Ú R I C S I R K E F O G Ó K 3. GABO

1

2

ÚRI CSIRKEFOGÓK 3.

GABO 3

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Loretta Chase Lord of Scoundrels Avon Books New York

Fordította: TÓTH GIZELLA Könyvterv: MALUM STÚDIÓ Copyright © 1995 by Loretta Chekani Hungarian translation © Tóth Gizella, 2012 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2012

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: FÖLDES TAMÁS Felelős szerkesztő: SOLYMOSI ÉVA

ISBN 978-963-689-592-1

5

Köszönöm Sal Racitinek az olasz kifejezéseket; Carol Proko Eastonnek, hogy kölcsönadta az orosz ikonokról szóló csodálatos könyvet; Cynthia Drelingernek, amiért számítógépre vitte a ceruzás hieroglifáimat; férjemnek, Walternek és barátunknak, Owen Halpernnek pedig köszönet az Anglia gyönyörű nyugati vidékén tett felejthetetlen utazásért.

El őszó

1792 tavaszán Dominick Edward Guy de Ath, Dain harmadik márkija, Blackmoor grófja, Launcells vikomtja, Ballister és Launcells báró elvesztette a feleségét és négy gyermekét a tífuszjárványban. Noha Lord Dain apja parancsának engedelmeskedve házasodott, feleségének, aki kötelességtudón három remek fiúcskát és egy gyönyörű kislányt szült neki, bizonyos fokig sikerült kivívnia az elismerését. Lord Dain szerette a családját, már amennyire ő képes volt szeretni. Az pedig nem volt sok, mivel Lord Dain természetétől idegen volt a szeretet. Ami szíve volt, az mind a földjeiért dobogott, különösen Athcourtért, a Devonban lévő ősi családi birtokért. A föld volt az ő szeretője. Nem is volt olcsó szerető, ami azt illeti, Lord Dain pedig nem volt gazdag ember. Így aztán a negyvenkét éves uraság úgy döntött, hogy előrehaladott kora ellenére újranősül, s hogy szeretője igényeit is kielégítse, egy pénzeszsákot vesz el. Az 1793-as év a vége felé járt, amikor Lord Dain megismerte, udvarolni kezdett, majd feleségül vette Lucia Usignuolót, egy gazdag firenzei nemesember tizenhét éves lányát.

6

Az úri társaság megdöbbent. A Ballisterek egészen a szász időkig vissza tudták vezetni az őseiket. Hét évszázaddal azelőtt az egyik Ballister egy normann hölgyet vett el, és ezért cserébe báróságot kapott I. Vilmostól. Azóta egyetlen Ballister sem vett feleségül külföldit. A társaság úgy vélte, Dain márkijának a gyász megzavarta az eszét. Néhány hónappal később maga őlordsága is szomorúan gyanítani kezdte, hogy valami gond lehet az agyával. Azt hitte, hogy egy gyönyörű, hollófekete hajú lányt vett el, aki istenítette, boldogan mosolygott rá, és minden egyes kiejtett szavával egyetértett. De mint kiderült, szunnyadó vulkánt vett feleségül. A tinta még jóformán meg sem száradt a házasságlevelükön, amikor a vulkán ki is tört. Az asszony elkényeztetett, büszke, szenvedélyes és szeszélyes volt. Kitűnt a hóbortjaival, túl sokat és túl hangosan beszélt, és félvállról vette férje parancsait. A legrosszabb azonban az ágyban tanúsított gátlástalan viselkedése volt, amellyel mélységesen megdöbbentette férjét. Lord Daint csak az attól való félelem, hogy kihal a Ballister-ág, tudta rávenni, hogy rendszeresen visszatérjen a hitvesi ágyba. Fogcsikorgatva teljesítette kötelességét. Amikor az asszony végre áldott állapotba került, a lord felhagyott a testgyakorlattal, és buzgón fohászkodni kezdett, hogy fia szülessen, és soha ne kelljen újra egy ágyba kerülnie telhetetlen asszonyával. 1795 májusában a gondviselés meghallgatta az imáit. Amikor azonban egy pillantást vetett az újszülöttre, az a gyanúja támadt, hogy a Sátán volt az, aki fohászaira válaszolt. A ráncos, olajbarna teremtménynek, aki az örököse lesz, óriási fekete szeme volt, aránytalan végtagjai, és arcából hatalmas orr állt ki, ráadásul szakadatlanul üvöltött. 7

Ha letagadhatta volna, hogy ez a valami az övé, minden bizonnyal megteszi. Ám a csecsemő bal fenekén ott volt az az apró, számszeríj alakú anyajegy, amelyhez hasonlóval Lord Dain is dicsekedhetett. A Ballister nemzedékeinek hosszú sora viselte ezt a jegyet. Mivel nem tagadhatta, hogy a szörnyszülött az övé, a márki arra a következtetésre jutott, hogy a teremtmény elkerülhetetlen következménye a vad, természetellenes szerelmi aktusoknak. Gyászosabb pillanataiban biztosra vette, hogy ifjú felesége a Sátán szolgálóleánya, és a kisfiú az ördög ivadéka. Lord Dain soha többé nem kereste fel a hitvesi ágyat. A fiút Sebastian Leslie Guy de Ath Ballisternek keresztelték, és a hagyományok szerint apja második címét, a Blackmoor grófja titulust vette fel. Ugyancsak találó a cím, suttogták a márki háta mögött az emberek, mivel a gyerek anyja olajbarna bőrét, obszidiánszínű szemét és hollófekete haját örökölte.1 Ráadásul arcának legfőbb éke a jellegzetes Usignuolo-orr volt, egy nemes firenzei szaglószerv, amelyet felhúzva anyai ősök egész sora nézte le a nálánál alacsonyabb osztálybelieket. Az orr jól mutatott a felnőtt Usignuolo férfiakon, akik rendszerint robusztus testalkatúak voltak, de egy apró, aránytalan felépítésű fiúcska arcából irtózatos csőrként meredt előre. A gyerek sajnos az Usignuolók fokozott érzékenységet is örökölte. Ennek következtében hétéves korára már tökéletesen tudatában volt, hogy valami nincs rendben vele. Édesanyjától számtalan képeskönyvet kapott, de azokban egyetlen ember sem hasonlított rá, kivéve egy kampós orrú, púpos gonosz manót, aki a kis Tommy vállán ült, és mindenféle csínybe belerángatta. 1

black: fekete, moor: mocsár

8

Bár Sebastian még sohasem látott bármilyen manót is ülni a vállán, tudta, hogy ő is gonosz, hisz állandóan szidták vagy megvesszőzték. A tanárától elszenvedett fenyítést jobban kedvelte, mert ha apja idézte maga elé, hogy megszidja, a kis Sebastiant mindig elöntötte a forróság, ugyanakkor kiverte a jeges veríték, aztán a gyomra összeszorult, mintha kemény vasmarok ragadta volna meg, a lába pedig reszketni kezdett. De nem mert sírni, hiszen nem volt már kisbaba, és a sírással csak még jobban feldühítette az apját, és haragos arckifejezése még rosszabb volt, mint szidalmazó szavai. Sebastian képeskönyveiben a szülők mosolyogtak a gyerekeikre, magukhoz ölelték, puszilgatták őket. Ezt néha az anyja is csinálta, ha jó kedvében volt, de az apja soha. Az apja sosem beszélgetett vagy játszott vele. Sosem lovagoltatta meg a vállán, és nem is ültette maga elé a lovon. A kisfiú a saját póniján lovagolt, amire Phelps, az egyik lovász tanította meg. Azt már tudta, anyját nem kérdezheti meg, mi a baj vele, vagy hogyan változtathatna rajta. Megtanulta, hogy ne nagyon mondjon neki semmit, kivéve persze azt, hogy szereti, és hogy ő a legszebb mama a világon, mert szinte minden mással csak felizgatta. Egyszer, amikor anyja Dartmouthba ment, és megkérdezte, mit hozzon neki, Sebastian egy öcsikét kért, hogy legyen kivel játszania, mire anyja sírni kezdett, aztán dühös lett, és mindenféle csúnya szót kiabált rá olaszul. Bár a kisfiú nem mindegyik szót értette, tudta, hogy csúnyát kell jelenteniük, mert amikor apja meghallotta őket, alaposan megszidta értük a mamát. Utána veszekedni kezdtek, és az még sokkal rosszabb volt, mint anyja sírása, vagy apja dühös arca. Sebastian nem akart semmiféle veszekedést provokálni, különösen nem akarta, hogy anyja csúnyán beszéljen, mert akkor Isten megharagudhat, és aztán a mama meghal és a 9

pokolra jut. Akkor pedig senki sem lesz, aki őt magához ölelné és megpuszilná. Így aztán Sebastiannek nem volt kitől megkérdeznie, mi a baj vele, kivéve a mennyei atyát, de ő sohasem válaszolt. Aztán egy napon, Sebastian nyolcéves korában, az anyja elment sétálni a komornájával, és soha többé nem tért vissza. Az apja ekkor Londonban tartózkodott, és a szolgák azt mondták Sebastiannek, hogy az anyja utánament. De az apja hamarosan hazajött, és az anyja nem volt vele. Sebastiant a sötét dolgozószobába hívatták. Papája nagyon komoly arccal ült az íróasztalánál, előtte a nyitott Biblia feküdt. A márki megparancsolta Sebastiannek, hogy üljön le. A kisfiú remegve engedelmeskedett. Többre nem is volt képes. Nem tudott megszólalni. Gyomra annyira háborgott, hogy minden erejére szüksége volt, nehogy elhányja magát. – Ne zaklasd tovább a szolgákat az anyáddal kapcsolatos kérdésekkel – kezdte szigorúan a márki. – Nem beszélhetsz róla többé. Anyád gonosz, istentelen teremtmény. Ő maga Jezabel, és „az ebek eszik meg Jézabelt Jezréel kőfala előtt”.2 Valaki hangosan üvöltött Sebastian fejében. Annyira hangosan, hogy a kisfiú alig hallotta apja szavait. Úgy tűnt azonban, apja nem hallja a sikoltozást, tekintete a Bibliára tapadt. – „Mert színmézet csepeg az idegen asszony ajka, és simább az olajnál az ő ínye – olvasta. – De annak vége keserű, mint az üröm, éles, mint a kétélű tőr. Az ő lábai a halálra mennek, az ő léptei a sírba törekszenek.” 3 – A márki felnézett. – Ezennel megtagadom őt, és örül a 2

Királyok I. könyve, 21.23 (Károli Gáspár fordítása)

3

Példabeszédek , 5-3-5 (Károli Gáspár fordítása)

10

szívem, hogy a romlottság elhagyta atyáim otthonát. Soha többé nem beszélünk róla. Felállt és meghúzta a csengő zsinórját. Bejött az egyik inas, és elvezette Sebastiant. A sikolyok nem halkultak el Sebastian fejében még akkor sem, amikor bezárult mögöttük a dolgozószoba ajtaja, és az inassal végigsietett a folyosón. Megpróbálta úgy, hogy befogja a fülét, de az sem segített. És akkor nem tehetett mást, mint kitárta a száját, és kiengedte a hosszú, rettenetes üvöltést. Amikor az inas megpróbálta elhallgattatni, Sebastian rúgott-harapott, végül kiszabadult. Akkor az összes csúnya, gonosz szó kitört belőle. Nem tehetett róla, képtelen volt visszatartani őket. Szörnyeteg tombolt benne, és ő nem tudta megfékezni. A szörnyeteg felkapta a vázát az asztalról, és belevágta a tükörbe. Földhöz vágta az egyik agyagszobrot. Sikoltozva rohant végig a folyosón, be az ebédlőbe, összetörve mindent, ami a keze ügyébe került. A belső személyzet mind odarontott a rombolás hangjait hallva, ám egyikük sem mert a gyermekhez nyúlni. Mindegyikük meg volt győződve róla, hogy a fiút megszállta az ördög. Halálra rémülve álltak, és figyelték, ahogy Lord Dain örököse feldúlja az ebédlőt. Semmi szidás, egyetlen hang sem hallatszott az emeletről. Őlordsága ajtaja zárva maradt, mintha így akarna védekezni az odalent tomboló démon ellen. Végül a termetes szakácsnő jött elő a konyhából, felkapta a fiút, s mit sem törődve a rúgásokkal és ütésekkel, magához ölelte. – Nyugalom, kicsim – csitította. Láthatóan nem rettentették el sem a démonok, sem Lord Dain. Bevitte a fiút a konyhába, és a kuktákat elhessentve, a tűzhely előtti nagy székbe telepedett, és addig ringatta a gyereket, míg az annyira kimerült, hogy sírni sem tudott már. 11

A szakácsnő, a személyzet többi részéhez hasonlóan, pontosan tudta, hogy Lady Dain megszökött egy gazdag kereskedővel. Nem Londonba ment, hanem Dartmouthba, ahol felszállt szeretője egyik hajójára, és elvitorlázott vele a Nyugat-Indiákra. A fiú hisztérikus zokogása hallatán, hogy anyját a kutyák fogják megenni, a szakácsnő szívesen kipróbálta volna a húsklopfolót őlordsága fején. Az ifjú Blackmoor gróf volt a legcsúnyább fiúcska egész Devonban, de valószínűleg Cornwallban és Dorsetben is. Ráadásul szeszélyes volt, indulatos és egyáltalán nem szeretetre méltó. Mégis, csak egy gyerek, aki jobbat érdemelne, mint amit a sors kimért rá, gondolta az asszony. Elmondta Sebastiannak, hogy az anyja és az apja nem jöttek ki egymással, és az anyja nagyon boldogtalan volt, ezért megszökött. Sajnos, ha egy felnőtt hölgy szökik el, az még sokkal súlyosabb hiba, mint ha egy kisgyerek teszi, magyarázta a szakácsnő. Annyira súlyos, hogy nem is lehet jóvátenni, ezért Lady Dain soha többé nem jön vissza. – Pokolra fog jutni? – kérdezte Sebastian. – A papa mondta – a fiú hangja megremegett. – Az Úr megbocsát neki – felelte határozott hangon az asszony. – Ha olyan irgalmas, mint mondják, akkor meg fog bocsátani. Aztán felvitte a fiút az emeletre, elküldte a rideg pesztrát, és lefektette a gyereket. Amikor Sebastian egyedül maradt a szobában, felült, és az éjjeliszekrényről elvette a Szűzanya és a gyermek Jézus képét, amelyet még az anyjától kapott, és a képet a szívére szorítva imádkozni kezdett. Sebastiant megtanították az apja hite szerinti összes imára, ezen az éjszakán mégis azokat a szavakat ismételte el, amelyeket anyja szájából hallott, miközben az hosszú, szemekből álló láncot tartott a kezében. Annyiszor hallotta őket, hogy kívülről tudta az egészet, 12

bár nem tartott még ott a latinban, hogy meg is értse, mit mond. – Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus – kezdte. Nem tudta, hogy apja odakinn áll az ajtó előtt, és hallgatja. Nem tudta, hogy a pápista ima volt az utolsó csepp a pohárban az apja számára. Két héttel később Sebastiant kocsiba rakták, és útnak indították Etonbe. Az igazgatóval történt rövid beszélgetés után egy hatalmas hálóterembe vezették, és iskolatársai gyengéd gondoskodására bízták. Lord Wardell, a legidősebb és legmegtermettebb a fiúk közt, nagyon hosszú ideig csak meredten nézte Sebastiant, aztán harsányan felkacagott. A többiek azonnal követték a példáját. Sebastian dermedten hallgatta a hangokat, melyek az ő fülében ezernyi hiéna kacagásának tűntek. – Nem csoda, hogy az anyja elszökött – mondta Wardell társainak, amikor ismét lélegzethez jutott. – Üvöltött, amikor megszülettél, Black-a-moor4? – kérdezte Sebastiant. – A nevem Blackmoor – felelte Sebastian, és keze ökölbe szorult. – Én is ezt mondtam, féreg – közölte Wardell. – Meg azt is, hogy az anyád azért szökött el, mert egyetlen perccel sem bírta tovább a látványodat…, mert pontosan úgy festesz, mint egy mocskos kis fülbemászó. – Azzal kezét a háta mögött összefonva körbejárta a megzavarodott fiút. – Mit mondasz erre, Black-a-moor? Sebastian végignézett a csúfondárosan vigyorgó arcokon. Phelps, a lovász azt mondta neki, hogy az 4

blackamoor = néger, szerecsen, sötét bőrű ember

13

iskolában barátokra talál. Sebastian, akinek sosem volt pajtása, akivel játszhatott volna, ebbe a reménybe kapaszkodott a hosszú, magányos úton. De most nem látott barátot, csak csupa gúnyos arcot… és mind jóval a saját feje felett. A nagy hálóban minden egyes fiú idősebb és nagyobb volt nála. – Kérdeztem valamit, te féreg – hallotta Wardell hangját. – Ha kérdeznek tőled valamit, válaszolj, ha jót akarsz. Sebastian erre mélyen a kínzója szemébe nézett. – Stronzo – közölte vele. Wardell meglegyintette Sebastian fejét. – Érthetően, Black-a-moor, ne ezen a zagyvalék nyelven. – Stronzo – ismételte Sebastian szemtelenül. – Szarjankó. Wardell felvonta világos szemöldökét, és társaira nézett. – Hallottátok ezt? – kérdezte tőlük. – Nem elég, hogy olyan ronda, mint Belzebub, még a szája is mocskos. Szerintetek mit tegyünk vele? – Táncoltassuk meg! – javasolta az egyik. – Nyomjuk le! – kiáltotta a másik. – A latrinába – tette hozzá a harmadik. – Hadd keressen szarjankókat! Az ötletet kitörő lelkesedés fogadta, és a következő pillanatban valamennyien Sebastianre vetették magukat. A fiúk többször is lehetőséget adtak Sebastiannek a visszakozásra, mielőtt agyonverik. Nem kellett volna mást tennie, mint megcsókolnia Wardell csizmáját, és bocsánatért esdekelnie, hogy békén hagyják. Ám Sebastianbe belebújt a kisördög, és minden alkalommal dacosan visszavágott, felidézve az összes olasz és angol csúnya szót, amelyet valaha is hallott. 14

A daccal azonban nem sokra ment. Végül bizonyos fizikai törvényszerűségek siettek a segítségére. Kistermetű volt ugyan, de aránytalan testfelépítésű. Széles, csontos válla egyszerűen nem fér bele az árnyékszékbe. Wardell jobb híján Sebastian fejét nyomta a lyukba, és ott tartotta, amíg a fiú elhányta magát. Azonban Wardell és társai legnagyobb bosszúságára, a kis férget ez az eset sem bírta jobb belátásra. S noha ezek után a fiúk szabadidejük legnagyobb részét arra áldozták, hogy megneveljék, Sebastian nem volt hajlandó okulni a leckékből. Gúnyolták a külsejét, leszólták a származását, mocskos dalokat énekeltek az anyjáról. A lábánál fogva kilógatták az ablakon, takarókat dobtak rá, és alaposan összeverték, mindenféle csúszómászót rejtettek az ágyába. Ha magára maradt, bár Etonben erre csak nagyritkán akadt példa, Sebastian zokogott kétségbeesésében, haragjában és magányában. Nyilvánosan azonban szitkozódott és harcolt, noha mindig alulmaradt. Egy év sem kellett hozzá, hogy a rendszeres osztálytermi fenyítések és az állandó osztálytermen kívüli erőszak kiölje Sebastianből a szeretetre, gyengédségre és bizalomra való minden hajlamot. Az etoni módszerek némely fiúkból a legjobbakat hozta elő. Sebastian esetében a legrosszabbakat hívta életre. Tízéves volt, amikor az igazgató félrevonta, és közölte vele, hogy az anyja meghalt valami láztól a NyugatIndiákon. Sebastian egyetlen szó nélkül végighallgatta, aztán megkereste Wardellt és verekedést provokált vele. Wardell két évvel idősebb volt nála, és termetre, súlyra is kétszer akkora, ráadásul nagyon gyors. De ezúttal a Sebastianben élő szörnyeteg rideg, keserű dühvel vetette magát a harcba. Hideg fejjel, némán és szívósan küzdött, míg végül kiütötte ellenfelét, aki vérző orral hanyatlott a földre.

15

Az összevert és szintén vérző Sebastian körülhordozta a tekintetét a köréjük gyűlt fiúkon. – Még valaki? – kérdezte, noha alig tudta kiejteni a szavakat. Senki sem jelentkezett, és amikor Sebastian megfordult, hogy távozzon, a többiek némán utat nyitottak neki. Az udvar közepén járt, amikor utolérte Wardell hangja. – Szép munka volt, Blackmoor! – kiáltotta a fiú. Sebastian erre megtorpant, és hátranézett. – Menj a pokolba! – üvöltötte vissza. Aztán Wardell sapkája hangos éljenzés kíséretében a magasba repült. A következő pillanatban tucatnyi másik sapka követte, és mindenki ujjongott. – Ostoba ökrök! – morogta Sebastian maga elé. Képletesen megemelte a kalapját, mivel a sapkája a felismerhetetlenségig összetaposva hevert a földön, és gúnyosan szinte a földig hajolt. A következő pillanatban az összes fiú köré gyűlt, és kacagva emelték Wardell vállára. Minél jobban szidta őket, az ostobák annál jobban élvezték. Hamarosan Wardell legjobb cimborájává lépett elő, s onnantól kezdve a sorsa megpecsételődött. Az összes pokolra való ördögfióka közt, akiket abban az időben fenyítésekkel és kegyetlenkedésekkel a férfikor felé lökdöstek, Wardell köre volt a legrosszabb. A szokásos etoni diákcsínyek és a szerencsétlen helyiek zaklatása mellett még cigarettáztak, szerencsejátékokat játszottak, és betegre itták magukat, mielőtt elérték volna a serdülőkort. Amint beléptek a pubertáskorba, megkezdődött a bujálkodás is. Sebastiant a tizenharmadik születésnapján avatták be az erotika rejtelmeibe. Wardell és Mallory – a fiú, aki annak idején a latrinába mártást javasolta –, ginnel alapozta meg a nagy kalandot, aztán bekötötték 16

Sebastian szemét, ide-oda ráncigálták vagy egy órán keresztül, végül felvezették egy lépcsőn, be egy dohos szobába. Ott meztelenre vetkőztették, levették a kendőt a szeméről, és távoztak, bezárva maguk mögött az ajtót. A szoba berendezése mindössze egy bűzlő olajlámpásból és egy koszlott szalmazsákból állt. Egy göndör, szőke hajú, vörös arcú pufók lány ült a szalmazsákon, akinek az orra nem volt nagyobb egy gombnál. Hatalmas kék szemével úgy nézett Sebastianre, mint egy döglött patkányra. A fiúnak nem kellett sokat töprengeni rajta, miért. Bár öt centit nőtt a legutóbbi születésnapja óta, még mindig úgy festett, mint egy kobold. – Nem teszem meg – jelentette ki a lány, és szája sarkában makacs vonás jelent meg. – Nem én, még száz fontért sem. Sebastian ekkor rájött, hogy még mindig maradtak érzései. Ha nem így lenne, akkor nem fájnának annyira a lány szavai. Torka elszorult, szeretett volna sírva fakadni, és gyűlölte a lányt, amiért miatta így érzett. Hisz ez csak egy közönséges, ostoba szajha, de ha fiú lenne, Sebastian alaposan helybehagyta volna. Mostanra azonban valóságos reflexszé vált nála, hogy elrejtse az érzéseit. – Nagy kár – jegyezte meg szárazon. – Ma van a születésnapon, és olyan jó kedvem kerekedett, hogy arra gondoltam, tíz shillinget fizetek neked. Sebastian tudta, hogy Wardell sohasem adott többet a szajháknak egy hatosnál. A lány mogorván végigmérte Sebastiant, majd megállapodott, sőt el is időzött a férfiasságánál. Annak elég is volt ennyi, hogy felkeltse az érdeklődését. Rögtön duzzadni kezdett. A lány duzzogó ajka megremegett. – Amint mondtam is, jó hangulatban találtál – szólalt meg Sebastian, mielőtt a lány kinevette volna. – 17

Ráteszek még hatot a tízesre, de ez a végső ár. Ha nem tetszik, amivel szolgálhatok, még mindig elvihetem máshová. – Végül is behunyhatom a szememet – morogta a lány. Sebastian gúnyosan elmosolyodott. – Nyitva vagy csukva, engem nem érdekel, de elvárom, hogy megkapjam a pénzemért, amit akarok. Megkapta, s a lány sem hunyta le a szemét, sőt olyan lelkesedéssel ügyködött, amilyet egy férfiú csak kívánhat magának. Az életből kapott itt leckét, elmélkedett később Sebastian, és mint minden más leckét, a fiú ezt is gyorsan elsajátította. Ezután úgy döntött, Horatiustól kölcsönzi a jelmondatát: Ha lehet, tisztességesen, ha nem, hát bárhogyan is, de: csinálj pénzt! Sebastian a negyedéves apanázsát kísérő egysoros üzeneteken kívül semmilyen hírt sem kapott otthonról, mióta Etonbe érkezett. Az üzeneteket apja titkára írta. Amikor Sebastian etoni tanulmányai a végéhez közeledtek, újabb üzenet érkezett. Két teljes bekezdés, mely Cambridge-ben való továbbtanulásának feltételeit vázolta. Sebastian tudta, hogy Cambridge nagyszerű egyetem, és sokan haladóbbnak tartják a szerzetesi Oxfordnál. De azzal is tisztában volt, hogy apja nem ezért választotta a neves intézményt. A Ballisterek mindig is Etonbe és Oxfordba jártak, gyakorlatilag azóta, hogy megalapították ezeket az iskolákat. Azzal, hogy fiát máshová küldte tanulni, majdnem hogy egyet jelentett azzal, hogy Lord Dain megtagadja örökösét. Ennél jobbat nem tudott kitalálni, amivel kifejezhetné a világ felé, hogy Sebastian nem több, mint egy mocsokfolt az ősi címeren. Ami igaz is volt. 18

Nem csupán szörnyeteg módra viselkedett – bár arra gondosan ügyelt, nehogy kicsapják –, de fizikailag is szörnyeteggé nőtte ki magát: száznyolcvan centinél is magasabb, minden porcikájában sötét és brutálisan kemény ifjú lett belőle. Etoni éveinek nagy részét azzal töltötte, hogy biztosítsa, szörnyetegként fogják emlegetni. Büszke volt rá, hogy a rendes emberek a Ballisterek Atkának és Balsorsának nevezték. Egészen mostanáig Lord Dain semmi jelét sem adta, hogy törődne a fiával, vagy egyáltalán tudomást venne a létezéséről. A tömör levél az ellenkezőjéről tanúskodott. Őlordsága meg akarta büntetni és alázni örökösét azzal, hogy olyan egyetemre küldte, ahová még soha egyetlen Ballister sem tette be a lábát. A büntetés azonban későn érkezett. Sebastian több módját is megtanulta, hogyan válaszoljon, ha irányítani, büntetni vagy megszégyeníteni akarják. Rájött arra is, hogy a pénz az esetek többségében hasznosabb, mint a fizikai erő. Horatiustól vett jelszavával élve megtanulta, hogy duplázza, triplázza vagy négyszerezze meg a járandóságát szerencsejátékokban és fogadásokkal. Nyereségének felét nőkre és más bűnös szenvedélyekre költötte, valamint magánolasz-órákra – ez utóbbit azért, mert nem akarta, hogy bárki is megsejtse, még mindig gyengéd érzések fűzik rég elhunyt édesanyjához. A pénz másik feléből egy versenylovat akart venni magának. Apjának azt válaszolta, hogy a kiutalt összeget ajánlja fel egy rászoruló fiúnak, és küldje őt Cambridge-be, mert Blackmoor grófa Oxfordba fog járni, és maga fizeti a tandíját.

19

Aztán a versenylóra szánt pénzt feltette egy birkózómérkőzésre. Az ott nyert pénz, és Wardell bácsikájának befolyása bejuttatta Sebastiant Oxfordba. Sebastian legközelebb huszonnégy éves korában hallott hírt az otthoniakról. Az egysoros üzenet apja haláláról értesítette. A címmel együtt az új Dain márki hatalmas földbirtokokat, néhány gyönyörű házat – köztük Athcourtot, ősei fenséges dartmoori kastélyát és a velük járó jelzálogot és adósságokat is örökölte. Apja megdöbbentő állapotban hagyta hátra a birtok ügyeit, és Sebastiannek a legkisebb kétsége sem volt, hogy miért. Ha már nem volt hatalma a fia felett, a drága eltávozott úgy döntött, a romlásba dönti örökösét. Sebastian azonban eddigre felfedezte a kereskedelem világát, és elég okos és bátor is volt ahhoz, hogy művelje. Jelentős bevételének minden pennyjét maga kereste meg. Ennek során nem egy, a csőd szélén álló vállalkozást mentett meg, és tett nyereségessé. Az apja által hátrahagyott zavaros helyzetet gyerekjáték volt számára rendbe hozni. Eladott mindent, ami eladható volt, kifizette az adósságokat, átszervezte a kezdetleges pénzügyi rendszert, elbocsátotta a titkárt, a komornyikot és a család ügyvédjét, a helyüket arra rátermett, okos emberekkel töltötte be. Közölte velük, mit vár el tőlük. Aztán még egyszer utoljára végiglovagolt a mocsáron, amelyet gyerekkora óta nem látott, majd Párizsba utazott.

20

El ső fej ezet

Párizs, 1828 márciusa – Nem, ez lehetetlen! – suttogta Sir Bertram Trent döbbenten. Kerek szeme kidülledt rémületében, ahogy homlokát a Rue de Provence-ra néző ablakhoz nyomta. – Én úgy látom, mégis az, uram – mondta Withers, az inasa. Sir Bertram ujjaival végigszántott zilált, barna fürtjein. Délután két óra volt, és ő épp az imént bújt ki házikabátjából. – Genevieve – nyögte tompán. – Istenem, ez tényleg ő! – Kétségtelen, hogy ez a nagymamája, Lady Pembury… és mellette a nővére, Miss Jessica. – Withers elnyomott egy mosolyt. Sőt nem csak egy mosolyt. Ha teheti, táncra perdül, és hallelujázva körbeugrálja a szobát. Meg vannak mentve, gondolta. Miss Jessica hamarosan rendbe teszi itt a dolgokat. Nagy kockázatot vállalt, amikor írt gazdája nővérének, de meg kellett tennie a család érdekében. Sir Bertram az Ördög Cimborái közé keveredett. Withers szerint az egész keresztény világban nem volt 21

ördögibb ennél a kompániánál: egy csapat semmirekellő korcs, a társadalom szemete, akiket az a szörnyeteg, a negyedik Dain márki vezetett. De Miss Jessica hamarosan véget vet ennek, nyugtatta magát az idős szolga, miközben gyorsan megkötötte ura nyakkendőjét. Sir Bertram huszonhét éves nővére özvegy nagyanyja vonzó külsejét örökölte: szinte kékesfeketében játszó sötét haját, mandula alakú ezüstszürke szemét, alabástrom bőrét és kecses alakját… mindent, amely Lady Pembury esetében makacsul ellenállt az idő múlásának. Ami azonban a gyakorlatias Wheatley szerint ennél is fontosabb volt, Miss Jessica örökölte apja eszét, agilitását és bátorságát. Úgy tudott lovagolni, vívni és lőni, mint akármelyik férfi. Sőt, ha lövészetre került a sor, senki sem akadt a családban, aki legyőzhette volna. Két rövid házassága alatt Jessica nagyanyja négy fiút szült első férjének, Sir Edmund Trentnek, és kettőt a másodiknak, Pembury vikomtnak, s a fiúknak és asszonyaiknak szintén számos fiúgyermekük született. Ám a rengeteg remek ifjú közt egy sem akadt, aki jobban lőtt volna, mint Miss Jessica, aki képes volt húsz lépésről eltalálni egy borosüveg dugóját. Withers maga látta, amikor megtette. Az inas nem bánta volna, ha Miss Jessica Lord Dain fejéről is lelő valamit… mondjuk a termetes orrát. A nagydarab brutális barom irtózat tárgya volt minden rendes ember szemében, egy nemzet szégyene, egy dologtalan here, akibe annyi lelkiismeret sem szorult, mint egy ganajtúró bogárba. Az ördög fattya bűvkörébe vonta, és az önpusztítás útjára taszította Sir Bertramot, aki sajnos kimaradt a sorból, amikor az észt osztogatták. Még néhány hónap Lord Dain társaságában egyet jelent a teljes anyagi csőddel… hacsak a vég nélküli dorbézolás meg nem öli előbb. 22

De nem lesz itt több hónap, gondolta Withers boldogan, miközben az ajtó felé noszogatta vonakodó gazdáját. Miss Jessica majd mindent elrendez, mint mindig. Bertie-nek sikerült meglepett örömet színlelnie, amikor meglátta nővérét és nagyanyját. Abban a pillanatban azonban, amikor az utóbbi visszavonult a szobájába, hogy kipihenje az út fáradalmait, a fiatalember berángatta Jessicát egy helyiségbe, amely az apró – de annál drágább, gondolta bosszankodva a lány – apartman fogadó szobájának tűnt. – Az ördög vigye el, Jess, mi folyik itt? – követelte. Jessica felemelt egy halom sportlapot a kandalló melletti székről, az újságokat a rostélyra dobta, aztán hatalmas sóhajjal süppedt a puha párnákra. Calais-ból az út hosszú volt, poros és hepehupás. Jessicának kétsége sem volt, hogy hála a francia utak gyalázatos állapotának, a feneke csupa kék és zöld. Szívesen kezelésbe vette volna öccse fenekét is a nádpálcával. Sajnos, bár Bertie két évvel fiatalabb volt nála, legalább egy fejjel magasabb és jó néhány kilóval nehezebb is. Régen elmúlt már az az idő, amikor nádpálcával értelmet lehetett verni belé. – Születésnapi ajándék – felelte. Öccse egészségtelenül sápadt arca felragyogott egy pillanatra, és megjelent rajta az ismerős, szeretetre méltó ostoba mosoly. – Ó, Jess, ez szörnyen kedves tő… – Aztán a mosoly elhalványult, és homloka ráncba szaladt. – De csak júliusban lesz a születésnapom. Ugye ez nem azt jelenti, hogy egészen addig marad… – Genevieve születésnapjáról beszéltem. Lady Pembury egyik különcsége abban állt, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerekei és az unokái a keresztnevén szólítsák.

23

– Nő vagyok – közölte azokkal, akik tiltakoztak, mondván, a keresztnéven való szólítás nem adja meg a kellő tiszteletet. – Van rendes nevem. A mama meg a nagymama… – itt Genevieve finoman felvonta a vállát – olyan személytelen. Bertie gyanakodva nézett rá. – Mikor is van? – Genevieve születésnapja, ahogy azt neked is tudnod kellene, holnapután lesz. – Jessica levette a cipőjét, közelebb húzta a zsámolyt, és feltette a lábát. – Meg akartam vendégelni. Időtlen idők óta nem volt Párizsban, és otthon nem túl rózsás most a helyzet. Egyik-másik nagynéni arról sutyorog, hogy be kellene záratni a bolondok házába. Nem mintha meg lennék lepve. Sohasem értették meg őt. Tudtad, hogy csak a múlt hónapban három házassági ajánlatot is kapott? Biztos vagyok benne, hogy a harmadik kérő volt az utolsó csepp a pohárban. Lord Fangiers negyvenhárom éves. A család szerint ez roppant kínos. – Nos, ez valóban nem túl tiszteletre méltó az ő korában. – Még nem halt meg, Bertie. Nem látom be, miért kellene úgy viselkednie, mintha már eltemették volna. Ha hozzá akar menni egy pikolófiúhoz, az az ő dolga. – Jessica kutató pillantást vetett az öccsére. – Persze, ez azt jelentené, hogy a férje kezeli a javait. Fogadok, ezért aggódik mindenki. Bertie elvörösödött. – Ne nézz így rám! – Ne? Pedig nekem úgy tűnik, te is aggódsz miatta. Talán arra számítottál, hogy kihúz a csávából. Bertie zavartan rángatta a nyakkendőjét. – Nem vagyok csávában. – Ó, akkor talán nekem kellene aggódnom. Az üzleti ügyeidet kezelő ember szerint, ha most kifizeti az összes adósságodat, pontosan negyvenhét font, hat shilling és 24

három penny marad nekem az év hátralévő részére. Ez azt jelenti, hogy vagy visszaköltözöm a nénikéimhez és bácsikáimhoz, vagy elmegyek dolgozni. Tíz évig ingyen pesztra voltam a gyerekeik mellett. Tíz másodpercet sem vagyok hajlandó náluk tölteni többé. Nem marad más hátra, mint a munka. – Munka? – nyílt tágra Bertie kék szeme. – Úgy érted, hogy fizetésért? Jessica bólintott. – Nem látok más lehetőséget. – Megbolondultál, Jess? Te lány vagy! Férjhez kell menned. Méghozzá olyan fickóhoz, akinek tele a pénzesládikója. Ahogy Genevieve tette. Kétszer is. Tudod, hogy rá hasonlítasz. Ha nem lennél olyan átkozottul szőrszálhasogató… – De az vagyok – vágott közbe Jessica. – Szerencsére megengedhetem magamnak. Ő és Bertie nagyon fiatalon jutottak árvaságra, és olyan nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek gondjaira lettek bízva, akik a saját, növekvő családjukat is alig tudták eltartani. A család kényelmesen megélhetett volna a jövedelméből, ha nincsenek olyan sokan. De Genevieve termékeny, különösen fiúleszármazottakban gazdag családból származott, és ezt a tehetségét gyerekeire is átörökítette. Ez volt az oka, hogy Jessica annyi házassági ajánlatot kapott – évente átlag hatot –, még most is, amikor más nők az ő korában már rég vénlánynak számítanak. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy aukciókon és használtcikk-boltokban értékes tárgyakra bukkanjon, amiket aztán szép haszonnal továbbadott. Bár nem keresett vagyonokat, az utóbbi öt évben képes volt saját divatos ruháinak és a kiegészítőknek az árát fedezni, és nem kellett a rokonok levetett holmiját hordania. A függetlenség szerény módja volt ez, és ő többet akart. Az

25

elmúlt év során el is tervezte, hogyan fog többet szerezni. Sikerült végre annyi pénzt összegyűjtenie, amennyiből megnyithatja saját harisnyaboltját. Elegáns lesz, és nagyon exkluzív, ahová a legelőkelőbb hölgyek fognak járni. A társasági rendezvényeken eltöltött sok-sok órát arra használta fel, hogy megtanulja, mire is vágynak a felső tízezer tagjai, és azt is, hogyan lehet őket megnyerni. Elhatározta, mihelyt kihúzta öccsét a bajból, amibe keveredett, meg is kezdi az előkelők megnyerését. Aztán arról is gondoskodik, hogy öccse hibái soha többé ne veszélyeztessék jól felépített életét. Bertie felelőtlen, megbízhatatlan és ostoba tökfej. Jessica megborzongott arra gondolva, milyen jövő várna rá, ha bármiben is öccsére kellene támaszkodnia. – Nagyon jól tudod, hogy nem kell pénzért feleségül mennem senkihez – mondta öccsének. – Nem kell mást tennem, mint megnyitnom a boltot. Már kiválasztottam a helyet, és összegyűjtöttem annyi… – Már megint ezzel az őrült ócskásüzlettel jössz? – kiáltott fel a férfi. – Ez nem ócskásüzlet – felelte Jessica nyugodtan. – Ahogy már legalább egy tucatszor elmagyaráztam… – Nem engedem, hogy boltos kisasszony légy! – jelentette ki Bertie. – Az én nővéremből nem lesz kereskedő. – Szeretném látni, ahogy megállítasz – jegyezte meg a lány szárazon. Sir Bertram fenyegető arcot vágott. Jessica hátradőlt a széken, és tűnődve nézte öccsét. – Uramisten, Bertie, pont úgy festesz, mint egy disznó, ahogy így összevonod a szemed. Igazság szerint, amióta nem láttalak, elképesztően hasonlatos lettél egy disznóhoz. Legalább tíz kilót felszedtél, de lehet, hogy tizenötöt. – Tekintete végigfutott a fiatalemberen. – És 26

mind a hasadra ment, ahogy látom. Kezdesz a királyra emlékeztetni. – Arra a bálnára? – háborgott Bertie. – Kizárt dolog. Azonnal vond vissza, Jess! – Vagy mi lesz? Rám ülsz? – nevetett a lány. Bertie a pamlaghoz ment, és levetette rá magát. – Ha a helyedben lennék – kezdte Jessica –, kevesebbet aggódnék amiatt, mit mondott vagy csinált a nővérem, és többet foglalkoznék a saját jövőmmel. Én tudok gondoskodni magamról, Bertie, de te… Nos, úgy vélem, inkább neked kellene azon gondolkodni, hogy elvegyél valami pénzes nőt. – A házasság a gyáváknak, az ostobáknak és a nőknek való – jelentette ki Bertie. Nővére elmosolyodott. – Ez úgy hangzik, mintha valami részeg tökfilkó mondta volna, mielőtt belezuhant a puncsostálba, a szintén részeg cimboráinak, a szokásos férfias szellemeskedés közben a paráználkodásról és egyebekről. Jessica nem várta meg, amíg öccse kibogozza szavai értelmét. – Tisztában vagyok vele, hogy a férfiak min képesek nevetni – közölte. – Veled és tíz fiú unokatestvérrel éltem együtt. Részegen vagy józanul, azokat a vicceket kedvelik, amelyek arról szólnak, hogy mit csinálnak, vagy inkább mit szeretnének csinálni a nőkkel, és vég nélkül képesek élvezni a galamberegetést, a vizelést és a… – A nőknek nincs humorérzékük – vágott a szavába öccse. – Nincs is rá szükségük. A Mindenható arra teremtette őket, hogy állandó gúnyt űzzenek a férfiakból. Amiből bárki logikusan levonhatja a következtetést, hogy a Mindenható is nő. Lassan, vigyázva ejtette a szavakat, mintha komoly fájdalmat okozott volna a bemagolásuk. – Honnan származik ez a filozófiai mélység, Bertie? 27

– Mit kérdeztél? – Azt, hogy kitől hallottad, amit az előbb mondtál? – Nem egy részeg tökfilkótól, Cserfes kisasszony. Lehet, hogy nem én vagyok a legelmésebb legény a világon, de azt hiszem, egy tökfilkót még felismerek, ha találkozom vele. Dain pedig nem az. – Tényleg nem. Inkább okosra vallanak a szavai. Mit hallottál még tőle, kedvesem? Hosszú csend következett, amíg Bertie megpróbálta eldönteni, hogy nővére gúnyolódik-e rajta, vagy sem. Szokás szerint rossz következtetésre jutott. – Nos, ő igazán okos, Jess. Rájöhettem volna, hogy te is felismered. Amiket mond… nem hiszed el, az agya hétmérföldes sebességgel dolgozik. Fogalmam sincs, mi hajtja. Nem eszik sok halat, szóval az nem lehet. – Ha jól értem, leginkább a gin hajtja – morogta Jessica. – Mit mondtál? – Azt, hogy szerintem az agya úgy működik, mint egy gőzgép. – Biztosan – hagyta rá Bertie. – És nemcsak a beszédben jeleskedik, hanem a pénzcsinálásban is. Úgy muzsikál az apróval, mint más a hegedűn, csak épp az ő pennyjeiből csin-csin, csilingelő fontok lesznek. Méghozzá rengeteg font, Jess. Efelől Jessicának kétsége sem volt. Mindenki azt mondta, hogy Dain márki Anglia egyik leggazdagabb embere. Nyugodtan megengedhetett magának bármilyen különcséget, míg szegény Bertie, aki még szerény hóbortokra sem gondolhatott, mindenbe utánozni akarta bálványát. Lord Dain lett Bertie világának az ura… és egyenesen a pokolba vezette a fiatalembert. Lord Dain nem nézett fel az ajtócsengő csilingelősére. Nem érdekelte, ki az új vevő, Champtois pedig, az 28

antikvitások és művészeti érdekességek kereskedője valószínűleg nem törődött vele, mivel a számára legfontosabb vásárló már a boltban volt. Mivel egész Párizsban ő számított a legfontosabbnak, Dain elvárta és meg is kapta a tulajdonos kizárólagos figyelmét. Champtois nemcsak hogy nem nézett az ajtó felé, de jelét sem adta, hogy bármit látna, hallana, vagy akár gondolna olyasmire, ami nem kapcsolatos Dain márkival. A közöny sajnos nem jelent egyben süketséget is. A csengettyű még szinte el sem hallgatott, amikor Dain meghallotta az ismerős férfihangot, amint angol akcentussal mormol valamit, majd válaszul egy ismeretlen női hang mormolását. A szavakat nem tudta kivenni. Bertie Trentnek most az egyszer sikerült halkabbra fognia a hangját a szokásos suttogásánál, amelyet általában még a futballpálya túloldalán is lehetett hallani. De ez akkor is Bertie Trent volt, az északi földteke legnagyobb szamara, ami azt jelentette, hogy Lord Dainnek későbbre kell halasztania a vásárlást. Esze ágában sem volt üzleti megbeszélésbe bocsátkozni, amíg Trent a közelében volt, aki minden szavával és tettével feljebb srófolta az árat, miközben abban a szent meggyőződésben élt, hogy ravaszul segít olcsóbban megkapni a kinézett darabot. – Nézzenek oda! – harsant a minden teret betöltő hang. – Csak nem… Jupiterre mondom, ő az! Bumm. Bumm. Bumm. Súlyos léptek közeledtek. Lord Dain elfojtott egy sóhajt, majd megfordult, és komor tekintetet vetett a fiatalemberre. Trent megtorpant. – Bocsánat, nem akartalak megzavarni, biztos lehetsz benne, olyankor különösen nem, amikor Champtois-val üzletelsz – szabadkozott, és a tulajdonos felé pillantott. – Ahogy az előbb mondtam is Jessnek, az embernek észnél kell lennie, ha vele akar alkudozni, és odafigyelni 29

rá, hogy legfeljebb a felét kínálja annak, amit hajlandó az áruért fizetni. Arról nem is beszélve, hogy azt is ki kell számolnia, mennyi is az a fél, és mennyi a kétszeres, amikor minden ár abban az átkozott frankban, sou-ban, meg az ég tudja, minek hívják még ezeket az ostoba érméket, van. Aztán osztani, szorozni kell újra, hogy megtudja, mennyi az tisztességes fontban, shillingben és pennyben. Nem is tudom, miért nem rögtön így adják meg az árat, hacsak azért nem, hogy ezzel is bosszantsák az embert. – Azt hiszem, már említettem, Trent, hogy lényegesen kevesebbet bosszankodnál, ha nem terhelnéd az érzékeny lelked olyan bonyolult tevékenységgel, mint a számtan. Dain ruha suhogását és valami elfojtott hangot hallott a bal oldalán. Odapillantott. A nő, aki Trenttel jött, az ékszereket nézegette. A boltban gyenge volt a világítás. Nem véletlenül. A cél az volt, hogy a vevők nehezebben tudják megbecsülni az eladásra szánt holmik értékét. Dain csak annyit tudott kivenni, hogy a nő valami kék ruhát visel, és fején a mostani divat szerint túldíszített főkötő van. – Külön a figyelmedbe ajánlanám – folytatta Dain, tekintetét le nem véve a nőről –, hogy mindenképpen mellőzd a számolást, ha azt fontolgatod, hogy ajándékkal leped meg a kedves barátnődet. A nők magasabb matematikai világban léteznek, különösen, ha ajándékokról van szó. – Ez, Bertie, annak a következménye, hogy a nők agya jóval fejlettebb, mint a férfiaké – mondta a hölgy fel sem nézve. – A női agy felismerte, hogy egy ajándék kiválasztásához egy rendkívül bonyolult, erkölcsi, pszichológiai, esztétikai és érzelmi összetevőkből álló egyenlet megoldása szükséges. Nem ajánlanám, hogy egy egyszerű férfi megpróbálkozzon eme kényes

30

művelettel, különösen nem a számtan primitív módszerével. Egyetlen aggasztó pillanatra Lord Dain úgy érezte, hogy valaki épp most nyomta bele a fejét az árnyékszékbe. Szíve hevesebben kezdett dobogni, bőrét nyirkos verejték lepte el, hátán végigfutott a hideg. Éppen úgy, mint azon a bizonyos napon huszonöt évvel azelőtt Etonben. Azzal nyugtatta magát, hogy csak a reggeli miatt van. A vaj biztosan avas volt. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy a szemtelen nőszemély válasza dúlta volna fel ennyire. Ennyire nem zavarhatta meg a felfedezés, hogy az éles nyelvű nő, nem egy szajha – mint feltételezte –, akit Bertie az előző éjszaka szedett fel. A nő akcentusa hölgyre vallott. Ami még rosszabb – ha lehet egyáltalán ennél rosszabb faja az emberiségnek –, hogy a szavai arra utaltak, egy kékharisnyával áll szemben. Lord Dain soha életében nem találkozott még olyan nővel, aki hallott volna az egyenletekről, olyannal meg pláne nem, aki tudta, hogy azokat meg is lehet oldani. Bertie közelebb lépett. – Te érted, mit mondott, Dain? – kérdezte bizalmasan az ő harsány suttogásával. – Igen. – Mit? – A férfiak tudatlan barmok. – Biztos? – Meglehetősen. Bertie felsóhajtott, aztán a nőhöz fordult, akit láthatóan teljesen lekötött az ékszeres tárló kínálata. – Megígérted, hogy nem fogod sértegetni a barátaimat, Jess. – Nem látom be, hogyan tehettem volna, amikor még eggyel sem találkoztam. 31

Úgy tűnt, valami felkeltette a figyelmét. A felszalagozott és felvirágozott főkötő ide-oda billegett, ahogy a nő minden oldalról szemügyre vette érdeklődésének tárgyát. – Nos, akarsz találkozni eggyel? – kérdezte Bertie türelmetlenül. – Vagy egész nap azt a bazárt akarod tanulmányozni? A nő felegyenesedett, de nem fordult feléjük. Bertie megköszörülte a torkát. – Jessica – mondta elszántan –, ő Dain. Dain… a fenébe, Jess, nem tudnál elszakadni egy pillanatra attól a szeméttől? A nő megfordult. – Dain, ő a nővérem. Jessica felnézett. Abban a pillanatban Lord Daint elöntötte a forróság a feje búbjától egészen a tükörfényesre pucolt csizmájáig. A forróságot nyomban hideg verejték váltotta fel. – Uram – pukedlizett a lány. – Miss Trent – mondta Dain, de ennél többre képtelen volt. Akkor sem tudott volna még egy hangot kiejteni, ha az élete függött volna tőle. A szörnyűséges főkötő alatt egy tökéletesen ovális, porcelánszépségű, makulátlan arcot pillantott meg. Sűrű, koromfekete szemöldök ívelt az ezüstszürke szempár felett, íve pontosan harmonizált a kiugró pofacsont ívével. Orra finom vonalú volt és egyenes, ajka puha, rózsaszín, és épp csak egy hajszállal teltebb a kelleténél. Nem volt klasszikus angol szépség, de a maga nemében tökéletes volt, Lord Dain pedig, aki sem vak, sem ostoba nem volt, felismerte a minőséget, ha találkozott vele. Ha a lány sevres-i porcelán, olajfestmény vagy gobelin lett volna, Dain azon nyomban, alkudozás nélkül megveszi.

32

Egyetlen őrjítő pillanatig, miközben szerette volna végigkóstolni a nőt alabástrom homlokától kezdve a kecses lába ujjáig, Dain eltöprengett, vajon mi lehet az ára. De a szeme sarkából meglátta a saját visszatükröződő képét az üvegen. Sötét arcának vonásai kemények és nyersek voltak. Nem kétséges, ez maga Belzebub arca. Dain esetében a külső nem hazudott, mert a belseje ugyanilyen sötét és kemény volt. Dartmoor gyermeke volt ő, a vidéké, ahol vad szelek süvítettek, az eső kíméletlenül verte a komor, szürke sziklákat, és ahol a talaj szépen zöldellő foltjai ingoványnak bizonyultak, amelyek akár egy ökröt is képesek elnyelni. Még egy féleszű is láthatta a figyelmeztető táblát: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL5, vagy még inkább: VIGYÁZZ! FUTÓHOMOK! De hogy a tárgynál maradjon, az előtte álló nő kétségtelenül egy hölgy volt, és semmilyen figyelmeztető táblára nem volt szükség, hogy Daint elriassza. A szótárában a hölgyek a pestis, a métely és az ínség szavak alatt voltak felsorolva. A józan ész visszatértével Dain rájött, hogy minden bizonnyal jó ideje bámulja már a nőt, mert Bertie, nyilván unalmában, elfordult, és egy fakatonákból álló készletet kezdett el nézegetni. Dain gyorsan összekapta magát. – Most nem ön lenne a soros a társalgás fenntartásában, Miss Trent? – kérdezte gúnyosan. – Nem kellene valami megjegyzést tennie az időjárásra? Azt hiszem, ez illendő, azaz biztonságos, beszédtéma. – A szeme nagyon fekete – jegyezte meg Jessica, s közben arcizma sem rándult. – Az ismereteim azt súgják, 5

Dante: Isteni színjáték (Babits Mihály fordítása)

33

hogy csak rendkívül sötétbarna lehet, mégis, az illúzió… lenyűgöző! Dain gyors szúrást érzett a rekeszizma környékén, vagy talán a gyomrában… nem tudta volna megmondani. Arca azonban semmilyen érzésről nem árulkodott. Kemény iskolát járt ki, ahol megtanult uralkodni a vonásain. – A társalgás megdöbbentő gyorsasággal vett személyes fordulatot – dörmögte. – Ön lenyűgözőnek találja a szememet. – Nem tehetek róla. Annyira különleges… annyira nagyon fekete! De nem kívánom zavarba hozni. Azzal halvány mosolyt villantva a férfira visszafordult az ékszerekhez. Dain nem igazán volt biztos benne, mi a baj a lánnyal, de hogy valami baj van, az nem is kétséges. Elvégre ő Lord Belzebub, nem igaz? A lánynak ájultan kellett volna összerogynia, de legalább undorodva visszahőkölnie. Ő mégis egyenesen a szemébe nézett, és egy pillanatra az az érzése támadt, hogy a merész teremtés még flörtöl is vele. Dain úgy döntött, elmegy. A szabadban is megbirkózhat ezzel a képtelenséggel. Az ajtó felé tartott, amikor Bertie megfordult, és utánasietett. – Olcsón megúsztad – suttogta Bertie olyan hangosan, hogy valószínűleg még a Notre-Dame-nál is hallani lehetett. – Biztos voltam benne, hogy beléd köt… mert mindig megteszi, ha olyan kedve van, és az sem érdekli, kibe köt bele. Nem mintha nem lehetne kezelni, de az embernek akkor is megfájdul tőle a feje, szóval, ha arra gondoltál, hogy iszol egyet… – Champtois-nak nemrég a birtokába jutott egy önműködő gép, amit biztos érdekesnek fogsz találni – mondta Dain. 34

– Kérd meg, hogy húzza fel neked, hogy működés közben is tanulmányozhasd. Bertie szögletes arca felderült. – Egy olyan… hogyishívják? Tényleg? És mit csinál? – Nézd meg magad! – javasolta Dain. Bertie elügetett a tulajdonoshoz, és nyomban fecsegni kezdett, méghozzá olyan iszonyú akcentussal, amelytől minden jóravaló párizsi fontolóra venné az emberölés lehetőségét. Miután sikerült Bertie-t eltántorítania, hogy vele menjen, Lord Dain folytatta útját az ajtó felé. De tekintete Miss Trentre tévedt, akit láthatóan ismét elbűvölte valamelyik ékszer, és Dain, akit majd’ megevett a kíváncsiság, megtorpant.

35

M á sodi k fej ezet

Az önműködő gépezet kattogása és búgása felett Jessica olyan tisztán hallotta a márki habozását, mint a csatakürt harsogását az ütközet előtt. Aztán a férfi megindult. Kemény, arrogáns léptekkel. Eldöntötte mit akar, s a nehéztüzérséggel támadt. Dain maga volt a nehéztüzérség, gondolta Jessica. Semmi, amit Bertie vagy bárki más mondhatott volna neki, nem készíthette volna fel a férfira. Koromfekete haj, bátor, fekete szempár, nagyszerű és győzedelmes cézári orr, valamint a száj mogorva érzékisége: már az arca is feljogosította arra, hogy Lucifer egyenes ági leszármazottjának tartsa magát, ahogy Withers is állította. És a teste… Bertie mondta neki, hogy Dain nagydarab ember. Jessica félig-meddig egy esetlen gorillára számított. Nem volt felkészülve egy nemes paripára: nagy, remek testfelépítésű és fantasztikusan izmos, ha hinni lehet a szűk nadrágban kirajzolódó formáknak. Nem kellett volna oda néznie, még ha csak egyeden gyors pillantást engedélyezett is magának, de egy ilyen fizikum figyelmet követelt magának, és… mindenhová 36

odavonzotta a tekintetet. A hölgyhöz nem illő pillantás után Jessicának minden makacs akaraterejére szüksége volt, hogy tekintetét a férfi arcán tartsa. Még így is csak attól való félelmében sikerült véghezvinni eme tettet, hogy ha tovább bámulja a férfi testét, a maradék józan eszét is elveszti, és valami szörnyen illetlen dologra ragadtatja magát. – Rendben van, Miss Trent – hallatszott valahonnan mérföldnyi magasságból a jobb válla felett. – Sikerült felkeltenie a kíváncsiságomat. Mi az ördögöt talált, ami ennyire lenyűgözte? A feje talán valóban mérföldnyi távolságban volt, kemény testének többi része azonban illetlenül közel. Jessica érezte a nem sokkal azelőtt elszívott szivar illatát. És halványan a méregdrága férfikölni illatát is. Testét ismét elöntötte a korábban tapasztalt forróság, amelyből még nem tért teljesen magához. Ezt alaposan meg kell beszélnie Genevieve-vel, gondolta Jessica. Ez az érzés biztosan nem az, amit gyanít. – Az óra – felelte nyugodtan. – Az, amelyiken a rózsaszín ruhás nő képe van. A férfi közelebb hajolt a tárlóhoz. – Az, amelyik a fa alatt áll? Dain a tárlóra tette a drága kesztyűbe bújtatott bal kezét, és Jessica szája nyomban kiszáradt. Hatalmas, erős kéz volt. A lány nagyon is tisztában volt vele, hogy ez a kéz képes lenne őt felemelni a padlóról. – Igen – felelte, ellenállva a kísértésnek, hogy megnyalja az ajkát. – Biztos vagyok benne, hogy szeretné közelebbről megvizsgálni – mondta a márki, azzal felnyúlt, levette a kampóról a tárló kulcsát, felemelte az üveget, és kivette az órát. Kizárt dolog, hogy Champtois nem vette észre a vakmerő tettet. Mindenesetre nem szólt egy szót sem. 37

Jessica a tulajdonos felé pillantott. Úgy tűnt, a férfi komoly társalgásba merült Bertie-vel. A hangsúly itt az „úgy tűnt” kifejezésen volt. Amit az ember általában társalgásnak nevez, az alig-alig fér bele a valószínűség birodalmának kereteibe, ha Bertie-ről volt szó. A komoly beszélgetés pedig, ráadásul franciául, kizárt dolog. – Talán jobb lesz, ha megmutatom, hogyan is működik ez a szerkezet – térítette vissza Dain hangja a valóságba. A halk hangban Jessica felismerte azt a túl ártatlan hangsúlyt, amelyet elkerülhetetlenül követett valami tipikusan férfira valló idióta vicc. Elmondhatta volna Dainnek, hogy ő sem most jött le a falvédőről, és nagyon jól tudja, hogyan működik az óra, de a fekete szem csillogása elárulta, milyen jól szórakozik a férfi, és Jessica nem akarta elrontani az örömét. Egyelőre. – Milyen kedves! – mormolta. – Amikor elfordítja ezt a kis pöcköt – magyarázta Dain, és rögtön meg is tette, amit mondott –, amint látja, itt szétválik a hölgy szoknyája, és a lába közt egy… – Úgy tett, mint aki alaposabban is szemügyre veszi. – Jóságos ég, milyen megdöbbentő! Kétségtelen, hogy egy legény térdel ott – mondta, és egész közel emelte a lány arcához az órát. – Nem vagyok rövidlátó, uram – jegyezte meg Jessica, és elvette az időmérőt a férfitól. – Igaza van, ez valóban egy fiatalember. Nyilván a hölgy szeretője, mivel úgy tűnik, éppen kedvére tesz a nőnek. A lány kinyitotta a táskáját, és egy apró nagyítót elővéve, alapos vizsgálatnak vetette alá az órát, s közben mindvégig tisztában volt vele, hogy őt is hasonló kíváncsisággal vizslatja a márki. – Az úriember parókájáról lekopott egy darab zománc, és a hölgy szoknyájának jobb oldalán van egy pici karcolás – mondta Jessica. – Ettől eltekintve azonban az óra kiváló állapotban van, tekintve a korát, bár erősen kétlem, hogy pontos lenne. Végül is nem egy Breuget. 38

Eltette a nagyítót, és felnézett. Tekintete találkozott a férfi sötét pillantásával. – Meg akarja venni, Miss Trent? – kérdezte Dain. – Erősen kétlem, hogy az idősebb családtagok helyeselnék a vásárlást. Vagy talán forradalmi változás következett be az angol erkölcsökben, amíg távol voltam? – Ó, nem magamnak veszem az órát, hanem a nagymamámnak. A férfi becsületére legyen mondva a szeme sem rebbent. – Ó, nos akkor – mondta –, az egészen más. – A születésnapjára – magyarázta Jessica. – Most pedig, ha megbocsát, jobb lesz, ha elvonom Bertie-t a tárgyalástól. A hangja elárulja, hogy számolni próbál, s ahogy ön oly találóan megjegyezte, az nem tesz jót neki. Akár egy kézzel is felkaphatná, gondolta Dain, miközben figyelte a bolton átmasírozó lányt. Feje alig ért a mellkasáig, és még azzal a túlterhelt főkötővel sem nyomhatott többet ötven kilónál. Dain megszokta már, hogy a nők fölé tornyosul, ami azt illeti, majdnem mindenkinél magasabb volt, és azt is megtanulta, hogyan érezze jól magát ebben a hatalmas testben. A sportnak, főleg a boksznak és vívásnak köszönhetően a mozgása is könnyed volt. A lány mellett mégis nagynak és esetlennek érezte magát. Egy nagydarab, ronda és ostoba fajankónak. A lány végig tisztában volt vele, hogy az az átkozott óra pontosan miféle. A kérdés csupán az, hogy a lány miféle? Nyílt tekintettel nézett bele az ő sötét arcába, és szempillája sem rebbent. Illetlenül közel állt hozzá, a lány mégsem lökte el. Mindenek tetejében még egy nagyítót is elővett, és olyan nyugalommal tanulmányozta azt a közönséges órát, mintha Fox Mártírok könyvének, egy ritka példányát tartaná a kezében. 39

Bárcsak jobban odafigyelt volna, amikor Trent a nővéréről beszélt! A gond csak az volt, ha az ember odafigyelt bármire is, amit Bertie Trent fecsegett, előbbutóbb megőrült tőle. Lord Dain alig gondolta ezt végig, amikor meghallotta Bertie kiáltását. – Nem! Szó sem lehet róla! Csak lovat adsz alá, Jess. Nem fogom megvenni. Maga sem adhatja el neki, Champtois. – De eladja, Champtois – mondta Miss Trent tiszta franciasággal. – Ne is figyeljen a kisöcsémre. Neki nincs beleszólása a dolgaimba. – A lány udvariasan lefordította Trentnek, amit mondott, mire az pulykavörös lett. – Nem vagyok kicsi! És én vagyok ennek az átkozott családnak a feje. És… – Menj, játssz egy kicsit a dobossal, Bertie – tanácsolta nővére kedvesen. – Vagy még jobb, ha meghívod a barátodat egy italra. – Jess – fogta könyörgőre a fiatalember. – Te is tudod, hogy mindenkinek meg fogja mutatni, én pedig szégyenkezhetem. – Micsoda álszent alak lett belőled, öcsém, mióta eljöttél Angliából! Bertie szeme úgy kidülledt, hogy félő volt, kiugrik a helyéről. – Hogy micsoda lett belőlem? – Álszent, kedvesem. Álszent és prűd. Igazi szenteskedő. Bertie néhány artikulálatlan hangot hallatott, aztán Dainhez fordult, aki eddigre teljesen feladta a távozás gondolatát. Az ékszeres tárlóra támaszkodott, és tűnődő csodálattal figyelte Trent nővérét. – Hallottad ezt, Dain? – hangoskodott Bertie. – Hallottad, mit mondott ez az utálatos nőszemély? – Nem tudtam nem meghallani – felelte Dain –, mivel figyelmesen hallgattam. 40

– Még hogy én? – bökött mutatóujjával magára. – Álszent?! – Ez valóban megdöbbentő. Attól tartok, barátom, véget kell vetnem az ismeretségünknek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy erényes társaságban lássanak. – De, Dain, én… – A barátodnak igaza van, kedvesem – szólt közbe Miss Trent. – Ha ennek híre megy, nem mutatkozhat veled többé. Örökre tönkretenné a hírnevét. – Ó, ezek szerint hallott már rólam, Miss Trent. Nem ismeretlen ön előtt a hírnevem. – Egyáltalán nem. Ön a leggonoszabb ember, aki valaha a földön létezett. A dadák azzal riogatják a pajkos kicsinyeket, hogy ön kisgyerekeket szokott reggelizni. – De ön mégsem fél tőlem. – Először is a reggeli ideje már elmúlt, másodszor pedig nem igazán vagyok már kisgyerek. Bár megértem, hogy abból a magasságból, ahonnan ön tekint rám, könnyen összetéveszthet egy aprósággal. Lord Dain tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Nem, nem hinném, hogy ekkora hibát követnék el. – Én sem hiszem, ha csak egyszer is hallottad, hogyan szidja és sértegeti a nővérem a férfiakat. – Másrészről viszont, Miss Trent – folytatta Dain, mintha Bertie nem is létezne, mint ahogy egy rendesen összerakott világban nem is létezhetne –, ha ön pajkos, elképzelhető, hogy kísértésbe esem, és… – Qu’est-ce que c’est, Champtois? – kérdezte Miss Trent, és ahhoz a pulthoz lépett, amelynél Dain nézelődött, amikor öccsével beléptek. – Rien, rien – tette óvón a kezét a tárló fölé a tulajdonos, és idegesen Dain felé pillantott. – Pas intéressante.6 6

– Mi ez Champtois? – Semmi, semmi! Nem érdekes.

41

– Az öné, uram? – nézett a lordra Jessica is. – A legkevésbé sem – felelte Dain. – Egy pillanatra felkeltette az érdeklődésemet az ezüst tintatartó, amely, mint ön bizonyára látja, az egyetlen holmi itt, amely figyelmet érdemel. A lány azonban nem a tintatartót vette kézbe, sőt vizsgálta meg a nagyítójával is, hanem egy apró képet, melyet vastagon lepett a kosz, és vastag kerete is csupa rozsda volt. – Egy nő arcképe, ha jól látom – mondta. Dain otthagyta az ékszereket, és csatlakozott hozzá. – Ó, igen, Champtois azt állítja, ember van a képen. Össze fogja piszkolni a kesztyűjét, Miss Trent. Bertie, még mindig duzzogva, szintén közelebb jött. – Úgy bűzlik, mint a… nem is tudom mi – fintorgott. – Mert rohad – mondta Dain. – Csak mert nagyon öreg – védte meg a képet Miss Trent. – Inkább, mert évekig csatornában hevert – mondott ellent Dain. – Érdekes arca van – mondta a lány Champtois-nak franciául. – Nem tudom eldönteni, hogy boldog-e vagy szomorú. Mennyit kér érte? – Quarante sous. A lány letette a képet. – Trente-et-cinq – mondta gyorsan Champtois. Jessica nevetett. A tulajdonos állította, hogy ő is harminc sou-t fizetett érte, annál kevesebbért nem adhatja. A lány szánakozó pillantást vetett rá. Champtois szeme könnybe lábadt. – Trente, mademoiselle.7 7

– Negyven sou. – Harmincöt. – Harminc, kisasszony.

42

Ebben az esetben csak az órát kéri, közölte vele a lány. Végül Miss Trent tíz sou-t fizetett a mocskos, büdös holmiért, és ha tovább alkudozott volna, gondolta Dain, a végén még Champtois fizetett volna neki, csak hogy elvigye a képet. Dain még sohasem látta a furfangos Champtois-t így gyötrődni, és nem is értette, mi történt vele. Az biztos, hogy amikor Miss Jessica Trent végre távozott, az öccsével együtt, hála a mindenhatónak, Daint csupán egyetlen gyötrelem kínozta: a fejfájás, amit annak tulajdonított, hogy majdnem egy órát kellett eltöltenie – józanul – Bertie Trent társaságában. Később aznap este egyik kedvenc helyén múlatta az időt. Az ártatlan Vingt-Huit névre hallgató intézmény a romlottság fészke volt, s ennek egyik különtermében mesélte el Dain társainak az egész bohózatot, ahogy ő nevezte. – Tíz sou? – nevetett Roland Vawtry. – Trent nővére lealkudta Champtois negyven sou-ját tízre? Istenem, de szerettem volna látni! – Nos, nyilvánvaló, hogy mi történt, nem? – kérdezte Malcolm Goodridge. – Ő az elsőszülött. Mivel ő kapta az összes észt, Trentnek már morzsányi sem jutott. – Na és a külseje? Tipikus Trent? – kérdezte Francis Beaumont, miközben újratöltötte Dain poharát. – A legkisebb hasonlóságot sem tudtam felfedezni sem a színekben, sem a vonásaikban, sem az alkatukban – kortyolt a borból Dain. – Ennyi az egész? – faggatózott Beaumont. – Bizonytalanságban hagy minket? Meséljen, milyen a nő! Dain vállat vont. – Fekete haj, szürke szem. Majdnem százhetven magas, és negyvenöt-ötven kiló között lehet. 43

– Lemérted, mi? – vigyorgott Goodridge. – És legalább az a negyvenöt-ötven kiló jól van elosztva? – Honnan az ördögből tudhatnám? Honnan is tudhatná bárki azokban a fűzőkben, fardagályokban, meg az ég tudja mikben, amiket a nők magukra vesznek? Csupa trükk és hazugság, amíg meztelenre nem vetkőzteted őket. – Elmosolyodott. – Aztán másfajta hazugságok jönnek. – A nők nem hazudnak, kedves Lord Dain – hallatszott az ajtó felől egy hang, alig észrevehető külföldi akcentussal. – Csak azért tűnik úgy, hogy igen, mert ők egy másik világban élnek. – Esmond gróf lépett be, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Dain nagyon örült, hogy látja a grófot, bár csak egy közönyös főbiccentéssel üdvözölte. Beaumontnak megvoltak a maga ravasz módszerei, hogy pontosan azt szedje ki az emberből, amit a legkevésbé állt szándékában elmondani. Dain ugyan fel volt készülve a trükkjeire, de gyűlölte, hogy külön erőfeszítést kell tennie, ha el akarja kerülni a faragatlan tuskó csapdáit. De Esmond jelenléte elvonja Beaumont figyelmét. Nem lesz képes mással foglalkozni, csak a gróffal. Néha még Dain is őrjítőnek találta a grófot, bár nem ugyanazon okból, mint Beaumont. Esmond olyan szép volt, amilyen szép férfi csak tud lenni, anélkül, hogy nőnek látszódna. Karcsú volt, szőke és kék szemű, arca az angyalokéval vetekedett. Amikor úgy egy héttel ezelőtt bemutatták a férfinak, Beaumont nevetve javasolta, hogy kérjék meg a feleségét, aki festő, hogy együtt fesse le őket. – Mennyország és pokol lehetne a kép címe – mondta. Beaumont Esmond-t akarta, Esmond Beaumont feleségét. Az asszony pedig egyiket sem. Dain roppant mulatságosnak találta a helyzetet. – Éppen idejében érkezett, Esmond – jelentette ki Goodridge. – Dainnek volt ma egy kalandja. Egy ifjú 44

hölgy érkezett Párizsba, és annyi ember közül éppen Dainnel kellett először találkoznia. És Dain beszélgetett vele! – Bertie Trent nővére – világosította fel Beaumont. Egy üres szék volt mellette, és mindenki tudta, kire vár. De Esmond Dainhez sétált, és a székéhez támaszkodott. Természetesen azért, hogy Beaumontot kínozza. Esmond-nak csak a külseje volt angyali! – Ó, igen – mondta. – Egyáltalán nem emlékeztet az öccsére. Nyilvánvaló, hogy Genevieve-re hasonlít. – Tudhattam volna – töltött magának Beaumont. – Már találkoztak, ugye? – Tortoninál találkoztam Trenttel és a hölgyeivel nem sokkal ezelőtt – felelte a gróf. – Az egész étteremben nagy volt az izgalom. Genevieve, azaz Lady Pembury az amiens-i béke óta nem járt Párizsban, de elég nyilvánvaló, hogy nem felejtették el, hiába telt el huszonöt év azóta. – Jupiterre, ez az! – kiáltott fel Goodridge, és nagyot csapott az asztalra. – Hát persze! Annyira megdöbbentett Dain elképesztő viselkedése azzal a lánnyal, hogy nem kapcsoltam össze őket. Genevieve! Nos, ez mindent megmagyaráz. – Mit magyaráz meg? – kérdezte Vawtry. Goodridge tekintete találkozott Dainével. – Nos, természetes, hogy egy kicsit… kíváncsi lettél – mondta Goodridge feszengve. – Genevieve kirí a szürke átlagból, és ha Miss Trentet is ugyanolyan fából faragták, mint a nagyanyját… nos, akkor ő inkább olyan, mint azok a holmik, amelyeket Champtois-tól szoktál venni. És ott is találkoztál vele, Champtois boltjában. Mint az a trójai falovat ábrázoló gyógyszeres doboz, amit a múlt hónapban vettél. – Úgy érted, nem szokványos darab – mondta Dain.

45

– És rendkívül drága, ez nem is kétséges. Remek analógia, Goodridge. – Magasba emelte a poharát. – Magam sem fogalmazhattam volna különbül. – Ennek ellenére nem hiszem – nézett Beaumont Goodridge-ről Dainre hogy két különc nőszemély lázba hozott volna egy párizsi éttermet. – Majd ha találkozik Genevieve-vel, megérti – mondta Esmond. – Nem egyszerűen szépségről van szó, uram, hanem a végzet asszonyairól. La femme fatale. A férfiak annyit zaklatták őket, hogy alig jutottak hozzá az ételükhöz. Trent barátunk ugyancsak ideges volt. Szerencséjére Mademoiselle Trent komoly önuralommal bír saját vonzereje felett. Máskülönben biztosra veszem, hogy vér folyt volna. Két ilyen nő… – csóválta a fejét szomorúan a gróf. – Ez már túl sok a párizsi férfiaknak. – A honfitársainak különös fogalmai vannak a női bájról – jegyezte meg Dain. – Én nem láttam mást, csak egy éles nyelvű, gőgös vénlány kékharisnyát. – Szeretem az okos nőket – felelte Esmond. – Olyan izgatóak! Mais chacun à son goût. 8 Örömmel tölt el, hogy önnek nem nyerte el a tetszését, kedves lordom. Már így is túl sok a versenytárs. – Dain nem versenyez – nevetett Beaumont. – Ő üzletel. S csak egyetlen fajtáért ad ki pénzt, mint mindnyájan tudjuk. – Fizetek néhány pennyt egy szajhának – vont vállat Dain –, és pontosan azt kapom tőle, amit akarok. Ha pedig vége, akkor vége. S mivel úgy tűnik, a világból egyelőre nem tűnnek el a szajhák, miért kellene olyasmi után kinyújtanom a kezem, ami – mint szintén mindnyájan tudjuk – nem jár mással, csak bosszúsággal. – Ott van például a szerelem – felelte Esmond. A társaság harsány röhögésben tört ki.

8

De kinek a pap, kinek a papné!

46

– Itt valami nyelvi hiányosság esete forog fenn, uraim – szólalt meg Dain, amikor a nevetés hangjai elhaltak. – Én talán nem a szerelemről beszéltem? – Azt hittem, ön a paráználkodásról beszél – jegyezte meg Esmond. – A két dolog ugyanaz Dain szótárában – jelentette ki Beaumont, és felállt. – Azt hiszem, leballagok, hogy feltegyek néhány frankot abban a Rouge et Noir nevű patkánylyukban. Csatlakozik valaki hozzám? Vawtry és Goodridge is felállt. – Esmond? – kérdezte Beaumont. – Talán. Később majd eldöntőm, ha már megittam a boromat – mondta, azzal leült a Dain melletti székre, amely Vawtry távozásával megüresedett. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, Esmond, de kíváncsi vagyok – fordult a grófhoz Dain, amikor a többiek már nem hallhatták őket. – Miért nem mondja meg egyenesen Beaumontnak, hogy rossz nyomon jár? Esmond elmosolyodott. – Higgye el, az sem számítana. Azt hiszem, velem ugyanaz a gondja, mint a feleségével. Beaumont bárkivel lefeküdt, aki hajlandó volt rá. Felesége évekkel azelőtt megundorodott tőle, és száműzte a hitvesi ágyból. Ennek ellenére továbbra is vele élt. Beaumont ragaszkodott férji birtokához, és Esmond érdeklődése a felesége iránt olyan féltékenységet váltott ki belőle, hogy majd’ beleőrült. Szánalmas, gondolta Dain. És nevetséges. – Egy napon talán megértem, miért vesztegeti arra a nőre az idejét – mondta. – Tudja, alig néhány frankért már kaphat olyan szajhát, aki nagyon hasonlít Leila Beaumontra. És ez a legjobb hely arra, hogy az ízlésének megfelelőt megtalálja. Esmond kiitta a borát.

47

– Azt hiszem, nem jövök többé ide. Ez a hely… valami rossz érzéssel tölt el. – Felállt. – Ma este talán inkább ellátogatok a Boulevard des Italiensre. Hívta Daint, hogy csatlakozzon hozzá, de Dain visszautasította. Majdnem háromnegyed egy volt, és neki egykor találkája volt egy szőke, Chloe nevű amazonnal. Talán Esmond rossz érzése tette, hogy Dain ösztönei sokkal éberebbek voltak, talán az, hogy kevesebb bort ivott, mint rendszerint. Bármi volt is az ok, a márki alaposan szemügyre vette a környezetét, amikor belépett Chloe bíborvörös drapériával bevont szobájába. Akkor fedezte fel a kémlelőlyukat, amikor le akarta venni a kabátját. A fal közepén volt az ágytól balra, alig valamivel lejjebb a saját szemmagasságánál. Kézen fogta Chloét, és egyenesen a kémlelőlyuk elé vezette, majd szólt neki, hogy vetkőzzön… nagyon lassan. Aztán gyorsan, nagyon gyorsan kisietett a folyosóra, és felrántotta a szomszédos ajtót, ami mögött egy fehérneműs-kamrának látszó helyiséget talált. A lábával rúgta be a mögötte lévő ajtót. A szoba, ahová jutott nagyon sötét és nagyon kicsi volt, és nem kellett messzire mennie, hogy meghallja, valaki egy újabb ajtó felé igyekszik a sötétben… de nem elég gyorsan. Dain visszarántotta, maga felé perdítette, és a nyakkendőjénél megragadva a falhoz lökte. – Nem kell, hogy lássalak – mondta veszedelmesen halk hangon. – A szagodról is megismerlek, Beaumont. Nem volt nehéz megismerni Beaumontot, ha valaki elég közel került hozzá. A ruhája és a lélegzete rendszerint ópiumtól és szesztől bűzlött. – Arra gondoltam, hogy talán én is művészi pályára lépek – folytatta Dain, miközben Beaumont levegő után kapkodott. 48

– Az első munkám címe azt hiszem, az lesz, hogy Egy halott ember portréja. Beaumont fuldokló hangot hallatott. Dain egy hajszálnyit engedett a szorításán. – Van valami, amit szeretnél elmondani a halálod előtt, disznó? – Nem… ölhet… meg… hidegvérrel – nyögte Beaumont. – Guillotine vár magára. – Az igaz. És nem akarom egy mocskos alak miatt elveszteni a fejem, mint te, ugye? Dain elengedte a nyakkendőt, és jobb kezét ökölbe szorítva az arcába vágott, majd bal öklét a gyomrába mélyesztette. Beaumont a padlóra zuhant. – Nehogy még egyszer felbosszants! – intette Dain, azzal távozott. Ugyanebben az időben Jessica a nagymamája ágyán ült. Most volt először lehetőségük egy hosszabb beszélgetésre anélkül, hogy öccse ott téblábolt volna körülöttük. Bertie alig egy órája távozott valamelyik bűntanyára, és ekkor Jessica felhozatott egy üveggel öccse legjobb konyakjából. Épp az imént fejezte be beszámolóját a Dainnel való találkozásról. – Állati ösztön, ez nem is kérdés – jelentette ki Genevieve. Ezzel gyorsan és kíméletlenül fojtotta el Jessica azon halvány reményét, hogy belső zaklatottsága a Champtois boltja előtti nyitott csatorna bűzös kiszivárgása miatt érzett túlfűtött reakció. – A fenébe! – szitkozódott, és nagyanyja csillogó ezüstös szemébe nézett. – Ez nemcsak nyomasztó, de roppant kellemetlen is. Testi vágyat érzek Dain iránt. Oly sok idő után éppen most. Annyi férfi közül éppen őiránta. – Nem kellemes, ezt elismerem. De érdekes kihívás, nem gondolod? 49

– Inkább az a kihívás, hogy Bertie-t elszakítsuk Daintől és a félkegyelmű cimboráitól – mondta Jessica mogorván. – Sokkal jövedelmezőbb kihívás, ha magadnak szakítod le Daint. Gazdag, a vérvonala kiváló, fiatal, erős és egészséges, ráadásul erős vonzalmat érzel iránta. – Nem férjnek való. – Az imént felsorolt jelzők tökéletesen illenek egy férjre – vetette ellen Genevieve. – De nekem nem kell férj. – Jessica, egyetlen nőnek sem kell, aki képes objektíven megítélni a férfiakat. Te pedig mindig is csodálatosan objektív voltál. De nem Utópiában élünk. Ha megnyitod a boltodat, kétségtelen, hogy pénzt is fogsz vele keresni. Ugyanakkor a család elfordul tőled, és a társadalmi hiteled is nagyot zuhan. A társaság szánakozni fog rajtad, még ha adósságokba is verik magukat, hogy megvegyék az árudat. És minden piperkőc tisztességtelen ajánlatokat tesz majd. Igen, komoly bátorságra vall egy ilyen kísérletbe belevágni, amikor az ember szorult helyzetben van. Te azonban nem vagy abban, kedvesem. Tudlak támogatni, ha arra kerül a sor. – Ezt már rengetegszer megbeszéltük. Nem vagy krőzus, Genevieve, és mindkettőnknek költséges ízlésünk van. Arról nem is beszélve, hogy ez csak rossz vért szülne a családban, engem pedig képmutatónak kiáltanának ki, azok után, hogy annyi éven át erősködtem, egyetlen pennyvel sem tartozol nekünk, és nem a te felelősséged vagyunk. – Nagyon büszke és bátor teremtés vagy, kedvesem, amit tisztelek és csodálok – hajolt előre Genevieve, és megpaskolta a lány térdét. – És kétségtelenül te vagy az egyetlen, aki megért engem. Mindig is sokkal inkább barátnők vagy testvérek voltunk, semmint nagyanya és unoka, nem igaz? Mint a nővéred és barátnőd mondom

50

neked, hogy Dain remek fogás. Javaslom, hogy vesd ki rá a horgodat, és fogd ki. Jessica nagyot kortyolt a konyakból. – Dain nem pisztráng, Genevieve, hanem egy nagy, éhes cápa. – Akkor használj szigonyt. A lány megcsóválta a fejét. Genevieve hátradőlt a párnákra, és felsóhajtott. – Na jó, nem nyaggatlak. Az nem szép dolog. Csak abban reménykedem, hogy az ő közel sem úgy reagált rád, mint te őrá. Dain olyan ember, aki mindent megkap, amit akar, és ha a helyedben lennék, Jessica, nem szeretném, ha az ő kezében lenne a horgászbot. Jessica megborzongott, de gyorsan erőt vett magán. – Ez a veszély nem fenyeget. Daint nem érdeklik a hölgyek. Bertie szerint a tisztességes nők Dain szemében a mérges gombával egyenértékűek Csak azért állt szóba velem, mert azt remélte, sikerül megbotránkoztatnia, és ez szórakoztatta volna. – Az órára célzol? – kuncogott Genevieve. – Pompás születésnapi meglepetés volt. Annál már csak Bertie arckifejezése volt pompásabb, amikor kinyitottam a dobozt. Még sohasem láttam, hogy ilyen szép karmazsinszínt öltött volna. – Talán azért, mert úgy döntöttél, hogy az étteremben nyitod ki az ajándékod. Esmond gróf jelenlétében. És ez volt a legelkeserítőbb az egészben. Mi az ördögért nem tudott Esmond után sóvárogni? A gróf is nagyon gazdag volt. És észvesztően jóképű. És civilizált. – Esmond trés amusante9 – mondta Genevieve. – Nagy kár, hogy már foglalt a szíve. – Valami nagyon érdekes csillant meg a tekintetében, amikor Mrs. Beaumontról beszélt. Genevieve megemlítette Esmond-nak a tíz sou-s képet, és azt is, hogy Jessica szerint többet ér, mint 9

Nagyon vicces.

51

amennyit mutat. Esmond azt javasolta, kérjék meg Mrs. Beaumontot, javasoljon egy szakértőt, aki megtisztítaná és felbecsülné a képet. Felajánlotta, hogy bemutatja neki Jessicát. Másnap délutánra beszéltek meg egy találkozót, amikor Mrs. Beaumont a volt művészeti tanára özvegyének javára szervezett jótékonysági rendezvényen vesz részt. – Nos, majd meglátjuk, megjelenik-e valami érdekes a tekintetében holnap… azaz inkább ma – mondta Jessica. Kiitta a konyakját, és lecsúszott az ágyról. – Bárcsak már ott lennénk! Nem szívesen fekszem le ma éjjel. Van egy olyan érzésem, hogy egy cápáról fogok álmodni.

52

Ha rma di k fej eze t

Valamelyest könnyített volna Jessica lelkén, ha tudja, hogy Lord Dainnek is rémálmai voltak miatta. Azaz, jobban mondva, az álom elég jól indult, kellően buja és erkölcstelen jelenetekkel. Mivel gyakran álmodott olyan nőszemélyekről, akikhez ébren sosem közeledett volna legendásan hosszú fütykösével, a márkit nem ijesztette meg, hogy Bertie Trent nővéréről álmodik. Ellenkezőleg, Dain nagyon is élvezte, hogy helyre teheti az öntelt kékharisnyát: a hátára, a térdére, és többször is olyan helyzetbe, amelyről egyébként nemigen hitte, hogy anatómiailag kivitelezhető lenne. A gond csak az volt, hogy valahányszor ott tartott, hogy a jövendő Ballisterek egyikét rejtő forró magját elszórja a nő szűzi ölébe, valami szörnyűség történt. Álmában felébredt. Néha a mocsár közepén találta magát, amint éppen elnyeli a láp. Máskor egy áporodott levegőjű, sötét kamrában ébredt megláncolva, és láthatatlan lények marcangolták a testét. Volt olyan, hogy a halottasház egyik asztalán hevert kiterítve, és éppen boncolták.

53

Meglehetősen intelligens ember lévén nem okozott gondot neki a szimbolizmus megértése. Minden szörnyűség, amely vele történt álmában, képletesen arról mesélt, mi is történik egy férfival, ha egy nő a horgára tűzi. Azt azonban sehogy sem értette, hogy agya álmában miért rémisztgeti olyan borzalmas dolgokkal, amelyekkel már amúgy is tisztában van. Évekig álmodott olyan nőkről, akikkel egyébként esze ágában sem volt szorosabb kapcsolatba kerülni. Amikor ébren volt, számtalanszor képzelte azt, hogy a szajha, akivel van, valójában az a hölgy, akin megakadt a szeme. Nem is olyan régen még egy érzéki francia örömlányt tett meg gondolatban Leila Beaumontnak, és majdnem olyan elégedetten jött el tőle, mintha a nő valóban az a jégboszorkány lett volna. Nem, pontosított, elégedettebben, mert a kokott dicséretreméltó lelkesedéssel tett meg olyan dolgokat, amelyekért az igazi Leila Beaumont valami kemény tárggyal verte volna szét a fejét. Egyszóval Dainnek nem okozott gondot, hogy különbséget tegyen fantázia és valóság közt. Megismerte Jessica Trentet, és teljesen természetes módon testi vágyat érzett iránta. Gyakorlatilag minden csinos nő láttán feltámadt benne a vágy. Egészen rendkívüli szexuális étvágya volt, amelyet kétségtelenül a forróvérű szajha anyjától és annak családjától örökölt. Ha egy szajhát kívánt meg, fizetett neki, és magáévá tette. Ha egy tisztességes nőt, akkor keresett egy szajhát helyettesként, fizetett neki, és magáévá tette. Ezt tette Trent nővérének esetében is. Vagy legalábbis ezt próbálta tenni… egyelőre eredménytelenül, ez nyilvánvaló. De nem csupán az álmok zavarták. A Vingt-Huitban történt incidens ugyan nem vette el teljesen a könnyűvérű nőcskék iránti étvágyát, de keserű ízt hagyott a szájában. Nem tért vissza Chleóhoz, hogy 54

folytassa, amit elkezdett, és az eset óta más szajha ágyába sem bújt. Igyekezett meggyőzni magát, hogy Beaumont kukkolásra hajlamos ízlése még nem ok, hogy teljesen feladja az örömlányok nyújtotta élvezeteket. Mindazonáltal Dain ezek után erősen vonakodott belépni bármely szobába egy fille de joie10 oldalán, ami komoly problémához vezetett, mivel ahhoz túl finnyás volt, hogy Párizs egyik bűzlő sikátorában tegyen magáévá egy nőt. Ennek következtében a rémálmok között, a szájában érzett keserű ízzel nem volt képes a megszokott és jól bevált módon megszabadulni a Miss Trent iránt érzett vágytól, ami azt jelentette, hogy alig egy hét elteltével Dain idegei cafatokban lógtak. Éppen ezért Bertie Trent nem a legjobban választotta meg az időpontot, hogy elmondja, a koszos, rozsdás képecske, amelyet Miss Trent tíz sou-ért vett, különösen értékes orosz ikonnak bizonyult. Néhány perccel múlt déli tizenkettő, és Lord Dainnek épp az imént sikerült kitérnie egy, a felső ablakok egyikéből az utcára zúduló mosóteknő tartalma elől a Rue de Provence-on. Nagy igyekezetében, hogy elkerülje a hasonló baleseteket, nem vette észre a felé közeledő Trentet. Mire pedig a márki feleszmélt, a félkegyelmű ott is termett előtte, és lelkesen újságolta a nagy felfedezést. Dain homlokán ráncok gyülekeztek, mire Bertie a végkövetkeztetéshez ért… vagy inkább szünetet tartott, hogy levegőt vehessen. – Egy orosz, min? – kérdezte. – Sifon. Méghozzá nem is valami jelentéktelen mázolmány, hanem egyike azoknak a bálványimádó képeknek sok-sok aranyfestékkel meg aranyfüsttel. – Gondolom, ikont akartál mondani – jegyezte meg Dain. 10

prostituált

55

– Ez esetben attól tartok, a nővéredet alaposan megtréfálták. Ki mondta neki ezt a szamárságot? – Le Feuvre – felelte Bertie, „fú-ver”-nek ejtve a nevet. Dain gyomra környékén megremegett valami. Le Feuvre a legtekintélyesebb becsüs volt Párizsban. Még Ackermann és Christie is konzultált vele alkalmanként. – Számtalan ikon forog a világban – jelentette ki végül. – Mégis, ha ez a jobbak közül való, akkor a nővéred nyilvánvalóan jó üzletet csinált. – A keret tele van apró ékkövekkel, gyöngyökkel, rubinokkal meg ilyesmikkel. – Csupa utánzat, gondolom. Bertie grimaszt vágott, ami gyakran előfordult vele, amikor gondolkodásra kellett kényszerítenie az agyát. – Nos, ez akkor is furcsa, nem? Egy csomó haszontalan mütyürt ragasztani egy olyan csinos aranykeretre. – Én úgy láttam, hogy fakerete volt a képnek. – Dain fejét mintha tompa kalapáccsal ütögették volna. – Az nagyon okos ötlet volt tőlük, nem igaz? A fa csak a doboz része volt, amiben eltemették. Mert, tudod, eltemették. Ezért nézett ki olyan gusztustalanul. Hát nem mulatságos? Az a ravasz Champtois meg nem is sejtette. A haját fogja tépni, ha ezt megtudja. Dain erős kísértést érzett, hogy Bertie fejét tépje le. Tíz sou! Dain tekintete pedig elsiklott fölötte, és még akkor is csak egy felületes pillantást vetett rá, amikor Trent átkozott nővére az átkozott nagyítójával vizsgálgatta. Érdekes a nő arca, mondta a lány, és Dain, aki az élő nővel volt elfoglalva, semmit sem gyanított. Mert nem is volt mire gyanakodnia, mondta magának. Bertie-nek annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Nyilván megint mindent összezavart, ahogy szokta. A sifon valószínűleg csak egyike a milliónyi olcsó szentképnek, amelyből minden vallásos orosz tart otthon egyet a szoba sarkában valami csillogó mázolmánnyal a fatáblán és néhány keretre ragasztott színes üvegcseréppel. 56

– Persze nem szabad elmondanom Champtois-nak – folytatta Bertie valamivel halkabban. – Senkinek sem szabad elmondanom, különösen neked nem. Csakhogy én nem vagyok vásári medve, és ezt meg is mondtam Jessicának. Egyelőre még nem látok karikára fűzött láncot az orromban, szóval nem is hagyom magam annál fogva vezetni, nem igaz? Így aztán nyomban a keresésedre indultam, és szerencsére gyorsan meg is találtalak, mert amint Genevieve ledől egy kicsit szunyókálni, Jess indul a bankba, és akkor azt a képet széfbe zárják, és soha többé nem lesz lehetőséged, hogy jobban is megnézd magadnak. Dain márki iszonyú dühös, ez nem is kétséges, gondolta Jessica. Lustán hátradőlt a széken, karját összefonta a mellkasa előtt, és félig lehunyt pillái alól lassan végighordozta tekintetét a kávézóban. A lány mindig is úgy képzelte, hogy Lucifer ezzel a pokoli zord ábrázattal vette szemügyre környezetét a bukás után. Csak azon csodálkozott, hogy a perzselő tekintet nem hagy kormos nyomokat maga után. De a kávéház vendégei egyszerűen elfordították a fejüket, hogy aztán rögtön újra feléjük forduljanak, amint Dain komor tekintete visszarebben Jessicára. Bár Jessica már eldöntötte, hogyan kezelje a problémát, nagyon is tudatában volt annak a bosszantó ténynek, hogy sokkal könnyebb dolga lenne, ha Bertie egy hajszállal diszkrétebb lett volna. Bárcsak ne vitte volna magával előző nap, amikor elment Le Feuvre-höz a képért! De honnan is tudhatta volna előre, hogy többel áll szemben, mint egy szokatlanul tehetséges művész munkájával. Még Le Feuvre is elcsodálkozott, amikor a korhadt fakeret alatt rábukkant a drágakövekkel kirakott aranykeretre. 57

S persze, mivel a képecske csinos, fényes és drágakövektől csillogó lett, mire Le Feuvre végzett vele, Bertie roppant izgatott lett. Túlságosan izgatott ahhoz, hogy a józan érvekre hallgasson. Jessica megpróbálta ugyan elmagyarázni neki, hogy ha szól Dainnek, az olyan lesz, mintha vörös kendőt lengetne meg egy bika előtt, Bertie azonban türelmetlenül lehurrogta, mondván, Dain nem rossz fickó, különben is, biztosan legalább egy tucat hasonló csecsebecséje van otthon, és amilyen gazdag, akkor vesz egy újabb tucatot, amikor csak akar. Bármilyen értékei is voltak azonban Dain márkinak, Jessica biztosra vette, hogy az ő ritka Madonnájához hasonlatos nem akad a gyűjteményében. S bár a férfi unottnak látszott, amikor megmutatta neki az ikont, sőt kedvesen gratulált is, és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őt és Bertie-t a bankba, hogy megvédje az esetleges rablóktól, Jessica tudta, hogy Dain meg tudná ölni. Miután az ikont biztonságba helyezték a bank széfjében, Dain volt az, aki javasolta, hogy üljenek be a kávézóba. Alig foglaltak helyet, a márki nyomban elküldte Bertiet egy bizonyos fajta szivarért, amelyről Jessica gyanította, hogy nem is létezik. Öccse éjfél előtt biztos nem ér vissza, gondolta. Ahogy ismeri, képes és elhajózik a Nyugat-Indiákra a képzeletbeli szivar keresése közben… mintha Dain valóban Belzebub lenne, és Bertie pedig odaadó bizalmasainak egyike. A fivér eltávolítása után Dain néma pillantással figyelmeztette a kávézó vendégeit, hogy a saját dolgukkal törődjenek. Ha itt és most a férfi a torkának ugrana, és megpróbálná megfojtani, valószínűleg senki sem sietne a segítségére, gondolta Jessica. Sőt, abban is kételkedett, hogy Dain akár egy felháborodott vagy neheztelő pillantást kapna.

58

– Mit mondott Le Feuvre, mennyibe kerül az a holmi? – kezdte a társalgást Dain. Ezek voltak az első szavai, mióta leadta a tulajdonosnak a rendelésüket, aki a márki láttán személyesen sietett az üdvözlésükre, amikor beléptek. – Azt javasolta, ne adjam el rögtön – tért ki az egyenes válasz elől a lány. – Szeretne előbb kapcsolatba lépni egy orosz ügyfelével. A cárnak valami unokafivére vagy unokaöccse, vagy ilyesmi, aki… – Ötven font – vágott a szavába Lord Dain. – Hacsak ez az orosz nem egyike a cár számtalan őrült rokonának, nem fog többet adni érte. – Akkor biztosan egyike az őrült rokonoknak – mondta Jessica. – Le Feuvre ennél jóval magasabb összeget említett. A férfi kemény tekintetet vetett rá. A sötét, engesztelhetetlen szempárba nézve Jessicának nem okozott gondot egy hatalmas, ébenfekete trónon elképzelni a férfit, Hádész bugyrainak legmélyén. Ha lenézve felfedezi, a cipőjétől alig néhány centire lévő fényesre pucolt csizma az ördög patájává változott, a legkevésbé sem lett volna meglepve. Bármely nő, akinek egy csepp esze van, felkapta volna a szoknyája alját, és menekülőre fogja a dolgot. A gond csak az volt, hogy Jessica egyáltalán nem érezte úgy, hogy a józan eszénél lenne. Valami delejes áram borzolta az idegeit, elárasztotta az egész testét, pörögve-kavarogva, különös forrósággal csiklandozta a hasát, és cseppfolyóssá lágyította az agyát. Szerette volna lerúgni a cipőjét, és harisnyás lábával végigsimogatni a drága, fekete csizmát. Szerette volna ujját a kikeményített ingujj mandzsettája alá csúsztatni, megcirógatni a csukló izmait, ereit, és hüvelykujja alatt érezni a pulzus heves lüktetését. De leginkább azt szerette volna, ha ajkát rászoríthatná a kemény, züllött szájra, és ész nélkül csókolhatná. 59

Természetesen minden ilyen őrült támadásnak az lenne a vége, hogy egykettőre a hátán találná magát, és gyorsan búcsút mondhatna a lányságának… valószínűleg a kávéház vendégeinek ámuló szemei előtt. Aztán, ha a férfi jókedvében lenne, barátságosan megpaskolná a hátsóját, és útjára küldené, gondolta Jessica borongva. – Miss Trent – hallotta a férfi hangját –, biztos vagyok benne, hogy az iskolában az összes lány el volt ragadtatva az éleselméjűségétől. Mindazonáltal, ha egy pillanatra abbahagyná a pillái rebegtetését, kitisztulna a látása, és rájönne, hogy nem vagyok iskolás lány. Nem is rebegtette a szempilláit. Amikor Jessica kokottot játszott, azt mindig szándékosan tette, de annyira nem volt bolond, hogy ezt a módszert Lord Belzebubbal is kipróbálja. – A pilláim rebegtetését? – ismételte. – Sohasem szoktam a pilláimat rebegtetni, uram. Az én módszerem ez – mondta, azzal elnézett Dain mellett egy jóképű francia felé, aki a közelükben ült, majd egy gyors oldalpillantást vetett Dainre. – Ez nem pillarebegtetés – közölte, és tekintetét visszafordította a megbűvölt franciáról a márkira. Bár ez szinte lehetetlennek tűnt, Lord Dain arca még komorabb kifejezést öltött. – Iskolás fiú sem vagyok. Javaslom, hogy hagyja meg ezeket a csábító pillantásokat a tapasztalatlan ifjaknak. Őket talán meg tudja szédíteni. A francia most bódult csodálattal bámulta a lányt. Dain felé fordult és ránézett. A kéretlen hódoló azonnal elfordult, és társaival kezdett beszélgetni. Jessicának eszébe jutott Genevieve figyelmeztetése. Abban nem lehetett biztos, hogy Dainnek eszébe jutotte, milyen lenne, ha ő a horog végén vergődne, azt azonban tisztán látta, hogy a férfi kitette a HORGÁSZNI TILOS! táblát.

60

A lány megborzongott, de ez várható volt. A nőstény ősi reakciója arra, amikor a hím a szokásos birtokló jeleket sugározza a környezete felé. Nagyon is tudatában volt, hogy az ő érzései a férfi iránt határozottan ősi, primitív érzések. Másrészről azonban nem őrült meg teljesen. Jól látta, hogy Nagy Baj közeledik. Persze, nem volt nehéz látni. Bárhová is ment Dain, botrány járt a nyomában. Jessicának viszont esze ágában sem volt belekeveredni. – Csupán a finom különbséget óhajtottam érzékeltetni, uram, de úgy látszik, ez elkerülte a figyelmét – felelte Jessica. – Ha jól érzékelem, a finom különbségtétel nem tartozik az erősségei közé. – Ha ezzel finoman arra akar utalni, hogy azon a kosszal borított képen elkerülte valami a figyelmemet, amit az ön éles szeme… – Nyilvánvaló, hogy nem nézte meg alaposabban még tiszta állapotban sem – vágott a szavába a lány –, mert ha megteszi, ön is felismerhette volna, hogy az ikon Sztroganov iskolájából került ki, és akkor nem ajánlotta volna érte a sértő, ötvenfontos összeget. – Nem ajánlottam érte semmit – biggyedt le a férfi ajka. – Csupán a véleményemnek adtam hangot. – Hogy próbára tegyen. Pedig ön is ugyanúgy tisztában van vele, mint én, hogy a kép Sztroganov iskolájából való, csak éppen nagyon ritka darab. Még a legaprólékosabban kidolgozott miniatűröket is általában ezüsttel cizellálták. Arról nem is beszélve, hogy a Madonnának… – Szürke szeme van, nem barna – szólt közbe Dain unott hangon. – És majdnem mosolyog. A Madonnát általában boldogtalan arckifejezéssel ábrázolják.

61

– Szenvedő, Miss Trent. Az arckifejezése általában szenvedő. Gondolom azért, mert szűz… mert el kell szenvednie a terhesség és a szülés összes kellemetlenségét, miközben lemaradt az élvezetes részekről. – A szüzek nevében elmondhatom, uram – hajolt előre Jessica –, hogy seregnyi élvezetben van részük. Például a birtokukban lehet egy rendkívül ritka vallásos művészeti tárgy, amely legalább ötszáz fontot ér. Dain felkacagott. – Szükségtelen volt felhívnia a figyelmem arra a tényre, hogy szűz. Már ötven lépésről ki lehet szúrni. – Szerencsére más területeken nem vagyok olyan tapasztalatlan – mondta a lány nyugodtan. – Kétségem sincs afelől, hogy Le Feuvre őrült orosza megadja érte az ötszáz fontot. Abban is biztos vagyok, hogy az orosz ravasz üzletember, aki jó vásárt akar csinálni, ami azt jelenti, hogy sokkal jobban járok, ha árverésre bocsátom a képecskét. – Jessica gondosan eligazgatta a kesztyűjét a kezén. – Sokszor megfigyeltem már, hogy a férfiak teljesen elvesztik a józan ítélőképességüket, amikor elragadja őket a licitálási láz. Nem lehet előre megjósolni, mekkora őrült összeget kaphatok végül az ikonért. Dain szeme összeszűkült. Ebben a pillanatban megérkezett a tulajdonos a frissítőkkel. Négy pincére is érkezett vele együtt, akik nyomban sürgölődni-forgolódni kezdtek: eligazították az asztalterítőt, az ezüstöt, a tányérokat, méghozzá szinte fájdalmas precizitással. Egyetlen eltéved morzsa sem maradhatott a tányérokon, egyetlen folt sem homályosíthatta el az ezüst fényét. Még a cukrot is tökéletes egycentis kockára darabolták, ami nem akármilyen tett volt, mivel az átlagos cukortömbök keménysége a gránit és a gyémánt között volt. Jessica

62

mindig is csodálkozott, hogyan tudja a konyhai személyzet robbanószer használata nélkül feldarabolni. Elfogadott egy cukormázzal bevont, kis, sárga süteményt. Dain megengedte, hogy a buzgó tulajdonos megrakja a tányérját különböző gyümölcstortaszeletekkel, amelyeket művészi koncentrikus körökben rendezett el. Némán ették az édességet, míg végül Dain, aki annyi gyümölcstortát fogyasztott, hogy az összes foga belésajdult, letette a villáját, majd a lány kezére meredt. – Talán az összes illemszabály megváltozott, mióta elhagytam Angliát? – kérdezte. – Tisztában vagyok vele, hogy a hölgyek nem mutogatják meggondolatlanul a kezüket a nagy nyilvánosság előtt. De úgy tudtam, hogy étkezésnél levehetik a kesztyűjüket. – Levehetik, de jelen esetben ez lehetetlen. – Jessica felemelte a kezét, hogy megmutassa az apró gyöngygombok hosszú sorát. – A komornám segítsége nélkül az egész délutánom rámenne, hogy ezt mind kigomboljam. – Mi az ördögért visel ilyen szörnyen alkalmatlan holmit? – Genevieve ajándéka külön ehhez a szőrméhez. Ha nem viselném, vérig sértődne. A férfi még mindig a kesztyűt bámulta. – Genevieve a nagymamám – tette hozzá magyarázólag a lány, mert a férfi nem találkozott vele. Genevieve szunyókált, amikor Dain érkezett, bár Jessica biztosra vette, hogy nagyanyja nyomban felkelt, és bekukucskált, amint meghallotta a mély férfihangot. A hang tulajdonosa most felnézett, fekete szemében fény csillant. – Ó, igen. Az óra. – Igen, az is nagyon okos választás volt – tette le Jessica is a villát, és üzleties stílusban hátradőlt. – Genevieve el volt tőle ragadtatva. 63

– Csakhogy én nem vagyok az ön aranyos, ősz hajú nagyanyója – vágta rá Dain, azonnal felfogva a kijelentés értelmét. – És nem vagyok annyira elragadtatva az ikonoktól, legyenek bár Sztroganovok, hogy akár egy petákkal is többet fizessek értük, mint amennyit érnek. Nekem az a kép nem ér többet ezer fontnál. De ha megígéri, hogy nem untat halálra azzal, hogy megpróbálja elvonni a figyelmem holmi szempillarebegtetéssel vagy más női praktikákkal, szívesen fizetek érte ezerötszázat. Jessica abban reménykedett, hogy szép fokozatosan megdolgozza a férfit. Dain hangsúlya azonban elárulta, hogy nincs tovább. Akkor térjünk a lényegre, gondolta Jessica, a lényegre, amely akkor fogalmazódott meg benne, amikor néhány órával azelőtt észrevette a férfi felvillanó tekintetét, miközben a képet vizsgálta. – Én pedig szívesen önnek ajándékozom, uram. – Senki sem ajándékoz nekem semmit – mondta hűvösen a férfi. – Valaki mással játssza a kisded játékait, ne velem. Ezerötszáz az ajánlatom. Az utolsó ajánlatom. – Ha Bertie-t hazaküldi, öné az ikon – felelte még hűvösebben Jessica. – Ha nem, akkor a képet árverésre bocsátom a Christie’snél. Ha Jessica Trent értette volna, milyen állapotban van Dain, már az első mondat után elhallgatott volna. Nem, ha valóban érti, akkor elmenekül, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírja. De Jessica nem érthette, amit maga Lord Dain is alig fogott fel ésszel. Úgy akarta a gyengéd orosz Madonnát az arcán félmosollyal és vágyódással, és a kebléhez simuló, durcás kis Jézust, ahogy még soha semmit életében. Zokogni szeretett volna, amikor meglátta, de nem tudta, hogy miért. Tökéletes munka volt, művészi és egyben emberi, és Daint korábban is megindította az igazi művészet. Amit azonban most érzett, távol állt azoktól a kellemes 64

érzésektől. Amit most érzett, a régi szörnyeteg üvöltése volt a belsejében. Most sem tudta jobban megnevezni az érzéseket, mint nyolcéves korában. Nem is törődött vele, hogy megnevezze, csak folyamatosan félrelökte, kiverte őket magából, egészen addig, míg – az iskolatársaihoz hasonlóan – egyszer csak felhagytak a kínzásával. Mivel sohasem hagyta, hogy megerősödjenek, felnőjenek, ezek az érzések megmaradtak a primitív gyermek szintjén. Most, hogy váratlanul ismét a markukba került, Lord Dain nem tudott felnőtt módjára érvelni. Nem tudta azt mondani magának, hogy Bertie Trent csak egy kellemetlen alak, akit már régen el kellett volna marnia maga mellől. Az sem tudatosult benne, hogy inkább örülnie kellene, amiért a féleszű szamár még ostobább nővére kész nagylelkűen fizetni, jobban mondva megvesztegetni őt azért, hogy most megtegye. Dain csak annyit látott, hogy egy különösen csinos lány csak incselkedőn lóbálja előtte a játékot, amire annyira vágyik. Pedig ő a legnagyobb és legjobb játékát kínálta cserébe. De a lány csak nevetett, és megfenyegette, hogy a játékát a vécébe dobja, pusztán azért, hogy őt könyörögni lássa. Jóval később Lord Dain megértette, hogy ez, vagy valami hasonlóan őrületes ostobaság villant át a fején. De csak nagyon hosszú idő múlva, amikor már túl késő volt. Jelen pillanatban csak egy nyolcéves gyerek volt belül, majdnem harminchárom éves kívül, és így nem volt önmaga. – Miss Trent, nincs választási lehetősége – mondta veszélyesen halk hangon a lány felé hajolva. – Fizetek önnek ezerötszáz fontot, ön rámondja az igent, és mindenki boldogan távozik. – Szó sem lehet róla – szegte fel dacosan az állát Jessica. – Ha nem küldi haza Bertie-t, kettőnk közt semmilyen üzlet nem lehetséges, amíg világ a világ. 65

Tönkreteszi a fivérem életét. Nincs annyi pénz a földön, amennyivel ezt jóváteheti. Akkor sem adnám el önnek az ikont, ha az éhhalál küszöbén állnék. – Könnyű így beszélni, amikor teli a hasa – mondta, aztán latinul idézte Publilius Syrust. – Csendes tengeren bárki lehet kormányos. Jessica ugyanezen a nyelven idézte ugyanezt a bölcset. – Nem húzhatod fel ugyanazt a cipőt minden lábra. Dain arca nem árulta el csodálkozását. – Úgy látom, alaposan belemélyed Publilius tanulmányozásába. Milyen különös, hogy egy ilyen okos nőszemély mégsem látja, ami a szeme előtt van. Én nem holt nyelv vagyok, Miss Trent, amellyel játszhat. Veszélyes vizekre evez. – Mert az öcsém ott fuldoklik – vágott vissza Jessica. – Mert ön a víz alatt tartja a fejét. Nem vagyok olyan nagy termetű vagy erős, hogy elhúzzam a kezét, de van valamim. Nincs másom, csak egy képem, amit ön akar, de nem vehet el tőlem. Csak egyetlen módon szerezheti meg, Belzebub uram – villant fel a lány ezüstös szeme. – Ha elengedi azt a fejet. Ha Dain képes lett volna felnőtt módra gondolkodni, belátja, hogy a lány érvelése kiváló, sőt, ő maga is pontosan így érvelt volna a helyében. Még azt a tényt is értékelhette volna, hogy Jessica nyíltan megmondta, mit akar, s nem használta a szokásos női praktikákat, hogy célt éljen. Csakhogy Dain képtelen volt felnőtt módjára gondolkodni. Az indulat villanásának a lány ezüstszürke szemében le kellett volna peregnie róla. Helyette azonban gyorsan és mélyen belévágott, tüzet gyújtva benne. Dain azt hitte, ez a harag tüze. Azt hitte, ha Jessica férfi volna, az ő fejét… verné bele a falba. Úgy vélte, mivel nő, meg fogja találni a módját, hogy móresre tanítsa. 66

Nem ismerte fel, hogy egyáltalán nem akarja a lány fejét a falba verni. Mint ahogy arra sem jött rá, hogy a lecke, amit adni akar neki, nem Mars tanítása, hanem Vénuszé, nem Caesar Gall háborúja, hanem Ovidiustól A szerelem művészete. Minek következtében hibát követett el. – Nem, ön nem látja tisztán a helyzetet. Mindig van választási lehetőség, Miss Trent. Csak azért hiszi, hogy nincs, mert meggyőződése, hogy betartom a játékszabályokat, amelyekért a társaság úgy odavan. Azt hiszi például, hogy azért, mert nyilvános helyen vagyunk, és mert ön egy hölgy, én is úriember módjára fogok viselkedni. Talán még azt is, hogy tekintettel leszek a jó hírére. Miss Trent – húzódott ördögi mosolyra a férfi szája –, talán szeretne egy percet, hogy ismét átgondolja a dolgot. A lány szeme résnyire szűkült. – Azt hiszem, ön fenyeget engem – mondta. – Engedje meg, hogy világosan fogalmazzak, ahogy ön is tette. – Dain közelebb hajolt a lányhoz. – Harminc másodperc alatt lerombolhatom a jó hírét. Három perc, és porrá is zúzom. Mindketten tisztában vagyunk vele ugyebár, hogy az lévén, aki vagyok, nem kell különösebben megerőltetnem magam, hogy ezt megtegyem. Már így is találgatások tárgya, pusztán azért, mert a társaságomban látták. – Dain elhallgatott, hogy a lánynak legyen ideje megemészteni a hallottakat. Jessica egy szót sem szólt, de résnyire húzott szemében a harag lángja lobogott. – Nos, a dolog a következőképpen működik – folytatta a férfi. – Ha elfogadja az ezerötszáz fontos ajánlatomat, viselkedni fogok. Kikísérem a kocsijához, és gondoskodom róla, hogy biztonságban hazaérjen. – Ha pedig nem fogadom el, akkor ön megkísérli tönkretenni a hírnevemet. – Nem kísérlet lesz. 67

Jessica kihúzta magát, kesztyűs kezét összekulcsolva az asztalon pihentette. – Szeretném én azt látni – mondta.

68

Negyedi k fej ezet

Dain több mint elég lehetőséget adott Miss Trentnek, hogy belássa a tévedését. A figyelmeztetései már nem is lehetettek volna egyértelműbbek. Mindenesetre ebben a helyzetben habozni egyet jelentett azzal, hogy kétségeket ébreszt, vagy ami még ennél is rosszabb, a gyengeség jeleként értelmezik a viselkedését. Egy férfival szemben ez veszélyes lett volna. Egy nővel szemben… végzetes. Így aztán Lord Dain elmosolyodott és közelebb hajolt Jessicához. Olyan közel, hogy hatalmas, Usignuolo orrát csak egy hajszál választotta el a lányétól. – Imádkozzon, Miss Trent – mondta neki nagyon halkan. Azzal kezét – nagy, sötét és csupasz kezét, mert étkezéshez levette a kesztyűjét, és még nem húzta fel újra – végighúzta a lány karján, míg a frivol gyöngyszürke kesztyű első gombjához ért. Kipattintotta az apró gyöngyöt a hurokból. Jessica lenézett a kezére, de egyetlen izma sem rezdült. Dain tudta, hogy a kávézóban minden szempár rájuk tapad, és érzékelte, hogy a hangos beszélgetés zaja suttogássá enyhült. Ekkor beszélni kezdett a lányhoz. Olaszul. 69

Egy szerelmes férfi hanglejtésével beszélt az időjárásról, egy szürke heréltről, amelyet el szándékozott adni, és a párizsi csatornák állapotáról. Bár sohasem próbált elcsábítani nőt, nem is volt szüksége rá, gyakran látta és hallotta szegény férfitársait e tevékenység közben, és tökéletes utánozta nevetséges hanghordozásukat. Mindenki körülöttük azt fogja hinni, hogy szeretők. És mindeközben szorgalmasan haladt lefelé a kesztyű gyöngyöcskéinek kiszabadításával. Jessica egyetlen hangot sem adott ki, csak időről időre a férfi arcáról letekintett a kezére. Az arcára fagyott kifejezést Dain néma rémületként fordította le. Talán pontosabban is értelmezhette volna, ha belülről is nyugodt, amilyennek a külvilág felé mutatta magát. Külsőleg arca érzéki elszántságot tükrözött, hangja halk és csábító volt. Belsőleg azonban zavaróan tudatában volt annak, hogy valahol a hatos számú gombnál gyorsabban kezdett dobogni a szíve, a tizenkettes számúnál már hevesen dübörgött, és mire a tizenötös számúhoz ért, ügyelnie kellett, hogy légzése egyenletes maradjon. Számát sem tudta, hány szajhát szabadított már meg ruhájától, fűzőjétől, alsóingétől, harisnyakötőjétől, harisnyájától. Soha életében nem gombolta még ki azonban egy igazi hölgy kesztyűjét. Számtalan buja tettet tudhatott már maga mögött. De egyik után sem érezte magát olyan aljasnak, mint most, amikor az utolsó gyöngy is kiszabadult, és ő lehúzta a kesztyűt a lányról feltárva a csuklóját, s közben sötét ujjaival a puha glaszé alól kiszabaduló finom bőrt cirógatta. Mivel túlságosan is lefoglalta, hogy a Dain-szótárban megkeresse a jelenlegi állapotának megfelelő jelzőt – és túlságosan zavarba ejtette, amit ott olvasott nem vette észre Miss Jessica Trent tekintetének megváltozását. A szürke szempár most egy olyan tisztességes szűz

70

riadalmát tükrözte, akit akarata ellenére próbálnak elcsábítani. De még ha Dain fel is fogta volna, amit lát, akkor sem hitte volna, mint ahogy nem hihetett saját kínos érzéseinek sem. Nem jöhetett izgalomba egy átkozott kesztyű meg egy csupasz női testrész láttán. És akkor még nem is valami érzéki testrész, ami a férfiaknak nincs, csak egy csukló, abból is csupán néhány centi, hogy a kórság eméssze el! A legrosszabb az egészben, hogy képtelen volt abbahagyni. A legrosszabb, hogy a tettetett szenvedély valahogy őszintévé vált, és többé már nem a csatornákról beszélt dallamos olaszságával, hanem arról, hogy mennyire szeretné kigombolni, kiakasztani, kioldani az összes gombot, kapcsot és szalagot… és egyenként, egymás után lehámozni róla a ruháját, és szörnyű, szerecsen kezével végigsimogatni a szűzi testet. S mialatt olaszul részletesen elsorolta, micsoda vágyak fűtik, keze szorgalmasan dolgozott, megszabadítva a kesztyűtől a finom, érzéki tenyeret is. Ekkor gyengéden megrántotta a kesztyű egyik ujját, majd várt. Aztán a másik ujját, és megint várt. Aztán a következő ujjat… s végül a kesztyű engedett. Dain hagyta az asztalra hullani, és lány hideg, fehér, kis kezét a saját nagy, meleg markába fogta. A lány lélegzete egy pillanatra elakadt, de ez volt minden. Nem küzdött ellene. Nem mintha bármit is számított volna, ha megteszi. Dain kimelegedett, elfogyott a levegője, és szíve úgy kalapált, mintha nagyon keményen futott volna valami után. S pontosan úgy is érezte magát, mint aki megszerezte azt a valamit, ami után futott, és többé el sem akarja engedni. Ujjai összezárultak a női kacsó fölött, és vadul megszorították, így figyelmeztetve, hogy próbáljon csak elszabadulni… Amikor Dain felnézett, azt tapasztalta, hogy a lány tekintete mit sem változott. Ugyanazzal a tágra nyílt 71

szemmel nézett rá, mint tette már egy ideje. Aztán pislogott, és pillantása kettejük összekulcsolt kezére esett. – Igazán sajnálom, uram – szólalt meg halk, fojtott hangon. Bár még mindig gondot okozott a lélegzetvétel, Dainnek sikerült kinyögnie: – Az elhiszem, hogy sajnálja, de sajnos ehhez már túl késő. – Igen, látom. – Jessica szomorúan megcsóválta a fejét. – Attól tartok, a hírneve ezt sohasem heveri ki. Daint egy pillanatra szorongás fogta el. De tudomást sem véve róla, nevetve nézett körül a megbűvölt nézőközönségen. – Cara mia, inkább a saját hírneve… – Dain márki egy hölgy társaságában! – vágott a szavába Jessica. – Mindenki látta és hallotta, amint teszi a szépet neki. – Felnézett, szemének ezüstje megcsillant. – Nagyon szép volt. Nem is sejtettem, hogy az olasz nyelv ennyire… megindító. – A csatornákról beszéltem – mondta szárazon a férfi. – Nem tudtam, és biztos vagyok benne, hogy más sem. Mindenki azt hiszi, hogy szerelmes szavakat suttogott. – A lány elmosolyodott. – A fajankó Bertie Trent vénlány nővérének. Ekkor, sajnos már túl későn, Dain rádöbbent, mekkora hibát követett el. Eszébe jutottak Esmond szavai a legendás Genevieve-ről. Mindenki azt fogja hinni, hogy az unoka nagyanyja nyomdokaiba lépett – femme fatale –, és minden átkozott párizsi arról fog beszélni, Lord Dain áldozatul esett a varázsának. – Dain – szólalt meg Jessica halk, kemény hangon –, ha nem engedi el azonnal a kezem, megcsókolom. Itt, mindenki előtt. Dainnek volt egy szörnyű gyanúja, hogy abban az esetben ő visszacsókolná a lányt. Ő, Dain, maga 72

Belzebub, amint egy hölgyet… egy szüzet csókol! A márki elfojtotta a rátörő pánikot. – Miss Trent – mondta hasonlóan halk és kemény hangon –, szeretném látni, amint megpróbálja. – Istenemre! – harsant Dain mögül egy kellemetlenül ismerős hang. – Majdnem a világ végéig mentem ezért az átkozott szivarért, és még nem is pontosan az, amit kértél, de magam is megkóstoltam, és állítom, nem fogsz csalódni. Észre sem véve az asztalnál uralkodó feszültséget, Bertie Trent az apró szivarosdobozt Dain keze mellé tette. A kéz mellé, amely még mindig Miss Trent kezét fogta. Amikor Bertie észrevette, szeme tágra nyílt. – A mennydörgés mennykőbe, Jess! – dörrent rá nővérére bosszankodva. – Az ember egy pillanatra sem hagyhat magára? Hányszor kértem már, hogy ne zaklasd a barátaimat? Miss Trent hűvös nyugalommal elhúzta a kezét. Trent szabadkozó pillantást vetett a márkira. – Ne is foglalkozz vele, Dain. Minden férfival ezt csinálja. Nem tudom, miért teszi, amikor nem is kellenek neki. Pont olyan, mint Louisa néni bolond macskái. Addig rohangálnak, amíg el nem kapják az egeret, aztán a megátalkodott dögök nem eszik meg, hanem széthagyják a tetemeket, aztán másnak kell eltakarítani utánuk. Miss Trent ajka megremegett. A vidámság eme apró jele kellett csak ahhoz, hogy Dain zavaros érzéseinek keveréke jéghideg dühvé sűrűsödjön. A hivatalos taníttatása azzal kezdődött, hogy a fejét belenyomták a vécébe. Aztán gúnyolták és kínozták. De nem sokáig. – Még szerencse, Trent, hogy remek érzéked van az időzítéshez. A legjobbkor érkeztél. Mivel szavakkal ki 73

sem fejezhetem megkönnyebbülésemet és hálámat, a tettek beszéljenek helyettem. Miért nem jössz át hozzám, miután hazakísérted ellenállhatatlan nővéredet? Vawtry és még egykét barátom is ott lesz. Borozunk és kockázunk egy kicsit csak úgy, magunk közt. Trent zavaros arca felderült. Lord Dain hűvös meghajlással búcsúzott a testvérpártól, s miközben kifelé tartott a kávézóból, szilárdan eltökélte, addig tartja Bertie Trent fejét a víz alatt, amíg az meg nem fullad. Lord Dain még haza sem érkezett, a szemtanúk máris szertevitték Párizs utcáin kis téte-à-téte-jének hírét Miss Trenttel. Mire ivással és szerencsejátékkal töltött magánorgiája úgy hajnaltájt véget ért, és Bertie-t, aki néhány száz fonttal szegényebb lett, a szolgák hazavitték és ágyba dugták, a szalonokban megkötötték az első fogadásokat Dain márki Miss Trent irányába mutatott szándékaival kapcsolatban. Délután háromkor Francis Beaumont találkozott Roland Vawtryval a Tortoniban, és fogadást ajánlott, hogy Dain még a király júniusban lévő születésnapja előtt Miss Trenthez köti a sorsát. – Dain? – ismételte Vawtry, és szeme tágra nyílt. – Megnősül? Elvesz egy köznemes vénlányt? Trent nővérét? Tíz perccel később Vawtry abbahagyta végre a nevetést, s miután újra levegőhöz jutott, Beaumont megismételte az ajánlatát. Százötven font. – Ez tisztességtelen lenne – tiltakozott Vawtry. – Nem vehetem el a pénzét. Oxford óta ismerem Daint. A kávézóbeli széptevés csak egyike volt a szokásos tréfáinak. Hogy felkavarja az állóvizet. Ebben a pillanatban is bizonyára betegre neveti magát, hogy mekkora bolondot csinált mindenkiből. 74

– Kétszáz – emelte a tétet Beaumont. – Kétszáz arra, hogy egy héten belül abbahagyja a nevetést. – Értem, mindenáron ki akarja dobni a pénzét az ablakon. Rendben van, cimbora. Határozza meg a feltételeket. – Egy héten belül a lány után megy. Szemtanúk előtt. Követi őt, amikor Miss Trent kimegy a szobából. Ki az utcára. Megfogja a kezét, vagy a fenébe is, a hajánál fogva ragadja meg. Az inkább az ő stílusa, nem? – Beaumont, nő után menni sem Dain stílusa – mondta Vawtry türelmesen. – Dain csak annyit mond, ezt viszem, aztán leteszi a pénzt, és a nő már megy is. – Miss Trent után menni fog – vont vállat Beaumont. – És ahogy mondtam is, megbízható tanúk előtt. Kétszáz font arra, hogy mindezt hét napon belül teszi. Nem ez lesz az első alkalom, hogy pénzt hoz neki Dain természetének ismerete. Valójában Vawtry bevételének legalább a fele abból származott, hogy meg tudta jósolni Belzebub viselkedését. Arra gondolt, Beaumontnak mostanra már tudnia kellene ezt. De nyilván nem tanulta meg a leckét, és öntelt, felsőbbrendű mosolya kezdte bosszantani Vawtryt. Ő is felsőbbséges arckifejezést öltött, gondosan ügyelve rá, hogy a szánakozás is látszódjon az arcán, csakhogy idegesítse Beaumontot, és elfogadta a kihívást. Hat nappal később Jessica öccse apartmanjának ablakánál állt, és komor arccal nézte az utcát. Megöllek, Dain – mormolta maga elé. – Pontosan oda eresztek egy golyót, ahol az olasz orrod találkozik azzal a fekete szemöldököddel. Majdnem hat óra volt. Bertie megígérte, hogy fél ötre hazajön, megfürdik és átöltözik, hogy elkísérje nővérét és nagyanyját Madame Vraisses partijára. Mrs. Beaumont a háziasszonyról festett portréját este nyolckor fogják leleplezni. Mivel Bertie-nek legalább két és fél óra kellett, 75

hogy elkészüljön, és az utcákon is erős forgalom várható, egyértelmű volt, hogy lekésik a leleplezést. És az egész Dain hibája! A kávézóban történt események óta jóformán el sem engedte maga mellől Bertie-t. Bárhová is ment, bármit is csinált, csak akkor érezte jól magát, ha Bertie is ott volt mellette. Bertie természetesen azt hitte, végre sikerült elnyernie a márki örökös barátságát. Amilyen tökkelütött volt, nem fogta fel, hogy Dain állítólagos barátsága nem más, mint a férfi bosszúja Jessicán. Ez is csak arról tanúskodott, Dain milyen megátalkodott gonosztevő. Jessicával volt vitája, de nem, nem tudott tisztességesen harcolni, és azzal megküzdeni, aki vissza is tud ütni. Nem, neki szegény ostoba öccsén keresztül kellett bosszút állnia, akinek halvány fogalma sem volt róla, hogyan védje meg magát. Bertie nem tudta, hogy ne igya magát eszméletlenre, hogyan szálljon ki a kártyajátékból, hogyan utasítson vissza egy fogadást, amelyet szinte biztosan elveszít, vagy hogyan tiltakozzon, ha egy szajha háromszoros árat kér tőle a szolgáltatásaiért. Ha Dain ivott, akkor Bertienek is innia kellett, noha nem volt meg hozzá az esze. Ha Dain fogadott, játszott vagy szajházott, akkor Bertie-nek is pontosan azt kellett tennie, amit a márki tett. Jessicának elvben egyik tevékenység ellen sem volt kifogása. Alkalmanként ő is becsípett, vesztett kártyán vagy fogadáson, de mindig a józan ész határain belül maradt. Ami a könnyűvérű lányokat illeti, úgy vélte, ha férfi lenne, ő sem állna ellen a bájaiknak, de egyetlen petákkal sem fizetne többet a szokásos tarifánál, az biztos. El sem akarta hinni, hogy Dain annyi pénzt dobott ki egy nőre, de Bertie megesküdött a becsületére, hogy saját szemével látta, amint átnyújtja az összeget.

76

– Ha ez igaz – mondta Jessica bosszankodva épp az előző este –, az csakis azt jelentheti, hogy rendkívül magasak az igényei… hogy a nőknek sokkal keményebben kell dolgoznia, hogy kielégítsék. Hát nem érted? Bertie azonban nem értette. Csak annyit fogott fel belőle, hogy ő nem olyan jó csődör, mint a bálványa. Jessica a férfiasságában támadta meg, ezért nagy dérreldúrral kivonult, és vissza sem tért, jobban mondva haza sem cipelték, aznap reggel hétig. Jessica ez idő alatt majdnem végig ébren feküdt, és arról töprengett, pontosan mit is kívánhat Dain az ágybéli partnerétől. Genevieve-nek hála, Jessica tisztában volt vele, mik egy átlagos férfi elvárásai az ágyban. Tudta például, hogy mit csinál a parókás úriember a hölgy szoknyája alatt, mint ahogy azt is, hogy ez a fajta póz nem túl szokványos a sikamlós képeket ábrázoló órákon. Ezért is vette meg. De mivel Dain nem számított normális férfinak, és biztos, hogy többszörösét fizette a szokásos tarifának, Jessica nyugtalanul hánykolódott az ágyban, félelem, kíváncsiság marcangolta, és… nos, ha teljesen őszinte akar lenni magához, márpedig az esetek többségében az volt, egy kis vágyat is érzett, az isten legyen irgalmas hozzá. Nem tudta kiverni a fejéből a férfi kezének képét, ami nem azt jelenti, hogy nem vette szemügyre a többi testrészét is, de komoly, felkavaró fizikai élményt a hatalmas, nagyon is hozzáértő kezek váltottak ki belőle. Még most is, csak a puszta gondolattól – minden bosszúsága ellenére – valami forró és fájdalmas bizsergést érzett a rekeszizma környékén. Amitől persze még bosszúsabb lett. A kandallópárkányon álló óra elütötte a hatot.

77

Először Daint öli meg, mondta magának, aztán az öccsét. Withers lépett be. – A portás visszatért a márki házából – jelentette. Bertie, a párizsi hagyományokat követve az épület portását, Tessont bízta meg olyan feladatokkal, amelyeket otthon rendszerint valamelyik inas, szobalány vagy kifutófiú szokott elvégezni. Egy fél órával korábban a portást elküldték Lord Dainhez. – Nyilvánvaló, hogy nem hozta magával az öcsémet, különben hallottam volna a kiáltozását a folyosón. – Lord Dain szolgája nem volt hajlandó teljesíteni Tesson kérését – felelte Withers. – Amikor Tesson mégis erősködött, az arcátlan inas lelökte a lépcsőn. A szolgák gyűlöletes módon hasonlítanak jellemükben a gazdájukhoz. Az egy dolog, gondolta Jessica dühösen, hogy Dain kihasználja az öccse gyengeségét. Az azonban egészen más, hogy megengedi a lakájainak, bántalmazzanak egy túlterhelt portást, aki csak a rábízott üzenetet próbálja továbbítani. Ki a botlással megalkuszik, mondta Publilius, a bűnt édesgeti magához. Jessicának esze ágában sem volt megbocsátani. Kezét ökölbe szorítva masírozott az ajtóhoz. – Az sem érdekel, ha Dain szolgája maga Mefisztó – jelentette ki elszántan. – Szeretném látni, amint engem lelök a lépcsőn. Nem sokkal később, mialatt rémült szobalánya, Flóra egy koszos párizsi bérkocsiban reszketett, Jessica használatba vette a Dain-ház kopogtatóját. Libériás angol inas nyitott ajtót. Majd’ hat láb magas volt. Arcátlan kifejezéssel mérte végig a lányt, és Jessicának nem volt nehéz kitalálnia, mit gondol. Bármely inas, akinek csak egy morzsányi esze volt, láthatta rajta, hogy ő igazi hölgy. Ugyanakkor nincs olyan 78

hölgy, aki be merne kopogni egy nőtlen úriember ajtaján. A gond csak az volt, hogy Daint nem lehetett úriembernek nevezni. Jessica nem várta meg, amíg az inas megfejti a talányt. – Trentnek hívnak – kezdte éles hangon –, és nem vagyok hozzászokva, hogy a küszöbön várassanak, és közben egy mihaszna bugris lakáj megbámuljon. Pontosan három másodperce van, hogy félreálljon az utamból. Egy-kettő… A férfi hátralépett, és Jessica beviharzott mellette. – Hívja ide a fivéremet! Az inas döbbent hitetlenkedéssel meredt rá. – Miss… Miss… – Trent – segítette ki Jessica. – Sir Bertram nővére. Látni akarom a fivéremet. Most azonnal! – csattant fel, és esernyőjét a márványpadlónak ütötte nyomatékül. Jessica azt a hangot és modort alkalmazta, amit nagyon hatékonynak talált, amikor nála nagyobb rakoncátlan fiúkkal volt dolga, vagy nénikéi és bácsikái szolgáival, aki rendszerint olyan badar megjegyzésekkel álltak elő, hogy „az úrnak nem tetszene” vagy „az asszonyom lehet, hogy nemet mond”. Jessica hangja és modora viszont azt a benyomást keltette a hallgatóban, hogy csak két választása van: engedelmeskedik vagy meghal. A módszer, mint már annyiszor, most is bevált. Az inas riadt pillantást vetett a folyosó végén lévő lépcső irányába. – Nem… nem tehetem, kisasszony – suttogta rémülten. – Az… az úr megöl. Nem szabad zavarni. Senkinek, kisasszony. Soha. – Értem. Tehát ahhoz elég bátor, hogy kidobjon az utcára egy feleakkora embert, mint maga, de odáig már nem terjed a… Lövés dörrent. – Bertie! – kiáltott fel Jessica, és esernyőjét elejtve a lépcső felé iramodott. 79

Rendes esetben egy pisztolylövés nem ijesztette meg Jessicát, még akkor sem, ha női sikoly követte. A gond csak az, hogy az öccse is itt van a közelben. Márpedig ha Bertie árok közelében van, holt biztos, hogy beleesik. Ha pedig egy nyitott ablak közelében, nem is kérdés, hogy kiesik. Ebből következik, hogy ha Bertie egy mozgó golyóbis közelében van, nagyon könnyen lehetséges, hogy egyenesen belesétál. Jessica tudta, felesleges abban reménykednie, hogy öccsét nem találták el. Csak azért fohászkodott, hogy el tudja állítani a vérzést. Felrohant a lépcsőn, végig a hosszú folyosón, egyenesen a női sikolyok és a férfiaktól eredő részeg kiáltások felé. Kivágta az ajtót. Az első dolog, amit meglátott, az öccse volt, aki arccal lefelé feküdt a szőnyegen. Egy pillanatig nem is látott mást. A testhez sietett. Gyorsan letérdelt, hogy megvizsgálja. Bertie mellkasa ekkor megemelkedett, és a férfi nagyot horkantott, szájából borgőzös lehelet tört elő, aminek hatására Jessica azonnal felegyenesedett. Ekkor észrevette, hogy a szobára síri csend borul. Körülnézett. Körülbelül egy tucat férfit látott elnyúlva a székeken, pamlagokon és asztalokon, többé-kevésbé hiányos ruházatban. Volt, akiket még sohasem látott, és akadtak, akiket felismert, például Vawtryt, Sellowbyt, Goodridge-t. A férfiakkal nők is volt, valamennyien a legősibb mesterség képviselői. Aztán tekintete Dainre esett. A férfi egy hatalmas székben ült pisztollyal a kezében, és két bögyös örömlánnyal – egy szőkével és egy feketével – az ölében. Döbbenten bámultak, és úgy tűnt, hogy a többiekhez hasonlóan, megdermedtek abban a helyzetben, amiben 80

akkor voltak, amikor Jessica berontott az ajtón. A sötétebb nő nyilvánvalóan éppen Dain ingét rángatta ki a nadrágjából, míg a szőke segített neki, a nadrágot gombolgatva. Az, hogy egy csapat orgiára készülő, félmeztelen és ittas férfi meg nő vette körül, a legcsekélyebb mértékben sem aggasztotta Jessicát. Sokszor látott pucér kisfiúkat szaladgálni a házban, akik a ház asszonyainak sikolyait akarták hallani, és fiú unokatestvérei felnőtt férfiként is nem egyszer mutogatták neki csupasz feneküket, abban a hitben, hogy ez elég elmés visszavágás. Így a környezet egyáltalán nem hozta zavarba. Még a Dain kezében tartott pisztoly sem ijesztette meg, hisz épp az imént lőtték ki, tehát újra meg kell tölteni. Az egyetlen kínos érzés, ami elfogta, az az alapjában véve ostoba késztetés, hogy tövestől tépje ki a két festett szajha haját, és eltörje az ujjaikat. Ennek semmi értelme, győzködte magát. Hiszen ők csak üzletasszonyok, akik teszik, amiért megfizették őket. Igazából sajnálja őket, mondta magának, és ezért érzi magát ennyire boldogtalannak. Majdnem el is hitte, amit gondolt. Mindenesetre, hitte vagy sem, ő a saját ura, ami egyben azt is jelenti, hogy a helyzetet is uralja. – Azt hittem, meghalt – mondta, fejével eszméletlen öccse felé biccentve –, de látom, hogy csak holtrészeg. Hibáztam. – Jessica az ajtó felé indult. – Folytassák, uraim… és hölgyeim. Azzal kiment. Egy bizonyos pontig minden a legnagyobb rendben ment, gondolta Dain. Végre kitalálta, hogyan oldhatná meg átmeneti problémáját a szajhákkal. Ha nem tudja őket magáévá tenni egy bordélyban vagy az utcán, akkor megteszi a saját házában. Nem először történne meg. 81

Kilenc évvel azelőtt, az apja temetésén megtetszett neki egy könnyűvérű helyi nőcske, Charity Graves, és alig néhány órával később ősei hatalmas ágyába vitte. Meglehetősen kellemes társaság volt, de közel sem annyira kellemes, mint a gondolat, hogy frissen elhunyt apja forog a nemesi ősök sírjába… és a nemesi ősök többsége is vele forog. Kilenc hónappal később ugyan adódott némi bosszúság, de azt Dain könnyedén megoldotta. Üzletember lévén évi ötven fonttal orvosolta a kialakult helyzetet. Azóta Dain szigorúan csak a szajhákra korlátozta az élvezeteket, akik szintén az üzleti szabályokhoz tartották magukat, és nem produkáltak üvöltöző porontyokat, legfeljebb manipulálási és zsarolási szándékkal. Denise és Marguerite tisztában voltak a szabályokkal, és készen álltak, hogy végre munkához lássanak. Abban a pillanatban, amint elintézi Miss Trentet. Bár Dain biztosan érezte, hogy a lány előbb-utóbb letámadja, arra nem számított, hogy berobban a szalonjába. Mégis, úgy általában véve a dolog összhangban volt a terveivel. Örömmel látta, hogy hála az ő üdvös tevékenységének, a lány öccse szédítő sebességgel hullik darabokra. Miss Trent kétségtelenül tudja, hogy miért. S mivel felettébb okos nőszemély, hamarosan kénytelen lesz beismerni, hogy súlyos hibát követett el, amikor megpróbált Dain márkiból bolondot csinálni. Dain már eldöntötte, a lánynak térden állva fogja beismerni a hibáját. Utána pedig kegyelemért fog könyörögni. Ezen a ponton azonban úgy tűnt, félresiklottak Dain tervei. Miss Trent csak egy unott pillantást vetett az öccsére, aztán még egyet a többi vendégre, s amikor végül Dainre nézett, s mintha halványan mulatni látszott volna

82

rajta. Aztán a kibírhatatlan teremtés hűvösen sarkon fordult és kisétált. Az elmúlt hat nap majd’ minden percét Dain a lány félkegyelmű öccsével töltötte, úgy téve, mintha kebelbarátok lennének. Hat napig Trent a fülébe rikácsolt, a sarkát taposta, a figyelméért lihegett, miközben megbotlott a saját lábában, és átzuhant bármilyen szerencsétlen tárgyon vagy emberen. Majdnem egy hétig borzolta Dain idegeit az őrület határára sodorva őt, és mindezt csak azért, hogy Miss Trent mulasson rajta?! – Allez-vous en – mondta nagyon halkan. Denise és Marguerite azonnal kiugrott az öléből, és a szoba másik végébe sietett. – A mindenit, Dain – kezdte Vawtry csillapítóan, de Dain pillantása szinte lángot vetett, ahogy ránézett, mire Vawtry inkább a borosüvegért nyúlt, és gyorsan töltött magának. Dain letette a pisztolyt, kemény léptekkel az ajtóhoz ment, kinyitotta, majd becsapta maga mögött. Utána már sebesebben mozgott. Épp időben ért a lépcsőfordulóhoz, hogy lássa, Trent nővére megáll a bejárati ajtó előtt, és körülnéz, mintha keresne valamit. – Miss Trent – szólította meg. Nem emelte fel a hangját. Nem volt rá szükség. A dühös bariton mennydörgésként visszhangzott az előcsarnokban. A lány feltépte az ajtót, és kiviharzott. Dain nézte, ahogy az ajtó becsukódik, és azt mondta magának, térjen vissza a szalonba, és folytassa a lövöldözést a mennyezet angyalkáinak orrára, mert ha a nő után megy, megöli. Ez elfogadhatatlan lenne, mert Dain soha, semmilyen körülmények között nem süllyedt odáig, hogy hagyja provokálni magát az alsóbbrendű nem bármely tagja által. De miközben ezt megbeszélte önmagával, szaladt is lefelé a lépcsőn, át az előcsarnokon az ajtóhoz. 83

Felrántotta és kirohant. Az ajtó döngve becsapódott mögötte.

84

Ö tödi k fej eze t

Aztán majdnem legázolta a lányt, mert valami érthetetlen oknál fogva Miss Trent nem rohanva menekült tova az utcán, hanem elszántan masírozott vissza Dain háza felé. – Felháborító arcátlanság! – kiáltotta, az ajtóhoz érve. – Ezért betöröm az orrát. Először a portást, aztán a szobalányomat és a bérkocsit. Ez már több a soknál! Dain eléállt, testével torlaszolva el a bejáratot. – Azt már nem! Fogalmam sincs, miféle játékot űz… – Még hogy én űzök játékot? – Jessica hátralépett, csípőre tette a kezét, és haragosan a férfira meredt. Legalábbis úgy tűnt, hogy rámered, de ezt nehéz volt megállapítani a főkötő széles karimájától a halvány fényben. Bár a nap még nem teljesen nyugodott le, az eget szürke felhők borították, alkonyi homályba burkolva egész Párizst. Távolból mennydörgés moraja hallatszott. – Még hogy én űzök játékot? – ismételte Jessica. – Az ön dúvad inasa, aki nyilván gazdája példáját követi, az, aki bosszúságát az ártatlanokon tölti ki. Nyilván nagyszerű tréfának tartotta, hogy elijessze a bérkocsit, benne a szobalányommal, és szorult helyzetbe hozzon, azok után, hogy ellopta az esernyőmet. Jessica sarkon fordult, és elviharzott. 85

Ha Dain jól értette a zavaros beszédet, Herbert elijesztette Miss Trent szobalányát, és a bérkocsit, amely a lányt idehozta. Az égiháború sebesen közeledett, Herbert elvette a lány esernyőjét, és a valószínűsége, hogy a lány szabad bérkocsit találjon ilyen rossz időben és a napnak e szakában, egyenlő volt a nullával. Dain elmosolyodott. – Isten önnel, Miss Trent. Kellemes sétát hazafelé! – Isten önnel, Lord Dain. Kellemes estét a teheneivel. Teheneivel? A lány csak provokálni akarja, mondta magának Dain. A megjegyzés csak egy szánalmas próbálkozás volt a visszavágásra. Ha magára veszi a sértést, azzal csak azt bizonyítja, hogy a lány érzékeny pontot talált el. A legjobb, ha nevet egyet, és visszatér a… teheneihez, győzködte magát Dain. Néhány dühös lépéssel beérte Jessicát. – Ez most valami prüdéria vagy csak irigység? – förmedt rá a lányra. – Az bántja, amit árulnak, vagy az, hogy a természet bujább idomokkal áldotta meg őket? – Amikor Bertie elmondta, mennyit fizetett – felelte Jessica meg sem állva –, azt hittem, a szolgáltatásaik kerülnek olyan sokba. Be kell látnom azonban, hogy tévedtem. Nyilvánvaló, hogy a méretek után fizetett. – Talán valóban túlzott az ár – mondta Dain, s közben viszketett a keze, hogy alaposan megrázza a lányt –, de én nem vagyok olyan ravasz és jó alkudozó, mint ön. Talán a jövőben szívesen tárgyalna helyettem. Ez esetben természetesen meg kell ismertetnem az elvárásaimmal. Azt szeretem… – Azt szereti, ha nagydarab, bögyös és ostoba jószágok. – Az ész ez esetben nem igazán fontos – vágta rá Dain, s közben alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy letépje a lány fejéről a főkötőt, és rátaposson. – Nem 86

azért béreltem ki őket, hogy megvitassam velük a metafizikát. De mivel azt már tudja, milyen legyen a külsejük, már csak azt kell elmagyaráznom, mi a dolguk. – Azt már tudom, hogy szereti, ha levetkőztetik… vagy talán azt, ha felöltöztetik. Abban a stádiumban nemigen lehetett eldönteni, a kezdetén vagy a végén tartanak-e a bemutatójuknak. – Mindkettőt szeretem – mondta Dain, és állkapcsa megfeszült. – A kettő között pedig azt szeretem, ha… – Javasolnám, hogy most a saját kezével gombolja be a nadrágját – vágott a szavába Jessica –, mert kezd nevetséges módon rábuggyanni a csizmájára. Dain csak ekkor döbbent ruhája – vagy inkább ruhátlansága – állapotára. Most fedezte fel, hogy ingujja a csuklója körül lifeg, míg az ing többi részét vígan lobogtatják a megmegújuló szélrohamok. Bár a félénk és az erényes szavak szerepeltek Dain szótárában, Dain semmiben sem tartotta magára vonatkozónak a két fogalmat. Másrészről viszont a ruházata, a jellemétől eltérően, mindig comme il faut11 volt. Arról nem is szólva, hogy éppen a világ legkritikusabb városának utcáin lépdelt, már ami az öltözéket illeti. Elvörösödött. – Köszönöm, Miss Trent, hogy felhívta a figyelmem a ruházatom hiányosságaira – mondta hűvösen. Aztán ugyanilyen hidegvérűen, és továbbra is a lány mellett sétálva kigombolta az összes gombot a nadrágján, komótosan begyűrte az ingét, aztán újra begombolta a nadrágot. Miss Trent halk, fojtott hangot hallatott. Dain éles pillantást vetett rá. A főkötő és a gyorsan leszálló sötétség miatt nem lehetett biztos benne, de úgy vélte, a lány elpirult. 11

megfelelő

87

– Talán el akar ájulni, Miss Trent? – kérdezte. – Ezért sétált el az utca mellett, ahol be kellett volna fordulnia? Jessica megtorpant. – Azért sétáltam el mellette, mert nem tudtam, hogy ott kell befordulnom. – Nem ismeri a hazafelé vezető utat – állapította meg a férfi mosolyogva. A lány a mutatott utca felé indult. – Majd kiderítem, merre kell menni. Dain követte. – Egyszerűen vissza akart gyalogolni a fivére házához az éjszaka sötétjében, holott a leghalványabb fogalma sincs, hogyan jut oda. Ez meglehetősen nagy ostobaság öntől, nemdebár? – Elismerem, hogy valóban sötétedik, de azért még nincs éjszaka – közölte Jessica. – Mindenesetre nem vagyok egyedül, és nekem egyáltalán nem tűnik ostobaságnak, hogy Párizs legfélelmetesebb férfija a kísérőm. Ez nagyon lovagias öntől, Lord Dain, sőt ami azt illeti, igazán édes. – A lány megállt egy keskeny utcánál. – Á, kezdek rájönni, hol járunk. Ez az utcácska vezet a Rue de Provence-ra, ugye? – Mit mondott? – kérdezte Dain veszedelmesen halk hangon. – Azt mondtam, ez az… – Édes? – sietett a lány után Dain. – Igen, ez az – gyorsított a léptein Jessica. – Felismerem a lámpaoszlopot. Ha Miss Trent férfi lett volna, Dain gondoskodik róla, hogy a feje közelebbi ismeretséget kössön azzal a lámpavassal. Dainnek feltűnt, hogy ökölbe van szorítva a keze. Lassított, és rászólt magára, hogy menjen haza. Most azonnal. Még soha életében nem emelt kezet egy nőre. Ez a fajta viselkedés nem csupán az önuralom teljes

88

hiányáról árulkodik, de gyávaságra is vall. Csak egy gyáva támad fegyvertelen emberre. – Úgy tűnik, nem jelent közvetlen veszélyt az ön véget nem érő vándorlása Párizs utcáin, és nem fog felzúdulást okozni a férfilakosság körében – jegyezte meg Dain feszülten. – Azt hiszem, tiszta lelkiismerettel hagyhatom, hogy egyedül fejezze be az útját. Jessica megállt, és a férfira mosolygott. – Teljesen megértem önt. A Rue de Provence nagyon zsúfolt ilyentájt, és a végén még meglátja az egyik barátja. Jobb lesz, ha most elfut. Megígérem, egyeden szót sem fogok szólni senkinek a lovagiasságáról. Dain azt mondta magának, kacagva sétáljon el. Ezerszer is megtette már, és tudta, ez az egyik legjobb távozás. Ha Dain egyszer a képedbe nevet, ott többé nincs gúnyolódás és szurkálódás. Sokkal komolyabb gúnyolódást és szurkálást is átélt már. Ez csupán… egy kis bosszúság volt. Ennek ellenére nem jött a nevetés, és hátat fordítani sem tudott a lánynak. Jessica közben eltűnt a sarkon. Dain utánaviharzott, és a karjánál fogva megragadta, így kényszerítve megállásra. – Most pedig fogja be a lepcses száját, és figyeljen rám! – mondta visszafogott nyugalommal. – Nem vagyok a társaságbeli mihaszna barátainak az egyike, akit kedvére gúnyolhat és piszkálhat egy fél pennyt sem érő szemtelen csitri, aki el van telve a saját elmésségétől. Teszek rá, ki mit lát, hisz vagy mond. Nem vagyok lovagias, Miss Trent, és főleg nem vagyok édes! Micsoda arcátlanság! – Én pedig nem vagyok az egyik tehene! – csattant fel Jessica. – Nem kapok pénzt azért, hogy azt tegyem, amit mond, és nincs a földön olyan törvény, amely erre kötelezne. Úgy beszélek, ahogy nekem tetszik, és ebben a pillanatban különös örömet okoz, hogy felbosszantsam 89

önt. Tönkretette az estémet! Semmit sem szeretnék jobban, mint tönkretenni az önét, maga elkényeztetett, önző és utálatos vadbarom! Azzal jól bokán rúgta a férfit. Dain annyira meglepődött, hogy elengedte a karját, aztán az apró cipellős lábra meredt. – Jóságos ég, tényleg azt hiszi, hogy fájdalmat okozhat nekem azzal? – Felnevetett. – Megőrült, Jess? – Maga részeg disznó! – kiáltott fel a lány. – Hogy merészeli? – Letépte a kalapját, és a férfi mellkasára ütött vele. – Nem adtam engedélyt rá, hogy a keresztnevemen szólítson. – Újra megütötte. – És nem vagyok fél pennyt sem érő szemtelen csitri, maga ostoba ökör. – Puff! Puff! Puff! Dain mélységes döbbenettel nézett le. Miközben a lány nevetséges kalapjával a mellkasát csiklandozta, valamiféle partiról és valakinek a képéről zagyvált, és Mrs. Beaumontról, meg arról, hogy Dain mindent tönkretett, és ezt még nagyon megbánja, mert ő többet már nem törődik Bertie-vel, azzal a mihaszna semmirekellővel, inkább visszamegy Angliába és nyit egy boltot, és ő maga árverezi el az ikont, amiért legalább tízezret fog kapni, és nagyon reméli, hogy Dain megfullad. Dain nem nagyon értette, mitől kellene megfulladnia, hacsak a nevetéstől nem, mivel biztos volt benne, hogy soha életében nem látott még olyan mulatságos dolgot, mint Miss Jessica Trent dühöngése. A lány arca kipirult, szeme ezüstös szikrákat lövellt, és olajosan csillogó fekete haja ziláltan omlott a vállára. Nagyon fekete volt, ugyanaz a sötét árnyalat, mint a sajátja is, és mégis mennyire más. Az övé sűrű, súlyos fürtökben göndörödött, a lányé selymes fátyolként hullámzott. Néhány tincse kiszabadult a haj tűk fogságából, és izgatóan táncolt a vállán. 90

És ez volt az, ami Dain kedélyét felkavarta. A lány almazöld köpenye egészen a hófehér nyakáig fel volt gombolva. A köpeny szorosan a testére simult, pontosan kirajzolva a mell domborulatát. Denise dús kebléhez hasonlítva persze Miss Trentnek nem volt oka dicsekvésre. Ám ha a karcsú termetet és darázsderekat veszi alapul, a rendkívül nőies halmok máris több mint elégnek bizonyultak. Lord Dain ujjai viszketni kezdtek, és valahol a gyomra mélyén nyugtalanul tekergőzve életre kelt a forróság kígyója. A csiklandozó főkötő bosszantani kezdte. Elkapta, hatalmas kezével összegyűrte, majd a földre dobta. – Elég! – csattant fel. – Kezd untatni. – Még hogy untatom? – visította a lány. – Untatom? Majd mindjárt meglátjuk, hogy untatom-e, maga felfuvalkodott hólyag! – Azzal hátralépett, kezét ökölbe szorította, és teljes erejéből gyomorszájon vágta a márkit. Jó kemény ütés volt, és ha egy kevésbé masszív felépítésű férfi kapja, biztosan meg is tántorodik tőle. Dain azonban alig érezte meg. Nagyjából akkora hatást gyakorolt rá, mint a lusta cseppekben fejére hulló eső. De látta, hogy a lány elrántja a kezét, és arra is rájött, hogy fájdalmat okozott magának. Ettől legszívesebben ráüvöltött volna. Megragadta Jessica kezét, aztán gyorsan el is engedte attól való félelmében, hogy véletlenül összetöri. – Hogy a fészkes, fekete fene essen magába! – dörrent rá. – Miért nem képes békén hagyni, maga átkozott nőszemély! A lámpaoszlopnál szimatoló eltévedt korcs felnyüszített, és riadtan tovarohant. Miss Trentnek szeme sem rebbent. Csak állt a helyén, duzzogó, csökönyös arccal, mintha várna valamire. Dainnek fogalma sem volt, mi lehet az. Csak annyit 91

tudott, bár sejtelme sem volt, honnan, hogy még nem kapta meg, és addig tapodtat sem mozdul onnan, amíg meg nem kapja. Ez olyan biztos volt, mint a feléjük közeledő vihar. – Mi az ördögöt akar tőlem? – üvöltötte. – Mi a fene baja van? A lány nem válaszolt. Az eddig szórványosan hulló esőcseppek tompa puffanása egyre határozottabb kopogásra váltott a járdán. Esőcseppek csillogtak a lány hajában, fénylettek kipirult arcán. Az egyik csöpp leszánkázott az orra mellett, és a szája sarkában állapodott meg. – Ördög és pokol! – szitkozódott Dain. És többé nem törődött vele, hogy összezúz vagy eltöre valamit. Szörnyeteg kezét Miss Trent derekára tette, és megemelte, amíg a nedves, duzzogó arc egy vonalba nem került az ő arcával. Aztán ugyanabban a szent pillanatban, mielőtt a lány felsikolthatott volna kemény, züllött száját a finom vonalú ajkakra szorította. Az ég csatornái megnyíltak, esőáradatot zúdítva rájuk. Esőcseppek koppantak a fején, és egy apró, kesztyűbe bújtatott kéz csépelte a vállát, mellkasát. Ám ezek a dolgok cseppet sem zavarták. Ő volt Dain, maga Lord Belzebub. Nem félt semmitől. Nem riasztotta sem a természet haragja, sem a civilizált társadalom. A legkevésbé pedig Miss Trent felháborodása izgatta. Még hogy édes? A férfi egy otromba, gusztustalan, züllött disznó, és ha Jessica azt hitte, hogy megússza egy gyors puszival a mocskos száj támadását, hát tévedett. Semmi édes vagy lovagias nem volt a férfi csókjában. Kemény, arcátlan, „foglyot nem ejtünk” roham volt ez, amelytől Jessica feje hátrabicsaklott. Dain egy rémületes pillanatig azt hitte, kitörte a lány a nyakát. 92

De nem halhatott meg, mert még mindig buzgón püfölte, közben ingerlőn ficánkolt. Dain egyik kezével szorosabbra fogta ölelését a lány dereka körül, a másikat feljebb csúsztatta, hogy megtartsa a lány fejét. Jessica abban a pillanatban abbahagyta az ütlegelést és ficánkolást. Ugyanakkor szorosan összezárt ajkai engedtek az ostromnak, méghozzá olyan váratlanul, hogy a férfi hátratántorodott, neki a lámpavasnak. Jessica karja a nyaka köré fonódott. Madonna in cielo. Szentséges Szűz, az őrült nőszemély visszacsókolja! A lány szája mohón az övére tapadt, és az a száj meleg volt, puha és üde, mint a tavaszi eső. Szappanillatot árasztott – kamillaszappan-illatot –, meg nedves gyapjú- és nőillatot. Dain lába megroggyant. Nekidőlt a lámpaoszlopnak, és csonttörő szorítása is lazult, mert izmai megkocsonyásodtak. Ám Miss Trent nem engedte el, karcsú, kecses teste lassan csúszott le a kemény férfitesten, amíg lába földet nem ért. De még akkor is átölelve tartotta a férfi nyakát… és száját sem húzta el. Csókja annyira édes és ártatlanul epekedő volt, mint Dain vakmerő, buja vágya. A márki elolvadt a szűzies lelkesedéstől, mintha az eső lenne, ő pedig sóbálvány. A hosszú évek alatt, azóta, mióta apja száműzte Etonba, soha egyetlen nő sem tett vele vagy érte semmit, amíg pénzt nem tett a markába. Vagy, mint az egyetlen eset is tanúsítja, amikor oly ostoba volt, hogy tisztességes lány után nyújtotta ki a kezét, amíg aláírásával nem igazolta, hogy testét, lelkét és vagyonát a nő kezébe teszi. Miss Jessica Trent úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle, és úgy csókolta, mintha vége lenne a világnak, ha abbahagyná, és tette ezt úgy, hogy semmit nem kért cserébe. 93

Dain egyszerre érzett zavart és hevületet. Hatalmas keze bizonytalanul megmozdult, és reszkető ujjai rásimultak a lány keskeny, finom derekára. Sohasem tartott még ehhez hasonlót, ennyire édesen karcsút, hajlékonyt, ennyire tökéletesen formáltat. Mellkasa fájdalmasan összeszorult, és sírni szeretett volna. Sognavo di te. Rólad álmodtam. Ti desideravo nelle mia braccia dal primo momento che ti vedi. Attól a pillanattól fogva, hogy megismertelek, szerettelek volna a karomban tartani. Dain tehetetlenül állt a zuhogó esőben. Képtelen volt uralkodni mohó száján, nyugtalan kezén, s közben szíve mindvégig a szörnyű igazságot dobolta. Ho bisogno di te. Szükségem van rád! Villám fénye hasította ketté az eget, amelyet nyomban követett a mennydörgés robaja, méghozzá olyan erővel, hogy a járda megremegett alattuk. Mintha Dain vágya olyan égbekiáltó gyalázat lenne, hogy maga a Mindenható sem tudna szemet hunyni felette. Jessica elrántotta magát a férfitól, és hátratántorodott. Kezét a szájára szorította. – Jess – nyúlt utána Dain, hogy újra magához ölelje. – Cara, én… – Nem! Ó, istenem! – Nedves haját kiseperte az arcából. – Légy átkozott, Dain! Azzal megfordult, és elrohant. Jessica Trent olyan ifjú hölgy volt, aki képes volt szembenézni a tényekkel, és amint csöpögve felment a lépcsőn fivére apartmanjához, meg is tette. Először is, kihasználta az első adódó lehetőséget, hogy becserkéssze Lord Daint. 94

Másodszor, mély búskomorságba esett, amelyet szinte rögtön felváltott a féltékeny harag, mert két nő is ült a férfi ölében. Harmadszor, majdnem sírva fakadt, amikor Dain olyan megvetően beszélt a vonzalmáról, és fél pennyt sem érő szemtelen csitrinek nevezte. Negyedszer, addig piszkálta Daint, amíg az lerohanta. Ötödször, kis híján megfojtotta a férfit, mialatt az ostrom folytatását követelte. Hatodszor, villámcsapás kellett hozzá, hogy a férfi elengedje. Mire Jessica az apartman ajtajához ért, erős késztetést érzett, hogy beleverje a fejét. – Ostoba, ostoba, ostoba – kántálta kopogtatás közben. Withers nyitott ajtót. Jessicát meglátva leesett az álla. – Withers, cserbenhagytam magát – masírozott el mellette a lány. – Hol van Flóra? – Jóságos ég! – hápogott az inas, és tehetetlenül körbepillantott. – Ezek szerint nem tért vissza. Nem mintha meg lennék lepve – indult Jessica a nagyanyja szobája felé. – Igazából akkor sem hibáztatnám szegény szobalányomat, ha egyenesen Calais-ba vitette volna magát a bérkocsissal, és rávette volna, hogy evezzen át vele a csatornán. – Bekopogott az ajtón. Genevieve kinyitotta, egy hosszú pillanatig némán szemlélte, majd Withershez fordult: – Miss Trent egy forró fürdőt szeretne – mondta. – Intézkedjen, ha lehet, gyorsan, kérem. Aztán a karjánál fogva behúzta unokáját a szobába, leültette, és segített levenni az átázott cipőt. – Azért is elmegyek arra a partira – jelentette ki Jessica, a köpeny kapcsaival bíbelődve. – Dain bolondot csinálhat belőlem, ha akar, de nem fogja elrontani az estémet. Nem érdekel, hogy egész Párizs látja. Ő az, 95

akinek zavarban kellene lennie… félmeztelenül szaladgál az utcán. És amikor figyelmeztettem az öltözékére, mit gondolsz, mit csinált? – El sem tudom képzelni, drágám – felelte Genevieve, és gyorsan megszabadította a selyemharisnyától is. Jessica elmesélte neki a komótos gombolkozást. Genevieve jót kacagott, mire Jessica a homlokát ráncolta. – Nem volt könnyű rezzenéstelen arccal végignézni, de mégsem ez volt a legnehezebb. – A lány felsóhajtott. – Ó, Genevieve! Annyira imádnivaló volt! Szerettem volna megcsókolni azt a csodás nagy orrát. Aztán minden más testrészét is. Elkeserítő volt. Elhatároztam, hogy nem veszítem el a fejem, de mégis elveszítettem. Így aztán megütöttem, és addig püföltem, amíg megcsókolt. De utána tovább csépeltem, addig, amíg rendesen nem csinálta. Azt is be kell vallanom, bármilyen megdöbbentő is, ha nem csap belénk a villám, vagy legalábbis a közelünkbe, akkor most tönkre lennék téve. Egy lámpaoszlopnak támaszkodva. A Rue de Provence-on. S a legszörnyűbb az egészben – nyögött fel –, hogy azt kívánom, bárcsak megtörtént volna! – Tudom, milyen az – csitította Genevieve. – Hidd el, kedvesem, tudom én. – Lassan lehámozta unokájáról a többi ruhadarabot is. Jessica képtelen volt akár a kisujját is megmozdítani. Csak fecsegett összevissza, és bután bámulta a bútorokat. Genevieve bebugyolálta a köntösébe, kényelembe helyezte a kandalló előtti székben, és brandyt rendelt. Körülbelül fél órával azután, hogy Jessica Trent otthagyta a járda közepén, Lord Dain bőrig ázva, és a viharvert női kalapot szorongatva besétált az ajtón, amelyet a reszkető Herbert nyitott ki előtte. Az inasról tudomást sem véve, a márki átmasírozott az előcsarnokon, fel a lépcsőn, végig a folyosón, egyenesen a hálószobájába. A 96

kalapot a székre dobta, majd kibújt nedves ruhájából és szárazra törölte magát. Aztán tiszta ruhát húzott, és visszament a vendégeihez. Senki, még a szajhák sem, volt elég merész vagy részeg ahhoz, hogy megkérdezze, merre járt, mit csinált az elmúlt órában. Dain ritkán vette magának a fáradságot, hogy magyarázkodjon. Nem tartozott elszámolással senkinek. Mindössze annyit mondott, hogy megéhezett, ezért elmegy vacsorázni, és a többiek elkísérhetik, ha gondolják. Mindenki élt a lehetőséggel, kivéve Trentet, aki horkolásnál többre nemigen volt képes, de azt nagy szorgalommal művelte. A Palais Royalra mentek, aztán a Vingt-Huit következett, ahol azt kellett látniuk, hogy a jeles intézményt bezárták, mint megtudták, épp aznap. Mivel nem akadt még egy olyan szórakozóhely, amelyik a Vingt-Huit változatos kínálatával felvette volna a versenyt, a társaság kisebb csoportokra szakadt, mindegyik a saját ízlésének megfelelő helyet keresve fel. Dain egy szerencsejáték-barlangban kötött ki a… teheneivel, Vawtryval és az ő tehenével. Hajnali három órakor Dain egyedül távozott, és barangolni kezdett Párizs utcáin. Lábai Madame Vraisses házához vitték, ahol a vendégek éppen akkor kezdtek búcsúzkodni. Dain egy fa alatt állt, jóval kívül a magányos utcai lámpa halvány fénykörén. Majdnem húsz percet borongott ott, amikor megjelent Esmond, és a karján Jessica Trent. A lány most nem valami nevetséges kalapot viselt, hanem még nevetségesebbnek tűnő őrült hajkölteményt. Fényes masnik és karikák meredeztek a feje tetején, és gyöngyök meg tollak álltak ki belőlük. A frizura Dain szerint ostobán festett. Ezért is akarta kitépni a gyöngyöket, tollakat, kihúzni a hajtűket… és nézni, ahogy a selymes fekete fátyol 97

leomlik a vállára… amely hófehéren világít a lámpa fényében. Túl sok is volt a vakító hófehérből, gondolta bosszankodva. Az ezüstöskék estélyi ruha puffos ujjainak nem is volt vállrésze, vette észre. Körülbelül félúton a felkarján indult, és onnan lefelé mindent pedánsan takart, és pontosan azt hagyta fedetlenül, közszemlére téve minden párizsi nyálcsorgató ficsúr előtt, amit leginkább lepleznie kellett volna. Minden férfi, aki a partin megjelent, megszemlélhette, távolról kényelmesen vagy közelről tüzetesen, azt az ívelt fehérséget. Mialatt ő, Dain, a Sötétség hercege, aminek mindenki hiszi, odakint ólálkodott az árnyékban. A márki jelen pillanatban nem igazán érezte sátáninak magát. Sokkal inkább, ha már a megalázó igazságnál tartunk, egy éhező koldusfiúnak, aki orrát a péküzlet kirakatának nyomja. Figyelte, ahogy a lány beszáll a hintóba. Az ajtó becsukódott, és a kocsi tovagördült. Bár senki nem volt olyan közel, hogy láthassa vagy hallhassa, Dain csak halkan, a bajsza alatt kacagott fel. Sokat nevetett aznap éjjel, de azzal sem tudta elrejteni az igazságot. Tudta, hogy a lány csak bajok forrása lesz. Annak kell lennie, mint ahogy minden tisztességes nő az volt. – Feleség vagy szerető, teljesen mindegy – mondogatta gyakran a barátainak. – Ha egyszer hagyod, hogy egy hölgy, erényes vagy sem, hozzád kösse magát, szert tettél egy bosszantó tulajdonra, ahol a lakók örökké lázadoznak, és amelybe vég nélkül pénzt és munkát kell ölnöd. És mindezt azért az alkalmankénti kiváltságért, amely egyébként a nő szeszélyétől függ, és amelyet néhány shillingért bármelyik utcanőtől megkaphatsz. Akarta a lányt, igen, de nem ez volt az első alkalom az életében, hogy olyan nő keltette fel a vágyát, aki 98

teljeséggel elfogadhatatlan volt számára. Sokszor epekedett már, de mindig tisztában volt vele, hogy az ilyesfajta nők milyen aljas csapdába tudják csalni, csak mert erre születtek és neveltettek. A gyűlöletes igazság pedig az volt, hogy mégis belesétált a csapdába, csak épp azzal áltatta magát, hogy nem, vagy ha mégis, akkor sincs mitől félnie, mert mostanra már nincs olyan mély gödör, amiből ne tudna kimászni, nincs olyan ragadós ingovány, amely őt fogva tarthatná. Akkor mi tart még most is itt? – kérdezte magától. Milyen hatalmas erő rángatott ide, hogy ostobán, mint egy holdkóros kölyökkutya, bámulj egy házat csak azért, mert ő ott járt? És miféle kötelék tartott itt, arra várva, hogy csak egyetlen pillantást vess rá? Egy érintés. Egy csók. Ez visszataszító, mondta magának. Bármennyire is az volt, az igazságot mégsem tagadhatta. Gyűlölte, és gyűlölte a lányt is, amiért igazzá tette. Ki kellett volna rángatnia a hintóból, gondolta, kihúzni azokat a fényes mütyürkéket a hajából, és elvenni, amit akart, aztán nevetve elsétálni, ahogy a hozzá hasonlatos lelkiismeretlen szörnyeteghez illik. Ugyan ki vagy mi állíthatta volna meg? A forradalom előtt rengeteg züllött arisztokrata tette meg ugyanezt. S még ma is, ugyan ki okolná őt? Mindenki tudja róla, milyen ember. Azt mondanák, a lány tehet róla, miért keresztezte egy szörnyeteg útját. A törvény nem torolná meg Miss Trent elveszett becsületét. Ez Bertie Trentre maradna… pisztollyal, húsz lépés távolságról. Dain komor mosollyal hagyta ott rideg őrhelyét, és lassan végigballagott az utcán. Igen, csapdába esett, de nem ez az első alkalom, emlékeztette magát. Korábban is állt már odakint, magányosan és sóvárgón, mert nem engedték be. De a végén mindig ő győzött. Az iskolában 99

elérte, hogy kínzói és gúnyolói tiszteljék és irigyeljék. Apjának tízszeresen fizetett meg minden sérelemért és megaláztatásért. Ő lett az öreg legszörnyűbb rémálma a földi életben, és Dain remélte, hogy sikerült megkeseríteni apja túlvilági napjait is. Még Susannah is, aki hat átkozott hónapig az orránál fogva vezette, utána a nap minden percében kénytelen volt elviselni, hogy csinos, fitos orrát beleverik tettei következményeibe. Tény, akkoriban Dain ezt nem egészen így látta, de egy férfi sohasem képes tisztán látni, amikor egy nő belevájja a karmait, és darabokra tépi. Mostanra azonban kitisztult a látása. 1820-ban történt, egy nyári napon. Egy újabb temetéskor, majdnem egy évvel az apja halála után. Ezúttal Wardell volt a virágokkal elborított koporsóban. Részegen verekedett egy szajha miatt a kocsma kikövezett udvarán, és olyan szerencsétlenül zuhant a földre, hogy betörte a koponyáját a köveken. A temetés után Susannah, a legidősebb az öt Wardell lány közt, félrevonta Dain márkit, és köszönetet mondott neki, amiért Párizsból odautazott. Szegény bátyja, s hősiesen letörölte a könnyeit, igen nagyra tartotta a márkit. Kezét a karjára tette, majd elpirulva rögtön el is kapta. – Ó, igen, az én piruló rózsabimbóm – morogta Dain maga elé. – Nagyon ügyesen csinálta. Susannah azzal az érintéssel fogta meg. Elcsábította a világába – az udvarias Társasába. –, amelytől pedig Dain évekkel azelőtt megtanult őrizkedni, mert elég volt egyetlen pillantást vetnie egy ifjú hölgyre, hogy az hófehérre váljon, a gardedámja pedig hisztérikus jelenetet rendezzen. Barátai lánytestvérein kívül sosem táncolt más hölggyel, s ez egyike volt azon kellemetlen feladatoknak, amelyet a lányok igyekeztek minél előbb letudni. 100

De Susannah nem. Nem táncolhatott, mivel gyászolt, de beszélgethetett, és meg is tette, s úgy nézett fel Dainre, mintha ő lenne a fényes páncélú lovag, Sir Galahad. Négy hónap múlva Dain húsz teljes másodpercre megfoghatta a kesztyűs kezét. Újabb két hónapba telt, mire összeszedte annyira a bátorságát, hogy megcsókolja. A nagybácsi rózsakertjében történt, hogy a gáláns lovag szűzies csókot nyomott hölgye arcára. Szinte ugyanabban a pillanatban, mintha csak végszóra érkeznének, egy csapat sivalkodó nő – az anya, a nagynéni, a húgai – rajzott elő a bokrokból. Aztán Dain már csak arra eszmélt, hogy Susannah bácsikájának a dolgozószobájában van, és a férfi azt követeli, hogy nyilatkozzon a szándékairól. Amilyen naiv volt, bódult állapotában úgy nyilatkozott, hogy szándékai tisztességesek. A következő pillanatban tollat nyomtak a kezébe, egy nagy halom papírt tettek elé, és ráparancsoltak, hogy azt mind írja alá. Dain még ma sem tudta volna megmondani, honnan vette a lélekjelenlétet, hogy előbb átolvassa az iratokat. Talán az tette, hogy egymás után két parancsot is kapott, ő, aki egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy bárki is utasítgassa. Bármi volt is az ok, letette a tollat, és nekilátott az olvasásnak. A papírokból megtudta, hogy azért a kiváltságért cserébe, hogy feleségül veheti az ő piruló rózsabimbóját, megengedik neki, hogy kifizesse a lány elhunyt bátyjának összes adósságát, valamint a nagybácsi, a nagynéni, az anya s végül Susannah adósságát is, most és mindörökké, míg a halál el nem választ, ámen. Dain úgy vélte, ez igen meggondolatlan befektetés lenne, s ezt meg is mondta. 101

Erre szigorúan figyelmeztették, hogy kompromittálta egy jó család tisztességes leányát. – Akkor lőjön le – mondta, azzal kisétált. Senki sem próbálta meg lelőni. Hetekkel később, amikor már ismét Párizsban volt, megtudta, hogy Susannah feleségül ment Lord Linglay-hez. Linglay hatvanöt éves kiélt kéjenc volt, aki legalább kilencvennek látszott, obszcén tubákosszelencéket gyűjtött, és megcsipkedett, megtapogatott minden egyes szolgálólányt, aki olyan bolond volt, hogy elég közel menjen a reszketeg kezekhez. Arra számítottak, hogy Linglay a nászéjszakát sem éli túl. Nemcsak hogy túlélte, de meg is termékenyítette ifjú hitvesét, és később is folytatta a nászéjszakán bevett szokást. Susannah jóformán meg sem szülte az egyik porontyot, máris jött a következő. Lord Dain részletesen elképzelte hajdani kedvesét a ziháló, reszketeg, verejtékező és nyáladzó házastárs karjai közt, és minden apró részletet alaposan ki is élvezett, míg a Notre-Dame harangjainak távoli zúgása ki nem ragadta a fantázia világából. Rádöbbent, hogy sokkal távolabbról hallja a harangokat, mint kellene, ha a Rue de Rivolin lenne, ahol lakik, és ahová ennyi idő alatt meg kellett volna érkeznie. Aztán látta, hogy rossz utcában van, s egyetlen ház sem ismerős. Zavart pillantást vetett az ismerős lámpaoszlopra. Lelke, amely már megkönnyebbül Susannah földi poklának képei láttán, ismét alázuhant, lerántva őt, testét, lelkét és elméjét a mocsárba. Érints meg! Ölelj át! Csókolj meg! Befordult a sarkon a keskeny, sötét utcácskába, ahol az ablaktalan falak semmit sem láthattak és adhattak tovább. Homlokát a hideg kőhöz nyomta és tűrt, mert

102

semmi mást nem tehetett. Nem állíthatta meg mindazt, ami a belsejében fájt és kavargott. Szükségem van rád! A lány ajka, amint az övére tapad… a keze, amely szorosan öleli. Puha volt, meleg és esőízű… és édes, elviselhetetlenül édes, hogy egy pillanatra elhitesse, a karjában akar lenni. Abban a pillanatban Dain el is hitte, és még most is hinni akarta, de gyűlölte magát ezért, és gyűlölte a lányt is, amiért ezt az érzést kiváltotta belőle. Így aztán Lord Dain száját összeszorítva kiegyenesedett és hazaindult, miközben tűrt, s azt mondogatta magának, hogy ezért még megfizet az a nő. Idővel. Mert mindenki megfizetett. Idővel.

103

Ha t odik fej ezet

A Madame Vraisses partiját követő egyik délután a boldogtalan Roland Vawtry kétszáz fontot adott Francis Beaumontnak. – A saját szememmel láttam – csóválta a fejét Vawtry. – Az ablakból. De még így sem hittem volna el, ha a többiek is nem látják. Kiment az ajtón, egyenesen a lány után az utcára. Gondolom, el akarta ijeszteni. Fogadni mernék, hogy Miss Trent e pillanatban már pakol is. – Tegnap este elment egy kép leleplezése alkalmából tartott partira – felelte mosolyogva Beaumont. – Hűvös és nyugodt volt, magabiztos felsőbbrendűséggel kezelte hódolói raját. Amikor Miss Trent úgy dönt, hogy ideje pakolni, a kelengyéjét fogja az utazóládákba rakni, és a fehérneműire egy nagy „D” lesz hímezve. D mint Dain. Vawtry felhúzta az orrát. – Kizárt dolog. Tudom én, mi történt. Dain nem szereti, ha megzavarják, mint ahogy a hívatlan vendégeket sem kedveli. Ha pedig nem tetszik neki valami, gondoskodik róla, hogy megszabaduljon tőle… vagy összezúzza. Ha Miss Trent férfi lenne, Dain összezúzta volna. De mivel nő, csak simán elküldte, hogy megszabaduljon tőle. – Háromszáz – mondta Beaumont. – Háromszázat teszek arra, hogy a lány még a király születésnapja előtt márkiné lesz. 104

Vawtry elfojtott egy mosolyt. Bármit tett vagy nem tett Dain Miss Trenttel, az biztos, hogy sohasem venné el. Ez persze nem azt jelenti, hogy Dain sohasem fog megnősülni. De ha megteszi, csakis azért, hogy még jobban megszégyenítse, megdöbbentse, megbotránkoztassa rokonait: a néhány még életben lévő, távoli unokatestvért, és a holtak egész seregét. Nyilván a szeretőjét fogja feleségül venni, vagy egy özvegyet, de az is lehet, hogy egy áruló vagy gyilkos lányát. Az is biztos, hogy jövendőbelije híres kurtizán lesz. A legjobb egy félig ír, barna bőrű zsidó bordélyháztulajdonos lenne, akinek előző szeretőjét nyilvánosan felakasztották szodómiáért, és mert megfojtotta Kent herceg egyetlen törvényes gyermekét, a kilencéves Alexandrina Victoriát. Egy jó családból származó, tiszteletre méltó szűz szóba sem jöhetett, még akkor sem, ha kissé különc volt. Az pedig, hogy Dain bárkit is elvegyen rövid két hónapon belül teljességgel elképzelhetetlen volt. Legfeljebb egy másik galaxisban. Vawtry állta a fogadást. Nem ez volt az egyetlen fogadás Párizsban azon a héten, és nem is a legnagyobb azok közt, amelyekben szerepelt a Dain és a Trent név. A szajhák, akik tanúi voltak Miss Trent beviharzásának Dain szalonjába és az azt követő üldözésnek, elmesélték a barátaiknak és a kuncsaftjaiknak. A férfi vendégek szintén továbbadták a történetet az ilyenkor szokásos túlzásokkal bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni őket, ami gyakorlatilag mindenkit jelentett. S természetesen mindenkinek volt saját véleménye. Sokan pénzzel is megtámogatták a véleményüket. Egy héten belül egész Párizs lázban égett, és úgy forrongott, mint a római plebs az arénában, türelmetlenül várva a két leghatalmasabb gladiátor vérre menő, halálig tartó küzdelmét.

105

Az egyetlen gondot az jelentette, hogy a két küzdőt egy arénába tereljék. Miss Trent a tiszteletre méltó Társaság köreiben forgott, míg Lord Dain a félvilági körökben. Folyton elkerülték egymást, mintha csak összebeszéltek volna. Egyiküket sem tudták rávenni, vagy beugratni, hogy bármit is mondjanak a másikról. Lady Wallingdon, aki tizennyolc hónapja tartózkodott Párizsban, és ideje nagy részében azért küzdött – váltakozó sikerrel –, hogy Párizs első háziasszonya legyen, felismerte, és nyomban meg is ragadta a soha vissza nem térő lehetőséget. Vakmerőn ugyanarra a napra tervezett egy estélyt, amikor vetélytársnője álarcosbált rendezett. Ez pontosan két héttel „Miss Trent üldözése az utcán” jelenet utánra esett. Bár Lady Pembury és két unokája nem tartozott sem a párizsi, sem a londoni társaság crème de la crème-jéhez, és más körülmények közt Lady Wallingdon nem törődött volna velük, most mégis meghívta mindhármukat a bálra. Ahogy meghívta Lord Daint is. Utána pedig gondoskodott róla, hogy mindenki megtudja, mit is tett. Noha a párizsi társaság feléhez hasonlóan Lady Wallingdon is meg volt róla győződve, hogy a márki gyengéd érzelmeket táplál Miss Trent iránt, arra azért nem számított, hogy a férfi elfogadja a meghívást. Mindenki tisztában volt vele, hogy annak a valószínűsége, hogy Dain márki megjelenik egy tiszteletre méltó társadalmi rendezvényen körülbelül azzal volt egyenlő, hogy megkéri a hóhért, az ő nyakán próbálja ki, elég éles-e a guillotine pengéje. Másrészről viszont Dain már eddig is rá nem jellemző szokatlan módon viselkedett Miss Trenttel, így mégis volt egy halvány esély arra, hogy megjelenik a bálon. Mint ahogy arra is, hogy valami lehetetlenség történik, és mindig akadnak emberek, akik ott akarnak lenni, ha valami történik. 106

Lady Wallingdon esetében ezek az emberek éppen azok voltak, akiket meghívott. Senki sem mondta le a részvételt. Még Lord Dain sem. Igaz, azt sem jelezte, hogy elfogadja a meghívást, így Lady Wallingdon legalább nyugodtan mondhatta, nem tudja, hogy a márki ott lesz-e az estélyen, és nem kellett azon aggódnia, hogy hazugságon kapják. Tiszta lelkiismerettel tarthatta bizonytalanságban a többi meghívottat. Közben saját megnyugtatására felbérelt egy tucat termetes kisegítőt a saját személyzete mellé. Ez idő tájt Jessica kénytelen volt beismerni a vereségét. A Dainnel való három találkozás után az egyszerű állati vonzalom érthetetlen rajongássá fokozódott. Tünetei nem csupán fertőzőek, hanem jól láthatóak is voltak. Madame Vraisses partiján Mr. Beaumont tett néhány ravasz célzást Dainnel kapcsolatban, és Jessica, akinek az idegei még mindig pattanásig feszültek voltak a viharos ölelés utóhatásaként, túlságosan is élesen válaszolt. Beaumont mindentudó mosolyából nem volt nehéz kitalálni, hogy a férfi valószínűleg tudja, mi baja van, és kinézte belőle, hogy el is mondja Dainnek. De alig egy héttel a parti után Beaumonték hirtelen elhagyták Párizst, Dain pedig a közelébe sem ment az emlékezetes, viharban elcsattant csók óta. Ami azt jelenti, ha meg is mondták neki, hogy Jessica Trent odáig van érte, nem érdekelte. És ez nagyon jól van így, győzködte magát Jessica. Mert a márki csak egyféle módon törődött a nőkkel, és az sem tartott tovább, míg az ágyra, vagy egy kocsma asztalára fektette, kigombolta a nadrágját, elvégezte a dolgát, és újra begombolta a nadrágot. Rajong érte vagy sem, Jessica annál azért okosabb volt, hogy megkísértse a sorsot egy újabb találkozás erejéig, amikor a férfi is láthatná, milyen nyomorúságos 107

állapotba került, és az alkalmat kihasználva az ágyába vinné, hogy a saját módján kedveskedjen neki. Alig fejezte be a győzködést, hogy az lenne a legokosabb, ha azonnal elhagyná Párizst, megérkezett Lady Wallingdon meghívója. S huszonnégy óra sem telt el, amikor egész Párizshoz hasonlóan ő is tudta, hogy Dain is kapott meghívót. Nem kellett zseninek lennie hozzá, hogy kitalálja, miért. Arra számítanak, hogy ő és Dain lesznek a fő szám. Azzal is tisztában volt, hogy hatalmas pénzösszegek fognak gazdát cserélni annak alapján, mit tesz, vagy nem tesz őlordságával. Úgy döntött, ebben nem akar részt venni. Genevieve másként döntött. – Ha Dain elmegy, te pedig nem leszel ott, az nagyon megalázó lesz számára. Még akkor is, ha el akar menni bármilyen okból is, és megtudja, hogy te nem veszel részt a bálon, ugyanúgy megalázónak fogja tartani. Tudom, hogy ez így értelmetlen és igazságtalan, de a férfiak már csak ilyenek, különösen, ha azt hiszik, a büszkeségük is érintve van. Jobb lesz, ha elmész, hacsak nem akarod, hogy Dain tombolva utánad vesse magát, és úgy vegyen elégtételt megsebzett érzéseiért. Bár Jessica erősen kételkedett benne, hogy Dainnek lennének érzései, amelyeket meg tudna sérteni, azt is tudta, Genevieve-nek sok évtizeddel több tapasztalata van a férfiak terén, mint neki. Méghozzá sok-sok férfival szerzett tapasztalata. Elfogadta a meghívást. Dain nem tudta eldönteni, mit kezdjen Lady Wallingdon meghívójával. Elméjének egy része azt súgta, égesse el. A másik azt, hogy vizelje le. Megint másik azt sugallta, hogy nyomja le őladysége torkán. 108

Végül bedobta a dobozba, amelyben az utazásai különböző emlékeit őrizte, valamint egy gyűrött főkötőt és egy fodros esernyőt. Egy fél év, ígérte magának, és nevetni fog, amikor ezekre a holmikra néz. Aztán elégeti őket, ahogy évekkel korábban elégette a kesztyűt, amelyet Susannah akkor viselt, amikor először megérintette a karját, a tollat, amely a kalapjáról hullott le, és a végzetes vacsorára szóló meghívót. Jelenleg nincs más dolga, mint eldönteni, hogyan rendezze a számlát Miss Trenttel és azokkal az álszent képmutatókkal, akik azt a csodát várták a lánytól, hogy térdre kényszeríti Lord Belzebubot. Tisztában volt vele, hogy Lady Wallingdon ezért hívta meg. A tiszteletre méltó Párizs semmit sem látna szívesebben, mint az ő bukását. Az, hogy végzete egy angol vénkisasszony, csak még pikánsabbá teszi a dolgot. Dain nemigen kételkedett benne, hogy Párizs minden képmutató tökfilkója azért imádkozik, hogy a nő keze által hulljon alá, s ha lehet, minél megalázóbb módon. Erkölcsi darabot akartak, az erény diadalát, vagy valami hasonló szemetet. Hagyhatná, hogy várjanak, mind együtt, visszatartva a lélegzetüket, amíg meg nem fulladnak, s közben a színpad üresen marad. Meglehetősen élvezte a képet: néhány száz lélek haldoklik az izgalomtól, mialatt Belzebub valahol máshol enyeleg, kacag és pezsgőt iszik, ölét festett szajhák melegítik. Másrészről viszont nagyszerű dolog lenne a képükbe nevetni, besétálni a színpadra, és olyan előadással szórakoztatni őket, amelyet sohasem felejtenek el. Ez a kép is vonzónak bizonyult: úgy egy órányi ördögi zűrzavar St. Germain egyik legelőkelőbb báltermében. Aztán a tetőponton a karjába kapja Miss Jessica Trentet, dobbant a patájával, és a lánnyal együtt eltűnik egy füstfelhőben. 109

Alighogy elővarázsolta azonban ezt a képet, nyomban el is vetette, mert ellentétes volt a szándékaival. Nem szabad figyelemre méltatnia a lányt, hogy mindenki lássa, Miss Trentnek nincs hatalma fölötte. Jobban teszi, ha magával ragad néhány véletlenszerűen kiválasztott nőt, aztán otthagyja őket egy temetőben, a félelemtől félőrülten. Ez azonban túl sok vesződséggel járna, és Párizs nem érdemli meg, hogy ennyit áldozzon a szórakoztatására. Inkább hagyja, hogy a csalódástól pusztuljanak el. Így járt Dain elméje a különböző lehetőségek közt, egészen a bál estéjéig. Jessica bosszús, reményvesztett állapotban érkezett az estélyre, és az ezt követő események sem javítottak sokat a hangulatán. A parti előtt több órát töltött azzal, hogy megfelelő legyen a haja, a ruhája és a kiegészítők. Megérkezése után több mint két órát hallgathatta a finom célzásokat a női vendégektől, és a kevésbé finomakat a férfiaktól. Fél tizenkettőre Bertie több száz fontot vesztett a kártyaszobában, eszméletlenre itta magát, és haza is vitték. Közben Genevieve már másodszor táncolt Abonville herceggel. Üdvözült arca mutatta, hogy az ő támogatására már nemigen számíthat aznap éjjel. A francia arisztokrata mély benyomást tett Genevieve-re, márpedig ha nagyanyját lenyűgözte egy férfi, akkor semmi másra nem tudott figyelni. Jessica általában elnéző közönnyel, kicsit talán mulatva is szemlélte nagyanyja romantikus gyarlóságait, most azonban saját tapasztalata alapján pontosan megértette, mit érez ilyenkor Genevieve, és egyáltalán nem találta mulatságosnak. Nem érezte mulatságosnak, hogy ideges és ingerlékeny, hogy magányos és szinte elviselhetetlenül unatkozik, mivel már majdnem éjfél volt, és a bizonyos 110

aljas gazember nem vette magának a fáradságot, hogy tiszteletét tegye. Az sem volt mulatságos, hogy tudta, jobb is, hogy nem jött el, ugyanakkor azt akarta, hogy ott legyen, és ezért gyűlölte magát. Még azt is megtette, hogy két táncot szabadon hagyott abban a megalázó reményben, hogy Ősátáni Felsége úgy dönt, megforgatja őt a táncparketten. Ahogy nagyanyját és a jóképű francia nemest nézte, Jessica szíve elszorult. Dainnel sohasem lesz ilyen. A márki sohasem fog olyan érzéki mosolyt rávetni, mint Abonville, és ha Jessica valaha is olyan megigézett tekintettel nézne fel rá, mint Genevieve a hercegre, Dain a képébe nevetne. Jessica elfojtotta az értelmetlen elkeseredést, és két legkitartóbb hódolója felé indult. Az egyik fenntartott táncot Malcolm Goodridge-nek adta, a másikat Lord Sellowbynek. Miközben beírta Sellowby nevét az egyetlen üresen maradt helyre a legyezőjén, melyet utolsó párizsi estéjének emlékére el akart tenni, a férfi lágyan megszólalt: – Látom, Dainnek egyetlen táncot sem tartott fenn. Ennyire biztos benne, hogy nem jön el? – Ön talán másképp gondolja? Netalán kénkőbűzt érez, vagy a pokol tüzének füstjét látja, amely a márki érkezését jelezné? – Száz fontot tettem rá, hogy megjelenik a bálon, méghozzá pontosan… – Sellowby elővette a zsebóráját. – Nos, egy percen belül kiderül. Jessica látta, hogy a nagymutató találkozik a kicsivel, és abban a pillanatban hallotta, hogy valahol egy óra hangosan elüti az éjfélt. A tizedik ütésre a fejek lassan a bálterem bejárata felé fordultak, és a hangok kavalkádja halkabbra váltott. Mire az óra tizenkettőt ütött, halálos csend borult a teremre. Jessica szíve hevesen zakatolt, amint ő is a bejárat, egy hatalmas, gazdagon díszített boltív felé fordult. 111

Ám az alatta álló, sötét alakhoz viszonyítva a boltív nem is tűnt olyan hatalmasnak. Hosszú, drámai szünet következett, amely tökéletes összhangban állt a szintén drámai, éjféli belépővel. S hírnevéhez méltón a Sötétség hercege tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Mindössze a csuklójánál és a nyakánál látszott egy-egy vékonyka csíknyi fehér szövet, de ez csak még intenzívebbé tette a hatást. Még a mellénye is fekete volt. Bár Jessica a terem másik végében állt, kétsége sem volt felőle, hogy a tömeget hanyagul pásztázó sötét tekintetben elégedettség csillog, és a kemény ajkakon halvány, megvető mosoly játszik. Jessicát elöntötte a forróság, ahogy felidézte, mit tett vele az a züllött száj tizennégy nappal azelőtt. Gyorsan legyezni kezdte magát. Megpróbálta elhessegetni az emlékképet, s közben mindvégig gyanított, hogy Sellowby őt figyeli a szeme sarkából. Nem számít, ki mit gondol, győzködte magát. Sellowby sem számít, csakis Dain. Dain eljött, és ő is itt van, szóval a férfinak nincs oka panaszra. Jessicának már csak azt kell kitalálnia, mire készül a márki. Nyilván a saját szabályai szerint akar játszani, és a lány csak remélte, hogy ezek a szabályok még a civilizált viselkedés keretein belül vannak. S ha Dain kiengesztelődik a hiúságát ért sérelem miatt, nagyot nevet majd és megy tovább a maga útján. Akkor végre ő is hazatér Angliába, és megszabadul a férfi őt üldöző dühétől. Pontosan ott folytatja az életét, ahol abbahagyta, és rövid időn belül azt is elfelejti, hogy Dain egyáltalán létezik. Vagy úgy fog emlékezni rá, mint egy rossz álomra, egy lázrohamra, és megkönnyebbülten felsóhajt, hogy vége. Így kell lennie, mondta magának Jessica, mert a másik lehetőség a teljes megsemmisülés volt, márpedig nem

112

fogja megengedni, hogy tönkremenjen az élete holmi átmeneti őrület miatt, bármilyen ragályos legyen is az. Dainnek pontosan kilenc másodpercébe került, hogy megtalálja Miss Trentet a tömegben. A bálterem túlsó végében állt Sellowby és néhány más hírhedt korhely társaságában. Ezüstkék estélyi ruhát viselt, amely csillogott a fényben, és úgy tűnt, mintha a fején sok csillogó-villogó mütyürke táncolna. Feltételezte, hogy megint olyan nevetséges gyűrűkbe tekerte fel. De a hajviselet, akárcsak az eltúlzott ruhaujjak, vagy a haszontalan csecsebecsékkel túldíszített kalapok a legújabb divat részei voltak, és Dain úgy vélte, semmi sem lehet annál rondább, mint a Lady Wallingdon kövér feje búbján billegő paradicsommadár. Lady Wallingdon kerek arca rideg udvariasságot tükrözött a márki láttán. Dain odasétált hozzá, eltúlzott udvariassággal meghajolt előtte, majd szélesen mosolyogva kijelentette, hogy el van ragadtatva, micsoda megtiszteltetés, hogy itt lehet, és úgy általában véve magán kívül van az örömtől. Nem mentegetőzött a késői érkezés miatt, és amikor kedvesen megkérte a háziasszonyt, hogy mutassa be a vendégeinek, kaján örömet lelt abban, ahogy a nő táskás szeme tágra nyílt döbbenetében, és minden csepp vér kifutott pirospozsgás arcából. Ekkorra a szoborrá dermedt vendégek lassan újra életre keltek. A reszkető háziasszony jelt adott, a zenészek kötelességtudón játszani kezdtek, és a bálterem lassan visszatért a normális állapotába, már amennyire normálisnak mondható, amikor farkast engednek a bárányok közé. Ennek ellenére, miközben Lady Wallingdon egyik csoporttól a másikig vezette a márkit, Dain nagyon is tisztában volt a levegőben vibráló feszültségnek, mint ahogy azzal is, hogy mindenki arra vár, valami 113

égbekiáltó szörnyűséget kövessen el. Talán még fogadásokat is kötnek, mi lesz az a szörnyűség. És Dain nagyon szerette volna megtenni nekik ezt a szívességet. Nyolc éve már, hogy bevezették ebbe a világba, s bár mindenki olyan udvariasan viselkedett, ahogy emlékei szerint az előkelő társaságnak viselkednie illett, nem felejtette el, milyen érzés szörnyetegnek lenni. Emlékezett a kimért szívélyességre, amely nem tudta elrejteni a tekintetükből áradó félelmet és undort. Emlékezett rá, hogyan sápadtak el a nők a közeledte láttán, s hogy milyen hamis nyájassággal fogadták a férfiak. Arról azonban megfeledkezett, hogy ettől milyen keserűen magányosnak érezte magát, s ez a magány mennyire felbőszítette. Elfelejtette, hogyan rándult görcsbe az egész belseje, amitől szeretett volna üvölteni és törnizúzni. Fél óra múlva Dain idegei pattanásig feszültek, és elhatározta, hogy távozik… csak előbb egyszer s mindenkorra helyre teszi minden nyomorúságának okozóját. A francia négyes befejeződött, és Malcolm Goodridge visszavezette Miss Trentet imádói körébe, akik egy hatalmas cserepes páfrány körül lebzseltek. Dain elengedte Lady Wallingdont. Miközben az asszony egy szék felé támolygott, a márki keresztülvágott a termen, egyenesen a groteszk páfrány felé. Határozott léptekkel haladt a célja felé, s a Miss Trent körül csoportosuló férfiak választhattak, hogy utat adnak neki, vagy letapossa őket. Utat adtak, de nem mozdultak a helyükről. Dain végighordozta súlyos pillantását a csoporton. – Távozzanak! – mondta halkan. S azok mentek. Dain lassan tetőtől talpig végigmérte Miss Trentet. Jessica viszonozta a szívélyességét.

114

A szürke szempár okozta felkavaró érzésről tudomást sem véve Dain az ingvállra emelte a tekintetét, és arcátlanul tanulmányozni kezdte a közszemlére kitett tejfehér vállat és keblet. – Nyilván drótok tartják fenn – szólalt meg –, vagy a varrónőjének sikerült kifejlesztenie egy módszert, amely szembeszáll a gravitáció törvényeivel. – Merevítőanyag és csontok vannak belevarrva, mint a fűzőkbe – felelte nyugodtan Jessica. – Szörnyen kényelmetlen, de ez most a legújabb divat, nem mertem régimódi viseletben jönni, nehogy kivívjam az elégedetlenségét. – Ó, ezek szerint biztos volt benne, hogy eljövök. Mert ön annyira ellenállhatatlan. – Remélem, nincsenek olyan öngyilkos hajlamaim, hogy ellenállhatatlannak szeretnék látszani az ön szemében – legyezte magát Jessica. – Tény azonban, hogy vásári bohózat van kialakulóban, amelynek mi lennénk a főszereplői. Felkészültem rá, hogy véget vessünk neki, természetesen az ésszerűség keretein belül. A kávéházbeli jelenettel ön beindította a pletyka malmait, de elismerem, hogy én adtam rá az okot – tette hozzá gyorsan, mielőtt a férfi visszavághatott volna. – Azt is elismerem, hogy a pletyka lassan elhalt volna, ha nem rontok be olyan hebehurgyán a házába, és nem bosszantom fel. – Jessica mélyen elpirult. – Azt pedig, ami azután történt, úgy tűnik nem látta senki, tehát nem ideillő, nem érinti a jelenlegi problémát. Dain látta, milyen erősen szorítja a lány a legyezőt, és mellkasa is árulkodón emelkedik és süllyed izgalmában. Elmosolyodott. – Ha jól emlékszem, akkor egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ami nem odaillő. Éppen ellenkezőleg… – Dain, megcsókoltam önt – mondta Jessica kimérten. – Nem látom értelmét, miért kellene ebből gondot csinálni.

115

Nyilván nem ez volt az első alkalom életében, amikor megcsókolták, és valószínűleg nem is az utolsó. – Jóságos ég, Miss Trent, csak nem azzal fenyeget, hogy újra megteszi? – És szeme gúnyos rémülettel tágra nyílt. Jessica felsóhajtott. – Tudtam, hogy hiú remény részemről azt hinni, hogy lehet önnel értelmesen beszélni. – A nők azt a férfit tartják értelmesnek, akit irányítani tudnak – felelte szárazon Dain. – Igaza van, Miss Trent. Valóban hiú remény volt. Ha jól hallom, valaki fűrészelni próbál a hegedűn. Egy keringő, vagy valami hasonló készülődik. – Így igaz – mondta mereven Jessica. – Akkor táncolunk. – Nem. Két táncot is fenntartottam önnek, mert… Nos, nem számít. Erre a keringőre már van partnerem. – Természetesen, és az én vagyok. Jessica a férfi szeme elé tartotta a legyezőjét, széttárva, hogy olvashatók legyenek rajta a nevek. – Nézze meg alaposan! Látja rajta valahol a Belzebub nevet? – Nem vagyok rövidlátó – vette ki a legyezőt a lány kezéből Dain. – Nem kell ilyen közel tartania. Ó, igen, ez lenne az? – mutatott az egyik névre. – Rouvier? – Igen – Jessica elnézett a férfi mellett. – Itt is jön. Dain megfordult. Egy sápadt arcú francia közeledett óvatos léptekkel. Dain legyezni kezdte magát, mire a francia megtorpant. Dain mosolyogva megnyomta azt a lapot, amire a „Rouvier” név volt felírva. A lap eltört. Rouvier elment. Dain visszafordult Jessicához, és még mindig mosolyogva, egyesével eltörte a legyező többi lapját is. Aztán a tönkretett legyezőt a páfrány cserepébe dobta. – Azt hiszem, az én táncom következik – nyújtotta a karját. 116

Barbár dolog volt, mondta Jessica magának. A társadalmi fejlettség skáláján csupán egyetlen fokkal állt fölötte annak, hogy egy bottal jól fejbe veri, aztán a hajánál fogva kivonszolja a teremből. Csak Dain úszhat meg egy ilyen tettet következmények nélkül, mint ahogy egyedül ő tudja azt is elérni, hogy riválisai eltisztuljanak egy egyszerű „távozzanak” felszólításra. És amilyen szédült őrült, csak ő, Jessica találja ezt zavarba ejtően romantikusnak. A férfi karjára tette a kezét. Mindketten kesztyűt viseltek, Jessica mégis megérezte: mintha elektromos áram rázta volna meg, amikor egymáshoz értek. A villámló érzés végigszaladt a testén, s a lábát elérve kocsonyássá gyengítette a térdét. Felnézett. A férfi ajkáról lassan lehervadt a mindentudó mosoly, és tekintetében döbbenet ült. Jessica eltűnődött, hogy vajon ő is érezte-e az áramütést. Ha érezte is, nem zökkentette ki a nyugalmából, mert határozottan átkarolta a derekát, és habozás nélkül tovarepítette a táncparketten a zene ütemére. Jessica elakadó lélegzettel kapaszkodott a vállába. Aztán a világ kifordult a sarkából, elmosódott a szeme előtt, megszűnt létezni, ahogy körbe-körbe pörögtek a keringő dallamára. Jessica még soha életében nem tapasztalt ilyet. Dain nem a hűvös, angol stílusú keringőt táncolta, hanem a lendületes, vakmerően érzéki európai módi szerint forgatta. Jessica gyanította, hogy ez a stílus roppant népszerű lehet a félvilági összejöveteleken. Biztosan így táncol a szajháival is, gondolta. De Dain nem változtatott a stílusán pusztán azért, hogy kedvére tegyen a társaságbeli prűd alakoknak. Úgy táncol, ahogy kedve tartja, ő pedig szédült állapotában boldog lehet, hogy őt választotta.

117

Veleszületett kecsességgel mozgott, erőt sugárzó és végtelenül magabiztos volt. Jessicának semmire sem kellett figyelnie, csak hagynia, hogy Dain körbeforgassa a teremben, miközben teste beleborzongott a férfi közelségének tudatába… Dain és csakis az ő közelségének tudatába: a széles váll a keze alatt… a masszív, férfias test alig néhány centire a testétől… a dohány és kölni szívfájdítóan férfias illata… a derekán lévő meleg kéz, amely fokról fokra közelebb húzza magához, így szoknyája már a férfi lába körül örvénylik… és még közelebb, s a következő forgásnál… lába már a férfiéhoz ér… Jessica felnézett a csillogó, szénfekete szempárba. – Nem igazán küzd – jegyezte meg Dain. – Mintha bármit is számítana – felelte Jessica, lenyelve egy sóhajt. – Nem akarja legalább megpróbálni? – Nem, és éppen ez a legszörnyűbb az egészben. Dain egy hosszú percig az arcát tanulmányozta, aztán szája idegesítően gúnyos mosolyra húzódott. – Értem. Ellenállhatatlannak talál. – Majd csak túljutok rajta valahogy. Holnap hazautazom. A férfi erősebben szorította a derekát, de nem szólt semmit. A zene lassan elhalkult. Dain mindjárt nagyot kacag és elsétál, és Jessica visszatérhet a valóságba… és egy olyan életben, ahol a férfinak nincs, nem lehet helye, vagy különben Jessicának egyáltalán nem lesz élete. – Sajnálom, hogy megtépáztam a hírnevét – mondta Jessica –, de mentségemre legyen mondva, nem egyedül tettem. Megtehette volna, hogy tudomást sem vesz rólam. Jobban tette volna, ha ma este el sem jön. Mégis, nincs más dolga, mint egy jót nevetni és elsétálni, s akkor mindenki látni fogja, hogy nem jelentek önnek semmit, és ők tévedtek. 118

Dain még egyszer, utoljára megforgatta Jessicát, aztán a zene elhallgatott, de ő egy szívdobbanással több ideig tartotta a lányt, mint illendő lett volna. S amikor elengedte, sem engedte el igazán, mert kezét a saját kezének fogságában tartotta. – És mi lesz, Jess – kérdezte elmélyülő hangon –, ha kiderül, hogy mégsem tévedtek? A halk baritonban lüktető, rejtett utalásra Jessica ismét felnézett. Bárcsak ne tette volna! Mintha feneketlen örvény kavargott volna a fekete szempár mélyén. Biztos saját nyugtalansága tükröződik benne, próbálta megnyugtatni magát a lány. Nem lehet a férfié, ezért nincs értelme, hogy szíve azért fájjon, mert csitítani szeretné. – Nem derülhet ki – felelte bizonytalanul. – Hisz csak azért jött, hogy bolondot csináljon belőlük, és persze elsősorban belőlem. Bemasírozott ide, átvette az irányítást, elérte, hogy mindenki hasra boruljon ön előtt, tetszik neki vagy sem. Azt is elintézte, hogy én is úgy táncoljak, ahogy ön fütyül. – Nekem úgy tűnt, élvezte. – Ez még nem jelenti azt, hogy az ön társaságát is élvezem – vágott vissza Jessica. – Jobb lesz, ha elengedi a kezemet, mielőtt a többiek arra gondolnának, hogy ön viszont élvezi az én társaságomat. – Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Andiamo.12 Kezében a lány kezével Dain elindult, és Jessicának nem volt más választása, mint vele tartani… vagy vonszoltatni magát. Dain az ajtó felé tartott. Jessica kétségbeesetten nézett körül, azon töprengve, lenne-e értelme segítségért kiáltani, amikor a kártyaszoba felől hangos reccsenés hallatszott. Valaki felsikoltott, néhányan felkiáltottak, és további törés12

A fenébe is! (olasz)

119

zúzás hangjai szüremlettek ki. A következő pillanatban mindenki, aki a bálteremben volt, a zaj irányába rohant. Mindenki, kivéve Daint, aki valamivel élénkebb iramra váltott, és továbbhaladt a kijárat felé. – Biztos valami verekedés – szólalt meg Jessica, és megpróbálta kiszabadítani a kezét a férfi markának fogságából. – A zaj után ítélve igazi csetepaté. Így lemarad a mulatságról, Dain. A férfi nevetett, és maga után húzta a folyosóra.

120

Hetedi k fej ezet

Dain ismerte a házat. Még az előző Avory márkié volt, és nem is egy részeges orgiát tartottak itt. A legjobb úton járt, hogy Párizs egyik leghírhedtebb rezidenciája legyen, amikor a márkit elragadta a korai halál. Azóta két év telt el, és a ház berendezése jócskán megváltozott. De Dainnek így sem okozott gondot, hogy felismerje az apró déli társalgót a földszinten, melynek üvegajtaja a kertre nyílt. Ide vitte most Jessicát. Tárgyalni. Mert a dolgok – ahogy számíthatott és felkészülhetett volna rá – nem a tervei szerint alakultak. Azt tervezte, hogy hatalmas felfordulást és zűrzavart okoz, de alig öt perccel azután, hogy megérkezett, rá kellett jönnie, hogy a Ballisterek és Usignuolók egyesített büszkesége nem engedi, hogy megtegye. Bármennyire bosszantották, piszkálták is, nem fog odáig süllyedni, hogy állat módjára viselkedjen. Miss Trent előtt semmiképp. Tisztán emlékezett a lány megvető pillantására, amellyel ittas fivérét jutalmazta két héttel azelőtt, és arra is, hogy nézett rá, lenézőn, mégis mulatva, amitől Dain komplett idiótának érezte magát. 121

Megpróbálta elfelejteni, ám annak az epizódnak minden perce és érzelme mélyen bevésődött az agyába: a megalázottság, a harag, az elkeseredettség, a szenvedély… és egy döbbenetes pillanatra a boldogság. Ma este is egy sereg kellemetlen érzést kellett megtapasztalnia… de ezek nyomban feledésbe merültek, amint táncolni kezdett a lánnyal. Karcsú és hajlékony volt a karjában. Annyira könnyű volt tartani! A szoknya a lába körül örvénylett, és kecses, fehér lába az ő lábához ért a ruhasuhogás közepette. Illata, a kamillaszappan és a nőiesség provokatív keveréke ott kavargott a fejében, és lelki szemei előtt szinte látta, amint a lány bőre gyöngyházfényben csillog az egy szál gyertya fényében, fekete haja szétterül a párnán… és látta önmagát, amint bele temetkezik ebbe a tiszta, édes nőiességbe, megérinti, megízleli, magába issza. Micsoda nevetséges fantáziaképek! – ostorozta magát. Sosem feküdt még édes, tiszta nő önként az ágyába, és soha nem is fog. De úgy tűnt, a lány arra azért hajlandó, hogy táncoljon vele. Noha kizárt dolog, hogy élvezze, és minden bizonnyal van valami titkos, tipikus női indoka, amiért tetteti, sikerült elhitetnie Dainnel, hogy mindez valóság, és boldog, hogy vele táncolhat. És amikor a felfelé fordított arcba nézett, egy pillanatra még azt is elhitte, hogy az ezüstszürke szempárban izgalom csillog, nem bosszúság, és hogy a lány azért hagyta, hogy magához ölelje, mert a karjában akart lenni. Ez persze mind hazugság, de vannak bizonyos módszerek, amelyekkel bizonyos hazugságokat féligazsággá lehet tenni. Dain ismerte ezeket a módszereket. Miss Trentnek is, mint minden egyes emberi lénynek a Teremtés óta, megvan a maga ára. Következésképpen nincs más dolga, mint kideríteni, mi ez az ár, aztán eldönteni, hogy hajlandó-e megfizetni. 122

Dain a kert legtávolabbi sarkába vezette Jessicát, távol a ház világító fényeitől. A néhai Lord Avory antik műgyűjteményének darabjai még mindig ott álltak a bokrok között, nyilvánvalóan azért, mert egy vagyonba került volna elszállíttatni a monumentális műalkotásokat. Dain felkapta a lányt, és felültette egy kőszarkofágra. Ha az egyik díszes alapkőre állt, elég magas volt ahhoz, hogy szemük egy vonalba kerüljön. – Ha nem térek vissza hamarosan a táncteremben, azt a jó hírem sínyli meg – szólalt meg Jessica mereven. – Nem mintha ez önt annyira érdekelné. De figyelmeztetem, Dain, nem fogom némán tűrni, és… – Az én hírnevem máris megsínylette – szakította félbe a férfi –, és önt a legcsekélyebb mértékben sem érdekli. – Ön tévedésben van! – kiáltotta Jessica. – Már korábban is próbáltam elmondani: együtt érzek önnel, és arra is készen álltam, hogy orvosoljam a gondot. A józan ész keretein belül, természetesen. De ön nem volt hajlandó meghallgatni, mert mint minden férfi, ön is csak egy dolgot képes fejben tartani, és általában a helytelent. – A nők bezzeg huszonhét különböző és egymásnak ellentmondó gondolatot is képesek fejben tartani – vágott vissza Dain. – Ezért is képtelen megragadni egynél mint elvnél. A márki megfogta Jessica kezét, és elkezdte lehámozni róla a kesztyűt. – Jobb lesz, ha ezt abbahagyja – szólt rá a lány. – Ezzel csak ront a helyzeten. Dain lehúzta a kesztyűt, de elég volt egyetlen pillantást vetnie a törékeny, fehér kacsóra, és az összes tárgyalási szándék kiröppent a fejéből. – Fogalmam sincs, mit ronthatnánk még a helyzeten – morogta. – Már így is odáig vagyok egy éles nyelvű, öntelt, idegesítő agg szűzért. Jessica felkapta a fejét, szeme tágra nyílt. 123

– Még hogy odavan? Szó sincs róla! Sokkal inkább bosszút akar állni. Kicsinyes bosszút. Dain ekkor már a másik kesztyűn dolgozott meglehetős hatékonysággal. – Márpedig biztosan odavagyok – jelentette ki nyugodtan. – Mert hogy az a képtelen gondolat forog a fejemben, hogy ön a legcsinosabb lány, akit valaha is láttam. Kivéve a frizuráját – tette hozzá, undorodó pillantást vetve a gyűrűkre, szalagokra, gyöngyökre. – Mert az szörnyű. Jessica haragosan meredt rá. – A romantikus bókjaitól a lélegzetem is elakad. Dain felemelte a lány kezét, és száját a csuklójára nyomta. – Sono il tuo schiavo – mormolta. Érezte, hogy Jessica pulzusa megugrik az ajka alatt. – Azt jelenti, hogy a rabszolgád vagyok – fordította le, miközben a lány elkapta a kezét. – Carissima. Kedvesem. Jessica nagyot nyelt. – Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha az angolnál maradna – mondta. – De az olasz annyira megindító. Ti ho voluto dal primo momento che ti vedi. Attól a pillanattól fogva kívánlak, hogy megláttalak. – Mi tormenti ancora. Azóta is gyötörsz engem. Dain folytatta, és minden érzését szavakba öntötte egy olyan nyelven, amelyet Jessica nem értett. S miközben beszélt, és figyelte, hogyan lágyul el a lány tekintete, és hogyan gyorsul fel a lélegzete, gyorsan lehúzta a saját kesztyűjét is. – Ó, ne! – tiltakozott Jessica elakadó lélegzettel. Dain közelebb hajolt, s tovább beszélt azon a nyelven, amely, úgy tűnt, megbabonázta a lányt.

124

– Nem kellene férfitrükköket bevetnie – mondta Jessica fojtott hangon. Megérintette a férfi karját. – Mi jóvátehetetlent követtem el? Elérted hogy kívánjalak, mondta neki Dain az anyanyelvén. Magányossá és lelki beteggé tettél. Elérted, hogy olyasmi után vágyódjak, amiről megfogadtam, hogy sohasem lesz rá szükségem, sohasem kell nekem. Jessica minden bizonnyal hallotta a vágyakozó szavak mögött meghúzódó haragot és elkeseredést, mégsem húzódott el, nem próbált elmenekülni. És amikor átölelte a lányt, ő csak visszafojtotta a lélegzetét, hogy aztán egy sóhajban fújja ki. Dain megízlelte ezt a sóhajt, amikor a lány szájára hajolt. Jessica hallotta a férfi hangján, hogy milyen feldúlt, és nem kellett látnoki erővel bírnia, hogy kitalálja, ez semmi jót nem jelent. Százszor is elmondta magának, hogy meneküljön. Dain biztos elengedné. Túlságosan büszke ahhoz, hogy erővel rákényszerítse az ölelését, vagy hogy üldözőbe vegye, ha elfutna előle. De Jessica egyszerűen képtelen volt megtenni. Fogalma sem volt, mi kell a férfinak, s ha tudta volna sem biztos, hogy képes lett volna neki megadni. Mégis úgy érezte, s ez az érzés oly bizonyos volt, mint a küszöbönálló katasztrófa érzete, hogy a férfi kétségbeesetten vágyik rá, és ő minden józan ész és megfontolás ellenére sem volt képes otthagyni. Helyette inkább magát hagyta cserben, amire már akkor is nagy volt a kísértés, amikor először meglátta Daint, s még erősebbé vált az érzés, amikor a férfi kigombolta azt a lehetetlen kesztyűt, s szinte elviselhetetlenné fokozódott, amikor megcsókolta a viharban. Dain hatalmas volt, sötét és gyönyörű. Dohányfüst, bor, kölni és férfiillat áradt belőle. Jessica rájött, hogy 125

soha semmire sem vágyott jobban életében, mint arra, hogy a férfi mély hangjától a hideg futkározzon a hátán, hogy szorosan átölelje, és züllött száját az övére szorítsa. Nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a férfi vad, mégis gyengéd csókját, mint ahogy kezét sem tudta visszafogni, s addig simogatta a férfi testétől meleg gyapjút és vásznat, míg rátalált a helyre, ahogy ujjai alatt hevesen, keményen dübörgött a férfi szíve. Hevesen, mint a sajátja. Dain megremegett a lány érintésétől, és a lábai közé nyomult, közelebb húzva őt magához, közben egyetlen pillanatra sem szűnt meg csókolni a száját, a nyakát. Jessica nagyon is tudatában volt a hasának feszülő, lüktető férfiasságnak, mint ahogy annak a vibráló forróságnak is, amelyet ez a kapcsolat keltett a lába közti intim testtájon. Hallotta a fejében megszólaló józan ész hangját, amint figyelmezteti, hogy a dolgok túl gyors iramban haladnak, és sürgeti, hogy húzódjon el, vonuljon vissza, amíg tud, de ő képtelen volt rá. Lágy viasz volt a férfi kezében, amely elolvadt a keblére lehelt csókok alatt. Azt hitte, tudja, mi a vágy: vonzalom, delejes vonzerő férfi és nő között, amely összehozza őket. Azt hitte, azt is megértette, mi a testi vágy: éhség, gyötrő epekedés. Éjszakánként lázban égett, a férfiról álmodott. Nappal nyugtalan és ingerlékeny volt, s folyton a férfira gondolt. Állati, barbár és őrült vonzalomnak hívta ezt az állapotot. Most rá kellett jönnie, hogy semmit sem tud, és semmit sem ért. A vágy forró, fekete örvény volt, amelyben tehetetlenül hánykolódott ide-oda, s amely elkerülhetetlenül és veszedelmes gyorsasággal rántotta le a mélybe, elfeledtetve észt, akaratot és szégyent. Érezte a türelmetlen rántásokat ruhája kapcsain, s azt is, hogy a kapcsok megadják magukat, s ez őt is türelmedenné tette. Adni akart, behódolni és teljesíteni a 126

férfi minden kívánságát. Érezte a férfi ujjainak remegését, ahogy a lecsupaszított bőrét cirógatják, és ő is beleborzongott a megrázóan gyengéd érintésbe. – Baciami. – A férfi hangja rekedt volt, érintése selymes simogatás. – Csókolj meg, Jess! Még egyszer. Mintha neked is fontos lenne. Jessica felemelte a kezét, ujjai a férfi sűrű, göndör hajába mélyesztette, és ajkát a szájához emelte. Minden gátlástalanságát beleadta a csókba. Mohón viszonozta a férfi merész nyelvének rohamát, teste reagált a kéz gyengédebb ostromának és ívbe hajlott, hogy becézésre sóvárgó keblét a nagy, meleg kéznek nyomja. Erre vágyott, ez után epekedett attól a pillanattól fogva, hogy a férfival találkozott. Dain egy szörnyeteg, de neki akkor is hiányzott. Hiányolta minden szörnyű dolgát… és az összes csodálatosat is: a hatalmas, kemény, erőt sugárzó férfitestet, az arcátlanságot, az állati kecsesességet… a vakmerő, fekete szempárt, amely az egyik pillanatban jéghideg pillantással mérte végig, a következőben pedig a pokol lángjai gyúltak benne… mély hangjának moraját, amint gúnyolódik, kacag, jéghideg és megvető, vagy vágytól epekedő. Az első pillanattól kívánta őt, úgy, hogy fogalma sem volt a vágyról. Most, hogy a férfi megtanította rá, mi is az, még jobban akarta őt. Elszakította száját a férfiétól, és a fejét lehúzva megcsókolta a gyönyörű, arrogáns orrot, a dölyfös homlokot, aztán ajkával körbejárta a makacs vonalú, kemény állat. – Ó, Jess! – A férfi hangja nem volt több nyögésnél. – Sí. Ancora. Baciami. Abbracciami.13 Jessica nem hallott mást, mint a férfi hangjából kicsendülő vágyat. Nem érzett mást, mint a vágy forróságát, amint saját forróságának feszül. Csak a férfi testéből áradó erőt érzékelte, a kezét, amint 13

Igen. Még. Csókolj! Ölej! (olasz)

127

bebarangolja a testét, miközben szája újra ostrom alá veszi az ő száját. Hallotta a selyem és batiszt suhogását, amint a férfi felhajtotta a szoknyáját, aztán kezét a térdére simította, majd merészen feljebb kalandozott, míg a harisnya felett a csupasz bőrhöz ért. Aztán a kéz szorítása erősebb lett, a mozdulat megfagyott, és a férfi meleg teste kővé vált. Száját elszakította a lány szájától, és Jessica döbbenten nyitotta ki a szemét… épp időben ahhoz, hogy lássa, mint huny ki a tűz a férfi szemében, nem hagyva maga után mást, csak hideg csillogást, mely vetekedett ónix nyakkendőtűjének rideg feketeségével. Aztán, túl későn ugyan, de ő is meghallotta: egy ruha zizzenését, amint egy bokornak súrlódik… és a fojtott suttogást. – Úgy tűnik, nézőközönségünk akadt, Miss Trent – szólalt meg gúnytól csöpögő hangon Dain. Hűvösen helyrerántotta az ingvállat, és lehúzta a szoknyát. Semmi védelmező vagy gáláns nem volt a mozdulatban. Mintha csak azt akarná érzékeltetni a lánnyal, hogy miután kóstolót vett a felkínált bájakból, úgy döntött, nem érik meg az árat, amit kérnek értük. Mintha Jessica csak egy tetszetős, de silány játék lenne Champtois polcain, amelyet második pillantásra már nem méltat. És amint Jessica felfogta a férfi jeges arckifejezését, megértette azt is, hogy Dain végig ezt akarta, hogy a kéretlen tanúk azt lássák, értéktelen játéknak tartja őt, amit könnyedén eldob. Oda akarja vetni a farkasok elé. Ez az ő bosszúja. – Ön is tudja, hogy mindketten egyformán hibásak vagyunk – mondta halkan, hogy a bámészkodók ne hallhassák. – Ön hozott ebbe a helyzetbe, Dain, most aztán segítsen kikászálódni belőle. – Ó, persze – felelte a férfi fanyarul. – Most be kellene jelentenem az eljegyzésünket, nemdebár? De miért

128

kellene jegygyűrűvel fizetnem azért, Miss Trent, amit ingyen is megkaphatok? Jessica hallotta az elakadó lélegzeteket és a halk kuncogást. – Tönkre lesz téve a jó hírem – mondta mereven. – Ez nem méltó önhöz… és megbocsáthatatlan. Dain felnevetett. – Akkor lőjön le – azzal gúnyos pillantást vetve az árnyékban álló alakokra, elsétált. Dain a megalázottságtól és haragtól vakon vágott át a kerten, a bezárt kertkaput kitépte a helyéről, kidübörgött a keskeny sikátorba, aztán tovább az utcára, majd a következőre és tovább a következőre. Már majdnem a Palais Royalnál járt, mire lélegzete visszatért a normális ütemre, és az örvénylő dühöt viharos gondolatok váltották fel. Miss Trent is csak olyan, mint a többi… mint Susannah, csak rosszabb. Jobb színésznő, és sokkal ügyesebben csalta ugyanabba a csapdába. Ő pedig annyi év tapasztalattal a háta mögött vakon belesétált. Ismét. Csak most még rosszabb körülmények közt. Susannah-nak mindössze egy apró csókot nyomott az arcára a mohó család szeme láttára. Ezúttal azonban a párizsi társaság néhány legelőkelőbb tagja nézte végig, hogy csinál bolondot magából, hallották, hogy nyögdécsel és zihál a vágytól, s rajongó kamasz módjára beszél összevissza. Még tizenhárom éves kamaszként sem viselkedett úgy, mint egy szédült szerelmes. Még akkor sem süllyedt olyan mélyre, hogy szinte sírt a vágytól. Ó, Jess! A torka elszorult. Megállt és könyörtelenül legyűrte a perzselő fájdalmat, összeszedte magát, és tovább ballagott. 129

A Palais Royalnál felszedett néhány bájait kínáló utcanőt, maga köré gyűjtött egy-két cimborát, és belevetette magát a züllésbe. Szajhák, szerencsejátékok poklai és pezsgő: ez az ő világa! Idetartozik, mondta magának. Itt boldog, győzködte magát. Így aztán játszott és ivott, elmesélt két obszcén viccet, és az ismerős festék- és parfümillat iránti undorát leküzdve, szajhákat vont az ölébe, és vérző szívét, mint mindig, most is kacagás mögé rejtette. Még el sem halt Dain nevetése, s a férfi el sem tűnt a kert árnyai közt, Jessica máris felszínre bukkant a megalázottság és sértett kétségbeesés mély gödréből, ahová a férfi taszította. Nem volt más választása, mint emelt fővel túlélni a következő pillanatot, és az összes utána jövőt is. Szembenézett a hívatlan tanúkkal, kihívón, hogy merészel-e valaki akár egy sértő szót is kiejteni. Azok egymás után fordították el a fejüket, és meghátráltak. Csupán egy merészkedett előre. Levette a kabátját, s ahogy Jessica ruháját maga előtt összefogva leugrott a szarkofágról, a férfi odasietett hozzá. – Én megpróbáltam – szabadkozott szomorúan, s tekintetét diszkéten elfordítva a lányra terítette a kabátot. – Mondtam nekik, hogy Dain egyedül távozott, és ön a nagymamája keresésére indult, de az egyik szolgáló látta önöket belépni a déli társalgóba… – Elhallgatott. – Sajnálom. – Szeretnék diszkréten távozni – mondta Jessica érzelemmentes hangon. – Lenne olyan kedves megkeresni nekem Lady Pemburyt? – Nem szívesen hagynám egyedül. – Nem fogok elájulni, és hisztériás rohamot sem fogok kapni. Jól megleszek. A férfi aggódó pillantást vetett rá, aztán elsietett. 130

Amint elment, Jessica levette a kabátot, és igyekezett helyrehozni a ruháját, amennyire tudta a szobalány segítsége nélkül. A hátsó kapcsokat nem érte el mind, de eleget ahhoz, hogy a ruha eleje ne essen le, így nem kellett tovább a kezével tartania. Miközben a kapcsokkal kínlódott, hideg józansággal végiggondolta a helyzetét. Tudta, nemigen számít, hogy Dain nem csábította el. Csak az számított, hogy Dain volt az, akivel rajtakapták. Ennyi elég volt, hogy a világ szemében romlott árunak számítson. Huszonnégy órán belül Párizsban mindenki tudni fog a szégyenéről. Egy héten belül a hír Angliába is elér. Jessica jól látta, mit tartogat számára a jövő. Egyetlen önmagára valamit is adó úriember sem fogja azzal bemocskolni a nevét, hogy feleségül vegye, amit Dain otthagyott. Ezek után reménye sem lesz rá, hogy becsalogassa üzletébe azokat a gazdag és tiszteletre méltó embereket, akiken a sikere – és a saját tiszteletreméltósága – múlna. A hölgyek arra is vigyázni fognak, nehogy a szoknyájuk szegélye hozzáérjen az övéhez, amikor elmennek mellette, vagy inkább átmennek az utca túloldalára, hogy elkerüljék a találkozást. Az úriemberek többé nem úriember módjára fognak viselkedni vele, és ugyanolyan megalázó ajánlatokkal fogják bombázni, amilyeneket a legalantasabb utcalányokat szokták. Röviden szólva, Dain tönkretette az életét. Méghozzá szándékosan. Pedig nem kellett volna mást tennie, mint végighordoznia a szokásos, jeges pillantását a bámészkodókon, és kijelenteni, hogy semmit sem láttak, és ők saját érdekükben egyetértettek volna vele. Az egész világ félt Daintől, még az úgynevezett barátai is. Rákényszeríthette volna az embereket, hogy azt tegyék, mondják és higgyék, amit ő akar.

131

De Dain nem akart mást, csak bosszút állni azért, bármi legyen is az, amit szerinte Jessica elkövetett ellene. Semmi más oka nem volt, hogy kivitte őt a kertbe. Jessica azt is kinézte belőle, hogy korábban már homályosan célozgatott rá valaki előtt, így biztosítva, hogy felfedezzék őket… éppen a megfelelő pillanatban: Jessica ruhája a derekán, a férfi nyelve a szájában, mocskos keze a szoknyáját hajtja fel. Bár arca pirult az emlékkép hatására, Jessica nem volt hajlandó szégyenkezni a történtek miatt. A viselkedése talán illetlen volt az előkelő társaság szabályai, s meggondolatlan a saját erkölcsi normái szerint, de semmiképp sem volt bűn. Fiatal, egészséges nő, aki behódolt ugyanazoknak az érzelmeknek, amelyeknek ezernyi más nő is behódol… és tehetik ezt büntetlenül, ha már férjhez mentek, özvegyek és elég diszkréten művelik. Annak ellenére, hogy nem volt sem asszony, sem özvegy, és a társadalmi normák szerint kívül esett az urak vadászterületén, Jessica nem okolhatta tiszta lelkiismerettel Daint azért, mert elvette, amit oly készségesen kínáltak fel neki. De azért hibáztathatta, és hibáztatta is, amiért a férfi nem védte meg. Neki semmi vesztenivalója nem volt, ugyanakkor tudta, hogy Jessica mindent elveszít. Segíthetett volna. Semmibe sem került volna neki, jóformán még erőfeszítést sem igényelt volna tőle. Helyette megsértette és cserbenhagyta. Ez volt a bűn, az alapvető, megbocsáthatatlan cselekedet. És ez az, amiért meg fog fizetni, döntötte el Jessica. Hajnali négykor Dain a Palais Royal egyik éttermében, az Antoine-ban mulatozott. Addigra Lady Wallingdon néhány vendége is csatlakozott a társasághoz, köztük Sellowby, Goodridge, Vawtry és Esmond. Mindannyian 132

gondosan kerülték a Miss Jessica Trent-témát. Helyette a kártyaszobában, egy porosz tiszt és egy francia republikánus közt lezajlott verekedés, amelyről Dain lemaradt, és az azt követő zűrzavar került napirendre, méghozzá már-már vitába átcsapó részletességgel. Még a szajhák is kötelességüknek érezték, hogy kifejtsék a véleményüket. A Dain jobb térdén ülő a republikánus pártját fogta, míg a bal térdén ülő a porosz tiszt mellett foglalt állást. Mindketten olyan ostobaságról tettek tanúságot, mind politikailag, mind nyelvtanilag, hogy mellettük még Bertie Trent is igazi zseninek tűnt volna, ha ott van. Dain azt kívánta, bárcsak ne jutott volna eszébe Trent. Abban a pillanatban, amikor a fivér képe a tudatába villant, a nővéré is megjelent: Jessica, amint a túldíszített kalap pereme alól felnéz rá… amint az arcát nézi, miközben ő a kesztyűjét gombolja… amint az ernyővel és az apró, kesztyűs kezével csépeli… amint csókolja, miközben villám hasítja ketté az eget, és mennydörgés remegteti meg a földet… amint körbeforog vele a táncparketten, miközben szoknyája az ő lába körül örvénylik, és arca izgalomtól fénylik. És később, amint a karjában tartja… képek, érzelmek és egy édes, gyötrelmes pillanat tűzvihara… amikor a lány megcsókolta a nagy, utálatos orrát… és darabokra törte, majd újra összerakta a szívét, elhitetve vele, hogy számára ő nem szörnyeteg. Elhitette vele, hogy gyönyörű férfi. Hazugság, mondta Dain magának. Ez mind csak hazugság és trükk volt, hogy csapdába ejtse. Elvégre tönkretette a fivérét. Semmije sem maradt. Így, akárcsak Susannah, akinek a bátyja elkártyázta a családi vagyont, eléggé elkeseredett volt ahhoz, hogy felállítsa a legősibb csapdát, hogy fogjon magának egy gazdag és nemesi férjet.

133

De Dain most körbenézett a társaságában lévő férfiakon. Mindegyik jobb képű volt, mint ő, jobb modorú, és mindent összevetve, jobb fogás. Tekintete megállapodott a mellette ülő Esmond-on. A francia gróf három kontinens legszebb férfijának számított, és valószínűleg – bár senki sem tudta biztosan – még talán Dainnél is gazdagabb volt. Miért nem Esmond-t szemelte ki magának Jessica? – kérdezte a márki magától. Ha gazdag férjre van szüksége, egy olyan okos nő, mint Miss Trent miért Belzebubot választja Gabriel arkangyal helyett? Miért a poklot a mennyországgal szemben? Esmond észrevette, hogy figyeli. – Amore è cieco – mormolta tökéletes firenzei kiejtéssel. A szerelem vak. Dainnek eszébe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt Esmond mesélt neki a Vingt-Huittal kapcsolatos „rossz érzéseidről”, aztán felidézte a közvetlenül ezután történteket. Miközben a grófot fürkészte, neki is kellemetlen érzései támadtak: ez az angyalarcú férfi belelát a gondolataiba, ahogy felismerte azokat a mindenki másnak láthatadan jeleket is a mostanra már bezárt, bűn palotájával kapcsolatban is. Dain épp valami csattanós visszavágásra készült, amikor Esmond megmerevedett, elfordította a fejét, s miközben tekintetét egy pontra szegezte, ajkán elhalványult a mosoly. Dain is arra nézett, az ajtó felé, de először nem látott semmit, mert Sellowby előrehajolt, hogy újra töltsön magának. Aztán Sellowby ismét hátradőlt a székén. És akkor Dain meglátta a lányt. Bordó, álláig felgombolt ruhát viselt, fejét, vállát fekete csipkesálba burkolta. Arca sápadt és kemény volt.

134

Határozott léptekkel, szikrázó szemmel, állát felszegve haladt a nagy asztal felé, és néhány lépésre megállt. Dain szíve egy pillanatra megállt, majd olyan őrült kalapálásba kezdett, hogy elakadt tőle a lélegzete, és egyetlen hangot sem tudott kinyögni. A lány tekintete a társaságra villant. –Távozzanak! – szólította fel őket halk, kemény hangon. A szajhák felugrottak, néhány üveget le is vertek a nagy sietségben. Dain barátai is felpattantak, és gyorsan hátráltak. Az egyik szék nagy zajjal felborult. Csak Esmond őrizte meg a nyugalmát. – Mademoiselle – kezdte lágy, megnyugtató hangon. Jessica hátralökte a sálat, és felemelte a jobb kezét. Pisztoly volt benne, melynek csöve egyenesen Dain szívére mutatott. – Távozzon! – mondta Esmond-nak. Dain hallotta a kattanást; ahogy a lány felhúzta a kakast, és Esmond székének csikorgását is, ahogy a férfi felállt. – Mademoiselle – próbálkozott újra. – Imádkozz, Dain! – csattant a lány hangja. A férfi felnézett a pisztoly csövéről, s tekintete találkozott a másik dühösen csillogó tekintetével. – Jess – suttogta. A lány meghúzta a ravaszt.

135

N yol ca di k fej ezet

A lövés ereje hátralökte Daint a székén, amely vele együtt felborult. Jessica leeresztette a pisztolyt, kifújta az eddig visszatartott levegőt, majd sarkon fordult és elsétált. A szemtanúknak beletelt néhány percébe, mire az agyuk felfogta, mi zajlott a szemük előtt. Ebben a néhány percben Jessica háborítatlanul eljutott az ajtóig, kiment rajta, és lesétált a lépcsőn. Valamivel később megtalálta a rá váró bérkocsit, és utasította a kocsist, hogy vigye a legközelebbi rendőrőrsre. Amikor odaért, az ügyeletes tisztet kérte. Átadta neki a pisztolyt, és elmondta, mit tett. A tiszt nem hitt neki. Kiküldött két csendőrt az Antoine-ba, a lányt pedig megkínálta egy pohár borral. Az emberei egy órával később tértek vissza a helyszínen felvett vallomásokkal és Esmond gróffal. Esmond, mint mondta, Miss Trentért jött. Félreértés történt, apró baleset. Dain márki sebe nem halálos, csak egy karcolás az egész. A márki nem óhajt vádat emelni Mademoiselle Trent ellen. Még szép, hogy nem, gondolta Jessica. A bírósági pert biztosan elveszítené. Elvégre ez mégiscsak Párizs.

136

– Akkor majd én vádat emelek magam ellen – jelentett ki állát felszegve. – Ön pedig megmondhatja a barátjának… – Mademoiselle, nagyon szívesen átadok bármilyen üzenetet, ha így óhajtja – vágott a szavába Esmond –, de azt hiszem, sokkal kényelmesebb körülmények közt beszélgethetünk a hintómban. – Én viszont biztos vagyok benne, hogy nem – felelte a lány. – Ragaszkodom hozzá, hogy börtönbe zárjanak, mégpedig a saját védelmem érdekében, nehogy Dain megöljön, hogy elhallgattasson. Ugyanis, uram, ez az egyetlen módja, hogy bárki is elhallgattasson. Az ügyeletes tiszthez fordult. – Boldogan teszek önnek részletes vallomást írásban. Nincs mit rejtegetnem. Szívesen beszélek az újságírókkal is, akik nyilván hamarosan elözönlik ezt a helyet. – Mademoiselle, biztos vagyok benne, hogy el lehet rendezni az ügyet az ön megelégedésére – mondta Esmond. – De javasolnám, hogy csillapodjon le, mielőtt bárkivel is beszél. – Nagyon bölcs tanács – helyeselt a tiszt. – A kisasszony ideges, ami teljes mértékben érthető. Szívügyről van szó ugyebár. – Valahogy úgy – bólintott Jessica. Tekintete találkozott Esmond titokzatos tekintetével. – Felindulásból elkövetett bűncselekmény. – Úgy van, Mademoiselle, mindenki erre a következtetésre fog jutni – mondta Esmond. – Ha a rendőrség nem engedi el önt azonnal, nem csupán az újságírók fogják megostromolni ezt a helyet. Egész Párizs felkel, hogy megmentse önt, és a városban lázadás tör ki. Nem kívánhatja, hogy ártatlan emberek haljanak meg ön miatt, ebben biztos vagyok. Odakint zajongás támadt. A riporterek első hada, vélte Jessica. Várt még egy percet, hagyva, hogy tovább fokozódjon a feszültség a szobában. 137

– Rendben van – vonta meg végül a vállát. – Hazamegyek. De csak a veszélyben lévő ártatlanok kedvéért. A délelőtti órákban Esmond gróf már ismét Dainnel volt, aki a könyvtár pamlagán feküdt. A seb semmiség volt. Dain jóformán meg sem érezte. A golyó tisztán átment rajta. Bár a sebből ömlött a vér, Dain hozzá volt szokva a vér látványához, beleértve a saját vérét is, így nem lett volna szabad elájulnia. Mégis megtörtént néhányszor, és valahányszor magához tért, egyre rosszabbul lett. Egy orvos megvizsgálta, kitisztította és bekötözte a sebet, majd közölte Dainnel, hogy nagyon szerencsés volt. Tiszta lövés volt. A golyó nem ért csontot. Az izmok és idegek sem sérültek súlyosan. Fertőzés veszélye nem áll fenn. Épp ezért Dainnek nem lett volna szabad, hogy láza legyen. De volt. Először csak a karja égett, aztán a forróság átterjedt a vállára, a nyakára, végül a feje is mintha lángokban állt volna. Miközben a pokol lángjai emésztették, Esmond-t hallgatta, aki szokás szerint kedves, megnyugtató hangon beszélt. – Mademoiselle Trent tudja, naturellement, hogy nincs Franciaországban olyan bíróság, amely elítélné. Ebben az országban könnyebb egy tevét a tű fokán átbújtatni, mint egy gyönyörű asszonyt elítéltetni olyan bűnügyben, amely a szív ügyeit érinti. – Persze, hogy tudja – csikordult meg Dain foga. – Mint ahogy én is tudom, hogy nem pillanatnyi felindulásában tette. Látta a kezét? Meg sem rezzent. Hűvös és biztos volt. Egyáltalán nem dühöngött. Pontosan tudta, mit csinál. – Mademoiselle Trent valóban tudja, mit csinál – ismerte el Esmond. – Az, hogy önre lőtt, csak a kezdet. 138

Pellengérre akarja állítani önt. Megbízott, hogy mondjam el önnek, mindent el fog mondani a nyilvánosságnak. Ha megkapja a tárgyalását, amelyhez annyira ragaszkodik, akkor a tárgyalóteremben, ha nem, akkor az újságoknak. Minden apró részletet kitálal, szóról szóra megismétel mindent, amit ön mondott neki, elmesél mindent, amit ön tett vele. – Más szóval, eltúloz és kiforgat minden szót a saját céljainak megfelelően – jegyezte meg szárazon Dain, noha dühítően tudatában volt, hogy a lány minden kiejtett szava maga lesz az igazság. Az pedig a világ szemében Lord Belzebubot egy szerelemtől tébolyult, zihálva és nyögdécselve epekedő, nyálcsorgató kamasszá fogja alacsonyítani. A barátai harsány hahotában törnek majd ki szerelmes ömlengése hallatán, még ha olaszul van is. Jessica emlékezni fog a szavakra – elvégre kiváló a latinban, nem igaz? –, és pontosan fel tudja majd idézni mindegyiket, hiszen fürge észjárású, okos… és bosszúvágyó nőszemély. Akkor az összes megalázó titkát, álmát, fantáziálását franciára és angolra fordítják… aztán hamarosan az emberiség összes ismert nyelvére. Karikatúrák jelennek meg róla, és a feje fölé kis buborékokban kinyomtatják a rémületes szavakat. A legkínosabb jelenetekről bohózatokat írnak, és színpadra állítják, hogy mulasson a nép. És mindez csak töredéke mindannak, amivel szembe kell néznie. Dain ezzel tisztában volt. Elég volt csak arra emlékezni, hogyan pellengérezték ki Byront vagy tizenkét évvel azelőtt, pedig a költő a feddhetetlenség mintaképe volt Dain márkihoz képest. Ráadásul Byron nem volt arcátlanul gazdag, ijesztően hatalmas és ronda, valamint dühítően nagy hatalmú. Minél nagyobb az ember, annál nagyobbat bukik. És annál jobban élvezi a világ a bukását.

139

Dain nagyon is jól ismerte a világ dolgait, és pontosan látta, milyen jövő vár rá. Nyilván, Miss Jessica Trent is ugyanilyen jól látta. Ezért nem ölte meg. Azt akarta, hogy Dain a pokol minden kínját szenvedje el még életében. Miss Trent tudta, hogy a férfi szenvedni fog, mert az egyetlen sebezhető helyre sújtott le: a büszkeségére. Ha pedig nem lesz képes elviselni, s a lány nagyon is jól tudta, hogy nem, akkor Miss Trent megkapja azt az elégtételt, amire vágyott. Rákényszeríti Daint, hogy hason csússzon előtte. Pontosan ezt akarta az a sátáni nőszemély! Nem elég, hogy a testét a pokol lángjai emésztették, Dainre lüktető fejfájás tört rá. – Jobb lesz, ha egyenesen vele intézem el – nyögte nehezen forgó nyelvvel. – Tárgyalok vele. Megmondom neki… – Nagyot nyelt. A torka is égett. – A feltételeket. Elmondom… Lehunyta a szemét, és szavak után kutatott fájdalmasan lüktető, zavaros elméjében, de a szavak nem akartak jönni. Feje vörösen izzó fémgömb volt, amelyet valami pokoli kovács kalapált szorgalmasan, a semmibe kalapálva minden észt, értelmet, gondolatot. Valahonnan nagyon távolról hallotta Esmond hangját, de nem értette, mit mond. Aztán a sátáni kalapács egy utolsó, mindent megsemmisítő hatalmas csapással lesújtott, és az eszméletlenségbe taszította Daint. Lázas állapotában, amelynek nem is lett volna szabad kialakulnia, Dain a következő négy napot az eszméletlenség határán lebegve töltötte, hol magához térve, hol alámerülve a boldog öntudatlanságban. Az ötödik nap reggelén többé-kevésbé épen, egészségesen ébredt. Azaz a tűz és a lüktető fájdalom elmúlt, bal karja azonban nem mozdult, haszontalanul 140

lógott az oldalán. Érezni érzett, de semmit nem tudott csinálni vele. Az orvos visszatért, megvizsgálta, bölcsen hümmögött és a fejét rázta. – Semmi rendellenességet nem találok – mondta végül. Odakérette az egyik kollégáját. Az sem talált rendellenességet, és elhívta egy másik kollégáját, aki ugyanarra az eredményre jutott, mint az első két orvos. Késő délutánra Daint nyolc felcser és orvostudor is megvizsgálta, de mindegyik ugyanazt mondta. Addigra a márki magánkívül volt. A nap nagy részében böködték, faggatták és a fejüket csóválták fölötte, ráadásul tetemes összegeket fizetett ki a semmiért. A nap megkoronázásaként egy ügyvédbojtár érkezett nem sokkal azután, hogy az utolsó orvos is elment. Dain éppen egy pohár bort akart tölteni magának, amikor Herbert bejött az ügyvédjelölt által hozott üzenettel. Dain az ezüsttálcán lévő levélre nézve elvétette a poharat, s a bort a házikabátjára, papucsára és az értékes keleti szőnyegre öntötte. Átkokat szórva Herbert fejére, hozzávágta a tálcát is, majd kiviharzott a szalonból. A szobájába ment, ahol iszonyú dühbe lovallta magát, miután sokáig hiába próbálta egy kézzel feltörni a pecsétet és széthajtani a papírt. Mire sikerült neki, alig látott az őrjöngött haragtól. Igaz, nem is sok látnivaló akadt rajta. A pár soros üzenet arról értesítette, hogy Mr. Andrew Herriard óhajt találkozni őlordságával ügyfele, Miss Jessica Trent képviseletében. Lord Dain egész belseje megdermedt. Andrew Herriard az egyik leghíresebb londoni ügyvéd volt, akinek kiterjedt ügyfélköre volt a Párizsban élő, nagy hatalmú angolokból. Ráadásul Herriard a feddhetetlenség mintaképének számított: megvesztegethetetlen, hűséges és fáradhatadan az 141

ügyfelei szolgálatában. Lord Dain sok más emberhez hasonlóan tudta, hogy az ügyvéd jámbor külseje mögött acélcsapda rejtőzik, olyan állkapoccsal és fogakkal, amelyeket még egy cápa is megirigyelne. Ez a csapda elsősorban a férfiakra leselkedett, mivel Mr. Andrew Herriard a gyengébb nem elkötelezett lovagja volt. Nem számított neki, hogy a törvény nyíltan a férfi kiváltságosok oldalán áll, és hogy a nőknek valójában semmilyen joguk nincs e törvények szerint, és saját gyermekeiken kívül semmit sem tudhatnak magukénak. Herriard megteremtette azokat a jogokat, amelyek szerinte megillették a nőket… és alkalmazta is őket mindenféle következmény nélkül. Még Francis Beaumont sem juthatott hozzá felesége vagyonának egytized részéhez, bármilyen csavaros észjárású disznó is volt, hála Herriardnak. Ezt úgy érte el, hogy amikor egy férfi valami vérlázító követeléssel állt elő, Herriard jogtanácsosok és csip-csup perek egész sorát szabadított szegény ördögre, míg a fickó belefáradt és megadta magát, vagy tönkretették a peres eljárások költségei, esetleg az őrültek házában kötött ki. Röviden szólva, Miss Trent nem pusztán azt akarja, hogy Dain megalázkodjon előtte, de Herriarddal végezteti el a piszkos munkát, méghozzá mindent jog szerint, hogy Dainnek esélye se legyen kibújni a kelepcéből. Arisztophanész írta: Nincs olyan legyőzhetetlen állat egy sem, mint a nő: mert a tűz sem oly hatalmas, párduc sincs oly tomboló.14 Könyörtelen. Gonosz. Ördögi. – Ó, nem! Azt már nem – morogta Dain. – Szó sem lehet róla, hogy közvetítő útján intézd el, te sátánivadék! – Kemény labdává gyűrte az üzenetet, és a kandalló 14

Arisztophanész: Lüszisztraté (fordította: munkájának felhasználásával Szepes Erika)

142

Devecseri

Gábor

rácsára dobta. Aztán odarobogott az íróasztalához, felkapott egy papírt, rákörmölte a választ, és a komornyikért kiáltott. A Mr. Herriardnak írt üzenetben Dain kijelentette, hogy hajlandó Miss Trenttel találkozni aznap este hétkor a fivére otthonában. Nem a jogtanácsosát fogja küldeni, ahogy Herriard kérte, mert Dain márkinak nem áll szándékában hagyni – ahogy írta –, hogy valami hivatalos nyikhaj útján fosszák ki. Ha Miss Trent feltételeket akar szabni, ezt személyesen is megteheti. Ha ez nem felel meg neki, akkor elküldheti az öccsét Dainhez, aki boldogan rendezi a dolgot húsz lépés távolságról, s ezúttal mindkettőjük kezében lesz pisztoly. Ez utóbbi javaslatot olvasva Jessica úgy döntött, jobb lesz, ha öccsét eltávolítja aznap este otthonról. Bertie még mindig nem tudott a történtekről. A rendőrségről hazatérve öccsét a szobájában találta, a Lady Wallingdon bálján elfogyasztott alkoholmennyiség fájdalmas következményeitől szenvedve. Szervezete legyengült a több hónapos kicsapongó életmód következtében, és nem tudott ellenállni a heves gyomorpanaszoknak, s teaidőig el sem hagyta az ágyát előző nap. Bertie észbeli képességei még a legjobb körülmények közt sem voltak a legfényesebbek. Jelenleg pedig, ha megpróbálja vele megértetni Dain abnormális viselkedését, az komoly visszaeséshez vezethet, vagy akár még gutaütéshez is. De legalább ennyit nyomott a latban az, hogy Jessica nem merte kockáztatni, hogy kétbalkezes öccse párbajra hívja ki Dain, abbéli téveszméjében, hogy meg kell torolnia nővére becsületén ejtett foltot. Genevieve egyetértett vele, s ezért magával vitte Bertie-t Abonville herceghez vacsorára. A hercegben megbíztak, tudták, hogy nem fogja elárulni őket. Végül 143

is, ő volt az, aki javasolta Jessicának, hogy senkinek egy szót se szóljon, amíg nem beszélt egy ügyvéddel. Mr. Herriard tiszteletdíját is a herceg fizette. Ha Jessica nem engedte volna meg neki, a herceg maga hívja ki párbajra Daint. Ez az ajánlat mindent elárult Jessicának arról, hogy a francia nemes úr milyen érzelmekkel viseltetik Genevieve iránt. Így aztán este hétkor Bertie biztos távolságban volt. Csak Mr. Herriard tartózkodott a szalonban Jessicával. Amikor Dain belépett, mindketten az asztal előtt álltak, amelyen csinos kis irathalom magasodott. Megvető pillantást vetett az ügyvédre, aztán gúnyosan végigmérte Jessicát. – Hölgyem! – üdvözölte kurtán biccentve. – Uram! – Jessica bólintása még kurtább volt. – Ezzel le is tudtuk az udvariassági formulákat – jelentette ki Dain. – Máris áttérhetünk a zsarolásra. Mr. Herriard ajka pengevékonyságúra keskenyült, de nem szólt egy szót sem. Felvette a papírokat az asztalról, és átadta Dainnek, aki a szobán átvágva az ablakhoz ballagott. Az iratokat az ablakpárkányra tette, aztán a legfelsőt a kezébe véve nyugodtan olvasni kezdett. Amikor végzett, felvette a következő lapot, és folytatta. Az idő lassan telt, és Jessica minden perccel idegesebb lett. Végül, majdnem egy félórával később Dain felnézett az iratokból, amelyeket tizedannyi idő alatt is meg kellett volna értenie. – Kíváncsi voltam, hogy akar játszani – mondta Herriard-nak. – Ha megkíméljük magunkat a jogi csűrcsavarástól és a latintól, akkor a végeredmény az, hogy rágalmazási pert akaszt a nyakamba, ha nem teljesítem a túlzó követeléseit. – A szavak, amelyeket hat másik ember füle hallatára mondott, csak egyféleképpen értelmezhetők, uram – felelte az ügyvéd. – Azokkal a szavakkal ön tönkretette 144

ügyfelem társadalmi és anyagi helyzetét. Lehetedenné tette számára, hogy férjhez menjen, vagy tiszteletre méltó, független megélhetést biztosítson magának. Ön miatt ki fogja taszítani magából az a társadalmi réteg, amelybe beleszületett, és amelyhez jog szerint tartozik. Ennek következtében a szeretteitől és a barátaitól elszakítva kell élnie. Új életet kell teremtenie magának. – Értem, és én fogom finanszírozni ezt az új életet – mondta szárazon Dain. – Kifizetem a fivére tartozását, amely hatezer fontra rúg. – Belenézett a papírokba. – Évente kétezer font járadékot fizetek Miss Trentnek, és… igen, írt valamit arról is, hogy lakást bérlek számára, és a fenntartási költségeket is én állom. Dain átlapozta a papírokat, közben le is ejtett néhányat a padlóra. Jessica csak ekkor vette észre, hogy egyáltalán nem használja a bal kezét, és hogy furcsán is tartja, mintha valami baja lenne. Pedig nem lett volna szabad, kivéve persze az apró, golyó ütötte sebet. Gondosan célzott, és kiváló céllövő volt. Nem is szólva arról, hogy a férfi könnyű célpontnak bizonyult a hatalmas termetével. Dain ekkor felnézett, és elkapta a tekintetét. Azonnal felfogta, mit bámul. – Csodálja a kezének nyomát? Bárcsak lenne mit mutatnom! De sajnos nincs. A karomnak semmi baja a kuruzslók szerint. Azon kívül persze, hogy nem működik. Mégis szerencsésnek tartom magam, Miss Trent, hogy nem lejjebb célzott, így csak a fegyveremtől fosztott meg, nem a férfiasságomtól. De kétségem sincs, hogy Herriard szívesen gondoskodna arról is. Jessicának megszólalt a lelkiismerete, de tudomást sem vett róla. – Csak azt kapta, és azt fogja kapni, amit megérdemelt, maga álnok, rosszindulatú gazember! – Miss Trent – figyelmeztette Herriard halkan.

145

– Nem, nem fogom tartani a szám! – csattant fel dühösen a lány. – Őlordsága azért ragaszkodott a jelenlétemhez, mert veszekedést akar. Tudja, hogy nincs igaza, de túl makacs ahhoz, hogy beismerje. Úgy akar feltüntetni, mint egy fondorlatos, kapzsi… – Bosszúálló – szólt közbe Dain. – Ki ne hagyja a bosszúállót. – Én, bosszúálló?! – kiáltott fel Jessica. – Nem én voltam az, aki elrendezte, hogy Párizs legnagyobb pletykafészkei véletlenül ott legyenek, amikor félöltözötten hagytam magam, amilyen bolond voltam, a romlásba taszítani. A fekete szemöldök egy árnyalatnyit megemelkedett. – Csak nem arra céloz, Miss Trent, hogy én rendeztem azt a kis bohózatot? – Semmire sem célzok. Ez egészen nyilvánvaló. Ott volt Vawtry, az ön barátja. És a többiek… azok az álnok, rosszindulatú világfiak. Tudom, ki intézte el, hogy végignézhessék a megszégyenítésemet. És azt is tudom, miért. Kicsinyes bosszúból tette. Mintha mindaz, ami történt, az összes pletyka, minden folt a becses hírnevén az én hibám lenne! Rövid, feszült csend következett. Aztán Dain a szőnyegre dobta a papírokat, öles léptekkel a likőröstálcához ment, és töltött magának egy pohár sherryt. Ehhez elég volt az egyik keze, mint ahogy elég volt egyetlen korty is, hogy eltüntesse az italt. Amikor visszafordult a lányhoz, arcán ott volt a szokásos, idegesítően gúnyos mosoly. – Úgy tűnik, ugyanannak a félreértésnek estünk áldozatul mindketten. Azt hittem, ön rendezte el, hogy… öö… félbeszakítsanak minket. – Nem vagyok meglepve – vágott vissza Jessica. – Ön nyilvánvalóan annak a tévedésnek is áldozata lett, hogy valami csodás fogás lenne mint férj, azon kívül, hogy engem is eszelősnek tart. Ha annyira szeretnék férjhez 146

menni, amiről persze szó sincs, és soha nem is lesz, akkor sem kellene ilyen ősi, szánalmas cselhez folyamodnom. – Kihúzta magát. – Lehet, hogy az ön szemében jelentéktelen, kiszáradt vénlánynak látszom, de biztosíthatom, hogy csak kevesen osztják a véleményét. Azért nem mentem férjhez, mert nem akartam, nem pedig azért, mert nem lett volna kérőm. – Ezek után azonban nem lesz – állapította meg a férfi, és gúnyos tekintetével lustán végigmérte a lányt, amitől Jessicának bizseregni kezdett a bőre. – Nekem köszönhetően. És ez az egész erről szól. Letette az üres poharat, és Herriardhoz fordult. – Tönkretettem a portékát, és most meg kell fizetnem az összeget, amelybe ön szerint kerül, különben eláraszt engem papírokkal, ügyvédek légióját szabadítja rám, és vég nélküli jogi procedúrának tesz ki. – Ha a jog megfelelő helyen kezelné a nőket, a procedúra nem lenne végtelen – felelte nyugodtan az ügyvéd. – A büntetés gyors és szigorú lenne. – Ám egy tudatlan világban élünk, és én, ahogy Miss Trent is rámutatott, egyike vagyok a legnagyobb szellemi sötétségben tapogatózóknak. Sok egyéb furcsa hiedelem mellett például van egy olyan maradi elképzelésem, hogy amiért fizetek, az onnantól az enyém. Mivel úgy tűnik, nincs más választásom, mint fizetni Miss Trentért… – Nem vagyok zsebóra – jelentette ki keményen Jessica. Azt mondta magának, hogy egyáltalán nem kellene meglepődnie azon, hogy az elbizakodott, ostoba gazfickó úgy akarja elrendezni a dolgokat, hogy őt a szeretőjévé teszi. – Emberi lény vagyok, és sohasem leszek az ön tulajdona, bármennyit fizessen is. Lehet, hogy a világ szemében tönkretette a jó híremet, de valójában sohasem tudja tönkretenni. – Méghogy tönkretettem a jó hírét! – vonta fel a szemöldökét Dain. – Drága Miss Trent, éppen hogy 147

helyre akarom állítani. Összeházasodunk. Most pedig lesz olyan kedves leülni, ahogy jó kislányhoz illik, és csendben maradni, amíg a férfiak megbeszélik a részleteket. Jessica egy pillanatra döbbent értetlenségbe dermedt, majd a szavak eljutottak a tudatáig, és valósággal főbe kólintották. A szoba elsötétedett, és a környező világ részegen imbolyogni kezdett. Kétségbeesetten küzdött, hogy összeszedje magát. – Összeházasodunk? – nyögte vékony, gyenge hangon. – Herriard azt akarja, hogy kihúzzam a fivérét a csávából, valamint házat és életfogytig tartó ellátást biztosítsak önnek. Rendben. Beleegyezem, de csak azokkal a feltételekkel, amelyekhez minden más férfi is ragaszkodna a helyemben: kizárólagos tulajdonjog és férji jogok. Tekintetét a lány keblére szegezte, mire Jessicát úgy elöntötte a forróság, mintha a férfi a kezével illette volna, nem csupán a pillantásával. – Értem már, mit akar – mondta Jessica magához térve. – Ez nem valódi ajánlat, csak azt a célt szolgálja, hogy megkösse a kezünket. Tisztában van vele, hogy nem perelhetjük be, ha látszólag tisztességes ajánlatot tesz. Azt is tudja, hogy nem fogok magához menni, ezért most nyeregben érzi magát. – Így igaz – mosolygott Dain. – Ha visszautasít, és jogi útra próbálja terelni a dolgokat, csak magát szégyeníti meg. Mindenki azt fogja hinni, hogy egy pénzéhes némber. – Ha pedig elfogadom a látszatházassági ajánlatát, akkor az utolsó pillanatig úgy tesz, mintha komolyan gondolná, majd cserben hagy az oltár előtt, és ugyanúgy szégyenbe kerülök. A márki felnevetett. – És azzal ajtót nyitok egy hosszú, drága pernek házassági ígéret megszegéséért, imigyen megkönnyítve 148

Herriard dolgát? Gondolja csak meg, Jess! Ne bonyolítsa! Házasság vagy semmi, más nem jöhet szóba. Jessica felkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, egy kicsi, de súlyos bronzlovat. – Miss Trent – kérte halkan Mr. Herriard, és felé lépett –, könyörgöm, higgadjon le. – Dobja csak el nyugodtan – mondta Dain. – Nem tud sérülést okozni. Aztán el is hajolhatok a lövedék elől, feltéve, hogy nem pisztolygolyó. Jessica letette a szobrocskát, és az ügyvédhez fordult. – Ön is látja, nem? – kérdezte tőle. – A márki nem azért tesz ajánlatot, hogy kárpótoljon, mert úgy véli, semmiféle kárpótlással nem tartozik. Nem akar mást, csak fölébem kerekedni, és ön fölé is, ami még édesebbé teszi számára a győzelmet ebben az ügyben. – Nem igazán számít, hogy mit gondol rólam, Miss Trent – jegyezte meg Dain. – Csak két választása van, és ha arra vár, hogy a kedvéért térdre essek, és úgy könyörögjek a kezéért, akkor akár ítéletnapig is várhat – tette hozzá hahotázva. És akkor Jessica meghallotta. Halvány volt ugyan, de azért felismerhető. Korábban is hallotta már a kisfiús kérkedésekben és csúfolódásokban: a nevetés mögött megbúvó bizonytalanság kicsiny, diszharmonikus hangját. Gyorsan újra átgondolta a férfi szavait, és azon tűnődött, ez volt-e minden, amit a büszkesége mondani engedett. A férfiúi büszkeség különösen értékes és törékeny holmi. Ezért is építenek a férfiak egész erődítményeket maguk köré gyakorlatilag már kisfiú koruktól. Nem félek, szokták mondani a fiúk nevetve, amikor valósággal rosszul vannak a rettegéstől. Nevetnek a vesszőzésen, és úgy tesznek, mintha nem is fájna. Rágcsálókat és hüllőket dobnak a lányok ölébe, akik tetszenek nekik, és ugyanazon a bizonytalan módon nevetgélnek, amikor azok sikoltozva világgá futnak. 149

A márki házassági ajánlata valószínűleg olyasfajta ajándék lehet, mintha egérrel vagy békával lepte volna meg. Ha most méltatlankodva visszautasítja, Dain nyilván jót nevet, és azzal fogja magát nyugtatni, hogy pontosan ezt akarta. De lehetséges, hogy mégsem erre vágyik. Jessica emlékeztette magát, hogy ez a lehetséges nem igazán megfelelő alap egy házassághoz. Másrészről azonban Genevieve is azt javasolta, hogy próbálja meg a kifogni Daint. Még ma délelőttre sem gondolta meg magát mindazok után, ami történt. Tudom, hogy tűrhetetlenül viselkedett, és nem hibáztatlak, amiért lelőtted – mondta –, de ne felejtsd el, hogy olyankor zavarták meg, amikor egy férfi legkevésbé szereti, ha megzavarják. Nem gondolkodott ésszerűen. Képtelen volt rá. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy törődik veled. Egyáltalán nem tűnt arcátlannak vagy cinikusnak, amikor veled táncolt. – Házasság vagy semmi – szakította ki gondolataiból Jessicát Dain türelmetlen hangja. – Ezek a feltételeim. Az egyedüli feltételem. Válassz, Jess! Dain azt mondta magának, hogy nem számít. Ha Miss Trent beleegyezik, hogy hozzámegy, legalább az égbekiáltóan hatalmas összegért, amit fizetnie kell, megszabadul az ostoba kéjvágytól. Aztán Devonban hagyja a nőt, ő pedig ott folytatja az életét, ahol abbahagyta. Ha Jessica visszautasítja, semmit sem kell fizetnie, és a lány eltűnik az életéből, nem kísérti többé, ő pedig elfelejti őt is meg a vágyat is. Mindkét esetben ő nyer, a lány veszít. De szíve ennek ellenére hevesen dübörgött, és gyomra jeges görcsbe rándult, amilyet kisfiú kora óta nem érzett. Álla megfeszült, miközben figyelte, ahogy a lány otthagyja Herriardot, és egy szék felé sétál. Ám nem ült le. Csak rámered üres, kifejezéstelen arccal. 150

Az ügyvéd a homlokát ráncolta. – Nyilván szeretne egy kis időt, Miss Trent. Néhány percet, hogy háborítatlanul átgondolja az ajánlatot. Biztos vagyok benne, hogy ebbe őlordsága is beleegyezik – pillantott Dainre. – Végül is, a hölgy egész jövője függ a választól. – Nincs szükségem több időre – mondta Jessica. – Igazán könnyű számba venni a mellette és ellene szóló érveket. Dainre nézett, és a férfi meglepetésére elmosolyodott. – Egyáltalán nem találom vonzónak, hogy szegénységben és kitaszítottan éljek a világ valamely távoli, elhagyatott helyén. Igazán esztelenség még csak gondolni is rá, hogy pusztán a büszkeségem miatt ilyen körülmények közé kerüljek. Akkor már sokkal inkább gazdag márkiné leszek. Ettől még ön ugyanolyan félelmetes marad, Dain, és egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy megkeserítse az életemet. Mindazonáltal Mr. Herriard gondoskodni fog róla, hogy megfelelően bánjon velem, ami a dolgok anyagi részét illeti, és személyes elégtételt fog szolgáltatni a tudat, hogy kénytelen lesz lenyelni minden egyes megvető szavát azokról a férfiakról, akik áldozatul esnek a nőknek és hagyják magukat a házasság csapdájába csalni. Szeretnék légy lenni a falon, amikor bejelenti az eljegyzését a barátainak, drága lord Belzebubom. Dain csak bámult rá, mintha nem merne hinni a fülének. – A válaszom igen – mondta türelmetlenül Jessica. – Csak nem képzeli, hogy olyan ostoba vagyok, hogy hagyom elsétálni anélkül, hogy fizetne? A férfi végre a hangjára talált. – Tudtam, hogy ez hiábavaló remény lenne. Jessica közelebb lépett hozzá.

151

– Mit fog a barátainak mondani, Dain? Gondolom, valami olyasmit, hogy a házasság még mindig kevesebb nyűggel jár, mintha állandóan a sarkában járnék, és megpróbálnám lelőni. Könnyedén megérintette a férfi bal karját, amitől Dainnek furcsán elszorult a szíve. – Fel kellene kötnie egy kendővel – mondta. – Kérkedhetne vele. Arról nem is beszélve, hogy úgy kisebb lenne a veszélye, hogy véletlenül nekiüti valaminek. – Ha felkötném, megtörné a kabátom vonalát – felelte mereven Dain. – És nem akarok sem kérkedni, sem magyarázkodni senkinek. – A barátai faggatózni fognak, méghozzá könyörtelenül – jósolta a lány. – Bármit megadnék, hogy halljam. – Ma este az Antoine-ban bejelentem nekik az eljegyzésemet, és nem érdekel, hogy fogadják. Számomra közömbös, mit gondolnak az idióták. Addig is javaslom, hogy pakoljon össze. Nekünk Herriarddal még meg kell beszélnünk a részleteket. Jessica megmerevedett. – Pakoljak össze? – Holnapután utazunk Angliába. Majd én gondoskodom az úti okmányokról. Londonban fogunk összeházasodni. Nem akarom, hogy a tömeg lezarándokoljon a dartmoori mocsarakra, és felizgassa a marhákat. A lakodalmi ebéd után indulhatunk Devonba. – Ó, nem, azt már nem – mondta elsötétülő tekintettel Jessica. – Itt is egybekelhetünk. Egy kicsit élvezni szeretném Párizst, mielőtt száműz Devonba. – Az esküvő a Hannover Square-en lévő Szent Györgytemplomban lesz. Egy hónapon belül. Átkozott legyek, ha könyörögni fogok annak a mocsok canterburyi érseknek külön engedélyért. Rendesen ki fognak hirdetni minket. Közben pedig élvezheti Londont. Nem maradhat

152

Párizsban, szóval ezt a gondolatot máris verje ki a fejéből. A férfit kilelte a hideg a gondolatra, hogy Dain márkiné abban a fertőben éljen, amit az otthonának nevezett a Rue de Rivolin. A felesége nem fog ahhoz az asztalhoz ülni, ahol Párizs korhelyeinek krémje tivornyázott, addig evett-ivott, amíg rosszul nem lett… és a szőnyegre, a bútorokra okádott. Nem fog a kandalló mellett hímezni vagy olvasni abban a nappaliban, ahol olyan orgiákat tartottak, amelyeket a rómaiak is megirigyeltek volna. Dain gondolatban feljegyezte, hogy új ágybetétet kell rendelni ősei ágyába a devoni kastélyban, és az összes ágyneműt és drapériát el kell égettetni. Nem fogja beszennyezni Dain márkinét azokkal a holmikkal, amelyek közt fattyút nemzett Charity Gravesszel. – Szörnyű időszak áll mögöttem, hála önnek – vitázott Jessica szikrázó szemmel. – Annyit igazán megengedhetne, hogy szebb élményeket is szerezhessek. Arról nem is álmodtam, hogy ön majd kedvemben jár, de reméltem, hogy elmehetek egy-két bálra, estélyre, hogy kiélvezzem frissen visszaszerzett jó híremet, és… – Londonban is járhat bálokra – vágott a szavába Dain. – Akkora lagzit rendezhet, amekkorát csak akar. Annyi ruhát és cicomát vesz magának, amennyihez csak kedve van. Mi az ördögöt törődik vele, hol van, amíg én fizetem a számlát? – Hogy lehet ilyen érzéketlen? – kiáltott fel Jessica. – Nem akarom, hogy kilökjenek Párizsból, mintha csak valami megalázó titok lennék! – Titok? – emelte fel a hangját Dain is. – A Hannover Square-en lévő Szent György-templomban? Hogyan lehetne ennél nyilvánosabb és tiszteletreméltóbb ez a pokolbéli frigy?

153

A márki a lány feje fölött Herriardra nézett, aki a papírokat rakta el a táskájába, és nem látszott tudomást venni a veszekedésről. – Herriard, talán ön meg tudja magyarázni, miféle szörnyűséges bűnt követek el egy londoni esküvővel. – Ez a vita nem tartozik a hatáskörömbe – jelentette ki az ügyvéd. – Ahogy a vendégek száma, vagy bármely más nézeteltérés, amely egy házasságkötés előtt fel szokott merülni. Kénytelen lesz maga dűlőre jutni a menyasszonyával. Lord Dain úgy vélte, ennyi tárgyalás elég is volt neki egy napra, nem bír többet tenni azért, hogy dűlőre jusson a lánynyal. Eleve nem azzal a szándékkal jött ide, hogy feleségül vegye nyomorúságának okozóját. Tudatosan semmiképp. Csak azért kérte meg Jessica kezét, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy bosszúszomjas vénlány és ördögi ügyvédje sarokba szorítja, zaklassa és tönkreverje. Legalábbis úgy vélte, ezért tette. Amíg meg nem kérte a lányt, rá sem döbbent, milyen fontos neki a válasz. Mostanáig nem ismerte fel, milyen unalmas és lehangoló lesz Párizs és az elkövetkező hetek, hónapok, ha Jessica elmegy… örökre. Bár a lány beleegyezett, hogy a felesége lesz, Dain mégis idegeskedett, hisz Jessica még nem volt az övé, még mindig elszökhet előle. A büszkesége mégsem engedte, hogy behódoljon. Ha a férfi a kisujját nyújtja, a nőnek az egész karja kell. Úgy kell kezdenie, ahogy folytatni akarja, mondta magának Dain, márpedig ő akart lenni a ház ura. Nem hagyja, hogy a nő irányítsa. Senki kedvéért nem fog megváltozni, még Jessica kedvéért sem. Ő parancsol, a többiek engedelmeskednek. – Cara – kezdte. Tekintetük találkozott, a lányéban gyanakvás ült. Dain megfogta a kezét. 154

– Csomagold össze a holmidat – mondta halkan. Jessica megpróbálta elhúzni a kezét. A férfi elengedte, de csak azért, hogy ép kezével átkarolja a derekát, magához húzza, felemelje a padlóról, és száját rászorítsa az övére. Csak egy pillanat volt az egész. A lánynak még arra sem volt ideje, hogy küzdjön ellene. Egy gyors, szemtelen csók… s a férfi már le is tette a földre, aztán elengedte. Jessica hátratántorodott egy lépést, arca lángolt. – Ez az összes tárgyalás, amire hajlandó vagyok Jess – jelentette ki Dain, s közben sietve elnyomta magában a rövid ölelés által felkeltett forró vágyat. – Ha tovább vitatkozik, azt fogom hinni, hogy több csókot akar. – Rendben, legyen London – egyezett bele gyorsan Jessica –, de sokba fog ez magának kerülni, Dain. A lány elfordult. – Mr. Herriard, ne legyen könyörületes. Ha a márki úr vak engedelmességet akar, akkor drágán fizesse meg. Királyi összeget várok el tűpénz gyanánt. Saját hintót és lovakat. Számos gyermeket, fiúkat és lányokat egyaránt. Azt akarom, hogy üvöltsön. Ha nem ordít és tör-zúz, mint egy felbőszült elefánt, akkor biztos lehet benne, hogy nem követelt eleget. – Rengeteget fogok fizetni a vak engedelmességért – mondta Dain ördögi vigyorral. – Már ma éjjel elkezdem összeírni a parancsaimat. – Eltúlzott udvariassággal hajolt meg a lány előtt. – Akkor holnapután találkozunk, Miss Trent. Jessica pukedlizett. – Menjen a pokolba, Dain! – Végül biztosan odajutok. – Az ügyvédre nézett. – Holnap kettőkor felkereshet az átkozott irataival, Herriard. Azzal válaszra sem várva Dain kivonult a szobából.

155

Kil en cedik fej ezet

A Calais-ba vezető úton Dain a hintó mellett lovagolt Bertie-vel. A fogadókban a két férfi visszavonult az ivóba, míg Jessica a nagyanyjával vacsorázott. A Csatornán való átkelés ideje alatt őlordsága a francia gőzös másik végében tartózkodott. A Londonba vezető úton ismét a bérelt luxushintó mellett lovagolt. A fővárosba érve Dain elszállásolta Jessicát, Bertie-t és Genevieve-et Arthur bácsinál és Louisa néninél, s Jessica azóta nem látta jegyesét. Most, hogy két hét eltelt, mióta elhagyták Párizst – tizennégy teljes nap, amely alatt jövendő férje elszántan úgy tett, mintha ő nem is létezne – Dain délután kettőkor megjelent, és elvárta, hogy Jessica hagyja félbe, bármit is csinál, és álljon a rendelkezésére. – Ki akar kocsizni? – méltatlankodott Jessica, amikor nénikéje kifulladva visszatért a szalonba, hogy átadja a márki üzenetét. – Csak így? Hirtelen eszébe jutott, hogy a világon vagyok, és elvárja, hogy ugorjak a szavára? Miért nem mondtad meg neki, nénikém, hogy menjen a pokolba? Louisa néni lerogyott az egyik székre, és ujjait a homlokára szorította. Dainnek nyilvánvalóan sikerült aláásnia még az ő arisztokratikus öntudatát az alatt a néhány perc alatt, amelyet együtt töltöttek. 156

– Jessica, könyörgöm, nézz ki az ablakon! A lány letette a tollát az íróasztalra az esküvői vendégek listája mellé, amellyel eddig bajlódott, felállt és az ablakhoz ment. Az utcán egy csinos, fekete kétfogatú állt. A kocsi elé két hatalmas, és roppant temperamentumos fekete heréltet fogtak, amelyeket Bertie minden erejével próbált féken tartani. A lovak türelmetlenül fel-felhorkantak és táncoltak. Jessicának kétsége sem volt afelől, hogy pillanatok belül átgázolnak fivérén. – Őhatalmassága azt mondta, nem megy el nélküled – háborgott Louisa néni. – Javaslom, siess, mielőtt azok a pokolfajzatok agyontapossák az öcsédet. A fortyogó Jessica három percen belül a fejébe nyomta a kalapját, és szorosan megkötötte zöld köpenyének szalagját. Újabb két perc múlva felsegítették a kocsiba, bár a fellökték kifejezés jobban illett rá. Dain nyomban utána pattant, és Jessica kénytelen volt az ülés sarkába húzódni, ha el akarta kerülni az izmos vállat. Még így sem tudott kitérni a fizikai kapcsolat elől, annyira kicsi volt a hely. A férfi haszontalan bal keze a combján pihent, és az izmos végtag szemérmetlenül Jessica combjához simult, akárcsak az állítólag béna bal kar is. A férfi testének melege átsütött a köpeny vastag anyagán és az alatta lévő muszlinruhán is, és megbizseregtette a lány bőrét. – Kényelmesen ül? – kérdezte a márki gúnyos udvariassággal. – Dain, ez a fogat nem elég nagy kettőnknek – felelte ingerülten Jessica. – Teljesen összenyom. – Akkor talán ülhetne az ölembe – javasolta a férfi. Jessica elnyomta a sürgető kényszert, hogy egy pofonnal törölje le vőlegénye arcáról a gúnyos vigyort, és inkább öccséhez fordult, aki még mindig a lovak körül ügyetlenkedett. 157

– Az ég áldjon meg, Bertie, gyere már el onnan! – csattant fel. – Vagy talán azt akarod, hogy péppé tiporják az ostoba fejed az utca kövén? Dain nagyot nevetett, és jelt adott a szörnyetegeknek az indulásra. Bertie sietve menekült a gyalogjáró biztonságába. A következő pillanatban a fogat nyaktörő iramban lódult neki a zsúfolt West End-i utcáknak. Jessica a szédítő sebesség ellenére tudta, hogy a kocsi párnázott oldala és démoni jegyese kőkemény teste közé ékelődve semmi baja nem eshet. Hátradőlt és szemügyre vette Dain pokolból szalasztott lovait. A legrosszabb természetű lovak voltak, amelyekkel valaha is találkozott. Nyugtalankodtak és horkantva tiltakoztak minden ellen, ami az útjukba került. Megpróbálták letaposni a gyalogosokat. Belekötöttek mindegyik lótársukba. Megpróbáltak átgázolni minden lámpaoszlopon, a járda szegélykövein, és neki akartak ütközni minden járműnek, amelyik arra az arcátlanságra vetemedett, hogy velük egy utcán haladjon. Az állatokon még akkor sem mutatkoztak a fáradtság jelei, amikor elérték a Hyde Parkot. Megpróbáltak áttrappolni a Hyde Park Corner új, boltíves bejáratán dolgozó munkásokon. Végig akartak száguldani a Rotten Row-n, ahol egyetlen hintó sem járhat az uralkodóén kívül. Egyik ördögi szándékukat sem tudták azonban megvalósítani. Dain mindegyiket meghiúsította, bár mindig az utolsó pillanatig várt vele. Jessica bosszankodással vegyes csodálkozással figyelte, hogy teszi ezt minden különösebb erőfeszítés nélkül, mindössze fél kézzel. – Gondolom, abban semmi kihívás nem lenne, ha a lovai normálisan viselkednének – jegyezte meg, hangosan is kimondva a gondolatát.

158

Dain finoman eltérítette a jobb oldali lovat a fenyegető összeütközéstől Akhilleusz szobrával, és nyugat felé, a Drive-ra fordította a sátáni szörnyeket. – Talán megérezték az ön veszedelmes temperamentumát, és megijedtek. Nem tudják, hová fussanak, mit csináljanak. Nem igaz, Nick, Harry? Féltek, hogy a hölgy lelő benneteket? A szörnyek a fejüket dobálták, és sátáni lókacajjal feleltek. Jellemző Dainre, hogy a lovainak Lucifer beceneveit adja15, gondolta Jessica. S az is jellemző, hogy olyan állatai vannak, amelyekre tökéletesen illik is a név. – Ön sem lenne ilyen nyugodt – vágott vissza Jessica –, ha az elmúlt hetet a vendéglistával, az esküvői ebéd fogásaival és a kellemetlenkedő rokonokkal hadakozva töltötte volna. Ön is dühös lenne, ha London összes kereskedője ostrom alá venné a házát, és a szalonja úgy festene a sok katalógustól és árumintától, mint egy raktár. Azóta zaklatnak, mióta megjelent az eljegyzésünk híre az újságokban. – A legcsekélyebb mértékben sem lennék dühös, mivel nem lennék olyan ostoba, hogy hagyjam magam zavartatni miattuk. – Ön ragaszkodott hozzá, hogy nagy esküvőt rendezzünk a Szent György-templomban – mondta szemrehányón Jessica. – Aztán meg magamra hagyott. Még csak nem is próbált úgy tenni, mint aki segíteni akar. – Én? Segíteni? – csodálkozott Dain. – Mi az ördögnek vannak akkor a szolgák, maga féleszű tyúk? Nem megmondtam, hogy küldje el a számlákat nekem? Ha senki sincs, aki a házban alkalmas erre a munkára, akkor vegyen fel valakit. Ha gazdag márkiné akar lenni, akkor miért nem viselkedik is úgy, mint egy gazdag márkiné? A 15

Old Nick/Old Harry = az ördög

159

munkások dolgoznak – magyarázta túljátszott türelemmel. – A felsőbb osztálybeliek pedig megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Nem lenne szabad felborítania a fennálló társadalmi rendet. Nézze csak meg, mi történt Franciaországban! Néhány évtizede felrúgták a jól bevált társadalmi formákat, és mit tudnak ma helyette felmutatni? Egy királyt, aki úgy öltözik és viselkedik, mint egy polgár, nyitott kanálisok csörgedeznek a közvetlen szomszédságukban, és egész Párizsban nincs egy rendesen megvilágított utca, a Palais Royal környékét kivéve. A lány rámeredt. – Nem is tudtam, hogy ekkora sznob. Az biztos, hogy az ember nem mondaná meg, ha a barátaira gondol. Dain nem vette le tekintetét a lovakról. – Ha a szajhákra gondol, őket tekinthetjük úgy, mint fizetett segítség. Jessica a legkevésbé sem a férfi ágybéli partnereire célzott. Gondolni sem akart rá, mivel, vagy inkább kivel szórakoztatja magát jegyese, miközben ő álmatlanul fekszik az ágyában, a nászéjszakától rettegve, hiszen nem csupán tapasztalat híján van, de nélkülözi azokat a rubensi idomokat is, amikért a férfi annyira odavan. Bármit mond is Genevieve, Jessica biztos volt benne, hogy a házassága tökéletes kudarc lesz, így nem is nagyon akart azzal foglalkozni, hogy kielégíti-e férjét az ágyban, vagy sem. A büszkesége azonban felülkerekedett, és a női hiúsága nem tudta volna elviselni, ha elbukik, és nem sikerül férje érdeklődését felkelteni maga iránt. Bármely férjét, még Dainét is. Genevieve egyetlen házastársa vagy szeretője sem gondolt rá soha, hogy félrelépjen. De nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy megküzdjön a félelmetes problémával, intette magát Jessica. Inkább ki kell használnia a lehetőséget, hogy

160

egy-két gyakorlati kérdést tisztázzanak. Például a vendéglistát. – Tudom, hogy a hölgytársasága megfelel a társadalmi normáknak – mondta. – A férfiak azonban más tészta. Vegyük például Mr. Beaumontot. Louisa néni azt mondja, őt nem hívhatom meg az esküvőre, mert tagja az előkelő társaságnak. De Beaumont az ön barátja. – A fenébe, jobb lesz, ha nem hívja meg! – feszült meg a férfi álla. – Az a mocskos gazember megpróbált kikémlelni, amikor az egyik szajhával voltam. Ha meghívja az esküvőre, a disznó még azt hiheti, hogy meginvitálta a nászéjszakára is. A sok ópiumtól és szesztől már biztos nem áll fel neki, azért leskelődik mások után. Jessica rájött, hogy egy rubensi örömlány képe, amint Dain ölében vonaglik, közel sem olyan felzaklató, mint ami most jelent meg lelki szemei előtt: egy hat és fél láb magas, sötét, meztelen és felizgult férfi képe. Egészen pontos elképzelése volt, hogyan festhet egy felizgult férfi. Látott már olyat Mr. Rowlandson néhány erotikus metszetén. Bárcsak ne tette volna! Nem akarta ilyen élénken maga előtt látni, hogy Dain azt teszi a kéjsóvár kurtizánnal, amit azok a férfiak csináltak Rowlandson képein. A kép ott lebegett az elméjében, élesen, mint a nemzeti ünnepeken megvilágított látványosságok, és egész belsejében olyan indulatok fortyogtak, hogy legszívesebben megölt volna valakit. Nem egyszerűen féltékeny volt, hanem őrülten féltékeny… és ezt a férfi néhány gondatlanul odavetett szavának köszönheti. Most, ahogy a jövőbe nézett, látta, hogy a férfi újra meg újra csinálja, míg ő teljesen belebolondul. Tudta, nem lenne szabad hagynia, hogy a férfi ezt tegye vele. Nem lenne szabad féltékenynek lennie a szajháira. Köszönetet kellene mondania a 161

szerencsecsillagának, hogy léteznek, mert hála nekik, Dain a lehető legkevesebb időt fogja vele tölteni, ő pedig gondtalanul élheti a gazdag nemesasszonyok életét. Legalább ezerszer elmondta ezt már magának azóta, hogy a férfi olyan arcátlan stílusban megkérte a kezét, ő pedig ostoba módon hagyta, hogy ellágyuljon a szíve. Hiába leckéztette magát, nem segített. Tisztában volt vele, hogy a férfi szörnyű alak, aki undorító módon kihasználta őt, és amúgy is képtelen bármilyen vonzalomra, s az, hogy feleségül veszi, sem több bosszúnál… és ennek ellenére arra vágyott, hogy a férfi ne akarjon mást, csak őt. – Sikerült végre megdöbbentenem? – kérdezte Dain. – Vagy csak duzzog? A csend kezd kínos lenni. – Valóban meg vagyok döbbenve – felelte Jessica mogorván. – Sosem gondoltam volna, hogy önt zavarja, ha nézik. Úgy tűnt, élvezi a nyilvános jeleneteket. – Beaumont azonban kémlelőlyukon át nézett – mordult fel Dain. – Először is, ki nem állhatom az alattomos kígyókat. Másodszor, a szajhának fizettem, nem azért, hogy valaki ingyen előadást élvezzen. Harmadszor, vannak bizonyos tevékenységek, amelyeket szeretek kettesben gyakorolni. A kocsiút ekkor észak felé fordult, el a Serpentine partjaitól. A lovak mindenáron a folyóparton akartak továbbhaladni, egy kisebb facsoport felé törekedve. Dain könnyedén a helyes irányba terelte őket, s közben úgy tűnt, oda sem figyel arra, amit csinál. – Mindenesetre kötelességemnek éreztem, hogy az öklöm segítségével tisztázzam a szabályokat – folytatta Dain. – Több mint valószínű, hogy Beaumont haragszik rám. Nem kizárt, hogy az irántam érzett haragját önön akarja kitölteni. Kinézem belőle. Gyáva és alattomos, s megvan az a szokása, hogy… – Hirtelen elhallgatott, homlokán komor 162

ráncok gyülekeztek. – Mindenesetre – folytatta komoly arccal –, nem akarom, hogy bármi köze legyen hozzá. Beletelt egy percbe, mire Jessica felfogta a parancs mögött meghúzódó mélyebb értelmet, és abban a pillanatban a világ mintha sokkal fényesebbé vált volna, s aggódó szíve is nyugodtabb lett egy fokkal. Egy kicsit oldalra húzódott, hogy jobban szemügyre vehesse a férfi mogorva profilját. – Ez döbbenetesen… védelmezőn hangzik. – Fizettem önért – mondta Dain hűvösen. – Most már hozzám tartozik. Márpedig én odafigyelek arra, ami az enyém. Nicket vagy Harryt sem engedném Beaumont közelébe. – Istenem, csak nem azt akarja mondani, hogy ugyanolyan fontos vagyok önnek, mint a lovai? – Jessica a szívére szorította a kezét. – Ó, Dain, ön őrülten romantikus! Teljesen le vagyok nyűgözve! A férfi egy pillanatig minden figyelmét neki szentelte, komor tekintete a lány kezén állapodott meg, mire Jessica gyorsan visszaejtette kezét az ölébe. Dain homlokát ráncolva fordult vissza a lovakhoz. – Az a holmi, amit a ruhája felett visel, hogy is hívják? – kérdezte mogorván. – A köpenyem? Mi a baj vele? – Amikor legutóbb láttam, mintha jobban kitöltötte volna. Párizsban, amikor betört hozzám és megzavarta a mulatságom. – A szörnyeket az őrháztól néhány yardnyira délre lévő fasorba irányította. – Amikor az erényemre tört. Bizonyára emlékszik rá. Vagy csak azért tűnt úgy, hogy jobban önre simul, mert nedves volt? Jessica emlékezett. Ami még fontosabb volt, hogy a férfi is emlékezett rá, méghozzá oly részletekbe menően, hogy feltűnt neki az a kis súlyveszteség. A lány hangulata tovább javult néhány fokkal. – Bedobhat a Serpentine-ba, és ellenőrizheti saját maga. 163

A rövid fasor, egy kicsi, árnyékos, kör alakú kocsiútba torkollt. Körös-körül fák szegélyezték, elzárva a helyet a park többi részétől. Már nem kell sok idő, hogy meginduljon az ötórai korzózás, és ez a kis elzárt terület, a park többi részéhez hasonlóan, megtelik London előkelőségeivel. Jelenleg azonban senki sem járt erre. Dain megállította a kocsit, és behúzta a féket. – Jobb lesz, ha nyugton maradtok – figyelmeztette a lovakat. – Ha a legkisebb baj lesz veletek, Yorkshire-ben találjátok magatokat uszályvontató igáslóként. Hangja halk volt ugyan, de tisztán érződött rajta a figyelmeztetés: engedelmesség vagy halál. Az állatok úgy reagáltak, mintha emberek lennének. Azonnal a két legengedelmesebb, legszelíddebb lóvá változtak, amiket Jessica valaha is látott. Dain ekkor újra Jessicára fordította mogorva tekintetét. – Ami pedig önt illeti, Miss Hárpia Trent… – Szeretem ezeket a kedves beceneveket – mondta Jessica, és érzelgősen nézett a férfira. – Féleszű, ostoba, hárpia. Csak úgy repes a szívem tőlük! – Akkor el lesz ragadtatva azoktól a becenevektől, amelyeket még önnek tartogatok. Hogy lehet ilyen idióta? Vagy szándékosan csinálja? Nézzen magára! – Ez utóbbit már a lány keblének mondta. – Ha ez így megy tovább, az esküvő napjára teljesen elfogy itt nekem. Mikor ebédelt vagy vacsorázott utoljára tisztességesen? – akarta tudni. Jessica feltételezte, hogy Dain szótárában ez lehet az aggodalom kifejezése. – Nem szándékosan csináltam – felelte. – Fogalma sincs, mit jelent Louisa néni fedele alatt élni. Úgy irányítja az esküvői előkészületeket, mint egy generális az ütközetet. A személyzet azóta csatasorban áll, hogy megérkeztünk. Hagyhattam volna, hogy maguk vívják meg ezt a háborút, de ez azt jelentette volna, hogy nem érdekel a végeredmény… és azt ön is gyűlölte volna. A 164

nénikémnek ijesztő ízlése van, épp ezért nincs választásom, ott kell lennem az első vonalban, éjjelnappal. Így aztán, mivel minden erőmet és energiámat igénybe veszi, hogy kézben tartsam a dolgokat, túl fáradt és ideges vagyok ahhoz, hogy rendesen étkezzem. Még akkor sem tudnám megtenni, ha a szolgák képesek lennének rendes ételt felszolgálni, de erről szó sincs, mivel ők is fáradtak és megviseltek. Rövid csend következett, aztán egy kurta „hm”. Dain fészkelődön egy kicsit, mintha nem kényelmesen ülne. – Azt mondta, vegyek fel embereket – folytatta Jessica. – De mi értelme lenne, hiszen őket is a nagynéném irányítaná, azaz nekem is ott kellene lennem és… – Igen, igen, értem – vágott a szavába a férfi. – A nagynénje zaklatja. Gondoskodom róla, hogy abbahagyja. Előbb is szólhatott volna. Jessica megigazította a kesztyűjét. – Egészen mostanáig nem voltam tisztában vele, hogy akár sárkányokat is hajlandó ölni értem. – Azt nem is – felelte Dain. – De nem árt, ha az ember gyakorlatias. Szükség lesz az erejére a nászéjszakán. – Elképzelni sem tudom, miért lesz szükség az erőmre – mondta a lány, és megpróbált tudomást sem venni a gerince körüli csiklandozó érzésről. – Nem kell mást tennem, mint az ágyon feküdnöm. – Meztelenül– vetette közbe gonoszul Dain. – Igazán? – pillantott rá félig lesütött szempillája alól Jessica. – Nos, ha kell, akkor kell. Önnek nagyobb tapasztalata van ezen a téren. Mégsem bántam volna, ha előbb mondja. Akkor nem kellett volna a varrónőmnek annyit bajlódnia a hálóingemmel. – A mijével? – Szörnyen drága volt – folytatta Jessica de a selyme olyan finom vékony, mint a pókháló, és a nyakrész kidolgozása gyönyörű. Louisa néni egészen elszörnyedt.

165

Azt állította, ilyet csak az erkölcstelen nők viselnek, mert semmit nem hagy a képzeletre. Jessica hallotta, hogy a férfi lélegzete elakad, és érezte, hogy combja megfeszül. – De ha Louisa nénire bíztam volna a dolgot, akkor tetőtől talpig vastag, fodros, fehér pamutszörnyedvénybe lennék burkolva, amelyet apró rózsaszín szalagok és rózsabimbók díszítenek. Ami egyenesen nevetséges, hiszen egy estélyi ruha sokkal többet megmutat… – Milyen színű? – vágott a szavába Dain, s halk hangja rekedtté vált. – Borvörös, és keskeny fekete szalagok fogják össze. Itt – húzta végig az ujját a mellkasa fölött a válláig. – És a legcsodálatosabb csipke díszíti a… nos, itt – tette kezét a keblére, alig egy-két centire a mellbimbójától. – És a szoknyarész is csipkedíszes a jobb oldalon. Innentől – mutatott a csípőjére –, egészen le. És vettem… – Jess! – A férfi suttogása elkínzott nyögésre emlékeztette a lányt. – …hozzáillő papucsot – folytatta a lány. – Fekete, amit… – Jess!– Dain egyetlen dühös mozdulattal ledobta a kantárt, és az ölébe rántotta a lányt. A mozdulat megijesztette a lovakat, és fejüket hányvavetve felhorkantak, és nyugtalan táncba fogtak. – Elég legyen! – csattant rájuk Dain, mire az állatok elcsendesedtek. Az erős jobb kéz átölelte Jessicát, és közelebb húzta magához. Olyan érzés volt, mintha egy kohó lüktető forróságában ülne. A férfi kőkemény, felhevült teste szinte vibrált a feszültségtől. Kezét lecsúsztatta a lány csípőjén, és megszorította a combját. Jessica felnézett. Dain ellenségesen meredt saját óriási, kesztyűs kezére. – Ó, hogy a kórság esne magába! – morogta. 166

– Visszavihetem, ha kívánja – hajtotta hátra a fejét a lány. – A hálóinget. A férfi haragos tekintete megállapodott Jessica száján, lélegzete zihálva tört elő a mellkasából. – Dehogy viszi! Aztán szája keményen, éhesen lecsapott a lány szájára, és dühösen ostromolta, mintha büntetni akarná. De Jessica diadalt ízlelt. Megérezte a mohó hévben, amit a férfi képtelen volt elrejteni, és testének lüktető feszültségében, s oly tisztán hallotta, mint valami kinyilatkoztatást, amikor nyelve türelmedenül követelte, hogy behatolhasson. Dain kívánja őt. Még mindig kívánja. Lehet, hogy nem akarja, de nem tehet ellene semmit, ahogy ő, Jessica sem tud ellenállni a férfi iránti vágynak. És ebben a pillanatban nem is kellett tettetnie magát. Addig fészkelődött, amíg át tudta ölelni a férfi nyakát, aztán szorosan belekapaszkodott, miközben Dain ostrommal bevette a száját… ahogy Jessica is az övét. Mintha két ellenséges hadsereg állna egymással szemközt, és a csók életre-halálra szóló viadal lenne. Mindketten ugyanazt akarták: hódítani, birtokolni. Dain nem adott kegyelmet, és Jessica nem is kért tőle ilyesmit. Nem tudott betelni a férfi ajka nyújtotta perzselő bűnnek, kezének izgató érintésével, amely vakmerőn bekalandozta csípőjét, birtoklón a keblére tapadt. Jessica keze sem tétlenkedett. Bejárta a masszív vállat, ujjai belemélyedtek az erős kar húsába. Az enyém, gondolta, ahogy az izmok kötegei megfeszültek az érintésére. Az enyém, ismételte mint egy fogadalmat, ahogy ujjait széttárta a széles, kemény mellkason. Az övé lesz és meg is tartja, ha belepusztul is. Lehet, hogy Dain egy szörnyeteg, de az ő szörnyetege. Nem fog osztozni rajta. Nem hagyja, hogy a férfi másnak is osztogassa viharos 167

csókjait. Nem hagyja, hogy másé legyen ez a nagy, csodás test. Közelebb fészkelődött, mire Dain egy pillanatra megdermedt, majd mély, torokból jövő nyögéssel megragadta a fenekét, és még közelebb húzta magához. Szorítása a bőrkesztyűn és a többrétegnyi ruhán át is megborzongtatta Jessicát. Azt szerette volna, ha a puszta bőrén érezheti Dain érintését, ha az a nagy, erős kéz a mezítelen testét barangolja be. Az sem érdekelte, hogy durván vagy gyengéden, amíg őt kívánja. Amíg őt csókolja és őt érinti meg így… mintha ugyanúgy éhezne rá, ahogy ő éhezik a férfira; mintha hozzá hasonlóan a férfi sem tudna betelni vele. Dain elszakította a száját az övétől, és valamit morogva, ami nagyon úgy hangzott, mint egy sor olasz káromkodás, meleg kezét is elvette a fenekéről. – Engedjen el! – mordult rá a lányra. Jessica lenyelte az elkeseredés kikívánkozó könnyeit, és kezét az ölében összefonva a szemközti fát nézte mereven. Dain dühös kétségbeeséssel figyelte. Tudnia kellett volna. Lehetett volna annyi esze, hogy nem kerül a közelébe. Tizenhárom nap, és házasok lesznek. Akkor ott lesz neki a nászéjszaka, és még soksok éjszaka, hogy kielégítse a vágyát. Nem számít, hogy addig is mennyit kísérti a lány, győzködte magát. Rosszabbat is eltűrt már kisebb jutalomért, néhány heti nyomorúságot igazán kibírhat. Ki kell bírnia, mert a másik lehetőség túlságosan is élénken élt a fantáziájában: Dain márki, amint ott lebzsel jövendőbelije nyakán a nyálát csorgatva, mint valami rühös korcs a hentes szekerénél. Nyugtalanul csahol az ajtajánál napközben, és vonít az ablaka alatt éjszakánként. Ott lohol a nyomában, amikor a lány a 168

varrónőhöz, kalaposnőhöz, cipészhez vagy rőföshöz megy, ott morog körülötte a bálokon. Dain ahhoz volt szokva, hogy ha megkíván valamit, abban a minutumban megkapja, és hogy bölcsen tudomást se vegyen arról, ami nem lehet nyomban az övé. Mostanra azonban rá kellett jönnie, legfeljebb annyira tudja figyelmen kívül hagyni menyasszonya létét, mint egy kiéhezett kutya a zsíros koncot. Ezt már azon a napon fel kellett volna ismernie, amikor Champtois boltjában találkoztak, és ő képtelen volt levenni róla a tekintetét. De legkésőbb akkor tudatára kellett volna ébrednie a problémának, amikor kis híján összeomlott pusztán attól, hogy lehámozta róla azt az átkozott kesztyűt. Most azonban, hogy ily szörnyűséges módon kiszolgáltatta magát, nem volt menekvés az igazság elől. A lánynak nem kellett mást tennie, mint a fehérneműjéről beszélnie, s ő máris elvesztette az eszét, és megpróbálta felfalni. – Akarja, hogy kiszálljak az öléből? – kérdezte Jessica udvariasan, még mindig mereven előrenézve. – Ön ki akar szállni? – kérdezte ingerülten Dain. – Nem, nagyon kényelmesen ülök itt. Bárcsak Dain is elmondhatta volna ugyanezt! Hála az apró, kerek fenéknek, amely oly átkozottul kényelmesen simult az ölébe, az ágyéka a poklok minden kínját volt kénytelen kiállni. Ráadásul gyötrelmesen tudatában volt, hogy a megváltás ott van, alig néhány centiméterre tőle. Csak maga felé kellene fordítani a lányt, felhajtani a szoknyáját, és… Amennyi esélye van annak, hogy ez megtörténjen, Miss Trent akár Kínában is lehetne, gondolta a férfi keserűen. Ez volt a baj a hölgyekkel… egy baj a milliónyi közül. Az ember nem tehette meg velük, amit akart. Előbb udvarolni és győzködni kellett, aztán amikor arra került a sor, rendes ágyban kellett csinálni. És sötétben. 169

– Akkor maradhat – csikorogta. – De ne csókoljon meg még egyszer. Nagyon… ingerlő. És a hálóruhájáról se beszéljen! – Rendben – egyezett bele a lány, és szórakozottan körülnézett, mintha csak a délutáni tea mellett ülnének. – Tudta, hogy Shelley első felesége a Serpentine-ba fojtotta magát? – Talán az én első feleségem is ezt fontolgatja? – kérdezte nyugtalanul fürkészve a lányt Dain. – Dehogyis. Egy férfi miatt öngyilkosnak lenni Genevieve szerint megbocsáthatatlan tapintatlanság egy nőtől. Csupán társalgást akartam kezdeményezni. Dain arra gondolt, hogy minden kínja ellenére roppant kellemes, ha az ember térdén egy puha, finom illatú hölgy pipiskedik, és közben beszélget vele. Érezte, hogy ajka mosolyra húzódik, mire gyorsan komor arcot erőltetett magára. – Ez azt jelenti, hogy egyelőre felhagyott a barátságtalan viselkedéssel? – Pillantása a férfi haszontalan bal kezére esett, amely a heves ölelés közben lecsúszott az ülésre. – Igazán fel kellene kötnie a karját, Dain, hogy ne ütközzön neki mindennek. Komolyan megsérülhet, és még csak észre sem veszi. – Egyszer-kétszer már beütöttem – meredt rá a karjára a férfi –, és biztosíthatom, hogy mindent ugyanúgy érzek vele, mintha működne. Csak épp nem teszi. Nem hajlandó. Csak fekszik. Vagy lóg. Mindegy. – Felnevetett. – Csak nem bántja a lelkiismeret? – A legcsekélyebb mértékben sem. Eredetileg korbácsot akartam vinni magammal, de fogadni mernék, hogy azt meg sem érezte volna. Dain szemügyre vette a lány vékony karját. – Ahhoz sokkal több izom kell, mint amennyiről ön valaha is álmodna – jelentette ki. – És sosem lenne olyan

170

gyors, hogy megüssön. Kitérnék az útjából, és jót nevetnék. – Akkor is nevetne, ha véletlenül meg tudnám ütni – nézett fel Jessica. – Akkor is, ha lenyúznák a bőrt a hátáról. De nevetett, amikor önre lőttem? – Kénytelen voltam – felelte könnyedén Dain –, mivel elájultam. Nevetséges. Valóban nevetséges, döbbent rá a férfi, ahogy a lány szemének hűvös, szürke mélységét tanulmányozta. Esztelen dolog volt a Jessicára haragudni. A Wallingdonék kertjében történtek nem az ő műve. Dain azt is gyanítani kezdte, kinek köszönheti a kínos jelenetet, s ha a gyanúja beigazolódik, akkor nem csupán gyalázatosan viselkedett, hanem megbocsáthatatlanul ostobán is. Megérdemelte azt a lövést. És a lány jól csinálta. Drámaian. A visszaemlékezés mosolyt csalt az ajkára. – Ügyes munka volt, Jess, azt meg kell adni. – Remek munka volt. Ismerje be. Brillánsan megtervezett és végrehajtott. A férfi a lovak felé nézett, amik látszólag bágyadt nyugalomban álltak. – Nagyon jó munka volt. Most, ahogy végiggondolom: a vörös-fekete ruha, Lady Machbeth hangja. – Halkan kuncogott. – Ahogy az én bátor barátaim rémülten felugráltak, amikor megpillantották. Mint a hölgyek többsége egy teadélutánon, ha egeret engednek közéjük. Dain ismét a lányra nézett, tekintetén látszott, milyen jól mulat. – Talán ezért a látványért önmagában megérte lelövetni magam. Sellowby… Goodridge… amint pánikba esnek egy apró, dühöngő nőszemélytől. – Nem vagyok apró – tiltakozott Jessica élesen. – Azért, mert ön nagydarab mamlasz alak, még nem kell úgy beszélni rólam, mintha jelentéktelen figura lennék. Csak 171

tájékoztatásul közlöm, Góliát uram, hogy történetesen magasabb vagyok az átlagosnál. – Nem kell aggódnia, Jess – simogatta meg a lány karját Dain. – Így is elveszem feleségül, és valahogy csak megleszünk. Emiatt nem kell aggódnia. Ami azt illeti, bizonyítékot is hoztam. Kezét a mély kocsizsebbe csúsztatta. Beletelt egy-két pillanatba, mire az ott elrejtett kis csomagot megtalálta, de ennyi idő is elég volt, hogy a szíve heves zakatolásba kezdjen az idegességtől. Három zaklatott órát töltött azzal, hogy kiválassza az ajándékot. Inkább húzzák karóba, mintsem még egyszer visszatérjen a Ludgate Hill harminckettes szám alá, és újra végigszenvedje azokat a gyötrelmeket. Ujjai végre rákulcsolódtak az apró dobozra. Még mindig szívdobogva húzta elő, és ügyetlenül a lány markába nyomta. – Jobb lesz, hogy ön nyitja ki – mondta feszülten. – Fenemód bonyolult a dolog, ha az ember egy kézzel próbálkozik. Jessica a dobozkára nézett, és kinyitotta. Rövid csend következett. Dain egész belseje görcsbe rándult, bőre nyirkos lett a verejtéktől. Aztán… – Ó – sóhajtott fel a lány. – Ó, Dain! A belsejét szorongtató tehetetlen pánik valamelyest oldódott. – Jegyesek vagyunk – mondta mereven. – Ez egy eljegyzési gyűrű. A Rundell és Bridge eladója tett néhány elborzasztó javaslatot. Vegyen talizmánkövet… de Dainnek fogalma sem volt, mikor van a lány születésnapja. Olyan követ, amelyik illik választottja szeme színéhez… mintha lenne olyan kő! A világegyetemben nincs ahhoz hasonló színű tárgy.

172

A szolgalelkű féreg még olyan javaslattal is elő mert állni, hogy olyan ékkövekből csináltasson gyűrűt, amelynek kezdőbetűi üzenetet adnak ki: szodalit-epidotrubin-epidot-topáz-lazurit-epidot-korali… SZERETLEK. Dain kis híján kiadta magából a reggelijét. Aztán, amikor már a kétségbeesés legvégső határán járt a smaragdok és ametisztek, gyöngyök és opálok, akvamarinok és az ég tudja, milyen átkozott, gyűrűbe foglalható ásványok fölött borongva, akkor, ezernyinek tűnő bársonypárnácska megtekintése után végre megtalálta. Egyeden gömbölyű rubin, amelyet oly mesterien csiszoltak, hogy szinte folyékonynak tűnt, és körülötte szívfacsarón tökéletes gyémántok Dain azt mondta magának, nem számít, tetszik-e Jessicának vagy sem. Így is, úgy is viselnie kell. Rájött, hogy sokkal könnyebb tettetnie, amikor a lány nincs a közelében. Könnyebb volt elhitetni magával, hogy pusztán azért ezt a gyűrűt választotta, mert ez volt a legszebb mind közül. Könnyebb volt ehejtenie szívének sötét pusztaságában az igazi okot: a gyűrű tiszteletadás volt, szimbolikája legalább annyi érzelemről tanúskodott, mint az ékszerész ajánlotta gyűrűk bármelyike. A vérvörös kő a bátor lányt jelképezte, aki Dain vérét ontotta, a tüzesen szikrázó gyémántok pedig a villámot, amely akkor csapott le, amikor a lány először megcsókolta. Jessica a férfira nézett. Ezüst köd gomolygott a szemében. – Gyönyörű – mondta halkan. – Köszönöm. – Lehúzta a kesztyűjét, és kivette a gyűrűt a dobozból. – Önnek kell felhúznia. – Nekem kell? – Dain próbált úgy tenni, mintha utálkozna. – Gondolom, valami szentimentális ostobaság, ugye? – Senki sem lát minket. 173

Dain elvette tőle a gyűrűt, ráhúzta az ujjára, aztán gyorsan elkapta a kezét, félve, hogy a lány észreveszi, mennyire remeg. Jessica ide-oda forgatta az kezét, és a gyémántok lángra lobbantak. Jessica mosolygott. – Legalább jó a méret – jegyezte meg Dain. – Tökéletes. – Fejét elfordítva sietős puszit nyomott a férfi arcára, aztán visszaült a helyére. – Köszönöm, Belzebub – mondta nagyon halkan. Dain szíve fájdalmasan elszorult. Felkapta a gyeplőt. – Jobb lesz, ha eltisztulunk innen, mielőtt megindul a szokásos áradat – krákogta mogorva hangon. – Nick, Harry! Abbahagyhatjátok a tettetést, hogy megdöglöttetek. A lovak bármit képesek voltak tettetni. Egy cirkuszi úrlovas idomította őket, és ők imádtak szerepelni. Azonnal reagáltak a legfinomabb utasításra is, amelyeket Dain három teljes napig tanult a volt gazdájuktól. Noha Dain tökéletesen tudta, hogy működik a dolog, néha még ő is megfeledkezett róla, hogy az állatok a gyeplő bizonyos rezdülésére, vagy hangjának megváltozására reagáltak, nem a szavaira. Mindenesetre a két paripa nagyon is élvezte a játékot a parkba vezető úton, és Dain hagyta, hogy hazafelé ugyanezt a szerepet játsszák. A lovak zabolátlansága elvonta jegyese figyelmét róla, s Jessicát teljesen lefoglalta a fohászkodás, hogy épségben érjenek nénikéje házához. Mivel Jessica mással volt elfoglalva, Dainnek volt ideje összeszedni magát, és józan eszét elővéve átgondolja a történteket, ahogy azt már hetekkel ezelőtt meg kellett volna tennie. Herriard szerint hat szemtanú volt. Dain megpróbált visszaemlékezni az arcokra. Igen, Vawtry ott volt, és láthatóan mélyen megdöbbent. 174

Rouvier, akit Dain kínos helyzetbe hozott a nyilvánosság előtt. Két francia, akit gyakran látott a Vingt-Huitbun. És két francia nő, az egyiküket nem ismerte. A másik Isobel Callon, Párizs egyik legnagyobb pletykafészke volt… és Francis Beaumont egyik kedvenc barátnője. Mit is mondott Jessica aznap este? Valami olyasmit, hogy a szóbeszéd előbb-utóbb elhalt volna, ha ő nem ront be a férfi házába. De lehetséges, hogy mégsem ült volna el a pletyka, tűnődött Dain. Talán azért dagadt őrületes méretűre a közte és Miss Trent közt lévő kapcsolat iránti érdeklődés, mert valaki a háttérből táplálta a pletykamalmot. Talán valaki folyamatosan felszínen tartotta a híreszteléseket, bátorította a fogadásokat, tudva, hogy ezzel megőrjítheti Belzebubot. Beaumontnak nem kellett mást tennie, mint a megfelelő helyen elejtenie egy-két szót. Például Isobel Callon előtt. Ő kapva kapott az ízletes ínyencfalaton, és széltében-hosszában terjesztette a hírt. Nem is nagyon kellett bátorítani hozzá, hiszen gyűlölte Daint. Aztán, miután a magvakat elvetette, Beaumont visszatért Angliába, hogy biztonságos távolból élvezze bosszúját… és nyilván betegre nevette magát, amikor barátai megírták neki a Dain kontra Trent dráma utolsó felvonását. Az első gyanú felmerültével túl erőltetettelek érezte ezt a magyarázatot, egy zaklatott elme torzszüleményének. Most azonban sokkal elfogadhatóbbnak tűnt, mint bármely más elmélet. Ez legalább megmagyarázta, miért érdekelte annyira az életunt, megcsömörlött párizsiakat egy ronda angol férfi néhány találkozása egy csinos angol lánnyal. Jessicára pillantott. A lány azzal próbálta elterelni a figyelmét Nick és Harry Halálos futam bemutatójáról, hogy az eljegyzési 175

gyűrűjében gyönyörködött. Ide-oda forgatta a kezét, amitől a gyémánt a szivárvány összes színét produkálta. Tetszett neki a gyűrű. Feketével szegélyzett piros hálóinget vett a nászéjszakára. Visszacsókolta és megérintette őt. És úgy tűnt, egyáltalán nem bánja, hogy ő is megcsókolta és megérintette. A Szépség és a Szörnyeteg. Beaumont, az a fullánkos nyelvű gazember biztos így nevezné őket. De tizenhárom nap múlva ez a Szépség Dain márkiné lesz… és a Szörnyeteg ágyában fog feküdni… meztelenül. Akkor Dain mindent megtehet vele, amire úgy tűnik, már egy örökkévalóság óta vágyik. Akkor a lány az övé lesz, és soha, egyetlen más férfi sem érhet hozzá, mert az ő kizárólagos tulajdona lesz. Igaz, akár egész Portugáliát megvehette volna azon a pénzen, amibe ez a kizárólagos tulajdonjog került neki. Másrészt viszont, Miss Trent első osztályú áru volt. Egy hölgy. Az ő hölgye. És könnyen lehetséges, hogy ezt annak a züllött, alamuszi, rosszindulatú és bosszúszomjas gazembernek, Francis Beaumontnak köszönheti. Ebben az esetben viszont értelmetlen lenne, ráadásul felesleges energiapocsékolás is, ha félrevonná Beaumontot, és összetörné a csontjait. Jobb lesz, ha a nászéjszakára tartogatja az energiáját. Szigorúan véve, inkább köszönetét kellene mondania neki, gondolta Dain. Ugyanakkor Dain márki nem az udvariasságáról volt híres. Úgy döntött, az a disznó annyit sem ér, hogy akár egy gondolattal többet is rászánjon.

176

177

Ti zedik fej ezet

Az Úr ezernyolcszázhuszonnyolcadik esztendejében, május tizenegyedik napjának, vasárnapnak fényes délelőttjén Dain márki a Hannover Square-en lévő Szent György-templom lelkésze előtt állt Jessicával, a néhai Sir Reginaid Trent baronet egyetlen leányával. Az általános várakozással ellentétben a tető nem omlott le, amikor Lord Dain belépett a szent építmény ajtaján, és a villám sem csapott belé a szertartás alatt. Még a ceremónia végén, amikor Dain a karjába kapta a menyasszonyát, és olyan alaposan megcsókolta, hogy az elejtette az imakönyvét, nos, még akkor sem remegtette meg a templom falait, noha néhány idősebb hölgy elalélt. Következésképpen aznap este Mr. Roland Vawtry háromszáz fontról szóló adóslevelet adott át Francis Beaumontnak. Mr. Vawtry korábban már különböző összegekről szóló adósleveleket nyújtott át Lord Sellowbynak, James Burton kapitánynak, Augustus Tollivernek és Lord Avorynek. Mr. Vawtrynak fogalma sem volt róla, honnan vagy hogyan szerzi meg a pénzt, amellyel kiegyenlítheti az adósságát. Egyszer, még tíz évvel azelőtt uzsoráshoz fordult. Akkor egy életre megtanulta, hogy működik ez a dolog. Röviden, ha az ember ötszáz fontot kap kölcsön, 178

ezret kell visszafizetnie. Két átkozott évébe került a lecke, és megfogadta, inkább kiloccsantja az agyvelejét, semmint még egyszer ekkora ostobaságot kövessen el. Fájdalmasan tudatában volt annak is, hogy rendelkezésre állna az összeg, ha nem kellett volna annyi adósságot rendeznie, mielőtt elhagyta Párizst. Ráadásul most egyáltalán nem lenne adóssága, gondolta elkeseredve, ha tanult volna a Párizsban kapott leckéből, és nem bonyolódott volna olyan fogadásokba, amelyekben Dain neve is szerepelt. Csak egyetlenegyszer nyert, és az sem volt túl nagy diadal. Kétszáz fontot vesztett Isobel Callonnal szemben, amikor az asszony azt állította, hogy Dain szerelmeskedni ment ki Miss Trenttel Lady Wallingdon kertjébe. Vawtry szinte rögtön vissza is nyerte a kétszáz fontját, amikor Dain – Isobel magabiztos jóslata ellenére – nem játszotta el a lovagias hódító szerepét, amikor rajtakapták őket. Az egyszer végre magához illőn viselkedett. Sajnos ez csak egyszer történt meg, ami alaposan aláásta Vawtry anyagi helyzetét, mivel alig néhány héttel azután, hogy Dain megesküdött, Miss Trent akkor sem kellene neki, ha aranytálcán kínálnák fel, és azután, hogy az a féleszű nőszemély rálőtt, Dain bedübörgött az Antoine-ba, és bejelentette az eljegyzését. Magyarázatul közölte, hogy valakinek el kell vennie a nőt, mert közveszélyes, és úgy véli, ő az egyetlen, aki elég nagy és kegyetlen ahhoz, hogy elbírjon vele. Vawtry azon borongott, ki is bír el kivel, ahogy a Drury Lane Színház déli oldalán, a Vinegar Yardon lévő Mr. Pearke Osztrigaháza egyik sarokasztalánál ült Beaumonttal. Az Osztrigaház nem volt valami elegáns étkezde, de Beaumont kedvelte, mivel a festők kedvenc törzshelye

179

volt, és olcsó is, jelen pillanatban Vawtry is megelégedett vele. – Szóval Dain emlékezetes előadást rendezett, ahogy én hallottam – jegyezte meg Beaumont, miután a fogadóslány teletöltötte a poharaikat. – Elrettentette a lelkészt. Nevetett, amikor a menyasszony engedelmességet fogadott, és olyan erővel csókolta meg, hogy az ifjúasszonynak majd’ eltörte az állát. Vawtry a homlokát ráncolta. – Biztos voltam benne, hogy Dain az utolsó pillanatig kihúzza, aztán harsányan nemet mond, majd kacagva kivonul a templomból. – Mert arra számított, hogy úgy viselkedik vele, ahogy más nőkkel szokott – mondta Beaumont. – Elfelejti, hogy azok a nők szajhák voltak, és hogy Dain arisztokrata szótárában a szajha egyet jelent a falusi némberrel, akit az ember hanyatt dönt, aztán elfelejt. Miss Trent azonban igazi úrihölgy. Így egészen más a helyzet. Bárcsak ön is előbb rájött volna! Erre időközben Vawtry is rájött, és annyira nyilvánvalónak találta a dolgot, hogy el sem akarta hinni, hogy nem találta ki ő maga is. Egy hölgy. Egészen más faj. – Ha előbb rájövök, akkor ön most szegényebb lenne háromszáz fonttal – mondta könnyed hangon, bár nehéz szívvel. Beaumont felemelte a poharát, és egy pillanatig tanulmányozta, mielőtt gyanakvón belekortyolt volna. – Iható – jelentette ki –, de éppen hogy csak. Vawtry nagyot húzott a saját poharából. – Valójában azt szeretném – folytatta Beaumont egy percnyi töprengés után –, ha korábban tisztában lettem volna a tényekkel. Akkor most másként állna a helyzet. Homlokráncolva nézett maga elé. – Ha előbb tudom az igazságot, figyelmeztethettem volna. De fogalmam sem volt róla, mert a feleségem 180

semmit sem mond el nekem. Tudja, komolyan azt hittem, hogy Miss Trent vagyontalan. Egészen a múlt éjszakáig, amikor az egyik festőbarátom, aki Christie-nek készít vázlatokat, felvilágosított a tévedésemről. Vawtry nyugtalanul fürkészte a másikat. – Ezt hogy érti? Mindenki tudja, hogy Bertie Trent nővérének egy lyukas garasa sincs. Beaumont gyors pillantást vetett maga köré, aztán áthajolt az asztalon, és halkabbra fogta a hangját. – Emlékszik a koszos kis képre, amelyről Dain beszélt? Arra, amit az a liba tíz sou-ért vett Champtois-tól? Vawtry biccentett. – Kiderült róla, hogy orosz ikon, méghozzá az egyik legfinomabb és legszokatlanabb képecske Sztroganov iskolájából. Vawtry értetlen tekintettel bámult rá. – Tizenhatodik század második fele – magyarázta Beaumont. – A gazdag kereskedőcsalád, a Sztroganovok nyitottak egy ikonfestő műhelyt. A művészek csak házi használatra festettek ikonokat. Nagyon finom, aprólékos munkák. Drága alapanyagok. Manapság nagyon sokat érnek. Miss Trenté aranyfüsttel készült. A kerete is arany, és drágakövekkel van kirakva. – Nyilvánvalóan többet ér, mint tíz sou – jegyezte meg Vawtry, szándéka szerint közönyös hangon. – Dain megmondta, hogy agyafúrt nőszemély. – Két nagy korttyal kiitta a poharát, és újratöltötte. A szeme sarkából látta, hogy a fogadóslány közeledik feléjük az étellel. Bárcsak egy kicsit gyorsabb lenne! – gondolta. Semmi kedve nem volt többet hallani. – Ami a mienk, azt persze mindig értékesebbnek tartjuk – folytatta Beaumont. – Én legkevesebb ezerötszáz fontra becsülném, de egy árverésen valószínűleg a sokszorosát kaphatja. Ismerek egy oroszt, aki az elsőszülöttjét is odaadná azért, hogy az övé legyen. Tíz- de lehet, hogy húszezret is ér. 181

Lady Granville, Anglia egyik leggazdagabb emberének, Stutherland hercegének lánya húszezer fontos hozománnyal vett magának férjet. Az ilyen nők, az angol főrendek lányai és a gazdag hozományuk fényévnyi távolságban voltak Mr. Vawtrytól. Miss Trent azonban csak egy jelentéktelen baronet gyermeke volt, és ugyanahhoz a társadalmi réteghez tartozott, mint ő. Most látta csak, hogy remek lehetősége lett volna közelebbi kapcsolatba kerülni vele, miután Dain nyilvánosan megsértette és megalázta. A lány akkor szörnyen sebezhető volt. Ahelyett, hogy csupán a kabátját adta oda neki, felajánlhatta volna lovagias szolgálatait. Akkor ma ő állhatna a lány oldalán a lelkész előtt. Az ikon az övé lenne, és az okos Beaumont segített volna neki készpénzre váltani és jól befektetni. Neki, Roland Vawtrynak lenne egy meglehetősen csinos felesége, és nyugodt, kényelmes körülmények között élne. Soha többé nem lenne kiszolgáltatva Fortuna asszony kegyeinek… vagy még inkább Dain márki szeszélyeinek. Helyette Roland Vawtrynak volt ötezer font adóssága. Bár néhány embernek ez az összeg nem jelentett volna gondot, Vawtry szemében millióknak látszott. Az nem izgatta, ha kereskedőknek tartozott, de nagyon is aggódott az adóslevelek miatt, amelyeket a barátainak adott. Ha nem egyenlíti ki nagyon gyorsan a tartozásait, hamarosan egy barátja sem marad. Egy úriember, aki nem fizeti ki a becsületbeli adósságait, többé nem számít úriembernek. A lehetőség még jobban gyötörte, mint az uzsorások fenyegetése vágy az adósok börtöne. Vawtry kétségbeejtőnek látta a helyzetét. Voltak emberek, akik elmondhatták volna, hogy Beaumont minden erőfeszítés nélkül még mélyebbre tudná taszítani a kétségbeesésbe, s még a legnagyobb 182

örömére is szolgálna, hogy sót dörzsölhet a sebeibe. De azok a bölcs emberek valahol máshol jártak, és Vawtry nem igazán tartozott az intelligens elmék közé. Ennek következtében, mire elfogyasztották a vacsorájukat, valamint egy fél tucat üveggel az alig iható borból, Mr. Beaumont megásta a vermet, és Mr. Vawtry készséggel bele is esett. Körülbelül abban az időben, amikor Vawtry belezuhant a Beaumont ásta gödörbe, az új Dain márkiné alteste kezdte a rigor mortis tüneteit mutatni. Újdonsült férjével egy elegáns, fekete utazóhintóban ültek déli egy óra óta, amikor is ott hagyták vendégeiket a lakodalmas asztalnál. Ahhoz képest, hogy mérsékelt megvetéssel és undorral tekintett a házasságra és a tiszteletre méltó társaságra, Dain csodálatra méltó derűvel viselte az eseményeket. Valójában Dain végtelenül szórakoztatónak találta a dolgot. Háromszor is megkérte a remegő lelkészt, hogy beszéljen hangosabban, nehogy a hallgatóság elmulasszon valamit. Dain azt is remek mulatságnak találta, hogy cirkuszi látványosságot csinál a házastársi csókból. Csoda, hogy nem dobta a vállára, és cipelte ki a templomból, mint valami krumpliszsákot. Ha megtette volna, akkor is minden porcikájában arisztokratának látszott volna, gondolta savanyúan Jessica. Vagy még inkább uralkodónak. Jessica tudta, hogy Dain nagyon magasra tartja önmagát, amelyben az előkelőség általános rendje nem játszott szerepet. Világosan ki is fejtette véleményét Jessica nagynénjének nem sokkal azután, hogy a lánynak ajándékozta a lélegzetelállítóan szép eljegyzési gyűrűt. Miután hazavitte Jessicát, és kötelességtudón leült vele a szalonban, és egy órát töltött azzal, hogy figyelmesen átolvasta a vendégek listáját, a különböző étlapokat és más esküvői bosszúságokat, aztán elküldte a lányt, és 183

komolyan elbeszélgetett Louisa nénivel. Elmagyarázta neki, hogyan kell viselkednie és bánnia a jövendő Dain márkinéval. Nem volt túl bonyolult. Jessicát nem szabad zaklatni, sem ellentmondani neki. Menyasszonya senki másnak nem tartozik felelősséggel, csak neki, ő pedig csak a királynak felel, és neki is csak akkor, ha kedve van hozzá. Másnap megérkezett Dain magántitkára a kisegítő szolgákkal, és átvette az irányítást. Ezek után Jessicának nem volt más dolga, mint időnként kiadni egy-egy utasítást, és hozzászokni, hogy mindenki úgy kezeli, mint egy különösen értékes és finom, minden ízében tökéletes hercegnőt. Mindenki, kivéve a férje. Több mint nyolc órája utaztak, s noha időről időre megálltak lovakat váltani, ez sosem vett igénybe egy-két percnél többet. Bagshotnál Jessicának muszáj volt felkeresnie az illemhelyet. Mire visszatért a hintóhoz, egy türelmetlenül fel s alá járkáló férjet talált a kezében a zsebórájával. Dain határozottan nehezményezte, hogy feleségének ötször annyi időbe telt válaszolni a természet hívására, mint a lovásznak kifogni a négy fáradt lovat, és befogni az újakat. – A férfiaknak nincs más dolguk, mint kigombolni a nadrágot, és megcélozni valamit – magyarázta Jessica türelmesen. – Én azonban nő vagyok, és sem a megkönnyebbülést szolgáló eszközöm, sem a ruházatom nem alkalmas az ilyen kényelmes megoldásra. Dain nevetett, besegítette a kocsiba, és közölte, hogy csak a baj van vele, de ez természetes, hiszen nőnek született, nem igaz? Ennek ellenére, amikor Jessicának legközelebb könnyítenie kellett magán, a férfi zsörtölődő hangon biztosította, hogy nem kell sietnie. Amikor visszaért, férje nyugodtan sörözgetve ült. Nevetve odakínálta neki a korsót, és még jobban nevetett, amikor Jessica mind kiitta a maradékot. 184

– Nagy hibát követett el, kedvesem – mondta neki, amikor ismét úton voltak. – Most aztán Amesburyig minden görbe fánál meg kell majd állnunk. Ez aztán az illemhelyekkel és éjjeliedényekkel kapcsolatos egész sor vicchez vezetett. Jessica sohasem értette, miért találják a férfiak ezeket a fajta anekdotákat olyan szörnyen mulatságosnak, de Daint hallgatva rá kellett jönnie, hogy ezeken is jól lehet szórakozni, ha egy ördögien okos ember adja őket elő. Most éppen próbált magához térni egy érett, ifjú hölgyhöz egyáltalán nem illő kacagásrohamból. Dain kényelmesen hátradőlt az ülésen, amelynek, mint mindig, most is elfoglalta a legnagyobb részét. Félig lehunyt szemének sarkába nevetőráncok gyűrődtek, és kemény ajka is halvány mosolyra húzódott. Jessica szeretett volna haragudni rá, amiért ezzel a durva, együgyű történettel ilyen féktelen nevetésre fakasztotta, de képtelen volt rá. Olyan elragadóan elégedettnek látszott önmagával! Igazán szomorú, hogy elragadónak találja Belzebubot, de nem tehetett róla. Szeretett volna a férfi ölébe bújni, és csókokkal borítani azt a bűnös arcot. Dain észrevette, hogy nézi. Jessica remélte, nem fest olyan érzelmektől ittasuknak, mint amilyennek érezte magát. – Kényelmetlenül ül? – kérdezte Dain. – A hátsó fertályom és a lábam már teljesen elzsibbadt – felelte Jessica, és fészkelődött egy kicsit. Nem mintha sok helye lett volna rá, bár ez a hintó tágasabb volt, mint a férfi kétfogatúja, de akkor is csak együléses, és annak a nagyobb részét Dain foglalta el. Viszont a levegő nagyon lehűlt így estefelé, és a férfi jó meleget árasztott. – Szólnia kellett volna, amikor Weyhillben megálltunk, hogy szeretne kiszállni, és megmozgatni egy kicsit a végtagjait. Amesburyig nem lesz több pihenő.

185

– Szinte észre sem vettem, mikor voltunk Weyhillben, mert éppen egy olyan ostoba történettel traktált, amilyet talán még sohasem hallottam. – Ha kevésbé ostoba lett volna, akkor meg sem értette volna – vágott vissza a férfi. – Jó nagyot kacagott rajta. – Mert nem akartam megbántani. Azt hittem, azzal próbál meg lenyűgözni, hogy bemutatja értelmi képessége legjavát. Dain ördögi mosolyt villantott rá. – Higgye el, hölgyem, amikor nekilátok, hogy lenyűgözzem, értelmi képességem semmi szerepet nem fog kapni benne. Jessica nyugodtan állta a férfi tekintetét, noha belseje lázasan felbolydult. – Kétségtelenül a nászéjszakára gondol – állapította meg szenvtelenül. – A férji jogokra, amelyekért hallatlanul magas árat fizetett. Nos, nem lesz túl nehéz lenyűgöznie, tekintve, hogy ön tapasztalt, én pedig még egyszer sem csináltam. Férje mosolya valamelyest elhalványult. – Mégis mindent tud róla. A legcsekélyebb mértékben sem jött zavarba a nagyanyjának vett órán ábrázolt jelenet láttán, noha láthatóan tudta, mi zajlik a férfi és a nő között. És úgy tűnik, azzal is pontosan tisztában van, miféle szolgáltatásokat nyújtanak a szajhák az uraknak. – Igen, de jelentős különbség van az elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalat közt, s be kell ismernem, az utóbbival kapcsolatban nem vagyok teljesen nyugodt. Ön azonban teljesen gátlástalan, ezért remélem, ha rákerül a sor, nem fogja vissza magát, és ellát utasításokkal. Jessica abban is reménykedett, hogy a férfi türelmes lesz. Gyorsan tanult, és biztosra vette, hogy viszonylag rövid idő alatt képes lesz elsajátítani, hogyan elégítse ki férjét. Feltéve, hogy Dain lehetőséget ad rá. Igazából csak emiatt idegeskedett. A férfi a hivatásosokhoz volt szokva, akiket megtanítottak rá, hogyan tegyen az urak 186

kedvére. Hamar megunhatja vagy felbosszanthatja Jessica tudadansága, és akkor elhagyja őt olyan nők kedvéért, akik… kevésbé bosszantják. Tudta, Dain azzal a szándékkal viszi Devonba, hogy otthagyja, ha már kielégítette a vágyát. Azzal is tisztában volt, hogy csak a saját szívét fájdítja, amikor többen reménykedik, és mindent meg is próbál, hogy ezt elérje. A világ nagy része, és néhány kivételével az összes esküvői vendég is, szörnyetegnek látta a férfit, és Jessica házasságát a Ballisterek Átkával és Balsorsával alig egy fokkal jobbnak a halálos ítéletnél. De Dain nem volt szörnyeteg, amikor a karjában tartotta, ezért nem csoda, hogy Jessica többre vágyott, és reménykedett, hogy meg is kapja. Legalábbis eltökélte, hogy mindent megtesz érte. A férfi elkapta róla a tekintetét. Hüvelykujjával a nadrágot dörzsölte a térdén, és komoran meredt rá, mintha egy ráncocska olyan merészségre vetemedett volna, hogy megjelenésével meggyűrje az anyagot. – Azt hiszem, jobb lesz, ha később folytatjuk ezt a beszélgetést – morogta. – Én nem… Ördög és pokol, az ember azt hinné, hogy pofonegyszerű! Ez nem olyan, mintha matematikából vagy irodalomból versengene az első helyért az egyetemen. Csak azért, hogy a férfi sötét szívében övé legyen az első hely, gondolta Jessica. – Ha egyszer csinálok valamit, azt jól akarom csinálni – jelentette ki. – Ami azt illeti, mindenben én akarok lenni a legjobb. Tudja, igazi versengő típus vagyok. Talán azért, mert annyi fiúval kellett boldogulnom. Mindenben, még a sportban is, meg kellett vernem a fivéremet és az unoka– testvéreimet, ha azt akartam, hogy tiszteljenek. Férje felnézett, de nem rá, hanem ki a hintó ablakán. – Amesbury – mondta. – A fenébe, már éppen ideje volt. Farkaséhes vagyok. 187

A Ballisterek Átka és Balsorsa azonban nem éhséget érzett, hanem páni félelmet. Félelmet a nászéjszakától. Most, hogy már késő volt, látta, mekkora hibát követett el. Igen, tudta, hogy Jessica ártatlan. Nehéz lett volna megfeledkezni róla, amikor az egész helyzetnek ez volt a legmegalázóbb momentuma: Európa egyik legnagyobb korhelye eszét vesztette egy angol aggszűz iránt érzett buja vágya miatt. Ugyanúgy tudta, hogy Jessica ártatlan, mint ahogy azt is, hogy a szemének színe olyan, mint a dartmoori mocsarak fölött felszálló köd, és olyan változó, mint a csalóka láp atmoszférája. Tudta, hogy selymes, koromfekete haja van, és tejfehér bőre, mint a bársony. Tudta, és ez a tudás jó érzéssel töltötte el, amikor lenézett menyasszonyára, amint ott állt a lelkész előtt. Ezüstszürke ruhát viselt, orcája kipirult, és nem csupán a legszebb teremtés volt, akit valaha is látott, de egyben tiszta is. Tudta, hogy sohasem volt másik férfié, s hogy most már az övé, egyedül csak az övé. Azt is tudta, hogy le fogja fektetni. Elég régen és elég gyakran álmodozott róla. Sőt mi több, miközben legalább hat vagy még több örökkévalóságnak tűnő hétig várt rá, azt is elhatározta, hogy rendesen fogja csinálni, egy előkelő fogadóban, egy hatalmas, kényelmes és főleg tiszta ágyban, egy jól elkészített vacsora és néhány pohár finom bor után. Mégis, azzal nem számolt, mit is jelent igazán ártatlannak lenni, azon kívül, hogy eddig nem érintette senki. Valahogy a sok fülledt fantáziakép közt kihagyott egy kritikus tényezőt: nem előzte meg őt férfiak egész sora, akik könnyen járhatóvá tették volna az utat. Neki magának kell betörnie a lányt. És pontosan ettől félt, hogy ezt fogja csinálni: betöri.

188

A hintó megállt. Dain legszívesebben ráüvöltött volna a kocsisra, hogy hajtson, hajtson egészen az ítélet napjáig, de elnyomta a késztetést, és kisegítette ifjú hitvesét a hintóból. A karját nyújtotta neki, s Jessica kesztyűs keze még sohasem tűnt ilyen szánalmasan aprónak, mint abban a pillanatban. A lány ugyan erősködött, hogy magasabb az átlagnál, de ez még így sem volt elég megnyugtató egy olyan ember számára, akinek a méretei egy házéval vetekedtek, és valószínűleg felesége pontosan úgy is fogja érezni magát, mint akire rádőlt a ház, amikor Dain ráomlik. Össze fogja zúzni. Biztosan eltöri vagy letépi valamijét. S ha valami véletlen folytán mégsem ölné meg, és az élmény sem változtatná Jessicát hebegő őrültté, akkor biztosan sikoltozva fog világgá rohanni, amikor legközelebb megpróbál hozzáérni. Világgá rohan, és soha többé nem csókolja meg őt, nem öleli át, nem… – Nahát, itt süllyedjek el, vagy csapjon belém a mennykő, ha nem Daint látom közeledni! A rekedt hang visszarántotta Daint a valóságba. Egy pillanatra el is felejtette, hol van. Úgy lépett be a fogadóba, hogy szinte nem is látta a környezetét, és a fogadós üdvözlését is csak fél füllel hallotta. Máshol jártak a gondolatai, ahogy szórakozottan követte a férfit a szobájukhoz vezető lépcső felé menet. A hang tulajdonosa éppen akkor jött le a lépcsőn. Dain régi, etoni cimborája, Mallory volt az, vagyis most már Ainswood hercege. A korábbi, mindössze kilencéves herceg alig egy évvel korábban diftériának esett áldozatul. Dain emlékezett rá, hogy aláírta a titkára által megszerkesztett részvétnyilvánítást az anyának, és a részvétnyilvánítással egybekombinált gratulációt Mallorynak, aki az elhunyt unokatestvére volt. Feleslegesnek vélte felvilágosítani a titkárt, hogy 189

hiábavalón fáradozott, mert Vere Mallorytól idegen az olyan dolog, mint a tapintat. Dain Wardell temetése óta nem találkozott Malloryval. Valaha iskolatársa akkor is, most is részeg volt. Sötét haja zsíros fürtökben meredezett szerteszét, véreres szeme bedagadt, állát legalább kétnapos borosta fedte. Dain idegei már így is pattanásig feszültek. A felismerés, hogy be kell mutatnia ennek a visszataszító alaknak az ő finom, elegáns, tiszta feleségét, olyan mértékben felhúzta, hogy attól tartott, elpattan a húr. – Ainswood – bólintott kurtán. – Milyen csodás meglepetés! – Nem a meglepetés a legjobb szó rá – dübörgött le a lépcső aljára Ainswood. – Meg vagyok döbbenve. Amikor legutóbb találkoztunk, azt mondtad, senki kedvéért sem jössz vissza többé Angliába, és ha még valaki azt akarja, hogy ott légy a temetésén, jobb lesz, ha Párizsban dobja fel a talpát. – Véreres pillantása ekkor Jessicára esett, és olyan vigyorra húzta a száját, amit Dain tűrhetetlenül obszcénnak talált. – Nicsak, pusztuljak el, ha nem fagyott be mégis a pokol! Dain nemcsak hogy visszatért Angliába, de egy csinos kis muffal utazik. Dain türelmének fonala erősen szakadozott. – Nem kérdezem, miféle remetebarlangban éltél eddig, hogy még azt sem tudod, hogy majdnem egy hónapja Londonban tartózkodom, és ma délelőtt volt az esküvőm – mondta hűvös hangon, bár belül forrongott. – A hölgy történetesen a feleségem. Dain Jessicához fordult. – Asszonyom, enyém a kétes dicsőség, hogy bemutathatom… Durva röhögés szakította félbe a szavait. – Megnősültél? – bömbölte a herceg. – Gyorsan, találj ki valami mást! Esetleg azt, hogy ez a madárka a húgod. Nem, még jobb, ha azt mondod, hogy Mathilda nénikéd.

190

Mivel minden iskolából kikerült fehérszemély tisztában volt vele, hogy a madárka egyet jelent a szajhával, Dainnek sem volt kétsége, hogy felesége tudja, megsértették. – Ainswood, épp most neveztél hazugnak – mondta veszélyesen halk hangon. – Ráadásul a feleségemet is gyaláztad. Kétszer. Pontosan tíz másodperced van, hogy bocsánatot kérj. Ainswood egy percig csak döbbenten bámult rá, aztán ismét elvigyorodott. – Mindig is jó voltál a bolondításban és az ijesztgetésben, de engem nem etetsz meg, barátocskám. Felismerem, ha valaki meg akar tréfálni. Hol léptél fel legutóbb, galambocskám? – fordult Jessicához. – A King’s Theatre-ben, a Haymarketen? Látod, egyáltalán nem gyalázlak. Látom én, hogy magasabban állsz, mint Dain szokásos Covent Garden-beli árui. – Három – mondta Dain. – Fogadós! A tulajdonos, aki eddig egy sötét sarokból figyelte az eseményeket, előbújt. – Igen, uram? – Vezesse a hölgyet a szobájába, kérem! Jessica ujjai férje karjába vájtak. – Dain, a barátja meglehetősen részeg – suttogta. – Nem tudna… – Felfelé! – dörrent rá a férfi. A fiatalasszony felsóhajtott, elengedte férje karját, és engedelmeskedett. Dain addig követte a tekintetével, míg el nem érte a lépcsőfordulót, aztán visszafordult a herceghez. Ainswood még mindig Jessicát bámulta, arckifejezése világosan árulkodott buja gondolatairól. – Príma darab – mondta, és barátjához fordulva rákacsintott. – Hol tettél rá szert? Dain a nyakkendőjénél fogva megragadta, és a falhoz vágta. 191

– Te ostoba, mocskos szájú disznó – sziszegte. – Megadtam neked a lehetőséget, cretino. Most pedig kénytelen leszek kitörni a nyakad. – Remegek, mint a nyárfalevél – felelte Ainswood, és zavaros tekintete felcsillant egy verekedés lehetőségére. – Enyém lehet a tyúk, ha győzök? Valamivel később, komornája tiltakozásáról tudomást sem véve, Jessica a fogadó udvarára néző erkélyen állt. – Asszonyom, könyörgöm, jöjjön be – esdekelt Bridget. – Ez nem hölgynek való látvány. Rosszul lesz tőle, én tudom, és pont a nászéjszakáján. – Láttam már korábban is verekedést – felelte nyugodtan Jessica. – De egyszer sem miattam küzdöttek. Nem mintha arra számítanék, hogy komolyabb kárt tesznek egymásban. Úgy látom, nagyjából kiegyenlítettek az erőviszonyok. Dain persze jóval nagyobb termetű, de csak fél kézzel harcol. Ainswood pedig nemcsak jó felépítésű, de elég részeg is ahhoz, hogy ne nagyon érezze meg az ütéseket. Odalent a kikövezett udvar gyorsan megtelt bámészkodókkal, némelyik közülük már hálóruhában és hálósipkában volt. A hír futótűzként terjedt, és voltak férfiak, akik még ezen a késői órán sem tudtak ellenállni egy jó kis verekedés csábításának. Méghozzá nem is akármilyen verekedés, hisz az ellenfelek a birodalom főrendjei közé tartoztak. Ez ritka élményt kínált a boksz rajongóinak. Támogatók gyűrűje gyűlt mindkét férfi köré. Vagy fél tucat jól öltözött úriember vette körül Daint, és a szokásos hangos, egymásnak ellentmondó jó tanácsokkal látták el, mialatt az inasa, Andrews lesegítette róla a felső ruháit. – Jóságos isten, ezek meztelenek! – sikkantotta Bridget, és az erkélyajtó menedékébe sietett. 192

Jessicát nem érdekelte az „ezek”, tekintete csak az egyik férfira tapadt, akitől így derékig levetkőzve elállt a lélegzete. A fáklyák fénye megcsillant a fényes olajbarna bőrön, a széles vállon és a duzzadó karizmokon, onnan lesiklott a mellkas kemény szögleteire és mozgékony hajlataira. A férfi megfordult, Jessica bámuló szeme elé tárva sötét márványként csillogó, terjedelmes hátát, amelyen tisztán kirajzolódtak a bordák íve és a hullámzó izmok. Mintha egy római atléta kelt volna életre! Jessica ismét érezte belsejében az ismerős szorítást, és egész testét elárasztotta a forróság, melyben vágy és büszkeség keveréke lüktetett. Az enyém, gondolta, és ebben a gondolatban egyszerre volt jelen a remény és a kétségbeesés keserédes fájdalma. A férfi neki adta a nevét, az övé volt, s ez a törvény szerint szent és örökké tartó kötelék. Ám nincs az a törvény, amely arra kötelezhetné, hogy valóban, testestül-lelkestül az övé legyen. Hosszú, szívós küzdelem vár rá. Még a részeg Ainswoodnak is több esélye van a győzelemre, mint neki, gondolta Jessica borúsan. Másrészről viszont, nem tűnt túl intelligensnek, az ő harcához viszont ész kell, nem izmok. Jessica nem kevés ésszel dicsekedhetett, és a lenti, nyálcsordító látvány épp elegendő motiváció volt a küzdelemhez. Jessica figyelte, ahogy az egyik férfi felköti Dain bal kezét, és rögzíti a hevenyészett kötést. Aztán a két harcos felállt egymással szemben, testük szinte összeért. És megadták a jelet. Ainswood fejét leszegve, öklét lengetve azonnal vadul nekirontott ellenfelének. Dain mosolyogva hátrált, hanyagul kitérve a záporozó ütések elől hagyta, hogy a herceg támadjon.

193

De bármilyen keményen is próbálkozott Ainswood, sehová sem jutott vele. Dain könnyedén eltáncolt előle, és kiváló reflexekkel bírt, amire szüksége is volt, mert részegsége ellenére a herceg meglepően gyors volt. Dain ennek ellenére gond nélkül kitért előle, s Ainswood csak a levegőt bokszolta, ami alaposan feldühítette. Még keményebben támadott, minden erejét beleadva, minden lehetséges oldalról megpróbálva. Egyik ütése lecsúszott Dain karjáról. Aztán mintha valami villant volna, amelyet hangos puffanás követett. Ainswood hátratántorodott, orrából ömlött a vér. – Micsoda ütés! – mormolta maga elé Jessica. – Észre sem vettem, honnan jött. De fogadni mernék, hogy őlodrsága sem. Ainswoodot nem tántorította el a patakzó vér. Nevetett, és a részeg emberek makacsságával ismét támadásba lendült. Időközben Bridget is visszatért új úrnője mellé. – Az isten szerelmére! – fintorgott utálkozva. – Nem elég nekik egy ütés? – Nem érzik – mondta Jessica, és visszafordult a harchoz. – Legalábbis amíg véget nem ért a küzdelem, addig nem. Ó, ez remek volt, Dain! – kiáltotta, látva, hogy férje hatalmas jobb ökle becsapódik a herceg bordái közé. – Ez kell neki. A testét üsd, kedvesem! A fajankónak olyan a feje, mint a beton. Szerencsére a hangját elnyomták a nézők kiáltásai, különben Dain figyelmét elvonhatta volna hitvese vérszomjas tanácsa, ami szomorú következményekkel járhatott volna a harc kimenetelére. Mindenesetre úgy tűnt, Dain magától is rájött, mit kell tennie, és egy-kettő-három kemény ütés a testre végül térdre kényszerítette Ainswoodot. Két férfi sietett oda, hogy felsegítsék a herceget. Dain hátralépett. – Add fel, Ainswood! – kiáltott valaki Dain mögül. 194

– Igen, mielőtt komolyan megsebez. Onnan, ahol állt, Jessica nem tudta megítélni, mennyi kárt okozott Dain. Rengeteg vér folyt el, de az orrsérülések mindig erősen véreznek. Ainswood támolyogva állt a lábán. – Gyere, Kakadu! – gúnyolódott zihálva. – Még nem végeztem veled. – Azzal suta mozdulattal meglóbálta az öklét. Dain megrántotta a vállát, előrelépett, néhány gyors mozdulattal félrelökte ellenfele kezeit, és öklét a gyomrába mélyesztette. A herceg úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, és hátrazuhant. Szerencsére a barátai gyorsan reagáltak, és elkapták, mielőtt feje a kövezetnek ütődött volna. Amikor ülő helyzetbe húzták, Ainswood bárgyú vigyorral bámult fel Dainre. Arcán patakokban folyt az izzadtsággal keveredő vér. – Kérj bocsánatot! – mondta szigorúan Dain. Ainswood vett néhány mély lélegzetet. – Elnézésedet kérem, Belz! – krákogta. – Az első adandó alkalommal bocsánatot kell kérned a hitvesemtől is. Ainswood egy hosszú percig bólogatva és levegő után kapkodva ült, aztán Jessica bosszúságára felnézett az erkélyre. – A bocsánatáért esedezem, Lady Dain! – kiáltotta rekedt hangon. Ekkor Dain is felnézett. Fekete fürtjei csapzottan lógtak a homlokába, nyakán és vállán vékony izzadtságréteg fénylett. Szeme egy pillanatra tágra nyílt meglepetésében, amikor meglátta feleségét, és furcsa, fájdalmas kifejezés futott át az arcán. De a következő pillanatban már ismét felöltötte az ismerős, gúnyos ábrázatát. – Hölgyem – hajolt meg színpadiasan. A tömeg éljenzett. 195

Jessica biccentett. – Uram. Legszívesebben egyenesen a karjába ugrott volna onnan, az erkélyről. Dain miatta küzdött meg a barátjával, méghozzá fél karral harcolva. Okosan, remekül verekedett. Csodálatos volt. Jessica sírni szeretett volna. Sikerült remegő ajkát mosolyra húznia, aztán megfordult, és besietett az ajtón, amelyet Bridget tartott neki. Dain először nem tudta hová tenni felesége zavart mosolyát, aztán a helyzetet és saját külsejét számba véve a legrosszabb következtetésre jutott. A mosoly és a hűvös külső a nézőközönségnek szólt, vélte. Ugyanolyan álmosoly volt, amilyet ő is gyakran fel szokott ölteni, és Dain azt is könnyen el tudta képzelni, mit akart Jessica álcázni. Azt, hogy újdonsült férje egy vadállat. Úgy verekedett egy kocsma udvarán, mint egy közönséges haramia. Koszos volt, Ainswood vére mocskolta testét, izzadt és bűzlött. Ráadásul félig meztelen volt, és a fáklyák fénye tökéletesen megvilágította azt, amit a sötétség által remélt elrejteni: a hatalmas, sötét bőrű testet. Mostanra Jessica biztosan az éjjeliedény fölött görnyed, s ha mégsem, minden bizonnyal Bridgetnek segít az ajtó elé tolni bútorokat. Dain úgy döntött, mégsem odafent a szobában mosdik meg. Helyette a kúthoz ballagott, meg sem hallva inasa figyelmeztetését az éjszakai hideg levegőről és holmi súlyos megfázásokról. Ainswood, aki nem akart alulmaradni, csatlakozott hozzá. Csendben mosakodtak, közben barátaik köréjük gyűltek, és harsányan megtárgyalták a küzdelem minden részletét. 196

Amikor a két cimbora befejezte a tisztálkodást, némán fürkészték egymást, s közben meg-megrántották a vállukat, így leplezve, hogy fáznak. Ainswood szólalt meg először. – Istenemre, te tényleg megnősültél. Ki gondolta volna? – csóválta a fejét. – Rám lőtt – mondta Dain. – Meg kellett büntetnem. Ki botlással megalkuszik, a bűnt édesgeti magához, mondja Publilius. Nem engedhetem meg, hogy minden nő, aki valamiért megharagszik rám, felhúzott pisztollyal rohangáljon utánam. Példát kellett statuálnom vele, nem igaz? – Körülnézett a hallgatókon. – Ha egy nő megússza, hogy meglőtte Belzebubot, a többi még azt hiszi, ő is büntetlenül rálőhet akármelyik férfira bármilyen csekélység miatt. A körülötte állók elhallgattak. Arcuk egészen elkomorodott, ahogy végiggondolták ezt a vérlázító lehetőséget. – Azért vettem el, hogy jó szolgálatot tegyek a közösségnek – jelentette ki Dain. – Vannak olyan helyzetek, amikor egy férfinak kötelessége felülemelkednie saját kicsinyes aggodalmain, és fel kell áldoznia magát a barátai érdekében. – Így igaz – mondta Ainswood, de aztán széles vigyorra húzódott a szája. – Ezzel együtt nem tűnik túl nagy áldozatnak nekem. Príma… úgy értem, a feleséged igazán csinos. Dain közönyt színlelt. – Én inkább gyönyörűnek mondanám – szólt közbe Carruthers. – Finom úri hölgy – mondta egy másik. – A viselkedése előkelő – csatlakozott egy harmadik. – Kecses, mint egy hattyú. Dain keble büszkén dagadt, és kihúzta magát a bókokat hallva, de közben sikerült úgy tennie, mint aki utálkozik. 197

– Most itt hagylak benneteket, hogy további ódákat zengedezhessetek a feleségem tökéletességének dicsőítésére – mondta. – Én azonban inkább iszom egyet.

198

Ti zen egyedi k fej ezet

Jessica vacsoráját a verekedés után körülbelül húsz perccel szolgálták fel. Férje azonban nem jelent meg az étkezésnél. A fogadós szerint az ivóban ült a barátaival, és azt üzente őladységének, hogy ne várjon rá. Jessica nem lepődött meg. Tapasztalatai szerint, a férfiak, miután mindent elkövettek, hogy szétverjék a másik fejét, a küzdelem végeztével nyomban a legjobb cimborákká váltak, és ezt azon melegében meg is ünnepelték azzal, hogy holtrészegre isszák magukat. Megvacsorázott, megmosakodott, és hálóruhába bújt. Nem a piros-fekete neglizsét vette fel. Úgy vélte, amilyen állapotban őlordsága lesz a tivornya után, úgysem tudná kellően értékelni. Helyette egy krémszínű hálóinget húzott, és pasztellszínű brokát köntöst vett rá, majd Byron Dow Juan-jával a kezében leült egy kényelmes székbe a kandalló mellé. Éjfél jóval elmúlt, amikor meghallotta a bizonytalan lépteket, és az obszcén nótákat danolászó részeg hangokat. Felállt, és kinyitotta az ajtót. Három férfi botladozott felfelé a lépcsőn. Daint két cimborája támogatta. Amikor a kapatos férfi megpillantotta Jessicát, dülöngélve felé indult.

199

– Nézd csak, itt a te férjecskéd – jelentette be borízű hangon, és átölelte a fiatalasszony vállát. – Menjetek el! – mondta a cimboráinak. Azok eltántorogtak. Dain sarkával berúgta az ajtót. – Megmondtam, hogy ne várj. – Arra gondoltam, hogy talán segítségre lesz szükséged – felelte Jessica nyugodtan. – Andrewst elküldtem lefeküdni. Olyan fáradt volt, hogy állva elaludt. Én meg amúgy is ébren voltam, mert olvastam. A férfi kabátja és valaha makulátlan inge most gyűrötten lógott rajta. A nyakkendőjét elhagyta. Vérfoltos nadrágja nedves volt, csizmájáról száradt sár pergett. Dain elengedte feleségét, és támolyogva szemügyre vette a lábbelit, aztán halk szitokszót morzsolt el az orra alatt. – Ülj le az ágyra – javasolta Jessica. – Segítek levenni a csizmádat. A férfi bizonytalan léptekkel az ágyhoz ment, és a tartóoszlopba kapaszkodva óvatosan leült. – Jess! Jessica odament hozzá, és letérdelt. – Igen, uram? – Igen, uram – visszhangozta a férfi kurta nevetéssel. – Jess, édes hölgyem, azt hiszem, kiütöttem magam. Szerencsés vagy. A fiatalasszony rángatni kezdte a bal csizmát. – Majd meglátjuk, mennyire vagyok szerencsés. Csak egy ágyunk van, és ha az italtól úgy horkolsz, mint Arthur bácsikám, szörnyű éjszakának nézek elébe… már amennyi maradt az éjszakából. – Horkolok? Te amiatt aggódsz, hogy horkolok-e? Tyúkeszű nőszemély! Jessicának közben sikerült lehúznia a bal lábáról a csizmát, és most a másikkal kezdett foglalkozni. – Jess? 200

– Legalább megismersz. A jobb lábas csizma makacsabbnak bizonyult, de Jessica nem merte erősebben megrántani, mert attól félt, hogy férje egyensúlyát vesztve előrebukik, és rázuhan. – Jobb lenne, ha lefeküdnél – mondta neki. A férfi ostobán rávigyorgott. – Feküdj le! – szólt rá erélyesen Jessica. – Le – ismételte Dain, és ugyanazzal a bárgyú vigyorral körbepislogott. – Hová? Jessica felállt, és kezét a férfi mellkasára téve erősen meglökte. A matrac vadul hullámzott, ahogy Dain hátrazuhant. Jessica lehajolt, és ismét küzdeni kezdett a makacs csizmával. Dain elégedetten kuncogott az ágyon. – Finom – szólalt meg a mennyezetet bámulva. – A finom Lady Dain. Íze, mint a napfény. De micsoda nyűg. Nyűg az ember nyakán. Ma com’ è bella. Molto bella.16 Gyönyörű… nyűg… az ember nyakán. Jessica lerántotta a csizmát. – Ez nem rímel – mondta felállva. – Nem vagy egy Byron. Halk hortyogás volt a válasz. – Itt az én férjecském – morogta maga elé a fiatalasszony. – Még szerencse, hogy jó nagy az ágy. A hitvesi eskü nem terjed ki arra, hogy a földön aludjak. Átsétált az ágy másik oldalára, és amennyire csak tudta, elhúzta az ágyneműt. De nem tudta elég távolra cibálni, mert a férfi felső teste keresztbe feküdt az ágyon. – Menj odébb, te fajankó! – lökte meg Jessica a vállát. A férfi motyogva előbb az egyik, aztán a másik oldalára fordult. – Menj már odébb, a fene vigye el! – lökte meg erősebben Jessica. 16

De milyen szép! Nagyon szép! (olasz)

201

Férje morgott valamit, és egy kicsit odébb gördült. Az asszony addig böködte-lökdöste, míg a férfi feje végül a párnára került, és a lába is fel, az ágyra. Dain mindeközben öntudatlanul hortyogott. Amikor végre a saját térfelén feküdt, magzati pózba gömbölyödött, arccal felesége felé. Jessica bebújt mellé az ágyba, és dühösen húzta magára a takarót. – Nyűg a nyakadon, mi? Az vagyok – morogta maga elé. – Jobban tettem volna, ha lelöklek a padlóra. Megfordult, hogy a férjére nézzen. A férfi homloka kisimult álmában, így olyan ártatlannak látszott, mint a ma született bárány. Kócos, fekete fürtjei a homlokába hullottak, jobb kezével a párna csücskét markolta. Horkolt ugyan, de horkolása nem volt több, mint halk, egyenletes mormogás. Jessica lehunyta a szemét. Noha a férfi teste nem ért hozzá, nagyon is tudatában volt a közelségének, a súlyának, ahogy a matracba mélyedt… és a férfias illatnak, amely füst, szesz és saját testének vonzó illat-elegye volt… és a forróságnak, amely a hatalmas testből áradt. Ugyanakkor annak is tudatában volt, hogy csalódottságot érez, aminek semmi értelme nem volt, és… sértődöttséget is, ha teljesen őszinte akar lenni magával. Arra számított, hogy Dain megiszik pár pohár bort a barátaival, és arra is, hogy a legrosszabb esetben kissé kapatosan jön fel a szobájukba. Nem bánta volna. Nem ő lett volna az első ifjú férj s nem is az utolsó, aki spiccesen kerül a nászágyba, és arra gondolt, hogy eltompult állapotában talán türelmesebb lesz az ő tapasztalatlansága miatt is. Igazság szerint nem is bánta volna, ha Dain részegsége megközelíti az öntudadanság határát. A szüzesség elvétele nem a legesztétikusabb élmény, és 202

Genevieve azt is elmondta neki, hogy gyakran a legnagyobb, legérzéketlenebb vadállatok kapnak hisztérikus rohamot a néhány csepp vér láttán. Nagyanyja arra is kiokította, hogyan kezelje a férfihisztériát… és minden másról is beszélt. Annak tudatában, hogy egész házassága ennek az éjszakának a sikerén múlik, Jessica alaposan felkészült, ahogy egy bölcs generális is gondosan felkészül a döntő ütközet előtt. Tisztában volt vele, mi fog történni, és elszánta magát, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtja. Felkészült rá, hogy vidám lesz, odaadó, készséges és figyelmes. Erre azonban nem volt felkészülve. Elvégre Dain mégsem ostoba kamasz. Tudnia kellett, mennyi italtól dől ki. Tudnia kellett volna mértéket tartani. De ő mégsem állt meg. A nászéjszakáján! A józan ész azt súgta neki, hogy lennie kell valami tipikusan ostoba férfias oknak férje viselkedésére, és előbb vagy utóbb rá is jön, és kiderül, Dain nem azért itta le magát, hogy őt megbántsa, vagy azt éreztesse vele, hogy nemkívánatos, és eszébe sem jutott, hogy tettével gyötrelmet okozhat neki. De hosszú volt a nap, és a nagy részét feszültséggel teli várakozással töltötte, azon idegeskedve, ami nyilvánvalóan meg sem fog történni ma éjjel. Kimerült volt, és nem tudott aludni. Ráadásul másnap sok millió mérföld vár még rá, amelyet a maihoz hasonló ideges iramban és feszült idegállapotban kell megtennie. Sírni szeretett volna, de még inkább sikoltozni, és megütni a férfit, megcibálni a haját, olyan fájdalmat okozni és haragot gerjeszteni benne, amilyen őbenne is dúlt. Kinyitotta a szemét, felült és körülnézett a szobában, olyan tárgyat keresve, amivel megütheti a férfit anélkül, hogy maradandó károkat okozna. Leönthetné a 203

kancsóban lévő vízzel, gondolta, ahogy tekintete a mosdóállványra tévedt. Aztán rájött, hogy nem lenne szabad látnia a mosdóállványt. Égve felejtette az éjjeliszekrényen álló lámpát. Az ágy szélére gördült, és eloltotta. Utána csak ült, és a sötétségbe bámult. Az ablakon át behallatszott a madarak kora hajnali éneke. Dain motyogott valamit, és nyugtalanul forgolódni kezdett. – Jess – dörmögte álomittas hangon. – Legalább tudod, hogy itt vagyok – morgott a fiatalasszony. – Ez is valami. – Sóhajtva feküdt le újra. Magára igazgatta a takarót, ekkor megérezte, hogy a matrac megemelkedik, majd újra lesüllyed. Aztán Dain a kezét a mellére tette, és átvetette rajta a lábát. A férfi a takaró fölött volt, Jessica alatta. A férfi végtagjai nehezek voltak, de sütött belőlük a forróság. Jessica valamivel jobban érezte magát. Néhány pillanat múlva már mélyen aludt. Dain első tudatos érzéklete egy, az ágyékának simuló kicsi, puha fenék és egy finoman kerek mell a keze alatt. Alighogy ezt felismerte, gondolatban azonnal össze is tudta kötni a felettébb kellemes testrészeket a nővel, akihez tartoznak. A következő pillanatban emlékek egész sora idéződött az agyába, és álmos, szerelmeskedésre való hajlandóságát elmosta az önutálat árja. Egy kocsmaudvaron verekedett, mint valami bugris paraszt, amit a felesége is végignézett. Akkora mennyiségű bort öntött le a torkán, amennyi akár egy kelet-indiai vitorlást is elhajózna a céljához, és ahelyett, hogy figyelmes férjhez illőn az ivóban nyúlt volna ki, hagyta, hogy félkegyelmű cimborái felcipeljék a nászszobába. Mintha újdonsült asszonyának nem lett volna elég, hogy koszosnak és gusztustalanul izzadtnak 204

látta, még a részeg durvaságait is el kellett viselnie. S még annyi szívességet sem tett neki, hogy jó messzire tőle, a padlón csuklik össze ájultan. Az ágyra vetette hatalmas, bortól és füsttől bűzlő testét, és hagyta, hogy az ő finom kis hitvese bajlódjon a csizmáival. Égett az arca. Elfordult az asszonytól, és a mennyezetet bámulta. De legalább nem erőszakolta meg. Jó sokat ivott, sokkal többet, mint amennyihez szokva volt, csak azért, hogy biztosan képtelen legyen teljesíteni férji kötelességeit. Kész csoda, hogy fel tudott jönni azon a lépcsőn. Meglett volna csoda nélkül, mint ahogy sok minden más sem hiányzott neki. Például az sem, hogy mindenre emlékezett. Bárcsak az egész teste olyan béna lenne, mint a bal karja! Az ördög kovácsa megint az ő fejét használta üllőnek. Lucifer főszakácsa valami bűzös főzetet kotyvasztott a szájában. És valamikor, az alatt a szánalmasan kevés óra alatt, amit Dain alvással töltött, a Sötétség hercege nyilvánvalóan megparancsolta egy csordányi vízilónak, hogy az ő testén keresztül vágtasson át. Mellette bajainak forrása megmozdult. Dain óvatosan emelkedett fel, és elfintorodott, amikor ezernyi kegyetlen tű szúrt a bal karjába, égő-viszkető érzést hagyva maguk után. Noha minden csontja, izma, szerve hevesen tiltakozott, felkelt az ágyból és a mosdóállványhoz vánszorgott. Mozgást hallott az ágy felől. – Segítsek, Dain? Ha Lord Dainnek valaha is volt lelke, az valamikor tízéves kora körül teljes tagadásba vonult, majd szép lassan elcsendesedett. Ám felesége segítséget ajánló hangjára most feltámadt, mint Lázár a halottaiból. Bütykös ujjai görcsösen összezárultak Dain szíve fölött, 205

és olyan sikolyt hallatott, amely kitörhette volna az ablakot, szilánkokra zúzhatta volna a vizeskancsót és az apró tükröt, amelybe Dain bámult. Igen, válaszolta magában. Segíts! Segíts újra megszületném, hogy ezúttal normális emberként jöjjek a világra. – Fogadni mernék, hogy pokolian fáj a fejed – szólalt meg Jessica egy hosszú, néma perc után. – Bridget mostanra biztosan felkelt. Mindjárt leküldöm, hogy kevertessen neked valami orvosságot. És csak egy könnyű reggelit rendelünk neked, rendben? Mialatt beszélt, újabb ruhasuhogás hallatszott. Dainnek oda sem kellett nézni, hogy tudja, az asszony felkelt. Amikor közelebb lépett, hogy felvegye a köntösét a székről, Dain tekintete az ablakra vándorolt. Halvány napsugár tapogatózott végig az ablakpárkányon és onnan lesiklott a padlóra. Dain úgy vélte, hat óra múlhatott. Hétfő van. Május tizenkettedike. Egy nappal az esküvője után. És a születésnapja, jutott eszébe mintegy kellemetlen meglepetésként. A harmincharmadik születésnapja. És ugyanolyan állapotban köszöntötte ezt a napot, mint máskor is az elmúlt húsz évben… s ahogy a következő húsz évben is fogja, gondolta reménytelenül. – Erre nincs orvosság – morogta. Jessica már az ajtó felé tartott, de erre megállt. – Hajlandó lennél egy kisebb összeggel fogadni is rá? – Csak valami ürügyet keresel, hogy megmérgezhess. – Dain felemelte a kancsót, és ügyetlenül vizet töltött a mosdótálba. – Ha nem félsz megkóstolni, ígérem, hogy tökéletesen rendbe jössz, mire útnak indulunk. Ha nem leszel sokkal jobban, olyan büntetést találhatsz ki számomra, amilyet akarsz. Ha jobban leszel, azzal köszönöd meg, hogy megállunk Stonehenge-nél, és megengeded, hogy

206

bejárjam, anélkül, hogy gúnyos megjegyzéseket tennél, vagy panaszkodnál a késedelem miatt. Dain a feleségére nézett, aztán gyorsan el is kapta a tekintetét. De nem elég gyorsan. Az asszony kócos, fekete haja szabadon omlott a vállára, arcán még ott volt az alvás pírja, gyöngyfényű rózsaszín folt a hófehér porcelánon. A férfi még sohasem látta ennyire törékenynek. S annak ellenére, hogy kócos volt, még nem mosakodott, s karcsú testének görnyedt tartása fáradtságról árulkodott, még sohasem tűnt gyönyörűbbnek Dain szemében. Íme, a Szépség és a Szörnyeteg, gondolta elkeseredetten Dain. – Ha nem leszek jobban, egész Devonig az öledben fogok aludni – mondta. Jessica nagyot nevetett, és elhagyta a szobát. Aznap reggel fél nyolckor, mintegy kétmérföldnyire Amesburytől Dain a Salisbury síkságra néző dombon állt, egy monolit kőoszlopnak támaszkodva. Alatta végtelen zöld szőnyeg hullámzott, amelyet csak néhol szakítottak meg a repceföldek élénksárga négyszögei. A tájat maroknyi hófehér házikó és véletlenszerűen egy-egy juhnyáj vagy marhacsorda tarkította, mintha egy óriási kéz csak úgy odaszórta volna. Ugyanez a nemtörődöm kéz néhány facsoportot is plántált a horizontra vagy a gyengéden hullámzó lankák közé. Dain elfintorodott saját metaforáin: zöld szőnyeg, óriási kéz, gyengéden hullámzó lankák. Bárcsak ne itta volna meg a Jessica kínálta nagy bögre, fertelmes szagú kotyvalékot. Abban a pillanatban, ahogy kezdte jobban érezni magát, visszatért a vágy is. Hetek… hónapok óta nem volt nővel. Ha nem sikerül hamarosan könnyítenie magán, még a végén bántani fog valakit. Sok-sok valakit. Az, hogy 207

megverte Ainswoodot, cseppet sem enyhített az állapotán. Az is csak időlegesen fojtotta el a vágyát, hogy félholtra itta magát. Dain biztosra vette, hogy találna az igényeinek megfelelő szajhát Devonig, de volt egy kellemetlen gyanúja, hogy az sem segítene többet a baján, mint a verekedés vagy az ivás. Nem vágyott másra, mint az ő karcsú, szánalmasan törékeny hitvesére, és azóta képtelen elfojtani ezt a vágyát, mióta találkozott vele. A hely csendes volt. Hallotta felesége úti ruhájának suhogását, ahogy az asszony a kövek közt sétált. Az ingerlő suhogás közeledett. Dain le nem vette volna a tekintetét a távoli fasorról, miközben Jessica alig néhány lépésnyire megállt tőle. – Ha jól tudom, az egyik trilit 17 fedőköve nem olyan régen zuhant le – mondta az asszony. – Ezerhétszázkilencvenkilencben – felelte Dain. – Az egyik etoni barátom állította, hogy ijedtében esett le azon a napon, amikor megszülettem, így aztán utánanéztem. Tévedett. Akkoriban már kétéves voltam. – Fogadni mernék, hogy alaposan beleverted a tényeket a barátod fejébe. – Jessica hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen rá. – Ainswood volt az? A séta és a friss reggeli levegő ellenére az asszony fáradtnak látszott. Sápadt volt, szeme alatt karikák sötétlettek. S mindez az ő hibája, gondolta Dain. – Valaki más – felelte kurtán. – És nem kell azt hinned, hogy verekedni kezdek minden ostobával, aki az én rovásomra próbálja elsütni az elmésségeit. – Te nem egyszerűen verekszel, hanem nagyon is okosan és taktikusan küzdesz. Mondhatnám, hogy intelligensen. Előbb tudtad, mit fog lépni Ainswood, mint ő maga. 17

Trilit (triliton) – három kőből álló dolmen. Kettő függőlegesen a talajba ágyazva, a harmadik asztalt alkotva vízszintesen fekszik rajtuk

208

Jessica ellépett mellőle, és az egyik leesett kő felé sétált. – Kíváncsi lennék, hogy tudtad elintézni, amikor csak az egyik kezedet használtad. – Esernyőjét letette az egyik kőre, és egyik kezét ökölbe szorította, a másikat pedig a testéhez szorította. – Azt kérdeztem magamtól, hogy tudja majd védeni magát és támadni is egyszerre. De te nem így csináltad. – Oldalra kapta a fejét, mintha egy ütés elől térne ki, közben hátralépett. – Kitérni és hátrálni, ez volt a taktikád. Magad után csaltad, s közben hagytad, hogy elvesztegesse az erejét. – Nem volt nehéz dolgom – mondta Dain, lenyelve meglepetését. – Ainswood nem volt olyan éber, mint egyébként. És közel sem volt olyan gyors, mint józanul. – Én józan vagyok – ugrott fel a kőre Jessica. – Gyere, lássuk, elég gyors vagyok-e. Az asszony óriási, virágokkal és szaténszalagokkal díszített szalmakalapot viselt. A szalagokat hatalmas masnira kötötte a bal füle alatt. Uti ruhája is a szokásos divat szerint készült, csupa fodor meg csipke, és nevetségesen puffos ruhaujjak. Az ujjakat két szaténszalaggal elkötötték közvetlen a könyök felett, és ettől olyan lett az asszony felkarja, mint két luftballon. A ruhaujj alsó részét összefűző szaténzsinórok nagy bojtban végződtek, amelyek az alkar közepétől lógtak. Dain nem emlékezett, hogy valaha is látott volna olyan nevetséges dolgot, mint ez a cseppnyi asszony, amint bokszoló tartásban, halálos komolysággal áll a kövön. Odasétált hozzá, közben ajka meg-megrándult. – Gyere le onnan, Jess. Úgy festesz, mint valami zavarodott elméjű fehércseléd. Az asszony ökle meglendült. Dain ösztönösen hátrakapta a fejét, és Jessica elvétette az ütést… de éppen hogy csak.

209

A férfi nevetett, ekkor valami eltalálta a fülét. Erre alaposan megnézte magának a feleségét. Az asszony mosolygott, és szemében huncut fény csillogott. – Fájt, Dain? – kérdezte nyilvánvaló álaggodalommal. – Hogy fájt-e? – kérdezett vissza a férfi. – Csak nem képzeled, hogy fájdalmat okozhatsz nekem azzal? Dain elkapta felesége hadonászó öklét. Jessica elvesztette az egyensúlyát, és előrebukott, mire gyorsan megkapaszkodott férje vállában. Szája csak egy hajszálra volt a férfiétól. Dain a következő pillanatban eltüntette a távolságot, és vadul megcsókolta, közben elengedte felesége kezét, hogy átkarolhassa a derekát. A nap forrón sütött le rájuk, de az asszonynak mégis olyan íze volt, mint a nyári zápor, mint a vihar, s a mennydörgés, amit Dain hallott, nem volt más, mint saját vágya, ahogy a vér dübörgött a fülében, és szíve heves nyugtalansággal kalapált a mellkasában. Elmélyítette a csókot. Szomjasan itta be az asszony szájának mézízét, és nyomban megmámorosodott, amikor Jessica viszonozta a csókot. Nyelvük ingerlő táncot járt egymással, és ettől a férfi teljesen megszédült. Az asszony a nyaka köré fonta karcsú karját, és szorosan belekapaszkodott. Kerek keble a férfi mellkasának préselődött, amitől forró hullámok indultak lefelé a férfi testében, és ágyéka fájón lüktetni kezdett. Lejjebb csúsztatta a kezét, és átfogta az asszony kicsi, csodásán gömbölyű fenekét. Az enyém, gondolta Dain. Jessica könnyű volt, karcsú, tökéletes domborulatokkal… és az övé. A saját felesége próbálja elcsábítani a maga ártatlan módján, és kapaszkodik belé mámorító birtoklási vággyal. Mintha akarná őt, mintha ő is úgy érezne, mint a férfi… mintha ő is ugyanazt a vak, sürgető vágyat érezné. Szája még mindig az asszony ajkára tapadt, ahogy lekapta őt a kőoszlopról, és azzal a lendülettel végig is 210

fektette volna a kemény talajon… de akkor egy rekedt, károgó hang visszarántotta a valóságba. Elszakította a száját az asszonyétól, és felnézett. Egy vetési varjú szállt le az egyik kisebb lazúrkőre, és félelem nélkül mutatta oda ékes csőrű profilját Dainnek, s apró madárszemében mintha gúny csillant volna. Kakadunak szólította Ainswood a múlt éjjel. Egyike az Etonben ráragadt jelzőknek a féreggel, a hollókeselyűvel és még egy egész sor megalázó becenévvel együtt. Égő arccal fordult el feleségétől. – Menjünk – mondta, s hangja éles volt a keserűségtől. – Nem vesztegethetjük el itt az egész napot. Jessica hallotta a keserűséget a hangjában, és látta, hogy sötétedik el az olajbarna bőr az arcába toluló vértől. Néhány pillanatig megijedt, hogy ő tett valamit, amivel megsértette a férfit, vagy undort keltett benne. De a hintóhoz félúton Dain lassított, hogy az asszony be tudja érni. Amikor pedig Jessica megfogta a kezét – a béna kezét és megszorította, a férfi ránézett, és azt mondta: – Gyűlölöm a varjakat. Hangos és koszos teremtmények. Jessica úgy vélte, ez volt a legközelebb egy magyarázathoz vagy bocsánatkéréshez, amivel férje képes volt előállni. Visszanézett az ősi szent helyre. – Nyilván azért, mert túl érzékeny vagy, igazi, tiszta vérű arisztokrata. Számomra pusztán az itteni atmoszféra része volt. Nagyon romantikusnak találtam. A férfi kurtán felnevetett. – Biztosan arra gondoltál, hogy barbár. – Dehogy – tiltakozott Jessica. – Egy sötét, veszedelmes hős tartott a karjában a titokzatos Stonehenge ősi romjai közt. Byron sem tudott volna ennél romantikusabb jelenetet kitalálni. Fogadjunk, meg vagy győződve róla, hogy egyetlen romantikus csont sincs a testedben – vetett egy oldalpillantást a férfira. – S ha véletlenül mégis találnál 211

egyet, nyomban összetörnéd. De nem kell aggódnod. Eszembe sem jutna bárkinek is elmondani. – Nem vagyok romantikus – mondta mereven Dain –, és egyáltalán nem vagyok túl érzékeny. Ami pedig a tisztavérűséget illeti… te is nagyon jól tudod, hogy félig olasz vagyok. – De az olasz feled is kékvérű. Abonville herceg mesélte, hogy édesanyád egy nagyon régi, firenzei nemesi családból származik. Nyilvánvalóan ez békítette meg a házasságunkkal. A férfi egy egész sor olyan szót mondott, amit Jessica nem értett, de gyanította, hogy az anyanyelvén káromkodott. – Feleségül akarja venni Genevieve-et – próbálta meg kiengesztelni. – Ezért viselkedik olyan védelmezőn velem, mintha az apám lenne. De a dolognak jó oldala is van. Kézbe vette Bertie-t, ami azt jelenti, hogy a jövőben nem kell foglalkoznod az öcsém pénzügyi gondjaival. Dain némán merengett, amíg újra be nem szálltak a hin-tóba. Akkor felsóhajtva hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. – Romantikus. Túl érzékeny. És azt hiszed, megnyugtató, hogy a nagyanyád szeretője kézbe veszi az agyatlan öcsédet. Én pedig meg vagyok győződve róla, hogy te is pontosan olyan őrült vagy, mint az egész holdkóros családod többi tagja… és jövendőbeli tagja. – Nem akarsz aludni? – kérdezte Jessica. – Aludnék én, ha legalább néhány percre be tudnád fogni a szádat. – Én is fáradt vagyok. Nem bánod, ha a válladra hajtom a fejem? Nem tudok egyenesen ülve aludni. – Előbb vedd le azt az ostoba kalapot – morogta Dain. Jessica levette, aztán fejét az izmos vállra hajtotta. Egy perc múlva a férfi kicsit oldalra fordult, és a mellére vonta felesége fejét. Így sokkal kényelmesebb volt.

212

Egyelőre nem is kellett több nyugtatás neki. Később majd megpróbálja kitalálni, mi zaklatta fel a férjét, miközben őt ölelte… és azt is, mitől lett olyan feszült, amikor az anyja családjáról esett szó. Jelenleg tökéletesen kielégítette, hogy élvezze azt, amit ő a férji vonzalom megnyilvánulásának érzett. Az út nagy részét átaludták, csak Devon határánál ébredtek fel. A korai indulás ellenére csak késő délután értek Exeterbe. Nem sokkal azután keresztezték a Teign folyót, végighajtottak a Bovey Tracey-n, át a Bovey folyón. Néhány kanyargós mérföld után Jessica először pillantotta meg Dartmoor furcsa sziklaképződményeit. – A Haytor szikla – mutatott ki az ablakon Dain egy hatalmas kődarabra az egyik domb tetején. Jessica az ölébe mászott, hogy jobban szemügyre vehesse a látványt. – Nem kell aggódnod, hogy esetleg elszalasztod – nevetett a férfi. – Rengeteg ilyen lesz még. Többszáznyi bármerre nézel. Sziklás csúcsok, kőhalmok, dombok és mocsarak. Azzal, hogy hozzám jöttél, pontosan arra a civilizált világtól távoli pontra jutottál, amelyet annyira el akartál kerülni. Isten hozta, Lady Dain, Dartmoor félelmetes vadonjában. – Szerintem gyönyörű – mondta Jessica halkan. Akárcsak te, szerette volna hozzátenni. A lenyugvó nap narancsvörös fényében a vad vidék olyan sötét és nyersen gyönyörű volt, mint a férfi. – Meg kell nyernem még egy fogadást – törte meg a szomorú csendet Jessica –, hogy elvigyél azokhoz a sziklákhoz. – Ahol aztán tüdőgyulladást fogsz kapni. Hideg, szeles, nedves vidék ez, ahol az időjárás a csípős őszből egyetlen pillanat alatt a legkeményebb télre változik, aztán vissza, s teszi ezt akár tízszer is óránként. 213

– Én sohasem betegszem meg – jelentette ki Jessica. – Nem vagyok túl érzékeny, tiszta vérű arisztokrata… ellentétben egy bizonyos úriemberrel, akit most nem akarok megnevezni. – Jobb lesz, ha kiszállsz az ölemből – mondta szárazon Dain. – Hamarosan megérkezünk Athcourtba, és a személyzet teljes létszámban fel fog sorakozni. Már így is úgy összegyűrted a ruhám, hogy talán sohasem lehet kivasalni. Ha alszol, még többet fészkelődsz és izegszmozogsz. Alig hunytam le a szemem az Exeterbe vezető úton. – Akkor nyitott szemmel kellett horkolnod – morogta Jessica, miközben visszaült a helyére. – Nem horkoltam. – Dehogynem. A fejemen – közölte az asszony –, és néhányszor egyenesen a fülembe. – Jessicának nagyon tetszett a mély, férfias moraj. Dain homlokráncolva meredt rá. Jessica tudomást sem vett róla, inkább újra az elvonuló tájat nézte. – Miért hívják az otthonodat Athcourtnak? – érdeklődött. – Valami nagy csata után nevezték el, mint Blenheimet? – A Ballisterek eredetileg feljebb, északra éltek – felelte a férfi. – Egyikük szemet vetett a dartmoori birtokra, valamint Sir Guy de Ath, az itteni legnagyobb földesúr egyetlen lányára és örökösére. Mellesleg az eredeti neve Death18 volt, és azt hiszem, elég nyilvánvaló, miért változtatták meg. Az ősöm azzal a feltétellel kapta meg a lányt és a birtokot, hogy nem hagyja kihalni a nevet. Ezért van az, hogy a családom minden férfitagjának ott van a nevében a Guy de Ath név közvetlenül a Ballister előtt. Jessica látta már a férfi teljes nevét a temérdek, házassággal kapcsolatos iratokon. 18

halál (angol)

214

– Sebastian Leslie Guy de Ath Ballister – mondta mosolyogva. – Én meg azt hittem, azért van ennyi neved, mert ilyen nagydarab ember vagy. Érezte, hogy férje teste megfeszül. Felnézett. Látta, hogy a férfi álla feszes, és száját keményen összeszorítja. Kíváncsi volt, vajon milyen érzékeny pontot érintett véletlenül. Arra már nem volt ideje, hogy kibogozza a rejtélyt, mert Dain felkapta a rég elfeledett kalapot, és a fejébe nyomta, fordítva, így Jessicát foglalta, hogy helyre igazítsa a fejfedőt, és megkösse a szalagokat. Utána még megpróbálta a ruháját is, amelyben reggel óta utazott, elfogadható állapotba hozni, mert a hintó befordult a kapubejáraton, és Dain rosszul leplezett nyugtalansága elárulta neki, hogy ez az út egyenesen az otthonához vezet.

215

Ti zen ket tedi k fejezet

Dain hintója az előre nem tervezett stonehenge-i látogatás ellenére menetrend szerint, pontosan nyolckor érkezett az athcourti kastély bejárata elé. Nyolc óra húsz percre a márki és a márkiné megszemlélték a szolgahad ünnepélyesen felsorakozott seregét, s közben rendkívül diszkréten a szolgák is alaposan szemügyre vették új gazdáikat. A jelenlegi szolgák – néhány ritka kivétellel – még sohasem találkoztak a kastély urával. Mindazonáltal túl jól neveltek és túl jól fizetettek voltak ahhoz, hogy bármilyen érzelmet is eláruljanak, beleértve a kíváncsiságot is. Minden készen állt, pontosan úgy, ahogy Dain utasításba adta, és minden kívánságát időre, a korábban elküldött menetrend szerint teljesítették. Mialatt ők a szolgákat szemlézték, előkészítették a fürdőjüket. A vacsorához való ruhájukat már kivasalták és kikészítették. Az első fogást abban a pillanatban felszolgálták, amint a márki és a márkiné helyet foglaltak a hatalmas ebédlőben álló hosszú asztal két végén. A hideg ételek 216

hidegen érkeztek, a meleg ételek melegen. Andrews, az inas az étkezés alatt végig őlordsága mellett állt, és segített neki mindenben, amelyhez két kézre volt szükség. Jessicát láthatóan nem ijesztette meg a Westminsterapátság méretű ebédlő, vagy a tucatnyi libériás inas, akik ugrásra készen várakoztak a tálalóasztal mellett, mialatt a fogásokat elfogyasztották az uraságok. Háromnegyed tizenegykor Lady Dain felállt, és magára hagyta férjét a portóival. Olyan hűvös nyugalommal közölte Rodstockkal, a komornyikkal, hogy a teát a könyvtárban óhajtja elfogyasztani, mintha évszázadok óta ő lett volna itt az úrnő. Az asztalt leszedték, mire átlépte a küszöböt, és szinte ugyanabban a pillanatban Dain előtt megjelent a borosüveg. A poharát teletöltötték anélkül, hogy tolakodóak lettek volna, s amikor Dain közölte, hogy aznapra ennyi, az egész étkezésre jellemző kísérteties csendben hagyták el az ebédlőt. Két napja ez volt az első alkalom, hogy Dain magára maradhatott a gondolataival, s mióta rájött, hogy felesége szüzességének elvétele problémát jelent számára, ez volt az első lehetőség, hogy végiggondolja, mitévő is legyen. De csak az járt a fejében, hogy hosszú volt ez a nap, és béna karja fájdalmasan lüktet, különben is túl nagy a csend az ebédlőben, ráadásul a falikárpit színe sem tetszik, a kandalló felett lógó tájkép pedig túl kicsi oda. Öt perccel tizenegy előtt félretolta az érintetlen borospoharat, felállt, és a könyvtárba indult. Jessica a könyvállványnál állt, amelyen az óriási családi Biblia feküdt. Annál a lapnál volt kinyitva, amely a házasságok, születések és halálozások dátumát tartalmazta. Amikor Dain belépett, az asszony szemrehányó pillantást vetett rá. 217

– Ma van a születésnapod – mondta. – Miért nem szóltál? Ahogy a férfi közeledett, merev arcán megjelent a szokásos gúnyos kifejezést. – Milyen furcsa – nézett le arra a pontra, ahová felesége ujja mutatott. – Tiszteletre méltó ősöm nem törölte ki a nevemet. Meg vagyok döbbenve. – Értsem ezt úgy, hogy egyszer sem néztél bele ebbe a könyvbe? – csodálkozott Jessica. – Nem érdekeltek az elődeid… amikor pedig mindent tudtál Guy de Athről? – A nevelőm mindent elmondott az őseimről – felelte Dain. – Rendszeres sétákat szervezett a képtárba is, nehogy elfelejtsem a családom történetét. Az első Blackmoo rgróf szokta volt mondani, miközben megállt egy aranyszőke hajú lovag portréja előtt, II. Károly király uralkodása alatt kapta a címét. Aztán a nevelőm részletesen kifejtette, milyen események mentek végbe Károly idején, és elmesélte, nemes ősöm milyen hősi cselekedetekkel érdemelte ki a grófságot. A nevelője mesélte, s nem az apja. – Szeretnék én is így kiokosodni – jelentette ki Jessica. – Talán holnap elvihetnél egy sétára a családi képtárba. Ha jól sejtem, legalább tíz-tizenkét mérföld hosszú lehet. – Száznyolcvan láb – mondta Dain, és tekintete visszatért a lapra. – Úgy tűnik, egy kicsit eltúlzott kép él benned Athcourtról. – Majd hozzászokom – felelte Jessica. – Azt is meg tudtam állni, hogy ne tátsam el a számat, amikor bevezettek abba a katedrálisba, amelyet más néven őladysége lakosztályának neveznek. A férfi még mindig a lapot nézte, ahová a születési dátumát feljegyezték. Gúnyos arckifejezése nem változott, de sötét szemében fájdalom tükröződött. Jessica kíváncsi lett volna, hogy vajon az alatta lévő bejegyzés-e az, ami felkavarta. Elszomorodott, és sajgott a szíve a férfiért. 218

– Egy évvel azután vesztettem el a szüléimet, hogy meghalt az édesanyád – mondta. – Baleset érte a hintójukat. – Láz. Az anyámat láz vitte el. Ezt is bejegyezte. – Dain hangja meglepett volt. – Ki írta be apád halálát? Ez nem a te írásod. A férfi vállat vont. – Gondolom, a titkára. Vagy a vikárius. Vagy valami más okvetetlenkedő. – Lesöpörte az asszony kezét a Bibliáról, és becsukta a könyvet. – Ha a család történetére vagy kíváncsi, temérdek könyvet találhatsz róla a szoba másik végében lévő polcokon. Unalmas részletességgel fel van jegyezve minden, fogadni mernék, hogy egészen a rómaiak hódításáig. Jessica újra kinyitotta a Bibliát. – Te vagy a család feje, így neked kell beírnod engem – mondta halkan. – Szereztél egy feleséget, és most be kell vezetned a könyvbe. – Valóban be kell? Ebben a szent pillanatban? – A férfi felvonta az egyik szemöldökét. – És ha úgy döntök, hogy mégsem tartalak meg? Akkor vissza kell mennem, és ki kell törölnöm a neved. Jessica otthagyta az állványt, az íróasztalhoz ment, felvette a tintatartót és tollat, aztán visszatért Dainhez. – Azt szeretném én látni, hogy megpróbálsz megszabadulni tőlem. – Kérhetném a házasság megsemmisítését azon az alapon, hogy nem voltam beszámítható állapotban, amikor aláírtam a szerződést. Lord Porthmouth házasságát is ezen az alapon nyilvánították semmisnek éppen tegnapelőtt. Ennek ellenére a férfi elvette a tollat, és nagy hűhóval bevezette Jessica nevét a könyvbe, néhány cikornyával is díszítette a lendületes betűket.

219

– Ó, nagyon szép – hajolt át a férfi karján Jessica, hogy megnézze a bejegyzést. – Köszönöm, Dain. Most már én is része vagyok a Ballisterek történelmének. Tudatában volt, hogy melle a férfi karján pihen. Ahogy Dain is. Úgy rántotta el a kezét, mintha parázshoz ért volna. – Igen, a Biblia örök időkre halhatatlanná tette a neved – mondta. – Gondolom, legközelebb egy portrét követelsz, s nekem a raktárba kell száműznöm egy jeles ősömet, hogy helyet szorítsak neked. Jessica abban reménykedett, hogy a fürdő, a vacsora és egykét pohár portói megnyugtatja férjét, de Dain most ugyanolyan ideges volt, mint amikor áthajtottak Athcourt kapuján. – Vannak Athcourtban kísértetek? – sétált oda tettetett közönnyel a magas könyvespolcokhoz. – Készüljek fel az éjszaka közepén felhangzó lánccsörgésre vagy félelmetes üvöltésre? Esetleg arra, hogy a folyosókon furcsa öltözetű urakba és hölgyekbe botlok? – Istenem, dehogy! Honnan a csudából vetted ezt az ötletet? – Tőled. – Jessica lábujjhegyre állva nézegette a verseskötetek polcát. – Nem tudom eldönteni, hogy azért idegeskedsz-e, mert valami hátborzongató dolgot akarsz közölni velem, vagy azért, mert te magad azt várod, hogy valami szörnyűség történjen. Azt hittem, talán egy Ballister szellem fog előugrani valamelyik szépen faragott ciráda mögül. – Nem idegeskedek – jelentette ki a férfi, és kimért léptekkel a kandallóhoz ment. – Egyáltalán nem vagyok ideges. Tökéletesen nyugodt vagyok. Amilyennek lennem is kell a saját átkozott házamban. Ahol a nevelőjétől kellett a család történetéről hallania, nem az apjától, gondolta Jessica. Ahol az anyja meghalt, amikor Dain még csak tízéves volt… és ez a veszteség még ma is nagyon fáj, ez nyilvánvaló. Ahol itt volt ez az 220

óriási, családi Biblia, amelybe egyetlenegyszer sem nézett bele. Jessica arra is kíváncsi lett volna, hogy Dain tudott-e halott féltestvéreiről, vagy hozzá hasonlóan ő is csak ma olvasta először a bejegyzésekben. Levett a polcról egy szép és nagyon drága kötésben lévő Don Juan-kötetet. – Ez biztos a te szerzeményed – jegyezte meg. – A Don Juan utolsó énekei alig négy évvel ezelőtt jelentek meg. Nem is tudtam, hogy kedveled Byron munkáit. – Nem kedvelem. Az egyik olaszországi utam során találkoztam vele. Azért vettem meg a könyvet, mert a szerzője velejéig romlott fickó, és a könyv tartalma állítólag roppant illetlen. – Ami azt jelenti, hogy el sem olvastad – állapította meg az asszony. Kinyitotta a könyvet, és kikeresett néhány sort az első énekből. – Egy ötvenéves férjjel csöndesen / S több éve él. Ötven! Szép summa év ez, /Sőt nagyon is szép. És én azt hiszem:/Jobb EGY ilyen hely'tt KÉT– huszonöt éves.19 Dain keményen összeszorított szája felfelé kunkorodott. Jessica lapozott néhányat. – Még küzd, még suttog (szánja tán az ég is) / „Nem! Nem teszem meg!” – És megtette mégis.20 Elfojtott kuncogás hallatszott, de Jessica tudta, hogy megfogta. Letelepedett a pamlagra, és előrelapozott a második énekben odáig, ahol előző éjjel abbahagyta az olvasást. A hatvanhárom éves Don Juant azért űzték el, mesélte Dainnek, mert szerelmi viszonyba keveredett egy ötvenöt éves úriember gyönyörű feleségével, Donna Júliával. Aztán Jessica hangosan olvasni kezdett. 19

Byron: Don Juan, I. ének 62. versszak (fordította: Ábrányi Emil)

20

uo. 117. versszak

221

A harmadik versszaknál Dain otthagyta a kandallót. A nyolcadik versszaknál már Jessica mellett ült. Mire az asszony a tizennegyedikhez ért, Dain kényelmesen elnyújtózott, feje alá gyűrve az egyik díszpárnát, és lába alá húzva egy zsámolyt. A felolvasás közben béna bal keze valami csoda folytán az asszony jobb térdén kötött ki. Jessica úgy tett, mintha észre sem venné, és tovább olvasott… Don Juanról, amint a hajón kesereg, amiért el kell hagynia a szülőföldjét, az elhatározásáról, hogy megváltozik, Júlia iránti soha el nem múló szerelméről, és arról, hogy sohasem fogja elfelejteni, és senki, semmi másra sem fog gondolni, csak őrá. – Nincs gyógyír, nincs, az én nagy bánatomra –”/ (Agálya tánczol s felfordúl a gyomra.) Dain vihogott. – Előbb az ég – (forog már minden étek) /„Ó Júliám! e bú halálra mar…!/(Battista, Pedró, holláh! gaz cselédek, /Hej! tartsatok… egy korty rumot hamar!) Ha egyedül lett volna, Jessica ugyanúgy vihorászik, mint előző éjszaka is, de most Dain kedvéért világfájdalmas hangon adta elő Don Juan szerelemtől ittasult szólamait, amely azonban gyanúsan megremegett, amikor ahhoz a részhez ért, ahol a főhős soha el nem múló szerelmét legyőzi a tengeribetegség. Jessica úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a férfi teste, amely oly közel volt hozzá, rázkódik a hangtalan nevetéstől, vagy néha-néha a félig elfojtott kuncogástól, amitől az asszonynak bizseregni kezdett a bőre. – Ó Júliám…! (mennykő csapjon belétek!) / Imádott lény…! (hogy tánczol e czudar, / Hitvány hajó!)…fejem’ ne érje vád!” / (Csuklása itt elfojtja végszavát.) Meleg levegő csiklandozta meg a fülét, és Jessicának nem kellett felnéznie, hogy tudja, a férje közelebb hajolt, és a válla fölött belenéz a könyvbe. Áttért a következő versszakra, miközben erősen tudatában volt a férfi meleg lélegzetének a füle mellett, és a halk kuncogás 222

keltette rezgéseknek, amelyek megremegtették az egész belsejét. – Szólt volna többet s tán százszorta szebben – De járt a tenger; mindig dühösebben21 – fejezte be nagy komolyan a versszakot Dain. Jessica erre már felnézett, de a férfi abban a pillanatban elkapta a tekintetét, és gyönyörű nyers vonásai kifürkészhetetlenek voltak. – El sem hiszem, hogy megvetted, és el sem olvastad – mondta az asszony. – Fogalmad sincs, mit vesztettél, igaz? – Biztos vagyok benne, hogy sokkal szórakoztatóbb volt hallgatni, ahogy egy női hang felolvasta. Ráadásul sokkal kevesebb fáradság. – Akkor ezentúl rendszeresen felolvasok neked. Igazi romantikust faragok belőled. Dain hátrahúzódott, tehetetlen keze a pamlagra csúszott. – Te ezt romantikusnak nevezed? Byron ízig-vérig cinikus alak. – Az én szótáramban a romantikus nem egyenlő a szentimentális, szirupos érzelgősséggel. Sokkal inkább pikáns, izgalommal és egy egészséges adag humorral fűszerezett curry – Jessica lesütötte a szemét. – Azt hiszem, végül jó curry lesz belőled, Dain… csak a fűszerezésen kell egy cseppnyit változtatni. – Változtatni? – ismételte a férfi, s megmerevedett. – Azt akarod, hogy megváltozzak? – Persze. – Jessica megsimogatta a mellette fekvő kezet. – A házasság mindig változásokkal jár, mindkét részről.

21

Byron: Don Juan, II. ének 19-21. versszak (fordította: Ábrányi

Emil)

223

– De nem ez a házasság, asszonyom. Fizettem önért, méghozzá nem is keveset, s a pénzemért vak engedelmességet vásároltam, és pontosan így is… – Természetesen te vagy a ház ura – vágott a szavába Jessica. – Soha senkivel nem találkoztam még, aki ennyire alkalmas lenne, hogy mindent és mindenkit az irányítása alatt tartson. De még te sem gondolhatsz mindenre, vagy gondoskodhatsz olyasmiről, amivel még sohasem találkoztál. Merem állítani, olyan előnyei vannak annak, hogy feleséged van, amilyenekre ulmodban sem gondoltál volna. – Én csak egyről tudok – szűkült össze Dain szeme –, és biztosíthatom, hölgyem, nagyon is el tudom képzelni. El is szoktam. Gyakran. Mert az az egyetlen átkozott dolog, amiért… – Ma reggel is kitaláltam, hogyan enyhíthetném a másnaposságodat – szólt közbe ismét Jessica, elnyomva kezdődő bosszúságát… és izgalmát. – Te azt hitted, nincs rá gyógymód. És hála nekem, épp most fedezted fel Byront, amitől jobb hangulatba kerültél. A férfi elrúgta a zsámolyt. – Értem, szóval ebben mesterkedsz. Hogy jobb hangulatba ringass. Hogy meglágyíts… vagy legalábbis megpróbáld. Jessica becsukta és félretette a könyvet. Korábban elhatározta, hogy türelmes lesz, hogy teljesíti a kötelességét, és törődik a férfival, hisz szemmel láthatóan égető szüksége volt rá, hogy valaki odafigyeljen rá, akár tudott róla, akár nem. Most azon töprengett, egyáltalán miért zavartatta magát ilyesmivel. Az előző este – és a ma reggel – után, azok után, hogy félje száműzte őt a mérföldhosszú asztal másik végére, az ostoba fajankó van olyan pimasz, hogy az ő emberfeletti erőfeszítéseit manipulációnak minősítse. Jessica a türelme végére ért. 224

– Még… hogy… én… meglágyítsalak?! – vágta oda a szavakat, amelyek a belsejébe hasítottak, és haraggal töltötték el a szívét. – Te felfúvalkodott, öntelt és hálátlan fráter! – Nem vagyok vak, és látom, mire készülsz, de ha azt hiszed. .. – Ha azt hiszed, nem tudom megtenni – mondta kimérten Jessica –, hogy nem tudom elérni, hogy a tenyeremből egyél, ha azt akarom, akkor azt ajánlom, gondold át még egyszer, Belzebub. Kurta, vihart jósló csend következett. – A tenyeredből – ismételte halkan, nagyon halkan Dain. Az asszony felismerte a csendes hangot, és azt is, mit takar. Fuss! Menekülj! – sikoltotta agyának egy rejtett zuga, de a többi részt a harag vörös köde borította. Bal kezét tenyérrel felfelé szándékolt lassúsággal a térdére fektette. Jobb kezének mutatóujjával kis kört rajzolt a tenyere közepébe. – Tessék – mondta ugyanolyan halkan, mint férje, szája azonban csúfolódó mosolyra húzódott. – Pontosan innen, Dain. A tenyeremből. És aztán – folytatta, még mindig a tenyere közepét simogatva – hason fogsz csúszni előttem. Könyörögsz majd. Újabb feszült csend ereszkedett a szobára, és Jessica azon csodálkozott, a könyvek hogy nem potyogtak le a helyükről. Aztán a férfi válaszolt, az egyetlen módon, amelyre Jessica nem számított, de amelyről abban a pillanatban, hogy meghallotta, tudta, hogy ezt megjósolhatta volna. – Szeretném látni, hogy megpróbálod – mondta férje bársonyos hangon. Az esze próbált valamit súgni Dainnek, de ő nem hallotta, mert egyre csak felesége szavai csengtek a fülében: hason fogsz csúszni… könyörögsz majd. A 225

gúnyos hang meggátolta abban, hogy gondolkodni tudjon, és a belsejében kavargó harag megsüketítette. És rideg haragba zárta magát, tudva, hogy ott biztonságban van, ott érzéktelen a sérelmek iránt. Nem csúszott hason és nem könyörgött nyolcéves korában sem, amikor egész világa darabokra tört, elhagyta az egyetlen teremtés, aki szerette, és az apja is eldobta magától. A világ vécécsészébe nyomta a fejét, kínozta, gúnyolta és megverte. A világ elborzadt tőle, és megfizettetett vele minden apró csalást, amely boldogságnak adta ki magát. A világ megpróbálta behódolásra, megalázkodásra kényszeríteni, de ő nem volt hajlandó behódolni, megalázkodni, és a világnak meg kellett tanulnia az ő szabályai szerint létezni. Ahogy a feleségének is meg kell tanulnia. Es ő mindent el fog viselni, amit el kell viselnie, hogy megtanítsa rá az asszonyt. A sziklákra gondolt, amelyeket néhány órával korábban mutatott Jessicának. Azok a sziklák évszázadokon át dacoltak a köveket verő esővel, a metsző széllel és kemény hideggel, s most is ott állnak rendületlenül. Ő is hozzájuk hasonló kőtömböt csinált magából az idők során, és, mondta magának, ahogy megérezte maga mellett a mozgást, az asszony sohasem fog talpalatnyi helyet sem találni rajta. Ugyanúgy nem tudja becsapni, ahogy meglágyítani vagy megtörni az ellenállását. Jessica feltérdelt mellette, aztán nem mozdult, Dain pedig csak várt. Tudta, felesége tétovázik, mert nem vak. Felismeri a kősziklát, amikor találkozik vele, és talán már be is látta a hibáját… és hamarosan fel fogja adni. Az asszony felemelte a kezét, és megérintette a férfi nyakát – de nyomban el is kapta a kezét, mintha ő is érezte volna azt, amit Dain is: a kipattanó szikrát, amely a bőre alá hatolt és tovább izzott az idegvégződésein.

226

Bár Dain mereven maga elé nézett, szeme sarkából így is látta felesége zavart reagálását, elkapta a homlokán gyülekező ráncokat, amint a kezét nézegeti, észrevette, milyen gondterhelten fürkészi a nyakát. Aztán elszoruló szívvel érzékelte, hogy az asszony szája lassan felfelé kunkorodik. Közelebb húzódott hozzá, jobb térdét a feneke mögé csúsztatva, míg a balt a combjához szorította. Majd jobb karjával átkarolta a vállát, a ballal a mellkasát, és egészen közel hajolt hozzá. Csábítóan kerek melle a vállához préselődött, ahogy ajkát a szeme környékén lévő túl érzékeny bőrhöz érintette. Dain mereven ült, és keményen összpontosított, hogy a légzése egyenletes maradjon, meg arra, nehogy üvölteni kezdjen. Az asszony meleg és puha volt, és a kamilla illata úgy fonta körbe, mint valami háló… mintha a hozzá simuló karcsú, finom test nem lett volna elég csapda. Közben hitvese ajka elindult lefelé, apró csókok ösvényét húzva az arcán, egészen a makacsul összeszorított szája sarkáig. Ostoba bolond! – szidta magát halkan Dain, amiért provokálta, amikor nagyon jól tudta, hogy Jessica képtelen ellenállni a kihívásnak, s még egyszer sem úszta meg sértetlenül az asszonnyal való csatározást. Ismét belesétált a csapdába, immáron talán századszor, de ez alkalommal még rosszabb volt. Nem fordulhatott felé, hogy szomját oltsa asszonyi édességével, mert az engedékenység lenne, márpedig ő nem enged. Úgy kell ülnie, mint egy gránit monolit, miközben a puha kebel fel-le mozog a karján, meleg lélegzet csiklandozza a bőrét, az érzéki száj finom csókokkal borítja arcát. Mint egy kőtömb, emlékeztette magát Dain, amikor Jessica a fülébe sóhajtott, és ez a sóhaj végigsistergett az erein. Így Dain továbbra is mereven ült, noha egész 227

belseje tűzben égett, miközben Jessica lassan megoldotta és félredobta a nyakkendőjét. Látta, amint elejti, és próbálta figyelmét a lábánál heverő gyűrött, fehér selyemholmin tartani, de az asszony ekkor megcsókolta hátul a nyakát, és ezzel egy időben kezét becsúsztatta az ing alá. Dain nem tudott szemével egy pontra fókuszálni, vagy elméjével egy dologra összpontosítani, mert az asszony mindenhol ott volt, s kívül-belül láz égette. – Olyan sima vagy – hallotta a háta mögül a doromboló hangot, meleg lélegzete a tarkóját csiklandozta, míg keze a vállát simogatta. – Sima, mint a csiszolt márvány, de olyan finom meleg. A férfi teste lángolt, s az asszony halk, ködös hanga csak olaj volt a tűzre. – És erős – folytatta, míg kígyókeze továbbsiklott a kemény izmokon, amelyek megfeszültek, megremegtek az érintése alatt. Dain gyenge volt, hatalmas, ostoba ökör, amelyik lassan elsüllyedt egy szűz csábításának mocsarában. A halk torokhang nem kímélte. – Fél kézzel is fel tudnál emelni – duruzsolta. – Szeretem a nagy kezedet. Szeretném magamon tudni. Mindenhol, Dain. – Nyelvét játékosan végighúzta a fülkagylón, és a férfi megremegett. – A testemen. Így. – A patyolat gyolcsing alatt az asszony ujjai a dübörgő szív fölött cirógatták a mellkasát. Hüvelykujja végigsimított a merev mellbimbón, és Dain sziszegve fújta ki a levegőt összeszorított fogai közt. – Azt akarom, hogy ezt csináld… velem. Dain is azt akarta, szentséges Szűzanya, de még mennyire akarta! Ökölbe szorított kezén kifehéredtek az ízületek, dacosan megfeszülő álla már fájt, és ez mind kész élvezet volt ahhoz a vad fájdalomhoz hasonlítva, amely az ágyékában lüktetett.

228

– Mit csináljak? – erőltette ki ajkán a szavakat. – Talán… éreznem… kellene… valamit? – Te gazember! – Jessica elhúzódott, és Dain szinte beleremegett a megkönnyebbülésbe. De korai volt az öröme, mert még újabb lélegzetet sem tudott venni, amikor az asszony az ölébe mászott, és szoknyáját felhúzva lovagló ülésbe helyezkedett el rajta. – Kívánsz engem – jelentette ki. – Érzem, Dain. Nem volt nehéz észrevenni, el sem téveszthette. A forrón ágaskodó férfiasság és a felhevült nő közt nem volt más, csak egy réteg gyapjúanyag meg egy kis darabka selyem. A férfi nadrágja. Az asszony bugyogója… puha comb, amely az ő combjához simul. Az isten legyen hozzá irgalmas! Dain tudta, mi van a fehérnemű alatt: egy kis darab a harisnyából alig a térde fölött, a harisnyakötő masnija, és fölötte a selymes bőr. Még a béna keze ujjai is bizseregtek. Mintha Jessica olvasni tudna a gondolatai közt, felemelte a haszontalan kezet, és végighúzta a felgyűrt szoknya selymén. Alatta, akarta Dain kiáltani. A harisnyán, a harisnyakötőn, az édes, selymes bőrön… könyörgöm! Összezárta a száját. Nem fog könyörögni, nem fog hason csúszni. Jessica nekilökte a pamlag párnáinak, és ő ellenállás nélkül engedett. Minden erejével arra koncentrált, fel ne kiáltson. Látta, hogy az asszony keze az ingváll kapcsaira vándorol. – A házasság változásokat követel – mondta. – Ha te egy szajhát szeretnél, akkor úgy kell tennem, mintha az lennék. Dain megpróbálta lehunyni a szemét, de még arra sem volt ereje. Tekintete a karcsú, kecses ujjakra tapadt, és ördögi tevékenységük minden mozdulatát követte… 229

ahogy a kapcsok megadták magukat, ahogy a kelme lecsúszott… a csipke és selyem alól előbukkanó tejfehér bőr… – Tisztában vagyok vele, hogy a… a csáberőm még nem olyan nagy, mint amilyenhez hozzászoktál – duruzsolta, és a ruha felső részét egész a derekáig csúsztatta. Dain látta az ikerholdak alabástromfehér és sima halmát. Szája kiszáradt, s agya helyén mintha nagy csomó vatta lett volna. – De ha elég közel leszek hozzád, talán észreveszel. – Azzal felemelkedett, és a férfi fölé hajolt… nagyon közel, túl közel. Egy feszes rózsabimbó… alig néhány centire a férfi szétnyíló ajkaitól… érzéki nőillat kúszott fel az orrába, kavarta meg a fejét. – Jess! – nyögte érdes, rekedt hangon. Elméje puszta sivatag volt. Semmi gondolat. Semmi büszkeség. Csupán szélviharban kavargó homok volt. Elfojtott kiáltással rántotta magához az asszonyt, szája lecsapott a szájára… édes oázis… ó, igen, kérlek!… és az megnyílt előtte, engedve az őrjöngő kérésnek. Dain mohón itta felesége édes nektárját. Ki volt száradva, lázban égett, és az asszony egyszerre hűtötte és lángra lobbantotta. Hűvös eső volt és perzselő brandy is. Az asszony finom, hajlékony hátát simogatta, és Jessica megborzongott az élvezettől, és belesóhajtott férje szájába. – Szeretem a kezedet – suttogta becéző hangon. – Sei bella – hangzott a rekedtes válasz, és ujjai hitvese derekára fonódtak. Annyira erős és hajlékony, de istenem, mennyire kicsi az ő hatalmas keze alatt! Olyan apró volt az asszony, de ő az egészet akarta, méghozzá kétségbeesetten akarta. Dain kiéhezett szája összevissza csapontott felesége arcán, vállán, nyakán. 230

Arcát keblének bársonyos halmához simította, és orrával megcsiklandozta a halmok közti illatos völgyet. Nyelvével kanyargós ösvényt rajzolt egészen a rózsaszín mellbimbóig. Egy percig még becézgette, aztán finoman a szájába vette, hogy ajkával, nyelvével kényeztesse, s közben erősen tartotta mindjobban reszkető asszonyát. Halk, meglepett kiáltást hallott maga fölül. De felesége nyugtalan ujjai a hajában matattak, s Dain tudta, nem a fájdalom, hanem az izgalom hangját hallotta. A nőstényördög, aki kínpadra vonta, élvezi a játékot. Ekkor ráébredt, hogy őrült és felhevült állapota ellenére sem teljesen fegyvertelen. Ő is rákényszerítheti az asszonyt, hogy könyörögjön. Szíve hevesen kalapált, elméje tompa volt, mintha berúgott volna, de valahogy, önuralmának utolsó morzsáit összekaparva, sietség helyett szándékoltan lassú ostrom alá vette a másik keblet… Jessica darabjaira hullt. – Ó! Ó, Dain! Kérlek! – Ujjai a férfi nyakára siklottak, aztán görcsösen a vállába kapaszkodtak. Igen, könyörögj! A remegő mellbimbót óvatosan a fogai közé vette, és gyengéden meghúzta. – Édes istenem! Kérlek… ne! Igen. Ó! – Tehetetlenül fészkelődött, egyik pillanatban teste férjéhez feszült, a következőben megpróbált elhúzódni. Dain a gyűrött, összegabalyodott szoknya alá csúsztatta a kezét, és végigsimított a selyembugyogón. Jessica felnyögött. A férfi elengedte a mellét, mire az asszony lejjebb ereszkedett, és ajkaival addig ingerelte férje száját, míg bebocsáttatást nyert, és a gyönyör hullámai megrázták Dain testét, miközben felesége nyelve szája titkait kutatta. S míg mohón itta a csók édes likőrjét, keze sem tétlenkedett: lassan feltolta a selyembugyogó pillekönnyű szárát, és végigcirógatta a harisnyás lábat, 231

míg el nem jutott a harisnyakötő masnijáig. Gyorsan kioldotta, és félredobta a szalagocskát. Lehúzta a harisnyát, és ujjai máris a combon jártak, felkalandoztak a feltűrt selyembugyogón át, hogy végén rabságba ejtsék a nőiesen kerek feneket. Jessica elszakadt a férfi szájától, és halkan zihálva nézett rá. Dain, még mindig az asszony fenekét markolva megmozdult, és feleségét is magával húzva úgy helyezkedett, hogy az oldalán fekve az ő teste és a pamlag háta közé szorulva fogságba essen. Újra megcsókolta, mélyen, alaposan, közben keze a bugyogó kötőjével babrált. Megoldotta, aztán letolta a selymet. Érezte, hogy felesége teste megfeszül, de Dain továbbra is elvonta lassú, gyengéd csókjával a figyelmét. Szorgos ujjai egyetlen pillanatra sem pihentek. Simogatták, becézték, kényeztették az asszony combját, lopták a távolságot az ártatlansága felé. Jessica vonaglott, el akarta húzódni, de Dain nem engedte szabadulni, és képtelen volt visszafogni magát, keze mohón kutatta az ágyék finom, feszes bőrét… a selymes fürtök zabolátlan kuszaságát… és az édes, meleg… vajpuha… és vaj szerűen síkos nőiességet… a vágy finom és ékes bizonyítékát. Felkavarta, felizgatta, és Jessica akarta őt. Simogatni kezdte az érzékeny szirmokat, mire az asszony mozdulatlanná dermedt. Aztán… – Ó! – Hangja meglepett volt. – Ó, ez… csodás! Nem is… – a többi beleveszett egy fojtott sikolyba, és az édes melegség a férfi ujjaihoz nyomódott. A karcsú test nyugtalanul vonaglott, hozzányomult, majd elhúzódott. – Ó, teremtőm! Kérlek! Dain szinte nem is hallotta a könyörgést. Túl volt már azon, hogy bármit is halljon. A vér vadul száguldott az 232

ereiben, ott dobolt a fülében. Rátalált a finom rügyre és mögötte a keskeny résre, de annyira kicsinek, annyira szűknek tűnt tolakodó ujjai számára. Becézgetni kezdte az érzékeny rügyet, mire az megduzzadt. Jessica Dain kabátjába kapaszkodott, halk, elfojtott hangokat hallatott, s közben próbálta befészkelni magát a kemény férfitest rejtekébe. Mint egy riadt kismacska. De nem félt. Bízott benne. Az ő bizakodó kismacskája. Ártatlan. Annyira törékeny! – Ó, Jess, olyan apró vagy! – mormolta Dain reménytelenül. Gyengéden simogatta odabent, de hiába volt síkos és forró, az út még így is túl kicsi, túl szűk volt Dain számára. Kiéhezett, szerelemre vágyó férfiassága dühödten feszült neki a nadrágjának… egy hatalmas, irtózatos betolakodó, amely darabokra fogja tépni az ő asszonykáját. Dain zokogni, üvölteni szeretett volna. – Annyira szűk vagy – mondta, s hangja telve volt szenvedéssel, mert nem tudta megállni, hogy ne érintse meg, ne becézze, simogassa azt, amiről tudta, hogy nem lehet az övé, mert nem meri elvenni. Jessica meg sem hallotta. Teljesen elemésztette a forróság, amelyet a férfi táplált. Ölelte, csókolta férjét. Nyugtalan kézzel, ártatlanul buja szájjal. Elégett a máglyán, amelyet férje rakott az ő meghódítására, aki most nem tudott leállni a lángok táplálásában. – Ó, ne… igen… kérlek! Dain hallotta, ahogy elakad a lélegzete, aztán halkan felzokog… a teste megrázkódik, és a feszes izmok összezárulnak ujjai körül… aztán elernyednek… és megint összezárulnak, ahogy a beteljesülés gyönyöre másodszor is megrázza a karcsú testet. Dain visszahúzta a kezét, és látta, hogy remeg. Testének minden izma fájdalmasan feszült, merev volt az

233

erőfeszítéstől, amellyel visszatartotta magát, nehogy széttépje hitvesét. Ágyékát olyan kín gyötörte, mintha maga a Sátán fogta volna a satujába. Mély lélegzetet vett. Aztán még egyet… és még egyet, várva, hogy a világ visszatérjen a normális kerékvágásba, és remélve, hogy ágyéka megnyugszik még azelőtt, hogy meg kell mozdulnia. Várt, de semmi sem történt. Azt tudta, hogy az asszony nem halt meg. Hallotta, érezte a lélegzetét, amely lassú volt, egyenletes, békés… túl békés. Hitetlenkedve nézett le rá. – Jess? Az asszony valamit dünnyögött, és még jobban hozzásimult, fejét a vállgödrébe fészkelve. Dain még egy teljes percig nézte leesett állal a gyönyörű, csendesen szendergő arcot. Mint egy átkozott férfi, gondolta bosszankodva. Megkapta, amit akart, aztán összegömbölyödött és elaludt. De hiszen ezt neki kellett volna csinálnia. Micsoda arcátlanság ez az asszonytól, hogy a fene essen belé! És most, ezerszer is elátkozva hitvese önző hálátlanságát, ki kell találnia, hogy bujtassa ágyba az asszonyt egyetlen ép kezével anélkül, hogy felébresztené.

234

Ti zen h a rma di k fej ezet

Jessica nem igazán tudta, mikor ébredt tudatára, hogy éppen felfelé viszik a lépcsőn. Az egész olyan volt, mint valami álom, vagy a régmúlt egy emléke, amikor még kislány volt, olyan kicsi, hogy még Frederick bácsi, aki nagybátyjai közt a legkisebb volt, még ő is könnyedén felkapta, és a karjában vitte fel a gyerekszobába. A nagybácsi karjában kemény ülés esett, az igaz, és döcögős volt az út, de tökéletes biztonságban érezte magát szorosan a hatalmas férfitesthez simulva, fejét a széles vállon nyugtatva. Az álom köde lassan eloszlott, s mielőtt még a szemét kinyitotta volna, tudta, kinek a karjában van. Arra is emlékezett, mi történt. Vagy majdnem mindenre. Az események nagy része elveszett abban az eszelős örvényben, amelybe Dain rántotta bele. – Ébren vagyok – szólalt meg álomittas hangon. Még mindig kimerült volt, elméje tompa. – A saját lábamon is meg tudom tenni a maradék utat. – Csak legurulnál a lépcsőn – mondta Dain mogorván. – Különben is, mindjárt ott vagyunk. 235

Az ott, mint kiderült, őladysége lakosztálya volt. A nagy katakombák, ahogy Jessica magában nevezte, miközben Dain becipelte a homályosan megvilágított hálószobabarlangba. A férfi óvatosan letette az asszonyt az ágyra. Aztán csengetett a komornának… és kiment. Anélkül, hogy egy szót szólt volna. Sőt, meglehetősen sietett. Jessica csak ült, és az üres ajtónyílást nézte, hallgatta a szőnyegen puffanó tompa lépteket, ahogy a férfi távolodott a hosszú folyosón, míg végül meghallotta a külső ajtó halk csapódását. Sóhajtva hajolt előre, hogy levegye a harisnyáját, amit a férfi megoldott, és az lecsúszott a bokájához. Attól a pillanattól fogva, hogy beleegyezett a házasságba, tudta, hogy nem lesz könnyű, emlékeztette magát. Azt is tudta, hogy ma este tüskés hangulatban van, sőt egész nap, ami azt illeti. Nem várhatta el tőle, hogy ésszerűen viselkedik… és annak rendje és módja szerint lefekszik vele… és vele is hál. Ekkor Bridget jelent meg, és anélkül, hogy észrevenni látszott volna úrnője zilált állapotát, némán és hatékonyan előkészítette őt a lefekvéshez. Miután gondosan betakarózott, és a komorna is elment, Jessica arra az elhatározásra jutott, nincs értelme azon emésztenie magát, hogy Dain nem vette el a szüzességét. Amit csinált vele, így is nagyon izgalmas és meglepő volt, különösen a végén, amikor még talán a föld is megmozdult. Jessica tudta, mi volt az, hiszen Genevieve erről is mesélt neki. És nagyanyjának hála, azzal is tisztában volt, hogy ilyen rendkívüli élményben nincs mindennap része a nőnek, különösen nem a házasság korai szakaszában. Nem minden férfi veszi a fáradságot, hogy eljuttassa a nőt a csúcsra.

236

Jessica el sem akarta hinni, hogy Dain pusztán azért vette a fáradságot, hogy bebizonyítsa a hatalmát fölötte. Genevieve szerint egy felizgult férfi számára különösen fájdalmas, ha megtagadja magától a beteljesülést. Hacsak Dainnek nincs valami rejtett módszere a megkönnyebbülésre, amelyről Genevieve elfelejtett mesélni, akkor biztosan szörnyű kényelmetlenségeket kellett elviselnie. Bizonyára nagyon jó oka volt rá, hogy így tett. Jessica el sem tudta képzelni, mi lehet az. Az kétségtelen, hogy Dain kívánta őt. Megpróbált ellenállni neki, de nem tudott… azután már nem, hogy ő szégyentelen módon lemeztelenítette előtte a keblét, és odadugta egyenesen az arrogáns, firenzei orra alá… azután már nem, hogy felhúzta a szoknyáját, és ráült a hímvesszejére. Elpirult az emlékre, de a forróság, amely elöntötte, nem a zavartól volt. Akkor csodálatosan szabadnak és bujának érezte magát… és Dain igazán édes és izgalmas módon jutalmazta merészségéért. Még most is úgy érezte, hogy ajándékot kapott. Mintha az ő születésnapja lett volna, nem a férfié. S miután férje egy kisebb földrengéssel ajándékozta meg, és nem akármilyen testi gyötrelmeket tűrt el, még azt is megoldotta, s nyilván nem kis nehézségek árán, ebben biztos volt, hogy felvigye a lépcsőn anélkül, hogy felébresztette volna. Jessica rájött, azt szeretné, ha nem tette volna meg. Könnyebb lett volna, ha durván felrázza, kineveti, és hagyja, hogy egyedül botladozzon fel a lépcsőn, kábán… megrészegülten. Még úgy is könnyebb lett volna, ha egyszerűen ledönti, beléhatol, félrelöki és elalszik. Ehelyett fájdalmak árán megtanította őt a gyönyörre, és gondoskodott róla. Igazán kedves volt, és lovagias. Férje az egyszerű állati vonzalmat átalakította valami sokkal bonyolultabb dologgá. 237

És ha nem vigyáz, hamarosan elköveti azt a végzetes hibát, hogy beleszeret a férfiba. Másnap délután Lady Dain felfedezte, hogy Athcourt-nak mégis vannak kísértetei. Az északi torony legfelső emeletén térdelt egy kopott szőnyegen. A szoba Athcourt bútorainak és egyéb berendezéseinek a temetője volt. Körülötte különböző dobozokban letűnt korok ruhái, függönyei és ágynemű, valamint bútor-limlomok, ládákba csomagolt hibás étkészletek, és számos, rejtélyes rendeltetésű edény és háztartási eszköz. Mrs. Ingleby, a házvezetőnő mellette térdelt. Mindketten egy göndör, fekete hajú, fekete szemű és dölyfös firenzei orral büszkélkedhető fiatal nő arcképét nézték. Jessica az egyik sötét sarokban találta egy halom doboz mögött, bársony ágyfüggönyökbe burkolva. – Ez nem lehet más, csak őlordsága édesanyja – mondta Jessica, s közben azon csodálkozott, miért ver olyan hevesen a szíve, mintha félne, pedig nem így volt. – A ruha, a hajviselet… a tizennyolcadik század utolsó évtizedéből való, ez nem is vitás. Azt már meg sem kellett említeni, hogy külsőleg mekkora a hasonlóság. A hölgy a jelenlegi márki női változata volt. Ráadásul ez volt az első festmény, amely hasonlóságot mutatott férjével. A magányosan elfogyasztott reggeli után – Dain megreggelizett és eltűnt, mire Jessica lejött – Mrs. Ingleby körbevezette a hatalmas ház egy részén, belevéve a túrába az emeleten, a hálószobáikkal szemben, a hosszú folyosón található képtárat, amely a családi portréknak is otthont adott. Az első Blackmoor gróf kivételével, akinek kemény tekintete emlékeztette őt Dainre, Jessica nem fedezett fel semmiféle hasonlóságot. 238

Senki olyat nem talált ezek közt a kiválóságok közt, aki Dain anyja lehetett volna. Amikor Mrs. Inglebyt megkérdezte, az asszony azt mondta, hogy tudomása szerint nem létezik olyan portré. Azóta van Athcourtban, mióta a jelenlegi márki megörökölte a címet, és majdnem az egész személyzetet lecserélte. Ezek szerint ezt a festményt még Dain apja rejthette el, gondolta Jessica. Talán bánatában? – tűnődött. Lehet, hogy a néhai márkinak túl fájdalmas volt felesége képére néznie? Ha így volt, akkor nagyon másféle ember volt, mint amilyennek a portréján látszott: komor, kvéker egyszerűséget tükröző ruhába öltözött, szőke, középkorú úriember. De a szerény ruha éles ellentétben állt az arckifejezésével. A rideg arc és a résnyire szűkült, jéghideg kék szempár nem egy nyájas kvékerről árulkodott. – Semmit sem tudok róla – mondta –, kivéve a házasságkötése és a halála napját. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal volt. Azt hittem, a néhai márki második felesége érettebb nő volt. Ez itt alig nőtt ki a kislánykorból. És ki kényszerítette ezt az elbűvölő gyermeket ahhoz az öreg, utálatos, vallásos jéghegyhez? – gondolta Jessica dühösen, s magát is meglepte önnön indulata. Gyorsan felállt. – Vitesse le a szalonomba – mondta a házvezetőnőnek. – Esetleg leporolhatja, de semmi komolyabb tisztogatást ne végezzenek rajta, amíg közelebbről meg nem vizsgálom. Mrs. Ingleby Derbyshire-ből érkezett, így semmit sem tudott a családi botrányról, s mivel nem tűrte a cselédpletykát, azóta sem hallott semmit. Lord Dain ügynöke nem csupán a makulátlan hírneve miatt fogadta fel, hanem a szigorú elvei miatt is: nézetei szerint egy családról való gondoskodás szent elkötelezettség, amely 239

nem tűri, hogy valaki kibeszélje a munkaadóit a háta mögött. Vagy jók a feltételek, vagy nem. Ha nem, az ember felmond és veszi a kalapját. Szigorú nézetei azonban a személyzet többi tagját ném akadályozták a pletykálkodásban. Ennek következtében a legtöbbjük hallott már az előző Lady Dainről. Egyikük éppen az az inas volt, akit megbíztak, hogy a festményt vigye a jelenlegi Lady Dain szalonjába. Ő pedig elmondta Mr. Rodstrocknak, kit ábrázol a kép. Mr. Rodstock túl méltóságteljes volt ahhoz, hogy – mint szerette volna – a falba verje a fejét. A hír hallatán mindössze egyet pislantott, aztán megparancsolta, hogy azonnal értesítsék, amint őlordsága visszatért. Lord Dain a nap nagy részét Chudleigh-ban töltötte. A Star and Garterben Lord Sherburne-nel találkozott, aki éppen délnek tartott, Devonportba, egy birkózómérkőzésre. Sherburne, aki még egy éve sem volt, hogy megnősült, ifjú feleségét Londonban hagyta. Ő volt a világon az utolsó ember, aki furcsának találta volna, hogy egy újdonsült férj az otthonától mindössze néhány mérföldre lévő fogadó ivóját választja a felesége helyett. Ellenkezőleg, meghívta Daint, hogy utazzon vele Devonportba. Sherburne néhány barátjára várt a fogadóban, akik aznap estére ígérték magukat. Azt javasolta Dainnek, hogy pakoljon össze, fogja az inasát, és csatlakozzon hozzájuk a kompániához a vacsoránál. Akkor másnap korán reggel együtt indulhatnának tovább délnek. Dain habozás nélkül elfogadta a meghívást, nem törődve lelkiismerete koponyarepesztő sikolyaival. A habozás mindig a gyengeség jele, és jelen esetbe Sherburne még azt hihette volna, Belzebubnak előbb a felesége engedélyét kell kérnie, vagy hogy nem bírna ki néhány napot az asszony nélkül. 240

Nem lesz nehéz kibírnia, gondolta Dain, ahogy felfelé sietett a szobájába vezető északi lépcsőn. Azonkívül, ha Jessica megtanulja, hogy nem manipulálhatja őt, és ez a lecke lényegesen kevésbé lesz fájdalmas számára, mint az előző éjszakai. Inkább vetési varjak lakmározzanak az intim szervein, minthogy még egyszer át kelljen élnie azt a poklot. Most elmegy, megnyugszik, elrendezi magában a dolgokat, és amikor visszatér… Nos, azt még nem tudja egészen pontosan, hogy akkor mi lesz, de csak azért, mert most zaklatott. Majd amikor megnyugszik, kitalálja, hogyan tovább. Biztos volt benne, hogy lennie kell egy egyszerű megoldásnak, de addig nem tudja hűvös fejjel és objektíven mérlegelni a problémát, amíg az asszony a közelben van, és folyton bosszantja. – Uram! Dain a lépcső tetején megállt, és lenézett. Rodstock sietett utána. – Uram – ismételte lihegve. – Egy szóra, ha kérhetem. A komornyik mondandója több volt egy szónál, de nem több, mint amennyire szükség volt. Őladysége aznap az északi torony raktárszobájában kutakodott, és megtalálta a néhai márkiné portréját. Rodstock úgy vélte, őlordsága talán szeretne tudni erről. Rodstock a komornyikok gyöngye volt, a diszkréció és a tapintat mintaképe. Sem a hangsúlya, sem a viselkedése nem árulkodott arról, hogy tudatában lenne a bombának, amelyet épp most dobott ura lába elé. Hozzá hasonlóan őlordsága sem mutatta semmi jelét annak, hogy ez a bomba mekkorát robbant. – Értem – mondta nyugodtan. – Ez érdekes. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen kép. Hol van? – Őladysége szalonjában, uram. – Nos, akkor talán meg is nézhetem. – Dain sarkon fordult, és elindult a hosszú folyosón. Szíve nyugtalanul 241

vert, de semmi mást nem érzett. Vakon lépkedett előre a nemesi ősök portréinak hosszú sora közt. Sohasem érezte, hogy hozzájuk tartozna. A folyosó végéhez érve kinyitotta a balra lévő utolsó ajtót, aztán ismét balra fordult, és nekivágott a keskeny folyosónak. Elhaladt az első, majd a második ajtó mellett, aztán a harmadikon át egy újabb folyosóra jutott, amelynek végén nyitott ajtó várta. A portré, amelynek nem is kellett volna léteznie, a szalon keletre néző ablaka előtt állt egy viharvert állványon, amelyre valószínűleg a tanulószobában bukkantak, és áthozták ide. Dain a képhez sétált, és sokáig nézte, noha fájt, nagyon fájt – sokkal jobban, mint gondolta volna – látni a gyönyörű, könyörtelen arcot. Égett a torka, a szeme is. Ha tehette volna, felzokog. De nem tehette, mert nem volt egyedül. Nem kellett körülnéznie a szobában, hogy tudja, ott van a felesége is. – Egy újabb felfedezésed – mondta, s kurta kacajt erőltetett ki elszorult torkán. – S rögtön az első kincsvadászatodon. – Szerencsére az északi torony levegője száraz és hűvös – felelte Jessica, s az ő hanga is száraz és hűvös volt. – És a festmény jól be volt csomagolva. Persze ráférne egy kis tisztogatás, de én jobb szeretnék egy másik keretet. Ez túl sötét és cifra. Ha nem bánod, nem szeretném a galériába tenni. Jobban örülnék, ha saját helyet kapna. Szerintem az ebédlőben, a kandallópárkány fölött lenne a legjobb. A tájkép helyén. Közelebb ment, és a férfitól néhány lépésre megállt. – Kicsi oda az a tájkép, de még ha nem így lenne is, szívesebben nézném az édesanyádat étkezés közben. Dain is így volt vele, bár szinte elevenen felfalta a fájdalom, ha a képre nézett. Elégedett lenne, ha csupán nézhetné az ő gyönyörű, lehetetlen anyját. Nem kérne semmit… vagy csak 242

nagyon keveset: egy puha kezet, amely megsimogatja az arcát, akár csak egy pillanatra. Egy türelmetlen ölelést. Jó lenne. Megpróbálna… Micsoda érzelgős ostobaság! – szidta magát Dain. Ez csak egy átkozott vászondarab, amit festékkel mázoltak be. Ez csak egy szajha képe, ráadásul ezt tudja a személyzet, egész Devon, és a világ nagy része. Mindenki, kivéve a feleségét, aki ördögi ajándékával a feje tetejére állítja a világot. – Szajha volt – mondta ki nyersen. Aztán gyorsan és kegyetlenül folytatta, hogy ki legyen mondva, és legyen vége egyszer s mindenkorra. – Megszökött egy dartmouthi kereskedő fiával. Két évig élt vele együtt nyíltan, és együtt is haltak meg a Nyugat-Indiák egy láz sújtotta szigetén. Megfordult, és lenézett felesége sápadt, rá figyelő arcába. Az asszony szeme tágra nyílt a döbbenettől, aztán hihetetlen módon könnyek csillantak benne. – Hogy merészeled? – támadt rá férjére Jessica, és dühösen kipislogta a könnyeit. – Hogyan merészeled annyi ember közül éppen te, a fia szajhának nevezni az anyádat? Minden éjjel új szeretőt veszel magadnak. Csak néhány shillingedbe kerül. Neki pedig állításod szerint csak egy szeretője volt, és azért is milyen drágán fizetett. Elvesztette a barátait, a becsületét. A fiát. – Tudhattam volna, hogy még ezt is romantikusnak fogod találni – gúnyolódott Dain. – Képes vagy mártírt csinálni ebből a forróvérű ringyóból? A… milyet is… a szerelem mártírját, Jess? Elfordult a képtől, mert a fejében újrakezdődött az üvöltés, és ő ordítani szeretett volna. Miért? De tudta a választ, mindig is tudta. Az anyja magával vitte volna, ha szereti, vagy legalább sajnálja, ha már szeretni nem tudta. Nem hagyta volna teljesen egyedül magára a pokolban.

243

– Nem tudhatod, milyen volt az élete. Még gyerek voltál. Nem tudhatod, mit érzett. Idegen volt itt, és a férje olyan öreg, hogy az apja lehetett volna. – Byron Donna Júliájára célzol, ugye? – A gúnyba most keserűség is vegyült. – Talán igazad van. Talán anyámnak is jobb lett volna két huszonöt éves férj. – Nem tudhatod, hogy az apád jól vagy rosszul bánt vele – erősködött Jessica, mint egy tanár, aki a makacs tanítványát akarja meggyőzni. – Nem tudhatod, hogy megkönnyítette-e a dolgát, vagy lehetetlenné tette az életét. Attól, amennyit tudsz, még az is lehetséges, hogy az apád tette tönkre… ami több mint valószínű, ha a portréjából az igazi jellemére következtethetünk. És én? – szeretett volna felkiáltani Dain. – Fogalmad sincs, milyen érzés volt nekem, a szörnyszülöttnek, akit hátrahagyott, kitaszítva, gúny és erőszak tárgyaként. Elhagyott… hogy szenvedjek… és vagyonokat fizessek azért, ami másoknak természetes: a türelemért, elfogadásért, egy puha női kézért. Daint megdöbbentette a belsejében dúló harag és bánat, egy gyermek hisztériája, egy gyermeké… aki huszonöt évvel azelőtt meghalt. Erőltetetten felnevetett, és kényszerítette magát, hogy felöltse a megszokott, gúnyos ábrázatot, ahogy felesége szemébe nézett. – Ha ennyire nem kedveled az ősömet, nyugodtan száműzheted az északi toronyba. A helyére felakaszthatod ezt. Vagy még jobb, ha a kápolnába teszed. Engem nem érdekel. – Az ajtó felé indult. – Nem kell beszámolnod róla, milyen változtatásokat akarsz. Tisztában vagyok vele, hogy nincs olyan nőszemély a földön, aki képes lenne két napot úgy eltölteni egy házban, hogy semmit se változtasson rajta. Ugyancsak meg leszek lepve, ha nem tévedek el, amikor visszajöttem.

244

– Elmész? – Az asszony hangja nem árult el érzelmeket. Amikor Dain megállt az ajtóban, és visszanézett, felesége az ablakon nézett kifelé, arcszíne ismét normális volt, arca kifejezéstelen. – Devonportba – közölte Dain, s közben azon tűnődött, miért rázza ki a hideg felesége higgadtságától. – Egy birkózómérkőzésre, Sherburne-nel és néhány barátommal. Kilenckor találkozom velük. Még össze kell pakolnom. – Akkor szólnom kell a vacsorát illetően – mondta nyugodtan Jessica. – Azt hiszem, inkább a reggelizőszobában fogok enni. De előtte szunyókálok egy kicsit, különben el fogok aludni az étel fölött. A háznak legfeljebb a negyedrészét vizsgáltam át, de olyan kimerült vagyok, mintha Doverből a világ végéig sétáltam volna. Dain szerette volna megkérdezni, mi a véleménye a házról, mi tetszett neki – kivéve anyja megrendítő képét –, a visszataszító tájképen kívül, ami neki sem nyerte el a tetszését, emlékezett vissza. Ha nem menne el, kifaggathatná a vacsoránál, édes kettesben, a reggelizőszoba intim légkörében. Intimitásra van most legkevésbé szüksége, emlékeztette magát. Amire szüksége van, az az, hogy elmenjen, valahová jó messzire, ahol az asszony nem tudja felzaklatni döbbenetes „felfedezéseivel”… vagy gyötörni az illatával, selymes bőrével, karcsú testének ingerlő domborulataival. Minden önuralmára szüksége volt, hogy lassú léptekkel távozzon a szobából, s ne rohanva. Jessica tíz percet töltött azzal, hogy próbált megnyugodni. Nem sikerült neki. Mivel nem akart Bridgettel vagy bárki mással találkozni, saját maga készítette el a fürdőjét. 245

Szerencsére Athcourt azzal a ritka luxussal dicsekedhetett, hogy a földszinten és az emeleten is volt hideg-meleg folyó víz. Sem az egyedüllét, sem a fürdő nem nyugtatta meg, és aludni is képtelen volt. A baldachin mennyezetét bámulva feküdt magányos ágyán, mereven, mint aki karót nyelt. Alig három napja házasok, és az fajankó férje máris elhagyja. A barátai kedvéért. Egy birkózómérkőzés miatt! Jessica felkelt az ágyról, levette a szerény gyapjú hálóinget, és meztelenül az öltözőszobába sétált. Megtalálta a vörös-fekete neglizsét, és felvette. Belebújt a fekete mamuszba, majd egy súlyos, fekete-arany köntöst öltött magára, megkötötte az övét, és a nyakrésznél úgy igazította, hogy kilátszódjon a hálóing egy kis része. Miután megfésülködött, visszatért a hálószobába, hogy azon az ajtón távozzon, amelyet Mrs. Ingleby elmélkedőszobának nevezett. Jelenleg Dain műtárgyritkaságainak adott otthont… és határos volt őlordsága lakosztályával. Határozott léptekkel átvágott a hatalmas, félhomályos termen, egyenesen a Dain lakosztályába nyíló ajtóhoz. Bekopogott. Az odabentről hallatszó fojtott hangok hirtelen elhallgattak. A következő pillanatban Andrews kinyitotta az ajtót. Amint felfogta az úrnő lenge öltözetét, elakadt a lélegzete, de halk, udvarias köhintéssel nyomban álcázta is döbbenetét. Jessica kedvesen, mesterkéletlenül rámosolygott. – Ah, szóval még nem mentek el. Micsoda megkönnyebbülés! Ha őlordsága rám tudna szánni egy percet… kérdeznem kell tőle valamit. Andrews balra pillantott. – Uram, őladysége szeretne… – Nem vagyok süket – hallatszott Dain bosszús hangja. – Álljon félre, és engedje be!

246

Az inas hátralépett, és Jessica bevonult, rideg pillantást vetve maga köré, miközben lassan átszelte a szobát férje hatalmas, tizenhetedik századbeli ágya felé tartva. A fekvőalkalmatosság még az övénél is nagyobb volt. Dain ingben, nadrágban állt az ablak mellett, és a díszesen faragott asztalon lévő, nyitott utazótáskáját szemlélte. Jessica úgy vélte, az asztal akkoriban készülhetett, amikor az ágy. Férje nem nézett rá. – Ez… kényes téma – mondta félénken, habozva Jessica. Szerette volna, ha pírt is tud varázsolni az orcájára, de az sajnos nem volt olyan könnyű. – Beszélhetnénk… négyszemközt? Dain felpillantott, de nyomban vissza is kapta a tekintetét a táskára. Aztán pislogott, és újra felé fordította a fejét, ezúttal mereven. Lassan végigmérte, előbb fentről le, aztán ismét fel, pillantása elidőzött a köntös alól kikandikáló hálóingen. Arcán megrándult egy izom, majd kemény arckifejezést öltött. – Látom, készen állsz az alvásra. – Elnézve mellette az inasára pillantott. – Mire vár? Őladysége azt mondta, négyszemközt. Talán süket? Andrews távozott, becsukva maga után az ajtót. – Köszönöm, Dain – mosolygott férjére Jessica. Aztán közelebb lépett, kimarkolt a táskából egy tucatnyi szépen összehajtogatott nyakkendőt, és a padlóra ejtette őket. A férfi előbb ránézett, utána a földön heverő nyakkendőkre. Jessica most a hófehér zsebkendőket vette ki a táskából, és még mindig mosolyogva azokat is a földre dobta. – Jessica,fogalmam sincs, miben mesterkedsz, de elárulhatom, hogy egyáltalán nem szórakoztató – mondta Dain nagyon halkan. 247

Most az ingek következtek, és azok is a padlón kötöttek ki. – Alig három napja vagyunk házasok – felelte az asszony. – Nem fogsz itt hagyni a fafejű cimboráid miatt. Nem fogsz nevetség tárgyává tenni. Ha nem tetszik valami, mondd meg, és megbeszéljük… vagy veszekszünk egy jót, ha az neked jobban megfelel. De nem fogsz… – Nem fogsz parancsolgatni nekem – vágott a szavába Dain kimért hangon. – Nem te fogod megmondani, hová mehetek, és hová nem. Azt sem, hogy mikor vagy kivel. Én nem magyarázkodom, te pedig nem kérdezel. De legfőképpen nem jössz be a szobámba jelenetet rendezni. – De igen, bejövök – jelentette ki Jessica. – És ha el mered hagyni a házat, kilövöm alólad a lovad. – Kilövöd a… – Nem fogom megengedni, hogy elhagyj. Ne vedd magától értetődőnek, hogy mindent eltűrök, ahogy Sherburne felesége, és nem hagyom, hogy az egész világ nevessen vagy szánakozzon rajtam, ahogy vele teszi. Ha nem tudod elviselni, hogy lemaradj a drágalátos birkózómérkőzésedről, akkor nyugodtan vigyél magaddal. – Vigyelek magammal? – emelte fel a hangját Dain. – Az ördögbe is, hölgyem, majd mindjárt megmondom, hová viszem. Egyenesen a szobájába, és magára is zárom, ha nem tud viselkedni. – Azt szeretném én lát… Dain a feleségére vetette magát, és Jessica egy hajszállal elkésve tért ki előle. A következő pillanatban az izmos kar fogságában találta magát, és a férfi úgy vonszolta az ajtó felé, amelyen Jessica bejött, mint egy rongyos zsákot. Az ajtó nyitva állt. Szerencsére a szobába nyílott, és Jessicának csak az egyik keze volt a csapdába szorulva. 248

A másikkal gyorsan becsapta az ajtót. – A mennydörgés ménkűbe! Káromkodásnál egyebet Dain nem tudott tenni. Csak egy használható kézzel rendelkezett, s az éppen tele volt. Csak úgy tudta volna az ajtó gombját elfordítani, ha elengedi az asszonyt. Újabb szitkozódás után megfordult, az ágyhoz masírozott, és ledobta rá a feleségét. Ahogy Jessica a matracra esett, a köntöse szétnyílt. Dain dühös tekintete végigsepert rajta. – A fenébe, Jess! Légy átkozott! – A férfi hangja fojtott volt. – Nem fogsz… nem teheted… – Meg akarta ragadni az asszonyt, de az gyorsan odébb mászott. – Nem fogsz kirakni innen – mondta Jessica, a hatalmas ágy közepe felé hátrálva. – Nem vagyok gyerek, akit büntetésből a szobájába zárnak. Dain az ágy szélére térdelt. – Ne hidd, hogy csak azért, mert megbénítottál, még nem tudlak móresre tanítani. Ne akard, hogy üldözzelek! – Az asszony után vetette magát, és sikerült elkapnia a lábát. Jessica kirántotta magát a szorításból, és Dain kezében csak a fekete papucs maradt. Dühösen hajította el. Jessica lekapta a másikat, és a férfihoz vágta. Dain lebukott, és a papucs a falnak vágódott. Dain morogva vetette magát az asszonyra, de az elgurult előle, és ő egyensúlyát vesztve, arccal az ágyra zuhant. Ott feküdt kiterülve a hatalmas matrac alsó végén. Jessica ekkor leugorhatott volna az ágyról, hogy elmeneküljön, de nem tette. Komoly ütközetre készült, és esze ágában sem volt feladni a harcot. Elhatározta, kitart egészen a keserű végkifejletig. Dain nagy nehezen feltérdelt. Inge eleje szétnyílt, láttatni engedve izmos nyakát és mellkasának szívfájdítóan selymes szőrzetét, amellyel Jessica ujjai az 249

előző éjjel még játszottak. A hatalmas mellkas fel-le járt, ahogy a férfi levegő után kapkodott, és Jessicának elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy megértse, a harag a legkisebb része mindannak, ami most férjében munkál. – Nem fogok itt birkózni veled – mondta Dain –, sem veszekedni. Menj a szobádba! Most azonnal! Jessica a küzdelemben elvesztette a köntösének az övét, és a ruhadarab lecsúszott egészen a könyökéig. Az asszony kibújt belőle, hátradőlt a párnákra, és tekintetét a baldachin mennyezetére szegezve dacosan összeszorította a száját. Dain közelebb húzódott hozzá, a matrac besüppedt a súlya alatt. – Jess, figyelmeztetlek! Az asszony nem válaszolt, a fejét sem fordította felé. Nem kellett. A kérlelhetetlen hang egyáltalán nem volt olyan vészjósló vagy fenyegető, mint azt Dain szerette volna. Jessicának azért sem kellett felpillantania, hogy megnézze, miért hallgatott el a férfi. Tudta, Dain nem akar ránézni, de nem tudja megállni. Férfi volt, néznie kellett, és amit látott, aligha hagyta hidegen. Jessica érezte, hogy hálóingének egyik pántja lecsúszott a vállára. Azt is tudta, hogy a fátyolszerűen áttetsző anyag a lába köré csavarodott. Hallotta, hogy férje lélegzete elakad. – A fenébe, Jess! Hallotta a bizonytalanságot a rekedtes baritonban. Várt, tekintetét továbbra is a feje felett lévő fekete-arany sárkányokra szegezve, és hagyva, hogy a férfi megvívja magával a harcot. Dain egy teljes percnél is tovább mozdulatlanul és némán térdelt, csak heves, kapkodó lélegzete árulkodott feldúltságáról. Aztán a matrac megemelkedett, majd ismét megsüllyedt, és Jessica érezte, hogy a férfi térde a 250

csípőjéhez ér, és hallotta a fojtott nyögést, amely a legyőzöttségről árulkodott. Férje a térdére tette a kezét, és lassan feljebb csúsztatta. A selyem suttogott az érintése alatt. Mozdulatlanul feküdt, miközben a férfi keze megtalálta felfelé az utat, a csípőjén keresztül a hasához. A cirógatás melegsége a bőre alá kúszott, és lázba hozta a testét. Dain elidőzött a hálóing felső részén, ujjával körbejárta a mellrész hímzését. Érintése nyomán keble megfeszült, mellbimbója megmerevedett, majd kibökve a vékony selymet, jelezve, hogy még többre vágyik… ahogy Jessica is. Dain lehúzta a finom anyagot, és hüvelykujjával megsimogatta a sóváran ágaskodó kis csúcsot. Aztán lehajolt, és a szájába vette. Jessicának ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy a helyén tartsa, s ajkát is egymáshoz préselte, nehogy felkiáltson, ahogy előző éjjel is tette: Igen… kérlek… bármit… abba ne hagyd! Az előző éjjel Dain rávette, hogy könyörögjön, mégsem tette magáévá. Ma pedig azt hitte, hogy hátat fordíthat neki, és csak úgy elmehet, amikor kedve tartja. Azt hitte, elhagyhatja, ott hagyhatja megtörten és megalázva, a pár napos ifiasszonyt, aki még nem is asszony igazán. Férje nem akart rá vágyni, de mégis kívánta. Azt akarta, hogy Jessica könyörögjön a szerelmeskedésért, hogy úgy tehessen, mintha ő irányítaná a dolgokat. De nem így volt. A férfi ajka forró volt a keblén, a vállán, a nyakán. Keze reszketett, érintése nyers, mert ő is lázban égett. – Ó, Jess! – Dain hangja csak gyötrődő suttogás volt, amint mellé feküdt. Közelebb húzta magához, és forró csókokkal borította az arcát. – Baciami. Csókolj meg! Abbracciami. Ölelj át! Érints meg! Kérlek! Annyira sajnálom! – Hangja már sürgető és kétségbeesett volt, ahogy a hálóing szalagjaival küszködött. 251

Annyira sajnálom! Tényleg kimondta. De nem tudja, mit beszél, mondta magának Jessica. Magába szippantotta az állati vágy, ahogy az előző éjjel Jessicát is. Egyáltalán nem sajnálja, csak eszét vette a primitív férfi geijedelem. Keze lázasan dolgozott: lehámozta az asszonyról a hálóinget, lecsúsztatva a hátán a csípőjére. Aztán megfogta a kezét, és megcsókolta. – Ne haragudj! Érints meg! – Az asszony kezét az inge alá vonta. – Úgy, ahogy tegnap éjjel is. A bőre tüzelt. Forró volt, sima és kemény… szőrös, férfias szőrzet… az izmok megremegtek az asszony ujjai alatt… a hatalmas test a legkönnyebb érintésbe is beleremegett. Jessica szerette volna visszautasítani, tovább haragudni, de erre még jobban vágyott. Attól a naptól fogva meg akarta érinteni, csókolni, ölelni, hogy először találkoztak. Azt akarta, hogy a férfi érte égjen, s hogy őt is lángra lobbantsa. Dain még lejjebb húzta a hálóinget az asszony csípőjén. Jessica megfogta az ing elejének két végét, és egyetlen vad mozdulattal kettétépte. A férfi keze leesett a csípőjéről. Jessica letépte a kézelőt, és egészen vállig felhasította a varrást. – Tudom, hogy szeretsz mezítelen lenni – mondta. – Igen – kapkodott levegő után Dain, és kissé megemelkedett, hogy az asszony hozzáférjen a másik, tehetetlen kezéhez is. Jessica nem bánt gyengéden az ingujjal. Egyszerűen letépte. Dain magához húzta hitvesét, széles, lemeztelenített mellkasához vonva az asszony csupasz keblét. Szívük most egymáson dobogott, ugyanarra az őrült ütemre. Dain Jessica tarkójára csúsztatta a kezét, és szája lecsapott az asszony szájára. A hosszú, mohó csókba beleadta minden dühét és büszkeségét. 252

Az ing maradványai is áldozatul estek Jessica kezének. Ugyanakkor Dain is letépte a hálóinget. Aztán keze belegabalyodott a nadrág gombjaiba. Szakadt az anyag, repültek a gombok. Dain a térdével feszítette szét az asszony lábát. Jessica érezte, hogy a férfi szerszáma forrón, keményen lüktet a combja tövénél, és azt is, hogy saját vágya is ott lüktet a férfi kutató kezében. Férje megtalálta a helyet, amelyet előző este is izgatott, s most ismét addig gyötörte édesen- kitartón, amíg Jessica felkiáltott, és teste kiárasztotta magából a vágy női könnyeit. Kétségbeesetten, reszketve kapaszkodott a férjébe. – Kérlek! – esdekelt. – Könyörgöm! Hallotta a férfi vágytól rekedt hangját… a szavakat, amelyeket nem értett… aztán éles fájdalom hasított belé. Elméje elsötétült, és csak az zakatolt a fejében: Istenem, kérlek, ne engedd, hogy elájuljak! Körmét a férfi hátába vájta, így kapaszkodva az öntudatába. A férfi nedves arca az övéhez simult, szaggatott lélegzete forrón csiklandozta a fülét. – Édes Jézus! Nem tudom… Ó, Jess! Dain átkarolta, és az oldalára fordult, magával húzva Jessicát is. Karját a térde alá csúsztatta, megemelte és a csípője köré fonta a lábát. A perzselő fájdalom csillapult, s vele együtt tovatűnt a pánik is. Jessica felemelkedett, és arcát a férfi nyakához simította. Szorosan tartotta magát, élvezve a verejtéktől nedves bőr forróságát, és a vágy pézsmaillatú aromáját. Jessica tudatában volt, hogy a férfi ismét mozog benne, de tanulatlan teste behódolt, és a fájdalom is csak távoli emlék volt. Dain egyszer már örömet szerzett neki, és Jessica nem is várt többet, de a gyönyör fokozatosan ismét visszalopakodott, s minden egyes lassú, birtokló lökéssel végigáramlott a testén.

253

Az élvezet melegen és csiklandón pezsgett benne, és teste ívbe feszülten üdvözölte, ahogy újra meg újra élesen és édesen keresztülviharzott rajta a gyönyör. Nem ugyanaz a gyönyör volt, amit férje korábban tanított neki, de minden ösztöne felismerte, és még többre éhezett. A férfival együtt mozgott, alkalmazkodva a ritmusához, és még több lökés jött, egyre gyorsabban és egyre keményebben, és még gyorsabban… őrült verseny a csúcsra… a mámor villáma lobbant… és megkönnyebbülés édes esője szitált.

254

Ti zen n egyedik fej ezet

– Ezer ördög és pokol! – morogta Dain, miközben óvatosan visszahúzódott az asszonyból. – Most már biztos nem érek oda Chudleigh-ba időben. A hátára gördült, és tanulmányozni kezdte a feje fölött lévő hímzett aranysárkányokat. Csak így tudta visszatartani magát attól, hogy fel ne ugorjon, és ne vesse alá feleségét egy alapos testi vizsgálatnak. Szerencsére a vágy csillapultával a józan esze is visszatért, így szét tudta válogatni az egyszerű tényeket. Nem erőltette rá magát Jessicára. Az asszony hívta őt magához. Úgy rontott neki, mint egy faltörő kos, és amikor célba ért, sem volt képes túl nagy önfegyelmet tanúsítani, de Jessica nem sikoltott fel, és nem is sírt. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnt, nagyon is rákapott a dolog ízére. Dain a feleségére nézett. Az asszony haja az arcába hullt, eltakarva a szemét. Dain felé fordult, és félrehúzta a tincseket. – Úgy látom, túlélted – mondta mogorván.

255

Az asszony furcsa hangot hallatott – köhögést vagy csuklást, Dain nem tudta megmondani. Aztán rávetette magát, fojtott Ó, Dain! kiáltással a mellkasára borult, és zokogásban tört ki. – Per carita! – A férfi magához ölelte és a hátát simogatta. – Az isten szerelmére, Jess, ne… Ez nagyon… nyugtalanító. – Arcát az asszony hajába temette. – Jól van na, sírj csak, ha muszáj. Nem fog örökké sírni, nyugtatta magát. S bármilyen felkavaró volt is hallani, ahogy sír, és érezni a könnyek csiklandozását a bőrén, tudta, a dolgok rosszabbul is alakulhattak volna. Jessica legalább hozzá fordult, és nem el tőle. Különben is, hitvesének minden oka megvan, hogy sírjon, vélte, elvégre az utóbbi napokban meglehetősen ésszerűtlenül viselkedett. Nos, több volt ez, mint ésszerűtlen viselkedés. Vadállat módjára bánt vele. Itt volt az új asszony ebben a házmonstrumban, szolgák hadával körülvéve, s ő nem segített neki. Nem is próbálta megkönnyíteni a dolgát… Jessica ugyanezt mondta az apjáról is. Úgy viselkedett, mint az apja! Ridegen, ellenségesen és elutasítóan fogadta Jess minden kísérletét, amellyel az ő kedvére próbált tenni. Mert Jessica mindent megpróbált, hogy örömet szerezzen neki, nem igaz? Felolvasott neki, próbált beszélgetni vele, és valószínűleg azt hitte, anyja képével kellemes meglepetést szerez neki. Azt akarta, hogy itthon maradjon, amikor a helyében minden más asszony el lett volna ragadtatva attól, hogy megszabadulhat tőle. Felkínálta magát neki, holott a többi nő általában elalélt a megkönnyebbüléstől, hogy nem vonta magára Dain figyelmét. Ráadásul önként és szenvedélyesen adta oda magát neki. Neki, Dainnek kellene itt zokognia, méghozzá hálából, hogy ilyen asszonyt kapott. 256

A könnyek zápora épp oly gyorsan elapadt, mint ahogy kitört. Jessica elhúzódott, megdörzsölte az arcát, és felült. – Istenem, hogy milyen érzelmessé lesznek egyesek – mondta reszkető hangon. – Vörös az orrom? – Igen – felelte Dain, bár a félhomályban nem is látta tisztán. – Jobb lesz, ha megmosom az arcomat – kelt fel Jessica az ágyból, és felvette a köntösét. – Használhatod az én fürdőmet. Megmutatom, merre van. – Dain is fel akart kelni, de az asszony intett neki, hogy maradjon csak. – Tudom, hol van. Mrs. Ingleby elmagyarázta a szobák fekvését. – Azzal magabiztosan keresztülvágott a szobán, egyenesen a jó ajtóhoz, kinyitotta, és kiviharzott rajta. Amíg távol volt, Dain gyorsan megvizsgálta az ágyneműt, és letörölgette magát az ingével, amit aztán a tűzbe dobott. Bármi miatt is sírt Jessica, az nem a komoly fizikai fájdalom okozta sokk volt, nyugtatta magát. Talált egy kis vérfoltot az aranysárkánnyal hímzett takarón, és egyet magán is, de egyik sem emlékeztetett olyan mészárlás nyomaira, mint amilyen túlfűtött és elcsigázott képzelete rajzolt elé az elmúlt három napban. El sem akarta hinni, hogy az esze így cserbenhagyta. Először is, még a legostobább fajankó is sejtheti, hogy ha a női test képes alkalmazkodni a gyerekszüléshez, akkor egészen biztos képes hozzáidomulni a férfi nemi szervhez is… hacsak nem elefánt az a férfi, márpedig ő nem az. Másodszor, még egy gyengeelméjű is emlékezne rá – különösen a párizsi lámpaoszlopos eset után –, hogy ezt a nőt nem riasztják el a tapasztalatai. Ő maga beszélt nem egyszer nyíltan a férfi házastársi jogairól.

257

Az ég szerelmére, akkor honnan a csudából szedte azt az ötletet, hogy Jessica törékeny vagy félénk lenne? Hisz ez a nő volt az, aki rálőtt! Biztos a feszültség tette, döntötte el Dain. A házasság okozta trauma és az újdonsült felesége iránt érzett vágy már több volt, mint amivel elméje meg tudott birkózni. Édesanyja portréja volt az utolsó csepp a pohárban. Ott az agya felmondta a szolgálatot. Mire Jessica visszatért, Dain rendbe tette magát, és minden mást is a szobában. Andrews elvitte az újra kicsomagolt úti ruhák halmazát, eltette az utazótáskát, meggyújtotta a lámpákat, elszalasztott egy inast Chudleigh-ba, és elkészítette a vacsorát. – Látom, szorgalmas voltál – nézett körül Jessica, miközben férjéhez sétált. – Milyen takaros a szoba! – Meglehetősen sokáig távol voltál. – Megfürödtem. Nagyon feldúlt voltam, amint láttad is. – Az asszony a köntöse övének csomóját tanulmányozta, homloka csupa ránc volt. – Azt hiszem, hisztérikus voltam. Azt kívánom, bárcsak ne sírtam volna, de így utólag már nem tudok rajta segíteni. Ez… mélyen megindító tapasztalat volt. Fogadni mernék, hogy te már hozzászoktál, de én nem. Nagyon megrendített. Nem vártam, hogy… Nos, igazság szerint a legrosszabbra számítottam. Már ami a lényeget illeti. De neked nyilvánvalóan nem okozott nehézséget, és nem gátolt vagy bosszantott az én tapasztalatlanságom sem, és egyetlen pillanat kivételével egyáltalán nem olyan volt, mint az első alkalom. Vagy legalábbis, amilyennek az első alkalmat képzeltem. És a megkönnyebbülés meg a különleges élmények… a rövidek és hosszúak… nem tudtam visszatartani, kitörtek belőlem az érzelmek. Ezek szerint többé-kevésbé jól értelmezte a jeleket. Ez egyszer, most végre. A világ rendje ismét helyre állt. Nem kell mást tennie, mint óvatosan közlekedni benne, s akkor minden rendben lesz. 258

– Én sem viselkedtem igazán méltányosan veled – ismerte be Dain. – Nem vagyok hozzászokva, hogy asszony van körülöttem. Nagyon… zavaró tud lenni. – Tudom, és ezt is számításba vettem. Mindazonáltal, Dain, nem várhatod el tőlem, hogy még egyszer keresztülmenjek ezen. Dain mereven nézte az asszony feje búbját, figyelte, ahogy szépen rendbe tett világa ismét összeomlik. Az imént még oly könnyű szívét egyetlen pillanat alatt egy súlyos ólomládikó húzta le, amelyben törékeny reménymagzata feküdt. Tudnia kellett volna, hogy számára nincs remény. Fel kellett volna ismernie, hogy amihez nyúlt, azt tönkre is teszi. De most még kevésbé értette, mint eddig bármikor, hogyan tudott mindent így elrontani. Nem értette, miért jelent meg Jessica az életében, hogy reményt adjon és aztán nyomban össze is zúzza, amint reménykedni mer. Arca és teste is kővé dermedt, de a szokásos gúnyos nevetés már nem jött ki az ajkán, és elmés-epés megjegyzések sem jutottak eszébe, hogy teljessé tegye a jól ismert jelenetet. Megtapasztalta a boldogságot és a reményt az asszony karjában, s nem engedheti mindezt elveszni anélkül, hogy legalább az okát meg ne tudná. – Jessica, tudom, hogy… nehéz volt velem – mondta. – Ennek ellenére… – Nehéz? – nyílt tágra az asszony szeme. – Lehetetlenül viselkedtél. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs minden rendben odafent nálad. Tudtam, hogy kívántál. Ez volt az egyetlen dolog, amiben sohasem kételkedtem. De ágyba csalni téged… téged, a világ legnagyobb kéjencét… Rosszabb volt, mint amikor egyszer Bertie-t a fogdoktorhoz kellett vinni. És ha azt hiszed, hogy ezt akarom csinálni életem hátralévő részében is, jobb lesz, ha átgondolod a dolgot. Legközelebb, férjuram, te leszel a csábító… vagy egyáltalán nem lesz csábítás, erre esküszöm. 259

Jessica hátralépett, és kezét karba fonta. – Komolyan beszélek, Dain. Rosszul vagyok attól, hogy folyton én vessem magam a nyakadba. Eléggé kedvelsz, és ha az első alkalom nem bizonyította, hogy legalább az ágyban összeillünk, akkor reménytelen eset vagy, és én mosom kezeimet. Nem fogom hagyni, hogy idegroncsot csinálj belőlem! Dain kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Erre becsukta, és az ablakhoz sétált. Leült a párnás székre, és kibámult. – Rosszabb, mint a… Bertie-t… a fogdoktorhoz. – Reszketegen felnevetett. – A fogdoktorhoz? Ó, Jess! Hallotta a papucsos léptek közeledtét. – Dain, jól vagy? A férfi megdörzsölte a homlokát. – Igen. Nem. Micsoda idióta vagyok! – Megfordult, és szembe találta magát felesége figyelő tekintetével. – Érzékeny – mondta. – Ez a baj, ugye? Túl érzékeny vagyok. – Kimerült vagy – felelte Jessica. – Észre kellett volna vennem. Mindkettőnkre nagy teher nehezedett, és neked nehezebb, mert annyira érzékeny, érzelmes vagy. Érzékeny. Érzelmes. Olyan bőre van, mint egy bivalynak… és úgy tűnik, az intelligenciája is csak egy bivaly mércéjét üti meg. De nem vitatkozott. – Nagy teher, igen – ismételte. – Fürödj meg te is – javasolta az asszony. Kisimította a férfi haját a homlokából. – És amíg áztatod magad, megrendelem a vacsorát. – Már megrendeltem. Hamarosan felhozzák. Arra gondoltam, ehetnénk itt. Akkor nem kellene átöltöznünk a vacsorához. Jessica egy ideig némán tanulmányozta férje arcát, aztán szája mosolyra húzódott. – Talán mégsem vagy olyan reménytelen eset, mint gondoltam. Mi lesz Sherburne-nel? 260

– Üzentem Chudleigh-ba egy inassal. Megírtam Sherburne-nek, hogy a mérkőzésen találkozunk. Szombaton. Jessica hátralépett. Mosolya elhalványult. – Értem – mondta. – Dehogy érted – kelt fel Dain. – Te is velem jössz. Figyelte, ahogy az asszony merev tartása lassan felenged, amikor felfogta és úgy döntött, hogy el is hiszi az utolsó mondat értelmét. Ismét elmosolyodott, és ezüstös pára fátyolozta a szemét. – Köszönöm, Dain – hálálkodott. – Biztosan nagyon fog tetszeni. Még sohasem láttam igazi birkózómérkőzést. – Biztosíthatlak, egészen újszerű élmény lesz. – Komolyan végigmérte az asszonyt. – Alig várom, hogy lássam Sherburne arcát, amikor ifjú hitvesemmel a nyomomban megérkezem a mérkőzésre. – Tessék, látod? – mondta Jessica cseppet sem sértődötten. – Megmondtam, hogy vannak előnyei, ha házas az ember. Igazán kapóra jövök olyankor, amikor meg akarod döbbenteni a barátaidat. – Ez is igaz, de elsősorban a saját kényelmemre gondoltam – közölte Dain, s elsomfordált. – Szeretném, ha ott lennél, és teljesítenéd a szeszélyeimet, megnyugtatnád a felborzolt idegeimet, és… – Dain elvigyorodott. – És megmelegítenéd az ágyamat, természetesen. – Milyen romantikus! – szorította a kezét a szívére Jessica. – Azt hiszem, menten elalélok. – Jobb lenne, ha nem tennéd – óvta a férfi, és az ajtó felé indult, amelyen az imént Jessica bejött. – Nem tudok itt maradni, hogy felemeljek, mert menten szétrobban a hólyagom. Mivel világa ismét rendben volt, Dain a komótos fürdőzést arra használta, hogy átírja képzeletbeli szótárát. Kivette feleségét a nőknek fenntartott általános 261

kategóriából, és külön kategóriát nyitott neki. Feljegyezte, hogy az asszony nem találta őt undorítónak, és néhány lehetséges magyarázattal is szolgált a lehetséges miértekre: a) gyenge látás és rossz hallás, b) valamiféle elmebeli hiányosság az amúgy okos asszonynál, c) a Trentek öröklött különcsége, vagy d) Isten ujja van benne. Mivel a Mindenható legalább huszonöt éve nem tett érte semmi jót, úgy vélte, már éppen itt volt az ideje, de azért ennek ellenére megköszönte a Mennyei Atyának a közbenjárást, és megígérte, hogy olyan jó lesz, amilyen jó csak tud. Ez utóbbi vonatkozásban nem voltak túl nagyok az elvárásai. Sohasem lesz ideális férj. Igazából arról sem volt elképzelése, hogyan kell egyáltalán férjnek lenni azon kívül, hogy élelmet, ruhát, otthont biztosít számára, és megóvja az élet viszontagságaitól. És gyereket csinál. Ahogy az utód az eszébe villant, Dain becsapta a szótárat. Jó hangulatban volt. Nem akarta ehontani azzal, hogy megint emészteni kezdi magát, vagy őrültségi rohamba hajszolja magát az elkerülhetetlen miatt. Különben is, ugyanannyi az esély, hogy a gyerekek az asszonyra fognak hasonlítani, és nem rá. Akárhogy is, nem tudja megakadályozni a jöttüket, mert kizárt dolog, hogy távol tartsa magát az asszonytól. Felismerte a jó dolgokat, ha egyszer találkozott vele. Tudta, azzal, hogy belebotlott a feleségébe, olyan közel került a mennyország megtapasztalásához, mint még sohasem az életében, és túlságosan is önző volt ahhoz, hogy csak úgy feladja. Amíg Jessica készséges lesz, ő sem fog aggódni a következmények miatt. Előbb vagy utóbb persze biztos valami borzasztó fog történni. De hát így működik az élete. Mivel úgysem tudja megelőzni, bármi jöjjön is, legjobb lesz, ha a mottóját Horatiustól veszi: Carpe diem, quam minimum credulapostero. Ragadd meg a napot, ne higgy a holnapban!

262

Ennek megfelelően, miután Dain így elrendezte magában a dolgokat, csatlakozott a feleségéhez a vacsoránál. Étkezés alatt tovább módosította a szótárát. Hitvese különös készségeinek listájához már hozzáadta a bokszolás művészetének értését. A vacsoránál rá kellett jönnie, hogy Jessica jól kiigazodik a verekedés tudományában is, ismereteit a sportújságokból és a férfiak egymás közti beszélgetéseiből szerezte. Nem csupán öccsével kellett foglalkoznia, magyarázta, hanem tíz fiú unokatestvérével is, mert ő volt az egyetlen, aki bánni tudott „az ostoba vadak hordájával”. De egyik hálátlan alak sem volt hajlandó elvinni egy igazi mérkőzésre. – Még Polkinhorne és Carr küzdelmére sem – mondta Dainnek háborogva. A híres mérkőzés szintén Devonportban volt két évvel azelőtt. – Tizenhétezer néző volt – folytatta Jessica. – Elárulnád, hogyan szúrhatna szemet egyetlen nő ekkora tömegben? – Te vonzod a figyelmet, még hetvenezer néző közt is – bókolt Dain. – Te vagy a legszebb lány, akit valaha is láttam, és tisztán emlékszem, hogy ezt már Párizsban is mondtam. Jessica döbbenten dőlt hátra, orcája kipirult. – Jóságos ég, Dain, te most bókoltál nekem… pedig nem is szerelmeskedünk. – Én ilyen megdöbbentő alak vagyok. Az ember sohasem tudhatja, milyen meglepő dolgot fogok mondani. Vagy mikor. – Dain kortyolt a borából. – A lényeg, hogy magadra fogod vonzani a figyelmet. Normális körülmények között rengeteg részeg bugris zaklatna, és nyugtalanítaná a kísérődet. De mivel én leszek a kísérőd, nem kell zaklatástól vagy nyugtalanítástól tartanod. Az összes bugris, akármilyen részeg legyen is, a küzdőket fogja figyelni, és vigyáz a kezére. 263

– Dain letette a borospoharat, és ismét felvette a villát. – Jobb lesz, ha a szajhák is ugyanezt teszik – jegyezte meg Jessica, és ő is az étellel kezdett foglalkozni. – Én ugyan nem vagyok olyan nagy és félelmetes, mint te, de megvannak a magam módszerei. Én sem fogom eltűrni, hogy téged zaklassanak. Dain a tányérra szegezte a tekintetét, és minden figyelmével a falatra koncentrált, amelytől majdnem megfulladt. Jessica féltékeny volt… miatta. És ez a gyönyörű, őrült teremtés – vagy vak és süket teremtés, vagy akárki – olyan hűvösen közölte, mintha csak a sót kérte volna el, és láthatóan nincs tudatában, hogy a Föld éppen most fordult ki a sarkából. – Az ilyen nagy sportesemények tömegével vonzzák a kurtizánokat – szólalt meg. – Attól tartok, ugyancsak elfoglalt leszel… – a szája felfelé görbült –, hogy elhajtsd őket. – Gondolom, túl sok lenne, ha azt kérném, hogy ne bátorítsd őket. – Kedvesem, nem is álmodnék róla, hogy bátorítsam őket. Azt még én is tudom, hogy nagyon rossz ízlésre vall más nők iránt érdeklődést tanúsítani, ha az ember felesége a közelben van. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg lelőnél. – Dain szomorúan csóválta a fejét. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy elegendő, ha én megtartóztatom magam! De az a bosszantó helyzet, hogy úgy tűnik, ezeknek a könnyűvérű lányoknak nincs is szükségük bátorításra. Bárhová megyek… – Szerintem ez egyáltalán nem bosszant téged – vetett rá megrovó pillantást Jessica. – Nagyon is tudod, milyen hatással vagy a nőkre, és biztos vagyok benne, hogy hízik a májad, amikor látod, hogy sóhajtoznak és csorog a nyáluk a fantasztikus tested láttán. Nem akarom elrontani a szórakozásod, Dain, de arra kérlek, légy

264

tekintettel a büszkeségemre, és próbáld visszafogni magad. Nem szeretném, ha nyilvánosan megaláznál. Nők… sóhajtoznak és a nyálukat csorgatják… az ő fantasztikus teste láttán. Lehet, hogy a durva első együttlét során megsérült a felesége agya. – Fogalmam sincs, mire gondolsz. Talán nem fizettem érted királyi váltságdíjat? Mi az ördögért vesztegetnék pénzt és energiát más nők elcsábítására, amikor vettem egyet magamnak állandó használatra? – Néhány órával ezelőtt még itt akartál hagyni – mutatott rá Jessica. – Mindössze három nap házasság után… és mielőtt beteljesítetted volna. Úgy tűnt, ugyanúgy nem vagy tekintettel a pénzre és az energiára, mint a büszkeségemre. – Akkor nem gondolkodtam tisztán. Ki voltam szolgáltatva az érzékeny idegeimnek. Ráadásul nem vagyok hozzászokva, hogy bárkinek az érzéseire tekintettel legyek. De mostanra kitisztult az elmém, megértem és aláírom a szempontjaidat. Végül is, Dain márkiné vagy, és nem hagyhatom, hogy bárki nevessen vagy sajnálkozzon rajtad. Az egy dolog, hogy fajankó módjára viselkedtem. Az azonban egészen más tészta, ha a viselkedésem rossz fényt vet rád. – Dain letette a villát, és az asszony felé hajolt. – Jól mondom, kedves feleségem? Jessica elmosolyodott. – Tökéletesen. Milyen fürge az eszed, Dain, amikor tiszta az elméd. Egyből a dolog lényegére tapintasz. A helyeslő mosoly egyenesen Dain szívébe hatolt, és ott összekuporodott, megmelengetve azt. – Jóságos ég, Jess, te most bókoltál nekem! – Kezét olvadozó szívére tette. – És az intellektusomnak is. Az én primitív, férfi intellektusomnak. Azt hiszem, menten elalélok.

265

– Tekintete az asszony dekoltázsára tévedt. – Talán jobb lesz, ha inkább lefekszem. Talán… – Most felesége szemébe nézett. – Kész vagy, Jess? Hitvese halkan felsóhajtott. – Merem állítani, hogy már azon a napon kész voltam, amikor találkoztunk. Dain felállt, és Jessicához sétált. – Ezt bárki megmondhatta volna neked. Fogalmam sincs, mit képzeltél, amiért úgy bosszantani mertél – simogatta meg az asszony arcát. – Nem gondolkodtam tisztán. Dain megfogta a kezét, és felhúzta a székről. – Kezdek kételkedni abban, hogy képes vagy-e bármilyen gondolkodásra – évődött, de jelenleg neki sem volt egyetlen ép gondolata sem. Túlságosan fájón lefoglalta az asszony makulátlan, fehér bőre, a kecses kacsó, melyet durva, nagy markában tartott. Fájdalmasan tudatában volt saját hatalmas, esetlen testének is, otromba modorának és külső-belső sötétségének. Még mindig gondot okozott elhinni, hogy alig néhány órával korábban magáévá tette az asszonyt, kielégítve állatias vágyát az ártatlan testében. S alig akarta elhinni, hogy ez a vágy ismét feltámadt, ilyen hamar és ilyen erővel. De hiszen ő egy állat. Elég volt, ha az asszony rámosolygott, s az irtózatos, állati vágy máris dagadni kezdett benne, elfojtva a józan ész hangját, és lerombolva a civilizált férfi szánalmasan vékony külső mázát. Megpróbálta rávenni magát, hogy megnyugodjon, beszélgessen Jessicával, tegye a szépet. Az asszony azt szeretné, ha elcsábítaná, és ez a legkevesebb, amit megtehet. Képesnek kellene lennie rá. Ennyi önuralommal igazán bírnia kellene. De a legtöbb, amire képes volt, hogy az ágyhoz vezette, ahelyett, hogy az asztalra döntötte volna, hogy ott nyomban kedvét lelje benne. 266

Dain visszahajtotta a takarót, és leültette az asszonyt az ágyra. Aztán tehetetlenül keresgélt agyának ingoványában a megfelelő szavak után. – Nem tudtam távol tartani magam – szólalt meg Jessica, tekintete a férfiét kutatta. – Tudtam, hogy azt kellene tennem, de képtelen voltam. Azt hittem, megérted, de úgy tűnik, mégsem. Azt a részt félreértetted, igaz? Az ég szerelmére, Dain, mégis mire gondoltál? A férfi elvesztette a beszélgetés fonalát. Kíváncsi lett volna, mit lát az asszony az arcán. – Mit értettem félre? – kérdezte, és bűnbánó mosolyt erőltetett magára. – Úgy látszik, mindent. – Jessica lesütötte a szemét. – Ezért nem meglepő, hogy én is tévesen ítéltelek meg. – Ezért nem tartottad magam távol tőlem? Mert tévesen ítéltél meg? Az asszony megrázta a fejét. – Nem. Azért, mert én is összezavarodtam. Nehogy azt hidd, Dain, hogy őrült vagyok, mert nem vagyok az. Tudom, hogy a te szemedben úgy látszik, de mindenre megvan a tökéletes magyarázat. Az értelem, ahogy az minden férfinak tudnia kell, nem ér fel az ösztönös vágy erejével. Attól a pillanattól fogva kívánlak, ahogy megismertelek. Dain térde megroggyant. Leguggolt az asszony elé, és erősen megkapaszkodott az ágyban. – Kívánsz? – köszörülte meg a torkát. Képes volt halk, szilárd hangon kimondani ezt a két szótagocskát, de elhatározta, hogy többet egy hanggal sem próbálkozik. Az asszony tekintete megint az övét fürkészte. – Nem tudtad, ugye? Az alakoskodás távol állt Daintől. Megrázta a fejét. Jessica a tenyerébe temette az arcát.

267

– Vaknak kellett lenned. És süketnek. Vagy nagyon zavartnak. Mindenki tudta Párizsban. Te szegény. Nem is akarok arra gondolni, mi megy végbe az agyadban. Dainnek sikerült kurta kacajt hallatnia. – Azt hittem, rólam tudják. Tudják, hogy… egészen megrészegültem tőled. Igen, mondtam is neked. – De, drágám, te minden nőt megkívánsz – mondta Jessica türelmesen. – Miért hozta volna ez lázba Párizst? Az én viselkedésem miatt, hát nem érted? Látták, hogy túlságosan is beléd bolondultam, és képtelen vagyok távol tartani magam tőled, ahogy azt egy értelmes, józan erkölcsű hölgy tenné. Ez tette a dolgot érdekessé számukra. Drágám! A szoba forogni kezdett Dainnel. – Értelmesen akartam viselkedni – folytatta az asszony. – Nem akartalak bosszantani. Tudtam, hogy abból csak baj lehet, de nem tudtam türtőztetni magam. Annyira… erőtől duzzadó vagy! Igazi férfi! Nagy és erős, fél kézzel is fel tudsz kapni. El sem mondhatom, milyen rendkívüli élmény ez nekem. Azt, hogy erőtől duzzadó, Dain értette. Valóban az volt. Mint ahogy azt is, hogy ízlések és pofonok különböznek. Amíg nem találkozott Jessicával, mindig a nagydarab nőkhöz vonzódott. Rendben, Jessicát pedig a hatalmas, erős férfiak vonzzák. Ő ilyen volt. – Mindent hallottam rólad – mondta Jessica. – Azt hittem, mindenre fel vagyok készülve. De egyetlen leírás sem volt helyes. Gorillára számítottam. – Mutatóujjával megcirógatta a férfi orrát. – Arról nem volt szó, hogy egy Medici herceg arcvonásaival dicsekedhetsz. Arról sem, hogy a tested a római istenekével vetekszik. Erre nem számítottam. Nem voltak kiépítve a védelmi vonalaim. – Halkan felsóhajtott, és keze tovább vándorolt a férfi vállára. – És még most sincsenek. Fizikailag képtelen vagyok ellenállni neked. 268

A férfi megpróbált a szótárában a Dain címszó alatt helyet találni a Medici herceg és a római isten kifejezéseknek, de azok sehová sem illettek, és pusztán a szándéktól, hogy elhelyezze őket, is nevetni támadt kedve. Vagy sírni. Nem tudta eldönteni, melyikre. Végül arra a következtetésre jutott, hogy kezd hisztériás lenni. Nem lepte meg a dolog. Jessicának tehetsége volt hozzá, hogy a legrosszabbat hozza ki belőle. – Nem kell aggódnod, Jess – állt fel. – Nincs semmi probléma a testi vággyal. Azt nagyon jól tudom kezelni, köszönöm szépen. – Tudom – mérte végig az asszony. – Tökéletes vagy benne. – Ami azt illeti, épp arra készülök, hogy most, ebben a pillanatban bebizonyítsam a rátermettségemet – kezdte a párnákat felhalmozni az ágytámlánál. – Ez igazán… megértő tőled – mondta Jessica, s a párnákról férjére nézett. Dain megpaskolta a párnahalmot. – Úgy látom, szeretnél idefeküdni. – Meztelenül? Dain bólintott. Jessica habozás nélkül felállt, és megoldotta a köntöse övét. Dain nézte, ahogy a ruhadarab szétnyílik. Az asszony lustán felhúzta a vállát. Femme fatale, gondolta, miközben a súlyos fekete selyem lecsúszott a karcsú vállról, végigsiklott a tejfehér, fájdalmasan nőies idomokon, és érzéki suhogással az asszony lábához hullt. Figyelte a vékony, törékeny test kecses mozdulatait, ahogy felmászik az ágyra, és elhelyezkedik a párnákon. Szégyentelenül, gátlástalanul, félelem nélkül. – Szinte már azt kívánom, bárcsak állandóan meztelen lehetnék – mondta Jessica halkan. – Szeretem, ahogy rám nézel.

269

– A zihálásra és nyálcsorgatásra gondolsz? – oldotta meg saját köntösének az övét Dain. – Az álmatag, kissé zord tekintetre gondolok – felelte Jessica, és a hasára tette a kezét. – Összeszorul tőle valami itt idebenn. Dain ledobta a köntösét. Jessica lélegzete elakadt. A férfi felajzott szerszáma úgy ugrott elő, mintha a hívására jött volna. Dain lenézett, és felkacagott. – Erőtől duzzadót akartál, akkor azt is kapsz. – És hatalmasat meg erőset – mondta fátyolos hangon az asszony. Ellágyult tekintettel mérte végig a férfit. – És gyönyörűt. Hogy az ördögbe tudtam volna ellenállni neked? Hogy is hihettél ilyet? – Nem ismertem fel, hogy ennyire sekélyes vagy – mászott fel az ágyra Dain is, és lovaglóülésben felesége lábára telepedett. – Azt hiszem, tényleg így van, különben… – Kezét felcsúsztatta a férfi combján. – Ó, Dain, ha tudnád, mi járt a fejemben, amikor először találkoztunk… Dain gyengéden, de határozottan elhúzta az asszony kezét, és a matracra tette. – Meséld el! – Gondolatban levetkőztettelek. Nem tudtam ellenállni, minden ruhát levettem rólad. Szörnyű volt az a néhány perc. Attól féltem, hogy megbicsaklik az agyam, és tényleg megteszem. Ott a boltban. Champtois előtt. Bertie előtt. – Gondolatban levetkőztettél? – Igen, sőt, valójában letéptem rólad a ruhát. Pontosan úgy, ahogy nem is olyan régen. – A férfi fölé hajolt. – Akarod tudni, mi járt akkor az én fejemben, cara? – Remélem, valami hasonlóan züllött dolog – mondta Jessica, és simogatni kezdte férje mellkasát, de ő megint elhúzta onnan a kezét.

270

– Szerettelek volna… végignyalogatni… a fejed búbjától a lábad kisujjáig… aztán fordítva is, a lábad kisujjától a fejed búbjáig. – Igen, ez is züllött – hunyta le a szemét Jessica. – Végig akartalak nyalogatni, minden egyes porcikádat meg akartam érinteni, csókolni. – Dain csókot lehelt az asszony homlokára. – Mindenhol, ahol fehér vagy. Mindenhol, ahol rózsaszín. Mindenhol máshol. Nyelvével körberajzolta a szemöldök ívét. – És most pontosan ezt fogom tenni, neked pedig itt kell feküdnöd, és el kell tűrnöd. – Igen. – A beleegyezés szava és egy könnyed borzongás… nyilván a gyönyöré, mert a puha, telt ajkak mosolyra húzódtak. Dain nem is mondott többet, csak száját a „macska a tejfölös köcsögben” mosolyra szorította, és teljesen átadta magát fantáziaképei megvalósításának. Rá kellett jönnie, hogy a valóság sokkal édesebb az álmoknál, és az asszony illata és íze is mámorítóbb, mint bármely fantáziavilágé. Dain megcsókolta hitvese orrát, aztán elidőzött orcája bársonyán. Mélyen belélegezte az illatát, finoman kóstolgatta az ízét, és újra meg újra felfedezte minden porcikáját: a tökéletesen ovális arcot, a kiugró pofacsontot, a makulátlan bőrt, amely olyan finom és tiszta volt, hogy legszívesebben sírva fakadt volna, amikor először hozzáért. Tökéletes, gondolta akkor, és kis híján megszakadt a szíve, mert tudta, hogy sohasem lehet az övé. Ám mégis az övé lett, most legalábbis magáénak mondhatta. Ennek a tökéletességnek illethette az ajkát… a szívszaggatóan szép arcot… a szívfájdítóan finom fület… a nyak sima oszlopát. Dain emlékezett rá, milyen volt, ahogy ott állt a félhomályban, és ő hogy vágyakozott ajkát rászorítani a lámpafény megvilágította hamvas orcára. Ajka most a 271

hattyúfehér vállon kalandozott, majd kíváncsian folytatta útját lefelé a jobb karon egészen a kisujjáig, és amikor a mustra végére ért, elindult visszafelé. Hogy étvágyát kielégítse, a bal kart sem hagyta ki a felfedezőútból. Az asszony ujjai begörbültek, és lélegzete már a sóhajtáshoz közelített, ott dorombolva Dain ereiben, és megpendítve a szívének húrjait. Dain csókokkal borította a feszes, kerek kebleket, amelyek az asszony felgyorsuló lélegzetének ütemére emelkedtek és süllyedtek. Nyelvével körberajzolta a megkeményedett, ágaskodó mellbimbókat, és élvezettel hallgatta a halk nyöszörgést. De nem időzött sokat, mert még annyi felfedeznivaló várt rá, és semmit nem vett biztosnak. Mindent meg kell most tapasztalnia, hisz lehetséges, hogy holnap vége lesz a világnak, és a pokol nyel el mindent. Lefelé indult, és a csókesőből nem maradhatott ki a lapos has, a csípő buja íve… a formás, karcsú láb külső oldala, egészen le, a bokáján át a lábujjak hegyéig, ahogy ígérte is. Aztán lassan elindult felfelé, de most a láb belső bársonyán. Jessica már egész testében reszketett, és Dain ágyéka súlyosan, forrón megfeszült, készen rá, hogy megkönnyebbüljön. De Dain még nem végzett, és csak a jelenben bízhatott. Csak ez a pillanat az övé, a jövő bizonytalan. Így aztán ismét meg kellett csókolnia, ízlelnie asszonyát, le a másik lábon az ujjakig, és vissza. Nyelve ezután a lábak közti puha fészek háromszöge feletti bársonyos bőrt járta be. – Gyönyörű vagy, Jess – suttogta elfúló hangon. – Gyönyörű minden porcikád. – Ujját a nedves, sötét fürtök közé mélyesztette. Jessica felnyögött. Dain most az ajkát érintette a meleg, síkos rügyhöz.

272

Az asszony halkan felkiáltott, és a férfi hajába kapaszkodott. A gyönyör női hang dalra fakadt Dain ereiben. A nő buja illata és íze elárasztották az érzékeit. Semmi mást nem akart a világból, csak Jessicát, és Jessica az övé volt, őt kívánta, őmiatta volt forró és nedves. A szájával istenítette, amiért őt kívánta. A legnagyobb gyönyörökben részesítette azért a mámorító érzésért, amivel az asszony megajándékozta. Addig izgatta, becézte, míg Jessica keze ökölbe szorult a hajában, és a nevét sikoltotta. Dain érezte, hogy rázza meg az asszonyt a mindent elsöprő kielégülés. Ekkor végül a hívogató, forró puhaságba temette magát, és csatlakozott asszonyához a gyönyörben. Számára is megrendült a föld, és ha ott, akkor eljön a világvége, boldogan zuhant volna a kárhozatba, hiszen Jessica belékapaszkodott, és úgy csókolta, mintha nem lenne többé holnap, és ő így akarná ölelni és kívánni őt egy örökkévalóságig. Aztán a világ felrobbant, és Dain elszórta magát az asszony testében. Mintha kiáradt volna a lelke, és Dain boldogan eladta volna ezt a lelket, ha ez az ára annak a pillanatnyi tiszta boldogságnak, amellyel hitvese megajándékozta őt. Másnap Jessica nekiajándékozta az ikont. Dain ott találta a helyén, amikor belépett a reggelizőszobába. A kávéscsészéje és a tányér között állt. Még a borús reggeli fényviszonyok közt is csillogtak a gyöngyök, szikráztak a topázok és rubinok, s gyémántok a szivárvány színeire bontották a gyenge fényt. A glória remegő aranyfénye alatt a szürke szemű Madonna vágyódón mosolygott a karjában tartott, morcos ábrázatú kisdedre. Kicsiny, összehajtogatott papír feküdt a díszes keret alatt. Dain dobogó szívvel vette fel, és hajtotta szét. 273

– Boldog születésnapot – olvasta. Csak ennyi. Dain felnézett az írásból feleségére, aki az asztal túlsó végén ült, fekete haját csillogó keretbe fogta az ablakon beáramló halvány fény. Egy fánkot vajazott éppen, és mint általában, most sem tudott semmit arról, hogy ismét alapjaiban rengette meg férje világát. – Jess! – Alig tudta kipréselni ezt az egy szótagot a száján. – Igen? – Az asszony letette a kést, és egy kis lekvárt kanalazott a fánkra. Dain kétségbeesetten lapozgatta mentális szótárát, a megfelelő szó után kutatva, de nem találta, amit akart, mert fogalma sem volt, mit is keres igazán. – Jess! A fánk megállt félúton az asszony szája felé. Jessica felnézett. Dain az ikonra mutatott. Jessica odanézett. – Ó, igen, gondoltam, jobb későn, mint soha. És igen, tudom, hogy ez nem igazi ajándék, mert valójában téged illet meg. Minden, ami az enyém, vagy majdnem minden, hivatalosan is a tied lett, amikor összeházasodtunk. De úgy kell tennünk, mintha, mert nem volt időm gondolkodni, sem keresni megfelelő születésnapi ajándékot. – A szájába tette a megvajazott és meglekvározott fánkfalatot… mintha mindenre tökéletes magyarázatot adott volna, és nem zuhant volna le az ég egy kis darabkája. Dainnek életében először támadt sejtése, milyen érzés lehet Bertie Trentnek lenni, azaz megfelelő mennyiségű szürkeállománnyal rendelkezni, de nem tudni, hogyan kell azt használni. Talán Trent nem is így született, gondolta Dain. Talán csak a folytonos bombázás fosztotta meg a józan eszétől.

274

Talán a femme fatale kifejezést sokkal inkább szó szerint kellene venni. Talán Jessica a józan észre ártalmas. De nem az én eszemre, határozta el Dain. Engem nem fog bárgyú fajankóvá változtatni. Képes kezelni a dolgot. Megoldja. Csak meglepődött, ez minden. Utoljára nyolcéves korában kapott születésnapi ajándékot az anyjától. A szajha, akit Wardell és Mallory a tizenharmadik születésnapjára szerzett, nem számított, mert azért Dainnek fizetnie kellett. Csak meglepődött, semmi több. Nagyon meglepődött, ismerte be, mert azt hitte, Jessica előbb dobná az ikont fortyogó savval teli üstbe, semmint nekiadja. Dain még csak meg sem említette az ikont, amikor a házassági szerződésről tárgyaltak, mert feltételezte, hogy Jessica régen eladta, arra pedig gondolni sem volt hajlandó, sem reménykedni abban, hogy mégsem. – Ez… igazán pompás ajándék – mondta, ahogy minden intelligens felnőtt tette volna az adott körülmények közt. – Grazié. Köszönöm. – Tudtam, hogy meg fogod érteni – mosolygott Jessica. – Valószínűleg nem értem minden burkolt mondandóját és a szimbolikus jelentőségét – mondta Dain nagyon, nagyon nyugodtan –, de végül is, én csak egy férfi vagyok, és az agyam túl primitív ilyen bonyolult mérlegeléshez. De azt még én is látom, mint ahogy rögtön láttam, amint a kosztól megtisztították, hogy ez egy rendkívül finom műalkotás, és kétlem, hogy valaha is megunnám a látványát. Ezt szépen mondta, gondolta Dain. Felnőtt módra. Intelligensen. Ésszerűen. Csak az asztalon kell tartania a kezét, és akkor nem is látszik, hogy remeg. – Reméltem, hogy így fogsz érezni. Biztos voltam benne, hogy te is felismered, milyen ritka és kivételes munka. Ez azért van, mert sokkal gondolat ébresztőbb, 275

mint általában a Sztroganov iskolájából kikerült munkák, bármilyen kiválóak is. – Gondolatébresztő. – Dain a festett alakokat nézte. Még most is, hogy az övé volt, szorongott, és nem akart beleveszni, vagy az ikon által keltett gondolatokat, érzelmeket vizsgálni. Jessica felállt, a férjéhez ment, és kezét a vállára tette. – Amikor a javítás és a tisztítás után először láttam, nagyon mély hatást tett rám – mondta. – Az élmény egészen különös volt. Nyilván, a művészi tökély ilyen fokához én már nem tudok hozzászólni. Te vagy a műértő. Én csak egy szarka vagyok, és magam sem tudom, miért akad meg néha a szemem bizonyos tárgyakon, még olyankor is, amikor nincs kétségem az értékük felől. Dain zavartan nézett fel. – Arra kérsz, magyarázzam el, mitől olyan rendkívüli ez az ikon? – Azonkívül, hogy a Madonnának szokatlan színű a szeme… és hogy a mester nem fukarkodott az arannyal… meg persze a kidolgozás kiválósága… de ezek közül egyik sem magyarázza, miért vált ki ilyen erős érzelmeket. – Azért kelt ilyen erős érzelmeket benned, mert szentimentális vagy – jelentette ki Dain, és vonakodva ismét az ikonra pillantott. Megköszörülte a torkát, és egy türelmes tanító hangján folytatta. – Az ember hozzászokott a klasszikus orosz arckifejezéshez. De ez itt teljesen más, amint látod. A gyermek Jézus igazán haragos és duzzogó, mintha belefáradt volna a pózba, vagy éhes lenne… vagy csak figyelemre vágyik. És az anyukája arcán sem a hagyományos, tragikus kifejezés látható. Ráncolja a homlokát, az igaz. Talán enyhén bosszankodik a kisded nyűgössége miatt. Mégis az ajkán mosoly játszik, mintha meg akarná nyugtatni, vagy megbocsátana. Mert megérti, hogy a fiúcska még nem 276

ismeri a világot. Ártatlan gyermek, aki mindent természetesnek vesz: a mosolyát, a megnyugtatást, a türelmét… a megbocsátását. Nem tudja, mije van, még kevésbé, hogyan legyen hálás érte. És ezért rosszkedvű és nyűgös… boldog gyermeki tudatlanságában. Dain elhallgatott, mert a szoba mintha hirtelen túlságosan is elcsendesedett volna, és a nő is mozdulatlanná dermedt mellette. – Összességében véve ez a póz teljesen természetes és emberi – folytatta, és gondosan ügyelt rá, hogy hangja könnyed és semleges legyen. – Az ember elfelejti, hogy szenteket lát, és helyette a művészi konvenció és gazdag díszítés mögé rejtett emberi drámára összpontosít. Ha ez a Madonna és a kisded csak szentek lennének, ez az ikon fele ennyire sem lenne ritka és érdekes. – Értem, mire gondolsz – mondta halkan Jessica. – A művész elkapta a modellek személyiségét, az anya kisfiú iránt érzett szeretetét, és a pillanat hangulatát kettejük közt. – Ez az, ami felkelti az érzelgősségedet. Még én is érdekesnek találom őket, és nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy elfilozofáljak, mit takar az arckifejezésük… noha már régen halottak, és az igazság aligha bír jelentőséggel. Ebben áll a művész tehetsége: az embert töprengésre készteti. Mintha csak meg akarta volna tréfálni a nézőt, nem? Feleségére nézett, és kényszerítette magát, hogy felkacagjon, mintha ez a szívfájdítóan gyönyörű portréja az anyai szeretetnek nem lenne több, mint szórakoztató rejtély. Jessica megszorította a vállát. – Tudtam, hogy több van ebben a képben, mint amennyit az én avatatlan szemem lát – mondta túl gyengéden. – Te annyira éles szemű vagy, Dain. – Aztán gyorsan ellépett a férfitól, és visszatért a helyére. 277

De nem elég gyorsan. Dain még elkapta egy pillanatra a szeme villanását, mielőtt palástolni tudta volna. Látta a tekintetében, mint ahogy egy perccel korábban hallotta a hangjában is: szomorúságot… szánalmat. És Dain szíve elfacsarodott, és feltámadt benne a harag. Magára haragudott, mert valahogy túl sokat mondott, és az asszony, a fürge eszével – a sokkal fürgébb eszével, mint az övé – felfogta, amit mondott, és ami még rosszabb, amit érzett. De ő nem gyerek, emlékeztette magát Dain. Nem tehetetlen. Nem számít, mit tárt fel akaratlanul is a feleségének, a jelleme nem változott. Ő nem változott, egy makulányit sem. Jessicában kincset talált, ennyi az egész, és igyekszik is a legjobban kihasználni. Azt megengedi az asszonynak, hogy boldoggá tegye. De inkább nyúzzák meg elevenen, vagy főzzék meg forró olajban, de nem fogja hagyni, hogy a felesége szánakozzon rajta.

278

Ti zen ötödi k fej ezet

Andrews lépett be, s vele Joseph, az első inas. Őlordsága előtt már ott volt a bifsztek és a sör. A húst Andrews vágta fel, míg Jessica, aki szívesen elvégezte volna ezt az apró szolgálatot, az asztal másik végén ült, és úgy tett, mint aki reggelizik, bár az ételt fürészporízűnek érezte, és lenyelni is körülbelül olyan könnyű volt, mintha valóban fürészport evett volna. Ő, aki szakértőnek tartotta magát a férfiak cselekedeteinek megértése terén, férje viselkedését egyáltalán nem értette. Még az előző éjjel sem, amikor felfedezte, hogy Dain nem hiú, mint hitte, és a nők nem szeretnek bele olyan könnyen, mint feltételezte, még akkor sem mérte fel a baj nagyságát. Csak figyelmeztette magát, hogy sok férfi nem látja magát tisztán. Például amikor Bertie a tükörbe nézett, azt hitte, egy eszes férfi néz vissza rá. Amikor Dain nézett a tükrébe, valahogy nem látta, milyen szép is a külseje. Furcsa ez egy műértőtől, de a férfiak egészében véve nem voltak állhatatos teremtmények. Ami a nők szeretetét illeti, Jessica maga sem volt soha elragadtatva a dolgok olyatén fordulatán, hogy 279

beleszeretett Dainbe. Teljesen érthető volt tehát, hogy a nők, még a tapasztalt kurtizánok is, úgy döntöttek, hogy Dain több, mint amivel meg tudnak birkózni. Jessica mindazonáltal rájött, hogy a bajok gyökere mélyebben húzódik. Már régen össze kellett volna rakni a dolgokat: a férfi túlzott érzékenységét, a nők iránti bizalmatlanságát, az otthonával kapcsolatos ingerlékenységet, az anyjával szembeni keserűséget, félelmetes apja portréját és Dain ellentmondásos viselkedését vele szemben. Tudta – hiszen minden ösztöne ezt súgta –, hogy férjének nagyon nagy szüksége van rá, kétségbeesetten akar tőle valamit. Dainnek arra volt szüksége, amire minden más emberi lénynek is. Szeretetre. De sokkal többre, mint a legtöbb embernek, mert nyilvánvaló, hogy egy szem nem sok, annyi szeretetet sem kapott kiskora óta. …gyermek, aki mindent természetesnek vesz: a mosolyát, a megnyugtatást, a türelmét, a megbocsátását. Jessica tudta, nevetnie kellett volna, ahogy férje is tette, és könnyedén venni a témát, bármit érzett is legbelül. Nem lett volna szabad az anyukákról és szeretett kisfiúkról beszélnie. Akkor Dain sem nézett volna úgy rá, ahogy, és ő sem látta volna meg a magányos kisfiút a férfiban. Nem fájt volna a szíve azért a gyermekért, és Dain nem látta volna meg szemében a fájdalmat. Most Dain azt hiszi, szánakozott rajta, vagy ami még rosszabb, hogy szándékosan hozta olyan helyzetbe, hogy elárulja magát. Biztosan haragszik rá. Ne, esdekelt magában. Haragudj rám, ha muszáj, de ne fordulj el tőlem, és ne hagyj itt! Dain nem hagyta ott. 280

Ennek ellenére, ha Jessica csak egy hajszállal kevésbé lett volna hozzászokva a férfiak irracionális viselkedéséhez, férje következő néhány napban tanúsított magatartása összezúzta volna minden titokban dédelgetett reményét, hogy valaha is egy rendes házassághoz hasonló kapcsolatot építhet ki Dainnel. Arra a következtetésre jutott volna, hogy a férfi valóban maga Belzebub, és soha nem is volt kisfiú, különösen nem egy összetört szívű, magányos gyerek, és egyből felnőtt férfiként ugrott ki a Sötétség hercegének fejéből, ahogy Pallasz Athéné Zeusz fejéből. De nem kellett sok idő hozzá, hogy megértse, Dain pontosan azt szeretné elérni, hogy ezt higgye… hogy azt higgye, ő egy szívtelen korhely, akit csupán a buja kéjvágy űz hozzá, és nem tekinti többnek, mint szórakoztató játékszernek. Péntekig Dain elcsábította őt a hálószoba ablakfülkéjének ülésén, a képtárból nyíló alkóvok egyikében, a zeneszobában a zongora alatt, Jessica szalonjának ajtajához dőlve – méghozzá az édesanyja portréja előtt. És ez csak a napközbeni bujálkodás volt. De legalább amikor szerelmeskedtek, Dain végig állhatatosan szenvedélyes volt. Azt bármikor tudta tettetni, hogy hűvös és ésszerű, ám azt már nem, hogy mennyire kívánja őt, mint ahogy azt sem, milyen létfontosságú számára, hogy Jessicát is vágytól őrültté tegye. Az idő többi részében azonban férje pontosan az a Dain volt, akinek mindenki hitte. Képes volt órákon keresztül, megszakítás nélkül barátságos, sőt elbűvölő lenni, aztán minden különösebb ok nélkül Jessica ellen fordult, epés megjegyzésekkel bombázva, vagy néhány jól megválasztott szóval a harag vörös ködébe borítva az asszony agyát. Az üzenet egyértelmű volt: azt megengedi Jessicának, hogy vágyakozzon utána, de azt már nem, hogy olyan 281

gyengéd érzelmekkel sértse meg, mint például a szeretet, ragaszkodás vagy szenvedély. Más szavakkal, Jessicának tilos a férfi bőre alá furakodnia, vagy – isten őrizzen! – egészen a romlott, sötét szívéig hatolnia. Ez a legkevésbé sem volt tisztességes dolog tőle, tekintve, hogy ő már bejutott az asszony bőre alá, és karmait mélyen belevájta a szívébe, mint valami kártékony parazita. Jessica minden ellenérv és józan megfontolás ellenére kezdett beleszeretni férjébe, lassan ugyan, de ugyanolyan feltartóztathatatlanul, ahogy korábban a Dain iránti testi vágy is hatalmába kerítette. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna erős a kísértés, hogy komoly sérülést okozzon neki. Amikor arra került a sor, hogy bosszantani kell valakit, Dain valóságos zseninek bizonyult. Péntekre Jessica fontolóra vette, hogy egy újabb golyóval lepi meg férjét, és azon tanakodott, melyik testrészét tudná Dain leginkább nélkülözni. Szombatra eldöntötte, hogy valószínűleg az agya a leginkább nélkülözhető. Dain hajnalban ébredt, vágytól feszítve, és felébresztette Jessicát, hogy orvosolja a bajt, amely, mint kiderült, dupla adag orvoslást igényelt. Ennek következtében természetesen mindketten elaludtak. Mivel későn indultak Devonportba, későn is érkeztek. A küzdelem már megkezdődött, amikor odaértek, így nem találtak megfelelő helyet maguknak a tömegben. És persze minden Jessica hibája volt, mert nem vágytól eltelve ébredt volna, panaszkodott Dain, ha az asszony alvás közben nem nyomja hozzá formás, kerek fenekét az ágyékához. – Túl közel vagyunk – zsörtölődött már a nézőtéren Dain, és védelmezőn átölelte Jessicát. – Még egy-két menet, és teljesen összefröcskölnek a verítékükkel… meg valószínűleg vérrel is, ha Sawyer továbbra is Keast térdét rugdalja. 282

Jessica nem emlékeztette rá, hogy a férfi volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy előrefurakodjanak. – Cann is így bánt el Polkinhorne-nal – jegyezte meg. – Tudom, hogy itt délnyugaton megengedett a rúgás is verekedés közben. – Bárcsak ez a csürhe abban hinne, hogy a víz és a szappan is megengedett az életben – morogta Dain körülpillantva a tömegen. – Ötven fontba fogadok, hogy egy mérföldön belül nem találsz olyan embert, aki az elmúlt tizenkét hónapban egyszer is megfürdött volna. Jessica csak a szokásos férfiszagot érezte: szesz, dohány és pacsuli, és még arra is koncentrálnia kellett, hogy megérezze, mert szorosan férjéhez simulva ült, és Dain jellegzetes illata megbizseregtette az ujjait. Nem kevés erőfeszítésébe került, hogy a küzdelemre figyeljen, amikor a férfi meleg teste felidézte benne aznap hajnali lázas szeretkezésüket. Eltűnődött, vajon ekkora tömegben észrevenné-e valaki, ha óvatosan közelebb araszolna Dainhez. Utálta magát, amiért a férfi közelségére vágyik. – Ez a mérkőzés szánalmas – dörmögte Dain. – Akkor is földre tudnám vinni Sawyert, ha mindkét kezem megkötöznék, és el lenne törve a fél lábam. Istenemre mondom, Jess, még te is meg tudnád tenni. El sem hiszem, hogy Sherburne kétszáz mérföldet utazott ezért a pocsék mérkőzésért, amikor élvezhetné az otthona kényelmét és pajzánkodhatna a feleségével. Még meg is érteném, ha a nő ronda vagy pattanásos lenne… de elég mutatós teremtés, feltéve, hogy az ember szereti a törékeny porcelánbabákat. Ha pedig Sherburne nem állhatja ezt a típust, mi az ördögért vette el a bolond? Hiszen az asszony nem kapta be a legyet. Igaz, mikor is jött volna össze neki, hiszen Sherburne sosincs otthon, hogy tegye a dolgát. A monológ jellemző volt Dain aznapjára: az egész világ összefogott az ő bosszantására. Még Sherburne is, 283

mert… nem maradt otthon a feleségével a kényelmes otthonában. Kényelmes? Jessica meglepetten pislogott. Jóságos ég, csak sikerült mégis valami haladást elérnie kőfejű férjénél? Elfojtott egy mosolyt, és bosszankodó férjére nézett. – Úgy látom, nem nagyon élvezed a küzdelmet – jegyezte meg. – Ez a bűz elviselhetetlen – morogta Dain, és elnézett Jessica mellett. – Ráadásul az a disznó Ainswood téged bámul. Esküszöm, a fickó valósággal könyörög, hogy valaki elválassza az ostoba fejét a nyakától. – Ainswood? – forgatta a fejét Jessica, de egyetlen ismerős arcot sem tudott kivenni a tömegben. – Semmi szükség rá, hogy visszabámulj. Amilyen hígagyú, még bátorításnak venné. Ó, remek, most Tolliver is meregeti a szemét. Meg Vawtry is. – Szerintem téged néznek – próbálta megnyugtatni Jessica, de a hangulata az egekbe szárnyalt. Dain féltékeny! – Biztosan fogadtak, hogy eljössz-e, és Ainswood nem engem bámul, hanem kárörvend, mert ő nyert. – Akkor azt kívánom, bárcsak otthon maradtam volna. Az ágyban. – Dain morcosan meredt rá. – De nem, a feleségem élete értelmetlen lenne, ha nem látna egy birkózómérkőzést, és ezért… – És ezért feláldoztad a kényelmed, hogy a kedvemben járj. Aztán annyi vesződség után kiderül, hogy nem is rendes mérkőzés. Azért bosszankodsz, mert azt hitted, ritka élvezetben lesz részem, és most úgy véled, tönkre van téve a szórakozásom. Dain morcos arca még komorabb lett. – Jessica, most te próbálsz meg a kedvemben járni, de nem vagyok már gyerek, és nagyon nem szeretem, ha fontoskodnak körülöttem.

284

– Ha nem akarod, hogy fontoskodjak körülötted, akkor ne nyűgösködj minden apróság miatt, hanem mondd meg egyenesen, mi bajod van. – Jessica újra a verekedőkre fordította a figyelmét. – Nem vagyok gondolatolvasó. – Még hogy nyűgösködöm? – visszhangozta Dain, és keze leesett az asszony válláról. – Nyűgösködöm? – Igen, mint egy kétéves, aki elmulasztotta a délutáni alvást. – Két éves? Jessica bólintott, tekintetét a két küzdőre függesztette, tudata azonban nagyon is a mellette őrjöngő férfira figyelt. Dain egy-két-három dühös lélegzetet vett. – Elmegyünk – közölte. – Indulj vissza a hintóhoz! Most azonnal! Dain nem jutott el a hintóig. Alig ért el a nézőtér széléig, a hintójuk pedig jó távol volt, köszönhetően a késői érkezésnek, és az őket megelőző kocsik tömegének. Címeres hintók zsúfolódtak össze egyszerű szekerekkel, és a rosszkedvű szolgák, akiket az állatok őrzésére itt hagytak, hangos veszekedéssel vezették le ingerültségüket. Mivel Dainnek is volt mit levezetnie, és meg volt győződve róla, hogy szétrobban, mire megtalálják saját hintójukat, az első elhagyatott hely felé siettette feleségét, amit észrevett. Egy apró, omladozó templom körüli sírkert volt. A templom állapotából ítélve Dain úgy vélte, a Nagy Armada pusztulása óta nem tartottak itt istentiszteletet. A sírfeliratokat régen kifakította a sós levegő, a sírkövek részegen dülöngéltek minden irányba. A köveknek legalább a fele már évekkel azelőtt feladta a küzdelmet, és békésen hevert a földön, körülöttük a megnyúlt gaz 285

úgy hajlongott, mint részeg tengerész fölött a zsebtolvajok. – Olyan, mintha nem is létezne ez a hely – mondta Jessica körülnézve, és a nyilvánvalóan nem zavartatta magát az őt markoló és előre noszogató hatalmas és dühös kéz miatt. – Mintha senki sem vette volna észre, vagy nem törődne a pusztulással. Milyen különös! – Egy perc, és nem fogod ennyire különösnek találni – jegyezte meg mogorván Dain. – Azt fogod kívánni, bárcsak te sem léteznél. – Hová megyünk? – érdeklődött az asszony ártatlanul. – Biztos vagyok benne, hogy erre nem rövidebb az út a hintóhoz. – Örülhetsz, ha ez nem egy rövidebb út lesz a temetésedhez. – Ó, nézd! – kiáltott fel Jessica. – Milyen csodás rododendronok! Dainnek nem kellett követnie az asszony kinyújtott ujját. Már rég felfedezte a fehér, rózsaszín és lila virágoktól tarka, hatalmas bokrot. Az oszlopos kapubejáratot is észrevette, úgy középtájt. Feltételezte, hogy valaha kőfal is tartozott a kapuhoz a templomkertet vagy a mögötte húzódó birtokot védve. Még az is lehet, hogy most is ott van, vagy legalábbis egy része még áll, csak épp nem látszik a sűrű rododendronbokrok közt. Őt azonban csak az érdekelte, mi rejtőzik a bokrok mögött. A buja növényzet átláthatatlan falat emelt az arra járók és a „titkos” terület közé. A kapuhoz masírozott feleségével, és a jobb oldali oszlophoz vonszolta, amely valamivel jobban el volt rejtve az esetleges kíváncsiskodó elől. Háttal nekiszorította az asszonyt az oszlopnak. – Szóval, kétéves lennék, hölgyem? – A fogával tépte le kesztyűjét a jobb kezéről. – Majd én megtanítlak, hány éves is vagyok! – A másik kesztyű is társa sorsára jutott. A nadrággombokért nyúlt. 286

Az asszony pillantása követte a kézmozdulatot. Dain gyorsan kigombolta a három gombot, és a nadrágellenző kinyílt. Jessica lélegzete elakadt. Dain gyorsan duzzadó szerszáma nekifeszült a francia szövetnek. Pontosan kilenc másodpercébe került, hogy a kilenc gombot kigombolja. Férfiassága forrón lüktetve ugrott elő rejtekéből. Jessica szemét lehunyva az oszlopnak roskadt. Dain felhúzta az asszony szoknyáját. – Egész átkozott nap csak rád vágytam, a fenébe! – morogta. Túl sokáig várt ahhoz, hogy olyan finomságokra ragadtassa magát, mint a bugyogó pántjainak megoldása. Megtalálta a mennyországba vezető rést a vékony anyagon, és ujjait türelmetlenül átdugva rajta a selymes szőrzettel kezdett játszani. Elég volt csak megérintenie… néhány türelmetlen simogatás, és Jessica készen állt. Altestét a becéző ujjakhoz nyomta, lélegzete akadozott. Dain egy gyors mozdulattal beléhatolt, és perzselő öröm járta át a nedves, síkos és forró fogadtatástól, amit talált, és a mély, gyönyörteli nyögéstől, amit az asszony hallatott. Megragadta a fenekét, és felemelte feleségét. Jessica köré fonta a lábát, és a vállába kapaszkodott, aztán fejét hátravetve torokhangon felnevetett. – Én is vágytam rád, Dain. Azt hittem, megőrülök. – Ostoba bolond – mondta Dain. Bolondnak kell lennie, ha olyan állatra vágyakozik, mint ő. – A te bolondod. – Elhallgass, Jess! – Az asszony senkinek nem volt a bolondja, legkevésbé az övé. – Szeretlek. A szó átcikázott rajta, és egyenesen a szívének vágódott. De Dain nem volt hajlandó beengedni.

287

Majdnem teljesen visszahúzódott, hogy aztán még nagyobb lendülettel törjön ismét előre. – Nem hallgattathatsz el – pihegte Jessica. – Szeretlek. Dain újra meg újra megostromolta, egyre keményebb lökésekkel. De nem tudta elhallgattatni. – Szeretlek – ismételte az asszony minden lökésnél, mintha olyan mélyen belé akarná sulykolni a szót, amilyen mélyen ő beletemette magát hitvese testébe. – Szeretlek – mondta Jessica még akkor is, amikor megremegett a föld, és megnyílt a mennyország, s a gyönyör villámcsapásként hasította ketté testét. Dain szájával fojtotta bele asszonyába a végzetes szót, de az így is beáradt szomjazó szívébe, miközben magját az asszony testébe lövellte. Nem tudta megtiltani szívének, hogy mohón magába ne szívja a szót, nem tudta visszatartani attól, hogy elhiggye. Próbálta távol tartani az asszonyt, mint ahogy próbált nem többre vágyni tőle, mint amennyi biztonságos volt. Hiábavaló erőfeszítés! Sosem volt és sosem lesz biztonságban tőle. Femme fatale! Mégis, vannak szörnyűbb módjai is a halálnak. Carpe diem, mondta magának, ahogy nekiroskadt asszonyának. Ahogy az várható volt, amint Dain kilépett a mennyországból, egyenesen egy rémálomba csöppent. Mire otthagyták a templomkertet, és a hintójuk keresésére indultak, a nevetséges mérkőzés is véget ért. A nézők hangosan vitatkozva áramlottak ki a nézőtérről, és egy részük a városba indult, míg mások a hintók és szekerek felé. Jessicáék már a kocsijuk közelében jártak, amikor Vawtry odakiáltott Dainnek. 288

– A hintóban várok – mondta Jessica, elengedve férje kezét. – Azt hiszem, most nem várható el tőlem, hogy értelmesen elbeszélgessek valakivel. Dain úgy vélte, ő sincs igazán társalgásra alkalmas állapotban, de azért sikerült halkan, mindentudón kuncognia. Hagyta, hogy az asszony beüljön a hintóba, ő pedig Vawtry mellé szegődött. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, köztük Ainswood is, és a következő percben már Daint is beszippantotta a mérkőzéssel kapcsolatos általános elégedetlenség. Vawtry épp az egyik vitatott dobás elemzésébe merült, amikor Dainnek feltűnt, hogy Ainswood egyáltalán nem figyel, hanem elnéz mellette. Biztos, hogy a fickó megint Jessicát bámulja, bosszankodott Dain, és figyelmeztető pillantást vetett barátjára. Ainswood azonban észre sem vette. – Úgy tűnik, az inasodnak bokros teendői akadtak – fordult Dain felé vigyorogva. Dain követte Ainswood tekintetét. Jessica a hintóban volt, rejtve a kíváncsi tekintetek elől. Ugyanakkor Joseph, akinek első inasként Lady Dain biztonságára kellett ügyelnie, egy rongyos, mocskos csibésszel küzdött. Nyilván egy zsebtolvajjal, akiket ugyanúgy vonzott egyegy sportesemény, mint a kurtizánokat. Josephnek sikerült a galléránál fogva elkapnia a kis semmirekellőt, de a kölyök ide-oda ficánkolt a kezében, és jól megrúgta. Az inas felordított. A gyerek olyan cifra káromkodással válaszolt, ami egy kocsisnak is becsületére vált volna. Ebben a pillanatban a hintó ajtaja kinyílt, és Jessica kukkantott ki rajta. – Joseph, mi az ördögöt művel? Noha Dain meg volt győződve róla, hogy felesége kezelni tudja a dolgot, bármi legyen is az, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy férfiemberként neki kellene 289

intézkednie, mert ő képviseli a tekintélyt és a hatalmat… ráadásul a barátai is figyelték. A hintó felé sietett, hogy feltartóztassa hitvesét. Vérfagyasztó sikoly harsant fel mögötte, ami annyira megijesztette Josephet, hogy az eleresztette az utcakölyköt. Kiszabadulva a gyerek villámsebesen kereket akart oldani. De Dain abban a pillanatban ért oda, a vállánál fogva megragadta a koszos csirkefogót. – Megállj, te kis… Aztán döbbenten elhallgatott, mert a fiú felnézett, Dain pedig le… egyenesen a dacos fekete szempárba, amely most résnyire szűkült a sötét, haragos arc közepén ágaskodó hatalmas orr fölött. Dain elkapta a kezét. A fiú nem mozdult. A dacos szempár ámultán tágra nyílt, és a haragosan összeszorított ajkak is elnyíltak a döbbenettől. – Igen, kicsikém – mondta egy éles női hang a lidércnyomás határán. – Ő a papád, ahogy mondtam is. Pontosan olyan, mint te. Nem így van, uram? Tán nem pont olyan, mint maga? Förtelmes hasonlóság! Mintha nem is levegő lenne kettejük közt, hanem huszonöt év, és az arc, amely mintha valami ördög tükrén keresztül nézne rá, az övé lenne. S mielőtt tekintete találkozott volna Charity Graves rosszindulatú tekintetével, Dain már tudta, hogy magának a Sátán szajhájának a hangját hallotta. Ugyanúgy, ahogy kárörvendő arca láttán azt is azonnal tudta, hogy ezt az egészet szándékosan csinálta, mint mindent, beleértve azt is, hogy a világra pottyantotta szörnyszülött gyerekét. Már nyitotta a száját, hogy felkacagjon, mert muszáj volt kacagnia, mert mást nem tehetett.

290

De akkor eszébe jutott, hogy nincsenek egyedül a pokolbéli rémálom szigeten. Nyílt színpadon, közönség előtt zajlik ez a rémisztő bohózat. És az egyik néző a felesége. Bár úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság telt el, valójában csak egy perc volt, és Dain ösztönösen mozdult, hogy Jessica elé állva eltakarja előle a fiút. De közben a fiú is magához tért döbbenetéből, és villámsebesen eliramodott, hogy belevesszen a tömegbe. – Dominick! – kiáltotta átkozott anyja. – Gyere vissza, kicsim! Dain gyors pillantást vetett a feleségére, aki mintegy húsz lépésre állt tőle, és az asszonyról rá emelte a tekintetét, majd elnézett mellette, a tömeget fürkészve azon a helyen, ahol a fiú eltűnt. Dain felé indult, közben szemével Ainswood felé intett. A herceg ugyan részeg volt, mint mindig, de így is értette a néma üzenetet. – Istenemre, te vagy az, Charity, galambocskám? – kiáltott fel. Charity a hintó felé – Jessica felé – sietett, de Ainswood fürgébb volt. A karjánál fogva elkapta a boszorkányt, és visszarántotta. – Az egekre, tényleg te vagy az! – jelentette ki hangosan. – Én meg azt hittem, hogy még mindig be vagy zárva az őrültek házába. – Engedjen el! – visította a nő. – Mondanom kell valamit őladységének. De Dain ekkorra már odaért a hintóhoz. – A kocsiba! – parancsolt rá Jessicára. Az asszony tágra nyílt szemmel, nagyon komolyan nézett rá. Aztán tekintete Charityre vándorolt, aki Ainswood – néhány cimborája segítségével, akik szintén felfogták a helyzetet – próbált elrángatni. – Nincs minden rendben a fejében – mondta Dain. – Nem fontos. Szállj be a kocsiba, kedvesem. 291

Jessica mereven ült a hintóban, mint aki nyársat nyelt, és kezét is szorosan összekulcsolta az ölében. Így is maradt. Száját összeszorította, amikor a hintó mozgásba lendült, és később sem mozdult, nem szólalt meg. Dain húsz percig bírta az utazást egy márványszobor társaságában. – A bocsánatodért esedezem – törte meg a csendet, hangja merev volt. – Tudom, megígértem, hogy nem alázlak meg a nyilvánosság előtt, de nem szándékosan tettem. Azt hittem, ez egyértelmű volt. – Jól tudom, hogy nem szándékosan nemzetted azt a gyereket – felelte Jessica jeges hangon. – Nem ez az első gondolata egy férfinak, ha egy szajhával hancúrozik. Ennyit arról a reményéről, hogy felesége talán nem látta a fiú arcát. Tudnia kellett volna. Az asszony éles szemét semmi sem kerülheti el. Ha meglátta az értékes ikont a vastag rozsda- és koszréteg alatt, könnyedén kiszúrhat egy húsz lépésre lévő fattyút. Kétségtelen, hogy látta a fiút. Jessica nem ítélne pusztán a nő szavaira hagyatkozva. Ha nem látta volna a gyereket, adott volna Dainnek egy lehetőséget, hogy megvédje magát. És ő tagadta volna Charity vádjait. De most már nem tagadhatja a sötét bőrt és az irtózatos orrot, amely jól látható, azonosítható akár mérföldekről is. Esélye sincs a tagadásra, amikor Jessica nyilván azt is megfigyelte, hogy az anya világos bőrű, zöld szemű és barna hajú. – És semmi értelme úgy tenned, mintha nem tudnád, hogy a gyerek a tied – folytatta Jessica. – Ainswood barátod is nyomban tudta, és elég gyorsan mozdult, hogy elrángassa az asszonyt, mintha féleszű lennék, és nem látnék az orromon túl. Örültekháza. Tényleg. Mind odavalók vagytok a barátaiddal. Szaladgálnak összevissza, mint a fejetlen tyúkok, a fiú meg közben elszelel. A kezedben volt – fordult most Dain felé, és 292

szemében harag izzott. – De hagytad elszökni. Hogy tehetted, Dain? Nem akartam hinni a szememnek. Hová az ördögbe tetted a józan eszed? A férfi értetlenül bámult rá. Jessica visszafordult az ablak felé. – Most elvesztettük, és csak a jó ég tudja, mennyi időbe kerül újra megtalálni. Sikítani tudnék. Ha nem mentem volna veled a templomkertbe, talán elkaphattam volna. De járni is alig tudtam, nemhogy futni… és nem mondhatok ellent neked mások előtt, így aztán nem kiálthattam rád a barátaid előtt, hogy „Ostoba, menj már utána!”, bár akkor is elkéstünk volna. Nem is emlékszem, hogy láttam volna valaha kisfiút ilyen gyorsan kereket oldani. Az egyik pillanatban még itt volt, a következőben már köddé vált. Dain szíve könyörtelen ökölként dübörgött a mellkasában. Elkapni. Megtalálni. Felesége azt akarta, hogy menjen utána annak az ocsmány teremtésnek, akit azzal a pénzsóvár, bosszúvágyó ringyóval nemzett. Azt akarta, hogy ránézzen, megfogja és… – Nem! – robbant ki belőle a tagadás kiáltása, és ezzel együtt Dain elméje is elsötétült, jéggé dermedt. Az apró, sötét arc érzelmek fortyogó lávájává változtatta a belsejét, és minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy elfojtsa a kitörést. Felesége szavai azonban olaj volt a tűzre, és a láva átcsapott a kráter pereme fölött. De jött a jeges sötétség, mint máskor is, hogy megóvja, és megfagyassza az érzéseit, mint máskor is. – Nem! – ismételte meg ezúttal halkan, fagyos önuralommal. – Nem lesz keresés. Először is, annak a nőnek nem kellett volna megszülni azt a gyereket. Charity nagyon jól tudta, hogyan kell megszabadulni a

293

hasonló kellemetlenségtől. Előttem is számtalanszor megtette, és biztos vagyok benne, hogy utána is. Felesége most sápadtan nézett rá, és arcán olyan döbbenet ült, mint amikor az anyjáról beszélt neki. – De gazdag nemesurak nem gyakran akadnak Charity kuncsaftjai közt – folytatta Dain ugyanazon a hideg, durva módon, ahogy anyjáról is mesélt. – S amikor rájött, hogy terhes, tudta, hogy a fattyú vagy Ainswoodé, vagy az enyém. Akárhogy is, azt hitte, most megfogta magának az aranytojást tojó tyúkot. Amikor a kölyökről kiderült, hogy az enyém, egy percet sem vesztegetett, és megkereste az ügyvédemet. Azonnal írt neki, és évi ötszáz font ellátást követelt. – Ötszáz fontot? – tért vissza Jessica arcszíne. – Egy kurtizánnak? És még csak nem is a szeretőd, csak egy közönséges szajha, akin megosztoztatok a barátoddal – tette hozzá méltatlankodva. – És aki szándékosan maradt terhes. Nem egy tisztességes lány, aki… – Tisztességes? El tudod képzelni, akár csak egy pillanatra is, Jess, hogy én… istenem, mit is? Hogy elcsábítottam… megrontottam egy ártatlan lányt, aztán otthagytam a bajban? Dain egyre hangosabban beszélt. Ökölbe szorította a kezét, úgy próbált uralkodni magán. – Te is nagyon jól tudod – folytatta kimért hangon –, hogy remekül el tudtam kerülni a tisztességes nőket egészen addig, míg be nem robbantál az életembe. – Biztos lehetsz benne, egy percig sem képzeltem, hogy vennéd a fáradságot egy tisztességes lány elcsábítására – vágott vissza élesen Jessica. – Egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy egy szajha képes pusztán kapzsiságból megtartani egy gyereket. Még most is nehezen tudom elképzelni, hogy egy nő ennyire csökött agyú legyen. Ötszáz font. – Megcsóválta a fejét. – Szerintem még a királyi hercegek sem biztosítanak a fattyaiknak ekkora 294

gazdagságot. Nem csoda, hogy felháborodtál. Valamint az sem, hogy ilyen rossz érzések vannak közted és a fiú anyja közt. Van egy olyan gyanúm, hogy merő rosszindulatból tette, amit tett. Biztosan hallotta valahonnan… vagy látta, hogy a feleségeddel jöttél. – Ha még egyszer próbálkozik – fogadkozott Dain komolyan –, őt és a mocskos ivadékát is eltávolíttatom Angliából. Ha csak a húszmérföldes körzetedbe jön… – Dain, az asszony csak a dolgok egyik fele – vágott a szavába Jessica. – A fiú azonban más tészta. Nem kérte sem tőled, sem az anyjától, hogy a világra jöhessen. Szörnyen kegyetlen dolog volt, ahogy az asszony ma így felhasználta a gyereket. Egyetlen kisgyereknek sem lenne szabad a maihoz hasonló jelenetet látnia. De azt hiszem, az a nő a saját érzelmein kívül semmi mással nem törődik. Észrevettem, hogy sokkal jobban öltözött, mint az úgynevezett kicsikéje. A kosz az egy dolog. Tapasztalataim szerint a kisfiúk két percig sem tudnak tiszták maradni, de arra nincs semmi mentség, hogy a fiú rongyokban jár, amikor az anya úgy öltözködik, mint egy londoni felkapaszkodott. – A férfira nézett. – Mellesleg, mennyit adsz neki? – Ötvenet – felelte mereven Dain. – Éppen eleget ahhoz, hogy etesse és ruházza a kölyköt, és megtarthassa magának azt a pénzt, amit a hátán fekve keres. De fogadni mernék, hogy a rongyos ruha a játék része volt, hogy még nagyobb gonosznak állítson be. Milyen kár, hogy már hozzászoktam a szerephez, ráadásul cseppet sem izgat, mások mit gondolnak rólam. – Ötven font egy évben több mint nagylelkű. És hány éves? – akarta tudni Jessica. – Hat, hét? – Nyolc, de nincs… – Elég idős ahhoz, hogy felfogja, hogyan is néz ki – jelentette ki az asszony. – Megbocsáthatatlan, hogy az anyja ilyen szegényesen öltözteti. Van pénze, és tudnia kellene, hogyan érez egy ennyi idős fiú. Megalázottan, ez 295

nem is kétséges. Nyilván ezért bosszantotta fel Josephet. De ahogy mondtam is, az a nő nem törődik a gyerekkel, és minden egyéb jel is arra utal, hogy teljességgel alkalmatlan anyának. Arra kell, hogy kérjelek, Dain, tedd félre az anyával kapcsolatos ellenérzéseidet, és gondolj a fiadra. Törvény szerint a tied. Elveheted attól a nőtől. – Nem. – Hiába fojtotta el az érzéseit, a fejében fájdalmasan dobolt valami, és haszontalan karja lüktetett. A fizikai fájdalmat nem tudta elfojtani, megfagyasztani. Alig tudott gondolkodni. De még ha józan eszénél lenne is, akkor sem tudna olyan magyarázatot adni a viselkedésére, amellyel kielégíthetné feleségét. Meg sem kellett volna próbálkoznia a magyarázattal, gondolta. Jessica úgysem érthetné meg. Mindenekelőtt azonban nem is akarta, hogy az asszony megértse, mint ahogy ő maga sem értette, hogy mit érzett, amikor abba az arcba, a Sátán tükrébe nézett. – Nem – ismételte meg. – És ne foglalkozz tovább a dologgal, Jess. Ez nem történhetett volna meg, ha nem ragaszkodsz hozzá, hogy velem gyere erre az átkozott birkózómérkőzésre. Úgy tűnik, ha a közelemben vagy, egyetlen lépést sem tehetek anélkül… – reménytelenül legyintett anélkül, hogy valami baj ne történne. Nem csoda, hogy fáj a fejem. Ha nem az egyik, akkor a másik. Nők! Nők mindenhol. Feleségek és Madonnák, anyák és szajhák, és… és mind zaklat és bosszant. Ez lesz a halálom. Ekkorra Roland Vawtry megszabadította Ainswoodot és a többieket Charity Graves gondjától, és a nőt bekísérte a fogadóba, ahol állítása szerint megszállt. Nem lett volna szabad egy devonporti fogadóban laknia. Ott kellett volna lennie, ahol két nappal korábban hagyta: Ashburtonben, ahol is egy szót sem szólt Vawtrynak Dainről és a fattyáról. Ott csak besétált az 296

ivóba, és leült egy közeli asztalhoz egy férfival, aki úgy tűnt, ismeri őt. Egy idő után a férfi távozott, Vawtry cimborái is mentek a dolgukra, és ő azon kapta magát, hogy egy asztalnál ül a nővel, és sört vesz neki. Kis idő múlva visszavonultak néhány vidám órára, amire Beaumont szerint Vawtrynak nagy szüksége volt. Ami azt illeti, Beaumontnak ebben igaza volt, mint ahogy sok minden másban is. De Beaumont most nem volt itt, hogy rámutasson, Charity Gravesnek most leginkább arra lenne szüksége, hogy alaposan elverjék. A fogadó szerencsére nem tartozott a tisztességesek közé, és senki sem szólt, amikor Vawtry az asszony után viharzott a szobájába. Amint becsukta maga mögött az ajtót, elkapta a nő vállát, és jól megrázta. – Te hazug, alattomos, bajkeverő kis ringyó! – tört ki belőle. Aztán ellökte magától, attól félve, hogy megöli, márpedig arra biztosan nincs szüksége, hogy felakasszák egy utcanő meggyilkolásáért. – Jaj nekem! – nevetett Charity. – Attól tartok, nem igazán örülsz neki, hogy itt látsz, Rolly szerelmem. – Ne hívj így! És nem vagyok a szerelmed, te ostoba tehén. A végén még megöletsz. Ha Dain megtudja, hogy együtt voltunk Ashburtonben, biztosan azt fogja hinni, hogy én rendeztem azt a jelenetet. – Vawtry levetette magát az egyik székre. – Akkor pedig ízekre tép… és csak utána jut eszébe kérdezősködni. – Ujjaival a hajába túrt. – Arra pedig esélyem sincs, hogy ne találja ki, mert semmi sem úgy megy, ahogy kellene, ha róla van szó. Esküszöm, átok ül rajtam. Húszezer font siklott ki a kezemből, és még csak észre sem vettem, hogy ott van… és akkor most ez is. Mert nem is tudtam róla, hogy ott… itt vagy. És a kölyök… az ő fattya. Ki az ördög tudta, hogy van neki? De most, hála neked, mindenki tudja, beleértve Dain feleségét is… és ha Dain véletlenül nem öl meg, akkor az a boszorkány fog lelőni. 297

– Húszezret mondtál, szerelmem? – ment oda hozzá Charity, és az ölébe ülve fogta a férfi kezét, és a melléhez nyomta. – Hagyj békén! – morogta a férfi. – Most nincs hozzá kedvem. Roland Vawtry kedve a legsötétebb veremhez volt hasonlatos. Nyakig úszott az adósságban, és esélye sem volt rá, hogy valaha is kilábal belőle, mert Fortuna asszonyságtól függött, ő pedig szeszélyes nőszemély volt, ahogy erre Beaumont bölcsen figyelmeztette is. Olyan embernek adta az értékes ikont, akinek már így is akkora vagyona van, amelynek három élet alatt sem tud a nyakára hágni. És elvette egy olyan embertől, akinek szinte semmije sem volt, és otthagyta a koldusnál is szegényebben. Még szajhát is olyat adott, aki végül a pusztulása okozója lesz. Mr. Vawtry komolyan hitte, hogy elérte az emberi kétségbeesés végső határát. A józan ész és magabiztosság szerény készletében, amellyel valaha rendelkezett, néhány nap alatt vandál pusztítást végzett egy olyan ember, akinek az volt a legnagyobb gyönyöre az életében, ha másokat a szerencsétlenségbe taszított. Vawtry ugyanúgy képtelen volt felismerni, hogy helyzete korántsem olyan katasztrofális, mint hiszi, mint azt, hogy Francis Beaumont az a csalárd ügynök, aki elméje nyugalmát feldúlja. Mivel elméjét megmérgezték, Vawtry azt hitte, Dainnel való barátsága minden bajának forrása. Mert „ha ördöggel eszel, ördög leszel, ” egyék legalább nagy kanállal22, idézte Beaumont, és Vawtry rögtön felismerte, az ő kanala nem elég nagy, hogy a Dain fajtákkal egyen, és hogy saját esete Bertie Trentéhez hasonló. A Belzebubbal való szövetség mindkettőjüket tönkretette. William Shakespeare: Tévedések vígjátéka, IV. felvonás, III. szín (Arany Lászlófordítása) 22

298

Most Vawtry nem csupán tönkre volt téve, hanem Charitynek köszönhetően az élete is közvetlen veszélybe került. Gondolkodnia kell… vagy még inkább, futnia az életéért. Tudta, hogy egyikre sem képes rendesen, amíg egy begyes lotyóval van tele az öle. Ennek ellenére, bármennyire is haragudott a nőre, nem érzett hajlandóságot arra, hogy kilökje onnan. A dús kebel meleg és puha volt. A nő a haját simogatta, mintha a férfi nem is akarta volna megölni az imént. A nő érintése – még az ilyen arcátlan szajháé is – nagyon megnyugtató volt. A gyengéd, megnyugtató érintés hatására megenyhült a nő iránt. Végül is, Dain is ártott Charitynek, de a nőnek legalább volt mersze szembeszállni vele. Ezenkívül szép volt, nagyon szép, és különösen jó társaság az ágyban. Vawtry megszorította a nő mellét, és megcsókolta. – Tessék, most már te is látod, milyen utálatos voltál – mondta Charity. – Mintha nem vigyáznék rád. Buta fiú. – Megborzolta a férfi haját. – Dain semmi olyasmire nem fog gondolni, amiről beszéltél. Csak annyit kell tennem, hogy elmondom néhány embernek, Mr. Vawtry fizetett nekem… – A nő számolt egy kicsit. – Húsz fontot fizetett nekem, hogy tartsam távol magam, és ne zaklassam az ő kedves barátját, Lord Daint. Azt is elmondom nekik, hogyan figyelmeztettél, nehogy tönkretegyem a nászútját. Milyen okos nő! Vawtry a telt, csinos keblek közé temette arcát. – De én mégis elgyöttem… jöttem… mindegy, mert egy rosszindulatú, hazug kurva vagyok – folytatta –, és te nagyon haragudol, haragudtál rám, és meg is vertél. – Megcsókolta a férfi feje búbját. – Ezt fogom mondani. – Bárcsak lenne húsz fontom – mormolta bele Vawtry a nő mellébe. – Rögtön neked adnám. Komolyan. Ó, Charity, most mit tegyek? 299

A nő, aki szakmájának mestere volt, megmutatta neki, mit tegyen, és Vawtry, aki nagyon ügyes volt a nyilvánvaló félreértelmezésében, a szakmabeli tudást iránta való érzelmeknek hitte. Nem telt el sok idő, és Vawtry minden gondját-baját bevallotta a nőnek, és néhány óra múlva, mialatt a férfi a karjában aludt, Charity Graves ébren feküdt, és azon merengett, hogyan váltja valóra az álmait.

300

Ti zen h a todi k fej eze t

Fél órával azután, hogy Dain beviharzott a hálószobájába, és becsapta maga mögött az ajtót, ott állt Jessica öltözőszobájának küszöbén. Fagyos pillantást vetett Bridgetre, aki épp a hajtűket szedegette ki úrnője hajából. – Kifelé – mondta nagyon halkan. Bridget sietve távozott. Jessica maradt, ahol volt, a fésülködőasztalnál ülve. Mereven tartva magát, a hajához nyúlt, és folytatta a tűk kiszedését. – Nem fogok tovább vitatkozni veled – jelentette ki. – Csak időpocsékolás lenne. Egyetlen szavamra sem figyelsz. – Mert nincs mire figyelni – morogta Dain. – Ez nem a te dolgod. Ugyanezt hajtogatta a hazafelé vezető úton is, valahányszor Jessica megpróbált a józan eszére hatni, megértetni vele a probléma lényegét… mert a nővel történt rövidke jelenet eltörölte mindazt a fejlődést, amit eddig elért a férjénél. Ugyanott tartottak, mint akkor, amikor Jessica rálőtt a férfira. 301

– Te vagy az én dolgom. Hadd fogalmazzak egyszerűbben. – Az asszony megfordult a széken, és merőn férjére nézett. – Te szúrtad el a dolgot, Dain, neked is kell rendbe tenned. A férfi pislantott egyet, aztán szája gonosz mosolyra húzódott. – Azt mondod, ez a kötelességem? Hadd emlékeztessem, hölgyem, hogy nem ön mondja meg nekem, mit tegyek. Senki sem mondhatja… – A fiú bajban van – vágott a szavába Jessica. – Az anyja tönkre fogja tenni. Ezt már minden lehetséges módon elmagyaráztam, de te nem vagy hajlandó meghallgatni. Ebben a dologban nem vagy hajlandó bízni az ösztöneimben, pedig te is tudod, hogy gyakorlatilag egyedül neveltem fel tíz fiút. Ami egyben azt is jelentette, hogy meg kellett birkóznom több-tucatnyi csirkefogó barátjukkal is. Ha van valami, amihez jól értek, uram, azok a fiúk: a jó fiúk, a rosszak és minden, ami kettő között van. – Csak azt nem érti, hogy én nem vagyok kisfiú, akinek parancsolgathat, és figyelmeztetheti, mi az átkozott kötelessége. Csak az idejét vesztegeti. Jessica visszafordult a tükörhöz, és kivette az utolsó tűt is. – Elegem van ebből – közölte. – Elegem van a bizalmadanságodból. Elegem van abból, hogy manipulációval, bábáskodással vádolsz… meg azzal, hogy a terhedre vagyok. Belefáradtam abba, hogy úgy kezeljek egy folyamatosan oktalankodó embert, mintha értelmes lenne. Belefáradtam, hogy minden próbálkozásomat, amellyel közeledni próbálok hozzád, visszautasítod, sértésként vágod az arcomba. – Felvette a hajkefét, és lassú, egyenletes mozdulatokkal kezdte fésülni a haját. – A testi örömökön kívül semmit nem akarsz abból, amit kínálok neked. Minden mást csak bosszúságnak tartasz. Rendben van. Akkor ezentúl nem 302

foglak bosszantani. Felhagyok a nevetséges próbálkozással, hogy felnőttekhez illő, értelmes párbeszédet folytassak veled. Dain kurtán felkacagott. – Hát persze, hogy felhagysz. Helyette ott lesz a jeges hallgatás… vagy a szemrehányó hallgatás… vagy a duzzogás. Röviden, azok a kellemes módszerek, amelyekkel szerencséltettél az Athcourtba vezető utolsó tíz mérföldön. – A bocsánatáért esedezem, uram, ha nem megfelelő volt a viselkedésem – mondta fegyelmezetten Jessica. – Ígérem, a jövőben nem fog előfordulni többet. Dain a fésülködőasztalhoz lépett, és jobb kezével rátenyerelt. – Nézz rám, és magyarázd el, mit akar ez jelenteni – parancsolta. Jessica felnézett a merev arcba. Dain szeme mélyén érzelmek kavarogtak, és az asszony szíve jobban sajgott érte, mint eddig bármikor. A férfi a szerelmét akarta, s ő nekiadta. Ma határozottan ki is mondta, s Dain hitt neki. Látta a tekintetén, hogy elhiszi. Férje be is fogadta a szerelmét, s bár nem tudta, mihez kezdjen vele – s valószínűleg még hónapokig, talán évekig nem fogja tudni –, mégsem utasította el. Addig, míg Charity Graves meg nem jelent. Jessica nem volt hajlandó újabb heteket a kapcsolatukra áldozni, hogy aztán az első alkalommal ismét a képébe vágják, amint valaki vagy valami felbosszantja a férfit. Dainnek abba kell hagynia, hogy a múlt torz szemüvegén át szemlélje a jelent… és őt. Meg kell tanulnia, ki a felesége, és akként is bánjon vele, ne pedig úgy, mint általában a női nemmel, amelynek tagjaihoz keserű megvetéssel viszonyult. S mindezt a saját erejéből kell megtennie, mert neki, Jessicának sokkal fontosabb dologra kell összpontosítania az energiáját. 303

Dain felnőtt férfi volt, aki állítólag képes magáról gondoskodni, és feltételezhetően képes értelmes ember módjára elrendezni a dolgot… előbb vagy utóbb. A fia helyzete azonban sokkal kockázatosabb, mert a kisfiúk teljesen mások jóindulatától függnek. Valakinek tennie kell valamit Dominickért. A napnál is világosabb volt, hogy ez a valaki csakis Jessica lehet. Mint általában mindig. – Azt jelenti, hogy te győztél. A mai naptól minden úgy lesz, ahogy te akarod. Vak engedelmességet akarsz, és meg is kapod. Dain ajkán ismét feltűnt a gúnyos mosoly. – Hiszem, ha látom – mondta, azzal kisétált. Dainnek egy teljes hetébe telt, mire elhitte, noha minden nap és minden éjjel látta. Felesége mindennel egyetértett, amit mondott, legyen az bármekkora ostobaság. Nem vitatkozott semmivel, hiába piszkáltanoszogatta. Mindig kedves és szeretetre méltó volt, akármilyen utálatosan is viselkedett Dain. Ha a legcsekélyebb mértékben is babonás lett volna, még azt hiszi, hogy egy másik asszony lelke költözött Jessica gyönyörű testébe. Az első hét ezzel a nyájas, vakon engedelmeskedő idegennel nyomasztóan hatott rá. A második hét után nyomorultul érezte magát. Mégsem volt semmi, amiért panaszkodhatott volna. Semmi olyasmi, amiért a büszkesége engedte volna, hogy szót emeljen. Nem mondhatta, hogy az asszony halálra idegesíti, amikor soha egyetlen tiltakozó vagy elégedetlenkedő szó sem hagyta el a száját. Nem mondhatta, hogy hideg vagy visszautasító az ágyban, amikor ugyanolyan készséges és szenvedélyes volt, mint a kezdetek kezdetén. 304

Nem panaszkodhatott arra, hogy rideg, mert akárhány száz külső szemlélő mind egyetértett volna abba, hogy az asszony kedvessége az angyalokéval vetekszik. Csak ő – és Jessica – tudta, hogy büntetésben van, és hogy miért kapja. Minden amiatt a kimondhatatlan szörnyszülött miatt van, akit Charity Gravesnek csinált. Az nem számított Jessicának, hogy az a teremtmény kívül-belül mocskos és visszataszító volt; hogy a jónak még csak nyoma sem lehet benne, hisz ugyan kitől örökölte volna? Talán a züllött szörnyeteg apjától, vagy a romlott szajha anyjától? Jessicának akkor sem számított volna, ha a kölyöknek két feje van, és férgek másznak ki a füléből, bár Dain szerint még ez sem tette volna visszataszítóbbá, mint amilyen most volt. Ha hason csúszna, és zöld nyálka borítaná, Jessicának az sem számítana. Ő csak azt nézné, hogy Dain csinálta, tehát neki is kell gondoskodnia róla. Ugyanúgy fogja fel, ahogy a bátyja esetét is. Kicsit sem számított, hogy Bertie ostoba szamár. Dain vitte a bolondot a bajba, akkor Dainnek is kell kihúznia a csávából. Vagy ahogy a saját esetét kezelte: Dain tette tönkre az életét, neki is kell jóvátennie a kárt. És most is, akárcsak Párizsban, Jessica ördögi precizitással tervezte meg és hajtotta végre a büntetést. Ezúttal, amiről Dain azt állította, hogy nem kell neki, nem is adta meg. Nem volt bosszantás, nyaggatás vagy engedetlenség. Nem voltak kényelmetlen érzések, semmi sajnálat… sem szerelem. Azok után, hogy a devonporti templomkertben Jessica az agyába és a szívébe véste a szót, soha többé nem mondta ki, hogy „Szeretlek”. Bármilyen szégyenletesnek érezte is, Dain megpróbálta rávenni, hogy kimondja. Szeretkezései során bevetett minden eszközt, amit csak ki tudott 305

gondolni, hogy hallja a vágyott szót. De bármennyire gyengéd is volt, bármilyen szenvedélyesen kreatív, nem számított, mennyi fájdalmasan dallamos olasz szót súgott az asszony fülébe, Jessica nem mondta ki. Sóhajtozott és nyögött, a nevét kiáltotta, vagy istenét, sőt néha még a bukott angyalét is… de egyszer sem mondta ki a szót, amelyre Dain szíve vágyott. Három hét múlva Dain a kétségbeesés határán járt. Az érzelem megnyilvánulás bármely csekély jelével beérte volna: egy ostobával vagy fajankóval… ha egy rendkívül értékes váza repül a fejéhez… egy darabokra szaggatott inggel… egy kis veszekedéssel, könyörgöm istenem, csak eggyel! A baj csak az volt, hogy nem merte nagyon provokálni. Ha igazán utálatosan viselkedik, amire persze képes volt, akkor talán sikerül kirobbantani egy veszekedést, amelyre annyira vágyott, de lehetséges, hogy azzal el is űzi magától Jessicát. Örökre. Ezt pedig nem kockáztathatta. Akárhogy is volt, Dain tudta, hogy az asszony türelme nem fog a végtelenségig kitartani. A világ leglehetetlenebb férjének legtökéletesebb feleségének lenni herkulesi feladat. Még Jessica sem bírhatja örökké. És amikor a türelme végére ér, el fog menni. Örökre. Egy hónap múltán Daint elfogta a pánik, amikor a feszültség apró jeleit vélte felfedezni felesége hibátlan, angyali türelmű és nyájas viselkedésében. Saját arcvonásai zord nyugalmat tükröztek, ahogy a reggelizőasztalnál ült azon a június közepi vasárnapon, és lopva feleségét figyelte. Ekkor tűntek fel neki az asszony homlokára és szeme sarkába vésődött, feszültségről árulkodó finom ráncok. A tartása is feszes volt, akárcsak az alázatos mosoly, amelyet a semmitmondó, erőltetetten kedélyes beszélgetés során viselt.

306

El fogom veszíteni, gondolta Dain, s keze ösztönösen nyúlt volna, hogy visszahúzza. Helyette azonban a kávéskannát fogta meg. Töltött a csészéjébe, aztán tehetetlenül bámulta a sötét folyadékot, amelyben saját sötét jövőjét vélte látni, mivel nem tudta megadni az asszonynak, amire vágyott. Nem tudta elfogadni azt a szörnyeteget, akit Jessica a fiának nevezett. Dain tisztában volt vele, hogy felesége irracionálisnak tartja a viselkedését. Még ő sem tudta megmagyarázni saját magában, pedig próbálkozott ezen az utolsó, pokoli héten. De a józan ész nem tudott felülkerekedni az undoron. Még most, hogy fájt a szíve és rettegett, még így sem tudta legyűrni azt a keserű gombócot, amely fojtogatni kezdte, valahányszor lelki szemei előtt megjelent a kép: sötét, dacos arc, szörnyűséges ormány… torz, groteszk kis test. Nem volt többre képes, minthogy csendesen üljön a széken, ahogy egy civilizált felnőtthöz illik, miközben belsejében üvöltött a szörnyeteg, és őrjöngve próbált kitörni, hogy aztán mindent elpusztítson maga körül. – Jobb lesz, ha sietek – állt fel Jessica az asztaltól. – Különben elkésem a templomból. Dain, az udvarias férj is felállt, lekísérte feleségét az előcsarnokba, és figyelte, ahogy Bridget feladja úrnőjére a köpenyt és a kalapot. Előadta ugyanazt a viccet, amelyiket az összes előző vasárnapon is elmondott, arról, hogy Lady Dain jó példával jár elöl az istentiszteletek látogatásával, míg Lord Dain figyelmességéről tesz tanúságot a távolmaradásával, mert így megelőzi, hogy a templom teteje ráomoljon Athton istenfélő híveire. És amikor őladysége hintója útnak indult, Dain ugyanúgy ott állt a lépcső alján, mint az előző négy vasárnapon, és addig nézett a kocsi után, amíg az el nem tűnt a szeme elől. 307

De ezen a vasárnapon, amikor Dain visszatért a házba, nem a dolgozószobájába ment, mint szokott. Athcourt kicsiny kápolnájába vitték a léptei. Leült az egyik kemény padra, ahol gyerekkorában számtalan vasárnapon reszketett, miközben kétségbeesetten próbált valami szent dologra gondolni, noha gyomrát az éhség marcangolta. Most is ugyanolyan elveszettnek és tehetetlennek érezte magát, mint kisfiúként, amikor próbálta megérteni, a Mennyei Atya miért formázta őt ilyen rosszra kívül és belül, és azon töprengett, milyen imával engesztelhetné ki, hogy a bűneire bocsánatot nyerjen, és az Úr kiigazítsa a hibát. Most azonban a felnőtt férfi kérdezte – ugyanazzal az elkeseredéssel, mint a kisfiú évtizedekkel azelőtt: Miért nem segítesz rajtam? Mialatt Lord Dain a démonaival küzdött, felesége arra készült, hogy csapdába csaljon egyet a hús és vér fajtából. S bár Jessica hitt a gondviselésben, mégis elérhetőbb segítséget keresett magának. Phelps, a kocsis volt a szövetségese. Phelps egyike volt a személyzet azon kevés tagjainak, akik már az előző márki idején is Athcourtban szolgáltak. Akkor Phelps még csak egyszerű lovászfiú volt. Az, hogy Dain megtartotta, sőt előléptette, ékes bizonyítéka volt annak, hogy tudatában van és értékeli a kocsis képességeit. Az, hogy Phelpsnek szólította, és nem John kocsisnak, bizonyította, hogy emberileg is nagyra tartja. A tisztelet kölcsönös volt. Ez nem azt jelentette, hogy Phelps tévedhetetlennek tartotta volna őlordságát. Azt jelentette, mint Jessica megtudta nem sokkal a devonporti kellemetlen eset után, hogy Phelps képes volt különbséget tenni a gazda parancsai és a között, hogy mi a jó a gazdának. 308

A szövetség a kocsis és Jessica közt azon a vasárnapon kezdett kialakulni, amikor az asszony először ment el az athtoni istentiszteletre. Miután kiszállt a hintóból, Phelps engedélyt kért, hogy a saját módján elmélkedjen, ahogy ő mondta, méghozzá a Whistling Ghost vendégfogadóban. – Persze, menjen csak – biccentett Jessica, majd szomorkás mosollyal hozzátette: – Bárcsak én is magával tarthatnék. – Egén, azt meghiszem – mondta Phelps erős devoni tájszólással. – A tegnapi eset azzal a bolond nővel már biztosan bejárta egész Dartymoort. De őladysége csak nem bánja, ha kicsit megbámuják meg a nyelvüket köszörülik. Az urat is meglütte, nem? – A férfi viharvert arcán széles mosoly jelent meg. – Na látja. Majd megmutatja a többieknek is, milyen fábúl faragták. Néhány nappal később, amikor Phelps a papiakba vitte úrnőjét teázni, még inkább feltárta előtte, kinek az oldalán áll, amikor elmesélte neki, mit hallott a Whistling Ghostban Charity Gravesről és Dominickról, és azt is hozzátette, amit ő maga tudott az ügyről. Így aztán az ötödik vasárnapra Jessicának pontos elképzelései voltak arról, milyen fajta nő is Charity Graves, és nagyon is meg volt győződve arról, hogy Dominickot meg kell menteni. Phelps elbeszélése szerint a fiút az idős Annie Geach gondjai bízta az anyja, míg ő Dartmoort járta, mint valami cigány. Annie körülbelül egy hónappal azelőtt halt meg, hogy Dain visszatért Angliába. Charity azóta Athton környékén ólálkodik. Bár őt magát ritkán látták a faluban, a fiát, akit teljesen magára hagyott, annál gyakrabban, és legtöbbször valami galibát is okozott. Körülbelül másfél hónappal azelőtt néhány jó szándékú ember megpróbálta iskolába adni a fiút. Dominick azonban nem volt hajlandó beilleszkedni. Mindössze háromszor jelent meg az iskolában, és akkor is zűrzavart 309

és felfordulást hagyott maga után. Összeverekedett a diákokkal, gonosz csínyeket követett el a tanító és a tanulók ellen is. Nem lehetett jó modorra oktatni, mert csak nevetett, gúnyolódott, és trágárságokkal felelt a szép szavakra. Vesszővel sem tudták engedelmességre szorítani, mert ahhoz előbb el kellett volna kapniuk, márpedig a gyerek ördögien gyors volt. Az utóbbi néhány hétben a viselkedése kirívóan botrányos lett, és egyre több kellemetlen eset történt. Egyetlen hét alatt Dominick letépte Mrs. Knapp tisztára mosott ruháit a kötélről, és a sárba taposta – ez volt hétfőn; szerdán döglött egeret dugott Missy Lobb bevásárlókosarába; pénteken lócitrommal dobálta meg Mr. Pomeroy frissen festett istállóajtaját. Az utóbbi időben Dominick verekedés közben monoklival ajándékozott meg két fiút, egy harmadiknak pedig betörte az orrát. Odavizelt a sütöde lépcsőjére, és a csupasz fenekét mutatta a lelkész házvezetőnőjének. A falusiak eddig megtartották maguknak a panaszaikat. Még ha el is tudták volna kapni Dominickot, akkor sem tudták volna, mit kezdjenek a földesúr ördögi fiával. Egyikükben sem volt annyi mersz, hogy szembesítse Daint csemetéje rémtetteivel. Azt sem tudták összeegyeztetni a tisztesség és illendőség szabályaival, hogy a lord feleségének panaszkodjanak az uraság fattyának viselkedésére. Ráadásul Charity Gravest sem találták, hogy legalább őt rászorítsák, tegyen valamit a démoni sarjjal. Ez utóbbi volt az, ami leginkább aggasztotta Jessicát. Charityt senki sem látta az elmúlt két hétben, és Dominick csínytevései, hogy felhívja magára a figyelmet – mert Jessica így ítélte meg a fiú rosszalkodását – éppen ebben az időszakban lettek egyre durvábbak. Jessica biztos volt benne, hogy a fiú apja figyelmét keresi. Mivel Dain elérhetetlen volt, az egyetlen módja, hogy megtalálja, az volt, ha felfordulást kelt a faluban. 310

Jessica azt is biztosra vette, hogy a fiú bajkeverő tevékenységét valamilyen módon az anya is ösztönözte, bátorította. Mégis, a módszer olyan kockázatos volt, hogy az már ostobaságnak tűnt. Sokkal valószínűbb, hogy Dain előbb váltja be a fenyegetését, miszerint eltávolítja Charityt az országból, mint hogy fizessen neki, ha a nő erre számítana. A másik magyarázatnak még kevesebb értelme volt, és sokkal jobban nyugtalanította Jessicát. Lehetséges, hogy Charity egyszerűen magára hagyta a gyereket, és a fiú most valamelyik istállóban húzza meg magát, vagy kint alszik a mocsáron, a sziklák rejtekében. Jessica azonban képtelen volt elhinni, hogy egy anya csak úgy elhagyná a gyerekét. Nem szerzett magának gazdag szeretőt, az biztos, mert akkor egész Dartmoor tudna róla. Mint Phelpstől megtudta, a diszkréció nem éppen Charity sajátja. Bármi legyen is a helyzet, Jessica arra a következtetésre jutott, nem hagyhatja, hogy a fiú folytassa ámokfutását. Az athtoniak türelme a végére ért. Egy nap, és ez a nap nagyon közel van, felháborodott falusiak tömege fog bekopogtatni Athcourt ajtaján. Jessicának esze ágában sem volt megvárni, amíg ez megtörténik, mint ahogy azt sem szerette volna jobban, ha a fiú, akit nagy eséllyel elhagyott az anyja, éhen hal, áldozatul esik az időjárási viszonyoknak vagy elnyeli a mocsár. Nem várhatott tovább arra, hogy Dain végre észre tér. Így aztán aznap reggel pontosan olyan megviselt arccal jött le a reggelihez, amilyet Claire nénikéje szokott vágni, amikor halálos fejfájás gyötri. Mindegyik szolga észrevette, és a templomba vezető úton Bridget kétszer is megkérdezte, hogy oladysége talán rosszul érzi magát. – Csak a fejem fáj, ez minden – válaszolta Jessica. – Biztos vagyok benne, hogy gyorsan elmúlik.

311

Miután kiszállt a hintóból, addig húzta az időt, míg Joseph szokás szerint el nem ment a sütödébe, ahol az öccse dolgozott. A többi szolga vagy a templomban volt, vagy úton a saját vasárnap délelőtti elfoglaltságuk felé. Már csak egyetlen nem kívánatos kísérője maradt Bridget személyében. – Azt hiszem, jobb lesz, ha kimentem magam a mai miséről – mondta Jessica a halántékát dörzsölgetve. – Tapasztalataim szerint, a mozgás mindig segít a fejfájáson. Egy kiadós séta biztos megteszi. Egy óra, talán egy kicsit több elég is lesz rá. Bridget igazi városi szolgáló volt. Az ő elképzelés a kiadós sétáról megfelelt a ház ajtajától a hintóig megtett útnak. Nem volt nehéz kiszámolnia, hogy az „egy óra, talán egy kicsit több” úrnője gyors lépteivel mérve legalább háromtól öt mérföldig terjedő távolságot jelenthet. Ezért, amikor Phelps önként felajánlotta, hogy szívesen elkíséri Lady Daint, Bridget csak a látszat kedvéért tiltakozott egy kicsit, aztán besietett a templomba, mielőtt a kocsis meggondolja magát. – Mit hallott a múlt éjjel? – fordult Jessica Phelpshez, amint Bridget eltűnt a szemük elől. – Pénteken délután a gyerek szabadon engedte Tom Hamby nyulait. Tom egészen őlordsága parkjának déli faláig üldözte a fiút. Tegnap délután felborogatta Jem Furse ócskasággal teli tartályait. Jem majdnem ugyanaddig a helyig kergette, mint Tom. Phelps észak felé nézett, a park irányába. – A fiú olyan helyre menekül, ahová nem merik követni. Őlordsága magánbirtokára. Más szavakkal, a fiú az apja védelmét keresi, gondolta Jessica. – Van ottan egy kis nyári lak, nem messze attúl a helytűl, ahol elvesztették a nyomát – folytatta a kocsis. – Még őlordsága nagyapja építette a hölgyeknek. Szerintem a fiúcska könnyen bejut oda, ha akarja. 312

– Ha a nyári lakban húzta meg magát, jobb lesz, ha sietünk – mondta Jessica. – Az majdnem két mérföldre van ide. – Egén, ha a kikövezett utakon megy az ember, de én tudok egy rövidebb ösvényt, ha nem bánja, hogy egy kicsit másznia is köll. Negyedórával később Jessica a nyári lakra néző tisztás szélén állt. A különös házikót a második márki építtette a feleségének. A nyolcszögletű kőépület falait fehérre festették, és a kúp alakú, vörös cserepes, meredek tető majdnem olyan magas volt, mint maga a ház. A kör alakú ablakokat díszesen faragott keretek szegélyezték a nyolcszög minden második falán. Az ablaktalan falakat ugyanolyan méretű és alakú domborművek díszítették, amelyek középkori lovagokat és hölgyeket ábrázoltak. A nyolcszög sarkaira ültetett futórózsák indái felkúsztak a falon, és körbenőtték az ablakokat és domborműveket. A házhoz vezető kanyargós kavicsos ösvény két oldalán tiszafák magasodtak. Esztétikailag a nyári lak talán nem felelt volna meg a kifinomult igényeknek, mégis megvolt a maga bája. Jessica nagyon is el tudta képzelni, hogy ez a különös házikó milyen vonzó lehet egy gyerek szemében. A helyén állva várta, hogy Phelps becserkéssze az épületet, körüljárja, benézzen minden ablakon. Amikor végzett, megrázta a fejét. Jessica lenyelt egy szitkot. Túl nagy remény volt elvárni, hogy a fiú tényleg itt legyen, még akkor is, ha vasárnap délelőtt volt, és a gyerek a falusiak elleni csínytevéseit a hétköznapokra korlátozta. Épp készült elhagyni a rejtekhelyét, hogy Phelpsszel tanácskozzon, amikor ágacska roppant, s halk, sietős léptek tompa puffanását hallotta. Intett Phelpsnek, aki nyomban lebukott a sövény mögé. 313

A következő pillanatban a fiú kirobbant a tisztásra. Körül sem nézett, csak futott egyenesen az ajtó felé. Mielőtt odaért volna, Phelps kiugrott a bokrok mögül, és elkapta a karját. A gyerek belekönyökölt a kocsis ágyékába, mire a férfi a fájdalomtól kétrét görnyedve, és fojtott szitkozódással elengedte. Dominick visszarohant az ösvényen, és a tisztáson átvágva, a ház háta mögött álló fák felé vette az irányt. Jessica azonban azonnal rájött, hová tart, és ő is arrafelé kezdett futni. Rohant utána a keskeny ösvényen, át a hídon, végig a patak mentén kanyargó csapáson. Ha a fiú nem futva tette volna meg a nyári lakhoz vezető meredek utat, az asszonynak esélye sem lett volna rá, hogy utoléri, de a fiú ki volt fulladva, és lassabban, már-már emberi tempóban haladt a szokásos démoni sebesség helyett. Az út kettéágazott, és ő habozott egy kicsit, merre tovább. Ennyi elég is volt. Jessica felgyorsított, és hatalmas lendülettel a fiúra vetette magát. A gyerek hasra esett – szerencsére fűre zuhant – Jessica pedig a hátára. Megragadta és erősen megrántotta a fiú haját, mielőtt az megpróbált volna kiszabadulni alóla. Dominick dühösen felkiáltott. – A lányok nem küzdenek tisztességesen – lihegte Jessica a fiú fülébe. – Maradj nyugton, különben kitépem az összes hajad. A gyerek cifra káromkodással felelt. – Hallottam már ilyet – mondta Jessica két levegőkorty közt. – Sőt, csúnyábbat is tudok. Rövid csend következett, mialatt a fiú emésztette a nem várt reakciót. Aztán: – Szálljon le rólam! – tört ki. – Lefele rólam, maga tehén! – Nem jól mondtad. Helyesen így hangzik: Kérem, hölgyem, szálljon le rólam – oktatta Jessica. – A francba magával! 314

– Ó, istenem, azt hiszem, kénytelen leszek drasztikusabb eszközökhöz nyúlni. Azzal a fiú haját elengedve hatalmas, nyálas puszit nyomott a tarkójára. Dominick döbbenten kapkodott levegő után. Jessica újabb hangos puszit cuppantott a koszos nyakra. A fiú megmerevedett. Az asszony a szurtos arcot is megpuszilta. Dominick egész káromkodásözön kíséretében engedte ki az eddig benntartott levegőt, és vadul ficánkolni kezdett. Mielőtt a fiú kiszabadulhatott volna, Jessica a vállánál fogva megragadta, és gyorsan felállt, talpra rántva a gyereket is. A viseletes csizma meglendült, hogy sípcsonton rúgja, de az asszony ügyesen kitért előle, végig erősen tartva a fiút. – Higgadj le! – szólt rá leghatásosabb „engedelmeskedj vagy meghalsz” hangján, s jól meg is rázta, a nyomaték kedvéért. – Ha még egyszer megpróbálod, visszarúglak, és biztos lehetsz benne, hogy én nem vétem el. – Menjen a fenébe! – kiáltotta a fiú, és ismét megpróbált elszabadulni, de Jessicának erős fogása volt, nem is beszélve a ficánkoló kisfiúk terén szerzett rengeteg tapasztalatról. – Engedjen el, maga ostoba tehén! – visította a gyerek. – Engedjen el! En-ged-jen el! – Örült módon hánytavetette magát, de Jessica keze a vékony karra kulcsolódott, és sikerült magához húznia, és átölelnie a fiút. A ficánkolás abbamaradt, de a dühös kiabálás nem. Jessicának úgy tűnt, a fiú komolyan meg van rémülve, de azt nem akarta elhinni, hogy tőle fél. A kiáltozás még elkeseredettebb lett, amikor megjelent a válasz.

315

Phelps bukkant fel a keskeny ösvényen, nyomában egy nővel. A gyerekben bennrekedt a kiáltás, és megdermedt. A nő Charity Graves volt. A gyerek anyja volt az, aki ezúttal a fiút kergette, és a boldogtalan falusiaktól eltérően ő pontosan tudta, mit tegyen vele. Kezdetnek kiveri a szuszt is belőle, ígérte. Azt állította, hogy Dominick két hete szökött meg tőle, és ő azóta mindenhol kereste. Végül elmerészkedett Athtonba, bár tisztában van vele, hogy az életét kockáztatta azzal, hogy őlordsága közelébe merészkedett. Csak a Whistling Ghostig jutott, mert amikor odaért, Tom Hamby és Jem Furse rohant ki az ajtón, egy tucat dühös férfi élén, és gyorsan körülvették. – És jól lehordtak – vetett fenyegető pillantást fiára. A fiút már nem kellett a gallérjánál fogva tartani. Amint az anyja megjelent, Dominick elkapta Jessica kezét, és most görcsösen szorította. A kis kéz szorítását leszámítva a gyerek teljesen mozdulatlan volt, teste merev, sötét szemét le sem vette az anyjáról. – Egész Dartmoor tudja, hol volt, mit csinált a fiú – mondta Jessica. – Nem várhatja tőlem, hogy elhiggyem, semmit sem hallott. Hol volt eddig, Konstantinápolyban? – Dolgozó nő vagyok – vetette fel a fejét Charity. – Nem tudok minden pillanatban figyelni rá, és nincs dadám se, aki vigyázna rá. Iskolába küldtem, nem? De a tanító nem bírta megnevelni, nem igaz? Akkor én hogyan tudnám, kérdezem én, amikor a kölyök megugrott tőlem, és azt sem tudtam, merre van. Jessica kételkedett benne, hogy Charity fikarcnyit is törődött volna vele, merre van a gyerek, egészen addig, míg meg nem hallotta, hogy a szökevény Athcourt parkban bujkál. Azzal pedig tisztában volt, ha őlordsága megtudja, hogy a csibész a második márki díszes, 316

kifogástalanul gondozott nyári lakában rejtőzik, a poklok minden borzalmát rászabadítja. Látszott is rajta, hogy közel sem olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. Tekintete ide-oda cikázott, mintha azt várná, mikor lép ki Dain a fák közül. Ám hiába érezte magát kényelmetlenül, mégsem sietett mielőbb eltakarodni. Bár Jessica nem tudta volna pontosan megmondani, mi megy végbe a nő fejében, az elég nyilvánvaló volt, hogy felméri az új Dain márkinét, és az eredményhez igyekszik igazítani további terveit. Mihelyt felfogta, hogy a Dominicknak kilátásba helyezett büntetés nem nyerte el Jessica tetszését, nyomban váltott, és a mostoha körülményeire kezdett panaszkodni. Mialatt Jessica mindezt végiggondolta, Charity tovább finomított a taktikáján. –Tudom én, mit gondol – mondta megenyhülő hangon. – Hogy nem törődök rendesen a fiammal, és a gyerekek nem szoknak… szoktak elszökni, csak ha bántják őket. De nem miattam tette, hanem azok miatt a nyálas kölykök miatt az iskolában. Elmondták neki, miből él a mamája… mintha az ő apjuk meg fivéreik nem járnának hozzám, meg a mamájuk és nővéreik is, hogy helyrehozzák a „hibájukat”. És a drágalátos porontyaik úgy beszéltek rólam, mintha valami mocskos alak lennék, meg gúnyolták is. Ugye, kicsikém? – nézett most szánakozva Dominickra. – Csodálkozik, hogy zaklatott volt, és mindenféle galibát csinált? – folytatta, amikor a fiú nem válaszolt. – És meg is érdemlik, amiért bántottak egy szegény kisfiút. De most már Dominick nem szereti többé a mamáját, és nem akar vele élni. És látja, hová szökött ez a bolond gyerek, hölgyem? De az apja le fogja szedni érte a fejem. Mintha szándékosan fundáltam volna ki. Őrizetbe fog vetetni, és dologházba küld, úgy bizony. És meg fogja

317

kurtítani a tartáspénzt, és akkor mi lesz velünk, kérdem én. Phelps nyilvánvaló undorral nézte a nőt. A száját nyitotta, hogy mondjon valamit, de elkapta Jessica figyelmeztető pillantását. Erre lenyelte a mondandóját, és csak a szemét forgatva fejezte ki a véleményét. – Csak az idejét pazarolta azzal, hogy olyasmit mondott el, amit magamtól is kitaláltam – mondta Jessica éles hangon. – Először is, arról nem beszélt, mi volt a célja azzal, hogy idejött Athtonba, amikor ismeri őlordsága érzéseit. Másodszor pedig, miért időzött a szomszédságban, amikor tisztában volt Dominick elkeseredésével, és azzal is, mi módon juttatta azt kifejezésre. Lennie kell itt valaminek, amit nagyon akar. Annyira, hogy ekkora kockázatot is hajlandó vállalni érte. Charity űzött arckifejezése nyomban eltűnt. Vonásai megkeményedtek, és arcátlan módon tetőtől talpig végigmérte Jessicát. – Rendben, ezek szerint Dain nem valami tyúkeszű nőszemélyt vett el, igaz? – mosolyodott el. – Lehetséges, hogy valóban voltak terveim, hölgyem, és az is, hogy ez a legény tönkretette őket. De az is lehetséges, hogy nem olyan nagy a baj, és mi ketten, maga meg én rendbe tudjuk tenni. Néhány perccel később Dominickot sikerült rávenni, hogy engedje el Jessica kezét, és a kis csoport elindult a kövezett út felé. Phelps maga mellé vette a fiút, és megelőzték a hölgyeket néhány lépéssel, hogy azok kettesben meg tudják beszélni a dolgokat. – Én sem vagyok tyúkeszű – kezdte Charity, és óvatosan pillantást vetett maga köré. – Jól látom, hogy magának kell ez a kisördög. De Dainnek nem, különben mostanra már érte gyött… jött volna, hogy magával vigye, nem igaz? Azzal is tisztában van, hogy nem viheti csak úgy el a fiamat tőlem, mert hatalmas patáliát csapok, és gondoskodok róla Dain is megtudja. És 318

errefelé senki sincs, aki elrejtené Dominickot és gondoskodna róla a maga kedvéért, ha esetleg erre számítana. Tudom, én is próbáltam. Senki sem fogadja be, mert félnek. Félnek Daintől, és félnek a gyerektől is, mer’ úgy fest, mint egy kobold, és úgy is viselkedik. – Nem én vagyok kettőnk közül az egyetlen, akinek problémája van – monda Jessica szárazon. – Amikor Dain megtudja, hogy szabadjára engedte a fiút Athtonban, azt fogja kívánni, bárcsak a dologház lenne a következő otthona. Jelenleg azt tervezi, hogy Új-Dél-Walesbe küldi magát. Charity felnevetett. – Ó, nem maradok én addig itt, hogy véghez is vigye, amit tervez. Hallania kellett volna Tomot és Jemet, meg a többieket. Ők se várják ki, mit tesz őlordsága. Nagyon azt akarják, hogy elmenjek, és azt mondják, egész Dartmoorban üldözni fognak, meg kutyákat is visznek magukkal. És ha nem sikerül bekergetniük a mocsárba, akkor szekér után kötnek, mondják, és egész Exeterig korbácsolnak. Szóval el is határoztam, hogy holnap az első postakocsival Londonba megyek. – Bölcs döntés – mondta Jessica, és elnyomott egy borzongást, ahogy elképzelte, hogy a kis Dominick a londoni rablótanyákat járja. – S hogy így összetalálkozott velem, gondolom, arra a következtetésre jutott, hogy nem kell üres kézzel távoznia. – Szent isten, maga aztán gyors felfogású! – kiáltott fel Charity, és mosolya őszinte kedvességről árulkodott. Egyértelmű volt, hogy igazi üzletasszony, és örül a kihívásnak, hogy magához méltó ellenféllel találkozott. – Ha már ilyen fürge észjárású, biztos azt is ki fogja találni, mit kezdjen Dominickkal, ha úgy döntök, itt hagyom. Ahogy én is tudni fogom, mi legyen vele, ha magammal kell vinni Londonba, mert úgy dönt, nem éri meg a vesződséget.

319

– Nem akarnám siettetni, de a mise végére vissza kell érnem a templomba. Ha lenne olyan kedves, fontokban, shillingekben és pennykben kifejezze a vesződséget, ahogy maga fogalmazott. – Ó, ennél sokkal egyszerűbb a megoldás. Nem kérek mást, csak a képet.

320

Ti zen h etedi k fej ezet

Aznap délután két órakor Dain a lápra néző meredélyen állt a feleségével. Jessica kérte meg, hogy ebéd után vigye el a Haytorsziklához. Az asszony sápadtsága és a szeme meg a szája körül húzódó fáradtságráncok elárulták Dainnek, hogy feleségét nem a sziklamászás vonzza… és nem is a jó idő, mert annak ellenére, hogy június közepén jártak, dermesztően hideg és nedves volt a nap… és annak ellenére, hogy Devon a déli parton feküdt, és olyan szubtrópusi virágokkal és fákkal dicsekedhetett, mintha üvegházban nevelték volna őket. Dartmoor azonban egy különálló világ volt saját időjárási viszonyokkal. Még a Felföld sem vehette fel a versenyt azzal, ami itt történt a kétmérföldnyire sem lévő völgyben. Ezzel együtt Dain megtartotta magának az aggodalmait. Ha Jessica meg akarja mászni a láp fölé magasodó nagy hegygerinc egyik szikláját, bizonyára jó oka van rá. Ha a kettejük közti megromlott viszony helyreállítása a célja, az a legkevesebb, hogy valamiféle tanújelét adja annak, hogy bízik felesége értékítéletében.

321

Hiszen Jessica – sok egyéb más mellett – azt is a szemére hányta, hogy elege van a bizalmatlanságból. Így aztán Dain féket tett a nyelvére, és nem szólt az asszonynak, hogy melegebb lenne a nagy szikla védelmében, mint a kiugró szirt legszélén, a jeges szél lökéseinek kitéve. A heves szél akkor támadt fel, amikor elérték a hegy tetejét megkoronázó kiugró szirtet. Az égen súlyos, szürke felhők úsztak tova sebesen, igazi dartmoori vihart ígérve, míg néhány mérfölddel nyugatra, Athcourtban minden bizonnyal ebben a pillanatban fényesen süt a nap. – Azt hittem, olyan lesz, mint a yorkshire-i mocsár – mondta Jessica, amint tekintete végigsöpört az alattuk elterülő sziklás tájon. – De teljesen más. Sokkal több a szikla. Több a… vulkanikus benne. – Dartmoor alapjában véve egy óriási gránittömb – világosította fel Dain. – A tanárom szerint egy, a Scillyszigetekig húzódó, megtört lánc része. Jó részén teljesen lehetetlen a földművelés, amint erről a növényzet is árulkodik. A sünzanóton és hangán kívül nem sok olyan makacs növény akad, amelyik ott akarna gyökeret ereszteni. Nézd csak – mutatott a távolba egy élénkzöld foltra. – Olyan, mint egy oázis a nagyon sziklás sivatagban, ugye? Pedig legjobb esetben is csak egy lápfolt, a legrosszabban viszont futóhomok. De ez csak egy foltnyi terület. Néhány mérföldre innen északnyugatra van a Grimspound ingovány, egyike azoknak, amelyik rengeteg birkát, marhát és embert nyelt el. – Mondd el nekem, Dain, hogy mit éreznél – kezdte Jessica, tekintetét le sem véve az alattuk húzódó, kisebbnagyobb sziklákkal szabdalt tájról ha azt hallanád, hogy egy gyerek napokig, sőt hetekig kóborol itt felügyelet nélkül, magára hagyatottan.

322

Egy sötét, dacos gyerekarc rémlett fel Dain emlékezetében. Hideg verejték ütött ki a bőrén, és olyan súly nehezedett rá hirtelen, mintha ráomlott volna a szikla. – Krisztusom, Jess! Az asszony felé fordult és ránézett. A kalap széles karimája alatt szeme szürkéje olyan sötét volt, mint a felettük elúszó fellegek. – Ugye, tudod, melyik gyerekről beszélek? Dain meggörnyedt a lelkiismeretére nehezedő mázsás súly alatt. Keze-lába remegett. Kényszerítette magát, hogy megmozduljon. Egy nagyobb sziklához ment, ökölbe szorított kezét a kemény, magát meg nem adó gránithoz nyomta, és homlokát öklére hajtotta. – Félreértettem a helyzetet – ment oda hozzá Jessica. – Azt hittem, az ellenséges érzelmeid a fiú anyjának szólnak, ezért biztos voltam benne, hogy hamarosan te is rájössz, a gyerek fontosabb, mint a régi harag. A többi férfinak nem szokott gondot okozni, hogy fattya van, a legtöbb még kérkedik is vele. Azt hittem, csak makacskodsz. De nyilvánvaló, hogy nem erről van szó. Úgy tűnik, a gond sokkal mélyebben gyökerezik, és sokkal nagyobb, mint gondoltam. Mondhatnám kozmikus méretű. – Igen. – Dain nagyot nyelt a csípős levegőből. – Tudom, de képtelen vagyok tenni ellene. Az agyam… lefagy. Megbénul. – Erőltetetten felnevetett. – Nevetséges. – Fogalmam sem volt róla. De legalább most elmondtad. Már ez is haladás – mondta Jessica. – Sajnos ez nem túl nagy segítség. Egy kicsit kellemetlen helyzetbe kerültem, Dain. Természetesen készen állok rá, hogy megtegyem, amit kell, de valószínűleg nem léphetek úgy, hogy nem tájékoztattalak róla. A súlyos felhők hideg esőcseppeket hullajtottak Dain nyakába. Erre felemelte a fejét. 323

– Jobb lesz, ha visszaülünk a hintóba – fordult feleségéhez –, mielőtt elkapsz valami végzetes lázat. – Jó melegen felöltöztem. Tudom, mit várhatok az időjárástól. – Ezt otthon is megbeszélhetjük – vitatkozott Dain. – A jó meleg tűz előtt. Szeretném, ha valami száraz helyen lennék, mielőtt megnyílnak az ég csatornái, és bőrig ázunk. – Nem! – tört ki az asszonyból, és a lábával is toppantott. – Nem fogunk megbeszélni semmit! Én fogok beszélni, és te meghallgatsz! És az sem érdekel, ha tüdőgyulladást kapsz, és mellé még szamárköhögést is. Ha az a kisfiú képes életben maradni a lápon magára hagyatva, rongyokba öltözve és lyukas csizmában, napokig csak annyit éve, amennyit el tud lopni, akkor, a fene vigye el, te is kibírod. Az arc újra megjelent Dain lelki szemei előtt. Sűrű és keserű undor törekedett felfelé benne, mire kényszerítette magát, hogy mélyeket lélegezzen, nyugodtan, lassan. Igen, a fenébe, ki fogja bírni! Hetekkel ezelőtt azt mondta feleségének, ne bánjon úgy vele, mint egy kisgyerekkel, aztán az volt minden vágya, hogy Jessica hagyjon fel végre azzal, hogy nyájas automataként viselkedik. Teljesültek a kívánságai, és Dain tudta, mindent el tud viselni, amíg az asszony mellette marad. – Hallgatlak – mondta, s a sziklának támaszkodott. Jessica nyugtalanul fürkészte. – Nem akarok fájdalmat okozni neked, Dain, és ha tudtam volna, mi a baj, megpróbáltam volna segíteni. De ez nyilvánvalóan rengeteg időbe telne, s nekünk nincs időnk. Jelenleg a fiadnak sokkal nagyobb szüksége van a segítségre, mint neked. Dain erejét megfeszítve figyelt a szavakra, és igyekezett a kisfiú képét elméje mélyére száműzni.

324

– Értem. Azt mondtad, a lápon él. Egyedül. Ez tűrhetetlen. Teljes mértékben tűrhetetlen. – Akkor azt is megérted, hogy amikor tudomást szereztem róla, tennem kellett valamit. S mivel te világosan kifejezted, hogy hallani sem akarsz a fiúról, kénytelen voltam a hátad mögött cselekedni. – Megértem. Nem volt más választásod. – És most sem terhelnélek ezzel, ha nem valami olyasmit kellene tennem, amelyről tudom, hogy talán sohasem bocsátanád meg. Dain egyetlen nagy kortyban nyelte le hányingerét és büszkeségét. – Jess, az egyetlen megbocsáthatatlan dolog, amit elkövethetsz, az, hogy elhagysz – mondta. – Se mi lasci mi uccido. Ha elhagysz, megölöm magam. – Ne légy nevetséges. Sohasem hagynálak el, Dain. De komolyan, fogalmam sincs, honnan veszed ezeket a képtelen ötleteket. Aztán, mintha ezzel mindent megmagyarázott és elrendezett volna, Jessica rátért a dologra, amiért idehozta férjét, és elmesélte, mi történt aznap: hogyan hajtotta fel a vadat a saját búvóhelyén, nem is akárhol, hanem Dain birtokán, ahol, mint kiderült, a kis elvetemült betört a nyári lakba, és többé-kevésbé ott élt az utóbbi néhány hétben. Dain rosszulléte gyorsan elmúlt, és az elviselhetetlen súlyt felváltotta a döbbent hitetlenkedés. A Sátán fattya, akit Charity világra hozott, rémületben tartja az ő faluját, és az ő birtokán rejtőzködik? S egy suttogás nem sok, ő annyit sem hallott róla? Szóra képtelenül meredt feleségére, miközben az beszámolt neki, hogyan kapta el a fiút, és felidézte a kölyök anyjával folytatott beszélgetést. Közben körülöttük minden elsötétült, a szemerkélő esőből komoly zápor kerekedett. A súlyos cseppek alatt Jessica kalapjának toll- és szalagdísze megadta magát, 325

és most csepegve lógott le a széles karimáról. Ám az asszony láthatóan hidegen hagyta a kalap siralmas állapota, akárcsak a vadul süvítő szél, a kitartóan záporozó eső és a fejük felett feketén tornyosuló felhők. Beszámolójába kritikus ponthoz ért, és jelen pillanatban csak ez nyugtalanította. Egy ránc jelent meg gyönyörű ívű szemöldöke közt, és tekintetét szorosan összekulcsolt kezére szegezte. – Charity az ikont akarja a fiúért – mondta ki. – Máskülönben, ha megpróbálom elvinni a gyereket, visítani fog, mint akit nyúznak… mert azzal odavonz téged, és tudja, hogy te nyomban eltávolítod a fiút a környékről… és persze őt is. De ezt nem engedhetem meg, és azért hoztalak ide, megmondjam neked. Meg fogom találni a módját, hogy a fiú ne kerüljön a szemed elé, de nem hagyhatom, hogy az a lehetetlen nőszemély magával vigye Londonba, ahol mindenféle tolvaj, gyilkos és perverz alak rátegye a kezét. – Az ikont akarja? – kérdezett vissza Dain, aki mást szinte nem is hallott abból, amit felesége mondott. – Az a boszorkány az én Madonnámat… egy SztroganovMadonnát akar azért az undorító kis… – Dominick nem undorító! – csattant fel élesen Jessica. – Igaz, hogy szörnyeteg módjára viselkedett, de először azért, mert semmiféle rendes nevelést nem kapott, másodszor meg azért, mert kiprovokálták belőle. Boldog tudatlanságban élt, nem is sejtve, hogy fattyú. De még csak nem is értette a szót, mint ahogy azt sem tudta, mivel keresi az anyja a pénzt… egészen addig, míg iskolába nem ment. Ott aztán a falubeli gyerekek felvilágosították a lehető legdurvább módokon. Dominick csak rémült és összezavarodott kisfiú, aki most már fájdalmasan tudatában van annak, hogy ő más, mint a többi gyerek… és hogy senkinek sem kell. – Jessica egy pillanatra elhallgatott. – Rajtam kívül. Ha képes lettem volna úgy tenni, mint akit nem érdekel a gyerek, az 326

anyja talán kevesebbel is beérte volna. De nem tudtam színlelni, és ezzel csak tetéztem a fiú mizériáját. – A kórság essen abba a sötét fattyúba! – kiáltott fel Dain, és ellökte magát a sziklától. – Nem lesz azé a ringyóé az ikonom! – Akkor neked személyesen kell elvenned a gyereket az asszonytól – jelentette ki Jessica. – Fogalmam sincs, hol bujkál, és erősen kétlem, hogy kevesebb mint huszonnégy óra alatt meg tudnánk találni. Ami azt jelenti, hogy valakinek holnap korán reggel ott kell lennie a postbridge-i postakocsi-állomáson. És ha ez a valaki nem én leszek az ikonnal a kezemben, akkor neked kell lenned. Dain a száját nyitotta, hogy dühösen felüvöltsön, helyette azonban ismét becsukta, és magában elszámolt tízig. – Azt javaslod – kezdte kimért hangon –, hajnalok hajnalán legyek ott Postbridge-ben… türelmesen várjam ki, amíg Charity megjelenik… és ott, mindenki előtt kezdjek el tárgyalni vele? – Dehogyis. Miért kellene tárgyalnod vele? Dominick a fiad. Nem kell mást tenned, mint elhoznod tőle, és ő semmit sem tehet ellene. Ha te vagy ott, nem állíthatja, hogy becsapták, míg ha bárki más megy, biztosan megteszi. – Hozzam el? Csak így egyszerűen? Mindenki szeme láttára? Jessica metsző tekintetet vetett rá a lekonyult kalapkarima alól. – Nem értem, miért döbbensz meg ezen ennyire. Csak annyit javasoltam, hogy a tőled megszokott módon viselkedj. Menj oda, vedd át az irányítást, ahogy szoktad, és küldd el Charityt a pokolba. És a fenébe azzal, ki mit gondol! Dain önuralma utolsó, vékony szálaiba kapaszkodott.

327

– Jessica, nem vagyok ostoba, látom, miben mesterkedsz. Irányítani próbálsz. Ellenállhatatlanul vonzó a gondolat, hogy keresztülgázoljak Charity Gravesen. S ráadásul teljesen logikus is, ha nem akarom elveszteni az ikonomat. Márpedig nem akarom. – Tudom, ezért is nem tudnám ellopni… valószínűleg nem tudnám. El sem akarom, hinni, hogy a nő szerint képes lennék rá. De Charity teljesen híján van mindenféle erkölcsnek, és fogadni mernék, az „árulás” szó számára semmit sem jelent. – Mégis szándékodban áll elvinni az ikont, ha nem teljesítem a kérésedet. – Kénytelen leszek. De nem tudtam úgy megtenni, hogy ne szóljak neked. Dain az asszony álla alá nyúlt, s fejét felemelve keményen a szemébe nézett. – És arra gondoltál, Logika asszonyság, hogy nem fogom hagyni, hogy elvidd az ikont? – Arra gondoltam, hogy talán megpróbálod megakadályozni – felelte Jessica. Dain sóhajtva engedte el az állát, és tekintetét a masszív kőtömbre fordította. – Gyanítom, legfeljebb annyi esélyem van arra, hogy meggyőzzelek, mintha ezt a sziklát akarnám rávenni, hogy ballagjon át Dorsetbe. A távolban megdördült az ég, mintha csak alá akarná támasztani a férfi véleményét, miszerint a helyzet reménytelen. Dain ugyanolyan döbbentnek, dühösnek és tehetetlennek érezte magát, mint Párizsban, amikor egy másik vihar közeledett feléje. Valahányszor arra az undorító dologra gondolt, amit Charityvel csináltak, rosszullét fogta el. Hogy az ördögbe fog ezek után elmenni érte, beszélni hozzá, és a saját házába fogadni?

328

A haytori vihar követte őket Athcourtba is. Ott dobolt a tetőn, verte az ablakot, és az eget szabdaló villámok fehér fénybe vonták a kastélyt. Azok, akik hallották őlordságát keresztülviharzani a házon, könnyen hihették, hogy valóban ő Belzebub, és az ő haragja korbácsolta fel a természeti elemeket. Jessica arra gondolt, Dain nem igazán jól kezeli az érzelmi viharokat. Mindössze három módszere volt a bosszúságok elsimítására: üsd le, ijeszd el, vagy fizesd ki. Ha egyik módszer sem vált be, akkor tanácstalanná vált… és jött a dühkitörés. Veszekedett a szolgákkal, mert nem elég gyorsan szabadították meg feleségét a vizes ruháktól, ráadásul össze-csöpögtették az előcsarnok márványpadlóját, mintha nem lenne természetes, hogy az elázott ruha csöpög, vagy hogy a sáros csizma nyomokat hagy maga után. Dühöngött, mert a fürdőjük még nem állt készen, és a víz nem gőzölgött a kádban abban a pillanatban, amikor elérték a lakosztályukat… mintha bárki is tudta volna a pontos percet, amikor az úr és az úrnő visszatér. Üvöltött, hogy tönkrement a csizmája… mintha nem lett volna legalább még két tucat. Jessica a falakon keresztül is hallotta a haragos hangját, miközben fürdött és átöltözött, és azon töprengett, hogy szegény, sokat szenvedett Andrews felmond-e. De Daint valamelyest lehiggasztotta a saját fürdője, így mire átment Jessica lakosztályába, a fülsiketítő dühös elefántüvöltés morgássá szelídült, és a viharos arckifejezést is mogorva tekintet váltotta fel. Amikor belépett, tehetetlen karja fel volt kötve. – Alkalmazkodás – morogta, miután Bridget nagy bölcsen kisurrant a szobából. – Az átkozott házasság alkalmazkodást igényel. Ha azt akarod, Jess, hogy felkössem a karom, akkor felkötöm. 329

– Nem fogja tönkretenni a kabátod vonalát – nézegette az asszony kritikus szemmel. – Inkább nagyon fess vagy így – tette hozzá, de azt már nem mondta, hogy az öltözete alapján az ember azt hinné, ki akar lovagolni. – Csak ne hízelegj – dörmögte Dain, azzal bemasírozott a szalonba, egyenesen az édesanyja portréjához. Lekapta a képet az állványról, és kivitte. Jessica követte a keskeny folyosón, a déli lépcsőn, be az ebédlőbe. – Ha azt akarod, hogy a mama az ebédlőben lógjon, ott fog lógni. Letette a képet az egyik székre, és meghúzta a csengő zsinórját. Egy inas azonnal megjelent. – Mondja meg Rodstocknak, hogy azt akarom, távolítsák el innen ezt az átkozott tájképet, és a portrét akasszák a helyére. És azt is mondja meg neki, hogy most rögtön akarom. Az inas nyomban eltűnt. Dain kivonult az ebédlőből, át a dolgozószobájába. Jessica utánasietett. – A kép nagyon jól fog mutatni az ebédlőben – mondta. – Az északi toronyban nagyon szép függönyöket találtam. Kitisztíttatom őket, és az ebédlőben tetetem fel. Sokkal jobban illenek majd édesanyád képéhez, mint ami most van ott. A férfi az íróasztalhoz ment, de nem ült le. Megállt előtte, félig elfordulva tőle. Álla megfeszült, tekintete elsötétült. – Nyolcéves voltam – szólalt meg halk, feszült hangon –, és ott ültem – intett az asztal előtt álló székre. – Az apám itt ült – mutatott a saját szokásos helyére. – Azt mondta, az anyám Jezabel, és a kutyák fogják felzabálni. Azt is mondta, hogy az anyám már úton van a pokol felé. Ez volt az összes magyarázat, amelyet az elmenetelére adott. Jessica arcából kiszaladt az összes vér. Ő is elfordult, hogy összeszedje magát, de nem volt könnyű. 330

Eddig is gyanította, hogy férje apja kemény, bocsánatot nem ismerő ember volt, de azt sohasem hitte volna, hogy egy apa – bármely apa – képes ilyen kegyetlenül viselkedni… egy kisfiúval… egy összezavarodott, rémült és az elveszett anyját sirató kisfiúval. – Az apád dühös és megalázott volt, ez kétségtelen – sikerült végül megszólalnia viszonylag nyugodt hangon. – De ha igazán szerette volna, akkor utánamegy, ahelyett, hogy rád zúdítja minden keserűségét. – Ha megszöksz tőlem – mondta Dain vadul –, megkereslek. A világ végére is utánad megyek. Ha akkor nem esett hanyatt a döbbenettől, amikor a férfi öngyilkossággal fenyegetőzött miatta, akkor most sem fog, fogadkozott Jessica. – Igen, tudom – helyeselt. – De az apád megkeseredett, szerencsétlen öregember volt, aki rossz nőt vett feleségül, te viszont nem. Nyilvánvaló, az édesanyád túl érzékeny volt, ezt tőle örökölted, és az apád rosszul bánt vele. Én viszont nem vagyok túl érzékeny, és sohasem hagynám, hogy tönkretegyél. – Ahogy azt sem hagyod, hogy az az átkozott nőszemély magával vigye a sátánfattyat Londonba. Jessica bólintott. Dain az asztalnak támaszkodott, és tekintetét a szőnyegre szegezte. – Az, gondolom, meg sem fordult a fejedben, hogy a gyerek nem akar elválni az anyjától. Hogy egy ilyen esemény talán… – Elhallgatott. Ujjai az asztallapon doboltak, míg a megfelelő szavakat keresgélte. Nem kellett befejeznie a mondatot. Jessica tudta, hogy a saját esetére akar utalni: arra, hogy anyja távozása olyan szerencsétlenné tette, hogy még mindig nem heverte ki igazán. – Tudom, hogy nem lesz könnyű számára – mondta. – Meg is kértem az anyját, hogy próbálja felkészíteni. 331

Javasoltam neki, hogy valami olyasmit mondjon neki, hogy a hely, ahová megy, túl veszélyes egy ilyen kisfiú számára, és inkább olyan helyen hagyja, ahol biztonságban lesz, és gondoskodnak róla. Dain gyors pillantást vetett feleségére, aztán újra a szőnyeget nézte. – Bárcsak igaz lenne! – folytatta Jessica. – Ha igazán szeretné, sohasem tenné ki ilyen kockázatnak. A fiú jóllétét nézné először… ahogy az anyád is tette – mondta nagy bátran. – Ő nem hurcolta magával a fiát a veszélyes tengeri útra, és a bizonytalanságba, hisz nem tudhatta, mi vár rá, még ha túlélné is az utazást. De az ő esete tragikus volt, és az embernek sajog a szíve érte. Charity Graves azonban… nos, bizonyos értelemben még ő is gyerek. – Az anyám tragikus hősnő, Charity Graves pedig gyerek – dörmögte Dain, és ellökte magát az asztaltól, megkerülte, de nem ült le, hanem az ablakoz ment, és kinézett. A vihar közben alábbhagyott, vette észre Jessica. – Charity szép ruhákra, csecsebecsékre és a környékbeli férfiak figyelmére vágyik – mondta az asszony. – A külsejével, az eszével és a bájával, mert el kell ismerni, hogy bájos teremtés, Londonban híres kurtizán lehetne, ám ő túl lusta ehhez, és túlságosan is a pillanat embere. – Ez a pillanat embere el van szánva, hogy megszerzi az ikonomat, legalábbis ezt mondtad az úton hazafelé. Egy olyan ikont, amelyet még sohasem látott. És amelynek a létezéséről valami falusi mamlasztól hallott, aki megint csak mástól hallotta, hogy a kép létezik, akinek viszont valamelyik szolgánk mondta el. Ő mégis meg van győződve róla, hogy az a holmi húszezer fontot ér. És csakis ekkora összeggel állhatsz elő, méghozzá aranyban, mert a papírpénzben nem bízik. Kíváncsi lennék, ki hitette el vele, hogy az ikon húszezret ér. 332

Jessica csatlakozott hozzá az ablaknál. – Azt én is szeretném tudni, de nincs annyi időnk, hogy kiderítsük. – Kiderítsük? – nevetett fel kurtán a férfi. – Hogy mi? Szó sincs itt többes számról, és ezt te is nagyon jól tudod. Dain az a szánalomra méltó papucsférj, akinek azt kell tennie, amit a felesége mond, ha jót akar magának. – Ha tényleg papucsférj lennél, vakon engedelmeskednél nekem, de erről egyáltalán nincs szó. Magyarázatot kerestél az indokaimra, és most megpróbálod kideríteni Charityét. Közben arra is felkészíted magad, hogyan viselkedj a fiaddal. Igyekszel a helyébe képzelni magad, hogy értelmes emberhez illőn és hatékonyan tudd kezelni a rakoncátlanságait. – Közelebb húzódott férjéhez, és megböködte a sálját. – Rajta! Mondd csak, hogy hízelgek meg irányítani próbállak, vagy a többi utálatos, feleséghez való dolgot mívelem. – Jessica, hogy micsoda kellemetlen nőszemély vagy, tudtál róla? – vonta össze a szemöldökét Dain. – Ha nem kedvelnélek fölöttébb, most kidobnálak az ablakon. Az asszony átölelte férje nyakát, és fejét a mellkasára hajtotta. – Nem egyszerűen kedvelsz, hanem fölöttébb. Ó, Dain, azt hiszem, menten elalélok. – Inkább ne – morogta Dain. – Most nincs idő rá, hogy felemeljelek. Engedj el, Jess, abba a nyavalyás Postbridge-be kell mennem. Jessica nyomban elhúzódott tőle. – Most? – Persze, hogy most. Bármibe fogadok, hogy az a szuka már ott van… és minél előbb elrendezem ezt az átkozott ostobaságot, annál jobb. A vihar csitul, ami azt jelenti, hogy néhány órán át még van valami reményem némi világosságra, és azt is, hogy így talán nem lovagolok bele valami gödörbe, és nem töröm ki a 333

nyakam. – Dain gyorsan megkerülte az asztalt, és kifelé indult. – Dain, próbáld meg nem lerohanni őket. A férfi megállt, és bosszús pillantást vetett rá. – Azt hittem, keresztül kell gázolnom a nőn – jegyezte meg. – Igen, de közben próbáld nem megijeszteni a gyereket. Ha megugrik, pokoli nehéz lesz újra elkapni. – Jessica odasietett férjéhez. – Talán nekem is mennem kellene. – Jessica, képes vagyok megbirkózni a dologgal. Nem vagyok teljesen tehetetlen. – Igen, de nem vagy hozzászokva a gyerekekhez. A viselkedésük néha nagyon zavarba tudja hozni az embert. – Jessica, magammal hozom azt a kis szörnyeteget – mondta Dain zordan. – Nem fogok zavarba jönni semmin. Elhozom neked a gyereket, és te kedvedre elbíbelődhetsz vele meg a zavarba ejtő viselkedésével. – Az ajtóhoz ment, és felrántotta. – Kezdetnek mindjárt kitalálhatod, mit tégy vele, mert akasszanak fel, ha én tudom. Dain úgy döntött, magával viszi a kocsisát, de a kocsit nem. Phelps minden utat, ösvényt és csapást ismert Dartmoorban. Még ha a vihar újra feltámadna is, és velük tartana nyugatra, Phelps akkor is egyenesen Postbridgebe vezeti. Különben is, ha Phelps tudott segíteni úrnőjének, hogy bajba sodorja a férjét, az a legkevesebb, hogy segítsen Dainnek kikeveredni belőle. Dain nem igazán tudta elképzelni, hogyan sikerült feleségének az utóbbi néhány hétben rábeszélnie a hűséges kocsist, hogy elárulja őt, de hamarosan látta, hogy az asszony mégsem csavarta teljesen az ujja köré a férfit. Amikor Jessica leszaladt az istállóhoz, hogy még 334

egyszer, utoljára könyörögjön, vigyék őt is magukkal, Phelps talált rá a megoldásra. – Talán ha őladysége összekészítene egy csomagot a legénykének, nyugodtabb lenne a lelke – javasolta a kocsis. – Aggódik, hogy a gyerek éhes lesz, meg fázni fog, oszt magának meg túlságosan sietős lesz, hogy figyeljen rá. Talán asszonyom keresne neki valami játékot, amivel a fiú elfoglalná magát. Dain Jessicára nézett. – Azt hiszem, így jó lesz – mondta az asszony –, bár még jobb lenne, ha veletek mehetnék. – Nem jössz velünk, ezt máris verd ki a fejedből – mordult fel Dain. – Kapsz egy negyedórát, hogy összepakold azt a nyavalyás csomagot, ennyi az egész. Tizenöt perccel később Dain a lován ült, és a kastély bejárati ajtaját figyelte. Még öt percet várt, aztán útnak indult, Phelpsre bízva a csomagot és őladységét. Phelps nem sokkal athcourti nagykapu után érte be. – A játék miatt késett – magyarázta lovaglás közben. – Asszonyom felment az északi toronyba, hogy előkeresse az egyik olyan papír kukucskálót. Egy tengeri ütközet, azt mondta. – Biztos a Nelson és Parker Koppenhágánál – mondta Dain. – Ha az, amelyik az enyém volt – tette hozzá nevetve –, fogadok, hogy az egyetlen, amelyiket nem volt időm elpusztítani, mielőtt elküldtek itthonról. A nyolcadik születésnapomra kaptam. Az ember már nem is csodálkozik, hogyan bukkant rá. A feleségem még egy tűt is megtalálna a szénakazalban. Ez az egyik adottsága, Phelps. – Egén, úgy vélem, nem is olyan rossz dolog ez, látva, hogy uraságod hol ezt, hol azt hagy el. – Phelps gazdája bal kezére nézett, amelyet Dain azonnal kiszabadított a kendőből, amint a kastély eltűnt a szeme elől. – A kendőt is elvesztette, ugye, uram? 335

Dain lenézett. – Jóságos ég, úgy tűnik, igen. De nincs most időnk arra, hogy megkeressük, ugyebár. Néhány percig némán lovagoltak. – Talán nem kellett vón segíteni asszonyomnak, hogy megtalálja a fiút – szólalt meg végül Phelps. – De azóta aggódtam, hogy meghallottam, Annie Geach feldobta a talpát végre. A kocsis azt is elmondta Dainnek, hogy az idős asszony volt az egyetlen anya, akit Dominick ismert. – Amikor Annie meghót, senki sem akadt, aki magához vette a kisfiút – fejezte az elbeszélést Phelps. – Úgy vélem, az anyja azért csinálta azt a cirkuszt az úrnő előtt, mert azt hitte, maga majd tesz valamit… talán pénzt ad neki, hogy menjen el, vagy szerez valakit a legénykének, aki vigyáz rá… de maga senkit se küldött a keresésére, még akkor se, amikor a fiú felforgatta a falut… – Mert nem tudtam róla – szakította félbe Dain ingerülten. – Mert senki sem szólt róla, a fenébe is! Még te sem. – Nem az én dógom vót – felelte Phelps. – Arról nem is beszélve, hogy nem tudhattam, hogyan fogadná. Őladysége azt mondta, el akarja küldeni őket az országbúl is… a fiút meg az anyját is. Ezt pedig nem tartottam helyesnek, uram. Egyszer már szótlanul végignéztem, hogy a papája hogy rontja el a dógokat. Akkor még fiatal vótam, amikor a papája elküldte, meg az munkámat is féltettem. Meg aztán úgy véltem, az uraság csak jobban tudja, mi a helyes, mint egy tudatlan parasztfiú. De most, hogy már ötven is elmúltam, egynémely dógokat másként látom, mint régen. – Arról nem is beszélve, hogy a feleségem képes lenne azt is elhitetni, hogy manók laknak a zsebedben, ha az beleillene a terveibe – morogta Dain. – Szerencsésnek tarthatom magam, amiért nem beszélt rá, hogy rejtsd el az egyik nyeregtáskádban. 336

– Megpróbálta – vigyorgott a kocsis. – De mondtam neki, hasznosabb lesz, ha itthon előkészíti a dógokat a fiúcskának. Például megkereshetné a maga játék katonáit, vagy az egyik szobalánnyal rendbe rakhatná a gyerekszobát. – Csak annyit ígértem neki, hogy elmegyek a kölyökért – közölte hidegen Dain. – Arról szó sem volt, hogy a koszos koldusfióka az én házamban lakhat, és az én gyerekszobámban alhat… – Dain elhallgatott, ahogy egész belseje felkavarodott. Phelps nem szólt rá semmit. Tekintetét az útra szegezte. Dain várt, amíg gyomra megnyugszik. Újabb mérföldet tettek meg, mire a görcs oldódott valamelyest. – Jessica kozmikus méretűnek nevezte a problémát – morogta Dain –, de úgy tűnik, nekem mégis meg kell oldanom valahol itt és Postbridge között. A West Webburn folyóhoz tartunk, ugye? – Már csak egy negyed mérföld, uram. – És onnan Postbridge… mennyi is… kevesebb mint négy mérföld? Phelps bólintott. – Négy mérföld – monda Dain. – Négy nyavalyás mérföld, hogy megoldjak egy kozmikus méretű problémát. Az Úr legyen hozzám irgalmas!

337

Ti zen n yol ca di k fej eze t

Charity Graves igazán mestere a választott hivatásának, gondolta Roland Vawtry. Okos is, hiszen egy szemvillanás alatt új tervvel állt elő, amikor egyik oldalról a falusi bugrisok szorongatták, a másikról Lady Dain. Anyaként azonban teljesen hasznavehetetlen. Vawtry a fogadó udvarára néző ablaknál állt, és próbált tudomást sem venni a háta mögül érkező undorító hangokról és még undorítóbb bűzről. Charity rögtön a Lady Dainnel való találkozás után a grimspoundi kis kunyhóba sietett, összeszedte a holmiját, és berakta egy lerobbant kétkerekűbe, amelyet egy szintén lerobbant pónival egyetemben egy héttel azelőtt vett. A kölyök azonban nem akart beszállni a kocsiba, mert megrettentette a mérföldekkel távolabb tomboló vihar. Mivel Charity nem akarta, hogy a gyerek megint megszökjön, és eltűnjön a lápon, úgy tett, mint aki megérti. Megígérte, hogy várnak, amíg a vihar elvonul, aztán nyugodtan szelt egy szelet kenyeret a fiúnak, és

338

egy bögrébe sört is töltött. A sörbe laudanumot tett, „csak egy fél cseppet”, állította. A „csak egy fél csepp” valóban lecsendesítette Dominickot. A fiú félig-meddig öntudatlanságba zuhant. Charity bepakolta a kocsiba, ahol az végigaludta a postbridge-i fogadóig vezető utat, és egy ideig még utána sem tért magához. Charity ezalatt elmesélte Vawtrynak, mi miatt kellett felrúgni az eredeti tervet, és mit talált ki helyette. Vawtry hitt neki. Ha Charity azt állítja, hogy Lady Dainnek kell ez az utálatos kölyök, akkor az úgy is van. Ha Charity azt mondja, őladysége egy szót sem fog szólni Dainnek, akkor annak is igaznak kell lennie, bár Vawtrynak itt már nehézséget okozott, hogy el is higgye ezt az igazságot. Többször is az ablakhoz ment, hogy meggyőződjön róla, nem bukkan-e fel Belzebub vagy valamelyik szolgája. – A legrosszabb, ami történhet, hogy holnap ő jön el a nő helyett – mondta neki Charity. – De nincs más dolgod, minthogy nyitva tartsd a szemed. Hiszen mérföldekről lehet látni, ha közeledik, nem igaz? Ha ő jönne, akkor gyorsan elhordjuk az irhánkat. S ha a kölyköt még egy hétig nyugton tudjuk tartani, akkor visszatérünk az eredeti tervhez. Az eredeti terv valójában bűncselekmény volt. A második terv viszont csak éberséget igényelt, és azt, hogy az ember közben hallgasson a józan eszére. Még ha Lady Dain fecsegett is, még ha Dain úgy döntene, hogy lefogatja Charityt, a rossz idő egyelőre mindkettőjüket otthon tartja. Még két óra, és a nap is lenyugszik, és nem túl valószínű, hogy Dain útnak indulna a sötétben és sárban Postbridge felé, különösen, hogy nem is sejti, Charity már ott van. Az már túl nagy vesződség lenne Dain számára, ezt mindenki tudja. Ennek ellenére Vawtry nem bánta volna, ha Charity remek képességei a gyereknevelésre is kiterjednek. 339

Először is, ha rögtön a kezdetektől rendesen bánik a fiúval, a helyzet nem fordult volna olyan kritikusra, amely végül az athtoni lakosság zaklatásával végződött. Másodszor pedig, ha jól elveri a suttyót, ahelyett, hogy laudanumot ad neki, a kölyök most nem rókázta volna ki az épp hogy csak lenyelt ebédjét, és nem öklendezne, hogy napvilágra hozza azt is, amit reggelire befalt, bármi legyen is az. Vawtry elfordult az ablaktól. Dominick a keskeny ágyon feküdt, görcsösen markolva a szalmazsák szélét, feje az anyja által tartott éjjeliedénybe lógott. Az öklendezés végre abbamaradt egy percre, de a gyerek koszos arca sápadt volt, ajka kék, a szeme vörös. Charity elkapta szeretője pillantását. – Nem a laudanum vót… volt – védekezett. – A birka volt az, amit ebédre evett. Biztosan romlott volt… vagy a tej lehetett az. Panaszkodott is, hogy mindennek rossz íze van. – Mostanra mindent kihányt, és mégsem néz ki jobban. Sőt, inkább rosszabbul fest. Talán jobb lenne, ha szereznék neki egy orvost. Ha M-E-G-H-A-L – tette hozzá, remélve, hogy Charity helyesírási készsége jobb, mint az anyai –, őladysége nem fog örülni. És valaki, akit ismerek, közelebb találja magát az akasztófához, mint szeretné. A bitó említésére kifutott minden szín Charles rózsás arcából. – Te mindig olyan sötéten látod a dolgokat – mondta, de nem tiltakozott, amikor a férfi fogta a kalapját, és kisietett a szobából. Alig ért azonban Vawtry a lépcsőhöz, amikor ismerős morajlást hallott… amely lehetett akár a pokol beleinek morgása is, mert a hang kétségtelenül Belzebub hangja volt.

340

Vawtrynak nem volt szüksége kénkőillatra vagy füstre, hogy rájöjjön, abban az egyetlen rövid pillanatban, amikor elfordult az ablaktól, a Golden Hart Inn a poklok legmélyebb bugyrává változott, s még néhány pillanat, és belőle nem marad más, mint egy marék hamu. Visszarohant a szobához, és kivágta az ajtót. – Itt van! – kiáltotta. – Odalent. A fogadóst fenyegeti. A gyerek azonnal felült, és tágra nyílt szemmel figyelte a férfit, amint fel-alá rohangálva kapkodja össze a holmiját. Charity felállt a fia mellől. – Ne a holmiddal törődj – mondta nyugodtan. – Ne ess pánikba, Rolly. Használd a fejed. – Egy perc és itt lesz! Mit tegyünk? – Nagyon gyorsan távozunk – felelte Charity, és az ablakhoz lépve felmérte az udvart. – Kiviszed magaddal Dominickot az ablakon, eloldalazol a párkányon, amíg a szénásszekér feletti ponthoz nem érsz, és akkor ugrasz. Vawtry is az ablakhoz sietett. A szénásszekér mintha mérföldekre lett volna, és a széna is kevésnek tűnt. – Nem – ellenkezett. – A fiúval nem tudom megcsinálni. De mialatt ő a veszélyt mérlegelte, Charity az ajtónál termett. – Nem kockáztathatjuk, hogy ma éjjel találkozunk vele – mondta. – De a fiamat magaddal kell vinned. Én nem tudom, és ne feledd el, ő jelenti a pénzt. Holnap Moretonhampseadben keress. – Charity! De az ajtó már becsukódott az asszony mögött. Vawtry csak bámult, és dermedt rémülettel hallgatta a hátsó lépcső felé kopogó, sietős lépteket. Amikor megfordult, látta, hogy a fiú is az ajtót nézi. – Mama! – kiáltott fel. Lemászott a szalmazsákról, sikerült is három lépést megtennie az ajtó felé, de aztán megtántorodott, és a földre roskadt. Öklendezni kezdett. 341

Vawtry túl gyakran hallotta ezt a hangot az elmúlt órákban. Vawtry habozva állt, félúton a beteg gyerek és az ablak között. Aztán meghallotta Dain hangját a folyosóról. Vawtry az ablakhoz rohant, feltolta, és kimászott. Tíz másodperccel később, amikor már a vékony peremen egyensúlyozott, hallotta, hogy valósággal berobban az ajtó. A szitkokat üvöltő hangot sem lehetett eltéveszteni. Vawtry minden óvatosságról megfeledkezve, menekülőre fogta a dolgot. Amikor a szénásszekér fölé ért, mély lélegzetet vett, és ugrott. Lord Dain pusztító viharként robbant be a szobába azzal a szándékkal, hogy keresztülgázol Charity Gravesen, helyette azonban majdnem a fiát taposta agyon. Szerencsére alig egy dühös lépésre a rongyhalomtól észrevette az akadályt, és megállt. Körülnézett a szobában: női holmik, egy tálca ételmaradványokkal, üres borosüveg, feldúlt ágy, néhány azonosíthatatlan limlom, beleértve a lábánál lévő mocskos és rongyos, undorító halmot is. Ami – úgy tűnt –, él, mert mozgott. Dain gyorsan elkapta a tekintetét, és három mély lélegzetet is vett, hogy legyűrje hányingerét. Kár volt! A szoba levegője torokkaparó volt. Halk nyöszörgést hallott a mozgó koszhalmazból. Dain kényszerítette magát, hogy lenézzen. – Mama – nyögte az a valami. – Mama! Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus, et benedictusfructus ventris tui, Iesus. Dain emlékezett az elveszett, magányos és kétségbeesett gyerekre, aki a Szűzanyánál keresett vigaszt, amikor a sajátja elhagyta. Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobispeccatoribus, nunc et hora mortis nostrae. 342

Az a gyerek imádkozott, nem tudva, miért. Nem tudta, mi a bűne, vagy ki az anyja. Csak azt tudta, hogy egyedül van. Dain pontosan tudta, milyen magányos, rémült és összezavarodott gyereknek lenni, aki senkinek sem kell. És Jessica azt mondta, az ő fia is ilyen. Pontosan tudta, mit érez most ez a visszataszító teremtmény. Ő is ilyen volt valaha: visszataszító, aki senkinek sem kell. – A mama elment – mondta keményen. – Én a papád vagyok. A dolog felemelte a fejét. Fekete szeme duzzadt és vörös volt, hatalmas orra csöpögött. – A kórságba, de mocskos vagy! – morogta Dain. – Mikor fürödtél utoljára? A gyerek arca olyan haragos rácokba gyúródott, amitől maga Lucifer is fedezékbe futott volna. – Bassza meg! – krákogta. Dain elkapta a gallérját, és talpra rántotta. – Az apád vagyok, te kis koszfészek, és ha azt mondom, mocskos vagy és meg kell fürödnöd, arra azt kell mondanod, hogy „igen, uram”. Nem mondhatod nekem, hogy… – Bassza meg! – nyögte a fiú, a hang, amit kiadott, valahol félúton volt a zokogás és a nevetés között. – Bassza meg! Bassza meg, maga szarházi! Szarházi! Szarházi! – Ez egyáltalán nem olyan viselkedés, ami zavarba hozna – jegyezte meg Dain. – Pontosan tudom, mit tegyek. Fürdőt rendelek, és megbízom az egyik istállószolgát, hogy csutakoljon le. S ha közben a szappan a szádba téved, az is a javadra válik. Ennek hallatán a kis gazember gúnyosan felhördült, és olyan ficánkolásba kezdett, mint a frissen horogra akadt hal.

343

Dain szorítása mit sem enyhült, de a kölyök viseletes inge hamar feladta a küzdelmet. A rongyos gallér elszakadt, és a fiú kiszabadult… pontosan két másodpercre, mert Dain ismét elkapta, felrántotta a földről, és a hóna alá csapta. Szinte ugyanabban a pillanatban baljós, öklendező hangot hallott. A következő pillanatban a gyerek lehányta őlordsága fényes csizmáját. Aztán a ficánkoló csomag holt súllyá változott a hóna alatt. Daint rémület kerítette hatalmába, amely szinte rögtön vak pánikba csapott át. Megölte a gyereket! Nem lett volna szabad olyan nagyon szorítania. Biztos eltört… összezúzott benne valamit. Megölte a saját fiát! Dain lépteket hallott. Riadt tekintete az ajtóra szegeződött. Phelps jelent meg. – Phelps, nézd, mit tettem! – mondta Dain síri hangon. – Látom, összemocskóta a flancos csizmáját – jött közelebb a kocsis, és tekintete az uraság hóna alatt lógó, élettelennek látszó alakra esett. – Mit csinál? Kiadatja vele az ebédjét? – Phelps, azt hiszem, megöltem. – Dain ajka alig mozdult beszéd közben. Az egész teste megdermedt. Nem tudta rávenni magát, hogy lenézzen a… holttestre. – Akkor miért lélegzik? – Phelps felnézett a fiú arcáról a gazdájáéra. – Nem halt meg, csak elájult. Talán megfázott idefelé az úton a rossz időben. Tegye le az ágyra, hogy meg tudjuk vizsgálni. Zavarodott, gondolta Dain. Jessica biztosan azt mondaná, hogy zavarodott. Vagy hogy túl érzékeny. Égő arccal, óvatosan emelte ki a fiút a hóna alól, az ágyhoz vitte, és gyengéden a szalmazsákra fektette. – Olyan, mintha lázas lenne – mondta Phelps. Dain a fiú kosztól kérges homlokára tette a kezét. 344

– Elég meleg, azt hiszem. Phelps azonban nem figyelt rá. – Talán az lesz a baj – indult a kis kandalló felé. Felvette az üveget a kandallópárkányról, és Dainhez vitte. – Emlékszem, magának sem tett jót a laudanum. A dadája ezt adott, amikor a mamája elment, és nagyon rosszú’ lett tőle. Dain azonban nem volt félig kiéhezve abban az időben, és Dartmoor mocsarain sem vonszolták keresztül. Biztonságban volt az ágyában, szolgák felügyeltek rá, és ott volt mellette a dada is, aki teát adott neki, és lemosta verejtékben fürdő testét. … inkább olyan helyen hagyja, ahol biztonságban lesz, és gondoskodnak róla. Daint ugyan nem szerették, de anyja olyan helyen hagyta, ahol biztonságban volt, és gondoskodtak róla. Az anyja nem vitte magával a bizonytalanságba… ahol valószínűleg meghalt volna vele együtt abban a lázas betegségben, a világ másik végén lévő szigeten. Ezt a gyereket magára hagyta az anyja, nem érdekelte, él-e, hal-e. – Menj le és szólj a fogadósnak, hogy egy nagy kancsó teára van szükségünk – utasította Phelpst. – Gondoskodj róla, hogy rengeteg cukrot is küldjenek fel vele. És egy rézkádat… meg az összes törülközőt, amit találnak. Phelps az ajtó felé indult. – És a csomagot – szólt utána Dain. – Hozd fel a feleségem csomagját. Phelps kisietett. Mire a tea megérkezett, Dain kihámozta a fiút izzadtságtól nedves rongyaiból, és betekerte az ágytakaróba. Phelpsnek megparancsolta, hogy gyújtson be a kandallóba, és a kádat állítsa a tűz közelébe. Mialatt a kocsis dolgozott, ura kanalanként belediktálta a 345

gyerekbe a túlédesített teát, aki magát elhagyva feküdt a karjában. Ismét eszméletén volt – hála istennek –, igaz, csak alig. Egy fél kancsó tea elfogyasztása után úgy tűnt, a fiú új életre kelt. Zavaros tekintete sokkal éberebb volt, és a feje sem billegett már úgy, mint egy rongybabáé. Ezen a fejen azonban, a dús, fekete fürtök közt, amelyek ugyanolyanok voltak, mint Dainé, nyüzsögtek a férgek, amin őlordsága nem is csodálkozott különösebben. De tartsunk sorrendet, figyelmeztette magát. – Jobban érzed magad? – kérdezte rekedt hangon. A fiú felnézett, sötét tekintetük találkozott. A gyerek vékony ajka árulkodón remegett. – Fáradt vagy? – faggatta tovább Dain. – Akarsz egy kicsit aludni? Nem kell sietnünk. Dominick megrázta a fejét. – Jó. Fogadni mernék, hogy így is többet aludtál, mint szerettél volna. De nem lesz semmi baj. A mamád olyan gyógyszert adott, ami nem igazán tesz jót neked. Egyszer velem is megtörtént. A belemet is kihánytam, de aztán hamarosan sokkal jobban lettem. A fiú lesütötte a szemét, és az ágy széle felé hajolt. Dain rájött, hogy a csizmáját szeretné látni. – Semmi szükség rá, hogy megnézd – mondta szárazon. – Teljesen tönkrement. Már a második ma. – Maga szorított meg – védekezett a fiú. – Igen, és fejjel lefelé fordítottalak – bólintott Dain. – Nem csoda, hogy felfordult a gyomrod. De nem tudtam, hogy beteg vagy. Mert Jessica nem volt itt, hogy szóljon, tette hozzá gondolatban. – Nos, miután végre hangodra találtál – folytatta Dain –, talán az étvágyad is megjön. Újabb üres, bizonytalan pillantás. – Éhes vagy? – kérdezte Dain türelmesen. – Nem érzed üresnek a pocakod? 346

Erre a fiú lassan bólintott. Dain ismét leküldte Phelpst, ezúttal kenyérért és üres húslevesért. Mialatt a kocsis odajárt, Dain nekilátott, hogy lemossa fia arcát. Beletelt egy kis időbe, míg végzett, mert nem tudta, milyen erősen nyomhatja rá a rongyot. De így is sikerült leszednie a kosz nagy részét anélkül, hogy lenyúzta volna a fiú bőrét. Dominick némán tűrte a mosdatást, bár egész idő alatt úgy remegett, mint egy újszülött csikó. Aztán, miután a gyerek megevett két vékony szelet pirítóst, és megivott egy csésze húslevest, s már nem úgy festett, mint a frissen kiásott hulla, Dain a tűznél álló apró rézkádra terelte a figyelmét. – Őladysége küldött neked tiszta ruhát – mutatott a székre terített öltözékre. – De előbb meg kell mosakodnod. Dominick tekintete ide-oda vándorolt a ruhák és a kád között, s egyre izgatottabbnak látszott. – Előbb meg kell mosakodnod – ismételte meg határozottan Dain. A fiú erre olyan földöntúli sikolyt hallatott, hogy akármelyik kísértet megirigyelhette volna. Megpróbált felkelni és elmenekülni, de apja erősen fogta. Felemelte az ágyról tudomást sem véve a dühödten püfölő öklökről, kétségbeesetten rugdaló lábról, a fülsiketítő sikoltozásról. – Azonnal hagyd abba ezt az éktelen ricsajozást! – szólt rá a fiúra élesen. – Azt akarod, hogy megint rosszul légy? Ez csak egy fürdő. Nem fogsz belehalni. Én mindennap fürdök, és még életben vagyok. – Neeee! – nyüszítette kétségbeesetten a gyerek, és tetves fejét Dain vállára hajtotta. – Ne, papa! Kérlek! Ne, papa! Papa! Dain torka elszorult. Nagy kezét a fiú szánalmasan vékony hátára csúsztatta, és gyengéden megsimogatta. 347

– Dominick, csupa tetű vagy, és csak kétféle módja van annak, hogy megszabadulj tőlük. Vagy megfürdesz abban a csinos kádban… A gyerek felemelte a fejét, és várakozón nézett rá. – Vagy meg kell enned egy egész tál fehérrépát. Dominick hátrahőkölt, és őszinte rémülettel nézett apjára. – Sajnálom – mondta Dain, elnyomva vigyorát. – Csak ez a két lehetőséged van. A ficánkolás és jajveszékelés nyomban abbamaradt. Minden, még a biztos halál is jobb, mint a fehérrépa. Dain legalábbis így érzett gyerekkorában. Ha a fiú örökölte a laudanum iránti érzékenységét, logikus, hogy örökölte ifjúkori utálatát a répa iránt. Dain még most sem kedvelte különösebben ezt a zöldséget. – Most már felhozathatod a forró vizet, Phelps – mondta őlordsága. – A fiam fürödni kíván. Az első fürdetéssel magának Dainnek kellett boldogulnia, mialatt Dominick merev méltatlankodással trónolt a kádban, ajkait szorosan összepréselte, és arcán egy mártír kifejezése ült. Amikor elkészült, jutalmul vethetett egy pillantást a játékra, és megmondták neki, hogy játszhat vele, mihelyt teljesen tiszta lesz. Dominick úgy döntött, másodjára már maga is megbirkózik a fürdéssel. Mialatt a kád környékén egyre újabb tócsák jelentek meg – Phelps figyelő tekintete alatt –, Dain megrendelte a vacsorát. Mire az étel megérkezett, Dain kiszedte a fiút a kádból, szárazra törülgette, ráadta a régimódi, fodros-bodros, csupagomb ruhát, amelyet Jessica talált valahol, és megfésülte a rakoncátlan hajat. Aztán az eddig letakart játékot Dominick kezébe tette, és amíg a gyerek játszott, ő leült Phelpsszel a vacsorához. 348

Kezébe vette a kést meg a villát, és már bele akart vágni a birkahúsba, amikor rádöbbent, hogy a kést és a villát is felvette az asztalról. Egy hosszú percig csak nézte villát tartó bal kezét, aztán Phelpsre pillantott, aki épp egy jókora szelet kenyeret vaj azott. – Phelps, működik a karom. – Tényleg – bólintott a kocsis egykedvűen. Akkor Dain rájött, hogy egy ideje már működnie kell annak a karnak, csak épp nem vette észre. Különben hogy fogta volna a fia fejét, miközben a teát diktálta bele? Hogy vihette volna a karjában és simogathatta volna a hátát egy időben? Hogyan forgathatta volna fia merev testét ide-oda a kádban, miközben fürdette és a haját mosta? Hogy öltöztethette volna abba a lehetetlen, sok sor gombbal teli ruhába? – Az orvosok szerint semmi oka nem volt a bénulásnak, és most minden ok nélkül meg is gyógyult. – Dain megint a kezét nézte. – Úgy működik, mintha soha semmi baja sem lett volna. – Őladysége azt mondta, nincs is semmi baj vele. Sértésnek ne vegye, uram, de azt mondta, hogy a maga fejében van a baj. – Ezt gondolod? – szűkült össze Dain szeme. – Hogy az én fejemmel volt a baj? Más szóval, zavarodott vagyok? – Csak azt mondom, amit az asszonyom mondott. Én úgy gondúlom, hogy valami kis szilánk lehetett ott, amit azok a mészárosok nem vettek észre. Most meg lehet, hogy magától kijött onnét. Dain ismét a tányérjára fordította a figyelmét, és belefogott a birkahús felvágásába. – Pontosan – morogta. – Volt rá orvosi magyarázat, csak az a francia sarlatán nem akarta beismerni, hogy hibázott, a barátai meg vele tartottak. Volt ott valami, és egyszerűen kijött onnan.

349

Lenyelte az első falatot, közben tekintete Dominickra tévedt, aki a hasán feküdt a kandalló előtt, és önfeledten tanulmányozta a koppenhágai csatát. A kozmikus méretű probléma egy beteg, rémült kisfiú gondjává zsugorodott. És amíg a zsugorodás tartott, valami Dainből is eltávozott. Ahogy őlordsága a fiát nézte, azt is megértette, hogy ez a valami nem egy fém- vagy csontszilánk volt. Ez a valami a fejében volt… vagy talán a szívében. Jessica a szívétől balra célzott, nem? Lehetséges, hogy a szív egy része megbénult… talán a félelemtől? – tűnődött. Se mi lasci mi uccido, ezt mondta a feleségének. Valóban félt. Attól, hogy Jessica elhagyja. Dain rájött, hogy ez volt az, amit érzett. Félelmet. Attól a naptól kezdve, hogy Jessica rálőtt, félt, hogy elveszíti. Hogy valami jóvátehetetlent tett, és örökre elveszíti őt. És azóta is egyfolytában retteg. Mert az egyetlen asszony – az anyja aki valaha is szerette, elhagyta őt… mert Dain szörnyetegnek született, akit lehetetlen szeretni. De Jessica azt mondta, ez nem igaz. Dain otthagyta az asztalt, és a kandallóhoz sétált. Dominick felnézett a közeledtére. Fia felé fordított, aggodalmas arcában mintha magát látta volna: fekete szempár, nyugtalan tekintet… a gyűlölt, hatalmas orr… dacosan összeszorított száj. Nem, a gyereket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett csinosnak nevezni. Arca nem volt szép, teste torzan formált: cingár végtagok, túlméretezett láb és kéz, nagy, csontos váll. A jelleme sem volt szívderítő, ahogy a mocskos szókincs sem emelte a vonzerejét. Nem volt sem szép, sem bájos gyerek. Pontosan olyan volt, mint az apja. És az apjához hasonlóan szüksége volt valakire – bárkire –, aki elfogadja. Valakire, aki vigyáz rá, és szeretettel közeledik hozzá. 350

Ez igazán nem volt nagy kérés. – Amint Phelpsszel befejezzük az evést, indulunk Athcourtba – mondta Dominicknak. – Elég erősnek érzed magad a lovagláshoz? A fiú lassan bólintott, tekintetét le nem vette volna az apjáról. – Remek, akkor elém ülhetsz a lovon, és ha megígéred, hogy nagyon óvatos leszel, talán azt is megengedem, hogy tartsd a kantárt. Óvatos leszel? A fiú ezúttal sokkal élénkebben bólintott. Aztán: – Igen, papa. Igen, papa! És Lord Belzebub sötét, kemény dartmoori szívében langy eső kezdett hullani, és a valaha meddő talajba ültetett szeretetmagocska kicsírázott. Mire Lord Dain befejezte kihűlt vacsoráját, Charity Graves-nek Moretonhampsteadbe kellett volna érnie. Helyette azonban mintegy húsz mérföldre az ellenkező irányban, Tavistokban volt. Ez azért történhetett így, mert a hátsó ajtónál, ahol menekülni remélt, Phelpsbe botlott. A férfi közölte vele, hogy Lord Dain a fiáért jött, és ha Charity jót akar magának, csendben és főleg gyorsan eltakarodik innen. Mielőtt az asszony összeszedhette volna magát annyira, hogy könnyekben törjön ki, és siránkozni kezdjen szeretett fia elvesztése miatt, Phelps apró erszényt húzott elő. Az erszény száz fontot tartalmazott aranyban, és további ezernégyszáz fontot bankjegyekben, valamit egy rövid írást Lady Daintől. Őladysége rámutatott, hogy ezerötszáz font több a semminél, és jóval kellemesebb dolog, mint a dél-új-walesi száműzetés. Javasolta, hogy Charity utazzon Párizsba, ahol sokkal inkább eltűrik a foglalkozását, és ahol előrehaladott kora – Charity 351

veszedelmesen közeledett a rettegett harmincadik évéhez – sem jelent különösebb hátrányt. Charity erre úgy döntött, mégsem bánkódik túlságosan a fia elvesztése miatt. Befogta a száját, és Phelps tanácsát megfogadva sietősen távozott. Mire megtalálta a kétkerekűjét, az egyszerű számtannal is végzett. Húszezer fontot megosztani a szeretőjével egészen más dolog, mint ezerötszázból közösködni. Igaz, nagyon kedvelte Rollyt, de azért ennyire nem. Így, ahelyett, hogy Moretonhampstead felé indult volna a Londonba vezető úton, inkább a délnyugati irányt választotta. Tavistock után Plymouth lesz a következő állomás, döntötte el. Ott talál magának egy vitorlást, amelyik átviszi Franciaországba. Öt héttel korábban Roland Vawtry belesétált egy gödörbe, anélkül, hogy észrevette volna. Mostanra kénytelen volt belátni, hogy egy sötét, nagyon mély verem legaljára zuhant. Csak az nem tűnt fel neki, hogy a verem alján futóhomok van. Helyette azt látta, hogy elárulta Charity bizalmát. Igen, az asszony egyenesen Postbridge-be sietett, abba a fogadóba, amelyről tudta, hogy Vawtry ott szállt meg. Érte küldött, ahelyett, hogy diszkréten, saját szobát vett volna ki. Ami azt jelentette, hogy a Golden Hart minden lakója megtudta, hogy ő és a némber kapcsolatban állnak egymással. Mivel azonban Vawtry álnevet használt, még mindig maradt egy halvány remény, hogy Dain nem szerez tudomást az igazságról. De ez az esély is elúszott, jött rá Vawtry megkésve, amikor pánikba esve elmenekült otthagyva a kölyköt. A fiú hallotta, hogy Charity Rollynak szólította őt, és ami még rosszabb, le tudja írni a külsejét Dainnek. Dominick egész étkezés alatt a mama „barátját” nézte, mielőtt az ebéd végezte után nyomban hányni nem kezdett. 352

Charity, nemhiába volt olyan okos, gyorsan felfogta a bajt. Azért mondta Vawtrynak, hogy vigye magával a fiút, mert ez volt a legbiztonságosabb, legbölcsebb megoldás. Azt is mondta, hogy a fiú jelenti a pénzt. Vawtry mindezt egy kupac nedves szalma alatt gondolta végig, nem tudva eldönteni, melyik irányba meneküljön, s azon töprengve, mennyi esélye van kijutni a fogadó udvarán keresztül úgy, hogy senki se vegye észre a szökését. De a fogadót és udvarát nem özönlötték el az őt, vagy bárki mást kereső emberek, és a szobából, ahonnan nemrég menekült el, sem hallatszott több sátáni üvöltés. Vawtry végül összeszedte a bátorságát, és lemászott a szénásszekérről. Senki sem tartóztatta fel. Amilyen nyugodtan csak tudott, olyan nyugodtan sétált az istállóhoz, és a lovát kérte. Ott tudta meg, miért maradt el az üldözése. Mint kiderült, Dain márki az egész fogadó személyzetét, és néhány vendéget is mozgósított, mert a fia beteg volt. Ekkor Roland Vawtry megértette, hogy még egy esélyt kapott a sorstól, hogy jóvátegye hibáját, és visszaszerezze elveszett becsületét kedvese szemében. Nem tellett sok idejébe kifundálni, hogyan. Végül is, nincs vesztenivalója. Nem csupán az ötezer fontnyi tartozás terhe nyomasztotta, de azzal is szembe kellett néznie, hogy Dain márki saját kezűleg tépi ízekre, ez nem is kétséges. Dain ugyan most mással van elfoglalva, de ez nem tart örökké. Akkor aztán biztosan régi cimborája üldözésére indul. Vawtry előtt azonban megcsillant egy lehetőség, és ő meg is ragadja. Keresztülviszi Charity tervét… méghozzá ő maga, egyedül. 353

354

Ti zen ki l en cedi k fej ezet

Mrs. Ingleby elmondta Jessicának, hogy amikor a tizenhatodik században Athcourtot megnagyobbították és átépítették, az elrendezése hasonló volt a derbyshire-i Hardwick Hallehoz. A földszint elsősorban pihenőterület volt, az első emeleten helyezkedtek el a családtagok lakosztályai, és a magas mennyezetnek és nagy ablakoknak köszönhetően tágasabb, szellősebb második emeleten kaptak helyet a reprezentációs helyiségek. Dain nagyapja idejében az első és második emelet feladatköre megcserélődött, kivéve a hosszú folyosót, amely továbbra is a családi képtárnak adott helyet. A gyerekszoba, akárcsak a tanterem, a gyereklányok és a nevelők szobái azonban maradtak ott, ahol mindig is voltak már a tizenötödik század vége óta: a földszint északkeleti részén, a főépület legsötétebb és leghidegebb sarkában. Ez nem maradhat így, jelentette ki Jessica Mrs. Inglebynek röviddel azután, hogy Dain és Phelps ellovagoltak. 355

– A gyerek így is elég szomorú lesz, amiért elszakították a családjától, és ebbe az idegenekkel teli hodályba hozták – mondta. – Nem fogom egy két szinttel odébb lévő sötét sarokba száműzni, ahol egészen biztosan rémálmai lesznek. Rövid megbeszélés után a két asszony úgy döntött, hogy a déli torony, amely közvetlenül Jessica lakosztálya fölött van, épp megfelelő lesz. Ha bármit ki kell vinni a déli torony szobáiból, könnyedén megtehetik az öt másik torony egyikéhez vezető padlásátjárón. A szolgák ugyanezen az úton elhozhatják a holmikat a többi raktárszobából. Ez ugyan néhány nagyon hosszú utat jelent a mostani gyerekszobából az újba, de tényleg csak néhányat, mert a szobák berendezésének nagy részét huszonöt évvel ezelőtt száműzték a raktárszobákba. Athcourt szolgahadának köszönhetően a terv gyorsan meg is valósult. Mire a nap lenyugodott, az új gyerekszobát bebútorozták, került ágy, szőnyeg, tiszta ágynemű és csinos, sárga drapéria. Igaz, ez utóbbi nem volt új, de miután alaposan kirázták az alkonyi tiszta levegőn, elfogadható állapotba került. Jessica talált egy gyerekméretű hintaszéket, elég viharvertet, de legalább nem volt törött. Egy falovacska is került, amelynek hiányzott a fél farka, és Jessica megtalálta a Phelps által említett játék katonák nagy részét is. Mary Murdock, akit kineveztek gyereklánynak, átválogatta őlordsága gyerekkori holmiját, kiválogatva annyi ruhát, amennyivel kihúzza egy élénk kisfiú azokat a napokat, amíg elkészül az új ruhatára. Bridget lefejtette a csipkét az egyik kis hálóing nyakáról, mert úrnője kijelentette, hogy nincs az a mai gyerek, aki hajlandó lenne ilyen cicomás holmit felvenni. Az északi torony raktárszobájában dolgoztak, amely a „rendezzük be az új gyerekszobát” hadjárat főhadiszállása lett, mivel az előző márki ide hordatta 356

második feleségének holmiját. Jessica éppen előásott néhány remek képeskönyvet, és az ablakpárkányra halmozta őket, amikor a szeme sarkából valami fény villanását látta a távolban. Közelebb hajolt a vastag üveghez. – Mrs. Ingleby – mondta élesen kérem, jöjjön ide, és mondja meg, mi az. A házvezetőnő a nyugatra néző ablakhoz sietett. Kinézett, aztán a torkához kapott. – Az isten szerelmére, az biztosan a kapuőr házikója, asszonyom, és nagyon úgy fest… mintha égne. Azonnal megkongatták a harangot, és a kastély pillanatokon belül kiürült, mert a lakói a kapuőr bódéjához rohantak. A kis fából épült őrtorony Athcourt egyik ritkábban használt kapuját védte. Gazdája rendszerint egy imacsoportban töltötte a vasárnap estéit. Ha a házikó leég, márpedig biztos leég, mert a lángok magasra csaptak, mielőtt odaérhettek volna, nem lesz túl nagy a veszteség. Viszont őlordsága faraktára ott volt a kapu közelében. Ha a tűz oda is átterjed, az összes faanyag elvész a fészerekben tárolt fűrész szerszámokkal együtt. Mivel a faraktár szolgáltatta azokat az anyagokat, amelyekből a birtok legtöbb háza épült, és itt voltak a javításhoz szükséges anyagok is, a tűz az egész közösséget érintette, és odavonzott minden épkézláb embert, nőt és gyereket a faluból is. Más szóval, minden pontosan úgy történt, ahogy Charity Graves előre megjósolt Vawtrynak. Athton kis világának minden tagja ott tolongott az égő kapusbódé körül. A nagy izgalomban Vawtrynak nem okozott gondot észrevétlenül bejutni Lord Dain házába. Mégsem volt azonban olyan könnyű, mint egy hét múlva lett volna, ahogy eredetileg tervezték. Először is, 357

Vawtry nem tudta megválasztani a megfelelő pillanatot, hanem rögtön a vihar elülte után kellett tüzet gyújtania. A fa- és kőépítmény eleve nehezen fogott tüzet, arról már nem is beszélve, mennyit kellett várnia, mire elég magasra csaptak a lángok, hogy mérföldekről meg lehessen látni őket. A nedvességnek köszönhetően a tűz is lassan terjedt, ami azt is jelentette, hogy sokkal könnyebb lesz elfojtani, és ez nagyon nem volt Mr. Vawtry ínyére. Ráadásul az eredeti terv szerint neki csak a tűzről kellett volna gondoskodnia. Charity dolga volt, hogy bejusson Athcourtba, és megszerezze az ikont. Helyette most Mr. Vawtryra várt mindkét szerep, ami őrült rohanást jelentett a birtok egyik végéből a másikba, s közben végig imádkozhatott, hogy a mindent elrejtő sötétség nehogy valami olyan akadályt is elrejtsen, amelybe belebotolva kitörheti a nyakát. Harmadszor pedig, Charity többször is járt a kastélyban, és elég jól eligazodott benne. Vawtry mindössze egyszer volt itt, az előző márki temetésén, és az egyetlen éjszaka nem volt elég, hogy feltérképezze Anglia egyik legnagyobb házában a lépcsők, átjárók és folyosók labirintusát. A jó hír az volt, hogy – ahogy Charity ígérte is – senki sem vesződött azzal, hogy bezárja az ajtókat vagy az ablakokat, mielőtt kirohantak tüzet oltani, így Mr. Vawtry gond nélkül bejutott a házba a megfelelő oldalon. A rossz hír az, hogy szobáról szobára kellett járnia, mire felfedezte, hogy az északi toronyba vezető lépcső, amelyről Charity beszélt neki, egy rejtett ajtó mögött van, amely egy Tudor korabeli fali festmény része. Csak miután megtalálta, jutott eszébe, hogy Charity nevetve mesélte, az összes cselédkijáró valami másnak van álcázva, és úgy fest, mintha nem is lennének szolgálók, és az a nagy ház magától működne.

358

Ő mégis megtalálta, és ezután már gyorsan feljutott a második emeletre. A Dain lakosztályába vezető ajtó rögtön az első volt balra. Ahogy Charity mondta is, egy pillanat alatt be lehet jutni, és arra sem kell több idő, hogy átvágjon a szobán, és magához vegye az ikont. De mindennél fontosabb, hogy az ikon pontosan ott volt, ahol Charity mondta. Lord Dain az éjjeliszekrényen tartotta a pogány képet, amelyet a felesége ajándékozott neki. Ezt Joseph, az inas mesélte el az öccsének… aki viszont elmondta a mátkájának… ő meg a fivérének… aki történetesen Charity egyik állandó vendége volt. De soha többé nem lesz az, fogadkozott Vawtry, miközben elhagyta a hálószobát. A mai éjszaka után Charity csak egyetlen férfival fogja megosztani az ágyát, és csak őt fogja a kegyeiben részesíteni. Ez a férfi pedig a vakmerő, hősies Mr. Roland Vawtry lesz, aki külföldre viszi őt, el Dartmoorból, el ebből a bugris paraszti sorból. Megismerteti Párizs kifinomult világával. A francia főváros igazi tündérvilágnak tűnhet majd szíve hölgyének szemében, gondolta Vawtry a lépcsőn lefelé sietve, ő pedig a fényes páncélú lovagnak. Annyira lefoglalták a fantáziaképek, hogy oda sem figyelve lökte ki az ajtót, lesietett a lépcsőkön… és egy olyan folyosón találta magát, amelyre nem emlékezett. Elsietett a végéig, és a zeneszobába jutott. Fél tucat ajtóval később a bálteremhez érkezett, amelynek bejáratából megpillantotta az impozáns főlépcsőt. Elindult felé, aztán megtorpant, nem tudván eldönteni, ne keresse-e meg inkább mégis a hátsó lépcsőt. De az biztos órákba telne, győzködte magát, s a ház amúgy is üres. Újra elindult a főlépcsőhöz, lesietett a fokokon, át a széles lépcsőfordulón, aztán befordult a sarkon… és dermedten megtorpant. 359

Egy nő állt a lépcső alján, felnézett rá… aztán a kezére pillantott, a mellkasához szorított ikonra. Abban a pillanatban, amikor Lady Dain az arcáról az értékes ikonra nézett, Vawtry visszanyerte a lélekjelenlétét, és megmozdult a lába. Lerohant a lépcsőn, de az asszony rávetette magát, és ő túl későn tért ki előle. Jessicának sikerült megragadnia a kabátja ujját, és ő megbotlott. Az ikon kirepült a kezéből. Vawtry a következő pillanatban már vissza is nyerte az egyensúlyát, és ellökte a nőt az útjából. Hallotta a csattanást, de nem nézett vissza. Tekintetét a lépcső alján heverő képre szegezve lefelé iramodott, és amikor leért, felkapta az ikont. Jessica beütötte a fejét a falba, és ahogy vakon valami kapaszkodó után matatott, lelökött egy porcelánvázát a tartójáról. Az a korlátnak ütődött, és ezer darabra tört. Bár forgott a világ körülötte, az asszony talpra küzdötte magát, és a korlátba kapaszkodva lesietett a lépcsőn, nem törődve a szeme előtt ugráló színes karikákkal. A nagyterembe érve, hallotta, hogy becsapódik egy ajtó, aztán egy férfi káromkodni kezdett, majd sietős léptek kopogtak a márványon. Jessica tisztuló elméjével rájött, hogy áldozata a hátsó lépcsőn akart elmenekülni, de eltévedt, és helyette az éléskamrába jutott. Az asszony végigrohant a folyosón, az átjáró felé, és akkor érte el az éléskamra ajtaját, amikor a férfi kirobbant rajta. Ezúttal Vawtry sikeresen elkerülte az összeütközést az asszonnyal. De még az előcsarnok felé botladozott, amikor Jessica már fel is kapta az első keze ügyébe eső tárgyat, egy porcelánkutyát, és már hajította is utána. A kutya a halántékán találta el. Vawtry megtántorodott, aztán lassan térdre esett, még mindig szorosan markolva az ikont. Jessica, ahogy rohant felé, 360

látta, hogy vér csordogál a halántékán. De még így sem adta fel. Az ajtó felé kúszott, és a kilincsért nyúlt. Amikor Jessica megragadta a gallérját, Vawtry visszapördült, és odasújtott. Olyan keményen sikerült megütnie az asszonyt, hogy az egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant. Jessica látta, hogy a férfi ujjai az ajtógombra kulcsolódnak, látta, amint az ajtó megmozdul… és ismét rávetette magát. Belemarkolt a férfi hajába, és a fejét az ajtóba verte. Vawtry káromkodva hánykolódott, próbálta levetni magáról az asszonyt, de az túl dühös volt, hogy törődjön vele. A disznó el akarta lopni Dain értékes Madonnáját, de ő nem hagyja, hogy megússza. – Nem engedem! – zihálta, újra meg újra nekiütve a férfi fejét az ajtónak. – Soha! – Puff. – Soha! – Puff. Vawtry elengedte az ajtót és az ikont is, hogy aztán félregurulva próbáljon megszabadulni a nőtől. Az nem hagyta ledobni magát. Körmét a fejbőrébe, az arcába, a nyakába vájta. A férfi megpróbált fölébe kerülni, mire Jessica az ágyékába döfte a térdét. Vawtry összerándult, az oldalára gördült, és két kezével markolászta férfiúi ékét. Jessica ismét belemarkolt a férfi hajába, és arra készült, hogy a fejét darabokra törje a márványpadlón, amikor egy erős kéz kulcsolódott a derekára, és felrántotta Vawtryról, fel a padlóról. – Ennyi elég lesz, Jess. – Férje éles hangja áthatolt az esztelen düh ködén, és abbahagyta a küzdelmet, hogy befogadja a környező világot. Látta, hogy a nagyajtó nyitva volt, és a szolgák serege dermedten állt a keretében. A szobrok tömege előtt Phelps… és Dominick, aki a kocsis kezét fogta, és tátott szájjal bámulta Jessicát. Ez volt minden, amit látott, mert Dain a vállára emelte, és a nagyterem felé indult.

361

– Rodstock – szólította a komornyikot anélkül, hogy megállt vagy visszanézett volna. – Az előcsarnok gyalázatosán néz ki. Gondoskodjon róla. Most azonnal! Miután feleségét biztonságba helyezte, Bridget gondjaira bízta, és két markos inast állított a lakosztály bejáratához, Dain visszatért a földszintre. Vawtry, illetve ami maradt belőle, a régi tanulószoba egyik asztalán feküdt, és Phelps őrködött fölötte. Vawtry orra eltört, egy foga kiesett, és a csuklója kificamodott. Arcán vér száradt, egyik szeme bedagadt. – Mindent egybevéve könnyen megúsztad – jegyezte meg Dain, miután megszemlélte barátja állapotát. – Szerencséd, hogy nem volt nála pisztoly, igaz? Mire Jessicát a szobájába vitte, Dain nagyjából ki is találta, mi történhetett. Látta az előcsarnok padlóján heverő ikont. Hallott a tűzről is, amint a kastély felé lovagolt. Csak össze kellett tennie a tényeket. Nem kellett a fiát kifaggatnia, hogy rájöjjön, Vawtry és Charity Graves bűntársak voltak. Vawtryt sem kérdezte ki, egyszerűen elsorolta neki, mi történt. – Hagytad, hogy egy pénzéhes, nagy csöcsű lotyó tökkelütött fajankót csináljon belőled – összegezte megvetően. – Ez elég nyilvánvaló. Inkább azt szeretném tudni, honnan vetted, hogy az ikon húszezer fontot ér. A fene egye meg, Vawtry, hiszen elég ránézni. Nem látod, hogy ötezernél nem lehet több az értéke, és te is tudod, hogy egy zálogos a felét sem adná érte. – Nem volt időm… megnézni – nyögte nagy nehezen Vawtry. Felduzzadt ajkainak nagy kín volt minden egyes hang. Csak annyit lehetett érteni, hogy: Ne… olt… ő … néz…, de Phelps segítségével Dainnek sikerült lefordítania. 362

– Más szóval, ma éjjel láttad először – állapította meg Dain. – Ez azt jelenti, hogy valaki beszélt róla neked… nagy valószínűsséggel Bertie. Te pedig hittél neki. Már ez önmagában nagy ostobaság, hisz nincs olyan józan eszénél lévő ember, aki hinne Bertie Trentnek, de te ráadásul elmentél a Sátán szajhájához, és elmondtad neki. Aztán rájöttél, hogy a nő húszezer fontért képes eladni az elsőszülöttjét. – Nagy bolond volt, nem is kérdés – morogta Phelps gyászosan, mint valami görög kórus. – Ezerötszázért adta el a fiát. Most tökkelütött fajankónak érzi magát, uram, nemde? Nem akarom megbántani, de… – Phelps! – csattant fel Dain, és baljós pillantást vetett a kocsisra. – Egén, uram – nézett rá nagy ártatlanul a férfi, de Dain egyetlen pillanatig sem hitt neki. – Én nem adtam Charity Gravesnek ezerötszáz fontot – mondta halkan őlordsága. – Ha jól emlékszem, te javasoltad nagyon okosan, hogy a fogadó hátsó kijáratához mész, nehogy Charity el tudjon szökni előlem. Feltételeztem, hogy későn érkeztél, és a nőnek mégis sikerült elmenekülnie. Te sem mondtál semmi olyasmit, ami az ellenkezőjére utalt volna. – Őladysége aggódott, hogy az asszony talán jelenetet rendez a legényke előtt – magyarázkodott Phelps. – Asszonyom nem akarta, hogy a fiú még jobban felzaklassa magát, úgy vélte, épp elég lesz neki a maga megjelenése. Azt mondta, adjak a nőnek bánatpénzt, hogy lecsillapítsam. Azt is mondta, hogy ez a tűpénze, és arra köti, amire akarja. Így aztán a bánatpénzre kötötte, és írt egy pár sort is mellé, hogy a nő utazzon rajta Párizsba, és érezze jól magát. – Párizsba? – ült fel Vawtry hirtelen. – Asszonyom azt írta neki, hogy az ottani férfiak jobban értékelik majd a szépségét, és kedvesebben fognak bánni vele, mint az itteniek. A nőnek tetszhetett a 363

dolog, mert ugyancsak felderült a képe, és azt mondta, őladysége nem is olyan rosszfajta. És azt is meg kellett mondanom őladységének, hogy követte a tanácsát, és azt mondta a fiának, amit asszonyom javasolt. … inkább olyan helyen hagyja, ahol biztonságban lesz… és gondoskodnak róla. Jessica megmondta a némbernek, mit mondjon, és az meg is tette. Dain ekkor látta, mennyire megbízott benne a felesége. Ha nem így lett volna, az asszony vele tart, bárhogy próbálta is volna megakadályozni. De Jessica bízott benne… bízott abban, hogy el tudja hitetni a fiával, biztonságban van, és nem fogja becsapni. Talán a felesége jobban ismeri őt, mint ő maga magát, gondolta Dain. Olyan tulajdonságokat is lát benne, amelyeket ő még egyszer sem vett észre, ha tükörbe nézett. Ha pedig ez a helyzet, akkor azt kell hinnie, hogy Jessica Charityben is lát olyan tulajdonságokat, amelyekről ő, Dain nem is gondolta volna, hogy léteznek. Lehetséges, hogy Charitynek mégis van szíve, ha felkészítette a fiát a távozására. Jessica azt is mondta, hogy Charity is gyerek még. Ez most meglehetősen helytállónak tűnt. A fejébe plántáltak egy ötletet, és őt máris magával ragadta. Dain azon kapta magát, hogy Vawtryra vigyorog. – Valami más csecsebecsét kellett volna találnod, amivel játszhat – mondta. – Valami biztonságosabbat. Tudod, Charity még gyerek. Híján minden erkölcsnek és tisztességnek. Van ezerötszáz fontja, és már meg is feledkezett az ikonról… meg rólad. Sosem fog tudomást szerezni róla, vagy ha mégis, nem fogja érdekelni, hogy te az életedet és a becsületedet kockáztattad… – Dain horkantva felnevetett. – Miért is, Vawtry? A szerelemért?

364

A horzsolások, duzzanatok és száradt vér alatt Vawtry mélyen elvörösödött. – Nem tenne ilyet. Nem teheti! – Ötven fontba fogadok, hogy Charity ebben a pillanatban úton van a part felé. – Megölöm – krákogta Vawtry. – Nem hagyhat el. Nem teheti! – Mert utánamész? – kérdezte gúnyosan Dain. – Követed őt a világ végére is? Ha így is lenne, előbb leszel te felakasztva. Vawtry viharvert arcából minden csepp vér kiszaladt, nem hagyva maga után mást, mint tarkabarka foltokat a szürke háttéren. Dain egy hosszú percig némán fürkészte volt barátját. – Csak az a gond, hogy elképzelni sem tudok nagyobb poklot, mint amit te hoztál össze magadnak. Nem hiszem, hogy létezik pokolibb gyötrelem, mint reménytelenül beleszeretni Charity Gravesbe. – Dain egy pillanatra elhallgatott. – Kivéve egyet – mondta, és ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Mégpedig azt, ha feleségül veszed Charity Gravest. Ez lesz a leghatékonyabb megoldás, döntötte el Dain. S biztos, hogy kevesebb nyűggel jár, mintha bíróság elé citálná a szerelemittas bolondot. Tény, hogy Vawtry elkövetett egy bűncselekményt, a gyújtogatást, és megpróbált még egyet, a lopást. De a birtok egyik legértéktelenebb építményét gyújtotta fel, és nedves fának, valamint az emberek gyors reagálásának köszönhetően a kár minimális. Ami a lopást illeti: Jessica sokkal kegyetlenebbül megbüntette a kétbalkezes bűnöst, mint Dain tette volna. S az, hogy egy női kéztől kellett elszenvednie a büntetést csak tetézte Vawtry megaláztatását és nem kevés gondját-baját. 365

Bármely úriember, akiben a férfiúi büszkeség legcsekélyebb morzsája is megvan, inkább hagyná, hogy a golyóit tüzes fogóval tépjék le, minthogy eltűrné, hogy a világ tudomást szerezzen a gyalázatáról: egy semmi kis nő földbe döngölte. Így aztán Dain ítéletet hirdetett: Salamon bölcsességével, és élénken emlékezve Jessica zsarolási módszerére még Párizsból. – Megkeresed Charity Gravest, bárhol legyen is – mondta foglyának –, és feleségül veszed. Ezzel jogilag is felelős leszel érte. Én pedig jogilag és személyesen is téged teszlek felelőssé, hogy az a nő az életben soha többé ne jöjjön a feleségem, a fiam, vagy a háztartásom bármely tagja közelébe. Ha még egyszer zaklatni fog minket, bármelyikünket, hatalmas vacsorát adok, Vawtry. – Vacsorát adsz? – pislogott a férfi meglepetten. – Erre a vacsorára meghívom az összes barátunkat – folytatta Dain –, és amikor a portóinál tartunk, felállok és elmesélem a társaságnak a kalandjaidat. Külön élvezettel számolok majd be a pikáns részletekről, különösen arról, amit ma este láttam a bejárati ajtóból. Miután Vawtrynak sikerült felfognia a fenyegetés lényegét, látványosan összeomlott. – Keressem meg? – kiáltotta, és vadul körülnézett. – Vegyem el feleségül? Hogyan? Istenem, hát nem érted? Nem kerültem volna ebbe a kalamajkába, ha nem egy hajszálra lennék az adósok börtönétől. Semmim sincs, Dain. Sőt, még annál is kevesebbem van. – Felnyögött. – Ötezer fonttal kevesebbem, hogy pontos legyek. Tönkre mentem. Nem érted? Egyáltalán nem jöttem volna Devonba, ha Beaumont nem kecsegtet azzal, hogy egy vagyont nyerek a birkózómérkőzésen. – Beaumont? – kérdezett vissza Dain, de Vawtry meg sem hallotta.

366

– Egy vagyont, na persze. Azzal a két tehetségtelen bivallyal. El tudod ezt hinni? – Vawtry a hajába túrt. – Az a disznó jól átvert. Azt mondta, Cann és Polkinghorne óta ez lesz a legjobb mérkőzés. – Beaumont – ismételte Dain. – Azt is mondta, hogy húszezret ér az a kép – folytatta Vawtry szerencsétlenül. – De abban is hazudott, ugye? Azt állította, ismer egy oroszt, aki az elsőszülöttjét is eladná azért az ikonért. Én meg hittem neki. – Szóval mégsem Bertie Trenttől szedted ezt a képtelen ötletet, hanem Beaumonttól – jegyezte meg Dain. – Tudhattam volna. Neheztel rám – tett hozzá magyarázólag. – Neheztel rád? De akkor miért engem választott? – Hogy te is megharagudj rám. Abban reménykedett, hogy így éket ver közénk, gondolom én. Ez csak tetézné a bajaidat, neki pedig még nagyobb szórakozást jelentene. – Dain a homlokát ráncolta. – Az a fickó egy alattomos bajkeverő. Annyi kurázsi nem volt benne, hogy férfi módra vegyen elégtételt. Ettől még bosszantóbb, hogy az utálatos kis játéka fényesebbre sikeredett, mint legvadabb álmaiban remélni merte. – Dain homlokán elmélyültek a ráncok. – Fel is akasztathattalak volna, ő meg halálra nevette volna magát. Mialatt Vawtry a hallottakat emésztette, Dain lassan, töprengve járkált körbe a szobában. – Azt hiszem, kifizetem az adósságaidat, Vawtry – mondta végül. – Hogy mit csinálsz? – Szerény évjáradékot is biztosítok neked – folytatta Dain. – Viszonzásul, amiért szívességet tettél nekem. – Megállt, és összefűzte a kezét a háta mögött. – Tudod, én kedves és végtelenül hűséges barátom, nekem fogalmam sem volt róla, milyen értékes ez az ikon… amíg el nem mondtad. Valójában azt terveztem, hogy 367

Mrs. Beaumontnak ajándékozom cserébe a feleségem portréjáért. Jessica elmesélte, mennyire tetszett Mrs. Beaumontnak az ikon. Arra gondoltam, egy festőnek sokkal értékesebb ajándék lenne, mint holmi pénz. – Dain halványan elmosolyodott. – De nincs olyan portré, még a briliáns Leila Beaumont munkája sem, amelyik húszezer fontot érne, nem igaz? Vawtry végre megértette. Viharvert arcán felderengett egy mosoly. – Természetesen írni fogsz Beaumontnak, és megköszönöd neki, hogy megosztotta veled ezt az információt – mondta Dain. – Részedről ez nagyon udvarias gesztus lenne. És kedves, jó barátodként természetesen ő is nagyon fog örülni – önzetlenül –, hogy haszonra tettél szert az ő bölcsességének köszönhetően. – A haját fogja tépni, amikor elolvassa – vigyorgott Vawtry, de aztán elvörösödött. – A csudába, Dain, nem is tudom, mit mondjak. Majdnem ebek harmincadjára jutottam, s te mégis megtaláltad a módját, hogy jóra változtasd a rosszat, mindazok ellenére, amit tettem. Nincs Angliában az az ember, aki hibáztatott volna, ha bedobsz a legközelebbi ingoványba. – Ha nem tartod távol az otthonomtól azt a pokolbeli nőszemélyt, akkor mindkettőtöket bedoblak a mocsárba – ígérte Dain, és az ajtóhoz ment. – Phelps keres valakit, aki befoltoz, én meg átküldők egy szolgát az útiköltséggel. Mire a nap felkel, elvárom, hogy ne találjalak itt, Vawtry. – Igen, igen, persze. Köszönöm… Az ajtó becsapódott Dain mögött.

368

Hu sza di k fej ezet

Hajnali két óra volt. Lord Dain kilépett a fürdőkádból. Aztán arra kényszerült, hogy felvegye a köntösét és papucsát, és a felesége keresésére induljon, mert, ahogy sejthette volna, az asszony nem az ágyában feküdt, ahogy az ember elvárná. A déli toronnyal próbálkozott először, de Jessica nem Dominick ágya mellett ült. Maryt találta ott, az egyik székben szunyókálva. A fiú mélyen aludt. A lerúgott takaró egy kupacba gyűrődve hevert a lábánál. Dain a bajsza alatt morogva kisimította a takarót, aztán gondosan fiára terítette. Utána megsimogatta a fiú fejét, és távozott. Egy negyedórával később az ebédlőben talált rá Jessicára. Fekete és arany köntösében, hanyagul a feje tetejére tornyozott hajjal állt a kandalló előtt. Kezében konyakospoharat szorongatott, és Dain anyjának a portréját nézte. – Szólhattál volna, hogy együtt részegedjünk le – mondta Dain az ajtóból.

369

– Ez kettőnk dolga volt, Luciáé és az enyém – felelte Jessica, tekintetét még mindig a képen tartva. – Azért jöttem, hogy igyak a tiszteletére. – Felemelte a poharát. – Rád ürítem a poharam, kedves Lucia, mert a világra hoztad az én erkölcstelen férjemet… mert annyi mindent adtál neki lelked legjavából… és amiért itt hagytad, hogy Angliában nőjön fel és érjen férfivá… és hogy én rátalálhassak. Meglötykölte a borostyánszínű folyadékot a pohárban, majd beleszagolt, aztán elégedett sóhajjal az ajkához emelte az italt. Dain belépett az ebédlőbe, és becsukta maga után az ajtót. – Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy rám találtál – jegyezte meg. – Azon kevés nyugat-európai férfiak egyike vagyok, aki megengedhet téged magának. Az, ha nem tévedek, a legfinomabb brandym. – A borospincédet is számításba vettem, amikor a veled való házasság előnyeit és hátrányait mérlegeltem – biztosította Jessica. – Határozottan a javadra billentette a mérleg nyelvét. – Poharával a festmény felé intett. – Nem csodálatosan mutat itt? Dain az asztalfőhöz sétált, leült a székébe, és a portrét tanulmányozta. Aztán felállt, a tálalószekrényhez ment, és abból a szögből is jól megnézte magának. Ezek után megvizsgálta még a zenei képtárba vezető ajtóból, az ablakoktól és a hosszú ebédlőasztal másik végéből nézve. Végül a kandalló előtt álló felesége mellé lépett, és karba tett kézzel tűnődve onnan is megszemlélte a képet. De nem számított, hogy honnan nézi, és milyen sokáig vagy milyen merőn, nem érzett többé fájdalmat odabent. Csak egy gyönyörű nőt látott, aki a maga szeszélyes módján szerette őt. Noha sohasem fogja megtudni az igazságot arról, ami itt huszonöt évvel ezelőtt történt, eleget tudott ahhoz, hogy megbocsásson neki. 370

– Csinos nő volt, ugye? – kérdezte. – Nagyon is. – Gondolom, az ember igazán nem hibáztathatja az a dartmouthi elvetemült alakot, aki megszöktette. Végül is, vele maradt. Együtt haltak meg. Mennyire dühíthette ez az apámat. – Dain felnevetett. – De az biztos, hogy Jezabel fia még több bosszúságot okozott neki. Nem tagadhatott ki, mert ahhoz túl sznob volt, hogy a becses örökségét arra méltatlan kezekbe adja, valamelyik távoli rokona közönséges leszármazottjának. A nagy képmutató még anyám képét sem volt képes megsemmisíteni, mert része volt a Ballisterek történelmének, és neki, tetszett vagy sem, nemes őseihez hasonlóan mindent meg kellett őriznie az utódai számára. – Még a játékaidat sem dobta ki. – Engem viszont kidobott – mondta Dain. – A por még jóformán el sem ült anyám távozása után, amikor már össze is pakolt, és elküldött Etonbe. Istenem, micsoda makacs, vén bolond! Nevelhetett volna, a legkisebb erőfeszítéssel megnyerhetett volna magának. Mindössze nyolcéves voltam. Teljesen az ő jóindulatától függtem. Viasz lehettem volna a kezében. Olyanná formálhatott volna, amilyenné akar. Ha bosszút akart állni anyámon, ez lett volna a legjobb módja… ráadásul egy olyan fiút is kapott volna, amilyenre vágyott. – Én örülök, hogy nem formált át – közölte Jessica. – Akkor fele ennyire érdekes ember se lennél. Dain lenézett az asszony mosolygós arcába. – Érdekes, valóban. A Ballisterek Atka és Balsorsa, maga a megtestesült úri csirkefogó. A keresztény világ legnagyobb kéjence. Egy önhitt, hálátlan tökfilkó. – A legerkölcstelenebb ember, aki valaha is élt a világon. – Nagydarab esetlen fajankó. Egy elkényeztetett, önző és kicsinyes vadállat. Jessica bólintott. 371

– Ki ne hagyd a felfüvalkodott hólyagot! – Nem számít, mi a véleményed rólam – jelentette ki Dain fennhéjázón. – A fiam szemében én vagyok Arthur király és a kerekasztal lovagjai egy személyben. – Túl szerény vagy, drágám. Dominick meg van győződve róla, hogy te vagy Jupiter és az összes római istenség egy személyben. Igazán undorító! – Neked fogalmad sincs, mi az az undorító, Jess – nevetett Dain. – Bárcsak láttad volna azt az életre kelt koszhalmot, amibe a Golden Hartban belebotlottam. Ha az a valami nem beszélt volna, biztos valami rothadó szemétkupacnak nézem, és a tűzre vetem. – Phelps elmondta. Lementem a földszintre, amíg fürödtél, és sikerült elkapnom kifelé menet. Elmesélte, milyen állapotban találtatok rá Dominickra, és azt is, hogyan birkóztál meg a helyzettel egymagad… és mindkét kezeddel. Jessica belekarolt. Abba a karjába öltötte kezét, amelyet a férfi saját félelmei bénítottak meg, és egy kisfiú még nagyobb félelmei kellettek ahhoz, hogy meggyógyuljon. – Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, így aztán megtettem mind a kettőt. – Ezüstös köd felhőzte a szemét. – Annyira büszke vagyok rád, Dain. És magamra is – nézett félre, sűrűn pislogva –, mert volt annyi eszem, hogy hozzád menjek feleségül. – Ne légy nevetséges – morogta a férfi. – Ennek semmi köze sincs az eszedhez. De azt a javadra írom, hogy a legjobbat hoztad ki egy olyan helyzetből, amelyben minden más normális nő sikoltozva leugrott volna a legmagasabb torony tetejéről. – Az megbocsáthatatlan ostobaság lett volna. – Úgy érted, az a vereség beismerése lett volna – mondta Dain. – Arra pedig te képtelen vagy. Idegen a természetedtől. Ahogy ezt Vawtry örök életére megtanulta. 372

– Tudom, hogy visszaéltem a helyzetemmel – ráncolta Jessica a homlokát. – Mindennek ellenére Vawtry túlságosan is úriember volt ahhoz, hogy férfi módra küzdjön egy nővel. Nem tudott mással próbálkozni, minthogy lerázzon. De nem éltem volna vissza a helyzettel, ha az az ostoba bolond elengedi az ikont. Aztán mire végre megtette, már túlságosan is elöntötte a vér az agyamat, és nem tudtam megállni. Ha nem jöttél volna, attól félek, megölöm. – Az izmos felkarhoz hajtotta a fejét. – Nem hiszem, hogy bárki más meg tudott volna állítani. – Igen, nekünk nagydarab, esetlen fajankóknak is megvan a hasznunk – vigyorgott Dain, azzal felnyalábolta asszonyát, és az ebédlőasztalhoz vitte. – Szerencsére, akkor már mind a két karom működőképes volt, különben lehet, hogy nem sikerült volna megállítanom. – Lepottyantotta az asszonyt a fényes asztallapra. – Azt azonban szeretném tudni, hogy az én józan hitvesem miért nem tartott maga mellett egy-két szolgát, tűz ide vagy oda. – Tartottam, de Joseph és Mary fent voltak a déli toronyban, túl messze ahhoz, hogy hallják, mi történik. Én sem vettem volna észre Vawtryt, ha nem a főlépcsőn jön le. De lementem a földszintre, hogy figyeljem, mikor érkezel. Valakinek ott kellett lennie, amikor megjöttök, hogy Dominick érezze, szívesen látják. Én akartam lenni az a valaki. Azt akartam, hogy lássa, várom a jöttét. – Jessica hangja megremegett. – Szerettem volna megnyugtatni és… m-megölelni. Dain felemelte az asszony állát, és belenézett a könnyes szempárba. – Én megöleltem, cara – mondta gyengéden. – Magam elé ültettem a lóra, és szorosan átöleltem, mert ő még csak egy kisfiú, akinek biztonságra van szüksége. Elmondtam neki, hogy gondoskodni fogok róla… mert ő a fiam. És azt is elmondtam, hogy te is akarod őt. Mindent 373

elmeséltem neki rólad… hogy milyen kedves és csodálatosan megértő tudsz lenni, de azt is, hogy nem tűrsz el semmilyen ostobaságot. – Dain elmosolyodott. – És amikor megérkeztünk, Dominick a saját szemével láthatta, hogy ez utóbbi milyen igaz. Bebizonyítottad, hogy a papa igazat mondott, és hogy a papa mindenkiről mindent tud. – Akkor meg kell ölelnem a papát. – Jessica átkarolta férje derekát, és a mellkasára hajtotta a fejét. – Szeretlek Sebastian Leslie Guy de Ath Ballister. Szeretlek Lord Dain és Belzebub, Lord Blackmoor, Lord Launcells, Lord Ballister… – Túl sok ez a név – vágott a szavába Dain. – Több mint egy hónapja házasok vagyunk, s mivel nagyon úgy fest a dolog, hogy a nyakamon maradsz, akár meg is engedhetem, hogy a keresztnevemen szólíts. Mindenesetre az sokkal jobban tetszik, mint a fajankó. – Szeretlek, Sebastian. – Én is meglehetősen kedvellek. – Felettébb kedvelsz – helyesbített Jessica. Az asszony köntöse lecsúszott a válláról. Dain sietve visszaigazította. – A felettébb valóban jó szó rá – közölte, és lenézett a szerszámára, amely tolakodva böködte saját köntöse elejét. – Jobb lesz, ha most gyorsan felmegyünk, és lefekszünk aludni, mielőtt a vonzalmam csalhatatlan jele túlzó méreteket ölt. – Túlzó könnyelműség lenne nyomban elaludni – vélte Jessica, és kezét a köntös nyílásába csúsztatva simogatni kezdte férje mellkasát. Az izmok megfeszültek, lüktettek, és ez a lüktetés végigáramlott Dain testén. – Kimerítő volt ez a nap számodra – mondta, és lenyelt egy nagy nyögést. – Abban is biztos vagyok, hogy csupa horzsolás és zúzódás vagy. Nem akarhatod, hogy egy százkilós barom fölébed kerekedjen.

374

Jessica a hüvelykujjával körülrajzolta Dain mellbimbóját. A férfi lélegzete elakadt. – Lehetnél alattam is – mondta halkan. Dain szerette volna meg sem hallani, amit felesége mond, de a kép már megjelent lelki szemei előtt, és izgalmával együtt nőtt férfiassága is. Egy hónap telt el azóta, hogy Jessica azt mondta neki, szereti. Egy hónap telt el azóta, hogy ő kezdeményezett, ahelyett, hogy csak simán elfogadja a közeledést. Igaz, mindannyiszor lelkesen vele tartott, de Dainnek legalább annyira hiányoztak a merész kezdeményezések, mint az a bizonyos, kincset érő szó. Azonfelül, ő csak egy állat. Máris úgy elborította a kéjvágy, mint egy üzekedő elefántbikát. Leemelte hitvesét az asztalról. Le akarta tenni a földre, mert úgy vélte, ha a karjában vinné fel, az veszélyes intim helyzet lenne. De Jessica nem hagyta, hogy letegye. A karjába kapaszkodott, lábát a dereka köré fonta. Dain megpróbált nem lenézni, de képtelen volt megállni. Hófehér combot látott, amely körbeölelte, megpillantotta a fényes, fekete fürtöket, közvetlenül a selyemöv alatt, amely többé nem tartotta helyén a köntöst. Jessica kissé megemelkedett, mire a köntös ismét lecsúszott a válláról. Erre előbb egyik, majd a másik karját is kibújtatta a finom anyagból. Az elegáns köntös haszontalan selyemdarabként hullott alá a derekáról. Jessica mosolygott, és most férje nyakát ölelte át. Feszes keblét a férfi köntösének nyílásához dörzsölte, és az anyag engedett. A puha, meleg halmok Dain csupasz mellkasához nyomódtak.

375

Dain megfordult, visszament az asztalhoz, és leereszkedett rá. – Jess, hogy az ördögbe másszam meg a lépcsőket ebben az állapotban? – kérdezte rekedt hangon. – Hogyan láthatna tisztán egy férfi, ha ilyesmit csinálsz vele? Jessica finoman megnyalta a nyakát. – Szeretem az ízedet – mormolta, és ajkát végighúzta a férfi kulcscsontján. – És azt az érzést, amikor a szám találkozik a bőröddel. És az illatodat… szappan, kölni és férfi illat. Szeretem a nagy, meleg kezed… és a nagy, meleg tested… és az óriási, lüktető… Dain hátrabiccentette hitvese fejét, és lecsapott a szájára. Az asszony ajka nyomban szétnyílt, hívogatva, csalogatva őt. Micsoda züllött nőszemély, igazi femme fatale, de az íze friss és tiszta volt. Olyan íze volt, mint az esőnek, és ő szomjasan kortyolta. Mélyen belélegezte a kamillaszappan és a csak Jessicára jellemző illat keverékét. Nagy, sötét kezével felfedezte a csodálatos testet… a nyak kecses ívét… a váll finoman ereszkedő gömbölyűségét… a keblek selymes halmának domborúságát… és a sötétbarna, ágaskodó mellbimbók feszességét. Hátradőlt az asztalon, és maga fölé húzta az asszonyt, hogy újra bejárja a női test minden rejtekét, ezúttal a száját, nyelvét használva. Keze közben végigsimított a sima, hajlékony háton, a karcsú derékon és gömbölyű csípőn. – Viasz vagyok a kezedben – lehelte Jessica a férfi fülébe. – Őrülten szeretlek! Annyira kívánlak! A halk, vágytól fűtött hang beúszott Dain fejébe, dalra fakadt a vérében, hogy őrült kavargással megérkezzen a szívébe. – Sono tutta tua, tesoro mio – súgta vissza. – Teljesen a tiéd vagyok, kincsem. 376

Megragadta az édes hátsó fertályt és a férfiasságára ültette… felnyögött, amikor az asszony magába fogadta. – Ó, Jess! – Teljesen az enyém vagy. – Jessica lassan elkezdett fel-le mozogni. – Édes Jézusom! – Forró, fehéren izzó gyönyör döfte belé a dárdáját Dainbe. – Oh, dió! Ebbe belepusztulok! – Teljesen az enyém vagy! – ismételte Jessica. – Igen. Ölj meg, Jess! Csináld újra! Az asszony megemelkedett, majd ismét visszaereszkedett, ugyanazzal a kínzó lassúsággal, mint az imént. Újabb villámcsapás. Perzselő. Mámoros. Dain többért könyörgött, és Jessica megadta neki, meglovagolva, irányítva. Dain ezt akarta, mert ez maga volt a szerelem, amely uralta, és a boldogság, amely béklyóba verte. Jessica volt testének szenvedélyes úrnője, szívének szerető birtokosa. Amikor végül kitört a vihar, és elvonultával az asszony reszketve omlott a karjába, Dain szorosan magához ölelte, zakatoló szívére, melyet hitvese uralt… ahol a titok, melyet oly sokáig rejtegetett, dobolt a mellkasában. De Dain nem akart több titkot. Most már ki tudta mondani a szót. Olyan könnyű volt, amikor mindaz, ami eddig fagyos dermedtségben el volt temetve a mélyben, most felengedett, és a felszínre tört, s úgy bugyborékolt vidáman, mint a dartmoori források tavasszal. Reszkető nevetéssel emelte fel az asszony fejét, és könnyed csókot lehelt az ajkára. – Ti amo – mondta. S mivel ilyen nevetségesen egyszerűnek bizonyult, angolul is megismételte. – Szeretlek, Jess! Ha a szerelem nem robbant volna be az életébe, tájékoztatta nem sokkal később Dain a hitvesét, olyan hibát követett volna el, amelyet aztán sohasem bocsátott volna meg magának.

377

A nap lassan kúszott fel a láthatáron, amikor visszatértek a ház urának hálószobájába, de Dain nem volt hajlandó addig elaludni, amíg az esti eseményeket nem tisztázták. A hátán feküdt, és a baldachinos mennyezet arany sárkányait nézte. – Mivel magam is őrülten szerelmes vagyok – magyarázta –, nem volt nehéz megértenem, milyen könnyen belesétál bármely férfiember, különösen, ha Vawtry korlátot intelligenciájával bír, az ingoványba. Néhány megvető szóval mesélt neki a gyanújáról, hogy milyen szerepet játszhatott Beaumont a párizsi komédiában, és arról is, szerinte hogyan folytatta a férfi a gyűlölködést. Jessica nem volt meglepve. Mindig is a rendkívül kellemetlen alaknak tartotta Beaumontot, s csak azon csodálkozott, a felesége miért nem hagyta már rég el. Azon azonban elcsodálkozott, és kellemesen meg is lepte, ahogy férje a problémát kezelte. Mire Dain befejezte annak elsorolását, mi módon bánt el Vawtryval és egy füst alatt Beaumonttal is, Jessica megállíthatatlanul kacagott. – Ó, Sebastian, hogy te milyen gonosz vagy! – nyöszörögte. – Mindent megadnék, hogy lássam Beaumont arcát, amikor elolvassa Vawtry köszönőlevelét – nyögte még ki, aztán újra kétrét görnyedt a nevetéstől. – Te vagy az egyetlen, aki értékelni tudja a helyzet humoros oldalát – jegyezte meg Dain, amikor az asszony kacagása csillapult. – És a művészi tökélyt is, amellyel megoldottad. Egyetlen huszárvágással elintézted Vawtryt, Charityt, de még azt az utálatos Beaumontot is. És mindezt úgy, hogy a kisujjadat sem kellett megmozdítanod. – Csak azért, hogy kiszámoljam a bankókat – jegyezte meg Dain szárazon. – Nem kevés pénzembe került, ha még emlékszel rá. 378

– Vawtry élete végéig hálás lesz neked. A világ végére is elmenne, hogy teljesítse a kívánságodat. Charity is elégedett lesz, mert olyan emberrel köti össze az életét, aki isteníti, és kényelmes körülményeket tud neki biztosítani. Mást nem is akar az élettől. Csak kényelmes jólétet, méghozzá munka nélkül. Ezért szülte Dominickot is. – Tudom. Azt hitte, évi ötszáz font járadékot fizetek majd neki. – Megkérdeztem tőle, honnan szedte ezt a képtelen ötletet – mondta Jessica. – Elmesélte, hogy apád temetésekor történt. Néhány úriember magával hozta a szeretőjét is az eseményre, és a közeli fogadókban helyezték el a hölgyeket. Egyéb más londoni pletykák mellett Charity olyan, nem kétséges, hogy jócskán eltúlzott történeteket is hallott, hogy bizonyos urak milyen lakást vesznek a szeretőjüknek, és mekkora évjáradékot biztosítanak a fattyaiknak. Ezért is nem tett semmilyen óvintézkedést, amikor veled és Ainswooddal lefeküdt, és ezért nem vetette el a gyereket, amikor kiderült, hogy várandós. – Más szóval, egy másik ostoba némber ültette a bogarat a fülébe. – Charity azt hitte, csak annyit kell tennie, mint szülni egy gyereket, és aztán soha többé nem kell dolgoznia. Ötszáz font hallatlan vagyon volt az ő szemében. – Ez megmagyarázza azt is, miért elégedett meg olyan gyorsan a te ezerötszáz fontoddal. – Dain még mindig a sárkányokat nézte. – Te tudtad, hogy így lesz, mégis megfenyegettél, hogy odaadod neki az ikonomat. – Ha egymagam is el tudtam volna intézni, akkor nem kockáztatom, hogy valami csúnya jelenetet rendezzen Dominick előtt – magyarázkodott Jessica. – Hozzád hasonlóan ő is nagyon érzékeny. Charity mindössze néhány szóval olyan sebeket okozhatott volna neki, amelyek talán csak évek múltával gyógyultak volna be. 379

De azzal, hogy téged is bevontalak, jelentősen csökkent a kockázat. Mégis úgy éreztem, jobb, ha az a nő szép csendben távozik. Ezért fegyvereztem fel Phelpst a pénzzel. Dain az oldalára fordult, és magához ölelte hitvesét. – Helyesen tetted, Jess. Nem hiszem, hogy el tudtam volna bánni egy beteg gyerekkel és a visítozó anyjával is egyszerre. Mindkét kezem és az elmém is lefoglalta, hogy Dominickkal boldoguljak. – Ott voltál neki. – Jessica megsimogatta férje mellkasát. – Az ő nagy és erős papája ott volt neki, és csak ez számít. Most itthon van… biztonságban. A gondját fogjuk viselni. – Otthon – ismételte meg Dain, és lenézett az asszonyra. – Akkor ez most végleges. – Lady Granville a saját gyerekeivel együtt nevelte férje két fattyát is, akik mellesleg a nénikéjétől voltak. Devonshire hercegének törvénytelen gyerekei is a herceg házában nevelkedtek. – Dain márkiné pedig azt teszi, ami a kedvére van, és pokolba mások véleményével – tette hozzá a férje. – Nem bánom, ha egy nyolcéves fiúval kezdődik a családalapítás. Az ember egészen jól el tud beszélgetni a vele korabeliekkel. Már majdnem emberiek ennyi idősen. Ebben a pillanatban, mintha rá akarna cáfolni az asszony szavaira, embertelen üvöltés hasított a kora reggeli csendbe. Dain elhúzódott feleségétől, és gyorsan felült. – Biztos csak rémálmai vannak – próbálta meg Jessica visszahúzni. – Mary ott van vele. – A lárma a galériáról jön – kászálódott ki az ágyból Dain. Mialatt a férfi felvette a köntösét, Jessica újabb fülsiketítő sikolyt hallott – ahogy Dain mondta – a

380

galériáról. Más zajokat is hallott. Más hangokat. És puffanást. Majd sietős léptek halk dobbanását. Dain már az ajtó felé tartott mezítláb, miközben Jessica még mindig az összegubancolódott ágyneművel küszködött. Amikor sikerült kikeverednie belőle, magára kapta a köntösét, belebújt a papucsába, és férje után sietett. Az ajtó előtt állva talált rá, karba font kézzel, amint kifürkészhetetlen arccal nézte a déli lépcső felé nyargaló anyaszült meztelen fiút, és a nyomában loholó három szolgát. Dominick alig néhány lépésre volt már csak a bejárattól, amikor hirtelen Joseph jelent meg, és elállta az útját. A fiú azonnal megfordult, és visszarohant azon az úton, amelyen jött, kikerülve az őt elkapni akaró felnőtteket, és diadalittasan felrikoltva, amikor kicsúszott a markukból. – Úgy tűnik, a fiam korán kelő – jegyezte meg Dain szelíden. – Kíváncsi lennék, mit adott neki Mary reggelire. Puskaport? – Én mondtam, hogy ördögien gyors. – Az előbb elfutott mellettem. Látott engem, sőt egyenesen rám nézett és nevetett – az a visongás tulajdonképpen nevetés, majd te is rá fogsz jönni –, s közben egyetlen pillanatra sem torpant meg. Egyenesen az északi ajtóhoz tartott, ott megállt, aztán egy fél pillanat alatt úgy döntött, mégsem megy ki, azzal megfordult, és visszafutott. Úgy vélem, a figyelmemre áhítozik. Jessica egyetértően bólintott. Dain kilépett a galériára. – Dominick – mondta, anélkül, hogy a hangját megemelte volna. A fiú egy fülke felé futott. Dain utánament, lefejtette a függönyről, amelyre megpróbált felmászni, és a vállára

381

dobta. Bevitte a gyereket a hálószobájába, onnan tovább a gardróbba. Jessica a hálószobáig követte őket. Hallotta férje halk, morajló hangját, és a gyerek kisfiús szopránját, de a szavakat nem tudta kivenni. Amikor néhány perc múlva kiléptek az öltözőszobából, Dominick apja egyik ingét viselte. Az ing eleje a fiú combját verte, míg a két ujj a földet söpörte. – Megreggelizett és megmosakodott, de nem volt hajlandó felvenni azt a fodros-gombos ruhát, mert azt állítja, megfullad benne – magyarázta Dain, miközben Jessica is majd’ megfulladt a nagy igyekezettől, hogy arcizma se ránduljon. – Ez a papa inge – jelentette be Dominick büszkén. – Túl nagy, de nem szaladgálhatok pucér seggel… – Meztelenül – javította ki Dain. – Egy úriember nem beszél a hátsó fertályáról egy hölgy jelenlétében. Mint ahogy nem szaladgálhatsz fel-alá a fütyidet lóbálva, bármilyen élvezetes is a döbbent női sikolyokat hallgatni. Továbbá nem csaphatsz ekkora lármát hajnalok hajnalán, amikor a feleségemmel még aludni szeretnénk. Dominick figyelme azonnal a hatalmas ágy felé fordult. Fekete szeme elkerekedett. – Ez a legnagyobb ágy a világon, papa? Felhúzta az ing ujját, aztán markába kapta a lába körül hullámzó anyagot, az ágyhoz ügetett, és alaposan szemügyre vette. – Ez a legnagyobb ágy a házban – felelte Dain. – II. Károly király is aludt benne egyszer. Amikor egy király meglátogat, a legnagyobb ágyat kell a rendelkezésére bocsátanod. – Tettél babát a hasába ebben az ágyban? – érdeklődött Dominick, és Jessica hasára meredt. – A mama azt mondta, engem a világ legnagyobb ágyában tettél a hasába. Az ő hasában is van baba? – akarta tudni a fiú, Jessicára mutatva. 382

– Igen – mondta őlordsága, és döbbent hitvesétől elfordulva az ágyhoz ment, és felkapta a fiát. – De ez még titok. Meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el, amíg meg nem engedem. Megígéred? – Megígérem – bólintott Dominick. – Tudom, hogy nagyon nehéz magadban tartanod ilyen izgalmas újságot, ezért alkut ajánlok. Ezért a különleges szívességért cserébe megengedem, hogy te lepj meg a hírrel mindenkit, ha eljön az ideje. Ez így tisztességes, ugye? A fiú rövid megfontolás után ismét bólintott. Nyilvánvaló volt, hogy a két férfiú jól megérti egymást. Az is világos volt, hogy Dominick puha viasz apja nagy kezében. És ezt az apja is tudja. Dain önelégült pillantást vetett ámuló feleségére, és karjában a fiával kimasírozott a szobából. Alig egy perc múlva vissza is tért, még mindig mosolyogva. – Nagyon magabiztos vagy – jegyezte meg Jessica a közeledő férfinak. – Tudok számolni. Öt hete vagyunk házasok, és még egyszer sem próbáltál kibújni a házastársi kötelezettség alól rossz közérzetre hivatkozva. – Túl korai még erről beszélni. – Egyáltalán nem – jelentette ki Dain. Könnyedén, ugyanolyan könnyedén, mint a fiát, a karjába kapta hitvesét, és az ágyhoz vitte. – Nem nehéz kiszámolni. Adva van egy termékeny márkiné és egy életerőtől duzzadó márki. A kettő együtt utódot eredményez valamikor Gyertyaszentelő és Gyümölcsoltó 23 Boldogasszony között. Nem tette le az ágyra, hanem ő ült le a matracra, és az asszonyt izmos karja bölcsőjében ringatta. – Ennyit arról a reményről, hogy meglephetlek. 23

február 2. – március 25.

383

A férfi nevetett. – Megleptél, Jess. Folyamatos meglepetés vagy számomra attól a naptól fogva, hogy megismertelek. Akármerre fordulok is, valami meglepetés vár rám. Ha nem egy pajzán óralap vagy egy ritka ikon, akkor egy pisztoly csöve… vagy a tragikusan félreismert anyám… vagy a pokolfajzat fiam. Voltak idők, amikor meg voltam győződve róla, nem is egy nőnemű lényt vettem el, hanem egy gyújtóbombát. Annak legalább van értelme. – Hátrasimított egy fürtöt az asszony arcából. – Egyáltalán nem meglepő dolog, hogy két, csillapíthatatlan testi vágytól égő, egészséges embernek kisbabája születik. Ez teljesen természetes és indokolt. Egyáltalán nem tölti el aggodalommal a legendásan érzékeny lelkem. – Most ezt mondod – mosolygott fel rá Jessica. – De amikor majd a duplájára dagadok, és ingerlékeny meg türelmetlen leszek, teljesen az idegeidre fogok menni. Aztán, majd ha a szülés megkezdődik, és üvölteni fogok, meg átkozódni, és a pokolba kívánlak… – Akkor nevetni fogok, mint egy igazi lelkiismeretlen vadállat, aki vagyok is. Az asszony megsimogatta az arrogáns állat. – Ó, igen, de legalább jóképű vadállat vagy. És gazdag. Meg izmos… életerőtől duzzadó. – Itt az ideje, hogy lásd, milyen szerencsés is vagy. Tied a legférfiasabb férj a világon – vigyorgott rá Dain, és a szemében, mely fekete volt, mint a bűn, Jessica látta, hogy maga az ördög kacag. De ez az ördög az övé volt, és ő őrülten szerette. – Úgy érted, a legönteltebb? Dain lehajolt, míg hatalmas, Usignuolo-orrát csak egy hajszál választotta el az asszonyétól. – A legférfiasabb – ismételte meg szilárdan. – Csak úgy duzzad bennem az erő. Szánalmasan ostoba vagy, ha erre még nem jöttél rá magadtól. Szerencsére itt vagyok

384

én, a világ egyik legtürelmesebb tanára. Majd én bebizonyítom neked. – A türelmedet. – És a férfiúi erőmet. Mindkettőt. Újra meg újra. – Dain fekete szeme felcsillant. – Olyan leckét adok neked, amit sohasem felejtesz el. Jessica ujjai férje hajába kapaszkodtak, és még közelebb húzta a fejét. – Ó, én züllött szerelmem – suttogta. – Szeretném én azt látni!

385

A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPÓ II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: [email protected]

386