Történelmi Csík, Udvarhely és Háromszék vármegyék

VÁNDORLÁSOK

Ezzel a könyvvel szeretném megköszönni Édesanyám Mihály Dénesné Balázs Anna áldozatait, hitét és büszkeségét, ünnepelni életét és őrizni emlékét.

Vándorlások

Történelmi Csík, Udvarhely és Háromszék vármegyék

Mihály Márta

VÁNDORLÁSOK Mihály Márta

SCADA Publications, London 2011

Vándorlások

[email protected] © 2011 L. & M. Orlóci

ISBN-13: 978-1466344631 ISBN-10: 1466344636

Title ID: 3691045 Available from Amazon CreateSpace.com

See note for English speakers on page 11 English title: Wanderings In this autobiographic work, the author narrates an epic story. It is of the Mihály family forced into migrations by the great depression, a lost war and a failed revolution. The path leads from their ancient homeland in Transylvania (Székelyföld) to Hungary and eventually to North America. The author is a forest engineer (BSF, DFE). She lives with her husband in the Canadian city of London in the Great Lakes Region

Printed in the United States

VENI SANCTE A KÉSŐ DÉLUTÁN FÁRADT napsugarai csillogva, szinte ugrándozva játszadoztak az öreg, elsárgult függöny csipke cakkjain. Az elszökött fénycsóvák megmegsíklottak, szinte ezüstösen csillogtak Édesanyám fehérre fakult őszhaján. Fájós fejét a viseltes piros-fehér csíkos párnáján nyugtatta. Régen, még hajadonon szötte ezt a színes, valamikor vidám párnahuzatot. Sok szép álmot álmodtak Ők együtt az elmúlt több, mint félévszázad alatt. Számtalan nyugtalan éjszaka virradt meg a huzat csíkjai között. A háborúk és forradalmak alatt sokszor könnyek áztatták a párnahuzat puhára mosott fehérségét, felújították elkopott piros csíkjait. Most szinte barátságos volt és nyugtatóvá vált a vászon érintése. Jóban és rosszban együtt öregedtek meg a több mint ötven esztendö alatt. Anyám a kezemet szorongatta. Immáron hét esztendeje, hogy félbénán élte keserves mindennapjait ebben a szobában. Örökké gyermekeit és unokáit várta. Józanabb perceiben a halálért imádkozott. Nehéz évek voltak. Néha tekintete elárulta, hogy csak elsorvadt teste van velem. Reméltem, hogy lelke ilyenkor a boldogabb mezőkön járt. Kisímult és megszépült arcvonásait néztem. Öntudatlansága elüldözte a gondokat és bánatot arcáról. Különös dolog történt, Anyuci megfiatalodott. Szerettem volna csodát tenni, nagyon fájt a tehetetlenségem. Gondolataimban összeroskadva, könnyezve simogattam homlokát. Hírtelen mosolygott és felém fordította pihentnek tűnő arcát. Visszajött. Megkönyebbűltem. Belsőgondolatom azt sugta, hogy most

Vándorlások valami szépet, anyáknak kedveset és régi időkre emlékeztetőt kell keresnem az agyvérzés miatt megtorpant, összekeveredett gondolatai között. Milyen kicsi buba voltam én Édesanyám? Kérdeztem reménykedve. Arca felvidult, kötelébe kapaszkodva űlni próbált. Szemei csillogtak, kezemet szorosan az ő markába csomagolta. Félbéna arca rózsaszínű fátyolt őltött. Megszépűlt. Szeme csillogott, szinte letagadta a bénulás jellegét. - Oh, édes kislányom, Te voltál a legszebb kicsibuba a világon. Az Isten különös ajándéka, az én elsőszülött gyermekem, királyleánykám. Amikor megszülettél hihetetlen csodálattal néztem tágranyított nagy kék szemeidet, angyali szépségedet és aprócska, de tökéletes formádat. Nagy hanggal és kerekre nyított szemekkel érkeztél. Azonnal széjjelnéztél, vizsgálódtál, ahogy a bábaasszony is megjegyezte, - nevetett Édesanyám. - Nem hiába volt nyitva a szemed, amikor születtél, mert azóta is ritkán csuktad be. Minden szépet megláttál, de sajnos a bajok sem kerűlték el tekintetedet. Pedig jó lett volna, - folytatta boldog emlékezéseit jó Anyám. E szép és meghitt mozzanatot Attila öcsém érkezése szakította félbe.1980 julius vége volt. Három hétre Magyarországra útaztam, főleg Édesanyám látogatására. Azt kell hinnem, hogy én voltam a legszebb. E kép rólam bizonyosan valós, hiszen így látta és mesélte Anyám. Szavait az elmult 30 esztendő arannyal vonta be. Drága kinccsé és anyai hagyatékká váltak. Többet nem találkoztunk, Édesanyám néhány hónap mulva meghalt. Újszülött fénykép nincsen rólam, ezért királylányi szépségemet csak Anyám láthatta. Most visszatekintek az elmulott évtizedekre. Remélem, hogy szemeim és füleimet valóban nyitva tartottam és ahogy most visszanézek, sok jóra, szépre és kevés bajra emlékezem. Kérem a Teremtőt, hogy segítsen az igazságos meglátásban és emlékezésben.

6

Mihály Márta “Minden e hazát lakó nemzetiség iránt tisztelet and tesvériség tölti el lelkemet, - a megbocsájtás, a kiengesztelődés fátyolát borítom; de a történteknek részrehajlatlan szavát elnémitani nincs hatalmamban.” Orbán Balázs A Székelyföld Leírása 1871

I MÉREGZŐLD, SÖTÉT HULLÁMOK habzó, fehér rojtjai nagy erövel csapkodták a recsegö hajó idöverte oldalát. Úgy látszott, hogy az elfutó fodrok, mint végtelen ösvények a partok felé siettek, de Uramisten, vajjon merre lehet a part? A sötétkék víz nagy zajjal mosta az eget. A recsegő hajó rendületlenül iparkodott valamerre, szinte sietségben volt. Szédelgősen, zajosan hintázott a szörnyűséges, gomolygó, mérgelődönek és futónak tűnő hullámok tetején. Hirtelen, könnyedén síklott a magasan tornyosodó, idegesen lökdösődő tarajos hullámok közé. Ilyenkor elállt az ember lélekzete és megemelkedett a gyomra is. Mekkora víz ez, se vége, se hossza, a föld is eltűnik az ember lába alól. Hol is lehet ennek az ijesztő, végtelen víznek a vége, no még osztán a feneke? Ott lent a setétben, valahol mélyen, a pokol fenekén, de az is lehet, hogy feneketlen a tenger. Mi mindenféle lakhat és bújkálhat ebbe a feneketlen, háborgó világban? A fiatal ember remegett a félelemtöl. A víz, írtózatosan, megállás nélkül hömpölygött és le-fel hánykolódott a recsegő hajó. Ütemesen, nagy zajjal zakatolt a hajó gépháza. No, az lehet még egy nagy motor, ekkora testet ilyen nagy sebességgel húz a tengeren, álmélkodott a góbé. Nagybajuszos, szőke fiatalember, megfeszített inakkal, mélyen a víz fölé hajolva, két kézzel, görcsösen markolta a hajófedélzet korlátját. Félt és irtózott a hajó remegő rengésétől, mert a közelgőnek tűnő nagy hullámok úgy lökdösték a hajót, mintha egy üres gyufásskatulya lett volna. Közben a jövő-menő hatalmas hullámok le és fel

7

Vándorlások mozogtak az ég alján. Kétségbeesetten töprengett és önmagával beszélgetett a fiatal, székely vándorlegény. Alig egy hete hagyta ott hazáját és gondolatai már is az ismerős, nyugalmas helyre kalandoztak. Hazament. Ez megnyugtatta és bizalommal tőltötte el. Életében mindig gyanakodva figyelte a mozgó vizet, nem tartozott a víziemberek közé. Tengert sohasem látott. Gyermekkorában a mesék az óperenciás tengeren mindig csodálatos dolgokat ígértek. Otthon, Erdélyországban, a Hargita és Lövéte környékén rendszerint a patakban, vagy a malomárokban is csak derékmagasságig állt a vízben, amikor a lovait mosta. A bűzös és mocskos munka után a kantárba kapaszkodva mosdott, de igen óvatosan, félve és nagyon gyorsan nyakig a vízbe merűlt, hogy a ganyét és a kihúlott lószőröket lemossa magáról. Szinte életveszélyesnek tűnt ez a ritka vízalámerűlés. Kicsi legényke korában esetleg a malomárokban lubickoltak egy csöppet. Az úszkálás, az a halak dolga volt. No, de a patakvíznek és apró csermelyeknek más volt természetük, mint ennek a bolygó tengernek. Elöszőr is, a pataknál mindig látta a partot és bármikor a köveken szökdösve, vagy egy ledöntött szálfán, a másik oldalra mehetett, legtöbször száraz csizmával. Ez a patak erdei forrásból eredt, nagy hegyek között csörgedezett, nyugalmasan folyt. Kicsike és barátságos volt, nem gomolygott. Legfeljebb, különösen tavasszal sietett egy kicsit, és ilyenkor néha itt-ott habzott is, hogy erejét fitogtassa, a fű-fa hordalék között. Nyáron a vize megfogyatkozott, csermely lett, de friss ivóvízével ilyenkor még csalogatóbb volt. Kisebb-nagyobb göbölyéje kristálytiszta vízzel volt tele, alján szétterűltek a nyúgvó falevelek. Látható feneke volt. Vizét az erdei növények gazdag sokasága szűrte. Itt, közvetlen a patak partján, a finom, nedves fekete földben, a dúsan növekedő, örökké fényes, üde-zöld, húsos levelű mocsári boglárkák dús gyökérzete éjjel-nappal, mint a jó szűrők sokasága vigyázott a víz tisztaságára. E fontos munkában a mohazöld, elegáns páfrányok rizómái, a kéknefelejcsek és kövérszárú zsúrlók hajszálgyökereinek milliárdjai segítkeztek.

8

Mihály Márta E kis kutakat, erdei tócsákat gyermekkora óta ismerte, és pajtásaival, mint régi jóbarátot gyakran látogatták. A karikájukat mindig arrafelé hajtották, kedvenc ivó, pihenő és játszóhely volt a patak partja. Ugyan sokszor elbújt, vagy elveszett a sűrű füvek között, de elárulta magát vizének lágy csobogása, csörgedezése. Időnként a vízsugár meg-megcsúszott egy-egy kerekre kopott, csillogó, csúszós kövön és, mint a hárfa húrja, hangosabban felcsördűlt, majd békésen tovább csordogált. Csendes, szinte szent és meghitt helyek voltak ezek. A fák hűs árnyékot adtak. A madarak frissen öblített torkukkal kórúsban, máskor szólóban énekeltek. Néha átsuhantak a kis tócsa felett és egy pillanatra a víz alá merűltek. Ittak és a begyük tollain egy-két csepp friss vizet vittek a fészekben várakozó, mindig szomjas és éhes utódoknak. Békés hely volt, csak a füvek zizegtek. Az erőteljes markolástól megfehéredtek Nagyapám kezén a bütykök, ahogy a hajó kopott, szürke korlátjáról ezt az idegen, szinte ijesztő, ismeretlen tengert nézegette. Hargasina reszketett, szemében könnyek fénylettek. Sírt, egy-két könnycsepp nagy bajusszáról a lájbijára szökkent. Lelkét honvágy szorongatta. Félt. Széjjelnézett, gondolataiban ismerős, biztonságos helyet keresett. Alig indult el hosszú vándorútján, de lelke már is hazavágyott. Gondolatai a Hargita kicsi patakjainál, a kaszállók mellett, Lövéte patakánál pihentek meg. Azt a világot értette és ismerte. Onnan hozta az Újvilágba vándortarisnyájában nemcsak fiatal munkaerejét, hanem emberségét, reményeit és székelységét. A nehéz és magányos vándoresztendők alatt gondolatban sokszor hazatért ezekért a pótolhatatlan emberi kincsekért. Lelke csodás Székelyországban, feleségével és három kisfiával kalandozott. Ott feltőlthette reményének kiürült poharát. Most, szinte szégyenkezve nézett körül a fedélzeten. Restellette, hogy férfiú létére ennyire ellágyult. Újjasa zsebéből eléhúzta gondosan összehajtogatott zsebkendőjét és férfiasan, orrfúllyással álcázta a felduzzadt könnyeket. Márciusi kora reggel volt, a nap hatalmas, tüzes korongként, szinte méltósággal kúszott fel a tenger mögül. Mint egy tüzes üstökös ezüst színüre festette a tovaszaladó, guruló hullámok fodrait. Az ezüst fénycsóvák, mint sok száz, hosszú ösvény, a látha-

9

Vándorlások tatlan part felé ömlöttek. Útközben, duzzadtan meg-megvillantak a reggeli felszálló tengeri köd elegáns szürkeségében. Ez a csodálatosan szép tengeri napfelkelte misztikussá és emlékezetessé varázsolta a márciusvégi reggelt. Igy emlékezett, mesélte, igen régen, 1914-ben. Zsebkendőjével megtörölte a nyírkos, borostyás arcát, sós ízűnek érezte a szájaszélét. Kirakódott a só a jól ápolt, hetyke bajusza alatt. Gondolatai újra hazavándoroltak, szinte hetykén emlékezett Erdélyre, Lövétére. Az otthon és a hátrahagyott családjára emlékezés felmelegítette lelkét. Ugyan elhagyta öket, de muszáj volt. Nem volt munkalehetöség és remény arra, hogy jobb lesz. Hamarosan visszatérek, ahogy egy kis pénzt összegyüjtök, ígérgette magának. Ezek a gondolatok táplálták a pillanatnyi bizonytalanságát. Aggódott, hiszen hosszú és bizonytalan út állott elötte. Félt az elötte álló, teljesen ismeretlen jövőtől. Aggasztotta a munkalehetőség bizonytalansága és kételkedett az idegen kivándorlási ügynökök igéreteiben és hírszolgálataikban. Csak keveset dadogott angolul, igen sok féle bánásmódról hallott, azoktól, akiket visszakűldtek, vagy akik önként hazajöttek Amerikából, vagy Kanadából. Némelyeket nem fogadtak be a rossz fogak, sokszor más apró-cseprö dolgok miatt. Különös gonddal vizsgálták mindenki szemét. Ha ott hibát találtak, akkor menthetetlenűl elútasították még a legegészségesebbnek mutatkozó embert is. Megborzongott a háta. Sokan egész életükre eladósodtak, mert a hajópénzt kőlcsön kérték, uzsora kamatra. Ezek a kinzó gondolatok minden erejét elvették. A fedélzet korlátjához tántorgott és a kopottas székre leűlt. Szédűlt. A hajó változatlanul szelte a nagy vizet, csobogott a tenger. Gomolyogtak a hullámok és hátukon sietve lökdösték Őt, de gondolatai szülőföldje Lövéte felé vitték. Orbán Balázs, kiváló székely író, Erdély igazi ismerője, a Székelyföld Leírása c. könyvében, így mutatja be Lövétét, olvasóinak: “… regényesen fekvő, mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot, közötte törtet át a malmokat és ványolókat müködtetö Homorod, zuhatagos gátjaival szép tájat alkot”.

10

Mihály Márta A település valóban, ma is tetszetös látvány. Régi falu, 3700 katolikus, székely lakóssal. A jelenlegi falu (ősi nevén Timon Leveltum, magyar nevén Lövéte, románul Lueta) Udvarhely vármegyében, a Hargita lábánál, igen szűk, nehezen megközelíthető völgyben fekszik. Termőhelyei kövesek, terméshozama alacsony. Tekintettel a falu topográfiai szerencsétlenségének a talaj vékony termőrétege a meredek hegyoldalakon gyorsan lemosódik. Az évszázados juhlegeltetés csak fokozta az eróziót és csökkentette a talajok termelékenységét. Régebben a falu e keskeny völgy felső részén, a Lövéte pataka völgyében, az ősi Szent Lörinc község helyén terült el. A nevét már az 1333-ik évi pápai dézsmák listájában (regestrum) megtaláljuk (S. Laurencio). Ez a név az évszázadokon keresztül átmódosult Lövétére. A jelenlegi falú helyén több száz évvel ezelött sok apró havasi település volt. Ezeknek neveit évszázadokon át megőrizte a szájhagyomány, mert a jelenlegi családi és határnevek Lövéte környékén visszaszármaztathatók a régi falvak létezésére. Emberemlékezet óta Lövéte alsó végére jártak az emberek sóért, itt vannak a sóskutak. Nem véletlenűl, ezen a helyen volt a régi Sófalva. Alig egy méter mélységben a föld alatt, több kilóméter hosszuságban, fehér, tömör sóöv rejtőzik. Ennek a mentén vannak a sóskútak. A kút magastöménységű sós vizet gyűjt. Innen hordják a környezö falvak sószükségletüket. Ezt hordókban a gazdasági udvaron tárolják. A kikristályosodott, szép fehér só (gourmet só különlegesség) levakarható a hordó kűlsejéről. Ezt a fontos és ősi tartósító és ízesítö fűszert folyadékként is használják, különösen, ha nagyobb mennyiségre van szükség. Például disznóvágáskor a friss, nyers oldalszalonnákat teknőben a folyékony sóoldatban áztatják. Sokan a mezőre is kiviszik a sóóldatot kis üvegekben. Lázfalu, régente csak néhány kilométerre volt Lövététöl, nevét megőrízte a nép. Nedves, szeles, hideg fennsík. Gyermekkoromban gyakran jártam ott, pityókát ásni. Mindig kifagyva jöttünk haza. Ez a legjobb pityókatermő vidéke a falunak. Talán kitettsége miatt, itt volt a pestis járványnak a legtöbb áldozata.

11

Vándorlások A történelmi eseményeket, jót és rosszat egyaránt, megőrizte a szájhagyomány és a késöbbi ásatási leletek alátámasztották az elnevezések igazát. A Lázon volt Zádogszeg is, e falu Lövétéhez csatolásáról szintén a pápai dézsma lajstroma beszél. A régi falvak megritkulása, a pestis pusztítása és bizonyára az önvédelem is csoportosulásra kényszerítette az embereket. Igy alakult át és nőtt meg Lövéte község, föleg a XVIII. században. A földrajzi elszigetelődés, a Hargita közelsége és több falunak az egyesülése természetesen megőrizte és gazdagította a sok különleges népi szokást. A falu tájszólása, népviselete, igen régi, jellegzetes szövőipar-művészete, ványolói, monda és hitvilága még most is él és mindegyike jellemző a falúra. Természetesen ma már egyre kevesebben gyakorolják ezeket. Mint bárhol Európában, itt is föleg az idősebbek a régi szokások ébrentartói és ápolói. Nagyapám a hajó fedélzetén, valahol az Atlantikus óceánon csodálta az idegen, tengeri világot, de gondolatban öreg a szülőfalujának, Lövétének határában járt. Utolsó, búcsúzkodó napjainak minden mozzanata megelevenedett lelki szemei elött. Hirtelen érezte a rossz, sáros útat is a vékonytalpú, viseltes csizmája alatt. Gyenge lábbelijének oldalán ki-be cuppogott a hideg, kora tavaszi híg sár, ahogy most gondolataival a hajó fedélzetéről beereszkedett a faluba. Már a régi templom erős és ismerős harangját is hallotta. Esteledett. A kémények rengetegjének ezüstszűrke füstjét a mennyegek felé vitte az alkonyati, már-már fürgébb koratavaszi szél. Szürke takarót borított a hirtelen megélénkült falúra. A vastag, erösen gomolygó fűstben szinte hunyóst játszottak a ki-kibúvó, hirtelen elöbukkanó, kéményekkel terhes, pirosló háztetők. A tenger morajlásából kiszűrődött és a fülébe csengett a legelőről hazatérő marhák bőgése. Erős ganyészag terpeszkedett a gyorsan lehűlő, poros útcák között. A friss trágya jelölte a csorda útját A disznyócsorda is hazajött, éhesen futottak a sáros, csattogófülü állatok. Kunkorodott farkincájuk körül rengett a háj. Izmos, szimatoló orrukkal szinte benyomták a kaput, úgy törtettek a melegkorpás moslékosvályú mellé. Szűrcsöléstől, csámcsogástól, röfögéstöl hangzott az

12

Mihály Márta udvar. Hallotta a friss tej ütemes, sistergö zuhanását is a sajtár oldalán. A langyos tej illata megcsiklandozta ínyét és gondolatban nagyokat nyelt. Fesszegben, a falu felső részén, a híddal szemben állt az öreg családi ház. Alapzatának kövei több száz évesek. Állitólag az ezernyolcszázas évek közepén a lövétei nagy tűzvészben a ház leégett, de kis változtatással újraépűlt. Ma is a föútcán áll a ház, büszkén vészelte át a forradalmakat, háborúkat, tüzeket és árvizeket egyaránt. Sok generáció szülőháza ez az öreg, fesszegi ház, az enyém is. Ma is a Mihály család lakja, unokaöcsém Laci és felesége Ibolya élnek ott öt gyermekükkel. Nagyapám a tengeren hányódás közepette gondolatban e házba, hazaérkezett. Gyermek hangokat hallott. Alig öt esztendös elsőszülött kicsi fia, Dénes álldogált a régi, megbarnúlt, szappanos vízzel teli cserefa dézsában és hangosan kisebb testvérét, a hároméves Ferencet hívogatta. A kicsi, szőke legénykének hangosan csattogott a szaladó talpa a deszkapadlón. Mindkét kisfiúcska csóré volt, hiszen éppen feredni készűltek. Ferenckét édesanyja játékosan Dénes mellé űltette, lágy karjaival pici testét tartotta, ahogy fia sietséggel a kádba lépett. Mosolygott és nem kis anyai büszkeséggel elgyönyörködött fiainak angyali tökéletességén. A gyermekek játszottak, egymást locsolták és nagyokat kacagtak. Élvezték a fűrdés minden mozzanatát. Mellettük, a bölcsőből Lőrincke, a 8 hónapos kis testvérük, nagy kék szemeivel kisérte testvérei hangos hancurozását. Dénes és Ferencke selymes, pici testét felmelegítette a szappanos víz és a játék. Aranysárga hajuk, félig vizesen, huncut fürtökbe kunkorodott a fülük és formás nyakuk tövében. Ferencke apró lábain szép babahurkák gömbölyödtek. Ezek árulkodtak koráról és a legjobb cégérei voltak a kiváló étvágyának. Lőrinc bubát elfárasztotta a zajos feredés, nyugodtan aludt a cseber mellett kicsi bőlcsöjében. Dénes nagy, búzavirág-kék szemeiböl az ártatlan gyermeki örömök huncutsága és az örökösen mozgó játékosság ugrált. A világ festői,

13

Vándorlások vagy hírneves szobrászai nem alkotthattak ennél szebbet, vagy formásabbat. Édesapám volt ez a szép gyermek, 5-esztendös korában. A tenger mintha kisímúlt volna, csendesebb volt a hullámzás. Hírtelen, megfehéredett a víz. Képzeletében Nagyapám most, egy nagy fürdőlepedőt tartott az ölében. Pontosan úgy, mint otthon, alig hat héttel ezelött, a búcsúzkodás estéjén. Meleg, huncutkodó, selymes kis fiútestek bújtak meg az öregedö, agyonszapúlt, tekervényes lepedőredők között. Békésen aludtak fiai. Nagy óvatosággal, vállig betakarta öket. Dénes és Ferenc elernyedve, rózsás arccal tovább játszottak az álmok országában. Igy látta öket útóljára. Idegesen felugrott a hitvány, elkopott, fedélzeti székről. Kezei simogatásra hajlottak. Szinte megzavarodva a hajó korlátját kereste. Megkapaszkodott, egyensúlyát és zsebkendöjét kereste. Sírt. A futó hullámok fodrai összekeveredtek az angyali szöke, göndör hajfürtökkel. Kicsi kezek finom ölelése, mint a tavaszi, lágy szellő, simogatták megfeszűlt nyakizmait. Nagyapám megizzadt. Hirtelen sétálni indult a fedélzeten. Társaságot keresett. Félt az emlékektől, a szomorú magánytól, de itt a hajón nem ismert senkit, akivel az ilyenféle emlékezést megoszthatta volna. Újra a vízhullámok suhogását hallgatta és a fehérlő fodrok habzó tetején szépséges Annája közeledett. De gyönyörű látomás volt. A megerősödött szélből felesége hangját hallotta. Nyakszírtjén Anna szép, fehér és puha kezének símogatását érezte. Emlékezett. Búcsúzkodáskor meleg, őszinte reménységgel biztatták egymást a gyors viszontlatásról. Anna nem helyeselte kivándorlását. Anyagi előnyökről és annak a biztonságáról beszélgettek. Anna fiatal, játszadozó nemisége felejthetetlenné varázsolta a gyorsan elrohanó utólsó éjszakát. Felesége feltünöen szép asszony volt. Alig mult tizennégy esztendös, amikor Nagyapám elöször a templomkertben meglátta öt. Még titokban rongybubákkal játszadozott otthon, amikor néhány hónappal a találkozás után kézkérőben a házuknál járt. Anna ekkor pont tizenöt esztendős, aranyszőke hajú, szép kékszemű és erösen formás gyermekleányka volt. Arcán szinte örökké

14

Mihály Márta ragyogott a mosoly, szemeiböl vidámság, ártatlan kacérság villogott. Nagyapámat, dacára érett korának, Anna teljesen megbabonázta. Rettegett a gondolattól, hogy esetleg a szegénysége miatt Annát nem adják hozzá feleségűl. A nász több, mint öt esztendeje volt, de most is jól emlékezett a kivánatos, hófehér arcbőrre, a gazdagon csillogó, szőke hajkoronára. Anna színes lájbija alól szép kerek és formás dombok emelkedtek és igértek örömeket, új életet. Akkor és most is érzékenyen rengő, kerekded csípőket rejtegetett a rokolya. Járása, nemes, begyes és kivánatos volt. Csak a jó Isten tudta, hogy mi minden más volt eldugdosva a számtalan csipkés alsórokolya és a hímzett karinca megett. Nagyapám álmait, vágyakozásait némi balszerencse érte a lakodalom után. Álmodozott. Most, hirtelen elfelejtette a hajójegyre felvett adósságát és más, előző gyászos gondolatait. A nászéjszakára gondolt. Az eseményre a bajussza alatt meghúzódó, szinte titkos mosollyal emlékezett.Nekünk így mesélték. A menyasszonyi kontyolás és az utolsó leánytánc után Annával titokban a szépen berendezett nagyházba szöktek. A násznép, a helyi szokások szerint az ablakuk alatt kurjongatott és biztatgatta öket. Anna, gyorsan kiszökött és az istálóban a lovak közé bújt. Azonnal a nászéjszaka elején hazafutott. Szüleinél, a hijuban bújt el, a lisztes verem fenekébe. Hajnalban megtalálták a menyecskét, jó lisztesen. A pap, a majdnem-férj és a szülők rábeszélték a gyermeklányt a hazatérésre. Hetekig ezen mulatott a falu. Ízes viccek, és az ifju férjnek nem teljesen bókoló heccelődések forrása lett ez az esemény. Természetesen a viccek legsúlyosabban Nagyapámat éríntették, mert legtöbbször az ő férfiassága volt kétséges. Ez pedig rendkivül érzékeny és szinte szégyenletes dolog, még akkor is, ha csak feltételezésről van szó. Évekkel késöbb Nannyám bevallotta, hogy amikor Nagyapámnak a - gagyáját, lent a bokájánál meglátta és a csóréságából a rusnyája kiágaskodott - akkor erősen megijedt és hazaszaladt.

15

Vándorlások Nagyapám arca megvonaglott, szinte nevetésre késztette őt az emlékezés. Titokban széjjel nézett a fedélzeten, abban reménykedve, hogy elrejtett érzelmeit az útastársai nem olvassák le az arcáról, hiszen az efféle kapcsolatuk minden tappíntása, mozzanata, pillanata leírhatatlaul szép és mennyei volt. Együttlétük felóldott minden gondot, mindkettőjüknek hihetetlen erőt és bizalmat adott. Ágyékát forróság öntötte el, a vágyakozás gyönyöre a hátgerincén és lelkén hullámzott át. Halántékán izzadságbogyók táncoltak. Anna igen-igen messze volt. Hátat fordított a bolygó, sötétzöld, mérgesen hempelygő tengernek, hogy ez a forgó víz ne is láthassa az ő arcát, mert titokban feleségét ölelte és lehajtott fejével a meleg, puha és megnyugtató dombokat kereste. Kiegyenesedett, mellkasát teleszivta a nyírkos és idegenül sós tengeri levegővel. Szédűlt, gondolta, hogy talán a hajó mozgása miatt. Elszégyelte magát. Nannyám nem akarta, hogy Nagyapám kivándoroljon, mert a három kis gyermek mellett még az ő édesanyja is velük lakott. Félt az egyedűlléttől és a gyermekek felnevelésétöl, hiszen igen fiatal volt. Nagyapám megigérte, hogy néhány év mulva, tekintélyes pénzzel visszajön és akkor megalapozhatja a család jövőjét és visszafizeti a banki kőlcsönt is. Ilyen érzelmekkel, hagyta otthon nagyapám, ifj. Mihály Ferenc, három szép fiúgyermekét és ragaszkodó feleségét, Annát. 1914 március 4-én, kivándorolt Kanadába. Ekkor 33 éves volt, született Lövétén 1881 február 5-én. Nagyapám 1908-ban házasodott, Tókos Annát (szintén lövétei hajadon), vette feleségűl. A családfájuk, úgy apai, mint anyai ágon, lövétei és katolikus székelyek voltak. Nannyám a lövétei viszonyokat tekintve módos lány volt. Sok földje volt a Tókos családnak. Nagyapám nincstelen, szegény ember volt, aki ráadásul nem szerette a földművelést. Reménytelennek hitte Erdély politikai és gazdasági helyzetét. Elitélte a terméketlen helyi földnek a túrását. Kiváló asztalos mester volt. Jobb életre vágyott. Be akarta bizonyítani, hogy dacára szegénységének, jobb életet bíztosít családjának, ha kivándorol Amerikába,

16

Mihály Márta vagy Kanadába és az ott összegyűjtött penzéből, hazatérte után önálló vállalkozó lesz. Népes a Mihály család. A környéken a haladó szelleméről és megalkuvás nélkűli magyarságáról volt híres. Egészen az 1990-es évekig, dacára a román kormány keveredést szorgalmazó politikájának, az elődeim nem keveredtek más vallásuakkal, vagy nemzetiségűekkel. Erre a családom, apai ágon, igen bűszke volt. Elődeim a magyar házassági kapcsolatokat és a keresztény hitet tartották a székelység és a magyarnyelv egyetlen megőrzöjének és erőforrásának. A leírott eseményeket gyakran hallottam gyermekkoromban Apámtól és családjától. Az 1950-es években olvastam útinaplóját és későbbi feljegyzéseit. Majd 50 esztendővel később én is Kanadába jöttem, útvonalaink igen hasonlóak voltak. Gondolatvilágunk és kételyeink sokban megegyeztek. E két ember adta Apámat nekem és onnan örököltem létezésemet, mondhatnám genetikai összességem jelentős részét, magyarságomat, hitemet és sok millió más kiváló és kevésbbé dícséretes tulajdonságot is. Erdély igen vázlatos történelme feltárja azt, hogy a keleti, nyugati és a déli Kárpátok hegyvonulata régóta kedvelt telepűlés, vagy sokszor bíztonságos búvó hely volt. Kr.e. több, mint száz ezer évvel a neandertípusú ősemberek húzódtak meg a védő hegyláncolatok mögött. A kőkorszak, majd a wietenbergi kultúra ősembereinek leletei is megtalálhatók Erdélyben. Kr.e. az V. században Erdélyt is eléri a másfélezer évig tartó keletről-nyugatra mozgó lassú néptömegek legelső hulláma. A KeletÁzsiából kiűldözött jűzcsik (géták), majd az Aral-tó mellől menekülő dákok telepedtek meg Erdélyben és éltek ott a római hódításig. Hitelt érdemlő, írott adataink Erdélyről csak a római birodalom terjeszkedése idejéből van. A rómaiak röviddel Krisztus születése után telepedtek be. Hídakat, utakat és erődítményeket építettek. Aranyat, sót bányásztak. Magukénak vallották Erdélyt, amely 160 évig római provincia (Dacia) volt. Az elkövetkező néhány száz esztendőben az eddigi, főleg indógermán

17

Vándorlások népelemek közé benyomultak az uralajtáji népek is. Előbb a roxolánok, majd az osztrogótok foglalják el Erdélyt. Ezeket a fekete hunok kiűzík, majd Attila halála után (453) Erdély a győztes gepida birodalom részévé válik. 680 táján az avar-khagánok megalapítják az Avar birodalmat a Duna-Tisza medencében. Ezt Nagy Károly frank-római császár és Krum bolgár-szláv khán szétverik (800 körül). A birodalommal együtt elpusztul az avar nép nagyrésze is. A megmaradt avarok és a legyőzött gepidák egyrésze beleolvad a szlávságba. Több menekülő avar törzs Erdélyben húzódik meg. Minden valószínűség szerint ezeket az avar, vagy turáni népeket a magyar honfoglaló törzsek Erdélyben találják. Az avar birodalom idején számos szláv törzs is beszivárgott Erdélybe. Az avarok szívesen látták öket, mert ezek készséggel vállalták a cselédsorsot. Erdély a magyar honfoglalás idején gyéren lakott szélső tartománya volt Bolgáriának. A bolgár telepűlések a Maros, Aranyos és a Szamos balpartján terűlhettek el. Ezen a vidéken voltak a só és aranybányák. Innen kiváló úthálózat (a régi római útak) vezetett a Dunára. A bolgár kormányzat nem szólgálta a Székelyföldet, ahol székely néven a hun-avar nemzetségek éltek. A magyar honfoglaló törzsek 895-ben kezdték el a hadjáratukat. Megyer, Huba és Lehel törzsek a Dunántult, Bulcsu és Botond törzsek a Tisza mentét szállták meg. Ond törzse a Tisza és a Kárpátok déli lejtőjén ütött tanyát. A Tisza felsőfolyását és a Szamos mentét Kende és követői foglalták el. A Gyulák törzse megszállta az Alsó-Maros partvidékét, majd Erdélyben a Maros, Aranyos és Szamos felső partvidékén telepedtek le. Őseink, régi szokás szerint, az elfoglalt területeknek rendszerint csak a közepét szállták meg. Maguk körül, széles, rendszerint természetes akadályokkal (gyepű) védett sávot hagytak betelepítetlenül. Ilyen gyepű volt keletre a Meszes és Érc-hegység észak-déli vonulata. Erdély főldrajzi helyzete miatt ebben az időben csupán határőrvidék, vagyis gyepűelve (Erdőelve). Kende és Gyula törzseinek szállástelepe és a Maros, Olt és Küküllő-közi székelység otthona.

18

Mihály Márta Ezek a székely emberek a gyepűn túli határőrök. Ők védik az új hazát a keleti besenyő és kun támadások ellen. Sok féle elképzelést találunk történelmünkben a székelyek eredetéről. Ezek szinte változnak a kor szellemi és politikai törekvéseivel, kormányaink pártosságával. Van, aki úgy gondolja, hogy a későavar népesség magyar nyelvű volt, és ezek voltak a székelyek. Valóban éltek-e magyarok a Kárpát-medencében a honfoglalás (895) előtt? Sajnos ezekre a döntő kérdésekre nincs biztos válaszunk. Engel Pál ”Beilleszkedés Európába, a kezdettől 1440-ig” c. könyvében azon vélekedik, hogy jelentős számú magyar nyelvű avar népesség élt a Kárpát-medencében a magyarok bejövetelekor. E kiváló történész úgy gondolja, hogy a magyar nyelvű székelyek is itt éltek. Vagyis, hogy a székelyek nem mások, mint a késői avarok. A honfoglaló magyarok természetesen az ott talált magyar nyelvű székelységet nem tartották magyaroknak. Elképzelésük szerint nem is voltak azok, hiszen nem tartoztak együvé a magyar törzsekkel. A székelyek neve és eredete a mai napig is kétséges. Érdemes megnéznünk egy néhány, sokszorosan megvitatott elképzelést. A székelyek Attila népei, hunok maradványai. Ezt mondotta Anonymus is: ”Omnes siculi, qui primo erant populi Athilae regis…”, ("a székelyek régebben Attila népei voltak"…). Szeretném hinni, hogy ez a legvalószinübb feltételezés, mert a székelyek néphitében nemzedékről nemzedékre az a tudat él, hogy ők Attila hunjaitól származnak. Mátyás király történésze, Bonfini, viszont a szkitáktól eredezteti a székelyeket. A másik elképzelés, vagy elmélet azt vallja, hogy a határok és hegyek őrei volt ez a nép. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976) is ezt a származást pártolja. “….a honfoglalás utáni századokban székelyeknek nevezték az ország különböző szélső vidékeire telepített, minden bizonnyal határvédelmi feladatokat ellátó népcsoportokat”. A székelyek származásának irodalma igen gazdag, de a valóságot senki nem tudja. László Gyula régész professzor szerint “A termékeny bizonytalanság” a jellemzője ennek a problémának is. Valóban igen termékenyek az

19

Vándorlások elgondolások. Remélem, hogy rövidesen genetikailag (DNA) alátámasztott igazságok is napvilágot látnak. A legújabb kutatások úgy jelzik, hogy a székelyek a XI. és XII. században Magyarország nyugati határszéléről vándoroltak és mint határőrök foglalták el mai hazájukat, Erdélyt. Ez az ősi katonai szervezettség megmutatkozott a székelység későbbi társadalmi tagozódásán, majd nyomott hagyott a székelyek életkörűlményein is az eljövendő évszázadok során. A XVI. század székely társadalma nagyjából három jól elkülöníthető csoportra oszlott fel. A legelőkelőbbek és legvagyonosabbak voltak a primor-ok. A lófők (equites) saját lovaikon és felszerelésükkel álltak harcba. A harmadik határőr csoportot gyalogszékelyek alkották, akik, mint a nevük mondja, gyalog vonultak a harci táborokba. Természetesen a népesség vagyoni állapota különbözött, de a székelység körében nem alakult ki a nagybirtokos rendszer. Az egykori katonai közigazgatás úgynevezett “székeket” hozott létre. Udvarhelyszék volt az anyaszék. Lakossága nagyrészben református és unitárius volt. Csíkszék teljesen katolikus. Háromszék, amely Kézdi-Orbai és Sepsiszékből tevődik össze, főleg katolikus és református volt. Ezeken a székeken belűl több néprajzitáj és etnikai csoporosítás, illetve megkülönböztetést szólgáló elnevezés volt használatos. Bárhonnan is eredtek, vagy jöttek a székelyek, de magyar emberek, és magyarjainknak is egyéni, értékes népcsoportja. Sajátos és felbecsülhetetlen kultúrával, gazdag hagyománnyokkal, és különleges magyar szellemi kincsekkel rendelkeznek. Egyedi, és jellemző a székelységre, az eredeti rovásírásuk. Forrai Sándor szakértő írja, hogy a székelyek rovásírása …”50 %-os megegyezést mutat a föniciai csoportba tartozó népek rovásírásával - az etruszkkal 43.4 %-ot, míg a türkkel mindössze 28.6 %-t - igazolni látszik azt, hogy a magyarok a türköktől függetlenül, külön úton jutottak a rovásírás bírtokába”. Szerintem az sem lehetetlen, hogy ez a rovásírásos kultúra a székelység szellemi kincse volt. De ekkörül is kételyek vannak, mert az 1990-es finn-ugor kongresszuson Dienes István

20

Mihály Márta Kalocsa mellől egy új honfoglalásbeli csonttegezfedelet (nyílvesszőtartó) mutatott be, melyen tipikusan honfoglalásbeli rovásírás van. Ez azt igazolja, hogy a honfoglaló magyarok is ismerték a rovárírást. Állitólag csak a székelyeknél maradt meg napjainkig. Nézzük meg Erdély jelentősebb, jobban szétszórt magyar népcsoportjait. Érmellék, a Bihari-síkság része. A nép műveltsége, szokásai alfőldi jellegűek, de foglalkozásuk merőben más, ugyanis az érmellékiek kitünő szőlőművelők. Szilágyság, dombosvidék Erdély nyugati részén. Ma a kisebb magyar falucsoportokat román telepűlések veszik körül. Hagyományaik igen változatosak, szinte faluról-falura változnak. A Fekete-Kőrös völgyében, nagyon elzártan fekszik 13, főleg magyar falu. Ezeknek lakossága régebben, mint bérmunkások az Alfőldre jártak aratni (náluk később érett a gabona), ezért ruházatuk alfőldi jellegű, de szokásaikban megmaradtak kalotaszeginek. Ma már igen keveredett a lakosság, tekintettel a román környezetükre. A legnagyobb és talán a legismertebb különálló magyar település a kalotaszegi, több, mint 40 magyar falut számlál. A felszegiek a Kőrös és a Kalota mentén élnek. Az alszegi kalotaszegi faluk a Nádas patak Kolozsvár felőli oldalán épűltek. A harmadik falucsoportot a Nádas mentén találjuk. Központja Bánffyhunyad. Háziiparuk igen fejlett, különösen a kender feldolgozása. Népviseletük sajátosan kalotaszegi, bájos, színes és gyönyörködtető. Egyedi, írásos, színes virágos hímzésüknek hírneve a világ minden részébe eljutott. A férfiak jól ismerik a fák szöveti sajátosságait, művészi fafaragók. A Mezőség vidéke is több magyar falunak az otthona. Néha kisebb csoportokba, máskor egyedűl képviselik Erdély gazdag népi szokásait és őrzik anyanyelvünket. Ilyenek Bosra völgye, Szék, Kolozsmonostor, Szamosfalva, Hóstát, Hidelve. Meg kell emlékeznünk Szakadátról, erről a szórványos magyar faluról, amelyik

21

Vándorlások jellegzetes építkezésével, népviseletével és erdélyi szokásaival szinte büszkélkedik. Ezekkel a népi jellegekkel emelkedik ki főleg román szomszédai közűl. Torda megyében sem tüntek el még a régi magyar települések. A középkorban híres erdélyi vasbányák és kohóüzemek dolgozóinak a leszármazottjai a mai Torockó, Torockószentgyörgy és környékének magyarjai. Évszázadokon keresztűl kiváltak szokásaikkal és népviseletükkel. Az elmult évszázadok során a székelység sok esetben politikai, vagy gazdasági okok miatt, kisebb-nagyobb csoportokban újhazát keresett. A középkorban és az azokat megelőző századokban kisebb csoportok Észak-Erdélyből Moldvába vándoroltak. Az éhinség, vagy járványok, túladózás és a terméketlen földek kényszerítették öket. A Moldvában élő régi testvéreinket csángóknak hívjuk. Ezek az emberek már évszázadok óta teljes román környezetben élnek. Anyanyelvünk, ha még megmaradt, nagyon keveredett. Népkőltészetük, zenéjük és táncaik nagyon sok erdélyi régiséget, sok esetben teljesen kiveszett középkori elemeket őríztek meg. Brassó mellett, a Barcaságban találjuk a hétfalusi evangélikus vallású csángókat. Ezek kiváló földművelők és egykori, lovas kamionjai voltak Erdélynek és Romániának egyaránt. A gyímesi csángók a XVI, XVII és XVIII. században, apró csoportokban húzódtak meg a Gyímesi-szorosba. Sorsukról és szokásaikról a “Csíksomlyói zarándoklat” c. könyvemben írtam bővebben. Természetesen az említetteken kivül sok magyar származású, magyar nyelvű lakóst találunk Erdély területén, akik egyedűl, vagy kis csoportokban, elszigetelten élnek a románok között. Erdély (románul Transilvania, Ardeal, németűl Siebenburgen) az 1920-as trianoni békeszerződés önkényes határozata miatt, jelenleg Romániához tartozik. Románia összterülete 238 ezer négyzetkilóméter. Ebből, Erdély az ország nyugati határvidékével és a Bánsággal együtt, kb. 103 ezer négyzetkilométer. A székely havasok egy részét Moldvához, Orsova

22

Mihály Márta vidékét Olténiához kapcsolták. Predeal vidékét pedig a brassói járás kapta meg. Erdély terűlete domborzatilag nagyon változatos. Hegyláncolatokkal teljesen körülhatárolt, magas felföld. Az erdélyi medence belseje átlagosan 300 m., de a legtöbb mezőgazdaságilag művelhető területek tengerszínti magassága 500 m (Alföld, átlagosan 100 m.). A nyugati határmentén húzódik a Nagy Alfőld keleti szegélye. Ezt követi az Erdélyi-szigethegység, amely elválasztja az Alfőldet az Erdélyi-medencétől. Az Erdélyi-medencét keleten a Keleti-Kárpátok hegyvonulata, délen a Déli-Kárpátok magas csúcsai őrzik. A Bánsági-hegyvidék ennek a hegyláncolatnak a nyugati vonulata. Nézzük meg közelebbről a Keleti-Kárpátokat, amely az ország északi határától a Törcsvári-szorosig húzódik. Ennek a hegyvonulatai között, azoknak keskeny vőlgyeiben és tágas medencéiben találjuk a régebbi székely és csángó telepűléseket. Ez a hegyláncolat földtanilag négyfajta vonulat. A legkeletibb hegyláncolat homokkő. Hegyei piramis alakúak, erdővel fedettek. Ezek a Csíki- Háromszéki-Bras-sói-havasok, Baróti-Persányi-Csukáshegységek. Erre felé találjuk a szépségükről híres mészkő-szírteket. Ilyenek az Óltár-kő, Csalhó, Gyílkos, Egyes-kő, Király-kő és számtalan más csúcs. A Keleti-Kárpátok gerinc-vonulata legöregebb a hegyláncolatok között. Összetétele kristályos pala, gránit és gneisz. Ezek az ásványi anyagok keményebbek, ezért kisebb az erózió, lassabban kopnak. Itt találjuk a legmagasabb (2300m) hegycsúcsokat. Ezek a MáramarosiRadnai-Besztercei és a Gyergyói-havasok. A negyedik hegyláncolat, vagyis a legbelső vonulat vulkánikus eredetű. Ez a legfiatalabb (6 millió évesnek gondolják), de talán a legtagoltabb része is a Keleti-Kárpátoknak. Ide tartoznak a KelemenGörgényi-havasok és a székelyek “szent hegye”, a Hargita. Ezeken a helyeken az utóvulkánikus geológiai tünetek jól észlelhetők. Ezekről a füstölgő kénbarlangok, mofetták és az űdítő borvízforrások tanuskodnak. Hargita-fürdőtől dél-keltre, egy keskeny vőlgyben fekszik szülőfalum Lövéte.

23

Vándorlások Amikor Erdélyre gondolunk, akkor legelőbb az erdők jutnak eszünkbe. Valóban valamikor a Keleti-Kárpátokat összefüggő erdőségek takarták. Ma már ez nem valós. A vőlgyekben a hajdani ligetes tőlgyerdők és mocsári tőlgyesek helyén csak galléria erdők állnak. Vagyis csak a tőlgy, kőris és szíl elegyes erdők maradtak meg. A mezőgazdasági területek megnövekedtek, de gondolom, hogy a román kormány erdőgazdálkodási politikája sem törekvő az erdélyi természeti kincsek védelméért. No, meg a székelység évezredes juh, kecske és szarvasmarha legeltetése is sok kárt okozott. Szerencsénkre, ahogy közeledünk a hegyvidékhez, egyre gyakoríbbá válik a zárt tőlgyerdő, különösen a kocsányos tőlgy (Quercus robur). A déli kitettségű domboldalakon otthonos a cseretőlgy (székelyesen, cserefa, Quercus cerris) is. Ha szerencsénk van akkor a cserefa társaságában megtaláljuk a gyönyörű lombozatú magyartőlgyet (Quercus frainetto syn. hungarica). A magasabb területeken a kocsánytalan tőlgyek honosabbak. Ebből Erdélyben három fajtát találunk, dárdástaréjútőlgy (Q. Dalechampii), az erdélyitőlgy (Q. polycarpa) és a közönséges kocsánytalantőlgyet (Q. petraea). Hűvösebb klima esetében a tőlgyeseket a bükkösök váltják fel. Ezeknek az erdőknek főfaja az elegáns, ezüstszűrke kérgű bükk (Fagus silvatica). A magasabb hegyoldalakon és hűvös szurdokokban szép, árnyékos, fűszer-gombaillatú erdőállományokat alkot a bükk, az elegánsan terpeszkedő jegenyefenyővel (Abies alba). A magas hegyek igazi királynője a lucfenyő (Picea excelsa). Ez a sudárszép fa sok esetben még 1800 m. magasságban is erdőket alkot. Eldugotabb, vagy hozzáférhetetlen helyeken ritkán még a cirbolyafenyő (Pinus cembra) és a tiszafa (Taxus baccata) is megtalálható. Természetesen sajátos növényzete van a magas, 2000 m. feletti csúcsoknak. Törpefenyvesek (Pinus montana), borókások (Juniperus communis) alkotnak sajátos havasi társulásokat. A fátlan gyephavasoknak is megvannak a saját különlegességei. Ilyen a Teleki virág (Telekia speciosa), a Jósika orgona (Syringa Josikaea) és a hegyi réteken élő bábakalács (Carlina acaulis) és több más ritka virág.

24

Mihály Márta 1996-ben unokatestvéreim elvittek a Békás-szoroshoz. Útközben megálltunk a Gyílkos-tónál. Gyönyörű augusztusvégi idő volt, meleg napsütéssel. Nyárvégi köntösbe büszkélkedtek a hegyormok és tükörképük fáradtan hintázott a kékes tó tükrén. Helyi fiatal művészek palettjei szegélyezték a tóparti ösvényt. Hírtelen egy 10 évkörüli fiú lépett elém és nagyon gyorsan, csak egy pillanatra, egy könyvet nyitott ki. Havasi gyopárokat árult. (Tiltott a gyűjtése, a havasi gyopár védett növény). Ha maradt még belőle, akkor ez a ritka szép és híres növény ott bújkálhat a kövek mögött, a hegyormok közelében, a tó felett. Elfordítottam a fejemet, a fiúcska elszaladt. Az összefüggő erdők természetesen sok erdei forrásnak és pataknak eredői. Ezekben valamikor bőséges volt a hal és vadállomány. A leírott Keleti-Kárpátok négy hegyvonulatának különféle az eredete. Alapközete, talajfelszíne és domborzati különbségei széles lehetőséget teremtettek a sajátos növénytakaró és az állatvilág fejlődésében. Ez a növénytakaró szabályozta a vízgazdálkodást és sok esetben az éghajlati változásokat. Ezek a tényezők döntötték el, az évezredek során, az emberi telepűlések megmaradását. A hegyláncolat domborzata biztonságot, de ugyanakkor kevés és legtöbbször szegény termőhelyeket adott. Emiatt a székelyek ezen a vidéken mindig szegények voltak. Erdély, ugyan hagyományokban gazdag, hitében erős, de gazdaságilag megbénított, politikailag elnyomott kis ország volt, még akkor is, amikor az Anyaország viszonylagos jólétet élvezett. Különösen a dél-keleti, főleg csak magyar lakta, vármegyékben, Csík, Háromszék, Udvarhely, Kis-Küküllö, Nagy-Küküllö, Fogaras és a többi hegyvidéki telepűlésekben sanyarú volt az élet. Ezeknek a vármegyéknek a lakossága főleg a Kárpátok hegyvonulatainak magas völgyeiben telepedett le. Itt rövidebb a termékeny időszak és a tengerszínti magasság miatt (legtöbbször 4-500 m.), hűvösebb az éghajlat is. E természeti tényezők és topográfiai adottságok miatt alacsonyabb a terméshozam és korlátozott a nagyobb meleget kivánó szemesgabonák termesztése is. Apró parcellák hazája ez a vidék és ezeket a termelési lehetőségeket a paraszt emberek jól ismerték. Sohasem volt céljuk a

25

Vándorlások tömeges, egyedi növényfaj termesztése. Akkor éhen haltak volna. A legtöbben arra törekedtek, hogy biztonságosan önellátók legyenek. Lehetőleg mindenből termeltek egy keveset. A földművelés mellett állatokat tartottak. Rendszerint a lovak mellett tehén és néhány disznó is volt. Tyúkok, récék és lúdak egészítették ki a hússzükségletet. A székelyek régebben nagyszámban juhokat tartottak. Ezek kint, a havasokban, messze a faluktól legeltek. Sajtot és gyapjút adtak. A sajtból készűlt a túró. Ez ma is igen jelentős része a székely táplálkozásnak. Ez a fő fehérje forrás. A turó a puliszkával, majd mindennapos eledele volt a székely embernek. A hűvös, nedves völgyek északi lejtőin kendert és lent termesztettek. Ezeket az értékes, természetes rostos növényeket és a gyapjút az asszonyok varázsolták mindennapi ruházatukká. Ha rossz volt a termés, akkor a kis parcellás parasztnak valahol munkát kellett keresnie. Sajnos a hegyvidéki völgyekben igen kevés munkaadóipar volt. Emiatt, rossz termés esetén az éhinség a paraszt embert vándormunkára kényszerítette. Mielőtt a székely "góbé"-ról írok, szólnom kell a magyar ember külleméről és jellegéről, hiszen úgy gondolom, hogy a székely ember is magyar. Tekintettel arra, hogy nyelvünk, eredetünk és származásunk merőben különbözik az európai szomszédainktól arra kell gondolnom, hogy ezek a jellegek évezredekkel ezelőtt alakulhattak ki, és nem máshonnan származnak. Ezek formálták a sajátos magyar jellemünket, küllemünket és testalaktunkat is. Ezeknek sajátos összessége képezi az egyéni magyar élettani tulajdonságokat:a sajátosan magyar viselkedést és vezérli érzelemvilágunkat is. Ezekkel nem azt akarom írni, hogy mi magyarok csak a legkiválóbb jellegeket formáltuk, de annyi bizonyos, hogy magyarságunk sajátos és több fizika formája és társadalmi megnyílvánulása nem európai jellegű. Érdemes megnézni, hogy mit gondoltak rólunk mások, régi szomszédjaink. Bőlcs Leó bizánci császár szerint a magyarok " a munkát, fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek." "Bátrak és tekintélyesek", írja Gardizí. Otto püspök nem volt elragadtatva a magyarságunktól:" kűlseje marcona, szemeik beesettek, termetük alacsony,

26

Mihály Márta viseletük vad, nyelvük pedig barbár. A sorsot kell vádolni vagy az isteni türelmet csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokba vételét megengedte". A XIX. antropológiai kézikönyvben olvashatjuk a magyarokról, hogy "A magyar családok arczvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában." Különlegességünket valahol, történelmileg megbizhatóbb helyen kell keresnünk. Talán érdemesebb egy kicsikét megnézni múltunkat, életmódunkat, hiszen ez lehetett az egyik legerősebb formálója élettani tulajdonságainknak. Úgy beszél rólunk a történelem, mint lovas nemzet. Ez az életmód nagyjából kizárta a hosszabb letelepűlést. Elődeink jöttek-mentek és láttak. Szélesebb látókörű, környezetüket jól ismerő, idegenekkel szemben magabiztosabbak voltak. Ebből következik, hogy másokkal szemben bizonyos fölénnyel viselkedtek. Elődeink kisebb csoportokban, nagyobb távolságra éltek egymástól. Vendégek érkezése, akár magyar, vagy más népek látogatása ritka és mindig szívélyes alkalom volt. Talán ez volt a gyökere vendégszeretetünknek és ez vezérelte a későbbi igen gyakori nemzetiségi politikánkat is. A magyar nép az évszázadok során befogadott minden éhezőt, politikai menekültet, tekintett nélkül azok származására, vagy vallására. Ezek legnagyobb része hazánkban otthonra talált és idővel magyarnak vallotta magát. Jelenlegi honfoglalás-kori csontvázaink és az élőlakosság vizsgálataiból jól kimutatható az a tény, hogy a magyarság "keleti" jellegei sokkal erősebbek, mint az európaiak. Bartucz Lajos antropológus szerint, mi magyarok talán most "magyarabbak" vagyunk, mint a honfoglalás idején, mert keleti jellegeink gazdagottak a besenyők, jászok, kunok, uzok és más keleti származású népek jellegeinek utánpótlásával. Dacára annak, hogy honfoglalóink keveredtek a későbbi évszázadok betelepített, vagy bevándorolt népeivel, több magyar megjelenési jelleget őriztünk meg. Csak mi magyarok hordozzuk a belső-ázsiai "törökös-magyar" turanid fajta jellegeit. Ez ma is 30 %-os gyakorisággal fordul elő. 12 %-ban fordul elő a pamíri jelleg és 4-5 %ban találjuk taurid típust. Előfordul egy szőke, kékszemű, erős

27

Vándorlások járomcsontú és pisze orrú, kelet-balti típus is. Lehetséges, hogy ezek is magyar jellegek. Érdekes az örökölődő "mongolredő" (az újszülött szemhéjja nem fedi a könnycsatornát) és a "mongolfolt" (a keresztcsont felett lévő, durván háromszögalakú sötét folt, vagy szőrcsomó jelenléte). A történettudományi kutatások mai módszerei nagy változást mutatnak. A kutatók a múltunk utánni keresgéléseiket összekapcsolják a természeti környezetek állapotának és változásainak vizsgálatával. Ez az irányzat a természettudományok és történettudomány módszereinek és kutatási eredményeinek közös felhasználásában jelentkezik. Ennek eredményeként született meg Szabó István Mihály akadémikus, mikróbiológus ELTE, TTK tanszékvezetőnek “A Magyar történelem egy biológus szemével” c. akadémiai előadása. Paleoklimatológiai és DNS vizsgálatok eredményeire alapozott előadása végigvezeti a hallgatót az uráli népek vándorútjain Kr.e. 40 ezer és Kr.u. 1100 között. Szabó István Mihálytól olvasom, hogy a legújabb genetikai csoportosítások a Eu19 és más haplotípusú génjei alapján, melyek a Y–kromoszóma középső részen nem változnak az öröklődés során, azt mutatják, hogy a magyar nép ősei határozottan az ugorok (az urali népek legészakibb csoportja 12 ezer évvel ezelőtt) genetikai népcsoportjába tartoznak. Ezzel a csoportosítással elődeink őstörténeténete 40 ezer esztendővel vezethető vissza. Meglepő, hogy a csoport európai tagjai a magyarok mellett a lengyelek, ukránok és horvátok. Az ugor rokon nemezetek közül csak a magyarok tartották meg ősi nyelvüket és jellegüket Európában. A finn rokonságot ez a Eu 19 haplotípuson alapúló csoportosítás nem említi. Az Eu 19 haplotipusú leszármazási vonalából ered a rokon Eu 22 típus. Ez gyakori a szibériai népcsoportoknál és az észak–amerikai indiánok között. Tehát arra gondolhatunk, hogy azok a népességek akik elérték Amerikát 11–12 ezer évvel ezelőtt az Ob folyó torkolatánál ekkor széteső ugor csoportból származnak. A Bering szoroson (amely szárazföld volt ekkor) vándorolhattak az amerikai földrészre. Az amerikai ugorok létezését a penuti (Kaliforniában élő, alacsony lélekszámú indiánok) nyelve és az ugor nyelvek hasonlósága is alátámasztja. Szabó István Mihály akadémikus tanulmányát a

28

Mihály Márta HISTÓRIA XXV. évfolyam 5–6 számában (2003) részletessebben ismertetik. A góbé csavaros eszű, székely parasztember, írja a magyar magyarázó szótár. A valóság ennél sokkal több és meghatározása bonyolultabb. Gondoljunk csak Nyírő József Álózijára (Kopjafák), a Jézust faragó, szerelmes legény emberi méltóságára, vagy Tamási Áron bűbájos, sokszor mesébe illő Ábeljére. Vagy nézzük meg időben és korban talán hozzánk közelebb eső Sütő András író, székely hőseinek jellemét és azok mindennapjainak ábrázolását. Igaz, a székely ember magyarul beszél, de a gondolkodása óvatos, kétkedő jellegű. Szófűzése bájosan csavaros. Sokszor a természeti tünemények segítségével, vagy azoknak szépségeivel, virágnyelven, példázza, szinte alkotja mindennapi mondanivalóját. A székely mindennapi, falusi beszéd mentes a trágárságoktól. A különféle vidék változatos tájszólásai megszinezik anyanyelvünket. Minden falu nyelve csodálatosan csengő magyar, de mégis mind kissé más, székely-magyar. A székely nép története más, mint a magyar emberé. Ha megnézzük Európa térképét, akkor úgy tűnik, hogy a Kárpátok hegyvonúlata, mint egy kifli alaku akadály, akárcsak egy küszöb emelkedik ki a fennsíkból nyugat és kelet között. Ennek a földrajzi fekvésnek a következménye, hogy akár a keletről-nyugatra vonuló, vagy nyugatról-keletre menekülőket, vagy harcolók hadát a hegyláncolat rövidebb, vagy hosszabb időre megállította. Az évezredek során az átvonuló sokféle népcsoport valamiféle tárgyi, vagy személyi hagyatékkal gazdagította az erdélyi medencét. Különböző népek, ismeretlen istenek, vándorló életmódok és idegen kúlturák keveredő helye volt ez a kis ország. A nagy erdőségek, mély völgykatlanok kiváló és megbízható búvóhelyeknek bizonyúltak. A székelység elzártsága, az évszázados idegen uralom és az állandóan változó szomszédság kialakított, szinte megérlelt egy sajátos, óvatos, szemlélgetéssel teli gondolkodási módot. Ezzel a változó társadalmi állapottal párhúzamosan kifejlődött a szinte titkos, egyéni gondolkodásmódot leíró székely nyelvjárás és

29

Vándorlások szókincs. Ezek a különleges jellegek természetesen közvetlen vetületei a havasi életmódnak is. Az elszigeteltségük és meghitt közelségük a havasokhoz, az öket körülölelő erdők-mezők-patakok és azok állatvilága, formálta és csíszolta jellemüket és gondolkodásmódjukat. Ezek sohasem csapták be öket. Életmódjukat az erdő, havasi pásztorkodás és a földművelés jellemzi. Mindhárom magányt, mély hitet, környezetével bensőséges kapcsolatot kivánt a góbé favágótól, a bükkfaszénégetőtől, a rengetegek juhpásztorától, vagy a havasi szántogatótól. Ez az ember jól ismerte a erdőt, nevén, szinte “üsmerősként” szólította a fákat és azt is hitte, hogy furulyáját a nyulak és a medve a bokorban hallgatják. Hiszen ki más volt ott? Ebből a világból születtek gyönyörű népballadáink. Ez a környezet volt a népmeséink színpadja. A titokzatosan suttogó fenyvesek, a csilingelő harangvirágok és a zergőfüvek kalákában énekelték meg a járásán lemenő napot. Ezek voltak a székely népdalok sajátosan szép ősi, zenei gyökerei. A székely férfiember kiváló ismerője a fa szöveti tulajdonságainak. A téli hónapok foglalatossága a faragás. A kender termelés és a juhtenyésztés kifejlesztette a kézműipart. Gazdag, sajátos mintaelemek sokaságáról volt híres a szövészet. Lövétén különösen virágzott e hasznos és művészi ipar. Édesanyám és testvérei élbeli szővőnők voltak fiatal éveikben. Sok szép szöttes az otthonom dísze, melyeket jó Anyám szött az 1928- 36 években. Nagynéném Tera még most is sokat sző. Majd minden falunak megvoltak a saját motivumai és színei. A néviseletük változatossága tűkrözi ezt a sajátosságot. A székelyudvarhelyi múzeumban láthatók a székely kézműipar remekei. Még most is él a havasokban kalákázás. Ez a közösségi munka rendszerint ház-csűr épitkezés, cséplés és kaszáláskor zajlik le. Rokonok, komák és barátok segítségével folyik a munka. Ez a társas munkálkodás jó alkalom a hagyományok ápolására. A székelyek szellemi kincsei, a régiektől az újig, változatosak és páratlanok. Népdalaik, népballadáik és táncaik egyedi szellemi tárlatai a székelymagyar társadalomnak.

30

Mihály Márta Az erdélyi ember mélyen vallásos és Istenhívő. Erről tanuskodnak a székelyfalvak gondozott templomai. Régen ezeken a plébániákon jegyezték be az újszülötteket, házasságot és az elhalálozást is. Az én születésemet is a lövétei katolikus temlom jegyezte be. Szerencsénkre az adatok ott megmaradtak. A háború után onnan kaptam meg a születési anyakönyvemet. Ugyanebben a templomi hivatalban jegyezték be a szüleim születését, elsőáldozását és házasságát is. Valamikor a templom mellett épűltek a magyarnyelvű iskolák. Fenntartásukról sokszor a falú gondoskodott. A leírottak sok esetben a régebbi székely világot jellemzik jobban, de 1996-i látogatásom alatt sok faluban alig láttam érdemes változást.Például Lövétén, tekintettel a rossz útra a falú teljesen elszigetelt. Útóljára 1941-ben építettek útat a falu felé (a magyarok bemenetelekor). Sajnálatos módon emiatt még a térképek sem igen jelölik ezt a nagy telepűlést, pedig 3700 ember lakik ott. Ez az állapot nem igérhet semmi változást a lakosság életkörülményeiben. Csíkcsicsóban a templomot fényképeztem, amikor hírtelen egy idősebb, ünnepi gunyájában őltözött, székely bácsi fiatalosan pózbacsapta magát és hozzám szólt, “no néne kapjon le engöm es” , én azonnal csináltam róla képet, mire megkérdezte az öreg, hogy “no, lekattintott?” Én igen, feleltem, de nem tudok most magának képet adni, mert nincs készen. A bácsi bájosan mosolygott és azt mondta, hogy a kép nem számít, fontos, hogy lekaptam őt, mert eddig elé őt még nem kapta le senki. A jelenet elgondolkoztatott. Ez a bájos kis történet jól jelképezi az idősebb székely ember misztikumát. Nem különíthetjük el a székelyeket, amikor Erdélyről beszélünk, mert évszázadok óta más népek is lakták és ma is több nemzetiség vallja hazájának ezt a kis országot. Román, magyar, német, szlovák, örmény, szász és zsidó ember lakik ott. 1919-ben, amikor Románia elfoglalta Erdélyt akkor Erdélyben 1,871.375 magyar ember élt. Az 1930, 1948, 1956 és 1966-os román népszámlálás adatai nem megbízhatók, mert különféle ott élő nemzetiségek, azok anyanyelvének és vallásának betíltása, és falvaik “felhígitása” román elemekkel (a románosítási folyamat főeszköze) elhomályosította a valóságot.

31

Vándorlások A népszámlálás módszerei sem segítették a valós nemzetiségi eloszlódást. A számlálók, a helyi rendőrség kiséretével kérdezgették: jó román vagy-e, vagy nem? A magyar dolgozótól:hálás vagy-e Romániának a munkádért? Akik ezek és hasonló kérdések ellenére még is magyarnak vallották magukat, elvesztették munkájukat, összeverték öket, vagy pedig deportálták (elegánsabban “áthelyezték”) öreg román településekbe. Itt automatikusan románnak számolták öket. Ezek számát 350,000-re becsülik. Érdekes adatokra találunk Dr. Jonel Popescu könyvében (Churches in Rumania). A román kutató felsorolja a különböző Romániában élő vallások követőinek a számát, 1976-ban. Kálvinisták:1.2 millió, római katolikus 1 millió, unitárius 280,000, magyar luteránus 20,000, a volt görög katolikusok (törvénnyel megszüntették ezt a hitet) 200,000 számláltak. A felsorolt hitágazatok szigorúan magyar származásról tanuskodnak. Ezek szerint 2.7 millió magyar ember él Erdélyben (Documented facts and figures on Transylvania, C The Danubian Press, Inc. 1977, Astor, Florida, 32002). Kevesebb veszéllyel járt bevallani az istenhitet, mint a nemzetiségi hovátartozást. Ha ehhez hozzáadjuk a román területre telepített, románnak hitt, és készakarva nem számlált 350,000 magyart, akkor bizony hárommillió fölé emelkedik az erdélyi magyar lakosság száma. Mindig ennyit emlegettek a szüleim és rokonaim a háború után. 1914 tavaszán, amikor Nagyapám kivándorolt Kanadába, Tisza István gróf volt a Magyar Királyság kormányzója. Tiszát 1913 juniusában választották meg, de az új kormányzót a nagyfokú és erős magyarosításí törvényhozásai miatt a románok nem fogadták el. 1913 február 17-én Tisza ajánlatait a román képviselők elútasították. A további tárgyalások megszakadtak. Erdély sorsa bizonytalanná vált. Súlyosbodtak a gazdasági nehézségek. Ez év juliusi (Szarajevó) merénylet kirobbantotta az első világháborút. A munkalehetőség hiánya, a leírt széthúzódó nemzetiségi politika és a reménytelen szegénység miatt ragadta meg a vándorbotot Nagyapám. 1914 március 4. -én, 33 esztendös korában, kivándorolt Kanadába. Hajója Halifax-ben kötött ki.

32

Mihály Márta Erdélyben hagyta feleségét Annát és három kicsi fiát, Dénest (az én Édesapám), Ferencet és Lőrincet, aki röviddel ezután gyermekjárványban meghalt. Nem ismertem Nagyapámat, de sokat hallottam Felőle. Csak levélben értesűlt születésemről, sok szeretettel gratulált Amerikából. Leveleit, verseit és útinaplóját sokszor olvastam. Szerettem volna, ha ismertük volna egymást. Ahogy éreztem, olvastam és hallottam, büszke magyar és mélyen hívő, katolikus székely volt. Génjének millióiból, talán a vándorlási hajlam valamelyikét Töle kaptam. Kár, hogy vándorútjaink sohasem keresztezték egymást. Magyarországot Európa térképén a tájékozatlan útazó alig találja meg, csúnyán megcsonkított, kis ország vagyunk. Az anyaország összlakossága tíz millió alatt van. Kevesen vagyunk. Ellentmondóan ezzel, eredményeink nagyok, messze túlszárnyalták földrajzi méreteinket és határainkat. Akár tudományos, művészeti, vagy sport teljesítményeinket vizsgáljuk, joggal, megelégedéssel és büszkén elmondhatjuk, hogy az ősi nemzetünk fiai és leányai, úgy az idegen földön, mind otthon, keményen dolgozó, törekedő és örökké reménykedő emberek. A magyar nyelv hangtani (fonetikus), allegóriákban gazdag és szókincsében igen termékenyen változatos. A nyelvészek szerint a manapság használt anyanyelvünknek nincs közeli, élő nyelvrokona. A mai írott és beszélt magyar nyelv minden más nyelvtöl merőben különbözik. Tudományosan elfogadott tény, hogy ősnép vagyunk. Nyelvünk eredetét is sok homály fedi, annyi bizonyos, hogy hosszú vándorlások során fejlődött ki. Dacára a gyakori környezet változásnak, és a magyar nyelv elleni törekvéseknek, sok másfajta nyelv és népcsoport közelségének, még az együttélés esetében is, őseink anyanyelvünket megőrízték. Ebben és ezzel él a magyar nemzet. Ahogy elvesztettük anyanyelvünket megszüntünk magyarok lenni. Anyanyelvünk megőrzése elődeinktől a történelmünk során, gyakran nagy áldozatokat kivánt. Gondoljunk a megcsonkított Hazánk határmenti magyarjaira: az erdélyiek, csángók, felvidéki, délvidéki és más kitaszított honfitársainkra. Sok esetben egy-egy teljesen, magyaroktól elszigetelt falú évszázadokon át megmaradt

33

Vándorlások magyarnak, dacára az idegen nyelvű környezetének. Ez legtöbbször nemcsak nagy anyagi és erkőlcsi áldozatot, de megalkuvástól mentes magyarságot is követelt. Tapasztalataink azt mutatják, hogy anyanyelvünk egyedülállósága sok gondot okozott és okoz kűlföldi kapcsolataink során. Nem hasonlít más nyelvekre. E szép nyelv, szinte, mint egy titkos beszédmód őrzi magyarságunkat, nemzeti mivoltunkat Európa szívében. A magyar nyelv gazdag kifejezöképességével táplálja lelkünket és különös megkülönböztető nyelvi sajátosságával, mint egy élő kapocs világszerte erősíti összetartozásunkat. E nyelv, mint egy láthatatlan gondolat, vagy csodálatos eszme, szabadon átszel határokat, világrészeket. A magyar szó összeköti a magyar lelket és magyar gondolkodást a magyar hazával. Anyanyelvünk sajátossága megnehezíti a fordítást, így nagy iróink művei ismeretlenek maradnak, vagy igen ritkán csak fordításban, rendszerint későn kerűlnek a világ olvasóközönsége elé. Nagy örömmel értesűltem arról, hogy Kertész Imre magyar író 2002-ben Nobel-dijjat kapott irodalmni tevékenységéért. A Nobel Bizottság közleménye szerint " irásaiért amelyben fentartja az egyén élményeinek törékenységét a történelem barbár önkényességével szemben." A “Gályanapló" c. könyvét (Galley Diary, Last modified, October 11, 2002, Copyright 2002 The Nobel Foundation) tartják az irodalmárok a legnagyobb művének. Itt bontakozik ki Kertész teljes irói intellektuális képessége. A könyv svéd cime Galärdagbok. Kertész Imre 1929-ben született Budapesten, zsidó származású író. 1944-ben Auschwitz-ben, majd Buchenwald-ban deportálták. 1948-1951-ig a “Világosság” c. lapnak írt. Ekkor elkűldték, mert a lap politikai irányvonala a communista politika irányzat felé fordult. Ezután két évig katona, majd önálló író lett és a német nagy filozófusok (Nietzsche, Freud, Roth, Canetti és mások) munkáit fordította. Kertész jelentősebb munkái:Sorstalanság (1975), A nyomkereső (1977), A kudarc (1988), Az angol lobogó (1991), Kaddis a meg nem

34

Mihály Márta született gyermekért (1997), A gondolatnyi csend, amig a kivégzőosztag újratölt (1998), A számüzött nyelv (2001). Az említett müveket Budapesten adták ki. Angolra fordított munkái: Fateless (Sorstalanság), fordították: C.C. Wilson and K.M. Wilson. Evanston, Ill.: Northwestern University Press, 1992. Kaddish for a child not born (Kaddis a meg nem született gyermekért). Fordították: C.C. Wilson and K.M. Wilson, Evanston, Ill:Hydra Books, 1997. Számos műve megjelent német fordításban is, több magas irodalmi dijjat nyert. A kedvező magyar vivmányok, no és kevésbbé dicséretes teljesítmények elterjesztöi, dacára anyanyelvünk nemzetközi nehézségeinek, az utólsó száz évben, főleg a magyar kivándorlók voltak. Kalandorok, útazók, felfedezök, szabadságharcosok, nincstelen parasztok, parasztasszonyok, elszegényedett munkások, mesteremberek, földesurak, politikailag és hitükben veszélyeztetett egyének, cselédlányok, tanárok, orvosok, diákok, kutatók és sokan mások voltak nyelvünk magvetői. XVIII. században Magyarország volt a bevándorlók hazája. Németországból és dél-kelet Európából sok száz változó nemzetiségű, föleg földműves bevándorló telepedett le hazánk közép és déli vidékén. Itt a népesség erösen megritkult a török uralom alatt. A több, mint 150 éves török Ottomán uralom nagy gazdasági és társadalmi elmaradottságot hagyott maga után. Ez a leromlott állapot lényeges belső vándorlásra kényszerítette az elszegényedett népet. Ez idö tájékán az ország hegyes, északi vidékéröl az emberek nagy számban a déli, termékenyebb Alföldre vándoroltak. Magyarországon ebben az idöszakban igen nagy százalékban éltek szlovákok, osztrákok, németek, románok, zsidók, szerbek és horvátok is. Az összlakosságnak csak a fele volt magyar. A bevándorolt nemzetiségek rendszerint külön csoportokban éltek. Sok esetben életük szomszédaikkal békés volt, máskor nyílvános, kisebb-nagyobb ellentmondásokból eredő összeütközésekre kerűlt sor. A gyenge mezögazdasági helyzet és az emberek általános elégedetlensége feltétlen fokozta és élezte a

35

Vándorlások nemzetiségi problémákat, melyeknek nagy része sohasem oldódott meg. Az igazi, nagyobb méretű kivándorlást az elvesztett szabadságharcot követö mezögazdasági és ipari változás okozta. Az ipari fejlödés gépesítést hozott maga után, ami szükségtelenné tette sok mezögazdasági munkás, alkalmi, vagy állandó alkalmazását. Az uradalmi birtokok a gépesítés következtében lényegesen megnőttek és gyorsan megerősödtek. Ezzel párhuzamosan az apró parcellás, amúgy is alig-alig önfenntartó parasztság elszegényedett, tönkrement. Nem tudott lépést tartani a gazdagabb földbirtokos termelékenységével. Elvesztette földjét, betévő falatját és vándor mezőgazdasági, vagy az élelmesebbek, ipari munkássá vált. No, de sokaknak, mivel csökkent a mezögazdasági kapásmunka szükséglet, semmiféle munka nem jutott. Ez az elszegényedés, földtelenség-nincstelenség hajtotta az elsö munkanélkülieket az ország határain túlra. Különösen az ország gyengébb mezőgazdasági terűleteit, a hegy és dombvídékek kis parcelláit éríntette korán és súlyosan az elszegényedés. Itt mindig gyenge volt a terméshozam, a föld nagyobb része alig volt alkalmas művelésre. A környéken nem volt ipari munkalehetöség. Gyenge termés esetén ezek az emberek egy idöre vagy feladták földjeiket, vagy pedig eladták az egyre erősödő nagybírtokosoknak. Ipari gócpontok eleinte csak a nagy városok mellett létesűltek, mert itt már út és vasútredszer volt. No és természetesen a válallalkozáshoz itt volt elegendő munkás is. A föld eladása nem volt könnyű teendő az elszegényedett magyar parasztembernek. Földhöz nőtt a lelke. Évszázadokon keresztül hű volt kicsi, de kincses parcellájához, a szent magyar földhöz, annak rögeihez, köveihez. Magyar parasztjaink elöször Európában próbáltak szerencsét, hiszen az közelebb volt és nem volt egészen idegenföld. 1880-ban már több, mint 183,000 magyar, föleg mezögazdasági vándormunkás telepedett le az ország nyugati részén, Ausztriában. Több ezren

36

Mihály Márta mentek Németországba és Romániába is. 1879-ben sok árvíz, viharok és rendkivül rossz terméssel küzködött az ország. Nagy szegénység zúdult a magyar és a környezö népekre. Föleg ennek az évtizednek gyenge terméshozamai és a parasztság gazdasági tönkremenése késztette a magyar és más európai népeket a tengerentúli vándorlásra. Az elkövetkezö évtizedben 160,000 magyar ember Amerikába és Kanadába vándorolt. “Ha majd ugy látod minden elveszett; Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod: Ha ugy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengeren tulra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted." Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

II TÖBB, MINT 50 MILLIÓ EMBER hagyta el Európát és családját 1880-1980-ig. A kivándorlók, föleg hajón, késöbb repülővel szelték át az Atlantikus óceánt, Amerikába és Kanadába jöttek. Ez a nagyméretű kivándovrlás egyedűlálló esemény az emberiség történetében. Ezek a bevándorolt emberek törték fel a termékeny amerikai és kanadai füves pusztákat, alapították és népesítették be a nagy városokat és ők építették a több ezer kilóméteres út és vasútvonalat az Atlantikus óceán partjától a Csendes óceánig. Meg kell jegyeznem, hogy más földrészről is sok ezer nincstelen, munkát és jobb életet kereső bevándorló is részt vett ebben a nagyméretű, nehéz és alacsonybérű munkában. Természetesen rendkivüli szorgalmukkal, ügyességükkel és kitartásukkal megalapozták, felgyorsították és megerősítették az Újvilág gazdasági fejlődését.

37

Vándorlások A kimeríthetetlen, megbízható munkaerő és az alacsony munkabérek gyorsan meggazdagították az ekkor, viszonylag lakatlan Amerikát és Kanadát. Ez a nagyszámú, különbözö nemzetiségű, változó hitü és anyanyelvü bevándorló természetesen erősen hozzájárult, különösen a századforduló után, e két természeti kincsekben gazdag, teljesen feltáratlan ország társadalmi és kúlturális fejlődéséhez is. Az Újvilág északi részét és füves pusztáit ekkor derékig érő, vadállatokkal teli préri legelők, hatalmas őserdők, tavak, mocsarak, vad folyók, végtelennek tűnő, műveletlen földterületek takarták. A legtöbbje ennek békés lakóhelyet, munkalehetőséget és anyagi jólétet igért. A legtöbb bevándorlott a mult századfordulón, a reménységén és munkaerején kivül semmit sem hozott magával, hiszen otthon földhözragadt szegény volt. A kivándorlók hittek önmagukban, munkaerejükben és reménykedtek az imit-amott hallott jó hírek, főleg a munkalehetőségek valóságában. A kivándorlók nagy százaléka úgy tervezte, hogy a megfelelő tőke összegyűjtése után visszatér hazájába és ott befekteti pénzét. Ezért az igéretes jólétért érdemes volt ádozatot hozni. A kemény munkát, a takarékos életet, a hontalanság mindennemű kényelmetlenségét és fájdalmát elfeledtette az igéretes tőketulajdon. A legtöbb bevándorló, amikor az Újvilágba érkezett, a meggazdagodásról és az ezt követő hazatérés pillanatáról, majd az otthoni gondtalan életről álmodozott. Érdemes a magyarság Újvilágba vándorlását egy kicsit közelebbről megnéznünk. Durván három nagyobb hullám jellemzi ezt az időszakot. Bevándorlók 1880-1914 között (Saskatchewan időszak), az első és második világháború közötti bevándorlás (1921-1940), és harmadik időszak, a haborús évek végétől 1970-ig. A korai bevádorlókról írok csak egy kissé részletesebben, mert ezek az emberek voltak az igazi merész úttörői ennek a mostoha, idegen életnek és feltörői az Újvilág füvespusztáinak. A magyar 1848-49-es szabadságharc személyi szabadságjogok bíztosítása, szociális és politikai reformja ellenére nem óldotta meg a legkényesebb központi kérdést, vagyis nem korlátozta a földbirto-

38

Mihály Márta kosok szinte határtalan tulajdonjogait. Ennek eredménye a földbirtokosok birtokának korlátlan növekedése és azok meggazdagodása lett. Ez a kisparcellák elvesztéséhez és a szegény parasztság nagyméretű nincstelenségéhez vezetett. Sok elégedetlenség, nagy szegénység és munkanélküliség jellemezte ezeket az éveket. Ezzel szemben, az Újvilág teljes politikai szabadságot és szinte végtelen munkalehetőséget igért. Csak földművelöt fogadott be a két ország ebben az időben, hiszen a legfontosabb a hatalmas lakatlan területek betetelepítése és a préri feltörése volt. Akadtak egyének, akik a kezüket hetekkel a bevándorlás előtt edzették, hogy földmunkásnak tűnő, durvább kezekkel takarják el más származásukat. 1880-ig a Kanadába kivándorolt magyarok száma 294 és 1,759 között mozgott. A nagy ingadozás oka kettős. Egyrészt a bevándorlási hivatal nem tartott pontos nyílvántartást a bejöttek igazi nemzetiségéről. A bevándorlási hivatal alkalmazottjai legtöbbször csak angolul beszéltek, a bevándorlók csak anyanyelvüket ismerték, így a társalgás meglehetősen nehéz volt. A legtöbb bevándorlót nem érdekelte különösebben, hogy milyen nemzetisegünek írják be, csak keresztül juthasson a vonalon. Sokakat visszaküldtek, aminek tökéletes anyagi és erkölcsi tönkremenés lett az eredménye. Legtöbb esetben, akik Erdélyből, a Felvidékröl, vagy a Bánságból jöttek, azok nem a magyarok, hanem könnyen a román, szlovák, szerb és más nemzetiségek listájára kerűltek. E lehetőségek valósága mellett a saját bevándorlásom nemzeti eredete tanuskodik. Amikor 1956-ban, Kanadába érkeztem Magyarországról, akkor a születési helyemet kérdezték, amely Erdély, mely jelenleg Romániához tartozik. Arra, hogy romániainak véltek és nem magyarnak, csak öt évvel a bevándorlásom után jöttem rá, amikor megkaptam a kanadai állapolgárságomat. Az útlevelem szerint ma is román eredetű vagyok. Anyanyelvem felöl hivatalosan senki nem érdeklődött. Nagyon elszomorított a teljesen hamis nemzetiségem, de nem tehettem semmit. Irónikus, hogy pontosan 10 esztendővel korábban, családommal Romániából illegálisan Magyarországra szöktünk, azért, hogy magyarnak maradhassunk. A háború után elvesztettük (tekintettel a

39

Vándorlások trianoni felosztásokra, Erdély román uralom alá kerűlt) magyar állampolgárságunkat. 1946-ban hűségeskűvel visszanyertük. 1956-ban még is Románnak itélt a kanadai állam, mert ott születtem, így ujra román állampolgár lettem. Magyar állampolgárságomat megint elvesztettem. Nagyon fájt az esemény, de kiszámíthatatlanok az élet, különösen a politika útjai. Ezek a nemzetiségi problémák szinte mególdhatatlanok. Az idén (2002) még bonyolultabbá vált a nemzetiségi zür-zavarból eredő problémák tömege. A kanadai útlevél kérvényen két új kérdés jelent meg. Mikor és milyen állampolgárságot adott fel, amikor kanadai állampolgár lett? Meglepett a kérdés. Az én (és más sok ezer ember) esetemre megint nincs magyarázatra lehetőség. Nem adtam fel a magyar állampolgárságomat 1956-ban, a magyar állam fosztott meg ettől. Mivel Romániában születtem, ezért beírták, hogy feladtam a nem létező román állampolgárságomat. A második oka a bevándorlók ingadozó létszámának, szintén a bizonytalan nyílvántartás az oka. 1880 elött a legtöbb magyar és más nemzetiségű kivándorló is, Amerikába ment. Onnan a becslések szerint az összes vándormunkásnak 5-10%-a késöbb illegálisan átjött Kanadába. Ekkortájt, dacára az eredeti terveknek, a legtöbb esetben az amerikai bányavidékek alkalmazták a betóduló vándormunkások nagy részét. A magyar bevándorlók főleg elszegényedett parasztemberek, vagy mezőgazdasági vándormunkások voltak. Ezek az emberek ki nem állhatták a bányamunkát. Féltek a földalatti élettől, iszonyodtak a lyukakban éléstől és a bányásztelepek nyomorától. Az elsö lehetőséget megragadták, hogy onnan megszabaduljanak és újra földmüvelők lehessenek. Elképzelhetően valós nyílvántartásról itt sem beszélhetünk. Ezektől a körűlményektöl függetlenül a magyar és más bevándorlottak száma rohamosan növekedett. Tekintettel az otthoni fokozatosan gyengülő gazdasági helyzetre és növekedő munkanélküliségre a bevándorlott magyarok száma 1890-ban Kanadában elérte a 8766-t. Ezek a számok igazolják, hogy sajnos, az európai vándormunka lehetősége nem elégítette ki az egyre súlyosbodó otthoni munkaigényeket. A kanadai és amerikai lehetőségek többet igértek.

40

Mihály Márta Feltétlenül beszélnünk kell a kivándorló emberről, hiszen a kivándorlásnak a munkanélküliség, földtelenség és a sanyarú gazdasági állapotok mellett van egy különleges, személyi mozzanata is. Ez az emberi döntés, egyéni határozat, a kivándorlás legmértékhatározóbb tényezője. Minden országnak csak egy elenyészően kis százaléka vándorol az ország határain kivül. Sokan a nagyobb személyes szabadságért, mások a jobb megélhetési lehetőségért hagyják el hazájukat. A legtöbben otthon maradnak. Feltétlen kell valami nyomatékos emberi különbségnek lenni az álmodozó, vagyis a kivándorlást mérlegelő, az otthoni helyzetet elfogadó és a cselekvő, vagyis a kivándorlott között. Köztudomású, hogy az öreg fák átültetése rendszerint sikertelen. Az idős fa nem növeszt új gyökereket, nem alkalmazkodik új környezetéhez. Ez a gyengeség a korral növekszik. Ezt a biológiai tényt alkalmazhatjuk a kivándorlókra is. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, azt is, hogy minél idösebb valaki, annál tapasztaltabb és jobban látja a sok, a fiatalság részére még csak nem is sejthető bajt és küzdelmet. Az okosabb, talán éretebb ember nem hagyja el az ismerős körülményeket a bizonytalanságért, még, ha azok kedvezöbbnek is tűnnek. Ez is igaz. A Teremtő a legtöbb embernek, korához illően megadta személyi önbizalmát, bölcsességét és fizikai erejét. A fiataloknak végtelennek látszó fizikai erőt, sokszor túlbuzgó önbizalmat, kevesebb előrelátást és tapasztalatlanságból eredő, szinte vakmerőnek látszó, határtalan lelkesedést és merészséget adott. Az idősebbek fizikai ereje gyengébb, előrelátása, amely az élettapasztalatán alapúl, határozottan tárgyilagosabb. Viselkedése mérsékeltebb. Önbizalma kevesebb, talán fogyatkozó fizikai képessége, vagy tapasztalatai miatt, cselekedete óvatossággal telt. Ezekböl a tényekből következik, hogy a hazájából kivándorló egyének főleg fiatalok. A kanadai bevándorlási adatok is ezt igazolják. 1890 és 1914 között a Kanadába bevándorolt magyarok 93 %-a 20-49 éves korcsoportba tartozott. A legtöbb kivándorló legényember volt, talán mert egyedűl könnyebb és feltétlenül felelőtlenebb volt a vállalkozás. A házassági állapotokról nem megbízhatók az adatok,

41

Vándorlások mert sok esetben a bevándoroltak nem nyilatkoztak otthoni házaskapcsolataikról. Jól tudjuk, hogy sokan feleségüket és gyermekeiket hagyták otthon. Ebben az idöperiódusban a kivándorló magyarok 68 %-a férfi, 32 %-a nő volt. A magyar szegényebb sorsú leánynak még rosszabb volt az élete, mint a nincstelen férfiembernek. Sok esetben a parasztember a lánygyermek születését istenverésnek tartotta, különösen, ha már több leánya volt. Leányait földi munkára, állatok gondozására nehezen használhatta. A férjhezadás is anyagi gondokkal járt. A lány a legtöbb, különösen a szegényebb parasztember szerint csak a ház körül tevékenykedhetett, hasznavehetetlen volt, aki csak ette a kenyeret. Sajnos iskolába sem igen kűldték a lánygyermekeket, mert nagy szükség volt rájuk a ház körül. A nagyobbnak vigyázni kellett kisebb testvéreire. Pedig a magyar parasztlányok okosak és jobb tanulók voltak, mint a fiúgyermekek. A lányok rendszerint 2-3 osztályt jártak, a fiúk kevesebbet. A falukban, egészen a második világháborúig semmiféle munkalehetősége a nőknek nem volt. Emiatt a szegényebb leányok távolabbi, nagyobb városokba, szolgálni, cselédnek mentek. Nyomorúságosan kevés fizetésüket legtöbbször hazaküldték, így sokszor már 15 éves korukban a családjuk anyagi támogatói, sok esetben fenntartói lettek. Sorsuk nehéz és rendkívűl reménytelen volt. Családomban is szép számmal volt lánycseléd. Föleg Korondon, Brassóban és Kolozsváron, a módosabb szászoknál szolgáltak. Jól emlékezem, amikor az idősebb asszonyok a családban szomorúan suttogták, hogy Annánk, majd Margitunk Kolozsvárra ment szolgálni, mert a falu körül nem volt munkalehetöség és kellett a pénz. Szomorú sorsukat, álmaikat, kemény munkájukat és elszántságukat már 8-10 éves koromban, igen jól megismertem. Sok ezer érintetlen, szorgalmas és szép székely leány vált reménytelen sorsú rabszolgává, és számtalanszor a házíúr és azok fiainak ágyastársává. Szép számmal tértek haza a szolgáló leányok megszégyenítve, áldott állapotban. A háziúrnak nem kellett a gyermek, sem az orvosi költségek. Nem beszélve a szólgálólány ideiglenes munkaképtelenségéről. Hazakűldték. A megesett leányt elítélték az emberek a faluban, még a

42

Mihály Márta templomban is a prédikáló szék előtt volt a helye, a gyermekek között, hogy jól hallhassa a szent igét. Sokszor öngyilkosság lett a gyalázatos megszégyenítés vége. Ez a bánásmód az emberi méltóságot teljesen figyelmen kívül hagyta. Sok szellemileg tehettséges és fizikailag szép leány vált ártatlanul a szegénység és az igazságtalan előitéletek áldozatává. Társadalmilag ez kifejezhetetlenűl nagy veszteség volt. Az 1980-as évek végén a londoni egyetemen, az egyik kollégám, aki gyermekéveit és fiatalságát Erdélyben töltötte, egészen természetesnek vélte, hogy szüleinek az ő legénykorában csak székelylány cselédjei voltak. Szinte dicsekedve mesélte, hogy szívesen alkalmazták őket, mert szorgalmasak és tiszták voltak. Édesapja megmustrálta a leányzót, mint a jó versenylovat szokták, hogy szép és kivánatos legyen. Gondoskodott papa arról is, hogy a cselédek fiatal, egészséges és érintetlen lányok legyenek, mert ezek tanították őt és két fiútestvérét a szerelemre. Éjszakánként, felváltva aludtak a lánnyal. Gondolom, hogy a papának is jutott egy-két pásztoróra. Nekem minden csepp vér az arcomba szaladt, amikor kollégám elmesélte az eseményt. Természetesnek vette ő, hogy ezeket a lányokat a sok munka és kevés fizetés mellett, ágyastársnak tartsák. Kollégám nem értette az én felháborodásomat. Sok keserű kenyeret ettek ezek a leányok és ki tudja, hogy még mi más történt a rendszerint kicsi és sötét cselédszobákban. Igy karlódott el sok ártatlan székely leány szellemi öröksége és vált olcsó játékszerré női méltósága. A munkalehetőség hiánya szinte rabszolgasorsba döntötte a hajadonok ezreit, nemcsak Erdélyben, de más elszegényedett európai országokban is. A szolgáló leány otthagyta faluját, otthonát és ezzel természetesen jelentősen csökkent a férjhezmeneteli lehetősége, hiszen a legények rendszerint a faluban maradtak. Az elszegődött szolgáló leány hat és fél napot dolgozott egy héten, látástól vakulásig. Vasárnap reggel, vagy délután szabad volt, több helyen egész vasárnap kimenője volt, ha volt hová menjen. A fizetés igen kevés volt, ehhez szállást és kosztot is adtak. A helybenlakás csak a háziaknak kedvezett, mert a cseléd éjszaka is kéznél volt, ha sírt a gyermek, vagy, ha túl mélyen aludt a háziasszony.

43

Vándorlások A csekély fizetését várták otthon, a család számított az ő keresetére. Pedig jó lett volna egy kis pénz a kelengye összegyűjtésére. Nehéz munka volt a szolgálás, megviselte a türelmét még a legnyugodtabb leánynak is. A család és konyhai sikertelenség, a gyermekek körüli bajok és botrány a háziúr házassága körül gyakran az ő hibájává vált. A rabszólgasors a leány anyagi helyzetén sem változtatott semmit, ha visszament falujában, akkor ugyan olyan szegény lány volt, mint azelőtt. Az anyagilag tehetősebb legények nem igen vették feleségűl. Szegényhez kényszerült hozzámenni, ha kérték. Kérő nélkűl otthon kellett maradjon, ekkor mindennap a szemére vetették, hogy hasznavehetetlen. Otthon is mindenki szolgálója lett. A régi falusí szokások előírták, hogy ő gondozza a testvérei beteg gyermekeit, a gyermekágyas testvéreit és a család öreg, beteg rokonait. Vagyis, mindig ott legyen, ahol baj és betegség van. Ezért nem járt fizettség, sokszor köszönet sem. Ezekkel a tevékenységekkel kallódott el a vénlány élete. Idővel megöregedtek és megbetegedtek a vénlány szülei is. A házas családtagok megint természetesnek vélték, hogy a vénlány testvérük ápolja öket, hiszen ingyen (elképesztő gondolkodás) volt a házban egész életén keresztül. Amikor elhaltak a szülők akkor, esetleg nagylelkűen a vénlánynak adták a legtöbbször már düledező, alig használható, öreg, családi házat. Bizony az ilyenféle jövőtől és szolgáló élettől az ügyesebbje elszökött, mert ennél jobb életet igen könnyű volt találni. A merészebbek, ugyan kis számban, Kanadába, vagy Amerikába jöttek. A család megint számított az anyagi támogatásukra, de, hála a Teremtőnek, az Újvilág legtöbbjének másféle lehetőségeket ígért és adott. Végre szabadok lettek. A bevándorlott nők ez időtájban főleg tanyai cselédeknek szegődtek el. Merészek, talán egy kis kalandra vágyó és módosabb férjre számító, rendszerint megnyerő külsejű hajadonok voltak. Szolgálósorsuk nem sokáig tartott, mert az Újvilágban igen-igen kevés fiatal nő volt, különösen az új európai bevándorlók között. Sorbaálltak a kérők. Gyorsan férjhez mentek és ők lettek e korszak

44

Mihály Márta európai bevándorlóinak termékeny feleségei. A kanadai népszámlálási adatok ebből az időszakból a magyarok szaporulatát tartják a legmagasabbnak. Hálával kell adóznunk ezeknek a fiatal magyar, sokszor leánykaasszonyoknak. Ők voltak az anyanyelvünk megőrzői és sok igen értékes szokásainknak ápolói. Életük az első évtizedben igen küzdelmes és szegényes volt, de nem voltak mások szolgálói és kiszolgáltatott ágyastársai. Szabad, keményen küzködö édesanyák és megbecsűlt feleségek voltak. Kovács Aladár írónk nagy bőlcseséggel írta:…”a falu a magyar életérzés, a természetközelség, az anteuszi föld, a megujuló élet barázdája és bőlcsője, élet és halál megnyugtató ritmusa. A falu a magyarság alkati életlátása" Szabó Dezsőnek, a magyar falvak legjobb ismerőjének ”Az elsodort falu” c. könyv bevezetőjében. Az idézet pontosan megjelöli a magyar falvak magyar jellegét és annak életetadó ritmusát. Ezek a falvak a magyar nyelv, a magyar szellem, a magyar szokások és mindenek felett Magyarország, hazánk földjének őrzői és ápolói. Ennélfogva magyar társadalom alapkövei. Az első világháború előtt kivándorolt magyarság főleg ilyen kisebb falukból, vagy apróparcellás tanyavidékről, az ország északi megyéiből jött Észak Amerikába. Ezek az emberek beleszülettek a környezetük szokásai, vallása és erkölcsi normáiba. Részükre ez volt az egyetlen ismert és elfogadott életmód. Az emberi értékek mércéje elsösorban a kitartó, komoly munka volt. A hazugságon igen gyorsan átláttak és a munkakerülést súlyosan elítélték. Életük, a munka mellett, a család körül és a templomi események szinte kötelezö részvételével zajlott le. A legtöbb magyar faluban békesség és összhang volt. Mindenkinek meg volt a helye és szerepe a falu közösségében, tehettségéhez és módjához képest. Természetesen voltak ellentétek is. Verekedés, bicskázás, ocsmánykodás is előfordult. Ezeket rendszerint féltékenységből eredő részeges állapot okozta. Ilyenkor hamar elromlott a bicskázó, vagy italos legény becsülete is. Nem kellett törvényszék az igazságszólgáltatáshoz, sem elmeorvos a nem kivánatos elemek, vagy a rossz viselkedés gyógykezeléséhez. A

45

Vándorlások falu közössége biráskodott. Megvetette és megszégyenítette a munkakerülőt, a részegest és a hazudozókat. A kivándorlásnak a legnagyobb mozgató ereje a Kanadából és Amerikából érkezett levelek és a hazaküldött pénz volt. Ezek a levelek a jobb és szabad életröl írtak. A hazakűldött sok pénz volt a legjobb cégér. Ez a munkalehetöséget bizonyította és jó megélhetésről tanúskodott. A kivándorlás nem lehet teljesen környezeti hatás, mert sok esetben csak egy személy vándorol ki még a nagyobb családokból is. Ugyanakkor valahol a génjeink milliói között bújkálhat egy különleges "vándorlóerő-gén", túlbuzgó önbizalom, merészség, vagy kalandvágy, amely sokszor meghúzódva, generációkat végígkísér és idövel itt-ott, némely leszármazottnál felbukkan. Sokszor gondoltam az elmúlt évek alatt erre a bennem is rejtőzködő, meghatározhatatlan erőre. Érdekes módon, lehet véletlenségből, apai nagyapám 1914-ben Kanadába vándorolt. 30 évvel később Édesapám a családommal Magyarországra menekűlt. Pontosan 10 évvel késöbb én és testvérem Árpád, Kanadába jöttünk. Negyven esztendő elmúltával unokaöcsém, akárcsak dédnagyapja 80 esztendővel ezelött, Romániából Kanadába vándorolt. Ugyanakkor senki nem vándorolt ki anyám családjából, dacára annak, hogy a két családfa egy faluból származik és külsö életkörűlményeik az apám családjával teljesen azonosak voltak. Sokan úgy gondolják, hogy Kanadának nincs történelme. Hagyománya nem is lehet, mert fiatal ország és sokféle, keveredett nép lakja. Mindkét elgondolás téves. Kanadának van történelme és hagyománya, mindkettö sajátosan kanadai. Talán éppen ez az ország bizonyítja a legjobban azt a tényt, hogy egy nemzet virágzását és teljesítményeit nem a közös nyelv, azonos szokások és hasonló vallások biztosítják, hanem az együttélés és az együtt szerzett tapasztalat teszi lehetővé. Kanadában minden emberöltőnek, tekintett nélkül színére, nyelvére, nemzeti eredetére, vallására és politikai elhivatottságára, meg kellett tanulnia mindenkivel együtt élni és egymás különbségeit el-

46

Mihály Márta fogadni. Ez sohasem volt egyszerű feladat. Most sem könnyű vállalkozás. Napjában érkeznek az új bevándorlók. Jönnek a világ minden részéről. Magukkal hozzák teljes szellemi képességeiket és fizikai emberiségüket, álmaikat, elöítéleteiket, hitüket, szokásaikat, politikai elhívatottságukat és minden kedvező és kevésbbé előnyös tulajdonságaikat. A kezdeti nehézségek elsimúlása után a legtöbb bevándorlóban megindul az átformálódó folyamat. Lassan, szinte tudat alatt, ahogy az angol, vagy francia nyelvtudása fejlődik és észrevétlenűl kezd beleolvadni a kanadai életformába. Néhány év alatt a legtöbb bevándorolt rádöbben arra, hogy semmi értelme sincs a sokféle bírálatának, kritikájának, mert a békés életmód kulcsa és a remélt jobb élet megteremtése Kanadában, a különbségeknek az elfogadásában rejtőzik. Akik nem így látják, azok teljesen elszigetelik magukat, ugyan szabadok, de kivülállókká válnak. A nemzetiségi különbségek elfogadása, annak tisztelete a kanadai nemzeti biztonság ereje, politikai egységének elengedhetetlen alaptörvénye. A sokféle nemzetiség megannyi tapasztalata, igen gazdag kultúrája, széleskörű szakmai képzése és szorgalma, gazdasági erőnk és kanadai civilizációnk hajtókereke. Be kell vallanom, az én vándortarisnyám is tele volt mindenféle helytelen elöítélettel, amikor 1957-ben Kanadába érkeztem. Legtöbbjét nem a rossz indulat, hanem tapasztalatlanságom, tudatlanságom, vagy az életkörülményeim okozták. Egy heti keresgélés után, végre 1957 szeptemberében Vancouverben, férjemmel albérleti lakást találtunk. Háziasszonyunk, akit néhány heti ismerettség után nagymamának szólítottam, orosz zsidó asszony volt. 1911-ben vándorolt ki Kanadába, Leningrád mellől, két kis gyermekével és férjével. Winnipeg-ben érkeztek a tél közepén, -30 fokos hidegben. Ott nem találtak szállást, senki sem fogadta be öket. Néhány hétig a vasutállomáson laktak. Később Vancouverbe kőltöztek. Férje korán meghalt. Leányával és két unokájával lakott abban a házban, aminek a kiadó manzard lakását Mrs. Ellenberg a helyi ujságban hirdette.

47

Vándorlások Amikor, mi lakáskeresők a főajtón becsöngettünk, el voltunk készűlve, arra, hogy amikor megszólalunk és ezzel eláruljuk, hogy idegenek vagyunk, úgy az orrunk előtt azonnal becsapják az ajtót. Igy történt ez egy héten keresztül. Már igen el voltunk keseredve. Valamiféle otthonra vágytunk, ugyanis hónapok óta utaztunk és ekkor a katonai repülőtér barakjaiban laktunk. Szinte félve nyomtam meg a csengőt, 4079 W. 15 th Ave (15. utca, 4079. ház) szám ajtaján, Vancouverben. Egy ősz néni nyított ajtót, én eldadogtam, hogy lakást keresünk. A néni kezével intette, hogy menjünk be. Szerény, tiszta és barátságos fogadójában űltetett le bennünket és néhány kérdés után kiadta a kis manzárd albérletét. Közös volt a fürdőszoba és a jégszekrény. Nekünk külön w.c., és kis rezsó volt a főzéshez. Havi lakbér 60 $ volt. Az akkori tiszta keresetem 50%-a. Otthonunk volt, boldogok voltunk. Pillanatok alatt lezajlott a kőltözködés, hiszen csak egy-egy kicsi kézitáska volt az összes vagyonunk. A háziasszonyunk, Ella Ellenberg nyugtalanul ki-kinézett az ablakon. Várta a kőltöztető vállalatot. Nehezen ugyan, de megmagyaráztam, hogy nekünk semmink sincs. Nem lepödött meg. Hirtelen ágynemuűt, edényeket hozott kicsi otthonunkba. Nagyon együtt érzett hazátlan, honvággyal teli, szomorú lelkemmel. Néhány hét után már a póstás kezében felismerte a magyar levélborítékot és dacára idös korának (76 éves) a magyar levelet mindig felhozta az emeletre. Most is látom szép ősz haját, ahogy izgalmában kezével fejét végigsimította és a lépcső alján reménykedve várakozott. Türelmesen várta, hogy elolvassam a levelet és hírt halljon. Értem aggódott. Nekem nagyon hiányzott a családom, Édesanyám és testvéreim. Sokat sírtam az első néhány hónapban. Leírhatatlan honvágyam volt és a házinéni jól ismerte ezt a sajgó, gyötrő érzést. Angol tudásom gyenge volt (az övé talán még gyengébb, de én azt akkor nem tudtam), ezért csak annyit kérdezett, hogy “O.K. Márta?”. Legtöbbször, sírva válaszoltam, hogy O.K. Ilyenkor velem sírt, átölelt és azonnal feltette a samovárt, egyűtt oroszteát ittunk és közben ki-ki

48

Mihály Márta a maga gondolatvilágában kirándult, mert társalgásra nem igen futotta a szókincsünk. Egy napsütéses reggelen ez az aranylelkű "nagymamám" kopogott az ajtón. Izgalommal felkiabált, hogy menjek le, mert jó barátot, főldit hozott nekem. Leszaladtam és az előszobában egy középkorú asszonyka várakozott. Ahogy leértem az emeletről az asszony kitárt karokkal futott felém, melegen átölelt. Áradt belöle a szeretet és románul az üdvözlet. E szomszédasszony Bukarest-ből (“picikét” tévedett a háziasszonyom, mert, nem sok különbséget talált Bukarest és Budapest között, végtére is a nevek hasonlóan hangzottak), menekűlt néhány évvel azelőtt. Úgy üdvözölt, mint régi ismerőst, szomszédot, sorstársat, embertársat. Én, a magyarságáról híres, székely család leánya, hírtelen megtorpantam. Éveken keresztűl elhallgattam a románellenes érzelmeimet. Most zavarba voltam, kissé félszegen viselkedtem. Őszintén restellettem a régen rejtegetett, gyermekkoromtól belémnevelt, minden székelynek természetes román ellenes gondolataimat. Mea culpa, mea maxima culpa! Én vétkem, én igen nagy vétkem! Néhány év alatt megváltozott az álláspontom, mert rádöbbentem, hogy egyikünk sem írtuk a régi, vagy az újabb román-magyar történelmet és nem mi húztuk meg mesterkélt határainkat. A politikusok tették. Most mindkettőnk sorsa közös volt. Mindketten bevándorolt kanadaiak voltunk. Szabadságot, békét és jobb életet akartunk, magunknak és gyermekeinknek. Jó barátok lettünk. Irónikus volt az orosz háziasszony is, hiszen az oroszok, vagyis a Szovjetunio volt, aki kegyetlenül vérbefojtotta az 1956-os szabadságharcunkat. E veszteség kergetett Ausztriába és üldözött, később Kanadába. Keserű emlékek szorongatták a torkomat. Bevallom, hogy akkoriban én is igen csak tele voltam igazságtalan előitélettel. Hamar ráébredtem arra, hogy a sors a legjobb indulatú asszonnyal, igazi nagymamával hozott össze. Örökké hálás vagyok Mrs. Ellenberg

49

Vándorlások jóságáért. Remélem, hogy lelke hazatalált és férjével a leningrádi Egekben sétálnak. 1867 julius 1-én, hétfön, Ottawa-ban, száz díszlövés jelezte a kanadai állam megalakulását. A környék templomainak harangjai beleolvadtak a kis fövárosi, szinte búcsúszerű ünneplés hangzavarába. Toronto-ban is nagy születésnapi díszmenetek, díszlövések és ünnepi felvonulások köszöntötték, éltették az új országot. A tó partján sült ökrök ízletes aromáját terítette szét a gyengén fújdogáló északi szél. Éhes, ünneplésre, de főleg evésre és ívásra várakozó férfiak, asszonyok, fiúk és leányok tömege hangosan éltette az újszülött nemzetet. Erről a keleti államalakúlásról az ország nyugati része nem értesült időben, mert a Globe újság főszerkesztője elmulasztotta a részletes beszámoló elküldését az aznapi gyorsvonattal. Ekkor még csak a keleti tartományok tartoztak az új (Dominion) tartományhoz. Dacára a viszonylagosan szerény számú lakosságnak (3.816,680), az új államnak kezdettől fogva elég sok problémája volt. Már ekkor, az államalapítás kezdetén kétféle alapító nemzetről volt szó, a franciákról és az angolokról. Sok baj volt az újjonnan bevándorlott nemzetiségekkel is. A népszámlálás 846,416 ír polgárt jegyzett fel. Ők voltak ekkor a legnépesebbek. Irországból magukkal hozták a vallási és politikai (Zöldek és Narancsok) különbségeiket és egymás iránt érzett évszázados gyűlölködéseiket. Bevándorlásuk kezdetén a két ellenfél igen sokszor összecsapott, hol Montreal, Toronto, vagy Saint John környékén. Véres és gyakori összeütközéseiket nem tűrte a fiatal kanadai kormány és a többi bevándorló sem. A kanadai bevándorlást a forgóajtóhoz hasonlították:teljesen önkéntes, saját nyomásra forgó akció. Kérvényezni kellett a bevándorlási szándékot. Kanadába senkit nem hívott az állam. Ha a bevándorlottnak nem volt jó itt az élet, akkor az, szabadon, bármikor hazamehetett. A hivatalos szervek nem kérdezték meg, hogy miért akarta elhagyni Kanadát. Ha itt nem volt jó az élet, akkor a bevándorló egyszerűen eltávozott. Ez manapság is így van.

50

Mihály Márta A sokféle nemzetiségi és nyelvi különbségek problémái mellett az új kormánynak valamiféle békés vallási politikát is kellett teremtenie, hogy megszűntesse a protestáns és katolikus egyház közötti zajos, állandó marakodást. Kevés politikus, néha a papság sem képes különválasztani a politikát a hittől. Ez a vegyület pedig kizárja a pártatlanságot. Ekkor a tárgyalások kimenetele legtöbbször igazságtalan döntésekhez vezet. Talán ide illik legjobban az a közmondás, hogy még a szentnek is maga felé hajlik a keze. Hát akkor mit várhatunk a politikustól, vagy az Isten szólgáitól? Súlyos és sokszor igen rosszindulatú viták folytak a katolikus és a protestáns egyházak között. Sajnos, ahogy a cenzus mutatta, nem volt megértés a protestáns egyházon belül sem, hiszen hatféle presbiteriánus és nyolc metodista hítágazatot tartottak nyílván. A katolikus egyházon belül is sok civakodás volt, legtöbbször az egyházi hatalomért. Ezeket a vallásos szertartások különbségei okozhatták. Ennek a gyökere megint nemzetiségi eredetű. A bevándorlott fehér emberek 1867-t gondolták a kanadai államalapítási dátumnak. Kanada csak a korán bevándorlott, meglehetősen tájékozatlan embercsoportnak volt Újvilág, lakatlan ország. E téves elgondolás miatt ezek a "felfedezők-kalandorok" amikor partraszálltak, Kanadát lakatlannak és teljesen jogtalanul magukénak tekíntették. Ősi otthona volt Kanada az Indiánoknak és az Inuitoknak.Több, mint kétszáz szokásaiban és nyelvében nagyban különböző törzs lakta ezt az országot. A modern antropológusok elképzelése szerint az indiánok sok évvel (20-40 ezer év) ezelőtt jöttek az amerikai kontinensre. Több évszázadon keresztűl a mai indián törzsek ősei apró csoportokban vadakat kergettek és Szibériából, vadászgatás közben a Bering szoroson keresztűl, Észak Amerikába vetődtek. Az újabb kutatások azt jelzik, hogy a Kontinens nyugati oldalán több törzs halászgatás közben elvetődött a délebbi partokra. Ezeknek talán könnyebb dolguk volt, mert nem állta útjukat az eljegesedett északi szárazföld. Ők, útódaik és a későbben érkező indiánok a kanadai őslakósok. Ezek a kis csoportok halásztak, vadásztak és az

51

Vándorlások évezredek során betelepítették, majd otthonukká tették, Kanadát. Egyedűl ők voltak Kanada lakói és gondnokai. Természetesen az évezredek során a sok kisebb Kanadában tévedt csoportból több féle törzs fejlődött ki. Ezek és utódaik benépesítették Észak és Dél Amerikát. A régészek szerint az indián és inuit arc ázsiai jelleget mutat. Pofacsontrendszere és a metszöfogak belső felszíni rovatkái, a zápfogak felszíni rágófelűletei hasonlatosak a szibériai bennszülöttekéhez. Földünk egyik eljegesedése (Több eljegesedési ciklus volt Földünk történetében) során nagy mennyiségű víz fagyott jéggé. Kanada északi területein az összefüggő jégtakaró több kikóméter vastag volt. Ekkor a tengerszínt sűllyedt, sok esetben 80-100 métert is. A parti szárazföldi terűletek kiemelkedtek. Ilyenkor a mai Bering Szoros nagyrésze is a tengerfölé emelkedett, szárazfölddé változott. Ez a földnyelv (több ezer kilóméter széles), ebben az idöben, mint egy szárazföldi híd összekötötte Szibériát és Észak Amerikát. Ezzel jelentősen megnövekedett a vadászterület, gazdagodott a vadállomány és feltételezhetővé vált a vadászgató törzsek áttévedésének lehetősége is. A kanadai folytonos, több kilóméter vastag jégtakarót csak egy jégmentes, keskeny folyosó szakította meg. Ez a néhány száz kilóméter széles sáv északról déli irányba húzódott, a Szikláshegység keleti oldalán. Valószínűleg úgy a vadak, mint a vadászok megtalálták ezt a délre vezető, jégmentes útat. Ez is lehetett egy vadászativándorlási útvonal. A jégkorszak végefelé lassan visszahúzódó és olvadozó jég leradírozta a föld felszínét és legtöbbször csak vastag kötörmeléktakarót hagyott maga után. Igy az ősi halászati-vadászati eszközök és csontmaradványok legtöbbrésze odaveszett. Az utólsó évtizedek genetikai kutatásai, különösen a mitochondria közelebbi vizsgálataival elkülönítették a különböző törzseket, meghatározták azoknak vándorlási útvonalait. A női sejtek mitochondriája nem változik az öröklődés során, hordozza a személy eredetét. Amolyan családfa ez.

52

Mihály Márta A fentebb leírott vándorlási elmélettet és a szibériai származástant az indiánok az amerikai kontinensen nem fogadják el. Évekig, mint önkéntes a helyi antropológiai múzeumban dolgoztam. London és környékén (Dél Ontario) élt valamikor a Neutral indián törzs. Ezelőtt 400-600 évvel. Rejtélyesen eltüntek. Érdekelt Kanada elsőnemzetének, főleg a Neutral törzs multja, jelenje és társadalmi szokásai. A múzeum a rendes látogatók fogadása mellett, előadásokat tartott az iskolás gyermekeknek az indiánok életéről, régi vándorlásaikról. Képekkel illusztrálta a fent leírott elméletet. Dacára több komoly próbálkozásnak a múzeumot nem tudtuk népszerűvé tenni az indiánok körében. Ennek az igazi okát én nem ismertem. A szép, új múzeumot ritkán látogatták. Egy reggelen, a személyzeti osztályvezető telefonált a múzeumból, hogy azonnal menjek be, mert Quebec tartományból (Ontario tartomány melletti francia nyelvű tartományunk) egy teljes busz törzsfőnök (Elders) érkezett a múzeum látogatására. Meglepődött mindenki. Fogadásukra engem választottak. Végigvezettem öket az elegáns és jól illusztrált épületeken. Elmondtam az őseik vándorlási útvonalát az ábrák segitségével. Kivittem becsült vendégeinket a feltárt, régi otthonukba (long house) is. Úgy éreztem, hogy lelkes, jó munkát végeztem. Amikor befejeztem a mondókámat, akkor elém állt egy igen jó megjelenésű, kimondottan nemes arcvonású, öreg indián törzsfőnök. A többiek nevében kikérte magának, hogy ilyen hazugságokkal tőltögetem a látogatók fejét és sértegetem öket a teljesen hamis származástannal. Bejelentette, hogy ők nem bevándorlók és vegyem tudomásul, hogy ők mindig ezen a földön éltek. Nem jöttek sehonnan, nem mentek és nem mennek sehová. Természetes meglepődtem. Elnézésüket kértem és ajánlottam, hogy meséljék el ők nekem, hogy hogyan kerültek erre a földre. Azt válaszolták, hogy ilyen történet nincs. Ők nem jöttek ide, ők örökké itt voltak. Több száz legendájuk, melyek generációkon keresztül szájról-szájra járnak, csak erről a földről beszélnek. Felháborodva eltávoztak.

53

Vándorlások Az esemény engem akkor igen megrázott, de nem mentem az igazgatóhoz. Valami visszatartott. Kétségeim voltak. Talán több bizalmam volt a tudományos magyarázatokban? Ez évekkel ezelött történt. Tavaly (2001) egy érdekes könyv kerűlt a kezembe. Eleine Dewar: ”Bones” (Random House, Canada, 2001). A szerző évekig foglalkozott az indián ásatások kutatásaival, összejárta a nevesebb múzeumokat és lelőhelyeket Észak és Dél Amerikában. Kutatta az új csontvizsgálás módszereit, azoknak titkát. Megvizsgálta az elfogadott vándorlási elmélet (szibériai eredet) valóságát és annak lehetőségeit. Felkutatott több száz indián legendát, melyet szájról-szájra adtak át a benszülöttek gyermekeiknek emberőltökön keresztül. A szerző meglepő, új, kérdésekkel fordult a szakemberek és az érdeklődő olvasóközönség felé: Mit gondolunk arról, ha az amerikai indiánok mondái igazatmondanak? Az ő mondáik nem ismerik a vándorlást. Ők sohasem vándoroltak az Újvilágba, vagy sehová, mert ők mindig itt voltak!. Ez a hír nagy felfordulást okozott az indián antropológiai kutatók között. Az újabb geológiai kutatások is kétségbevonják az északról vándorlás lehetőségeit. Várom a fejleményeket. A hawai'i-ak is néhány évtizeddel ezelőtt bebizonyították a nagyvilágnak, hogy a szájról-szájra énekelt és verselt mondáik igazi történelmi könyvek. Ezeknek alapján építették újra ősi tengerjáró kenujaikat és mondáik alapján, müszerek nélkül, igen kis eltéréssel követték régi tengeri útjaikat és pontosan a megjelölt polinéziai szigetekre jutottak. A korai kanadai bejötteket és kalandorokat (eltévedt, véletlen partraszállók, hajótöröttek, szökő tengerészek, börtönre és halálra itéltek, lótolvajok és igen kis számú érdeklödő felfedezők) nagyjából két cél vezette. Az első a földszerzés, a második a gyors meggazdagodás. Céljuk eléréséhez nem kiméltek senkit és módszereik sok esetben gyalázatosak és barbárok voltak. Hamar elsült a kezükben a fegyver. Külön csoportot képviseltek azok az emberek, akik az ismeretlen világ pogány lakóinak lelkét akarták megmenteni. A legtöbb korai bevándorló, talán sokan a későbben érkezettek is, úgy gondolták, hogy Kanadában semmi érdemes nem történt, amig

54

Mihály Márta ők meg nem érkeztek. A franciák a keleti tartományokban, különösen Quebec-ben Champlain vezetésével úgy hitték, hogy a “barbár és tudatlan” indiánok örömmel válnak katolikusokká és hű követői lesznek a francia királyságnak. Kötelességüknek tartották megszelidíteni ezt a “brutális, vad, alig embernek hihető, pogány, és teljesen műveletlen” népet. Az angolok, akik tömegesen jöttek (1815 után) a keleti tartományokba (Ontario, New Brunswick, Nova Scotia és Quebec) hasonlóan gondolkodtak. Elképzelésük még jelesebbé festette szerepüket az Újvilágban. Úgy hitték, hogy mindenkinek, de különösen az indiánoknak napi szokásaikban, hitükben és mindennemű társadalmi megmozdulásukban alkalmazkodniuk kell az angol “civilizált szokások”-hoz. Teljes elismerést és tiszteletet követeltek az őslakóktól és más bevándorloktól is, velük és az angol királysággal szemben. A később érkező bevándorlók is gyakran hajlamosak voltak, hacsak gondolatban is, átalakítani az országot saját vallásuk és kultúrájuk formájára, legtöbbször az őslakók teljes figyelembevétele nélkűl. Teljesen hibás volt az a felfogás, hogy ez a kontinens új, lakatlan és történelem nélküli. A több, mint 200,000 indián és inuit, akiket az első fehér emberek itt találtak az 1600-as években, több évezredes, fejlett, sajátos kultúrával és igen értékes helyi tapasztalatokkal rendelkeztek. Lakóhelyeik és életmódjuk szervezett és környezetükhöz tökéletesen alkalmazkodott volt. Mivel nem volt írott nyelvük, magukról leírott történelmi adathalmazuk nincs. Nagyon sok bevádorló úgy gondolta, hogy ezért nincs történelmük. Ma már tudjuk, hogy ez a felfogás teljesen hamis. A hittérítés sem volt egészen sikeres. Igaz a legtöbbje szorgalmasan látogatja a fehér emberek templomait, de ugyanakkor gyakorolja saját vallásos szertartásait is. Dacára a sokféle, gyakran erőszakos bánásmódnak az indián megmaradt indiánnak. Megőrizte szokásait, hitét, sokszor nyelvét is. Talán ők az egyetlen embercsoport, akik nap-mint nap bebizonyítják a fehér embernek, hogy ők az igazi keresztények, mert megbocsájtják az ellenük

55

Vándorlások elkövetett és manapság is előforduló visszaéléseket, bosszuállás nélkül. A megbocsájtás a legszebb és legnehezebben ápolható keresztényi erény. Vajjon megbocsájtana-e a fehér ember, ha ellene követnének el annyi személyi-anyagi és erkőlcsi bántalmazást? Ezekben az időkben elkövetett szörnyűségek miatt a bennszülöttek nagy százaléka kiveszett. Számtalan törzs kihalt és velük eltűnt pótolhatatlan kultúrájuk is. A korai bevándorlók kalandor szelleme lenézte a bennszülötteket, pedig legtöbbjük, amint a hátramaradt feljegyzéseikből kitűnik, majdnem írástudatlan és sok esetben igen kérdéses erkölcsű kalandor, vagy börtönre ítélt ember volt. A legalapvetőbb ismeretek hiánya miatt az igazságtalan és kegyetlen bánásmód állandósult. Ma is sok problémát okoz a múltban jogtalanul elkövetett hibák javítása. Természetesen akadtak, igaz kis számban, jobb szándékú felfedezők is. Több, mint ezer évvel ezelőtt, a Jégföldről az utazgató Vikingek többszörösen hajóztak a Labrador, Newfoundland és New England partvidékén. Spanyolországból és Angliából rendszeresen a keleti partjainkra jártak a halászok. Állitólag, itt olyan sok hal volt, hogy a haltömeg 1497-ben leblokkolta Cabot John halászhajóját. Cabot ezzel a valótlan, túlzó dicsekedéssel elárúlta a sokéves gazdag hallelőhelyet. No, és eljátszotta halászbecsületét is, ugyanis a halászok évekkel azelött a kanadai partok gazdag halállományának a titokbantartására esküdtek. 1534-ben Cartier George Etienne, a francia felfedező, vagy szerencsét kereső kalandor, hajójával a Gaspé partokon, a Chaleurs öbölbe (Quebec tartomány) partra szállt. Sietséggel keresztet állított a parton és a “legkeresztényebb Öméltósága Cartier Francis nevében” a területet Franciaországnak lefoglalta. Ugyan ez manapság nevetséges, de ez volt a kor felfedező-kalandor szelleme. Sok esetben a módszer bevált. Szerencsére, Franciaország nem vett tudomást, az újonnan szerzett földrészről, mert ekkor a katolikus és hugenotta háboruk dúltak ott. De az is lehetséges, hogy otthon jobban ismerték Cartiert. Meg kell emlékeznünk azokról is, akik valóban tengeri felfedezők voltak és hajóikkal, vagy flottáikkal, sokszor véletlenül keveredtek a kanadai partokra. Ezek keresték az utat Kina felé. Ugyanis 1453-ban

56

Mihály Márta Konstatinápoly elesett és elvesztette kikötői hatalmát. Nem lehetett azon az útvonalon fűszerrel kereskedni. Ezeknek az ára akkor az arany értékével vetekedett. 1870-ben rendkivül jó áron, Amerika megvásárolta Alaszkát. Ez a nagymérvű gyarapodás gyors és pontos felmérést, térképezést igényelt. Természetesen a hatalmas földterűletet összekötő vasútvonalak építésének befejezése is sűrgössé vált. Mindezekhez munkásra, de főleg telepesekre volt szükség. Kanada és Amerika a préri betelepítését, annak felosztását szorgalmazta. A kanadai kormány arra számított, hogy az Angol Egyesűlt Királyság szegényebb rétege készséggel vállalkozik a vasúti munkára, a szűzföldek feltörésére és betelepítésére. Csalódtak. Ezek az emberek nem jöttek. Nem vállalkoztak erre a nehéz, kuli munkára. Nem akartak pionírok, út-vasút és földfeltörők lenni Kanadában. Hallatlanul kemény és embertelen munka volt ez. Különösen a hegyvidékeken. Sok ember vesztette életét a végtelennek tünő vasútitalpfák és futó sínek között. Kinai munkások százainak a munkaadói a nevét sem tudták, számokkal jelölve temették el őket. A bíztos munkalehetőség híre hamar eljutott közép és kelet Európába. A munka, de főleg a föld tulajdonjog, mint a mágnes úgy vonzotta a kínlódó, keményen dolgozó, nincstelen közép és kelet európai parasztságot és a mezőgazdasági vándormunkásokat. Ezrével jöttek. Az elsők között voltak a magyarok. A tömeges bevándorlás magával hozta az ügynökök szerepét is. Ezek, rendszerint élelmesebb, előbb bevándorolt honfitársak voltak. Ők segítették és írányították az újjonan érkezőket. A segítségükkel alakúltak ki az első magyar telepűlések, főleg a füves pusztákon, a mostoha éghajlatú, feltöretlen préri közepén. Eszterházy Pál volt az első, a magyar bevándorlás irodalmában is ismert ügynök, aki igen szorgalmazta a magyarok bevándorlását Kanadába. Szándéka az Új Magyarország megalapítása volt. Nevével bizalmat sugalmazott a helyi viszonyokat még nem ismerő magyar bevándorlók körében. Sajnos, tervei nagy részben sikertelenek voltak.

57

Vándorlások

"Kergettem a labanc-hordát, Sirattam a szivem sorsát, Mégsem fordult felém orcád Rossz csillagú Magyarország." Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa

III A KORAI BEVÁNDORLÓ PARASZTSÁG körében a legnagyobb vonzóereje az ingyenes, hatalmas darab füvespusztának volt. A hatóságok a préri pontos feltérképezése és az új falusi járásoknak kijelölése után a letelepedés legkisebb egységét nagyjából 160 hold feltöretlen, füvespusztában határozták meg. Ennyi földet kapott egy új telepes, teljesen ingyen. Elméletben egy járásban, nagyjából 144 telepesnek volt helye, de a gyakorlatban a helyiek csak a párosszámú területeket osztották szét. A páratlan számúakat fenntartották a jövőben épülő vasútvonalnak. Ez természetesen, később a vasútépítő vállalatok és azok bennfenteseinek nagyméretű és igen jövedelmező üzleti vállalkozása lett. A még nem létezö sínek mentén, ahogy szaporodtak a telepesek, úgy emelkedtek a föld árak. Ilyen eset volt, amikor a Manitoba & North-West Railway Co. vasárolt egy holdas telket 1 $-ért, az “Esterhazy” (későbbi magyar telepűlés) vasútállomás mellett. Néhány hónappal később, James Sanders 200 $-t fizetett, kéthold földért, közvetlenül az 1 $-os telek mellett, amikor kitűzték a vasútvonalát. (Telekkönyv:Contracts 45 & 30., CPR Land Sales Records). Sok vasúti vállalkozó igen gazdaggá vált ekkor. A 160 hold földet ingyen adta a kanadai kormány, annak, aki kérte. Majd derékig érő, erősen kötött gyökerű, gazdag, ősi füvespuszta volt ez. A feltöréséhez szükséges, kitartó erő sok esetben meghaladta az emberek fizikai erejét. A füvespuszta igen nehezen vált szántófölddé. A legtöbb új telepesnek nem volt elegendő állatja, szerszámja, no és

58

Mihály Márta kezdetben vetőmagja sem. Nem ismerték a kegyetlen telet, a tikkasztó forró nyarat és a puszta viharos, erős, szárító szeleit. Az első néhány esztendö a legtöbb bevándorlónak végtelenül kegyetlen és iszonyuan viszontagságos volt. Legtöbben már otthon hallottak a téli hidegekről, ezért iparkodtak a földjükre nyár elején érkezni, hogy valamiféle hajlékot, sárkunyhót építhessenek és hozzákezdjenek a puszta feltöréséhez. A magyar embernek ismeretlen volt ez az elképzelhetetlenül nagykiterjedésű, főleg lakatlan, szinte vad világ. Nem ilyen volt a magyar határ. Merőben más volt a magyar földművelés is. Akiknek nem sikerűlt valamennyi földet az első nyáron feltörni és valamicske zöldséget, főleg pityókát (krumpli) termelni, azok a tél beállta elött máshová vándoroltak. Ezek az igazán vándorrá vált, nincstelen munkások legtöbbször pénz nélkűl, rendszerint nyított szekéren, vagy a vonatok tetején útaztak. Sokan meggémberedve örökre elaludtak az út, vagy a sínek mentén. Megfagytak. Évekig várták otthon a rokonok a jó híreket, de sohasem jött levél. Létükröl csak névtelen, elkopott sírkereszt tanuskodott. Sokszor elgondolkodtam, amikor autóútjaink során, az útak mentén sírkeresztet láttam. Vajjon ki alussza örök álmát a szélverte, kopott, megszűrkűlt kereszt alatt? Mi történt vele, honnan jött, hová igyekezett? Az idő foga már régen lerágta a nevet, ha volt társ, aki rávésse. Talán a nevét se tudta senki. Az első, úgy nevezett pionir nemzedék sorsa nemcsak fizikailag volt leírhatatlanul nehéz. Az egyedűllét, az elszigeteltség, hontalanság, sokszor éhinség is, sanyaruvá tette az első néhány esztendőt, dacára a nagydarab, ingyen földnek. 1957 telén több, igen idős magyar parasztnénivel találkoztam, Abbostford-ban (Britt Kolumbia). Az egyik hevesi néni így mesélte el nekünk a történteket. 1897-ben jött Kanadába, 2-3 évvel férje után, aki elkűldte a hajójegyet neki, úgy, ahogy megbeszélték. Amikor a fiatalasszony iker kisfiaival megérkezett Halifax-be, férje már Saskatchewan tartományban volt. Regina közelébe, a préri közepén kaptak 160 földet. Végtelenül boldogok voltak. Együtt lantolgatták az

59

Vándorlások ígéretes jövőt. Sok krumpliról, jó tejelő tehenekről és malacokról álmodoztak. A föld végtelennek, szinte hihetetlen nagynak és jótermőnek látszott. Ameddig a szem ellátott, szép vastag, igaz még száraz, de magas, elszáradt füvet zergetett a szél. Kora tavasz volt. Szomszédot sehol se láttak, ami akkor nem is volt baj, hiszen most dolog idő volt. Eldöntötték, hogy amig kivájják, kitapasszák a part oldalán a sárkunyhót, addig megszárad a sártégla az épűlő kemencéhez is. Férjének volt lova, szekere és elegendő pénze egy kis vetőmagra is. Valamicskét hoztak a szekéren magukkal, amikor a földjükre jöttek. Még itt-ott fagyott volt a föld, kora tavaszi szél lengette az elszáradt kórókat. Egész nyáron keményen dolgoztak, elkészűlt a kunyhó és a kemence is. Két kicsi fiúk mellettük játszadozva tőltötték a napokat. A kunyhó elött már a zöldségeskert helyét is tísztitani kezdték, amikor ráébredt a néni, hogy áldottállapotban van. A gyermek Isten küldöttje, örültek a szaporodó családnak. Esteledett, fáradtan a kunyhó előtt üldögéltek. A gyermekek már régen aludtak, ők lefekvés elött egy kicsit beszélgettek, nyújtóztatták fáradt tagjaikat. Hírtelen hatalmas szél keveredett. Csak úgy tépte-verte és csomókba görgette a nagy összezúzott füszálakat. Szinte felseperte a földet. Pillanatok alatt igen hidegre fordúlt az idő, pedig csak szeptember eleje volt. Sietve ágybabújtak és kicsi fiaik mellett felmelegedtek. Reggel különös világ fogadta öket. Éjszaka havazott. Csillogó, fehér köntös takarta a pusztát. Hópamacsok milliádja, mint fehér labdarózsák, bólogattak a düledező fűszárakon. Kékségével, hidegen ragyogott az ég. Mint millió csillagszoró, úgy szikrázott a fűveken csilingelő jég. Hideg volt. A férje visszabújt a kunyhóba. Nyugtalanul szólt a feleségének, hogy most azonnal befogja a lovakat és indul délre, a faluba. Liszt, cukor és valami zsírféle kell, mert jön a tél. Erre nem számítottak, úgy gondolták, hogy még tudnak legalább 3-4 hetet dolgozni.

60

Mihály Márta A fiatalasszony egy kis ennivalót dugott a zsákba. Gyorsan elválltak, a férje visszaszólt, hogy vigyázzon magára és gyermekekre. Néhány nap múlva itthon lesz. Az asszonyka csak most érezte igazán az egyedűllétet. Gondolatban szülöfalujába járt, hazavágyott. Kis fiaival főleg a kunyhóban töltötték az időt. Imádságos könyvében jelölte a múló napokat. A bejegyzés szerint már két hét, majd három hét is elmúlt és férje még nem volt otthon. Senkije nem volt a gyermekein kivűl. Sokat imádkozott. Bevallása szerint soha sem tudta pontosan megmondani, hogy mi tartotta a reményt benne, hogy a férje visszatér, vallotta be nekem könnyes szemmel. Talán nem is merészkedett arra gondolni, hogy esetleg megfagyott, elveszett, vagy mi más baja lehetett, hiszen senkije nem volt a két gyermekén kivűl. A néni, több, mint 50 esztendö után is sírva mesélte, hogy a Jó Istenre bizta gyermekeit és magát. Többé nem jegyezte a napokat. Egy reggel erős hátfájással ébredt. Tudta, hogy elérkezett a gyermekszűlés ideje. Lepedőbe csavarta az egyetlen, éles konyhakését és a kályha sütőjébe tette. két kis fia körülötte játszadoztak, négy évesek lehettek. Délután, sötétedés előtt, kérésére, kicsi fia a szülőágyhoz vitte a már kihűlt lepedőt a bebugyolált késsel. Pillanatok múlva éles sikoltás rázta fel a vályogkunyhót. Odafutott két gyermeke és szorosan, melléje, az ágyra másztak, hogy kis testvérüket megnézhessék. Igen fáradtan, de megkönnyebbűlten dölt vissza az ágyon, de a fájdalmai nem csökkentek. Újra erős tolófájdalmak csavarták egész alsótestét. Hírtelen, nagyon gyorsan egy másik kisbabát hozott a világra. Jó, hogy a kés még a pokrócon, kéznél feküdt. Néhány perc múlva ébredt rá, hogy két újszülött kislánya van, akik körül úgy álltak fiútestvérei, mint a pásztorok a kis Jézus jászolja elött. Férje, amint kiderűlt, több, mint 200 mérföldet gyalogolt, lovait vezetgetve. Hatalmas hóviharokba keveredett, elveszett az út és ő is a lovaival a hómezőkben. Elcsodálkozott, hogy most hatan vannak. Ennivalót, többek között három zsák lisztet hozott. A néni könnyei e történet mesélése során, hirtelen, újra feldagadtak. Amikor vízet töltött a liszthez, hogy

61

Vándorlások a kovászt felpúhítsa, a keverék kökemény lett. Kiderűlt, hogy liszt helyett cement port vásárolt a férje. Mindketten sírva fakadtak. Angolul nem tudtak, a cementpor lisztes zsákban volt. A néni nevét elfelejtettem, de az arca és történet emléke örökre megmaradt. Ennek a néninek 24 gyermeke született, mind egyedül szűlte, amint mondotta:csak az Úrjézus volt ott. Bizonyára nagyon szerethette Öt a Gondviselés. Megmutatta szép és népes családja fényképét. Ekkor még 17 élőgyermeke volt. Tanárok, ápolónők, hivatalnokok, farmerek, mamák és sok-sok gyönyörű unoka állt a szép és módos ház elött. A néni ekkor közel volt a 90-k évéhez és a kanadai kormány népes családok kitüntetett asszonya volt. Minden gyermeke ezen a tanyán született. Az imádságos könyv rejtegette születésüket. Sok esetben csak az évszám volt megbizható, néha a hónap is helyes volt, de a nap problémát okozott (nem a néninek, hanem bejelentéskor a hatóságoknak), különösen az iskolás kor elején. A leírott események bizonyosan megismélődtek úgy a magyar, mint más nemzetiségű bevándorlók életében is. Egy lengyel ismerösömnek a nagyszülei is Saskatchewan tartományba jöttek a századfordúló után. Tizenegy gyermekük volt és mindegyiknek más volt a vezetékneve. Ugyanis a nagyszülők nem tudtak angolul, a gyermekek bejelentésekor a tisztviselő a név hangzása szerint jegyezte be az új szülöttet. Ez bizony, lévén lengyel név, sok lehetőséget adott a nem fonetikus angol nyelvű változatokra. Több, mint 20 esztendős adminisztrációs küzdelmek után, végre a család minden tagjának neve azonossá vált. Az első, korai telepűlések természetesen füvespusztákon, vagyis préri tartományokban, Saskatchewan és Manitoba tartományokba létesűltek, hiszen itt kapták a telepesek az ingyen földet. Magyar és szlovák parasztok Magyar Völgy néven alapítottak egy falut, Döry Géza vezetésével. Sajnos Döry korán elhalt, így a telep szétesett. 1886-ban Eszterházy, kanadai állami űgynök, elhatározta, hogy Pittsburgh-böl (Penssylvania, USA) felhozza az ottani bányákban dolgozó, munkájukkal elégedetlen parasztokat a kanadai prérire és egy magyar kolóniát létesít. Az ő vezetésével alakúlt meg az első magyar sátorfalu, több, mint 30 családdal. A feljegyzések szerint, Whitewood

62

Mihály Márta (Saskatchewan) mellett telepedtek le és néhány hét múlva már az újjonnan feltört födjükbe krumplit űltettek. A települést “Esterhazy”nak nevezték el. Sajnálatos balszerencse, vagy rosszindúlat miatt az alig rűgyedezö falucska rövidesen szétesett. A falu telepesei $15,000 segítséget, vagyis, ahogy később kiderűlt, kölcsönt kaptak a régi CPR (vasút) elnökétől (Sir G. Stephen). Ezzel a pénzzel minden család ökröt, szerszámot vásárolt és házat épített. A telepesek, nem tudták, hogy ez magas kamattal járó kőlcsön és nem ajándék. A legtöbbjük nem tudta fizetni a részleteket. Elvesztette vagyonát. Máshová ment szerencsét próbálni. Ez természetesen Eszterházy állami űgynökségének is a végét jelentette. A faluban csak néhányan maradtak meg az eredeti telepesekből. Már-már kiveszendőben volt az új falu, amikor 1888-ban nagyszámú magyar bevándorló érkezett és felfrissűlt a telepűlés. 1902-ben végre befutott az új vasútvonal is, ez megerösítette, megnövelte és örökre a térképre tette Esterhazy falut és a vasútállomást. Ugyanebben az idöben nem messze Eszterháztól egy új magyar telepűlés alakúlt, Kaposvár néven. Nem véletlen elnevezés, hiszen az Eszterházyaknak Magyarországon, Kaposvár mellett, nagy bírtokai voltak. Kovács János, református pap, az első református egyházközség alkotója, Pittsburgh-ből magyar telepeseket toborzott, vissza a természethez jelszóval, az új kanadai szűzföldek feltörésére. Szép számmal akadt vállalkozó és megalakult az Otthon nevű magyar falu, északra Esterhazy–tól. Észak-kelet Magyarországból, Botrágyból bevándorolt magyarok alapították Békevárt. Az alapító-szervező Szabó János volt, aki a toborozást Amerikában kezdte, de 1900-ban Magyarországra útazott, Botrágyba. Ott és a környékbeli falukban személyes toborozási munkát végzett. Nem volt hivatalos, állami letelepedési űgynök, de annál erösebb meggyöződéssel hírdette a kiváló kanadai földművelési és más munkalehetőségeket. Hozta magával rokonait, barátait és mindenben lelkes segítője volt magyar és más nemzetiségű letelepedő embertársainak.

63

Vándorlások 1898-ban létesűlt Pinkefalva. Több, mint 200 családnak volt az otthona ez a préri falu. Lelkes alapítója Pinke Imre, aki a MagyarAmerikai újságban, cikk-sorozatokban értesítette a bevándorlókat a kanadai födművelés, tanya-gazdálkodás (homesteading) kiváló lehetőségeiröl. 1903-ban ötven magyar család nem messze Kaposvártól új falucskát létesített. Neve Sokhalom volt. Woodcutter plébános (Esterhazy volt katolikus papja) vezetésével. Sokhalom-KaposvárStockholm telepűlések váltak a magyar katolikus telepesek gócpontjaivá. Ezt a vezetőszerepet évtizedekig fenntartották. Az 1900-as évek elején új telepűlések születtek észak Saskatchewan-ba is. Itt iszonyú hideg telek és nyári szúnyogok milliárdjai tették szinte elviselhetetlenné az életet. Néhány évvel késöbb Rajcs Zoltán Mátyásföld néven új telepet szervezett. A mai Wakaw helyén, Szent László faluban csoportosúltak az új magyarok. 1906-ban egy teljesen különleges székely-bukoviniai falu létesűlt, Székelyföld néven, Észak Saskatchewan-ba, a mai Arbury környékén. Ezek a bevándorlók Erdélyből jöttek. Letelepedésük kezdetén farúdakra épitett fűkunyhókban laktak, de a későbbi állandó házaikat jellegzetes, különlegesen szép, székely stílusba építették. Ez hírnevet és érdekes jelleget adott Székelyföldnek, a kanadai préri falvai között. A fentiek csak egy kis ízelítőt adnak a korábbi magyar falukról és azok keletkezéséről. Ezek a települések később, különösen a háború után, beolvadtak a többi kanadai falvak, majd városok társadalmába. Ma már nincs teljesen magyar nyelvű település. Semmiképpen nem hasonlítható össze a magyar parasztság életmódja, mezőgazdasági tevékenysége és életcélja az észak-amerikai farm, vagy “homestead “ gazdálkodással. A magyar paraszt ember életmódja szerves része volt a falujának, annak szokásait, vallását és módozatát élte. Tevékenységét legtöbb esetben a földjének nagysága, földrajzi helyzete és éghajlata határozta meg. Minél több féle terménye volt, annál nagyobb volt a lehetősége arra, hogy családja átvészeli a telet és nem éheznek. Ezért termesztett gabonát, répát, kukoricát, krumplit, kender, lent, takarmányt és tartott háziállatokat.

64

Mihály Márta Elképzelhetetlen egy magyar parasztház udvara zőldséges kert, tyúk és disznóól nélkűl. A régi magyar parasztember célja nem az egy növényfaj tömeges, vagy piaci termelése, hanem az önellátás volt. Ha maradt felesleg, a vetőmagon kivűl, azt természetesen a vetés után eladta. Ez a szemlélet merőben ellentkezett a kanadai földmüvelő mezőgazdasági módszerétől, életcéljától és társadalmi tevékenységeitől. Természetesen a bevándorolt magyar parasztság utódai előbb-utóbb alkalmazkodtak a kanadai földmüvelési módszerekhez és életmódhoz. Megnövekedett az újjonnan bevándorolt paraszt ember életében a család fontossága és szerepe. Eleinte nem volt szomszéd, falu, iskola és templom sem. Rendszerint magányosan, eleinte agyagtégla kunyhókban, igen szétszórva laktak a családok. A kis ház volt a korház, az iskola, templom és a falu is. Elismeréssel kell adóznunk a korai telepesek asszonyainak, mert e sokoldalú tevékenység főleg az ő feladatuk és munkájuk volt. Ezek az édesanyák kiváló ápolói, orvosai és tanítói voltak gyermekeiknek. Ugyanakkor szorgalmas feleségek és a tanyai munkában férjük segítőtársai voltak. A család lelke volt a pionir asszony, minden tevékenységnek kezdeményezője és kivitelezője is. A tanyai munkák a férfiakat teljesen lefoglalták és sok esetben csak az esti vacsoránál, vagy később az állatok ellátása után jött össze a család. Dacára a küzdelmes mindennapjaiknak, nélkülözéseiknek a pionír családok megőrizték anyanyelvünket, a népi szokásainkat, erkőlcseinket és a magyarságunkat. A család akkor is, akárcsak napjainkban szilárdságot, bizalmat, célt és a legtöbb esetben értelmet adott az emberi létezésnek. A magányos bevándorló élete sokkal sanyarúbb és bizonytalanabb volt, mint a családosé. Sok esetben az egyedűllét céltalan vándorlásba kergette a bevándorlót. Sokan elzülöttek, iszákossá váltak. Mások visszatértek hazájukba, mert kibirhatatlan volt az egyedűllét és elviselhetetlené vált a szeretet és a családi kapcsolatok hiánya. Az újjonnan létesűlt magyar telepűlések legelső és legfontosabb közös létesítménye a magyar templom és a mellette épűlt magyar ház

65

Vándorlások volt. A bevándoroltak 70-75 %-a katolikus, 20-25 % református volt. Elenyészően kis számú volt a más vallású. Az elsö katolikus templomot “Esterhazy-Kaposvar” telepűlések mellett építették 1889-ben. Hosszú ideig nem volt állandó papjuk. A késöbb létesűlt egyházközségek missziókká váltak, mert a telepűlés nem tudta fizetni az állandó magyar pap megélhetését. Változást az 1910-es évek hoztak, Esterhazy-Kaposvar és a környék magyar falvainak már több állandó magyar papja volt. A lelkipásztorkodás sehol sem könnyű feladat. A papok valóban a Teremtö kiválasztott, erre a nehéz és önfeláldozó munkára ihletett emberei. A falu papja különös megbecsűlést, jó gondozást és tiszteletet kapott a falu lakosságától. Az emberek hittek a pap szavában, méltányolták titoktartását. A jó falusi pap nemcsak lelkipásztor volt, hanem a közösség házassági tanácsadója, bizalmas diplomatája. Megbizható tanácsaival ő írányította a közösség más, sokszor gazdasági, vagy politikai állásfoglalását, tevékenységét is. E sok oldalú felelősség több, mint megsokszorosodott az új északamerikai magyar telepűlésekben. Itt a vallásos tevékenységek mellett ők gondoskodtak a gyermekek magyar nyelvű és vallásos tanításáról is. A katekizmus mellett ők tartották a hivatalos kapcsolatot a helyi adminisztrációs szervezetekkel, iskolákkal, más templomokkal és korházakkal. Ők képviselték az új, gazdaságilag gyenge és alacsony lélekszámú településeket a helyi szervezeteknél. Legtöbb esetben, kivéve néhány bevándorlási űgynököt, csak a papok beszéltek, írtak és olvastak angolul. A lelkipásztorkodás mellett a tolmácsolás is rájuk szakadt. Magukkal vitték nemcsak a beteget, de a magyar szót és a magyar Isten segítőerejét az orvosi vizithez, a korházakba, iskolákba, adóhivatalba. Fizikai jelenlétük bizalmat és reményt hordozott a bevándorlók életében, hiszen magyarúl megoszthatták bajaikat. Az Atya, ha szükséges volt titokba tartotta a titkot és Isten nevében, ahol tudott ott segített. Nem tartotta a markát a pénzért, a meleg leves is jó volt s legtöbbször az Isten áldása volt a közvetlen fizettség. Nekik is, akárcsak a bevándoroltnak nehéz élete volt. Igaz, hogy megosztották kenyerüket, örömeiket és bánataikat egyaránt.

66

Mihály Márta A lelki szükséglete, vagy istenkeresése a legtöbb új bevándoroltnak erősebb volt és ma is az, mint bármikor azelött. Az idegen nyelvek bábeli zűrzavarában, a színek-ízek sokaságában, a szokások különböző, sokszor ijesztő érthetetlenségében lelke biztonságot keresett. A bevándorlott a magyart határt, a magyar templomot kereste és az ismerős falu után vágyakozott. A fizikailag megviselt, lelkileg megtompúlt bevándorló az ismerős, reménytadó magyar Istent kereste. Magyarul imádkozott, magyarul esküdött örök hűséget, magyarul keresztelte gyermekét, no és magyar utólsó kenettel akart meghalni. Ha nem volt így, akkor az esemény valótlanak bizonyúlt. Ezeket az érzelmeket a legtöbb mai bevándorló is vándortarisnyájába hordozza. Nevezhetjük a honvágy egyik formájának is. Sok évvel ezelött Vancouverben, a munkahelyemen keresztűl, a nagy korházban (Vancouver General Hospital) sokat tolmácsoltam. A súlyosan lebetegedett magyarok nagyrésze régebbi bevándorló volt, de sohasem tanultak meg angolul. Egy esetben éjszaka hívtak az elsősegély osztályra. Egy idős néni feküdt az ágyon, orvosok és ápolónök hajoltak meggyötört teste fölé. Beléptemkor a főorvos fogadott és kétségbeesve mondta nekem, hogy a néni igen súlyos beteg, halálán van. A mentő hozta be, a nevét sem tudták pontosan, de a szomszédok mondták a mentőápolóknak, hogy a néni magyar. A néni arca fölé hajoltam és természetesen magyarul megkérdeztem, hogy mi a panasza. A néni felnézett, zavaros szemeiből nagy könnyek gurúltak. Szinte mosolyogva suttogta “köszönöm Szűzmária, hogy eljöttél“. Megnyugodott. Szemét becsukta. Átöleltem.Többet nem beszélt. Röviddel ezután meghalt. Évekig kísért e szomorú pillanat, de meggyőzött arról, hogy a néni főleg a magyar szót és a magyarok Máriáját várta. Most készen volt eltávozni, neki ez volt a valós pillanat. A gazdasági világválság kedvezőtlen hullámai éreztették hatásukat Kanadában is. Európában munkanélkűliek milliói hagyták el hazájukat, kűlföldön kerestek munkát. Ezrek érkeztek Kanadába is. Sajnos a bőség kosara itt is kiűrűlőben volt. Az 1913 és 14-es esztendők a legalacsonyabb hozamúak voltak a gabonatermelő tartományokba. Sok mezőgazdasági munkás vált munkanélkűl. Nagy

67

Vándorlások anyagi hiányokkal küzködtek a vasúti vállalatok. Itt is ezreket bocsájtottak el. Ugyanakkor a bevándoroltak ezrei érkeztek a kanadai kikötőkbe. Érkezésük növelte a jelenlévő munkanélküliséget és a helyiek ellenszenvét az újjonnan jötekkel szemben. Ezek csatlakozhattak a helyi munkanélküliek hadához. Nőtt a reménytelenség és bizonytalanság a bevándorlók körében. Ebben az esztendőben, 1914 április végén érkezett Nagyapám Erdélyből Kanada keleti partjára, Halifax-be. Nem választhatott kedvezőtlenebb időt a bevándorlásra. Bizonyosan Nagyapám, úgy, mint a többi sok ezer bevándorló, Kanada gazdasági helyzetét nem ismerte. Erdély, még manapság is igen keveset tud a világ sorsáról és eseményeiről. Ennek oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a földrajzi és politikai elszigeteltség. Nagyapám naplójából, Nagybácsimtól, nagynénémtől és Édesapámtól hallottam, hogy Nagyapámnak hosszú ideig csak alkalmi munkája volt Kanadában. Sokat nélkűlözött. Halifax nem ipari központ, hanem kikötőváros volt. A munkalehetőségek a hajózási kereskedelemnek voltak szoros függvényei. A gazdasági válság, a gyenge mezőgazdasági hozam és a hosszan tartó szárazság igen csak lecsökentette a kikötőváros ipari tevékenységeit. Ott is nagy volt a munkanélküliség. Nagyapám néhány hónapi halifaxi kinlódás után átszökött Amerikába, szerencsét próbálni. Szomorúan írta feleségének, hogy az amerikai helyzet még rosszabb, mint a kanadai. Amerikát “nyomorikának” hívta. Rövidesen visszatért Kanadába. Nagyapám 1920 tavaszán, hat esztendei kanadai és amerikai egyedüllét után hazatért. A kemény munkával szerzett és gondosan összegyűjtött pénzét készpénzben magával vitte. Budapesten utazott keresztűl visszatér, családjához Erdélybe. A visszatérés idejét megint rosszul választotta, mert ebben az évben, néhány héttel a hazaérkezése után írták alá a trianoni békeszerződést. Talán nem is tudott a trianoni szerződésről? Lehetséges, hogy nem is gondolt politikára Nagyapám, amikor hazatért. Hat évig

68

Mihály Márta egyedűl volt. Hiányzott a családja, felesége az otthona és annak levegője. A távolléte alatt a két kisfiából serdűlő legénykék lettek. Dénes (Apám) 12-ik, Ferenc 10-ik évét taposta. Apjukra nem emlékeztek és nevelésük anyjukra maradt. Igaz, Nagyapám anyagilag támogatta öket, de kínozta a családja távolléte. Édesapám emlékében sokáig élt az apja hazatérése, még 30 év után is beszélt róla. Sok baj volt. A két fiú vegyes érzelmekkel viszonyúlt az apjuk hazatéréséhez. Egyáltalán nem ismerték őt, nem fogadták meg szavait és nem értették vándorlásának igazi okát. Soha nem volt meg köztük a természetes apai és gyermeki kapcsolat. Ahogy hallottam Nagyanyám is szinte elidegenedve fogadta a férjét. Gondolom, hogy ő ezt érezte és ezért a távoltőltött hat esztendő részleteiről és a munkátkereső hánykodásáról ritkán beszélt. Ezt hallottam Apámtól. A hazatérés örömeit megmérgezte a trianoni békeszerződés híre, ő más szerződésre számított. A politikai sikertelenségnél súlyosabb volt az anyagi balszerencse. Nagyapám Budapestre érkezett és a keservesen összegyűjtött pénzét készpénzben vitte. Az 1920-as években Magyarországnak nem volt önálló nemzeti bankja, sem saját valutája. Ebből következik, hogy a kűlfőldi érdekeltségű, Budapesten, vagy vidéken müködő bankoknak pénzűgyi tapasztalata és értékrendszere nem szólgálhatta a magyar érdekeket. Nagyapám félt attól, hogy tovább vigye a pénzét Erdélybe, ezért Budapesten az akkori, külföldi (?) bankba tette. Később, amikor megalakult az első Magyar Nemzeti Bank és létrejött az első magyar pénz (pengő) kiderűlt, hogy Nagyapám sok ezer más magyarral együtt elvesztette az összes pénzét. Ugyanis az állam teljesen el volt adósodva, a pénz semmit nem ért. Ez a tragédia teljesen megrázta hitét az európai gazdasági és politikai stabilizáció jövőjében. Természetesen a családjának jövője is bizonytalanná vált. Nem tudom, hogy trianoni egyezményt miért hívják békeszerződésnek? Annyi bajt és keserüséget talán egyetlen egyezmény sem okozott. A szerződést 70 évvel ezelőtt írták alá. Az ebből eredő igazságtalan, mesterséges határvonalak meghúzása azóta is csak bajt, civakodást és nemzetiségí gyűlölködést okozott. Az ebből eredő bajok,

69

Vándorlások ahogy az utólsó néhány évtized eseményei mutatják, krónikussá váltak. 1920 januárjában a győztesek meghívták a magyar követséget, gróf Apponyi Albert vezetésével Párizsba. Itt Apponyi előadást tartott a magyar nép és kormány álláspontjáról a trianoni határvonalakat illetöen. “A kijelölt határok részleteikben sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az etnikai elvnek nem felelnek meg, az utóbbit a Kárpát-medencében igazságosan nem is lehet érvényesíteni”, mondotta Aponyi, mert ő és kikűldött társai nagy hangsúlyt helyeztek a régi Magyarország gazdasági egységére. Erdély érdekében a magyar kűldöttség több variációs javaslatot terjesztett a győztesek képviselői elé “legyen (Erdély) autonom tartomány Magyarország határain belűl, vagy pedig legyen teljesen független, Svájc-szerű, a nemzetiségek egyensúlyát bíztosító semleges ország”. A magyar kűldöttség Erdélyre, éppen úgy, mint a többi vitás területre, népszavazást kért. Kijelentvén, hogy, ….” előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az.“ A magyar küldöttség összes javaslatát elútasították. Szereplésük, mint oly sokszor a történelem során, most is képletes volt. Látogatásuk csak arra volt érdemes, hogy a győztes hatalmak már előzöleg összeállított szerződését aláírják. 1920 junius 4-én a versailles-i Kis-Trianon palotában aláírták a trianoni szerződést. Ezzel a “békeokmánnyal” a régi ország elvesztette terűletének 31.6 %-t és 5,265444 lakósát (köztük 1,704851 magyar, 559824 német és más nemzetiségeket). Az anyaország népességének 25.2 %-a a nemzetközi jogok értelmében átkerűlt a román állam kötelékébe. A történelmi Erdélyen kivűl, a szerződés értelmében, az Alföld peremvidékét, a legjobb gabonatermő terűleteinket is elvették. Tapasztalatból tudjuk, hogy a nemzetinyelv tudatlansága korlátozza a szakképzett munkavállalást és csökkent bármilyen munkalehetőséget. Ez a sikertelenség aláássa a társadalmi beolvadást. Ilyenkor természetesen minden nemzetiség a saját fajtája felé húzódik. Ott talál barátot, jó szót és megértést. Elszigetelődik,

70

Mihály Márta nemzetiségi telepűléseket alkot. Nemzetisége képviselő nélkűl marad és hagját nem hallja senki. Nem vesz részt a politikai döntésekbe. Ez az állapot rendszerint késlelteti, vagy teljesen megbénítja a nyelvtanulást is. Téves lenne azt hinnünk, hogy, a trianoni békeszerződés után csak mi voltunk a vesztesek. A békeszerződés legnagyobb hibája a határvonalak, teljesen önkényes, területi, nemzetállamszerű meghúzásából és annak igazságtalanságából ered. Itt mindenhol, a határvonalak mindkét oldalán emberek laktak. Ez a sok féle nemzetisegű ember évezredek óta egyűtt küzködött a fennmaradásukért, napi kenyerükért, anyanyelvük fenntartásáért. Ilyen terűleteken nem lehet papiron, ceruzával határt rajzolni. Ez a cselekedet nem emberi, ez csak sérti az összes kisebbség emberi méltóságát és kiélezi a különbségeket. A békeszerződési határvonalak mindkét oldalán élő emberek vajha kevés segítséget kaptak a győztes kormányoktól, a legalapvetőbb emberi joguknak a bíztosítására. Nézzük meg szomszédaink nemzetiségeit. 1920 után több, mint négymillió ukrán, 2.1 millió zsidó, 1 millió német és közel 1 millió belorusz lakott Lengyelországban. Csehszlovákiában 3.1 millió német, 750 ezer magyar, 0.5 millió ukrán élt. Az új Románia lakossága gazdagodott 1.7 millió magyarral, 750 ezer némettel, 640 ezer ruténnel, 0.5 millió zsidó és ugyanennyi orosszal. Jugoszlávia területén 470 ezer magyar, 0.5 millió német, albánok, törökök és románok laktak. Sokat hallottunk a magyarok jogfosztásáról az elcsatolt területeinken. Az esetek legnagyobb része bebizonyított visszaélés volt. No, de mit tett az anyaország az országunkban lakó nemzetiségek alapvető jogainak a bíztosításáért? Az elfogadott határvonalak alapos tanulmányozása után azon tűnödtem, hogy vajjon mit is tudhatott az amerikai, vagy angol politikus az erdélyi magyarról, annak évszázados nemzetiségi küzdelmeiről? Vajjon látták-e fájó és örömkönnyek tengerét a budapesti Bazilikában, ahová a Budapestre látogató székelyek a mai napig

71

Vándorlások is elzarándokolnak, csak azért, hogy ott a magyar himnuszt szabadon énekelhessék? Most is, nyolcvan év után reménykedve, lelkesen, vigyázban állva énekelnek. Arcukról kövér könnycsepp patakok gúrúlnak ünnepi, fekete lájbijukra. Jelenlétük, szép énekük, vidám ünneplőruhájuk, mint jó cégérek dícsérík a magyar Istent. Büszkén mondják, hogy hazajöttek. Vagy jártak-e az amerikai, vagy angol határvonalat rajzolgató politikusok Csíksomlyón? Ott a zarándoklaton, 1992-ben. Többen a búcsújáró székelyek közül a Magyarországról hozott zászlót símogatták, mint a legnemesebb ereklyét, úgy csókolgatták. Volt, aki zokogott. Meghatódtam, én is sírtam, hiszen messziről, a szabad Kanadából hazazarándokoltam. Ha visszatekintünk hazánk történelmére akkor úgy tűnik, hogy az elmúlt sok száz év alatt függetlenségért küzködött a magyar nép. Harcoltunk a törökök, habsburgok, majd a szovjet hatalom ellen. Bármennyire óhajtotta a magyar nép a függetlenségét, harcaink sikertelenek voltak. Néhány esetben kompromisszummal végződött a küzdelem, de vajha ritkán voltunk nyertesek. Ez szerintem nem egészen igaz. Ha közelebbről és talán kissé éretebb fejjel, talán szélesebb látószögből vizsgáljuk az eseményeket, akkor valamennyire megváltozik a mondott, leírott, elhitt történelem. Ez különösen igaz, ha követjük azt az elképzelést, hogy csak annyiféle történelem és történelem könyv van, ahányan elmondták, leírták, vagy átélték az eseményeket. Senkitől nem hallottam, tanultam, vagy olvastam, hogy a trianoni békeszerződés bármiféle előnyöket is hozott volna megcsonkított hazámnak. Pedig ilyen is van, igaz, csak a szerződésben. A békeszerződés hitelesítésekor Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd aláírták azt az okmányt, mely Magyarországot önálló, szuverén és független országnak nyílvánította. Ez a határozat 1921 juliusában, a békeszerződés érvényesitésekor lépett életbe. Hazánk a XVI. század óta nem volt független. Erről az okmányról, a hazám elnyert függetlenségéről és sohasem hallottam. Kik írták a sok trianoni politikai analízist? Miért nem írták és tanították ezt a hatalmas nyereséget? Ez

72

Mihály Márta bizonyította volna, ha csak egy mákkszemnyit is, hogy él a függetlenség eszménye, hiszen sok magyar ember adta életét hazájáért, ezért az eszméért. Talán az elvesztett hárommillió magyar ember, gyenge gazdasági helyzetünk és hazánk területi csonkításának fájdalma megbénította az évszázados függetlenségi harcainknak gyümőlcsét. Ez az okmány tette lehetővé az első Magyar Nemzeti Bank létrejöttét és az önálló pénzünk anyagi fedezeteit. A pengő ugyan gyengén indult, de szilárd fizetési eszköz maradt 1938-ig. Románia terűlete 34.8 %-al növekedett Erdély elnyerése után. Az ország gazdasági helyzete, a trianoni szerződés idején, nem volt igéretes. Románia elmaradott agrárország, ahol a lakosságnak több, mint 80 %-a a mezőgazdaságba dolgozott. A parasztság elmaradott körűlmények között és szegényes életszínvonalon élt. Románia munkásosztálya szervezetlen és fejletlen volt. A kiskereskedő, kisiparos és alkalmazottai alkották a polgárságot. A bukaresti parlament néhány héttel a szerződés aláírása után jóváhagyja a döntéseket. 1921 januárjában a kormány kötelezte a biróságokat, hogy kizárólag csak a román nyelvet használják. Ez év juliusában megjelent a törvény a földreformról. 212 803 román, 45 628 magyar, 15 934 német részesűlt földjuttattásban. A magyar egyházak elveszítették birtokaik 85 %-t. 1923- ban életbelépett az új román alkotmány. Ez év végén kötelezővé vált a kisebbségi iskolák kétnyelvű oktatása. Szigorúan korlátozták a kisebbségi népoktatásokat. Az 1924 -es esztendő rossz hírrel köszöntötte az erdélyi magyarságot és más nemzetiségeket. Az új törvény kötelező román nyelvvizsgát írt elö a kisebbségi tisztviselőknek. Ahogy a fenti dióhéjban összegezett rendelkezésekből láthatjuk a román kormány elíndította a kisebbségek beolvasztását, és azoknak kizárását a parlamenti tárgyalásokból. Megindult a nagyfokú románosítási hadjárat és a kisebbségek üldözése. Az elvesztett területek teljesen leszegényítették az ország nyersanyagforrásiat és mezőgazdaságát. A Kárpátok gazdag termé-

73

Vándorlások szeti kincsei a román államgazdaságot gyarapították. Mezőgazdasági módszereink elmaradottak voltak. Főleg gabonát és feldolgozatlan húst vihettünk csak a külfőldi piacra. Ezekből nem volt kereslet. Ipari terményünk kevés volt, mert hiányzott a befektetéshez szükséges tőke. Ugyan nagy kölcsönöket kapott az állam 1924 után, de igen lassú volt a fejlődés. A pénzre nagy szükség volt. A kölcsön főleg az ország elhanyagolt egészségi problémáinak orvoslását és a tömeges munkanélküliek megsegítését szólgálta. Mint oly sokszor a multban, újra eladósodott az ország. Alig egy évtized alatt, a fent leírott események miatt, több ezer új magyar érkezett Kanadába. Ezek a bevándorlók egy átformálódott Kanadát találtak, mást, mint a világháború előtti honfitársaik. A préri fűvespúszták déli része betelepűlt. A tevékeny mezőgazdasági termelés és megnőtt telepűlések jólétről tanúskodtak. Néhány évtizeddel azelőtt megkölíthetetlen őserdők és érintetlen ásványi kincsek Quebec, Ontario és Britt Kolumbia északi részein elérhetővé váltak. E két hatalmas és igen jövedelmező iparág leírhatatlan gyorsasággal kifejlesztette a fenti tartományok, de különösen Ontario iparát. Az új munkalehetöségek meggyorsították a bevándorlást. A nagy számú kanadai bevándorlást a magyar gazdasági és politikai bajok mellett az 1924-ben bevezetett amerikai bevándorlási létszámcsökkentést fokozta. Amerika bezárta kapuit az európai bevándorlók előtt, de ugyanakkor Kanadában új lehetőségek fejlődtek. Ekkor lépett életbe a vasuti társaságok szerződése, mely szerint a további hálózatok építéséhez több ezer munkást toborozhattak közép és kelet Európából. Készséggel jöttek a magyarok is. Az első csoport 1924-ben érkezett Halifax-be. 160 magyar paraszt a Cunard hajóvállattal Antwerp-böl jött Halifax-ba. Onnan a hajóvállalat megbízottja gondoskodott, arról, hogy a bevándorlók Winnipegbe jussanak. Ebben az évben több, mint ezer magyar ember indúlt útnak Kanada felé. A munkalehetőség híre fútótűzként terjedt el a magyar falvakban. Sok esetben 4-500-an jöttek egy faluból.

74

Mihály Márta Erre a nagyszámú kivándorlásra természetesen felfigyelt a magyar kormány is. A magyar képviselök meg akarták akadályozni ezt a tömeges kivándorlás. A “kanadai láz” megakadályozására 1923-ban Kivándorlási Védelmi Osztályt létesítettek (Immigrant Protection Bureau). Eredetileg e szervnek főfeladata a kivándorlók segítése, a visszatérők támogatása volt. 1923-ban Hordossy Iván, a magyar kormány kiküldöttje és a Kivándorlási Védelmi Osztály képviselője, végiglátogatta a kanadai magyar telepűléseket és beszámolója azoknak a jómódjáról nyílatkozott. A szervezet végleges feladata a hazatérők megsegítésére összpontosult. Kanada nyított kapuját és a magyarok tömeges kivándorlását nagy érdeklődéssel figyelte Románia, Jugoszlávia és Cseszlovákia is. Ezek a nemzetek jónéven vették a magyar kisebbség kivándorlását. Jugoszláviában a kanadai toborozási propaganda szorgalmazott volt, a nem szláv elemek, vagyis a magyar és németek között. Ugyanakkor tíltott volt a kanadai bevándorlási lehetőség Sa szerb és szlovénok körében. Függetlenül a magyar kormány ellenzéki politikájának, a magyar bevándorlók egyre nagyobb számban jöttek Kanadába, minaddig, amig a kapu be nem záródott, a gazdasági válság idején. Ennek a fő oka a trianoni békeszerződés szerencsétlen és igazságtalan döntéséből származó gazdasági legyengűlés és a gyalázatos nemzetiségi politika volt. Ez elszegényítette és megbélyegezte a kiszorított magyarokat, az ország keleti, északi és déli határainkon egyaránt. Sokakat ez a megalázás és a vele járó munkanélküliség kivándorlásra késztetett. A mellékelt táblázat összefoglalja a magyar bevándorlottak számát 1870-1970-ig: Periódus

Összes

Amerikában

Kanadában

1870-1914

639,541

556,439

8,000

1921-1941

150,000

38,541

33,000

1945-1970

300,000

67,869

49,566

75

Vándorlások 1870-1970

1,089,541

662,849

90,566

Esetenként az adatok tabuláltak. A korai bevándorlási adatok pontosságának kételyeiről írtam, de nem hinném, hogy azok a tévedések jelentősen megváltoztatnák ezeket a nagy számokat. A táblázat a "Sruggle and Hope, The Hungarian-Canadian Experience" c. könyvből származik. Közelebbi szemlélete feltétlen elgondolkodtatja az embert. Száz esztendő alatt, jóval több, mint másfél millió magyar hagyta el hazáját. Ezek legtöbbje fiatal, erős és egészséges magyar ember volt. Közöttük én is. Ez óriás szám, jelenlegi magyar hazánk lakosságának több, mint 15 %-a. Micsoda óriási veszteség ez megcsonkított magyar hazánknak és felmérhetetlen gigantikus nyereménye az Újvilágnak! Sajnos a számok ugyan lassabban, de most is növekednek. Jó lenne, ha a magyar kormány olyan gazdasági helyzetet tudna teremteni, ahol minden fiatal, egészséges és képzett magyar ember megtalálja a számítását. Akkor nem kellene eladja szorgalmát, munkáskezeit és szellemi képességét. Bizonyosan álmodozom, de mégis muszáj reménykednem. Nagyapám megpróbált beleilleszkedni a helyi, erősen elmaradott, székely-magyar közéletbe. A felszabadult, szabadságot megismerő góbé-lelke nem türte az egyre erősödő, gyorsan változó és igazságtalan román szellemű közéletet. Bizonyosan, hogy 6-évi kanadai-amerikai élet után szélesebb látószögből nézte a székelység és más nemzetiségek egyre apadó jogait. Ahogy Apámtól hallottam, állandóan hangoztatta az igazságot és a nemzetiségek szabadságát. Midkét cégér, bármennyire nemes, egyáltalán nem volt népszerű a faluban, hiszen munka és több föld kellett volna a lövétei lakosságnak. Ha van munka, akkor van kenyér és pénz. Ha van kenyér, pénz és föld, akkor van szabadság is, vallották székely szomszédai. A román hatóságok részéről a Nagyapám lüktető magyarsága szemet szúrt és ez előbb-utóbb könnyen a börtönbe vihette. Az igazi okot talán sohasem tudjuk meg, de 4-évi lövétei tartozkodás után Nagyapám újra a szabadságot, a vándorbotot és a kivándorlók nehéz életét választotta. Most könnyű volt elhagyni Erdélyt,

76

Mihály Márta hiszen a románok pártfogolták a kisebbségek kivándorlási szándékát, a kanadaiak pedig munkát ajánlottak. 1924-ben visszatért Kanadába. Amig otthon volt még két gyermekük született, leányuk Anna (sz. 1922) és fiúk Lőrinc (sz.1923), aki 8 hónapos volt, amikor Nagyapám otthagyta őket. Ez a két gyermeke csak hírből ismerte az apját, hiszen nem emlékezhettek rá. Nagynéném, Anna, Erdélyben, Szentkeresztbányán (Vlahita) él, 90 éves özvegyasszony. Ő csak leveleiből ismerte apját. Nagybátyám Budapesten élt, 2001-ben halt meg. Őt is csak levélkapcsolat kötötte apjához. Mindketten apa nélkűl nőttek fel. Sohasem értették meg, hogy hogyan tudta otthagyni öket apjuk, és miért, de el kellett fogadniuk döntését. Nem volt könnyű sorsa Nagymamámnak, de Nagyapámnak sem. Eltávozása sok szomoruságot hagyott maga után. Kanadából, majd Amerikából anyagilag támogatta a családját. Szerette volna kihozni feleségét és gyermekeit, állitólag a hajójegyet is megvásárolta, de a Nagymamám nem volt hajlandó elhagyni Erdélyt. Vagy talán előre érezte a sok bizonytalanságot. Szomorú, talán rokkantnak mondható férj és apanélküli családi élet volt ez. Nagyapám később Amerikába kerűlt, a második világháború kitöréséig levélkapcsolata volt családjával. Aztán többet nem hallottunk róla. A levelekre nem jött válasz. Bizonyosra vette a család, hogy meghalt Amerikában és nem volt senkije, aki értesítse a családot.

77

Vándorlások

"Hogy szent az élet és hogy szent az ember

Ki jövőt épít, mint korállt a tenger, Ki a sötét odukból fényre vágyva, Majd győzni fog a földön nemsokára.” Juhász Gyula: Szent az élet:

IV HIDEG, NEDVES OKTÓBERI SZÉL fújt a Hargitáról, ijesztően rezegtette az ablakkereteket. Kövér, gyorsan csúszó esőcseppek fátyolszerűen takarták az ablaküveget. Hajnal volt, nehezen akart megvirradni. Hosszú és nyírkos kinokkal volt tele az éjszaka. Nagy eseményre készűlt a világ. Igaz nem sokan látták igy, talán mások észre se vették, hogy a tervekkel és reményekkel teletűzdelt kilenc hónap, az áldottállapot a vegére érkezett. A hideg, nagy lövétei öreg családiház első szobájának sarkában, a fiókos ágy tetején feküdt egy szép fekete szemű, alig 22 esztendős fiatalasszony. Űtemes, fizikailag igen erős és rendszeres fájdalmak megerősítették Anna reményét, hogy rövidesen átölelheti elsőszülött gyermekét. Képzeletében picike bubája szépségéről, okosságáról, jóságáról és természetesen jövendő gyermekének igéretes jövöjéről festegetett képeket. Egyedül volt. A kéményen keresztűl beömlő hideg szél zergette a vasfüttő karikáit. Nem volt senki, aki tüzet gyújtson. Dideregve, magára húzta a puha gyapjúcsergét és szeme az ágy felett függő, megfeszített Jézus keresztjén akadt meg. "No, Jézus jobb, ha segítesz, mert rajtad kivül senki másom nincs ", szólalt meg Anna hangosan és szinte megijedt a saját hangjától, vagy az egyedűlléttől. A kredenc tetején katonás rendben az elkészített fehérlepedők halmaza várta a késlekedő érkezőt. Megnyugtatta Annát, hogy hetekkel ezelőtt elkészítette a szüléshez kivánatos ágyneműt.

78

Mihály Márta Az egyre gyakoribb és hangosabb, fájdalmas jajgatások és keserves nyögések felébresztették Anna anyósát (akit a megkülönböztetés végett a család öreg Annának nevezett), aki a hátsó kicsiházban jóízűen aludt. Anyósa alig múlt 40 esztendős, nem messze a gyermekszülés fájdalmainak emlékeitől, lassan kikelt az ágyból, szép, dús haja a vállára omlott. Hideg októberi reggel volt, hálóréklijére hárászruhát terített, a kendőt dideregve magaköré csavarta és belépett a nagyházba. “Anna meg vagy keveredve, nem jöhet még a gyermök, igen vékon vagy. Menjél vissza aludni, ne verdd fel az egész házat!” és ezzel, haragos arccal, kisepert a szobából. A fiatalasszony szülési fájdalmai egyre erősödtek, fizikai ereje gyengűlt. Kitápászkodott ágyából és a fejdeszkához támaszkodva kiabált, hogy az “Isten szerelmére kűdjenek a bábasszonyért.!” Erőtlenül, rettegve visszadölt összetúrt ágyába. A gyapju cserge melege egy pillanatra megnyugtatta. Fohászkodva emelte szép fekete szemeit a szenvedő Jézusra, hátha Ő segítséget kűld, hiszen Jézus is jól ismerte a fájdalmat. Mindketten igen-igen szenvedtek és csak ketten voltak. A bábasszony parancsoló, erőszakos hangja végigkongott a hideg falakon. “Azonnal tegyenek tüzet, micsoda dolog ez, a szülőanya hideg szobában fekszik? Fel fogom jelenteni az esetet. Azonnal tegyenek fel vizet forralni!”. A meleg, símogató kezek éríntésére tért magához Anna. Kezét hasára tette, kicsi bubáját kereste. Talán megszületett már? De ott domborodott még a szent terű. Anna! Anna! szólongatta a bábasszony a fájdalomtól elszenderedett, megviselt, de reménykedő asszonykát. Az őszí, maró eső fáradhatatlanul verdeste az ablakot. Időnként a havasi hideg szél a kéményen keresztül meg-megfújta a már gyorsan égő, nyugtatóan duruzsoló tüzet. A tűzmelege szinte hangulatossá varázsolta az előbbi rideg, közömbös szobát. Anna elképzelte kicsi bubájának arcát, szemét. Titokban ujra, talán századszor megszámolta pindurka ujjait, legszebbnek találta rózsaszinű körmeit. Néha elszégyelte magát ilyen álmodozások közepette, no, de Ő, mint minden várandós édesanya királyleányt, vagy királyfit várt.

79

Vándorlások Hírtelen, éles, erőteljes gyermeksírást hallott Anna, csak Ő tudta, hogy életében világotrengető esemény történt. Megérkezett tágranyított, búzavirág-kék szemű, lenszöke hajú kicsi leánykája. Délfelé, október 17-én, 1933-ban, igen nagy hanggal és nyitott szemmekkel, megérkezett Anna királyleánykája. Anna szerint leánykája, Márta, a legszebb kicsi buba volt. A visító szépséget óvatosan, szép szedettes takargatóruhába tekerték és Anna duzzadt mellére fektették. Öröm-könnyek között, szinte titkos volt az ismerkedés, a meghitt, bensőséges, anyai ölelgetőzés. Újra lejátszódtak a kilenc hónapos aggodalmak, az anyai kezek gyengéd tapogatózása, a valóság keresése, az ujjak, lábujjak számlálása, minden négyzetcentiméter alapos vizsgálata. Hála az Égúrának, kicsileánya, Márta, tökéletes volt. Így mesélte el Édesanyám születésemet. Az újszülött a legdrágább kincse anyjának. A boldogság, amit ilyenkor az anya érez leírhatatlan. Ez az öröm a Teremtö különös ajándéka és csak az anyáknak adatik. Ez a szeretet a legcsodálatosabb érzés, mert az anya élete végéig tart. Ellentétben más érzelmekkel az anyai szeretet és annak hatásfoka az idővel nem változik. A gyermek felnő, az anya tárolja az emlékeket. Nevet a gyermeke örömével, őszintén, irigység nélkűl ünnepli sikereit. Ha úgy kivánja a gyermeke sorsa még nemlétező sikereket is varázsol, sokszor a semmiből, hogy erőt adjon gyermekének. Sír a gyermeke fájdalmával, de ügyes cselfogásokkal, sokszor könnyek árán mosolyt kovácsol, remények tömegét húzza elő mágikus, anyai tarisnyájából. Az édesanya örökké reménykedik. Nem ismeri el az anyai lélek a gyermeke sikertelenségét. Néha-néha felmerűl ilyenféle, lelkiismeretfurdaló gondolat, gyermeke sikertelenségének a legmélyebb pontján, de ezt az édesanya csak saját magával tárgyalja meg. A kűlvilág felé élete útólsó pillanatáig védi, ösztönzi gyermekét. De talán a legnagyobb ajándékunk gyermekeinknek, hogy bármit és bármikor, mindenféle feltétel és ellenszólgátatás nélkül megbocsájtunk. Az ilyenféle megbocsájtó szellemet és erőt csak nekünk adta a Megható, talán a sok lelki és fizikai fájdalom enyhítésére. A megbocsájtás a legnagyobb erény, de sajnos ritkán gyakorlott e

80

Mihály Márta nagylelküség, pedig ez a keresztény hitünk alapja. Nagy különbség van a megbocsájtás és elfelejtés között is, a kettő nem téveszthető össze. E kettőre együtt, csak az édesanyák lelkűlete képes. Édesanyáink szeretete és megbocsájtása igazi és mindennapos. Ilyen volt az én édesanyám. Az elsőszülöttje pedig én voltam. Remélem, hogy én is hasonló szerepet tőltök be ragaszkodó, jólelkű leányom és két aranyos unokáim életében. Bizonyosan vannak másféle édesanyák is. Ezek nagy vesztesei az igazi gyermeki szeretetnek. Az anyaiszeretet a legszebb és a legnemesebb érzelem a világon. Ezekkel a gondolatokkal telve múlt el több, mint 30 anyáknapja, amikor csak egy köszöntő lapot vitt a pósta drága jó Anyámnak. Könnyeim és sóvárgásom, hálám és szeretetem velem maradtak, sajnos ezt még a mai e-mail sem közvetítheti. Amikor tehetem az emlékekhez visszatérek. Úgy érzem, hogy a kiválasztottak közé tartoztam, mert jó Anyám mindig velem volt. Tudom, hogy most is minden lépésemet szemen tartja. A Mihály nagymama fiút várt. Nem szívesen kelt ki az ágyból, hogy első unokáját megnézze. “No, egy fiúgyermök jobb lett volna, elsőszülöttnek különösön. De most mán ezen változtatni nem tudunk” mondogatta a szobából kifelé menet. Az ifjú apa, erdész-vadász, szokásokhoz híven nem volt otthon. Valami vadászat volt a Hargitán és az azt követő poharazások elmarasztalták. Két nap múlva érkezett haza és egyáltalán nem örült leánygyermekének. A királyleány születéséről két napig az anyján és a nagyanyján kivül senki sem tudott. A plébánia, ahol ebben az időben regisztrálták az újszületteket, nem kapott értesítést. Október 19-én, kicsi Márta apja kedvetlenül és fáradtan elballagott a plébániára, hogy leánya születését bejelentse. Szégyelte és félt a plébános felelőségre vonásától, hogy nem volt jelen gyermekének születésekor, ezért azt mondta, hogy Márta aznap reggel, vagyis október 19-én született. A valós születésnapja Mártának, édesanyja királykisasszonyának október 17, nem október 19, mert nem volt, aki bejelentse.

81

Vándorlások Néhány nap mulva Márta anyai nagyszülei, Balázs Ferenc és Szikszai Ágnes érkeztek az újszülött, első unokájuk megszemlélésére. Balázsnannyó a legszebbnek találta kékszemű unokáját, Ő hozzászokott a leánygyermekekhez, mert 6 felnőtt leánya volt. három fiúgyermeküket elvitte a torokgyík. A lányok túlélték ezt a szörnyű betegséget. Nagypapa paraszt ember volt, elég sok földdel. Fiúk kellettek volna a föld megműveléséhez, nagy kaszálóinak betakarításához, lovainak gondozásához. Egész életén keresztűl a lányait kritizálta. Mindennap emlegette, hogy megverte az Isten őt, mert 6 lányt adott neki és azok fogják tönkretenni. Újszülött kicsi unokájuk anyja, Anna (Édesanyám), nem várt dícséretet a lányokat örökké ócsároló apjától, de mégis végtelen rosszul esett, amikor azt modta, hogy “jobb lett volna egy fiúgyermök, mit csinálsz ezzel a kecskebéka leánkával Anna? Abból több van, mint kellene. Tégedet is megvert az Isten!” Nagy, jól gondozott bajuszát megpödöríntette és lovairól kezdett beszélni Nyított szemmel jöttem a világra, de azt nem láthattam, hogy jövetelem nem volt világszenzáció, vagy különösebb öröm. Egyedűl csak Édesanyámnak voltam nagy ajándék. Az Ő életét változtattam meg és érkezésem csak neki okozott új örömeket, sok gondot és bizonyosan fájdalom és örömkönnyeket is. Ugyan királykisasszony voltam az Ő mesés-álmodozó-tervezö világában, de “csak leánka” voltam másoknak. Ahogy visszanézek, ugy látom, hogy kedvezőtlen időben és talán rossz helyre születtem.

82

Mihály Márta

V AZ 1918-AS GYULAFEHÉRVÁRI román nemzetgyülés Erdélyt minden feltétel nélkül Romániához csatolta. Igéretesnek hangzott a nemzetgyülés alapszabálya: "Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához és igazságszólgáltatásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből való egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre minden nép népességének arányában nyer jogot." (Mikó Imre, Huszonkét év. Bp.1941. 265). Ezt az okiratot a románok írták. A székelyek nem voltak jelen a román nemzetgyülésen, tehát nem szavazhattak az elfogadásáért. Így az erdélyi nép sorsáról megint csak a románok döntöttek. Ha közelebbről megnézzük az országgyülés határozatát, akkor láthatjuk, hogy az eszme elméletileg igéretes volt, de a gyakorlatban csak kiélezte az alattomosan szundikáló nemzetiségi problémákat. A szerződés majd minden szava leírott politikai szemfényvesztés. Az 1920-i trianoni békeszerződés a román nemzetgyűlés politikai állásfoglalását megerősítette és ezt a nagy gonddal alkotott politikai szemfényvesztést mint igazságos döntést, nemzetközi színtre emelte. Idegen, tájékozatlan nemzetfők, mint játszadozó gyermekek, ceruzával határokat rajzoltak hegyeken-vőlgyeken keresztűl, annélkűl, hogy az ottlakó sok féle nemzetiség létezéséről tudtak volna, vagy azoknak jogos képviseletét megkérdezték volna. Az elkövetkező 20 esztendő román uralom teljesen kiszólgáltatta Erdély lakosságát a román kormány gazdasági, vallási és társadalmi politikájának.

83

Vándorlások Elsődleges feladat a román nyelv hivatatalossá tétele volt. Ez kizárta a közéletből a magyarok, székelyek és a szászok legnagyobb részét. A magyar nyelvű oktatás a felekezeti iskolákba szorult vissza. Hírtelen ezernél több magyarnyelvű állami iskolát zárt be a román kormány. Sulyosabb volt a helyzet a középiskolákban. Megszüntek a magyar ipari szakközépiskolák. Elapadt az érettségizett magyar diákok száma is, hiszen a záróvizsgák románul folytak. A román hatóságok megtíltották az egyházi felsőbb oktatást. A fentiekből láthatjuk, hogy a székely-magyaroknak az egyetemi diploma megszerzése rendkivül nehéz volt. 1933-ben (amikor én születtem) 1443, 1938-ban már csak 878 magyar diák tanult a romániai egyetemeken. A kolozsvári román egyetemen a végzett magyarok csak 6-7%-t képviselték az összes okleveles szakembernek. A magyar szakképzettség és értelmiség utánpótlása kritikusan elapadt. Az anyaországban, vagy máshol tanuló diplomás magyarok nem tértek vissza Erdélybe. Ezekben az években több, mint 300 ezer főleg értelmiségi és állami alkalmazott visszahonosodott (repatriált) Magyarországra. Hatalmas és bepótolhatatlan szellemi veszteség érte ezt a kis országot. A gazdasági helyzet is leromlott. A székely vármegyékben magasabb volt az adó, mint a román lakta területeken. Az iparosodás elmaradottsága, legtöbbször annak teljes hiánya nagymértékben súlytotta a Székelyföldet. Nem volt munkalehetőség, több, mint százezer munkás vándorolt délre, a román Regat-ba, vagy nagyobb városokba szegődött el cselédnek. Ez a gazdasági válság természetesen megnövelte a kivándorlást Amerikába és Kanadába is. Több, mint ötvenezer elkeseredett ember, az otthoni nyomor helyett a bizonytalan kimenetelű kivándorlást választotta. Nem sejtvén, hogy ezek az országok is ebben az időben nagy munkanélküliséggel küzködtek. Iyen szabadságjogait elvesztett, szellemi kincseitől megfosztott, gazdaságilag elszegényedett kis országban, bizony rosszkor születtem én. Szerencsémre én ekkor még nem ismertem az erdélyi és a környező világ balszerencséit. Messze volt tőlem a román szó és nem

84

Mihály Márta érezhettem a gazdasági válságot és a társadalmi igazságtalanságok hatásait. Az Ábelek, Álózik, Rózsálik, farkasok, medvék és a havasok csodálatos világában, a mesék hazájában, az erdőben éltem. Fiatal gyermekéveimet elbűvölte ez a meghitt környezet. Gondolataim, napjaim, létem szinte összefonódtak az erdővel, annak mágikus világával. A 3-4 esztendősök gazdag képzeletvilága, a havasi erdők természetes misztikuma elvarázsolta és páratlanul széppé tette ezeket az éveket. Én erdei manókkal játszottam. E csodálatos erdei világ bűvkörének varázslója és tündére Édesanyám volt. Csak az Ő szemével láthattam, hihettem és csodálhattam ezt az elbűvölő világot. Csak az Ő mondókájában tudtak beszélgetni a fák, hajlongással integetni az ökörfarok-kórék, zergeni a zergőfüvek, csillingelni a harangvirágok és az árnyékban, csak nekünk, puha párnát növeszteni a mohák. Jó Anyám meséi varázserejüek voltak, ellenállhatatlanok és titokzatosan csodatevők. Varázspálcájával hihetetlenül nyugodt, szép és gondtalan világot alkotott. Bűvész volt, aki otthonosan, erdeilélek módján, mint az erdők varázslója, csak a szépet láttatta meg velem. Soha nem volt bolti játékom, hiszen az én játékjaim éltek, az erdő lakói voltak. Játszótársaim velem futottak, énekeltek, zümmögtek. Sohasem veszekedtünk, ha zavartuk egymást akkor békésen félreálltunk. Korán, mint jó barátokat, megismertem az erdő összes fáit, vártam bontakozó levélrügyeiket, gyűjtöttem választékos, szivárványszínekben gazdag virágjait. Késő tavasszal lábújhegyen cirogattam az elvirágzott fenyők illatos, virágporral teli, gyertyaszerű virágjait. Később babusgattam duzzadó, gyantás, éretlen, zőld tobozait. A lucfenyő száradt, köralakú kérgét, mint értékes váltópénzt gyűjtögettem. Oh, nagyon gazdag lehettem akkorában, mert néha félvederrel is hazacipeltem és otthon hangosan számolgattam kincsemet. Sokszor mésszel, vagy őszikikerics hagymájának levéből, vagy virágjából főzött festékekkel, a karikás kéregből, különböző értékű váltópénzt varázsoltunk.

85

Vándorlások Villany, rádió nem volt a közelben, de bőven akadt más érdekes látnivaló. Most is jól emlékszem a szénégetőkre. Elfekedett bőrű, sovány, eléggé rongyos bácsik voltak. Eleinte féltem tőlük. Az erdőben, rendszerint a patak mentén, rozoga kunyhókba laktak. Sokszor ott ólálkodtam a szénégető kemencék körül. Gondolom láthatták kiváncsi szemlélődésemet, mert többször megengedték, hogy benézhessek a kemencébe is. Félelmetes látvány volt. Az elégett ezüstös bükkfa hasábok, szinte mint eltorzúlt veres, mozdulatlanul ízzó vasdarabok egymás hegyénhátán feküdtek. Képzeletemben szinte nyögtek, megvilágították és perzselték arcomat. A kúpalakú kemencéket maguk a szénégetők építették és sárral tapasztották be, így szigetelték. Ezekben égették a bükkhasábokat, lassan szénné izzasztották. Amikor kihűlt a szén, akkor kibontották a kemencét. Csodálkozva láttam, hogy a szép és illatos fahasábok mennyire elcsúfultak, összetöredeztek és rusnyán megfeketedtek. A legnagyobb élményem a gerendafaragók körüli játszadozás volt. Még most is emlékezem a frissen kérgezett fenyő és a cserefa illatára és tisztán hallom a fészék éles csattanásait. Néha még 'segítettem' is a faragási előkészületeknél. A faragók a ledöntött rönköt a két végén alátámasztották. Ezután egy hosszú zsinórt festékbe áztattak (itt űgyeskedtem én) és minkét végét kifeszítve rácsattintották a fekvő rönkre. Ez egy egyenes csíkot mázolt a fára. Ezt a vonalat követték a baltájukkal a faragás során, ahogy lassan, lovagló meneteléssel a rönkből gerendát formáltak. Gyönyörű, fehér, krém és kakaó színű, felgöndörödött forgácsok százai röpködtek a faragók körül. Innen válogathattam. Ez a friss, illatos faforgácsrakás volt az én művész studióm. Ezek a selymes, szövetek mentén hasadt, fényesre csíszolt, máskor élesen elmetszett, sokszor felgöndörödött friss fagyűrűk voltak az én legkedveltebb játékjaim. Minden lehasított forgács különös formát, néha, ahogy repűlt hangokat adott és gyermeki képzeletemben énekelt. Órákat játszottam a forgács dombok körül. Kiválogatott darabjaimat gondosan megvizsgáltam, máskor kiállítottam, sokszor befestettem. Úgy tettem, mint egy híres szobrász a márványtömbjével

86

Mihály Márta a nagy alkotás előtt. Igaz, hogy ma is kedvelem a friss forgácsot, annak illatát és egyéni sejtszöveti szépségét. Ahogy gyermekéveim emlékei után keresgélek végtelen hosszú, gombás-fűszerillatú erdei ösvények és csatangolások tőltik be az emlékezetemet. Édesanyám meleg kezére, biztonságra, nyugalomra és tökéletes harmoniára emlékezem. Korán felismertem az erdők fafajtáit, nemcsak a formájukról, hanem az illatukról. Nyáron a meleg, kábító, gyantaszag messziről elárúlta a fenyőerdőt. A lehulott tűmilliárdok puha, szinte rugalmas és illatos ösvénnyel örvendeztettek. Itt-ott kerekded mohapárnák zőldjük frissességével díszítették az aranybarna, halott fenyőtű pázsitját. Most is megsimogatom ezeket a szépséges, hivogató, élő párnákat. Talán nincs szebb a bükk erdőnél. Alatta hűvös, aromás és gombaillatokkal telt a levegő. Amolyan, igazán erdei illat van e faóriások alatt. A fáktörzsei ezüst szépségükkel, szinte, mint gyertyaszálak, méltósággal emelik nyújtózkodó, friss-zőld koronájukat az egek felé. Mindennap, a nyári hónapokba, órákat tőltöttünk Édesanyámmal a vadászkunyhó, vagy az erdészház közeli bükkösben. Rókagombát, keserűgombát és vargányát kerestünk. Ismertük a gombák előfordulási helyét, gyakran, különösen eső után visszatértünk. Korán, egy napfényes reggelen az egyik hatalmas bükkfa tövében madársóskát (Oxalis acetolosa) találtunk. Éppen virágzott. Tenyérnyi, a levelek között belopózott napsugár megtáncoltatta ezt a csöpnyi virágot, libegtette üde, zsenge leveleit. Ezek, mint táncosnők sokasága piruláztak. A virágok, mint csillogó ametiszt szórták az istenadta napsugarat. Ennyi, szinte leírhatatlan, alig 5-cm magas szépséget, elrejtve, egy bükkfa óriás tövében, csak az erdőben találunk. Néhány levelét le is csípkedtük. Íze űdítő volt. Savanykás, citromlé szerű. Emlékezetemben és néha álmomban is, a Hargitára vissza-vissza járok. A régi erdőt, Anyám szeretetét, biztonságot, lelkibékességet, színeket, madárdalt és illatokat keresek. Az első letelepedési emlékeim Szentkeresztbányáról (Vlahita) vannak. Most is érzem Árpi öcsém kicsi kezét, ahogyan akkor erősen szorítottam. Húztam őt felfelé a nagy, igen éles kohósalakhegy

87

Vándorlások óldalán. Időnként elesett. Két pici, kövérkés térde vérzett, csunyán felhorzsolta a salak. Szipogott, én pedig teljes erőmből húztam, nyomtam keresztűl a salakdombon. Nem messze a salakhegyektől, a falu szélén, az erdészházban laktunk. Ez valamikor 1939 nyarán történt. Az 1996-os látogatásomkor erről a salakhegyről ismertem fel a falut, de a hegy ekkor már jóval kisebbnek, szinte dombocskának tűnt. Szentkeresztbánya a mai Szentegyházasfalu (Vlahita) ipari telepűlés déli részén volt. Mindkét falu vashámoráról híres. A vashámor Szentegyházasfalun 1836-ban létesűlt. Valamikor ez volt a környék legnagyobb vasolvasztó üzeme, több, mint 300 munkással. Innen származik a kohósalak. Két műhelye ma is áll. A falu több, mint 6000 lakosú kohászati központ. Innen vezet az út (13 km) a Vargyas-patak vőlgyében, a székelylányairól és népviseletéről híres szülőfalumba, Lövétére. Nem messze innen, a Hargita lábánál, festőien szép vőlgyben van a jól ismert Székely-Szeltersz üdülőhely és gyógyforrás telep, 740 m. magasan. Unokatestvéremnek, Mihály Ferencnek és párjának Jolikának itt van egy szép, csendes és igen kényelmes nyaralójuk. 1996-ben elfelejthetetlenül kellemes hetet tőltöttem itt velük. Úgy éreztem, hogy hazamentem. Gombát szedtünk, mogyorót gyüjtöttünk. Gyönyörű ősz volt. A havasi legelőn kóboroltunk. Ott, napfelé fordulva melegedtek az őszi kikerics (Colchium autumnale) halványlilla szírmai, közülük kikandikáltak eleven sárga porzói. Szépségük meghazudtolja erősen mérgező természetüket. Mint ezüst érmék, úgy ragyogtak, szorosan a földhöz tapadva a bábakalács (Carlina acaulis) ezüstfehéren csillogó szirompikkelyei. Szép kirándulás volt. Remélem még egyszer visszatérhetek. Gyermekkoromban a nyári hónapokat mindig valahol a Hargitán, ahogy a székelyek mondják, a havasokba tőltöttük. Apám erdész és vadőr volt. Ekkortájt a fiatalabb erdészeket évente kihelyezték távoli vadászkunyhókba, sokszor 6-8 hónapra is. Ezek a kunyhók rendszerint elhanyagolt, eldugott és sokszor düledező viskók voltak. Ide rendszerint kora tavasszal vittek ki bennünket, ökrösszekérrel, vagy ritkábban lóháton. Ágyneműt, lisztet, kovászt, sót, cukrot, szappant és edényeket vittünk magunkkal.

88

Mihály Márta Tekintettel a nem létező, vagy gyenge szekérút hálózatoknak, kapcsolatunk a környező falvak lakosságával igen ritka és körülményes volt. Legtöbbször önellátók voltunk. A nyári hónapokban gombát, epret-málnát, kokojzát (áfonya), bodzavirágotbogyót, vadalmát-körtét gyüjtögettünk. Természetesen időnként vadhús tette változatossá a viszonylagosan szegényes táplálkozásunkat. Megérkezésünk első teendője egy kis zőldségeskert feltörése volt. Ide azonnal, hagymát, retket, sárgarépát, káposztát űltettünk. Örökké emlékezetes marad az 1940 tavaszi utazásunk Kakkukhegyre (1560 m.). Nagy várakozással számolgattam az ujjaimon a napokat, izgalommal készűltem erre a hosszú utra. Édesanyám már napokkal előtte készítette az ágyneműt, meleg ruházatot. Fűszereket, befőtteket csomagolt. Nagy gonddal rejtegette a kovászt egy viseltes takargatóba, mert Ő sütötte a kenyeret. Árpi öcsémmel a gyermekek gondtalanságával, izgatottan mászkáltunk a csomagok között. Végre elérkezett az indulás napja. Két hatalmas, bőven nyálazó ökröt vezetett be az öreg Gergő bácsi, az erdészet fuvarosa, az udvarra. Mi, öcsémmel tágranyílt szemekkel figyeltük az indulást. "Ho-ho" kiáltott Gergő bácsi és az ostornyelével az ökrök orrcsontjára vert. Csak úgy kongott szegény állat csontja. Vaskos, időette fajáromfő nyomta az ökrök nyakát. Vékonyabb bélfa választotta el öket, de az ökrök igencsak rángatták a fejüket, mert felhők sűrűségéhez hasonlóan rajzottak a legyek és a böglyök az orrlyukban, szemükben és mindenhol. Csak úgy zergett a járomszeg a sok légycsípés miatt. A hajszás ökör teljesen zsemleszínű volt, a csás ökrön nagy fehér foltok ékeskedtek. Mi tisztes távolságról, de igen nagy figyelemmel néztük a szekérre pakolást. Féltem az ökröktől. Undorodtam a sok légytől és bögölytől.Végre elindultunk. Édesanyám elől űlt Gergő bácsi mellett, a szokásos fapadon. Árpi és én a saroglyába bújtunk. A nagy halmaz dunyha és csergék között csináltunk kényelmes fészket magunknak. A saroglya szélére néhány, lábukkal összekötött csírkét akasztott Anyám. Azok fejjel lefelé szemlélték a köves utat. A szekérhez akasztva, 2-3 méter hosszú

89

Vándorlások kötélre kötve, ballagott a mekegő kecskénk. Apám lóháton jött egy vadőrrel. Az ökrök nehezen indultak el, mintha érezték volna a következő két nap kálváriáját. Ahogy sokszor visszaidéztem ezt a "hosszú" kirándulást, mindig mosolygásra késztetett ez az ökrös karaván. Május vége felé járt az idő. Szépen sütött a nap, de hideg szél fújt. Az ökrök, mint amolyan igavonó állatok, a maguk lassúságával, kimérten húzták a szekeret az egyre emelkedő, köves, havasi szekérúton. A hegy oldalán már itt-ott levélbe szökött egyik-másik fa, de sok helyen, a napárnyékos suvadásokban még foltokba fehérlett a hó. Kis patakok képződtek az olvadékból és pályájuknak a rossz szekérútat választották. Nagy kimosott gödrök és kövek tátongtak az egyre bizonytalan úttesten. Néha-néha tétován megálltak az ökrök. Leszálltunk a szekérről és kövekkel támasztottuk ki a kerekeket, hogy megóvjuk a szekeret a visszacsúszástól. Megszusszantak az ökrök és nagy biztatgatások és orronverések után, lassan megint tovább vánszorogtunk. Egyszercsak hatalmas recsegés és rángatózások közepette a kerék egy nagyobb gödörbe zuhant. Hírtelen megállt a szekér, fennakadt a kerék. A csirkék rémüldözve kotkodácsoltak. A kecske a fennakadt a szekér szélén és keservesen mekegett. Anyám azonnal leugrott a szekéről és elvágta a kecske kötelét, hogy ne fulladjon meg. Abban a pillanatba megszökött a filigrán kecske és kecsesen, könnyedén ugrándozva futott fel a meredek hegyóldalon. A lovak nem tudtak a suvadásos sziklaszírteken felmenni, igy Anyám és én kergettük a sebessen ugrándozó kecskét. Végül is lasszóval fogtuk meg. Két és félnapi keserves utazás után megérkeztünk Kakkuk-hegyre. Összesen 17 km.-t utaztunk. Otthonunk, az öreg vadászkunyhó egy meredek, de festőien szép tisztás közepén állt. E kakkuk-hegyi kis vadászkunyhóhoz és közvetlen környékéhez fűződnek gyermekkorom legszebb emlékei. Szerencsémre a gyermeki ártatlanságom a mesék világában, az anyai védelem bíztonságában, az emberek, állatok és erdők jóságába hitt. A kunyhó közel a csúcshoz, egy néhány hold tisztáson állt. Körülötte erdő, mély szakadékok és egy alacsony vízhozamú forrás volt. Ebből csurdogált ivóvizünk. A

90

Mihály Márta többi vízszükségletünket az eső adta. Legtöbbször többen használtuk ugyanazt a fűrdővizet. Fűrdés után sokszor mosóvízzé vált a fűrdőviz. Nem pancsoltunk feleslegesen. A szakadékok déli kitettségén sok szeder, málna nőtt. A tisztás csúcsfelőli, hidegebb lejtőin sok piros áfonyát találtunk. A kunyhó előtt volt egy kis kert, a zőldhagymán kivül nem termett semmi benne a magasság és a vadállatok miatt. Akkorában gazdag volt a környék vadállománya. A kunyhó mögött a vaddisznók rendszeresen feltúrták a földet. Valószínüleg az elődeink kidobált szemétmaradványaiért. A málnásokban gyakran találkoztunk medvével és vaddisznóval. Az erdőszélén és néhány méterre a kunyhótól gyakran láttunk őzeket, rókát, farkasokat. Emberek ritkán jártak arrafelé, mert falu a közelben nem volt. Időnként vadászok szálltak meg egy-két éjszakára, ami igen nagy szenzáció volt, mert néha hetekig nem láttunk senkit. A világ jó és rossz hírei elkerűltek bennünket. A kunyhóban két szoba volt. Egy nagy lakószoba, két ablakkal, teljes kilátással a vőlgyre. A szoba negyedrészét elfoglalta a hatalmas, öntöttvas tűzhely, amiben majd állandóan égett a tűz. Ezen főzött Édesanyám és ezzel fűtöttünk. A két ablak között volt egy hatalmas faasztal, székekkel. A fal mellett, takarókkal felhalmozva, nyugodott a fiókos ágy. A fiókba aludtunk Árpi öcsém és én. A ruházatunk szegeken és a tűzhely felett, rudakon lógott. A másik szoba amolyan raktár-előszoba-vendégszoba volt.25-30 méterre a kunyhótól volt a kemence és az árnyékszék. Petróleum lámpával és gyertyával világítottunk. Rádiós, vagy más kapcsolatunk a nagy világgal nem volt. A legközelebbi falu és erdészház, erdei ösvényeken keresztül 17 km-re feküdt. A kora délutáni nyári meleg nap utólsó sugarai a hatalmas lucfenyők vezérhajtásait csókolgatták. Mögöttük a vadászkunyhó lassan árnyékba húzódott. Anyámmal a pici verandán űldögéltünk. A letűnő, meg-megvillanó, hullámos csillogás megfestette és felgyorsította a körülöttünk röpködő igen színes, erdei pillangók könnyed lebegését. Násztáncukat lejtették a tüskés kórók elegáns

91

Vándorlások gömbös lila virágjai között. Amolyan csendes, pasztel-színű, impresszionista festménybe illő, leírhatatlanul meghitt délután volt. Édesanyám törte meg a csendet.Vacsorára tejbegrízt eszünk. Kislányom, jó lenne, ha szednél egy kis málnát, jó lenne vele. A szokásos piros csiporral a kezemben, leszaladtam a forrás melletti málnáshoz. Mindennap szedtünk egy keveset, ezzel pótoltuk a cukrot. Már félig volt a csipor, amikor szép nagy málnákat pillantottam meg a forrás felett, a szakadék szélén. Könnyedén átugrottam a kis csermelyen. Az összetaposott málnabozótból hírtelen egy szép nagy szűrke kutya bújt elő. Talán 5-6 m.-re megállt előttem és szép kékes-szűrke szemeivel mereven engem bámúlt. Egy ideig nézegettük egymást. Nem féltem, mert tudtam, hogy ez a szép kutya a barátom. Óvatosan a csiprot a hátammögé dugtam. Gondoltam, hogy bizonyosan ő is szereti a vadmálnát. Néhány perc után a kutya megunta a nézelődést és csendesen eltűnt. Hírtelen Anyám kiabált, hogy készen van a vacsora. Hazaszaladtam és lelkesedve meséltem el ritka találkozásomat a szűrke kutyával. Izgatottan, idegesen válaszolt Anyám, hogy a verandáról Ő is látta a kutyát. Évekkel később tudtam meg, hogy ez egy nőstény farkas volt. Kölykeivel és párjával a szakadék oldalában lakott. Ugyan a Piroska és a farkas c. mesét (sohasem szerettem) csak később ismertem meg, de mindig büszke voltam arra, hogy én találkoztam az igazi farkassal Érdekes módon majd 20 év mulva Lacival, a Kanadai Szikláshegységben, a Bow River vőlgyében az autóút mentén, a sáncban szinte versenyt futott velünk egy gyönyörű, galambszűrke farkas. Nem félt az autótól. Amikor lelassúltunk, akkor lassan az erdő felé vette az útját.Olyan volt, mint az én farkasbarátom. A kis forrás tócsája és a környező növényzet sok vadállatot vonzott. A vaddisznók is idejártak. A jobb karomon, a könyökem árnyékában őrzök egy görbe forradást. Ennek a sebesűlésnek az eredetére még 65 esztendő után is jól emlékezem. Az öcsémmel az említett forrás mellett, málnázás után a sárban játszottunk. Meleg, nyári délután volt. Hirtelen nagy csörtetést, majd távoli röfögést hallottunk. Nagy lármával a vadkoca érkezett malacaival. Sűrgösen

92

Mihály Márta futásnak eredtünk. Sietséggel felmásztam egy terjedelmes bükkfa alsó, elszáradt ágára. Öcsém, természetesen szaladt utánnam. Előbb én másztam fel a fára. Árpi két kicsi kezét felnyújtotta, hogy én az ágon feküdve felhúzhassam Őt a fára. Félúton, a nagy erőlködés közepette letörött a száraz galy. Az éles törés hegyes szilánkján a karomnál fogva egy pillanatra fennakadtam, de hamarosan a földre suppant öcsém hátára zuhantam én is. A vaddisznó csorda nem messze tőlünk, nagy csörtetéssel, hangos röfögéssel a közeli erdőbe rohant. Mi pedig, én az erősen vérző karommal, haza ballangtunk. A vad málnásban, a patak mellett, találkoztunk a medvékkel is. Rendszerint csak akkor vettük észre öket, amikor a csámcsogást meghallottuk. Sokszor néhány méterre tőlünk lakmároztak. Rendkivűl sok málnát leszedtek, egy részét, a legéretebbeket, sajnos leverték. Majdnem véget ért ez az idillikus, gondtalan erdei élet, mert ez év szeptemberében voltam elsőosztályos iskolaköteles, de Apámat nem helyezték város, vagy falu mellé. Nem mehettem iskolába, mert messze volt a legközelebbi falu. Édesanyám tanítgatott, írni és olvasni. 1940 tavaszán Apámat Magyarhermányba (Herculian) helyezték. Híres és festőien szép a falu, különösen a környéke. Nem messze e kies székely telepőléstől van Nagycsomád (1294 m.). Ennek a kialudt kráterében létesűlt a Szent Anna tó. A gerincen túl egy másik egyedi és botanikusoknak különösen érdekes, kráterfenekű tőzegláp ékeskedik. Ritka mohafajairól Mohos tónak nevezték el. Csak ilyen mágikus, meghitt havasi környezetben születhettek Benedek Elek nagy mesemondó, író és ujságíró, bűvös és csodálatosan szép gyermekmeséi. Az író, akinek meséit most is élvezem, a magyar gyermekmese irodalom úttörője volt. Itt a közelben, Kisbaconban (Batanii-Mici) született és földimaradványa is idetért vissza. Szép kis múzeum őrzi gyűjteményét és emlékét. A szomszédságba találjuk Bodva (Bodvaj) falut. Ennek a vaskohójában, leolvasztott harangokból öntötte Gábor Áron az első ágyút. A hámor műemlék.

93

Vándorlások Magyarhermányban kezdődtek iskolás éveim. Az iskolára egyáltalán nem emlékezem, de az öreg templomot, mint a 14. század érdekes maradványát sohasem felejtettem el. Nem a templom viseltes, öreg kora és érdekessége maradt meg az emlékezetemben, hanem egy furcsa esemény folytán emlékezem rá. Vasárnap reggel Édesanyámmal templomba mentünk. Amikor beléptünk az öreg templom aulájában nem találtuk a szenteltvizes tartót. Mielőtt a padba beűltünk katolikus szokások szerint tisztelettel, ahogy az Úr házában szokás, térdet hajtottunk és keresztet vetettünk. Néhány vasárnap elteltével az iskolában a gyermekek minden irányban, keresztet hánytak magukra és térdüket meghajtva engem csúfoltak. Ez egy református falu volt. Nem tudtam, hogy hogyan védekezzem. Jóanyám ekkor, igen korán mególdotta a kételyeimet, azt mondta, hogy mondjam meg a csúfolkodóknak, hogy csak egy féle Isten van és mi a templomba imádkozni mentünk. Az Isten nem változik, mindenhol ott van. Csak az Isten házai és az odajáró emberek különbözőek. Rövidesen leszoktak a gyerekek a csúfolkodásról. Továbbra is az öreg református templomba jártunk, mivel katolikus templom nem volt a környéken. Azóta is bármilyen templomban keresem és érzem Isten közelségét. Magyarhermányhoz fűződik első élményem a földrengésről is (1940, vagy 1941). Teljes holdvilág volt, amikor Édesanyám mély álmomból az ágyból felrázott. Nagy sietséggel kiszaladtunk a házból. Ingott-mozgott-recsegett minden. A füttőnknek a karikái hangosan csörömpöltek. Az udvaron majdnem nappali világosság fogadott. Árpi öcsém Anyám nyakában volt, én pedig az ijedségtől a térdét szorongattam. Tele volt az udvar emberekkel. A szomszédok suttogását és az ijedt feszűltséget az öreg, már dűledező, de még ágaskodó szomszéd kémény összeomlása riasztotta félbe. Ezután mindenki az eresz alá húzódott. Nagy volt a csend, vártuk a világ végét.

94

Mihály Márta

"Science is not only compatible with spirituality; it is a profound source of spirituality" (A tudomány nem csak összeegyeztethető a lelkiséggel, hanem annak alapvető forrása.) Carl Sagan: The demon-haunted world.

VI EBBEN AZ ESZTENDŐBEN (1940) a sok emlékezetes, mindennapi esemény mellett a történelmi és politikai események is, először tudatosan bevonultak gyermekéveim élményei közé. Erdéy északi részét újra Magyarországhoz csatolták. Ez az esemény megerősítette nemzeti érzelmeimet. Dacára zsenge koromnak magyar-székelységem tudatos volt és most jogossá vált. Büszke voltam. Az 1940-ben bevonuló magyar katonákat hihetetlen tisztelettel és szeretettel fogadta a székelység. Az alkalomra piros-fehér-zőld szalagokkal díszített magyarruhát viseltek a kis és nagy lányok. Kokárdák százai díszítették a férfiak és fiúcskák lájbijait. Minden székelykapun magyar zászlót lengetett a Hargitáról örökké fújó szél. Kiőltözött Lövéte és a székely nép. Formás székely leányok kerekded keblein feszesre fűződött a lájbi, szedettes, piros rokolyáik színei köszöntötték e felejthetetlen, szent napot. Életerőt, forXL!más izmokat és büszkeséget takart a büszkén felvonuló legénység feszes, fehér posztó harisnyája. Énekes éljenzések között, lóháton vonult be a visszafoglaló magyar katonaság. Jajj, de szép katonák voltak. Mi, leánykák új magyar ruhánkban, én telt kosaramból virágszírmot szórtam lábaik alá. Megszólaltak a falusi templomok harangjai, Te Deum-t zsongott a felszabadult székely magyarság. Boldogok voltunk. Csoda történt,

95

Vándorlások újra szép Magyarországhoz tartozott Erdélyország. Isten meghallgatta kérésünket. Így emlékezem én. Bármennyire nem kedvelem a politizálást, még is úgy érzem, hogy szükséges ezt a gyermekkori, igen naiv, szinte meseszerű, csodálatos visszaemlékezést hozzáértők segítségével kissé jobban megvilágíttatni. Meghívom a történészeket. Az események analízisét "Erdély rövid története" (Főszerkesztő Barta Gábor, 1993 Akadémiai Kiadó, Bp.) c. könyvből idézem. " 1940 tavasza a magyar politikában a németbarát semlegesség időszakavolt. Amikor Budapest megtudta, hogy a németek tervet készítettek a román olajmezők esetleges elfoglalására, Londonban tapogatózott, vajon átengedjék-e a német csapatokat az országon? A nemleges angol válasz nyomán Teleki a fegyveres semlegesség fenntartása mellett döntött. A váratlanul nagy sikerű nyugati német offenziva azonban új helyzetet teremtett. A magyar kormány számára sűrgös lett Erdély kérdésének újrafelvetése, annál is inkább, mert világossá vált a hivatalos Románia teljes átállása a hitleri Németország oldalára. A román kormány julius 1-én felmondta az angol garanciákat, nyílatkozatot tett közzé kűlpolitikai fordulatáról, s közvetlenül utána a király németbarát kormányt nevezett ki, melyben a Vasgárda vezetői is helyet kaptak. Junius 27-én a magyar kormány, a besszarábiai kérdés új fordulatától is ösztönözve határozatot hozott, hogy érvényesíti területi követeléseit, és ennek érdekében katonai intézkedéseket tett. Hitler juliusban magához kérette Teleki Pál miniszterelnököt, s kijeletentette, hogy maga veszi kézbe az erdélyi kérdés "elintézését". Olyan mególdást keresett, amely leginkább megfelelt a Szovietunió elleni háború előkészületeinek, s amely biztosítja a román kőolajat, a magyar gabonát és mindkét ország vasúthálózatát a keleti hadjárathoz. Romániát rávette, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal erdélyi területek átadásáról. Az augusztus 16-, 19- és 24-i turnu-severini magyar-román tárgyalásokon még az alapelvekben sem tudtak megállapodni; a magyar fél elsősorban területátadást

96

Mihály Márta kivánt, a román fél – talán időhúzás céljából is – elsősorban népességcserét javasolt. A magyar kormány ezután ismét az önálló fegyveres fellépés gondolatával foglalkozott, Bukarest pedig egyes források szerint felvetette egy döntőbiráskodás gondolatát. Hitler ezt már előbb is fontolgatta, s augusztus 27-én döntött a német szakértők által Erdély megosztására kidolgozott határvariánsok között, majd Bécsbe hívatta a magyar és román képviselőit. Némi ingadozás után a magyar fél elfogadta a döntőbiráskodást, a román koronatanács ugyancsak emellet határozott. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett német-olasz második bécsi döntés Erdély északi és keleti részét (43492 négyzet km) Magyarországhoz csatolta. A döntés sem etnikailag, sem gazdaságilag nem volt megalapozott, de arra alkalmas volt, hogy érvényesitse az "oszd meg, és uralkodj" elvét." Ezeket mondották a történészek. Nem tudom, hogy ebből mennyit tudott a székelység, vagy a magyarság. Az 1941. népszámlálási adatok szerint 1 344000 magyar (52,1 %), 1 069000 román (41.5 %) és 47 000 német (1.8 %) anyanyelvű lakos élt a visszacsatolt területen. Román többségű megyék (BeszterceNaszód, Máramaros) is kapcsolódtak Magyarországhoz. Meg kell jegyeznem, hogy a román adatok szerint a románok száma 49.1 % (1 171 000), a magyaroké pedig 38.2 % (912 000) volt. Hát ilyen volt a történelmi igazság! Valószínüleg a mai események igazsága is ennyire valós! Milyen jó, hogy a politikai kártyajátékok húzásait nem ismertem. Csak 7 esztendős voltam így koromhoz illően, valósan és lelkesedve ünnepelhettem a magyarságomat. Ilyen azóta sem történt! Erdély visszacsatolása Édesapám életében hozta a legnagyobb változást. Sikeresen magyar szakvizsgát tett Csíkszeredán és ezzel régi álma teljesűlt:a magyar állam kinevezett erdész-vadőre lett. Ugyan nem lettünk gazdagok, életmódunk nem változott, de megszűnt a faji megkülönböztetés és az állami, jövőben nyugdíjas magyar állás, a bíztonság mellett szakmai elismerést is adott.

97

Vándorlások 1941 karácsony reggelén Jézuskával egyidőben érkezett családunk újszülött kisfia, testvérem Csaba. Én kislányt szerettem volna, azért imádkoztam. Jó lett volna egy "igazi" játszótárs. Majd egy hétig, amig a bábaasszony fürösztötte nagy kékszemű, gyönyörű öcsémet, addig csak a bebugyolált pólyát láthattam és bíztosra vettem, hogy kislány. Talán sajnálatból, megvárta a család, amig én felfedezem a valóságot. Csalódásom nem sokáig tartott, kicsi Pöcét, ahogy a család nevezte Őt, örök életéig, mint jó testvért, szerettük. Csabi öcsém korai gyermekkora különös szerep és felelőség volt nekem, amolyan mama lettem. Amikor 3-esztendős volt Csabika, akkor született Atilla. Roppant féltékeny volt Csaba a kisbaba testvérére. Készen volt fizikai bántalomra is. Kiborította Őt a bőlcsőből, megcsípte és többször durva volt vele. Nagy volt a kétségbeesése Csabikának, amikor Édesanyám szoptatta Attilát. Hatalmas, kövér könnycseppek gurúltak arcoskáján, zokogott. Le akarta lökni Attilát Anyám öléből. Hozzám futott és könyörgött, hogy írjak levelet a gólyának, hogy jöjjön és vigye vissza Attilát, mert nekünk nem kell. Ilyenkor én az ölembe űltettem zokogó kisöcsémet és szép meséket mondogattam Neki. Rendszerint így, esténként az én ágyamban aludt el. Kis karjával nyakamat ölelte. Iskolás koráig ez volt az esti családi műsorunk. Kedves és sok meleg emlék maradt Csabikáról ebből az időből. Elszaladtak az évek, Ő is felnőtt, megemberesedett. Igen csinos és végtelenül éles eszű fiatalemberré fejlődött, de megtörte életét súlyos cukorbaja. Az ital és a cukorbaj nagy ellenségek. E két súlyos betegség 48 éves korában elvitte Őt. Egy nappal Apám halála után örökre elaludt. Távozása mély fájdalommal tőltött el, de iparkodom csak a szép gyeremekkori időkre emlékezni. Úgy érzem, hogy ez az Ő különös ajándéka volt. A második osztályt már a magyar állami iskolában, Máréfalván (Satu Mare) kezdtem, igaz kissé megkéstem, mert a nyár legnagyobb részét és az ősz elejét a havasokban és Lövétén tőltöttük. Lövétén laktak anyai Nagyszüleim, akik földművesek voltak. Máréfalva Hargita megyében, néhány kilóméterre Székelyudvarhelytől, a Nagyküküllő közelében, festőien szép helyen terül el.

98

Mihály Márta Régebben székelykapúiról volt híres falu, Máréfalva, 3500-4ooo lakossal. Fekvésénél fogva Fenyéd (legfiatalabb öcsém született itt) az adminisztrációs központ. Dacára a város közelségének a faluk lakossága ápolja népi hagyományait. Különösen ünnepi alkalmakkor láthatjuk szinpompás népviseleteiket. Ugyan az új házak városias jellegüek, de megmaradt itt-ott a székely-kapu állitás hagyománya is. A mult század közepén különösen Máréfalván láthattunk híres, egyedi, igen szépen, festett kapukat. Amikor arra jártam 1996-ben valahogy kevesebb, igazán szép kaput láttam. Nagyanyám, ahogy mi hívtuk, Balázs Nannyó, mély hitű, valós keresztény életet élő, igen tisztelt asszony volt. Gyermekkoromban Ő állt hozzám legközelebb, rajongtam a társaságáért és értékeltem jó tanácsait. Az 1941. nyáron együtt tőltött, rövid hetekből egy igen kedves és emlékezetes élmény maradt velem. Ahányszor szép holdvilág van, mindig Nannyám arcát látom és gondolatban együtt sétálunk. Gyönyörű nyári, kora este volt. Valami nagy ünnepre készűlhetett Lövéte, mert a lépcsők, a templom felé frissen sepert volt. Orromban most is érzem a sáros porszagot. Szürkülödött. Vecsernyére mentünk. Nannyám hárászruháját szorosra kötötte. Rokolyája redői enyhén rengettek csípőjén, ahogy lassan ballangtunk a templomhegy felé. Balkezében öreg, megkopott lámpás hintázott. Dolgos, bütykös ujjai között olvasót (rószafűzért) szorongatott. Az Úrjézus keresztje halkan csilingelve kisért bennünket a templom felé. A hosszú, énekes, Szűzmáriát és az összes szenteket sokat dícsérő vecsernye végeztével vettem észre, hogy már besötétedett. Nannyám a temlom előcsarnokában lámpát gyújtott. Ahogy elhagytuk a templomkert nagy, árnyas fáit, hirtelen gyönyörű holdfény árasztotta el a békés falut és a hosszú garádicsokat. Nannyám hirtelen megállt. A szép csillagos égre nézett. Azt kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy ki lakik a Holdban? Ki csinálja ezt a szép világosságot? Együtt, kissé meghatódva, néztük a holdat. Nézdd csak meg, hogy ott látod Krisztus Úrunk arcát, hosszú szakála elterűl, a Hold ívében. Ő lakik ott és világítja a hívők útját. Mesélte, mély áhítattal, szinte imaként suttogta Nannyám. Valóban én is láttam

99

Vándorlások Krisztus arcát akkor a Holdon. Sok- sok éven át úgy hittem, hogy Ő lakik ott. A féltve őrzött titkommal lassan, meghatódva, szótlanúl hazaballagtunk. Hosszú éveken keresztűl láttam Krisztust a Holdon. Holdvilágos estéken, úgy kerestem Őt és Nannyámat, mint régi, két jó barátot. Több évtizeddel később, amikor én már nem láttam, vagy talán nem is kerestem Krisztus képét a Holdon, az első űrhajós a Hold felszínére lépett. Amikor megláttam az Apollo űrhajós csizmájának nyomát a kozmikus porban, azonnal Nannyámra gondoltam. Reméltem, hogy Ő nem tudott a hargitai havasok mélyén, erről a századunk és civilizációnk legnagyobb űrhajós eseményéről. Vajjon elméje felfogta-e, hogy mi történt? Reméltem, hogy nem. Úgy érzem, hogy kár lett volna ráébreszteni Őt nyolcvanas éveiben arra, hogy Krisztust megcsúfolták, hiszen a kozmikus porban lábnyomok jelezték, hogy az emberek arrajártak, ráléptek és "kiűldözték" az otthonából. Nannyám Hold-képe Krisztus volt, messze a tudományos világtól. Néhány évvel ezelőtt Carl Sagan "The demon-haunted world" (1996) c. könyvét olvastam. A Holdról írott fejezetnek az olvasása közben újra Nannyám jutott eszembe. Érdekesen és tudományosan írja le az író a Hold felszínén szabadszemmel látható világosabb és sötétebb foltokat. Teleszkópon keresztűl a világosabb foltok ősrégi, kráterrel teli fennsíkok, kb. 4.5 billió évesek (korát az Apollo űrhajósok visszahozott próbáiból, rádióaktív izotópok segítségével határozták meg). A sötétebb foltok fiatalabb, bazaltláva folyások. A szerző szerint a különböző szín-árnyalati különbségek halmazából a minta felismerés az emberi agyban, nagyon korán, már csecsemőkorban tökéletesen kifejlődik. Erre az az egyszerű bizonyíték, hogy, ugyan az újszülött gyermek fókuszképessége tökéletlen, csak különböző világosabb és sötétebb foltokat lát, de még is az anyja, vagy gondozója arcát röviddel a születése után felismeri, vagyis kiválasztja az arcmintát a színárnyalatokból. Talán az emberi "arckeresés", mondhatnám arcforma felismerési adottságunk velünk születik, és megmarad életünk során.

100

Mihály Márta Úgy tűnik, hogy különösen a boldog, mosolygó arcokat képzeljük el, és válasszuk ki legkönnyebben, vagy legszívesebben, az ismeretlen árnyék-színárnyalat halmazokból. Valószínüleg ezt a képességet is édesanyánk első, boldog mosolyának emléke vezényli. Elgondokoztatott ez a feletébb szép és logikus elképzelés. Bizonyosan Nannyám is részére a legkedvesebb és legmegnyugtatóbb formát választotta ki Krisztus képében, a Hold színárnyalataiból. A lelkisége és hite volt az Ő tudományának forrása. Több, mint két esztendőt laktunk Máréfalván, ez már akkorában hosszú időnek látszott. A nyarat főleg a havason, néhány hetet Lövétén tőltöttünk. A főtérhez közel, a patak partján laktunk. Ez az időszak, a legmozgalmasabb háborús események miatt, nagyon mély lélektani nyomokat hagyott maga után. Sajnos Máréfalváról kevés szépre emlékezem. Most is a szemem előtt áll a falu főtere. Ott ácsorogtunk, száraz, meleg, nyári délután volt. Az úton bokáig ért a por. A főútcán nagy tömegben órákig, néha egész nap hadifoglyok meneteltek. A gyalogló osztagok óldalán, néhány méterenkint, felfegyverzett őrök gyalogoltak velük. A kisebb fiúk, így öcsém is, az osztagok végére beálltak, katonásdit játszottak. A gyalogló foglyok igen rosszúl néztek ki. Feltünően soványak, rongyosak és piszkosak voltak. Egy délután testvéremmel almát ettünk és a csutkát a porba hajítottuk. Hírtelen több fogoly vetődött rá az eldobott, sáros csutkára. Az őrök puskatussal verték a fejüket, hogy megelőzzék a csutka felvételét. A jelenet a mai napig mindkettőnk emlékezetében, élesen megmaradt. Sok évvel később tudtuk meg, hogy ezek az emberek nem hadifoglyok, hanem a már halálra itélt zsidók voltak. Valamikor, 1942 nyarán, ahogy a házunk melletti patakpartján játszadoztunk, hírtelen arra lettem figyelmes, hogy nagy és rendkivűl zajos tömeg gyülekezik a főtéren. A terebélyes, öreg fűzfák sátorszerű, erősen lelógó ágaitól nem volt tiszta a kilátás. Gyorsan a főtérre futottam, azt hittem, hogy a kisbiró valami fontosat dobol. A tömeg a mészárszék előtt szorongott. Odafurakodtam, egészen előre, hogy jól lássak. A mészárszék ajtaja előtt, két, vagy három

101

Vándorlások felfegyverzett katona állt a mészárosbácsi mellett, akinek a lábával valami baj volt, sántított, és ezért nem volt a harctéren. Sajnos a nevére már nem emlékezem. Mindenki jól ismerte és igen szerette a bácsit és családját. Egyre nagyobb és zajosabb lett a tömeg a téren. Főleg öreg emberek, asszonyok és gyermekek tolongtak a hentes közelében. Minden egészséges férfiember a háborúban volt. Éles kiabálások és vitatkozások közepette hírtelen, nagy sikításokkal előrefutott a hentes felesége. Főldre dobta magát, a felfegyverzett katonák elé. Hangosan, sírva könyörgött nekik, az Istenre kérte öket, hogy ne öljék meg az úrát. Körülötte, összeölelkezve, keservesen ordítozott sok apró gyermekük. Mi is mindjájan sírni kezdtünk, pedig nem ismertük e borzasztó tragédia kimenetelét, vagy természetét. Remegtünk a félelemtöl. Hírtelen egy rangos, egyenruhás katonatiszt küzködte fel magát a zokogó nép között. A bolt elé érve, dühösen, érthetetlenül ordítozott. A két katona azonnal felemelte a puskáját és több lövéssel, ott agyonlötték az ártatlan mészárost. Teste, ahogy lelke elszállt, leomlott a poros főldre. Elállt a lélekzetünk, belénkfulladtak a könnyek. Csak álltunk ott tágranyílt szemekkel, megtorpantan. Nem volt erőnk elfutni. Vértől ázott, poros tócsában feküdt a bácsi feje, a mészárszék előtt. Néma csend és halálos félelem kőltözött a máréfalvi főtérre. Az esemény megrázta a környező székely falvak lakóit. Megváltoztatta zsenge gyermekkorunkat, megmérgezte ártatlan örömeinket és örökre nyomott vájt érzékeny, fejlődő lelkületünkben. Belém az esemény halálos félelmet és az igazságtalanság érzését óltotta. Hónapokon keresztül kérdezgettem szüleimet és nagymamámat, hogy miért lötték agyon a bácsit? Hiszen ez a bácsi ártatlan volt. Szörnyű emberölés történt. Miért nem tudtuk megakadályozni? Azt válaszolták, hogy senki nem tudja. Sok esztendő múlva, jóval a háború végén tudtam meg, hogy a mészáros bácsi zsidókat bújtatott el az űldözők elől. Ezért a feletébb emberi tettéért az életével fizetett. Valóban ezt nehéz és életveszélyes lett volna ekkor nekünk megmagyarázni.

102

Mihály Márta 1996-ban, amikor, több, mint 50 esztendő után a máréfalvi főtéren jártam nem a gyermekkori barátok, az iskola, vagy valami derűsebb esemény, hanem ez a szörnyű emberölés emléke játszódott le bennem. Hivatlanúl előretolakodott az emlékeim közül. Egy öreg Krisztus-kereszt áll a főtéren, remélem, hogy a Teremtő megvédi választott népét a hasonló tragédiáktól. Unokatestvéreim, fiatalabbak, mint én, szerencsére nem hallottak e szörnyüségről. No, de ezekről a dolgokról kevesen beszélhetnek. A felnőtt tanuk legtöbbje már nincsen velünk. 1943 nyarát a Vargyas-patak mellett, Kéruly-fűrdőn (Kiruj-fűrdő) tőltöttem. Itt volt anyai nagyszüleimnek kaszálója, nem messze az egyik finom izzű borvízforrástól. Ez a nyaralóhely festői szépségű szurdok vőlgyben, nagy sziklákkal és fenyves erdővel körülvett, gyermekéveim mennyországa volt. Több, igen bőhozamú, magas vastartalmú, erős és feletébb ízletes borvíz források lelőhelye. A környéken, a közeli falvak, főleg Lövéteiek kaszálói voltak. Ez a völgy a magyar természet kutatók megfigyelő és gyűjtő helye volt a negyvenes évek alatt. Nappal bogarakat, éjszaka molylepkéket gyűjtöttek. Minden mozzanatukat nagy érdeklődéssel figyeltem. Mindennap izgalommal nézegettem a házunk megett kifeszített, sok apró és érdekes szárnyú molylepkékkel, bogarakkal teli megvilágított lepedőket. Nappal a havasi pillangókat fogdosták. Sokszor segítettem nekik a hozzáférhetetlen helyen billegő pillangók hálózásában. Nagyon színes és érdekes pillangók átszúrva, elegáns dobozokban, mint a katonák, úgy sorakoztak, száradoztak. A kutatók az erdészház mellett, sátrakban laktak. Idővel igen jó barátokká váltak, hiszen munkájuk felkeltette az érdelődésünket a bennünket körülölelő erdő élőlényeire és a sok kérdésünk lehetőséget adott eszmecserére is. A kigyógyűjtés volt a legizgalmasabb. A kigyók lelőhelyeinek megtalálásához a mi segítségünket kérték. Árpi öcsém és én minden likat ismertünk a környező sziklákban, de különösen kedveltük a kóborlást, mászást és játszadozást a fenyvesek zőldjéből kiágaskodó Solyomkő, vagy Somkő (trachyt gyüleg, több, mint száz m. magas) és a többi alacsonyabb sziklagúláin. Meleg, napos időben a szikla

103

Vándorlások peremein napoztak a különféle kigyófajták. Sokszor csak a fénylő szemükről tudtuk, hogy ott tanyáztak. Egyik-másik sziklaperem elég széles volt arra, hogy lassan, kapaszkodva járhattunk is rajta. Óvatosak voltunk, de sohasem féltünk a kigyóktól. Tojásaikat a védetebb, meleg homok-aprókavics folyásokba rakták. Sokszor megtaláltunk ezeket az fehéres szűrke bőrhártya tojásokat. Kipukkasztottuk (nem volt valami dícsérendő cselekedet) és eleven, igen fűrge pici kigyókkal voltak tele. Sajnos a számukra nem emlékezem. Főleg viperák voltak. Érdekes módon most undorodom és félek a kigyóktól. A kutatók a kigyók legtöbbjét megnyúzták, bőrét tartósították. Egyszerűen, mint a harisnyát lehúzták a kigyóról a bőrt. A kigyóháját nagy gonddal megették. Édesanyámnak is ajánlották reumás megbetegedések ellen. Undorodtunk a kigyóhús elfogyasztásának gondolatától is. Talán, ha akkor kigyóhájat ettem volna, akkor az ujjaim nem lettek volna reumásak. Ki tudja? Mindennap valami, nekem érdekes, a szokástól eltérő eseményt tartogatott Kéroly-fűrdő és környéke. Sok-sok boldog napot, izgalmas nyári hónapokat tőltöttem el és barangoltam e festői szépségű vőlgyben. Sajnos itt sem kerülhettük el a háború utáni évek tragédiáit. Érdemes meghallgatni, hogy mit mond erről a kies vőlgyről Orbán Balázs (A Székelyfőld Leírása, 1883), Erdély legjobb ismerője: "Lövétén is minden embernek két lakása van egy téli lak a faluban, egy nyaraló a havasokon, hol nyaranta marháikat, juhnyájaikat legeltetik, szénacsinálás, zsendelyfaragás és egyéb fakészítmények előállításával foglalkoznak; mely szabad független élettől csak a rideg tél miatt válnak meg. Itt utaztunkkor éppen sarjucsinálás révén, a vőlgyecskében nagy sürgés-forgás volt, mindenfelé csillogott az izmos karok által vezetett kasza, a föld ezen borotvája,nyomában éneklő vidor leányok gyűjtötték, forgatták az illatos sarjut; a bércz-éleken nyájak kolompzenéje hangzott, s fenn egy-egy szírt csompon (szilkaszál) a pásztor hárskűrtjének riadó hangjait viszhangoztatták a bérczek. Szebb, idylibb képet ennél képzelni nem lehet; természet és ember oly elégűlt, oly nyugodt volt; világzajt és társadalmi ferdeségeket

104

Mihály Márta megunt ember szebb visszavonulási helyet ennél talán nem tudna. Itt a természet keblén, itt ezen az egyszerű romlatlan emberek körében hamar kibékűlne meghasonlott kedélye." Nekem is Kérolyból vannak a legkedvesebb, valós emlékeim. A székelyudvarhelyi levéltár említést tesz a lövétei solymárokról, akik 1700-ban előjogot kaptak Bethlen kormányzótól. Adómentességet, nemességi jogokat élveztek. A solymokat a sziklaszírteken (Solyomkő) tartották és elkűldték a fejedelmi portának adó nevében, vagy ajándékként. Manapság, úgy mint régen, három borvíz forrás bugyogtatja igen jó ízzű, friss borvizét. Gyógymedence és a közeli Kalibáskön menedékház is van. Nagyszűleimmel a kéroly–fürdői kaszálóra lovasszekérrel mentünk. Ott egy egyszobás kunyhó és egy nagy csűr várt bennünket a kaszáló szélén, a Vargyas-patak partján. Nem emlékszem, hogy mekkora volt a kaszáló, de azt tudom, hogy napokig tartott a kaszálás és a széna betakarítása. A kaszáló közepén egy domb volt, amelyen erdő állt. Főleg fenyők, de a déli oldalán vadcseresznye és cseretőlgy hírdették a védetebb, kissé melegebb éghajlatot. A lovasszekérben a saroglyában utaztunk mi gyerekek. Velünk szekerezett néhány főzőedény. Bödön turó, zsír, oldal szalonna, só, poliszkalíszt és kenyér. A kaszálás kalákában történt, vagyis a család férfitagjai mellett jöttek a sógorok, komák, nagybácsik és néha felbérelt kaszások is. A munkáért jó szó és megvendégelés járt. Természetesen idővel visszadták egymásnak a segítséget. A kaszálás Erdélyben férfimunka volt, a rendrakás, a lekaszállt friss "rend" (a szénát rendre kaszálják) megforgatása és a megszáradt széna buglyázása lány-asszony munka volt. A szénásszekér megrakása nemcsak jó fizikai erőt kiván, hanem hozzáértést is. Nagy veszteség elszórni a sok munkával összegyűjtött szénát. No meg, amolyan szégyenféle is, amikor "kancsa a terű". De másféle szégyen is járta a falu körül, amiről én nem tudtam. 1956-ban, erdélyi látogatásom során Nagyapámmal és Nannyóval ökrösszekérrel a kaszálón voltunk. Egy terű friss szénát hoztunk

105

Vándorlások Lövétére. Nannyám felűltetett a szénásszekér tetejére, hogy mindenki lásson (büszke volt rám). Mondják, szép lány voltam. Estefelé a falu végéhez értünk, amikor Nagyapám hirtelen megállította az ökröket és leparancsolt engem a szekérről. Szép volt a kilátás, nem akartam leszállni, lassan mozogtam. Nagyapám bajussza idegesen rángatózott, tudtam, hogy baj van. Felszólt a szekérre,"hogy mozogjál Márta, mert csak a lusta lány heverészik a szénásszekéren. A fürgék gyalog futnak. Má ne hozzál szégyönt a házra", morogta az öreg. Igencsak felgyorsultam. A kaszálás kora reggel kezdődött. Én is korán keltem. Nagyon szerettem a reggeli, különösen tiszta, friss havasi kaszálót és az ébredező erdőt-mezőt. Bennem misztikumot gerjesztett. Ilyenkor még harmatos volt a fű és ropogósan friss a levegő. Ébredezett a havas, beszélgettek a madarak, óvatosan, szinte nyújtózkodva, kinyíltak a virágok és rázkódva zergett a sok zergőfű. A csillogó dér, mint millió ezüst selyemszál reszketve ingadozott az árvalányfű ezüstös, friss fején. Illatos volt a levegő. Kékűlt az ég pereme, jó "üdőt" igért a reggel. Valahogy így emlékezem ezekre a kora reggeli, szentes időkre. A kaszások az erdei ház előtt kaszájukkal a kezükben, munkára készen, körbeálltak. Az én munkám volt Nannyámmal a köménymagos szílvapálinkát körbevinni. Minden kaszás ivott egy kupicával. Amolyan vidám lélekmelegítő volt ez. Köszöntötték egymást és Isten segítségét kérték a munkához. Ki-ki elfoglalta az előre megbeszélt helyét a kaszáló szélén és elkezdődött a kaszálás. Lassan felébredtek a kunyhó fiatalabb, vagy lustább tagjai is. Rendszerint ekkor már volt néhány hal Nagyapám varsájában is, amit előző este nagy gonddal a patakba rakott. Ha szerencsénk volt akkor friss halat reggeliztünk (törpeharcsa, pisztráng), ha az nem volt akkor kenyeret, tejet, poliszkát, vagy ami volt. Válogatási lehetőség a gyermekéveimben nem volt, mert egyszerűen nem volt miből válogatni. Lassan haladtak a kaszások is, szépen "rendre" feküdt a levágott fű. Gyönyörű mezei virágok, mint színes bokréták döltek egymás hátára. Úgy képzeltem, és bizonyosan hallottam is, hogy a kaszások,

106

Mihály Márta kaszájuk egyenletes suhogásával, mint a zeneszerszámmal, muzsikálnak. A ledöledező virágok, pedig mint a primadonnák, a fájdalomtól énekeltek, belesikongattak. Időnként megállt a kasza suhogása. Az élesítő kaszakő ütemes sipogásától zengett a havas. Igazi, kaszáló eredetű, havasi, visszhangokkal gazdagított, madárdal szólókkal ékesített, illatokkal fűszerezett hangverseny volt ez. Ilyen volt gyermekkorom konzervatóriuma. Több, mint hatvan esztendő után is a frissen kaszált fűtenger fűszeres illata és a reggelek varázslatos misztikuma ezeket a gondtalan, szép időket varázsolják vissza. Nagyon szeretettem a rendek között csavarogni. Összetört madártojások és apró bogarak tömege síratta otthona és utódjai elvesztését. Két-három órai kaszálás után bőséges reggeli várta az éhes, izzadt, virág és fűporral térdig betakart, zőld–sárga lábszárú, visszatérő kaszásokat. Én ekkor már úton voltam a rendek között a kaszások felé. Vittem a két agyagkorsó friss borvízet. Legtöbbször ez volt korai gyermekkorom friss ivóvize. A borvíz vize tiszta, enyhén csípős. Mindig hűvösen friss, magas a kombinált szénsav, kénsav és kovasav tartalma. Mindig frissen bugyogott fel a régi vulkánikus kőzetekből. A kaszálón az ívóvíz, vagyis a borvízhordása az én munkám volt. Sokat ittak a kaszások és mindenki szerette a friss-hideg borvizet. A legközelebbi borkút a tanyához két kilóméterre lehetett, de, én, mint a zerge úgy futottam odáig. Ösvényen vágtam át a szomszédos kaszálón és a patakpartján, a csörgedező víz mellett, főleg az árnyékban szökdécseltem az üres korsókkal. Talpam alatt kövérlevelű útilapuk tespedeztek, puhává és selymessé varázsolták a keskeny, alig taposott ösvényt. Égerfák cakkos levelei fodrosan táncoltak az átsuhanó szellőtől. Helyenként enyhén círogatták selymesszőke hajamat, ahogy a lenyúló ágaik alatt bújkáltam. Szép és csendes volt a patak partja. Sohasem éreztem magam egyedül, talán ezért nem féltem. A borvízforrás közelségét elárulták a szétfolyott borvizben álldogáló rozsdaszínű, kövér szárú füvek. Kora tavasz óta ebben a

107

Vándorlások magas vastartalmú, olajfoltos tetejű, gyengén szivárgó, borvízben álldogáltak. Piszkosak, rozsdásak lettek. Kövér szitakötők elegánsan lejtették násztáncaikat e színes rozsda-szűrke-rószaszínű füves víztükör felett. Bogárzümmögéssel volt tele a levegő. E mágikus világ közepén volt a borvíz forrás. Csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkűl, a sárgás-barna erősen festett kövek közül bőven, nagy bugyborékokkal bugyogott e finom, mindig friss és űdítő ital, a borvíz. A forrásnál mindig elidőztem egy kicsit. Nézelődtem. Szerettem a borvíz kút környékét. Tele volt apró állatokkal és érdekes növényekkel. Néha ismerősökkel is találkoztam. Nannyám hetente egyszer, estefelé hazament a faluba, mert a kaszálón nem volt kemence. Lövétén kenyeret sütött. Ilyenkor hazavittek egy terű friss szénát, vagy tüzifát a szekérrel. Ez rendszeresen csütörtönön este volt. Margit és Tera nagynénéim is hazaszaladtak, mert ekkor volt a legények hivatalos vizitálása a lányosháznál. A kenyérsütés hasznosan álcázta az eseményeket. Sajnos engem soha nem vittek, pedig ez a vizitálás rendkivül titokzatosnak és érdekesnek látszott. Minél többet érdeklődtem az események iránt annál kevesebbet árúltak el. Pénteken, dél körül már a kaszálón volt Nannyám a lányaival. Finom, friss szekérkerék nagyságú kenyereket, friss turót, sajtot, murkot, karalábét és zőldfuszujkát hoztak.Nanyó az unokáknak ízletes cipókat formált. Friss káposztalevélen sütötte és köménymaggal szórta meg. De finom is volt a cipóka. Visszaemlékezem a gőzölgő poliszkára, ahogy széjjelterűlt a poliszkásdeszkán. Elvásott fülén lógott a vágócérna. Mi jó étv ággyal, tejjel, vagy turóval fogyasztottuk a poliszkát. Néha vadmálnát, vagy kokojzát dobtunk a poliszka tetejére. A rókagomba pörkölt, zőldpetrezselyemmel és, ha volt, egy kis tejfellel, finom eledel a puliszka tetején, vagy alatta is. A mai szemmel nézve nekünk gyakran igazi "gourmet" vacsoránk volt. A kaszálás után egy-két nappal forgatták a rendet. Nekem is favillát adtak a kezembe, de percek alatt tele lett a tenyerem

108

Mihály Márta hólyagokkal és ez után a nagynénéim elkűldtek borvízért, gombázni, vagy kokojzát szedni. Mindennap többször a borvízforrásnál jártam. Patakában sétáltam, hűsöltem és a poros lábaimat ott ásztattam. Mindenki tudta, hogy én a Balázs Ferenc és Szikszai Ágnis unokája vagyok. Én nem ismertem az emberek nagyrészét, mert csak nyáron voltam arrafelé. Egy alkalommal két szőke kislány, velem egykorú, nézelődött a borvíz kútnál. Bizonyosra vettem, hogy városi kislányok a különlegesen szép és újszerű ruhájuk miatt. De a legjobban a karjaiban fekvő játékbaba kötötte le a figyelmemet. Tágranyitott szemekkel bámultam ezt a csodálatos babát, ugyanis a szemeit mozgatta és szempillája volt. Én ilyent soha nem láttam és el se tudtam képzelni, hogy mekkora öröm lehet egy ilyen babával játszani. Annyira szép és élethű volt, hogy azt hittem meg fog szólalni. Észrevették a kislányok falusi, egyszerü ruhámat és bámuló csodálkozásomat. Gúnyosan, nevetve kérdezték meg nevemet. Bűszkén mondtam, hogy Mihály Márta. Erre összebújva, hangosan kuncogtak és nagy nevetések között elballagtak a kúttól. Én megbabonázva, napokig csak erre a babára gondoltam. Nagyon-nagyon szerettem volna egy hasonlót, de ilyesmire az én családomnak nem volt pénze. A megalázó, kissé kegyetlen jelenet és a baba szépsége az emlékezetembe maradt. 1960 nyarán Vancouver-ben (Britt Kolumbia, Kanada) jó barátunkat, Gerencséréket látogattuk. Otthonukban összetalálkoztunk egy rokonszenves, korunkbeli magyar házaspárral, Toczauer Tibor és feleségével, Imogénnal. Finom frissítők iszogatása közben mindenféléről folyt a társalgás. Szóbajött, hogy egyik-másik magyar név igen gyakori és sokszor azt hiszik az emberek, hogy az azonos vezetéknév rokonság jele. Erre elmondta Imogén, hogy az Ö lánykori neve is igen gyakori némely vidéken. Megkérdeztem, hogy mi a lánykori neve. Mosolyogva válaszolta, hogy Mihály.

109

Vándorlások Nem hittem a fülemnek. El kezdte mesélni, hogy gyermekkorában, amikor Erdélybe nyaraltak, ott minden harmadik embernek Mihály volt a vezetékneve. A testvérével azzal szórakoztak, hogy a környék gyermekeinek a neveit kérdezgették. Azonnal éreztem, tudtam, hogy az én nevemet is Kéroly-fűrdőn megkérdezték a lánytestvérével. Csodálatos módon én is Mihály voltam, akárcsak Ők és sok más gyermek a környéken. Ezen Ők igen jókat nevettek. Persze Ők nem tudták, hogy elődjük Lövétéről származott. Budapesten lakó emberek voltak, akik visszajártak e szép vidékre nyaralni. Azt sem tudta a két kislány, hogy gúnyos nevetésükkel elárúlták, hogy lenéztek engem, ami engem akkor igen bántott. A legnagyobb gondot azonban az a szép mozgószemű baba okozta. Talán azért emlékeztem az eseményre olyan jól. Bizonyosan nagyon összezsugorodott a világ, vagy különös szerencsénk volt. Megható, teljesen véletlen találkozás volt ez egy más világrészen és teljesen más külmények között, majd 20 esztendő után. Nagyon örültünk egymás "felfedezésének" és jó barátokká váltunk. Később a mi közvetítésünkkel újra találkozott a háború alatt otthon szétszórodott család. A nyár végén hazamentünk Máréfalvára, mert keződött az iskola. Érdekes módon az iskolára alig emlékezem, de annál jobban arra, hogy egyre kevesebb idő volt játszani, mert állandóan a testvéreimre kellett vigyáznom. Az akkori közelségünk örök életre cementálta, megerősítette kapcsolatomat testvéreimhez. Ugyanakkor igen fiatalon kialakította bennem az örökös gondoskodás szellemét is. Korán, egy tavaszi vasárnap reggel néhány barátnőmmel elmentünk kákvirágot (vadnárcisz) szedni. A vadvirágos rét legalább 5-6 km-re volt a falutól. Most is látom a végeláthatatlan, aranysárga virág-mezőt. Boldogan, gondtalanul ugrándoztunk a bólogató sárga bóbiták között. Gondolom néhány órát elszaladgáltunk, nagyokat játszottunk, mielőtt egy öl gyönyörű virággal hazamentünk. Sajnos a szép sárga virágcsokromat nem méltányolta senki. Otthon alaposan összeszidtak, mert sokáig elcsavarogtam. Édesanyám kétségbe esve várt rám. Árpi öcsém alaposan belázasodott és lovasszekérrel Székelyudvarhelyre, a korházba kellett

110

Mihály Márta szállítani. Csaba ekkor csak néhány hónapos volt és nekem kellett gondját viseljem. Szomorú hírrel jöttek haza szüleim a korházból. Árpinak agyhártyagyulladása volt. Halálosan beteg volt. Hetek mulva hazajött, de nem hallott semmit és nem beszélt. Orvosság nem volt a háború alatt, semmit érte tenni nem tudtak, ezért a korházból hazaküldték. Édesanyám hosszú, reménytelennek tűnő órákat tőltött el, Árpi ágya előtt térdepelve. Napjában többször öreg ébresztőóránkat csergette, remélve, hogy egyszercsak meghallja a hangját. Egy napon visszanyerte hallását, kinyította a szemét, de igen lassan gyógyúlt fel. Boldogok voltunk, hogy átvészelte ezt a veszedelmes betegséget. Vártuk, a tél végét, föleg azt, hogy tavasszal újra a havasokba megyünk. Családi helyzetünk és a súlyosodó háborús körülmények megváltoztatták terveinket. Édesanyám karácsony előtt elárúlta nekünk, hogy kisbubát vár. Újra reméltem, hogy húgom születik. Tözsér néni, a máréfalvi szomszédunk, megkérdezte, hogy mit szeretnék. Mondtam, hogy egy kislány testvért. Nevető arccal megsúgta, hogy ismeri a kislánybubának a titkát. Azt ajánlotta, hogy vegyek egy zsák mákmagot és este, sötétben és titokban, szórjam el a ház körül, de csak az ablakok alatt. Jól emlékezem, ahogy a sáros-havas kertben majd egy kilónyi mákot szórtam el. Február 9-én megszületett Attila öcsém. A szomszédnéni azt mondta, hogy bizonyosan rossz volt a mák. Állítólag nyáron gyönyörű mákvirágokkal volt tele a kert. Jó, hogy én nem láttam. Természetesen Attilát (Dudusnak becézte a család), éppen olyan szeretettel fogadtam, mintha lány lett volna. Ő volt családunk legkisebbje, hatalmas barnaszemű, békés természetű, érzékeny lelkűletű fiúcska. Most három, igen aktiv testvéremre kellett vigyáznom. Ahogy növekedtünk sokszor arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne egyedűli gyereknek lenni. De ez a gondolat csak rövid pillanatokig tarthatott, mert jóban és rosszban mindig volt társaság. Mivel én voltam a legidősebb, alaptermészetemmé vált, hogy mindig szemmel tartottam gyermekkori tevékenységeiket.

111

Vándorlások A későbbi évek során több jóbarát és ismerős megfigyelte, hogy körömmel-foggal védelmeztem is öket. Valószínűleg ezt a kapcsolatot a testvéri szeretet mellett a lány barátnök hiánya is okozhatta. Sokat kőltözködtünk, izoláltan laktunk, így nemcsak testvérek, de barátok, játszótársak is voltunk. Összekovácsolt bennünket a gyermekéveink különleges, sokszor szép, de nehéz, közös sorsa. 1944 tavaszán Erdélybe ès Máréfalvára is megérkezett a német hadsereg. A mi házunk nagy hátsó kertje tele volt több köbméter, jól kiszáradt, hasogatott bükkfával (Édesapám több éves illetményfája). Odakőltözött a német hadosztály konyhája. A házunk elejét a német főhadiszállás négy tisztje és segédjük lakta. Ezekkel az emberekkel igen gyorsan megbarátkoztunk. Különösen mi gyerekek sokat ólálkodtunk körülöttük. Többnek otthon hasonló korú gyermeke volt. Megosztották finom, részünkre teljesen ismeretlen konzerv ennivalójukat. Viselkedésük velünk szemben kifogástalan, sokszor védelmező volt. Én az egyik katona tiszttől egy szép fekete táskát kaptam ajándékba, amit évekig őríztem. A nyár elején igen megszaporodtak az úton menetelő katonák, tankok és hadifoglyok. Nagyon háborús lett a közhangulat. A nyár végefelé Románia hadat üzent Németországnak. Néhány héttel később a román és oroszcsapatok visszafoglalták Észak Erdélyt. Sok székely-magyar és szász menekűlt ki Erdélyből a német csapatokkal. A németek visszavonulását Édesanyámnak elárúlták a nálunk lakó tisztek és menekűlésre bíztattak bennünket. A főútvonalon laktunk, ahol az oroszok-románok egyirányba nyomúltak, a magyar-német katonák pedig visszafelé szorították öket. Mi a két tűz között voltunk és ezért bizonytalan volt az életünk. Nehéz volt eldönteni ekkor, hogy ki is az ellenség és hol van a biztonság. Háború volt. Kegyetlen idők voltak ezek. A családunk ekkor elmenekűlhetett volna Magyarországra, mint magyar állami erdész, de szüleim, talán főleg Anyám nem akart elszakadni Erdélytől. Valószínűleg erősebb volt a reménye Erdély visszacsatolásban, mint a hite bizonytalan vándorlásban. Késöbb sokat emlegette ezt a hibás döntést.

112

Mihály Márta

VII MEGINT ÚTRAKELT A CSALÁD. Sajnos nem Magyarországra, hanem Máréfalváról Lövétére majd Kéroly-fűrdőre vándoroltunk. Összesen csak 25 km ez a távolság, de lehetett volna több ezer km is. Az útazási nehézségek és a vele járó kegyetlenségek szinte kibirhatatlanná tették ezt a kis távolságot. Vonat ezen a területen nem ment át, az utak használhatatlanok voltak. Ló, vagy jókarban lévő ígásállat nem volt. Otthonunkat bezártuk, a kulcsot a szomszédnál hagytuk. Sok nehézség és nagy anyagi áldozat árán egy öreg ember vállalkozott az elszállításunkra. Ökrei és szekere igen kimústrált volt, de nem volt miben válogatni. A szekér dereka tele volt három, időnként négy gyerekkel, téli ruhákkal, temérdek ágyneművel, edényekkel és néhány pár összekötött lábú, szekérsaroglyájára felakasztott, rikácsoló csírkékkel. Édesanyám a szekér elején űlt az öreg kocsissal. Legtöbbször néhány hónapos csecsemő öcsémmel, Attilával a karján. Kinosan, lassan haladtunk. Alig kerűltünk ki a főútra, már is lekergettek a katonák az úttestről. Legtöbbször az árokban álldogálltak a kérődző ökrök, mi pedig az árok partján űldögéltünk és vártuk a fegyverekkel és tankokkal felszerelt katonák elvonúlását. Tekintettel arra, hogy ebben az időben a Hargita környékén négy nemzetiségű felfegyverzett katonaság (magyar, német, orosz és román) volt, ma már nem emlékezem, hogy kik vonúltak milyen irányba. Ha megnevezhetném öket akkor sem lenne jelentősége, mert

113

Vándorlások mi a katonai árral szembe próbáltunk utazni. Az éjszakát majdnem álló helyzetben, föleg az útmenti sáncba töltöttük. Második nap reggel, amikor a szekér alatt felébredtem, nagy tankok és katonák százai közé voltunk beszorúlva. Nagy volt a zaj. Hirtelen repülőgépekkel lett tele az ébolt. Erős morajlás, nyári viharokhoz hasonló, mennydörgésszerű zaj rázta a levegőt és rozoga szekerünket. A repülők alacsonyan, az útvonal felett repűltek. Golyószórók lövedékei pattogtak. Az ökrök ijedten rázták a jármot. Futottak volna, de nem volt hely. Az öreg kocsisunk sietséggel próbálta kihúzni a szekeret a katonai osztagok küzül, le az útról. Nagy szerencsénkre feldöltünk, bele a sáncba. A szekér mellett, szorosan a földhöz tapadva feküdtünk. Arcomat a nyírkos sárba túrtam, mert hihetetlen zajjal bombázni kezdték az úton vonuló katonaságot és így minket is. Ezer számra pattogtak és felcsapódtak a golyószóró lövedékei. Rettenetes volt. A bombatámadás hamar elmúlt, de nem a mi félelmünk. Összeölelkezve sírtunk. Körülöttünk keserves jajgatásokat hallottunk, de minket bízonyosan őríztek az Angyalok. Tovább ezen az úton nem mehettünk, mert a felgyűlt katonaság és kilött tankok elzárták a közlekedést. Ellentkezőirányba, egy kaszálón keresztűl, elindultunk gyalog egy messze látható erdőfolt felé. Éhesek, szomjasak voltunk. Az ökrök se ettek, vagy ittak hosszú ideje. Nagyon lassan, éppencsak cammogtak s dúsan habzott a szájuk. Szomorúan kinéző, mocskos, éhes, lassan menekülő, székely család voltunk. Iparkodtunk vissza a havasok erdeibe és annak békéjébe. Közben teljesen besötétedett. Végre utólért az erdő szélén a szekér. A nagy felfordulásban valahogy elszabadúlt az útólsó csírkénk. Mint, aki eszét vesztette úgy futkározott szegény állat a bokrok között, mi pedig, mint az őrűltek kergettük, hiszen ez volt az aznapi eledelünk. Sikerült megfogni a csírkét. Ekkor már jól égett, megnyugtatóan pattogott a tűz, forrott a víz a tollak leforrázásához. Szeretett bennünket a jó Isten. Közben ragyogó, gyönyörű holdvilág lett. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, Édesanyám arcát látom a tűz mellett, ahogy a mellékucorodó Csabikát takargatta és ölében Attila szopott.

114

Mihály Márta A Teremtő gondoskodott vacsoránkról és az erdő betakart, nyugadalmas alvást és csendes békességet adott. Sötétsége védett, fája melegített és közeli csermelye friss vízzel kényeztetett. Másnap este érkeztünk Lövétére, Nagyszüleimhez. Ahogy a köves és rossz úton az ökrösszekérrel ereszkedtünk be a meredek hegyóldalon, megszólalt az estiharangszó is. Úgy hiszem családunk és a Teremtő szeretete vezérelt haza. Soha ilyen szépnek nem tűnt Lövéte. A háborús felfordulás, a román és orosz katonák, a sok fogoly jelenléte és az ebből eredő nemzetiségi hovátartozás kételyei csak elkeseredést válthattak ki az emberekből. Úgy a románok, mint az oroszok rabolták az amúgy is teljesen elszegényedett székelységet. Mi néhány napi lövétei családi találkozás után szekérrel, a havasi hegyek között eldugott Kéroly-fűrdőbe telepedtünk le. Nagyon örültünk az egyszerű szoba-konyhás erdészháznak. A környék szépsége és bája nem változott. Sólyomkő rejtelmei és mágikuma, szikla-lyikai bíztonságot és békességet ígértek nekünk. De nem egésszen így történt. Sajnos a háborús idők bizonytalanságát kihasználó gyalázatos tevékenykedők ezt az idillikus helyet is megtalálták. A koborgó, szervezetlen, gondozatlan, éheztetett oroszkatonák, raboltak, feldúlták a lakosság békéjét, megalázták az emberi méltóságunkat és megfélemlítették mindennapjainkat. Az erdészház közel volt a borrvízforráshoz, a szekérút mellett. Előtte 10-15 m. hosszú kert volt, fakerítéssel és kapuval. Egyszerű, de tiszta, mesebeli környezetű otthon volt. Belűl szép világos és nagy lakószobája, még nagyobb konyhája és abból nyíló tágas és hűvös kamarája volt. Borvizet ittunk és esővízzel, vagy patakvízzel mosdottunk, mostunk. A ház mellett volt az árnyékszék. Közvetlen a ház mögött volt a nagy játszóterünk, az erdő. Szép fenyő és büszke bükkállományokkal. Környezetünk a természeti szépségén kivül nem adott mást. Édesapám fizetése kevés és bizonytalan volt. A magas infláció miatt ez is a hónap végére sokszor értéktelenné vált, vagy a postán elveszett. Nagyon szegények voltunk. A mindennapi falat nagy gond volt. Cukrot, szappant, vagy bármiféle orvosságot az értéktelen

115

Vándorlások pénzzel nem lehetett vásárolni. Csak cserekereskedelemmel tudtunk életbemaradni. Ékszerért és italért bármit lehetett cserélni. Édesanyám, aki örökéletében ivás és italellenes volt, kényszerből hozzálátott kisüsti pálinkát főzni. Nem messze az erdészháztól volt Nagyapámnak kaszálója, amiről már előzőleg írtam. Ő ott eldugott gabonát a rabló katonaság elől. Ezt felajánlotta nekünk. Édesanyám jól és gyorsan megtanulta a mesterséget. Éjjel főztük a pálinkát, én hordtam a hűtéshez a vizet. A pálinkafőzés törvényellenes tevékenység volt. A kész alkoholt titokba vitte Édesanyám becserélni cukorra, szappanra és más szükségletekre. Egy nyári reggelen két, több literes üveg pálinkát dugott el a kamarába, előző este készült. A pálinkát a fekete piacon készűlt valami ennivalóért elcserélni. Finom dolgokról, főleg cukros ennivalóról, valami süteményről álmodoztunk. Ugyanis az összes ennivalónk ekkor a házban egy fél rozscipó volt. Árpi öcsém korán reggel, néhány friss keserű-gombát talált és azokat sütötte a süttő tetején. A kifolyó gombalé nagyokat sercegett az ízzó kályhán, meg-megtáncoltatta a gombákat. Kellemes illattal töltötte be a konyhát. Mi Édesanyámmal vártuk, hogy megsűljön a gomba. Csabika a konyha közepén, a bilin ült. Attika a fiókoságyban aludt. Hírtelen harmonikazene törte meg ezt a békés, sűlt gombára várakozó családi reggelt. Az ablakból láttuk, hogy öt oroszkatona áll a kerítés kapuja előtt. Egy muzsikált, ami elárúlta, hogy már ittasak. A többiek énekelve jöttek az ajtó felé. Édesanyám eltűnt. Rövidesen az első katona berúgta az ajtót és lövésre tartott puskáját rámcélozta. Ordítozott. Én csak annyit hallottam (nem értettem akkor), hogy "barisnya, barisnya" (asszony, asszony!). Remegtem a félelemtől. Csaba felugrott a biliről, a nyakamba kapaszkodott és az ijedelemtől torkaszakadtából visított. Árpi a gombasütő pálcikájával a kezében, szinte védőpajzsként elém állt és hangosan sírt. A bili tartalmáról nem beszélek. A katonák körbefutották a szobát, majd a konyhát. Közben vadul ordítoztak és a fegyvereiket ránk célozva követelőztek. Felvették a konyha asztalról a nagy gonddal őrzött, napi ennivalónkat, a fél

116

Mihály Márta rozscipót és az öreg ébresztőórát. Attika békésen aludt az ágy fiókjában. Már azt hittük, hogy vége a "hadjáratnak", befejezött a rablás, amikor észrevették a kamara ajtaját. Engem elfogott a halálos félelem, mert tudtam, hogy Édesanyám ott van a két üveg pálinkával. Hallottam, hogy a katonák bántják a nőket, de, hogy hogyan és mit csinálnak azt hála az Égúrának még nem tudtam. Dűhös rugással kicsapódott a kamara ajtó, nekem elállt a lélegzetem, de Édesanyám nem volt sehol. De a pálinkás üvegek is eltűntek. Más keresni való nem volt ott. A katonák még egyszer körberohantak. Kivonuláskor az utólsó katona megmarkolta a két karomat, testvérem, Csabika változatlanul csüngött rajtam. A katona jól megrázott és valami érthetetlent ordítozott. Közben az égő cigarettájával a karomat érintette. A leírott esemény emléke évekig űldözött. Az égés foltja a balkaromon, mint "titkos orosz emlék" örökre megmaradt. Édesanyám, ahogy az ablakból meglátta a katonákat, azonnal kibújt a kamara kis ablakán, kittette a pálinkás üvegeket és eltűnt az erdőben. Ott imádkozott bíztonságunkért. Amikor a részeg "látogatók" nagy éneklések között elmentek, akkor Ő óvatosan hazaólálkodott. Sajnos a katonák végigrabolták Kéroly-fűrdőt és meggyaláztak több ártatlan leányt is. Félelem szállta meg e kies vőlgyet. Mindennap, estefelé sietve, a korsóimmal friss borvízért a borvízkúthoz mentem. Visszafelé a tele korsókkal lassabban cammogtam, mert nehezek voltak a korsók. Ilyenkor a rövidebb útat választottam. Az erdöben sohasem féltem. A patakpartján jöttem, pedig már szűrkűlödött és ott sötétebb is volt. Jó néhány méterre előttem, az ösvény szélén egy nagy öl szénát láttam a fűben. Sajnáltam a teherhordót, aki bizonyosan véletlenül elejtette terűjét. Amikor közelebb értem a szénakupachoz, akkor láttam, hogy a szénaszálakból egy kis kéz lóg ki. Rettenetesen megíjedtem. Kiabálni kezdtem, elhajítottam a korsókat. Átugrottam a patak túlóldalára és berohantam a közeli kaszálóra. Ekkor már keservesen zokogtam. Alig hitték el, amit

117

Vándorlások mondtam. Azonnal felkapta a bácsi a vasvillát (a szomszédság egyetlen fegyverét) és együtt szaladtunk vissza a szénakupachoz. A bácsi igen óvatosan felemelte a szénát. Alatta egy kisleány véres, összeomlott teste feküdt. Többet soha nem mentem azon az ösvényen. Mások a vadállatoktól féltek az erdőben, én nem. Most kiderűlt, hogy az ember rosszabb, mint a vadállat, mert az csak éhség miatt gyilkol. Az embertől kell legjobban félnünk! A tragédia híre, mint a tűz úgy terjedt a vőlgyben. A fiatal lányok és fiatalabb asszonyok bújkáltak a szabadon csavargó "felszabadító" oroszkatonák elől. A pálinkafőzésből visszamaradt cefrét éjjel behordtuk a közeli erdei tisztásra, hogy ne legyen nyoma e törvényellenes tettnek. Persze azt nem tudtuk, hogy ebben a megerjedt gabonában még jelentős alkohol volt. Erős, erjedt szagát ugyan éreztük. Éjszaka kimentünk Édesanyámmal, hogy betakarjuk a ceflét. Szép holdvilágos, tiszta, nyári éjszaka volt. A tisztáson hemzsegtek a részeg vadállatok. Leűltünk egy kidölt fára és hihetetlenűl néztük, ahogy a részeg vaddisznó dögönyézik a ceflában és barátságosan, röfögve a tántorgó őzhöz dörzsölődik. Disznók-malacok csámcsogtak, dülöngve fenteregtek a patkányok mellett. Egerek, patkányok, vaddisznók, őzek és hírhedt természetű borzok együtt nyalogatták a bűzes ceflét. Nagyon nevetséges, szinte hihetetlen éjszakai látvány volt a berugott vadállatok karneválja. Kár, hogy nem volt fényképezőgépünk, mert jó tanulmány lett volna az eszetlen, részeg viselkedésre. Jóanyám csereútja kétnapig tartott. Sok finom dolgot hozott nekünk. Amig távol volt én vigyáztam a testvéreimre. Szeretném elmondani pontosan, hogy miért és hogyan maradt hátra és kerítődött be egy német hadosztály részlege a Hargitánál. Sajnos az esemény katonai baklövésének okozóját, vagy annak részleteit egyáltalán nem ismerem. Hogy kik rendelték el ezt a szántszándékos emberölési hadjáratot azt sem tudom, de az esemény valóságban megtörtént.

118

Mihály Márta Próbáltam érdeklődni, amikor 1996-ban arra jártam, de senki nem emlékezett az eseményre. Nem is akartak! Akik részt vettek a szervezésében és a végrehajtásásában azok már nem élnek. Az útódoknak sem tanácsos emlékezni, mert a történelem során az elkövetett visszaélésekért sokszor a leszármazottak is fizettek. Talán sikerül valakinek egyszer, valahol megtalálni az igazságot. A bekerített, leszakadt német katonaság az erdőben bújkált, ott keresett menedéket. Abban reménykedtek, hogy valami módon kikerűlnek ebből az orosz-román gyürüből és csatlakozhatnak a saját osztagjukhoz. A bújkáló katonákról a lakosság is tudott. Többen a segítségükre siettek. Így Nannyám is jónéhánynak ócska civil ruhát és kapátgereblyét adott, hogy, mint helyi kinézésű emberek, kiszökhessenek a gyűrűből. Többen megsebesűltek. Mint gyermek én is tudtam a megsebesűlt német katonákról. Nannyám is ápolt egy igen súlyosan megsebesűlt, nyílt sebekkel és szőrtetükkel teli fiatal embert, akit a kaszálójuk csűrjében, a széna alá dugott el. Én is néha vittem neki ennivalót, ha volt miből. Szerencséjére ez a katona családja cimét és a jegygyürűjét is odaadta Nannyámnak, hogy kűldje el a családjának. Nannyám ezt a háború után meg is tette. Igy legalább haláláról értesűltek. Egy délután nagy zajjal, katonák és a falusi lakosság kíséretével egy lovasszekér jött Lövétén keresztűl. A zajra felfigyeltünk, öcsémmel és unokatestvéreimmel mi is a szekeret kisérő tömegbe keveredtünk. A szekér aljában feküdt ez a súlyosan megsebesűlt, fiatal, német katona, akit Nannyám gondozott, én is megismertem. Valaki feljelentette, hogy Ő gondozta ezt a németet, az ellenséget! Az egész falu népe összegyűlt a főtéren, amikor ott megállt a szekér. Mindenki félt és imátkozott. Ott a főtéren, a falu megfélemlítése végett, két lövéssel kióltották szegény, beteg, tehetlen ember életét. Emlékezem, a katonák mélyen a szekérbe hajoltak, amikor löttek, hogy meggyőződjenek a halálos találatról. Zokogás koszorúzta a

119

Vándorlások főteret. Meghalt az emberi méltóság, sírt e sok bajt és kevés szépet látott falu apraja és nagyja. Nannyámat bevitték a román csendőrségre. Én mentem látogatni, remélve, hogy a gyermekunokát beengedik. Nannyám a földön térdepelt, békésen, lehajtott fejjel imátkozott. Senkivel nem beszélt. Az olvasóját (rózsafűzér) és az imádságos könyvét kérte. Másnap kiengedték, azt mondták, hogy bolond. Ő nem tárgyalt senkivel, csak imátkozott a meggyílkolt katona lelkiüdvösségéért és a gyilkos katonákért. Ezután keservessé és reménytelenné vált a bújdosó német katonák élete, mert a civil lakosság félt a kegyetlen megtorlásoktól. A teljesen bekerített, halálra ítélt katonák legtöbbje nappal, felfegyverkezve, védelemre készen az erdőben, a fák tetején tanyázott. Éjszaka lemerészkedtek a fákról, de ennivalójuk nem volt. A hatóságok (orosz, román, vagy a helyi kommunisták?) elhatározták, hogy az erdőből, mint a vadállatokat, kivadásszák öket. Ez a gyalázatos, középkorban beillő, gyílkos határozat 1944–ben (?) született. Édesapám ekkor még "félhivatalosan" az ideiglenes román-oroszmagyar(?) kormány erdész-vadőre volt. Mint ilyen alkalmazott, hivatalos fegyvere és fegyvertartási engedélye volt. A helyi hatóságok kirendelték Őt ezeknek a német katonáknak a vadászására. Visszautasítása a rendszer elleni szabotálás volt. Házhoz jöttek reggelenként, hogy Apámat a "vadászterületre" szállitsák. Nyílvánvalóan ez igen titkos tevékenység volt. A német katonák rendszerint a fák tetejéről figyelték a rájuk vadászókat. Nem kell hadi tudomány annak eldöntésére, hogy ki lőtt volna előbb. Én akkor erröl korom miatt nem tudhattam. Apám nem beszélhetett soha az akkori időkről. Évekkel később, már felnött koromban tudtam meg, hogy ez egy gyalázatos embervadászat volt. Roppant sajnálom, hogy nem tudok pontosabb felvilágosítást mondani az eseményekröl, de úgy érzem, hogy erről az én kortársaimnak tudni kell, mert lassan elfogyunk és e gyalázatos

120

Mihály Márta cselekedetről csak a szabadban élők beszélhetnek. Talán valaki felismeri a történteket? Így telt el a nyár legnagyobb része. Az élet ment tovább, nem volt alkalom panaszra, mert nem volt hová panaszkodni és mególdás a problémákra nem volt. 1944 novemberében az orosz hadvezetés kiútasította a román közigazgatást Erdélyből. Úgy gondolom, hogy még az oroszoknak is elviselhetetlen volt a román igazgatás. Hát még a székelyeknek! Halványan ugyan, de a székelyek között ekkor felébredt Erdély visszacsatolásának reménye. A románok kivonúlása után "A helyi baloldal az orosz katonai igazgatástól különálló polgári közigazgatást szervez." olvassuk Erdély rövid története c. (1993. Akadémiai Kiadó, Bp.) könyvből. Hogyan lehet itt különállóságról beszélni? "Egymással nem érintkezik, egymástól bizonyos távolságra áll; Szervezetileg nem alkot egységet" mondja a Magyar Értelmező Kisszótár a különállóságról. Hát én ott voltam, legalább másik kétmillió magyarral és mi semmi változást az oroszok viselkedésében nem tapasztaltunk, a polgári kormány létrejötte után. A helyzet csak annyit változott, hogy most az oroszok raboltak, mivel a románok nem voltak ott. Elkezdődtek a falun a dűlekedések, gyílkosságok, az újféle hatalomért és az azzal járó anyagi javakért. Nagyapám szerint előkerűltek azok az emberek, akik soha nem dolgoztak, ezért semmijük nem volt. Szegénységük okát nem a saját munkakerülésükben keresték. Könnyebbnek tartották az üres beszélgetést. Az új "káderek" (későbbi években jól megismertük, hogy kik voltak ezek) vörös zászlókkal feldíszített szekerekkel, nagy felhajtással szágúldoztak a faluk között. Természetesen ehhez a "kiálláshoz" (merészség?) az oroszok teljes védelmét és támogatását élvezték. Nélkülük nem történhetett volna meg ez a féle polgári közigazgatás. 1945 márciusában megalakúlt Petru Groza koalíciós román kormánya. Néhány nappal később szomorú napokra ébredt a Székelyfőld:"Moszkva egyetértését adja ahhoz, hogy a román közigazgatás ismét átvegye Észak-Erdély adminisztrációját" mondja Erdély Rövid Története. Vagyis győzedelmesen visszajöttek a románok az oroszok

121

Vándorlások írányításával. Ez az időszak volt talán a legreménytelenebb Erdély történelme során. Újra elszakadt Erdély, 1945 március 9-én. De kinek is fájt Erdély sorsa? Talán ekkor örökre elszakadtunk Magyarországtól, mert ez bizony régen volt. A korabeli történészek elhaltak, szavaik elnémúltak. A jelenkori politikusok nagyrésze talán már el is felejtette ezt a székelységre gyászos döntést. Az új történészek legtöbbje új, divatos, talán globális problémákkal foglalkozik. Az erdélyiek teljesen elszegényedtek és problémájuk meghallgatásához sok jó politikus, a globális panaszaik orvoslásához pedig igen sok pénz kell. Úgy látszik, hogy egyik sincs. Vajjon kit érdekelt a világon 1-2-3 millió (valós, szabad népszámlálási adatunk nincs), elszegényedett magyar ember sorsa és tönkretett hazája? Hiszen a síralmaikat és kiáltásaikat a veszendő emberi méltóságukért és alapvető szabadságjogaikért még az anyaország is nehezen hallotta. Nagy mértékben azonosítom érzelmeimet Tőkés László erdélyi plébánossal, aki 1989 decemberében Temesváron ellenállt Ceausescu hirhedt kommunista uralmának és segítségével kitört az erdélyi– romániai forradalom. Ennek győzelme után a román népbiróság halálra itélte Ceausescu házaspárt. Röviddel ezután, joggal és reménykedve mondotta Tőkés László, hogy "Bűnös hanyagsággal feledkezett meg a magyar hivatalos társadalom Erdélyről az elmúlt évtizedekben. Elfojtotta ezt a kérdést. Nekünk nem volt kire fölnéznünk. Nem volt olyan anyanemzetünk, amely erőforrás lehetett volna számunkra. (Mint az erdélyi német kisebbségnek.) Mi legföljebb a múltból éltünk. Nem állt mögöttünk egy erős, övéiről gondoskodó, az övéiért harcoló magyar nemzet…Most talán, ha mi megtermékenyitőleg hatunk a magyar társadalom egészére, akkor a magyar társadalom azzal viszonozza ezt, hogy szárnya alá vesz"… Erős, de igaz vádoló hangok ezek. Remélem, hogy az elmúlt évtized felébresztette az anyaország politikusainak lelkiismeretét és a jövőben több figyelemmel és megértéssel őrködnek az erdélyi

122

Mihály Márta magyarság sorsa felett. Hiszen Ők is magyarok, a véreink. Csak szerencsétlenségükre a ceruzával odafírkált határ másik oldalára estek.

VIII AMIKOR MINDEN REMÉNY elkopik, és az ember lelkében felgyűlik a kilátástalanság akkor megerősítésért hazavágyik. Ezt a feletébb zavaros és veszedelmes időszakot mi is otthon, Lövétén tőltöttük. Otthonunk ugyan nem volt, az állami erdészházat Máréfalván elhagytuk. Nagyszüleinkhez menekültünk. Az Ő otthonuk mellett élt egy nagyon öreg nagynéném és annak az döledező viskójában húzódtunk meg. Nehéz volt az élet, de helyet szorítottak nekünk és megosztották mindennapi falatjukat velünk. Édesanyám lánytestvérei a faluba laktak, de mindegyiknek a férje a háborúba ment, többjük hadifogságba esett, így csak asszonyokból és gyermekekből, ekkor 14 unokából állott a család. Nagy gond volt ennyi gyereket etetni és ruházni, amikor a földet nem volt ki müvelje és rendszeres havi jövedelem alig volt. Mindenki segített, amit tudott. Tavasszal befejeztem a negyedik osztályt. Dacára a sok helyváltozásnak a bizonyítványom szép volt. Szerettem volna valami jobb iskolába menni, mint a helyi, hat osztályos, magyar általános, mert az nem volt megfelelő színtű a továbbtanulásra. Nekünk főldünk nem volt, Édesapám állása a román erdészetnél bizonytalanná vált. Nehéz volt az élet, roppany szegények voltunk. Én korán eldöntöttem, hogy az én jövőm és biztonságom csak a tanulásban lehet. Szerencsémre, Anyám is úgy gondolta. Örökké hálás voltam Édesanyám erkőlcsi és anyagi támogatásáért. Az Ő segítsége nélkűl elmehettem volna én is szólgálni egy jómódú román, vagy szász családhoz.

123

Vándorlások Ezt Ő tudta a legjobban. Korán elhitette velem, hogy én igen szép, rendkivul okos és végtelen szorgalmas voltam. Ezt gyakran, szinte naponta, mondogatta nekem. Elhitette velem, hogy én messzejuthatok szorgalmammal, legalább olyan messze, mint az átlag férfiember, de még tovább is. Hitt abban, hogy amihez én hozzáfogok az csak sikerrel végződhet. Igen fiatalon, mindezt én is, bizonyosan elhittem. Csak sok évvel később tudtam meg, hogy Ő mindig kitünő tanuló volt. A helyi igazgató személyesem meglátogatta a családot és unszolta Nagyapámat, hogy ne pazarolja el Anyám kiváló képességét és tehettségét, mert ilyen okos kislánynak az iskolában van a helye. De, ennek dacára, mivel az apja nem hitt a lányok iskoláztatásában (pedig hat igen tehettséges lánya volt) Édesanyámat nem engedte a helyi hat általános iskolánál tovább, pedig Anyámnak a továbbtanulás volt minden álma. Ezt soha sem bocsájtotta meg apjának. Szomorú szívvel mesélte, igen sokszor, az elmulasztott lehetőségeket. Bizonyosan, mint oly sokszor a történelmünk során, Anyám az én jobb sorsomban látta a saját elprédált lehetőségeinek kárpótlását. Késő tavasszal úgy döntöttünk, hogy dacára a gyenge és bizonytalan anyagi helyzetünknek, megpróbálok beiratkozni a székelyudvarhelyi római katolikus, nagyhírű székely-magyar gimnáziumba. Ez rendkivül nagy anyagi áldozat volt, nemcsak Édesanyámnak, hanem anyai Nagymamámnak is. A pénznek vásárló értéke nem volt, igy a tan és tartásdijjat termésben (sonka, tojás, liszt, élőcsírke, lúd, kacsa és, ami volt) kellett fizetni. Tekintettel a jó bizonyitványomra felvettek a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumba, mint bejáró diákot. Lakást a helyi zárdában kaptam. Elkezdődött az életemnek egy teljesen új, igéretes szakasza. De előttünk állt egy igazi kemény munkával teli tavasz és nyár, mert a belépő az iskolába sokba kerűlt. Édesanyám minden szabadidejében szött, vagy varrt. Emellett elláta a családját és kijárt a mezőre dolgozni a szüleivel és testvéreivel. Anyai Nagyszüleim (Balázs Ferenc és Szikszai Ágnes) mindenben segítettek ezekben a nehéz időkben. Nannyám támogatta a tanulási terveimet is. Sokszor Ő adta a szükséges tojást, sajtot és más mező-

124

Mihály Márta gazdasági terméket, amit a zárdába kellett fizessünk. Természetesen én ezt jól tudtam, de sajnos fiatal voltam és a főldmunkához egyáltalán nem értettem. Segítőkészséggel és szorgalommal próbáltam hasznossá tenni magamat, ahol tudtam. A legkorábbi tevékenységem a tavaszi szántásnál volt. Nagyapámmal és két ökrével (lovait a háború alatt elvítték) elmentünk a határba szántani. Én, ekkor majdnem 12 éves, nagyon vékonyka leányka voltam. Én vezettem az ökröket, gyalogoltam az ökrök előtt a barázdában. Ő tartotta az eke szarvát és azt lenyomva szabályozta a borozda mélységét, vagyis ekével szántott. Nagyon nehéz munka volt és végtelen hosszúnak tünt a nap Az ökrök szája habzott a melegtől. Nagyon köves volt a talaj. Forgatása sok időt és kitartást kivánt. Nagyapám nagyokat csattingatott ostorával, únszolta volna az ökröket. sokat káromkodott. Útálta az ökrök lassúságát. Éppen csak mozogtunk. Állandóan fújta a szél az ökrök nyálát, ami rám tekerődött. Hatalmas böglyök dongároztak a nyálban és az arcom körűl. Millió léggyel volt tele az ökrök szeme, orrlikai és az enyémbe is gyakran belevetődtek. Az ökrök, gondolom a fájdalmas csípések miatt, állandóan rázták a fejüket. Zörgött és hozzámverődött a kemény járom. Koradélután hazaballangtunk. Nagyapám, aki különben sem kedvelte a lányokat (hat lánya volt, a fiúk csecsemő korban torokgyíkban elhaltak), nem sokat gondolhatott az én segítségemről, mert többet szerencsémre nem hivott a mezőre. Nekem ez volt a legjobb lecke arra, hogy szorgalommal tanuljak, mert hanem könnyen vezethetem én is a nyálazó ökröket egész életemen át. Kedves és romantikus lövétei emlékem maradt ebből az időből a májusfa állításról és a szép szerenádokról. Remélem, hogy még szokásos, de lehet, hogy nem a romantika veszett ki a fiatalok lelkéből, hanem a nyírfa fogyott el. Május elején az udvarló legény, éjszaka egy szép kis nyírfát állított a kiválasztott leány kapujára. Természetesen a lányok izgalmukban nem aludtak, hanem az ablak mögül leselkedtek, várták a legényt a fával.

125

Vándorlások A szomszédság is szemmel tartotta az eseményeket, hiszen ez amolyan eljegyzésszerű esemény volt. Ezzel árulta el a komoly szándékát a legény. Nekem két férjhezmenőkorú nagynéném volt, Margit és Tera (Teréz). Mindkettőnek komoly udvarlója volt. Én nem ismertem öket. A romantika ekkor inkább valami belső, ismeretlen érdekességet, mint érzelmet jelentett részemre, hiszen még nem voltam 12 esztendős. Ettől függetlenűl és is leselkedtem az ismeretlen legények után, de csak titokban, mert a nagynénémék nem kedvelték a jelenlétemet és a kiváncsiságomat sem. Tera nagynéném, ezen az éjszakán (bocsássál meg Tera!) többszörösen az árnyékszékre járt. Valami emésztési zavara, vagy hasmenése volt. Reggel a kapu oldalán ott állott a szép szalagokkal díszített, két zőld májusfa. Korán kimentem és közelről, nagy gonddal szeműgyre vettem a friss levelekkel teli, gyengén lengedező nyírfácskákat. Ahogy a kapunál bámészkodtam megjelentek a kiváncsi szomszédasszonyok. Tudták, hogy tőlem mindent megtudnak, ha szépen kikérdeznek az események felől. Amit láttam, azt igazából elmeséltem nekik és szinte ráadásul azt is elmondtam, hogy Tera néném nem látta az egészet, mert egész éjjel az árnyékszékre járt. Erről beszélt a szomszédság és gondolom Tera néném legszívesebb megfojtott volna. Nem hiába titkolóztak előttem. Ettől függetlenül én változatlanúl kiváncsiskodtam és leselkedtem. Sokszor, éjszaka én előbb meghallottam a szerelmes szerenádjaikat, mint Ök. Olyan lelkesedéssel kukucskáltam, mintha nekem énekeltek volna. Kár, hogy kivesztek ezek a szép szokások. Igaz akkorában nem volt villany, rádió, televizíó és telefon. Nem hiszem, hogy a mai e– mail teknikai gyorsasága versenyezhet a májusfa, vagy a szerenádok érzelmi gazdagságával. Aranykorát érte akkorán a falukban a pletykálkodás. Ez nemcsak rosszindúlatú szó-beszéd volt, hanem érdeklődésnek egy különös formája egymás sorsa és problémái iránt. A faluban senki nem volt egyedűl. Mindig akadt hallgató fűl, mozgó száj, de segítő kéz is.

126

Mihály Márta Margit nagynéném korán meghalt agyvérzésben. Terával 1996-ban találkoztam és még Ő is emlékezett a májusfa eseményre. Jót nevettünk. Akkori szeretője, későbbi férje, Mihály sógor, aki a májusfát állította szintén meghalt. Tera 2010-ben távozott. Tavasszal Nannyámmal, Édesanyámmal és nagynénéimmel kimentünk a mezőre kendermagot (Cannabis sativa) űltetni. Lövéte határában az én gyermekkoromba még termesztették a kendert. Ma már kiment a használatból. Ezen nem is csodálkozom, mert bármennyire szép, tartós és ősrégi készítmény a kender-lenvászon, úgy a termesztése mint a feldolgozása igen sok munkát igényel. A kendertermesztés valamikor nagy szerepet játszott szülőfalum asszonyainak életében. A gyapot–fonal megjelenése előtt ez volt az alapanyaga a falu fejlett szövőiparának is. Ez tette híressé Lövétét. Sok érdekes tapasztalattal és vidám, emlékezetes órákkal gazdagította az én élemet is. Úgy gondolom, hogy érdemes közelebbről megnézni termesztését. A kender, fő és melléktermékei, feldolgozásával kapcsolatos szerszámok nevei (kender, csepű, tiló, orsó, vászon, gyólcs) bolgár-török jövevényszavak. Ebből arra következtethetünk, hogy őseink már a honfoglalás előtt feldolgozták a kendert. Termesztése és feldolgozása teljesen asszonyi munka volt. A kendermagot, rendszerint kora tavasszal, a legjobb földbe vetették. A földet háromszor is szántották, tyúktrágyával gazdagították. A magot két, vagy háromszoros szórással vetették el, hogy jó sűrű legyen. Ezután az elvetett magot gondosan begereblyézték (itt segítettem én), hogy takart legyen a mag. A kender növény 13-14 hét alatt fejlődött ki. Először a virágoskender érett meg. A virágpor szép sárgára festette a kenderszárát. Ha a szár a tenyérben szétdörzsölve nem szakadozott, akkor készen volt a kender az aratásra és a nyövésre. Ebben a munkában sokat segítettem. A kendernyövő, így én is, 5-6 szálat markoltam össze az újjaimmal és egyszerre kitéptem (nyöttem) a talajból. Összekötöttem egy kender szállal és a főldre fektettem a kis kévéket. Ezek ott száradtak. Jóval később nyöttük a magvas, bubolyás kendert. Ennek szárítása hosszadalmasabb volt, mert a mag megérésének elősegítése miatt a

127

Vándorlások növényeket füllesztettük. A megszáradt magfejeket a felnőttek gondosan levagdalták és a magot kicsépelték. Ezután a csomókba kötözött kender az áztatóba kerűlt. Ezek gondosan elrekesztett patak ágak, tócsák voltak. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a falu népe jól ismerte a kender mérgező hatását. Az ázzó helyeket gondosan bekerítették az emberek és állatok védelméért. A kender leveleit, szárát, vagy magját soha nem használták, mint drogot. Csak a növény rostját választották ki. Még a közönséges dohányzást is megvetette a székely nép. Feleslegesnek, de főleg drágának találta. Az áztatás célja a kender megpuhulása és a háncsszálak közti kötősejtek elrohasztása volt. Csak ezután választhatók szét a rostszálak. Ősszel 2-3 hétig, tavasszal pedig 5-6 hétig ázott a kender. Ha töréskor a kenderszál szálakra törött, akkor készen volt a kender a lebomlott, büdös, mocskos kötősejtek kimosására. Patakokba hordtuk a kendert, jól kimostuk, a kévéket szétbontottuk és a füvön, szétterítve szárítottuk. Hosszas száradás után a szálakat rendben összegyűjtöttük. Én is sok délutánt tőltöttem el a patak partján. Ezeket a megszáradt kenderszálakat meg kellett tísztítani a visszamaradt fás részektől, a pozdorjától. Ezt hívták kender törésnek. Nagyon nehéz munka. A pozdorja java a "teplőszakadék". Ezt a durva anyagot is megfonták és pityókászsákot csináltak belőle. Amikor a pozdorja nagy részét a kenderből kitördelték akkor kezdődött az igazi, hosszú kenderrostok gondos kiválasztása. Ezt kézi gerebennel végezték. Ez a munka nagy gyakorlatot és hozzáértést kiván, rendszerint az idősebbek csinálták. A gereben egy erős, fémfésű. Ennek a fogai közé dobálták be és ezen húzták át a kendercsomót. Többszöri fésűlés, gerebenezés után a hosszú, erős kenderszálkák a fésűlő kezében maradtak, a rövidebbek lehúlltak, vagy a fésűbe ragadtak. Szétválaszották a két különböző minőségű kender rostszálakat. Majd fejbeköttötték, megcsavarták és a fonásig a szúszékba tárolták. Nannyám és sokak a faluban használták a kenderfonalat kötelek fonására, zsákok, törlőruhák, lepedők szövésére. Különösen a

128

Mihály Márta háborús évek alatt, újra fellendült a kender használata, mert gyapott– fonalat nem vásárolhattak. Nagyon elegáns lehettem a templomba 1945 húsvétján, mert, új ruhát kaptam. Kendervászonból kosztümöt varrt Margit néném nekem. Az alapanyag igen elviselt, jól kilúgozott pityókás (krumpli) zsák volt. Néném festéket főzött vöröshagyma héjjából és kikerics szírmából, majd a nyers krumpliszelet felületére karikákat és virágokat faragott. Ezeket a festékbe mártogatta és rányomogatta a kendervászonra. Nagyon szép lehetett a ruhám, mert évekig viseltem. Nagyszüleimnek és sok lövétei lakósnak a háború előtt juhai voltak. Főleg a gyapjuért és a sajtért tartották a juhokat. A sajt fontos tápanyaga volt a székely népnek. Nannyám finom pimpós-turót (bluecheese) is csinált. Könnyü mesterség volt ez Lövétén és környékén, mert több évtizedes, egyéni gombagyüjteménye volt a háziasszonynak. A ledarált juhsajtot az asszonyok nagyon öreg, valószínűleg örökölt, cserefa dézsákba, tömören, kézzel belenyomkodták. Itt, néhány hónap alatt pimpós túróvá érlelödött a juhsajt, a már dézsában lakó ősgombák micéliumának segítségével. Tavaszfelé szép, kék márványszerü rajzolatok jelezték a kifejlődött gombamycéliumokat. Finom, enyhén csípős volt a pimpós-turó. Természetesen a pikáns és egyéni ízek kifejlődéséhez hozzájárultak a gyúró kezéről származó gombák is. A juhok, de különösen a bárányok húsát is fogyasztottuk. A húsvéti tőltöttbárány sűltre és a finom tárkony szószra örökké emlékezem. Gyermekkorom gazdag és változatos világa mellett, velem maradtak az illatok, az ízek is. A székelyek általában a kertjükben tenyésző, vagy vadon gyűjtött füszereket használják legszívesebben. Ez nem kerűlt pénzbe és könnyű volt tárolni. Ilyenek a csombor, köménymag, rozmaring, babérlevél, gyömbér, kapor és tárkony. Természetesen használnak borsot is, de, ha nincs, akkor helyetesítik borsikafűvel. Ez nem bántja a gyomrot. A piros paprika nem annyira használt, mint Magyarországon. Most is számban érzem a friss káposztalapin, kemencében sűlt kenyér illatát, az ordáslepény cukros kaporjának aromáját és a

129

Vándorlások tárkonyos báránylevesek zamatos, füszeres finomságát is. A székely konyha híres természetes zamatosságáról. Itt kell megemlékeznem a régi, jellegzetes, lövétei szedettesekről (szöttesek), szövési motivumainak gyűjtőjéről és ezeknek tehettséges és szorgalmas újraélesztőjéről. E szépművészet minden mozzanatát megismerhetjük Szabó Botár Erzsébet: Lövétei szedettesek c. könyvéből (Hargita Megye Népi Alkotások Háza, Csíkszereda, 1998). Megfigyelhetjük a szövés teknikai módozatait, annak multját és megláthatjuk a szövőnő újraélesztett szépséges darabjait. A szerzővel, szötteseivel és szövőszékével, otthonában Szentegyházasfalun, 13 kilóméterre Lövététől, ismerkedtem meg 1996–ban. Munkáséletű, barátságos, nyugalmazott tanítónő, aki élete nagy részét e népmüvészeti alkotás kutatására, megismerésére és ujrakeltésére szentelte. Szabó Botár Erzsébet szorgalmas kutatómunkájával egyidőben a régi, lövétei szöttes darabokat gyűjtögette. Ő a régi, ősi szövő elemek hű megőrzője és megörökítője is. Ezt a csodálatos, öreg, sokszor erősen viseltes, majdnem elveszett minta és színvilágot férje-készítette szövőszékén újraélesztette. Otthona olyan mint egy tarka, művész studió. Munkái a világ majd minden részére eljutottak. Nekem is szött néhány darabot, melyek Édesanyám kézimunkáival, otthonom büzkeségei. Értékes könyve részletes, eredeti minták gyüjteményét könnyen lemásolható (szövőszék hiányában, keresztszemes hímzéssel) formákban közli. Nagy öröm volt megismerni Őt, mert én is a lövétei, híres szövő család leánya vagyok. Téli időkben, gyermekéveimben, nagyszüleimnél a szövőszék volt a legtermészetesebb butordarab. Sokszor a nyüst ütésének hangja altatott el és arra ébredtem fel. A gyapjunak fontos szerepe volt. Régebben ebből szötték, majd ványolták a székelyek gunyáit. Nagyon sok munkát igényel a gyapjú feldogozása is. Hosszú út vezetett a juhhátától a mindenkor szép és feszes, posztó férfiharisnyáig, vagy csergéig.

130

Mihály Márta A gyapjút először lenyírták az állatról. Ezt a büdös, rendkivűl mocskos, tetükkel és más parazitákkal teli, ganyétól összetapadt gyapjút mosómedencékben, lugos vizben áztatták. Ilyenkor millió juhtetű és kullancsok hada a felázott trágyával egyűtt a vízfelszínre jött. Ezt az ázzó gyapjut rudakkal mozgatták, rázták és mosták. Többszörösen kiöblítették. Szárítás után tépték, kartolták, hogy a gyapjú kefélhetővé, majd fonhatóvá váljék. Ezekben a munkálatokba már segítettem, de gyapjút nem fontam. A megfonott gyapjút legtöbb esetben megszötték, de kötésre is használták. A fonál előkészítése és a szövőszék felvetése talán a legtöbb munkát és gyakorlatot igényel. Én túlfiatal voltam erre a munkára, de Édesanyám és öt lánytestvére kitüntetett szövőasszonyok voltak. Sajnos ez a szép és feletébb művészi foglalkozás is eltűnőben van. Ma már csak egy-két idősebb asszony sző Lövétén. Tera néném néhány évvel ezelőtt még itt-ott nagyon szép terítőket alkotott, de már nem látott jól. A frissen szött gyapjúszövetet sok esetben festik, vagy már a szövés előtt keverik a színeket. Felhasználják a természetes barna árnyalatok gazdag változatát és keverik a fehér gyapjúval. A gyapjú szöttest leggyakrabban ványolják. A ványolás célja a szöttes tömörítése, vastagítása. Gyermekkoromban Lövéte és Szentkeresztbánya között számtalan ilyen ványoló volt, a Lövéte patak partján. A ványolóknak jellegzetes, mély, ütemes, suppanóan döngetésszerű hangjuk volt. Itt készűltek valamikor a híres székely csergék, meleg, gyapjú takarók. Ezekből a tömörítő műhelyekből származtak a szép, erős és tömör posztók. Ahhoz, hogy a szöttesből felére összezsugorított posztó legyen, a gyapjút alaposan meg kell munkálni. Erre használták a vizí erővel hajtott ványolókat (kalló, vagy dürückölő malom). A szött posztót, összehajtogatva egy fából készűlt vályuba fektették. Ez egy vízmelegítő katlanra volt kapcsolva. A ványoló hajtótengelye a föggőleges állású hatalmas, végükön fogas ványoló botokat emelgette és ejtegette a melegvízzel tőltött vályuba, a göbölyükbe. A botok a nyári időben legalább egy napig döngölték a megtőltött vájú türetposztóját. Télen legalább két napig tartott a ványolás. Felére,

131

Vándorlások vagy kisebbre zsúgorodott a posztó. A ványolás után szárították, fésűlték, majd rövid ideig újra ványolták a szövetet. Ez a gubaszövet kemény, tömör és szép küllemű. Ebből a gubaszövetből szabták a székely férfiemberek csinos harisnyáit (fehér, feszesen álló, minden falu népviseletére erősen jellemző férfi nadrág). A ványolóból kikerűlt szűrposztó bolyhos ugyan, de azért annyira nemezszerű, hogy szövött alapszerkezete nem is látszik. Aki nem ismeri a folyamatot az nemeznek gondolja. A nemez préselt, fonatlan és szövetlen gyapjú. A nemez gyártás a gyapjúnak azon a tulajdonságán alapszik, hogyha vizesen összegyúrják és összesajtolják, akkor összetapad. Ezt a módszert elődeink már a honfoglalás idején használták. Az akkori sírokban talált csikószőr szűr és süveg maradványokból tudjuk. A nemezsüvegesek közvetlen utódai a kalaposok. A lövétei évek során ismerkedtem meg a guzsallyal. A guzsaly a fonás egyszerű szerszáma. Lövétén a hosszú guzsalyt használták. Ez egy majd kétméteres, sima, faragott, vagy festett rúd. Erre tekerik fel a megfonandó kendert, vagy gyapjut. A fonó legtöbbször a guzsalyat űltében a térde között tartotta. A guzsalyhoz fából faragott orsó tartozott. Ennek a hegyére kötötték rá a kezdőfonalat. Az első megsodort szálakat, a megfont fonalat, a fonó a jobb kézben pergetett orsóra a kezdőfonal segítségével tekerte fel. A megtépett, "türet" kendert a guzsalyfejére kötötték és, hogy szét ne essen, ezért pántlikával, vagy madzaggal végigcsavargatták. Sok gyakorlat kellett a szép, egyenletesés szoros fonáshoz. Ennek a minőségétől függött a későbbi szöttes szépsége és tartóssága. A fonás rendszerint társas esemény. Jó hangulatu "fonókba", vagy "guzsalyosokba" jött össze a fehérnép. Többen kötöttek, mások horgoltak, vagy hímeztek az összejöveteleken. Nekem természetesen a "csepűt" kötötték a guzsalyomra. Ezzel a kócos, igen gyenge minőségű kenderrel tanultam fonni, majd 65 esztendővel ezelőtt. Inkább a jó kedélyű társaság vonzott, mint a fonás. Valószinüleg, mert a fonás nem ment jól.

132

Mihály Márta Ezen a nyáron (1945) én voltam az egész család ingyenes pesztrája is. Gyermekkoromba ez amolyan kitüntetésfélének hangzott, de csak a felnőttek részéről. A valóságban kötelesség volt, mindenféle fizetés, vagy köszönet nélkűl. Én voltam a legidősebb unoka, nagy pesztra gyakorlattal, hiszen ekkor már három kisebb testvérem volt. Nagyszüleim, Édesanyám és öt lánytestvére a mezőn dolgoztak. Én vigyáztam a gyerekekre. Nem dicsekedem azzal, hogy mindig tűrelmes voltam. Időnként jól összevertem a szófogadatlanokat. Közben voltam a népes családunk libapásztora, pipék (fiatal liba) gondozója. Eleinte féltem az élescsőrű, sziszegőhangú gúnártól, de nekem is jó hosszú, igen csípős vesszőm volt. Időnként a csőrére húztam a futó vőlegénynek. Én voltam a récék (kicsi kacsák) gondozója is. A kacsa tojásokat házityukkal keltetik ki, mert a házikacsa nem kőlt (nem űl a tojásokon). Az újszülött kiskacsák genetikailag programmozott természetüknél fogva, ahogy kibújnak a tojásból, azonnal a vizet keresik. Szegény "kotlósmama" nagyon félt a víztől és erősen kotkodácsolva, rendszerint a vízpartján kétségbeesve le-felfutkározott. A kacsák valószínűleg nem értették a "tyúkszót", ezért nem hallgattak a barátságos kotyogásra. Mindig igen sajnáltam szegény kotlóst, mert 21-22 napig éhezett, gondosan, tűrelmesen űldögélt a kacsa tojásokon, akárcsak a sajátján és az újszülöttek, ahogy idegenekhez illik, nem törődtek vele. A kis kacsákat mindig nekem kellett összegyűjteni a vízből. Egy meleg nyári délután lementünk Lövétén a patak partjára, fűrdeni. Igen köves volt a part, kevés, alig csörgedező, szűrkés vízzel a közepén. No, de ez nem akadályozott meg bennünket, abban, hogy fürödjünk. Ajánlatommal és mindenki segítségével, összehordtuk a köveket és gátat építettünk. Aztán kimélyítettük a gát mögött a patakot és rövidesen "mély", majd térdig érő volt a víz. Gondolom 25-30 cm mély lehetett. Igen élveztük a fűrdőzést, amikor hasra feküdtünk úgy hittük, hogy úszunk, mert betakart a víz.

133

Vándorlások Nagyokat játszottunk. Ekkor hét gyerekre vigyáztam. Unokatestvérem Vince (három évvel fiatalabb, mint én) és Árpi öcsém voltak a legakaratosabbak. A többiek, főleg lányok, 2-7 évesek és szófogadóbbnak igérkeztek. Gyönyörüen sütött a nap. Szép és érdekes formájú köveket gyűjtögettünk, célbadobtunk és homokvárat építettünk. Élveztük a nyarat, az együttlétet és a játszást. Egyszercsak nagy morajgásra, majd erős zugásra lettem figyelmes. Körűlnéztem és több ijesztően fekete repülőgép közeledett felénk az égbolton. A kisebb gyerekeket gyorsan a hátamra és az ölembe kapkodtam a nagyobbakat kiabálva zavartam a közeli csűr falához. A kisebbek sikongattak az ijedelemtől. Mint az őrűltek úgy rohantunk és szorosan a csűr falához tapadtunk. A golyószóró tőltényei sűrűn pattogtak a homokon, felporzott a föld és szökdöstek az eltalált kövek. Kupacra hányt ruházatunk is mozgott, ahogy eltalálta a golyó. Nagy zaj és ijedelem volt körülöttünk. Amikor elhúztak a repülők gyorsan összekapkodtuk ripityára lőtt ruháinkat és remegve hazaszaladtunk. Igen el voltam foglalva a picikkel, mind keservesen sírt az ijedségtől. A kapunál vettem észre, hogy Vince és Árpi öcsém nincs velünk. Kétségbeesve kiabáltam utánnuk, de nem jöttek. Jóval később találtam meg öket a patak másik oldalán lévő kukoricásban. Mind a kettő a nagy töklevelek alatt (micsoda bíztonságos bunker!), hasonfekve lapúltak el. Az ijedségtől nem tudtak megszólani. Jól kikapott mindakettő, mert velem kellett volna maradjanak. Vince unokatestvérem sok bosszuságot okozott ezen a nyáron, de mindig végtelen ártatlan arccal követte el húncutságait, így nem lehetett rá haragudni. Ő volt, aki a párnapos kis kacsákat (Nannyám rám bízta gondozásukat) megtanította repűlni. Egy kosárba összeszedte ezeket az aranyos, selymesen puha, élénk sárga jószágokat. Felmászott a tyúkól tetejére és néhány méter magasságból keresztűldobta a tetőn, hogy tanuljanak meg repűlni. Az ól másik óldalán, több, mint 20 kis kacsa dögölve feküdt a földön. Mi keservesen sírtunk, Vince azt mondta, hogy a kacsák csak alszanak, elfáradtak a repülésbe.

134

Mihály Márta Nem dícsértek meg a felnöttek bennünket este, amikor a földmunkáról hazajöttek. E néhány leírt esemény elárúlja, hogy nem unatkoztam ezen a nyáron sem. Gyorsan eljött augusztus vége. Befejeződött a dolgos, élményekben igen gazdag és nagyszölői szeretettel teli, rövid lövétei gyermekkorom. Sajnos, mint minden jó, ez a nyár is túlságosan hamar elszaladt.

“Új horizonok libegnek elébed, Minden percben új, félelmes az Élet, Röpülj hajóm, Új horizonok libegnek elébed.” Ady Endre: Új vizeken járok

IX 1945 AUGUSZTUS VÉGÉN Székelyudvarhelyre (Odorheu Secuiesc) mentem, mint elsőgimnazista diák. Ősi székely telepűlés ez a bájos Kükkülő menti város. Római és dák maradványok tanuskodnak koráról. Udvardot már 1300 körűl említik az oklevelek, mint székely ispánok és főkapitányok lakóhelyét. Székely nemzetgyűlést tartottak itt már 1357-ben. Mátyás király 1485-ben mezővárosi rangot adott a városnak. Bethlen Gábortól kapta a Székelyudvarhely elnevezést 1613–ban. A XVII. és XVIII. században többször volt itt országgyűlés. 1661-ben a várost a törökök elpúsztították, mert lakói nem hódoltak be Apafi fejedelemnek. A XVIII. században osztrák sarcolások és járványok tízdelték a település lakóit. Az 1848-49. szabadságharc részvétele miatt is sarcot vetettek ki a városra. 1876ban Székelyudvarhely megyeszékhely lett.

135

Vándorlások Ez a szép, régi város a nyugat Hargita székelységének adminisztrációs központja és anyavárosa. Jelenlegi lakossága 40 ezer körűl mozog. Élelmiszeripar, butor, hűtőgépgyár és konfekciós üzemei vannak. A városnak régóta történelmi hivatása és szerepe anyanyelvünk őrzése és fejlesztése volt. Székelyudvarhely évszázadok óta iskolaváros, a székelyek igazi, magyar iskolavárosa. 1672-ben itt alapította gróf Bethlen János a híres református kollégiumot. Régi neve Gymnasium Bethlenianum volt. 1721-79 között épűlt a középkortól itt élő ferences rend szép barokk teploma és kolostora. Nyujtódi András ferences szerzetes itt írta 1528-ban a nyelvemlékeink híres "Székelyudvarhelyi kódex"-t. A katolikus Szent Mihály templom, a Mihály hegyen, messziről kiemelkedik a város látképéből. Már 1332-ben templom állt itt. A mostani 1787-93-ban épűlt, háromhajós, egytornyú, igen szép barokk templom. Ide jártam minden vasárnap és jeles ünnepeken diákéveim során, 1945 és 46–ban. Ötven esztendő után 1996-ban visszatértem. Bevallom, hogy könnyek között, réges-régi gyermeki emlékeket kerestem. Nagyon nehezen jöttek vissza. A templom szépsége nem változott. Ma is a katolikus székely fiatal és öregdiákok gyakran látogatott temploma. Unokaöcsém érettségi találkozójának díszmiséjét itt ünnepeltük 1996–ban. A templom mellett, fent a hegyen büszkélkedik az öreg, híres iskolám. Új neve Tamási Áron Líceum. Az iskola fenállásának 400 éves évfordulóján Szemlér Ferenc öregdiák az Udvarhelyi iskolámhoz c. versében mondotta "Ha kérdezik: hol indultál utadnak?–ezt az iskolát nevezd meg itt"…. Hát innen, a székelyek iskolájából és nevelőintézetéből indultam én is útnak, 1945 szeptember első hetében. Nem voltam tehettség, vagy lángész. Ahogy a tapasztalt rómaiak mondották " Diligentia maximum etiam mediocris ingenii subsidium" (Annaeus Seneca,3,7.), vagyis a "szorgalom a közepes tehettség legnagyobb segítője".

136

Mihály Márta Nekem is a szorgalmam volt a hajtóerőm. Göröngyös, sokszor bizonytalan és legtöbbször reménytelenül nehéz volt az útam, akárcsak az iskola sorsa. Otthon, Lövétén mielőtt 12 esztendős koromban hosszú kalandomon elindultam, jól feltarisnyáltak. Lelki átalvetőmben sok reményt, kitartást és családi szeretetet dugdostak. Nehéz időkben ezekre támaszkodtam. Székelyudvarhely és Lövéte alig 25 km–re van egymástól, de ez a távolság végtelen nagy volt a szellemi és még nagyobb a környezeti különbségekben. Messzinek tetszett lovasszekérrel is. Tőlem messze volt a város levegője, íze, szokásai, járdái és lakói. Semmi nem hasonlított az én egyszerű lövétei, vagy havasi, ártatlan életvilágomhoz. Minden kezdet nehéz, az én indulásom is kétségekkel volt tele. Az iskola rövid története megvilágitja a politikai és társadalmi nehézségeket és bebizonyítja azt a tényt, hogy az Intézet mindenkoron a magyar nyelv megőrzője és ápolója volt. Négy vármegye: Udvarhelyszék, Csík, Gyergyó–és Háromszék, főleg katolikus lakosságának a magyar müvelődési igényeit elégítette ki, több, mint 400 esztendőn keresztül. A reformáció elterjedése után a reformátusok kezébe kerül az iskolák fejlesztése. Báthori István erdélyi fejedelem támogatásával és a tridenti zsinat szellemében megindult a jezsuita missziók elterjedése és ezzel párhuzamosan ismertté vált ennek a rendnek legkorszerübb nevelési és tanítási módszere. A protestáns rendek ellenezték a jezsuiták módszereit és 1588–ban kiútasították öket Erdélyből. Három év múlva visszajöttek és Vásárhelyi Gergely vezetésével 1593–ban létrehozták a székelyudvarhelyi gimnáziumot. Kisebb megszakításokkal 1773–ig a jezsuiták vezették az iskolát. Ekkor feloszlatták a rendet. Ezután az iskola fenntartása és irányítása a Erdélyi Római Katolikus Status kezébe került. Anyagi bázisát ennek a székely katolikus nép adománya alkotta. Az iskolában a katolikus fiatalok mellett tanultak görögkatolikusok, románok, szászok és örmények is.

137

Vándorlások Az iskola már az 1848–49 szabadságharc után magyar tannyelvü, 8 osztályos főgimnázium lett, melyet az érettségi vizsgák zártak be. A több ezer diákja közül számosan maradandó emléket hagytak kis nemzetünknek és szépítették iskolám hírnevét is. Hálával gondolok a lövétei születésü Demeter Endre prépostra. Ő emelte fel először szavát a leányokért, hogy azok is megfelelő oktatást és nevelést kaphassanak a gimnáziumban. Bizonyosan nem sejtette, hogy alig tucatnyi esztendő múlva, éppen Lövétéről, szülőfalunkból jött egy leány ebbe a katolikus gimnáziumba. Bizony, büszkeséggel írhatom, hogy szülőfalumból én voltam az első leány és rokonságom közül én voltam az első diák, aki gimnáziumba ment. Úttörő voltam, kinyítottam a kaput a lehetetlennek tünő utakra. Remélem, hogy valóraváltottam, vagy legalább is igéretessé tettem a szegényebb székely fiatalok álmait. Szeretném azt hinni, hogy az én sikeres iskolai szereplésem a székelyudvarhelyi gimnáziumban reményt, erőt és merészséget adott a tanulni vágyó sok okos, szorgalmas és tehettséges székely leánynak. Sok esztendő múlt el azóta, de, úgy tetszik, hogy a későbbi évtizedek reményemet valóra váltották. Ma már egyre több leányzó érettségizik ott. Sokan közülük unokatestvéreim, akik mostanában már egyetemet is végeznek. Részemre ez a legnagyobb megelégedés. Eszköze voltam egy nemes folyamatnak, ahol szellemi képességgel sikerült szétszakítani a székely lányokat váró, megalázó szolgáló sors szinte nagymamáról unokára öröklődő láncolatát. Úgy érzem, hogy a tanulási vágy magvait jól vetettem el. Előrehaladásomat, ahogy említettem nem annyira a csillogó szellemi tehettségemnek, hanem szorgalmamnak és Édesanyám ihletésének tudom be. Szeretném elmondani, hogy kik voltak azok a személyek, akik engem ihlettek, akik kinyitották a kiváncsiskodás kapuját, akik megmutatták a kerités másik oldalát, igérték a jobb és nagyobb világot, annak színeit és illatát. Ki volt az, aki a sok vizsga és küzdelem végén sikert látott, amikor én már sokszor erőt és reményt vesztettem.

138

Mihály Márta Ki hitt bennem? Ki hitette el velem, a havasok lányával, hogy egy egyszerü vadász–erdőpásztor családból származó leánka előtt minden ajtó, mely a tudáshoz vezet, ki fog nyílni? Ki volt, aki a kitartásra búzdított? Aki önbizalmat adott? Aki táplálta a merészséget? Ki hitt abban, hogy én mindezt megcsinálhatom? Hiszen én sokszor kételykedtem. Drága jó Edesanyám! Sajnos az udvarhelyi tanárjaimra egyáltalán nem emlékezem. A tanrendről sem tudok sokat. Viszont jól emlékezem az iskola légkörére, annak szigorára, napirendjére. Bizonyosan körülölelt a szeretet és biztonság. Azt tudom, hogy itt vált tudatossá székely magyarságom, anyanyelvem fontossága és annak ápolása. Itt tanítottak meg tanulni, vagy talán szerettették meg a tanulás mesterségét, az alaposság és a következetesség fontosságát. Tudom, hogy ebben az iskolában fogták meg először a kezemet, ihlették gyermeki énemet és a régi, évszázadokon át kipróbált jezsuita pedagógiai módszerekkel vezettek, hogy ráléphessek a tanulás, részemről az "örökdiákok" útjára. Innen és így indulhattam el 1945– ben. Nehéz elképzelni egy 12 esztendős leányka életvilágát. Amolyan gyermekleányzó, akinek az elképzelései és érzelmei erősen a női hormonok még iskolázatlan, erősen változó müködésének a függvényei. Ezért bizonytalan és változékony a serdülőlány mindennapi viselkedése. Így voltam én is, de ez akkor nem volt tudatos. Ehhez hozzájárúlt az egyéni, havasi életmód merőben különböző tapasztalata és gondolkodásmódja. Kezdetben sok problémával küzködtem és sokszor elkeseredtem a legkisebb sikertelenség felett is. Sokat sírdogáltam az első hetekben. Szerencsémre, Édesanyám sikeresen keresztűlsegített ezen a bizonytalan időszakon. Nem tudhatta a hormonális zavarokat, de bizonyos vagyok benne, hogy ezen a ponton Ő jobban akarta, hogy én tovább tanuljak, mint én szerettem volna. Csodálatos anyai szeretete megsúgta Neki, hogy legnagyobb szükségem segítségére röviddel az iskola megkezdése után volt. Soha nem adta fel a reményt, hogy én leérettségizem, sőt hitt abban, hogy egyetemet végzek. Egyszóval hitt minden cselekedetemben, ami az

139

Vándorlások iskolai előrehaladásomat segítette. Erősebb volt a hite bennem, mint, ahogy sokszor kiérdemeltem. Soha senki az én sikereimnek nem örült, úgy, mint Ő. Amikor eltávozott csak akkor döbbentem rá, hogy árva lettem, életem legnagyobb és legőszintébb pártfogóját vesztettem el. A két világháború között elsorvadtak az ország müvelődési intézményei. Az iskola igen súlyos anyagi helyzetbe jutott. Márton Áron püspök, az öregdiákok és a katolikus székelyek segítsége mentette meg az iskolát. 1940–1944 között (miután Erdélynek ezt a részét az Anyaországhoz csatolták) az iskola újra anyagi támogatást kapott és lehetőség nyílott egy kis fellendülésre, de sajnos ez rövid életü volt. 1945 után szomorú időszak sújtotta az iskolát és Erdélyt is. Újra Romániához csatolták Erdélyt. Romániának egyáltalán nem volt érdeke a székely fiatalok magyarnyelvű oktatása. Én ebben a zürzavaros és rendkivül bizonytalan időszakban kezdtem az iskolát. 1948–ban a katolikus székely magyarság nagy felháborodása ellenére államosították az iskolát. Gábor Áron püspök erős helytállása sem segített ebben a nemzetiségi küzdelemben. A kommunista vezetés felborította az iskola régi pedagógiai rendjét. Az iskola új neve Magyar Tannyelvü Elméleti Líceum lett Elkezdődött a románosítási folyamat. A magyar tagozat mellett ide csatolták St. O. Iosif román líceum osztályait is. Nehéz időket éltek a tanárok, diákok és az iskola. Ugyanekkor az iskola szerkezetében is nagy változások történtek. 1960–77–ig az iskola real–human lyceum, majd 1977–84–ig matematika–fizika líceum. Megindultak a hadjáratok a Hargita megyei magyar nyelvü oktatás ellen. 1985–ben az első osztály már román nyelvű lett. Ezek a változások megerősítették a román kommunista állam törekvéseit a magyar nemzetiség teljes felszámolására. Ennek a gyalázatos merényletnek a temesvári szabadságharc törekvései vetettek véget. Ez új lehetőségeket teremtett az anyanyelvi oktatás megszilárdítására. Az iskola új neve Tamási Áron Líceum lett. Sütő András erdélyi író pontosan megjelölte a magyarság szerepét. Ezt pedig csak az anyanyelv megőrzésével és ápolásával vállhat

140

Mihály Márta valóra. Ennek pedig legfontosabb és legszükségesebb eszközei a magyar iskolák. Csak ezekkel az intézményekkel valósulhat meg a romániai magyar fiatalok művelése. Tamási Áron farkaslaki síremlékének avatásakor Sütő András erdélyi író ezeket mondotta:…" úgy kell cselekednünk, hogy megőrizzük mindig az emberségünket, mert az etnikum etnikum, mert a hovátartozandóság sorsvállalás, mert magyarnak lenni erkőlcsöt jelent, miként románnak, vagy más nemzetiségünek lenni hasonlóképpen nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint erkőlcsöt, annak minden vonatkozásában, magát az eszményi emberi magatartást." A Székelyföld huszadik századának valós székely írója, Tamási Áron. Farkaslakán (Lupeni) született 1897–ben. Ő is a székelyudvarhelyi gimnázium diákja volt. 1910 szeptemberében kezdte el tanulmányait, alapitványok és jutalmak segítették. Az utólsó két osztályt katonaként végezte. 1918–ban hadiérettségizett. Ezután a frontra került. 1944–ig Erdélyben élt és ott írta müveinek nagy részét. Írói pályafutása alatt, több, mint 22 novellát és regényt írt. Mindjájan nagy élvezettel olvassuk "Ábel a rengetegben", "Ábel Amerikában", vagy "Jégtörő Mátyás" és a többi müveit. A székely népről, a góbék mindennapi életéről, a szentes fákról, a havasok misztikus világáról csak Tamási Áron írt ilyen bájos egyszerüséggel. Csak Ő tudta megszólaltatni ezt a népet, ennek a népnek szegénységét, emberi méltóságát, mély hitét és mindenek felett a természetben és természetességben gyökerezett és onnan sarjadzott humorát. Népiessége nem kőlcsönzött, hanem az igazi, vagyis saját székelységének és saját világának a hangja ez. Érdekes felfedezésem is ezt az igaziságot bizonyitja. Néhány évvel ezelőtt Magyarországba útaztam. Meglátogattam régi iskolámat, a Szentedrei Ferences Gimnáziumot, 50 éves érettségi találkozó volt. Az igazgatótól, P. Fekete Andrástól a sok jó hír és meleg fogadtatás mellett egy igen érdekes könyvet kaptam. Hetényi Varga Károly: "Szerzetesek a horog–kereszt és a vörös csillag árnyékában."1., Márton Áron Kiadó, Budapest 2000.

141

Vándorlások A könyv 264 börtönviselt bazlita, bencés, ciszterci, domonkos, ferences és irgalmas rendi szerzetesek szenvedéstörténete. A 385. oldalon érdekes információt találtam Tamási Áron "Ábel a rengetegben" c. müvének egyik főhősével kapcsolatosan. E könyv 1932–ben jelent meg Kolozsváron. A regénynek a második fejezetében Ábel erdőpásztori kunyhójában találkozunk a csíksomolyói barátokkal, akik elmentek Ábel erdőpásztorhoz tüzelőfát vásárolni. Névszerint főtisztelendő páter– gvárgyián és főbarát Fortunát voltak a tüzifa vásárlók. Tamási, Fortuna atyában, névszerint jó ismerősét és barátját örökítette meg. Dr. Páter Boros Domokos Fortunát, született 1895ben Zetelakán (Udvarhely vm.). Meghalt 1953–ban, Capul Midia-ban (Románia). P. Fortunát nagy müveltségü, jól ismert szerzetes volt Magyarországon, Erdélyben, de külföldön is. Több könyvnek szerzője, magas egyháztudományi intézeteknek vezetője és ferencesek tartományfőnöke volt. 1921–1932–ig Székelyudvarhelyen a Collegium Szerafikum tanára és a noviciusok prefektusa volt. Ebben az időben és a későbbi években a Katolikus Világ, Szent Kereszt, Hírnök c. ferences lapok szerkesztője. Valószínüleg Tamási Áronnal ezekben az években került kapcsolatba. A fényképről ítélve (az említett könyvben látható) Fortunát atya kerekded arcáról sugárzott a jóság, barátság és a jó kedély, ahogyan barátai is ismerték. Így jellemezte Őt könyvében Tamási Áron is. Úgy érzem, hogy el kell mondjam, hogy mi történt a favásárló, aranylelkű Fortunát atyával. "Amikor 1951 aug. 20–án hajnalban minden erdélyi ferences kolostor előtt megállt a titkosrendőrség teherautója, hogy a barátokat elhúrcolja, és Máriaradnára telepítse, Boros Fortunát brassói házfőnök is fent ült az indulásra váró kocsin, a többiek között. Ekkor azonban parancs érkezett:Boros Fortunát, leszállni! Ettől kezdve ferences szerzetes nem látta őt többé. Fortunát atyát minden birósági itélet nélkül kényszermunkára húrcolták a Duna–csatornához. Itt verte őt agyon, lapáttal egy köztörvényes

142

Mihály Márta bünöző fogolytársa – valószínüleg parancsra." (Idézet a fent említett könyvből.) Rendtársa, P. Pap Károly Leonárd 1992–ben írt "Dr. P. Boros Fortunát élete és tevékenysége" cimmel megemlékezést. A kéziratban lévő könyv még most is Kolozsváron van, kiadásra vár. Tamási szép székely novelláinak sorai, engem még most is, igaz néha könnyes szemmel, máskor jó kedéllyel, de mindig hazavezetnek. Igen gyakran, de gondolatban a havasokon járok. Tamási Áron írásai fiatalkoromtól mostanáig leírhatatlan sok örömet, megnyugvást varázsoltak mindennapjaimba. Novellái, a gyakori bolyongás során, akárcsak a jó elikszirek, gyógyították, istápolták és táplálták honvágyamat. De mindenek felett sorai örökké hazámhoz kötöttek. Sokszor, úgy érzem, hogy egy–egy mondatja csak hozzám szól. Életmüveinek szépségével és székely népiességével igazán méltán adhatta nevét a régi katolikus iskolának. Büszkén álltam az épület előtt 1996-ban, megelégedéssel láttam a nevet, Tamási Áron Líceum, az öreg épület homlokzatán. Az író emlékmüve és sírja Farkaslakán van. A falu templomának a szentélye mögött áll. Az emlékmű Ábeljaival, székelyharisnyás hőseivel igen müvészi és meghatóan kifejező. Egyetlen kvarcit– tömbből faragta Szervátiusz Jenő és Tibor. 1972–ben avatták fel. Földimaradványa az emlékmü mögött nyugszik, az öreg tőlgyek árnyékában. Szülőháza múzeum. Ugyan ennek az iskolának volt növendéke a székelyek legnagyobb és legismertebb útleírója, Orbán Balázs. Hatalmas müve:"A Székelyföld leírása" a mai napig is alapvető felvilágosító kincsestára Erdély népének, természeti adottságainak és kincseinek. Az író alapos útleírásai alatt nem múlasztott el semmit. Nagy élmény ezzel a romantikus lelkü "kalauzzal" útazni. Úgy érzem, hogy érdemes megnéznünk fiatalkorát, családi hátterét egy kicsit közelebbről. Ez a rövid betekíntés megismerteti velünk munkálkodásának módszereit, hazaszeretetének mélységét és emberi szeretetét. Anyai nagyapja Knechtel János selmecbányai mérnök volt.

143

Vándorlások A XIX. század elején a török kincstári bányák felügyelője Konstantinápolyban. Itt feleségül vette egy gazdag görög kereskedő leányát. Házasságukból született Knechtel Eugénia, Orbán Balázs édesanyja. A férj vissza akart jönni hazájába, de felesége ellenezte. Ennek dacára, felesége tudta nélkül, lányát Kassán egy nevelőintézetbe tette. Visszaindult Konstantinápolyba feleségéért. A hajója elsülyedt és Knechtel meghalt. A felesége ezt nem tudta, teljesen egyedül maradt. Váratlanul az asszonyt és a közben előkerült leányzót Orbán Pál hitvese pártfogásba vette és a saját három leányaival együtt öket Lengyelfalvára vitte (Székelyudvarhely melletti falu), a család bírtokára. Itt Eugénia megismerkedik a fiúkkal, Orbán Balázs huszárkapitánnyal. Frigyükből 1829. február 3–án megszületett Balázs. Székelyudvarhelyen tanult, ahol a kor reformeszméi nagy hatással voltak rá. 17 esztendős volt, amikor a nagymama üzent Konstantinápolyból, hogy minden vagyonát rájuk hagyja. Elindult a család, de közben az özvegy meghalt. Orbán Balázs örökségéből útazni kezdett: Szíria, Palesztina, Egyiptom és Görögországban járt. Útazási élményeit és tapasztalait "Utazás Keleten " c. hatkötetes munkájában írta le. Ezek adtak tapasztalatot és képezték a későbbi erdélyi enciklopédia megírásához szükséges alapokat. Az 1948–as szabadságharc hallatára önkéntesekből csapatot verbúvált, de a határnál értesültek ennek bukásáról. "A haza egészen bőrtönné változott át…." írta siralmát, késöbb a "Székelyföld leírásában". Úgy gondolta, hogy hazáján csak külfödről tud segíteni. Önkéntes szólgálatra jelentkezett Törökországban, Kossuth Lajos mellett. 1852–ben Londonba utazott. A British Muzeumban dolgozott. Londonból Teleki segítségével Jersey és Guersey szigetekre került. Itt találkozott a kor nagy francia, számüzött írójával, Victor Hugóval. Bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük. A francia iró nagy hatással volt Orbán későbbi írói tevékenységére. Megismerkedett a romanticizmus eszméivel. 1859–ben visszatért a család Lengyelfalvára. Orbán Balázs ekkor 30 éves volt. Az otthoni körülmények korlátozták a széleskörü

144

Mihály Márta tudásának, tapasztalatának és tettvágyának politikai hasznosítását. Ezért fordúlt Orbán Balázs az ekkori, Erdélyben igen divatos műfajhoz, az útleírás ápolásához. A kiváltságos anyagi helyzetéből láthatjuk, hogy ehhez minden tehettsége, tapasztalata és lehetősége meg volt. Írásaiban egyéni, igen sajátos módszert követett, mert csak ezzel a munkamódszerrel ismertethette meg és írhatta le a Székelyföld egészét. Mint a jó riporter minden helyet, még a legeldugotabb tájakat is, főleg gyalog, vagy szekéren, bejárt. Leírt, lerajzolt, lefényképezett, vagy vázlatot készített az eléje tárúló természetről, szerszámról, vagy népviseletről. De nem akárhogyan írta le. Stílusa lekötő, meglátásai romantikusak. Megjárt minden falut és várost. Megvizsgálta a levéltárait. Kikutatta mestergerendákba rejtett családibibliák titkait, kopjafák felíratait. Megfigyelte a nép szokásait, életmódját, észjárását és erkőlcseit. Szomorú, hogy munkáját kevesen ismerik. A leírás 6 kötetből áll. 1.Udvarhelyszék (1868), 2. Csík–szék (1869), 3. Háromszék (1869), 4. Marosszék (1870), 5. Aranyosszék (1871), 6. Barczaság (1873). 1889– ben jelent meg "Torda város és környéke" c. kötete. 1890-ben meghalt. Mint képviselő és a Magyar Tudományos Akadémia tagja végrendeletében főörökösének a magyar államot tette. Sírja Székelyudvarhely mellett, a Szejke hegyóldalán van. Öt székelykapu alatt vezet az út ehhez a müvészi, kegyelettel teli síremlékhez. A kapuk tele vannak szép faragásokkal. Az útólsó kaput halála előtt két esztendővel ő csináltatta. Galambducok vannak a tetején. Nap, Hold és csillag faragott jeleit látjuk a kapukon. Emlékeznünk kell arra, hogy a Nap, Hold és a csillagok örökké élnek. Talán az örökkévalóságra emlékeztetnek. Nagy élmény volt a síremlék látogatása. Bennem a kegyhelyi tisztelet bensőségét ébresztette fel. A székelykapu állítása a 17. században, főként Udvarhely, Csík, Háromszék és Maros–Torda megyékben terjedt el. A kapu, amolyan társadalmi rangmutatója volt a székely portának. Megjelenítette a gazdaság "erejét" is. Kétrészből áll. A szekérkapu és a gyalogkapu, vagy kiskapu. A homlokrész rendszerint faragványokkal díszített. Ennek elemei, a jelrendszere, tükrözi a vidék népi motivumait. A

145

Vándorlások zsindelyezett galambdúc két sarkpontján sok esetben keresztet találunk, a katolicizmus jelképét. Ugyanakkor gyakoriak az úgy nevezett pogány díszítő elemek is. Ilyenek a Nap, Hold és csillagok. Szerintem ez inkább az örökkévalóság jelképe. Jó lenne megkérdezni egy faragó székely elképzelését. Valamikor a Kossuth–cimert is bevésték a kapu homlokára. A háború után ezeket leszegezték. A kapuk néha faragottak és festettek is. Az alkalmazott motivumok igen fontos őrzői a népcsoportok hagyományos világképének. Jellemzik a falut, körzetet és megyét, akárcsak a festett butoraik, varrottasaik, agyagedényeik és sok más használati eszközeik. Meg kell emlékeznem pompás esztétikai hatásukról is. Igen diszítik a falut. Szép keretet adnak a színes népviseletben őltözött lakosságnak is. Szorgalmas tanulással telt el az első gimnáziumi iskolaév (1945-46) Székelyudvarhelyen. Tekintettel a sok kőltözködésre, iskolaváltoztatásokra eléggé hátramaradtam 1-2 tantárgyban. Kiválóan olvastam, szépen és tisztán, de helytelenül írtam. Számtan tudásom éppen kielégítő volt, de általános müveltségem, társadalmi és politikai tájékozottságom siralmasan hiányos volt. Nagyon sok mindent kellett bepótolnom. Megnehezítette az amugy is gyenge indulásomat a minden reggeli román nyelv lecke. Soha nem voltam román környezetben. Ez volt az első idegen nyelvtanulási élményem és be kell vallanom, hogy nem igen lelkesedtem. Sajnos ennek a fontosságát akkor nem láttam. A családom, mint a legtöbb székely ember abban az időben, táplálta a román ellenes állásfoglalás minden mozzanatát és formáját. Húsvétkor 2-3 lövétei diákkal Udvarhelyről, gyalog hazamentünk Lövétére. Én voltam az egyedüli leányzó. Busz ekkor nem volt, szekérfuvarra sem lehetőségünk, sem pénzünk nem volt. Ösvényeken keresztűl is messze volt (gondolom 15-20 km). Fáradtan ereszkedtünk le a vőlgybe. A család éppen vacsorázott. Én, aki tele voltam a nap izgalmával, társas, jó kedélyű élményeivel vidáman odaköszöntem románul, hogy "buna seara", vagyis "jó estét".

146

Mihály Márta Nagyapám felugrott a padról és feldúlt arccal, remegő bajusszal azt mondta nekem, hogy "Márta, ha meghallok még egy román szót, akkor a fészét (fejsze) veszem és a fejedet levágom!" Midjárt elment a jókedvem. Féltem. Szorosan Édesanyám mellé űltem. Ekkor nem érthettem, hogy csak így, sokszor erőszakkal őrízhették meg anyanyelvüket a székelyek az évszázados, kegyetlen űldözések és nemzetiségi elnyomások alatt. Ha elveszett a nyelv, akkor meghalt a nemzet is. A gimnázium az én diákkoromba a lányoknak nem adott bentlakást. Ezért a Szent Mihály hegy lábánál épűlt zárdában voltam bentlakó. Lövétéről lovasszekérrel szekereztünk Udvarhelyre. Az út igen hosszúnak tünt, talán, mert tele voltam félelemmel és nem nagyon akartam megérkezni. Én eddig városban sohasem jártam. Megleptek a nagy házak, a tiszta kövezett utcák. Idegen hidegség vett körül. Nagy tér volt a zárda előtt. Megállt a lovasszekér egy hatalmas kapu előtt. A kilincs felett lánc lógott a csengőhöz. Meghúztuk. Kis várakozás után halk suhogások között megjelent egy apáca. Édesanyám bemutatkozott és elmodta, hogy elhozta egyetlen leányát a gondozásukba. Már vártak. Ekkor én 11 esztendős voltam, vékony, kis termetű leányka, akit otthon a hideg éjszakák alatt még betakart az édesanyám. No, de ez a jó világ itt, a kapunál véget ért. Széjjelnéztem és bizony Isten igen aggódtam. A kapu mögött hatalmas udvar volt, szép kerttel és padokkal. Sok-sok ablak függönyét lengette a szél. Balra a kaputól egy igen terebélyes pad várakozott a pihenőkre. Pillanatok alatt a főépület fogadótermében voltunk, ahol a rendháznak a főnöknője és a nevelőm, kedvesnővér Majella vártak. Körbevittek bennünket a tanulószobán, háló, majd az ebédlőn is. Megmutatták a kápolnát. Én elbucsúztam Anyámtól és Majella nővérrel a tanulóba mentünk. Anyámat tájékoztatták a szükséges teendőiről. Ö is hamarosan, igen nehéz szívvel, egyedül, kiment a várakozó szekérhez. Egyedül maradtam. Az elsőnapok gyorsan elszaladtak, mert az iskolai elfoglaltság mellett a zárdai bentlakásos életnek millió szabályaival ismerkedtünk.

147

Vándorlások Hatalmas épületre emlékeztem, melyet nagy, nehéz kapu zárt el a várostól, mondhatnánk úgy is, hogy a világtól. 50 esztendő után visszatértem, egy kicsi háztömböt találtam. Sajnos a kapu már nem volt ott. Bekukucskáltam, kerestem a padot az udvar baloldalán, ahol minden szerdán Édesanyámat, vagy Nannyámat vártam. A pad is eltűnt, remélem nem kidobták, hanem elkopott. Minden szerdán piac volt Székelyudvarhelyen és akkor az emberek a szomszédos falukból behozták eladó holmijukat és bevásároltak a piacon. Ökrös, vagy lovasszekérrel jöttek, ha megengedte az időjárás. Mindig a szerdát vártam, ha nem jött senki, akkor könnyes szemmel, legtöbbször a kápolnába, vagy a virágos kertbe menekűltem. Sajnos arra már nem emlékezem pontosan, hogy melyik rend vezette az intézetet, de lánypedagógiai módszerük a francia eredetű Szent Szív (Sacre Coeur) példáját követte. Az 1940–es évek elképzelései szerint, rettenetes szigorral, mély katolikus hitben, a világtól s annak realizmusától teljesen elzárva neveltek. 7–18 éves korig laktunk az intézetben. Három éves korkülömbséggel csoportosítottak a tanulószobákban, ebédlőben és hálószobákban. Az év kezdetén szabályokban előírott, akárcsak férjhezmenés előtt, alsó és hálónemüt kellett bevinni. Fehér pamutvászonból készült és minden darab elején az én adott, piros cérnával hímzett számom, azaz 16 állott. Egyenruhát viseltünk, mely sötétkék volt. Vasárnaponként fehér keményített gallért és csuklóvédőt hordtunk. Én nagyon szerettem az egyenruhát. Tekintettel a nagyon rossz gazdasági helyzetre és a pénz értéktelenségére a tartásdijjat főleg termésben (sonka, szalonna, tojás, liszt, bab, krumli, friss csírke, kacsa, lúd stb) kérték. Napi tevékenységeinket éles csengetések szabályozták. Reggel 6–kor volt ébresztő, amit én kezdetben nem hallottam. Ezért a sarokban, választófalak mögött velünk alvó ügyeletes növér Majella rázott ki az ágyból. Fütés a hálószobában nem volt. Mindig fáztam. Otthon hozzászoktam a meleghez és Édesanyám többször betakargatott, ha nagy hideg volt. Itt végül is a paplanba tekertek és azt biztosítótűvel, mint a hálózsákot összetűzték.

148

Mihály Márta Rendszerint 10–12 en aludtunk egy szobában. Az ágyban nem lehetett semmit betenni, még a zsebkendőt is az éjjeliszekrényen tartottuk. Betakarózva, hanyatfekve, karjainkkal a takaró felett volt az ideális alvó pozició. Ezt tanácsos volt betartani. Az ágy mellett a 16– os fogason lógott a 16–os házikabátom, alatta a 16-os papucs. Ébresztés után a mosdóba vonúltunk, ott várt a 16–os mosdótál. Mosakodás után visszamentünk a hálóba. Az ágyunk mellett a fogason várt a sötétkék egyenruhánk és a tiszta fehérnemü. Visszakerült a házikabát és a papucs a helyére. A hálóingnek, szépen összehajtva, a párna tetején volt a helye. Ezután csengő hangjára, kettesével, szépen felőltözködve sorakoztunk, mert fél héttől hétig a kápolnában csendes mise volt. Ennek befejeztével újra sorbaálltunk és az ebédlőbe vonultunk. 7:30–kor befejeződött a szerény reggeli. Megint sorakoztunk és a tanulóba felvettük iskolatáskánkat és kettesével, egy apáca vezetésével a zárdából a gyalogúton, a dombra, az iskolába mentünk. A tanítás reggel 8–kor kezdődött. Mi néhány perccel előtte csendben a padokban ültünk, vártuk a tanárunkat. Minden tevékenységünk nagy csendben történt, előre betervezett volt. Ezt szigorúan ellenőrízték és nyílvánosan kiértékelték. A rendre, fegyelemre és jó modorra neveltek. A nevelés eszköze legtöbbször nyílvános megszégyenítés volt. Ezt én sohasem fogadtam szívesen. Úgy a tanulóban, mint az ebédlőben valamelyik sarokban egy kis Jézus szobor őrködött viselkedésünk felett. Az ügyeletes apáca figyelte minden mozdulatunkat, minden szavunkat és bizonyosan hátul is voltak szemei, mert mindenkit és mindent látott. Ha például megszegtük a szilenciumot és beszélgettünk, akkor egy halk sóhajtás után a Jézus szobor hátafordított nekünk, jelezvén, hogy valami hibát követtünk el. A forgó Jézuska leggyakrabban az ebédlőben forgolódott. Étkezéskor csendbe vonultunk az asztalhoz. A székünk hátánál egyenesen álltunk mielőtt a széket, nagy csendben, kihúztuk, hogy rálűlhessünk. Összetett térdekkel, egyenes háttal, ölben keresztberakott kezekkel, csendben vártuk a csengőszót az ima elkezdéséhez. Annak befejezése után kezdhettünk el enni.

149

Vándorlások Az adag előre kimért volt. Válogatni nem lehetett, mert nem volt miből. Ha nem szerettük a tálalt ételt, akkor fegyelmezetten vártunk az asztalnál, addig, amig mások befejezték az étkezést. Ekkor kaphattunk egy pohár vizet. Amit nem ettünk meg azt a tányérral elvitték s a következő étkezésig nem volt semmi ennivaló. Délután uzsonnáztunk. Az ebédlőben mindenkinek volt egy kis polca, a konyhásnövér odatette az otthonról hozott, vagy küldött inyenc falatokat. Ezt délután széjjelosztották. Így, azok is kaptak, akiknek otthonról nem hoztak semmit. Aki nem ette meg az ebédjét, az viszont csak vizet kapott. Ez a szabály hamar leszoktatott mindenkit a válogatásról. Nagyon sok babot, sárgaborsót ettünk. Húst és friss gyümőlcsőt igen ritkán láttunk. Hetente egyszer volt meleg zuhany, ha müködött a kazán. Ekkor mostunk hajat is. Természetesen felnőtt, 15–18 évesek is laktak az intézetben. Mi, kicsik ritkán voltunk együtt a "nagylányokkal", akik szabadságát rettenetesen irigyeltük. Nekik volt tea–délután és időnként meghívták a szemben lakó fiúgimnázium tanulóit is. Emlékszem, hogy egyszer egy "szerelmes levelet" közvetítettem tőlünk a fiúinternátus egyik diákjának. A levelet a harisnyámba dugtam, ami harisnyatartón lógott. Amikor elvonultunk a fiúk mellett, akkor én izgalmamba, ahogy kotoráztam a harisnya alatt, leejtettem a papirt és kedvesnővér Fatima, akinek, esküdtünk akkor, hogy még a fülén is szemei voltak, azonnal észrevette és feletébb udvarias hangnemben elkérte a papirt. Annyi eszem már volt, hogy neveket nem mondtam. Büntetésként, három délután nem mehettem ki a kertbe játszani. Többet nem lettem póstás. Az intézeti évek legnagyobb értékének tartom a szabad délutánjaink értékes felhasználását. Ekkor dacára a katonás szigornak, olyan dolgokkal foglalkoztunk, ami egész életünkön keresztül gazdagította mindennapjainkat. Igazán gyümölcsöző órák voltak ezek. Ilyenkor társalogtunk, illem órákat tartottunk, étkezési etikettekkel foglalkoztunk. Minden szombaton több órás irodalmi délután volt. A nevelő apácák legtöbbje képzett tanító, vagy tanárnő volt. Jól ismerték a

150

Mihály Márta magyar és a világirodalmat is. Nyelveket beszéltek, így hozzáértéssel választották ki az ajánlott irodalmat. Még ennyi év után is szeretettel gondolok a hangos felolvasásokra, miközben kézimunkáztunk. Ugyanis, aki tétlen volt az "az ördög párnáján üldögélt", hallottuk igen sokszor. Ekkor tanultam meg a goblein hímzést, amely később sok kellemes órával gazdagította téli estéimet és a képek ma is szépítik otthonunkat. Több dijjatnyert darabbal henceghetem. Csendélet és portrait képeim első dijjat nyertek az ontario-i kiállításokon. A kellően kiválasztott irodalom és annak szakszerű felolvasása volt a legalkalmasabb a módszer arra, hogy már gyermekkorromba megszeretették az olvasást velem. Ezt a nagy ajándékot a zárdától kaptam. Ezzel nemcsak ösztönöztek az olvasásra, hanem jelentős módon megkönnyítették a tanulás mesterségét is. A kezdeti hónapok alatt a szigor sokszor elviselhetetlennek, néha szívtelennek, máskor eszetlennek tünt. Nehezen értettem meg ezt a katonai, szigorú életmódot. Idegen volt nekem ez a világ az én szabad, havasi gyermekéveim után. Kevés simogatást, szeretetet találtam a sok sanyargatónak tünő szabály között. Nekem hiányoztak a testvéreim, Édesanyám, az otthon meleg, zajos védőfalai. Vártam a karácsonyi vakációt, hogy otthon lehessek. Csodálatos módon néhány nap mulva a zárda csendjére és a fegyelmezetebb életmódra gondoltam. Szégyeltem bevallani, hogy hiányzott a betervezett életmód, hiszen előtte sokat panaszkodtam. Szerencsésen befejeződött az 1945–46 tanév. A bizonyítványom nagyon szép volt, igaz hihetetlen szorgalommal tanultam és próbáltam behozni a hiányokat. A sikeres tanév végén nagy örömmel, lovasszekérrel Lövétére szekereztem. A legnagyobb tervem ezen a nyáron (1946) a csíksomolyói búcsújárás volt. Nannyám megígérte, hogy Pünkösdkor elmehetek vele a búcsúra. Nagy izgalommal vártam a találkozást Máriával, a székelyek védelmezőjével. E búcsú örökre nyomott hagyott bennem (lelki meggazdagodásomat és élményeimet az első 1946, és a második, 1992 évi látogatásom után kis könyvemben leírtam. Cime: Csíksomlyói Zarándoklat, Scada Publications, 1992).

151

Vándorlások A búcsú után néhány nappal, pár hétre Mári nagynénémekhez mentem. Ök kint laktak a Hargita tövében, Vargyas pataka mellett. Hatalmas kaszálójuk és sok juhuk volt. Nagynéném egészségileg gyengélkedett. Három kis gyermekük volt, a legkisebbet még szoptatta. Én voltam a pesztra. Nagyon szerettem a kaszálójukat. A ház az aljban volt, a patak mellett. Sokat játszottunk ott. Sajnos néném, akit igen szerettem, még abban az évben, nagyon fiatalon, meghalt. Meghatódva öleltem át két, őszes halántékú, ismeretlen, idősebb férfit, Mári néném fiait, 1996–ban Lövétén. Kis srácok voltak, amikor utóljára láttam öket. Jókat sároztunk, apró gátakat építettünk Vargyas pataka mellett. Ők csak hírből ismertek engem, nem emlékezhettek rám. Sohasem gondoltuk, hogy a sors így széjjeltaszít bennünket. Most is könny szökik a szemembe, amikor arra gondolok, hogy sokszor milyen fájó is az elmentek sorsa, így az enyém is. Messze, magunk mögött hagytuk, ami a legbecsesebb. Az idő múlásával a távolság kegyetlenül elpazarolta családunk szokásait. Az emlékek, vagy talán a hazatérő álmok és könnyek lassan elkoptatták a bőlcsőrengető rögöket is. Életünk alkonyán, összetörött érzelmekkel, megnövekedett éveink súlyával a sírhalmokká vált rögök között keresgélünk. Az idő kegyetlenül elszaladt, de megmaradt a haza, igazából az otthon utáni vágyakozás. Idővel eltávoztak, azok, akik otthonná tették a szülőházat és a hazát. Akit elvesztettünk azok többé nem várnak ránk, nem hívnak haza. Sokszor csodára várakozunk, de, azok, akik eljöttünk, otthon nélkül maradtunk. Mári nénémék békés, csendes, havasi környezetéből megint visszakerűltem Lövétére. A faluban nagy volt a felfordulás. Dühöngött a küzdelem az új kommunista hatalomért. Gondolom, hogy, akik a románok felé húzódtak, azok busásan megtalálták a számításaikat. Egyre nehezebb lett magyarnak lenni. Apám állása veszélybe forgott. A rendőrség szemmel tartotta minden mozdulatát és mások is figyelték viselkedését. Jól ismerték magyar pártosságát. Egy napon a piactéren agyonvertek egy Kaláris nevü, újonc kommunistát. A gyílkosságot többen követték el. Az öcsémmel ott

152

Mihály Márta voltunk. Sajnos mindent láttunk és hallottunk. Apám nem volt ott. Szerencséjére elég magas lázzal, úgy emlékszem influenzával otthon feküdt. A gyilkosságot vizsgáló román rendőrség azonnal kijött a házunkhoz, hogy Apámat is letartóztassák a gyílkossági részvétele miatt. Őt betegen az ágyban találták. Rövidesen eltávoztak. Néhány nap mulva valaki, családi ismerősön keresztül üzente Apámnak, hogy jobb, ha hamarosan elszökik, mert kivizsgálás alatt áll és gyílkossággal vádolják. Nagy volt az ijedelem és az elkeseredés. Hamis tanút politikai előnyökért, vagy anyagi juttatásért mindig könnyü volt találni. Apám másnap éjjel "elutazott", mondották nekünk, gyermekeknek. Mi Anyámmal és három testvéremmel Lövétén maradtunk. Augusztus volt. Elérkezett a mezei betakarítások ideje. Mindjájan segítettünk Nagyszüleinknek és nagynénjeimnek, amiben tudtunk. Öcsém egész nyáron "monyotor” (a juhpásztor segítője) volt. A havasi legelőkön a juhcsordát terelte. A pásztorral a kunyhóba aludtak. Árpi csak poliszkát evett tejjel, időnként sajttal, mert más nem volt. Kicsi, alig 9 esztendős legényke volt. Rengeteget ázott– fázott. Gyenge ruházatán gyakran átfújt a szél. Kevés fizettségét juhsajtba kapta, amire nagy szüksége volt a családnak. Ő is korán elkezdte a kenyérkeresetét. Közeledett szeptember és az iskolák kezdete. Nagy gond volt az én udvarhelyi bentlakási kőltségem. Anyám és Nannyám úgy határoztak, hogy nekem feltétlenül folytatnom kell a tanulást, mert ilyen szép bizonyitványt csak okos és szorgalmas lánynak adnak, mondották ök. Az útóbbiban hittem. Apámról jó néhány hétig nem hallottunk semmit. Szeptember első hetében Nagyapám elvítt ökrösszekérrel Udvarhelyre. Édesanyám velem volt, amikor a második gimnáziumba beiratkoztunk. 2001–ben Lövétéről egy kis össze–vissza gyürődött, kopott könyvecskét küldtek unokatestvéreim Kanadába. Az én imádságos könyvem volt. Elejére beírtam a nevemet, Mihály Márta, II b. osztály és 1946. Ekkor, a beiratkozás alkalmából kaptam a könyvecskét, amit a keserves menekülések során, reményeimmel együtt elvesztettem. De a könyvecske megtalált engem, 55 esztendő multán, Kanadában!

153

Vándorlások Örömek, bánatok és egész emléktár van a megviselt lapjai között. Talán a Gondviselés különös üzenete ez. Az iskola, Erdély és rokonaim jól emlékeznek rám. Nem vesztem el a sok bolyongás során. Együtt vagyunk. Valaki megőrízte nekem e kis imakönyvet és reménységeimet is. Elbúcsuztunk Anyámmal a zárda kertjében és megegyeztünk abban, hogy imádkozni fogunk Apám bíztonságáért és jó munkalehetőségért. Sírva váltunk el. Rendkivül bizonytalan volt az életünk. Egyedül maradtam a problémámmal az iskola falai között. Nagy aggodalommal és szorgalommal kezdtem el az új iskolaévet. Nem beszélhettem a gondjaimról senkinek, mert Apám illegálisan szökött Magyarországra. Azt nem tudtuk, hogy átjutott-e a határon, vagy, úgy járt, mint sokan mások ebben az időben, vagyis odavesztek. Ebben az esetben Édesanyám egyedülmaradt volna négy gyermekkel, férj és jövedelem nélkül. Mivel Apám hírtelen, a letartóztatása előtt "elutazott", eltünt, emiatt bennünket is megfigyelés alatt tartottak a rendőrök. Anyámat többször beidézték kihallgatásra. Szeptember végefelé, egy szerdai reggel Anyám a szokásához híven a zárdába jött engem meglátogatni. Igen vártam Öt. A zárda zőld kerti padján elsuttogta, hogy Apám üzent. Jól van és Szentendrén (Budapesttől 13 km–re) kapott erdész állást. Részleteket nem tudtunk, mert levelet nem írhatott, ugyanis minket figyeltek. Ha megtudták volna, hogy Apám Magyarországra szökött, akkor helyette Anyámat tették volna bőrtönbe. Anyám azonnal elhatározta, hogy Apám után megyünk, vagyis illegálisan mi is Magyarországra szökünk. Nem volt más választása. Több, mint félévszázad elmúltával is csodálom az Ő bátorságát, életerejét és anyaiszeretetét. Sorsdöntő elhatározás volt ez. Egyedül, négy gyermekével elindult az ismeretlen, csak szóbeli üzenetre alapozott, bizonytalan világba 1946–ban, a még alig befejezett világháború után. Anyám egész családja ellenezte ezt a bizonytalan és feletébb veszélyes lépést. Szegénykém, tőlünk nem kérhetett tanácsot, hiszen én voltam a legidősebb gyermek, éppen 13 éves (Árpi 10, Csaba 5,

154

Mihály Márta Attila kétéves). Tudom, hogy Ő szívesen otthonmaradt volna, szüleivel, testvéreivel, de gyermekei biztonságosabb jövőjéért útrakelt. Az elkövetkező hetek nagy bizonytalansággal múltak el. Az elszökés lehetőségei és módozatai naponta változtak. Én ezekről csak a szerdai látogatások alkalmából hallottam, mert én Székelyudvarhelyen, az iskolában maradtam október végéig. Sok vita és huza–vona után Anyám terve megszilárdult. Október végén szomorú szívvel, titokban, elbúcsuztam a barátoktól, az iskolától. Senki nem tudta, hogy én csak úgy eltünök, többet nem térek vissza. Nagyon fájt az elvállás. Talán megéreztem, hogy többé nekem nem szól az iskola ismerős harangja. Bucsúzásúl megsímogattam a harangot 1946 októberében, sohasem gondoltam, hogy olyan messze sodor az élet vihara. Nagyapám ökrösszekerével Lövétére szekereztünk. Az Isten útjai kiszámithatatlanok, mert ugyanezt a barátságos harangot 1996-ban, 50 esztendő elmúltával, újra megsímogattam. Igaz, hogy most messziről mentem és most nem ökrösszekérrel szekereztem. November első hetében elindultunk hosszú vándor útunkra, Magyarország felé. Szomorú volt az elvállás Nagyszüleinktől és a rokonságtól. Nannyám utólsó jókivánsága örökre vándortarisnyámban maradt. Átölelt és azt modta, hogy a saját Őrangyalát küldi velem, hogy vigyázzon rám és kisérjen engem az életem minden lépésében. Ugyanakkor azt is büszkén kijelentette, "hogy Márta, te okos és szorgalmas vagy, te a jéghátán is megélsz". Valóságban az Őrangyal mindig velem volt és most is sokszor az Ő erejébe kapaszkodom. A megélhetés sokszor még jég nélkül is nehéz volt, de sohasem vallottam be Neki.

155

Vándorlások

A semmi ágán űl szivem, Kis teste hangtalan vacog, Köréje gyűlnek szeliden S nézik, nézik a csillagok.” József Attila:Reménytelenül

X AZ 1946–OS VÁNDORLÁSI eseményekre így emlékezem. Lövétéről szekérrel mentünk Székelyudvarhelyre. Onnan a vicinálissal vonatoztunk át Erdélyen Segesvárig (Sighisoara). Ott átszálltunk a rendes vágányú vasútra, Nagyvárad (Oradea) felé. Hideg, esős novemberi nap volt, amikor megérkeztünk egy kis faluba, Nagyvárad mellett. Este volt. Kicsi ház, apró, füsttel telt szobájának ajtaja nyílt ki és Édesanyámat velünk együtt, nagy sietséggel benyomtak a többi várakozók közé. Tele volt ez a kis szoba. Több fáradt gyermek és aggódó asszony szeme fordult felénk. A férfiakban nem keltett különösebb érdeklődést az érkezésünk. A földre telepedtünk. Hirtelen kivágódott az ajtó és egy férfi lépett be. Teleszájjal ordította a határátszökési szabályokat. Előre, busásan megfizetett csempész volt, aki kiegyezkedett a román határőrökkel. Éjszaka, bizonyos órákban a szökni kivánó személyeket csempészte át a határon, Romániából Magyarországra és vissza. Kiabálásától féltem, közelebb húzódtam Édesanyámhoz. Ő pedig, mind a négyünket átölelt. Szemével nyugtatott, símogatott és mintha mondta volna, hogy nem lesz semmi baj, rövidesen Magyarországon és otthon leszünk. Hittük, hogy ott nyugalom és biztonság lesz. A határt vonattal közelítjük meg. Kukoricás terül el a határ mentén ,ordítozott a csempész, azon fogunk hasonfekve keresztűlmenni. Semmiféle zajt, vagy sírást nem tűrök el, mert ezek elárúlják

156

Mihály Márta ottlétünket. Ha valaki sír, vagy zajong, akkor azt a kukoricásban hagyjuk. Félemlítette a társaságot a csempész. A sötétség beálltával a több tagú társaság, szétszórva, különböző vagonokba vonatra szállt és a határvonal felé indult. Édesanyám Csaba öcsém gondozását bízta rám. Ő két kis gyermeket nem tudott cipelni és ebben az időben Csabika még szót fogadott nekem. A határhoz legközelebbi állomáson lelassított a vonat, de teljesen nem állt meg. Leszállásra kaptunk útasítást. Édesanyám leszállt öcséimmel, Árpival és Attilával, a már gyorsabban mozgó vonatról. Én utánnuk akartam ugrani Csabával a nyakamba. Emlékezem, hogy a vonat lépcsőjéről csak a mély sötétséget láttam magam előtt, de Anyám és testvéreim már eltüntek. Valaki (sohasem tudtam meg, hogy kicsoda) hirtelen hátulról visszahúzott és becsapta az ajtót. Megmentette az életünket. A vonaton maradtam, nem tudtam, hogy hová, meddig fog száguldani a vonat, csak sípoló hangját hallottam a ködös, novemberi sötétségben. Ez a hang a téli sötét éjszakákon sokáig üldözött. Amikor megint lelassúlt a vonat akkor öcsémmel leszálltunk. Teljes sötétség volt. Ma sem tudom, hogy hol voltunk, de én azonnal megfordúltam és az ismeretlen novemberi éjszakában elindultam visszafelé. Abban reménykedtem, hogy valahol megtalálom Édesanyámat és testvéreimet. A mai napig sem tudom, hogy a sok elágazó sín közül hogyan választhattam ki azt, amelyik Anyámhoz vezetett. Fáradt és álmos kis öcsémet végig a nyakamba vittem. A félelmünket, szomjuságunkat és az éhséget szép mesékkel üldöztem el. Oh, híres és alapos családi mesemondó voltam én. A mesterséget Édesanyámtól tanultam. Öcsém kis kezével fejemet és homlokomat szorította és símogatta. Időnként elaludt és vékony teste igen nehéznek tünt. Az éjszakai gyaloglás végtelennek igérkezett, de hittem, hogy engem az Őrangyal vezet. Vele gyalogoltam a sínek mentén. Már pírkadozott az ég alja, amikor hirtelen a nevemet hallottam. A sötétségből, a sínek közül Édesanyám hangja szólt. Alvó kis öcsémet az árok partjára fektettem és az örömtől, fáradságtól, de talán a

157

Vándorlások félelemtől is, keserves sírás fogott el. Boldogok voltunk, valahol a román–magyar határmentén, az árok partján ugyan, de együtt volt a család. Kegyetlenül, de gyorsan felnőtté kovácsolt az élet. Nem volt idő egymáson sajnálkozni. A határátlépést elmulasztottuk az én késedelmem miatt. Hideg volt a sínek mentén. Szorosan összebújtunk. Így találtak ránk a határőrök és természetesen azonnal letartóztattak. Mit is csinálhattak egy asszonnyal és egy csomó apró gyermekkel? A sok, részünkre érthetetlen, hangos vitatkozás után a vasuti sínektől néhány méterre, egy fabódéba zártak bennünket. Hideg és ködös hajnal volt. Testvéreim elaludtak a fáradságtól és az éhségtől. Anyám és én "haditervekkel" foglalkoztunk. Alapos széttekintés után felfedeztük, hogy az őszi esőzés megpuhította a földet a fabódé körül. Leveses kanál volt az egyetlen szerszámunk és ezzel lyukat ástunk a bódé tövében. Emlékszem, hogy igen siettünk, mert virradt. Vékonyka kislány voltam, Anyám könnyen keresztül nyomott a vájott lyukon. Óvatosan kibújtam és kivülről kiakasztottam az ajtót. Sürgösen kiszöktünk. Szabadok voltunk. Félig alvó testvéremet húztuk a sárban. Futottunk vissza Nagyvárad felé. Néhány nap múlva, hatalmas összegért, sok nehézség árán Anyám egy új csempészt szerzett. Ennyi apró gyerekkel veszélyes vállalkozás volt a határátlépés a csempészeknek. Másodszor is vonattal közelítettük meg a határt. Nagy köd volt a kukoricásban. Alig láttuk egymást, ahogy csúsztuk a jeges latyakban Magyarország felé. Csabikának hasmenése volt. Arcán láttam, hogy keservesen sír, illetve sírt volna, de én a száján tartottam a kezemet és csak annyi levegőt adagoltam Neki, hogy életbe maradjon. Sokszor féltem attól, hogy meghalt, mert vékony, kis teste számtalanszor elernyedt a sárban. Amikor már nem tudtam tovább húzni Őt, akkor Árpi segített. Hosszú éveken át kisértett beteges nyöszörgése. Csúszva– mászva, kimerülten, éhesen, szomjasan és erőnk fogytán, reményünk utólsó szikráival másztuk át a román–magyar határsáncot. Magyarországon voltunk. De nem volt sem erőnk sem időnk örülni a győzelemnek. Néhány száz méterre a sánctól egy istálószerű

158

Mihály Márta épület körvonalait pillantotta meg Anyám. Odarohantunk. Óvatosan körbejártuk az épületet, üresnek tűnt. Csend volt. Félve ugyan, de erőnk fogytán ide menekültünk, hogy kissé megpihenjünk. Midnyájan elaludtunk a kimerültségtől, kivéve drága jó Anyámat, aki a nyaralók pihent erejével beásott bennünket a jászol alá és betakart trágyával. Bizony így volt. Eldugott bennünket az érett ganyéba. Később önmagát is betakarta a mászkáló határőrök és a hajnali hideg ellen. Nem tudom, hogy meddig aludhattam, de hírtelen puskaropogásra ébredtem. Fel akartam ülni, de hirtelen hasamon éreztem Anyám kezét, amint mélyebbre nyomott engem a trágyába és súgta, hogy maradjak csendbe. Testvéreim, hála Istennek nem ébredtek fel. A lövőldözők ékszercsempészek voltak. Ők is ebben az istálóban jöttek osztozkodni. Valami miatt nézeteltérés tört ki közöttük és lövőldözni kezdték egymást. Mi egyre beljebb húzódtunk a falhoz, a jászol alatt és a halottak mozdulatlanságával, a félelemtől remegve vártuk a fegyverszünetet. Idővel elhalkult a civakodás és lövőldözés is. A csempészek csendben kibújkáltak az istállóból. Megmenekültünk. Most is aggódva gondolok arra, hogy mi történt volna, ha felfedezik ottlétünket és rájönnek arra, hogy mi szemtanui voltunk a lopott ékszerek gyílkos osztoszkodásának. Ugye, hogy vannak Őrangyalok és csodák? Ahogy az istálló kapuján bomladozni kezdett a hajnal szürkesége nekünk szaladni kellett. Nem takart bennünket a sötétség, de a legnagyobb baj az volt, hogy nem volt ivóvíz és ennivaló. Útunkat a legközelebbi falu felé egy learatatlan kukoricás álcázta. Mint a puskás katonák, úgy álltak vigyázban a félig fagyott és elszáradt górék. Megsárgult leveleik idegenül zörögtek az erős szélben, a rájuk fagyott jégpálcikák, mint apró csengettyük kocogtattak a sorok között. Hasonfekve, térdünkön csúsztunk a barázdák között, a falu felé, a magyar kutyaugatás irányába. Kivilágosodott, amikor Nagykereki szélére értünk. Reméltük, hogy magyar vendégszeretet, talán egy kis meleg tea vár bennünket. Nem tudhattuk, hogy a lakosságnak tíltott volt a Romániából átszökött magyarok bármilyen támogatása. Azért Anyám

159

Vándorlások karikagyürüjéért kaptunk egy kis tejet. Jó, hogy nem tudtuk ekkor, hogy az Anyaország törvénnyel tíltja sajátvérének, hazamenekült magyarjainak, a támogatását. Talán az igazság ismerete sokakat, így bennünket is Erdélyben marasztalt volna. Nagykerekiből Püspökladányba mentünk, mert ott volt a legközelebbi vasutállomás. Sajnos nem emlékezem erre az útszakaszra egyáltalán. Azt tudom, hogy nagyon éhes voltam, mert, ha valami ennivalót tudtunk szerezni, akkor azt a kisebbeknek adtuk. Jött is egy vonat délről, állitólag Budapestre ment. Furcsán hangzott az útvonal bizonytalanága, de ekkor még igen sok híd a Dunán és Tiszán a folyómederben feküdt. A háború alatt lebombázott vasútak, hidak és fontos középületek még romokba feküdtek. Ezt mi nem tudhattuk. Amikor jött a vonat, mi felszálltunk. Bizonyosan igen mocskosak és rendezetlenek voltunk. A trágyában fekvés csak ronthatta megviselt külsőnket. A rosszul őltözködés ekkor nem volt feltünő, mert legtöbb embernek nem volt ruhája, ennivalója. Csak háromhónapos volt az új forint és jegyrendszer volt Magyarországon. Valószinüleg mi még az átlagnál is rosszabbul néztünk ki. Ennivalónk, pénzünk és vonatjegyünk nem volt, de útban voltunk a vonaton Budapestre, majd Szentendrére. Anyám ölében ült Attila, mellette a padon Árpád. Szemben velük szép kis fejét ölembe hajtotta Csabika. Aludt és bizonyosan a mesebeli mézeskalácsról, vagy kolbászkerítésről álmodozhatott, mert az arca mosolytól ragyogott. Nincstelen boldogok voltunk. Budapestre utaztunk. Előre nem tudhattuk, hogy ez az út is néhány napos kálvária lesz. A nézegetésből a jegykezelő köszöntése vert fel. Jegyeket kért. Nekünk nem volt. Jegyzőkönyvet írt. Tolla idegesen sercegett a papíron. Busásan megbüntetett, de kiderült, hogy pénzünk nincs. A büntetőszelvényt nem volt hová küldeni, mert nekünk nem volt otthonunk sem. Mindenki felfigyelt mocskos külsőnkre és a jegykezelő fenyegetéseire. Lassan híre terjedt a vonaton, hogy egy mocskos, román cigány család (ez mi voltunk!) utazik a vonaton, jegy nélkül. Megindult a bámulási hadjárat. Az emberek csodánkra jártak, hogy megbámulják szerencsétlenségünket.

160

Mihály Márta Lehajtott fejjel türtük a megalázást, mert nem volt, aki védelmünkre egy jó szót is szóljon. Több jegyszedő is érkezett. Tanácskozást tartottak a sorsunkról, mintha ott se lettünk volna. Megszületett a határozat, mely szerint a legközelebbi állomáson le kell szállnunk a vonatról. Ekkor Édesanyám Attilával a karján felállt a padról és igen hangosan, sírva kijelentette, hogy "tegyenek le a vonatról, ha van lelkük, hiszen megfagyunk a sínek mellett". Mi pedig, mintha karmester vezényelt volna, közösen, kórusba sírtunk. Végül is Budapestig megtürtek bennünket. A sorsunkon és külsőnkön csodálkozók nem fogytak ki, hiszen az utazóközönség változott. Csak évekkel később értettem meg Édesanyám teljes megalázását. Sötétbarna, szép asszony volt Anyám (a vonati hírek szerint, cigány), két lenszőke (Apám volt lenszőke) és két barna hajú gyermekkel. Legtöbben arra gondoltak, hogy honnan is szedhette össze ez a cigányasszony ezeket a szép szőke gyermekeket? A két szőke gyermeket (Csaba öcsémet és engemet) többszörösen örökbe akartak fogadni. Ajánlatokat tettek Anyámnak, megjegyezvén, hogy ezek a gyermekek az apjuknak úgy sem kellettek. Már harmadik napja volt, hogy nem ettünk semmit. Valami híg levest és teát ittunk, de nem volt kenyerünk, vagy krumplink. Húsokra nem is gondolhattunk. Egy jobban őltözött, új utas szállt fel a vonatra és az ellenkező óldalon, tőlünk távolabb telepedett le. Kék termoszából teát ivott és valamiféle húsos szendvicset evett. Minden mozdulatát öt pár szem kisérte és azt hiszem, hogy mi nyeltünk nyálat bőven, helyette is. Nagyon–nagyon éhesek voltunk. Csaba kérni akart a bácsitól, hacsak egy falatot is, de mint olyan sokszor az utólsó néhány napban, most is befogtam a száját. Árpi az élelmesebbek közé tartozott. Felállt és átment a vagon túloldalára, abban a reményben, hogy tolakodó, éhes közelsége ihletni fogja az útitársunkat arra, hogy megossza kincseit vele. A próbálkozás sikertelen volt. Ez a jelenet sokszor élesen visszatért az emlékezetembe. A friss tea illata sokszor visszahozta ezeket a végtelenül megalázó és éhes órákat.

161

Vándorlások

“Aki tépegeti,

Mint nyügöt, átkot, Szívében hordozza Az a magyarságot, Igaz magyarságot”. Reményik Sándor: Köt a rög

XI SZINTE PILLANATOK ALATT megnövekedett a vasútisínek száma. Sok futott egymás mellett valahová. Több vonat jött–ment. Csikorogtak, fütyültek. Hírtelen a sínek mentén Budapestet jelzett a tábla. A Keleti Pályaudvar környékén voltunk. Lassan megállt a vonat. 1946 november 19–én Budapestre érkeztünk. Estefelé volt. A vonatok között megszorult a hideg. A pályaudvaron minden szürke, kopott és mocskos volt. Pedig az én képzeletem igen fényesnek és szépnek rajzolta. Csalódtam. Rengeteg ember futott és tolongott minden irányba, de senki nem törődött a másikkal. Anyám azonnal elfutott, hogy táviraton értesítse Apámat megérkezésünkről. Távolléte alatt a sínek között várakoztunk. Valamelyik testvéremnek a bilire volt szüksége (e becses edényt, egy fekete zacskóban, Lövétéről húrcoltuk magunkkal). A nagy "trónolás" közepette megérkezett a rendőr. Mérges volt és jegyzőkönyvet írt illemtelen, törvényellenes viselkedésünkről. Immáron másodszor büntettek meg ezen az elképzelhetetlen jónak, szépnek és igazságosnak képzelt Magyarországon, pedig még otthonunk se volt. Arra viszont nem tudott választ adni a rendőr, hogy hová vihettem volna kis öcsémet W.C.–re. Igen mérges hangulatban ott hagyott bennünket. Elszaladt a jegyzőkönyvvel együtt.

162

Mihály Márta A vasuti várótermekben ekkor néha hetekig orosz katonák tanyáztak. A civil lakosság a sínek között ácsorgott. Mi is ott fagyoskodtunk. Dideregve várakoztunk, amikor egy barátságos arcú bácsi jött felénk. Felismerte székely ruházatunkat. Ápolatlan külsőnk elárúlta, hogy menekültek vagyunk. Anyámmal suttogtak valamit és néhány perc mulva egy félveder forró teát és néhány szelet kenyeret hozott nekünk. Erőszakkal bevitt bennünket a váróterembe, ahol nem láttak szívesen. Az ismeretlen bácsi helyet szorított nekünk a sarokban, a fütőtest mellett, az oroszkatonák között. Kiderült, hogy ő is Udvarhely környéki volt. Talán a Nannyám Őrangyalja kereste ezt a bácsit nekünk, ebben a hatalmas futkározó tömegben? Itt tőltöttük az éjszakát. Másnap találkoztunk Apámmal Szentendrén. Közvetlen a Duna partján, a nagy kanyar tövében fekszi Szentendre, ez a hét templomtornyú, rendkivül tetszetős külsejü öreg város. Krisztus előtt több száz évvel alapult. A rómaiak is kedvelték a várost, mert a Duna kiváló útvonalat, a háttérben fekvő hegyek jó kilátást és a vőlgyek védelmet bíztostosítottak. Később, az 5. század körül jöttek a hunok, avarok, szlávok. A 9. században a környékbeli magyar törzsek meghonosodtak a római romok között. A város, kiváló pihenő, kikötő és jövedelmező gócponttá vált. Gazdaságilag fellendült, lakossága növekedett. A település a török uralom alatt tönkrement és végül is elnéptelenedett. 1686–ban Szentendre felszabadult a török uralom alól és újra rohamos fejlődésnek indult. 1690–ben 6000 szerb (mehalas) érkezett Szentendrére, akik a törökök elől menekűltek. Abban reménykedtek, hogy csak ideiglenesen lesznek ott. De nem igy történt. Megtelepedtek és ők voltak a magvai a később kialakult tekintélyes kisiparos rétegnek, megalapítói a szerb egyházközségnek, majd a szerb püspökségnek is. Nagyon érdekes és látogatásra feletébb érdemes az 1746–ban épült Preobrazenska templom, amely ma is használt szentély. Magyarország legszebb szentélyrekesztő ikonait láthatjuk itt, melyet kievi és ukrán mesterek festették 1740 körül. 1950–ben láttam először a szerb vallásos müvészet talán legszebb ikonjait a szentendrei szerb

163

Vándorlások muzeumban. Emlékezetes élmény maradt. 2002–ben visszatértem. A gyüjtemény (szerb Egyházművészeti Gyüjtemény) az elmult 50 esztendő alatt természetesen gazdagodott, valószinüleg az én értékrendszerem is megérett. Most élvezhettem a különféle világesemények müvészi reflekcióját az ikonokon. Örömmel hallottam, hogy a régi szerb búcsút még most is ünneplik Szentendrén és környékén. Augusztus 19–én templomi szertartással kezdődik, ahol megáldják a szőlőt. Majd körmenetekkel, ikonok kiséretével ünneplik az új termést. Borral kezdődik az igazi mulatozás. Mindenki, egyházközségi tagok és a meghivott vendégek táncra perdülnek. 1947–től 1951–ig én is minden évben részt vettem a táncos mulattságon. Sztaravodán, az erdészház mellett, a forráshoz közeli tisztáson tartották a helyi szerb búcsút. Először furcsának tetszett a szerb zene. Az erdészház ablakából hallgatóztam. Egy idő után elszaladtam megnézni, hogy ki muzsikál. Ekkor találkoztam először a szerbekkel, akik körbeállva, gyors ütembe a kólót táncolták. Engem is meghívtak. Gyorsan megtanultam a kólót. Sajnos a főváros közelsége és annak korszerüsödése több esetben lelassította, sokszor megállította Szentendre növekedését. A XVIII. századi gazdag, virágzó, iparokban fejlődő város a XX. században megváltozott. A település leszegényedett, elcsendesedett. Egyszerüen, ahogy most mondják, kiment a divatból. A kisipar és kereskedelem tönkrement, az üzletek bezártak. Az alacsony jövedelmű, de több esetben Európa hírű festők, írók és szobrászok éltek itt. Keresték a nyugalmat, szépséget, a régi, elfelejtett öreg kerteket. Amolyan politikai menedékhely is volt. Tömegesen meglepték a várost. Amolyan Montmartre–hez hasonló szellem alakult ki a városban. Szentendre szinte nyomorgó müvésztelep lett. Az anyagi szegénység természetessé változott, a szellemi és lelki gazdagság lett a divat. Ebben a művész szellemü, de igen szegény városba érkeztünk mi 1946–ban. Minden iparcikkért, élelmiszerért Budapestre kellett útazni. Manapság megint teljesen más arculata van a városnak. Ragyognak a régi épületek. Minden kopott sarkot, dűledező háztetőt

164

Mihály Márta megjavítottak. Turista központ lett Szentendre. Apró boltok sokaságával tőltött a jellegzetes és bájos főtér, annak környéke. Emléktárgyak ezrei várják a turistákat. Az alig 20 ezer lakosú városban, több ezer turista jön a fővárosból és a világ minden részéről. Igen divatossá vált a város számtalan gyönyű képtára, öreg, egyedi templomai és múzeuma. Ezek most is sok szépet rejtegetnek és a régi időkről regélnek De én nem találtam a régi város nyugalmát, báját és az én Szentendrémet 2002-ben. Pontosan nem tudom, hogy mi veszett oda. Ezt a várost kell magyarországi otthonomnak mondanom, mert ide telepedtünk Erdélyből 1946 novemberében. Itt nőttem felnőtté, itt jártam középiskolába is. Ehhez a helyhez füződnek, vagy kötődnek magyarországi magyarságom szálai. Mint egy ékes mezeivirág bokréta, úgy diszíti e régi bájos várost Kovács Margit (1902–77) világhírü kerámikus múzeuma. A müvésznő minden darabja kifejező, néha szomorú, máskor nevetésre késztető, de mindig bájos alkotás. Egyszerü agyagból, sokszor festékes zománccal festve, bonyolúlt emberi érzelmek kelnek életre. Egyedi, tipikusan magyar tradiciókat formált meg Kovács Margit. Csodálatosan kifejező az alkotás minden darabja. Látásuk örömet kelt az ember lelkében. Valamikor az 1950-es években voltam egy kiállításon, ahol a művésznő szobrászkodott. Ámuldoztam kezejárásán, szinte mosolygott, életrekelt az érintése alatt az agyag. A szentendrei HÉV állomáson várt Apám a pilisi erdészet kocsisával és lovasszekerével. Örömünk leírhatatlan volt. Végre majd három hónap után együtt volt a család. Nem hiányzott senki és eltekintve a sok éhezéstől, hidegtől, ijedelmektől, végre hazaérkeztünk. Nem egészen. Az erdészház az állomástól 7 km-re, az erdőben volt, akkori nevén Sztaravodán (Öregforrás,tótul?). De szekéren ültünk és hazafelé szekereztünk. Az erdészház egy szép kis patak mellett, meglehetősen keskeny vőlgyben, az erdő közepén állt. Nagyon öreg, rogyadozó épület volt, tipikus vadászház elosztással. Téglalap alakú, középen egy konyhával, amely két szobára nyílott.

165

Vándorlások A háború előtt ez az erdőrész, fel Visegrádig a miniszterelnökök és benfenteseinek a vadászterülete volt. Itt vadászgatott Horthy Miklós is muflonra, szarvasra, valószínüleg az erdészház volt a pihenőhely. A ház oldalán futott, észak–nyugatra az erdei út, Visegrádra. A ház mellett egy hatalmas kapu volt, keresztben az úton. Itt kezdődött a vadászterület, amelyet ekkor a Magyar Népköztársaság elnöke, Rákosi Mátyás és a miniszterei használtak. Összesen 20 km-re van a föváros közepétől ez a vadászterület és az erdészház, így gyorsan megközelíthették. Sajnos a ház nem volt üres. Ott laktak az előző erdész és felesége, Kristofcsikék, két felnőtt fiukkal. Kristofcsik erdész már évek óta nyugdijba volt, de nem volt hová kőltözzenek, így az erdészet nem tehette ki öket. Ez a valóságban azt jelentette, hogy mi hatan laktunk egy szobában és a Kristofcsikék négyen a másikban. A konyha, elég nagy volt, de közösen használtuk. Fürdőszoba nem volt. A padlásfeljáró (a létrával) volt a kamra. A ház előtti, 10 méter mély kútból vederrel húztuk fel a vizet. A ház udvarának távoli sarkában döledezett az árnyékszék. Az elsőbenyomás a ház külsejéről és környékéről bizony nem volt igéretes. Az üres szoba falai piszkosak voltak. Ablak keretek, ajtók korhadtak. Az elhanyagolt állapoton nem javított a szoba üressége. A falon, hatalmas szegen lógott egy kabát és a földön, a sarokban egy csomó viseltes pokróc feküdt. Ez volt Apám összes vagyona és otthona immáron negyedik hónapja. Drága jó Anyám sírva fakadt, amikor világossá vált, hogy ez az egy üres szoba a családunk otthona. Rövidesen megtudtuk Apám határátlépésének körülményeit és annak szomorú következményeit is. Őt is csempészek "segítették" át a határon, igen busás összegért. Amikor a határsánchoz érkeztek akkor kirabolták Apámat (tekintélyes értékek voltak nála) és elvették a böröndjét is. Lehúzták az őltönyét, alsónadrágba fenéken rugták. Átesett a sáncon és káromkodva ajánlották Neki, hogy "menjen Horthy–hoz és a familiájához". A magyarországi oldalon ruhát koldult valamelyik faluban. Bizonyosan Ő sem volt elegáns. Azonnal érdeklődni kezdett régi erdélyi főnöke, Györffy erdőmérnök holléte iránt. Rövidesen meg is találta és az Ő segítségével kapott a pilisi erdőgazdaságnál,

166

Mihály Márta Sztaravodán állást. Egy fillérje, sem ruhája nem volt. Magyarországon augusztusban ért véget az infláció és csak néhány hete jelent meg az új forint. A háború teljesen leszegényítette Magyarországot. A hidak, sok gyár és központi épületek romokba feküdtek. Számos hajléktalan ember félig döledező, lebombázott házak kirakataiban lakott, vagy lépcsőházakban húzódott meg. Az élelmiszer jegyre volt, ha volt. Szegénységet és éhséget tapasztalt mindenki. Ilyen gazdasági légkörbe érkeztünk Magyarországra. Megint nem jókor jöttünk. A politikai helyzet még szomorúbb volt. A ország tele volt orosz katonákkal, akiket "felszabadító hadseregnek" titulált az akkori magyar kormány, Rákosi Mátyás vezetésével. Ez teljes szabadkezet adott az oroszoknak a rablásban és a keresztény emberiméltóságok megszentségtelenítésében A kormány, Rákosi vezetésével, teljesen kijátszotta a magyar nép gazdasági, erkőlcsi, vallási és politikai érdekeit. A Rákosi kormány mindent elkövetett, hogy kedvezzen a "felszabadítóknak". Ezek nem éheztek. Olyan jó dolguk volt Magyarországon, hogy nem akartak szólgálati idejük leteltével hazamenni. Hogy könnyebbé váljon a magyar természeti kincsek, nyersanyag és mezőgazdasági termékek kilopása még a vonatvágány szélességet is átalakította a Rákosi kormány, hogy könnyebb legyen a javak kiszállítása a Szovjetunióba. Erről mi Erdélyben keveset hallottunk. Ugyan tudtuk, hogy Magyarországon kommunista kormányrendszer volt, de ilyen nagy mérvű elnyomásról, kizsákmányolásról és terrorizmusról nem hallottunk. Azt hittük, hogy a román kormány magyar ellenes cselekedetei a legrosszabbak. Magyarországon sajnos az állam saját kormánya lopta a népi tulajdont, ártatlan magyar emberek ezreinek óltotta ki életét és még több ezret áldozott fel a szovjet kényszermunka táborokban. Éhezésre, hontalanságra, némaságra, és sokszor vakságra kényszerítette a megmaradottakat. Jobb volt nem tudni, hallani, látni, vagy beszélni senkiről és semmiről. Az igazmondókkal hamar elbántak. Ólcsó volt ebben az időben az élet. A fegyverek, rendszerint az éjszaka sötétjének takarója alatt gyorsan elsűltek. A tettesek jól tudták,

167

Vándorlások hogy az eltűnt embert, vagy asszonyt nem kereste senki, mert a kereső is a golyóval találkozott. Újra, mint oly sokszor az életemben, elbújtatott és átölelt az erdő Sztaravodán. Az öreg erdészház szinte bujócskát játszott az erdő közepén. Teknikailag sokkal messzebb volt a fővárostól, mint 20 km. Villanyunk nem volt, így nekünk nappal csak a madak daloltak, éjszakáink csendjét a baglyok huhogása törte meg. A sok rossz hír nehezen jutott el hozzánk, jó hír pedig kevés volt. Rendkivül magányos volt az életünk. A lakásberendezés nem okozott problémát, mert nem volt semmink. A földön aludtunk, egymás mellett. Nem fáztunk, mert erdészek lévén magunk vágtuk a tüzifát. A hegy tetején lakó, igen kedves szomszédok meghallották, hogy egy új erdészcsalád érkezett és egy felesleges ágyukat kőlcsön adták tavaszig. Anyám boldog volt, hogy legalább Neki nem kell a földön aludni. Este a három öcsém kipróbálta a rugókat. Jókat ugráltak rajta. Az éjszaka közepén arra ébredtem fel, hogy Apám igen hangosan káromkodik és nagy sebességgel próbál kifutni a szobából. Nem volt egyszerü, mert mi az ágy előtt feküdtünk, a földön. Sötét volt, előbb meg kellett gyújtani a petróleum lámpát. Amikor hozzászokott a szemünk a fényhez, akkor láttuk, hogy Apám háta, melle és hasa tele van piros rajzolatokkal. Borzasztóan égett a bőre és a nyomok erős csípésre utaltak. A család nem aludt. Hajnalba kivittük az ágyat az udvarra és ott hagytuk. Reggel a sarki kapcsolók között Anyám lapos, katicabogárszerü, sötétbarna bogarakat talált. Amikor öldösni kezdte ezeket, akkor igen kellemetlen, büdös szaga volt. Kiderült, ezek az ágyastársak poloskák voltak. Mi ilyen állattal eddig nem találkoztunk. Az ágyat jól kiforráztuk és egy ideig kint hagytuk. Tavasszal köszönettel visszaadtuk. Néhány napos tájékozódás után kiderült, hogy semmiféle közlekedési jármü Szentendrére nincs. Az iskola 5 km.-re volt, talán emiatt a környező gyermekek egyáltalán nem jártak iskolába. Az erdészház körül és a szük vőlgy felett erdő állott. Ekkor még a hegyoldalakon is igen kevesen laktak (ma teljesen beépült). Igen drága hétvégi nyaralók százai néznek a Dunára. A jobb termőhelyen egrest

168

Mihály Márta (piszke), ribizlit, vagy gyümőlcsöt termeltek. Ezek az erdőszélén lakó hegyi emberek, különösen az idősebbek, a legnagyobb csodálkozásunkra nem tudtak magyarul. Tótul beszéltek. Főleg erdei munkából, az erdőből és annak melléktermékeiből éltek. Nagyon szegények és irástudatlanok voltak. Nem tudom, hogy honnan és hogyan kerültek erre a vidékre, de több tótnyelvü falu is volt a Pilisben. Gondolom, hogy mivel a gyerekek nem akartak iskolába menni, vagy a szülők nem törődtek a magyar írás–olvasás elsajátitásával, ezért nem volt szükségük rendszeres közlekedési eszközre. Nagy probléma volt a közlekedési eszköz hiánya nekünk. 10 km volt a napi iskolai kőrút. Ez hatalmas távolság ilyen fiatalon (13 és 10 éves) esőben, sárban, hőségben, vagy bármikor. De nem volt választásunk, majd hat esztendőn keresztül, naponta, minimum 10 km–t gyalogoltunk. Előbb ketten Árpival, később Csaba és Atilla is iskolás lett. Néhány nappal Sztaravodára érkezésünk után, Anyámmal Szentendrére gyalogoltunk, hogy beiratkozzunk az öcsémmel az iskolába, mert már négy hetet hiányoztunk. Árpi öcsém elkezdte, jobban mondva folytatta a negyedik osztályt. Nagyon sok problémája volt az iskolában. A gyerekek klikkeket alkottak, Őt sehová nem fogadták be. Román cigánynak csúfolták. Többször verekedésre kerűlt sor. Öcsémnek erős és ügyes keze volt. Jól bánt a boxer-el. Véresre verte a csúfolkodókat. Ilyenkor igazgatója engem keresett meg az iskolában, a panaszok miatt. Nekem is súlyos gondjaim voltak, mert Szenrendrén nem volt állami gimnázium. 1938–ban a katolikus szülők és plébánia összefogásával alakítottak egy 8 osztályos katolikus gimnáziumot, de ez 1948–ig magán intézmény lett. Itt nagyon magas volt a tandíj és igen sok más tanrendi megkötöttségük is volt. Kevés, igen kiváló gyermeknek adtak csak anyagi segítséget. Nekünk nem volt pénzünk és, mivel a várostól is messze laktunk, a más irányu megkötöttségeket sem vállalhattam. Elutasították kérvényemet. Budapestre járhattam volna gimnáziumba,

169

Vándorlások de a távolság miatt ez is megvalósítatlan volt. Bentlakási lehetőség ott sem létezett és pénzünk sem volt rá. Elkeseredve egész nap a várost jártuk. Senkit nem ismertünk, aki tanácsot adhatott volna. A városházán érdeklődtünk és az ott dolgozó Anyám korabeli asszonyok azt mondták, hogy Szentendrén egy jó nevü leány polgári van és ők szivesebben odajáratják lányaikat. Még az nap beiratkoztam a helyi leány polgári iskolába. Minden probléma nélkül felvettek. A polgárit a szatmári irgalmas nővérek vezették és ők tanítottak. Sokáig idegennek éreztem itt magam. Nem illettem bele a környezetembe. Iskolatársaim főleg helyi, vagy közvetlen környékbeli, rendszerint jómódú szülők gyermekei voltak. Általános müveltségük és társadalmi ismereteik sokkal magasabbak voltak, mint az enyém. Osztálytársaim ismerték a korabeli mozikat, színházakat, koncerttermeket, hallottak klasszikus zenét, olvastak a magyar iróktól. Szentendre ekkor a korabeli irók, festők és müvészek otthona volt. Telített volt a város szellemi élete ezek alkotásaival. Ez nekem mind új és ismeretlen volt. Szerettem volna beleilleni az osztály életébe, de sokáig csak meddő próbálkozás volt. Ezt én jól tudtam. Hosszú volt az út hazafelé, sokszor sírva raktároztam el a napi sikertelenségeimet. Otthon vártak Édesanyám meleg szavai, testvéreim zajos napi élményei. Rövidesen, ha csak néhány órára is elfelejtettem az iskolát. Most is jól emlékezem, amikor első reggel a tanárnő bemutatott az osztálynak. Az egyik lány azt kérdezte a tanárnőtől, hogy az új kislány (mármint én) tud–e magyarul. Soha mélyebb megalázást nem ismertem, hiszen én magyar voltam. Igaz, hogy nagyon szegény, bizonyosan az osztály tudásához viszonyitva, elmaradott és tudatlan voltam. Erdélyben egyenruhát viseltem, abba menekültem. Más ruhám nem volt, hajam befonva hordtam, igy a frizurákhoz sem értettem. Alig volt mit ennünk, nem vihettem szép szalvétába csomagolt tizórait. Pedig szerettem volna. Problémáimról, megalázásaimról nem beszéltem, mert nem volt kinek. Szégyeltem. Jóanyám mindennapi gondjai mellett igen csak eltörpültek az én bántódásaim.

170

Mihály Márta Nem sokkal karácsony előtt az osztályfőnöknő bejelentette az osztálynak, hogy Márta és családja menekültek, ezért nincs semmijük. Akinek van jobb állapotban lévő használt ruhája, az hozza be az iskolába. Úgy éreztem, hogy valami húzta az iskolapadomat és engemet a mélységbe. Én tehetetlenül, nagy zajok közepette, igen gyorsan zuhantam. Felálltam és meg akartam köszönni a jóságát a tanárnőnek, de nem jött ki szó a számból. Kis idő elmúltával valami köszönésfélét dadogtam. Most, ahogy több, mint 50 esztendő után visszagondolok erre az eseményre, az akkori megalázás érzelmei helyet, hatalmas büszkeség tőlt el. Megcsodálom a józan viselkedésemet, hiszen csak 13 éves voltam. Csodálatos, hogy nem kezdtem el hangosan zokogni. Bizonyosan az Őrangyal állt mellettem és únszolt a köszönetre. Bármennyire fájt is a nyomoruságom kipellengérezése, a szegénységemnek és menekült sorsomnak okozója nem voltam. Jobb lett volna gazdagabb lenni és a többiekhez hasonlítani. Néhány nap mulva 1–2 lány hozott nekem néhány darab igen viseltes ruhát. Megköszöntem, de elfelejteni nem tudtam. Idővel belezökkentem az iskola mindennapi életébe. A második évben már barátokat találtam, és jó ismerettség is akadt. Több osztálytársammal (Pávai Erzsébet, Izsák Veronika, Faltin Anna) később együtt tanultunk a gimnáziumban és jó barátok lettünk. Nehéz volt az élet az egyszobás lakásban. Örökösen alkalmazkodni kellett nem csak a saját családomhoz, hanem a Kristófcsikékhoz is. Nem volt elég ennivalónk. Kenyér, zsiradék és hús jegyre volt. Hatalmas tömeg álldogált sorban az üzletek előtt, amire mi olyan messziről a boltba jutottunk, már semmit nem kaptunk. Ha véletlenül egy vekni kenyeret adtak a jegyünkre valahol, akkor hazáig, a másfélórás gyaloglás alatt megettük és az otthoniaknak nem vittünk semmit. Évekig, mindig éhesek voltunk. A másik nagy probléma az volt, hogy mindent úgy kellett a háton hazacipelni. Ritka eset volt, hogy csak az iskolatáskámat vittem 10 km-en keresztűl.

171

Vándorlások

Két évig ketten Árpival jártunk iskolába. Édesanyám csak ritkán mehetett Szentedrére. Csabika csak öt és Attila kétéves volt. Nem cipelhette a két gyereket. Így minden hivatalos elintézni való az én munkám volt. Én képviseltem a szülőket. Az öcséim tanítói mind ismertek, tudták, hogy ha szülői kapcsolatra volt szükség akkor engem a gimnáziumban megtalálnak. Telefonja ekkor magánembernek Magyarországon nem volt. E helyzet miatt testvéreimmel a kapcsolatunk szoros volt. Én gyakran békecsináló, máskor bíráskodó, vagy ahogyan Csabika nem egyszer megjegyezte "kontárkodó boszorkány" voltam. Tudtam, hogy lelkemélyén mást érzett. Sok esetben, különösen 1948 után, amikor Csabi öcsém elsős lett, nemcsak a táskámat, esetleges fél kenyeret, vagy néhány krumplit cipeltem hazafelé, hanem még Csabikát is vittem a hátamon. Megnövekedett a súly és a gondoskodás mértéke is, ahogy testvéreim nőttek. Nem is tudom, hogy bírtam ki azt a sok cipekedést. Néhány év mulva Attila lett elsőosztályos. Tizenkettőkor kijött az iskolából és éhesen elindúlt haza. Nagyon sokszor a hármas kilóméter útjelzőkö tövében találtam meg őt. Én kettőkor jöttem ki az iskolából, tehát d.u. fél háromig Attika ott várt rám, kifagyva, éhesen és fáradtan, amig útólértem. Sokszor nekitámaszkodott a jelzőkönek és elaludt. Ilyenkor a hátamon hazavittem. Csendes szavú, jó természetü testvér volt. Nagyon szerettem Őt. Sajnos 44 évesen szívrohamba meghalt. Amikor leesett az első hó, akkor a környék lakói nem igen mentek ki a házból. Viszont óra nélkül tudták, hogy már elmúlt reggel 7 óra, mert első években két gyermek cipőnyom, később három, majd négy friss lábnyom, az erdész gyerekek nyomai, sorban haladtak előre az úton, az iskola felé. A megosztott napi gyaloglás és gondok között szorosan egymáshoz nőttünk. 18 éves koromig mindig tudtam, hogy öcséim hol voltak, mit csináltak. Vigyáztam Rájuk és körömmel–foggal védtem Öket. Nagyon szerettük egymást. Csak most érzem igazán, hogy a maguk módján, kamasz, szégyenlős és szótlan ragaszkodásukkal mennyire

172

Mihály Márta széppé varázsolták a háború utáni sívár esztendőket. Bolondozásaik, vagy idétlenségeik mindig mosolyt kergettek a napi gondok közé. Hat esztendeig jártam ezt a sztaravodai köves útat, hetente legalább hétszer. Esőben-hóban kálváriának rémlett. Tavaszi napsütésben kirándulásnak, lelki és fizikai felszabadulásnak tűnt. Sohasem volt egyforma élmény. Minden követ, gyümőlcsfát, házat, talán a füszálakat is, egyenkint ismertem. Szezononként megváltoztak a színek, mindig másként fújt a szél, kettő esőcsepp nem volt egyforma, sohasem egyformán tüzött a nap. Néha rózsaszín volt az ég, máskor sötétkék csíkokat rajzolt a Teremtő. Bárányfelhők ezüstjén táncoltak gondolataim, illatos, virágzó akácfák ingyen szórták mézes leheletüket. Gyertyánfák síma kérgén táncolt a lenyugvó nap. Sugarai bábszinházat, majd bujósdit játszottak, csak velem, ahogy az út mentén, az erdőben ballagtam. Sohasem unatkoztam, mindig sok–sok új csodálnivalót találtam. Az utólsó kilóméteren elnehezedtek kissé lábaim, de ekkor már húzott az otthon melege és bíztonsága. Több, mint 50 esztendő távlatából észlelem ennek a hosszú gyaloglásoknak nemcsak fizikai, hanem hatalmas lelkibékéjét, értékes magányát. Ez az út táplálta megfigyelőképességemet. Érdekes módon, örökké szembe szél fújt. 1950–ben elhatároztam, hogy körbejárom a környéket és aláírásokat gyüjtök egy iskolabúsz megindítására. Amint említettem az iskola nem érdekelte a környék lakóit. Kevés volt az iskolába kivánkozó gyermekek száma (ekkor 4). Hogy mennyi lett volna az iskolaköteles, azt nem tudtam, de gondoltam, hogy talán eredményesebb lesz, ha megváltoztatom a kérvényt általános, napi háromszori búsz forgalomra. Sajnos én már nem használhattam, de 1952 őszén napi háromszori buszjáratot kapott Sztaravoda. Népszerű lett a busz. Közben Szabadság–forrás nevet is kapott Sztaravoda. Úgy látszik a bájos, kishozamú forrás nem szerette új nevét, mert alig volt víz a környékén 2002–ben. Ezzel egyidőben az erdészházhoz megérkezett az elektromos áram vezeték is. Nagy öröm volt a villany (a petróleum lámpa büdös és sötét), összekötötte az erdészházat és környékét a

173

Vándorlások nagyvilággal. Betört az erdőbe a "civilizáció", pedig igen jó volt nélküle. Röviddel karácsony előtt különös nagy öröm ért bennünket. Egy kilóméternyire, a vőlgy szájánál, lakott legközelebbi szomszédunk. Bolgár származású, magyarúl beszélő, de írástudatlan kertész volt. Sztevan bácsinak hívták. Jó indulatú, barátságos ember volt. Kutyája sok kölköt elett és a legkisebbet a vízbe akarta fojtani. Kértük, hogy adja nekünk a kutyakölköt, igen örült az ajánlatnak. Picike, soványkás, tarka mindenfajta keverék volt. Ez a kis mozgó jószág a Bobi nevet kapta és azonnal a családunk barátjává vált. Azt hiszem, hogy egyedül csak ő nem érezte a szobát kicsinek és szűknek, mert így állandóan velünk lehetett. Az első éjszakát végig vinnyogta. Hetekig valamelyikünk csizmájában aludt, ahonnan nem tudott kimászni és rákényszeredett az alvásra. 17 esztendeig élt Bobi. Megaranyozta gyermekéveink sivárságát. Amikor felnőttünk és elhagytuk otthonunkat, akkor Anyám jó barátja, társasága és őrzője lett. Több szeretet kaptunk ettől az apró jószágtól, mint amennyit mi adhattunk. Mindennap várt ránk a kert végében. Messziről megismerte lépéseinket, ilyenkor előnkbe futott, orrát a térdünkhöz dörzsölte és visszafutott a házhoz. Ott többszörösen meglökdöste a konyha ajtót. Ezzel jelentette be Anyámnak, hogy megérkeztünk. Amikor 1964–ben először hazaútaztam, csodában reménykedtem. Gondoltam, hogy Bobi szalad majd elém. De már nem jött. Előző évben halt meg. Az ablak alatt, a sárgarózsa bokor mellett aludta álmát. Nagyon hiányzott. Egy–két héttel karácsony előtt, szürkületkor zenés–énekes zajra lettünk figyelmesek. A kert végében, a fák árnyékából két emberi alak bontakozott ki. Közelebb érve láttuk, hogy a bácsi egy nagybőgőszerü zeneszerszámot cipel és a néninek benzsó volt a kezében. Teleszájjal énekeltek. Mindjájan eléjük mentünk és köszöntöttük öket. Bort, búzát, egészséget, kövér karácsonyt és jó újesztendőt adjon a Mindenható! Betlehemesek vagyunk!– kiáltotta a két jó kedélyü, középkorú ember.

174

Mihály Márta Természetesen azonnal pici társaskonyhánkba hívtuk. Nagy lelkesedéssel énekeltek, magukat kísérték. Vidámságot, örömet, szeretetet, de különösképpen reményt hoztak házunkba, szívünkbe. Nagyon ránk fért egy kis vigadalom. Elmesélték, hogy ők már hosszú ideje házasok, de nincs gyermekük, így karácsonykor Betlehemest játszanak. Árpi a bőgő körül sunyorgott. Félve meg–megpattíntotta a húrját, nem tudta otthagyni a zeneszerszámot. Érdekes tünet volt ez, mert öcsémet a zene egyáltalán nem érdekelte. Nem volt zenei hallása és a hangjával sem dicsekedhetett. A beszélgetés alatt észrevette a néni, hogy Árpi szeretne játszani. Meghívták öcsémet a "zenekarba" betlehemezni. Anyám beleegyezett. Így lett öcsémből néhány hétre zenész. De el kell árúlnom, hogy sokkal, de sokkal több volt Ő ekkor, mint nagybőgős. Minden este, ugyan igen későn és nagyon fáradtan jött haza, de nem üres kézzel érkezett. Hozta keresetét, karácsonyi ajándékait a családnak. Egy–egy vekni kenyeret, darabka szalonnát, bögrényi babot, néha pénzt, vagy, amit adni tudott a család, ahová elvitték és eljátszották a karácsony igazi Betlehemesét. Sajnos nem volt fényképezőgépünk, így ez a kedves és megható esemény csak az emlékünkben él. Ő volt ekkor szószerint a kenyérkereső muzsikus. Úgy vártuk a Jézuskát 1946-ban, mint régen, csak most igazán olyan, csórék és otthontalanok voltunk, mint Ő. Jól tudtuk, hogy semmiféle ajándékot az Angyaltól nem várhatunk. Ez volt az első magyar karácsonyunk. Most különösen honvágyunk volt Erdély levegője, karácsonyi szokásai és természetesen rokonaink iránt. Árpi öcsém napokkal karácsony este előtt kiválasztotta a legszebb karácsonyfát. Kivágta és hazahúzta. Csabikának és Attilának még jött az Angyal. Csak Nekik akartunk igazán örömet szerezni. Ártatlan lélekkel és nagy izgalommal várták. Pattogatott kukoricából szép füzért füztünk és azt a fa köré csavartuk. Fenyőtobozokat, tőgymakkokat, szárított virágokat aggattunk az ágakra. A fa tetejére nemzetiszínü kokárdát tettünk. A fa alsó ágain néhány keksz lógott. Árpi öcsém néhány diót, mandulát és

175

Vándorlások egy darab kalácsot "muzsikált". Ez volt a karácsonyfa alatt. A kandallóban vidáman duruzsolt a tűz. Lecsavartuk a petróleum lámpa belét jó alacsonyra, így majdnem sötétség volt a szobába. Egyszem gyertyánk megvilágította a csóré szobát. Csillogtak Csabi és Attika szemei az örömtől, bizonyosan Velük volt az Angyal és igazából csak Nekik született a kis Jézus. Édesanyám halk, de tiszta hangján énekelni kezdte a szokásos "Mennyből az angyal…." Gyermekeinek. Ezután mindjájan felálltunk, egymás kezét megfogtuk és felcsendült előbb a magyar himnusz, majd sírva, hontalanul szállt a szegényes, de lelkes családikórusunk hangja a pilisi hegyek között "Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen….". Végigsírtuk a székely himnuszt és gondolatban Erdélybe kalandoztunk. Oda vágyott lelkületünk. Szent, szép és emlékezetes karácsony volt. Sajnos a tél végefelé mind a négyen, néhánynapos különbségel kanyarósak lettünk. Az orvos csak a harmadik napon jött ki. Ekkorra már magas lázunk és krónikus hasmenésünk is volt. Az orvos óvatosan körülnézett a szobában és kijelentette, hogy a falon penészgombák nőnek (amit mi jól tudtunk, eleget sikáltuk), ezért nem alkalmas arra, hogy gyermekek lakjanak benne. Egészségtelennek nyílvánította a helyet. Ezt a jelentést beküldte az erdészetnek. Elkészült a határozat egy új erdészház megépítésére. Örömünk leírhatatlan volt. Ebben az időben jutott el az erdészethez a hír, hogy én az apácákhoz járok iskolába. A párttitkár kijött az erdészházba, szerinte a Magyar Népköztársaság legnagyobb ajándékának hírét hozta magával. Ingyen, bentlakásos iskolát ajánlott fel Budapesten, a Lenin Intézetben. Itt leérettségizhettem volna és mehettem volna egyetemre, szakosíthattam (?) volna a socialista filozófiák bármelyik fakultásán. A mai napig sem tudom pontosan, hogy mi volt ennek az iskolának a pedagógai értéke. Annyit azonban határozottan tudtam, hogy engem semmiféle politikai pálya nem vonzott. Sőt, bizonyos fokú undor és nagy adag gyanú áradozott az ajánlat körül is. Megköszöntem az ajánlatot és azt modtam, hogy nem akarok elmenni

176

Mihály Márta otthonról. Apámat akarták meggyőzni a Lenin Intézet hasznosságáról. Ő azt modta, hogy én még túlfiatal vagyok arra, hogy Budapestre menjek. De nem is akart beleszólni az én döntésembe. Ő is nehéz helyzetben volt. Anyámat ugyan nem kérdezték, hogy mi a véleménye, de Ő anyai szigorral kijelentette, hogy egyetlen leányát nem engedi el otthonról. Ki fog akkor az iskolábajáró testvérei után nézni? Erre nem volt válasz, de ez az ajánlat az évek során, többszörösen megismétlődött. Lassan kitavaszodott, már alig vártuk. Reményeink, mint a rügyek a hajtások végén, úgy nőttek. Kora tavasszal elkőltöztek Kristófcsikék is. Hírtelen két szobánk és saját konyhánk volt. Apránként egy–egy használt butordarabot is szereztünk. Kizőldült az erdő és megszépítette az erdészház környékét. Friss, lombosodó gyertyánokkal, tőlgyekkel és akácokkal volt tele a völgy. A legnagyobb örömünkre az udvar végén, a patak partján büszkén állt egy szép bükkfa is. Mintha régi barátunk jött volna a Hargitáról, úgy örültünk ennek a fának. Sok játékos, gondtalan boldog órát tőltöttünk el vaskos ágain. Az erdő dús és illatosan friss lombozata alatt színes virágszőnyeget szött a Teremtő. Ezt csak nekünk tette, mert kevesen látták. Kankalinok sárga sziromcsengettyüi elegánsan bólogattak az alig mozgó, füszeres illatú, hűs szellőben. Tüdőfüvek, leheletvékony, színes virágjai, mint élő aquarellek bemázolták a zőldes rengeteget. Gyönyörü volt a környék. Ilyenkor én rendkivül boldog voltam és ez a környezet mindig feltőltött reményekkel. Kikeltek Anyám csírkéi és megérkeztek a fecskék. Kis konyhakertet terveztünk. Anyámmal rossz vedrekkel hordtuk a patak medréből a jó főldet. A pici kertbe sárgarépát ültettünk. Mindennap nagyítottuk a ház előtt a kertecskét. Eldöcögött a rusnya tél, betáncolt a friss, ízekkel és színekkel roskadozó tavasz. Pompás volt az erdei élet. A meleg tavaszi idővel megérkeztek a budapesti kirándulók is. Jöttek az erdőbe sétálni, ami ugyan, hivatalosan tilos volt, mert a ház sarkánál álló kapu védte a kormány vadvédelmi vadászterületét. A nagykapu jobb óldalán volt egy gyalogos kis kapu, amit legtöbbször

177

Vándorlások nem zártunk be. Ezen jöttek-mentek a turisták, hátizsákjaikban arasznyira tördelt rőzsét cipeltek Budapest felé. A nagykapu kulcsa nálunk volt. Bármiféle járműnek csak engedéllyel nyithattuk ki. Ez fizetetlen szólgálat volt. A kulcs sokszor lehetetlen, máskor feltünően érdekes, időnként fontos vendégeknek nyitott útat. Néha felfordította, ritkábban kiszínezte erdei mindennapjainkat. Egy napfénytől csillogó május végi napon 5 személykocsi érkezett. Árpi öcsém, aki mindig élelmes volt, úgy gondolta, hogy ennyi autóból már csak ad neki valaki borravalót, ha gyorsan nyitja a kaput. Naív gondolat volt. Vállalkozása csődbe fulladt. Az autók megálltak. Az első kocsinak mindkét oldalon kivágódott az ajtaja. Gyors lépésekben két férfi az útra ugrott. Úgyanúgy az útólsóból is kiszállt két egyenruhás ember, akik a középső autó mellé álltak. Ezen függöny volt. Durván félretolták markáttartó öcsémet és kopogás nélkül berohantak a konyhába. Apámat keresték. Gyorsan leigazoltatták és a szólgálati fegyvere nélkül benyomták Őt az első kocsiba. Parancsra, Árpi kinyitott a kaput (nem kapott még köszenetet sem soha) és az 5 autó berohant az erdőbe. Mi természetesen halálosan kétségbeestünk, mert ebben az időben az emberek ezrével tüntek el, legtöbbször ártatlanul. Úgy nézett ki a dolog, mint egy letartóztatás, hiszen egy szót Anyámhoz, vagy hozzánk nem szóltak. Néhány óra mulva Apám kiízzadva hazaérkezett. Megkönynyebbűltünk, de az autózás természetéről nekünk, gyermekeknek akkor nem beszélt. A leírott látogatás többszörösen, hasonló sietséggel és titkolózással megismétlődött. A látogató nem vadászni jött erre a csendes és szép helyre. Virágos rétet, viszonylagos biztonságot keresett, ahol feleségivel teázhatott és élvezhette az erdei világot. A vendégeket és kísérőit Apám vezette, ezért vitték el. Ő természetesen kerületének legszebb erdei tisztását ajánlotta. A vendég Rákosi Mátyás a Magyar Népköztársaság elnöke és felesége volt. A kisérők roppant idegesen (hát még Apám, ahogy

178

Mihály Márta később mesélte…"úgy folyt a hargasinamon az izzadság, mintha bevizeltem volna"…), állig felfegyverkezve körbeállták Rákosi Mátyást és feleségét, amig azok teáztak. Később az autókról felismertük a minisztériumi kirándulókat. Egyszer két kövér arcot is láttunk, ahogy a hátsó ülésből kikukkantottak. Éppen most olvastam egy rendkivül érdekes dokumentumot "a magyar pártvezetők: Aczél György és Nógrádi Sándor és a Szovjetunióban gyakorlatilag száműzetésben lévő Rákosi Mátyás közti megbeszélésről készült feljegyzés"-t. Ez a találkozó 1960 augusztusában zajlott le Krasznodarban. A feljegyzést V.A. Krjucskov készítette. A cikk cime: Rákosi száműzetésben. Közzéteszi: Valerij Muszatov, Fordította: Biró László. Megjelent:Historia, Budapest, 2002, 5-6 számában. A forradalom után, 1957 tavaszán Kádár János kérésére Rákosit a feleségével, mint a pártegység megbontóját a Szovjetunióba, Krasznodar-ban száműzik. Ahogy írják ez nem volt valami jutalmi nyaralás Rákosi előzetes jó munkájájáért Rákosi éveken keresztül haza akart jönni, de az elvtársai sikerrel elmarasztalták. Itt lakott 1962-ig. Ezután, messze a politikai arénáktól a kirgiziai Tokmakban kőltöztetik, egy komfort nélkűli házban, ahonnan vízért is a kútra járt. Talán innen van az újság egyik képe, ahol Rákosi két vödör vizet cipel. A kép cime:Távol a "szeretett néptől" . Száműzetésben, íratok nélkül a messzi Szovjetunióban élte öreg napjait. A fent említett cikk írja, hogy Aczél szerint ... " nem veszélytelen Rákosit visszaengedni Magyarországra, mivel az országban erős a gyűlölet vele szemben, és hogy a saját személyes bíztonsága érdekében is van értelme a Szovjetunióban maradnia." Talán ez volt Aczél György politikai pályafutásának egyetlen okos döntése. Rákosinak, dacára annak, hogy minden vágya a hazatérés volt, tervei nem sikerűltek. Hazájának nem kellett! 1971. február 5-én, hosszas betegség után Gorkij-ban, száműzetésben meghalt. Hamvait a Farkasréti temetőben helyezték el. Fenya Kornilova jakut

179

Vándorlások származású asszony volt a felesége. Ő Moszkvában maradt, ott temették el. Kora tavasszal az iskolából kiküldtek bennünket kolorádó bogár gyüjtésre. Ez kötelező, "önkéntes"–nek mondott társadalmi munka volt. Büdös ez a főleg krumplin élősködő bogár. Hordószámra gyüjtöttük ezt a kártevőt, de ahogy később hallottam mi több kárt tettünk a termés letaposásával és a levelek összezuzásával, mint a bogarak. Remélem, hogy ez rémhír volt. Ilyen céllal küldtek ki engemet is egy Pest megyei termelőszövetkezetbe, négy hétre dolgozni. Ilyesminek a visszautasítása rákerült a híres káderlapra, ami csak rontotta a jövő tanulási, vagy munkalehetőségeit. Szürkülödött, amikor a busszal megérkeztem. Az irodában nem volt már senki. Sok kiabálás után előkerült egy idős, barátságos bácsi, akinek előadtam, hogy az iskola küldött engem ide négy hétre kolorádó bogarat írtani. A termelőszövetkezet diákokat kért. Lakást, ennivalót és az útikőltséget ők fizették. Hát erről a bácsi nem tudott. Elvezetett engem az istállók melletti, ajtónélküli, fészerszerü, sötét lyukba. Villany nem volt, gyertyacsonk maradékok hevertek egy fahordó tetején. Mellette egy mocskos fapad volt. A sarokból fapriccs látszott ki az összetört, széjjeltúrt szalmából. Ablaka a bódénak nem volt. Azt ajánlotta a bácsi, hogy aludjak ott az éjjel és reggel kinyít majd az iroda. Nagyon féltem, mert nem volt ajtó a bódén. Középre húztam a fapadot és felkucorodtam rá. Meggyújtottam a maradék gyertyákat és jobban széjjelnéztem magam körül. Ez a fészer valami szálláshely lehetett, hogy kinek azt nem tudtam, de az egyik sarokban véres kötszerek halmaza volt szétdobálva. A gyertyát elfújtam, hogy ne lássanak be a bódéba. Néhány perc mulva poloskák százai másztak fel a pad lábain. A cipőmmel csapkodtam agyon az egyre növekedő hadat. Alig vártam, hogy virradjon. Még félhomály volt, de én már kint ültem a közeli kút mellett. Hosszú, büdös és undorító éjszaka volt. Reggel az irodában nem tudtak rólam. A könyvelő roppant megértő és segítőkész volt. Kértem, hogy térítse meg a buszjegyemet

180

Mihály Márta és még aznap reggel hazamentem. Úgyanis Édesanyám azt mondta, hogy szennyesen viselkedő emberek között és piszkos helyen ne maradjak, mert ingyenmunkáért adhatnak tisztességes helyet. Nagyon helyesnek találta a hazatérésemet. Május végén, iskola után elmentem Sztevan bácsihoz piszkét (egrest) szedni. Nagy, piros színű, igen finom egrest növesztett. Csak szállodáknak szállította. Este pakoltuk és hajnalba vitte lovasszekérrel Budapestre. Sajnos Sztevan bácsi írástudatlan volt. Keresett egy megbízható munkást, aki a mérleget és a ceruzát tudta használni. Munka után én mértem le a szedők, főleg tót asszonyok (akik szintén irástudatlanok voltak) kosarait és állítottam össze a kész árút a szállodának. A hétvégeken néha Sztevan bácsival mentem a szekérrel a piacra. Nehéz munka az egres szedés, mert alacsonyak a bokrok, félig hajlott helyzetben lehet csak kifizetendő mennyiséget szedni. Első este könyöktől az ujjamhegyéig vérzett a karom. A harmadik, negyedik nap már megtanultam a tüskék elkerülését. Napi csúcsteljesitményem 110 kg volt. Ez este, életemben először, 14 éves koromban, éreztem a derekamat. Krumplit, sárgarépát kaptunk érte cserébe. Amikor visszajöttem a termelőszövetkezetből, akkor állandó munkás lettem Sztevan bácsinál. Nem volt nagy a fizettség, de Sztevan bácsi tisztességesen és az akkori viszonyokhoz képest igen jól etette a munkásait. Ez hatalmas előny volt, mert, aki dolgozott az nem ért rá sorba állni a jegyekkel, kenyérért és más ennivalóért. Ezek az élelmiszerek, ha volt is belőle reggel, néhány óra alatt elfogytak. Közben érdekesebbé vált a munkaviszony is. Sztevan bácsi jobban megismert és majd mindent rámbizott, mert belátta, hogy pontosan mérem és írom mindenki teljesitményét. Évek múlva én fizettem a munkásokat is, készpénzben. A bérüket is én számoltam ki. Nem volt soha semmi probléma. Minden tavasszal és nyáron, ha rövid ideig is, 18 éves koromig, szedtem málnát, ribizlit, cseresznyét és őszibarackot a Sztevan bácsi igen nagy hozamú kertjében.

181

Vándorlások 1947 tavaszán egy reménytelennek tünő, de részemre igen fontos levelet írtam franciául. Ekkor már második éve, hogy franciát tanultunk és a tanárnőnk a francianyelv hasznosságaképpen említette ezt a szervezetet. A svájci Vörös Keresztnél Nagyapámat kerestem, aki 1920–ban Amerikába vándorolt. Sohasem találkoztam vele, de gyakran hallottam azt, hogy a háború kitörése óta nem írt és a család nem tudta, hogy mi történt vele. Elhatároztam, hogy megkeresem. Hamarosan el is feledkeztem a levélről, mert közben végetért az iskolaév, befejeződött az egres szezon és öcsémmel elszegődtünk az erdészethez dolgozni. Vágásterületet jelőltünk ki, a János tó környékén, a szomszédos erdészkerületben. Az Árpi festékes ecsettel jelölte a kivágandó fát. Én az átlóval megmértem a rönk átmérőjét, a kerületvezető erdésszel közösen megbecsültük a fa magasságát. A velünk lévő könyv segítségével, ott helyben, ketten köböztünk is. Ezért természetesen fizetést kaptunk. Azt tudom, hogy igen keveset fizettek, de jobb volt, mint semmi. Reggel 6–kor indultunk és este 6–ra értünk haza. Szombaton nem dolgoztunk. Ez volt a legjobb példája a gyermek munkaerő kizsákmányolásának. De örültünk, hogy volt munkánk. Egy délután rendkivül borús idő lett, magas páratartalommal. Emiatt rengeteg szunyog volt az erdőben, és közeledtünk a mélyebben fekvő tó melletti mocsárhoz is. Alig tudtam írni, a sok szúnyogtól. Az erdész egy lombos galyat vágott és azzal próbálta elhajtani a zümmögő hadat. Egyre közelebb merészkedett hozzám. Közben, felértünk a tó feletti forrás köves szakadékjához. Itt az erdész pihenőt javasolt. Megálltunk. Öcsém elhúzódott néhány méterre tőlünk. Gondolom, hogy magánügyét intézte. Az erdész hírtelen nekem ugrott, átölelt és markolászni kezdett engem. Megijedtem, mert erre nem számítottam. Jól ismerte a családunkat, azt hittem, hogy tiszteli a zsenge koromat és a kollégiai kapcsolatokat. Nem kellett segítségért kiabálnom, mert Árpi figyelhetett engem, észrevette a jelenetet és pillanatok alatt mellettem termett. Nagy erővel az erdésznek rontott és közösen letaszítottuk az öreget (Apám korú lehetett) a kögörgetegek közé. Nagy csörgéssel, a kövekkel legurult a mocsár szélére. Vele gurultak a kiszáradt, gyökeres tuskók

182

Mihály Márta is. Amikor az aljba ért, akkor hasán feküdt. Véres volt az arca. Amint később kiderült összetörte az orrát. Betegszabadságra ment, más erdésszel fejeztük be a nyári munkálatokat. A nevére jól emlékezem, a Pilisben ismerős, több generációs erdészcsalád. Törekvő erdész unokái vannak. Nem szeretnék szégyent hozni nagyapjukra. A nyár elején (1948) megérkezett a Mihály család másik fia, apám öccse Lőrinc, Erdélyből. Illegálisan jött Ő is. A román katonáskodás elől szökött el. Természetesen nálunk, ha szükösen is, de otthonra talált. Velünk élt majd kétesztendeig, családunk igazi tagjává vált. Legényember és kiváló szabómester volt. Később Budapestre kőltözött, ahol Ő volt a Május 1. Ruhagyár többszörösen kitüntetett főszabásza. Tavaly, hosszú betegség után meghalt. Fiatal, igen csinos ember volt, amikor két esztendővel azelőtt 1945-ben meglátogatott engem Udvarhelyen, az intézetben. Kikért egy délutánra városnézőbe. Hallatlan élmény maradt az együtt eltőltött délután. Ekkor ettem először fagylaltot, először voltam cukrászdában és együtt a moziba is eljutottunk. Búcsuzásul két kis apróvirágos zsebkendőt kaptam. Évekig őriztem a látogatás élményeit és az ajándékot is. A nagyobb lányok többszörösen megkérdezték, hogy ki volt az a jó képű ember. Büszke voltam. Magyarország ebben az időszakban érte el a kommunista terrorizmus csúcsfokát. Az orosz hatalom teljes erővel átvette és diktálta az ország gazdasági, politikai, kulturális, közoktatási és minden más társadalmi funkcióját. Megszünt az emberi élet szentsége, elherdálódott a felebaráti szeretet. Aljas érdekek és hazugságok szólgálatában veszett el az emberi méltóság. Helyette virágzott a kegyetlen gyülőlködés, a bosszúállás. Fertőzőbetegségként terjedt el a hamisvádaskodás, a hazugság. Napirenden volt ezrek ártatlan kivégzése. Iszonyatos volt a félelem és a terror. Már egész fiatalon megtanultunk hallgatni, magunkról, családunkról, hitünkről, származásunkról a legkevesebbet, vagy semmit mondani. Féltünk.

183

Vándorlások

XII VALAMIKOR A NYÁR VÉGÉN, iskola után két rendőr várt rám a konyhában. Nagyon megijedtem, habár tudtam, hogy semmi törvényellenest nem cselekedtem. No, ez semmit nem jelentett. Kezükben egy vöröskeresztes jelölési boríték volt, ami nagy változásokat okozott bizonytalan életünkben. Ez az én nevemre és cimemre jött, de a rendőrség, mint veszélyes nyugati kapcsolat bizonyítékát, azonnal kinyította és lefoglalta. Kikérdeztek. Én elmondtam az igazat, hogy a háború alatt elveszett Nagyapámat kerestem, mert meg szerettem volna ismerni Őt. Tudtomra adták, hogy nekem nem lehet külfőldi rokonom, mert minden nyugaton élő ember azon iparkodik, hogy megdöntse a nép erejét, a Magyar Szocialista Népköztársaságot. Nagyapám sem külömb, mondották ők, ha az lenne, akkor nem ment volna külföldre eladni munkaerejét a kapitalistáknak. Hazaárúló, imperialista piszok. Nagyokat nyeltem, de hallgattam. Nem volt választásom. A levelet igen rövid időre, elolvasásra odaadták, de franciául volt. Csak azt vettem ki, hogy benne volt Nagyapám amerikai cime, amit én gyorsan és hibásan memorizáltam. A rendőrök a levelet elvitték és megigértették velem, hogy többet soha nem írok nyugati országokba. Most az egyszer elnézik a hibámat, mert nem ismertem a törvényeket. Ijedtemben mindent megigértem. Jó volt arra gondolni, hogy megtaláltuk Őt, egyenlőre csendben maradtunk a létezésével. Az akkorában divatos önéletrajzainkban letagadtuk szegény Mihály Ferenc nagyapám létezését is. Arról nem tudhattunk, hogy a Svejci Vörös Kereszt értesítette Nagyapámat

184

Mihály Márta Amerikában, hogy unokája Magyarországról keresi és megadták a nevemet és cimemet. A nyár igen gyorsan elszaladt. Elkezdtem a negyedik polgárit, egy– két iskolabarátnőm is akadt, de szorosabb kapcsolat nem igen alakulhatott ki, mert nekem iskola után haza kellett menni. Tekintettel a 5 km távolságra minden iskola utáni tevékenység részemre mególdhatatlan volt. A tartózkodó viselkedésnek más, okai is voltak. Szentendrén nem láttak túlságosan szívesen bennünket. Sokan azt se tudták, hogy hol van Erdély. Lenéztek. Menekültek, jött–ment emberek, talán román cigányok, messziről jöttek, ilyen és hasonló megjegyzések fogadtak bennünket. Természetesen ez nagyon bántott, hiszen a magyarságunk kergetetett Magyarországra. Mást nem tehettünk, csak hallgattunk. Karácsony előtt kiderült, hogyha gimnáziumba akarom folytatni a taulmányaimat, akkor különbözeti vizsgát kell tennem, valamikor a nyáron. A vizsga tárgyai:latin, mennyiségtan, történelem, föld–és néprajz, rajz és müvészeti alkotás. Ezeknek sikeres letétele után reményem lehetett, hogy valahová bekerülhetek a gimnázium ötödik osztályába. Ez nekem ijesztő hír volt. Különösen a latin tűnt reménytelennek. Néhány tankönyvet szereztem és már évközben készülgettem, amiből tudtam. Elképpesztően hatalmas anyag volt, különösen töténelemből és mennyiségtanból. Sikerrel befejeztem a polgárit, de figyelmemet már is a nyári különbözeti vizsgák felkészülésére fordítottam. Latinra és mennyiségtanra Anyám felvett egy egyetemi hallgatót. Neve Egon volt, hetente kétszer két-két órát tanultunk együtt. Rengeteg házilecke volt matematikából és memorizálás latinból. Nagyon keményen tanultam. Augusztus közepén voltak ezek a hallatlanul nehéz vizsgák. Eredményeimre nem voltam büszke, mert latinból elégségest kaptam. A többi jegyek jobb eredményt jeleztek. Viszont elégedett voltam teljesitményemmel, mert hallatlan szorgalommal és kitartással tanultam. Útólag sokszor arra gondoltam, hogy a lányok helye a gimnáziumokban nem volt még teljesen elfogadott. A közhit szerint csak a fiúgyermek volt szellemileg teljesen képes a gimnáziumi problémák

185

Vándorlások mególdására. A leányzók képességei még sokszor kétségesek voltak. Ez volt a kor szelleme. Rendszerint csak lányok különbözetiztek és hallatlanul nagyok voltak a követelések velünk szemben. Közben jelentős változások történtek Szentendre iskoláiban. 1948 márciusában a Szentendrei Római Katolikus iskola megkapta a nyílvánossági jogot. Többé nem volt magán iskola. Tekintettel az egyház és a kommunista állam teljes elhidegülésének, mondhatnánk úgy is, hogy az állami szervek nyílt ellenségeskedésének, 1948 juniusában az iskolát az egyháztól elvették és azonnal államosították. Tökéletes volt a kommunizmus uralma az iskolarendszerben is. Az ellenségeskedés az állam részéről elérte a csúcspontot. Az új gimnázium, akkori nevén a Dolgozók Gimnáziuma, a volt csendőri laktanya és a régi vályogházakból, istállókból átakított, leromlott legénységi barak volt. Gelléri Emil igazgató szervezési ügyessége és praktikus hozzáállása lehetővé tette szeptemberben az új állami gimnázium megnyítását. Tanárok és mi diákok együtt dolgoztunk a nyolc tanterem felépítésén. Hatalmas munka és kiérdemelt győzelem volt ez. Eltörölték ekkor a nyolc osztályos gimnáziumot, bevezették a nyolc általános iskolát és négy gimnáziumot. A Szentendrei Dolgozók Gimnáziumában merőben más volt az élet, mint a polgáriban. Az új iskolában bekőltözött a politika, burjánzott a kommunizmus eszméje. Megalakúlt a DISZ (Demokratikus Ifjusági Szövetség), megjelentek az osztálybizalmiak. Volt, aki figyelte mindenkinek, minden lépését. Ezek beleszólhattak a tanáritestület osztályozásaiba, fegyelmi ügyekben és részt vettek a tanárikar gyülésein is. Az új iskola cimével kikőltözött a fiatalok igazi, gondtalan fiatalsága és személyi biztonsága. Bekőltözött a bizonytalanság, sok kétely és félelem. Ebben az időben kezdtük megtanulni az önéletrajzírást. "Mesteri" alkotások voltak ezek. Itt tanították meg kényszerből hazudni a fiatalság nagy részét. Le kellett tagadnunk, ha értelmiség volt az apánk. Ha kicsit nagyobb földbirtoka volt nagyszüleinknek. Súlyos, megbocsájthatatlan bűn volt, ha apánk a magyar hadseregben szólgált a háború alatt. Ekkor azonnal fasiszták

186

Mihály Márta lettünk. Elvágták a jövőnket. Tehát jobb volt, ha beírtuk, hogy munkás ember volt apánk. Végtére ez nem volt hazugság, csak kommunista szemfényvesztés, hiszen mindenki dolgozott, munkálkodott valahol, hacsak nem volt a bőrtönbe. A síkeres különbözeti vizsgák letétele után felvettek 1948–ban a Szentendrei Dolgozók Gimnáziumában. Az előző egyházi leány polgári nem volt a legragyogóbb múlt, de a helyiek jól tudták, hogy más választásom nem volt. Erdélyi származásomról és illegális határátlépésemről nem beszéltem. Mindenki kimondott véleményét, minden valótlan furcsaságot és a sok hazugságot is el kellett fogadnom, mert az volt az egyetlen biztonságos út. Magunkról, vagy "múltunkról" nem beszéltünk, mert sohasem tudhattuk, hogy a megosztott élményt, vagy eseményt mikor használják fel ellenünk. Az iskola részt vett a város kúlturális megmozdulásaiban. Énekkarunk, tánccsoportunk többször szerepelt a városházán. Megalakúlt a lányok röplabda csapata is. Szerettem a röplabdázást. Évekig Pávai Erzsébet, Izsák Vera, Tolnai Klári, Labancz Klári, Viglás Teri és én voltunk az iskola csapatja. Lelkesek és sikeres versenyzők voltunk. Megszokott rendszereséggel, vidáman énekelve, kivonúltunk a helyi, szokásos politikai eseményekre. Ezek ebben az időben főleg a szovjet emlékmű mellett játszódtak le. Ebből az időből megmaradt egy kedves emlékem. Április 4–én, a Felszabadulás ünnepén versenyfutás volt. Juhász Armand testnevelés tanárunk utólsó pillanatban kiderítette, hogy nem jelölt ki senkit az iskolából az ünnepi versenyfutáshoz. Reggel a verseny résztvevőinek felvonulása előtt hozzámjött segítségért. Mondván, hogy "Mártika Magának jól megy a futás (igaz én a hosszú gyaloglások miatt, állandó tréningbe voltam). Képviselje az iskolát. A verseny a főtérről indul és a szovjet emlékmünél végződik", tájékoztatott Juhász tanár úr. Ott volt a szokásos üunepség és az érmek kiosztása is. A többi iskolák versenyzőivel a főtéren gyülekeztünk. Volt egy fekete tornanadrágom, fehérblúzzal, de nem volt tornacipőm. No, de ez nem akadályozott meg engem a versenyzésben. Nagy lelkesedéssel nekifutottam, a részemre rövid, talán 2 km útnak. A többi futókkal nem törődtem, csak futottam, mint egy elhivatott bajnok. Ahogy a

187

Vándorlások térre értem, hallottam a hangos bemondót, de lelassúlás nélkül a "finis"kötélig futottam. Megálltam. Ekkor teljes hangerővel hírdette a hangosbemondó, hogy -a tisztelet futás versenyét mezitlábas futónk, Mihály Márta nyerte, a Dolgozók Gimnáziumának diákja. Fantasztikus eredmény, ettől a mezitlábas erdészlánytól, - ordítozta a bemondó. Az érdekessége az eseménynek nem az én nyereményem volt. Édesanyám a versenyről nem tudott. Éppen a piacon volt, amikor meghallotta a hangos bemondón a nevemet és az eredményt. Sírva rakta kosarát a földre és szinte kiabálta a körülállók között, hogy a mezitlábas az Ő leánya. Egész nap arról beszélt. Később megkérdezték, hogy a mezitlábfutás-e a sikerem titka? Nem válaszoltam, mert szégyeltem, hogy nem volt cipőm. Ezen a nyáron valahonnan egy rossz kerékpárt vett Árpi öcsém. Többet javítottuk, mint amennyit használtuk. Ebben az időben nem lehetett alkatrészeket, különösen kerékgumit venni. A mi rossz, köves útjaikon állandóan kipukkadt a gumi. Egy délután kenyeret és margarint osztottak. Kaptam egy vekni fehér kenyeret, amit a kerékpár hátsó csomagtartójára csatoltam. Szaladtam a henteshez a margarinért. A kerékpárt a szentendrei főtéren, a járdán toltam. Szódásüvegeket kihordó lovasszekerek álldogálltak a sarki kocsma előtt, a járda mellett. Én nem figyeltem oda, mert megszokott kép volt ez. Minden délután ott álltak a lovak. Ahogy haladtam el a szekerek mellett, egyszercsak kegyetlen fájdalmat éreztem a fenekemen. A földre dobtam a kerékpárt és fenekemhez nyúltam. Ekkor vettem észre, hogy a sortom hátsófele hiányzik. Ki látszott a mezitelen fenekem. Sírva fakadtam, a szégyentől és a fájdalomtól. Kifutottak a férfiak a kocsmából és körbeállva közös egyetértéssel megállapították, hogy bizony a lónak jó ízlése volt. Szégyenkezve hazajutottam. Hatalmas kék–majd sárga foltok ékeskedtek a fenekemen. Véraláfutásos fognyomok tanúskodtak a lóharapásról. Azóta is félek a lovaktól. Késő ősszel értesítést kaptunk a póstáról, hogy csomagom érkezett. Meglepetéssel láttam, hogy egy nagy vászonzsák használt

188

Mihály Márta ruhanemü jött nekem, Amerikából. A feladó ismeretlen volt. Sok papírt kellett aláírnom. Rejtelmes volt az egész esemény. Hazacipeltem a csomagot és kiderült, hogy Nagyapám cime volt a csomagon, de nem az Ő neve. Néhány hét után levelet kaptunk ugyanerről a cimről. Értesítettek arról, hogy Nagyapám néhány hónappal az én kereső levelem előtt meghalt. A levélíró egy női katólikus szerzetesrend öregotthonának volt a vezetője. Sajnálták, hogy nem érte meg azt, hogy unokája megtalálta. Rólam vagy Apámról és pillanatnyi családihelyzetéről nem tudhattak semmit. A levélben 5 darab fénykép volt. Útólsó kép Nagyapámról, valószinüleg négy gyermekének és feleségének szánta. Mindjájan sírtunk. Apám elvesztette apját, akit alig ismert és még kevésbbé emlékezett rá. Mi pedig hírből hallott nagypapánkat gyászoltuk. Az öregotthonból az elkövetkező hónapok során még 3–4 csomag érkezett. Mind használt ruhanemű volt. Valószínüleg a javát a vámnál kiszedték, mert néha igen–igen viseltes, moly–rágta holmi érkezett. Mi hálásak voltunk mindenért. Szabó nagybácsim minden darabot átalakított, átvarrt. Nem beszéltünk az eseményről senkinek, mert féltünk a rendőrségtől. Igaz, hogy én nem leveleztem nyugattal. Nem értettük, hogy honnan tudták meg a cimünket. Azt tudtuk, hogy a rendőrök a csomagokról és minden mozdulatunkról tudtak és állandóan figyeltek bennünket. Tragikus karácsonyi meglepetés érte a családot. Talán a nyugati rokonság miatt? Röviddel az ünnepek előtt a póstás a házhoz hozott egy ajánlott levelet. A Magyar Belügyminisztériumból jött egy értesítés, hogy a trianoni békeszerződés 61. cikke alapján elvesztettük magyar állampolgárságunkat. Visszahonosítási okmányra van szükségünk, ellentkező esetben egy éven belül el kell hagynunk az országot. Leírhatatlanul megijesztett és elszomorított ez a hír. Teljesen bizonytalanná tette napjainkat. Érthetetlen volt ez a rendelet. Mi úgy éreztük, hogy hovátartozásunkat bebizonyítottuk, azzal, hogy otthagytuk Romániát és Magyarországra telepedtünk. Végtére magyarok voltunk. Apám a

189

Vándorlások Magyar Erdészet alkalmazottja volt Erdélybe 1944-ig. Tudtuk, hogyha visszadobnak Romániába akkor ott románellenes, reakciós elemek gyanujával évekig tartó bőrtönbüntetés várt ránk. Visszahonosításért folyamodtunk. Apám párttag lett, bíztonságunkat megvásárolta. 1948, dec.8–án megkaptuk a visszahonosítási okíratot. Budapesten, 1949, február 9–én az egész család állampolgársági hűségesküt tett a Magyar Népköztársaságra. A hüségeskün felsorakozott az egész család. Apám és Anyám sírtak. Mi érthetetlenül álldogálltunk a tágas állami hivatalban. Ha eddig nem tudtuk volna akkor most a Magyar Népköztársaság állampolgárai voltunk, vagyis magyarok lettünk. Apám sohasem bocsájtotta meg a Magyar Kormánynak ezt az igazságtalan meggyalázását. Röviddel ez esemény után egy egyenruhás férfi jött hozzánk. Olyan póstás kinézetü volt. Kiderült, hogy a Magyar Nemzeti Bank képviselője volt. Jellemzően mi gyanúval telten figyeltünk minden állami, egyenruhás embert. Nyílvánvalóan a visszatoloncolástól, vagy megtorlástól féltünk. A képviselő bemutatkozott és elmondta, hogy pénz érkezett nevünkre Amerikából. Ez az összeg az ott elhalálozott Mihály Ferenc hagyatéka. Ez maradt meg az ottani bankszámláján. Az öregotthon, ahol gondozták és, ahol útólsó beteg éveit tőltötte, elküldte a fennmaradott összeget. Sajnos, nem emlékszem az összegre. Mi dollárt sohasem láttunk, hiszen a valuta tulajdon életfogytiglani bőrtönbüntetés járt. Sőt azt sem tudtuk meg soha, hogy tulajdonképpen hány dollárt küldött az öregotthon, mert mi számlát nem láttunk. Valószínüleg a végelszámolást a rendőrök kapták meg. Arról sem tájékoztattak, hogy hány forintot adtak egy dollárért. A képviselő annyi pénzt adott nekünk, amennyit jónak látott. Készpénzzel fizetett. A bank alkalmazottja nem adott semmiféle számlát. Mi ekkor abban sem voltunk biztosak, hogy elfogadhatjuk-e a pénzt. Csak évekkel később latolgattuk, hogy a kitoloncolás lehetőségének, a hűségeskünek, de főleg a párttagságnak sok köze volt ehhez a "ködös" örökléshez. Az igazat sohasem tudtuk meg.

190

Mihály Márta Mi nem mertünk kérdezni semmit, mert előzőleg, töbszörösen életrajzainkban letagadtuk Nagyapám létezését is. Ahogy a sorsunk állott, nem volt biztos, hogy Magyarországon maradhatunk. Félelem és bizonytalanság vett körül. Később az a hír terjedt el, hogy mi rengeteg dollárt (?) és vagyonokat érő csomagokat kaptunk. Mindkettő hazugság. A pénzből egy sovány tehenet vettünk. Miért tehenet? Mert abban reménykedtünk, hogy ez legalább tejet ad, hiszen hónapokig nem ihattunk tejet, mert messze laktunk a várostól. Elkezdődött az új erdészház felépítése. Remény volt arra, hogy talán őszre készen lesz. Igen lassan haladt az építkezés, mert a nyersanyag készlet a háború után szükös és bizonytalan volt. Jól fizetett a feketepiac is mindenért, ezért könnyen eltünt a nehezen beszerzett anyag. Még az iskolaév befejezése előtt újra egrest és cseresznyét szedtem. A bizonyitványom elég jó volt, igaz, hogy keményen tanultam. Még mindig az elmaradott anyag behozásával küzködtem. Nyárra "komoly" állásom volt. A csemetekertben dolgoztam, 7 km–re otthonról, a szomszédos erdőkerületben. Tőlgy és erdeifenyő csemetéket gondoztunk. Főleg gyomláltunk, kézzel. Csemetéket készítettünk elő a telepítésekhez A kis csemeték érzékenyek és gyengék, a gyomok tartósgyökerüek és még a talajban maradt gyökérdarabból is azonnal kihajtanak. Hamar megfojtják a csemetét. A munkafelügyelő is én voltam, mert ismertem a csemetéket és írni–olvasni tudtam. Megismertettem az asszonyokat a csemetékkel. Békésen dolgoztunk együtt a meleg, tüző napon. Az ivóvíz nagy probléma volt. Egy fiatalasszony majd egész nap a vizet hordta nekünk. A főkönyvelő ellenezte a bérelszámolásnál az vízhordó asszonyka bérpótlékát. Ajánlottam neki, hogy jöjjön már ki gyalog a csemetekertbe egy látogatásra és kóstolja meg a drága, adagolt, meleg ivóvizünket. Ebben a beosztásban tanultam meg 1–2 évvel később bérjegyzékelni is. Egy rossz kerékpárral jártam a köves erdei utakon.

191

Vándorlások A pénz a kormánykeréken egy ócska zacskóban lógott. Innen fizettem az erdészeti dolgozóknak. Útólag, amikor visszagondolok ezekre a dolgokra, akkor el sem tudom képzelni, hogy hogyan mertem én erre vállalkozni. Soha nem volt egy fillér hiányom, igaz feleslegem sem. Időközben kezdtem megérteni a tótasszonyok beszélgetését is. Meglepődtek, amikor beleszóltam társalgásaikba. Rendszerint az iskola kezdetéig dolgoztam az erdészetnél. A csemetekerti munkálatok után fuvarosok ellenőrző kisérője voltam. Vasúti talpfát szállítottunk, borzalmasan rossz erdei útakon. A vágásterületről lovasszekéren vittük a talpfákat, 15 km távolságra, a szentendrei Hév állomásra. Rendszerint 6–10 szekér ment az úton egymásután, én meneteltem közöttük és vigyáztam arra, hogy a talpfák hiánytalanul az állomásra kerüljenek. Pontos adatom volt minden kocsis nevéről és a terü darabszámáról. A vasútnál hivatalosan átadtam az anyagot, miközben ellenőríztem a kocsisok egyéni, leszállított darabjait. Sokat tanultam, elsőnap különösen. De talán még többet sírtam. Nehéz volt megismerkedni az élet igazi nyers valóságával, a nyomor gerjesztette keserű kényszereivel. A kocsisok, azért, hogy minél többet keressenek túlterhelték a szekererüket fával. A lovak nem tudták a terüt kihúzni az útra. Ütötték-verték a lovakat, ocsmány módon káromkodtak, de sokszor így se indultak ezek az agyon kínzott, habzószájú állatok. A fa mögé bújtam és keservesen sírtam. Mást nem tehettem. Több perces eredménytelen próbálkozás után a fuvarosok újságpapírt gyújtottak és a lángoló papírt a ló hasaalján, a nemiszervek körül lebegtették. Szerencsétlen állatok az égési fájdalomtól megúgrottak és recsegve, törtetve kirántották a nehéz terüt az útra. Én, mint az eszét vesztett tyúk, úgy futkostam a rohanó, recsegő szekerek között. Időnként 1–2 darab eltünt a szekérről. Ezért a kocsisok néhány fröccsöt vehettek, ahogy később megtudtam. Nagyon ügyesen csinálták, mert az aktuson sohasem kaptam rajta öket. Ilyenkor azt mondták, hogy én írtam fel többet. Többszöri ilyen "elveszett talpfa" után rakodáskor minden kocsissal megbeszéltem, hogy hány darab talpfa van a szekerén.

192

Mihály Márta Megpróbáltam aláiratni velük a listát. Ekkor kiderült, hogy nagy részük nem tudott írni. Kereszteket rajzoltunk a nevük mögé, amit az írástudatlan az ujjával lenyomott. No, de minden kereszt egyforma volt. Igen alacsony volt a bérük és keveset kerestek. Néhány nap múlva rájöttem, hogy miért nem volt kapós ez a nyári munka. Nagyon keservesen, de kitartottam a szállítás végéig. Végre elkészült az új erdészház is. Több, mint kétesztendeig épült. Nagyon örültünk a száraz és világos otthonunknak. Ablakai az útra néztek. Két nagy szobája, szép ablakos konyhája volt. A padlásfeljáró volt a nagy kamra. Jó méretü verandán keresztül volt a ház bejárata, mely az erdőre nézett. Nagyon tágas pince volt a ház alatt. Sajnos az erdészetvezető felesleges és drága lukszusnak tartotta a fürdőszobát 1950–ben! Pedig a kút csak 5 méterre volt a ház bejáratától. Több órás vita, majd veszekedések sem győzték meg az illetőt (Sopronban végzett, ismerős erdőmérnök) a fürdőszoba szükségességéről. Úgy látszik ő nem mosdott. Ugyan én csak kétesztendeig laktam ebben a házban, de még is ezt és környékét tartottam magyarországi otthonomnak. Az elmúlt 45 esztendő alatt többször visszajártam. Legtöbbször csak meglátogattam a fákat és a házat. Amikor bekőltöztünk a új házba az útfelőli óldalra három kicsi fenyőcsemetét és alája erdei ibolyát ültettünk. 2002–ben már nem találtam a szép megöregedett fenyőket. Ibolyát se láttam. Bárhogyan leselkedtem, régi jó barátunkat, a bükkfát sem találtam. De emeletet kapott az öreg erdészház. Fiatal erdész a lakója. A környék szépsége semmit sem változott. Percekig álldogálltam a ház előtt, sok szép emléket varázsolt vissza az erdészház. A bajok, bánatok elbújtak. Csak a szépre emlékeztem. Úgy hittem, hogy Csabika és Attika hangját hallottam. Bobi kutyánk is ugatott. Hirtelen a színes, kellemes képzelődés összekeveredett a rút valósággal, hiszen réges-régen eltávozott mindenki. A temetőbe alszanak. Nem ugat többé Bobi kutyánk, nem szól a kakkuk madár. Elhaltak a sárgarózsa bokrok, elporladtak a rögök is. Az otthonból ház lett, gazdát cserélt. Velem is elszaladtak az évek, de még élnek ezek a szép emlékek.

193

Vándorlások Alig vártam az iskola kezdetét, hiányoztak az osztálytársaim. Szeptemberben iskola után diót vertem és mandulát szedtem. Szerettem a friss dió illatát. Nagy öröm volt hetekkel később a lehúlott levelek között talált, 1–2 elbújt, igazán illatos dió. Sokszor vadásztunk ezekre az árokban, a diófák alatt. Éhesek voltunk az úton, hazafelé. Érdekes hírek keringtek a nyár folyamán. Azt beszélték az emberek a városban, hogy az állami gimnázium megszünik és a ferences papok fogják megkapni az iskolát. Ez ebben a politikai légkörben, a Rákosi rendszer egyházellenes és terrorista uralma alatt, szinte hihetetlennek tünt. Szeptember elsején az új keresetemből vásárolt szandálommal a kezemben (csak a város szélén vettem fel, hogy tiszta és szép maradjon) elindultam Szentendrére, az évnyító ünnepségre. Öröm volt találkozni mindenkivel. Nevetgélés, nagy zaj és fiatalos lelkesedés vett körül bennünket. Kis várakozás után kihírdették, hogy menjünk haza, mert évnyító ünnepség ma nem lesz, majd valamikor később a ferencesek fogják megnyítani az évet. Aggódva hallgattam a hírdetést. Csalókának tetszett ez a hír. Féltem, hogy megint iskola nélkül maradok és végül is a Lenin Intézetbe kényszerülök menni. Jogos volt a félelmem. Néhány nap mulva megérkezett az erdészet párttitkára. Ajánlotta, hogy bojkottáljam ezt az új hihetetlenül reakciós, imperialista iskolát. Megint magával hozta a szükséges kérdőíveket a Lenin Intézetbe. Tanácsolta, hogy szervezzem meg a bojkottálást az iskolában. Én fel voltam készülve erre a látogatásra, mert bizonyos voltam abban, hogy mindent elkövetnek azért, hogy eltérítsenek hitemtől. Apámon keresztül próbáltak meggyőzni a vallásos nevelés káros, imperialista hatásától. Apám kijelentette, hogy Ő nem avatkozik bele a lánya választásásába. Neki az a legfontosabb, hogy becsületesen tanuljak. Néhányszor még meglátogattak jobb és jobb ösztöndíjakkal csalogattak, de én sem akkor, sem most nem akartam oda menni. Azt sem tudtam kisütni, hogy milyen végzettséget adott a Lenin Intézet,

194

Mihály Márta vagyis hogyan lehet abból megélni. Engem a politikai pálya sohasem vonzott. …"Mihály Márta fogadd elismerésünk és köszönetünk jeléül ezt az oklevelet, mert elévülhetetlen érdemeket szereztél abban, hogy az akkori politikai állapotok közt vállaltad idetartozásodat, és így segítetted iskolánk fennmaradását." Idézet a Szentendrei Ferences Gimnázium Aranyokleveléből.

XIII A MAGYAR KORMÁNY és a Katolikus Egyház 1950. szeptember 9-én egy megegyezést írt alá. Ennek értelmében a Ferences Iskolafenntartó Rendfőnöki Hatóság, vagyis a Ferences Rend átvette a Szentendrei Állami Általános Gimnáziumot, a Dolgozók Gimnáziumát. Helyesebben, az egyház visszakapta a régi iskoláját. A Ferences Rend ezt a határozatot pártfogolta, segítette a kinevezett tanárokat és diákjait. Minden nehézségben támogatta az Intézetet. Ebben a szellemben indult el a hivatalos iskolai élet Az egész város éberen követte az eseményeket. A helyi pártbizottság és az állami szervek képviselői ellenséges szemekkel figyelték az iskola kezdetét. Itt-ott bojkotálási kezdeményekről is esett szó. Úgy a diákok, mint a tanárikar minden megmozdulását számontartották. Szinte reménykedtek valami botrány kitörésében. Mi ezt jól tudtuk. Iparkodtunk a legfegyelmezetebb és legszerényebb módon viselkedni. Nehéz idők voltak, tele feszűltséggel. Beíratkoztunk szeptember 13-14-én, évnyító ünnepségünk 15-én volt. A Veni Sancte-t 17-én ünnepeltük. A diákok létszáma 125 volt. A Ferences Rend Dr. Nagy Konstantin atyát bízta meg az iskola vezetéssel. Nehéz feladata volt. A város kommunista vezetősége kezdettől ellensége volt az egyházi iskolának. Megpróbálták felszámoltatni az iskolát, különböző mesterségesen gyártott okok

195

Vándorlások miatt. A város kommunista vezetősége osztályellenségnek tekíntette a szerzeteseket, a diákokat és természetesen az iskolát is. Közvetlenül a beíratkozás előtt a régi diákvezetőség néhány tagja az iskola bojkottálásáról beszélt. Valószínüleg a helyi Kommunista Párt kezdeményezése volt ez. Ekkor két csoportra szakadt a társaság. Azok, akik nem támogatták az egyházi gimnáziumot és azok, akik már oda beiratkoztak, mint én is. Komoly viták hangzottak el a továbbtanulási lehetőségek körül, mert nyilvánvalóan az egyetemi felvételező bizottságok nem igen kedvelték az egyházi érettségit. Legalább is ez volt a "hivatalos", pártdiktálta álláspont. Az iskola elleni búzdító, agitációs tevékenységek néhány esetben beválltak. Az én régi osztályomból többen nem jöttek vissza az egyházi iskolába. Féltek, hogy nehézségük lesz a továbbtanulásban. Megértettük öket, mert aggodalmuk jogos volt. Jó barátok maradtunk. A kimaradottak, illetve azok akik nem egyházi iskolában folytatták tanulmányaikat, az én osztályomból, mind sikeresen egyetemre jutottak. Természetesen időben megint megjelent az erdészeti párttitkár is. Azt akarta, hogy szervezzek bojkotálást az iskolában a paptanárok, vagyis szerinte az imperialista ügynökök ellen. Ekkor én már beiratkoztam a ferencesekhez és megmondtam neki, hogy ez volt az én választásom. Két évvel később, amikor az egyetemi pályázópapírokat tőltögettük ki, jól tudtuk, hogy iskolánk neve sokaknak szemszúró és ellenséges volt. De ugyanakkor reménykedtünk abban, hogy, ha titokban is, de akadnak olyanok az egyetemi döntőbizottságokban, akik nem kivánják az Egyház elhalását és legalább felvételi vizsgára méltatnak bennünket Iskolai életünk nagyon megváltozott. Az egyházi gimnázium, szelleme, fegyelme és emberi mivolta különössé, egyénivé formálta diákjait. Ezekben az iskolákban a nevelés a régi, európaszerte jól ismert és sikeres pedagógiai módszereken alapult. A természet tudományok fontos és növekvő szerepe mellett nagy súlyt helyezett a tanári testület az egyéniség és a lelkierő művelésére is. Béke, biztonság és nyugalom volt körülöttünk, az iskola falai között. Ez a pedagógiai

196

Mihály Márta módszer új és különös jelleget adott a városnak is. Azt, hogy minden lépésünket figyelték jól tudtuk. Nagyon vigyáztunk viselkedésünkre és arra, hogy igen fegyelmezett módon részt vegyünk minden politikailag kivánatos megmozduláson. Itt szereplésünk mindig színvonalas volt és viselkedésünk példás. Elnyertük a város lakosságának az elismerését. Értékeltük iskolánk Istenfélő, békére és szeretetre alapozott pedagógiai módszereit. Próbáltuk megbecsülni iskolánk védő, nyugodtabb szellemét. Sokszor nehéz volt. Az egyházi iskola elhalását, úgy hitték a vezető kommunisták, garantálja egy állami gimnázium létesítése. Ez is megtörtént, de versenyről nem beszélhettek, mert ettől függetlenül a jelentkezők száma nőtt az egyházi iskolában, de jutott elég az állami gimnáziumnak is. Sok–sok kacskaringóval, nehéz megpróbáltatásokkal és számtalan latin conjugáció kínozgatása után, én újra a ferences gimnáziumban voltam. Boldog voltam, otthon éreztem magam. Érzelmeimet az iskola fennállásának 40 évfordulójára kiadott könyvecskében (Szentendrei Ferences Gimnázium 1950–1990) foglaltam össze: Kedves Öregdiák Társaim! Sok szeretettel köszöntöm minden régi ismerős és ismeretlen diáktársamat. Gratulálok a diákkör létrehozásáért és kivánom, hogy legyen sikeres összekötő fóruma a világban szétszóródott diáktársamnak. Nevem: Mihály Márta (asszonynevem Dr. Orlóci Lászlóné, vagy Mrs. M. Orlóci), 1952–ben érettségiztem. A dátumról láthatjátok, hogy osztálytársaim és én az Iskola első fecskéi voltunk. Dr. Nagy Konstantin atya igen nehéz feladatot kapott, amikor a Szentendrei Ferences gimnázium igazgatását elvállalta. A kezdeti megpróbáltatás sok színben és formában jelentkezett. Nehéz idők voltak. Hazánkat erős politikai terror karjai fojtogatták, még a szabadon gondolkodás is veszélyes volt. Megviselt emberek éhes sora állt sorba kenyérért és fütőanyagért. Politikai hovátartozásunk nem volt soha kétséges, hiszen megpróbáltunk Isten szerint, Isten útján járni és példásan viselkedni. A városban éppencsak megtürtek. Szent Péter bizonyosan beengedte az öröknyugalomba Konstantin atyánkat, mert a hatóságok eleget zaklatták Szentendrén.

197

Vándorlások Én szép Erdélyországból kerültem Szentendrére, 1946–ban. Kicsi, vékondongájú, lenszőke leánka voltam. Reményeim és hitem a magyarságomban és Istenben annál hatalmasabb volt. De korán ért csalódás, mert magyar testvéreim akkor nem vállaltak velem rokonságot. Azt hittem, hogy Magyarország és Szentendre legalább olyan szeretettel vár engemet, mint amennyit én hoztam Székely hazámból, de megvetés várt. A vándor sors nehéz volt és az események gyorsan felnőtté kovácsoltak. Nem beszéltem székelységemről többet, mert veszélyes volt. Lelkem Erdélyt kereste, a fülemben a Hargita erdői zúgtak. Hazát cseréltem, de szívet nem. Ilyen gondolatokkal volt tele lelkem tarisnyája, amikor 1950–ben a gimnáziumba felvettek. Félve álltam Édesanyámmal Konstantin atya asztala előtt. Remegve adtam elő szegény menekült sorsunkat. Megnyílt az iskola és a szeretet kapuja. Átölelt a jóság és a megértés. Ez átitatta az én aggodalmas és szegényes mindennapjaimat. A szeretet védőkerítést épített az Iskola és a külvilág között. Utóljára itt éreztem magam biztonságban Magyarországon. Aranyozza be a napsugár dr. Lukács István osztályfőnököm sírját, aki újra meggyőzött arról, hogy a székely nyelvjárás tisztasága nemzeti kincs. Nagyra nőjjenek a virágok Kostek Jenő mennyországi útjain. Titkos álmomat árúltam el neki, azt, hogy erdőmérnök szeretnék lenni. Széles mosoly csillogott derüs arcán, azt válaszolta: Márta, terve bizonyosan valóra válik, imádkozni fogok érte. Jól imádkozott, Isten éltesse, vagy nyugtassa. Faddy atya jó tanácsai sokszor letörölték könnyeimet az idegen világban és útmutató szikraként vezettek a tekervényes utakon. Kérem a jó Istent, itt Kanadában, hogy éltesse Őt sokáig, mert nagy szükség lesz az Ő irányítására. A jelképes ballagási tarisnyánkat igen megtőltötte jó tanáccsal, szeretettel és szép fiatalkori emlékekkel az Iskola, a tanárok és a diákok. Úgy látszik, hogy vándorbotom, amit 13 éves koromban Erdélyben megmarkoltam, nem tudtam elengedni, mert 1956–ban a Csendes Óceán partján kezdtem el új fészket építeni. Megint hazát cseréltem, de szivet nem. Nehéz évek voltak, hiányzott a család, a barátok, Erdély és Magyarország levegője, hazám nyelvének íze, aromája. Évekig honvágyam volt. Lassan otthonná vált ez a szép ország, megtelt a fészek is. Itt is emberi megértésre és szeretetre találtam. Rokonok, testvérek elhalnak otthon, itt pedig erősödnek az idekötő gyökerek.

198

Mihály Márta Ahogy nagy örömmel hallom Magyarország élete is új stációhoz érkezett. Békésebb életet, emberi szabadságot és az emberiméltóság tiszteletének visszatérését igérik a politikai események. Istenfélő jövő van kialakulóban. Erdélyi menekült testvéreinknek otthont adtatok, más népek fájdalmaiban osztoztok. Újra értékké vált az ember. Igaz szívből kivánok sikeres müködést Nektek és az Iskolának, fennállásának 40. évfordulóján. Adjon a jó Isten egészséget és sok örömet végzett gyermekeinek. Köszönetet mondok tanáraimnak és örök nyugalmat az eltávozottaknak. Sok siker kísérje az utánam következő fiatalok seregét, hogy méltóképpen dicsőithessék komoly hírű, szép iskolánkat. Isten áldása kisérje a tanárikar munkáját, hogy Szent Ferenc szellemében továbbra is vezérelni tudják a sok fiatal szellemi és lelki gyarapodását. Kérünk Úram Isten, hogy őrizd ezt a kincses házat minden bajtól. A jó Isten legyen Veletek, gondolatban köztetek vagyok. Sok üdvözlettel és szeretettel: Mihály Márta, London, Ontario, Canada, 1990, május hava U.i. Szeretném ápolni a ferences szellemet szerény tanulmányi alapitványommal, Édesanyám Balázs Anna (Mihály Dénesné) nevére. Isten adjon örök nyugodalmat Neki. Hitt a lányok képességeiben és a legfontosabbnak az iskoláztatásukat tartotta. Az alapitvány célja: egy elsőgenerációs székely kislány egy éves tanulási és étkezési költségeinek fedezése (Ha Isten segít, akkor továbbra is). Sajnos az iskola 50 éves évfordulói ünnepségére nem mehettem el, de megkaptam a szép híradó ujságot. Az iskola megnőtt, megszépült és elnyerte az ország pedagógiai nagyrabecsülését. Ebben nekem sohasem voltak kételyeim. Visszatértem egy iskolai látogatásra 2002 májusában, az 50 éves érettségi találkozóra. Örömmel láttam a nagy szellemi gazdagodást. Éppen ballagási idő volt. Visszalopóztak szép emlékeim, gondolatban én is ballagtam.

199

Vándorlások Tele reménnyel és hálával az iskola kápolnájában megköszöntem a Teremtőnek, hogy 68 évesen visszatérhettem. Igazán szép idők voltak. Nagy szeretettel fogadott az Iskola jelenlegi igazgatója, Fekete András atya. Úgy éreztem, hogy otthon jártam, az Iskolámban, "csak" 50 esztendő szaladt el. Az öreg és újabb falak között most is békesség és szeretet vett körül. Emlékezéseimet az Aranydiploma üzenete megszépítette. Ebben az iskolában érettségiztem 1952 májusában. Junius végén levizsgáztam müszakirajzolásból. Hónapokig Budapestre jártam, hetente három este egy technikumba. Arra gondoltam, hogyha esetleg nem vesznek fel az egyetemre, akkor legyen valami tiszteségesebb foglalkozásom. Itt kitünő eredménnyel végeztem és azt mondták, hogy nem lesz problémám állást kapni. Sajnos a bizonyitványomat nem találtam meg az otthonmaradt papirok között. Szüleim halála után a családi papirjaink elkarlódtak. Az érettségi bizonyitványom csak közepes volt. A latin rosszul ment. Plinius vaddisznó vadászatából fordítottunk egy részletet. Szegény Plinius, bizonyosan nem ismert volna rá az írásaira, gondolta Dr. Hein Jenő bencés atya, a latin szakos tanárom. A szegényes szereplés nagyon lerontotta az átlagot. A többi tárgyakban úgy éreztem, hogy igen jól szerepeltem. No, de csak előre nézhettem. Junius végén kezdtem pályázatokat széjjelküldeni az egyetemekre. Nem számítottam arra, hogy közepes, egyházi iskolai érettségivel bárhová is felvesznek. Irtam a Népmüvészeti Együttesnek, mivel vékony, táncot, zenét kedvelő, fizikailag jól koordinált voltam. Úgy gondoltam, hogy itt talán nem kell közepesnél jobb érettségi. Beadtam a kérvényemet a Soproni Erdőmérnöki Főiskolára, hiszen a hátterem csupán erdészeti tapasztalatból állott. Ismertem hírből, hogy igen nehéz ez a mérnöki kar. Reménykedtem, hogy bekerülök, hiszen ez volt a titkos tervem. Valakitől azt hallottam, hogy kevés a jelentkező az orvosi egyetemekre. Oda is küldtem egy hivatalos formát. Aki nem próbálkozik az nem nyerhet! Vagy, ahogy a székelyek mondják "A vak tyúk is talál néha szemet" filozófia vezetett.

200

Mihály Márta Senki nem tudta az iskolában, hogy én egyetemre pályáztam. A kiosztott formákat eltettem. Szegényes anyagi helyzetünk miatt a tanárok sem kérdezgették. Igy nem is gondoltak arra, hogy a kétéves kiváló bizonyitvány után talán jobb érettségi eredményt érdemeltem volna. Úgy gondolták, hogy inkább azokat nyomják egy kicsit, akik egyetemre készűltek. Ez természtes volt ekkor, mert az egyházi iskola végzettjeit nem kedvelték. Én erről nem beszéltem, mert elégedett voltam a saját szorgalmammal. Nem kerestem kifogást, mert lehetséges, hogy azt érdemeltem, amit kaptam. Elfogadtam, hogy a pályázókat támogatták. Meglepődtek a tanárok, amikor Anyámtól meghallották, hogy már második éve a Soproni Erdömérnökire járok. Akkor mondta Anyámnak az egyik volt tanárom, hogy, "Mihályné miért nem mondta Márta, hogy Ő egyetemre akar menni, akkor érettséginél támogattuk volna"! Anyámat elkapta a pulykaméreg és a szegény anyák büszkeségével azt válaszolta, hogy "Mártának nem kellett segítség. Ő ügyes, okos és szorgalmas, egyedül is bejutott". Mindig ezt hitte rólam, a jó Isten nyugtassa. Az erdészetnél, a központi irodában kaptam nyári állást. A fizetés igen kevés volt, de adtak hulladék illetmény fát, ami kipótolta a bért. A munka unalmas és bibelődő, szellemei tehettséget butító, de szükséges, díáklányoknak való volt, ahogy a főkönyvelő mondotta. Az erdei munkások munkakönyveit kellett rendbehozni. Ez nem volt egyszerü feladat, mert a legtöbb erdei munkás irástudatlan volt és ugyanabból a névből néha 6–8 munkakönyv is volt. Aláírás helyett keresztekkel voltak tele a munkakönyvek. Szétválasztásuk csak a születési dátumok alapján volt lehetséges. Sok esetben több azonos dátum is volt. Én már dolgoztam ezekkel az emberekkel, így abban reménykedtünk, hogy a nyár végére rendbe lesznek a munkakönyvek. Néhány kivétellel, sikerült a több száz munkakönyvet felújítani. Szorgalmas munkámért augusztusba néhány nap fizetéses szabadságot is adtak. Megduplázták az illetményfa adagot is. Szinte gazdag lettem. Julius végén levél érkezett az Erdőmérni Föiskoláról. Azt hiszem, hogy hangosan vert a szivem mikor kibontottam. Értesítettek, hogy

201

Vándorlások megkapták folyamodványomat és ha a Föiskolán akarok tanulni, akkor felvételi vizsgát kell tennem matematikából és fizikából (írásbeli). Szóbeli vizsgák biológiából, természetrajzból és általános természet ismeretből. Ezek a vizsgák valamikor augusztus közepén voltak Sopronban (280 km otthonról). Szerencsémre julius végén fizetést kaptam. Vettem magamnak egy igen finom hegyü tőltőtollat, szép tokkal. Éjszaka útaztam, mert az félár volt. A vonat este indúlt a Keleti Pályaudvarról, éjfélkörül Győrben megállt és csatlakozás csak hajnal felé volt Sopronba. A györi várótermet a háborúban lebombázták és ekkor még nem épült fel. Igy a várakozási időt a vasúti sínek között, a peronon sétálgatva tőltöttem. Éhes és fáradt voltam. Egyedül csak az állomáson lévő kocsma volt nyitva, tele orosz katonákkal, vagy ittas polgárokkal. Györ határsáv előtti város volt. Ezen túl gyakorlatilag csak azok mehettek, akiknek speciális engedélyük volt, vagy a várostól a nyugati határig terjedő országrészben voltak állandó lakosok. Az orosz katonák az ország nyugati határsávjának voltak a kiegészítő osztagai. Tele volt a vasutállomás és az éjszakai vonat is velük. Az állomás kivilágítása gyenge volt. Természetesen féltem a félhomályban, így szigoruan a peronon maradtam. Szerencsémre többen éjszakáztak itt. Reggel 6 óra felé értünk Sopronba. Nagyon messzinek tünt a Föiskola az állomástól, talán, mert éjjel nem sokat aludtam. Több orosz katona is felszállt a vagonba, mielőtt elindúlt a vonat. Nagyon jó hangulatban voltak. Tangóharmonikáztak és nekem szerenádot adtak. Fizikailag tisztes távolságra voltak tőllem, de azért nem mertem elszundítani. Éhes és fáradt voltam. A reggeli csoporttal felvételiztem. Kincsemet, finom kis tollamat a jegyzetfüzetemmel a felvételi szoba külső ablakpárkányára tettem, amig elszaladtam a mosdóba. Amikor visszajöttem már eltünt a jegyzet és a tollam is. Nagyon bosszantott az egész, sokat fizettem érte. Nem igérkezett sikeresnek a nap. Ceruzát kellett kőlcsön kérnem. Diákkoromban, igaz csak néhány napig, ez volt az első és utólsó jó irószerszámom. Nagy tömeg várt a felvételire. Én senkit sem ismertem. Egyedül voltam lány azon a napon.

202

Mihály Márta A matematika vizsga, úgy éreztem, hogy jól ment. A fizikát elszúrtam. Az elképzelés helyes volt, de az eredmény hibás. A szóbeli vizsgákon kiválóan szerepeltem. Megismertem az összes növényt, fát, tobozt, magot és tudtam a növények termőhelyi és társulási előfordulásait is. Otthonosan mozogtam a sok fafürész alkalmazásánál is. Különösen Tuskó Ferenc és Lámfalussy professzorokat lepte meg a széleskörü botanikai–biológiai ismeretem. A felvételinek ezt a részét kimondottan élveztem. Gondolom, hogy a tanárok is. Akkorában ritka volt még egy 18 éves, jó kedélyű, az erdőben otthonosan mozgó erdészleányzó, aki erdőmérnök akart lenni. Úgy emlékezem, hogy 170 jelentkező közül kevesebb, mint 40-t vettek fel. Szigorú volt az elbírálás. Az esti vonattal utaztam vissza Budapestre, majd Szentendrére. Reggel érkeztem a fővárosba. Dél volt mire hazaértem. Másnap pihentem, főleg aludtam. Meg voltam elégedve a szereplésemmel. A felvételi vizsgák után néhány héttel várhattam a választ az eredményről. A Népmüvészeti Főiskoláról írtak, hogy megkapták a kérvényemet. Szeptember elején lesz a felvételizés. Ezután folytattam a munkakönyvekkel bajlódást, unalmas volt. Viszont kifizették az elmúlasztott 2–3 napot is. Úgy éreztem, hogy a hivatalban a nők, kissé drukkoltak nekem és büszkék voltak a bátorságomra. Augusztus közepén az Erdőmérnöki Főiskoláról levél érkezett. Apámnak adta oda a póstás. Izgalommal, tele kétségekkel nyítottam ki a levelet. Oh, Istenem, de szép levél volt ez. Értesítettek, hogy vizsgáim alapján, a felvételi bizottság, a felvételem mellett döntött. Szeptember elsején a diákszállóban, a Dimitrov tér 2. alatt jelentkezzem. Örömem abban a pillanatban leírhatatlan volt. Valószínüleg jócskán érezhettem büszkeséget is. No, de semmi sem megy simán! Megjelentek a sötét felhők. Pénzünk igen kevés volt. Sopronba megint bentlakónak kellett lennem. Árpi öcsém akkor ment az erdésztechnikumba. Ő is bentlakó volt. Ezen az aggodalmas héten érkezett a levél az orvosiról, hivtak felvételire. Ezt lemondtam, mert felvettek Sopronba.

203

Vándorlások A hátralévő hetek alatt napi 14–16 órát dolgoztam. Nappal az erdészetnél, este 6 után a kertészetben. Nagyon kellett a pénz. Gyorsan elszaladt az idő. Vártam a soproni élményeket, de ugyanakkor aggódtam az új környezet, új kollégák miatt. Talán megéreztem, hogy a felnőtt világ sok csalódással és megalkuvással van tele. De eldobtam a súlykot, követnem kellett az útját. Ahogy 50 esztendő távlatából visszapillantok ezekre az évekre, úgy látom, hogy talán rosszkor születtem. A második világháború (alig multam 5 esztendős, amikor kitört), majd a hazátlanság, sorstalanság és a vándorlások elrabolták a fiatalságom örömeinek jelentős részét. Én aligha ismertem gondtalan gyermekkort. Az élet sokszor több szomorúságot, csalódást és aggodalmat pakolt zsenge vállaimra, mint amennyit illet volna. Én mindig és mindenért jól megfizettem. Nem kedvelt engem Fortuna istennője. Talán éppen ezek a szomorúságok, bántalmak és csalódások edzettek meg. A Teremtő szeretett engem, gondoskodott rólam. A bajok mellé adott erőt nekem, egészséget, szeretetet, reményt és kitartást, hogy ezeket elviselhessem. Sokan az én kortársaim közül árván maradtak, vagy életüket vesztették a háború alatt.

204

Mihály Márta

"Segíts meg, Isten, új lovaddal A régi, hű útra-kelőt, Hogy só-bálvánnyá ne meredjek Mai csodák előtt.” Ady Endre: Új s új lovat

XIV E SZÉP VÁROS, SOPRON! Nevének említése az én barátaim körében rendszerint az elmúlt, emlékezetes, boldog diák éveket hozza vissza. Ma is számos jó középiskolája, tanítóképzője és szakískolája van e szép, öreg városnak. Az én időmben a legnagyobb hiressége Sopronnak a Bánya–Földmérő és Erdőmérnöki Főiskola voltak. Talán, azért, mert ezeknek fiataljai hozták a legtöbb érdekes, sokszor színes, néha zajos, de mindig feltűnő megmozdulást a város életében. Ha a politikai körülmények megengedték akkor a sok száz fiatal ember sajátos, Selmecről hozott, hagyományos, legtöbbször hangos, diákszokásokat elevenített fel. A város óvatos és tartózkodó lakossága hozzászokott az éjszakai nótázásokhoz és a sikeres vizsga boros megünnepléséhez, avagy a sikertelen szereplés kocsmai eltemetéséhez. Úgy érzem, hogy a város szerette és a nyári unalmas csend után szinte visszavárta a diákokat. Mi minden ősszel, a fiatalság reményét, erejét, zaját és ragályos jó kedélyét vittük az öreg falak közé. Nem utólsó sorban ezek a mérnöki karok hozták a sok jóképű mérnökjelöltet a városba. Ezek a fiatalemberek igéretes pályájuk mellett, még házasulandó korban is voltak. Sok szép várakozó és eladó lány volt a városban és környékén. Ezek minden szeptemberben reménykedve számbavették az újonnan érkezett mérnökjelölteket. Ahogy hallottam nem kedveltek minket, lányhallgatókat túlságosan, szinte versenytársnak tekíntettek bennünket.

205

Vándorlások Jöttek a fiatalok az ország minden részéről. Ilyenkor szinte megszépűlt ez az öreg város. Izgalom, lelkesedés, szellemi és fizikai készenlét buzogott minden diákból. Fiatalos, könnyed kacajuk eltompította a harangokat, hacsak egy napra is, de zajossá és mozgalmassá tette e tartózkodó, konzervativ város mindennapi életét. A sok száz diák között, jó ötven esztendővel ezelőtt, ott voltam én is. A teljes véletlenek folytán éppen, ahogy ezeket a sorokat írom a helyi egyetemen, itt Londonban is elkezdődött az egyetemi beiratkozás. Most is, mint minden évben, még öt évtized után is, ráébredek, hogy én örökre diák maradtam. Az idén is hűséggel megjelentem az itteni egyetem aulájában és bekeveredtem a fiatalok, izgalomtól zajos tömegében. Boldog voltam. Ugyan most már senki nem törődött velem, de ott várakoztam. Most is valami új eseményre vártam. Megfiatalított a fiatalok nevetése, beszélgetésük lüktetése. Minden szó és mozdulat tele volt energiával és szinte, rejtett, kimondhatatlan üzenetekkel. Új frizurák, friss hajvágások büszkén kellették a fiatalságot. Minden szempillantás reménnyel és erővel csillogott. Hírdette ennek a kornak soha vissza nem térő szépségét és álmait. Csak ebben a korban hittük el, az önismeretek és élettapasztalatok hiányában, hogy minden tervünk sikerülni fog és, hogy a legfantasztikusabb álmaink is valóra válnak. Most hiába várakoztam, engem nem ért semmi változás. Az én diák időm, sajnos lejárt. Oh, de szép is volt ez a kor. Úgy hittük, hogy megváltoztathatjuk a világot, annak politikai irányvonalát, irodalmát, festészetét, zenéjét. Nem akartunk tudni a sikertelenségekről, bánatról. Könnyen elsíklottunk a hiányok felett, pedig volt belőle elég. Majd mindent szépnek, jónak és mondhatjuk úgy is, hogy rózsaszínünek képzeltünk. Úgy tűnik, hogy akkor ez a "rövidlátás" volt rendjén. Igaz, amit a régi selmeci nóta mond: "Szép idő volt, jó idő volt. Kár, hogy elmúlt, jajj, de kár"! Ennek a fiatal életszemléletnek természetesen több összetevője van. Ekkor vagyunk fizikailag is a legerősebbek. Ebben a korban érnek meg nemi óhajaink is. Sűrgössé válik a párválasztás. Milyen szépen tervezte a Teremtő. Úgy vezérelte fejlődésünket, hogy ekkor,

206

Mihály Márta szellemi befogadóképességünk csúcspontján, legtöbbször megbizhatókká váltak, vagy leülepedtek nemi érzelmeink is. Ez a képesség útólérte és lecsillapitotta az eddig ficánkoló, sokszor játszadozó és gyakran próbára tett érzelmeinket. E két fontos, a fiatal évekre erősen jellemző hatóerő kiegyensulyozta az életünket és helyrebillentette a néha sikertelen próbálkozással járó csalódást, vagy reménytelen szerelmet. Űresek lennének fiatal éveink a szerelem ismerete nélkül. Milyen sivár lenne az élet a sok szép és romantikus álmok nélkül, melyekben érzelmeinket rejtegetjük. Most látom, évtizedek elmúltával, hogy mennyire értékesek, lüktetők és szellemi-fizikai erővel tőltöttek voltak ezek az évek. A soproni egyetemnek hírneve régen megalapozott. 1792–ben II. József javasolta az erdészeti képzést, a bányamérnöki egyetemi oktatás keretében, Selmecen. Ez majd 20 évig csak javaslat maradt, pedig az egyre jobban fogyó erdőterületek Európaszerte sürgették a szakszerű erdőgazdálkodást. Végre 1809–ben létrejött az első Erdészeti Iskola, a selmeci Bányászati Egyetemen. Egy tanszék képviselte az erdészeti oktatást, Dr. H. D. Wilkens vezetésével, aki hetente 8 órát tanított, németül. E szerény indulás sikeressé vált. A tanszék alapos szakképzést adott. Ez ismertté tette az erdészeti oktatást Európában. A selmeci egyetem, alig 60 esztendő alatt 4260 erdőmérnöknek adott diplomát. Jöttek a diákok Európa minden részéről e jó hírnevü diploma megszerzéséért. 1867–ben, dacára annak, hogy hazánk elvesztette az 1848–as szabadságharcot, megegyezés szerint, a tanítás nyelve magyar lett. Természetesen emiatt az idegen hallgatók eltávoztak, de a magyar fiataloknak megnyílt az egyetem kapuja. A nyelv csere igen sok munkával járt. A szaknyelv megteremtése és a gyakorlati módszerek alkalmazásának magyar földre átültetése nagyon nehéz és alaposságot igénylő szakmunka volt. 1872–ben a magyar erdészeti egyetemnek, Selmecen, nyolcvan hallgatója volt. Négy évessé vált az egyetem és ennek befejezése után a diákok erdőmérnöki diplomát kaptak.

207

Vándorlások Az elsővilághaború után a cseh csapatok elfoglalták Felső Magyarországot, így Selmecet is. Ezzel ott megszünt a magyar erdőmérnöki képzés. A tanárok nagy része az egyetem megszervezésére és további müködésére Sopronba menekűlt. A semmiből kellett új egyetemet létesíteni. Nehéz feladat volt. Sok ember áldozatos munkája, hite a jó magyar szakképzésben és annak szükségességében valósította meg ezt a lehetetlennek tünő, monumentális vállalkozást. Sok küzdelem és politikai változás dacára, létrejött az önálló Soproni Erdőmérnöki Főiskola A későbbi évek során minden új kormány képviselete valamiféle változtatással megpróbálta a nevét beírni az intézet történelmében. Legtöbbször ezek gyenge próbálkozások voltak. Figyelmen kivül hagyták a tanári testület szaktanácsait és a jól képzett erdőmérnökök akadémiai igényeit. Afféle hangos, hozzá nemértő kontárkodások voltak ezek, de sok esetben igen nagy károkat okoztak. 1949–ben a soproni egyetemet hírtelen a budapesti Mezőgazdasági Tudományok Egyeteméhez csatolták. Teljes erővel beszivárgott és elöntötte az egyetemet a kommunista ideológia. Megérkezett annak minden formája és ezzel jöttek a kommunista dogma szükségtelen képviselői is. Pedig az Erdőmérnöki Főiskolán a politikának nem sok dolga lett volna. Az egyetem akadémiai életét Budapestről irányították, de ezt a soproni helyi Kommunista Párt javaslatával módosították. Ez teljesen megváltoztatta és felfordította a kiforott pedagógiai módszereket és megmérgezte a kutatási filozófia szellemét. Mindenek előtt megalázta a kiválóan képzett tanárok jól ismert és nagyra becsült akadémiai jogait. Hozzá nem értők serege próbálta irányítani, úgy a tanárok, mint a diákok tudományos munkásságát. Kötelező tantárgyak bevezetése elrabolta a diákok és tanárok értékes idejét. Ezek voltak:Marxismus– Leninizmus, politikai gazdaságtan, katonai oktatás és orosz nyelv. Ezek a tantárgyak szükségtelen idő és szellemi energia pazarlók voltak. Hasznavehetetleneknek bizonyultak egész életem során. Az 1400–65–II/1951–es határozat kimondotta, hogy az egyetemek feladata olyan emberek képzése, akik tanulmányaik

208

Mihály Márta befejezése után teljesen magukévá tették a Marxista–Leninista filozófiát, hüségesek a Népköztársasághoz és felkészültek a szocialízmus építésére és készek hazájukat megvédeni. Nesze semmi, fogdd meg jól! Itt egy szó sem esett a szakképzett erdőmérnökről. Természetesen az egyetemen erős volt a DISZ (Demokratikus Ifjusági Szövetség) is. Többen az idősebbek közül, vagy, akik szakérettségivel kerültek be az egyetemre, kommunista párttagok voltak. A fenti határozat nagy károkat okozott. Merőben megváltoztatta a diákok régi bensőséges kapcsolatát a tanáraikkal és megtíltotta a régi, selmeci erdőmérnök hallgatók tradicióinak ápolását. Sajnos én ezeknek legtöbbjét csak hírből hallottam. Egy évvel a szigorú ellenhatározat életbelépése után mentem Sopronba. Ekkor veszedelmes volt ezekről beszélgetni. Mondanom sem kell, hogy én már a megjelenésem előtt a feketelistára kerültem. Hiszen számtalan élerajzunkból és káderlapjainkból jól ismerték "múltunkat". Nem voltam se DISZ, se párttag. Nem tanultam soha oroszt (csak latint és franciát) és Marxizmust sem. Azt mondották nekem, hogy mindezeknek az imperialista jellegű hiányosságoknak az oka a Szentendrei Ferences Gimnázium és annak "államellenes ügynökei", a papok voltak. A szólamot jól ismertem, igen sokszor elhangzott felettem ez az ítélkezés az elkövetkező években. Idővel hozzáedzőttem a politikai oktatásokhoz. Eleinte minden hétfőn, este 7-kor találkám volt a párttitkárral, csak "baráti" beszélgetésekre. Gondoskodni akart arról, hogy bepótolja az egyházi iskolákban elkövetett súlyos hiányosságokat. Nem volt könnyű a találka, de gondolom, hogy felsőbb irányításra történt. Egy szép napon úgy döntött, hogy elértem a megfelelő érettségi fokot a kommunista filozófia megértésében és abbahagytuk a szemináriumokat. Ezekről a találkákról igen kevesen tudtak. Az első év hagyott a legtartósabb nyomokat az életemben. Néhány tárgyra, különösen annak jó és alaposan felkészűlt professzorára örökké fogok emlékezni. Rendkivűl újszerű és feletébb érdekesnek találtam az ábrázoló geometriát. Hűséggel jártam az előadásokra, de

209

Vándorlások bevallom az első 1-2 hónapban nem igen tudtam, hogy mi történik a táblán. Időbe kerűlt, amig a pontokat és vetületüket a térben láttam. De öröm volt hallgatni Stasznyi professzorunkat, aki mindkét kezével (pedig a kezei a háborúban megsérűltek) egyforma pontosággal és szépséggel rajzolta vetítéseit, miközben abszolut pontosággal előadta, amit rajzolt. Fantasztikus tudású és tökéletesen felkészűlt egyetemi tanár volt. Respektáltuk és szerettük Őt. Tiszteltük tudását. Sok évvel később, amikor jómagam is Kanadában, az egyetemen laboratóriumot tanítottam és elő kellett adnom az anyagot, rajzokkal és segédeszközökkel, akkor döbbentem rá, hogy a jó előadás nagy felkészűltséget és gyakorlatot kiván. Ellentmondónak hangzik, de Staszi, ahogy mi becéztük profeszszorunkat, igen szerette, a maga módján, csípkedni a lányokat. Újdonságok voltunk. Minden héten abszolút pontos, mérnöki rajzfeladataink voltak, a tárgy gyakorlati óráin. Ilyenkor körbe járt Staszi, amolyan ellenőrzésszerű vizsgálatokat tartott. Ahogy körbesétált a legtöbb fiú munkáját hangosan leócsárolta. A lányoknál mindig időzött, a fiúk nagy megkönnyebbűlésére. Odatolakodott szorosan a rajztáblámhoz és a helyezkedése közben minden alkalommal belecsípett a fenekembe. No, nemcsak engem csípkedett az Öreg (ekkor 60 éves körül lehetett), hanem majd minden lányt. Féltünk, amikor közeledett felénk, de elszökni nem lehetett. Egyszer dühömbe és a fájdalomtól sírva fakadtam. Az öreg visszafutott és egy nagyobb dobozból finom cukorkával kinált. Mérgembe eltettem az egész dobozzal. Nem tudtunk mit tenni a csípkedések ellen, mert szokását mindenki ismerte. Amolyan játékos, de fájdalmas és sokszor sértő "legénykedés" volt ez. Csak az osztályban, mások előtt tette. Ha ketten voltunk, akkor abszolút úri módon viselkedett. Nyugodjon békében, hallatlanul jó tanár volt. Pontosságáról és felkészűltségéről volt híres Kiss Ignánc matematika professzorunk is. Gyöngybetükkel, metodikusan írta fel a sok tételt és képletet, a két hatalmas táblára, miközben mérnöki pontossággal, szinte monoton hangon adta hozzá a magyarázatot. Amikor szólt a csengő, akkor meghajolt és kiment. A következő órán

210

Mihály Márta az útólsó előadásának útólsó betüjét a nagy tábla balsarkára irta és elegánsan onnan továbbfolytatta az aznapi mondanivalóját. Soha nem javított, sem a szövegben, sem a táblán. Kevesen tudták róla, de igen jó humorú ember volt. Kamarásommal (Erdős Márta, Kovács Miklósné) nem egyszer hazakisértük Őt. No nem az egyetemről, hanem a kocsma-vendéglőből, ahol étkezhetett. Ekkor ismertük meg humorát. Nagyon kedveltük társasáságát. Valószínűleg kőlcsönös volt. Tátottszájjal hallgattam Lámfalussy professzorunk kiváló előadásait. Szép és ritka kifejező, gazdag szókincse volt. Választékosan és tiszta magyarsággal adott elő. Fiatalabb tanáraink közül sok szeretettel gondolok Jablánczy Sándor bácsira. Szakmai lelkesedése és kiváló erdőművelési előadásai, szaktanácsai mély nyomot hagytak szakmai képzésemben. Nemes hagyatéka: a magyar erdők és magyar hazánk megbecsülése, mint egy nemes kíncs maradt rám. Hű szerelmese volt Sándor bácsi minden kicsi és nagy fának, bárhol is nőttek. Számontartotta lényüket, növedéküket, mintha gyermekei lettek volna. Jó barátokká váltunk. Felesége Edit és Sándor bácsi gyakran segítettek hasznos tanácsaikkal. Tisztelettel és köszönettel gondolok Rájuk. 1952 szeptember elsején érkeztem Sopronba. Napsütéses reggel volt. Egy fekete böröndbe volt összes vagyonom. Viseltes aktatáskámba néhány füzetet vittem. Pici válltáskám, a ridikülöm a személyiigazolványt, egy tükrös puderdobozt, rúzst, zsebkendőt, fésüt és ceruzát hordozta. A diákszálló a Dimitrov tér 2. alatt volt (Manapság Szent Imre tér), eléggé messze a vasútállomástól. Kivülről elegánsnak, kastélyszerünek tűnt ez a hatalmas épület. Megtaláltam a második emelet sarkában a papiron jelzett szobát. Az ajtón a jövendő szobatársnők neveit olvastam: Csabai Aranka, Dónáth Julia, Delkin Éva, Mihály Márta. Nem ismertem öket, sohasem találkoztunk. A szoba üres és tiszta volt. Két emeletes ágy tátongott az egyetlen ablak két oldalán. Az egyik ágy felett, a fejnél Sztalin, oldalt pedig Lenin erősen stilizált fényképei voltak. A másik ágy fejénél, a falról Rákosi Mátyás,

211

Vándorlások a Magyar Népköztársaság elnökének fiatalkori képe és Gerő Ernő, a Kommunista Párt elnökének még jobban megfiatalított szemei néztek rám. Most hirtelen arra gondoltam, hogy mi történt volna akkor, ha mi választhattuk volna képes szobatársat és nem ezeknek az öreg, elviselt politikusoknak, hanem Elvis Presley-nek a képét tettük volna fel? Hiszen ebben az időben kortársaim világszerte Elvis-ért, igéretes csípő mozgásáért és zenéjéért rikkoltoztak. Bizonyosan akadt volna akkori magyar sláger énekes is, akinek az arcát szívesebben néztük volna. Hihetetlen, hogy mennyire más világban éltünk mi. Az ágyak végében voltak a szekrények. Az egyik sarokban egy kis asztal, a szemköztioldalon mosómedence lógott a falon. Letettem csomagjaimat és mivel egész éjjel útaztam (félár volt éjszaka a jegy), így ledöltem az emeleten, egy kicsit aludni, Sztalin apánk (ahogy ekkor illett titulálni) és Lenin elvtársak társaságában. Az ajtót nem zártam be, mert nem tudtam, hogy mikor érkeznek a szobatársaim. Éppen elaludhattam, amikor arra ébredtem fel, hogy egy férfi az ágyamon van. Igen gyorsan észheztértem, de a látogatóm gondolom kedvesebb fogadtatásra számított, mert gyors kiléte utáni érdeklődésemet egy igen erős rugás követett. Szószerint lerúgtam az ágyról B. J. évfolyamtársamat, aki a ajtónak esve igen hamar kiszökött a szobából. Természetesen tettét, később letagadta. A sikertelen pihenés után átőltözködtem új borsózőld ruhámba. Rendbehoztam hajamat és elindúltam az egyetemre. Néhány héttel azelőtt voltam ott felvételi vizsgán, akkor láttam, hogy gyönyörü kert van az épületek körül. Gondoltam, hogy sétálok ott. Kellemes őszi idő volt. Napsugárban fürdött a kert, szép és jó időket igért minden őszi, lila virág. Hatalmas vadgesztenye fák, hívogatóan és elegánsan árnyalták az útat. Rejtegették, bújtatták a főépület lépcsőit. Terjedelmes, szárnyas levelükön fürgén szökdösött, szinte bújkált a napsugár. De még is ősz volt. Itt–ott lehulló, érett gesztenyék koppantak a kövön. Eleven zőld, szúrós burokból, mint az újszülöttek, fényesen, szinte kiváncsian, bújtak ki és gúrúltak az új gesztenyék. Néhányat, ahogy fiúk csinálják, tovább rugtam és szemmel követtem fürge, barna ugrándozásukat a járda szélén.

212

Mihály Márta A főépület előtt egy csomó firma (felsőbbéves erdőmérnök hallgató) tolongott. Úgy látszott, hogy vártak valakire. Amikor közelükbe értem, akkor igen hamar körbefogtak. Mind velem akart sétálni. Tele lettem lélekmelegítő, kellemes érzésekkel. Lám ez a sok csinos fiú mind velem, a balekkal (első éves hallgató) akar lenni. Úgy látszik errefelé nincs lány, gondoltam én! Avagy nagyon megszépülhettem a nyáron? Ki tudja? Nem tudhattam, hogy szokásban volt az elsőéves hallgatót megsétáltatni. Engem is elvittek a lőveri kilátóba, istentelen meredek hegyóldalon órákig hegyet másztunk. Szerencsémre engem nem a vasútállomásnál kaptak el a firmák, mert akkor cipelhettem volna a böröndömet is a kilátóba. Ez volt a tradicionális vendégfogadás. Nagyon fáradtan érkeztem vissza a diákszállóba. Korán lefeküdtem. Egyenkint, este és éjszaka megérkeztek a kamarások, vagyis a szobatársak. Hangos és kedélyes volt az ismerkedés. Nagyon kicsi volt a szobánk, de ez megszokott helyzet volt ebben az időben. Különben sem volt miből válogatni. Egy évig laktunk együtt, de sohasem került nyílt veszekedésre sor. Viszonylag jól viseltük egymás bogarait. Tanúlni nem lehetett a szobában, mert sem hely, sem pedig nyugalom ott nem volt. Arra a tanulószobákat használtuk. A legnagyobb problémát a vízhiány okozta. Sokszor még a kézmosás is gond volt. Hetente egyszer volt melegzuhany. De ekkor is kevés volt a víz, így egymás hegyén-hátán zuhanyoztunk. Az egyik mosdott, a másik a haját mosta, a harmadik pedig a szükös fehérnemű készletét próbálta kimosni. Rádió tartása tíltott volt, a drága elektromos áram miatt. Hajszárítóról nem is hallottunk. No, de ilyen volt az élet. Idővel otthonunkká vált a diákszálló. Én megszerettem ezt az elviselt, öreg kastélyt. Nehéz lenne 55 esztendő elmúltával jellemezni a négyünk természetét. De nincs is erre szükség. Csabai Aranka, a legjobb kedélyű és legjobb alvó volt a négyünk közül, férjével Budapesten él. Nem találkoztunk 1953 óta. Dónáth Jucival (Rischák Tiborné) nem régen találkoztunk először, Magyarországon. A találkozás ennyi esztendő után könnyes

213

Vándorlások volt. Viszont, amikor átöleltük egymást, mindketten úgy éreztük, hogy mi sohasem válltunk el. Örökre szobatársak lettünk! Delkin Évával (Viszlai Jánosné) többszörösen láttuk egymást. Ő is Kanadába jött 1956–ban. Victoriában (B.C.) élnek férjével, Jancsival, aki szintén évfolyamtársunk. Éva mutatta meg nekem fővárosuk, Victoria szépségét, amikor arrafelé látogattam. Emlékezetes kirándulás volt régi kamarásommal. Szép idők voltak. A barátság, amit ekkor köttöttünk, az élmények és a napi diák eseményeink egy életre összekovácsoltak bennünket. Ezt a feletébb nemes és értékes kapcsolatot, ahogy szaladnak az évek, egyre jobban értékeljük és valószínüleg gondolatainkban szeretettel ápoljuk is. De hatalmasak a földrajzi távolságok. Csökken fizikai erőnk és anyagi bázisunk is. De kedves kamarásaim itt mondom el Nektek, hogy igen sokszor és szeretettel gondolok az együtt tőltött szép időkre. Nagy–nagy kár, hogy többé nem jön vissza. Talán nem az idővel van baj, az csak szalad, csinálja a dolgát, inkább velünk. Megöregedtünk. Talán Ti is, mint én gondolatban a diákszállóba vissza–visszajárunk. Az első éves tantárgyak igencsak ígénybevették szellemi és fizikai erőnket is. Hétközben nem igen maradt szabadidőnk. Az előadások mellett nagyszámú kinti gyakorlatunk és laboratóriumi tennivalónk volt. A hétvégeken viszont igen sokszor volt tánc, vagy más szórakozási összejövetel. Az évfolyamon nagyjából 95 hallagató volt. Átlagban 20–25–ös tanulócsoportokba osztottak be a könnyebb vizsga, laboratorium és terep gyakorlatok miatt. Idővel megismertük egymást és kialakúlt lazább kapcsolat, néha barátság is csoporttársaink között. Meg kell jegyeznem, hogy ezekben az években volt a politikai terror a legerősebb. Ezzel párhuzamosan nagy bajok voltak az élelmiszer ellátások területén is. Sokan éheztek. Az élelmiszer, kenyér, cukor, húsfélék jegyre voltak. Az ország nyugati részét határsávként kezelték. Sopron teljesen izolált volt, ellátásában a nyugati határőrséghez tartozott. Ennélfogva élelmiszerellátása nagyon bizonytalan és silány volt. Ide tartozott az egyetemi menza is. Ami megmaradt, vagy félig megromlott a katona-

214

Mihály Márta ságnál azt az egyetemi menza kapta meg. Ezt nekem Tamás bácsi, a menza vezetője mondta. Csak egy példa a sok közül: A kifőtt tészta azért volt majdnem mindig pírított, mert penészesen érkezett a katonaságtól. Én láttam a nagy hordó kékes-szűrke nyerstésztát. Aki a Soproni Erdőmérnöki Főiskolára járt, az jól emlékszik az 1953–as felszabadulási ünnepség díszebédjére. Malacsűltet kaptunk. Nem hittünk a szemeinknek. Finom és laktatós volt. Másnap reggel Staszi professzor úr ábrázoló geometria előadásáról tizesével kezdtek kirohanni az emberek. Én is futottam. Kitört a húsmérgezés. Többen korházba kerültek. Csak speciális engedéllyel lehetett Sopron közelébe útazni, a város néhány kilóméterre volt a nyugati határtól, emiatt mindenkinek a megmozdulását, különösen a fiatalokét, állandóan figyelték. Keveset tudtunk egymás életéről, még kevesebbet beszéltünk magunkról. Ez már megszokott, begyakorolt viselkedési módozat volt. Senkiben nem bíztunk, óvatosan éltünk. Az étterem, a menza, a diákszállóban kapott helyet. Napi háromszori étkezésre lehetett jegyet venni. Nagyon kevés volt köztünk, aki napjában háromszor evett. Legtöbbünknek nem volt elég pénze teljes étkezésre. Az élelmiszer minősége gyenge volt, de senki nem szenvedett éhhalált, viszont állandóan éhesek voltunk. Nagyon kevés gyümőlcsöt és még kevesebb friss zőldséget kaptunk. Sok kifőtt tészta és még több bab volt. Egy szelet kenyér, néha penészes, egészítette ki az étkezési adagot. Annyi bizonyos, hogy senkinek nem volt diéta gondja. A menzán általában hatan ültünk egy asztalnál. Igen népszerünek tűntem a menzán a jobb étvágyú évfolyamtársaim szemében, legalább is úgy rémlett, addig, amig évekkel később, férjem bevallotta, hogy azért szerettek a fiúk (Ő is) velem egy asztalnál enni, mert én nem szedtem ki a közös tálból az étel sűrűjét. Vagyis nem ettem túlsokat. Ez bizony gyenge, de őszinte bók volt. Kedves emlékem maradt Banadics Pista (sajnos már 1980–ban meghalt) csoportvezetőnkről. Magas, erős felépítésü, igen rendes, de

215

Vándorlások örökké éhes ember volt. Rendszerint velem evett ebédet. Egy napon nagy tál tarkabab főzeléket tettek az asztalra, nagy kosár kenyérrel. Bizonyosan valami politikai ünnep is volt, mert a szokástól eltérően 8–10 cm–es főzőkolbász darabok (6 db) feküdtek a bab tetején. Micsoda szenzáció! Éhesek voltunk. Alig vártuk, hogy a kolbászba belevágjunk és szájunkba rakjuk. Szinte szertartásszerüen készültünk e büvös pillanatra. Nagy lelkesedéssel belevágtam a kolbász végébe, a kemény bőr kiúgrott az életlen kés pengéje alúl és Banadics Pista röptében elkapta, a repülő inyenc falatot. Mire szóhoz jutottam már meg is ette. Azt állította, hogy röptében találta. A menzán néha krémest is árúltak. 2.40 Ft volt egy szelet. Néha ösztöndíj osztáskor vettem belőle én is. Igen finom volt. Az egyetem kb. 1.5 km–re volt a diákszállótól. Reggel 8–kor kezdődtek az előadások. Ebédre (1–2–ig) visszagyalogoltunk a menzára. A délutáni benti gyakorlatok kétóra után folytatódtak az egyetemen. Siettünk, hogy idejében ott legyünk. Estére újra a a menzára mentünk. Napjában legalább 6 kilómétert gyalogoltunk. A terep gyakorlatok rendszerint fél, vagy teljes naposak voltak. Ilyenkor hideg ennivalót vettünk fel a menzán. Nem tarisnyáltak túl bennünket. Rendszerint egy főtt tojást (reméltük, hogy nem büdös), egy zőld hagymát és egy szelet kenyeret kaptunk. Ittunk valahol vizet, ha volt. Cudar éhesek voltunk, de lelkesedésünket nem tompította ez a "csekélység". Általában tudtuk, hogy miért csináltunk mit, ismertük életünk célkitüzéseit és az ezzel járó lemondásokat is. Ritkán panaszkodtunk. Ha valakinek volt egy szendvicse, vagy egy almája akkor azt körbe adta a tanulócsoportjában (20-24 diák), és mindenkinek jutott egy morzsányi. Főleg szóbeli vizsgáink voltak, de gyakorlataink írásban történtek. A jegyek minőségétől függött az ösztöndíj mennyisége. Bizony néha nehéz volt elérni a megfelelő szintet. Sokszor úgy éreztem, hogy igen kemény szakmát választottam, de, kivéve a második évet, meg voltam elégedve teljesítményemmel. Sohasem voltam kitünő tanuló, de mindig a megbizható közepes, vagy kényelmes jó átlaggal végeztem. Így kaptam annyi ösztöndijjat, hogy a diákszállót, használt

216

Mihály Márta könyveimet és napi legalább egy ebéd jegyet ki tudtam fizetni. Ha több jött össze, akkor többre futotta. Az én energiámmal és tudásommal nem versenyezhettem a sok technikumi érettségivel és komoly szaktudással rendelkező, különösen férfi kollégákkal. Nem is akartam. Otthonról kevés anyagi segitséget kaphattam, mert ekkor Árpi öcsém is távol tanult otthonról. Nagyok voltak a kiadások és alacsonyak a fizetések. Jól tudtam, amikor Sopronba pályáztam, hogy olyan szakmát választottam, ahol mindig a férfiaknak van döntő szakmai szerepe. Sopronban az átlagos felfogás a női hallgatókkal szemben nem különbözött ettől. Meg kell jegyeznem, hogy ez a nézet nem volt egészen alaptalan, mert a bánya és erdőmérnöki kar nem képzett női mérnököket a második világháborúig. Feltételezem és remélem, hogy ez a nők "érzékeny" természetét védte és semmiköze nem volt a szellemi képességünkhöz. Közben sokat változott a világ. Nagy százalékban kenyérkeresőkké váltak a nők is, jobbat akartak a szokásos titkárnői lehetőségeknél. Megváltozott, kiszélesedett és szakosodott az erdőmérnöki munkaterület is. Jól tudjuk, hogy igen nehéz és hosszadalmas küzdelem megszabadúlni az évezredes, nem mindig helyes szokásoktól. Az 50–es évek férfi hallgatói és a tanárok nagyrésze is úgy hitték, hogy a lányok férjet keresnek (Az sem tragédia!) Sopronban. Nem tanulni jöttek, és talán remélték, hogy rövidesen, mielőtt végeznek, kiesnek az egyetemről. Sok ilyen eset is volt. Édesapám is azt gondolta rólam. De voltunk jónéhányan, akik befejeztük tanulmányaikat. Közben diákszállói "fali szobatársainkat" , de különösen a mi életünket nagy változás ért. 1953 februárjában meghalt Sztalin. Haláltusáját a magyar rádió is közvetítette. Ízléstelenségnek és tiszteletlenségnek gondoltam, de még a gondolatomnak kiszivárgása is börtönbüntetéssel járhatott volna. Egyik évfolyamtársnőm sírva a szobánkba rohant és fekete szalagokkal a karján jajgatott, hogy meghalt Sztalin apánk. Én azt mondtam, hogy nekem csak egy apám van, és még él. Hagytam, hogy

217

Vándorlások másszon fel az ágyamra (emeletes, fejem felett Sztalinnal) és koszorúzza meg az apját. A koszorúzást nagy csend kisérte. Csend volt mindenhol. Csend a szobákban, a folyosón, az egyetemen. Mindenki félt, hogy mi lesz ezután. Ugyanebben az évben lemondott (?) Rákosi is, a Magyar Népköztársaság elnöke. Ki jön helyette és mi lesz most a sorsunk? Aggódott minden magyar lélek, gondolom az oroszok is, hiszen Rákosi az ő választottjuk volt, nem a magyar emberekké. Ez a személyi változás nem könnyítette meg a magyar nép sorsát. Még erősebbre húzta a terror csavarjait az egyetem politikai gépezete. Nehezebb lett az életünk. Kilátástalan volt a jövőnk és még bizonytalanabb a diplománk megszerzése. Ekkor, a második év végén többen eltávoztak a körünkből. Pontos okok felől senki sem érdeklődött. Igaz, hogy szakmailag ez volt a legnehezebb év. Néhány tárgyból szigorlatunk is volt. Óvatosabbak lettünk. Második éve leveleztem és találkoztam többszörösen egy régi családi ismerősünk fiával, aki Budapesten újságíró volt. Komoly barátság kötött össze. Amikor hazamentem Szentendrére, akkor mindig találkoztunk, rendszerint Budapesten. Több barátját is jól ismertem. Nagyon szerettem társaságukat. B. igen komoly, több nyelvet beszélő, úri ember volt. Úgy gondolom, hogy Ők is kedveltek engem, mert keresték a társaságomat, gyakran összejöttünk. Különösen B.-vel. Egy nap levelet hozott a pósta, akkori kamarásom Link Magdi hozta fel a portáról. Felismertem az írást és biztos voltam, hogy B. affelől érdeklődik, hogy mikor leszek Budapesten és találkát kér. Tévedtem. Alig hittem a szemeimnek, könnyel teltek meg azok is. B. azt írta, hogy csalódott bennem, már nincs szüksége a barátságunkra, mert talált valakit, aki végtelenül féltékeny rám. Ezzel a levéllel megszakítja a kapcsolatunkat. Megsírattam ezt a furcsa, B.-re egyáltalán nem jellemző levelet. Betettem a szekrényembe és próbáltam napirendre vergődni a dolog felett. Kamarásom (Toronto-ban él, férjével Nagy Ferenc földmérő mérnökkel) vigasztalt. Úgy éreztem, hogy igazi jó barátot

218

Mihály Márta vesztettem el. De valami miatt ezt a viselkedést B.-től mindig elfogadhatatlannak gondoltam. Néhány hónap elmúltával minden kopogtatás nélkül két férfi jött be a diákszállói szobámba. Igazolták magukat, az ÁVO-tól (Állam V édelmi Osztály) jöttek vallatásra. Affelől érdeklődtek, hogy milyen kapcsolatom van B. újságíróval, mikor talalkoztunk és hol és miért? Volt-e B. Sopronban, ha igen akkor mikor? Természetesen rettentően megijedtem. Szerencsémre nem dobtam el a levelet, az megmagyarázott mindent. Engem nem látogatott meg Sopronba soha. Sok kérdezgetés után a levelet eltették és elmentek. Nekem a történtekről tilos volt beszélni. Valamikor a hatvanas évek elején a skandináv államokból kaptam egy képeslapot, melyen megismertem B. igen jellegzetes kézírását: "I remained, who I was (Megmaradtam annak, aki voltam), B." A lapot összetéptem. Nem akartam emlékezni, nem tudtam nem félni. Még férjemnek sem beszéltem az eseményről, egészen mostanáig. A nyolcvanas években tudtam meg, hogy B.-t Sopron mellett, a határon elfogták. Életfogytiglani börtönbüntetést kapott, mert barátjaival állam ellenes röpcédulákat szerkesztettek, nyomtattak és terjesztettek. Nagy per volt. Közös jó barátunkat G.-t a nyomdájukba találták és azonnal, tárgyalás nélkül, agyonlötték. B. Vácott, majd állítólag Köhidán volt, de 1956-ban sikerült kiszöknie. A levelet azért írta nekem Sopronba, mert tudta, hogy különben súlyos bajba keveredtem volna. Ezt a titkot az egyik rokonára bízta, aki nagybácsimhoz vitte az üzenetet, sok évvel később. Annyira megfélemlített az AVO- sok látogatása, hogy nem mertem meglátogatni B. szüleit sem, akiket jól ismertem és gyakran lakásuk mellett mentem el. Ez elárúlja a terror erejét. Tavaly hallottam, hogy B. jól van. Felesége és öt gyermeke van. Igen örültem a jó hírnek. Az eseményt az idén meséltem el Lacinak. Valami visszatartott az emlékezésektől.

219

Vándorlások

XV AKI NEM ISMERT ENGEM lány koromban a leírottakból könnyen azt hinné, hogy talán apácának készültem, mert eddig mindenről beszéltem, csak a szerelemről nem. Dacára annak, hogy többféle egyházi iskolának voltam tanulója és zárdának bentlakó diákja, sohasem akartam apáca lenni. Azt hiszem, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Nekem sohanem okozott gondot az, hogy milyen irányba menjek. Merész voltam. Próbálkoztam. Aki nem próbálkozik az nem talál se jót, se rosszat. Az nem fog csalódni, tévedni, de nyertes sem lehet. Nem mindig tettem jól, vagy mentem a helyes irányban. Sok-sok hibát csináltam, számtalanszor tévedtem. Többször becsaptak, kihasználták naivságomat, vagy szeretetemet. Ugyanakkor számtalanszor ért kellemes meglepetés, próbálkozásaim sokszor új kapukat nyítottak ki, új és nemes örömöket hoztak az életemben. Általában optimista szemmel néztem a körülöttem és velem lezajló eseményeket. Amióta az eszemre emlékezem, mindig iskolába akartam járni. Egyszerüen szerettem a tudást, ennek otthonát, az iskolát. Ahogy leírtam, az iskolához vezető útak voltak igen bizonytalanok. Azt hiszem, hogy igen fiatalon, a tudást tartottam a legokosabb bizonyítványnak, vagy, ahogyan most mondanák, a legjobban kamatozó befektetésnek. Bármit is kezdtem el, úgy gondoltam, hogy Isten segítségével, idővel és síkerrel befejezem. Istenben a hitem mindig erős és

220

Mihály Márta megrendithetetlen volt. Éreztem a Teremtő jelenlétét, gondviselését és verését egyaránt. Legtöbbször mindhármat kiérdemeltem. Tudatában voltam mindig nőiségemnek. Törődtem külsőmmel, ápoltam normális nemiségemet. Nem mutogattam, de nem is rejtegettem semmit. Mindig szerettem a férfi társaságot. El sem tudtam képzelni az életemet társ nélkűl. Három fiú testvérem volt és velük nőttem fel. Diákköri munka viszonyaim mindig férfiak között, mellett, vagy felügyeletükkel történt. Kivéve két esztendőt, iskolába is mindig fiúkkal jártam. Hosszú ideig a lányok viselkedése (különösen a polgáriban) meglepett. Én nem nagyon ismertem a lányok között szokásos sugdalózást, titkolózást. A fiúk ezt nem csinálják. Ha nem tetszik nekik valaki viselkedése, akkor egyszerüen megmondják, hogy álljon arébb, ellenkező esetben ököllel eligazitják a problémát. Ez nekem jobban tetszett, mint a sugdolózás. Sokszor észre se vettem, a nemet, mert több barátom is volt, akiket "semleges" nemünek kell mondanom, mert sok esetben egyik részről sem volt nemi érzelem. Inkább a közös érdeklődési kör, közös barátok, vagy munkakör kötött össze. Sokan nem hisznek ilyen barátságban. Korán hallottam az egészséges fiatal (talán az öregembernek is van) férfiember kiólthatatlan óhajáról, életének a legerősebb, szinte céltudatosnak tűnő hajtóerejéről. Ez volt, és bizonyosan ma is az, a szeretkezés. Ezzel a fizikai képességgel jelölte meg a köznyelv a férfiasságot. Erről csak suttogni volt szabad, hiszen ennek hiánya a férfiatlanságot jelentette. Jól illusztrálják ezt a nyelvünkben gyakran használt latin eredetű szavak: potens, vagy impotens. Vagyis, ha a férfinak nincs nemi (szeretkező) képessége, akkor nincs potenciája, vagyis impotens. Érdekes, de az agyról, illetve szellemi képességről ebben a tehettségkörben nincs megemlékezés. Lehetséges, hogy ez nem véletlen. Talán nem is kell! De mielőtt tovább fonnám a beszélgetés fonalát, hadd mondjam meg, hogy ezt a rendkivül erős nemiérzelmet a férfiaknak a Gondviselés (vagy az evolúció, emberi fejlődés) adhatta. Ilyennek teremtődött, vagy ilyenné fejlődött a férfiember. A

221

Vándorlások Homo sapiens (ember) kialakulása során erre az erős nemi hajlamra valószínüleg szükség volt. A szeretkezési hajlam alkotásánál a Teremtő kegyesebb volt, velünk nőkkel. Akik a fejlődéstan (evolució) pártfogói azok is jól tudják, hogy a társadalmi fejlődésünk során mi találtattunk (és nem a férfiak!) eléggé megbízhatónak arra, hogy utódjainknak életet adjunk és gondozzuk. Emellett, a felelőségteljes feladat mellett, mint ősanyák kiváló vadászok is voltunk. A függefalevelünk alá a Gondviselés két hajlamot is rejtett. Az anyaság érzelmeit és a férfiakénál szerényebb nemi vágyainkat. Csak egy hajlam dominálhat. Nekünk az anyai érzelmeink az erősebbek. Viszont, szinte kárpótlásként minket majd életünk végéig "potens"nek, vagyis szeretkezésre képesnek alkotott. Bizonyosan azért tette, mert csak szerényebb nemi vágyakkal, de józanabb potenciával (és szellemi adottságokkal!!) bízhatta ránk, nőkre (gyengébb nem?) az új élet csíráját és annak gondozását is. Elgondolkodatott az a hit (igazából, csak a férfiak önérzetét növelheti ez a monda!), hogy a női nem a férfiak bordájából teremtődött. Szerintem nagyon téves elgondolás. Bizonyosan forditva lehetett, de a teremtés szövegét férfiak írták és ők is fordították. A fenti női képességeink és a mai modern világ többszörösen, mindennap és minden munkakörben bebizonyítja a női nem felsőbbségét. A borda eredet talán éppen fordítva történt? A nők esetében rendszerint, egyensúly van a két, alapvető érzelem között. Az anyaságnál szebb és értékesebb ajándékot nem kaphattunk. De fájdalmasabbat sem. A kettő varázslatos keveréke alkotja az anyaság misztikumát. Természetesen ez az én elképzelésem, gondolom szép számmal vannak ettől eltérő hajlamú egyének, asszonytársaim között. Amikor Sopronba érkeztem, 18 éves voltam. Állitólag szép kislány. Ebben nem vagyok bíztos. Az én időmben erről a családi körben nem beszéltek. Azt gondoltam, hogy tudtam, hogy mi a bók és mi a valóság. Később rájöttem, hogy csak gondoltam, hogy tudtam. Attól függ, hogy ki bókol és mikor.

222

Mihály Márta Akkorában az egyetlen szépítőszerem, az alapos tisztálkodáson kivül, a szájfesték, a rúzs volt. Szerettem az élénk rózsaszínt, ha lehetett kapni. Másra nem is volt pénzem. A divatról nem sokat mondhatok, mert legtöbbünknek nem volt erre anyagi lehetősége. Igy nem divatizáltunk. Én szerettem kötni, volt 1-2 darab, szép és meleg pullóverem. Vékony és fizikailag eléggé edzett voltam. Állítólag formás női alkattal és szép szőkeséggel áldottak meg szüleim. Imádtam olvasni és az erdőben mászkálni. Jó kedélyű, viszonylagosan kellemes leányzó voltam. Tele voltam tervekkel. Nagyon keménynek igérkezett az első év. Ismeretlen emberek, teljesen idegenkörnyezet és körülmények valahogyan kissé félszeggé tettek az első néhány hétben. Hiányzott az egyházi középiskola ismerős környezete, ritmusa és védelme. Tapasztalatlannak, naivnak és védtelennek éreztem magam. Ehhez hozzájárúlt az akkori politikai élet bizonytalansága, annak terrorizmusa, ami nekem idegen volt. A tanrend nem sok szabad időt igért. Tanulásra szántam a fejemet. Egy ködös, késő őszi délután az egyetemi könyvtárba adatokat kerestem. Hírtelen, egészen közelről, igen megnyerő, meleg, kérdőhangot hallottam. Hátrafordúltam, hogy válaszoljak és ahogy a fiatal ember szemében néztem, azonnal zavart éreztem. Én, aki sohasem ismertem ezt az érzést a férfiak körül. Hullámos, sötét hajak tömegéből két szép szem mosolygott rám. Alig tudtam válaszolni az egyszerű kérdésre. Valami megbabonázott. Az első kérdésből 15-20 lett, és estére "randez-vous" volt. Moziba mentünk. Nem tudom, hogy mit kellett volna látnunk, mert bizony mi egész este egymást nézegettük. Kezemet gyengéden a kezébe csomagolta. Tapíntásakor végighullámzott a világ összes, legszebb érzelme egész testemen. Úgy éreztem, hogy hírtelen minden sejtem átrendeződik, mágnessessé válik. Ezt érezni kell, leírni lehetetlen. Ez az érzelmek pompája. Nem tudom, hogy miért, de nem akartam elengedni a kezét. Szégyenemre azt vettem észre, hogy ahelyett, hogy szerényen visszahúznám, én szorongattam kisérőm kezét. Ez nagy gondot

223

Vándorlások okozott nekem. A mozi után próbáltam józanabbul viselkedni, de nem igen sikerűlt. Csak megfogtuk egymás kezét hazafelé. Oh, de jó érzés volt. Amikor a diákszállóhoz értünk én gyorsan elköszöntem, és, mint a villámlás beszöktem az ajtón. Elvesztettem a bátorságomat. Úgy gondolom, hogy szerelmes voltam, illetve lettem néhány percre rá, ahogy hozzám szólt. Nem ismertem a saját érzelmeimet. Éjjel nem aludtam. Másnap azon gondolkodtam, hogy jobb lenne, ha többet nem mennék vele, mert nem tudok bánni az érzelmeimmel. Megingott az önuralmam. Néhány napig, nem láttuk egymást. Azt hittem, hogy talán vége van az egész ügynek, hiszen csak moziba voltunk. De nem így történt. A következő hétvégén, délután városi sétára mentünk. Csúnyán zuhogni kezdett az eső és egy kis cukrászdában húzódtunk meg. Ott meleg is volt. Természetesen állandóan, amikor csak lehetett egymás kezét fogtuk. Igen jó volt együtt. Imádtam a hangját, csodásnak találtam szép szavait (nem gondoltam arra, hogy amit mond az csak bók lehet, elhittem, minden szavát, mint az igazat). Szösze! Mosolyoddal szépséget, örömet és ragyogást hozol az életem minden pillanatában. Szőkeséged bearanyozza az életemet. Ilyen és hasonló vallomásokra emlékezem. Szösze volt a nevem és annak említése lángra lobbantotta minden érzelmemet. Nagyon szerettem ezt az embert. Végtelenül nagy boldogság volt, hogy szeretett, hogy szerethettem. Néhány nap múlva hazafelé összeölelkeztünk. Megcsókolt, vagy én csókoltam meg, nem tudom és sohasem beszéltünk róla, mert nem volt értelme. Érzelmeink nem voltak kétségesek, legalább is azt hittem akkor. Szerencsés voltam, hogy úgy hittem, mert csak így érezhettem ezt a leírhatatlanul szép és igazi szerelmet. Nekem semmi kétségem nem volt, szerettem, hogy szerettek. Az igazi szerelemnél nincs szebb, jobb és igéretesebb. Isten különös ajándéka! Boldog vagyok, hogy tisztán és tiszta szívvel szerethettem és ezt a mennyei érzést tapasztalhattam. Igaz, hogy rövid ideig, mert alig egy év alatt véget ért ez a pillanatnak tűnő teljes boldogság. Csak a szenvedés hosszadalmas.

224

Mihály Márta Egyedűl maradtam. Nagyon fájt, hogy szerelmem elment, hogy végül is más szeretett. Hiányzott, hogy nem fogta a kezem, hogy nem mondott szépeket. Sóvárogtam az együtt tőltött pompás idők után. De tudtam, hogy a viszony befejeződött és a dráma véget ért. A szakítás összetörte hitemet az emberi jóságban és őszinteségben. Nagy csalódás ért. Rossz utakon jártam volna? Vállalnom kellett a felelőséget, egyedül. Hiszen ez is a férfiak világa. Később lett volna alkalom arra, hogy előlről kezdjük, de én elvesztettem a bizalmamat. Így volt a legjobb. Azóta is bajban vagyok még a legártatlanabb bókkal is. Nagy kár, hogy ezek az igazi, pompás és gyönyörű érzelmek olyan gyorsan elmúlnak és soha többé nem térnek vissza. Ilyen érzelmi földrengést csak egyszer tapasztal az ember. Most, amikor ezekre az időkre gondolok, szép és igazi szerelemre emlékezem. Gérecz Attila verse jutott az eszembe: "Az arcodat már álmomba se látom: A messzeség homálya elfedett, De érezlek, ha szél borong a fákon, S az éjtől visszakérem lelkedet." (Szamóca ért a lejtőn). Egy ideig nehezen ment a tanulás. Hónapokig magamat sajnálgattam, sírdogáltam, de ha nehezen is átvészeltem az első nagy csalódást. Végül is ráébredtem, hogy a tandíjjat nem lehet mellőzni. Az életben minden leckéért fizetni kell. Eldöntöttem, hogy ezután más fizeti a leckéket. A nyári hónapok gyorsan elszaladtak. Otthon csak néhány napot tőlthettem. A lányoknak nem kellett katonáskodni, mi csak a hadművészet elméletét tanultuk. Egy hónap minden nyáron kötelező üzemi gyakorlat volt. Ezért igen keveset fizettek. Rendszerint alig fedezte az útikőltséget és a kosztot. Első év után a szentendrei erdészetnél, a második tanév befejezése után Gödöllőn voltam üzemi gyakorlaton. Egy-egy hónapot dolgoztam Leányfalun és Vácon.

225

Vándorlások Érdekes dolgok történtek a második év alatt (1953-54). Három lány évfolyamtársunk néhány nap leforgása alatt eltűnt. Az elmúlt évek során többször gondoltam rájuk, de a nevükre már nem emlékezem, mert nem voltak velem egy tanuló csoportban. Az egyiknek nyílt TB fertőzése volt. Nem tudtuk meg, hogy mi történt se vele, se a másik kettővel. A fiúkból is eltűntek néhányan, de sajnos az ő nevükre sem emlékezem. Az erős politikai terror miatt, senki nem mert szólni, vagy kérdezősködni hollétükről, mert a következménye egyetemi kiközösítés és esetleges bőrtönbüntetés is lehetett. Remélem, nem érte öket bántódás. Túlélték a viharokat és nyugalmat találtak. A harmadik egyetemi év volt részemre a legkedvesebb. Ekkor váltunk igazán erdészekké. Megérkeztek a szaktárgyak. Legtöbbjét érdekesnek találtam. Némely tárgyat és a terep gyakorlatok nagy részét semmiért nem mulasztottam volna el. Sohasem voltam kitünő tanuló, de a szakmai érdeklődésem, vagy mondhatnánk gyakorlati meglátásaim messze az átlag felett voltak. A harmadik éven a szakmai érdekességek, amit a különféle erdőtipusokban gyermekkoromban láttam, megvilágosodtak. Sohasem kérdezték a véleményemet a csoport megbeszéléseken. Én nem jelentkeztem. Titkosan a saját sikeremet ünnepeltem, mert legtöbbször remek szakmai meglátásaim voltak. Ez tökéletesen kielégített. Bizonyosan a nemiségem és a férfiak jobban elfogadott dominanciája okozta ezt a viselkedést. Sajnos sohasem voltam jó versengő. Az évvége hamar megérkezett. Vizsgáim viszonylag jól mentek, kivéve a földméréstant. Érdekes eset volt, mert nagyon szerettem a tárgyat és semmi problémám nem volt évközben. A gyakorlati jegyem kiváló volt. A vizsga reggelén rendkivül kúszált, izgatott volt a közérzetem. Nem találtam különösebb okot a zilált állapotomra, de egyszerüen valami nem volt rendjén. Esett az eső, ezért felvettem az esőkabátomat. Amikor a diákszállóban a földszíntre értem akkor vettem észre, hogy a szoknyámat elfelejtettem felvenni. Blúzban és kombinéban indultam vizsgázni. Gyorsan, igen babonás érzelmekkel, visszafutottam a szoknyámért. A vizsgán alig tudtam megszólalni,

226

Mihály Márta szerettem volna kifutni a szobából. Szegény Sébor professzorunk, aki úriember volt, nem tudta elképzelni, hogy mi történt velem. Bíztatgatott engem. Úgy kellett a végén könyörögnöm neki, hogy engedjen haza, majd visszajövök vizsgázni. Vagyis megbuktattam magam. Mást nem is érdemeltem. Egyszerüen nem tudtam összeszedni a gondolataimat. Az oka nem a tudás, de inkább a felkészülés hiánya volt. Ekkor buktam meg életemben először és egy cseppet sem volt jó érzés. Szégyeltem magam. A pótvizsgám viszonylag jól sikerült. Nyári gyakorlatra egy Dunamenti faüzembe kűldtek. Kellemes környezet volt, alapos tudású főmérnökkel. Hasznos volt a hónap. Augusztusban az erdészetnél dolgoztam, a Duna árterein tevékenykedtünk. A negyedik év könnyebbnek igérkezett, talán, mert közeledett a diplomatervek körüli munkálkodás. A politikai helyzet is kissé lazábbnak tűnt. Valami remény féle vett körül benünket, amikor szeptemberben a diákszállóba visszatértünk. Igaz, hogy mindig hallatlan örömmel és lelkesedéssel találkoztunk. Tele voltunk nyári élményeinkkel és a legtöbbje megosztásra várakozott. Ilyenkor megduplázódott az elmondott öröm és siker, felére csökkentek a gondok. Több éves jó barátom F. is megérkezett és nagy ovációval fogadott. Sok kellemes órát tanultunk és sétáltunk együtt. Búbánatjaim hűséges vigasztalója, sikertelenségeim támasza volt. Igazi barát, úriember. Soha többet hasonlóval nem találkoztam. Remélem nem okoztam sok fájdalmat Neki. Számos terep gyakorlatunk volt az őszi szemeszterben. Ezt meg kellett csinálni, amig az időjárás megengedte. Legtöbbször tanulócsoport társam, akit kollégái Kisöregnek hívtak (Igen jellemezte a név modorát, erdészteknikumban érettségizett és mindig, mindenhol az osztály esze volt) vezette a külső gyakorlatokat. A tanárok egyrésze már ismerte Őt és kiváltságosan is bántak vele. Okos és roppant szorgalmas fiú volt. Szép barna szeme és sűrű haja feltűnt nekem első nap, mert hozzám közel űlt. A névsorban

227

Vándorlások utánnam következett. Nagyon alacsony és végtelen szótlan ember volt. Az igazán fontos közölni valón kivül soha nem beszélt. Legtöbbször egyedül volt, a csoport mellől figyelte az eseményeket. Nem tartozott az udvarias emberek közé. Halálosan hivatalos volt, sohasem láttam nevetni. A lányokat rendszerint kerülte. Ezért mi sem zavartuk magányát. Egy késő őszi délután, teljesen kifagyva, Sopron mellett egy szeles hegyóldalon dolgoztunk. Egész napos földmérés gyakorlatunk volt. Egy kis falu térképét csináltuk és ehhez végeztük a szükséges felméréseket. Majd lefagytak a kezeim, amikor a domb tetején a teodolitokat (műszer) felállítottuk. A Kisöreg kijelölte a pontot, vízszínteztük a műszert. Ott dideregtem a teodolit mellett, vártam, hogy leolvashassam és megtanuljam a kezelését. Ekkor, nagy meglepetésemre Kisöreg a kezembe nyomta a jegyzőkönyvet és igen hivatalos, majdnem útasító hangon, bejelentette: “Márta én olvasom a teodolitot és Te az adatokat a jegyzőkönyvbe a megfelelő helyre beírod.” Ránéztem erre a kis emberre, aki nekem parancsot adott, miden kérés, köszönet és bevezetés nélkül. Elfogott a méreg. Földre dobtam a jegyzetet és azt modtam, hogy most én olvasom le a műszert és ő fogja írni a jegyzetet, mert én nem vagyok a titkárnője. Tőlem csak kérni lehet és azt is csak szépen. Azt is hozzátettem, hogy ezzel a módszerrel csak ő tanul, mert írni én már régen tudok. Borzasztóan meglepődött, de az írást valaki másra bizta. Összevesztünk, mert aznap ez volt már a második ilyenszerű "munkamegosztása". Később gondoltam magamban, hogy ezek után végkép nem fogjuk hallani a szavát, csak akkor, ha akar valamit. Lehetséges, hogy a mérési adatokkal is baj lesz. Kissé bosszantott az esemény, mert nem igen tudtam haragot tartani, de szólgálója sem voltam senkinek. Ezután is mindennap együtt voltunk, együtt vizsgáztunk és ettünk, de különben nem igen vettük észre egymást. Gondoltam haragszik, vesse fel a méreg!

228

Mihály Márta Tévedtem, mert a Kisöreg néhány nap múlva moziba hivott. Azt hittem, hogy ez valami trükk! Most is emlékezem a fílmre. Potyomkin páncélos c. csendes, orosz fílmet néztük meg. Rettenetesen primitiv film, ahogy akkor mondtuk. Egy hét múlva meghívott a hétvégi polka táncra, amit az évfolyam rendezett. Remekül táncolt. Kedélyes, vidám fiatalember lett. Hihetetlen könnyed és feszélytelen volt. Elgondolkoztatott a viselkedése. Ahogy később kiderítettem, ő már 14 éves korában "eljegyezte" az erdei növénytársulásokat, így ezek tőltötték ki az érdekődési körének legnagyobb részét. Talán a lányokra nem maradt ideje. Igaz, hogy ezzel a viselkedéssel nem is volt népszerű. Kirándulni hívott, amit én igen szerettem. Mocsarakban és ligeterdőkbe jártunk. Ekkorában a mocsarak növényzete kötötte le a Kisöreg figyelmét. Ez egyáltalán nem izgalmas téma és talán nem is igérkezik romantikus elfoglaltságnak, de még is efféle tevékenységek tőltötték be legtöbb találkánkat. Eleinte kapcsolatunk szigorúan tudományos alapokon nyugodott. Biztonságban éreztük magunkat együtt. Én is imádtam az erdőt, így jó kedvvel mentem Vele. A napokban, véletlenül, a régi papírjaim között, 1956 szeptemberéből, egy mocsári növényfelvételt találtam, Sopron mellől. Le se tagadhatom, hogy a Kisöreggel a mocsarakban voltam, azt sem, hogy mit csináltunk ott, mert én írtam a növénylistát, és az Ő lábjegyzete díszeleg a papíron. Szép és érdekes idők voltak. Egyre gyakrabban kereste Kisöreg a társaságomat. Elmondta, hogy nagyon szép lány vagyok, gyönyörű hajam van, de legjobban a vidámságomat és beszédességemet szerette. Kezdett udvarlássá válni a szakmai kapcsolat. Ő most is keveset beszélt. Magáról soha nem mondott semmit. Én, rossz szokásomhoz híven megosztottam minden gondolatomat, beszéltem és beszéltem. Ő viszont, megbabonázva, áhítattal hallgatta. Nem fecsegtem, beszélgettem. "Mea culpa, mea maxima culpa!" (Én vétkem, az én legnagyobb vétkem!). Valószínüleg én már születésem előtt beszégethettem, mert mindig rendkivül jól éreztem magam, ha volt kivel megosztani gondolataimat. Sajnos előre nem fogalmazhattam meg mondanivalómat, mert azok beszélgetésem alatt jöttek. Ma is így van.

229

Vándorlások Helyes, vagy helytelen, de akiket kedvelek, vagy szeretek azoktól nem is tudom visszatartani, amit gondolok. No és miért is tartanám vissza? A természetemből fakad ki gondolatom, olyan, mint egy vallomás. Tudom, hogy sokak szemében ez helytelen, de nekem ez a természem. Sok férfi mozgolódott körülöttem. Valószínűleg egy ponton unalmassá válhattam. Most a koromnál fogva bizonyosan sokszor az ismétlések is ködössé tehetik a társalgást. Nem védelmemre említem meg, de érdekes módon minden közelebbi férfiismerősöm és udvarlóim a jókedélyű beszédességemet kedvelték legjobban. Szeretném azt hinni, hogy ez érdekessé tette a találkozást. Valószínűleg így volt, mert mindig örömmel hallgatták mondanivalómat. Nem volt muszáj. Vagy pedig én választottam rosszul a társaságomat, mert a férfiak nem mondtak igazat, avagy nekik nem sok mondanivalójuk volt. Azt sem hiszem, hogy az ellentkező viselkedés jobb. A hallgatásért sem osztanak babérkoszorút. A hallgatás mindent takar: okos álláspontokat, butaságot, titkot, bátortalanságot, bizonytalanságot és sok esetben hazugságot is. A hallgatag embernek van ideje és lehetősége megfogalmazni egy okos, de rendszerint semleges állásfoglalást. Lehet, hogy nem is hallja a beszélő témáját, mert a szűkszavú válaszának célszerű megfogalmazásával van elfoglalva. Ilyenkor, a nagy hallgatás után, az egyén állásfoglalása még véletlenűl sem lehet helytelen. A szótlan embernek nem kell bocsánatot kérni, mert az soha nem téved. Viszont, aki sohasem téved, az sohasem próbálkozik. Valahogy az ilyen emberek, úgy gondolják, hogy a hallgatásukkal egy kicsit mások fölé helyezik magukat. Vagyis aki hallgat az okos. Ez sem mindig igaz! Itt is a közép út lenne a leghelyesebb, de ennek kevesek a mesterei. Azt hittem, hogy a Kisöreggel az érdekesnek igérkező szakmai kapcsolat a téli hónapokban végetér, mert a hideg, hó és esőzés nem kényelmes a kirándulásokra. Nem így történt. Útólag azt kell hinnem, hogy az őszi mocsaras kirándulások csak belépők voltak arra, hogy engem megismerjen. Ez bizonyos fokig könnyű volt, mert én önként, gátlás nélkül, elmondtam a véleményemet bármiről, bármikor. Természetemmel szórakoztattam Őt.

230

Mihály Márta Egymás családi, vagy társadalmi életéről sohasem beszéltünk, mert attól elszoktunk a politikai helyzet miatt. Igaz, hogy a mi körülményeink között nemsok múltja lehetett egy 21 éves lánynak és 22 éves fiatal embernek. Véleményem szerint, egy független lány a magánéletével nem tartozik beszámolni senkinek. Tetteiért, akárcsak egy férfi, szigoruan csak önmagának felelős. Tudom, hogy ez ellentétben van a legtöbb fiatal ember elképzelésével, de rendszerint éppen ezt az egyoldalú erkőlcsi normát pártoló, sokszor hangoskodó férfiak azok, akik maguknak sokkal többet megengednek. E kettősség nem dícsőség! Úgy a nő, mint a férfi önálló ember, úgy cselekszik, ahogy azt a saját és a társadalom erkőlcsi normái diktálják. A házasság után megváltozik a helyzet. A házastársakkal szemben nincs engedékenység. Vége a bálozó kornak. Az én erkőlcsi normáim szerint a házasság mindkét nemet hűségre kötelezi. Ez a keresztény "szentségek" egyike, ahol igéretet tettünk először magunknak, társunknak és az Istennek, hogy jóban és rosszban egymás mellett kitartunk. Csak két emberről van szó, a harmadik személynek nincs szerepe a házasságban. Most látom, hogy mennyire ódivatúnak tünhetek én most? Manapság, alig van férj és feleség. Élettársról beszélnek. Érdekes és izgalmas lehet! Kimenne a házasság a divatból? Ki tudja! Változásokat észlelek a mai társadalomban. Megváltozott a férfiak társadalmi értéke. Bizonyos változások időszerüek voltak és feltétlenül a nők előnyét szólgálják. A legnagyobb ütőereje a változásoknak a nők képzettsége. Ma már minden foglalkozási ágban a nők szerepe és tudása elismert. Ez férfiúi értékfokozatot ad minden szakképzett nőnek. Ezzel együtt jár a nő anyagi függetlensége. Nem kell férjhezmennie azért, hogy eltartsák. Ha nem akar gyermeket, akkor egy kis tablettával le tudja a gondját. Sok esetben, ha ki akarja próbálni a férfi természetét, akkor nem kell zsákbamacskás házasságba lépnie. Összekőltözködnek és kipróbálják egymást. Persze ezt mondhatja a férfi is, de a régebbi társadalmi szokásaink, éppen a jelenlegi női előnyök hiánya miatt a férfit helyezte a család élére és a férfi szerepe

231

Vándorlások döntötte el a család társadalmi hovatartozását. Most minkettő szerepe döntő tényező. Sok esetben a nő társadalmi helyezettsége jobb és a fizetése magasabb, esetleg még okosabb is, mint a férje. Ilyenkor kibillen a mérleg. Évezredeken át természetes volt, hogy a férfi billentette ki az egyensúlyt, de a mai társadalomban a női szakmai felsőbbség sok férfit az elismerés helyett lealacsonyító, bizonytalan helyzetben hoz. Hátrányba szorúlt a férfiak évezredes felsőbbsége és sokszor veszélyt éreznek maguk körül. Bizonyosan a nők szellemi fejlődése és megnövekedett gazdasági ereje jelentős mértékben hozzájárul a késői és sikertelen házasságokhoz is. Egy képzett nőnek nem kell eltürnie rossz házasságát. Egyedül jobb élete van. Sopronba megérkezett a tél. 1955 volt. Nem sejthettük ekkor, hogy ez volt az útólsó karácsony Magyarországon a szüleinkkel és testvéreinkkel. Lacival (Kisöreggel) már együttjártunk az egyetemre, sokszor a gyakorlatokra is. Hevesen udvarolni kezdett, mert mások is voltak a láthatáron. Elmondta, hogy nagyon szeret. Sok-sok okát sorolta fel, amiért ragaszkodott hozzám. Én kissé óvatosabb voltam, de egyre jobban tetszett hihetetlen tiszta logikája, éles esze és mindenek feletti szorgalma. Talán az utóbbi tulajdonságát tartottam mindig a legértékesebbnek. Karácsony után minden szabad időnket együtt tőltöttük. Igen érett, felnőtt kapcsolat volt ez. Munkára épűlt. Rendszerint az osztály első tanulói között volt Laci, de ezt a színtet csak kemény munkával tarthatta meg. A jó vizsga eredményektől függött mindkettőnk teljes anyagi jövedelme. Otthonról Laci egyáltalán nem kapott segítséget. Nem sok pénzünk volt. Ezért csak a hétvégeken mentünk el moziba, néha cukrászdába. Viszont rengeteget táncoltunk együtt az évfolyami estéken. Sikeres vizsgáinkat hűséggel megünnepeltük, de legkedvesebb szórakozási módunk az erdei csatangolás volt. Közeledett az iskola évvége, tele voltunk belső izgalommal. Úgy éreztük, hogy nemsokára diplomás emberek leszünk. Reméltük, hogy a diplománk nyugodt életet és jobb anyagi lehetőségeket bíztosít.

232

Mihály Márta Valószínűleg már fáradtak voltunk a sok vizsgától és tanulástól is. A politikai helyzet enyhe változása is hozzájárulhatott reményeink növekedéséhez. 1955-ben már széthúzások mutatkoztak a kommunista párton belül. A képzetebb párttagok kezdték kérdőre vonni a nemzet előrehaladását, melyet évek óta igérgettek. A Petőfi Kör keretében, az újságírók, írók és művészek komolyan vitatták a kommunista ideológia helytállását. Ez felébresztette a reményünket a kommunista terror megszüntetésére. Mi Sopronban, a nyugati határvégeken, óvatosággal figyeltük a fejleményeket. Mozgolódások voltak Berlinben, tavasszal kitört a lengyel munkások tűntetése Poznan-ban. A magyar nép és fiatalsága mind csatlakozott a lengyel nép szabadságtörekvéseihez. Izgalmas idők voltak. Mi Sopronban vajha keveset tudtunk arról, hogy tulajdonképpen mi is történt Németországban és Lengyelországban, de főleg, hogy mi az igazság az eseményekből. Régi "szobatársam" (az ágyam felett volt a képe) Gerő Ernő, a MagyarKommunista Párt titkára, szinte fenyegetőzve nyílatkozott a rádióban, hogy a poznani eseményeket a magyar népnek minden körülmények között meg kell akadályoznia. Nem sejthette, hogy elkésett, mert már megmozdúlt a magyar nemzet. Dacára a politikai zavargásoknak, sikeresen befejeztük a negyedik évet. Kezünkben volt a diplomaterv vázlata. Laci Böhönyére ment katonai gyakorlatra. Nekem a fővárosi gyufagyár adott lehetőséget a nyárfalemez ipari tanulmányozására. A Keleti Pályaudvaron elválltunk. Mindketten szomorúak voltunk, mert ez junius végén volt és a legközelebbi találkánkat, ugyan itt, augusztus 30-ra tűztük ki. Meleg ölelgetések között váltunk el. Nagyon szerettük egymást, de nem tudhattuk, hogy mit hoz a nyár. Robbanékony idők jártak. A megmagyarázhatatlan véletlenek folytán beutazási engedélyt kaptam Erdélybe, augusztusban, három hétre. A kérvényt kétévvel azelőtt adtam be, már el is felejtettem, amikor megérkezett a vízum. Szüleim úgy döntöttek, hogy feltétlen mennem kell, hiszen 10 éve volt, hogy eljöttünk.

233

Vándorlások Nagy élmény volt a látogatás. Csak a családdal és rokonokkal tőltöttem az időt. Nem útaztam sehová, mert nem éreztem biztonságban magamat és pénzem se volt. A kommunista terrorizmus román variációja erősebb markokkal folytogatta a székelységet, mint valaha. Több rokonomat súlyos fizikai bántalmazás ért. Féltem, hogy valaki bosszúból, vagy rossz indulatból feljelent, hogy 10 évvel azelőtt illegálisan elszöktünk Romániából. Ebből, ha nem is nekem, de Nagyszüleimnek kellemetlensége lehetett. Magyar útlevelem volt, hiszen visszahonosítottak, de nem igen bízhattam semmiben. Ez volt a törvénytelenségek virágzó kora és ahogy a székely mondotta -a zavarosban sokan halásznak-. Egy reggeli napon éppen fesszegbe voltam, Lövétén, unokaöcsémet, Mihály Ferencet látogattam. Ő akkor érettségízett és dacára annak, hogy megnyerte a három erdélyi vármegye matematika versenyét, nem juthatott be az egyetemre. Keseregtünk és ezekről a dolgokról beszégettünk, amikor sírva megérkezett ajszegből Nannyám. Zokogva mesélte, hogy a román csendőrök kijöttek a házhoz és Nagyapám adóhátráléka fejében elvitték a bőröndömet. Valaki elárúlta, hogy ott voltam. Az érzelmeim nem csaltak, jó, hogy óvatosan viselkedtem. Félve ugyan, a csendőrségre mentem. Kezemben a magyar útlevelemmel bejelentettem, hogy amennyiben azonnal nem hozzák vissza a bőröndömet a Nagyszüleim házába, jelenteni fogom az esetet a bukaresti Magyar Követségen. Közöltem velük, hogy jogtalanul cselekedtek, mert én magyar állampolgár vagyok és a bőrönd az enyém (persze az útlevelemben benne volt, hogy itt a faluban, Lövétén születtem). Igen-igen féltem, lábaim reszkettek, de bátorságot mutattam. Reméltem, hogy visszakapom a bőröndöt, de ez csak szikrányi remény volt. A kora délutáni órákban két román csendőr a falun végighúrcolta a bőröndöt, miközben Lövéte apraja és nagyja az elégtétel érzelmeitől duzzadó mellekkel figyelte az eseményeket. Mondanom sem kell, hogy a fél falu látta, amikor elvitték és azt is, amikor visszahozták a bőröndöt.

234

Mihály Márta "Nemzeti" hős lettem, mert kiálltam a román csendőrök ellen. Kértem a csendőrségen, hogy mutassák meg, hogy mennyi adóhátraléka volt Nagyapámnak. Nagy nehezen előszedték a papirokat. Nagyapám mindent aláírt, még ott is, ahol nem kellett volna, hiszen egy szót sem értett belőle. Augusztus utólsó hetében jöttem vissza Magyarországra. Jó volt szülőföldemet meglátni, de nem gondoltam ekkor arra, hogy imádott Nannyámat és a rokonaim legtöbbjét többé nem látom. Szomorú volt a búcsúzkodás. Még kellemetlenebb az útazás. A mozgalmas nyár elszaladt. Otthon 3-4 napot tőlthettem csak, mert augusztus 30-án vissza kellett mennem Sopronba, hogy befejezem a hátralévő félévet és megvédjem a diplomatervemet. Nagy feladatok vártak rám. Az évek során sokszor próbáltam ezt a néhány, útólsó napot emlékezetemben újrakelteni, de sohasem sikerűlt. A család hozzászokott, hogy én már csak vendég vagyok otthon, tehát nem maradok sokáig. Ilyenkor együtt voltunk. Drága jó Anyám sütöttfőzött és boldog volt, hogy otthon vagyok. Mindig soványnak talált, persze a menzánkról és a sok hiányról nem beszélgettem, mert otthon is nehéz volt az élet. Árpi öcsém befejezte az erdésztechnikumot, 19 éves, kerületvezető erdész volt. Őszre besorozták katonának. Ahogyan mondotta ekkor, minden tervét pihenni tette. A katonáéknál majd terveznek helyette, mondotta szomorúan. Hát ez igaz volt. Hevesen udvarolt, de jelöltjével nem találkoztam. Csaba ekkor kezdte a gimnáziumot. Vékony, magas, igen csinos fiucska volt. Pöcének hívtuk. Nagy kékszemeivel szépnek látta a világot és már a lányokat nézegette. Úgy érzem, hogy szellemileg Ő volt a legtehettségesebb közöttünk. Attila ekkor 12 esztendős volt. Anyjafia, csendes, de roppant jó humorú, családunk legfiatalabbja, becenevén Dudus, akinek egyetlen álma az volt, hogy erdész lehessen. Álma teljesűlt. Jó volt együtt, gyorsan elszaladt a néhány nap. Az egész család kikisért a kert végéig, Bobi kutyánk is. Ott elválltunk és 9 esztendeig

235

Vándorlások nem találkoztunk. Érdekes módon, az életem során, álmaimban sohasem nőtt fel Csaba és Attila. Ugyan már nincsenek velünk, de én változatlanul az otthonhagyott, 1956-os fiúcskákkal álmodom most is. Sajnos, igen ritkán.

XVI LACIVAL, AUGUSZTUS 30-ÁN, Budapesten a Keleti Pályaudvaron a peron második oszlopánál találkoztam. Sokat késtem. Szomorúan álldogált az oszlop mellett nagy hátizsákjával, azt hitte, ahogy bevallotta később, hogy közben más útitársat találtam. Igen örültünk a viszontlátásnak. Ő a szokásától merőben eltérően, hevesen udvarolt, ami elárúlta, hogy hosszú és magányos volt a nyár nélkülem. El kellett hinnem, hogy frisseséget, szerelmet, mosolyt, energiát és szépséget hoztam az életében, mert ezeket mondotta. Kért, hogy beszéljek minden élményemről. Jó érzés volt, hogy valaki várt, hogy szerettek és szerethettem. Juhász Gyula válogatott verseit kaptam Tőle, Parádfűrdő, 1956, julius 29 (Márta napja) keltezéssel, ami elárulta, hogy még a névnapomra is emlékezett a nyár folyamán. Hiányozhattam. Talán nem véletlenül, de a könyvben jelző volt (most is ott van) a "Milyen volt" c. versnél. "Milyen volt szőkesége nem tudom már De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárgúló nyár, S e szőkeségből újra érzem őt". A könyvecskéből Sopronig olvasgattunk. Igen kellemesen utaztunk.

236

Mihály Márta A város ragyogó őszi köntösében várt bennünket és sok száz, hűséges diákját. A főépület körül dús lombozatukkal vártak a gesztenyefák, aljukat megszórták új gesztenyével. Igéretes nap volt. A levegő zsongott a nyár élményeinek zajától. A viszontlátások örömkacajától volt hangos minden szoba és folyosó. Telítve voltunk az új szemeszter ismerős lüktetésével. Szép, nagyon szép idők voltak. Szobatársnőm, Erdős Márta is megérkezett. Micsoda fényüzés, végre az egyetem utólsó évében, csak ketten laktunk egy szobában. Alig tudtuk elhinni, hogy ilyen szerencse ért. Kár, hogy csak néhány hetet adott a Teremtő nekünk együtt. Ez a rövid idő elszakíthatatlan láncot kovácsolt fiatal éveinkben. Úgy hittük, hogy barátságunk ajándék és örökké tart. Sajnos nem így történt. Alig kezdődtek el az előadások szeptemberben, már érezhető volt a levegőben a diákok türelmetlensége. A lengyel események elindították az ország munkásainak és diákságának az elégedetlenségét a szovjet kommunista rendszer és annak módszerei ellen. Nagy bajban volt a Kommunista Párt, mert nem tudta elfolytani a mozgólódást. 1956 október 19-én születésnapom volt, ekkor lettem 23 éves. Az Oktatási Minisztérium gyűlésén, Budapesten, az egyetemi igazgatók és rektorok a miniszteri személyzettel megvitatták a diákok itt-ott fellobanó elégedetlenségeit. De ezeknek az igazi ereje, ország szerte nem volt még felmérhető. Az első nyílt követelés az orosznyelvtanulás megszűntetése volt. A kényszer miatt nagyon keserves volt az oroszt tanítani, de még rosszabb volt tanulni. Az osztályom nagy része nem tanult meg olvasni, három év alatt. Ez amolyan szellemi bojkotálás volt. 2002-ben a 45-ik osztálytalálkozóra mentem Sopronba. Nagy élmény volt, de jellemzően a legnevetségesebb emlékezések az orosz nyelvleckékkel voltak kapcsolatosak. Nekem a sok évi latin nyelvtan gyötrődései után gyermekjáték volt az orosz. Gyorsan megtanultam, amit muszáj volt. Olvasni igen jól tudtam. Ezért igen népszerű voltam az orosz órákon. Sokan akartak mellettem űlni.

237

Vándorlások Különösen B. Pistára emlékeztem. No, Ő sem felejtette el a szigorlati vizsgát (3 évi tanulmányunk után), mert nem ismerte fel az első betüt (a többit, még úgy sem) a vizsgaszövege elején. Ott nyekegett, de a betű csak nem volt ismerős. Az eset, egy kis tanári rosszindulattal tragikus kimenetelű lehetett volna, de ugyanakkor elárúlta az erős szellemi blokádot, amit a nyelvvel és a redszerrel szemben éreztünk. A találkozón igen sokat mulattunk ezeken, most könnyű volt visszaemlékezés. Budapestről kiszivárgott, hogy a diákok elégedetlensége a rendszerrel szemben egyre erősödik. Természetesen Sopron nagy számú diákja is mozgolódott, szervezkedett. Hozzánk kissé megkésve és néha eltorzítva érkeztek a hírek az erős határsávi ellenőrzések miatt. Viszont a soproni diákok voltak az országban a legközelebb a nyugati határhoz, vagyis a kommunista uralom legmaradandóbb és legkegyetlenebb alkotásához, a szögesdrótokkal bekerített és aknákkal aláásott határsávhoz. Sok ártatlan embertársunk vesztette életét e veszedelmes rögök között, vagy, ha élve elfogták, akkor a bőrtönben halt meg. Ezzel a sávval védték a "szabadságunkat". Az egyetemtől ez a drótkeritéses akna mező csak 5 kilométerre volt. Október 30-án egy 30 pontból álló folyamodványt szerkesztettünk. Főleg magyar szabadságot és függetlenséget akartunk. Elég volt már a szovjet nyomás és diktatura. A szovjet kormány ellopott tőlünk, ami értékes és megmozdítható volt, eljött az idő a gazdasági szerződéseink felülvizsgálására, követeltük mi. A kérelmeinket 3-diákból álló bizottság, a soproni tanárikar jóváhagyásával, felterjesztette az oktatási minisztériumba. Közben hallottuk, hogy országszerte az elégedetlenség percről-percre növekedett. Mi, soproniak is erősebb akciót szerveztünk. Megalakítottuk a MEFESZ-t, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét. Általános nagy gyűlést tartottunk. Itt jelen voltak a diákokon és tanárokon kivül a rendőrök, a magyar hadsereg és a helyi kommunista párt képviselői és bizonyosan az AVO-sok is. Körülbelül 1000 ember gyűlt össze. Az összejövetel célja követeteléseink megbeszélése és azoknak a nemzeti mozgalomba olvasztása volt. Irott követeléseinket a diákdelegáció Budapestre vitte.

238

Mihály Márta Emlékezetemben maradt ennek a nagyfeszűltségű összejövetelnek a légköre, igen féltünk, de együtt merészként viselkedtünk. A soproni egyetem párttitkára a követeléseink hallatára és elszánt viselkedésünk láttára idegösszeroppanást kapott. Szégyenlem magam, de nem sajnáltam. Hihetetlen, hogy a félelem ébresztette rá őt arra, hogy a magyar fiatalság sohasem fogadta el a szovjet kommunista diktatúrát. Vajha gyenge volt a kommunista eszmében a hite, ha az ellentmondást nem tudta elviselni! Nem tapasztalta a soproni diákok szabadság szomját? Nem látta a terrort? Nem érezte, a megvetésünket és azt, hogy tudtuk, hogy a Kommunista Párt minden szava hazugság? Ez az emlékezetes, igazságot követelő összejövetel volt a soproni diákok 1956-os forradalmának igazi gerjesztője. Csak szabadságot kértünk. Mint a méhek a megzavart kasban, úgy futkároztunk. Éhesek voltunk minden hír után, tudni akartuk, hogy mit is csinál a többi egyetemi hallgató az országban. Október 20-án heves vitatkozások között eldöntöttük, hogy 23-án egy csendes felvonulással megerősítjük a 30 potból álló követeléseinket és egyben ezzel csatlakozunk a budapesti és más egyetemek szabadság követeléseihez. Szolidarítást vállaltunk minden szabadságért küzdővel. Hittünk elhatározásunk sikerében. Most is szemem előtt áll a tábla:"Együtt a lengyel néppel" felírással. A diákság, igen fegyelmezetten, felsorakozott a tábla után. Laci az első sorban volt, én hátrább meneteltem. Csendben és hihetetlen feszültségben végigvonultunk a városon. A Lenin kőrúton, úgy emlékezem a kanyar után, egy AVO-s katona feküdt az út közepén, lövőhelyzetben, fegyverét a csoportra célozta. Vele egy vonalban, az utca szélén, több felfegyverzett katona lövésrekészen várakozott. Azonnal megálltunk. Ott várakoztunk, csak a jó Isten tudja, hogy meddig. A feszűltség szinte kibírhatatlan volt. Még a lélegzés is kétséges és fájdalmas volt. Békésen vártuk a támadást. Mi fegyvertelenek voltunk. Könnyű célpont. A katonák nem löttek ránk. Lassan levonúltak az útról.

239

Vándorlások A járdán a város merészebb polgárai ijedt arcokkal figyelték az eseményeket. Halálos csend volt. Csak valahol, a lelkünk mélyén sikoltoztak az elrejtett érzelmek és a félelem. Mennyi baj érhetett volna ekkor bennünket. Vajjon van-e értékesebb és szebb, mint egy fiatal élet? A csendes tűntetés végén megkoszorúztuk a hősi emlékművet. Sok ember állt körülöttünk, nagy izgalommal és félelemmel figyelte a város minden lépésünket. Veszélyes kiállás volt. Szabadságunkért tettük. Ekkor semmi bántódás nem ért bennünket, de a következményei megváltoztatták egész Európát és ezzel a cselekedetünkkel mi is éket kovácsoltunk a nagy kommunista tömb szétfeszítéséhez. Micsoda gigantikus vállalkozás volt ez! És én is ott voltam, készenlétben, mertem és merészkedtem. “És nem volt hazának elég, A három szín, ha rád se hagyták, Hogy egykor jelkép volt:szabadság, Egyenlőség, testvériség!” Illyés Gyula: Nem volt elég

XVII OKTÓBER 23-ÁN KITÖRT a magyar forradalom. Amikor a tüntetés alatt Budapesten kitört a fegyveres harc, akkor Sopronban azonnal megszünt az oktatás. Teljes erőnkkel hozzáláttunk a rend és fegyelem őrzéséhez, úgy az egyetemen, mint a városban. Átvettük a polgári élet irányítását is. Sopron szerepe az 1956-os forradalomban merőben kölönbözött az ország többi nagyobb városától, különösen Budapesttől. A városban és közvetlen környékén nem voltak orosz csapatok. Amikor Budapesten kitörtek a fegyveres harcok, akkor felmerűlt a gondolat, hogy a helybeli katonaság kőlcsön fegyvereivel a soproni diákok is

240

Mihály Márta Budapestre mennének a küzdelmek megerősítésére. 250 km. igen nagy távolság volt akkor. Végül is, úgy döntöttünk, hogy sokkal jobban szólgálhatjuk hazánk szabadságharcát, ha Sopronba hasznosítjuk magunkat. Megnyílt a határ Ausztria felé és napokon belül az egész egyetem a külfőldi Vörös Kereszt és más jótékonysági, adakozó egyesületek központi raktárává és elosztó állomásává változott. Én is ott dolgoztam, szobatársnőmmel Erdős Mártával. Kora reggeltől, késő estig csomagokat raktunk össze teherautós, vagy vasutiszállításra. Több teherautós szerelvényt szerveztünk és azokkal továbbítottuk az orvosságot, vért, ennivalót és használt ruhanemüt a budapesti harcoló társainknak. Soproni éveink alatt legtöbb diák ismerte a Köhida nevet. No, de ezt a nevet esetleg csak igen jó ismerőseink között suttogtuk. Ez volt a legszörnyűbb hírű politikai bőrtön. Hírhedsége messze földön ismert volt. Azt is tudtuk, hogy onnan élve nem jönnek ki az emberek. Ebben az időszakban (október 28- november 3-ig) találkoztunk néhány köhidai kiszabadított politikai elítélttel. Diáktársaink több foglyot behoztak az egyetemre, hogy őltöztessük fel öket, mert ezek a szerencsétlenek, csak rongyokban voltak. Amikor az első embernektűnő (mert nem beszélt, suttogott) csontvázat a terembe támogattak, akkor a két Márta, kamarásom és én egyszerre sirvafakadtunk. Nem emlékszem, hogy ki vezette be. A fogoly korát, hála Istennek nem tudtuk (lehet, hogy 30, de lehet, hogy 60 esztendős volt), nevéről nem érdeklődtünk. Rongyos pokrócával a székre eresztette testét. Csomókban zsugorodott, kékes-zőld mezítelen lábszárai meredeztek a rongyok alól. Körömtelen, csomós újjaival ágyékát próbálta takarni. Attól féltünk, hogy ott, azonnal darabokra fog törni. Ennyire összetört, kiéheztettett emberroncsot soha nem láttunk. Sírtunk. Meleg teát, vajas kenyeret adtam neki, amig Márta meleg alsónadrágot és más téliruhát szedett össze. Megroncsolt embertársunk Köhidáról jött. Csak annyit mondott, hogy amikor az emberiméltóságot kiverték belőle, akkor már több kárt nem tehettek, mert a fájdalom ezután már nem létezett.

241

Vándorlások Nagyon sietett Ausztria felé, szabad akart lenni. Drukkoltunk, hogy fizikailag túlélje az útat. Megérkezett. Az osztrák vasútállomáson ő is felszállt velünk a vonatra. Ezekután nem kellett Köhidáról ismertetőt olvasnom. Szorgalmasan dolgoztunk, ott, ahol szükség volt ránk. Hittük azt, hogy a szabadságküzdelmeink győznek. Biztosak voltunk abban, hogy az életünk szabad és szép lesz. Hittük a hihetetlent, mint annyiszor a történelem során, most is vesztettünk. A nyugati segitség csak igéret maradt. Hazánkat megint elmosta a szovjet árvíz. A legszomorúbb tény az elvesztett szabadságharc mellett az, hogy ez a próbálkozás ezrek fiatal életét óltotta ki. Miféle törvény, vagy örvény varázsolja át a háborús ölést, arra a szinte kegyeletes mondásra, hogy "hazájának adta életét"? Meghalt, mert muszáj volt. A háborúban így rendeltetett, de ez ott is végletes aktus, ölés! Ha a katona hazája elbukott és hősét becsapta, akkor vissza tudjuk-e adni az elhalt életét? Sajnos nem! Ilyen gondolataim voltak a nyáron a Kerepesi Temetőben, az 1956-os forradalomban elhalt hőseinek síremlékénél. Az elesett sok fiatalra és a leírottakra gondoltam. Ezek a fiatalok főleg az én generációmbeliek voltak és be kell vallanom, hogy nem éreztem magam szerencsésnek, hogy én túléltem ezt. Inkább arra gondoltam, hogy a forradalom túl sok áldozatot kivánt. Az egész esemény, mint minden forradalom, vagy háború, emberi életekkel volt túlárazott. A siremlékre csak virágot tehettem. November 4-én reggel, dacára minden reményünknek és hitünknek az új és szabad Magyarországban, a szabadságharcos küzdelmeinket elvesztettük. Hatalmas, teljesen felfegyverzett orosz tankok közeledtek Sopron felé Nekünk fegyverünk nem volt. A helyi katonaság megosztotta az ágyuit a diáksággal. Felvonúltunk ezzel a síralmasan felszerelt fegyverekkel (akkor nem így láttam, valószínüleg nem is értettem hozzá) a város védelmére, vagyis a közelgő tankok feltartóztatására. Nekem egy nehéz elsősegély dobozt akasztott valaki a vállamra. Így

242

Mihály Márta indúltunk el az oroszok ellen hazánk felszabadításáért. Mint a mesében, apró hangyák hada futott az elefántok ellen. A szovjet tankok megtámadása előtt kiderűlt, hogy az ágyuk használhatatlanok voltak, mert az ütőszeget kiszerelték belőle. Hívhatjuk ezt balszerencsének, vagy szervezett szabotálásnak, de magam részéről azt mondom, hogy áldja meg a jó Isten a józanságáért azt, aki ezt tette. Ha müködőképesek lettek volna az ágyuk, akkor természetesen kitört volna a fegyveres összeütközés a szovjet tankok és a több, mint ezer gyengén felfegyverkezett fiatal között. Minket, minden kétségen kivül pillanatok alatt, kegyetlenül kiírtottak volna. Itt a futás igérkezett a legokosabb mególdásnak. Sokak ezt megalkuvásnak mondták. Az esetleges támadás esetén elvesztett sok fiatal élet csak néhány perccel késleltette volna a szovjet hadierő győzelmét. A nagy tankok, mint a hernyókat úgy gázolták volna le a fiatalságot. Amikor meghallottam, hogy nincsenek messze az orosz tankok, az egyetemről, akkor haza, a diákszállóba futottam. Az volt az otthon. Nem tudtam, hogy mit csináljak, hová bujjak? Idegességemben kezet mostam, erdészgyürümet a mosdó szélére tettem. Otthagytam. Az ágyamra űltem. Sírtam. A folyosón ajtók csapkodtak. Valaki kiabált, hogy igen közel vannak a tankok, üritsük ki a szállót. Felkaptam az indekszemet, felszaladtam az emeletre és a zsebembe tettem a Laciét is. A személyazonossági bizonyitványomat nem vittem magammal, mert attól féltem, hogy az úton elveszítem. Nevetséges. Amikor leértem a diákszálló elé akkor láttam, hogy csoportosúlnak az emberek. Nekem Laci üzente, hogy vár rám. Arra nem emlékszem, hogy hol találkoztunk. "Elindúltam szép hazámból, szememből a könny kicsordúlt", valóban így történt, ahogy székely népdalunk mondja. De nem is egyszer, hanem igen sokszor az elkövetkező néhány év alatt.

243

Vándorlások A további eseményekre igen halványan emlékezem. Talán, mivel később évekig erős honvágyam volt, az eseményeket tudat alatt próbáltam emlékezetemből kiradírozni. Azt tudom, hogy fenyveseken futottunk keresztül. Nem akartam menni, Laci biztatott, hogy fussak, mert elfognak az oroszok. Nem egyszer visszafordúltam. Menekűltem, futottam! Rövid idő alatt a határsávnál voltunk. A látvány ijesztően szomorú és félelmetes volt. Futásra késztette az embert. Pillanatok multával Ausztriában, egy kis falu mellett voltunk. Nagyon sírtam, hiszen éppen 10 évvel azelőtt (1946 nov. 10-én) szöktem Erdélyből Magyarországra. Meg akartam maradni magyarnak. Nekem nem volt szándékomba kűlfőldre szökni. Megbeszéltük Lacival a határon, hogy reggelre már Sopronba lesznek az amerikaiak és velük még az nap hazamegyünk. Nekem sohasem volt szándékomba sehova menni. Egy rossz melegitőben futottam világgá, az orosz tankok elől, azzal, hogy reggel visszatérek. Semmiféle előzetes szervezkedés, rá-vagy lebeszélés a határ átkeléssel kapcsolatosan senki részéről, felém nem hangzott el. Én csak ösztönösen követtem a tömeget, talán Lacit, de ebben sem vagyok bíztos. Azt hiszem, hogy engem inkább a félelem és a tömeg hisztéria kergetett és az tartott fogva. Kűlföldön, Ausztriában voltam, de egyáltalán nem voltam boldog. Jól ismertem a menekűltek hányódó, bizonytalan sorsát. Sok-sok könyvet írtak a magyar forradalomról, erről a kommunista világot felrázó, majdnem azt szétromboló eseményről. Mindenki élménye egy történelem könyv lehetne. Mindenki máshogyan látott, másképpen érzett, hangosan, vagy halkan sírt, de szabadság utáni vágyakozásainkban nem különböztünk. Szabadságot, függetlenséget és békét akartunk. Alapvető emberi jogainkért busásan fizettünk. A harcot és hazánkat elvesztettük.

244

Mihály Márta

“Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.” Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn

XVIII SZERETTEM VOLNA AZT HINNI, hogy csak átutazóban vagyok Ausztriában és néhány óra alatt Magyarországon lehetek. Tekintettel arra, hogy Ausztria csak háromévvel a magyar forradalom előtt nyerte el semlegességét és önállóságát, az osztrákok féltették ezt a drága nemzeti kincsüket és óvakodtak attól, hogy a magyar események miatt a szovjetekkel és a világsajtóval bármilyen kapcsolatba is kerűljenek. Igazuk volt. Akik fegyverrel lépték át a határt, azokat katonai őrizetbe vették és a salzburgi katonai táborokba szállították, mint fegyveres, harcoló katonákat. Akiknél nem volt fegyver a határon, azokat a menekűlt táborba vitték. Ide kerűltem én is. Szomorú hely volt ez. Ekkor döbbentem rá arra, hogy itt laktak azok a menekűltek, akiket közvetlen a háború után és talán a háború idején, főleg egészségi okokból Kanada, Amerika, Új Zealand és Ausztralia nem fogadott be. Majd minden Európai nemzet képviselte itt magát. Ezek az emberek állampolgárságuk nélkül a menekűlt táborban ragadtak. Innen jártak dolgozni és csodákban reménykedtek, hogy egyszer sorsuk rendeződni fog. Talán valakinek ök is kellenek majd egyszer. Nagyon sajnáltam mindegyiket. Óvatos körültekintéssel figyelték a mi sorsunkat. Igen szerettek volna valami módon bekeveredni a magyarok közé és kijutni a táborból.

245

Vándorlások Nekünk itt semmiben nem volt hiányunk. Köszönettel gondolok az osztrákokra, a svájci Vörös Keresztre és a világ összes jótékonysági szervezetére, akik segítettek bennünket ebben a szomorú időkben. Meleg és tiszta lakásunk és jobb ellátásunk volt, mint otthon. Próbáltak kellemes karácsonyt varázsolni nekünk. Rettenetes honvágyam volt és ekkor már jól tudtam, hogy a magyar forradalom meghalt. Nem jött egyik nyugati hatalom sem, hogy megvédjen bennünket, pedig igérgették. Szegény, kirabolt ország voltunk, tíz milliónyi, lelkes, de megviselt emberrel. Nem voltunk olaj gazdagok, vagy igéretes befektetés. A szuezi csatorna tulajdonjogai és üzleti lehetőségei kötötte le Amerika és a világ figyelmét. Megint vesztettünk. Karácsonyi ajándékba 100 osztrák shillinget kaptunk. Én, úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Ez az összeg elég lett volna a vonatra, Budapestig. Hárman, lányok megszerveztük, hogy a hajnali vonattal elindulunk haza, hiszen szabadok voltunk és a határozat megszületésekor igen bátornak éreztük magunkat. Hajnalban, indulás előtt felfedeztem, hogy a 100 shillingem eltűnt. Így az útazásról lemaradtam. Hogy hová lett a pénz, azt a mai napig sem tudom. Igen-igen bántott az elvesztett pénz, mert én nem akartam kűlföldön maradni. Bánatomban összetéptem a nyugati személyi azonossági papiromat. Abban reménykedtem, hogy később annélkül hazakűldenek. Laci, aki ekkor már megkérte a kezemet és könyörgött, hogy menjünk együtt, a hóból összeszedte a szétszórt igazolvány darabjait és papirra ragasztotta. Ott maradtam, de egyenlőre férjhezmenni nem akartam. Féltem a házasságtól. Bizonytalan volt az élet. Titokban még mindig a hazatérés gondolata foglalkoztatott. A salzburgi karácsonyi ünnepek nekem igen fájdalmasak voltak. Nem kényeztetett el a sors gazdag karácsonyokkal, de a Gondviselés mindig megáldott, különösen karácsonykor, a szegények legszebb ajándékával. Ilyenkor együtt volt a család. A szeretetünk bearanyozta a nélkülözést és átölelte honvágyó lelkünket Szentendrén. Egész évre jutott abból, amit Édesanyám és testvéreim feltarisnyáltak nekem soproni éveim alatt. Most Salzburgban kövér karácsonyi pelyhekben

246

Mihály Márta hullott a hó. Pontosan olyan volt a táj, mint egy karácsonyi üdvözlőlap. Lelkem üres volt. Kincseim, családom szeretete és melege elveszett, szétszóródtak, 1956 karácsonyán Salzburg útcáin. A templomok ékes harangjai harsogva hívták a hívőket, hogy jöjjenek, siessenek, mert megszületett a kis Jézus, a szeretet és béke királya. Én ebben a szent időben Anyám és testvéreim hangját kerestem. Vidám kacagások és rejtélyes gondolatokkal telve bújt össze és kapaszkodott egymásba a sok templomba iparkodó osztrák család. Egyedűl hallgattam, ezeket az idegen hangokat. Lelkemben ott hancurozott Csabika és Attika. Gondolataimban hazafelé iparkodtam, már majdnem otthon voltam. A valóságban szinte összetört, megtorpantott a honvágy. Ezen a napon fedeztem fel, hogy nekem egy időre nincs karácsonyom. Soha nem is lett. Az osztrák Oktatási Minisztérium tudomást szerzett arról, hogy a soproni diákok nagyrésze igazgatójukkal és tanáraikkal együtt a menekűlt táborban van. Tárgyalások indultak az egyetemi oktatás folytatására, osztrák alárendeltséggel. Áthelyeztek bennünket az Alpokban fekvő Ferienhorn-ban, a Wolfgangsee-n. Meglepően elegáns kastély és idillikus környezet volt. El kell mondanom, hogy ebben a kastélyban, kertjében és a mellette lévő tavon készítették a 60-as évek legszebb és legbájosabb filmjét: "Sound of music". Ez a legjobb cégérje a környék szépségének. Mi azonnal hozzákezdtünk németet tanulni. Ellátásunk rendkivül jó volt és minden lehetőséget megadott a tanulásra. Sajnos a fegyverrel letartóztatott kollégáink sorsa nem óldodott meg. Ők még mindig a katonai őrzőtáborokban voltak, tőlünk távol. Ausztria féltette önállóságát. Súlyos választó út állott előttünk. A soproni csoport Ausztriában nem maradhatott együtt. Csoportosulás esetén el kellett hagynunk Ausztriát. Mi az utóbbit választottuk. Nyitva állt a sok kapu a világ minden részében. Közben egy reggelen megérkezett Árpád öcsém Budapestről. Ő aktivan részt vett a fővárosban a szabadságharcokban,

247

Vándorlások ezért futnia kellett. Bécsben a Vörös Kereszt tájékoztatta hollétemről és utánnam szállította Őt. Ez egyenlőre eldöntötte kintmaradásomat. Hová is menjünk? Megkezdődtek a tárgyalások 20 különféle állam kormánybiztosaival a Soproni Erdőmérnöki Kar tanulmányainak folytatása érdekében. Közben jöttek egyéni, állami ajánlatok, alacsony számú diákokra. Senki nem volt kötelezve arra, hogy a soproni csoporttal maradjon. Mindenki odamehetett, ahová akart. Kevesen váltak le tőlünk ekkor. Ezek főleg Németország, Svájc és a Skandináv államokban maradtak. A legkedvezőbb körülményeket és igéreteket, tanulmányaink folytatására, Kanada ajánlotta. Mi ezt fogadtuk el. Jól emlékezem arra a napra, amikor kiderűlt, hogy Roller Kálmán igazgató vezetésével Kanadába, illetve Vancouverbe megyünk. Ez a határozat nagy felelőséggel és körültekintéssel járt tanárjaink és intézőink részéről. Angolul nem beszéltek és az észak amerikai gazdasági, társadalmi, oktatási redszerét, vagy politikai változékonyságát egyáltalán nem ismerték. Ez nagy mértékben amolyan sötétben tapogatózás volt. Tolmácsok segítségével történt minden megmozdulás. Sok esetben ezek is tájékozatlanok voltak. Feltétlenül hinnünk kellett a kanadai képviselet igéreteiben. Ahogy a későbbi évek igazolták, dacára a kormány változásnak és az ezzel járó gazdasági, politikai és más irányvonalak kicserőlédésének, a kanadai állami és tartományi kormány legtöbb igéretét betartotta.. Létrejött a vancouveri soproni erdőmérnök fakultás. Rettegve futattam újjaimat a térképen keresztűl. Jóságos Istenem, hiszen ez a város a Csendes Óceán partján van. Rettegtem a messzeségtől, a nagy távolságtól. Semmit a partvidékről nem tudtam. Egészbevéve igen keveset tudtam Kanadáról. Ez nem az én hibám volt. A Szovjet Népköztársaság volt a világ közepe az én időmben. Az ő ideológiájuk szerint más világ nem is létezett. Ebben az időben jobb volt nem kiváncsiskodni. Általában, roppant keveset tudtunk a nyugati világról. Talán emlékszik még néhány évfolyamtársam Cinke (Adamovich László) professzor úr beszámolójára, a bécsi útjáról. Milyen nehéz

248

Mihály Márta helyzetben lehetett szegény, hiszen mi minden szavát lestük, vártuk, mint a szentírást, hogy valami szépet, jót és érdekeset mond a "tíltott", messze (Alig 100 km) világról. Ő minél kevesebbet mondott annál biztonságosabb politikai helyzetben volt. Szépnek mondotta a várost és bejelentette, hogy megkóstolta a Coca-cola-t, nem volt különösebben jó, de nem alkoholikus ital. Az osztályban halálos csend volt. A rendszerre jellemző, hogy senkinek nem volt kérdése! Kockázat volt érdeklődni. Micsoda gyalázatos terror! Amikor otthoniak megtudták, hogy a csoport Kanadában megy, akkor jött a kűldöttség Sopronból, az egyetemről, hogy menjünk haza, mert otthon nem lesz bántódása senkinek. Ezt nem hittük el. A szerencsésebbek kapcsolatot tudtak teremteni otthonmaradt szüleikkel és rokonaival. Természetesen ők, igen aggódtak sorsunk felett és bizonyosan a legtöbbje nem helyeselte ezt a messze vándorlást. Az én szüleim majd három hónapig nem kaptak levelet, dacára annak, hogy rendszeresen írtam. Meg kell emlékeznem itt néhány jó nevű kanadai emberről, akik akkor és később is mindenben támogatták ezt a lelkes, hazátlan csoportot. Kabinet miniszterek J. Pickersgill (bevándorlási miniszter) és J. Sinclair (halászat minisztere), az akkori dékánja a brit kolumbiai egyetemnek, Dr. N. A. M. MacKenzie mindenben segitségünkre voltak, különösen az első években. Megnehezítette a tárgyalást az, hogy amint már említettem, senki nem tudott a tanárjaink közül angolul. Tolmáccsal történtek a tárgyalások, teljesen kedvezőtlen kűlső körülmények hatásai alatt. Nem ismertük a kanadai életmódot, a felső oktatás rendszerét. Fogalmunk sem volt az ország parlamentáris változékonyságáról. No, de ők sem ismertek bennünket. Sok mindenre csak később ébredtünk rá. Sokak a teljes félreértésből, vagy tájékozatlanságból származó külömbségeket azonnal félrevezetésnek itélték. Hihetetlenül keveset tudtunk a nyugati országok életmódjáról. Megindultak az útazási készülődések. Összesen 305 ember tartozott a soproni csoporthoz: 28 professzor, 21 feleség, 53 gyermek és 203 diák (24 osztálytársunk maradt Európában).

249

Vándorlások Útunkat tovább folytattuk. Vonattal Salzburgból Angliába mentünk. Az utazás erre a szakaszára alig emlékezem, pedig alaposan figyeltem minden mozzanatot. Naplót is vezettem ebből az időből, amit néhány karácsonnyal később elégettem. Most már sajnálom, hogy ezt tettem, de könnyebb volt akkor. Gondolom, hogy a vonaton a lelkem mélyén Európától búcsúzkodtam. Jól emlékezem az emeletes buszokra, ezekkel mentünk Liverpool-ba, a kikötő felé. Vidám, jól őltözött angol polgárok színházba, vacsorázni és táncolni készűltek. 1956 december 31, Szilveszter este volt. Izgalom levegője vette körül a mulatni készülő utasokat. Mindenki mosolygott. Itt, híre-hamva sem volt semmiféle aggodalomnak. Béke és szabadság volt arrafelé, nem forradalom. Végignéztem viseltes, gyürött ruházatomat és az eljövő igen bizonytalan, esztendőre gondoltam. Aggódtam és szememből a könny gyakran kicsordúlt. Rövidesen a kikötő teljesen ismeretlen világa tárúlt a szemem elé. Soha nem láttam tengert, kikötőben nem voltam. Embertömeget, zajt, és felfordulást láttam, kilóméterekre az orrom előtt. Nem volt szép látvány. Csomagok és utasok együtt hömpölyögtek előttünk. Mindenki mozgott. Mi iparkodtunk együtt maradni. Laci a kezemet szorongatta, Árpi a kis táskánkkal mögöttem tolongott. Együtt voltunk. A hajót kerestem, de arra nem gondoltam, hogy abból csak egy kis hidat és egy hatalmas nyílást fogok látni. Úgy képzelhettem akkor, hogy (ahogy a képeslapokon láttuk) a hajó a nyílt tengeren lebeg. Arra sohasem godoltam, hogy, hogyan is mennek fel a hajóra a tenger közepén, hiszen ilyen terveim nem lehettek. Talán kissé megkésve, de hálámat kell kifejeznem a kanadai lakosságnak, hogy ilyen elegáns utazási lehetőségeket bíztosítottak a soproni csoportnak. A hajó, amelyen 8 napig a tengeren hajóztunk, egy hatalmas, teljesen új, gyönyörű, luxus tengerjáró volt. Ez volt ennek a hatalmas lukszus sétehajónak az első tengeri útja, amit angolul "maiden voyage” (hajadon útnak) néven becéznek. Amit a kikötőben és a hajón láttunk az nekünk mind újdonság volt. A hajóraszállás könnyen ment, mert a hajó a kikötőben állt. Ahogy emlékszem néhány száz elsőosztályú és vagy ugyanannyi turista útas

250

Mihály Márta volt. Hatalmas termek, kristály csillárok, könyvtárak, ebédlők, bárok, zenekarok, fodrászat, kápolna és ki tudja, hogy még mi minden más volt a tengerjárón, amit mi első este nem fedeztünk fel. Másnap folytattuk a felderítést. A szoba, illetve a kabin ahogy az nevezték, ahol három lánnyal laktam, ízlésesen berendezett kis fűlke volt. Hófehér beépített szőnyeg, tükrök, kis asztalka, mosdómedence tette kényelmessé ezt a szép szobát. Vastag, szomjas törűlközők, szappanok, hajmosószerek vártak az ágyunk tetején. Alig hittünk a szemeinknek, annyira elegáns volt minden. Pici táskánkat leraktuk és elindultunk felfedezőútra. A nagy középső, fogadó teremből hatalmas, virágokkal feldíszített, a világ minden részéről összehordott, finom ennivalókkal megterített asztalok sorakoztak. Közeledett éjfél, az új eszendő. A sok finom ennivalóból mi alig ismertünk valamit. A tálalás és a sok szósszal felszólgált hidegtálak még az ismerős falatokat is álcázták. Hihetetlenül elegáns, választékokban végtelenül gazdag szilveszteri teríték volt, amolyan mesébe illő. Hatalmas, szép rózsaszínű sonkák árnyékában cserebogár pajorhoz hasonló, de jóval nagyobb hernyók sorakoztak. Emlékszem, hogy alaposan szemügyre vettem, hogy nem-e mozog. Kettő darabot kivettem megkóstolni. Finom volt. Laci a tányéromra nézett és átment a másik asztalhoz. Gusztustalannak tartotta, nem tudta, hogy állat-e, vagy zőldség. Én sem. Nagy narancsok, szőllő, függe, málna, eper, ananász, kókusztej, dinnyék és sok másféle, részünkre ismeretlen gyümőlcs kináltatta magát és mindez decemberben. Hihetetlen volt. Rengeteget ettünk. Nem ismertük a hajózási etiketteket, így az elsőosztályú lakosztályra is elkeveredtünk. Sokszor gondoltam arra, hogy mit is gondolhattak az utasok rólunk? Rosszúl őltözködötten, estélyi ruha és frakk nélkül bolyongtunk, ott, ahol nem kellett volna. Igen jó tánczene volt. Gyönyörű estélyiruhákat láttunk. Az én figyelmemet a sok csillogó ékszer kötötte le. Néhány órára elfeledtük bizonytalan jövőnket. Egy fillérünk és otthonunk nem volt. A kilátásaink, a Csendes Óceán partján bizonytalannak tűntek, de szabadok és fiatalok voltunk. Teljesen kimerűlve, hajnalba feküdtünk le.

251

Vándorlások Reggel éles gong-hangra ébredtem. Magyarul bejelentették, hogy reggelizhetünk. Nem győztünk eleget enni, attól tartottunk, hogy elfogy. A hajónak saját sütődéje volt. Igaz, hogy a sok finom péksütemény nekünk, magyaroknak nem izlett, de volt legalább 20 féle más ennivaló. Elkápráztatott a terítés és választék. Bőséges reggeli után Lacival és Árpival a fedélzeten találkoztunk. Ők más emeleten aludtak a fiúkkal. Végre feljutottunk a fedélzetre. Most láttam először a tengert. Szebbet vártam. Nem voltam elragadtatva. A víznek piszkos szűrke színe volt és ijesztően hömpölygött. Összecsavarogtuk a fedélzet minden zugát, élveztük a sok új felfedezést. A mikrofonon, magyarul, újra bejelentés érkezett, hogy jelentkezzünk a megjelölt fedélzeten a mentőövvel. Ez a szobánkba volt elhelyezve. Elsősegély gyakorlat volt. Az elsűlyedés gondolata nem foglalkoztatott. Nevetségesnek hangzik, de talán azért, mert jó távúszó voltam. Azt pontosan megjegyeztük, hogy melyik mentőcsónakhoz tartoztunk és folytattuk a felfedező útunkat. Ebéd előtt a hajó fedélzetén egy kis ünnepséget tartottunk. Búcsuzkodtunk szép hazánktól és Európától. Pillanatok alatt elszállt a kalandozási hangulatom és újra gondolatban hazamentem. Az ünnepséget a magyar himnusz éneklésével zártuk be. Kevés szem maradt szárazon, itt-ott hangos zokogást kergetett a szél. Ekkor vontatták ki a hajót a kikötőből és nagy morajjal megindult a motor, mozogni kezdett a hajó. Szomorú szívvel szorongattam a korlátot, könnyeim az elkopott kabátomat áztatták. Lassan mögöttünk maradt Liverpool. Ebédünk végeztével már a nyílt tengeren voltunk. A látóhatár összeolvadt a víztükrével, szemeim elől eltűnt Európa. 1957, január elseje volt. Hideg széj fújt, de a csoport legtöbbje a korlát körül, a fedélzetem maradt. Beszélgettünk. A diskurálás nem sokáig tartott. A hajó egyre ütemesebb mozgásba lendűlt. Egyre többen lettünk tengeri betegek. Amikor már nem maradt erőm arra, hogy a korlátba kapaszkodjam, akkor valaki letámogatott, a szobámba. Azonnal ágybafeküdtem, de ott erősebbnek tűnt a hajó hánykódása. Végül is mind a négy szobatársam az ágyak előtt, a földön feküdt. Iszonyú betegek voltunk.

252

Mihály Márta A harmadik nap arra kértük az Istent, hogy sűlyedjen el a hajó, mert nem bírjuk tovább a mozgását. Az ötödik napon Héjjas Jóska barátom felvitt a fedélzetre. Ott beletekert egy pokrócba és lefektetett. Ekkor már hálni járt belém a lélek, borzalmasan le voltam gyengűlve. Itt tapasztaltam azt a szörnyüséges képet, amikor a hajó megy le, a látóhatáron jön fel a tenger, aztán a víz megy le és a hajó emelkedik fel. Ugyanezt teszi az ember gyomortartalma is. A magyar nép nem tengeri nép. A legtöbben igen betegek voltunk, de jó néhány szerencsés embernek gyönyörű útja volt. Meg kell jegyeznem, hogy azóta áthajóztam Földközi tengert és a Csendes Óceánt is. Többszörösen voltam sétahajó utakon. Roppant élveztem az útat minden alkalommal. Csak egy injekció, vagy tabletták szakszerű adagolása teljesen megvéd a tengeri betegségtől. A hajóút, különösen a déli tengereken, tökéletes pihenés és gondtalan szórakozás. Meg is kérik az árát. Nem tudhattuk 1956-ban, hogy a legrosszabb időben hajóztunk át az óceánon, mert rettenetes viharokba keveredtünk. Az utánnunk kétnappal érkező tengerihajó útasainak nagyrészét mentőkkel szedték le a hajóról. A hatalmas hullámok úgy lökdösték a hajót, mint egy üres gyufásdobozt. A tengeri betegségem, illetve a hányinger pedig csak akkor szűnt meg, amikor száraz földre léptem.

253

Vándorlások

"Eredj, ha hittelen Hiszed:a hontalanság odakünn Nem keserübb, mint idebenn Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, az érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket." Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz

XIX 1957 JANUÁR 8-ÁN AZ Újvilágba érkeztünk. Reggel kötött ki hajónk, St. John-ban, Kanada keleti kikötő városában. Az Újvilágot vastag hótakaró rejtegette. Nem sokat láthattunk. Az egy hetes, téli tengeri útazás eléggé megviselte legtöbbünk egészségét. Szédelegve andalogtunk le a hajóról és napokig úgy tűnt, hogy mozgott az Új Föld. Nehéz volt megszabadulni a kevergő gyomorbántalmaktól. Hideg volt, –37 fok C. Ez a tartomány Kanada keletibb területe, tengerrel határolt, csapadékos, hűvös és szeles hely. Megérkezésünk, tekintettel a különleges soproni egyetemi hallgatók és tanárjainak népes csoportjára, amolyan szenzáció félét keltett a kanadai lakosság életében. Ez volt az első eset a kanadai bevándorlás történelmében, hogy egy európai egyetem hallgatóinak és tanárikarának nagyrésze együtt, politikai okok miatt elhagyta hazáját. Kanadában menedéket, továbbtanulási lehetőséget és szabadságot kerestünk. Ezeket igérte a kanadai állam és igéretét be is váltotta. A kikötőbe érkező hajók majd mindennap több száz magyar menekültet hoztak. Tekintettel a nagy számú magyar bevándorlóra, az ideiglenes csoportos elszállásolásunk a városnak gondot okozott. A többi bevándorlók és polgári útasok természetesen tovább folytatták útazásukat. Végül is, igaz egy kicsit szükösen, de elég helyet szorítottak nekünk a kikötő melleti bevándorlási épületekben.

254

Mihály Márta Röviddel megérkezésünk után egy kis fogadási ünnepséget rendeztek nekünk. Itt olvasták fel Mr. J. Pickersgill, bevándorlási miniszter, és Mr. James Sinclair, halászat és vadvédelmi minister üdvözlő távíratait. Ugyancsak üdvözölt bennünket Dr. N.A.M. MacKenzie, a vancouveri egyetem (University of British Columbia) elnöke. Jobbkor nem jöhettek ezek a szép üdvözletek, mert igen csak elhagyatottnak, sorstalannak és kivetettnek éreztük magunkat. Gyanusan hallgattam a fordításokat. Ekkor hallottam először a kanadai himnusz szövegét, nagyon szépnek tűnt, egy jó hangú kanadai hőlgy énekelte. Elérzékenyűltem, végigzokogtam az ünnepséget. Be kell vallanom, hogy mi volt a sírásom oka. Ezen az idegen földrészen azt mondták nekem, hogy Isten hozott! Ezt én a mai napig nem felejtettem el, mert ennek a földtekének én nem voltam szülöttje és még is szívesen láttak, legalább is azt modták. Magyarországon pedig dacára tiszta magyarságomnak, űldöztek és majdnem kitoloncoltak hazámból, pontosan tíz évvel ezelőtt. Ezt sem felejtettem el soha. Átmeneti otthonunk nagyon jól fűtött, kényelmes hely volt. A helyi hatóságok messzemenően gondoskodtak rólunk. Közben sztrájkba léptek a vasútvonal munkásai, ami késleltette a tovább útazásunkat. Úgy emlékezem, hogy 12 napig St. John-ban várakoztunk. Egyetlen problémánk volt, hogy nem ízlett a kanadai ennivaló. Bőségesen volt minden, de mi az otthoni ízeket kerestük. A várakozási idő alatt elintéződtek az adminisztrációs tennivalók és keresztül estünk a bevándorlók szokásos egészégűgyi vizsálatain, és szükséges védő óltásokon. Közben egy kis csomagot is kaptunk ajándékba, ebben fogkefe, krém, hajmosószer, fésű és új hálónemű volt. A legnagyobb örömet a 8$ készpénz jelentette, mert tudtunk bélyeget venni, hogy megírhassuk haza, hogy még élünk és szerencsésen megérkeztünk. Kimerészkedtünk a városba is. Minden igen újszerűnek tűnt. Össze-vissza épűlt faházakra és hatalmas autókra emlékezem.

255

Vándorlások A legmaradandóbb emlékem a volt szobatársnőm, a kamarásom, Erdős Márta és Kovács Miklós esküvője volt. A megható és emlékezetes esküvőt a helyi katedrálisban, Leverman püspök officinálta. Ez valami csodás módon erőt és remény adott nekünk. Közben meglátogattuk az első kanadai erdész fakultást is Fredericton-ban. Ez Kanada legöregebb egyeteme, 1785-ben alakúlt. Az erdész fakultás is a legrégibb. Borzasztó hidegre emlékezem. Nagy érdeklődéssel és melegséggel fogadtak bennünket. Érdekes volt betekinteni egy teljesen új világ egyetemének a falai mögé. Szakmailag nem volt lehetőség eszmecserére. Nem beszéltünk angolul. Végre, január 19-en újra útrakeltünk vonattal, a nyugati partok felé. Vonatunk roppant elegáns és kényelmes volt. Szerettem volna, ha tíz szemem lett volna, hogy többet láthassak. Élveztem a quebec-i tájat, a hóból kikukucskáló barátságosan piros háztetőket és mindent, ami körülöttem volt. Éjszakára emeletes hálófülkévé varázsolták a kényelmes, díványszerű nappali űléseket. Gyorsan álomba ringatott a monoton mozgás és még szebbeket ígért a holnap. Montreal-ban átszálltunk. Itt várt Mr. S. Smith, a McGill Egyetem igazgatója és több száz lelkes egyetemi hallgatójuk. Jó lett volna egy kicsit tudni angolul, hogy legalább a köszönetünket elmondhattuk volna érdeklődésükért, és fáradozásaikért. Hiszen teljesen ismeretlen diáktársak voltak. Érdekes eset ért engem a váróteremben. A mérleget nézegettem, mert igen magasnak találtam a súlyegységeket. Ráálltam, de nem mozgott semmi. Éppen le akartam lépni, amikor egy idősebb (talán 40 éves!) hőlgy pézt dobott a lyukba. Ekkor megmozdúlt a mérleg és ll4-t mutatott. Furcsa szám volt. Később rájöttem, hogy ez font-ban jelezte a súlyomat (52.5 kg.). Az idegenek el kezdtek velem beszélgetni, illetve csak Ők beszéltek. Tolmácsot kerítettek és kiderítették, hogy örökbe szeretnének fogadni. Azt hittem, hogy vicc az egész, de valóságos óhaj volt. Mondtam, hogy erről szó sem lehet. Egy hatalmas doboz csokoládét nyomtak a kezembe. Franciául megköszöntem. Sokáig ott várakoztak, de amikor elkezdődött a fogadásunk akkor eltűntek.

256

Mihály Márta Walter professzor úr vezetésével (montreáli Katolikus Egyetemről), a kanadai diákok és számos helyi, régebben bevándorolt magyar honfitársunk meghatóan meleg fogadást rendeztek nekünk a vasutállomáson. A helyi, régebben bevándorlott magyarokat Mattyasovszky Zsolnai vezette, aki ekkor a kanadai-magyar cserkészet vezetője volt. Zsolnai leszármazottja a híres zsolnai porcelángyáros családnak, Pécsről. A háború után a kommunisták elkobozták ezt a nagy értékű és világhírű magántulajdont. A család egy része kihalt, a megmaradottak szétszóródtak. A Zsolnai család és a vállalat művészeinek egyéni alkotásait és a család gazdag gyűjteményét egy mutatós múzeum őrzí Pécsett. Részemre nagy élmény volt e porcelán kiállítás. Sok szín, forma és életerő kel életre minden darabban. Zsolnaiból sugárzott a hazafias melegség, a segíteniakarás. Minden szava reménykeltés volt. Lelkesedéssel vettek körűl bennünket a régi magyarok is. Egy házaspár autójukban elvítt bennünket egy montreali körútra. Aranyosak voltak. Vigasztaltak, reményeket kovácsoltak ott, ahol most igen kevés volt. Engem körülvett a sorstalanság érzelme. Olyan valótlannak tűnt az egész montreal-i esemény. A fogadáskor finom vacsorát is kaptunk. Ekkor ettünk először "french fry"-t, vagyis hasábokra szeletelt, olajban sűlt, erősen sózott krumplit. Fantasztikusan finom volt. Kirántottcsirkét adtak hozzá. Hatalmasak voltak a combok, valaki megjegyezte, hogy ezek nem csirkék, hanem öreg kanadai tyúkok. Jót nevettünk. A csirke puha és zamatos volt. Nagy örömünkre megérkeztek a csopottól elmaradott társaink, akik Ausztriában fegyverrel menekűltek és emiatt a katonai táborba marasztalták öket. A "szabadság vonat", melyen mi, a soproni erdőmérnök hallgatók, tanárjaink és családjuk utazott, tovább folytatta útját, Ottawa-n keresztül nyugat felé. Sajnos sötét volt, igy nem láthattuk ezt a környéket. Váratlanul megállt a vonat az éjszaka közepén, vastag hótakaróban burkolózott Ottawa-ban.

257

Vándorlások Csak az utcai lámpák pislogtak, a fénysugarak szikráztak a porhó kristályain és a tetőről lógó, hatalmas jégpálcikákon. A kivilágított pályaudvaron Mr. Pickersgill, a bevándorlási miniszter és egy csoport kanadai diák várt ránk. Kijöttek az állomásra, hogy üvözöljék a csoportunkat és további jó útat kivánjanak nekünk. Borzasztó hideg volt (- 40 fok C!). A vonat ablakai teljesen bejesedtek. Tenyérnyi foltot leheltem és kapartam a szép jégkristányok között. Csillogott az Újföld fehér takarója. Nagy hanggal csikorgott a porhó. Szép éjszaka volt. Az üdvözletük melegséget és reményt hozott az aggodalomtól terhes pillanatokban. Nem tudtuk, hogy mit hoz az élet, csak futottunk nyugat felé. Értesítettek, hogy a "szabadság vonat"-unk útasainak előre betervezett fogadásai vannak Winnipeg, Saskatoon és Edmonton-ban. A montreal-i eseményekhez hasonló volt a fogadtatás az említett városokban. Ilyen, igazán mesében beillő módon utazott a csoportunk keresztűl Kanadán. Semmi gondunk nem volt, útunkat előre megtervezték. Dacára a nagy hidegnek, mi jól fűtött fűlkékben, kényelmes székeken űltünk és puha ágyakban aludtunk. Ez az útazási mód bizonyos fokig álomhoz hasonlított, hiszen szegény, fillértelen diákok voltunk. Tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, mert egyszer mindezért valahol fizetni kell. Legalább is így volt az első két európai menekülésem során. Éjszakánként az emeletes ágyból ki-kinéztem a picike ablakon és csodálatosan szép világot láttam. Vonatunk szelte a végtelennek tűnő, igen vastag hómezőt. A felborzolt hó, mint az angyalszárnyak, fehéren, itt-ott szikrázva repítettek a hófehér havak világában. A hatalmas fehér köntös, mint egy lepedő takarta az éjjeli világot. Fantasztikusan szép látvány volt. Néha nagyokat sípolt a vonat, de én senkit sehol nem láttam. Aggódtam, hogy ez az ünneplés és jólét valahol gyülőletté válik. Túlságosan sokat hányt-vetett a sors, hogy ezeket az eseményeket

258

Mihály Márta valósnak és tartósnak gondoljam. Ezeket a gondolatokat testvéremmel és Lacival nagyon gyakran megosztottam. Amolyan örökös aggódó voltam. Január 24-én reggel megérkeztünk Britt Kolumbia tartományba. Matsqui állomáson szálltunk le, mert ez a hely volt legközelebb Abbotsford városához. Ideiglenesen itt telepedtünk le. Lakásunk tágas és kényelmes volt. A katonai repülőtér barakjaiban helyeztek el bennünket. A környék régebben kivándorolt magyar és más európai származású lakossága nagy szeretettel fogadtak bennünket. Az elmúlt hónapok során Laci többszörösen megkérte a kezemet. Barátságunk és szerelmünk komoly alapokon nyugodott, de én nem akartam férjhezmenni. Részben azért, mert szerettem volna előbb megszerezni a diplomámat. Másrészt nem találtam a helyemet, hazátlannak és sorstalannak éreztem magam. Hazavágytam és nem voltam biztos abban, hogy a házasság boldoggá tesz. Ezért bizonyos fokú határozatlanságot, és bizonytalanságot éreztem magam körül. Laci ezt jól tudta. Legelőbb Salzburgban kérte meg a kezemet, aztán gondolta, hogy romantikus módon, majd a hajón esküdünk. Tekintettel arra, hogy mindketten tengeribetegek voltunk, a hajó út alatt nem is láttuk egymást. Az esküvő gondolata akkor nem volt napirenden. Néhány nappal az abbotsfordi letelepedésünk után szóba jött a csoport további utazása, Powell River majd Vancouver felé. A bevándorló szervek bejelentették, hogy a fiú hallgatókat elválasszák a lány hallgatóktól, mert akkor kisebb lesz a csoport és könnyebb lesz az elhelyezésünk. Ez a hír részünkre kedvezőtlen volt, mert szétválasztott volna bennünket, nemcsak a Lacitól, de a testvéremtől is. Laci kérésére elmentünk a város magyar plébánosához, Csáky atyához, házassági szándékkal. Ő lelkesedett a gondolatért és a következő vasárnap már hírdették szándékunkat a helyi picike magyar templomban.

259

Vándorlások Abbotsford ekkor egy kis telepűlés volt. A várost és környékét főleg paraszt származású, a századforduló és az elsővilágháború után kivándorolt közép és kelet európai bevándorlók lakták. Sok magyar is letelepedett a környéken, ezeknek Csáky atya volt a lelkipásztora. A házasságunkat semmi különösebb készülődés nem előzte meg, szüleink nem voltak ott, egy kis kézitáskán kivül semmink nem volt. Minden szabadidőnket az angol nyelv tanulására fordítottuk. Ahogy írom e sorokat az én és sok száz más korombeli diáknak a nyelvtanulási sikertelenségei jutnak eszembe. Az enyém a román nyelvvel kezdődött, amelyik iránt, sajnálattal írom, hogy határozott undorom volt. Ez családi hagyomány, buta örökség volt. A polgáriban jött a német és a francia nyelv. Politikai irányzat és erős szovjet behódolás miatt a németet három hónap multán betiltották. Később a gimnáziumban latint és franciát kellett tanulnom. A görögöt is elkezdtük, de az oroszok nem helyeselték, helyette magyar alkotmánytant tanítottak. Amikor beiratkoztam az egyetemre akkor kötelezővé vált az orosz, de ekkor semmi más nyelvtanulásra nem volt lehetőség. Ez a nyelv közgyülőletnek örvendett az én egyetemi éveim alatt. A három év munkának semmi eredménye nem volt. Aztán Kanadába jöttem és itt angolt kezdtem el tanulni. Ez nagyon szép és hatalmas lehetőség, monhatják sokan! Fiatal életünk legszebb óráit és rengeteg energiát használtunk fel a különböző nyelvek abc-jére és nyelvtanára. Ezek helyett könnyen megtanulhattunk volna legalább egy nyelvet, de azt jól! Szétporlasztottuk az energiánkat és kiviseltük a nyelvtanulás iránti lelkesedésünk is, mert munkánknak a mindennapi életben nem sok eredményét láttuk. A latin nyelvtan, bármennyire is halott nyelvnek gondoljuk, adta a legjobb alapokat minden európai nyelvcsoport tanulásához. Gyorsan szaladtak a napok velünk. Közben másodszor is kihirdettek a magyar templomban. Megismerkedtünk néhány idősebb, régi kanadai magyarral, akik meghallották, hogy házasságra készülődünk és felajánlották, hogy esküvői vacsorát rendeznek nekünk a magyar klubban. Nagyon aranyosak voltak. Próbálták

260

Mihály Márta szeretetükkel és gondoskodásukkal pótolni a hiányzó szülőket, rokonokat. Mi Lacival nem igen tudtuk, hogy viszonyuljunk ehhez a nagylelkű gondoskodáshoz, mert nem tudtuk, hogy hogyan viszonozhatjuk, hiszen a kettőnknek együtt nem volt egy teljes dollárja. Mindketten fillértelenek, ötödéves erdőmérnök hallgatók, magyarok, katolikusok és szerelmesek voltunk. A fontossági sorrendet az olvasóra bizom. Hozzá kell tennem, hogy viszont fiatalok voltunk (25 és 23 évesek) és most úgy látom, hogy akkor ez volt a legnagyobb értékünk. Bármit is ajánlottak az idős magyar nénikék, mi lelkesen beleegyeztünk, hiszen Ők alig várták, hogy egy kis vigadalomban lehessen részük. Nagy esküvőt terveztek. Megint változás történt. A harmadik templomi kihírdetéssel baj volt. Megérkezett a rendelet, az útazásunkat irányító szervektől, hogy a hét közepén indulunk különválasztott (lányok, fiúk, és házasok) csoportokban, Powell River-be. Ez volt a nyári szálláshelyünk. Csáky atya azt mondta, hogy ebben az esetben vasárnap helyett hétfőn reggel meg kell esküdjünk, mielőtt elutazunk. Így is történt.

261

Vándorlások

"Bensőmbe hő Villámlik át, Megtörte ő Az éjszakátÉs szív-szerelmét Szent csatán Szirom-lepelként Ontja rám." Weöres Sándor: Szép vőlegény

XX HÉTFŐN, FEBRUÁR 17-ÉN, 1957-ben, Abbostford-ban Orlóci László és én Mihály Márta, férj és feleség lettünk. Öcsém vezetett az óltárhoz, aki nem volt elragadtatva a férjhezmenetelemtől. Bizonytalannak tartotta a sorsunkat és úgy gondolta, hogy talán egyedül könnyebb életem lesz. Eskövőnk feletébb egyszerű és nagyon szegényes volt. Természetesen tradicionális katolikus szertartás volt, kevés násznéppel. Héjjas József, neje Kati és Leskó György és felesége Panni voltak e megható pillanatnak tanui. Mind a négyen évfolyamtársaink és jó barátaink voltak. Amikor a szertartás végeztével az óltártól Lacival eljöttem, csak ekkor ébredtem rá, hogy amit tettem azt egyedül, szüleim jelenléte nélkűl cselekedtem. Nagyon hiányoztak nekem. Nem szégyenlem, de sírtam. Nagyon-nagyon bántott, hogy nem oszthattam meg ezt az alkalmat Velük. Most is hasonlóan gondolkodom. Meg kell emlékeznem "mennyasszonyi ruhámról". Fekete, hónalján foltozott ruha volt. A kalappal és a gyönggyel együtt a magyar templom használt ruhakészletéből válogattam. Laci ruhája hasonló minőségű és származású volt. Szerencsére a fényképen nem látszik. Viszont azt is őszintén elmondhatom, hogy valamikor ennél

262

Mihály Márta szebbet és romantikusabbat terveztem. Valószinüleg ezt hívják füstbement tervnek. A házassági levél, mint okmány 2 $ volt. Nekünk pénzünk nem volt, így az állam fizette ki. Bizonyosan jó befektetésnek igérkeztünk! Ez jellemezte rongyos anyagi helyzetünket, de egyben elárúlta azt is, hogy házasságunk nem volt sem anyagi, sem erkőlcsi érdek. Mindketten semmivel és tökéletesen egyforma szellemi "vagyonnal", de szerelemmel kötöttük össze az életünket. Nem tudtuk, hogy mit hoz a jövő és lesz-e valahol otthon, de erre akkor nem is gondoltunk. Fiatalok, bízakodók voltunk. Ettől a naptól kezdve csak a saját tanácsainkra és szorgalmunkra támaszkodhattunk. Régen volt, de mindez igaz volt. Az esküvő után a helyi idős honfitársaink szép ebédet készítettek. Még ajándékot is kaptunk. Éppen hálásan köszöngettük jóságukat, és távozni akartunk, amikor kiderítették, hogy az Abbotsford-i szokások szerint az új párt körbe kell vinni a városon. Egy hatalmas autóba űltettek, és a leghangosabb dudálások közepette végighordoztak a főútvonalakon. Persze az Ö dudájukra minden szemben jövő autó még hangosabban dudált. Sajnos elbújni nem tudtunk, pedig igen szégyeltük magunkat. Nekünk ez rendkivül hangosnak és igen feltűnőnek látszott. A mennyasszonyi ruhámmal kapcsolatosan el kell meséljem kis unokám, Kathryn ajánlatát. Néhány évvel ezelőtt felfedezte a házassági fényképünket a hálószobánk falán. Megkérdezte, hogy kik ezek az emberek. Mondtam, hogy Nagypapa és Nagymama házassági képe. Nagy kék szemei tágra nyíltak és azt kérdezte, hogy Nagymama miért nem volt Neked fehér mennyasszonyi ruhád. Elmeséltem, hogy nagyon-nagyon-nagyon szegények voltunk és ez volt csak, amit felvehettem. Nem érthette a szegénységnek azt a legalacsonyabb fokát, amikor nincs még mennyasszonyi ruhára se pénz. Nézte, nézegette a képet, de nem szerette, amit látott. Elöntötték szép szemeit a könnyek, keservesen sírt. Zokogott, de bejelentette, "hogy Nagymama, ne aggódj, mert ha legközelebb férjhez mész, akkor kőlcsön kérem Anyukám mennyasszonyi ruháját Neked,

263

Vándorlások amelyik gyönyörű". Nem tudtam, hogy sirjak, vagy nevessek ezen az ártatlan ajánlaton. Kedvesek voltak a évfolyamtársaink, ahogy próbálták széppé és emlékezetessé varázsolni az életünk első napjait. Nagy mókával és énekléssel zajlott le a nem lévő holmink elkőltöztetése. El is kísértek bennünket, mint fiatal házasokat új szállásunkra, nagyjából 50-60 méterre, egy másik katonabarakba. Ki-ki fogkefét, szótárt, ceruzát "szállított", könnyű és kevés volt a csomag. Nagyon jól esett a mókázás és idétlenkedés ebben a bizonytalan, ismeretlen világban. Nem lenne teljes a kép, he elfeledkeznék megemlékezni a nászéjszakánkról, a szobánk "lukszus" berendezéséről. Két, emeletes, igen keskeny, nagyon megviselt katonai ágy volt a szoba két oldalán. Az éjjeli lámpa nem müködött. Lehetséges, hogy így volt tervezve. Igaz, hogy nem sok szükségünk volt rá. Így kezdődött házaséletünk. Nagy előnyei voltak ennek a szövetségnek. Semmi más érdek, mint kettőnk szerelme nem vezérelt abban, hogy életünket összekössük. Mind ketten sorstalanok, és majd nem egykorúak voltunk. Előttünk állt a szabad nagy világ minden lehetőségével, teljes vallás és szólásszabadsággal. Magunk urai voltunk! Ugyanakkor családunk és hazánk védelmétől megfosztott magyar politikai menekűltek voltunk. Ide kergetett az elvesztett forradalom politikai terrorának vihara. Én soha nem akartam kivándorolni, csak a félelemtől menekültem oda, ahol a legtöbb biztonságot és szabadságot igértek. A házasságunk után igazából, minden értelemben újrakezdtük az életünket. Minden lépésében, jól, vagy rosszul, magunk döntöttünk, mert nem volt kitől tanácsot kérjünk. Fiatalon, igen gyorsan hozzáláttunk új ösvényeink kitaposásához. Sokszor nem volt könnyű, de, ahogy Mécs László mondotta: “Gyarlón, szegényen áztam, fáztam, De vállaimra lepke-raj szállt, Nem gyalog jöttem: karikáztam". Ahogy visszapillantok, úgy érzem, hogy jól karikáztam.

264

Mihály Márta Véget értek a fogadások, elkezdődött az igazi, ünneplés nélküli élet. A jövőnkre kellett összpontosítani minden figyelmünket, mert szaladt az idő. Február 20-án elindult a csoport Powell River felé. Ez a faipari telepűlés észak-nyugatra Vancouvertől, közvetlenül a tengeri öböl partján fekszik. A falu mellett egy hatalmas faforgács-papirgyár, Powell River Company müködött. Ennek a vállalatnak a Riverside Camp-i munkáslakásaiban kaptunk kényelmes és meleg otthont. Powell River csendes falu, a lakosság egyetlen munkalehetősége a papírgyár volt. A helyiek egy cseppet sem örültek érkezésünknek. Fiatalok, szakképzettek voltunk és munkát kerestünk. Mindenki a munkáját féltette tőlünk, hiszen a helyi papirgyár volt az egyetlen kenyéradó. Szerencsénkre ezt mi akkor nem tudtuk, mert nyelvtudás hiánya miatt nem diskurálhattunk senkivel. Minden információ csak fordítók segítségével érhetett hozzánk, rendszerint utólag. Vártuk az ideiglenes letelepedést hiszen november 4. óta útban voltunk. Ez a falu lehetőséget adott egy kis nyugalomra és alapos nyelvtanulásra is. Sok hálával és szerettel gondolok Mrs. Lillian McIntosh-ra, aki kitüntetést érdemelt volna a fantasztikusan jó nyelvtanítási módszereiért. Nagyon szerettük lelkesedését, jó szivét és megértő, vigasztaló szavait. Jó barátokká váltunk. Sok évvel a powell river-i találkozás után, 1968-ban férjével keresztül útazták e széles földtekét és meglátogatták minden tanitványukat. Így minket is London-ban (Ontario). Végtelenül örültünk látogtásuknak és láttuk, hogy milyen nagy volt az Ő öröme és büszkesége mindjájunk előrehaladásán. Laci már egyetemi tanár volt. Örökké emlékezem a meleg skót-kanadai lelkére és reményt igérő mosolyára. Remélem lelke megtalálta Skóciát, mert örökké hazavágyott. Feltétlenül meg kell említenem a falu rettenetesen szenyezett, sokszor kibirhatatlanul bűzös levegőjét. Nem tudom, hogy hogyan türhette a falu lakossága évtizedeken keresztül. Voltak napok, amikor egész nap hányingert okozott ez a záptojásra emlékeztető bűz. A nyár folyamán sok segítséget kaptunk Dr. Udvardy Miklós magyar akadémikus zoológustól, aki velünk tőltötte a powell river-i

265

Vándorlások napokat. A későbbi évek során barátságot kötöttünk Miklós bátyánkkal a Hawai’i Szigeteken. A hosszú trópusi esték langyos melegében, jó vacsorák mellett élveztük barátságát, ízletes nyelvjárását és a már kihalóban lévő, régi magyar anekdótáit. Hámori Karcsi több évvel előttünk bevándorlott, a helyi körülményeket jól ismerő magyar diák is gyakran segített ügyes-bajos gondjainkban. Feleségül vette kolléganőnket Héjja Annát. Gyakran látogattuk egymás otthonát. Szeretettel gondolok az együtt tőltött időkre. Úgy érzem, hogy a majd féléves vándorútjaink alatt mindig segítségünkre voltak a Vörös Kereszt és a Salvation Army. Ezeknek és más jótékonysági szervezeteknek, sokszor önkéntes dolgozói ott álldogálltak a nagy hidegben a vonatok ablakai alatt és várták érkezésünket. Áldott jó, megértő lelkek voltak ezek az asszonyok. Mindig mosolygó arccal, forró teával, szenvicsekkel és tisztálkodási szerekkel vártak. Hálás köszönetem jóságukért. Rövid idő alatt a soproni csoport beleilleszkedett az ideiglenes nyári otthonába. Mr. Forbes volt a kanadai képviselőnk a papírgyár felé. Mr. McNeil intézte az adminisztrációs, pénzügyi munkákat és munkalehetőségek felkutatását. Mindketten nagy megértéssel és szeretettel gondozták sok fajta problémáinkat és jól képviselték csoportunk érdekeit. Ezeket az Ő segítségük nélkül nem tudtuk volna megtenni a helyi ismeretek és a nyelvtudás hiánya miatt. Laci és én a kis szobánkkal boldogok voltunk. Középen egy ablak és két óldalt két keskeny ágy, a szoba végében pedig egy beépített szekrény volt. Itt tartottuk kevéske holminkat. Az ablak alatt egy kis asztalka díszelgett, két székkel. A W.C. és a zuhanyok a folyosó végén voltak. A lakás kényelmes, tiszta és meleg volt. Lacival egy kis ügyeséggel barátságos otthoná varázsoltuk a szobát. Öcsém egy másik épületben, a legény emberekkel lakott. Minden nap reggel 8-tól d.u. 4-ig angol lecke volt. Úgy emlékezem, hogy délben két óra pihenővel. Nagyon komoly és végtelenül nehéz napok voltak ezek.

266

Mihály Márta Idegfeszítő figyelmet kivánt a lecke megértése, mert Mrs. McIntosh magyarul egy szót sem tudott. Csak angolul tanított angolt, mi iparkodtunk kitalálni, hogy mit is mondhat. Lassan indultunk, de mindennap növekedett a szókincsünk és hihetetlenül gyorsan megértettük tanítónk magyarázatait. A beszélgetés jóval későb, igen lassan indult. Esténként az új szavak és kifejezések megtanulásával foglalkoztunk. A lakótelepnek teljesen felszerelt konyhája volt, ahol az egyik tanárunk anyósa, Paula néni vezette a főzést. Váltakozó időben, csekély fizetésért mi diákok is dolgozhattunk a konyhán. Saját konyhánk lecsökkentette a kiadásunkat és ízletes, magyaros ennivalót ehettünk. A faluban alkalom nyílott egy kis munkára is. Néhányan asszonyok vállalkoztunk magánotthonok takarítására. Jól bántak velünk, legtöbbször géppel végeztük a munkát. Rendkivűl jól jött a pénz, mert az egyetemet be akartuk fejezni, és fillértelenek voltunk. Kilátásaink arra, hogy jobb munkát kapjunk addig, ameddig nem beszélünk angolul, igen kicsi volt. Természetesen bántott a gondolat, hogy ennyi tanulás és küzködés után csak fizikai munkát vállalhattunk. Takarítónők lettünk. No, de mi mást is tehettünk volna nyelvtudás nélkül? Ez akkor sehogyan sem hangzott jól. Mi merőben más világból jöttünk. A takarításért rendszerint 80 cent-l-től $1.00-ig fizettek óránként. Nekünk ez igen jó fizetés volt. Nem ismertük a nyugati életet, így a diáksorsot sem. Ezen a földrészen, a diákok legtöbb esetben maguk keresik meg a tanulási kőltségeiket. Soknak évközben is van állandó munkája, különösen a hétvégeken. Olyan munkát végez a diák, amit talál. Nem sok lehetőség van a válogatásra. Nyugaton a munka, bármilyen féle is nincs olyan szoros kapcsolatban a végzettséggel, mint Magyarországon volt. A munka, mint olyan nyugaton sokkal nagyobb megbecsűlést kapott, mint, amit mi ismertünk (ez is hamis iróniája a kommunista filozófiának). Ez az elgondolás merőben ellentkezett a mi nevelésünkkel. Ennek elfogadása bizony sok gondot okozott az első néhány esztendőben.

267

Vándorlások Gyors iramban közeledett a tavasz. Mindenkinek a nyári pénzkeresés, vagyis munkalehetőség volt a gondja. Május végén a férfiak egy része elhagyta a falut. Szerencsés volt, akinek nyári munkája volt. Laci szorgalma és tudása ismert volt a tanárok között így az összesen két szakmunka ajánlatból az egyiket Ő kapta meg (a másikat Leskó Gy). Május végén északra, Prince George-ba utazott. A nyarat Eliza Lake és környékén tőltötte. Ez a hely bizony messze volt Vancouvertől, több, mint 1000 km. A tartományi erdészetnek dolgozott. Négy hónapra férj nélkűl maradtam. Sok diáktársunk a nemzeti parkok komfort állomásait takarították, bányászok, vagy favágók (legmagasabb fizetés) lettek. Néhány nőt nyári irodamunkára is felvettek. Nekem nem volt munkám, így én a telepen maradtam. Nem voltam egyedül, mert a legtöbb asszony ott lakott és az öcsém is ott volt. Ő legtöbbször a konyhán dolgozott. Laci lelkesen és gyakran írt. Szorgalmasan dolgozott és természetéhez híven roppant érdekesnek találta az ismeretlen növénytársulásokat és a hatalmas erdőállományokat. Nem volt kellemes egymástól távol, de örülnünk kellett a munkalehetőségnek, mert elég sok kollégának nem volt állása, pedig közeledett a szeptember, az új iskola év kezdete. Észak Amerikában az állam nem fedezett semmi tanulmányi kőltséget. A tanulás, a tandij és a megélhetés is egyéni gond és kiadás volt. Több féle ösztöndíj lehetőség volt, de ezeket kiváló tanulmányi eredményekért, vagy magasszíntű sport teljesítményekért adományozták. Ez a helyzet a mai napig nem változott. Március végén úgy gondoltam, hogy babát várok, de bizonytalan volt a helyzet. Későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy valóban terhes voltam. Ez csak hozzáadott a kilatástalan körűlményekhez. Laci messze volt tőlem, így aggájaimat sem volt kivel megosszam. Julius végén, egy reggel kegyetlen hátfájásra ébredtem. Rövid idő alatt annyira megerősödött, hogy segítségre szorultam. Arra már nem emlékezem, hogy kivel és hogyan, de a helyi korházba kerűltem. Rövid idő alatt egy nagyon kicsi kislányom született. Én csak az "incubator"-ban láttam Őt. Roppant apróka, gyönyörű kislány volt. Nekem a legszebb.

268

Mihály Márta Az orvosok megmondták, hogy tekintettel a nagyon korai jövetelének (18-20 heti terhességre gondoltak) és alacsony súlyának (jóval egy kiló alatt) nincsenek remények arra, hogy a kisbaba életben marad. Ezt én tudtam a legjobban, de az anyai érzelmek megtagadták az ésszerű gondolkodást. Reménykedtem. Hogyan is lehetne másként elviselni ezt a halálos jövendőlést? Fájdalmammal egyedül voltam. A korházban idegen volt a szó ismeretlenek voltak az emberek, a szokások. Nekem szinte elviselhetetlenek voltak a lelki fájdalmaim. Ott térdepeltem a korházban az újszülöttek szobájának ablaka előtt és kértem a jó Istent, hogy csak most az egyszer tegyen csodát. Nézegettem kicsi bubámat, két ablak üvegen keresztűl. Elbénult térdekkel, az ablaküvegnek nyomott arccal vártam a csodát. Néhány nap mulva, kora délután hiába néztem és néztem és néztem, kislányom többé nem mozdúlt. Meghalt, ott a szemem előtt. Sohasem láthattam szemét, nem csókolhattam meg arcát, amig élt. Amikor meghalt akkor a karomba tették, hogy elbúcsúzhassak Tőle. Kegyetlen az élet. A fájdalmat, amit éreztem meg sem próbálom leírni. Futni akartam meghalt gyermekemmel a karomon e kegyetlen világból. De nem volt erőm. Uramisten hová mehettem volna? Szólni nem tudtam, gondolom, hogy angolul nehezen is ment volna. Egyedül zokogtam. Halott kislányomat elvitték tőlem. Csak azt mondhatom, hogy "amikor lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten."(Ady Endre). A mai napig sem tudom, hogy hogyan keveredtem haza a korházból, de estére hazaértem. Bezárkóztam, jobb volt egyedűl. Néhány nappal később Mr. Forbes keresett, hogy a kislányomat el kell temetni. Én erre eddig nem is tudtam gondolni. Napok múltával Lacival együtt temettük elvesztett kis angyalkánkat, elsőszülött gyermekünket. Ott nyugszik a powell river-i temetőben, de sírját sohesem látogattam meg. Őrzik Őt az Angyalok. Nekem nem kell emlékeztető a temetőből, mert nap el nem múlt az életemben annélkűl, hogy ne emlékeznék Rá. Megint egyedül maradtam, mert Lacinak vissza kellett menni Eliza Lake-re dolgozni.

269

Vándorlások Legtöbbször elrejtettem bánatomat és gyakran megborzongtam több kollégám és kolléganőm rosszindulatú megjegyzésétől. Nagyobb fájdalom, mint az elvesztett gyermek nincs. El kell mondanom, hogy a baj nem jár egyedül. Röviddel a tragédiám után az igazgató utasítására, hamis vád alapján az öcsémnek néhány nap mulva el kellett hagynia Powell River-t. Állitólag azért, mert hozzátartozók nem maradhattak tovább velünk. Szerettem volna, ha együtt maradunk, csak addig, amig Vancouver-be megyünk. Néhány hétről volt szó. Nem kaptam rá engedély. De ez a rendelet, amint bebizonyosodott, szigorúan csak diákok hozzátartozóira vonatkozott. A tanárok hozzátartozói ottmaradhattak. A szakácsnőnk, aki maga is hozzátartozó volt, fizetést kapott a munkájáért. De idős férje szintén hozzátartozó volt? Sehogyan sem lehetett az idős úrra ráfogni, hogy diák. Tehát ő hozzátartozója volt a hozzátartozónak!. E két idősebb ember anyósa és apósa volt tanárunknak, akinek felesége és gyermekei voltak. Hány hozzátartozó volt a jogos hozzátartozó? Öcsém két ötödéves diáknak volt a testvére! A másik nem diák hozzátartozó egy újjonnan, soproni tanárrá kinevezett mérnöknek volt a nővére. Tőlünk, diákoktól jóval idősebb, aligha diákkorú hőlgy volt. Egész nyáron, gondosan kikészítve, a kanadai képviselőinkkel, vagy saját tanárjainkkal kávézott. A hőlgy úgy jött-ment közöttünk, mint akinek valamiféle különös jogai lettek volna arra, hogy a soproni diákok között lehessen és szinte biztosítva volt részére az elegáns semmittevés és a könnyű élet. Kitől származott ez lehetősége? Remélem, hogy nem próbálta képviselni a soproni erdőmérnök hallgató leányok szorgalmát, vagy intellektuális képességét? Nem tudom, hogy mit gondolhattak a kanadai képviselőink? Ezt mindenki látta, de a diákok igazság keresése reménytelen és veszélyes volt. Ez ellen én akkor is szót emeltem, de végül is nekem kellett bocsánatot kérnem, a jogtalanul ott lévő hozzátartozoktól, mert meg mertem reszkirozni az igazságot. Ez a bánásmód nekem igen fájt és teljesen jogtalan volt! Furcsa dolgok történtek.

270

Mihály Márta Mi történt azzal a bájos kislánnyal (úgy emlékszem Magda volt a neve), aki hónapokig úgy szerepelt, mint soproni diák, de közben hirtelen megváltozott az ő helyzete is? Néhány találkozás után a benfentesek hozzáadták Powell River-ben egy régebben bevándorlott lengyel fiatal emberhez. Egyáltalán nem ismerték egymást. Magda sírt, talán nem is örömkönnyek voltak ezek? Vajjon él-e még? Mi lett vele? Ennyi év után igazán jól tudjuk, hogy a kanadai állam nem a soproni tanárokat hívta, hanem bennünket várt. Fiatal, egészséges és jólképzett diákokban látta megtérűlni az akkori hatalmas befektetését. Ez a hajtókereke az amerikai és kanadai bevándorlási politikának. Arra igen vigyáznak a mai napig is, hogy ne fizessenek rá az igéretes politikára. Mi diákok voltunk, a múltszázad egyik legjövedelmezőbb befektetése. Nélkülünk a tanárjaink legtöbbje elmehetett volna takarítani, hiszen ök sem tudtak angolul, éppen úgy, mint én és többi évfolyamtársaim. Nekem is éppen olyan erdőmérnöki diplomám volt, mint az övék. Sem nekik, sem nekem kanadai szakmai gyakorlatunk nem volt A bevándorlás a legtöbb bevándorltat az 50-es években demokratikus módon egyszintre delegált. Számtalan orvos, író, mérnök és egyetemi tanár takarított, mosta a folyósokat Vancouver korházaiban (St. Joseph Hospital, General Hospital,), ott, ahol én kezdtem kanadai takarónői pályafutásomat. Egyikünknek sem volt tapasztalata ezen a területen sem. Jól képzett, elegáns takarító gárda voltunk. Mindjájan szorgalmasan tanultunk angolul, de közben meg is kellett élni. A legtöbbnek családja volt. Mivel mi voltunk az első évfolyam, akik Kanadában végeztek, ezért mi voltunk az úttörők is a nyelvtudásnélküli munkavállalás nehézségeiben. Az egyetemünk (Sopron) ismeretlen volt a nyugati erdész-akadémiai körökben. A vancouver-i diplománk különösen furcsának és talán sok esetben ekkor valótlannak is tünhetett. Végtére 50 $-ért diplomákat árúltak! Referenciát kilétünkről nem volt kitől kérni, de amugy is értéktelen volt, mert senki nem tudta, hogy a valóságban kik és mik vagyunk!

271

Vándorlások Leány erdészről, vagy erdőmérnökről Kanadában sohasem hallottak. Ekkorában kevés nő dolgozott házassága után. Az állapotos asszonyokat elbocsájtották, ahogy terhessége mutatkozott. Nem volt könnyű. De a sok nehézség dacára legtöbbjünk a legmegalázóbb helyzetben is megállta a helyét, kenyeret keresett és létet (egzisztenciát) teremtett magának, nevelte gyermekeit, ajánlatok és ismerettségek nélkül. Ugyanekkor tanárjainknak biztos és tisztességesen fizetett tanári állásaik voltak. Igaz, hogy csak öt esztendeig, de öt év után már nem lehettek tulságosan nagy nyelvi nehézségeik. Nekik nem kellett túlesni a sok megalázáson, hamis vádakon. Nem kellett letagadniok, hogy még írni is tudnak. Ők megmaradtak egyetemi tanárnak. Ez kevés bevándorlottnak adatott meg, hacsak nem előzte meg szakmai hírneve a bevándorlását Tudom, hogy Nekik sem volt könnyű az élet, mert legtöbbnek családja volt. A nyelvi nehézségek mellett rakéták gyorsaságával kellett átalakítani a soproni tananyagot a kanadai követelményekre. Néhány hónap leforgása alatt át kellett űltetniök az igen magasszíntű magyar erdőmérnökképzést a kanadai erdészet tárgyi követelményeire. Mindezt angolul. Monumentális vállalkozás volt ez, ilyen rövid idő alatt. Tanárjaink mindent elkövettek azért, hogy az átmenet zavarómentes legyen és bebizonyitsák azt, hogy a soproni erdőmérnökképzés komoly európai tradiciókra épített, tehát végzettei bármikor versenyképesek a kanadai erdészekkel. No, de ez tanárjaink legtöbbjének, különösen az idősebbeknek nagyobb érdeke volt, mint nekünk, ettől fügött kenyerük. Mi fiatalok voltunk, előlről kezdhettük az életünket valahol máshol, mint azt többen meg is tettük. Ilyen lehetősége az idősebb korosztálynak nem volt. Az alapos és színvonalas erdőmérnöki képzés a soproni fakultáson bebizonyosodott az évek során. Legtöbb kollégánk igen magas állami, provinciális, vagy akadémiai állasból ment nyugdijba. Jó hírnevet

272

Mihály Márta szereztünk az elhagyott Soproni hazánknak, Magyarországnak.

Erdőmérnöki

Főiskolának,

Ugyanakkor megbecsült szakemberei lettünk a kanadai erdészetnek, vagy pályaváltoztatás esetén, bárhol kiválóan megálltuk a helyünket. Sok esetben kimondottan keresték a soproni, Vancouverben végzett magyar származású erdőmérnököket. Tehát jó képzéssel indultunk és kiváló munkaerkőlcsöket és szorgalmat hoztunk otthonról. Az utóbbit, talán túlzásból típikusan magyar jellegnek tartják. Elérkezett az idő, amikor meg kell néznünk az érem mind két oldalát, mert bármennyire is rút az igazság, de azon alapszik úgy a tanárok, mint a diákok kapcsolata. Egyenlő felek vagyunk az életszínpadán! Egymásra voltunk és vagyunk utalva, ami természetes függvénye ennek a sajátos kapcsolatnak Öcsém sem félt a munkától. Én féltettem Őt, hiszen csak 21 esztendős volt. Soha nem akart erdőmérnök lenni, habár a soproni egyetemről szóló könyvben a hallgatók futbalcsapatában úgy szerepel, mint annak diákja. Ezt mások írták, nem Ő mondta. Elvégezte, ugyan a teknikumot otthon. Erdész volt, amikor kijött. Miután hamis váddal kiutasították Powell River-ből az Okanagan-ba ment gyümőlcsöt szedni, majd pincérkedett Vancouverben Később Lillooet mellett egy aranybánya laboratóriumában dolgozott. Összegyűjtötte pénzét és visszament tanulni. Kiváló eredménnyel végezte a San Francisco-i Vendéglátói Főiskolát. Tanulmányait tovább folytatta és 1966-ban a Cornell University-n (Ithaca, N.Y.) szerzett diplomát. A saját kőltségén!. Most már nyugdíjjas Ő is. Kaliforniában él feleségével, 2 magyar vizsla kutyájával, 2 macskával, 2 lóval és 8 fekete tehénnel egy 150 acres-es erdő közepén. Itt a saját erdejében újra erdész lett. Jól vannak. Az igazságtalan és kitalált vádat, ami Powell River-be érte Őt és engem, nem könnyű megbocsájtani és még nehezebb elfelejteni. Vagy csak azt kell megnéznünk, hogy ki volt az, aki megvádolta Őt és milyen érdekek vezették erre a szennyes tettre?

273

Vándorlások Mi ketten változatlanul szemmel tartjuk egymás sorsát. Jó testvérek vagyunk, szükségünk van egymás szeretetére és lelkitámaszára. Augusztus végén Vancouverbe utaztunk. Előzetes megállapodások értelmében itt terveztük befejezni magyarul az erdőmérnöki tanulmányainkat. Hivatalos nevünk Sopron Division of the Forestry Faculty of University of British Coloumbia volt. Mielőtt az egyetem elkezdődött lakást kellett keresnünk. Addig a Sea Island-i katonai barakokban laktunk, Vancouver mellett. A város külleme igen gondos kertészkedésről tanuskodott. Szokatlan volt a zőld, szinte manikürözött pázsít. Gazdagnak és rendezettnek tetszett a város. Faházai lehetőséget adtak változatosabb épitészeti stilusokra. Különösen a tengerparti elegáns otthonok nyerték meg tetszésemet. Egy heti kemény keresgélés után, az egyetemhez viszonylag közel találtunk egy kényelmes albérletet. Végre, új, polgári otthonunk és cimünk volt (4079, W. 15 th Ave, Vancouver, B.C.). Könnyű volt a költözködés, hiszen csak egy kis kézitáskánk volt. A kibérelt lakás butorozott volt, de ágynemű és edény nem jött vele. Mi másnap visszamentünk a táskánkkal és részünkről befejeződött a kőltözködés. A háziasszonyunk minden zajra az ablakhoz szaladt, kiderűlt, hogy várta a kőltöztető autót. Amikor megmondtuk, hogy nekünk semmink sincs, akkor pillanatok alatt ágynemüt, törülközőket, edényeket hozott. Jól esett a melegsége. Megismertük és megszerettük a háziakat, különösen a Nagymamát, akiről már előzöleg megemlékeztem. Innen jártunk egyetemre. Kényelmes, pici otthonunk volt. Jól éreztük ott magunkat. Szerettük a várost és környékét. Rengeteget gyalogoltunk, kirándultunk. Az volt a hétvégi szórakozásunk. Szeptember 15-én kezdődött az egyetem. A tandijjakra állami kőlcsönt vettünk fel, mert más mególdás nem volt. A vancouveri lakosság ekkor főleg angol-ír-skót eredetű volt. Kanadát ezek az emberek leigázott tartományuknak gondolták és nagy adag felsőbbrendüséggel viselkedtek az anyanyelvüket rosszul

274

Mihály Márta beszélőkkel szemben. Ugyan nem tudom, hogy miért, mert az anyanyelvét mindenki beszéli, szépen, vagy csunyán. Ezek az emberek roppant érzékenyek voltak még az idegen akcentusra is. A gyengén beszélt angol nyelvet pedig még kevésbbé türték meg maguk körül. Tisztelet a kivételeknek, de ez volt az átlag vancouveri felfogás a nem angol származású bevándorlottakkal szemben. A magyar nyelv sajátossága igen távol esik az angoltól, így meg kell vallanunk, hogy a mi akcentusunk jellegzetesen erős. Szeptemberben elkezdtük, immáron másodszor az 5-ik évünket a vancouver-i magyar egyetemen. Mi ekkor már csak néhány hónapra voltunk a diplomatervünk megvédésétől Sopronban. Most Vancouverben ráadtunk egy másik esztendőt, hogy kissé megismerkedhessünk a helyi erdészeti problémákkal. Szakmailag ez megint egy teljesen más világ volt. A legnagyobb hangsúly a fakitermelésen és a tűzvédelmen volt. Ennek módszerei magassan túlszárnyalták az európai színvonalat. Részünkre akkor teljesen ismeretlen volt ez a nyugati, tökéletesen gépesített, igen jövedelmező és iparilag fontos tarvágási művelet. Mi az európai szemlélettel nevelődtünk. Egyetemi tanulmányaink alatt az erdő művelése, ápolása, a talajok gondozása volt a fontos. A tarvágás (csupaszra vágás) barbár, írtó erdészeti gyakorlatra vallott. Nyugaton ez volt és most is ez a legfontosabb erdészeti tevékenység. No, de Magyarországnak kevés erdeje volt. Óvatosságra intett a gondozása. Lacival együtt befejeztük a 6-ik egyetemi esztendőt. 1958 tavaszán mindketten megkaptuk erdőmérnöki diplománkat. A bankkölcsönt három év alatt visszafizettünk. Új otthonunk közel volt az egyetemhez. Szerettük Vancouver-t, otthonunká vált a város. Szép, csendes és biztonságos provinciális kertváros volt, amikor odakőltöztünk. Jól megismertük a város környékét is. Gyönyörüek a parti esőerdők, ugyan hideg volt a tengervíz, de élveztük a szép parti sétákat és az erdőben kóborlást a hétvégeken. Sokan Vancouvert tartják a legszebb kanadai nagyvárosnak. Alapítói szebb helyet nem igen találhattak.

275

Vándorlások

XXI ELSŐ MUNKAHELYEM Vancouver-ben, nem messze az egyetemtől, a 4-es útcán egy kávézóban volt. A helyi bankokból jártak oda kávézni, ebédelni és vacsorázni az emberek. A tulajdonos és felesége főztek, én szólgáltam fel, pincérnő lettem. Az ötödik nap délután lábújhegyen állva egy csomó tányért iparkodtam levenni a polcról. Egyensúlyom nem volt a legjobb, mert egy kicsit magasan voltak a tányérok. Így óvatosabb voltam. Ahogy ágaskodtam, hírtelen két kéz nyúlt át a hónom alatt és megmarkolta a mellemet. Én nagy sebességgel megfordúltam és pillanatok alatt, ököllel arcbavertem a tapogatót. Csak ekkor láttam, hogy a tulajdonos volt. Elöntötte a vér az arcát. Hangosan jajgatni kezdett. A konyháról befutott a felesége. Amikor megjelent az asszony, akkor a tulajdonos arról panaszkodott, hogy borzasztóan beverte az arcát a pult sarkába. Én sajnálkozás nélkűl eltávoztam és többet nem mentem arrafelé. Öt napig ingyen dolgoztam. Elmeséltem az esetet az egyik tanárom feleségének (J.E.), aki azt a tanácsot adta, hogy ezt nem muszáj egy fiatal férjnek elmondani. Editkém köszönöm jóságodat és a többi számtalan józan tanácsodat. Most említettem férjemnek először, 45 esztendő után. A következő nagy "állásom" a vancouver-i St. Joseph Hospital-ban (katolikus korház) volt. A laboratóriumban véres, húgyos és székletes kémcsöveket, felszereléseket mostam és sterilizáltam. Ebben az időben a korházakban nem dobták ki az elszennyezett holmit. Könyékig érő kesztyűben egy hatalmas mosómedence előtt állva,

276

Mihály Márta kefével mostam a kémcsöveket, injekciós tűket és üvegecskéket. Napjában ezer számra. Reggel 7- déli 12-ig. Délután 2-5-ig. Vagyis 8 órát dolgoztam, de nem egy folytában, ami azt jelentette, hogy fizetett szabadság, vagy más szakszervezeti béremelés nem volt, a részleges munkidő miatt. Így takarította pénzét a katolikus egyház a katolikus bevándorlóin. Elérkezett a ballagás, az egyetemi végzési ünnepségek napja. Szabadnapot kértem, hogy megünnepelhessem e várt napot. A kérésemet igen gyanusan hallgatta az apáca, végül bejelentette, hogy ez nem lehet igaz. Csak jöjjek be dolgozni. Hát nem tettem. Elmentem az ünnepélyre. Sajnáltam, hogy Szüleim ebből is kimaradtak. Délután már a korházban dolgoztam, mert féltettem a munkámat. Így szűrkűltek el a sok éven át színesre festett álmok. Egy szép napon a "karrier létrán" egy fokkal fejjebb kapaszkodtam. Takarítónő lettem a laboratóriumokban. Bármennyire iparkodtam a munkámat sohasem tudtam befejezni. Nem tudtam elképzelni, hogy mennyit is várnak tőlem. A W.C.-be jártam sírni. Egy szép napon megtudtam, hogy Mrs. Baker-nek is velem kellett volna dolgozni. No, de Mrs. Baker csak időnként jelent meg, nem takarító ronggyal, hanem írótömbbel a kezében. Azt hittem, hogy ő a közvetlen felettesem. Kiderűlt, hogy több, mint három hónapig két ember munkáját csináltam. Nem is csoda, hogy nem tudtam befejezni. Remélem, hogy a túlvilágon forgóajtó lett belőle. A takarítók őltözőjében összetalálkoztam egy aranyos, vidám olasz fiatal asszonnyal. Azt mondja nekem, hogy "you stupid" (hülye), én csak néztem, nem értettem mit beszél, mondtam neki, hogy írja le. Azt válaszolta, hogy ő nem tud írni. Előadta nekem, hogy én túl keményen dolgozom, hallotta a többiektől. Ezt nem igen szerették!. Ez stupid, stupid, mondogatta! Reggel 6:45-kor várt rám a blokkóránál. Erőszakkal megragadta a kezemet és behúzott a folyosó végén lévő kápolnába. Éppen a hetes mise kezdődött. Együtt leűltünk a hátsópadba. Én féltem, hogy mi lesz ebből. Új barátnőm elővette a szendvicsét,

277

Vándorlások kiterítette a padra és komótosan reggelizett. Amikor elérkezett az áldozás, akkor felugrott és ájtatosan az óltár elé szaladt, áldozott. Én gondolatban a lelkiüdvösségére gondoltam. Ezzel a módszerrel került az olasz ismerősöm az ágynemű kiosztóba. Ott dolgozott 8 órát, adogatta ki a tiszta ágynemüt, dacára annak, hogy nem tudott angolul se írni, se olvasni. Beszélni sem. Viszont az Isten mindent látott, mondotta Ő. Néhány ilyen reggeli mise után engem is előléptettek. A szemosztályra kerűltem, ahol a betegek szobáit takarítottuk. Itt már 95 centet kaptam óránként, 85 helyett. Nagy darab, erős termetű holland és német származású lányok dolgoztak itt. Amikor meglátták, hogy alacsony és vékony vagyok egyik sem akart velem dolgozni. Erre csak az első nap végeztével jöttem rá, amikor kék-zőld volt az oldalam, mert, amikor a nehéz korházi matraszokat forgattuk, akkor rámtolták a súlyát. Viszont mindig igen gyorsan kitolták az orrom előtt az éjjeliszekrényeket és nagy alapossággal kitörölgették. Egyszercsak jön az olasz barátnőm, mondja Márta "stupid, stupid!" Tudtam, hogy megint valami disznóság történik a hátam mögött. Kiderült, hogy az eltávozó betegek az éjjeliszekrény fiókjában igen tekintélyes borravalót hagytak, csak a takarító személyzetnek. Ezért törülgették az éjjeliszekrényeket olyan nagy szorgalommal. Én erről nem tudhattam. Nagyon megundorodtam ettől a viselkedéstől, éreztem, hogy előbb-utóbb botrány lesz a vége. Azt is tudtam, hogy a lányok ellenségeim, pedig elvégeztem a munkám becsületesen. Mindig elismeréssel és szeretettel gondolok erre az élelmes, olasz fiatalasszonykára. Egy napon felmondtam a korházi munkámat. Megkértem minden ismerősömet, hogy ha haldoklom, akkor se vigyenek a St. József korházba. Másnap már az egyetemi kávézóban dolgoztam, mint pincérlány. Nagyon nehéz munka volt. Itt teljes biztonságban voltam, legfeljebb találkát kértek a diákok. A forgalom óriási volt. Több ezer diákja volt az egyetemnek és ekkor ez volt az egyetlen evőde. Cement padlón futottunk 8 órát,

278

Mihály Márta aminek most érzem káros hatását. Fizetésem 95 cent volt óránként és több hónapos munkaviszony alatt egyszer egy szép köszönő levelet és 25 cent borravalót kaptam. Lacinak felajánlottak a botanikai tanszéken a továbbtanulási lehetőséget. Ezt elfogadta, beiratkozott, mint "unclassified student". Ez azt jelentette, hogy egy év után ha jó eredményt ér el, szorgalmat és szakmai hozzáértést mutat, akkor anyagi támogatással a “mester” fokozat, majd esetleg a doktorátusért tanulhat. Úgy láttam, hogy Neki ehhez nagy kedve volt és komoly továbbtanulási tervei voltak. Elhatározását támogattam. Nekem dolgozni kellett, mert az ösztöndíj csak szűkös megélhetést biztosított és 8 hónapig az se volt. No, de én szerettem dolgozni, nem ijedtem meg a munkától, sem annak természetétől. Lacinak sem volt könnyű a tanulás, habár a környezete és társadalmi helyzete összehasonlitatlanul jobb volt, mint az enyém. Művelt emberek között tanult, akik egyforma rangunak tekíntették Őt. Volt elég sok gondja és munkája, mert itt írásban voltak a vizsgák és ehhez jobb angol nyelvtudás kellett. Sokszor kivülről tanulta meg a fontosabb tételeket, hogy a vizsgán időben le tudja írni. Pénzünk nem sok volt, ezért az első években a tankönyveket nem vettük meg, hanem a könyvtárban tanult. A kávézó közel volt a biológiai tanszékhez. Amikor délután dolgoztam akkor Laci mindennap eljött egy pohár tejet inni, hogy találkozhassunk, mert én később keltem. Közben mindennap az ujságot nézegettem valami jobb állásért. Egy napon, ahogy a helyi ujságot böngésztem valami jobb munkáért, egy furcsa hírdetést találtam. Kutató teknikust kerestek a gyermekgyógyászati kutatóban. A szótárból kerestem ki, hogy mi is a "paediatric", vagyis gyermekgyógyászat. Lévén erdőmérnök itt nem beszélhettem semmiféle előzetes képzésről, vagy szakmai tapasztalatról. Gondoltam, hogy " a vak tyúk is talál szemet", hátha szerencsém lesz. Felhívtam az adott telefonszámot és interview-t kértem. Hétfői nap reggel volt.

279

Vándorlások Lacinak nem is mondtam, mert már számtalanszor próbálkoztam interview-al és semmi sem sikerült. Magamban kerestem a hiányokat. A tehettségemet, illetve annak hiányát, máskor a megjelenésemet hibáztattam, de nem adtam fel a reményt és a próbálkozást. A kutató intézetben a titkárnő igen kedvesen fogadott. Leűltetett és néhány perc mulva megjelent Dr. Segal, az intézet e részlegének a vezetője. Igen szimpatikus embernek tűnt, 40 év körüli gyermekgyógyász. Végigjártuk a három laboratóriumot. A szivem a torkomba dobogott. Kérdezgette a sorakozó gépekről, hogy melyiket ismerem. Én igennel, de legtöbbször nem-el válaszoltam. Ezután leűltünk és elmagyarázta a következő három év kutatási programját. Fiatal patkányokat bizonyos orvosságok kezelése után egy előre kitervezett gyakolat program alapján hasonlították össze azokkal, akiket nem kezeltek semmivel. A gyakorlat kiértékelése természetesen a patkányok vérképének az összehasonlításával végződött. Én a patkányokat nem szerettem, de nem féltem tőlük. Tiszták és laboratóriumban tenyésztettek voltak. A programot megértettem. A főnök az interview után azt mondta, hogy köszöni, hogy eljöttem. Néhány nap múlva majd telefonálnak az eredménnyel. Közben meghallgatják a többi pályázót is. Gondoltam, hogy ezt a mondatot is sokszor hallottam már, ezt a munkát különösen nem kapom meg, hiszen mit is keresek én ott erdőmérnöki képesítéssel? Hazaszaladtam és délután folytattam a pincérkedést. Néhány nap elteltével egy reggelen szólt a telefon. Odaszaladtam és közben kértem az Istent, hogy megértsem, amit mondanak. A gyermekgyógyász kutató titkárnője, Joan (áldott jó lélek volt) jelentkezett és igen lassan elmondta, hogy az állást megkaptam és hétfőn kezdhetek dolgozni. Azt hittem, hogy rosszul értelmeztem, de Joan megerősítette kételyemet. Tudtam, hogy sok probléma és eszetlenül sok tanulás áll előttem, de boldog voltam. A fizetésemet meg sem kérdeztem. Úgy látszik, hogy a vak tyúk is talál szemet, ha sokszor keresgéli!.

280

Mihály Márta A kávézóból elengedtek a két heti felmondási idő ellenére. A főnöknőm igen örült az új és sokkal jobb lehetőségemnek. Ismerte képesítésemet és tudta, hogy állandóan jobb munkát kerestem. A főnöknő kiváló írott véleményt adott, melyben elsőosztályú pincérlánynak minősített. A papirt ma is őrzöm. Amikor elköszöntem tőle, akkor bejelentette, hogy nála bármikor lesz munkám. Megköszöntem. Jól esett bátorítása. A kutató intézet orvosi légköre, legtöbb felszerelése részemre teljesen ismeretlen volt. Elhatároztam, hogy minden furcsaságot ki kell bírnom és minden megtanulhatót meg kell tanulnom. No, azért akadtak furcsa helyzetek. Egy reggel az iróasztalomon egy lazán betekert csomag feküdt. Egy cédula volt ráragasztva, hogy be kell tenni a próbát a megfelelő mélyhűtőbe. Gyorsan felkaptam a csomagot és a tartalma kicsúszott az asztalra. Egy emberi kéz volt! Félkarral együtt!. Jó, hogy közel volt a mosdókagyló, mert én pillanatok alatt viszontláttam a reggelit. Éppen a szájam törölgettem, amikor jött az egyik orvos kollégám, aki végül is visszacsomagolta a kezet. Többet soha nem lepődtem meg és még a boncolóban sem lettem beteg. Igaz, hogy néha hatalmasakat nyeltem és arra gondoltam, hogy mennyivel szebb az erdő!. Hála a Teremtőnek, hogy munkatársaim tiszteletben tartották, azt, hogy erdőmérnök voltam és méltányolták szorgalmamat és toleranciámat az orvosi furcsaságokkal szemben. Mindenben messze menőkig segítettek. Öt orvossal, több szakorvosi gyakorlatukat végző gyermekgyógyásszal és három kutató teknikussal dolgoztunk együtt. Mindenkinek önálló volt a munkája. Én közvetlenül Dr. Segal-nak dolgoztam. Szerettem, amit csináltam, különösen, amikor megértettem a munkám klinikai kapcsolatát és fontosságát is. Én csináltam az adataim statisztikai kimutatásait is. Ezt főnököm különösen értékelte. Megbecsűlte a szorgalmamat és minden lehetőséget megadott a tanulásra. Orvos munkatársaim jó barátokká

281

Vándorlások váltak. A teknikusok közül egy magyar lány volt. B. Mária, aki otthon orvostanhallgató volt. Nagyon jó barátok lettünk. Már 8 hónapja dolgoztam az intézetben, amikor egy nap elég merészséget tudtam összekaparni ahhoz, hogy megkérdezzem a főnökömet, hogy állandó-e az állásom, mert lejárt a 6 hónapos próbaidő. Aggódtam. Széles mosolygások között bejelentette, hogy elfelejtette megmondani nekem, hogy állásom állandó és visszamenőleg fizetésemelést is kaptam. Természetesen figyelembe vette egyetemi végzettségemet. A mondatnak ezt a felét akkor nem értettem, de a fizetéskor minden megvilágosodott. Nagyon boldog voltam. Előző állásom havi jövedelme több, mint megduplázódott és nagyon szerettem a munkámat. Az évek során mindig hálával gondoltam Dr. S. Segal-ra. Kanadai zsidó ember volt. Szakmailag jól ismert, hivatásásának élő gyermekgyógyász. Megértő, meleg szívű és minden jó indulattal megáldott ember volt. Nyugodjék békében! Közben Laci is nagy sikerrel befejezte a tanévet. Bebizonyította, hogy jó tudású, szorgalmas ember. Elkezdte a master-degree programját Dr. V. Krajina irányításával a U.B.C.-n. Tanulmányaiban anyagilag segítette Őt a Kanadai Állami Kutató Tanács (National Research Council). Vagyis elnyerte a kanadai állami ösztöndijjat. Úgy tudom, hogy Ő volt az első az 56-ban kivándorolt magyar diákcsoportunkban, aki állampolgárság nélkűl is elnyerte ezt az állami támogatást. Igen büszke voltam Rá és természetesen örültem az anyagi segítségnek. Laci szülei otthon a Szabad Európa rádió híreiből hallották ezt a kitüntető hírt. Legelső teendőnk volt a kőlcsönünk visszafizetése. Tavasszal háziasszonyunk Mrs. Ellenberg a piacra tette a házát, így nekünk kőltözni kellett. Szomorú szívvel hagytuk ott őt és első otthonunkat. Bekőltöztünk az egyetemre, mert így legalább Laci buszkőltségét és idejét megtakaríthattuk. Az egyetemre, a házasdiákok lakásnegyedébe ( 2329 Agronomy Place-re, U.B.C.) kőltöztünk. Szerettem ott lakni, mert sok ismerős diáktársunk volt a szomszédunk. Kint laktunk a mezőn. Kedélyes

282

Mihály Márta hely volt, a házsor hátsó kertjében ekkor még legeltek a tehenek. A lakás egy hatalmas szoba volt, az elején egy ablakkal. A sarokban volt egy tea-konyha, a szembeni oldalon egy kis fürdőszobával. Nekünk elég volt. Én a városban dolgoztam, busszal jártam, Laci gyalogolt. Ahányszor erre a kis lakásra gondolok mindig Jablánczy Istike (volt professzorunk legfiatalabb gyermeke) jut eszembe. 2-3 esztendős, erős, jó étvágyú, kis vasgyúró legényke volt. A tejes mindennap a tejtermékeket a lakásbejárat előtti dobozba tette be. Többször, amikor hazajöttem munkából ott találtam Istikét a küszöbön, jóízűen falatozott. Imádtuk piros-pozsgás, huncutsággal teli arcoskáját. Ő is kedvelhetett bennünket, mert többször eljött látogatóba (A szomszédban laktak), a sütemény illatát messziről megérezte. Szombatonként, ha nem jelent meg hiányoltuk. Istike elszaladtak az évek. Tudom, hogy közben megemberesedtél és Te is édesapa lettél. Nézdd el azt, hogy az én emlékeimbem megmaradtál bájos gyermeknek. Igaz azóta nem találkoztunk. Összesporoltunk egy kis pénzt és egy használt autót vettünk, elkövettük az ujjonnan jöttek hibáját. Röviddel a vásárlás után egy reggelen Laci bejelentette, hogy nem kell a busszal mennem dolgozni, mert autóval elvisz. Az első lejtőn a fékek felmodták a szolgálatot. Először késve érkeztem a laboratoriumba. Közben állandóan a térképeket bújtuk. Szerettünk volna utazni, jönni-menni. No, de ezzel az autóval nem mehettünk sehová. Beadtuk kérvenyeinket a kanadai állampolgárságért. Főnököm Dr. Segal volt a jótállóm. Nagy fogadást rendezett részemre az intézetben, amikor megkaptam a kanadai állampolgárságom. Büszke volt rám. Jól esett a kollégák melegsége. Igaz, hogy román eredetűnek könyveltek el, de jó volt most Kanadához tartozni. Tavasszal egy teljesen új Volkswagent vettünk. Kedves élmény maradt a vásárlás. Az eladó meglepetésére a szokásoktól eltérően készpénzzel fizettem e mohazőld szépségért.

283

Vándorlások

XXII ÚJ AUTÓNKKAL A NYÁRI UTAZÁSAINKAT tervezgettük. Junius 30-án indultunk el Hope felé. Nekem három hét fizetett szabadságom volt, minden évben julius 1-től. A Szikláshegységbe készűltünk. Majd egy hónapig összevissza jártuk a hegyeket, völgyeket. Akkor még nem volt kijelölt sátor-tábor. Ott aludtunk, ahol a legszebbet láttuk. A régi favágó utakon közlekedtünk. Ha járhatatlanná változott az út kocsival, akkor gyalog mentünk. Emlékezetes maradt ez a kirándulás, mert ahol mi jártunk ekkor ott nem igen járt senki. A turisztika még nem volt divatban. Rengeteg vadállatot láttunk és felejthetetlenül szép helyeken jártunk, ettünk és aludtunk. Ócska sátorral, gyenge hálózsákokkal kirándultunk és pénzünk sem volt sok, de elégedettek és roppant boldogok voltunk a hegyek között. Napi 1$ -t szántunk az ennivalóra. Viszont ólcsó volt a krumpli, tojás és a hagyma. Ezeket variálgattuk. Mielőtt elindultunk az Okanaga-ban felpakoltunk zőldséggel és friss gyümőlccsel. A természetes melegforrások voltak ingyen fürdőink, jól esett a meleg víz a sok hegymászás után. Szép idők voltak. Ilyen gyönyörűnek és csalogatónak soha többé nem láttam a Sziklás Hegyeket. Elkeveredtünk Minuett Hotspring-ben. Ekkor még ez a hely teljesen természetes állapotában csalogatta az arrajárókat. Nagyon szép helyen van. Mi bemásztunk a kövek közé és jól kiáztattuk magunkat a selymes, finom vizben. Még madár se volt a környéken.

284

Mihály Márta Élveztük a csendet, a környék nyugalmát, a zőldszínek milliárdjait és az itt-ott szerényen megbújt vadvirágok leselkedését. Romantikus világ volt ez és mi magunkénak éreztük. Este nem messze a forrástól, a hegyoldal lankájában felvertük sátrunkat. Ágyunk alját kibéleltük galyakkal. Sötétedéskor már eléggé hideg volt. Lefeküdtünk korán, de vékony hálózsákunkban fáztunk. Reggel arra ébredtem fel, hogy rettentő világosság van. Laci kikelt a zsákból tüzet tenni. Amikor kinyította a sátor ajtaját akkor láttuk, hogy 8-10 cm. hó takarta a sátrat és fehérköntösben ragyogott az erdő. Ezen a nyáron megnéztük Mt. Robson-t és környékét. Hallatlan szerencsénk volt, mert éppen naplemente előtt érkeztünk e fantasztikus hegyóriás a lábához. Azur-kék volt az ég, sötét fenyvesek lábától büszkén meredt az Egekbe ez gleccserektől, hósuvadásoktól ezüstösen csillogó majd 4000 m. magas csúcs. Tetején, mint egy virágos bóbita rózsaszínű bárányfelhők lebegtek. Megfestette fehérségüket a lenyugvó nap. A hegy lábánál, a gleccser olvadék mellett ütöttünk éjszakai tanyát. Felejthetetlen színeket, hangokat és nyugalmat rengetett a lenyugvó nap. Recsegtek a zuhanó gleccserek. Fagyos szelek suttogtak. A mohás-zuzmós köhalmazok alól síkoltott a mormota. Katedrális szépségű szent hely volt ez a pompás vőlgy. Laci sikerrel megszerezte a master-degree-t, 1961-ben. Nagyon szép ünnepség keretében adták át a diplomáját. Büszke voltam Rá. Arra gondoltam, hogy végre valahol állást vállal és házat, butort veszünk. Letelepszünk és fészket építünk, ábrándoztam én. De nem így történt. Ő meg akarta szerezni a doktorátusát is, hiszen volt rá tehettsége, lehetősége és szorgalma. Az ösztöndijjat továbbra is kaphatta. Nem voltam túlságosan elregadtatva a gondolattól, mert szerettem volna kevesebb felelőséggel élni. Fáradt voltam már a sok tandíj fizetéstől, a munkától és örökös vizsgára készülődéstől.

285

Vándorlások Elkövettem egy hatalmas hibát (Fiatal asszonyok figyeljetek, és az ilyen irányú gondolataitokat tartsátok meg magatoknak). Elképzeléseimet megírtam Szüleinknek, akik nem igen értették, hogy miért "kellett" már eddig több, mint 8 esztendőt az egyetemen tőlteni. Anyámék óvatosan nem szóltak hozzá. Édesanyám csak annyit írt, hogy kislányom "ne tedd a tojásaidat más kosarába!" Sajnos az igazi jó tanácsot elengedtem a fülem mellett. Ellentétben, egy igen szemrehányó levelet kaptam Anyósomtól. Azt írta, hogy nem szép tőlem, hogy nem akarom a fiát segíteni (Pedig eddig mást se csináltam!), mert nekem az kötelességem! Azóta rádöbbentem, hogy nekem csak saját magam felé lehetnek ilyen irányu kötelességeim. Nagyon rosszul esett ez a valótlanság. Ez a levél erős nyomott hagyott későbbi kapcsolatunkban. No, de függetlenül attól, hogy bárki is mit gondolt, mondott, vagy írt, Lacit az Ő útjairól letéríteni sohasem lehetett. Kérvényezett a doktorátusi programra, ahová azonnal, örömmel felvették. Most még több munkánk volt, mint azelőtt. Sok adatot kellett a terepen begyűjteni a téziséhez és a későbbi kutatómunkákhoz. Megint nagy szükség volt a segítségemre, így a hétvégeken, amikor más fiatal szórakozott, moziba járt, akkor mi ketten a terepen dolgoztunk. Velem könnyen és gyorsan ment a munka, mert szakember voltam. Közben természetesen a kutató intézetben 40-50 órát dolgoztam hetenként. Emellett időnként a régebben bevándorolt, angolul nem beszélő magyaroknak a korházban tolmácsoltam is. Sajnáltam ezeket az öregeket. Ez önkéntes munka volt. Kiváló lehetőséget adott az orvosi szaknyelv tanulására. De, ugyanakkor, néhány kellemetlen, kényes problémában is belekeveredtem. Egy alkalommal egy csinos, fiatal magyar asszonykát hozott be a mentő a korházba. Véres volt az arca és teljesen bedagadt az egyik szeme. A férje összeverte. Most is részegen ott erőszakoskodott. Magyarúl, rettenetes trágármódon bizonygatta, hogy a felesége hazudik, mert leesett a lépcsőn. Nekem sírva mesélte az asszonyka,

286

Mihály Márta hogy négy pici gyermekük van, ezért nem tud elszökni az urától, aki igen gyakran megveri. Én hűséggel fordítottam az orvosok kérdéseit és a feleleteket. Sok minden kiderűlt az életmódjukról, amit le sem tudtam fordítani, mert még magyarul is ismeretlen volt ez a terület. Az orvosi vizsgálat végén a részeg férj még engem is megfenyegetett. Meglepődtem. A szabadságom alatt minden juliusban hosszabb utakat szerveztünk. Így összejártuk a nyugati partvidéket, le a mexico-i határig. Láttuk Washingtont, Oregont, California-, Nevada-t és természetesen British Columbiát. Sok fényképet csináltunk és igen élveztük ezeket a kirándu_lásokat. Nevada-ból a legkedvesebb emlékeim közé tartozik a Death Valley-ban tőltött néhány nap. Ennek a kirándulásnak gyökerei messze nyúlnak vissza. Valamikor 14-15 éves koromban olvastam egy könyvet Magyarországon Death Valley-ről. Nem tudom, hogy ki írta, de a hely akkor elképzelt természeti szépsége örökre velem maradt. Lacinak többször említettem a könyvet. Kiváncsi voltam, hogy vajon olyan-e, mint, ahogy elképzeltem. Hála a Teremtőnek a valóságban sokkal szebb volt. Csak tapasztalatlan fiatal és lelkes magyarok botanikusok mennek a sivatagba juliusban. Eszetlen meleg volt. Az összes víztartányok üresen kongtak. Az egyik bejáratnál (Wild Rose) megálltunk tőltetni. Vízzel locsolták a felhevűlt kerekeinket. A vízcsobogásra valahonnan előtekerőzött egy hatalmas kigyó. Pillanatok alatt igen sajátos csörgőjével jelezte, hogy övé az elsőbbség. Nem vitattam, mert maratoni sebességgel ugrottam be az autóba. Jól becsuktam az ajtókat is. Még most is csodálattal emlékezem a dinnye héjjára. A Panamint hegyvonulat oldaláról álmélkodtunk a szemünk előtt szétterülő színes, sivatagi panorámán, amikor eszünkbe jutott, hogy megesszük a kis sárgadinnyénket. Óvatosan szeleteltük fel, nehogy elcsurogjon az értékes leve. Jó étvággyal elszopogattuk a finom, édes, leveses húsát, és héjját előttünk a köves, tikkadt földre tettük. Arra gondoltunk, hogy bizonyosan majd jönnek a hangyák, bogarak és felszedik. A

287

Vándorlások hőség szinte égette a torkunkat, nem láttunk semmi élőlényt. Pedig ott voltak, de, hogy hol bújkáltak azt a mai napig sem tudom. Pillanatokon belül legalább egy tucat madár vágódott le a forró egekből a dinnye héjjakra. Szomjasak voltak!. Sajnos egyetlen fajtát sem ismertünk belőlük, de néhány perc alatt, hihetetlen gyorsan, teljesen elcsipegették a héjjakat. A sivatagban elképzelhetlenűl gyönyörű, lefesthetetlen színeket és helyeket láttunk. Sokkal érdekesebb és feletébb szebb hely volt, mint ahogyan a régi olvasmányomból elképzeltem. A meleg miatt Nevada-n keresztül főleg éjszaka hajtottunk. Sűrű csillagos volt az ég, és, úgy tűnt, hogy nagyon közel voltunk e csillogó csillag milliárdhoz, szinte elérhettük volna kezünkkel. Az úttest szélén a sok nyúl, róka és más vadállat csodálta a csillagos, fényes utunkat. Mesés világ volt. 1962 tavaszán meghívták Lacit egy értekezletre, Davies, Kaliforniába, mint diákot, hogy beszéljen munkájáról. Ott tartotta az első angol előadását. Mondanom sem kell, hogy remekül sikerűlt. Témája újszerű volt, többen érdeklődéssel figyelték eredményeit. Én az első padban űltem és figyelemmel hallgattam, amit már otthon, az értekezletre készülődéskor, sokszor hallottam (így volt ez az elkövetkező 40 esztendőn át). Ez az alkalom jó lehetőséget adott San Francisco és környékének megismerésére. Megnéztük Dél Kalifornia Nemzeti Parkjait és érdekességeit.,Sajnos már nem emlékszem a Vancouver-ben hozzánk látogató úriember nevére, úgy gonolom, hogy a Kossuth Apitványnak volt a kanadai képviselője. Bogota-ban (Colombia, Dél Amerika) keresett tudományos kutatót, vagy egyetemi tanárt. Lacit ajánlották neki és eljött a lakásunkra, hogy megismertessen bennünket az ottani körülményekkel és ajánlatokat tegyen az állást illetően. Majdnem bizonyosra vette, hogy mi örömmel elfogadjuk az ajánlatát és néhány hónap mulva elindulunk Bogota felé. Én nem akartam Kanadát elhagyni és újra bevándorló lenni. Valahogy nem bíztam meg a bogotai ajánlatokban. Szerencsémre Lacit egyáltalán nem érdekelte ez a lehetőség. Székessy Lászlót ajánlottuk. Ő és

288

Mihály Márta felesége Borbély Mária, néhány hónap mulva Bogota-ba utazott és tudtommal ott telepedtek le. Egy napon úgy döntöttem, hogy közelebb kőltözünk az én munkahelyemhez. Egyre több időt tőltöttem a buszon. A közelebbi lakás több szabadidőt adott nekem. Kibéreltünk egy korszerű, egy hálószobás lakást, közel a kutatóhoz a 1055 W. 12-es utcán Vancouverben. Nagyon kényelmes, csendes hely volt. Hozzá láttam otthonunk bebutorozásához. Nagyon szép és drága, világos juharfa butorokat és szőnyegeket vásároltam. A függönyöket magam varrtam, de végül is néhány hónap alatt igen elegáns és szép otthont teremtettem. Érdekes módon 10 évvel később a szép juhar fogadóbutoromat viszontláttam és régi diványomon űltem. Laci egyik vancouveri diáktársa vette meg tőlünk a butorokat. Közben végzett és Ontarioba kerűlt dogozni. Ők magukkal hozták e szép darabokat. Közben munkahelyemen előléptettek, persze ezzel nőtt a felelőség is. Egy pénteki napon munkából siettem haza. Esett az eső. Nyitott esernyőmmel vártam az utca kereszteződésnél a zőld lámpajelzést. Amikor zőldre fordult a lámpa akkor elindultam. Már a felénél lehettem a kereszteződésnek, amikor láttam, hogy egy autó befordul a kereszteződésbe és nem áll meg. Gyorsan elugrottam az autó elől, de a fender elkapta a hátrarepülő karomat. Kivágódtam a járdaszélére. Egy kis időre elveszthettem az eszméletemet. Arra lettem figyelmes, hogy a főnököm ébresztget engem. Ő is éppen ekkor ment haza és, mint orvos a balesethez sietett. Meglepődött, hogy én voltam ott. Szerencsémre nagyobb baj nem történt, csak a csuklóm sérűlt meg, no meg jól összezuzott az esés. Egy hétig igen csak rosszul álltam, mindenem fájt. Szerencse, hogy elugrottam, mert ez megmentette az életemet. Nyáron újra a Szikláshegységbe kirándultunk. A sok szép helyről néhány, különösen emlékezetes élmény maradt velem. Nem messze Lake Louise-től, egy rossz, köves, sáros erdei út éles kanyara után valami csodálatos szépséggel tárult elénk Moraine Lake. Hatalmas

289

Vándorlások hóval és gleccserekkel beborított Ten Peaks (Tíz Csúcs) tövében fekszik ez a gyönyörű, kékes-zőld színű havasi tó. Sok kellemes napot táboroztunk a partján, Mt. Babel kerekded hegyóriás köfolyásának a tövében. A gleccserek hangversenyeit, a mormoták szólóit csak Lacival ketten hallottuk, mert ekkor alig járt arrafelé valaki. A rózsaszínű havas csúcsokról jégtáblák, hóhegyek és vízesések zuhantak a mély-kék tó vizébe. A víz tükrén millió fodor szaladt a part felé. Megbabonázva űltem e szépséges tó partján, amig elbúcsúzott a nap. Aludni mentek a gleccserek, becsukták szirmukat a parti virágok. Véget ért a hangverseny, elálmosodtak a szimfóniák. Mi is nyugalomra hajtottuk fejünket. Ezt a helyet a legszebbnek őrizte meg az emlékezetem. Halásztunk a Consolation Lake-nél, a gleccserek tövében. Horgolócérnával pillanatok alatt több sebes-pisztrángot fogtunk. Ez a tó nincs messze a Moraine Lake-től, de csak ösvény vezetett oda. Tele volt pisztránggal, no, de akkor ritkán halászott ott valaki. Egy napon "kőltekeztünk". Nem a sátorban aludtunk, hanem Mt. Edith Cavell tövében kibéreltünk egy deszkabódét. 12 $ volt egy éjszakára, de minden fillért megért. Ez akkor valóban nagy összeg volt, mert a napi élelmiszer kiadásunk 1 $ + film + benzin volt. Kocsinkat 2 $-ért tőltötték fel. Nem kőlthettünk többet, mint napi 10 ddollárt. Ez a néhány bódé egész közel volt a hegyóriás legnagyobb gleccseréhez. A kilátás festőien szép volt. Ilyen naplementét soha nem tapasztaltam sehol. Valóságos impresszionista színorgiát festett az eltünő napsugár milliója. Az olvadó gleccserek, mint tüzes nyelvek csattogtak, recsegtek. A lezuhanó hideg szél kamara-zenét fuvolázott. Fantasztikus szép élmény volt. A bódék két év mulva összedöltek. Fiatalok, merészek és centeket számlálók voltunk. Amikor az útról megláttuk ezt a hihetetlennek tünő, ezüstösen csillogó jégnyelvet (a Columbia Icefield), akkor azonnal eldöntöttük, hogy mi arra rámegyünk. Ekkor még igen szervezetlenül csak egy lánctalpas jármű hordozott turistákat a gleccser felületén. Ha volt vállalkozó. Kevesen jártak arrafelé, mert rosszak voltak az utak. Minél közelebb értünk a

290

Mihály Márta jéghez, annál hívogatóbbnak tüntek a rajta lévő szakadékok és jégformációk. Végül is nagy nehézséggel lemásztunk az oldal morénákon és hosszú küzködés után a jégnyelvre másztunk. Fantasztikus élmény volt. A szakadékoktól távol maradtunk, mert azok óriásak és mélyebbek voltak, mint mi gondoltuk. Rettenetes erős szél, szinte orkánszerüen sívitott le a gleccser olvadozó végéhez. Itt keletkezik a hosszú Bow River, most alig folydogáló patakocskaként szivárgott. Nem sokáig időztünk ott, mert csak ketten voltunk és rettenetes hideg volt. Érdekes módon 25 év után ujra meglátogattuk a helyet és a gleccser visszahúzódását szabadszemmel jól érzékeltük. De jó, hogy akkor arrajártunk. Természetesen amennyire az időnk engedte összejöttünk barátainkkal és régi osztálytársainkkal, azokkal, akik végzés után Vancouverben maradtak. Gyakran találkoztunk Héjjasékkal, Jóska és Katival. Leskó Gyuri és Pannika a szomszédban laktak. Szász Julikával és Pistával is sokszor találkoztunk. Régi, meleg barátság kötött össze. 1964 tavaszán doktorált Laci. Az ünnepségeken nem voltunk ott, mert néhány héttel előtte Európába útaztunk. Emlékszem, mielőtt elhagytuk Vancouvert arra gondoltam, hogy most vajjon hová visznek az útjaink Európában. 7 esztendő szaladt el Vancouver-ben. Most megint útrakészen álltunk. Úgy éreztem, hogy a vándorbot mellémszegődött!

291

Vándorlások

“Búzavirágos föld, Pincerét vidéke, Virít-e, virít még Virágjaid kékje?” Sinka István: Tenger és idő

XXIII KORA TAVASSZAL EGY ESTE Laci huncut mosollyal azt kérdezte, hogy hová szeretnék menni nászútra? Azt válaszoltam, hogy Párizsba! A kérdést és a választ is viccnek gondoltam, hiszen ekkor már "öreg házasok" voltunk. Pedig a kérdés valós és időszerű volt. Néhány hónappal azelőtt pályázott egy poszt-doktorátusi tanulmányra Professzor Greig-Smith mellett, Észak Welszben. Kérvényét elfogadták és igen jó NATO ösztöndíjjal egy évre Európába mehettünk. 1964 julius 1-én Bangor-ban (É. Welsz) kellett lennünk. A kutatómunka kezdete előtt Európában akartunk utazgatni, ezért nem várhattuk meg a juniusi egyetemi doktorátusi ünnepségeket az egyetemen ( UBC). Május közepére terveztük utazásunkat. Sajnálattal felmondtam munkahelyemet. Lassan eladtunk mindent, csak az értékesebb könyveket tároltuk Vancouverben. Az autónkat kicseréltük. Európában, Vorstburg-ben (Németország), a gyárból megrendeltünk egy új Volkswagent. Elbúcsuztunk jó barátainktól és május közepén négy bőrönddel, egy évre Európába repűltünk. Németországban, a gyárból felvettük új, kifizetett autónkat és onnan Párizsba hajtottunk. Nászúton voltunk, igaz, hogy 7 esztendőt késtünk.

292

Mihály Márta Emlékezetes maradt Párizs a szép képtáraival, múzeumaival. Különösen az impresszionisták gazdag és romantikával tőltött festmény kiállitásait élveztük. Sokat sétáltunk a Montmartre-n. Sorba látogattuk a sok reménnyel telt, ott festegető művészt. Kávéztunk a járdák apró asztalai mellett. Jókat reggeliztünk a hangulatos bistrókban. Megcsodáltuk a város szépségét és híres építészeti jellegzetességét az Eiffel-toronyból. Vasárnapi misére a misztikusan és lenyügözően egyszerű, de méltóságos Notre Dame bazilikában mentünk. A templom méltósága meghatott. Az öreg imazsámolyokon lelkiszemeim előtt sok híres embert és koronázási palástot láttam. Fülembe zúgtak az öreg falak között morajló, örökkévalóságot hírdető szép Alleluják. Táncoltunk a Moulin Rouge-ban. Egy hétig csak e szép város érdekességeiben gyönyörködtünk. Romantikus volt, amolyan nászútszerű. Párizsból útunkat Svájc felé vettük. Megnéztük a francia és svájci havasokat, híresebb városokat. Ausztriába tőltöttük a negyedik hetet. Salzburg és környékét látogattuk. Újraéltem az 1956-os eseményeket. Fájó volt az emlékezés. Lementünk Bécsbe, és egész közel a magyar határhoz. Hallgattuk a magyar kutyák ugatását. Honvágyunk volt. Elhajtottunk egészen a határsorompóig. Azonnal megenyhűlt a honvágyunk, amikor megpillantottuk a felfegyverzett, barátságtalan magyar határőröket. Néhány napot Bécsben tőltöttünk. Az ötödik hét végefelé elindultunk Anglia felé. Új és érdekes volt az útvonal. Megnéztük Normandie-t, a híres tengeri csaták helyét. Felmásztunk a meredek partra, meglátogattuk a kanadai katonai temetőt, ahol 3.500 kanadai katona alussza örök álmát. Azt mondja a történelem könyv, hogy itt Vimy Ridge-nél harcolt először a kanadai hadosztály önállóan, a saját haditervével és a saját hadvezetésével. Kiküldetésük célja német hadierőditmények elpusztítása volt. Ezt már néhányszor megkisérelték az angolok és a franciák, de próbálkozásuk sikertelen volt. A kanadai hadosztálynak sikerűlt

293

Vándorlások megsemisíteni a németek erőditményeit. Győztek! De micsoda ára volt ennek a győzelemnek! 3.500 fiatal kanadai az életét vesztette, és több, mint 7000 katona megsebesűlt. Hála a Teremtőnek, amikor ott jártam gyönyörű és békés volt a part. A tenger teljes nyári szépségével várta hűséges látogatóit. Suttogva, ritmikusan gurultak az ezüstösen csillogó hullámok az aranyszínű, örökké mozgó homokon. Az idő elmosta a sok vért, a tenger pedig eltemette az elpazarolt emberi testeket. Reméltem, hogy a csaták során a hüvős parti szellő és a sós tengervíz enyhítette a sérülteket és mosta sebeiket. A régen lezajlott szomorú eseményekre és az odaveszettekre csak a nagy katonai temető sok sírköve emlékeztetett. Szomorúan álltam a sorok között és azon gondolkodtam, hogy vajjon kik voltak az igazi nyertesek és mit nyertek ebben a csatában. A mai napig nem találtam kielégítő választ. Néhány napot a partvidéken kirándultunk. Megcsodáltuk Dover fehér szikláit, az angliai parton. Fehérségében megbotlott a szírtek mögül a csillogó nap. Hajóval átmentünk a La Manche csatornán. Dacára a szép nyári időnek a víz igen hullámzott. Nem volt kellemes hajóút. Egy hetet hagytunk dél Anglia és London gyors látogatására. Nehezen szoktuk meg a baloldalon hajtást, ha nem volt senki az uton, akkor mindig a jobb oldalra keveredtünk. Lehűlt és elromlott az időjárás. Londont szűrkének és eléggé barátságtalan városnak találtam. Észak Wélsz egyik ősi városa Bangor. Vesszőből font kerítést jelent. Valószinüleg ez védte az első települést, amely egy apátság volt. Kr.u. 525-ben telepedtek az apátok erre a vízparti, öbölszájnál fekvő sziklafalakra. A város érdekessége a Bangor katedrális. Alapították 548-ban. Többszörösen elpusztították, vagy leégett, az utólsó és végleges restoráció 1532-ben történt. A városnak a dombfelőli oldalán van az egyetem (University College of North Wales), amely erősen kiemelkedik a város hátteréből. Körülötte van a város lakóterülete. Szép innen a kilátás a Menai Strait nevű tengerszorosra.

294

Mihály Márta Junius utólsó hetében érkeztünk ebbe a bájos, igen régi városba. Hirtelen lehűlt a hőmérséklet, nedves és erős szél fújt a tengeri öbölből. Beszálltunk a helyi, igen öreg termésköből épűlt szállodába. Vastagfalu, hatalmas, jégverem hüvösségére emlékeztető, gyönyörű antik butorokkal berendezett szobát kaptunk. Engem pillanatok alatt kirázott a hideg. Rosszul lettem, a fogaim vacogtak. Forró teákkal és nagy dunyhákkal térítették vissza egészségemet. Bizonyosan a hirtelen hőmérséklet változás okozhatta ezt a hirtelen rosszullétet. Másnap lakást kerestünk. Csak kint a város mellett találtunk egy kiadó, nagy köházat. Egy hétre kibéreltük. Majd megfagytunk benne. Sehol fütés ekkorábban Welszben nem volt. A nappali hőmérséklet nyáron olyan 16-18 fok C volt, téli időben 4-8 fokra sűlyedt. Sohasem fagyott, de örökösen szitált az eső és fújt a szél. Időnként hókristányokat hozott a szél a közeli nagyobb hegyekből, a híres Snowdonia-ról. Az időjárástól eltekintve rendkivül érdekes, régi kúltúráju nép lakja ezt a környéket. Sok mindenben Erdélyre emlékeztettek a szokások és az emberek viselkedése. "Llanfairpwllgwyngyllgogeychwyrndrobwllllandysiliogogogoch" nevű wélszi faluban találtunk lakást. (Magyarra forditva: Szent Mária templom a fehérmogyoró bokros hajlatban, a gyors csörgedezőnél a Szent Tysilio teplomnál, a vörös barlang mellett). Valószinüleg a wélszi jelentése sokkal értelmesebb és szebb. Hivatalosan Llanfair P.G.-re rövidítették a hosszú falunevet. Otthonunk egy deszka épület volt. A falu nyugdíjas orvosának, a házigazdánknak a rendelője. Két apróka hálószoba, egy pici fogadó, fürdőszoba és teakonyhából állt a lakosztály. Fűtés nem volt, egy kis hordozható rezsó tette elviselhetővé a helyet. A padlón több rétegben szép perzsaszőnyegek védtek bennünket a deszkapadlón beszivárgó hidegtől. Nagyon hiányzott a fűtés, sokat fagyoskodtam. A házigazda, Dr. Johnes roppant eredeti, jó humorú ember volt, élveztük a társaságát. Ekkor volt 74 esztendős és kriminális jogászati diplomáján dolgozott. A háziasszonyunk egy rátarti, igazi angol nő

295

Vándorlások volt. A mult század eleji angol szokásokkal élt. A mi lakásunk teljesen külön állott a főépülettől, igy csak ritkán találkoztunk. Innen jártunk be autóval Bangor-ba, az egyetemre. Én Wales-ben nem dolgoztam, mert nem volt munka engedélyem. Főleg útazással és szinházbajárással tőltöttem szabad időmet. Napközben gyakran Lacinak segítettem. Vásároltam egy buszbérletet és igen ólcson összecsavarogtam a környék gyapjuszövődéit, antik könyvesboltjait és múzeumait. Eljártam Strattfordba, a színházba. Ott hallottam Richard Burton-t egy Shakespeare darabban. Jó volt hallgatni a melodikus szöveget és a szinész hangját, de a szöveget nem igen értettem. Mosási lehetőség nem volt, a sok perzsaszőnyeget meg sem tudtam mozdítani. Felvettük a háziak cselédjét Lidiát. Ő mosott, vasalt és takarított ránk. Szorgalmas welszi asszony és áldott jó lélek volt. Szeretett nekem dolgozni, sírt, amikor eljöttünk. Természetesen, becsületes munkáját jól megfizettük. A nyári hónapok nagy részét terep munkával tőltöttük. Egy természetvédelmi területen (Newborough Waren), a tengerparton, a homokbuckák növénytársulásait vizsgáltuk. Ez a buckasorozat a welszi parton van, átellenben az ír tengerparttal. Ha sütött a nap, akkor leírhatatlanul szép volt a hely. Madarak ezrei keringtek a levegőben, vagy madárfiókák százai csiripeltek a homokbuckák fűcsomóinak tövében. Hírtelen kinyílt a sok színes, de apró virág. Friss szirmaikat a homokszemcsék közé rejtették. Itt minden pillanatban megérkezhetett a kegyetlen tengeri szél és elvitt minden mozdíthatót. Ilyenkor pillanatok alatt hideg lett, csak kesztyűvel, sálakkal és vastag kabátban lehetett dolgozni. Ritkaság volt a szélcsendes, napos idő. Terepmunkánk eredményét egy új gondolatokkal telt cikk formájában a jól ismert Journal of Ecology (“Geometric models in ecology. I. The theory and the application of some ordination methods”. 54:193-215, 1966) tudományos folyóirat közölte. Később ez a cikk elnyerte az ISI (Information Services Institute) Citation Classic dijjat 1982-ben.

296

Mihály Márta Ez szakmailag nagy elismerést jelentett, így nyilatkoztak a tudományos hozzáértők: "This paper introduced an experimental approach to automatic scaling (ordination). It offered technical innovations and a reformed methodology at a time when digital computers had began to reach large numbers of enthusiastic users. The Citation Index indicate that this paper has been cited in over 180 publications since 1966 ". Amikor a nyár elején megérkeztünk Bangorba, éppen akkor szerelték be a tanszéken az első számítógépet, az ELLIOTT 803. A gépezet szekrénynagyságú volt, és a számadatokat opticailag olvasta a lyuggatott szalagról. Az eredményeket nagypontossággal, keskeny papir szalagra lyuggatta. Oly lassan működött, hogy a szalagot olvasni lehetett. Csak a lyukmintázatát kellett megtanulni. Én segitettem a szallagokkal. A szalag gyakran elszakadt ami sokszorozta a kezelési nehézségeket. Ezeken a papirszalagokon volt a nyári felvételeink adatai. A nagy adathalmaz feldolgozását ez a számítógép gyorsan mególdotta. Természetesen nem lehet összehasonlítani a mai számítógépek sebességével, de akkor ez hihetetlen gyors volt. Az emlitett cikkben Laci méltányolja az én részvételemet is, hadd idézzem, hogy "….The project required substantial field work. For this, my wife Márta, and I spent many days on the sand dunes of Newborough Warren surveying the vegetation "…("Ennek a cikknek írása sok adatgyűjtést igényelt. Emiatt feleségem Márta és én sok napot tőltöttünk N.W. parkban, annak a növényzetét vizsgáltuk".) Ekkor nem tartottam fontosnak, hogy az én nevem is a cikken legyen mint társszerző. Meg kell emlékeznem azokról, akikkel ebben az évben Lacival együtt tevékenykedtünk, vitáztunk, előadtunk – Robert McIntosh, Juhász-Nagy Pali, Mike Austin, Mike Dale – annál is inkább, mert tudományos munkáik eredményei nemzetközileg elismertek. Mind ezt a komoly, eredményes és feletébb úttörő tudományos tevékenységet Professzor Greig-Smith haladószelleme és támogatása tette lehetővé.

297

Vándorlások Összekötött bennünket a tudásvágy és ELLIOTT 803 "agyának", illetve lyukasztó fejének folytonos kattogása búzdítója volt munkálatainknak. Ekkori eszmecseréink többszörösen gyümőlcsöztek az életünk során. Vitáink kamatjait most is élvezzük. De, talán ennél is jelentősebb, hogy fiatalon örökéletre tartó barátságot kötöttünk. Nagyon kedveltük Pali barátunkat, igazi magyar anekdótáit, eredeti humorát és enciklopédiában beillő szellemi kincseit. Magyarországról volt kint Bangorban, egy évre egy "éhezési ösztöndijjon", ahogy mondogatta. No, de ez a csekélység nem zavarta Palit a napi 16 órás munkásságában. Sok jó vacsorát kőltöttünk el együtt, állandó heves vitákban, jó borok mellett. Sajnos Pali korán meghalt, de emlékét és barátságát őrizzük Elegáns és választékosan "vastag" accentusú kolléga, Mike Dale, is oszlopos tagja volt az igen aktiv, fiatal, okos és úttörő csoportnak. Szorgalmas, bőbeszédű fiatalember volt Mike Angliából. Azóta is többszörösen megfordult nálunk, házivendégünk volt. Rendszerint évente találkoztunk, hol itt, hol ott. Útóljára tavaly, Tihanyban tőltöttünk néhány napot együtt. Ő is nyugdijas már, Ausztráliában telepedett le. Hasznosak és szépek voltak a welszi hónapok. Szeptember végén kihozattuk szüleinket Ausztriába. Grácban találkoztunk. A hegyek aljában kibéreltünk négy szobát, koszttal. Csaba öcsém kisérte az öregeket Magyarországból az utazásuk alatt. Ekkor döbbentünk rá arra, hogy szüleink mennyire megöregedtek és igen megtörte öket az élet. Vagy talán mi változtunk meg? Jó volt együtt lenni, hiszen 8 esztendeje nem láttuk egymást. Tudtuk, hogy a leveleinket otthon cenzurálták, tehát csak magunkról, illetve egészségünkről írtunk. Most próbáltuk behozni az elmúlt 8 esztendő, eseményekben gazdag történelmét. Rádöbbentünk arra, hogy szüleink nem igen értették a mi életformánkat, a sok jövést-menést. Valahol otthont és stabilitást képzeltek el nekünk. Természetesen jó létről és talán nem éppen szellemi gazdagságról álmodoztak gyermekeiknek.

298

Mihály Márta Ha most visszagondolok erre az időre akkor jobban megértem aggodalmas kérdéseiket. Szüleink csak egy hétig maradtak, de mind a négyüknek ez volt életük első és gondtalan szabadsága. Az Apósom egy év mulva meghalt. Többet Laci fiával nem találkoztak. Szomorú volt az elvállás. Fájó szivvel tértünk vissza Bangorba. Nagy űr maradt lelkünk mélyén. Wélszben szokásszerint zuhogott az eső és barátságtalannak tetszett minden. Egyik délután kegyetlen hideg esőt fújt a szél. Az ablak előtt űltem a melegítő rezsómmal és olvastam. Hirtelen megpillantottam Lidiát, a cselédasszonykát, aki kint az udvaron a háziak kimosott, nehéz vászon lepedőit agatta a szárítókötélre. Szegénynek kék-zőld volt a kifagyott vádlija, rossz szvetterén keresztűl fújt a szél. Kimentem és kértem, hogy azonnal jöjjön be, melegedjen fel. Tétovázott, de végül is rábeszéltem egy forró teára. Gyorsan megitta a teát és kiszaladt a lakásból. Nem űlt le. Tovább folytatta a ruhaaggatást. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen kutya időben kint kell dolgozzon, de nem tehettem semmit. Még az nap este a háziasszonyom a tudomásomra hozta, hogy a mi körünkben, vagyis a mi társadalmi ranglétránkon nem szokás a cseléddel teázni, mert a cseléd az cseléd! Nem a mi társaságunk! Hiszen Lidia az ön takarítónője Mrs. Orlóci, mondotta Ő. Én azt válaszoltam, hogy Kanadában nincs ilyen osztály megkülönböztetés és én a kanadai szokásokat követem, mivel kanadai vagyok. Azt válaszolta, hogy Kanada fiatal ország, még nem alakultak ki a komoly társadalmi szokások. Ez a kis jelenet jól jellemezte a háziasszonyom maradi, feudális szokásait. Lakásunk előtt, a falun keresztül ment el az út Segontiumhoz és Caernavon kastélyhoz. Mindkettő történelmileg igen nevezetes hely. Több millió turista látogatja ezeket a hadi és politikai szempontból jelentős maradványokat. Környéke is sok látogatót vonz. A Caernavon kastélynak a jelenlegi védnöke Károly királyfi. A Menai öböl szájánál, kb. 150 méterrel a tengerszint felett áll Segontium vár. Rendkivül érdekes és hatalmas, messziről jól látható

299

Vándorlások vár maradvány. Innen az egész öböl belátható. A rómaiak alapították, Kr. előtt 78-ban, amikor elfoglalták Welsz-nek ezt a részét. Segontium nevet adtak a várnak. Kelta szó "sego", vagyis erős és a welszi "seiont" szent szavak összefűzéséből származhat. A vár létezéséről írnak már a harmadik században és később a ravennai Cosmografia is emlegeti. Földrajzi helyzeténél fogva igen nagy jelentősége és fontos szerepe volt a romai birodalom hadászatai során. Nagyon népszerű kirándulóhely. Nem messze a vártól terebélyeskedik Caernavaron kastély, vagy fortress, ahogy a helyiek hívják. Több toronyból, hatalmas köfalakból, számtalan hídból épűlt igen mutatós épületek összessége. A kastély a legjobb modern képviselője a régi angol erődöknek és maradványa a régi angol uralkodóosztály lakosztályainak. Masszív épület, falai 3-6 m. vastagok. 1823-ban épűlt. Régebben falak körülvették a falut, amelynek nagy része manapság hiányzik. Itt, a kastély öreg és húzatos falának tövében volt minden szombaton a környék hangulatos szabadtéri piaca, St. Peblig falucskában. Nagyon kedveltük ezt a piacot finom házisajtjai, bárányhúsai és művészi kéziipari kiállítása miatt. Gyakran volt antik vásár is. Szerettem a rendkivül változatos és érdekes angol, ír, skót és Welszi öregholmik között nézelődni. Majd minden héten a piacon voltunk Örökké szeretettel gondolok erre a nagyon régi, de örökösen zőld és éneklő országra. Nyugalmat árasztanak a hegyek és dombok, pedig sok bajt és keserüséget látott ez a kis ország is. Függetlenségéért sokan haltak meg, de nem voltak győztesek. A mult század hatvanas éveiben, amikor mi Bangor és környékén éltünk a welszi élet csendes, részünkre, nagyon kellemes és nyugodt volt. A lakosság eléggé szegénynek tűnt, hiányoztak a falukból az autók, mosógépek. Csak itt-ott volt televizió. Az emberek mélyen vallásosnak tűntek. Társadalmi életük a templom körül zajlott le. Az emberek alapjában véve szótlan, vagy halk szavuak voltak. Érzelmeikkel nem dicsekedtek. Ősi szokásaikhoz és nyelvükhöz ragaszkodtak. Akiket jobban megismertünk, azok nem igen szerették

300

Mihály Márta az "anyaország" irányítását, nyelvét és szokásait. Egyszóval nem voltak angol barátiak. Ekkorában tele volt a környék juhokkal és szép zőld legelőkkel. Rengeteget esett az eső, így a zőld fű mindig bíztositva volt. Megnyugtatott ez a zőld dimbes-dombos mező. A fehér juhokkal tűzdelt legelők párás-ködös levegője és békéje szétterült a környező utcákon. A faluban csak egy hentes bolt volt. Itt kimondottan helyi bárányhúst és szalonnát árúltak. Minden reggel, kint a szabadég alatt, a mészárszék ajtaja felett, mint a legjobb cégér lógott a frissen ölt bárány. Igen finom volt. A tejet és a ződséget a házhoz hordták. Mindig friss volt. A bárányhús mellett helyben feldolgozták a gyapjut is. Gyönyörű háziszöttes gyapju pokrócokat, és izléses gyapjú szöveteket szöttek. Két pokrócot vásároltam ezelőtt majd 40 esztendővel, ezeket most is használom. Sok mindenben a welszi emberek mindennapjai hasonlítottak az erdélyi emberekéhez. Nagyon kellemes és emlékezetes évet tőltöttünk ott. Sajnos néha hetekig nem jelentkezett a Nap Bangor-ban. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire fontos az én életemben a napsütés. Karácsony előtt egy házaspár barátunkkal elmentünk egy háromhetes francia és olaszországi kirándulásra. Amikor elértük a monakói partokat én az első padra, ahol sütött a nap, leűltem. Nem akartam elmozdúlni a padról, annyira jól esett a fény és a Nap melege. Kellemes és érdekes volt a monakói irándulás. Nagyon drága hely. Karácsonyra (1964) az osztrák alpokban szálltunk meg, St. Bernard hágó közelében, egy pici chalet-ben. Összesen 6 vendég volt és egy három generációs család nyolc tagja. Hihetetlenül szép volt a karácsony este. Nagy pelyhekben szállingózott a hó. A közeli kis fatemplomba mentünk éjféli misére. A környék lakossága sítalpakon, lámpákkal érkezett e megható, emlékezetes szertartásra. A család és a vendégek majd reggelig ünnepeltük Krisztus születésnapját. Az új esztendő első hetében tértünk vissza Welszbe. Elmaradt a napsütés, ott esett az eső.

301

Vándorlások A magyar kutyák ugatása a lelkemben maradt. Honvágyam volt. Elhatároztam, hogy vonattal Magyarországra utazom, két heti látogatásra. Ez 1965 februárjában volt. A merész vállalkozás ellenére nekem mennem kellett. Minden probléma nélkül megkaptam a vizumot. Hollyhead-ből (Caernavonshire, Wales) indultam az ír postavonattal Londonba. Ott átszálltam, majd egy német vonattal folytattam utamat Bécsig. Magyar vagonnal érkeztem Budapestre. Az út nagyon szép és roppant kényelmes volt. Igaz, hogy elsőosztályon útaztam, két nap és két éjjel, keresztűl Európán. Szüleimnek táviratot kűldtem érkezésemről. A Keleti Pályaudvaron nem várt senki. Halálosan kétségbe estem. Arra gondoltam, hogy érkezésem miatt letartóztatták a családot. A hévvel kimentem Szentendrére, onnan busszal az erdészházhoz. Kopogtam az ajtón, de nem válaszolt senki. Ekkor már a torkomba dobogott a szivem az ijedségtől. Legszivesebb Welszben lettem volna. Bekukucskáltam az ablakon. Semmi nem változott. A konyha asztalon ott állt a kenyér betakarva. Megtaláltam a régi helyén eldugott kulcsot és egyedül hazaérkeztem. Amikor beléptem az ajtón hangosan zokogtam. Egyszercsak Édesanyám hangját hallottam a verandáról "korán jöttél Csabikám", üdvözölte öcsémet. Én bizony elég korán, válaszoltam. Jóanyám letette a táskáját és sirva fakadt. El fogta Őt az erőtlenség, úgy vezettem a székhez. Apám a szemét dörzsölte, amikor meglátott. Azt hitte, hogy valami baj van a szemével. A táviratot és leveleimet nem kapták meg. Váratlanul érkeztem. A két hetet otthon, kint az erdőn a szülimmel és testvéreimmel tőltöttem. Igen szép emlékek maradtak erről a napokról. A forradalom óta két öcsém felnőtt férfiakká váltak. Csaba 24 esztendős lett (15 volt, amikor eljöttem). Igen csinos fiatal erdész volt a Pilisben. Attila is megemberesedett, otthon, együtt ünnepeltük a 21. születésnapját (febr.9). Kicsi fiúcska volt, amikor utóljára láttam. Jóanyám haja megőszűlt, szemei mélyebbre sülyedtek. Örökké valamelyik gyermekét várta, vagy a póstás után leselkedett.

302

Mihály Márta Két hét után újra búcsúzkodtunk. Nehéz volt elvállni Tőlük, mert nem tudtuk, hogy találkozunk-e még. A vonattal visszamentem Welszbe. Remekül útaztam és csodálatos módon ez a látogatásom, mint egy elikszir elmulasztotta égő honvágyamat. Laci nem lelkesedett a hazautazásomért, de nem is ellenezte. Nagyon örült, hogy jól útaztam, de bevallotta, hogy hiányoztam, mert igen egyedül volt. Közben felajánlották Neki a következő évet is kutatási munkákra, még jobb anyagi feltételekkel. Szaladtak az évek, ideje volt letelepedni egy állandó állásban valahol, mert 33 éves volt. Kezdett öreg diák lenni.

XXIV NÉHÁNY NAP ELMULTÁVAL Londonban (Ontario, Canada) az egyetemen Lacinak felajánlottak egy tanársegédi állást. Az ajánlatot elfogadta. Most tervezgettük a késő tavaszi hazatérést Kanadába. Nagyon vártam, hogy letelepedjünk. Kiderült, hogy az évvégén kisbabát várunk és ez sürgössé tette a hazatérést. Magunkkal hoztuk könyveinket, autónkat. Hajóval jöttünk Liverpool-tól Montreal-ig. Május vége volt. Útunk rendkivűl kellemes, kényelmes és elegáns volt. Most nem voltunk menekültek. Ettünk, ittunk és minden este táncoltunk. Az ebédlőben az asztaltársaink azt hitték, hogy nászuton vagyunk. Egy hét után megérkeztünk Montreal-ba, ahol egy hetet tőltöttünk, rokonokat látogattunk. Junius 15-én nagy izgalommal megérkeztünk Londonba. Semmit nem tudtunk a városról, nem ismertünk senkit. A térkép kalauzolt bennünket, délnyugatra, 200 km-re Toronto-tól.

303

Vándorlások Gyönyörű idő volt, térdig ért a sok kukorica, akkor kelt ki a szója bab. Hatalmas tanyák között száguldott a teljesen új, 4-sávos autóut Detroit felé. Hiába kerestem a hegyeket, mert erre felé sajnos csak tavak voltak. London-ban, az egyetem mellett egy motel-ben (Golden Pheasant) szálltunk meg, csak néhány éjszakára, hiszen lakást kerestünk. A városnak ekkor 120 ezer lakossa volt. Nagyon tiszta, fákkal teli provinciális jellegű, kisebb kerti város volt. Körülötte igen jó termőföldekkel és gazdag tanyákkal. Két napi keresgélés után találtunk egy teljesen új, igen szép bérházat. A 12 emeletes épület a város északi részén, a kukoricások között, fűzekkel teli folyó partján feküdt. Kibéreltünk egy két hálószobás lakást, három évre (112 Arbour Glen Crescent, London, Ontario). Bekőltöztünk négy böröndünkkel. Kiterítettük finom alpesi tollhálózsákjainkat és jót aludtunk az üres lakásban. Minden vagyonunk 117 $ volt, no meg a kettőnk között öt egyetemi diploma. Megint előről kezdtük az életünket. De ekkor már belejöttünk a kezdésbe, gyakorlottak voltunk és lelkesedtünk a fejleményekért. Igéretes volt a jövőnk. Előbb két ágyat és egy kis asztalt két székkel, vettünk (hitelkártyára). Könyveinket a fal mellett, mintha polcunk lett volna, illedelmes nagyságrendben felraktuk. A bérházzal jött az új konyhatűzhely és hűtőszekrény is. A sátorozáshoz használt főzőedény egyenlőre jó volt. Összkomfortosan kényelmes volt az élet. Fogadónk ablakai a folyóra néztek, kellemes, nagy terasz volt alattuk. Lacinak julius 1-én kezdődött az tanév. Készen voltunk a munkára. Én is mentem az dolgozni. Az egyetemi herbáriumban találtam heti 20 órás állást. Kényelmes volt nekem és segítette az új fészek tollasodását. Hála Istennek remekül éreztem magam. Nagyon féltem a koraszüléstől, ezért vigyáztam a diétámra és magamra. Minden hónap végén otthonunk egy új darab butorral gazdagodott. Teljesen újszerű, számitástechnológiával összekapcsolt tárgyakat tanított Laci. Munkaszerződése szerint Ő alkotta a tárgyait és Ő írta hozzájuk a tankönyvet, vagy a szükséges laboratóriumi jegyzeteket is.

304

Mihály Márta Rengeteget dolgozott. Én voltam az egyetlen segítője és ingyenes munkatársa. Nagyon elfoglaltak az új feladatok. “Incipit Vita Nova!” Dante: La Vita, Nuova 1293

XXV GYORSAN ELSZALADT A NYÁR, majd az ősz is. Öcsém Ithaca-ban volt, utólsó évét végezte Cornell-n. Vártuk őt karácsonyra, hogy megláthassa a kisbabát. De a baba nem érkezett meg január 3-ig. Nehezen született, hatalmas, gyönyörű kislány, majd 4.5 kg. volt. Martha, Barbarának kereszteltük. Leírhatatlanul boldog voltam. Ez az esemény volt és ez is maradt életem legszebb élménye és a Teremtő legszebb ajándéka. Laci is imádta pici leánykáját. Mindennap délben Édesanyám helyett látogatott bennünket a korházban. Esténként ottmaradhatott hosszabb időre, ez volt az Ő látogatása. Leírhatatlanul örültünk kis lányunknak és hármasban könnyebbnek és szebbnek tűnt az élet. Három hétig voltam a korházban, komplikációk miatt. Hazatérésem után még jó néhány hétig gyengélkedtem. Laci gondozta Mártikát és engem is. Jó ápolónak bizonyúlt. Hosszú volt a tél a bérház falai között. Nem ismertem senkit. Nagyon hideg volt, majd egy méteres hóval, így ki se mozdulhattunk a házból. Változatlanul sokat dolgoztunk. Mártika egészséges, hosszan alvó kisbaba volt, így életének első évében sokat segíthettem Lacinak. Hirtelen beköszöntött a tavasz. Babakocsit vettünk és kislányommal mindennap hatalmas sétákra mentünk. Egy nagy folyó partján laktunk, mellettünk volt az ártér szép nyárakkal, füzesekkel és platánokkal. Nyugalmas hely volt. Élveztem gyermekem társaságát.

305

Vándorlások Ez volt az a kor, amikor Mártika minden perce változást, fejlődést és reményekkel teli boldogságot rejtegetett nekem. Ezek voltak a legszebb napi örömek. Most is melegen emlékezem ezekre a hónapokra. Nagyon szép napok, hetek és hónapok voltak, kár, hogy olyan gyorsan felnőtt a kislányom és e szép idők elrepűltek. Nyáron hosszú terepmunkára Kolorádo államba utaztunk. Természetesen autóval mentünk és vittük félesztendős leánykánkat is magunkkal. Kire is hagytuk volna? Jókat aludt az autóban és a sátorban egyaránt. Egész nyáron uton voltunk. Gyönyörű helyeken jártunk. A havasi növényzet elterjedési vonalaival foglalkoztunk. Egy reggeli napon Monarch Pass (majd 3800 m. magas) közelében a kocsiból láttam, hogy a hegy domborulat egyik csúcsán tűzfigyelő torony volt. Nagyon közelnek tűnt. Szerettem volna onnan szétnézni a környező csúcsokra. Otthagytam Lacit. Mártika a kocsiban aludt. Elindultam a tűzfigyelő torony felé. Gondolom, hogy 20-30 perc alatt fent lehettem. Soha ilyen szép alpesi virágtakarót életemben nem láttam. Igaz, hogy mindegyik aprócska, szárnélküli virág volt, de virágfejük, eleven szinű petáljaikkal mind az Egek felé fordult. Néhány lépcsőt másztam a létrán felfelé és a kilátás már is sokkal szebb volt, mint elképzeltem. Iparkodtam felfelé, de pillanatok alatt hatalmas szél támadt és amikor felnéztem csak fehérséget láttam a kék ég helyett. Azonnal elindultam lefelé. Néhány perc mulva a torony lábánál, a földön voltam, de ekkor már hatalmas pelyhekben havazott és orkánsebességű volt a szél. Két kézzel, teljes erőmmel kapaszkodtam a torony vaslábaiban, mert majd lesodort a szél. Hatalmas hóvihar volt, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar elfújta a szél. Elfutottak a felhők, megkékűlt az ég és csillogó fehérköntösben aludtak a virágok. Kifagyva, meghatódva ugrottam le a partról az úton várakozó kocsihoz. Laci már a távcsövel keresett engem, mert Ő lentről látta a vihart. Nem féltem, inkább hihetetlennek tetszett ez a gyors változás. Meleg juliusi nap volt, ilyen hóviharra nem számítottam.

306

Mihály Márta Augusztus végén jöttünk vissza Londonba, mert kezdődött az egyetem. Remek nyarunk volt. Mártika négykézláb futott az alpesi bokrok között. Jó étvágya volt és kitűnően viselte az utazást. A következő nyáron megint három hónapra elutaztunk a Szikláshegységbe terepmunkára és értekezletekre. Összecsomagoltam és a holminkat három hónapra tároltuk. Kutatómunkánk a hegyekben igen eredményes volt. Mártika mellettünk játszadozott, amig mi méricskéltünk, számoltunk. Igen jól viselte magát az értekezleteken is. Mindig a hátsópadokban űltünk, amikor Laci tartotta az előadásait. Mártika ott evett, rajzolt, babáit őltöztette és sokszor rémesen unta az egész ügyet. Egy alkalommal, Laci éppen elkezdte az előadását, amikor Mártika a karjaim között felébredt. Gyorsan kiugrott a karomból, előrefutott a pódiumhoz és elkiáltotta magát "Apu" és az apja nyakába ugrott. Hatalmas tapsot kapott. A jelenetet nem kellett magyarázni! Igen hosszúnak tűnt az út vissza Londonba és most nem várt az otthonunk, mert a holmink a tárolóban volt. Még az nap lakást kerestünk, nem messze az előző otthonunktól, néhány nappal az egyetem kezdete előtt egy másik bérházba kőltözködtünk. 1132 Adelaide Street, London volt az új cimünk. Ősszel kicsi lányomat ovodába vittem, minden reggel két órát játszott ott a szomszéd gyerekekkel. Csak magyarul beszéltünk hozzá, az ovodába tanult meg angolul. Egészen 6-esztendős koráig azt hitte, hogy a magyar nyelv a mi titkos nyelvünk és csak mi beszéljük a családban. Mi sohasem beszéltünk Vele angolul Párhuzamosan a kanadai iskola angol nyelvével megtanítottam Őt magyarul írni és olvasni. A mai napig is magyarul beszélgetünk, ha csak mi vagyunk együtt. Nekem igen fontos volt, hogy a gyermekem beszéljen magyarul. Nagy örömünkre Lacit asszociate professzorrá léptették elő. Ez a gyors előléptetés szakmai elismerést és szép fizetésemelést is hozott családunknak. Karácsony után Kaliforniába repűltem. Sajnos csak néhány napra. Árpi öcsém házasodott. Az esküvő Vista-ban volt. Nagyon szép és

307

Vándorlások emlékezetes volt a szertartás. Penny sógornőm református lelkész leánya és édesapja eskette Öket. Öcsém Wheaton College-ban (Chicago) ismerte meg sógornőmet, aki ott tanított. Mártika itthon maradt Lacival, ezalatt a könyvírás gondolatával foglalkozott, ahol újszerű mondanivalóját kollégái elé tárhatja. Elgondolását támogattam, de sokkal több munka volt, mint valaha is elképzeltem. Sok adat is kellett hozzá. Májusban Mártikával Magyarországra utaztam. Szüleimnek Ő volt az első unokája és nagyon szerettek volna találkozni Vele. A változatosság kedvéért most, éppen úgy, mint nekem valamikor, csak élőjátékai voltak Szentendrén. Édesanyám egy kendővel leterített kosárban kétnapos csirkékkel várt ránk a repülőtéren. Kacsák, libák, nyulak, tyukok, macskák és egy pici kutya várta Őt az erdészház udvarán. Néhány hétig minden kivánsága teljesűlt. Remek volt otthon. Megfiatalította a családot. Fájt az elvállás. Igen hiányoltak bennünket. Még az állatok is keresték Mártikát, miután eljöttünk, mert amig ott volt, állandóan etette öket. Jóanyám írta, hogy a kakas mindennap többször felrepűlt az ablak párkányra és ott kukorékolt. Erre Mártika szoktatta rá, ilyenkor a csokoládé drazséját szórta ki az ablakon. Most hiába kukorékolt, mert eljöttünk és a kedvencét otthagytuk. Ugyan alig tudtam megmagyarázni Neki, hogy a kakast nem hozhatjuk Kanadába. A látogatást megismételtük, amikor négy és fél éves volt. Ekkor igazán megismerte és élvezte a magyarországi családot. A nyár második felében autóval felmentünk Észak Ontario-ba. Az autóút végén vártuk a Polar Bear (Északi Medve) gyorsvonatot. Nem tudom, hogy miért hivják gyorsvonatnak, ugyanis más járat nincs és ennek menetrendje nincs. Akkor érkezik, amikor odaér (Cochrane és Moosonee között jön és megy). Ennek több, igen valós oka van. Bárhol a sínek mentén ez a vonat mindenkinek megáll, ha az illető jelzi utazási szándékát. Nyáron sok a vadállat, különösen a moose szeret megállni a sínek között és úgy tűnnik, hogy szereti a "feltűnést", mert néha órákig nem lehet lekergetni a vonat elől. Ezen

308

Mihály Márta a vonaton utazik mindenki, aki messze északon, az uttalan erdőkben él. Amikor mi utaztunk főleg indián gyermekekkel volt tele a vonat. Valami kirándulásról mentek haza. A vidék hihetetlenül szép. Tele van hatalmas folyókkal és veszettűl rohanó patakokkal. Itt a vízesések sokaságából hihetetlen kögörgetek tátonganak az Egek felé, vagy rohannak az északi tengerbe. Az erdők legnagyobb része ekkor még idősebb állomány volt. Bizonyosan azóta levágták. Minél északabbra halad az ember, annál szebbé válik a táj. Út ezen a szakaszon nincs. A végállomás északon Moosonee. A folyó torkánál kiszélesedik az öböl. A hihetetlenül kék tenger partot hatalmas, gombafejekre emlékeztető, símára csiszolt köóriásokkal szegélyezik. Igazi északi tengerparti csendélet tárúlt elém. Álmélkodva néztem e sok szépet magam körül. Messze-messze elláttam a vizen. Kéklett, csillogott, habzott és csapkodott. Gyönyörű volt. Átmentünk kenuval a folyón (Moose River) egy igen izolált kis faluba (Moose Factory). Ez az izolált település valamikor hittérítő állomás volt, iskolával és csere üzlettel. Vendéglő és szálloda nem volt a környéken a hatvanas években. Ez azt jelentette, hogy a hátukon vittük Mártikát és az enniinnivalót. Közel a folyóöbölhöz (James Bay) megtaláltuk a régi kis fatemplomot. Oltárterítője gazdagon hímzett és rojtozott moose-bőr volt. Időette, vastag, durván faragott padjainak végén szép zászlók dicsérték Földünk virágjait, állatait. Hatalmas fejű hímzett virágok tátogtak és pillangók színes köntösei lepkedtek a bőr zászlókról. Meghatott az Isten jelenléte ebben az egyszerű, méltóságos környezteben, ezen a sivár, köves, szeles földdomborulaton. Meglátogattuk a falu temetőjét, vagyis elolvastuk a történelem könyvét. James Bay a Hudson Bay-nek egy hatalmas öble. Durván az 51 szélességi fokon van. Nagyon érdekes kirándulás volt. Hazafelé, jóval délebbre (48 sz. fok) Elk Lake-n szálltunk meg. Nagy örömünkre találtunk e falu mellett egy jól felszerelt, nyaralókból álló szállást. Erre a helyre majd 20 évig minden esztendőben néhány hétre visszajártunk.

309

Vándorlások A nyaralótelepen egy tucatnyi garzon, 1 vagy 2-hálószobás, butorozott, ágyneművel, konyhával és edényekkel ellátott, különálló kis faházak vannak (cottages). Itt tőltöttünk néhány hetet. A legtöbb nyaraló halászott a környező tavakban, vagy a Montreal folyóban. Mi a terepen dolgoztunk. Sok rókagombát és vad áfonyát szedtem. Volt olyan nyár, hogy kilószámra találtam vad málnát is. Én már gyermekkoromban megismertem a vadgyümőlcsök különösen finom aromáját és a gyűjtögetés szellemében nőttem fel, így feletébb élveztem a kirándulást és most is nagyon szeretem észak Ontario-ban kóborolni. Nagyon szomorú hírt hozott a levél Leskó Pannikától. Autóbalesetben meghalt régi aranylelkű kamarásom, Erdős Márta, Kovács Miklósné. Meggémberedve olvastam a szörnyüséget. Azonnal árvánmaradt két kislányára és Miki nehéz sorsára gondoltam. Nagy csapás ért engem is, igazi jó barátot vesztettem el, borzalmas körülmények között. A Teremtő korán elvágta barátságunk fonalát. Márta eltávozása igen elszomorított. Örökké hiányozni fog csillogó mosolya, melegsége és jó barátsága. Remélem lelke nyugalomra talált az Egekben. Kamarás Nyugodjál békében! Májusban nagy öröm ért. Lacit előléptették. Professzor lett. Hihetetlen büszkék voltunk, mert Ő volt az első az egyetem történetében, aki rövid hat esztendő alatt professzori rangot ért el. Természetesen ez tekintélyes szakmai elimerést bízonyított.. 1972 julius 1-én, egy évre Hawai'i-ba, az istenek földjére kőltöztünk. Laci minden 6 év tanítás után pályázhatott egy egyéves tanítástól mentes kutatási szabadévre, ezt “sabatical”-nak hívják. Ez azt jelentette, hogy egy évig kutatómunkát végezhetett otthon, vagy azon az egyetemen, ahová meghivták. Ekkor az egyetemi tanárok, így Laci is, fizetésének csak 80 %-t kapta és az egy év kutatómunka eredményeiről beszámolót kellett irni. Anyagilag ez ráfizetés volt, de szakmailag rendkivűl előnyösnek igérkezett, mert felmentette Lacit a tanítástól és teljes idejét a kutató munkájának szentelhette.

310

Mihály Márta A családnak pedig Hawai'i éghajlata és trópusi környezete határozottan igéretesnek tűnt. Holminkat megint megőrzőbe tettük. Bőröndjeinket bepakoltunk az autónkba és elindultunk a nyugati partok felé. Háromhetet utaztunk a Szikláshegységben mielőtt átrepűltünk Hawai'iba. Kocsinkat Vancouverben hagytuk. "Eia Hawa'i, he moku, he kanaka! He kanaka Hawai'i e! He kanaka Hawai'i, He kama na Kahiki"… Figyelj Hawai'i, a sziget, a nép! A nemzet Hawai'i! A nép Hawai'i! Mind Tahiti gyermekei!" Eia Hawai'i: a legöregebb korális chant.

XXVI A HAWAI'I SZIGETEK FŐVÁROSA Honolulu. Lakossága fél millió körül volt 1972-ben. Közvetlenűl a tengerpartján fekszik. Szép trópusi, kozmopolita város. Hatalmas kikötője, egy polgári és több katonai repülőtere van. A szigetek mindegyikén hatalmas katonai bázisok vannak. Háttérben magas vulkánikus eredetű hegyek sötétlenek. Ezek a lekopott vulkánikus kráterek maradványai, és mint egy babérkoszorú övezik a várost. A sötét háttérből elegánsan, mint fehér gyertyák emelkednek ki a város felhőkarcolói. Ennek a szigetnek Oahu a neve (Gyülekező hely). Ezenkivül négy nagyobb, lakott sziget tartozik a Hawai'i szigetekhez: Kauai, Hawai'i, Molokai és Maui. Több száz lakatlan sziget alkotja az északi szigetláncolatot. A szigetek eredete, természeti szépségei, sajátos növény-állatvilága, a hawai'i nép eredete, szokásaik, vallásuk és mindennapi életükről kiváló felvilágosítást talál az érdekelt olvasó a "Hawai'i" c. könyvemben.

311

Vándorlások El sem tudtam képzelni a trópusi színeket és életmódot, mert sohasem tapasztaltam. Ez az év sok meglepetést tartogatott számunkra. Közel az egyetemhez laktunk, a vendégtanárok lakásaiban (2640 Dole Street, Honolulu, Hawai'i). Pálmafák, mangófák és guavabokrok szegélyezték a kerteket. Hatalmas, szinte giccsesnek tűnő trópusi virágok emelték fejüket a forró nap felé. Az ablakokon nem volt üveg, csak szunyogháló, mert éjszakára alig hűlt le a levegő. A falakon apró kis gyíkok futkároztak. Ezek a “gekkok”. Ártalmatlan, aranyos kis állatok, de kezdetben iszonyodtam, talán rám esnek a falról. Főleg a trópusi svábbogarak, legyek és szunyogok tojásain élnek, igy hasznosak a ház körül. Kint és bent egyarány rengeteg trópusi svábbogár volt. Pontosan olyan, mint az európai rokona, de a trópuson kakaó–barna szinüek és hatalmas (sokszor 4-5 cm) méretüek. Több, mint hat esztendőt tőltöttem a szigeteken, de sohasem szoktam meg ezeket a bogarakat. Lakásunk igen kényelemes volt, néhány percre a tanszéktől. Itt kezdte Mártika lányunk az első osztályt. Iskolája szemben volt a lakásunkkal. Tanítók gyakoroltak itt és új tanulási és tanítási módszerekkel kisérleteztek. Minden 4-5 gyerekre volt egy oktató. Kis kerek asztaloknál űltek a gyermekek. Kiváló volt az iskola arra, hogy megszerettessék a gyermekekkel a tanulást és a beszélgetés művészetét. Mártika osztályában összesen 2 fehér gyerek volt. A többiek hawai'i, japán, kinai, guami, fülöpszigeti, szamoai és más pacifikus szigetekről származók voltak. Két kis barátja volt, Tokanabu Higa (Guamból) és Arnold Spatz (Németországból). Mindkettőt tanította angolra. Érdekes módon itt vált először tudatossá Mártika életében, hogy Ő is az angolon kivűl egy másik nyelvet is beszél, akárcsak az iskolatársai. Büszke lett arra, hogy tud magyarul. Ez a hely a gyemekek mennyországa volt. Egész nap kint játszottak a szabadban, mert az időjárás mindig remek volt. Soha nem kellett több ruha, mint egy trikkó és sort. Egész gyereksereg játszott együtt, mezitláb. Amikor szóltam Mártikának, hogy jöjjön be inni, mivel

312

Mihály Márta fontos volt a folyadék a melegben, akkor az egész gyerek sereg szaladt, mert a gyümőlcslé és keksz szót minden nyelven ismerték. Aranyosak voltak ezek a gyerekek. Érdekes és nagy öröm volt az élet körülöttük. Amikor először láttam az egyetemet 1972-ben Manoa völgyben, akkor egy hatalmas, gyönyörű, trópusi virágoskert volt. Akkorábban igen divatos volt a hosszú, eleven színű, rendszerint trópusi virágos ruhák, "mumu"-k viselése. Ezek rendszerint bő és szellős pamutruhák voltak. Kiválóan alkalmasak a hawai'i meleg, gyakran páradús klimára. De mindezek mellett ez az őltözködési mód igen nőies volt és csodálatosan beleillett a trópusi erős zőld, buja növényzet hátterében. A kettő feletébb diszítette egymást. Ezekben a ruhákban jártak az egyetemi hallgató lányok. Színes sortokat és nagy mintás trikkókat viseltek a fiuk. Az egész együttes, a háttér és az éles színek keveredése vidámságot, frisseséget és életet adott az egyetemnek. Valószinűleg ez az életerő és ezek az erős színek hatottak Gauguin müvészetére. Nekem az Ő festményei jutottak eszembe, amikor megláttam ezt a színorgiát és tipikus trópusi bujaságot. Itt-ott szétszórtan, szinte elrejtve voltak a különböző tanszékek. Különösen érdekesnek találtam az ázsiai hatást, úgy az építészetben, mint a kertekben. Gyönyörű volt a koreai pavillon és a híres East-West Központ mögötti japán kert. Sok órát tőltöttünk el itt Mártikával. Élveztük a kert hővös árnyékát, egyszerű, de rendkivül magasszíntű kertmüvészetét. Lányom kïlönösen a sok arany és más színes halakban gyönyörködött. Az egyetem tele volt csodálatos virágzó fákkal, vagy éppen érő gyümőlcsökkel. Mókás volt a kolbászfa (Kigelia pinnata), roppant elegáns, de bűzös, hosszú száron logó virágjaival. Megtermékenyített bordó virágjaiból kövér, kolbászhoz hasonló termékek tömege lógott az ösvény felett.Igazából mesterkélt és furcsa látvány volt. Hasonlóan valótlannak tetszett az ágyugolyó fa is. Virágjai, szár nélkül a fatörzséből nőnek ki. Ebből fejlődnek ki a röplabda nagyságú, ágyúgolyószerű barna termései.

313

Vándorlások A kertben százával lengedezett a sok féle pálmafa karcsú ága. Kenyérfák, guava bokrok, orhideafák és banánfák buja levelei hűs árnyékot adtak. Páfrányok ezrei leselkedtek az árnyékosabb ösvények mellett. Csodálatos és teljesen új világ volt körülöttem. A legtöbb kertekben növesztett virágos növény nem hawai'i bennszülött. Az első bevándorlók (japánok és kinaiak) és azok utódai hozták be a szigetekre. Hihetetlenül vonzók és szépek ezek az élénk, hatalmas trópusi virágok. Gyönyörű tradicionális japán és orhidea kertekkel volt tele a szigetek esősebb oldala. Tekintettel arra, hogy kislányom iskolás lett én is felvettem két tárgyat: növény anatomiát és hawai'i tengeri biológiát. Újra egyetemre jártam és élveztem minden pillanatát. Nemcsak a sok újat és a tanulást, de a körülöttem nyüzsgő fiatalságot is. Itt ismerkedtem meg egy nagyon idős (80 felett) hawai'i hőlggyel. Gyönyörű idős asszony volt. Vastag szűrke haj koszorúzta ránctalan szép arcát és fején minden nap egy hatalmas hibiszkusz virág kacérkodott mosolyával. Üde, jó kedélyű és mindenre kiváncsi volt. Meghazudtolta korát. Életem végéig nyomott hagyott lelkemben ez a speciális diáktársam viselkedése, bája és embertársi szeretetete. Egyetemre járt Ő is. Hawai'i természet históriát és keresztény teológiát tanult. Sokat mesélt nekem az igazi, régebbi hawai'i életmódról, szokásokról és hitről. Nagy öröm volt a társasága. Hónapokig együtt ebédeltünk az árnyas afrikai elefántfűl fa alatt. Elmesélte, hogy sohasem félt a tengerben (én sem féltem az erdőben), mint fiatal lány a víz alatti barlangokban halásztak. A cápák és más halak, teknősbékák jó barátjaik voltak. Tekintettel arra, hogy a cápák voltak a legnagyobb és legerősebb állatok, ezért istenségként tisztelték öket. Cápa isteneik voltak, sokszor hasonlatos kövek formájában. Esetenként a cápa mását házióltárjaikon tisztelték és áldozatot ajánlottak fel neki. Különösen halászat előtt. Mélyen vallásos emberek voltak. Hibiszkusz kétségekkel az arcán mesélte nekem, hogy a keresztények megvetették a hawai'iakat a több istenek tisztelete miatt. Itt hivatkozott a katolikus Szentháromság

314

Mihály Márta imádatára, mondván, hogy Nekik is három főistenük van. Tőlem kérdezgette, hogy mi a külömbség? Nagy volt a felháborodása a keresztény hittéritőkkel szemben, mert azt állította, hogy a hawai'iak istenei láthatók, azoknak cselekedetei közvetlenül tapasztalhatók, de ez nem igaz a keresztény hitben, mert ott nem láthatják, érinthetik, vagy érezhetik az Istent. Sohasem bocsájtotta meg a hittéritőknek, hogy azok összetörték az isteneik szobrait, vízbe hajigálták a vallásos szertartásaikon használt, tiszteletben tartott eszközeiket, mert azokat pogánynak, szentségtelennek tartották. Azt kérdezte tőlem, hogy akkor miért tartanak a katolikus templomokban a hawai'iak részére teljesen idegen és csak fehér szobrokat? Hová lettek a hawai'i istenek? Kérdezgette. Nekem nem volt válaszom ezekre az Isten nevében elkövetett gyarlóságokra. Szomorúan mondta, hogy érdekes módon a sok hawai'i istenek szobrai most az angol, francia és más nagy múzeumban vannak. Azt nem nézegetésre faragták az ősök, azok az imádott isteneik, akikből Hawai'iban alig maradt valami, kesergett Hibiszkusz. Szerettem volna megvédeni kereszténységemet, de nem tudtam. Kissé restellettem, hogy ennyire vakok voltak, azok akik ezeknek a békés pacifikus szigeti embereknek kúlturáját és hitét olyan könnyen elpazarolták. Sajnálatos módon barátnőmet elvesztettem. Néhány év mulva meghalt. Remélem lelke a korálok között úszkál és a sok szép, színes halat simogatja. Bizom, hogy cápa istennője vezérli útjain és szemmel tartja Őt. A fiatalok élete megváltozott, lassan eltünnek a szokások. Majd mindennap a tengerpartra mentünk fűrdeni. Szombaton egész nap a strandon voltunk. Mártika és Laci rendszeres uszóleckékre jártak. Én meg voltam elégedve a stilusommal és a sebességemmel is, így napoztam, olvastam és úsztam. A víz Hawai'i körül tiszta, meleg és a levegő hőmérséklete is mindig uszásra kedvező. Mi a hawai'i partokat találtuk a legjobbnak és legkedvesebbnek. Pici nyárssütőnket és jéggel hűtött dobozunkat vittük magunkkal.

315

Vándorlások Kint a parton főztünk ebédet, ettünk és jókat sétáltunk. Vasárnaponként kirándultunk. Megismerkedtünk a szigettel, annak csodálatos strandjaival és növényzetével. Nagyon szép és érdekes volt az év, hamar elrepűlt az idő. A Hawai'i Szigetekről írtam egy 250 oldalas, mintegy ötven színesképpel gazdagított tanulmányt. A könyv leírja a szigetek társadalmi és természeti jellegét. Feltárja a hawai'iak eredetét, ősi életmódját, hitét és szokásait. Ismerteti az olvasót a szigetek keletkezéséről, őshonos növény és állatvilág sajátos jellegéről. A könyv hasznos útikalauz lehet az érdeklődőnek.  A Csendes Oceánon keresztűl sétahajóval jöttünk vissza Kanadába. Május végén indultunk Honolulu-ból Vancouver-be. Nagyon kellemes volt az út. Különösen Mártika élvezte a hajót, mert kivéve az éjszakákat, a napokat a többi gyerekek társaságában tőltötte. A gyermekekkel nevelők foglalkoztak és saját programjaik voltak. Este találkoztunk csak. Nagyon változatos és gazdag volt a játszási lehetőség. Amikor megérkeztünk nem akart kiszállni a hajóból. Mi is élveztük a gondtalan evést-ivást, szórakozást. Vancouverben felvettük az autónkat és hazavezettünk Londonba. Ez egy heti kemény autózás volt. A holmink Londonban, a tárolóba volt. Betelepedtünk a város szélén lévő sátortáborba és elindultunk házat vásárolni. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk bérházba, hanem veszünk kedvező részletre egy ólcsóbb házat. Néhány nap mulva találtunk is, az egyetemtől északra, egy új városrészben. A ház teljesen új volt. Három hálószoba, fürdőszoba, konyha, ebédlő és nappali volt benne. Pincéje nem volt. Két hetet késtek a befejezéssel, de augusztus 15-én bekőltöztünk az első saját otthonunkba (120 Edgehill Crescent, London, Ontario). Az ólcsóbb otthonok közé tartozott. 

“ Hawai'i” and other of my wrtings are downloadable from the Internet: http://vegetationdynamics.com then link to M. Mihaly

316

Mihály Márta Az ősz a kipakolással és berendezkedéssel szaladt el. Lassan ürültek ki a dobozok. Megint függönyöket varrtam. Közel volt a ház Mártika iskolájához és az egyetemhez is. Kényelmes otthon volt. Az ősz beálltával elkezdtük a tervezett könyvnek a gerincét készitgetni. Azt sejtettük, hogy rengeteg sok munka lesz, de azt nem tudhattuk, hogy a valóságban ennél sokkal több volt. 1973-ban öcsém kihozatta három hónapra Szüleinket Magyarországról. Karácsony előtt három nappal érkeztek. Egy éjszakát pihentek nálunk Londonban és utánna elindultunk Wisconsinba, öcsémékhez. Ez bizony 14-16 órás kemény vezetés. Ronda téli idő volt, de szerencsésen odaértünk. Örültünk, hogy együtt volt a család. Másnap egy hatalmas karácsonyi vacsora után együtt üldögélt a család. Zenét hallgattunk és beszélgettünk. Meghitt este volt. Árpi behozta megmutatni a magyarvizsla kutyáját nekünk. Pórázon tartotta és leűltette. Én odaléptem és megcirogattam az állát. A kutya ismeretlen okokból és teljesen váratlanul beleharapott az arcomba és elkapta a jobb államat. Felhasadt az egész jobb állam. Ott állt Mártika, Penny, Laci és szüleim is. Nem lehetett szép jelenet. Karácsony estét a korházban tőltöttem. Összevarrták az államot. Szerencsémre nem harapta el a nagy artériát, de közel járt hozzá. Öcsémet rémesen bántotta az eset. Leányom és szüleim sírtak, amikor rám néztek. Ez a szörnyű baleset igen csak elrontotta a karácsonyi ünnepeket is. Nem is beszélek az én fájdalmaimról, felzaklatott egészségi állapotomról. Majd egy évig gyógyulgatott a seb. Sok fejfájást okozott. Szüleim ottmaradtak 6 hétig és azután hozzánk jöttek. Március 15én (1974) mentek vissza Magyarországra. Ez is emlékezetes nap maradt. Szép, kora tavaszi időben már délben elindultunk a torontói repülőtérre (200 km), gondolván, hogy majd ott vacsorázunk mielőtt feltesszük öket a repülőre. Jól hangzott a terv. Elindulásunk után egy félórával megérkezett az év legnagyobb hóvihara.

317

Vándorlások Az autók százai az árokban, vagy az útszélén keresték az útat. A látási viszonyok olyan gyengék voltak, hogy az úttesten lévő kocsisor megállt, mert az úttestet nem lehetett látni a magas hótól. Este 6-kor érkeztünk Toronto-ba. Majdnem elkésték a repülőt. Ott szép tiszta idő volt. Ezért Szüleim a menetrendszerint elmehettek, de igen megijesztette öket a hóvihar. Azon aggódtak, hogy mi hogyan kerülünk vissza Londonba. A látogatásuk sok örömet és melegséget hozott az én életembe. Mártika is élvezte Nagymamáját. A legnagyobb előnye az volt, hogy megnyugodva váltak el tőlünk, mert megláthatták, hogy jól vagyunk és szépen élünk. A meglátást a levelek nem pótolhatják. Hetekig sírattam Édesanyám elvesztett társaságát. Igen jó volt együtt. Néhány nappal hazaérkezésük után Anyám elment Csaba fiához látogatóba, hogy elmesélje az amerikai és kanadai kirándulási élményeit. Éppen a Niagara vízesésről mesélt, amikor hirtelen elnémult és lefordult a diványról. Ágyba tették és állitólag elaludt. Reggel nem volt észnél. Bevitték a korházba és ott kiderűlt, hogy súlyos agyvérzése volt. Ekkor már majd az egész teste béna volt és beszédzavarai is voltak. Sajnos a hosszas gyógyterápia sem építette fel. Szellemileg nagyjából felépűlt, de teste félbéna maradt. Magasvérnyomása volt és nem szedte rendszeresen a gyógyszerét, mert sok kellemetlen mellékhatással küzködött. Amikor nálunk volt, akkor én ráerőszakoltam az orvosságot. Úgy gondolom, hogy hazaérkezése után többet nem vette be és a hirtelen elszabadúlt vérnyomás okozhatta az agyvérzést. No, de ki tudja! Ekkor Édesanyám csak 63 esztendős volt. Az elkövetkező 7 esztendőt az ágyban tőltötte, mert űlni, vagy menni nem tudott. Öregotthonban nem akart élni, pedig ott jobb helye lett volna. Nekem nagyon-nagyon fájt a sorsa. Mártika iskolába járt, és is kezdtem mozgolódni egy kicsit, hogy rövidesen visszamehessek dolgozni. Esténként nyelvet tanultam. Francia órákra jártam, majd olasz és spanyolra. Élveztem a tanulást, de a társaságot is.

318

Mihály Márta Fő foglalkozásom azonban a sok kézirat átolvasása, értelmi, stilisztikai és helyesírási hibák javítása és rajzok-táblázatok szerkesztése volt. Sok esetben napi 10-12 órát dolgoztam Lacinak. Néha hetekig egyfolytában, természetesen fizetés nélkül. Egyetlen hivatalos levél nem ment ki a házbó akkoriban, amit én át nem olvastam, javítottam. Az első könyvnek minden ábráját én rajzoltam. Egyiket-másikat sokszorosan. Ekkor még nem volt számítógépi rajzolás, táblázat szerkesztés. Sokat gondoltam Staszi professzorunkra, elmondhatom, hogy gyakran használtam módszereit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig örömmel segítettem Lacinak. Sokszor lázongtam, mert szerettem volna moziba, szinházba és társaságba menni, de Ő ezeket nem tartotta fontosnak. Az utazásainkon kivül sehová nem jártunk, csak dolgoztunk. Ekkor ebben láttuk a jobb jövőt, ez volt a legfontosabb. Sok évvel később rájöttem, hogy valóban a legfontosabb volt, de csak Neki. Ő ezen a területen, a saját gondolataival, egyedül (Szerette, ha valahol a közelbe voltam) érezte jól magát és a saját elhatárolt térségében mozgott biztonságosan. Itt és így érezte igazán magát elemében. Ilyen magányos és megszakítások nélküli környezetben virágoztak ki a gondolatai és bizonyosodtak be a teóriái. Ez az elhivatottság egy ponton a családnak unalmas, egyhangú, és feltétlenül a társ magányosságához vezet. A házastársak közé pedig egy láthatatlan falat épít, hiszen csak a munkakörüli gondolatról érdemes társalogni. Minden más, magánprobléma, vagy esemény megbeszélése felesleges időveszteséggé válik. A könyv 3-évig készűlt. Megjelent 1975-ben. Nekem dedikálta Laci a zőld burkolatú "Multivariate analysis"-t. Hallatlan szakmai sikere volt, igy 1978-ban a második, bővített kiadás is megjelent Meg kell említenem, hogy a könyvnek egy példányát dedikálva elkűldtünk a Soproni Erdőmérnöki Főiskolára. A mai napig is várjuk a választ. Köszönetre nem gondoltam, de jól esett volna, ha az Alma Mater észrevette volna a könyv tudományos úttörő jallegét.

319

Vándorlások A második kiadást Tuskó Ferenc volt tanárunknak ajánlotta Laci. Ez is hatalmas munka volt. Minden szabad pillanatunkat felemésztette. Jablánczy tanár úr egy magánlevélben sok szeretettel gratulált mindkettőnknek a szép munkához. A nyár elején Franciaországba utaztunk értekezletre és annak kapcsán egy 2-hetes tanulmányi úton vettünk részt. Mártika is velünk volt. Bejártuk egész dél Franciaországot. Érdekes volt az út. Különösen a Provance, Marseilles és Monepellier környéke. Szép szelidgesztenye erdőkben sétálgattunk. Montpellier-ben az olasz kollégákkal és barátainkkal meglátogattuk Professor Braun-Blanquet, az Európa hirű öreg phytocoenologust. Saját botanikus kertjének a közepén lakott szép villájában (A kutató intézetének ez volt a régi központja), leányával és öreg macskájával. Roppant szívélyesen fogadott, tanulmányainak másolatából dedikált nekem is néhány példányt. Ahogyan mondotta akkor, igen hiányzott a fiatal kollégák jelenléte, azok vitalítása. Emléke örökre megmarad. Könyvekkel a mennyezetig megtőltött könyvespolcok között a kandallónak háttal fordúlva dolgozott. Macskája az asztal sarkán hunyorgatott. Igen egyedűl volt. Néhány héttel később jöttem vissza Londonba, mert elmentem Édesanyámat meglátogatni. Összetört lélekkel néztem ezt a valamikor fürge asszonyt, ahogy feküdt tehetetlenül. Semmit sem változtathattam az agyvérzés okozta sérülésein, csak arcát, kezét símogattam és, amikor senki sem látta, keservesen sírtam. Ekkor még szellemileg friss volt. Mindennap a halálért imádkozott. Megértettem, hiszen kegyetlen volt már az ágy, mostoha a négy fal és terhesek voltak a lassan ketyegő percek. Hála az Égúrának, ekkor nem tudhattuk, hogy még hatesztendeig ez a sors várt rá. Nehéz volt az elválás. Mit kérhettem ekkor a jó Istentől Anyámnak? Csak a szeretetemet és aggodalmaimat hagytam Vele. Megint otthagytam Őt, akkor, amikor Neki a legnagyobb szüksége volt rám. Hogyan választhattam az én családom és Anyám között? Hol is volt tulajdonképpen a helyem? Ott, mondotta néha a szív, itt, felelte rá az ész! Nagyon fájdalmas időszak volt ez az életemben.

320

Mihály Márta Ma is terhel a lelkiismeret, hogy amikor beteg volt nem voltam ott. Betegen jöttem vissza Magyarországról. Nem tudtam, hogy gyomorfekélyem volt. Szigorú diéta és orvosságok néhány hónap alatt rendbehoztak. Ősszel beiratkoztam az egyetemen egy kurzusra és egy nyelvleckére. Mindkettő ingyenes volt és vizsgamentes, mert én nem akartam vizsgázni. Csak tanulni akartam. Egész télen a könyvírással foglalatoskodtunk. Tavasszal piacra tettük a házunkat, mert 2 év alatt jelentősen felment az ára és egy jobb minőségű házba akartunk kőltözni. Két hét alatt jó haszonnal eladtuk ezt a házat és azonnal meg is vettük a következő otthont. Megint csomagoltam. Azóta rájöttem, hogy az én életemben túlsok csomagolás és még több búcsúzkodás volt. Jó, hogy nem láttam előre! Igaz idővel hozzászoktat a sors. Új otthonunk (14 Cottonwood Crescent, London, Ontario) berendezése már könnyebben ment, mert a legtöbb holmit használhattuk a másik lakásból. Ez a ház emeletes volt, jó száraz pincével, egy földszínti dolgozó szobával és nagyobb telekkel. Fáradt voltam a kőltözködéstől! A tél folyamán már elkészűlt a tankönyv végleges formája. Egy gépírónő véglegesítette. Nagy gonddal, többször, újra álolvastam mielőtt a nyomdába ment. Tavasszal három gyümőlcsfát űltettem: almát, szilvát és őszibarackot. A ház körűl vadfagyal dugványokat ástam el. Kora tavasszal volt, jól emlékezem, mert majd lefagytak a kezeim. Gyönyörű élősövény lett belőle három esztendő alatt. Igaz, hogy sokat gyomláltam és gondoztam a dugványokat. Virágoskertem az utca szépe volt. Nagyon szerettem a házat és a kertet is. Minden gondozott és tiszta volt. A 80-as évek elején Magyarországról Lacihoz jött doktorálni Podani János a feleségével Kontra Klárival. János 3-évig volt Londonban, Klári hamarabb hazament. Ebben az időben igen kevés diáknak sikerűlt nyugatra kijutnia, rendkivül örültünk János lehetőségének. Igen szorgalmas fiatal ember volt és jól beszélt angolul. Doktorátusi disszertációja kiváló volt. A szóbeli vizsgáját én hallgattam Klári helyett.

321

Vándorlások Kiváló szakmai kapcsolat és jó barátság született az itt eltőltött idő alatt. Kellemes kirándulásokra, meghitt beszélgetésekre emlékezem. János ma már professzor, tanszékvezető, akadémikus és szaklapok ismert szerkesztője az Eötvös Lóránth Tudomány Egyetemen, Budapesten. Jánossal az idén találkoztunk Braziliában. Klárival kellemes napokat tőltöttünk együtt Budapesten. Ő főiskolában tanít és három bübájos gyermek édesanyja. Árpi öcsém kihozatta Attilát Magyarországból néhány hónapos látogatásra. Attila ekkor már régebben erdész volt a Bakonyban. Csóron, az erdészházban laktak, feleségével Terivel és kicsi fiúkkal Attikával. Nagyon jól érezte Kanadában magát. Könnyű látogató volt, mert csak az erdőket és a vadállatokat akarta látni. A városok és a boltok nem érdekelték.Felmentünk észak Ontario-ban és onnan átrepűltünk Edmontonba. Kocsit béreltünk és meglátogattuk a Szikláshegységet. Az állatok, mintha tudták volna, hogy jön a öcsém, szinte sorba álltak szemlére. Igen élvezte az erdőket, gleccsereket. Rendkivül boldog és elégedett volt. Átmentünk Vancouver Island-ra is. Ekkor látott először tengert. Sajnálta becsukni a szemét, mert félt, hogy valamit elmúlaszt. A Cathedral Forest-ben (az óriás fák országa) volt a legtöbb öröme. Egy pillanatra eltűnt mellőlem, egy faóriás mögött sírt, miközben a fát símogatta. Csodálatos helynek és kincseknek vélte ezt az erdőt. Igazi erdész ember volt. A tengertől félt, csak bokáig jött be a vízbe. Elcsodálta a tengeri csillagokat, sünöket és az örökké mozgó vizet. Lacival összecsavarogták az ingoványos erdőket. Tofino-ban szálltunk meg. Élveztük a gyönyörű tengert és a finom halakat. Sok fényképet csináltunk. Igen élvezte az utat, ezt tartotta élete legszebb emlékének. Egy későbbi látogatásra is gondoltunk, de beleszólt a Természet. Nagyon jó volt együtt. Árpi és Penny feljöttek Wisconsin-ból egy néhány napra. Együtt vittük fel Attilát a Toronto-ba, a repülőtérre. Szomorú volt az elvállás, talán éreztük, hogy nagy bajok történnek a jövőben.

322

Mihály Márta Elszaladt hat esztendő, 1978-ban megint elmentünk egy évre Hawai'i-ba. Laci ekkor már professzorként tőltött ott egy évet 197273-ban. A házunkat ekkor a berendezéssel együtt bérbe adtuk egy orvos házaspárnak. Igy nem kellett kőltözködni. Azt hittem ez jobb mególdás lesz. Mielőtt elindultunk kihozattuk Magyarországból Laci unokahugát, Marikát, aki ekkor 22 éves főiskolai hallgató volt. Kocsival mentünk az USA-n keresztűl, Vancouver felé. Közben megálltunk Wisconsinban öcséméknél 4-5 napra. Vancouverből repűltünk Honolulu-ban. Marika ment velünk és 6 heti hawai'i nyaralás után visszarepűlt Budapestre. Honolulu-ban a 2333 Kapiolani utcában béreltünk egy egy hálószobás lakást. Gyönyörő trópusi kertje és szép uszodája volt ennek a hatalmas, elegáns bérháznak (Marco Polo), közel Waikiki-hez. Új élményekkel volt teli az esztendő. Mártika Honolulu-ban fejezte be a nyolcadik általánost. Minden nap vártam Őt az iskola kapujánál. A belvárosi iskolába járt, közel 3000 diák volt ott, a világ minden részéről. A polinéziai leányok fizikailag hamarabb érnek. Különösen a tongai fiatalok voltak igen fejlettek. Lányunk itt tapasztalta először, mint felnőtt, hogy milyen érzés, amikor csak néhány európai eredetű diák van az iskolában, az osztálytársak főleg színesbőrüek:hawai'iak, fülöpszigetiek, tongák, kinaiak, japánok és ezeknek keverékei voltak. Szerencse, hogy fiatal éveiben tapasztalhatta és elfogadta ezt a társadalmi helyezést is. Elsőnap eltörött a szemüvege. Ott hunyorgatott és az egyik bájos tongai kislány, a szokásos 80-90 kilójával azt hitte, hogy Mártika Őt csodálja. Az óra végén az összes tongai és hawai'i lány a sarokbaszorították Mártikát és kezdték faggatni, hogy miért néz rájuk hunyorgatva. Mártika mutatta, hogy eltörött a szemüvege és nem lát jól. Hitték is meg nem is. Másnap reggel vitte a Kodak automata fényképezőgépjét és csoport képeket csinált. Többnek adott belőle és új szemüvegjével egyenesnek látta a világot is. Osztálytársaival barátokká váltak. Körülvették Őt.

323

Vándorlások Sajnos igen elterjedt volt ekkor a szigeten a kábítószerek használata a diákok között. Nagyon féltettem Mártikát, ezért állandóan együtt voltunk iskola után. Sokat jártunk a strandra. Itthon maradt a legjobb barátnője és bizony sokszor nagyon egyedül érezte magát Hawai'i-ban. Nehéz volt jó barátnőket találni és a barátságot ápolni, mert nélkülünk egyáltalán nem mehetett ki a házból. Alig várta, hogy hazajöjjünk Londonba. Az is bántotta Őt, hogy nem lehetett az öreg iskolájának a ballagási ünnepségén. Azt hiszem, hogy fáradt volt a sok kőltözködéstől. Ebben a korban a barátok rendkivül fontosak. Lányunk aranyos volt, nagyon jól viselte magát. Sokat voltunk ketten együtt. Iskola után főleg a strandra mentünk. Szeretett úszni és "bugi-board"-on csúszni. Ezt úgy használják, mint hullámlovast ("surf-board") amellyel a hullámról lecsúsznak, de a lábtartó helyett ezen fekszenek és kézzel ölelik át a deszkát, mint valami úszóbordát. Egy hétvégi délután a fiatalok legkedveltebb strandjára akart menni. Meghívta iskolatársát is. A strand neve Sandy Beach Park, Oahu sziget keleti oldalán van, a legdélibb csücskön. Itt vannak a legvadabb hullámok. Úszásra nem igen alkalmas itt a tenger a rettenetes erős és magas hullámok miatt. Ez a kedvence a helyi fiatalok vizísíj és "bugi-board" használóinak. Roppant mozgalmas hely, fiatalok tömegét temeti el a hullám és hozza ki, vagy szívja be a visszahúzódó víztömeg. Remek szórakozás a partról szemlélni ezt a gyönyörű trópusi kékvizet, fodros hullámait és a rajta lovagoló sok fiatalt. Hát mi is idejöttünk a két kislánnyal. Mindkettő remek úszó volt. A stranddal átellenben, kb. 30 km.-re van Molokai sziget. A vízmozgás, a tengeri áramlat Oahu szigettől (Sandy's) nagy erővel húz Molokai felé. A sodrás igen erős. Ezt tudta a két kislány. Mi Lacival a parton űltünk és a lányokon tartottuk a szemünket. Igen ügyesen lovagoltak a hullámokon. Egyszercsak eltüntek a szemünk elől. Laci a vizirendőrök tornyához ment jobb kilátásért. Ott fedezte fel a két kislányt a hatalmas hullámok tetején, mozogtak Molokai felé. De akkor már két surf-board-os legény húzta a lányokat a part felé. Ekkor döbbentek rá, hogy milyen messze kivitte öket a

324

Mihály Márta hullám. Ez gyakori eset, azt mondják a helyiek, hogy “elment Molokai-ba!” A lányok igen élvezték a kirándulást, én kevébbé. Sok kellemes napot tőltöttünk a sziget körüli strandokon, mind hárman élveztük a meleg, tiszta vizet. Visszautazásunk előtt néhány héttel egy táviratot kűldtek otthonról, hogy Édesanyám igen rosszul van. Azonnal hazautaztam, Honolulu-ból Budapestre. Hosszú-hosszú volt az út! Anyám állapota megfordult és kiheverte a másik agyvérzést is. Egész jó fizikai állapotban volt, de szellemileg időnként zavarok jelentkeztek. Hallani sem akart arról, hogy öregotthonba menjen, pedig ott jobb gondozást kapott volna. Két heti látogatás után visszajöttem Londonba. A búcsúzkodás egyre jobban megviselt, talán, mert láttam, hogy egyre romlik Anyám állapota én semmiféle segitség nem volt. Mire Londonba értem már elmentek a lakók a házunkból, de hihetetlen piszkot hagytak maguk után. Olyan koszos volt a fürdőszoba, hogy a szomszédoknál fürödtem. Több mindent összetörtek. Hetekig takarítottunk és javitgattunk, mire rendbe jött a ház. Tehát ez a módszer sem vált be, pedig azt hittem, hogyha kiadom a házat lakbért kapok és tisztán, jókarban kapom vissza. Ez nem így történt. Ettől függetlenül jó volt hazajönni. Örültem a nyakig gyomos kertemnek, virágjaimnak és a bőségesen termő gyümőlcsfáimnak. Mártika és barátnője Patricia sírtak örömükben, amikor találkoztak.

325

Vándorlások

XXVII NEM SOKÁIG VOLTUNK OTTHON, mert Laci Olaszországba készűlt egy konferenciára. Közben meghívták egy előadássorozatra is. Összesen nyolc egyetemen tartott előadásokat. Átutaztuk Olaszországot Triesttől Palermo-ig. Az előadásai sikeresek voltak és a méltányolás jele mégtöbb meghívás volt. Szicilia hű maradt a tradiciójához. Nem halt ki a "maffioso" szellem sem. Kéthetes előadási körút után fáradtan megérkeztünk Palermo (Szicilia) főterére, ahol a lefoglalt szállodánk volt. Hatalmas tömeg tolongott a főtéren, de halálos csend volt. Ahogy kiszálltunk az autóból azonnal jött a rendőr és bennünket igen gyorsan a szobánkba irányított. Az ablakból láttuk a szörnyű eseményeket. Három halott ember feküdt a földön és egy csomó rendőr próbálta szétoszlatni a tömeget. Úgy éreztem magam, mintha egy rossz filmet néznék. Gyanusan vizsgálgattam a szobánk ajtaját. Fantasztikusan érdekes és szép volt az útunk. Sok kollégával ismerkedtünk meg, akik később itt Kanadában vendégeink voltak. Jó barátunk Enrico Feoli volt a házigazdánk és utikisérőnk. Mártika is velünk volt. Útazásunk közben sok régi és érdekes települést látogattunk meg. Örökké emlékezetemben marad Cefalu, Montreale, Messina, Taormina. Sajátosak a sziciliai partok és igen barátságos és vendégszeretők voltak a kollégák is. Minél délebbre haladtunk annál melegebb volt és

326

Mihály Márta annál később vacsoráztunk. Mindig másnap, vagyis éjfélután feküdtünk le. Palermo-ban, Laci második előadása után, éjfélkor kezdtük enni a 17 fogásos lukulluszi vacsoránkat egy tengerre épített gyönyörű vendéglőben. Reggel 3-kor városi túrán voltunk, utánna palermói fagylaltot kóstoltunk. Nagyon szép volt a kivilágított város, roppant kedvesek voltak a kollégák, de ők nem tudhatták, hogy nekünk nem maradt időnk a délutáni sziesztára. Kimerűltünk. Olaszországi útjaink gyakoriak voltak az elkövetkező 10 esztendőben. Szoros és kiterjedt volt a szakmai kapcsolat több kollégával és számos olasz egyetemmel. A közös kutatási célok vezettek el az olaszokkal a Kanári szigetekre, Tenerife-re. Alig 100 km-re voltunk az afrikai partoktól, az Atlantikus óceán vizein. Roppant érdekes és különleges vidék. A szigetek tengerparti közelsége, a tengeri áramlatok páradús hatása és a szubtrópusi éghajlat kialakított egy sajátos növényvilágot. Eldugott völgyekben és mezőgazdaságilag hasznavehetetlen helyeken ezek még megtalálhatók. Mi felmásztunk ezekre a helyekre. Tenerife szigetnek a kihalt vulkánja, Teide (3707 m magas) krátere tartogatta a legtöbb botanikai érdekességet. Érdekes őshonos kanári fenyvesekben (Pinus canariensis) sétáltunk és az elkopott láva kövek között bujkált a föniciai boróka (Juniperus phoenicea). Részemre nagy élmény volt a babérfalevél erdők (Laurus arorica) hűs árnyékának fűszeres illata. Itt láttam a vad kövirózsák (Aeonium) legfantasztikusabb változatát. A nagyon meleg, köves déli oldalakon nagy tömegben megtalálható kanári kutyatej (Euphorbia canariensis), amely őshonos, vagyis csak ezeken a szigeteken található. Pontosan úgy néz ki messziről, mint a kaktusz. Átalakította a természet a növény alakját az évezredek során a kaktusz-formára, mert ezzel párologtat el a legkevesebb vizet, és ez a forma képezi a legkisebb felületet is. Ezek a helyek néha évekig nem kapnak esőt. Megcsodáltam az akkor virágzó őshonos, árnyékosabb helyeket kedvelő kanári harang (Canarina canariensis) bokor intim szépségét.

327

Vándorlások Cifra élénk-zőld levelei közül 3-5 cm-es narancssárga harangok lógnak. Roppant előkelő küllemű virág. A sziget tömve volt európai turistákkal, főleg németekkel. December volt. A partvidék művelhető részein főleg banánültetvényeket láttam. A Kanári szigetek vulkánikus eredete, a növényzete és éghajlata sok helyen hasonlított a hawai'i szigetekére. Kellemes 10 napot dolgoztunk és kirándultunk a szigeten. Onnan Milánóba repűltünk, de a köd miatt máshol szálltunk le. Kifáradva értünk haza Londonba. A karácsonyt öcsémékkel tőltöttük. Itt kezdődött az egyetem és az iskola is. A téli hónapokat egy tankönyv gerincének az összeállításával tőltöttük. Mártika elkezdte a gimnáziumot (Banting High School). Csinos nagy lányunk volt, aki jól tanult és kiválóan viselkedett. Az énekkarnak és a színjátszócsoportnak volt lelkes tagja. Udvarlója ekkor nem volt, de annál több fiatal fordult meg a házunknál. Főleg azok, akik az iskola diáktanácsában dolgoztak, akárcsak Ő. Ezekkel a fiatalokkal a mai napig jó barátságban vagyunk. Elhatároztam, hogy most már szabad vagyok, a lányom középiskolás és rendbetettem az új otthonunkat, tehát újra elmegyek dolgozni. Hiányzott a komolyabb szellemi elfoglaltság és az ezzel kapcsolatos önállóságom. Az ujságokat, hírdetéseket figyeltem. Kemény fába vágtam a baltámat. Egy reggel bementem az egyetemre és pályáztam az egyik biológiai tárgy laboratóriumának a tanítására. Ezt az állást hírdették. Úgy éreztem, hogy meg van a képzettségem és nyelvtudásom hozzá. Másnap volt egy komoly interview a professzorral. Ez igen jól ment és harmadnap már tanítottam is. No, nem volt könnyű. A munka, különösen az elején nagyon sok felkészűlést kivánt. A laboratóriumi jegyzőkönyvek javításával órákat tőltöttem el. Az első évben igen sokat dolgoztam, mert csak így tarthattam meg az állásomat. Versenytársaim, vagyis kollégáim főleg doktorálló fiatalok voltak, akik még jól emlékeztek az alaptárgyakra. Nekem majd mindent

328

Mihály Márta előlről kellett kezdenem, plusz tudnom kellett azt is, amit az én diákkoromban még nem ismertünk. De, nem volt nehéz a tanulás, kedvvel csináltam, mert nagyon szerettem a munkámat. Élveztem a fiatalok társaságát, szerettem huncutságaikat és megfiatalítottak, sok esetben még a gondolkodásomat is átformálták. Buta kérdés részemre ismeretlen volt, így a diákok minden gátlás nélkűl jöttek hozzám a kérdéseikkel. Különösen népszerű voltam az idegen (68-70 % idegen diákja volt ennek a hatalmas, 800-1100 létszámú elsőéves biológiai kurzusnak) diákok között, mert azok jól értették az én angol kiejtésemet. A szakmai kiértekelési átlagom 4.3 volt (5 a legmadassabb). 17 esztendőn keresztűl tanítottam ezt a biológiai laboratóriumot. Most is szívesen visszamennék 1-2 napra hetenként, de eljárt az én időm. Kell a gyakorlat és kenyér a fiataloknak. Néha megismernek diákjaim és szeretettel vesznek körül. Jól esik a megemlékezés. Visszahozza fiatalabb éveim emlékeit. Tanítás közben olasz órákra jártam, mert egyre gyakrabban jártunk Triestben és Romában. Már egészen jól megértettem magam olaszul. Kitünően fordítottam. Ugyanezt tettem a spanyolul is. Élveztem a tanulást. Sajnos, ha nem gyakorolja az ember azokat a nyelveket, amiket viszonylag későn tanult, akkor gyorsan el is felejti. Ezt már évek óta érzem. Európai útjaink szinte rendszeressé váltak a nyári hónapokban. Hollandia, Németország, Svejc, Spanyolország, Olaszország és Franciaországot látogattuk meg többszörösen. Rómában rám a legnagyobb hatással a katakombák voltak. Itt láttam az első keresztény kápolnát. Egyszerűsége velem maradt és meghatott. Nem igen tudom megmagyarázni, hogy miért változott meg ez a bensőséges, puritán stílus, hiszen ebből az egyszerű tufa lyukból éppen olyan mély hit szálott az Egekbe, mint a legfényesebb bazilikákból. Kedves emlék maradt egy idegen turista esete a katakombák mélyén. Meglehetősen gyenge volt a villanyfény a katakombák

329

Vándorlások folyosóin. Mindkét oldalon a falba vésett hasadékokból az odatemetett keresztények öreg, fehércsontjai fehérlettek. Kicsit ijesztő volt a kép. Előttem haladt egy néhány ember, de csak a falon fellebbenő hosszú árnyékukat láttam. Hirtelen egy tompa puffanást hallottam és pillanatok multán valakibe belebotlottam a sötét ösvényen. Felsegítettem a hőlgyet, aki közben jajgatott és segitségért szólt. Amikor talpra állítottam odafordult hozzám és angolul mondta: No, hát szágyeld magad Szent Teréz! Ilyen messziről eljöttem, mint névrokonod és hálából földhözcsaptál. Szégyeld magad! Óvatosan, érthetetlenül hallgattam a szavait, nem tudtam, hogy mit beszél a hőlgy. Pillanatok alatt kiderűlt, hogy néhány méterre volt tőlünk Szent Teréz ereklye. A hőlgy az ereklyje elé állt és még néhányszor jól összeszidta szégény Szent Terézt. Mielőtt a pártfogásomat kérte volna, a sötétben gyorsan elillantam a környékről. Nem mindegyik út volt kellemes, mert volt, amikor léghuruttal, máskor megfázással, vagy gyomor problémákkal küzködtem. Sokszor nem volt lehetőség lefeküdni. Nem kellemes ismeretlen helyen egy szállodaszobában feküdni egész nap, egyedül. Ez is előfordult néhányszor, de mindez velejárója az útazásnak. Azonkivül el kell mondanom azt is, hogy minden előadást sok munka előzött meg. Én voltam a nem fizetett titkárnő, kéziratok javítója, társadalmi reprezentáló, csomagoló és ruhatár felelős, gyors és jó ennivalók varázslója, pénztáros, feleség és mama is. Laci csak az előadásaival foglalkozott. Nagy alapossággal készűlt fel a legjelentéktenebbnek tünő előadásra, értekezletre és hozzászólásaira. Ezekben a munkálatokban is az én közremüködésem egészen természetes volt. A tengeren túlra utazás utólsó estéjén rendszerint éjfélig az utólsó simitásokat végeztük a kéziratokon, vagy a jegyzeteken. Lányomat komolyan foglalkoztatta a francia nyelv. Jó tanuló volt, így lehetősége nyílt részt venni egy diák-csere programon. Megállapodtunk, hogy barátnőjével elmennek a nyári hónapokban egy

330

Mihály Márta európai útra és aztán észak Franciaországba megy három hónapra egy ottani iskolába. Egy magáncsaládnál lakott, akiknek a leánya jött hozzánk Londonba, szintén három hónapra. A csere jól sikerűlt. Mind a két kislány sok tapasztalatot szerzett és nyelvtudásuk is jelentősen gazdagodott. Mártika jó kedéllyel és egy kanadai udvarlóval tért vissza. Nem sokáig tartott a barátság. 1981 nyarán Laci Afrikába ment, én pedig hazautaztam Édesanyám látogatására. Ekkor már igen gyenge fizikai állapotban volt és szellemileg is egyre ritkábban volt velem. Szomorúan űldögéltem az ágy a mellett és csodákban reménykedtem. Ő ritkán szólt! Mit is mondott volna? Mártika után érdeklődött. Nem értette, hogy Laci miért ment Afrikába, és miért nem jött velem. Sajnálta vejét, hogy annyit kell utazzon. A magyarázatoknak nem volt értelme, mert a válaszom ritkán jutott el Hozzá. Ráadásul borzasztóan fájt a torkom (ekkor még nem tudtam, hogy torok zsábám keletkezik). Néhány napi együttlét után korán elkezdtem a búcsúzkodást jó Anyámtól. Remegő szivvel mondtam, hogy mennem kell, mert Spanyolországba repülök, Madridban vár Laci. Édesanyám csak nézett rám és hirtelen átölelte a nyakamat és azt mondta, hogy "drága jó kislányom az Istenre kérlek, hogy vigyél magaddal. Veled akarok menni, ez az egyetlen kivánságom!". Karjai elernyedtek és énje a gondtalan mezőkre futott. Szép barna szemeit elnyelte a megnyomorodott vándorló eszméje. Rettenetesen sírtam, hiszen soha tőlem Anyám nem kért semmit, csak adott. Most pedig nem teljesithetem a kivánságát. Hogyan hozhattam el, mikor nyelni és űlni nem tudott. Hogyan? Azt hittem, hogy megszakadok a fájdalomtól. Hamar a csecsemőkoromról kezdtem érdeklődni, úgy, ahogy a könyvem elején leírtam. Éreztem, hogy többé nem fogom Őt látni. Jaj, de nehéz percek voltak! Háromszor visszamentem a kapuból, mert a nevemet kiabálta. A taxi várt a kapu előtt, de még most sem emlékezem arra, hogy hogyan volt erőm a ferihegyi repülőtérre eljutni. Olyan jó lett volna, ha valaki

331

Vándorlások átölel és meggyőz az életrendjéről, aki ekkor megerősít, hiszen olyan árva, lelkiismeret furdalásoktól gyötrődő és tehetetlen lettem. Egyedűl voltam, mint annyiszor életemben, amikor a szomoruság és fájdalom csavargatta lelkemet. De éreztem, hogy megint átölelt az Isten. Csak így lehetett. Laci Madridban várt. Az elmúlt napok eseményeiről nem igen beszéltem, mert békésebb volt a hallgatás. Afrikai útjai roppant hasznosak voltak. Pillanatnyilag sok meghivásunk volt és minden szabadidőnk be volt táblázva terepkirándulásokkal, értekezletekkel. A madridiak azt vallják, hogy csak a mennyországban jobb az élet, mint Madridban. Mi csak egy hetet tőltöttünk ebben a rendkivűl mozgalmas városban, így csak a saját tapasztalataimról szólhatok. Úgy tűnt, hogy mindég mindenki az utcán van, vagy a bárba megy, vagy onnan jön. Teles-tele volt az utca gyalogosokkal. Igen népszerüek voltak a "tascas", kicsi kocsmák, vagy bisztrók. Spanyol különlegességük az italok mellett, ezeknek a kis kocsmáknak a "tapas", vagyis kisebb adag ételkülönlegességek, azt mondhatnám, hogy kostolók. A választék igen változatos és különleges. Például: kirántott tintahal, sűlt malacfűl, véres húrka, pácolt zőldségek és sok más inyenc falat. Mi is megkóstolgattuk a "tapas"-t egy néhány bistróban, különösen az öreg madridi főtér (Plaza Mayor) környékén. Roppant érdekes, öreg hely ez is. Ide járogatott hajdanán Hemingway. Valószinüleg sok olyan emberrel és eseménnyel találkozott, melyek ihlették műveinek megírásában. Nekem a legkedvesebb emlékem a hírneves madridi Prado múzeum volt. 1823-ban létesűlt és azóta is őrzi és gyűjti híres klasszikusait. A bejáratánál Francisco Goya szobra üdvözli a látogatót. Gyönyörű volt Titian, Rubens, Raphael kollekció. Élveztem Goya festményeit. Felismertem a jellegzetes, munkától elsorvadt spanyol embert, a spanyol földet és számtalan sajátos jelleget. Ez a múzeum bemutatja Goya munkásságának teljes spektrumát. Kedvenceim közé tartoztak az arcképei. Ilyenek IV.

332

Mihály Márta Károly családja, és a híres két (Ruhás és Mezítelen) Maya képe. Meglepett Diego Velázquez sajátos, igazi spanyol stílusa is. A Prado Múzeumban értettem meg El Greco festményeinek misztikumát és itt ismertem fel a jellegzetes spanyol pipacs vörösségét is. A pásztorok csodálása c. festménye fényt derít El Greco csodálatos vallásos misztikumára. Ebben a múzeumban éreztem meg igazán Picasso békét hírdető állásfoglalását, amikor azt mondta, hogy a festés, a háború szerszámja. Valóban az ő ecsetje az volt. Megelevenítette és felnyította a háborúk poklainak szörnyüséges fekete mélységét, lerajzolta az emberi és állati fájdalmak agóniáját. Ezt éreztem, amikor a hatalmas Minotauromachy (4x6 m.), vagy népszerübben a Guernica fekete-szűrke-fehér festménye előtt álltam. Szörnyedelemmel gondoltam a pici spanyol falu, Guernica halottaira. Picasso Guernica-ja 1981-ig New York-ban volt, száműzetésben. A művész születésének 100-ik évfordulójára visszahozták a képet Madrid-ba. A Prado múzeum egyik mellékszárnya (Casón del Buen Retiro) az állandó otthona ennek a sokat mondó, páratlan alkotásnak. Kétszer még visszaosontam egy néhány órára a Prádo-ban szívesen visszamennék most is. Falain sok szépet láttam. Madrid-tól északra Léon, Oviedo és környékén is voltunk. Megnéztük az északi tengerpartok bájos, öreg halászfalucskáit. Ízletes friss halat ettünk és számos kollégával finom borokat, sajtokat és olajbogyókat kóstolgattunk. Szép terep kirándulásokon és meghitt alpesi virágosmezőkben jártunk a Cordillera Cantabrica hegyvonulatán. Itt láttam életemben először 20-25 marhából álló tehéncsordákat a hegyek között, melyeket csak egy-egy kutya terelt és tartott össze. A kutya volt az egyetlen gondozójuk és védelmük. Nem lehetett megközelíteni sem a teheneket, sem a kutyát. A kutya rém sovány volt, de ettől függetlenül nem fogadta el a feléje hajított ennivalót. A spanyol kollégáink szerint arrafelé gyakori az egyedűli kutyapásztor. Az állat kiválóan végezte a munkáját egész nyáron a

333

Vándorlások tehenekre vigyázott, egyedül a hegyekben. Nem tudom, hogy hogyan tanitják be a kutyát ekkora felelőségre és ilyen hosszú időre. Egy napra elmentünk Tolédo-ban. Micsoda nagy élmény maradt ez az öregváros. Sokszor emlegetjük levegőjét és művészi kincseit. Elsőpillantásra vastag köfalak zord gyülekezetének látszott a hegy tetején. Már a rómaiak idejében virágzó város volt. A vizigótok, a murok, majd a muszlumok uralták Tolédo-t. A lakosság átvette a muszlumok nyelvét és szokásait, de megmaradtak keresztényeknek. Ezek voltak a mozárabeszek. A XI. században a város a középkor tudományos központjává vált. A gazdag történelmi háttérnek erős vetületei a ma látható templomok, katedrálisok és zsinagógák stilusai. Itt láttam El Greco lángvörös kaftánt viselő Krisztusát és a hallatlan színorgiát, melyek segítségével feltárja a keresztrefeszítést megelőző terrort. El Greco szent Péterje meglepően emberi és csodálatos! Mindezt a sok szép élményt a tolédói katedrálisban gyűjtöttem. Az egész város egy csodálatosan gazdag szabadtéri múzeum, ahol minden elem, legyen az sarok, falrész, kapu, festmény, szerves alkatrésze nem csak a városnak, de egész Spanyolország civilizációjának. A város megtartotta királyi és koronázó rangját (Ciudad Imperial y Coronada), 1987-ben új rangot kapott: A humanitás városa (Patrimonio de la Humanidad) lett. Sajnos egy nap csak igen felszínes látogatásra volt elég. Nem éreztem magam jól, rettenetesen fájt a torkom. Idegzsábám is velem kirándult.

334

Mihály Márta

XXVIII FEBRUÁR VÉGÉN SZOMORÚ táviratot hozott a pósta. Mártika vette fel a telefonon, mert én dolgoztam. Meghalt Édesanyám. Nem lepett meg a hír, mert állapota rohamosan romlott az ősz folyamán. Budapesten, a korházban halt meg. Tanításból hívtak ki, hogy átadják a halálhírt. Leányom azonnal helyet szerzett a repülőn és másnap indultam a temetésre. Egy nagy hóviharban keveredett a gép Anglia felett, 6 órát vártunk a repülőtéren. Így jócskán késtem. Nagynénémmel elmentünk elintézni az engedélyeket, hogy a Héven Szentendrére szállitsák holttestét, mert ott volt a szertartás és a temetés. Közben koporsót vásároltunk. Kiderűlt, hogy drága jó Édesanyám holttestét nem találták sehol. Talán már elindították volna Szentendrére, vagy mi történt? Nagynéném sem értette az eseményeket. A falnak támaszkodva zokogtam a korház folyosóján, amikor odajött egy idősebb hőlgy, hogy miben segithet. Elmondtam, hogy Kanadából jöttem eltemetni Édesanyámat, de nem találják a holttestét sehol. Oh, drága lelkem, mondja nekem a néni. Egy néhány száz forintot tegyen bele egy boritékba és jutassa el a boncmesternek. Az mindent elintéz. Ezt cselekedtem és Anyám teste egy félóra mulva előkerűlt a szükséges engedélyekkel együtt. Csak ennyit a mocskos világról és az emberek lelkiismeretéről.

335

Vándorlások Hideg, havas idő volt, amikor temettük Őt. Én búcsúztattam el, mert senki nem ismerte áldozatos életét, melyet ránk gyermekeire pazarolt. Életünk legnehezebb pillanatában is ömlött a szeretet és jóság ebből a pici, szorgalmas, székely asszonyból. Kértem a jó Istent, hogy adjon nekem erőt a búcsúbeszédhez, mert ez volt az életem legfontosabb üzenete. Megsegített. Nagy temetés volt, több, mint 170 kisérték az erdésznénit utólsó útjára. Testvérei és közeli rokonai jöttek Erdélyből. A temetés után, ahogy Lövétén szokás vacsorára jött össze a család. Megköszöntem, hogy eljöttek és elkísérték Anyámat utólsó útjára. Eddig tartott az energiám. Hazamentem és Édesanyám ágyában sírtam át az éjszakát. Megint egyedűl voltam. Jaj, nagyon nehéz volt. Szentendrén van eltemetve. Sirjára ritkán vihetek virágot. Sokszor gyomok nőnek a koszorúk helyett, de tudom, hogy Ő nem bánja, mert a gyomokat is szerette. Nem kell a temetőbe mennem, hogy Anyámra gondoljak, mert Ő a lelkem mélyén él, a legjobb Édesanya volt és tudom, hogy most is vigyáz rám. Ott fekszik Apám és Csaba öcsém is. Attila a csóri temetőben alussza örök álmait. Igy koptatta el az idő az otthon rögeit, vált üressé a ház és részemre hontalanná a haza. Engem már senki nem hív haza, nem várnak és nem ölelnek át a szerető karok. Elkopott a küszöb, koporsóvá változott. Otthon sorstalan és temetők látogatója lettem. A ferihegyi repülőtéren a vámosok viselkedése túlszárnyalta a boncmesterét is. Megkérdezték, hogy mi járatban voltam, hogy már is megyek vissza Kanadába? Modtam, hogy Édesanyámat temettem. Mit örökölt? Ékszerek? Régiségek? Festmények? Kérdezgették. Azt hittem, hogy rosszul hallok! Csak álltam, nem jött ki szó a számon. Két fiatal ember az asztalra borította egyetlen kis bőröndöm tartalmát és összeturkálták. Könnyű dolguk volt, mert egy pár cipő, fehérnemük, egy feket ruha és két meleg pullover volt a böröndben. Odatettem a kézitáskámat is. A zsebeit megnézték. Hirtelen jött egy harmadik "öröklő szakértő" is és azt kérdezte, hogy mit örököltem? Belenyúltam a bundám zsebébe és kihúztam a

336

Mihály Márta gyászzsebkendőbe csomagolt maréknyi földet, amit Anyám sírjáról hoztam. Ezt, odatartottam az őr szeme elé. Az embertelen, érzéketlen, szemtelen és kegyetlen válaszára nem számítottam. Azt mondta nekem, hogy asszonyom tudja-e, hogy a magyar földet nem lehet kivinni az országból? Eddig tartott az én türelmem, józanságom és lelki egyensúlyom. Azt hiszem, hogy fájdalmaim elérték a robbanási fokot. Sohasem fogom megtudni, hogy honnan szedtem össze bátorságomat és energiámat, de azt válaszoltam a vámőrnek, hogy itt a föld, őrizzék! Lecsaptam az asztalra. Igen hangosan mondhattam, lehetséges, hogy kiabáltam, hogy:szégyeljék magukat, mert legalább részvétüket illet volna kifejezni. Tekintettel arra, hogy mindenkinek csak egy édeanyja van! Lelkem mélyéből kivánom önöknek, hogy majd így járjanak, amikor az anyjuk meghalt. Szégyeljék magukat-! Otthagytam a földet, a böröndömet és rohantam a várószoba felé. Könnyeim potyogtak. Egy kis idő mulva utánnam hozták a földet is és a böröndöt is. Angliába repültem. Már félórát késtünk a felszállással, mindenki a helyén űlt a gépben a kifutón, amikor a nevemet szólították. Megijedtem, hogy a vámőrök összeesküdtek ellenem. A jegyemet kérték. Kiderűlt, hogy elfelejtették a másolatot elvenni tőlem. Amikor felszálltunk nagyot sóhajtottam. Ez a temetés után kétnappal volt. Nem ez volt első eset, hogy, amikor egyedül utaztam, akkor kérdéses volt a repülőszemélyzet viselkedése. Ha jelen van a férj, akkor óvatosabbak. No, de mivel sokat utazom egyedül és is tanultam egyet-mást. Magamat igen gyorsan megvédem. Igen üres szivvel visszautaztam Londonba, hiszen dolgoznom kellett, no meg vágytam Mártika szeretetére, megnyugtatására. Hallanom kellett, hogy én is jó Anya vagyok, hogy szüksége van rám. Aranyos kislány volt. Körülvett mosolyával, símogatásával. Ő volt az életem legszebb valósága. Nehezen viseltem Édesanyám elvesztését, de az élet nem várakozik, az események mennek tovább.

337

Vándorlások Mártika jó eredménnyel befejezte a középiskolát, egy komoly udvarlója volt. Ősszel beiratkozott a londoni egyetemre, elsőéves volt, de még nem döntötte el, hogy milyen pályát választ. Ráért, mert itthon minden kényelme meg volt. "És minden bánat lassan béke lesz És mindenik gyötrődés győzelem S a kínok kínja, mely végig sebez, Segít túllátni a szűk életen." Juhász Gyula: Béke

XXIX TAVASSZAL LACIT ARGENTINA-BA hívták egy nagy konferenciára, terepkirándulásra és kooperációs kutatómunkára. A nyár elején elutazott, de én nem mentem, mert túlhosszúnak és rendkivül tömörnek tűnt a program. Valószínüleg nyugalmat akartam a szép kertemben a kellemes nyári hetek alatt. Laci majd az egész nyarat a terepen, Buenos Aires-ben és Rosarioban tőltötte. Több levelet írt, jól érezte magát. Gyorsan elszaladt az ősz. Karácsonykor szokásszerint az öcsémékhez mentünk néhány napra. Jó volt együtt. Kora tavasszal (1986-ban) meghivás érkezett Argentinából egy konferenciára és tanulmányi kirándulásra a nevezetes füves pusztán, a Pampán. Én is mentem Lacival. Nagyon magas volt az útikőltség és jobb lett volna, ha a hetedik érzékemre hallgatva otthon maradok. Egyedül mentem megnézni Buenos Aires-t és Rosario-t is. Senkinek nem volt ideje, hogy elkisérjen. Legkevébbé Lacinak. Ezekben a latin városokban nők nem igen sétálnak egyedül. A vezetett városi túrák ott ismeretlenek voltak. Térképpel a táskámba elindultam egyedül. Öt perc sem telt el már férfiak szólongattak és követtek. Nagy hátrányomra nem volt nehéz

338

Mihály Márta kitatálni, hogy túrista vagyok, mert igen ritka a szőke nő, annyira világos szőkét, mint én sohasem láttam Dél Amerikában. Megszoktam és eldöntöttem magamban, hogy legjobb, ha nem látom és hallom öket. Remekül kirándultam. Elmentem a múzeumba, amiért most is dícsérem magam, mert részemre teljesen ismeretlen festők stílusaival és új témákkal ismerkedtem meg. Majd semmit nem tudtam az argentiniai festőkről. Fantasztikusan élethűnek és érdekesnek találtam a marhákról, füvespusztákról festett munkáikat. Különlegesek voltak portréik. Eljutottam a modern múzeumba is. Megleptek a latin mesterek Picasso-jellegű munkái. Sikerült megnéznem a híresebb állami épületeket, utcákat, templomokat és alkalmam volt a helyi emberek között is mozogni. Nappal a belváros teljesen bíztonságos volt. Itt, egy kerti vendéglőben ebédeltem, természetesen egyedül. Mindenki furcsán nézett rám, de már megszoktam. Remekül kirándultam. A belváros szép tiszta volt és valóban hasonlított az európai nagyvárosokra. Egy-két szép emléktárgyat vettem. Sajnáltam, hogy nem volt kivel megosztanom, amit láttam és tapasztaltam. Majd háron napot jöttem-mentem Buenos Aires-be. A város közepén épűlt Hilton-ba szálltunk meg. Ezt ajánlotta az utazóügynökünk, a bíztonság miatt. Örökké hálás vagyok a tanácsáért, mert a szállodában csak igazolvánnyal lehetett bemenni. Biztonság volt. A mellettünk lévő (ugyanolyan árú, mint a Hilton) szállodában két embert megöltek első éjjel. Egy néhány embert a vonat alá hajítottak. Hallottuk az éjszakai nagy felfordulást. Sok mindent takart a sötétség. Vad világ volt a város éjjel. Azót, állítólag jelentősen megváltozott a közbiztonság. Egy hét után Rosario-ba repültünk. Roppant meleg és nagy por volt ebben a kétmilliós városban. A kollégák a repülőtéren vártak. Kényelmes, tiszta és korszerűnek tűnő szállodában voltunk, de a léghütő belsejében nem volt motor. Eszetlen hőség volt a szobában. Laci belázasodott és rettenetes gyomorbántalmakkal két napig ágyban feküdt. Természetesen, én gondoztam.

339

Vándorlások Rendkivül érdekes volt a Pampa, a híres és nagy kiterjedésű fűvespuszta. Sokat sétáltunk. Itt találkoztunk az argentiniai gauchokal, vagyis az argentiniai cowboy-al és láttuk tanyáikat, szép lovaikat. Finom nyársansűlt marhahús volt ebédre. Engem piszkosul összecsípett egy pampai, fűben élő bogárféle. Tojásait a bőr alá rakja le. Borzalmas viszketegséget, majd sebfertőzést okoz. Körömlakk a legjobb gyógyszer a csípés viszketése ellen. Ez elzárja az okszigént a tojásoktól. A tanszék dolgozói közül egy leányzó beszélt valamicskét angolul. Néhány éve végzett. A főnöke szerint jó tanuló volt és szeretett volna kijönni Kanadába és itt folytathatni a tanulmányait, Laci vezetése alatt. Én erről nem tudtam, sőt azt sem tudtam, hogy Lacival előzetes látogatása alkalmával már ezt nagyjából meg is beszélték. Egyetlen akadály az volt, hogy a lány szülei attól tartottak, hogy Lacinak esetleg más szándékai is lehetnek Szuzi lányukkal a messze földön. Hogy bebíztositsuk a szülőket Laci abszolut becsületes szándékáról, ezért a szálloda éttermében találkoztunk velük. Láthatták, hogy a professzor úr valóban házasember. Nekem nem igen tetszett, hogy elutaztam Lacival ilyen messzire és idegenek ismerkedésével tőltjük az időt, ahelyet, hogy velem kirándulna. Eszetlen helyzet volt, ahol én szavatoltam a férjem tisztességes szándékait és védelmeztem szülei előtt egy 28 éves leányzó ismeretlen erkőlcseit. Kényelmetlenül éreztem magam. Laci azzal vádolt, hogy én nem értem a helyzetet. Igaza volt. A lány, mint egy énekesmadár állandóan ott csicsergett körülötte. Kora tavasszal megérkezett Szuzi Argentinából. Doktorálni akart Laci mellett. Senkit nem ismert, pénze kevés volt, ezért három hétre hozzánk kőltözött. Úgy fogadtam és bántam Vele, mint a saját lányommal, gyaládtag lett. Később kerítettem neki egy ólcsóbb albérletet. Sokat volt nálunk a hétvégeken, főleg vacsorára. Bejáratos lett az otthonunkba.

340

Mihály Márta Ugyanezen a tavaszon hívta meg Laci nővérét Erzsit és férjét Imrét kéthónapos látogatásra. Természetesen minden papirmunkát és előkészületeket én intéztem. A legegyszerübb mesterség a világon a tervezés, különösen akkor, ha tervező nem ismeri a tervek kivitelezési nehézségét és semmiféle kényelmetlenséget nem vállal azok megvalósításáért. Laci nagyon jól tudta, hogy a nyár végén fél évre Hawai'i-ba, onnan január végén fél évre Új Mexico-ba terveztünk menni. Ide hívták meg a szabatikai évére. Azt is tudta, hogy Mártika az otthonunkban marad Londonban, mert ott járt egyetemre. Szuzi már tavasszal megérkezett. Ezektől függetlenül meghívta nővérét és sógorát, látogatásra. Ugyan neki ideje semmire nem volt. Arra számított, hogy én majd mindent elintézek, mindenkinek utánanézek és mindent elkészítek. Végtére Ő megtervezte. Irgalmatlan sok volt a munkám, mert minden előkészítés, csomagolás rám várt. Laci az új argentiniai diákjával volt elfoglalva, aki igen sokat volt nálunk. Junius közepén megérkeztek a rokonok, akik útazni akartak. A terv szerint: egy hosszú szakkirándulás lett volna Szuzival, de Mártika segítségével egy családi kirándulást is terveztek. A nyár végével, amikor a szakkirándulás és rokoni nézelődés befejeződött, akkor majd a rokonok hazamennek és Mártika visszavezeti az autót Londonba. Én pedig Vancouverben találkozom Lacival és együtt repülünk Hawai'iba. Ezek voltak a tervek! Módosúlt a terv: Julius elején Laci, Mártika, Szuzi, Erzsi és Imre elindultak délre. Két óra mulva visszatért a társaság, mert a rokonok vízumja csak egy beútazásra szólt. Nem jöhettek volna vissz Kanadába! Dacára annak, hogy néhányszor megmagyaráztam nekik levélben a többszöri beútazási vízum fontosságát, még sem úgy cselekedtek. Bízonyítéknak, leveleim másolata megvolt! Mindenki kedvetlen és dühös volt. Az utazás a rokonokkal elmaradottnak látszott. Laci a fogadónk közepén bejelentette, hogy nekik Szuzival menni kell, mert várja öket a terepmunka és az értekezletek.

341

Vándorlások A legjobb mególdás, mondotta Laci az lesz, ha Ők Szuzival elmennek és a testvére és sógora velem maradnak, amig Ők visszatérnek. Még véletlenül sem merült fel Laciban az a gondolat, hogy otthonmaradjon a testvéreivel. Tehát arra számított, hogy én majd utánnuk nézek. Erre a kijelentésére nővére lecsapta magát a diványra és, mint egy milliomos bejelentette, hogy akkor ők inkább holnap hazaútaznak. Bár ne tettem volna semmit ennek a megakadályozásása, mert a vissza jegy sokkal ólcsóbb lett volna. Az észszerű mególdás szerint fel kellett volna tennem öket a repülőre, hogy menjenek haza. Nagy volt az idegesség és felfordulás. Nővére dühöngött. Laci ideges volt, már ment volna. Mártika megkönnyebűlést érezhetett, elvonult a szobájába. Hírtelen eszembe jutott, hogy nekem van ismerősöm a helyi bevándorlási hivatalban. Tolmácsoltam ott több alkalommal és mindig szivességből tettem. Elszaladtam oda és néhány perc mulva megszereztem helyes vízumot. Nagy, nagy kár volt! Igy indulhatott el a társaság autóval Amerikán keresztül, Vancouver felé. Én hála az Egeknek itthon maradtam csomagolni, no meg úgy gondoltam, hogy ez lehetőséget ad Lacinak, hogy csak a testvérével legyen. Az utazásuk során főleg Mártika vezetett. Minden szebb nemzeti parkot és érdekességet az úton megnéztek. Több helyen Laci és Szuzi a terepen dolgoztak és konferenciákon vettek részt. Ilyenkor a rokonok Mártika vezetésével kirándultak. Közben befejeztem a tanítást az egyetemen, alaposan kitakarítottam a házat, összecsomagoltam a szükséges könyveket, póstáztam Hawai'i-ba. Rendbehoztam a kertet, pincét. Majd egy hónap mulva Mártika telefonált, hogy a társaság szerencsésen megérkezett Vancouver-be. A tervek megint megváltoztak. Erzsi és Imre roppant fáradtak voltak. Úgy döntöttek az apjával, hogy felteszik öket a repülőre és a betervezett kocsiút helyett vissza repűlnek Toronto-ba. Betervezték

342

Mihály Márta nekem, hogy én majd fel fogom venni öket a repülőtéren. Nekem autóm nem volt. Toronto Londontól 200 km. Ekkor már Laci elbúcsuzott tőlük, Szuzival egy bérelt kocsival elmentek. Mártika volt velük. Igy nem is szólhattam bele a változtatások helytelenségébe, annak költségébe sem. Igen dühített ez a drága és bonyolult mególdás. Laci és Szuzi ketten folytatták útjukat bérelt autóval az Okanaganba mentek, terepmunkára. Mártika feltette a rokonokat Vancouver-ben a repülőre és Ö az autóval elindúlt Torontó felé, 5500 km-ről. Én másnap reggel a 4-órai busszal mentem fel a toronto-i repülőtérre (200 km) a “kifáradt” Erzsit és Imrét felvenni. Több, mint egy órát késtem, de nem volt korábbi busz. Erzsi ott duzugott, nem tetszett neki, hogy várnia kellett. Busszal, majd taxival jöttünk vissza Londonba. Én nem lehettem fáradt? Dühös voltam, mert ezt a felesleges repülést, buszozást és hatalmas kőltségeit egy kis tárgyalással elkerűlhettük volna. Ez sok fáradságba és több, mint ezer dollárba került. Laci nem ismerte az árakat és nem akart tudni az én nehézségeimről! Fontos volt az Ő munkája és kényelme. Az elkövetkező 10 napot Erzsi, Imre és én hármasba tőltöttük otthonunkban, London-ban, kocsi nélkül. Mártika az úton volt, hazafelé. Aggódtam! Laci, mikor a terepre (Osoyoos-ba) érkeztek hazatelefonált. Így megtudta, hogy Erzsi és Imre megérkeztek és jól vannak. Erzsi velem szemben űlt a konyhaasztalnál, mikor Lacival beszélgettünk. Párom feltünően beszédes volt. Szinte érezni lehetett a felszabadulást, vagy valami más zavargó körülményt a hangján. Elmesélte, hogy Osoyoos nem sokat változott. Kint voltak Szuzival a terepen és ugyanabban a motelben szálltak meg, ahol ketten voltunk utóljára. Nagyon hiányzom, mondotta Laci.

343

Vándorlások Letettem a telefont és hihetetlen szivdobogást kaptam. Valami belső érzés azt mondta nekem, hogy itt valami nincs rendjén. Az én jóságommal valahol csunyán visszaélnek. Nem féltékenység volt! Bizonyos voltam benne, hogy Szuzinak nincs pénze és a motelt nem tudja fizetni, ezért egy szobában vannak. Elbújtam sírni. Hiszen ott volt Erzsi és Imre. Nem lehettem kellemes társaság! Laci majd mindennap telefonált Osoyoos-ból. Észrevette, hogy súlyos bajok vannak érzelmeim körül. Kifejeztem reményemet, hogy nem szobatársak Szuzival. Próbára tettem Őt! A választ kérdésemre elkerűlte, de én megszereztem a bizonyitékát. Néhány nap mulva a kezembe volt az osoyoos-i motel-ből a regisztrálás másolata. Ezen rajta volt, hogy Ő és Szuzi egy szobában voltak. Egy 29 éves argentiniai szobatárs tolakodott be az életembe. Elállt a lélegzetem! Nem hittem a szemeimnek! Nem tudom, hogy milyen a féltékenység, de úgy érzem, hogy az érzelmeim magasan túlszárnyalták azt. Rettenetesen felháborított és végtelenül fájt, hogy Laci ilyen szégyenletes módon viselkedik. Ezt én megalázó viselkedésnek tartottam és a véleményem ma sem változott meg. Sohasem fogom elfelejteni ezt a viselkedést, és a megbocsájtás sem mindig sikeres. Mindezt a tudományokért és annak leple alatt tette? Vagy én voltam vak és naiv? A papirt eltettem (különben ez 30 másodperces válóok, amint később ügyvéd barátom tájékoztatott!). Hihetetlen módon összeroppantam, nagyon fájt a viselkedése. Közben a nyakamon voltak a testvérei, akiket nyilván Ő már régen megunt, pedig Neki lett volna kötelessége Velük lenni. Érdekesebb volt egy fiatal leányzó társasága. Nagyon nehezen múlt el a 10 nap. Ugyanaznap érkezett Mártika vissza Toronto-ba, amikor Erzsi és Imre repűltek haza, Magyarországra, a toronto-i repülőtérről. Oda taxival és busszal mentünk fel, majd félnapos út volt. Sok csomagjuk volt, cipekedtünk. Nehéz volt a felszállás, mert késett a gép. Fáradtak voltunk. Végre elmentek.

344

Mihály Márta Később sajnálatos módon minden ballépés és kellemetlenségük az én hibámnak tudódott be, pedig én nem hoztam semmi féle határozatot, nekem csak a munka jutott. No, de ilyen is csak egyszer történik, mert azóta sem engedem, hogy nekem valaki bárhol és bármiben is terveket csináljon. Örültem, hogy néhány órát lányommal lehettem a repülőtéren, mielőtt felszálltam a gépre Hawaii felé. Ott találkoztunk Lacival. Mielőtt én megérkeztem tiszta lett a levegő. Laci félt a botránytól, Szuzit már visszarepítette Londonba. Lelkileg teljesen lezuhantam a megalázás legmélyére. Rendkivül rossz hangulatú találkozás volt. Együtt repűltünk Honolulu-ba, végig veszekedtünk, illetve csak én mondtam a magamét, mert Laci sohasem ismerte be, hogy Ő hibázott. A bizalomra hivatkozott. Kinek a bizalmára? A lányom igen aggódott miattam, amikor elválltunk. Ekkor még nem mondtam Neki semmit. Később láttam, hogy nem is volt rá szükség. Mondanom sem kell, hogy a találkozásunk Hawaii-ban rosszabb volt, mint a földrengés. Állandóan veszekedtünk, vitatkoztunk. Főleg én tettem mindkettőt. Laci a diplomaták hatalmas trükkjével hallgatott. Soha nem mondta, hogy hibát követett el, csak azt hangsúlyozta, hogy én nem értem meg az Ő céljait. Milyen célokat? Valóban nem értettem az ilyen célokat. Sem azt, hogy az Ő életében olyan kicsi volt az én szerepem (szerelemről itt nem is beszélhetünk). Sajnálom, hogy nem láttam ekkor, hogy az Ő tudományos elhivatottsága messze többet jelentett Neki, mint a házassági kapcsolata. Végtére én csak feleség voltam, aki támogatta Őt és mindig kitartott mellette. Talán már elmúlt a hasznosságom, elavúltam? Sokszor magamban kerestem a hibát. Vitatkoztunk, mindig csak én veszekedtem, hiszen Laci el volt foglalva. Körülvették az egyetemen, tele volt programokkal és bizonyosan fáradt is volt a problémáimtól. Neki nem volt semmi gondja, hiszen itthon mindent rendben hagytam. Rokonait hazajutattam. Könyvei, ruhái, amit én csoma-

345

Vándorlások goltam, megérkeztek Hawai'i-ba. Elsőnaptól kezdve müködött a konyha is. Valóban mindenünk meg volt, gyönyörű volt a környezet, csak a bizalom és a szeretet veszett el. Rengeteget sétáltam a tengerparton, jókat úsztam, de főleg egyedűl, magamat és lelkinyugalmamat kerestem. Egyiket sem találtam! Januárba hazajöttem Hawai'i-ból, ott hagytam Lacit, elég volt a veszekedésből. A házban a felesleges szobákat Mártika kiadta diákoknak, így a barátnőmnél szálltam meg. Laci hazarepűlt Hawai'i-ból Londonba, mert az év második felét Las Cruces-ben (Új Mexico) tőltötte. Oda hívták meg egy félévre. Nagyon tágas, kéthálószobás, butorozott egyetemi lakás várta Őt. Én nem mentem vele. Átcsomagolt és egyedül hajtott le Las Cruces-be (Új Mexico). Sietett, nem ért rá a problémák mególdására. Várta Őt a sok kutatómunka. Egy hónap mulva utánna utaztam, azzal a szándékkal, hogy váljunk el, vagy hozzuk rendbe az életünket. Megpróbáltam a lehetetlent, hiszen szerettem Őt. Sokat dolgoztunk, de a mi életünkben a munka volt az elsődleges célja minden kirándulásnak. A terepen mindig szeretet, megértés volt közöttünk. Igy indúlt régen a barátságunk és talán ez volt a legerősebb összetartó erő is közöttünk. Rengeteg adatot gyűjtöttünk. Gyorsan megismerkedtem a sivatagi növényekkel, így a füveket kivéve, önállóan dolgozhattam. Egy igen újszerű problémával foglalkoztunk. Ehhez főleg én gyűjtöttem az anyagot és készítettem a határozó kulcsot. Most ragaszkodtam ahhoz, hogy a cikken az én nevem is rajta legyen. Ebben az évben fejeztünk be egy tankönyvet, amelyen már évek óta dolgoztunk: "Data analysis in population and community ecology" Vol.I. Static Systems., by: L.Orlóci and N.C. Kenkel With the assistance of M. Orlóci (University of Hawai'i, Honolulu and New Mexico State University, Las Cruces, May 1987). Kiváló tankönyv lett, viszonylag kevés hibával.

346

Mihály Márta Élveztem a sivatagot, annak fantasztikus és jellegzetes növényzetét. Különösen érdekesnek találtam az óriáskaktusz erdőket. Szépsége és érdekes aljnövényzete legtöbbször vidámságot varázsolt életemben. Új Mexico természeti szépsége rendkivüli. Ezt már az indiánok felfedezték, több ezer évvel (mondáikból ismeretes) ezelőtt. A sivatagok rózsaszín és lilahegyei sok fényképészt és festőt vonzottak erre a vidékre. Itt tőltötte hosszú élete legtermékenyebb éveit a híres amerikai festőnő, Georgia O'Keeffe (1887-1986). Gyönyörű és teljesen egyéni témakörét és stílusát méltányolta is Új Mexico. A művésznő puritán életformáját tükrözi a teljesen új múzeum Santa Fe-ben, melyet csak O'Keeffe műveinek építettek. Ott tolongtam egy teljes reggel, a nagy tömegben a múzeum megnyításán. Álomszépnek tűnt az ott tőltött délután. Nekem nagyon kedves emlék és igazi, lelkiekben is gazdag élmény maradt. Szeretem O'Keeffe munkáinak egyszerű valóságát és varázslatosan szép sivatagi színeit. A kiállításon egyedül voltam, magányomnak minden pillanatát élveztem. Igen boldog voltam, hogy a sok szépet megláthattam. Mártika és udvarlója is lejöttek Las Cruces-be 10 napra, amikor az egyetemi téliszünet volt. Sokat kirádultunk, Mexico-ba is ellátogattunk együtt. Élveztük a fiatalok társaságát. A viszonyunk Lacival hol jobb, hol rosszabb volt, de inkább az utóbbi. Olyan volt az életünk együtt, mint egy szundikáló tűzhányó. A legkisebb nyomás felrobbantotta a békességet. A problémáinkról Laci nem akart beszélni. Szerinte minden rendben volt, hiszen most is minden úgy történt, ahogy Ő elképzelte. Fűvet, fát megigért, csak legyek vele. Minél többet dolgoztunk annál nagyobb volt a béke. Májusra egy hatalmas szemináriumot tervezett, Las Cruces-ben. Meghivott egy néhány európai kollégát is. Örömmel jöttek. Természetesen ezekre fel kellett készűlni. Kértem, hogy csak most az egyszer nem kell tudomány, csak a mi életünket hozzuk rendbe, mert az a legfontosabb.

347

Vándorlások Azt akartam, hogy csak velem legyen!. De tudományos elképzeléseit nem adta fel. Én sem! A szeminárium előtt egy nappal otthagytam Őt és El Passo-ból hazarepültem. Új Mexico-ba később többször visszajártunk. Rendkivül érdekes és igen szép hely. Élményeimet egy kis könyvben örökítettem meg. "Papagó Indiánok és Óriás kaktuszok" cimmel. Scada Publications 1992.

XXX KÜLÖN VÁLTUNK. Igazi oka az volt, hogy Laci megint Argentinába készűlt egy hatalmas terepkirándulásra, ahol Szuzi volt az idegenvezető és az előzményekből itélve talán újra szobatárs lett. Mikor Laci ezt bejelentette, akkor én azt mondtam, hogy ameddig az én férjem addig ezt nem teheti. Ajánlottam az ügyvédet. Legálisan különválltunk. Érdekes érzelmi élmény maradt ebből a szomorú és drága eseményből. A papírok aláírása után Laci meghívott egy italra! Ezt különben ritkán tette. Érzelmeim összezavarodtak: a kis kerek asztal tetején a kezemet akarta megfogni, mintha ünnepeltünk volna valami szép alkalmat. Békességben, hivatalosan különválasztódtunk. Kicserélte ruhatárát és, mint egy független legényember 6 hétre Argentinába utazott. Én nem értem annyit, mint az új tudományos lehetőségek, vagy az új ismerettség. Különvállással bebizonyította, hogy inkább elválik, de azt csinál, amit akar, még ha ez a házasságába is kerül. Nehéz hetek voltak.

348

Mihály Márta Jóval később rájöttem arra, hogy nincs a világon olyan nő, olyan kapcsolat, olyan pénz, ami Lacit a tudományos világától és annak örömeitől elválaszthatja. Mindenki és minden más esemény a második színtre küldetik. Természetesen jó volt velem utazni, hiszen mindig csinos és gondozott voltam. Őt is rendbetartottam. Műveltségemet ápoltam. Munkámban megbizható és alapos voltam. Mindig tiszta és meleg volt az otthon! Nagyon sokat vendégeskedtünk. Laci nagyon szeretett engem, de a maga, tudományos módján. A !00 %-os munka elhivatottságát és az azzal járó izgalmas új lehetőségeket soha senkiért és semmiért nem adta fel. Még 54 éves házasság után is így gondolkodik. Ő igazán a biológiai tudományok vőlegénye. Örökös eljegyezkedés ez. Lehetséges, hogy ez általános férfiúi elképzelés? Én is hibás voltam, mert hagytam, hogy ide fejlődjön az elhivatottsága. Hiszen minden hétköznapi gondot a válláról levettem. Laci sohasem tudta, hogy mikor kellett lakbért fizetni, hogy mennyi volt a ház havi fenntartása, a koszt, a vendégeskedések, az autóbíztosítás. Az sem foglalkoztatta soha, hogy mennyi a fizetése. Ő tudósok módján a tudományok világában élt. Mindig én osztottam be a pénzt, akkor is, amikor kevés volt. Soha nem volt anyagi gondja, ruha, friss ennivaló, vendégeskedés, takarítás, kőltözködés, utazás, Mártika nevelése mind az én munkám volt. Ő csak a szigoruan a maga munkáját csinálta. Azt viszont igen-igen jól. Kevés embernek adatott meg az életben, hogy ennyire a hivatásának szentelje minden idejét, hacsak nem lett szerzetes pap. Viszont ott is a felsőbb parancsra engedelmeskedni kell. Ott nincs feleség és család. Egyszer ajánlottam, hogy a rendház nyugalmasabb! Ha utaztunk akkor Laci felvette a becsomagolt böröndöt, összerakta papírjait és elutaztunk. Elveszítettem a számát, hogy hányszor. Ha kőltözködtünk, akkor Ő, ha otthon volt akkor szerette irányítani a csomagolást. Pedig azt sem akarom tudni, hogy hányszor kőltözködtünk.

349

Vándorlások Lacinak soha semmi gondja a saját munkáján kivűl nem volt. Nem is akart tudni másról és másokról. Ezt a gondtalan életet én tettem lehetővé, amiért örökké vádolom magamat. Meg kellett volna csalnom Őt néhányszor, mert lett volna rá rengeteg alkalom, talán akkor rájött volna, hogy nem mindig körülötte és munkája mellett forog az életem. Viszont, ezt sohasem tettem, mert szerettem Őt és magamat többre tartottam ennél! Uramisten hol tévedtem? Mi hozta ezt a változást? Nekem is vannak hibáim akárcsak másnak, de ezt igazán nem érdemeltem meg. Segítséget kerestem. Sokat tanultam ekkor. Főleg azt jósolták meg nekem a szakemberek, hogy Laci soha nem fogja megváltoztatni útjait, mert ez az életének a rendkivül sikeres hajtókereke. Nekem kell megváltoztatni a saját életemet és az én elképzeléseimet az Ő viselkedéséről. Ha nincs erőm ezeknek az elviselésére, akkor csak úgy lesz jobb az én életem, ha azonnal elvállunk. Különben 5 szakemberből 4-nek az volt a véleménye, hogy ilyen esetben, az én koromban és képességeimmel jobb a vállás, mert még ekkor előlről kezdhető az élet! Ezekkel a gondolatokkal volt tele a fejem egész nyáron, amig Laci összejárta fél Argentinát. Természetesen ott volt Szuzi és remekül érezhette magát a sok vidám fiatal társaságában. Én megoldást kerestem. Nem beszéltem Vele az argentiniai utazása alatt, gondolom, hogy Mártikát hivta telefonon. Augusztus végén kora reggel szólt a telefon és Laci jelentkezett, Mártikával akart beszélni. Igy tudtam meg, hogy a fantasztikus útjáról hazaérkezett. Alig tudtam megszólalni.

350

Mihály Márta

XXXI OKTÓBER 1-ÉN KIKŐLTÖZKÖDÖTT, mert ez volt a különélés feltétele. Egy öröklakásunk volt a városban, amit Mártikának vettünk és odakőltözött. Elvitte könyveit, ruháit és a bútor egy részét. Megrázó érzés volt a kiűrűlt üresség 30 esztendő után. Semmiben nem volt hiányunk, csak a lelkemet törte össze az esemény. Mártikát igen bántotta ez a felfordult élet, talán az én szenvedésem is fájt Neki, habár a fiatalok másként gondolkodnak. Nem akart előadásokra járni, lehetséges, hogy nem tudott tanulni. Kislányomnak sokszor elmondtam, hogy nem akartam fájdalmat okozni Neki, sőt, amit tettem részben érte csináltam. Az 54-ik születésnapom előestéje (október 18) volt. Egyedül űltem a konyhában, amikor a barátnőm telefonált, hogy szaladjak át hozzá egy rövid időre. Vacsora után volt, éppen koccintottunk az egészségemre, amikor az ajtón csengettek. Kinyílt az ajtó és hangosan zokogó leányom tántorgott befelé. Elállt a lélegzetem. Anyu, meghalt a Péter. Megrázkódtam. Ekkor már hangosan kiabálta, hogy meghalt Péter és zokogva az udvarlója vállára borúlt. Nekem már elfogytak a könnyeim, sírni se tudtam. Remegtem. Gyorsan hazaszaladtunk. Telefonáltam Wisconsin-ba, öcsém zokogva mondotta, hogy vadászbaleset érte Pétert és ott a helyszinen meghalt. 13 éves, okos, jólelkű, jóhumorú kisfiú volt.

351

Vándorlások Mit is mondhattam az öcsémnek? Hogyan lehettem anyja és apja ebben a szörnyű tragádiában? De iparkodtam, mondtam Neki, hogy azonnal indulunk hozzájuk. Wisconsinba 14-16 óra vezetésre volt. Mártika udvarlója és Laci is jött a temetésre. Péter fiatal kis teste ott feküdt élettelenül és semmit tenni nem tudtam. Mellére fektettem egy néhány szem magyar földet Anyám sírjáról. Életemet adtam volna ezért a kis fiúcskáért. Három napig próbáltuk enyhíteni Penny és Árpi kimondhatatlan fájdalmát. De tudtam, hogy csak próbálkozás volt, hiszen Péter nem jön vissza soha többé. Ripon-ban (Wisconsin) alussza örök álmát. Sirkövén magyarul csak ennyi áll: Jó kisfiú voltál. Született szeptember 13, 1974-ben, meghalt október 18-án 1987ben. Talán így akarta a Teremtő? Nagy lelkigyászommal hazatértünk London-ba. Laci és Mártika elmentek. Egyedül maradtam. Nagy csend, üresség és sorstalanság tátongott körülöttem. Kivettem a leveleket a póstaládából és azonnal megláttam a magyar borítékot, legkisebb öcsém Attila írt. Közölte velem, hogy most ment haza a korházból, súlyos szívinfraktusa volt. Majdnem meghalt. Rossz állapota miatt egy-két családi dolgot szeretett volna levélen keresztűl megbeszélni velem. Ruhástól az ágyamra feküdtem és kirázott a hideg. Nagyon fájt mindenki fájdalma, de talán legjobban az enyém, mert úgy éreztem, hogy a terheket nem birom tovább. Nehezen múlt el az éjszaka. Laci érdekes módon kezdett hazajárni. Elhozta a mosását, azzal, hogy nincs mosógépje. Ilyenkor konyhai terepszemlét tartott és jól elkóstolgatta, amit talált. Mártikával szokatlanul hosszú társalgásokba elegyedett. Úgy nézett ki, hogy hazavágyik. De egyenlőre az udvarias egy-két szón kivül nem társalogtunk. Nehéz volt. Karácsony előtt összetalálkoztam a tanszék titkárnőjével, aki szívélyesen üdvözölt és azt kérdezte tőlem, hogy hogy lehet, hogy én nem megyek Dr. Orlócival Argentinába? Csak egy jegyet rendelt a professzor úrnak, mondotta ő.

352

Mihály Márta Meglepődtem, de azt hazudtam, hogy én a lányommal akartam tőlteni a karácsonyt. Este megint jött Laci a lányát látogatni. Én már ágyban voltam, de nem aludtam, hanem a haditerveimen dolgoztam. Elhatároztam, hogy ennek a kapcsolatnak véget fogok vetni, bármilyen módon is. Szuzi sem fog doktorálni, mert én akkor azonnal elvállok. Laci még az este kopogás után a hálószobámba jött és közölte velem, hogy Argentinába megy és megkérdezte, hogy van-e Mártikával valamire szükségünk, mert hosszabb időre megy. Azt válaszoltam, hogy nincs. Tudomására hoztam, hogy amennyiben Argentinában megy, és folytatja a kapcsolatot Szuzival, akkor ahogy felszállt a repülő azonnal itt mellettem az ágyban valaki más férfi lesz, és ezzel a házasságunk befejeződött. Azonnal beadom a vállópert. Meglepődve nézett rám és azt kérdezte, hogy meg tudnám ezt tenni? Nekem sok kétségem volt, de azt mondtam, hogy bizony meg és ágyastársi vállalkozó is akad elég. Valóban ekkor a vállás mellett voltam, mert nem láttam más mególdást. Nagyon szerettem Lacit, de lehetséges, hogy barátot is kerítettem volna. Ki tudja? Megkértem Lacit, hogy sürgösen menjen ki a szobámból, mert nem akarom látni! Eltávozott. Egy kis idő elmultával hallottam, hogy a titkárnővel beszélget a telefonon. Lemondta az utazását. Tudtam, hogy Szuzi sem doktorál, mert én elintézem az ő szénáját is. Szerencsémre (?) ez nélkülem megtörtént. A problémánk azzal, hogy nem ment vissza Argentinába, sajnos nem óldódott meg. Külön éltünk, de Laci majd mindennap otthon volt munka után, pedig én egyszer sem hívtam. Nem tudtam, hogy mit akart. A viszonyunkról nem akart beszélni. Több hónap mult el ebben a bizonytalanságban. Sajnos tönkretette az egészségemet. Egyáltalán nem tudtam aludni, még erős altatókkal sem. Képtelen voltam a spanyol órák folytatására. Felvettem egy igen érdekes, nehéz tárgyat. Próbáltam lekötni agyamat gondolkodtató problémákkal, ami nem volt könnyű.

353

Vándorlások Egyik barátnőm elhatározta, hogy nekem a legjobb lesz, ha azonnal beadom a válópert és otthagyom Lacit. A férjhemenésben látta az én boldogulásomat, mert ő ezt vállása után sikerrel megcsinálta. Összehozott engem egy korban hozzámillő, jómódú, kanadai nyugdijjas minisztertanácsossal.. Az új ismerősöm egy végtelen nyugodt úriember volt, aki özvegy lévén feleséget keresett. Sok évvel azelőtt állitólag találkoztunk valami vacsorán, mert Ő ismert engem. Én nem akartam férjhezmenni! Még mindig Lacit szerettem? Megszoktam Őt? Ragaszkodtam hozzá? Nem tudom! Ismerősömmel kétszer találkoztunk, meglepett, amikor a 4-karátos barátsággyürüvel megjelent. Elválltunk, csak a barátságomat kérte. Én nem láttam a találkáknak semmi értelmét. 1988 augusztus 29-én távirat érkezett Csórrol, hogy Attila öcsém szivrohamban meghalt. Telefonáltam Árpinak Wisconsinba és úgy döntöttünk, hogy együtt hazarepülünk a temetésére. Bécsben találkoztunk és onnan bérelt kocsival mentünk tovább. Kicsi Dudust, Attilát, családunk bubáját én bucsúztattam. Többek között ezeket mondottam: "Duduskám nyugodjál békében, takarjon be a drága magyar föld, hulljanak Rád a falevelek. Új fa és élet csirázzon Belőled, legyen örök tavasz amerre jársz! Megkértem a hargitai fenyőket, hogy zúgjanak Neked, és szülőfalud Fenyéd bükkösseit, hogy különösen szép rozsdabarna legyen az idén az őszi levél-takaró, mely Rád borul. Bőgjenek a szarvasok, hiszen kidölt a magasles lesője. Elment a vadász. Attikám igen nehéz a búcsú Tőled. Öleljen át családunk szeretete és az erdők igazi békéje! Tudom találkozunk, jó testvér voltál" (1988 Szept.1. Csór). Öcsém 44 esztendős erdész volt, amikor meghalt. Sajnos nem engedte, hogy megoperálják az első szivrohama után. Nagy és hihetetlen fájdalommal álltam a nyított koporsó mellett. Arca megszépűlt és nyugodt volt, remélem, hogy Ő akarta, hogy így legyen.

354

Mihály Márta Érzékeny lelkű, arany gyerek és gondoskodó testvér volt. Nagynagy veszteség ért. Ahogy a koporsó mellett álltam arra gondoltam, hogy miért nem én? Hiszen 11 esztendővel voltam idősebb. Erre nem volt válasz. A temetés utánni reggelen elhagytuk Árpival Magyarországot. Fájdalmunkban szinte futottunk. Két nap mulva sikerült Árpinak New York-ba, nekem Toronto-ba repűlni. Szomorúan elbúcsúzkodtunk. Amikor Londonba érkeztem Lacinak egy új braziliai diákja, felesége és pici fiúk vártak rám. Akkor érkeztek Kanadába és ágyakra volt szükségük. Azt hittem nem hallok jól, amikor Laci a segítségemet felajálotta. Azonnal eszembe jutott, hogy nekem állapotosan jó volt a földön és a hálózsákban aludni, amikor 1965-ben Londonba érkeztem. Gondolataimról nem szóltam, hogy én mindig a multban járok más! De végtére még is ugyan bútorüzletben. A temetésről nem nem.

mert akkor az lett volna a válasz, és a mi életünk más volt. Bizony az! Elmentünk együtt a használt esett szó, érzelmeimről különösen

Késő ősszel az orvosom beutalt három hétre a korházba, mert egyáltalán nem tudtam aludni, rettenetesen lefogytam. Természetesen ez megviselte az idegállapotomat és egy kisebb idegösszeroppanás ért. Ezen az orvosok egy cseppet sem csodálkoztak, hiszen egyik idegcsapás a másikat követte. Kislányom hűséggel látogatott. Lacit eltíltattam a látogatástól, mert meg akartam gyógyulni. Békességet kerestem! A két szakorvosom gyors vállást javasolt, mivel Laci nem volt hajlandó mególdást keresni. Sőt, úgy viselkedett, mint, akinek semmi problémája nincs. Talán nem is volt! Két hét után eljött megnézni engemet és meghivott egy olaszországi kirándulásra. A feltétel részemről az volt, hogy csak akkor megyek, ha az utazás végén eldöntjük, hogy együtt maradunk-e, vagy sem.

355

Vándorlások A szakorvosom ellenezte az utazást. Bár megfogadtam volna a tanácsát. Majd négy hétig voltam a korházban. Hálás voltam a jó kezelésért és ismerőseim jóságáért. Az értekezlet merőben különbözött a szokásos összejövetelektől. Talán jót is tett egy teljesen más környezet nekem. Ez az alkalom hivatalosan, korszerű előadásokkal megerősitve, ünnepelte az olasz és kanadai tudományos együttmüködésnek a 10-ik évfordulóját. Amolyan elegáns reprezentációs megmozdulás volt. A találkozót és az előadásokat Rómában tartották, december 12-16-ig, 1988-ban. Laci a kanadai és olasz közös ökológiai kutatások során kialakult kapcsolataiért kapott elismerést. Olasz munkatársai és kollégái, Enrico Feoli, Duilio Lausi és Pier Luigi Nimis, akikkel tapasztalataikat megosztották ma is jó barátaink és többszöri házi vendégeink voltak. Nagyon elegáns és rendkivül érdekes volt a találkozó. Laci büszkeséggel, természetesen és melegen beszélt az előző évtized sikeres és sokirányú közremüködésről és a kialakult baráti kapcsolatokról. Egy szép fogadás volt a Kanadai Kutató Központban (Canadian Academic Centre in Italy, Piazza Cardelli, Roma) Romában, ha jól emlékezem ezt az akkori kanadai követ adta a két ország tudományos résztvevőinek. A követ jól ismerte Londont, kellemesen elbeszélgettünk. Több képviselő volt jelen a kanadai és természetesen az olasz kormány részéről is. A kanadai Tudományos Akadémia (Canadian Royal Society) elnöke zárta be ezt a jelentős és kellemes összejövetelt. Egy reggel kimentünk a szálloda melletti parkba sétálni. Borús, barátságtalan decemberi idő volt. Kevesen jártak kint. Hirtelen megtámadott engem egy csoport gyerek. El akarták venni a táskámat. Laci össze-vissza rugdosta öket, mert majdnem letepertek. Szerencsénkre valakik feltüntek a közelünkben. Szétszaladtak a gyerekek. Ekkor ezek a koborló cigánygyerekek voltak Róma rémei. Mi nem ismertük a helyzetet.

356

Mihály Márta

"Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a tetőn Holott borongón már az este jön." Juhász Gyula: Szerelem?

XXXII KARÁCSONYRA ÉPPEN HAZAÉRTÜNK. Mind a hárman lementünk Wisconsinba az öcsémékhez egy pár napra. Velük tőltöttük az ünnepeket. Reméltem, hogy valamennyire átsegítjük Öket a szomorú ünnepeken az ősszel elhalt Péter nélkül. Érdekes módon különéltünk ugyan, de Laci a családhoz tartozónak gondolta magát. Hosszú és bonyolult volt a tél. Sokat vitatkoztunk. Szerelem, vagy balgaság jellemezte ezeket a hónapokat. Talán egyikünk sem tudott megküzdeni a valósággal? Sem külön, sem együtt nem volt jó! Elveszett a bizalom! Tavasszal eldöntöttük, hogy újra megpróbáljuk az együttélést. Eladjuk a házunkat és ujrakezdjük az életünket egy új otthonnal. Néhány nap alatt jó árért elkelt a régi ház és azonnal bekőltöztünk új otthonunkba. Ez egy gyönyörű otthon volt (2 St. Bees Place, London, Ontario). Áprilisban, 1989-ben kőltözködtünk. Mire berendeztem az én elképzelésem szerint, pontosan olyan lett, mint szerettem volna. Tele volt virágokkal, ablakokkal, napfénnyel, világos falakkal és hatalmas szobákkal. Sarki ház volt, nagy telekkel. Boldogan, megint fészket építettem. Magam terveztem és űltettem a kertjét. Volt egy Florida szobám, teljesen körbe ablakokkal és tele virágzó növényekkel. Imádtam az otthonomat. Kezdett visszatérni az életkedvem.

357

Vándorlások Laci április elején hazakőltözött. Egyik nap örültem, hogy visszajött, máskor nem. A legkisebb probléma felrobbantotta a békességet. Elveszett a bizalom, sántított a szeretet. Mindennap házassági főpróba volt. Ekkor elhatároztam, hogy megfogadom a jó szakorvosi tanácsokat, mert csak a magam elképzeléseit tudom átalakítani, csak magamat tudom megváltoztatni. Részemről befejeződött az ingyenes segitség, a készséges szakmai kooperáció. Azóta csak akkor segítek Lacinak, ha nevem rajta van a megjelent cikken és, ha kedvem van hozzá. Én is oda utazom, ahová szeretnék és akkor, amikor akarok, ha megengedi az anyagi helyzetünk. A közös útazást is lecsökkentettem, mert sok estetben kényelmesebb itthon, vagy egyedül nyaralni. Sok mindenben jelentősen megváltoztattam az életemet, ami legtöbbször nem okoz örömet Lacinak. Ma már Ő csomagol saját magának (Ahogy igen helyesen a tanácsadó szakorvos mondotta nekem: "Csak az utazó tudhatja, hogy mire van szüksége"! Igaz!Igaz!). Volt, amikor alsóneműje, máskor nadrágszíjja hiányzott. Én figyelmen kivül hagytam a hiányokat, nevetséges volt, hiszen Ő csomagolt. Sok változás történt! Amióta nyugdijasok vagyunk, azóta különösen megváltozott a házasságunk. Laci a régi lelkesedésével dolgozik. Semmire nincs ideje. A házimunkát és a konyhai teendőket megosztjuk, mert én is nyugdijas vagyok. Nekem sincs időm. Legtöbbször egyedül útazom. Sok időt tőltök unokáimmal, és még többet írással. Minkettőt igen élvezem. Egyre kevesebb idő marad arra, hogy Laci sokszintű elfoglaltságával foglalkozzam. Márta leányunk befejezte az egyetemet 1989 májusában. Ökologiai földrajból diplomált. Boldog volt. Alig várta, hogy tanulmányai végére érjen. Nem akart tovább tanulni, esze kiváló volt, de az élet praktikumai jobban érdekelték. Azt hiszem, hogy elege volt az egyetemből, a továbbtanulók problémáiból. A tézisének elfogadása után két osztálytársával elment egy hónapra a Szikláshegységbe hegyeket mászni. Igen-igen élvezte a kirándulást.

358

Mihály Márta Julius első hetében véget ért a diákélet és a gondtalanság. Munkát kapott az egyik természetvédelmi vállalatnál. Sajnos nem Londonban, így feleslegessé vált az öröklakás, amiből Laci kikőltözött. Rövidesen el is adtuk. Kapott tőlünk egy új autót és elkőltöztettük Őt első leánylakására. Nagyon hiányzott, amikor elment. Sokáig és gyakran a szobája közepén találtam magam, pedig tudtam, hogy nincs ott. 1990 nyarán Mártika telefonált, hogy szeretné hazahozni egy férfi barátját a hétvégére. Modtam Neki, hogy természetesen szívesen látjuk. Így tudtam meg, hogy régi udvarlójával megszakadt a kapcsolat. Kissé fájt, mert majd hat esztendő alatt megszoktuk, megismertük ezt a középiskoláskori évekből ismerős barátot. No, de Mártika nem beszélt a régi barátságról, hanem az új fiatalembert akarta megismertetni velünk. Emlékszem eszetlen meleg volt és a találkozás részemre nem volt a legkedvezőbb. Ez természetes! Olyan fiatal ember nem volt a földön, aki az én kislányomnak jó lett volna. Ilyenek az anyák! Betyár volt a családunk kutyája. Mártikának vette Laci, ezt a sovány és egetlenül szagos kicsi nősténykutyakölyköt, amikor Mártika 10 éves volt. Együtt nőttek fel. Közben elszaladtak az évek, megöregedett a kutya. Ezen a nyáron súlyosan lebetegedett Betyár, akit természetesen én már régen örökbefogadtam, hiszen Mártika nem élt otthon. 13 esztendős labrador és németvizsla keverék volt. Rajongott Mártikáért és értünk, de családi kutya volt. Idegenekkel nehezen barátkozott. Szerencsétlenségünkre éppen az új barát, Tim látogatásakor a kutya visított a fájdalomtól. Mártika és Tim elvitték az állatorvoshoz elaltatni. Hát ez bizony rányomta a szomoruság bélyegét a hétvégére. Sokáig igen hiányzott a kutya, hűséges jó barát volt. Igaz, hogy szép és jó élete volt velünk. Kora tavasszal, 1990-ben Magyar Tudományos Akadémia külsőtagjává választotta Lacit. Ez volt hazánk legszebb dícsérete és legnagyobb elismerése. Laci volt a első és egyedüli akadémiai tag a kűlföldi Soproni Erdőmérnöki Főiskoláról. Édesapám olvasta az otthoni ujságban mielőtt mi hallottunk felőle. Úgy emlékszem, hogy a Magyar Nemzet közölte.

359

Vándorlások A felavató előadás és ünnepség augusztus 21-én volt, a Magyar Tudományos Akadémián, Budapesten. Budán, a Duna partján szálltunk meg. Szép augusztusi reggel volt, zászlókat lengetett a hűs dunai szél, amikor Lacival gyalog átmentünk a Lánchídon a pesti óldalra. Gyönyörű volt Budapest, teljes ünnepi köntösében köszöntött bennünket. Előtte való nap ünnepelte a magyar nép Szent István országalapító királyunk névnapját (Igaz a kormány Alkotmány napjának, majd az új kenyér ünnepének mondotta, de nem ezt ünnepelte a nép!). E reggel utazott el János pápa budapesti látogatásáról, itt-ott arcképét és a vatikáni zászlót láthattuk. Büszkeséget éreztem, igaz, hogy nem én lettem akadémiai tag, de úgy gondoltam, hogy Laci kiérdemelte ezt a rendkivüli nagy megtiszteltetést. Sok elismerő kitüntetést kapott, de a legszebb és a legérdemesebb hazánk elismerése volt. Különben is a sikerek felét a lelkem mélyén magaménak éreztem! Sok éves kemény munkánk méltó koronája volt ez. Szerettem volna, ha az emberek itt-ott tudták volna örömemet és büszkeségem okát. Gyorsan az Akadémia elé értünk. Széles lépcsők vezettek az előcsarnokba. Féluton felfelé a tágas ajtókban egy idős úr körvonalait világította meg a hátsó ablakokból beömlő fény. Odaérve, kitárt karokkal lépett Laci elé Zólyomi Bálint bácsi, európa hírű akadémikus, "Lacikám, hazánk fia, Isten hozott az Akadémiára!” mondotta és melegen átölelte Lacit, majd engem. Mögötte állt Dr. Fekete Gábor hasonló meleg üdvözletével. Jól esett az ismerős, meleg fogadtatás. Ezután bevezettek a díszterembe, ahol az első sorban űlt leányunk Mártika, vőlegényével Tim-el. Mögöttük öcsém Árpi az USA-ból, Laci bátyja, felesége és fiúk várták az előadás kezdetét. A megnyítóra barátaink és kollégáink is eljöttek, többen otthonról, Hawai'i-ból, Svejcből, USA-ból, Kanadából és Olaszországból. Nagy öröm volt látni a sok ismerős arcot. Laci székfoglaló előadásását angolul és magyarul tartotta. Témája új és jövőbelátó volt. Büszke voltam Rá, előadási modora akadémiai

360

Mihály Márta szintű volt. Nagy tapsot kapott. Ekkor bejelentette, hogy felesége is szeretne egy néhány szót szólni. A Magyar Tudományos Akadémián ezeket mondottam: "Kedves Kollégák, barátaink, rokonaink és Mártika! Életösvényünk Lacival innen nem messze, a Soproni Erdőmérnöki Főiskoláról indult és majd 40 év után igen sok kitérővel, kacskaringósan az Akadémiához tért vissza. 1956-ban a politikai események örvényei Kanadába sodortak bennünket. Kanada melegséggel, megértéssel és a bevándorló országok gyakorlottságával iktatott be bennünket a minden tekintetben színes és változatos polgárai közé. 8$-t, teljes szabadságot, egyenlő jogokat és korlátlan lehetőségeket bíztosított nekünk. Fiatalok, erősek és optimisták voltunk. Azonnal új életösvényünk feltöréséhez kezdtünk. Kemény és kitartó munka volt. Néha nehéz volt a vándorbot és a tarisnya a kanyargós ösvényeken. Útjainkon mindig a jobbat, szebbet és legigazabbat kerestük. A kemény munkában elszaladtak az évek, és ahogy most visszanézek gyorsnak és könnyünek tűnik az ösvény, mert siettünk és, ahogy Mécs László papkőltönk mondotta: …"nem gyalog jöttünk, hanem játszva karikáztunk". E munkás és reményekben gazdag szellemű ösvény hozott vissza szép hazánkba, Magyarországra. Vándorlásunk során sokszor cseréltünk hazát, de szivet nem. Lelkületünk, lényünk megmaradt magyarnak. Összezsugorodott anyanyelvünkön, de magyarul imádkozunk. Ezért jelent Laci akadémiai tagsága és ez a meleg összejövetel oly sokat nekünk. Igen sok évvel ezelőtt apósom titkos kivánsága volt Laci fia előadását meghallgatni. Kivánságát a nagyrédei temetőbe vitte, de tudom, hogy velünk van és büszkén néz le az Egekből fiára. Örömmel tölt el a sok-sok új ösvény és csillogás körülöttünk. Reméljük, hogy hazánkban az új ösvénycsinálók a szépet, jót és az igazságot keresik. Jókivánságaimat Nyírő József székely főldim és emigráns iró búcsú üzenete fejezi ki a legszebben:…."és Úramisten mond meg a búzának, hogy kétszeressére

361

Vándorlások nőjjön számukra, tanitsd meg a madarakat nekik dalolni. Töröld el a szenvedést homlokukról. Ne engedj egyet is elveszni közülünk. Aranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon. Virágozzanak ki a nagy magyar erények és erők fái. Szünjön meg minden igazságtalanság és áldás fakadjon minden elejtett vércseppből és verejtékből"….(Nyírő József: Havasok könyve) Reméljük így lesz"! Néhányan sírtak. Nagy tapsot kaptam. Ugyan nem lettem akadémiai tag, de én voltam az első asszony, aki 1991-ben beszélt és imádkozott az Akadémián. Megható jelenet volt, amikor Lacinak átadták az akadémiai díszlevelet. Bizony örömömben könnyeztem. Leánya ölelte át legelőbb. Táviratok és jó kivánságok érkeztek a világ minden részéről, egyedül csak a két Alma Mater, vagy azoknak hivatalos képviselője felejtett el bennünket. Igaz nem is hiányzott. Boldogok, elégedettek és eredményeinkre büszkék voltunk. Az ünnepségeket egy elegáns fogadás követte. Szép és jó idők voltak ezek az Akadémián. Pár nap mulva Budapestről Egerbe utaztunk. Ott volt egy nagy nemzetközi értekezlet. Tiszteletből nekünk adták oda a helyi párttitkár vendéglakosztályát. Tágasan laktunk, elegánsan berendezett otthonunk egy nagy térre nézett. Laci számos előadást tartott és vitaórákat vezetett. Az értekezleten több száz bel és kűlföldi kolléga vett részt Érdekes tanulmányi kirándulásokon jártunk. Legtöbbször Zólyomi Bálint bácsi szegődött hozzám. Kiváló társaságom és nagy tudású kisérőm volt. Eger tele van látnivalókkal. Bájos és klasszikus régi magyar város. Én voltam egy jó néhány kűlföldi asszonynak az idegenvezetője. Sok szépet láttunk. Bennem emléket hagyott a "A zsinat" c. freskó, az egri Líceum mennyezetén. Elállt a lélegzetem, amikor beléptem a könyvtárba. Úgy éreztem, hogy én is ott ülök a zsinat résztvevői között. Csodálatos freskó. Ez a jelenet a tridenti zsinat 25. űlését örökíti meg. Ekkor mondották ki az ereklyék, szentképek és templomok védelmét.

362

Mihály Márta A kongresszus résztvevőinek a tiszteletére az egri székesegyházban egy magas színvonalú orgona zene estet kaptunk. Valószínüleg az orgona kiváló síprendszere és ezt a zenét annyira jellemző és felemelő környezet is szinezte ezt a kölönlegesen szép zenei produkciót. Felejthetetlen élmény maradt. A nagy hirű egri borospincében búcsuzkodtunk el barátainktól és kollégáinktól. Itt találkoztam utóljára Juhász-Nagy Pali barátommal és kollégámmal, együtt vacsoráztunk és a régi wélszi időkről beszélgettünk. Sajnos Pali korán eltávozott. Sok-sok mindent terveztek magyar kollégáink részünkre a következő napokra, de kimerűltünk szellemileg és fizikailag egyaránt. Beleültünk a bérelt autónkba és titokban elszöktünk. A Balatonig meg sem álltunk. Ott három napra kibéreltünk egy kis szobát, kikapcsoltuk a telefont. Csak aludtunk, ettünk és sétáltunk. Öreg tölgyesek alatt barátságos vendéglőket találtunk és élveztük a magyar konyhamüvészet ízletes csodáit. Mindketten szeretettel gondolunk erre a három napra. Talán rövidesen megismételhetjük.

XXXIII NÉHÁNY HÓNAPPAL az akadémiai események előtt meghívták Lacit Sopronba, hogy tartson előadást kutatómunkájáról. Mivel augusztus nagy részét a Magyar Tudományos Akadémián tőltöttük, úgy állapodtunk meg a soproni tanszékvezetővel, hogy szeptember 1-én, délelőtt lesz az előadás. Miután kipihentük magunkat a Balatonon, felhajtottunk Sopronba erre az előadásra. Amikor odaértünk akkor tudtuk meg, hogy Laci bátyja Pista, az első előadó. Igen kellemes meglepetés volt.

363

Vándorlások Laci elődását sok színes és több földrészről készített diapozitivok vetítésével tervezte illusztrálni. Kértük, hogy gondoskodjanak egy vetítőről. Lelkesedéssel gondoltunk arra, hogy Alma Materünk hallani akar Laci tudományos munkájáról. Augusztus 31-én érkeztünk Sopronba. Tele volt a város diákokkal, elfelejtettük már ennek a napnak jelentőségét a soproni diákok életében. Pontosan ezen a napon, 1952 őszén jöttünk Lacival és sok száz más diákkal, mint elsőéves erdőmérnökhallgatók ebben a csendes, határszéli diákvárosba. Semmit sem változott a kép az elmúlt majd 50 esztendő alatt, csak mi lettünk öregebbek. Elmondok egy aranyos esetet, amelyik ezt igazából aláhúzza. Történt Sopronban, a Hűség Torony közelében, ott, ahol most az Erdész Múzeum van. Bementünk egy udvarban lévő cukrászdába, hogy megkóstoljuk azt, amit diákkorunkban nem ehettünk. Élveztük a várost, a zajt és a fiatalok idétlen, ma már céltalannak tetsző bolyongását. A mellettünk lévő asztalnál négy hosszúlábú, vékonydongájú fiú telepedett le. Arról beszélgettek, hogy már régen megették a hideg vacsorájukat és még is éhesek. Valamit rendeltek hogy elosszák egymás között. Laci hozzájuk fordult és megkérdezte, hogy hová járnak iskolába. Elárúlták, hogy bentlakó erdésztechnikusok. Laci szemei felcsillantak, izgalmas lelkesedéssel közölte velük, hogy ő is odajárt és onnan ment az Erdőmérnöki Főiskolára. Udvariasan hallgatták az információt, mire megszólalt az egyikük: Mikor volt az bácsi? Laci látszólag meglepődött és láttam, hogy bajban van az évekkel. Ugyan mikor, réges-régen! Valóban elszaladtak az évek, itt igazán régiségeknek számítottunk. Laci szólt a pincérlánynak, hogy rendeljenek a fiúk azt, amit akarnak és főleg eleget. Kissé tiltakozva, de köszönettel elfogadták. Öröm volt nézni az étvágyukat. A finom sütemény elfogyasztása után városnézőbe indultunk. Szinte magával sodort a tömeg. Egyszercsak hallom: Anyu, anyu! Forgolódtam, nehezen megtaláltam lányom és Tim arcát egy tömött

364

Mihály Márta kertvendéglőben üldögéltek. Eljöttek Laci előadását meghallgatni. Kedves meglepetés volt. Nagyon tetszett Nekik Sopron. A szállodánkat a soproni tanszék foglalta nekünk. Földszínti szoba volt, a Budapest-Bécs autóút mentén a belvárosban, ott, ahol kanyarodik az út. Egész éjjel hajmeresztő forgalom volt és megtelt a szoba a kipuffogó gázokkal. Az ágy tetején űlve tőltöttük az éjszakát. Ettől függetlenül reggel időben az egyetemen, a kijelölt díszterembe voltunk. Ott űltek Mártika és Tim a hallgatók között. Pista előadása rendkivül érdekes és stilisztikailag tökéletes volt. A Tisza vízviszonyairól, áradásairól és az elmúlt évszázadok halászainak vízvédelmi módszereiről beszélt. Nagyon élveztem. Pista országszerte jól ismert vízmérnök, aki aktivan részt vett az utólsó nagyméretű Duna gátazások tevezésében. Ezután Laci előadása következett. A tanszékvezető bejelentette Laci nevét, de nem mutatta be, hogy ott végzett és egy szót sem szólt tudományos eredményeiről, különösen az akadémiai tagságáról. Gyorsan én vettem át a szót, hogy megmentsem a helyzetet. Én mutattam be Őt. Ez a viselkedés azonnal elárulta, hogy valami baj van a hivatalos vendégfogadással is. A vetítő pedig nem dolgozott, így nem tudtuk illusztrálni a nagy gonddal előkészített anyagot. Az előadás után Mártika és Tim elköszöntek, jöttek vissza Kanadába. Minket a tanszékvezető elvitt a menzára ebédelni. Kellemesen elbeszélgettünk. Lejött velünk a szállodába kifizettetni az éjszakai szállást. Mikor készen lett a számla, akkor a tanszékvezető odafordult Lacihoz és azt mondta, hogy Laci neked talán könnyebb kifizetni ezt a számlát, mint nekünk. Ezzel minden gátlás nélkül a Laci kezébe nyomta a számlát. Mi természetesen kifizettük a szállodánkat. Igen restelletük az esetet. Kivéve Ausztráliát minden földrészen jártunk, de mi soha szállodaszámlát nem láttunk. Végtére meghívással mentünk. Így tisztelt meg bennünket az Alma Mater!

365

Vándorlások Szerencsénkre itthon az egyetemi tanítás csak a második héten kezdődött, maradt egy kis időnk az előkészületekre. Laci az ősz nagy részét Braziliába tőltötte. Én itthonmaradtam. Élveztem a kertem és házam csendjét. Sokat olvastam és kertészkedtem. Barátnőmmel egy hetes buszkirándulásra mentem New York-ba. Előre megrendeltem a Broadway színházjegyeket. Nem hiába híresek ezek az amerikai operettek (musicals), mert valóban kiválóak és sajátosan amerikaiak. Ilyent csak a Broadway-n láthatunk. Minden este szinházba, vagy hangversenyre mentem. Megnéztem a Radio City Hall híres programját. Elámúltam a gyönyörű, modern amerikai táncokon. Csodálatosak a Rocketts-ek. Nagyon szép a Lincoln Centre, kiváló hangversenyek és operák otthona. Természetesen ellátogattam az Egyesűlt Nemzetek impozáns központjába is. Megcsodáltam a kikötőben lévő Szabadságszobrot, hiszen másodszori kivándorlásakor ő üdvözölte Nagyapámat. Igen érdekes volt az idegenvezető tájékoztatója, gyönyörű helyen áll ez a hatalmas és millióknak reményt igérő márvány leány. Napközben a várost róttuk. A Barbizon szállodában laktunk, a városi nagy park bejáratánál, ez eléggé központi helyen volt. Este csak taxival közlekedtünk. Kiváló helyeken ebédeltünk és minden este valami érdekes helyen vacsoráztunk. Ilyen volt a híres és szép Rockefeller Centre, az arany fiúval (Golden boy). Impozáns kertvendéglő, finom a főztje. Igazi túrista voltam. A legnagyobb hatással a kedvenc és sajátosan amerikai opera meghallgatása volt. Porgy and Bess volt ez a felejthetetlenül szép élmény. A Gershwin testvérek (George és Ira) komponálták. Éveket tőltöttek Georgia és Dél Carolina államokban, ahol a helyi néger spirituálékat és rabszólga sorsukból megőrzött dalaikat tanulmányozták. Úgy érzem, hogy kiváló munkát végeztek és ezzel az operával megőríztek olyan zenei elemeket, melyek különben elvesztek volna. Az opera zenéjének legtöbb eleme Charleston (Dél Carolina állam)

366

Mihály Márta környékéről származik. Nekem hallatlanul nagy élmény volt ez az igazán amerikai opera. Sok szép boltot is megnéztünk, de csak átfutottunk rajtuk. Nem vásárolni mentünk, meg akartuk ismerni a város erősen kozmopolita és new yorki levegőjét. Valóban sehol ilyent nem tapasztaltam. Emlékezetes kirándulás volt, páratlan sok szép élménnyel tértem haza. Váratlanul reggel 3-kor a telefon szólt. Tudtam, hogy valakivel valahol, valami baj van. Nagybácsim volt Budapestről. Éppen a korházból jött, Édesapám halálán volt. Én voltam a bejelentett hozzátartozó, aki véleményt adhat az életmentéssel kapcsolatosan. Egyedül voltam. Laci Braziliában, Mártika Kubában és Árpi vadászni volt. Néhány óra mulva visszahívtam Nagybácsimat és mondtam, hogy semmi értelmét nem látom az életmentő berendezés használatának!. Még kimondani is nagy fájdalom volt. Apám 80 esztendőt ért meg, életében először volt komoly beteg. Nagybácsim végighallgatott és azt mondta, hogy nincs már semmire szükség, mert Apám egy órával azelőtt meghalt. Megkértem Nagybácsimat, hogy Csaba öcsémmel (aki súlyos beteg volt ekkor, de én nem tudtam) temessék el Őt, mert én nem tudok a temetésre menni. Másnap reggel szólt a telefon, Nagybácsim zokogott és elmondta, hogy Csabát reggel 7-kor az ágyában halva találták. Neki felesége és két fia volt. Dupla szertartással és temetéssel távozott 80 éves Édesapám és 47 esztendős Csaba öcsém. Tudtam, hogy az élet véges, de arra nem gondoltam, hogy ennyire beteg volt. Bántott a lelkiismeret, mert utóljára, amikor találkoztunk alaposan összeszidtam Őt. Súlyos cukorbaja volt és erőssen ivott. A temetésre nem mentem. A baj nem járt egyedül!.

367

Vándorlások

"Más fajta nép roboghat tova, De íly szép, álmos, láncolt fajnál Poétább faj nem élt soha." Ady Endre:Szép magyar sors

XXXIV A TANÍTÁS, AZ ÍRÁS ÉS MÁS ELFOGLALTSÁG mellett próbáltam részt venni a helyi, londoni magyarok fontosabb megmozdulásaiban is. Kezdetben irodalmi előadásokkal próbálkoztam, de nem volt elég érdeklödő. Ontario dél és dél-nyugati részein, de különösen Toronto-ban, az első és második világháború között sok magyar telepedett meg. Ezek főleg, a Nagy Tavak partjain (kiváló homok talajok vannak errefelé) dohány termeléssel foglalkoztak. Többnek az utóda dohányt növesztett. Ma már ritkaság. Ezek az emberek, de főled elődjeik legtöbbje Heves vármegyéből jött Kanadába. Már otthon is a földdel, legtöbbje a dohányban dolgoztak, így ismerték a termesztés fortéjait. Sok munkát és hozzáértést igényel, de állami monopólium volt, ezért bíztos és jól jövedelmező termék. Ezek az eredetileg magyar származású dohánytermelő falvak lakói most is jó anyagi körülmények között élnek. Ma már kevesebb magyarral találkozunk, mert keveredik a lakosság. A forradalom után bevándorlottak főleg Hamilton, Kitchener, Guelph, Welland, London és nagyobb ipariközpontok gyárimunkásai, ház és útépítői lettek. Ez a vidék Kanada legiparosítottabb része. Itt volt több munkalehetőség, kevés és gyengébb nyelvtudással is. Ez az állapot természetesen megváltozott. Ez a generáció ma már nyugdijas, vagy eltávozott. Gyermekeik nagy része született kanadai és nagyrészüknek kiváló szakmája, vagy egyetemi végzettsége van. Anyanyelve angol.

368

Mihály Márta Legtöbbjük nem beszél magyarul, vagy azért, mert nem tanították meg, vagy pedig nincs kivel társalogjon magyarul. Sokaknak már nem élnek szülei, és férje, vagy felesége nem magyar. Igy beleolvad a kanadai társadalomba, elkopik az anyanyelv és vele a magyarságtudat is. Hosszú évekig magyar katolikus templom müködött Londonban, de anyagi fedezet hiánya miatt megszűnt. Most csak szombatonként van magyar mise. Egyre kevesebben vannak, akiknek szükségük van magyar szertartásra. Az 1956-os bevándorlók fogyóban vannak, az új generációnak nincs szüksége magyar papra, vagy misére, nekik anyanyelvük angol. Ezen a nyelven szerezték szakmáikat, képesítéseiket. Valószínüleg angolul imádkoznak. Ha a magyar nyelvet beszélik és nem magyar a házastársuk, akkor a magyart csak a szüleik jelenlétében használhatják. Ezt a fokozatos anyanyelvi kopást csak gyorsítja az unokák megérkezése. Az én esetemben a leányom beszél, ír és olvas magyarul. Én tanítottam. Férje Tim, kanadai (A dédnagyszülők jöttek Írországból). Lányom csak velünk beszél magyarul, unokáim és vejem jelenlétében az egész család angolul beszél, mert a vejem és az unokák magyarul nem tudnak! Sokak fejében felmerűlhet a kérdés, hogy miért nem tanítom meg unokáimat magyarul? A válasz igen egyszerű: mert, nem az én dolgom! Ez felesleges beleavatkozás lenne az ö családi életükbe. Bármennyire reménykedem mégsem jósolhatok nagy jövőt lányom magyar nyelv ápolásának nélkülünk. Addig viszont közöttünk csak magyarul beszélgetünk. Ez a székelyországi magyar öröksége! Szomorú, de rövidesen, ahogy az idősebbek elhalnak a magyar ház és templom is gazdátlanná válik, és akkor a magyar szó is egyre ritkábban lesz hallható. Néhányszor megpróbáltam hozzájárulni szép magyar anyanyelvem ápolásához a helyi magyar ház, vagy magyar templom különleges ünnepein, néha sikerrel, máskor bosszantkozással végződött.

369

Vándorlások

XXXV 1994 MÁRCIUS 15-I ünnepségünkön igen nagy megtiszteltetés érte London és környékének magyarságát. Bálint Lajos erdélyi érsek és Miklósházy püspök úrak látogattak el hozzánk. Ők tartották az ünnepi nagymisét a helyi magyar missziós templomban. Megható volt Bálint érsek úr üzenete, mert eltérően a szokásos napi evangéliumi magyarázatoktól, most a székelység nagy vezéréről és hű pásztoráról Márton Áron erdélyi püspök magyarságáról, munkásságáról, kűldetéséről és emberszeretetéről beszélt. Márton Áron a legnehezebb időkben, a háború sokféle megpróbáltatása közepette, a bőrtönök mélyén is megdönthetetlen hittel és szenteknek beillő példával vezette az Isten által rábízott székely magyarságot. Erről írtam bővebben a "Csíksomlyói Zarándoklat" című könyvemben. A püspök Úr kért, hogy imátkozzunk Márton Áron folyamatban lévő boldoggá avatásáért. Az ünnepi mise után együtt tartottuk a március 15. ünnepséget. A londoni magyarság a templom nagy termében gyűlt össze. Én köszöntöttem az Érsek Úrat a London és környékbeli katolikus székelység nevében. Részemre nagy élmény volt a személyes találkozás.

370

Mihály Márta Az Érsek Úr meleg szeretettel gratulált nekem. Diskuráltunk a csíkdelnai (az Ő szülőfaluja) templomról is. Könyvemből ("Csíksomlyói Zarándoklat") egy példányt az Érsek Úrnak dedikáltam. Reméltem, hogy talán így könyvem üzenete visszavándorol Lövétére, szülőfalumba. Az Isten utjai ismeretlenek. E szép és meleg ünnepségen ezeket mondottam: "Igen tisztelt Bálint érsek és Miklósházy püspök úrak, kedves Honfitársaim! Meleg szeretettel köszöntöm az érsek Úrat London és környékének székelysége nevében. Nevem Dr. Orlóci Lászlóné, Mihály Márta, születtem Lövétén, Udvarhely megyében, a Hargita nyugati oldalán, nem messze Csíkdelnétől, az Érsek Úr szülőfalujától. Ez Erdély legfestőibb tájvidéke. Csíkdelne a Hargita és a Csíkihavasok vőlgyében, néhány kilóméterre Csíkszeredától, közel a Gyímesi-szoroshoz fekszik. A falu Szent Jánosról elnevezett temploma, több mint 30 méteres tornyával hírdeti Isten dícsőségét. Tömör, kűlső támpilléres köfalai bizonyítják, hogy ez a szent hely valamikor erődtemplom volt. Természetesen elsősorban Isten háza, de az évszázados végvári támadások idején sokszor a székelység buvóhelye és védőbástyája volt. Híres a templom csodálatosan szép fakazettás mennyezete, 1613-ban épűlt. Mind a 104 kazetta , amely betakarja a mennyezetet, fából faragott és kézzel festett. Jelentősek és különlegesek ezek az alkotások, mert a festmények a szokásos bibliai jelenetek helyett ősszékely népművészeti elemeket örökítenek meg. A szép mennyezet vidám könnyedséget áraszt a templom belsejére. A katolikus püspökség erdélyi székhelye Gyulafehérvár. Innen látogatott hozzánk az Érsek Úr. Itt alapították az Árpádok idején a püspökséget, de a város több ezer éves település. Úgy a püspökség, mint a város sok megpróbáltatáson ment keresztül az évszázadok alatt. Talán ezek a nehéz idők kovácsolták az erdélyi katolikusok és más felekezetek mély hitét és edzették nemzeti hűségét. A székesegyház a város legszebb emlékműve. A XII. és XIII. –ban épűlt. Nem régen restaurálták. A püspökség nem csak a katolikus hivők lelki gondnoka, hanem központja, irányítója és tanítómestere volt a magyarnyelv ápolásának és megőrzésének is

371

Vándorlások Batthányi püspök itt alapította a jól ismert püspöki könyvtárat. Sok értékes kézírat, pótolhatatlan ősi okíratok és kodexek találhatók itt, több mint 50 ezer könyv társaságában. A város atyái és vallásos felekezetei gondoskodtak a fiatalok szellemi és erkőlcsi neveléséről is. E szép város otthona volt több híres intézetnek is. Ilyen például a Bethlen Református Collégium, ahol Kálai Gyula 1605-ben a bibliát fordította. Természetesen a város ma is jelentős kulturális központ és lüktető diákváros. Ezekből láthatjuk, hogy a székely falvak templomai, iskolái és papjai régi, szoros kapcsolatokra tekíntenek vissza. Ezek a kapcsolatok keresztény hitünk ápolásának éltetői és anyanyelvünk fennmaradásának biztosítói. Ha anyanyelvünk elveszett, akkor nemzetiségünk megszűnt. Nem véletlen, hogy iskoláink mindig a templom mellé épűltek és mi sem véletlenül jöttünk össze itt, a magyar missziónkban. Erdélyben a templom melletti iskolákban a legsanyarúbb elnyomás és a legnagyobb űldözés idején is magyarul tanították a betű-vetést. Ha a falu nem kapott anyagi támogatást az államtól, akkor adakozásból tartották fenn az iskolát. Ha erre sem jutott, akkor a plébános úr, vagy a páterek foglalkoztatták a gyermekeket. Az írástudatlanság ritka és nagy szégyen volt a székelyek között. A székely templomokban magyarnak és magyarul jegyezte be a plébános úr az újszülött bubát. Álljunk meg gondolatainkban, csak egy pillanatra!. Mi történik akkor, ha nincs magyar pap és magyar templom Ilyenkor a román állami hivatalban, igen sokszor a szülők megréműlésére, a székely gyermek könnyen román nevet kap és így természetesen románnak minősűl. Így porlik el a székely nép!. A székely leány és legény is a pébános úrnál iratkoztak be, amikor örök hűséget mondottak egymásnak. Ez az eskű is csak magyarul és a magyar plébániánvolt helyén való, így volt az igazi!. Amikor elérkezett a végóra, akkor is csak a magyar plébános úr nyithatja meg a túlvilág titkos kapuját. Ilyenkor a sekrestyéssel ballagva, halk csengetéssel, ájtatosan imádkozva hordozza a plébános úr ajszegbe, vagy fesszegbe az Úr Testét. A havasok úttalan hágóin, a sáros erdei csapások nyomán, ökrösszekérrel, lassan, zötyögve cammogott az Úr Teste és az öreg plébános.

372

Mihály Márta Szúrós borókák között, imádkozva, lóháton vágtatott a fiatalabb pap. Ijedt madarak suhogva, tisztelettel elröppentek. Útjában süvegnélküli favágók, szénégetők és juhpásztorok köszöntötték az inge alatt féltve őrzött Szent Kenyeret."Isten nyugosztajja!" kiáltották a plébános úrnak. Hangjukat messze vitte a szép lucerdő és a Hargita szelei zsoltárt morzsoltak. Mind hitték, hogy az Úr Jézus és a plébános úr megérkezik. Az ismerős arc, az utólsó simogatás és suttogó magyar szavak megnyugvást és öröknyugodalmat igértek. Útóljára, de mindig megszólalt a régi templom ismerős lélekharangja is. Oh, mindenki tudta, hogy valaki eltávozott, hiszen a harang fájdalamasan, szaggatva jajgatott, mint a sírató-asszonyok hada. Így búcsuztatta hű barátját. Nem-e anyanyelvünkön érezzük igazán a jó Isten közelségét? Ez a bőlcsőtől a sírig elkisér. Az erdélyi falvak szoros kapcsolata a templom, papjuk és iskolájuk között ma is él. E mélyen vallásos emberek hite és reménye a jó Istenben és magyarságukban az évszázadok alatt erősödött. Szép bizonyitéka ennek a tavalyi csíksomlyói búcsú, amelynek 46 esztendő után ujra meghitt zarándoklója voltam. Ennek a hatalmas hitvallásnak a mágikus erejét tükrözi e kis könyvecske. Imádkozzunk, hogy a békés életmód megvalósuljon ahol "nincs helye a nemzeti kisebbségek nyílt, vagy rejtett űldözésének, kúlturális, vagy nyelvi sajátosságai elnyomásának, természetes szaporodási képességük csökkentésének, vagy megszűntetésének" (XII. Piusz Pápa 1941. évi üzenetéből). Kérem magyar testvéreimet, adakozzanak tehettségük szerint, hogy magyar templomaink, papjaink és anyanyelvünk megmaradhasson, mert különben kiveszett néppé válunk. Kedves Érsek Úr! A jó Isten kisérje és vezérelje, hogy továbbra is jó pásztora lehessen e meggyötört székely népnek. Vigye el székely testvéreinknek szeretetünket, imáinkat és szives jó kivánságainkat minden városba, faluba és juhpásztor kunyhóba. Adjon a jó Isten áldást, búzát és békességet szép Erdélyországnak". Hatalmas tapssal köszönték meg üdvözletemet. Úgy éreztem, hogy jó munkát végeztem. Az előadásomon Laci is váratlanul megjelent.

373

Vándorlások Az ajándék könyv hazakerűlt!. Meghívást kaptam Gyulafehérvárra, a püspökségre, egyszer bizonyosan elmegyek. Tavasszal Árpi öcsémmel Magyarországra utaztunk. Elintéztük a temetési hátrálékainkat és megvettük Apám sírkövét. Szomorú szívvel járkáltunk a sírok között. Szüleink és testvéreink elmentek. Az otthon lakói elmentek, idegen ház lett, valaki megvette. Többé nem hívott haza és nem várt senki! Elporladtak a hazavezető útak, rögökké változott Anyám rózsakertje. Nem akasztotta többé senki a megszokott szegre a kapukulcsot. Örökre bezárúlt az ajtó. Otthontalanná és árvákká váltunk. A temetőből a Duna partra sétáltam. A kanyarban a kimosott kövek között űldögéltem és ezt a verset írtam: Arra jártam Kanyargós utamon vadrózsák rózsaszín szegélye várt, Lágy fűvek közül a szappanvirág harangja kandikált, Emlékekkel terhes énem félve, titokban visszajárt. Könnyek hulltak, virágzott az illatos akác, Visszhangzott a kacaj, a lelkem arra járt. Negyven és egynéhány esztendőt vitt el a patak, Nevetés, sírás, de csörgedezve rohant a tavasz. Tölgylevelek dús bársonyából forró idő áradt, Oh emlékek színes pázsitja, de szép is a tavasz! Temetőskertünk ölében jó Anyám várt, Bazsarózsák habos fején a suhanó szellő szállt, Bükkfánk dúsából részegen a kakkuk szólt. Kakkuk, kakkuk, énekelte, de még is szebb volt a nyár! Anyám lelke ölelt át a mélyből, szeretete várt, Az elkopott kulcsot hajította felém, Kislányom gyere, hallod-e, ugye szebb volt a nyár!. (Szentendre, május 24. 1994).

374

Mihály Márta Néhány hét után megnyugodva, hazajöttem Londonba. Élveztem a nyarat, sokat olvastam, kertészkedtem és a helyi indián múzeumban dolgoztam, mint önkéntes kutató. Sokat tanultam és munkámat nagyon élveztem. Szerencsém volt, mert megismerkedtem egy inuit (eszkimó) fiatalemberrel, aki fent északon élt az év legnagyobb részében. Lejött két hónapra. Sok legendájukat, szokásaikat és leírhatatlan természet szeretetét osztotta meg velem. Különben az elemi iskolás gyermekek múzeumi tananyagát állítottuk össze. Gyorsan elszaladt a nyár. Egyedül voltam, Laci Kinában volt. Igazából élveztem szép otthonom nyugalmát és virágos kertem csendjét. Mártika a hétvégeken rendszerint hazajött. Jó volt együtt. Többszörösen kisebb kirándulásokra mentem, rendszerint barátnőkkel. Néhányszor színházba (Strattford), máskor Toronto-ba, Montreal, vagy Quebec City-be kirándultunk. Sok-sok szép és érdekes élményekkel gazdagodtunk. A legkellemesebb kirándulni barátnőkkel, mert az érdeklődési terület igen hasonlatos. Időközben öcsémék Wisconsin-ból Kaliforniába költözködtek. Öcsém nyugdíjba ment és vett egy 140 holdas erdőt, a Sierra Neveda hegyvonulat lábánál. A terület egy kisebb hegy, a tetején egy szép házzal. Velük tőltöttük a karácsonyt mielőtt újra Hawai'i-ban indúltunk. A változatosság kedvéért a Superior tó felett a Dakota-kon mentünk nyugat felé. Mt. Rushmore-nál a 244-es úton elútaztunk a Crazy Horse nevű, 50 év óta készülő hegyi szoborhoz. Ez egy kilenc emelet magasságú kompozició, amelyet egy hegyből faragnak ki. Emléket állít Crazy Horse Sioux indián törzsfőnöknek. Ekkor még nem volt egészen készen az arc, amelyen 50 esztendeje dolgoznak. A köszobor egy hatalmas méretű (188 m magas és 214 m hosszú), kinyújtott karjával előremutató Sioux törzsfönök, aki lovon űl. Arcmagassága közel 30 m. Hasonlatképpen az arcon dolgozó emberek magassága rövidebb, mint a szemgolyó átmérője. Fantasztikus érdekes, örökéletű és a világ legnagyobb ilyen jellegű alkotása. Talán a következő 150-200 év alatt elkészül.

375

Vándorlások Ez a monumentalis vállalkozás nem állami. Kőltségeit magán adományokból fedezik. Faragását Ziolkowski Korczak lengyel származású, amatőr, díjnyertes köfaragó kezdte el 1949-ben. Standing Bear Lakota törzsfönök hívta meg Ziolkowski-t az emlékmű faragására, hogy bebizonyitsa a fehér embereknek, hogy a "vörös bőrüeknek is vannak nagy hősei". Ekkor a szobrász 40 esztendős volt és összesen 174 $-ja volt. Munkájáért nem fogadott el fizetést, mert úgy vallotta, hogy ezt a vállalkozást az érdeklődő magán polgároknak kell fizetni. Kétszer is visszaútasította a 10-10 milliós állami segitséget. Jól tudta, hogy a munkájának csak kis részét fejezheti be élete során, ezért feleségével Ruth-al három igen részletes könyvet hagyott hátra a további részletekről. Népes családja dedikálja életét az emlékszobor további faragásáért. A szobrász, Ziolkowski ezeket írta, amikor a munkát elkezdte: “Crazy Horse született Rapid Creek-en (Black Hills, South Dakota) 1842 körül. Fort Robinson-ban 1877-ben hátbaszúrta egy amerikai katona és meghalt.” Rövid élete alatt jól látta és tapasztalta az amerikai kormány hazugságait, igéreteinek és szerződéseinek megszegését. Az eltulajdonított területeket hamis szerződésekkel próbálták jogosítani. Crazy Horse sohasem írt alá semmiféle szerződést senkivel. Ziolkowski bejelentette, hogy a model nem törekedik arra, hogy hasonlatosságot ábrázoljon. Üzenetet hordoz: Crazy Horse az indiánok földjeinek birtoklását jelképezi. A lovagló Sioux törzsfőnök a bal karját (hosszabb, mint 85 m) kinyújtva és mutatóujját előrefeszítve kérdezi: "Hol vannak a földjeitek most?" a felelet:"Az én földjeim ott vannak, ahol a halottaim nyugszanak." Red Cloud Lakota törzsfönök 1891-ben azt mondotta, hogy: "Többet igértek, mint amennyire emlékezni tudok, De soha nem tartottak be egy igéretet sem; igérték, hogy elveszik földjeinket, és el is vették".

376

Mihály Márta Engem rendkivül meglepett a gránít természetes szűrke-rózsaszínveresses rajzolata, ahogy az arc nemes indián vonásaival és színeivel szinte kibujik a kőfalból, és végül is majd büszkén kilovagol e sokat látott, hatalmas hegy oromból. Bizonyos vagyok benne, ez a természetes alkotás világhírű, szinte zarándokló szentéllyé válik majd, néhány száz év múlva. Hallhatatlansága és igazi természetes volta templomi meghittségre intett. Feltétlen érdemes meglátogatni és támogatni ezt a remekművet. Közben rájöttünk, hogy házunk, de főleg kertünk túl nagy és segítség nélkűl aligha tudtam a füvet gondozni. Laci nem lelkesedett a kertészkedésért, igaz, hogy sokszor mindketten távol voltunk. Augusztusban igen jó áron eladtuk a házat és bekőltöztünk egy nyugdijasoknak tervezett öröklakásba (town-house, 107-1500 Richmond Str., London). Tágas és kényelmes lakás, 2 km-re az egyetemtől. A kertet, a ház külsejét és a hó eltisztitását egy vállalat csinálja. Elmúlt 10 esztendeje, hogy itt lakunk. Május végén, 1992-ben Magyarországra utaztam, a 40. középiskolai találkozómra. Jó volt összejönni a régi barátokkal és újraélni a tömérdek sok akkor érdekes baklövéseket és huncutságokat. Szerettem régi iskolapadomat és remek volt újra 18 évesnek lenni, hacsak egy pillanatra is. Másnap az iskolában beszélgettem az akkori ferences igazgatóval. Rendkivül melegen érdeklődött az elmult évek eseményei és terveim iránt. Mondtam Neki, hogy kérem az Istent, hogy mielőtt meghalok, még Erdélybe elmehessek. Azt válaszolta, hogy imádkozni fog értem. Elválltunk. Szentendrén, régi barátunknál, a Marekéknál aludtam. Egyszercsak szól a telefon és az iskola igazgató jelentkezett, hogy két nap mulva indul egy karitász busz a csíksomlyói búcsúra. Ha nem bánok roppant kényelmetlenül utazni és meg tudom szerezni a vízumot akkor szívesen látnak a buszon.

377

Vándorlások Marek Öcsi és Katika segítségével (hálás köszönet) megszereztük a háromnapos román vízumot. Másnap elmentem a csíksomlyói búcsura. 46 esztendővel azelőtt jártam arrafelé. Élményeimet a "Csíksomlyói Zarándoklat" cimű könyvecskében írtam le (SCADA Publications 1992). Sajnos, csak 13 km-re voltam szülőfalumtól, de mégsem mehettem oda. Bizonyosan velem volt az Őrangyal, mert három nap mulva szerencsésen visszaértem Budapestre és két nap elteltével Kanadába érkeztem. Micsoda csodálatos utazás volt ez! Mennyi élmény, öröm és fájdalom ért néhány nap alatt. Hitemet nem veszítettem el soha, tudtam hogy odaérek, mert hittem, hogy engem várt a csíksomlyói Madonna. Talán ez volt életemnek, hitemnek és székelységemnek legkifejezőbb 3-4 napja. Ezek az élmények sokszor még most is táplálnak.

XXXVI LEÁNYUNK ÉS VŐLEGÉNYE Tim úgy döntöttek, hogy februárban összekötik az életüket és megesküdnek. Mártika 27 esztendős volt ekkor, elég idős volt ahhoz, hogy eldöntse az élete célját és kiválassza társát. Önálló leánynak neveltük, magánügyeit tiszteletben tartottuk és választásában Laci teljesen megbízott. Bevallom én nem voltam teljesen elégedett Mártika választottjával, no, de az anya szemében sincs olyan férfi a világon, aki megérdemelné a leányát. Bizonyosan így van ez a fiús mamáknál is. Kértem a Teremtőt, hogy találjon olyan fiatal embert, aki szeret dolgozni és becsületes hátterű, aki elfogad és tisztel bennünket.

378

Mihály Márta Vagyis nemcsak a lányomnak a legjobb férjet, hanem egy családtagot is akartam. Szerencsém volt, mert pontosan ilyen családszerető, szorgalmas és becsületes emberrel kötötte össze Mártika az életét. Tekintettel arra, hogy mindketten dolgoztak és nem otthon laktak, ezért az esküvőjüket Ők tervezték. Minket meghívtak. Cambridgeben (Ontario) esküdtek, február 20-án, 1993-ban. Mártika egyik középiskolai barátja pap volt. A barátságukat ápolták. Felszentelésére Mártika egy kalocsai hímzésű misestólát hozott Neki Magyarországról. Nem sejtve akkor, hogy néhány év után kalocsai színek díszitik majd esküvői szertartását. Pap barátja eskette Őket, tradicionális, szép szertartással. Értékes volt az üzenete, baráti nászajándéka, a jó házasság alapelemeiről: a szerelemről, megbocsájtásról, barátságról és jótékonyságról beszélt. Mártika legjobb barátnője Patricia volt a koszorúslány. A szertartás alatt Mozart fuvola szólótól zengett a szép, öreg cambridge-i templom. Mozart leányom kedvenc zeneszerzője és a fuvola szólokat másik barátnője Ayumi játszotta. Gyönyörű japán kimono-t viselt. Mondanom sem kell, hogy leányom a legszebb mennyasszony volt. Ő volt az én életemnek legnagyobb kincse és Laci életének a fénypontja. Meghatódva vezette az oltárhoz leányát. Az eskövőn 50 ember volt jelen. Főleg a családtagok és igen jó barátok. Nagyon meleg, végtelenül elegáns és családias esemény volt. A templomi szertartás után a közeli vendéglőben finom ebédre jött össze a násznép. Laci igen meghatóan és gyönyörűen búcsúztatta leányát és meleg szeretettel köszötötte Timet és családját, mint családunk tagját. Csodálatos szerencsénk volt, mert az eskövő előtt egy nappal rettenetes ronda hóvihar uralta egész Ontario-t. Majd egy méter hó esett. Az esküvő napján ragyogó napsütés volt, -20 Celziusszal.

379

Vándorlások Csikorgott és szikrázott a hó. A következő napokban volt a tél legvadabb hóvihara. A fiatalok Quebec-be mentek síző nászútra.

XXXVII NAGYON KEVÉS SZÓ ESIK a mennyasszony, vagy vőlegény édesanyjának érzelmeiről. Csak elkönyveli mindenki, hogy a mamák sírnak. Aztán a mamák ruháját tárgyalják nagy részletességgel. Érzelmeinkről ritkán beszélnek. Szeretném elmondani, hogy miért sírtam én a leányom esküvőjén. Remélem, hogy asszonytársaim érzelmei hasonlítanak az enyémhez. Az első oka a sírásnak szentimentális. Visszatér az esküvőnk összes kellemes, vagy szegényes emléke. Talán jó lenne főszereplő lenni megint? Mindenki szeret a családja és barátai figyelmének a központjában lenni. A házasság után erre igen kicsik a lehetőségek. A társadalom a férfiak szakmai előrehaladását ünnepli. A mama gyermekszülése nem ilyen értékű ünnepelt alkalom. Minél többször megismétlődik ez a csodálatos és minden dícsőitésre jogosult pillanat, annál természetesebbé válik az esemény a családban. Nem gondolnak a mama ünneplésére. Legtöbbször a gyermekek és a papa születésnapját ünnepli a család. A fő előkészítője ezeknek a meleg családi eseményeknek, megint csak a mama. Talán az egyetlen kivétel az anyáknapja, de sokszor ezt is a mama készíti elő.

380

Mihály Márta A sírás legfőbb oka talán az anyai szeretetből eredő sóvárgás a Sors felé, a legjobb és örömökben gazdag életért. Minden anya azt akarja a gyermekének. De sírunk mi mamák, mert a lelkünk mélyén jól tudjuk, hogy ettől a pillanattól kezdve már nem védelmezhetjük gyermekeinket. Másé lett ez a feladat. Azt is tudjuk, hogy az élet sok meglepetést tartogat, és mostantól kezdve nem lehetünk ott, hogy anyai ügyeskedéseinkkel jobbra varázsoljuk a bajokat. A szépséges mennyasszonyi fátyol fehérsége mögött sok anyai öröm, és duzzadó büszkeségek könnye rejlik, de ott settenkedik az aggodalom is. Ezek a nemes és bizalmas gondolatok csak a mienk, az édesanyákké. Ennek a sajátos anyai boldogságnak és fájó elvállásnak minden csepp könnye nemes és igazi, mert ezek az érzelmek ilyen formában nem térnek vissza soha.

XXXVIII MÁRTIKA ÉS TIM EGY ÖREG házat vettek Kitchenerben és a berendezkedés közepette állandóan javítgatták a házat. A nyár végén megint elmentünk egy évre Hawai'i-ba. Most előbb a Nagyszigetre (Hawai'i) mentünk. Reggel 7 előtt érkeztünk repülővel Hilo-ba. Fantasztikus látvány köszöntött bennünket ezen a nyári trópusi reggelen. Világos lilára festette a felkelő nap a sziget hatalmas, majd 4000 m. magas szundikáló tűzhányóját, Manoa Loa-t. Álmélkodva álltam a hatalmas hegy tövében, a tengerparton (Itt terűl el a főváros, Hilo), és

381

Vándorlások csodáltam, ahogy "életrekelt" a hegy, előbb sötét lila, majd szürkészőldre festődött. Ez a gigantikus, hihetetlen színváltozás csak néhány perces atmoszférikus színjáték volt. Egész nyáron Hilo-ban laktunk (84 Pukihae, # 40, Hilo, Hi) egy nagyon kényelmes butorozott lakásban. Közvetlen a tenger felett volt a verandánk és kiláttunk a Hilo-i öbölre. Gyönyörű hely volt. Szerettem a tengeri hullámok hangját, a víz színét és az öböl forgalmát. Sok kisebb-nagyobb halászcsónak, vitorlások lebegtek a sima tengeren. Legtöbbször a verandai kis asztalkánál étkeztünk. Körülölelt bennünket a szubtrópusi és tengerparti áramlatok legkedvezőbb, langyos levegője. Napközben legtöbbször a terepen dolgoztunk. Szép nyarunk volt. Itt ért bennünket az első tűzhányó okozta földrengés. Az aktiv tűzhányó csak 30 km-re tőlünk lövelte a forró lávát. Arra ébredtem fel éjszaka, hogy Laci húz ki engem a hálószobából. Minden ingott, mozgott, csörömpölt. 5.4 R. fok volt a földrengés erőssége. Feldöntötte az éjjelilámpát és a pohár vizet. Engem a rázkódás kidobott az ágyból. Mire ráébredtem, hogy mozog a föld, akkora vége is volt az erősebb rázkódásnak. Különben itt igen gyakori volt a gyengébb földremegés, rázkódás. Ez egy erősebb rázás volt, de senkit és semmit nem ért bántódás. A 10 emeletes bérház alapja földrengésvédelmi, igen erős görgő rendszerre épűlt. Ahogy e sorokat írom éppen most próbálják megállapítani, hogy mi okozta tegnapelőtt Puglia falu (Olaszország) iskolájának összeomlását. 29 kisgyermek halt meg és a földrengés erőssége ott is 5.4 R. fok volt. Valószinüleg a (Vezuvius) tűzhányó aktivitása okozta a földrengést. Micsoda tragédia, pótolhatatlan emberi veszteség érte Puglia-t! Ez volt a negyedik látogatásunk erre a fantasztikus szigetre. Ez az új élet és halálküzdelem színpada. Mindkettőt a láva közelsége szabályozza. Itt, a tűzhányók lávafolyásának nyomában, hal el az életek milliója, de ennek a kihűlt lávának a tetején születik a sok új

382

Mihály Márta növénycsíra, kelnek életre a bogártojások és idővel visszatérnek a madarak is. Idővel, ha van friss víz, akkor megtelepszik az ember is. Ezen a szigeten tapasztalhatjuk a lávák romboló és építő erejét egyaránt. Roppant érdekes hely és tekintettel a hawai'i láva alacsony robbanékonyságára a lávafolyások jobban megközlíthetők. Bővebb felvilágosítást talál az olvasó, a már idézett könyvemben. Ősszel Honolulu-ba kőltöztünk (Oahu sziget). Észak Waikiki-n béreltünk egy két hálószobás lakást, a 22-ik emeleten (1717 Ala Wai, #2203). Szép volt a kilátás a tengerre. Ez egy 34 emeletes öröklakásos bérház volt. Gyönyörű trópusi kertje és nagy uszodája volt, 5 perc gyaloglásra a városi strandtól. Szeptember végén meghívót kaptam Wisconsin államból, Ripon College-ből. Az igazgató értesített, hogy elhalt unokaöcsém Mihály Péter emlékére öcsém Árpi, felesége Penny és fiúk Mátyás egy szobor csoportot ajándékozott az egyetemnek. A szobor felavatási ünnepségei szeptember 24-én voltak. Azonnal válaszoltam és egyedül elrepűltem Milwaukee-be. Autóval mentünk tovább Ripon felé. Az ünnepségek hacsak egy pillanatra is visszahozták emlékezetembe Péter mosolyát, huncutságait és meleg barna szemeit. A szoborcsoport életnagyságú bronz. Négy felnőtt zenészt és egy éneklő gyermeket ábrázol. Híres kaliforniai szobrász munkája. Megható ünnepség keretében, az egyetemi igazgató és a zenefakultás közremüködésével adta át a Mihály család a szoborcsoportot az egyetemnek. A főépület előtt, a kertben állnak a bronz muzsikusok és örökre bennük él Péter emléke és családja szeretete. Ők örökké muzsikálnak. Szerettem volna az ünnepségen elmondani, hogy Péter édesapja, Árpád öcsém is muzsikus volt 1946-ban. Ugyan soha leckét nem vett, a kottát sem olvasta, de nagybőgőzött, és mint Betlehemes úgy pótolta menekűlt családunk kenyerét. Erre sajnos nem kerűlt sor.

383

Vándorlások Nagy fogadást és szép vacsorát adott Penny és Árpi az egyetemi résztvevőknek és a családnak. Ott voltak Penny édesapja és testvér bátyjai. A Mihály családot csak én képviselhettem, hiszen szüleink és testvéreink már nem éltek. Az ünnepségek egy nagy hangversennyel zárultak. Főleg klasszikus, magyar müsorszámokkal emlékeztünk Péterre. Újra akaratlanul végigéltük e szomorú tragédiát. Péter emléke örökre a lelkünk mélyére vésődött. Sajnos soha többé nem láthatjuk mosolyát, huncut csillogó szemét és nem élvezhetjük bájos, eredetiségét. Örökre eltávozott. De lelkem mélyén őrzöm Őt, boldog gyermekes csengő hangját, csíkszerű gyorsaságát, jó étvágyát, kicsi kezének puha gyermekes ölelését. Péter örökké emlékezem Rád!. Egy hét után visszarepűltem Honoluluba. Előcsalogattam a Péterrel tőltött hawai'i emlékeket, azért, hogy a csak a szépre és ne a gyászra emlékezzem. Péter 2-3 esztendős lehetett, Matyi pedig 6-7, amikor Hawai'i-ba jöttek minket meglátogatni. Mártikával a két fiú mindennap órákig a tengerben játszottak. Nevetésük visszhangját visszahozta az emlékezés. Egészséges, jó és boldog hetek voltak ezek sok esztendővel ezelőtt. Most karácsonykor Mártikát és Timet vártuk Hawai'iba. Ajándékunk repülőjegy volt a Nagyszigetre, hogy megnézzék a vulkánokat. Ott sátoroztak a hegyek között, ahol a bennszülött nene ludak kőltöttek. Boldogok voltak, élvezték a sziget természetes szépségét. Igen jó volt velük együtt lenni. Márciusban Penny, öcsém és Matyi jöttek hozzánk, egy hétig voltak nálunk és azután Maui szigetre mentek. A lakást május végéig béreltük (összesen 10 hónapig). Sajnálatomra Laci április végén meghívásokra elutazott. Előbb Braziliába, majd onnan Kinába ment. Én nem akartam Hawai'iból elmenni, mert egy részt már kifizettük a bérlést (a szerződést csak a lakbér elvesztésével lehetett felbontani),

384

Mihály Márta másrészt nekem a szigetek minden kényelmet megadtak. Végtére is ez a világ egyik legjobb nyaralóhelye!. Nagyon szerettem Hawai'i-t. Laci nyílvánvalóan a tudományos kapcsolatokat tartotta többre, vagy azokat élvezte jobban. Én Hawai’i-t. Április végén egyedűl elutazott.

XXXIX MIELŐTT ELMENT HELYET foglaltam egy hajó kirandulasra a hawai'i szigetek körül. Ez 6-napos hajóút volt, minden szigeten kikötöttünk. Hívtam Lacit, hogy jöjjön velem, ahelyet, hogy Kinába és Braziliába menne, mivel már volt ott. Felkísért a hajó fedélzetére, ahol hawai'i szokások szerint virágfűzérrel köszöntötték Őt, mert normális esetekben férjfeleség együtt útazik. Kértem, hogy jöjjön velem. Reménykedtem? Azt mondta, hogy nem adhatja fel a meghívásait ezért a sétahajó kirándulásért. Gyorsan elbúcsúzkodtunk. Lementem a kis hálófülkémbe és hírtelen nagy csalódást és fájdalmat éreztem. Elfogott a szomorúság. De emlékeztettem magam arra, hogy nem szabad romantikusnak lennem, mert csak magamat változtathatom meg!. Valószínüleg Laci jobban érzi magát máshol, mint velem. Az igazi ok természetesen az volt, hogy az Ő életének az igazi mozgatója a munkája volt. A külfődi kapcsolatok növelték szakmai hírnevét és lehetőséget adtak értékes kapcsolatokra. Én mehettem volna Braziliába és Kínába is Vele, de mit is csináltam volna ott, amikor Ő rettenetesen el volt foglalva. Jobban éreztem magam Hawai'i-ban. Okos döntés volt!

385

Vándorlások Készakarattal Lacit kizártam a gondolataimból. Az életem, ha egyedül is, kényelmes és biztoságos volt. A hajóút ugyan rövidnek tűnt, de sok szépséget ígért. Felesleges volt az időmet szomorkodással tőltenem. Csinosan felőltözködtem és felmentem a legfelsőbb fedélzetre, ahol éppen coctail-party volt. Gyönyörű volt a tenger, hihetetlenül szépek, hívogatók a trópusi partok. Italomat a korlát melletti asztalhoz vitettem. Naplemente volt, amely igen gyors és rendkivűl színes a trópuson. A tenger hullámai megsokszorozták, megtörték, elhajlították, hírtelen millió ugráló színpöttyökké festették a lenyugvó nap vörös korongjáról lepördülő színcsóvákat. Rám ez a színorgia mindig igen nagy hatással volt. Imádom a vad színeket, a trópusi naplemente a tengeren szinte hipnotizáló hatással van rám. Az éjszakát a nyílt tengeren tőltöttük. Első este a kapitány adott egy ismerkedő vacsorát. Meghivott asztalához és bemutatott az asztaltársaságnak minden egyedül útazót. Sokan voltunk, keresztnevünket viseltük csak. Roppant hangulatos este volt a trópusi égbólt sűrű csillagjai alatt. Enyhén mozgott a hajó. Kiváló volt a zenekar. Rövidesen táncra perdűltünk. Reggel 2-kor mentem a szobámba. Kellemes este volt. Jól aludtam. Reggel a szobalegény furcsa festékszagot észlelt pici szobámban. Gyorsan felkőltöztettek a második emeletre, egy elsőosztályú szobában. Nagyon udvarias és gondoskodó volt a személyzet. Az utazás fantasztikusan szép, rendkivül érdekes és igazán kellemes volt. Tartós kapcsolatok kialakításától óvakodtam. Annál is inkább, mert második nap rájöttem, hogy egyetemi tanárok, könyvmolyok és kutatók valami különös vonzalmat éreztek velem szemben. Zoológus, mikróbiológus és régész férfiak vettek körül. Egy bogarász zoológus állandóan ajánlgatta segítségét és társaságát. Másfelé futottam. Sokkal jobb volt egyedül. Még csak ez hiányzott volna, gondoltam magamban.

386

Mihály Márta Minden hawai'i szigeten kikötöttünk. A tengeren megkerültük az akkor is müködő vulkánt (Pu'u O'o) kiveszett őshonos madár hawai'i neve), ahogyan ömlesztette a vörös lávát a tengerbe. Éjszaka volt. A látvány leíhatatlanul érdekes, félelmetes és rendkivül zajos, füstösgőzös volt Ezt a fantasztikus éjszakai lávarobbanást igazi hawai'i "chant"-k (Énekes, esetenként táncos balladaszerű himnuszok), táncok kisérték. Ezekkel köszöntötték a vulkánok istennőjét, Pele-t a sétahajó fedélzetén. Utánna hatalmas hawai'i vacsora (luau) volt. Azon gondolkodtam akkor, hogy vajjon mit gondolhattak az első hawai'iak, akik aprócska kenujaikkal valamikor e szigetek felé vetődtek és meglátták a messziről világító vörös lávanyelveket és meghallották a hatalmas zajt. Ijesztő lehetett, nem csoda, hogy Pele istennőjük segítségét kérték. Minden egésznapos kirándulásra felíratkoztam. Ilyenkor körbevittek autóval a szigeten, meglátogattuk az érdekesebb helyeket és elegáns helyen ebédeltünk. Sötétedés előtt visszavittek a hajóra. Sok szépet láttam, nagyokat úsztam. A városokban rendszerint egyedül kirándultam. Esténként igen jó zenés kabaré volt. Sokat táncoltam, jókat nevettem, de főleg az örökösen változó tenger szineit és itt-ott felbukkanó halakat élveztem. Részletes beszámolót erről az útról a Hawai'i c. könyvemben adtam. A hajóút után 8 hétig egyedül voltam a 22-ik emeleti lakásunkban, Honolulu-ban, észak Waikiki-n, junius közepéig. Mindennap reggel a tengerre mentem úszni. A városi strand (Ala Moana) csak 5 perc séta volt a lakástól. Múzeumokat, képtárakat látogattam. A közeli strand biztonságos, igen kellemes családi és hosszú távú úszóhely volt. Természetesen ingyenes. A strandot a nagy hullámoktól egy korállzátony koszorú védte. E mögött mesterségesen kikotortak egy 2 km. hosszú családi strandot. A víz mélysége 0-30 m. volt. Gyönyörű tiszta és meleg!

387

Vándorlások Néha korábban keltem és a parton űlve vártam a napfelkeltét. Ez is csodálatosan szép, életetadó, színes esemény, mely mindennap friss pompájával megismétlődött. Fantasztikusan felemelő érzés, szinte súlytalanul a felkelő nappal szemben úszni. Ezüstre festik az ébredező sugarak a víz hullámait és mint millió szikrázó ösvény, szóródik napból a csillogó csóvák tömege a partok felé. Rendszerint 1-1.5 km-t úsztam. Lezuhanyoztam, a homokra űltem száradni. Sok esetben ott ettem valami gyümőlcsöt és a finom, meleg homokon kiolvastam az ujságot. Aztán végigsétáltam a strandot. A tengerparti séták voltak mindig a kedvenc szórakozásaim. Rendkivül szeretem a tenger változó színeit, a víz különleges zenés szinfóniáit. A tengerparton, a hullámok szélén, a vizes homokon sétáltam. Itt mindig békességet, lelki és fizikai harmoniát találtam. Legkedvesebb emlékeim a hawai'i szigetekről a kora reggeli tengerparti séták. Legtöbbször az életmentő-torony mellett ütöttem tanyát, mert a legtöbbjét az életmentő fiatalembereknek ismertem. Az ismerettség a meduzákkal kezdődött. Mint, ahogy említettem a honolului-i akváriumban, majd az egyetemen tárgyakat hallgattam a hawai'i tengeri élőlényekről. Eléggé jól ismertem a parti halakat és különösen a meduzákat. Ezeknek bizonyos fajtái igen kellemetlen bőrsérülést okozhatnak. Sokszor az életmentő legények hozzám jöttek megtudni, hogy láttame a vízben meduzákat. Én voltam a " tengerparti biológus". Jó barátságot kötöttünk. Mindig kék, jellegzetes sapkát hordtam úszás közben. Erről felismertek és rajtam tartották a szemüket, mert tudták, hogy egyedül úszom. Merész, fizikailag hallatlan képességű és vizí veszélyre jól képzett fiatalok voltak. Délfelé hazaballagtam, mert erős volt a nap. Ebédeltem és lementem a bérház trópusi kertjébe olvasni. Barátnőm nem volt, így csak alkalmi ismerősökkel beszélgettem néha a kertben, vagy az uszoda körül.

388

Mihály Márta Többször elmentem a városba, vagy végigsétáltam a Waikiki-n, esetleg ittam egy gyümőlcslevet, ritkán kávét. Itt rendszerint sok volt a nézni és hallgatnivaló. Minden pénteken ingyenes hangverseny volt a királyi palota kertjében. Igen élveztem klasszikus műsoraikat. Sok hawai'i tánc és revue müsor volt Waikiki-n is. Szerettem ezeket a programokat, kint voltak a szabadban, rendszerint a part közelében, a homokon. A tengerpart Hawai'i-ban a nép tulajdona. A dagály vízvonalán belüli területet nem lehet beépíteni, vagy elzárni. Természetesen a dagály vonalán kivűl, a tengerhez nagyon közel épűlnek a legdrágább szállodák is. Ezeknek lukszus földszinti fogadóin keresztül szabadon mozognak a strandra járók. Az üzletek is gyönyörűek Waikiki-n. Mindenből a legjobb és a legszebb megkapható itt, a világ bármelyik részéből. No drága ócskaság is van elég, szintén minden honnan. Nappal tökéletes a közbiztonság. Este a Waikiki-n sincs veszély, de a mellékutcákon és elszigetelt helyeken ajánlatos vigyázni. Minden estét egyedűl tőltöttem, fent a 22-ik emeleten és a hatalmas verandáról a Csendes óceánt nézegettem. Sokat olvastam, zenét hallgattam és szemmel tartottam az alattam elvonuló mozgalmas világot. Csak este éreztem egyedül magam. Laciról keveset tudtam. Napi mozgását a nagy távolság miatt nehéz volt követni. Néha telefonált és beszámoltunk egymás életéről.

389

Vándorlások

XL EGY ÉJSZAKA ARRA ÉBREDTEM FEL, hogy a tűzjelző csengő szól. A lepedővel együtt kiugrottam a ágyból, felkaptam a táskámat és kirohantam a folyosóra. A vészkijárat nem messze volt az ajtótól. Elindúltam a lépcsőkön a 22-ik emeletről lefelé. Az első néhány emeleten én voltam egyedül, de minél lejjebb értem annál többen voltak a lépcsőházban. Egyszerre csak eldugaszolta az embertömeg a lépcsőket. Lehetetlen volt az előremozgás. Egymás hegyén-hátán voltunk. Nagy volt a pánik. Az emberek jajgattak, sikongattak. Egyik-másik összeesett, de nem volt helye, hogy leessen. Rámesett egy öregúr hátulról, igen nehéz volt. Ekkor megláttam, hogy előttem valaki leesett, erre keresztűlmásztam rajta és a következőkön. Nem tudom, hogy mikor és hogy hány emberitesten másztam keresztül, de leértem a földszínre. Ott mentők és rendőrautók próbáltak közelebb jönni a bejárathoz. Mezitelen emberek jajgattak, társukat, ruhájukat keresték. Leírhatatlan felfordulás, pánik és zaj volt. Halálos fáradtnak és nyúzottnak éreztem magam, de teljes biztonságban voltam. Egy kis gondolkodás után elindultam a sok száz tolongó ember között valami nyugalmas sarkot találni. Nem tudom, hogy miért, de ekkor fogott el a félelem.

390

Mihály Márta Eszemben jutott az uszómedence. Az egyik kertiszékre lefeküdtem. Félelmetes volt a füst és a vörös lángok száguldó nyelve, fent az épület teteje közelében. Tűzóltók, rendőrkocsik és mentők sziréniái ordítoztak. Körülöttem sötét volt, igy kissé ijesztőnek látszott a környezet. Valamikor elszundíthattam, mert amikor kinyítottam a szemem már világos volt. Szorongattam a lepedőmet. Szerencsémre nem azon a részen volt a tűz, ahol mi laktunk, így visszamehettem a lakásba. Engem nem hiányolt senki. Az Angyalkám vigyázott rám. Nyolc heti egyedül nyaralás után hazarepültem Londonba. Laci ez alatt Braziliából Kinába utazott és onnan Honolulu-ba repűlt. Én már ekkor nem voltam ott. Bérelt lakásunkban lakott egy hétig. Feladta hajón az autónkat, majd átrepűlt Seattle-ba (Vancouver-hez közeli kikötőváros, Amerikában). Ott felvette az autót és onnan hazavezetett. 9 hétig nem láttuk egymás. Legtöbbször nem is tudtam pontosan, hogy hol járt. Igaz, hogy gyakorlati értelme ennek az információnak úgy sem volt. Ö se sokat tudott rólam. Megismertem az egyedüllét örömeit és a személyi szabadságot. Rájöttem, hogy legtöbbször most már jobb volt egyedül. Gondolataimat egyre ritkábban osztottam meg. A kinai útja, immáron a második, igen sikeres volt. egyetemi tudományos tanácsadó és meghívott egyetemi tanári fokozattal honorálták tudását és szakmai segítségét. Egy diákleány is érkezett Harbin-ból (Mandzsuria), aki 10 év mulva doktorált Laci vezetésével. Ez a lány is nálunk lakott, néhány hétig, amikor idejött. Egyáltalán nem voltam elragadtatva viselkedésétől, a kínai mosolyok sok mindent takarnak. Én inkább a nyílt szót szeretem, mégha kedvezőtlen is. No, de bármit is mondtam, vagy tíltakoztam a viselkedésük ellen, Laci sohasem vette az én véleményemet komolyan. Regényt lehetne írni a 10 évig tartó tudományos kapcsolatok ürügye alatt elkövetett visszaélésekről. De nekem erre nem volt időm.

391

Vándorlások Közben egy indiai származású, szorgalmas és okos leányzó is Laci doktoráló diákja lett. 23 és 29 évesek voltak, akik hűen hallgatták és követték professzoruk minden szavát. Laci tanárnak született és roppant élvezte fiatal hallgatóságát. Mindkettőre bármikor és bármiben mindig volt ideje. Ezek az események automatikusan bele-bele csipegetnek a napi házassági életbe. A feleség nem lehet a férje diákjainak erkőlcsi felügyelője, barátnője, vagy anyja. Ezeket a szerepeket a béke kedvéért néhányszor megpróbáltam. Soha többet! Minden ilyen próbálkozás sikertelen volt és én lassan leszoktam ezekről a "kispolgári" allürökről. Most már tudom, hogy a legjobb politika észre se venni a férj diákjait. Soha nem hívni öket a házhoz, nem utazni együtt és teljesen különválasztani a férj diákkapcsolatait a feleség életétől. Bármilyen nehezek is voltak az én diákéveim, mindig tiszteletben tartottam tanáraimat, soha nem gondoltam semmiféle kapcsolatra, amiből nekem bárhol is előnyöm származott volna. Végtére főleg nőtlen, sok csinos és tehettséges fiatal ember volt körülöttem, akik társasága feltétlen kivánatosabb és veszélytelen volt. Volt kiből válogatni! Elkerűltem a tanári kapcsolatoknak még a gondolatát is. Különösen, ha az illető házasember ember volt. Igazából annyira óvakodtam az ilyennemű kapcsolattól, hogy a tanárjaink, illetve fiatalabb tanársegédjeink házassági állapotát nem is ismertem. Nem is érdekelt! Ez nem jelenti azt, hogy nem lett volna ilyesmire lehetőség, bőven volt ajálkozó. Az is tudott dolog, hogy a tanárjaink férfiak voltak. Rendszerint a csinosabbaknak tettek többször csokoládét a folyóson logó kabátja zsebébe. Ez is előfordult. Avagy magán konzultációra hívtak. Ilyen is volt! Azt is meg kell jegyeznem, hogy legtöbbször éppen ezek az emberek dobták a legnagyobb követ azokra, akiknél sikertelenséget szenvedtek.

392

Mihály Márta Az alábbi fejezet talán megvilágítja az említett problémát egy másik szemszögből. Írnom kell egy roppant nevetséges férfiúi gyengeségről. Nem tudom, hogy férfiui hiúság, vagy társadalmilag elfogadott butaság? Azt hiszem, hogy legtöbb asszonytársam azonnal felismeri a helyzetet!. Most tőltöttem be a 78-ik évemet és úgy érzem, hogy ennyi év adott valamelyes tapasztalatot az alábbiak tárgyalására. Amelyik férfiú (tudom, hogy szép számmal vannak kivételek), úgy érzi, hogy ő kivétel, azoktól előre elnézésemet kérem. De tekintettel a tárgykörre általánosságban kell beszélnem. Egy bizonyos korban, mondjuk 55, vagy 60 éves korttól felfelé a legtöbb férfi józan önitélőképessége a fiatal nőkkel szemben erősen megkárosodik, vagyis lecsökken. Minél fiatalabb a leányzó annál fokozotabb a csökkenés. Minél fiatalabbak a lányok, annál jobban keresik ezek a majdnem "öregecske úrak" a társaságukat. Sokszor nevetségesen okosnak, máskor igen férfiasnak, mondhatnánk feltünően fiatalosnak, haladószellemünek állitják be magukat. Szellemi és néha fizikai képességeiket villogtatják, mint az udvarló páva a tollait, elfeledkezve arról, hogy a feleségeik és sok esetben felnőtt gyermekeik, igen jól ismerik képességeiket, ósdi maradiságukat és minden színes és színtelen tollukat. A fiatal lányok sokkal többet látnak és tudnak manapság, mint az okoskodó öregecske úrak gondolnák. Udvariasságból, vagy igen gyakran más, részükre fontos érdekekből meghallgatják, sőt esetenként az efféle viselkedés gyengeségét saját hasznukra fel is használják. Ugyanakkor kinevetik és mélyen megvetik ezeket a próbálkozásokat. A társadalmi normák ezt a viselkedést az idősebb férfiak körében nem itélik el, legtöbbször természetesnek gondolják. Ezzel szemben a legtöbb idősebb nő jobban ismeri a képességeit és tudatában van a korának. Ritkábban láthatjuk, hogy a nagymama a fiatal emberek társaságát keresi. Érdekes módon még a társadalmi szemlélet is elitéli ezt a női viselkedést.

393

Vándorlások Pedig az idős nő képességei változatlanok és szellemileg sem marad a kortárs férfiai mögött. Öregasszony nincs, csak idős asszony van. Viszont minden férfi bárhogyan is viselkedik, öreg férfiember lesz egy bizonyos kor után.

XLI AMIKOR KISLÁNYOMAT VÁRTAM 44 évvel ezelőtt, a hosszú kilenc hónap alatt, mint minden várandós asszony én is sok álmot szöttem leendő gyermekemnek. Hosszú, kényelmetlen és álmatlan éjszakákon szép kis sarkokat, kerekded fejeket dajkáltam, tapogattam. Csak szép kis babákra gondoltam. Életét előre a legjobbnak, legnemesebbnek és természetesen a legsikeresebbnek terveztem. Teljesen úgy, mintha Neki semmi köze nem lenne az életéhez. Most már tudom, hogy ezek az én anyai, önzőnek látszó terveim voltak. Oh, nem tévedtem, hogyan is tévedhettem volna, hiszen én a legjobbat terveztem a világon. Csak ezt tehettem az én legtökéletesebb és legokosabb gyermekemnek. Hogyan másként lehetne megtervezni az anya mestermunkáját, a legfontosabb alkotását? Ennél nagyobb és szebb alkotás a világon nincsen. Ez a leghatalmasabb, legmaradandóbb és a legcsodálatosabb női tevékenység, az anyaság. Páratlan művészet ez. Minden alkalommal teljesen egyéni mestermunkát alkotunk mert, belőlünk kettő egyforma nincs! Úgy érzem, hogy itt kell felhívnom asszonytársaimat a napjainkban divatos cselekedetek hatalmas erkőlcsi hátrányára. A klónolási szaporítás formájára gondolok. Tiltakozzunk ennek a végrehajtásán!

394

Mihály Márta Kinek van erre szüksége? Miért van rá szükség? Nem hiszem, hogy a világ sperma hiányban szenvedne. Mi történik, ha rosszul sikerül a klón? Ki vállal felelőséget a sikertelen, nyomorult egyedekért? A vállalat, amelyik a folyamatot vezeti az nem fog a sikertelen generáció, vagy egyének felnevelésével törődni. Mi történik azok utódaival? Végül is a női újrateremtési képességet, vagyis a nők választékos reprodukcióját alázza meg ez a "divatosnak " tünő irányzat (Talán anyagi érdekeltség, vagy hírnév?). Jól tudjuk, hogy a kőldökzsinórt csak fizikailag vágják el, mert a lelki kapcsolat örökös marad az anya és gyermeke között. Ereje ennek a kapcsolatnak állandó és igaz. Különböző fázisokon megy keresztűl, de lényegében nem változik. Örökké tart. Most 36 évvel később érzem igazán, hogy a legjobb és legszebb ajándékot, Mártikát kaptam. Meleglelkű, szorgalmas, megbocsájtó, de mindenekfelett rendkivül gondoskodó lányom van. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy az enyém. A fenti gondolatok töltötték be szabadidőmet, amikor megtudtam, hogy Mártika lányom augusztus elejére kisbabát vát. Azonnal hozzáfogtam kabátkák kötéséhez, a gyermekszoba tervezéséhez. Szép és várandós idők voltak. Lányom dolgozott, de elég sok időt tőltöttünk együtt. Örültem örömüknek. Jó egészségben volt lányom, és remekül érezte magát a terhessége alatt. Boldog volt és mint minden várandós anya, Ő is megszépűlt. Ahogy szíve alatt gyarapodott az új élet, úgy nőttek mindjájunk örömei. Gyönyörű volt a nyár.

395

Vándorlások

XLII AUGUSZTUS 13-ÁN, 1994-BEN megszületett gyönyörű kis unokám, Kathryn, Elizabeth Orlóci-Goodison. Én a legszebbnek találtam. Tágra nyította kék szemeit és úgy hittem, hogy már is engem néz. Mártika és Tim nagyon boldogok voltak. Kathryn mind a két nagyszülőknek első unokája, így mindig sorbaálltunk a dajkálásért. Nagymama lettem, alig vártam ezt a pillanatot. Érdekes átformálódás ért engem. Kathryn születése mintha kanadai gyökereket növesztett volna nekem, megerősítette az eddig valahogyan kételyes hovátartozásomat. Most többé nem volt kétségem, hogy ehhez a földrészhez, Kanadához tartozom, hiszen itt növekedik a családom. Itt öregedem meg és innen megyek majd az örökmezőkre, amikor hívnak. Megnyugtatott a gondolat. Ezt az élményemet megosztottam legelőször a vejemmel, aki meglepődött. Nem ismerheti a bevándoroltak idősebb kori otthonkereső kételyeit, talán nem is igen érzékelte a transzformációt, de megnyugtatott, hogy én szorossan Hozzájuk tartozom, és csodálkozott az én kétségeimen. Micsoda öröm és boldogság nagymamának lenni. Unokáim megváltoztatták életemet. Feltőltötték mindennapjaimat szeretetükkel, mosolyukkal és csak egyszerű jelenlétükkel. Kathryn most volt 8 esztendős, aranyos, gyönyörű kislány. Ő a családunk matematikusa, szorgalmas, jótanuló kislány. Megköszönöm a Gondviselésnek, hogy egészséges és, azt hogy viszonylag közel

396

Mihály Márta vagyunk (100 km) egymáshoz. Sok-sok szép órát, napokat tőltöttünk együtt. Hetente legalább egyszer látjuk egymást. Vejem a családjának él és mi bármikor mehetünk mindig örömmel fogadnak! 1997 szeptember 28-án megérkezett második kis unokám, Ruth Anne. Majd 5 kilós gyönyörű baba volt. Félórával a megérkezése után már reggelizett. A kitchener-i korházba siettünk e nap reggelén. Vejem Tim jelen volt Ruth születésénél. Ott vártak ránk, hogy Kathryn megláthassa testvérkéjét Ekkor, Ruth születésének reggelén, a világ legszebb képét festette meg a Teremtő csak nekem. Ott űlt leányom újszülött gyermekével, szoptatott. A másik óldalon pedig Kathryn leányát ölelte át. Ezt a képet örökké, mint a legszebb emléket a lelkem mélyén hordozom. Senki sem tudta, nem is sejthette, hogy mennyire boldog voltam én. Most indult igazán erős növekedésnek a kanadai gyökér. El sem tudom képzelni az életemet nélkülük. Ruth nagy barna szemeiből árad a szeretet és ragaszkodás. Igen jól koordinált kis gyermek, szépen és gyorsan rajzol Hatalmas a szókincse, néha angol nyelvleckéket kapok tőle. Máskor az ugrókötélen tanít ugrani. Imád kertészkedni, sütni és mosogatni is. A multkor telefonon beszélgettem vele és kérdeztem, hogy mit csináltak az ovodába. Azt válaszolta, hogy igen keményen dolgoztak egész héten a "v" betün. Ezüst csengők hangjai eltompulnak, amikor az én két unokáim nekem énekelnek. Minden velük tőltött idő nagy ajándék és igazi öröm, csak a fizikai erőm hagy el néha. Valamikor én voltam a családunk mesemondója, amikor öcséim növekedtek, mert a háború alatt és utánna nem igen jutottunk magyar meséskönyvekhez. Az én lelkemben akkor iródtak a mesék. Most a családi mesemondás folytatódik. Két kis unokámnak gondtalanul, boldogan és sokat mesélek. Az anyai érzelmek a Gondviselés legszebbjei. A nagymamai érzelmek kényelmesen gondtalanok és ezen a kapcsolaton keresztül az összes

397

Vándorlások anyai érzelmi és fizikai befektetéseink kamatos-kamattal, és szeretettel tőltve megtérűlnek. Tavasszal megérkezett unokaöcsém Mihály Ferenc Bukarestből. 32 éves korában eldöntötte, hogy kivándorol Kanadába, mert Romániában (Erdélyben), dacára kiváló képzettségének (elektromos mérnök, doktorárusa van számítógép teknógiából, és négy nyelvet beszél) nem tudott tisztességes megélhetést bíztosítani magának. Kanada természetesen befogadta és nem jött idegenbe, mert nálunk otthonra talált. Élveztük fiatalos lelkesedését amig néhány hónapig fiúnk volt. Kingston-ban kapott állást. Ott élnek bűbájos feleségével Florentinával Kijövetele elgondolkoztatott. Talán ez az eset késztettett arra, hogy életem vándorlásainak leírásával foglalkozzam. Ő volt a harmadik, aki a családomból a mult században, Erdélyből Kanadába vándorolt. A Nagyapám (1914), aztán én (1957) és unokaöcsém (1995). Vagyis minden második generációból eljött valaki az apai ágáról a családnak, de senki nem hagyta ott hazáját az anyai ágról, pedig ugyanazon a helyen és ugyanolyan körülmények között éltek.

XLIII AUGUSZTUSBAN, 1995-BEN Kínában voltam. Elszigetelt, hatalmas ország és tele van több, mint 55 különféle nemzetiségű emberekkel. Ezeknek megvannak a maguk szokásai, nyelve, vallása és gyakran még a külső megjelenési formájuk is igen különböző. Sokat olvastam mielőtt elutaztunk, főleg azokról a helyekről, amelyek látogatását tervbe vettük. Nagy várakozással néztem e rendkivül kőltséges és érdekesnek igérkező út elé. Sajnos a

398

Mihály Márta kínai nyelvek egyikét sem beszélem, olvasom, vagy írom. Pedig hasznos lett volna. Toronto-ból Vancouver-be repűltünk. Onnan folytattuk útunkat Peking felé. Az alaszkai partokon repűltünk, kristály tiszta idő volt. Láttam a gleccsereket, Mt. McKinley hegyóriás környékén. Pompás képek voltak 10 km. magasból. Látható volt a Beringh szoros is. Pekingbe 16 órával később érkeztünk, d.u. 3:45-kor. 41 fok meleg volt. A repölőtéren kétmilliónak tűnő, teljesen egyformán kinéző kínai várakozott. Egy "taxival" mentünk a szállodába, amiben 11-en űltünk, plusz a csomagok. Kényelmetlen út volt, ugyan a taxit mi rendeltük, de még az a szerencse, hogy nekünk is maradt egy sarok. Ahogy megállt a jármű, megrohanták a várakozók. Este 6:10-kor érkeztünk szállásukra. A kirándulás első hetét Peking-ben tőltöttük. A Huang Yuan nevű kényelmes és tiszta szállodában voltunk, a negyedik emeleten. Helyben volt egy konferencia, amelyen Laci és diákja több előadást tartott. Engem is meghívtak. Számtalan szakkiránduláson vettünk részt. Sajnos csak oda mehettünk, ahová el kisértek. A magán kirándulás veszélyes volt. A helységneveket elolvasni, vagy leírni nem tudtuk. A térképet olvasni szintén képtelenség volt. Soha sehol ilyen tehetetlennek nem éreztem magam. Ebben az időben a kínai kollégák sem mozoghattak szabadon. Gondolom különösen "nyugatiakkal" nem volt tanácsos nyíltan barátkozni. Csak hivatalos idegenvezetővel lehetett a szállodából kimenni. Ezek igen csak drágák voltak és nem mindig odavittek, ahová megbeszéltük. A másik probléma az volt, hogy ezek az idegenvezetők nem beszéltek angolul. Bizonyos frázisokat megtanultak, de legtöbb esetben a kérdéseinkre nem tudtak, vagy nem akartak, vagy nem mertek válaszolni. Vásárolni a legdrágább helyekre vittek, ahol az elkőltött összegből ők is részesűltek. Ezt véletlenül a saját szememmel láttam.

399

Vándorlások No, de veszélyektől függetlenül két alkalommal kiszöktünk egy-egy titkos kirándulásra. Ezekről Laci sem tudott. Úntam az előadásokat és elmentem megnézni a szomszédságot a szálloda körül. Egészen közel, hatalmas területen öröklakások voltak, ahol a pekingi nép élt. Rendkivül elhanyagolt, roppant szegényes, majdnem omladozó falak között éltek. Megszámlálhatatlan sűrűségben. Nem akartam fényképezni nyomoruságukat. Nem mertem feltünően nézelődni, mert láttam, hogy ők csodálnak engem. Ebből nem akartam többet látni. A másik alkalommal az egyik kanadai kolléga feleségével elmentünk egy híres buddhista (Yonghe Gong, Lama Temple) imaházba. Nyolc hatalmas pavillon-ja van ennek az 1694-ben épűlt hatalmas, rendkivül jó állapotban lévő épület csoportnak. Itt láttam először a múlt, jelen és a jövő buddhák szobrait. Amikor odaértünk akkor kezdődött egy szertartás. Több tucat ember ajándékot hozott buddhának, mások kezükben illatos fapálcikákat szorongattak. Három nagy buddha szobor volt az imateremben. Sűrű, illatos fűst szivárgott az ajtó felé Legalább ötvenen voltunk. Érdekesnek találtam az ima morajlását, az imádkozók tornaszerű hajlongását. Az imák monoton ismétlése sok esetben amolyan Gregorian-zene hangzásra emlékeztetett. Érdekes volt a gong-dobok ekhója. A katolikus vecsernyékre gondoltam. A hatalmas, elegánsan díszített, különféle hivatásu buddhákkal és azok prófétáival diszített ima-termekkel volt tele ez a híres buddhista központ. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam olvasni és, hogy keveset tudtam a buddhizmusról. Minden teremben ott ülő különféle arcvonású buddhát, vagy apostolát gondolom a kínai nép képzelete alkotta, vagy képzelte ilyennek. Elképzelésüknek a hű másai ezek az arcok. Hasonló különleges és változó arcvonásokat találunk a katolikus vallás Mária és szentjeinek szobrainál is.

400

Mihály Márta Megtaláltam a tudományok, illetve, meglepetésemre a Matematikai Tudományok Termét (Shuxue Dian) is. Roppant érdekes hely volt és mivel magam voltam ezért szabadon nézelődhettem. Visszafelé nem tudtuk, hogy hogyan szerezzünk taxit. Megmásztam a kerítést, hogy kilássak a járdán hömpölygő tömegből. Több, mint 3/4 órát tekergett velünk a taxi. Féltünk, mert idefelé csak 5-10 perc volt az út. Nehezen, de visszaértünk a szállodában. Laci és kinai kollégája a kapuban vártak. Mindketten igen idegesek voltak. A kollégának meg volt az oka az aggodalomra; apja élete végééig a börtönbe került, mert egy külföldi eltünt Pekingbe, aki az ő vendége volt. Érthetően a kinai kelléga igen aggódott értünk. Mi pedig nem ismertük az ilyen fajta veszélyt. Szerencsénk volt. Ez az eset megállította a magán kirándulásokat. Elkövettem azt a szamárságot, hogy az ebédlőben egy kis szelet görögdinnyét ettem. Ettől rettenetes gyomorfertőzést kaptam, ami végigkisért a kínai utamon. Több, mint háromezer évvel ezelőtt alakúlt a jelenlegi főváros Peking. Akkor egy jelentős piacközpont volt, régi nevén Ji. A város szerepe és neve majdnem minden dinasztia alatt megváltozott, attól függően, hogy védelmi, katonai, vagy kereskedelmi szükségleteket szólgált. 1215-ben a várost a mongolok elpúsztították. Kublai Khan ujraépítette és nevét Dadu-ra (nagy főváros) változtatta. Ez lett a kínai császárságnak a központja. Marco Polo, aki akkor Dadu-ban tartózkodott a legérdekesebb városnak mondotta. A mongol neve Cambaluc, vagyis "a Khan városa". Ez a név megjelöli úgy politikai, mint gazdasági hovátartozását és fontosságát ennek az öreg településnek. A jelenlegi nevét Peking (Beijing, északi főváros) Ming Yongle császártól, 1424-ben kapta. Mao Zedong a várost politikai és gazdasági központnak és fővárosnak jelölte. Ezt a szerepét

401

Vándorlások hivatalosan megerősítette, amikor 1949-ben megalakúlt a Kínai Népköztársaság. Első látogatásunk a városban a híres pekingi (Tian'an Man Guanchang) térre vezetett. Több, mint 350 éve létesűlt. Azóta több véres összeütközés volt ezen a téren. Még frissen élt emlékezetemben a 1989-es szabadságharc, amelynek brutális leverését a TV-n láttam. Az eseményeket főleg erről a térről közvetítették. Most csend és béke volt. A tér tele volt sétáló emberekkel, amelyen állítólag 1 millió ember elfér. A levegő szennyeződése igen magas volt. A tér déli oldalán a Mao Mauzoleum magas falain az elnök ismerős, hatalmas arcképe azonnal feltünt. A portrait baloldalán hatalmas betükkel két cégér áll : "Hosszú életű legyen a Kinai Népköztársaság! Hosszú életű legyen a világ dolgozóinak az egyessége!". Mao arcképe alatt van a kínai császári palotához a kapu (Tian'An Men). Ezt 1417-ben fejezték be és restaurálták 1651-ben. A Császári Palota (Gugong) népszerű kínai neve Tíltott város, mivel ide közönséges emberek nem léphettek be. Hatalmas és több száz épületcsoporból áll a Palota. A Yuan dinasztia kezdte építeni 1271-ben és 1420-ban érte el a mai méretét. 24 Ming és Qing császár lakott itt. A tíltott város fából és téglából épűlt. Az épületek uralkodó színe bíborvörös, az északi csillag szimbóluma. A paloták és melléképűletek 9000 hatalmas és közepes méretű szobából tevődnek össze. A több kilóméter hosszú terűletet, 10 m. magas fal vesz körűl. Ezen belől kertszerűen tervezett, csodálatosan harmonikus és rendkivül jó ízléssel konstruált épületek halmaza alkotja a császári paloták csoportját. Két nagy csoportra oszthatók az épületek. A kűlső, vagyis a falhoz közelebb eső épületek a hivatalos, császári ünneplések termei, politikai összejövetelek fórumai voltak. A belső udvart a császárság magánlakásai foglalták el.

402

Mihály Márta Mindkettőtt hallatlan fényűzés és hihetetlen szépségű művészi falfestmények és díszárgyak jellemzik. Az épületcsoportokat szebbnél-szebb kapuk, szobrok válaszják el egymástól. Hatalmasak a palota fogadó termei. Ilyenek a trónszoba, esküvők, koronázások helye, irodalmi olvasóterem, katonai kitüntetések terme, a mennyei tisztaság terme és több sajátos célokat szólgáló hatalmas, ékesen díszített termek sokáságából áll. A belső magán paloták gazdag fényűzése túlszárnyalta a középületek szépségét. Nekem legjobban a császári palota kertje tetszett (130x90 m). Ez a hely igazi iskola példája az egyéni kínai kertépitészet művészetének. Mű dombok, patak, tavacskák, öreg fenyők, bambusz erdők, ritka virágok és igen romantikus, szem és lélek nyugtató kis teapavillionokkal tűzdelt meseország ez. Ahogy szemlélődtem elképzeltem a régmúlt rendkivüli gazdagságát e mesebeli, csodás, császári világban. Sok csillogó, gyönyörüen hímzett kínai selyem kabátkákat, bugyogókat és apró, kinok között megnyomoritott, bársonyos papucsokkal diszített, használhatatlan lábfejeket képzeltem. Egy teljes napot tőltöttem a császári palotában. Részemre elképzelhetetlen gazdagságot, fényüzést és igen-igen sok, leírhatatlan szépet láttam. Laci egy kinai kollégájával volt, estefelé a kert kijáratánál találkoztunk. Ő már látta a Császári Palotát. Talán a legjobban ismert kínai történelmi maradvány a kínai Nagy Fal (Wanli Chang Cheng). Szerintem ez a kökolosszus évezredeken keresztül a kínaiakat elszigetelte és összetartotta. Hossza több, mint 6000 km és átlagmagassága 6-8 m, szélessége 6-7 m a tetején. A falat Kr. előtt az 5-ik században kezdték építeni a kisebb hatalmú császárok, mint védőbástyát a birodalmuk körül. Ez volt a hadakozó fejedelemségek kora. 300 évvel később Qin Shi Huangdi egyesítette (bekebelezte?) a már meglévő 6 kisebb kínai fejedelmet és elrendelte a különböző falrészek összekapcsolását, a felesleges szakaszok lerombolását. Csak az északi falrészek maradtak fenn. 300,000 katonát és fél millió kínai parasztot, fegyenceket és munkásokat rendeltek erre a

403

Vándorlások hatalmas munkára. Az építkezést Meng Tien tábornok vezette, 9 évig tartott. Sok százezer ember az életét vesztette. A fal belsejébe temették az éhségtől, betegségektől, fagyástól, szomjuhozástól és az emberfeletti kényszermunkától elhaltakat. Emiatt nevezik a Nagy Falat a leghosszabb temetőnek. A Falat valamikor őrízték. Majd ezer esztendővel később, főleg a mongolok támadása ellen megerősítették a falak északi részeit. Mi 80 km-re Peking-től a Badaling Pass-nál (ujraépűlt 1957-ben) látogattuk meg a falat. Több, mint 1000 m. magasságból élvezhettük a fal szélességét, kanyargását és láthattuk védelmi jelentőségét. Nagyon kellemes volt az egész napos kirándulás. Taxit béreltünk erre a kirándulásra és az egyik kínai kolléga jött velünk. A konferencia befejezése után egy 10 napos “elsőosztályú” idegenvezetőkkel ellátott kirándulásra mentünk. Az útnak előre, pontosan kijelölt iránya volt. Pekingből repülővel Xi'ang-ba, onnan vonattal Lanzhou-ba, majd Dunhuangba, Turpan és Ürümqi-be mentünk. Vagyis keresztűl utaztunk észak Kínán, a Gobi sivatag déli oldalán, Mongólia alatt az Altay hegységtől délre, a Tian Shan hegyek közé, az ujgurok hazájába, Ürümqi-be. A Taklimakan sivatagtól északra, a Celestial tónál (1980 m magasan) volt az utólsó állomás. Nagyjából követtük a régi Selyem Út vonalát. Ez az útvonal határozottan érdekesnek és nekünk botanikus-biológusoknak igéretes volt. Éveket tőltöttünk el a sivatagi növényzet tanulmányozásával észak és dél Amerikában. Most itt volt a legjobb alkalom megnézni a kínai és mongol sivatagok botanikai érdekességeit. Emellett engem igen érdekeltek a xi'an-i terrakotta (égettett agyag) katonák és a dunhuang-i sivatag folyómedreinek falába vájt 1500-1700 éves imabarlangok is. Hárman utaztunk együtt, Laci, doktoráló diákja (aki előadást tartott a konferencián) és én. Fantasztikusan sok szépet, érdekességet

404

Mihály Márta láttunk, de fizikailag és sokszor idegileg is megviselt az út. Az ilyen féle kínai kirándulás nem kezdő utazóknak való. A peking-i értekezlet befejezése után az idegenvezető leányzóval (aki szeretett volna Kanadában tanulni!) kimentünk a repülőtérre, hogy folytassuk a kirándulásunkat Xi'an-ba. Mielőtt elválltunk az idegenvezető leányzó Lacinak odaadott egy lezárt borítékot, hogy adja át az autóval ránk várakozó idegenvezetőnek Xi'an-ban, a repülőtéren. A lány viselkedése meghaladta a jó ízlést, mint egy tolóajtó úgy forgolódott Laci körül. Megjegyzést is tettem, de Laci nem akart hallani az én "képzelődésemről". Leszálltunk Xi'an-ba a repülőről, ott várt az új idegen vezetőnk, a vezetővel és az autóval, a következő két napra. Beűltünk az autóba. Elhelyezkedtünk. Laci bemutatkozott és elővette és átadta a Pekingből küldött borítékot. A fiatalember kinyította, gondolom, hogy elolvasta a levelet. Egyszer csak megszólalt, hogy azonnal adjuk vissza neki a 400 $-t, amit kiloptunk a levélből. Kijelentette, hogy addig nem megyünk sehová, amig nem adjuk vissza neki a 400 $-t. Meglepődtünk! Laci mondta, hogy ő semmi pénzről nem tud, a levelet lezárva adta oda. Elmondta az idegenvezetőnek, hogy Őt a Kinai Tudományos Akadémia hívta meg előadásokat tartani. Kikéri magának ezt a gyanúsítást. Borzasztó volt a hangulat. Bizonyos vagyok benne, hogy ebből az idegenvezető egy szót sem értett. Nagy szemekkel nézegette Laci egyetemi névjegyét, de továbbra is álltunk, az autó nem indult. A hatalmas feszültséget és a bosszantó tehetetlenséget, most, 7 esztendő után is érzem. Nekünk szerencsénkre igen kevés készpénzünk volt, mert a kínai követségről a vízummal jött a figyelmeztetés a valuta tilalomra. Ahogy ott gyötrődtünk egyszerre eszembe jutott ez a valuta tilalom. A fiatalemberhez fordultam és azt kérdeztem, hogyan lehet neki dollárja, hiszen a valutát tíltja a kormány. Hírtelen nagy zavarba

405

Vándorlások jött, valamit mondott, amit nem értettünk. Azonnal elindult az autó a kijelölt elsőosztályú szálloda felé. Mondanom sem kell, hogy ez az eset igen csak megdöntötte a hitemet ezekben az emberekben. Mivel a nyelvet nem beszéltem ezért teljesen kiszólgáltattottnak éreztem magamat, nagyon drága fizettségért. A szálloda Xi'an-ba kényelmes és elegáns volt. Viszont ebédre és vacsorára mindig más helyekre vittek. Ennek az igazi okát nem tudtuk. A vacsorát nem ismertem fel, hogy mi volt azt nem tudom, de ehetetlennek bizonyult. Szűrke színű, kocsonyaszerű , igen kellemetlen illatú főzelékszerüség volt. Melléje felvágott, zőld fokhagymaszárat és természetesen rízst adtak. Éhesen feküdtem le. El kell mondanom, hogy a kínai ennivaló, amit Európában és észak Amerikában sokan igen kedvelnek, Kinában ismeretlen. Kivéve a rízst, semmi hasonlót az itteni kínai ennivalóból Kínában nem láttam és nem ettem. Viszont ettem békát és valami kigyó félét, mert spirális csontszerű porcdarabkák úszkáltak a hús lé tetején. Legtöbbször nem is kartam tudni, hogy mit ettem. Főleg rízsen éltem. A jó ivóvíz pedig csak álom volt! No, de a legkisebb gondom az ennivaló volt. Xi'an, vagy Szian, a kincsesháza az igazi kínai régiségeknek. A város egyike a 6 történelmi fővárosoknak. Korát 6000 évre becsülik. Ezt mutatják a mellette lévő falu, Bampo maradványai Kr.e. a IV. ból. Itt már ekkor 5-600 lakosú falu volt. Ebből a városból indult el a hosszú, híres és igen fontos kereskedelmi útvonal, a Selyemút. Ez összekötötte Xi'an-t, vagyis Kínát közép Ázsiával, Istanbullal, Rómával és Velencével. Ahogy a neve is elárúlja ezen az úton szállították a kínai selymeket Velencébe. Igen drága és keresett volt a selyem, ekkor ismeretlen iparcikk volt Európában. Később természetesen módosult az árú és a forgalom iránya is.

406

Mihály Márta Évszázadokon keresztűl rendkivűl fontos kereskedelmi útvonal volt a Selyem Út, egészen a XIV. –ig. De talán a legmaradandóbb értéke ennek az útvonalnak nem kereskedelmi volt, hanem ez volt az egyetlen útja a szellemi áramlatoknak. Sajátos érdeme az, hogy útasai szabadon hordozhatták és terjeszthették a különböző eszméket, a régi kúlturák magvait (kínai, perzsa, egyiptomi, török, görög és olasz), új hitvallásokat és filozófiákat. A lassú, és ekkor egyetlen közlekedési útvonal kereskedelmi gócpontjai lehetőséget adtak ideiglenes, vagy állandó letelepedésre és a különböző eszmék cseréjére és azoknak kiforrására. A közlekedést az időjárás szeszélyei, a teve karavánok állapota és természetesen az útazók egyéni módozatai szabályozták. Néha 2-3 évig tartott az út, vagy félúton befejeződött. Ennek az útnak a mentén alakultak ki a neves piacok, fejlődtek ki a városok és terjedtek el a különböző népszerű vallásos filozófiák. Qin Shihuang Ling (uralkodott Kr.e. 221-210) császár mauzoleuma csak 30 km-re van Xi'an-tól, 46 m-re a föld alatt. Úgy gondolják, hogy a császár holtteste bronz, vagy kö koporsóban van. A mauzoleum befejezésekor (246-ban) ezeket írták: "Tele van ritka és értékes tárgyakkal. Érzékeny tőltött nyílak mindenkit, aki megpróbálja kinyitni a nyílást azonnal agyonlőnek. A padló simára képzett, folyókkal és tavakkal rajta, de víz helyett folyékony ezüst van bennük. … Bálna olajon örökké égnek a gyertyák". A mauzoleumot a mai napig nem nyították ki, mert dacára az igen intenzív helyi és nemzetközi tanácskozásoknak, eddig még nem találtak olyan múzeális módszert, amelyik bíztosítja a mauzoleum tartalmának megőrzését. Qin császár röviddel uralomra jutása után, alig 13 éves korában a korabeli kínai szokásokat követve, hozzálátott temetkezési helyének felépítéséhez. Ennek a gigantikus emlékműnek megépítéséhez 700,000 ember sok éves szorgalmas fizikai munkájára és művészi alkotóerejére volt szükség.

407

Vándorlások Uralkodása idején Qin császár hadserege három részből állott. A jobb oldali, bal oldali és a középső osztagból. A földalatt felvonuló égetett agyagból (terracotta) készített hadsereg is ezt a katonai felépítést követte. 1974-ben néhány kínai paraszt földjének müvelése közben fedezte fel ezt a hihetetelenűl érdekes és értékes összetörött (égetett agyag) terracotta katona hadsereget (Bingma Yong), a föld alatt. A felvonultatott katonaság csak 1.5 km-re van Qin császár mauzoleumától. A fent leírott mauzoleum előtt, három részlegben a földalatt állnak a terracotta katonák, tökéletes harci készenlétben. Őrzik császáruk maradványait, úgy, mint uralkodása idején. Az első sírban (jobb oldali) 6000 életnagyságú terracotta katona szobor, lovak, szekerek és fegyverek vannak. A második hadosztály (bal oldali), igen közel az első sírhoz, 1500 gyalogos katona szobrokat, lovakat, ókori, kétkerekű szekereket tartalmaz. Több, mint 2000 különféle fegyvert és hadászati tárgyat találtak itt. A legtöbbjük mind terracotta, vagyis égetett agyag. A harmadik sír a főhadiszállás lehetett, mert itt igen sok ókori szekeret és lovat fedeztek fel. Tekintettel az időjárás romboló tevékenységére, egy védő tetőszerkezetet építettek a hadsereg fölé. A császári hadsereg terracotta katonái 5 méterre vannak a föld felszíne alatt. Csodálatos látvány volt. Különösen a sokféle arcvonás és egyéni testalkat adott sajátos tulajdonságot a katonáknak. Ezrével, fegyelmezetten, menetelésre készen állt a hadsereg, több mint kétezer esztendeje. Szinte a vezényszót vártam, hogy elinduljanak. Ezen a területen a fényképezés tíltott. Gyönyörű volt a múzeum, a láttottak mindig velem maradnak. Augusztus 18 volt, ragyogó napsütéssel. A Jianguo Hotel (20 Jin Hua Rd, Xi'an) kiváló szobáját élveztük. A terracotta hadsereg

408

Mihály Márta megtekíntése után a közeli múzeumba mentünk. Rengeteg síremléket, csodálatosan festett vázákat, selymeket láttunk. Meglátogattuk a világhírű kínai selyemszőnyegek egyik szövődéjét. Elkápráztattak a színek, a fantasztikusan szép virágok, madarak, őzek és más élőlények szövött ábrázolása. Hallatlan gyorsan és nagy művészi képességgel dolgoztak ezek a fiatal szövőnők. Lacival egy szép faliszőnyeget választottunk. Ugyan ebben a városban csodáltuk meg a félnemes ásványok faragóinak művészetét. Ott ballangtunk a faragó-csíszoló művészek között. Itt főleg zsádot (jade) használtak. Mártikának vettünk egy szép gyűrüt. Késő este hazafelé a város mellett egy faluban megálltunk. Hogy miért azt nem tudom. Már elmult 9 óra. Az egész falu kint űlt a főtéren és beszélgettek. Teljes sötétségben. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondták, hogy energiát sporolnak. Igen-igen nagy volt a szegénység. Reggelire a szállodában rízspehely levest és teában főtt tojást ettünk, sűlt ződséggel. Jó volt a kávé! A városban (Szian) vonatra szálltunk. Az állomáson ivóvizet és gyümőlcsöt vettünk. A vonatállomásokon vásárolták a helyi emberek az ennivalót, de nekünk ez nehéz volt a nyelv és a menetrend ismerete nélkül. Egy 4-személyes elsőosztályú kabinba adtak helyet. Egy kínai fiatal ember volt az utitársunk. Barátságos ember volt és valami politikai vezetőszerepe lehetett, mert közönséges kínai nem utazott hálókocsiban. Kézzel-lábbal, rajzokkal értekeztünk. Vonatunk a Sárga folyó (Huang He) partján, a legtermékenyebb mezőgazdasági területeken ment keresztűl. Aratási idő volt. Itt láttam foltokban, kézzel aratni az embereket. Csak a nagy gonddal kiválasztott érett kalászokat vagdalták sarlóval. Az elhullott szemeket gondosan lapátra seperték.

409

Vándorlások Igen szegényes, agyagtéglákból épűlt házak sorakoztak a vasút mentén. Ezeket vastag agyagfalak vették körűl. Hatalmas betükkel, szólamok sorakoztak a kerítéseken. Sajnos nem tudtam elolvasni. A vasuttól kissé távolabb eső telepűléseken nem volt villany. Általában szegénységet láttam ezeken a helyeken. Lanzhou-ban álltunk meg. Ez egy hatalmas (2.4 millió) ipari város a Sárga folyó partján. Megnéztük az ismert Fehér Pagoda-t (1271ből), szép kertjével és a környező kisebb-nagyobb imaoltáraival. Itt láttam egy nagymamát fiú (a gyermek nadrágok a lábak között nyitva vannak, pelenkát nem viseltek a gyermekek Szian környékén) unokájával. Mindketten a buddhának oltárára ajándékot tettek, és a szobor előtt térdepeltek. Gondolom imádkoztak. Vonattal folytattuk utunkat magas hegyek között, száraz talajokon öntözéssel kukoricát termeltek. Nyugat felé hatalmas fekete kösivatagok, és köfolyások húzódtak meg a hegyek lábánál. Gansu tartományba voltunk, a Selyemút vonalán. Dunhuang-ba mentünk (Itt elágazik a Selyemút, dél és észak irányba, megkerüli a homok–szél viharairól és kemence hőségéről hírneves Takli Makan sivatagot). Ezt a telepűlést már Kr.e. 111-ben városnak jelölték. Az út elágazás cserekereskedelmi lehetőségei meggazdagították a várost és a gazdasági stabilitás kiváló környezetet teremtett a különféle vallások elterjedésének is. Korán a buddhizmus központjává vált Dunhuang. A sivatag közepén, Dunhuang-tól délre, a Selyemút kereszteződésénél egy sor buddhista barlang (Mogao Ku) maradt vissza. Ezeket az ima-barlangokat a Selyemuton vándorló buddhista próféták vájták be az öreg kimosott, elhalt folyómeder homokkö falába. Ezek és más utasok is valószínüleg az útelágazásnál megálltak. A közeli oázisban víz volt. Az utazók néha itt több időt tőltöttek, vagy letelepedtek. A barlangok bíztonságot, menedékhelyet és csendet bíztosítottak. Társaság is akadt bőven, hiszen a városnak hatalmas piaci forgalma volt. Ez volt az egyetlen útvonal ebben a száraz, csupasz és hallatlan meleg vőlgyben.

410

Mihály Márta Valamikor Kr.e. néhány száz évvel a mahayan buddhista hitet ( főleg India és Afganisztánban) jelentős változás érte. Népszerüsödött a hit, mert megjelentek a bodhisattva-k, akik mint próféták közvetlenül segíteni tudták a minennapi halandókat abban, hogy elérjék a Nirvana-t(örökkévalóság?). Ez az áldott és óhajtott állapot, ahol mindenféle óhaj megszűnik, és ahol a személyiség elvetődik. Ennek a lehetősége a próféták közbejárásával, népszerüvé tette a buddhizmust. Indiából közép Ázsiába, majd az első században Kínában kezdett elterjedni az új hit. Pillantsuk vissza röviden, hogy mi is történt ebben az időben, ami lehetővé tette a buddhizmus gyors elterjedését? Az ősi kínai lakosság az elődjeit és a természet szellemeit imádta. Kr.e. 551-ben megszületett (K'ung Fu-tzu) Confucius, aki ugyan elfogadta az ősi hitet, de az Ő gondja nem a hit volt, hanem az Ember! Annak viselkedése és kapcsolata embertársaival. A confuciusi ideológiát nem hívhatjuk vallásnak, hanem inkább egy életmódnak nevezhetjük. Hiszen tanításának gerince az emberek közötti viszony volt. Szeretetet és megbecsülést hírdetett az embertársai között. Ezt csak élni lehet! Kr.e. a második században a kínai császárság hivatalos állami ideológiának fogadta el Confucius elméletét. Ez az ideológia volt uralmon 1911-ig, de csak az elít kínaiak között. Ez az életmód nem nyerte el a tetszését és támogatását a köznépnek, mert hiányzottak a nép mindennapi természetes viselkedésének elemei. Párhuzamosan kifejlődött a taoizmus, amelyet ekkor a köznép hitének gondoltak. Ez az ősí hitvallás Lao-tzu könyvére, a "Tao-teching" (Az erő útja?) tanításaira alapozott. Sok hasonlóság van a taoizmus és a keresztény hit között, de csak a keresztény vallás hírdeti a halál utáni jutalmat. Kína ez idő tájékán (Kr. u. 200-300) nagy belső elégedetlenségeivel bajlódott, a Han dinasztia összeomlóban volt. Az ország belső bizonytalansága, az emberek elégedetlensége és reménytelensége meg-

411

Vándorlások felelő talaj volt arra, hogy meghallgassák, estleg meg is szívleljék az új és jobb világot, amit a buddhizmus ígért. A Selyemút ösvényei és az érdeklődés az új hit után megnyította a lehetőséget a buddhista (És bizonyosan más filozófiák) ideológiát terjesztő szerzetesek beáramlására Indiából. A hittérítés sohasem volt könnyű válalkozás. Az is lehetséges, hogy eleinte nem látták szívesen Öket. A Selyemút kereszteződésénél, a már leírott helyen a harmadik században kezdődtek el a barlangok kivájásai. Feltételezem, hogy eleinte csak szűkös lukak voltak. Talán védelmet nyújtottak az ellenszenvesek, vagy a nagy hőség ellen. Az évszázadok során valószínüleg a barlangok a szerzetesek otthonaivá váltak és ugyanakkor alkotómühelyei és könyvtárai voltak az új hitnek. Ahogy múltak az évek az átvonulók valamilyen formában megörökítették ottlétük élményeit. Volt, aki könyvet írt, mások festettek, szobrászkodtak, vagy fontak és szöttek. Közben a Selyemút mentén egyre többen érdeklődtek a buddhizmus iránt. Széltében és hosszában terjedt a hit. Így váltak a barlangok a kínai buddhista hitnek példátlanul érdekes és csodálatos kincses imaházaivá. Idővel a barlangok igen diszesek lettek. Mogao Ku, vagy Qianfo Dong (Ezer Buddha) a kínai nevük. Az elsőket 266-ban vájták, ahogy a hit terjedt, úgy növekedett a barlangok száma is. Majd ezer évvel kesőbb, több, mint 492 barlang épűlt, a 3 km. hosszú homokkő falban. Valami okból a barlangok a XV. századra elfelejtődtek. 1900-ban egy buddhista szerzetes Wang Yuanlu megtalálta a 16-os barlangot. Kiderűlt, hogy több, mint 60 ezer igen értékes, vallásművészeti tárgyat talált itt, gondosan eldugva. Könyvek, okmányok, selyemképek, hímzések és szobrok tömege került elő. A könyvek kínai, tibeti, uigur és más nyelveken írnak a buddhizmusról, taoizmusról és confuciai bőlcselkedésekről. Ezek a

412

Mihály Márta pótolhatatlan nemzeti kincsek ekkor nem érdekelték a kínai kormányt. Wang eladta ezt a felbecsűlhetetlen kíncshalmazt az angol, francia és japán gyűjtőknek. 1949-ben kezdett a kinai kormány érdeklődést mutatni e rendkivül sajátos vallásos imabarlangokra. 1997-ben a Világ Kulturális Hagyományának nevezte UNESCO. Fényképezni a barlangokban tilos. Érdekes módon augusztus 20án, Szent István napján voltam itt. Borzasztó hőség volt, 43 fok körül. Körülvett a tikkasztó sivatag, sehol nem volt egy fűszál. A bejárathoz közel több díszes kúpalakú, cirádás lyukakkal tűzdelt, több méter magas, agyag építmények (buddhista stupas) voltak. Állitólag ide gyűjtötték régen az elhalt budhista szerzetesek csontjait. Messzebbre hatalmas homokbuckák tornyosúltak. Nem szerettem volna elveszni. A barlangok kora és korabéli uralkodója mindenhol fel van tüntetve. A legnagyobb 40 m. magas és 30 m. mély. A legkisebb csak egy kis 1 méteres buvóhely. 2415 szobor van barlangokban. 45 ezer négyzetméternél nagyobb festett falfelület megmaradt, sok elpusztúlt. Sajnos az orosz katonák itt is bemutatták művészeti hajlamaikat. Sok esetben kikaparták a buddhák szemeit. Több barlangban tüzet tettek és lovaikat tartották ott. A rombolás nyomait láttam. Az eredetét egy buddhista papnövendék mondta, aki az idegen vezetőnk volt. Gyönyörűek a festett falak, virágok, legendák, mesék, mindennapi életünk jelenetei, geometriai dekorációk ezrei. Sajnáltam, hogy olyan keveset tudtam az indiai, illetve a buddha legendákról. Minden barlangnak meg van a sajátos témája és ezek művészi szobrokon és a fantasztikusan érdekes falifestményeken láthatók. Engem legjobban a fekvő Buddha gondolkodtatott el. A majd 8 méteres fekvő Buddha szobor igen boldog arccal szundikált, fekvő helyzetben. Szép álmait legalább 80 különféle arcú és ruházatú követője csodálta.

413

Vándorlások Ezek körülötte álltak, figyelték álmait. Ennyi féle, egyéni, erősen kifejező, elégedett és boldog arcot ilyen környezetben sohasem láttam. Ilyen volt a híres fekvő Buddha, amikor Nirvana-ba (a teljes megsemmisülés, a nemlét állapota), érkezett. Ezt láthatjuk a 136-os barlangban. Egy teljes napot tőltöttem a barlangokban és a környékén. A fényképezés tíltott. Laci nem volt velem. A kínai utazásom alatt és a több éves hawai'i tartókodásom során igen sokszor találkoztam és dolgoztam buddhistákkal. Kínába rájöttem, hogy dacára a hosszú és kegyetlen kommunista terrornak, az emberek bizonyos százaléka most is vallásos. Eljárnak az imaházakban és ajándékot, áldozatot visznek a kedvenc buddha-nak. Ezt többször a saját szememmel láttam. A vallásos kínaiak főleg buddhisták és, ahogy hallottam a legtöbb kínai falu lakója most is a buddhizmus szellemében él. Közelebb mentem a hatalmas homokbuckákhoz és felfedeztük, hogy teveháton el lehet menni a közeli oázis megcsodálására. Felsegítettek a teve díszes szőnyeggel betakart hátára. Érdekes élmény volt, meg kellett próbálnom ezt is. Örök élmény marad az aranysárga homokbuckák, azoknak legművészibb, szoborszerű formái. Elgondolkodtam, ahogy a teve hátán billegtem ezen a csodálatos billió és billió homokszemcsén. Mint a lassan pöffögő pöfeteg gomba spórái, úgy löttek ki ezrével ezek a szemcskék a teve talpa alól és szinte repítette azokat a szellő a hullámos homokbuckák fodros tetején. Micsoda formációkat láttam itt. A szobrász a szél volt és fantasztikus homok-képet alkotott. Aranysárga köntöst terített a Teremtő a teve lábai és az én szemem elé. Azur-kék volt az ég és mindennek a mása gyengéden az oázis tükrében fűrdött. Én pedig, mint akit megbabonázott a homok, csak álltam az oázis szélén. Emberek mozogtak. Egy sátor árnyékában beszélgettek. Hideg Coca-cola-t ittam 10$-ért. Más bíztonságos innivaló nem volt.

414

Mihály Márta Gondolom, hogy 44 fok meleg lehetett. Gondolatban elbúcsuztam a tevétől és visszaballagtam a vőlgybe. Csúsztam a homokon. Csodálatos nap volt. Leirhatatlanul sok szépet láttam. Vacsorára a falu egyik vendéglőjébe vittek. Sajnos ivóvíz nem volt. Sört ittam. Azt hiszem, hogy a "csírke", amit nem tudtunk megrágni, 8 esztendős lehetett. Reggel két idegen vezetőnk volt, egy fiatal diáklány és egy 30 év körüli férfi. Mindkettő furcsán és idegesen (?) viselkedett. Egy hosszabb terepkirándulásra mentünk autóval, a Gobi sivatagba. Nagyon érdekes volt a különböző sivatagi homok és köformációk változata és az itt-ott kövek és szakadékok mentén virágzó, teljesen ismeretlen növényzet. Lefényképeztem, amennyit tudtam. Roppant élveztem a kirándulást. Laci a diákjával, vagy az idegenvezetőkkel foglalta el magát. Szabadon kóboroltam a Gobi sivatag érdekes homokján és ritkán előforduló növények között. Írtózatos meleg volt! És nem volt bokor! Fantasztikus, részemre ismeretlen élmény volt. Estefelé iparkodtunk a vonatállomásra, mert hálókocsival folytattuk az útunkat Turpán felé. Megint vásároltunk vizet és gyümőlcsöt (jó lett volna egy kis kenyér!) az útra. Vártuk, hogy felszállhassunk a vonatra. Én hallottam, hogy az idegenvezető férfi a vasutiperon mellett odaszólt az idegenvezető lánynak, azt nem tudom, hogy mit mondott, de azt viszont láttam, hogy a lány kiűrítette a pénztárcáját és odadta a pénzét a férfinek. Mi a vonat ajtajánál, a földön álltuk. Vártuk, hogy felszállhassunk a fülkénkbe. Nagy viták zajlottak le a vasuti személyzet és az idegenvezetők között. Jó, hogy mi nem értettük a vitát!. Végre igen gyorsan felsürgettek a vonatra. A szerelvény azonnal elindult. A sivatag közepén voltunk. 21 órás út állt előttünk. A vonat folyosóján megértettük a vitatkozás okát. Az idegenvezetőink feltettek bennünket a vonatra jegy nélkül. A fűlkék mind tömve voltak utasokkal, nekünk még űlőhelyünk sem volt. Ott álltunk egész éjjel a keskeny folyosón.

415

Vándorlások Minden órában megjelent a jegykezelő, akivel értekezni nem tudtunk. Amikor megállt a vonat valahol a sivatagban, akkor mindig intett, hogy szálljunk le. Nekem visszatértek az erdélyi menekülés évei, amikor jegy nélkül utaztam, de az Magyarországon volt és nem Kínában, a sivatag közepén, ahol a vonatról nem láttunk embert, vagy más élőlényt. Itt, ha ledobtak volna a vonatról, akkor nem sokág maradtunk volna életbe. Vagy a vízhiány, vagy a rablók áldozatai lettünk volna. Bizony féltem és teljesen tehetetlen voltam. Dühöngtem. Ahogy ezekről az eseményekről gondolkodtam megint jött a kalauz. Szabályosan meglökött és egy köteg papírpézt rázott az arcom előtt. Én értettem, hogy pénzt kért, de nekem nem volt. Szépen visszanyomtam a lökését. Érdekes módon a kalauz főleg velem kötekedett, Lacival talán nem mert. Már hajnalodott, amikor a folyosón egy fehér fiatal ember jött szembe velem. Azt hittem látomásaim vannak. Ráköszöntem angolul és előadtam a történetünket. Velük is ugyanaz történt, mint velünk, de ök tízen voltak. Amikor rájöttek, hogy nincs jegyük, akkor az egyik fűlkéből kiszórtak egy csoport japán útast és elfolalták a helyüket. Amikor jött a kalauz a jegyükért, akkor megígérték neki, hogyha mégegyszer jegyet kér, akkor ök dobják le a vonatról. Ezután elkerűlte öket. Osztrák fiatalok voltak. Megnyugtattak engem. Azt mondta az egyik, hogy legközelebb, amikor jön a kalauz és fenyegetőzik, akkor rugdossam meg az ő fűlkéjük ajtaját és ők majd elintézik a kalauzt. A módszer dolgozott. Megjelent a kalauz én azonnal dörögtem az ajtójukon. Azok kivonultak a védelmünkre, ahogy meglátta a kalauz a sok fiatal, erős embert, azonnal eltűnt és többet nem jött vissza. Nagyon nagy probléma és egészségi veszély voltak a w.c.-k, illetve az ennek nevezett helyek, lyukak használata. A vonaton lévőket azt hiszem, hogy a vonat építése óta nem takarították. Kézmosásra nem

416

Mihály Márta is gondolhatott az ember! A hőség természetesen csak fokozta a problémákat. Különben csodálatos volt a sivatag és turpan-i mélyedés. Szomorú, hogy idegenvezetőink így elrontották ezt a soknak igérkező sivatagi útat. Borzasztó fáradtan érkeztünk meg Xinjiang Régiójának városába, Turpán-ba. A város a tengerszínt alatt 154 méterre, a sivatag legmélyebb pontján fekszik. Forróság volt errefelé. Az árnyékban 44 fokot olvastunk. Szállodánk kényelmes volt. A város és a lakosság jobbmódunak tűnt, mint a Sárga folyó mentén. Észrevettük azonnal, hogy külsejük sajátos, különböző. Ezek nem voltak teljesen kínai formáju emberek. A férfiak szépen himzett sapkákat viseltek. Az idegen vezető a kérdésemre azt válaszolta, hogy ezek is kínaiak, azért viselik a sapkát, mert védik a hajukat. Nem volt értelme további érdeklődésnek.Valóságban ezek a jóformájú, magasabb emberek uigurok voltak. Ez a vidék Kína legjobb gyömőlcs termelő vidéke. Nagyon száraz (évi csapadék átlagban 10 mm) és meleg Turpan és környéke ezért az évezredek során kialakítottak egy földalatti csatornarendszert, mely 3000 km hosszú és emelett több, mint 1000 kút is van a homok alatt. A vízet a Tianshin hegyvonulatból vezetik. Ez lehetővé teszi a finom, magtalan szőllő termelését. Az alacsony páratartalom és hőség kiváló a jó mazsola készítésre is. Itt nő a híres Hami dinnye. A város tiszta és tágas. Amikor ott jártunk éppen szűret és gyümőlcsszedés volt, de nem igen mertünk enni, mert nem volt elegendő tisztavíz arra, hogy kellően megmossuk. Meglátogattuk a múzeumot, érdekes maradványokat láttunk az Astana sírhelyekről. Az időnk legnagyobb részét a sivatagban tőltöttük. Meglátogattunk a helyi, hatalmas, igen zajos piacot. Rendkivül színes és igen illatos, néha bűzös hely volt. A húsoknál leölt bárányok lógtak, szőröstől-bőröstől, itt "érlelték" az uigur pásztorok, amig elérte a kedvező aromát!.

417

Vándorlások Hangos és fizikailag roppant mozgalmas vásárló teknikákat láttam. Jó lett volna érteni az eseményeket. Azt hiszem, hogy itt a világ összes gyógynövénye, gyökere, gombája és állatok anatómiai része megvásárolható. Valóságos bábeli-nyelv zavar volt, gondolom a hivatalos két kínai nyelv mellett az egy milliónál többen beszélő 56 nemzetiségi nyelv mindegyike előfordult. Erre a rendkivül nagy eltérést és változatosságot mutató arcok, a változatos őltözködés és viselkedési modor utalt. Ilyen piacon sohasem voltam. Este egy kúlturális programmra vittek el. Uigur népitáncokat mutattak be. Szép a népviseletük. Zenéjükben itt-ott mintha magyar motivumokat észleltem volna. Több, részemre teljesen ismeretlen zeneszerszámot használtak a muzsikusok. Jó volt a kikapcsolódás. Turpánból az idegenvezetőnk autóval és sofőrjével Ürümqi-be vitt. Kényelmes és érdekes volt az út, kézséggel megálltak, ha valamit meg akartunk nézni. A város neve mongol, Ürümqi szép legelőket jelent. Az oázisban egy hatalmas sivatag közepén fekszik. A vasutvonal mentén van, 80 órára Kazaktántól. Több féle törzs legeltette az állatait ezen a környéken az elmult 2000 év alatt. A település a Tang időkben (618-907) keletkezett, Dihua volt a neve. Később a tartomány fővárosa lett és Ürümqi nevet kapta. A jelenlegi város lakossága 900 ezer. Kimondottan ipari város, hatalmas füstölgő kéményekkel. Szenet és vasat bányásznak. Nekem roppant csóré és szegényes helynek tűnt, de bizonyosan csalóka volt az én meglátásom, mert a zőldet, a fákat, parkokat és virágokat kerestem. Valószínüleg a vízhiány miatt ez lehetetlenség. Ennélkűl nekem minden porosnak, szűrkének és egy fokon piszkosnak látszott.

418

Mihály Márta A városból felmentünk a Celestial tóhoz, a Bogdashan hegyláncolat (5445 m.) mellé. A tó 1980 m. magassan van. Pompásak a hófedte, igen magas hegyek és a környező fenyvesek. Érdekesebbnek találtam a nagy hegy vonulatok lábánál itt-ott megtelepedett mongol, vagy uigurok kerek nemez sátoraikat, a yurtákat. Szerettem volna meglátogatni egy helyi család otthonát, de nem volt rá lehetőség A múzeumban meglepett, hogy ugyan a formáik nagyjából hasonlítanak egymásra, de a belsejükben roppant nagy a változatosság. Némelyik gyönyörű szőnyegekkel, szőrmével, hímzéssel díszítettek. Valószínüleg akárcsak a mi otthonainkban a változatosság jövedelem és személyi ügyesség függvénye. Augusztus 26-án Ürümqi-ből visszarepűltünk Pekingbe. A repülőtéren elköszöntek az idegenvezetők és igen gyorsan elmentek. Mi bementünk a terminális ajtaján, de nem szállhattunk fel, mert kiderűlt, hogy a repülőtér használati dijjat az idegenvezetőink nem fizették ki, eltették a pézt. Azért szaladtak el olyan gyorsan. Nem volt választásunk, mint kifizetni a 40$ személyenként. Meg kell jegyeznem, hogy nekünk ezeket a kőltségeket előre felszámolták. Különben a repülőtéren borzalmas kosz és egetlen tömeg volt. A repülés kényelmes volt. Pekingbe érkezvén szomjasak, piszkosak, fáradtak és éhesek voltunk. Pontosan ebben a sorrendben. Magamrészéről ekkorra már rendkivül bizalmatlan voltam a körülöttem álló kínai emberekkel. Azt hiszem, hogy az ellenkezője lenne csodálatos. Elsőosztályu körútra fizettünk, akkor milyen lehet a harmadosztály? Szinte hihetetlennek tűnt, de Pekingben ott várt a repülőtéren az az idegenvezető, aki a útunk elején Pekingből Xi'an-ba elkűldte tőlünk a borítékot a kollégájának, aki 400$ ellopásával gyanított bennünket. A fiatal hőlgy odarohant Lacihoz, és hízelgő hangon, mosolyogva bejelentette, hogy most autót is hozott a szállításunkra. Laci megköszönte és közölte vele, hogy mi taxival megyünk, de nem az ők

419

Vándorlások kijelölt szállodájukba, hanem az amerikai Holiday Inn-be szállunk meg. Gyorsan jött a taxi és mi elrobogtunk. Nem kell mondanom, hogy ott egész este fürödtünk, jó vizet ittunk és kenyeret ettünk. Mindezt a saját kőltségünkön. Pedig mindezekért többszörösen fizettünk. Másnap reggel repültünk Pekingből Toronto-ba. Eszetlen meleg és bűz volt a repülőtéren. A tömeg nem mozgott semerre. Már két teljes órája, hogy nyomakodunk a bejelentő asztalhoz, de ugyanolyan távolságra voltunk onnan, mint, amikor a terembe érkeztünk. Laci a helyi kínai diáklányokat szórakoztatta, észre se vette, hogy nem haladunk sehová. Említettem, hogy a gyomrommal volt komoly problémám. (Alig vártam, hogy leűljek, de főleg vízet szerettem volna inni a repülőn, kegyetlen gyengének és betegnek éreztem magam). Tehetettlenségemben fellálltam a tolókocsi szélére, hogy egy kicsit előrelássak. Ekkor vettem észre, hogy egy kínai férfi, valami névcédula volt a gallérján, embereknek bőröndjeivel előrefut és valamit ezután a zsebébe dug. Pillanatok mulva a bőröndök tulajdonosait is előrecibálta. Magyarul utasokat csempészet előre, pénzért a pekingi repülőtéren. Áthelyezkedtem!. Amikor a "csempész" következő fuvarral futott volna előre, akkor a kocsimat teljes erőmmel előtte keresztbeállítottam és rátoltam. Közben angolul igen hangosan elmondtam neki, hogy gyalázatos dolgokat művel és ezt nem lehet csinálni, mert ez a kanadai repülőtársaság. Bizonyosan egy szót sem értett a mondókámból, de alig fejeztem be a mondatot, amikor egy erős férfihangot hallottam: "Right on, California is coming!" Mögém állt egy kétméteres szőke férfi. Csak ránézett a kis kínaira, aki úgy eltűnt, hogy többet nem láttuk. Ezután viszonylag rendesen ment a bejelentkezés, de még is, több, mint kétórát késtünk a felszállással. Szégyen, hogy ennyire beadták a kanadaiak a kínai korrupciónak a derekukat. A panaszlevelemre Air Canada sohasem válaszolt!.

420

Mihály Márta Toronto-ban este fél 12-kor érkeztünk meg. Szerencsénkre ott várt a szállodai szobánk. Olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam aludni. Reggel 6-kor keltünk fel, mert Laci utazott tovább egy másik értekezletre, Magyarországra, ott várta a kínai diáklány. Én egyedül vonattal hazajöttem Toronto-ból. Soha olyan jól nem nézett ki az otthonom, mint, amikor Londonba érkeztem. Egy ponton, amikor jegy nélkül a sivatag közepén utaztunk, feladtam a reményt, hogy hazajutok. Bizony megérintettem az előszoba földjét és Te Deum-ra gondoltam. Nagyon sok szép és érdekes helyet láttam, felemelő eseményekkel gazdagodtam, de rendkivűl sajnálom, hogy mindez ennyi csalódással és emberi gyengeséggel, illetve zsarolással párosúlt. Most igazán a legjobb és legnyugodtabb napjaim a leányommal és unokámmal volt.

XLIV NAGY CSALÁDI ÖSSZEJÖVETELÜNK volt Ottawa-ban, 1995-ben. Lacit a Kanadai Tudományos Akadémia (Royal Society of Canada) tagjává választotta. Az avatási ünnepségek novemberben voltak Ottawa-ban. Ez alkalomra felrepűltek Árpi öcsém és felesége Penny, Kaliforniából. Vonattal érkeztek Kingston-ból unoköcsém, Mihály Ferenc, és párja Florentina. Mártika és Tim is osztoztak örömeinkben. Jöttek unokáink Kathryn, ekkor 3-éves és Ruth, aki már 6-hetes korában az akadémiai ünnepségeken aludt. Kivonult a család apraja és nagyjai. Laci igen boldog volt, mert legtöbbnek még a gyerekei sem jöttek el az ünnepségekre.

421

Vándorlások Volt bőven, aki megtapsolja ezt az okos, szorgalmas kanadaimagyar dupla akadémikust. Micsoda szép és megérdemelt kitüntetés ez! A beiktatási ünnepségeket a Parlamentben, a Confederation elegáns szobájában tartották. Kiváló kamara zene szórakoztatta az egybegyűlteket. Ott űlt az egész család. Felállva vártuk Laci díszes bevonulását és a kanadai tudományos világ élbeli képviselőit. Az Akadémia Oklevél (Diploma Agregationis) átadása igen díszes és meleg pillanat volt. Büszkeség tőltött el, amikor Lacit szólították. Büszkén, meleg mosollyal az arcán vette át az oklevelet. Nagy tapsott kapott. Örültem, hogy összehozhattam a családot, mert nem volt egyedül. Volt bőven, akivel megoszthassa örömét. Pici 6-hetes unokánk a sorok mellett, a babakocsiban aludt. Vejem a családi fényképész szerepét vállalta. Én nagyobb unokám kezét szorongattam. Szép idők voltak. Igy lett kanadai akadémikus Magyarország fiából, az első a Soproni Erdőmérnöki Főiskoláról. Az oklevél ünnepélyes átadása után egy nagy fogadás volt az akadémikusok és vendégeik részére. Jó volt találkozni Kanada tudományos világának elismert képviselőivel. Jókedélyű, elégedett és igéretes pillanatok voltak ezek. Finomak és rendkivül elegánsak voltak az italok és más kanadai különlegességek. A szoba sarkában állt a babakocsi is. Felébredt pici unokám Ruth Anne. Hatalmas barna szemeivel szemlélte a mennyezet csillogó kristály csillárjait. Éppen Dr. Haines, az akadémia elnökével beszélgettünk, amikor bemutattam unokámat neki. Megjegyeztem, hogy reméljük, hogyha felnő akkor Ő lesz Kanada elnöke, mert igazán korán kezdte a parlamentben járást. Ruth Anne nagyokat mosolygott, mintha sejtette volna, hogy róla beszélünk. Este egy lukulluszi vacsora volt. Finom italokkal és változatos sűltekkel ünnepelte népes családunk Lacit. Az éjszakát a Chateau Laurier-ben tőltöttük. Ott reggelizett az egész család együtt.

422

Mihály Márta Havazott, hideg volt Ottawa-ban, de minket fűtött ez a feletébb szép alkalom és a családi együttlét. Megszerettük ezt az öreg patinás szállodát és várost. Az évi akadémiai találkozóra többször felmentünk. Jó látni a szép fővárost és találkozni régi ismerősökkel. Levél érkezett elsőunokatestvéremtől Erdélyből, kicsi Ferenctől (Ifj. Mihály Ferenc). Így hívtuk Őt, amikor gyerekek voltunk, mivel a nagyapja és az édesapja is Ferenc volt. Hat évvel fiatalabb nálam. Egyedül csak Rá emlékeztem az unokatestvéreim közül. Mi eljöttünk Erdélyből 1946-ban, az ő családja otthon maradt. 1956-ban találkoztunk újra néhány hétre. A valóságban ekkor ismerkedtünk jobban össze. Nagy levelezésekre nem kerűlt sor, mert én 1956 végén, a magyar szabadságharc leverése után elhagytam Magyarországot és Kanadába kerűltem. Sem a magyaroknak, de különösen a székelyeknek Romániában nem volt tanácsos nyugattal kapcsolatot tartani. Ezért én nem írtam erdélyi rokonaimnak. Sorsukról itt-ott hallottam Édesanyámtól, de K.Ferenccel 40 esztendeig nem láttuk egymást. És most egy levél érkezett tőle és feleségétől Jolitól. Kezeim reszkettek, amikor kinyítottam, hiszen gondoltam ez csak kétféle hírt hozhat, igen jót, vagy igen rosszat. Nagyon jó híreket hozott. Fiúk Mihály Ferenc (a 4-ik Ferenc) elhatározta, hogy szeretne Kanadába kivándorolni és tudni akartak egyet-mást a kesergő szülők. Természetesen azonnal írtam és meghívtam Ferikét hozzánk, amig munkát talál. Ez Ferikének könnyű volt, mert magas képzettségű, komoly fiatal ember. Jól beszélt angolul, románul, franciául, németül és természetesen magyarul. Elektromos mérnök és doktorátusa van. A második jó hír szívdobogást okozott. K.Feri és Joli hívtak haza Erdélybe, látogatóba. Majd Ők utánnam néznek, írták. Azelőtt soha nem hívott senki. Gondoltam, hogy már régen elfelejtettek.

423

Vándorlások Augusztus végén egyedül Bukarestben repűltem. Laci nem akart velem jönni. Jól utaztam, de egész uton hazafalé azon gondolkodtam, hogy vajjon megismernek-e? Hiszen 40 esztendő messze idő! Nem volt probléma. K. Ferencet megismertem, amikor mosolygott. Jolival most találkoztam először. Ott volt fiúk Ferike és Florentina barátnője. Érzelmeimről nehéz lenne írni. Az emlékezések varázsszőnyegén útaztam. Nem tudtam aludni. Bukarest-ben barátságos, szép tiszta szállodába mentünk, ahol finom vacsora várt bennünket. Egész éjjel beszélgettünk, éppen olyan szabadon és kellemesen, mintha sohasem lettünk volna távol egymástól. Jolika első pillanattól, úgy tűnt, mintha testvérem lenne. Nagyon emlékezetes és boldog viszontlátás volt. Jó volt együtt lenni a családdal. Másnap a két fiatal, Florentina és Ferike vezetésével a román fővárost, Bukarest-t néztük meg. Nekem ez volt az első látogatásom itt. Gyermekkoromban a várost mindig Párizs szépségéhez hasonlították. Meglepett a város borzalmasan elhanyagolt kűlseje. Vakolatok lehámlottak, a járdák nagy lyukakkal voltak tele. A legszomorúbb állapotban a városi kertek, parkok és régi templomok voltak. A tönkrement szökőkutakat w.c.-nek használták a cigányok. Megnéztük a városon keresztűlfutó, Ceausescu diadalútját. Az összes létező építészeti stílus képviselte itt magát. Némelyik része kimondottan ízléstelen volt. Kiderűlt, hogy az épületeknek csak a homloka van befejezve. Legtöbbje lakatlan. Ez a giccses utca a hatalmas Ceausescu palotánál ért véget. Micsoda nagyméretű, impozáns épület ez. Most láttam, hogy miért éhezett és nyomorgott egész Románia lakossága évtizedeken keresztűl. Itt, ebben a gazdag környezetben születtek Ceausescu

424

Mihály Márta gyalázatos eszméi és ez az épület volt a román kommunista terrorizmus központja. Hármasban utaztunk Ferenc és Jolival Erdély felé. Nagyon kellemes volt az út, jól szaladt k. Ferenc kocsija. Érdekes és gyönyörű volt a táj a Déli-Kárpátokon keresztűl. Sajnálatosan gyenge és rossz volt az úthálózat. No, de minél lassabban mentünk annál többet láttunk. Brassóban (Brasov, németül Kronstadt) megálltunk. E bájos város szépségét valahogyan megőrízték az évszázadok. Patinája elrejtegeti a kopást, vagy pedig olyan kedves az épület, az utca, a park, hogy nem is figyelünk az omladozó falakra. Igen élveztem a régi és szép városházát, a tágas főtér közepén. A mai Brassó fontos ipari központ, úthálózatok találkozó helye. Sokat hallottam gyermekkoromban a Fekete Templomról, erről az érdekes gótikus szentélyről. Nem csalódtam. Nagy élmény maradt a látogatás. A templomot 1383-ban kezdték építeni, de befejezése előtt lerombolták a törökök. 1477-ben elkészűlt. Jellegzetes templom, "Hallenkirchen" (Csengő templom) stílusával, amely megkülönbözteti a templomot a basilika formától. Stílusa gótikus. Ez a fő luteránus temploma Brassónak. Hossza 89 m. Fekete nevét az 1689-i tűzvész után kapta. A déli bejáratnál híres gótikus falifreskót láthatunk, 1476-ból, Szűz Mária, Szent Katalin és Szent Barbarával. Öt szobor és három oltárkép, az úgy nevezett "Marienburger Oltár" a XV.-ik században Erdély híres templomaiból jött, mint ajándék. Nekem legjobban az anatóliai perzsaszőnyegek tetszettek. Ezeket a helyi kisiparosok ajándékozták a templomnak a XVII és XVIII. században. Ezek eredeti kézimunkák. Az anatoliai szőnyegek hazájából, a legjobb mesteremberek szővőszékjeiből, Uschak, Ghiordes, és Brussa-ból jöttek Brassóba. Nagyhírű gyüjtemény. Méltóságot, melegséget és színeket kőlcsöznek a templomnak. A templom orgonájának nagyjából 4000 sípja van, 1836-ban épűlt. Nagy hangversenyek és zenefelvételek gyakoriak a templomban.

425

Vándorlások 1970-ben az UNESCO védelme alá kerűlt e megható és egyedi gótikus szentély. Brassóból Szentegyházasfalu felé, vagyis Erdély szive felé vettük útunkat. A falut a salakdombokról ismertem meg. Semmi másra nem emlékeztem. Ebben a faluban (Vlahita) laknak Jolika és Ferenc. Kényelmes és barátságos otthonuk van. Jól éreztem magam, talán túl jól is, mert minden nap hajnalig beszélgettünk. Joli a helyi banknak volt a vezetője. K. Ferenc Udvarhelyen könyvelő. Egy kis pihenés után augusztus 28-án, korán reggel egy hosszabb kirándulásra mentünk, Tolvajostetőn (977 m.) keresztűl, ahová 1946os búcsúzarándoklatom kedves emlékei fűződtek. Alig ismertem meg a helyet. A Hargita megett, az Olt partján folytattuk útunkat északra. Megnéztük Csíkszentdomokost (Sindominic), a fazekasok egyik központját. Itt született Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, egyszerű székely emberek gyermeke. 1980-ban halt meg. Szentbeszédjét az 1946-os csíksomlyói búcsúban hallottam. Meglátogattuk a mádéfalvi veszedelem emlékművét, melyet Kellő Miklós székely szobrászművész alkotott, az 1764. évi Siculicidium (székelyöldöklés) emlékére. Az osztrák császári katonaság január 7-én hajnalban körülvette Mádéfalvát, és fegyverekkel letörték a székelyek ellenállását. Könnyű győzelem volt, mert a székelység fegyvere rozsdás buzogány, kard és fahusángokból állott. Több, mint 300 embert mészároltak le és a Vészhalomnak nevezett közös sírba temették öket. A lemészárlást Bukow és Siskovics osztrák tisztek rendelték el a zendülő székelyek megfélemlítésére. A mészárlás után még sanyarubbá vált a székelység élete. A győztesek megszervezték az osztrák vezénylésű határőrséget. Leirhatatlan terror szakadt a székelységre. Porlott a nép. Több ezer

426

Mihály Márta leszegényedett és megfélemlített székely Moldovába menekűlt és ott keresett otthont. Tovább folytattuk kirándulásunkat a sötétszínű Gyergyói Havasok felé. Gyergyószentmiklósra mentünk. Az örmény templomot látogattuk. Kapcsolatunk volt az örményekkel már a kereszteshadjáratok idejében. A XIV században nagy számú örmény telepedett le Lengyelországban és Moldvában. Kiváló kereskedők voltak. I. Lajos (1342-82) király felismerte tehettségüket, mert uralma alatt nagy számú örmény jött Brassóba a Balkán-félsziget felől. Ezek erős versenytársai lettek az itt élő szász iparos céheknek. Fontos volt a kereskedelmi szerepük az Magyarországon a török-hódoltság idején is. Apafi Mihály fejedelem a XVII. században nagy számú örményt hivott be Moldvából. Ez időtájt kezdték szervezetten űldözni öket. Moldvai püspök Minasz vezetésével több, mint 15 ezer örmény menekült át Erdélybe. Itt négy nagyobb telepűlést választottak otthonuknak: Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Ebesfalva és Beszterce. A XVIII.-ban az erdélyi örmények megjelentek Tokajban is, jelentős szerepük volt a borkereskedelemben. Az első világháború után ezeknek az utódai nagy számban Erdélyből Magyarországra telepedett. Az örmények temploma Gyergyószentmiklóson 1730-ban épűlt. Vastagfalu és zömök, erős védőfalakkal körbevett barokk templom. Ide 1670 körűl telepedtek az örmények. A falunak katolikus, szép barokk temploma is van, értékes képekkel és szobrokkal díszített. Mennyezetét Szírmai Lajos festette. A faluból élesen keletre, a Keleti Kárpátok felé haladtunk. A Gyilkos-tóhoz mentünk. Ragyogó napsütés volt, igy minden a nyár végi színpompájában úszott.

427

Vándorlások A csodálatos tó megtekíntése után a Békás-szoroshoz hajtottunk. Tíltott volt tovább menni. Az Oltárkő (1200 m.) hatalmas szírtjei között, nagy kővek alatt és felett buzog a víz és az út merész szerpentinekkel kanyargott Moldva felé. A sziklafalakkal védett és vízpárával telített levegő egy különleges klimatikai övezetet alkot, ahol érdekes és sajátos a növény és az állatvilág. Geológus-botanikus-biológusok kedvenc szakadékai és sziklái ezek a helyek. Nagyon szép kirándulás volt, kiváló útikalauzokkal és sok vidámsággal. Közben elkarikáztunk Csíksomolyóra is. Megköszöntem Máriának, hogy újra visszajöhettem, immár harmadszor 50 esztendő alatt. Gyönyörüek voltak a Csíki Havasok, semmit nem vesztett bájából az Olt. Mint a felfüzött gyöngyszemek úgy sorakoztak a kicsi székely falvak a partján. Templomok tornyai, mint vizsgálódó baglyok a magasból őrzik népem békéjét. Augusztus 29-én meglátogattuk (mondja a naplóm) apai nagynénémet, Annát. Útóljára 1956-ban találkoztunk. Akkor még élt férje, Egyed sógor, akit igen kedveltem. Mindketten szerettük és viszonylag jól ismertük a vadvirágokat. Ő, mert méhészkedett, én pedig erdei lélek lévén, a színükért és szépségükért. Ekkor a kaszálójukon voltunk, k. Ferenc is ott volt. Ovodáskoruak voltak gyermekeik, két kislány, Éva és Marika, ahogy emlékezem. Közben elszaladt 40 esztendő. A gyermekek felnőttek. Anna, most egyedűl él, szépségét megtartotta. Kellemesen elbeszélgettünk, természetesen a gyermekeinkről. Nem próbálkozom érzelmeim leírásával, mert képtelenség lenne elmondani, hogy mit éreztem. Sokszor azon gondolkodom, most esztendők után, hogy hogyan is viseltem én el a sokszor fájó, napról napra megismétlődő visszaemlékezést és érzelmi megpróbáltatást. Annyi bizonyos, hogy nem sokat aludtam, mert éjszakánként mindig újra visszakirándultam a látott helyeken. Sokszor könnyek

428

Mihály Márta közepette próbálkoztam összeilleszteni a szétesett érzelmi mozaikot, amiből sok darab hiányzott. Micsoda szép napok és hetek voltak ezek! Azt éreztem, hogy megint nekem suttognak a világ legszebb fenyői, ahogy emelkedtünk fel a Hargitára, . Szülöföldem "szent hegyére". Emlékeztem hideg szelére, meredek ösvényére és bűzös szagára. No, de még az illatok is elillanhattak, csalók lehettek, hiszen 50 esztendeje, hogy arrajártam. A Hargita fiatal vulkánikus hegyvonulat, Udvarhely és Csíkszereda között, 1801 m. magasra emelkedik. A geológusok szerint nem régen, hatmillió évvel ezelőtt alakult, a tűzhányók kihúnyása után (néhány százezer esztendeje) visszamaradtak a kráterek romjai, azoknak nagy kör alakú udvarai, a kalderák. Ezeken a kalderakaréjokon, köralakú ormokon találjuk a hajdani vulkánikus kupokat, vagyis a Hargita magas csúcsait: Madarasi, Rákosi, Madéfalvi és Csicsói Hargitákat. Ezekről a csúcsokról jó a kilátás. Mi Szentegyházasfaluból (Vlahita), nyugatról mentünk fel a Hargita tetejére. Szép idő volt. Nekem suttogtak a fenyők. Megsímogattam kérgüket. Azokon változatlanul ott hasaltak a kerek pénzeskérgek, kinálgatták magukat, úgy, mint réges-régen. Patak csörgedezett. Anyám kezét kerestem. A bűzös moffátából halk beszélgetés morajlását hozta a szél. Lejebb illatos gyanta szag volt. Tudom, hogy igen ősi templomban jártam, ahol a székelyek Gondnoka lakik. Jól hitték, hogy az égbenyúló sudár fenyők tetején születik a vihar, hogy onnan szökik le a mindent elsöprő szélvész és, hogy e csúcsok között születik a jó víz, de az árvíz is. Innen jön az élet is! Ezzel a hittel, nagy gonddal és félelmes tisztelettel néztek fel a székelyek a csúcsokra az évezredek során. A Hargita szent volt és remélem az is marad! Több alkalommal említettem ennek a kirándulásnak kiemelkedő élményeit, de mindent felűlmúlt az egy hét Szeltreszen, Joli és k.

429

Vándorlások Ferenc nyaralójában. Csend, nyugalom, szépség és gondoskodó rokonok voltak körülöttem. Megelevenedett gyermekkorom legtöbb mozzanata és szép emléke. Majdnem mind nagyjából erről a környékről származnak. Még a fiókos ágy is megvolt, és én aludhattam a fiókban. Innen a Hargitára mentünk. Málnás patak vőlgyében csavarogtunk és csak emlékeztünk. A "magyaró" (mogyoró) bokrok és nyírfák között, szép őszi csillogásban őzlábgombát szedtünk. A zsákmányt, nyársan, turóval a hasában megsütöttük. Pontosan, úgy, mint 50 esztendővel azelőtt, majdnem ugyanott. Nagy kortyokba ittuk a jó borvizet, ugyanabból a forrásból. Fantasztikusan szép és jó volt. Felébredtek az elmúlt és elvesztettnek tűnt esztendők. Emlékeimben megfiatalodtam. Kedves meglepetés volt a szeltreszi családi találkozó. Sohasem gondoltam, hogy majd 60 közeli rokon, első, második és harmadik unokatestvérek, akik csak névről ismertek engem, eljöttek, hogy velem találkozzanak. Micsoda öröm és megtisztelés volt ez nekem. Szép szőkehajú csecsemőktől 62 esztendős korig képviseltük a Mihály család legtöbbjét. Érzelmeimet nehezen tartogattam. Sokszor elnézegetem a fényképeket és meleg szeretettel gondolok a találkozásra. Hadd mondjam el, hogy végtelen nagy öröm volt látni és találkozni Veletek. Most újra otthon voltam, hacsak rövid időre is, közel ott, ahol bőlcsömet ringatták. Hálás vagyok, hogy találkozhattunk. Köszönöm, hogy eljöttetek. Talán szerencsés vagyok, éveim számával az otthonom száma is megnövekedett. De szülőföld csak egy van. Otthont nagyon sokszor cseréltem, de bármilyen nehéz volt is az élet a lelkemben megmaradtam rokonnak és székelynek. Eljárt az idő. Útamat hazafelé vettem, Magyarországon keresztül. Csíkszeredából vonattal Budapestre utaztam. Szeptember eleje volt. Szentegyházasfaluból autóval, a Tolvajos-tetőn keresztűl a

430

Mihály Márta csíkszeredai vasutállomásra mentünk. K. Ferenc, unokatestvérem Egyed Lacival (Anna néném fiával).

Jolika

és

Az útszélén néhány hatalmas "magyarófa" levelet gyűjtöttem. Gondolatban abba csomagoltam minden reményem, hogy talán még egyszer visszatérek. A falevelek megvannak, a remény is él. De közben a "magyaró", amit a Málnás patakánál gyűjtöttem kertemben kicsírázott. A székely "magyaró" fa most már 5-ik esztendeje, amint Joli és Ferenc látták, leányom kertjében növekedik. Ez a környék egyetlen vad, erdélyi mogyorófa szépsége. A fa is ott van, ahol az én kanadai gyökereim. Együtt nőnek unokáimmal és reményeimmel. Szerencsés vagyok, kettő, talán három helyre tartozom. De hol van a hazám? A búcsúzásról nem sokat mondtam. Köszönöm, hogy elkísértetek. Csak annyit, hogy végtelenül nehéz volt. Sötétedésig a vonat ablakánál álltam, egyedül. Annak hideg párkányába kapaszkodtam. Búcsúzkodtam szülőhazámtól, Tőletek. Rendkivül szép képet festett a Teremtő nekem, talán azért, hogy mindig emlékezzem. A lemenő nap ezüstös-szürke köntöst festett a völgyekre, sötét-lilla kabátban búcsuzott a Csíki havas. Szinte velem futottak a vőlgyek, nem akartak elengedni. Hadd higyjem, hogy szomorkodtak az elmaradó faluk, zúgott az esti harangszó, integettek a fehér templom tornyok. Lassan sötétedett, elmaradtak a Keleti Kárpátok és elfogytak könnyeim is. Úgy éreztem, hogy örökre elbúcsúztam, többet nem térek vissza. Budapestről néhány napra Gyöngyösre, Laci testvéréhez látogattam. Azután visszarepűltem Londonba. Itthon várt a családom. Közben Laci is nyugdijas lett. Nem vonultunk nyugalomba, csak nyugdíjból élünk! Tanítunk, irunk, tovább dolgozunk. Ugyan mi mást is csinálnánk?

431

Vándorlások Hála a Teremtőnek mindkettőnk szellemi képessége kiváló. Fizikailag pedig öregedünk, mint más 70 évesek. Ez természetes. Sokat írtam, útaztam, olvastam az elmult években. Hetente legalább egy napot tőltök leányommal és unokáimmal. Ha lehetséges többet is. Minden együtt tőltött óra boldog óra! Lacival együtt vezetjük a háztartást, kisebb-nagyobb sikerrel. Laci változatlanul ír és tanít különös és meghivott alkalmakkor. Az utólsó néhány telet Hawai'i-ban tőltöttük, tavaly pedig Braziliában voltunk a téli hónapok alatt. Legtöbbször írtunk, kirándultunk. Jövőre talán Kínába megyünk. Terveinknek alkalmazkodni kell korunkhoz, fizikai és szellemi erőnkhöz. Én nem sietek már, élvezem az írást, a napok szépségét. Leányom, unokáim Kathryn és Ruth szeretetét és társaságát. Most is minden reggel a holnapot szebbre tervezem, mint a tegnap volt. Megpróbálom kiszínezni a szűrkébb perceket. Talán nincs nagyobb és népszerübben ünnepelt esemény a világon, mint a karácsony. Igaz, hogy a gyermekekért ünnepeljük a gyermek Jézus születését. Ők várják az ajándékokat mi pedig örvendezünk az ő örömeikben, a család boldogságában. Itt kell tennem egy vallomást, hogy az én karácsonyom millió apró darabra törött, amikor Magyarországról eljöttem. Életem igazi karácsonya utóljára 1955-ben volt. Azóta sok karácsony múlt el. Erről az érzelmi üregről nem sokat beszéltem, mert ez csak az én bánatom volt. Mindent elkövettem, hogy férjemnek, később lányomnak, majd az unokáimnak a legszebb, legkedvesebb és szeretettel tele karácsonyt varázsoljak. Egyedűl magamnak nem sikerűlt kanadai karácsonyt alkotnom, az összetörött, egyre porladozó darabokat összeragasztanom, pedig számtalanszor próbáltam. Talán a sok vándorlásban elveszetettem a ragasztóanyag, a csíriz receptjét. Ha soha máskor nem is, de karácsonykor testvéreim huncut kacagását, a cserépkályhák tüzének ismerős pattogását, a karácsonyfa illatát és drága jó Anyám hangját hallom. Azóta is minden karácsony este én ébren maradok.

432

Mihály Márta Ilyenkor, e meghitt este szent palásja alatt én is, mint a gyermekek, csodákat várok. Gondolataimmal keringenek az ismerős illatok, ott repdesnek az elszaladt, idegen föld sóvárgó, hazacsalogató karácsonyai, a honvágyak titkos fájdalmai. De nem történhet csoda. Többé nincs kivel. Hallom, hogy hangosan ugat a kutyánk, gondolom, hogy neki is hiányzom. Egész éjjel, minden karácsonykor otthon, messze, messze, ezer kilóméterekre járok. Az összetörött karácsonyi emlékek millió darabjait, az immáron elkopott rögök között, a temetőben, mint az elsírott karácsonyok darabjait keresgélem. Öregedve, keresgélő szívvel, sorstalanul most is minden karácsonykor csodára várok, de hiába. Az idő kerekét nem lehet visszafordítani.

433

Vándorlások

VISSZAPILLANTÁS A könyvem elején azt az igéretet tettem, hogy tágranyílt szemekkel és fülekkel megpróbálom megírni, főleg érzelmi visszaemlékezések vezetésével, az igazat. Igéretemhez hű maradtam, ha figyelembe vehetjük az alábbi megjegyzéseket. A Magyar Értelmező Kéziszótár azt mondja az igazságról, hogy: a. "Valaminek igaz volta", b. "Valóságot hűen tükröző", c. "Valamely közösségben kialakult erkőlcsi eszmény". Mielőtt beszámolnék arról, hogy hogyan is közelítettem meg azt, amit megigértem, meg kell mondanom, hogy kivéve valaminek az igazi voltát (a), vagyis a tudományos, vallási és társadalmi alapigazságokat kivéve a többi igazság erőssen egyéni és b. igazsága könnyen megdöntheti c. erkölcsi eszményét, vagy fordítva. Vagyis, úgy néz ki, hogy sok féle igazság van. Nem akarok kifogásokat keresni, mert nincs miért. Csak annyit mondok még, hogy sajnos az időkereke is "elgörbíti" (Nem elferdítésre gondolok!) az igazságot, nem azért mert mi akarjuk a görbítést, hanem azért, mert emberi gondolkodásunk, vagyis emlékezéseink hajlamosak a szélsőségekre. Talán ez amolyan védőburok a napi életünk során. Ha szépre emlékezünk, akkor kellemessé, egyre szebbé válik nemcsak az emlékezés, hanem nő a kellemesség foka is. Szép, megnyugtató és

434

Mihály Márta érzelmi mezők ezek. Minél tovább vagyunk ott, annál kellemesebbé válik az emlékezés. Vajjon mind valóság-e ez 10-20-30-40-50-60-70 év távlatából? Azokon a napokon, amikor minden rosszul sikerül, akaratlanul a régi tragédiák, mint megerősítő bástyák jelentkeznek az emlékezetünkben. Ilyenkor gondoljuk, hogy oh, volt már ennél rosszabbul is!. És ekkor előjönnek a legzordabb emlékeink. Minél több időt tőltünk az árvízben annál erősebbnek érezzük a hullámokat. Annál jobban iparkodunk erős gátat építeni védelmünkre. Vajjon minden olyan rossz volt-e 10-20-30-40-50-6-70 év távlatából? Úgy érzem, hogyha megitéleseinket (igazság érzeteinket) osztályoznánk, akkor ezek naponta kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnának. Vagyis az az érzelmi, abszolut igazság, amit abban a pillanatban érzékelünk. Milyen jó, hogy így alkotta elménket a Teremtő, mert ez a képesség ad erőt és reményt a mindennapi életünk küzdelmeiben és sokszor ez a pillanatnyi igazságérzet a kulcsa a legszebb keresztény erénynek, a megbocsájtásnak is. Vándorlásaim végére értem. Kérem kedves olvasóimat, hogy próbálják fel a saját évtizedes szemüvegjüket, amikor e vándorélet történetét olvassák. Én pontosan így láttam az igazságot, most, abban a pillanatban, amikor ezekre az eseményekre visszaemlékeztem, 1020-30-40-50-60-70 esztendő után. Oh, nem volt mindig könnyű az emlékezés. Sokszor felszakadtak a beheggedt sebek. Legalább annyiszor kellemes és szép emlékek tolongtak az emlékezések kapujában. Ilyenkor megfiatalodtam és újra érdemesnek tartottam élményeimet a szétosztását. Megint új erővel az íráshoz kezdtem. Színes 75 esztendő volt ez, leányomnak és unokáimnak tudniok kell a vándorló mamája és nagymamájuk életéről. Talán másoknak is sikerűl soraimmal egy kis megnyugvást, vagy örömet okoznom. Remélem.

435

Vándorlások Küzdelmes, munkás de eredményekben gazdag évek voltak ezek. Sokat, néha mindent adtam, de úgy érzem, hogy az élettől egy maréknyival többet kaptam. Örökké a szeretetet és igazságot kerestem. Időnként megtaláltam, máskor becsapott az élet. Lelkesedtem az életért, a szépért és a jóért. Mindennap jobbat akartam. Sokszor tévedtem, megbotlottam, néha erősen hibáztam, de miután ezeket megbántam, nehezen ugyan, de valahogyan felálltam és, tovább ballagtam. Ez volt az életem természetes ritmusa. Talán jobb lett volna Lövétén maradni, hiszen ott körülvett a szeretet, de a nyomoruság és kilátástalanság is. Ez az erdélyi magyarok sorsa. Mi történt volna akkor, ha 1956-ban Magyarországon maradok? Védett volna családom szeretete és bizonyosan könnyebb lett volna az első néhány év! Valószínüleg nem kőltözködtem volna annyit világrészeken és tengereken keresztül. De ennek az életmódnak is meg vannak a maga hatalmas kincsei. Igaz ezek nem vagyont kedvelők, vagy bankszámlát növesztők. Ezek csak az én kincseim, gazdagítottak, és életemet szebbé és nemesebbé tették. Otthon magyar volt a szó, az illat, a nincstelenség, és a politika is. De magyar volt a barát és ismerősek a gyermekévek. Otthoni íze volt a szép időknek, szomorúságnak de a nevetésnek is. Itt idegen és sokszor kegyetlen volt a szó, nem hívogatott az ismeretlen utca és nem nyitott ajtót a szomszédság. A magyar, otthoni híreket évekig csak a póstás hordozta. No, de én jöttem el és, úgy látszik, hogy így akarta a Sors. Vándorlásra választattam. Tarisnyámban útam során sok-sok kincset, talán némi bőlcseséget, de szomorúságot is gyűjtöttem. Vándorlásaim során legtöbbször aranylelkű emberekkel találkoztam, vagy talán én is azt adtam? Most a sok színből és élményből nem tudom, hogy melyiket válasszam. Akár otthon, vagy idegen földeken, virágos réteken, bükkösökben, kaktusz, vagy páfrány erdőkben éltem, sohasem voltam igazán

436

Mihály Márta egyedül. Velem vándorolt családom szeretete és tudom, hogy mindig mellettem ballagott az Úr!

Irodalmi források Adamovich László és Sziklai Oszkár, 1970. Foresters in Exile, Broadway Printers Limited, Vancouver, Canada. Atlasz, Erdélyi utazás, 1990.1. Budapest. Baedeker's China, 1994. Jarrold and Sons Limited English language edition worldwide, Fanum House, Basingstoke, Hampshire, RG21 2 EA . Balassa Iván – Ortutai Gyula, 1979. Magyar néprajz, Corvina, Budapest. Bartha Gábor, Bóna István, Köpeczi Béla, Makkai László, Miskolczy Ambrus, Mócsi András, Péter Katalin, Szász Zoltán, Tóth Endre, Trócsányi Zsolt, R. Várkonyi Ágnes, Vékony Gábor, 1993. Erdély rövid története, Akadémiai Kiadó, Budapest. Bóna István, 1992. Székelyek eredete, Rubikon. Képes történelmi magazin. Budapest.

437

Vándorlások Bramwell, David & Zoe, 1974. Flores Silvestres de las Islas Canarias, Editorial Rueda, Madrid. Cs. Szabó László, 1953. Magyar Versek, Anonymus, Roma, Olaszország. Csatári Daniel, 1982. Kisérőtanulmány Orbán Balázs "A Székelyföld Leírása" cimű művének hasonmás kiadásához. Dewars, Eleine, 2001. Bones, Random House, Canada. Documented Facts and Figures on Transylvania, 1977. Compiled by Danubian R. Centre and The Transylvanian World Federation. Supervised by: Albert Wass de Czege. The Danubian Press, Florida . Erdélyi utazás, 1990. Atlasz, Petőfi Nyomda, Budapest. Glatz Ferenc, 2000. Trianon öröksége, Historia 2000-4, Budapest. Györffy István és Viski Károly, 1936. A Magyarság Néprajza, Tárgyi Néprajz II. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Hetényi Varga Károly, 2000. Szerzetesek a horog-kereszt és a vörös csillag árnyékában, I. Országos lelkipásztoti Intézet, Márton Áron Kiadó, Budapest. Kiszely István, 2002. Milyen a magyar ember? Magyar Demokraták, Budapest. Kósa Károly, 1934. Erdély, Erdélyi zépmíves Céh, Kolozsvár. Lock's Ward Red Guide, 1960. Bangor and North Wales, C. Tinling & Co.,Ltd, Liverpool, Great Britain . Mátyás Vilmos, 1982. Utazások Erdélyben, Panorama "mini" útikönyvek. Mihály Márta, 1992. Papago Indiánok és óriáskaktuszok, SCADA Publications, London, Ontario, Canada. Mihály Márta, 1994. Csíksomlyói Zarándoklat, SCADA Publications, London, Ontario, Canada.

438

Mihály Márta Morton Desmond, 1983. A short history of Canada, Hurting Publishers Ltd., Edmonton. Mihály Márta, 2000. Hawai'i, SCADA publications, London, Ontario, Canada. Muszatov Valerij, 2002. Rákosi száműzetésben, Historia 2002, 5-6, Úri u. 53. Budapest, Hungary. Dreisziger, N.F., M.L. Kovacs, P. Bődy and B. Kovrig, 1982. Struggle and Hope, McClelland and Stewart Ltd. Canadian Government P.Centre, Canada. Orbán Balázs, 1868. A Székelyföld Leírása, Első kötet, Ráth Mór Bizománya, Pest 1868. Nyomtatott Fanda és Frohna Könyvnyomdájában.Pest 1868. A könyvsorozatot 1982-ben felújították. Kiadta a Helikon Kiadó és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesűlése. Készűlt a Kner Nyomda Dürer üzemében, Békéscsabán, 1982-ben. Ormos Mária, 2000. A fuggetlenség ára, Historia, 2000-4. Budapest. Parker, Geoffrey, 1986. The World, Harper & Row Publihers, New York Fodor's Spain, 1990. Fodor's travel Publications, Inc.New York and London . Ratóti-Romvány, 1977. Gyógyító növények, Medicina könykiadó, Budapest . Roller Kálmán , 1986. Rákóczi Foundation Inc., Thorn Press, Toronto, Ontario. Sagan, Carl, 1996. The demon hunted world, Schütz Ödön és Nagy Kornél, 2002. Az örmények történetéből, História, Budapest, Hungary Dewar, Elaine, 2001. Bones, Random House, Canada. Soós Ányos, 1991. Szentendrei Ferences Gimnázium, 1950-1990. Mihály Márta levele Kanadából, Szentendrei Ferences Gimnázium, Szentendre, Hungary.

439

Vándorlások Szabó Botár Erzsébet, 1998. Lövétei szedettesek,. Csíkszereda, Jud. Hargita, Romania.

440

Mihály Márta

Mellékletek

A szülőiház Lövétén Csabika öcsémmel (1958).

A családiház Máréfalván (1943). 441

Vándorlások

A család ujbol magyar lett …

442

Mihály Márta

… amit az eskünkkel szentesítettek.

… kitartottunk egymás mellett.

443

Vándorlások

Trianoni határvonalak. A javaslók néprajzi tájékozatlansága nyilvánvaló.

444

Mihály Márta

Lövéte (1996).

Mihály Ferenc nagyapám a harmincas években és röviddel a halála előtt 1945-ben, 64 éves korában.

445

Vándorlások

Képeslap Mihály nagyapámtól születésem évében, Amerikából.

446

Mihály Márta

... és részlet a naplójából. 447

Vándorlások

Felül:6, és 10 éves koromban Arpád öccsémmel (1939). Alsó képek: 16 éves koromban Csaba (14) és Attila (13) társaságában.

Szüleimmel (1956 és 1980).

448

Mihály Márta

Attila, Csaba, Márta, Árpád és szüleim (1980).

Esküvőm, Abbotsford (1957). Lacival Vancouverben (1957).

449

Vándorlások

Mártika lányommal (1966, 1968).

450

Mihály Márta

Családom 1968 és 1973 között

Waikiki, Hawaii 1973.

451

Vándorlások

Martika graduációja (1989), eküvőjén apjával (1993).

452

Mihály Márta

Mártika és Tim, Cambridge 1993

453

Vándorlások

Mártika és Tim esküvöjén 1993. A háttérben Dave, Tim testvére.

Mártika, Kathryn és Ruth (1997, 1998)

454

Mihály Márta

.

Ruth and Kathryn nálunk. Orlóci-Goodison család Ayrben (1999).

455

Vándorlások

Kathrynnel (1998).

Unokákkal Londonban (2003

456

Mihály Márta

Ruthttal Londonban (2002).

Ruth 5

457

Vándorlások

Kathryn 8.

Árpi és Penny esküvőjén Vista-ban (1968)

458

Mihály Márta

Sirmione (Olaszország, 1978).

Saguaro National Monument, Arizona (1988).

459

Vándorlások

Lacival a Saguaro National Monument-ben, Arizona (1988).

La Perouse Bay, Maui, Hawai’i (1996).

460

Mihály Márta

Honolulu és Waikiki a Dimond Head-ről, Oahu, Hawai’i (1996).

Laci székfoglalója, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest (1991)

461

Vándorlások

Márta a Magyar Tudományos Akadémián, Budapest (1991)

A Magyar Tudományos Akadémián (1991)

462

Mihály Márta

Jó barátunkkal, Duilioval Laci székfoglalóján (1991).

Laci Distinguished Statistical Ecologist kitüntetése a Manchesteri Egyetemen (1994), Székfoglaló a Kanadai Todományos Akadémián Ottawaban (1997).

463

Vándorlások

A Lukács Twentieth Century Distinguished Service Award átvetele az Ohio-i Bowling Green Egyetemen (1999).

Laci díszdoktori oklevélének átvétele a triesti egyetemen (Trieste, Olaszország, 1996). Laci mögött:Pier Luigi Nimis, Duilio Lausi (rector) és Enrico Feoli professzorok.

464

Mihály Márta

Buddhista stupa (ereklye tartó), Dunhuang. Tian’an Man tér, Peking, Kína (1995).

465

Vándorlások

Tevegolás a Gobi sivatagban, Dunhuang, Kína (1995).Terepen a Taklamakan sivatagban, Turpan, Kína (1995).

466

Mihály Márta

Utazás Turpan közelében; Ujgur Yurta, Tian Shan hegyvonulat (Kina 1995).

467

Vándorlások

A kínai Nagy Fal, Badaling Szorosnál, Kína (1955).

Ebéd a járdán, Xian, Kína (1995)

468

Mihály Márta

Gaucho-val, Rio Grande do Sul, Brazilia (2002).

São Miguel Guarani indián misszió, a Jezsuiták alapitották 1632-ben (Rio Grande do Sul, Brazilia 2002).

469

Vándorlások

Tulumi Maya romoknál a Yucatan félsziget partján, Mexico (2003).

Otthon Londonban (2003).

470

Mihály Márta

Őszi tópart Port Bruce-nál, Lake Erie, Ontario (2002).

471

Vándorlások

MegérkeztünkVancouver-ből, Hawaii-ba, a Carnival Spirit sétahajó fedélzetén. Aloha Tower, Honolulu (2003).

A Carnival Spirit sétahajón Vancouverböl Honolulu felé (2003).

472

Mihály Márta

Szentendrei Katolikus Leánypolgári végzett növendéke, 1948

473

Vándorlások

Szentendrei Ferences Gimnázium végzett növendéke, 1952

474

Mihály Márta

UBC-Sopron Erdőmérnőki karának diplomásai (1958)

475

Vándorlások

476

Mihály Márta

Mihály Márta, erdőmérnök, immár ötven éve a Nagytavak közötti London városában él. A helyi egyetem (The University of Western Ontario) növénytani tanszékén biológiát tanitott, majd több éven át az archaeologiai múzeumban (Neutral indiánok kutató központja) dolgozott, mint önkéntes oktató. A szerző Erdélyben született, gyermek éveit a havasokban, a Hargita mellett, Lövétén tőltötte. A II. világháború után 1946-ban szüleivel Magyarországra menekült. Az 1956-os forradalom idején, mint V. éves erdőmérnök hallgató, Kanadába vándorolt. A családja történetének megírásáról, igy nyilatkozik: “Élményeim és tapasztalataim megosztása, anyanyelvem ápolása és talán a székelyek kissebségi sorsának ismerete ösztönözött az írásra. Életem legnagyobb részét külföldön tőltöttem, Magyarországon csak tiz évet éltem. A könyben családom történetét mesélem el leányomnak és unokáimnak. “ English title: Wanderings In this autobiographic work, the author narrates an epic story. It is of the Mihály family forced into migrations by the great depression, a lost war and a failed revolution. The path leads from their ancient homeland in Transylvania (Székelyföld) to Hungary and eventually to North America. The author is a forest engineer (BSF, DFE). She lives with her husband in the Canadian city of London in the Great Lakes Region.

477