Torey Hayden SZELLEMLÁNY MONDOK VALAMIT..."

Torey Hayden – SZELLEMLÁNY

„MONDOK VALAMIT..."

Jadie szünetet tartott. A hangja lágy maradt, szavai puha társalgási tónusban szálltak felém, egészen másképp, mint ahogy általában az osztályban beszélt. Most megállt, tűnődött, elmerült a színezőfüzetében, mintha csak a képet méregetné, amelyen dolgozott. - Én is lehettem volna - mondta, és első alkalommal nézett fel. - Én is meghalhattam volna. De az én babámat nem törték össze, így életben maradtam. - És ő, ő meghalt? - kérdeztem. Jadie bólintott. - Igen. Ahogy már mondtam.

Némán ültem. Mintha megbénultam volna, az érzékeim süketek lettek, vakok és elérhetetlenek. Semmi, amit korábban tapasztaltam, semmi az eddigi munkám során nem készített fel erre.

Torey Hayden SZELLEMLÁNY

Igaz történet egy veszélybe került kislányról, és a tanárnőről, aki kivezette a szellemek világából

GÖNCÖL KIADÓ

Fordította: Abodj Rita ISBN 978-963-9183-61-2 A mű eredeti címe: Ghost Girl © Torey Hayden 1991 © Hungarian translation - Abody Rita 2008 A szerző fotóját Beth Hodge készítette Minden jog fenntartva. A kiadó írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány egészének vagy részleteinek mindennemű másolása és reprodukálása, beleértve a fényképezést, fénymásolást, hangfelvételt, valamint a digitális adatfeldolgozást és - tárolást. Göncöl Kiadó - 1519 Budapest, Pf. 351; Telefon: 361-4370 Felelős kiadó: Szikói Gábor ügyvezető Felelős szerkesztő: Kard Eszter Borítóterv: Molnár Zsuzsanna

A könyvben szereplő személyek neveit Személyiségi jogaik védelmében megváltoztattuk.

EGY

Falls River és a város között 152 mérföldnyi távolság húzódik, és onnan még 23 mérföld Pecking. Mindvégig nyílt préri, határtalan, lapos, füves síkság, amelyet csak az autópálya egyenes vonala szakít meg. Az út mentén időnként városok bukkannak fel, habár a „város" szó legtöbbjük számára túlzottan nagyvonalú elnevezésnek mondható. Nevük viszont töretlen reményt sugároz: Harmónia, Új Marseille, Valhalla. Úgy számoltam, hogy két és fél óra lehet a menetidő, feltéve, hogy a hajnali szürkületben indulok el, felszerelkezve egy termosz kávéval és egy tojássalátás szendviccsel. Ha a januári időjárás nem szolgál valamilyen csúf meglepetéssel, nyolc órára már ott is lehetek Peckingben. Az idő legnagyobb részében az én kocsim volt az egyetlen az úton. Falls Riverben és környékén volt némi tumultus a reggeli csúcsforgalom idején, de ettől eltekintve a síkság fehér ürességét mérföldről mérföldre semmi sem zavarta meg. Enyhe szellő szitált örvénylő, porszerű havat az autópályára, éppoly sebesen tüntetve el a kerekeim nyomát, ahogyan keletkeztek. Felkelt a nap, és sápadtan beleolvadt a fehér égbe. Árnyéknapok forgolódtak körülötte, mint egy alomra való kövér kölyökkutya. Átvágtam egy kisvároson, és bepillantottam a főutcára. Az időt és hőmérsékletet jelző út menti tábla -16 fokot mutatott. Montana Rockies hegyei közt születtem és nőttem fel, szívem a vad, tágas vidékekhez húzott. A városi élet inspiráló mozgalmassága ellenére a mocskot, a bezártságot és különösen a zajt szörnyen lehangolónak találtam. Ezért aztán, miközben átvágtam a behavazott prérin azon a januári reggelen, nem az előttem álló új élettel kapcsolatos gondolatok foglalkoztattak, hanem a kötetlen szabadság érzete árasztott el. Megszöktem a városból. Egyedül voltam a hallgatag, határtalan térben, mely megajándékozott a szabadság mámorával. Azt hiszem, egyáltalán nem is jutott eszembe, hogy hova megyek. Igazából nem az történt, hogy nem gondolkodtam előre, hanem hogy mertem nem gondolkodni. Miután csaknem három évet töltöttem el a Sandry Klinikán mint kutatás-koordinátor és terapeuta, egy önfeledt mozdulattal eldobtam magamtól az egészet egy merőben ösztönös pillanat kedvéért. Amikor szenteste előtt egy héttel kinyitottam a vasárnapi újságot, találtam egy hirdetést, amely speciálisan képzett tanárt keresett egy év közben megüresedett állás betöltésére a viselkedési zavarokkal küzdő gyerekek osztályában. Igencsak szókimondó hirdetés volt. Olyannyira, hogy érdemes volt válaszolni rá. Megláttam és már akartam is. Az volt a fura a dologban, hogy egyáltalában nem kerestem állást. Eszembe sem jutott,

hogy nézelődjek. A Sandrynál eltöltött idő nemcsak élvezetes volt, de szakmailag is kielégített. Hét pszichiáter és egy csapat hozzám hasonló, speciálisan képzett pszichológus dolgozott a kellemes környezetű, kicsi magánklinikán. Azért mentem oda, hogy kutatási tapasztalatokat szerezzek, valamint gyakorlatot az olyan gyerekek oktatásában, akik a nyelvvel és a beszéddel kapcsolatos pszichológiai problémákkal küzdenek. Az ott töltött években sokszor igen keményen dolgoztam, és a munkámban, ahogy annak lennie kell, megfelelő arányban adódtak hullámhegyek és hullámvölgyek, de a kihívás megérte a nehézségeket. Azt hiszem, mindent összevetve jól éreztem ott magam. Semmiféle elvágyódás nem élt, vagy legalábbis nem tudatosult bennem, ami miatt el kellett volna dobnom a játékokkal teli, tágas, levegős terápiás szobát, a tehetséges kollégák csapatát, vagy az izgalmas kutatómunkát, hogy helyettük ismét farmerbe bújjak, és négykézláb másszak valami osztályterem koszos padlóján épp csak annyi pénzért, amennyit a klinikán utazási költségnek adtak. De meghallottam a csábító szirénhangot és válaszoltam; egy pillantást sem vetve hátrafelé, hogy mit hagyok magam mögött. Akárcsak a többi kis település, amelyeken az út során keresztülhajtottam, Pecking is az álmos elmaradottság és hanyatlás állapotában leledzett. A széles, fasorokkal szegélyezett utcák tanúskodtak arról az időszakról, amikor még vonat járt és nem épült meg az autópálya, most pedig itt állt a városka, mint az elnéptelenedett, kisvárosi Amerika élő kísértete, az elhagyott A&W gyömbérsör-büfével és a takarékpénztár oldalán a kifakult mozaikról huncutul mosolygó rúzsos, szőke nővel, aki arra szólított fel, hogy igyak Coca-Colát. A belváros gyakorlatilag megszűnt, a nagyobb üzletek átköltöztek a Falls River-i bevásárlóközpontba. De azért volt még itt egy bank, egy élelmiszeráruház, egy ingatlanügynökség, néhány kávéház, egy benzinkút a főutcán, és a First Street sarkán egy farmereknek szánt bolt, ahol nyergeket, csizmákat és kalapokat árultak. De az úgynevezett bevásárlónegyed teljességgel hiányzott. Ami üzlet egyáltalán volt Peckingben, azt messze kint, a déli peremen helyezték el, hogy odacsábítsák az utazókat az autópályáról. Néhány éve építettek ott egy „bevásárlóközpontot", ahol egy szupermarket és egy vegyesbolt volt fellelhető, meg egy akkora parkoló, amelyben az összes autó elfért volna Pecking ötmérföldes körzetéből, vagy talán még nagyobb körből. Az iskola egy mellékutcában állt két saroknyira a Fő utcától. 1898-ban épült; valamikor ez volt a peckingi gimnázium, a High School épülete. A kapu fölött még mindig ott lógott a gyönyörűen faragott fatábla, mely erről az előkelő státusról tanúskodott, habár a „High" szócskát rég lecsiszolták róla. Nem tudom, hány iskola működött Peckingben a város fénykorában, de mostanra csak ez az egy maradt belőlük. Egy hatalmas monstrum, amit a

helybéli homokkőből építettek, és magába fogadta valamennyi iskolai osztályt a hatodik gimnáziumig, valamint a régió egyetlen speciális osztályát is. - Jó reggelt! - üdvözölt egy vidám hang, ahogy fellépkedtem a széles kőlépcsőn. A nagy kétszárnyú ajtók egyike kinyílt előttem, és ott állt Glen Tinbergen, az igazgató. - Éppen ismerkedik? - Körülbelül - válaszoltam, miközben a havat topogtam le a lábamról. - De csak pénteken kapom meg a kulcsot az itteni lakásomhoz, úgyhogy ma jöttem, korán reggel indultam a városból. - Jóságos ég! Ma reggel tette meg az egész utat onnan idáig? - Az igazgató vékony, magas ember volt, szürke öltönyt viselt. Úgy saccoltam, a negyvenes évei közepén járhat, bár lágy vonású arca bármilyen korú emberé lehetett. Szívélyesen mosolygott. - Nos, remélem, sikerült megfelelő elhelyezést találnia, és hogy megtalálja Peckingben azt is, amit igazán keres. Mi itt nagyon örülünk magának. - Beléptünk az előcsarnokba. - Ebédidőben bemutatom a tantestületnek, de addig is, biztosan szeretné látni az osztálytermet. Már készen áll, és várja magát. Az osztályom az emeleten volt, az utolsó terem a folyosón. Eddig még nem láttam. A vezetőség - érthető módon - sürgősen be akarta tölteni az állást, és nekem, mivel messziről érkeztem, épp csak arra volt időm, hogy lebonyolítsam az állásinterjút és egy délután alatt lakást találjak. Így azután elkészültem a lehető legrosszabbra. Tapasztalatból tudtam, hogy az elöljárók általában hajlamosak bedugni a kisegítő osztályokat a poros könyvtárakba, üres raktárakba, vagy egyéb kényelmetlen kuckókba. De milyen kellemes meglepetés ért! Egy tágas sarokteremben találtam magam, amelynek nagy ablakai végigfutottak a két derékszögű falon, és remek kilátást nyújtottak a hóba burkolózott iskolaudvarra és az udvart szegélyező öreg szilfákra. A termet célszerűen, de otthonosan rendezték be, körülnézve elöntött a hála az elődöm iránt. Semmit sem tudtam arról a nőről, aki előttem tanított itt, azt sem, hogy miért távozott olyan váratlanul, pont a karácsonyi szünet előtt. Nem éreztem helyénvalónak, hogy kíváncsiskodjam, mivel senki sem próbált erről tájékoztatni, de a barátságos berendezésből ítélve biztosan kedveltem volna őt. Az osztályteremhez csatlakozott még egy régimódi, nagy öltözőhelyiség is, amelynek két szemben lévő oldalán vállfákkal teliaggatott fogasok voltak a kabátok számára, alattuk pedig padok, ahová a gyerekek leülhettek, hogy levegyék a csizmájukat. A tanári asztalt ennek a gardróbszobának az egyik szögletébe állították, közvetlenül az ajtóhoz, és én ezt az ötletet elragadónak találtam. Sosem tudtam, mit is kezdjek egy tanári asztallal, amelyhez csak ritkán tudnék kényelmesen odatelepedni. Ez jó megoldás volt, hogy eltegyék az útból, ugyanakkor

elérhető közelségben maradjon, ha dolgozni akarok ott. Kinyitottam az egyik alsó fiókot, és beletettem az uzsonnacsomagomat. - Természetesen átrendezheti a dolgokat a saját szájíze szerint, ahogyan csak akarja jegyezte meg Mr. Tinbergen, amint levetett kabátomat felakasztottam az egyik fogasra. - Mi úgy hagytunk itt mindent, ahogy Mrs. Harriman hagyta, leginkább a gyerekek miatt. No meg a helyettesítő tanárok miatt is. Helyettesítés, három végeláthatatlan hétig! A srácoknak, a jóisten áldja meg őket, volt mit elviselniük. Elég nehéz lehetett nekik. Hányan is jártak itt nyolc vagy kilenc helyettes? Már számolni sem bírtam őket. De hogy túl sokan voltak, az biztos. Ezért igyekeztem megőrizni az otthonosságot. De ez most már a maga osztálya, úgyhogy ha bármin változtatni szeretne, csak rajta. Mr. Tinbergen közben visszasétált az osztályterembe, és hogy rendesebb legyen az összkép, a székeket tologatta a kis asztalok körül. - Kívánja, hogy maradjak, és bemutassam a gyerekeknek? Őszintén szólva, nem kívántam. Leginkább egy kis időre lett volna szükségem, hogy ismét átolvassam a gyerekek kartotékjait, megnézzem, hogy mit csináltak eddig, megismerkedjem a terem összes zugával, és általában véve kialakítsam a magam kis birodalmát. De nem ismertem eléggé az igazgatót, ezért nem árultam el, mire gondolok, csak mosolyogtam, bólintottam, és azt mondtam, hogy kedves tőle, ha maradni akar. Csak négy gyerek járt ebbe az osztályba, ez volt a legkisebb csoport, amivel intézeten kívül valaha is dolgoztam. Számításba véve ezt, a csinos helyiséget, a barátságos iskolaigazgatót és a tényt, hogy sikeresen kiszabadultam a városból, gratuláltam magamnak a választásomhoz. Lehet, hogy ösztönösen és hirtelen döntöttem, de úgy tűnt, hogy jól. Háromnegyed kilenckor megjött az első gyerek, az anyja tuszkolta be a terembe. Reuben gyönyörű fiú volt. Kilencéves, magas, karcsú, és egészen kivételesen csinos, izmos testalkatú. Fényes, sötét haját németalföldi stílusban nyírták, ami különös, valószínűtlen megjelenést kölcsönzött neki, mintha csak egy színész lenne, aki a szerepére vár egy kosztümös történelmi darabban. Nagy, sötét szemével mindenhova nézett, csak éppen rám nem. A papírjaiban az a diagnózis állt, hogy autista, és néhány együtt töltött perc elegendő volt, hogy lássam, nem tévedtek. Reuben, persze állapotának határain belül jól teljesített, tudott beszélni, használta a vécét, és figyelemre méltó tehetséggel sajátította el a túlélés különböző egyszerű fortélyait. Mint egy középkorú, jól szituált házaspár egyetlen gyermeke, Reuben számos előnyt élvezett, és szülei sokat tettek azért, hogy leküzdhesse az autizmusából eredő hátrányokat. Járt már Kaliforniában, Pennsylvaniában és Dél-Karolinában olyan programok résztvevőjeként, amelyeket a leginkább problémás viselkedésű gyerekek fejlesztésére találtak ki. Otthon két

„dadája" is volt, akiket kifejezetten azért alkalmaztak, hogy felügyeljenek Reuben napi gyakorlataira, programjaira, és bevetessék vele a vitaminjait. A fiút sok más módon is bátorították, hogy a különböző orvosi tanácsoknak megfelelően ellensúlyozni tudja hátrányos helyzetét. Úszni járt, zongorázni tanult, és nem csak az ingergazdag élmények kedvéért, hanem azért is, hogy minél többet lehessen együtt az átlagos gyerekekkel. Noha Reuben szülei mindketten Falls Riverben dolgoztak, mégis Pecking külső területén, egy húszhektáros birtokon építettek házat. Úgy gondolták, hogy a természetes környezet, a változó évszakok, a természet egyértelmű ciklusai, valamint a földhöz kötődő számtalan élmény és kétkezi munka megtapasztalása hasznosabb lesz Reubennek, mint a városi élet. Mr. Tinbergen értésemre adta azt is, hogy Reuben szüleinek szívós küzdelme eredményezte ebben az iskolában olyan kisegítő oktatási program bevezetését, amelyhez a fiuk is csatlakozhatott. Azelőtt a speciális törődést igénylő gyerekeket busszal vitték Falls Riverbe, de Dr. Adams és felesége kitartásukkal és jelentős befolyásukat felhasználva kiharcolták, hogy négy évvel ezelőtt megalakuljon ez a kis csoport. Mr. Tinbergen kimondatlanul, de egyértelműen tudatta velem, hogy mindannyian tartozunk némi hálával Adamséknek, mert nélkülük ez az osztály sosem jött volna létre. Miközben asztalhoz ültettem Reubent egy játékkal, hirtelen megpillantottam egy kis arcot, amely az osztályterem ajtajának üvegén át kukucskált befelé. - Hello - szóltam ki -, te is ide jársz? Az ajtó résnyire nyílt, és piszkafalábú, kicsi, vékony lányka jelent meg, akinek arcvonásai még inkább összezsugorodtak attól, amit csak úgy lehet leírni, hogy preraffaelita hajzuhatag hatalmas, sötét és göndör hajtömeg hullott a vállára és ereszkedett a hátára egyetlen kötegben, egyenetlenül elválasztva középen. A maga sápadt, elgyötört módján vonzó jelenség volt. Tudtam, ki az - Jade Ekdahl, az egyetlen lány az osztályban. Amikor Jade esetleírásába belepillantottam, rögtön megakadt a szemem azon, hogy szelektív néma. Otthon állítólag beszélt, de az iskolában soha egyetlen szót nem szólt senkihez. Sőt, nemcsak hogy nem szólt egy szót sem, de nem is nevetett, sírt, köhögött, csuklott vagy böfögött, sőt nem is tüsszentett, aminek - a leírás szerint - az lett az eredménye, hogy az orrváladék nem túl gusztusosán az ölébe csöpögött. Egy évvel tovább járt iskola-előkészítőbe, mert a szülei abban reménykedtek, hogy az idő múlása majd segít leküzdeni beszédproblémáit, de semmi nem változott. Beíratták első osztályba, és kiderült, hogy házi feladatait kielégítően elvégzi, de ettől eltekintve makacsul, rendíthetetlenül elzárkózik mindentől és mindenkitől. Még év végére sem beszélt, és mivel közben majdnem nyolcéves lett, áttették a mi speciális osztályunkba.

Jade esete azért fogott meg rögtön, mert az elmúlt tíz év túlnyomó részében, a főiskolától egészen a Sandry Klinikán végzett munkámig, a fő kutatási területem éppen a szelektív némaság esete volt. Megragadott ez a viselkedészavar, az, hogy a benne szenvedő személy, aki máskülönben fizikailag és szellemileg is képes lenne rá, hogy normálisan beszéljen, lelki okokból megtagadja ezt. Sokat dolgoztam ilyen gyerekekkel. Most elég különösnek tűnt, hogy éppen miután úgy döntöttem, abbahagyom az egészet, rögtön felbukkan az új osztályomban egy szelektív néma kislány? Maga megvan velük áldva, jegyezte meg Mr. Tinbergen, amikor rámutattam erre a sajátos véletlenre. Valami olyasmit válaszoltam, hogy talán nem is annyira áldás ez, lehet, hogy inkább üldöznek. - Jó reggelt, Jadie - szólt Mr. Tinbergen. - Gyere be. Itt az új tanárnőd. Az igazi, nem egy újabb helyettes. Jadie - ahogy mindenki hívta - kurta pillantást vetett rám, majd bearaszolt előttem a gardróbszobába, hogy felakassza a kabátját. Nyomban feltűnt torz testtartása, teljesen eltérő mindattól, amit eddig a szelektív némáknál megfigyelhettem. Szinte kétrét görbült, a két karját keresztbe tette és maga alá gyűrte, mintha egy jókora könyvcsomagot szorítana magához. Gondolatban feljegyeztem, hogy utána kell néznem a gerincferdülésének. A megmaradt két tanuló busszal érkezett, így egyszerre léptek a terembe. Philip hatéves volt, vézna, fekete bőrű kiskölyök, lóra emlékeztető arcvonásokkal. A haját egészen rövidre nyírták, a két felső metszőfoga előreállt, még inkább hangsúlyozva ezt a lószerű jelleget. Chicagóban született egy keménydrog-függő anyától, ami nem túl biztató kezdet az élethez. Alulfejlett volt, eredetileg maga is függő, és élete első éveiben mindenben kudarcok érték. Egy sor intézetet megjárt azokban az időszakokban, amikor az anyja képtelen volt gondoskodni róla, és csak lassan, zavarosan, sokszor észrevétlenül fejlődött, kiszámíthatatlanul és nagy kihagyásokkal. Amikor hároméves korában végleg elvették az anyjától, senkinek sem volt arról még csak halvány elképzelése sem, hogy Philip mit tud és mit nem. Ötéves korában tartós gondozásba adták egy helybeli házaspárhoz, akik már több „nehezen elhelyezhető" gyermeket vállaltak, és sikeresen nevelték őket. Az újonnan fellelt melegség és állandóság kétségtelenül jót tett Philipnek, de ennek ellenére csak kiábrándítóan szerény előmenetelt tanúsított. Morgott és gesztikulált, de még mindig nem beszélt. Bár a vécébe vizelt, egyéb szükségletei miatt egy speciális pelenkát kellett hordania, aminek következtében gyakran kínlódott székrekedéssel, és sűrűn összemocskolta a nadrágját. Két év alatt szinte semmilyen érzékelhető előrehaladást nem tett az iskolában. A mentálisan kevésbé sérült gyerekek osztálya talán

megfelelőbb

lett volna Philip

igényeinek,

de a viselkedészavara

nemkívánatossá tette. Tele volt szorongással, ezért visszahúzódó lett, nem mert ismeretlen

helyzetekbe lépni, és a frusztrációkra pánikszerű agresszivitással reagált. A negyedik tanuló a nyolcéves Jeremiah volt. Sziú származású indián, egy ötgyermekes család elsőszülöttje. Volt egy öthektáros darabka földjük, tele rozsdásodó autóroncsokkal és tűzhelyekkel, és isten tudja, miből éltek. De Jeremiah harcos volt. Igazi bajkeverő. A viselkedése annyira kirívónak és kötekedőnek bizonyult, és olyan mocskosan beszélt, hogy előző iskolájában a többi gyerek szülei összefogtak ellene, és megakadályozták, hogy oda járjon. így azután ebben az osztályban kötött ki, egy utolsó kísérletre, hogy megmentsék a javítóintézettől. Ami engem illet, én mindig is irracionálisán vonzódtam az ilyen kölykökhöz, ezekhez a harsány, ingerlékény, a jég hátán is megélő renitens utcagyerekekhez, akik sosem tudták, hogy mit mikor kell abbahagyni. Úgyhogy abban a pillanatban, amikor megláttam egyenesen égnek meredő haját, amely mintha sosem látott volna fésűt, és peckes, kihívó, kiha-én-nem járását, rögtön tudtam, hogy kaptam egy újabbat a kedvenceim közül. - Nos, gyerekek - mondta Mr. Tinbergen vidáman, mikor mind együtt voltak -, mit szóltok ehhez? Itt az új tanárotok. A tiétek. Nem egy újabb helyettesítő tanár, hanem a ti saját tanítótok. Miss Hayden. Miss Torey Hayden. Azt mondja, hívhatjátok őt Toreynak. így hívták azok a fiúk és lányok is, akiket eddig tanított. Nos, akkor üdvözöljétek Toreyt. Mind a négy gyerek rám bámult. Egyikük sem szólt egy szót sem. - Nos, rajta! Hadd érezze magát Torey otthonosan minálunk. Reuben? Mondanál annyit, hogy jó reggelt? - Jó reggelt! - visszhangozta Reuben éneklő fejhangon. - Philip? Philip felmordult, és a karjai közé rejtette a fejét. - Jeremiah? A fiú morgása nem volt sokkal értelmezhetőbb, mint Philipé. - És Jadie is köszön, ugye, Jadie? - Mr. Tinbergen felém fordult. - Isten hozta a PS. 168ban. Isten hozta az iskolánkban. Magabiztosan rámosolyogtam. - Hát akkor, most már békén hagyom. Biztos vagyok benne, hogy ég a vágytól, hogy belevágjon. - Ezzel Mr. Tinbergen végre kiment az ajtón. Finoman becsuktam mögötte, és visszafordultam az osztályhoz, az asztaloknál ülő négy gyerekhez. - Nos, jó reggelt mondtam. - Jó reggelt, Philip. És neked is, Reuben. Neked is, Jeremiah. És jó reggelt, Jade - Jadie? Azt szereted, ha így szólítanak téged? - Nem beszél, úgyhogy semmi értelme annak, amit kérdez - közölte Jeremiah. - Attól én még beszélhetek hozzá - válaszoltam.

- Jézusisten - mondta Jeremiah a szemeit forgatva. - Ugye maga nem olyasféle tanár lesz, mint a többi? Akik állandóan csak a maguk feje után mennek? - Ez aggaszt titeket? - kérdeztem. - Ez aggaszt titeket? - utánozott Jeremiah tökéletesen. - Jézusisten, skacok, halljátok ezt? Halljátok a hülye vén spinét? Önkéntelen grimaszt vágtam. Úgy látom, megtaláltam az új kihívást.

KETTŐ

Az első délelőtt igazi pokolnak bizonyult, kár lenne tagadni. Jeremiah egy rémálom volt. Valahányszor hátat fordítottam neki, máris kilógott a teremből. Sosem ment messzire, általában nem hagyta el az épületet, de mivel neki volt helyismerete, nekem meg nem, könnyűszerrel lerázott és állandóan kicsúszott a kezemből. Ha hagytam, hogy csináljon, amit akar, és nem üldöztem, akkor fel-alá rohangált a folyosón, és a többi osztály ajtaját döngette. Egyszer berohant az irodába, és összetúrta a hivatalos postát. Máskor előrángatta a vécépapírt, és eldugaszolta az összes vécét a fiú- és lánymosdóban egyaránt. Egy alkalommal, amikor épp megpróbáltam megtalálni odakint, a hátam mögött visszasurrant az osztályba és kizárt onnan. És mindezt három óra leforgása alatt. Mindezek ellentéteként Philip összekuporodott a székében és nyüszített. Elhúzódott tőlem, valahányszor közeledtem hozzá. Mikor próbáltam bátorítani, hogy csatlakozzék az énekléshez, vagy hallgassa a meséket, a fülére tapasztotta a kezét, leszorította a szemeit, és őrült módjára előre-hátra hintázott a székén. Reuben az idő legnagyobb részében felajzottan pörgött. Felpattant a székéből, többször körbevitorlázott a teremben, és amerre járt, kecsesen végigsimította a falat ujjai hegyével, miközben egész idő alatt lágy, surrogó hangot hallatott. Aztán megállt, mert megbabonázta a szeme előtt lebegő, vonzó napvédő vászon, vagy valami más furcsa tárgy, de még mielőtt becserkészhettem volna, vagy megpróbálhattam volna visszaterelni közös programunkhoz, ismét nekilódult. Lehet, hogy általában szobatiszta volt, de most mégis kétszer lerántotta a nadrágját és belepisilt a könyvespolc melletti szeméttartóba. Mindennek a közepében ott volt Jadie, aki úgy viselkedett, mintha egy tökéletesen normális osztályba járna. Anélkül, hogy erre külön utasítani kellett volna, kiválasztotta a munkafüzeteit a matematikához és az olvasáshoz, leült és elvégzett néhány oldalnyi feladatot, kihozta őket javításra, talált egy betűzési feladatlapot a polcon, elvégezte, beletette az irattartóba a tanári asztalon, kiválasztott egy kazettát, beletette a lejátszóba, majd feltette a fejhallgatót. Időnként vetett rám egy pillantást, ahogy a fiúkkal küszködöm, de ettől eltekintve úgy tűnt, nem érdekli, ott vagyok-e vagy sem. Áthatolhatatlannak látszott a különállása. Hihetetlenül megkönnyebbültem, mikor végre megszólalt az ebédszünetet jelző csengő. Jeremiah, akit éppen sikerült begyűjtenem, azonnal kint termett az ajtón és máris lent volt az előcsarnokban, még mielőtt újból elkaphattam volna. A második osztály tanterme szomszédos

volt az enyémmel, és a tanárnő már kint volt a folyosón a gyerekekkel. Éppen felsorakoztatta őket, mikor megjelentem mellette Jeremiah-t üldözve. Melegen rám mosolygott, és kinyújtotta a kezét. - Majd én elkapom neked odalent - mondta. - Köszönöm - válaszoltam hálásan. Bizonyára éppolyan kimerültnek látszottam, mint amilyennek éreztem magam, mert ismét elmosolyodott ugyanazzal az együtt érző, meleg mosollyal. - Akarod, hogy levigyem a gyerekeidet az enyémekkel együtt? Mi is az ebédlőbe megyünk. - Borzasztó kedves lenne tőled - mondtam. Visszatértem az osztályterembe, és csalódottan fedeztem fel, hogy Jadie is eltűnt. Philippel és Reubennel tértem vissza a folyosóra. - Ó, Jadie mindig hazamegy ebédelni. Itt lakik szemben az iskolával, úgyhogy nem marad itt ebédszünetben-világosított fel a tanárnő, amikor elmondtam, hogy még egy gyereket elveszítettem. Váratlanul kinyújtotta a kezét. - Jut eszembe, Lucy McLaren vagyok. Isten hozott a fedélzeten! Kilógattam a nyelvemet, hogy érzékeltessem kimerültségemet. - Ennél azért jobban szokott menni a dolog. Még az első napokban is. De egyelőre az ő oldalukon van az összes előny. Terepismeret, játékszabályok, túlélő trükkök meg minden. - Ne izgasd magad emiatt - mondta Lucy. – Remekül csinálod. Máris tovább bírtad, mint a helyettes tanárok némelyike. Volt itt olyan is, aki fél óra után távozott! - És szívből felnevetett. Visszatértem az üres osztályterembe, és ledobtam magam az egyik kis székre, hogy valamelyest visszanyerjem a lélekjelenlétemet a nagy attrakció előtt, amikor be kell mutatkoznom a tanári karnak is. Ez szinte egyenértékű azzal, mint egy új osztály előtt megjelenni. Öt perc lazítás, gondoltam, aztán fogom a szendvicsemet és lemegyek közéjük. Hirtelen zaj hallatszott az öltözőhelyiség felől. Már-már az álmosságig sikerült ellazulnom a csöndes osztályteremben, úgyhogy a zörej csúnyán megijesztett. Felugrottam a székből, és úgy éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Jadie jelent meg a gardróbszoba ajtajában. - Hogyhogy még itt vagy? Azt hittem, hazamentél ebédelni. Hajlott testtartása miatt Jadie-nek ki kellett tekernie a nyakát, és bonyolult szögben visszafordítani a fejét ahhoz, hogy rám nézzen, de most mégis megtette, állhatatos, átható pillantással. Én is tanulmányoztam őt. Nagyon sötét, szinte fekete volt a haja, akárcsak a szempillája és a szemöldöke. A szeme viszont, éles ellentétként, vakító, tiszta kék. Lompos, rendetlen, házilag készült ruháival és gubancos hajtömegével nem volt éppen csinos, de a szemében

sokat sejtető, már-már csalogató kifejezés ült, ami egy bizonyos szépséget kölcsönzött neki. - Szeretnél kérdezni valamit? - érdeklődtem. Semmi válasz. Nem lépett közelebb, nem pislogott, még csak nem is lélegzett, legalábbis nem lehetett látni. - Gyere ide - mondtam, és megpaskoltam a mellettem lévő széket a tábla előtt. Nehézkesen keresztülaraszolt a szobán. A szemét rajtam tartotta, de tekintete kifürkészhetetlen volt. Nem ült le. - Tudod, mivel foglalkoztam, mielőtt idejöttem? Semmi válasz. - Egy speciális klinikán dolgoztam fent a városban, és tudod mit csináltam? Éppen olyan lányokkal és fiúkkal foglalkoztam, amilyen te is vagy, akiknek nehézséget okoz, hogy beszéljenek. Jadie az arcomat fürkészte. - Hát nem csodálatos, hogy eddig ott voltam, most pedig itt vagyok veled? Fiúk és lányok, olyanok, mint te. Az volt a feladatom, hogy nekik segítsek. A szeme összeszűkült. - Tudtad, hogy mások is vannak hozzád hasonlók? Akik képtelenek megszólalni az iskolában? Hosszú csend, azután nagyon picit, alig érzékelhetően megrándította a fejét. Hátradőltem és mosolyogtam. - Pedig vannak. Nem túl sokan, épp ezért kicsit véletlenszerű, hogy itt vagy éppen ebben az osztályban. De én sok ilyen gyereket ismertem. És pontosan az volt a különleges munkám, hogy segítsek nekik újra megszólalni. Jadie pupillái kitágultak, első alkalommal engedte, hogy kifejezéstelen maszkja lehulljon. És rögtön hitetlenség futott át az arcán. Leengedtem a fejemet, mint valami strucc, amelynek csontkovács segítségére van szüksége, kinyújtottam a nyakamat, és alulról néztem az arcába, hogy egészében lássam. Mosolyogtam. - Nem igazán hiszel nekem, ugye? Azt hitted, hogy teljesen egyedül vagy az érzéseiddel? Azt hitted, hogy rajtad kívül senki sem ismeri ezeket a dolgokat? Semmi válasz. - Ugye ijesztő, amikor az ember egyedül van, és nem képes elmondani senkinek, hogy mit érez? Ismét az alig észrevehető fejmozdulat. Megint rámosolyogtam. - Hát nem vagyunk bámulatosan szerencsések mi ketten, hogy így összejöttünk? Segítettem a többi hasonló gyereknek, most pedig itt vagyok, hogy neked segítsek.

A szeme megnedvesedett, egy futó pillanatig azt hittem, sírva fakad. De nem tette. Ehelyett összemarkolta a kigombolt kabátját, sarkon fordult és elrohant, keményen becsapva maga mögött az osztályterem ajtaját. Az ebédszünet egy órája alatt felállítottam a festőállványt, és kikevertem több tégelyre való temperafestéket. Jeremiah amint belépett az osztályba, felfedezte a festékes tégelyeket, és nyomban nekifogott, hogy összekutyulja a színeket. Elválasztottam őt a festékektől, és mentem, hogy elkapjam Reubent, de mire pár perc múlva visszaértem, Jeremiah újra ott volt, és épp az uzsonnásdobozokat pingálta szenvedélyesen. Ezzel az önkívületbe kergette Philipet, akinek Supermanes uzsonnás-doboza most egységes, halvány sárbarna színben pompázott, így hát Jeremiah-t a mosdóhoz küldtem az uzsonnásdobozzal, hogy mossa le, mielőtt a festék megszárad. Sajnos, nem vettem elég komolyan a csatatér lehetőségét, amely Jeremiah, egy mosdónyi víz és egy festékkel borított uzsonnásdoboz együttes jelenlétéből adódik, ennek következtében mire két óra lett, kénytelen-kelletlen közelebbi ismeretségbe keveredtem a gondnokkal, Mr. O'Banyonnal és az ő felmosóvödrével. De a délelőtthöz képest ezt már szinte fejlődésnek lehetett tekinteni. Jól tudtam, hogy három hét helyettesítés után nem csoda, ha a gyerekek zavarodottak és kezelhetetlenek. Tudtam előre, hogy nem lesz könnyű az év közepén beállítani ide és újrateremteni a rendet. Ezt a tényt előre bekalkuláltam, amikor elfogadtam az állást. Jadie, Philip és Jeremiah mindazonáltal viszonylag hamar beépítették az új tényezőt - engem - életük szokásos menetébe. De Reuben erre nem volt képes. Akármit is tettem a nap folyamán, semmivel sem tudtam rávenni őt semmilyen értelmes cselekedetre. Az idő legnagyobb részében intenzíven mozgott, széles köröket rótt a teremben, aztán mikor elértem, hogy végre leüljön, folyamatosan hintázott a székén, és az ujjaival pöckölgette-nyitogatta a szempilláit. Philip délután tett egy kísérletet, hogy csatlakozzék hozzánk. Tetszettek neki a festékek meg a festőállvány, és lelkesen mázolgatta a nagy, ragyogó színű festékpacákat egyik papírlapra a másik után. - Piros? - kérdeztem bátorítóan. - Narancs? - Erre morgott valamit válaszképpen, a jó ég tudja, mit. - Ez bébifestés - nyilatkozott Jeremiah, amint elhaladt az állvány előtt. - Anyám, basszus, ez még csak nem is hasonlít egy képre! Megmutassam magának, hogyan kell valami igazit festeni? - Ezzel kiragadta Philip kezéből az ecsetet, felkapta a fekete festékes tégelyt, belemártotta, és hosszú, fekete vonalakat kezdett festeni Philip színes pacái fölé. Philip kétségbeesetten felüvöltött. - Jeremiah! - kiáltottam, és eleresztettem Reubent. Szerettem volna megakadályozni azt, ami elkerülhetetlenül igazi drámává kezdett alakulni. - Ez Philip festménye! Add vissza neki

az ecsetet! Neked már megvolt a képed. - Jézusisten, hölgyem, én csak segítek ennek a kis töketlennek! Nézze mán meg, ez még csaknem is egy kép! És maga tutira nem bírja megtanítani rá, hogyan kell ezt csinálni! Philip valósággal táncolt a frusztrált kétségbeeséstől, és megpróbálta kitépni az ecsetet Jeremiah kezéből. De Jeremiah nagyobb is volt meg ügyesebb is, és úgy tartotta, hogy éppen ne érje el. Fekete festékcseppek repültek minden irányba. - Add vissza neki! - követeltem ellentmondást nem tűrő hangon. - Akarod, hogy megtanítsalak, hogy kell Mr. T-t csinálni? - javasolta Philipnek váratlanul Jeremiah. - Neked muszáj, hogy tetsszen. O is egy ilyen tök fekete tag, mint te, csak épp egy baromi nagy fazon. Te is egy ilyen fasza csávó leszel egyszer? Igen? Naná. - Szabad karjával átölelte Philip vállát, amolyan haveri módon. - De tudod, van ám valami, amit én sose bírok felfogni nálatok, fekete csókáknál - folytatta Jeremiah, és Philip, akit lenyűgözött a figyelem, akaratlanul átkarolta a derekát. - Sose bírom megérteni, hogy van az, hogy a feketeség valahogy lekopik a tenyeretekről. Hogy történhet veletek ilyen? Szerintem, tesó, sokkal jobban nézne ki, ha mindenütt feketék volnátok. - Ezzel egy szempillantás alatt villámgyorsan elkezdte feketére mázolni Philip tenyerét, és ugyanazzal a lendülettel folytatta felfelé az inge ujján. Philip ismét üvölteni kezdett. Elválasztottam egymástól a két fiút, és odavezettem Jeremiah-t egy székhez, amit az öltöző ajtaja elé állítottam. Megmagyaráztam neki, hogy az a „csöndes szék", ott kell ülnie, amíg össze nem szedi magát. Jeremiah nem volt elragadtatva, hogy korlátoztam a szabadságában, kiabálva és káromkodva nyomban felugrott. Visszanyomtam a vállánál fogva, azután kénytelen voltam ott állni mellette vagy tizenöt percig, amíg meg nem nyugodott. De még akkor is motyogott az orra alatt: - A rohadt életbe, hölgyem, ezt még nagyon megbánja. Jadie mintha csak kísértetté változott volna. Senki sem beszélt hozzá vagy nézett rá, senki sem vette tudomásul, hogy egyáltalán ott van a szobában. És ez a viselkedés kölcsönösnek bizonyult. Jadie elmerült saját tevékenységében, és nem adta semmi jelét annak, hogy rajta kívül még másvalaki is lenne a helyiségben. Mikor Jadie került sorra a festőállványnál, meglehetősen jól kidolgozott képet festett egy kék tetős, fehér házról. Mellette egy nyalóka formájú fa állt, az előtt pedig egy furcsán rajzolt kis alak, olyan, mint egy harang, amelynek lábai vannak. Sárga haj csurgott lefelé az oldalán, úgyhogy azt gondoltam, egy ember lehet, talán egy lány. A kép kicsi volt, a papírlapnak csak az alsó harmadát töltötte ki. Jadie festett még egy csík kék eget felülre, és hozzá egy ragyogó napot, de a papírlap közepét teljesen üresen hagyta.

- Ez tetszik - mondtam, mikor hátralépett, hogy szemügyre vegye a művét. - Sok színt használtál. Ki ez? - kérdeztem a képre mutatva. - Jézusisten, hölgyem, nem bírja felfogni?! - ordított közbe Jeremiah. - Jadie nem képes beszélni. Már mondták magának. Akkor meg ne piszkálja a népeket azzal, hogy mi a bajuk. Magának hogy tetszene, ha az emberek állandóan azzal piszkálnák, hogy néma? Maga úgysem tud ezen változtatni! - Köszönöm a gondolataidat, Jeremiah - mondtam -, de én most Jadie-hez beszélek. Ebben a pillanatban kicsöngettek. Jeremiah kisüvített az ajtón, Philip pedig utána iramodott, így ott maradtam Reuben-nel és Jadie-vel. Tudtam, hogy a fiúk után kéne rohannom, akár azért, hogy visszahozzam Jeremiah-t és rávegyem egy szalonképesebb elköszönésre, akár azért, hogy felügyeljem a távozását, de nem tettem. Egy pillanatig csak álltam és vártam, hogy megjelenik-e valaki az ajtóban, vagy hallok-e valamilyen szörnyű lármát, ami a katasztrófát jelzi, de nem történt semmi. Reuben felé pillantottam. A távolabbi sarokban ringatózva stimulálta magát. így ismét Jadie-hez fordultam. Egyenesen rámutattam a festményén lévő alakra, és megint megkérdeztem: - Ki ez? Csönd. - Ki ez az ember? Még mindig csönd. Tudtam, hogy most nagyon gyorsan kell cselekednem, még mielőtt a csend túlzottan nagyra nő. Kutatásaim egyik eredményeként kidolgoztam egy meglehetősen sikeres módszert a szelektív némaság szindróma legkirívóbb tüneteinek kezelésére, éppen arra az esetre, ha valaki megtagadja a beszédet. Egyszerű volt és hatásos. Csak annyi kellett, hogy jöjjön valaki, akit a gyerek nem ismer, azzal az azonnali elvárással, hogy a gyerek beszéljen, és teremteni kell valamilyen kikerülhetetlen alkalmat a beszédre. Ez általában működött. Következésképp mint új tanárnak, ideális volt a helyzetem, hogy rávegyem Jadie-t a beszédre. De gyorsan kellett cselekednem, még mielőtt kialakul közöttünk egy olyan kapcsolat, amelyben elfogadott tény Jadie némasága. Azt is tudtam, hogy az elkerülhetetlen alkalom megteremtésében állhatatosnak kell lennem, buldogként ragaszkodni a kérdésemhez, nem hagyni, hogy a csend növekvő falai megrémítsenek. - Ki van a képen? - Csend. - Mondd el nekem, légy szíves, hogy milyen alak van itt a képen. - Csend. - Miféle személy ez itt? Még mindig hallgatás. Láttam, hogy Jadie izmai megfeszülnek. A keze remegni kezdett. - Ki ez itt? - kérdeztem újra, hirtelen felerősítve a hangomat, nem dühösen, nem is hangosabban, csak határozottabban. És megkerülhetetlenül. Megkopogtattam a képet a

kezemben tartott ceruza radíros végével. - Egy lány - suttogta Jadie alig hallhatóan. - Hogyan? - Egy lány - mormolta nyersen, félig suttogva. - Értem. Hogy hívják? Csend. - Te hogy hívod? - Tashee - hallatszott megint a rekedt suttogás. - Tashee? Érdekes név. Ö a barátod? Jadie bólintott. - Mit csinál Tashee ezen a képen? - A nagymamája háza előtt áll. - Ó, szóval ez a nagymamája háza. Igazán takaros, ezzel a sok kékkel meg fehérrel. Különösen az ajtó. Gyönyörű ajtót festettél. Hány éves Tashee? - Hat. - Akkor annyi, mint te? - Nem, én nyolcéves vagyok. Hét voltam, de éppen most karácsonykor volt a nyolcadik születésnapom. - Értem. Te és Tashee játszotok egymással időnként? - Nem. - Voltál már vele a nagymamája házában? Szünet. Jadie szemrevételezte a képet. - Nem ismerem a nagymamáját. Csak beszélt róla néha. - Aha. Jadie az ujjával megérintette a figurát a papíron, így egy kis sárga festék kenődött rá. Felemelte az ujját, vizsgálgatta. - Feketére kellett volna festenem a haját. - Tashee-nak nem sárga a haja? Jadie megrázta a fejét. - Nem. Fekete haja volt, mint Jeremiah-nak. Fekete és egyenes. Azt hiszem, lehet, hogy indián volt, de nem tudom biztosan. - Értem. - Rámosolyogtam. - Nagyon tetszik nekem ez a kép. Talán odatehetnénk a hátsó polcra, hogy megszáradjon. Aztán, azt hiszem, csatlakoznunk kellene a többiekhez odakint, nem gondolod? Jadie lehajolt, hogy visszategye a festékes tégelyek tetejét. Hátrapillantottam, hogy lássam, mit csinál Reuben. Magzati pózban kuporgott a párnák között, csukott szemmel, és gyengéden dörzsölgette a halántékát. - Reuben? Gyere, kelj fel. Ideje indulnunk.

HÁROM

- Nem mondod!? Szent tehén! Szent Toledo! Glen! Glen, hallottad? Hat órája van itt, és elintézte, hogy Jadie Ekdahl beszéljen! Hé, Glen! Leszerződtetted a Csodanőt! Halálos zavarban leszegtem a fejemet, hogy elrejtsem lángoló arcomat. - Igazán csak véletlen. Véletlenül ez volt a kutatási témám... Aki beszélt, az Alice Havers volt, talán ötvenes, kicsi, jó karban tartott, csinosan öltözött nő. Az iskola-előkészítő osztályban tanított, két évig foglalkozott Jadie-vel. - Szóval, hogy csináltad? Mi a titok? És most mihez kezdünk? Felemeltem a fejem, és körülnéztem a tanári szobában a többieken. Mind ott voltak, Mr. Tinbergentől Mr. O'Banyonig, és mind rám meredtek. Félénken mosolyogtam, aztán ismét leszegtem a fejemet és a kezemet bámultam. Lényegében a körmeimnek magyaráztam el, hogy az lenne a legjobb, ha úgy kezelnénk Jadie-t, mint aki mindig is beszélt. Csak semmi felhajtás, semmi túlzott dicsérgetés. Elmondtam, hogy tapasztalataim szerint ezek közül a gyerekek közül sokan mindennél jobban rettegnek attól, hogy ha beszélni kezdenek, fokozott figyelmet váltanak ki a környezetükből, ezért inkább hallgatnak, csakhogy ezt elkerüljék. Számukra igen kemény munka összeszedni a bátorságukat a próbálkozáshoz, így hát spórolnak az erőikkel. Mások meg elveszítik az önérzetüket, mert úgy érzik, hogy legyőzték őket, ha egyszer hagyták magukat rábeszélni, hogy megszólaljanak. Tehát nagyon fontos, hogy minimálisra csökkentsük a figyelmet. Végső soron amúgy sem maga a beszéd aktusa a lényeg, nem arra kell fokozottan figyelni, hanem arra, amit az érintett gyerekek majd mondani fognak. No tessék, gondoltam, helyben vagyunk, most aztán jól bemutatkoztam. Megtartottam a kiselőadásomat. Még meg sem próbáltam barátokat szerezni, sőt azt se tudtam, hogy hívják a legtöbb kollégámat, de máris sikerült ilyen frenetikus hatást keltenem - Torey, a Csodanő és egyben okostojás. Ez talán kicsit túl sok lesz az első napra. Az első adandó alkalommal udvariasan

mosolyogva

megragadtam

a

kávéscsészémet

és

visszamenekültem

az

osztályomba. Vagy húsz perc múlva megjelent Lucy McLaren. - Hogy megy a beilleszkedés? Forgattam a szemeimet. - Úgy éreztem magam ott lenn a tanáriban, mint egy igazi idióta. Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy feltűnést keltsek és eldicsekedjek Jadie-vel, de mégis úgy nézett ki. - Én a helyedben nem sokat törődnék ezzel - mondta Lucy és mosolygott. - Alice első

osztályú csaj. Nem az volt a célja, hogy téged zavarba hozzon. Csak épp két éve foglalkozik Jadie-vel, és ha valaki, ő aztán igazán jól tudja, hogy milyen. - Az egésznek csak annyi a titka, hogy legyen egy idegen, valaki, akit a gyerek nem ismer. Ez, és még az, hogy ne babusgassuk agyon a gyereket. Az ember ösztönösen gyengéd és segítőkész ezekkel a szerencsétlenekkel, és így előbb-utóbb általában ők kerülnek fölénybe. A legtöbb esetben az derül ki, hogy a szelektív néma kölyök kiváló manipulátor. Lucy letelepedett az asztal tetejére, oldalvást a székemtől. - Igen, ezt nagyon is el tudom képzelni. Szegény June. Ő volt itt előtted. Semmi másról nem szólt a dolog, mint egy hihetetlenül intenzív hatalmi játszmáról közte és Jadie között. És June mindent megpróbált. Eleinte igazán kedves, meleg és odaadó volt. Úgy gondolta, hogy Jadie-nek elsősorban önbizalomra van szüksége, és ha majd egyszer biztonságban érzi magát, akkor beszélni fog. De nem tette. Akkor June különféle találós kérdésekkel, szókártyákkal és effélékkel próbálkozott, mondván, hogy Jadie is szert tehet különleges képességekre, ha válaszol a kérdésekre. Később June rávette Jadie szüleit, hogy készítsenek magnófelvételt otthon, ezzel akarta bebizonyítani Jadie-nek, hogy ő tudja, hogy a lány képes beszélni. Próbált alájátszani, valahogy úgy, mintha azzal akarná rávenni Jadie-t a futásra, hogy ő liheg helyette. Aztán egyszer... - Lucy elhallgatott. - Szegény June, annyira elege lett! Egyik délután azt mondta Jadie-nek, hogy addig nem mehet haza, amíg el nem köszön. Ennyi. És úristen, mi lett belőle, micsoda megpróbáltatás! Jadie nem csinált semmit. Csak ült. Piszkálta az orrát, és kész. Szegény June majd' a falra mászott, megpróbálta kivárni, amíg a lány megadja magát, de végül ő nem bírta ki. Fél hat lett, és muszáj volt Jadie-t eleresztenie. így azután June kénytelen volt feladni. Bólintottam. - Ezekkel a gyerekekkel nem érdemes hatalmi versengésbe bonyolódni. Általában sokkal nagyobb gyakorlatuk van benne, mint nekünk. Ezért van az, hogy egy idegen többet segíthet. Ilyenkor a hatalmi játszma szabályai még nem alakultak ki, és ha az ember elég következetes és egy kicsit színészkedik, úgy tüntetheti fel, mintha a csata már eldőlt volna az ő javára. - Miután befejeztem, csend ereszkedett ránk. Felemeltem a fejemet, és kinéztem a tanterem hátsó ablakán át a behavazott játszótérre. Lucy az asztal tetején a körmeit tanulmányozta. Lopva ránéztem. Fiatalabb volt nálam, a húszas évei közepén lehetett, de hagyományosabban öltözött, mint ahogy a mi generációnk szokott. Csinosan nézett ki, életteli és természetes hatást keltett, bár a gondos kikészítés inkább kifinomultságot, mint szépséget vitt a megjelenésébe. Sötét haját hozzáértő kezek ügyesen apródfrizurára vágták. De ami igazán megragadta a szememet, az nem csekély magasságú tűsarkúja volt. Ismét körülnéztem a teremben, szemügyre vettem a takaros berendezést. - Miért ment el

June év közben? - kérdeztem. Fura volt, hogy a keresztnevén említem, holott sohasem találkoztam vele. Lucy rám nézett, a szeme kikerekedett. - Hát nem mondták neked? - Nem. Én meg valahogy nem igazán éreztem azt, hogy megkérdezhetem - mondtam. Úgy éreztem, hogy beleütöm valamibe az orromat, amibe nem kéne. - Te jó ég! Szóval tényleg nem mondtak neked semmit? - Nem, ha mondom. Lucy fura grimaszt vágott. Futólag az arcomra pillantott, aztán megint az ölébe ejtette a tekintetét. - Hát... June öngyilkos lett. - Ó. Súlyos, zavart csend nehezedett ránk. Mit lehetett erre mondani? Mivel nem ismertem June-t személyesen, csak annyit éreztem, hogy elönt a morbid kíváncsiság, aminek nem örültem. - Mi a csudát mondtatok a gyerekeknek? - kérdeztem végül, jó pár perc után. - Nem nagyon lehetett eltitkolni a dolgot. Legalábbis azt nem, hogy meghalt. De szörnyű volt, elhiheted. Éppen a karácsonyi időszakban történt, teljes lendületben voltunk a partikkal, társasjátékokkal, angyalvárással, az egész száncsengő-izével. - Újabb grimasz. - Igazi katasztrófa volt. - El tudom képzelni. - Nem tudom, sejtette-e valaki, hogy igazából mi történik. Úgy tűnt, hogy June rendben van. Két éve volt itt, mind ismertük. Én mindig úgy gondoltam rá, mint egy jóbarátra. Idősebb volt, meg minden, úgy értem, nem voltunk igazi barátnők, de... Lucy elhallgatott, és mélyet lélegzett. Néhány pillanatig bent tartotta a levegőt, aztán lassan kieresztette. - Azt hiszem, nem voltam eléggé tisztában azzal, hogy mennyire nem jól alakultak a dolgai. A tavalyi év sok volt neki. Emlegette ezt egypárszor, de a fenébe is, mindannyian mondunk néha ilyen dolgokat. Sajnáltam. Pár éve vált el, és a gyerekei főiskolások lettek, alig látta őket. Időnként panaszkodott emiatt, én meg igyekeztem vigasztalni. Tudod, meghallgattam meg ilyesmi, de közben azt hittem, ez csak amolyan szokásos izé... nahát, tudod, mindannyiunknak vannak olykor pocsék napjai. Mindenki szokott panaszkodni néha. Kis csend. - Nem is tudom. Történik a közeledben egy ilyen dolog, és az ember egy csomó időt eltölt azzal, hogy újra meg újra megpróbálja végiggondolni... - folytatta. - Kicsit felnőttem ebben az évben. Kénytelen voltam szembenézni pár dologgal, amire azelőtt fütyültem.

- Nagyon örülök, hogy elmondtad - mondtam. - Ha nem teszed, egyszer valószínűleg belegyalogolok egyenest a közepébe. - Hát igen, mi mind nagyon sajnáltunk téged. Senki helybelit nem tudtak rávenni, hogy fogadja el az állást. Ezért hirdették meg a nagyvárosi újságokban. De biztos megérted, hogyan éreznek a helybeliek. Ez egy kisváros, és... - Igen- Lucy rám nézett. - Ha a srácaid egy kicsit megvadulnak, ne csinálj belőle problémát, oké? Mi mind megértjük. Ez egy jó iskola. Úgy értem, tudom, hogy úgy néznek ki azok ott a tanáriban, mint egy csapat kárörvendő vén varjú. - Kuncogott. - Hidd el, igazán boldog voltam, mikor kiderült, hogy még nem vagy ötvenéves. De ez mindegy. Igazából mindenkinek arany szíve van. Ha nehéz lesz neked, mindenki segíteni fog. Csak szólj nekünk, rendben? Mosolyogtam és bólintottam. - Rendben. A munkám hazajött velem aznap este. Falls River felé vezettem, ahol megszálltam egy motelben, amíg peckingi lakásom beköltözhetővé válik, és egész idő alatt az iskolára gondoltam. A June Harrimannal kapcsolatos hírek jobban felzaklattak, mint ahogy be mertem ismerni magamnak. Azon töprengtem, milyen lehetett ott állni abban az osztályteremben azokkal a gyerekekkel, ilyen kétségbeesett állapotban. Mikor ma reggel megérkeztem, csak arra tudtam gondolni, hogy elképesztően szerencsés vagyok, amiért megkaptam ezt a munkát. A kevés gyerek, a gyönyörűen berendezett osztály, a bőséges ellátás, a segítőkész elöljáró, a barátságos kollégák mind azt sejtették, hogy ez a munka megközelíti az ideálisnak nevezhető tanári állást, amennyire pályafutásom során módomban volt felmérni. Ha most hirtelen hamisnak, mérgezettnek tűnt a kép. Rájöttem, hogy még inkább számításba kell vennem azt a zűrzavart, amin a gyerekek átmentek az elmúlt hónapban. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha nyomban világos alapelveket fektetek le, és kialakítok egy megfellebbezhetetlen szabályrendszert, ami nem hagy kétséget a hozzáállásom felől. Normális esetben szeretem, ha a mindennapjaimban van egy kis spontaneitás, és el tudok viselni egy kis jókedvű káoszt, de most tudtam, hogy sem ez a hely, sem ez az időszak nem megfelelő a kiszámíthatatlan dolgokhoz. Azt is elhatároztam, hogy az osztálytermet azon nyomban a saját képemre formálom. Eleinte úgy akartam hagyni mindent, ahogy volt, megvárni, hogy előbb egy kicsit összeszokjunk, mielőtt rendezkedni kezdek. De most újra átgondoltam a dolgot, és oda lukadtam ki, hogy legjobb lesz, ha mindent egyszerre megváltoztatunk, és ezzel megteremtjük az újrakezdés érzését. Úgyhogy kedden, tanítás után töviről hegyire felforgattam mindent. A fal mellé kerültek a könyvespolcok, középen összetoltam az asztalokat úgy, hogy egyetlen nagy

asztalt alkossanak, és leszedtem a faliújság régi kivágásait. Behoztam néhány nagy padlópárnát és egy vörös szőnyeget, hogy elkülönített helyet teremtsek a reggeli beszélgetésekhez és az olvasáshoz. A mozgatható polcokkal és szekrényekkel kisebb kuckókat alakítottam ki, egyet a festésnek, egyet az építőjátékoknak és a Legónak, egyet a természettudományos és tudományos foglalkozásoknak, egyet az öltözködésnek és háztartásnak. Végül, mikor aznap este visszafelé vezettem Falls Riverbe, megálltam egy állatkereskedésnél, és vásároltam egy lógó fülű nyulat, három zöld papagájt, és egy pár hörcsögöt cifra ketrecben, amely a párizsi metró díszítményeire emlékeztetett. Az ezután következő hetek komoly kihívást jelentettek, hogy enyhén fejezzem ki magamat. Nagyon kemény és következetes voltam abban a tekintetben, hogy mit várok el tőlük, igen szigorúan viselkedtem minden alkalommal és mindenkivel, valahányszor megszegett egy szabályt, erre leginkább Jeremiah adott okot. Rövid pórázon tartottam őket, ugyanakkor gondoskodtam róla, hogy sokat és jól mulassunk. Rengeteget énekeltünk, festettünk és főztünk, és temérdek nehezen felismerhető madárházikót és csónakot eszkábáltunk össze. Minden reggel jó hosszú időre kivittem a gyerekeket a szabadba, függetlenül

a

szünetektől.

Általában

valamilyen

tudományos

kutatás

ürügyén

-

tanulmányoztuk az évszakok változását, az időjárást vagy ilyesmit. De valójában azért tettem, hogy a gyerekeknek legyen alkalmuk egy kicsit kiereszteni a gőzt, rohangálni és visítozni anélkül, hogy zavarnák a többi osztályt. Ekképpen, a jó móka varázsával igyekeztem engedelmességre csábítani a vonakodókat, és ugyanezzel jutalmaztam azokat, akik együttműködtek. - Nem kétséges, a srácoknak kellemetlen meglepetésben lesz részük később, amikor sokkal többet kell olvasniuk és írniuk majd bent, de nem éreztem, hogy időt vagy energiát vesztegetnénk ezekben az első hetekben. Szükségünk volt rá, hogy egy csoporttá váljunk; hogy közös emlékeket szerezzünk, amelyek hozzám kötődnek és nem June Harrimanhoz; hogy elválasszuk az iskolaév többi részét attól, ami előzőleg olyan szomorúan kudarcba fulladt. Ez sokkal fontosabb célkitűzésnek tűnt, mint az, hogy átrágjuk magunkat a megfelelő számú munkafüzeten. Szerencsémre az igazgató egyetértett velem. - Hello, hogy vagy? Nem ismertem az ajtóban álló nőt. A maga derűs, talpraesett módján jól nézett ki, darázsdereka volt és kerek melle meg feneke, de minden egy kicsit aránytalanul hatott, mivel nem lehetett több százötven centinél. Sűrű barna haját piros kendővel kötötte lófarokba. - Jól - mondtam, és bizonytalanul mosolyogtam. - Glen azt mondja, meglehetősen jól beilleszkedtél. És hogy sikerült móresre tanítanod Jeremiah-t.

Az járt az eszemben, miközben hallgattam, hogy ez a nő tökéletesen megfelelne a countrywestern énekesnő archetípusának. Ott volt körülötte a komoly küzdelmek árán megszerzett érett bölcsesség és tapasztalat erőteljes légköre, amilyet a Lurleen vagy Loretta nevű nők hordoznak - tizenöt évesen mennek férjhez, aztán a férjük egyszercsak megszökik a sarki étterem pincér nőj ével... - Sőt, mi több - mondta a nő -, Glen állítása szerint még Jadie Ekdahlt is szóra bírtad. Kihúzta az egyik gyerekméretű széket és leült. Rettentő kényelmetlenül éreztem magam, és azon töprengtem, megmondjam-e, hogy nem ismerem. Vagy talán mégis? Lehet, hogy elfelejtettem az arcát? Nem először fordult volna elő velem, úgyhogy most megerőltettem az agyamat, hogy kik is voltak ott annakidején az állásinterjún. A nő hirtelen rájött, min tipródom, és szélesen elmosolyodott. - Ó, bocsánat. Arkie vagyok. Arkie Peterson. Az iskolapszichológus. A nevet azonnal beazonosítottam, hisz aláírás formájában ott volt a gyerekek kartotékjának szinte minden papírlapján. - Szóval, muszáj, hogy elmesélj mindent - mondta érzéki hangján. - Mindent, amit Jadievel csináltál. Mondta neked Glen, hogy én is próbálkoztam vele? Majdhogynem két hosszú, áldásos évig. Minden csütörtökön idejöttem, hogy rávegyem azt a gyereket a beszédre. Na tehát, akkor pontosan hogy is csináltad? Azonnali rokonszenv támadt köztünk. Arkie-val beszélgetve úgy éreztem magam, mintha egy rég elfeledett barátságot folytatnék ott, ahol abbahagytuk. Mielőtt észbe kaptam, már végigbeszéltünk majd' egy órát, és sorra taglaltuk közös érdeklődési területeinket, a pszichológiát, az oktatást, meg a zavart lelkű gyerekeket. Arkie végigpróbálta az összes szokásos módszert Jadie né-maságának feloldására. Amikor találkoztak, Jadie alig múlt ötéves, épp egy óvodai szűrőprogramban vett részt. - Szerettem volna felébreszteni az önbizalmát - mondta Arkie. - Itt volt ez az apró kis bogár, az alatt a nagy sörény alatt. Olyan ijedtnek és sebezhetőnek látszott, mikor megláttam az első napon. Magammal vittem a nővérszobába, ahol általában dolgozom, amikor itt vagyok, és azt mondtam neki: Szívecském, mi jó barátok leszünk. Lejövünk ide, mindenféléket csinálunk, és jól érezzük magunkat. És nem baj, ha nem tudsz rögtön beszélgetni, akkor is barátkozni fogunk. - Abban a hitben voltam, hogy ha Jadie egyszer már megismert, ha már eléggé biztonságban érzi magát a közelemben és megbízik bennem, akkor beszélni fog. Azt feltételeztem, hogy akar hozzám beszélni. De nem akart. Végigjátszottuk az összes szaros kis játszmát csütörtökről csütörtökre, amíg csak azt nem éreztem, hogy legszívesebben

megnyuvasztanám. Innentől kezdve Arkie viszonya Jadie-vel ugyanabba az áldatlan hatalmi versengésbe torkollott, amit később June Harriman is megtapasztalt. Igazából Arkie frusztrációja volt az oka, hogy Jadie a kisegítő osztályban kötött ki. - Még most se tudom, hogy ez volt-e a helyes lépés - mondta. - Úgy értem, a tanulmányaival sohasem volt gond. Jadie elég értelmes gyerek. Az IQ-ja mindig is valahol 112-116 körül lehetett, és a házi feladatait is ezen a szinten végzi. Tehát helyes volt ez a döntés? Ha a némasága nem zavarja a tanulásban, akkor jól tettük, hogy bezártuk egy speciális osztályba? Vállat vontam. - Jó kérdés, csak nehéz rá válaszolni. Jadie nyilvánvalóan kiérdemelte a fokozott figyelmet, amit sokszor egyszerűen csak azért nem kapnak meg ezek a gyerekek, mert nem okoznak túl sok gondot a felnőtteknek. De minden olyan gyerek, aki képes makacsul fenntartani a szelektív némaságát hónapokon vagy éveken keresztül, eléggé egyértelműen valamilyen pszichológiai zavarral küzd, amit kezelni kell. - Ránéztem. Nomármost, a hatvannégyezer dolláros kérdés az, hogy pontosan mi is az a zavar, amit kezelni kell? Van ötleted? - Nem igazán. - Milyen a családja? Vállrándítás. - Meglehetősen átlagos. Papa, mama, két kisebb lánytestvér. Szokványos felállás. Az anya otthon van a gyerekekkel. Az apa munkája a mezőgazdaságban használatos gépekkel van összefüggésben, vagy valami ilyesmi. Szociális és gazdasági szempontból a család egyértelműen az alsóbb társadalmi rétegbe tartozik, de semmiképp se szegények. - Hogy néz ki szerinted a pszichológiai felállás a családban? Szünet. Arkie a körmeit vizsgálgatta. - Nem hinném, hogy az anya különösebben értelmes. Amolyan alárendelt fajta. Ismered ezt a típust. Akármit is mondasz neki, egyetért. Vele könnyű boldogulni. Az apa viszont egy kicsit különc. Az egészséges táplálkozás a vesszőparipája, elvi szinten. Komolyan felcukkolta magát azon, hogy a gyerekek ebédre disznóhúst kapnak babbal az iskolában. Azt hiszem, szerinte Jadie problémái a helytelen táplálkozásból adódnak, a túl sok cukorból vagy mesterséges adalékokból vagy ilyesmi. - Szelektív némaság, mint allergia - mormogtam, és elmosolyodtam. - Ez nekem új. - Igen, elég hülyén hangzik. De alapjában véve mindkettejükkel könnyen el lehet boldogulni. Bőven volt már dolgom sokkal rosszabb szülőkkel is. - Mondj el még valamit - kértem, változtatva a témán. - Foglalkozott már valaki Jadie testtartásával? Van gerincferdülése? - Nincs - felelte Arkie rögtön. - Azt hiszem, ez is része az érzelmi problémáinak. Az iskolai

védőnő megvizsgálta, és persze a saját gyerekorvosa is, de senki sem talált rá más magyarázatot. Azt hiszem, Jadie egy végletesen magába fordult gyerek, a szó összes létező értelmében. Az idő legnagyobb részében Jadie kétrét görbedve járt. Karjait maga alá gyűrte és a mellkasához szorította, mindkét kézfeje ernyedten csüngött, kivéve, ha vitt valamit. Amikor tekintetét felemelte, hogy valamit lásson is, fejét egészen kitekert szögben kellett tartania, és a szeme úgy állt, mintha a szemöldökén nézne keresztül. A helyzetet tovább rontotta a homlokába lógó sötét, gubancos haj. Ennek következtében szinte lehetetlen feladat volt Jadie szemébe nézni. A hajlott testtartás eredményeképpen a járása is torzult, féloldalas lett, húzta a lábát - úgy mozgott az osztályban, mint egy fura, bicegő manó. Ez a fizikai viselkedés talányos volt számomra. A kutatásaimban megismert szelektív néma gyerekek között nem volt szokatlan az a tendencia, hogy a végtagjaikat közel tartsák a testükhöz, és többnyire gátlásos, félénk testtartással rendelkeztek, de egyikük viselkedése sem emlékeztetett még csak távolról sem Jadie túlburjánzó mutatványára. Arkie biztosított róla, hogy Jadie-t alaposan megvizsgálták az orvosok és a probléma pusztán lelki eredetű, de ennek ellenére szkeptikus maradtam, egyszerűen azért, mert Jadie egyértelműen torznak látszott. Egy reggel, nem sokkal azután, hogy Arkie-val beszéltem, azon kaptam magam, hogy Jadie-t nézem, amint tevékenykedik. - Jadie - szóltam neki. - Gyere ide, légy szíves. Jadie elfordult a könyvespolctól, és hozzám bicegett. Háttal fordítottam, és megkértem, hogy hajoljon le és érintse meg a bokáját. Óvatosan megtette, én meg felemeltem a trikóját, és a vállai körvonalát figyeltem, hogy megvizsgáljam, van-e valamiféle jele a gerincferdülésnek. Aztán megkértem, hogy álljon fel és forduljon velem szembe. Engedelmeskedett, és közben féloldalra fordította a fejét, hogy jobban lásson. Nagyon gyöngéden rátettem egyik kezemet a kulcscsontjára, a másikat a háta közepére. Nézzük csak, tudsz-e egy kicsit egyenesebben állni. - Finoman megpróbáltam kiegyenesíteni. Nagyon bizonytalan voltam magamban, és ez a kezemen is érződhetett, mert gyorsan ellenállásba ütköztem. Vonakodtam attól, hogy erősebben nyomjam, féltem, hogy kárt teszek benne. Abbahagytam. - Ezek az izmok itt a hátadon - mondtam -, el tudod lazítani őket? Gyöngéden masszírozni kezdtem a hátát a gerince mentén az ujjaim hegyével, de mintha csak ruhába bújtatott követ érintettem volna. Minél erősebben nyúltam hozzá, annál merevebb lett. Végül leejtettem a kezemet. - Fáj, ha ezt csinálom? - Nem akarom. - De fáj?

- Nem. - Akkor megmutatod, hogy tudsz-e egyenesen állni? Megrázta a fejét. - Ha elveszem a kezemet és nem érek hozzád, akkor fel tudsz egyenesedni? - Nem. - Miért? Fáj? - Nem. - Hát akkor? - Muszáj így lehajolnom. - Miért? - Mert muszáj. - De miért? - Azért, hogy ki ne essenek a belső részeim.

NÉGY

A következő hétre megbeszéltem egy találkozót Jadie szüleivel, és mivel olyan közel laktak az iskolához, felajánlottam, hogy én megyek át hozzájuk. Készséggel beleegyeztek, mert a legkisebb lányuk, Sapphire, még csak pár hónapos lehetett. A család kis, omladozó házban élt, mely a harmincas-negyvenes évek stílusában épült. Az ablakkeretekről hámlott a festék. A farácsozat a homlokzati tornác körül eltörött. Az előkertben nagy foltokban kikopott a fű, és egy megviselt háromkerekű bicikli ragadt a sárba, de mikor Mr. Ekdahl kinyitotta az ajtót, hogy üdvözöljön, egy nagy, takaros, meleg nappaliba vezetett. Teljesen szokványos külsejű házaspárt láttam. Jadie anyja kistermetű, jelentéktelen nő volt egérszürke hajjal és csúnyán kicserepesedett kezekkel. Látható erőfeszítéseket tett, hogy vonzó legyen a megjelenése, ami abban nyilvánult meg, hogy kifestette a szemét és megfésülte a haját, de ettől csak még nyűttebbnek látszott. Tudtam, hogy körülbelül velem egyidős lehet, de úgy tűnt, mintha egy másik, jóval idősebb generációhoz tartozna. Jadie apja enyhe skandináv vonásokkal rendelkezett. Szinte a véznaságig ösztövér volt és elgyötört, mint a téltől kiszáradt bivalyfű, amit lassan szétszór a préri szele. Jadie ötéves húga, Amber is megjelent, és a látvány szinte szíven ütött: ez is egyike volt azoknak a fura eseteknek, amikor a gyerekek sokkal szebbek, mint ahogy a szülőket látva feltételezné az ember. Amber külseje bizonyos szempontból nagyon különbözött Jadie-étől. A haja szőke volt és kevésbé göndör, ezért csak enyhén tűnt kócosnak, alakja pedig nem törpült el az áthatolhatatlan gubanctömeg alatt. Noha az ő szeme is kék volt, mégis teljesen más árnyalat: amolyan felhős szürkéskék, nem az a tiszta, vakító szín, mint Jadie-é. De Ambernek is ugyanolyan hosszú, sötét szempillái voltak, ami gyermeki érzékiséget kölcsönzött neki. Ott maradt velünk a szobában, egy pucér babával a kezében, és tartózkodóan figyelt engem. Jadie viszont visszavonult. A szomszédos szobából hallottam csoszogásának ismerős hangját, és Mrs. Ekdahl mondott valamit arról, hogy Jadie a kisbabára vigyáz. De akárhogyis, nem került elő, még csak nem is köszönt. Jadie szülei nyilvánvalóan elég kényelmetlenül érezték magukat a jelenlétemben. Leültettek egy nagy székbe, egy csésze kávét adtak a kezembe, aztán csak bámultak rám. Röviden elmagyaráztam, ki vagyok, beszéltem nekik a saját hátteremről, meg a Jadie-hez hasonló gyerekekkel végzett munkámról, abban a reményben, hogy ez majd megtöri a jeget.

Elmondtam, mennyire örülök, hogy Jadie ott van az osztályomban, milyen kedves és együttműködő, milyen jók a tanulmányi eredményei. A szülők egymás mellett ültek egy nagy, hímzett lófejjel díszített barna műbőr kanapén, és hallgattak. Így ment ez vagy tíz percig, és felmerült bennem, hogy akárhonnan ered is Jadie némasága, részben talán a családi tradíció az oka. Többször is megkíséreltem beszélgetést kezdeményezni velük, de a végén mindig oda jutottunk, hogy magamhoz beszéltem, mivel nem válaszolt senki. Anya, apa és lánygyermek mind mozdulatlanul, némán ültek, még csak nem is bólintottak felém. Végül feladtam, és magam is hallgatásba süppedtem. Semmi sem történt. Három vagy négy percig csak ültünk csendben. - A szék hátrahajtható - szólalt meg végül Mrs. Ekdahl. - Tessék?! - kérdeztem. - A szék, amiben ül. Nyugszék. Ha szeretne kényelmesebben elhelyezkedni, csak dőljön jobban hátra, és a szék is hátrahajlik. - Ó, köszönöm. De kényelmesen ülök. - Kér még kávét? - Nem, köszönöm. Egy bőven elég. - Biztos? Nem gond. Bekapcsoljuk a főzőt, és rögtön csinál tíz csészére valót. Mi pont most főztünk, és még van belőle. Mindez nagyon szerencsétlenül hangzott, és még feszélyezettebben és idegenebbül éreztem magam tőle. - Nem, köszönöm - mondtam. - Amiről beszélni akartam... Jadie... Rám néztek. - Mit gondolnak arról, hogy Jadie-nek beszédproblémái vannak az iskolában? - Semmit - mondta az anya halkan. - Semmit? - Nem értem, mi a gond. Nálunk legalábbis nincs ilyesmi. Itthon rendesen beszél. Néha be sem áll a szája. - Tényleg? Tudnának még mesélni erről? - Idétlenkedik - mondta az apa. - Hogyan? Vállat vont. - Csak hülyéskedik. Ugrándozik. Amber és ő. - Rámosolygott a kisebbik lányra, aki lesunyta a fejét. - És akkor Jadie beszél? - Igen, egész idő alatt. Kiabál. Ostobaságokat mond. - És akkor mit csinálnak vele? - kérdeztem.

- Szólunk neki, hogy hagyja abba. Meg mondjuk, hogy ne ugráljon a kanapén, mert felhasad. Egyszer már fel is szakította, itt, látja? - Mutatott valamit, ami szigetelőszalagfoltnak látszott. - És figyelmeztetjük, hogy ne beszéljen csúnyán – tette hozzá Mrs. Ekdahl. - Időnként szokott. Mocskos szavakat kiabál, és Amber hallja őket. Annak alapján, amit Jadie-vel kapcsolatban tapasztaltam az osztályban, ezt elég nehezemre esett elképzelni. - Felszedi azokat a ronda szavakat az iskolában - mondta Mrs. Ekdahl. - Vagy nagyobb fiúktól a játszótéren. Aztán amikor igazán fel akar dühíteni, ezeket hajtogatja, mert tudja, hogy mi nem beszélünk így ebben a házban - És ha rászólnak, akkor abbahagyja? - kérdeztem. - Néha igen, néha nem - mondta Mr. Ekdahl. - És ha nem, akkor mit csinálnak? Elfenekelik? - Nem - válaszolta a férfi sértetten. - Nem hiszem, hogy helyes, ha a szülők megverik a gyerekeket. Mi nem ütjük meg a lányainkat. Csak megvonjuk tőlük a kedvezményeket. Legtöbbször, amikor ezt csinálja, kiküldőm a házból. Azt mondom neki, hogy menjen ki. - Értem. Csend lett. Én a szülőket néztem, ők meg a kezüket. - Szóval önök úgy érzik, hogy Jadie beszédproblémája nem komoly? Mrs. Ekdahl felnézett. - Csak egy kis félénkség. Jadie nem boldogul igazán jól idegenekkel, ez minden. Mindig is ilyen volt. Mindkét lány. Akár az egész család. Ennyi az egész. - Nos, értem. A... másik dolog... ahogy Jadie jár. Mit gondolnak a testtartásáról? - Ó, arra gondol! Nem tehet róla. így született - mondta Mrs. Ekdahl. - Tudja, nagyon megszenvedtem a szüléssel. Nem bírtam kinyomni. Elakadt, és így fordult az arca. - A hasa előtt gesztikulált. - Rosszul jött ki, negyvenkét öltéssel varrtak utána össze, és azt mondta az orvos, hogy lehet, hogy nem lesz minden rendben vele, mert nem kapott elég levegőt. Mert olyan hosszú ideig el volt akadva. - Ó - mondtam meglepődve. - Erre nem gondoltam. Senki sem említette, hogy Jadie-nek születési traumája lenne. - Csak türelmesnek kell vele lenni - mondta Mrs. Ekdahl. - Nem hiszem, hogy bármi baja volna. Kicsi és félénk, de az nem azt jelenti, hogy igazából gond lenne vele. Jól tanul. Mindig jó bizonyítványa van, úgyhogy azt hiszem, csak türelmesnek kell lennünk. Némileg összezavarodva mentem haza ez után a beszélgetés után. Ez az új információ

kétségbe vonta korábbi következtetéseimet. Jadie már beszélt. A szokványos módon reagált arra a kezelési módszerre, amelyet a szelektív némaság feloldására fejlesztettem ki, és ez azt bizonyította, hogy az ő problémája nem fiziológiai, hanem pszichológiai eredetű. Ráadásul egészen biztos, hogy a kartotékjában valaki, valahol már felhívta volna a figyelmet egy esetleges agykárosodás lehetőségére, ha ez valaha is felmerült. Másrészt, bár Jadie most már beszélt ugyan az osztályban, de ritkán magától, leginkább csak akkor, ha szóltak hozzá. És itt volt a furcsa testtartása. Végül is előfordult már a praxisomban, hogy alapvető információk maradtak ki a gyerekek kartotékjaiból. Jobban átgondolva úgy tűnt, érdemes nyitva hagyni a lehetőséget, hogy Jadie afáziás, és egy esetleges agykárosodás miatt nem beszél. Március elején volt egy kétnapos szünetünk. Arra használtam a szabadidőmet, hogy visszamentem a városba, és meglátogattam volt kollégáimat a klinikán. Természetesen kíváncsi voltam, hogyan boldogulnak, amióta elmentem, és tudni akartam, mi van azokkal a gyerekekkel, akikkel korábban dolgoztam. És volt még egy hátsó gondolatom is. Szerettem volna kölcsönözni egy videokamerát. Régóta szokásom volt videokamerát használni az osztályaimban. Amikor a hetvenes évek elején tanítani kezdtem, szerencsémre egy olyan iskolában taníthattam, amely saját videofelszereléssel rendelkezett. Ez ritkaságnak számított akkoriban, de még nagyobb szerencse volt, hogy a tanárok legtöbbje nem vette a fáradságot, hogy elsajátítsa a használatát, így a kamera az idő legnagyobb részében használatlanul hevert. Ezért aztán apránként teljesen a magamévá tettem, és a tanítás mindennapi rutinjának természetes részeként használtam a munkámban. Egy ilyen felvevő készülék megfizethetetlenül becsesnek bizonyult számomra. Tanítás közben általában annyira belefeledkeztem abba, amit csináltunk, hogy időnként elsiklottam egy-egy alapvető jelenség fölött, ami kulcsot adhatott a gyerekek viselkedéséhez. De a kamera birtokában, pár videokazetta árán a nap végén visszapörgethettem az eseményeket, megfigyelhettem és értékelhettem a gyerekeket is meg magamat is olyan módon, ahogy korábban lehetetlen lett volna. Peckingben nem volt videokamera vagy magnó. Akármilyen készséges és nagyvonalú is volt Mr. Tinbergen, értésemre adta, hogy a pénzügyi keretek nem terjednek odáig, hogy ezeket beszerezhesse. Szeretné, ha nem így lenne, mondotta, de egy ilyen kis iskolában ez luxus. Úgyhogy a kétnapos szünet alatt visszamentem a városba, hogy lássam, rá tudom-e venni régi igazgatómat, Mr. Rosenthalt, hogy pár hétre kölcsönözzön nekem egyet a klinika kamerái közül. Sikerrel jártam, és amikor visszatértem Peckingbe, egy régi, kéttekercses lejátszó és a hozzá tartozó kamera rázkódott a hátsó ülésemen.

- Tudom, mi ez - mondta Jadie, mikor hétfő reggel megérkezett az osztályba. - Tényleg? - Meglepődtem, mivel a kazettás filmfelvevők egyre jobban elterjedtek, és helyettesítették ezeket a régi gépeket, de Peckingben még a VCR is szinte ismeretlen volt. - Igen. Tévéfilmeket csinál - bicegett Jadie a felvevőkészülék asztalkájához. - Bele akar rakni minket a tévébe? - Csak ebbe az egy kicsibe itt. Monitornak hívják. - A papám és a mamám látni fogják? - Nem. Ez csak nekünk készül. Amikor mindenki itt van, bekapcsoljuk, hogy mindenki lássa magát. És talán a hét vége felé csinálhatnánk egy kis műsort, és felvehetnénk filmre. Ugye milyen nagyszerű lenne? Eljátszhatnánk egy kis színdarabot az olvasókönyvetekből. - Ezért hozta ezt ide? Nekünk? - Nos, leginkább magamnak. Hogy lássam, hogyan is tanítok. - Ezt hogy érti? - Elmondom. Azt fogom tenni, hogy bekapcsolom a filmfelvevőt a tanítás kezdetén, hagyom, hogy forogjon, és egyáltalán nem is figyelek rá. Azután a nap végén leülök, és megnézem, mit csináltunk. Mindenkit külön meg tudok nézni, és eldönthetem, hogy a megfelelő módon segítek-e neki. Ettől jobb tanár leszek. - Csak maga? Egyedül nézi meg? Senki más nem látja? - Általában csak én. Jadie belekukkantott a kamera lencséjébe, azután vissza^ ment az asztalhoz. - így kell bekapcsolni, ugye? - Igen. - És így kell megállítani. Ezt a gombot kell megnyomni! - közelebb hajolt a géphez. - Record - olvasta. - Re-cord, felvétel - mondtam. - Azt kell megnyomni, ha azt akarod, hogy filmet készítsen. -Igen, tudom, mit jelent. Ránéztem. - Láttál már ilyet? Bólintott. - Bobby Ewingnak van egy. - Egy ismerősödnek? - kérdeztem. - Igen. Ő és Jockey, amikor értünk jönnek, belekerülünk a tévébe. - Jockey? - Összezavarodtam, és kutatva néztem az arcát, hátha találok magyarázatot. Jockey? Bobby? A tévében szereplő Ewingokról beszélsz? A Daliásról? - Nem, nem hiszem, hogy ők szerepelnének a tévében. Hanem úgy van, hogy ők készítenek tévéfelvételt rólunk. És akkor az ember tévésztár lehet, és sok pénzt kereshet, ha felnőtt lesz. Teljesen ledöbbentem, és elhallgattam, de megjegyeztem ezt a beszélgetést. Ez volt az első

igazán spontán beszélgetés, amit Jadie-vel folytattam, bár az igazat megvallva nem sok értelme volt számomra. A zavaros történet csak hitelesítette az afázia gyanúját. Felállítottam a kamerát a széles ablakpárkányra, hogy befogja az osztályt, és majd két órát futtattam a délelőtt folyamán. Gondoltam, ez majd megfelelő áttekintést nyújt nekem a gondosan megszervezett programjainkról, az olvasásról és a szabadabb időszakokról, meg a művészeti tevékenységről. Csak ebéd előtt kapcsoltam ki, és úgy terveztem, hogy ebéd után használom még egy kicsit. De amikor visszajöttem és rápillantottam a tekercsekre, láttam, hogy nincs elég szalag rajtuk, ezért úgy döntöttem, hogy előbb megnézem, mit vettem fel, és majd azután folytatom a filmezést. Úgy alakult, hogy csak másnap tudtam megnézni a kétórányi felvételt. Amikor végül nekiültem, a szoba sötét volt. Nyirkos, borús napok jártak, és elég volt lekapcsolni a villanyt, hogy a terem teljes homályba boruljon. Odahúztam az egyik kicsi széket, bekapcsoltam a készüléket, a térdemre könyököltem, a kezembe támasztottam az államat és a monitorra meredtem. A szalag legnagyobb részén Jeremiah-t és engem lehetett látni, az előző nap délelőttjén. Az asztalnál voltunk, segítettem neki az olvasásban, legalábbis próbáltam. Jeremiah majdnem reménytelen esetnek bizonyult a legtöbb iskolai feladatban, és tanulási nehézségeit ellenséges, demoralizáló magatartással próbálta takargatni. Előrehajoltam, és tanulmányoztam a felvételt. Figyeltem a hanglejtésemre. Vajon meglátszik rajtam, hogy milyen kimerültnek érzem magam egész idő alatt? Nem provokáltam akaratlanul a fiút? Vagy bátorítottam az ellenállását? Néztem Jeremiah-t az asztalra könyökölve, ahogy következetesen megtagadja a munkát. Hallottam magamat, amint figyelmeztetem, hogy túl indulatos, és nyilvánvalóan nem akarja elvégezni a feladatait. Néha előfordul, mondtam neki, hogy valaki annyira szorong attól, hogy hibázik, hogy végül aztán épp emiatt nem képes elvégezni egy feladatot. Olykor pedig mindennek az az eredménye, hogy az illető dühbe gurul, mert frusztrálja a tehetetlenség érzése, mert muszáj valahogy előtörni az indulatainak, és mert dühösnek lenni még mindig nem olyan rossz érzés, mint félni. Jeremiah és önmagam tanulmányozása közben, visszahallgatva, ahogy kommentálom a helyzetet, kissé beleborzongtam abba, amit láttam. Talán valóban ez volt a megfelelő pillanat, amikor tudatosítanom kellett a kapcsolatot Jeremiah állandó dühe és a között a félelem között, amit gyanúm szerint takargatott vele. De ahogy elhangzott! Olyan volt, mintha biztosan tudnám, hogy így van, pedig az ember ilyesmit nem tudhat biztosan. Ekkor felhangzott a déli kicsöngetés, és Jeremiah kirobbant a képből. Látszott, amint

felemelkedem, hogy kikapcsoljam a masinát. A képernyő elsötétült. Felálltam, hogy felkapcsoljam a villanyt, de még mielőtt kettőt léphettem volna, visszatért a képernyőre a fény. Megtorpantam. Igen rossz minőségű felvétel volt, szürke és szemcsés a túl kevés fénytől. Ránéztem, és azt hittem, olyasmi lehet, amit előzőleg vettek fel a kazettára. Érdekelt, hogy a klinikán készült-e, és próbáltam kivenni a helyiség körvonalait. Megdöbbentem. Ez a mi termünk volt, egy kissé más szögből. A kamera elfordult. Akkor ment a felvevő, amikor a lámpa nem égett. De hogyan? Mikor? Halványan emlékeztem, hogy kikapcsoltam, mikor ebédelni mentünk. De hiszen az is rajta van a filmen, amikor lekapcsolom! - OOOOOOOoooooo - hallatszott egy halk, testetlen hang a képernyőn kívülről. Más zajok- lépések hangja, székek csúszása - övezték. Zavartan és némiképp nyugtalanul visszaültem a székre, és megpróbáltam értelmezni a látottakat. - OOOOOOoooooo - a kamerától alig néhány centiméterre Jadie öltött testet a képen. – OOOOOOoooooo - folytatta a nyöszörgést vékony, magas fekvésű hangon. Előre-hátra hajlongott, először olyan közel került a lencséhez, hogy csak a szája látszott, aztán annyira hátralendült, hogy szinte eltűnt a homályos szobában. Két vagy három percig csinálta ezt. Aztán Jadie néhány másodperc szünetet tartott, és csak nézett a kamerába. Majd megfordult, és elvett két ceruzát egy közeli asztalról. Az egyiket hosszában a felső ajkához szorította, a másikat ugyanúgy az alsóhoz, kifordította az ajkait, amitől groteszk, eltúlzott szája lett. Közben egy hangot lehelt a kamera felé, egy bizonyos „uka uka uka" hangot. A dolog furcsasága valósággal sokkolt, szinte odaszögezett ülőhelyemre. Jadie alig volt látható, a hangja szinte testetlen. Amikor eltávolodott a kamerától, hatalmas, sötét hajtömege beleolvadt az őt körülvevő homályba, és csak sápadt arcát lehetett kivenni úgy-ahogy, mint valami szellemképet. Megállt, egy pillanatig csendben volt, azután a képmás ismét közeledett. Suttogni kezdett, és először nem értettem, mit mond. Túl messze volt a mikrofontól, és túl halkan beszélt. De közelebb hajolt. - Segíts - mondta, vagy inkább sóhajtotta. - Segíts, segíts, segíts, segíts, segíts... - Egyre közelebb és közelebb jött, míg végül semmi mást nem lehetett látni a képernyőn, csak egy szájat, amely egy és ugyanazt a szót formálja újra és újra. - Segíts, segíts, segíts, segíts, segíts... - aztán eltűnt a kép. Csak akkor, amikor végre vakító fehér lett a monitor, és süket elektronikus sercegés töltötte be a fülemet, csak akkor döbbentem rá, hogy az egész furcsa epizód alatt Jadie fel-

egyenesedve állt.

ÖT

Legalább egy tucatszor néztem meg a videofelvételnek ezt a rövid szakaszát, és próbáltam megfejteni a jelentését. Az nyilvánvaló volt, hogy Jadie visszasurrant az osztályterembe, miután lementem a többiekkel ebédelni, ezért nem égett a lámpa, és ezért nem találtam elegendő szalagot a délutáni felvételekhez. De akkor még nem állt össze a kép. Mi lehet ennek az egésznek az értelme? Jadie azt akarta, hogy lássam? Nekem célzott üzenet volt? Vagy egyszerűen csak játszott a felvevővel és nem törődött vele, hogy látja-e valaki vagy sem? És mi van a testtartásával? Nem lehetett mellékesen kezelni a tényt, hogy a felvételen Jadie normálisan áll. Vajon szándékosan adta értésemre, hogy fel tud egyenesedni, vagy teljesen véletlenül szembesültem ezzel a titkos információval? Semmiben sem lehettem bizonyos, ezért az óvatos megközelítést választottam. Nem említettem a felvételt sem másnap, sem a következő napokban, de tovább használtuk a videofelvevőt, és ahogy ígértem a gyerekeknek, felvettünk egy kis jelenetet az olvasókönyvükből, amit mind megnéztünk a „tévén". Abban reménykedtem, hogy ha Jadie üzenni akart, akkor a hallgatásom majd kiugrasztja a nyulat a bokorból. Vagy célozni fog rá valamilyen módon, vagy hagy egy újabb üzenetet. De egyik sem történt meg. Viszont, ahogy ilyen közegben gyakorta megesik, az osztályunkban bekövetkezett egy nyomasztó krízis, amely megakadályozta, hogy túl soká dédelgessem a különleges, provokáló felvételt. Philip súlyos epilepsziás rohamot kapott az osztályteremben. Hosszú évek óta ez volt az első, de a rákövetkező héten hihetetlenül felpörgött, egyik roham követte a másikat, míg végül a Falls River-i kórházba került. A többi gyereket mélységesen megviselték az események, különösen Jeremiah-t, aki meg volt róla győződve minden egyes rohamnál, hogy Philip ott helyben meghal, és rémületével a többieket is pánikba kergette. Minden energiámat és időmet igénybe vette, hogy megpróbáljam a csapat nyugalmát fenntartani. Több mint két héttel később, tanítás után, éppen egyedül ültem az osztályteremben, és a másnapra szóló terveimet fejeztem be, amikor megrohant az érzés, hogy figyelnek. Felnéztem, de nem láttam senkit. Visszatértem a munkámhoz, de az érzés makacsul kitartott, erősen és félreérthetetlenül. Az órára pillantottam. Negyed öt volt, tehát a gyerekek már rég hazamentek, a legtöbb tanár pedig valószínűleg lent volt a tanáriban. Végül felálltam, kinyitottam az ajtót és kinéztem a folyosóra. Ott állt Jadie - Hello - mondtam. Felnézett rám. - Jadie, nem éppen megfelelő az időpont, hogy bent légy az iskolában. Az rendben van, ha

tanítás után átjössz és hintázol az udvaron, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Mr. Tinbergen örül, ha tanítás után gyerekek mászkálnak az épületben. Bármikor megláthat. Könnyen lehet, hogy méregbe gurul. Csak nézett rám. - Szükséged van valamire? Semmi válasz. Végigpillantottam a folyosón. Nem tréfáltam Mr. Tinbergent illetően. Tudtam, hogy nem szereti, ha a tanításon kívül gyerekek vannak az épületben. - Tudod, ez az az időpont, amikor előre eltervezem a munkámat - mondtam. - Eléggé sok a dolgom. Ha szükséged van valamire, szívesen segítek, de ha nincs, jobb lenne, ha kimennél. Jadie egy szót sem szólt. Figyeltem egy darabig. - Szeretnél bejönni? Ez a helyzet? Még mindig csak bámult, kitekerve a nyakát, hogy ellensúlyozza görnyedt testtartását. - Komoly munka vár rám - dünnyögtem. - Ha bejössz, nagyon csöndesen kell játszanod. Anélkül, hogy bármit is válaszolt volna, elsurrant mellettem, be az osztályba. Jadie odabicegett a polchoz, ahol kirakós játékok voltak, levett egyet, és átcsoszogott vele a termen. Letette az asztalra velem szemben, lezöttyent egy székre, kiszórta a kirakós darabjait, és elkezdte összerakosgatni. Lopva ránéztem. Átöltözött az iskola óta, most kinyúlt, rózsaszín pulóvert és kopott kordnadrágot viselt. Hosszú sötét haja a vállaira hullott. Néztem a haját, és eltöprengtem, vajon végig lehet-e húzni benne egy kefét. Valószínűleg nem. Tíz, tizenöt, húsz perc telt el tökéletes csendben, ezalatt befejeztem a munkatervemet. Jadie odaadóan dolgozott a kirakóson. Ügyes volt ebben, és ezt a képet is többször összerakta már, de nagy ábra volt legalább száz darabbal, úgyhogy elég dolga volt vele. Azon kaptam magam, hogy egyre többször nézek oda. Akármennyire igyekeztem, nem tudtam a munkámra figyelni. Ami állandóan eszembe ötlött, az a videofelvétel volt. - Ülj egyenesebben, légy szíves - mormoltam alig hallhatóan. Jadie megállt, keze megdermedt mozdulat közben, benne egy tarka papírdarabkával. - Mutasd meg, hogy csinálod. Talán nem is a hangom állította meg. Talán csak azon töprengett, hova való a kis kartondarab. Mindenesetre rájött, és beillesztette a megfelelő helyre. Azután egy következő darabért nyúlt, és folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. - Mutasd meg, hogyan tudsz felegyenesedni. Ahogy a videofelvételen csináltad. Még mindig semmi jele, hogy figyelt volna rám. - Én tudom, Jadie.

Alig észrevehetően bólintott, de továbbra sem nézett fel. Csönd. - Rendben van - mondtam becsukva a munkafüzetemet. - Ahogy akarod. Te döntöd el. Jadie felemelte a fejét. Egyenesen, szemből nézett rám, nem úgy, ahogy szokott, oldalvást a szemöldökén át, de nem húzta ki magát. Olyan ritkán láttam így, teljes valójában az arcát, hogy a szeme kékje szinte szíven ütött. Kristálytiszta kék szemek, a színt még inkább kiemelték a sötét pillák. Kutatva nézett rám. - Ki maga? - kérdezte, a hangja furán panaszosan szólt. - Torey - mondtam, nem egészen értettem, mit akar. - Torey? - Úgy mondta, mint egy idegen szót. - Torey? Maga Torey? - Igen. - Torey? - ismételte. - De ki maga? - Egy tanár - mondtam bizonytalanul. - Valaki, aki segít a gyerekeknek. A tekintete most először hagyta el az arcomat. Mélységesen elárvult kifejezéssel az arcán megfordult, szemügyre vette a szobát, aztán a kirakóst. - De ki maga? - kérdezte negyedszer. Megzavarodva, amiért nyilvánvalóan nem úgy válaszoltam, ahogy szerette volna, visszakérdeztem: - Szerinted ki vagyok? Jadie hallgatott egy pillanatig, azután vállat vont. - Talán Isten. A következő délután a gardróbszobában ültem a tanári asztalnál, mikor hallottam az ajtó felől a zár kattanását. Az osztálytermet beláttam a tanári asztaltól, de az ajtót nem, úgyhogy nem tudtam, ki az. - Igen? Lucy? - kérdeztem, azt gondolva, hogy behozta nekem a segédanyagokat, amiket korábban ígért. Semmi válasz. Felemelkedtem, és kidugtam a fejemet a gardróbszobából. Jadie állt ott. - Szívesen jössz be egy kis tanítás utáni látogatásra, igaz? Kis bólintás. - Nem hiszem, hogy ezt minden délután megtehetjük - mondtam. - Olykor az osztálytermen kívül is van dolgom, és nem hagyhatlak itt egyedül. És ha Mr. Tinbergen megtudja és nem tetszik neki, akkor abba kell hagynunk. Érted? Mert neki van egy bizonyos szabályzata arról, hogy nem lehetnek gyerekek az épületben tanítás után. Jadie alig érzékelhetően megvonta a vállát, és odabicegett a sarokba, ahol az állatokat tartottuk. Óvatosan felemelte a nyúlketrec tetejét, kivette a nyulat, és a karjaiba fogta. Én visszamentem a gardróbszobába, és folytattam a munkámat.

Jadie vagy húsz percig csöndesen játszott az osztályteremben, úgyhogy szinte el is feledkeztem róla. Nem láttam őt onnan, ahol ültem, és teljesen nesztelenül tevékenykedett. Azután megjelent a gardróbszoba ajtajában, és egy papírlap volt nála. A szinte teljesen sötét helyiségnek két ajtaja volt, az egyik, ahol Jadie állt, a másik pedig a folyosóra nyíló végében. Ezeken keresztül elég fény jött be ahhoz, hogy az ember levesse a kabátját meg a csizmáját, de most, hogy az íróasztalnál dolgoztam, becsuktam a folyosóra vezető ajtót, és felkapcsoltam a lámpát. Jadie az ajtóban állt, arckifejezése meglepetést tükrözött, ahogy figyelmesen méregette a magas, régimódi falakat, a fogasok feletti polcokat, ahol uzsonnásdobozokat és könyveket lehetett tartani, és alattuk a padokat. Habozva beljebb jött. - Még nem néztél körül itt alaposabban úgy, hogy ég a lámpa? - kérdeztem. - Itt sötét szokott lenni. - Igen, nappal általában nem szeretem felkapcsolni a villanyt. Mindig úgy felejtjük, aztán csak pocsékoljuk az áramot. Itt nincs ablak, hogy bejöjjön a természetes világosság, de a folyosóról meg az osztályteremből elég fényt kapunk. - Nincs ablak - mormogta Jadie. - Nincs. Még egyszer gondosan körülvizslatott a szobában, aztán figyelme a kezében tartott papírlapra fordult. - Használhatom ezt? - kérdezte. - Rajzolhatok rá? - Persze, ha szeretnél. Eltűnt az osztályteremben, de egy perc múlva ismét megjelent, hóna alatt tartva a papírlapot, és a kezében egy margarinos dobozt tele ceruzával. A holmikat lerakta a gardróbszoba linóleumpadlójára, letérdelt mellé, és minden további megjegyzés nélkül rajzolni kezdett. A papír nagy, hatvanszor kilencven centiméteres rajzlap volt, és Jadie gyakorlatilag az egészet feketére színezte, kivéve egy kis területet a jobb alsó sarokban. Itt két kicsi, arctalan, harang alakú figura helyezkedett el. - Ez érdekesnek látszik - mondtam előrehajolva az asztalomtól. Jadie felemelte és megvizsgálta a rajzát. - Ez itt én vagyok, ez meg Amber - mondta, és megérintette a figurákat. - Értem. Csend

következett,

és

mindketten

a

rajzot

tanulmányoztuk.

Aztán

minden

elővigyázatosságot félretéve elvetettem a kockát, és kimondtam, ami eszembe jutott, bár talán nem ez lett volna az előírásos pszichológiai technika. - Tudod, Jadie, az igazat megvallva,

ezek nem igazán látszanak kislányoknak az én szememben. Fura alakjuk van. —

Azért, mert ez Amber és én, pont most mondtam. Nem azt mondtam, hogy kislányok

vagyunk. Nem mi vagyunk ott. Mi szellemek vagyunk. — O, már értem. Ez te vagy és a húgod, szellemruhában. Talán Halloween van? - Nem. Nem vettünk fel jelmezt. Mi szellemek vagyunk. -Ó. Csönd. - Melyik vagy te és melyik Amber? Jadie nehézkesen feltápászkodott onnan, ahol dolgozott, hozta a rajzát, és az asztalra tette. Kivett egy ceruzát a tartóból, és odaírta a nevét az egyik figura alá, Amberét meg a másik alá. - És hol van a mamád meg a papád? És Sapphire? - Apa és anya nincsenek ott, amikor mi Amberrel szellemek vagyunk. És Sapphire túl kicsi. O még nem tudja, hogy kell csinálni. - Értem. - Előrehajoltam, hogy alaposabban megvizsgáljam a képet. - Csak ti ketten vagytok? Úgy hangzik, mintha kicsit magányosak lennétek, két kislány. - De már mondtam, hogy mi nem két kislány vagyunk. Szellemek vagyunk. A szellemek nem magányosak. Jó egyedül lenni, amikor valaki szellem. Csak lebegünk mindenfelé, nagyon magasra szállunk, és lenézünk az emberekre, akik mindenfélét csinálnak. De ők nem látnak minket, mert láthatatlanok vagyunk, úgyhogy nem tudják, hogy ezt tesszük. Bólintottam. - Ez igazán érdekesen hangzik. És mit láttok, miféle dolgokat csinálnak az emberek? - Mindenféle dolgokat. Lefekszenek vagy tévét néznek. Mi meg megyünk, és benézünk más emberek házaiba. - Értem. - És ezért nem zavar, ha sötét van. Sötétnek kell lenni ahhoz, hogy szellem lehessen az ember. De ha túl gyorsan besötétedik, még mielőtt kimegyünk, akkor már nem lehet megcsinálni. Nem szállhatunk ki a testünkből, és bezárva maradunk. Értetlenül néztem rá. - Hogy érted ezt? Egy kifejezés suhant át Jadie arcán, amit nem tudtam értelmezni - félelem? aggodalom? Nem tudtam biztosan. Élesen elfordította a fejét, és nem válaszolt. - Mi a baj? Félsz, ha beszélsz erről? Szünet. - Hát, igazából nem szabadna elmondanom magának. - Miért? - Mert nem szabad.

- De miért? - Mert ami az ember fejében van, az csak az ő dolga. - Rám nézett. - Ez helyes, nem? Nem illik tudni magánügyekről. Kissé vállat vontam, és halványan elmosolyodtam. - Van, amikor nem baj. - Igyekeztem a társalgási hangnemet megőrizni. - És engem különben is érdekel. Hogyan lesz valakiből szellem? Én is lehetnék? Meg tudnál rá tanítani engem? - Nem hiszem - mondta kétkedő hangon, azután habozott, tekintetét a rajzára szegezve. Hát, először is az ember valahogy... lecsendesíti magát. Egészen mozdulatlanra. Mintha halott volna. Aztán, amikor már teljesen olyan, akkor csak kicsúszik a testéből, és elszáll. - Újabb szünet, közben a képet nézte. - De nem tudom, egy felnőtt meg tudja-e csinálni. - Neked könnyen megy? - kérdeztem. - Igen, azt hiszem. - És hogy jössz vissza a testedbe később? Jadie nem válaszolt. - Nem tudod? Megrázta a fejét. - Csak felébredek reggel, és visszajöttem. - Álmodsz? Jadie elhúzta a száját, és rosszalló arcot vágott. - Nem. Nem azt mondtam. Ez nem csak egy álom. Hanem olyan dolog, amit igazán meg tudok csinálni. Mindig megpróbálom, hogy tovább is kívül maradjak a testemen, de aztán mindig elalszom. - Ez úgy hangzik, mintha nem igazán akarnál visszajönni. - Hát, tudja, ha valaki napfelkeltekor még szellem, akkor az örökre az is marad. Tashee ezt mondja. Nem kerülhet vissza a testébe, ha sikerül napfelkeltéig úgy maradnia, mert ha felkel a nap, és a testében nincsen senki, akkor az a test meghal. - Aha. - Úgyhogy ezért mindig megpróbálok ébren maradni. Kólát iszok. Mindig van kóla, de aztán mégis elálmosodom. Elalszom, és akkor vissza kell mennem a testembe. Úgyhogy amikor reggel felébredek, akkor mindig újra itt vagyok. - És szívesebben maradnál szellem? Jadie bólintott. Ezzel mintha kimerült volna a társalgás. Mindketten a képet néztük, beburkolt bennünket a csend. -

Tetszik ez a rajz - mondtam végül. - Megtarthatom? Jadie rám nézett. - Mit akar csinálni vele?

— Csak megtartom. Esetleg feltesszük a falra. Jó kép. Talán mások is szívesen

megnéznék. - Nem! - mondta Jadie, hangjában félelemmel. - Nem akarom, hogy akárki más meglássa. - Nem? Miért nem? - Mondtam már. Mert ez olyan dolog, ami az emberben belül történik. És azonkívül, ha felteszi a falra, rámászhatnak a pókok. A pókok megláthatják. És akkor jönnek a rendőrök. Ettől végképp elveszítettem a fonalat. - Rendőrök?! - kérdeztem elképedve. - Mire gondolsz? - A rendőrök elvinnének engem azért, mert hazudok. Börtönbe csuknának. Lehet, hogy meghalnék. A rendőrök időnként lelövik az embereket a pisztolyukkal, amikor azt hiszik, hogy valaki el akar szökni. És ha börtönbe kerül valaki, akkor néha egy székben ölik meg. Láttam, hogy kezd kijönni a sodrából, és egyre zaklatottabb lesz, úgyhogy gyorsan témát váltottam. - Szóval, Tashee is tudja, hogy kell szellemmé változni? Jadie bólintott. - Igen. Tashee tanított meg engem meg Ambert szellemmé változni. - Ez igazán kedves volt tőle. Jadie megint bólintott. - Tashee nagyon-nagyon sok dolgot tud. - Úgy hangzik, mintha Tashee nagyon sokat jelentene neked. Most először halvány mosolyféleség jelent meg Jadie ajkai körül. - Igen, ő a legjobb barátom. Mindenkinél jobban szeretem őt. - Idejár az iskolába? Nem Mrs. Laren osztályába jár, vagy igen? Harmadikos? Jadie csodálkozva nézett rám. - Dehogyis - mondta olyan hangsúllyal, mintha nagyon nagy ostobaságot kérdeztem volna. - Emiatt kell Ambernek és nekem szellemekké változnunk. - Hogy érted? - Azért, hogy meglátogathassuk Tasheet. Tashee nem jöhet ide. Ő már több mint egy éve halott.

HAT

Csalódott voltam, amikor másnap délután, a tanítás végeztével Jadie nem jött. Jelenléte kétségtelenül erőszakos behatolás volt intim szférámba, de két látogatása után egyre kíváncsibb lettem rá, és vártam, mikor láthatom újra a késő délután zavartalan csendjében. Miután a gyerekek elmentek, és én is elvégeztem mindent, amit még kellett, kihoztam a megmaradt munkámat az osztályterembe a nagy asztalhoz, gondolván, hogy ott elérhetőbb leszek számára, mintha a gardróbszobában ülnék. De Jadie hazament iskola után, mint azelőtt, és nem jött vissza. Kétszer vagy háromszor úgy hittem, hallom a bicegését kint a folyosón, de amikor az ajtóhoz mentem, senkit sem találtam ott. Csak a következő héten jelent meg újra. Egyik délután már fél öt volt - befejeztem minden tennivalómat, megtettem köreimet a tanáriban, és ismét ott ültem az íróasztalnál az öltözőben, egy oktatási magazint nézegetve. Kattant az ajtózár, aztán csend. - Igen? - szóltam ki. Jadie állt az ajtóban. Már volt otthon, át is öltözött, szörnyűséges, házilag készült szabadidőruhát viselt, amit a nyakkivágásnál és az ujjaknál egyenetlen cikcakkvarrás díszített. - Hello - mondtam és rámosolyogtam. Jadie belépett az öltözőbe. Kitekerte a nyakát, és aprólékosan szemügyre vette a kis helyiséget. A fogasok fölötti polcoktól jobbra két fűtéscső futott. Körülbelül hat centi átmérőjűek lehettek, és a helyiség távolabbi falán át jöttek be, végigfutottak a szoba teljes hosszán mintegy fél méterrel a polcok fölött, mielőtt eltűntek volna az asztal mögötti falban. Ami azt illeti, a szoba jól el volt látva csövekkel, volt egy nagy ejtőcső is, úgy tizenöt centi vastag, ami függőlegesen bújt ki a padlóból a hátsó ajtó melletti sarokban, és a mennyezetben tűnt el. Mindezen dolgokat Jadie alaposan megvizsgálta. Azután hátratekerte a fejét, és az ajtóra nézett, amely nyitva állt az öltöző és az osztályterem között. Súlyos, régimódi, tömörfa ajtó volt, és ránézésre is meg lehetett mondani, hogy nagyon erős. Az osztályterem ajtaján volt ablaküveg, de ezen és a hátsó ajtón nem. Jadie megfordult, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az ajtót. Ezt is gondosan megvizsgálta. Végigfuttatta kezét a felületen, hogy érezze a felszínét. Követte ujjaival a faragott díszítményeket, azután jött az ajtógomb és a zár. Ezek, akárcsak maga az ajtó, régimódiak voltak, igazi kulcslyukkal. Jadie ezeket is alaposan megvizsgálta, beledugta kisujját a kulcslyukba, csavargatta a gombot, figyelte, ahogy a zár nyelve ki-be jár.

Ez a művelet vagy tíz percet vett igénybe, de én nem szóltam egy szót sem. Még mindig az asztalnál ültem, és csak néztem. Nem úgy tűnt, hogy Jadie-t különösebben érdekelné a jelenlétem. Minden figyelmét az ajtóra összpontosította. Óvatosan kimozdította álló helyzetéből és becsukta, bezárva ezzel kettőnket az öltözőbe. Azután megfordította a gombot, és kissé kinyitotta az ajtót. Megtapogatta a zárszerkezetet. - Itt a zár nyelve - motyogta, inkább magának, mint nekem. Megérintette a zár tokját. Azután ismét becsukta az ajtót, kipróbálta a gombot, kinyitotta, megtapintotta a zárat, becsukta. Ezt legalább hatszor vagy hétszer megismételte, azután hirtelen hozzám fordult. Van ehhez kulcsa? Be tudja zárni? Bólintottam. Felderült az arca. - Adja nekem, oké? Hadd zárjam be. A viselkedése lenyűgözött. Beleegyeztem, és előkotortam a kulcsot az íróasztal fiókjából. Jadie ügyesen belecsúsztatta a zárba és elfordította. A zár nyelve kielégítő kattanással a helyére csúszott. - Ez jó - mormolta Jadie elégedett hangon. Kivette a kulcsot, és megpróbálta kinyitni az ajtót, de az persze nem engedett. Akkor kinyitotta előbb a zárat, majd az ajtót, kidugta a fejét az osztályterembe, visszahúzódott, becsapta az ajtót és bezárta. Azután a folyosóra nyíló másik ajtóhoz sietett. - Ehhez is jó a kulcs? - kérdezte. - Ezt is be lehet zárni? - Még mielőtt válaszolhattam volna, már bele is próbálta a kulcsot a lyukba. Ezt is zárta, és elégedett mosoly futott át Jadie arcán, amint megrántotta az újonnan bezárt ajtót. Hirtelen elengedte, visszabicegett a másik ajtóhoz és újból kipróbálta. Az még mindig zárva volt és nem moccant. - El kell takarni jelentette ki, és az asztalomhoz jött. Talált egy tekercs ragasztószalagot, letépett egy csíkot, és gondosan ráragasztotta a kulcslyukra. - A másikban ott van a kulcs. Ott nem láthatnak be, de ezt el kell takarni. - Azután váratlanul elfordult az ajtótól. Kétrét hajolva elkezdett gyorsan körözni a kicsi szobában, tekintetét a padlóra szegezve. - Keresel valamit? - érdeklődtem. - Pókok. Nincsenek pókok - motyogta. - Itt nincsenek pókok. - Nincsenek. Mr. Tinbergen ide szokott hívni egy embert, aki befújja az épületet rovarirtóval. Most volt itt februárban. Szóval nincsenek pókok. Jadie felnézett. - Nincsenek pókok. Nincsenek ablakok. Senki se jöhet be. - Senki. Odament az osztályba nyíló ajtóhoz, és még egyszer kipróbálta, hogy nyílik-e. Mivel előzőleg bezárta, nem nyílhatott, de Jadie azért csak húzta és húzta és húzta, egyik lábát az ajtófélfának támasztva, hogy még nagyobb erőt tudjon kifejteni. Mikor az ajtó így se moccant,

Jadie egészen váratlan dolgot tett. Felnevetett. Még sohasem hallottam Jadie-t nevetni. Valójában soha nem láttam többet, mint alkalmanként egy halvány mosolyt, de most vidáman nevetett, és a hang betöltötte az öltözőt. - Látom, nagyon örülsz, hogy nem lehet kinyitni az ajtót - mondtam. - Be van zárva. Bezártam magunkat. Senki más nem tud bejönni. Nem tudnak benézni az ablakon. A pókok sem tudhatják. Ez jó. - Egyetértek - mondtam. - Ez jó - ismételte. - Itt biztonságban vagyok. - Igen, biztonságban. A csend jelentőségteljessé nőtt. Jadie tekintete ide-oda vándorolt a falak, az ajtók és a padló között, aztán megpihent az arcomon. - Akarja, hogy kiegyenesedjek? - kérdezte hirtelen, egy összeesküvő hangsúlyával. Bólintottam. Lassan, kicsit mereven, felemelte a testét, míg végül egyenesen állt. Fél kézzel megtámaszkodott a falban, hátrafeszítette a vállait és kidugta a hasát. Rám mosolygott, könnyed, sokatmondó mosollyal. Visszamosolyogtam. - Ez remek. Elfordult tőlem, felnyúlt, és mindkét kezével megragadott egy-egy ruhafogantyút. Lábait megtámasztotta a padon, kihomorította a testét, nyújtotta a minden bizonnyal nagyon megmerevedett izmait. Ismételten felhúzta magát a fogantyúkhoz, aztán vissza, mintha valami furcsa karnyújtást végezne, míg végül hallható megkönnyebbüléssel felsóhajtott. Egész idő alatt egyikünk sem beszélt. Jadie lemászott a padról, és még mindig egyenesen állva arra összpontosított, hogy lehúzogassa a melegítője ujját, helyrehozza a ruházatát. - Most már tudom, mit jelent az a felirat - mondta halkan, rám se nézve. - Milyen felirat? - A Kilencedik utcában van egy barna templom, arra van kitéve a felirat, a kapu fölött. Az van odaírva, hogy „Biztonságban Istennél". Mindig elolvastam, amikor arra mentünk, de sose tudtam, hogy mit jelent. - Elmosolyodott. - De most már tudom. Itt biztonságban vagyok, igaz? Biztonságban magával. Másnap délután tanítás után Jadie megint megjelent. Már idejekorán készenlétbe helyezkedtem az öltözőben. Kattant az osztályterem ajtaján a zár, aztán hallottam Jadie lábának halk csoszogását keresztül a termen, míg végül megjelent az öltöző ajtajában. Rámosolyogtam, viszonzásul Jadie szemében is megjelent egy mosoly árnyéka, bár nem jutott

el az ajkáig. Kinyitottam az asztalfiókot, és elővettem a kulcsot. - Akarod bezárni az ajtókat? - kérdeztem. Ettől a közös titok széles mosolya jelent meg Jadie arcán. Kikapta kezemből a kulcsot, és már ott is termett a hátsó ajtónál, hogy bezárja, azután visszatért az asztalom mellettihez. Beragasztotta a kulcslyukat, majd ismételten megrángatta mindkét ajtót, hogy tényleg zárva vannak-e. Mire végzett teendőivel, már felegyenesedett, és megállt az osztályba vezető ajtónál, hogy a zárat becézgesse. - Tetszik neked az a zár - mondtam. - Bezártam magunkat - felelte. - Biztonságban vagyunk, zárt ajtók mögött. Jadie ismét elvégezte tornagyakorlatait a ruhaakasztókkal, hogy kinyújtsa kar- és hátizmait. Azután egy váratlan, villanásnyi mozdulattal elindult a kis helyiségben. Az óramutató járásával ellenkező irányban robogott körbe-körbe, jobb kezével súrolva a falat. Meglepett, hogy milyen sebesen mozog a szűk kis térben. Egyszer, kétszer, háromszor járta körbe a helyiséget, egész idő alatt ujjai hegyével súrolta a falat, a fogasokat, a padokat. Azután a távolabbi sarokban lévő függőleges cső ragadta meg a figyelmét. Köré fonta karjait, megölelte, azután ráfonta lábait is, mintha fel akarna mászni rá. Nem tette, de három vagy négy percig így maradt. Összezavarodva, csendben ültem. Tényleg ugyanaz a gyerek volt ez, aki ott ült az osztályteremben csupán pár órával ezelőtt, mint valami fura, töpörödött kis szobor, és csak akkor szólt, ha szóltak hozzá? Ez Jadie volt? Ezek a délutáni látogatások csakhamar rutinná váltak. Majd mindennap, négy tizenötkor vagy négy harminckor Jadie megjelent, bezárkózott velem, felegyenesedett, és elkezdte körkörös útját a helyiségben. Nem volt túl sok változatosság abban, amit csinált, és úgy tűnt, mintha a jelenlétem nem is foglalkoztatná igazán. Látszólag minden figyelmét a fizikai mozgásra összpontosította, nyughatatlanul futkosott körbe-körbe a kis helyiségben. Mintegy húszpercnyi izgatott körözés után megállt, kijelentette, hogy haza kell mennie. Egymás után kinyitotta az ajtókat, és eközben ismét kétrét görbedt, újból azzá a rákszerű kis teremtéssé változott, aki lenni szokott. Több mint két hét telt el így. Aztán hirtelen megváltozott a forgatókönyv. Egy alkalommal, miután megjött és bezárta az ajtókat, Jadie felegyenesedett. Vártam, hogy elvégezze szokásos fogas-gyakorlatait, de ehelyett hirtelen felvisított, fejhangú, fültépő, kislányos visítás volt, az egész szoba visszhangzott tőle. Jadie fülig érő vigyorral megpördült, és újra visított. És újra. És újra. Megsüketülve ültem.

Jadie táncolt, hátravetett fejjel, karjait szétvetve. Sikítva pörgött. Már több mint öt perce mehetett így, mikor kopogtak a folyosóra nyíló ajtón. —

Torey? - Lucy hangja volt, ijedtnek tűnt. - Minden rendben van odabent? - Forgatta az

ajtógombot, de mivel zárva volt, az ajtó nem mozdult. Jadie kővé dermedt, mikor meghallotta Lucy hangját, és most, hogy az ajtó nem nyílt ki, hallhatóan felsóhajtott. —

Igen, minden rendben! - szóltam ki.

— Biztos? Segíthetek neked valamiben? — Nem, nem, minden oké, Luce. Fojtott hangok hallatszottak az ajtó mögül. - Hát, jól van... - mondta bizonytalanul Lucy Ha te mondod. - Azután elment. Jadie kőmerev maradt, míg csak meg nem győződött róla, hogy már senki sincs az ajtó előtt. Akkor visszafordította a fejét, rám nézett, majd befogta a száját és kuncogott. - Meghallotta a hangomat - suttogta. — Igen, meghallotta, na és? — Meghallotta, hogy sikítok. —

Igen, és te még mindig biztonságban vagy, ugye? - mondtam.

Jadie körbeszáguldott a szobában, mint a villám, könnyedén végigfuttatva ujjait a falon. Néhány másodpercen belül három vagy négy kört tett meg fürgén fel-le ugrálva a padokon. A harmadik körnél váratlanul kitört, és megközelítette a függőleges csövet. Mint már annyiszor, karjaival és lábaival szoros ölelésbe fonta, néhány percig hozzátapadt, azután váratlanul és villámgyorsan felkapaszkodott a csövön. Még mielőtt észbe kaphattam volna, Jadie elérte fönt a két keskenyebb csövet, amelyek a szoba egyik oldalán párhuzamosan futottak végig a plafon alatt, és rajtuk termett, ahogy egy tornász a dupla korláton. Megijedtem, mert jó két méterre volt a padlótól. - Jade, azokat a csöveket nem arra szánták, hogy mászszanak rajtuk. Jadie szívből nevetett. - Nem vagyok benne biztos, hogy elbírják a súlyodat, és nem szeretném, ha bajod esne, úgyhogy gyere le. Semmi jelét nem adta, hogy le akarna szállni a csövekről. Megragadtam a székemet, odahúztam, és készültem, hogy leszedem onnan. Ez azonnali hatást váltott ki. Jadie elsiklott előlem, és még mindig nevetve, háttal leengedte magát az egyik csövön, egy darabig hintázott a levegőben, azután leugrott a padlóra. Az osztályteremben továbbra is úgy zajlott minden, mintha mindezek sohasem történtek volna meg. Jadie napjai csaknem teljes hallgatásban teltek, változatlanul kétrét görnyedve,

leszegett fejjel, karjait a teste alá gyűrve járt. Többször is el kellett hessegetnem magamtól azt a fura érzést, hogy talán valami módon én fantáziálom ezeket a délutáni látogatásokat, én vagyok az, aki hallucinál. Egyszer, egy kilátástalan pillanatig az futott át az agyamon, vajon nem ugyanezt tapasztalta meg June Harriman is Jadie-vel? Általában sikeresen elhatároltam magam attól, hogy túl sokat gondoljak June Harrimanre. Nem ismertem személyesen, de közös volt az osztályunk, és emiatt könnyen vonhattam volna le olyan következtetéseket, amelyek nemcsak tévesek, de destruktívak is. De amikor odapillantottam az osztályban Jadiere, aki torz tartásban, némán ült a székén, mégis felötlött bennem, hogy talán emiatt lett June Harriman öngyilkos - oda jutott, hogy azt hitte, ő az őrült. Csak futó gondolat volt, de mélyre hasított, olyan élesen, mint egy tőr. Tökéletes forgatókönyv egy horrorfilmhez. Azon a pénteken délután kollázst akartam készíteni a gyerekekkel. Tekintélyes magazingyűjteménnyel jöttem az iskolába, és egy jókora dobozzal, amiben impozáns választék volt mindenféle kacatból - a madártollaktól kezdve a szivacsdarabokon és műanyag kupakokon át a száraztésztáig. Igyekeztem elmagyarázni a gyerekeknek a művészet és a műalkotások megfoghatatlan természetét. Előzőleg tanulmányoztunk egy lazán összerakott mintadarabot, amelynek témája az érzelmek volt, és abban reménykedtem, hogy az ő munkáikat majd ehhez viszonyíthatjuk. Megígértem, hogy ha mindenki elkészült, akkor közösen megbeszéljük az elkészült műveket, azt, hogy milyen érzelmeket keltenek a szemlélőben, milyen érzések vezettek az elkészítésükhöz. A fiúk mohón rávetették magukat a doboz tartalmára, és azonnal dolgozni kezdtek. Reubennak a szövetdarabok tetszettek, különösen a selyem- és bársonydarabkák. Ezeket gyöngéden kiválasztotta a dobozból, a felső ajkához simította, és tapsikolt izgalmában. Philip Reuben mellett ült, elővett egy Montgomery Ward katalógust, lelkesen vagdosta ki belőle a különféle játékok képeit, és a papírlapra ragasztotta. - Mi van itt nekünk? - kérdeztem, és mellételepedtem. - Haaahhh - lehelte Philip. Egész szótára súlyosan ejtett szótagokból állt, amelyek legtöbbje értelmezhetetlen volt számomra. - Játékok? - érdeklődtem. Vadul hadonászott. - Az a karácsonyi Mikulás-csomagja - közölte Jeremiah az asztal másik feléről. - Ezt próbálja mondani magának. Ugye? Ő és én arról csinálunk egy képet, hogy mit szeretnénk karácsonyi harisnyába. Gondoltam, jobb, ha nem világosítom fel Jeremiah-t arról, hogy még csak március huszonkilencedike van. - És Jadie is - mondta Jeremiah, szélesen gesztikulálva, hogy mindnyájukat egybefoglalja.

- Jadie, én és Philip ezt csináljuk meg kollázsnak. Amit a Mikulás hozni fog. - Jeremiah éppen Jaguarok és aranyrudak képeit ragasztgatta a papírjára. Ami azt illeti, Jadie semmit sem csinált. Görnyedten ült a székében, álla szinte az asztallapot érte. Rosszkedvűen bámulta az előtte heverő üres rajzlapot. - Nehéz elkezdeni? - kérdeztem. Semmi válasz. - Tudod ugye, hogy nem muszáj karácsonyi harisnyát készíteni? Ez Jeremiah elképzelése. Ha ő olyan kollázst szeretne készíteni, ami azt ábrázolja, hogy mit szeretne kapni karácsonyra, az aranyos ötlet, de te csinálhatsz egészen mást is. Úgy készítheted el a kollázsodat, ahogy csak akarod. Csönd. - Fontos a művészetben, hogy nem érdemes túl sok időt szánni a töprengésre. Csak pillants a dobozba, és lássuk, mi ragadja meg a figyelmedet. Szünet. Figyeltem Jadie-t. - Emlékszel, hogy nemrég az érzelmekről beszéltünk? Arról a helyről mélyen odabent, a belsőnkben, ahol az érzéseink fészkelnek. Pillants be oda, és találd ki, hogy mit érzel. Most, ebben a pillanatban. Lássuk, tudnál-e egy kollázst készíteni abból, amit találsz. Visszamentem a fiúkhoz, és egyedül hagytam Jadie-t az üres papírral. Általában nagyon ügyes volt azokban a feladatokban, amelyeket szikár egyértelműséggel jelöltek ki számára, mint az iskolai házi feladatokban is, de úgy látszott, gondjai vannak a szabadon értelmezhető tevékenységekkel. Éppen ezért el akartam kerülni a csábítást, hogy pontosan előírjam számára, mit csináljon. Mikor kisvártatva odapillantottam, Jadie már elkezdett dolgozni. Felvett egy magazint, és képeket vágott ki belőle. Egy pár pillanatig figyeltem, próbáltam összefüggést felfedezni a kivágások között, de nem tudtam. Jeremiah majdnem kész volt a kollázsával, és fészkelődni kezdett. Áthajolt Jadie válla felett. - Mit csinálsz? Jadie nem felelt. Csak vagdosott tovább. Aztán, miután összeszedett vagy két tucat képet, félrelökte a magazint. Maga elé fektette a képeket, ismét fogta az ollóját, és gondosan elkezdte a képeket szétvagdosni apró darabkákra. - Azannya, hölgyem, nézze meg. Tisztára őrült. Nézze, mit csinál a csaj! - kiabálta Jeremiah. Szigorú pillantást vetettem rá. - Te hülye vagy - mondta Jeremiah Jadie-nek, aztán levetette magát a székére és drámaian felsóhajtott. - Asszem, most itt ülhetünk és várhatunk, amíg elkészül. Elcseszte az elejét,

amikor el kellett volna kezdeni dolgozni neki, és most meg mi várhatunk. Hé, csajszi, miért van az, hogy te mindig olyan lassú vagy? Miért csinálod mindig máskor a dolgokat, mint mi többiek? Csak üldögélsz, mint valami idióta. Jadie ügyet sem vetett rá, folytatta a vagdosást. Kénytelen voltam belátni, hogy eredeti tervem, miszerint majd közösen beszéljük meg a kollázsokat, végképp kútba esik. Ha még túl sokat várok, a fiúk viselkedése eljut egy pontig, ahonnét nincs visszaút. És tényleg, abban a pillanatban, amint erre gondoltam, Jeremiah felkapta Reuben kollázsát, és felhajította a levegőbe. A papírlap vitorlát bontva szállt. - Hé, tökfej! - ordította Jeremiah. - Mondd, hogy baszás! —

Mondd, hogy baszás - ismételte készségesen Reuben.

— Mondd, hogy baszás, Reuben. Baszás, baszás, baszás, baszás. Bassszátok meg! Belöktem egy lemezt a lemezjátszóba, és játszani kezdtem egy igazán emelkedett szellemű kórusművet, a Jő a hegyeken át címűt, hogy lecsillapítsam Jeremiah-t. Elkaptam Philipet, és mókás

táncmozdulatokat

tettem

vele.

Számos

szakaszt

elénekeltünk

így

gyors

egymásutánban, életteli, heves mozdulatok kíséretében, hogy levezessünk némi energiát. Azután, amikor az ének befejeződött, felvettem azt a könyvet, amit éppen közösen olvastunk, és leültünk az olvasósarokban a szőnyegre, hogy elkezdjünk egy új fejezetet. Hangosan olvastam, amíg csak ki nem csöngettek. Jadie mindezek alatt végig ott dolgozott az asztalnál. Mikor csöngettek, az öltözőbe menet Jeremiah elhúzott mellette, és hirtelen megtorpant. - Hé, hölgyem, nézze, mit csinált! - kiabálta, felkapta a rajzlapot, még mielőtt Jadie megakadályozhatta volna, és odamutatta nekem. Most lett nyilvánvaló az összefüggés a kivágott képek között: mindegyik egy csomó pirosat tartalmazott. Jadie azzal, hogy összevagdosta őket apró darabokra, majd elrendezte és felragasztotta, mozaikszerű alkotást hozott létre, egy nagy piros kört egy fekete kereszt körül, amit fonálból készített. Csak ennyi volt a kép: egy négyfelé osztott kör. - Hé, ez tök jó, bakker! - ordította Jeremiah. - Nem is vagy te olyan hülye, amikor nem akarod. - Érdekes kép, Jadie - mondtam én. - Érdekes? Anyám, ez órrrjási! - kiabálta Jeremiah egy tigris vérszomjával. - Tudja, hölgyem, hogy mi ez? Célkereszt! Telibe. Ratatatataaü - Fellökte a képet a levegőbe, és az ujjával legéppuskázta. Jadie csak ült. Lehajoltam, hogy felszedjem a kollázst a padlóról, és visszatettem az asztalra. Ezalatt

Jeremiah Reubenra ugrott, és az ő hátán lovagolt ki az öltözőbe. - Mesélned kell erről mondtam vidáman Jadie-nek. - A mozaikkészítés nagyon jó ötlet volt. Jadie befedte száját a kezeivel és valamit motyogott. - Tessék? Még jobban összegörnyedt, és megint motyogott. - Attól tartok, nem értem, szívecském. - Egészen közel hajoltam hozzá. - Mit mondtál? - Dobja ki. - Azt akarod, hogy dobjam ki a kollázsodat? Miután olyan sokat dolgoztál vele? Feszülten bólintott, minden izma megmerevedett. - Van annak valami oka, hogy ezt kéred? Nem felelt. - Valami, amit Jeremiah mondott? Felzaklatott, hogy elvette és játszott vele? Kissé megrázta a fejét. - Én érdekesnek találom a képedet. Szeretném megtartani. Nem muszáj kitennünk a falra, ha nem akarod, de ne dobjuk el, legalábbis egyelőre. Jó? Jadie szeme könnybe borult. - Dobja el! - Miért? - A kereszt jelöli a célt.

HÉT

Az évek során összegyűjtöttem egy nagy dobozra való babát és babaruhát. Babáim úgynevezett Sacha-típusú babák voltak, fiúk és lányok, a gyerekkor közepén, tojáshéj árnyalatú, nem etnikai jellegű bőrszínnel, sűrű, fésülhető hajjal, és kívánságokkal teli, sokértelmű, talányos arckifejezéssel. Hatan voltak: két fiú, két lány, és két kisbaba. Valamelyik évben, amikor különösen unalmas nyári munkám akadt, üres óráimat babaruhavarrással töltöttem, és most bőséges ruhatár állt rendelkezésükre: ingek, nadrágok, ruhák, overallok, kabátok, pizsamák, fehérneműk, és minden egyéb, amire csak szükségük lehetett. Egyik barátnőm ráérzett a dologra, és kis pulóvereket, sapkákat és zoknikat kötött nekik, sőt, még tipegőket is a kisbabáknak. Kiegészítésképpen összegyűjtöttem még mindenféle apróságot, amivel játszani lehetett, megfelelő méretű edénykéket, ágyneműt, kitömött állatkákat, apró játékokat és könyveket. Kutatómunkám során a babák mindig nagyon sikeres játéknak bizonyultak, előző osztályaimban és a terápiás foglalkozásokon egyaránt. Úgyhogy amikor végre minden holmim szerencsésen megérkezett Peckingbe, és kicsomagolás közben kezembe akadtak a babák, már alig vártam, hogy az osztályterembe vihessem őket. Sajnos, a kulturális előítéletek sokkal előbb ott voltak, mint én. - Babák?! - kiáltotta Jeremiah mélységesen felháborodva. - Ugye nem képzeli, hogy egy csomó babával fogok játszani? Az lányoknak való játék! - Visszarántotta kezét a dobozból, mintha megégette volna. - Nézz csak ide, Jeremiah. Látod? Itt fiú babák is vannak. És jópofa dolgokat lehet velük csinálni. Nézd, itt van egy kis rögbilabda. Ezek a fiúk gyakorolhatnak egy rögbimeccsre. Belekukkanthatnánk a mindenes dobozunkba, hátha találunk ott valamit, amiből sisakot is készíthetünk nekik. - Hölgyem, ha azt képzeli, hogy én babákkal fogok játszani, akkor abból nagy balhé lesz. Gyere, Phil, gyere, Reub, tűnés a hülye babák közeléből. - Egyáltalán nem muszáj velük játszanod, Jeremiah. Itt senkinek sem kötelező semmivel sem játszani, nem igaz? De arra sincsen okod, hogy elvedd mások örömét és rossz érzéseket szerezz annak, aki esetleg szeretne valami érdekes dologgal foglalkozni. Nem kell úgy gondolni rájuk, mint játék babákra. Ok... embereket jelképeznek. —

Ezek babák.

Év elején valószínűleg könnyebben ment volna. Valameny-nyi előző osztályomban a babák egyszerűen kezdettől ott voltak, és mint bármely más tárgyat az osztályban, fel lehetett őket venni, játszani velük és visszatenni anélkül, hogy bárki túl sok figyelmet szentelne nekik. így azután sok fiútanulóm is játszott velük. Mivel azonban rajtaütésszerűén kerültek elő, túlságosan is nyilvánvalóvá vált, hogy mire szántam őket. Akármilyen csábítóan helyeztem el

a babákat hátul a könyvespolcon, senki nem ment a közelükbe sem. Aznap tanítás után megint megjelent Jadie, ahogy szokott. Becsoszogott az öltözőbe, becsapta az ajtót, elvette a kulcsot, elfordította a zárban, és rátette a kis ragasztószalag-darabot a kulcslyukra. Azután ment és bezárta a másik ajtót is. Rögtön felegyenesedett és sikított egyet, majd körözni kezdett a szobában, gyorsan, kecsesen. Mikor ezt is befejezte, lelassított. Körülnézett, azután odajött és megállt az asztalom mellett. Csend következett. Ilyenkor mindig ott volt velem a tantervi vázlatfüzetem, nemcsak azért, mert ez volt a felkészülés ideje, hanem azért is, mert ez lehetővé tette, hogy Jadie-n kívül másra is figyeljek, és ettől kissé kevésbé voltak intenzívek ezek az együttlétek. - Tudja, mit? - mondta lágyan Jadie. - No mit? - Semmit se tudok itt bent csinálni. - Egy kicsit unatkozol? Bólintott. - És mit gondolsz, mit kéne tennünk, hogy ne így legyen? -

kérdeztem,

abban

a

reményben, hogy esetleg kiterjeszthetjük tevékenységünket a bezárt öltözőn kívülre is. - Jó volna, ha azok a babák itt lennének. - Ha játszani szeretnél a babákkal, részemről rendben - mondtam. - De ott vannak, ott kint. - Kimehetsz értük. Ott van a ruhákkal teli doboz is a könyvespolcon. Abba beleteheted azokat a babákat, amelyekkel játszani szeretnél, és behozhatod ide. Jadie engem nézett. Nagyon jól tudtam, azt szeretné, hogy én menjek ki és hozzam be neki a babákat, de mivel nem mondta ki, folytattam a munkámat. Jadie továbbra is ott állt, lelombozódva. - Ha kinyitod az ajtót, ki tudsz menni a babákért - mondtam normális hangon, fel se nézve. - Nincs túl messze az ajtó a könyvespolctól. Visszahozhatod őket ide, és azután megint bezárhatod az ajtót. Jadie az ajtóra nézett. Nemcsak hogy el kell hagynia az öltöző biztonságát, ha meg akarja kapni a babákat, hanem felegyenesedve is kell maradnia, ha be szeretné hozni a dobozt. A kislány gyorsan eljutott odáig, hogy az osztálytársai jelenlétében is beszéljen, testtartása azonban az öltöző falain kívül változatlan maradt. Szomorúan felsóhajtott, és lesüppedt az egyik padra. - Szeretnéd, ha segítenék? - kérdeztem. Bólintott. - Tudod, ha elmagyarázod nekem, hogy mit szeretnél, akkor sokkal valószínűbb, hogy segíteni tudok. Nem látok bele a fejedbe. Ha azt szeretnéd, hogy segítsek, akkor meg kell

mondanod. Csend. - Kinyitom az ajtót. - Felálltam. Kivettem a kulcsot a másik ajtóból, lehúztam a ragasztószalagot emennek a kulcslyukáról, és kinyitottam. Jadie összegörnyedt. - Gyere mondtam, és kinyújtottam a kezemet. - Együtt megyünk. Kiválasztod azokat a babákat, amelyekkel játszani szeretnél, én meg hozom a ruhásdobozt. Jadie elfogadta ezt. Megfogta a kezemet, és mögöttem settenkedett be az osztályba, ahol összeszedtem a nagyobb babákat, és a karjába raktam. Jadie ezúttal nem hajlott teljesen kétrét, de határozottan szorongott, és előttem sietett vissza az öltözőbe. Ahogy becsuktam és bezártam az ajtót, szemmel láthatólag megkönnyebbülve ült le. De azért nem teljesen bízott meg bennem, újból felkelt és ellenőrizte, hogy az ajtók igazán és megfelelően be vannak-e zárva, azután visszadugta a kulcsot a másik kulcslyukba. A trauma, hogy ki kellett mennie a babákért az osztályba, teljesen kimerítette. Még mindig meggörbedve ült le a padra, amelyre a babás doboz került. Nézte a nehezen megszerzett játékokat, de úgy tűnt, képtelen lesz annyi erőt gyűjteni, hogy kivegye őket és játsszon velük. Csak ült öt percig vagy még tovább is, minden elevenség, amit általában magával hozott az öltözőbe, átmenetileg eltűnt. Azután végre belenyúlt a dobozba, és kezdte kiszedegetni a babákat. Egyenként sorba rakta őket. Mikor befejezte, kicsit megpihent, és figyelte őket. - Csinos babák - mondta gyöngéden. - Igen, szépek. Nekem is tetszenek. - Honnan szerezte őket? - Vettem. Nem mindet egyszerre, hanem egyenként, több éven át. - Minek? Maga túl nagy ahhoz, hogy babákkal játsszon. - Azoknak a gyerekeknek vettem, akikkel dolgozom. Jadie szünetet tartott, kinyújtotta egyik ujját, hogy finoman megérintse az egyik baba haját. - Azoknak a fiúknak és lányoknak, akikről egyszer beszélt nekem? Akik olyanok, mint én, és nem beszélnek? - Igen. - Tényleg dolgozott olyan gyerekekkel? - Igen. Rám nézett. - De igazából? Nem csak kitalálta? - Nem, valóban dolgoztam olyan lányokkal és fiúkkal, amilyen te vagy. Az volt a munkám, hogy segítsek nekik újra elkezdeni beszélni, és megoldani azokat a problémákat, amelyek miatt abbahagyták. Tudod, engem ez érdekelt. Úgy hívják, hogy kutatómunka. Arra való,

hogy többet is megtudjunk valamiről, amiről az emberek esetleg még nem tudnak eleget. És engem nagyon érdekeltek azok a gyerekek, akiknek bizonyos helyzetekben nehéz volt megszólalniuk. Szerettem volna tudni, mi a baj, és megtalálni a módot, amitől könnyebb lesz nekik, szóval ebből állt a kutatásom. - És megtalálta, amit akart? - kérdezte, miközben figyelme visszafordult a babákhoz. - Igen, azt hiszem. Csend támadt, és egy darabig ott lebegett körülöttünk. Jadie még mindig nem nyúlt a babákhoz. Csak ült és nézte őket. - A többiek - kezdte lassan - tényleg nem beszéltek? Úgy, mint én? - Igen. Mint te. - És azután tudott segíteni? Jobb lett nekik? És azután már beszéltek? Magához is beszéltek? Elmondtak magának dolgokat? - Igen. Rám nézett. - Elmondtak dolgokat? Bólintottam. - És maga hitt nekik? - Nos, mindig próbálok odafigyelni arra, amit az emberek mondanak nekem. - És aztán megpróbálta, hogy jobb legyen nekik? - Igen, megpróbáltam. Megint csönd. Jadie kinyújtotta a kezét, és felvette az egyik Sacha-babát. Vastag, derékig érő fekete haja volt, amit gyengéden lesimított. - Átöltöztethetem ezt a babát? - Persze. Felöltöztetheted bármelyiket, ahogyan csak akarod. Azért vannak, hogy játsszatok velük. Megint megsimogatta a baba hosszú haját, és az arcát nézte. Azután a doboz fölé hajolt, és kiválogatott egy teljes ruhatárat: bugyit és alsótrikót, overallt, pulóvert, kesztyűt, kabátot, cipőt, zoknit és gyapjúkalapot. Visszatértem a munkámhoz, de időnként lopva odapillantottam rá. Feszültebb volt, mint általában. A válla begörbült, a tagjait a teste közelében tartotta. Még így, zárt ajtók mögött sem tűnt sokkal elengedettebbnek, mint általában az osztályteremben, de nagyon elmerült abban, amit csinált. Olyannyira, hogy nem is látszott játéknak. Jadie nagy gonddal levette a babáról a ruhát, ami rajta volt. Mikor teljesen levetkőztette, rábámult, és könnyedén végigfuttatta ujjait a baba testének puha körvonalain. Megvizsgálta az ízületeket, amelyek sokévi használat után elég lazák voltak, beledugta ujját a hajlatokba. Megtapintotta a halványan jelzett köldököt. Megkísérelte felfedezni a nemi szerveket. Azután ugyanazzal a gyengédséggel, amellyel levetkőztette a babát, elkezdte ráadni az új ruhákat, először a zoknikat és alsóneműt. Nagyon lassan dolgozott, és elkerülhetetlenül

figyelmeztetnem kellett az idő múlására. - Jadie, már csak egy kis időnk van hátra. Mindjárt öt óra. - Ne mondjon ilyet - felelte, fel se nézve. - Még van annyi idő, hogy befejezd az öltöztetést, de azután mennünk kell. Mr. O'Banyon be akar majd zárni. - Ne mondja ezt - egy kicsit szemrehányó volt a hangja. - Még nem akarsz menni, ugye? - Ma még nem volt időm játszani. - Nos, talán majd holnap. így hagyhatjuk a dolgokat, ahogy vannak. Nem hiszem, hogy a fiúkat zavarná, ha itt tartanánk a babákat. És akkor holnap délután, ha eljössz, ott folytathatod, ahol abbahagytad. Láttam, hogy váratlanul remegni kezd az alsó ajka. Erősen szorította a babát mindkét kezével. - Nagyon rossz érzés most neked, hogy el kell mennünk, látom rajtad. -Be kell fejeznem, amit csinálok. Több idő kell! - Azzal Jadie hirtelen könnyekben tört ki. Felugrott a padról, és magához szorította a babát. - Helyet kell neki csinálnom! Most nem mehetek el. Egy helyet kell találnom, ahol biztonságban van! - Ezzel Jadie az öltöző távolabbi sarkába menekült, arccal beszorítva magát a sarokba. Megrendülten felemelkedtem. Még sosem láttam sírni Jadie-t azelőtt. Ahogy közeledtem hozzá, elugrott előlem, és szorosan magához szorította a babát. Sehova se tud elbújni - zokogta, és sebesen jobbra-balra nézett, hogy rejtekhelyet találjon. Ez egy néma szoba. Egy néma, hülye szoba. Hova tud elbújni egy ilyen néma, hülye helyen, mint ez? Nincs semmi, és kell találnom neki helyet, mielőtt elmegyek! - Jadie, szívem... - Maga nem érti! - De lehet, hogy igen - mondtam, igyekeztem lágy, megnyugtató hangon beszélni. - Még mindig van egy kis időnk. Ha még csinálnod kell valamit a babával, és nem tart tovább pár percnél, akkor biztos, hogy elég időnk van rá. Egy-két percig csak nézett a könnyes szemével, aztán lassan megnyugodott. Mosolyogtam. - Gyere, szívem. Fejezd be, amit szeretnél. Jadie lassan közelebb jött. - Helyet kell neki csinálnom - mondta halkan, még mindig nedves arccal. - Azt akarom, hogy kényelmes, meleg helye legyen. - Jadie felnézett rám, szinte zavarban. - Látja, ezért adtam rá mind ezeket a ruhákat. Mert mindig fázik. És én mindig azt mondtam neki, hogy szerzek majd neki meleg ruhákat.

- Igen. - De most először egy helyet kell találnom. - Hogyan tudok segíteni? - kérdeztem. - Milyen helyre gondolsz? Jadie körülnézett az öltözőben. - Hát ez az. Itt nincs hely. Üres. És nekem nincs elég időm, hogy csináljak neki egy helyet, mielőtt haza kell mennem. - A könnyes remegés ismét megjelent a hangjában.

.

- Olyan helyet keresel, ahova eltehetnéd a babát? - Egy meleg helyet. De biztonságosnak kell lennie. Bujkálnia kell. Körülnéztem a helyiségben. Jadie-nek igaza volt, valóban nem túl sok búvóhely akadt itt. Aztán megpillantottam a babaruhás dobozt. - Mit szólnál ahhoz? - mutattam rá. - Talán készíthetnél mélyen bent, a babaruhák közt egy jó kis helyet neki. Jadie csendesen állt mellettem, és méregette a dobozt, azután fölé hajolt, és megtapogatta a vastag ruharétegeket. Bólintott. Összeszedtem a többi babát, és beletettem őket a doboz különálló fedelébe, míg Jadie letérdelt, és gödröt ásott a babaruhák között. Gyöngéden beletette a fekete hajú babát, és befedte, kivéve az arcát. - Meg is van - suttogta. - Finom és meleg. Felemelkedett, méregette a babát a dobozban, aztán nagy gonddal felvette a többi babát is, és gyengéden rárakta őket, amitől a fekete hajú baba arca szinte láthatatlanná vált. - így tud lélegezni - magyarázta Jadie, miközben a többi babát elrendezte. - Hagytam neki egy lélegzőlyukat. De ha bárki idejön, és meglátja, nem fogja tudni, hogy ő is ott van. Azt fogják hinni, hogy csak egy régi játékosdoboz. - Aggodalmas pillantást vetett rám. - Ugye? - Egészen biztosan azt hiszik majd. - Nem fogják tudni, hogy ott van. Itt biztonságban lesz. - Jadie felnézett. - És bezárja az ajtót, ugye? Vettem a kabátomat. - Igen, be fogom zárni az ajtót. Mindig bezárom. Jadie elégedetten vette tudomásul, és ment a saját holmijáért. Amikor el akartunk indulni, fogtam a doboz tetejét, és gyengéden rátettem a dobozra. - Ne! - kiáltotta Jadie. - Csak úgy könnyedén teszem ide, hogy ne keveredjen el a doboztól, és ne lépjenek rá vagy ilyesmi. - Nem. Ne tegye rá a tetejét. Ha ráteszi a tetejét, akkor azt fogja hinni, hogy élve eltemették, és Tashee nagyon fél ettől.

NYOLC

A következő pár napban Jadie nem jött el tanítás után. Egyik délután tanácskozáson voltam, a másikon Reuben születésnapi partija volt, amire Jadie-t is meghívták. Azután teltek a napok, és Jadie egyszerűen nem jött. Végül pénteken megjelent. Mint mindig, az első dolga az volt, hogy bezárta az ajtókat és ellenőrizte, biztonságos-e minden. Azután odarohant a babák dobozához, amely még mindig ott volt a padon, ahová tette. - Hol vagy? Hol vagy? - kérdezte kétségbeesetten, és félrehajította azokat a babákat, amelyeket a doboz legtetejére rakott. Azután... nos, akármilyen elvárásaim is voltak azzal kapcsolatban, hogy a hétfői gyöngéd jelenetek majd folytatódnak, nyomban kegyetlenül szertefoszlottak, mikor Jadie kirántotta a dobozból a fekete hajú babát. - Kakás bugyik! -visította, összeseperte karjába az összes babát, és a földre hajította őket. Mindnek kakás a bugyija! Tudja, mit csinálok? Tisztába teszem őket, kiszedem ezt a sok kakát. Szar. Csupa szar. Mindjárt itt lesz egy hatalmas rakás szar. - Egy helyre mutatott a padon. Leült a padlóra, és elkezdte leszedni az overallt a sötét hajú babáról. Játékának félreérthetetlenül mániákus jellege volt. Csapkodott, rángatózott, visított és dobálózott. A babának, amellyel olyan gyöngéden bánt hétfőn, most a többiekkel együtt szidás és csapkodás jutott. - Te is összekakáltad a bugyidat? - kérdezte az egyik babától. - Azt csináltad, ugye? Gyerünk, hol a bili? - Jadie letette a babát, és gyorsan körülnézett. - Hol van valami, amit használhatok? - kérdezte, azután felpattant. - Ott, a gyurma. Adja csak ide. Kell nekem. - Rámutatott a gyurmásdobozra az íróasztal túlsó oldalán. Odaadtam neki. Jadie leszedte a tetejét, és ismét a babákhoz fordult. - Ez lesz a babakaki! -

Gyurmadarabokat csípett ki az anyagból, és a babák nadrágjába tömködte.

Jadie játékából én teljes mértékben kimaradtam. Nem tett semmi különöset annak érdekében, hogy kizárjon belőle, de csakis önmagához beszélt. Én csak mintegy véletlenül voltam ott, ugyanabban a szobában. Az egész forgatókönyv a mocskos alsóneműk körül zajlott. Jadie óvatosan lefektette az összes fiú- és lánybabát, gyurmaürüléket tömködött a nadrágjukba, azután nagy jelenetet csinált abból, hogy egyenként felállította őket, belekukkantott a nadrágjukba hátul, és felfedezte tartalmukat. - Ó, a mindenségit! Valami szarosat csináltál a nadrágodba? Van ott valami? Van valaki, aki beszart a nadrágjába?

Újra és újra végigment ezen a szertartáson, egyre harsányabban, az utolsó babával már szinte ordított. Azután elővett egy kis tálat a babaedények közül, és kezdte összeszedni a gyurmadarabokat a babák nadrágjából. - Ez az. Itt is van, meg itt. - motyogta minden alkalommal, mikor kiszedett egy darabot. - Most már sok van. Odanézzetek, mennyi kaka! Csendben ültem az asztalomnál, a toll még mindig a kezemben, rémülten és megbabonázva figyeltem. Szenvedélyes, rögeszmés játék volt, amelyet minden beavatkozás az én részemről megszakított volna, úgyhogy nem is tettem semmit, csak néztem. Mikor Jadie kiszedte a babák nadrágjából az összes gyurmát, meztelenre vetkőztette és egymás mellé fektette őket a padon. - Ez az, most meglátjátok, mi történik - motyogta maga elé Jadie, miközben felvette a gyurmaürülékkel teli edényt. - Most megeszitek az egészet. Fogott egy darab gyurmát, és belenyomta az egyik baba szájába. Ez azonban nem elégítette ki, szét is kente a baba szemén, orrán, egész arcán. - Edd meg - követelte. - Edd meg! Nem tudtam tovább csöndben maradni. - Mit jelent ez? Miért kell megenniük? kérdeztem. Jadie valószínűleg teljesen elfeledkezett rólam, mert a hangomra hevesen összerezzent, és kiborította a kis edény tartalmát. Hirtelen felemelkedett onnan, ahol térdelt, és az edényt felém lódította. - Szart! - kiabálta. - Szart neked is! Azt jelenti. Szart neked! - És körbeszáguldott a szobában, rácsapott a padra, megbotlott, megint felugrott. - Most elkaplak! Elkaplak! Megöllek! - üvöltötte, de szavait inkább a levegőbe kiabálta, mint nekem. Mikor már a negyedik kört tette meg a szobában, lefékezett az asztalomnál, kinyúlt, és kikapta a kezemből a filctollat. - Szar! Szar! Szar! - folytatta a visítást, és újból nekilódult. Nekiment a szemközti falnak, hiszen a helyiség túl kicsi volt ehhez a sebességhez, és mielőtt meggátolhattam volna benne, villámgyorsan bekarikázott kereszteket kezdett rajzolni rá. - Hohó! - kiáltottam és felugrottam. - Ezt nem engedhetem meg neked, Jadie! - Nem tud megállítani! - és folytatta tovább a körök rajzolását. - De igen! - mondtam, elkaptam a karját és szorosan magamhoz húztam. - Nem teheti! Meg tudom ölni magát! - vágott vissza, és megpróbált bekarikázott kereszteket rajzolni a bőrömre is, de végül sikerült leszorítani a karját, és elvenni tőle a tollat. Jadie percekig elkeseredetten küzdött, rugdosott és próbálta kirántani magát, de nem engedtem, belecsomagoltam szilárd medve-ölelésembe, olyannyira, hogy meg se tudott mozdulni. Hisztérikus sikoltozása lassanként zokogássá változott, és végül mindketten kimerülten a padlóra rogytunk. Jadie sírt, részben a frusztrációtól, hogy nem tudott elszabadulni, aztán eltűnt a kétségbeesett árnyalat, és egyszerűen csak sírt, zokogott, arcát a

blúzomba rejtve. - Sajnálom - hüppögte a könnyein keresztül - Sajnálom, annyira sajnálom. - Jól van. Ne is törődj vele. Odanyúlt, ahova a köröket rajzolta a bőrömre a filctollal, és megpróbálta ledörzsölni őket. Mikor nem sikerült, ujjait az arcához emelte, és a könnyeivel próbálta meg eltüntetni az ábrákat. A szívbemarkoló gesztus úgy megrendített, hogy még közelebb húztam magamhoz. - Ne nyugtalankodj, Jadie. Ezek csak rajzok. Nem lesz tőlük semmi bajom. - Nem akarom, hogy meghaljon! Ne haljon meg! - Csak filctoll, Jadie. Le tudom mosni. Emiatt nem kell sírnod. - Csak ne haljon meg. Kérem szépen, ne haljon meg! Ezen az estén mélyen felkavarva jöttem el az iskolából. Nem tudom, hogy a történtek intenzitása tette-e, vagy inkább váratlansága, de ezúttal nem tudtam úgy magam mögött hagyni az eseményeket, ahogy általában az iskolai dolgokkal tettem. Normál körülmények között szerettem egyedül lenni. A lakásom áldásos nyugalma és a kötelességek teljes hiánya üdítő és egészséges ellentét volt a munkámhoz képest, bár a lakásomat nemigen rendeztem be, és a figyelem elterelésére alkalmas eszközök és kikapcsolódási lehetőségek híján nem volt ideális hely a megoldatlan problémákhoz. Nem volt ott semmi, ami elterelhette volna a gondolataimat. Úgyhogy aznap ahelyett, hogy hazamentem volna, elautóztam a városszéli szupermarketbe bevásárolni. Még amikor a kivilágított polcsorok között járkáltam fel-alá, olvasgattam a reggelihez való müzlis csomagok címkéit és tanakodtam, milyen ízű macskaeledel felelne meg leginkább szeszélyes és kényes ízlésű egérvadászomnak, ami nem késztetné őt arra, hogy az ételt a szőnyegre öklendezze, még akkor sem tudtam megakadályozni, hogy az agyam vissza-vissza ne szökjön Jadie-hez. Hazafelé menet ötletszerűen beugrottam Lucyhez. Nagyon jól összebarátkoztunk az iskolában. Szeretetre méltó, nyílt lélek volt, akivel jólesett a beszélgetés, és mindketten fiatalok voltunk egy olyan helyen, ahol a legtöbben már befizettek a nyugdíjpénztárba. De az iskolán kívülre eddig nem terjedt ki a barátságunk. Még az olyan homogenizáló környezet ellenére is, amilyen egy iskola, nyilvánvaló volt az életmódunk közötti különbség. Lucy helybeli lány volt, aki huszonegy évesen a szó legszorosabb értelmében a szomszéd fiúhoz ment feleségül, mesebeli esküvőt tartottak cifra hintóval, fehér lovakkal, és az egész helybeli lakosság részvételével. Miután megszerezte tanári diplomáját a legközelebbi egyetemen, nászút gyanánt három hetes körutat tettek Európában. Ettől eltekintve, Lucy teljes világa Peckingből állt. Irigyeltem azért, hogy így tud kötődni, és

hogy ennyire biztosra veszi, hogy pont itt van a helye a világban. Ha szóba jött az életünk, Lucy mindig azt mondta, hogy ő meg az én korlátlan szabadságomat irigyli, de nem vagyok benne biztos, hogy igazán így volt. - Hello! - kiáltotta kellemesen meglepve, mikor meglátott az ajtóban. - Bocs, hogy éppen péntek este zavarlak, de erre jártam, és még mindig nálam vannak azok a prospektusok a tanítási központokról a kocsiban. Gondoltam, beadom neked őket. -

Ez igaz volt, de nem épp a teljes igazság, amiért meglátogattam.

- Nagyon kedves tőled - jegyezte meg vidáman. – Van kedved bejönni? Kicsi, patyolattiszta nappaliba léptem be, zöld rongyszőnyeg és a távolabbi falnál elhelyezett elektromos orgona tette eredetivé. - Ben nincs itt ma este. Az apjával van. Felmérnek egy munkát Falls Riverben, úgyhogy csak későn ér majd haza. -

Lucy elmosolyodott. - Igazán remek, hogy csak így betoppantál. - Eltűnt a konyhában.

- Kérsz egy kis levest? Éppen fel akartam melegíteni. Vagy ettél már? - Visszajött egy leveskonzerwel. - Ez az. Marhahúsleves zöldséggel. Szereted? Vagy kinyissak egy másikat? - Nem, ez csodás lesz. - Vele mentem a konyhába. – Mit csinál Ben? Építész, ugye? Lucy bólintott. - Igen, ő és az apja építették ezt a házat is. - Széles ívben körbemutatott. Később, ha már ettünk, körbevezetlek és megmutatom. Három hálószoba van, arra az időre, amikor nekifogunk a családalapításnak. Jelenleg Jillyé a második szoba, egyelőre ő bonyolítja a fajfenntartási feladatokat. Várj csak, majd mindjárt megismered. Jilly egy törpe uszkár volt, háromhetes kölykök büszke mamája. Lucy megmutatta az összes horgolását és az esküvői fotókat. Végül az európai nászutazás képei következtek. Szükségem volt a figyelemelterelésre, és Lucy jókora adaggal szolgált. Mikor az utolsó útiképet is megtekintettük, Lucy tétovázott az album fölött. - Talán meg se kellett volna mutatnom ezeket - mondta halkan. - Hiszen te jártál Európábatij ugye? - Igen. De nem annyifelé, ahány helyen te meg Ben meg fordultatok. - De jártál sokfelé máshol is. New Yorkban is voltál. Bólintottam. - Tulajdonképpen hogy kerültél ide? - Érdekes munkának látszott, és elegem lett a városi életből. Saját szülővárosom sem sokkal nagyobb, mint Pecking. Tökéletesen jól érzem magam kis helyeken. - Szeretsz itt lenni? - Igen. - Itt nincsenek olyasféle problémák, mint a városokban. - Én ezért szeretem. Annyit lehet hallani arról a sok mocsokról, drogról meg

gyerekbántalmazásról, és én nagyon boldog vagyok, hogy gondolnom sem kell rá. Lefogadom, hogy te már találkoztál ilyesmikkel ott a városban, ugye? Rápillantottam. - Itt is történhetnek effélék. Ezek a dolgok nem tisztelik a határokat - Nem tudom, esetleg akadhat valami hasonló, talán kint a rezervátumban. - Vagy akár itt Peckingben. Lehet rá esély, legalábbis a gyerekbántalmazásra, akár még a saját osztályainkban is. Lucy kétkedve hallgatott. - Nehéz elképzelni, hogy ilyen dolgok megeshetnek olyan emberekkel, akiket mi is ismerünk - mondtam -, de sajnálatos módon néha pontosan ez történik. Lucy lenézett a fotóalbum puha, halványszürke, bőrhatású borítójára, amelyet arany nyomás díszített. - Nos, én talán nagyon is védett életet élek. - Szünet. - De nem mondhatom, hogy ne lennék hálás érte. Könnyebb hinni abban, hogy az emberek jók, ha nem tudsz róluk biztosan semmi rosszat. Tanulmányoztam Lucy arcát. Amit mindennél jobban szerettem volna megosztani valakivel, az a különös, idegborzoló élmény volt: Jadie-vel az öltözőben, bezárva, kettesben. Összezavarodtam, már nem tudtam, mit gondoljak a viselkedéséről. Afáziás volt? Agykárosodást szenvedett? Lehetett szervi oka annak, amit csinált? Vagy az egész csupán valamilyen pszichés sérülés eredménye? A legelején még csak a némaság volt a gond. Jadie most már mindenkinek válaszolt, ha szóltak hozzá, de csak hozzám beszélt spontánul. Hogyan? Miért? Mi okból? Én valóban élveztem itteni új életemet, de eddig nem szoktam hozzá ahhoz az elszigeteltséghez, amellyel járt. Professzorokból és kollégákból álló ismeretségi köröm ott maradt a városban, és itt elég lassan haladtam új kapcsolatok teremtésével. Vajon beszélhetek Lucynak arról, hogy mi zajlik az osztályomban? Helyes, ha megteszem? Tisztességes dolog akár Lucyval, akár a gyerekekkel szemben? Végül nem mondtam semmit. Ehelyett Lucy kivitt a konyhába, és megmutatta, hogy kell csokis sutit csinálni a mikrobán mindössze tíz perc alatt. Aztán leültünk a tévé elé, sutit ettünk és tejet ittunk hosszú poharakból, és egész idő alatt vihogtunk, mint az iskolás lányok. Hétfőn, iskola után Jadie csatlakozott hozzám az öltözőben. Későn jött, öt előtt húsz perccel. Első dolga az volt, hogy bezárta az ajtókat, azután leragasztotta ragasztószalaggal mindkét kulcslyukat. Ezúttal nem ellenőrizte, csak bezárta őket és visszaadta a kulcsot. A testtartásán sem változtatott. Még mindig görnyedten odament az egyik padhoz és leült. - Nem látszol túl vidámnak, Jadie. Semmi válasz. - Egész nap nagyon csöndes voltál. Jól vagy?

- Aha. - Hogy telt a hétvégéd? Vállat vont. Egy percnyi csend ékelődött közénk. Majdnem kétrét hajlott, sötét haja leomlott a válláról. - Olyannak látszol, mint aki sírni szeretne - mondtam. Erre legörbült a szája, sírós grimaszban, és előrehajolt a padon, arcát a térdén fekvő kabátjába temetve. Felálltam, odamentem hozzá, és leültem mellé a padra. Gyöngéden átfogtam a vállát. - Mi a baj, szívem? - Nincs többet cicám - sírta. - Ó, kicsim, ez borzasztó. Mi történt vele? - Nincs többet. Elment. Magamhoz öleltem. - Olyan kicsi volt - zokogta Jadie, és hátrahúzódott, hogy rám nézhessen. - Még fel se nőtt rendesen! - Szegény kiscica. Szegény Jadie. - Sovány volt, és én mindig félretettem neki valamennyit a vacsorámból a szalvétámba, és aztán kivittem neki, hogy megehesse. Mert mindig éhes volt. Lánycica volt. Jennynek hívtam. - És mi történt vele? Elütötte egy autó? Jadie letörölte arcáról a könnyeket, és megrázta a fejét. - Nem, kint volt a pajtában, és most nincs többé. - Te találtad? Kóbor cica volt? Jadie erőltetetten köhögött és nem válaszolt. - Nos, még az is lehet, hogy jól van. Lehet, hogy csak elszökött. A vadabb cicák néha képesek rá. Nincsenek annyira hozzászokva az emberekhez, és még amikor jó és kedves vagy hozzájuk, akkor sem érzik azt, hogy veled kéne maradniuk. - Nem szökött meg - felelte Jadie - Nem tudott volna. Egy ládában volt. - Egy ládában? Hol? - A pajtánkban, most mondtam. Kint, a házunk hátsó részénél. Oda vittem neki az ennivalót, amit beletettem a ládába. És most vége. - Hogy került a ládába? Kinek a ládája az? - Elvitték, és most meg fogják ölni - sírta Jadie, a hangja nyüszítéssé torzult. - Ki fogja megölni? - Ők. - Kik azok az ők, Jadie? Nem igazán értem, hogy miről beszélsz. A könnyek felszáradtak, és Jadie szeme nagy és sötét lett. Nagyon csöndesen ült, mintha

visszatartaná a lélegzetét. Azután közelebb araszolt hozzám a padon. - Ki vitte el a cicádat? - kérdeztem. - Miss Ellie - suttogta. - Tessék? - Miss Ellie - mondta valamivel hangosabban. - Milyen Miss Ellie? - Miss Ellie. Aki Bobbyval és Jockey-val van. - Miss Ellie? - visszhangoztam hitetlenkedve. - Az a nő a tévésorozatból? - Van, amikor a tévében van, máskor viszont eljön hozzánk. - Miss Ellie? Jadie felnézett, fájdalmas kifejezéssel az arcán, és rájöttem, hogy tudja, nem hiszem el, amit mond. Féltem, hogy lerombolom a kettőnk között növekvő bizalmat, úgyhogy gyorsan visszakoztam. - Szóval Miss Ellie-nél van a kiscicád. Jadie bólintott, és könnyes lett a szeme. - És Miss Ellie odajön a házatokhoz? Mit csinál ő ott? - Értünk jön - mondta Jadie halk, bocsánatkérő hangon. - Néha a tévében van, de legtöbbször csak megjelenik, értem és Amberért. Hogy elmenjünk velük. - Velük? Ki van még ott? - Bobby és Sue Ellen és Jockey Pamela is ott van néha, és Clayton, és a többiek közül is páran, de nem tudom mindenkinek a nevét. Teljesen ledöbbentem, igyekeztem tőlem telhetőleg kihámozni mindezek értelmét úgy, hogy közben ne érezhesse azt, hogy nem hiszek neki. Jadie őszinte viselkedése nem adott okot a gyanakvásra, hogy esetleg tudatosan találja ki ezt a furcsa történetet. - Ezek a Ewingok, akikről beszélsz? A Daliásból? Jadie alig észrevehetően bólintott. - Ezek a Ewingok, de nem vagyok biztos abban, hogy honnan jönnek. Hátradőltem, egy kis időre csend lett. - Jenny Miss Ellie macskája? - kérdeztem végül. - Nem. Csak megfogták, azt hiszem. Nem tudom, kinek a macskája. Azt hiszem, senkihez sem tartozik. Csak egy kis cica. - De ki fogta meg? Hogy került abba a ládába a pajtátokban? Jadie vállat vont. - Csak úgy ott volt. - Lehet, hogy véletlenül került oda. A cicák néha nagyon furcsa helyekre másznak be. Ilyenek a macskák, főleg a kicsik. Lehet, hogy végül is nem kapta el senki. Mit gondolsz?

Jadie válla előreesett, és megrázta a fejét. - Nos, Miss Ellie nem fogja őt bántani, ugye? Lehet, hogy csak egy új otthont akar adni neki. Jadie megrázta a fejét, és újra sírni kezdett. - Nem, ez nem olyan. Ránéztem. - Meg fogja ölni Jennyt. Miss Ellie meg fogja enni.

KILENC

Miután három évet töltöttem el a Sandric Klinikán kutatóként, a tanításhoz való visszatérésben az volt a legnehezebb, hogy alkalmazkodnom kellett a velem egyívású kollégák támogatásának hirtelen és teljes hiányához. A tanítás maga természetes tevékenység volt számomra, és éreztem, hogy tényleg nagyon gyorsan visszailleszkedem az iskolai élet mindennapjainak rutinjába. És ezt felszabadultan élveztem is. Megtaláltam a hangot Mr. Tinbergennel és a többi tanárral, élveztem a tanári szoba bajtársias légkörét, részt vettem a pletykálkodásokban, és elfoglaltam helyemet Pecking kis társadalmában. De hamar észre kellett vennem, hogy bár mindig találok odaadó személyt, aki meghallgat, de nem biztos, hogy jó tanácsokkal is szolgálhatnak. A peckingi iskolai körzethez képest kiemelkedő tanári rangom volt, de itt kisegítő tanárként alkalmaztak, mert arra volt szükség. Elkedvetlenítő kilátás volt ez, mert ha valamit megtanultam az évek alatt, az az volt, hogy milyen keveset tudok. Kapcsolatban lenni egy széles körű, szakemberekből álló csoporttal - pszichiáterek, pszichológusok, orvosok, szociális munkások, beszédterapeuták, más speciális oktató tanárok -, ez mindig fontos része volt a módszereimnek. Ha nem tudok előállni egy megoldási javaslattal a saját erőmből, egy hasonló közegben mindig találhatok valakit, akinek van tapasztalata és ötlete. Vagy legalább olyat, akivel eszmét cserélhetek. És most hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Huszonhárom mérföld választott el még a legközelebbi, Falls Riverben dolgozó speciális oktatóktól is. És míg Falls Riverben kétségtelenül egészen széles skálája létezett a mentális egészségügyi szolgáltatásoknak és a hozzájuk tartozó szakemberállománynak, senkit sem ismertem személyesen, és jelenlegi redukált tanári státusomban túl bátortalan is voltam ahhoz, hogy csak úgy a nagy semmiből felhívjam őket és kisegítő tanácsokat kérjek. Egyetlen szakmai kapcsolatom Arkie Petersonhoz fűzött. Csak párszor találkoztunk január óta, általában értekezletek alkalmával, minek következtében kevés lehetőségünk volt beszélgetni. Egy rövid bepillantás a körzeti statisztikákba világossá tette, hogy miért nem láthatom többet. Arkie nem csak a peckingi iskolai körzetért volt felelős, hanem még ezerkétszáz másik tanulóért is, elszórva egy ritkán lakott, nagy kiterjedésű területen. Habár a székhelye a Falls River-i hivatali épület irodájában volt, legtöbb idejét úton töltötte, és csak csütörtök délutánonként ült saját íróasztalához. Szóval Arkie-val kapcsolatban az volt a

legnagyobb kihívás, hogy miként kapja el őt az ember. Egyre nagyobb szükségét éreztem annak, hogy megbeszéljem Jadie esetét egy másik szakemberrel. Az osztályteremben Jadie lassú, de folyamatos szociális fejlődést mutatott. Változatlanul nem beszélt spontán módon, de most már csatlakozott a fiúkhoz és részt vett a csoportfoglalkozásokban, sőt néhanapján Jeremiah-nak sikerült kiprovokálnia egy-egy vitát is vele. Engem nem is az osztálybeli munkája aggasztott legjobban. Sokkal inkább a mi kis tanítás utáni együttléteink, amelyekkel őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább kételkedtem abban, hogy Jadie-nek bármilyen agykárosodása lenne. Amikor beszélt, általában választékosan, célratörően, érthetően tette. Semmit nem lehetett észlelni abból a tétovázásból vagy szétszórtságból, ami az afáziára utalhatott volna. Ehelyett Jadie-t az intenzív önkontrollnak és fegyelemnek az a légköre vette körül, ami a szelektív némaságot általában jellemezte. Megnyugtató volt számomra, hogy Jadie problémái pszichológiai természetűek, és nincs fizikai alapjuk. Most már csak az volt a kérdés, mennyire kiterjedtek a lelki zavarai. Az osztályban minden jel arra vallott, hogy megalapozott a valóságérzéke, és elég magas szinten teljesített, jóval magasabb szinten, mint bármelyik fiú. Viszont iskola után, amikor velem volt kettesben, a Jadie-vel folytatott beszélgetések nagyon furcsa, valószínűtlen színezetet öltöttek. Úgy éreztem, Arkie az egyetlen ember, akihez Jadie ügyében fordulhatok. Változatlanul vonzódtam hozzá, ami azon az egyetlen januári találkozáson alapult. Vidékies, Dolly Partonszerű megjelenése ellenére úgy hatott rám, mint értelmes, kifinomult nő, meglehetős szakmai háttérrel, és alkalmasnak látszott arra, hogy pontosan azt a visszajelzést nyújtsa, amely annyira hiányzott. - Hello! - kiáltotta Arkie vidáman a telefonba, mikor nagy nehezen utolértem. - Hogy megy a túlélés? Elmondtam, hogy általánosságban nem állnak rosszul a dolgok, de szükségét érzem, hogy alaposan átbeszéljem Jadie esetét, különösen most, hogy közeledünk az iskolaév végéhez, és döntéseket kell hozni a jövő évvel kapcsolatban. Szünet lett, és papírlapozgatást hallottam a vonal másik végéről. - Figyelj, Tor, megmondom, mi legyen - mondta Arkie. - A napirendem egészen pokoli mostanában, és ha arra várok, hogy felszabaduljon némi tűrhető mennyiségű szabadidőm Peckingben, az csak a következő ősszel lesz valószínűleg. Szóval mit csinálsz péntek este? Van kedved eljönni ide? Példáulvacsorázni.

Mi

lenne,

ha

megvacsoráznánk

valahol,

és

közben

mindent

megbeszélnénk? Ez istenien hangzott. Arkie és én Falls Riverben találkoztunk, és egy kicsi, hallatlanul népszerű, Totties

nevezetű étterembe mentünk vacsorázni. Mire odaértünk, dugig volt, csupa lárma, és egy akkora asztalhoz kísértek, mint egy átlagos méretű pincértálca, pont a mosdók és a konyhaajtó között. - Hello, Keith vagyok - kiáltotta lelkesen egy fiatalember, amikor meglátott minket. - Ma este én vagyok a pincérjük, a szakácsunk pedig Dávid. - Remek. Én Arkie vagyok, a maga vendége, és figyeljen csak, Keith, tudna nekünk nyújtani valamit, ami jobb ennél? - mutatott körbe szélesen Arkie, amivel az asztal elhelyezésére utalt. - Nos, nézzük csak, Arkie, hogyan is szólt a foglalása? Kétszemélyes vacsora, ugye? Hát, erre ezt tudom adni. - És ennélfogva én meg ezt kaptam, de az az igazság, hogy nem úgy terveztem az estémet, hogy Dávidét, a szakácsot beavatom a bizalmas dolgaimba, mint ahogy azt ebből a közelségből könnyedén megtehetném, szóval mi lenne, ha kihagynánk őt a dologból? Talán tudna találni számunkra valami mást. Arkie nyugodt felsőbbrendűsége letaglózott, félénken hátrahúzódtam. Úgy tűnt, Keith is megingott. Ismét megnézte a listáját, aztán segélykérően körülnézett. - Hát, azt hiszem, van ott a kandallónál egy asztal. Oda még nem érkeztek meg, szóval egyelőre talán odaülhetnének, és aztán később... - Jó - mondta Arkie -, odaülünk. - Hát akkor - mondta Keith, miután átültünk - hozhatok nektek egy kis bort, lányok? Háromféle házi borunk van, amit pohárral, fél kancsóval, vagy kancsóval lehet rendelni. Vagy pedig, ha akarjátok, Debbie idehozza a borlistát. Arkie tréfás kétségbeesést mímelve fél kézzel eltakarta a szemét, majd egy ujját felemelve rám nézett mögüle. - Ettől megsajnálod a generációnkat, mi? - suttogta. Arkie és én vagy húsz kellemes percet töltöttünk el ételeink kiválasztásával, a rendeléssel, és azután jóleső, semmitmondó fecsegessél. Mint első találkozásunkkor, most is lenyűgözött Arkie nyugodt határozottsága, laza nyájassága. Vele beszélgetni olyan volt, mintha ott ülnék megint a kollégáimmal a klinikán, szellemesség, személyes témák és szakmai trécselés oldott keveréke. A

beszélgetés

Jadie-re terelődött.

Elmondtam

Arkie-nak,

hogy

bejár

hozzám

délutánonként, hogyan zárja be az ajtókat, és milyen fontos számára meggyőződni a zárt öltöző biztonságáról, mielőtt teljesen megnyílik. Elmeséltem a babajátékot az enyhén szexuális felhangokkal, és végül beszámoltam Tashee-ról, Miss Ellie-ről és a többiekről. - Huhu - mondta Arkie, amikor befejeztem -, belepottyantál egy fogós, ravasz kis eset

kellős közepébe, mi? - Egyelőre csak annyit mondanék, hogy szerintem korai lenne tervezgetni Jadie áthelyezését egy normál osztályba. - Hát nem, ez kétségtelen. De mit gondolsz, honnan jönnek ezek a dolgok? - kérdezte Arkie. - Amikor én dolgoztam Jadie-vel, nyomát se láttam mindezeknek. Mit gondolsz róla? Szerinted csak fantázia? - Nem tudom. Épp ez a problémám. Ebben a pillanatban fogalmam sincs, mit gondoljak a viselkedéséről. Az osztályteremben Jadie egy rettentően visszahúzódó, összegörnyedt, csoszogó kisegér. Együttműködik, koncentrál, jól tanul, de mégis, alig van spontán mozdulata. Az öltözőben meg ott van ez a lármás, nyers, nagyszájú, provokatív teremtés, aki himbálódzik a csöveken, és hajigálja a játékokat. Eddigi pályám alatt még sohasem találkoztam ilyen szélsőségekkel. - Kettős személyiség lenne? - Elfintorodtam. - Nem igazán tudom elképzelni. - Gondolod, hogy hallucinál? Főleg, amikor ezekről a Dallas-figurákról beszél? - kérdezte Arkie. —

Utálnám, ha ezt kéne gondolnom - mondtam, és így is volt. Legnagyobb félelmem

abból eredt, hogy Jadie alkalmanként talán elveszíti a valóságérzékét, mert ez sokkal komolyabb érzelmi problémát feltételezne, mint a szelektív némaság. A prognózis olyan gyerekek számára, akik bármilyen hallucinációs pszichózistól szenvednek, nagyon kilátástalan, és gyűlölném, ha én lennék az, akinek hivatalból meg kell állapítania ezt a diagnózist egy gyereknél, és ezzel szentesíteni az életre szóló ítéletet. — Nem gondolod, hogy ez is egy lehetőség? Hogy hallucinál? Vagy csak úgy kitalálja őket? —

De miért tenné? - kérdeztem. - Minek neki ez a sok titkos kapcsolat? Különösen azért

nincs ennek így értelme, mert nem úgy néz ki, mintha bármelyiküket is kedvelné, kivéve persze Tashee-t. Arkie elgondolkodva turkálta villájával a vacsora maradékát, majd kitolta a tányér szélére. - Van a családban bármifajta nyoma a gyerekbántalmazásnak? - kérdeztem. Arkie élesen felnézett. - Hogy érted? Hogy verik-e őket? Hogy van-e erre bizonyíték? - Én szexuális bántalmazásra gondoltam. - Nem, nem volt semmi ilyesmi - felelte Arkie, és szeme kikerekedett. - Hogy jut az eszedbe? Gyanakszol valamire? - Nos, nem tudom. Csak éppen... - elhallgattam. - Korábban egészen komoly összefüggéseket

találtam

bizonyos

fajta,

többek

közt

szexuális

természetű

gyerekbántalmazások és a szelektív némaság egyes esetei között, úgyhogy ez is olyasmi, amit mindig számításba kell vennem. És Jadie esetében... van valami szexuális színezete a dolgoknak, amiket csinál. Van egy bizonyos előérzetem, ha érted, mire gondolok. Tényleg nem egyéb, de mégis... valami azt súgja, hogy sokkal több van e mögött a viselkedés mögött, mint ami a felszínen látszik. Arkie fontolgatta az elhangzottakat, majd felvette a borospoharát. Lassan megrázta a fejét. - Nem. Nem hallottam semmi ilyesmiről. Jadie szülei kissé alkalmatlannak, nem egészen rátermett házaspárnak látszanak a szememben, különösen a férfi. Úgy hat rám, mint egy igazán nyámnyila fickó. Mindig az az érzésem, hogy képtelen boldogulni abban a nőneműekkel teli házban. Az anya sem látszik különösebben erőteljes egyéniségnek, és nem is elég értelmes ahhoz, hogy túl sokat nyomjon a latban. De semmi sincs, ami miatt azt gondolhatnám, hogy a gyerekek bármelyikét bántalmazzák. Jadie hároméves kora óta vagyunk kapcsolatban a családdal, és úgy tűnik, a lányokkal mindig megfelelően bántak. Csak Jadie ilyen. A másik kettő teljesen rendben van, mindig csak ő volt furcsa közülük. Tányéromba néztem és elhallgattam. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Jadie összezavart és alaposan kibillentett az egyensúlyomból, és nem volt ötletem, hogyan értelmezzem mindazt, amit tapasztaltam. Még azt sem tudtam igazán, hogy hogyan öntsem szavakba. Három hét volt még a tanév végéig, az utolsó tanítási szakaszban jártunk. Mivel úgy volt, hogy mind a négy tanuló visszatér az osztályba ősszel, más évekhez képest az én munkám is jócskán leegyszerűsödött az elrendeznivalókat illetően. Amivel még foglalkoznom kellett, az csak a nyári programok szervezése volt a gyerekeknek. Reuben a tervek szerint Los Angelesben tölti majd a nyarat, egy autista gyerekeknek szóló programban vesz részt, amely nagy súlyt fektet a viselkedésre. Az egyik dadája végig vele lesz, és az anyja azt is megoldotta, hogy havonta egy hétig ő is ott legyen vele. Mindkét szülő nagyon izgatott volt e miatt az új kihívás miatt, és az utolsó szülői értekezletre füzeteket és brosúrákat szorongatva jöttek el, amelyek a program céljait taglalták. Az öt hónap alatt, amit az iskolában töltöttem, állandó, bár nem túl gyors előmenetelt produkáltunk a gyerekekkel, de az én módszerem nem a viselkedés formálásán alapult, noha jól elsajátítottam ezt a technikát is. Nem voltam túlzottan meggyőződve arról, hogy ez a nyári program komolyabb változást eredményez majd Reuben viselkedésében, de azért inkább hasznosnak tűnt, mint nem, és a szülők olyan boldogok voltak, hogy jókívánságokkal láttam el őket, és megígértem, hogy ha a viselkedéstan lesz a megfelelő válasz Reuben problémájára, akkor ősszel azt fogjuk követni. Philip egy hátrányos helyzetű gyerekek számára létesített fiútáborba készült. Helyi tábor volt, amit egy Falls River-i jótékonysági szervezet működtetett, és csak két hétig tartott.

Mégis nagyon tetszett nekem az ötlet. Minden benevezett gyerek komoly hátrányokkal küzdött, és mindnek egyéni tanácsadó-kísérő jutott a táborban, többnyire egyetemista korú srácok. Philip egyike lesz a kevésbé sérült gyerekeknek, és azt reméltem, hogy ez a tény, az ő alkalmazkodó, odaadó személyiségével párosulva, népszerűséget és bizonyos előkelő helyet biztosít majd neki a tábor kis közösségében. Philip nagyon megérdemelte, hogy élvezze ezt az élményt. Jeremiah-val nehéz volt tervezni. Biztosan akartam tudni, hogy nem hagyják teljesen magára egész nyáron, mert lassan elérkezett abba a korba, amikor komolyabb csínytevésekre vagy ballépésekre is képes. O és én jócskán előrehaladtunk, de ennek záloga a szigorúan kötött program és a határozott bánásmód volt - olyan dolgok, amelyeket Jeremiah otthon nem sűrűn tapasztalt. Minden, amit elő tudtam kotorni számára, egy hathetes nyári iskola volt, rosszul teljesítő, alulmotivált tanulóknak Falls Riverben. Ez hosszú utazást jelentett odavissza, és Jeremiah nem volt épp ideális alany a tömegközlekedéshez. Ráadásul a program nem is illeszkedett pontosan az ő szükségleteihez, de még mindig ez volt a legjobb lehetőség a környéken. Azt is megszerveztem, hogy kiegészítésként hetente egyszer elvigyék a közeli rezervátumba, a Fiúk Napjára. Maradt Jadie. Ahogy Jeremiah-t, őt is szívesen láttam volna egy szervezett program résztvevőjeként a nyár folyamán legalább egy kis időre, de az ő számára még nehezebb volt bármit is találni. Peckingben egyáltalán nem voltak nyári iskolai programok, és Jadie nem is maradt el a tanulmányaival. Ezért nem volt rá ok, hogy ugyanabba a nyári iskolába kerüljön ő is, mint Jeremiah. Egyetlen lehetőség maradt, hetente egyszer képzőművész- és kézművesprogram a helyi parkban, és két hét a metodista templom nyári táborában. - Nem vagyunk metodisták - közölte Jadie apja, mikor felvetettem előtte, hogy Jadie-t táborba lehetne küldeni. - Nem, ezt megértem, de beszéltem a Hatodik utcai templom vezetőjével, és ő azt mondta, hogy a programjuk meglehetősen ökumenikus. Mivel ez az egyetlen tábor az államnak ebben a részében, már hozzászoktak, hogy más egyházakhoz tartozó gyerekeket is fogadjanak. A helyi gyerekek közül is sokan mennek oda. Mr. Ekdahl elhúzta a száját. - Mi nem vagyunk ateisták a szó szoros értelmében, de hívők sem vagyunk. Én egyszerűen nem hiszek abban, hogy azt a Jézusról szóló maszlagot le kellene nyomni a gyerekek torkán. Mi úgy próbáljuk nevelni Jadie-t és Ambert, hogy nyitott gondolkodásúak legyenek, tiszteljenek minden élőlényt, és ne csak a fehér angolszászprotestáns kultúrszemetet. Úgy akarom felnevelni őket, hogy eldönthessék majd a maguk számára, hogy miben hisznek. - De én nem is annyira a vallásos részére gondoltam, hanem azokra az előnyökre,

amelyeket Jadie egy közösségben élvezhet, ha más gyerekekkel együtt tölti az idejét, és természetes környezetben játszhat. - Jadie-nek rengeteg alkalma lesz itthon játszani a testvéreivel - felelte Mr. Ekdahl. Mrs. Ekdahl is megszólalt. Eddig csöndben ült a férje mellett, Sapphire-ral a karján, de most előrehajolt. - Jadie túl fiatal az ilyesmihez. - Nyolc és fél éves. Ez azt jelenti, hogy a fiatalabb csoportban lenne a táborban, ahol más hasonló korú gyerekek is vannak. - De hogy tudna ott meglenni? - Mrs. Ekdahl hangja ijedtnek tűnt. - Még sose csinált semmi ehhez hasonlót. - Ez lenne az első alkalom, hogy elkerül itthonról? - kérdeztem. - Még sose maradt ott éjszakára rokonoknál vagy barátoknál? - Ó, nem, nem. Még sose hagytuk magukra a lányokat. Rábámultam. - Ők a mi lányaink - mondta Mrs. Ekdahl. - Nem bíznám őket idegenekre. Mi van, ha valami történik? Mi van, ha valamelyiknek szüksége van a mamájára? Mi még bébiszitterre sem hagytuk őket soha. Hitetlenkedve néztem rá. - Soha? - Nem. Miért tettük volna? Énszerintem kimondottan szörnyű, hogy némelyek csak úgy elmennek hazulról, és otthagyják a gyerekeiket egy idegennel. Minek kellenek gyerekek az olyannak, aki úgyis másra hagyja őket? - De maguk soha nem bízták senkire egyik gyereküket sem? Még egy kis időre sem? - Nem - közölte az anya nyíltan, és láttam, hogy elégedett magával. - Ugyan miért akarnék megszabadulni tőlük? - Szóval akkor érti, ugye - tette hozzá Mr. Ekdahl -, ezért nem küldjük táborba Jadie-t. Tanítással töltött éveim nagy részében az utolsó iskolai napot általában piknikkel ünnepeltük meg. Ahogy közeledett az idő, ugyanezt javasoltam Mr. Tinbergennek is. Csak egy park volt Peckingben, viszonylag távol az iskolától, de azt gondoltam, hogy a kivételes alkalomra való tekintettel odamehetnénk. Mr. Tinbergen és a többi tanár megvitatták az ötletet, és a végén úgy határoztunk, hogy a pikniket helyben, az iskola területén tartjuk meg. Volt egy jókora aszfaltozott játszóterünk, de az iskola mögött egy annál is nagyobb, füves rét terült el, ahova Mr. Tinbergen véleménye szerint kivihetjük az összecsukható asztalokat, odahozhatjuk a grillfelszerelést a barbecue-hoz, szóval tökéletes pikniket rendezhetünk ott, és még arra sincs szükség, hogy a végén kapkodva rohanjunk, hogy elérjük a buszokat és nehézkesen hurcoljuk vissza a sok holmit. Az én osztályom felajánlása erre az ünnepi alkalomra az volt, hogy készítünk egy tortát.

Az utolsó előtti napon levittem a gyerekeket a tanáriba, ahol kikevertük a tésztát. Ez elég nagy kihívás volt számunkra, igencsak húzós feladat, mivel előzőleg egyik gyereknek sem volt főzési tapasztalata, kivéve azt a pár házi kísérletet, amelyeket az elmúlt hónapokban együtt végeztünk, de sose csináltunk semmit, ami egy tortára emlékeztetett volna. Hogy még bonyolultabbak legyenek a dolgok, szokatlan méretű laptortát kellett készítenünk, és a sütő nem volt elég nagy hozzá, hogy egyszerre beletegyük. Ennek következtében a délutánt négy kisebb, szegletes torta és egy hatalmas tálra való tortakrém készítésével töltöttük, majd egymáshoz illesztettük és összeragasztottuk a negyedeket. Jeremiah bekapcsolta a lemezjátszót, hogy legyen zenei aláfestésünk munka közben. Reubent és Philipet folyamatosan el kellett téríteni attól, hogy ott helyben megegyék a krémet, de még így is készítenünk kellett egy második tálra valót, mert olyan gyakran „kóstolgattuk" az elsőt, hogy nem lett elég a torta befedéséhez. Azután Jeremiah-ból, aki általában képtelen volt a gondolatait pár percnél tovább egy dologra összpontosítani, váratlanul kitört a kreativitás: szétválogatott egy nagy zacskó tarka zselés cukorkát színek szerint, és gondosan elrendezte őket szivárvány alakban a fehér tortamáz tetején. A maga egyszerűségében elragadóan hatásos díszítést alkotott, amikor elkészült, csak álltunk és csodáltuk mindannyian. Még Jeremiah-t is meglepte a saját sikere. Hátralépett, és döbbent csendben vizsgálta a tortát. - Jót csináltam, mi? - mormogta hitetlenkedve. - Ez egyszerűen gyönyörű - feleltem. - Bárcsak látná a mamám és a papám. Bárcsak tudná a mamám, milyen jót csináltam. - Elhoztam a fényképezőgépemet a piknikre - mondtam. - Lefényképezzük a tortát? A fiúk boldogan üdvözölték az ötletet, úgyhogy elmentem a fényképezőgépemért. Mikor visszaértem, huzakodni kezdtek a torta mögötti legjobb helyért. - Jadie, gyere te is - mondtam. - Osztályfényképet csinálunk belőle. De Jadie félrehúzódott. -

Na, gyere már. Megrázta a fejét.

- Alhatnál Jeremiah mellett. Te is segítettél kikeverni a tésztát, szóval ez a te tortád is. - Nem - felelte. - Nem? - Nem akarom, hogy lefényképezzenek. - Ugyan, gyere már. Még sose csináltunk osztályképet. Az iskolai fényképész még azelőtt

jött, hogy én az osztályhoz kerültem volna, és most nincs semmi emlékem erről az évről. Csináljunk most egy képet, hogy megörökítsük a tortánkat, és a szép időszakot, amit együtt töltöttünk ezen a tavaszon. - Nem akarom, hogy lefényképezzenek - ismételte makacsul Jadie. A fiúk kezdték elveszíteni a türelmüket. Jeremiah előjött a torta mögül, megragadta Jadie-t, és a helyére rántotta. - Ne legyél már ilyen hülye, csajszimajszi. - Oké, srácok, mosolyogni! - vezényeltem, a gépre koncentrálva. Mindhárom fiú széles, fülig érő vigyort produkált. Jadie megdermedt. Vártam még egy pillanatig, hátha Jadie mégis jobb belátásra tér, de hiába. - Jadie, nem tudnál elővarázsolni egy mosolyt? - Úgyse lehet rendesen látni soha a képét, ha egyszer mindig így begörbül - mondta Jeremiah. - Ha mosolyogna, akkor a földre mosolyogna, úgyhogy nyugodtan fényképezhet. Jadie itt van és az bőven elég. Tökmindegy, hogy mosolyog-e.

TÍZ

Eljött a tanítás utolsó napja. Mr. O'Banyon és Mr. Tinbergen a mező távolabbi részében hosszú, összecsukható asztalokat állítottak fel a füvön. A tanév utolsó perceiben a szélesre tárt ablakokon keresztül a barbecue illata szivárgott a termekbe. Volt bennem némi meghatottság, mialatt számba vettem a készleteket, és lezártam a szekrényeket. A tanév utolsó napja számomra mindig is sokkal inkább kifejezte az év végét, mint december harmincegyedike, és mindig ugyanazok a nosztalgikus gondolatok rohantak meg. De ez az év azért mégsem volt olyan szomorú, mivel mindannyian visszatérünk ősszel, úgyhogy könnyű volt alkalmazkodni a nap ünnepi hangulatához. Mikor mindennel végeztünk, és mindannyian kiözönlöttünk a játszótérre ebédidőben, a piknik valamennyi szükséges kellékét ott találtuk az asztalon, Mr. Tinbergen pedig éppen virslit sütött a grillsütőn. Lucy és én nagy fagylaltosdobozokkal birkóztunk a mélyhűtő előtt, mialatt a többi tanár papírtányérokat és szalvétákat osztogatott. Csodálatos júniusi nap volt, ragyogóan fényes, szinte forró, pontosan olyan, amilyen egy piknikhez kell. Mikor elkészültek a hot dogok, magam köré gyűjtöttem az én négy nebulómat, és tányérokat adtam a kezükbe. Azután sorban álltunk Lucy gyerekei mögött sült krumpliért, sült babért és dobozos üdítőkért, mielőtt visszatértünk volna egy távolabbi pontra, egy óriás szikamorfa árnyékába. - Hé, nézzen ide! Felnéztem, és láttam, hogy Jeremiah felmászik az egyik alacsony, szétterülő faágra. - Én itt fent eszem meg a kajámat. Adja ide a tányéromat! - A varázsszó? - kérdeztem, és felnyújtottam Jeremiah-nak a tányérját. - Nézze, mit csinál Reuben! - üvöltötte válaszképpen. Épp csak egy pillanatig fordítottam hátat Reubennek, de ennyi elég volt neki, hogy megragadja az egyik műanyag kecsapos flakont, és dekorálni kezdje vele a füvet. Megperdültem, és kikaptam a kezéből, de túlságosan megszorítottam, amitől hosszú, bíborszínű sugár lövellt ki belőle az ég felé. Mindenki nevetett, még Jadie is. Ebéd után csatlakoztunk a játékokhoz. Jeremiah megtagadta, hogy ipiapacsot vagy adjkirály-katonát játsszon, mivel szerinte ezek „bébijátékok" voltak, és azt követelte, hogy eresszem el, hadd rugdossa a labdát a nagyobb fiúkkal. Ez a vágya csak pár múló pillanatra teljesült, mivel nem bírta elviselni, hogy nem elsőnek választották ki a csapatába. Végül

Jeremiah felmászott a felemás korlátra, és lármásan, egyedül játszotta el, hogy ő Tarzan. Reuben és Philip jól elszórakozott a homokozóban, Jadie tétován kószált fel-alá. - Akarsz segíteni? - kérdeztem tőle, ahogy megláttam. - Nemsokára eljön a hazamenés ideje, és addig még mindentbe kell vinnünk az iskolaépületbe. Jadie bólintott és odajött. Összeraktam a koszos papírtányérokat és poharakat, és belegyömöszöltem egy szemeteszsákba. A művelet kellős közepén Reuben tűnt fel rohanvást, a nadrágja elejét markolva. - Piiiííí nyafogta kétségbeesve. - Jól van. Befelé. Gyorsan! - vezényeltem, és az ajtó felé tuszkoltam. Jadie a szemeteszsákot kötözgette. - Be tudnád vinni a zsákot, csak ide az ajtó mögé? Mr. O'Banyon majd elégeti a hulladékégetőben iskola után. Jadie bólintott és elcsoszogott a zsákkal. Jeremiah sikeresen rábeszélte Philipet, hogy legyen a Főember nevű szuperhős Harci Macskája, és most vadul vágtázott Philip hátán, aki négykézláb mászott körbe-körbe a homokozóban. Mivel láttam, hogy jól elvannak, fogtam a többi holmit, amit kihordtunk, hogy visszavigyem az osztályterembe. Ahogy mentem felfelé a lépcsőn, Reuben sírását hallottam. Gyorsan felszaladtam, a kezemben lévő cuccokat belöktem az osztályterembe, és keresni kezdtem. - Reub? Reuben, hol vagy? A gyerekek általában a földszinti fiú- és lánymosdókat használták, de volt fönt is egy helyiség a problémás gyerekek számára, ami sokkal közelebb esett az osztályhoz. A többieket általában nem engedtem oda, de Reubent igen, mert hajlamos volt rá, hogy teljesen eltévedjen, ha egyedül kellett lemennie. A fönti mosdó csak egy kicsi, szekrényméretű helyiség volt vécével és mosdóval, és mivel sérülteknek készült, egy kal-lantyúval be lehetett csukni az ajtaját az intimitás kedvéért, de nem lehetett bezárni. Gyorsan követtem Reuben zokogásának hangját eddig a mosdóig. Érzékelvén, hogy pánikban van, nem is próbáltam rávenni, hogy ő maga nyissa ki az ajtót. Ehelyett egy kissé lelassítottam Mr. O'Banyon takarítóhelyiségénél és felkaptam egy csavarhúzót, amivel el tudtam mozdítani a kallantyút. Amikor kinyitottam az ajtót, sóbálvánnyá váltam. Jadie is ott volt, a vécén ült dereka köré felgyűrt ruhával, a bugyija a bokája körül. Reuben előtte állt letolt nadrággal, és keservesen üvöltött, ahogy Jadie a péniszét szorongatta. - Azonnal engedd el! Jadie kővé dermedt, mikor az ajtó kinyílt, de nem eresztette el Reubent. Furcsa módon,

nem jött különösebben zavarba attól, hogy rajtakaptam. Ehelyett sajátos, kihívó kifejezés jelent meg az arcán. - Azt mondtam, ereszd el! - Ezúttal elengedte. – Most öltözz fel, menj ki, és várj meg az osztályteremben! - Ezt is megtette. Kettesben maradtam Reubennel, aki csak állt ott, a péniszét szorongatta és zokogott. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyugtassam. A helyiség csupa mocsok volt. Vizelet borította a padlót, és vécépapír hevert szanaszét. Fogtam egy csomó kéztörlőt, és amennyire lehetett, feltöröltem, azután összeszedtem a vécépapírt. Elöntött az idegesség a többi gyerek miatt, a buszok miatt, amiket el kell érni, és amiatt, hogy mit fognak szólni mindehhez Reuben szülei. Utálatos érzés fogott el. - Ó, szegény, szegény Reuben - mondtam, és magamhoz öleltem. - Ez most nagyon megrémített, ugye? - Piií-siiíí - zokogta. - Igen, pisilni jöttél, és erre mi történt? El tudnád mondani, mit csinált Jadie? - Piií-siiíí - vonította. Talán soha nem tudom meg, mi is történt. Frusztráltan tovább nyugtatgattam. - Jadie akkor jött be, amikor használtad a vécét? Mit csinált veled? - Piií-siiíí! - Igen, pisilni akartál, és Jadie megrémített, tudom. - Türelmetlenül, ingujját ráncigálva rám nézett. - Reuben füü-tyiíí - sírta, és végre elvette kezét a péniszéről, ami vörös volt, dagadt, és jól kivehető fognyomok látszottak rajta. Jadie elment, mire visszaértem az osztályba. Még nem volt fél négy, de az iskolabuszok már kint álltak, és teljes volt a káosz. Lucy gyanította, hogy valami föltartott, és gondjaiba vette Jeremiah-t és Philipet, de Jadie nem volt sehol. Átadtam a nyüszítő Reubent a dadájának, röviden elmondtam, hogy mi történt, és megállás nélkül szabadkoztam. A szülők hívjanak fel, mondtam, ha úgy érzik, hogy meg kell beszélniük velem az esetet, és megadtam az otthoni telefonszámomat. Még egyszer elmagyaráztam, mennyire sajnálom, hogy mindez megtörténhetett. És úgy is volt. Gyűlöltem az efféle közjátékokat, amelyek traumatikusak, fatálisak, és amelyekben sosem tudtam elhárítani magamtól a felelősség gyötrelmes érzését. Mikor ismét felmentem, ledobtam magam Lucy íróasztalához, mialatt ő még elpakolt egyet-mást az utolsó percben.

- Hogy mit csinált?! - kiáltotta Lucy hitetlenül, mikor beszámoltam neki arról, hogy mi történt. - Sajnos jól hallottad - feleltem. Lucy elfintorodott. - Jééézusom. És most mihez kezdesz? - Mit tehetnék? Ha Jadie elment, elment. Talán nem érdemes átmennem a házukhoz, főleg, mivel ez az utolsó nap. Úgy értem, mit tudnék csinálni? Nem tehetem meg nem történtté. Sóhajtottam. - De micsoda borzasztó befejezése ez a tanévnek! Lucy abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és rám nézett. - Eddig nem csinált semmi hasonlót, ugye? - Amennyire én tudom, nem. - Hát... - Újabb, elgondolkodó szünet. Lucy maga elé bámult, mielőtt rám nézett és folytatta. - Hol tanulhat egy kislány ilyen dolgokat? Úgy értem, ez beteges, Torey. Ő maga nem tudna ilyesmit kitalálni. Vagy igen? Vállat vontam. - Gőzöm sincs. Számításba véve, hogy a gyerekek mi mindent látnak manapság a tévében vagy videón... ki tudja? Gondolom, megeshetett, hogy látott ilyet előzőleg, valamikor, valahol... - De hát ez beteges! - ismételte Lucy. - Lehet, hogy én nem tudok túl sokat arról, hogy mi megy végbe másutt a világban. Tudom, néha azt hiszed, eléggé tapasztalatlan vagyok, és lehet, hogy igazad is van, de nem érdekel, mások hogyan fogják fel az ilyen dolgokat. Ha egy kislány ilyet csinál, az beteges, és kész. Visszatérve az osztályomba, én is végeztem utolsó év végi teendőimmel. Nem maradt túl sok, és reméltem, hogy korán hazamehetek. Egy almásládába raktam pár személyes holmimat, amit nem akartam nyárra az osztályteremben hagyni, levittem magammal, és megkerültem az épületet, útban a tanárokparkolója felé. Lehajoltam, a földre tettem a ládát, majd kinyitottam a kocsi csomagtartóját, beraktam és lecsaptam az ajtót. Ebben a pillanatban Jadie öltött testet az autóm és a szomszéd kocsi közötti kis térben. - Nos, szia - mondtam. Jadie láthatólag már járt otthon, mert most napozóruhát viselt, azt az olcsó fajta kartonruhát, amit raktáráruházakban kapni. Narancsszínű volt, éles kontrasztban sötét, borzas hajával, ami az arca körül lengedezett az enyhe szélben. Mezítláb jött. Ránéztem. Érzéki külsejű gyereklányt láttam tiszta kék szemmel és sötét pillákkal, telt, duzzogó ajkakkal és hosszú, gubancos hajjal. Ezek tények voltak, nem lehetett nem észrevenni. - Örülök, hogy visszajöttél - mondtam. - Nagyon rossz lett volna, ha ez a tanév ilyen szerencsétlenül végződik.

Jadie az arcomat fürkészte. - Akarsz visszamenni az osztályterembe és beszélgetni? Olyan volt, mint egy jelenés, ahogy ott állt, mintha csak lebegne a két kocsi között. Könnyen azt hihettem volna, hogy csupán odaképzelem. Szótlansága csak még inkább megerősítette ezt a benyomást. A szél keresztbe fújt az arcán egy vastag fürtöt, és ő felemelte a kezét, hogy félresimítsa; az első érzékelhető mozdulat, amióta hangtalanul megjelent a két kocsi között. - Szeretném megérteni, hogy mi történt Reuben és közted - mondtam. - Szeretném, ha elmondanád a te nézőpontodból. Éreztem, hogy ezúttal nem fog velem feljönni az osztályterembe, és ha tisztázni akarom vele a dolgokat, akkor arra nincs más lehetőség, csak most, itt a parkolóban. - Azt szeretném hinni, hogy amit Reubennel tettél, az valamiféle félreértés volt - mondtam lágyan. - Úgy gondolom, hogy nem tudtad, mit csinálsz, mert ha tudtad volna, milyen rosszulesik majd Reubennek, akkor biztosan nem teszed meg. Jadie beszívta az ajkát a fogai közé. - Vannak olyan részek az ember testén, amelyek intim területek. Ez azt jelenti, hogy senki másnak nincs joga olyat tenni velük, amit az illető maga nem akar. Egy fiú vagy férfi testének az intim részei a pénisz, a herék és a fenék. Egy lánynak a nemi szerve, a feneke, és ha nagyobb lesz, akkor a melle is idetartozik. Ezek mind különlegesen érzékeny területek, amelyeket ha megérintenek, az ott egészen más érzéseket kelt, mint a bőr többi részén. Éppen ezért nem mutogatjuk őket, és jogunk van eldönteni, ki érinthet meg minket ott. Senki sem nyúlhat ilyen testrészünkhöz az engedélyünk nélkül. Jadie szemei kitágultak, kifürkészhetetlen tekintete az arcomon függött. - Érted, amit mondok? - kérdeztem. Kurta bólintás. - Ezért nem engedhetem, hogy még egyszer azt tedd valakivel, amit ma délután Reubennel tettél. Ha Reuben nem akarja, hogy megérintsék a péniszét, akkor megvan hozzá a joga, hogy ezt megmondja neked, és elvárhatja tőled, hogy ne csináld. Nekem pedig kötelességem vigyázni rá, hogy így is legyen. Jadie szemét elöntötték a könnyek. - Mint ahogy jeleztem az imént, úgy gondolom, te ezzel nem voltál tisztában. Most, hogy tudod, már nem kell aggódnom amiatt, hogy még egyszer előfordul, igaz? Most már túlléphetünk ezen a közjátékon. - Kinyújtottam a karomat, hogy magamhoz öleljem. De Jadie elhúzódott. - Azt mondta, hogy segíteni fog nekem - suttogta.

- Hogy érted? - Amikor idejött. - A hangját eltorzították a könnyek. - Azt mondta, ismer olyan gyerekeket, mint én. Azt mondta, segíteni fog, hogy nekem jobb legyen. Figyelmesen néztem. - Én hittem magának akkor, aznap, amikor jött. Azért beszéltem magának. Azt gondoltam, hogy majd segíteni fog. Azt hittem, hogy tud segíteni.

TIZENEGY Miután véget ért az iskola, pár hétig Peckingben maradtam, hogy elvégezzem az ezernyi apró-cseprő munkát, amelyhez nem jutottam hozzá a tanítási időszak alatt. Többnyire a lakásomban tartózkodtam, amely beköltözésem óta a kaotikus rendetlenség állapotában leledzett. Mivel roppant rövid idő alatt kellett lakást találnom, épp csak arra volt időm, hogy felporszívózzak beköltözés előtt. Következésképp soha nem is költöztem be igazán, végig azt magyaráztam magamnak, hogy először egy alapos tisztogatás, azután egy kis kifestés szükséges, addig meg egyszerűbb mindent a dobozokban hagyni. Mondanom sem kell, rájuk se pillantottam többet, a dobozok még mindig ugyanúgy álltak júniusban is. De most végrevalahára megvettem a festékeket, lehámoztam a falakat, kifestettem, és végre kirakodtam a dobozaimat. Volt valami furcsa véglegessége ennek a tevékenységnek. Noha ekkor már fél éve éltem Peckingben, mégsem tartottam magam helybelinek. Nyájas kívülálló maradtam, átutazó, aki átmenetileg erre a földre tette a lábát. Míg holmijaim dobozokban álltak, lehetséges lett volna, hogy ugyanolyan könnyedén elillanjak valahova máshová, ahogyan idesuhantam. Amint eltűntek a dobozok, és mindent szépen elraktam, kénytelen voltam tudomásul venni, hogy most már itt élek. A nyár melegedett, és én csak tétlenkedtem a berendezkedés utáni első hetekben. Az egyetlen személy, akivel viszonylag rendszeresen találkoztam az iskolából, Lucy volt. Neki és Bennek volt egy kis motorcsónakjuk egy közeli nyaralótelepen, amit a hétvégeken vízisíeléshez használtak. Nagyon jólesett, amikor először meghívtak, hogy tartsak velük. Mindig is sportos alkat lévén, várakozással néztem annak elébe, hogy megtanulhatok vízisíelni, és vidáman fantáziáltam erről. Aztán mire megtanultam, már kissé rosszabbul festett a dolog. Az igazság az, hogy borzalmasan ment, és gyűlöltem azt az érzést, amikor a vízben vonszolnak, pedig hát mindig ez lett a vége. A legtöbb, amit elmondhattam magamról, hogy nem fulladtam meg. De azért kitartóan elmentem velük majd minden hétvégén, mert felfedeztem, hogy szeretem vezetni a motorcsónakot, és végre igazi házi hamburgert süthettem grillsütőn. A nyár utolsó hat hetét a városban töltöttem, mert belementem, hogy részt vegyek a klinika egyik fejlesztő kurzusán. Átmenetileg egy közeli egyetemtől bérelt lakásban laktam volna, de végül elfogadtam volt fiúbarátomnak, Hughnak a meghívását, hogy lakjam nála.

Amióta Peckingbe mentem, a magánéletem gyakorlatilag megszűnt. Bár ha jobban meggondolom, igazából már jóval azelőtt romokban hevert. Hugh és én eléggé komolynak mondható kapcsolatban álltunk annak a három évnek a túlnyomó részében, amit a klinikán töltöttem. Ez alatt az idő alatt sosem gondoltunk házasságra. A bimbózó karrieremmel és a könnyed, belemenős természetemmel még nem álltam készen egy hosszabb távú elköteleződésre, de Hugh sem. Ő már a háta mögött tudott egy sikertelen házassági kísérletet, és nem volt elragadtatva ettől az intézménytől. Mindezek ellenére egyre meghittebb kapcsolatba kerültünk egymással, és a végén úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. Aztán mégsem. Mire letelt volna a felmondási idő az előző lakásomban, és összeszedhettem volna a dolgaimat, a kapcsolatunk meglazult. Ez nem is volt olyan meglepő, tekintve, hogy nagyon különböző emberek voltunk. Én a munkájának elkötelezett humán értelmiségi, a jótét lélek, Hugh pedig amolyan ivós, kedélyes, talpraesett, belevaló srác, és a közös viccek, a jóleső trécselések és a szellemeskedéssel együtt töltött idő ebből a kettősségből eredtek. Akárcsak a vitáink. Hugh otthagyta a főiskolát azért, hogy inkább a maga lábára álljon, és kártevőirtó üzletbe fogott. Mivel volt üzleti érzéke, cége a város egyik legnagyobb ilyen vállalkozásává nőtte ki magát. Bármilyen furcsa, éppen a munkája miatt találtam vonzónak, mert egy olyan autóval közlekedett a városban, amelyet telefestettek döglött rovarokkal, és engem elbűvölt ez az önbizalommal és humorral teli „fütyülök rátok" magatartás. Sajnos azonban ez nem az a fajta munka volt, amelyről a klinikai koktélpartikon kellemesen eszmét lehetett cserélni, és minden olyan este után, amelyet a kollégáimmal töltöttünk, Hugh elkerülhetetlenül gyötörni kezdett azzal, hogy én egy felsőbb osztályhoz tartozom. A dolog idővel egyre rosszabb lett. Ö úgy látta a munkámat, hogy szép, de reménytelen, és ráadásul nagyon élvezte, ha rámutathat, hogy az összes tanulmányaimmal és szakmai tapasztalatommal is sokkal kevesebbet keresek, mint ő. A nevetés tette, hogy mégis olyan soká kitartottam ebben a kapcsolatban. Hugh kivételesen és zseniálisan jó humorú ember volt, ezen a területen eltérő természetünk nagyon jól működött együtt. Akármilyen nehéz napom is akadt, Hugh mindig perspektívába tudta állítani a dolgokat, és felvidított. Ugyancsak élveztem azt az enyhén skizofrén élményt, hogy egyformán otthon érezhetem magam Hugh country-western stílusú, palacsintaszagú kocsmáiban, valamint a színházakban és éttermekben, amelyeket a kollégáimmal látogattunk. De amikor úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, szembe kellett néznünk a realitásokkal. Mindketten rájöttünk, hogy a különbözőségünkön túl még valami másra is szükségünk lenne ahhoz, hogy tizenhat órát kibírjunk egymás társaságában. Úgyhogy az elválás kétoldalúan, és mint mindig, udvariasan zajlott.

Ez történt augusztusban. Következő januárban Peckingbe jöttem, és azóta nem akadt különösebb kapcsolatom. Időnként randiztam valakivel, de alapjában véve Pecking a társasági élet szempontjából igazi sivatag volt. Amikor beleegyeztem, hogy erre a hathetes időszakra visszamegyek a klinikára, nem a társasághiány volt az oka, és pláne nem az, hogy felfrissítsem a viszonyomat Hugh-gal, de mivel egész idő alatt valamennyire tartottuk a kapcsolatot, és barátságosabb megoldásnak tűnt vele lenni, mint egyedül, hát elfogadtam a javaslatát, hogy nála lakjam Furcsa hat hét volt. A klinikán mindig osztoztam valakivel egy irodán, legutóbb Jules-szal, egy csöndes, komoly pasassal, aki második szakmaként gyermekpszichológiával foglalkozott, miután előzőleg évekig urológusként dolgozott. Mikor visszajöttem, az iroda már csak Jules birodalma volt, nem tettek be hozzá senkit, és az íróasztalom érintetlenül állt a sarokban, pontosan úgy, ahogy otthagytam. Ezért aztán úgy tűnt, mintha mi sem változott volna. Betelepedtem, szétraktam a holmijaimat ugyanoda, ahogy előzőleg voltak, visszatettem a kávéscsészémet a tálcára a közös helyiségben, és a névtáblámat feltettem ugyanarra a postarekeszre az irodában. De azért mégis volt különbség. Tudtam, hogy ezúttal rövid időt töltök itt, és ezért úgy éreztem magam, mint valaki, aki időszakos betegségen esik át. Nem vehettem semmit biztosra. Sok időt töltöttem azzal, hogy újra kiélvezzem az otthonos apróságokat, amelyeket Peckingben nagyon hiányoltam anélkül, hogy észrevettem volna. Másképp is bántak velem, nagy-nagy melegséggel és kedvességgel, mintha én volnék a hazatért tékozló fiú. Hugh-gal is megváltozott minden. Visszatértünk az összes dologhoz, amit szerettünk együtt csinálni, mintha sosem szakítottunk volna, és nem voltak már viták és nézeteltérések, amelyek azelőtt jellemezték a viszonyunkat. A múlékonyság levegője lengett körül minket, és nem tudtuk teljesen elfelejteni, hogy az időm hamarosan lejár. Jadie dossziéját magammal hoztam a klinikára. Minden gyerekem közül ő maradt számomra a leginkább talányos és egyben zavarba ejtő. A többieknek, Reubennek, Philipnek és Jeremiahnak sem mindig tudtam segíteni, de nyugodt voltam, hogy elég jól kezelem a problémáikat, és azt is, ami okozza őket. Jadie esetében úgy éreztem, hogy nem értek semmit. így hát magammal hoztam a videokazettát, amelyen segítséget kért, jó néhány iskolai munkáját, és terjedelmes jegyzetanyagomat, amelyet az iskola utáni látogatásairól készítettem, abban a reményben, hogy Jules vagy valamelyik másik kollégám segíthet fényt deríteni Jadie viselkedési zavarainak gyökerére. A videofelvétel nagy érdeklődést keltett, és valamennyi munkatársam szánt rá időt, hogy megnézze, beleértve Mr. Rosenthalt, a klinika igazgatóját. Kollégáimat lenyűgözte Jadie testtartásának megváltozása a kamera előtt, és az, hogy ilyen direkt módon kért segítséget.

Mindenki egyetértett abban, hogy tudta, mire való a kamera. És abban is, hogy egyenesen hozzám fordult a kérésével. Elhoztam magammal egy csomót azokból a kreatív munkákból is, amelyeket Jadie az öltözőben készített a jelenlétemben. Megmutattam fura, harang alakú figuráit, elmeséltem, hogy milyen kitartóan hivatkozik önmagára úgy, mint szellemre. Elhoztam néhány szimbolikus képet, például a keresztet a körben - „a kereszt jelöli a célt" - ahogy mindig emlegette. Ez volt a leggyakrabban megjelenített szimbóluma, amit legtöbbször dühében használt. Sokat beszéltem az iskola utáni együttlétekről, a bezárt ajtókról, a pókoktól való félelemről, és a babákkal való játékról, mely olykor szexuális felhangot nyert. És természetesen elmeséltem az utolsó nap megesett incidenst Reubennel. A klinikán persze mindenkinek volt véleménye, de csalódásomra, ezek csupán a pszichoanalitikus hagyományok mentén haladtak, amelyek lehettek érdekesek, vagy akár pontosak is, de nem nyújtottak semmi fogódzót ahhoz, hogyan segítsek Jadie-nek. Végül is kénytelen voltam elfogadni a helyzetet, mintha eleve úgy kérdeztem volna, hogy tulajdonképpen nem is várok választ. Már elég rég csináltam az egészet ahhoz, hogy tudjam, sosem túl egyszerű ez a fajta munka. De azért reménykedtem, hogy ha megosztom tapasztalataimat a kollégáimmal, megmutatom nekik és megbeszélem velük az anyagokat, akkor a vélekedésük segít majd abban, hogy valamikor, valahogy összeálljon a kép. Otthon, Hugh társaságában, általában nem beszéltem a munkámról. Régen, amikor együtt voltunk, néha futólag megemlítettem neki ezt vagy azt az esetet, ami foglalkoztatott, de komolyabban sose tárgyaltuk ki ezeket, ahogy az ő patkányait és pókjait sem. De egy estén, amikor hazajöttem a klinikáról, történetesen Jadie dolgai voltak nálam egy nagy barna dossziéban, és amint beléptem, szokásom szerint nyomban ledobtam a holmimat a nappali étkezőasztalára. - Mi ez? - kérdezte Hugh, miközben letakarította az asztalt, hogy vacsorához terítsen. Megfordultam, néztem, ahogy felveszi a dossziét, ami félig szétesett és néhány dolog ki is csúszott belőle, mivel túl energikusan hajítottam az asztalra. - Az egyik gyerekem anyagai Peckingből. Elhoztam magammal pár dolgot, hogy lássam, Jules és a többiek vajon mit sütnek ki belőle. - Jézusom - mormolta Hugh, miközben Jadie rajzait lapozgatta. - Furcsa. Mi a baj a kölyökkel? - Még nem tudom biztosan. - Ezt nézd! - mondta Hugh, és a körbe foglalt keresztre meredt, amelyet Jadie a kollázskészítéskor fabrikált.

- Igen, a kislány hajlamos szimbólumokat alkalmazni. Mindenféle különböző jeleket használ, mintha saját titkosírása lenne, de ez a kedvence. Szereti rárajzolni a tárgyakra. Jules szerint ez a szexuális közösülés szimbóluma. Szerinte a kör jelenti a vaginát, a kereszt pedig a behatolás helyét. - Megálltam, áthajoltam Hugh válla fölött, és néztem a képet. - Nem vagyok benne biztos, hogy szükségképpen egyetértek ezzel a megfejtéssel. Jules mindenben szexuális és fallikus szimbólumokat lát. Másrészt lehet, hogy ezúttal mégis igaza van. Kezdek arra gyanakodni, hogy ezt a kislányt szexuálisan molesztálják. Hugh összeszorította az ajkait, és alaposan megvizsgálta a képet. - Azt hiszem, tudok még valami mást is, amit jelenthet. - Micsodát? - Van egy okkultista könyvesbolt lent az East Mari Street végén. Éppen átellenben azzal a jó kis hellyel, ahol Barry és én azokat a finom szendvicseket szerezzük be ebédre, amelyekről már áradoztam neked. Egypárszor megálltam ott a bolt kirakatánál, amikor Barry késett és várnom kellett rá. És láttam valamit az egyik könyvben, ami erre hasonlít. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a kollégád téved. Gondolom, ez a jel akármi is lehet. Végül is csak egy kereszt, ami be van karikázva. De én emlékszem valamire, ami pont így nézett ki. A sátánisták vésnek ilyet a fákra meg mindenhova, amikor feketemisét akarnak tartani. Csöndben vizsgáltam Jadie alkotását. - Egy kissé zűrös hely az a bolt - mondta Hugh. - Tele van kristályokkal, gyertyákkal, meg fura könyvekkel. Néha nagyon furákkal. Az eladólány pedig, aki ott dolgozik, egy boszorkány. Wicca-hívő, ahogy ő mondja. Fehér boszorkány. - Te már beszéltél vele? - érdeklődtem. - Persze, miért ne? Mondtam neki, hogy ha netán szüksége lenne póklábakra, vagy denevérszárnyakra az üzlethez, akkor csak forduljon hozzám. Azt mondtam, hogy rendszeres megrendelés esetén majd nagyker árat számítok fel neki. - Jaj, te szörnyeteg - mondtam, és játékosan nyakon legyintettem, mert tudtam, hogy valószínűleg szóról szóra ezt ajánlotta a lánynak. Áthajoltam az asztalon, és Jadie képét a többi tetejére ejtettem. - Sátánisták? - dünnyögtem. - Hát nem tudom. Talán a tündérek hatalmába került. Talán egy váltott gyermek, elcserélték, és a tündérek elvitték magukkal az igazit, lehet, hogy ez a magyarázat. Vagy elrabolta egyszer egy repülő csészealj. De én azt remélem, hogy nincs több az egészben, csak az, amit Jules mond: Jadie azt jeleníti meg, ami szobatisztaságra nevelés közben kiskorában eszébe jutott.

Eltelt a hat hét. Utolsó estémen Jules és a felesége színházba invitáltak, azután egy étterembe késői vacsorára. A vacsora alatti beszélgetés kellemes mederben folydogált, leginkább a darabról, amit láttunk. Aztán az étkezés utáni kávéhoz érkeztünk. - Nem hiányolod ezt mind? - kérdezte Jules, és rám pillantott az asztal felett. Nem tudtam biztosan, mit is jelent a „mind" - talán a színházat, a klinikai életet, vagy a kiválóan pörkölt, jó minőségű kávét, amit civilizált körülmények között fogyaszthat el az ember? - Ha úgy volt, akkor igennel kellett válaszolnom: ráébredtem, hogy valóban sok mindent hiányolok a régi életemből. Másrészt ugyanazzal az erővel mondhattam nemet is. Az elmúlt hat hét alatt, amióta visszatértem, meglepetten tapasztaltam, hogy egyre növekvő feszélyezettségét érzek a klinikán. Azt éreztem, hogy kissé türelmetlen kezdek lenni a klinika pacientúrájával szemben, és mintegy neheztelek rájuk amiatt, hogy olyan könnyedén fizetnek a színvonalas ellátásért, azért, hogy a csekk-könyvük révén ilyen remek szakember-gárdához juthatnak, és így automatikusan sokkal jobb ellátásban részesülhetnek, könnyebben megbirkózhatnak a problémáikkal, mint azok, akik pénzügyekben kevésbé szerencsések. Visszatértek emlékeim azokból az időkből, amikor tanítani kezdtem, az egyetlen olyan időszakról, amikor szokványos osztályban tanítottam. Volt egy egész osztályra való elsősöm, tiszta, rendes gyerekek egy közép-nyugati városka csendes kertvárosából. Emlékszem, hogy néztem a csapatot, és arra gondoltam, soha nem fogják megtudni, milyen jó dolguk van - és ezért kissé megvetettem őket. Mivel ez a hozzáállásom aligha tett volna jót bárkinek, az első év után otthagytam a rendes osztályt, és a kisegítő osztályokat választottam. Most, hogy elmúlt ez a nyár, tudatosult bennem: pontosan ugyanazt a neheztelést érzem. Ráébredtem, hogy végső soron ezért távoztam a klinikáról. Következésképp, amikor augusztus végén visszatértem Peckingbe, jólesett elkezdeni az új tanévet. Annak idején olyan hirtelen és ötletszerűen jöttem el a Sandry Klinikáról, hogy végig kényelmetlen érzés maradt bennem ezzel kapcsolatban. Mi a csudáért hagy el valaki egy jómódú várost és egy neves klinikát olyasvalamiért, mint Pecking? Mivel eddig nem voltam biztos a válaszomban, nem is hagytam el egészen. Ot hónapig éltem kicsomagolatlan dobozok között abban a hitben, hogy ez egy átmenet, és ahogy jöttem, úgy el is tűnhetek. De amikor visszatértem Peckingbe, már nyugodt volt a lelkiismeretem. Akármilyen ötletszerűnek és logikátlannak tűnt a döntésem, az én részemről helyes volt.

TIZENKETTŐ

Reuben érkezett először. Az ablakból láttam megállni a mamája autóját, és Reuben kiugrott, kezében az uzsonnásdobozával meg még valamivel, amit ebből a távolságból nem tudtam beazonosítani. Becsapta a kocsiajtót, és a kapu felé iramodott, ügyet se vetve a többi gyerekre, akik a játszótéren gyülekeztek, és várták a becsöngetést. Hallottam, hogy Reuben felszáguld a lépcsőn. - Jó reggelt, Reuben - köszöntöttem, amikor a terembe rontott. - Jó reggelt, Reuben - motyogta, és régi helyét kereste az asztalnál. - Gyere, tegyük a pulóvert a fogasra az öltözőben. Az uzsonnásdobozodat pedig a polcra. Mutasd, mi van a kezedben? Úgy tűnt, hogy amit Reuben szorongat, az nem más, mint egy mázas cserépedény felső része, olyané, amiben kekszet vagy süteményt szoktak tartani. Holland lányt formázott, de csak a fejét meg a domború mellét lehetett látni, a két harciasan csípőre tett keze már a semmire támaszkodott. Reuben magához szorította a fél holland lányt, mintha attól tartana, hogy el akarom venni tőle. - Ő az új barátod? - kérdeztem. - Az új barátod? - visszhangozta, és elfordult, szorosan magához ölelve kincsét. - Ez egy cserépedény, Reuben. Olyasmiből van, mint az üveg. Ez azt jelenti, hogy ha elejted, el fog törni. Épp ezért, talán jobb lenne, ha itt hagynánk a polcon az uzsonnásdobozoddal együtt. Biztonságban. De Reuben kiment, és magával vitte a fél holland lányt az osztályba. Philip érkezett következőnek, berobbant a terembe, és nyaktörő sebességgel rohant felém. Széles vigyor terjedt szét az arcán, és olyan lendülettel ugrott a nyakamba, hogy hátratántorodtam. - Hello, Philip, örülök, hogy látlak. Hogy telt a nyarad? Jó volt? Lelkesen bólogatott. - Naaahhh, nhhaaaahhhh - lehelte az arcomba. - Élvezted a táborozást? Újabb bólintás és újabb lelkes „nhaahh".

;

Aztán megjött Jeremiah, egy kicsit még elhanyagoltabbnak tűnt, mint tavasszal, a piszkos trikójában és a kinőtt farmerjával. Viszont megnyúlt. Előzőleg zömök és izmos volt, de a nyár folyamán hosszú és nyakigláb lett. - Hello, Jeremiah, isten hozott.

Jeremiah megtalálta a régi helyét az asztalnál, és morcosan lehuppant. - Jézusisten, hölgyem, miből gondolja, hogy itt akarok lenni ezen a nyamvadt helyen, és a maga képét bámulni? Az ajtóban megjelent új tanulóm, Brucie. Brucie hat és fél éves volt, alacsony, kövérkés fiú, vastag, szalmatető szerű, vakítóan szőke hajjal és kerubarccal. - Ó, nézd csak, Brucie! - kiáltotta az anyja vidáman, ahogy bejöttek. - Nézd csak ezt a szép osztálytermet! Ó, nagyon boldog leszel itt! És nézd! Itt van a kedves tanító nénid! Letérdeltem. - Hello, Brucie. Torey vagyok. - Mondd, hogy hello, Brucie. Gyerünk, próbáld meg a mama kedvéért. Köszönj a kedves tanító nénidnek. Hát nem aranyos? Látod, milyen szép haja van? És milyen szép kék a szeme! Éppen, mint Brucie-nak. És Brucie szereti a kék szemeket, ugye? - Megcsiklandozta a fiút a tokáján, azután hozzám fordult, és melegen mosolygott. - Bruce imádja a szőke, kék szemű embereket. - Bruce még mindig angyalian mosolygott, közben azonban Denis, a komisz rosszindulatával méregetett az anyja háta mögül. - Brucie-nak pépes ételekre van szüksége. Mondta ezt magának dr. Larson? Beszélt már Mrs. Petersonnal Brucie diétájáról? Nem bírja a csomókat az ételében. Öklendezik tőlük. - Igen, hallottam róla. - Hogy megkönnyítsük a dolgokat itt az elején, hoztam magammal pár üveg bébiételt. Természetesen nem szeretném, ha ez lenne a továbbiakban a gyakorlat. Brucie-nak friss ételre van szüksége, és itt van a turmixgép, de amíg megszokja, addig használhatja ezeket. - Átadott egy bevásárlószatyrot tele bébiétellel. - Ez egyheti adag. Két üveg egy alkalomra. Lehet neki adni almaszószt vagy joghurtot is, ha az van itt a napi menüben, de csakis csomómentesen. Különben okádni fog. Egy másik szatyrot nyújtott oda. - És itt vannak a pelenkái. Naponta legalább négyszer kell neki pelenkát cserélni. Rettenetes kiütései lesznek, ha nem cserélik a pelenkáját elég gyakran, és a legutóbbi helyen, ahol volt... nos, számtalanszor volt kiütése. És ez teljességgel elkerülhető. Udvariasan mosolyogtam és átvettem a csomagot. - Akkor viszlát most, aranyom - mondta az anya, és Brucie-hoz fordult. - Köszönj el a mamitól. Brucie még véletlenül sem fordult oda. Csakis azzal volt elfoglalva, hogy engem felmérjen. Aztán becsöngettek. Jadie nem érkezett meg, úgyhogy vártam még néhány percig, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem jön, a többiekhez fordultam.

- Ez a kölyök bepisál? - érdeklődött Jeremiah, és oda jött Brucie-hoz. - Tényleg pelenka van rajta? – Jeremiah kíváncsian belebámult Brucie arcába. - Hé, tökfej, hány éves vagy? Nem gondolod, hogy kicsit túl nagy vagy ehhez a szarsághoz? Visszafogtam a nevetést, amely Jeremiah akaratlan szójátéka hallatán kikívánkozott belőlem, aztán az asztal irányába kormányoztam Brucie-t. - Nem beszél? - faggatózott Jeremiah. - Mi a franc van ezzel az osztállyal? Hogy a francba van, hogy én vagyok az egyetlen, aki beszélni tud? - Mert egyedül te vagy elég szerencsés hozzá. - Én nem vagyok szerencsés. Hé, hölgyem, ennek semmi köze a szerencséhez. Az embernek kell tudni beszélni. Ehhez nem szerencse kell. - Sok olyan dolog van, amihez elvileg nem kellene szerencse, Jeremiah, de mégis az a helyzet, hogy anélkül esetleg nem megy. Brucie mosolya közben elvesztette angyali jellegét, üres, semmitmondó kifejezés vette át a helyét. Ha már odaültették az asztalhoz, úgy látta jónak, hogy ritmikusan dobolni kezdjen rajta, mintha csak megajándékoztam volna egy dobkészlettel. - Hé - mondtam, és odanyúltam, hogy megállítsam a kezét. - Ez túl zajos. - Ennek gőze sincs, hogy mikor idegesít valakit - kommentálta Jeremiah, - Nem valami szép magától, hogy ideeresztette közénk. Nem hiszem, hogy túl sok jót tenne az osztálynak. Leültünk, hogy újraformáljuk az osztályunkat. Philip, Reuben és Jeremiah megtalálták régi dobozukat, és szemrevételezték, amit benne hagytak az előző iskolaévben. Keresték a kedvenc kabátakasztójukat, hemperegtek a padlópárnákon, meglátogatták az állatainkat, aztán régi ismerősöket kerestek a könyvek, játékok és társasjátékok között. Ezalatt én Brucie-val foglalkoztam, próbáltam kisütni, hogy mit kezdhetek vele. Pontosan 9.45-kor Mr. Tinbergen jelent meg az ajtóban. Intett nekem, hogy menjek ki a folyosóra. - Lenne szíves lemenni Alice osztályába? - kérdezte, mikor kiléptem. Kérdő pillantást vetettem rá. - A maga Jadie-je is ott van lent. A húga elsős lett ebben az évben, és hát... eddig nem sikerült kettejüket elválasztani egymástól. Lemenne és megnézné, hogy fel tudja-e hozni Jadie-t? Hát igen, ez tényleg az én Jadie-m! Odalent azt találtam, hogy Alice osztálya ott ül körülötte a földön, és lelkesen éneklik a „Forognak a busz kerekei"-t, miközben a terem távoli végében a játékasztal mögött ott kuporog Jadie és mögötte Amber. Anélkül, hogy félbeszakítottam volna Alice tevékenységét, odamentem hozzájuk. - Itt az

ideje, hogy felgyere - mondtam határozottan Jadie-nek. A nyár nem változtatott túl sokat Jadie-n. Vastag, gubancos hajtömege talán kicsit hosszabb lett és még gubancosabb, de ez volt minden. Mélyen kétrét hajlott, a karjait maga alá gyűrte, a haja előrelógott, olyan volt, mint egy kis boszorkány valami tündérmeséből. Amber sápadtan, kitágult szemekkel lapult mögötte, ami csak fokozta a hatást. - Biztos vagyok benne, Amber, hogy tudnál együtt énekelni a többiekkel - mondtam a kisebbik lánynak, és átnyújtottam a kezemet Jadie fölött. Jadie felszökkent, meg akarta akadályozni, hogy megérintsem Ambert, és még inkább beszorította a húgát a sarokba. A zene elhallgatott, és világosan érzékeltem, hogy az osztályban mindenki lélegzet-visszafojtva figyel. - Nem, Jadie, Amber idetartozik. Ez az ő osztálya és az ő tanítója. A többi kisiskolás némán, elborzadva figyelte, amint erőteljesen megragadom Ambert, és átemelem Jadie feje fölött, majd odaviszem Alice-hez. Jadie kapkodva, hadonászva igyekezett utánunk, és elkapta Amber egyik lábát, mielőtt átadhattam volna Alice-nak. Amber sírva fakadt, megtörve a minket körülvevő dermedt csendet, de nem lehetett tudni, hogy vajon Alice-től való félelmében sír-e, vagy fájdalmában, amiért húzzák a lábát. Abban a pillanatban, amikor Alice átvette Ambert, odafordultam Jadie-hez és megfogtam. Felemeltem a földről, és kivittem a teremből. Miután felemeltem, Jadie nem küzdött tovább. Sőt, miután kikerültünk az osztályból, minden harci szellem tökéletesen kiveszett belőle, mikor letettem, bizonytalanul imbolyogva állt meg a lábán. A zene hangjai ismét kiszűrődtek az ajtón. - Ambernek nem lesz semmi baja - mondtam csöndesen. - Tudom, hogy csak aggódtál érte. Jó testvér vagy. De nem kell aggódnod. Mrs. Havers jól fog bánni Amberrel. És most itt az ideje, hogy felmenjünk a saját osztályunkba. Már mindenki más ott van. Együtt mentünk fel a lépcsőn, kézen fogva. Jadie nehézkesen lépkedett egyik lépcsőfokról a másikra. Amikor elhaladtunk az ajtó mellett, ami a folyosót és az öltözőt választotta el, Jadie megtorpant. - Itt voltam mindig - mondta. - Úgy van. Odaértünk az osztályterem ajtajához, amely mögül Mr. Tinbergen hangjának emelkedésesüllyedése hallatszott ki, éppen Jeremiah-t próbálta megakadályozni valamiben. Ez egy pillanatra elvonta a figyelmemet, nyugtalankodtam, hogy vajon Jeremiah mit eszelhetett ki, de Jadie gyengéden megrántotta a kezemet, hogy ne nyissam ki az ajtót. - Emlékszik rá? - kérdezte Jadie lágy, állhatatos hangon. - A múlt évre, amikor bent

voltunk? Bólintottam. - Maga engedte, hogy bezárjam. - Szerettél bezárkózni - feleltem. - Emlékszik, hogy milyen voltam akkor? Emlékszik, hogy miket csináltam? - Arra gondolsz, amikor bezártuk az ajtókat? Jadie bólintott. - Igen, emlékszem. Felpillantott rám - nem könnyű művelet ebben a kétrét hajlott testtartásban, mikor oldalra kell tekernie a fejét és oldalvást kell felnéznie. Torz, kitekeredett megjelenése lett tőle. - Maga nem fél tőlem, igaz? - kérdezte. - Nem - mondtam mosolyogva. - Nem félek tőled. - Miattam ment el. Kérdőn felhúztam a szemöldökömet. - Mire gondolsz? - Utolsó nap miattam ment el. A másik tanárral is ezt csináltam. Nem gondoltam, hogy visszajön. - De hát nem miattad mentem el, Jadie. Véget ért a tanév, eljött a szünidő, ezért mentem el. Most a nyári szünet is véget ért, és mi megint itt vagyunk. -Maga erős - suttogta Jadie. Halványan mosolyogtam, hogy jobb kedvre derítsem. - Tudtam, hogy erős - súgta, és készült, hogy bemenjen az osztályterembe. - Tudtam, hogy maga visszajön. Egy új tanévben általában nyolc hétre volt szükségem ahhoz, hogy újra megteremtsem a rendet, és egy jól működő, összetartó csapatot formáljak a gyerekekből. A közbeeső idő abból állt, hogy felállítsam a korlátokat, amiket ők megpróbáltak áthágni. Felmértük egymást. Reménykedtem benne, hogy ezzel a csoporttal most gyorsabban fog menni, mivel Brucie kivételével már mind régi motorosok voltak. De nem így történt. Az első heteket tökéletes káosz jellemezte. Brucie igazi bajkeverőnek bizonyult. Előzőleg a régi négyes jól kijött egymással. Reuben és Philip megközelítőleg ugyanazon a szinten voltak, Jeremiah és Jadie egy másikon. Párokban haladtak. De csak a jó ég tudja, hol tartott Brucie. Az idő legnagyobb részében úgy viselkedett, mint egy óriásbébi, hempergett a padlón egészen addig, míg fel nem ültették, és soha nem tett semmilyen kísérletet arra, hogy önállóan csináljon bármit is. Emiatt sokkal kisebbnek és még tehetetlenebbnek tűnt, mint Reuben és Philip. Időnként azonban hihetetlenül provokatív tevékenységekbe fogott. Kivételes érzékkel tudta a többieket felingerelni, legfőbb örömét a kapcsolatok szétrombolásában lelte. Az volt az ösztönös benyomásom, hogy Brucie olyan sok időt fordít a környezetében lévők manipulálására, hogy

emiatt nem marad ideje a normális fejlődésre. Következésképp Brucie fenekestől felfordította az osztály megszokott rendjét ezekben a korai hetekben. Már azzal szétzilálta a terveimet, hogy annyi időt és energiát követelt. Etetni, cserélni a pelenkáit, egyik helyről a másikra hurcolni önmagában is elég elfoglaltság volt, ráadásul kitartóan arra bátorítani, hogy ezek közül bármit is önállóan megcsináljon, az gyakorlatilag az egész napot felemésztette volna. Még ennél is rosszabb, amit a többi gyerekkel művelt. Csúnya kis trükkökkel felpiszkálta Philipet Reuben ellen, Jadie-t Philip ellen, és Jeremiah-t mindenki ellen. O szenvedett tőle a legtöbbet. Impulzív, provokálható és lobbanékony lévén, Jeremiah újra meg újra bedőlt Brucie fondorlatainak, amitől semmilyen előzetes figyelmeztetéssel nem tudtam megóvni. A csöndes sarokban, ahová a renitenskedőket ültettem, állandó volt a forgalom. Az osztály nem volt csendes, és még kevésbé békés. Ebben az időszakban nemigen jutottam hozzá, hogy kettesben legyek Jadie-vel. A délutánokat az iskola után általában a játszótéren töltötte Amberrel. Tudtam, mert gyakran láttam őket az osztályterem ablakából a hintánál vagy másutt. Számomra ezek a délutánok egyetlen

végeláthatatlan

tantestületi

értekezletnek

tűntek,

megszakítva

szakmai

továbbképzésekkel és egyéni megbeszélésekkel, úgyhogy én sem voltam elérhető. Amikor véletlenül szabad voltam, kétségbeesetten próbáltam valamilyen tervet fabrikálni, amelytől a következő nap talán sikeresebb lesz, mint az előző, amit épphogy túléltem. De akárhogyis, Jadie sem adta semmi jelét, hogy találkozni akarna velem. Akár a többiek, egyszerűen csak megérkezett becsengetésre, és elment kicsengetéskor. A nyár rég elhagyott minket, a tél első lehelete már érződött a levegőben. Az ősz még a legjobb években is csak egy rövid kis évszak volt ezeken a széles síkságokon, ragyogó szünet az augusztus száraz, barna hősége és a mindig-túl-korai tél fagyos fehérsége között, de ebben az évben gyakorlatilag egyáltalán nem volt őszünk. A szeptember harmincfokos hőséggel lepett meg minket egészen a hónap közepéig, azután jött egy szeles, esős hétvége, némi fagy, és a levelek ott haltak meg a fákon, megbarnultak és tíz nap leforgása alatt mind egy szálig lehulltak. A szél visszahátrált észak felé, a sarkvidéki légtömeg pedig dél felé mozdult. Október elejére megérkezett a hó. Szürke, fáradt délután volt. A táblánál ültem, és a másnapi feladatlapokat rakosgattam a gyerekek dossziéiba, mikor zajt hallottam a folyosó felől. Felnéztem, és Jadie-t láttam, amint bekukucskál az osztályterem ajtajának üvegén. A megvilágítatlan folyosót korai sötétségbe vonta a borús idő, alig lehetett kivenni Jadie alakját, aki kissé távolabb állt az ajtótól és beleolvadt a homályba. Intettem neki, de nem reagált. Végül felálltam és az ajtóhoz mentem. -

Szeretnél bejönni? Alaposan felöltözött a hideg ellen, arca szinte eltűnt a sapka és a fülmelegítő közt. - Szeretnél bejönni? - kérdeztem újból. Alig észrevehetően bólintott, és belépett az osztályba. - Éppen a feladatlapokat készítem elő holnapra - mondtam, és visszaültem az asztalhoz. Jadie lassan, nehézkesen kihámozta magát felsőruházatából, és darabonként letette a holmiját egy székre. Mikor eljutott a kardigánig és viseltes vászonruhájáig, megállt. És csak állt. Egy vagy két perc is eltelt tökéletes, mozdulatlan némaságban. - Nem akarsz leülni? - kérdeztem. Lassan kihúzta a velem szemben lévő széket, és leült. Újabb néma csend következett. - Hogy s mint? - kérdeztem, azon igyekezvén, hogy kellemes, társasági hangnemben beszéljek. Semmi válasz. - Jól mennek a dolgaid? Semmi. - Amber? Megbarátkozott már az iskolával? Még mindig semmi. - És Sapphire? Fogadni mernék, hogy Sapphire is jól megnőtt. Mennyi idős is? Tud már járni? Felnéztem. Jadie olyannyira kétrét hajlott, hogy arca jóformán az asztallapot érte. A csönd úgy nehezedett ránk, mint valami súlyos, átázott takaró. - Tudod mit? Még mindig megvan az a kulcs. Ha bemennénk az öltözőbe, bezárhatnánk az ajtót - javasoltam. Bár nem nézett fel, láttam Jadie vállán, hogy a feszültsége kissé felenged. - Menjünk be oda. Kényelmesebb lesz. És különben is, azt hiszem, elfelejtettem egypár dolgot, amit meg kell csinálnom ott az asztalomnál. Bementünk az öltözőbe és bezártam mindkét ajtót, de Jadie feszült maradt. Leült a jobb oldali padra, előregörbedt, a két karját maga alá gyűrte, mint aki gyomorfájástól szenved. Nem akartam túlzottan őrá figyelni, így hát gyorsan előkerestem valamit, amivel elfoglalhattam magam az asztalnál. Percek teltek el, mielőtt megtört volna a csend. Jadie még mindig kétrét hajlott, két kezével alátámasztotta a fejét, kezdetben még az arcát is eltakarta, majd elfordította a fejét, hogy körülnézhessen a szobában. - Nehezedre esik beszélni? - kérdeztem csöndesen. Jadie kutatva nézett az arcomba. - Részemről rendben. Nekem így is jó. Újra a csend.

- Volt itt az az ember? - kérdezte végre. - Miféle ember? Kissé felemelte a fejét, hogy jobban lásson. - Az a pókölő ember, akiről tavaly beszélt. - A kártevőirtó? Attól a társaságtól? Arra gondolsz? Bólintott. - Nos, Mr. Tinbergen kétszer egy évben szokta elhívni, úgyhogy gondolom, nemrég járhatott itt. Igen, talán pont mielőtt elkezdődött az iskola a múlt hónapban. Szünet. - Nem nagyon szereted a pókokat, igaz? - kérdeztem. - Gyűlölöm a pókokat. - Miért? - Mindenhova bemásznak. Mindent látnak, amit csinálok. -

Ekkor mintha nagy kimerültség vett volna erőt Jadie-n. Leejtette a fejét, egyenesen a

térdére. Egy rövid pillanatig becsukta a szemét, aztán megint kinyitotta. - És maga mit csinál a pókokkal? - kérdezte. - Megöli őket? - Általában nem. Nem félek tőlük, úgyhogy ha nem szőnek hálót valami olyan helyre, ahol útban vannak, békén hagyom őket. - De figyelik, hogy mit csinál! - Hát, nem hiszem, hogy amit én csinálok, az különösebben érdekelné a pókokat - feleltem. Egy kis szünet támadt. - Úgy tűnik, mintha téged aggasztana, hogy figyelnek - mondtam. Jadie lassan bólintott. -

Miből gondolod, hogy így van? Semmi válasz.

A papírjaimat néztem az asztalon. Jadie szinte fájdalmas lassúsággal kiegyenesedett. Körözött megmerevedett vállaival, aztán a fejével is. Az ölébe tette a kezeit, és tanulmányozta őket. - Kérdeznem kell valamit - suttogta. - Tessék. Jadie továbbra is a kezeit bámulta, sokáig. Végül rám nézett. - Hisz nekem? - kérdezte. - Miben? - Abban, amiket mondok magának. Hisz nekem? - Igyekszem. Attól félsz, hogy nem? Kis szünet. Ismét a kezét nézte. - Néha nem úgy hangzanak a dolgok, mintha igazak lennének, és akkor az emberek nem hiszik el. Még ha igaz is, az emberek azt hiszik, hogy

kitalálom őket. -

És attól tartasz, hogy velem is ez a helyzet? Alig észrevehetően bólintott.

Rámosolyogtam, és előrehajoltam az asztal fölött. - Hát, figyelj csak ide. Mi lenne, ha én mindig megpróbálnék hinni neked? Ha megígérem, hogy mindig figyelni fogok rád, és ha valamire azt mondod, hogy igaz, akkor megpróbálom elhinni? Jadie összevonta a szemöldökét. Lehajtotta a fejét. - Amit el kell mondanom, az az, hogy vigyáznia kell a pókokkal. - Értem. - Igenis figyelik magát. A pókok látják, hogy mit csinál, úgyhogy soha nem szabad velem beszélgetnie, kivéve ha nincsenek pókok. -Ó. - Különben meghal. Ez az igazság. A pókok azt akarják, hogy meghaljon. És ha egyszer rájönnek, hogy ezt elmondtam magának, én is meghalok.

TIZENHÁROM

Még csak október első hetében jártunk, és máris teljes erővel tombolt a Halloweenhisztéria. Természetesen Jeremiah, csoportom legharsányabb tagja volt az, akit leginkább foglalkoztattak a Halloween kínálta lehetőségek. - Én meg a bratyóm, mikor kimegyünk cukrot lejmolni, egy nagy párnahuzatot viszünk magunkkal. Körbejárjuk az egész várost, az összes házat, de mindegyiket, és vagy egy százas csokit szedünk össze. - Száz darab csokit - javítottam ki. - De lehet, hogy kétszázat. Vagy ezret. Egy ezres csomó csokit. - Ezer darab csokit. - Azt hát, na, pont azt mondom én is. Mindannyian az asztal körül ültünk, és színes papírképet készítettünk a faliújságra. Ez egyike volt eddigi legostobább ötleteimnek. Egy tanári magazinban olvastam arról, hogyan kell a képet elkészíteni: a mintát egy nagy papírlapra rajzoljuk, aztán a gyerekek apró, színes papír négyszögeket tekergetnek egy ceruza végére, hogy kis virágszerű alakzatokat kapjanak, majd ezeket szorosan egymás mellé ragasztják a minta alapján, így háromdimenziós, mutatós falidíszt kapunk. Ahogy leírták az elkészítését, az óvodáskorból már kinőtt gyerekeknek kiválóan megfelelő, egyszerű, kreatív tárgynak tűnt, nekünk pedig alkalmat adott arra, hogy csapatként dolgozzunk együtt. De nem vettem számításba, hogy milyen rengeteg apró, ceruzavégre tekerendő kis papírnégyzetre van szükség egy olyan méretű minta kitöltéséhez, amit én rajzoltam, meg azt sem, hogy milyen pokolian unalmas lesz a kis formák tekergetése és ragasztgatása. - Maga milyen házban él? - faggatózott Jeremiah. - Lehet, hogy oda is elmegyek. És tudja, hogy milyen lesz a jelmezem? Én leszek a Főember, az Univerzum Ura! - Ez arra késztette Jeremiah-t, hogy talpra ugorjon, és üvöltve a levegőbe döfjön a ceruzájával. - A szürke koponya ereje! Enyém a hatalom! - Jadie, aki mellette ült, befogta a fülét. - Azt hiszem, ez kissé túl hangos, Jeremiah - mondtam. - Nem, inkább mégse leszek Főember. Mást csinálok. Inkább Batman leszek! - ezzel Jeremiah oldalvást kiterjesztette a karjait, és csapkodni kezdett. - Jeremiah, légy szíves, ülj le.

- Te mi leszel, Philip? - érdeklődött Jeremiah. Philip, az asztal túloldalán, komoly erőfeszítéseket tett, hogy egy papírdarabkát tekerjen makacskodó ceruzájára. Tíz percnyi megfeszített munkával két darab csavart formát sikerült előállítania. -

Te süket! Reub, hát te mit csinálsz? Mi leszel? Reuben épp szünetet tartott, hogy egy darabka papírral cirógassa a szempilláit, és teljesen

elmerült az ön-stimulációban. - Mi lesz Reuben? - kérdezte tőlem Jeremiah. - Úgy tudom, kalóznak készül, ugye, Reuben? - mondtam, és gyöngéden elhúztam Reuben kezét az arcáról. - Brucie pedig csavargó lesz. Megcsináljuk a vándorbotodat és a batyudat itt az osztályban jövő héten, ugye, Brucie? - és rámosolyogtam a kis kerubra, akinek fő teljesítménye mind ez idáig az volt, hogy egyenesen megült a székén. - Úgyse lesz olyan jó, mint én. Én leszek a legjobb. Nekem lesz a legjobb jelmezem, és meg fogom nyerni a díjat. Mr. Tinbergen mindig díjat ad ki, és ebben az évben én nyerem meg! - Jeremiah ismét Philipre nézett. - Szóval mi lesz a jelmezed? - Muuu-uuuh - nyögte Philip. Átnyúltam az asztal felett, és finoman megérintettem az ajkait, hogy ne préselje össze olyan görcsösen a száját. - Próbáld még egyszer, Philip. Nyuuu... - Nyuuu-uuuh. - Nyuszi. Úgy van. Nagyon ügyes vagy, Philip. - Nyuszi?! - visított Jeremiah. - Nyuszi?! Kinek a seggfej ötlete volt ez, haver? Mekkora lúzer vagy te, apám, hogy egy hülye nyúl akarsz lenni? - Nekem úgy tűnik, hogy nagyon aranyos jelmeze lesz Philipnek, Jeremiah. A nevelőanyja elmesélte, hogy hosszú fülei is lesznek, meg bajusza. - Na és farkincája? - visította Jeremiah, aki láthatólag pompás tréfának találta az egészet. Felugrott a székéből, körbeszökdécselt a teremben, és közben hátul kalimpált a kezeivel. Farkinca! Farkinca! Próbáltam nem figyelni rá, és Jadie-re koncentráltam, aki szorgalmasan tekergette a kis virágkelyheket, majd a töklámpásmintára ragasztgatta. Habár újabban jóval többet működött együtt a fiúkkal, mint korábban, még mindig gyakran előfordult, hogy úgy tett, mintha az égvilágon senki sem volna körülötte a szobában. - Te már gondolkodtál a jelmezeden? kérdeztem. Jadie nem válaszolt. Jeremiah áthajolt Jadie székének háttámláján, és átkarolta Jadie nyakát. - Mit veszel fel,

csajszimajszi? Mi leszel? Boszorka? Banyabuksza? Csiribácsiribí, banya de budi! Kisütöm a haját, kitépem a máját... - Jeremiah, légy szíves! - szóltam rá. Erre Jeremiah lemászott Jadie székéről. Jadie leseperte a vállát Jeremiah után, mintha bolhák maradtak volna rajta. - Tudod, hogy én mi leszek, csajszimajszi? - Most a változatosság kedvéért hasra vágódott Jadie előtt az asztalon, és leverte Jadie papírdarabkáit. - Drakula leszek, és átharapom a torkodat! Hrrrr! - Ezzel megragadta Jadie torkát, ami nem volt könnyű művelet kettejük pozícióját tekintve. - Jeremiah! - kiáltottam. - Csillapodj! Légy szíves, mássz le az asztalról, és azonnal ülj vissza a helyedre. Neked most az a dolgod, hogy segíts nekünk elkészíteni ezt a képet. Még nagyon sok teendő van hátra, tehát légy szíves segíts. - Fogaim is lesznek - folytatta Jeremiah, miközben átcsúszott hasmánt az asztalon úgy, hogy az arca egész közel került az enyémhez. - Szerzek olyan vámpírfogakat, amik foszforeszkálnak a sötétben, és egy pofára való kecsapot. És amikor kinyitom a számat, olyan lesz, mintha csöpögne belőle a vér! Hrrrr! - és célba vette az ádámcsutkámat. Keményen megragadtam a vállainál fogva, lehúztam az asztalról, és visszaültettem a székére. - Pedig akkor is vér fog csöpögni a számból. Micah tesó meg én mindig elcsórunk párat azokból a kis kecsapos izékből, amiket a McDonald's-ban adnak, úgyhogy majd kiszívom belőlük a kecsapot és összegyűjtöm a számban, és amikor kinyitom, akkor vuááááá! Fú, de undorító lesz - mondta lelkesen. - Nekem lesz a legeslegjobb jelmezem mindenki közül. Lehet, hogy Mr. Tinbergen első díjat ad majd nekem. Sőt lehet, hogy még pénzt is ad vagy valamit, mert annyira szuper leszek, hogy el se fogják hinni! - Érdekes a terved - mondtam, és Jadie-hez fordultam. - És neked van már valamilyen elképzelésed, hogy mi leszel? Jadie vállat vont. - Nem lesz jelmezem. - Nem lesz jelmezed? - ordította döbbenten Jeremiah. - Csssss - mondtam és visszanyomtam a helyére. - Még mindig rengeteg időnk van. - A jelmez nem kötelező - mondta Jadie. - Nekem tavaly se volt. - De nincs is neked? - kérdezte hitetlenkedve Jeremiah. - Nem akarok jelmezt. Jeremiah most az egyszer elhallgatott a döbbenettől. Meg kell mondanom, hogy én magam is meglepődtem. Tudtam, hogy minden gyerek családjának telik jelmezre, és egyiknek sincs vallásos fundamentalista háttere, amely ezt tiltaná, így hát természetesnek vettem, hogy

mindegyiküknek lesz. - Akkor mi a frászt fogsz csinálni a jelmezbálon? - firtatta Jeremiah. - Hogy fogsz mászkálni teremből terembe, hogy megmutasd a többieknek a jelmezedet, ha egyszer nincs? - Nem akarok elmenni a jelmezbálba. - Akkor hogy a frászba fogsz díjat nyerni? ;- Nem kell díj. - Minek jössz iskolába, ha semmit se akarsz, ami jó? Akkor miért nem maradsz otthon? Jadie felemelte a fejét és féloldalra döntötte, hogy szemügyre vegye Jeremiah-t az asztal fölött. - Ugyanazért jövök ide, amiért te. Mert ha valaki nem jár iskolába, akkor elviszi a rendőr. A lógósok rendőre. Azért járok iskolába, mert muszáj. - Váratlan hevesség volt a hangjában. - De arra nem kényszeríthetnek, hogy hülye dolgokban vegyek részt, ha nem akarok. Nem tudnak rávenni, hogy olyasminek látszódjam, ami nem vagyok. - Hűha - mondta Jeremiah, és hátradőlt -, ez a csaj nem szórakozik. Tyűha! Hallotta, hölgyem? Jobb, ha vigyáz, mert ha ez a csaj egyszer elszánja magát, akkor vége az állásának. Rúgják ki az összes tanárt! El kell venni a pénzüket! - Kis szünet támadt, és Jeremiah még egy kicsivel tovább bámulta Jadie-t. - Lehet, hogy megutálsz, amiért ezt mondom, de jól tették, hogy bedugtak téged ebbe az osztályba. Az tuti, hogy nem vagy normális. Abban a házban, amelynek kertje az iskola játszótere mellett húzódott, volt egy golden retriever szuka, gyönyörű, jó természetű állat. Gyakran játszott kint a hátsó udvarban, közvetlenül az iskolaudvar mellett. A tanulóim sokszor mentek oda, beszéltek a kutyához, vagy a kerítésen átnyúlva megsimogatták. Szeptemberben boldogan fedezték fel, hogy a szuka megkölykezett. Októberben már fél tucat eleven kutyakölyök ugrabugrált és hempergett a hátsó udvarban, és játékosan vakkantgattak a gyerekekre a szünetekben. Nemegyszer vissza kellett szolgáltatnunk valamelyik kölyköt a tulajdonosoknak, mert a gyerekek valahogy átbűvészkedték a kerítésen. Ezért azután nem volt nagy meglepetés, amikor egyszer, az ebéd utáni játszóidőben az egyik nagyobb gyerek odajött hozzám és bejelentette, hogy Jeremiah meglógott egy kölyökkel. Jeremiah imádta a kutyákat, és szemben azzal, hogy a két lábon járó élőlények iránt semminemű tiszteletet nem mutatott, az állatokkal kapcsolatban elég megbízhatónak bizonyult, így hát nem nyugtalankodtam különösebben a hír miatt, de azért jobbnak láttam, ha megkeresem, úgyhogy a többi gyereket rábíztam a játszótéri felügyelőkre. Beletelt pár percbe, amíg rájöttem, hova bújt Jeremiah, de a hangja már előbb megütötte a fülemet. Az alagsori lépcsőlejárat felől hallatszott, ahol az ajtót már régebben befalazták, és csak a mélybe vezető lépcsősor maradt ott. Jeremiah odalent csacsogott önfeledten, abban a tudatban, hogy ő most nem látható. Mintha lett volna vele valaki. Megálltam, még mielőtt

észrevehettek volna, és rájöttem, hogy a másik hang Jadie-é. - Idesüss, ez itt a micsodája - mondta épp Jadie. - Olyan pisilője van, mint egy fiúnak - közölte Jeremiah. - A többi kölyöknek lánypisilője van, de ez fiú. Ez a legklaszszabb. - Tudok rá még egy szót - mondta Jadie. - Ja, én is. - Te melyiket tudod? - kérdezte Jadie. - Pénisz - mondta komolyan Jeremiah. - Én jobbat tudok. Fütyi - mondta Jadie. - Az unokabátyóm bránernek hívja - mondta Jeremiah. - Ja, bráner. Azt én is ismerem. Meg még azt, hogy nudli. - Azt kislányok mondják - közölte Jeremiah megvetően. - Röhejes. - És tudsz még mást is? - kérdezte Jadie, de mivel Jeremiah nem válaszolt rögtön, rávágta: - Kolbász. - És fasz. - Kuncogtak. - Kukac - mondta Jadie. - Azért, mert úgy néz ki. - Nem is igaz - mondta Jeremiah sértetten. Szünet. - Tudsz még más szót? Jadie nem felelt azonnal, és én úgy gondoltam, ideje lemennem a lépcsőn és visszaszerezni a kiskutyát, ám ekkor lelkesen megszólalt Jeremiah: - Idesüss, játszhatjuk azt, hogy ez egy tehén. Meg fogom fejni. Meghúzom neki. Játsszuk azt, hogy ez itt egy olyan izé, csöcs, amik lelógnak a tehénnek a hogyhívjákjáról, tőgyéről. - Húzogasd a fütyijét, és kijön neki a tej - mondta Jadie. - A tehén pisilőjéből nem lehet tejet fejni - közölte Jeremiah. - Csak a tőgyéből lehet. A tehén egy csaj. - Tévedés. Én tudom, hogy lehet egy pisilőből tejet fejni - mondta Jadie. - Úgy értem, egy fütyülőből. - A hangja kérkedő volt, világossá tette, hogy mennyire élvezi, hogy le pipálhatja Jeremiah-t. - Nem tudsz olyat - tiltakozott Jeremiah. - Te is tudsz. De nem úgy, hogy így huzigálod. Hanem úgy, hogy szopod, így ni. - Jadie! - kiáltottam, és lerohantam a lépcsőn. Jadie nagyon megrémült, és a földre ejtette a kölyköt. Mellette állt Jeremiah, aki felháborodottnak látszott. - Látta ezt, hölgyem, hogy mit akart csinálni? A szájába akarta venni egy kutyának a pisilőjét!

- Még mindig bőven van idő a becsengetésig, Jeremiah -mondtam. - Ha sietsz, biztos vagyok benne, hogy még tudsz egy kicsit focizni. - De... - kezdte Jeremiah, az arcán a sokk kifejezésével. Ránéztem. - Ha akarsz focizni, akkor most azonnal menned kell. Jeremiah vette az adást, és elrohant. Jadie is el akart iszkolni, de én megfogtam a vállát. - Azt hiszem, váltanunk kell egypár szót. Lehajoltam, felnyaláboltam a kutyust, és dédelgettem egy kicsit. Jadie bizalmatlan tekintettel és tág pupillákkal nézett. - Az elmúlt tavasszal Reuben péniszét érintetted a száddal. Akkor elmagyaráztam neked, hogy az Reuben testének intim része, és ezért nem szabad ilyesmit csinálni. Akkor azt szerettem volna hinni, hogy rád jött az ostobaság egy pillanatra, mert tudom, hogy a fiúk és lányok időnként elég sok butaságot mondanak vagy csinálnak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. De most elkezdtem aggódni, hogy esetleg nálad nem erről van szó. Csak játszottam - suttogta Jadie, és lehajtotta a fejét. - Nem haragszom rád. És nem leszek rád dühös, ettől ne félj. Én csak aggódom miattad, Jadie. Amikor kislányok olyasmiket csinálnak, amit te éppen tenni készültél, akkor az általában azért van, mert előzőleg látták valahol. Előfordul, hogy valaki idősebb mutatta nekik, vagy csinálta velük, és innen tudják. Jadie elkínzottan sóhajtott. - Nem a te hibád, Jadie. És nem haragszom. De ha valaki arra kér téged, hogy érintsd meg az ő intim részeit, vagy ő érint meg téged a te tested intim részein, akkor nagyon fontos, hogy elmondd nekem. Vagy ha nem nekem, akkor egy olyan felnőttnek, akiben megbízol. Jadie nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra. Tanulmányoztam őt, kicsi, vékony alakját, vállára hulló boglyas sötét haját. Még kétrét hajlott, eltorzult testtartásával is sugárzó vonzerő áradt belőle. - Ha ilyesmik történnek veled - mondtam -, lehetséges, hogy valaki talán azt mondta neked, hogy hallgass róla. Lehetséges, hogy olyasmit mondtak, hogy ha elmondod valakinek, bajba kerülsz. Vagy hogy az emberek majd téged hibáztatnak miatta. Azt is mondhatták, hogy senki sem fog hinni neked. Vagy azt, hogy ha kiderül, elvesznek téged a szüléidtől, vagy mondhattak más szörnyűséget is. Tudod, ha egy felnőtt netán valami rosszat csinál, akkor ilyesmivel fog riogatni téged, mert azt akarja, hogy hallgass. Azért teszi ezt, mert igazából pontosan tudja, hogy rosszat követett el, és nem akarja, hogy kiderüljön. Azért hazudnak, hogy ne merj segítséget kérni. De ha valaki ilyen módon nyúl hozzád, vagy arra

kényszerít,hogy te nyúlj így őhozzá, akkor segítségre van szükséged. Te még kislány vagy, ezek pedig felnőtt dolgok. Éppen ezért, egy felnőtt segítségére van szükséged ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket meg tudd oldani. - De én nem csináltam semmit - tiltakozott Jadie. – Csak hülyéskedtem. Semmi mást. Csak játszottam. Frusztráltan elhallgattam. Jadie kényszeredetten megrándult, mint akit rajtakaptak. - Sajnálom - motyogta. - Többet nem csinálok ilyet. - Nem ez a lényeg, Jadie - mondtam. - Én segíteni szeretnék neked. Jadie egy darabig egy száraz levelet rugdosott a cipője orrával, azután mélyet sóhajtott. Mikor nem szóltam többet, nagy nehezen felnézett. - Akkor most mehetek? - kérdezte. Csalódottan néztem rá, nagyon szerettem volna, ha beszél hozzám. - Kérem szépen - mondta. - Elmulasztom a játszóidőmet. Már bocsánatot kértem, úgyhogy akkor mehetek? Legyintettem. - Igen, menj csak.

TIZENNÉGY

Csütörtök délután betoppant Arkie Peterson. Mint oly sokszor, ezúttal is váratlanul érkezett. Szokatlan választásként borjúbőr mellényt és hosszú, libegő palakő fülbevalót viselt, ami kirittyentett tehenészlány külsőt kölcsönzött neki - de Arkie megtehette, mert ez mit sem rontott szakmai tekintélyén. - Hogy s mint? - kérdezte, miközben rátelepedett az íróasztalom szélére. Forgattam a szemeimet. - Találtál nekem egy igazi kerékkötőt. Bruciet. Kajánul vigyorgott. - Mondtam neked tavasszal, amikor kiszúrtam, hogy ő a csúcs. - Észrevetted már, hogy az igazi csodabogarak neve hogyan redukálódik egyetlen nevetséges becenévre? - jegyeztem meg, és felemelkedtem, hogy kivegyek egy ceruzát a tartóból a könyvespolcon. - Mint Brucie Bruce helyett. Egész sereg ilyenem volt már. Dirkie. Cliffie. Jamesie. - Jadie - tette hozzá Arkie. - Igen, Jadie. - Hohó - mondta Arkie sokat tudón. - Elegen vannak ahhoz, hogy beragadjon a kerék, mi? - Muszáj lesz lebonyolítanunk egy hosszú beszélgetést Jadie-ről - mondtam. - Újabb drága vacsorára hajtasz Tottie-nél? - Arra hajtok, hogy végre nyugton leülj velem valahol húsz percre. Muszáj beszélnem veled. Úgy értem, igazából. Komoly ügyben. És négyszemközt. Arkie kijózanodott és komolyra váltott. - Miért, mi a baj? - Azt hiszem, Jadie-t szexuálisan molesztálják. - Komolyan? Talán mondott valamit? - Nem annyira szavakkal, de az ember össze tudja adni, mennyi kettő meg kettő. Ezzel a kislánnyal valami nagyon furcsa dolog történik. - A miatt az incidens miatt mondod, ami Reuben és közte esett tavasszal? - Nos, az is nyugtalanító volt, de azt még el tudtam volna fogadni, mint egyszeri botlást. A gyerekekben igenis van szexualitás, akár tudomásul vesszük ezt, akár nem, és a viselkedési zavarokkal küzdő gyerekek még tehetségesebbek ezen a téren, mint a többiek. De most már több dolog is utal rá. - És elmondtam Arkie-nak az esetet a kölyökkutyával. Arkie arcára kiült az undor.

- Arról beszélt, hogy tud tejet szopni egy péniszből, határozottan péniszből és nem ciciből, és igazán nem kell hozzá sok fantázia, hogy a tejet beazonosítsa az ember. Egy átlagos nyolcéves gyerek nem talál ki ilyesmit csak úgy magától. A legtöbb ilyen korú kölyök idegenkedik a szexuális közösülés gondolatától, nem beszélve a fellációról. Arkie összefonta maga előtt a kezét és mindkét hüvelykujját az ajkára tette, töprengő tartásban. - De az egésznek lehet egy sokkal egyszerűbb oka is. Ki tudja, nincs-e otthon az apjának egy egész sor pornókönyve a könyvespolcon? Ki tudja, nem ül-e otthon Jadie éjjel fél tizenkettőkor az ágyában a nem megfelelő tévécsatorna előtt? Manapság a gyerekek sokkal többet tudnak, mint mi annak idején, Torey. Sokkal több információhoz férnek hozzá ellenőrizetlenül. - Nem vitatom, de igen nagy különbség van aközött, hogy látja valaki, vagy hogy csinálja. Még Jeremiah-t is megrémítette, amit Jadie tenni készük, pedig isten a tudója, hogy az a kölyök is láthat egyet-mást otthon. És ez a lényeg. Még csak nem is az, hogy megtenné, hanem az, hogy meg akarja tenni. Arkie elhallgatott. - Tudom, hogy ebben a pillanatban nem túl sok mindent tehetek. Ha ő maga nem árul el semmit, akkor nem erőltethetem. Én magam is teljesen tisztában vagyok a „rávezető kérdések" és a „kierőszakolt információk" veszélyeivel, és az összes többi vacakkal, amikor valami hasonló ügy napvilágra kerül és eljut a bíróságig. De kezdek nagyon aggódni a gyerek miatt. Hogy egy ősrégi hippi kifejezést használjak, rossz vibrációkat érzékelek. - Igen - mondta Arkie -, ezt nagyon is meg tudom érteni. Mindenesetre beírok egy megjegyzést a kartonjába, és átnézem a régebbi feljegyzéseket, hátha találok valamit, ami erre utal. Különben meg, azt hiszem, a legjobb utat választottad. Ha valóban molesztálják, akkor vagy konkrét bizonyítékra van szükségünk, vagy neki magának kell egyértelmű vallomást tennie. Tehát tartsd nyitva a szemed meg a füled, és lássuk, tudunk-e jól kérdezni tőle. - Rendben - feleltem, de valójában nem annyira a jó kérdésekre, sokkal inkább az egyértelmű válaszokra vágytam. A következő hét egyik napján a délutáni szünetet követően mindannyian az osztályteremben ültünk a nagy asztal körül. Reuben, Jadie és Jeremiah írásos feladatlapokat oldottak meg, Philip képeket vagdosott ki magazinokból és ragasztgatott fel az élelmiszerekről szóló munkájához, én meg Brucie-val gyakoroltam a színek azonosítását. Hála istennek, mostanra épp elértük azt a szintet, amikor mint egységes csoport, megint képesek voltunk együtt ülni és közösen foglalatoskodni valamivel - a gyerekek szívesen vettek részt a feladatok végrehajtásának folyamatában, és én áldásosnak találtam ezt a békességet. Aztán Jeremiah elkezdett halkan kaparászni az asztallap alján az ujjaival.

- Jeremiah, kérlek, fejezd be a munkádat - szóltam rá. Egy kis szünet, azután újra kezdődött a kaparászás. - Elkaplak ám! - suttogta játékosan Philipnek, aki vele átellenben ült. - Jeremiah! - mondtam kicsit határozottabban. A fiú visszatette a kezét az asztalra, és úgy tett, mintha dolgozna a feladatán. Aztán megint elkezdte. Ezúttal egy papírlapot tett a keze fejére, és az alatt motoszkált az ujjaival. - Ez egy tarantula pók - susogta nyilvánvaló rosszindulattal, és araszolt a papírral Philip felé. - Egy nagy, ronda, szőrös vadállat, és most odamászik hozzád és elkap. Jadie szeme tágra nyílt és elsötétült, ahogy Jeremiah alattomos kezét figyelte. Gyorsan odanyúltam és lekaptam róla a papírt, leleplezve motozó ujjait. - Szamár fiú - mondtam Jadienek. - Csak játszik. Jeremiah nem jött zavarba a leleplezéstől. Ujjai megtették a hátralévő távolságot az asztalon át, és elérték Philipet. - Elkaptalak! - üvöltötte, és villámgyorsan átvetette magát az asztalon, megragadva Philip torkát. - Jeremiah! Nem tréfáltam! Azonnal ülj vissza! Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Jeremiah kelletlenül forgatta a szemeit, és visszaült. - Maga csak azért bánik így velem, mert indián vagyok. Ha fehér bőrű kölök lennék, akkor nem lenne mindig ennyire mérges rám! - Fehér, fekete, barna, vagy lila rózsaszínű pöttyökkel, az nekem édesmindegy, Jeremiah mondtam. - Senki sem zavarhatja meg az órai foglalkozásokat. Nem a bőröd színe zavar, hanem az, amiket csinálsz. - Anyám, nézzék ezt a nőt - morogta Jeremiah az orra alatt. - Még a bőrünk színe se izgatja. Visszatértünk tevékenységünkhöz, és talán három vagy négy perc is eltelt, mire Jeremiah ujjai megint elkezdtek vi-tustáncot járni. Látványos erőfeszítéssel próbált úrrá lenni rajtuk, és ennek érdekében lezuhant a székéről, hogy másik kezével a padlónak szegezhesse őket. - Én megpróbáltam, hölgyem - lihegte ki nem mondott nemtetszésemre válaszul, és önként visszaült a székre -, de ezek az ujjak, ezek kérem önálló életet élnek. Én nem tehetek semmit! - És ezzel ismét elindította ujjait, amelyek ezúttal felrohantak a saját karján a válláig, és onnan átugrottak Jadie vállára. Jadie fülsértő sikollyal pattant fel a székéből. - Vidd innen! - sikította. - Állítsák meg! Még mielőtt bármit tehettem volna, átrohant a szobán, egyenesen az öltözőbe, és becsapta maga mögött az ajtót. Próbáltam elkapni, de még mielőtt odaértem volna, hallottam, hogy

fordul a zárban a kulcs. -

Jadie? Jadie, azonnal engedj be. Csend.

Óvatosan megpróbáltam elfordítani az ajtó gombját, hogy lássam, valóban bezárta-e, de nem feszegettem, nem akartam még jobban megrémíteni. - Engedj be! Semmi válasz. -

Jadie, csak én vagyok az. Légy szíves, engedj be. Semmi.

Megfordultam és visszamentem az asztalhoz, ahol a fiúk tágra nyílt szemmel figyelték az eseményeket. - Hogy tudta ezt megcsinálni? - kérdezte Jeremiah. - Na mit gondolsz, hogyan? - kérdeztem vissza ingerülten. Jeremiah egy pillanatra az ajtóra nézett, aztán elégedetlenül megrázta a fejét. - Lehet, hogy megutál azért, amit mondok, de maga nem valami szupercsúcs tanár. Magának úgy kell csinálni a dolgokat, hogy senki se higgye azt, hogy itt bolondok vannak. Erre most ez a csaj elrohan és bezárja magát oda. - Csak egy kicsit egyedül akar lenni, ez minden. Jeremiah gúnyos képet vágott, és beletúrt sötét hajába, amitől az egyenesen az égnek meredt. - Múlt évben ez a csaj nem beszélt, de különben nem volt vele az égvilágon semmi gond. Most meg beszél, és erre kiderül, hogy tiszta őrült. Utálom ezt mondani, de lehet, hogy ez a maga hibája! A délután hátralévő részében Jadie bent maradt az öltözőben. Néha valami mozgás letompított zaja hallatszott be a terembe, de ettől eltekintve semmi sem jelezte, hogy ott van. Arra sem utalt semmi, hogy ki akarna jönni onnan. Végül elhangzott az utolsó kicsengetés hangja. - És most mi a szart csinálunk, hölgyem? – kérdezte Jeremiah. - Nincs itt a kabátunk, meg semmi se. Felemelkedtem, és odamentem az ajtóhoz. - Jadie? Ideje, hogy kinyisd az ajtót. Kicsöngettek, és a fiúknak szükségük van a holmijukra, hogy hazamehessenek. Az ajtó mögül egyetlen hang sem hallatszott. — Hölgyem, be kell törnünk az ajtót! — Jadie, nyisd ki. Lent várnak a buszok. A fiúknak szükségük van a holmijukra. Reuben, akit felzaklatott a szokatlan helyzet, sírva fakadt. - ÁÁÁáááááááhhh! - üvöltötte Jeremiah fülrepesztő hangerővel, és egy karaterúgást helyezett el a levegőben. - Szétrúgom azt az ajtót!

- Nem, nem rúgod szét. Nyugi - mondtam és megfogtam. - Jadie! - kiabáltam be az ajtón át. Semmi. Tudtam persze, hogy bejuthatok, ha akarok, hiszen Mr. O'Banyonnak volt pótkulcsa az összes ajtóhoz, de vonakodtam odahívni. A Jadie-hez fűződő kapcsolatom igen nagy mértékben ezeknek az ajtóknak a biztonságosságára épült, és nem akartam elvenni az ebbe vetett hitét. Másrészt viszont kezdtem komolyan kétségbeesni. - Nos, ha rákényszerülök, akkor mindenképpen ki fogom nyitni ezt az ajtót, Jadie mondtam leghatározottabb, legszigorúbb tanári hangomon. - De te is kinyithatod. És szerintem sokkal, de sokkal jobb lenne, ha te magad nyitnád ki. Végre hallani lehetett a halk hangot, ahogy a kulcs megfordul a zárban. Kattant a zár, és kinyílt az ajtó. Jadie vörös, dagadt szemekkel, elveszetten állt az öltöző közepén. - Jeremiah - mondtam -, kukkants ki, és nézd meg, hogy Mrs. McLaren kint van-e még a folyosón az osztályával. Kérd meg, hogy legyen olyan kedves levinni téged és a többieket a buszotokhoz. - Bementem az öltözőbe, gyorsan összeszedtem a fiúk cuccát és uzsonnásdobozát, valamint Reuben állandó kísérőjét, a holland menyecske formájú edényfedelet. Lucy jelent meg. - Tedd meg nekem ezt az óriási szívességet, kérlek - mond tam, és rámosolyogtam, olyan magabiztosan, amennyire csak tudtam, aztán ismét eltűntem az öltözőben. Jadie csak állt ott lehajtott fejjel, a hosszú haja csaknem egész arcát eltakarta. Mögötte ott voltak a Sacha babák, amiket elővett a dobozukból és szépen egymás mellé fektetett a padra. -Nicsak, olyanok, mint egy család - mondtam, és oda mentem a babákhoz. - Ez lehet itt a mama, ez meg a papa. És ezek meg a gyerekek lehetnek. Jadie-nek egy arcizma sem rezdült. Leültem a padra a babák mellé. - Hát ez itt mit csinál? -

kérdeztem, és felvettem a hosszú sötét hajú babát, Jadie kedvencét. - Szeretném tudni,

hogy mit érez. Jadie mozdulatlan maradt. Gyöngéden dédelgettem a babát, cirógattam kócos haját. -

Játszunk a babákkal? - kérdeztem Jadie-t. - Ez itt lehet a te babád. Játszhatod azt, hogy

te vagy 6, és elmondhatod az én babámnak, hogy mit gondol a tiéd. Rendben? - Odanyújtottam neki a babát.

Jadie elfordult, és nem vette el. Visszahúztam a babát és a térdemre állítottam. - Ó, én nagyon boldogtalan vagyok susogtam magas, vékony babahangon. - Borzasztó érzések vannak itt a bensőmben, félek és rosszul vagyok. - Ó, kicsim - mondtam együttérzően saját hangomon. - És mitől van ez? - Félek, nagyon-nagyon félek - nyivákolta a baba. - Ó, de hát miért? El tudnád mondani nekem? - Borzasztó dolgok történnek velem, és nem tudom, hogy szabaduljak meg tőlük - sírta a baba. - Ó, milyen szörnyű lehet neked - suttogtam, és gyöngéden megöleltem a babát. Szegénykém! Annyira sajnállak, amikor azt hallom, hogy boldogtalan vagy. Gyere ide, hadd öleljelek meg. Engedd, hogy segítsek. Jadie egy lépéssel közelebb jött. Figyeltem a szemem sarkából, és tovább beszélgettem a babákkal. - Félek! Félek! - sírta a baba szánalomra méltó hangon. - Olyan nehéz nekem ezt elmondani. Félek, hogy nem fogod megérteni. Úgy érzem, hogy nem fogsz hinni nekem. Félek, liogy majd azt hiszed, hogy én vagyok a bűnös. - Ó, kicsim! - mondtam, és Jadie-re néztem. - Nézd, milyen boldogtalan. Mit mondhatunk neki? Gyere ide. Lenne valami ötleted, hogy mit mondjunk neki, amitől jobban érzi majd magát? Jadie a babát bámulta és habozott, bizonytalan kifejezés ült az arcán. Aztán nagyon óvatosan egy lépéssel közelebb jött. Szünet, aztán tétován kinyújtotta a kezét. - Ne félj suttogta halkan és megsimogatta a baba haját. - Jó volna tudni, mitől fél annyira - mondtam. - Mert születésnapja van. - Óóóó - mondtam bölcs, mindentudó hangon, bár fogalmam se volt, miért lehet Jadie számára ijesztő egy születésnap. - Szegénykém - mondtam a babának. - Olyan nagyon, nagyon félsz, igaz? De én szorosan tartalak. - Testemhez öleltem a babát. - A szavak nagyon jó dolgok ám, mert segítenek abban, hogy megértselek. Megölellek, és te elmondhatod nekem, hogy mi a baj. És akkor segíthetek. Jadie zokogni kezdett. - Gyere ide - mondtam neki, és kinyújtottam felé a karomat. - Te is elmondhatsz nekem mindent.

- Nem tudok. - De igen. - Nem lehet. Nem fogja megérteni. - De elmondhatod, és én meg fogom érteni. - Nem lehet, és nem értheti meg! - Adj nekem egy esélyt, jó? - mosolyogtam rá gyöngéden. - Itt, ahol nyugalomban és biztonságban vagyunk. - Nem szabad! - sírta Jadie szenvedélyesen. - Maga nem értheti! - Ezzel kitépte magát az ölelésemből, és sarkon fordult. Ott termett az ajtónál, kinyitotta és kirohant, még mielőtt elérhettem volna. Ott maradtam egyedül a lépteinek visszhangjával, ahogy sebesen bicegve távolodott az üres folyosó csendjében. A tanítás 8.45-kor kezdődött, tehát én általában 8 körül érkeztem meg az iskolába. A háromnegyed órát arra használtam, hogy még előkészítsek pár anyagot az utolsó pillanatban, meggyőződjem róla, hogy minden rendben, és végül, de nem utolsósorban arra, hogy társasági életet éljek. Fogtam az előcsarnokban egy csésze kávét, és elindultam vele visszafelé, beköszöngetve ide meg oda, hogy lássam, mi újság, ki hogy van, és hogy mennek a dolgok. Végül rendszerint Lucy tantermében kötöttem ki, és ott is maradtam, amíg be nem csöngettek.

Másnap reggel is megtettem szokásos köreimet, de még mielőtt meglátogattam volna Lucyt, visszamentem saját szobámba, hogy lerakjam immár kiürült kávéscsészémet. Kinyitottam az ajtót, és nagy meglepetésemre ott találtam Jadie-t, szokott helyén ülve az asztalnál. - Hogy tudtál bejönni? Jadie nem felelt. Az összes kinti ruhája rajta volt, még a kesztyűje is. — Mr. Tinbergen megőrül, ha itt talál téged. Éppen elég toleráns volt azzal kapcsolatban, hogy iskola után bejöhess hozzám, de szerintem nem túl jó ötlet a végsőkig próbára tenni a türelmét. Neki nagyon határozott véleménye van arról, hogy a be- és kicsengetések előtt és után a gyerekek maradjanak kívül az iskolán. —

A húgomnak van születésnapja - felelte Jadie, rám függesztve a tekintetét. Olyan

gyönyörű szeme volt, kristálytiszta,

ragyogó kék tekintet, intenzitását csak fokozták sűrű sötét pillái. Szorongva ráncolta a homlokát. - A húgodnak van születésnapja? - visszhangoztam értetlenül. Jadie tekintete kitágult és elsötétedett, a pupillája mélykút lett, ahogy kutatva nézett az arcomba. A szemével könyörgött, hogy megértsem, és engem elöntött a teljes tehetetlenség érzése, mert a legkevésbé sem értettem. - Melyik húgodnak, Ambernek? - kérdeztem. - Igen - Jadie előregörbedt. - Hatéves lesz a születésnapján. – A hangja halk és reszketeg volt, alig több, mint egy suttogás. - Huszonhetedikén. - És ettől lettél ilyen zaklatott? Nyilvánvalóan így volt. Jadie leszegte a fejét, előreejtette a vállait, és egy rojtot pödörgetett az ujjatlan kesztyűjén. Vaskos szortyogása elárulta, hogy közel áll a könnyekhez. Kihúztam a vele szemben levő széket és leültem. - Tudnál egy kicsit többet mondani erről? Semmi válasz. Odanyújtottam a kezemet az asztal fölött, hogy megérintsem az övét. - Szívecském, szeretnék neked segíteni. Tudom, hogy az utóbbi időben csupa szorongás voltál, és tudom, hogy boldogtalan vagy. Érzem, hogy segítségre van szükséged, de muszáj beszélned hozzám. Különben nem tudom megmondani, hogy mit kell tenned. - Lehet, hogy Amber meg fog halni. - Miért gondolod ezt? Jadie felnézett, arckifejezése szorongó elkeseredésről tanúskodott. - Most mondtam magának! Ez lesz a hatodik születésnapja! Értetlenül hallgattam. - Nem akarom, hogy meghaljon! - Szívecském, ami azt illeti, az emberek nem szoktak meghalni csak azért, mert hatévesek lesznek. - De Tashee meghalt. És Amber is meghalhat ugyanúgy, mint Tashee. Lehet, hogy ugyanaz fog történni. Azt hiszem, most Amber következik. - Tashee meghalt? Jadie gyanakvón összevonta a szemöldökét. - De hát ezt tudja, ezt már mondtam magának! - Szívecském, néha egy kicsit összezavarodom. Nem azért, mert nem figyelek, vagy mert nem hiszem el, amit mondasz. Nem erről van szó. Csak... Jadie széke elkezdett hátrafelé csúszni, és láttam, hogy rögvest megint elszalad. 0, istenem,

imádkoztam hangtalanul, add tudtomra, hogy mit kell most mondanom. - Amikor Tashee meghalt - mondtam lágyan -, hogyan történt? Jadie bizalmatlanul szemügyre vett. Aztán körbepillantott az osztályban, tekintete végigpásztázta a sarkokat és szögleteket, hogy van-e pókháló. Végül felém hajolt, és suttogva mondta: - Miss Ellie elővette a kést, azt, amelyiknek ilyen alakja van - mondta, szünetet tartott, és közben egy különös formát rajzolt ujjával az asztallapra. - Azután odanyomta a kést Tashee torkára. Jadie megint megállt, nyelt egyet, majd még közelebb hajolt, hogy a fejünk már majdnem összeért. - Mikor ezt csinálta, kijött a vér. Kispriccelt. Nem lefolyt, mint amikor az ember véletlenül megvágja magát, hanem felfelé spriccelt, mint amikor kinyitjuk a locsolócsövet. Sugárban. És akkor Miss Ellie felfogta egy edényben. Az egyik kezemmel megtámasztottam az államat, és az ujjaimat az ajkaimra illesztettem, nehogy elárulják az érzéseimet. Egy vagy két perc eltelt, mire bízni mertem a hangomban. Miss Ellie ölte meg Tashee-t? Miss Ellie? A nő a tv-ből? Jadie felszegte a fejét, és a szemembe nézett. - Igen - mondta tétován. - Maga tud róla? - A hangján megkönnyebbülés érződött. - Maga ismeri? Maga is látta a tévében?

TIZENÖT

Szerda délutánonként a gyerekek kaptak egy órányi „szabadidőt" az ebédszünet után, hogy lássam, milyen tevékenységeket választanának szívük szerint. Brucie részéről ez általában azt jelentette, hogy fekszik a padlón kedvenc takaróján, és különféle tárgyakat szopogat. Philip és Reuben rendszerint megragadta az alkalmat, hogy a homokozóasztalnál játsszanak, vagy vizezzenek a mosogatónál - két olyan tevékenység, amelyet mindkét fiú kimondhatatlanul élvezett, nem kis mértékben azért, mert rettentő koszosak lettek tőle. Jeremiah és Jadie azonban változatosabb érdeklődést mutatott. Olykor játszottak, máskor meg rajzoltak, színeztek, vagy olvastak, esetleg az egyik tanórán elkezdett feladatot folytatták. Jeremiah, akinek meglepő érzéke volt a takarításhoz, néha azzal töltötte az időt, hogy megtisztította nekem a szekrényeket és polcokat. Azon a bizonyos délutánon Jadie nem tudott mit kezdeni magával. Hol felkelt, hol leült, mászkált a teremben, szórakozottan megérintette a könyveket a polcon, futólag szemügyre vette az akváriumot, a feladatlapokkal teli dobozokat. A faliújság előtt megállt, és tanulmányozta az oda kitett dolgozatokat. Aztán megbámulta a posztereket a falakon. Végül odajött a polchoz, amelyen a kreatív munkához való kellékeket tartottam. Elment mellettük, aztán visszalépett. Volt ott egy sor temperafestékes tubus is. Ezeket nézte, majd meg is érintette. - Szabad festeni? - kérdezte végül, és felvette az egyiket. - Persze. A nagy rajzlapokat ott találod fent a szekrény tetején. - Ezzel visszafordultam ahhoz, amivel épp foglalatoskodtam. Jadie felállította a festőállványt, felerősített egy rajzlapot, belebújt egy festőtrikóba, azután megtöltötte a palettaként használt műanyag tojásosdobozok egyikének mélyedéseit egy sor színes festékkel. Felvett egy ecsetet, és megállt a papírlap előtt. Amikor jó néhány perc múlva felnéztem, még mindig ott állt, és a papír üres volt előtte. Újabb pár perc múlva odajött hozzám, változatlanul kezében szorongatta az ecsetet. Bevihetem a cuccokat az öltözőbe? - kérdezte halkan. -

Mindet? Az állványt és a többit? Bólintott.

- Nem bánom. De megtennéd, hogy nem zárod be az ajtót? - És a másikat bezárhatom? Nem ezt, amelyik ide nyílik az osztályba, hanem azt, ami a

folyosóra vezet. Bólintottam. Erejét megfeszítve, Jadie behurcolta az állványt az öltözőbe, azután visszajött a festékekért, palettáért, ecsetekért, és az újságpapírokért, amiket ilyenkor a földre terítettünk. Szükségem volt egy javítóceruzára az íróasztalom fiókjából, ezért bementem az öltözőbe éppen akkor, amikor Jadie első ecsetvonásait készült papírra vetni. Amit rögtön észrevettem, az volt, hogy csaknem felegyenesedve állt. De a lépteim hangjára megriadt, összerándult és összegörnyedt. - Csak én vagyok - mondtam, és elővettem a ceruzát. - Kérem, csukja be az ajtót, amikor kimegy, jó? - kérte. - És mondja meg mindenkinek, hogy kopogjanak, mielőtt bejönnek. Ha nem zárom be, akkor mindenki kopogjon, rendben? Tizenöt-húsz percig senki sem háborgatta Jadie-t, és ez alatt az idő alatt nyilvánvaló élvezettel dolgozott. Többször is kijött további eszközökért, nagyobb ecsetért, még több festékért. Végül bementem az öltözőbe, és figyelmeztettem a közelgő kicsengetésre. A kis helyiséget művészi káosz jellemezte. Festékesüvegek hevertek a padokon. Elázott, széteső papírpoharak gurultak a padlón, és egy csomó különböző méretű ecset szóródott szanaszét, mind csupa festék. - Megnézhetem? - kérdeztem. Bólintott, úgyhogy odamentem a háta mögé, és megnéztem a képet. Egy hatalmas, fekete-szürke cirmos macskát ábrázolt, olyan hatalmasat, hogy csaknem teljesen betöltötte a rajzlapot. A testéhez képest aránytalanul nagy feje kifelé fordult, tágra nyílt, fehérrel keretezett szemei voltak, kerek, sárga pupillákkal. A fülei hosszúkás oválisok, az orrot jelképező két pötty mindkét oldalán kefeszerű bajuszszálak meredeztek. De a macska legfeltűnőbb része a szája volt, amely óriásira tátva felfedte hat széles, négyszögletű fogát. A fej legalább felét ez az élénkvörös, meglehetősen rosszindulatú vigyor alkotta. Tekintve a macska fejének méretét a képen, a vörös vigyor a papírnak csaknem negyedrészét foglalta el. Nem lehetett félreérteni a nyílt agressziót, ami a macska ábrázolásában megnyilvánult, szinte belepréselődött a vonásaiba. - Ez Jenny - mondta Jadie. - Emlékszik Jennyre? Egy darabig az én cicám volt. - Gyönyörű. Nagyon tetszik a festményed. - Olyan, mint egy tigris, igaz? - kérdezte Jadie. - Bizony. Ekkor Jadie felvett egy tégely narancsszínű festéket. Minden figyelmeztetés nélkül vastag,

függőleges rácsokat kezdett festeni a kép egész felületére. Megdöbbentett a váratlan gesztus, és képtelen voltam elrejteni nemtetszésemet. - Ezt most miért csináltad? - Nem lett volna biztonságos, ha úgy hagyom. A tigrisek veszélyesek. Lehet, hogy előjön és megöl valakit. Furcsa módon, a rácsok még vadabbul hatottak, mint a macska maga. Mi a csudát közölnek? - töprengtem. A macska vajon a Jadie-t körülvevő félelmetes világot jelenti, a hirtelen megjelenő rácsok pedig a biztonság utáni vágyat? Vagy a macska saját agresszív benső érzéseit fejezi ki, és a rácsok a küzdelmet mutatják, amellyel féken tartja őket? - A rácsokat már akkor is oda akartad festeni, amikor elkezdted a képet? - kérdeztem. Jadie hirtelen könnyekben tört ki. - Elrontottam! - sírta, és nyúlt, hogy letépje az állványról. - Hé, várj csak, hozzá ne nyúlj! Hiszen így is jó! - mondtam, és elkaptam a kezét. - Tönkretettem! Én csak a tigrist akartam lefesteni! Nem ezt akartam, és most el van rontva! - Erről szó sincs. A tigris még mindig ott van, a rácsok mögött. A rácsokat el tudjuk tüntetni - mondtam, és odanyúltam, gyorsan letöröltem az egyik narancssárga rács legnagyobb részét az ujjaimmal. - Egy kicsit hagyni kell megszáradni. Ha túl sokat akarunk eltüntetni belőle most, amíg még nedves, akkor csak elmaszatoljuk. De ha megszáradt, megmutatom neked, hogy hogyan tüntethetjük el a rácsokat. Elővesszük a többi festéket és átfestjük velük a narancssárgát. Egyszerűen átfestjük a rácsokat, és ott lesz a cica. Jadie valamennyire megnyugodott. - Ha tigrist szeretnél, akkor ismét tigris lesz belőle. Mi parancsolunk ezen a képen, nem a festékek. - Igazából nem is tigris - motyogta halkan. - Ez Jenny. Gyöngéden magamhoz öleltem. - Ez Jenny szelleme. Tigrisszellem. Mikor még élt, kívülről cicának látszott, de igazából tigris volt. Az emberek nem tudták, de én igen. Én beleláttam, és tudtam, hogy ő nagyon erős. És ezért, amikor meghalt és szellem lett, akkor tigrisszellemmé változott. - Értem. Jadie továbbra is hozzám bújt. - Ez az igazi Jenny. Mert tudja, a test nem számít. A test meghal. Nem számít, mi történik vele, mert a végén úgyis lemállik a hús a csontokról, de az emberben lévő szellem élve marad. Csak akkor vagyunk valódiak, amikor szellemek vagyunk.

Csütörtökön Philip a végsőkig felizgatva robbant be az osztályba. A szülőanyja, aki Chicagóban élt, küldött neki egy átlátszó, vízzel töltött műanyag asztaldíszt, azt a fajtát, amelyben egy kis jelenetet ábrázolnak, és ha felrázzák, apró fehér forgácsok kavargása utánozza a hó hullását. Egy héttel Mindenszentek előtt jártunk, de a kis tárgy máris karácsonyi hangulatot sugárzott: Télapó csücsül a szánjában, amit két rénszarvas húz. Philipet túláradóan boldoggá tette ez a kincs. Újból és újból megrázta, hogy lássa, mint kavarognak a miniatűr hópelyhek; és közvetlenül az orrom elé dugta, alig pár centiméternyire az arcomtól, hogy én is lássam. - Hó - mondtam jelentőségteljesen. Megfogtam a kezét a kinccsel együtt, és saját arca elé toltam. - Most te mondod. Csinálj így a száddal. Ho-o-ó. - Gro-o-oó - erőlködött Philip, és elrohant, hogy a többi gyerek arcába tolja a díszt, és kikényszerítse csodálatukat. - Nekem is van ilyen otthon - közölte Jeremiah, és megragadta a tárgyat. - Mutasd! Philip nem akarta odaadni, és ennek eredményeképpen mindketten kapálózva, huzakodva zuhantak a földre. - Hé, ti ketten, azonnal hagyjátok abba! - kiáltottam, és igyekeztem kimenteni a kincset a kavarodásból, mielőtt szilánkokra törik. - Jeremiah, hagyd abba. Jeremiah vonakodva elengedte Philipet, de búcsúzóul még gyorsan belerúgott egyet. Önző seggfej - mondta. - Azt se tudod, micsináljál vele. Senki se akarta bántani azt a szart! - Ha szeretnél megkapni valamit, ami másé, előbb meg kell várnod, hogy odaadják neked magyaráztam. - Nem lehet csak úgy elvenni. És pláne nem erőszakkal. Világos? - Az enyimé úgyis sokkal jobb - mondta Jeremiah. - Dis-neylandből kaptam, és egy kastély van benne. Nem egy vacak nigger ócskásboltból van, és nem egy ilyen bébihülyeséget dugtak bele, mint ebbe. - Eljött a reggeli beszélgetés ideje - mondtam, és két kézzel elfordítottam Jeremiah-t. Légy szíves, menj és hozd ide a dobozt, amiben a holmijaink vannak. - Télapó bébiknek - morogta Jeremiah, miközben a helyére ment. - Tökfej, ez pont neked való. Télapó, hahaha! Fogadni mernék, hogy te még mindig hiszel a kibaszottul jóságos Télapóban, aki lemászik a kibaszott kéményben. Mi, te pólyás, aki a gatyájába pisál? - eremiah! Philip biztonságban érezte magát védőszárnyaim alatt, és semmi pénzért nem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy Jeremiah orra alá dörgölje helyzeti előnyét. Büszkén feltartotta a díszt, és kihívó mozdulatokkal lejtett el Jeremiah előtt, aminek meg is volt a kívánt hatása. Jeremiah elvörösödött dühében, és fenyegetően felpattant a helyéről. Philip a hátam mögött keresett

menedéket.

- Azt hiszem, ennyi elég volt mára a díszedből, Phil - mondtam, és kivettem a kezéből. Most már mindenki látta és mindenki el van tőle ragadtatva, úgyhogy térjünk vissza az iskolai feladatainkhoz. - Neee - sírta Philip elkeseredetten - Ehhenyéééé. - Persze, hogy a tiéd, de most idetesszük a könyvszekrény legfelső polcára, hogy ne essen semmi baja. Amikor hazamész, visszakapod, de most biztonságosabb lesz, ha itt tartjuk. Philip pár percig vigasztalhatatlanul üvöltött, azután abbahagyta, belátta, hogy úgysem szerezheti vissza a kincset. Kénytelen volt csatlakozni reggeli beszélgetésünkhöz. Ám mire eljött a hazamenés ideje, Philip kincsének lába kelt. A kicsengetés után felnyúltam, hogy levegyem a polcról, és nem találtam ott, ahova tettem. Odahúztam egy széket, felálltam rá, hogy megkeressem, de hiába: a télapós idillnek hűlt helye volt. Philip magánkívül zokogott. - Ehhenyéééé, ehhenyééé - sírta, és könyörgőn felfelé nyújtott kezekkel táncolt a szekrény és a lábam körül. Mindenütt kerestem, és közben próbáltam vidámnak mutatkozni, de hamar nyilvánvalóvá lett, hogy a tárgy eltűnése nem lehet puszta véletlen. Jeremiah volt a kézenfekvő tettes, és úgy éreztem, rögtön megfojtom, de nem volt ellene semmilyen bizonyítékom. Igazságtalanság lett volna meggyanúsítani. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, megjöttek az iskolabuszok, és már nem volt idő semmiféle vizsgálatot tartani. Többször is bocsánatot kértem Philiptől, megígértem neki, hogy tűvé teszem a tantermet, miután elmentek, és azt mondtam, hogy reggel visszatérünk a dologra. Ezek után Philip nagy nehezen, még mindig zokogva felszállt a buszra. Amikor elmentek a gyerekek, töviről hegyire végigkutattam a szobát. Még a polcokat is elhúztam, hogy mögéjük nézzek. Négykézláb másztam végig a padlón, hogy a bútorok alá lássak. Fogtam a seprűt, és felsepertem az összes sarkokat és szegleteket, meg a rejtett zugokat a radiátorok mögött. Semmi sem került elő, csak két befőttesgumi, egy összegyűrt papír, meg egy csomó porcica. Visszatologattam a bútorokat a helyükre, és már csak arra gondolhattam, hogy a díszt tényleg ellopta valaki. Rosszkedvűen mentem le a tanári szobába, hogy felviduljak egy kicsit, mielőtt nekifogok az óravázlataimnak. Sokkal tovább maradtam a tanáriban, mint terveztem - éppen ez volt az oka, hogy olyan ritkán látogattam oda tanítás után. Túlságosan is jólesett belesüllyedni a kényelmes karosszékbe egy hosszú-hosszú ideig tartó kávéval a kézben, beszélgetni, kicsit elfeledkezni mindenről. Ha már egyszer ott voltam, elég nehezemre esett ismét összeszedelődzködni és kikecmeregni, hogy folytassam a munkát. Most is, amikor visszaindultam a terembe, már tudtam, hogy nem hagytam magamnak elég időt, és haza kell majd vinnem az óravázlataimat.

Ezt pedig mindig igyekeztem elkerülni, mert legalább otthon szerettem volna fellélegezni az iskolai terhek alól. Ahogy mentem az osztályterem felé, észrevettem, hogy az öltöző folyosó felőli ajtaja csukva van, pedig én nyitva hagytam. Megálltam előtte és füleltem. Jadie halk, hullámzó hangja szűrődött át az ajtón: „... És akkor a lány beleült a szánkóba, és a szán szállt, szállt felfelé az égbe. Repülünk! - kiáltotta Tashee. - Segítesz nekem harcolni ellenük? - Igen! felelte Tashee. - Én és Jadie és Amber megküzdünk velük. - És akkor odaszaladtak és beleültek a szánba. Havazott. Sűrűn, nagyon sűrűn havazott. Hullott a hó, csak hullott, hullott, és ők felrepültek. Fel, fel az égbe..." Bementem az osztályterembe, és jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, hogy Jadie tudomására hozzam jelenlétemet. Az osztályteremből az öltözőbe nyíló ajtó is zárva volt. Odamentem, és megálltam előtte. - Jadie? Semmi válasz. Elfordítottam a gombot, de az ajtó zárva volt. - Jadie, beengednél? Semmi válasz. - Légy szíves, nyisd ki ezt az ajtót - mondtam tanárihangon. Se hang, se mozgás, semmi sem hallatszott az ajtó mögül. - Ezeket a bezárkózásokat be kell fejezned, különben nem engedhetem, hogy használd az öltözőt. Most háromig számolok, és utána nyitva akarom látni az ajtót. Hallod? Kezdem. Egy... Halk lépteket hallottam, amint Jadie megközelítette az ajtót, de még nem nyitotta ki. - Kettő... A kulcs megfordult a zárban, és az ajtó lassan kinyílt. - És most lennél szíves visszaadni Philip asztaldíszét? *í mondtam határozottan, és kinyújtottam a kezemet. - Nincs nálam. - Ha most ideadod, akkor visszatesszük a felső polcra, és aefiúk sose fogják megtudni, hogy mi történt. - Nincs nálam! Csalódottan néztem rá. - Miért nem hisz nekem? Azt mondta, hogy hinni fognekem, de ez nem igaz! Maga is olyan, mint a többi! Megfogtam a vállát, és visszairányítottam az öltözőbe. Becsuktam az ajtót mögöttünk és bezártam. - Nos, ha nincs nálad, akkor nem bánod, ha megnézem, ugye? - és a kabát-zsebe

felé nyúltam. - Ne! Ne csinálja! - Jadie kitépte magát a kezemből, megkerült, és nekiütközött a bezárt ajtónak. Ismét megfogtam, és rögtön megéreztem a díszt a kabátzsebében. De Jadie még most sem akarta előadni. Szenvedélyesen kiabált velem, ismét kitépte magát a kezemből, és odaugrott az ajtóhoz, amelyben benne maradt a kulcs. Utánaugrottam és elkaptam a karját. Jadie dühödten vonaglott, hogy ismét kiszabadítsa magát, és sikerült is neki, de a heves mozdulattól a dísz kicsúszott a zsebéből. Leesett a linóleumpadlóra, pattant egyet, aztán darabokra tört. Műanyag szilánkok repültek szét mindenfelé, a víz kiloccsant. Jadie is én is megdermedtünk egy pillanatra, rémülten attól, ami történt. - Ajjaj - mondtam végül, mert képtelen voltam bármi másra. Jadie zokogásban tört ki. Térdre esett, és elkezdte felszedegetni az apró műanyag szilánkokat a tenyerébe, majd a melléhez szorította. - Hadd segítsek - mondtam, és letérdeltem mellé. - Nem! - sikoltotta, és ellökött a vállamnál. - Nem! Ezt maga csinálta! Maga miatt történt! - Nagyon sajnálom. Egyáltalán nem azt szerettem volna, hogy eltörjön. - Ez a maga hibája. Maga miatt törtem el! Maga szörnyű! Iszonyú! Meg akarom ölni! Hátrazökkentem a sarkamra. - Azt akarom, hogy meghaljon! - Látom, nagyon feldühítettelek - mondtam. - És most úgy érzed, hogy meg tudnál ölni. - Igen! - visította dühében, és hátrálva magához szorította a dísz szilánkjait. - Ez érthető. Az érzéseid nem cselekedetek. Ezért rendjén való, ha ilyesmit érzel, sőt még az is, ha kimondod. Az érzések önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy valami megtörténjen. Felállhatsz egyenesen és kimondhatod őket. Az érzések és vágyak nem képesek ölni. Jadie riadt kifejezéssel az arcán megtorpant dühös kirohanásában, és lenézett a saját testére. Tökéletesen egyenesen tartotta magát. Egy pillanattal később ismét dühös könnyekben tört ki. Végül teljesen hatalmába kerítette a harag. Az érzelmek olyan erejével tombolt, amilyet még sohasem láttam nála. Sikoltozott, és oda-vissza rohangált a szoba egyik végétől a másikig, minden egyes körrel egyre vadabbul. Amint egy ajtóhoz ért, vakon rácsapott, megfordult, és futott a másikhoz. Természetesen eszemben sem volt ekkora traumát okozni neki, és alaposan megrémültem attól, hogy mégis így lett. Első ösztönös reakcióm szerint kinyitottam volna az ajtót, és eleresztem, mint egy tébolyultan vergődő pillangót, amit fogva tart az ablaküveg. De mikor

beleláttam kitörő érzelmeinek feneketlen mélységébe, tudtam, hogy be kell fejezni, amit elkezdtem. Vártam tehát, hogy Jadie dühe kimerüljön. Végül Jadie a földre rogyott a folyosóra vezető ajtónál. A törött karácsonyi díszt végig a kezében őrizte, és most ismét a melléhez szorította, védelmezőn fölé görnyedt, hosszú haja előreomlott, és elfüggönyözte előlem az arcát. Ebben a tartásban ült és zokogott hosszú percekig. Aztán erőt vett rajta a kimerültség. Sírása csillapult. Kissé felemelte a fejét, és kabátja ujjával megtörölte az orrát és a száját. - Azt hiszem, ez most jót tett neked - mondtam csendesen. - Azt hiszem, szükséged volt rá, hogy ez mind kijöjjön belőled. Jadie rám nézett. - Gyere ide és ülj mellém - mondtam, és megütögettem magam mellett a padot. Habozott, végül felkelt és közelebb jött. Fogtam a zsebkendős dobozt, kivettem néhányat és megtörölgettem Jadie arcát. O közben az enyémet nézte. - Tasheenek igaza van - suttogta. - Miben? - Maga erősebb. Maga az isten. - Azt szeretnéd, ha én volnék az isten? Lassan kinyitotta a kezét, és lenézett Philip kincsének törött maradványaira. - Az jó volna mondta halkan. - Miért? - Mert akkor nem lenne igaz, amit ők mondanak. - Kik? - Ők. Amit ők mondanak. Szerettem volna tovább firtatni ezt a témát, de féltem, hogy újonnan visszanyert közös egyensúlyunk még túlságosan törékeny. - Néha szeretnék meghalni, ahogy Tashee is meghalt. Azt hiszem, az jobb lenne. Máskor meg... - Jadie elhallgatott. Tapogatta az asztaldísz maradványait, végül kiválasztotta a parányi, olcsó kis műanyag Mikulást a szánkójával. – Máskor egyáltalán nem akarok meghalni. Csak azt akarom, hogy vége legyen. Hogy Amber és én... nem tudom. Csak azt, hogy mi... - ismét elhallgatott. Rábámult a Mikulásra és mélyet sóhajtott. - Ők azt mondják, hogy szabad fájdalmat okozni. Hogy az jó. Hogy erősebb lesz tőle az ember. Olyan erőssé tesznek, hogy az ember akkor ölni is tud. Ha az ember valakit nem szeret, akkor megtanítják rá, hogy hogyan ölje meg. Hogy hogyan lehet azt a valakit meghalasztani.

- Értem. - De maga nem halt meg. - Nem - mondtam. - Egyszerűen csak dühös voltál rám, ez minden. A harag csak egy érzés. Az érzések nem ölnek. - Miss Ellie nem ezt mondja. Ő azt mondja, hogy ha azt akarom, hogy maga meghaljon, akkor meg tudom csinálni. - Nem, akkor sem fogok meghalni. - Mert maga az isten, ugye? - Nem. Hanem azért, mert Miss Ellie nem mond igazat.

TIZENHAT

Ha azt mondom, hogy azon az estén boldogtalanul és zaklatottan tértem haza, akkor igencsak enyhén fejezem ki magam. Csak három lehetséges magyarázatot találtam Jadie viselkedésére. Egy: súlyosan zavart gyerek, akinek a belső világa hallucinációk és töredezett, skizoid gondolatok ijesztő elegyéből áll. Kettő: elszenvedett valamilyen súlyos traumát szexuális zaklatást, súlyos érzelmi veszteséget vagy hasonlót -, és ezt azzal kompenzálja, hogy létrehozta ezt a gondosan kidolgozott fantáziavilágot, mely megvédi őt a valóságos eseménnyel való szembenézéstől. És három: Jadie többé-kevésbé egészséges gyermek, aki ismeretlen eredetű gyilkosságok és kínzások boszorkányosan szövevényes hálójába került, és senki sem hisz neki. Többé-kevésbé kizártnak tartottam azt, hogy Jadie fizikai torzulások eredményeképp lenne olyan, amilyen, mivel nem mutatott semmilyen tünetet, amit az afáziával vagy az agykárosodás más formáival hozhattam volna összefüggésbe. De még ebben a tekintetben is nyitottan kellett tovább gondolkodnom. Nyugtalanul és zavarodottan töltöttem el otthon azt az estét. Átlapoztam a postámat, kinyitottam egyik-másik levelet, de csak átfutottam őket, a számlákat pedig olvasatlanul félrelöktem egy kupacba. Nem voltam igazán éhes, és a hűtőszekrény tartalmából semmi sem ragadta meg a fantáziámat, úgyhogy végül kikötöttem egy szendvics mellett, amit a tévé előtt szándékoztam elfogyasztani. Az egyetlen nézhető műsor ebben az időpontban a „Szeretlek, Lucy" című film újrajátszása volt, amely felidézte ötvenes évekbeli gyermekkorom otthonos hangulatát, és harmincpercnyi önfeledt kikapcsolódást nyújtott. Aztán Jadie alakja ismét kísérteni kezdett a gondolataimban. Képtelen voltam többé a tévére figyelni. Felálltam, és idegesen mászkáltam összevissza a lakásban, megigazgattam a tárgyakat, elmosogattam a reggelről maradt edényeket, a hálószobában ide-oda tologattam különféle papírokat az asztalon. Az íróasztalom mellett állt egy könyvkupac, amelynek alján ott hevert a régi videokazetta Jadie-vel, még az előző télről. Amióta nyáron megmutattam Jules-nek és a többieknek, nem láttam,

de

most

ellenállhatatlan

késztetést

éreztem,

hogy

megint

megnézzem,

tanulmányozzam Jadie szellemalakját, amely előre-hátra hullámzik a kamera előtt, halljam kísérteties, magas hangú suttogását. Vajon több jelentést hordoznak most számomra a szavai? Megérthetek most dolgokat, amiket azelőtt nem értettem meg? Miközben kezemben tartottam

és nézegettem a kazettát, rájöttem, hogy heves nyugtalanságom nem abból eredt ezen az estén, hogy képtelen voltam Jadie-val kapcsolatos aggodalmaimtól megszabadulni, hanem abból, hogy nem tudtam a dolgokat megnyugtató módon megmagyarázni. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, be kellett vallanom, hogy igazából nem is akartam megszabadulni. A frusztrációm abból származott, hogy nem értettem őt. Ott ültem egyedül tetőtéri lakásom hálószobájában, és hirtelen megrohant a sóvárgás a klinika barátságos profeszszionalizmusa után. Fájdalmasan hiányoltam Jules, Jeff, dr. Rosenthal és a többiek bajtársiasságát, az intellektuális tornamutatványokat, amelyeket mindennap gyakoroltunk a kávéskanna körül. Hogyan hagyhattam, hogy ennyire elszigetelt helyzetbe kerüljek? Arra gondoltam, hogy felhívom Jules-t. Ő volt az, akivel leginkább szerettem volna konzultálni. Széles látókörű, kreatív gondolkodó volt, képes arra, hogy szokatlan ötletekkel álljon elő, amelyek ösztönzőleg hatottak rám, és gondolkodásra késztettek akkor is, ha a következtetések levonásában azért elővigyázatos maradtam. Jól tudtunk együtt dolgozni, a gondolataink gyakran sebesen ugráltak át egymás hegyénhátán egy látszólag összefüggéstelen párbeszéd közben, és kosárszámra bukkantak fel az ötletek. De emlékszik erre az esetre egyáltalán? Vajon nem bánná, ha minden előzmény nélkül egyszer csak felhívnám? Ráér? És tudunk majd ugyanúgy beszélgetni telefonon, mint az életben? Nem. Amire igazából vágyakoztam, az az volt, hogy szemtől szemben ülve beszélgessek valakivel, aki ismeri Jadie-t, akárcsak én. Ez aztán nem hagyott túl sok választást. Több tucat Peterson szerepelt a telefonkönyvben. Miután háromra csökkentettem a valószínű esetek számát, megpróbáltam felhívni Arkie-t. Két szám téves volt. A harmadikat nem vették fel. Kétségbeesésemben felhívtam Lucyt. - Szia, Lucy, én vagyok. Hogy vagy? Csak eszembe jutott, hogy... Otthon van Ben? Nincs? Remek. Ó, nem úgy értem, tudod, csak arra gondoltam... Nincs kedved eljönni a tekepályához egy kicsit? ... Tudom, hogy késő van... és csak egy hirtelen ötlet, de mit szólnál egykét partihoz? Egy kicsit gyakorolnom kéne. És arra gondoltam, közben megbeszélhetnénk pár iskolai dolgot is. Már ha nincs ellenedre. Rendben? Akkor ott találkozunk. Lucy farmert viselt, rövid haját apró lófarokba kötötte. Ez volt a leglazább szerelés, amiben valaha is láttam, és elbűvölően jól állt neki a farmerlány-stílus. - Egek, hát ez jó - mondta Lucy félig suttogva, miközben felvettük a tekecipőnket. - Most aztán szörnyen spontánnak érzem magam. Ben majd jól meglepődik, amikor megtudja.

Ö úgy gondolja, hogy nem csinálok semmit azon kívül, hogy otthon ülök, és óravázlatokat készítek. Persze legtöbbször nem is. Csak ha átmegyek a mamámhoz. Rávigyorogtam. Nem is kettő, hanem hat játszmát játszottunk végig, és fél tizenegykor, amikor a zárást jelző csengő megszólalt, még mindig ott lebzseltünk. —

Iszunk egy kólát? - kérdeztem, ahogy visszaraktuk a golyókat a helyükre. A tekepálya

mellett volt egy kis bár, amely még nyitva tartott. Arrafelé mutattam a fejemmel. —

Miért ne - mondta vidáman Lucy. - Jézusom, jó fáradt leszek holnap. Te nem? Te már

kész vagy az óravázlataiddal? Egy kis asztalhoz telepedett, én meg odamentem a pulthoz az üdítőkért. - Lefogadom, hogy te már megcsináltad az összes óra tervet, mielőtt eljöttél a suliból mondta Lucy, mikor visszajöttem. - Te olyan összeszedett és szervezett vagy. Én is próbálok, de ha egyszer lemegyek a tanáriba és valaki beszélni kezd hozzám, akkor... - Vállat vont. - De azt hiszem, ez jó is, mert így legalább van dolgom azokon az estéken, amikor Ben nincs otthon. Rám pillantott. - Ez tényleg nagyon jólesett. Mikor felhívtál, eleinte nem akartam eljönni, mert még nem mostam hajat, és szörnyen nézek ki, de aztán azt gondoltam, mi a csudáért ne? Most az egyszer kirúgok a hámból. Kimegyek, és csak azért is szórakozni fogok. És tudod, mit? Igazán jól szórakoztam. Kösz, hogy elhívtál. Örültem, hogy jól érzi magát, és mosolyogtam. - Te gyakran csinálsz ilyesmit? - kérdezte. - Fogadni mernék, hogy már hozzászoktál. A városból jöttél, meg minden. Ott biztos gyakran van esténként programod. Még mindig mosolyogva megráztam a fejemet. - Nem igazán, nem vagyok az a szórakozós fajta. Csak ma estére szerettem volna egy kicsit másmilyen forgatókönyvet. Néha úgy érzem, a suliban kezdenek összecsapni a fejem fölött a hullámok, és elegem lett abból, hogy hazacipeljem a problémáimat. - Problémáid vannak? - kérdezte Lucy, és riadt kifejezés jelent meg az arcán. Rögtön tudtam, hogy June Harrimanra gondol, és sietve megnyugtattam, hogy nincsenek személyes problémáim. -

Jadie-ről van szó. Igazi kutyaszorítóba kerültem vele kapcsolatban. - Mesélni

kezdtem, hogy mi minden történt az elmúlt hónapokban. Lucy egy részét már tudta, mint például

szexuális természetű incidenseket, mivel a szomszéd teremben tanított, és így

legtöbbször ő volt az, aki megmentett a káosz pillanataiban. De most elmeséltem neki Jadievel töltött délutánjaimat is a tanítási idő után, amikor Jadie egyenesen tartja magát, kiabál,

sikítozik, és beszél. Beszámoltam Tashee-ről, Jennyről, Miss Ellie-ről és a többiekről. Megemlítettem a szellemeket és a pókokat. És ha már egyszer rázendítettem, egy szuszra kiömlött belőlem minden. Mikor végre levegőt vettem és ránéztem, Lucy lehajtott fejjel a poharába bámult. Fogta a szívószálat, és piszkálni kezdte a megmaradt jégkockákat. - 0, istenem - suttogta. - Istenem! - Az a helyzet, hogy képtelen vagyok rájönni, mi történik Jadie-vel. Ez az, ami annyira nyugtalanít. Úgy értem, mi van, ha igaz? Mi van akkor, ha én csak üldögélek itt békésen, és nem teszek semmit, mert azt hiszem, hogy képzelődik, miközben ezek a borzalmas, hihetetlen, elképzelhetetlen dolgok tényleg megtörténnek vele? - Ó, de hát ezek egyszerűen nem lehetnek igazak - mondta Lucy. - Mert akkor te most többek közt egy gyilkosságról beszélnél. - Igen, tudom. Én is ezen gondolkodom állandóan. De Jadie olyan állhatatosan mondja mindig ugyanazt... Aztán meg az egész olyan... valószínűtlen. Folyamatosan azzal próbálkozom, hogy kitaláljam, miféle élethelyzet produkálhat ilyen eredményt. - De hát nem lehet valóságos! - felelte Lucy. - Lehet valamiféle csoport emögött. Egy pornócsoport, talán. Pedofilek? - Torey! - mondta Lucy, szinte könyörögve. Ránéztem. - Az isten szerelmére, ez Pecking! Itt nem az van, mint odafent a városban. De uramatyám, még azt sem tudom elhinni, hogy ez a mocsok odáig terjedhet. Ez amolyan Kaliforniába való szenny, amiről te beszélsz. Olyasmi, ami megtörténhet New Yorkban vagy Amszterdamban, vagy más olyan idegen országokban, ahol hagyják, hogy az emberek megússzák, ha efféle szörnyűségeket csinálnak. De az ég szerelmére, Torey, te itt az én szülővárosomról beszélsz! - Nem azt mondtam, hogy ezek megtörténnek itt. Csak próbálok rájönni valamire. - Tudom, hogy léteznek ilyesféle dolgok. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, hogy nem. De egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nálunk is előforduljanak. Tudod, ez itt egy nagyon kicsi közösség. Mindenki ismer mindenkit, és azt is tudják, ki mit csinál. Úgy értem, mit szólnának a szomszédok, ha ilyeneket tapasztalnának? Szünet támadt a beszélgetésünkben. Lucy töprengő lett, kavargatta a jeget a poharában, aztán ügyesen kiszedett néhány jégkockát a szívószállal és bekapta. A zenegép épp egy country-western balladát játszott, ami átmenetileg beszivárgott gondolataim közé, és kissé elterelte a figyelmemet lágy, szomorkás hangzataival. —

Tudod, mire volnék kíváncsi? Arra, hogy Jadie lehet-e olyasvalaki, mint Sybil. Tudod,

abból a regényből.

- Olyan, akinek több személyisége van? - Ja. Lehet, hogy Jadie felosztotta magát ezekre a különböző fajta személyiségekre. Az egyik része talán olyan életet él, mint amit a Dallasban lehet látni, és ő kialakított egy fantáziavilágot azokkal a karakterekkel. Talán mindazt a rosszat, amit Jadie önmagában felfedez, kivetíti ezekre a karakterekre, mintha azok a jellemvonások Miss Ellie-hez, Jockey-hoz és a többiekhez tartoznának. A Dallas karakterei igazán nem szentek, és Jadie talán egyszerűen csak arra használja őket, hogy a saját negatív oldalát megszemélyesítse velük. És Tashee... ő talán a jó és tiszta oldala a személyiségének, az, amiről úgy érzi, hogy meg kell mentenie. Tagadhatatlanul volt abban valami, amit Lucy mondott. Könnyűszerrel el lehetett képzelni, hogy valaki, egy zavart személyiség, lényének egy részét tévészereplőkkel reprezentálja, különösképpen, ha számításba vesszük, hogy mennyire egyeduralkodó a televízió a jelen kultúrájában. Afelől sem támadt semmi kétségem, hogy legyen bár valódi vagy sem, Jadie szemében Tashee szimbolizálta mindazt, ami jó volt. Azt is tudtam, hogy a megtöbbszöröződött személyiség jelensége nagyon gyakran kötődik szexuális zaklatáshoz, ami megmagyarázná Jadie koraérett szexuális kezdeményezéseit éppúgy, mint ahogy megadná az éntudat ilyen szélsőséges szétesésének traumatikus magját. De mindazonáltal néhány dolog továbbra is zavart. Példának okáért, hogyan fordulhatott elő, hogy azok a karakterek, akiket Jadie esetleg más „énjeinek" reprezentálására választott ki, nem teljesen fedték a tv-szereplők karaktereit? A tv-ben Miss Ellie sokkal inkább kedves, anyás, gondoskodó személyiségnek látszott, és Jockey volt olyan, mint maga a megtestesült ördög, vagy még inkább más, kevésbé kiemelkedő karakterek. Hacsak nem az a helyzet, hogy Jadie megrontója éppen az anyja. - De ugyanakkor Jadie egész viselkedése sokkal inkább a férfi anatómia beható ismeretére utalt. A másik problémám Lucy teóriájával kapcsolatban abból az egyszerű tényből adódott, hogy a többszörös személyiség megjelenése, különösen Jadie életkorában, igazán ritka eset. Én magam soha nem találkoztam vele. Sőt mi több, annak ellenére, hogy mindannyian tudtuk, hogy létezik ilyen, a klinikán nem volt senki, aki valaha is találkozott volna ezzel a problémával küzdő felnőttel, még kevésbé gyerekkel. Eléggé hihetetlennek tűnt, hogy pont az orrunk előtt bukkanjon fel egy ilyen eset. Aztán, ahogy ott ültem Lucyvel, és a gondolataim csak forogtak körbe-körbe, egyszer csak az ötlött fel bennem, hogy akárhogyis van, Jadie háttere mindenképpen deviáns kell legyen - és hogy pontosan a hitetlenségünk akadályoz meg minket abban, hogy tisztán lássunk, és megtaláljuk a megfelelő választ. Másnap Jadie nem jött iskolába. Számításba véve, hogy milyen módon telt el előző délutánunk, nyugtalankodni kezdtem. Mint speciális képzést igénylő tanítványaim

legtöbbjének, Jadie-nek is kiváló volt a jelenléti statisztikája, és habár éppoly fogékonyak voltak a fertőzésekre, mint bárki más, nem igazán betegeskedtek. Még náthás se lett soha senki. Még inkább aggódtam amiatt is, mert elértük október utolsó hetét, és a következő vasárnap volt esedékes Amber rettegett hatodik születésnapja. Jadie az utóbbi napokban nem emlegette ugyan, de én számítottam rá, hogy alkalmunk lesz még alaposabban körüljárni ezt a témát, és reméltem, hogy megnyugtathatom őt. Ezek az aggodalmak üldöztek egész délelőtt. Amikor a fiúk éppen elfoglalták magukat valamivel, azon kaptam magam, hogy az ablakhoz sétálok, ahonnét a játszótér fölött ráláthatok Jadie-ék házára az utca másik oldalán. Odaát semmi rendkívüli nem látszott. A rolókat felhúzták, a függönyöket szépen elrendezték. De azért csak nem nyugodtam meg. Szünetben lementem a játszótérre, hogy lássam, ott van-e Amber. Ott volt, épp „kutyuskakapd-el-a-csontot" játszottak a többi elsőssel, ahogy szaladt, szőke haja röpdösött, az arca nevetős volt és vidám. De mindennek ellenére képtelen voltam megszabadulni a szorongástól, úgyhogy ebédidőben meglógtam az iskolából. Abban a pillanatban, amint megnyomtam a kapucsengőt, megjelent az ajtóban Mrs. Ekdahl Sapphire-ral a karján. Határozottan meglepettnek tűnt, mikor meglátott. Sapphire, kerek képű karonülő, visított és küszködött, hogy kiszabaduljon. - Fáj a hasa - mondta Mrs. Ekdahl, amikor Jadie felől érdeklődtem. - Hányt az éjjel, úgyhogy azt gondoltam, jobb lesz, ha nem küldöm iskolába. - Jól tette - helyeseltem. - Beköszönhetnék neki? Jadie szobájában leeresztették a redőnyt, hogy kirekesszék a késő októberi napsugarakat, és ettől a szoba egyszerre volt fényes és homályos. Jadie az ágyban ült egy halom Donald kacsa-képregény társaságában. - Hello - mondtam. Jadie meglepetten bámult rám. - Azt mondja a mamád, hogy nem érezted jól magad - mondtam. Nem válaszolt. Leültem az ágy szélére, és rámosolyogtam. - Most már jobban vagy egy kicsit? Jadie nem szólt. Olyan tartózkodóan viselkedett, mintha vadidegen lennék. Vagy egy betolakodó. - Sajnálom, hogy ma nem jöttél iskolába. Hiányzol nekünk. Ma délután átmegyünk Mrs. McLaren osztályába, és mindenkinek készítünk dióskosárkát a jövő hétre, mert akkor lesz a Halloween-buli. Kár, hogy nem leszel velünk, segíthetnél. Jadie most sem szólalt meg.

-

Csináljak egyet neked? Hogy legyen a partin neked is? Jadie enyhén megemelte a vállait, de nem annyira, hogy vállrándításnak lehessen

értelmezni. Makacs hallgatása elbizonytalanított. Körülnéztem a szobában. Tipikus kislányszoba volt, a gyerekkor összes kellékével. Jadie színes papírok és kimustrált színezőfüzetek közt ült, az ágynemű redőiben színes ceruzák gurultak ide-oda. Hirtelen ott találtam magam a saját gyerekkoromban, az iskolától távol töltött időben, amikor valami kisebb betegség otthon marasztalt. Jadie élesen figyelt. - Hoztam neked valamit - mondtam végül. Előrehajoltam, kinyitottam a kezemben tartott papírtasakot, és kivettem belőle az egyik Sacha-babát. Nem a fekete hajút, amit Jadie Tashee tulajdonságaival ruházott fel, hanem a hosszú szőke hajút. - Gondoltam, jól jön majd neked egy kis társaság. Nem adhatom oda örökbe, mert a készlethez tartozik, de arra gondoltam, hogy itt tarthatnád magadnál, amíg szükséged van rá, azután, ha már jobban mennek a dolgok, visszahozhatod az iskolába. Jadie szó nélkül elvette a babát, és szorosan a karjába zárta. - Mindjárt vége az ebédszünetnek, úgyhogy vissza kell mennem az iskolába, de azt hiszem... Nos hát, ha úgy érzed, hogy gondjaid vannak, nézz rá erre a babára, és tudni fogod, hogy gondolok rád. Jadie a babát nézte. Felálltam. - Most már mennem kell. Remélem, hamarosan meggyógyulsz. Semmi válasz. - Rendben? Jadie gyöngéden felemelte a kezét, és hátrasimította a baba haját. Aztán rám nézett. Nagyon, nagyon halványan elmosolyodott. Jadie mamája közvezlenül az ajtó előtt állt, amikor kijöttem. Olyan közel volt, hogy a szó szoros értelmében beleütköztem. - O, elnézést - mondta. - Tiszta lepedőt hoztam Jadie-nek. Mindig akkora rendetlenséget csinál maga körül, amikor így ágyban van. Bólintottam. - Köszönöm, hogy meglátogathattam. - Láttam azt a babát - mondta Mrs. Ekdahl és mosolygott. - Ez igazán nagyon kedves öntől. Most már értem, miért szereti magát annyira. Maga mindig olyan kedves hozzá. Ő és Amber sokat babáznak együtt, úgyhogy ezzel most igazán boldoggá tette. - Örülök neki - mondtam. - Pont úgy néz ki az a baba, mint maga. Szőke haja van, akárcsak magának - mondta Mrs. Ekdahl. - Ez tetszeni fog Jadie-nek. így nem érzi majd azt, hogy hiányzik neki.

Jadie mindig is azt képzeli, hogy a babái olyanok, mint az emberek. Hétfőn Jadie visszatért az iskolába, és olyan volt, mint mindig. Magával hozta a szőke hajú babát is, amit folyton maga mellett tartott, délelőtti feladatainak elkészítése közben pedig kitette az asztalra. - Nézzék csak, mije van a csajszi-majszinak - vette észre Jeremiah. - Tudok róla. - Ellopta. Láttam, mert már a játszótéren is ott volt nála tanítás előtt. És ez azok közül a babák közül van, amiket maga hozott be ide. - Nem, nem lopta el. Én adtam kölcsön a babát Jadie-nek egy időre. - Maga?! - kiáltotta sértetten Jeremiah. - Nekem maga sosem adott kölcsön semmit! - Te is szeretnél egy babát, Jeremiah? - Nem azt mondom, hanem hogy innen az osztályból még nem kaptam semmit se. Maga még sose hagyta, hogy bármit hazavigyek innen. - Ez egy különleges eset volt, Jeremiah - mondtam. - A babát egy bizonyos célból kölcsönöztem Jadie-nek, és ha majd azt érzem, hogy nálad is fennáll egy különleges eset, akkor neked is kölcsönadok valamit. Jeremiah megvetően felhorkant. - Mi a nyavalyának akarnék én innen akármilyen szar iskolai vackot? A nap végeztével levittem a srácokat a buszukhoz. Mikor visszaértem a terembe, kiderült, hogy Jadie még nem ment el. Az öltözőben volt, felvette a csizmáját, a kabátját leakasztotta a fogasról, és az most a padon hevert. Előhúzta a dobozt, amelyben a többi Sacha-baba volt, és csöndesen játszott a fekete hajú babával. Épp a falnak szorította fejjel lefelé. Mikor megjelentem az ajtóban, Jadie megriadt és hirtelen eldugta a babát. - Azt a babát különösen szereted, igaz? - mondtam. Bólintott. - De azt is szeretem, amit odaadott nekem. Azt szeretem a legjobban, mert azt játszom, hogy az maga. Mosolyogva hozzáléptem. - Ez itt inkább Tashee-ra hasonlít, ugye? Jadie élesen rám nézett. - Bezárjuk az ajtókat? - Anélkül, hogy megvártam volna a választ, mentem és bezártam mindkettőt. - Nos, hogy telt a hétvége? - kérdeztem. - Hogy zajlott Amber születésnapja? Jadie újból felvette a fekete hajú babát. - Volt szülinapi zsúr? - kérdeztem. -Nem. - És a családon belül? Csináltatok valami különlegeset Ambernek? - Iiigen. A mamám csinált egy tortát. Sárga színűt, és gyertyák voltak rajta. - Szünet, Jadie az orrát ráncolta. - Tudja, milyen hülyeséget akart Amber a tortájára? Nárciszokat, cukorból.

Nárciszokat! És ráadásul október van. De a mamám azt mondta, azt kaphat, amit akar, mert ez az ő szülinapja. Amber ajándékokat is kapott? - Ja. - Miféléket? - A mamám és a papám adott neki ruhákat, meg egy „Én kicsi pónim"-at. A nagymamám meg egy szövőkészletet, csak még nem elég nagy ahhoz, hogy használja. Én egy Mars csokit adtam neki, de Sapphire semmit, mert ő még túl kicsi ahhoz, hogy zsebpénze legyen. - Tehát akkor Amber hatéves lett vasárnap. Kapott tortát és ajándékokat. Más nem történt? Jadie megrázta a fejét. - Nem halt meg, látod? Jadie fejjel lefelé fordította a fekete hajú babát, és nézte, amint a haja leomlik. Kicsit előretolta a fejét, hogy jobban lássa a baba arcát. - Amber tehát rendben van - mondtam csendesen. - Hatéves lett és jól van. - Nem - felelte Jadie és furcsa él jelent meg a hangjában. - Dehogynem. Én magam láttam őt ma reggel Mrs. Havers osztályában odalent. - Nem! Még mindig jöhetnek. Nem muszáj, hogy pont a szülinapján jöjjenek. Azért jönnek, mert Amber hatéves lett. Ez az a szám, amikor megölik a gyerekeket. Ez az a szám, amire Miss Ellie azt mondja, hogy a meghalásra van. Ugyanazt fogják tenni, amit Tashee-val csináltak. Tudom, hogy úgy lesz. - De kik? - Ok. Állandóan mondom magának. Ok. Miss Ellie és Bobby és a többiek. - De kik ezek az ők? Honnan jönnek? Hogyan zajlanak a dolgok, amikor együtt vagytok velük? Elvisznek titeket? Vagy odajönnek a házatokhoz? És olyankor ott van a mamád meg a papád? Jadie zaklatottan nézett fel. - Meg tudod mondani, hogy mi hogyan történik? - kérdeztem. - Úgy, hogy én általában alszom az ágyamban. Miss Ellie bejön és felébreszt. Kólát hoz, hogy igyam meg. Nekem is, meg Ambernek is ad. Néha kimegyünk a nappaliba. Néha meg máshová megyünk. - Például hova? Jadie egy pillanatra elhallgatott, zavart kifejezés jelent meg az arcán. - Nem tudom, hova. - Hogy érted, hogy nem tudod? - Hát, olyankor Miss Ellie egy sálat köt az arcunk elé. De különben is éjszaka van. Nem

látunk. És akkor ő elvisz minket egy másik helyre. Amikor odaérünk, még több kólát kell innunk, és néha Tashee is jön. - Azt hittem, Tashee meghalt. - Igen, meghalt, de olyankor újból életre kel, mert Miss Ellie újból összerakja a csontjait. - És a szüleid? Hol vannak a szüleid akkor, amikor ezek történnek? - Alszanak? - kérdezte bizonytalanul Jadie. - Azt hiszem, talán alszanak a hálószobájukban. Ezért kell igazán csendben lennünk, amikor Miss Ellie és a többiek jönnek, mert azt hiszem, nem akarják, hogy felébresszük a mamámat és a papámat. - És te miért nem ébreszted fel őket? Ha nem szereted ezt az egészet, miért nem sikítasz egy jó nagyot, amikor Miss Ellie jön? Attól biztos felébredne mindenki. - Ó, azt nem szabad. Miss Ellie akkor megölné őket. Engem is megölne. - Jadie elhallgatott. - Sosem szabad csinálni semmi olyasmit, amit Miss Ellie nem akar. Soha! Mert ha Miss Ellie pókjai meglátják, hogy valami olyat csinálunk, akkor senki sem marad életben.

TIZENHÉT

Az volt az egyik legrokonszenvesebb vonása a peckingi iskolának, hogy mindenki elfogadta a gyerekeimet olyannak, amilyenek. Ez volt az első munkahelyem, ahol azt érezhettem, hogy az én speciális osztályom szerves része az iskolában folyó általános oktatásnak. Ugyanúgy kivettük a részünket valamennyi iskolai tevékenységből, mint a többiek, és a formális gesztusok helyett mindig nagyvonalú és értelmes lehetőségeket kaptunk, hogy hozzátegyük a magunkét a közösségi munkához. Valóban természetesnek vették, hogy mi is megtesszük a tőlünk telhetőt, és ennél nagyobb elismerést el sem lehetett volna képzelni. így szinte már nem is voltunk igazán „speciális" osztály. Ebből eredően a mi osztályunk éppúgy benne volt a hagyományos iskolai Halloween tevékenységekben, mint a többi. Részt vettünk a jelmezes felvonulásban, ami az egész épületre kiterjedt, valamint az egész délután tartó ünnepségen a tornateremben. Mindegyik osztály hozzájárult a dekorációhoz és a büfé ellátmányához. A hatodikosok például tökhéj-lámpásokat faragtak és fekete macska-süteményeket készítettek. Az ötödikesek kidíszítették a papír asztalterítőket és pókhálómintás pizzákat sütöttek. Az én osztályom felajánlotta a nagynehezen mégis elkészült színes sütőtök-faliképet, és a mi dolgunk volt, hogy pattogatott kukorica-labdákat állítsunk elő az egész iskola számára. Az ünnepség délelőttje, egy csütörtöki napon, nem egészen úgy alakult, ahogy eredetileg elterveztem. Először is hiányzott Brucie, ami azt jelentette, hogy a mamája nem hozta be a pattogatott kukorica-készítő masinát, amit megígért, úgyhogy ott álltam vagy három kilónyi pattogatni való kukoricával. Ezen kívül pedig Jeremiah sem érkezett meg. - Nhaaaahhh - kiabált izgatottan Philip, mikor megjelent az osztályban. - Bocsánat - mondtam -, megpróbálnád még egyszer? - Nhhhaa-hhh - gesztikulált hevesen Philip, aki ekkor intenzív beszédterápiás foglalkozásokra járt és jelbeszédet is tanult, hogy jobban kifejezhesse magát. Sajnos, nem egészen fogta fel, hogy ez mire való, és arra a következtetésre jutott, hogy bármilyen gesztus megteszi, csak legyen. Kézzel-lábbal vadul hadonászott. Ekkor megjelent Mr. Tinbergen az ajtóban. - Lerakták Jeremiah-t a buszról. A szokásos kis játékait játszotta, hiszen ismeri, és Frednek, a sofőrnek elege lett. Visszakanyarodott a busszal, hazavitte Jeremiah-t és kirakta.

- Ó, a fenébe - mondtam -, és mindez éppen ma, pont ezen a napon! Jeremiahnak kezdettől fogva problémát jelentett a félórás buszutazás az iskoláig. Az elmúlt években kirívó viselkedése többször azt eredményezte, hogy hazavitték. Ez a bánásmód elég sikeresnek bizonyult, de én nem értettem vele egyet, és megvétóztam, amikor idekerültem. Úgy gondoltam, hogy magunk alatt vágjuk a fát. Ha volt gyerek, akinek igazán szüksége volt az iskolai élet szervezettségére és fegyelmére, az Jeremiah volt. így inkább szigorú motivációs rendszert használtunk, amelynek során zsetonokat kapott a jó magaviseletéért, és elveszítette azokat, amikor rosszul viselkedett. Másfelől nagyon is együttéreztem Freddel, a buszvezetővel, aki egyszer kifejtette, hogy ha minden alkalommal elvenne egy zsetont Jeremiah-tól, amikor helytelenül viselkedik, akkor egy átlagos napon a zsetonegyenlege mínusz huszonhét körül alakulna. Az osztály szinte üresnek hatott így, hogy csak Jadie, Reuben és Philip voltak jelen, de nemigen volt más választásunk, mint folytatni mindent, ahogy elterveztünk. Levittem tehát őket magammal a tanáriba, ahol kilencven percig azzal foglalatoskodtunk, hogy egyik bödön pattogatott kukoricát a másik után állítottuk elő egy kis serpenyő segítségével, amelyet a forró villanyrezsóra tettünk. Szünetben beugrottam a kocsimba, és elszáguldottam, hogy elhozzam Jeremiah-t. Tudta, hogy jövök, mert Mr. Tinbergen előzőleg odatelefonált. Keresztbe tett lábbal ült a porban a házukhoz vezető kis földút végén, úgy várt. —Kibaszott

buszvezető - mondta, ahogy beszállt a kocsiba. - Kibaszott tahó. Tudja, hogy

miért utál engem? Mert én indián vagyok, azért. Mert nekem barna a bőröm, neki meg fehér. Ezért nem érdekli, hogy én mit érzek. —Komolyan

ezt hiszed? - kérdeztem.

— Mért, mit kéne higgyek? Én egy szegény srác vagyok. Nekem nincsenek olyan jó cuccaim, mint magának. Az én rokonaimnak nincs ilyen Lincoln Continentalja, mint ez a magáé. — Ez egy Fiat, Jeremiah, nem egy Lincoln Continental. — Nahát, pedig pont úgy néz ki, mint egy Continental. De nem hibáztathat engem, hogy rosszul láttam. Szemüvegre lenne szükségem, hogy jobban lássak, de az őseim olyan szegények, hogy még szemvizsgálatra sem visznek el. Némi kísértést éreztem, hogy rámutassak, miszerint a problémáiért Jeremiah az égvilágon mindenkit okol, csak épp azt nem, akit kéne, de nem tettem. Tudta ő jól. Én is tudtam. O is tudta, hogy tudom. Vannak dolgok, amiket legjobb nem kimondani.

A legnagyobb csapás azonban még hátra volt. Abban a pillanatban, ahogy beléptünk az osztályterembe, Jeremiah hirtelen felordított és a földre rogyott, mint aki elájult. -Jaj neee! vonította. - Otthon felejtettem a jelmezemet! - És olyasmit lett, amit még sohasem láttam tőle: sírva fakadt. Azt hiszem, még életemben nem sajnáltam ennyire gyereket, mint őt. Felsegítettem a padlóról, és odakísértem az asztalhoz. - Biztos, hogy én nyertem volna! - zokogott Jeremiah. - Én lettem volna a legjobb! Próbáltam megnyugtatni, de vigasztalhatatlan volt. Jadie az asztal másik oldalán ült, és hosszú percekig csöndben fűzögette tovább a pattogatott kukorica-gömböket, nem szólt egy szót sem. Aztán lassan előrehajolt. - Tudok adni neki jelmezt - mondta halkan. Ránéztem. - Múlt héten a nagynénikém átjött Lower Falls-ból, és jelmezeket hozott Ambernek meg nekem, hogy azokban menjünk cukrot kéregetni. De én odaadom az enyémet Jeremiah-nak, ha akarja. Nekiadom. Jeremiah arca azonnal felderült. - Miféle jelmez az? Jó? - És te, mi lesz akkor veled? - kérdeztem Jadie-től. - Akkor is lesz mit felvenned ma délután? Jadie vállat vont. —

Hé, hölgyem, ha ez a csajszi azt akarja, hogy én viseljem a jelmezét máma, akkor

nehogy mán szarul kelljen éreznie magát emiatt! - mondta Jeremiah, és sebtiben megtörölte még mindig nedves arcát. - Ez a csajszi a barátom akar lenni! —

De veled mi lesz, Jadie? - kérdeztem megint.

—

Nincsen olyan szabály, hogy kötelező jelmezt viselni a bulin - felelte Jadie.

- De abban kell menni édességet kunyerálni, haver - mondta Jeremiah. - Nem mehetsz csak úgy, mint egy egyszerű kölök. Akkor nem adnak neked semmit. Jadie ismét vállat vont. - Részemről oké. Én nem is akarok menni. Én se meg Amber se. Amber nem szeret kimenni sötétedés után. Fél. Még amikor alszik, akkor is égni kell a nagylámpának a szobájában. Szóval, mi nem szeretjük az efféle dolgokat. Mellesleg, a cukortól kirohad a fogad! A délelőtt hátralévő részét azzal töltöttük, hogy kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltunk megalkotni kétszáz darab pattogatott kukorica-gömböt. Fél tizenkettő tájban megengedtem Jadie-nek, hogy hazaugorjon a jelmezért Jeremiah-nak, és ő visszatért egy holmival, ami talán arra volt hivatott, hogy viselőjéből valamiféle leopárdot varázsoljon. De elég nehéz volt ezt

egyértelműen megállapítani. A jelmez fekete-sárga pöttyös hosszú kezeslábasból és egy álarcból állt, ami bármi lehetett egy szeplős kutyától kezdve egészen egy bárányhimlős medvéig. Jeremiah azon nyomban fel is próbálta, de legnagyobb csalódására kiderült, hogy legalább két számmal nagyobb a kelleténél, sőt mi több, farka sincs. Hogy passzoljon rá, hosszú szigetelőszalag-csíkokkal húztam össze az ujjakat és a nadrágszárakat, aztán párnákkal tömtem ki a hátsóját meg a bendőjét. - Fuuuú! - kiáltotta boldogan. - Pont úgy néz ki, mintha éppen felfaltam volna valakit, mi? Hrrrrü! - És rávetette magát Philip hátára, de a párnák némi meglepetéssel szolgáltak, mert ugyanazzal a lendülettel vissza is pattant. Hogy eltérítsem, azt javasoltam, hogy keressen valamit a kacatos-dobozunkban, amiből farkat lehet készíteni a jelmezéhez. A délután teljes egészében áldozatául esett a Halloween-mániának, sikítozó, felizgatott denevérek, csontvázak, csavargók, boszorkányok rohangásztak fel-alá az iskola folyosóm. Saját kis csapatom pontosan olyan pokoli volt, mint a többi. Miután rágomboltam Philipre a nyuszijelmezét, becsatoltam Reuben kalózderékszíját, és újratömtem Jeremiah bendőjét, eleresztettem őket, hadd üvöltözzenek a többiekkel. Az egyetlen kivétel, aki nem vett részt az általános izgalomban, Jadie volt. Fogott egy színezőfüzetet meg egy nagy doboz színes ceruzát, és letelepedett az asztalomhoz az öltözőben, hogy szépen kiszínezzen egy csapat zöld mezőben legelésző lovat. - Biztos vagy benne, hogy nem akarsz csatlakozni hozzánk? - kérdeztem, és készültem, hogy összeszedjem és sorba állítsam a srácokat a felvonuláshoz. - Biztos - felelte Jadie fel se nézve. - Nem kell részt venned a felvonuláson, tudod. Azt is lehet, hogy ott állsz velem az osztályterem ajtajában, és együtt végignézzük az egészet. - Nem. így azután hagytam, hadd színezzen. Az iskola folyosói szinte vibráltak a túláradó örömtől, ahogy a gyerekek fel-alá masíroztak. Fokozatosan minden osztály csatlakozott, amikor a menet elérte az ajtajukat. Aztán mind levonultak a tornaterembe. Jeremiah megnyerte a maga díját. Valójában mindhárom fiú nyert valamit, de Philip és Reuben csak kitűzőket „Csatlakozz a Főemberhez, harcolj a fogszuvasodás ellen!" felirattal, amelyeket büszkén feltűztek a jelmezükre. De Jeremiah nem csak kitűzőt kapott, hanem egy töklámpás-formájú radírgumit is. - Idefigyuzzon! - kiabálta magánkívül. - Én kaptam a legjobb farok díját! Én kaptam meg

a díjat a legeslegjobb farokért az egész iskolában! Az igazgató még azt se tudja, hogy én csináltam! Biztos azt hiszi, hogy a boltban vettem. Mert annyira szuper! Felemeltem a fejemet, és átnéztem a kis fejek sokasága fölött a tornaterem túlsó felébe, ahol elkaptam Mr. Tinbergen pillantását. Rámosolyogtam. Ő visszakacsintott. Mikor a fiúk elmerültek a csoportos játékokban, megkértem Lucyt, hogy tartsa rajtuk a szemét egy kicsit, és visszamentem az osztályterembe. Jadie még mindig az asztalomnál ült, és még mindig színezett. — Elkezdődtek a társasjátékok. Nem akarsz lejönni? —

Nem - mondta nyugodtan, teljes figyelmét a színezésre fordítva.

—

Mi a baj? Mi az, amit nem szeretsz az efféle mókákban? ' i - Nincs semmi baj. Csak

nem szeretem, és kész. — De miért? Általában szereted a partikat. Mindig élvezed a játékokat, amiket a születésnapokon játszunk. — De a Halloweent nem szeretem. — A jelmezek miatt? Félsz tőlük? — Csak nem szeretem. Örültem, hogy egy kicsit kikerülhettem a tornaterem fülsiketítő lármájából. Leültem a jobb oldali padra, és nekidőltem a falnak. Átfutott rajtam, hogy milyen fárasztó nap áll mögöttem, aminek még nincs is vége, és nagyot sóhajtottam. Ez arra késztette Jadie-t, hogy felnézzen. Nem emelte fel a fejét, csak a tekintetét, de a pillantásunk futólag találkozott. Aztán visszatért a színezőfüzetéhez. Beburkolt minket a csend. A tornatermi lárma eljutott hozzánk, de csak alig érzékelhetően, mint egy kis finom színes hímzés a csend vásznán. Már hidegre fordult az idő, de egy hosszúra nyúlt fagyos szakasz után most napos és langyos volt a levegő odakint, ami az iskola vehemens központi fűtéséhez hozzáadódva megtette a magáét, így a kis helyiség meleg és barátságos volt. Azon kaptam magam, hogy váratlanul elálmosodom. - Elmondhatom magának, hogy történt - mondta Jadie társalgási tónusban. Nem nézett fel. Elhessegettem a kísértést, hogy becsukjam a szememet, és rápillantottam. - Már ha akarja - tette hozzá Jadie. Nem tudtam, miről beszél, de bólintottam. - Rendben. - Hát tudja, akkor is éppen Halloween volt, abban az évben. Amikor Tashee hatéves lett. Ismét bólintottam.

- Mindketten hatévesek voltunk. Én decemberben lettem hatéves, ő meg augusztusban. Tudtam, hogy fontos dolog, mikor az ember hatéves lesz. Miss Ellie mindig ezt emlegette. Azt mondta, hogy az nagy dolgokat jelent, hogy Tashee is meg én is már hatévesek vagyunk. Azt mondta, hogy ebben a hatodik évben mind nagyon erősek leszünk. Azt mondta, hogy megkapjuk a kívánságokat. Valamit a hatos számmal kapcsolatban, és hogy hogyan lehet megcsinálni, hogy valósággá váljanak a dolgok, amiket akarunk. Nem értettem pontosan, de azt hittem, ez azt jelenti, hogy kaphatok karácsonyra egy Barbie-házat. Azt szerettem volna, de a mamám azt mondta, hogy túl sok pénzbe kerül. Úgy gondoltam, hogy mivel a hatos szám szerencsét hoz, most majd megkaphatom a Barbie-házat. Jadie szünetet tartott. A hangja lágy maradt, szavai puha társalgási tónusban szálltak felém, egészen másképp, mint ahogy általában az osztályban beszélt. Még ilyenkor is, amikor kettesben voltunk, sokszor elakadt és újrakezdte. Most is megállt, tűnődött, elmerült a színezőfüzetében, mintha csak a képet méregetné, amelyen dolgozott. - Azt hiszem, akkor szeptember volt... igazából nem tudom, mert akkor még nem tudtam olyan jól a hónapokat, de... - itt megint megállt, összeráncolt szemöldökkel, befelé forduló arckifejezéssel, mintha erősen összpontosítana. - Tashee és én a nagy asztalon feküdtünk. Megvoltak a kisbabafiguráink, és Miss Ellie azt mondta Jockey-nak, hogy fogja őket és tegye az asztalra a fejünk fölé. És ő meg is tette, és akkor Miss Ellie és Pamela és mindenki odajött és először megcsókolták a babákat, aztán megcsókolták vagy Tashee-t, vagy engem, de mi azt nem láthattuk, melyik babát csókolják meg. Tashee elkezdett sírni, de én nem, mert én nem tudtam, hogy mi történik. Akkor Jockey megfogta a gyertyatartót, és rácsapott vele Tashee babájára, aminek eltörött a feje. Ebből értettem meg, hogy Tashee meg fog halni. Nem igazán tudtam, hogyan reagáljak. Valójában az sem volt világos, hogy miről beszél valahogy nem volt értelme az egésznek. - Én is lehettem volna - mondta Jadie elgondolkodva, és első alkalommal nézett fel. - Én is meghalhattam volna. Hatéves voltam. De az én babámat nem törték össze, így életben maradtam. - És ő, ő meghalt? - kérdeztem. Jadie bólintott. - Igen. Ahogy már mondtam. Némán ültem. Mintha megbénultam volna, az érzékeim süketek lettek, vakok és elérhetetlenek. Semmi, amit korábban tapasztaltam, semmi az eddigi munkám során nem készített fel erre. - Mikor Miss Ellie odatette neki a kést és a vér kijött, tudja, már meséltem, akkor ő felfogta egy kupában. Meg kellett innunk. Ez a hatos szám hatalma. A vér meleg volt. Egy kicsit

olyan... olajos ízű. Mint amikor az ember iszik egy kortyot a salátaolajból, vagy hasonló. Csak úgy lecsúszott az ember torkán.

TIZENNYOLC

Magam sem tudom, hogyan vészeltem át a nap hátralévő részét. Az érzékeim nem tértek magukhoz. Helyettük tompa hányinger kerülgetett, a fejem zúgott és összeszorult a torkom. Többször is azt hittem, hogy tényleg hányni fogok. A tornateremben lármázó gyerekek zaját most már elviselhetetlennek éreztem. Feszülten, idegesen tértem vissza közéjük, és azt kívántam, bárcsak távol maradnának tőlem. De persze nem tették, úgyhogy összeszorított fogakkal csináltam végig a parti hátralévő részét. Jadie, épp ellenkezőleg, abszurd módon nyugodtnak tűnt, és vidáman cseverészett Jeremiah-val, amikor visszatértünk az osztályba. Végül Lucy mentett meg. Észrevette, hogy nem vagyok jól, és elvállalta, hogy magával viszi az én gyerekeimet is. A hazamenetelt jelző csengő berregése után mindenkit lekísért a játszótérre, Jadie-t is. Mikor végre elmentek, kimerülten rogytam le az öltözőben az egyik padra. Eltakartam a szemem, és pihentem egy percet. Miután leengedtem a kezemet, az iskola csöndes otthonossága vett körül, az óra ketyegése, a padlóviasz szaga, a játszótéren játszó gyerekek távoli nevetése, de mégis olyan volt, mintha valami vadidegen helyre kerültem volna, mozgásképtelenül, teljes bizonytalanságban, hogy mihez is kezdjek. Mi az, ami Jadie életében zajlik? Zaklatják? Bántalmazzák? Igazak a történetei? Lehetnek igazak? Megtörténhetett, hogy meggyilkoltak egy valóságos gyermeket a jelenlétében, és a vérét megitatták Jadie-vei? Abban a pillanatban, amint a gondolat felrémlett, eszembe villant nyári beszélgetésünk Hugh-hal. Sátánizmus. Sátánizmus? Erről a tárgyról minden tudományom néhány véletlenül elolvasott újságcikkben merült ki; ezekben állatok megcsonkításáról, meg a Manson-család gyilkosságairól volt szó. De sohasem érdekeltek különösebben ezek a dolgok. Úgy gondoltam, éppen elég kézzelfogható gonoszság akad a világban, amellyel fel kell venni a harcot, cseppet sem vonzott a gondolat, hogy még nagyobb, még elvetemültebb gonoszságokkal kelljen szembenéznem. Sőt mi több, valahogy nem is igazán tudtam hinni bennük. Az nem okozott gondot, hogy tudomásul vegyem, léteznek veszélyes mértékben megzavarodott személyiségű emberek, akik elmondhatatlan cselekedetekre képesek, és elég sokat érintkeztem a társadalom peremén élőkkel is ahhoz, hogy tudjam, az ellenkultúra vallásos formái, mint a pogányság vagy sátánimádás milyen sok embert vonzanak. De képtelen voltam

elhitetni magammal, hogy létezhet emberi lényeknek egy nagy, kiterjedt hálózata, akik rendszeresen visznek végbe rituális gyilkosságokat és perverz szertartásokat. Mindig úgy éreztem, hogy az ehhez hasonló történetek mitologikusak, a népszerű horrorfilmek és könyvek következményei, esetleg néhány karizmatikus, hatalomvágyó, pszichotikus alak ritka tetteinek lenyomatai. Jadie esetében szinte képtelenségnek tűnt, hogy komolyan fontolóra vegyem a sátánizmust. Már akkor is, amikor Hugh először szóba hozta, az ötlet nyomban kiment a fejemből, egyszerűen azért, mert annyira irreálisnak látszott. Most, egyedül, tanítás után, óvatosan megközelítettem ezt a lehetőséget, mint mikor a nyelvünket egy frissen kihúzott fog helyére dugjuk: a gondolat vonzott és taszított is egyszerre. Lehet, hogy Tashee igazi gyerek volt? Honnan ismeri Jadie a vér ízét? Mi a helyzet az összetört babákkal? Miért találna ki ilyen történeteket? Hogyan tud kieszelni efféle körmönfont részleteket, ha nincs róluk tudomása saját tapasztalatból? Aztán éppoly sebesen, ahogy felötlöttek bennem a kérdések, rögvest hatalmába kerített a kétely. Hiszen ott voltak a horrorfilmek. Voltak olyan dolgok, amiket Jadie említett, mint Miss Ellie, aki összerakja Tashee csontjait és újból életre kelti - ezeket a jeleneteket könnyűszerrel átvehette valamelyik népszerű horrorfilmből. Még a gyerekgyilkosság és a vérivás is meglehetősen megszokott eleme a legalávalóbb produkcióknak ebből a fajtából. Vajon hogyan hathat egy ilyen film egy amúgy is zavart gyermekre? Jadie bebizonyította az előző évben, hogy ismeri a videokamera működését. Talán hozzá tud férni egy horrorfilmkollekcióhoz, vagy ami még rosszabb, pornófilmekhez? Vajon ezért kérdezte, hogy én is láttam-e az én tévémen, amint Miss Ellie megöli Tashee-t? Mindeme töprengésben az volt a legrosszabb, hogy rá kellett jönnöm: akármilyen magyarázatot találok is, ezen a ponton sehogy sem tehetek semmit. Akármilyen borzalmasan hangzott, de nem volt semmilyen konkrét bizonyítékom arra nézvést, hogy valóban megtörtént bármi abból, amit Jadie mesélt. Amíg Jadie maga nem állt elő konkrét, kézzelfogható gyanúsításokkal, hivatalosan nem tehettem semmit. Bármennyire is szerettem volna cselekedni, tudtam, hogy egyelőre csakis a türelem és a megfeszített figyelem marad számomra. Pénteken mindenki fáradt és nyűgös volt. Jeremiah késő éjszakáig fennmaradt, és isten tudja, mit csinálhatott - nem lehetett kideríteni, hogy állapota a Halloween kínálta lehetőségek végletes kihasználásából, vagy a szülői felügyelet teljes és megszokott hiányából adódik-e. Jadie szintén arra panaszkodott, hogy túl soká maradt fent - most leverten, karikás szemekkel mászkált fel-alá. A szokásoktól való eltérés alaposan kihozta Reubent a sodrából, nyugtalan

és szórakozott lett, Brucie pedig háborgott, amiért lemaradt a mulatságról. Philip végképp áldozatul esett a Halloween kilengéseinek, és egyáltalán nem is jött iskolába. Rendszeres osztálybeli foglalatosságaink közé tartozott a naplóírás. Brucie-t kivéve, aki nemigen tudott hatalmat gyakorolni egy toll vagy ceruza felett, mindegyik gyereknek volt naplója, és minden áldott nap rászántunk bizonyos időt, hogy írjanak vagy rajzoljanak bele. Arra bátorítottam őket, hogy megfogalmazzák és lejegyezzék érzéseiket, jó és rossz élményeiket vagy pillanataikat egyaránt, kifejezzék az álmaikat, kívánságaikat, reményeiket éppúgy, mint az egyszerű napi eseményeket. Próbáltam olyan nyitott, biztonságos kommunikációs lehetőséget teremteni, amellyel a gyerekek bármit közölhetnek - akár a velem, vagy tanítási módszereimmel kapcsolatos kritikájukat is - a következményektől való félelem nélkül. Cserébe én minden este átolvastam a naplókat, és megjegyzéseket fűztem hozzájuk, hogy kölcsönösen hasznos kommunikációs formává váljanak. A délelőtti szünet igazi megpróbáltatásnak bizonyult azon a pénteken. Csúf, sötét, nyirkos novemberi időjárás lepett meg bennünket, pontosan az ellentéte annak a ragyogó napnak, amit alig huszonnégy órával azelőtt élvezhettünk. Én voltam aznap a soros a szüneti felügyeletben, tehát kint álltam az udvaron, fagyoskodva a többiekkel együtt. Ráadásul mintha mindenki megbolondult volna. Nemcsak az én gyerekeimmel volt gond, de szét kellett választanom két ötödikest, akik eltökélten verdesték bele egymás arcát a betonba, és felitatni a vérző száját annak az elsősnek, akit egy nagyobb gyerek irgalmatlanul legázolt. Jeremiah mindenkivel harcba szállt, aki a látóterébe került, és végül Mr. Tinbergen irodájában kötött ki. Néhány gyerek pedig, akiknek a nevére nem emlékszem, a fékevesztett hintázástól hányni kezdett. A nap nyugtalan természetét ellensúlyozandó, elhatároztam, hogy a szünet után rögtön naplóíráshoz fogunk a tervezett egyéb tevékenységek helyett. Jeremiah üdvrivalgással fogadta az ötletet, mert ő utálta a szünet utáni, általában kemény tanulással töltött időszakot. Jadie és Reuben egy kicsit visszafogottabb lelkesedéssel vették elő naplóikat. Az első tizenöt percben Brucie-val foglalkoztam, míg a többiek szorgosan tevékenykedtek. Az volt a cél, hogy Brucie megtanuljon egyedül felöltözni, de nem haladtunk valami gyorsan. Két hónap után még csak arra volt képes, hogy felvegye az alsónadrágját. Ennek következtében idegesítő negyedórát töltöttem azzal, hogy újra és újra lehúzzam Brucie nadrágját, hogy ő újra és újra felhúzhassa. Brucie türelme ezzel az időtöltéssel kapcsolatban jócskán meghaladta az enyémet, úgyhogy mikor a figyelme végre lankadni kezdett, hálásan eresztettem el, hogy újságpapírra firkálhasson krétával. Odamentem Jadie-hez, kihúztam a mellette lévő széket és leültem. Semmit nem írt a naplójába, ehelyett filctollal készített egy képet. Az első, gondosan megrajzolt alak egy álló

macska volt. Mellette egy harang alakú figura szemekkel, lábakkal és semmi mással. A következő alakot még kevésbé dolgozta ki, és ahogy haladt, úgy hatott, mint egy óramű, ami éppen lejárni készül: minden figura egyre kisebb és elnagyoltabb lett. - Ez érdekesnek tűnik - mondtam. - Ez lenne a családom - motyogta Jadie megviselt hangon, mintha nem lenne túl elégedett az eredménnyel. - Aha, értem. - Ez itt Jenny - mutatott Jadie a macskára. - Ö nincs többé velünk, de az nem azt jelenti, hogy nem része a családnak. O is családtag, mivel még emlékszem rá. Ő volt a kedvenc háziállatom. Jadie szünetet tartott, letette a filctollat és hátradőlt. - Cirmos cica volt, mondtam már magának? Olyan szürkésbarna szőre volt fekete csíkokkal. Egyszer kikerestem a könyvtárban egy könyvben, és ott azt írták, hogy ezeket a csíkos cicákat cirmosoknak hívják. Narancssárga orra volt és rózsaszín szája. Az tetszett rajta a legjobban, a rózsaszín szája. - Jadie felvett egy rózsaszín filctollat, hogy befejezze a képet. Nyugtalanul vártam, hogy az emberi alakokat is elemezhessük a képen, de sikerült csendben maradnom, mialatt Jadie teljes figyelmét a macska megrajzolására fordította. Végül letette a tollakat. - És ez kicsoda? - kérdeztem, a harang alakú figurára mutatva. - Az én vagyok. Ez pedig Amber. És ez Sapphire. Ez meg itt a mamám és a papám mondta, és sorban rámutatott az egyes figurákra. Megállt, majd megint megérintette az utolsó két alakot, amelyek csak halvány, üres buborékok voltak a papíron. - Őket nem rajzoltam meg olyan jól, mert elegem lett a rajzolásból. Nem igazán érzem úgy, hogy ma ezt szeretném csinálni. - Igen, azt látom. Jadie nem felelt. Előrehajoltam, és alaposabban megvizsgáltam a képet. - Miért érezted úgy, hogy ma a családod képét szeretnéd lerajzolni a naplódba? O is előrehajolt, hogy megnézze, de nem válaszolt. - Amit én látok, az az, hogy csak te és Jenny vagytok a két igazán fontos alak a képen. Mindenki más egyre kisebb és kisebb. A szüleid sokkal kisebbek, mint te. Úgy érzed, hogy néha te vagy a legnagyobb? Jadie vállat vont. - Mittomén. - Szünet. - Azt érzem, hogy én vagyok az, akinek mindenkivel törődni kell. - De ez általában az anya és az apa feladata, nem?

- Hát lehet, hogy ők nincsenek ott. Talán messze vannak. Valahol máshol. És akkor valaki másnak kell a családból megtennie. -

Ez történik a te családodban is olykor? Megrázkódott, de nem felelt.

Megvizsgáltam a kép részleteit. - Tudod, a macska az egyetlen ezen a képen, akinek szája is van. Nézd csak, nem rajzoltál szájat se magadnak, se Ambernek, se másnak. - Ez azért van, mert itt mindenki szellem. - Ó. - A szellemek nem tudnak beszélni. Csak más szellemekkel beszélhetnek, ezért van az, hogy Jenny megért engem. De a szellemek az emberekkel nem tudnak beszélni. Az emberek nem hallják őket, úgyhogy igazából nincs is szükségük szájra. — Értem. Azt mondod, hogy nincs értelme beszélni, ha egyszer az emberek úgyse hallanak meg. Jadie bólintott. - így van. A következő hét nagyon csöndesen kezdődött. Miután lecsengett a Halloween izgalma, mind az öt gyerek megnyugodva kezdett újra keményen dolgozni. Csak néha szakadt meg a munka. Jadie, akárcsak a többiek, sokkal nyugodtabbnak látszott. Nem járt bent nálam délután a Halloweent megelőző hétfő óta, és ennek a hétnek az első négy napja is látogatás nélkül telt el. Azután pénteken, miközben épp a nyuszi ketrecét tisztogattam, megjelent. - Szabad játszani a babákkal? - kérdezte már az osztályterem ajtajából. - Persze. Én itt mindjárt végzek. Menj csak előre, hamarosan én is bemegyek, és dolgozni fogok az óravázlataimon. Jadie már kivette a kulcsot az íróasztalom fiókjából, és bezárta a folyosóra vezető ajtót, mire bementem az öltözőbe. Becsukta és bezárta a másikat is, visszatette a kulcsot az asztalomra, aztán ment, hogy elővegye a babák dobozát, és rátegye a jobb oldali padra. Én leültem, és dolgozni kezdtem a hétfői óravázlataimon. Hosszú percek teltek el teljes csendben, mialatt Jadie a doboz fölé hajolt, és átkutatta a tartalmát. Kivette és lefektette az összes fiú- és lánybabát, kivéve a szőke hajút, amely még mindig nála volt otthon, de mintha keresett volna még valamit, mélyebben beletúrt a dobozba, előásott néhány babaruhát, és kiterítette őket a padlóra. Aztán megtalálta az egyik gyerekbabát. Az előző alkalmak során Jadie sosem mutatott semmiféle érdeklődést a gyereket formázó babák iránt, minek következtében ez a baba még mindig azt a ruhát viselte, amit hosszú-hosszú idővel ezelőtt egy másik gyerek adott rá. Jadie most felvette ezt a babát és

megvizsgálta. - A húgom kisbaba - jegyezte meg mintegy odavetve. - Egyéves, de azért még kisbaba. - Sapphire-ra gondolsz. - Persze, a másik húgom már nem kisbaba! O hatéves. - Egy kis bosszúság érződött a hangján. Szünetet tartott. - Én és Amber, mi nagyok vagyunk. Tudunk egy csomó dolgot. Megértünk sok mindent. De a kisbabák nem. A kisbabák alig tudnak valamit. Hosszú percek teltek el teljes csendben, mialatt Jadie a doboz fölé hajolt, és átkutatta a tartalmát. Kivette és lefektette az összes fiú- és lánybabát, kivéve a szőke hajút, amely még mindig nála volt otthon, de mintha keresett volna még valamit, mélyebben beletúrt a dobozba, előásott néhány babaruhát, és kiterítette őket a padlóra. Aztán megtalálta az egyik gyerekbabát. Az előző alkalmak során Jadie sosem mutatott semmiféle érdeklődést a gyereket formázó babák iránt, minek következtében ez a baba még mindig azt a ruhát viselte, amit hosszú-hosszú idővel ezelőtt egy másik gyerek adott rá. Jadie most felvette ezt a babát és megvizsgálta. - A húgom kisbaba - jegyezte meg mintegy odavetve. - Egyéves, de azért még kisbaba. - Sapphire-ra gondolsz. - Persze, a másik húgom már nem kisbaba! O hatéves. - Egy kis bosszúság érződött a hangján. Szünetet tartott. - Én és Amber, mi nagyok vagyunk. Tudunk egy csomó dolgot. Megértünk sok mindent. De a kisbabák nem. A kisbabák alig tudnak valamit. Jadie a baba fölé hajolt, és vetkőztetni kezdte, finom ujjakkal gombolgatta a kardigán miniatűr gombjait. - A kisbabák igazából olyasfélék, mint az állatok. Állandóan el kell látni őket valamivel. És szépen kell bánni velük, kedvesnek kell lenni, mert nem értik meg, ha az ember szigorúan viselkedik. - Szereted a kisbabákat? - kérdeztem. Vállat vont. - Nem nagyon. Túl sok gond van velük. A kardigán végre lejött, és Jadie felemelte a babát, hogy megvizsgálja. Aztán az ölébe fektette, és folytatta a vetkőztetést. Mikor végre teljesen levetkőztette, levette a pelenkáját is. Jé, nézze csak! - kiáltotta. - Fiú! Nézzen ide, mi van itt neki. Mogyorója van! - Felpillantott és félénken kuncogott.

- Néha így szoktam hívni. Mogyoró. Jóindulatúan mosolyogtam. - Semelyik másik babának nincs ilyen, a nagy fiúbabáknak sem. Azok csak babák. De nézze csak ezt a kisbabát. Hogy mi van neki. Jadie percekig figyelmesen vizsgálgatta a baba apró péniszét, majd kíváncsian megérintette a mutatóujjával. Aztán váratlanul hangos, ingerült, szellentésszerű hangot adott ki a szájával. -

Ezt gondolom én erről! - közölte. - És tudja, mit csinálok? Ezt. - Jó nagyot köpött a

baba lábai közé, majd teljes erőből keresztülhajította a szobán. A baba visszhangot verve csapódott neki a szemben lévő falnak, és az alatta levő padra esett. - Úgy tűnik, annak a pénisznek a látványa nagyon feldühített téged - jegyeztem meg. Furcsán dacos kifejezés ült az arcán, habár most befelé fordult, és a mondanivalóját nem nekem célozta. - Mogyorózást játszanak velünk - mormolta reszketeg hangon. - Jockey és Bobby és a többiek. Előveszik a fütyülőjüket és aztán mindenki azt mondja, „Mogyoró, mogyoró, kié lesz a mogyoró?" Aztán nekem és Ambernek, nekünk azt kell csinálni, hogy... - a hangja elhalkult, elfogyott. Ó, istenem. - Igazából - mondta Jadie - gyűlölöm őket. - Felém nézett, hogy lássa a reakcióimat. Nem bíztam a szavaimban, sőt a hangomban sem, így egyszerűen csak bólintottam. Aztán hallgatás következett, de nem ékelődött közénk, inkább körbeölelt. Váratlan bajtársiasság érződött. Meglágyult a csend, és eltűnt a köztünk levő távolság, a némaság összefogott minket. - Nem akarom, hogy Sapphire-t is megkapják - szólalt meg végül Jadie halkan. - Pedig úgy lesz. Azt hiszem, már meg is tették. - Hogy érted? - Hát, egy éjszaka, a múlt héten, rátették Sapphire-t a rúdra, fejjel lefelé - mondta Jadie, és kitekerte a kezeit, hogy illusztrálja az aktust. - Én és Amber, mikor fejjel lefelé vagyunk, a lábunkat oda kell tenni a rúd köré, és ők megkötözik. De Sapphire túl kicsi volt, nem ért a kötelekig, ezért így csinálták vele. - Jadie rám nézett, hogy lássa, megértettem-e, amit mutogat. - Amikor már ott vagy a rúdon - folytatta -, odajönnek a férfiak, és beledugják a fütykösüket a puncidba, vagy néha a fenekedbe. De a múltkor, éjjel, amikor Sapphire volt a rúdon, akkor az ujjukat dugták be neki. Azt hiszem, azért, mert ő még túl kicsi. De mindenkinek meg kellett tennie, még nekem és Ambernek is. - Jadie felemelte a bal mutatóujját és szemügyre vette. - Amikor rám került a sor, én megpusziltam utána Sapphire-t,

hogy ne legyen neki olyan rossz. Szerettem volna, ha tudja, hogy sajnálom, és nem azért csinálom, mert magamtól meg akarom tenni. Én csak ültem a csendbe dermedve. - Gyűlölöm, amikor azt csinálják velem és Amberrel, de Sapphire-ral... ez már tényleg túl sok. Mert nagyon fáj. Tudom, mert nekem is fáj, és ő még sokkal kisebb. Csak egy kisbaba, és a kisbabákról gondoskodni kell, törődni velük. Még akkor is, ha sírnak. - Ezeknek a dolgoknak nem szabadna megtörténnie, Jadie. Egyáltalán nem. Sapphire-ral sem, és veled meg Amberrel sem. - Miss Ellie azt mondja, hogy muszáj. Nem mindig csinálják, de amikor felteszik a maszkokat, akkor már lehet tudni, hogy csinálni fogják. - Nem, nem muszáj, Jadie. Ez, amit veletek csinálnak, ez rossz, gonosz dolog. Beledugják az ujjukat a hüvelyetekbe? És a feneketekbe? És a férfiak ugyanezt teszik a péniszükkel. Ez az, amiről beszélsz, ugye? Jadie alig észrevehetően bólintott. - Nos, ez olyasmi, amit nem szabadna tenniük, és nagyon örülök annak, hogy elmondtad nekem. - Hisz nekem? - Igen, hiszek neked. Olyan nyilvánvaló megkönnyebbülés áradt szét Jadie arcán, hogy azonnal bánni kezdtem, miért is nem forszíroztam jobban ezt a témát, már sokkal-sokkal korábban. - Most pedig az a teendőnk, hogy megállítsuk őket - mondtam. Jadie mosolygott és bólintott, a megkönnyebbülés változatlanul beragyogta arcvonásait. Iiigen. Maga meg tudja őket állítani, ugye? Már mondtam Ambernek. Azt mondtam neki, hogy ha elmondjuk magának, akkor maga megállíthatja őket. - Arra mérget vehetsz. A legelső dolog, amit most tennünk kell, az az, hogy lemegyünk és beszélünk Mr. Tinbergennel. Első lépésnek ez lesz a legjobb. Jadie arcáról lehullott a mosoly, és a félelem lépett a helyébe. - Mr. Tinbergen? Hogy érti? - Nos, először beszélünk Mr. Tinbergennel, és aztán... - Ne! - sikította Jadie, a szavamba vágva. - Ne! Nem beszélhetünk róla senkinek! Nem mondhatjuk el! Csak magának mondtam. Maga az egyetlen, akiről azt akarom, hogy tudja. - De Jadie, muszáj beszélnünk róla. - Nem! - Jadie, kénytelen vagyok. Segítséget kell szereznem. Azok az emberek valami nagyonnagyon rosszat tesznek veled meg Amberrel és Sapphire-ral, és meg kell állítanunk őket.

Jadie teljesen pánikba esett. Rémülten ugrott fel a padról. - Nem! Nem mondhatja el senkinek! Hát nem érti? Akkor meg fogok halni! Komolyan mondom, meghalok! És maga is meghal! O, kérem, ne mondja el senki másnak. Nem teheti meg! Kérem, ne tegye. Kérem, kérem, kérem, kérem! - Vakrémületben rohant az ajtóhoz, majd mikor látta, hogy be van zárva, vissza a kulcsért, felkapta, próbálkozott vele, de elejtette. Ez már túl sok volt neki. Térdre rogyott, és zokogásban tört ki. Felemelkedtem a helyemről, és odamentem hozzá. - Szívecském, gyere ide - mondtam, és felemeltem a padlóról. Reszketett a karjaimban. - Kérem, kérem, ne mondja el senki másnak. Ne mondja, hogy tőlem tudja. Ha elmondja, meg fogok halni. Kérem, ne. ígérje meg. Kérem, kérem szépen, ígérje meg! - Rendben - mondtam. Kétségbeesésének ereje letaglózott, fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. - Én azt akarom, hogy csak maga állítsa le őket - mondta Jadie könnyek között -, de nem akarom, hogy bárki másnak elmondja. Magának sem lett volna szabad elmondanom. Ha Miss Ellie megtudja, hogy elmondtam, megöl. - Az a baj, szívem, hogy ez nem az a fajta dolog, amit én teljesen egyedül meg tudnék állítani. - De igen, maga képes rá. Tudom, hogy képes. Maga az Isten. - Ó, édesem, én nem vagyok isten. Én csak egy ember vagyok, ugyanolyan, mint te. Nekem magamnak is szükségem van segítségre olykor. - De én azt akarom, hogy maga legyen az Isten - mondta, és ismét könnyekben tört ki. Akkor már úgy éreztem, hogy én is sírva fakadok.

TIZENKILENC

Ismét ott találtam magam az öltözőben, egyedül. A kétségbeesés lesújtott, elnémultam és hányingerrel küszködtem. Csak egy kérdés maradt: mit fogok most csinálni? És ez a kérdés átkozottul megválaszolhatatlannak tűnt. Immár kevés kétségem volt afelől, hogy Jadie-t szexuálisan molesztálják, noha a szélsőséges körülmények, amelyek közé a beszámolóját helyezte, továbbra is rejtélyesek maradtak számomra. Ha igaz, amit mond, a törvény kötelez rá, hogy jelentést tegyek mindarról, amiről ő beszámolt. Elfordítottam a fejemet, és a félig nyitott ajtót néztem, amelyen keresztül Jadie távozott. Mit kell tennem? Ha Jadie bizalmasan, négyszemközt adta tudtomra, amit rejteget, és világossá tette, hogy nem léphetek tovább, akkor megvan hozzá az erkölcsi jogom, hogy az engedélye nélkül megtegyem? Másfelől, hogyan számolok el a lelkiismeretemmel, ha egyszer tudom, hogy egy gyermeket brutálisan bántalmaznak, és én tűröm, hogy a bántalmazás folytatódjék, akárcsak egy perccel is tovább? Aztán, ahogy az lenni szokott, kezdett visszaszivárogni gondolataimba a kétely. Jadie beszámolóját semmi nem támasztotta alá, nem voltak tények a kezemben. Nem tudtam, kikről van szó. Nem tudtam, hol történik mindez. Mi több, még azt sem tudhattam biztosan, hogy mi történik, azon a bizonyos molesztáláson kívül. Miért olyan tétova mindig Jadie a pontos részleteket illetően? Hol a pokolban vannak a szülei egész idő alatt? Pontosan kik ezek az emberek, akikről Jadie beszél? Honnét jöttek? Hová tűnnek el, amikor a szekciók Tadie-vel és Amberrel véget érnek? Jelentettem már a rendőrségen olyan eseteket a pályám során, amelyekben zaklatásra gyanakodtam, és jól tudtam, miféle részletek és tények érdeklik őket. Ebben az ügyben egyáltalán nem rendelkeztem ilyenekkel. Elmesélhetek mindent a rendőrségen, de ugyan mit kezdhetnek az egésszel, ha azt sem tudom megmondani, hogy kik követik el a bűnt? Mi több, azon is aggódtam, hogy vajon milyen hatással lenne Jadie-re, ha jelentem az esetet. Minden valószínűség szerint teljesen tönkretenné a kapcsolatunkat, ha nem másért, hát azért, mert csúnyán elárulnám a belém vetett bizalmát. Vajon akkor beszélne még hozzám? És beszélne a rendőrségnek vagy a gyámügyi hivatalnokoknak arról, hogy mi történik? Aztán jött a régi nóta. Képes-e egy megzavarodott gyermek arra, hogy maga találja ki mindezeket? A történet, amit Jadie közvetít felém, lehet-e tudatalatti keverése az általa látott

tévéműsoroknak és valamiféle pornográf videóknak? Lehet ez a szexuális zaklatás egészen más eredetű, valami, amit esetleg egészen máskor követtek el, például egy csapat környékbeli fiú, és az egész áttranszformálódott Jadie agyában? A tökéletes érzelmi zűrzavar és kétségbeesés állapotában mentem haza. Mit tegyek? Hogyan éljek együtt ezzel az egésszel? Tartsam titokban, amíg nem tudok meg többet? Kérjek tanácsot szakmabeli kollégáktól? Vagy mondjam el rögtön a hatóságoknak? Az elégtelen tudás elmondhatatlanul gyötrő állapotában leledzettem: a végtelenségbe vesztek annak a határai, amit nem tudtam. Egész este gyötrődtem, képtelenül arra, hogy bármi mással lekössem a figyelmemet. Mikor eljött a lefekvés ideje, tudtam, hogy semmi remény az alvásra, egészen addig, míg végképp bele nem fáradok a gondolkodásba, úgyhogy átmentem a nappaliba, és bekapcsoltam a tévét. Johnny Carson műsora ment, és én néztem a szokásos középszerű humoristákat, a leáldozóban lévő sztárokat, a különféle feltűnni vágyó írókat, akik új könyveiket ajánlgatták. Az utóbbi társaságban szerepelt egy nő, aki azt állította, hogy képes telepatikus kapcsolatba lépni állatokkal. Miután néhány elképesztő példát említett erre a könyvéből, egy élő állatot kéretett a színre. Készségesen előhoztak neki egy pekingi pincsit, és a nő gyorsan beszámolt az eb kívánságairól és panaszairól, amelyeket a lenyűgözött kutyatulajdonos visszaigazolt. Ezen a ponton elegem lett, és kikapcsoltam a tévét. De még mindig nem tudtam aludni. Feküdtem a sötétben, hallgattam a csöndet, és Jadie világa hamarosan a hatalmába kerített. Mindig is képszerűén gondolkodtam, pontos, világos képzetekben, így könnyen esett, hogy kövessem Jadie-t és testvéreit az árnyékos birodalomba, amelyet megjelenített nekem. A „Dallas" karakterei eleven, rosszindulatú fényben keltek életre, és Sapphire-t, meg Tashee összetört fejű babáját szorongatták. Nem. Iszonyatos erőfeszítést tettem, hogy eltérítsem a gondolataimat. Nem. Nem. Gondolj valami másra. A Johnny Carson show-ra, a nőre a palotapincsivel. Arra kényszerítettem a vonakodó kutya képét, hogy belépjen az agyamba. Azon gondolkodtam, vajon mit is csinálhatott igazából a nő, amikor kinyilvánította, hogy képes telepatikusan kommunikálni azzal a kutyával. Talán a kutya érzékelte a felé irányuló szándékot apró viselkedési jelekből? Vagy a nő tette ugyanezt? Esetleg jó előre betanította az állatot, és az egész nem volt más, mint egyszerű cirkuszi mutatvány? Vagy a nő talán tényleg tud olvasni a kutya agyában? Fontolóra vettem, képes lehet-e egyáltalán valaki erre. Gondolataim a specifikustól az általánosig szálltak és tovább. Telepátia kutyákkal, telepátia általában. Tényleg képesek erre emberek? Telepátia pszichikai hatalommal. Eszembe jutott egy könyv, amit valaha olvastam: Pszichikai erők és okkultizmus. Okkultizmus és sátánizmus. Sátánizmus és Jadie. A kör bezárult.

Sátánizmus. A gondolat ugyanolyan erővel lepett meg, mint a Halloween-parti délutánján. Halloween. Halloween. Hirtelen felötlött bennem, hogy Jadie a múlt hetet jelölte meg, mint Sapphire bántalmazásának idejét. Lehetett Halloween napján? Hatos. Miss Ellie hangsúlyozta, hogy a hatos fontos szám. Mivel olvastam a Jelenések Könyvét, tudtam, hogy 666 a Bestia száma, amelyet a Sátánnal azonosítanak. Van összefüggés? Ez a felfedezés felvillanyozott, és rádöbbentem, hogy ideje többet megtudnom a sátánizmusról. Tudás nélkül semmit sem tehetek. De hol keressem? Hogyan? Tudtam, hogy Pecking-ben sehol sem fogom megtalálni a sátánizmusról azt a kellő mélységű információt, amelyre szükségem lesz. Mi több, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet felhívni magamra a helybeliek figyelmét azzal, hogy ilyesféle olvasmányok után kutatok. Az egyetlen hely, ahol elkezdhettem, az a könyvesbolt volt a városban, amelyet Hugh mutatott meg nyáron. Úgyhogy elhatároztam, hogy másnap korán kelek, és délelőtt elindulok a négyórás autóútra észak felé. Miután végre találtam valamit, amit megtehettem az ügy érdekében, nagy nehezen elaludtam. Hugh elkísért a könyvesboltba, és én hálás voltam a társaságáért. Addigra ugyanis nagyrészt elhagyott a bátorságom. Ami az éjszaka közepén értelmes ötletnek látszott, az a napvilágnál kissé őrültségnek tűnt, és én túlzottan nyúlszívűnek éreztem magam ahhoz, hogy bemenjek abba a boltba. Az még csak-csak elfogadható lett volna, ha az asztrológiáról, vagy akár még megfoghatatlanabb témáról érdeklődöm, mint például a tenyérjóslás, de a sátánizmus messze túlment az én ezotéria-határaimon. Ha viszont olyasvalakivel voltam, mint Hugh, akkor nem kellett túlságosan aggódnom. 0 képes volt bárkivel bármiről elbeszélgetni harsány, életteli stílusban. - Hé, Brenda! - kiáltotta, mihelyst belépett a boltba. - Emlékszel még rám? Igen, Hugh vagyok. Emlékszel? A lány a pult mögött felnézett. Nem volt világos, hogy emlékszik-e, de mindenesetre barátságosan mosolygott. - Ó az, akiről már meséltem neked - mondta Hugh vidáman. - Brenda, a boszorkány. Ezt nem volt nehéz elhinni. Brendának derékig érő, fekete haja volt, és sápadt, festetlen bőre. Habár fiatal lehetett - talán nem több, mint húsz-egynéhány éves -, hatvanas évekbeli hippi holmikat viselt. Szemügyre vettem, és ő is jól szemügyre vett engem. Mindketten elővigyázatosan mosolyogtunk. - Ez itt a barátnőm, Torey. Okkult dolgokról keres anyagokat. Tudod, sátánizmus és effélék. Azt mondtam neki, hogy ennél jobb helyre nem is jöhetne. Brenda ettől felderült, nyilvánvalóan bóknak tekintette a hallottakat. - Naná, pontosan így van. Itt van minden. Megmutatom a részleget, ahol az ilyen könyveket tartjuk. Régóta érdekel

a dolog? Vagy csak most kezded? Ajánlhatok neked pár jó könyvet. Olvastad már Crowley dolgait? Megráztam a fejemet. - Nem. Igazából nem sokat tudok az egészről. - Hát akkor Hugh-nak igaza volt. A legjobb helyre jöttél. Itt van ez a polc, meg ez, meg az is ott. - Brenda csinos lány volt, a maga sápatag módján. Néztem, amint a könyvespolcok közt kígyózik, és közben azon töprengtem, vajon mit jelent számára az, hogy boszorkány. - Mi lenne, ha... - egy pillanatra megálltam. - Nos, mondjuk, hogy találkozni szeretnék valakivel, akit az ilyen dolgok érdekelnek. Tudnék találni valakit itt a városban? Brenda kutatva nézett az arcomba, aztán kissé felhúzta a vállát. - Igen, talán. - Volt a hangjában valami rejtett tartalom, valamiféle kihívás, és tudtam, hogy bizonyítanom kell érdeklődésem komolyságát, ha el akarok jutni valahova. De nem igazán akartam. Csak kíváncsi voltam, mennyire lehet könnyű ilyen csoportokra találni, és hányan lehetnek. - Alapjában véve egyelőre csak olyasmit szeretnék, ami a tényekről szól - mondtam. Semmit sem tudok az egészről, azon kívül, amit az újságok írnak, és azt gondoltam, jobb, ha alaposabban tájékozódom. - Jó gondolat - felelte Brenda. - Nem úgy van ám, ahogy mindenki hiszi. Amit az emberek az újságokban olvasnak, az általában merő kitaláció. Attól a sok vacaktól megveszik a lapokat, tudod? De a sátánizmus igazából nem valamiféle gonosz dolog. Egyszerűen csak egyfajta vallás, és hát az embereknek meg kell legyen a joguk hozzá, hogy abban higgyenek, amiről a szívük azt súgja, hogy nekik való. Majd egy órát böngésztünk a boltban. Mivel még sohasem voltam ilyen helyen, nagyon érdekesnek találtam, és a könyvek nagy tömege is meglepett. A végén kiválasztottam egyet, ami amolyan alapmunkának látszott a sátánizmusról, valamint egy terjedelmes riportkönyvet, amely számos fényképet tartalmazott, és egy, a nyugati parton lezajlott, állítólag sátánista szekták által elkövetett gyilkosságsorozatról szólt. Ezek után Hugh és én beültünk egy közeli bisztróba ebédelni. Tudta, miért kutakodom, és őszinte érdeklődéssel segített feltúrni a bolt kínálatát, de most habozva ült a szendvicse felett. - Te hiszel a Sátánban? - kérdezte. - Nem hinném, hogy ennek van bármi jelentősége - feleltem. - Az a kérdés, hogy azok az emberek hisznek-e benne, akik között Jadie él. - De te hiszel? Vállat vontam. - Abban sajnos hiszek, hogy létezik gonoszság. Abban viszont nemigen, hogy létezne valamilyen fölöttünk álló, emberfeletti hatalom. Azt hiszem. De igazából nem tudom. Ez olyasmi, amivel kapcsolatban egyszerűen próbálok nyitottan gondolkodni.

Hugh most a sült krumplijára irányította a figyelmét, egyesével eszegette a sós, keskeny hasábokat. - De miért kérded? - érdeklődtem. - Hát, tudod, nagyon sok olyan ember van ám, akiknek a Sátán amolyan hús-vér valóság mondta Hugh. - Ha elég mélyen belemászol ezekbe a dolgokba, biztos lehetsz benne, hogy nem lesz nehéz támogatókra találnod, különösen egy olyan kis helyen, mint Pecking. Ha beteszed a lábad valamelyik konzervatív kis egyházközösségbe, ahol fundamentalistadogmatikus nézeteket vallanak, máris látni fogod, hogy minden sarok mögött sátánistákat gyanítanak. Aztán elmehetsz valami isten háta mögötti kis rendőrőrsre, előadhatod, hogy mikre gyanakszol, és ők meg fognak vadulni tőle. Miután száz évet töltöttek azzal, hogy parkolási bírságokat osztogatnak és részegeket gyűjtenek be hétvégeken, egyenesen a nyakadba ugranak majd örömükben, ha előállsz a témával. Hiszen ez nagyon érdekes! - Jóságos ég, Hugh! Ha valamit nagyon nem szeretnék előidézni, az pontosan egy efféle médiacirkusz. Ez nem erkölcsi keresztes hadjárat akar lenni, csak beleszaladtam valamibe, amiben még csak nem is hiszek. De ott van Jadie... Hugh elgondolkodva bólogatott. - Igen, tudom - mondta. - De ennél sokkal biztosabban kéne állnod a saját lábadon, Tor. Gondold csak végig, hogy miket beszélsz. Odáig teljesen oké, hogy ott hülyéskedünk a könyvesboltban Brendával. Helyes lány, de nincs túl sok esze. Nagy az isten állatkertje, és teljesen elvárható olyasvalakitől, mint Brenda, hogy higgyen az okkultizmusban... de nem olyasvalakitől, mint te! Úgy értem, gondolj csak bele, mit főztél ki magadnak, az ég szerelmére! Az egész úgy hangzik, mintha valami nagyon rossz regényhez keresnél kiindulópontot. Ott maradtam Hugh-nál, azt terveztem, hogy vasárnap megyek vissza Peckingbe. Egy pillanatnyi ötlet hatására szombaton kora este elmentünk korcsolyázni. Aztán, még mindig farmerban, megkockáztattuk, hogy beülünk egy csicsás mexikói étterembe a chimichanga kedvéért, végül moziba mentünk. Élveztem a változatosságot, fergetegesen szórakoztam, és Jadie átmenetileg kiment a fejemből. Ám amikor visszaérkeztünk Hugh lakásába, képtelen voltam megtartóztatni magam a boltban vásárolt könyvektől. Csak pár fejezetet, fogadkoztam, aztán lekapcsolom a villanyt. Hugh teljesen kimerült a napi programunktól, és csak aludni vágyott, úgyhogy megfogtam a vastagabbik könyvet, és kimentem a nappaliba olvasni. Életre piszkáltam a parazsat a kandallóban, rátettem pár fahasábot, és elhelyezkedtem a karosszékben. A könyv abból indult ki, hogy egy gyilkosságsorozat, amely a nyugati parton különböző helyszíneken ment végbe, nem egyedi esetekből állt, hanem sátánimádók kiterjedt hálóza-

tának műve volt. Az első részben egy fiatal nő meggyilkolásának képszerű részleteivel foglalkozott. A viszolygás nem a megfelelő szó arra az érzésre, amely elfogott, mikor olvasni kezdtem. Az erőszak érzékletes leírása normál körülmények között önmagában is elegendő lett volna, hogy kikészítsen, de ez messze túlhaladta azt. Mocskosnak éreztem magam már pusztán attól, hogy a könyvet a kezemben tartottam. Mikor becsuktam, és a mellettem lévő asztalra tettem, úgy éreztem, hogy megfertőzött. Eluralkodott rajtam a vágy, hogy megsemmisítsem a könyvet. Felemelkedtem a karosszékből, hátrahúztam a kandallórácsot, és megragadtam a könyvet azzal a szándékkal, hogy behajítom a tűzbe. Aztán megtorpantam. Álljunk csak meg, ez én volnék? Racionális, földhözragadtabb énem az előtérbe küzdötte magát, és emlékeztetett, rá, hogy csaknem öt dollárt fizettem ezért a könyvért alig fél nappal ezelőtt, és száz oldalnál is kevesebbet olvastam belőle. De a józan ész ezúttal nem állta ki a próbát. Elégettem a könyvet. Ez volt az egyetlen módja, hogy végérvényesen megszabaduljak tőle. Hétfőre

valamennyire

magamhoz

tértem.

Reggelizés

közben

félrehúztam

az

ablakfüggönyt, és kinéztem a peckingi háztetőkre. Ködös novemberi reggel volt, súlyos és néma. Tetőtéri lakásom ablakából átláttam a fák fölött, át a házak fölött, egészen a kiterjedt, sárgásbarna síkságokig. Messzire nyúltak, olyannyira, hogy ködbe vesző peremük az eget érte. Ördögök és sátánimádók, gyilkosság és káosz réges-rég kiveszettnek tűntek a sápadtszürke kora reggeli derengésben ébredező Peckingből. Így, nappali fényben egyre nehezebben tudtam hitelt adni Jadie szavainak olyan értelemben, hogy az ő problémájában esetleg közrejátszhat valami, az okkultizmushoz hasonló szélsőséges tényező. Nem kellett Hugh figyelmeztetésére gondolnom, hogy tudjam, milyen készségesen vetnék rá magukat némely csoportok a természetfeletti erők témájára, ha alapot szolgáltatnék hozzá. Ahogy ott ültem reggeli közben, tanulmányozva az ablakomból a kilátást, a gondolataim visszaszálltak egy másik időbe, egy másik helyszínre, egy másik gyerekhez, akit megszállt az ördög. Tizenkét éves volt, Davidnek hívták, és a gyerekkori skizofrénia krónikus, gyengeelméjűséget okozó formájától szenvedett. Egy kisvárosban tanyáztam akkor is, olyan vidéken, ahol erősen dogmatikus vallásos nézetek uralkodtak, és ezeket több kollégám is osztotta a tanári karból. Eszembe jutott, hogy egyszer, iskolán kívül, vitába keveredtem Dávid fizikatanárával. - Semmi értelme a terápiának! - erősködött. - Addig nem tehetünk semmit Dávidért, amíg a szívébe nem fogadja Jézust. Az egész templom azért fohászkodik, hogy a mi Urunk megkönyörüljön rajta és kiűzze belőle a démonait. - Valóban, Dávid, mikor hallucinációk gyötörték, gyakran görcsös vonaglások közepette zuhant a földre, és mi sem volt egyszerűbb, mint azt hinni, hogy tényleg démonok szállták meg. És még ennél

is egyszerűbb volt azt kívánni, hogy helyettünk inkább a Mindenható végezze el a szívet tépő, gerincet roppantó, és sikerrel sem feltétlenül kecsegtető erőpróbát, Dávid megsegítését. Vajon Jadie-vel is ugyanez a helyzet? Azzal kell majd szembenéznem, hogy a vele kapcsolatos felelősséget is megpróbáljuk majd más vállára tolni, csupán azért, hogy megszabaduljunk a reménytelen, sziszifuszi munkától, amit egy pszichotikus gyermek megértése és gondozása jelent? A játszótéri felügyeletet mindig három tanár látta el, egy az iskola hátsó részén, ahol a játszótér volt, egy oldalt, ahol széles aszfaltozott terület húzódott az épület mentén, és egy elöl, ahol a hinták, mászókák és homokozók kaptak helyet. Én általában itt felügyeltem, mikor rám került a sor. Nem voltak szabályok arra nézvést, hogy a gyerekek hol játsszanak, de ők hajlamosak voltak élesen elkülönülni egymástól életkor szerint, úgyhogy a legkisebbek általában az én területemen játszottak. A hét- vagy nyolcévesek már inkább az épület oldala felé tendáltak, ahol lehetett focizni, vagy labdajátékokat játszani. Ezen a csütörtökön ismét én voltam a soros a játszótéren. A tízórai szünetet ott töltöttem az épület falának dőlve, mert ott volt a legmelegebb. Az évszakhoz képest kellemesen alakult az idő. A magasból gyenge napfény sugárzott, kósza felhők úsztak az égen, és bár elég hideg volt ahhoz, hogy kesztyűt viseljünk, azért nem volt dermesztő a levegő. Békésen telt az idő. Jadie és Jeremiah nem voltak szem előtt, valahol az épület sarkán túl játszottak. Reuben és Philip együtt hintáztak, Brucie csendben kuporgott a homokozóban, egy iskola-előkészítős

szórakoztatta.

Egyedül

álldogáltam,

pásztáztam

az

udvart,

úgy

különösebben semmire sem fókuszáltam. Aztán hirtelen nagy felbolydulás hallatszott a mászókák rengetege felől. Ellöktem magam a faltól, és mentem, hogy kiderítsem, mi történt. - Amber Ekdahl megsérült! - kiabálta egyik társa. - Mindenütt vérzik! Keresztültörtettem a gyerekek tömegén, és megtaláltam Ambert, aki a földön hevert az egyik mászóka ketrecében, szájára szorította mindkét kezét, és üvöltött, az ujjai között pedig folyt a vér. - Leesett, onnan egészen föntről! - mondta az egyik kisfiú, hevesen gesztikulálva. - Jobban kellett volna vigyáznia, ugye? - Gyere csak, szívecském - mondtam, és megpróbáltam lábra állítani Ambert. Nem moccant. Végül felhúztam a rácsokon keresztül, és ölben vittem a kicsiny elsősegély-szobába, amely a központi irodához csatlakozott. A sérülés Amber arcán sokkal kevésbé volt komoly, mint amilyennek első látásra kinézett. Volt egy csúnya horzsolás az orrán, alatta egy vágás, és egy nagyobb vágás a felső ajkán, de semmije sem tört el, és a sebek jól reagáltak a hideg vizes kendőre, amit rájuk szorítottam.

Amber nyomban megnyugodott, amint távol került a gyerekek hisztériájától, elvette kezemből a ruhát, és minden további sírás nélkül maga szorította az arcához. Ez a higgadt viselkedés meglepett. - Igazán nagyon bátor vagy - mondtam neki. – Biztos rettenetesen fáj. Bólintott. - Komolyan, alig sírtál, és látom, jól tudod, hogy mit kell tenned. Ez remek viselkedés egy kislánytól, aki még csak hatéves. - Én bátor vagyok - bugyborékolta a ruhán keresztül. - Meghiszem azt. - Olyan vagyok, mint She-Ra, a Hatalom Hercegnője. O a legbátrabb lány az egész világegyetemben. Lemosolyogtam rá. - She-Ra mindig legyőzi Hordakot. Ő a Gonosz. Ezért szeretem She-Rát. Hordák mindig el akarja kapni, de ő mindig győz. - Ez a kedvenc tévéműsorod? Amber lelkesen bólogatott. Elvettem tőle a kendőt, kiöblítettem, kicsavartam és újra ©daadtam. - Sokat nézed a tévét? - Igen. Szeretek tévézni. Eszembe jutott valami. - Szoktad nézni a Dallast is? Amber összeráncolta a szemöldökét, aztán kicsit megrázta a fejét. - Az felnőtt műsor. Én legtöbbször rajzfilmet nézek. - Csak kíváncsi voltam. Azt hiszem, Jadie-t érdekli. - Jadie nagyon sok butaságot néz a tévében. Anya mindig kiabál vele. Felültettem Ambert az asztalra, amíg letisztogattam az arcát, és most ott ült, oldottan lógázva a lábát előre-hátra. Elvette a szájáról az összevérezett kendőt és megvizsgálta. Az ajka máris a duplájára dagadt. - Egy kicsit kíváncsiskodnék - mondtam, vigyázva, hogy a hangom közömbös maradjon. A nővéred barátnője, Tashee, gyakran jár hozzátok? Amber szeme kerekre tágult, furcsán nézett rám, aztán elmosolyodott. - Tashee nem létezik. Maga nem tudta? Tashee csak egy elképzelt gyerek, akihez Jadie beszélni szokott. - Kitalált

barát?

Nem

igazi

kislány?

Van

még

más

barátja

is Jadie-nek, aki ilyen? Amber vállat vont. - Jadie nem úgy csinálja a dolgokat, mint mások. Anya azt mondja, ez azért van, mert nem jól született. - Értem. - Még egyszer megvizsgáltam az arcát, úgy láttam, hogy a vérzés mindenütt elállt,

úgyhogy elvettem tőle a kendőt. - Nahát, kész is. Azt hiszem, rendben vagy. - És mi lesz a térdemmel? A térdemet is beütöttem. Itt, látja? Átvérezte a nadrágomat. Az izgalomban, amivel Amber arcsérülése járt, tökéletesen elfeledkeztem a térdéről. Leemeltem őt az asztalról, lehajoltam, és megpróbáltam felhúzni a nadrágja szárát, de túl szűk volt, féltem, hogy fájdalmat okozok neki. - Azt hiszem, csak felülről tudjuk lehúzni a nadrágodat, Amber. - Igen, de nem szabad levennem a ruháimat az iskolában. Ezt először mindig a mamámtól kell megkérdeznem. - Amber, biztos vagyok benne, hogy ebben a helyzetben teljesen rendjén való, ha levesszük a nadrágodat. Másképpen nem férek hozzá a térdedhez. - Odanyúltam, és magam húztam le a nadrágját. Eközben napvilágra került valami, egy halvány jel a bőrén, amit majdnem eltakart a bugyi szegélye. - Mi ez? - kérdeztem meglepetten. Kinyújtottam az ujjamat, és finoman meglazítottam a gumit. Halványpiros, enyhén kiemelkedő jel volt alatta, egy gyógyuló seb, ismerős látvány - karika, benne egy kereszttel. - Ez micsoda? - A kereszt jelöli a célt.

HÚSZ

Krízishelyzetben mindig halálos nyugalom száll meg. Nem számít, mennyire vagyok rémült, vagy érzelmileg érintett, abban a pillanatban, amint kialakul a vészhelyzet, bensőmet természetadta nyugtatószer árasztja el. És vele együtt megváltozik az időérzékem is, a jelen idő lelassul, minden pillanat különösen éles és tiszta értelmet nyer, mintha jégbe fagyna, én pedig úgy érzem, hogy kívül kerültem a testemen. Mikor megpillantottam a jelet Amber hasán, elárasztott az adrenalin, őrült módon kezdett verni a szívem, és zúgott a fülem. íme, itt volt: a konkrét bizonyíték, ami alátámaszthatta Jadie vádjait. Rémület fogott el, mikor hirtelen megértettem, milyen iszonyatos lesz ez az egész ügy, hogyan állok majd mindennek a középpontjában a rendőrségi nyomozás alatt, a bíróságon, a gyámügyi szervek vizsgálódása közben, és az ilyen esetek által kiváltott, kivédhetetlen médiaérdeklődés fókuszában. Ereztem, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem lehet visszafordítani a dolgokat, s én többé nem lehetek kívülálló az ügyben. És ekkor megszállt a nyugalom. A fülemben abbamaradt a zúgás, és nem éreztem többé a szívem zakatolását. Szokatlanul tisztán érzékeltem Amber jelenlétét. - Azt hiszem, szívecském, hogy ide kell hívnunk Mr. Tinbergent. Amber egyszerre sírni kezdett. - Ne sírj, kicsim, minden rendben van. Nem csináltál semmi rosszat. Csak úgy gondolom, jobb, ha megmutatjuk ezt Mr. Tinbergennek. - Miért? - kérdezte tétován. Jött a zűrzavar. Véget ért a szünet, tehát intézkednem kellett, hogy Lucy ideiglenesen átvegye az osztályomat, elmondtam Alice-nek, hogy Amber az irodában van, és közben végig Mr. Tinbergent kerestük. A kazánházban találtuk meg, Mr. O'Banyonnál. Visszatértünk a kis elsősegély-szobába, bezártam magunk mögött az ajtót. - Ezt nem véletlenül tették ide - mutattam a jelet Amber bőrén. - Már gyógyul, de ezt a szimbólumot valaki szándékosan karcolta a bőrébe. - Hogy történt, Amber? - kérdezte Mr. Tinbergen. - Nem tudom - suttogta a kislány. - Ugyan már, rajta, szívecském. Nem hiszem, hogy tényleg nem tudod. Ettől megint sírni kezdett. - A kereszt jelöli a célt, ezt mondta - fordultam Mr. Tinbergenhez.

Mr. Tinbergen melegen, apásán mosolygott, és előrehajolt, hogy kisimítson pár rakoncátlan fürtöt Amber arcából. - Senki sem fog haragudni rád, kicsim. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked, úgyhogy nagyon fontos, hogy pontosan tudjuk, mi történt. —

Nem szabad elmondanom - suttogta Amber a könnyein át.

— Biztos vagyok benne, hogy teljesen rendjén való, ha elmondod Toreynak és nekem. Gyerünk, kicsim. Amber nagyon elesettnek látszott. Mint Jadie, ő is nagyon vonzó volt bizonyos atavisztikus módon, a hosszú, fésületlen hajával, sötét pillák keretezte szemével, bár világosabb színei kissé fakó megjelenést kölcsönöztek neki, és rá nem illő ruhái nem Jadie megszelídítetlen, vadóc külsejét idézték, csak némi elhanyagoltságot. Most, a vérző, lehorzsolt orrával, feldagadt felső ajkával Amber leginkább amolyan háborús árvának látszott. - Miért nem mondhatod el? - kérdeztem. - Talán valaki megtiltotta? Hosszú szünet. Amber óvatosan megtörölte szivárgó orrát, de úgy látszik, túlságosan fájhatott neki, mert eltette a zsebkendőt, és inkább hagyta, hogy folyjon. Mr. Tinbergen és én csak álltunk, feszülten, éberen és némán. Végül Amber bólintott. - A mamám mondta. - Miért? - Mert ezt ... a nővérem csinálta. Mert a nővérem fogott egy kést a konyhából, és megvágott vele. - Ezt Jadie csinálta? - kérdeztem döbbenten. Amber bólintott. - És a mamám azt mondta, hogy ha mi nem vigyázunk Jadie-re, amikor szörnyű dolgokat csinál, akkor jönnek, és elviszik őt tőlünk. Azt mondta, sose szabad elmondanom, hogy milyen dolgokat csinál. - Amber ismét könnyekben tört ki. - Mert akkor elviszik, és az az én hibám lesz. Mr. Tinbergen rám nézett, hogy mit szólok hozzá. Kikerekedett szemmel néztem vissza, hogy jelezzem, magam is meg vagyok lepve ettől a váratlan fordulattól. - Légy szíves, vedd le az ingedet - mondta Mr. Tinbergen, és amikor Amber megtette, gondosan megvizsgálta a hátát és karjait, további jeleket keresve. De nem talált semmit. Aztán megkérte, vegye le a nadrágját, de a horzsoláson és a bekarikázott kereszten kívül nem talált más egyebet. – Azt hiszem, beszélnünk kell Jadie-vel - mondta, és felemelkedett, hogy érte menjen. Kettesben maradtam Amberrel. Ránéztem. - Tényleg így szerezted ezt a jelet? Amber óvatosan felém pillantott. - Igen - mondta, a hangja alig valamivel volt több a suttogásnál.

- Az igazat kell tudnunk, Amber. A valódi igazságot. A szeme ismét megtelt könnyel. - Amber, el kell nekünk mondanod, hogy mi történt valójában. Az igazat akarom, és meg is fogom tudni így vagy úgy, de a legjobb az lenne, ha magad mondanád el. - A szavaim fenyegetően hangzottak, és attól tartok, annak is szántam őket, akármennyire is együttéreztem Amberrel. - Jadie volt. Nem szóltam. - Jadie borzasztó dolgokat csinál. Egyszer megölte a cicánkat. - Amber felnézett rám. - De nem tehet róla. Ő ilyen. Mikor Jadie belépett, és meglátta Ambert fehérneműben, az arca elszürkült. Megtántorodott, egy pillanatig attól féltem, elájul. Mr. Tinbergen magyarázatot kért, de Jadie nem reagált. Nem szólt, nem bólintott, nem adta semmi jelét annak, hogy egyáltalán hallotta-e a kérdést. - Jadie, eljött az ideje, hogy elbeszélgessünk Mr. Tinbergennel arról, ami veletek történik mondtam neki. - Nem - lehelte hangtalanul. A szeme könnyekkel telt meg, amelyek lecsordultak az arcára, és semmit sem tett, hogy letörölje őket. Csak lehajtotta a fejét. - Rajta, Jadie. Muszáj beszélnünk bizonyos dolgokról. - Odamentem hozzá. - Nem - sírta, mintha könyörögne. - Nem kell félned - mondta Mr. Tinbergen gyöngéden. - Mint ahogy Ambernek is mondtuk, nem fogunk megharagudni egyikőtökre sem. Mi csak szeretnénk megtudni, hogy mi történt. Jadie csak lógatta a fejét, az arca könnyekben ázott, és nem szólt semmit. - Amber azt mondja, hogy ez a te műved - folytatta Mr. Tinbergen. - Igaz ez? Apró szünet állt be, mint amikor valaki hirtelen vesz lélegzetet, aztán Jadie felemelte a fejét. - Igen. Én csináltam - mondta, és keserves sírásban tört ki. - Hááát - mondta Mr. Tinbergen apásán, és kinyújtotta felé a karját. - Ez nagyon csúnya dolog volt! És látom, hogy te is tudod, hogy rosszat tettél. Ugye soha többé nem teszel ilyet a kis húgoddal? Jadie csillapíthatatlanul zokogott. - Jól van, jól van, jól van - mondta Mr. Tinbergen, és egyik karjával magához ölelte Jadiet. A másikkal kinyúlt, és megérintette a jelet Amber hasán. - Biztos vagyok benne, hogy a

mamád és a papád már eléggé megbüntetett ezért, úgyhogy itt nálunk már senki nem fog megharagudni rád. Ráadásul nem túl komoly dolog, épp csak egy karcolás. És már majdnem meg is gyógyult. Amberre nézett. - Nagyon, nagyon buta dolog volt a nővéredtől, hogy ezt tette veled, ugye? Amber bólintott. - Rendben. Öltözz fel, és mind a ketten elmehettek. Miután a lányok kimentek, Mr. Tinbergen hozzám fordult. -

Azt hiszem, jól tette, hogy felhívta erre a figyelmemet, Torey. Manapság sose lehet

tudni. Jobb félni, mint megijedni, igaz? Inkább aggódjunk fölöslegesen, mint túl későn. – Szünetet tartott. - Mindazonáltal, nem hiszem, hogy ez itt most valami nagyon komoly dolog lenne. Merem állítani, hogy én magam sokkal rosszabbakat is tettem a kis öcsémmel, amikor még gyerekek voltunk. Egyszer például átdöftem a vállát egy bicskával. - Mr. Tinbergen elnevette magát. - Véletlenül, természetesen, de attól tartok, nemigen ajánlatos túlzottan vizsgálgatni a testvérek tudat alatti motivációit. - És megint nevetett. Mélységesen felkavarva tértem vissza az osztályomba. Fogalmam se volt, mit gondoljak ezek után. Jadie súlyos személyiségzavara miatt mindig is kérdéses volt, hogyan értelmezhetők a történetei, de az soha nem fordult meg a fejemben, hogy ő maga is lehet a tettes. Ez a lehetőség mindent egészen más megvilágításba helyezett, és megrémítettek a lehetséges következmények. A legrosszabb mind között Amber elejtett megjegyzése volt arról, hogy Jadie megölt egy macskát. Lehet, hogy Jennyről volt szó? Az ösztöneim azt diktálták, hogy mindezzel szembesítenem kell Jadie-t, és ha ismét kettesben maradhattam volna vele, meg is teszem. Ehelyett azonban egy feje tetejére állt osztályba tértünk vissza, amelyet felforgatott a megszokott rutintól való eltérés, a tanítási rendből kiesett az elsősegélyszobában eltöltött idő, és minden erőmet be kellett vetnem, hogy ismét ellenőrzésem alá vonjam a terepet. A vágy, hogy beszéljek Jadie-vel, gyorsan elillant, és a kimerültségnek és zavarnak adta át a helyét, amelyben nem találtam az értelem semmilyen csíráját. Rá kellett ébrednem, hogy bármilyen kikövetelt szembesítés csak arra lenne jó, hogy megpróbáljak megszabadulni a becsapottság-érzéstől, de nem biztos, hogy ezzel Jadie-nek is segítenék. Jadie láthatóan tisztában volt indulataim hevességével, és a nap hátralevő részében gondosan kerülte a velem való érintkezést. Ettől még inkább úgy éreztem, hogy csak magamból csináltam bolondot. De békén hagytam, mert túl jól ismertem Jadie-t ahhoz, hogy tudjam: ha ő egyszer nem akar beszélni, akkor nem is fog.

A péntek ugyanígy telt el. Jadie csak akkor jött a közelembe, amikor ott voltak a fiúk is, és lehetetlenség volt magánbeszélgetést kezdeményezni vele. Máskülönben távol tartotta magát tőlem. A rákövetkező hétfőn, tanítás után volt Brucie esetmegbeszélése. A szülei, a gyermekorvosa, Mr. Tinbergen és Arkie voltak jelen, valamint egy új beszédterapeuta, aki dolgozni fog vele. Mikor a megbeszélés véget ért, félrevontam Arkie-t. - Figyelj, muszáj, hogy beszéljek veled Jadie Ekdahl-ról. Tényleg muszáj. - Ááááá - mondta Arkie, és ajkait grimaszba rántotta. - Rossz időzítés. Szuperpocsék. Jelen pillanatban idáig tele vagyok. Tud várni a dolog a hónap végéig? - Nem hinném. Eléggé kétségbe vagyok esve. - A, szóval eltökélted, hogy megint szerzel magadnak egy jó kis vacsorát, igaz? - nevetett Arkie. - Tottie-nál, péntek este? Jó lesz? A lelkem mélyén sokkal inkább kívántam volna ehhez a beszélgetéshez saját osztályom békességét és csendjét, de belátva, hogy a találkozás mindenképp munkaidőn kívül esik, beleegyeztem. Miután mindenki elment, én még maradtam, jegyzeteket készítettem a tanácskozásról Brucie dossziéjába, aztán elpakoltam, amit használtunk. Végül visszatoltam a székeket az asztal alá, lekapcsoltam a lámpát, és én is elhagytam az épületet. Odalent a parkolóban megkerültem a kocsimat, hogy a könyveimet berakjam az anyósülésre. Eközben majdnem átestem Jadie-n. A mellettem parkoló autó és az enyém közti keskeny résben ült a földön, hátát a másik autó oldalának vetve. - Atyaúristen, halálra rémítettél - mondtam. - Mi a csudát csinálsz itt? Csúnyán megsérülhettél volna, ha nem veszlek észre idejében. - Odébb mentem volna - motyogta, de nem moccant. Túlságosan könnyedén volt öltözve a novemberi estéhez képest, szorosan a testéhez húzta a lábait. Egy darabig vizsgálgattuk egymást. -

Beszélhetek magával? - kérdezte végül.

Hátranéztem az iskolaépületre a vállam fölött, tudtam, hogy Mr. O'Banyon már bezárta az ajtókat. - Be akarsz szállni velem az autóba? - Nem akarom, hogy bárki meglásson. - Nos, szállj be, és elmegyünk valahova - mondtam. Egy szempillantás alatt felugrott és kinyitotta az ajtót. Nem tudtam, hová vigyem. Régebben mindig volt lehetőségem, hogy elbújjunk egy McDonald's-ban vagy valami hasonló hely személytelen forgatagában, ha egy boldogtalan

gyermekkel volt beszélgetnivalóm. De Peckingben nem voltak gyorséttermek. Vonakodtam attól, hogy a helyi kávézókba menjünk, ahol minden bizonnyal felfigyelnének ránk és felismernének. Úgyhogy tíz vagy tizenöt percig egyszerűen csak vezettem a kocsit, körben a Fő utcától az Elsőig meg vissza, többször egymás után. A csend beburkolta Jadie-t, mint valami bunda, ő nekitámasztotta a fejét a biztonsági öv vállpántjának, miközben kibámult az ablakon. A sokadik kör után úgy döntöttem, hogy megállok. Behajtottam egy benzinkúthoz a városka déli peremén, kiszálltam és vettem két szénsavas üdítőt az automatából. - Tessék - mondtam, mikor visszaszálltam az autóba. Aztán begurultam a hatalmas parkoló végébe a szupermarkettel szemben. Leállítottam a kocsit. Jadie megvizsgálta az üdítőt. - Nem szeretem a narancsot - mondta. - A Dr. Peppert jobban szereted? Itt van. Cseréljünk. - A mamám nem engedi, hogy vacsora előtt szénsavas üdítőt igyunk. - Nagyon helyes. Akkor majd én iszom meg mindkettőt. Jadie nem adta vissza a Dr. Peppert. Csönd. - Akarsz beszélni? Jadie előrehajolt, és belebámult a kis kulcslyukba, amit a nyitó hagyott az üdítő fémdobozán. Már majdnem leszállt az este, és a parkoló nagy lámpái sápadt narancssárga fényben fürösztöttek minket. - Hamarosan mennünk kell - mondtam. - Egyáltalán nem jó érzés nekem, hogy itt vagy velem a szüleid tudta nélkül. - Nem fognak hiányolni. Azt mondtam nekik, Rachelék-hez megyek. Ismét csend lett. Megittam a szénsavas narancslét, amelynek íze visszarepített a Yellowstone folyó partjára, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem. Eszembe jutottak a NeHi narancslés üvegek, amelyeket a nagyapám vett nekem mindig, amikor magával vitt horgászni. Puhán összegyűrtem az alumíniumdobozt, a fémes zörej megtörte a csendet. - Nem mondtam el Mr. Tinbergennek semmit sem abból, amit elmeséltél nekem, ha esetleg ezt gondolnád - mondtam. Jadie oldalvást rám nézett, alig emelte meg a fejét. - Ez bántott az elmúlt napokban? - kérdeztem. – Azt hitted, elmondtam? Azt hitted, vége a játéknak? Nem, nem mondtam el. Megígértem, és megtartottam a szavamat. Azt a jelet

Amber bőrén véletlenségből találtuk meg, úgyhogy Mr. Tinbergen most sem tud semmit abból, amit elmeséltél nekem. Jadie visszafordította tekintetét a Dr. Pepper-dobozra. Kicsit megszorította, így egy kis folyadék kifolyt a tetejére. Szájához emelte a dobozt, és hangos szürcsöléssel leitta róla. - Mikor

megláttam

a

jelet

Amber

bőrén,

megmutattam

Mr. Tinbergennek, mert azt gondoltam, ez jó alkalom lesz rá, hogy napvilágra kerüljenek a dolgok anélkül, hogy te belekeverednél. Tudod, úgy gondoltam, hogy senki se haragudhat meg rád, ha én fedezem fel a jelet, és... és... Úgy látszott, Jadie teljes figyelmét leköti az, hogy kis adagokban kinyomja az üdítőt a doboz tetejére és felszürcsölje onnan. Miután hosszan hallgattam ezt a hangot, a szentek türelme kellett hozzá, hogy ki ne tépjem kezéből a dobozt. A zaj maga is éppen elégé bosszantó volt, de a megátalkodott hallgatással párosítva még inkább felbőszített. Ideges mozdulattal beindítottam az autót. Jadie hirtelen felnézett. - Kiteszlek az iskolai parkolónál. Keserű, vigasztalan kifejezés futott át Jadie arcán. - Maga nem hisz nekem, ugye? Maga Ambernek hisz. - Hogy nem hiszek neked?! Nem mondtál semmit, amit elhihetnék! Az egyetlen dolog, amit nem hiszek most, az az, hogy beszélni akarsz. Ha akarnál, beszélnél. De amit mi most itt csinálunk, az... Nos, kisasszony, bőven tanítás után vagyunk. Ilyenkor otthon a helyed a családoddal. És ilyenkor én is foglalkozhatom a saját dolgaimmal, nem kell mást tennem. - Nem én csináltam azt a jelet Amber hasára. Sue Ellen csinálta. Amber meg fog halni ugyanúgy, ahogy Tashee meghalt, és Sue Ellennek oda kellett vágni a jelet. Azzal a késsel csinálta, már beszéltem magának róla, amelyiknek ilyen alakja van. - Jadie egy félholdat rajzolt a farmerjára. - Csavaros minta van a nyelén, és meg van hajlítva, és itt fent nagyon éles hegye van a vágáshoz. Azt nyomták bele Tashee nyakába. A torkába, pont itt. - Akkor miért mondta Amber azt, hogy te tetted? - Mert kénytelen volt. Mert azt mondták neki, hogy ezt kell mondania. - És te, te miért mondtad? Lehorgasztotta a fejét, szoros grimaszba vonta ajkait. - Mert muszáj volt - suttogta. A nyomorúságos csend visszaszivárgott közénk. Sóhajtottam. Megint kikapcsoltam a gyújtást, és elgyötörten kibámultam az üres parkolóra. Csak hét másik autó volt ott, mind közvetlenül a szupermarket előtt, amely, túlzás nélkül, úgy negyedmérföldnyire lehetett tőlünk.

- Hisz nekem? - kérdezte Jadie, és rám nézett. - Hogy őszinte legyek, Jadie, én már nem tudom, mit higgyek. - Nem hiszi, ugye? - mormogta sötéten. - Azt hiszi, én találom ki az egészet. Azt hiszi, hogy bolond vagyok. - Azt nem mondtam. Azt mondtam, hogy nem tudom, mi az, amit elhihetek, és ebben a pillanatban tényleg nem tudom. Jadie idegesen megnyomta az alumíniumdobozt, a folyadék kispriccelt és ráömlött a kezére. - Amber azt mondja, te ölted meg a macskát. - Nem én voltam! - sikoltotta Jadie, mintha áram csapott volna belé. Figyelmesen ránéztem. - Nem én voltam! Amber hazudik! Hát nem látja, hogy hazudik? - Jadie könnyekben tört ki. - Én meg akartam menteni Jennyt! Pont Jenny miatt mondtam el magának! - De Amber még olyan kicsi. Miért hazudna egy ilyen dologgal kapcsolatban? Hogy tudna egyáltalán? Ez már túl sok volt Jadie-nek, előrehajolt az ülésben és hevesen zokogott. Elfordítottam a fejemet, és ismét kibámultam a parkolóba. A legtávolabbi keleti peremén álltunk, ahol az aszfalt egyszerűen elfogyott, és átadta a helyét a bivalyfűnek. - Azért mondja ezt Amber, mert azt hiszi, hogy én tettem -

szólalt

meg

végül

Jadie

akadozó

hangon.

-

Mert

Miss

Ellie

azt mondta neki, hogy én tettem. Visszafordítottam a fejemet az ablaktól és ránéztem. - A padlón feküdtem a hátamon, és ők rám fektették Jennyt. Bobby és Clayton fogták kétfelől. Nem volt rajtam ruha, és Jenny rajta volt a hasamon. Sikítottam, és Miss Ellie azt mondta, ne sikítsak, de nem tudtam abbahagyni. Csiklandozták a puncimat Jenny farkával, azt hittem, bele akarják dugni, és azt nem akartam. Féltem, hogy Jenny összekarmol. Úgyhogy Miss Ellie szólt Jockeynak és Raynek, akik odajöttek, és megfogták Jenny másik két lábát. Mindegyikük fogta Jenny egyik lábát, és elkezdték húzni. - Jadie ismét zokogni kezdett, és egy-két percig nem is nyerte vissza a lélegzetét. -

És csak húzták, egészen addig, amíg széjjel nem szakadt. Akkor a vér elkezdett lefele

folyni a hasamon, és a belső részei kijöttek. És Miss Ellie azt mondta, ez az én hibám. Az alsó ajkamat erősen beszívtam a fogaim közé, és beleharaptam. A fájdalomra koncentráltam, azt akartam, hogy a fájdalomérzet legyőzze a pánik rohamosan közeledő hullámait. Az autó zárt belső tere csak felerősítette az érzéseimet.

Élénken tudatában voltam annak, hogy nem ugorhatok ki és nem futhatok el, holott nagyon szerettem volna. Mellettem Jadie azzal küzdött, hogy megálljt parancsoljon a könnyeinek. Leszorította a szemeit, és ujjait szorosan a halántékára nyomta. - Jadie, erről muszáj beszélni - mondtam, mikor végre ismét bízni mertem a hangomban. Ez így nem mehet tovább. Ennek muszáj napvilágra kerülnie. - Nem tudom elmondani. - De igen, el tudod. Ha azok a dolgok, amelyekről beszámoltál nekem, igazak, akkor véget kell vetni nekik. En egyedül nem tudom megoldani. Nem boldogulhatok a segítséged nélkül, de ennek az egésznek véget kell vetni. Amikről beszélsz, azok rossz, gonosz, szörnyűséges cselekedetek, és sohasem szabadna megtörténniük senkivel. - Nem tudom elmondani - ismételte Jadie tétován, a könnyektől vastag hangon. - Ha te nem vagy rá képes, akkor viszont engedd, hogy én tegyem meg. Jadie nem válaszolt rögtön. Lehajtotta a fejét, és rábámult az üdítősdobozra, amit még mindig az ölében tartott. Csendben ültem, hallgattam a műszerfal kis óráját, amint pink-pinkpink - körbejár. -

Nem tudom elmondani - suttogta végül Jadie megint.

Ránéztem. - Nem fogsz meghalni, Jadie. Akárki mondta ezt neked, hazudott. Semmi olyan nem történhet veled, ami rosszabb lenne, mint ami már megtörtént. Semmi sem lesz olyan borzasztó, mint amit Miss Ellie csinál veletek. - De jönni fog a rendőrség, és börtönbe fognak csukni minket. - Szívecském, kisgyerekeket nem csuknak börtönbe. - De a mamámat és a papámat börtönbe vihetik. Engem és a húgaimat elvihetnek nevelőotthonba, és akkor sose látjuk többet a családunkat. Kinyújtottam a kezemet, és gyöngéden kisimítottam az arcából a haját. - Ettől félsz? - Így lesz? - A mamád és a papád részt vesznek ebben? Tudnak arról, hogy mit csinál Miss Ellie? - Én... azt hiszem, a mamám és a papám olyankor mindig alszanak. - Nos, a rendőrségnek az a dolga, hogy betartassák az országunk törvényeit az emberekkel. Az egyik törvényünk kimondja, hogy tilos a gyerekeket bántalmazni, tehát ha valaki tényleg bántott egy gyereket, akkor azt a rendőrségnek meg kell állítania. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy börtönbe csukják. Ezt nem a rendőrség dönti el. Vannak bírók és más szakemberek, akik összeülnek a bíróságon, alaposan megvizsgálnak mindent, és eldöntik, hogy mi a legjobb mindenkinek.

- Mi történik a gyerekekkel? - A gyerekeknek mindenképpen biztonságos helyen kell lenniük. Legtöbbször nevelőszülőkhöz kerülnek. Philip is így él. Általában van egy nevelőapa és egy nevelőanya, akik gondját viselik a gyerekeknek, és segítenek nekik túljutni a történteken. - Ezt nem akarom. A családommal akarok maradni. - Ha a mamád és a papád nem vesz részt ebben a dologban, akkor valószínűleg velük maradhatsz. - De először elvisznek egy nevelőotthonba? - Lehet, hogy egy darabig távol leszel az otthonodtól, de nem biztos, hogy nevelőotthonban. Talán nevelőszülőknél. Mint ahogy Philip is, és tudod, hogy ő mennyire szereti az övéit. - Megálltam, és figyeltem Jadie-t. - Igazán, Jadie, hát nem lenne jobb, mint ami most történik veled? - Nem akarom, hogy elvigyenek minket. Nem akarom, hogy Amber és én és Sapphire különböző helyekre kerüljünk. Nem akarom, hogy ne láthassam a mamámat és a papámat. Nem akarom, hogy bárki börtönbe kerüljön. Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy az abbamaradjon. Csak ennyit kérek. - Felemelte a fejét és rám nézett. - Ez nem igazság. Miért nekem kell ezt eldönteni? Belebámultam a szemébe, amelynek tiszta kékjét elködösítette a parkoló narancsszín derengése, és mélységes aggodalmat éreztem, mert tudtam, hogy nincsenek válaszaim a feltett kérdésekre. A gyermekbántalmazás olyan alávaló gonoszság, amelynek feltárása és az igazságtétel csakis tökéletes, fekete-fehér egyértelműséggel történhetne - a bántalmazás napvilágra kerül, a gyerek szerencsésen megmenekül, a tettes megkapja a neki járó büntetést. Szomorú, de jól tudtam, hogy ez sosincs így. A valóságban az igazság győzedelmeskedése mindig kicsiny életek összezúzott romjait, tönkretett kapcsolatokat, összetört szíveket hagyott maga után. A jó és a gonosz nem abszolút, hanem relatív.

HUSZONEGY

A lecsüngő növények „A dzsungel könyve" díszleteit idézték az asztal körül, amelyhez Brad, éppen soros pincérünk, odakormányozott. Nem rendelkezvén Arkie gátlástalanságával, nem mertem neki megemlíteni, hogy jobban kedvelem az olyan étkezőasztalokat, amelyeket csakis emberi lényekkel kell megosztanom, és így egy féktelenül burjánzó fikuszféle közvetlen közelébe ültettek, amely rosszindulatúan nyújtózkodott az asztalom felé. Megpróbáltam gyöngéden elhárítani a tapogatózó indákat, és a pókszerű növény legpimaszabb hajtásait óvatosan a szár mögé akasztottam. A növény, úgy látszik, halálosan megsértődött ettől, és láthatóan még közelebb nyomult hozzám, úgyhogy leálltam. - Jééézus - dünnyögte Arkie, amikor megérkezett. – Ez olyan, mint egy éjszaka Kongóban. El kellett volna hoznom magammal a macsetémet. - Csss, halkabban - pisszegtem. - Ő van fölényben. Akárcsak előző látogatásunk alkalmával Tottie-nél, Arkie és én hamarosan barátságos társalgásba merültünk, mialatt átböngésztük az étlapot és az itallistát. Leadtuk rendelésünket és tovább csacsogtunk, jóval azután is, hogy az ételünk megérkezett. Azt kívántam, bárcsak így telhetne az egész este. - Amikor azt mondtam, hogy gondjaim vannak Jadie-vel, egy kissé enyhén fejeztem ki magam - kezdtem bele végül. - Hát persze - értett egyet Arkie. - Mindjárt gondoltam. Azt hiszem, mind sejtjük. Glen is említette, hogy bajba keveredtél vele. - Mr. Tinbergen ezt mondta? Arkie bólintott. - Azt hiszem, aggódik érted. Úgy értem, azok után, ami June Harrimannal történt tavaly, meg minden, Glen hajlamos rá, hogy nyugtalankodjon a tanárai miatt. Igazán érthető. De megmondtam neki, hogy ami téged illet, nem kell izgulnia. Jócskán megvan a szakmai tapasztalatod, és ha problémád akad, lesz benned annyi józanság, hogy segítséget kérj. És biztosan nem próbálod megoldani a világ összes baját egyes-egyedül. - Rám nézett. És azt hiszem, igazat is mondtam neki. Ez a közlés zavarba ejtett. Mr. Tinbergen aggódik miattam? Talán olyannak tűntem, mint akinek elment a józan esze? Aki teljesen elvesztette a kontrollt? - Ugye nem feszíted túl magadban a húrt? - kérdezte Arkie. - Nem. Én rendben vagyok. Jadie Ekdahlról van szó. Mindig azt gondolom, hogy végre megértettem, mi rnegy végbe ennek a gyereknek az életében, és úgy látom, hogy körülbelül

eljutottam arra a pontra, amikor talán tudok neki segíteni, aztán hoppá! Egyszer csak az összes következtetésem hirtelen összeomlik, mint egy kártyavár, és kezdhetem elölről az egészet. Azt hiszem, még sohasem kerültem olyan helyzetbe, amikor ilyen sokszor kellett megváltoztatnom a véleményemet. Vagy mikor ennyire gyámoltalannak éreztem magam. - Azt hiszem, Glent az aggasztja igazán, hogy senkinek sem beszélsz ezekről a dolgokról. Ha úgy van, ahogy mondod, az nagyon frusztráló lehet, de nem kellene egyedül gyötrődnöd vele. Elhallgattam. Igaza volt abban, hogy én nem ültem ott folyton a tanáriban Jadie esetét taglalva, ahogy például Alice kitárgyalta Ben Soames kibírhatatlan viselkedését az étkezőasztalnál, vagy Lucy számolt be arról, hogy Matthew Grinstead képtelen megérteni a kivonást. De abban nem volt igaza Arkie-nak, hogy nem adtam esélyt senki másnak. Mit gondolt, miért vagyok éppen akkor és ott, pont ővele? Arkie érzékelte feszengésemet, és biztatóan mosolygott. - Szóval, csupa fül vagyok. Áthajolt az asztalon és megérintette a karomat. - Hogyan tudok segíteni? - Ezt a gyereket bántalmazzák. - Igen, emlékszem, régebben már említetted, hogy erre gyanakszol. Van valami bizonyítékod, amivel odaállhatunk a bíróság elé? - Nincs. Nincsen, hacsak Jadie nem hajlandó vallani. Arkie összevonta a szemöldökét. - Először is, Jadie-ből csak átkozottul lassan lehet kiszedni a tényeket. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban hihetetlenül precíz. Olyasmikre gondolok, amikről sose hinnéd, hogy egy gyerek az ő korában magától kitalálhatja, tehát csak arra következtethetsz, hogy igaz lehet. Aztán ha megkérdezed őt az alapvető tényekről - ki, hol, mikor -, úgy tűnik, hogy fogalma sincsen róluk. Úgy értem, itt van egy kislány, aki gyötrelmes részletességgel, mély titokban el tudja mesélni nekem, hogy őt és a húgait molesztálják, de nem képes megmondani, hogy ki csinálja. — Nem tudja elmondani, hogy ki bántalmazza? Talán egy idegen? Megráztam a fejemet. - Nem, csak nem valóságos néven ismeri őket. Ezek álnevek, azt hiszem. A Dallas szereplőinek nevei. Már meséltem neked erről. Amikről Jadie beszámol, azok nagyon, nagyon súlyos dolgok, de ő csak álneveken ismeri az elkövetőket. - Valóságos emberek? - kérdezte Arkie némi kétkedéssel a hangjában. - Nos, én hiszem, hogy ezek valóságos emberek. - Szünet. Arkie visszatért az ételéhez, és én ültem és néztem őt, és az agyam felpörgött, mint egy kocsi motorja a piros lámpánál. Amit mondani szeretnék... Tudom, hogy egy kicsit túlzásnak fog hangzani. - Kinyújtottam a

kezem a borosüvegért, és töltöttem magamnak egy második pohárral. - De ha elég megbízhatónak találsz ahhoz, hogy segítséget kérjek, amikor szükségem van rá, akkor muszáj elmondanom. Arkie felnézett, a villája félúton tartott a szája felé. - Bizonyos dolgok, amelyekről Jadie beszél... nos, a nyáron a városban voltam a barátomnál, és beszélgettünk... van ott egy könyvesbolt, ahol vettem ilyen könyveket... összeraktam a dolgokat, és... azon gondolkodom, hogy Jadie-t esetleg valamiféle... rituális módon molesztálják. - Micsoda?! - Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, és pontosan ezért nem nagyon beszéltem senkinek sem arról, hogy mi mehet végbe itt. Mert már attól bolondnak érzem magam én is, ha csak rágondolok. - Úgy érted, hogy holdimádók, vagy ilyesmi? - Sátánisták. Tudod, van az a szimbólum, amit Jadie folyton rajzol, és épp az a srác hívta fel rá a figyelmemet, hogy az egy feketemise-szimbólum. Pár hete a városban voltam, és bementem abba az okkult könyvesboltba. Vettem könyveket a sátánizmusról, és az egyikben... Arkie villája hallható csörömpöléssel a tányérra esett. - Bizonyos dolgok, amelyekről Jadie beszámol, megegyeznek azokkal, amiket ez a könyv leír. Hozzá kell tennem, hogy más dolgok meg nem, talán a legfontosabb ezek közül az, hogy sohasem említette a Sátánt, vagy egy Mestert, vagy hasonlót. Van egy nő, ez a bizonyos Miss Ellie, aki vezeti a csoportot, amibe Jadie is beletartozik. De nagyon sok minden, amit ebben a könyvben mondanak... nos, ezek megmagyarázhatnak több hiányosságot Jadie sztorijaiban. Mint például, hogy ezekben a csoportokban sokszor elkábítják a gyerekeket, hozzáférhető kábítószerekkel vagy illegálisokkal, és Jadie mindig azt mondja, hogy Miss Ellie felébreszti őket éjszaka és kólát itat velük. Lehet, hogy először elkábítják őket, mielőtt elviszik arra a helyre, és ezért nem emlékszik soha, hogyan került oda. - Akkor szerinted mit jelent ez Tashee-t illetően? - kérdezte Arkie. - Gondolod, hogy Tashee igazi kislány? Hogy ez a „csoport" meggyilkolhatott egy létező hatéves kislányt úgy, hogy senki más nem tudott róla? Hogy soha senki nem jelentette, hogy eltűnt? És mindez bármifajta bizonyíték nélkül? Hogy soha nem volt születési anyakönyvi bejegyzése? Soha nem járt iskolába sehova? - Nos, ezekben a könyvekben említést tesznek úgynevezett „tenyészkancákról", olyan nőkről, akik csakis abból a célból szülnek gyerekeket, hogy áldozati célokra használják fel

őket... — De itt nem egy kisbabáról van szó, Torey! Mi egy hatéves kislányról beszélünk! Egy elsősről. Valakiről, aki elég nagy ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan találkozott már orvosokkal, óvó nénikkel, és megszámlálhatatlan idegen felnőttel. Elég nagy ahhoz, hogy észrevegyék, ha hiányzik, de még nem elég nagy ahhoz, hogy önállóan elszökhessen. Ha azok az alakok ténylegesen emberáldozatokat hajtanának végre, akkor szerintem egy hatéves gyerek a lehető legrosszabb választás. Arkie arckifejezését átjárta a kétely, a hanglejtése fölényes és anyáskodó volt, és engem máris letaglózott a megalázottság érzése. Világéletemben tudatában voltam, hogy közel állok ahhoz, amit eszelősnek szoktak tekinteni. Mikor elolvastam a sátánizmusról szóló könyvet, amit az okkult könyvesboltban vásároltam, gyakran azon kaptam magam, hogy gyanakszom a tartalmára. Természetesen, a könyvnek volt válasza mindenre, különös tekintettel az emberáldozatokra, mondván, hogy ezek vagy a „tenyészkancáktól" származtak, vagy magzatok voltak klinikákon végrehajtott abortuszokból. Szó esett szimpatizáló temető szolgákról, akik holttesteket szolgáltattak frissen ásott sírokból, és így tovább, és így tovább. Ami azt illeti, magam is zavarba jöttem, annyira kézenfekvő megoldásokat említettek. Azt hiszem, könnyebben elhittem volna mindent, ha a szerzők néha megvallják, hogy szerintük így meg így történnek a dolgok, de fogalmuk sincs, hogy a sátánisták hogyan tudják mindig megúszni az egészet. Amikor saját gondolataim intimitásába zárkóztam, szabadon élvezhettem a kételkedés összes előnyét, különösen bizonyos dolgokat illetően, amiket Jadie mondott. Amikor viszont hallottam, ahogy fennhangon kimondom ugyanezeket a dolgokat, magam is pontosan tisztában voltam vele, milyen nevetségesen hangzanak. A félelem, hogy hülyének néznek, vagy még inkább, hogy szakmailag inkompetensnek, egyszerűen megbéklyózott. - Nem azt mondtam, hogy szükségképpen hiszek mindezekben a dolgokban - jelentettem ki gyorsan. Sóhajtottam. - Nem tudom. Jelenleg szalmaszálakba próbálok kapaszkodni. Arkie arcán hatalmas megkönnyebbülés jelent meg, és elégedetten letette a villáját, amit közben újra felvett. - Atyaisten, egy pillanatra tényleg megrémítettél, kölyök. Arra gondoltam, úristen, ez itt teljesen őslakossá változott. Érted, mire célzok? Viszlát, New York Times, hello, bulvársajtó. Én is nevettem. Szünet ereszkedett közénk, és csenddé nőtte ki magát. Lenéztem az ételre, ami a tányéromon maradt. Mint a múltkor is, szendvicset ettem mindenféle növényi töltelékkel. Őszintén szólva sokkal jobban esett volna a sült hús, bőséges kalóriákkal, koleszterinnel,

amire támaszkodni lehet, mint ez a zöld ruhába bújtatott nesze semmi, fogd meg jól. - Azt hiszem, ugyanúgy gondolkodom, ahogy te - jegyezte meg végül Arkie. - Kell hogy legyen valami igazság mindezeknek a mélyén. De micsoda? Nem lehet biztosat tudni. Az egyetlen dolog, amit el tudok képzelni, hogy Jadie több részre osztotta magában az elkövetőt. Talán Apuci az. Vagy Anyu és Apu. És Jadie egyszerűen képtelen ezzel szembenézni. Megalkotta magának ezt a színtársulatot fura alakokból, akik segítségére lehetnek abban, hogy elviselje Papát-Mamát mint megrontókat és mint szerető szülőket egyszerre. És egyetértek a fő nehézséget illetően is: nem tehetünk semmit, nem állhatunk elő mindenféle vádaskodásokkal egészen addig, amíg Jadie maga rá nem mutat valahogy, hogy ki a bűnös. - Te nem hiszed, hogy lenne arra bármi - akár a leghalványabb - esély, hogy Jadie az igazat mondja, és léteznek olyan emberek, egy egész közösség, akik ilyeneket cselekszenek? - Arra a lehetőségre gondolsz, hogy Larry Hagman, aki Jockey-t játssza, körbetáncol az Ekdahl család nappalijában? Most komolyan! Tapasztaltál valaha is bármi effélét, úgy értem, bizonyítottan, nem hallomásból, nem az újságok szenzációhajhász riportjaiból, a begőzölt könyvekből és horrorfilmekből, te, aki utaztál, a te háttereddel, láttál ilyesmit valaha, amire volt bizonyíték? Be kellett ismernem, hogy soha. - És ezzel szemben, nem találkoztál számtalanszor skizofréniára hajlamos gyerekekkel, akik megszállottan fantáziáltak vérről, szörnyekről, meg egyéb borzadályos dolgokról? Mellesleg, egy ilyen nagy létszámú csoportot soha nem lehetne titokban tartani egy olyan kisvárosban, mint Pecking. Ahol mindenki tud mindenkiről mindent. —

Ilyen dolgok akkor is megtörténhetnek - mondtam.

— Persze, olykor megtörténnek. Nem állítom, hogy nem, de mi professzionális értelmiségiek vagyunk, Torey. Isten a tudója, hány és hány ember rohangál a világban, aki boszorkányok, szellemek és idelátogató űrlények miatt izgatja magát, meg a csínytevések miatt, amit ezek itt kifundálhatnak. De a te felelősséged meg az enyém is az, hogy racionálisan gondolkodó szakmabeliek maradjunk, hogy ezeket a jelenségeket tanult, felvilágosult emberek módjára kezeljük, és gondoskodjunk arról, hogy ez a gyerek megkapja azt a kezelést, amire láthatólag nagyon nagy szüksége van. Bólogattam. - Az igazi probléma Jadie esetében az, hogy ő egy nagyon beteg gyerek - mondta Arkie. Amikor Glen beszámolt arról a jelről Amber hasán, felfordult a gyomrom. Úgy értem, te el tudtad képzelni, hogy ő csinálta? Hogy lefogja Ambert és megvágja? És itt van természetesen a másik kérdés, amit kénytelenek vagyunk feltenni magunknak, hogy mennyire megfelelő

hely Jadie számára egy ilyen nyilvános iskola? Itt van egy gyerek, aki arról hallucinál, hogy emberek jönnek ki a televízióból, és molesztálják a kis húgát. Hogy meggyilkolnak egy másik kislányt, aztán varázslatosan ismét összerakják. Arról, hogy játszik ennek a kislánynak a szellemével. Sőt mi több, arról, hogy ő maga is szellemmé változik. És most ez az incidens Amberrel. Úgy értem, ha te szülő volnál, nem rémítene meg a gondolat, hogy a fiad vagy a lányod együtt jár iskolába egy megzavarodott kislánnyal, aki hozzá tud férni késekhez, és használja is őket? Elgondolkodtam Arkie szavain, és be kellett látnom, hogy nagy adag ésszerűség van abban, amit mond. Igazából jólesett, hogy újra ismerős talajon mozoghatok, a viselkedési zavarral küszködő gyerekek világában. Jadie kétségkívül súlyosan pszichotikus lény, és én ugyan nem találkoztam még ilyen mérvű torzulásokkal, de ez olyan munka volt végre, amelyről tudtam, hogy jó vagyok benne. Éppenséggel a lelki betegségek rejtélyes természete volt az, ami mindig is vonzott, ami arra késztetett, hogy ezekkel foglalkozzam. A hasonlóságok az egyes lelki zavarok között elegendőek voltak ahhoz, hogy mindig legyen egy kiindulópontom, habár minden gyerek és eset egyedi kihívást jelentett. Ez szakmailag nagy magabiztosságot nyújtott azokban az esetekben, amikor sikeresen tudtam beavatkozni. Miközben Arkie beszélt, az agyam gyorsan elkezdte számba venni mindazon lehetőségeket, amelyek szóba jöhettek egy ilyen komplex problémával küzdő nyolcévesnél. - Az egyetlen dolog, amit tehetünk - mondta Arkie, mikor ismét rá figyeltem -, hogy behívjuk a szüleit egy megbeszélésre, és ragaszkodunk hozzá, hogy visszavigyék az idegklinikára. Jártak oda egy darabig, amikor Jadie ötéves lehetett, de aztán abbahagyták, mert túl bonyolult volt számukra az utazgatás ide meg vissza Peckingbe. Meg aztán Jadie nem volt hajlandó beszélni a terapeutával. Úgyhogy akkoriban ez tiszta pénzkidobásnak tűnt. De egyikünk sem tudhatta pontosan, mit takar a némaság egy személyiségzavaros gyereknél. Azt hiszem, most némi nyomást kell gyakorolnunk Mr. és Mrs. Ekdahlra, és megértetni velük, hogy ez a betegség nem olyan, amit Jadie ki fog nőni. Azt hiszem, még annak a lehetőségét is felvethetjük, hogy rövidebb időre pszichiátriai intézetbe kellene küldenünk, ha Jadie nem mutatja a fejlődés jeleit. Ez lehet a legjobb módja annak, hogy megszüntessük a helyzetet, amennyiben tényleg molesztálják. - Igen, lehet, hogy ez jó ötlet. - És ezzel részben rólad is levesszük a terhet. Ha Jadie képes jó kapcsolatot kialakítani egy terapeutával, akkor ez a gondviselő szerepkör, amibe belecsúsztál, sokkal kisebb súlyú lesz. Bólintottam. Arkie lehajolt, és felvette a kézitáskáját. Kivette a határidőnaplóját és átlapozta. - Az,

akivel szeretném, hogy Jadie találkozzon, egy Phyllis Ruiz nevű nő. Az ideggyógyászati klinika egyik pszichiátere, aki már nagyon sok tapasztalatot szerzett súlyosan zavart gyerekekkel, és igen felvilágosult nézeteket vall. Nem csak a tablettákra és az elméletekre támaszkodik. Tetszeni fog neked. Megpróbálom elérni hétfőn, és megnézzük, milyen az időbeosztása. - Arkie összecsapta a noteszát, és vigyorogva rám nézett. - így ni. Príma. Én mindig sokkal jobban érzem magam, amikor sikerült lefixálni valami konkrét teendőt, te nem? Elérkezett a Hálaadás hétvégéje, és az egész iskola Hálaadásjelmezbe bújt, ahogy Mr. Tinbergen szokta mondogatni. A harmadikosok és negyedikesek színdarabot próbáltak, amit a zarándokokról írtak, míg mi többiek énekekkel, táncokkal, versekkel készültünk. Az én csoportom az amerikai őslakosságot volt hivatott képviselni, Brucie-t kivéve, akit egyszerűen beöltöztettünk sütőtöknek, és csak annyi volt a dolga, hogy ott üljön narancssárga kosztümjében a színpadon, míg a többiek énekeltek, és élelemmel teli kosaraikat kínálgatták körbe. Hétfő és kedd délután indián jelmezeket készítettünk, és együtt próbáltunk a többi osztállyal a díszteremben. - Én vagyok itt az egyetlen igazi indián! - hetvenkedett Jeremiah, miközben körülültük az asztalt, és színes papírból tollakat vagdostunk ki a fejdíszekhez. - Ami azt illeti, elég sok indián gyerek jár ebbe az iskolába, Jeremiah - mondtam. - Igen, de itt az osztályban én vagyok az egyetlen. Nézzen csak oda, milyen töketlen indián lesz belőle - mutatott egyenesen Philip orrára Jeremiah. - Nézze mán azt a mafla fekete képét. Az igazat megvallva úgy gondoltam, hogy a srácok nagyon csinos kis indián csoportot alkotnak majd, Philipet is beleértve. Csak Brucie ronthatta volna le az összhatást, a vakító hirtelenszőke fejével. - A papámnak van egy igazi fejdísze - kérkedett Jeremiah. - Mármint az igazi apámnak. Nem annak a fickónak, aki most a mamámmal él. Az csak egy tökfej, akiben nincs semmi érdekes. De az igazi papámnak, annak van egy igazi fejdísze, ami idáig leér. - Jeremiah lehajolt a székről, hogy a kezével jelezze a hosszát. - Biztosan gyönyörű. - Lehet, hogy kölcsön tudja adni nekem. Lehet, hogy felvehetnem a jelmezbálon. - Kedves ötlet, de azt hiszem, inkább ezeknél maradunk. - De miért? Jézusom, hölgyem, ezek nem néznek ki sehogy. Nyamvadt bébijátékok. Belepöckölt egy színes papír-tollat Reuben arcába. - A barátnőmnek, Tashee-nak, volt egy pár igazi indián mokaszinja - vetette közbe

váratlanul Jadie. Megjegyzése világosan Jeremiah-nak szólt, mert kissé eltolta a székét az asztaltól és a lábait Jeremiah felé emelte. - Itt elöl gyöngyökkel volt díszítve, és a szára visszahajlott. Egyáltalán nem is hasonlított azokra a mokaszinokra, amiket a cipőboltban lehet kapni. Kissé felemeltem a fejemet, és rápillantottam. Jadie spontán megszólalása az osztályban még mindig nem volt gyakori. Bár időnként alkalmi beszélgetésekbe bonyolódott Jeremiahval, ami néha egész hosszúra nyúlt, de ez volt a legelső alkalom, amikor az öltözőbeli beszámolókon kívül bármivel is Tashee-ra utalt, úgyhogy igencsak meglepődtem. - Jóvan, na és aztán, azt hiszed, hogy az valami nagy cucc? - felelte Jeremiah foghegyről. A papámnak, neki dárdahegye is van. Egy igazi dárdahegye, nagyon régről. Olyan, amilyet azoknak a hosszú rudaknak a végére szoktak erősíteni. - Ez a képzet túlságosan nagy kísértést jelentett Jeremiah számára, és most a feje fölé tartotta az egyik papírtollat, mint valami dárdát. - Ráerősítették a dárdahegyeket ilyen hosszú rudakra, és aztán HAAAAAARRRH! - ezzel Jeremiah átvetette magát az asztalon, és Philip ingébe döfte a papírtollat. Philip nyomban vette a lapot, kétségbeesetten odakapott képzeletbeli sebéhez, és lezuhant a székéről, hogy vad haláltusába fogjon a padlón. - Elég lesz, fiúk. Vissza a helyetekre. - Az ég szerelmére, hölgyem - morogta Jeremiah -, maga sose hagy minket szórakozni. A nap végeztével a gyerekek gondosan összehajtogatták a jelmezeiket, és odatették a polcra a terem végében, ahol készenlétben várták a másnap délutáni ünnepséget. A ruhakupacok tetején ott voltak a fejdíszek, és néhány kellék, amit még beszereztünk. Amikor odamentem a mosdóhoz, hogy lemossam a kezemről a ragasztót, Jadie még mindig rendezgette a holmiját. Figyelmesen kisimította a ráncokat az indián asszonyhoz illő ruhán. - Ó mulatság lesz holnap, ugye? - mondtam neki. – Már várod? Jadie vállat vont. - Jön valaki a családodból? - Igen, a mamám. És persze Sapphire. - Kedves tőlük. Ebben a pillanatban megszólalt a hazamenést jelző csengő. Jeremiah felszökkent és az ajtó felé iramodott. Csaknem egy éve voltunk már együtt, és mindössze annyit tudtam elérni nála, hogy egy pillanatra megállt elköszönni, mielőtt kirohant, hogy ő legyen az első a buszon. Összetereltem a fiúkat és utána mentünk. Mikor feltettem a többieket is a buszra és visszatértem az osztályba, Jadie-t ott találtam a

hátsó polc előtt. Visszatologattam a székeket az asztalhoz, és ahogy közeledtem hozzá, megszólaltam. - Örülök, hogy itt maradtál, beszélnünk kell. Jadie gyanakodva nézett rám. - Bemenjünk az öltözőbe, vagy jó neked itt? - Nem hiszem, hogy maradhatok - mondta óvatosan. – A mamám elvisz minket Amberrel új cipőt venni ma délután. - Jól van, rendben, ez csak pár percig tart. Jadie a padlóra bámult. - A mamám olyan cipőket vesz nekünk, amiken dinoszauruszok vannak. - Nos, azt akartam mondani, hogy azt hiszem, járni fogsz egy pszichiáterhez az ideggyógyászati klinikára. Ez ugyanaz a klinika Falls Riverben, ahová már jártatok, amikor kisebb voltál. Emlékszel rá? Jadie nekidőlt a polcnak és felemelte az egyik lábát. Megfogta a kezével, és megtapogatta az edzőcipőn a varrást. - Tudod, néha megbetegszenek az érzéseink, ugyanúgy, mint a testünk. Ilyenkor speciális orvoshoz kell mennünk, akit pszichiáternek hívnak, és aki megpróbálja meggyógyítani az érzéseinket. - Magas szárú cipőm lesz. Amber is olyat szeretne, de a mamám azt mondja, ő nem kaphat olyat, mert még nem tudja megkötni a cipőfűzőjét. O csak tépőzárasat kaphat. - Mr. Tinbergen és Mrs. Peterson nem teljesen elégedettek azzal, ahogy mi itt tevékenykedünk. Úgy gondolják, hogy én nem tudok annyi segítséget nyújtani neked, amennyire szükséged van, és szerintük jobb lesz, ha olyasvalakivel találkozol, aki többet megért a problémáidból. Ez semmiképp se büntetés, vagy ilyesmi. Az a hölgy igazán kedves, jól megérti a gyerekeket, és én is azt hiszem, hogy jó ötlet odavinni téged. Iskolába persze ugyanúgy idejársz majd, de ezentúl ő segít nekünk abban a másik dologban. - Nekem nagyon tetszenek azok a cipők - mondta Jadie -, azért, mert dinoszauruszlábnyomokat hagynak maguk után. Olyan, mintha egy dinoszaurusz járt volna arra. - Jadie. Figyelsz te rám egyáltalán? Még mindig tapogatta a cipője varrását, de most abbahagyta, az ujjai megmerevedtek. Miért kéne? - felelte megvető hanglejtéssel, és a lábát visszaejtette a földre. - Hiszen maga sem figyel rám soha.

HUSZONKETTŐ

A tél első bőséges havazása a Hálaadást megelőző szerdán érkezett, és hófehérré változtatta a bivalyfűtől sárga síkságokat. Reggeli közben kinéztem az ablakomon, és azt láttam, hogy a Peckingen kívül eső világ nyomtalanul eltűnt. A háztetők körvonalai még megvoltak, de a távolban a hófehér prérit már nem lehetett elválasztani az égtől. Szerencsére valamennyi gyerekem eljutott az iskoláig, még a legmesszebb lakó Jeremiah is, aki, szokás szerint tele volt furcsa és gyönyörűséges hírekkel. - Láttam magát a tévében este - jelentette ki, amikor letelepedtünk a reggeli beszélgetéshez. - Tényleg? - Ja, néztük a filmet, és volt benne két nő, akik birkóztak egymással. És az egyik, az tökre olyan volt, mint maga. Mondom Micahnak, a tesómnak, hogy „Hé, ez itt az én tanárom!" De Micah azt mondta, hogy nem biztos, hogy maga volt. Kissé lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem a mosolyomat, és bólintottam. - Micahnak igaza van. Nem én voltam az. - De pont úgy nézett ki, mint maga - mondta Jeremiah gyanakodva. - Biztos, hogy nem maga volt? - Biztos, Jeremiah. - Na, hát szóval a nő azzal a másik szukával bunyózott. És amikor jól lebirkózta, akkor vuuuumm! A nő előrántott egy nagy kést, és beledöfte pontosan a szívébe. Mármint az, aki úgy nézett ki, mint maga. Az szúrta le a másik nőt. És mindenfelé spriccelt a vér. Bakker, igazán szuper volt. Látnia kellett volna! - Hmmm. - Biztos, hogy nem maga volt? - Tökéletesen, Jeremiah. Én még nem szerepeltem semmilyen filmben. - Pedig mondtam Micahnak, hogy biztos attól lett maga olyan erős. Azt mondtam neki, hogy maga egy jó erős kanca. Én aztán tudom. - Szélesen vigyorgott. - Pontosan hol láttad ezt a filmet? - kérdeztem. - A saját tévémen. Tudja, az anyám pasasának van egy barátja, és ő néha ingyen tud szerezni dolgokat. O szokott hozni ilyen filmeket, amiket ingyen kap. - És te meg Micah megnézitek őket?

- Naná. Eszméletlen jók! - felelte lelkesen. - Úgy gondolod, hogy ami ezekben a filmekben történik, az a valóság? - Ügy érti, hogy az, amikor maga leszúrja azt a másik szukát? Bólintottam. Jeremiah tűnődött. - Hát, nem a valóság. De nem is hazugság. Ilyen dolgok megtörténhetnek. Azt hiszem, valahogy mégis valóságos. Úgy értem, hogy amit a tévében mutatnak, abból egy csomó minden teljesen valóságos, mint a hírek meg más ilyen baromság. És a többi filmekből is van, ami igazi. Mert én mindig azt hiszem, hogy ez tényleg megtörténhetne, valóságos lehetne, szóval akkor talán tényleg az is. Odapillantottam Jadie-re, aki összegörbedve ült, lehajtott fejjel. Jeremiah reális, két lábbal a földön járó kölyök volt, jól beleágyazódva az őt körülvevő világba, és nyilvánvalóan mégsem kérdőjelezte meg az igazságértékét mindannak, amihez olyan könnyűszerrel hozzáférhetett a tévében. Akkor milyen könnyen megtörténhet ugyanez egy zavart lelkű gyerekkel, akit erőszakos és pornográf információk érnek - ugyan meddig tart, hogy ezeket összekeverje a való élettel? Jól telt a nap. A gyerekeket megbabonázta a hó, a jelmezbál és a közelgő négynapos iskolai szünet, úgyhogy az idétlenkedés nem ismert határokat, de jóindulatú maradt és nem csapott át kihágásokba. Philip és Jeremiah voltak a legrosszabbak, egymást cukkolva, fejdísszel felékesítve rohangáltak az osztályban, és magasba pisilő versenyt rendeztek a fiúvécében a piszoárnál. Reubent is magával ragadta a nap izgalma, de őt és Brucie-t még mindig inkább zavarta, mint mulattatta a napi rutintól való eltérés. Jadie volt az egyedüli kivétel. Az utóbbi időben általában élvezte a fiúkkal való barátságos összhangot tanulás közben, főleg Philip és Jeremiah társaságát, de most elkülönült tőlük. Csúnyán kétrét hajlott, lecsüggesztette a fejét, testéhez szorította a karjait, és bosszantó csenddel küzdött a többiek ellen, ellenünk. Délután csatlakoztunk a többi osztályhoz a színpad mögött. A hangulat a tetőfokára hágott, a tovább fokozódó izgalomtól végül Philip egy nevetésrohamban összepisilte magát. Ez eléggé kijózanítóan hatott a többiekre, úgyhogy hibátlanul adták elő műsorszámukat. Aztán minden osztály visszatért saját termébe, ahol süteménnyel és punccsal láttuk vendégül a szülőket. Jeremiah kivételével minden gyerekemnek volt ott valaki a családjából, ezért megengedtem neki, hogy ő kínálja körbe a süteményeket és az innivalót. Jadie anyja is eljött, és nem csak Sapphire-t, hanem Ambert is magával hozta, aki előkészítős lévén csak délelőttönként járt iskolába. Azon kaptam magam, hogy lopva figyelem ezt a kis csoportot, miközben a háziasszony szerepében teszek-veszek. Nem

beszélgettek túl sokat egymással, de Jadie-vel elég nehéz is lett volna, mivel teljesen összegörbedt. Mikor Jeremiah odaért hozzájuk, Mrs. Ekdahl kedvesen elfogadta a süteményt és a puncsot, inni adott a padlón mellette ülő Sapphire-nak, majd átnyújtott neki egy sutit. Tanulmányoztam őt a terem másik feléből. Kinek az arca ez - Miss Ellié? Pameláé? Sue Ellené? Vajon ez az asszony zárt ajtók mögött szörnyeteggé változik, aki olyan rémületes módon gyötri saját gyermekeit, hogy Jadie teljes mivoltában eltorzult tőle? Nem vettem észre semmi különöset. Mrs. Ekdahl láthatólag igyekezett csinosan kinézni, de a divatjamúlt, vad türkizkék szemhéjpúder és a rosszul felkent pirosító hatására inkább a nyomorúság légköre lengte körül. Mindig is visszásnak találtam Mrs. Ekdahl elszánt, de eredménytelen törekvéseit a külsejével kapcsolatban, de ehhez most a szorongásom is hozzájárult. Újra meg újra megpróbáltam felfedezni akár a legkisebb dolgot, ami alapot adhat Jadie történeteihez. Az ünnepi hangulat akkor is megmaradt az iskolában, amikor a gyerekek már elmentek. Lementem a teremből a tanáriba, és csatlakoztam a kollégákhoz egy kis kávézásra és cukrosfánk-majszolásra. Senki sem beszélt sem a tanulókról, sem az óravázlatokról, a társalgás kizárólag a Hálaadás-napi vacsora, a szünidei futballmeccsek és az ádáz időjárás körül forgott. Egész nap havazott, úgyhogy mikor hazaindultam az iskolából, már vagy harminccentis hótakaró lepett mindent. Beszálltam a kocsimba, és beindítottam a motort. Pár hideg, ködös perc telt el, míg a szélvédő belső oldala megtisztult és át lehetett látni rajta. Közben beindítottam az ablaktörlőket, hogy kívülről legalább annyira leseperjék a porszerű havat, hogy kilássak az ablakon. Aztán hátramenetbe tettem a sebváltót, ám a járgány meg sem mozdult. Szünet. Ismét megpróbáltam, de csak az egy helyben forgó gumik jól ismert hangját hallottam. A kocsimat mély hóban hátramenetben elindítani úgyszólván reménytelen vállalkozás volt, lévén könnyű és elsőkerékmeghajtású. Mérgelődtem, hogy miért nem voltam előrelátó, és miért nem hátrafelé álltam a parkolóhelyemre. Tudtam, hogy valamennyire ki kell ásnom a kerekeket a hóból, és csinálnom nekik egy kis helyet, ahol elmoccanhatnak. Felhúztam a kesztyűmet, és kiszálltam, hogy előszedjem az ásót. Ahogy ott álltam a nyitott csomagtartónál, és pillantásom végigsiklott a kocsi jobb oldalán az utasülés irányába, hirtelen észrevettem, hogy szőke hajtincsek bukkannak elő a jobb első kerék alól. Gyorsan odaléptem, meg akartam nézni, hogy mi az, de nem tudtam kihúzni, mert a kocsi kereke alá szorult, amikor a hátramenettel kísérleteztem. - Mi az?

Hirtelen megperdültem ijedtemben. Lucy állt ott, pont a másik kocsi mögött. - Mit találtál? - Úgy tűnik, egy babát. Az én babáim egyikét, tudod, azok a Sacha-babák, amiket az osztályteremben tartok. Beszorult a kerék alá. Megpróbáltam hátragurulni, most viszont előre kell mozdulnom az autóval, hogy ki tudjam szedni. - Hogy a fenébe került az oda? Körbementem és visszamásztam a vezetőülésbe. Előregurultam, és Lucy fölszedhette a babát. A hosszú szőke hajú baba volt az, csakhogy most már nem volt sem szőke, sem hosszú hajú. Óvatosan megérintettem a fejét, ami nem tört ugyan szét, de csúnyán összezúzódott. - Ez az a baba, amit Jadie magánál tartott, ugye? Mit gondolsz, hogyan kerülhetett ide? kérdezte Lucy, és felvonta a szemöldökét. - Igazán fura helyen vesztette el. Elvettem tőle a babát. - Tudom, hogy néha megvár itt téged, de az ember nem gondolná róla, hogy a babát csak így idedobja, nem igaz? Ami azt illeti, akár azt is hihetnénk, hogy... hát, pont úgy néz ki, mintha szántszándékkal tette volna oda. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. - Mintha csak azt akarta volna, hogy átgázolj rajta. Mikor hazaértem, a baba képe üldözni kezdett. Láthatólag szándékosan tették keresztbe a jobb első kerék mögé, a fejét közvetlenül a gumi alá, a baba teste pedig a kocsi alá nyúlt. Normál körülmények között semmi módon nem kerülhettem volna el, hogy átmenjek rajta. Ugyancsak lehetetlenség volt, hogy valaki véletlenül ejtette le pont ebbe a helyzetbe. Nem, ezt akarattal tették oda. De miért? Miféle célt szolgált? Minden valószínűség szerint, ha minden a tervek szerint alakul, még csak tudomást sem szerzek róla soha, hogy a baba ott volt, és így arról sem, hogy átmentem rajta. A kis közjáték mögötti üzenet éppen elég világos volt számomra. Mindenki, magamat is beleértve, velem azonosította ezt a babát, ő volt az én helyettesem Jadie-nél, amikor fizikailag nem lehettem vele. A baba megsemmisítése ilyen drámai módon semmi kétséget nem hagyott Jadie irántam való érzéseiről, és bár ez a csúnya gesztus nem esett éppen jól, de önmagában nem aggasztott túlságosan. Tudtam, hogy azoknak a gyerekeknek a szemében, akikkel dolgozom, valamiféle hatalommal bíró figura vagyok. Kapcsolatunk intenzitása mindig is különféle destruktív érzések célpontjává tett engem, és az évek alatt sok, nagyon sok gyerek tett szimbolikus kísérletet arra, hogy megöljön. Pusztán az a tény, hogy előző délután szóba hoztam Jadie előtt a pszichiátert, elegendő okot adott a gyűlöletre. Azt érezhette, hogy elhagytam, hogy feladtam az érte vívott harcot. Gondolhatta, hogy elárultam őt, netán elmondtam másoknak a titkait, pedig megígértem neki, hogy minden köztünk marad.

Kényelmetlenné válhatott számára, hogy kezdek túl közel kerülni hozzá. Ez mind elegendő okot adott az intenzív gyűlöletre. Volt viszont valami, aminek nem volt semmi értelme. Miért úgy helyezték el a babát, hogy ne vehessem észre, ha összetörtem? Ha ez valóban a düh és dac egy gesztusa volt, mi haszna, ha soha nem szerzek róla tudomást? Hálaadás reggelén korán keltem, és a hajnali sötétségben elindultam a városba. Ha az előzetes tervek szerint alakultak volna a dolgok, akkor szerda este megyek oda, Hugh-nál alszom, és reggel átmegyünk a szomszéd államba a nővére családjához, hogy náluk töltsük a Hálaadást. Ám az időjárás megakadályozta, hogy szerdán bárhova is elinduljak. Csütörtök reggelre pedig nyilvánvalóvá vált, hogy nem érhetek időben a városba, és így nem mehetünk Annie-ékhoz sem. Nem akartam elrontani az ünnepi vacsorát, ezért telefonáltam Hugh-nak, hogy menjen el nélkülem. Volt kulcsom a lakásához, jeleztem neki, hogy bemegyek, és majd ott talál, ha visszaért. Pecking és a város között az út, ha egy szóval kell kifejezni, katasztrofális volt. A havazás elállt, de feltámadt a szél, és az autópálya gyakran beleveszett az átláthatatlan hóforgatagba. Egyedül mentem az úton, mindössze egy-egy hókotró tűnt fel időnként. Néhányszor elhúzott mellettem egy autópálya-felügyelő kocsija, ilyenkor mindig azt vártam, hogy leint és közli, hogy az útszakaszt lezárták. Valhalla, Harmony és a többi út menti városka eltűntek a kietlen fehérségben, ugyanúgy nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól, mint a fákat vagy a kerítésoszlopokat. Egyedül a kilométerszámláló jelezte, hogy haladok, és mivel állhatatosan, ritmikusan fordult előre, feltételeztem, hogy még mindig mozgok. Száguldásról persze nem volt szó, a sebességet ritkán sikerült negyven mérföld fölé tornásznom. Az út során a mostoha körülmények ellenére fokról fokra felderültem. Mindig szerettem vezetni, és a nagy távolságok ellazítottak. A rendkívüli időjárás arra kényszerített, hogy a szokásosnál sokkal jobban koncentráljak, és most ez is jót tett. Lekötöttek az útviszonyok, nem volt időm azon gondolkodni, hogy mit hagyok magam mögött. Mikor odaértem Hugh lakásához, kiderült, hogy ő sem ment a nővéréhez. - Ilyen időben nem érdemes - mondta, miközben besegítette az útitáskámat. - Én ott, te meg itt - nem épp kellemes elrendezés, igaz? - Vigyorgott. Rámosolyogtam. — Mellesleg, főztem is magunknak Hálaadás-vacsorát. —

Mi? Most? De hát honnan tudtad, mikor érek ide? - Érdekelt a dolog, mert Hugh nem

épp a főzési tudományáról volt híres. —

Nem meséltem még neked, hogy részt vettem egy igazi Cordon Bleu-tanfolyamon? -

és ezzel tréfásan elém pöccintette egy félkész mikró-vacsora dobozát. - Négy percünk van,

mielőtt csenget. Éhes vagy? Felkészültél a nagy zabálásra? Hugh és én sokkal jobban megvoltunk, amióta csak néhány hetente láttuk egymást. A veszekedések és viták, amelyek azelőtt kikezdték a kapcsolatunkat, sose kerültek elő ezek alatt a rövid együttlétek alatt. A lehető legjobbat kaptuk egymásból, és ezt alaposan ki is használtuk. A szünetet a rendes szokásaimmal tökéletesen ellentétesen töltöttem el. Hugh szerette a város déli peremén, a raktárváros közelében meghúzódó élőzenés bárokat. Maga is elég tűrhetően játszott gitáron, és élvezte a füstös, zsúfolt kis helyiségeket, a countryzenét. Úgyhogy minden este kirúgtunk a hámból, és hajnalig kimaradtunk. A hó és az ünnepi alkalom megtizedelte a tömeget, de még így is maradtak éppen elegen, hogy jó legyen a hangulat és legalább a táncparketten is el lehetett férni. Iszonyatosan szükségem volt erre a kiruccanásra, és egészen vasárnap kora délutánig nem is tértek vissza a gondolataim Peckinghez és Jadie-hez. Hugh és én különösen sokáig dorbézoltunk előző éjjel, és csak tizenegy után ébredtem fel. Aztán muffinokat és szalonnát sütöttünk, és a kaját egy üveg narancslével együtt bevittük a nappaliba, ahol ő elterült a kanapén, én meg a padlón, és mindketten belemerültünk a vasárnapi újságok olvasásába. A nap végre-valahára hajlandó volt előbújni, és ragyogva tűzött be a franciaablakokon, kellemesen átmelegítve a szobát. Végigolvastam az újságokat, és már csak heverésztem a napon az apróhirdetéseket böngészve, mikor minden különösebb ok nélkül Jadie ötlött eszembe. - Nyitva van ma az az okkult könyvesbolt? - kérdeztem. - Igen, azt hiszem. Mert? - Szerinted el tudunk menni oda, mielőtt el kell indulnom? Szeretnék még egyszer körülnézni. - Még mindig ez foglalkoztat? - kérdezte. - Hát igen, bizonyos értelemben, azt hiszem. Arra gondoltam, szívesen beszélnék még egyszer azzal a lánnyal. Tudod, a boszorkánnyal. - Hello, Brenda! - kiabálta Hugh, amint beléptünk a bolt ajtaján. A pici boltban a zsúfolt polcok közt két-három vásárló böngészett, és most mind odafordultak, hogy lássák, ki ez a nagyhangú. - Szevasztok, srácok - mondta vidáman Brenda, amikor meglátott minket. - Hogy tetszettek a könyvek, amiket vettél? Azt kaptad, amire számítottál és újabbak kellenek? —

Igen, jók voltak. Egész érdekes cucc - mondtam, aztán vártam egy másodpercet. - De

mondd csak, tudnék váltani veled pár szót? Nemrég történt valami, és azóta is kíváncsi va-

gyok, mit jelenthet. Abban bízom, hogy te esetleg meg tudod nekem mondani, hallottál-e ilyesmiről az okkultizmussal összefüggésben. - Igen? - kérdezte, és szemében felvillant az érdeklődés. - Lehet, hogy az egésznek semmi köze hozzá. Lehet, hogy valaki csak hülyéskedik velem, de... nos, még mindig érdekelne ez az okkultizmus-ügy, és kíváncsi lennék... Körülnéztem, hogy lássam, elment-e már a többi vásárló. Hugh éppen a New Age-anyagok közt böngészett, de még valaki más is állt egy polc mögött. Brenda látta, hogy nem szívesen beszélnék mások jelenlétében, úgyhogy egy elfüggönyözött sarok felé intett a fejével a pénztárgép mögött. - Gyere oda hátra - mondta. Onnan még meghallom, ha akarnak valamit. Szűk kis kuckó volt, csak akkora, mint egy gardróbszekrény, egy teáskannával, pár székkel, számlakönyvekkel. Zsályatea illata párállott a levegőben. Brenda kihúzott egy széket magának, és felém tolt egy másikat. - Na, szóval, mi a helyzet? - Adtam valakinek egy babát - mondtam. - A baba egy kicsit hasonlít hozzám. Mindenesetre, az illető arra használta, hogy engem helyettesítsen vele, és azt hiszem, én magam is erre bátorítottam. Egy gyerekről van szó, akinek súlyos érzelmi problémái vannak, és úgy gondoltam, könnyebben boldogul velük, ha van nála valami, ami a kapcsolatunk állandóságát szimbolizálja. - Igazán? - kérdezte Brenda, és arckifejezése fénylett a kíváncsiságtól. Előrehajolt a székén, és a térdére könyökölt. - Valamelyik este munka után odamentem a kocsimhoz, hogy hazainduljak. Előzőleg sokat havazott, és amikor megpróbáltam kitolatni a parkolóhelyemről, a kerekek egy helyben forogtak, úgyhogy ki kellett ásnom őket valamennyire. Amikor előrementem a jobb oldali első kerékhez, ott találtam ezt a babát, amit a kislánynak adtam. Úgy rakták oda a kerék alá, hogy amikor kifelé tolatok, mindenképpen átmenjek a fején és összetörjem. Brenda szeme kikerekedett, a pupillái kitágultak. - Na már most, amikor azt mondom, hogy ennek a kislánynak érzelmi problémái vannak, akkor egyáltalán nem túlzok. Épp ezért, az lenne a logikus következtetés, hogy ő maga rakta oda a babát. Természetesen biztos vagyok benne, hogy szándékosan tették abba a helyzetbe, és nem véletlenül esett oda, ha másért nem, azért, mert abban a hóban nem gurulhatott sehova. De most leginkább az érdekelne, hogy lehet-e emögött valamilyen okkult összefüggés. Azon tanakodom, hogy talán van a háttérben valaki, aki a kislányt befolyásolja. - Még nem hallottam pontosan ilyenről, de sejtem, mi lehet a céljuk. -Mi?

Brenda szünetet tartott, és hosszú másodpercekig tanulmányozta az arcomat, mielőtt folytatta volna. - Nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarod ezt tőlem. Úgy értem, még nem is ismerlek téged, és nem tudhatom, mibe keveredtél. -Semmi hasonló dologba nem keveredtem bele szándékosan, de ha létezhet itt a háttérben egy konkrét sátánista kapcsolat, akkor nagyon sokat segítene, ha tudnék róla. - Nem kívánnak jót neked - mondta Brenda óvatosan. - Ennyit magamtól is kisütöttem. De ez sátánista dolog? - Nem tudom biztosan, ki tehet ilyet veled, de azt tudom, hogy ez fekete mágia. - Szünet. Brenda megvakarta a fejét, aztán a térde közé ejtette a kezeit. Percek teltek el, közben töprengett. - Nézd, én nem igazán vagyok otthon ebben - mondta végül. - Én a fehér mágiát követem. Szeretnék egy lenni az Anyaistenséggel, és ehhez hasonló dolgok, érted? Összhangban lenni a földdel, a mindenséggel. A természet szellemeivel. Nem keveredek bele semmilyen fekete mágia-cuccba. - De biztos, hogy ez fekete mágia? Te ismered? Milyen fajta? Mit jelent ez az egész? Brenda mély lélegzetet vett. - Hát, tudod, ők... szóval azok, akik a fekete mágiával foglalkoznak, általában... azért csinálják, hogy hatalmat szerezzenek. Hatalmat, aminek birtokában hozzájuthatnak mindenhez, amire szükségük van. Hatalmat, amivel befolyásolni tudják az embereket, legyőzhetik ellenségeiket. És a hatalom megszerzéséhez részben az is hozzátartozik, hogy segítségül hívják a sötétség erőit. Látod, ez az, amiben különbözünk. A fehér mágiában sohasem hívunk ilyen erőket. Egy másodperc töredékére kívül helyezkedtem a párbeszédünkön, és szinte megütött a dolog abszurditása. Itt vagyok egy elfüggönyözött kis kuckóban, és őszinte beszélgetést folytatok egy boszorkánnyal, aki a fehér mágia híve. Én? A gondolatot rögtön követte a lesújtó felismerés, hogy nem álmodom. Ez volt a való élet, és én nem léphettem ki belőle. - A fekete mágiában áldozatokat ajánlanak fel. Ez is hozzátartozik a sötét erők szólításához, és... nos, ha van egy ellenségük, akitől meg akarnak szabadulni, különösen, ha az az ellenség erős és neki magának is van hatalma, akkor sok mágikus cselekedetet kell végrehajtaniuk. Kell valamilyen áldozat, hogy megszerezzék a segítséget... - Brenda hangja elhalkult, és ismét a kezére meredt. - Van egy dolog, tudod, az áldozatokkal kapcsolatban mondta csöndes, nyugodt hangon. - Az önkéntes áldozat sokkal több erőt ad, mint a nem önkéntes. - Azt mondod, hogy ez úgy működhetett, mint valami voodoo-baba, ugye? - kérdeztem. - Igen, úgy valahogy. Biztatóan mosolyogtam, mert láttam, milyen kellemetlenül érinti Brendát, hogy azt kell

nekem mondania, hogy ilyen tevékenység áldozata vagyok. - Azt hiszem, ezt tulajdonképpen már kitaláltam, és igazából nem is zavar. Nem valami kellemes rágondolni, de én nem hiszek az ilyen dolgokban. Ezzel nem tudnak megrémíteni. Szünet. - De azért van valami, ami nem hagy nyugodni - mondtam -, amit nem tudok megfejteni. A babát úgy tették oda, hogy a feje pont a kerék alatt volt, a teste meg a kocsi alányúlt. Normális esetben sohasem fedeztem volna fel, hogy ott van. Csak a véletlenen múlott, hogy aznap a kocsim elakadt. Különben egyszerűen elhajtok onnan, és úgy megyek át rajta, hogy sose tudom meg, mi történt. Szerinted csak ügyetlenség volt, hogy így rakták oda? Valaki hibázott? Mert ha figyelmeztetni akartak, vagy megrémíteni, akkor több értelme lett volna valami olyan helyre tenni a babát, ahol egészen biztosan meglátom. Ahogy ez történt, számomra értelmetlennek tűnik. - Nem hiszem, hogy el akartak ijeszteni - mondta Brenda. - Én arra gyanakszom, hogy a babát szándékosan rejtették el úgy. Ez fekete mágia, nem valami vidám társasjáték. Az volt a cél, hogy összetörd a bábát, amit nem tettél volna meg, ha tudod, hogy ott van. - De miért? - A baba a te képmásod, így van? Ha te tönkreteszed a saját képmásodat, az azt jelenti, hogy magadat töröd össze. Valószínűleg nagyon erős átkot tettek arra a babára. Azért, hogy önkéntes áldozatot idézzenek elő. Azt akarják, hogy öngyilkos legyél.

HUSZONHÁROM

A vasárnap esti visszaút Peckingbe meglehetősen lehangoló volt számomra. Nem voltam teljesen őszinte Brendával, amikor azt állítottam, hogy nem rémített meg, ami történt. Megrémített. Belülről fakadó, alattomos félelem volt, amely elfoglalta az agyam őrizetlen szögleteit, és ahányszor csak felhagytam a célirányos gondolkodással, érzékeltem, hogy ott van. Négyórányi vezetés az autóban négy óra kemény munkát jelentett, hogy kordában tartsam a szorongásomat. De hát hittem én ezekben a dolgokban? Lehettek igazak? Nehéz volt eltekinteni June Harriman egy évvel ezelőtti öngyilkosságától, és bár minden valószínűség szerint nem volt összefüggés, azért mégis dermesztő hátteréül szolgált a megrongált baba történetének. Nem tagadhattam a tényt, hogy fordulóponthoz érkeztem. Gondolhattam volna azt, hogy Jadie tette oda a babát, és ha letagadja, gondolhattam volna, hogy mivel megtöbbszöröződött személyiségzavarban szenved, talán nem is emlékszik rá, hogy ő tette. De amit nem lehetett elfogadni, az a baba furcsa elhelyezése volt a gumi alatt. Ez valaki mást feltételezett. Még ha Jadie volt is az, aki odatette a babát, valaki más utasításait kellett követnie. Újra meg újra meg újra átrágtam magam az eset valamennyi lehetséges értelmezésén. Felmerült bennem, hogy legszívesebben csak vezetnék, elmennék Falls River mellett, el Pecking mellett, és csak mennék tovább az autópályán egy egészen más, egy új helyre. Elképzeltem, amint elérem Új-Mexikót, és ha tovább hajtok, ha elég sokáig megyek, a téli sötétségből talán kijuthatok a napfény és melegség birodalmába. Hétfőn reggel bevittem a szőke hajú Sacha-babát az iskolába, és gondosan elhelyeztem az öltözőben egy padon. Jeremiah, aki elsőnek érkezett, felüvöltött, amikor meglátta. - Huuuúü! Hölgyem, jöjjön, ezt nézze meg! - kiabálta az öltözőből. - Valami hülye bejött ide és elbaszta a maga egyik babáját. Jöjjön gyorsan! - Már tudok róla, Jeremiah! - kiabáltam vissza az osztályteremből. Jöttek a többiek, becsattogtak az öltözőbe az iskolatáskájukkal és az uzsonnásdobozaikkal. - Te voltál! - hallottam Jeremiah-t. - Az a csaj volt! - Rohanvást jött ki az öltözőből. - Az a lökött csaj volt odabent! Csak kérdezze meg. Ő csinálta. Maga odaadja neki a szép babáját, és nézze csak meg, hogy mit művelt vele! Na, lefogadom, hogy most aztán már maga is megbánta. Lefogadom, hogy sohase ad neki még egyszer valami szépet, mi? És higgye el, az

csak jót tesz majd neki! - Jeremiah, nyugodj meg! - Szent ég, hölgyem - mondta, és egészen közel hajolt hozzám, kikerekedett szemekkel -, most mit fog csinálni vele? Reuben és Philip került elő az öltözőből, az ő szemük is hatalmasra tágult ettől a drámai eseménytől. Aztán előgurult Brucie, közönyösen, mint mindig. De Jadie nem jött elő. - Itt a reggeli beszélgetés ideje - mondtam hangosan. - Gyerünk, mindenki! Jadie még mindig sehol. - Én megmondhattam volna, hogy ne adjon neki semmit. Megmondhattam volna, hogy nem egy rendes csaj. Lefogadom, hogy most azt fogja mondani, hogy nem ő volt. Elbassza a maga babáját, és akármibe lefogadom, hogy azt képzeli, hogy maga majd hisz a kis ártatlan pofájának, amikor aszongya, hogy nem ő tette. - Jeremiah, légy szíves. - Megfogtam, megfordítottam és gyöngéden az olvasósarok felé irányítottam, ahol a reggeli beszélgetéseket szoktuk tartani. Azután az öltözőhöz mentem. Jadie? Most már gyere ki. Jadie nem volt bent. A baba ott maradt, de a helyiség üres volt. - Jadie? - Bementem az öltözőbe, azután a folyosóra nyílóajtóhoz. Kidugtam a fejemet. Jadie sehol. Visszatértem az osztályba. - Itt volt Jadie? Tényleg láttad őt, Jeremiah? - Naná, persze hogy láttam. De mikor meglátta, hogy mit csinált, kibaszott gyorsan lelécelt innét. Elnyújtottam reggeli beszélgetésünket, amennyire csak tudtam, remélve, hogy Jadie visszatér, de nem tette. A szünetben lementem Alice szobájába, hogy lássam, Amber ott vane. O ott volt, de a nővérének se híre, se hamva. Megkérdeztem Ambert, jött-e ma Jadie iskolába? Igen, jött. - Mikor elérkezett az ebédidő, és még mindig hiányzott, vonakodva beláttam, hogy telefonálnom kell a mamájának és elmondanom, hogy valahogy elvesztettem Jadie-t. - Hogy Jadie nincs ott? - mondta az anya a telefonba. - Persze, hogy nincs, itthon van. Nem mondta magának? Rosszul érezte magát, azt mondta, hogy hányt a mosdóban, úgyhogy hazajött. Nem mondott magának semmit? Csalódottan tettem le a telefont. - Nem én csináltam. Megijesztett a váratlan hang, felugrottam. Ott állt Jadie az osztályterem ajtajában. Nem viselt semmilyen kabátot vagy effélét, csak egy viseltes, agyonmosott tréningruha volt rajta és

papucs. - Tudja a mamád, hogy itt vagy? - Nem én voltam. Nem bántottam a babát. Esküszöm. Becsuktam az óravázlat-füzetemet. Tudom, hogy nem te tetted. Én tettem. Mert nem vettem észre, hogy ott van a hóban. Jadie halkan becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, és odajött az asztal másik oldalára. - De azt hiszem, te tudod, hogyan került oda. És azt is, hogy miért. Jadie szája legörbült, az arcát elárasztották a könnyek. Ültem, néztem őt. - Szóval, akkor most mihez kezdünk? Jadie sírni kezdett. Felálltam az asztaltól, bementem az öltözőbe és felvettem a babát. Aztán visszamentem az osztályba. Magam elé tartottam, méregettem. - Nos, azt hiszem, először is meg kell próbálnunk rendbehozni. Lefektettem a babát a mosdó melletti pultra, és elkezdtem leszedni róla a csatakos ruhát. Csak a feje sérült meg - mondtam. - Rengeteg hó esett, szerencsére jól kipárnázta a földet. Azt hiszem, elküldjük őt egy babakórházba, hogy meggyógyuljon. Jadie odajött mellém és élénk érdeklődéssel nézte, mit csinálok. - Először is jól megmossuk. Vedd elő a mosogatószeres flakont a mosdó alól. Szerintem a piszoktól sokkal rosszabbnak látszik a dolog, mint amilyen. - Ezzel bedugaszoltam a mosdót, és meleg vizet engedtem bele. Jadie, még mindig könnyek között, hosszú másodpercekig nem mutatta jelét, hogy elő akarná venni a folyékony mosószert. Aztán vonakodva letérdelt, és kinyitotta a szekrényajtót. - Ha a dolgok rossz irányba mennek - mondtam -, akkor megpróbáljuk őket rendbehozni. Néha sikerül. Néha nem. De a próbálkozás akkor is segít visszaszerezni a kontrollt az események felett, ha esetleg kudarcot vallunk. Lesikáltam a babát, aztán kiemeltem a vízből. Fura módon így tisztán még romosabbnak tűnt, mint piszkosan. A sérült arc éles ellentétben állt a test finoman kidolgozott hajlataival. Jadie nekitámaszkodott a pultnak, és nézte, amint előveszek egy régi törülközőt, és megtörölgetem a babát. Óvatosan kinyújtotta az egyik kezét, és egy ujjal megcirógatta a baba karját. - Ha elmondok mindent - kérdezte lágy hangon -, akkor a rendőrök megkeresik Tashee-t? Ránéztem. - Megpróbálják megkeresni? - Azt szeretnéd? - kérdeztem.

- Én mindig megpróbáltam vigyázni rá. Nem volt akkora, mint én. Olyan idős volt, mint én, de sokkal kisebb. Próbáltam neki segíteni, amennyire csak tudtam... Tovább szárogattam a babát, végigfuttattam a törülközőt a puha végtagokon. - Hinni fognak nekem? - kérdezte Jadie. - Sose derül ki, ha nem próbáljuk meg. Jadie felnézett. - Maga velem marad? Ha elmondom? Ha most megcsinálom? Bólintottam. - Hát persze, hogy veled maradok. Akkor beszélünk Mr. Tinbergennel? Jadie mély lélegzetet vett, és aztán, végre, bólintott. - Rendben. A történelem ismételte önmagát. Jadie nem mondta el. Abban a pillanatban, amint odaértünk Mr. Tinbergen irodájához, néma lett, mint a kő, és a fejét védekezően behúzta hajlott vállai közé. így hát én voltam az, aki felidézte a kettőnk közt végbement lassú folyamatot, a bensőséges pillanatokat. Ültünk a kemény műanyag székeken, fürödtünk Mr. Tinbergen irodájának éles, fluoreszkáló fényében, és én beavattam az igazgatót az öltözőszoba világába. Mr. Tinbergen arckifejezése megfagyott, miközben meséltem. Holtsápadt lett. A tekintete lehullott az arcomról, és nyugtalanul kóborolt körbe a szobában. Azon a délutánon többször már nem is nézett a szemembe. - Mit akar, mit csináljak? - kérdezte, mikor befejeztem. A hangjában váratlan panaszos tónus érződött. Aztán a pillantása újból körbejárt a szobában, mintha valami otthonos dolgot keresne, amit nem talál. -Azt hiszem, ez egy kissé meghaladja a képességeimet - mormolta. Segítségre lesz szükségünk. Ez nem olyan döntés, amelyet egyedül szeretnék meghozni. Jadie-re pillantottam. Kétrét görbedve kuporgott mellettem, egy agykárosult részleges merevségével, végtagjait a testéhez húzta, ujjai görcsösen szorították a ruhája anyagát. A fejét olyan mélyre hajtotta, hogy nem láthattam az arcát, de nem is kellett látnom, hogy tudjam, a száját szorosan összepréseli. - Maga biztos ebben? - kérdezte Mr. Tinbergen, és Jadie-re nézett. - Biztos benne, hogy a gyerek tudja, mit beszél? - Igen. - Segítségre lesz szükségünk. Az első ember, akit Mr. Tinbergen felhívott, Arkie volt Falls Riverben. - Eljönne hozzánk? Most rögtön? - kérdezte. Miután befejezte a hívást, pillanatnyi szünetet tartott, a kagylót az állán nyugtatva, azután felhívta a Szociális és Gyámügyi Hivatalt. Röviden elmagyarázta, hogy jelentenie kell egy esetet, melyben gyerekbántalmazásra gyanakszunk, és kérte, hogy küldjenek ki egy megbízottat.

Mivel mindkét ember, akit vártunk, Falls Riverből jött, fél órával kellett számolnunk, amíg ideérnek az iskolába. Felemelkedtem a székről, hogy visszamenjek az osztályba és lehozzam Jadie iskolai kartotékját és a saját jegyzeteimet. - Akarsz velem jönni? - kérdeztem Jadie-t, de hallgatott, és mozdulatlan maradt a piros műanyag széken. Még egy bólintásra vagy fejrázásra sem volt képes. Odatérdeltem a szék mellé. - Gondolod, hogy tudsz majd beszélni, Jadie? - kérdeztem, és mélyen lehajoltam, hogy lássam az arcát. Gyöngéden hátrasimítottam a haját. Semmi válasz. - Tudom, milyen ijesztő ez neked. Tudom, hogy megrémültél, de gondolod, hogy képes leszel rá? Én veled maradok. Itt leszek végig. Semmi válasz. - Muszáj lesz valamit mondania - szólt Mr. Tinbergen. Jadie felemelte a tekintetét, hogy a szemembe nézzen, de a fejét nem mozdította. Görcsbe merevedett kezének egy szinte érzékelhetetlen mozdulatával a szájára préselte az ujjait. Arkie érkezett elsőként. - Hát, te aztán tudod, hogyan rángasd meg a forró drótokat, igaz? kérdezte, amikor találkoztunk az iroda előtt. Ereztem hangjában az ingerültséget. Talán azt hitte, hogy aránytalanul felfújom az egészet, és hagyom, hogy a felajzott képzeletem magával ragadjon, holott megoldhattuk volna mindezt sokkal békésebb, civilizáltabb módon is. Vagy talán csak fáradt volt és éhes, ahogy én is, és bosszantotta, hogy ugrasztották, amikor sokkal szívesebben ment volna már haza. A gyámügy megbízottját Delores Verneynek hívták. Alacsony, túlsúlyos, ötvenes nő volt, nagy, bagolyszerű szemüveget viselt, amit feltolt a feje tetejére. A tövénél barna, végein vakító szőke, tépett fazonra vágott haja most az égnek meredt, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy Jeremiah-é szokott, amikor hajvágásra van szüksége. A mosolya viszont könnyed volt és szívélyes, és olyan melegen rázott velem kezet, mintha régi barátok volnánk. - Azt hiszem, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy itt egy bűncselekményt követtek el mondta, mintegy üdvözlésképpen. - Annak alapján, amit nekem mondtak, minden további nélkül gondozásunkba vehetjük ezt a gyermeket, és minden bizonnyal a többieket is a szóban forgó családból, legalábbis egyelőre. Arra, hogy ilyen rövid határidővel gyámság alá helyezési határozatot szerezzek, egy lehetőségem van, az, hogy bevonom a rendőrséget, ezért már fel is hívtam őket. Pár percen belül érkezik egy rendőrtiszt. Ez a párbeszéd, akárcsak a másik Arkie-val, az első irodában zajlott, míg Jadie ott maradt Mr. Tinbergennel az ő irodájában. Ő is és én is azonnal rádöbbentünk, hogy a legkomolyabb probléma, amivel szembe kell néznünk, az nem a bántalmazás, hanem Jadie leírhatatlan

rettegése. Még mindig nem szólt egy szót sem, még Mr. Tinbergennek sem. Mr. Tinbergen meg én felváltva üldögéltünk Jadie-vel, illetve fogadtuk az érkezőket a másik irodában, abban a reményben, hogy az új emberek rohama nem fogja még jobban megrémíteni, így azután mindenki ide-oda futkosott a helyiségek között, valami zűrzavaros koreográfia szerint. - A legszívesebben a mi Falls River-i rendőrségi emberünkkel dolgoznék - mondta nekem Delores. - Tudom, hogy mindenekelőtt a peckingi rendőrséggel kell konzultálnunk, de mi van itt egyáltalán? Két rendőr? Három? Nem bíznék rájuk egy ilyen ügyet. Női tisztet kértem gyerekáldozatok esetén ez a szokásos eljárás, ha egyáltalán lehetséges -, és az én ismerősöm Falls Riverben már elég tapasztalt ehhez. Az egyik legjobb szakértő a gyerekbántalmazások terén az egész államban. Na már most - mondta, és szünetet tartott, hogy levegőt vegyen -, ki tesz feljelentést? A szívem már rég megállt - tudtam, hogy miként Pandora, kinyitottam a doboz fedelét, és azt már soha senki nem tudja becsukni. A rendőrnőt Lindynek hívták. Sokkal fiatalabb volt, mint vártam, talán nem is több, mint harminc, és elragadóan csinos. Nagy barna szemek és fényes, szépen vágott frizura ékesítették az arcát, olyan volt, mint egy hollywoodi sztárjelölt, nem pedig olyan, mint egy középnyugati rendőrtiszt. Még vonzóbbá tette, hogy nem egyenruhát viselt, hanem stílusos, lezser köznapi öltözéket. Lindy

már

több

gyermekbántalmazásos

ügyben

dolgozott

együtt

Deloresszel,

kompetensnek és magabiztosnak látszott. Ebből én is bátorságot merítettem. Másfelől a peckingi rendőrségtől érkezett pasas nem volt túl készséges. Ha nincs konkrét bizonyíték, hajtogatta makacsul, akkor csak a gyerek szava van a szülei ellen. Ondóváladékot kell találnunk, különben ebből nem lesz bűneset. Váratlanul azon kaptam magam, hogy újból megpróbálom lefokozni az okkult kapcsolat jelentőségét. A Mr. Tinbergennél töltött első néhány felajzott percben könnyű volt szóba hozni a törött babát, a feketemise-szimbólumot, és Jadie meséinek más bizarr aspektusait, amelyek a rituális bántalmazást támasztották alá, de ahogy telt az idő és egyre több szakember csatlakozott hozzánk, azt éreztem, hogy egyre kevésbé kívánok a nyilvánvaló tények mögé hatolni. Igen, mondtam nekik, voltak nyilvánvaló jelei a bántalmazásnak, kiváltképpen szexuális bántalmazásnak. Igen, mondtam, erős a valószínűsége, hogy egynél több ember lehet érintett a dologban. De nem tudtam rávenni magamat, hogy ennél is többet próbáljak közölni, és kijelentsem, hogy valójában egy szektát, vagy effélét keresünk. Mikor Lindy felém fordult és azt kérdezte, szerintem pontosan ki bántalmazta Jadie-t, elhallgattam. Valóban, kikről volt szó? Dadogva próbáltam elmagyarázni, hogy Jadie bizonyos

fedőnevekkel illeti őket. Ezen a ponton Arkie felugrott, és közölte, hogy Jadie alighanem konverziós zavarban szenved, és könnyen lehet, hogy vagy ő saját maga bomlik szét egy egész csapatra való személyiségre, vagy pedig a bántalmazóját, illetve bántalmazóit alakítja képzeletében megtöbbszörözött személyiségekké. Vagy mindkettő. Természetesen, mondta Arkie, a szexuális bántalmazás mint ok gyakran felmerül konverziós zavar esetén. Ekkor elhallgattam, nem tettem hozzá semmit Arkie állásfoglalásához. Hálás voltam már azért is, hogy Jadie-t sikerült kiszabadítani hazulról. Ez volt a lényeg. Jadie maga egy cseppet sem segített. Annak ellenére, hogy előzőleg beleegyezett a Mr. Tinbergennél való beszélgetésbe, valósággal megfagyott abban a pillanatban, hogy beléptünk az irodába, és azóta nem szólt egyetlen szót sem. Időnként sikerült egyet bólintania, ez volt minden. Összegörnyedve, görcsben ült, minden izma megmerevedett, úgy tűnt, hogy kővé dermedt a félelemtől. Majdnem negyed nyolcig maradtunk ott az irodában azon az estén, magunk között taglalva a gyanúba fogható bántalmazások fajtáját és kiterjedését, a lehetséges elkövetőket, Jadie pszichológiai állapotát és a többi családtagét is. Eldöntöttük, hogy Jadie, Amber és Sapphire azonnal a Gyámügyi Hivatal gondozásába kerülnek, egy nyolcnapos hatályú biztonsági őrizettel, és ez alatt a rendőrség kivizsgálja az ügyet. Ekkor elérkezett az ideje, hogy a szakemberek átvonuljanak a rendőrségre. Azt mondták, hogy Mr. Tinbergen, Arkie és én valószínűleg már hozzátettük a magunkét az ügyhöz ma estére, úgyhogy nem kell velük mennünk. Már rendelkeztek a tanúvallomásainkkal, és ennél többet jelenleg nem tudtunk nyújtani. Mostantól az események a mi hatáskörünkön kívül estek. Érzelmi érintettségem ellenére el tudtam fogadni ezt, de kifejeztem aggodalmamat Jadie miatt; nem tudtam, jól érzi-e majd magát, ha egyedül kell elmennie a rendőrautóban Lindyvel és Deloresszel, nem lenne-e jobb neki, ha valamelyikünk vele tartana? Lindy rámutatott, hogy a jelen helyzetben a különleges őrizet miatt tartózkodnunk kell mindentől, ami a gyerek mondanivalóját akaratlanul is befolyásolhatja, ezért jobb, ha a kapcsolatunkat a minimumra redukáljuk. Úgy tűnt, Jadie elfogadja ezt a lépést. Lindy kezét fogva tűnt el az iskola kapuján át, vissza sem nézett. 9.15-kor Lindy telefonált a peckingi rendőrség épületéből. Behozták az Ekdahl családot, mondta. A mamát és a papát teljesen feldúlta a helyzet. Amber, akit Jadie-től és a szüleitől elkülönítve kérdeztek ki, tagadta, hogy bármiféle tudomása lenne bántalmazásról. Jadie senkivel sem volt hajlandó beszélni semmiről. Amióta odaértek, még egyetlen szót sem sikerült kihúzni belőle. Lindynek említenie sem kellett azt a mérhetetlen frusztrációt, amit Jadie hallgatása okozott neki, mert hallatszott a hangján, de azt elég nyilvánvalóvá tette, hogy

ez a magatartás mennyire káros lesz nekünk. Elmondta, hogy már hívta Arkie-t, és Arkie azt javasolta, hívjon engem. Én vagyok az, aki a némákat szóra bírja. A rendőrségen a recepción vártak, átvezettek egy elektromos zárral felszerelt erős ajtón, majd egy hosszú folyosón egy nagy hátsó szobába vittek. A szoba tele volt emberekkel, leginkább a Falls River-i Gyámügyi Hivatal embereivel, de mindenféle rendőrségi személyzettel is. Lindy üdvözölt. - Biztonsági őrizetbe vettük a lányokat, és Deloresnek sikerült találnia egy rövidtávú elhelyezésre alkalmas nevelőotthont a Vöröskeresztnél, amely befogadja mindhárom kislányt erre a hétre. Ez szuper, mert azt jelenti, hogy elég közel lesznek, és továbbra is itt járhatnak iskolába. Azt hiszem, így most a legjobb. Enélkül is éppen eléggé viharos hét elé nézünk. Még mindig nem sikerült semmit sem kiszedni Jadie-ből, és a pokolba is, Torey, az egész hetet dobhatjuk a szemétre, ha a kislány megmarad ennél a hallgatásnál. Imádkozom az Úristenhez, hogy rá tudd venni, hogy meggondolja magát. - Az egyik nem beszél, a másik be se fogja - mormolta Delores. - Próbáltam elmagyarázni a hatévesnek, hogy erre a hétre egy másik családdal lesznek, és erre kitört rajta a hisztéria. Teljesen magánkívül van. - Nehéz lesz - mondtam. - Miért? - kérdezte Delores. - Ez a család tökéletesen zárt. Az anya egyszer azt mondta, hogy soha nem hagyták a lányokat senki másra, egyáltalán soha. Még egy bébiszitterre sem, egy este erejéig sem. - Jézusmária, te viccelsz? Odavezettek az egyik kihallgatószobához, és kinyitották az ajtót. Ott ült Jadie egyedül. Bementem, a tiszt becsukta mögöttünk az ajtót és otthagyott minket. Kicsi helyiség volt, még az iskolai öltözőnél is kisebb. A falakat parafa tapétával borították be, hogy biztosítsák a teljes intimitást. Az ajtó melletti kapcsoló piros lámpát gyújtott fel a folyosón, ebből tudták az ott lévők, mikor nem tanácsos belépniük. Az ablaktalan szobának egy fémlábas asztal, három műanyag szék és egy irattartó polc volt minden bútorzata. Jadie egy széken ült, amit az asztalhoz toltak. Úgy összegörnyedt, hogy a homloka az asztallapot érte. - Ez aztán a hosszú éjszaka, igaz? - mondtam, és odamentem hozzá. Kihúztam egy széket, és leültem. - Fáradt vagy? Bólintott. Én is fáradt voltam. Az este olyannyira kimerített, hogy ott ültömben az érzékeim szinte teljesen kikapcsoltak. Erős együttérzés töltött el Jadie iránt, már-már anyai, olyan erős, és

szerettem volna a karomba venni és védelmezni őt, de ez volt minden. Nem tehettem mást, csináltam, amiért beküldtek oda. - Elmondták neked, mi fog most történni? - kérdeztem. - Lindy azt mondja, hamarosan elengedik a mamádat és a papádat, de úgy gondolják, jobb lenne, ha te és a húgaid egyelőre nem mennétek haza. Csak addig, amíg kivizsgálják az ügyet. Úgyhogy ti hárman a Vöröskereszt egyik otthonába mentek. Nevelőotthonba. Eléggé hasonlóan ahhoz, ahogy Philip él, egy nevelőanya és egy nevelőapa fog gondoskodni rólatok, amíg ott vagytok. Jadie rákönyökölt az asztalra és feltámasztotta a fejét a kezeivel. Nem úgy tűnt, mintha figyelne rám. Azt hiszem, már mindketten annyira elfáradtunk, hogy legszívesebben némán ültünk volna egymás mellett. - Továbbra is a mi osztályunkba fogsz járni. Tehát ezután is fogunk találkozni. Az asztalon Jadie mellett két rongybaba feküdt, az egyik férfiruhában, a másik női ruhában. A lánybaba egy kissé távolabb feküdt. Jadie kinyúlt az asztal fölött, és megfogta a lánybabát. Maga elé tartotta és rábámult. - Jadie, az nem segít, ha nem beszélsz nekik. - Maga beszélt nekik Tashee-ról? - Elvárod tőlem, hogy én végezzem el az egész feladatot, Jadie, de én nem tudom egyedül elvégezni. Neked kell Tashee-ról beszélned. Te vagy az, akivel megtörtént, nem én. Te vagy az, aki tudja. - Én nem tudok beszélni róla. - De igen. És muszáj. - Nem tudok. Itt pókok vannak. Láttam őket. Mindent hallanak. El fogják mondani Miss Ellie-nek, hogy mit csináltam. - Ennek most már vége van, szívecském. Éppen most teszünk pontot ennek a dolognak a végére. - Még nincs vége - mondta gyászos hangon. - A pókok figyelnek. A kimerültség véget vetett a türelmemnek. Kétségbeesetten sóhajtottam. - Figyelj, Jadie, mit tehetnék még érted? Egy palack rovarirtó segítene? Ha én magam végigfújom itt ezt a szobát, akkor beszélsz velük? Közel a könnyekhez, rám nézett. - Nem! Kérem, mondja el maga! Mikor Jadie-nél végeztem, bejött az egyik szociális munkás, és átvitte őt egy másik szobába, ahol Amber volt. Adtak nekik egy kisebb dobozra való kopott játékot, habár mindkét kislány túl fáradt volt már ahhoz, hogy törődjön velük. Én lementem Lindyhez és Deloreshez,

akik azokat a problémákat taglalták, amelyekkel szembe kell néznünk, ha Jadie nem beszél. Vagy tíz perccel később hallottuk, hogy ajtók nyílnak és csukódnak. Hangok szűrődtek be hozzánk a folyosóról. - Ez az Ekdahl házaspár lesz, most mennek el – mondta Delores, és hátralökte a székét. Idehozom a lányokat, hadd köszönjenek el. Amikor már mindenki kiment, óvatosan kiléptem a folyosóra én is. Kellemetlenül érintett, hogy ennyi problémát okoztam, úgyhogy nem szívesen találkoztam volna velük. Tudtam, hogy én romboltam szét ezt a családot, és még mindig nem lehettem biztos abban, hogy a megfelelő személyekre mutattam rá. Ugyanakkor kíváncsi is voltam rájuk. Mindketten kábultnak látszottak. Mr. Ekdahl, szikár és inas férfi, gyérülő, kócos hajjal, hátralépett, amint Amber rohanva jött a folyosón. - Mami! Mami! - sikoltotta Amber teljes hangerővel. - Vigyél magaddal! Haza akarok menni! - Mrs. Ekdahl magához szorította kislányát. Az asszony kinyúlt ruháiban lompos volt és elnyűtt. Semmi sem volt a viselkedésükben, ami megkülönböztette volna őket a milliónyi hasonló középnyugati családtól. Azt hiszem, ahogy kiléptem a folyosóra, azért imádkoztam, hogy legyen valami egyértelmű jel, valami, ami megadja a kulcsot az igazsághoz. Ha mást nem, legalább a gonoszt szerettem volna valahogy érzékelni bennük, és azzal a bizonyossággal távozni, hogy ezek az emberek bűnösek abban, amivel gyanúsítom őket. Kellett lennie bántalmazásnak. Még ha az okkult kapcsolatot sohasem lehet bebizonyítani, még ha úgy találják is a hatóságok, hogy Jadie csak egy súlyosan zavart gyerek, aki képes a legrémesebb dolgokat felidézni puszta fantáziával, akkor is biztosan éreztem, hogy az egésznek a gyökerénél valami igazi borzalom rejlik. És mégis ott álltam rettegve, hogy nem a megfelelő embereket gyanúsítom. A csoport éppen az elektromosan záródó ajtó előtt állt. Amber kétségbeesetten kapaszkodott az anyja szoknyájába, és sírt. Senki sem vett észre, úgyhogy lementem abba a szobába, ahol Jadie-t és Ambert helyezték el. Jadie most is ott volt, még mindig a padlón ült a játékdoboz mellett, egy leharcolt külsejű Barbie babával a kezében. - A szüleid most mennek el. Elköszönsz tőlük? - Nézze, milyen hosszú haja van ennek a babának - közölte Jadie. - Nekem is van pár Barbie-m otthon, de egyiknek sincs ilyen haja, mint ennek. - Mondom, a szüleid épp most mennek el. - De nincsenek ruhái. Nekem vannak babaruháim. Szeretném, ha enyém lehetne ez a Barbie.

— Jadie... Végre felemelte a fejét és felnézett rám, sűrű haja a vállára omlott. - Maga elköszön tőlük helyettem, jó? Meghökkentem, és szemügyre vettem Jadie-t. - Most nem fogod látni őket egy jó darabig. Amber odament, hogy elköszönjön. Nem akarsz te is jönni? - Nem, én most el vagyok foglalva ezzel a játékkal - mondta kifürkészhetetlen érzéssel a hangjában. - Maga köszönjön el helyettem. A folyosó távoli végében Ambert éppen lefejtették az anyja lábáról. Én hátra maradtam, zavarban, hogy látnak, rémülten attól, amit ezen az estén végigcsináltam. Végül berregve kinyílt az ajtó, és egy rendőr kitárta, hogy kiengedje az Ekdahl házaspárt a rendőrségi épület elülső részébe. Az ajtó automatikusan bezárult: hosszú, hangos sóhajt hallatott, végül a zár a helyére kattant. A még mindig zokogó Ambert egy szociális munkás a karjában vitte el. Az ezt követő csendben Jadie jelent meg a folyosón. Elcsoszogott mellettem, és odament az ajtóhoz. Mikor odaért, megpróbálta kinyitni. Delores meglátta, és odasietett hozzá. - Már nincsenek itt, szívecském - mondta. Jadie megrázta a kilincset. - Ó, drágám, igazán sajnálom. Már elmentek. Jadie tett még egy próbát, aztán megszólalt. - Csak látni akartam, hogy az ajtó jól be van-e zárva.

HUSZONNÉGY

Jadie nem jött másnap iskolába, gyanítottam, hogy az előző hosszú éjszaka eredményeképpen. Mikor a rákövetkező napon felbukkant, rá sem lehetett ismerni: mintha egy egész más gyerek lépett volna az osztályterembe. A szó szoros értelmében kicserélték. Sötét hajtömegét, amely mindig szabadon és legtöbbször kócosan lobogott körülötte, most oldalt csinosan elválasztották. A szélesebb oldalon nagy fehér csat fogta hátra az arcából, és a többit hosszú, dugóhúzószerű loknikba fésülték. Ezeket aztán két lófarokba fogták össze, és piros masnikkal kötötték meg. A hatás egyszerre volt szokatlan és megejtő. Az átalakulást azzal tették teljessé, hogy Jadie élénk színű, piros-fehér kockás ruhát viselt húzott ujjakkal, ami aligha volt az övé. - Huhúúú! - ordította Jeremiah, amikor meglátta. - Nézzék ezt a csajt, azannyát! Hát nem olyan, mint a habos torta? - És ajkait cuppogtatva rohant Jadie után. - Kopj le - felelte Jadie tömören. - Jeremiah, légy szíves, ülj le. - Jó, de nézze ezeket a fürtöket, hölgyem. Meg akar vadítani egy pasit ezekkel a fürtökkel! - Egy pillanatnyi szünetet tartott, erősen gondolkodott. - Egy famm fatál, az lett belőle. - Ne is törődjön vele - mondta Jadie undorodó hangon. Boldogabbnak látszott. A testtartása már nem volt olyan merev, a mozdulatai felszabadultak. Elviselte Jeremiah figyelmét, megengedte Philipnek, hogy vele dolgozzon, és ősidők óta először vette tudomásul Reuben és Brucie létezését. De a számtanóra alatt, amikor visszavitte a dossziéját és letette az ablakpárkányra, rajtakaptam, hogy kibámul az ablakon a házuk felé. - Hiányzik az otthonod? - kérdeztem halkan, megérintve a vállát. - Ambernek igen. - És neked? Egy pillanatra beharapta az ajkát, azután lassan bólintott. - Igen, hiányzik. Legjobban a mamám. Hiányzik az esti jóéjszakát-puszi. Hiányoznak a Barbie babáim. Alig kaptam meg valamit a saját játékaimból, és folyton eszembejut, hogy vajon mi lett velük. Hiányzik az, ahogy a dolgok azelőtt voltak. Délben Jadie csatlakozott a többiekhez az ebédlőben, életében először ebédelt az iskolában. Lekísértem a gyerekeket, majd visszamentem a terembe a saját dobozos ebédemért, hogy levigyem a tanáriba. De kicsengetés előtt sókerámiáztam Brucie-val, úgyhogy

bementem a lányok mosdójába, hogy lemossam a kezemről a sót, mielőtt megebédelek. Egy csomó kisebb gyerek volt ott, dolgukat végezték és kezet mostak, amikor észrevették, hogy megjelent egy tanár, gyorsan elszeleltek. Kifutott az utolsó is, mégis olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Körülnéztem. Ott állt, pont az ajtó mögött Amber. Öt is meglehetősen kicsinosították, akárcsak Jadie-t. Az ő haja sosem volt annyira megzabolázhatatlan, mint Jadie-é, de egy kicsit mindig vadócnak hatott. Most az ő hosszú szőke fürtjeit is gondosan megfésülték, a két elválasztott részt szépen hátrasimították és megkötötték egy masnival. Mint Jadie, ő is kissé divatjamúlt öltözéket viselt, ami arra utalt, hogy adományozásból származik. -

Hello - mondtam.

- Mit csinált a mamámmal és a papámmal? - Én nem csináltam velük semmit - feleltem, de néni voltam egészen biztos abban, hogy igazat mondok. - Akkor miért nem mehetünk haza? - Ha minden jól alakul, akkor biztos vagyok benne, hogy hazamehettek. A rendőrségnek és a Gyámügyi Hivatalnak azonban kell egy kis idő ahhoz, hogy meggyőződjenek róla, minden rendben nálatok. Amber egy kicsit felszegte a fejét. - Maga elhiszi, amit Jadie mond magának - mondta halkan, szemrehányóan. - Mi csak biztosak szeretnénk lenni abban, hogy minden rendben van körülöttetek. - Jadie nem tehet arról, hogy ilyen. Rosszul született, és ezért nem tudja, hogy mit beszél. Nem tehet róla, nem az ő hibája, de magának nem kéne hallgatnia rá. A délutáni szünetben Jadie odaállt mellém. Hideg, szürke decemberi nap volt erős széllel, amely szúrós havat tépett le körben a játszótér szélére halmozott hókupacok tetejéről. Az épület egy beszögellésének védelmébe húzódtam, onnan néztem a gyerekeket. Jadie mellettem állt. - Nem tudok majd magával többet beszélgetni - mondta, miután percekig csendben voltunk. - Miért? - Mert Amber és én most már taxival járunk. Nem maradhatok itt tanítás után, mint azelőtt. Most már engem is le kell vinnie a kocsinkhoz, ahogy a fiúkat szokta. - Egy kis büszkeség volt a hangjában. Azt hiszem, tetszett neki, hogy úgy élhet, mint a többiek. - Ha beszélgetni akarsz, valahogy biztosan találunk rá módot. Jadie közelebb húzódott, ahogy feltámadt a szél. A csizmáink körül hó szitált. - Beszélt

már nekik Tashee-ról? - kérdezte halkan. - És te? Szünet, azután megrázta a fejét. - Nem hinnének nekem, ha elmondanám. Maga mondja el, jó? Maga felnőtt. Amit maga mond, azt el fogják hinni. Lenéztem rá. - Én elmondtam nekik mindent, amit tudok, ez a legtöbb, amit tehetek. Nem velem történt. - Kihoztak nekem ilyen babákat. Lyukak vannak rajtuk. Tudja? Érti, lyukak a fenekükön, a kakinak. És szőrös a hónaljuk. - Iiiigen - mondta Jadie, mosolygott és egy grimaszt vágott. - A férfibabának fütyülője van. És a kisfiúnak is. Bólintottam. - Azért, hogy könnyebb legyen elmagyaráznod, mi történt veled. - Amber nem akarja megérinteni őket. Megijed tőlük. Olyanok, mint azok a babák, amiket Jockey csinál. Az ő babáinak is van fütyije, nagy és kemény. Ambernek rémálmai vannak azokról a babákról. - Elmondtad már ezt a szociális munkásnak? Jadie nem válaszolt. - Muszáj, hogy beszélj nekik, Jadie. Ez nem tréfa. Én melléd állhatok, támogathatlak téged, de nem lehetek az az ember, aki mindent elmond, mert nem én voltam ott. Ha én próbálom meg elmondani, lehet, hogy tévedek, és nem úgy mesélem, ahogy történt. Márpedig nagyon fontos, hogy ne legyen tévedés ezzel az egésszel kapcsolatban. Muszáj, hogy minden igaz legyen. Jadie hozzám bújt, ahogy a szél fújt. - Komolyan, Jadie. Beszélned kell velük. El kell mondanod nekik a saját szavaiddal, hogy mik történtek veled. Ha tőlem hallják, az sajnos nem lesz elég, csak akkor fogadják el, ha te is beszélsz. - Amber már nem szereti magát - mormogta válaszul Jadie. - Tudom. - Gyűlöli magát. - Igen, el tudom képzelni. - Mondtam neki, hogy maga jót tett, hogy maga segít, hogy kikerüljünk ebből. Azt mondtam neki, hogy szeretnie kéne, mert maga az Isten. De nemet mondott. Azt mondta, maga nem Isten. - Hát, ebben igaza van. Jadie jóindulatúan vállat vont. - Én nem vagyok Isten, Jadie. Már réges-rég elfelejtette, hogy ne hidd ezt. - Nem érdekel.

- És az is rendben van, ha Amber dühös rám - mondtam. - Egy csomó ijesztő dolog történt vele teljesen váratlanul. Jadie kissé félrebillentette a fejét, amitől a kolbász alakú fürtök legördültek a vállán. - De Tashee még mindig szereti magát. - Szeret? - Tashee azt mondja, hogy Amber nem tud semmit. Amber még túl kicsi, és nekem gondoskodnom kell róla. Sapphire-ról is gondoskodnom kell, mert ő a legkisebb. - Szünet. Nem hiszem, hogy Sapphire utálná magát. Ö még annyira kicsi, hogy semmit sem ért. Nyugtalanul ránéztem. - Hogyan mondja el neked Tashee ezeket a dolgokat? Jadie vállat vont. - Csak úgy elmondja. Tudja, azt hiszem, hogy amikor Tashee meghalt, a szelleme belém bújt, hogy beszélni tudjak az érdekében. Én figyelek, és aztán rágondolok, és olyankor hallom őt. Azt gondolom, amit ő akar. Megmondja, hogyan tegyem boldoggá, és aztán azt próbálom csinálni. A szívem megdermedt.

HUSZONÖT

A hét a találkozók, konzultációk, telefonozgatások és töredezett beszélgetések kusza folyamává vált. Két alkalommal szociális munkások jöttek az iskolába a babáikkal és egyéb felszerelésekkel, hogy kikérdezzék Jadie-t és Ambert. Megjelent a rendőrség, átfésülték Jadie kartotékját, és egyénileg beszéltek velem, azután Mr. Tinbergennel, majd Alice Havers-szel, aki két évig foglalkozott Jadie-vel az iskolában. Újra meg újra láttuk, hogy rendőrautó parkol az út másik oldalán, az Ekdahl-ház előtt. Nagyon kevés információ jutott el hozzánk az iskolába a nyomozás eredményeiről, amit eleinte nagyon elbizonytalanítónak találtam, a végén meg kifejezetten lesújtónak. Annak ellenére, hogy én hívtam fel az esetre a rendőrség és a gyámügy figyelmét, most nagyon is a vizsgálat perifériájára kerültem, és félelmem, hogy nem fognak perdöntő bizonyítékot találni, a hét folyamán egyre nőtt. Még nehezebben viseltem a határozott figyelmeztetést, hogy ne beszélgessek Jadie-vei. Egyfelől arra biztattak, hogy csináljak mindent úgy az osztályban, ahogy szoktam, másrészt utasítottak, hogy kerüljem a lehetőségét bármiféle kettesben történő beszélgetésnek, nehogy afféle rávezető kérdéseket tegyek fel a gyereknek, mert ezek befolyásolhatják az ügy kimenetelét, amennyiben az valaha is a bíróság elé kerül. Ennek következtében, ahogy telt a hét, az a szörnyű érzésem támadt, hogy a Mr. és Mrs. Ekdahlt képviselő ügyvédek megpróbálják majd bebizonyítani, hogy én magam plántáltam a történetek csíráit Jadie termékeny képzeletébe. Mindennek eredményeképpen egyre kevésbé éreztem késztetést, hogy kiállják az okkultizmussal kapcsolatos feltevés mellett. Mivel Jadie megtagadta a beszédet, és a bántalmazás gyanúja csak szóbeli bizonyítékokon alapult, arról nem is beszélve, hogy csoportos bántalmazásról lett volna szó, így a rendőrségi ügyvédek folyamatosan azt sugallták, hogy ha a védelem kideríti, hogy én többször is jártam egy okkult könyvesboltban és ott a magát boszorkánynak mondó eladóval konzultáltam, akkor könnyűszerrel rám bizonyíthatják, hogy az okkult kapcsolat éppen tőlem ered. Szerettem volna kivonni magam ebből, és érintetlenül megőrizni a szakmai munkám becsületét. Lindy hivatali irodájának nyugalmában azért elmondtam neki valamennyit a gyanúmról. Nem lehetséges például, hogy Jadie számára azért volt ismerős a régi videolejátszó, amit

előző évben hoztam be az iskolába, mert valamikor már kapcsolatba került egy ilyennel? kérdeztem. - Mi van, ha a titkos cselekedeteket lefilmezték? Lehet, hogy ezért kérdezte tőlem Jadie számtalanszor, hogy vajon nem láttam-e őket a saját tévémen? Talán látta valahol, amint titokban visszajátsszak a felvételeket, és azt hitte, ezek nyilvános adások. Talán ezért hívtak mindenkit a „Dallas" szereplőinek nevén. Hát nem tökéletes álcázás ez? A tévére való hivatkozás révén egyértelműnek tűnhet egy kívülálló számára, hogy csupán gyermeki fantáziálásról van szó. Jadie ismételt utalása arra, hogy kólával itatták őket, szintén bizonyíték, mondtam Lindynek. Az egyik sátánizmusról szóló könyvben, amit az okkult könyvesboltban vettem, megemlítették, hogy gyakran tesznek Valiumot, vagy egyéb drogot alkoholmentes italokba annak érdekében, hogy az áldozatok engedelmesebben vegyenek részt a rituális aktusokban. Lehet, hogy túlzásnak tűnt ez az állítás, de Jadie a kólaivást mindig a Miss Ellie-vel töltött idő szerves velejárójaként említette, túlságosan is sokszor ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. És a kábult állapot természetesen megmagyarázná azt is, miért olyan hézagosak Jadie emlékei a részleteket illetően. Lindy láthatólag komolyan vette észrevételeimet, és különösen érdekelte a babával történt incidens. Ö is azt érezte, amit én, hogy minden szóban forgó dolog közül leginkább ez az, ami Jadie-n kívül valaki más részvételére is utal. Ugyanakkor ő is érezte azt a szakmai eredetű viszolygást, amit én. - Attól tartok - mondta Lindy -, hogy csak zavarosabbá teszi a dolgot, ha felhozod ezeket a zűrös témákat. Nekünk most az a legfőbb dolgunk, hogy biztonságba helyezzük a gyerekeket. Abból, amit mondtál, és abból, ahogy a legidősebb lány viselkedik, eléggé valószínűnek tartom, hogy a lányokat tényleg molesztálták, és utálnám, ha haza kellene őket ereszteni. De ha nekiállsz, Torey, hogy szellemekről, boszorkányokról és hasonlókról értekezz a bírósággal, akkor egyenesen mi magunk küldjük őket oda vissza. Az ügyvédeik egyszerűen lesepernek minket. Ugye érted? Értettem. Mivel még mindig képtelen voltam kétely nélkül hinni Jadie borzalmas történeteinek valóságosságában, igazán nem tudtam, ugyan miféle tanú is lehetnék én. Kétségbeejtő volt belegondolni, mit jelentene a szakmai előmenetelemnek, a hitelemnek ez az ügy, zavart, hogy könnyen bolondnak, vagy még rosszabbnak nézhetnek. így tehát nem tehettem mást, mint hogy beleegyeztem, hogy hacsak a nyomozás folyamán elő nem kerül valami konkrét bizonyíték, nem fogok lényeges szempontot kreálni a sátánista vonatkozásból. A Lindyvel való találkozóról hazaérkezve kimerülten zuhantam a karosszékbe a tévé előtt. Nem kínlódtam azzal, hogy ételt készítsek magamnak. Sőt még azzal sem, hogy levegyem a

kabátomat. Olyan elnyűttnek éreztem magam, hogy csak bekapcsoltam a tévét, ültem egy helyben és bámultam. Csengettek. Nem akaródzott ajtót nyitni, de az adott körülmények között ezt nem mertem megkockáztatni. Feltápászkodtam a székből. Amikor kinyitottam az ajtót, Lucy állt előttem. - Hello - köszönt idegesen, és körülnézett. - Nem szakítottam félbe valamit? - Annak ellenére, hogy mennyi időt töltöttünk együtt a nyáron, Lucy sosem járt a lakásomban, és azt hiszem, még mindig fantáziált arról a nagyvilági életről, amit én talán itt Peckingben is folytatok. Igazán csalódottnak látszott, hogy nem talált nálam senkit. - Gyere be. - Hirtelen ráébredtem, hogy még mindig rajtam a kabát, és gyorsan levettem. Én is csak most értem haza. - Nem akarlak zavarni, vagy ilyesmi. Csak itt voltam a közelben, és mivel alig látlak az iskolában... - Lucy rám nézett, pillanatnyi tétovázása kisebb csenddé nőtte ki magát. - Jól vagy, Torey? - kérdezte végül lágyan. - Azt hiszem, csak erre voltam kíváncsi. Úgy értem, mi mind tudjuk, min mész keresztül. Mindenki erről beszél a tanáriban. - Csücsülj le - mondtam, és mosolyogtam. - Kérsz valamit? Üdítőt? Kávét? - Nem, csak épp beugrottam. Szóval, hogy mennek a dolgok? - Leült a másik karosszékbe. - Jól vagy? Én is visszaültem, és változatlanul kezemben tartva a kabátomat, elmeséltem neki az egészet. Már sok mindent tudott Jadie furcsa másik világáról, de most elmondtam neki a legsötétebb részt is, a szorongásomat, hogy sokkal mélyebb és szörnyűségesebb dolgokról is szó lehet, mint közönséges szexuális bántalmazásról. A kételyeimet szintén nem tartottam titokban. Elmondtam, milyen problémákat látnak Lindy és a társai az ügy felderítésében, beszámoltam a sok különböző szempontról, ami egy ilyen természetű dolog bejelentésekor felmerül. Lucy csendesen figyelt, állát kezébe támasztva. Nem nagyon akartam Lucyt belevonni ebbe a dologba. Kedveltem őt, Peckingben ő állt hozzám a legközelebb, a bizalmasom volt. Az iskolai élet békésebb pillanataiban sok mindent megosztottunk egymással az életünkről. Jókedvre derítettük egymást jó és rossz napokon egyaránt. De Lucy megőrizte lényének eredendő, naiv és ártatlan oldalát, és ez visszatartott attól, hogy mindent megosszak vele. O otthon volt a maga világában, a fehér esküvők és bőséges vacsorák világában, amelyben havas napokon száncsengő csilingel. Nem szerettem volna, ha bárki is úgy gondol rám, mint afféle cinikusra, mert nem voltam az, de a realizmus iránti elkötelezettségem nem igazán passzolt bele Lucy világába. De most ott voltam fáradtan és megfélemlítve, és nagyon nagy szükségem volt egy megértő társra. Úgyhogy Lucy mindent

megtudott. Odaadóan figyelt, nem szólt egy szót sem, amíg csak el nem hallgattam. - Igazán azt hiszed, hogy ez zajlik a háttérben? Ez a rituális izé? Tényleg azt hiszed, hogy megöltek egy kislányt? - Hogy igazán őszinte legyek, ebben a pillanatban nem tudom, mit higgyek. Az egész olyan zavaros, még az én fejemben is. - De Jadie így hiszi? Bólintottam. - Mit talált a rendőrség? - kérdezte Lucy. -Nem mondtak túl sokat. Számomra most az egészben a kommunikáció hiánya a legrosszabb. Jadie-vel nem beszélhetek, nehogy véletlenül rávezető kérdéseket tegyek fel. A rendőrség senkinek nem mond semmit. A gyámügy járja a maga útját, nem tekintik kötelességüknek, hogy bármiről is értesítsenek, és persze nem is kötelességük. Én csak egy tanár vagyok. És Jadie... Jadie senkihez nem szól egy szót sem. - Sóhajtottam. - Bele fogunk bukni, előre érzem. Semmilyen bizonyítékot nem tudnak majd előásni. Vettem már részt más, szokványos bántalmazási ügyekben is, és elhiheted, az a bizonyítékmennyiség, amire a rendőrségnek szüksége van a vádemeléshez... hát... Eljutottunk idáig, és az egészet ki fogják dobni a szemétbe. Tudom. Hallottam saját hangomat, ahogy ezt mondom, és a sírás kerülgetett.. Lucy rám nézett. - Azt hiszem, pontosan azt teszed, amit kell. - De mi van, ha tényleg nem találnak semmit? Mi van, ha Jadie-nek végül haza kell mennie? Mi van, ha Jadie soha többet nem szól egy szót sem, én meg itt maradok ezekkel a rémes történetekkel a meggyilkolt gyerekekről és voodoo-babákról? - Torey, ha Jadie nem mond semmit másoknak, az nem azt jelenti, hogy neked sem mondott. Az, hogy nem találnak bizonyítékot, nem jelenti azt, hogy semmi sem történt. Bízz magadban! Ha őrülten hangzik, akkor őrülten hangzik, de attól még sajnos lehet, hogy igaz. - De ez itt Pecking... - motyogtam. Lucy vigyorgott. - Hé, ez az én szövegem, nem a tiéd! Elmosolyodtam. - Azt hiszem, most már helyesebb, ha így tesszük fel a kérdést: miért ne lehetne pont Pecking? A hét végén Arkie jelent meg az osztályom ajtajában. - Találkozónk van ma, tudsz róla? Bólintottam. - Ja, hallottam hírét. - Lindy kéri, hogy legyünk 4.30-kor a Falls River-i rendőrőrsön. Meg tudod oldani? El kell

dönteniük, melyik utat választják. Delores azt mondja, tud szerezni egy huszonnyolc napos hosszabbítást a biztonsági őrizethez, de nem hallottam semmit arról, hogy a rendőrség mire készül. Ha nem lesz vádemelés, akkor a gyerekek hazamennek a szülőkhöz. - És tőlünk mit akarnak? Arkie vállat vont. - Talán csak elvarrni a szálakat, gondolom. Ránéztem. Az elmúlt héten jócskán eltávolodtunk egymástól. Ereztem, hogy Arkie most sem osztja a meggyőződésemet, miszerint Jadie vádjai igazak lehetnek, és tudtam, hogy komolyan tart attól a tapintatlan figyelemtől, amelyet ez az ügy kiválthat a médiából. Nekem szánt megjegyzése legutóbbi vacsoránk alkalmából - „viszlát New York Times, hello, bulvársajtó" -, megragadt a fejemben. Nyilvánvaló, hogy Arkie szemében szakmailag lejárattam magam, és ez felkavart. - Te mit vársz ettől az egésztől? - kérdeztem. Arkie megvonta a vállát. - Igazságtételt, gondolom. A karácsonyi őrület idén sem maradt szerény keretek között, pedig igazán nem volt hozzá hangulatom. Az utcalámpákra és Falls River belvárosának kis fáira csillogó fényfüzéreket aggattak. Egy formátlan Mikulás állt a rendőrségi épület melletti sarkon, fekete haj lógott ki a sapkája alól, és fájdalmasan rázta a csengettyűjét. Ez a szólam keveredett a hangszórókból közvetített karácsonyi énekekkel, amikor az épületbe léptünk. - Szevasztok, srácok - üdvözölt minket Lindy, aki előrejött értünk a recepcióhoz. - Gyertek hátra. Számos szakember részvételére számítottam ezen a találkozón, ami a hét rendőrségi vizsgálatának eredményeit volt hivatva összefoglalni, de csak Lindy, Arkie, és én voltunk ott. Lindy érzékelhette meglepődésemet, mert így szólt: - Ez csak egy nem hivatalos alkalom. Gondoltam, tehetünk még egy kísérletet arra, hogy tisztázzuk a tényállást. Arkie és én bólintottunk. Kicsi, szürkére festett szobában álltunk, egy nagy asztalnál. Arkie és én kihúztunk egy-egy széket, és leültünk. Lindy, aki több köteg iratot hozott magával, velünk szemben telepedett le. Kiteregette az iratokat az asztalon. - Meg kell mondanom, ez nagyon nehéz esetnek ígérkezik - kezdte. - Bárcsak jó hírekkel szolgálhatnék, de... - Belelapozott az iratokba. - Alaposan megvizsgáltuk a lányokat, és semmi sincs, ami alátámaszthaná a fizikai bántalmazás vádját, kivéve talán azt a kör alakú sebhelyet a hatéves lány hasán. Bár nem olyan ápoltak és gondozottak, ahogy elvárható lenne, de ettől eltekintve a lányok jó fizikai állapotban vannak. - Ami a szexuális bántalmazást illeti, nos hát... azt találtuk, hogy mindhárom kislány

szűzhártyája elszakadt. Ez megeshet természetes körülmények között is, és mondanom sem kell, a szülők ezt állítják. A két nagyobb lány esetében van is ennek bizonyos valószínűsége, ám igencsak szokatlan, ha egy tizennyolc hónapos gyerekről beszélünk. De kizárólag erre a tényre aligha építhetünk fel egy szexuális bántalmazási vádat. A nagyobbik lány és a kisbaba esetében anális irritációra utaló nyomok is vannak. Ezek eredhetnek anális behatolásból, de megint csak az a helyzet, hogy akár székrekedés is okozhatja őket - elég gyakori mindkét életkorban. Ettől eltekintve, semmi nyoma ondónak, ondóváladéknak, vérzésnek az alsóneműkön, hüvelyi irritációnak, vagy fertőzésnek. Röviden szólva, bizonyítékok szempontjából a szexuális bántalmazás vádja nem megalapozott. Lindy letette a papírokat, és felvett egy újabb köteget. - A pszichológusunk három hosszabb alkalommal játszott a kislányokkal, kétszer egyénileg és egyszer együtt mind a hárommal. Mindhárom alkalommal az anatómiailag kialakított babákat használták. A két kisebb esetében semmi különös nem történt. A legnagyobbra - ez a ti Jadie-tek - jellemző, hogy szexuálisan éber. O egészen nyíltan imitálta a hüvelyi közösülést, az anális közösülést és fellációt, de ne feledjük, hogy már majdnem kilencéves. Dr. Denning az ideggyógyászati klinikáról, megvizsgálta a két nagyobb lányt stabilitás és egyéb funkciók szempontjából. Elmondása szerint mindkét gyerek normális, átlagos intelligenciájú, bár Jadie nem volt hajlandó részt venni a tesztek szóbeli részében. Az orvos szerint egyikük sem látszik túlzottan stabilnak, és nem is túlzottan kooperatívak. Úgyhogy a jóisten tudja, mennyire hasznosak ezek az adatok. - Figyelembe véve, Torey, a te megjegyzéseidet az okkult kapcsolat, vagy egy pornószekta, vagy hasonló lehetőségéről, házkutatási engedélyért folyamodtunk, és átkutattuk a családi házat. Nem túl sok minden került elő. Egy köteg Playboy magazin a kanapé háta mögé dugva, két asztrológiai könyv, egy számmisztikái kiadvány, egy kisebb dobozra való csont, amelyeket a patológiai laboratórium kis állatok csontjaiként azonosított, és hat doboz fehér gyertya. - Milyen magyarázatot adtak a szülők az utóbbi két tétellel kapcsolatban? - Mr. Ekdahl azt mondja, hogy a csontokat kint gyűjtötte a mezőn. Állítása szerint szívesen foglalkozik csontvázak összeállításával, afféle hobbiként. Azt közölte, hogy mindig is preparátor szeretett volna lenni, de nem tellett neki a szükséges tanulmányokra, úgyhogy hétvégeken sétálgat a mezőn és csontokat szedeget össze. Mindezt alá tudta támasztani azzal, hogy volt két teljes csontváza, egy mókusé és egy macskáé. - Lindy összeráncolta az orrát. Elég gusztustalanok voltak, ami azt illeti, mivel amolyan mesterséges, cuki kis pózokban ragasztotta össze őket. Lefoglaltuk a két csontvázat, de meg kell vallanom, nehezen tudok

elképzelni bárkit, aki feketemisét mutat be egy mókus körül, amelyik keresztbe tett lábbal ül egy kicsi piros padon és újságot tart a mancsai közt. - Ami a gyertyákat illeti, csak amolyan szokványos, filléres gyertyák, amiket állításuk szerint arra az esetre tartogatnak, ha a téli időjárás miatt rövidzárlat következne be. Hat dobozra való gyertya egy kicsit tényleg soknak tűnik, de Mrs. Ekdahl kijelentette, hogy kiárusításon szerezte be őket. Szóval... - Lindy szünetet tartott. - Ez nem igazán lesz elég, ugye? - kérdeztem. - Nem, a vádemeléshez nem. - És mi van ezekkel a „Dallas"-karakterekkel? - kérdeztem. - Jadie olyan valósághűen beszél róluk... - Nem, nem igazán - felelte Lindy. - Pontosan ez a gond. Te vagy az, aki realisztikusan beszél. Ő egyáltalán nem beszél. Én személy szerint nem hallottam, hogy ez a gyerek akár egyetlen szót is kiejtett volna. Mi megpróbálhatunk nyomon követni valamit, amiről te azt mondod, hogy ő mondta, de ha nem kapunk valami ennél kézzelfoghatóbbat, akkor ugyan mit tehetünk? Egy egyszerű példa: amikor ezekről a karakterekről beszélsz, öt, hat, vagy ennél is több gyanúsítottról van szó, akik mind súlyos szexuális bántalmazásban lennének bűnösek. De nekünk legjobb esetben is csak két gyanúsítottunk van. Hol vannak a többiek? Kik ők? - Azt hiszem, szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy ezek az emberek talán egyszerűen nem is léteznek – mondta Arkie. - Tudom, hogy Torey-nak nehéz ezt tudomásul venni. Ő áll a legközelebb a gyerekhez, a kislány bízik benne, és Jade igazán nagyon szuggesztív tud lenni, amikor beszél. De függetlenül attól, hogy történt-e bántalmazás vagy sem, Jade egy súlyosan zavart gyerek. Jókora esély van rá, hogy délibábokat kergetünk. Csalódottan néztem Arkie-ra. - Torey, ezt el kell fogadnod. - És te, te miért nem tudod elfogadni, hogy mindez valóság is lehet? - Azért, mert nem lehet. Mert ez egy zavarodott gyerek. És mert nem akarom a salemi boszorkányüldözés újabb változatát viszontlátni itt helyben, a saját körzetemben. Erről szólt az egész, nemde? Hisztérikus gyerekek, akik ártatlan felnőtteket vádolnak. Az emberi természet nemigen változik, és én nem akarok részt venni abban, hogy leromboljuk ezeknek az embereknek az életét. Ezek emberek, Torey. Ez itt egy család, akikről szó van, és e miatt az egész hercehurca miatt már sohasem lesznek olyanok, amilyenek voltak. Te meg én, meg a rendőrség, meg mindenki más majd szépen kisétál ebből a sztoriból, de ők, az Ekdahl család, ők nem tudnak. Halálra rémít ez a szöveg a Sátánról, meg boszorkányokról meg az összes többi, de nem azért, mert létezhet, hanem azért, mert iszonyú kárt okozhat. Izgalmas, érdekes,

valami, amivel fel lehet dobni egy unalmas rendőrségi jelentést, meg egy csomó unalmas életet. Én csak attól félek, hogy elfeledkezünk arról, hogy ezek emberek, és szépen tönkretesszük őket. Elhallgattam. Mind elhallgattunk, a csend ránk nehezedett a kicsiny szobában. Lindy még lapozgatott a papírjai közt egy percig, de a csend megmaradt. Lindy végül rám nézett. - Te mit gondolsz? Te tényleg azt hiszed, hogy Jadie igazat mond? Eluralkodott rajtam a kimerültség. - Nem tudom. Tényleg nem. De... nem is annyira arról van szó, amit Jadie mond, amikor a bántalmazásokról beszél, hanem a kis részletekről. Amikor azt mondja, hogy Tashee mindig fázott. Vagy hogy a korához képest kicsi volt. Vagy ami pár hete történt. Az egyik tanulóm sziú indián, és épp az apja fejdíszéről, meg más indián tárgyakról beszélt, amikor Jadie megjegyezte, hogy Tashee-nak volt egy pár eredeti mokaszinja. Hátratolta a székét, és megmutatta a lábán, hogy hogyan hajlott föl a mokaszin szára a bokáig. Ez a kis közjáték azért fogott meg, mert nem Tashee-ról, és nem hozzám beszélt. A mokaszinokról volt szó, és a srácnak címezte. A leírásból tudni lehetett, hogy valódi indián mokaszinról beszél, mert ezek nagyon különböznek azoktól, amiket a szuvenírboltokban a turisták nyakába sóznak. És ez csak egy kisebb, spontán megnyilatkozás volt. Elég bonyolult képességeket igényel, hogy valaki ilyen módon hazudjon, és igazán szokatlanul kiérleltnek kellene gondolnom, ha ez valamiféle pszichopatológiai következmény lenne. - Pedig lehet - felelte Arkie. - Lehet, hogy o az, aki szeretett volna olyan mokaszinokat. És ezek után természetes, hogy ráadta őket Tashee-ra. Lindy összepréselte az ajkát. - Szóval, alapjában véve nem sokkal vagyunk előrébb, mint a múlt héten.

HUSZONHAT

- Na, akkor mi a frászt fogunk csinálni, hölgyem? Szerez nekünk karácsonyfát, vagy mi? követelőzött Jeremiah. Kedd volt, még fél óra sem telt el a délelőttből, vagy így valahogy. Mind együtt ültünk az asztal körül, látszólag azért, hogy dolgozzunk, de valójában senki sem csinált semmit. Brucie mélyértelmű beszélgetésbe elegyedett a ceruzájával, az arca előtt rázogatta és beszélt hozzá: baah, baaah, baaah. Reuben megoldotta első matematikai feladványát, amelynek végeredménye 12 lett. Ekkor az l-es után következő 2-es látványa annyira megbabonázta, hogy úgy érezte, folytatnia kell, és sorban leírta: 3, 4, 5 és így tovább, apró számokkal rótta tele a papírlapot. Már kétszer megállítottam és eltereltem a figyelmét, de abban a pillanatban, amint mással kezdtem foglalkozni, visszatért a varázslatos számokhoz, és most már 736-nál tartott. Philip egy gigantikus karácsonyi harisnyát rajzolt a feladatlapjára, és csillagokkal ékesítette. Jadie csak ült. - Azt hiszem, még bőven van időnk a karácsonyfával törődni az előttünk álló hetek alatt, Jeremiah. Most éppen a számokkal foglalkozunk. - Francba a számokkal. Lesz parti? - Ezt máskor fogjuk megbeszélni. Most dolgozunk. Jeremiah lecsapta a ceruzáját az asztalra, megragadta a székét maga alatt, és azt is lecsapta a földre. Aztán észrevette, hogy mit rajzol Philip. - Nézze csak, hölgyem. Nézze, mit csinál ez a hülye. Hé, te lökött, mit hoz neked a Mikulás-pikulás, ha jó fiú leszel? Mit rak a te iciripiciri büdös zoknidba? - Jeremiah, légy szíves, ülj le. - Magam mögé nyúltam a polcra. - És neked, Phil, itt van egy másik számtan feladatlap. - Elvettem előle a kidíszített változatot. - Én ugyan fel nem lógatok egy harisnyát se még egyszer sehova - jelentette ki Jeremiah. Túl nagy vagyok hozzá. Legalábbis ezt mondja az anyám. Azt mondja, hogy semmit sem kapnék bele. - Megrándította a vállát. - De nem érdekes, mert amit én akarok, az úgyse fér bele egy harisnyába. Tudja, mit akarok? - Hanyatt vetette magát az asztalon, az arca pont az enyém alá került. - Egy BMX-et. Úgy döntöttem, nem figyelek rá, ami nem volt könnyű, merthogy úgyszólván az ölemben feküdt. De azért Brucie-hoz fordultam, hogy legalább őt a helyes irányba tereljem. - Te mit fogsz kapni, csajszi? - kérdezte erre Jeremiah, és átgurult mindenkinek a munkáján, Jadie-vel szembe.

- Húzd már le magad a vécén, jó? - felelte Jadie. Felemelkedtem, megragadtam Jeremiah gallérját és bőrövét, és leemeltem az asztalról. Egyenesen a székére tettem. - Huhúúúú! Láttátok ezt, skacok? Ezt nevezem erős kancának. Csak úgy felkapott! Bakker, jobb lesz vigyázni, hogy miket beszél. Muszáj lesz azt csinálni, amit a hölgy akar. Hölgyem, maga aztán tudja, hogy kell bánni egy férfival! - Jeremiah, dolgozz! Talán húsz másodperc is eltelt csendben, mielőtt Jeremiah újból felnézett. - Tudom már. Játsszunk karácsonyi kívánságokat! - Már elmondtad nekünk, hogy biciklit szeretnél. Most légy szíves, foglalkozz a matekpéldáddal. - Nem, most nem arra gondolok. Hanem igazi jókívánságokra. Mint hogy béke legyen a földön, meg ilyesmik. Olyan, amit az ember nem magának kíván, hanem mindenkinek. Az ötlet megragadta a fantáziámat. - Jól van, Jeremiah, akkor mondd meg, mi lenne a te karácsonyi kívánságod? - Az, hogy a barna bőrű embereket ne piszkálják. Hogy többet ne számítson, hogy valakinek barna, vagy fekete, vagy milyen a bőre, hogy senkit se verjenek meg csak azért, mert más, mint a többiek. - Ez egy nagyon-nagyon jó kívánság, Jeremiah. Hát nem lenne csodálatos, ha teljesülne? - Te mit kívánnál, csajszi? - kérdezte Jeremiah Jadie-t. Jadie egy pillanatra elgondolkodott, aztán vállat vont, és azt hittem, nem felel. Végül mégiscsak válaszolt. - Hogy ne legyen többé háború, azt hiszem. Hogy mindenki az egész világon boldog lehessen. Philip izgatottan fel-le ugrált. - Éhhhhééén! - Jó, te jössz. Halljuk - mondtam. - Te mit szeretnél? - Hháááooohhh feeehhh - mondta Philip, és vadul gesztikulálva Jadie-re mutatott. Szélesen vigyorgott. - Sajnálom, nem egészen értjük, amit mondasz. Megpróbálnád használni a kézjeleket? javasoltam, mert Philip mostanra egész komoly készlettel rendelkezett jelnyelvi gesztusokból. Vadul jelelt, és ismét felugrott a székéből. - Hháááooohhh feeehhhh! -Álljon fel? Még szélesebben vigyorgott, és eltökélten hadonászott Jadie irányába. - Azt szeretnéd, hogy Jadie felálljon? Újabb jelek és gesztusok. - Azt kívánod karácsonyra, hogy Jadie álljon egyenesen? Philip boldogan bólintott. - Hú de durva, haver! - kiáltotta Jeremiah. - Nincs jobb ötleted? Addig pattogsz itt, amíg el

nem éred, hogy az emberek rosszul érezzék magukat attól, hogy olyanok, amilyenek. Jadie nem tehet róla, hogy nyomorék, mint ahogy te se tehetsz róla, hogy egy süket faszfej vagy. Kinyújtottam a kezemet, hogy megfogjam Jeremiah karját, de Jadie volt az, aki közbeszólt. - Én nem vagyok nyomorék, Jeremiah. Meg tudom tenni - mondta nyugodtan. Jeremiah rábámult. - Fel tudok egyenesedni. - És ugyanazzal a recsegő-ropogó lassúsággal, ahogy legelőször megmutatta nekem az öltözőben, Jadie az asztalra tette mindkét kezét, és felnyomta magát egyenes tartásba a széken. Ha már eddig eljutott, mély, borzongató lélegzetet vett, és hátratolta a székét. Láthatólag rendkívüli erőfeszítéssel felemelkedett, és ott állt egyenes gerinccel. Philip olyan magánkívül volt a boldogságtól, hogy attól féltem, mindjárt elrepül. Hhhuuuhh! Huuuuuuhhhhhh! - ordította, bár egyikünk sem tudta, mit mond. Jadie mindkét kezét a hasára szorította. - Mi a baj? Rosszul vagy? - kérdeztem. - Nem - felelte tétova hangon. Enyhén meghajlította a hátát, és megnyomta a hasát a köldöke tájékán. - Nem fáj. Mindannyian őt néztük. - Nem fáj nekem itt - mondta csodálkozva, boldogan. Jeremiah végre visszanyerte a hangját. - Hé, ember - mondta csodálattal - Te tényleg fel tudsz állni. Jadie ránézett. - Pont úgy állsz, Jadie, mintha normális lennél! Mikor kicsöngettek, és a többiek kirohantak az öltözőbe a kabátjukért, megfogtam Jadie karját. - Beszélhetnénk egy pár szót, mit gondolsz? Mrs. McLaren leviszi a fiúkat, úgyhogy nem fognak félbeszakítani. Szeretnék pár percet veled tölteni. Felpillantott rám. - Tudod, ugye, hogy milyen nap van ma? Nyolc nap telt el azóta, hogy te és a húgaid a Vöröskereszthez mentetek. Jadie egy picit bólintott. - Elmondta nektek valaki, hogy mi következik? Jadie vállat vont. - Jöttek hozzánk emberek, ha erre gondol. Folyton jön egy doktor, aki belenéz a fenekünkbe. És jön a nő azokkal a babákkal. - Tudom, de én a jövőre gondoltam. Elmondta nektek valaki, hogy mi fog történni? - Talán egy másik nevelőotthonba megyünk? Mrs. Verney ezt mondja. Azt mondja, hogy engem és Ambert hazavisznek a játékainkért, azután valahova máshová megyünk, mert nem maradhatunk a Vöröskeresztnél. Ok csak rövid időre fogadnak be gyerekeket.

- Említette nektek bárki azt a lehetőséget, hogy visszamentek a szüléitekhez? Jadie felnézett. Képtelen volt megőrizni egyenes testtartását, és ismét előrehajolt. Két kézzel megfogta a szék támláját, hogy visszatartsa magát a további összegörnyedéstől. - Mit gondolsz a hazamenésről? Még ki se mondtam, a szeme megtelt könnyekkel. - Haza akarok menni! - Egy könnycsepp legördült, az ujjaival törölte le. - Ez az igazi karácsonyi kívánságom. Hiányzik a szobám meg a játékaim. És szeretném, ha a mamám megölelne. Tudtam, hogy a lányokat minden valószínűség szerint visszaadják a szüleiknek, és mélységesen aggódtam amiatt, hogy Jadie hogyan reagál majd a hírre. Éles ellenkezést vártam. Most, hogy ezt mondta, elöntött a megkönnyebbülés. A délelőtt minden feszültsége olyan gyorsan kiszállt belőlem, hogy elgyengült a térdem. O, szóval szeretnél hazamenni? Örülök, hogy ezt hallom tőled. - Csakhogy nem mehetek. - Igazán jó híreim vannak számodra. Mert amit el akartam mondani neked, az az, hogy úgy tűnik, hazamehettek. Múlt este voltam a rendőrségen, és ők úgy érzik, hogy minden rendben van nálatok otthon. Úgyhogy valószínűleg haza fognak vinni téged, Ambert és Sapphire-t, ahelyett, hogy egy másik nevelőotthonba küldenének. Jadie hirtelen felkapta a fejét, rám nézett, a szeme kerekre tágult. Minden szín kifutott az arcából, szürkésfehér lett, mint az ottfelejtett kelt tészta. - De nincs minden rendben otthon -

mondta elcsukló suttogással.

- Elég alaposan utánanéztek a dolgoknak, és... - Nem, nincs rendben! - Jadie nehezen lélegzett. - Az arcához kapott, szeme ide-oda ugrált, mintha támadást várna valahonnan. Aztán egy pillanatra újból eltakarta az arcát. Végül rám nézett. - Ez csak egy kívánság volt - nyüszítette. - Hát nem tudta? Hát nem érti? Amikor azt mondtam, hogy haza akarok menni, nem igazából gondoltam úgy. Én nem mehetek haza. Figyeltem őt. - Miss Ellie is ott lesz. Azok után, amit tettem, ha én és Amber és Sapphire hazamegyünk, Miss Ellie meg fog minket ölni. Csak álltam ott, mint akit fejbe vertek. Nem tudtam mit mondani. Nem ígérhettem meg neki, hogy nem kell hazamennie, hogy távol maradhat attól a háztól, nem mondhattam, hogy meg fogom menteni, mert nem tehettem érte semmit. Az egész folyamat során soha nem tettem ígéretet Jadie-nek azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha színt vall. Ha nem is túl gyakran, de volt már olyan eset a praxisomban, amikor egy gyerek bántalmazásról tett

panaszt, de a gyanút alaptalannak találták és visszavitték őt az otthonába. Úgyhogy tudtam, nem szabad olyan ígéreteket tennem, amiket nem tudok betartani. Formailag, azt hiszem, becsületes voltam, de emberileg pocsékul éreztem magam. Ijesztő csend ereszkedett ránk. Mindenféle irreális ötlet futott át az agyamon, víziók, hogy elrabolom Jadie-t és megszököm vele együtt, beugrunk a kocsiba és csak úgy elrobogunk. De tudtam, hogy ezek csak fantáziák, bármennyire is vonzóak. Semmilyen használható ötletem nem akadt. Elgyötörten kihúztam egy széket az asztaltól és leültem. Jadie állva maradt. A tekintete ide-oda járt, futólag összeakadt az enyémmel, aztán mindketten félrenéztünk. Nagyot sóhajtott. Elmélyült a csend. Végül Jadie is kihúzott egy széket az asztal túloldalán, és leült. - Nem megyek vissza mondta halkan, elszántan. Mást nem is mondott. Mit tehettem? Egy csomó képtelenség kavargott a fejemben. Mentegetőzzek? Magyarázgassam a rendőrségi döntést? Próbáljam meg úgy feltüntetni, mintha nem is lenne ez olyan rossz? Bizonygassam Jadie-nek, hogy milyen jó lesz megint a saját ágyában aludni és a saját játékaival játszani, még akkor is, ha közben időnként megerőszakolják? Vagy javasoljam, hogy szökjünk Mexikóba? ígérjem meg, hogy ha kell, tovább folytatom a keresztes hadjáratot a szülei ellen, a rendőrség ellen, a városi bíróság ellen? Megesküdhetek, hogy soha nem adom fel? Nyugtatgassam? Mondjam azt, hogy én mélységesen megértem a helyzetét, noha ez semmilyen elképzelhető, vagy elképzelhetetlen módon nem lehetséges? Jadie, az asztal másik oldalán, a karját piszkálta. Bal keze tenyérrel fölfelé az asztalon feküdt, csavargatta a bőrt a csuklóján, nézte, ahogy kifehéredik. A faliórára pillantottam, és imádkoztam, hogy Lucy vissza tudja tartani a fiúkat még egy darabig, ha túllépem a szünet idejét. - Tudja mit? - mormolta Jadie, halk, nyugodt társalgási hangon. - Tudja, mit tehetek ellenük? - Megvizsgálta a csuklóján az ereit. - Fog az ember egy kést, és elvágja itt. Akkor az összes vér kijön, ami a testében van. Olyan gyorsan kijön, hogy az ember meghal. Hirtelen felriadtam a gondolataimból, és rábámultam. - Halottnak lenni nem olyan rossz - mondta Jadie lágyan. - A meghalás az, ami fáj. De halottnak lenni... az olyan nyugodt. Gondolom, olyan, mint amikor az ember aludni megy. Csak nincsenek álmai. Észbe kaptam, hogy miről beszél Jadie, és kiszáradt a szám. - Jadie, nem szabad így gondolkodnod. Felnézett, egyenesen a szemembe. - Miért nem?

- Mert az nem old meg semmit. - Miért nem? Nem tudtam, miért nem. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Nem találtam választ, így hát kinyúltam, hogy megérintsem Jadie-t, és láttam, hogy remeg a kezem. - Jadie hagyta, hogy megfogjam, de nem reagált. Csak ült, és az ereket tapogatta a csuklóján. - Én nem megyek vissza - mondta végül, és felemelte a tekintetét, hogy a szemembe nézzen. - Nem érdekel, hogy mit mond maga, vagy akárki más. Én nem megyek vissza. Soha többé nem megyek vissza. - Tudod, mi lenne jobb ötlet ennél? - kérdeztem. Ismét felnézett. - Ha beszélnél nekik Tashee-ról. Ha elmondanál nekik mindent. - Már elmondtam. Nem hisznek nekem. - Nem mondtad el, Jadie. Egyetlen szót se szóltál. Azt akartad, hogy én beszéljek, de pontosan én vagyok az, akinek nem hisznek. Neked kell elmondanod. Mert te tudod. Te meséld el nekik, mert ha tőled hallják, úgy, ahogy nekem is elmondtad, akkor el kell hinniük. Nincs olyan ember, aki ne hinné el, ha tőled hallja azokat a dolgokat. Jadie ismét csak az ereit tapogatta. - Miért nem próbálod meg legalább? Semmi válasz. - Félsz? Erről van szó? Mitől? Miss Ellie-től és a pókjaitól? Jadie összerázkódott. - Mi lenne, ha idejönne a rendőrség? Ide, az iskolába. Ha idehívom Lindyt a rendőrségről, akkor ő biztosan eljön. Bemehettek az öltözőbe, és bezárhatod az ajtókat ugyanúgy, ahogy velem. Úgy könnyebb lenne neked? Akkor tudnál beszélni? Jadie felnézett, és most első ízben éreztem, hogy meginog. - Mi lenne, ha most rögtön felhívnám? - kérdeztem. - Ebben a percben. Kijöhetne még ma délelőtt, még mielőtt eldöntik, hogy hazaküldenek titeket. Ha elmondod neki, Jadie... - Nem tudom elmondani. - Ha nem akarsz hazamenni, akkor tudniuk kell, hogy miért. Ez az egyetlen módja annak, hogy véget vessenek a dolognak. - Nem tudom megtenni. - Lehajtotta a fejét. - Fel akarod vágni az ereidet? Ezen gondolkodsz? De akkor mi lesz Amberrel és Sapphirerel? Könnyek szöktek a szemébe. - Gondolj csak arra, hogy milyen lenne nekik, ha te nem volnál. - Nem vagyok rá képes.

- De igen. Ha fel tudsz egyenesedni úgy, ahogy az előbb megtetted, mert elég erősen akartad, akkor beszélni is tudsz. - De a szellemeknek nincs szája - nyüszítette. - Lehet, hogy a szellemeknek nincs, de te egy lány vagy, Jadie. Neked van szád. Muszáj beszélned. Kérlek. - Nem tudok - motyogta, és annyira kétrét görnyedt, hogy a feje csaknem az asztallapot érte. - De tudsz. - Maga mondja el helyettem. - Én már mindent elmondtam, amit tudtam. Most rajtad a sor. Jadie sírni kezdett. - Ülj fel, Jadie. Lassan, óvatosan kihúzta magát. Eltelt egy perc vagy kettő, aztán végre rám nézett. Bólintott. - Jól van.

HUSZONHÉT

Lindy azonnal kijött, negyed tizenkettő körül ért az iskolába. A gyerekek és én az asztal körül ültünk, mikor benyitott. Amint meglátta, Jadie kérés nélkül felállt. Csöndben bevezette Lindyt az öltözőbe. Az ajtó becsukódott, és a zár kattanása visszhangzott az osztályteremben. - Ki az a nő? - kérdezte Jeremiah. - Mit csinál a mi csajszinkkal? - Csak beszélget vele. - De minek? - Jadie-nek problémái vannak otthon - feleltem. - Ez a hölgy azért jött, hogy segítsen Jadienek megoldani őket. - Hű - mondta Jeremiah halkan. - Az a hölgy egy bombázó. Hát nem szerencsés a mi csajszink? - Ahogy vesszük, Jeremiah. Megszólalt az ebédre hívó csengő, és a fiúk kivágtattak, hogy csatlakozzanak Lucy csapatához, én meg ott maradtam az osztályteremben. Egyetlen hang sem hallatszott ki az öltözőből. Az épület vén volt, a falak vastagok, úgyhogy a szobák közt alig volt áthallás. Következésképp még azt sem tudtam kitalálni, vajon beszél-e Jadie Lindynek. Ideges kíváncsiságtól hajtva kísértést éreztem, hogy közelebb menjek az ajtóhoz, de nem tettem. Azon aggódtam, hogy talán megint fölöslegesen rángattam ide Lindyt, és most ott ülnek bezárva, szemtől szemben, és ismét rájuk nehezedik Jadie feltörhetetlen csendje. Másrészt már olyan régóta ültek ott bent, hogy valaminek történnie kellett. Jadie talán beszélt. Vajon képes volt végre összeszedni a bátorságát? A legeslegjobban az nyugtalanított, hogy mi történik Jadie-vel, ha mégsem beszél. Visszaidézve, amit a szünetben mondott, felfelé fordított gyermeki csuklóját, az ereket tapogató ujjait, tudtam, hogy az öngyilkosságról való beszéde nem játék. Hogy nyolcéves elméjében hogyan jelenhetett meg így a halál képe, azt nem tudhattam, de nyilvánvalóan értette, mit jelent meghalni. Ültem az asztalnál egyedül, várakoztam, és próbáltam kitalálni, mit tehetnék még. Mr. Tinbergen dél körül lépett a terembe. - Még mindig bent vannak? - kérdezte, és fejével az öltöző felé intett. - Igen - Odajött az asztalhoz, és leült. Nem beszéltünk. Csak ültünk. Mikor végre kijöttek az öltözőből, 12.35 volt. Jadie jött ki először, sápadtan, de eléggé

egyenes tartásban. Kimerültnek látszott, olyannak, akinek leginkább alvásra lenne szüksége, de fáradtságában is nyugalom lengte körül. - Szeretnél ebédelni, Jadie? - kérdezte Mr. Tinbergen. - Azt hiszem, félretették a részedet. - Felállt a székből, és kinyújtotta a kezét Jadie felé. Lindy még sápadtabban jelent meg, mint Jadie. Kihúzta Mr. Tinbergen üresen maradt székét az asztal túloldalán, és belezuhant. Nézte, amint az ajtó halkan becsukódik Mr. Tinbergen és Jadie mögött. - Azt hiszem, hányni fogok - motyogta, a tekintete még mindig a csukott ajtón. - Jadie beszélt? - Nem viccelek - felelte Lindy. - Azt hiszem, tényleg hányni fogok. Aligha tréfált. Az arca szürke lett, fél kézzel az asztal szélébe kapaszkodott, és olyan erősen szorította, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Gyorsan körülnéztem, hogy miben lehetek a segítségére. - Hozok neked egy pohár vizet. - Hat éve vagyok a szakmában - mondta Lindy, mikor visszatértem a mosdótól -, és soha a büdös életben nem hallottam még effélét. - Elvette a vizet és megitta. – Beszélt neked arról a kislányról? Arról... amit azok az emberek... tettek? Ahogy állítólag megölték? Bólintottam. - Sok vérrel és mocsokkal találkoztam már a munkám során. Ez benne van a pakliban, ha már egyszer ezt csinálod. Az ember megszokja. De amikor egy gyerek, egy kisgyerek kezdi el mondani neked ezeket a dolgokat... Az a kés. A vér. Megízlelni a vért... - Lindy megborzongott. Aztán rám nézett. - Mocskosnak érzem magam. Érted, mire gondolok? Szeretnék hazamenni és lezuhanyozni. Leradírozni a bőrömet. Eldobni a ruháimat. Elégetni őket. Már attól is piszkossá váltam, hogy ott ültem bent, és ezekről a dolgokról beszélgettünk. Kis szünet következett, Lindy és én csak ültünk. Nem égtek a lámpák, a terem nappali szürkeségben úszott. A zárt ablakok mögül tompán behallatszott az udvaron játszó gyerekek nevetése. - Az volt a legrosszabb, az a történet a macskáról – mondta Lindy. - Elmondta, hogyan fektették a macskát a testére és hogyan tépték szét... a szó szoros értelmében megfogták a lábait és darabokra tépték az ő testén. - Lindy grimaszolt. - ... És a vér... belemártották a kezüket a macska vérébe, és bedörzsölték vele Jadie arcát és testét... - Szünetet tartott, a szájára szorította az ujjait. - És aztán elmondta, hogy... hogyan nyalták le róla a vért... hogyan nyaldosták a nemi szervét, míg a teste még mindig véres volt a macska vérétől.

Lindy arca hirtelen elfehéredett. Rám nézett, a szeme kitágult. - Macska - mormolta. Macskacsontváz. Ez az! Megvan. Hát nem? -

Azt hiszem, karácsonyi zenét kéne hallgatnunk – mondta Jeremiah.

- Azt hiszem, be kellene fejezned a munkádat - feleltem. -

Még mindig hátravan fél oldal a matek feladatlapodból, és az összes olvasnivaló

délelőttről. - A francba, maga sose hagyja, hogy szórakozzunk. - Dolgozz, Jeremiah. - Először ki kell hegyezzem a ceruzámat, ezt itt. - Tessék, használd az enyémet - mondtam, és gyorsan az orra alá dugtam egyet. Körülbelül két percig békesség uralkodott, azután Jeremiah újból felkapta a fejét. - Idehallgass - mondtam, még mielőtt esélye lett volna kinyitni a száját. - Bonyolult, többször is félbeszakított dél-előttünk volt. Emberek jöttek és mentek. Ma nem úgy zajlottak a dolgok, ahogy szoktak, ezért még senkinek sem sikerült befejeznie azt, amit a mai napra kijelöltem, és csak negyven percünk van rá, mielőtt hazamentek. Ha mindenki odafigyel, akkor talán végzünk egy félóra alatt. És akkor marad még annyi időnk, hogy elolvassak nektek egy új fejezetet a könyvünkből. Mit szóltok hozzá? - Óóó, hölgyem, de mi lenne, ha hallgathatnánk közben csak egy kis karácsonyi zenét? Mindjárt karácsony, az ég szerelmére. Hadd kerüljünk mán olyan hangulatba. - Ha felteszek egy lemezt, hajlandó leszel dolgozni? - Naná hogy, ember! - mondta kegyesen. - Mégis miféle e bunkónak néz engem? Felálltam, és kiválasztottam egy karácsonyi dalokból összeállított lemezt. Gyöngéd, otthonos zene árasztotta el a szobát, ami mindannyiunkat megnyugtatott. Végre mindenki dolgozott. Még szólt a lemez, amikor kopogtak az ajtón. Jeremiah összerezzent, és máris talpon volt. Odanéztem. Mr. Tinbergent lehetett látni az ajtó üvegén át. Integetett, hogy menjek ki a folyosóra. Mikor kinyitottam az ajtót, ott találtam Delorest is. - Jadie-ért jöttem - mondta. - Ahogy Lindy megígérte neki. Kérdőn néztem rá. - A rendőrség úgy döntött, hogy tovább nyomoz az ügyben. Folyamatban van egy határozat arról, hogy felássák Ekdahlék kertjét meg hasonlók. Éppen most voltam odaát, és összeszedtem a lányok holmiját, mert a rendőrség lezárta a házat. Úgy tűnik, beindultak a dolgok. - Az osztály felé intett.

- Akárhogyis, úgy gondoltuk, hogy jobb lesz, ha elvisszük Jade-et és Ambert innen az iskolából, inkább, mint hogy... Nem fejezte be a mondatot. - Továbbra is ide fognak járni, ebbe az iskolába? - kérdeztem. Delores megrázta a fejét. - Tudom, hogy te és Jade nagyon jó kapcsolatban vagytok, és megpróbáltuk ezt is tekintetbe venni az elhelyezésénél, de nem tűnik túl jó ötletnek, ha itt marad a közelben. Lindy beszélt nekem erről az egészről... tudod... és úgy döntöttünk, jobb, ha elvisszük őket az érintett körzetből. Isten őrizzen meg attól, hogy a média neszét vegye a dolognak. Az ember nem lehet elég óvatos. És a ház itt van pont szemben az iskolával... Bólintottam. Kinyitottam az ajtót, és néztem az öt gyerekemet. Az asztalnál ültek mind, a „Csendes éj" dallamai burkolták be őket. Reuben ránk nézett, és ajkaival az ének szavait formálta. - Jadie? Felkelt és odajött hozzánk. - Mrs. Verney van itt. Azért jött, hogy téged és Ambert elvigyen az új otthonotokba. Jadie ránézett, azután rám. A testtartása, ha nem is húzta ki magát teljesen, még mindig egyenes volt. - A Vöröskereszthez megyünk? - Nem - mondtam, miközben Delores megrázta a fejét. -

Azt hiszem, egy kicsit távolabbra kerültök, és ez azt jelenti, hogy nem jössz vissza a

mi osztályunkba, mert túl messze lesztek tőlünk. - Soha? - kérdezte Jadie meglepett hangon. - Hova megyek? Igazi osztályba fogok járni? Harmadikos leszek? - Nos, meglátjuk - mondta Delores mosolyogva. - Még az is lehet. - Micsoda? - kiáltotta Jeremiah, és felugrott a székéből. -

Hova megy a mi csajszink? Maga miért hagyja, hogy elvigyék?

- Olyan helyre megyek, ahova te nem jöhetsz - közölte Jadie, és a hangjában büszkeség csendült, amire nem számítottam. - Hogy? Hova? Hogy érted ezt? - tiltakozott Jeremiah. - Mit mond ez a csaj, hölgyem? Tényleg igazi osztályba fog járni? Hogy lehet az? Mit csinált, hogy kimehet innen? Jadie odament a polcához, hogy összeszedje a holmijait. - Mit jelent az, hogy igazi osztály? - kiabált Jeremiah, és utánaeredt. - Mi is igaziak vagyunk. Ez az osztály is igazi. Tényleg elmész?

- Igen - mondta Jadie. Jeremiah döbbenten állt. - Az új otthonomba megyek, Jeremiah - mondta Jadie, és eltűnt az öltözőben, hogy onnan is összeszedje a dolgait. Jadie sokáig volt bent az öltözőben, és mikor végül előjött, a karja tele volt a kabáttal, a csizmájával, tolltartóval, zsírkrétakészlettel, jegyzetfüzetekkel, az általa készített képekkel és egyebekkel. Odajött hozzánk az ajtóba, megállt és rám pillantott. Egy pillanatra elmerültem a kék tekintetében, olyan élesen tiszta volt a szeme, mintha kristályból csiszolták volna. - Isten veled, szívecském - mondtam. - Egészen biztos, hogy hamarosan találkozunk. - Itt van. Ez a magáé. - A fejével a holmikkal megrakott karjai felé intett, és láttam, hogy egy kis összehajtott papír van az ujjai között. Elvettem tőle. - Tényleg elmegy? - kérdezte Jeremiah. Kikukucskált az ajtón Delores felé. - Maga tényleg elviszi valahova? - Mehetünk - mondta Jadie, és kisiklott Mr. Tinbergen mellett a folyosóra. Mindhárman megfordultak és elindultak. Jeremiah ott maradt velem az ajtóban. A sokk, ami Jadie távozásával érte őt, szinte tapintható volt. - Hé, hölgyem! - ordította végül, épp mikor Delores, Jadie és Mr. Tinbergen elérték a lépcsőt. - Hé, hölgyem, álljon meg! Valamit mondani akarok magának! Delores megállt és visszanézett. - Észrevette, hölgyem? Észrevette, hogy a mi csajszink fel tud egyenesedni? Mikor visszatértünk az osztályba, csend lett. A lemez lejárt. Senki sem mozdult, senki sem szólt. Néztünk egymásra, ide meg oda. Olyan gyorsan történt az egész, és olyan végérvényes volt, hogy hirtelen egyikünk sem tudta, mihez kezdjen. Aztán Reuben lágy, levegős iskolásfiú-szopránban elkezdte énekelni a „Csendes éj"-t. Jeremiah, majd utána Philip az ablakhoz rohantak. Én is átmentem a szobán, és csatlakoztam hozzájuk. Alattunk kinyílt az iskola kapuja, és megjelent Delores Jadie-vel és Amberrel. Elindultak a hosszú járdán Delores kocsija felé, ami a kanyarban parkolt. - Azt akarom, hogy forduljon meg és nézzen ránk - suttogta Jeremiah, és lehelete bepárásította az ablaküveget. - Nehogy mán meg se forduljon. Gyerünk, csajszi. Integessél nekünk! És akkor, épp mikor elértek a sarokra, Jadie megállt. Még mindig fogta Delores kezét, hátrafordult és a válla fölött az ablakaink felé nézett. - Hééé! Lát minket! Jadie! Jadie! Szia! Viszlát, Jadie! - ordította Jeremiah az ablakfélfának. Ő is és Philip is vadul integettek. Jadie elmosolyodott, és visszaintegetett.

Otthagytam a fiúkat az ablaküvegre tapadva, és visszafordultam az osztályterem felé. Még mindig a kezemben szorongattam a kis papírdarabot, amit Jadie-től kaptam. Óvatosan széthajtogattam, és ennyit találtam rajta: Köszönöm.

EPILÓGUS

Jadie drámája még hónapokon át bonyolódott azután is, hogy elhagyta az osztályomat. A rendőrség, amely nagyon komolyan vette Jadie vádjait, kiterjedt és alapos vizsgálatot folytatott, melynek során felásták Ekdahlék kertjét, és lebontották a pajtájukat, Tashee földi maradványai után kutatva. Közben tovább taglaltuk a kérdést, amely megosztott mindannyiunkat, és olykor heves vitákra sarkallt: vajon a Jadie által elmesélt történetek valóságos élményeken alapulnak? Vagy csak egy súlyos személyiségzavarral küzdő gyermek agyszüleményei? Erős alapja volt annak az álláspontnak, amely szerint Jadie történetei nem voltak valóságosak. Először is és mindenekelőtt, gyermekéletének előző évei során dokumentáltan és hosszú időn át a normálistól jócskán eltérő pszichológiai viselkedést tanúsított, amelyben ugyan sohasem szerepeltek hallucinációk, de összességében komoly patológiás esetnek mutatkozott. Továbbá, történeteinek számos aspektusa szakmailag már ismert volt a fóbiás, megszállott, hallucináló beteg gyerekek köréből. A rettegés, hogy rovarok figyelik és kémkednek utána, általában a pókoktól való félelem, a vértől való iszony és a vízió, hogy lecsurog a testén, e motívumok mind ismeretesek a pszichológiai tapasztalatban, és én is számtalanszor találkoztam mindezzel a pszichotikus gyerekekkel folytatott munkám során. Az általam ismert esetek kétségtelenül mind mentális jelenségek voltak, amelyek nem a valóságban gyökereztek. Hasonlóképpen, az olyan cselekedetek, mint annak a bizonyos szimbólumnak Amber hasára metszése, vagy akár Jenny megölése könnyen lehetett Jadie műve. Ha Jadie valóban olyan súlyosan zavart gyerek lett volna, mint ahogy történeteinek természete sugallta, akkor az ilyen erőszakos cselekedetek elképzelhetőek lettek volna a zavartsághoz társuló extrém viselkedés keretei közt. Ám ha kizárjuk Jadie történeteinek valóságosságát, akkor sem zártuk ki a lehetőséget, hogy Jadie-t valóban bántalmazták. Az eset közvetett bizonyítékait figyelembe véve, a hivatalos következtetés úgy szólt, hogy Jadie valószínűleg komoly bántalmazások áldozata lett, leginkább szexuális bántalmazásoké, életének valamely pontján, és lényegében ez vezetett a nyolcéves korában tapasztalható pszichikai állapotához. Némasága talán abból a félelemből eredt, hogy ha beszélni kezd, akkor a bántalmazásról fog beszélni. Eltorzult testtartása talán azt fejezte ki, hogy szerette volna görcsösen, fizikailag magában tartani a történetét, és/vagy

óvni a sérülékeny genitáliákat. Ezen a gondolati vonalon haladva, Tashee alakja elfogadhatóvá vált, nem mint egy valóságos kislányé, hanem mint Jadie lényének egy darabjáé, talán a csírája egy megtöbbszöröződő személyiségnek, vagy a megszemélyesítése mindannak, amit Jadie jónak és teljesnek talált önmagában, és gondosan különválasztotta, hogy megóvja személyiségének megsebzett, degradált részétől. Ebben a kontextusban érthetővé váltak Jadie állandó törekvései, hogy törődjön Tashee-val és megvédje, gyakori állítása, hogy „beszélt" vele, mintha Tashee a közelében lenne, úgyszólván karnyújtásnyira. Hasonlóképpen, a „Dallas" karakterei is jelentést nyerhettek így. Ha a bántalmazást saját apja követte el, azt is éppen elég lenne elviselni, de ha az anyja is csatlakozott hozzá, vagy csak tudott róla és nem tett semmit, hogy megakadályozza, Jadie talán szükségesnek látta, hogy kreáljon egy gonosz női személyiséget Miss Ellie képében, és így mocsoktalanul hagyja a kedves, szerető személyt, akit anyjaként ismert. Ha a televízióból materializálódott megfoghatatlan idegenek tették a szörnyű dolgokat Jadie-vel, akkor ő még mindig biztonságban érezhette magát a szüleivel. A rendőrségi vizsgálat sok-sok hete alatt és a szociális munkásokkal, gyámügyi dolgozókkal és lelki egészségügyi szakemberekkel való végeérhetetlen találkozások során Jadie élményeinek ez a pszichológiai magyarázata vált egyre inkább elfogadott nézetté. Számos tekintetben én magam is egyet tudtam érteni ezzel, úgy éreztem, hogy ez az egyetlen lehetséges következtetés, amelyet az esetből levonhatunk. Ez ugyanis magyarázattal szolgált a legproblémásabb kérdésekre, elfogadhatóan logikus volt, és összhangba hozta Jadie esetét mindazzal, amit már tudunk az emberi lélekről. És mégis... A nagy kérdéseket megválaszolta ugyan ez a magyarázat, de a kis részletek továbbra sem hagytak nyugton. Például: miért rettegett Jadie annyira attól, hogy lefényképezzék? Honnan szerzett tudomást a videokamerák és videolejátszók működéséről egy olyan korszakban, amelyben ezek még nem voltak megszokott tárgyak az emberek otthonában? Miért emlegette, hogy Miss Ellie és a többiek „felveszik az arcukat" és „szellemruhát viselnek"? És mi a helyzet Jadie kedvelt szimbólumával, a körbe rajzolt kereszttel, amelyet olyan sokszor és sokféle formában jelenített meg közös munkánk során? Az erről való spekuláció összhangban lehetett az előző nyáron a Sandry Klinikán megfogalmazott pszichiátriai állásfoglalással, mely szerint a kör a vaginát reprezentálta, és a kereszt volt az üzenet: „itt erőszakoltak meg" („a kereszt jelöli a célt"). Akkor viszont miért karcolta volna Jadie Amber hasára a jelet? És vajon miért érdeklődött Jadie olyan behatóan a szelektív néma gyerekekkel folytatott munkám iránt? Miért forogtak a munkámra vonatkozó kérdései mindig akörül, hogy a végén beszéltek-e hozzám, és ha igen, akkor hittem-e a szavaiknak? És hogy tudtam-e nekik segíteni? Természetesen a másik

eshetőség az volt, hogy feltételezzük: mindaz, amit Jadie elmondott nekem, szóról szóra igaz, és Jadie nem egy pszichotikus gyermek egy egészséges világban, hanem pontosan a fordítottja. Ha így értelmezzük a viselkedését, rá kell ébrednünk, hogy Jadie világa egy horrorfilm őrületéhez hasonló tapasztalatokon épült, és ő csupán teljesen érthető módon reagált egy szörnyű helyzetre, amelyet gyerekként nem tudott sem befolyásolni, sem elfogadni, sem feldolgozni. Ha Jadie történeteit szó szerint vesszük, akkor kétségtelenül eljutunk a rituális gyerekbántalmazáshoz, amelynek értelmében őt és a húgait, és talán más gyerekeket is, egy előre eltervezett ceremónia szerint egy szervezett csoport megbecstelenített és szexuális természetű, szadisztikus kínzásoknak vetett alá. Alapul véve sok mindent, amit Jadie nekünk mondott, a nyilvánvaló következtetés az volt, hogy ez a szertartás az okkultizmus gyakorlásához, vagy még pontosabban a sátánizmushoz kötődik. A sátánizmus nem az Istenben való hitetlenséget jelenti, sokkal inkább a fennálló kereszténység antitézise, amelyben a sátáni praktikák többsége a keresztény vallásgyakorlás degradálásán alapszik. Ha kifordítjuk a mások iránti szeretet hitvallását, akkor egoista kultuszt kapunk, amelynek kizárólagos célja az egyének nyeresége a rituális aktusok gyakorlásából. A személyes, egyéni hatalom hangsúlyozása adja a sátánizmus legfőbb vonzerejét, különösen gyenge és sikertelen személyiségek esetében. További vonzerőt jelent a dolog kreatív oldala. Nincsenek szabályok és határok, amelyek korlátozzák a sátánizmus gyakorlásának mikéntjét. A fekete mágia egyik nagyvilági képviselője, Alistair Crowley igen nagy hatással volt a modern sátánizmus fejlődésére azzal, hogy kijelentette: „tégy, amit akarsz, és az lesz az egyetlen törvény", ami számtalan abnormális szexuális és erőszakos késztetés kiéléséhez mutatott szabad utat. Nyilvánvalóan erős sátánista árnyalata volt sok mindennek, amiről Jadie beszámolt. A rituális feketemisét egy körbe rajzolt kereszt szimbolizálja, noha a rajzok, amelyeket a könyvekben láttam, némiképp eltérnek Jadie rajzaitól. Az ő szimbóluma egyszerűen egy bekarikázott kereszt volt. A hagyományos feketemise-szimbólum azonban egy olyan kereszt, amelynek mindegyik végén kis szár van, mint két keresztbe tett nagy I betű, amit aztán bekereteztek. Bár Jadie több más furcsa szimbólumot is alkotott, azokat sokkal ritkábban használta, mint a bekarikázott keresztet. Az egyik, egy fordított T egy kis körrel a keresztszár felett, feltűnően hasonló a sátánista átokjelhez. A többinek sosem találtam meg az értelmezését. A feketemise a katolikus misék perverz kifordítása. Úgy tűnik, számos változata van ennek a rítusnak, de legfőbb elemei állandóak: az oltár és számos, oltáron használatos kellék, gyertyák, fordított keresztek, füstölők, tőrök, csontok, bizonyos ékszerek, csengők,

gongok, és füveket és sókat tartalmazó kelyhek vagy tálak. Ezeknek a holmiknak a nagy része fehér, fekete, vagy ezüstből való. A résztvevők általában fehérbe, feketébe vagy vörösbe öltöznek, és gyakran használnak arc-és testfestéseket. A katolikus misében a dogma szerint az Úrvacsora elemei, a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé változnak. A feketemise a katolikus mise kiforgatása, amely a test által kiválasztott anyagokat, általában vizeletet, székletet és ondóváladékot használ a kenyér és bor helyett, a Sátán hús-vér természetét jelképezendő. Hogy még inkább hangsúlyozzák ennek az istenségnek az érzéki jellegét, a szexuális aktivitás is gyakori eleme a vallásos ceremóniának. A fájdalom fontos faktor, így a szadista-mazochista aktus sem ritka. További perverzióként a hangsúlyt az életre helyező keresztény gyakorlattal szemben, a sátánista ceremóniákban a halál játszik jelentős szerepet. Gyakran jelen van egy koporsó, és a csoport tagjai belefekszenek, vagy szexuális aktust hajtanak végre benne. Sok sátánista állítja magáról, hogy ő csupán egy létező vallást gyakorol, amihez mindenkinek jogot biztosít az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya. Tagadják a sötét elemeket, az állatcsonkításokat, vérkieresztést, az emberáldozatokat, szerintük az erről szóló híradások mind a sajtó, a tréfacsinálók, horror-fiction írók és propagandisták művei, akik a dogmatikus vallásos irányzatokat követik. Mások azonban, mint például számos amerikai nagyváros - Chicago, San Francisco, St. Louis - rendőrségének tagjai, nem értenek ezzel egyet. Az állatáldozat, mint a sátánista rítusok rendszeres velejárója, számtalan alkalommal nyert bizonyítást, akárcsak a vér megivásának szokása. A ritualizált gyermekgyilkosság és emberáldozat is ott van valahol a tények és a fantázia világának árnyakkal teli határmezsgyéjén,

de

az

ügyészségi

és

rendőrségi

vizsgálatok

sohasem

találtak

megdönthetetlen bizonyítékokat a pletyka szerinti gyilkosságok valódi megtörténtéről. Másfelől az utóbbi tíz évben különlegesen sok gyermek számolt be megdöbbentően hasonló élményekről. Sokan beszéltek drogokról, akár legálisakról, mint az izomlazítók, akár illegálisakról, melyeket ital vagy injekció formájában adtak be nekik; beszéltek szertartásokról, amelyekben módosult tudatállapotban kántálva idézik meg az ördögöt vagy különböző démonokat. A gyerekek elmondták, hogy levizelik vagy széklettel kenik be a testüket, kényszerítik őket, hogy rovarokat egyenek, vagy pedig azt mondják nekik, hogy a rovarok a Sátán szolgái és mindent elárulnak, amit a gyerek a csoporton kívül csinál. Egyeseket perverz szexuális aktusokba vonnak, másokat koporsóba zárnak, kígyókkal gyötörnek, vagy fejjel lefelé fordított keresztekhez kötözik őket. Több gyerek számolt be arról, hogy tanúja volt más gyermekek feláldozásának, amikor is vagy a szívüket szúrták keresztül, vagy a torkukat vágták el, vagy felfordított keresztre kötötték és meggyújtották őket. Feljegyeztek eseteket

állatáldozatokról, melyekben a csoport tagjai széttépték az állatot. Ezek a jelentések részben nagyon fiatal gyerekektől származnak és széles körben elterjedtek, előfordulnak az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia félreesőbb területein éppúgy, mint Európában. Mivel az esetek általában konkrét bűntények, ezért legtöbb adat a rendőri szerveknél gyűlt össze, de az orvosi közösségek, például a gyermekkórházak is hozzátették a magukét e jelenségek megértéséhez. Létrehoztak olyan szervezeteket is, mint a Gyermekbántalmazás Elleni Nemzeti Program. Az 1990-es évek folyamán az FBI és az Igazságügyi Minisztérium egyaránt begyűjtötte ezeknek az eseteknek a részletes jelentéseit, ami azt mutatja, hogy sokan „konkrét bizonyítékok" híján is hittek a panaszt tévő gyerekeknek. A hivatalos vizsgálatok ellenére is rendkívüli nyitottságra van szükség ahhoz, hogy valaki befogadja az ilyen információt, és ne vesse el azonnal. Még számomra is, mind a mai napig, sok részlet valószínűtlen túlzásnak tűnik abból, amit Jadie és más gyerekek elmeséltek. Mintha a történetek csupán undorító keverékei lennének Stephen Kingnek és a National Enquirer nevű bulvárlapnak. Ez okozta a legnagyobb nehézséget mindannyiunk számára Jadie történeteinek értelmezésében. Amikor az egész elkezdődött, még semmit sem tudtam az okkultizmus sötétebb oldaláról, csak a szokásos léha beszámolókat láttam a médiában a Manson családról és egy különösen elborzasztó gyilkosságról, amely a hetvenes években játszódott le a szülővárosom közelében. Első kézből való élményeim kimerültek a Quija tábla és a Tarot kártyák megismerésében, ami meglehetősen szokványos mulatság és felfedezés a serdülőkor idején. Az csupán a véletlen műve, hogy összefüggést vettünk észre Jadie viselkedése és a sátánizmus között. Ha Hugh-nak történetesen nem az a szokása, hogy ebédidő alatt az okkult könyvesbolt közelében tanyázik, kétlem, hogy valaha is kapcsolatba hozom a bekarikázott keresztet a sátánizmussal, és valószínűleg akkor sem tűnt volna fel ez az egybeesés, amikor Jadie beszélni kezdett a macskáról és a vérről. Egyszerűen nem tudtam ezekről a dolgokról, és nem könnyű felfigyelni arra, amiről előzetesen nincs tudomásunk. Bizonyos szakmai vakságnak és elfogultságnak is köszönhető, hogy nem kapcsoltam rögtön. Én ahhoz szoktam, hogy minden viselkedési zavart pszichológiai vagy pszichiátriai szemszögből nézzek, ezért nem volt kézenfekvő, hogy más okokat is feltételezzek. Emellett közrejátszott a hárítás szándéka is - nem akartam tudni erről a lehetőségről. Az ufók, a rettenetes jetik és a Loch Ness-i szörny az okkult szféra világosabb oldala, a modern folklór része, valóságos dolog olyan értelemben, hogy minden egyes ember létező, rejtett énjéhez beszél állhatatosan. Ezek a lények a civilizált társadalom trolijai és tündérei, de bátor lélekre vall, ha valaki beismeri, hogy komolyan hisz ilyesféle dolgokban. Az események már jócskán előrehaladtak, mégis a végsőkig vonakodtam beismerni, hogy valami, ami ennyire távol esik a

mindennapi tapasztalatoktól, felelős lehet Jadie élményeiért. Még elég fiatal voltam, nem túl régóta a szakmában, és nagyon sebezhető a „profinak kell lenned"-típusú elvárások területén. Következésképp nehezemre esett kockáztatni a pozíciómat olyan elméletek felvetésével, amelyeknek a hirdetőit általában holdkórosoknak titulálják. Az sem segített, hogy akkoriban nem létezett semmilyen konkrét információ az okkultizmusról az elfogadott, nyilvános forráshelyeken. Brenda és az ő kis könyvesboltja volt kizárólagos beszerzési lehetőségem a Jadie-vel töltött idő alatt, így én magam is gyanúsnak bizonyultam azáltal, hogy ilyen helyen kerestem a megoldást. Később, ahogy teltek az évek, más, tiszteletreméltóbb forrásokból is sikerült alaposan tájékozódnom, de az információk zöme a mai napig a kultúra peremvidékeiről érkezik. Jelenlegi tudásommal már elmondhatom, hogy van hasonlóság Jadie bizonyos történetei és azok között az okkultizmussal összefüggésbe hozható bántalmazási esetek között, amelyekről hivatalos jelentés is készült. Jadie gyakran említette, hogy Miss Ellie és a többiek „felveszik az arcukat", vagy „szellemruhát" viselnek, ami talán az arcfestésre, vagy maszkokra és köntösökre utal. Ez megmagyarázza, miért nem tudta azonosítani a csoport egyik tagját sem. A mindig jelenlévő üdítőitalok, amelyeket Miss Ellie itatott vele az összejövetelek kezdetén, talán drogokat tartalmaztak, amelyek tovább rontották esélyeit, hogy pontos részletekre emlékezzen. A pókoktól való félelem egy átgondolt, elrettentő pszichológiai hadviselés eredménye lehetett, amelyet azért alkalmaztak, hogy ne árulja el, mi történik. Talán a rúd, amelyre Jadie-t és húgait fejjel lefelé kötözték, egy fordított kereszt volt, és beszámolója a székletevésről, Jenny feláldozásáról, és természetesen a voodoo-babák szerepe a rítusokban mind közeli rokonságban állnak a jól dokumentált sátánista gyakorlattal. Ennek a teóriának a legmeggyőzőbb bizonyítéka az a tény lehet, hogy a bántalmazások, amelyekről beszélt, és legrosszabb testi-lelki állapotai kísérteties módon egybeestek a pogány kalendárium legfontosabb dátumaival. Jenny halála április 30. táján, Beltane napján történhetett, amely a második legfontosabb sabbat, azaz ünnep, Tashee halála és Sapphire első bántalmazása pedig Halloween idején, az első és legfontosabb sátánista sabbat alkalmával. És ezzel elérkezünk Tashee alakjának kérdéséhez. Ha ebben a megvilágításban nézzük Jadie történeteit, akkor azt kell hinnünk, hogy Tashee valóságos gyerek volt, és Jadie látta, amikor egy rituális áldozat keretei közt meggyilkolták. Tény, hogy sok minden, amiről Jadie beszámolt, beleillik az okkult rítusok kereteibe. A hatos szám, Tashee életkora, fontos, hatalmat hordozó számjegyként jelent meg a csoport szertartásaiban, ugyanúgy, mint a boszorkányságban és egyéb mágiával foglalkozó közösségek tudatában. A sátánisták körében azért van különös jelentősége, mert a Jelenések Könyvében a 666-os a Bestia száma, amely

alatt általában a Sátánt értik. Jadie arról is beszámolt, hogy Tashee torkát egy félhold alakú, finoman megmunkált késsel vágták el, ami egy rituális fegyver használatát sugallja. És természetesen ott van a vérrel kapcsolatos élmény. És ami még többet mond, Jadie sokszor emlegette, hogy a csoport hatalmat szerezhet egy hatéves gyermek feláldozásával. A peckingi és Falls River-i rendőrség nagyon komolyan vette a Tashee haláláról szóló jelentést, és igen alaposan átkutatták az Ekdahl-házat és környékét, valamint egy erdős területet nem messze Peckingtől. De nem találtak semmit. Ugyancsak próbálták megállapítani Tashee esetleges személyazonosságát, habár Tashee életkorának és személyleírásának megfelelő eltűnt személyt nem jelentettek abban az időben Pecking vagy Falls River körzetében. Ahogy a nyomozás folytatódott, kiterjesztették a vizsgálatot a városra is, majd végül az egész Egyesült Államokra. Ezernyi eltűnt gyerek adatait vizsgálták át, de Tashee-t sohasem tudták beazonosítani. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy nem is létezhetett. Sok-sok holttestet nem találnak meg számtalan okból kifolyólag, és ez elegendő magyarázat. Hogy Tashee pontosan ki lehetett, amennyiben valóságos gyerek volt, arra nehéz válaszolni. A sátánista teória szemszögéből nézve lehetett talán egy „tenyészkanca" gyereke, egy olyan fiatal nőé, akit a csoport tagjaként kifejezetten azért ejtettek teherbe, hogy áldozatra szánt gyermeket hozzon a világra. Elképzelhető, hogy az anya otthon szüli meg a gyerekét, hogy a születését elővigyázatosan nem regisztráltatják, és hatéves koráig óvakodnak őt megismertetni bármiféle nyilvánossággal. De ha ezt a lehetőséget nehezen tudja elfogadni a közvélemény, akkor kereshetjük Tashee-t az ezernyi eltűnt névtelen gyerek között is, akiket talán évekkel azelőtt raboltak el, talán épp egy családtag, és a rendőrség egyszerűen nem bukkant a nyomára. Mint a Jadie történeteire adható pszichológiai magyarázat, az okkult magyarázat is meglehetősen kerek, és ha valaki képes túllépni a hihetetlennek tűnő részletek döbbenetén, akkor elfogadható változatot kap, de akárcsak az előző koncepció esetében, itt is vannak megválaszolatlan kérdések. Ebben az esetben sem találom kielégítőnek a kamerák és videofelvételek jelenlétét a történetekben. Lehet, hogy ez túlságosan is gyakorlatias problémának tűnik más részletekhez képest, de Jadie beszámolóiban gyakran kapott szerepet. A szakirodalomban nem találtam nyomát annak, hogy a fényképezés vagy filmezés integráns része lenne az okkult tevékenységnek. Valójában az ehhez hasonló, az elfogadott kultúrán kívül eső tevékenységeknél a titkosság kényszere szinte kizárja, hogy könnyen értelmezhető leleplező felvételek készüljenek. Egy másik lyuk a sátánista koncepción az az egyszerű tény, hogy Jadie egyetlenegyszer sem említette a Sátánt magát, az ördögöt vagy a Mestert, vagy bármilyen más formáját egy jelenlévő természetfeletti lénynek, sem nekem, sem a rendőrség-

nek. Természetesen lehetséges, különösen annak a ténynek a fényében, hogy a csoportot láthatólag egy nő vezethette, hogy ez nem tisztán sátánista csoport volt, hanem valamilyen feketemágiával foglalkozó gyülekezet, de Jadie nem említett egyéb jellegzetes, a boszorkányságra jellemző szimbólumokat sem, mint a pentagramma, vagy hasonlók. Mindezek következtében csak egy lehetséges magyarázata marad Jadie történeteinek: valaki pedofília céljára használta fel a lányokat, valószínűleg azért, hogy pornográf filmeket készítsen velük, és az okkult tevékenységek vagy azt a célt szolgálták, hogy elrémítsék és kordában tartsák a gyerekeket, vagy a film történetéhez tartoztak. Vagy talán mindkettő. A kamerák és a videolejátszók is magyarázatot nyernek ebben az értelmezésben, akárcsak Jadie heves rettegése attól, hogy megörökítik a képét. Az üdítőitalok, amelyekről beszélt, minden bizonnyal drogokat tartalmaztak, valószínűleg izom-lazítókat, amilyen a Valium. Ez ilyen esetekben szükséges lehetett, nem csak azért, hogy biztosítsa a gyerekek engedelmesebb közreműködését, de azért is, hogy a szexuális aktust, vagy a még perverzebb cselekményeket megkönnyítse és természetesebbnek mutassa. Ha az okkultizmus által inspirált elrémítő taktikát alkalmaztak, akkor a drogok hatása alatt álló gyermek nem lesz képes érzékelni azokat a tevékenységeket, amelyekkel előidézik a speciális filmeffektusokat. Ha a gyermekpornográfia a magyarázat Jadie tapasztalataira, akkor igen valószínű, hogy legalább az egyik szülő direkt módon résztvevője volt az eseményeknek, ha nem is szükségszerűen ő követte el a konkrét bántalmazásokat. Az ő részvételük talán csak arra szorítkozott, hogy megengedték a lányok használatát ilyen célokra, és ez megmagyarázza Jadie hiányos emlékezetét arról, hogy hol lehettek a szülei az események idején. Ha szervezett stábról volt szó, amely ilyen produktumokat állít elő, akkor nem kellett olyan strukturált csoportot alkotniuk, ahogyan Jadie érzékelte. Miss Ellie lehetett akár egy színésznő is, talán a főszereplő, és a viselkedése talán egyszerűen a film koncepciójának és a szerepének felelt meg, nem volt benne semmi személyes a lányokat illetően. Vagy mégis. A szadisztikus megnyilvánulások talán szintén arra szolgáltak, hogy fegyelmezzék a lányokat, míg a többiek a filmkészítéssel voltak elfoglalva. A „Dallas" karakterneveinek használata érthetővé válik, ha számításba vesszük, hogy a főbb rendőri szervek már dokumentálták képregényszereplők neveinek használatát álnevekként mind rituális bántalmazási esetekben, mind pedofíliás ügyekben. A csoportok leleplezése a fedőnevek segítségével elkerülhető, mert ha valamelyik gyerek beszélni kezd egy kívülállónak az élményeiről, a mondottakat valószínűleg a tévé által felkorbácsolt fantázia működésének tulajdonítják majd. Ez a magyarázat jól illik Jadie beszámolóihoz. Jadie történeteinek legnagyobb része értelmezhető úgy, mint a keményvonalas

gyermekpornográfia tipikus megjelenési formája. A horror és az okkultizmus gyakran feltűnik azokban a filmekben, amelyek a szexualitást és az erőszakot kombinálják. A gyermekek és a kis állatok megkínzása, vagy a kettő együtt, elkeserítően népszerű ebben a sötét alvilágban, különösen úgy, hogy szexuális aktussal végződik. Jadie beszámolója Jenny haláláról és az ezzel összefüggő szexuális aktusokról mindezen követelményeknek megfelelt. Más aberrációk a szexuális ízlés terén, mint például az exkrementumok használata, ugyancsak elég gyakori vonás egyes filmekben. Ha a sátánista magyarázatot fogadjuk el, akkor Tashee valóságos gyermek lehetett. Szerencsére az olyan filmek, amelyekben valakit nyilvánosan meggyilkolnak a kamera előtt, igen ritkák, noha azt tartják, hogy az igazi keménypornográfia-nézők számára ez a valódi „ínyenc falat". Eszerint kevéssé valószínű, hogy Jadie egy valóságos gyilkosság szemtanúja volt. Inkább elképzelhető, hogy a gyilkosságot filmbeli célokra rendezték meg, és Jadie-vel elhitették, hogy valóban megtörtént, hogy saját szereplése annál hitelesebb legyen. Mivel csak hatéves gyermek volt, és valószínűleg drogok hatása alatt állt, nem érzékelte, hogy a gyilkosságot csak eljátszották. Ez a változat megmagyarázná, hogyan tudott Jadie beszélni Tashee-val, miután állítólag megölték. Ha Tashee valójában életben maradt, akkor a többször elmondott történet, a rendőrségi kutatás kudarca, és a bizonyítékok hiánya is érthető. Az azonban továbbra is rejtély marad, hogy ki lehetett igazából Tashee. Mint már mondtuk, lehetett elrabolt vagy elszökött gyerek, de még valószínűbb, hogy akárcsak Jadie-t, őt is a szülők bocsátották a csoport rendelkezésére. Meg kell jegyezni, hogy amennyiben a keményvonalas pornográfia volt a felelős Jadie szörnyű történeteiért, akkor az ebben részt vevőknek nyilvánvalóan voltak bizonyos ismeretei az okkultizmus sötétebb oldaláról. Hogy ez mennyiben járulhatott hozzá a filmek tartalmához, azt nem tudjuk, de kétségtelen, hogy a gyerekszereplők számára ez erőteljes pszichológiai kontrollt jelentett, és akik használták, azok pontosan tisztában voltak a hatalmukkal. A fiatal gyerekek, különösen a négy és tíz év közöttiek, nagyon tudnak hinni a varázslatban és a mágiában. Ez a Mikulás, a tündérmesék, a jószerencse és balszerencse váltakozásának ideje, és mindenki, aki sok időt töltött ilyen korú gyermekek között, jól tudja, hogy milyen erősen hisznek ezekben a dolgokban. Normális fejlődési stádiumról van szó, amivel azonban könnyű visszaélni. A felnőttek önmagukban is elég rémítőek lehetnek egy gyerek számára, de ijesztő képzettársításokkal

és

természetfeletti

hatalommal

felruházva

különösen

könnyen

kicsikarhatják akár a legjózanabb gyerek engedelmességét is. A Jadie vallomását követő hónapok alatt mindhárom teória - a pszichológiai, a sátánista és a pedofil - kellő mennyiségű figyelmet kapott a szakemberektől. Érdekes módon az egyes

elméletek elfogadása a szakmák szerint oszlott meg. Míg a szociális munkások, gyámügyben dolgozók és a lelki egészségügy képviselői szinte egy emberként álltak a pszichológiai magyarázat mellé, addig a rendőrség és az orvosi társadalom valami ennél sokkal konkrétabb magyarázatot követelt. Különösen a rendőrséget foglalkoztatta erősen a sátánista teória, és annak lehetősége, hogy Tashee egy valóságos gyilkosság áldozata lehetett. És én? Mit hittem én? Nem tudom. Bárcsak tudnám. Most, tíz év múltán, még mindig úgy gondolom, hogy ez volt a legzavarbaejtőbb ügy, amellyel valaha is találkoztam, részben azért, mert mind a mai napig ellenáll annak, hogy egyes vonatkozásait megnyugtató módon le lehessen zárni. Miközben írtam ezt a könyvet, mindennél jobban kívántam, hogy bárcsak előállhatnék a kielégítő és megnyugtató magyarázatok egész sorával, amelyek eloldozzák könyvemet a földhözragadt valóság talajáról, amelyben gyökeredzik. Nagyon jól tudom, hogy egy szépen metszett csúcspont, egy gyönyörködtető befejezés sokkal élvezetesebb könyvet eredményezne. Sajnos ugyanakkor átlendítené történetemet a fikció világába. Annak ellenére, hogy sok-sok délután hallgattam Jadie beszámolóit, és ma is fülembe cseng nyugodt, tényszerű hangja, lehetetlennek találom, hogy pontosan feltárjam a szavai mögött rejlő igazi valóságot. Az ösztöneim azt diktálják, hogy azoknak az embereknek ott kellett lennie valamilyen formában, és el kellett követniük ezeknek a cselekedeteknek bizonyos hányadát. Akármilyen valószínűtlenek is voltak ezek a történetek, mindig ott érződött bennük a valóság ereje. Másrészt, mindhárom teóriában van olyasmi, ami az én szememben ellentmond a történeteknek. Még leginkább az utolsó nyújtja számomra a legteljesebb magyarázatot, amely szerint Jadie valamilyen szervezett pedofíliának esett áldozatul. De még így sem tudom maradéktalanul elfogadni ezt, vagy elvetni a másik kettőt. Ami azonban sohasem volt kétséges, az az, hogy valami történt, valami súlyos dolog, ami komoly érzelmi zavart okozott nemcsak Jadie-ben, hanem Amberben is. A zavaros információk és a perdöntő bizonyítékok hiánya ellenére is nyilvánvaló, hogy valami súlyosat követtek el ellenük. Az én együttérzésem természetesen Jadie oldalán állt, és elsődlegesen az érdekelt, hogy ő és a húgai biztonságos környezetbe kerüljenek. De az is világos volt már akkor, amikor a gyerekeket gyámság alá helyezték, hogy valamennyi, az esetben érintett személy állampolgári jogait tiszteletben kell tartani, hiszen nem voltak konkrét bizonyítékok arra, hogy valóban azok a tettesek, akikre gyanakodtunk. Az egyik legnehezebb probléma, amellyel szembe kellett néznünk az eset során, az információk szenzációs jellege volt. Emiatt mind a média, mind a közvélemény tapintatlan kíváncsisága komoly fenyegetést jelentett az ügy korrekt kivizsgálásának szempontjából. Mi szakmabeliek, vonakodva ismertük el, hogy lehet a bántalmazásnak okkult vonatkozása is, de

a média túláradó izgalommal üdvözölte ezt a lehetőséget. Ennek kettős hatása volt. Először is, a konzervatívabb szakmabeliek hajlamosak voltak elriadni az ügytől, és mereven kitartani álláspontjuk mellett, miszerint a sátánizmus a rossz regények és horrorfilmek világába tartozik, és nem fordulhat elő, mint a való világban megtörténő események magyarázata. Különösen aggódtak a jobboldali, dogmatikus nézetek felerősödése miatt, és attól féltek, ha mi szakmabeliek komoly megfontolás tárgyává tesszük a témát, az hosszú távon kedvezőtlenül befolyásolhatja a közvélemény viszonyát a mentális betegségekhez. Másodszor, a hírsóvár média jelenléte miatt mindannyian féltünk az esetleges boszorkányüldözéstől, nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Jadie szüleinek elidegeníthetetlen joga volt az ártatlanság vélelmére egészen addig, amíg be nem bizonyosodik a bűnösségük, és arra is, hogy korrekt perben vegyenek részt. A riportok fekete-fehér világában a jó sztori mindent megér, akárcsak a nézők vagy az olvasók figyelme, de a kételyek nem igazán férnek bele. Egy fiatal, fizikailag vonzó gyermeklány, aki tele van borzadályos mesékkel kínzásról, gyilkosságról, szexről, ellenállhatatlan zsákmány a média számára. így azután, noha Arkie és én eltávolodtunk egymástól Jadie esetének megítélésében, én továbbra is tiszteltem benne azt a vehemenciát, amellyel Jadie szüleit védelmezte. Arkie érzékelte az általános hisztéria lehetőségét, tartott tőle, hogy egy új Salem lehet kialakulóban, és azt hiszem, félelmei nem voltak alaptalanok. i A Jadie vallomását követő nyomozás hat hónapnál is tovább tartott, és ezalatt a rendőrség igyekezett minden lehetőséget megvizsgálni. A gyámügy megszervezte, hogy mind Jadie, mind Amber rendszeresen találkozhasson Phyllis Ruizzal, a Falls River-i mentális egészségügyi klinika pszichiáterével, és időnként mindkét lányt beutalták a városi gyermekklinika pszichiátriai osztályára, hogy további betekintést nyerjenek a helyzetükbe és megértsék, mi történt velük. Én visszatértem osztályomhoz Peckingben, de iskolán kívül továbbra is rendszeresen találkoztam Jadie-vel. Jadie ragaszkodott a történeteihez. Mialatt a kórházban volt, közeli kapcsolatba került az egyik terapeutával a gyermekosztályról, számos eseményt majdnem szó szerint ugyanúgy mondott el ennek a doktornőnek, ahogy korábban nekem. Amber lelkiállapota viszont, éppen ellenkezőleg, komolyan leromlott a kórházban tartózkodás alatt. Összezavarodott és nagyon boldogtalan volt, láthatólag mindkét testvérénél jobban szenvedett a Jadie vallomását követő időszakban. Ő úgy működött, hogy kizárta a tudatából mindama dolgokat, amelyek kellemetlenek voltak számára, ezért igen nehéz volt dolgozni vele a vizsgálat folyamán. Végül mindennek az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag semmilyen emléke nem maradt az érintett időszakból. Nekünk pedig az jutott, hogy eltöprenghettünk, mi mindent kellett

Ambernek saját elhatározásából elfelejtenie. Minden erőfeszítés ellenére a rendőrség végül képtelen volt előállni bármilyen megfellebbezhetetlen bizonyítékkal, amellyel Jadie történeteit alátámaszthatták volna. Olyan dolgok, mint a macskacsontváz, amelyet Lindy, én és mások is „Jenny"-vel azonosítottunk, csak közvetett bizonyítéknak számítottak, nem lehetett igazolni, hogy ez ugyanaz a macska, amelyről Jadie beszélt. Mr. Ekdahl váltig állította, hogy a macskát elgázolva találta az úton, és elég sok törött csont volt a csontvázban ahhoz, hogy alátámassza állítását. Lehet, hogy kissé visszataszító időtöltésnek tűnik összeszedni egy döglött macskát az úton, hazavinni, megtisztítani a csontjait és összerakni a csontvázát, de aligha büntetendő cselekmény. Ez a végkifejlet érthető módon sokunkat mélységes elégedetlenséggel és frusztrációval töltött el. Ha az embernek az a meggyőződése, hogy valakik elkövettek egy bűntényt, és azt hiszem,

ebben

mind

egyetértettünk,

akkor,

függetlenül

attól,

hogy

„csak"

gyermekbántalmazás történt, vagy valami még ennél is rosszabb, igen erős a vágy, hogy az igazság győzedelmeskedjék, és a bűnösök elnyerjék büntetésüket. De az élet sokszor nem úgy alakul, ahogyan szerintünk kellene, és olykor csekélyebb eredményekkel is meg kell elégednünk. Mert voltak eredményeink. Mindenekelőtt, erőfeszítéseinknek köszönhetően mindhárom lányt eltávolították az otthonából, és így remélhetőleg megszabadultak a további traumáktól. Ami Jadie-t illeti, ő valósággal kivirágzott a nevelőotthonban, egyre nyitottabb és magabiztosabb lett, ami alkalmassá tette arra, hogy sikeresen csatlakozzon a normális iskolai oktatáshoz. Tizennyolc hónappal később az Ekdahl házaspár kérvényt nyújtott be, hogy Jadiet visszakapják, de a gyámügy úgy döntött, nem lenne bölcs dolog megfosztani őt újonnan fellelt stabilitásától, és hogy Jadie számára jobb, ha nevelőotthonban marad. Az Ekdahl házaspár ez ellen már nem fellebbezett. Néhány évvel később akcióink további igazolást nyertek, amikor Mr. Ekdahlt letartóztatták és elítélték egy nyolcéves iskoláslány molesztálása miatt. Jelenleg börtönbüntetését tölti. Jadie, Amber és Sapphire nevelőotthonban nőttek fel. Akármi is történt vele a múltban, Jadie ma már csodálatra méltóan teljesít. Majdnem húszéves, több mint hat éve jelenlegi nevelőcsaládjával él, és ezt tartja az otthonának. Saját döntése, hogy nem tartja a kapcsolatot vér szerinti szüleivel, de közeli kapcsolatban maradt két húgával, akik két különböző nevelőotthonban élnek nem messze tőle. Mikor Jadie csatlakozott jelenlegi családjához, már semmiféle speciális segítségre nem volt szüksége iskolai tanulmányaihoz. Jó képességű tanulóként kiválóan tanult, és a gimnáziumban osztálya legjobbjai között végzett. Most egy nagy keleti egyetemre jár, és azt fontolgatja, hogy akadémiai pályára lép, minden valószínűség szerint az angol irodalom területén. Szokatlanul vonzó fiatal nő a sűrű sötét hajával és kristálytiszta kék szemével, semmi jele nincs régebbi

fizikai problémáinak, alig érzékelhetően hajlott testtartását kivéve. Amikor ma ránézek, nehezen tudom felidézni azt az összezsugorodott, csöndes kis teremtményt, akinek akkor, a kapcsolatunk kezdetén megismertem. Mikor szél lobogtatja most is hosszú, most is kissé rakoncátlan hajzatát, látom benne a régi szellemet, de ez minden. Az igazi Jadie-t teljesen lefoglalja, hogy élje az ő igazi életét.