Tunyogi Csapó Gábor
Tallózó
1
2009 Times Copyright by autor
2
A harcba iduló Dávid éneke Parittyámban a kő: az Úr neve. Előttem szürke, sokpáncélú rémség. Mögöttem árnyék-hadsereg, fölöttem orkán, förgeteg és öngyilkos kísértés. De parittyámban kő: az Úr neve. A számban győzni bízó, büszke ének. Barát, ellenség, mind nevet... Hahó! De mégis! Én megyek! Én semmitől se félek. Hisz parittyámban kő: az Úr neve. Legkedvesebb juhom megöltem érte. Bőréből készült szíj-remek, forgó parittya-förgeteg, suhanj! Az Úr ígérte, hogy parittyámban kő: az Ő neve! Már nem nevetsz, ijesztés durva szobra. Fölöttem fények erdeje s kezemből sújt az Úr neve páncélos homlokodra! Szeged, 1956. október 23.
3
Himnusz a holtakhoz Merev királyok, jéghideg halottak! Megátkozott és megvert földbe’ nyugvók, mi, önhúsunkat tépve földre hullók, hogy állhatunk meg már előttetek? Merev királyok, vérfelkente trónon, aszfaltba ásva, barikád tövében! Melletekre a nap is törüe érem s kevés elétek minden áldozat. Ki elég nagy, hódolni sírotoknál? Tűzfényben égő holtak Isten-arca, aszfaltba ásva, alvadt vérbe fagyva, de túlragyogva múltat és jövőt. Szeged, 1956. december
A háromszázegyes parcellánlál Ragyogjatok most! Március van. Szél jár. Az élők fél-tudatlan támolyognak, Lenyomja őket képzelt holnapoknak rettentő súlya. Hozzátok kiált a megtiport, az elcsigázott ország, kis Atlaszok megrokkant, törpe népe felétek jajdul, nem közömbös égbe, e földnek nincsenek más szentjei! Mert megbűnhődte már… Ée nem lehet, hogy hiába onta annyi vért… A holnap? Ragyogjatok m o s t , tűzben égő holtak! S éledjetek meg, áldott kópjaífák! Budapest,1999. március 4
Emlékezés Nagy Imrére Alakja lassan legendává tágul, mint minden, mi a múltból érthetetlen. Árnyéka ritkul. Vad tilalomfául felállított bitóján meg se lebben a felhurkolt kötél, csak néha rándul: kígyó-alvás, emésztő révületben. Mi lett a testtel? Nem is kérdi senki, s a szobrát még a kőtömb méhe rejti. Kötélhurok: az öröklét e mellékkapuján át hová is lép a lélek? Ki várja ott, hogy első ijedelmét – mert testtelen még súlyosabb az élet – feloldaja és segítse, át a nem-lét hitének romjain s a semmivé lett halál-legenda mészhéját lerántva indítsa őt a nem-múló világba? Miféle tájak? Kristályos valóság s a nyílt, kemény rend vajon hogy fogadja? Óriás lesz az ismeretlen formák világában, vagy törpe, mint a hangya? Átformálja, vagy elhajítja gondját? Megvédi-e az igazság hatalma, mely ideát ez ajtóig vezette –, küszöbön túl hogy őrködik felette? Akárhogy is: nekünk halála váltság, a szilárd pont, amelyből két világot kimozdíthat a csigasor-imádság (lásd Archimedes) s ahonnan határok ágaznak szét, hogy újra átformálják 5
gondolkodásunk domb-laposra mállott hegységeit, s hogy lássuk végre szemmel: új tájakat hódít neg, ím, az ember. Hogy ő marad a győztes, tudta régen. Talán mosolygott is, mikor felébredt még utoljára teste börtönében s a pilla-rácsok közt a tiszta lélek szétnézett, már a végső útra készen. Aztán hívták és ő előre lépett; majd körbefordult, kissé tétovázva: a cvikkerét kereste s nem találta. Bécs, 1961. június
Hazám I. Megáradt vízbe hajló fűzfaág. Piros forgács, sötétzöld fű között. Szilánkokra hasított alkonyát egy boldog nap keresné... Sós ködök kúsznak a töltés barna oldalán: szorgalmas éhű házatlan csigák. Megkérdezzem, van-e nekem hazám, vagy higyjem el, hogy tágul a világ s két naprendszer között hazátlan ember azt mondhatja, hogy minden az övé? A fűzek köztg a fájdalom, ha felkel, mit kössek sápadt homloka köré? Bécs, 1961. február
Hazám II. A fűzek közt a fájdalom nem alszik, de meg se moccan: éber tetszhalott. 6
Csak föl ne rázd, mert hogyha megharagszik, fölkel s megöl. Ki annyit koslatott naprendszerek között: hazátlan ember, nem kérdez és nem képzelődik már; némán megáll, mert már a szó se fegyver s mert tudja, hogy tovább kínlódni kár. Minden kavics: megdermedt jajkiáltás. Minden homokszem: kristályos harag. M’ért átok itt az áldozat meg áldás? A fűzek görcsökben vonaglanak. Meran, 1994. június
Októberi Lamento Szemeim üvegkoporsójában bebalzsamozott tetemek nem bíznak már a feltámadásban Kedélyes gyilkosaik fényesre törölt késeikbõl érdemrendeket kovácsoltak Elforrt a must de ecet lett a bor értelmetlen szavak értelmetlenül szaporodnak A fák között a szél agyamban golyó süvít a tó fölött lebegõ halottas-kocsi elõtt 7
fekete lovak aprózzák kényesen a lépést Nincs út tovább lombját vesztõ berek sűrüjében összezsugorodom mint a sündisznó tüskéimet kifelé meresztve 2002. október
Mérleg havában Október jön. Kezében mérleg. Most megtudom, hogy mennyit érek. Madarak húznak, tüzek gyúlnak, felhőhegységek lassan vonulnak. Hömpölyögnek borzongó tájak, a halottak gyertyára várnak, ködkabátra a toronyóra s a búzaföldek takaróra. És reggelenként csillan mereven jégszemüveg a tócsaszemeken. Csonthéjas nap, megvedlett ágon, must ízű csönd a pőre tájon, csengő dér, borotva-szelek, megbolydult, árva mérlegek. Október ez, a nagy mérleg hava. S lidérccel terhes minden éjszaka. Bad Endbach, 1981 október 8
Gyújtsd meg a fáklyát Gyújtsd meg a fáklyát most, a szemergő, ritka esőben, barnán hömpölygő, mérgezett felleg alatt. Lázas szélrohamok kavarognak s messze ragadják árnnyá vértelenült, egykori szobraidat. Kék-hidegen villog, lezuhan, felemelkedik újra, aprítván az időt szisszen a percmutató. Mint leszakadt jéghegy, ha meindul, elúsznak a tájak, szárnyaszegett gályák, ringnak a semmi vizén. Hízik az űr, fogy a fény, új ősködök fogvacogása rázza a csillagokat, zúdul a láva-sötét, vergődő napokat gyilkolnak a jéghegyű dárdák, üstökösön lovagol, kardot ráz a halál. Gyújtsd meg a fáklyát mégis, e végső harcra ha készülsz, meztelenül s egyedül indulj szembe vele. Gyújtsd meg a fáklyát, nem fegyvernek, csak lobogónak – emberi kézben már nem lehet pallos a láng – gyújtsd meg a fáklyát s szemben az éj rohanó lovasával védőn tartsad elé pajzsként homlokodat! Bad Endbach, 1978. október
Meráni anzix Felhő-szakadékok tárják ölüket. Rézveretű alkony símán elüget. Valahol, valakik mossák a kezüket. Mi lenne, ha volna (vagy: hogyha lett volna) orrszarvú hegy fölött libegő kápolna,
9
szitakötő-szárnyon könnyedén táncolva? Bukdácsol az éjjel. Félittas csillagok fénye csak bandzsítva pislákol, nem ragyog, harangzúgást sírnak eltévedt angyalok. Vérharmat csillog mélyzöld levelen. Bólogat a hold is: nincs ám kegyelem! Inkább vagyok én már holt, mint eleven... (Meran, 1994, június)
A magyarországi választásokra Rongy ez a nép. Ringyó vezetői vihogva vigadnak, mint a kloáka vizén szennyesen fortyog a hab. Zalaszabar, 2002 októberében
A magyarokhoz Romlásnak indúlt hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl? Berzsenyi Romlásba züllött, mostani rongy-magyar! Ne merj fecsegni nemzeti ünnepről! Emlékezésed tisztes ősök sírját csak csúfosan meggyalázná! Hitvány ripőkök rút hada nyálasan megérinthetné vértanú-hőseink oltárrá szentelt kópjafáit? Istenem! Ó, csak ezt meg ne engedd! 10
Küldj arkangyalt, ki lángoló pallossal a porba sújtja azt az elvetemült gyilkost, ki emlékművet állít egykori áldozatának sírján. E birka-nép már tűri e szégyent is és buzgón nyalja annak kezét, aki eddig mindíg csak ostorozta, taposta és ma is csak gyalázza. Bár haltam volna én is a társakkal, kik ifjan haltak, kézben a fegyverrel! Nem festené most szégyen pírja vén arcom ráncait vérvörösre. Maradtam volna távol e fertőzött földtől és néptől, vértelen árnyékként élvén közömbös idegenben, hontalan-gondtalan fásultságban! Rettentő átok fekszik e tájakon! A minden-mindegy ólma elöntött már mindent, csal néhány árny vonaglik: kínban is nemesen kárhozottak, kik hisznek még és megbabonázottan vajúdnak – meddőn… Szülni ki tudna itt? Veríték, vér és kín hiába, szánalmas téboly a hősiesség. Romlásnak indúlt hajdan erős magyar? Romlásba züllött, mostani rongy magyar! Kiérdemelted pusztulásod, s azt is, hogy nem lesz, ki eltemessen! Zalaszabar, 2004 decembre 4. után
11
Petőfi idézése Haloványul a gyáva szavamra...Dalom Viharodnak előjele forradalom! Petőfi Sándor, 1848 Itt a március újra, de hol van a tűz, amely égre viharzik és ördögöt űz? Hol a szív, hol az elme és hol van a kar, mely láncokat tördel, mert kardot akar? S hol a kard, mely ha megsuhan, zendül az ég, belerendül a föld és fölízzik a lég? Csupa szenny ez a kor. Pulya rongy ez a nép, mely nem tudja kimondani: Vége! Elég! Törpe szörnyetegek s eszelős makogók hada ropja a táncot, a csirkefogók vigyorogva bokáznak s az ostobaság üli féktelenül diadalma torát, pocsolyába tiporva minden becsület, már a gyilkosok meg se mossák kezüket, és az értelem szajha vagy számkivetett s csak a gúnynak a tárgya a szent feszület... Itt a március újra? De sűrű sötét eluralja a tájat és vérzik az ég,
12
s hol e poklot elűzni nincs más hatalom: – még ha vérrel is! – jőjj Igaz Forradalom! Zalaszabar, 2006. március
*** Akit az Úr szeret Akit az Úr szeret, az Úr megőrzi azt. Akit az Úr szeret, tisztának memarad. Akit az Úr szeret, annak Ő házat épít. Akit az Úr szeret, annak Ő társat ad. Bécs, 1958. augusztus
Jó Téged nézni Jó Téged nézni, míg csendes mozdulatokkal felszeled a kenyeret. Újjaid mozdulása, könyököd hajlása s a vállad is énekel, piros blúzod nevet, meg a szád is. Boldog halakat raksz a kenyérre, hazaian harsogó paprikát a finom okker-vajra, kezedben játék a megvillanó kés.
13
Ó jó Téged nézni. a kotlós-lámpa ernyője alól fény-csirkék csipognak, válladra ülnek s mint én ők is esznek a kezedből. Bécs, 1958. szeptember
Két tétlen nap Két tétlen nap két aranykarika a végtelenség jegygyűrűi Kóbor madár a véletlen ejtette be az ablakon az égre néző ablakon Két tétlen nap két aranykarika az újjadon az újjamon Fordítsd meg és kívánj valamit micsoda micsoda nyár s micsoda pompás nyaralás Testünk mágikus kristály közvetlen érkezó varázslat ízesíti a szádat Két tétlen nap 14
sok piros virággal árnyék nélkül Két tétlen nap márványtömbök az év futóhomokjában Bécs, 1959. augusztus
Mártának huszonöt év után TE aki talpig hófehérben törékenyen és őserősen hordod az eget válladon imádkozz értem! TE ki nem tudod hogy milyen mélység szorongat engem mi a kétség s nevetsz ha öl a fájdalom imádkozz értem! TE aki szüntelen sugárzol kinek kezéből bodzaágból csillagbozót nő – csilingelnek a csillagok mert nem tudják hogy én vagyok – imádkozz értem! 15
TE ki több lettél mint minden álom nézd elhervad már minden virágom s tudván hogy semmi nem elég mit is tehetnék még eléd túl száz halálon s életen marad a végsőkérelem imádkozz értem ó imádkozz értem! Bad Endbach, 1983. augusztus
Egyszerű óda Asszonyomnak Rég volt már a tavasz, és a borongós nyár eltűnt feltoluló, barna hegyek mögött. Te még sok színű őszben sétálsz és a fejedre nem fáradt kezeim fonnak fénykoszorút, mert a hanyatló nap nélkülem is leszállt még mindig dús, sötét hajadra láng-diadémnak. Bennem már a fehér tél eluralkodott. Kristályként ragyogó jéggé dermed a táj. Emlékvirág a csók: a szirma cseng, ha lepattan. Gyorsan távolodom. Nem köt már ide más csak szenteld ikonod és az emlékezés, 16
hogy mégis voltam egyszer otthon: édes öledben. Nyom nélkül tűnök el. Mert csak képzeletem őrzi meg zárványként kőszobor-arcomat: fénylő csípőd fölé hajolva szomjas ajakkal. Zalaszabar, 1995. október
*** Anyámnak A hangjegyek kristálya őrzi a gyermekkor szimfóniáját Dalt zümmögnek a fák lágy oboák a folyók csillog a nyári derű csengve repülnek a tájak s minden dallamon áthat hangod a mélyhegedű A hangjegyek ólomgolyói őrzik az ifjúság süvítő dallamát Zúgva sziszegnek a fák kürtök a sárga folyók mint a vadászkeselyű csapnak a földre a tájak s mégis mindenen áthat hangod a mélyhegedű Öt üres vashuzal vigyázza a férfikor most íródó zenéjét Basszust zúgnak a fák alt-fuvolák a folyók 17
éles vasveretű zajjal szállnak a tájak s most is mindenen áthat hangod a mélyhegedű A hallgatásban titkon éreik az öregség lehetséges zenéje Halkan pengnek a fák orgona szól: a folyók s lassan a hűs-keserű semmibe húznak a tájak s ott is mindenen áthat hangod a mélyhegedű Ratingen, 1968. szeptember
Koszorú helyett Nem hívlak vissza nem idézlek csak azt szeretném tudni ott ahol vagy fény hömpölyög vagy űr sötétje ásít szférák zenéje jégtömb-hallgatás fogad magába elpattantál-e mint a búborék vagy vándorolsz tovább kagyló-magányba zárt maroknyi örökélet Nem hívlak vissza nem idézlek szememben hordalak ezernyi alakban 18
mely már mind nem tiéd Cserépszivekben imamécsesek véget nem érő vonulása a hegyek vállát rázza a sírás és a folyók szomorúan megállnak míg bennem fények zenéje harcol érted az űr-sötéttel jégtömb-hallgatással s hajnal felé kihűlő dadogásom hamuba fürdik borzas vak veréb és hegynyi sírhalmok között egy rég felejtett zsoltár kóborol hattyúnyakán riadt gyerekfejet hord s az első kóbor napsugárban kibontja roppant szárnyait. Micsoda ív micsoda suhanás a gyászoló ég egyetlen szivárvány és Isten könnye minden csillag és minden csillag a te arcod Nem hívlak vissza nem idézlek magamban hordom minden szobrodat bronz lombú márványerdő nő szivemben Nem hívlak vissza nem idézlek hiszen tudom a párhuzamosok metszéspontjában 19
vársz rám szemedben könny szádon oldott mosoly míg én magamról vérző ágakat vagdosok koszorúnak sírodra Apám Bad Endbach, 1971. június
***
Karácsonyi zsoltár Mert ma ha soha máskor ma diadalének a sírás és a fagy pengéje fehér szirmokat hullat hivatalból csaholó kutyái a fájdalomnak behúzott farokkal sündörögnek a ma asztaláról hulló morzsát nyüszítve szimatolják üvegkoporsókban elmúlt évek eleven virágszemeket nyitnak tündöklő díszül a szabadon koborló égi fenyőknek s ím emelkednek a megkopott szivek hogy térdet hajtsanak szerelmesen ó nevessetek tisztán szabadon 20
mert igen ma van ma van térde a szívnek kis lángok szárnyán libegve az árny is fénnyé álmodja magát s az arc fölött gondjaink szántóföldje glóriává fényesül a homlok Ó ma ha soha máskor ma diadalének a sírás szivárvány-legyezővel az égrevisszalövell mi gondja véle hogy az éjszakában gyermekgyilkos zsoldosok lábai dübörögnek Bad Endbach, 1977.december
NAGYPÉNTEK Ömlik a fény s bár még feketén hajlongnak az ágak, újveretű, zengőbb koncerthez hangol a cinke. Megszaporodtak a kisbárányok és a hegyoldal hangos a friss reszelővel ezüstös színre recézett, késről mitse tudó, jókedvű, száz bari-hangtól. Udvarokon pelyhes gombócként gördül a csirke, gágog a fényben a lúd, nyújtózik, villog a szárnya. Nézd: az öreg levelek hogy hullnak a fáról a földre. Fáj, fáj s egyre erősebben fáj messzi szerelmünk. Fönn a magasban felhőbalták vágnak a fénybe, ácsol a szél s a sugárdarabok – lágy, könnyű gerendák – fürge kezében megperdülve kersztbe feszülnek s roppant karjaival széttárul a krisztusi fejfa. Mecsekszabolcs, 1956. április
21
Nagypéntek után S magára marad az éjszaka a reményteleneké a kétségbeesetteké azoké akik egyedül maradtak a legsötétebb legfájdalmasabb A sötétség mint jéghideg láva végigzúdult a tájon dermedt zárványai vagyunk csillagok nincs már közünk a sokodvú földhöz csak a szégyen hogy szülöttei vagyunk köt össze még egymással s vele Vadul burjánzó rákdaganat a sír száján a kő a fél eget betölti értelmetlenül felnyúló kezünk még visszahullni sem képes a reménytelen könyörgés pózába merevedve a megcsúfolt hit szobrai vagyunk Dusiburg, 1964. április
22
Decemberi stancák I. A tó fölött a fagy pengéje villan. Ezüstös lomb a fán a zúzmara. Zörgést kaszál a szél kopár csalitban, kering a varjak károgó kara. A nyíló szájról köd-lehellet illan, a felkelő nap véres maskara. Kristálypor leng, a fény üvegszilánk, és dermedt csipke lesz a rőzseláng. II. A ködben furcsa árnyékok lebegnek. Kísértet? Emlék? Álom? Vágy? Halál? Suttogva szólnak, néma táncra kelnek, egy láthatatlan szárny suhogva száll. Egy hattyú tán? Eltévedt angyal-gyermek, ki mélyre szállt és vissza nem talál? Mind sűrűbb lesz a köd, s míg földre ér ragyoni kezd és szinte már fehér. III. Puhán zizegni kezd az éj. Kerengő lámpácskaként hull minden hópehely. Az égi szánon szólni kész a csengő, megtelni vágyik száz üres kehely. Ne kérdezd most, miért vagy oly esendő s hogy szemfödél, vagy éltető lepel a mindent elborító, égi bársony... Karácsony lesz ó ember, Szent Karácsony! Zalaszabar, 2000. dec.
23
Keserű advent Lesz-e karácsony még, amíg ember dúlja e földet? Kell ide Megváltó? kérdezem én keserűn. Már a keresztjét is kidobáljuk, itt nincs helye többé, rontja a gyermekeket, rossz fa, a tűzre vele! Istenem adj nékünk – ha csak egyet is! – újra karácsonyt, Küldd el Szent Fiadat, s vesszen az emberiség! Zalaszabar, 2009. advent idején
*** József Attila halálának 25. évfordulóján Nagyon fáj – nyögted. Mondd, ki hitte, amíg hallották hangodat? Míg meg nem érkezett süvítve a szárszói vonat? Szabad vagy most? Megvéd a semmi, mely gránitfalként állt köréd? A halálban le tudtad vetni a vezeklők övét? A követ törtem, nem faragtam, s bennem is lassan talpra áll a hit: az élet bírhatatlan. 24
De jobb-e a halál? Megérted-é szerény utódod, ki még süketebb ködben él, füstből fölmagzott gomba-gondok közt kényszerűn henyél, a múltból semmit el nem hantolt, ó foltra újat öltöget és vallja: nagyon igazad volt, de makacs s nem követ. Kastl, 1962. március
Anti-Eszmélet Parafrázisok József Attila „Eszmélet“-éhez I Elválnak végleg: föld s az ég. Közöttük görbe űr marad csak. És nincsen csilló könnyűség gyerekeknek meg bogaraknak. Levél helyett bilincset kapnak a fák is. Sápadt szürkeség a gyolcs helyett a virradatnak darócból szabja köntösét. II De az, ki nem lát színeket álmában, ugyan mit remélhet? Meg sem fogan a képzelet, hogy rendben is lehet az élet. Galaxisok is elvetélnek, nemcsak elhibbant porszemek…
25
Bennem se nap, se hold nem éled, örök homályban szenvedek. III Ma már ehetnél sült banánt, vagy ananászt, meg fecskefészket, kalácsot is kenyér gyanánt… De majd belátod, ha megéred, nem csillapítja semmi éhed a végső biztonság iránt. Biztos csupán a kocka-végzet, mely végül mindent sírba ránt. IV Hevernek súlyos tölgyhasábok egymáson… Furcsa bűvölet, vagy öncsalás, ha rendet látok, ahol fűrésznek rak ölet az emberkéz, mely célt követ… A nincsek bokra elvirágzott és termett korcs gyümölcsöket… Determinált csupán az átok. V Egy teherpályaudvaron lapultam én is fogvacogva. Nem őrre lestem fél-vakon, mert záporként hullott a bomba, vörös kakas száltt száz vagonra, az őrből üszkös csonthalom lett, és hevertek cafatokra tépett lovak a pflaszteron. VI 26
A szenvedésre sem belül, sem kívül nincsen magyarázat. Csak tűrmi kell, ha emberül élni meg halni késztet vágyad. S a szív, ha mégis néha lázad, mert fájdalomban elmerül, a lázadónak mély alázat építsen házat menhelyül. VII A múlt jövőnkre ráfeküdt, mint hegy, mely egereket ellik. A törvények? Csak holt betűk, szabályozandó azt a semmit, mely napról napra újra vedlik, és minden bőre ál-ezüst… S no: minden törvény föl is feslik… Valahol? Ugyan! Mindenütt! VIII A csönd nekem nem üthetett. Az ifjuságom fölkeresni? Ugyan minek? Nincs képzelet, mely képes szabadságra lelni. És csillagfényből sem jut semmi, mert hallgatag cellám felett – hogy ég felé se tudjak lesni – cement, nem rács a mennyezet. IX Hol sír a vas, eső nevet, lehet szeretni. Ám a rozsda lassanként mindent eltemet, azt is, mi be van aranyozva. Az öntudat csak fulladozva zihál, mint asztmás kisgyerek, 27
és Isten égő csipkebokra pislákol csak: a szeretet. X Meglett ember vagyok. S szivem apám, anyám emlékét óvja. Tudom, hogy nem kért életem halálra ráadás… De módja enyém, és görcseim nem oldja helyettem fel más senki sem… Dúdolva néha, vagy jajongva keresztemet magam viszem. XI A boldogság kiszenvedett. Egy téli hajnalon megölte a böllér kése. Ámde lett jó hurka, kolbász, zsír belőle. Piros-barnára sült a bőre, s jövendő húsvét-ünnepet méltóvá tenni jóelőre: sonkája leng a füst felett. XII Csupán homályos nappalok lebegnek át az örök éjen. Én nemsokára meghalok, és nem tudom, hogy tiszta fényben élek tovább, vagy vaksötéten nem-létezésbe olvadok… Biztos csak az, hogy mindenképpen mindörökre elhallgatok.
28
(1977-89) Ajánlás: Attila! Te, kit túl korán ölt meg ez értelmetlen élet, lehet, Neked jobb így talán... Nem éltél meg sok szörnyűséget, és azt sem kell most végignézned, hogy fogy a fény és nő az árny, s csupán csak egyben követ néped: önpusztításban, ostobán! 2004. december
Változatok egy Kölcsey-témára Egykori mestereinktől szégyen lenne tanulni? Kölcsey! Jőjj, nagy előd! Fogd a kezem, Te vezess!
29
Vanitatum vanitas Nincsen írás, mit forgatni érett ésszel érdemes. Kőbe vésett, földalatti sorokban vér csörgedez. Túl jutván minden reményen kallódik a görbe térben a Föld: rozzant űrhajó… S minden hiábavaló. Hatmilliárd kergebirka őrjöng ízzó réteken, és hát: aki marja, bírja… Nap mind nap hány holttetem! Hány elűzött? Hány hazátlan? Hány anya, ki holtrra váltan átölelve tartja még éhen pusztult gyermekét, míg a jólét fénykörében millió báb tántorog, öklendezve s ölni készen csak, mert gyomra háborog. Fél-majomnyi értelemmel harácsol vagy buján lebzsel, önzsírjában serceg, ég a „művelt“ emberiség. Tótágast áll rég az elme, bűz az illat, árny a fény. Múlt századunk történelme iszonyatos rémregény. És az új sem kezdi jobban:
30
gyilkos rémek lépte dobban, s hivatásos bestiák ülnek perverz orgiát. Minden percben bomba robban, és ártatlan gyermekek vérét ontja patakokban sok tébolyult szörnyeteg. S álmodják az atombombák: végre őket is ledobják s jön, mi mindent eltemet: nukleáris förgeteg.
Szürke ködnek méhe ízzik vad-vörösben… Mély-lila árnyak egymást bőszen űzik… Láva zúdul, ég nyila csapkod, mintha végítélet jönne már… A rémült élet – szárnyaszegett vadmadár – föld alá is bújna már. Ám a Föld is már megúnta; egyre gyakrabban remeg. Pusztítanak ördög-fútta, őrjöngésig vad szelek. És ha zúg, ha reng a tenger, pusztulni tud csak az ember… Egy-egy szörnyű áradat fél kontinenst elragad.
31
Könyörögjünk isteneknek? Mit törődnek ők velünk? Csak unottan legyezgetnek: mást mi nem érdemelünk . Búza nem nő sárkányfogból, palotánk is csak disznóól, s mint a gyilkos kéneső: leheletünk mérgező. Ember, kiben nemes szándék élne még, hagyj föl vele! Nem jár azért más ajándék, mint a hóhér kötele. És ha mégis pálma várna, műved fordul visszájára, megszakadhatsz mint a ló… Minden hiábavaló! Zalaszabar, 2004. szept. 11.
Novus ordo saeculorum Hommage à Vörösmarty A dombok közt lapulva, félve hallgat, barlang odvában óhajt rejteket, nagyvárosokban fény-ricsajba búvik, mint kígyó csúszik harsány réteken, a fellegek fölött halvány kísértet, a föld alatt fölvillanó lidérc a mindig űzött vad: az értelem. A hétköznap: normális őrület. A gyilkos öl s az áldozat a vétkes. A megdermedt szem, mint üvegkoporsó 32
hordozza elhalt látomásait és kancsalul festett egekbe bámul, hol fényforrásként téboly napja lángol s a rémülés a sápadt képű hold. A Földön közben minden összebomlik., inognak ezredéves, nagy falak, az ember néha térdig vérben jár, és míg a régi lassan szertehullik, a Kék Planéta új renddel vajúdik. Van még remény? Fönt műbolygók nyüzsögnek, lent járvány dúl, pusztít az éhhalál, és aljasul szivárgó mérgek ölnek. A gyűlölség oltárja sárga lánggal emészti, mit erőszak és irígység vad portyákból vállvetve összehord. És mégis: míg a szörnyű tűz az égig lobogva táncol s mindent fölzabál, elszórt és titkos kripták, katakombák rejtett ölében új kor rendje érik. A kor vajúdik. S én remegve várom, hogy mit szül majd, miféle gyermeket? Emberszabású lesz-e, angyalszárnyon, vagy százfejű, romlást okádó sárkány, ember-faló, vérszomjas szörnyeteg? Bad Endbach, 1991 október
Odi profanum vulgus... L’hommage á Horatius
Nem volt elég még? Ostoba, száz ripők, pofátok súlyba! Nem lehet végre csönd, hogy lepke-szárnyú béke szálljon 33
seb-boritotta, beteg szivünkre? A Föld sikolt, mert fáj neki minden szó, mit ember ejt ki, hisz’ csak az álnokság beszél belőlünk görbe szájjal gyilkos erővel megölve mindig az őszinte szót, melyre a válasz csak mezítlen penge, vagy kierőszakolt, esetleg megvett kussolás vagy vízbe zuhant kövek hallgatása. A rettentő szörny: arctalan néptömeg, hatalmas lajhár... Üveges szemekkel a maga fútta ködbe bámul, lógva az űrben, a semmi fáján.
A csorda bűze fojtogató felleg. A porban, sárban elveszett drágakő: a lélek már hiába vágyik hűs havasok ragyogó ormára. Ó messzi csúcsok! Vagytok-e még, hordván az emberségnek tiszta virágait? Nem gyűlölet, csak megvetés jár s szánalom tán a butult tömegnek. 2003. április
Még keserűbb pohár Hommage à Vörösmarty, Halálának 150. évfordulóján
34
Ha bánatod‘ a bor nem csillapítja már, és nyítva áll a sír, mely nemzetedre vár, s gyászkönny helyett csak káröröm vagy gúny és megvetés ül minden szemben s nem marad más, mint a csüggedés, ne gondolkodj, igyál! Mert a világ ha fejre áll, nem maradhat az értelem józan , hacsaknem részegen… Ha sűrű köd fedi éltednek alkonyát, és érzed: megtagad posvánnyá vált hazád, amelyért annyi harcmezőn áldoztál vért s velőt, kivet magából, eltaszít, mint rút gonosztevőt, ne gondolkodj, igyál! Mert a világ ha fejre áll, nem maradhat az értelem józan, hacsaknem részegen… Ha éjszakáidban a gond vakondja ás, és minden nappalod sötét lidércnyomás, ha ördög szánt a hátadon és csontodat töri, vagy angyalkézből száll a nyíl, mely tested átdöfi, ne gondolkodj, igyál! Mert a világ ha fejre áll, 35
nem maradhat az értelem józan, hacsaknem részegen… Ha minden összedől, fejedre hull az ég, szived már nem harang, csak horpadt vasfazék, mit megkongatni nem szabad, mert hogyha hangot ad, rekedt zörgése nem reményt hirdet, csak átkokat, ne gondolkodj, igyál! Mert a világ ha fejre áll, nem maradhat az értelem józan, hacsaknem részegen… S ha nincs fölötted ég, nap, hold, se csillagok, s a kozmikus sötét mélyén hit sem ragyog, zuhansz a sívó semmibe, mint megkövült madár, ahol a téboly tágra nyílt, mélyhűtött pokla vár, gondold meg és igyál, legyen kupád méregpohár, mely kín nélkül lecsöndesít s – talán – jobb létre szenderít! Zalaszabar,2005.december
A 2003. év köszöntése “Partra szállottam, levonom vitorlám.” (Berzsenyi: Osztályrészem)
36
Kietlen e part. Csonthalmok borítják. Szikkadt koponyák sötét üregében só-fehér homok; bordák ketrecéből kel ki a teknőc. Irdatlan napfény lángja aszalva ég. Elhal minden szín, marad a csont-fehér. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe* vén katonádat! Partra szállok most. Irgalmatlan e vég. Nálam mindenben különb elődeim, hányótok csontja ízzik és világít itt, e homokban? Álom-tengernek partravetettjei, engednétek-é közétek feküdnöm? Sok Charybdisz közt átkozott Camoena engem is űzött. Áldott csontok közt, lángoló fövenyben mulhatatlanul, só-fehérre válván világítani... Kegyes istenimtől kérjek-e többet? * Kurzív szedés: Berzsenyi idézet. Zalaszabar, 2003. január
*** Az igazi szó Egyszerűen szeretném kimondani 37
és világosan hogy senkinek még csak eszébe se jusson kételkedni hogy ne a csillagok között lebegjen hanem guruljon a földön mint a fáról frissen lepottyant érett ízes gyümölcs a gyerekek versenyt fussanak érte és aki elsőnek eléri nagyot kurjantva felkapja a porból megtörli rövid nadrágja fenekébe és beléharap csodálkozzék hogy milyen igazán-nagyon jóízű és el ne feledje az ízét hanem még unokáinak is el-elmesélje hogy olyan jóízűt azóta sem evett s halála óráján boldog legyen mert odaát ilyen gyümölccsel várják Bécs, 1963. augusztus
Esti sóhaj Én Istenem, jó Istenem, széthullt napod összeszedem. Kicsi kévét szántál nekem, ahogy adtad, tűzre teszem. Adni, venni sose sietsz, engem órabérben fizetsz. Ki kérdezi, holnap mi lesz? Parva domus, magna quies.
38
Bécs, 1962. december
Gondolatok öngyilkosság ellen Emlékezném a kimondott szavakra és a ki nem mondottakra is; az igazság a kettő között rejtőzik valahol. Szivem az imádkozósáskák szokványos mozdulatával összezárja szárnyait. Így ugranak az ejtőernyősök is csukott szemmel a halálos mélybe hátukon a bizonytalanság batyujával. A tavasz: a valóság legendája. De: ki hisz ma már a valóságban? Dícsértessék az Árnyék és a Rejtély. Dícsértessék a suttogó imádság: „...a mi mindennapi kenyerünket...“ Dícsértessék az irgalom meséje, a hajtó lendkerék: a szenvedés, a meg nem rendelhető elmúlás s a gyermekhangok csárogó zenéje a napsütötte játszótereken. Bécs, 1962. június
Negyvenévesen Június hajdani ragyogását a lassan lefelé forduló fáklyák füstje befutja. Egykedvűen gubbasztó nyári erdő szárnyait nem növeli. Az elmerevedő bozót mélyén találnak-e még növekvő fiaim ígéretes árnyakat?
39
A lombok mögötti rejtelmes suhanások talányait mások bogozzák. Színek, vonalak, formák ritkukó forgatagából bontakozik az utolsó talány: a titokzatos fehér. Remeg a túlérett gyümölcsök szára, de tudja: lehullásra még nem érett az idő. El nem kiáltott kiáltásaim lassan, komoran gyülekeznek: feketére festett szuronyok a hallgatás ólomtuskójába ütve. S ha majd egyszer valaki – véletlenül, csak úgy elmenőben – kihúz egyet: lesz-e még fény, amelyben felszikrázhat a tiszta acél? És Te, lidérces álmaimból mosolyogva ébresztő angyal, hol vagy? Földhözragadt űrrepülésem örökké sugárzó középpontja! Arcod aranybarna ragyogása lassan sugárkék glóriává érik. Körülöttem szedelőzködnek a tájak. Csak én ülök még mozdulatlanul, félig faragott bálványkő, befejezhetetlenül de még sebezhetőn, az idő lihegő testében az időtlenség fájó s fájdító kőszilánkja. Lábamnál borzongó forrás fakad, vállamon mohok zöld palástja, s a gyökerek szívós dárdái átverik lassan a testem. A nap delel – valahol a horizont alatt. Erőtlenedő szemem mértani ábrává egyszerűsít futó szarvast, röpülő hattyút, vízesést, hajlongó, női testet. Csak a meg nem álmodott álmok fájdalma nem csittul, s tudom: a szabályos sokszögnek álmodott világ középpontjában álomtalanul hánykolódik az Isten. Irgalmazzatok Néki, aki irgalmatlan a szeretetben s minden szenvedéseink hordozója. Lassan felállok. Az út innen már felfelé vezet; ritkul a köd meg az erdő, sovány rétek várnak, majd az örökzöldek szívós, hallgatag világa, a felismerés kristálytiszta szomorúsága s havas csúcsok, hívogatón, elérhetetlenül. S a háttér: alkonyi kék, ki-tudja-hányrétű árnyék; fátyol fátyolra száll, míg az áthatolhatatlanná sűrűdő semmi felfedi a csillagok időtlen rendjét. Indulok, a zihálást lélegzéssé idomítva. 40
Talán lehetne – talán kellene is – még kiáltani, de mindegy: hit és alázat naponta kölcsönösen újjászüli egymást, s az újszülöttek riadt kiáltozására csak az irgalmatlan szeretet zokogása felel. Mindegy: önmagának dolgozik a lélek. Remegve figyel, térdepel, imádkozik, naponta híddá feszítvén önmagát Isten és a világ között, naponta átevezvén a téboly és a szolgaság közötti hajszálcsatornán, naponta föláldozván önmagát az igazság láthatatlan oltárain, naponta százszor megöletvén cipeli halhatatlansága terhét – magának, nem másnak – és hallgat, ahogy a fatörzsek görcsösödnek. Ratingen, 1972. február
Váratlan látogatás Mint aki véletlenül erre jár és – ha már – hát benéz, hogy lássa, élek-e még, átsétált szobámon a halál. Fölálltam, rámosolyogtam, mert legyen az ember udvarias akkor is, ha váratlan a vendég. Csak egy pillanatra villant át rajtam, hogy mi mindent akartam, mi mindent kellene még tennem, hogy érdemes lett légyen megszületnem; de aztán legyintettem. Hisz amit ember tehet, úgyis túl kevés, s amit magammal viszek – most, vagy máskor –, csak a keserű megkönnyebbülés. Álltam. Néztem rá mosolyogva, s egy pillanatra sem lüktetett gyorsabban a vérem. Kezet nyújtottam: készen vagyok. De ő a fejét rázta: még nem. Így is jó, godoltam. Aztán csodálkoztam, hogy most egyszerre reszkettt a testem, mert mélyen a tudat acéllemeze alatt ujjongtak az oktalan sejtek az élet hiábavaló örömében ettől a szótól: még nem. Mikor? kérdeztem volna még, de a hirtelen jött, váratlan vendég leintett s vitte tovább fehér csontmosolyát, kilépve a zárt erkélyablakon át. S én csak bámultan utána bután. Vajon tudja-e – kérdeztem magamtól –, micsoda űrt hagy maga után? Bad Endbach, 1980. decemer 41
Hephaistos Füstös barlangja mélyén bazalt-ívek örökös éjjelében fáradhatatlan százkarú kovács mogorva pöröly-zúgásba süketült önnön lázának fehérizzásába belevakult éjt-napot nem ismerő árnyékóriás a föld tüzét mennykővé kalapálja Álomtalanul emléktelenül s mindentől elfeledve hol van már a tenger habjaiból örömre született istennő-feleség gyöngytestű Aphrodite hol van Zeus lázadó fia a hallgatás bazaltjába nőve százkarú sánta eszelős nyugalommal zúgatja száz pörölyét reménytelen haragos igazának Vakság süketség virágról madárról mit sem tudó bazalt-mélyi lét földrengető bicegése nem futhat versenyt a felszín illanó árnyaival Mélyen az idő folyamának sziklaágya alatt füstös barlangjában bazalt-ívek örökös éjjelében csak a láz fehérizzásában
42
szüntelen születő acélformák kékes fénye világol fáradhatatlan százkarú kovács földrepesztő haragjának démonait öngyilkos viadalban munkára kényszeríti s föl se tekint már ha érte küldenek hogy megmentse őket a messzi Olimpusz örökké bajban lévő munkátlan istenei Bad Endbach, 1980 szeptember
Meddig tűr a lélek? Volt rács és tüske-drót, volt bányalég. A kor falában zárvány-emberek. Sötét felhőben megfulladt az ég. Megüszkösödtek eltitkolt sebek. Penész – nem hó – takart tar földeket. Ezernyi torz formát öltött az élet, holt rendet őrzött gyilkos szörnyeteg... Mennyit kibír! De meddig tűr a lélek? De támad szélvihar, fölzeng az ég, és felvillannak tiszta fegyverek, vad láng süvölt, országnyi máglya ég, és minden kárpit földig megreped. A fellegekből vér és tűz pereg, de milliók szájából szál az ének, mely robbanón vet szét időt s teret. Ó mennyit bír! De meddig tűr a lélek? 43
Aztán? Megdermed minden. Itt a vég? Maradt még élet, mely tovább mehet, elszórt parázsként ízzik, még a jég alatt is átél hosszú éveket? Igy lőn. Az új nap földerenghetett. De eltorzultak fények és remények. Ki forraszt össze tört gerinceket? Sokat kibír? És meddig tűr a lélek? Ajánlás: Ó ember! Újra rossz törvényeket szabnak rád árulók és volt pribékek! De mégis: azt el nem feledheted: mindent kibír, de el nem tűr a lélek! (Zalaszabar, 2002 júniusában)
***
44
Kőforgács Kis kertet kerítettem, nefelejcset nem ültettem. Kis kert közepében üldögél a szomorúság, körmét rágja, nem nevet, nyelvet ölt rá száz gyerek. * Elszaladnak mellettem a fák, füvek, virágok integetnek és egy őz rémülten megáll. Milyen érdekes lenne, ha szembejönne egy barnamedve s elmondaná, mit álmodott a télren... No de kérem! A medve itt már kipusztult régen. Csupán túrista-csönd virul, s a szürke ég – szemérmes vénlány – mély zavarában elpirul. * Süvítő kések záporoznak fejemre. Hol az aranyalma, bátor, együgyű jelenések fénylő, gömbölyű nyugalma? Romok zihálnak körülöttem, kövek, imbolygó gyászruhák, és szaladgálnak össze-vissza lombtalanul és sikoltozva a rég elszáradt, barna fák. *
45
Akik már nem tudnak suhanni, jobb, ha csöndesen félreállnak. A hallgatásba belenőnek Szép, fehér zúzmara-szakállak. Nagy jégtáblákon vitorlázik remény nélkül a jegesmedve, mert minden álom elvirágzik emlékezéssé merevedve, mélyhűtött, örök kondulás az ég: egyetlen jégharang... Időt repeszt, teret szakít Az elhajított kő: A hang. * Reszkető szeizmográf a lélek, az eljövendő földrengések korán jött, keserves tudója... Fecsegve járnak karcsú lányok az utcán... Ó, hát nem tudjátok, hogy elveszett az aranyóra? A bokrokban nyulak renegnek, szivekben éhes almafák, az édenkertben nincs virág, csak két nyelvű kígyók legelnek... Zápor zuhog a messzeségben, kezemben fuldokló halak, szikrázón, gyémánt-hófehéren a jéghegységek omlanak. * Lebeg, lebeg a semmiség... Egy kéken zengő mandolin Lám, elfeledkezett magáról És arról is, hogy mi a kín. 46
* Éhesen tátongó szakadék fölött a kifeszített cérnaszálon... No, mire jó ez kérem? És még ha volna közönségem, amely szájtátva várja, mikor pottyanok le végre! * Öregszem. Ritkulnak az álmok. Hófehér, karcsú gyertya-lányok indulnak felém hosszú sorban. Nem mosolyognak, nem is égnek, csak jönnek lassan s mikor elérnek körülállják a koporsómat... És szépek lesznek. Nagyon szépek. * A követ törni s nem fragni legvérzőbb, legfájóbb lemondás annak, ki szobrot tudna adni... Ó, Michelangelo! Kinek kezéből vagyok forgács? Bad Endbach, 1981/84
47
Akvarellek Valaki sír a sötét ciprusok között a zöld fűben fehér márvány-könnyek gurulnak * Sötétzöld cipruserdő világos tisztásán hófehér szamár lógatja fejét nyakán virágfüzér a szomorúság * Halovány lányarc hajnali gyöngyszínű égre vetítve Ciprusok fekete felkiáltójelek az alkonyat áttetsző bíborfalában Hétféle lilából legyező macskaszemek mindenféle zöldből narancsszínű egerek bukfenceznek * A mandulaerdő vörösen virágzik minden mandula keserű lesz
48
Világoskékben sötétvörös mag jaj annak aki feltöri Hasznossárga búzamezőben haszontalan pipacspiros A haloványzöld gomolygás lassan jégfolyosóvá sűrül benne esetlenül csúszkál a jegesmedve
Pókhálófényben vergődő csillagok Roppant cíprusok sötérzöld árnyékában apró valaki rám vár csillagfehéren Orgonabokrok a fehér lila a lila fehér mezőben virágzik kettejük között egy őzbak csontváza csodálkozik Die giftgrünen Früchte 49
der roten Purzelbäume sind nun reif Borostyánkő-égben parányi zárvány a Föld Zöld mezőben kék a béka vartyogása heuréka Vörös lángok hullámfalában vonagló szobrok vagyunk fekete fájdalomból mert a tisztítótűz már ha van ilyesmi itt ég e Földön s mindenkit rettentőn bemocskol
A zöld kandalló mögött koromszörnyek vicsorognak Foguk villámfehér Égkék alapon hófehér Pegazus szárnyaszegetten zuhanóban Lent: 50
smaragzöld fűben hófehér kutya hempereg Fent: azúrkék égen selyem-habos bárányfelhők legelésznek Középen: csontsárga koponya mosolyog Kopott-fehér hómezőkön halálra rémült fakarsok fejvesztetetten menekülnek. Nyomukban: fogukat csattogtató emberek. Jajvörös alapon két hupikék meztelen csiga ágaskodik Haloványzöld térben aranyszőke asszony vérpiros almákat kínálgat Hol vagy, Ádám? * Fekete mezőben
51
fehér út kanyarog. Burkolata: állva elásott holtak símára koptatott koponyái. Púpos kis bohóc az öröm kék mezőben fehér cigánykereket hány mert a fekete ciprusok alatt elaludtak hacsak órákra is a fájdalom tigris-csíkos ízzó szemű farkasai A szomorúság barlangjában derengő tükörhomályból megvénült arcom halotti maszkja bámul Lent zöld mezőben halálra sebzett de halhatatlan fehér bárány az igazság vére folyik patakokban Fent puffadt képű mészárosok
52
arany asztalokról lakomáznak A kép mögött kéken villogó pengék vonulnak tömött sorokban katonásan Örökzöld térben embert formázó fehér folt annak a helyén aki elment Acélkék ég előtt myugtalan nyárfa ezüstje vibrál Önarckép a kétségbeesés méregzöld feneketlen vizének felületi feszültségén céltalanul tébláboló nyomorék vizipók Zalaszabar, 2007/8
Haiku -játék A ciprusokkal is már összevesztem és nincs tegeződés Ahogy esik úgy 53
de az is lehet ám hogy sehogyse puffan Sötét hatalom táncol a sátán vígan agyaglábakon Kék égbe nyúló zöld lombok között ezüst repülő bújkál Acélkék szirmát hullatja csörömpölve a csend virága Zalaszabar, 2008
Esteledik Esteledik. Szemem helyén sötét üreg. Kövér könnyeket sír a szemüveg. Bad Endbach, 1990. január
54
Záróakkord Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. Arany János Mindent letettem. Ákom-bákom, abrakadabra., ír s motyog bennem egy borzas félkegyelmű, ki nem röhög, nem is zokog, mint én tenném kedvem szerint... De jobb is így: elég a lárma, az ember már nem is legyint: úgyis minden hiába. Mindent letenni. Hosszú volt-e az út, vagy éppen túl rövid? No mindegy, mert hisz így meg úgy is: a lábod elkopott tövig. Arcodban mélyebb lesz a ránc, és semmi nincsen úgy, mint hitted. Világod végén varjútánc s egy szarka farka billeg. Kitartó farkasügetéssel futottunk elvesző nyomon. Előttünk fényes köd, mögöttünk csak por, meg füst és fájdalom. Arcunkra lassan rákövül a fáradtság halotti maszkja, a szív kihagy, a vér lehűl, testünket kór apasztja.
55
Letenni mindent: lantot, fegyvert és minden gonddal telt batyut, amit cipeltünk szent teherként: arany helyett egy zsák hamut. Magunk is már csak hulladék vagyunk, történelem salakja, folyó partján a hordalék, terítve rőt iszapra. Mindent s mindenkit elfeledni. az ólomszürke fák alatt legyen a végső, néhány lépés tehertől mentes és szabad. S feledve is mindenkitől a sűrüdő homályba veszni, és hogyha minden összedől legfeljebb csak nevetni. Homályos barlang boltozatja az ég. S ha néhány fénybogár eltéblábolt itt-ott alatta, az is mind elfeledve már. S ha volt értelme bárminek, annak csupán Isten tudója... Fogadj be kozmikus hideg, Nirvána roncs-hajója! Zalaszabar, 2006. júliusában
56
Tartalomjegyzék A harcba induló Dávid éneke Himnusz a holtakhoz A háromszázegyes parcellánál Emlékezés Nagy Imrére Hazám I. - II Októberi lamento Mérleg havában Gyújtsd meg a fáklyát Meráni anzix A magyarországi választásokra A magyarokhoz Petőfi idézése
3 4 4 5 6 7 8 9 9 10 10 12
Akit az Úr szeret Jó Téged nézni Két tétlen nap Mártának huszonöt év után Egyszerű óda Asszonyomnak
13 13 14 15 16
Anyámnak Koszorú helyett
17 18
Karácsonyi zsoltár Nagypéntek Nagypéntek után Decemberi stancák Keserű advent
20 21 22 23 24
József Attila halálának 25. évfordulóján Anti-Eszmélet Változatok egy Kölcsey-témára Novus ordo saeculorum
24 25 30 32
57
Odi profanum vulgus... Még keserűbb pohár A 2003. év köszöntése
34 35 37
Az igazi szó Esti sóhaj Gondolatok öngyilkosság ellen Negyvenévesen Váratlan látogatás Hephaistos Meddig tűr a lélek?
38 38 39 40 41 42 43
Kőforgács Akvarellek Haiku-játék Esteledik Záróakkord
45 48 53 54 55
58
