Tunyogi Csapó Gábor
Szonettek
Microsoft Word Times 2009 Copyright by autor 2
Öreg paraszt Csizmás léptekkel jött a dombon át, hol könyvsorokban széna haldokolt. Pipája – apró, tűzszemű kobold – rézbronzba vonta barna homlokát. Leült. Köréje nőtt a hallgatás, mint lágy hínár az este kék taván. Anyám nagyapja volt ilyen talán: kilencven évig izzó szénparázs. Bajúsza mellől néhány morzsa-szó hullott a földre, barna, kis rögök: Tiborc-sirám, időtlen és örök, míg fent a hold ekéje porhanyó eget szántott az új vetés elé, ballagva lassan, lassan fölfelé. Bodoglár, 1950. augusztus
3
Bányász-szonett A benzinlámpa sodrony-ketrecében most táncba kezd a kék halál. Egy percre hunyorgatva áll, majd megnő, karcsún, mint a pálma délen. Utat keresve nyúlik egyre feljebb, áttetsző testén vörhenyes szikrákból száz kis csík erez, amint haját kibontva táncra gerjed. Hogy elszakadva lassanként a földtől kitörjön már a sodrony-szabta körből sikongva csapkod – rab madár… Ott künn az ég most is kéken nevetgél, s itt börtönéből kiútat keresgél a kéken táncoló halál. Mecsekszabolcs, 1955. szeptember
4
Bányamanó A légcsatornán leskelődik. Süvegfa szélén üldögél. Házát öreg pillérek őrzik s kettétört támfáknak mesél. Huncut derű csillog szemében, pedig nevetni nem szokott. S ha mégy, elgondolkodva mélyen, kis lába mögötted topog. Ha játszik, lámpád elgurítja. Kedved káromkodásra szítja, de néha-néha álmodik, És lótusz szirma nyit fölötte, egy hattyú ring, merev körökbe‘ s ó vágatokra fényt borít.
Mecsekszabolcs, 1956. február
5
Szürke koszorú A dolgok végső értelmét kerestem, és lassan-lassan tisztán látok én… A bor- és zsírfoltokat elkevertem a vasárnapok színes szőttesén. Az olajfoltot a hétfő ruháján, a tintafoltot szűk mellényeken, s hogy túl a rímek jól csengő zománcán a „napról-napra“ mindent összeken, tisztán látom, s hogy álmos reggelektől a pilledt délen át a lompos estig a szürke színek százfélére festik a nappal durva vásznát, s a szemekből hogy lopják ki a többi színt a percek ó látom én… És lassanként betellek…
*
6
Ki méri fel egy kornak lüktetését? Ki szab normát a fáradt szívverésre? A gondtól rémlő éjjelek sötétje kitől várhatja méltó bérezését? Ki ellenőrzi Isten számvetését, a reszketést a hajszolt izmokon, mely szivet, gyomrot tompa görcsbe von? S az útak mellé hol van hát a lépték? Ki merne mérni higgadt-józanul? Ki merne mérni, mintha kívül állna, nem vésve ráncot síma homlokára, mint aki többé semmit nem tanul? A költő? Nem! A stopperom megállott. Ki méri fel a vergődő világot?
*
7
A pátosz megkopott. A hősiesség divatja – mondják – réges rég lejárt. De úgy tűnik: e kort is elsiették, mit észrevenni – túl korán –: megárt. Csak kényszer űzte, éhes munkahősök, zavart eszmék homályos pátosza hirdetnek most is tompa ujjú gőgöt, s tépettebb gőg nem volt még tán soha. A hordozói szürke ködbe vesznek, nem mernek önmagukkal szembenézni, s míg próbálgatnak hősi módon élni, e szó mögött a gyomruk vágya reszket. De mindenen túl – ámbár szólni nem mer – vigyázva áll az ismeretlen Ember!
*
8
Az álmok csendes, színtelen világa világosabb tán, mint a nappalok, de fény zománca rajta sem ragyog, csak néhány röpke, könnyű rajzú ábra. Igen… Az első Márta édes arca, távol kicsit és még bizonytalan… S a többihez már nincs is sok szavam. Fáradt is lennék másért menni harcba, s ez is nem értem, Őérette fontos. Magamnak érték Benne lettem én, s a szürke víz emésztő felszínén, mely bukdácsolva napról-napra hordoz, felé igyekszem így hát szüntelen, kitartó vándor, zűrös tengeren.
*
9
Most több embert is „rehabilitálnak“, ki bűnös volt… Tán mert közéjük állt? (Nyugdíj az elhúnyt özvegy asszonyának kiegyenlíti-é a csúf halált?) Az akasztófák lassan elpihennek, szétoszlanak a fogolytáborok, sok szó esik s a tárgyalófeleknek nyugodt arcán a gond nem háborog. Sok, síma arc… Határokat kilépnek, s a kezükből se-színű Párka-szőttes: a sorsunk vászna omlik, s nagyra nőnek a szürke vásznon táncoló lidércek: hitetlen reménység és félelem kering velünk a hosszú éjeken.
*
10
És május egy: vöröslő rúzs a szájon, mely túl a lázon is már nagybeteg. Az arc körötte ónszínű keret, s a szégyen már a rúzsnak kéne fájjon. Drapériákkal, zászlók- s szalagokkal a szürke szél az utcán kóborol, hajam cibálja, lábamnál kotor s a drótók közt visítva telt torokkal int csúfolódva, vásott, vad suhanc… S a tömegből a sívár, szürke ének (még mindig jönnek újabb szürkeségek!) fejemre hull, mint ólom súlyú hant. A sorok mennek, fáznak és csoszognak, nincs kedvük már a sokat vert doboknak.
*
11
De mit tudhatnál tenni, szürke költő? Hegy ül fölötted, béna óriás, kihűlt agyadban néhány csonka, zörgő idézet már csak tompa lázadás a lassan-lassan mindent túldübörgő gyomor korgása ellen, és a láz, mely egykor fűtött, gyermek nap-köszöntő, ma már csak lassú, belső korhadás. Emésztve hajszol… Lassú foggal őrlő, rideg magányod biztos pusztulás, mely önmagadban mind mélyebbre ás. No, mit tudhatnál tenni, szürke költő? Látó szemekkel kár az öncsalás, ne hidd, de várd, hogy lesz színváltozás! Mecsekszabolcs, 1956. május
12
Széchenyi szelleméhez Csak árnyad az, mit messze fújt a szél, talán azért, hogy még magánosabb legyél közöttünk, vagy talán azér‘, hogy élesebben lássuk arcodat. Árnyákod él az árnyékok között, Te köztünk élsz: rácsok között a rab, ki láncok páncéljába öltözött. Árnyék lehet csak boldog és szabad. Szemed nekünk jövőbe, múltba ablak. De míg mi hátra, Te előre nézel, Magános oszlop, elképzelt hidaknak, még most sem értünk teljesen, de nézd el, mi arasszal csak éveket fogunk át, s Te századokra jelöltél ki munkát. Szeged, 1956. szeptember
13
Res ad triarios venit Vas fedte s húsz év nyegle gőgje dagasztotta a mellüket. Most lefeküdtek a mezőre, szemük: a végső rémület. A második sort is levágták: a legpompásabb légió. Most vérző sebszájak kiáltják: meghalni szép, de élni jó! Hogy hittek: tiszta fegyverekben, karjukban és a győzelemben, s hitük már rajtunk sem segít... fölöttünk varjak, sűrű rajba‘, karunkkal rávágunk a pajzsra: res ad triarios venit! Szeged, 1956. december
14
Lírai panasz Otthon tömény oldatként vár a semmi. Az ágy alatt félig kész verssorok és egy szonett fületlen bócorog a parketten, de nem kell észrevenni. Egy sánta trocheus magába kezdi a táncot. Ősi, megkövült homok alól kivésett, ásatag korok kis tücske szól: Anakreon csak ennyi? Pedig tudom, hogy egy-két ezredéve sincs még, hogy együtt jártunk, és az égre olajfa ága karcolt rajzokat, s nevetve mondtad: rászedtél a völgyben egy csúf faunt, ki rád lesett erősen s hozzám szaladtál, mint a gondolat. Bécs, 1957. március
15
Egyszerű madonna Szelíden hajló, nyári délutánon néznék egy jámbor Botticelli-képet. Csodálkoznék: a felhők közt de kékek a tiszta foltok. Néhány kóbor álom evezne arra, tarka gondolákon, szivárvány színű búborék: az ének lebegne lágyan. Zászlók lengenének egy klasszikus-zöld lankán. Közbe három arkangyal várakozna szívrepesve, s feltűnne Ő: a kék-kendős fejecske, leírhatatlan bájjal meghajolna, s a két kezét – szokásból – összetéve a nap felé lassacskán mendegélne a réten át az Egyszerű Madonna. Ruszt, 1957. július
16
Az országépítő Az apja áldozott még a régi isteneknek, de Ő már messze látott, s a kópjafák helyére mit megszentelt a Bárány kiömlött, drága vére új törvénynek kitűzte: a győzelmes keresztet. Szélben lebegve úszó, vidám sátrak tanyáját tömör vályogfalakba vert falvak álma várta. A tornyok homlokukkal az ég tavába mártva hívták makacs pogányok még kényszer űzte nyáját. Törvény csapott a bűnre. A kútfők mind kihaltak, de lüktető mezőkön köles meg búza sarjadt, ekét fogott az íjak harcos, vad nemzedéke, s nem tudta, hogy királya magános, ifjú Táltos, ki messze eljövendők zord kútfejénél áldoz, s felkínált lelke füstje illatként száll az égre. Bécs, 1957 augusztus
17
A szilveszter balája O monne dág a Szilveszter balája Havána tong a döntegő terék. Ellám a longom ámenő remét aván előn uz eldötőn a málya. Zaránda gúz a dernő góz hanába. Irongva zá padongva bánvelét. Hamarg e vátul rón a vém-eték, agán öléb a remmenő havána. Elvát a tól: ümmögve dág a lárna. evennél álda szimmel olvazárna lasszína vergi ámme hígedék... Emléze vong, emléze márdalája, emléze vong, a Szilveszter balája s havána tong a döntegő terék! Bécs, 1957. december
18
Profán temetés Halottat visznek rossz saroglyán. Én nem hiszem, hogy sírni kell. Ha lehetne, én kordén tolnám, bár az se jobb tán semmivel. Öreg varjú a szénaboglyán régóta már csak ránk figyel. Felénk indítja szárnya lomhán; a háta száz évet cipel. Saroglya-bánat, gyászhuszárok... A varjú is magába károg, az erőd szélén nyúl fülel és settenkednek mákvirágok... De reggel, hogy semmit se látott – mindenki vallja esküvel. Bécs, 1958. február
19
Tavasz A reggel mint a kék virág kinyílt a ház fölött megint. Súlyától meghajolt az ág, a csönd madárszárnyon kering. A sötét gyorsan elfogyott, hogy bánatos csigánk, a nap az égre felkapaszkodott s kidugta szarvát hallgatag. A fényre tévedt bőregér: a szél riadtan röpködött, és fürge villamos-szekér zörgött a háztetők között, s előttem mint a pillanat nejlonharisnyás lány szaladt. Bécs, 1958. március
20
Húsvét előtt Tegnap még hó hullt. Bámulták a varjak a dermedt szárnyú, ájult hattyukat, és lent titokban rejtező kutak táplálgatták a néma búzasarjat. A város álmodott. Megállt a füst, fent szürke masztodonok lépegettek, s csupán az utca hitte – vén eretnek –, hogy olvad még e gyilkos ál-ezüst. Hóember áll... A gyermekek csinálták, rossz söprűnyéllel döfték át a vállát, még jég fogazza fönn a házereszt, de holnap kéken ébred már a reggel, feltámadással, napsugár-sereggel, s a sárba olvad lenn a hókereszt. Bécs, 1958. március
21
Húsvéti capriccio Az ég nyakán a barka: szürke gyöngy. Halálfélelmet érez két részegségtől porhanyó göröngy: nem szoktak ennyi fényhez. A napból reggel izzó hó esett minden mandulafára. Legyezős farkukat a kék hegyek terítik, mint a páva. Kis rigó füttyent arany-perecet. A tó tükör-tetejét leveszed, és magad elé tartod: egyszerre látlak benne szemben, oldalt zöld kendőddel kacér keretbe foglalt madonnakép az arcod. Fertőmeggyes, 1958. április
22
Rád gondolok A csönd feszül. Egy pillanat: megáll a nap s a hegyre ül. Lent szétterül az alkonyat s a tornyokat esetlenül megnyújtja már... Vigyázva vár ezer dolog s a föld-teke – ó, érzed-e –, hogy nem forog? Bécs, 1958. május
23
Salzburgi szerenád A csönd hegyén egy évezred nyugalmát vigyázzák hét-öl-érő kőfalak. Görögtüzekből gyöngyfüzér szalad a lomb között a hegyre. Mint az almák az este fáján sárga villanyégők. A város szívósan kapaszkodik a múlt falába és a hegyfokig felnyúlnak görcsös markolású lépcsők. És lent a parkban néhány antik isten elácsorog, s mert semmi dolga nincsen, hallgatja egy kis apród énekét, ki éppen jő, nyakában hangszerével, a holdfényben megáll és földre térdel s nevemben küld szerelmes dalt Feléd. Salzburg, 1958. június
24
A karthauzi kolostorban I. A barát lenn, a kripta hűvösében lassan felállt és megdörzsölte orrát. Könyvét becsukta. Dörmögött s a tollát a tintatartóba ütötte mélyen. Mert hétszáz éve minden napra termett egy szó – ha nem több – csöndes csontfejében, és ennyi év után megérte – szégyen! –: a mából még egy tollvonás se tellett. Egy pók a rácsos alak szögletében a semmi nadrágját foltozta éppen, a bőrnadrágot, mert az ördögadta mint mindig, most is rossz fát tett a tűzre: a fára mászott, mókusfüttyöt űzve, s egy napsugár-ág eltörött alatta.
25
II. Kész lett a folt. A rácsokon keresztül csupán a hétszáz éves csontszemek nézték, a lombon át hogyan pereg mint ikrás méz, a fény; a szél se rezdül, a szilfa törzsén fönt a fürge hangyák futkosnak sürgős gondokkal teli. S két porcelán-térd félreverdesi egy tarka szoknya lenvászon-harangját. Fordult az ég: a képben ketten álltak. Indult a szél és szárnyuk nőtt a fáknak, sötét, telt konty bontotta fürtjeit... A csontbarátnak megrezdült a válla, koporsójához visszament, kitárta könyvét, és írta, mint következik:
26
III. Ezerkilencszázötvennyolcadik évében, szép augusztus idusán csodát tett itt, a klastrom udvarán az Úr! Ki látta, így tanúskodik: A szilfa törzsén hangyák énekeltek, és minden ágon tűztollú madár zengette hangját. Fölgyúlladt a nyár, vörös lángokkal szőtte át a kertet, fölforrt a kút, oly nagy hőség vala, s eljöttek ők: az Úr négy angyala s megáldották a férfit és a nőt, kik álltak együtt, mint a gyermekek, ha ismeretlen szépet sejtenek s megcsókolták egymást az Úr előtt. Wachau, 1958. augusztus
27
Ím, megszülettünk... Borzolva barna tollát a hídra szállt az este, a súlyát megrecsegte a korhadó fakorlát. Aprócska égi bólyák – a csillagok – kibújtak.. A fátyolos tejútat ránk rakták, mint a pólyát. Mert megszülettünk, látod, szerelmes bűvöletben egy-gyermeknek, mi ketten, két szálról egy-virágok, s estharmattal keverve szállt ránk az Úr kegyelme. Wachau, 1958. augusztus
28
Októberi estén Harmatszitáló égre kis fények térdepelnek. Fák gyóntatják a csendet. Ez volna hát a béke? Lombok piros zenéje. Az ujjaink remegnek. Csipkebokor-szerelmek tüze örökre égne? Égünk. Hány ezredéve? S meddig? Kezdete, vége nincsen e szerelemnek. Kis fények térdepelnek harmatszitáló égre. Igen. Hát ez a béke. Bécs, 1858. október
29
Esti suttogó A hosszan tartó hallgatásból kabátot sző az este. Szemedben álmos fény világol, válladra, mint a lepke leszállt a csönd és suttogásodhímezte hártya-szárnyát kitárta: festett falvirágok szépségét hadd csodálják. A bambusz törzsű állólámpa szobánkkal, mint egy riksa árnya, az éjszakába fut már, a léptét óra hangja méri... Te suttogsz még, de már beszélni, ha akarnál, se tudnál. Bécs, 1958. október
30
Határ mellett Pár méterre: az őrült délibáb, hol talpon áll a nyárfa, nem hegyén s az őrtoronnyal együtt int felém: hogy elszakadtál, nem a te hibád? S mégis: e kétszer fordított világ ma és örökre éppen úgy enyém, mint én övé. S már elfelejteném örömmel, hogy szögesdrót-barikád feszül közénk. Szivemben csöpp remény bolond-zöld gallya moccan, röpke fény száll homlokomról, s mint a vadlibák keletre húz. De puskacső hegyén megtörve gyorsan visszaszáll felém és szól: mit látsz, mégiscsak délibáb. Andau, 1958. október
31
Éjszaka a határnál A szögesdrót az éjszakát is őrzi, a csillagokra őrtorony vigyáz. Vadlúd-csoport, mint kóbor, őszi láz zsibogva húz. A táj magára ölti az ájulatnak állig-vas ruháját. A fákon nagy bagoly-csodák fülelnek, a lesben álló árnyék jégbe dermed, s a zúzmarás füvek, mint törpe dárdák remegve védik, mint a tetszhalottat, a mozdulatlan csendet. Nem lobognak s a villogásuk sápadt, mint a kréta. Ki font ma este drótsövényt a holdnak? A messzeségben vad kutyák csaholnak, s fölszáll az első, vérvörös rakéta. Andau, 1958. október
32
Fenyegető, nagy tél előtt És egyre hűvösebbre válnak a tej-ködök, az este zúzmarát szitálgat a hegy fölött. Az árnyékok meg egyre szállnak. A fagy zörög, a semmi váza: jaj, csupán csak a vágy örök? Sűrűbbek már az esti fátylak, s az alvó magra úgy vigyáznak a kis rögök, akárcsak Téged én vigyázlak, míg álmot sző a vágy a nyárnak szemed mögött. Bécs, 1958. november
33
Lago di Garda Lago di Garda... Búborék a szó a számon. Elröpül. Tükrére éles árny vetül: cikkázó, fecskeszárnyú ég. Lago di Garda... Száll a tó, a nap fölött röpíti már a szél, ahol madár se jár: üvegbe fúvott léghajó. Lago di Garda... Pattanó, habkönnyű kép a szó, a tó, kék kristályosság sátora. Lago di Garda... Fénysugár húrok zenélik, ó, de kár, nem láthatom meg, nem, soha... Bécs, 1959. június
34
Holdfényben A tó ezüstös pikkelyekre törve szétszóródott a vízen. Hallgató, de visszhangos hegyek között a tó mint roppant delfin úszkál körbe-körbe. Fönt lombot hajt a csönd mamutfenyője, csillag-tobozzal súlyos ágakat s az ágak közt a percek hallgatag fagyöngye ring, a végtelenbe nőve. Már szinte túl sok. Lent a parti fények fáradtan és sápadtan üldögélnek, megbámulják a roppant cethalat, és rajta minket: ott ülünk a képen, a delfin hátán, csönd-fenyő tövében, s a sziklacsúcsok térdre hullanak. Wörthersee, 1959. július
35
Bécsi szonett Gumicipőkben gépkocsik suhannak s a Rathausnak felmagzott, karcsú tornya új ráncot néz barázdált homlokodra. A fényt sugárzó négy, nagy óraablak vén kősasok fölött vigyáz a Burgra, hol éjféltájt öreg kíséreteknek emlékeként lidércek láza reszket, luxuskocsik lágy lakkján szertehullva. Üvegsorompó áll eléd. Az évek a fényreklámok lábán játszva lépnek át dómon, büszke felhőkarcolón. Ne nézelődj! Az utcák elszaladnak, s te itt maradsz rossz bálványkő-magadnak kerekre nyílt szemekkel, bámulón, Bécs, 1959. december
36
Hajnal a Westbahnhofon Ma Bécs fölött acélt üveggel ötvözött a hajnal. Gyöngy-csillagok derengenek rideg fagyán keresztül, kelet narancs-szinébe lent a nap gerezdje rezdül s a száz sugár sínjén a fény vonatja messze nyargal. Hol összeér a párhuzam s a hűvös, tiszta tájak, faház, a törpe fenyvesek, folyók s talán a fjordok, a tenger és a tiszta ég, és zúgva mély akkordok között a karcsú őzek ott az égre inni járnak. Leszűkül ím, e tág világ: egy-két ecsetnyi festék, ezüst zománcú, szép színek, talán ahogy keresték még régen ők: vidám, flamand, kövér-kedélyű festők... De vásznaikra nem került e kép, szemükben élt csak. Sugár-sínen most erre jár, üvegfalakra szétcsap, kristályos cseppek rejtik el, mint bujdosót az erdők. Bécs, 1959. december
37
Decemberi kakukkfiók Harmincegy jégtojás között akadt kakukktojás is s kikelt ma reggel, tarka tollú, nagy, vadóc-fióka. A kék tojáshéj rajta még, de lármás, mint a csóka, szikrázva forgolódik, csőre villog, mint a jáspis. December sírva felkiált: a szörnyszülött a fészket széttúrja, lám! A hópihék meleg bélése olvad, és utcahosszat könnyű lábú, víg szelek loholnak, a hegy fölött a tiszta színek szinte égig érnek. S hogy nő az ördögadta! Máris megszáradt a tolla, a fészek ködfalát a szárnya – két acélmotolla – fehér csomókban szerteszét dobálta fönn, az égen, ugrálva próbál fölrepülni, verdes és kakukkol, míg végre száll! S az utcaseprők legnagyobb bajuktól megmentve mára, fölhajtják a féldecit serényen. Bécs, 1959. december
38
Farsang hóeséssel Ma reggel óta halkan járnak a házak és az utcák. Farsang van: lenge hóvirágnak öltözve égbe dugták eddig réz-rozsda színű tornyuk a templomok, s a ráncos megúnt álarcot félredobjuk: új maszkot ölt a város. A sarki árus ácsorogva forgószelet kötöz csokorba és hósipkákat árul, megnyúlt fején a hold a csörgő... Mellette bambán áll a költő s bután az égre bámul. Bécs, 1960. január
39
Oktalan téli rémület Láncok vacogtak és a jégcsapok sikoltó tremolóval csaptak össze. A fák meredtek, fagytól gúzsba kötve. A kék lovas fölöttünk vágtatott. Tajték repült s egy dárda éle villant. Majd hirtelen betört az éjszaka, horkolt a ló, zúgott a vaspata, félelmében nem gyújtott senki villanyt. Zabláját rágta fönt a szörnyű táltos. Mindenki bújt. Földhöz lapult a város, s megreccsent néhány gyengébb házorom… Aztán: szédítő, boldog mátkatáncba kezdtek a hópelyhek: megannyi lámpa, s piros mosolygás nyílt az arcodon…. 1960. január
40
Bécsi reggel, főnnel Kibújt a főn a reggel zsákja száján és kendőként az akvarell-eget bontotta szét az álmos Bécs felett, s a hegyre ült pipálni, mint a sárkány. A tócsa szélén apró jégszilánkok fölnéztek rám: olvadni nem lehet? Zöld lombot álmodó, fakó terek itták mohón a déli ízű lángot. Kedvet kapott a főn is. Fölrepült, felhőt okádva jó nagyot került fölöttünk, majd süvöltve ránk csapott, cibált és rángatott hajat, kabátot, a szoknyájukhoz kaptak mind a lányok s sziszegve nyögnek, mint az ablakok. Bécs, 1961. február
41
Salzerbadi emlék A zúzottkő az úton megcsikordul: a hajnal lopva lép. Dörmögve másik oldalára fordul a hegy: aludna még. De homlokán az új nap csipkebokra kigyúllad. Hét fenyő, hét áldozó-pap, tárt karokkal osztja a fényt, ezüst eső zuhog a völgyre. Dérré fagy a harmat. Fehér madárfütty fém-ábrákat aggat a reggel nagy hajába, s madár kiált a házban is, vagy épp csak egy lány, ki arcát mosdóban a rézcsap hideg vizébe mártja. Salzerbad, 1961. március
42
Séta Versailles-ban A gesztenyék virágban állnak éppen, és elbódítón súlyos-kék az ég. A parknak szinte minden szögletében játékos ámorok, aphroditék, flótázó kis faunok és karcsú nimfák, a bokrok közt vadászó istenek s homoklapáttal néhány kisgyerek... A nap színét szomjas virágok isszák, kutak körül berúgva tántorognak, halk dalt zümmögnek felleg-csónakoknak és illat-énekük, mint könnyű bordal száll szét a fák között, a dús ligetben, hol szótlanul sétálgatunk mi ketten kart karba öltve: én, Anakreonnal. Párizs, 1961. június
43
A kiskutya jegyében Nem hűti le a város izzadt arcát a nyúlós, ritka permet. A porszemek a szárnyuk szárogatják, repülni mégse mernek. Sipol a házak asztmás lihegése. Terpeszkedő-kövéren elnyúlt a nyár: a szélütés elérte a Kiskutya jegyében. Délről megindultak a homokdombok. A só virága mindenütt kibomlott, emlék ma már a pálmafa; s azon tűnődsz, míg fal tövén pihensz, hogy milyen lesz a homo sapiens megpörkölődött válfaja. Bécs, 1961. július
44
Nyári alkony három felvonásban 1. Virágos fűben hempergett az álom, a fák közt fölrepült a tűzmadár, kék szárnyú lepke billegett az ágon: az ég. A tóban megfürdött a nyár, s aztán mezítláb lépkedett a réten, a dombokon bukfencezett a felhő, s a harkály állítólag fában rejlő kis férgeket kutatva voltaképpen szobrot csinált a fából. Megfaragta, a buzgalomtól elpirult az arca, kifényesült a csőre, mint a véső. Munkáját egy vadmacska nézegette, egy bagolyfej kikukkantott felette, és szólt: Bolond! A munkád semmit érő!
45
2. A rét színét acél csőrébe kapta egy szürke csóka. Lassan fölrepült, dugóhúzóban égig fölcsavarta a tarka szalagot, s a szélre ült. A tűzmadár sikoltva felkiáltott. Az erőd lassan készülődni kezdett, árnyékát zsebre rakva ment keletnek. A domb a felhőt, mint a kiskabátot magára vette. Hosszú lángú dárda döfött a hegység hamvas oldalába, s a bőven omló vérsugár-patak úgy földuzzadt, hogy állig ért a napnak. A hengerek megindultak nyugatnak s laposra nyomták mind az árnyakat.
46
3. Csönd lett. Elég volt? Minden elmúlt? Holttest a táj, a tó vizén süket-sápadtan, hosszan elnyúlt, fölötte három csönd-szirén köd-szobrot áll. Gyertyák nem égnek, mogorva hirtelen-sötét ráncolja füst-szemöldökét, s a vándor erdő üstökének gubancában a tűzmadár már mozdulatlan. Nincs határ, a végtelenbe nő a csillag-erdő. A hold képében visszajár kísérteni a tűzmadár, s a semmi fönt kibomlik, mint az ernyő. Bécs, 1961. augusztus
47
Este a genfi mólón Halászhatnék a tóban és az égben s – mellékesen – a genfi utcazajban. A város zsong és fejre áll alattam. Magányom lassan fényévekben mérem. Úgy tetszik, eddig csigaházban laktam, kehelyként tartó, két gyöngyház-tenyérben. Tüskés ideg-bozótként most a gyéren csillagzott űrben állok mozdulatlan, s a fájdalom piros bogyói rajtam lassan megérnek. Kőben, utcazajban különb gyümölcsöt jobb bokor sem érlel... Tüskéim közt a hold sző pókfonallal nylonkabátot, és azzal vigasztal, hogy Rád teríti Bécsben még ma éjjel. Genf, 1961. október
48
Önarckép Rosszul levágott tuskó, üldögélek, derékig földben, mérges-borzasan. Lenyeltem egykor fényes kardvasam, az tart ma már: gerinc helyett a lélek. Ökölbe rándítottam önmagam, de nem csapásra, markolásra érek, kévébe kötni eljövendő évek zölden levágott rendjét szorgosan. A béke vágya azt, ki harcra termett, örökre gyötri. Hány bolond falon bezúztam érte már a homlokom, kínálva azt, mi senkinek sem kellett! Most: mint a tuskó. S fulladó harag a korhadt fából kőtorzót farag. Ratingen, 1969. február
49
Húgomnak Az esti csöndön átlibeg az arcod. Bennem elmélyül az árnyék. Egy húrrá lényegült ideg most elpattanna, hogyha nem vigyáznék. Kár: csak profilban láttalak. Te nem is vetted észre tán, hogy nézlek. Átlépted gyorsan a falat s üveg mögött fakóbb lett, ím, a képed. Mögötted nagyobb űr marad. Nincsenek köszöntő szavak, hogy elkésetten utánad kiáltsak... Vizes kendő a fájdalom, körülfogja a homlokom. Ó jaj, hogy már lehúnyt szemmel se látlak! Ratingen, 1969. szeptember
50
Hazafelé Odysseus ha visszatér Ithaka hirtelen kizöldül, a téli éj ujjongva dördül, patakban, érben forr a vér. Vének fején a sok fehér hajszál mind újra megsötétül, szép Aphrodite nászra készül, Odysseus ha visszatér. Scyllák s Charybdisek között ki annyi vésszel küszködött, ím visszahozza őt a vágy, hol várja – földbe gyökerezve – örökkön ifjú szerelemre mozdíthatatlan tölgyfa-ágy. Repülőgépen, 1973. november
51
Húsvéti fohász Kétezer éves sírköved gördüljön el ma újra. Hegyek és erdők fussanak, dobogjon barna lábuk. Te barlangodból meztelen kilépve állj az útra, tenyered sebbé nyílt szemét tartsd föl magasra: lássuk. Hullámozzék a föld, akár a víz, ha kő csapódott beléje, szürke gyűrűi torlódjanak az égre. Fémfellegek szitáljanak fejünkre kása-ólmot, rémült szivünkön üssön át az Isten szívverése. Te járj a mélységek fölött. Ki még nem látta arcod, hadd higgye, hogy a végítélet lármakürtje harsog, higgyék a hitetlenek: megért a pusztulás vetése; aztán egyetlen mozdulattal parancsolj nyugalmat, hogy értsük, kettő Benned egy: kegyelmed és hatalmad s tenyered szemmé nyílt sebéből nézzen ránk a béke. Ratingen, 1974 húsvétján
52
Utolsó kép Krisztusról Két kezét magasra emelte. Tenyerén átsütött a nap. Halálakor mely meghasadt, a templomkárpit most forrt újra egybe. Egy árva fecskefű kiáltott: Ó, vérrel harmatozzatok! Szigorú arcú angyalok vártak reá fönt, míg itt lent barátok sírtak. S ő két világ között megállt, míg csörgő fénykörök feltámadott testét bilincsbe verték és némán tűrte, mint a rab, hogy sötét szárnyú madarak a magasság fehér vizébe ejtsék. Ratingen, 1974. május
53
Álom Azt álmodtam, elült az álom, kis lélekvesztőn siklom át – a lélekvesztőn nincs barát – magamban hét nagy óceánon. Az ég, mint könnyű kiskabát a vállamon. Kezembe‘ három hervadni készülő virágom s a megrepedt kormánylapát. A vízbe hullott csillagok szemében szörnyeteg vagyok és nincs számomra irgalom... Előttem fényes köd szalad, kísérnek irdatlan halak s röpít, röpít a fájdalom. Bad Endbach, 1977. február
54
Hazug tavaszi reggel Mint üres vashordóban pár kavics, zörögnek bennem régi verssorok. A hang, mint boldog részeg tántorog, de nem zene: idétlen, durva giccs. S mint boldog részeg járok magam is. A napból olvadt sárgaréz csorog, a föld egy pillanatra nem forog. Minden oly szép s oly rettentőn hamis. Könnyelmű istenekkel nem csatázom. Elég nekem, mit hordok már, a járom, s ha hallgatásnak némaság a bére, ám úgy legyen. Több falba nem verem a homlokom s nem írom föl nevem ez agybeteg kor hazug-kék egére. Bad Endbach, 1978
55
Abanói anzix Az élet sótlan nélküled, nincs íze, színe, illata, nincs hangja, nincsen dallama, nem érlel édes gyógyfüvet. Kopár barlang az éjszaka, a reggel hűvös, kék üreg. Nincs szívderítő révület, s az ébredőnek nincs szava. Hiába bókol annyi ág és nyílik százezer virág, ha nem szakíthatok Neked... Virág helyett e kis lapot fogadd, s gondold, ha olvasod, hogy megcsókoltam most kezed. Abano, 1982. június
1
56
Az eugeniai dombok között Így éltek hajdan ők, víg, etruszk pásztorok: juhsajt, olajbogyó, zöld píniák alatt, új hagyma, friss kenyér, megannyi jó falat, kelyhükben könnyedén pezsgő, tüzes borok. Sötét dombok fölött nagy méhkaptár a nap. A ciprusok között méz ízű fény csorog. Csípőjük ringató, telt keblű asszonyok, ajkuk piros gyümölcs, mosolyra meghasad. Azóta itt se ég, se föld nem változott. Az ember éppen úgy berúgva tántorog, ha elfelejti, hogy borból kevés elég, vagy szívja – túl mohón – a számtalan virág tengerként áradó, bódító illatát, vagy issza – szertelen – sötét szemek tüzét. Abano, 1983. június
Petrarca sírjánál 57
Még mindig zöld a lágy hullámú táj. Vörös márvány koporsód könnyű csónak, a szélben ciprus-árbócok hajolnak, közöttük fénytől ittas félhomály. A megkövült szivek mind feldobognak, mosoly-virágot hord a néma száj. (És mégis mindig minden újra fáj ha kísért lelke egykor új dalodnak.) A gránátalma boldogan kacag, ha fák között suhanva elszalad az élő szentkép: Laurád karcsú árnya, s kíséri, mint napfényből búborék – mivel Te ékítetted még fejét – a halhatatlan szépség glóriája. Abano, 1983. június
Öreg férj szerenádja 58
E testi létnek fogynak percei... Hát hogyne lennék mindig tigris-éhes? Ezért szeretném újra s újra édes öledben ringva elfelejteni, hogy minden csók, meg ölelés mily véges, s hogy ezt a kéjt, ha elmúlt testbeli szép szenvedésünk, többé nem leli meg már a lélek, bárha örökké lesz... Halál után is összetartozunk. De ott már nem lesz ajkunk és karunk lágy csókokra és forró ölelésre... Engedd tehát, hogy most szeresselek, hogy most élvezzem tested s testemet, míg együtt dobban kettőnk szívverése. Bad Endbach, 1983. augusztus
Szegeden, harmincnégy év után
59
Még ringna, mint a bölcső (de hol van már a gyermek?) a város és a táj, e szappanbúborék... Vigyázz, mert fölrepül s elpattan, mint az ég, az egykor itt felejtett... Hideg szelek kevernek porból kis szobrokat. Hát nem volt még elég a gond, emlékezés és a fájdalom fejednek? Az egészségesebbek lásd: mindent elfelednek, csak benned súlyosul a zörgő törmelék. Kezedben mint kavics pár régi név kocog. Sápadtan mennyi szép kísértet bócorog, fordulj bár erre, arra, a város telve vélük. Nem sírnak, nem nevetnek, csak vannak, mint a fák, kik elszáradtak régen, nincsen levél, virág, s ha megszólítod őket, kicsordul sárga vérük. Szeged, 1991. június
60
Hévízi emlék Már Róma rég volt fénykorában gyógyulni itt e tóra járt isten meg ember, hogyha fájt a csont könyökbe’, térdbe’, vállban. Hűs kéz forró iszapba márt, langy hullám altat, ringva, lágyan... Ilyen ha lesz a végső ágyam, üdvözlöm majd a szép halált. A tájon tél talárja fénylik, faágon karcsú jégcsap érik, szelíd pihékben hull a hó. Feléd szisszent a kék fagy ajka, de téged, mint a gondos dajka melenget, óv, gyógyít a tó. (Hévíz, 1997. január)
61
Szeptember a Kis-Balatonnál Mert szeptemberben másképp kék az ég, és reggel ködkabátot ölt a zöld berek. A fák közt fénylő félhomály remeg, s a szántóföldön krumpli szára ég. Fecskék a dróton. Fátyol-fellegek, barnán ragyogva hulló gesztenyék. Elszántan nyílik néhány rózsa még, közöttük lágyan pókfonál lebeg. A déli napban izzad még a homlok. De itt meg ott tarkulnak már a lombok, estére sápadt lesz a nyírfaág. A hold ezüstös tányér, fénye bűvös, fehér zománccal vonja bé a hűvös, szarvasbőgéstől hangos éjszakát. (Zalaszabar, 1997. szeptember)
62
Fin du millénaire avagy: ezredvégi kép A reggel nyúlós, mint a vízüveg. Két szívütés között szorong a lélek. Van hallgatásnál irgalmasabb méreg, s a néma – sajnos – nem mindig süket. Sápadt a nap, nem rak már nagy tüzet. Az is, ki alszik, követhet el vétket. Legsúlyosabban vét az, aki téved. A gyilkosok?... Megtörlik késüket. Szemünk csak egyre mélyülő üreg. Örökmécsesként ég a rémület. Csak lassan nő dühvé a fájdalom. A legvadabb kiáltás csöndben érik, s e szörnyű csönd felduzzad már az égig, s ha robban, senkinek nincs irgalom. (Zalaszabar, 2000 augusztusában)
63
Depresszió A sűrü felleg lassan összezárul. S mert vén hernyó vagyok, bebábozódom, a torkom szűkül, görcseim nem oldom, szemem sötétben mégis nagyra tágul, és látom Istent, kóborolva ódon kertjében, hol nem hull gyümölcs a fárul, csak ember él, ki nyíltan mérget árul, gyilkolva engem is, ki már halódom. Zuhanva egyre mélyebb éjszakába, látó szemem mégis hiába zárva üvöltenék, de megfagyott a hang. Fülem befogva én csak arra várok, omoljanak himbálódó világok s konduljon már a végső gyászharang! 2003. április
Vénember ébredése 64
Fölkelni? Mondd, miért? A néma reggel keservesen vonszolja föl magát a szürke égre. Morcos, béna fák szerint is sültbolond, ki mégis felkel. A nyak merev, s egyetlen görcs a hát. Az ólomsúlyú fénytől fájó szemmel az ébredő még megmoccanni sem mer, félvén az új nap durva ostorát. Jaj, meddig jöttök még unott-mogorva sorban, kelletlenül és fintorogva, sápadt halotti maszkok: reggelek? Miért nem hagytok – vén kutyát a vackán – döglődni békén? – morgolódom. Aztán mi mást tehetnék? Csöndben fölkelek. 2005. május
65
1956. november 4. Vasárnap volt. Felhőtlen, tiszta égre kúszott a gyöngyházszínű pirkadat. Az alvó városnak szép álmokat szőtt még a szebb és jobb világ reménye. Lehetne élni tágas és szabad mezőkön, szinte égig érve okos fejünkkel, Istent nem kísértve – imádva őt, mint boldog szolgahad. Álmunk világra szólt. A messzi népek csodálva hajtottak fejet meg térdet: a Kárpátok fölött új nap ragyog! Aztán egyszerre megfagyott a hajnal, elindultak a tankok vad robajjal, s a nagyvilág dermedten hallgatott... Zalaszabar, 2006. november
66
Ötven év után Az vagy ma is Te nékem, mi voltál ötven éve: a pálma-hűs oázis sivatag vándorának a kristálytiszta forrás, az éltető varázslat, a szomjtól szenvedőnek egyetlen enyhülése. Vonuljon hát Eléd most a térdeplő alázat: apró zarándokoknak – mindennapoknak – népe lábodnál egybegyűlve fölnéz Rád, mint az égre, hisz' ötven éve tudja: mannát csak Tőled várhat. Próbáld feledni egyszer, hogy én már roncs vagyok, barlang-sötétbe búvó, mogorva fél-halott, s engedd – egy percre csak –, hogy szelíd emlékezet idézze föl a férfit, kit egykoron szerettél, mindig sötét egének tündöklő napja lettél... S ne vedd zokon, ha néha megcsókolom kezed. Zalaszabar, 2008. aug. 10.
67
Tartalomjegyzék Öreg paraszt Bányász szonett Bányamanó Szürke koszorú Széchenyi szelleméhez Res ad riarios venit Lírai panasz Egyszerű madonna Az országépítő A szilveszter balája Profán temetés Tavasz Húsvét előtt Húsvéti capriccio Rád gondolok Salzburgi szerenád A karthauzi kolostorban Ím megszülettünk Októberi estén Esti suttogó Határ mellett Éjszaka a határnál Fenyegető, nagy tél előtt Lago di Garda Holdfényben Bécsi szonett Hajnal a Westbahnhofon Decemberi kakukkfiók Farsang hóeséssel Oktalan, téli rémület Bécsi reggel főnnel Salzerbadi emlék
3 4 5 6 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42
68
Séta Versailles-ben A kiskutya jegyében Nyári alkony három felvonásban Este a genfi mólón Önarckép Húgomnak Hazafelé Húsvéti fohász Utolsó kép Krisztusról Álom Abanói anzix Az eugeniai dombok között Petrarca sírjánál Öreg férj szerenádja Szegeden, harmincnégy év után Hévízi emlék Szeptember a Kis-Balatonnál Fin de millénaire Depresszió Vén ember ébredése 1956. november 4. Ötven év után
43 44 45 48 49 50 51 52 53 54 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67
69
