Tóth Sándor: Alkotmány-problémák kisebbségi alulnézetből Amennyire gyáva az, aki visszariad egy gondolat végiggondolásától, annyira felelőtlen kalandor az, aki az ilyen gondolat-eredményt azonnal és feltétel nélkül a gyakorlatban valósítaná meg. Készül az új alkotmány. Most éppen megtorpanóban, de készül: meglesz. Olyan folyamat ez, amelynek érdemi része szakértők szűkebb körének műhelyeiben zajlik. Elvileg nem kizárt, hogy kiváló és elkötelezett szakértők kis csoportja, vagy akár egyetlen vállalkozó szellemű, jól képzett bátor ember kiváló alkotmány-szöveget szerkeszt és terjeszt az (alkotmányozó) országgyűlés elé, ahol a választók képviselői el is fogadják, vagy előbb megvitatják, javításokat eszközölnek rajta és ezek után megszavazzák a jó, a sikerült új alkotmányt. De van ennek a műveletnek egy népi asszisztenciát feltételező kísérő koreográfiája: a tervezet közzététele és nyilvános diszkussziója a sajtóban, majd ezt betetézendő, az alkotmány szentesítésének demonstratív aktusa, a referendum. Nem biztos, de lehet, hogy ettől jobb lesz az új alkotmány, mint enélkül lett volna. Ám attól, hogy így megadják a módját, biztos, hogy nagyobb lesz a tekintélye az emberek szemében. A témával, az alkotmányozással foglalkozó néhány újságcikket, megjegyzést, hozzászólást magam is elolvastam. Mindet jogász írta, vagy jogi kérdésekben jártas szerző, szaknyelven szakmabeliek. Számukra érdekes, akár nagyon fontos szövegek is lehetnek ezek, akár magának az alkotmánynak a megszerkesztésére is kihatóak. A laikus érdeklődőt e szövegek olvasása mégsem hozza lázba. Alkotmány-ügyben általában nem az alaptörvény paragrafusainak meg a kommentároknak az olvasásától ragadja magával a laikust a tua res agitur szenvedélye. Pedig ez is fontos. Ezért tartom indokoltnak ezügyben a jogi szakkérdéseken túllépve a „mivégre", az „überhaupt" jegyében is kérdezni. Biztos, hogy engem sosem a paragrafusok, sem pedig kommentárjaik és tudós értelmezéseik, hanem mindig a nyers élet valamely mellbevágó, váratlan tapasztalata késztetett arra, hogy alkotmányról, alkotmányosságról az „egyáltalában mivégre" jegyében gondolkozzam el. Például akkor, amikor 1994-ben képviselőt választani mentem, vén fejjel, de életemben először teljes jogú állampolgárként, egy demokratikus politikai rendszerben (Magyarországon, magyarként). (Addig egész felnőtt életemet jogfosztott nemzeti kisebbségiként éltem le, 1938 óta különböző előjelű, de mindig nyíltan diktatórikus, a többségi nacionalizmust szító rendszerekben.) És akkor, ott a szavazatszedő bizottságtól kaptam két szavazólapot a cigány meg a német kisebbségi önkormányzat képviselőjelöltjeivel, hogy válasszak képviselőt ebbe a két grémiumba. Mondtam, hogy én nem vagyok se cigány, se német, de az elnök sehogy sem értette, hogy ez miért lenne baj, és én miért okvetetlenkedem. (Az is lehet, hogy valami rasszista-félét gyanított bennem.) Mondtam, hogy kolozsvári magyarként mit szólnék én ahhoz, ha ott – az itteni mintát követve! – Funar vátrásai magyar renegátokkal tölthetnék meg a magyar vezető posztokat. Nem értette, hogy mi a bajom, pedig nem volt bunkó, legalábbis pesti mércével mérve: tanár volt, kolléga. Amikor indultam szavazni, még büszkeség, megilletődöttség töltött el, hogy ezt is megérhettem. Kifelé jövet a szavazókörzetből már restelkedtem. És haragudtam magamra,
mert megint bedőltem egy otromba demagógiának, miszerint ezek a magyarországi kisebbségi önkormányzatok a nemzetiségi jogok biztosításának a csimborasszója Európában. Ilyenkor kell az alkotmány ügyét végiggondolni újra és újra, az „egyáltalában mivégre" jegyében. És sorolhatnám még egész fűzérét a hasonló eseteknek. Mind megannyi keserű lecke gyakorlati alkotmánytanból. Lemondok róla. A következőkben inkább egyetlen, de elméleti jellegű kérdést járnék körül cikkem mottója jegyében. A „kollektív jog" légypapírja és az alkotmány Minden alkotmányt átleng egyfajta pátosz, valami ünnepi emelkedettség, hiszen nem akármilyen hétköznapi törvénykezésről van benne szó, hanem dicsőséges vívmányokról, a polgári szabadságjogok szentesítéséről. Ugyanakkor minden alkotmány: törvény; meg kell hogy feleljen kora jogtudománya formai követelményeinek. Ám még a legtekintélyesebb tudással, a legkörültekintőbb akríbiával kidolgozott törvényekről is idővel kiderülhet, hogy egyes passzusai csak – és ez még a jobbik eset – részigazságokat rögzítenek, nem pedig a teljességet, ahogyan azt megfogalmazóik hitték és nyomukban örököseik hagyományosan hirdetik. Egy alkotmány egyik vagy másik paragrafusának ily tökéletlenségeire gyakorlati alkalmazása során derül fény, amikor kiderül, hogy azok fonákul vagy éppen egyértelműen antidemokratikus módon funkcionálnak. Minthogy pedig az ilyen szövegek – éppen tökéletlenségük folytán – alkalmasak szoktak lenni partikuláris, önös csoportérdekek és törekvések igazolására, ennek haszonélvezői az ilyen újragondolásra és korrekcióra szoruló szövegeket dogmává nyilvánítják, és az alkotmány tekintélyére hivatkozva kezdik védelmezni. Ilyen kérdések körül burjánzik az apológiát űző, ködösítő, önismétlés útján szaporodó „szakirodalom". Pontosan ebbe a kategóriába tartozik az ún. kollektív jogok megtagadásának az esete. Ez tévesen úgy rögződött a köztudatban, mintha a kisebbség jelentette volna be, hogy igényt tart bizonyos „kollektív jogokra", a hatalom pedig ezt az igényt az alkotmányra hivatkozva elutasította. Valójában azonban az történt, hogy a nemzeti kisebbség az élethez való jogát abban az igényben konkretizálta, hogy fennmaradásának a feltételeit – úgymint vogelfrei anyanyelvét, kultúrája szabad használatát, ápolását, anyanyelvén oktató iskolák alapításának és működtetésének a lehetőségét s egyéb hasonló, megmaradását segítő intézményekhez való jogát – törvények biztosítsák a nemzetállam homogenizáló, asszimiláló törekvései ellenében. Ekkor a hatalom ehhez értő írástudója az igényelt konkrét törvények közös jegyeit elvonatkoztatta, összefoglalta, s az így nyert általános fogalmat a „kollektív jog" terminussal jelölte, hogy az alkotmányra hivatkozva rögtön el is vesse. Az alkotmány – úgymond – csak személyek számára biztosíthat kodifikált jogokat, minden egyes állampolgár számára különkülön. Ezzel szemben a kisebbség olyan tevékenységek kodifikálását igényli, amelyek csak közösen, közösségben, több személy együttműködése formájában gyakorolhatók. Ilyen „kollektív jogok" kodifikálása – így az elutasítás megokolása – ellentmond az alkotmány tartalmának, értelmének: alkotmányellenes. A jognak ez a jelzőkkel való megkettőzése (személyi jog – kollektív jog) tehát nem a kisebbségeknek, hanem a velük, igényeikkel szemben az elutasítás hivatkozásait kereső hozzáértőknek, jogászoknak, a nemzetállami koncepció ideológusainak a leleménye volt; sajátosan ideológiai, és nem alkotmányjogi produktum. A sorrend is erről tanúskodik. Előbb
volt meg az elutasítás szándéka, ehhez kerestek érvet, ürügyet, és így jutottak el az alkotmány azon passzusához, melynek szövege segítségével kikövetkeztették a kívánt tételt. Ma már úgy vélem, hogy e választásuk elhamarkodott rögtönzésnek bizonyult, amibe aztán beleragadtak, egyre inkább belebonyolódtak, s ami olyan művi konstrukcióvá dagadt, hogy már csak a hatalom szava tud tekintélyt biztosítani számára. Ha a sietős rögtönzés helyett csak egy kicsit is körültekintőbben jártak volna el, hamar felfigyelhettek volna arra, hogy az alkotmány azon passzusát, amelyből mint általános és feltétlen érvényű szövegből ominózus tételüket levezették, ugyanannak az alkotmánynak több más pontja és passzusa is korlátok közé szorítja, relativizálja. Döntsék el mások, hogy esetünkben maga az alkotmány szövege ellentmondásos-e, vagy annak értelmezése. Számomra itt az a fontos, hogy témánk („kollektív jogok" és vidéke) tárgyalásába hogyan szövődik bele bizonytalansági tényezőként az ellentmondásosság. Másrészt az ideológus nyilván nem verheti dobra, hogy a nemzetállam azért ellenzi például a kisebbségi nyelveket védelmező törvényt, mert nem bolond ilyenekkel akadályozni saját egyneműsítő, beolvasztó politikáját. Ám amikor e valódi okot valami ürügy mögé szeretné rejteni, nem válogathat. Ha nem ajánlatos a nyelv differentia specificáját, a nemzeti jegyet bolygatni, akkor csak a nyelv egyetemes emberi, nemzet-semleges vonását választhatja, azt, hogy a nyelv mint az emberek közötti érintkezés leghatékonyabb eszköze csak közösségben, több személy együttműködése révén él, funkcionál. Ami persze minden nyelvre, a többség nyelvére is érvényes. Következésképpen az is érvényes, hogy nemcsak a kisebbségi nyelv, hanem minden nyelv kodifikálása „kollektív jogot" konstituál annak minden következményével; így az alkotmány azon paragrafusa is, mely az ország egyik beszélt nyelvét az állam hivatalos nyelvévé nyilvánítja és ezzel megkülönböztetett státuszt biztosít számára az országban beszélt többi nyelv rovására. Nos, az előjog is jog, mihelyt törvény szankcionálja. Ez esetben egy közösség kollektív előjogát az alkotmány szankcionálja. Az az alkotmány, amely állítólag nem ismeri – értelemszerűen tagadja – a „kollektív jog" fogalmát. (Bájos [bajos!] következetlenség ez. Az alkotmányé-e, vagy az értelmezőké?) A „kollektív jog" anatémája persze későbbi ötlet volt, mint az államnyelv törvénybe iktatása. De ha már kitalálták, hasznukra vált volna, ha ennek következményeit visszamenőleg is végiggondolják. Akkor ezt a kínos beletenyerelést – egyazon alkotmány egyik helyen elvben, értelemszerűen kizár minden lehetséges „kollektív jogot", másik helyen konkrétan beiktat, szentesít egy főbenjáró, minősített „kollektív jogot" – megspórolhatták volna maguknak. És akkor még nem is szóltam a sokféle szövetkezet, szakszervezet, társas vállalkozás, a sokféle felekezet (vallási közösség) stb. létéről. Mindegyik tartalma: emberek együttműködése egy közösségben. Mindegyiket törvények szabályozzák. Akkor pedig ezek a törvények is a „kollektív jogok" fogalma alá sorolandók! Ahhoz képest, hogy az alkotmány állítólag kizárja, tiltja őket, nagyon sok van belőlük. Vagy ha ezek más kategóriába tartoznak, akkor miben különböznek egymástól? Mi az egyik, és mi a másik differentia specificája? Mindebből úgy tűnik: az ideológus urak kétbalkézzel nyúltak a témához. Nagyon kilátszik a diszkrimináció lólába. A kép teljessége kívánja meg a következő megjegyzést: nemzetállamról, államnacionalizmusról, politikai nemzetről és ezek számos dogmájáról (mint most a „kollektív jog" dogmájáról) szólván megkerülhetetlenek az olyan igényes szavak mint elmélet, koncepció, argumentum stb. Ezek a szavak hatalmas tudáson alapuló, kidolgozott gondolatrendszereket sugallnak. De ami ezekből az ilyen ideologikus írásokba beleszorult, az kevesebb, mint amennyinek látszik, és főleg romlékonyabb. A tételek, a dogmák igazolása
során ezek az írások sokkal nagyobb szerepet szánnak a ténynek, mint az érvnek. Többféle tény is van. Egyik legfontosabb az intézményesített, nagy anyagi infrastruktúra ténye. Telik a költségvetésből, ami szintén tény. Ennek a ténynek az összetevője: igényességet és tekintélyt sugalló fokos művek, könyvtárnyi mennyiségben. Ha nagyobb a kitartásod, mint a szerzőé volt amikor összerótta művét, akkor rájössz a titkára: nem meggyőzni akarta az olvasót, ahhoz kevés az érve, hanem kifárasztani. Ha ez sikerült neki, akkor győzött. Nagyon szeret hivatkozni az evidenciákra is. (Az evidencia nem szorul bizonyításra.) De mindennél fontosabb, hogy tekintély övezze a doktrínát, a dogmát. S ha ehhez rövid az érvük, akkor megtoldják hatalmi szóval. Így van ez a „kollektív jogok" esetében is. Ez a fajta tekintély nem az eszme konzisztenciájában, hanem csak a hatalom nyers erejének a respektálásában merül ki. A nemzetállam apologétái az államnacionalizmus dogmarendszerét, benne a „kollektív jogok" tagadásának a dogmáját kezdetben fundamentalista módon és integrálisan értelmezték. Azután az ún. Helsinki Folyamat kibontakozása során, a nemzetközi fórumokon, s méginkább ezeknek műhelyjellegű intézményeiben lassú változás volt észlelhető. A nemzetállam kisebbségeket elnyomó, antidemokratikus politikai gyakorlatának a kritikája egyre határozottabbá és dokumentáltabbá vált. Ennek növekvő súlya alatt egy idő múlva bizonyos pontokon az államnacionalizmus engedményekre kényszerült. Olykor érdemi, jelentős, ám mégiscsak taktikai jellegű engedményekre. Továbbra is konokul ragaszkodott dogmáihoz, az azokkal járó bevett terminológiához, „helyes megfogalmazásokhoz". Tartalomnak és formának ebből következő divergenciája frivol szövegeket eredményezett: jogi formulák rituáléját, terminusok körüli tojástáncot. Így például az Európa Tanács méltán híres 1201. számú ajánlása (1993 február) Preambulumának 3. pontja „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak elismerésé"-ről (egy csoportot alkotó személyek „személyiségi jogáról") szól, a 4. pont pedig tovább pontosít: „olyan jogokról van szó, amelyeket bármely személy, akár egyénileg, akár másokkal együttesen gyakorolhat". (Ami eddig azért volt megtagadott „kollektív jog", mert csak másokkal együtt gyakorolható tevékenységre vonatkozott, az most személyi joggá minősült: másokkal együtt gyakorolható tevékenységre vonatkozó személyi joggá [csodálatos metamorfózis!]). De akárhogy is, a korábbi helyzethez képest a tartalom tekintetében frontáttörés történt a régi forma megőrzésére vállalkozó toldozó-foldozó bűvészmutatványok árán. Illetékes tisztségviselő a magyar közvéleményt leginkább foglalkoztató kérdést népszerű formában így foglalta össze: abból, hogy „az Európa Tanács 1201-es ajánlása nem tartalmazza a kollektív jogok kifejezést [...] nem következik, hogy ez nem tenné lehetővé a kisebbségi jogok közösségben történő gyakorlását" (Népszabadság, 1996. augusztus 22., 1. lap). Egy másik illetékes értelmező szavaiból pedig már némi kaján iróniát – jogos iróniát – is kihallani vélek, amikor így fogalmaz: „nem azt kell mondani, hogy nem tartalmaz kollektív jogokat [a magyar-román alapszerződés szövege], hanem azt, hogy egyéni jogokat rögzít, amelyeket az érintettek csoportjuk tagjaival közösen gyakorolhatnak" (Népszabadság, 1996. augusztus 17., 3. lap). Hasonlóképpen-másképp gondolja a kisebbséget nyomorító nemzetállam magas beosztású tisztségviselője. (Másképp, mert „hátsógondolkodása" ellentétes előjelű.) Hivatalnok-ideológusunkat mélységesen felháborítja az, hogy az ő országának kívülről dirigálnak. De ha már ebbe bele kell törődni, akkor legalább az a jog, amit elvben megengedünk nekik (ti. a kisebbségnek), az jelzős szerkezetű jog legyen: a kisebbséget „személyi jog" fűzze például anyanyelvéhez. (Mindenesetre ennél több [?] – ne!) Azután a többit majd meglátjuk. Csak legyünk résen! Bosznia után, Koszovó előtt fordulhat
még számunkra kedvezőre a széljárás. Még ha csak rövid időre is, s azt kell majd jól kihasználni. Az ún. kollektív jogok terminusa és fogalma – vegyük már tudomásul – eredetileg az állami nacionalizmus ideológiai konstrukciója volt. A kisebbségi jogok elutasítása eszközének szánták. Jelentős, általánosan elfogadott és elterjedt fogalommá azért (is) válhatott, mert a másik fél, a kárvallottak elfogadták. A nemzeti kisebbségek képviselői, barátai, szövetségesei számára nagyon fontossá vált, hogy a közvéleménnyel elfogadtassák azt, amit a hatalom megtagad tőlük. Ez eddig rendben is volna. Sajnos innentől gondolkodásuk a hatalom járszalagán mozgott. Nem akadt senki, aki meglássa, kimondja, hogy micsoda ostoba képtelenség elkezdeni a jogot aszerint kétfelé osztani, hogy az emberek személyenként különkülön részesülnek-e áldásaiból, vagy pedig egyszerre, többen, együtt. Nem az egy és oszthatatlan, jelzősíthetetlen jog helyreállítását, az egységes jogfogalom tiszteletben tartását követelték, hanem elkezdték rágni a nekik szánt csontot, a „kollektív jogok" fantomját. Képviselői, írástudói rengeteg energiát fordítottak annak bizonygatására, hogy a kisebbségeknek miért járnak „kollektív jogok", és hogy milyen képtelenségek következnek abból, ha az effajta jogokat megtagadják tőlük. Többé vagy kevésbé tudatosan, de valami ilyesmit is várhatott a túloldal kisebbségi partnereitől. Lett is belőle nagy steril kötélhúzás – vagy ha több, hát alig több annál. Ahelyett, hogy szaván fogták volna a koncepció kiötlőit, felszólítván őket, hogy akkor kezdjék azoknak a hatályos törvényeknek az érvénytelenítésével, amelyek az ők kritériumai szerint „kollektív jogokat" szankcionálnak. (Sok van belőlük.) Kipróbálható ez ma is. Valószínűleg kiváltana némi kínos zavart a túlsó oldalon, de minket a kényszerpályáról, amelyre rátévedtünk, már nem tudna eltéríteni. (Egy ilyen próbálkozás kezdetben még talán alkalmas lett volna arra, hogy az egész vitát termékenyebb irányba terelje.) A kisebbségi „kollektív jogokért" folytatott hiábavaló harcot ma már azért sem lehet abbahagyni, mert amibe valójában belemanipulálták, azt a kisebbségi közösség ma saját ügyének tudja, és aki feladná, azt kapitulánsnak minősítené. Különben is, a dogma felbomlása – az idézett se hús, se hal formulák tanúsága szerint – már előrehaladott szakaszánál tart. (Nem kell levágni, leszárad magától.) A „kollektív jogok" steril vitája tehát folytatódik. Az államnacionalizmus azért akarja e jogokat végképp kiiktatni, amiért a nemzeti kisebbség ragaszkodik elismertetéséhez: az egyik abban reménykedik, a másik attól tart, hogy enélkül minden kicsikart eredmény a hatalom taktikai eredményének bizonyulhat, mely a helyzet megváltozásával, tollvonással is visszavonható. Ennyiből úgy tűnik, hogy a „kollektív jogok" ügye kiváltképpen, vagy épp kizárólagosan a nemzeti kisebbségek ügye volna napjainkban. Ám ha jobban szemügyre vesszük, hogy miből áll a tagadása, és mi van mögötte, a „kollektív jogok" ügye az egyetemes emberi emancipáció ügyének bizonyul. Államalkotó nép: halmaz-populáció vagy közösségek társadalma? Mi képezi hát a „kollektív jog" dogmájának és tagadásának elméleti alapját? Minden demokratikus hagyományra hivatkozó alkotmányban, és minden ilyen alkotmánytanban valamilyen megfogalmazásban tételesen is szerepel, hogy a demokratikus (népfelségre épülő) államban államalkotó tényezőnek, következésképpen minden jog forrásának az állampolgárok összessége számít. És ez igaz is, de a teljes igazságnak csak az egyik fele. Ez a féligazság is elegendőnek bizonyul azonban ahhoz, hogy a múlt felett ítéletet mondjon. (Ebből a pozícióból fogalmazható meg mind az abszolút uralkodó isten kegyelméből származtatott hatalmának és törvénykezési jogának, mind a rendi-nemesi kiváltságok jogosságának hiteles kritikája.) De e
féligazság abszolutizálásából következtették ki a „kollektív jogok" kisebbségnyomorító dogmáját is a következő, egyébként ugyancsak erőltetett szillogizmusféle gondolatmenet nyomán: ha (1) minden jog forrása az egyes emberi individuum (ti. ezen egyes individuumok összessége), akkor (2) e jogok alanya sem lehet más, mint az egyes – minden egyes – emberi individuum; (3) jogok tehát csak egyedeket, emberi személyeket illethetnek meg, emberi közösségeket nem. Minthogy ennek az okoskodásnak, mint alább bizonyítani fogom, már az indító premisszája is megtévesztő féligazság, szükségszerű, hogy a konklúziója sem lehet más. (Tarthatatlan továbbá a második premissza is, ennek kimutatása azonban túllépi e dolgozat kereteit.) Nos, az a doktrína, amely ilyen konklúzióra épül, észérvek hiányában elméletnek inkoherens, rozoga. Apologétái e gyengeséget – amint már szóltam róla – tekintélyre való hivatkozással, szakzsargon-inflációval, rabulisztikával, obskúrus szövegekkel leplezik. A beavatatlanok előtt egymás körbeidézésével tupírozzák fel a maguk és árujuk jelentőségét. A haruspex-trükk, legalábbis statisztikai arányokban mindenképpen beválik. A laikusnak imponál is a tálalás, meg fárasztja is, és elhiszi azt, amit követni, ellenőrizni nem tudott. Akinek meg lenne esze, szeme, felkészültsége is hozzá, hogy átlásson a szitán, az azt is tudja, hogy nem a mese világában él, itt hiába mondaná ki, hogy a király meztelen, szava el sem érne az emberek füléig. (Heteronóm térnek szeszélyes az akusztikája.) Annál inkább utolérné őt vakmerőségéért nem is a hatalomnak, csak apologéta szolgáinak a bosszúja. Az okos ember mással foglalkozik. Az állampolgárok összessége mint államalkotó tényező és jogforrás. Ez a formula – állítottam fentebb – tartalma szerint féligazság. Azt is mondtam, hogy a múlttal – zsarnokság, abszolutizmus, ancien regime – való szembesítése ugyan még jó a polgári szabadságjogok történelmi igazolására, ezen túl azonban, egésszé abszolutizálva képtelen hamisságokra vezethet. Gondoljuk meg, hogy ez a formula önmagában homogén hangyaboly-halmazt, emberi egyedek olyan ömlesztett tömegét jelenti, amilyen az emberi társadalom soha, a legmesszebbre visszanyúló, történelem előtti korban sem volt. A polgári társadalom pedig, de már a polgárosodó, emancipáció küszöbére érkezett társadalom is sokszorosan tagolt, sokféle közösségből összetevődő társadalom. Az emberi individuumok különböző közösségekbe tartoznak, egyazon egyed egyidejűleg többféle közösségbe is. Valójában – és ettől az egész valami egészen más lesz mint az alkotmánytanok „államalkotó" populációja – állampolgár se lehetne az individuum, állam se lehetne az állam ilyen eleven funkciókat betöltő közösségek rendszere nélkül. Minél fejlettebb a társadalom, annál többféle, különböző létfunkciókat és életminőségeket biztosító közösségeket foglal magában. Organikus történelmi alakulás eredményeként keletkeztet, olyan közösségeket, amilyenek például az évezredes előzményekre visszanyúló nyelvi-kulturális közösségek, mint az ezeket esetenként többféleképpen átfedő vallásfelekezeti közösségek, vagy pedig a felismert emberi szükségletek kielégítésére a racionális belátás eredményeként létrehozott olyan közösségek, mint a különböző szindikátusok, szakmai érdekvédő szervezetek, egyletek, kamarák stb. közösségei. Ezek a közösségek különböző jellegű és nagyságrendű embercsoportoknak szolgálnak keretéül különböző (anyagi, szellemi, lelki) szükségleteik kielégítésére, biztosítására.
A polgári államot tehát (de már a megelőző nemesi-rendi-feudális államot is) a területén élő társadalom nem amorf halmazként alkotja, hanem mint tagolt egész: tehát (1) a társadalmat alkotó személyek összessége, valamint (2) azon egzisztenciális fontosságú közösségek összessége, amely közösségek az azokat alkotó embercsoportok létének – legtágabb értelmében vett jólétének – keretéül és eszközéül szolgálnak. Ezek a közösségek a társadalomnak horizontális (földrajzi, regionális) és vertikális (társadalmi) tagolódása mentén jönnek létre. (Elébe vágva az alább következőknek felhívom olvasóm figyelmét arra, hogy az ilyen strukturált egészként felfogott állam teljességgel megfelel Spinoza individuumfogalmának.) Ha mármost a társadalom valóban a fent jelzett módon tagolt egész, akkor egy korszerű, demokratikus alkotmány államalkotónak kell, hogy elismerje nemcsak az állam területén élő személyi individuumok összességét, hanem a kollektív individuumok (közösségek) összességét is. És ennek az elismerésnek természetesen éppen az alkotmányozás terén lesznek itt csak megemlíthető további nagyon fontos következményei. [Én itt, szemben az elterjedt, triviális ellentételezés merevségével (individuum versus kollektívum) szántszándékkal, mondhatnám kihívó szándékkal használom a személyi individuum - kollektív individuum – nem ellentétet, hanem párhuzamosságot sugalló – páros terminust. Személyt és közösséget egyaránt individuumnak, utóbbit előbbi kettős genus proximunának Spinoza nyomán tartom, aki Etikájában az individuum fogalmát a filozófiai kategória rangjára emelte. E soktényezős spinozai kategória lényege így foglalható össze szabadon, de lehetőleg az ő szavaival: összetett test, melynek összetevői folyamatosan változ(hat)nak, cserélőd(het)nek, miközben az egész – amaz adott összetett test – folyamatosan önmagával azonos marad. Következésképpen tehát individuumnak tekintendő minden, különböző alacsonyabb szerveződéseket magában foglaló összetettebb szerveződés, az ilyenek egymásba épülő lépcsősora (bio-, homeo-, öko- stb. sztázisok) egészen annak Spinoza által megfogalmazott végkonklúziójáig: az egész természet (univerzum) egyetlen (nyilvánvalóan számtalan más individuumból felépült) individuum. (A zárójelbe foglalt szavak az én értelmező közbeiktatásaim. (Lásd Spinoza: Etika. II. A lélek természetéről és eredetéről, Budapest, 1968, 53-113.) Kiemelten: a 7. számú meghatározás az 54. lapon, továbbá a 71–72. lapokon olvasható: a) meghatározás (az individuum összetett test); b) 3. saroktétel, valamint a 73–74. lapokon olvasható megjegyzés a 7. segédtétel bizonyításához.] A társadalom egészét tagoló, különböző embercsoportokat magukba foglaló, egymást átfedő és egymástól elhatárolódó, más-más funkciót betöltő közösségek (egyrészt) és (másrészt) a társadalom – adott területen megtelepedett társadalom – egészét, benne e közösségeket is átfogó legszélesebb – politikai – közösség az állam. A kettő egymáshoz való viszonya a részek és az egész viszonya. Ez a viszony ma még mifelénk, és általában az esetek többségében nem abból áll, hogy a részek összegezéséből lesz az egész. Fordítva, az állam mint mindent maga alá rendelő központ (és minél centralizáltabb, annál inkább) a társadalom egyéb részközösségeit úgy gyűri maga alá, hogy külön törvénykezéssel szabja meg, hogy az, ami van, egyáltalán milyen feltételek mellett megengedett. Ezek a közösségek tehát ebben a rendszerben nem alkotó tényezői az államnak, hanem annak alárendelt, annak kiszolgálására szánt, annak belátásától függő alrendszerek. Amikor egy ilyen politikai rendszer (állam) demokráciának nyilvánítja magát, mert négyévenként lehetővé teszi állampolgárai számára, hogy válasszanak az általa kínált (engedélyezett) alternatívák között, nos ez a formális demokrácia. (Kétarcú képződmény ez a formális demokrácia. Mint a társadalom korábbi emancipációs törekvéseinek az eredménye a szerkezetében is
demokratikus alulról felfelé épülő szövetségi állam megteremtésének eszköze lehet, ha a társadalom demokratikus erői birtokba tudják venni és használni tudják ezt az eszközt céljaik elérésére. Másrészt ez a demokrácia azért csak formális még, mert az állam demokratikus átalakítása, alulról való felépítése még nem történt meg. Ez még az az állam, amely szerkezete szerint is igen alkalmas arra, hogy mindent maga alá rendelő erőközponttá váljon, és ha nincs társadalmi erő, amely ennek útját állja, akkor azzá is válik [etatizmus]. Az államiság sokévezredes nyomasztó hagyománya ez. A mi kultúrkörünkben az ókori Mezopotámia despotikus birodalmai óta folyamatosan jelen van. Ez az évezredes folyamatosság hitelesíti Thomas Hobbes Leviatan-metaforáját a korlátlan hatalomra törő, mindent elnyelő államról.) Alább tételszerűen foglalom össze azt, aminek részeit, összetevő elemeit különböző összefüggésekben jelzésszerűen vagy kifejtettebben már elmondtam. Az állam – a társadalom egészét átfogó politikai közösség – csak akkor tekintendő szerkezetében is demokratikusnak, és nem csupán formálisan, deklaratíve, ha az emberegyedek összessége mellett azok vitális közösségeit is államalkotó (kollektív) szubjektumoknak, alkotmányos tényezőknek tekinti, ha a polgári társadalom ezek szövetségeként, alulról felfelé épülő föderációként szerveződik állammá, demokratikus politikai közösséggé, miként azt a felvilágosodás klasszikusai, közöttük egy Rousseau megálmodták. Ennek elutasításában (elszabotálásában) én az állam leviatáni természetének fenyegető megnyilvánulását látom. És akkor már nagydobra vert „individuum-kultusza" is gyanúsnak, hamisnak tűnik a szememben. Egy ilyen elutasításban ugyanis benne van a fenyegető lehetősége annak, hogy az ilyen állam az alkotmányos formák betartása mellett (e formákat messzemenően maga teremtette magának) kiforgassa a polgárt olyan fontos közösségeiből (hatalmi szóval feloszlatva vagy „szelídebb" eszközökkel az államrezon igényeihez igazítva azokat), amelyek addig a különböző jellegű és fokú autonómiákat, a szabadság ama bizonyos kis köreit biztosították az egyén(ek) számára. Ezen közösségek, a meghittség e fészkei híján, e közösségek – mint államalkotó tényezők – belső autonómiája híján az állampolgár az alkotmányban formálisan biztosított minden individuális szabadságjoga mellett valóságosan az állam kiszolgáltatottjává válik. Jelen feltételek mellett az egyén elvben, illetve virtuálisan mindig is a modern (posztmodern?) állam-Leviatán alattvalójaként létezett. Személyes függősége ettől az államtól a bürokrácia – számára áttekinthetetlen – útvesszőjében elidegenült függőség. Ehhez képest a jobbágynak földesura-közvetítette függése koronás urától – bármiként minősülne egyébként – mindenképpen áttekinthető emberi kapcsolat. Rövid végszóként: esetünkben korántsem csupán a nemzeti kisebbségek kollektívnek nyilvánított, és e címen megtagadott jogairól van szó, bár kétségtelen, hogy ez is benne van a „pakliban". Ám a probléma ennél sokkal általánosabb és átfogóbb. Végül is az etatizmusról, az állami túlhatalom személyi szabadságot veszélyeztető fenyegetéséről, a demokrácia lényegének (önkormányzás, autonómia) modern megcsúfolásáról van szó. 1996. augusztus
