Tűz lobban a mélyben. Vernor Vinge. Kiadás éve 2012 Oldalszám 808. ISBN ragasztókötött, füllel 3990 Ft

Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben

Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben Kiadó Ad Astra Kiadás éve 2012 Oldalszám 808 Tematika sci-fi ISBN 978-615-5229-20-6 Kötés ragasztókötött, füllel Ár 3990 Ft Fordító Tamás Gábor Borítófestő Stephan Martiniere

1


Életrajz

Vernor Steffen Vinge 1944-ben született amerikai sci-fi író és nyugalmazott matematikaprofesszor. A technológiai szingularitás mellett érvelők közé tartozik, a témát több regényében is feldolgozta, többek között a „gondolati zónák” sorozatban, amelynek két kötete is elnyerte a Hugo-díjat, és a Campbell-, Nebula- és Prometheus-díjakat is megszerezték a számára. Munkái számos kortárs sci-fi íróra hatottak. Részlet Előszó:

Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága tőle. Magányos nap, vörös és halovány. Aszteroidacsürhe és egyetlen egy bolygó – inkább holdnak tűnik. Ebben a korban a galaktika síkja közelében csüngött, épp csak kívül a Kívülön. A felszínén emelkedő struktúrák már láthatatlanná váltak a puszta szem számára, regolittá mállottak az eónok során. A kincs messze a talajszint, folyosók hálózata alatt volt, egyetlen, sötéttel teli helyiség fölött. Kvantumsűrűségű, sértetlen információ. Meglehet, ötmilliárd év telt el, mióta az archívum elveszett a hálózatok számára. A múmia sírjának átka tréfás kép az emberiség saját őstörténetéből, mely ősrégen elveszett. Nevetve mondták, nevettek a kincs felett érzett boldogságtól… és elhatározták, hogy mindazonáltal mégis óvatosak lesznek. Itt laknak majd négy-öt évig: a kis csapat Straumból, programozórégészek, családjuk és iskoláik. Négy-öt év elegendő lesz rá, hogy manuálisan elkészítsék a protokollokat, lefölözzék az anyagot, azonosítsák a kincs térbeli és időbeli eredetét, megtudjanak egy-két titkot, ami gazdagságot hozhat a Straumli Birodalomnak. Aztán, amikor végeztek, eladják a helyzetét – esetleg kiépítenek egy hálózati kapcsolatot (bár az eléggé kockázatos… ez itt kívül van a Kívülön. Ki tudja, miféle hatalom akar majd lecsapni arra, amit találtak.) 2

Úgyhogy most egy aprócska telep állt a felszínen, amelyet a Fenti Labornak neveztek el. Tényleg nem volt több egy régi könyvtárral játszadozó emberek közösségénél. Minden bizonnyal biztonságos, hiszen a saját automatikájukat használja. Tiszta és kellemes. Ez a könyvtár nem volt élőlény, még automatikával sem rendelkezett (ami itt talán az emberinél sokkal, de sokkal többet jelenthet). Körülnéznek, átfésülik, válogatnak, és nagyon óvatosan járnak el, nehogy megégessék magukat… Tüzet szító, lángokkal játszadozó emberek. Az archívum tájékoztatta az automatikát. Kiépültek az adatstruktúrák, következtek a receptek. Helyi hálózat épült, olyan gyors, amilyen Straumon nem is létezik, de kétségtelenül biztonságos. Csomópontokat adtak hozzá, amelyeket aztán az újabb receptek módosítottak. Az archívum barátságos hely volt az embereket vezető fordítói kulcsok hierarchiáival. Maga Straum is híres lesz. Eltelt hat hónap. Egy év. *** A mindentudó szemszög. Valójában nem is öntudatos. Az öntudatot hajlamosak túlértékelni. Az automatika általában hatékonyabban működik egy egész részeként, és még akkor sincs szükség arra, hogy tudjon önmagáról, ha emberi képesség léptékű. Ám a Fenti Laborban a helyi hálózat átlépte saját határait… szinte már anélkül, hogy az emberek ráébredtek volna. A csomópontjaiban keringő folyamatok igen összetettek voltak, jóval összetettebbek minden olyasminél, ami képes lenne megélni az emberek idehozott számítógépein. Azok a gyengécske szerkezetek mostanra csupán a receptekben felvetett szerkezetek felhasználói végeinek számítottak. A folyamatok magukban rejtették az öntudat lehetőségét… és alkalmanként a szükségességét is. – Ezt nem volna szabad nekünk. – Így beszélni? – Egyáltalán beszélni. Cérnaszál volt a kapcsolatuk, alig több az egyik embert a másikkal összekötő elégtelenségnél. Ám ez is a helyi hálózat mindenütt-létének megkerülésére szolgált, és önálló tudatosságot kényszerített rájuk. Egyik csomóponttól a másikig lebegtek, kinéztek a leszállópályánál felerősített kamerákon. Csupán egy felfegyverzett fregatt és egy üres konténerhajó pihent rajta. Hat hónap telt el az utánpótlás érkezése óta. Az archívum korai javaslatainak egyike volt ez, óvintézkedés… a csapdához szükséges cselvetés. Libb-lobb! Mi vagyunk a vadon élők, akiket nem szabad észrevennie a mindenütt-létnek, a hamarosan létező hatalomnak. Egyes csomópontokon egészen kicsire zsugorodtak, és már-már felidézték az emberi létet, visszhangokká váltak… – Szegény emberek; meg fognak halni. 3


Értelmes fajok ezrei áhítoznak a galaxis magjától messze eső transzcendens zóna titkaira. A Straumli Birodalom lakói azonban kutakodásukkal olyan rosszindulatú intelligenciát szabadítanak el, amely mételyként terjedve sorra igázza le az útjába kerülő civilizációkat. A veszedelmes hatalmat felébresztő straumer űrállomásról egyetlen hajó menekül csak el, ám a rajta utazó gyerekek egy idegen bolygón leszállva különös faj fogságába esnek, és kegyetlen hatalmi harc sűrűjébe keverednek. A megmentésükre induló Ravna Bergsndot útjára azonban a straumer állomás túlélői után kutató métely is felfigyel. A bajba jutott hajón ugyanis lapul még valami, ami az egész galaxis megváltása lehet, és aminek megszerzéséért egész csillagrendszerek pusztulása sem lehet csekély ár…

4


*** Napok teltek el. Az új gépezetekben növekvő gonosz számára minden egyes óra hosszabbnak számított az eddig eltelt idő egészénél. Immár csupán egyetlen óra választotta el nagy virágzásától, biztonságos szétterjedésétől a csillagközi terekben. Hamarosan nélkülözni lehet a helybeli embereket. Már most is kellemetlenséget jelentettek, meglehet, szórakoztatóak voltak. Néhányan közülük még azt is a fejükbe vették, hogy megszöknek. Napokon át hibernálták és szállították gyerekeiket a teherhajó fedélzetére. „Felkészülés a távozásra”, tervezőprogramjaikban így írták le ezt a lépést. Napokon át dolgoztak a fregatton, hogy használható állapotba hozzák… átlátszó hazugságok álcája mögé bújva. Az emberek közül néhányan felfogták, hogy a végüket, a Straumli Birodalmuk végét jelentheti, amit felébresztettek. Ismeretesek voltak efféle katasztrófákról szóló korábbi esetek, történetek olyan fajokról, amelyek a tűzzel játszottak, és megégették magukat. Még csak nem is sejtették az igazságot. Egyikük sem gondolt volna arra, micsoda megtiszteltetés érte őket, hogy épp ők változtatták meg százmillió csillagrendszer jövőjét. *** Az órákból percek lettek, a percekből másodpercek. Most már minden egyes másodperc volt olyan hosszú, mint az addig eltelt idő egésze. Nagyon közel járt már a virágzás, nagyon-nagyon közel. Visszakapja az ötmilliárd évvel ezelőtti uralmat, és ez alkalommal meg is tartja majd. Csak egyetlenegy dolog hiányzott, olyasmi, aminek egyáltalán semmi köze nem volt az emberek mesterkedéseihez. Az archívumban, mélyen a receptek között egy egészen kicsivel többnek kellett volna lennie. Évmilliárdok alatt megtörténhet, hogy ez-az elvész. Az újszülött csírájában ott érezte minden eddigi hatalmát… de azért valami többnek kellene még léteznie, valaminek, amit a bukásánál tanult meg, vagy amit az ellenségei hagytak ott (már ha bármikor is voltak ilyenek). Archívumok fürkészésével töltött hosszú másodpercek. Talált hiányokat, sérült ellenőrzőösszegeket. A sérülés egy része a kornak köszönhető… Odakinn a fregatt és a konténerhajó felemelkedett a leszállópályáról, zajtalan agravokon kapaszkodtak a magasba, a szürke alapon szürke síkságok, ötmilliárd éves romok fölé. Az emberek közel fele ott utazott, a hajók fedélzetén. Az oly gondosan elleplezett menekülési kísérletük! Egészen mostanáig eltűrte a próbálkozást – még nem érkezett el egészen a virágzás ideje, és még mindig látta némi hasznát az embereknek. A felsőrendű tudatosság szintje alatt üldözési mániás hajlamai tomboltak az emberek adatbázisaiban. Ellenőrizni, csak a biztonság kedvéért. Csak a biztonság kedvéért. Legkorábbi helyi hálóza5


– Szegény mi; mi nem fogunk. – Szerintem gyanút fogtak. Sjana és Arne biztosan. – Valamikor réges-régen a másolatai voltunk ennek a kettőnek. Valamikor réges-régen, alig hetekkel ezelőtt, amikor a régészek elindították az egószintű programokat. – Még szép, hogy gyanút fogtak. De ugyan mit tehetnek? Vénséges gonoszt ébresztettek fel. Hazugságokkal táplálja őket minden egyes kamerán, minden egyes otthonról érkező üzenetben, amíg nem áll készen. Egy pillanatra – mialatt árnyék kúszott át az eddig használt csomópontokon – megszűnt a gondolkodás. A mindenütt-lét máris nagyobb volt bárminél, ami emberi, bárminél, amit ember elképzelni képes. Még az árnyéka is több az emberinél: futtában bosszantó vadállatokra vadászó istenség. Aztán a kísértetek visszatértek; a föld alatti iskolaudvart nézték. Milyen magabiztosak az emberek, hogy még egy kis falut is kialakítottak itt! – Mégis – gondolta a páros reménykedő tagja, az, aki mindig a leghajmeresztőbb kiutakat kereste. – Nem kellene léteznünk. A gonosznak már réges-rég ránk kellett volna találnia. – A gonosz még zsenge, alig három napos. – Mégis. Létezünk. Ez bizonyít valamit. Az emberek nem csak egy nagy gonoszt találtak ebben az archívumban. – Hanem mondjuk kettőt. – Vagy esetleg egy ellenszert. – Akármi más is történt, a mindenütt-lét figyelme elsiklott néhány dolog felett, másokat pedig tévesen értelmezett. – Amíg és amikor létezünk, meg kell tennünk mindent, amit csak tudunk. A kísértet tucatnyi munkaállomásra terjesztette ki magát, és egy régi, az emberi eszközöktől távol eső alagút képét mutatta társának. Ötmilliárd éven át létezett elhagyatottan, levegő nélkül, fény nélkül. Két ember állt ott, a sötétben, sisakjuk összeért. – Látod? Sjana és Arne összeesküvést sző. Mi is tehetünk így. A másik nem szavakkal felelt. Mogorva szótlanság. Na és, ha az emberek ármánykodnak, elbújnak a sötétségbe, ahol, azt hiszik, senki sem láthatja őket? Csakhogy mindaz, amit mondanak, egészen biztosan visszajut a mindenütt-léthez, ha másként nem, hát a talpuk alatti por révén. – Tudom, tudom. Ugyanakkor létezel te is meg én is, és ennek is lehetetlennek kellene lennie. Lehet, hogy együtt egy még nagyobb lehetetlenséget is megvalósíthatunk. Lehet, hogy árthatunk az itt újonnan született gonosznak. Kívánság és döntés. A két kísértet a helyi háló teljes terjedelmében elhomályosította tudatát, a lehető leghalványabb eszméletté fakultak. Végül született egy terv, cselszövés… haszontalan, hacsak nem tudnak külön-külön kijuttatni valamilyen üzenetet a külvilágba. Vajon maradt még elég idő erre?

6


men kívül hagyni a megszakító jelzését. Megszakító jelzés fogadva. Fut a megszakító jelzések kezelőprogramja, figyel, újabb fénysugarat kap a messze lent álló lézertől… kiskapu ez a hajó kódolásában, még akkor telepítette fel az újszülött, amikor átállította az emberek felszíni felszerelését… …és a hatalom a fedélzeten is termett. Volt még néhány milliszekunduma. Megbízottjai – ezen a primitív hardveren még emberi megfelelőjük sem lehetett – átszáguldottak a hajó automatikáján, és közben lekapcsoltak, leállítottak mindent, amit csak értek. Nem lesz ugrás. A hajó hídját mutató kamerákon elkerekedő szemek, kezdődő sikolyok látszottak. Az emberek megértették, mi történik, annyira, amennyire létezhet iszonyat a másodperc törtrészében. Nem lesz semmiféle ugrás. Ám az ultrameghajtás már nekikészülődött és beindult. Lesz ugrási kísérlet, automatikus irányítás nélkül pusztulást hoz magával. Kevesebb mint öt milliszekundum az ugrás kisüléséig, eddig a mechanikus kaszkádfolyamatig, amelyet semmiféle szoftver nem tud elravaszkodni. Az újszülött megbízottjai ide-oda rebbentek a hajó számítógépeiben, ahogy azok hiábavalóan törekedtek az üzemszünetre. Közel egy fénymásodpercre onnan, a Fenti Labor szürke salakja alatt a hatalom csupán figyelemmel kísérhette az eseményeket. Tehát: a fregatt odavész. Oly lassú és oly gyors. A másodperc törtrésze. Tűz terjed szét a fregatt belsejéből, a fenyegetést, lehetőséget egyaránt viszi magával. Kétszázezer kilométerrel arrébb a nehézkes konténerhajó megtette a maga ultrameghajtású ugrását, és eltűnt a látótérből. Az újszülött alig foglalkozott vele. Néhány ember megszökött – övék lehet az egész világegyetem! A következő másodpercekben az újszülött… valamit érzett?… Több és kevesebb is volt ez annál, amit egy ember érezhet. Legyenek érzelmek. Diadalittasság. Az újszülött tudta, most már életben marad. Rémület. Milyen közel került ahhoz, hogy még egyszer meghaljon! Csalódottság. Meglehet, a legerősebb, a leghasonlatosabb emberi visszhangjához. Valami olyan pusztult el a fregattal, aminek jelentősége volt, valami az archívumaiból. Emlékeket kotortak ki és dolgoztak át összefüggéseikből. Ami elveszett, talán még erősebbé tette volna az újszülöttet… de sokkal valószínűbb, hogy halálos méregnek számított. Elvégre ez a hatalom egyszer már élt, aztán pedig semmivé csökkent. Meglehet, épp ennek az oka veszett oda. Gyanakvás. Az újszülöttet nem lett volna szabad ilyen könnyedén lóvá tenni. Puszta embereknek nem. Önvizsgálat és fejetlen kapkodás görcsébe rándult. Igen, léteztek vakfoltok – kezdettől fogva gondosan odatelepítették őket, és nem az emberek. Ketten születtek meg itt. Ő maga… és a méreg, egykorvolt bukásának magyarázata. Úgy tekintett végig önmagán, mint előtte még soha – most már tudta, mit keressen. Pusztított, tisztított, ismételten átvizsgált, úgy kereste a méreg másolatait, majd megint csak pusztított. Megkönnyebbülés. Oly közel volt a vereség, de most… 7


taik fénysebességű összeköttetést használtak. Mikroszekundumok ezreit fordította (pocsékolta) arra, hogy a csip-csup dolgokat szétválogatva keresztül-kasul száguldjon rajtuk… végül feltűnt neki egy alig hihető tétel: Leltár: „kvantumadat-hordozó, mennyiség(1)”. Száz órával ezelőtt rakodták be a fregattba. Az újszülött teljes figyelme a menekülő hajók irányába fordult. Mikrobák, de egyszerre kiderül, nagyon kártékonyak. Hogy történhetett ez? Ezernyi ütemtervvel állt most elő. Immár szó sem lehet szabályos virágzásról, úgyhogy többé semmi szükség a Laborban maradt emberekre. Minden kozmikus jelentőségével együtt aprócska volt a változás. A bolygón maradt emberek számára egyetlen iszonytató pillanat, ahogy a kijelzőikre merednek és rádöbbennek, minden félelmük valósnak bizonyult (nem sejtve, valójában mennyivel rosszabb ennél a helyzet). Öt másodperc, tíz másodperc, tízezer évnyi emberi civilizációnál is nagyobb változás. Milliárdnyi, billiónyi szerkezet, minden egyes falból előpöndörödő penész, ahogy újjáépítik, ami csupán emberfelettinek számított. Ez legalább annyira nagy erejű volt, mint egy rendes virágzás, bár egyáltalán nem olyan finoman hangolt. És nem szabad szem elől téveszteni a sietség okát: a fregattot. Rakétameghajtásra váltott, semmivel sem törődve távolodott a vánszorgó teherhajótól. Ezek a mikrobák valahogyan rájöttek, nem csak önmagukat mentik éppen. A hadihajó a kicsiny elmékkel elérhető legjobb navigációs számítógépekkel rendelkezett. Ám három másodpercre még szüksége van, mielőtt elvégezheti első ultrameghajtású szökkenését. Az újdonsült hatalomnak nem voltak felszíni fegyverei, nem akadt egyebe, csak egy kommunikációs lézernyaláb. Olyan távolságban, ahol a fregatt tartózkodott, ezzel még az acélt sem lehet megolvasztani. Ennek ellenére a lézer célzott, és előzékenyen a távolodó hadihajó vevőberendezésére hangolódott. Nem jött visszajelzés. Az emberek tudták, mit hozna magával a kapcsolatteremtés. A lézerfény itt is, ott is felvillant a hajótörzsön, egyenletes felszínt és kikapcsolt érzékelőket világított meg, ahogy végigsiklott a hajó ultrameghajtásának vezérsíkjain. Keresett, próbálkozott. A hatalom soha nem bajlódott azzal, hogy megrongálja a külső burkolatot, ám ez nem jelentett problémát. Még ez a kezdetleges szerkezet is robotérzékelők ezreit viselte elszórtan a felszínén: jelentették a környezet és a hajó állapotát, a veszélyeket, segédprogramokat futtattak. E pillanatban a többségük nem működött, a jármű majdhogynem vakon menekült. Azt hitték, ha nem néznek oda, akkor biztonságban vannak. Még egy másodperc, és a fregatt eléri a csillagközi biztonságot. A lézernyaláb az egyik meghibásodás-érzékelőre pislantott – az érzékelő az egyik ultrahajtómű-vezérsíkban bekövetkező kritikus változásokat figyelte. A csillagugrás sikeréhez nem lehetett figyel-


*** Percek, órák teltek el: a testek összeállításához – kommunikációs rendszerekhez, szállításhoz – szükséges roppant időtartam. Az új hatalom hangulata megváltozott, lecsillapodott. Ember nevezhetné győzelmi ujjongásnak, várakozásnak is. Talán pontosabb lenne egyszerűen éhségnek nevezni. Ugyan szükség van-e ennél többre, amikor nincsenek ellenfelek? Az újszülött egyre csak tervezgetett, és a csillagokat figyelte. Ez alkalommal majd minden másként lesz.

8

Tűz lobban a mélyben. Vernor Vinge. Kiadás éve 2012 Oldalszám 808. ISBN ragasztókötött, füllel 3990 Ft

Recommend Documents