború. D e, uraim, a fegyverek jeles vo lta nem elég a háború sikeréhez. Em elni kell a hadsereg erkölcsi erejét. A m ai háború a seregek fáradhatatlanságára és szívósságára van bazirozva, és ehhez minden katonának öntuda tos lelkesedése szükséges. Mert épp az a baj, h ogy otthon m inálunk o ly keveset tesznek ez öntudat fölélesztésére, v a g y ébrentartására. Pedig a n a g y nem zetközi háború csak idő kér dése. A usztrián ak az oroszszal okvetetlen meg kell verekednie. A z óriási áldozatokkal járó m ostani hadi készületet nem tartom M agyarország szem pontjából fölöslegesnek. Csak attól félek, h ogy a m ostani jó kon junktúrákat szépen elszalasztják s m ajd csak akkor ereszkedik háborúba A usztria, ha a szövetségeseivel való kedvezőnek m ondható viszonya m eglazul. A ddig pedig szépen eldiplom atizálják a jó időt és a jó alkalm at. — D e h átha nem jó l ütne ki a háború ? — O lyan életszükség ez a háború, — mondá
Kossuth élesedő hangon, — h ogy annak csakis a sikerét szabad kom bináczióba vonni. D e külön ben is, ha őszinte ez a szövetség, akkor A u sz t riának nincs m it tartan ia a konzekvencziáktól. (Azóta persze m egesett a japán-orosz h á ború.) E ddig értünk, midőn »Kossuth apánk arany szavait« félbeszakította a legény, ki a teát hozta. M ögötte nyúlánk éltes hölgy lépett a szobába — R u ttk ayn é. M iután testvérhugának bem utatott m inket K ossuth, asztalhoz ültünk. — H agyju k a zt a csúnya p o litik á t! — m ondá. Most beszélgessünk egyet.
E l sem bírtam hitetni m agam m al, h o gy az a gyengéd-piros arczú öreg ur — öreg és nem is agg — nyolczvannyolcz évnek m agasáról pillant végig oly tartalm as életen, m ilyen kevésnek jutott. A hazai napi politikáról, m ely az »és«-en kívül alig n y ú jto tt szám ba vehető tá rgy a t, legalább o lya t nem, m elyet előttün k akart volna szóvá tenni, á ttértü n k a m últra. Míg R u ttk ayn é az asztal körül rendezkedett, eszembe ju to tt, m ert hiszen füstölni nem lehe tett, a hajdani »Kossuth-szivar«. L egalább erre
g yú jtsu n k rá. A kkor a szivar még »szivola« volt. E m lékezzünk h át régiekről. »Beszélgessünk !« — H át, adja föl gazdánk a szót — Pom péryvel találkozik egyszer V as Gereben a Rózsa-téren. K érdezi V as Gereben, m elyik hát a jobb elnevezés : a »szivola«-e, v a g y a »szivar« ? — M indegy az, feleié Pom péry. — Már h ogy volna az m indegy ? ”p attogott V as Gereben. A kk o r m indegy a fuvar meg a fuvola is. — Megsínlem a füstöt, fo ly ta tá Kossuth. Cserben h agy a szemem, gyötrelm es m ár nekem az olvasás. A m inap L u jza (R uttkayn é) b izta tására, keressek m ásform a szórakozást is, rá vetem edtem a szinházra. V alam i opera járta. D e alig ülök o tt nehány pillanatig, ú gy meg rázkódtam a dobtól, trom bitától, h ogy fogtam a kalapom at, botom at és »jártam«. R u ttk ay n é b ólogatott a fejével és nevetett. A ztán ön tött a cognacból s b ujdosott a kis pohár. — K ezem ben a bornak legfinom abb szeszi, m ondám fölkelve. Ráem elem a korm ányzó úr egészségére. É ljen K ossuth L a jo s ! — A z én egészségem ? . . . A z én életem ? . . . m osolygá szelíden. I tt felejtett az én nyolczvan-
nyolcz esztendőmm el a halál. M int a kasza a la tt meglapuló szál a vágás után ism ét visszah ajlik : így m aradtam meg én is, egyedül. Nem tudok már társam at abból az időből. Nem mondom, hogy kím életből h ag y o tt meg az a kasza, m ert az aggsággal annyi szenvedés jár, h o gy az ilyen, kelletinél hosszabb életben, m int az enyém , kevés a köszönet. Meg aztán : a normális h a tá rokon tú l nincs is ezélj a az emberi életnek. Tudja a jó Isten . . . É n tán m ost három száz ezer szúnyog elől szívom el az o x y g é n t ; h alá lommal pedig hasznukra lehetnék. R u ttk ayn é lopva törült ki szeméből egy könyűt és m ásodik csészével tö ltö tt. Csak annyit m ondott, h ogy : »Ugyan m ár !« Előhozakodtam az én h ajdani való p a jtá saimmal, a Zsulavszky-fiúkkal. H ol van Em il, Laczi ? S a kis K ázm ér ? Meg az ő édesanyjok Emilia, a korm ányzó testvérhuga ? Azok is m ind elpusztultak A m erikában — ki Visconsinban, ki Arkansasban. Pedig olyan lelkes, iparkodó gyerekek v o lta k ! E m íliának meg, K ossuth L ajos hasonm ásának, m egsza kadt a szive a n agy bánatban. F o jtogatott engem is a n a g y szomorúság, melyet kérdéseimmel a korm ányzóban ébresz
tettem . V igabbra akartam terelni a csökkenő hangulatot. — A z t sem tu d ja korm ányzó úr, kezdém, h ogy a m időn 1848-ban, országjáró útjában A b on yban is m egfordult, én voltam a huszárja. K érdő n yájassággal nézett rám, s erre el m ondottam a zt az én első és egyetlen stréberségem et, midőn a hintajára hátul felkapasz kodtam , el nem hallgatván azt a részletet sem, h ogy ennek az én nagyra v á g y ásómnak ú j donatúj nadrágom adta meg az árát, mert éppen a térdem fölött repedt ki. H ogy előzőleg a városháza tanácsterm ében szólott az urakhoz, m ajd k ív ü l az udvaron a néphez, lelkesítve a zt a fegyveres védekezésre. Kossuth elm erengett nehány pillanatig. E g y szerre kivid ám ult az arcza. — J u t eszembe, m ondá m osolyogva. K ü lö nösen a kecskem éti utam ! — s m ár itt vállait rázogatta a nevetés. N agyon derűs lehetett a korm ányzónak ez az emléke, m ely m int sugár sü tött ki a boron gásból, s érthető kíváncsisággal lestük is, hogy elbeszélje. — Igen, ig e n ! A z alföld hirös városában voltu nk, fo ly ta tá a korm ányzó, s a nagy pia-
czon intéztem szavaim at a sokasághoz. »01yan időt értünk — m ondám nekik — midőn minden erejére van szüksége a hazának. O lyan kort, melyben a honszerelem még az utonállórul is lemossa a b ű n t ! E zé rt kegyelm eztem én meg még R ózsa Sándornak is, ha ezentúl a maga s a. legényei erejét, ügyességét és v a k merőségét arra a czélra használja, h o gy ártson vele az ellenségnek !« — A m ely a város h atárá tól bekísért : annak a bandérium nak lovasai kerítették be a n agy közönséget, gyön yörű rámába foglalva a festői képet. A lig hogy befejeztem m ondásom at : az egyik lovas, délczeg, fiatal gyerek, m egfordította a fak ó ját, sarkantyúba kap ta s elv á g ta to tt rajta , m int a förgeteg. Feltűnő v o lt előttem ez a hirtelen való távozás. K ívánságom ra utána ru g ta to tt két másik legény, hoznák vissza, hadd érteném meg eltűnése okát. E g y kis v á rta tv a m eg tért a n yalk a fiú, k it p ajtásai közre fogtak, s így is vezettek elibém. Kérdésem re : m iért hagyta el társait, a zt felelte, h o gy hiszen ő úgyis a R ózsa Sándor bandájához tartozik, hát az ő kapitányáh oz igyekezett vissza csak.
Porzó: Uj hantok.
9
B eszélt az olasz, a szárd-olasz népről. Nem képzelmes, m int a délvidéki, nincsen tem peram entum a, de kom oly, önérzetes, meg bízható és munkás. Nem is latin vér kereng a longobardok ivadékában. A szavójai ház, különösen Carlo A lberténak, e szerencsétlen s hős királyn ak a nevelése ez a nép. H ogy Turin m egszűnt fejedelm i székvárosnak lenni, sok helyi aspiráczió fű lt el, m elynek csak az udvari levegő az éltetője, és mind az e fényes központ felé irán yzo tt igyekezet hirtelen m eglohadt. Nem soká ta rto tt a szünet, s kem ényen bele kap aszkodtak a m unkába. Szem látom ást emel k ed ett az ipar, épültek s még egyre épülnek a g yárak , m indenütt boldogulással találkozik, a gyarapodás nőttön nő. D olgoznak s nem zajongnak, m int a nápolybeliek. A z egyik ú ti társam (jeles gazda), élve a kapóra jö tt fordulattal, fölem lítette á korm ány zónak, h o gy otthon is neki lendült a gyárépítés, m egjavu ltak a gazdasági v is z o n y o k ; s pél d ákkal erősité előadását. — Oh tudom , feleié K ossuth, tudom m ind ezeket. De csak folytassa, jól esik hallanom. Főleg a m agyar főváros gyors fejlődésén, szépülésén csügghetett v á g yó szivének minden
rostjával. Ism erte P estet, ismerte B u d át, de nem ismerte Budapestet. Oh B u d a p e s t! A z Íróasztalán v o lt széltiben-hosszában kiterítve annak legújabb látóképe, a környező uj tele pekkel. Meg itt az a csöpp K ossuth -falva is, m ely az ő nevét hordozza. Em berséges szató csok, szerény iparosok, ez apró gyarm atn ak alapvetői, adóztak vele a nagy m agyarnak. Maga e büszke országnak ragyogó közepe, amelyben lü ktet a nem zet szíve s gondolkozik agy veleje, még egy kis közzel sem em lékezik meg ró la .1 Csak én — hadd szerezzem meg m agamnak ezt az elégtételt — csak én em lítek egy K ossuth L aj os-terét valam ely fővárosi novellám ban pedig valójában egy K ossuthutczácska sincs följegyezve azon a fakó, zöld és rózsaszín sávokkal m egpingált abroszon, m ely nek virágfüzéres, czímeres szögletében o tt áll e név : Budapest. H olott, ha a T óth P ál-terét említem : nem tudom , nem-é egy létezett v a g y még létező váro satyai nagyságunk nevére találok ráhibázni ? — A kocsis, kezdé egyikünk, lego tt in tett 1 Ezek a sorok még a Kossuth Lajos-utcza el nevezése előtt keltek. P.
a fejével, m ihelyt korm ányzó urnák a nevét em litettük. »Oh, ilgen erale ! Vabbene !« E zek a taliánok an n yit h allo ttak a m agyar vitézségről, h ogy jeleseit csakis katon áknak képzeli. — P edig valóban nem tudom hogyan, honnan ismernek. H iszen m ár ki sem járok, nem láto gato k m eg senkit, fo ly ta tá szünet után a korm ányzó. Csak — s itt fölem elé fejét — csak egy em bert láto gattam meg : Turin város polgárm esterét, Voli urat, aki a m inap, hogy annyian, nyolcszáznál többen jö tte k hozzám m agyarok, tisztelte m eg agg fejem et azzal, h ogy e város nevében ü dvözölt. Nem tudom , veté utána m osolyogva, nem-e sínli meg a jövő heti m uniczipális választásokon. Mert a hárm as szövetség egyikének — az olasznak term észetesen — keze szintén benne lesz. — A k á r m int otthon, mondám. — A k á r m int otthon, feleié. M ajd rátért az én északi utazásaim ra, s csak m ert hű képét akarom adni e látogatásom nak s b izon y nem léháskodó hiúságból, jegyzem föl itt, h ogy »érdeklődéssel, gyönyörködéssel olvasta czikkelyeim et kontinensünk e vég pontjáróié. A m int h ogy m ás irányban fo ly ta to tt irodalm i m űködésem et is figyelem m el kiséri —
de azért a »Borsszem Jankót« egy szóval sem érintette, am it szintén csak a históriai hűség kedviért em lítek meg. Pedig, ha jól tudom , haza irt leveleiben és »Irataiban« többször történik is h ivatkozás lapom egy-egy alakjára. Mig társaim hoz fordult, lelkem m el ismét bele szállottam e férfiú leikébe, m elynek nagy tem etőjében o tt láttam a feszületet ezzel a sugárzó felírással: »Feltám adunk !« A zsoltár után fölzendült bennem a K ossuth-induló — az a régi, m elynek harsogása-közben annyi m agyar szív h u lla jto ttá el vérét. Meg az a másik, am ely őt m agát indítsa el honja felé. Ne nézze, h ogy m indjárt az első napokon n agy hazafiak fognak szine elé járulni m egm aradt régi K ossuth-bankóikkal, vá ltan á be utálatos osztrák-m agyar b a n k je g y e k re ; s ne nézze, hogy m ár az első órában száznegyvenöt vértanú kéri m ajd protekczióját valam ely h ivatalka elnyerése végett. E zeket ki nem kerüli, m ert hiszen csöndes m agán yát is hányszor za va rták föl az ilyen messziről jö tt jó m agyarok v a g y az ő leveleik. De jöjjön h aza a többiért, jöjjö n haza m agáért ! Ne is v á rja be a zt a honossági törvényt ! Minek az neki ? E z a tö rvén y ember alkotása, tökéletességében is gyarlandó. Jöjjön
haza azon az ezredéves jusson, m ely h azát adott a m agyarnak. Jöjjön el azon a negyvenkétéves jogon, m elyet ő ad o tt az ő m agyar népének. A sok közül, am itől lelke a hosszú távoliét a la tt m egkeseredett, o tt va n tán az a hires nóta is, h o gy : Kossuth Lajos azt üzente Elfogyott a regementje, H a még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell m enni!
H ogy eltörpül az »és« m ellett ez a »hm ! O lyan óvatossá teszi ezt a nótát ! P ákh A lbert lutheránus népdalnak is nevezte. K özvetlenebb, igazabb, forróbb a m ásik : »Gyere haza Kossuth L ajos !«
A z óra m ár későre járt. B arátim m al össze néztem . M enjünk. M ikor K ossuth a gyöngéd, keskeny kezét n y ú jto tta nekem, én a zt erősen m egfogva, így s zó lo tta m : — K orm ányzó úr ! Még egy küldetésben is járok itt. V an nekem otthon egy kedves hugocskám : Ilka. E z a kislány a lelkem re kö
tötte, hogy ha Turinban csakugyan szem tőlszembe fogok állani K ossuth Lajossal, ezzel az ő im ádott em berével, az ő nevében csókoljam meg a kezét. E ngedje ezt olykép teljesítenem , hogy az ő nevében is. É ve k k e l ezelőtt R óm á ban IX . Pius fogadott néhányunkat m agya rokat, s ekkor részemül ju to tt a szerencse, hogy pogány létemre m egcsókolhattam a szent atya kezét. A m it a pogán ytól meg nem ta g a dott a kereszténység f e j e : az incarnatus pecsovicstól ne tagad ja m eg a m agyar ellen zék pápája. S ráhajoltam a fönséges aggnak reszkető újjaira s m egcsókoltam azokat. É s ő engem et m egölelt s fehér szakállának selym e érinté arczomat. A z ajtóban még egyszer m egfordultunk : i>Gyere haza Kossuth L a jo s!«
E kkor láttam utoljára. Nem m aga jö tt haza K ossuth L ajos. H alot tas szekeren hozták.
Egyedül. —
V ajda Jánosról. —
L EFÖ LD ELTÜ K.
Már nem Földnélküli János ő, mint akinek oly szivesen em legette m agát, ebben is a királyhoz való hasonlatosságát keresve. Nem törleszkedésből, de abban az őszinte hitében, h ogy minden igaz költő : uralkodó. Bár részed itten e határban Nincs egy parányi föld-darab: A mindenség közbirtokában Mégis te vagy leggazdagabb.
íg y vigasztalódott életének egy sanyarú órájában. Sirhalm án a szeretet és kegyelet koszorúit, még m ielőtt a hervadás fosztotta volna szét, sárba verte a téli köd, hó, eső. H a tavasz volna,
azóta hogy eltem ettük, m ár nehány fűszál hajtana ki haló porából. D e meg jő a kikelet és virulásba von ja a zt a kicsi föld-turást a te egyetlen birtokodat, János. E z sem ta rt örökké. Mert következik egy nap, amidőn elvisznek innen is. A z élők h arcza a holtak ellen m indinkább elkeseredik. Megjő a napja, hogy e nyugvó-helyedből is kiszoríta nak téged s m indnyájan h oltak kiebb hurczolkodtok. A z a nap, amidőn tem etik a tem etőt. E gyszer a K ároly-köruton m egállók vele egy zsibárús b o ltja előtt. A sok régiség közt egy m um ifikált, fekete férfikar m eredezett a kirakat üvege m ögött, kétes értékű csecsebe csék társaságában. — Tán szintén valam ely fáraónak a test része, mondá. H ogy görnyedeztek alatta millión és m illió n ! R oppant kő-koczkákból hegyet építtet m aga fölé, hogy halálában is végtelen időkig uralkodjon rabszolga népei fölött s végig a m érhetetlen sivatagon m eredjen föl az ő emléke. És jön a firtató angol, kikotorja a nagy királyt, hogy a B ritish Museum egy üveg szekrényében szolgáljon oktató régiségül. Aztán jönnek m ilédiék, m egstekkerezik vén Rhamsest s összeszorítva rövid ajk u k at a
lap át foguk fölött, így csikorognak : »In deed, ve ry interesting !« — H át szebb, tisztább dolog is tűzben ham vadni el, mondom neki. N éhány perez alatt ju tu n k el oda, ahová a föld a la tt csak évtizedek m últán. — Bele törődném, s z ó lt ; de te v a g y oka, h ogy irtózom ettől is. A »Halál«-TÓl írt bús elmélkedésedben van egy passzus, m elyet szörnyedve olvastam . M ikor a crem atorium ban a test hólyaggá puffad és . . . brrr ! Vele álm od tam három éjjel. D e különben, mondá, m ennyi ve l szebb a szemüregben ficzánkoló kukaczhad ? Boldog tudatom az, h ogy föltám adunk. H át ilyen v íg beszélgetéseket is fo lytattu n k mi néha. Föltám adunk. Erősen hitte. Forrón vallotta Istent, akinek fölismeréséhez emésztő v ív ó dások révén ju to tt. És nagyon szerette volna látn i szinről-szinre. D e nem ám a dicsért m ás világon, az élete árán, m ely neki olyan drága volt. A végtelennek titk a térben és időben perzselte az ő szom jas szivét, éhező elm éjét. A folytonos egyedülvalóság növelte sorvasztó tépelődéseit. H ová ? Meddig ? Miért ? A z élet csirájában o tt a halál. A halál termő porában
az élet. O ly szorosan egym ás m ellett, egym ás ban. A B alaton vizei fölött állva, így tűnődik : És e ringó, kergetőző Millió hab a ta v o n ; Váltakozva majd egy bölcső. Majd meg egy-egy sirhalom.
Hol, hol van a n y itja mind-ennek ? Csakugyan, m int egy m ásik B o to n d : az örökkévalóság kap u ját döngeti az ő háborgó lelkének m enny kövével. V a g y a következő perczben fájdalm as m egadással borul oda a saisi kép elé, föl-fölpillogva mégis, ha valam i kedvező szellő m eglebbentené előtte a vé g zetes fátyo lt ? Mit lelkem eddig félve se jte tt: Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt.
U jabb rejtély a réginek hüvelyében. A für késző elme, a vá g yó lélek h ogy is törődhetne bele az ismeretlenbe ? Midőn Palestrina fönséges b úcsúztató éneke hangzott el koporsója fölött, akkor m ár tu d hatta, mi rejlik a fátyo l m ögött. M egismerte az
életnek és halálnak gondolatát. H am leti k ét ségei m egszűntek, a problém a m eg v o lt oldva. F öltám asztóan szép, halálba andalítón édes, térítőén m agasztos az a Palestrina búcsúz ta tó ja ! Nem tudok eltelni vele s örökké ott zeng a lelkem ben. Török János, a mi hajdani való gazdán k tem etésekor, eg yü tt leltük benne bánatos gyön yörünket. S akkor eldicsérte nekem a katholikus vallás fényét, m elegét, szinességét s földi m ennyországnak nevezte tem plom ait, m e lyeknek pom pája a szegény ember gazdagsága. V a jd a János az ő költészetében, teh át egész v a ló já va l, hiszi Istent, »kit lángesze föl nem ér«. D e hiába ! E g y kis pogány izt mégis ve g y it bele. Főképen amidőn szerelmes. E s szerelmes m indig vo lt. G ina szeméből, ha m osolyog, m ennyei ü d v árad reá. Form ás keble az oltár, m ely e lő tt áldoz. K erek, fehér karja a szent séget m egtám asztó m árvány oszlop. Szerelemre-méltó lehetett János. V o lt is. Erős valója, szilaj eredetisége, szénvedelm es vadsága — régi időkrül beszélek — von zott feléje egy-egy nőt. N a gy érzése, áth ató elméje még h ajlo tt korában is érdekessé tette. De szeretetre m éltó ? A járatos értelem ben szeretetrem éltó ? — nem ! E g y csöppet sem. G yanakodó, fanyar
volt és óvatos ; am it ő ékesebben ú gy nevezett, hogy : önfegyelem . Teljes szívből nem ragasz kodott senkihez egészen, nem szeretett senkit sem. H ódolást k ö vetelt s u d va rt ta rto tt, m int Nobel, az arszlán-király. V o lt is benne oroszlánias. V e tt és nem adott. T ró n ja körül néhány hű k u ty a s egy pár m ajom , m int »erbschleicher«. A nnál kevésbé m agyarázható m eg az ő erős gyűlölete egyesek iránt ; m ert a gyűlöletben épp ú gy benne van a szeretet, »mint a halál termő porában az élet«. Csak G yulai P á lt v a g y A rany Jánost köllött előtte fölem líteni, h ogy rettenetes dühre fortyanjon. — M i t ! G yulai ? A z a bádogos, aki aran y m űves akar lenni ? — förm edt rám egyszer a Rózsa-téren. V a g y A ran y Ján o s? A vén csizmadia-mester, a czéh feje ? A k i d ra tvá va l róvja össze keservesen az ő előlrül hátra, hátulrul előre, alulról fölfelé, fölülről lefelé, keresztül-kasul szaladgáló rím eit ? Szörnyű ség ! H át m it szeretsz, m it bám ulsz te rajta olyan nagyon ? A z t a Zách K lá rá t ? (A kkor szavalgattuk széltében.) H ogy aszongya : »Királyasszony . . .« S erre m essziható b arito n jával a ballada bekezdő strófájának olyan tra vestiájá t h eve
nyészte, h ogy az em berek bám észkodva álltak meg a sarkon, s ki a fejét csóválta, ki nevetett. Még pedig nagyot. Magam is, ahelyett h ogy jól m egszidtam v a g y o tt h agytam volna ekkora felségsértés m ia t t : a falhoz düleszkedve kaczagtam a végre is kitűnő im provizáczión, m elynek drasztikus befejeztével ez em lékezetes szókkal fordult hozzám : — H át ez ballada ? — E z nem, felelém. Am ire haragja hültével ő is n agyo t nevetett. V a jd a költészetében, az egy »Virasztókat« k ivéve, alig is van nemzeti vonatkozás. Tán h ogy ezért nem férkőzött leikéhez A ran y, a m agyar nem zet dicsőségének és gyászán ak nagy dalnoka — pedig szivének minden porczikájáv a l m agyar v o lt V ajd a, m agyar m indhalálig. A nnál drágább vo lt neki Petőfi, a nép költője. Im ád ta bár, de semmiben sem kö vette. A z ő, V ajd a, népies mese-hőse, Törzsök Jankó, sem m agyar ám, hanem burgundiai. Nem is tudok erősebb hazai költőt, aki forditásban oly keve set veszitene, m int ő ; sokszor még nyerne is, ha m űvészi fordítója akadna, aki néhol nehézkes fordulatain segítene, darabosságát csi szolná. E lőttem lebeg a D óczi L ajos fordítói
művészete. M adách Im rének — ne vétsek a nagy költő ellen — nehézkes járású n yelvét a német jam bussal szárnyalásra lendítette. Föltűnik nekem az is, h o gy a V a jd a gazdag lelkében sehol sem csillan föl a hum or édes csöppje, h olott ú gy m eg tu d ta élvezni a mások m űveiben. Pedig de víg ak a t — inkább tán 1 .á k a t tu dott m ondani! Mint b izo n yít hatná a »Zách K lá rá ró k heven yészett m esteri ferdítése is. É s akinek valah a elm ondotta a zt a huszár és baka kö zt m egeredt versengést a kaszám yabeli károm kodásban, m elyben végre is egy vakm erőségében m egdöbbentő és szinességében hajm eresztő visszavágásban a m ár-m ár kétségbeesett b aka m arad a győztes — aki hallója vo lt valam ikor ennek az istentagadó kon czertn ek: nem felejti el, m int el nem felejti a m iatyánkot. Vajm i ritkán m ókázott. A bölcselet m agasait járta , a szenvedélyek mélyeibe szeretett alábocsátkozni s csak nagyelvétve, ha m osoly fodorítja szigorú ajk át. És egyedül m érte a végtelenség n a g y ú tjá t, mint az üstökös, akihöz m agát hasonlította.
1848-nak éppen m árcius 15-én láttam őt először. G yönge eső szitált, midőn leczke után egy m ás hegyin-hátán rohantunk le a p iaristák n agy lépcsőjéről k i a térre. Nem b írtak már ott fönn mi velünk, m ert k iü tö tt a szabadság s szabadok akartu n k lenni mi syn taxisták is. Ebédelni se m entünk haza, m ert a városháza középső ab lakából — erkélye még akkor nem v o lt — erősen éltették a h azát, amin mi a m ám orig lelkesedtünk föl. A tér sátrai kö zt egy sörte h ajú ifjú já r t föl s alá, n a g yo k at fú va m érgében. Csontos v o lt a legény és duzzadó a friss erőtül. V astag ajkán b ajsza épp akkor serkedt s álián am olyan kapa u tán ü lte te tt fan yar szakál-liget törekedett világgá. E gyszerre csak lerúgja a m egrém ült Fróni néni polczáról az alm a-kupaczokat s felszök kenve az ig y szerzett szószékre, harsány han gon k iá ltja : — A z odafönn abban az ablakban mind üres beszéd ! P uszta szóval nem v ív ju k ki a s za b a d sá g o t! F e g y v e r köll erre a czélra, polgár társak ! É s ha önök kérdik, hol a fegyver ? . . . a zt is m egm ondhatom . Ott !
S ezzel im perátori m ozdulattal n y ú jtv a ki balját, B ud avár felé m u tato tt, a régi fegyver tárra. — F öl B udára ! F egyverre m agyar ! — zú gott karban a válasz, m elynek vék o n y diskantját mi sipító szabadsághősök szo lgáltat tuk. — ö n lesz a mi v e z é rü n k ! E z a közfelkiáltással m egválasztott vezér volt Vajda János, akinek m ár akkor ism erték egy-egy erős versét. H ogy m ikép nem kap tu n k mi akkor fegy vert a kezünkbe, hanem »m acskafárkát« ; hogyan szaladtunk m i szét, midőn a katon ai főparancsnok, Lederer báró ur p alotájából puskatusával nyom ott vissza bennünket nehány katona ; s hogyan szab adítottu k ki börtönéből Táncsics (akkor még Stáncsics) M ihályt s h úz tuk át a Lánczhidon — meg sok egyéb viselt vitézi tettein ket m ár egy ízben meg is éne keltem egyebütt. I tt és m ost életem nek csupán azt a nevezetes pillan atát akartam íölróni, midőn az erőben duzzadó ifjúban először ju to tt meglátnom a zt a m egh anyatlott aggastyánt, kit a héten tem ettünk el.
Porzó: Uj hantok.
10
Hosszú évek m últak el am a tavaszi nap óta. E g y bájos verse, midőn a vaáli erdőben »a fa n yelve, a fa le v é k suttog le hozzá és luzitán dalának hatalm as szózata h at el hozzám Bécsbe — egyszer csak m egjelen közöttünk, h ogy a »Magyar Sajtó« szerkesztésében részt vegyen. D e csapongó lelkének szűk ez a nagy város. K ö rü lte idegenség. Meg ami a miénk benne, csak növeli keserűségét. Visszakéredzkedik Pestre s onnan sürü hasábokban dönti a napi-hireket a Török János bécsi lapjába, a »Magyar Sajtóba«. T eh át V a jd a János igenis v o lt újságíró, még pedig a javáb ól. S meg sem szűnt az lenni. A N a gy Miklós lap jain ak vá ltig v o lt hű dolgozó-társa. Prózai (társadalm i) irataiban am ennyi szertelenség néha : annyi higgadtság s józan Ítélet politikai fejtegetéseiben. D e h át neki a zsurnalistaság a jám bor tejelő tehén, mig — a publiczistai m unka végeztével — fölpattan szárnyas lovára s egy perez a la tt összejárja n a g y e világo t m eg a szomszédos csillagokat. E let-irói jobban tu d ják , m ikor alap ította a »Nővilág«-ot. H ogyan ? E z az eruptív, m ind untalan fölrobbanó, bozontos legény a gyöngéd hölgyek szolgálatában ? De ha Zuboly meg-
tanult szelíden ordítani, sikerül az Jánosnak is. B eütött a vá lla la t s tellett boldog nyaralásra a B alaton partján. E gyszer csak sürgetik haza. Prottmann, a vérengző policzáj-tigris, a »2Vovilág« divatképén fölfedezett egy piros tolldíszben viruló női pörge kalapot. János őszinte megdöbbenéssel h allja a szörnyű vád at, h ogy ő az ilyen példázó rajzokkal a forradalm at hir deti, »subversiv tendencziákat« terjeszt, h ogy ő veszedelmes »Umstürzler«. János szabódik s puska-ropogáshoz hasonló ném et szóval kérleli a rettenetes férfiút, hogy hiszen ő (a szerkesztő) dehogy terjeszti a fo rra d a lm a t! »Ik w ill ja niksz, wie Rúhe und Orden « (Értsd : Ordnung.) Prottm ann elnevette m agát s m egbékélt. H ogy a 60-as évek elején hazam entem vakácziózni, útba ejtettem P estet is. A kk o r állt ám még csak világa a pirostollas pörge kalap nak ! S nem is a i>Nővilág« divatrajzán hölgynek a fej ében, hanem az urak, de különösen a J ános tulajdon borzas üstökén. S m ég ez nem m inden, A pörge kalappal vele já rt a tulipántos szűr. pitykés lajb i, rojtos gatya-szár, sarkantyús csizma, csáti bot. A »kínyössen« félrecsapott kalap pereme alól dikcziózott fe lé m : örökre németnek szegődtem-e, h ogy nem tudom o tt
hagyni azt a B écset ; hogy a fejem en ilyen köcsöggel járo k (ezzel be is ro p p in to tta ); meg h ogy ilyen m ajom gérokkal, ilyen plundrával szalajtom m agam után az inas-kölyköket s b otrán koztatok meg minden igaz m agyar l e lk e t ! Csak ú gy főit a fejem a bezúzott czilinder ala tt. S zűk le tt nekem is »das deutsche Wamms«, s annyira szorult rajtam a bő bugyogó, h ogy m ásnap — szűk m agyar nad rágba b u jta tta m becses lábszáraim at. S egy szép . . . dehogy szép ! . . . egy undok őszi reggel n ag yo t fordult János az ő ágyában s nem is m int »ájropéer«, hanem m int Europáer k elt föl. Mig azelőtt, a többi között, pap rikához is h ason lította a m agyart, aki csak szétoszlik, de föl nem olvad a környező ném et ségben, parányaiban is m egtartva a m aga ered e tisé gé t: m ost a sót prédikálta. Jó lesz ám beleolvadnunk a környező czivilizáczióba. Arisztidesz néven közrebocsátott füzetei, m elyekben »önbirálatra« szólítja föl a m agyart, z a jja l jártak. Pörge kalap, szűr, sarkantyus csizm a, csáti bot stb. eltűn t s a Curia előtt o tt látom Jánost fehér czilinderben, gérokkban, plundrában, ernyővel, karján porellenző kö
pönyeggel, szemén zöld okuláré. Csaknem Johannak szólítottam . D ehogy veszett ki belőle azért a m agyar lélek ! Csak tisztábbra szűrődött benne. A m a gyar n yelv neki a legfejlettebb, a leggazdagabb, a legszínesebb, szóval : a legtökéletesebb nyelv, egyetlen és kiváltságos valam ennyi közt, m elyet pór és úr, m űveletlen és m üveit egyform a szabatossággal beszél. Pedig fejletlenségét tán épp ez a közösség bizonyítja. M entül dúsabb a n yelv, annál több a tájbeszéde. B ár o tt volnánk, ahol az olasz, a franczia, a n é m e t! A m ilánói és a nápolyi nem érti az egym ás édes an yan yelvét, a breton nem a normannust, a proven5al nem a szavójait, a bajor nem a poroszt. H a ilyenekkel álltam elő, m ajd m egvert. Pedig prózájában v é te tt ám a m agyar géniusz ellen is. H a ilyenkor m egróttam apró germ anizm usaiért (»lett kiadva«, »jól veszi ki magát« stb.) eltitu lált »nyelvőm ek" s azt ajánlotta, legyek kukoriczacsősz és egyem avas szalonnát. A ztán csak felém nézett m egint s eg yü tt ebédelgettünk a Csalányi söntésében, ahol hízott a lelke, midőn egy-egy belépő fiákeres m agyarul hurrogatta le a ném etül köszönő
pinczért. »Látod, ez biztatób b jele a mi jöveink nek, m int százezer nyelvőr !« N a gy étkessége mese. A kárhányszor csak ú gy piszkált az ételben s o tt h agyta. Persze, a m agyar kon yh a v o lt előtte minden kon yh ák tökéletessége. A legjobb szám a pedig a czigány pecsenye. Beszélhettem neki a franczia főzés m űvészetéről, csak ü m getett rá. »Az a boldog talan a n g o l! Meghal, s ami a világon a leg jobb é te l: nem ismeri a tö ltö tt k á p o s z tá t!« K ülföldi dolgokból csupán a pilseni sört s a m arienbadi k á v é t fogadta e l ; s hogy ennek illanó fűszeres olaját em legette, m ely em léke zetében összevegyült a fenyvesek jó s z a g á v a l: orra czim pája m egrebbent a gyönyörűségtől. É rzéki v o lt ebben is, m int minden m űvé szi vér. N égy szem kö zö tt ki is engedt s igazán kigom bolkozott. — Em lékszel G inára ? H a em lékezem -é! E gyszer Bécshen hárm as ban vacsoráltun k s csak a zt tudom , hogy nem bírtam enni annak a nőnek a szépségétől. De aludni sem. Ginához irta forró verseit s róla énekelte azokat a szinte fojtó szerelmi dalokat. S oh, gúnyos szerzése a so rsn a k ! — m int nem
értette meg a párizsi M atild az ő ném et férjé nek édes ze n g é se it: Gina előtt is vá ltig idegen maradt az ő Jánosának lángzó m agyar nyelve. É vekkel később, egy édes apróságom m al sétálgattam valam ely vasárnapon künn a Városligetben. Nem is abban a részében, ahol egym ást kergetik az úri fogatok, hanem arra felé, ahol a nép m ulat a V itéz Miska meg a P ap rika Jancsi dulakodásain, ahol a hullám -vasuton az utasa m egszerezheti a szárazföldi tengerin yavalyát, ahol a faczér Ju czik lovagolnak a struczm adár nyakán, kij áros K a tik a szédülésig h in táztatják m agukat m arkos legényekkel, és a gyerm ekek a dadával rohannak a Barocaldi czirkusába. O da k iván ko zo tt az én szőke fürtös kislányom is. A m int b eváltakozunk, hogy a R udi p ojáczát m egtapasztaljuk : ketreczéből az elömlő kaszéros h ölgy m osolyog fel hozzám. Csak am olyan vendéghivó n y á ja s ságnak véltem . D e a hölgy csak egyre moso lyog s végül k é r d e z i: »Hát igazán nem ismer rám ? Hiszen én vagyok a Gina /« Űristei. ! E z a foszlott fátyo lb a gö n gyölített elhízott arcz, m elynek gödreiben o tt rekedt a púder ; ez a köpczös alak az egykor bársonyos pillantásu, sudár term etű G ina ?
Mig az én gyerm ekem boldogan kaczagott a R udi p ojácza bolondságain, m agam bizony a minden dolgok m úlandóságán tűnődtem el. H ogy vá jjo n látta-e ő t az ő régi im ádója, nem birtam m egtudni. Beszélik, hogy egy ízben valah ol elejébe kerü lt a lehan yatlott ideál. R ám eredt, m egrázkódott, aztán szügybe vá g va fejét, m egfordult és elrohant.
H a Jánosnak jókedvében akartam járni, utazásaim ról beszéltem neki. H allgatta, két könyökére fö ltám asztva az állát, mohó figye lemmel, m int gyerm ek a mesét. Főleg a tenger köllö tt neki. Mert ő, a végtelennek u tazója, a term észet n agy csodá nak megérzője, sohasem lá tta a tengert, »Istennek ezt a nagy kijelen tésété. Meg m ilyen is otthon az a franczia, a svékus, az angol igazában ? A h, és az asszonyok ! A z a titokzatos, fehérszemű norvég lán y, a szőke nom a ? Meg az a forró palerm itana, aki ben görög és arabs vér ve g y ü l össze ? H át az a tagbaszakadt, kökényszem ű fin menyecske, akinek arczából olyan erősen szökken ki a já ro m cs o n t! V ér az a mi vérünkből, pajtás !
A ztán egyszerre elborult. F ölszedte lebernyegét, b o tjá t s ném án szorítva m eg a keze met, távozo tt. B án to tta a szegénység. F ö l zajlott benne a harag a sors, az em berek ellen. Rég vo lt az, hogy L iszn yai K álm án m ondta n ek i: »V ajd a Jankó, te v a g y a világon a legvigabb világgyülölő !« Már az utolsó évek ben keserű le tt s m eggyűlt vele a baja, aki engesztelni akarta. D e ú gy el nem keseredhetett, annyira meg nem rogyh atott, h ogy ne szeresse az életet. Oh, hogy a láz, a halálos, Midőn végkép elgyötör — Mert utolsó, amit érzünk — Már utóbb az is gyönyör.
Márton Ferencz. l a j o s t vegye tollára a hazai iro dalom történetének őre és irója : én Márton Ferenczet siratom el, gyerm ek-rem é nyeim , gyerm ek-bánataim s gyerm ek-öröm eim felesét. M eghalt. O ly hirtelen ! Tegnap még levelét vettem , s m a rideg tá v ira t közli velem : »Meg h alt !« R eggel még a vidék állandó kaszinója, a p atik a előtt eltársalog világm ozgató háborúról, czokilistáról, buza-árakról, miről — hisz’ oly szivesen h allgatták okos beszédjét — s délre k i v o lt terítve. H át hiszen, ú gy m ondják, ez a boldog halál. Csakhogy m indig idejekorán éri azt, aki nekünk drága. M entül könnyebb volt neki, annál nehezebb m inekünk. S egy ilyen ő tartalm as élet m egszakadása m ikor eshetik elég későn ?
Ao bnyi
H ogy rózsaszín föllegek gyan án t fölvonul nak lelkem ben a gyerm eki évek : szemem egy töm zsi fiún akad meg, aki a pesti ev. gim názium nak dicsekedése v o lt a negyvenes évek derekán. A legjobb tanuló, a legjobb szavaló, a legjobb stilista. A sors kedvezéséből egy évvel rá D abasról A bonyba költözködtünk. A Sivóék virágos udvarán, ahol többen fiúk valam i játé k ra sora koztunk, örvendező megdöbbenéssel egyszerre csak ráism erek a pesti gim názium ékességére, am elynek én, az ottani járatos osztályozás értelmében, csak »noviciusa« voltam (a 3-ik classist tapostam ), m ig ő m ár a k e v é ly »veteranusok« közé tartozo tt s a »hatodista« rangfokozatot viselte. E pillanattól kezdve, mig az iskolázás el nem szólított hazulról, el sem váltu n k többé, összekapcsoltak azonos hajlam aink, m elyek még alaktalanul, szüretien állapotban forrottak bennünk. S évről-évre mind szorosabbra. E zek is am olyan kőm ives-jelek, am elyekről a rokonlelkek egym ásra ismernek. E g y ü tt forditgattuk Bürger apróbb verseit s V örösm arty »Zalán futásával« költögettü k a dicső m agyar hajdant. A közel tó az ő nádasával, a fehér
tan ya, a szérű, a fiatal szőlő s a p art hom okja v o lt a mi édes ábrándozásaink sz ín h e ly e ; petrencze, boglya, kazal a mi tündérpalotáink. Takarástól szüretig boldogság nap-nap után. O tt a szalm ab ástyák tövében heverészve készültem az érettségire. Feri v o lt a m agyarázó correpetitorom . A k ét három szög congruentiájá tó l fő tt a fejünk, midőn az egyik háromszög keretébe egyszerre csak beleom lik a messze M átrának ib olya szine, a m ásikból meg parázs szem ét tű zi ránk a F ü ty ű czigány, a vályogvető F ü tyű n e k szép leánya, a K a tk a . Szervusz neked, m értan ! Isten veled, M ocznik ! K a tk á t m egn ótáztattu k. D alolt is gyöngyén, de a nótának csak a dú dját tu dta, m ert sem a czigán y legény, sem a czigány leán y sohasem m ond szerelmes verset, csak a zöngéje marad m eg a lelkében. E k k o r a régi szőlők felől jön gólyalépteivel Sim onffy K álm án, m élységes bassusban bömm ögve, m int szokta. Ú g y is felénk törekedett, de m időn m eghallotta az énekszót, m egtoldotta lépéseit s h ogy odaért, hevenyében föl is jegyezte a vadon kelt nótát. A ztán n éztük a nap n yu gtát. A por-gomolyokban is, am int az országút fölött bibor-
színben kavarogtak, áldozati füstfelhőt láttu n k mi. S e pillanatban fölcsillant a katholikus templom keresztje, a reform átus tem plom gombja s a zsinagóga csillaga. — A z a hárm as tündöklés m inket példáz, fiúk ! m ondá jóslatos m orgadalom m al K álm án, hosszú, ápolt kezének m utató -u jjával böködve a három irány felé. M ajd csak ezentúl v á lik igazzá, hogy ennek a városnak N agy-A b ony az ő neve ! . . . m ondá nyom atékosan és ünnepiesen. Ne ránk, F erivel kettőnkre vessenek ezért a jövendölésért. H ogy b evált, legalább rész ben, igaz, ha nem alkalm azzuk is rá a Sim onffy tú lzott m éreteit, ő m aga jeles dalköltő lett, Feri pedig szines, formás elbeszéléseivel, tőbül m et szett m agyar színm üveivel legjobb íróink sorába em elkedett.
H ogy a hazai, latin s ném et rem ekírókon harmadizben is végig m entünk : h íjá t éreztük a francziának, angolnak, olasznak. D ante a Császár Ferencz fordításában idegenebb v o lt előttünk, m intha fogyatékos tudásunkkal ere detiben olvastuk volna, m ig Petőfinek nehány
B éranger-fordítása csak annál izzóbbra szította szomj unkát az öreg francziának elbájoló chan sonjaira. H át egy este csak beállít a M ártonék por tá já ra egy horgos orrú, sörte-hajú, elzüllött idegen. N ém et szóval adta elő, h ogy franczia ember. N eve : D ubourg. H átha a fiatal urnák ked ve volna m egtanulni az ő n yelvét ? Nem igen nézegették a z -id é tt: rendben vannak-e a jövevén yn ek az ő igazoló iratai ? Szegény v a g y ? J ö v e l! A sors üldözötté va g y, ki jársz járatlan utakon ? Ne félj ! T ito k b orítja szárm azásod ? Mi tiszteletben ta rtju k annak f á t y o lá t ! Lelkedet bánat üli ? Mi m egvigasz talu n k ! K en yér kell ? Ü lj dúsan terített asz talunkhoz. L é g y kedves vendégünk — s ha m egbízhatunk egym ásban : a mi barátunk. »Moszjő, az Isten hozta nálunk !« S itt kezdődik egy nevezetes korszaka a mi életünknek. N ehány hónap a la tt — sar k a lta szorgalm unkat a lelkesedés — rendre szavaltu k a B éranger dalait, olvastuk Souvestre E m il regényeit s följebb h ágva : Moliéret, meg m indazt, ami java-szép je a franczia irodalom nak. E g y évvel utána m ár az olasz M anzoniért is rajongh attun k s gyön yörköd tün k »A jegye
sek« (I promessi sposi) szelíd és bájos tör ténetében. A m i francziánk népszerű a la k ja le ttA b o n y nak, ám bátor soha senki ő t a városban nem látta. E nnek hegyébe néha meg el is tévesz tette a m aga nevét : m a D ubourg vo lt, holnap Duplessis, D ubois v a g y D upille nevet m ondott. Mikor m egkérdeztük : voltaképen m elyik néven szólítsuk, elnevette m agát : »Azon«, m ondá, »amelyik önöknek legjobban tetszik. Á votre choix ! Válasszanak !« Hiszen jó l se jte ttü k mi, h ogy egyik sem az ő igazi neve. E lv é tv e te tt apró m egjegyzé seiből, szándéktalan elejtett rövid szavaiból rátértünk, h ogy voltaképen lengyel, m ég pedig előkelő úri családnak a szárm azott ja. Modorra tökéletes, tudásra alapos. D e m it mi bántuk, akárki fia ? N ekünk ő a szeretett »Monsieur« volt. A gyerekek »Moszjő bácsinak«, a cselédek »tekintetes Moszjő úm ak« nevezték. Franczia lett tőle az egész udvar. Még az öreg F itos Pista is, aki a hintós-kocsisságban m egelőzte az akkor m ég fiatal, m a m ár elaggott A n ta lt : még az is gu g g yan to tt néhány franczia szót. »Lö svó malád«, panaszkodott neki egyszer, hogy b eku kk an tott az istállóba, m elynek
jászla előtt búsan ló gatta a fejét az ő kedves »Dáma« lova s nem evett a selym es szénából. E g y fogyatkozása mégis v o lt a m oszjőnek : bőven ivo tt. D e csupán időnkint. E gyszer csak eltűn t az udvarról, nem tudni hová. E gyik-m ásik tan yai ember o tt ismert rá a harm adik határban, a »Félig van« csárdában. H ord atta egym ás után a borjuszáju telt üveget m agának is, a többinek is, akiket a rossz idő v a g y a m unkátlanság oda b eh ajto tt. S huzatta m agának a harm adfél czigánnyal, h o g y : »Búsul a len gyel.« S énekelte ő is, aztán ráborulva a k ét karjára, ú gy zokogott, h ogy m ind vele sírtak. M ikor m ásnap délben kijózan odott : kertek alj án, sürü kukoricza-rengetegen át haza talált, »akár a jószág«, m ondá gyöngéd szóval a Fitosné. Senki sem kérdezte elm aradását, ő sem szólt. M intha mi sem történt volna : o tt fo ly ta ttu k , ahol elhagytuk. Meg bogara, talán h óbortja is volt. E g y külön vallása : a napot im ádta. A kárhányszor lestünk rá, midőn a méhes m ögött, v a g y az elh agyo tt kerti házba b újva, néhányszor m egforgott a sajá t tengelye körül, aztán kilépve, elm aradhatatlan p ipáját egy fához tám asztá, s üres m arkaival m agára meri-
tette a nap sugarait ; m egm osakodott, ú gyszó l ván m egfürdött bennük s boldog arczu lattal, mintha csak a rá verődött napfény om lott volna le róla, tért vissza közibénk, felkap ta vállaira K ukút, az ő m ódfölött szeretett fekete kandúr ját s beszélt nekünk az ő küldetéséről. A ztán kirántva zsebéből egy n agy p a k s a m é tá t: elvi lágosodott arcczal hirdette nekünk az uj hitet. »I1 n-y-a de vrai que le s o le il!« Igaz csupán a nap ! E g y hideg téli estén ism ét eltűnt, Isten tu d ja merre. D e m ár nem is ú gy ta lá lt h aza »mint a jószág«, s nem is a m aga lábán jö tt, hanem úgy hozták szánon, fagyos tagokkal, égő tüdővel. Nem jó v o lt hozzá az ő istensége, m ikor tem ettük. Nehéz köd ülte a földet, sírtak a kopasz akáczok s a szolnoki ut fekete sarán a tem ető felé alig b írták elvonszolni a lo vak az ő czingár tetem ét. M ásnap derű öm lött el az egész tájon s ju to tt bőven a m egkérlelt napsugárból. N ehány kévéje bizonyára be hatolt az ő sírjába is, hogy megfürössze elhidegült arczát. Sírkövén a D ubourg név áll. D e hogy ki vo lt ő igazában, soha m eg nem tu d hattuk. P orzó : Uj hantok.
11
M egterm ékenyítve a m oszjő tanításaitól : dagadozott bennünk minden rügy s napvilágra kéredzkedett a mi irási vágyu n k. M indkettőnk nél virágb a is szökkent — gyorsan múló v i rágba persze. M indent m ár csak franczia v ilá gításban láttu n k. E z a mi városunk is »Abogne« vo lt m ár nekünk s nem A bony, és erős ked vü n k jö tt Claudenak szólitani P istát s Nicolettenek a takaros M ikolánét. F eri a »Bande grófnő«-vei lépett ki a közre, én m eg szintén valam i érzelmes franczia stylusu elbeszéléssel (»Antoinette«). E l voltu nk b ájo lva az egym ás — de különösen a m agunk m üvétől. A p áin k pedig ugyancsak letették a mi reme keinket, m ig egym ás kö zö tt eldicsekedtek az ő fiaikkal a kaszinóban, m elynek tagjai — még akkor v o lt hitele a n yo m tato tt betűnek — egyre-m ásra veregették a vállainkat. Még K ozecz Sándor bácsi is m eghúzta az üstökünket (a legnagyobb m egkülönböztetés, am elyben a »süvölvényeket« részelteté) s aztán némi aggó dással íg y szólt : »De tán csak nem az ilyen irka-firkából akartok megélni, hunczutok?« F eri, a boldogabb, otthon m aradhatott és rövid tévelygés után teljesen fölfedezve ön m agát, letért az idegen ösvényről. E gy m á s
után szólitgatta elő az ő alakjait, ezeket a vérszerint való falusi és pusztai em bereket és asszonyokat, legényeket és lán yokat. A lel kében felgyülem lett benyom ásokat m űvészi formába öntve : m unkái nyom on érték e g y mást. B irta a n y e lv titk á t, m int kevesen. Népének, szeretett faján ak sötét elborulásait, hum orát, dévajkodó elmésségét, pajzán csapongását, összeütközéseit és küzdelm eit vonzó történetekbe, erősen lüktető színm üvekbe fog lalta. N őttön-nőtt neve és m unkakedve. De lehetett-é m áskép ? Jó m ódnak az ölében, tanulva örömmel, írva tehetséggel és szenve déllyel, gond nélkül élhetett költői h iva tásá nak. V alam elyest foglalkozott a gazdasággal is, azzal a szép apai örökkel, m ely rá nézett. »Ne váljék t e n t á v á !« — m ondá szeretetre méltó kötődéssel az ő édesapja, a m indnyájunk Lajos bácsija, akinél aranyabb öreg em bert sohasem ismertem. »Jobb, m intha borrá v á l tozna, v a g y k á rty á v á a papirosom ,« válaszolá Feri. »Hát hiszen no !« véli az apa. »Csak a zt nem szeretném, ha te is tarh on yát találnál elvetni, meg b irk át ragasztanál az eke elibe, mint a M ostgyütt báró.« (Vonatkozás egy német úrra, aki valahonnan H annoverából
került le A bonyba, hohenheimi kön yvek sze rint fo lytatn i gazdálkodást.) M agam , aki tiz hónapon á t bújtam kór h ázat, ásványtan i gyű jtem én yt, bonczterm et s éltem sován y korcsm ái főztön : lom hának találtam minden kerékfordulását annak a von atnak, m ely a nyári szünetre haza vitt. T i verőfényes, elfelejthetetlen ifjúsági napok ! Ünnep m indenike. Ma köszöntés L ajos bácsiéknál. H olnap halászat a paládicsi laposban, hol a Tisza-öntésben m eghíztak a pontyok. M ajd búcsú Szelén, szüret Farkasdon, színi előadás azokkal az isteni tökéletlenségű próbákkal, erdei bál, éjjeli zene ku tya-vonítással s egyéb ilyen olym pusi m ulatságok. Feri közben m ár m indenkép m egnevekedett. Módos úr volt, nagybaj uszos és irodalm i tekin tély. D e rossz tánczos. S valljam meg : a mi kis asszonyaink előtt kedvesebb vo lt akkor (lehet, h ogy kedvesebb még ez idő szerint is) az az ifjú, aki délczegen üli meg a lo va t, jukkerfogatán ak ágaskodó öt tálto sával k iv á g ja a nyolczast, fia m ennydörgést p a ttin t ki az ostora sudarával, balról jobbra kering, a gyorspolkában vetélke dik a pusztai széllel s érczes hangon fú jja el azo k a t a szilaj, szivdobogtató, igézetes nótákat.
Feri ezekhez a tudom ányokhoz vajm i keve set értett s szerelmes szivének a csücske sza kadt utána, midőn a nálánál különb tánczos röpítette el könnyű szandlóferén a zt a szöszke babát, aki titko n kelt rímes búgásai felől tán nem is tu d o tt, m indenesetre azonban ellenáll hatatlanul. von zódott ahhoz a vad kedvességű fiúhoz, aki olyan istenigazában tu d ta elínekőnyi, hogy aszongya : Esteiegyik, hajnalogyik, Gulya, mínes takarogyik, A számadó káromkogyik, Hej, mert az búj tárj a bort isz ik ! Edgyik iszik az Medgyesbe, A mmásik az Cserepesbe, Jaz harmadik a Szennyesbe, Hej, kutyafékom terem tette!
Meg aztán : Halomszögi hármas határ, Magam vagyok benne betyár, Viselem az betyár-nevet Mert a rózsám már nem szeret.
E z is tudom ány. Mert eredet óta ú gy volt, most is ú gy van s ú gy is lesz örök időkön át, hogy az erő, a daliásság s a duhaj os kellem
nyűgözi le a lán y szivét. Mert nem öt n yelv kell annak, h a’ egy. S nem is a két háromszög, hanem a k ét szív congruentiája.
H a tánczosnak rossz, énekesnek még silá n yabb volt. Szinte tragikum , hogyan szerette m ind a kettő t. S ha ú gy tu d ta volna az egyiket m int a G yuri, a m ásikat m int a Pali, lovagolni m eg m int a G uszti : oda ad o tt volna érette egy h atár tudom ányt. Örömest is v o lt eg yü tt a fiúkkal. S nem is azzal a tárgyiassággal nézte s h allg a tta vidám ságuk zajos kifakadásait, m int a m üvészféle egyáltalán, akit folytonos éber ségben ta rt a m egfigyelés : de őszintén m erült alá velü k abba az édes m ám orba, am ely nem itél, nem latol, még csak nem is gondolkozik, csak szürcsöli az ifjúság édes borát — ő, az elmében fölényesebb, a m űveltségben súlyo sabb, egész valójára nemesebb és tartalm asabb. A babérja m ár lombosodni kezd ett, m ikor egy boldog hajnalon (talán piros pünkösd napján) ime csak m egfogant a dicsőség bokra m ellett a rózsa is. A k i térdig nem járt benne, az nagyon megbecsüli az egy szálat. Annál többre tartja, ha feléje hajlik. Feléje hajlott,
le is szakasztotta, szerelmes szivére oda is tűzte és hordozta hervadhatatlan, üde szépségben koporsója bezártáig. A boldogtalan szerelem után, m ely sokszor csak am olyan »dépit d ’amour« (a párisi regényeinkből szedem ezt a m egm agyarithatatlan franczia jelzést) legtöb b ször construált fájdalom : végre k ih ajt her vadh atatlan, színében tartós, illatában állandó virágja az igazinak. É s igaz, tiszta, derűs is volt m indhalálig e két sziv szövetsége.
R itkán járt föl Pestre, Budapestre pedig még ritkábban. E z a nagy átválto zás n yu gtalan í to tta, ez a gyors fejlődés, a vele járó sürgés, a zaj s ezer és egy nyilvánulása egy rohamosan haladó n agy v á r o s n a k : mindez elkábitotta. Csak ú gy kapdosta a fejét s behunyta a szemét, ha valam i bontást v a g y ujonan tám adt épü letet lá to tt meg. E gy-egy régi kedves u tczáján ak szükséges kibővülése fájdalm ára vált. K ossuth ot ra jongva szerette. S hogy róla elneveztek egy utczát, feljajdu lt. »Nem ta lá lh a tta k volna neki újat ? Miért eltem etni a zt az én drága jó H atvani-utczám at ?«
Szeretett ócska házainak elomlása a szivére szakad t rá. »Nem lelem népem et kőhalmidon !« — só h ajto tt föl egy izben E ö tvö s József nyom án, h o gy lá tta pusztulását a Curiának, hült h elyét a F illin gem ek. É s : »mit nekem, te Budapestnek ezer tornyú ezer p alotája ? Ám csodállak — ah, de nem szeretlek, képzetem tetőidet nem já rja !« Csak otthon v o lt az ő világa, ahol a róna, a fehér tan ya, a rejtelm esen suttogó nádas szólt az ő leikéhez. Ilyen beszédet pedig ki fo lyta tn a vele az ezer tornyú ezer palota kö zö tt ? S van-e itt csöndesen tűnődő pásztorem ber ? V an ám : mérges pillantásu rendőr. S van-e itt kedves lej tésü m agyar táncz ? V an ám : talián ballet-m aestrónak bak-ugrása ham isított p arasztlányokkal. É s a czigány nem vanderpurs-csárdást húz m ár a bálokon ? É s az újságírók nem öldösik a n yelvet az ő fővárosi keletű borzalm as m agyarságukkal ? Meg az a m odem irán yzat az irodalom ban ! A verism us, a sym bolism us, a decadentia az ő v á lto z a ta iv a l! H iszen ez m ár valóságos lélekfojtogatás. H át csak gyász, piszok és bűz van a világon ? S ami virág van, az is csak m aszlagos n adragulya ? Nincs már
tavasz, felhő, fürjecske, dal, kaczagás, fészek és bölcső ? Sürü leveleiben V ad n ayn ak s nekem fel panaszolja, hogy m ár nem is o ly kapós iró, hogy elhanyagolják, kezdik felejteni, sőt valam i ifjabb , m ost szü letett A b o n y iv al keve rik össze. A z önérzet m eg-m egm ozdul benne, de csakham ar érzékenységre v á l i k ; elborul, okát keresi, de nem vádol. »Furcsán va g yo k irói voltommal«, irja nekem egyszer. »Munkáim első kiadásai mind régen elfo g yta k s m ásodik kiadásra ajánlani m ár szégyenlem m agam at. A zt kell hinnem, h ogy senki sem v a g y o k a népies irodalom ban. Mikor népszinm ü-irókról im ák, engem még csak föl sem em lítenek. N agyon elvették a ked vem et.« A z t válaszol tam neki, hogy nem ő a senki a népies iroda lomban, hiszen annak egyik ékessége ; de más a senki : a G yurka, meg a P an ka a senki. A nekieurópaiasodott B udapest nem k ív á n ja m ár ezeket az idilleket. K elleténél bővebben ju to tt neki ezekből, m ig a m aga élete az ő fejlődésével, politikai s társadalm i összeütközései, forrásban levő s íg y csak annál érdekesebb v e g y i állapota s a minden utczasarkon kicsattan ó nagyvárosi m ozzanatok még eddig senkit sem m elegítet
tek föl annyira, h o gy valam i helyi darabban feltüntesse. A nagy város egy külön ország a m aga külön életével és szokásaival. E z t nem aka rjá k m egérteni az ú jak s ha néha ráfan ya lodnak, csupán a felszint k a p arg atják s nincs erejük v a g y b átorságuk m élyebbre szállni. Mikor pedig m ár egy fővárosi vasutunk is van, am ely föld a la tt j á r ! »01yan világot élünk most, f oly tatám , mikor a jó bornak is czégér köll.« H a m ár köztü nk nem akar lakni állandóan, legalább teleljen B ud a pesten v a g y — s ez a legkevesebb, am it tehet — járjon fel ide gyakrabban ; nevének tiszta csengésű, szép veretű pénzét hozza ujabb for galom ba ; kapni fognak rajta. S zóval : tartsa n y ilv án önm agát. C sakhogy éppen hóbortnak nem jelentette ki ezt a m i-jó tanácsunkat. Inkább még b iztato tt, h ogy mi m enjünk ki nyaralni ő hozzá. Legalább m enjek én. Persze, sokunkat o tt szeretett volna fogni, h o gy látn a m aga körül régieket s ifjakat egyarán t. »Majd azok m egfiatalodnak itt, ezeket pedig m egérleljük.« Mikor B alázs Sándor éve ken át v o lt vendége, akkor érezte a legnagyobb m egelégedést. S akad t, aki A b on y körül já r tá ban azt irta ki róla az újságban, hogy nincs is
bátorsága m eglátogatni őt. A z t beszélik felőle t. i., hogy em berfaló ordas, aki m ár messziről csattogatja a fogát, ha idegent szim atol. Feriről ilyet, aki m aga v o lt a szeretet és vendéglátó sz iv e s sé g ! A kin ek »Rántás« és »Mártás« lovai kid őltek a vendéghordásban. H ipochondriára hajló term észete okozta-é bús ked vét, v a g y h ogy ilyes tapasztalásai b o ly g a ttá k meg term ékenyítő falusi m agán yát : erre felelni meddő vállalkozás volna. A m olyan circulus vitiosus ez is. A hányszor egy szabad napom ju to tt, sza ladtam is le A bonyba. E g y sirhalom s egy ked ves födél vonnak oda engem. A m annak rózsabokra a la tt pihen az én édes atyám , emez alól szeretettel dobbant felém az élő hűség a Feri szivében. B ánatos látogatásom u tán k ö v e t kezett a vidám : a tem etőbül a rékasi-út felé h ajtattam . O tt jö tt elibém Feri, oly tágra n yitva meg előttem k a rjait, h ogy lecsúszott vállairól a m ásodik kab át. Mert m ég a kán ik u lá ban is m agára rán to tta, ha kilépett a tornáczra. — Megöl az izzadság ! so h ajto tt. Szörnyen bágyaszt. ■: r — H ogyne, az Isten szerelm iért ! mondám, mikor harm incz fok plusnál is k ét k a b á tta l
védekezel a m eghűlés ellen. Szinte m agam is elbágyadok bele, ha ig y látla k vértezve ennyi posztóval. H iszen ez futn á deczem berben is. E részt az a n y ja fia vo lt. H osszú éveken át a mi kedves assszonynénénk föl sem kelt az ágyból, pedig orvosilag m eghatározható b aja nem is v o lt neki. T ú lélte életvidor, tölgy-erős férjét s csak nagysokára le tt áldozata annak a fo jtó — m ondhatnám kriptái légkörnek, m elybe elzárkózott s élő testtel tem etkezett el. Szürcsölvén a homoki borocskát és szürcsölvén édességeit a letűn t ifjúságnak, szivarszó m ellett kien gedi ; és leh u llajtván m agáról a k a b á to k a t, lelkileg is teljesen kigom bolkozott s in gujjra ve tk e ze tt beszélgetéssel tanakodtunk, ócsároltunk és — m ert hiszen följárt a boldog m últ — lelkesedtünk is. H ajlandóságainkon k í v ü l m ég abban is leltünk némi közösséget, hogy m ind a ketten am olyan egyes fiák voltu n k, szü léinknek egyetlen gyerm eke. S előhozakodtunk az áld ott öregekkel, a k ik szemben leszólták Írásainkat, négy szem kö zö tt azonban nagyra v o lta k az ő »kölykeikkel«. S ha elteltü nk a házi beszélgetéssel, napáldoztakor a hűvös szobából kisétáltunk a ta n y a felé. B üszkélkedve m u tatta dinnye
földjeit, m elyeken fejedelm i gyüm ölcsöket ter melt, pedig m aga soha még csak m eg sem izlelé. Csupán a fűszeres illat jókb an g yö n yö r ködött. Minden jó em berének kü ld ö tt belőlük. Midőn évekkel ezelőtt ro vo g a ttu k a nemes ü ltetvényeket, egyszer csak az oldalzsebében kotorászgat, onnan kihúz egy irást, k ifejti s m osolyogva ta rtja elém : — A z A ran y János sorai. K ü ldtem neki is. íg y köszöni meg a dinnyéim et. N ézd ! E s olvasám az előttem is drága, jó l ismert gyöngyszem -irást : Czikkeidet vettük, Jóizűn megettük.
Miután m egjártuk a dinnyeföldet, kezd tük m éregetni a szőlőt, m elynek ültetésén m agam is o tt voltam — s m ely im m áron a »régi«. Pásztái között a hajdani csem eték dúsan termő gyüm ölcsfákká nevekedtek, valam in t h ogy a Mártonék gyüm ölcsös kertje A b on yn ak egyik nevezetessége. E m itt az ősz, a háza előtti rózsás kertben m eg a tavasz és n yár m ível csodákat. Vasárnapok délelőttjén szine elé járu lt a külső cselédség s ilyenkor földesúr vo lt, az apja
példáján m egindult jó régi tekintetes úr, akit, merő tiszteletből, dehogy m ert volna megnagyságolni béres, csősz v a g y vinczellér ! Mert nagyságos m a m ár a vas-árus is. Jóságosán h allg a tta meg az ő kíván ságaikat s bizony akárhányszor az erején fölül segítette őket, pedig h u llo tt a lábas-jószág, s fölül rozsda m arta a vetést, m elynek gyökerét meg a mezei egér p usztította. »Bizony«, m ondja egy akkor kelt levelében, »az én szemem nem hizlalja az ökröt s félszemem m indig a tőkén — már h ogy a papiroson. Szörnyen irhatnékom van m indig. A z t hiszem, rossz gazda v a g y o k .« B izo n yítja a következő példa is : A sárga hom okpart a la tt feketén terül el a Pióczás-tó. Folytonos szikkadásban van, ősz szel pedig csak ú gy repedez a nagy száraz ságtól. — H a apránkint feltöltetnéd, kevés idő m últán jókora darab szántóföldet adna, mon dák neki. — H iszen igaz, feleié. D e h át aztán a paraszt gyerek, a tanyásaim , a béreseim és dohányo saim ivadéka hol fürödne meg, hol lubiczkolna a forró nyarakon ? Meg aztán . . . télen ez itt a korcsolyázó pálya. T o u t A bony itt iringál a
saisonban. L áto d ott a végében azt a p a jtá t ? Az a Salle des patineurs. Meglehet, hogy rossz gazda — de bizonyára a legjobb úr volt. Feddésében is merő szelidség. H át egyszer a L aczi kocsisnak kim ért abrak mód nélkül kezd ett fogyni s ezt a fogyást a lo v a k sin ylették meg. E libe áll a gazda és igyen korholja : — L áto d L aczi, te jó ember v a g y. K egyes is vagy, a tem plom ba is eljársz. D e kocsisnak nem term ettéi. Mert hol lá ttá l te jóravaló kocsist, akinek a kezén ú gy elvánnyad a jószág, m int ez a két ló ? F o g o tt az intése, jobban m intha m egfenyí tette volna. A két ló csakham ar fölszedte m agát m egint s fén ylett a szőrük, m int a tükör. Mert minden tettén ek rugója, gazdag irói működésének forrása a nép szeretete volt. A népé, m elyet annyira ism ert s m egértett, m ely fogyatkozásaiban is kedves, talán csak annál drágább v o lt az ő szivének. A zért is panaszkodik a változásán. »Abban a szocializ musban, m elytől most kavarod ik a nép a g y veleje, m ár nem is az a b a j, h ogy k iv e tk ő z ted jó m agyar szokásaiból, öltözékéből —
hiszen ezekből máris kivetk ő ztette ; de vég kép kivetkő zteti m agyar voltából. A lig van m ár különbség a svábból s tótból le tt m agyar és az ős-szegedi, vásárhelyi nép között. Semmi önérzete, büszkesége m ár arra, h ogy m agyar ; és elveszti a hazaszeretetei, boldogan csap fel nazarénusnak, szoczialistának abban a re m énységben, h o gy pár hold földje legyen s kevesebbet kelljen dolgoznia. S am ikor már a m agyar paraszt fittye t hán y s kifigurázza m ég az ő K o ssu th ját is : bizony m egszűnik az m agyarn ak lenni. M aholnap e népnek nem lesz nem zeti érzése, hazafi-büszkesége.« A z utolsó időkben m agára nézve is el vo lt keseredve. »Dolgozni«, irja, »nagyon szeretnék s bírnék m ég to váb b is. Szinm ű-tárgyaktól zúg a fejem . B eteg, unott, izga to tt vagyok, ha nem irok. Rossz n y a v a ly a ez. De ha ism ét arra gondolok, hogy valam elyik színházhoz be kell nyújtanom , elfog az undor, a boron gás : m it nem kell azután szenvednem az A — któ l s B — k t ő l ! E g y társadalm i szín m üvem sceneriája készen is van : »A svarczgelbek«. D e reszketek a gondolattól, h ogy a darázs-óriások fészkébe találok nyúlni vele egy
jó ismerősöm, M-— r Dénes vasúti forgalm i tiszt neve alatt. Szép, ajánlatos, színpadi hangzású név. H átha carriéret n y ito k vele a gyereknek !« E s ig y fejezi be : L a plainte est pour le fát, Le bruit est pour le sót. L'honnéte homme qui se trompe Part et ne dit m ot.1
Szívbajos v o lt m ár régen, csakhogy nem tudott felőle. Fürdőhelyről általán nem szere tett hallani — külföldiről még ú gy sem. Pedig talán nem árto tt volna neki, ha, am int egyik b arátja fölött élczelődött : ő is eljárt volna a karlsbadi puppiból a szusziba — tudniillik a »Pupp«-établissementtől a »Sanssouci«-hőtelig. De hát am it m egtágult szivéről lefo gyaszto tt volna a forrás vize : a hazavágyód ás visszaszerzi oda. H ogy tudjon ő m eglenni szikla hegyek a la tt ? H iszen m ind rá om lanának ! Aztán h ogy még o tt érje a h alál ? H ová gon doltok ? 1 Panaszkodik a léha — a bolond zajt szeret. — A tiszt'’:', ha csalódott — nem szól és távozik. P orzó: UJ hantok.
12
Öröm kiáltással az ajkán h an ya tlo tt a zsöllye székbe : »Hiszen o tt jön m ár a doktor !« Es m eghalt. M ennyi zokogás a koporsója fölött és k ö r ü l! »Miért is nem engem szólitott el az Ű r a mi jó tekintetes urunk h e ly e t t !« m ondá az agg H évér M ihály uram . »0 , legjobb ember halt meg :« — siránkozott egy öreg zsidó. »Ledjen lakozása űneki o gán éd e n b a n !« H ogy a gyászkocsira em eltük Márton Fer e n c z e t: m egdördült az ég s enyhe nyári perm eteg h ullott. N éhány perez m últán azonban ism ét a tavaszi nap tü ndöklött az égen s a lom bokról legördülő esőcseppekben. A z ő lel két péld ázta ez is. P illan atn yi harag, m ajd könnyes kérlelés abban az ő sötétkék, hű sze m ében — s lelke derűje újra kiragyogott. Mig a családi sírboltban rég ham vadó szü lei közé sülyeszték a zt a koporsót, m ely Már ton Ferenczet zárta m agába : m egszólalt a kántus és o tt fú jta a M olnár P a ly a is, hajdan a mi legvigabb társunk, a tréfától duzzadó rektor. S m ost hangja el-elfult a felszakadó fájdalom tól. É s hátul, egy juharfához tám aszkodva, állt egy szép czigányleány. A rczán, te' metán
fajának minden kellem e m osolygott. Csak ő maga sirt, külön a többitől, m ert hiszen ő nem a »magyarok« közül való. Szerényen, szinte szemérmesen siratta a mi drága h alot tunkat, s aztán, h ogy oszladozni kezd ett a népség, b á n a tával beljebb szaladt a tem etőbe. Mikor m ár m ind elszéledtünk, a csőszház mellől még egy búcsúpillantást vetettem az én Ferim nek sötét laka felé. É s láttam , am int elősom polyodott a fájdalm as leán yka s rá borult a fej fára : »Az a jó tekin tetes ú r !« H át a F ü ty ű czigánynak, a régi v á ly o g vetőnek az unokája volt.
Munkácsyval. éve m últ. Csatlósai közül, akik az-idétt körülötte voltunk, m ár többen h altak el. A k ik m egm aradtunk, lel kesen em legetjük azt a ragyogó és forró ünneplést, m ellyel az egész nem zet v itte elébe büszkeségének, hódolatának s szerelmének messze sugárzó, harsogó jeleit. A z áhitat, m ely tem plom m á a v a tta a m ű csarnok nagy te r m é t: künn, a téreken és u tczá kon s az egész országban m eggyarapodott a za jos ünnepléssel. V alahol m egjelent, körülzúgta az éljen. L akása állandó ostrom alatt, hogy hozzá szegődjenek m indannyian a haza leg jelesbjeiből alaku lt udvarhoz. S a nagy dicső ségtől meg nem részegült. Csak m egnövelte szárn yait s erejének még nagyobb kifejtésére Mrá h u s z o n ö t
sarkalá. Csak a m aga kötelességét vo n ta le ebből a n agy kijelentésből. »Dolgozni fogok !« mondá. H át még, m ikor v ittü k h aza M unkácsra ! Kirándulás vo lt, de diadalm i kirándulás. H usvét tá já n v itte sokunkat egy külön von at a határ felé, ahonnan a m agyarság jö tt be ide ezelőtt ezer esztendővel. S a pogány ősök egy kései, épp a L ato rcza völgyén szüle tett unokájának ju to tt m egfösteni a keresztyénség nagy tragődiáját. H atalm as kardj oknál győzedelm esebb v o lt egy vék o n y ecset-szál. A nagyhétben jártu n k ott. De az nekünk nem böjtölést jelentett. Sőt ellenkezőleg. Hiszen, adassék tisztelet annak a nem zeti tornak, am elyet az ősök ülének meg o tt a Csesznek tetején, midőn m egpillanták va la a hármas hegynek s a négy folyónak messze nyúló határait — meghiszem, h ogy m agnum áldo más fecerunt. D e mi az ahhoz képest, am elyet csaptunk m i ! A Napoléon katon áira a pirám isok tetejéről csak h itvá n y három v a g y hán y évezred tek in tett alá. De mi rán k a hóba borult, szikrázó szolyvai csúcsról — persze, h o gy csak a pohárköszöntések révén, midőn minden szó nok külön-külön forgatta a történelem intő
m árván ylap jait — v a g y harm inczötezer esz tendő szakad t le s Á rpád sas-szeme v a g y százhuszonötször villan t végig az ünneplő vendégsoron, am ely e ljö tt ide, h ogy köszöntse Mun kácsy M ihályt. T horw aldsen óta m űvész fiát ú gy nem fogad ta nem zet, m int fogadták itthon Munkácsyt. Igaz, h ogy midőn a kopenhágai tengeri kikötőben p artra szállott a nagy B ertel : a k irá ly is elejébe járu lt s m egölelte őt a nép előtt, am i n agy sor v o lt m ég 1838-ban. De m ég ennél is különb kitüntetésben részesült a n a g y M iska. Szép dolog a fejedelem leereszkedő elismerése, egy nem zet örvendező riadalm a, h ölgyek szalagos koszorúja, költők versengő lantolása, szónokok föllengző beszédje, újság írók odaikus telegram m jai, n agy urak bókolása, szegények im ádatos bám ulása, meg egyéb jele a minden osztályában m egilletődött hazának. Józsué h ajdanában m egállította a napot, és ez is valam i. S okkal nevezetesebb azonban és minden égi csodánál töb b és nagyobb az, hogy : három napra M unkácson megszüntették az adóegzekúcziót ! M unkácsy m egállította a Szapáry G yula végrehajtóit.
De még ez is kism iska a n agyn ak bem uta tott am a hódolathoz képest, m ellyel a m un kácsi zsidók te ttek ki m agukért. A zo k a tincses, hernyós kucsm ájú, kaftán yos, villás szakállú, ójtott lábú Iczigek és D ávidok, akik többségben vannak a város tanácsában : egyhangúlag szavazták m eg az ünneplés költségeit tisztele tére annak a férfiúnak, aki m egpingálta az eretnek Jézus dicsőségét. Vonatunk hajnalban érkezett m eg Sáros patak elé. Már o tt m ind sort álltak a L orán tffy Zsuzsánna diákjai, akik böm bölő éljenzéssel fogadták a m űvészt. S m iután a m agyar köszöntőt egy bús legény eldohogta : előbbre szökken valam i tüskehajú nebuló és olyan franczia dikcziót suhint oda M unkácsyné elé, hogy szinte m eghajlott bele a kollégyium tornya. A z igaz, h ogy a gyerek szájában ú gy ropogott a franczia szó, m int az abrak. De azért m utasson nekem va lak i M ontpellierben fiút, aki ú gy kivágjon egy m agyar beszédet, m int ahogy k iv á g ta ez a p atak i diák a francziát, még pedig éhomra, reggeli ö t órakor. Még P a ta k előtt, a szerencsi állom áson ,fa tállyaiak szerettek volna tisztelegni. A mi feje delmünk azonban (ezek t. i. ilyenkor íg y szók-
tak) m élységesen aludt. Pedig h oztak ám m agukkal egy világraszóló, halhatatlan, dicső szónokot : ja v a to k aji bort. A szónokot be em eltük a ku p étába s ü veg-ajkán csüggöttünk valam ennyien, h ogy a m esternek, am ire fölébred, jelentsük és m agyarázzu k az ő tüzes, ellenállhatatlan, legyőző beszédjét. P ulszky papa — hiszen term észetes, h ogy velünk volt ő is — m in djárt tu d o tt rá jó a n e k d o tá t: hogy m it is m ondott X I I . Leó pápa a tállyai bor ról ? »Summum pontificem talia vina decent«. Persze, h ogy a mi vélem ényünk szerint summ um pictorem is. É s utólagos jó váh agyás rem ényében ittu n k a jó fiú és n agy m űvész nevében. D e csak meg is oldotta nyelvün ket az a felséges fo ly a d é k ! E regettü k a tréfát, nagyot roppant rá a kaczagás ; közbe meg, hiszen m agyarok vagyu n k, egy-egy nehezet sóh aj tottu nk. Mert h át itt m inálunk szűrik a to k ajit s a ja v á t, m ennyiségre is, idegenek szürcsölik el szájun k elől. Meg h o gy az a Miska, ez a mi édes szülöttünk, ez se mi közöttün k él. Tán h ogy el se birnánk, a k á r a to k aji bort. H ol is v o lt ? B iz ’ én m ár nem tudom . Valam i csepp állom áska előtt falt a m asinánk nagy
kőszéndarabokat és iv o tt rá töm énytelen v i zet. I t t is ujjongás, kevés torokból, de tele szívből. Miska fölébredt rá s beszól hozánk : — K im enjek ? — M ajd csak mellkéfet adsz, inti őt Vágó Pali. S M iska odaállt az ablakba s n agyok at köszöntött le a lelkes kis állomásnak. Teleki Sándor fehér szakálla o tt csillant fel M unkácsy m ögött. E kko r katonásan oda állt egy m arczona képű em ber s a grófra szö gezve szemeit, regula szerint szalutál : — Jelentem alássan vité z ezredes úr, m ost itt vagyo k . — H át ki v a g y te, édes katonám ? kérdi a gróf. — E n va g yo k a Stefán H orváth, aki ordináncza voltam a m éltóságos ezredes úrnak Neápolyban. Teleki fölism erte s öröm v o lt nézni, a két régi kom erád hogyan ölelkezett és szoron gatta az egym ás kezét. — Nevezetes, m ondá eltűnődve Sándor. Má sodik »versben« járok íg y rövid napok óta. A m últkor az ú jhelyi állomáson egy szakasz vezető vén káplár frontot csinál felém, hozzám
lép s m intha csak inspekczióra jö ttem volna, jelenti nekem alássan, h ogy ő m ost ezt a huszon k ét legén yt K assára vezeti. E z is egy régi jó pajtásom vo lt. Most a ném etet szolgálja, dörm ögé búsan. T a v a ly meg, fo ly ta tá vidám abban, olyan kitüntetés érte kopasz fejem et, am ely kitü ntetés vetekszik a M iska dicsőségével. A karczagiak szerezték nekem , m ondván : »Hallja az úr ! Mi ú gy szeretjük olvasni az úrnak az Írásait, h ogy a k ö n yve m ég a kártyán kn ál is piszkosabb.« Miska, elbújhatsz ! H ja, az a híres ség ! A z édes asszonyok, m eg az aranyos leán y zók olyan kezesek, h ogy egész bátran czirógatjá k m eg ezt a vén szakállam at. Szom orú dolog az, m ikor az em bert m ár csak tiszteli a vászon cseléd.
M egy a gőzös M unkács felé. Valam erre jö ttü n k, R ákóczi-nyom okon haladt végig v o natunk. A h o vá léptünk, m intha a m últ n ak szózata han gzott volna f e lé n k : »Sta viato r, heroes calcas !« É s am oda m agaslik a Zrínyi Ilona vára. Még egy kanyarodás, k ét zökkenet s egy hosszú rekedt sivítás. Meg érkeztünk.
Mig ta rto tt az ékes fogadási beszéd, a vaggon lépcsőjéről néztem a zt a F ám át, m elyet a h ely beli piktor festett az állom ási épület eresze fölé. A lelkesedéstől behorpadt a m elle, az öröm től kidagadt a szeme, a szeretettől elcsavarodott a jobbik füle s kezében a hír tro m b itája nagyobb volt m int m aga. D e h át a jó Isten ilyenkor nem nézi a h elyesírást. A dadogás is énekszám ba m egyen ma. A z ú t két p artján halom ba lap áto lva az a fekete tenger, m elynek hétköznap m unkácsi sár az ő neve. E zen a napon azonban a véren szerzett haza földjének ez a fölengedi része is ékesebb nevet vá lto tt. A z emberséges rusznyák nép, m ely a zuhogó esőben is ú gy m egsüvegelt m inket, akár a köbül való szent Izsák p átriár k á t : félreállott előlünk, bele h ágo tt a híg dom boknak a legközepébe s m egem elve nehéz kucsm áját, m agyar éljent k iá lto tt a vendé gek elé. A sszonya, lán ya, csípőig felgyü rve a ruhát, lábszárainak fehér oszlopait ragyogta tta felénk, m int a via trium phalison a g yő z tes hadvezér elé a római hölgysereg. E g y szerre m intha festett képét látta m volna e jelenetnek a következő dedicatióval : »Munkácsynak M akart.«
L yu k a s ernyőkön át szűrve le a mennyei vizeket s oldalt h a jtv a fejü ket m int a néző m adár : az E gan kazárjai san dítottak felénk. A selyem k a ftán t festői ránczokban térdig emel ték föl, s fehér harisnyáj ok pettyes v o lt a sár tól. (N yúl láb a a tigris bőrében, kötődött velem eg y v íg piktor-legény.) E m itt-am o tt az ablak ban m egvillant egy m andula-m etszésű szempár. Nem a Hebron, csak a L ato rcza völgyének virágos ölén születtek ezek a szép hajadonok. Sároniak m ind egy rózsaszálig. A z apraja, oda sem nézve az esőnek, élesen v isíto ttá k Mun k á csy elé és u tán az élj ént. H alántékfürtöcskéik m eglebegtek az erős kiáltozásba, de a prémes m iczijét egy sem m erte volna lekapni a fejéről, pedig m indegyiken o tt v o lt még a rezerva-sipka, az ú gyn evezett dinnyehaj is. E g y -e g y »nemzeti lábbeli-m űvészt« kivéve, m inden bolti táblán sem ita név. Itt fényeskednek a tündöklő K arfinkelstein m ellett a Goldglanz, a M ermelstein, O hrw orm és Bauchgedanke nem zetségeknek Lengyelországból ide szak ad t ivadékai. S valam enn yi m agyarul hir deti a p ortékáját, noha a vásárlója jobbára a ruthén parasztságból telik. De hát ennek hasztalan irná ki oroszul, m it árul. N álánál
még én is jobban tudom elolvasni a czirill-irást, pedig nem tudom . fi Nem csupán az eső ro n to tt el sok szép ter vet, még m aga Jókai is h ozzájáru lt, hogy tönkre tegye az ethnografiai felvonulást. Oda voltak állitva szép sorjába a m agyar, az orosz, a német, czigány, m eg külön »nemzetiség« g y a nánt a zsidó. Éppen a bajor telepitvényes unokájának szőke h aját, kék szem ét s ren geteg faczipőjét néztük — midőn moraj tám ad s rá fölzendül a riadó üdvözlés. J ó k ait illeté, kit épp akkor hozott közibénk a hintó. Még Miskát is m egzavarta, aki az em lékeit tere gette vissza a m últba : v á jjo n ennek a kincstári épületnek m elyik szobájában is született ő ? Már kezd ett a lelkében derengeni, midőn m eg hallotta az öröm z a já t odalenn. R oh ant le ő is, fogadni a későbben érkezőt, s midőn á tk a rolták egym ást, az ölelés o ly heves vo lt, hogy M unkácsyból végkép kiszoríto tta a szülei ház topográfiáját. A zó ta sem akad t rá. A z ember nem andalog büntetlen pálm ák alatt. Csak érezte a nagyság á tk á t M iska is. Am ig az ő u dvari kísérete — m árhogy m ink — csak ú gy dúskált a ja v a tö ltö tt káposz tában s gyön yörköd ött aranyos kérgében a
lepény túrós rétegének (oh festői lá tv á n y !) — neki u gyan k iju to tt a Schönborn E rvin gróf úrnak franczia szakácsától. E v e tt az istenadta, m int Gazsi bácsi em legette, frizérozott vakon dokot, spékelt cserebogarat, kristályos ászpikot, zom ánczos czukkerpakerájt ; pedig há rom év óta éhezte a jó m agyar konyhát. Lakom ákon se rak ta k eléje egyebet, s azt a sok tatárm ártást is, am it lenyelettek vele, bátran odapingálhatta volna a K risztus kínszenvedései közé. M ilyen vendéglátás, én szerelmes m agyar Istenem ! A z ebédünk reggel kezdődött s késő estig früstököltünk. »Nem lesz ám m ár több, édes öcsém uram !« b izta to tt asszonynéni. A k k o r hozta be a hetes kisasszony, a ház virágzó lán yain ak egyike, s m ögötte a hajdú meg a M ari a kilenczedik tál ételt. Mint az eg y szeri ném et lajdinánd úr a m agyar név-estén rám u tatván a tele bendőjére, azzal szabad ko zo tt nagyszuszogva, h o g y : »már nincs piacz !« — mi is h a n y a tt dőlve a széken, pana szoltuk véges tehetségünket. »Nyilván nem az urak kényes Ínyéhez való a mi falusias k otyv asztá su n k !« H át erre összenéztünk né gyen budapesti legények s aztán behunyva
szemünket, neki annak a kilenczediknek ! »Űgy se lesz m ár több.« Nem ám. H ogy a szom szédba elm entünk jó estét kívánni — v a g y reggel v o lt ? . . . m ert a M unkácsy K risztu sa tu d ja, m ely részében éltünk a napnak — m ár o tt fenyegetőzött a terített asztal s in tegetett felénk a híres szerednyei battéria. V elünk v o lt a mi gazdán k is — tám ogatásképen.
K isü tö tt a nap. F ö l a m unkácsi várb a ! Pauler, az akkori igazságügyi m inister, hogy kedvezéseiben ne álljon el a pénzügy m inis ter m ögött, m egengedte nem csak a börtönv á r m eglátogatását, de még a zt is, h o gy nő ket is vihessünk m agunkkal. A m i meg nem esett ezen a vén épületen, am ióta fényi tő házat csináltak belőle. M iért is növelni szíve' sorvadását a rabnak m ég azzal is, h ogy nőt lásson ? A z alárezgő nyirkos lom b érdes illatáb a már belevegyü lt a tavaszi fakad ás édes lehe. A m ents-vár apró házikóiból csodálkozva néz ték a hintós felvonulást. A z asszonyok letet ték a m unkát, s m egsikálva kezöket a térd-
jükön, a szem ök fölé em elték ellenzőnek. A gyerek- és lánysereg, eléje v á g v a a gyors tá l tosoknak, szaladt föl a hegynek. A m int ott á lltak m eg hullám zó csoportban az első fel vonó híd elő tt s a sok arcz kíváncsian, szem rag yo gv a nézett föl hozzá : M unkácsy, a tarka vásárról átcsapongva a város fölött a fehér hegységhez, meg vissza arra az eleven, mozgó halom ra, íg y szólt : »Aki ezt a m aga m űvészi valójáb an lepingálhatná !« Minden kapu előtt kulcsos vitéz ; csakhogy vaskulcsos. A zárban m egfordul a rengeteg n y itó vas és a kapu szárnya a sarokban megcsikordul. A ran yján osi hangulat lepi meg a lelket, főképen a Zrínyi Ilona ünneplő term ei ben, am elyekben m ost rab vargák ü tik m ustával a bőr talpat. Hej b izon y ! — ahol hajdan a vár asszonya sírta el b ú já t az ő édes ura után s Ferencz kis fiának sim ogatta p a tyo la t kezével fürtös fejét, rem élve a b o ld o g u lá st; az a büszke terem, m elynek csúcsíves könyöklőjén lestev á rta szakadó szívvel a s e g íts é g e t: az a terem m ost csizm adia-m űhely. A n agy költő meg fordíthatná a hires versét. Mert, ahol most »folt h átán terem a folt — szép asszonynak term e volt«.
N yom asztó rend, rideg tisztaság m indenütt. M egkóstoltuk a rabok kenyerét, ebédjét. H át sok becsületes ember van az országban, akinek étel és lakás dolgában dehogy van olyan jó dolga, m int ezeknek a v á lo g a to tt gazem berek nek. Csak a k ú t roppant kerekének kü llőit ta posó boldogtalanok ju tta tá k eszembe a zordon hajdant. D antei kép. F o lyton hágnak fel a lépcsőn s m indig csak egy h elyt m aradnak. Van tehát veszteg m ozgás is. T iz-tiz perez m últán u jab b T antalusok sora lép a Sysiphusok régi helyébe. E z idő a la tt a hetvenhárom m éter m élységű ku tból felcsavarják a hordónyi vödröt. E z t a m unkát a m akacsok s az olyanok végzik, akik, m ig k ív ü l éltek, csak olyan m esterséget fo ly ta tta k , m elynek idebenn hasznát nem veh etik : ki csikós, ki gu lyás volt. M egtörve, legalább lélekben, nincse nek. Éppen csak hogy halován yak. M itől is pirosodjanak, m ikor o tt rab még a levegő is. De m egvannak ú gy ahogy. M ondta is akk o ri ban egy törődött anyóka az ő fiának, aki nek látását negyed órára m egengedték n e k i: »Aztán ú gy viselkedj, P étörke, h o gy ezök a nasságos urak m ög lögyenek veled ölégödve és haza ne küdjenek /« H a a tem etőnek megP o r z ó : U] h a n to k .
13
van a m aga hum ora, m iért ne legyen a tömlöcznek is ? A z orm ótlan kerék nyöszörög, a nehéz láncz szem enként csörren alá a v a k sötétbe. A vödör hol alá-, hol felm erül, s m int ahogy a nótabeli m alom csak b án ato t ő r ö l: ez a láncz is azonképen csak b án atra ereszti alá a m erítőt, csak búra hozza föl m egint. S a rabok, a kem ény őrizet hideg szeme ala tt, falhoz lap u lva vá r n ak sort. M ennyien van n ak ! Csupán egy gon dolat villanása, egy kis összetartás : és m ind n y á ju n k at letorkolhatnak. E gyszer próbáltak is m ár ilyesm it, de belebuktak. Nem v o lt meg k ö ztü k az egyetértés. Persze, h ogy m agyar v o lt valam ennyi. A láncz-nyikorgásba a nők csengő kaczagása vegyü l. Mi édes zengés ez ? H át itt van m ár a füves ta va sz és szól a pacsirta ? R á szállo tt a házra, szegény rab legények sza badulására ? Főképen az a szöszke m adár lán yk a, aki gondtalan csicsergésivei még a szabad em bert is rabul ejti, m ár hogy sza b ad ítan á föl ezeket a börtönlakókat ? Kandian rebben ide s to va. A rcza kigyu l, szeme tündököl, h aja kibom ol. E g y ik körül a m á sikra szökell, mig egyszer csak egy n agy vas
ajtó előtt m egáll s k é r d i: ki lak ik itt ? K inek a »szobája« ez? — A bban van, abban va n elzárva egy legény, egy szép czigánylegény. Mit véte tt, m it v é te tt ? — H át a zt vétette, m éltóságos kisasszonyka, kezeit csókolom (a M iska unokahugocskájának szólt), hogy m egvérezte az öcssit, m ert hogy elszerette neki a bagó feleségit, — feleli a kulcsos vitéz, gyertyaszál egyenességével adva meg a tartozó választ, m elyről meg v o lt g y ő ződve, hogy világos vo lt, m ert ékesen adta fel a szót. Ö tödéve meg, fo ly ta tá, ribilliót szer zett a rabpajtásai közt, és akkor egy em be rünket leütött. E zzel kin y ito tta előttünk a nehéz a jtó t. A fölzavart legény kerengett a szűk töm löczben, m int ketreczében a tigris. O lyan puha lépései is voltak, m int ennek a fönséges vad állatn ak. A sötét sarokból ránk tű zte a szem ét s ez is szinte ú gy villon gott, m int ezé a fenevadé szokott, ha b o lygatják. M ekkorát dobbanhatott a szíve, m ikor k ívü l m eghallotta a zengő kérdést. H ogy m eglátta azt a szőke csodát, rab a szabad fürjecskét, megfogózott egy vas gyűrűbe. N ézte, nézte. Mek
kora báj ebben a kicsi h üvelyben ! A legény, m intha meg v o lt volna igézve, csörrenő lépé sekkel lassan közeledett. Mikor lá to tt ő u toljára asszonyi á lla t o t ! É s ilyen szépet, üdét ! Ilyen ham vas a r c z o t! N y ilvá n álom nak vélte, m ert bilincsbe szorult két kezét k in y ú jto tta az édes m egjelenés felé. D e m ár erre a fürjecske meg ijed t s visszarebbent a küszöbről. A pántos a jtó súlyos zá rjá t pedig ism ét ráfordították a czigányra. C sakugyan , álm odta. Mégis kár vo lt kikérni a kegyelm es úrtól ezt a kegyetlenséget, m ely ok nélkül sú lyosb íto tta a szegény czigánylegény büntetését.
H a F a lsta ff Jankó szerint a bánat felfújja az em bert, a gyötrelem látása megszerzi az étv á g y a t. A m inek ugyancsak m egörvendett a mi házi népünk. Ucczu !. . . egy pördületre m eg v o lt a — mi is v o lt csak ? — m egvolt a bélelt reggelivel m egfejelt délebédi vacsora. Már m ost nagyon egym áshoz törődtünk, régi jó m ásodnapos ismerősök valán k, a gazdánk intim us bruderunk lett, a gyerekei a mi neve lésünk, az édes a n y ja a mi kedves, édes aszszonynénénk, a húga meg a m indnyájunk lelke
Juliskája. Mert ha m ég ettü n k valam it, az ennek az aranyos leán yzónak a lelke vo lt. Csak egy piczit kértü k s m ár azon mód, h ogy a konyhából bekarikázott, fehér szak ácskáját le sem oldva, oda lebbent a k la vér elejébe s olyan parázs n ó ták at vert és dalolt el nekünk, h ogy az én szivem be m ég m ost is h aza járnak. E g y franczia életm üvész azzal n övelte az édességek,a gyüm ölcs és a borok za m a tját, h ogy hol rózsát, hol ib olyát, hol szekfüt v a g y rezedát emelt az orrához, ami szerinte fokozza a szagló ideggel atyafiságos Ízelítő ideg rostjainak g yö nyörűségét. É n pedig amondó va g yo k , h o gy ha ebédnél csinos nő a szomszédod : nincsen íze semmiféle ételnek, ha m ég olyan szakácsrem eke is. A nemesebb fűszer ellensége borsnak, gyöm bérnek. A meleg pillantás a la tt kihűl a leves, a beszélgetés a la tt elpárolog az étv ág y . A felhordó huszárnak m ár messziről int az em ber, h ogy tálait vih eti arrább s éppen hogy csak egy kis édesség . . . a messze távolból ebben a perczben sötét szem pár nézett rám feddő m osolygással. Memento u x o r i ! A leczke bárm ilyen enyhe vo lt, mégis elfogódok, midőn le akarom írni az én csudálkozáso-
m át azon, h o gy honnan a jóságos m ennyei ke gyelem ből került ez a sok hóditó asszonyi szép ség ide az ország legszélére is ! Igazi pazarlás. D e h át m ikor telik. H iszen itt még a tapló is virággá fakad. E gyszer valam ely ipartárlatun kon láttam e csoda-növevényeket, egy kryptogám tavaszn ak csodáit, m elyek egy itteni úri nő kezén keltek. M unkácsyné, ki ezekkel a halálból született taplóvirág-bokrétákkal ékesité föl az ő báli ruháját, Párisban feltűnést okozott velők. Mi le tt azóta ebből a kecses bereghi iparból ?
M egy a gőzös Budapestre. E sik eső kari kára. V alóra v á lt népdal m ind a kettő. A czi g án y, a k it m agun kkal hoztunk, Csapig a mienk vo lt. Még egy p illan tást M unkács felé, ahol épp o ly gyorsan szövődö tt annyi meleg rokonság, m int ahogy m agas É szakon rövid hetekbe szorul bele a n y á r az ő teljes virágzásával. A hegység felhőbe h an yatlik , a fehér házak vonalai elm osódnak a ködös esőben s elborul a vár. Isten veletek ! É s te Miska, birod-e még ? Mert az én n yakam b a is bele nehezedik a te nagyságod
súlya. Csak hogy csúffá tetted a zt a ném etet, a Goethe F arkas Jánost, aki a zt m ondja, hogy nincs, am it oly nehéz elviselni, m int boldog napok sorozatát. E lb írtu k, elbírtad, fogod is birni mindig. — Nem tudom , m ondá eltűnődve. H anem annyi bizonyos, h o gy nagyon, de n agyon dol gozhatnám ! A sok sűrű töm jén nem vo n t szemére ho m ályt. É rezte ő, m ennyivel adósa m ég ön magának. Mikor B átyú b a n a h even yészett b á tyu b ál után visszaszállt a coupéba, figyelm eztették, hogy U jh e ly t fogadás lesz. M egdikcziózzák. A rra pedig felelni kell. »No !« mondá. »A velenczei karn evált azon az egy szál g-húron nem variálta annyit Paganini, m int én az én kicsi n ótám at.« É s m egvariálta s m indannyiszor valam i uj tartalm at tu d o tt csöppentem bele. A »köszönöm« szócskát huszfélekép fo rgatta meg, m int ahogy értett hozzá, a fehérnek eg y form aságába is változato sságot oltani. A z újh elyi fogadás term észetesen szintén lelkes volt. Már hogyne v o lt volna lelkes, m ikor még a czigányok is elfelejtettek m uzsikálni s m eglóbázva a zengő szerszám aikat, hegedűt,
klárinétot, m i t : egyszer ők is ú gy akartak kiabálni, m int az urak. Éppen, amidőn a főispány a legválogato ttab b szófüzéreket foná a mi n a g y hazánkfia bozontos fejébe : ennek a mi n agy hazánkfiának orrát m egcsapta onnan bévülről a pörköltnek m agasztos illata. É s nem á llh atta meg, h o gy am ikor a világdicsőség leg tetején lá tta m ár őt az üdvözlő szónoklat, mér ges pillan tásokat lö velve felénk, íg y ne dohog jon : »A ló k ö t ő k ! A gggazem berek ! Mind eleszik előlem a zt a fölséges p a p rik á sh ú st!« D e végre, h o gy a gyon h alh atatlan ítva közibénk rohant, ju to tt belőle ő neki is. Mert h át ilyen ételt nem tu dnak Párisban, de tán még a m ennyországban sem. A Cabrionok, azok a váso tt piktorgyerekek, a zt a stik k e t e jte tté k rajtu n k »udvaron«, hogy az ú jh elyiek to k aji-to k já t m eglékelték, belőle a fejedelm i bort k ifo ly a tták s helyébe oda csem pészték a közönséges 20 krajczáros pasazsér-vinkót. M egkínálták vele P u lszk y papát. A z öreg úr kicsucsorítva a száját, meghömp ölygette benne a b ort, aztán leeresztette az ab lako t s kiköpte Zem plén várm egyébe. »Ordináré fiákersav !« — m ondá nyugodt meg vetéssel.
Benn a coupéban pedig Jókai és M unkácsy egym ást átkarolva fú ttá k az édesnél édesebb szerelmi, a duhajnál duhajabb, m eg búsnál búsabb sirató b e ty á m ó tá k a t. A m az énekelve kellemes b a rito n -h an go n ; emez sü v ítve oly eredeti m agyarán, h o gy otthon a Sallayék hintós kocsisa se jobban, pedig n a g y darab földön nem akadt hozzá fogható füttyös. A ztán néztük a leáldozó holdat. Sugarai a m űvész üstökén s a költőnek szürkülő szakállán ezüst szálakban szűrődtek á t s am olyan éjféli glóriát vo n tak a k ét drága fő köré. A szomszédban m eg egyre bom lottak azok a haram iák. T ellett a csem pészett három puttonyosbul. E n meg, Jó k aival osztván meg egy háló fülkét, pihenni tértem . A lta tó mesének el köllött mondanom neki a rab R á b y h istóriáját, am elyet előtte való héten olvastam . T etszett neki. Csöndesen h allgatta, s azután el is aludt ham arost. Meg szerettem volna lesni az álm át. De nem szólt. E g y héttel később h allottam egy politikai beszédjét a képviselőházban. A kkor m ondta el az álm át, az álm ait. Mindenképen azonban jobb dolgom y o lt mint a mi ezredesünknek oda át, aki P u lszk y
papával került együvé. O lyan harsogásokra riadt fel, h ogy a zt tu dta, veszélyben a haza. A ztán elnyúltam m agam is. Igen jól esett a pihenés a M unkácsy babérjain.
H át az szintén mind akkor volt. A zóta m eghalt P u lszk y papa, m eghalt Teleki Sándor, m eghalt Jókai, m eghalt M unkácsy Miska. Ne héz sor, m indezt elgondolni egyszerre.
Hyrtl József. ( 18 10 — 18 9 4 .)
k u ta tta az élet rejtelm eit s nem egynek n y ito tt rá a m egoldására, kihüvelyezvén a titk o t, midőn a holt izom rost ja it fejtette s fürkészte a m egderm edt szíven : meleg korában táguláskor v a g y összeránduláskor lövelli-é enm agába a fenntartó, a képző, a m egújító, a tápláló vért. T alán m ert ú gy ismerte a halált, ez azért húzódozott annyi ideig tőle, m ig végre a n agy tudóst, nagy tanítót, nagy irót s n agy m űvészt valam ely gyönge pillanatában m eglepte s fagyos kezé nek egy nyom intásával örökre m egfojtá benne azt az arteria coronariát, m elynek hosszas vizsgálódásait szentelé, s hideg lehelletével kifú tta azt a m esszevilágító elmét. Mint »hirhedett zenészét a világn ak : az anatóm iának hirhedett m esterét is M agyarhon Ho lt t e st b e n
szülte v ilá g g á ; s m int to k aji boraink ja v á t idegenben isszák meg, azonképen e két m agyar fiú dicsősége sem a hazára sugárzik rá. A z egyiknek csak épp h ogy leáldozó fényéből kap tu n k nehány gyér csillám ot, m ig a másik sohasem is tért vissza többé. A tudósnak is h azája nagyvilág. H y rtl az ő ú tjá t szintén a zenével kezdte meg ap ja m ellett, ki az E sterh ázy herczeg zenészkarának K is-M artonban H aydn József a la tt v o lt tagja. H aydn a kicsi József m ellett keresztapaságot vállalt. A géniusz avatásának nyom a m aradt a fiún, bárha ezt lángelméje m ás irán yba ragadta. M int tízéves gyerm ek azonban m ég o tt énekel a bécsi várpalota kápolnájában. É s a szent Lélek, akinek dicsé retét zengé, m egszállta őt, hogy m int előtte senki, hirdesse a »lélek templomának«, az em beri test csodáit. Vénhedő legények va g yu n k m ár, akik h aj dan m int ifja k csüggtünk beszédes ajkain. E m legetjü k ő t és korát, m int ahogy em leget nek az őszbe csavarodott habituék egy-egy rég ragyo go tt csillagot, valam int hogy bizonyos szinpadi hatás vele is já rt az ő m űvészi elő adásaival. N övelte a benyom ást, hogy csupán
belépő-jegy gyei férhettünk hozzá az ő boncztani matinéeihez s ajtó n yitásko r dobogva foglaltuk el a kakasülőt, m ivel a p arkét zsöllye-székei kiváló vendégek szám ára v o lta k fenntartva. Tehát nem ülh ettünk, m iként a Szókratész növendékei tették , a m ester lábainál, s nem is tekin th ettün k fel hozzá, m ert a karzatokon gyűrűbe sorakozva, m esszelátóval néztünk le arra a kicsi színpadra, m elynek közepében állott a n agy tanító és tan ított. Mert tanítani volt szenvedélye ; s ú gy tanítani m int ő tu dott, keveseknek adatott. Szinte m onda gyan án t hangzik bele az ő neve a jelenkor izgalm aiba. A szívbe följár a régi, boldog lelkesedés. Messze távolban h u l lám zik verőfénye a vidám kom olyságban eltölt diák-kornak. A z ódon »Gewehrfabrik« első emeletén m egcsikordul egy ajtócska s m eg látju k őt — H yrtl Józsefet. F e jé t hátraszegi, ránk emeli n agy szem ét s finom metszésű száján zeng az ő hangja, egy kellem es bariton. Ism ereteknek egész világa él s forog abban a gesztenyeszin selymes h ajjal díszes főben. Elmés m int Heine, gúnyos m int Juvenalis. Félkezével a holttestet érintve, a m ásikat nemes gestusban fölvetve, hosszú fekete pa
lástban áll meg előttünk. A tegnapi előadáshoz kapcsolva hozzá m ai m agyarázatát, fűzi tovább a tém át. A mocskos tárgyon egyik virág fakad a m ásik nyom án. A kadáver csontvázait m intha m egrezdítené az élet, a m eglohadt erek fona dékaiban kereng a vér, a jelentéktelen dolog fontossá, ami undort kelt, érdekessé válik — a halálból élet h a jt ki. A hallgatóság feszülten figyel minden u jab b m ondatra. Nem mozog ott seki, csak a szónok. E gyszerre m int a röp p en tyű sistereg föl valam i példálózás, metsző m egjegyzés, villanó élez s a kom oly csarnokban felharsan a taps. A szónok vá rja , mig elül a diákság tetszés-riadalm a. E kko r rövides ford ulattal visszatér a kom oly tárgyhoz, elő adását befejezi, m eghajlik s épp oly tito kza tosan, m int ahogy m egjelent, tűnik el a kis ajtón , m ely a theatrum anatom icum ból a lakásába vezet. N ap nap után ilyen volt. A vén épület kövei a m egm ondhatói, m ennyi rajongó csodálat, m ily m ám ora a lelkesedésnek fogott el bennünket, midőn nyáron a reggeli s téli hónapokban d é ltá jt jelentünk meg szine előtt. A beszélő M irabeau, m ondja Hugó V ictor, m ég valam ivel több az iró Mirabeaunál. H yrtlre is ráillik ez a mondás. H yrtl a boneztani
szószéken valam i rendkívüli volt. O tt élt ő teljes valójában csak. E lő tte a hosszúkás asztal a forgatható lappal, ra jta a holttest, m ellette a bonczoló kések bőrtokban s a törül köző. O lyan v o lt ő ilyenkor m int korlátlan uralkodó az ő n agy birodalm ában. S mégis nehéz eldönteni : m int szónok volt-e különb, v a g y mint iró ? Rem ekm űve kétségtelenül az ő táj-boncztana, az anatóm ia topographica, m elyet kínai nyelvre is lefordítottak. E részt Goethével vetélked ett, kinek Werther szenve dései czím ű regényét a Sárga-folyó partjain is olvassák. M ihelyt m egnyílnak a tanuló előtt am az ajtók, m elyek m ögött letesz undoráról, s a m egbom lott emberi tetem előtt leküzdi m agában a fé le lm e t; m ihelyest m agát is bele ártja a szétroncsolásnak mocskos m esterségébe : H yrtl, a taedium mortis ellen talizm ánt n y ú jt feléje a »Gyakorlati széttagolás kézikönyvében*. A bonczterem iszonya szétoszlik m int a köd, s hogy elrebben, szárnyait kib on tva utána kél az isteni géniusz — a humor. O tt lebeg a scalpellum élén, a csipesz rovátkáiban , o tt fészkel és bizsereg az u jjak hegyében — szóval, m indenütt jelen való. M osolyogva, m unkaszerető kézzel követi a tanuló a m esternek irott
utasításait. A k ö n yv utolsó lap ja jelenti egy ú ttal a m unka befejezését is. A z emberi test, m int a leiró boncztan m egköveteli, szét van dúlva, egyes részei kifejtve. Már m ost a tanuló az e ^ t t a m agasabb feladat előtt áll, hogy az épületet, am elyet kövenkin t széthordott, ismét összerój ja. A z egyes szerveket csoportosítja, egym áshoz való viszonyukban összehason lítja. s így m egvetette m agában alap ját az orvosi tudom ánynak — megismerte a »topographica anatóm iát«. H yrtl járt előtte m int az ő vezetője s az is m aradt. H a egyáltalán ő vo lt első, aki ezt a tüzetes disciplinát rendszerbe foglalta, annak gyakorlatáb an is fölülmulhatatlan . M űvészi tökéletességgé fokozott szem léletével s a klinikum i szükségletek éles látású fölismerésével, főképen a sebész-orvos kezébe szolgáltatott elpusztíthatatlan vezérkön yvet a tájleiró boncztan két kötetével, hogy ezekkel le is zárja tan- és kézikönyveinek sorozatát. A z orvostani iró H y r t l : tünem ény. E s tüne m ényes m int szónok is. A m it a nagy Henlé:ő l m ondott : »Igy irni és gondolkodni, mint ő az anatóm iában, erre csak a legm agasabb m esteri tudás képes« — ezt bátran alk al m azhatni m agára is.
Apróbb m onográfiáinak szám a szerfölött nagy, s ezek közül kiem elem a m ár e sorok elején em litett m üvét az »arteria coronariá«-ról, a szivnek saját ütő-eréről, egyikét a legfényesebb vita-iratoknak, m elyek valah a g y ú jto tta k n agy harczot a tudom ányos világban. Mig B rücke, a hires fiziológus, e kérdésben H yrtln ek ellen fele, azt b izon yitja, h ogy a koszoru-ütőér is, mint minden más artéria, a diastole, azaz a s z ív kitágulásával kap ja vérét a s z ív b ő l: H yrtl ennek éppen ellenkezőjét b izo n yitja s oly m eggyőző okokkal, h o gy a legerősebb ítélő képességet is m agának h ódítja meg — m ig am azét nem olvasta ; és am azét fogadja el, valam eddig H yrtl u jab b vértezetben nem száll a sikra állításának megvédésére. T itán i harcz volt ez, m elynek a tudós világ csak tétlen tanúja lehetett s am ely végre is odadőlt, hogy Brücke elm életét v a llja m a az orvosi világ. A tudom ány érdekében ha örülni lehetett is annak, hogy k ét ilyen erő m érkőzött m eg eg y mással, annál jobban kellett sajnálni, h o gy a barátság koszorú-ütőere, m ely ezt a k é t szivet egykor egym áshoz fűzé : a diastole és systole nagy csatájában kettészakadt. H yrtl, m int az idegesebb, érzékenyebb, de elmésebb is, a Porzó : Uj hantok.
14
hatvanas években — midőn m agam voltam szerencsés hallgatói sorába tartozhatni — alig m ulasztotta el, hogy előadásában, annak vagy elején, v a g y derekán, v a g y végén, valam i szurós m egjegyzést ne csúsztasson s z a v a ib a ; s főkép ha a vitá s kérdés került szőnyegre a »sziv«-ről szóló fejezetben, az ő »tudós szom szédjának, aki nemes részrehajlatlansággal egy form án gyö tö r meg tengeri n yu la t és embert«, bőven k iju to tt a m etsző apergukből. H y rtl a m aga nemében valóságos művész volt. Ö alapitá meg Bécsben az összehasonlító boncztan n agy m useum át, oly kincseket hal m ozván föl benne, m elyek m int praeparatorét is világgá v itté k hirét. O ly gyűjtem énnyel a föld egy pontja sem dicsekedhetett, mint am ilyet az ő szorgalm a és genialitása szerzett a bécsi egyetem nek. És ezt a gyű jtem én yt 1848-ban a Jellasics katonái — fölégették, a p re p a rá tu m o k ró l a borszeszt le itták s a »többit«— tudniillik a rem ek boncztani d a ra b o k at— kid obálták az u tczára és puskatussal szét darabolták. H y rtl egy darabig búkomorságba esett e vand ál pusztítás fölött. D e fiatalos lelke csakham ar kiheverte a csapást s újból kezdé alap ját m egvetni a m ásodik gyűjtem énynek,
mely ez idő szerint a legtökéletesebb s m int minden ham vaiból föltám adt mű, fényesebb mint elődje. Főképen abeföcskendezett darabok, mint például az emberi testnek erekből szőtt fantom ja, v a g y ideg-, izom- és csont-váza ; az egyes részek p rae p a ratu m a i; az összehasonlító emberi é s . állati analógiáknak egym ás mellé és szem be-állitása ; egyes szervek fejlődésének feltüntetése — ilyen a páratlan halló-csontocskák sorozata fecskében, hippopotam usban, békában és emberben, annak em bryo-állapotától egészen föl az érett k o r á ig ; m adarak, hüllők s emlősök gerincz-oszlopának s a külön féle em berfajok koponyáinak fokozatos rendje a m aoritól a kaukázusi faj legnemesebb pél dányáig stb., am ely sorozatnak minden egyes d arabját m üvészetszám ba menő csínnal készí tette ki — mindez s még ennél több csak ez egy szakm ában is halhatatlanságot biztosit e férfiúnak. Praeparatum ait arannyal m érték föl a B ritish Museum, a fran cziaÉ coled e médecine, a bostoni, rio-janeiroi, szentpétervári, alexandriai, yeddói, stb. orvosi tanintézetek, s azok egyarán t keltik föl a v a to tta k és avatatlan ok b ám ulatát. H yrtl, az igaz, nagyra is vo lt készítm ényeivel, m elyek-
tői nehezen vá lt meg, ha egyszer kikerültek m űvészi u jjai közül. »01y dolgokat küldök nektek«, irta egyszer angol barátainak, m e ly e k et a három egy királyság legbüszkébb és leg gazdagabb herczegasszonya is m éltán akaszt h at ékszerül a nyakáb a gyém án tjai és gyöngyei m ellé.« E ze k t. i. a hallószerv csontocskái. A bé csi világtárlaton is v o lt láth ató ez apró remek m űvek egy ujabb gyöngysora. Sutherland herczegné v á lto tta m agához s kincsei közé iktatta.
M agától értetődik, h ogy ekkora m unkásság, ennyi fényes eredm ény részben annak a sok és hatalm as összeköttetésnek is tudható be, m elyet H y rtl a világ öt részének jeleseivel fo ly ta to tt. Szaktudósok és m űkedvelők, diplo m aták és turisták, m űvészek és kereskedők egyarán t igyekeztek H yrtl kedvében járni, s nincs a földnek o ly m egközelithető pontja, ahonnan gyű jtem énye szám ára ne küldtek volna egy-egy ritkáb b em beri v a g y állati kopon yát, m adarat, bogarat, hüllőt, emlőst. E gyszer pláne vizi-csikónak az em bryóját is, m elynek történetét — m int sok egyéb érde kest — szerette előadásaiban elmondani, persze
oly fűszeresen s elmésen, m elyről ez az én fogyatékos vázlatom fogalm at nem szerezhet. ím e, példának okáért, a kis hyppopotamuska tö rté n e te : V alam elyik hindu királyság radzsáhja nagyon m egszenvedett egy titkos n y a valyáb an , m ely nek nem b irtak rájönni az okára. A brahm ánok tudom ánya, m iután minden csodaszerhez fo lya m odtak m ár, fogytán volt. A tem plom okban a legszebb szüzeket áldozták föl az éhes Brahm ának — h iáb a! M eghallja ezt dr. Müller, H yrtlnek egykori ta n ítvá n y a és állandó hive, ki m int egy angol tudom ányos expedicziónak füvésze járt Bengáliában, s ráizen a radzsáhra, h át ha ő m egm enti a szenvedő fejedelm et kinzó bajától. A »frengit« — bár gyűlöletes minden igaz hindu szemében, de m ert semmi sem használt m ár s a boldogtalan bennszülött orvosokra rájárt a hóhér b árd ja — a »frengit« elvezették Dzselim Szing fényes szine elé. A z eset közönséges arthritis, m agyarán köszvén y vo lt, m elynek alkohollal vegyes zsir szokott, ha gyógyszere nem is, de enyhitője lenni. D r. Müller késznek is n y ila tk o zo tt a kezelésre s némi eredm énnyel is m erte b iz tatni Dzselim Szinget, ha vem hes nílusi lovat
szerez neki, m elynek zsírjából fogja készíteni az enyhítő írt. Nosza hindu, menj v a d á s z n i! S a rengeteg ingoványaiban napokig verődött vissza a roppant hajtás zaja, mig végre sike rült m egejteni egy vem hes hyppopotam ust. E nnek a zsírjából m eg is szűrte dr. Müller a jó balzsam ot, a radzsah jobban le tt és — egy légm entesen b ezárt bádog edényben két nap pal később nilusi-csikónak em bryója úszott a N agy Oczeánon be az A driába, Trieszt felé, hogy onnan gyorsvonaton Bécsbe utazzék s H y rtl dolgozó-szobájáig meg se álljon. H ogy a n a g y anatóm us koponya-gyüjtem énye is m ily veszedelm eknek köszönheti egyes példányait, m utassa egy m ásik eset. Birchné asszony Borneóban csaknem életé vel lak o lt egy izben azért a merészségéért, h ogy e sziget lakói, a »dáják« közé lépett, kik n agyrészt abból élnek, hogy ellenségeiket m eg eszik. E nnek a törzsnek virtu sa nem csupán az, h o gy az elejtett idegent m egeszi, de kopo n y á já t beföstve és felcziczom ázva ad majorem Viczlipuczlii glóriám az ottani nem zeti m ú zeum ba szereti eltenni. H a idegen nincs, a benn szülöttek az egym ás ko p o n yáját is el teszik em lékül v a g y a ház ékességéül. Birchné kopo
nyája is bizonyosan e kitüntetésben részesül, ha elméssége nem segit rajta. Midőn a vad ak rája rontanak, hogy illő tisztelettel m egöljék : kar jait m utogatá a vad ak n ak és — ezek m eg értették őt. A karjai tudniillik rettentően sová nyak valának. S m ert a kar fo ly ta tása sem igért kövérebb falatot, a d áják lem ondtak róla, sőt még egy piperés kop on yával is ked veskedtek neki, m elyet Birchné asszony legott a nagy anatóm usnak küldött meg. Ilyen kalandos módokon ju to tt sokszor H yrtl az ő gyűjtem ényének egy-egy drága g yö n gyé hez. S igy ka p o tt ő umbra Cramerit is a F ertőbül, alligator-tojást a Nilus partjairól s fehér faj dót a norvégiai Lapplandból. A kevesek közé, kikkel az elhunyt hires utazó, Livingstone D ávid, külön levelezést fo ly ta to tt, Hyrtl is tartozott s kívüle H um boldt, A rago, ö rsted stb. hősei a tudom ánynak á lltak m ég vele folytonos baráti összeköttetésben.
Midőn Perchtoldsdorfba von ult vissza, szemevilága annyira m eghanyatlott m ár, h o gy fel olvasóra szorult rá. A felolvasó, egy fiatal orvos, a napilapok híreiből elkobozta azt, m ely szólt
arról, h ogy régi hallgatói meg akarják ünne pelni az im ádott m estert az ő 70-ik születés napján. E gyszerre csak o tt is term ettek s nagy v o lt a H y rtl öröme. O tt fogta őket ebéden s asztal felett ham arosan k ig yú lt a részben már őszbe csavarodott, részben kopasz legénység kedve. Felköszöntőjében az egyik arra kérte a tudóst, tartan a nekik búcsu-előadást bárm i ről. H iszen többé hallani őt ú gy sem fogják. »No jó !« veszi föl H yrtl a szót. »Bene est,« folytatá. E s latin nyelven, m elyet cicerói szép szólással és szabatossággal irt és beszélt, rövid gondolkozás után rá g y ú jto tt olyan érteke zésre, m elyhez foghatót a lakom ázó vén diá k o k m edikus-korukban sem igen hallottak. A mérges kigyó k ru l ( Colubrina venenosa proteroglyphas), különösen ezeknek egyik legmérge sebb fajáról, a colebráról fo lyt az oktatás. Á rad t a vonzó tanítás a mester ajkairól, s épp hogy a charteureuse zöld csillogásáról a kigyószem csillogására fordult a beszéd, H y rtl m aga mellé inti felolvasóját, súg neki valam it s aztán ismét hallgatóihoz fordul. »Kedves véletlen fűzi, íg y szól, h ogy épp tegnap vettem Brazíliából ú jab b colebra-küldem ényt. Ezennel be is m u tatom ,« m ondá, felolvasója kezéből átvéve a
sásból fonott kosarat. E gyik-m ásik bizony húzó dozni kezdett a veszedelm es reptiliáktól, m ert hogy nem lehessen tudni. A z afféle colebrának, ám bátor okos m int a kigyó, hirtelen mégis csak elmehet az esze, egyszerre kilóditja lapos fejét a sásból s villám gyorsan v á g ja bele a fogát abba, a kit közel ér. A tanár e közben belenyúl az undok férgek közé... m indnyájan beleborzongunk... s ím H yrtl kezében o tt látju k az egym ásba fonódott colebrákat. . . m árm int az e néven ismert szivarokat. Boldog enyhülés kö vetkezett e r r e : taps, k a c z a j,v iv á t és kegyetlen füstölés. A szellemes tudós ilyen szokatlan, de annál finomabb tréfá va l fűszerezte meg ezt a páratlan sym posiont. A tudom ány m aga addiglan nem vesztett H yrtl vissza v o n u lá sá v a l; ő dolgozott még akkor is, m ert nem teh etett m áskép. De vesztett az ifjúság. S h ogy elköltözött, társa a veszteségben minden darabja e földtekének, ahol a tudom ányt m űvelik. S a dicsőségben m egfogyatkozott Alm a M ater Viennensis, m ely nek legnagyobb ékességei közé ta rto zo tt, csüggetegen nézheti e díszének is elom lását. Mert nagy időbe kerül, mig akad ismét, aki föl emelje H yrtl Józsefnek dicsőséges scalpellum át.
»Nincs többé ragya!* —
SCH W IM M ER E R N Ő RŐ L.
—
essünk régi foglalkozásun któl: m indig vonz m agához. Talán éppen a távolság m iatt. É letü n k n a g y részét egy doctrinának szentel jük. H ol csüggedve, hol b iz a k o d v a : m ajd földhöz v á g ju k a va sta g kö n yvet, m ajd meg töredelmesen ismét fölem eljük. A z erdő kívülről csak erdő. D e mentői beljebbre hatolunk sűrűjébe, lábunkat annál inkább a kasztja m eg keresztbe álló görcsös bogozata, a bokrok legyőzhetetlen fonadéka — m időn végre, hosszas tusa után, ahhoz az ismeretes szép ponthoz érünk, ahol a sok fától nem lá tju k az erdőt. A h, csak igaz m arad és bánatos fölismerése ólom súly gyan án t szakad szivünkre, hogy sok Bá r m e n n y ir e
virrasztásba kerül, sok meleg vérbe s hideg verejtékbe, mig annak a tu datára vergődünk, hogy sem m it sem tudunk. R oppant anyag-halom , fényes elm ék buvárlatának kincses-háza előtt állunk szegett szárnyakkal, lankadó karral. H ogyan rö p ít sük m indezt m agunkkal, hogyan öleljük fel, hogy útközben el ne hullajtsu k ? D e közel a jó Isten, m egejti szivét a nagytudom ányu tanári kollégium nak. A legény nek, aki forrva-fázva szűkölt a szigorlat purgatórium ában, k ia d ja' a föloldó ku tyab ő rt, hogy m ár m ost egyenest n yargalh at bele a praxis — poklába. Á m a fiú boldog és büszke mégis. A z oklevélben benne van, h ogy ő doctissimus. S am it annyi jeles férfiú a kezeirásával s nagy pecsétjével m egerősít, az tán csak igaz, v a g y m i ! Élesre feni fegyverét, kiugrik a homokra, m egszereti a küzdelm et. Száz seb ből vérzik m ár s még mind nem lá to tt ellen séget. A praxis fövenyén orozva szoktak támadni. A vénebb doctissim usok szám ra és tudom ányra teljesen födözik a szükség letet, erről meg vannak győződve. A fiatal doctissim usra semmi szükség. Á m a gyerek nem h agyja m agát. V o lt m ár neki egy sikere
is, m elynek pénzértékéből kitelt egy kalap s három n yakravaló. Nem v e t neki m ásfél esz tendőt s m egszerzi a hozzá való selyem ernyőt is. A három első év teh át ragyogó eredm ény nyel já rt — m időn egy piros hajnalon (egy va sta g sütőm esterhez sietett éppen, ahhoz, akitő l a keztyü re v a ló t rem élte bekereshetni), mondom : ebben a h ajnali vizitjéb en egyszerre csak ú tjá t állja eg y szép nő, m osolygó, ismeret len, s mégis olyan ismerős, aki számon kéri tőle a zt a csókot, m elyet egy vigyázatlan perczben ajk aira n yom ott — egy kaczér jószág, töb b a halandó asszonynál s kevesebb a m úzsá nál. A k a rjáb a csim peszkedik a fiúnak, sétára h ivja , andalgás-közben aztán bolondnak m ondja, h ogy egy sütőm ester vég ett ilyen heves h arczot fo ly ta t a vének ellen, s határtalan ostobának, ha a zt hiszi, h ogy az a szép kom oly hölgy, k it annyi udvarlás után végre eljeg y zett m agának, hozzá is m egy. I t t va n ő, a könnyű vérű, pajkos le á n y ; igér hűséget, hozom ányt, gyorsabb sikert. — É s — »félig von atva, félig engedve« — a karjaiba dől, egy párrá lesznek, s h a nem aranyos hintón is, de csak simán haladnak át az életen, elég jó házasságot fo ly ta tn a k s számos
csacska gyerm ekben telik öröm ük és boszúságuk. A z emlékezés m agányos szünetében azon ban fölm erül előtte a szép, kom oly asszony alakja. Ilyenkor m élyen fölsohajt, lábaihoz borul s ajkáh oz emeli ruhája szegélyét hódo la tta l és szerelemmel. íg y esik meg ez m agam m al is, midőn orvosi lapot véve kezem be, az uj vívm ányokról olvasok : hogy a kórházba, a m űtevő-asztalhoz vágyódom , ahol az én h ajdani való je g y e sem ta rt udvart. S h ogy nem rég egy tu d o mányos füzetke akad t kezem be, m ely a zt fejtegeti, m ikép lehet m egakadályozni, hogy a fekete himlő után ragya ne verje m eg az arczot — olyan problém a, m elynek va sa jta ján a hajdani bölcs arabus orvostól, R hazestől kezdve a modern H ebráig, sok jeles hasztalan zörgetett — a g yó g y ító mesterség e nagy haladására olyan kedves m egelégedés borzongott végig rajtam , m int m ikor, tá vo l a hazától, felőle valam i szépet olvastam egy angol v a g y svéd újságban. K evés n y a v a ly a van, m ely, m ig egyrészt halállal fenyeget, túlfelől »szerencsés« le folyása után is oly erős n yom okat hagyjon az
arczon, m int a himlő. Vérengző karm okkal szaggatja össze-vissza a sima képet, sokszor k iv á jv a a szem et is. Mint m ikor jégeső veri el a hímes m ezőt. N agyon kedves legény lehetett, a lán y m eg nagyon szerelmes, aki szíve vá la sz to ttjá t a népdalban igy b iztatja, hogy : Azért, hogy kend himlőhelyes, Illik kendnek rettenetes.
Férfiúnál még hagyj án. De ha nőre gondo lok, akinek bársonyos, üde bőrét m arczangolja szét ez a rú t boszorkány, a szivem facsarodik össze belé. Meghalni hősileg tud a nő is. E l szántsága akárhányszor tesz túl a férfi bátor ságán. S végre a halál, m int a vallás tanítja, csak egy boldog átváltozás. D e élni roncsolt arcczal annak a nőnek, aki v a g y k ét héttel előbb csinosságával h ódított — oh, ez bor zasztó ! A szenvedélyes im ádó hevének lohadása — m ég borzasztóbb ! A z irigy versengés u tán a sajnálkozó »barátság« — ezerszeres h a lá l!
A »Dodekadon« egy elbeszélése ju t eszembe, egyike »Az álarczos báh tizenkét válto zatán ak , m elyek közt az öreg Dum as Sándoré le tt a nyertes. A m elyről itt em lékezem , az a Souvestre Emilé. A n agy opera báljában m ám oritón harsog a M usard. zenéje. Őrjöngő »chahut<(-ben rán gatózn ak Pierrot és Colombine, m ig a p áh olyok ban s az illatos lanyha folyosók pálm afái ala tt p atto g az elmés faggatódzás, az intrigue. Gastont m ajdnem beteggé teszi a kandiság : ki az a bűvös beszédű, antilop karcsuságú, előkelő hölgy, a kit karján vezet. Halálosan szeret belé s ezt öt perez a la tt százszor is el m ondja neki. A z álarczos nő m inden-egy v a l lomás a la tt összerezdül. — S ha m eglátsz s nem tetszem neked ? — suttogja a domino. — M eghalnék ! — Oh, te nem tetszenél nekem ? H iszen a te kedvességedtől illatoznak ezek a rózsák, a te szemedtől sugároznak ezek a lángok ! — szól rebegve az epedő lovag. — Ne áltasd m agad. É n rút vagyo k . — A k k o r a nap is csak álmos m oderatőr lámpás, a csillag sem egyéb, m int h itvá n y bádog-szilánk, s m aga az ég bolto zata egy
rosszul zom ánczozott sajtboritó ! — szavalja Gaston em fázissal az akkori regények és drám ák stilusában. E g y páholyn ak titoktartó, puha függönye gördül alá s elválasztja őket a sokaságtól. Gaston a v á g y tó l ittasan, az alig védekező elhanyatló nő arczárói letépi a csipkés bársonyt és . . . ragyás arczba tekint. — A h te ravasz, te édes gonosz ! . . . igy suttog lázasan a férfi. T e kettős m aszkát viselsz ? Ism erem én az ilyen ham iskodó tré fá k a t ! . . . S odakap, h ogy lerántsa az áltató k e lm é t . . . és u jja i a meleg húst érintik. A lo va g visszatántorodik, fogja az ő kalap ját és já r — vag yis, nem bibliásan szólva : elrohan s h azáig m eg sem áll. A ragyás nő term észe tesen kétségbeesik s m érget vesz. M eghatóbb a L ytto n -B u lw er regéje. K e v e sen vannak, akik ösmerik »Rajnai zarándo koké czim ü, költészettől ragyogó m ese-füzérét, m elyben Tündérországot és az em berek vilá g át remeklő kézzel festi. A ném et mese piczinke fén y-alakjait m u ta tja meg elfogódó szem ünk nek : a Feytzenheim tökm ag-herczeg udvarát egy jáv o rfa üregében, az öreg hopm esterkével, aki valahányszor szippantani akar, him-
poros cseresznyem ag-szelenczéje m indannyiszor furcsa csikorgásban jaj dúl fel, am itől az egész kis u dvar csak ú gy hem pereg nevettében. A cziklus e részleteinél Andersen sem irt soha bajosabbat. A rajn ap arti lo va gvára k romjairól, a borterm ő hegyoldalakról és váro sokról hallunk egy-egy vonzó történetet. E g y angol ifjú beszéli el arájának, a kit nem szabad szorosabban m agához fűznie, m ert a lán yk a m ellbeteg. Nem is fog felgyógyulni soha. E zt jól tu d ja a boldogtalan-boldog vőlegény és az Ellen édes a ty ja , az öreg lord. A leán y h áta m ögött kezet szorítva, összenéznek nedves szem ekkel, s m ikor előtte vannak, vid ám ak és beszédesek. A kölni dóm ban levő H árom szent királyok csodatevő sírjához kapcsolódik a képzelmes vőlegény egy regéje : az, am elyre itt szükségem van. A csatában a fejére n y ila it súlyos kard csapástól m egvakult az ifjú katona. V ezető k u ty á ja , F ido, elm arad mellőle. A hidon, m elyen egyedül áll, egy lovas csapat v á g ta t s letiprással fenyegeti a világtalan t. E bben a válságos pillanatban gyöngéd női kéz ragadja meg karját, édes csengésű szó b iztatja . H ajlékba tér, hol szeretettel ápolják, sőt szerelemmel. T n r z ó : TJj h a n t o k .
15
M egmentője, egy fiatal lán yka, szerette meg a szép, világtalan bajnokot. E z is az ő édes szavú Ilonáját. H ányszor m ondja neki : »Oh bár lá th a tn á la k ! U gy-é, te szép v a g y ?« — A m ire a lá n yk a elborul s a zt m ondja : »Matild a szép, az én testvérhugom !« — Am ire az ifjú : »Tudom, h o gy te csak kötözködöl velem !« H a visszanyerné szeme v ilá g á t ! V áljon ráismerne-é Ilonára a szava nélkül ? . . . A zt beszélik, h o gy a H árom szent királyok sírjához való búcsuj árástól eloszlik a vakság. A leányka K ölnbe zarándokol, leborul a hárm as arany koporsó előtt s hazaérve, m egáldott u jjait ráteszi a világtalan ifjú szemeire. M indnyájan : az agg szülék s M atilda térden állva, im ád kozó ajakk al, szorongó lélekkel vá rjá k a c s o d á t. . . A forró im a f o g o t t . . . a m egáldott u jja k g y ó g y íto tta k . . . Regináid, fölpillant és . . . lát. E lő tte egy ragyás leán yka áll, aki szem ét le s ü t i. . . am ott m eg, az ablakm élye désben a m ásik térdel, Ilona testvérhuga, aki szép, szép, nagyon szép. A z ifjú odaborul m elléje, m agához öleli és felzokog : »Oh, te v a g y Ilona ! N eked köszönöm , neked !« A him lőhelyes leán y az édes an yja ölébe tem eti arczát.
(Az aztán m ár nem ide tartozik, h ogy a nagy rázkódás következtében az ifjú ism ét m egvakul s aztán Ilonával boldogan éli világ ta la n világát.)
E zek a régi históriák ra jzo tta k föl em lékeze tem ben, h ogy kocsink az Ü llei-út fagyos rögei közö tt farolt végig. O tt, hol az utolsó házak állanak, lak ik az igazi himlő. A fekélyes a város végére való. A nagyobb kórházak osztályaiból kerülnek ide, m ihelyt csak m egnyilallik a keresztcsont ju k környéke. A pró villongások után ez a had üzenete a közelgő fekete ellenségnek. H a ta l masan fölfegyverkezve fogadja szellős táb orá ban dr. Schwimmer Ernő az ő hű csatlósaival s vitézü l m egverekedik vele. K ép nélkül szólva : egy n agy viv m á n y előtt állunk, m ely egyszerű m int minden n a g y föl fedezés ; term észetes, m int minden üdvös ta lá l m ány. A m edicina crudelis tűzzel-vassal hada kozott, h ogy a mérges hólyagok roncsolását m egakadályozza. Nem sikerült neki. A z öreg Forestus legalább csinján b án t vele s gondol ván, ha m ár le nem győzh eti, legalább m eg kérleli : hűségesen kenegette szalonnával.
(Inunctiones cum lardo, ad abvertendum variolarium vestigia.) H asztalan kedveskedés. De még az uj próféta, szt. Salicilius sem téríthette meg ezt a vad , ázsiai p o g á n y t; pedig más különben sokakat v á lto tt m ár meg. H anem jö tt a m ásik, a szt. Carbolinus. E hhez folyam odott a tudós. Nem is a leikéről, azaz nem bensőleg lehetett e súlyos b ajn ak neki kerülni, hanem külsőképen. V itézü l s mégis enyhén. A sav a t fölengesztelé fa-olajjal, ebbe meg k ré tá t kevert bele. In hoc linimento vinces / — b izta tá m agát. A ztán vászonból kiszabott egy álczát szem-, száj- és orm yilással. A z írt rákente s a betegnek égő bibircsóval elborított arczára tap asztá. A szenvedő m egenyhülve sóh ajtott fel alatta. Midőn az orvos egy hét m úlva lefejtette s a fehér kéreg lepattogzott r ó la : arczbőre sima v o l t ; a vizsgáló szem elé nem táto n g o tta k azok a fekete m élyedések ; a lábbadozó csakham ar visszan yerte régi színét s boldogan és h álálk o d va távozo tt. Pasta diva ! A krétának a karbolsavval való ölelkezése a la tt kiszabadul az a bizonyos C 0 2, s létrejő egy karbolos mész-szövetség, m elyet a sebészek n agyra becsülnek. Csekély
esetekben a himlő nem okoz m indig heget. E találm ánynak az a virtu sa, h ogy a könnyebb himlőzésnél csaknem biztosan g áto lja meg a roncsolást, a nehezekben igen g yakran , m int ezt a kedvező arány — 2 : 20 — ékesszólóan b izon yitja is. B elépünk s nem csap elénk a h ajdani himlősosztályok fojtó levegője ! A karbolnak érdes szaga leng körülöttünk. A hévm érő csaknem 20 fokra sülyedt s az ablakok n y itv a vannak, am ely őrületes vakm erőségtől Cseszm eghy doktor bácsinak ijedtében égnek meredne mind a harm inczöt hajaszála. Nincs betegség, m ely otrom bább kézzel zúzná szét az em beri von ásokat. A fej idomtalan tökké dagad, az orr u borkává ; a szem héj kipuffad m int a paradicsom -alm a. E g y kezdő pékinas gyu rm ája fidiászi rem ek az ilyen arczhoz fogva, m elyet Isten a m aga képére terem tett. Merő »szép e s e t !« A z álarcz m ég a bálterem ben is némi borzongást okoz. D e itt m egdöbbentő. R ettenetes fa r s a n g ! A zt mondanám : szegény em berek elpusztítására rendezte a H alál. Pedig itt az álarcz enyhülést jelent. A b eteg kíván kozik utána. Feszülő, izzó bőrének hüset ad ; m ajdan gyó gyu lást.
A szétfolyó nehéz esetekből is szám osat hódí to tt vissza az életnek ez az iratos találm ány. Csak a perzselő lázban vergődő, a »furibundus« tépi le arczáról a vásznat. A »szépség« persze odaveszett. E z a kerek dagad ván y, ez a kékes-szürke tüzelő fő, m ely tehetetlen remegésben fekszik a párnán, m ég nehány nappal ezelőtt csinos varrólán yn ak a feje vo lt. Teste csakhogy lángot nem ve t, fejét izzó kazánnak érzi, agyában pőröly-ütések döngenek, to rk á t láth atatlan v a su jja k fo jto g a tjá k — s a lán y szeliden tűr, m ert sikert remél nyugalm ától. Nem az aggasztja : m eg talál-e halni ? — csak a zt k é r d i: nem lesz-é him lőhelyes ? T ávo lab b egy tíz éves gyerm ek alszik m ély horkolással. F eje egy n agy szederjes golyó, m ely a nehéz léleg zéstől m egrem eg m int a kocsonya.. A z ő hörgése a halál szava. E gyik e a két százaléknak, m elyet nem sikerült m egm enteni. E g y harm a dik sugárzó arcczal siet az orvos elé. — N ézze, m ondja elégtétellel az igazgató orvos, és tapintsa m eg a helyet, m elyen ült a pustula. — Igen, igen, h álálkodik a leányka, félre értvén a m ondást — igenis, mind elpusztul.
H a lesz neki G astonja, nem fog m egszaladni tőle ; s Regináid] a, ha G yu rinak h iv já k is, nem a M atild lábaihoz fog borulni. A férfi-osztály a jta ja m ögött egy derék ifjú legény fájla lja a derekát. Már erre ki van m ondva a szentenczia. V irradóra k ip attogzik a szája-széle, fejét föl akarja vetni a sürü vér, bőrét szétfeszegeti a kegyetlen kór harapóvasa és szederjes arczára elszórja mérges fekete bogyóit. De közel a segély, a fakadó bibircsekre m ár idejekorán terül rá a m entő álarcz s nem engedi, h ogy képét összemardossa a m ételyes kiütés. A fekete-him lő a szegénység n y a v a ly á ja . A nyirkos pincze-lakásban, a fülledt népes szobában tám adnak a parányi b acteriák és ficzánkol vigan a m ikrococcus. Mint a szikra ham vaszt el egy várost, az ilyen m étely-parány egész járáso kat ver meg p usztító ragyával. Schwim m er E rnő tanárnak találm án ya nem csak egészségügyi, de aesthetikai tek in tet ben is n agy fontosságú. E lfo jtja a h ólyagképző dést, kikerüli iszonyait s m egm enti az arczot. A variola gyógykezelésének ez a legújabb fejezete m éltó feltűnést is okozott — a kü l földön.
H alála előtt nehány hónappal találkozom vele a József-téren. A derekát fájlalta. — No, no, barátom , évelődöm vele. A himlő is ezzel kezdődik. — Zsába, zsába, feleié. Meg is esnék, hogy éppen engem terítsen le a variola. — Már h ogyan képzeli, mondom, hogy önre, az ő legádázabb ellenségére, rá ne lessen ? Csodálatos dolog. A ragadós betegség ellen való védekezés kiterjed a legapróbbra. Carboloznak, forráznak, fölégetnek m indent, ami terjeszthetné a végzetes ragályt. A z orvos meg egyik vörhenytől a m ásik orbánczig szalad, anélkül, h ogy k ív ü l a fogasra a kaszto tt bun d á ját a zala tt a tűzbe dobnák s őt m agát végig locsolnák m ikrobapusztító folyadékokkal; »Az orvost«, ta rtja Cseszm eghy doktor bácsi, »nem viszi el a m aga ördöge !« A z ördög nem, de a H alál, akit a költő angyalul hirdet. Schwim m er E rn őt a rák ölte meg. A rák, m elynek bacillusa ellen épp most m ozgósít a m ikroszkopizáló vegytan . Legyen diadalm as az ő h ad járata is.
E g y m ag yar H ansen. — S zapáry F erencz gróf. —
m ögött ü lt ablakában a leg szebb asszony, a kit addiglan láttam . Nem csak szép vo lt, de édes is ; — nem csak szere lemre, de szeretetre m éltó is. O tt ü lt az ab lak ban egy őszi estén. Meleg alkony szőtte rózsaszin fáty o lát az agáczok csúcsaira, s a kém ények füstje tündéri biborfelhő gyan án t lengett szét a házak s fák f ö lö t t ; és galam bok fehér föllege villant meg az esthajnal aranyos levegőjén s csattogva-sü vítve csapott le ism ét az ócska dúcz tetejére. N agyon ábrándos hangulatban voltam , amire tizenhét éves szivem nek ezer joga vo lt. S m ikor még abból a nagy ablakból zöngelmes hang is szólított meg, s a szenvedélyesen piros, fűszeres szekfü mögül két igéző fekete szem is Sze k f ű - b o k r a i
nézett felém : a kerek poniról, m elyen ültem, egyenest a bűvös asszony lábaihoz borul h attam volna. De csak m egültem a nyeregben, s bár lóhátról, de alázatosan beszéltem az igézetes B oriskával. (Miért ne mondanám meg a nevét, m ikor ú gy sem h ítták Boriskának.) — H át m aga h o vá v á g ta t erre? — H át m aga az, B oriska nagysám ? K ezét csókolom. Csak m agáztuk egym ást, m int ez faluhelyt szokás. Boriska huszonegyéves volt, ragyogóra k ifejle tt centifolia s m ár két év óta ö zveg y asszony. D e azért még sok leányias v o lt benne. Szeretett játszan i fajankóval. E n is olyan fa jan kó voltam . H át csak já tszo tt velem s nagyon elm u latott az én félszegségemen. Pedig m int valam i hős szerettem volna feltűnni az ő igézetes fekete szemében ; de m entül inkább akartam lenni hős, annál b utább fajan kóvá lettem előtte. H áth a agyonlőném m agam at érette ? K épzeletem ben nagyon szépen rajzol tam le a zt a jelenetet, midőn vérző hom lokkal, összetapadt fürtökkel, sáppadt arcczal s festői attitűd ben elterülve ta lá ltak volna meg az orgonabokor tövében . . . de attól féltem , ha m eglát, igy sóhajt f ö l : »Szegény fa ja n k ó !«
L e is tettem tehát a véres szándékról, merő h iú sá g b ó l; s azóta erősen tartom m agam s ez öngyilkosság nélkül való életm ód m ellett türhetőleg is érzem m agam at. — H át m aga az nagysám ? Mit csinál ? — O rvosságos vize t iszom. — Orvosságos vizet ? (Borzadva gondoltam a budai keserűsós vizre.) — A z ám. Nézze csak ! S egy m etszett pohárból hörpintett v a g y hárm at. — M ilyen v íz ez ? kérdezém . — D elejes víz. M agnetizált víz. Migraine ellen való. — H ol m érik ? — Meríteni a pap kú tjáb ó l m erítik, de a m agnetizm ust, a zt ú gy olvassák bele. — Javas asszony v a g y valam i csodadoktor ? faggatóztam felvilágosodott m osollyal. — No csak nevessen ! Csodadoktor bizony. Csak hallotta tán, h ogy Párisból h azajö tt a m agnetikus gróf ? H ogyne hallottam volna ? H iszen tegnap is nálunk já rt s édes atyám m al, aki orvos volt, heves v itá b a keveredett. H allottam a kis szobá ból. Nem birt az atyám skepticzizm usával,
ki a gróf csodáiban tam áskodott s az ő delejes g yó g ytan i tételeit egym ásután döntögette fel. Én, aki öreg Dum as kegyéből ültem a vén A lth o tász vegyészeti m űhelyében s láttam remegő sziv vel B alzam o bűvöléseit — én a gróf tanaihoz szegődtem . É n is delejező orvos leszek, én is széditek el szép leán yokat, k irá ly nőket s a m ostani g yó g y itá s barbárságától m egváltom az emberiséget. A m agnetikus doktor S zapáry Ferencz gróf úr volt, ki egy csomó ném et és franczia m unká v a l ajándékozta meg édes atyám at. V a la m ennyi k ö n yv a delejes gyógym ódrul szólt, persze ném et és franczia nyelven. A z egyiknek czim e »Agapen«, s tánczoló asztalok és titkosan iró zsám olyok, fadarabok, repülő zongorák csodáit hirdeté. M aga ugyan egyet sem láto tt a gróf úr, de szavatosai kom oly, m egbízható em berek, m int pl. Mr. Benezet, aki 1847-ben Toulouseban lá tta a »híres« bab-esőt, m ely nem lehetett egyéb, m int Istennek kijelentése. B ün tető v a g y jutalm azó keze m utatkozott-é ebben a csodában, arról Szapáry — v a g y am int m aga ir a tk o z o tt: S zapary gróf úr nem szól. A n n yi bizonyos, h ogy a kedves Provence e városában m a is a legvajasab b és legnagyobb
szemű babot term elik. H ogy valam ely nyári vihar forgószele tiz-husz bokrát tép h ette ki s repülhetett vele a földekről be a városba : az ilyen term észetes m agyarázat nem kellett Mr. Benezetnek, s nem fogadta a gróf úr sem, akinek minden m üve, o tt ahol érthető, pietisztikus ; minden egyéb, ami bennök foglaltatik, a kificzam odott értelem nek görcsös rángatódzása. E z t persze m ost mondom, m iután ism eretek ben valam elyest gyarapodtam s a gróf úr kön yveit elolvastam , am ivel, ú gy hiszem, kevés ember dicsekedhetik. A szép B oriska asszony nak m egdelejezte-é az ivó vizét, nem kétlem ; de h ogy B oriska m egigézte az ő szép szarvas szem ével a gróf urat, ezt m ár inkább elhiszem. A gróf ur akkor m ár n agyap a vo lt, de azért m utatós, deli férfiú. Fején ek barna fü rtjeit v a la m ely m űvészi coifieurnek k ö szö n h e tte ; a g y a korlatlan szem azonban sohasem ism erte volna föl vendéghajnak. A sok m agnetizálás is árt h ato tt az öreg úrnak, m ert kö szvén y b o ly g a tta a láb át, m elyet nem igen sikerült neki elsimo gatni, v a g y a delejes vizével elm agnetizálni. Hanem egészben kellemes úr vo lt, gróf úr s ezenfelül titokzatos színben is tű n t föl, ami nőkre nézve m indig csábitó tulajdonság. Meg
aztán, éppen abban az országban, melyben m űködött, já rja ez a példaszó, hogy sem a kor, sem a pohosság »n'őtent pás les sentiments«. A gróf urnák v o lt rá gondja, h ogy a Slade, H um e s egyéb kopogó szellem csodatevéseinek h itelt szerezzen itth on is. Nem telt bele egy hónap, és o tt A b o n y táján m ár széliében a laku ltak dalárdák s önképző-körök form ájára szellem kopogtató s asztaltánczoltató »Kránzchenek«, am elyekben előadás után a n yu ga lom ra tért asztalon n agy uzsonnát tá la ltak be s u tán a a fiatalság egym ást tán czo ltatá meg, m ialatt az öregje a m ellékszobákban, m int eddig h ívo g atta a színeket, m ost h ívo gatta a szelle m eket. A z em ber, ha még félig gyerm ek s nemcsak m aga csap föl egy uj tan hívének, de még m entül többet óh ajt m aga mellé fo g n i: nem csak rajongással verbuvál, de csellel is. Most, ez órában, töredelm es bocsánatát kérem jó a tyá m em lékezetének, am iért akkor gonosz árm ánnyal tán torítottam meg tiszta meg győződésében. A b on yi Lajossal — intimus m egszólításban az én F eri barátom m al — anélkül, h ogy előre m egbeszéltük volna, a pilla
natnak nyilván »delejes« hatása a la tt s a rászedés m agyarázhatatlan viszketegétől ösztö kélve, félig pajkosságból, félig térítési szándék kal, összenéztünk s m egértettü k egym ást. E g y szóbul m egtudá, h ogy kételkedő atyá m h ívá sára meg köll jelennie az ő ap ja szellem irásának. S m egindult a papiroson a bűvös fa-három szögbe tű zö tt czeruza. K örülötte a fél város értelmisége, a kételkedés és gunyolás vegyes nyilatkozataival. Magam, részint a ttó l való rettegésemben, h ogy nem tartom meg végig a kom olyságot, részint m eg, h ogy távollétem által Feri, akinek az én felidézendő öregapám nevét odasugtam , csak annál inkább látszas sák eszköznek a szellem kezében : m agam szo rongva jártam föl s alá a kertben, m időn egy kis rokonom ja jg a tv a kiálto zta nevem et. Oda rohantam . — Jaj ! A bácsi, a b á c s i! Ü g y e ls á p a d t! A nagypapa m egszólam lott. O tt va n a p api roson, hogy : » ^ 4 s í V « / D obogó szívvel léptem a szobába. A tyá m fel indulásában a szivére ölelt és csöndesen zoko gott. Inkább fogta volna a porzópálczát s tánczoltatta volna meg a hátam on addig, mig valam ennyi ősöm nevét kezdtem volna em le
getni. A czudar tréfa m ély benyom ást te tt rá, m ert nem g ya n íto tta , hogy ismertem az ő ap ján ak ősi nevét, pedig annyit em legette előttem ! Soká nem v o lt bátorságom bevallani neki e zt a csínyem et. D e nem járh attam volna elég későn a fölfedezésével, hogy m élyen föl ne háborodjék a rút játékon, m ellyel épp oly otrom bán tapostam bele az ő kegyeletes érzé seibe, m int ahogy meg akartam ingatni szilárd tagadásában. S abban, h ogy én, bár későn, de mégis csak bevallom akkori sűrítésemet, nagyon előnyömre ü tök el Slade, Hume, Sw edenborg, Edm onds, Benezet s a többi m esterektől s m oszjőktől. A z én öregapám m egszólam lását n agy elég tétellel jegyezte be spiritista-naplójába a gróf úr, m int félrem agyarázhatatlan bizonyságát annak, h o gy az elvándorolt lelkek, s az élők közö tt élénk forgalom létesíthető, csak érteni kell a m ódját és m indenek fö lö tt hinni. H át m ég, m ikor az első asztal kerekedett v íg tánczra a környéken ! M agam láttam N agy-K őrö sön, egy leánynevelő-intézet n agy szobájában. A hírére odafutott a tanács, a presbitérium, az odavaló négy szál orvosból álló medikai fakultás, élén B iczó R u di kilórgosságot tanult
helybeli jeles borbéllyal, a patikárius, a tan ár ság, a diákság, a csizm adia-czéh s a három német m asamód — szóval mind, aki sokat ta rto tt a tudom ányos m űveltségre. V alah ogy befurakodtam én is a házba s o tt láttam , am it láttam : v a g y tizenkét leán yka keze a la tt m ekkorákat ugrál az asztal. A kis lán yok az asztal szélén értetve össze szétfeszített ujjaikat, alkották meg az élő lánczot. A dolgot persze könnyedén azzal m agyarázták meg, h ogy félóra szakadatlan érintkezésnek melege alatt a különféle szívj árások egy azon rh yth musba törődtek, s m ár m ost tizenkét szívnek egyazon verése lökődvén az asztalhoz, ezt egy ad ott pillanatban m eglóditotta s m indinkább növekedő m ozgásra h ajto tta . M ások meg azt a fölvilágositást adták, h ogy a sok remegő kéz — m ert am int nincs abszolút sötétség, azonképen nincs föltétlen nyugalom sem az élő testben — hogy, mondom, a remegő kezek folytonos böködése elég im pulzus a nehéz diófa-asztal meglenditésére. A nép meg k ívü l állva azt kiabálta, hogy : »Asztal-indulás van a kisasszonyék h á z á n á l! E z háborút j e le n t !« S csakugyan három esztendőre rá k iü tö tt a krím iai háború. P o rzó : Uj hantok.
16
A kedves láncznak egyik szeme A ran y J uliska volt, n a g y A ran y Jánosnak kis lánya, aki azóta m eghalt s a kit az ő édes a ty ja örökre ható, világszép strófákban siratott el. A z esetet pedig a gróf úr szintén följegyzette kön yvébe. Kő-eső azonban nem esett, ami végre sem könnyű m unka lehetett a gyöngéd szellem -kezeknek. D e sajna ! — bab-eső sem esett, am inek — am int én ismerem őket — a körösi gazdasszonyok nagyon m egörültek volna. R epülő zongorát sem láttu n k , csak egy repülő klárinétot, m ely után repült az ő füstös g az d ája is, k it hamis játék a m iatt (nem a hang szerével cselekedte, hanem a kártyával) ki d ob tak a R ása kocsm ájából. A z az egy holdkóros pedig, a kit a m últ évhuszadban o tt észleltek, eg y szerelmes kosta vo lt, ki a háztető gerinczén lovago lt az im ádott kisasszonyhoz.. A dologra csak ú gy jö tte k rá, hogy az ipse holdfogytakor is lunatikus vo lt, am it pedig könnyen azzal m agyarázh ato tt volna ki, h ogy a K lárika kerek arcza a sötétben is m osolyogva világított feléje. D e azért a gróf úr jegyzetei közé ez is odakerült.
Szapáry Ferencz gróf úrnak szám os híve volt a külföldön. Itth on nem boldogulhatott. Maga J ózsef nádor s az akkor nagyhírű fővárosi orvosok, Bene s .Bugát, hatalm as ellenesei voltak. Csak a szellemes és büszke S ta h ly fölényes m osollyal, de különben tétlenül nézte a gróf úr erőlködéseit, aki nehány fiatalabb orvost g yü jtv én m aga köré, apostolokat nevelt m agának bennök, hogy tan át vinnék világgá. E zek egyike vo lt Scheff — egyetlen gavallér orvosa a fővárosnak, aki m onoklisan s lóháton járt el betegeihez — és Gárdos doktor úr, aki tán még ez idő szerint is m egdelejezi feleinek ivóvizét s csodákat m ível. Am iben egyéb ként kételkedni is lehetne, ha nem m aga mondaná. Szapáry Ferencz — A n ta l grófnak b á tyja , aki az 1867-i koronázó ünnep rendezőinek egyike s k it m int »M eghagyatik grófot« m a is emlegetnek, ap ja István grófnak, Pestm egye vo lt főispánjának — politikai szerepet nem játszo tt. Csak az ismeretes R áday-ü gyb en k a r doskodott K ossuth m ellett a pozsonyi diétán, am it Bécsben nagyon rossz néven v e tte k tőle. H ajlam a, ízlése s az, am it h ivatásán ak vallo tt, az előbbre haladt külföldre vo n zo tták őt. IC
1840-ben D rezdába m egy, hol Kerner Justinus a nyavalyatörősek s elvilágosodott hisztériás ném berek delejes g yó g yításával foglalkozott és »die Seherin von Prevorst« czim ü tudom ányo san m isztikus költői m onográfiájával fölzajdito tt minden elm ét az am úgy is, de akkor még inkább a titokzatos felé hajló Ném etországban. N euw ied herczegnében — a m ostani oláh királyné édes an yjáb an — lelkes pártfogóra lelt s a Rénus vidékén Bonn m ellett, magnetotherapeutikus kórházat alap íto tt s vezetésével S za p á ryt b izta meg. A nagyobb központot azonban Párisban látta , hol Mesmer működése élénk em lékezetében v o lt még mindenkinek, s ahol akkor a m ár em lített Benezet úr kavarta föl a ked élyeket az ő delejes hűhójával. A gróf urnák fényes m egjelenése, rangja, független séget biztositó vagyon a, őszinte hite a magnetizm usban, m ely a rajongásig fokozódott benne : mind o ly előzm ények és tulajdonságok, m elyek Szap áry sikerét előkésziték s megszerezték, de nem b izto síth atták. Tizenkét évig v o lt ott egy húzóm ban, beszélt számos »conférence«ban, fenntartott egy m agnetopathikus klinikum ot s irta rakásra delejes h ittan át s a delejes gyógym ód vezérkön yveit.
A z egyiket (»Le gyromagnétisme«) csodálatos czím rajz ékesíti. A fátyo lo zo tt Iristől jobbra a hold felé repül egy bom lott h ajú nőalak ; alatta a csinos h ajú H azugságról a szép ruhát lerántja az Igazság, aki igen csinos legény. A ztán seprűn lovagló boszorkányok, halálfő ben tan yázó, dicsfénytől körn yezett füles baglyok, m áglyán égő hindu özvegy, fel tám adó halott, egy sarokban egy akkori Hansen, am int egy vén görögöt delejez. B a l ról egy angyal b ukik alá a napból, am orettek alm ával lapdáznak, N apoleon sírja m egnyílik stb. Igyekeztem ném i összefüggésbe hozni ezeket a fura képeket s egy kis jó ak ara tta l lehet is belőlük kihám ozni valam it a V ilágosság győzedelm éről a Sötétség felett. H anem am ikor elolvastam a rajz m agyarázatát, kezdtem ala posan nem érteni. A nap delejes befolyása ellen küzd a holdnak villanyos ereje. (A m agnetizm us t. i. a jó téko n y, az elektriczitás a kártékon y princzipium .) A boszorkány a közép kor hitetlenségét példázza a term észet isme retlen csudás tünem ényei iránt. (A jelenkor kételye s tagadása nincs példázva.) Jelm on data : DQuaeritc unitis viribus et invenietis /« A czim rajzot és m agyarázatát követi az elől
járó beszéd : egy szó az olvasóhoz — egy •»Avant-propos« — egy »Avertissement«, mig végre, a k ö n yv közepén túl, kezdődik a beve zetés a csoda-tanba, m ely katekizáló for m ába van foglalva. A szerző o b jek tivitása és n aivsága vetekedik az evangélista Jánoséval. A te tt kérdésre egyik válasz íg y s z ó l : »Aki m egértette a grófot, az e k ö n yv tő l megépül s m egvilágosodik. Ö a k ö n yv s a kö n yv ő«. V a g y : »Csöndes m űködés isteni czélhoz vezé rel, m ondja a mi dicső m esterünké (T. i. Sza p á ry F erencz gróf úr. »Agapen« 12. 1.) A kö n yv e t különben, m int a sári pap írását, v a g y a H im fy szerelm eit, akár visszájárul is lehet olvasni. íg y talán még jobb is, szebb is, m int ném ely nadrág kelm éjének a fonája. E g y p o zitív dolog azonban mégis van ezen érthetetlen, kegyeskedő lapok halm azában : egy külön kis füzet ez, m ely a »massage«-ról, m agyarán : a kenésről szól, m elynek üdvös h atását a gróf nem az izom rostjainak m echa nikus elsim ításában, hanem a kéz által veze te tt rokonérzésnek delejes befolyásában keresi s szerencsésen o tt meg is találja. Legnagyobb sikereit S zapáry a kenésnek köszöni. Mind n yá ja n tu d ju k : a zsibbadozó, csömörös izom
nyom kodása, gázolása, kenése, m ily fájós kéjes érzéssel s m ily üdítő hatással jár. N ém ets Francziaországban a K eletnek ezt a népies gyógym ódját még akkor nem ism erték. Szapáry, aki itthon lá tta s m agán is tap asz talta, künn alkalm azta, s azóta nincs franczai fürdő, m ely gyako rlo tt m asseuröket ne ta r tana a közönség rendelkezésére. Igazán tu d o mányos, therapeutikus színvonal m agasára csak dr. Metzger em elte A m sterd a m b a n ; de ennek esze-ágában sincs m agnetiseurnek hir detni m agát. Furcsa, h ogy még a m űveltebb közönség is többet v á r a rejtelm estől, m int a positiv tudom ánytól. B árm ily fényes elm ék virraszto tta k át hosszú éjszakákat az em ber h o lt testének vizsgálásában, az élő szervek, az érzé kek m űködésének tanulm ányozásában ; jöhet a szemész, s világtalan szemedről lefejtheti a f á t y o lt ; eltom pult füledbe ú jra b ocsáth atja be az orvos a zene m alasztját s gyerm ekednek a zenénél is édesebb g a g y o g á s á t; fekélytől elm art orr helyébe szabhat ú ja t ; m egszólal tath atja a ném át — mind e hóditó vív m á n y ait az ítéletnek, az ügyességnek, a szorgalom nak s a szeretetnek, halom ra dönti egy ügyes
szélhám os kókler v a g y akár javasasszony, ha titkolód zva közeledik drága betegedhez. Ha egyszer b evá lt az álm oskönyv, szólhatnak ellene m aga N ew ton, Lavoisier, A rago és H um boldt — hasztalan lesz. D e azért az, am it m agnetizm usnak neve zünk, még egy eddigien föl nem derített erő. Hansen merőben laikus volt. Nem adhatta m ag yará zatá t annak, am it m üveit, s ezért orvosok s klinikusok jól is tették , hogy a föl merülő kérdésekkel behatóan foglalkoznak s nem egy Izraelben idegentől vá rjá k a lökést arra, h ogy valam ely tudom ányos igazságot győzelem re segitsenek. H eidenhain boroszlai tanár vizsgálatai máris azzal b iztatn ak, hogy előbb ism erjük föl az igazságot, semmint rem éltük. E lőadásában, m elyet Hansen hypnotikus m u ta tvá n ya iva l legott illusztrált is, a helyes m értékre szorította le. H eidenhain s a bécsi B enedict tanár épp ú gy tu d »elaltatni«, m int tu d o tt Hansen v a g y valam ely más iparos társa. C sakhogy ők nem frivolok és gyötrelm es állapotban levő embe rekkel nem rendeznek »delejes estélyeket«. H a ezt az új Cagliostrót jó Szapáry meg éri, tem plarius köpönyegét bizonyára zászló
gyan án t lo bogtatta volna a feje fölött, m ivel h ogy egy lépéssel közelebb értünk a m enny országhoz. De talán ez az uj csoda sem uj, csak most foglalkozunk vele tüzetesen. Mert az »Agapen« 253-ik lap ján ig y k iá lt föl n agy em fázissal s egy kis la p s u s s a l: »Alles ist schon dagewesen !« sagt Sh ylock im »Uriel Acosta«. Észleléseinek összege és k ritikája benne van ebben a hamis idézetben. Szapáry Ferencz gróf a világ józanságától s a szellemek hitetlenségétől m egundorodva, 1873-ban h alt meg a pestm egyei A bonyban.
Patterson Arthur. az em lékezők sorába tartozom s testis tem porum va g yo k m agam i s : figyelm esebben olvasok és tapasztalom , hogy napi s időszaki sajtón k sürü lapjaiban sok szor fo glaltatik egy-egy adat, m elynek téves sége lego tt szem ébe szökken annak, aki látója, h allója vo lt a hiányosan rajzolt személynek, m ozzanatnak v a g y egyébnek, am it ottan szóvá tettek . A kárhányszor szegültem neki, hogy helyre zökkentsem ezeket az ism eretbeli ficza m o k a t ; de m ivel ebben a mi gyorsan lepergő, szinte lelkendező m ai életünkben egy-huszon négy óra a la tt m ár a feledés m ohája lepi el a te g n a p o t: letettem erről a rektifikátori vállal kozásról. Á m amidőn nem zeti m űvelődésünk u jab b történetének egyes részleteiben ejt hibát M óit a
valam ely ifjabb újságíró társam , m ár akkor tartozó kötelessége minden jó m agyarnak, aki tud felőle, hogy járuljon hozzá, a m aga ere deti vo ltáb a helyezni vissza a szertekuszált való vonásokat. S itt, m ielőtt rátérnék soraim velejére, őszinte sajnálatom at, tán hibáztatásom at nyilvánítom a fölött, m iért hogy az utolsó félszázadnak alighanem legerősebb Memora, V adnai K áro ly, tudója annyi értékes, a n agy hullám verésben a felszín alá sodródott apró dolognak, m iért nem él az alkalom m al, h ogy ha m ár nem róvja föl mind az ő em lékeit, m elyek társas, poli tikai, irodalm i, m űvészeti és tudom ányos fejlő désünk m últjához fűződnek hozzá, legalább egyes esetekben szólalna föl a gyors m unká ban m eghibbanó tolinak csuszam ai ellen. V a d nai épp hogy, talán kértem re, belefogott em lé kezéseinek följegyzéséhez, m eghalt. S igy nem egy esetben, rám, az ifjabb senexre néz a fel adat, h ogy am ennyiben közösen ismert em berek és dolgok forognak szóban, a rajto k esett hibás rajzot helyreigazítsam . Patterson is nem húsz, de negyvenöt évvel ezelőtt járt első ízben M agyarországon. London ban élő honvédviselt hazánkfia, Dióssynak
ajánló levelével jelent meg Pákh A lb e rtn é l: egyengetné ú tjá t a jövevén yn ek, aki társadalmi és ha lehet, politikai, de különösen népismei czélból szándékozott beutazni hazánkat, m ely végre term észetesen első sorban is szükséges nek v a llo tta megtanulni magyarul, am it német fölfedezőinkről nem igen lehet elmondani. E zekn ek elég egy szász schmerzensschrei, hogy belőle m egszerkesszék a m agyarságra kisza bandó halálos Ítéletet. P ákh A lb ertet otthon nem lelvén, a P alu gyay ebédlőjében kereste föl, aki az-idétt a nem zeti kaszinónak v o lt vendéglőse. O tt ü ltü n k v a g y öten a bal saroknak ismere tes kerek asztala k ö r ü l; közöttük, Pákhon kívü l, Kecskeméthy Aurél, Salamon Ferencz, Nagy Miklós, Székely Józsi, m eg én. Ebédünk a vége felé h ajlo tt és — n yár derekán voltunk — m ár a kukoricza járta, midőn apró lépést egy kicsi, száraz em berke tipeg P ák h felé, nehány kegyetlen ül szétm orzsolt ném et szóval be m utatko zik előtte és engedelm ünkkel, m elyet nagyúri főhajtással kért ki tőlünk többiektől, előadta jövetele czélját. M agától értetődik, hogy legott közrefogtuk s a boros fiú aztán nem győzte bontogatni a som lyait. Szomorúsággal
volt még akkor tele a m agyar em ber szive, tehát vigan voltunk. Szóba került o tt sok minden : a m egdönt hetetlen angol és a verw irk t m agyar alk o t m ány (suttogvást). C ocktail és kukoricza (han gosan). Petőfi, Moore és Burns (hol suttogvást, hol hangosan). Meg eg y sereg egyéb, s külö nösen, e három költő kapcsán, a népdal. E gyszer csak vendégünk felé fordulva, igy szól P ákh : — A skót balladákról eszembe ju t egy, m elyet valam ikor szép angol asszony hárfakisérettel dalolt el nekem. A dú dját még ma is tudom , a balladán ak bekezdő strófájára is emlékezem , csak h ogy a bájos mrs V a la k y (a férje m agyar úr volt) nem birta velem m eg értetni. H iszen ön ismeri a skót b allad ákat ? — A legtöbbjét, ú gy hiszem. Szabad kér nem ? m ondá az angol. Sejtettü k, h ogy tréfa készül, m ert a P ákh seprű-bajuszának jobbik vége erősen kezd ett rángatózni. E z t a jelt m indnyájan jó l ism ertük még a Szamár-klub estéiből. B orközi állapot ban is lévén, a csapongó jó k ed v nem csak m agyarázta, de ki is m entette, ami ezután következett.
A sztali elölülőnk, am ennyire tellett, fátyolba von va érczes han gját, rá g y ú jto tt a skót bal ladára, m elyet fonetikus följegyzésben im itt közlök : Dzsedzs bi fedzs, dzsedzs bi fedzs, Dzsedzs e szájvim, dzsedzs bi fedzs.
Patterson erősen odafigyelt, aztán hosszan elgondolkodott. — H ogy is vo lt ? kérdé. Ism ételje csak, please ! P ák h ism ételte : Dzsedzs bi fedzs, dzsedzs bi fedzs, Dzsedzs e szájvim, dzsedzs bi fedzs.
P atterson fölfelé nézett, ránczokba szalajto tta sima, fehér hom lokát, aztán lefelé pil lan to tt, dünnyögve m a g á b a n : — D zsedzs bi fedzs . . . dzsedzs b i . . . Sem a dal zöngéjére nem ismert rá, sem a versre, m elyről a zt vélte, h ogy n yilván valam i ó-gál táj szólam, m int am ilyen még előfordul hat itt o tt a H ighlandnak ködös sziklái között. D e m inket m ár m egszitált az elfojtott nevetés, m ert hiszen nem vo lt az se skót, se gál ballada, hanem sokkal inkább vo lt egy akkor tá jt fölkapott, »hazánk berkeiben és pusztáin«,
sőt még a Józsefvárosban is fölhangzó eredeti m agyar nóta : Jaj be fáj, jaj be fáj, Jaj, a szivem, jaj be fáj !
Patterson nem v o lt volna angol, ha a leg kom olyabban m agyarázatát nem kéri annak a nyilvánvalóképen az ő rovására kelt n agy derültségnek, m ely most m ár viharosan dőlt ki belőlünk. P ákh fölállott és nála szokatlan gyöngédséggel, kérlelve ölelgette a ridegségé ből gyorsan kiengedő angolt. Mi többiek a kezét rázogattuk, am ely elégtétellel, főkép hogy m egtudta az ártatlan tréfa m agját, tel jesen beérte, sőt aztán versenyt íú tt a velünk a skótm agyar highland-csengeri balladan ótát és, am it külön fölem lítenem talán fölösleges : versenyt ivo tt velünk. P ák h azután csakugyan egyengette az angol literary-gentlem an előtt az u tat, akinek v á l lalkozása : m agyarul tanulni, sőt megtanulni, szinte spleen-szám ba ment. D e h át az angol mind bogaras. E z a szárazföldi fölfogás régóta járatos kö zöttünk. H anem aztán, ha ráveti m agát az ánglius, m egtanulja ezt a mi nehéz n yelvü n ket is.
É s m egtanulta. A z igaz, h ogy — mi taga dás ? — gyalázatosan ejtette. H allgatói a buda pesti m. k. egyetem en, ahol angol irodalomról olvasott, jobban e lsajátíto tták az ő fura m agyar beszédjét, m int az angol irodalom történetét. S közülök annak, aki a »tánár« ur m agyarságát — »Nádzsön tisztit óráim /« — folyosón s kávéházban produkálta, több vo lt a hallgatója, m int az érdemes professzornak m agának. H át az ő beszélő szervei, m elyek hozzá voltak szokva, hogy összeszorított fogak sövényén szűrje á t a szót, a th-t meg ú gy ejtse, m intha a n yelve hegyén hólyag fak ad t volna — nem birk ó zh attak meg a mi nyelvünkkel. A z ő száján különösen hangzott a m agyar szó ; épp oly különösen, m int ahogy hangzanék a mi angolságunk a szigetországbeliek ajkán. V o lt is rá példa a 70-es években, midőn parlam en tünknek ez idő szerint egyik legragyogóbb szónoka, aki e g yú tta l alaposan tu d o tt angolul, valam ely angol-m agyar pörben a lle g á lv á n : alig birta m egértetni m agát a Queens-bench, v a g y más brit fórum nak bíráival, kik a m agyar úrnak angol beszédje a la tt összedugták fehér p arókáikat és vo n ogatták a vállukat. »Ha valam ely szóban — irja nekem egy
régi ta n ítvá n y a — a és o m agánhangzók for dultak elő, azok sorrendjét állhatatosan föl cserélte, ily e n fo rm á n : »Mastón álttejrönk a rógazosrá (ragozásra).« Különösen szerette a beczéző, kicsinyítő alakot. A lefordított apró mesékben sürün szerepelt az anyacská és dajkacská. / lefordított költem ények közül hogyan is m aradh atott volna el a »God savé the queen«. E zt a sort ő íg y fo r d íto tta : »Istn mentsn meeg a kiraljnát.« Mikor a sor — irja szavatosom — rám került, én ú gy fordítottam , h o g y : »Isten m entsen m eg a k irá ly n é iu l.« Rám nézett s kissé elgondolkozott. D e a tö b biek m osolygó arczárói leolvasta, h ogy kópéság van a dologban. E k k o r kom olyan, de minden harag nélkül igazította helyre hibás fordítá som at : »Nem, nem királjnátul, csak királjtul.« Midőn indexem aláírása végett jelentkeztem lakásán, így fig y e lm e zte te tt: »Nem sökszeges volt ajdedzsöni. (Idejönni.) M ait mindnnap vadjok edzsetémen.« N agyon, nagyon szerettük a ked ves, egyre gyöngülő öreg urat. Mikor belépett s m ikor távo zo tt, hallgatói belesegitették a bő kabátjába, sőt még a k e zty ü t is felhúzták fehér, szinte átlátszó kezeire. A z ő m agyar beszédjének nem is a n yelvtan i botlások szolP o rzó : Uj h antok.
17
g á lta ttá k sajátosságát, hanem inkább a külö nös hanglejtés, valam int h ogy az angol egész m ondatokon hangsúlyozás nélkül siklik végig, aztán hirtelen egy csomó levegőt szí m agába, m ajd egész erővel tám aszkodik rá, eg y m ási k a t meg kelleténél hosszabbra n yú jt. Csak fonográf birná tökéletesen visszaadni az ő beszédjét. M agyar parasztem ber, aki angolul nem tud, órák-hosszat h allgath atta volna, nem is sejditvén, hogy az édes anyan yel v ét hallj a .« D e ha beszélni nem is — Patterson m eg tan u lt szabatosan irni m a g y a r u l; am it még az ő m agyar diákjai sem m ondhattak el m aguk ról kivétel nélkül. M unkáinak szám át fölsorolni, m elyeket Ma gyarország érdekében b ocsátott közre s azok m éltatása m ár nem rám tartozik. P atterson Angliából h ozott feleséget. É v e k kel ezelőtt a passaui pályah áz vendéglőjében találkoztam vele. É p p akkor v o lt nászuton az ő fiatal feleségével. S noha elhangzott már a M ünchenbe induló gyorsnak első csöngetyüjele, ham arosan koczin tottun k : én az ifjú pár boldogságára, ő M agyarországra, m elyet uj hazául választott.
A z angol asszonyka b izon y nehezen birt megszokni nálunk s még m atrona-korában sem törődött bele a mi viszonyainkba. Főképen a h itvá n y ürühús és a m egbízhatatlan cseléd és m esterember keserítette. G yerm ekei, még nem is oly rég, az én K is Lap óm nak lelkes olvasói, m a m ár kisasszonnyá serdült leányok, sőt, m int örömmel hallom, helyre m agyar m e nyecskék.
»A Ferkó koma.* — B essen y ey
F erencz. —
g y á s z a a v ig lapnak is. Nincsen szo m orúbb disz, m int a csörgő sipkára tű zö tt fekete fátyo l. Nincs m eghatóbb vá lto zása az arcz vonalainak, mint amidőn a neve tésre fölfelé h ajlo tt száj sarka sírásra görbül lefelé. Csodás találkozása a végleteknek itt is : a kaczagás ijesztően hasonlít a zokogás hoz. E s a fájdalom épp ú gy fakaszt könnyet, m int a nevetés. Oh ti Jocus, Momus és egyéb félistenei a tr é fá n a k ! — elköltözött a ti legnemesebb nevelésiek : m eghalt B essen yey Ferencz. Meg h alt a h alh atatlan F erkó kom a. E s m eghalt benne egy lág yra hangolt költő ; egészében teh át : egy való hum orista. A Borsszem Jankónak zavarh atatlan vidám ságban bűz-
Van
g o tt erejét siratjuk mi tebenned, én kedves ifjúkori pajtásom ! Mert hogy engem boldog em lékek virágos füzére kö t B essenyeyhez. Legendárius az ő neve N agy-K őrösön, ahol elejébe jártu n k A ran y Jánosnak. R ajongó szere te tte l csüngött ezen a drága emberen ő is. V a g y h o g y : az övénél nagyobb lelkesedéssel egyikü n k sem. A m it azzal b izon yított, hogy ennek a mi im ádott professzorunknak külön áldozott : betéve tu d ta minden apróbb versét s époszaiból jóko ra részeket s el-elszavalgatta előtte s előttün k egy-egy órán, m ely nekünk ünnepünkké vá lt. F elállo tt a sugár legény, típusa a szép m agyar fiúnak. N agy barna szeme tü zet fogott. M aga égett, m inket g y ú jto tt. S h o gy kieresz te tte minden érczes v o lta m ellett lá g y zengésű b ariton ját, m elyet a költem ény forró részei ben dörgéssé tu d o tt fokozni : m egbűvölve ü ltü nk o tt padjainkban s csak azon v e ttü k észre m agunkat, h ogy hullanak a m eleg csöppek az Aeneis m ásodik énekére s h o gy m egrándult a tekintetes tanár úrnak is a va sta g bajsza, meg hogy a szokottn ál is erősebben pislogott. Mint ahogy m egrendült annak idején B eethoven,
m időn Franz W erner, egy bécsi zenész elő adásában h allo tta először az ő felséges hegedűhangversenyét. T án csak akkor tért rá igazá ban e rem ek alkotásának lelkeket hóditó szép ségeire. H ej, a F erkó! Nem csak őt, a nagyot ejtette m e g ; nem csak m inket nebulókat báj olt el szav ala tá va l. T i aranyos körösi lányok, ti m esélhetnétek F erkórul m ég szebb sort. Mert tu d o tt ő gyön gyén énekelni is, főképen czigánysegitséggel. T ánczban deli és győzős. A ki hajadont m agával ragadott a keringő édes h ullá m ain, aki m enyecskét m egpörgetett a csárdás ban : az boldognak v a llo tta m agát. D e soha sem szűnt m eg gyöngédnek, gavallérn ak lenni. E l nem k á b íto ttá k a n a g y sikerek, bárh a értette a m ódját a sok édes órának leszakasztani virág já t. É lt vele, de vissza nem élt. E s — csodák c s o d á ja ! — a fiúk között nem akad t irigye. E lfo ga d ták a keg yelt princz kiváltságos tér foglalását öregek és ifja k szivében. A pihenő a la tt aztán k ig y u lt az ő vidám ked ve is, m ely m inden pezsgő v o lta m ellett sem csap ott át a duhaj ságba. No, ünnepi es nagy tiszteletű úr, meg kigyelmed is, M argócz uram : ki a placzra ! O tt szó
la lta tta meg őket, am int isteni tisztelet u tán a tem plom kisebbik bejárójában ereszkedtek épületes beszélgetésbe, m ely h o va-to váb b inge rült szóváltássá, m ajd hangos disp u tává m érge sedett. A z ember, h a elfordult a jelenettől, v a g y b eh u n yta a s z e m é t: teljes való jáb an lá tta m aga előtt a két öreg u rat. A z egyik har sányan, szabatosan tagolt beszédben felelt, a m ásik meg vékonyan és szaporán sipogta a m aga védekezését. M ajd összeelegyedett bassus a diszkánttal, és szerelmes Isten a tu dója, m ivé fajul az összeszólalkozás, ha egyszeribe o tt nem terem a jóságos B orzsákné asszonynéni, aki a k ét veszekedő bácsit az ő reszketős éneklős han gjával, kegyes intéseivel m eg nem kérleli. H át persze, h ogy m indannyian hem pereg tünk a nevetéstől. A lig h ogy m egbékélve tá vo zik el a két öreg úr s elköszönnek az asszonynénitől, em ennek elejébe kerül a G örbe (Gerber) zsidó, aki hizla lásra való tengerit tudakol a tekin tetes aszszonytól. É p p m ost viszi k ét hóna a la tt a lehegő h ízott lib ákat a sakterhez. Ma reggel két uj at fogott töm ésre a felesége : de az a szem, am ellyel tömné a két regru tát, nem akar m egdagadni a vízben, m ert h ogy am olyan
töp ödt kukoricza. Furcsán ejti szegény Görbe zsidó a beszédet. S m ivel k a rja iva l szorongatja a két hizót : a kezével nem érheti az orrát, m elyet pedig m egcsapolt a hűvös őszi szél. H át ú g y segit m agán, h ogy hol az egyik, hol a m ásik lib a fejét használja zsebbevalónak. A derültség m ind zajosabbra válik. A ki tünően eljá tszo tt kissé drasztikus jelenet vége észrevétlen hangnem et v á l t : durból mollba olvad át s m egértjük, h o gy a G örbe zsidóné a porosz-osztrák háború után, m elyben az ő viruló M óriczkája elesett, fölkeresi a königgraetzi csatateret. K érdezi, hol is van eltem etve az ő egyetlen drágasága, az ő tündöklő g yé m án tköve, az ő fia. O da m utatn ak egy nagy halom ra, az alá van tem etve m ind az elhullott fiatal k a t o n a : katholikus, kálom ista, luthe ránus, görög, zsidó vegyest, m ár am int verte le őket a puska-golyóbis. A n agy halom tetejé ben egy n a g y keresztfa. É s az istenes zsidó asszony oda om lik egy idegen vallás szent jelvé n ye elé s ú g y sira tja el az ő M óriczkáját. A m ire körül az asszonynépnek m indközön ségesen m egeredt a könnye s h a nem tiltja a tisztesség, bizon y rendre m egcsókolják a kitűnő előadót.
M ert Ferkó ráterm ett v o lt a színészetre is. Erős tálentom ától egyform án telle tt vo ln a a víg s a szomorú : F alstaff is, L ear is. É s e m ellett gondolatos, elmés szónok. A hétköznapi m érték fölé em elte tanultság, daliás külső s minden szerencsés eszköze a hatásos szónoklatnak. K e g y e ltje az isteneknek. D e az Istennek is, akinek im ádására k ö n yv nélkül ta n u lta meg a Szent írá s t és de hányszor olva sta rá sikerrel valam ely politikai ellenfélre ! E zen kívü l erősen politikus és elkeseredett hazafi. Am i tán eg yü tt já r m inálunk. Szidta, gúnyolta, á tk o zta az ő m ag yarját, m ert h ogy szerette, de nagyon.
Messzire estünk s jó soká távo l is éltünk egym ástól. H o gy m int képviselő került B u d a pestre, újból találkoztu nk. Barna-piros, finom szabású arczán m ég o tt ragyo go tt az ifjúi zom áncz. Csak a hajában csillant m eg egy-egy fehér szilánk. Teljesen Ferencczé azonban nem érlelődött Ferkó. A h elyzet kom ikus v o lta m indannyiszor k iv á lto tta az ő parodisztikus hajlam ait. K ritik á já t k ih ív ta a nyegleség is,
állandóan kifigurázván különösen a »hájfejü« m aradiságot s a ken dőzött »honyhazaffyságot«. S am időn tűhegyen fo rgato tt m eg egyegy jó l ism ert alakb a rekedt g y a r ló s á g o t: ezzel, meg egyéb tanulságos m ókáival, csak vidám ságot k e ltett s nem fan yar elkedvetlenedést. Csupán egyszer dőlt dugába a m ókája és — után a is m ent a m andátum a. K özben n agy elégtétellel tapasztaltam , h ogy m ig m egérlelték az évek, megsulyosod ott tartalom ra is. M ert b izon y a nagykőrösi kollégium , noha m élyen á rto tta bele a hum a niórákba, neki is adósa m aradt azzal, amit kön yvekb ő l m eg nem tanul az ember, tanár nem tanit. »Kis-Bécsben«, m árm int Tem esvárt, nem is ájropéerré, de európaivá szűrődött, am ire o ttan több alkalom kerül. V onzotta a m agasabb czivilizáczió, rátért az idegen nyelvek m egszerzésének szükséges voltára, s z ó v a l: »kifaragódott«, m int m aga m ondogatá. D e egy kis ferkóizm us csak m indig sistergett benne s kip attan ó szik ráival akárhányszor g y ú jto tt nekünk színes tű zijátékot. Oh, azok az esték, a »Kagál« e s té i! A »Borsszem Jankó« Írástudóinak, piktorainak és 1. t.-jain ak hétfei v a c s o r á i! F ö lv á ltv a hol a
»Bristol« fogadónak franczia, hol a zsidó rituális konyhának, hol m eg a szögedi B álóné hasonlíth atatlan m agyar főztjére gyü lekezün k mi ott egybe. S m int ahogy ez a hárm as kon yh a is p é ld á z z a : kerül o tt franczia esprit, zsidó elmésség s paprikás m agyar tréfa bőven. E snek parádés estéink is, m elyeket a »Kagál« körén k iv ü l álló jelesekkel szeretünk fölékesíteni. A pikáns ellentét kedvéért ez a mi m am eluk bandánk az ellenzék soraiból szedeget m agá nak vendéget, m egvegyitvén egy-egy h iv a tá sos katon atiszttel, kegyelm es úrral s néha nap ján aranyos fiatal asszonyokkal. H át e vacsoráink egyikén szem be ü ltettü k F erkó t a vajd ával. A m űvész vendég rossz néven veszi, ha föd ö tt beszéddel v a g y akár n y ilt szóval a hangszer elé ü ltetik v a g y kezeügyébe to ljá k a hegedűt, m ig a vérszerint való czigán y be sem vá rja a b iztatást, hanem akár éhomra is m uzsi kál, csak legyen aki h allgatja. J u to tt is részünk pom pás vetélkedésben. Feri, m ivelhogy épp kapóra jö tt, elpro d u kálta a »szavadzó pógárt«, am int fel-felráng a tv a a csúcsos hasáról le-leigyekező szíjas nadrágot, az »érdemös testösülethön« intézi
bölcs m ondásait. A m ivel a bő vacsorát ú gy megzö tty e n tö tte bennünk a jóleső nevetés, hogy a fele súlyára lohadt. A va jd a a két kövér kezével kap aszkodott a karszékbe, hogy az öbléből ki ne rázza a kaczagás. É s p o tyo gtak a könnyjei. P edig ő m ég csak az egy U ra y kalan dos előadásain ha tu d m egvigasztalódni, külön ben csak a m aga adom áin nevet. D e m ár ennek a F erkón ak álljon ellen, aki bir. Hahotára fak ad a ttó l a »kűszent« is. H anem aztán visszam uzsikált a vajda. Ferkó, m int a jó szinész : tag- és hang lejtésben s egyéb hatásaiban a legapróbb rész letig kid olgozott alakításokkal kedveskedett nekünk, de m indig csak ilyenekkel. Mint ahogyan a Szigeti Józsi bácsinak csizm adiáját, vén bakancsosát m indig egyazon gyönyörű séggel néztük, h allgattu k : a Feri apró rem ek léseit is egyform án élveztük meg. M áshogyan a vajd a. A mester. E nnek is ösm erjük sok históriáját, amint alkalom adtán n a g y em lékező- s még nagyobb képzelő-erejének tárházából szedegeti őket elő ; de m indannyiszor m ás beállításban, más színe zésben so rjá zta tja el. A m ondott s írott szónak egyarán t n a g y ezen m űvésze, fényes hevenyé-
szetben léptette el a corona előtt az ő em bereit és asszonyait, akiket mind egy bizonyos kor ból (mikor t. i. tettes Veszprém várm egyének volt fiskusa) s m ind csak a D unántúlról verb u vá lt össze és akikkel valam ely közön-ágon, de többnyire atyafiságos viszonyban állott. Sobri Jóska és viselt dolgai, az ő ismeretlen szárm a zása és titokzatos eltűnése ; a szt.-gaáli búcsusok csodálatos »hazafekvése«, m eg annyi m ás : m ind egy szálig am olyan kabinet-darabok, m elyeket ism étléskor m ind u ja b b világításban ju to tt látnunk. V alam in t a főispány sehova se járh at az ő huszárja n é lk ü l: azonképen a va jd á n a k se volna szabad gyorsíró nélkül m egjelennie, m ert kész veszteségnek tekintem , h ogy tartós em lékezet okáért nem akad t neki E ckerm annja, m inden-egy m ondott szaván ak v a lam i iró-diákja, h ogy róná föl örök em lékezet okáért. Persze, hogy nem csupán a m óka járta. Mig Ferkó a Széchenyi és B elam y Írásaiból szerkesztett meg egy eszm ényi jö vő M agyarországot : a va jd a reconstruálta az árpádkori hadviselést, am elyhez képest a N apoléon, Moltke, K u roki és Nogi m űveletei csak éppen
olya n szam árságok, m int am ilyen buta vásári lárm a a W agner zenéje a H ódy Misa nótái hoz képest. E z, a m últakon kigyuló, a m agyar geniust m indenek fölé helyező chauvinistaság szintén eg yik fűszere a va jd a előadásainak, m int ahogy, m ár csak az ellentét okán is, meginditó v o lt F erkónak a m agyarság jövőjén való féltő merengése. M éltán, m ert a jelenben fo ly ta to tt nem zetgazdasági kísérletei is csak a z ő m agyar élhetetlenségét bizon yíták. Bessenyeyben az én harm adik Tolyáss D ánielem et tem etem . K arsai A lb ert s Péter Dénes já rta k előtte. H át poraikkal csak annál term őbbé v á lik a »nemessy Birtok«, mint am ire D ani bácsi m indig is erán yétotta az ő hohenhám i tudom án yát. A »Borsszem Jankó« eg yik népszerű ro vatán ak, a »Csevögés«-nek F erkó a szerzője. U tolsó küldem énye, az a m agyaros vetésű gyöngyszem kézirat is, az ő P i s t a 1 ko m ájával évelődik, a kit m indig a fölötte álló, intelm es m entornak m utat be. H am ú vá om lik h át a F erkó kom a is. A bba a dombos, lombos tem etőbe tért pihenni, m elyről m indig annyi szeretettel szólt. F ejfája 1 Kolozsvári Kiss István.
P.
m ellett még roskatagul is a többi fölibe m aga sodott ki az ő száz esztendős édes a ty ja , akinek ép irású, világos leveleit az öröm m ián könyn yezve olvasta föl előttem . Már m ost, oh bús aránytalanság, az aggastyán olvassa sírva az ő Ferijének m indhalálig vidám sorait.
K arsai A lbert. —
T o l y á s s D á n ie l . —
is czéhbeli iró, hanem gazda-ember volt. A z a sík föld, m ely több ezer holdra terűi el o tt H atva n ala tt, az ő kezén viru lt fel díszben és áldásban. A z ő szem étől hízott a g u lya és a n yáj, s dobogó paripái messze országok földjét tiporják. M egannyi nemes, győzős állat, dicsekedése a hazai lótenyész tésnek. Széles h átú s kánaáni bőségben tejelő teh en ei; merész félivben, messze kiágazó czím er rel ékeskedő ö k r e i; selym es m erino-gyapjat eresztő j u h a i; aczelas b úzája, terebélyes levelű dohány tövei, a Z a g y v a lecsapolásaiból alko to tt négyholdas tón ak aranypénzes kövér pon ty a i — s ez utóbbiak, minden némaságuk m ellett i s : szózatosan hirdetik az ő jeles gazd a-voltát. Nm e
Mert m agyar gazda v o lt a javáb ól. N em am olyan csökönyös, ki a tudálékos kö n yv b ü l való gazdálkodást lenézi s minden dolgát a kapóra jö tt esőre-szélre bízza egyedül. T eljes ismeretében a m odem vegyészet intő és sza b ályozó tanainak, ezeket v á lo ga tv a, em berhez, állathoz és talajhoz hozzám érve, alkalm azta bölcseséggel. M ert bölcs vo lt. Bölcs és jó. Takarékos a könnyedén elhu llajtott szalm aszálig. Pazar, midőn drága gépekkel erősebb termésre sar kalh atta a m akacs földet. N em zsarnoka, de ura. Földm ivelő h adának százait m int szi gorú, de kegyes apa igazgatta. Ú g y tek in tette őket, m int m unkájának feleseit. A tan yai iskola, az elom lástól m egm entett falusi tem p lom s ennek uj zengésben m egszólam ló vén orgonája, m ely régi birtokosa a la tt m ár csak szuszakolt m int a czigán y fuj t a t ó j a ; a m eg tatarozott, ócska plébánia-lak az ő messzev ilág ló fehér falával, barátságos zöldben viruló zsalugátereivel és (szokatlan lá tv á n y !) a m egvidám ult néptanítók a m egm ondhatói, hogy az a kicsi falu csakis azóta, h ogy K arsai lett a tám ogatója, szolgál rá igazán a m aga {Boldog) nevére. P o rzó : Uj hantok.
18
S minden porczikájában, szivének minden rostjával, izig-vérig m agyar volt. Szerette ezt a földet, m elyen született. S az, h ogy a sors kedvező jó vo ltáb ó l nehány ezer hold ju to tt neki belőle, érdem elt szerencse. L evo n ta belőle a kötelességet : hozzájárulni v e tt erejéhez képest az ország hitelének növe léséhez és szilárdításához. M agától értetődik ezeknél fogva, h ogy kellős közepében élt benne a gazdasági m ozgalom nak s h ogy komo lya n v e tte azt a bizottsági tagságot, m ellyel a m egye m egtisztelte. É s erős v o lt Ítéletében. K ritik u s fő s egy ú tta l elmés is. N em szerette a zt az »uj földesurat«, aki du zzad ozva a hálái és hohenheimi elm életek től, idegen form ákba szorítaná a honi gyakor lato t ; v a g y m agyar-óvári fölénykedésben, ko rai válto ztatáso k kal, hebehurgyán, a gazda ságra alk alm azo tt brown-séquardi ifjitásokkal szökkentene uj életet a kizsarolt földbe. Az ilyen, m ondá, m egcsapolná a tű zhányó hegyet s h evét csöveken vezetné el a fagyos ridegbe, h ogy krum pli h e ly e tt pom eráncsot termesszen a H étszélparton ; s addig meg sem nyugszik, m ig szántásra nem fogja a birkát. »Mert p aj
tás — fo ly ta tá — nagyon kár m egkeverni az eszét ennek a józan, emberséges m agyar nép nek ; pedig nincs az a béresem, aki egy m u ta tásra bele ne okulna b árm ely m asina kezelé sébe. Oh, az a m agyar béres, kondás, gulyás, csikós ! — k iá ltá meleg csodálattal. O lyan ním etet m utass nekem (ő is m indig csak ním etet em legetett), aki, m int a P alkó, ha száz ökröt h a jt is m aga előtt, m indegyikre külön-külön rá ne ismerne, m intha em beri ábrázatja volna. V a g y az a kondás, aki a csürhét terelgeti ! M egkérdezed, a három száz d a rab közül k i m elyiké ? Boldogi-é, tanyabéli-é ? H át nem elm osolyodik, hogy m ár hogyne tudná ? Sötétben még a tapintásáról is m eg m ondja. A z a s ö t é t ! L ehet az olyan va sta g, h ogy a k á r fejszével vágjad. K ülön m ég eshetik is az eső olyan sűrűn, m int özönvízkor : nem h ogy u tat, dűlőt tévesztene, de m ég n y o m ot se, olyan »zikker rátrafál«. E z itt a Pétörke János kukoriczája. A m az, aki nem lá t szik, a ’mmög a H irkó Pistájé. H ogy ismerte, szerette ezt a n é p e t ! H o gy sajnálta, ha külföldi bölcseségen h ízo tt v a la m ely okszerű (úgy m ondta, hogy ox-szerű) gazda, aki soha hozzá nem fért ennek a nép
nek a leikéhez, s csak néma rabszolgaságot követel tőle, h íjá va l minden rokonérzetnek, pökhendien n eveti s b u ta parasztnak mondja, v a g y »goromba betyár«-nak, ha egyenes gerinczczel áll m eg előtte. A z a »nyavalyás o t t !«, m ondá, s b o tjá v a l a M átra felé bökött. »Űgy rák ap o tt a tarhon yára, m ellyel a kasznárjánál tö ltözött, h o gy m egh agyta neki : huszonöt h old at vessenek bé vele !« D e épp ily elkeseredve szólt a m aradi gaz dáról, arról a kirgizről, aki m ég m ost is fa ekével húzna barázdát, m ert h ogy a vas na gyon drága. A kin ek feje fölül az őszi szelek rég e lv itté k m ár a fele-háztetejét, de azért — egy kéve nád, egy zsúp szalm a nem sok — de enn yit se szán a fódozgatására. K o p la ltatja em bereit, s hüségüket követeli. Éhen ám olyog a jószága, s erejét akarja. Szidja az adót, a zsidót, ném elykor m agát az öreg istent is ; se hisz, se tanul, se bizik, s egy bús nap csak azon veszi észre m agát, h o gy azon a birtokon ispánkodik, am ely valam ikor az övé volt. És ig y született m eg Tolyáss Dánielnek tragikom ikus alakja. E zen a nyom on kelt a hóhenhám i tu dom án yát fitogtató »tanulmányos gazdász«, aki pedig sohasem volt.
S a kit ő (Karsai) szivből u tá lt m indig : épp annak a modernkedő idegenségekkel bélelt, fitym áló s szeretetlen uj földesúrnak angolos igájába görbült hajdan büszke, vas tagn yak ú kom posszesszor lesz ispán a »nem essy Birtokon*. S ig y született m eg a kegyes j óltevő, nagyságos W ew rew ssh egyy D á vid úr. M ezőgazdasági vajúdásain kból ig y kristályozó d o tt ki ez a két typ us, term észetesen azokkal a fura tú lzásokkal, m elyekre az élczlapnak szüksége és joga van. H űvös tavaszi estén, szivarszó m ellett (már a harm adik U pm ann-flort ko to rta ki a guba bekö tö tt ujjából), o tt andalogva a H étszélp art ala tt, abban állapodtunk meg, h ogy m eg próbálkozunk a két alakkal, m elynek a fogan ta tá s első pillan atától Bérezi v o lt az éltető lelke. A lap jáb an ism erte a tá rgy a t, a körü l m ényeket s a tényezőket. A hegyébe még elmés is volt. Gúnyos, ötletes, hum oros. A m i azt jelenti, h o gy sajnálkozó szivéből fak ad ta k föl ezek az im provizácziók, m elyeknek csak irodalm i alakja szárm azik tőlem ; t. i. D ániel úrnak salyátos szólamai, sértő alázkodása és a hejes írása, m ejjet azóta, kedves elégtéte
lemre, különféle tréfás alakokban m űvelnek ifly a b b írótársaim lyó sikerrel. Igenis. V alam in t akad t a vidéken is nem egy víg penna, m ely a tört nyom on h aladva, derült ségbe b o ríto tta az országot. E ze k sorában, m int legjelesebb, ragyog P éter Dénes barátom , aki régente, m ég K iséri korában, v ítta ki m agya ros hum or dolgában az egri nevet. Meghalt ez is. É s m eghalt Bessenyey Ferencz, a »Ferkó koma«, aki P éter D inivel v á ltv a sort, terjesz te tte lapom ban a hohenhám i fonák tanulm á nyosságot. R a jto k k ív ü l még szám osán szol g á ltá k ezt a ro vato t, akikn ek m ár a nevű ket se tudom . E ze k k ö zt is annyi v o lt a h iv a to tt, h o gy vidám küldem ényeiket éppen csak a m atrixb a kellett öntenem s kissé m egráspolyoznom , h o gy az eredetihez hű legyen. A z ispán s az ő urának váltakozó föllépései a »Borsszem Jankó«-ban nagy hatással jártak, m ely m ég m a sem csökkent. A m i nem csupán igaz, de szükséges, m indenesetre hasznos vol tu k a t b izo n yítja.
K arsaira korán szakad t rá a ház gondja. C saládatya vo lt ő m ár legény-korában, árván m aradt kisebb testvérei m ellett. Szorgalm a, esze, tisztessége m egsokszorozta az apai örö köt. íg y persze alig m aradt érkezése, h ogy továb b m űvelődjék abban a m értékben, m elyet szükségesnek va llo tt arra nézve, h ogy azok mellé sorakozzék, akik e részt fölibe em elked tek. D e tiszta Ítéletével m egérezte a n agyot a tudom ányos haladások, a társas élet, a poli tikai változások áram lataiban ; finom szim a tával s m üveit Ízlésével a szépet. Sok sürü eg yü ttes u tazásain kban m eg élvezte P alladiót, a Cinquecento rem ekeit, a fenséges tengert — míg gyako rlati eszével kitervelte, hogyan lehetne m egm enteni v é g veszedelm étől a török pénzügyet. D e rom jai ból fölépíteni K o n sta n tin áp o lyi — oh, azt nem ! »Erdemes is volna idejárni eg y rendes utczákra szab ott K o n stan tin áp olyb a ! í g y szép az, am int van, a m aga csodálatos elom lott v a ló já b an .« A francziákról az v o lt a vélem énye, h o gy egy épületükben sem, legyen az akár a párisi Sainte-Chapelle, v a g y a C ham bord-kastély : nem tan ú síto ttak o ly m esteri invencziót, m int
azokban a rom okban, am elyekbe a heidelbergi k a sté ly t dön tötték. ím e, a m űvész. É s gyö n yörköd ött a h egy finom vonalaiban, az olasz levegő fényében, egének színes tündöklései ben. T e tsze tt neki a Venus holt szobrában az élet, a szép élő asszonyban a plasticum , a kecses járás, a puhán ömlő m ozdulat, a »tagok zenéj e«. D e tetszett neki a ló ban is. A k i az utolsó évtizedben ismerte, nem hinné el, h ogy valam ikor a legcsinosabb legények közé ta rto zo tt, aki illeszkedő kedvességével, társalgása fordulatosságával, férfias kellem é v e l h óditott, de soha nem p u sztíto tt. E ze k ből a tulajdonságaiból csak a kedvessége m aradt m eg. Szeretni a szép asszonyt, l á n y t : nem n a g y virtu s. D e föltétlen tisztelettel adózni nőben a nőnek, ha cseléd-sorban van i s : ez a lovagiasság. S K arsai g avallér volt. E d ze tt, kem ény term észetével nem b irt sem az idő, sem a fáradság. A z a betegség, am ely leteperte, az első, am ely valah a érte. Mintha kárpótolni akarta volna m agát, o ly módon zúzta-m arczangolta szét ezt az ellenálló szer vezetet. M ikor az u. n. rázó-hideg szitálta tes tét, akkor is azt kiáltá : »Nincs b e te g sé g !
Nem is va g yo k b e t e g ! Nem köll nekem orvos !« Szép alkotása o tt az A lföld elején b efejezet len m aradt. »Az igazi jó m unkát sohasem is lehet befejezni«, m ondá. A m it m egkezdett : testvéri és a v a to tt kezek fo ly ta tjá k . A z ő Tolyáss Dániele is hű kezekre szállott.
»A próféta.« —
E m l é k e z é s S z ín i K á r o l y r a . —
k iterítve abban a szinte gyer m eki koporsóban. B ajsza, szakála hó fehér — sűrű h aja fekete. H alován y arczán béke. A melle fölött keze im ára ku l csolva. R ajon gó lélek, csapongó elme szorult volt ebbe az apró testbe. N a g y hit, n agy remény és n a g y szeretet szállt ki ebből a h itván y hüvelyből. Istenbe v e te tt hitét meg nem in gatta semmi. Rem énysége zöldült a nyirkos szobácskában. N éha b izon y penészgomba képében. S szeretett váltig. H ű vo lt, igaz vo lt teljes életében. C sakhogy egy kicsit bolond volt, am it ezek után fölösleges külön is em lí tenem. Lát t a m
Csak a korát m ulasztotta el ez a becsüle tes ábrándozó. K é t ezer év előtt n yilván ő is egy keresztfát ékesített volna föl. (Mint ahogy ezidétt is nem egy keresztet az ő viselője, csak* hogy persze nem vértanukép.) V a g y pedig : ötszáz év előtt fejedelm ek oltalm a a la tt k ü z d ött volna. R óm a ellen. Nem , m intha annyi lett volna a tudom ánya, m int am a növendék rabbié ; v a g y erős term észete, m int azé a baráté. Nem ! D e m ert h itt, m ert szeretett és remélt. Nem is hétköznapi tehetségre borult rá a hant Szini K árolyban . Sok versét olvastam régentén, m elyekből szokatlan erejű szárnyalás sal törekedett a m agasba. K issé petőfiaskodó, kissé hugoviktorias, de egészben m égis csak Szini K á ro ly v o lt ő. E g y ik nap, h a rosszul ebédeltünk, vakm erőbb és kegyetlenebb Diderotnál, aki az utolsó k irá ly t az utolsó papnak a beleivel akarja m egfojtani ■ — m ig m ásik nap, ha jó l m egebédeltünk, enyhébb v o lt az idylli Gessnernél. E gyszer, n agyokat szipákolva a kávéházi gipsz-pipából, a m uzsikás óra p árk án yára dőlve, ahol senkisem ü lt, k ifejt előttün k egy irást s a norm abeli »vendetta« hevítő, még ilyen
sipládában is forradalm i hangjai m ellett, szóno kolja el nekünk a »Hazatért dalnokot«, aki senkise más, m int a szibériai ólom bányákból visszatért Petőfi. E s harsogott az ő (Petőfi) n yelvén s az ő m erészségével, néhol az ő nagy lelke vih arzásával is. Ökölre szorított kezünket a zsebünkbe m élyesztve h allgattu k. A sikertől nekibuzdulva, sorát ejti egy m ásodik papirosnak. — Jöhetnek m ind ! — kiáltá. Jöh et az egész kávéh áz ! E z már nem veszedelmes. M egijedtünk erre a szóra, m ert policzájék tu d ta k ám m agyaru l is. M indig akad t nehány n a g y hazafi, aki a dolgok v á lto ztá v a l szolgálta a ném etet, h o gy a dolgok u jab b változtával, ism ét visszaszegődjék a haza ügyéhez, m elyet n a g y és véres szájja l védelm ez. C sakugyan nem v o lt veszedelm es a kö vet kező vers. H anem hóbortos. A zaz hogy n a g y szerű. »Egy levágott fő gondolatai.« (Nem érthették az aradi vértanu kra, m ert hiszen azokat föl akaszto tták.) E z már h ugoviktori volt. A levágott fej a törzsében elm aradt szívről okoskodik s így b izta tja :
. . . Szabad v a g y ! Dobbanásod nem szabályozom. Hisz’ mig fölötted álltam, Csupán nyűg voltam rajtad én . . .
Nem a le g ja v a m aradt meg az eszem ben. K á r, h o gy nyom a tű n t. H a csak e soraim révén elő nem b ú v ik ismét rejtekéből. V ittü k az est hősét a korcsm ába.
Mert eg yü tt ebédelgettünk mi h ajdanáb an. ö is ta g ja v o lt annak a »kisebbik bécsi gárdának«, m ely szintén egy föltám adó M agyarországról álm adozott, s m ert szabadságát a n agy v a s s a l: a karddal, kiv ív n ia nem sikerült (hisz m egannyia honvéd vala, rajtam B en já minon kivül) — m egragadta a kicsi v a s a t : a tollat. O tt p erczegtettük a »Magyar Sajtó« szer kesztőségében. Még összébb szorulva, m int o tt hon a hivek. Még erősebben rem énykedve tá vo l a hazától. K á ro ly abban a m egalázó kitüntetésben részesült, h ogy protegáltuk valam ennyien. Még én is. O lyan gyám oltalan, oltalom ra szó -
rult em berke v o lt és háládatos minden vállveregetésért. H át am ikor egyszer a »rothe Röszli«-ben ünnepeltük ! K ü lön szobánk volt. O tt jobban nekibátorodtunk a tilalm as hazafiságnak. — K áro ly, a legújabb v e r s e id e t! — bömbölé Izsó Miklós. — Nem lá tju k ! A z asztalra álljon, onnan fú jja ! — recsegé Török Sándor. (A János fia.) — H iszen m ár az asztalon á llo k ! — mond K áro ly. A herkulesi szobrász-gyerek egy ránditással a borpecsétes abrosszal leteritett asztal lapjára em elte föl. C sakhogy nem v e ttü k észre. E g y szerdai napon n a g y esténk volt. Ünnep estéje a bécsi m agyarságnak. A H av i és Szabó szinész-társulata érkezett közibénk s a Josefstád ter Theatergebáudében rendezett elő adásokat. A pom pás Z öldy M árton, a nagyakaró K om árom y A lajos, a nemes Jánossyné m eg a bájos Tőkés M ili: dehogy felejtettelek el b e n n ő tö k e t! K iéh ezett m agyar lelkünk be nem b irt telni a ti dicsőségtekkel, m elyet csak m agyar em ber értett s érzett meg. O tt sorakoztunk mi »gárdisták« s egynehány dunántuli, alföldi s erdélyi legény, s ugyancsak
m egéljeneztük az előrobogó hintóbul kiszálló szép m agyar asszonyokat s m agyar n agy u rakat : E szterh ázy P ált, a P álffyak at, a Széchenyi-fiúkat, a n y a lk a huszártiszteket s mind valam ennyit. H át m ég, midőn a mi szeretett princzipálisunk, Török János lépett k i a h intó bul, nyárshegyesre kifent b ajszával, atillában, vak sarkan tyú s csizm ában. In te tt a kezével : ne kiáltozzunk, m ert ebből még baj lehet. D e m ár v o lt is. A mi »kostánknak« még csak annyi ideje ju to tt, h o gy ezt kiáltsa oda az öreg úrnak : Vagyunk, kérem, öten-hárman, S csak karzati bilétánk van. ö t zártszéket, ha nincs páholy ! — E zt kívánja Sziny Károly Többek nevében — Éljen, éljen, éljen !
Torkunkra forrott ez az ő hevenyészete. A lig h an gzott el az éljen, midőn kigom bolva a k a b á tjá t, am olyan »Vertrauter« (titkos rendőr) m u tatta be nekünk azt a kétfej ű sárga réz m adarat, m ely a gom blikába v o lt b igyesztve. In tett K á ro lyn a k s nekem , aki a barátom n y a k á t fogtam át éppen nagyboldogan.
Szabadkoztun k, m agyarázgattu nk, kérlel tünk. — M achen’s kein A ufsegen nid und kumm en’s ! — D e hiszen öt perez m úlva hét óra s kezdő dik az e lő a d á s ! M ajd tízkor, ha vége lesz, parancsoljon velünk. H u n yo rgo tt a szem ével. — E b ’n drum ! — mondá. E lkeseredve kö v ettü k . K á ro ly zokogott. — E g y kis éljenért ! szólt fuldokolva. E gy kis m agyar ö rö m k iáltá sé rt! A napos biztos, emberséges fiatal ember, meg értve, a m adaras úr m ért h ozott ide bennünket, elég n yájasan ig y szólt : — Jogom ban volna önöket a »központiba« küldenem , h o gy a közrendbontásért egy hétig o tt hütőzzenek a hazafias hevedelem után. (Zűr A bkühlun g Ihres heissen Patriotism us.) D e tán elég önöknek ez a leczke is. T iz óráig m ajd itt, ebben a szobácskában tűnőd nek rajta, m ilyen m agaviselettel tartoznak a császári székvárosnak. A szivarozást meg engedem. E lőször a falak at döngettük. A ztán csikoríto ttu k a fogunkat. A ztán sirtunk. A ztán
sóhajtoztunk. Oh Jánossyné ! Oh M ilka ! A z tá n nevettü nk. D e m ár a közös m agyar vacsoráról el nem m aradtunk, ahol a legm élyebb részvéttel k aczagtak a mi fogságunk fölött. E s legjobban k aczagott a szép Tőkés Mili. Oh !
A ztán jö tt egy nagy h atár esztendő. Csak azokból az életrajzi adatokból, m elyek halála után jelentek m eg, tudom : m iket m ű velt Szini, m ióta elszakadtunk egym ástól. H ol it t élt, hol m egint Bécsben, a K ecskem éthy A urél »Hiradója« m ellett v á lla lv a ro vato t. M ajd ú jból visszakerült a m agyar fővárosba, am ely elég n agyra fejlődött m ár, h ogy akár évekig ne találkozzon az em ber az ő régi b arátaival. V alam ely tavaszi estén á tvá g o k az O rczyháznak három udvarán. R égi em lékek vo n n ak engem ebbe a vén épületbe. Tű nőd ve jártam gim nazistái pajkosságaim nak ezt a szin terét, föl-föltekingetve egyik-m ásik em eletre is. H át k it láto k o tt ? A z egyik sarok-lakás fülkéjében, telhetőleg messze n y ú jtv a el m agától apró lábszárait az öblös zsöllyében, virágos hálóPorzó: U j hantok.
19
köntösben, hosszú bojtos török sipkával a fejében, n agyo k at csibukoz az én Károlyom. — Te vagy-e igazán, a v a g y csak az árnyad ? szólok föl hozzá, a sajá t versét olvasva rá. E zzel t. i. P etőfit interpellálta egyszer, akiről egy szép költem ény nyom án, m elyet valam ikor eg y ü tt olvastunk, a zt vélte, hogy föltám adt. — T e vag y-e igazán ? — E n va g y o k p ajtás ! É n, én ! H am arosan átö ltö zk ö d ö tt s lesietett hoz zám. — Nem h ívla k m agam hoz, m ert a tem plom ot, m ely az én hálószobám , épp m ost takarítják. A lépcsőn élem edett paraszt ember meg az ő hitvese állt eléje s a kezét csókolták. Nehány ejte tt szó után az öregek boldogan távoztak. — K ik ezek ? S m ért csókolnak neked kezet ? H átra szegve nagy oroszlán-fejét, kigyuló pillantással s em elkedett hangon szavalá : — M ért csókolnak nekem kezet ? M ert én va g y o k az ő papjuk. E nnél is több : a prófétá juk. Ennél is tö b b : az apostoluk, a kit kö vet nek s akiben hisznek. — N azarénus püspök lettél ? — Mit nekem püspökség, m ikor pápa vagyo k ‘
P áp ája a világszabadságnak ! T érítek s m eg igazítok m indeneket. Nesze ! Mit ? Nem h al lottad hirét ? E z itt az »Uj Evángyéliom«. E z itt az »Uj E g és U j Földi'.. E z meg a »Könyvek könyve«. S apró, h itv á n y lap ocskákat nyom ott a kezem be. — Oh, m ár n agy az én aklom s juhocskáim napról-napra szaporodnak. H isznek bennem, m ert tu dják, h ogy igaz vagyok. És m eg fogom őket váltan i a sanyaruságból s m egaláztatásból. Fölfelé tekin tve, sugárzó arcczal prédikált még egy jó darabig. Vizsgáltam az én em berkém et. E nnek alig hanem m eghibbant valam ije. — És . , . és te K á ro ly : ez a prófétaság hajt-e valam it a konyhára ? A tem poráliák lehozták a földre. A szemem közé nézett és jelentősen bicczentett. — Meg va g yo k elégedve, — mondá. Csakugyan ! A bojtos fez, a csibuk, a virá gos háló-kabát, az öblös pongyola-nadrág . . . s m o s t: az uj kalap, a finom kab át, a selyem ernyő, keztyű . . . K áro lyn ak csakugyan jó dolga lehetett s beláttam : érdemes prófétának lenni.
D e mégsem soká térített és h ódított ő. Mert egyszerre csak m egg yu jto tta a »Lámpást« s mérges fúvással jelen t m eg a »Sárkány«. E lőször Lam ennais, az ő b iztató ja, kinek »Paroles d ’un croyant« czim ű könyvecskéje term ékenyíti m eg az ő lelkét. M ajd Rochefort, akinek m arczangoló stíljében ak a rt dolgozni. D e csak a k art. H onnan is szedte volna az ő szelíd, világölelő leikéből a zt a vérengző beszédet, m ellyel hétről-hétre vég zett ki az a rettenetes franczia eleveneket és — hol ta k a t. Igenis : és holtakat. »Il-y-a des morts, q u ’il fau t t u e r !« V an h alott, a k it meg kell ö ln i! D e azért el v o lt ám keseredve K ároly. A h ivek, m iután több évi járatás u tán belát tá k , h ogy az »Uj Evangélium « sem szerzi meg a jobb kort, m ely után epedeznek : apránk in t elh agyo gatták az uj vallás hirdetőjét. Ju hocskák v o lta k u gyan egyszer, de birkák nem. .E z u tá n bús idő k ö vetkezett. Bőség és dicső ség u tán a sanyarúság, az elhanyatlás, a beteg ség évei. Szini K á ro lyn a k om ladozó testét, bom ladozó lelkét egy jó feleség, igazi hitves, a z ő hűségével ta rto tta fönn. A z egykori pró
féta elvilágosodott arcczal, de elborult el m ével járt körül. R égi barátai közül csak én m agam jelen tem meg ravatalánál. Mind porladnak m ár ezek is. H iszen a »kis bécsi gárdából«, a bécsi »Magyar Sajtó« szerkesztői és irói közül Falk M iksa m ellett m ég csak m agam va g y o k élet ben. E lh a lt Török János és fia Sándor. E lh a lt Kecskeméthy A urél s E lefán thy ; el Vérley Ernő és Székely József. S most S zin i K áro ly,
Egy magyar időjós. —
B a lla K ároly. —
nem is áldás m indig a hosszú é le t ; nem is jutalm a annak, hogy »tiszteltük a tyá n k a t és anyánkat«. H a járna még közöt tü nk a jó öreg — pedig őt, am ilyen szálas, erős testű vo lt, m agas korra szán hatta a ter m észet — csak gyötrő csalódást, nehéz bánatot ért volna meg. E g y ik fia, Zoltán, kedvelt kom ikusa a kolozsvári színháznak, élte virág jáb an halt el, özvegyet és neveletlen árvákat h a g y v a m aga után. K álm án nak m eg, egy sötét perczben, a kétségbeesés p isztolyt nyo m ott a kezébe, m ellyel életét oltá ki, szin tén küzködő családot b ocsátva könyörülő em berek gyám olitására. A z alföld futó be ty á rja i a m egm ondhatói, m ilyen félelmes ellen ségük vo lt nekik B alla K álm án, a komiszárius, Tal á n
kinek halántékai körül nem egyszer süvöl tö ttek a haram ják golyói. A m agáé, az az egy, biztosan talált. Édes apának jobb az ilyet nem látn i, m ikor még a jó b arátn ak is bújára, az ismerősök sajnálatára szolgál. D e egy. tekintetben mégis elégtételt, sőt öröm öt szerezhetett volna neki a jelenkor. E g y fényes diadalától esett el az agg term észetvizsgáló, az időjárások jövendőm ondója : m ert az ő sokat m egm osolygott s még többször kétségbe von t észleléseit nem csak ta p aszta lati tények, körforgási ism étlések összege iga zo ltá k ; de a depressziókból, nap-, hold- és földközi vonatkozásokból n yert eredm ények, s az egyes állom ásokra a világ minden tá ja i ról érkező tá virati hirekből fe jte tt szám ítá sok, állandóul v etették meg azóta a m eteoro lógiának tudom ányos alap ját. A pótharaszti széles pusztán szem lélődő fér fiú, kiben a pásztor-em ber »hozzá hajazása« s a tudós összevetései találko ztak, m ély megilletődéssel nézné azt a sok elmésen m egszer kesztett, fölötte érzékeny készüléket, am elye ket messze járó felhők, tá vo l tengerek hányó dása és párolgása, a föld sarkain vonagló
északi fény, a változó hőmérsék, magnetizm us, villam osság stbnek n yilatko zatai ideges reme gésbe hoznak, feszítenek v a g y lazítanak, s am elyeknek szabatosan m eghatározható minden-egy rezdületéből, m int a fok-m érőrül o l vassa le a m eteorológus : hányadán vagyunk, s a lk o tja m eg belőlük a következő hetek idő járásán ak napi rendjét. H ol v o lt még akkor a légsulym érő, a Short és Mason aneroidje, a hévnedv-m érő, a m axim um - és minimumhőmérő, a Robinson időm érője, a hygroscopum és hygrom etrum , az ozonom eter, a baroscop és psychrom eter ? K i tu d o tt még akkor ezekről a tito kzato s eszközökről, m elyeket csodálkozva m ind o tt láth atu n k m a a Calderoni b oltjában . K i szerkesztett akkoriban idő járási m ap p ákat a barom etrikus minimumról? Ideje-korán h alt m eg teh át B alla K ároly, akinek még nem lehetett tudom ása arról az új prófétáról, F alb R u dolf bécsi tanárról se, aki, minden fitym álás m ellett, s bár nem egy profécziája kedden m ondott csütörtököt, mégis m egdöbbentő jeleit ad ta tudom ányának : meg jósolván a teifunt, a jap áni tengerpartokon p usztító itéletnapi szélvészt, a földindulást, a n yári havazást, a téli m ennydörgést — míg
az a régi m agyar jövendőm ondó fogyatékos szerszám okra s évtizedeken á t fo ly ta to tt időjegyzéseire tám aszkod hatott egyedül. M éltán föltehetem minden m üveit m agyar olvasórul, h ogy tu d ja : ki és mi v o lt Balla K áro ly. D e am időn születése napjának száza dik fordulóján újból foglalkoztam vele, tettem e zt — nem h ogy em lékét fölfrissítsem , amire nem szorult rá — teszem azért : m ert olyan életrajzi adatok birtokába ju to ttam , m elye ket fölsorolni érdemesnek vallottam . E lső B alla K á ro ly szerkesztett m agyar nyelven m ezőgazdasági lapot, m ely 1837-ben »Kémlő« czim en jelent meg. K orábbi keletű k ö lte m é n y e it: »Zsebtükör« s »Hős regék« és egyéb m űveit m ár csak az irodalom -történet ha em legeti, m ig »Vélemény a büntetésmód javításáról« czim ü jogtudom ányi m unkája fén yt ve t egy, a régi táblabirói világban, a fejlet len honi krim inalisztika, a laza töm löcz-ajtók s a szoritó-deres korában nemesen érző s tisz tán gondolkodó férfiúra. B alla K á ro ly pest-várm egyei kap itán yé volt a z a gondolat is, a rabok heverő erejét föl használni a N em zeti Színház építése körül. H ordták is a meszet és hom okot s k a v a rtá k
a habarcsot, h ogy segítsenek fölszabadítani egy m ásik rabot, akit lefogott a pest-budai ném etség : a m agyar szinm üvészetet. S míg em itt a lelkes hazafi buzgott egy nem zeti ü gyért : az 1838-iki árvízben a részvét h evi tette a felebarát szívét. A kkoron m üveit életés vagyonm entő tette it nem hirdeté ugyan a költő, m int hirdeté az »árvizi hajósét«, de annál hangosabban zengett róla bátorságba h elyezett, nyugalom ba terelt sok szegény, küzködő család. Különösen tisztviselő-társaira volt g o n d ja : ezeknek s népeiknek a m egye-ház n agy ter m ében ad o tt biztos ta n yát, s értékesebb holm iöket is ide hordatá — szintén rabokkal, a kik de még csak egy szál czérnát, egy szem p ity k é t sem sik k a szto tta k el a szabadjára h a g y o tt házi tárgyakb ól. S akadt könyörülő rab-asszony is nem egy, aki a hüléstől és ijedtségtől lázas a n yák apróságait hűségesen dajkálta. Mert h ogy m indannyian szerették az emberséges kap itán yt. N eki m agának, aztán N agy Istvánn ak és Zlinszkynek vo lt egy-egy tehenkéje a vár m egye-ház istállójában. E zeket a velők bánni tudó rabok azon a széles lépcsőn, m ely a gyű
lesi terembe vezet, fölcsalták m agukkal a pad lásra s ott viselték gon dju kat s o tt fejté k is meg, a sok Ínséges baba és szenvedő asszony javára. De nem csupán a m agasból, hanem a m élyből is jö tt az áldás. A k a p itá n y a pinczéből felhurczoltatta, ami élelm iszer csak v o lt benne. S m ár m ost egy kenyéren vo ltak a birák a rabokkal, lókötők a kap itánnyal, s a csárdás leán y, a b etyáro k bem ondója, a nem zetes és tekintetes asszonyokkal. A mentési ú tjaiban ladikon és gyalo g szerte járó férfiú m egsinlette a hideg tavaszi sze leket. Innen kezd ve érezte hallásának gyors h an yatlását, úgy, h ogy lelke szerint m eg nem felelhetvén tisztének, visszavonult, s N agyKőrös községtől bérbe fogadván a terjedelm es pusztát, gazdálkodni kezdett. M indinkább tom puló füle kínossá te tte rá nézve a társasággal való érintkezést. E fo ly tonos egyedüliségben' a szeme révén keresett agyának m unkát : m ár régebben kezd ett idő járási m egfigyeléseit rendszeresen fo ly ta tá, a zokat tabellárisan egyberótta. K ritik á já tó l m egterm ékenyítve, a száraz ad ato k jelentős n yilatkozato k ká elevenedtek meg előtte.
Szépirodalm i dolgokban m ár régebbtől állt sürii levelezésben K a zin czy Ferencczel, később K a zin czy Gáborral. N y á ry Pálhoz rokoni, S z a la y Lászlóhoz b aráti kötelék fűzte, aki 1838. irt h ozzá Párisból tartalm as leveleket politikáról, társodalom ról, s vázo lja előtte m egtett s m ég teendő u tazásait s azok ezélj át. Észlelés, verselgetés, gondolkodás, no meg gazdálkodás kö zt fo ly ta k nyugodtan az öreg úr nap jai — midőn a hazán egyszerre végig czik ázo tt a m árcziusi vihar, végig h a jto tt sikon és hegyen a szabadság fuvalm a, m ajd szerte harsogott a harczi kü rt. M aga, súlyos testi fogyatko zása m iatt, nem ragad h ato tt fegyvert, de elküldte a szabadság-harezba egyetlen legény-fiát, K álm án t — a többi még apró gyerm ek v o lt — s a pótharaszti cserjések k ö zö tt andalogva, szorongó szívvel leste a véres küzdelem esélyeit. Oda v o lt a csatán minden kardfogható b arátja, atyjafia. E ze k k ö zt N y á ry P ál is. Mig ez, m int a korm án y ta g ja , a többiekkel e g y ü tt D ebreczenben intézte az ország dolgait, b u zd ítva , szervezve, izg a tv a és ig a z g a t v a : az a la tt, nehogy a ném et kezére kerüljön a nyár egyh ázai tetem es m arha-állom ány, ezt minden
fölszerelésestül a pótharaszti gazd aságba vette át B alla K á ro ly ; s midőn bús vége szak ad t a csodás harcznak : g u lyá t, m énest, n y á ja t, csordát nem csak h ián y nélkül, de a közbe esett szaporulattal egyetem ben h a jta tta vissza a N y á ry P ál birtokára. A sok .süni szom orúsággal és aggódás sal, veg yest já r t egy-egy m ulatságos epi zód is. 1848-nak egy őszi estéjén v a g y százötven lovas katon a v á g ta to tt be a n a g y elejű pusztai lakóház fövenyes udvarára. N agykőrösi lo va s nem zetőrök v o lta k , a k ik a m agyar táborhoz a k a rtak csatlakozni. C sakhogy — nem lehetett ám. Már Monoron is túl, a farkasdi pusztákon já rta k ; de a turján szélén messze világ lo tt el a császáriak fehér k a b á tja . L eh ettek azok v a g y kétezren. E k ko ra erővel ez a kevés lovas csak nem kelh etett bírókra ? Meg h ogy azok — szánkázna hátukon a sátán ! — reguláris katonák, m ig ők m aguk hadi dolgokban tanu latlan szántó-vető emberek. — H m ! E z b aj, m ondá az öreg úr. D e van egy szemes csőszöm ; a zt oda szalajtom kém szemlére a turján felé. M ajd m egm ondja az, m iféle katon ák táboroznak o tt, valam int
a z t is, hányan lehetnek. — A ndris ! . . . — szó lítja elő az ösztövér vén em bert. — Szamárra kap kend, elkoczog kend F arkasd felé, körülnéz kend, m ennyi lehet o tt az ellenség, és menten m egfordulva, jelentést tesz kend. E g y akó bor lesz a ju talm a, ha jó l végzi a dolgát. A vén csősz felp attan t a szam árra, s elkoczogott. Mig a »kémszemlész« odajárt, v a g y hat ürünek a húsa puhult a szolgafára akasztott bográcsokban a kert a l a t t ; s m ig a k ip á n yvá zo tt százötven ló rop ogtatta a szénát, abrakot : a nagykőrösi hősök kö zö tt is m egeredt a bő lakozás, bányászkod va az üstökben s locsolg a tv a a paprikáslé tü zét a csapra vert hordók borával, m iközben a haza jó vo ltáért harczi dalokat énekeltek. É ppen h ogy n agyvitézü l m ár a negyedik hordónak v e tté k volna vérét, ú gy h ajn altájt czihelődött elő a csősz. A harczosok legtöbbjét persze m ár akkor elnyom ta v o lt a nagy hősi buzgóság, és álm odtak győzelm ekről. De aki közülök m ég birta, az talpra ugrott. Közre v e tté k a vén A ndrist és kezd ték vallatni. Ez hűségesen elbeszélte a járatj át, h ogy sem Monor, sem a farkasdi szőlők vidékén még csak fia
sincs a németnek. D e — m ondá ham iskás m osolygással — F arkasd a la tt v a g y kétezer áztato tt kender-kéve van száradás vég ett föl állítva. A tekintetes u rakn ak n yilván ezeket tetszett császári katon ákn ak nézni. A százötven lovas erre, tudom ásul vév e a m egnyugtató jelentést, halálm egvető b áto r sággal felrobogott s neki indult a messze útnak. Mint h arczk ivívo tt férfiak csatlakoztak a had sereghez.
A világosi fegyver-letétel után csapat csa p atot ért B alla K árolynál. A sok menekülő csakis a pusztákon keresztül bujdosott. S mind a h án ya t : tele üst, tele hordó, tele szív fogadta. O sztrák szolgálatban állo tt m agyar tisztek közül D em eter János, V incze Ferencz s a tizen négy esztendő előtt elhalálozott F a ck h O szkár : hetekig rejtőztek el itt. A három hős v a g y h a t van legényével szökött át G ácsországból a m agyar táborba. B alla K áro lyn ak ez a reichsfeindlich m aga tartása nem m aradhatott tito k a hatalom előtt. É jek évadján törtek rá a házára császári k a to nák, hogy vasba verve v ig y é k m agukkal a jó
hazafit a hadi törvén yszék elé, am ely, tudjuk m indnyájan, m ilyen ham arosan vég ze tt akkori ban a m agyarral. D e sohasem b írták fészkében m egnyom ni a vén sast. E gy -eg y csősz va g y erdőkerülő o tt a rengeteg pusztán észrevette a h ívatlan vendégeket s lopott úton m egkerülve, besúgta a já r t nyom on közeledő ellenséget. A m aga pusztáján bujdosott akkor B alla, m elynek egy-egy kunyhójában , földhajlások a la tt és bokrok tövében tö ltö tt sok nehéz n apokat, különösen sok nehéz éjszakát. D e híve v o lt az erdő, a fu tó hom okban nem m arad árulkodó nyom . V a g y m egunhatták a h ajszát, v a g y tán h ogy m erőben m eg is feledkeztek róla : végre békén h a g y tá k az öreget, ki a politikai depresszió tom pa éveiben a légbeli depressziót jegyezgette. S m ig süket m agányában nem egy vih art jósolt meg : nem zete szám ára fényes időt rem élt. Csak rem élt, m ert erre nézve m ár nem v o lt biztos alapja. D e érezte, h ogy : Megvirrad még valaha. Nem lesz mindig éjszaka !
E n yh e ősz u tó ján ak egy derűs napján K ároly-köszönteni rándultunk ki a pótharaszti
pusztára Zoltán pajtásom m al, az ő fiával, kivel az akkoron országos hirü nagykőrösi gim názium nyolczadik o sztá lyát jártam . T an á raink közül o tt vo lta k A ra n y János, Szász K áro ly, M entovich Ferencz, W eisz János, Sala mon Ferencz, Szilágyi Sándor s Jánosi Ferencz. B án atb a m ártott vig órák v o lta k azok. M int a m eglocsolt kőszén parazsabb tűzben ég : azonképen a hazafias búban élesztett bizakodás is csak annál erősebben dobbantotta meg sziveinket. S m ert pusztán vo ltu n k s n a g y járó földre, egész Monorig, nem akad t képviselője a császári hatalom nak : csak annál bátrabban zendültek a pohárköszöntések s a czigán y csak annál tüzesebben h úzta a R ákó czit, hol a sirató nótáját, hol a lelkesítő indulóját. A délczeg öreg boldogan já rt közöttün k, pedig a fo jto g a to tt érzelm ek e fölfakadását csak látta , de nem h allotta. H ol egyikünk, hol m ásikunk h ajlo tt feléje, s oly messze csendülő hangon, hogy elhallatszott tán Monorig is, m egism étel tü k neki azokat a reichsfeindlich, szózatos beszédeket, am iket e haza és e ház üdvére ejtettek.
P o rzó : Uj ta n to k .
20
K özben időjósi hire m ind m esszebb hatott, m ivel jövendölései ú gy M agyarhonra mint tá v o l országokra nézve meglepően v á lta k be. A rendelkezésem re b ocsátott levelek sorából közlöm a N á v a y L ászlóét, m elyet 1860. április 2-diki kelettel Földiákról ir Baliának. Tekéntetes U r ! A ’ múlt évben a’ Pesti Naplóban beiktatott jövendölése megvallom meglepett mindnyájunkat és várva vártuk következéseit, én különössen mivel egy fiam van a Tengerészeinél a' kit azonnal nem késtem figyelmeztetni, hogy vigyáz zanak az Udő járásra, és ovakodásra intettem, e tekéntetben már két tudósítását vettem mellyet örömmel közleni kötelességemül tűztem ki. Az első tudósítást irta Konstantinápolyból Február 10-én mellyben irja ezen szavakkal tudósítását. — »Mint Tatám irta hogy az újság szélvészt jövendelt 6— 7 Febrban az be telyesült, mert itten tegnap előtt iszonyú Szélvész volt de mi biztos hellyen voltunk, ’s még nem tudjuk a' Fekete Tengerben tett’ e kárt? vagy oko zott' e szerencsétlenséget? — Különben ez egy véletlen eset lehetett hogy éppen ezen napon történt a’ szélvész a’ mint az Újság jövendelé, mert az lehetetlen hogy az ember az üdő járást megjövendelhesse, ’s azért én soha nem hiszek az efféle jövendeléseknek, mert a’ tapasztalásból
láttyuk, hogy az üdő járások igen meg változtak és az Ur Isten akaratyát senki se jövendelheti« — meg kell jegyeznem hogy a’ fiú még csak 20 éves és minden előitélettűl szabad. Második tudósítása Genúából jött Március 18-án a’ mellyben irja hogy mennyi rósz üdő vei és szélvészszel kellett küzdenie ezen rövid 12 napig tartó uttyába avval zárja tudósítását, hogy Febr. és Márt. igen rósz volt, és »azon jövendelések mellyeket Atyám említett volt Levelében mind be tellyesedtek mind eddig« — ezt kívántam a’ Tekéntetes Urral közleni, engedjen meg ez alkal matlanságomért de hittem hogy ez által örömet okozok.« B izon y örömöt is szerezhetett vele B aliának, akinek épp születése napján íródott ez a levél. Még nagyobb elégtételére szolgálh atott neki a »Batavische Handelsblad« 1861. m árczius 16-iki 6-ik szám a, m elyben A . Loudon g y a r m ati fő titkár jelentése, nyom ról-nyom ra iga zolja a m agyar m eteorologusnak az e távo l földrészre m ondott jóslatát. íg y teltek évei csöndes szem léletben, term é ken y gondolkodásban, néha befogadván békés hajiokába a n agy puszta berkeiben andalgó m úzsáját, hogy el-elboruló lelke vigasztalására megpöngesse régies, de kedves szólam ú lan tjá t.
A k k o r tá jt kelh etett n yilván a vénségről m ondott bánatosan enyelgő dala is, m elynek ismert végső vers-szaka igy szól : Ha az ember öregszik, A kuczkóba lefekszik; G yertyát gyú jt a kályhába, íg y melegszik k in já b a ; Izma lágyul, ina tágul, íg y múlik ki a világbul.
Midőn a halál sejtelm e könyékezte, 1872-ki születésnapján, nyolczvan éves korában, nehány sor prózát bocsátván előre, a következő búcsút irta : Ha meghalok. Ezt csak temetésem után jelentsétek, nehogy jó barátimnak fáradságot — ellenségimnek örö met szerezzetek. Koporsóm fenyő a' legegysze rűbben. — A ' lelkész a Morálból igen röviden beszéljen. — S ha lesz valami múlandó sirkő, arra később: ezt metszettessétek. Éltem homály: — halálom fény, A 1 mely kimutatja, Miként kerek, ’s nem hosszad kör A ’ Föld évi útja. —
Miként folyhat a ’ nagy tenger A ’ szélcsend övébe. Itt nyugotra, amott délre, Északra — Keletre. — Miként ragyog az Északfény ? ’S Jégeső miként lessz. — Miként nem öl a’ Napszurás, ’S miként támad a’ szélvész. ’S akkor látandja a’ világ, Hogy miket én leltem, Mások fellelni nem tudták — ’S nem hiában éltem.
Az öngyilkos levele. —
B a lla K á lm án. —
sirdom bocska fölött eldördült a lövés, a kicsi fejfa tövébe oda h an yatlo tt egy izmos férfialak : édes ap ja annak a két gyer m ekhalottn ak, aki alatta porlik. A zután jöttek em berek, a tem ető-csősz és b ojtárjai, sírásók, őrök. N em sokára a telefonnal oda ab ajgatott m entőkocsi is n a g y csöngéssel előállott. A fiatal m edikusok m ár csak a »bekövetkezett halált kon statálh atták*. A ztán m egjelentek a zöldzubbonyos kórházi szolgák a S zt. M ihály lová v a l s em elték a tetem et arra a hideg m árvány asztalra. O tt a kom oly tanár széthasogatta a kop o n yáját, fö lfejtette a szivét, meg is találta o tt v a g y itt a golyót, — de nem az agyvelőben a gondolatot, nem a szívben azt az érzést, m ely Egy f a k ó
m agára kim ondta a kegyetlen ítéletet, s m elyet az engedelmes kéz végre is h ajto tt. E g y órával később a n a g y városnak valam ely más pontján szól a cső, m ely szintén ólomdarabot szalajt a fejbe v a g y a m ellbe — s a Körösi József szám aiba u jab b m inust v itt a kétségbeesés. S ahol nem p usztít a forgó-pisztoly, o tt a kés hasit léket a testen, h ogy kiszabadítsa azon a terhessé vá lt é le t e t; v a g y a városerdőnek v a la m ely rügyező fáján halálra érett em bergyüm öl csöt lógat az ág ; v a g y a k ék sav a lv a sztja meg fagyossá kerengő, m eleg vérét valam i bolond szerelmes párnak v a g y m egesett hajadonnak. S m indezek hegyébe őrjöngő családapák fejszé vel darabolják szét a h itvest s a gyerm ekeket itt is, m ásutt is, és ap át öl a duhaj legény. K i em lékeznék m ár az ilyen versengésben arra a lövésre, m ely a kerepesi-uti tem ető eg y apró sírjának fejfácskája m ellett dörrent el ? H ogy olvasom a B alla K álm án öngyilkos ságáról szóló napi h í r t : egy pillanatra á tvilla n t em lékezetem en egy sugár, délczeg ifjú i alak. Körösi diák korom ban a póth araszti pusztán láttam , m elynek bérlője B alla K á ro ly vo lt, a tudom ányos alapon álló m eteorologus, akinek
jobb an b evá ltak jövendőm ondásai, m int Falb urnák, pedig ennek a földgöm b minden tájáról naponkint százával küldözték a tá virati jelen téseket a különféle »lebészeti« állomásokról, m elyeknek összevetéséből szűri meg aztán a bécsi tudós az ő földindulásait, nyári h ava zásait s téli villám ait. P oéta is vo lt az öreg B alla. M int H ood Tam ás, ő is énekelt dalt a szegénységről. Zoltán fiával jártam én akkor a nagykőrösi kollégium ot,' m elyen A ran y J., Szász K ., Szilágyi S., Salam on F . s még egy csomó félisten ta n íto tt bennünket a hum anió rákra, h ogy óra után, leszállva a felhőkbül, velün k halandó fiúkkal játszadozzanak a po rondban. É p p o tt v o lta k ők is. Á trándultak a városból a berkes pusztára, oda abba a nagy elejű, tornáczos házba, m elynek szives g az d á ja a nevenapját ülte. Mig Zoltán az ő m ókáival ta rto tta professzorait, K álm án a borokat és savan yúvizes üvegeket hordozta föl a hűvös pinczéből, s a ház kisasszonya, a pörge Stanczi h o zta-vitte m agával mindenüvé a derűt. É s persze m unkálkodott a Fényes b an dája is. Bő lakozásban, pohárköszöntés ben, tánczban boldogan tellett az idő reggelig, am időn fölszedelőzködtünk nehéz szivvel s
nem sokkalta könnyebb fővel. Es K álm án volt az, aki sallangos lovain v itt be ben nünket a monori állomásra. A zóta se láttam , és — nem átallom be vallani — merőben m eg is feledkezem róla, ha szemem elé nem kerül annak m egdöbbentő hire, hogy. öngyilkossá lett. T alán nem is az a B alla K álm án, gondolám . E ste, midőn hazatértem , idegen kéz levelét találom Íróasztalomon. Fölbontom . E g y arczkép hull ki belőle — azé a deli, szép ifjúé, akivel hajdan, K ároly-nap kor találkoztam a pótharaszti pusztán, és ezek a sorok vo lta k mellé adva, m elyeket itt közlök szó szerint : Tisztelt Ágay ú r ! Egy öngyilkos kmdidatus irja e sorokat önhöz, ki boldogult Zoltán öcsémnek volt Nagy-Kőrösön tanulótársa. E sorokat nem szántam a nyilvános ságnak, hanem önnek kellő felvilágositást nyúj tandó tettem irá n t; az egész közleményből ha valamit a lapokba közzétenni óhajt, az ellen nincs kifogásom. Én Bpesten 1828. julius 12-én születtem a Vármegyeházában, hol atyám akkor udvari kapitány volt, az elemi osztályokat, valamint a gimnáziu
mot Pesten a kegyesrendieknél végeztem, 1842. évben Bécsbe mentem a politechnikumba, onnan visszakerülvén, pár év múltával kitört a forra dalom, melyben én is részt vettem Szent-Tamás ostromától fogva a világosi fegyverletételig, hol akkor mint tűzérhadnagy kerültem orosz fog ságba. Az 50-es években atyámnál Pótharaszton tartózkodtam, hol 1855-ik évben jegyző lettem. Az alkotmányosság kezdetén 1861-ben pestmegyei esküdtnek választattam meg, 1862. évi junius i-én pedig pestmegyei főcsendbiztossá neveztet tem ki, hogy az akkor alapjában megingatott személy- és vagyon-biztonságot helyreállítsam. Ez sikerült is, mert 16-od napra Baski Gyurka rablóvezért halva szállítottam be s ehhez 4 hónap elteltével Bogár Miskát lőttem agyon, ki társaival mellőlem két pandúrt lőtt le. Az alkotmányosság teljes visszaállításakor 1867. évben ezen állásom ban maradtam egész 1872-ik évig, amidőn azonban Zichy Ferraris Viktor főispán az uj szervezés alkalmával — azért, mert a megye közönségének többségével a balpárthoz tartoztam — elejtett és kihagyott a szolgálatból. Nőm és 2 kis gyermekemmel hajlék nélkül ma radtunk. Igyekeztem mindenütt állást keresni — de nem sikerült. íg y telt el több év s nőmnek csekély hozománya mind tönkrement. A nyomor és ínség késztetett elől kezdeni — díjnok lettem s így nyomorogtam, később írnok, de fizetésemet 300 írton felül lefoglalták és így 4 éven át 25 írtból kellett lakbért is fizetnem s megélnem.
Próbálja meg bárki, mit tesz annyi éven át koplalni. A házi úr is elvette minden ingóságomat 65 írt lakbér-tartozás fejében, úgy hogy egy üres szobá ban szalmán tanyáztam családommal együtt 3 hónapig. A szobában még szék sem volt, egy deszkaláda volt az asztal, ezen írtam meg a »Zsandár« czímű népszínművet, mely 1877-ben a Népszínházban adatott elő. Ezen darab után eső írói díjból szereztem ismét bútort s írtam a másik népszínművet »A véres bibliá«-t, melyre szinte 150 írt előleget kaptam, de előadásra csak 1889. évben került a városligeti színkörben. írtam több lapokba tárczaczikkeket, hogy valamiképen eny hítsek helyzetemen, de nem bírtam kibontakozni a terhekből, melyek rám nehezedtek. A sok gond megbetegített s így 1880-ban kiléptem a megyei szolgálatból, következő évben, 1881-ben a rendőr séghez álltam be díj nőkul, később rendőrbiztos lettem a vasutaknál, nem lévén protekczióm, hivatalnok nem lehettem, pedig az egyik kollégám most rendőrkapitány, a másikat 60 éves korában nevezték ki fogalmazóvá, engemet pedig még detektivnek se alkalmaztak, hanem 35 frt havi fizetéssel irodai szolgálatra köteleztek. Kénytelen voltam elfogadni, mert gyermekeim voltak. Hiában van törvényszerinti qualifikáczióm minden állásra, protekczió hiányában zérus maradtam. Ez az inség tehát szakadatlanul üldöz 18 év óta. A legnagyobb nyomor közt kínlódtam mindvégig. Szegény fiam szinte 25 frtot adott havonkint, mig tehette, de hát egy adósságokba merült 5 tagú
családnak ez megélhetésre talán elég, de lakbérre, ruházatra, fűtőre nem. Most is van egy 8 éves kis fiam, ki múlt év november hó óta folyton beteg s iskolába sem jár hatott. Az orvos jó táplálékot és szeszes italokat rendelt, mint tüdőbeszürődéses betegnek, igen ám, de kenyérre sincsen, ruha, czipő is kellene, de kény telen vagyok mindezt kiteremteni. A lakbérrel 70 írttal vagyok hátralékban, ezenkívül a boltban is 32 írt tartozással vagyok bejegyezve, szóval nyomor mindenütt és daczára ennek nem mutattam ki az elviselhetlen szenvedést, nem panaszkodtam, sőt ha kérdeztek, mindig úgy nyilatkoztam, mintha legjobb sorom volna, nehogy szánakodjanak raj tam, mert a szánakozók közt mindig több a kár örvendő, mint a részvevő. Megtették velem azt is, hogy 10 évi szolgálat után lemondattak velem minden igényeimről, tehát se nyugdíj, se végkielégítésre nem szám íthatok! Kétségbe vagyok esve, a szívem összeszorul ha a kis fiaimat látom szenvedni és nyomorogni, ezt tovább már nem viselhetem, ennek a folytonos kínoknak véget kell vetnem, ezt nem birom tovább kiállani. Miután tehát holnap a két kis gyermekem sírjánál kívá nok azokkal a sírban egyesülni, egy kérésem van önhöz és ez az, hogy kisértse meg szegény családom részére a lapok utján gyűjtést rendezni, hogy némiképen segítve legyen rajtok. Gyűjtést rendez tek már mások gyermekeinek, kik nem voltak egyáltalján szorult helyzetben, nem úgy mint az én családom.
Megkíséreltem én a honvéd-segélyző egylethez is fordulni vagy nyugdíjért vagy esetleg segélyért, de nem kaptam semmit, elutasítottak, mert azt állították, hogy még nem vagyok 65 éves, nyugdíjt nem kaphatok — ütközetben pedig a fejemet nem lőtték szét, hát segélyt nem is adhatnak. Mint író az írói segély-egylethez akartam for dulni, de attól kelle tartanom, hogy itt olyan honvéd-segélyző egylet féle választ nyerek, tehát nem folyamodtam. Lehet, hogy van sok nemes szívű ember, ki — ha értesül szomorú tettem ről— el fogja m ondani: »Istenem, miért nem jött ez a szegény ember hoz zám, én szívesen segítettem volna rajta«, pedig ha élve mentem volna oda kérni, könnyen meg lehet, sőt valószínű, hogy mint szemtelen tolakodót utasított volna ki. Nem mindenkinek van márvány szíve, hiszem ennélfogva, hogy szerencsétlen családomon a nemesszívű emberbarátok segíteni fognak s enyhítendik a nyomort és azon veszteséget, mely őket érte. Hozzájárul még az elkeseredésemhez az is, hogy szemeim végkép felmondják a szolgálatot, alig látok írni is. Itt küldök egy 27 évvel ezelőtt készült arczképmásolatot, mely az eredetiről múlt évben másol tatott. íg y néztem ki, mikor a betyárokat kerget tem más képem nincs, mert olyan helyzetben éltem 18 év óta, hogy nem voltam képes magamat lefényképeztetni. A ki akkor ismert és ma látna
meg, rám nem ismerne, annyira megviselt a szen vedés és rendkívüli nélkülözés. Igen, igen megkérem még egyszer, karolja fel szerencsétlen családom ügyét, ön, mint az irodalom tekintélyeinek egyike, fog módot találni a szeren csétlenek helyzetén enyhíteni. Végül még arra kérem, gátolja meg családomat, hogy azok ki ne jöjjenek a temetésemre. Nem szeretném, hogy a kis fiaimnak fájdalmat okozzon a temetés, m ásrészt pedig kellő ruházatjók sincsen, mellyel utczára léphessenek, csak vigyenek ki engemet egyedül s temessenek el, hiszen oda lent nem fáj már semmi. Kérésem ismétlése után becses emlékébe ajánlva magamat, maradok a sírig tisztelője Balla Kálmán. Sokakn ak az élete- s halála-története foglal ta tik ezekben a m egrendítő sorokban. Hideg ész ne bonczolgasson, siralm as m orál ne ítél kezzék szemben ekkora sors-tragédiával. Ilyen kor csak a szeretetnek van szava és tette. G yűjtésem nek váratlan bő eredm énye lett. N eh ány nap m últán a küzködő család túl volt az ínségen. Mért, h ogy a h alálával kellett B alla K álm án n ak m egváltania népei életét.
Csermelyi Sándor. ( 1834 — 1896 .)
hogy mi öregebbek többre em léke zünk, ha kevesebbet tu du nk is, a v á g ta tó fiatalságnál, m ely épp oly könnyen ugrat á t holtakon és eleveneken, m int am ily könnyen Ítélkezik fölöttünk. Innen van, h o gy a nap i lapok m ásfél petit sorral, m ég pedig egy emberséges varga holt hírének fölem litése után, közlik egy férfiú halálát, aki nekik nem v o lt több, m int a »Jelzálog- és H itel bank gazdasági előadója«. Pedig ennél több vo lt. S okkal több. V olt kedves szavú lirai költő, a kit az 50-es évek végén s a- 6o-asok elején nagyon szívesen olvaso tt a »Hölgyfutár«, m ajd a »Nefelejts«, a »Divatcsarnok«, a »Családi Kör«, a »Napkelet« s a »Vasárnapi Ujság« közönsége. Per s z e ,
E lapokból csak az egy »Vasárnapi Ujság« áll fönn friss egészségben, erőben. A többi a minden d ivatlapok ú tján az ismeretes olvasó-fogyatkozásban (insufficientia praenumerantium) boldogult m eg, m ivel hogy nem boldogulhatott. A b b a a korba esik Cserm elyi virágzása, midőn az érzelmes lantolás, enyhéded bánat ká k d iv a tja já rta m ég ; midőn födött vonat kozásokat keresett a szem a szavakban, rózsák a la tt a sírt, s egyetlen gyönyörű ségünk a csöndes hazafi-bánat s egyetlen vigasztalásu n k a tisztes szerelmi epekedés volt. Lisznyai K álm án m ellett Csermelyi Sándor az, aki verseibe egy-egy ujabb hangot is v e g y ite tt. D erült lelke több költem ényében lerázta m agáról a szinte kötelező honfi-bút, fakad ó bim bót tű zö tt a gyászfályol mellé s egyszer-egyszer bizony el is k u rja n to tta m agát, nem betyárosan, sőt tartozó m érséklettel, de m égis vidám an annyira, h o gy a szomorúságba fogódott sziveknek bizon y jólesett. Legszívesebben a term észet ölén m ulato zo tt Cserm elyi, m elynek föstésében kevés, de találó színeket használt.
Jaj beh jó azoknak A kis madaraknak ! Virító ágakon Zöld lombok közt laknak. Sátorában laknak A zöld ligeteknek Dalolnak, és házbért, Adót nem fizetnek.
Nem tu d o tt e m agyar költőrül f még az Athenaeum , de még a Pallas L exikon a sem, m elyben az életrajzára von atkozó évszám okat kerestem. Csak a m indig hű S zin n yey bácsi gyűjtem ényében akadtam rá a nevére s onnan tudom , h o gy a fehérm egyei É rden született 1834-ben s elszórt m unkái »H egyháti dalok« (1857), »Lyrai költemények^* (1858) és »Cs. S. u jab b versek czim en (1858) jelentek meg. M ár em legetett költő vo lt, h ogy 1861-ben vele Bécsben m egism erkedtem , röviddel rá m egbarátkoztam . E z a mi b arátságunk eltar to tt a sírig, m elybe eg y verőfényes őszi nap estéjén tű zték bele a fej fát. A z a fehérszakállu, törődött férfiú, a kit elföldeltünk, egykor sugár szőke ifjú vala, tisztviselő a B a tth y á n y Fülöp herczeg urodalm ainak bécsi igazgatóságában. Nem igen szoros v o lt az ő P o r z ó : U j h an to k .
21
m unkája abban az ódonas palotában, mely o tt sötétlett a belváros U ri-utczáján s m ely nek harm adik em eletén vo lt a h ivatala. Könnyű szerrel végezte dolgait, h ogy sok, nagyon sok szabad idejét velünk, m agyar fiúkkal töltse. V ig jogász-, technikus-, medikus-, theologus-, piktor- és szobrász-gyerekek zajos köre von zo tta őt. K ö ztü k Rochel B éla (maga is egy szépen indult költő, aki meg nem érhette a kiforrás és leszürődés korát, mert ifjan h alt el). V id o vszk y János (később a békés-gyulai takarékpénztár igazgatója), Balog Zoltán, a költő és festő, H u n yad y Jenő, a kiváló m athem atikus, Zajzoni-R ab István (a belügym inisterium ban a m agyar lapok és k ö n yv ek n yilván tartó ja). E g y galambszivü, va d m agyar fiú, aki minden héten Cserkeszországba indult, keresni Rem ellay G u sztáv nyom án az ősöket — de soha tovább nem ju to tt a hernalsi sorompónál. Izsó Miklós (akkor még a hires H ans Gassernél) »kűfaragólegény«, m int m agát nevezni szerette. V álkay Im re, a politechnika h allgatója s én, akkor első éves orvos-tanuló. N éha napján el vető d ött közénk S zékely Józsi is, akihez mint neves költőhöz s honvédviselt hadfihoz lelkes
csudálkozással tekin tettü n k föl. K özben és azóta mind m eghaltak. S irók akartun k lenni m indannyian. Balogh Zoltánnál, akkoron R ah l ta n ítvá n y a , minden szerdán állt a dalnok-verseny, m elynek díjait a költő-festő neje osztotta ki közöttün k. S fo lyt a m agyar bor s öm lött a schw echati ászok s fogyo tt a hazulról kü ld ött sokféle jóizü elemózsia. Z árt ajtón ál s vastagon leple ze tt ablaknál »suttogva dörögtük« átkain kat az osztrák zsarnok fejére, m ialatt Izsó, m agasra em elt jobbjában a képzelt pallost lezú gatta a b a ljáv al leszorított, légből alk o to tt cam arilla fejére, am ely pózjában Miklós az oroszlán fojtogató Herkuleshez v o lt hasonlatos. Mond tu k is neki s ő ezt term észetesnek is találta. A m int hogy ki nem fo gy o tt ő a szobrászi taglejtésekből, főképen ha egy kissé kapatos volt, ami nem éppen ritkán esett meg rajta. T u d tu k róla, h ogy nagyraterm ett legény, erős szobrászi tehetség. S bár egyéb m üvét sem ism ertük annál a K inizsi Pálnál, akit m agyar czipónak a béliből g yú rt ki előttünk : nekünk elég volt, h ogy h igyjü nk fényes jövőjében. Am ennyire tellett szegény diákságunktól, halom ba raktu k filléreinket, hogy m egsegítsük
az ek k o rtájt Münchenbe készülődő Miklóst. Sán dor, aki közöttün k a legm ódosabb vo lt, jókora összeggel te tte lehetővé a m űvész elutazását. E g y napon V á lk a y Im re vastag iratcsom ó v a l jelent meg. — Csak nem kézirat tán a »Csörgő sipka« szám ára ?« — kérdeztük. E z tudniillik egy élczlap vo lt, m elyet az első szám ig én szerkesztettem . A z első számig, mondom, m ert az soha meg nem jelent, pedig v o lt szán va bele egy-egy czikkely olyan, m elyet m a is szivesen adnék közre a »Borsszem Jankó«-ban. D e K ecskem éthy A urél jóakaró intésére (honnan veh ette neszét ?) elálltunk az akkor bizon y nem veszélytelen vállalkozás tól, noha jobbára kávéházi elmésségeinknek le tt volna a lerakodója. Mert a rendőrség minden szóbul olyan értelm et kapart ki, m ely dehogy v o lt benne. Meg a Sándor külön esetén is okulhattunk. A z idétt küld özött ő be verseket a »Hölgyfutár«-ba, m elyet akkor Berecz K á ro ly szer k esztett. A küldem ényre m ent is üzenet. Meg kell itt jegyeznem , h ogy Cserm elyi eleinte családi nevén : R ivo (de R ivo) Sándor név a la tt irt. A ty ja toszkánai eredetű volt.
A z üzenet íg y szólt : »R. Sándor, örvendünk a személyes talál kozásnak, mert rövid üzenetben, de levélben is, nehéz volna a dolgot eligazítani.« A m ely üzenet akkor n a g y szöget ü tö tt a leselkedő pesti rendőrség fejébe. R. Sándor ? . . . Levélben nehéz eligazí tani ? . . . A h á ! T u d ju k m ár ! E z az R. Sándor nem lehet más m int . . . Rózsa Sándor ! A z alföldi rónák halálig ja v íth a ta tla n gaz b etyárja, a kegyetlen rablógyilkos, akkor még, a szabadságharczban vég zett silány kirohanása óta, m int »hazafias haramja« izg a tta a m agyar lelkeket, főképen, hogy Jókai »A puszták hőse« czim ü gyönyörű, de annál rontóbb h atású ra jzá ban a h alhatatlanság szárnyaira is em elte a sunyi vad p araszto t,ak in ek 1849-ben fölajánlott közrem űködését K ossuth L ajos eleinte undorral u tasíto tta el m agától. »A szabadságért csak tiszta kézzel szabad fe g y ve rt r a g a d n i!« — m ondá. H ogy mégis bárm ily csekély része ju to tt a kötélrevalónak a n agy és fenséges küzdelem ből, ezt K ossuth, midőn Turinban harm adm agam m al m eglátogattam , keserű bár,
de mégis pom pás hum orral beszélte el ne künk. 1 Item : az »R. Sándorétól vérszem et kaptak P rottm annék s v o lt drága dolga jó Berecznek, a ki minden szerkesztői sorát dolgozó-társai négyes kollégium ának jóváh agyása elé terjesz tette, m ig kim agyarázh atta és be is bizonyít h atta, h ogy az az R. Sándor voltaképen egy ártatlan poétának szólott. Nem csoda, ha az ilyen iskola nevelte aztán a »sorközi« irás kókleri ügyességét, am ellyel m indent ú gy el lehe te tt m ondani, hogy m egértette a gyerm ek is és a czenzura mégsem kapaszkodhatott bele. Csakis a stílus finom ítása tekintetéből nem ártan a szabadságban nevelt m ennykapudöngető fiatal zsurnalisztáinknak egy kis P ro tt mann. T eh át híres em ber le tt közöttünk Csermelyi Sándor. S m ert híres v o l t : V á lk ay Im re őt is a tollára v e tte »Űj magyarkák« czim ü könyvében. Sándor nem le tt volna lírai költő, ha nem fá j lalta volna a gúnyolódást. M egrémült a könyv czim étől, egyes u jm agyarkák jellem zése meg 1 V. ö. a »Kossuth Lajosnál* íelirásu czikket a io8-ik 1. P.
— am int azokat a szerzője v íg épülésünkre elolvasta — ú gy h ato tt rá, hogy belesápadt. Kérőre fogta a dolgot s ú gy sejtem , nem csekély rábeszélésébe kerülhetett, h ogy a m aró és elmés V á lk a y t kö n yve kiadásától eltérítse. V á lk a y azonban nem h a g y ta abba a dolgot. Csak a dur-hangnem et v á lto tta át moll-ba, s igy történt, hogy a csipkedésből sim ogatás, az ütésből legyezés, a szatírából himnus lett, még pedig egy rövid hét a latt. N agyon term é szetes, hogy az ilyen m unkának nyom a vész az irodalom ban. Tán ha Szinnyei bácsi tud felőle, aki még öreg G ebhardtnak »a szoba meszelés egészséges voltáról« ez. (igaz, h ogy akadém iai értekezését) sem felejtette ki a »magyar írók« m űveiből. Sándor érzékenységét pedig, m ih elyt föl fedeztük, persze, hogy vá ltig b o lyg attu k . H iába voltunk volna jó p a jtá so k ? A k k o rtá jt a »Burg«-ban szokatlan hatással játszo ttá k az intézet igazgatójának, H alm F rigyes (Münch-Bellinghausen bárónak) »Ravennai viador«-ját. A z első előadások szinlapja elhallgatta a szerző nevét. F ogásnak is jó volt, m ert sajtó és közönség folyton csak a zt ta lá l g atta : vájjo n , ki lehet ? (E gyéb dolga akkor a
bécsi sajtón ak és publikum nak nem volt, am inek a rendőrség nagyon örvendett.) E g y szép vasárnap reggelén egyszer csak a K u rand a szerkesztésében m egjelenő »Ostdeutsche Post« harm adik lapján, a D unavizállás és a linzi lutri legújabb szám ai között, n ap világot lát egy am olyan »Eingesendet«, m elyben valam i F ran z Bacherl, bajor néptanító, m agát v a llja a »Fechter von Ravenna« szerző jének. Erre aztán k ib ú jt H alm a rejtekéből és m egnevezkedett. A z m ár nem tartozik ide, a kicsi iskolam ester s az ünnepelt drámairó hogyan du lakodtak egym ással, m ost m ár az újságok első lapján , s h ogy a F ran z Bacherl kéziratából csakugyan m e n te tt a burgszinház igazgatója, de persze oly kép, m int Shakespeare valam i avas históriából. N ekünk azonban ezzel a leleplezéssel más v o lt a czélunk : boszantani vele Sándort. — M ert hát te v a g y az a Bacherl, te Csermelyi ! E z a gonosz tréfa csak eg y hétre birta meg zavarn i közö ttü n k a jókedvet. Barátságunk egy pillanatra sem csökkent meg bele. A ztán jö tt egy bús n a p : Sándort a herczeg egyik uradalm ának vezetése végett elszóli-
to ttá k Enyingre. E leinte sűrűn v á lto ttu n k le v e le t ; m ajd, szokás szerint, elhallgattunk. Csak egy rövid, de tartalm as hir érkezett felőle : »Pajtás ! Ne vedd rossz neven, meg ne szidj, el ne itélj, oldalba se üss . . . de b iz’ én m eg házasodtam .* D ehogy vettem rossz neven, dehogy szidtam m eg érette, dehogy Ítéltem el, dehogy is ütöttem oldalba ! Végső sóh ajtását is az a szerető hitves fogta föl, kivel harm incz éven át élt boldog szövetségben. A lantot, m ihelyt eg y n a g y gazdaság n y ilt meg előtte az ő ezer és egy gondjával, szögre akasztotta. »Nem m adarak fü tty e — tu lkok bőgése az én muzsikám« irja egyik később kelt levelében. »Ennek a tetejében meg boldogító gyerek-orditás«, fo ly ta tja . »Apa va g yo k és paraszt. Nem lantolok, de sü vítek — a hízóim nak.« S ez időtől kezdve csakugyan elült lelkében az édes m adárka, a költészet. G azdasági ism ereteit elsőben a H orváth B oldizsár »Magy. Á lt. Földhitelintézetének« b ocsátja szolgá latáb a, h ogy ne soká: a a Széli K álm án elnök sége a la tt viruló »Jelzálog-bank«-nak legyen gazdasági előadója, aki szakism eretét s hűségét m a is emlegeti.
Midőn koszorúval födött koporsójára le dobbant az első rög, a leáldozó nap fényében csöndesen rengette lombos k a rja it az u t szélén egy hársfa. E g y rigó szállta meg, aki még h itt a m eleg ősz nyarában, m ert m ég köztünk m aradt. V a g y tán, h ogy kedves kis dalával a költőt akarta elbucsúztatni ? Jaj beh jó azoknak A kis madaraknak ! Viritó ágakon, Zöld lombok közt laknak.
A legkedvesebb magyar kiadó. —
H o ffm a n n A l f r é d . —
h o g y a legm orgósabb R á th Mór vala. Polgári felfogásunk szerint az a nő a legtökéletesebb, akinek hire nincs. F é rjé nek, gyerm ekeinek, házának él s csöndben felel meg hitvesi, anyai, asszonyi küldetésé nek. Csak amidőn m eghal, hirdeti a körül felzokogó bánat a veszteség súlyát. De vannak férfiemberek is, akik csöndben fejtenek ki áldásos m űködést, akik érde mesek arra a szeretetre és hűségre, m ellyel övezzük. A k ik zajtalan teljesítenek köteles séget, m elyet önkényt vállaltak . S akik eny heséggel, szeretetrem éltósággal, a nemes lélek derűjével, n yilt szívvel s ta k a rt kézzel csele kesznek jó t s szemérmesen b újnak el a hála elől. E s ebben az értelemben v o lt »tökéletes
MEr t
asszony« H offm ann A lfréd is. A m int hogy valójában kiválóképen asszonyias lágyságával hódított. H íjá va l va g yo k annak a m értéknek, hogy az ő h ivatását igaz értéke szerint fölbecsül jem . Csak azt tu d o m : M agyarországon lenni kiadónak, tövises m esterség: Magyarországon, ahol a közönségnek jobb része is még mindig abban a hitben van elfogódva, h ogy amidőn kön yvet v á lto tt m agához, hazafias cseleke detet m űvelt s nem h ogy lelke szom ját oltogassa. A rán ylag az aranykötésü díszm unká nak nagyobb is a kelete, m int a hétköznapi »könyvnek«, m ert h ogy az, a diszmű, segít fölékesíteni a salont, m elynek faragott polczain v a g y aranylábu asztalkáin ragyog. De soha belé nem tekintenek. Hoffmann A lfréd közönséget nevelt, és írót is, hogy nyisson előtte utat, m elyen tudása kincseit elhinthesse. ítélettel, tap in tattal járt el, s m indenek fölött soha nem kürtőit, de annál forróbb honszerelm ének szegődött szol g álatáb a, midőn koczkázatos vá lla la ta it — gondosan szerkesztett, értékes m agyar könyve k et — ju tta to tt egy m ind tartalm asabbra fejlődő, tudom ányos olvasó-közönség kezébe.
D e h át én Hoffmann A lfrédban m indenek előtt és fölött az em bert ismertem , az em bert szerettem . Istenem , m ennyi jóság, m ennyi kím élet ebben a szívben ! A z em ber valójában m ár kérni sem mert tőle — m ert m eg adta. Benne semmi h un yászat fölfelé, semmi kem énység lefelé. É s — ez a jó sziv igazi kritérium a — a gyerm ekkel édesen tu dott beszélni. Édesen, de nem kén yeztető édes kedéssel. Szép kék szemébe m intha addiglan födött j óságának egy sugara szökkent volna ilyenkor. A született apa. S rideg legénysorban fo ly ta k le évei. T án ha g yer m ekek fogh atják körül térdeit, nem emeli rá arra a m agas, tiszta, fehér hom lokára a vég zetes fegyvert. S még v o lt neki egy kiválóan »asszonyias« tulajdonsága, am ely főképen iró előtt b e c se s : kitünően tu dott hallgatni. Nem »schweigen«, hanem »zuhören«. Szinte term ékenyítőn ha to tt, valahányszor m osolyogva nézett az elbeszélőre, aki a kedvezésnek e b iztató jelén fölm elegedve, színesebbre v á lto tta valam ely kalan dján ak elmesélését, v a g y darabjának kibonyolitására akkor a kad t rá valójában. H ogy leom lott a régi ta n y a o tt a Curia-
u tcza sarkán, ahol tudós, m űvész, iró talál ko zo tt vidám és m indig m agvas társalkodásra, s eg y u tczá va l m esszebb költözött az a kis a k a d é m ia : jóform án szét is szóródtak annak, b ár nem v á laszto tt, de annál válogatottabb ta g ja i, s igy m ind ritkábban ju to tt látnom H offm annt is. N agynéh a esett, hogy felcsil lant előttem a z ő selym es, fehér üstöké, mely barátságos, finom arczát koronázta. Legutol já ra azon az ünnepélyen találkoztunk, melyet p ályatársai rendeztek az ő m éltó tiszteletére. N em hiszem, h ogy v o lt kínosabb napja életé ben ennél az örömnapnál. Szerénységében m ajd leroskadt, h o gy róla zengett a dal s szólt a beszéd. Oh, m ert nem tu dok szivet, és bizonyára nem tud senki se más : am elyben az ő kezé től tö vis m aradt volna valaha. A k ik o tt á llták körül könnyezve az ő s ír já t : azok a m egm ondhatói.
Dal az özvegységről. I. —
AZ
ASSZO N Y. —
s o r b a n víg já té k i alakra gondol az ember, amire az özvegyasszony kiváló kép alkalm as is. Term észetesen a fiatal özvegy. A többség ösztöne, m ely m indenben a derül tebb részt keresi, az özvegyn ek csak m osolyát lá tja és nem könnyeit. Annál is inkább, mert rendszerint az öreg férj sötét fóliája szerzi meg a nagy többség piros rokonérzetét. A külső gyász ellentéte által belső vigsága csak annál élénkebb, s a többség káröröme csengőt mégis akaszt rá, hadd szóljon még vigabban az ö zvegy kaczagó siralm a. Ú g y köll neki, annak a vén bolondnak ! Mit tűzte h an yatló életéhez a fakadót ? A duzzadó növénynek szellő kell,
Els ő
nem h ervasztó köhintés ; a verőfényes ifjúság nem keresi az árn yat. Nem világítani, de égni akar. Sugárzó vo lta nem szorult a sötét alapra ; vidám sága visszhangot keres és nem akar bele fúlni az éjbe, elhalni a pusztában. Ú g y köll neked, te vén bolond ! Teher vo ltál a fiatal jegenyén, m ely m ost egyenesre lendült és karcsú függetlenségben kaczéran integet fejével, mert bizon y a tetejében nem ül holló feketében, hanem dalos m adár, m ely csattogva-röpkedve hirdeti egy fogoly lélek fölszabadulását. A fehér kézről lep attan t a karikagyű rű bilincse. A h án y v ig já ték iró ja van a két hemiszferának, az m ind szőtt vidám jeleneteket a gyászoló asszonyka körül. E jelenetek utolsója termé szetesen egy uj férjjel végződik, aki nemcsak u j, de fiatal is. Mert az özvegy társadalm i állása fölötte kényes. Jó hirét aggodalm asabban kell őriznie m int a hajadonnak, akiért végre az anya, a közvetlen körn yezet felelős ; aki m ellett, ha »m adárkája elröpült«, m int a provencei népdal m ondja, ékesszólóan kardoskodik mindenki, aki nem vén szűz v a g y g yón tató barát. A ta p asztalatlanság, a n aiv bizalom , az Ígéretektől elkábu lt fiatal agy, s az első érzéstől ittas kebel
m egm agyaráz m indent, s abban a perczben hogy m egértettük, m ár meg is bocsátunk neki. De a fiatal özvegyasszonyt éppen az, ami legerősebb kisértője : a tudás fáján ak gyüm ölcse inti, a ta p aszta la t edzi, büszkesége ta rtja fönn s ravaszsága m enti meg, ha csacska szive arra nó g atja , hogy élje szabadságát. D e éppen függet lenségének tu data rója rá a szigorú önkorm ány zatot, mig oda nem ju to tt, h ogy k irá ly t válaszszon m agának, v a g y — és igy szabatosabb — hogy királynénak választassa m agát egy g az dátlan férfi-sziv n agy birodalm a fölé, m elyet ha nem korm ányozhat is mindig, de am elyen dicsőségesen uralkodik. F iata l özvegygyei beszélgetni : a férfi urak nak igen kedves m ulatság. A leán yn ak m érsék letet és ezer tekin tetet parancsoló állása, a világát jobbára előlegben kikóstolgatott férfit nem engedi am úgy kedvére »ingujjban kifej* lődni«. H ogy az emberiség m agasabb ja v a i : vallás, bölcselet, m űvészet és irodalom a mi honunk leánykái és fiai közt hosszas társalgásra n yújthassanak anyagot — ezzel erre m ifelénk ú gy a kisasszonyok m int az urak nem igen dicsekednek. A franczia leány a gyerm ekczipőből egyszerre lép a papucsba. Jól ő rzött gyérP o r z ó : V j h a n to k .
22
mek m arad m ég huszonöt éves korában is, ha addig nem a kad t férje, és legott asszonnyá érett, m ihelyest, ha tizenh at évvel is, fiatal életét odafűzte a férj sorsához. N álunk a férfi, ha term észetes fölényének tanultság adott is relie fet : a lelki finomság, a m üveit sziv hiányánál fogva kevesli m agában a leán yt. Nincs meg benne (a férfiban) a dús elmének, a fennkölt férfiasságnak az a hódolatos leereszkedése, mely a m agasból alászáll a szűk, de virágos völgybe, m elyben a leán y az ő ábrándjainak pillangóit kergeti, s nincs érzéke a gyöngéd szin és finom illat iránt, m ely a feslő bim bóbul pirul és lehel feléje. D e az asszony általán , az özvegyasszony különösen vonzó rá nézve. B átran megereszti a szót — de a m élységen innen megáll. Félig érint valam it, csak pedzi a dolgot s ham isko dását szeretetrem éltón feddő legyező-ütés ju ta l m azza. S zóval : kényelm esen érzi m agát, anél kü l azonban, h ogy — és ez m ár durvaság is volna — a fá ty o lt végleg levonná. Eléggé n evelt, elég önző arra, h ogy a félig burkoltnak szám ítását ne rontsa le durva érintéssel. S végre, m ert íg y van ez m egírva a végzet egyfölvonásos h a tá ro z a ta ib a n : az özvegy
asszonyon az ő víg já ték i sorsa teljesedik be s nehány kaczérkodó pillantás u tán szeme belevész »amazéba« s egy kis ingadozás után a karjaiba omlik. H iszen ugyan-ez esik m eg rajta , ha első férje fiatal vo lt is, ha e g y ü tt itta k is először a szere lem édes forrásábul s forró h álával szivükben, összefűzött karral és gondolattal, két szivök egy-azon dobbanásával h aladtak is át szövetsé gük rózsás ösvényein. H a eleinte visszau tasitja is egy m ásodik frigy g o n d o la tá t: a fokozódott kisértés m egtántoritja. A belső, igaz gyász, m ely édes m elancholiába vo n ja a r c z á t ; szemé nek a b ánattól lohasztott fénye ; a b á g y a d t m osoly ; a niobei a ttitű d ; a sötét szövet által kiem elt halványság : m entül kevésbé b iztat, annál ellenállhatlanabb erővel vonz. S éppen — oh sokat m agasztalt oeconom iája a term észet nek ! — a m egőrölt szívnek porhanyó földjében az odasohajtott csira gyors hajtásn ak indul, az uj seb vérző nyílásába o jto tt rü g y rövides időn m egfogan ; a feledés p edáljával még le nem fogott, az első fájdalom ütése a la tt rezgő hurok a szerelem h an gjának megpenditésével rokon akkordokban zendülnek föl, stb.
A hindu ö zvegy tüzhalála m egesik nálunk is. Term észetesen csak sym bolice, s azzal a különb séggel, hogy em itt a m ásodik férjjel egyesül a láng által. D e szivéből ki nem égette az elsőnek em lékét s h alo ttak napján másod m agával em lékezik meg róla egy nagy ko szorúval. V alah án yszor reggelenkint fölpillantok, sze mem a S zékely B ertalan »özvegyére« esik, mely ágyam felett függ. A képnek lehetnek hibái. De valam in t egy igazi költem ény nem szenved meg, ha m etszete nem szabatos, rimelése nem akadém ikus is : azonképen e rajzolat m egható benyom ását sem csorbítja a kelleténél hoszszabbra n y ú jto tt kar, v a g y u jj, v a g y a ruha kelm éjének egy-egy kétes töremlése. A kép szivem nek minden rostját ragadj a meg. E g y szép gyászos an ya szőke kis fiát szorítja kebléhez. A könnyes pillantás, m elyet a gyerm ekre vet, a zt beszéli, h ogy a szörnyű perez óta, midőn sírba te tték azt, aki kettejüknek szerelme, oszlopa v o lt : a lemondás, talán a szükség napjai szakadnak le rájok. Jövője a kettőzött m unka, m elyre erőt fog neki adni a kettőzött szeretet. A m i ernyesztené — az árva gondolata, m ost ez izm ositja az ő k a rjá t és szivét arra a
küzdelem re, m elyet végig fog vívn i gyerm ekeért s a halott em lékeért, m ig a fiucska legénnyé ser dült, hogy ezentúl gyám ola legyen és védel m ezője a hű édesanyának. A z egyfelvonásos víg já té k o t teh át az állandó özvegység drám ája követi, m elynek borújába az em lékezet és a rem ény hint engesztelő fényt. Oh, de a harcz nagyobb m int am ekkorának hiszi. N agy sziv legyen és n agy bölcselő, a kit el nem keserít. H ogy n apja leszállt, el v o lt készülve az éjre. D e egyetlen rem ényének csillaga, bár m ily biztatón ragyog is : a sötétet, m ely e g y szerre körülfogja, nem b írja eloszlatni. A h ét köznapi vigasztalók, az olcsó siratok apró mécsese ham ar kialszik. Nincs ki szövétneket gyújtson neki a hom ályban. A z éjszakában fá j dalm ával egyedül van. Csodálkozva látja a h í vek ritkulását. K ik a férj ereje előtt azzal h a j longtak, hogy a nő ked vét keresték : eltűntek s egy uj központ körül bókolnak. K ö zü lö k a legjobbak is csak sajnálni tu dják. M agában m a rad, mert nem várh atn ak tőle semmit. S m ióta első kérését m egtagadták, az özvegy tu datára ébred a rideg valónak. De bisik jogos követelé seiben — s ijedve tap asztalja, hogy a h álátlan ságnál is van még rutabb v a la m i: az irigység,
ás ennek mérges m agzata, a káröröm. Boszut állnak ra jta jóságáért, m elyet nemesen gya korolt ; m eglak o ltatják érette, hogy v o lt vala kije, akihez azok vég e tt fordult, kik m ost meg ta g ad já k . Mit jogának vélt, a zt vállvonitva alap nélkül való követelésnek bizon yítgatják. A z ö zvegy asszony háza, ha födele aranyból va n is, mégis szomorú, ta rtja az orosz példa beszéd. H át még ha nincs aranyból, hát még ha fából van , h át még ha egyáltalán nincs is és gyászán ak szentélyébe befurakodik a kapzsiság, m ely a h agyaték rom jaival elrabolja az ö zvegy től a h itet is. Oh, szerencse, hogy szeme a kis fiára esik. H an yatló bátorsága m int aczélrugó p attan föl. K ü zd és küzdelm e diadalmas. Ö érette s az ő helyébe nevelte férfiúvá gyer m ekét.
E n n y it s még sokkal többet lehet kiolvasni a Székely képéből. S m ig nézem, egy m ásik tolul eléje. A z őszi nap egy szobába szórja bucsuvilá g á t, m elyben fehér hajú öreg asszony szendereg egy nagy zsölyeszékben. T án nem is szendereg ; tán meg is va n m ár h alva. S áp ad t képére szelid
bú v e t árnyat. S ha e perczben m osoly nem repülne el ajkán, valóban h oltn ak nézném. Csak álm odik : egy szép, nagyon szép m últról álm odik. K a rjá t k in y ú jtja , m intha valakin ek a kezét keresné. E s az a kéz nincs itt. A z ő »apjokja«, az ő szép öreg embere, az ő jó b a rá tja itt h agyta. A z t bizony nem jól cselekedte és ellene is van a közös m egegyezésnek. A hogyan eg yü tt von ultak át az életen, boruban-sugárban, szükben-bőben : azonképen kellett volna eg yü tt vonulniok a halálba is. F akadó fiatalságukban kerü ltek össze s m eg osztottak egym ással m indent : meg az illusiót, a csalódást, a küzdelm et, a folytonos m unkát. Legszebb napjainak legédesebb örömeit neki köszönheté s a rossz napokban ú g y m egvigasz ta lta , h ogy m aga is ú jra h itt, midőn lá tta , férje lelkében hogyan tám ad föl a bizalom . V ilágitó fénye vo lt, m elyet ha kihalóban vo lt, ő, a hű feleség élesztett. A z ő k ét lelkök, m ely annyi idő óta összeszokott, végre egyb e olvadt. A z egyik gondolta a gondolatot, a m ásik kim ondta ; az egyik éppen a zt ajánlá, am ihez a m ásik m ár hozzáfogott. H a az egyik m eghanyatlott, o tt v o lt a m ásik, h ogy tám o gassa. M indegyikben k ét bátorság s k ét lelki
ism eret lakott. A m it verejtéke árán a férj meg keresett, a zt verejtéke árán a feleség megt a k a r it á ; kölcsönös m unkájok jólétre segité szegénységöket. A gyerm ekek felnőttek s uj családot alapítot tak. E gyszerre csak azon veszik észre m agukat az öregek, h ogy m agukra m aradtak. Gyöngéd szeretetök elfödé a saját tű zhely fogyatkozásait. M egszabadulva a szigorú szülői kötelesség alól, kedves ifjúkori em lék gyan án t vonul el szemök előtt az áth aladt élet. A hosszú, munkamentes szünetek a la tt ú jból föléledt a hajdan s aprókat lépegetve sétálnak az am bitusban, az udvaron, a kertben. A lugasba térve aztán, ap jok olvassa és m agyarázza az ú jságot, v a g y a gyerm ekek rendes tu dósításait s ünnepi alkalom m al az unokák b u ta n agy betűit, m elyek három sorban négy lapon száz jó kívánságot közölnek az öregekkel. A régi kedves megszokás, m elyet a családi kötelességek félbeszakítottak, újból k i h a jto tt, kései ta v a szt h ozva a m egszedett fának. Oh, rövid boldogság ! Férje, ki családjáért harczolt, elrejté sebeit. L á tta apránkint fogyni és m eghajolni, anélkül h o gy észrevette volna. A h an yatlás minden u jab b jelénél bátorsága csak növekedett. G yötrelm eit m osolygásba temeté
s verőfényt h azudott arczára, midőn fájdalom égeté belsejét. Meg ak a rta édesíteni hitestár sának a kínos várakozás perczeit. S egy őszi estén a szelíd »apjok« m eghal. A gyerm ek m ind elősiet és zokogva borul rá az áldott férfiú koporsójára. A ztán vig asztalják az édes szülét, aki csak m indig a fe jé t rázog atja , hogy hiszen ez m ind nem igaz : az ő édes jó embere nem h alt m eg. Mikor a tem etőbül hazajönnek : a fiúk és lán yok kitörlik szem ük ből a kön yű t, rendre m egölelik az édes a n yát és — a legközelebbi vo n attal h azautazn ak. E gyed ü l m arad az öreg asszony — az öreg ö zve g y asszony. A gyöngéd gyerm ekek vetélked ve kérik m a gukhoz, de az ő fájdalm a m ég gyerm ekben sem tűri a tanút. Nem bír elválni a ttó l a háztól, m elyben fo gytig v o lt vele és m ellette. E bben a szobában minden ő róla beszél. Ö m arad. A z est leszáll. A z öreg özvegy asszony k i m egy a tem etőbe, m egg yu jtja remegő kézzel a lám pást, ráteszi az uj halom ra s rárakja a k öd tül nyirkos k o s z o r ú t; aztán csöndes sírás sal odahajlik a hideg m árván y fölé és suttogva beszél a holt férjhez o tt alant és b izta tja , hogy nem soká lesz m ár egyedül.
M eghalt lotharingiai F erencz és felséges A sszonyának leghűségesebb hive és alatt valója : K au n itz gf., a cs. k. ház ministere elősietett, m egvigasztalni Mária Teréziát. »Felségednek három korona ékessége, m illiók szeretete s diadalm as hadseregeinek dicsősége ju to tt — ez a gondolat m eg fogja enyhíteni felséged gyászos veszteségét«. — »Hagyja el, kedves K au n itz. H a a hitvesnek m eghalt az ő édes hites t á r s a : ragyoghat rá száz koro nának fényessége, mégis csak szegény özvegy asszony«.
II. —
AZ
EMBER.
—
a szeme, az a szép szem. E lá llt szive, az a jó sziv. M egaludt a vére, az a piros m eleg vér. A z erős férfi leroskad az ágy előtt s hom lo kához szorítja a holtan aláfüggő, fehér kezet. E percztől kezdve özvegy. E percztől kezdve egyedül van. Nincs m ár, aki m egértse keble dobbanását. Társa ez életben, p árja a boldogság rózsafüzé res tánczában, tu dója lelke m inden m ozzana tának — m eghalt. M e g h a lt! E z azt teszi, hogy örökre. A zt, h ogy soha, sohasem fogja látn i többé. H ogy vannak, akik e gondolatba bele nem őrülnek. H ol v a g y te H it, akinek földi külde tése a vigasz. Erősebb vagy-é testvéreidnél ? Van viszontlátás ? D e m ikor ? S h át ha nem Lec s u k ó d o t t
is igaz. Mit ér a hit, rem ény és szerelem nélkül ? Oh, ki Írhatja le a kih alt tű zhely fagyosságá n ak első n a p ja it ! Szerencsére — m ert a bol dogtalanságban is van szerencse — az első fájdalom szótalansága m egzsibbasztja a szivet s a révedező szem et nem égeti a könyű. Csak midőn a gyötrelm es veszteségnek való tu d atára ébred ; midőn eloszolván a kábulat, önm agának tér ismét b irtokába ; midőn fogy ereje a tom pító narkózisnak — csak akkor lát 5 ért m eg m indent. Csak m ikor egyedül b o lyg árnya a megnéptelenedett szobák falán, csak akkor ötlik föl előtte egy-egy em léke annak, aki elköltözött. I tt áll indiai fűzvesszőbül fonott dolgozó kosárkája, öblében egy félbeh agyott m unká v a l ; o tt fekszik olvasm ánya, ked velt könyve ; a helyet, ahol ab bah agyta, hosszú hajtü jelöli ; egyike azoknak a hosszú tűknek, m elyek rakonczátlan, dús fonadékait foglalták össze. A m o tt nyugszik szobrászi redőkben a pon gyola, m ely puha taglejtését ju tta tja eszébe. M indenütt a zt p illan tja meg, am it ő l á t o t t ; a z t érinti, am ihez az ő keze n y ú lt; ott jár, ahol az ö kis lába lebegett. Minden butordara-
bon az ő em léke játszik. Ú g y tetszik előtte, m intha csak nehány órára tá v o zo tt volna el h a z u lró l; m intha a következő perczben, m intha most és m ost köllene visszatérnie. H allja a ruha suhogását, a csengő hangot, m ely tu d a kolja : »Az ur« a szobájában van-e m ég ? Min den csekélyke neszre fölérez, m inden a jtó n y itá s nál m egfordul, m intha neki köllene belépnie. Nem hihet örökkévalóságában e távollétn ek, m ely m indent ú gy h agyo tt a m aga helyén, m intha nyom ban haza fogna jönni. Sok, sok időre van szüksége, m ig veszteségének teljes föl ismerése gyökeret ver az öntudatban ; m ig m eg érti, hogy örökre el van h ag yatva . E k k o r om lik össze bátorságának vég vára s befonja m agát siralm ának, gyászán ak sötét szálaival s egyedül csak o vele foglalkozik. S e perczben tágul elszo rult szive körül a görcs vas gyű rűje, m ost ered meg kön yje s nem égeti szem ét, hanem enyhesztő harm at gyan án t hull a visszaem lékezés szelid virányára. S minden em lékből édes gyötrelem nek fakad tüskés rózsája. M ily m a kacs, m ily s z í v ó s állhatatossággal olvassa m eg az eltűnt kincs egyes d rá g a k ö v e it! Mint bánkódik az apró czivódásokon, m int siratja az elvesz tett napokat ! M ennyi lelki m ardosás am iatt,
h ogy elbusítá azt, kinek többé nem örülhet. Mért, h ogy ez elválás gondolata nem támad föl bennünk a kedvetlenség, a m eglazult türe lem, a hiányzó elnézés óráiban ? Mért, ha könny tolu l pilláinkra, nem ju t eszünkbe szétmorzsolni egy m osollyal ? E g y örömmel több, egy fájda lom m al kevesebb volna. M ért megölni azt, ami halálra van Ítélve ? S m egáll a lefátyo lozo tt arczkép előtt. M aga a férj b o rította rá a leplet. Nem akart, napközben, m induntalan találkozni ezekkel az édes v o n á s o k k a l; nem akarta, hogy a sürü látás m egrontsa'a nézést ; nem akarta a megszokás á lta l m egfosztani m agát attó l az intim us, fájó g yön yörtől, m ely átrezdül szivén, ha a drága képről levon ja a kárpitot. Nem akarta, hogy b elevegyü ljön környezetébe, hogy triviális díszévé legyen a háznak s hogy a megszokással elveszítse m egindító báját. A m az órák szám ára ta rto g a tta a kegyelet kéjelgését, midőn szive ö feléje fordul s m egszom jazza látását. É s amidőn feléje ragyog gyöngéd arczának derűje s szeme m osolyogva pillant rá : em lékei szárnyat ölte nek s visszarepülnek az édes m últba. Ma ism ét levonta róla a gyásztakarót. S meg jelen t előtte s feléje repült az a lélek, melyben
csak ő búvárkodott, m elynek gyön gyterm ő m élyeibe csak ő m erült alá. ím e, ilyen volt szövetségök első éveiben. A finom m etszetű ajkon a leány nevelő intézet pajkos m osolya lebeg még, a n agy barna szem ből azonban a nőnek osztályrésze, a szivjóság hinti m ár b iz ta tó sugarait. Belem élyed a vonások nézésébe. Mig birta, nem analysált. ő t ez asszonyban az összhang hóditá meg. Nem ad o tt róla szá m ot m agának, mi is v o lt az, am i delejesen von zotta, ami villanyosán rem egteté m eg teljes va ló já t. Nem is kereste. A hangokra tép ett akkord nem zene többé. D e m ost, a vissza emlékezés 'húrjait érintvén az egyes hang, á m últnak teljes harm óniája zendül föl lel kében. Mig élt, kevésbé figyelt a kedves ala k rész leteire. D e m ost minden apróságot, minden für tö t szerelmes tanulm án y tá rg y á v á teszen. Min den vonást belevés az em lékébe, h o gy el ne felejtse, hogy lépten-nyom on legyen vele az im ádott kisértet. M egáll az arczkép előtt s hosszan nézi. A finom m etszésű száj sarkaiban a ham iskás m o soly még o tt vonaglik, de a n agy barna szem
kim ondhatatlan jósággal, áldássá lett pillan tással tek in t rá. S az ö zveg y em ber szabad folyást enged könnyeinek. — L é g y áldva, te drága te re m té s! K ö szönöm a zt a boldogságot, m elyet szereztél s h álát m ondok neked, am ért m egbocsátottál, annyiszor m e g b o c s á to ttá l! Mig éltél, te voltál az én bájos gondviselésem ; s h ogy m eghaltál, te v a g y az én szent lelkem , fehér galambom , m osolygó védőangyalom . L eszálltál m int a nap ; de h átra h a gy o tt m elegedtől k ih ajt a virág s illatáb ól m intha sa já t lélekzésed csapna felém. Mindenben o tt látlak, ami özvegységem et eny híti. O tthonom egyszerű k e lle m e ; a párna, m elyet délutáni szendergésem alá h ím e z té l; a kis n yíro tt szőnyeg, m elynek pam utvirán ya fölért egy ta v a s s z a l; rózsaszagú eczeted, m ely a saláta — oh engedd, h ogy ne csak szivem , de ínyem is háladatos legyen — m ely a saláta nyers vad o n át m egizesíté s még m ost is o tt érik a nagyhasú üvegben — mind téged emleget, téged dicsér, téged s i r a t ! A z u tczán végig m enve, halotti koszorúkon akad m eg az ö zveg y em ber szeme. A zelő tt észre sem vette, s ha virágos kirakat
előtt állt meg, onnan a fej dísz, a kis kalap, a fehér báli ruha füzéreit és rózsáit nézte s gondo latban rá is a g a tta arra az im ádott asszonyra, kinek puha k a rja pihent az övében s m egrán dult, ha valam i különösen szépre, eredetire akarta ráfordítani figyelm ét »pipinek«. (Mert ez vo lt a férjnek félhivatalos neve a belügyek szent m inisterium ában.) E gyszer koporsó-kirakatot néztek eg yü tt. Mi lyen szép koporsók ! M ennyi vigasztaló az érez nek örökzöldre zom ánczolt repkényében ! M ily m egn yugtató édes kis gondolat, h o gy a drága halottra zárt koporsó ku lcsát m agun kkal viszszük haza. — U gy-é, fogsz rá vig yá zn i ? — Mire, babám ? — A kulcsra. — Miféle kulcsra ? — A koporsóm kulcsára. A nap szépen sü tö tt s körül v ig csevegésben h aladtak el az em berek. S ő az élet pezsgő órái ban halált em leget és koporsó-kulcsot. — Oh ti asszonyok ! Még a halállal is kaczérkc dtok. A z enyészet gondolatait k i k ellett űzni a bogaras fejecskéből. V ásárolt reá egy bogaras P o rzó : Uj hantok.
23
kalapot, m elyről hosszú fekete gyásztoll ingott alá. S m ihelyest a fejébe te tte neki, döngve rebbent ki onnan minden bolond bogár, mely a gyában a halálról züm m ögött. Á ld o tt m asam ód, h ogy ilyen olcsón válthatni m eg tőled a b á n a t o t ! Ma egyedül áll a fényes ablak előtt. M ost is rózsakoszorú és nefelejts-füzér van o tt k ia k a sztva . D e nem díszéül a fejnek — ha nem a fej fának. S m ost is v ig csevegésben h aladnak el mellette az em berek s a nap tisztán süt le az égről. A z üveglem ez m ögött örökzöld repkénynyel k örü lfüzött koporsók állnak egym ás fölött. Szivéhez nyúl, m ely felsajog, s oda szorítja kezét. É rzi a kem ény kis tá rgy a t. A temetés óta m indig o tt függ keblén a koporsó kulcsa. M intha benne kulcsot birna egy titkos kert ajtóh oz ; odanyílik a rózsalugasba, m elynek árnyán dobogó szívvel várják . Ma is vá rjá k . Meg is láto g a tja . H iszen szive fölött o tt van a kis kulcs, m egözvegyült kar jára im m ortellekből font koszorút akaszt s kezében n a g y ibolyacsokrot tart. Az ib o ly át o ly nagyon szerette ; halálában is szereti.
M egy gépileg a töm eggel. — Uram ! Nem hallja. — U ram ! Még sem hallja. — A ruhámon áll rajta. K érem ! . . . Szőke fő h ajlik le előtte, m elyen fekete fá ty o lt lebegtet az őszi szellő. K esken y, fekete keztyü be tu szkolt finom kéz görbíti meg karcsú u jja it és igyekezik a m egtiport sötét hurczot kiszabadítani a gyászos feketeségü csizm ának talp a alól. — B ocsánat ! S fölpillant. Feketébe öltözött fiatal hölgy, kinek hal v á n y arczához bánatos keretet szolgáltat a gyászruhának fénytelen szövete. A g yá szk a la pon g yászto ll reng, fekete rózsa bólingat és fekete cseresznye inog. A fekete cseresznye szemei kö zö tt fekete kolibri-m adárka integet. — B o c s á n a t! . . . A m egm entett u szályt félre lebbentvén a szellő : finom faragású boka, zergebőr top án kába b u jta to tt nyerges láb s a fekete selyem harisnyából egy harapásnyi ötlik szemébe. — B ocsánat !
Sötét fátyo l, zsőke fürt, h alvá n y arcz, gyász u szály, gyász-kolibri, fekete cseresznye, fekete rózsa, finom kéz, gyöngéd boka, zergebőr topán és a selyem harisnyából az a kis falat : a követ kező perczben eltűn t a sokaságban. A z ö zveg y em ber kem ény tá rgyb a ütődik. V isszakap ja láb át, m ert töréken y dolognak látszik, am ire rá a k a rt lépni. U tán a hajol. F ek ete bársony szalagon fekete médaillon. Csiszolt m édaillon, szám os facettel. Valóságos fekete gyém ánt. N y ilvá n az a gyászoló h ölgy ejtette el a n yakáb ó l — abból a szép nyakból, am int utólag kén ytelen m agának bevallani. K i lehet benne, abban a fényes fekete kis m ausoleum ban ? L a k ó ja — tekin tvén a szép kebelt, m ely fö lö tt fü ggö tt — ha a para dicsom ba nem is, de m indenesetre szép helyre került. A m édaillon lap ja fölpattan. — A h , öreg ur ! A z édes a p ja ! D e m it ához ? Mi köze hozzá, öreg-é, fiatal-é, aki abban a m édaillonban la k ik ? Gondja most csak arra legyen, h o gy visszaszolgáltassa tulaj donosának. D e h o va is tű n t el olyan egy szerre ? K ezd előre tolulni. Már nem is őt viszi
a töm eg, hanem ő a töm eget. Szem e nem a felhőkbe m élyed, hanem a sokaságba. K eresi — hiába ! Csak nem akad rája. M ajd kihirdeti a lapokban, h o gy ilyen és ilyen m édaillon ta lá l ta to tt ekkor és ekkor, átveh ető itt és itt. De hátha aztán unalm as hordárt küldenek értté, aki sem m it sem tud ? Nem , nem ! M agának kell átadnia ! H o vá is tű n t el olyan ham ar ? Már m ost rohan. A z im m ortell-koszoru m ajd leesik a karjáról. A z ibolyacsokor m eg . . . Ú r isten, az ibolya h ova le tt ? . . . M ajd vesz m ásikat. M ost csak ettő l a m édaillontól akar m egszabadulni. K épzelhető, a gyászos hölgy m ilyen szerencsétlen lesz, ha észreveszi a hiányt. Végre . . . végre ! A n agy tem etőnek egy m ellék-ösvényén, o tt lebeg a gyászos nő. — N agysád ! Nem hallja. — N agysád, k é r e m ! Csak nem hallja. — A médaillon . . . A gyászos nő m egfordul. D erekához ib o lya csokor van tűzve. A z elhu nyt feleség han tjaira szánt illatos em lékjel. Cserében vesztettek — és találtak.
— E n voltam az a boldogtalan, aki az uszá ly á ra léptem az im ént. N y ilvá n e m iatt is v eszítette el n yakáb ól a m édaillont. ím e, kis asszony, boldogult édes a ty já n a k arczképe. — É n . . . e z . . . ez az arczkép nem az én atyám képe. E n e férfiúnak özvegye vagyok. O ly búsan m ondá ezt s m ég inkább szépült a fájdalom ala tt. A h, N iobe Vénusnál is igézőbb. — özvegye ? . . .
E ze r meg ezer világ gyú l ki a fakó hantok fölött. S a h a lo tta k em lékének szentelt világokból ah, eg y uj szerelem nek lán gja v e t lobot két uj sir fölött — az ibolyacsokorból rózsa fakadt. A kis kulcs o tt függ-e m ég a sziv fölött ?
O tthon az arczkép le van fátyolozva. H a özvegy ura elvonná róla a leplet, m eglátná, a pajkos vonás o tt a száj sarkában m int fanyarodott sarcasticus m osollyá. De a szeme, az m ég m indig jóságos. Bána tosan azt látszik m ondani : — Csak m ost h altam m eg igazán.
Az első sorozat (»Por És Hamu«) tartalma. Lap H alál. Novemberi elmélkedés ............................................ Kecskeméthy Aurél
1
...............................................................
27
Greguss Ágost .........................................................................
45
Arany Jánosról .........................................................................
63
Isó Miklós .................................................................................
81
Pom péry János ........................................................................
94
A »m agyar Schubert* ...........................................................
112
H ugó Károly .............................................................................
125
T örök Jánosról .........................................................................
147
H árom o rv o s: Skoda .......................................................... Bókái János
158
...............................................................
166
Balogh Kálmán ..........................................................
176
Pákh Albert
.............................................................................
K ertbeny Károly M ária
......................................................
185 203
Széchenyi-gyásztor B écsb en .................................................
215
T oldy Pista
.............................................................................
229
M árkus Pista .............................................................................
239
Győry V ilm os.............................................................................
252
Zajzoni (Rab) Is tv á n ...............................................................
Lap 272
T ó th K á lm á n ........................................................................ ...
288
H á ro m c z ig á n y ; Rácz Pál .................................................
299
Berkes Lajos ...............................................................
305
Bunkó .............................................................................
310
Szilágyi effendi ........................................................................
312
L udassy Mór .............................................................................
320
»V adász Miklósné asszo n y ság n ak Pesten.* Egy levél története (V ö rö sm a rty M ih á ly r ó l) ..............................
330
Három h a lo t t .............................................................................
339
Az »öreg ur«. (Deák F e re n c z )............................................
349
