Tisztaszoba Messziről jött, érdeklődő ember Abádi Nagy Zoltánnal beszélget Wiedemann Krisztina... 49

Főtér Daniel Mesguich: Pillanatnyi örökkévalóság    Fordította: Freytag Orsolya és Miklós Eszter Gerda ......................   4 Balkányi Magdolna: Szöveg a színházban    Az irodalmiság és színháziság viszonyáról .................................   8 Macskakő Vörös István: Tűz esetén a kulcsot ne keresd    Első rész ................................................................................ 14 Szophoklész: Trakhiszi nők (részlet)    Fordította: Térey János ........................................................... 21 Móricz Zsigmond–Háy János: Légy jó mindhalálig . ......................... 25

Tartalom

Küszöb Papp András: Kétely és gazdagság ..................................................   3

Kapualj Ungvári Judit: „Isten malmai”    Debrecen színházi életének új távlatai  . ................................... 31 Vass Attila: Vidéki angyal    Hobo Debrecenben .................................................................. 37 III. Debreceni Könyvszemle . ........................................................  41 Árkádok Bun Zoltán: „Idegen van közöttünk”    Disputális stílusgyakorlatok VII.    Élettudományi Központ és Könyvtár  . ...................................... 43 Sümeghy György: A teret definiálni    Megyik János: Kapu, 2005  ...................................................... 47 Tisztaszoba „Messziről jött, érdeklődő ember”    Abádi Nagy Zoltánnal beszélget Wiedemann Krisztina ............... 49

52 55 56 58 62 65

Mûhely Tóth Dénes: A kortárs dráma színpadán    Vázlatok a Horváth Árpád Stúdiószínházról  . ............................ 70 Toronyszoba Cs. Nagy Ibolya: Mûvek forrástájain    A Hargita térde: Sikaszó . ........................................................ 76 Arany Lajos: Közel a távol    Bényi Árpád emlékére ............................................................. 79

DISPUTA 

Lépcsők Molnár Klára: A csönd hangjai    Nagy József Jel Színháza a Csokonai Színházban:    Jelzésértékű Jel Fesztivál ........................................................ Lelkes Zsófia: Zúg a Volga     Szőcs Géza: Liberté  ................................................................. Balogh Tibor: Három a strázsa  ...................................................... Tihanyi Katalin: Mesebeszéd     avagy Vitéz Kukoricza János a porondon  .................................. Lukovszki Judit: Látványszínház     Látvány/színház. Performativitás, műfaj, test  ............................. Imre László: Disputa Árkádiáról     Borbély Szilárd: Árkádiában  . ...................................................



E számunk szerzôi:

Arany Lajos újságíró, Debrecen Balkányi Magdolna irodalomtörténész, Debrecen Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Bun Zoltán építész, Budapest Freytag Orsolya PhD-hallgató, Debrecen Háy János író, Budapest Imre László irodalomtörténész, Debrecen Lelkes Zsófia PhD-hallgató, Debrecen Lukovszki Judit irodalomtörténész, Debrecen Mesguich, Daniel színész, rendező, Párizs Miklós Eszter Gerda PhD-hallgató, Debrecen Molnár Klára PhD-hallgató, Debrecen Móricz Zsigmond (1879–1942) Cs. Nagy Ibolya újságíró, Debrecen Papp András író, Hajdúszoboszló Sümeghy György mûvészettörténész, Budapest Szophoklész (i. e. 5. század) Térey János költő, Budapest Tihanyi Katalin PhD-hallgató, Debrecen Tóth Dénes újságíró, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Vörös István költő, Budapest Vass Attila újságíró, Debrecen Wiedemann Krisztina újságíró, Debrecen Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa V. évfolyam, 1. szám, 2007. január Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

DISPUTA 

Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)



Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

A csakugyan zárt térbe egy márciusi délelőtt a Haris köz felől jutunk be, majd a színpadot hátulról kerülve érkezünk a nézőtéri széksorokhoz. A bordó plüssökön hosszú fehér lepel, mely kissé megfeszül a súlyunktól, mikor szélen, az első sorok valamelyikében leülünk. A mondatainkat mondja éppen egy végzős színművészetis, most egy ilyen jelenetet próbálnak. A következő mondatunk meg már úgy szól, hogy kicsit a kimondóénak érezzük: úgy a sajátunk, hogy már az övé – azzá lett előbb a közös szövegben, majd azzá vált a szót elevenítő színész előadásában. A játéktér vektorai több irányba mutatnak még, s egyelőre az se nagyon tudható, mi marad, s ami marad, milyen formát talál. Azt már látjuk, hogy a „falunk el lett fektetve”, s ebben az új struktúrában vertikális jelentést kap. S mintha valóban megnyílna egy zárt tér, látható, érzékelhető kiterjedéssel, egy ismerősen is új világgal. Úgy tűnik, minden az akar lenni, aminek látszik. Valóságunk variációi témában és előadásban. A kétely bizonyosságával, a lehetőségek gazdagságával és a korlátok szükségszerűségével. A drámaíró, éppúgy, mint a színész vagy az epikus és a lírikus, archetípusok fölhasználásával, örökölt minták segítségével érteti meg magát, de személyes tétté akkor válik játéka, alkotása, ha felfogását szembeállítja a létező hagyományokkal. Az író nézője lesz saját látomásának, ám az újfajta vízió életszerűsége meg is fosztja attól az élménytől, mely az átváltozás különböző fázisában nem csupán elvész, de sokszor nagyon is nyilvánvaló okok miatt – melynek érthető része és oka a dramaturgia – már csak a szövegkönyv vagy a képzelet őriz. Életünkben színmű nélküli közönségként vagyunk jelen, afféle avatatlan tömegként (profanum vulgus). Kell hozzá művészet, mondjuk egy darab, mely ráébreszt bennünket saját életünk szerepére. És amikor érteni kezdjük, akkor nem megkerülhető a kérdés: ki találta ki a szerepeket?, és ki olyan gyenge, hogy ne bírná a sajátját? Szabadulóművészként az egymásrautaltságban használhatjuk ugyan egymás kulcsait, hogy valami megoldást találjunk a drámai valóság kisebb és nagyobb szcénáira, de közben oda sem árt bepillantanunk, külön-külön, ki-ki a magáéba, ahol még bizonyosan vannak kazamaták.

Kétely és gazdagság

Néhány fiatalember a „nincs tovább”-ból szeretne élve kijutni. Egy zárt térben kétségbeesetten keresik a menekülés útját. Az üldözőik már a nyomukban. Tehetetlenségükben meg kell próbálniuk a lehetetlent: kibontani egy falat, amely mögött üreget sejtenek. De lehet-e kiút egy csapdaszerű helyzetből? Korábban meghozott döntések után újabb választásra van-e még lehetőség? Aztán egyikük, mikor már tényleg úgy tűnik, mindennek vége, a félelemtől kicsit megőrülve kaparja tovább a fugát. A mechanikus mozdulat még nem érzi a billenést; már nem látja a társait, még nem hallja az ellenséges többséget. A falba néhányszor bele kell ütnie a fejét – de ez már azért sem könnyű, mert a „fal” a földön van, valamint az elszántságot és erőt sem nélkülöző mozdulatsor a sérülés veszélyét is magában rejti: meg kell találni a magára vigyázó, a kiszámítottan visszafogott lendület és a falat fejjel törni képes tébolyult erő közti egyensúlyt, hogy a szituáció hihető legyen a lassan mégis megnyíló színpadi süllyesztő mélysége fölött. Ez azonban nem megy mindjárt, mondhatni, tapsra, ha nincs egy mindent megoldó mágus a kulisszák mögött, ha csak mi vagyunk a tök üres nézőtéren, mi és a rendező az asszisztenssel úgy az ötödik-hatodik sor közepén kis pulttal. Nekik, az együtt játszóknak közösen kell megoldani rendezői segédlettel ezt az éppen most felmerült problémát. És majd a többit is, ahogyan jön sorba, mozdulatokat, gesztusokat, hangerőt, kellékeket, jelmezeket, meg hogy ki mikor hol és kivel, mit és meddig, miféle felfogásban és érzéssel, cselekvési módszerekkel, egészen konkrétan, a legkisebb részletet sem mellőzve vagy figyelmen kívül hagyva, ám valahogyan mégis természetesen, az illúziókeltés megannyi eszközével és praktikájával – utánozva és teremtve. A varázslathoz sok munka kell. Nagy kérdésre nagy válaszok. Vagy éppen ellenkezőleg – elhallgatások. Élő műfaj, folyamatos változásban, megújulásban egy új téma új rendje szerint, melynek egységét, kereteit a rendező jelöli ki és a játszók közösségével közösen valósítja meg. Összefügg, ami összefügg. S amire éppen nincs megoldás, vagy bármi, ami a megoldás keresését megkerülhetetlenné tenné, az kirepül a darabból. Mert ennyire élő és öntörvényű műfaj.

Papp András

Hamlet 3,2

DISPUTA Küszöb

Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez…



Pillanatnyi örökkévalóság Daniel Mesguich DISPUTA Főtér 4

Küszöb Ez a könyv nem egységes. Néhol túl elvont lehet a laikusnak, máshol túl összetett a színházi embernek, megint máshol túl egyszerű az elméletíró számára. Csakhogy ez a könyv nem is könyv. Olyan, egymástól teljesen különböző könyvek lapjainak találkozása, összefonódása, egyszerű egymásra rakódása, amiket nem fogok megírni. Vagy még inkább olyan könyvek összegyűjtött „küszöbei”: (oly kevéssé hatásos) előszavai, hátlapjai, amelyek sosem íródnak meg, és amelyeket rendezésnek nevezünk. Ha mondhatom így, nem egyetlen kéz írja majd a könyvet. Időnként nem teszek mást, mint lejegyzem azokat a „hangokat”, melyeket egykor más-más szólamban mondtam vagy mondhattam volna ki.

kellett  egy  körülzárt  területnek,  határvonalnak, keretnek, és meg kellett nyitni ezeket a  kereteket. A színház tulajdonképpen két, egymást magában foglaló zárt terület különbsége.  Ennek  a  színháznak,  ennek  a  dimenzió  nélküli mentális térnek, ennek a geometriai  pontnak a metaforája a konkrét színpad. Mindig jusson eszünkbe, hogy egy színész a belépésekor mindig erre a metaforára lép. Abban,  hogy ez a metafora egy konkrét tér – például  egy színpad, ami mondjuk tizenhat méter széles és tizennégy méter mély, zsinórpadlással,  zenekari  árokkal,  kulisszákkal  –  nincs  semmi  összeférhetetlen, hiszen a színészek  nem tudnának mozogni egy  geometriai ponton… Definíció Színház: különleges művészet, ahol az idő iránya folyamatosan megfordul, ahol egy „múlt” (a színész hangja a színpadon) és egy „jövő” (a néző hallgatása a teremben), egyik a másikat kölcsönösen megteremtve, a lehető legközelebb van egymáshoz, szinte egy időben létezik. Igen, a színház nem más, mint önmaga egyidejű megismétlése, ahol az értelmezés aktusa a jelen definícióját adja.

Az igazság mint szimulákrum Isten megteremtette az asztal archetípusát, az asztalos pedig ennek az archetípusnak a szimulákrumát, vagyis egy asztalt. Minden asztal – mondja Platón – csak szimulákrum, a nagyok és a kicsik, a szépek és a csúnyák, a fogatok és a lovak is, a gépek, a könyvek és a nap… A tökéletlenség himnusza Minden „valóság”, mondja ő, egy másik, A jelen tökéletlensége előtt a színész megaz „igazi” valóság szimulákruma. értően áll: ő tudja, hogy mindazt, amit beEz az „igazság”, amire egyébként egye- mutat, már „ismétli”, hogy abból, ami megdül a szimulákrum utal, nem létezik – jelenik, semmi sem tiszta, semmi sem teljes. mondja a színház – kizárólag az utalás igaz. Mialatt a tökéletlen jelen elmúlik, az  idő  A hagyma minden rétege alatt van még alatt, amíg elmúlik, a színész újra -alkot egy egy réteg, míg végül nem jelent – ó, ugyanolyan töA színház nem az marad semmi. kéletlent, hogyan is lehetIgazság szimulákruma, De volt egyszer egy ne másként? –, de „hallhanem szimulákrum, hagyma. hatóbbat”. A színházból mely igazságként És a színházban a kilépve a nézők gazdajelenik meg. maszk alatt mindig van gabbak, nem teljességgel, még egy újabb, végtelenül: nem is válaszokkal, de a szereplő egyetlen igazsága, hogy szereplő végre meghallott kérdésekkel. Még a fülüklegyen. A színház nem az Igazság szimulák- ben van, nem a kimondottak, hanem a halruma, hanem szimulákrum, mely  igazság- lottak emléke, ahogy a szempillánkon is ott ként jelenik meg. remeg a könny, ha már nem sírunk. A szíArról van szó – mondja a színház –, nész nem szól  hozzánk, hanem mi  hallgathogy az Igazság összekeveredik önmaga já- juk őt. tékával: közte és szimulákruma között van a játék, és ez a játék teljesen elfedi magát Kortárs színház az Igazságot. Csak kortárs színház létezik. A 17. század, amikor ma bemutatjuk, a 20. század meKintről: …Ahhoz, hogy legyen színház, len- taforája lesz, ugyanígy a 18. és a 19. – sőt nie  kellett  könyvnek  és  színpadnak,  lennie  maga a 20. század is. A nagy színházi szö-

Éberen álmodók Egy színész jelenléte azon mérhető, hogy meghalljuk-e, ami nem ő maga, hanem a benne rejlő mások sokasága. Az én jelenlétem a színpadon nem az, ami én vagyok, hanem mindaz, ami ezen túl van: ami szétszórt, a másikban feloldott, de nem meghatározott, nem befejezett; múlt, eljövendő, más… A nagy színész nem mutat egyneműséget, én-fölöttit, hanem épp ellenkezőleg, szétválasztott­ságot: a másikból is építkezik. Önmaga eltörlésébe íródik bele. A Másikra figyel. Mit ad át? Birtoklás nélküli jelenlétet, a birtoklás nélküli létet. Azt mondanám, hogy szeretetet. A semmiből induló utak Bátran ünnepelni kellene a remegő hangú színészeket, akiknek a szája alig észrevehető, szelíd bátorság kellene a meghatározhatatlan, mozgásban lévő, kóborló, kutató, utazó hangok ünnepléséhez. Ne a színészeket, hanem a hangokat; nem is hangok azok, vándorló jelenlétek. Nem a látásnak, nem is a tapintásnak kellene formát adni, hanem a hallásnak. Közbeékelődni, hangot kölcsönözni. Megtestesíteni. Más A színész a színpadra lépéstől kezdve egy másiknak a jele, még alig van jelen, de már utalás. A színházban a más van mindennek a helyén. Az egyik meghallásakor mindig elhallgat a másik. Az egyik emlékéből mindig születik egy másik. Ezt az emléket, ha közös, akár „metaforának” is hívhatjuk. Jegyzet Metaforák: vannak erősek, akik messziről jönnek, vannak gyengék, akik egészen közeliek. A színházban a „realisták” naivitása, hogy nem veszik észre: maga a realizmus mindig csak a valóság metaforája és

nem imitációja, és még kevésbé maga a valóság. A színházban egy valódi ló egy ló metaforája. Az élő ló, ott a színpadon, nem egy Daniel Mesguich ló: megjelenít egy lovat. Francia színész, rendező, Egy valódit. 1952-ben született Algírban. Ez a ló, a maga teljes 1974-ben megalakította jelenlétében azt mondja első társulatát, a Théâtre nekünk: emlék vagyok. du Miroir-t (Tükörszínház), 1986-tól 1988-ig a saint-

denis-i Gérard Philippe Kintről: …Színész az, Színház, majd 1991-től aki azt mondja: A világ 1998-ig a Lille-i Nemzeti színe előtt kísérletet teSzínház igazgatója. 1998szek arra (nem is remélve, ban alakította meg azóta hogy teljesen megvalósítis működő új társulatát, a Miroir et Métaphore-t hatom, mivel ez a műve(Tükör és Metafora). 1983let, természeténél fogva tól a Párizsi Színművészeti végtelen), hogy eltüntesFőiskola (Conservatoire sem azt a közös tetováNational Supérieur d’Art lást, ami az írás. Mindan�Dramatique de Paris) tanára. Elsősorban színházi nyian el vagyunk mondva, rendezéseivel vált híressé, meg vagyunk írva – igen, az általa rendezett Racinetetováltak vagyunk – akadarabok a legismertebbek ratunk ellenére, de a szí(Britannicus, Andromché, nész azt mondja, hogy Bereniké, Mitridate, Eszter). Klasszikus és kortárs szerzők amit ő mond, az nem az műveit egyaránt színpadra ő szövege, és hogy egy állította. Operarendezőként másiknak, egy szerzőnek is számon tartják, a a szövegét ezer kavargó, világ több operaházában különböző, ellentmondádolgozott (Párizs, Lipcse, Peking, Los Angeles). sos információ járja át, Filmszínészként olyan „lazítja fel”. Ezek szárrendezők filmjeiben játszott, mazhatnak arról a helyről, mint Truffaut, Costa Gavras, ahol játszunk, abból az Robbe-Grillet, James Ivory, időből, amikor játszunk, Ariane Mnouchkine. Többször járt Magyarországon. 2001abból a bizonyos közönben az Alliance Française ségből, aki ott van azon szervezésében Budapesten, az estén, és magának a Debrecenben és Szegeden színésznek a könnyeiből, Racine-rendezéseiről a nevetéséből, a hangtartott előadást, 2003-ban kurzust vezetett a Merlin jából. A színész tehát elSzínházban. tolja magától a szöveget, eltünteti testéről a tetoválást, eltávolítja róla a törvényt, elkülöníti a jelentől a múltat, és felszabaduló rabszolgaként viszi színre ezt a műveletet…

Kintről: Szeretem a memoritert. Jól tudom: önmagában az, hogy kívülről tudni, mindig felidéz valami egyhangúságot, amely, ó igen, libatömésre, butító tevékenységre emlékeztet, valami olyasmire, mint az agymosás, az iskolát juttatja eszünkbe, és való igaz, van ebben valami: olyan, mintha erőszakot tennénk az értelmünkön. Ugyanakkor kívülről megtanulni valamit, nem más, mint befogadni a betűt, átengedni magunkat a tanulás folyamatának.

DISPUTA Főtér

vegekben is a történet ideje (a cselekmény kora) nem a Történelem, hanem a Történelem metaforája: például az Andromakhé szövegében az ókor az ókor metaforája; és amikor bekerül a színházba, annak a színházi megjelenítésnek a metaforájává válik, melyet egyesek „napjaink” valóságának neveznének. Az, ami a színpadon lejátszódik előttünk, egy titkos részletre hívja fel a figyelmünket: minden korszak „napjaink” igézetében él…



DISPUTA Főtér 6

Kívülről  tudni:  szívből  tudni.*  Semmit  sem  minden könyv, minden nyom, minden betű vennénk  fi gyelembe  a  színésznek  a  szöveg  palimpszeszt-jellegét világítja meg; gyairánt  érzett  szerelméből,  ha  azt  képzelnénk,  rapítja a tisztátalanságot, hagyja, hogy hogy számára a memoriter csak erőszak vagy  homok kerüljön a gépezetbe, szakadatlanul szenvedés. Amikor szeretek egy szöveget, sze- hirdeti, hogy a könyv egyetlen pontja sem retem  megtanulni  kívülmás, mint végtelen sorok A rendező minden ről, ez gyönyörűséges és izmetszéspontja; hogy önkönyv, minden nyom, galmas,  még  akkor  is,  ha  magában semmi, legfelminden betű palimpnem  kell  eljátszanom.  Vanjebb egy csukott könyv. És szeszt-jellegét vilának versek, szövegek Kafkáa rendezőnek az a feladagítja meg; gyarapíttól, Rimbaud-tól, Racine-tól  ta, hogy kinyissa  a könyja a tisztátalanságot, vagy  bárki  mástól,  amiket  veket, minden könyvet; kívülről  tudok,  megjegyezhagyja, hogy homok a váratlan és valószínűttem  őket.  Így  van,  nem  kerüljön a gépezetbe… len közelítések, a hirteakartam őket elveszíteni, és  len fordulatok, a betűben csakis azért nem, mert szépnek találom őket.  zajló folyamatok és szó szerint az érzelmek Mivel  szeretem  ezeket  a  szövegeket,  anélkül,  kézművese lesz. Az emlékezetet munkálja hogy  észrevettem  volna,  megtanultam  min- meg, mely a kibetűzés, a megfejtés egyetdet kívülről. Egy színész szeret egy szöveget,  len járható útja. megtanulja  szeretni,  udvarol  neki,  és  egy  A rendező számára, Szent Ferenctől elnap, anélkül, hogy valóban tudná, miért és  térően, még a könyv is, az egyetlen, tiszta hogyan,  a  szöveg  mindezt  visszafi zeti,  oda- és egyszerű könyv is túl tiszta, túl nyers, adja  magát  a  színésznek  és  kötődik  hozzá:  túl véres. csak  ekkor  mondhatjuk,  hogy  a  színész  kívülről – mert szívből – tudja a szöveget. Egy  Kintről: …Azt  kérem  a  színészektől,  hogy  titok  köti  össze  őket:  ebből  fognak  játszani.  fejből  tudják  a  szöveget  már  az  első  próbáKezdődhet az első próba… tól.  Úgy dolgozni egy színésszel, hogy egy füÉrzelmek zetet  tart  a  kezében,  egy  kicsit  olyan,  mintSokan – és nem csak a rosszindulatúak – ha azt kérnénk egy akrobatától, azzal kezdje,  azt képzelik, hogy egyes színházi rende- hogy lekötözi magát a földhöz egy tripla hazők tevékenysége egy második szerző tevé- lálugrás előtt. Mivel a papír könnyű, azt hiszkenységére hasonlít; azt képzelik, munkája szük, hogy nem érezzük az írás súlyát, de a  tulajdonképpen az, hogy ráírjon a szöve- kinyomtatott írás olyan, mintha márványból  gekre. Mint azok az emberek, akik néha lenne, és a színészen, aki szöveggel a kezében  kézzel írnak a könyvekbe. A betűk, ami- próbál, látom szegényen, hogy száz kilót cipel,  ket a rendezők ráírnak, megakadályozzák, és a törvény igájába görnyed. Hogy kérhetjük  hogy a szerző nyomtatott betűi kiemelked- így tőle, hogy táncoljon? Nem szabad kiszoljenek a lapból, és néha egészen odáig jut- gáltatnunk magunkat az írott dolog idejének,  nak, hogy elfedik, olvashatatlanná teszik ami  végül  is  a  tartam,  az  állandóság,  szina könyvet. (És egyesek e megbotránkozó te  az  örökkévalóság  ideje,  főleg  akkor  nem,  képzelődők közül, ha el is fogadják a ren- mikor a jelent, a pillanatnyit, az órát idézzük  dező művészetét, úgy tekintenek rá, mint meg. Egy színészből, aki szöveggel a kezében  egyszerű rendszerezésre, mely a Jelentést próbál,  legyen  az  akár  csak  egy  papírlap  is,  érintetlenül hagyja, mint a nyomdai szer- féken tartott, megzavart színész lesz, a keze  kesztés vagy kötetbe rendezés.) le van fogva, szeme a szöveg foglya, tekinteSokan, és nem feltétlenül a rosszin- te  szüntelenül  visszatér  hozzá,  odaszögeződulatúak, tévednek: még ha néha úgy is dik. Követi a szöveget, szó szerint: a szöveg a  tűnik, a rendező nem ír. Érthetővé teszi vezetője, és amint a színész kicsit eltávolodik  az írást más írásokon keresztül, érthetővé tőle,  visszanyeri  az  önuralmát,  kreatív,  dolteszi a beszédet más beszédeken keresztül. gozik,  ha  a  lendületétől  hajtva  hirtelen  kiaJelen van, mint egy tünet, törés az írott bál vagy suttog, ha „megfeledkezik” a füzetsorok között, a szöveg nem homogén vol- ről, a füzet emlékszik magára, emlékezteti a  tának bizonyítéka, a szöveg – minden szö- színészt a rendre, a színész nem tudja, hogy  veg és minden olvasat – szövetén találha- „hol is tart”, „eltéved”, megáll és újra a papírtó lyukak, hézagok bizonyítéka. A rendező lap foglya lesz. Úgy tűnik nekem, hogy ekkor  *

A francia eredeti szójátékra épül: „savoir par cœur, c’est savoir par le cœur”. Savoir par cœur = kívülről tudni valamit, szó szerinti fordításban: a szív által tudni. A mondat második része (c’est savoir par le cœur) szó szerint azt jelenti: szívből tudni valamit. (A ford.)

erőszakot  teszünk  a  játékon,  a  színész  művészetén,  magán  az  egész  színházon,  olyan  erőszak ez, amit nem szeretek: a szöveg „felsőbbrendűségének” erőszaka. És azt veszem  észre, hogy azok a színészek, akik gyakran a  kezükben  tartják  a  szöveget  az  első  próbák  alatt,  az  előadásokon  úgy  játszanak,  mintha még mindig ott lenne a szöveg: általában  „ülő”,  a  színháziságot  szinte  nélkülöző  színházat  csinálnak:  ez  természetesen  sértés  a  színházzal, de még inkább a szöveggel szemben, mert ez a tisztelet felér a megvetéssel…

szédet szül. És megkockáztatom, hogy ellenkező esetben, az a rendező, aki csak ritkán  szól közbe, aki megfi gyel, de nem beszél, aki  azt  hiszi,  hogy  megőrzi  a  színész  szabadságát, az a rendező a beszédnél összehasonlíthatatlanul  szigorúbb  törvénynek  rendeli  alá  a színészt: a csend törvényének. És ezzel egyidejűleg magára hagyja őt: boldoguljon egyedül az esetlegességgel, a lustasággal, a közvéleménnyel.

Kintről: …Igen,  „sokat”  beszélek  a  próbákon.  A  rendező,  aki  sok  utasítást  ad,  aki  pontos  és  szigorú  akar  lenni,  aki  megállás  nélkül  közbeszól,  ha  kezdetben  zsarnoknak  tűnik is, mert sérteget, megjegyzéseket tesz,  mindenekelőtt  azt  mutatja,  hogy  figyelmes.  És ha sokat beszél, akkor sokat ad ki magából; minél többet beszél, annál többet mond  el  magáról.  Amikor  közbeszól,  akkor  lesz  a  legsebezhetőbb,  a  leginkább  kézzelfogható.  Még ha úgy tűnik is, hogy törvényeket iktat  be, ezek a törvények megérdemlik, hogy legalább  megfogalmazzák,  tehát  kétségbe  vonják őket: csak azért mondjuk ki hangosan e  törvényeket, hogy aztán eljátsszuk, darabokra  szedjük  mindet.  A  nyílt  és  a  másik  felé  nyitott beszéd, a jelentés kibelezése újabb jelentéseket,  újabb  megjegyzéseket,  újabb  be-

Az írás száraz tinta: csattan, mint az ostor, nyomot hagy, jelöl: mássalhangzó. A hang pedig hullámszerű áradat, nyál, könny és vér. A nyirkos test jelenléte: magánhangzó. Milyen a hangtól átitatott, hanggal bevont, hangtól övezett írás? És a hang, melyen az írás ostora nyomot hagyott? Ahol a hullámot megtöri a jel, ahol a a jelet elmossa a hullám, ott van a színház. Daniel  Mesguich:  L’éternel  éphémère,  Paris,  Seuil, 1991. Fordította:  Freytag  Orsolya  és  Miklós  Eszter  Gerda

DISPUTA Főtér

Mássalhangzók és magánhangzók A színész szereti a betűt, szeret nekifeszülA figyelem dicsérete ni. Megküzdeni, megbirkózni, összegabaA rendezőnek tudnia kell, hogy nem mu- lyodni vele, meglopni, leleplezni, felfedni. száj mindent kimondania, hanem elég íze- Szereti a betűben a számot keresni. lítőt adnia abból, ami állandóan kimondásA test, a jelenlét, az élet, a morajlás egy ra vár. olyan hang emlékei, amely megelőzte az Hiszen a színház nem működik titok Írást, amely hallhatóvá teszi az írásból azt, nélkül: tudni kell utalni arra, amit nem  ami az írás által nem került be a szövegbe: mondunk  ki. Önmagukra a színház az írott elfele…a színház nem műköutaló jeleket kell hagyni, dett kincsesládájaként, az dik titok nélkül: tudni melyek nem arra irányítírás bizonyítékaként mukell utalni arra, amit ják a figyelmünket, hogy tatkozik meg. nem mondunk ki. mit jelentenek, hanem A test, a jelenlét, az arra, hogy ezek a jelek élet, a morajlás előhírnöegyszerűen jelenteni próbálnak. Nem arról kei annak a hangnak is, amely az Írást kövan szó, hogy van valami, amit megértünk, veti, hogy a szöveg nehogy elhallgasson, hanem, hogy megértsük: érteni kell. Néha hogy fennmaradjon, a betű pedig tovább nem jelentést kell létrehozni, hanem rej- emésztődjön. A betű homályos, zavaros télyt… és zavaró. Réseket kell hagyni rajta, melyeken áttör a fény, hagyni, hogy a jelenTeljes, de… tés szirmai kinyíljanak, hogy a gondolatok A színház olyan, mint egy könyv: az olva- előbújjanak és összekapcsolódjanak, hogy só átadja magát az olvasásának. Tehát a megvalósulhasson a végtelen olvasás és az teljesség vágya annak a vágya, hogy a fo- állandó értelmezés. Így zajlik a színházban lyamat egésze megíródjon, azért, hogy egy a jelentésátadás. Mindezt rendezésnek hívmásik, aki hiányzik ebből az egészből, el- juk. Így hagyják magukat olvasni a fehér olvassa. Azért tehát, hogy ez az egész ne lapok és a láthatatlan betűk. záródjon le. Vágy egy végpont nélküli, nyiA könyvek mássalhangzók, a színházi tott egészre, mely teljes, de végtelen… jelenetek pedig azok magánhangzói.

7

Szöveg a színházban Balkányi Magdolna DISPUTA Főtér 8

Az irodalmiság és színháziság viszonyáról Az újkori európai és a magyar színházi Mivel ez utóbbi kérdéskör önmagában hagyományban is mindennapos gyakor- is nagyon szerteágazó színház-szociológiai lat, hogy színpadainkon saját vagy más vizsgálódást igényelne, ezért az alábbiakirodalomból származó drámaszövegeket ban csak az első kettőre, az intermediális mutatnak be. A majdnem napjainkig do- és interkulturális szempontokra koncentminánsan irodalmi kultúránkban és iro- rálunk. dalmasított színházunkban ez olyan evidencia, hogy még a kutatásban is kevés A mű fogalmának kérdése a színházban figyelmet szenteltek annak vizsgálatára, milyen módon jelenik meg a színház- A színházban az eredetileg írásban rögzíban az irodalmi szöveg, milyen változá- tett, tisztán nyelvi képződmény (azaz az sokon megy át a színpadra állítás során. irodalmi szöveg) verbális elemként csak egy Különösen igaz ez az idegen kultúrákból a színházat alkotó elemek közül, s csak a származó drámák vonatkozásában, pedig többi elemmel, a színházi térrel, a színész ez utóbbi jelenség fölötsajátos módon (jelmezzel, tébb alkalmas lehetne inhajviselettel, maszkkal) A színház a kultúrák terkulturális folyamatok alakított testével, annak közötti közvetítés megértésére is. Hiszen a cselekvéseivel (gesztikus, dráma ebben a folyamatsajátos tere és módja. mimikus és térbeni mozban – a színház létezési gásokkal), más akusztimódja miatt – mindig inkus (zene, zaj) és vizuátegráns részévé válik a saját kultúrának. lis (díszlet, kellék, szín, fény stb.) elemmel A színház a kultúrák közötti közvetítés együtt alkot – színház-szemiotikai fogasajátos tere és módja. lommal – komplex plurimediális színházi jelet. Az irodalom és színház médiuma A drámaszövegek színházi jelenlétét három között azonban nemcsak anyagiságukban nagy kérdéskörbe csoportosítva érdemes van különbség, hanem az elemek szervevizsgálni: zési módjában is. Az írott nyelvi elemek 1. Vizsgálható a jelenség mediális, il- lineáris egymásutániságával szemben a letve intermediális aspektusból, hiszen a színházban az alkotó elemek szinkronitádráma színpadra állításakor minden eset- sa, vagyis egymásmellettisége az alapvető ben médiumváltás következik be. Felteen- szervező elv. dő tehát a kérdés: Mi a különbség az irodalA színrevitel folyamatára azonban mi és a színházi mű létformája, az irodalmi nemcsak a monomediálisból plurimediáés színházi alkotás és befogadás, a kettő lisba váltó anyagiság s a lineáris helyett a kommunikációs módja között? szinkron kódolási módra váltás a jellemző, 2. Idegen kultúrából származó dráma hanem az is, hogy a színházban az irodalesetében – amely térbeli, sokszor időbe- mi szó egy másfajta változáson is kereszli s minden esetben nyelvi változáson is tülmegy. Az írott, absztrakt, „néma” szöveg, keresztülmegy a színpadra állítás során – konkrét,  egy adott testhez kötött, szóbeezen túl még elgondolandók az interkultu- li, mondott  szövegtestté változik, amelyet rális, vagyis a kultúrák közötti különbsé- a színházi befogadó az olvasótól eltérőgekből következő aspektusok is. en nem vizuális, hanem hallott, akusztikus  3. Mivel ezek a változások mindkét szövegként észlel, más elemekkel egyszeresetben a színházban mint társadalmi in- re ható és saját egyedi testiséggel rendelkező  tézményben mennek végbe, ezért az is ku- hangzó szóként. A mediális váltásnak ez az tatandó, mely társadalmi, aspektusa – Patrice Pavis gazdasági, kultúrpoliti„A színházban francia színháztudóssal kai stb. tényezők befoa szöveg a színész szólva – leginkább így folyásolják ezeket, illetve testén és a közönség galmazható meg: „A színfülén keresztül hogy kik azok a döntésházban a szöveg a színész  »közlekedik«”. hozó személyek és csoportestén és a közönség fülén tok, akik és amelyek megkeresztül »közlekedik«”. határozzák egy-egy irodalmi mű színházi E nyelviségen belüli változás az írásbeliség, recepcióját: vagyis azt, hogy mikor, mi- illetve szóbeliség  közötti különbség rendlyen drámát és milyen formában játsszon szerében írható le. A színházban felhangzó a színház. szöveg konkrétsága ugyanakkor azt is je-

DISPUTA Főtér

lenti, hogy ott a néző az irodalmi befoga- után talán könnyebben belátható, hogy a dótól eltérően nem elvont, hanem konkrét, a „műhűség” követelése, illetve a „szöveghaszínházi alkotók által már interpretált szö- misítás” vádja, amellyel gyakran illetik a veggel találkozik. színházcsinálókat, eleve téves, a dráma és A drámaíró szövege azonban nemcsak a színházi előadás azonosságára alapozott mediális és szemiotikai szempontból kü- feltételezés. lönbözik a színész által mondott szövegtől (vagyis másként van jelen a jelentés- A szerzőség kérdése képzés folyamatában), hanem egészen konkrétan, szó szerint is. A színpadra ál- Mindebből következően azt a kérdést, hogy lítás folyamatában ugyanis a szöveg leg- ki a színházi előadás szerzője – ellentéttöbbször módosul. Korábban általában a ben a máig uralkodó nézettel, melyet már a színész, ma inkább a dramaturg vagy még színházi plakátok szerkezete is sugall: fent inkább a rendező adaptálja, vagyis aktua- nagybetűvel a drámaíró neve, alul a rendelizálja az irodalmi szöveget az adott szín- zőé, a fordítóé pedig sokszor el is hagyva ház adott társulatának s adott nézőinek –, egyértelműen úgy válaszolhatjuk meg, alkotási és befogadási feltételrendszeréhez. hogy nem a drámaíró. Pontosabban nem Tévedés azt hinni, hogy csak az úgyneve- csak ő. Az előadás létrehozói a drámaíró zett rendezői színház korát jellemzi az iro- mellett a rendező, a dramaturg, a színédalmi szövegekkel való szabad bánásmód: szek, a díszlet- és jelmeztervező, a világoa szövegváltoztatás (a húzás, aktualizálás, sító, a zenészek vagy a hangtechnikus, sőt kiegészítés, esetleg kommentálás) nagyon a súgó és más színházi alkalmazottak is. is régi színházi gyakorA színházi alkotás mindig lat, mint ahogyan arról a …a színházban kollektív munka eredmékülönböző szövegtípusok a művészi munka nye. Az irodalom indivi(a szerző vagy dramaturg mindig közösségi, duális alkotófolyamatától által adaptált szövegek, a és kollektív a és egyéni alkotójától eltérendezői vagy súgópéldászerzőség. rően a színházban a műnyok, esetenként a cenvészi munka mindig közorok által „preparált” szövegváltozatok) zösségi, és kollektív a szerzőség. Idegen tanúskodnak is. Idegen eredetű drámák eredetű dráma esetében az alkotók sorából esetében ezek a változtatások természete- természetesen nem szabadna kifelejteni a sen még jelentősebbek; méghozzá nemcsak fordítót sem. a két nyelv, az idegen és az anyanyelv köDe a színházi előadás létrehozói között zötti különbségből fakadóan, hanem a for- a nézőt is számba kell venni. Az irodalmi dító értelmező és adaptáló tevékenysége és a színházi kommunikáció ugyanis éppen következtében is. Sőt ezen túl azoknak a abban különbözik egymástól, hogy míg az kulturális különbségeknek (eltérő társa- irodalomban az alkotói és a befogadói fodalmi, erkölcsi, vallási és egyéb konvenci- lyamat  individuális  és magányos, vagyis ók) következtében is, amelyeket a fordítás egymástól elválasztott, különidejű, addig során a fordítónak figyelembe kell vennie. a színházban egyidejű,  együttes és a  nyilA drámafordítónak pedig még a sajátos vánosság  keretei  között  zajlik. Éppen ebből színházi recepciós feltételekkel is számol- az azonos térben és azonos időben egyszernia kell: hisz a nézőnek egyetlenegyszer, re zajló alkotási és befogadási eseményből rövid időre felhangzó szöveget kell meg- következik a közönség társszerzősége. Még értenie, nem lapozhat vissza a szövegértés a mai, fegyelmezettségre szocializált néző folyamatában, és a fordító sem láthatja el és a színházalkotók között is működnie kell magyarázó lábjegyzetekkel a hazai befoga- valamilyen fokú interakciónak, még az eldó számára esetleg idegen némított, elsötétített néelemeket vagy informáci…a nézői jelenlét olyan zőtérbe, székéhez, vagyis ókat. mértékben meghatároegy rögzített nézőponthoz Röviden summázva: a zó a színház médiumákötött, szemlélő pozícióba színre vitt dráma nem azoban, hogy nélküle makényszerített néző is alagáról a jelenségről sem nos a drámaíró művével, kítja aktivitásával vagy beszélhetünk. a színházban nem  az  iropasszív érdektelenségével dalmi  dráma a műalkotás, a színházi előadás légköhanem az az új, önálló plurimediális szín- rét, ritmusát stb. Sőt, a nézői jelenlét olyan házi „szöveg”, amelyet színházi  előadás- mértékben meghatározó a színház médiunak nevezünk, s amelyet a játszó és a néző mában, hogy nélküle magáról a jelenségről együttesen teremt meg estéről estére. Ezek sem beszélhetünk.

9

A színház mint a kultúrák közötti közvetítés médiuma Amikor hazai színpadon idegen kultúrából származó drámát játszanak, a fent leírt intermediális jelenségeken túl interkulturális folyamatok is zajlanak. Az ezzel kapcsolatos kutatásoknak három iránya figyelhető meg. Vannak, akik a kultúraközvetítés azon következményeire koncentrálnak, melyek a színházmédium sajátosságaiból fakadnak, mások a drámaszövegek erős kontextusfüggőségére hívják fel a figyelmet, s ezért az adott kultúrák eltérő társadalmi konvencióinak és tradícióinak, illetve azok közvetíthetőségének kérdéseit vetik fel, s végül vannak, akik a színházi hagyományok különbözőségének hatását vizsgálják a drámák színházi recepciójával kapcsolatban.

DISPUTA Főtér

A „színházi fordítás”: a kultúrák és gesztusok közvetítője

10

A drámai szövegek fordításának sajátos, nem szűk, nyelvi értelemben vett, hanem a színházmédiumból következő specifikumait, s az ezzel összefüggő kultúraközi kommunikáció általános vonatkozásait Patrice Pavis francia színháztudós veti fel. Ő szemiotikai értelemben – azaz az idegen kultúra sajáttá tételének, „honosításának” állomásait és sajátosságait hangsúlyozva a teljes folyamatban öt szövegváltozatot különböztet meg: (1) az eredeti, idegen nyelvűt, (2) a lefordított drámaszöveget, (3) egy adott konkrét színház feltételeihez adaptált úgynevezett dramaturgiai szöveget, (4) a nyelviből multimediálissá vált színpadi szöveget, azaz az előadást és (5) a nézők által befogadottat. Ebben az összetett hermeneutikai folyamatban vannak monomediális (nyelvi) és plurimediális (színházi) szövegtípusok. Pavis az utóbbiakra, a színháziakra koncentrál. Ezekkel kapcsolatban vezeti be a test-szó, test-nyelv fogalmait, amelyeken a színész testén, testével megszólaló nyelvet érti, hiszen abban elválaszthatatlanul van együtt a nyelv a testi cselekvésekkel, a gesztussal, mimikával, térbeli mozgásokkal. Így a publikum a színházban ezzel a beszélő testtel találkozik. S itt szándékosan használom a publikum szót a néző helyett, mert ez utóbbi szóhasználat pontatlan és két szempontból is félrevezető: Egyrészt árulkodik kultúránk újkori, vizuális érzékelésre koncentráló jellegéről, pedig a befogadó a mai színházi gyakorlatban is minimálisan két érzékszervvel, a vizuálison kívül auditívan, vagyis nemcsak látó, hanem halló emberként is érzéke-

li-észleli a cselekvően beszélő, játszó testet. Másrészt a színházban a néző-hallgató nemcsak individuumként, hanem kollektív társadalmi testként is érzékel-észlel, mégpedig az adaptáló kultúrára jellemző színháznézési szokások szerint. S innen kapcsoljunk vissza az eredeti, idegen nyelvű drámához, amely szintén nem tekinthető tisztán irodalmi szövegnek. Hiszen az, szerzőjének nyelvben megkonstruált kultúrainterpretációjaként, saját „dráma-nyelvtestén” hordozza annak a konkrét színházi konvenciónak a nyomát, amelynek jegyében valahol és valamikor megszületett – egy érvényes színházi kódnak megfelelően vagy annak ellenében, esetleg egy új kód megteremtésének érdekében. Nem az idegen nyelvű dráma, vagyis egy irodalmi szöveg tekinthető ezért e színház általi kultúraközvetítés kiindulópontjának, hiszen az erősen kötődik az eredeti (színházi) kultúra konkrét testi, cselekvési és észlelési mintáihoz. A színházban ugyanis nem az absztrakt nyelviségen, hanem a testiségen keresztül, konkrét testekkel történik meg a közvetítés, az idegen kultúra tartalmainak átadása és befogadása is. A színházban előadott drámaszövegeken keresztül két kultúra nem nyelvi, irodalmi, hanem az adott kultúrák általánosabb jellemzőin keresztül találkozik, mint pl. a gesztikus jegyek, általános észlelési szokások, egy kultúrára jellemző ritmusok stb. (Gondoljunk csak az ilyen típusú különbségek észlelését kísérő megdöbbenéseinkre egy távoli, pl. a japán színházzal való találkozásunkkor.) Eltérő társadalmi konvenciók és tradíciók közvetítése a színházban Egy göttingeni fordítói kutatócsoport tagjai „botlottak bele” a kultúraközvetítés e sajátos problémájába és publikáltak több kötetet a kérdéskörről az 1990-es években. Mindannyian tudjuk, hogy az interkulturális folyamatokban részt vevő kultúrák a társadalmi és kulturális (politikai, ideológiai, szociális, morális, vallási stb.) konvenciók és tradíciók – szabályozórendszerek – vonatkozásában mennyire eltérhetnek egymástól. Gondoljunk például a jobb- és baloldaliság eltérő értelmezésére, a nemek közötti viszony, az egyes társadalmak szociális tagozódásának, s a következtükben kialakuló társadalmi kommunikációnak a különbségeire a köszönésben, megszólításban, névadásban; vagy az öltözködési, étkezési és lakásszokások sajátos kulturális meghatározottságára, esetleg arra, hogy milyen eltérő lehet a különböző

DISPUTA Főtér

társadalmi tekintélyekkel (például szülők, tikus definíciója alapján azokat a szabályotanárok, munkahelyi előljárók), intézmé- kat értjük, amelyek meghatározzák, mely nyekkel (család, iskola, bíróság, állam stb.) elemek mily módon szervezve hoznak létre szembeni viszonyunk. Hogyan lehet és kell színházat. Színházi konvencióról ennek ezeket a saját és az idegen kultúra közöt- alapján akkor beszélünk, ha bizonyos, az ti különbségeket közvetíteni a színházban? elemek strukturáltságára, a jelentésképzés Mint hangsúlyoztuk, a színház komplexeb- módjára és a gyakorlati működésre vonatben és konkrétabban, a nyelvi jeleken kívül kozó szabályok együttese meghatározóan nonverbális elemekkel kombinálva mutat és kimutathatóan jelen van egy-egy korképet a világról, így az idegen dráma által szak vagy színházi műfaj több előadásában közvetített világról is. S mi – éppen a szín- is. Vagyis a konvenció történeti kategória. ház erős történeti, konkrét térbeli és időbe- A színházi konvenció akkor működőképes, li kultúrába ágyazottsága miatt – ott reagá- ha az a színházalkotók és nézők közös tulunk érzékenyebben az idegenségre, a saját dásán és megegyezésén alapul. A konvenkultúránktól való eltérésre, mint az abszt- ciók szinkrón jellegével szemben tradícióról raktabb, virtuális jellegű irodalmat olvasva. akkor beszélhetünk, ha ezek keletkezésük Ezért már a drámafordítás, de a színrevitel idején túlra is, vagyis diakrón módon tosorán is problémaként merülhet fel a kultú- vábbhagyományozódnak. A színházi komraközvetítés módja: tartsa-e meg a fordító munikáció rendszerét hat alapkonvenció és a rendező az idegen szokásokat a szöveg- határozza meg. Az első és legfontosabb az, ben, illetve a színházi előamelyik a játszók és né…tartsa-e meg a foradásban, vagy helyettezők viszonyát szabályozza. dító és a rendező az sítse sajáttal? Ha ugyanis A ma legelterjedtebb, úgyidegen szokásokat a megtartják a másik kultúnevezett kukucskáló színszövegben, illetve a ra konvencióit (pl. üdvözházi konvenciót megválszínházi előadásban, lési módot stb.), ez elidetoztatni akaró rendezői vagy helyettesítse genítően, egy idegen világ megoldások ellen tiltakosajáttal? egzotikumaként hathat zóknak is tudatában kela befogadóra. Ha viszont lene lenniük, hogy ez a teljes egészében hazaiakkal cserélik föl e színházi forma is csak történeti, mégpedig szokásrendszereket, akkor elvész a műből elég fiatal és csak a mi kultúrkörünkre jela másság, az idegen kultúra megmutatása. lemző képződmény. A második alapszabály Ez esetben az is előfordulhat, hogy a szöveg a színész és a szerep, a harmadik a nézők és nyelvi és szcenikai síkja értelemzavaróan a fiktív színpadi figurák, s ezen keresztül a ellentmondásba kerül egymással. Mivel a színpadi világ közötti viszonyt határozza másság vagy a saját hangsúlyozásával az meg. Ezekre vonatkozóan érdemes tekinidegen és egyben a saját kultúránkhoz való tetbe venni, hogy az arisztotelészi katarzis  viszonyunkat, vagyis saját identitásunkat fogalmával leírható lélektani befogadási, s is kifejezzük, mind a fordítói, mind pedig a a szintén pszichikai alapú, a szereppel azoszínházi munka során érdemes tudatosíta- nosuló színjátszási mód is csak egy a fikni ezt az interkulturális problémát. tív világokhoz való lehetséges viszonyulási módok közül. A színházban is létezhet A színházi konvenció és tradíció szerepe intellektuálisabb, anti-arisztotelészinek is a kultúraközvetítés e sajátos módjában nevezett, de mágikus-rituális vagy más világhoz való viszonyulás is. A negyedik alapIdegen drámaszövegek hazai színházi re- konvenció a színésznek önmagához és a cepcióját mindig erősen befolyásolják a többi játszóhoz, de legfőképpen a saját tessaját kultúra irodalmi, fordítói és színházi téhez való viszonyára vonatkozik, amelyet konvenciói és tradíciói. Leginkább az utób- használhat médiumként vagy „szerszámbiak, mert az idegen drámaszöveg „el-sajá- ként”; a nézővel vagy valamilyen magasabb tításának”, a saját kultúrába integrálásának erővel való kapcsolatteremtés eszközeként, folyamatában a színháziak időben az utol- attól függően, hogy mi az adott színházi sók, és mint ilyenek az előzőeket is „felül- forma funkciója. Az ötödik a nézők egymás írhatják”. A fordító adaptálhatja a szerzői közötti, szintén történetileg változó interszöveget, de a dramaturg vagy rendező to- akciójára vonatkozik, mert a fentebb már vább módosíthatja a lefordított szöveget is. leírt mai színházi nézői szituáció sem örökA színházi  konvenció  és  tradíció fogal- től fogva létező, a színházra általában jelmának megértéséhez ki kell térnünk a  lemző szabályozási mód. A hatodik, melyet színházi kód kérdéskörére. Színházi kódon irodalmi színház esetében a drámaíró haErika Fischer-Lichte német színházszemio- tároz meg, a fiktív figurák egymás közöt-



DISPUTA Főtér

ti viszonyát szabályozza, de tudjuk, hogy meg is jelent a Helikon Klasszikusok sorozapéldául a misztériumjátékok, a commedia tában.) a magyar színházban több évtizedell’ arte, vagy más, nem irodalmi színhá- den át több rendezői generáció is változó zi forma figuráinak viszonyát nem irodal- sikerrel próbálkozott a brechti színházeszmi szerző, hanem más hagyományok vagy tétika meghonosításával. A hatvanas évekkonvenciók igazgatták és igazgatják. (Min- ben Major Tamás, a 70–80-as években a taden további színházi szabályozás már ezek- nítványok, Csiszár Imre és Zsámbéki Gábor, ből vezethető le.) a 90-es években pedig Novák Eszter, később A drámán és színházon keresztül tör- Zsótér Sándor és a ma legfiatalabb generáténő kultúraközvetítés folyamatában két cióból Schilling Árpád. A színházi konvenponton játszanak meghatározó szerepet ció problémaköre felől talán könnyebben a színházi konvenciók. Először az eredeti beláthatjuk, miért volt olyan nehéz ez kultúrában, az idegen drámaszöveg kelet- utóbbi recepció, amelyet az elutasítástól kezésekor, hiszen (ahogy a teljes hozzáidomításig Brecht éppen az ellen már utaltunk rá) egy dráés a más, a mienktől eltéa naturalista-realista maszöveg mindig egy birő, idegen konvenció felpszichologizáló színházonyos színházi konvencimutatási szándéka egyzi hagyomány ellen láóhoz való viszony szerint formán jellemzett. Brecht zadt… íródik. Másodszor, amikor éppen az ellen a naturalisaz így megalkotott dráma ta-realista  pszichologizáló bekerül a másik kultúra színházi világába. színházi hagyomány ellen lázadt és annak Itt természetesen ez a másik, a saját szín- ellenében dolgozta ki az epikus színház elházi hagyomány lesz a meghatározó ténye- veit, amely nálunk majdnem napjainkig doző. Az eredeti szöveget mináns tradíció maradt. Tanulságos volna esetleg már a fordító el- azonban elgondolkodni azon is, miért kiSzakirodalom kezdi hozzáigazítani az vétel a Koldusopera – nálunk már 1930 óta Fischer-Lichte, Erika (1983): uralkodó hazai konven- tartó – sikere, milyen zenés színházi haSemiotik des Theaters: Eine cióhoz, vagy a színház gyományunkhoz asszimilálódva tudott kaEinführung. Bd. I–III. Tübingen: Narr alkotói végzik el ezt a nonizálódni ez a dráma, azaz miért tudott, Fischer-Lichte, Erika et al. munkát. Ekkor, egy bi- mondhatni, szerves részévé válni a magyar (Hg.) (1988): Soziale und zonyos színházi kon- színházi repertoárnak. theatralische Konventionen venció által megalkoA drámaszövegek és színházi konvencials Problem der Dramenütott drámai szöveg és az ók összetett viszonyrendszerét Shakespeare bersetzung. Tübingen: Narr (= Forum modernes Theater, új, saját szerint működő színházának és drámáinak tanulságaival is Bd. 1) színház találkozásakor érzékeltetni lehet. Az ő drámaszövegeinek Pavis, Patrice (1988): Semioelvileg három variáció gazdag rétegezettsége, az, hogy milyen sok tik der Theaterrezeption. Tülétezik: Minél semlege- szinten szólnak a választott témáról (lebingen: Narr sebb, kevésbé domináns gyen az a szerelem pl. a Szentivánéji  álomUbersfeld, Anne (1991): Der lückenhafte Text und die a drámaszöveget megha- ban vagy a szülő–gyermek viszony a Lear  imaginäre Bühne. In: Lazatározó konvenció, annál királyban), szoros összefüggésben van az Errowicz, Klaus–Balme, Chritöbb szabadsága van forzsébet-kori színházzal, s annak közönségéstopher (Hg.): Texte zur dítónak és rendezőnek a vel. Hiszen a Globe színház hármas tagolású Theorie des Theaters. Stuttsaját tradíciókhoz való színpadán egyszerre, de mégis differengart: Reclam, 394–405. igazításra. Ha domináns ciáltan kellett és lehetett szólni a heteroés a hazaitól erősen elté- gén közönség minden rétegéhez, az átutarő ez a drámai szövegbe kódolt konvenció- zó kereskedőkhöz éppúgy, mint a titokban rendszer, akkor nehezebb a drámafordító és érkező főúri ifjakhoz vagy a vájt fülű, filoa rendező dolga, amennyiben ezt át akarja zófiailag is képzett értelmiségiekhez. Pélültetni a saját, a nézői elvárások és szoká- dázva, hogy az adott színház hogyan hatások által is meghatározott színházi világba. rozza meg a drámaszöveg „szövetét”. De az Elvileg fennáll a harmadik lehetőség is, a ellentétes folyamatra is idézhető az angol más, az idegen konvenció ignorálása, azaz reneszánsz színház. A mai, rekonstruált és az idegen drámaszöveg teljes „hozzáidomí- újjáépített Globe gyakorlatából a színház főtása” a hazai színházi hagyományhoz. rendezőjének tapasztalatai alapján a GlobeA brechti életmű hazai recepciója jól ban csak Erzsébet-korabeli vagy többrétegű, példázhatja ezeket a találkozásokat. A vi- poliperspektivikusan strukturált drámaszöszonylag korai és „sima” irodalmi recepció- vegeket lehet vagy inkább érdemes játszani, val ellentétben (már az 1960-as évek elején mert a kukucskáló színházi konvenció sze lefordították 28 drámáját, vagyis gyakorla- rint megírt realista vagy naturalista pszitilag az egész drámai életművet és 1964-ben chologizáló drámák „nem töltik be”, nem

DISPUTA Főtér

használják ki az ottani, többsíkú, össze- tott újrafordítás kérdése, vagyis, hogy kelltett színházi tér lehetőségét. Ugyanakkor a e, illetve szabad-e újrafordítani egyszer színházi interkulturalitás szempontjából az már „jól” lefordított drámákat? Különösen is érdekes, hogy az összetett Shakespeare- az irodalmi kánonban stabilizált szövegek szövegek „egyszerűsíthetők”, hozzáigazít- (pl. Arany János vagy Vörösmarty Shakeshatók másfajta színpadi konvenciók szerint peare-fordításai) megléte ellenére készüműködő színházi gyakorlatokhoz is, mint lő újrafordítások váltanak ki heves vitákat. ahogy azt az európai színháztörténet Sha- Pedig a színház médiuma felől jogosan tekespeare recepciója bizonyítja is. hető fel az újrafordítás szükségességének Összegzésként – a skála két szélső pont- kérdése – több okból is. Az egyik a drámaja felől nézve – elmondható, hogy e színhá- szöveg színházi formájával, annak szóbeli zi hermeneutikai folyamatban elvileg két jellegével függ össze. Mivel a színházban változat lehetséges: az idegen dráma által – a fentebb leírtak szerint – a nyelv minhordozott színházesztétikának vagy sike- dig konkrét, artikulált gesztikus nyelvként rül hozzájárulnia a hazai színházi tradí- hangzik fel és ekként észlelhető vizuálisció megújulásához, vagy a hazai színházi akusztikusan a hallgatóság részéről is, ez konvenció bizonyul erősebbnek, s az oly utóbbi saját kora élő, beszélt nyelvhasználamértékben asszimilálja az ta és a drámaszöveg nyelOlyan „hiányos” idegen szöveget, hogy az vi megformáltsága közötti szöveg-e a dráma (…), ilyen dráma színházi rekülönbségre törvényszerűamely tulajdonképpeni cepciója ellenére is csak en érzékenyebben reagál. formáját csak a nagyon kis mértékben A színház recepciós feltészínpadon nyerheti el? vagy egyáltalán nem mozteleiből az is következik, dul el a hazai hagyomány. hogy a nyelvi elemek csak (Természetesen az irodalmi  dráma-színházi  egy pillanatra, megismételhetetlenül hangtradíció bonyolult viszonyából nem zárható zanak el, ezért a színházban az azonnali ki a hazai irodalom vagy éppen a színház érthetőség alapvető feltétel. (Gondoljunk felől érkező kölcsönös innovatív hatás le- csak ezekből a szempontokból az említett hetősége sem.) Arany János vagy Vörösmarty-féle mégoly remek és veretes Shakespeare-fordítások és Továbbvivő elméleti kérdések a mai nyelvértés és nyelvhasználat közötti nagy különbségekre.) Ugyanakkor újraA drámaszövegek kettős mediális kötöttsé- fordítást generálhatnak új rendezési és jáge további kérdéseket is felvet. Az első kér- tékmódok is, hiszen ilyen esetekben zavaró déskör drámaelméleti. Önálló, vagyis iro- diszkrepancia állhat elő az előadás verbális dalmi műnek tekinthető-e a dráma, vagy és non-verbális elemei között. a lefordított dráma, amely nem kötődik A harmadik, aktuális, a mai színház konkrét színházi előadáshoz? Vagy Csupán által fölvetett kérdés a drámaszövegekegy rendezés alapanyagának, csak egy elő- hez való viszony megváltozásának alaptenadás partitúrájának? Olyan „hiányos” szö- denciájára vonatkozik, a drámaszövegek veg-e (ahogy pl. Anne Ubersfeld is állítja) szabad kezelésére, a radikális szövegvála dráma, amely tulajdonképpeni formáját toztatásokra, a különböző irodalmi szövecsak a színpadon nyerhegekből készített montázs…újrafordítást geneti el? A kérdést nem lehet szövegek egyre gyakoribb rálhatnak egészen új teljes egyértelműséggel megjelenésére a színhárendezési és játékmómegválaszolni. A színházi zi előadásokban: jogos-e, dok is… és fordítási gyakorlat taelfogadható-e a színhápasztalata szerint vannak zi alkotók e gyakorlata? drámák és drámafordítások, amelyek olyan A problémának van általános kulturális vo„kötött” partitúrák, hogy már egy újabb el- natkozása is, amely az irodalomnak, s álméleti kérdést is előhívnak, mégpedig azt, talában az írásban rögzített szövegnek hogy az ilyen drámaszöveg vagy fordítás napjainkban módosuló helyzetével van nem tekinthető-e már „kész” színházi ol- összefüggésben, de mediális szempontból a vasatnak is. S ugyanakkor léteznek olyan fentiek alapján talán már egyszerűbb a vádrámaírói életművek is, amelyeknek iro- laszadás. Ha fejtegetéseink során sikerült dalmi és színházi recepciója oly mértékben bizonyítani, hogy a színház nem az iroválik el egymástól, hogy nem kétséges, iro- dalmi drámaszöveg előadásának eszköze, dalmi szövegként is önállóan léteznek. hanem önálló művészeti ág verbális elemA másik elvi kérdés a drámaszöve- mel, akkor a tanulmány szerzője a kérdés gek fordításával kapcsolatos, a sokat vita- megválaszolását már az olvasóra bízza.



Vörös István

Tűz esetén a kulcsot ne keresd ELSŐ RÉSZ Szereplők: Pincér Vendég Fiú Lány Tulajdonos A fia

Szakács Kukta Halál Lovag Testőr Gorilla

Történik a XXI. század közepe táján, egy nevenincs ország nevenincs városának nevenincs külső kerületében egy düledező bevásárlóközpontban. Az elegancia tüntető, de átüt rajta a romlás, a márványlapok közül itt-ott parlagfű hajt.

I. tétel NYOLC ELŐTT

DISPUTA Macskakő

1. jelenet Étterem.

14

PINCÉR: Hány óra? VENDÉG: (nem válaszol) PINCÉR: Azt kérdeztem, hány óra. VENDÉG: Nekem beszél? PINCÉR: Nálam nyolc. Hogyhogy ma nincs itt senki? Ilyen tájban sorba szoktak állni az asztalért. VENDÉG: Ja, máskor. PINCÉR: Mért, most mi van? VENDÉG: Még csak háromnegyed nyolc. PINCÉR: Már olyankor is. VENDÉG: Én is csodálkozom. Még hogy az embereknek nincs hetedik érzékük. PINCÉR: Mért, mit éreztek meg? VENDÉG: Fél kilenckor ez az egész kóceráj le fog égni. PINCÉR: Föl akarja gyújtani? VENDÉG: Csak megérzés. PINCÉR: Az mindenesetre különös, hogy nincs itt senki. VENDÉG: Nem tudom, honnan tudták meg. PINCÉR: És maga nem fél? VENDÉG: Nekem az a hivatásom, hogy féljek. Jós vagyok. PINCÉR: Hozhatom az étlapot? VENDÉG: Minek. Már úgysincs annyi időnk. Egy konyakot kérek, és rögtön fizetek is. 2. jelenet A pincér kimegy, két oldalról bejön egy fiú és egy lány, leülnek a szomszédos asztalhoz.

FIÚ: Hol voltál? Hét óra óta várlak. LÁNY: Te? Hiszen csak most jöttél. FIÚ: Te jöttél most, én itt ülök háromnegyed hét óta. LÁNY: Én már félkor itt voltam. FIÚ: Akkor mért nincs előtted semmi? LÁNY: Megittam. FIÚ: Mit? LÁNY: Egy korsó sört. FIÚ: Te sörözöl? LÁNY: Unatkoztam. FIÚ: És én még azt hittem, ismerlek. LÁNY: Az nem én vagyok. FIÚ: De, igenis ismerlek. Szeretlek és mindent tudok rólad. LÁNY: Én tudok mindent terólad. Amíg vártál, figyeltelek. A pincér a férjem, bejáratos vagyok a konyhába, onnan lestelek egy kisablakon. FIÚ: De hiszen csak most jöttem. LÁNY: Itt ülsz már háromnegyed hét óta. FIÚ: Akkor még a szeretőmnél voltam. LÁNY: Neked van szeretőd? FIÚ: Neked meg férjed? LÁNY: Azért, mert tizenöt éves vagyok, még nem lehet múltam? FIÚ: Fél éve egy ötvenéves nővel élek. Ő nem olyan szégyenlős, mint te. Engedi, hogy megfogjam a mellét. LÁNY: Én nem szégyellős vagyok. Undorodom tőled. FIÚ: Akkor mért akartál találkozni velem? LÁNY: Nem akarok egyedül meghalni. FIÚ: Azt akarod, hogy együtt legyünk öngyilkosok?

3. jelenet Iroda. TULAJDONOS: Bezárattad a kapukat? A FIA: Igen, apu. TULAJDONOS: Ma meggazdagszunk. A FIA: Ma híresek leszünk. TULAJDONOS: Nem félsz? A FIA: Nem kéne már ilyesmibe fognod. TULAJDONOS: Negyven éve várok erre a pillanatra. A FIA: Épp azért. Mi lesz ezután? És ha megbocsátanál? TULAJDONOS: Emlékszel, mikor hatéves korodban korbáccsal megvertelek, mert eltörtél egy üveg 1852-es évjáratú portóit? A FIA: Az éltet, hogy ezt még háromszor visszaverjem rajtad. TULAJDONOS: És ha megbocsátanál? A FIA: Hiszen itt vagyok veled. TULAJDONOS: Én már nem tudok tovább élni. A FIA: Meg akarsz halni? TULAJDONOS: Azt azért nem. De meg fogok. A FIA: Hiszen te annyira szeretsz élni. TULAJDONOS: Lehet, hogy túléljük. A FIA: Te meg akarsz ölni? 4. jelenet Konyha. PINCÉR: Nem éreztek valami büdöset? SZAKÁCS: Egy szakácstól ilyet sose kérdezz, mert az életeddel játszol. KUKTA: Kése van. Üstjei, ahol eltüntethet. Éhes torkoknak parancsol, ahová bedobálhat. PINCÉR: Nincs egy vendég se odakint. KUKTA: De, hárman már vannak. PINCÉR: Soká tartana, amíg elfogyasztanának.

SZAKÁCS: Lefagyasztunk. PINCÉR: A hidegtől nem félek. SZAKÁCS: Vágyni is fogsz rá, amikor fél óra múlva leég ez az egész kóceráj. PINCÉR: Te gyújtod föl? KUKTA: Dehogy, a tulaj. PINCÉR: Akkor mért nem húzunk el innen a jó fenébe? SZAKÁCS: Mert itt van a munkánk. Valamiből élni is kell. 5. jelenet Egy düledező mélygarázsban. LOVAG: Meddig vándorolunk még? HALÁL: Tudod, hogy ez a büntetésed, nem? Segédkezned kell nekem a végítéletig. LOVAG: Nyolcszáz éve vagyok veled. Kétszáz éve pusztult el az utolsó agysejtem. Én már semmit nem tudok. HALÁL: Hazudsz, te nem is öregszel. Fiatalabb vagy, mint amikor találkoztunk. LOVAG: Ez egy idegen test. Te loptad nekem. HALÁL: Tudod, hogy szép vagy? Nem engednéd meg, hogy levetkőztesselek? LOVAG: Azt hittem, sietős az utunk. HALÁL: Igaz. Legfeljebb lelassítjuk egy kicsit az időt. LOVAG: Azt hiszem, egy csontvázzal nem nagy élvezet. HALÁL: Akkor csak szájba veszlek egy kicsit. LOVAG: Olyan hidegek a fogaid. HALÁL: Szeretem fölinni a jövőt, mint homok a vizet. LOVAG: Már megint költőnek képzeled magad. HALÁL: A halál a legnagyobb költő, ezt mindenki tudja. LOVAG: De öntelt lettél. Mikor összekerültünk, csak a szerénységedért kedveltelek. HALÁL: Akkor még nem voltál jó emberismerő. LOVAG: Ember? HALÁL: Szerinted én nem vagyok ember? LOVAG: Szerinted te ember vagy?

II. tétel NYOLC ÓRA ÖT 1. jelenet Étterem. PINCÉR: Hány óra? VENDÉG: Tőlem kérdezi már megint? PINCÉR: Mért, van itt más is?

VENDÉG: A szomszéd asztal alatt dug két kamasz. Vagyis olyasmit csinál, amit annak hisznek. PINCÉR: (behajol az asztal alá) Hány óra? LÁNY: (kidugja a fejét, és a vendégre ordít) Áruló!

DISPUTA Macskakő

LÁNY: Ez az épület fél kilenckor összedűl. FIÚ: Akkor meneküljünk. LÁNY: Már bezárták a kapukat. Se ki, se be. Rendeljünk homárt. És pezsgőt. FIÚ: Inkább másszunk le az asztal alá egy utolsó szekszelésre. LÁNY: De te még szűz vagy.

15

PINCÉR: Hány óra? FIÚ: Mondd már meg neki! LÁNY: Mondd meg te. FIÚ: Én nem merem. VENDÉG: Na jó, megmondom én. Nyolc óra múlt öt perccel. PINCÉR: Már csak huszonöt perc. FIÚ: Mi lesz, ha nem merik megtenni? VENDÉG: Akkor túléljük. PINCÉR: De hogy kerültünk ebbe a hülye helyzetbe? VENDÉG: Ez nem helyzet. FIÚ: Minket ajándék vacsorajeggyel csábítottak be. LÁNY: Hiszen te milliomos vagy. FIÚ: Aki a kicsit nem becsüli… PINCÉR: Ne higgyen el neki mindent, kis hölgy, az egy ficsúr. VENDÉG: Most mért avatkozik bele, hadd szórakozzanak életük utolsó perceiben. PINCÉR: Na, másszanak csak kifelé az asztal alól! Szeretném én látni azokat a vacsorajegyeket.

DISPUTA Macskakő

2. jelenet Iroda.

16

A FIA: Bezárattad a kapukat? TULAJDONOS: Igen, fiam. A FIA: Ma tönkremegyünk. TULAJDONOS: Hát ettől félsz? A FIA: Dehogy. Attól, hogy elveszítelek. TULAJDONOS: Nem szoktál ilyen érzelmes lenni. A FIA: Negyven éve várok erre a pillanatra. TULAJDONOS: Ennyire gyűlölsz? És ha megbocsátanál? A FIA: Bízzuk a sorsra, ha mindketten túléljük, szent a béke. TULAJDONOS: Megér ez ennyit? A FIA: Más emberek élete miatt aggódsz? TULAJDONOS: Kezdek érzelmes lenni? A FIA: Nem akarsz meghalni? TULAJDONOS: Szeretnék kibékülni a világgal. A FIA: Az lehetetlen. Különben is késő. TULAJDONOS: Te hajszoltál bele az egészbe. A FIA: Tudod, mit mondok, még nem késő, állítsd le az ügyet. TULAJDONOS: De már ott ül az étteremben az a disznó. A FIA: Állítólag tudja. Enni nem is rendelt. Konyakozik. TULAJDONOS: A testőreimnek mit mondunk? Már annyira beleélték magukat. A FIA: Mit, mit? Hát, hogy pofa be.

3. jelenet A főbejáratnál. TESTŐR: Nem érzel valami büdöset? GORILLA: Egy nőtől ilyet sose kérdezz, mert az életeddel játszol. TESTŐR: Te nőnek gondolod magad? GORILLA: Még nem vetted észre, hogy nő vagyok? TESTŐR: Két gép vagyunk, aki őriz és véd. GORILLA: Én nem vagyok gép. TESTŐR: Minek kellett bezárni a kapukat? Így nem tudnak bejönni a vendégek. GORILLA: De kimenni se tudnak. A főnök arra gyanakszik, hogyha égni fog ez az egész központ, sokan megpróbálnak majd fizetés nélkül elszelelni. TESTŐR: Mi majd figyelünk. GORILLA: Ma fegyvert is használhatsz. TESTŐR: Idáig züllött volna a világ? Van, akinek drágább rongy élete, mint hogy kifizesse, amit fizetnie kell? GORILLA: Ha mi nem lennénk, a világ rossz irányba menne. TESTŐR: Olyanok vagyunk, mint egy kis csavar a nagy gépezetben. GORILLA: Egyet se hagyj elmenekülni. Nehéz esténk lesz. TESTŐR: Ha végeztünk, meghívlak egy hamburgerre. 4. jelenet Konyha. KUKTA: Minek főzünk, ha nem is jött be egy rendelés sem? SZAKÁCS: The show must go on! KUKTA: Fölrobbanunk huszonöt perc múl­va. SZAKÁCS: Nem robbanás lesz, csak tűz. De nekünk itt a konyhán egyáltalán nem kell félnünk tőle. A tűz jó barátunk. Ha betér hozzánk, betereljük egy serpenyő alá. KUKTA: Értem, mester. SZAKÁCS: Mit értesz? Te nyilván még enni is szeretsz. KUKTA: Azért tanulok szakácsnak. SZAKÁCS: Neked ízlenek az ételek? KUKTA: Igen. SZAKÁCS: Te talán azt hiszed, hogy amit csinálunk, művészet? KUKTA: Naná. SZAKÁCS: Buta vagy. A művészetek kora lejárt. Mi rabszolgák vagyunk. Vagy ami ugyanaz, önkényurak. Bérgyilkosok. KUKTA: Én még sosem öltem. SZAKÁCS: Az étel mindig öl. KUKTA: De csak lassan. SZAKÁCS: Szolgáltál már föl majomagyvelőt?

KUKTA: Persze, bele is kóstoltam, amikor kivittem. SZAKÁCS: lekever neki egy pofont Te teljesen tehetségtelen vagy. 5. jelenet Egy üres bolthelyiségben. LOVAG: Nem lehetne, hogy mégis meghaljak? HALÁL: Ha egyszer istenigazából hajlandó lennél szerelmeskedni velem, talán. LOVAG: Nem elég neked az a sok öngyilkos? HALÁL: Nem szeretem a halottakat. Undorodom a bomló testek látványától. LOVAG: Tükörbe néztél már? HALÁL: Nem hiszem, hogy ma meghalhatnál. Rengeteg munkád lesz. Össze kell majd szedned a sebesülteket. Begyűjteni a szétrepült testrészeket. Több száz lelket kell elvezetnünk, és még több testet a kárhozatba vetnünk. LOVAG: Az egész épületben legfeljebb tíz ember van.

HALÁL: Hűha. Valami hiba csúszott a számításunkba? LOVAG: Beugrom én helyettük. HALÁL: Tudom, te százat is kiteszel, amilyen önfejű vagy. LOVAG: Nem bírom már elviselni a változásokat. Amilyen gyorsan te végigrángatsz az időn. HALÁL: Más bezzeg élvezné. LOVAG: Ha másképp csinálnánk, talán. HALÁL: De hogyan, mondd meg! LOVAG: Szeretnék járkálni, nézelődni. HALÁL: Tisztázzuk, te nem nyaralni vagy itt. Ez a büntetésed. LOVAG: Azt hiszed, hogy olyan nagy a különbség a kettő között? A változás mindig büntetés. Otthon üldögélni a kandalló mellett, egyedül az jó. HALÁL: Ezt te mondod, a rablólovag? LOVAG: Csak mostanában értettem meg, ki vagyok. HALÁL: Hát ez már rám is rám férne.

1. jelenet Étterem. PINCÉR: Hány óra? VENDÉG: Tőlem kérdezi már megint? PINCÉR: Nem, a gyerekektől. Két perce várom, hogy megmutassák a vacsorajegyüket. FIÚ: Öt. LÁNY: Ugyanis közben kiment a konyhára. PINCÉR: Csak azért, hogy megrendeljem nektek a legfinomabb kaviárt. Kefélés után jót tesz. FIÚ: És bélszínt is kérnénk vörösborral! VENDÉG: Már nem lesz időtök megenni LÁNY: Még csak nyolc óra múlt tíz perccel. PINCÉR: Akkor már öt perce várok a jegyre. FIÚ: Nincs is jegyünk VENDÉG: Akkor dobja ki őket, Karcsikám. PINCÉR: De hogy kerültünk ebbe a hülye helyzetbe? VENDÉG: Nem kellett volna elkérni a jegyüket. PINCÉR: Akkor hívnom kell a biztonságiakat? VENDÉG: Ne tőlem kérdezze, én nem vagyok a főnöke. PINCÉR: Kár. Maga olyan szimpatikus. VENDÉG: Van egy ajánlatom, álljon át hozzám. Lázadjunk föl. Kergessük el a tulajdonost.

FIÚ: Undorodok a forradalmároktól. LÁNY: Én meg a gyáváktól. PINCÉR: Élni akarok, engedjék meg, hogy elfogadjam az ajánlatát. FIÚ: Szó se lehet róla. Rohanj, és hozd a kaviárunkat. Neked fölösleges gondolkodni. VENDÉG: Hadd próbálkozzon, már úgyse teheti soká. LÁNY: Tudjuk, hogy maga miatt van ez az egész. De hát mért gyűlöli magát an�nyira a tulajdonos? Mit csinált? VENDÉG: Gyereket a feleségének. LÁNY: Csak ennyi? Nekem nem akar? Ugye megengeded Tomikám, te már úgyis kifáradtál. Addig edd szépen a kaviárodat. FIÚ: Mi tetszik neked ezen a vén szivaron? LÁNY: Hogy életveszélyes. FIÚ: Igen, ez egy krokodil. 2. jelenet Iroda. TULAJDONOS: Igen, fiam. A FIA: Nem szóltam. TULAJDONOS: Már csak húsz percünk van beszélgetni. A FIA: Azt mondták lent, hogy nem is te vagy az apám.

DISPUTA Macskakő

III. tétel NYOLC ÓRA TÍZ

17

DISPUTA Macskakő 18

TULAJDONOS: Nekem meg azt, hogy nem is te vagy a fiam. A FIA: Ki akarsz tagadni az örökségből? TULAJDONOS: Nem érted, hogy ma mindenünk elenyészik? A FIA: Nincs menekvés? TULAJDONOS: A bevásárlóközpont, az étterem, a pincérek, a családi nemeslevelek, a bélyeggyűjtemény, az aláírás-gyűjtemény, mind el fog égni. A FIA: Megint te győztél, még halálod után se adsz semmit a kezembe. TULAJDONOS: Te nem szorulsz gondoskodásra. Inkább én szorulnék rá. A FIA: Akkor nem is akarsz meghalni? TULAJDONOS: Akarnék, de tudom, hogy nem fogok. A FIA: És én? TULAJDONOS: Te sem. A FIA: De mihez kezdünk a vagyon nélkül? TULAJDONOS: Minket úgyis lecsuknak. A FIA: Ez jogtalanság. Hiszen igazságos ügyünk miatt hal meg az a pár ember. TULAJDONOS: De manapság már nem tudják, mi az az igazság. A FIA: Ne legyél ilyen megátalkodottan öreges. TULAJDONOS: Te meg ne lázadozz ellenem! Tényleg azt hiszed, nem vagy a fiam? A FIA: Bocsánat. TULAJDONOS: Mi van veled? Te bocsánatot kérsz? A FIA: Bocsánat, elfelejtettem, hogy utálod. TULAJDONOS: Most jólesett. A FIA: Akkor nem bocsáthatnál meg az én vérszerinti apámnak is? TULAJDONOS: Máris őt véded? A FIA: Figyelj, eszembe jutott valami. Hiszen mi nem is fogunk tönkremenni. TULAJDONOS: Persze, hogy nem. A biztosító majd fizet. A FIA: Akkor a többit csak te találtad ki? Provokáció a hadüzenethez? Lehet, hogy én mégis a te fiad vagyok? TULAJDONOS: Ha most meghátrálnánk, minden összeomlana. Nem a csődtől félek. A te jövőd aggaszt. A FIA: Már nem haragszom rád a miatt a verés miatt. TULAJDONOS: Teneked aztán gyorsan elpárolog a haragod. 3. jelenet A főbejáratnál. TESTŐR: Jó vagy nálam. GORILLA: Te nőnek nézel? TESTŐR: Hiszen öt éve házasok vagyunk GORILLA: Erre is emlékszel? Azt ígérték, mindig buta maradsz.

TESTŐR: Most elárultam magam? GORILLA: Mért ne lehetne benned is valami esendő? TESTŐR: Azt hiszed, valami elromlott bennem? GORILLA: Ne félj, nem cseréllek le egy újabb típusra. TESTŐR: Tudtommal még nincs nálam korszerűbb modell. GORILLA: Több is van. Csak azok nekem nem tetszenek. TESTŐR: Ha mi nem lennénk, a világ rossz irányba menne. GORILLA: Ennyire hiszel a munkádban? TESTŐR: Te csak nem kételkedsz? GORILLA: Nem bírom ezt a nagypofájú tulajt. TESTŐR: Mi lenne, ha véletlenül őt is lelőnénk? 4. jelenet Konyha. KUKTA: Elfogyott a szarvasgomba. SZAKÁCS: De só, mustár, bors van! PINCÉR: Tíz új vendég érkezett váratlanul. Itt az első rendelés. Öt korsó sört is kérek. KUKTA: Fölrobbanunk húsz perc múlva. SZAKÁCS: Elegem volt ebből a hisztériából. KUKTA: Értem, mester. SZAKÁCS: Mit értesz? PINCÉR: A kapuk lezárva, nem tudom, hogy kerültek ezek ide. SZAKÁCS: Örülj neki, hogy minden visszatér a normális kerékvágásba. KUKTA: Szerintem mintha inkább meglassult volna az idő. Ahogy a kötél nyúlik meg, mielőtt leszakad a kötéltáncos alatt. SZAKÁCS: Te talán azt hiszed, hogy amit csinálunk, művészet? KUKTA: Vásári komédiások vagyunk. Hivatalnokok. Sőt, cenzorok. PINCÉR: Buta vagy. A cenzorok kora lejárt. Mi szabadok vagyunk. KUKTA: Én még sose döntöttem semmiről. SZAKÁCS: Azért vagy szabad. PINCÉR: Akkor most nem is fogunk meghalni? SZAKÁCS (suttogva) Te teljesen tehetségtelen vagy. 5. jelenet Egy áruházi szökőkút partján. LOVAG: Én már két halat fogtam. HALÁL: Te ezeket a piros dögöket tényleg meg akarod sütni? LOVAG: Legalább kevesebb kell nekik.

HALÁL: Azok is nyersek. LOVAG: Utána le is feküdhetnénk. HALÁL: Mégis? LOVAG: Gondolkodtam. Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. HALÁL: Nem is találsz rondának? LOVAG: A fizikai valódtól undorodom. De ha benne leszünk, talán már nem fog zavarni. HALÁL: Mi szeretni valót találsz rajtam? LOVAG: Szépek a fogaid. HALÁL: Te gúnyolódsz.

LOVAG: Leszoktam már róla, komoly vagyok, mint a sír, amit te fogsz nekem megásni. HALÁL: Tudtam, hogy át akarsz baszni! LOVAG: Belefekszem, te pedig énrám. HALÁL: Dobd már vissza azt a halat, nem látod, hogy fuldoklik? LOVAG: Mi van, irtózol a pusztulástól? HALÁL: Én csak a halált szeretem. LOVAG: Az nem ugyanaz? HALÁL: Azt se tudod, kivel vagyok. És te akarsz velem lefeküdni?

IV. tétel NYOLC ÓRA HUSZONHAT

PINCÉR: Hány óra? VENDÉG: (kinéz az asztal alól) Tőlem kérdezi már megint? PINCÉR: Nem is a gyerekektől. Huszonegy perce várom, hogy megmutassák a vacsorajegyüket. FIÚ: Akkor azt is tudnia kell, mennyi az idő. LÁNY: (az asztal alól) Inkább ne is rendezzük a számlánkat. PINCÉR: A főnök úr tudta, hogy ez lesz, és jó előre bezáratta a kapukat. FIÚ: Kár idegeskedni. Mért is gondolnék arra, hogy valahonnan fizetés nélkül távozzak? Ami nem engedi, hogy fizessek, egyedül attól félek. VENDÉG: Én csak a csajét fizetem. Vagy te is bemászol ide hozzánk? LÁNY: Inkább ne, nem akarom, hogy így láss. PINCÉR: Ne haragudjanak, nem érek rá a maguk magánéletére, a többi vendéggel is foglalkoznom kell. FIÚ: De hol vannak? VENDÉG: Még négy perce maradt rá, Karcsi. PINCÉR: Az a baj, hogy nagyon félek tőlük. LÁNY: Ne hagyd magad, szórj tigrisbajszot a gesztenyepüréjükbe. PINCÉR: Lehet, hogy az se használna. Ülnek némán az asztaluknál, és nem rúgnak be a sörtől. FIÚ: Biztos hozzá vannak szokva. PINCÉR: Én is erre gondoltam, de a harmadik rundónál egy-egy deci pálinkát öntöttem a korsójukba. VENDÉG: Ilyet nekem is hozhatna, Karcsikám. PINCÉR: Az se segített. LÁNY: Te nem rúghatsz be, öreg, neked le kell győznöd a tulajt!

VENDÉG: Akkor mellém állsz? FIÚ: Eszébe sincs. VENDÉG: Ezt tőled akarom hallani! LÁNY: Nézzetek az órára. Visszafelé jár a kismutató. PINCÉR: Nyolc óra húsz. Akkor azért tudnak annyi sört meginni azok a másik helyiségben. VENDÉG: Nekem meg talán el fog múlni a szörnyű derékfájásom? 2. jelenet Iroda. TULAJDONOS: Nem szóltam. A FIA: Már csak tíz percünk van beszélgetni. TULAJDONOS: Sose gondoltam volna, hogy fél óra ilyen sokáig tart. A FIA: Valld be, hogy nem vagy ura a helyzetnek. TULAJDONOS: Nem érted, hogy ma mindenünk elenyészik? A FIA: Nem mindenünk. Mindened. TULAJDONOS: Ne mondd, hogy ez téged nem érdekel. A FIA: Azt hiszed, te győztél, még halálod után se adsz semmit a kezembe? Vedd tudomásul, hogy engem a te vackaid, ez az ócska bevásárlóközpontod nem is érdekel. TULAJDONOS: Most azt akarod mondani, hogy festesz titokban? A FIA: Hogy találtad ki? TULAJDONOS: Azt hitted, nem tudok róla? A FIA: Kiállításom is lesz a jövő héten. TULAJDONOS: Tudom. Én pénzelem a galériást, hogy kitegye a nyomorult mázolmányaidat. A FIA: Ismerlek már annyira, hogy tudjam, blöffölsz. TULAJDONOS: Minket úgyis lecsuknak.

DISPUTA Macskakő

1. jelenet Étterem.

19

A FIA: Ez igazságtalanság. Én mindig elleneztem a terved. TULAJDONOS: Akkor tessék, nyittasd ki a kapukat, ha olyan nagylegény vagy. A FIA: Te tényleg azt hiszed, nem vagyok a fiad? TULAJDONOS: Nem hihetek mást! Anyádhoz soha, egy ujjal se nyúltam hozzá. A FIA: Bocsánat. Akkor biztos megint igazad van. TULAJDONOS: Ne legyél ilyen megátalkodottan öreges. A FIA: Bocsánat, elfelejtettem, hogy utálod. TULAJDONOS: Nem kérnél bocsánatot a vérszerinti apádtól is? A FIA: Máris őt véded? TULAJDONOS: Nem szoktam senkit védeni. Még magamat se. (Az órájára néz.) Különben is negyed óra múlva meghalunk. A FIA: Az előbb már nem csak öt perc volt hátra? TULAJDONOS: Képzelődsz. Ha most meghátrálnánk, minden összeomlana.

DISPUTA Macskakő

3. jelenet A főbejáratnál.

20

TESTŐR: Hogy kerül egy nő az őrszolgálatba? GORILLA: Te nőnek nézel? TESTŐR: Nem rád gondoltam. GORILLA: Most elárultam magam? TESTŐR: Mért ne lehetne benned is valami esendő? GORILLA: Mert gorilla vagyok, aki őriz, véd, harap, lő, ha kell. TESTŐR: Ma egyikre se lesz szükségünk. A kapu be van zárva. Egyesével engedjük ki az embereket, de csak ha számlával tudják igazolni, hogy fizettek. GORILLA: Szóval kiengedjük őket? TESTŐR: Hiszen különben még rájuk dőlne ez a kóceráj. GORILLA: Én meg azt hittem, hogy te az ölést szereted a legjobban a munkánkban. TESTŐR: Dehogy. A kérlelhetetlen igazságot. És azt, hogy van is erőnk érvényt szerezni neki. Ha mi nem lennénk, a világ rossz irányba menne. GORILLA: És az a nagypofájú tulaj? TESTŐR: Őérte, ha kell, tűzbe is mennék. 4. jelenet Konyha. KUKTA: Mester, találtam szarvasgombát. SZAKÁCS: De a só, mustár, bors elfogyott! Dobd ki a gombát is.

PINCÉR: A tíz új vendégnek egyszerűen nem árt meg semmi. Már padlólakkot meg patkánymérget is öntöttem a sörükbe. KUKTA: Fölrobbannak húsz perc múlva. SZAKÁCS: Elegem volt ebből a hisztériából. KUKTA: Értem, mester. SZAKÁCS: Vedd tudomásul, hogy a világvége mindig ott leselkedik a küszöbünknél. De sohase mer belépni. Csak a nagyszájúak, szélhámosok, álpróféták kongatják állandóan a vészharangot. PINCÉR: Te meg mért dugod folyton homokba fejed? SZAKÁCS: Mert szeretem a biztonságot. Hozzátartozik a művészetemhez. KUKTA: A mester azt hiszi, hogy amit csinálunk, művészet? SZAKÁCS: Te ezt persze még nem vetted észre, igaz? KUKTA: Vásári komédiások vagyunk. PINCÉR: Buta vagy. Mi árusok vagyunk a vásárban. KUKTA: Nem hiszem, hogy egy étteremben a legfontosabb dolog a pénz. SZAKÁCS (suttogva) Mert teljesen tehetségtelen vagy. 5. jelenet Egy bútorbolt nagy, megvetett franciaágyában. LOVAG: Én nyolcszáz év alatt se hittem el, hogy te tényleg nő vagy. HALÁL: Látod, tudok én vonzóbb alakot is ölteni. LOVAG: Most már sokkal szívesebben fogok segédkezni a munkádban. HALÁL: De erről ne beszélj senkinek. Tilos az ilyesmi fegyenc és büntetés-végrehajtó között. LOVAG: Mi történhet, ha kiderül? HALÁL: Akkor engem elcsapnak. LOVAG: Hiszen az maga lenne a halhatatlanság. Az emberek hálásabbak lennének nekem, mint Prométheusznak. HALÁL: Ne hidd! LOVAG: Ugye egy kicsit azért félsz tőlem? HALÁL: Bármikor visszairányíthatlak a pokolba. Az ilyen ügyes vezeklőért rengeteg pénzt megadnak az előkelőbb nőstényördögök. LOVAG: Megkaptál, és máris el akarsz dobni. HALÁL: Miattad állítottam meg az időt, és még háborogsz? [A dráma folytatását februári számunkban közöljük.]

SZEMÉLYEK DÉIANEIRA, DAJKA, HÜLLOSZ, TRAKHISZI NŐK KARA HÍRNÖK, LIKHASZ, IOLÉ (néma), ÖREG, HÉRAKLÉSZ [Harmadik jelenet] DÉIANEIRA (jön) Annyira félek, lányok, hogy tervem ügyes, De tettemmel minden mértéken túlmegyek. KARVEZETŐ 665 Oineusz lánya, Déianeira, mit beszélsz? DÉIANEIRA Én nem tudom. De aggódom, hogy nemsoká Bajt hoz rám, amit szép reménnyel kezdtem el. KARVEZETŐ A Héraklésznek küldött köntös szomorít? DÉIANEIRA Az! Már nem adnék kétes kimenetelű 670 Ügyben tanácsot senkinek sem, esküszöm. KARVEZETŐ Áruld el, konkrétan mitől félsz, ha lehet! DÉIANEIRA Olyasmi történt, amit, hogyha hallotok, Azt mondjátok, lányok: hihetetlen csoda. A göndör bárány gyapja, mellyel az előbb 675 A fehér köntöst végigkentem, nincs sehol, Eltűnt, bár közben nem nyúlt hozzá senki sem: Saját magát emésztve porlott semmivé Az agyagos földön. Hogy mindent tudjatok, Mi történt, lányok, mindenről beszámolok. 680 Mindarra, amit tanított a kentaur, Mikor a mérges nyíl átfúrta oldalát, Úgy emlékszem, mint törvény betűjére, mint Érclapba vésett üzenet szavaira. Amit parancsolt, elvégeztem pontosan: 685 A tűztől mindig tartsam távol ezt a szert, Napfény ne érje, legyen vaksötét helyen, Ameddig föl nem használom festék gyanánt… Szót fogadtam. Mikor eljött a pillanat, Bárányom gyapjából téptem ki egy csomót, 690 Ajándékom titokban bekentem vele, S a köntöst összehajtva, fénytől távol, egy Öblös ládába tettem, mint láttátok is. Szobámba visszatérve, káprázat fogad, De nincs rá szó, föl nem foghatja emberész! 695 A gyapjúcsomót a bedörzsölés után Véletlenül a földre dobtam, ahová A nap betűzött. És a gyapjú fölhevült, Szétporladt sisteregve: volt, s nincsen nyoma; A vágás helyén így szitálnak szerteszét 700 A fűrészél alól kipergő porszemek. Így hevert ott a gyapjú. A földön pedig, Ahová lepottyant, pezsgett a buborék, Ahogy ősszel Bakkhosz szőlőfürtjeiből

Szophoklész

– részlet –

DISPUTA Macskakő

Trakhiszi nők

21

DISPUTA Macskakő 22

Csöppenként földre loccsan a kéklő nedű. 705 Én szerencsétlen, nem tudom, hogy mit tegyek! Most látom, borzalmas tettet követtem el. Miért mutatott volna jóindulatot A haldokló szörny? Értem kellett halnia! 710 Na nem!… Azon, ki megsebezte, bosszút áll, S ezért csal lépre el engem. Csak most látom át, Mikor már késő, semmi haszna, hogy mi ez. Vagyis, ha nem csalódom, csak én egyedül, Én gyilkolom meg Héraklészt, én nyomorult! Azt is tudom, férjem nyila sebezte meg 715 Kheirónt, az istent; bárki, akit csak elér, Rögtön halott lesz. Mért kímélné akkor őt A szörnyeteg Nesszosz sebéből csurranó, Mérges, sötét vér? Mért úszná meg éppen ő? Úgyhogy elhatároztam: hogyha meghal, én 720 Ugyanabban a pillanatban pusztulok. Pokol bűnös hírében állni, hogyha te Legtöbbre tartod a bűntelen életet. KARVEZETŐ A végveszélyben érthető a félelem, De idő előtt mégse add föl a reményt. DÉIANEIRA 725 A gonosz tervek alján sohasincs remény, Mely egy kis erőt adna szövetségesül. KARVEZETŐ Aki szándéka ellenére bűnözött, Az enyhe büntetést kap: mint nyilván te is. DÉIANEIRA Ezt hajtogassák nekem az ártatlanok, 730 Akiknek otthonára súly nem nehezül. KARVEZETŐ (észreveszi az érkező Hülloszt) Még több panasznál helyesebb a hallgatás, Hacsak nem szólnál a saját fiadhoz is; Apját kereste, és éppen megjött közénk. (Jön Hüllosz) HÜLLOSZ Bárcsak három közül egyet választanál, 735 Anyám: vagy halj meg rögtön; vagy ha élsz, ne én, Más hívjon anyjának; vagy tisztességesebb Lélekre cseréld valahogy a lelkedet. DÉIANEIRA Mi történt, kisfiam? Mi ez a gyűlölet? HÜLLOSZ Tudd meg, hogy a férjed, aki nekem apám, 740 Éppen ma halt meg, és te vagy a gyilkosa. DÉIANEIRA Milyen hírt hoztál közénk, fiam? Jaj nekem. HÜLLOSZ Meg nem történtté nem teheted ezt a hírt; Napfényre jutott, senki sem tünteti el! DÉIANEIRA Hogy mondod, kisfiam? Ki állította azt, 745 Hogy meghalt az apád, s hogy én öltem meg őt? HÜLLOSZ Láttam apámat. Én voltam az iszonyú Eset tanúja, láttam, nem mástól tudom. DÉIANEIRA Hol bukkantál rá? Vele voltál? Hogy van ez?

Ha az kell, hogy megtudd, hát most majd megtudod. Fölgyújtva Eurütosz nagyhírű városát, Zsákmánnyal, harci jelvényekkel ment tovább; Van Euboiában egy hullámölelte szirt: A Kénaion-fok. Apjának, Zeusznak itt Oltárt szentelt, és lombos áldozóhelyet; Ott láttam őt először, s vágyam teljesült. Nagy állatáldozatra készült, amikor Megjött hozzá a házi hírnökünk, Likhasz, S ajándékot hozott: halálos köntösöd, És ő magára vette kérésed szerint; És tizenkét hibátlan ökröt áldozott A zsákmány legjavából; folytatta tovább, S az oltárhoz összesen száz ökröt terelt. Szegény: először boldog szívvel áldozott, Nagyon tetszett neki a díszruha; de most, Fenyőgyantától és vértől táplálva, a Szent áldozat máglyája magasra csapott, S izzadtság lepte bőrét, szorosan tapadt A köntös, mintha mester szabta volna rá Minden tagjára. Csontig mart a fájdalom, És teste mélyéig kígyózott, mintha egy Vipera gyilkos mérge járná át meg át. És akkor ráordított a boldogtalan Likhaszra, bár nem volt ő bűntársad soha: „Miféle gazemberek küldték a ruhát?…” Ő meg, a nyomorult, nem tudva semmiről, Annyit szólt: ajándékod rendben hozta el. Amint ezt meghallotta, férjed mellkasát Irgalmatlan görcs marcangolta máris; és Szegény Likhaszt bokán ragadva hirtelen, Egy tengermosta sziklafalhoz csapta őt: Kettéhasadt a koponyája, s a fehér Velő vérrel keverve folyt hajfürtjein. Egy emberként jajongott, zúgott a tömeg, Hogy ez halott, s a másik úgy vergődik itt; De senki sem mert hozzá közelíteni. Földön fetrengett, majd üvöltve talpra állt, Jajszavát visszhangozta minden sziklafal, Lokrisz hegycsúcsa és Euboia szirtjei. Addig vonaglott, addig dobálta magát A porban, hogy kínjában elfáradt szegény, Átkozva szüntelen gyászos nászágyadat, S Oineusz esküvőjét, amely életét A pusztulásba dönti, mert világra jössz… A porfelhőből fölemelve véreres Szemét, meglátta, hogy a tömegben vagyok, Állok zokogva, s rám pillantva így beszélt: „Gyere csak, kínom láttán el ne fuss, fiam, Ha velem kéne halnod, még akkor se fuss; Emelj föl, gyorsan tüntess el innét, vigyél Oda, hol engem többé nem lát földi szem; Ha sajnálnál, vigyél e földről messzire, Minél előbb, hogy itt ne érjen a halál.” Ezt parancsolta. Mi csónakba tettük, és Elhoztuk: közben hányta-vetette magát, És csikorgatta fogait; megláthatod Élve vagy halva, mindjárt itt van az urad. Lelepleződtél: terveket szőttél apám

DISPUTA Macskakő

HÜLLOSZ 750 755 760 765 770 775 780 785 790 795 800 805

23

DISPUTA Macskakő

Ellen, és vétkeztél, anyám! Hogy verne meg Díké s Erinnüsz bosszúja! Kérhetem ezt?… 810 Kérhetek mindent, mert a példa épp te vagy: Megölted minden halandók legjobbikát! Nem is látsz többé hozzá foghatót soha. (Déianeira szó nélkül el) KARVEZETŐ Hová?… A hallgatásod beleegyezés. Talán vádlóddal együtt vádolod magad? HÜLLOSZ 815 Hadd menjen! Bár ragadná el a förgeteg, S ne látnám soha többé, az volna remek! Méltó az anya névre, aki soha, egy Pillanatig se viselkedik anyaként? Csak menjen boldogan! Kóstolja a gyönyört, 820 Melyet apámmal kóstoltatott, ugyanazt! (El)

24

[Harmadik kardal]

KAR 825 830

Látjátok, lányok, milyen közel ért Hozzánk az az isteni jóslat, Az a régi, jövőlátó ige, mely Fönnhangon hirdeti: hogyha letelt A tizenkét aratás, és vége felé fut az év, Zeusz véget vet fia kínjainak. Teljesül, íme, hibátlan! Révbe segíti a jó szél, Mert aki már nem látja a fényt, aki nincsen, Nem veszi többé vállára a szolgai terhet!

835 840

Mert ha a kentaur vérétől átitatott Köntös a testére tapadt, S a halál konyháján kotyvasztott méreg elérte, Lernai hüdra epéje: A mán túl hogy látná meg a holnapot az, Ki magára öltötte a rémisztő hüdra alakját?… Testét tajtékzón ellepi, íme, a vér, Amely egykor az éjszínű fürtű, sunyi Nesszosz Erében fortyogva keringett.

845 850

És a szegény nő legelőször Az otthoni békét földúló idegent vette csak észre, A zsákmánnyal küldött, új feleséget! Teljes a káosz agyában, ami dolgát illeti: Rossz szándékú tanácsok, áldatlan szövetség! Fájdalmában jajgat, Könnyei végtelen árja patakzik az arcán, S a szelíd harmattal vegyül el; Miközben a döbbenetes sors Szaporán új vészt hoz a fényre.

855 860

Szememből is árvízként omlik a könny, Látván, úgy veri földre a híres férfit A szörnyü betegség, földi pokol fájdalma, Ahogy ellenség soha még. Ó, jaj, sereg élén csillámló dárda sötét hegye, Túl sebesen hoztad e tájra Meredek falú Oikhalia várából Azt a szüzet, mint hadizsákmányt! Névtelenül maga Aphrodité Volt a vezéred a harcban.

Fordította: Térey János

SZEREPLŐK Gyerekek Misi, másodikos gimnazista Orczy, másodikos gimnazista Gimesi, másodikos gimnazista Böszörményi, másodikos gimnazista K. Sánta, másodikos gimnazista Sándor Mihály, másodikos gimnazista Tannenbaum, másodikos gimnazista Szegedi Feri, másodikos gimnazista Lisznyai, szobafőnök, nyolcadikos gimnazista Nagy úr, nyolcadikos gimnazista Osztálytársak, kollégisták Felnőttek Gyéres, latintanár Báthori, számtantanár Názó, öreg földrajztanár Pedellus, idős iskolaszolga Igazgató, hatvan körüli férfi Öreg professzor, hatvan körüli tanár Mama, vidéki negyven körüli asszony, Misi édesanyja Apa, vidéki negyvenes férfi, Misi édesapja Pósalaky, idős vak férfi Orczy mamája, negyven körüli városi asszony Doroghy Bella, húsz év körüli lány Doroghy Viola, harmincas lány Doroghy Ilike, tizenöt éves lány Doroghy úr, a Doroghy gyerekek apja Török néni, hatvan körüli asszony Török bácsi, a férje Török Ilonka, 22 év körüli lány Török János, 25 év körüli férfi Szikszay bácsi, 60 körüli férfi Kertészlegény, fiatal férfi Két rendőr

Móricz Zsigmond–Háy János

Légy jó mindhalálig

1. jelenet Kollégiumi szoba (hét ágy, az egyik külön az ajtó mellett, a többi párban). Az egyik ágyon Böszörményi hever, Nyilas Misi épp belép. Böszörményi: Nyilas! (Misi nem szól semmit.)

Böszörményi: Nem hallod, hozzád szóltam. Misi: Mit akarsz? Böszörményi: Van festéked? Misi: Van. Böszörményi: Kék van? Misi: Az nincs. Böszörményi: Sárga van? Misi: Az sincs. Böszörményi: Akkor milyen van?

  A színpadi változatot Móricz Zsigmond regénye alapján Háy János írta.

DISPUTA Macskakő

ELSŐ FELVONÁS

25

Misi: Piros. Böszörményi: Az jó, az nagyon jó szín.

DISPUTA Macskakő

(Misi nem szól semmit)

26

Böszörményi: Háromért vetted, mi? Misi: Háromért nem lehet kapni, csak szar festéket. Böszörményi: Akkor ez nem szar festék? Misi: Nem. Ötért vettem. Böszörményi: Az nagyon jó, ha nem szar. Misi: Nem az. Böszörményi: Akkor jól fog sikerülni. Misi: Micsoda? Böszörményi: Amit festek vele. Misi: Azzal fogsz festeni? Böszörményi: Azzal. Misi: Hogyhogy? Böszörményi: Úgyhogy most elkérem   tőled. Misi: Az én festékemet? Böszörményi: Aha. Misi: Mért? Böszörményi: Mert nekem nincs. Misi: Vegyél! Böszörményi: Majd ha küldenek otthonról pénzt, akkor veszek, és nem csak pirosat, hanem mindenfélét, egy szatyorral. De most nincs, úgyhogy szállítsd ide a kezembe, légyszíves. Misi: Sajnálom. Böszörményi: Én is sajnálom, de nincs más választásod. (Misi odaviszi a festéket)

Böszörményi: Ez nagyon jó festék, nagyon jót fogok vele festeni. Misi: Nem is tudsz festeni. Böszörményi: Eddig nem tudtam, mert nem volt festékem, de innéttől tudok, mert van, méghozzá minőségi anyag, amivel csak jót lehet festeni…. Misi: Meg ingyen is van. Böszörményi: Hogyhogy ingyen? Misi: Hogy az én pénzembe került, nem a tiédbe. Böszörményi: Ez egy nagy igazság, Nyilas. Te aztán érted a világot. Különben nem tudod, hol a többiek? Misi: Labdáznak. Böszörményi: Te mért nem vagy velük? Misi: Mert én tanulni megyek a füvészkertbe. Böszörményi: Tanulni? Minek annyit tanulni? Misi: Hogy tudjak. Böszörményi: Mit, a latin ragozást? Az mi a szarnak, mit érsz vele? Azt hiszed, az számít, azt hiszed, akkor többet fogsz keresni? Azt hiszed, attól leszel valaki? Tudni valamit, az nulla, az erő számít gyerek, érted, az erő! Inkább súlyzózz! Hogy nézel ki? Viharban jobb, ha ki se mész. Misi: Ezt mért mondod? Böszörményi: Mit? Misi: A vihart? Böszörményi: Mert lefúj a szél az útról. Az erő, ezt jegyezd meg, az számít. Hallod, súlyzózz, és köpjél a latinra. Misi: Na megyek. Böszörményi: Reménytelen vagy gyerek, az a baj, hogy reménytelen. (Misi elmegy a jó kalapjában) 2. jelenet Misi a pedellusnál – kamraszerű kis helyiség – érdeklődik, szalmakalap van a fején Pedellus: Már megint te vagy? Misi: Csak azt akarom kérdezni… Pedellus: Tudom, mit akarsz kérdezni. És az a válaszom, hogy nem. Misi: Hogyhogy nem? Pedellus: Úgy, hogy nem jött. Misi: Levél sem? Pedellus: Az sem, meg pénz sem. Misi: De ki van írva a nevem. Pedellus: Olvastad? Misi: Olvastam. Pedellus: Hogy lehet kiírva, ha nincs. (Lapozgatja a nyilvántartást) Misi: Nem lehet, hogy mégis van?

Pedellus: Nem. Misi: Esetleg, más küldemény? Pedellus: Milyen más? Micsoda? Misi: Csomag. Pedellus: Neked csomagod? Eddig még soha nem jött! Misi: Lehet, hogy pont most. Pedellus: Ami nem volt, az nem is lehet. Misi: Meg tetszik nézi azért?

Gyéres: Nem érdekel, miért. Menjen a helyére. Az óra akkor kezdődik, amikor kezdődik, és nem később. Később nem kezdődhet, mert már elkezdődött. Ezt vésse az agyába Nyilas. Misi: Bocsánat tanár úr, többet nem fogok. Gyéres: Remélem. Azt nagyon remélem.

(Pedellus lapozgat valami füzetet)

Orczy: Min gondolkodik a tanár úr? Gyéres: Tényleg érdekli, Orczy, maga en�nyire érdeklődik a másik ember iránt, Orczy? Orczy: Igen tanár úr. Gyéres: Na, kérem, azon az egyszerű dolgon gondolkodom, hogy ma milyen szisztémával válasszuk ki a felelőt. Orczy: Ne feleljünk tanár úr, inkább ne, és akkor ezen nem kell gondolkodnia a tanár úrnak. Gyéres: Felelni mindig kell, mert ha nincs számonkérés, akkor ugye nem készülnek az órára. Gimesi: Mi nem a jegyért tanulunk tanár úr, hanem a tudásért. (nevetés) Gyéres: Milyen tréfás kedvében van ma Gimesi. Talán felelni akar? Gimesi: Nem tanár úr, akkor inkább a szisztéma. Gyéres: Na, de milyen szisztéma? Mondjuk az utolsó előtti? Gyerek 1: Az én vagyok tanár úr, és én már feleltem a múlt órán. Gyéres: Akkor mondjuk a tizenharmadik Gyerek 2.: Tanár úr én tegnap egész este hánytam, és nem tudtam készülni. Gyéres: Akkor a hetedik, ez olyan misztikus szám… Gyrek 3.: Tanár úr, nekem válnak a szüleim, és teljesen ki vagyok készülve. Gyéres: Mindeniknek van valami baja, hát itt senki nem tanult. Mi ez itt, egy gyermekmegőrző vagy egy oktatási intézmény? Na jó, jöjjön akkor ki a K Sánta.

(Misi lefizeti a pénzt és elviszi a csomagot) Pedellus: Mi van a fejeden? Misi: Szalmakalap. Pedellus: Nyaralni mész vagy micsoda? Halászni? Misi: Elveszett a másik. Pedellus: Hogyhogy elveszett? Misi: Úgyhogy el. A füvészkertben. Ott maradt, mikor tanultam. Pedellus: Akkor nem elveszett gyerek, hanem elvesztetted. Az különbség. Misi: Úgy is lehet mondani. Pedellus: Csak úgy lehet mondani. Az apád biztos adna két pofont érte. Misi: Nem olyan. Pedellus: Minden apa olyan. Az enyém is olyan volt. Misi: Az enyém nem. Pedellus: Csak mert messze van, és nem ér ide a keze. (Misi el a közben megkapott csomaggal) 3. jelenet Osztály, óra megy, Gyéres tanár úr a katedrán, Misi belép. Gyéres: A nagyságos úrnak délután kezdődik a tanítás? Misi: Bocsánat, tanár úr, csak azért mert, hogy szóval…

(A gyerek kiballag felelni) K. Sánta: Mért pont én tanár úr? Gyéres: Mert pont téged szólítalak. K. Sánta ballag kifelé: Ja, az más, de mért pont engem, mért pont nekem kell felelnem. (K. Sánta kifelé, közben a padokban Orczy, Misi és Gimesi beszélget) Gimesi: Hol a francban voltál? Misi: Csomagot kaptam. Orczy: Mi van, mi történt?

DISPUTA Macskakő

Pedellus: Felesleges, de megnézhetem. Na! Hát tényleg, megáll az ész. Ez tényleg csomag. Pakkja jött a kisnyilasnak, ezt nem hiszem el. Na, itt kell aláírni és lefizetni egy ötöst, aztán viszontlátásra. Misi: Öt? Pedellus: Annyi. Misi: Mért annyi? Pedellus: Mert az az ára. Misi: Elég drága, annyiból festéket lehet venni, jó minőségűt. Pedellus: Akkor ez egy árban van a festékkel. Ár szempontból épp olyan, mint a festék. Más szempontból egészen más.

(Misi leül, Gyéres a naplót lapozgatja)

27

DISPUTA Macskakő 28

Gimesi: A Nyilasnak pakkja jött. Orczy: Na ne már. Tényleg, a Nyilasnak? Misi: Tényleg. Mi ebben a hihetetlen? Orczy: Az egész. Gyéres: Elhallgatnának, óra van. Orczy: Igen, tanár úr. Gimesi: Honnét? Misi: Szerinted? Gimesi: Nem tudom. Misi: Otthonról. Orczy: Mi van benne? Misi: Nem tudom, mert csak felszaladtam vele a szobába, már nem volt idő kibontani. Gimesi: Biztos kaja. Misi: Biztos. Orczy: Ennivalót küld anyád? Mért nem pénzt, azon annyit veszel, amennyit akarsz, és akkor, amikor éhes vagy. Misi: Az nincs nekik. Orczy: Hogyhogy nincs? Misi: Te is tudod, hogy szegények. Orczy: Ja, bocs, tényleg, ne haragudj, csak nekem szokatlan, mert nekem pénzt adnak, ha azt akarják, hogy egyek. Gimesi: Rossz lehet gazdagnak lenni. Orczy: Miért? Gimesi: Mindent megvehetsz. Orczy: Pont az a jó benne. Gimesi: Nincs mire vágyakozni, mondjuk, hogy de jó lenne ezt vagy azt megkapni, egy csokit vagy egy könyvet. Neked minden megvan, mert az apád előveszi a bukszáját és kifizeti. Ha gazdag vagy, olyan, mintha már vége is lenne az életednek, nincs miért tovább élni.

Gyéres: Elég legyen már! Orczy: Igen tanár úr! Misi: Én is szeretnék gazdag lenni. Én már nem akarok mindig csak álmodni a dolgokról, én is meg akarom venni. Orczy: Majd ha felnősz, akkor gazdag leszel, legalábbis az is lehetsz. Misi: Az leszek, híres ember, akinek sok pénze lesz és házai és könyvtára, és nem parancsol neki senki, nem mondják, hogy most neked ezt kell csinálnod, mert nem csinálom meg, csak azt csinálom meg, amit akarok… Orczy: Azért ez nem így van, az apám sem csinálhatja azt, amit akar. Gyéres: Befognák már a szájukat! Harmadszor szólok! Mintha valaki felelne, nem tűnt föl? Orczy: Igen tanár úr, bocsánat, csak a Nyilasnak pakkja jött. Gyéres: Ez itt a latinóra, nem a posta. Fogják be! Orczy: Igen tanár úr, én már be is fogtam. (Szájára teszi a kezét) Gyéres: Orczy, azt hiszi, mert a maga apja elnök, bármit megcsinálhat? Azt hiszi, mert a maga apja egy befolyásos ember, akkor magának több van megengedve? Azt hiszi, magára más szabályok vonatkoznak? Beszélni fogok a szüleivel. Orczy: De tanár úr, én nem csináltam semmit, csak amit a tanár úr mondott. Gyéres: Na, erről a semmiről fogok velük beszélni, épp erről a semmiről… 4. jelenet Kollégiumi szoba, Misi belép, gyerekek az asztal körül tömörülnek, hangoskodnak, röhögnek Gyerekek: Itt van! Megjött! Itt a Nyilas! (röhögések, kiabálások) Misi: Kibontottátok? Gyerek: Most mit vagy oda? Itt volt, persze, hogy kibontottuk. Misi: De ez az enyém, ezt nekem kellett volna kibontanom. Böszörményi: Ja, nem azért tetted az asztalra, mert közös? Misi: Ez az én csomagom volt, nekem küldték, hogy lehet, hogy kibontottátok, az hogy lehet? Böszörményi: Egy zsebkéssel lehet, gyerek, azzal bontottuk ki, az én frankó bicskámmal. Misi: De nekem kellett volna, mert az enyém. Böszörményi: Besegítettünk, most már nem kell a bontogatással vacakolnod, ennyi-

(A gyerek Misi kezébe nyomja a levelet, Misi kibontja, olvassa) Misi: Hol van a cipőkenőcs, azt írja anyám, hogy cipőkenőcsöt is küldött. Böszörményi: Olyan ebben nem volt, cipőkenőcs az nem, csak ennivaló. Misi: De ebben a dobozban (egy dobozt emel föl), ebben az volt. Böszörményi: Az zsír volt, azt megettük. Gyerek 1: Megetted. Böszörményi: Te is kentél belőle a kenyérre. Gyerek 1: De főleg te, ujjnyi vastagon… Misi: Megettétek a cipőkenőcsöt, azt is meg­ ettétek? Böszörményi: Hát kicsit furcsa volt az íze, meg egy kicsit büdös is volt… Misi: Büdös volt, és mégis megettétek… Gyerek 2: Nem annyira mi, inkább a Böszörményi. Böszörményi: Cipőkenőcs volt, azért volt büdös, mert cipőkenőcs? Gyerek 1: Na Böszörményi, most lesz mit kiokádni…. Böszörményi: A rohadt életbe, már érzem is, jön föl, fuj milyen szar íz ez… (A gyerekek röhögnek…) Gyerek 2: A cipődre hányjál, jót tesz a bőrnek, oda kell hányni, aztán utána kefével kifényesíteni… Misi: Nem kellett volna kibontani azt, ami az enyém! Böszörményi: Hol a bicskám, az a jó kis gyöngyházberakásos? Gyerek 1: Biztos a zsebedben. Böszörményi: Nincs ott, már megnéztem, és nincs ott, itt volt az asztalon, ki vitte el? Gyerek 1: Senkinek nem kell a te késed. Böszörményi: Mindenki azzal evett! Valaki ellopta. Gyerek 2: Hülye vagy, senki nem venné el, mert mindenki tudja, hogy a tiéd. Böszörményi: Akkor sincs meg. Gyerek 1: Keresd, és majd meglesz. Böszörményi: A csomag miatt, emiatt a szar csomag miatt. Pedig nem volt benne semmi, csak kenyér, meg cipőkenőcs, semmi sült csirke, semmi süte-

mény, csak az a büdös cipőkenőcs, amiatt veszett el. A rohadt életbe, és még hánynom is kell… (öklődik) 5. jelenet Füvészkert, Misi olvassa a Mama levelét, mama mint egy árny jelenik meg Misi: Kibontották, Mama, kibontották és megették. Mama: Nem baj, kisfiam, nem kell haragudni rájuk, éhesek voltak. Misi: De az enyém volt, mama, az az enyém volt, és nekem kellett volna kibontanom, és én adtam volna mindenkinek. Mama: Tudom, kisfiam… Misi: De nem adhattam, mert kibontották és megették… Mama: Nem szabad haragudni kisfiam, az olyan, mint egy kő, ott marad a szívedben, és csak cipeled magaddal, nem szabad haragudni… Misi: De az enyém volt, én akartam kibontani! (sír) Mama: Ne cipeld azt a követ, kisfiam, ne cipeld! (eltűnik) (Egy kertészfiú jön, a fején Misi kalapja) Misi: Az az én kalapom, az az enyém! Kertészlegény: Szóltál gyerek? Misi: Hogy az az enyém, azt akartam mondani, hogy az az enyém. Kertészlegény (erőszakosan): Mit akarsz? Mi a tiéd? Misi: Semmi, csak azt hittem… Kertészlegény: Akkor jó, ha csak azt hitted. (Kertészlegény el, Misi motyog) Misi: Az az én kalapom volt, az az enyém, adja vissza, mert az az enyém. 6. jelenet Kollégiumi szoba Lisznyai: Magának nincs rendes kalapja? Misi: Ellopták. Lisznyai: Kicsoda? Misi: Nem tudom. Böszörményi: Nem én voltam. Lisznyai: Magához nem szólt senki. Böszörményi: Csak mondom, hogy nem én voltam, nekem viszont ellopták a bicskámat. Lisznyai: Hagyjon már azzal a bicskával, biztos elvesztette.

DISPUTA Macskakő

vel is előbbre vagy. Sőt az elfogyasztással sem, mert ugye mindent meg is ettünk. Misi: Levél? Levél nem volt benne? Gyerek 1: A levelet azt meghagytuk neked, teljes terjedelmében. Gyerek 2.: Nesze, itt van!

29

Misi: Hopp! Böszörményi: Mi van, mit hoppozol? (Misi elrejti a bicskát)

Böszörményi: Nem vesztettem el, mert itt volt, amikor a csomagot bontottuk, és a végére eltűnt. Egyszerűen eltűnt, márpedig egy dolog csak úgy tűnhet el, ha valaki ellopja. Tehát a bicskámat valaki ellopta, s mivel csak mi voltunk itt, valaki közülünk lopta el. Lisznyai: Lehet, hogy maga lopta el a saját bicskáját. Böszörményi: Hogyhogy én? Lisznyai: Maga is itt volt közöttünk, nem? Böszörményi: De én nem lophattam el azt, ami az enyém, mert akkor az nem lopás ugye, mert az enyém. Lisznyai: Más se lopta el, mert mindenki tudja, hogy az a magáé.

DISPUTA Macskakő

(Misi turkál a ládájában. Kezébe akad a bicska…)

Misi (zavartan): Semmi, csak, semmi, csak pakolok. Böszörményi: Azt hittem, a bicskámat találtad meg. Misi: Hol találtam volna meg? Böszörményi: Nem tudom. Valahol. Misi: Nem, ott végképp nem. Nagy úr: Figyeljen Nyilas! Misi (zavartan, gyorsan elrejti a bicskát): Tessék, de én, én nem csináltam semmit, én nem loptam el a Böszörményi kését. Nagy úr: Mit akar azzal a késsel, mért lopta volna el. Misi: Csak azt hittem, hogy arról van szó, mert az előbb arról volt szó, és én azt hittem, hogy most is. Nagy úr: Nem. Misi: Akkor miről? Nagy úr: Másról, egészen másról. Munkáról. Misi: Munkáról? Nagy úr: Igen. Misi: Milyen munkáról? Nagy úr: Három éve felolvasok egy vak öregembernek, minden nap. Az újságot. Misi: Pénzért? Nagy úr: Napi egy óra tíz krajcárért. Misi: Az nem rossz, csak olvas az ember, és fizetnek érte. Nagy úr: De nekem már nem megy, nincs rá időm, és gondoltam, átadom, ha kedve van hozzá. Misi: Nekem? Hogy én mehetek olvasni? Nagy úr: Igen. Misi: Mikor? Nagy úr: Holnaptól.

30

A képek a debreceni Csokonai Színház előadásából valók; rendező: Árkosi Árpád, a főbb szerepekben: Földeáki Nóra, Kiss Balázs (Nyilas Mihály), Kóti Árpád, Tóth László, Trill Zsolt látható.

Az alulfinanszírozottság az egyik legnagyobb baj A jelenlegi színházi struktúravitáknak, elemzéseknek, következtetéseknek a tétje

„Isten malmai”

A magyarországi képlet jelenleg valóban összetett. Itt csak utalok arra, hogy a rendszerváltozás előtti évtizedekben kialakult egy viszonylagosan stabilnak mondható rendszer, amelynek bizonyos értelemben máig él a hatása. Az államosított színházakban állandó társulatok működtek, a finanszírozásuk egyértelmű volt, az épületek a közvagyon részét képezték. Az ötvenes években Budapesten kilenc, vidéken hat állandó székhelyű színház és két utazótársulat működött. A vidéki színházak hálózatában Szeged, Debrecen, Miskolc, Pécs, Győr, Kecskemét, Szolnok, Békéscsaba, Kaposvár és Eger szerepelt, többségükben önálló társulattal. 1961-ben ehhez csatlakozott Veszprém. Ez a helyzet körülbelül a nyolcvanas évekig állandósult. A vidéki színházakban a közönségigény menet közben életre hívta a különböző (opera-, tánc-, báb-) tagozatokat. Ez a szövet indult foszlásnak a nyolcvanas években. Mert a vidéki színházi kínálat bővült, állandó társulat jött létre pl. Nyíregyházán és Zalaegerszegen, később Eger és Sopron is állandó színházzal gazdagodott. Produkciós alapon néhány (Budapesthez közel eső) városban is szerveztek színházat, így a rendszerváltás idején Dunaújvárosban és Tatabányán. Székesfehérváron eleinte befogadószínház, majd produkciós színház működött, a kilencvenes évek közepétől pedig állandó társulat alakult ki. Budapesten ezalatt nem történtek lényegi változások, bár megjegyzendő, hogy a Katona József Színház ’82-ben vált önállóvá, és már ekkortájt is voltak olyan színházi kezdeményezések, amelyek a hivatalos struktúrától függetlenül indultak el. A kilencvenes évektől nagyobb mozgás jellemezte a hazai színházi életet. A budapesti helyzetre most nem térek ki, csak annyit jegyzek meg, hogy ebben az időszakban a palettán profilváltások történtek, új színházak és befogadóhe-

lyek is alakultak, megjelentek az egyetemi és alternatív kezdeményezések. Budapesten 32 játszóhelyen, mintegy 3500 székkel nőtt a színházak befogadóképessége. Vidéken ezek a mozgások visszafogottabbak voltak, hiszen jóval kisebb a terepe a magánszférának; főként az egyetemekhez kötődően szerveződtek az alternatív vagy nem kőszínházi formációk. Mostanra nagyjából a következő helyzet alakult ki vidéken: megmaradtak a repertoárt játszó, állandó társulattal rendelkező, több tagozatú nagyszínházak, amelyek részben állami, részben önkormányzati költségvetési pénzekből gazdálkodnak (Szeged, Pécs, Miskolc, Debrecen stb.). Helyenként (önkormányzati és egyéb) pályázati forrásokból működő (gazdasági értelemben többnyire vegetáló) önálló színházak próbálkoznak igényes művészi produkciókat létrehozni (ilyennek tekinthető a Pécsi Harmadik Színház), és természetszerűleg vidéken is létrejöttek a teljesen vállalkozási alapon szerveződött, jegybevételből fenntartott társulatok (ilyen a debreceni Zeneteátrum is). A tradicionális nagyszínházzal nem rendelkező vidéki helyszíneken, főleg a kisvárosokban pedig befogadó-színházi lehetőségek alakultak ki, változó infrastrukturális háttérrel. Általánosságban elmondható: a rendszerváltás után, a kínálat bővülésével szemben, csökkenő tendenciát mutatott a nézőszám, ez a trend persze a kultúra más területein is megfigyelhető volt. A mutatók később helyenként stagnálni, helyenként visszafordulni is látszottak. „Tíz évad alatt csaknem egymillió (!) néző tűnt el a zsöllyékből. 1992-ben 4 749 000 látogatást jegyezhettek föl teátrumainkban, 2001-ben 3 898 000-ra csökkent ez a szám” – írta kollégám két évvel ezelőtt e lap hasábjain. Kiegészíthetjük ezt azzal, hogy a megyeszékhelyek nagyszínházaiban csaknem 600 ezer volt 2003ban a nézők száma (országos viszonylatban kb. ötmillióra teszik a nézőszámot), ebből Debrecenben 111 269. Ha az utóbbi adatot ahhoz viszonyítjuk, hogy a város lakossága 200 ezer fölött van, és még ehhez vegyük hozzá a vonzáskörzetet, meglepően kevésnek tűnhet ennyi színházlátogató.

Ungvári Judit

Évek óta elmélyült szakmai viták kereszttüzében áll a magyarországi színházi struktúra átalakítása. A színházi szervezetek, a szakmai sajtó, a hazai színházi élet jeles személyiségei mindannyian jelzik a maguk szempontjait, annak érdekében, hogy föl lehessen számolni azokat az anomáliákat, amelyek a minőség, a szakmai érték, a finanszírozás, a színházépületek hasznosításának bonyolult összefüggésrendszeréből adódnak. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk a debreceni színházi struktúra helyzetét.

DISPUTA Kapualj

Debrecen színházi életének új távlatai

31

DISPUTA Kapualj 32

igazából nem más, mint visszacsalogatni a közönséget a színházakba – ez különösképpen a Debrecenhez hasonló nagyvárosokban jelentkezik –, másfelől pedig az, hogy ebben a rendszerben végre megfelelő helyet kapjanak azok a színházi kezdeményezések, amelyek legtöbbször szakmailag értékes produkciókat állítanak elő, de finanszírozás, játszóhely tekintetében hátrányokkal küzdenek, valamint hogy végre a magánvállalkozások is a szisztéma részévé, az igényes szórakoztatás terepévé válhassanak. Itt idéznék egy jellemző véleményt. Konter László, a békéscsabai színház igazgatója, a Vidéki Színházak Igazgatóinak Egyesülete alelnöke nyilatkozta a szervezet 2006 februárjában megtartott tanácskozása után Székesfehérvárott: „A mostani struktúrának az a lényege, hogy állandó színházakban, zömmel állandó társulatokkal végzi a feladatát: évente 200–250, néha akár 400 előadást tart abban a városban, ahol működik. Az új koncepciók megpróbálják színesebbé tenni ezt a képet: a magánszínházak, az alternatív társulatok léte nagyon fontos – ám részben veszélyes is, hiszen ugyanazt a tortát darabolják több szeletre, mert a színházra fordított állami támogatás nem nő, így a már bejáratott, többszáz éves tradícióval rendelkező intézményeket dobják áldozatul az új törekvéseknek. Az új struktúrák másik felvázolt iránya a régiós szerkezet: a régióközpontokban készülnének az új darabok, és onnan utaznának az egyes városok színházaiba. Ez ugyan sok gazdasági előnnyel jár, de ellehetetlenítené a kisebb városok társulatait, ráadásul véleményem szerint a produkciók utaztatása legalább akkora költséget tesz ki, mint amennyit a létrehozásukon megtakarítanának. Bízom benne, hogy addig nem történik meg a jelenlegi struktúra lerombolása, amíg világosan nem körvonalazódik az új.” Többségükben hasonlóan gondolkodhatnak a nagymúltú, többtagozatú, tradicionális színházak vezetői, ám a „tortából” szeletet követelő színházak célja nyilván az, hogy a saját finanszírozási, infrastrukturális feltételeiket átláthatóbbá, egyszerűbbé, ös�szességében jobbá tegyék. Ide tartozik az is, hogy júniusban, a Pécsi Országos Színházi Találkozón szintén a struktúra (és az ebben elfoglalt helyük) kérdéseivel foglalkozott a BESZT, vagyis a Befogadó Színházak Társulása. A megbeszélésen azt fogalmazták meg, hogy a pillanatnyi támogatási rendszer már több éve nem ad lehetőséget a hazai és nemzetközi szakmai körökben is

elismert alternatív társulatok folyamatos működésére, holott ezek a társulatok kinőtték egy-egy befogadó színház kereteit. Szerintük a jelenlegi struktúra akadályozza az újabb progresszív törekvéseket, fenntartja a kőszínházak és a független színházak közötti támogatási egyenlőtlenségeket. Ennek okát abban látják, hogy míg a független színházakra fordítható éves keret nagy részét a már nevet szerzett társulatok kapják meg, a kisebbek háttérbe szorulnak, a fennálló rendszer pedig nem nyújt biztosítékot az ismert és neves társulatok több éves munkájára, holott ez elengedhetetlen lenne a koprodukciós partnerek vagy az uniós támogatások szempontjából. Az idézett példák jól érzékeltetik, milyen anomáliákkal küzd a magyarországi színházi struktúra. Ezek az ellentmondások nehezen oldhatók fel, különösen, ha számításba vesszük, hogy a törvényhozás bizonytalan egy átfogó színházi törvény megalkotásában, és ha belegondolunk, hogy a jelenlegi körülmények között – egyszerűen fogalmazva – nincs pénz, sőt egyre kevesebb pénz jut erre a szférára, miközben a területet folyamatosan (és megalapozottan) alulfinanszírozottnak érzi a szakma. Ilyen viszonyok között kell elhelyeznünk a debreceni színházi struktúrát. Fordulóponthoz érkezett a szakma E hosszadalmas felvezetés rávilágíthat arra, milyen tétje van annak, hogy Debrecenben megmozdulni látszik a rendszer. Miközben az ország hasonló nagyvárosai a fenti problémákkal (is) küzdenek, itt – hogy csak egy momentumot ragadjak ki – színház épül. Önmagában ez nyilván nem elég az „üdvösséghez”, ám mindenképpen pozitív tendenciát mutat. Amennyiben a jelenlegi színházi vezetés meg tudja ragadni a gyeplőt, és képes lesz (a hasonlatnál maradva) meglovagolni azt a kedvező folyamatot, hogy a városvezetés elkötelezett a színházi fejlesztések mellett, akkor a kialakuló infrastruktúrára ráépülhet egy többékevésbé megfelelő színházi szervezet. A Csokonai Színháznak nemcsak abban lehet szerepe, hogy ön-átszerveződésével a város „hivatalos” színházi rendszerét korszerűbb formákba öntse, hanem abban is, hogy a városban működő egyéb színházi csoportosulások számára kedvező helyzetet teremtsen. Egyelőre azonban még maradjunk „kőszínházi” viszonylatban. Csányi János, a színház tavaly januártól kinevezett igazgatója pályázati anyagában nagyléptékű koncepcionális változásokat vázolt fel. Hely-

West Side Story – Jelenetek a Csokonai Színház előadásából

A személyi és szervezeti átalakítást lefedő új művészeti program, az ehhez kapcsolódó más művészeti vállalkozási egységek kialakítása (filmkészítés, lapkiadás), a gazdasági reform, a beruházási tervek, az infrastruktúra átalakítása (új kamaraszínház, új raktár- és műhelyház, a Csokonai Színház épületének rekonstrukciója). Ugyancsak fontos pillérei a koncepciónak a Színházi Akadémia létrehozása (decentralizált színházi képzés megteremtése a Debreceni Egyetemmel közösen), valamint a Debreceni Színházi Régió, amely nemcsak a szorosan vett régióban dolgozó színházi szervezetekkel való együttműködést, hanem egy határon is átívelő színházi szakmai szövetségi rendszer kialakítását eredményezné. Mindezek kiegészülnek még jó néhány tervezett (részben már megindult) változtatással, mint például a bérletrendszer, a szervezés, a marketing és a társadalmi kapcsolatok átalakítása. Mielőtt a tervek helytállóságáról szót ejtenénk, röviden tekintsük át, milyen keresztmetszetet ad a jelenlegi debreceni színházi rendszer. Debrecenben jelen vannak a meghatározó színházi formák A Csokonai Színház 1865-ben nyitotta meg kapuit, és lett a két évszázados múltú debreceni színjátszás központja. Ez idő alatt nagy formátumú színházi alkotók fordultak meg a cívisvárosban, több kiemelkedő korszakot is számon tart a teátrum története. Az elmúlt évtizedekre valójában három tagozatúra bővült a társulat – bár „papíron” ez csak kettő: az opera és a próza

DISPUTA Kapualj

zetelemzésében a következőket írja: „…a színházi struktúra túlélte a rendszerváltás káoszát. Ennek eredményeként ma állami támogatással, kiépült társulati és repertoárrendszerrel, a közönség kivételes érdeklődésétől kísérve működik a magyar színház. A ’80-as évek elejétől napjainkig szinte valamennyi – nagyrészt a Monarchiának köszönhető – színházépületünket felújították. Az elmúlt 25 évben nőtt az állami támogatású, állandó társulattal működő hivatásos színházak száma, ami a fejlődés legnyilvánvalóbb jele. A rekonstrukciók során csak Budapesten 15 új stúdiószínpadot adtak át. A vidéki városokban 11 új hivatásos bábszínház létesült, valamint számos nyári játszóhely született. ’90-től jelentősen nőtt a félhivatásos műhelyek és színházi magánkezdeményezések száma. Mindez a szakmai innováció széles körű lehetőségét teremtette meg, mely az utóbbi másfél évtizedben nagymértékben elősegítette a közönség megtartását. Az elmúlt 15 év alatt 40%-kal nőtt a befogadóképesség, miközben az előadások változatlanul magas, 85–90%-os látogatottsággal mennek. 2004-ben Magyarországon 4,5 millió néző vett színházjegyet. Nyilvánvaló, hogy az átalakuló társadalomnak szüksége van arra a színházi intézményrendszerre, amely ezt a kulturális teljesítményt lehetővé teszi.” A debreceni direktor – sokakhoz hasonlóan – úgy véli, fordulóponthoz érkezett a szakma, erre kívánja megadni a maga válaszát felvázolt koncepcionális átalakításaiban. A debreceni színházi struktúrát teljes körű művészeti és szervezeti átalakításokkal képzeli el. Elgondolásainak főbb elemei a következők.

33

DISPUTA Kapualj 34

–, mivel az előző évadban, még Csutka István igazgatósága idején, önállóan kezelt tánctagozat is volt. (A mostani tervek között is szerepel, hogy később a tánc megfelelő önállóságot kapjon.) A játszóhelyek tekintetében a rendszerváltás óta részben kedvező, részben kedvezőtlen helyzetek is kialakultak. Kedvezőnek mondható, hogy stúdiószínházat hoztak létre, amely egyébként éveken keresztül magas színvonalú alkotómunka terepévé nőtte ki magát. Kedvezőtlennek, hogy a korábbi Kölcsey művelődési központ megszűnésével a színház még nem tudott megnyugtató megoldást találni a kamaraszínházi produkciók elhelyezésére. Az ideiglenesen kamaraként működő Víg mozi kiváltása ésszerű gondolat. Részletes műsorértékelésre e helyütt nincs mód, de az tény, hogy a debreceni színház pillanatnyilag nem a rangjához méltó helyen szerepel a hazai színházi életben (itt elsősorban a prózára gondolva), így nemcsak a feltételrendszer átalakítása indokolt, hanem a művészi munka átgondolására is szükség van. A bevezetőben vázoltaknak megfelelően viszont nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy széles közönséget kell megszólítani, és sajnos Debrecen sem kerülheti meg az ország más nagyvárosaira jellemző csapdát, nevezetesen, hogy nagyon nehéz egyensúlyba hozni az igényes, szakmailag is elismert produkciók kiállítását, illetve a nagy nézőszámot vonzó (persze nem feltétlenül igénytelen) előadások kényszerét (főleg az operett és a musical műfajok bemutatását jelenti ez). Egyfajta kényszer vonatkozik az operajátszásra is, hiszen a tagozat hagyománya, a szokásrendszer megkívánja az operabemutatókat, miközben a hazai opera a műfa-

ji-művészi útkeresés állapotában van. Debrecenben a táncnak nincs igazán színházi hagyománya, talán ezzel is magyarázható, hogy a korábbi évek törekvése a Debreceni Balett megteremtésére nem talált táptalajt. Nehéz folyamat ez, valószínűleg nagyobb társadalmi elfogadottságra lenne szükség a műfaj meghonosításához. Összességében a Csokonai Színházról elmondható, hogy a hasonló adottságú színházakkal rokon módon „viselkedett” az elmúlt évtizedekben, s a nézőszámok általános visszaesését kordában tudta tartani. Más kérdés, hogy „örök” probléma volt bizonyos rétegek beültetése a színházi széksorokba – elsősorban a nagylétszámú egyetemi hallgatóságé –, s a stúdiószínházi produkciók létrehozása is csak részben oldotta meg a helyzetet. Most egyébként közönségkutatást végeztetett a színház vezetősége, meglátjuk, mit hoz az eredmények értékelése. Ha már az egyetemi „polgárság” szóba jött, itt érdemes kiemelni (továbbgondolva egyszersmind a keresztmetszetet), hogy egy néhány éve működő csapat gyakorlatilag képes volt magas szakmai rangra emelni az úgynevezett alternatív színjátszást Debrecenben, s folyamatosan hozza el a különböző alternatív szemlék, egyetemi találkozók díjait. A KonzervARTAUDrium Színházi Műhely többségében egyetemistákból, főiskolásokból verbuválódott, s mostohának mondható körülményeik (az Orvostudományi Centrum egyik kollégiumának alagsora, 6x7 méteres helyiség) ellenére évente több magas színvonalú produkcióval rukkolnak elő. Izgalmas, legtöbbször improvizációkra építő előadásaikkal elérték, hogy már-már rockzenekarokhoz mérhető rajongótáboruk alakult ki az egyetemisták körében, sőt,

jét; ilyen például a Vasutas Musical Stúdió, a Zeneteátrum, a Kuckó Művésztanya, és a Tabak Színpad. Mindegyik érdekes színfolt a színi életben. A Kuckó Művésztanya 1996-ban alakult, felnőtt- és gyermekcsoportja is van, alkotómunkájuk szerteágazó, színdarabok mellett foglalkoznak népmesékkel, groteszk játékokkal, népszínművekkel, vígjátékokkal, reneszánsz dalokkal, táncokkal, irodalmi műsorokkal, vásári komédiákkal. Amo mama öröksége címmel elkészítették az első civil szervezeti erőből keletkezett magyar játékfilmet. Előzménye is különleges, hiszen nonprofit antiszappanoperájukból, a Szóla Rádióban futó Amo családból nőtte ki magát az alkotás, amit egyébként a 34. Magyar Filmszemlén is vetítettek. A Kuckó esete jól példázhatja, hogy egy civil, közösségi szerveződésű színházi formációnak is van létjogosultsága a színházi világban. Más utat járt be a Vasutas Musical Stúdió és a Tabak Színpad. Ezek a társulatok ugyanis a rendszerváltás előtti, mára a „néhai” jelzővel illethető közművelődésben gyökereznek. A Vasutas Egyetértés Művelődési Központ infrastrukturális és szervezeti bázisán működő stúdió elsősorban képzési feladatokban jeleskedik, különböző korosztályokban oktatnak színészmesterséget, ének- és hangképzést, színpadi táncot, mozgást, beszédtechnikát a fiataloknak. Produkciós vállalkozásaik is vannak, így került színre például tavaly áprilisban a Padlás is. Érdekessége, hogy egy, a professzionális színházi világból érkező színész (Cseke Péter) rendezésében. A Tabak Színpad 1986-ban alakult, jelenleg a Vízöntő Kulturális és Szabadidős Egyesület égisze alatt működik. Elsősorban kortárs darabokkal foglalkoznak. A Tabak történeti jellegzetessége, hogy munkás irodalmi színpadként indult a Debreceni Dohánygyárban, s máig „nagy túlélőnek” bizonyult, annak ellenére, hogy a rendszerváltással a hasonló indíttatású csoportok többsége kihullott az idő rostáján. Meg kell még jegyezni róluk, hogy kiterjedt „holdudvaruk” van, egy különböző művészeti csoportokból álló alkotóközösség részei (Mini Teatrum, Vízjel Csoport, Aqurais Modern Tánc Műhely, Mondrigó Filmes Műhely, Zsúfolt képző- és másművészeti fesztivál, Dr. Valter Zenei Klub – ezek a formációk, rendezvények és fesztiválok fémjelzik működésüket). Ebből az alkotóközösségből nőtte ki magát egyébként Hajdu Szabolcs is, aki mára nemzetközileg is elismert, a hazai filmes szakma egyik legkiválóbb filmrendezője lett.

DISPUTA Kapualj

bemutatóikon rendszerint megfordulnak a kőszínházban dolgozó színművészek és rendezők, tehát a szakmai érdeklődés sem marad el. A jövő nagy kérdése, hogy ez a formáció képes lesz-e (lesz-e lehetősége) önálló elemként beépülni a debreceni színházi struktúrába, vagy tehetséges fiataljait „beszippantják” a hivatásos társulatok, a Vojtina Bábszínház, illetve a Csokonai. A Vojtina Bábszínház speciális helyzetben van a cívisváros színházi viszonylatában. Az 1975 óta működő társulat 1993. október 1-jétől válhatott önálló intézménnyé. 2001-ben vették birtokba a Kálvin téren található, az egykori Hungária moziból átalakított kőszínházi épületet, s bár jelenleg gazdasági értelemben csak részben önállóak, szakmai elismertségüket tekintve az ország élvonalába tartoznak. Évtizedekre visszanyúlóan magas színvonalú munkát nyújtott a társulat, bábszínészeket képeztek ki, évente több tízezer nézőt vonzanak Debrecenből és környékéről, nemcsak bemutatóikkal, hanem játszóházi, illetve gyermekprogramjaikkal, komplex művészeti eseményekkel. Természetes, hogy a Csokonai Színház vezetősége (most is) úgy tekint erre a műhelyre, mint a gyermekkorú közönség színházszeretővé és -értővé nevelésének letéteményesére. A Vojtina esetében a működésüket megfelelően megoldó intézményi keretek megtalálása, a gazdasági önállósodás lehet a jövő tétje. Debrecenben hosszú évek óta működnek más, nem kőszínházi formációk is; többségében, de nem kizárólagosan ifjúsági színpadok uralják a terepet. Részletes elemzésük külön tanulmányt is megérne, itt most néhány jellegzetességet emelek ki. Nagy hagyományú a cívisvárosban az Alföld Színpad, amely már harmadik évtizede meghatározó műhely a debreceni színházi életben. Ezt a szerepet elsősorban az alapító együttesvezetőnek, a kiváló drámapedagógusnak, Thúróczy Györgynek köszönheti a társulat. A 30 év alatt több mint 300 fiatal fordult meg itt tagként; az együttes számos színházszerető fiatalt nevelt ki, közülük többen is professzionális színészek lettek. Az utóbbi években leginkább a próbahely jelentette a gondot, ez a város más művészeti csoportjaira is jellemző probléma. Ugyanakkor máig kikerülhetetlenül jelen vannak a városi programokon, több elismerést szereztek különböző fesztiválokon is. Működésükhöz az Érzelmek Iskolája Alapítvány adja a hátteret. Érdemes megemlíteni – a teljesség igénye nélkül – a debreceni „nem professzionális” színházi élet még néhány szereplő-

35

Nem ejtettünk szót még a Zeneteátrumról. A produkciós alapon szerveződő társulat tulajdonképpen az első színházi magánvállalkozása Debrecennek, előadásaik saját finanszírozásban valósulnak meg, színészeiket szerepre szerződtetik, a gárda csak viszonylagosan állandó, ráadásul a hivatásos és a nem hivatásos szférából egyaránt táplálkozik. Mindez egyelőre még szokatlan jelenség errefelé. Az ilyen produkciós vállalkozások pénzügyi háttere – tőkeerős szponzori fedezet híján – esetleges. Ezek a példák jól mutatják, hogy Debrecenben jelen vannak azok a színházi formák (alkotói és financiális tekintetben egyaránt), amelyek országos viszonylatban is meghatározóak. Az is nyilvánvaló, hogy a fent említett együtteseknek a mostaninál jobb pénzügyi feltételrendszert itt, pusztán helyben nem lehet megteremteni, ehhez országos szinten is átgondolt, a mostaninál hatékonyabb pályázati szerkezetre van szükség.

DISPUTA Kapualj

Szerencsés esetben a cívisváros elébe mehet a változásoknak

36

Végül térjünk vissza a „hivatalos” struktúra kérdéseihez. A Latinovits Színház megépülésével – a színházi koncepció szerint – profilírozódni fog a jelenlegi Csokonai társulata. Ezért a népszínházi jellegű produkciók (opera, operett, tánc) a mostani nagyszínházban kapnának helyet. A Latinovits Színház remélhetőleg megteremti egy korszerű kamara- és stúdiószínház kereteit, már „csak” tartalommal kell megtölteni. Ha hozzávesszük még ehhez a Vojtina Bábszínházat is, elmondható, hogy a professzionálisnak számító színházi struktúra lefedi a leglényegesebb területeket, vagyis a közönség széles rétegének kínálhat színházi látnivalót. Nem a jövőkép problematikus tehát, inkább az, hogy az átmeneti időszakban sem veszíthet sok nézőt a színház, mert akkor ismét jó időbe telik a „visszacsalogatás”; az új közönség felépítése, kinevelése ugyanis jórészt ugyanabból a körből történhet, mint eddig. Emellett még kérdéses, pontosan milyen szerepet vállal majd fel a hivatásos színházi szféra abban, hogy valamilyen mértékben integrálja a szakmailag színvonalas produkciókat előállító nem hivatásos társulatokat. (Természetesen ez nem az anyagi támogatásra értendő, hiszen ez nem dolga, de befogadóként viselkedhet a kimagasló előadások esetében, vagy képzésben nyújthat szakmai segítséget.)

A másik kérdéskört szándékosan hagytam a legvégére, ugyanis ez a „legsikamlósabb”. A regionalitás kérdése, még ha logikus is, egyelőre a legnehezebben elképzelhető, mert nincs rá gyakorlat. A színházi régiókban való gondolkodás nemrég fogant meg a szakmában, s – ahogy kezdetben utaltam erre – jó néhányan képviselik is. Szabó István, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatóhelyettese terjedelmes, a színházi struktúrát elemző munkájában hasonló rendszert vázol fel lehetséges jövőként. Az állami színházakat szerinte egy átfogó, a nemzeti intézmények köréről és működéséről részletesen rendelkező törvénynek kell szabályoznia. A regionális színházak a jelenlegi beosztás szerinti régiókban működnének, ami lényegében egybevág a tradicionális színházszerkezettel. Ezeket is költségvetési pénzekből lehetne támogatni. A következő szinten helyezkednének el a városi színházak (Békéscsabától Sopronig a városi színházak hálózata), amihez viszont minden, jelenleg még megyei önkormányzati fenntartású színháznak át kell kerülnie a városokhoz. A húszezer és ötven-hatvanezer lélekszám közötti településeken működhetnének a városi befogadószínházak, a városi önkormányzatok intézményeiben. A rendszerbe a regionális együttműködés révén kialakuló kapcsolatokkal kerülnének be a határon túli színházak. A városokban lévő egyéb színházak, társulatok esetében a finanszírozás szerinte lehet teljesen az önkormányzat dolga, de előfordulhat, hogy egy önkormányzati vagy egy magántulajdonú színház közvetett vagy közvetlen önkormányzati támogatásból és/vagy pályázati pénzekből részesedjék, illetve működhet teljesen üzleti alapon is. Ez az elképzelés egybeesik Csányi Jánosnak a pályázati anyagában megfogalmazott törekvéseivel. Ez szerencsés esetben azt jelentheti, hogy Debrecen elébe megy a változásoknak, és egy olyan középtávú koncepció alapján szervezi meg a színházi struktúráját, amellyel elsőként vagy az elsők között léphet. A gond ez esetben az, hogy nem tudni, merrefelé mozdul a kormányzat és a sokösszetevős szakmai közeg, vagyis, hogy Istennek azok a bizonyos malmai mennyire lassan és merrefelé őrölnek…

Vándor az úton Fáradtnak tűnt. Ám mégse lehetett volna azzal a gunyoros kritikával illetni (amelyet egyik pálya- és kortársa már évekkel ezelőtt megkapott a kiégettségéért), hogy tudniillik „egyre szemüvegesebb”. Érces hangját hallgatva, minden szava arról árulkodott, hogy zubog benne a tettvágy, s örül élete legújabb kihívásának – mely évekre Debrecenhez köti. Augusztus elseje óta ugyanis főállású alkalmazottja a Csokonai Szín-

Vidéki angyal

háznak. Nem színésznek szerződött (állítja: nincsenek is színészi ambíciói), hanem azért, hogy bemutassa a régi, valamint az új előadóestjeit. Közben pedig járja az országot a zenekarával és az önálló műsoraival. – Engem itt szabályosan felvettek, bérem van, és fizetik utánam a közterheket – újságolta Hobo. – Megtiszteltetés, hogy befogadtak egy ismeretlen közösségbe. Vidnyánszky Attila művészeti vezetővel már 1999 óta dolgozom folyamatosan. Négy előadóestemet rendezte, s játszottam az ő rendezésében egy vígjátékban is. Ugyanakkor a Vadászat című Hobo Blues Band-albumot megcsinálta egy víziószerű koncertnek, amely nekem óriási élmény volt, ahogyan azt továbbgondolta. Az, hogy idehívott és számít rám, szintén egy nagyon érdekes dolog. Az Új Színházban nyolcadik éve játszom, és a Komédiumban is szerepeltem, tehát az előadóestjeim már eléggé be vannak járatva. Az új dolgaimat azonban most már itt fogom csinálni, Pesten pedig vendégként játszom. Magányos farkas vagyok – vagy nevezzünk inkább, kicsivel elnézőbben, magányos medvének –, és emiatt is tényleg nagyon jólesett, hogy befogadott a debreceni társulat. Tető alatt a ház Belemelegedve a diskurálásba, felidézte Hobo azt is, hogy október 10-én bemutatkozó koncertet tartott a teátrumban. Afféle örömkoncert volt ez, annak érdekében, hogy megtisztelje azokat, akik idehívták. Azon az alkalmon a társulat rengeteg tagja részt vett. (Mint azt mi is láthattuk: barátja, Dánielfy Zsolt le is integetett neki.) Ös�szehasonlításként azt is elárulta, hogy más színházban, ahol például 300-szor játszotta a József Attila-estjét, a társulat két tagja kivételével egyik kolléga sem volt kíváncsi a produkciójára. Egy másik színházban pedig, ahol három előadása ment, az ottani művészeti vezető annak ellenére sem nézte meg a műsorait, hogy azok pótszékkel, telt házzal futottak. – Milyen művészeti vezető az, aki a saját színházában nem nézi meg az aktuális darabokat? – fakadt ki Hobo. Örömmel nyugtázta egyúttal, hogy Debrecenben éppen ezek fordítottját tapasztal-

DISPUTA Kapualj

„Mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?” – jó negyed százada már, hogy Földes László ezzel a pofonegyszerű hét szóval egy csapásra „ellenforradalmasította” kis hazánk diszkófényes zenei és társadalmi életét. (Kész csoda, hogy bakelittel honorálták azok az elvtársak, akik előbb még belőle is fekete bárányt csináltak.) Persze ez a direkt marketinges önmenedzselése a királysághoz még korántsem lett volna elég, legfeljebb ahhoz, hogy időlegesen a figyelem középpontjába kerüljön – az „antikultúrára” éhezők és a kultúrgyáros erkölcscsőszök szemében. Nyomta hát tovább a rock and rollt, ezzel vésve be egyszer s mindenkorra a kollektív tudatba: „gyűlölsz vagy szeretsz: Hobónak hívnak”. Már a kezdetekkor, ebben az ön- és középítő korszakában is leruccant Debrecenbe a HBB-vel. Az 1979-es Omega-turné után a „Ki vagyok én?”-t tartalmazó, debütáló korong Járműjavító-beli koncertje feledhetetlen falilámpa-szaggató és széksortördelő sikerrel zárult. Azon az 1980 áprilisi langy estén – mickjaggeres vonaglások közepette – még azzal is kérkedett, hogy „én vagyok Lucifer”… Démon, hál’ istennek, szerencsére legfeljebb csak az akkori pártführerek szemében lett (és az ittas randalírozókat sem bírja), viszont a Rolling Stones-hoz máig hű maradt. Kapucnis sportpulcsiján a legutóbbi, tavalyi, esztendő végi találkozásunkkor is a banda öles betűi díszlettek, melyekre elismerően bökött a hüvelykujjával: – Bennük még sohasem csalódtam! Testét, mely 61 évesen is szálfányi, karosszékbe préselte; tincsei és szakálla egyre deresebb tónusát az okuláréja fénye törte meg.

Vass Attila

Hobo Debrecenben

37

Debrecenbe, sosem írom meg. Csattanoga csucsu a címe, és a Rákosi-korszak alatti költészet, a hatalom és a művészet viszonyát mutatja be a zene segítségével. Vissza a múltba

ta. S kellemes érzések maradtak benne még úgy is, hogy viszonylag kevesen váltottak jegyet erre a koncertjére. Hiszen játszott már kocsmákban, börtönökben, elhagyott falvakban, és 85 ezer ember előtt is fellépett 1988 szeptemberében az Emberi jogokkoncerten. Akkor fogadta meg: minél kevesebben lesznek, annál keményebben játszik. Mert nem szabad, hogy a pillanatnyi nézőszám megváltoztassa az ember hozzáállását. A Csokonai-beli premierjét amiatt is jól sikerültnek érzi, hogy hamar át tudták lépni a zenekar és a közönség közötti távolságot.

DISPUTA Kapualj

Apák rock and rollja

38

Megkérdeztem Hobótól, hogy szerinte miben lehet húzóneve a Csokonai Színháznak. Ő azonban, ahelyett, hogy elkezdte volna tömjénezni magát, egészen másként reagált. Elmondta, hogy Vidnyánszky Attila az első olyan barátja, akivel művészileg és emberileg is összetartoznak. Voltak mesterei, s voltak és vannak barátai, de velük nem játszott vagy dolgozott együtt. Hobót – mint fogalmazott – Fodor Lajos nevű mestere „rugdalta végig” a pályája első 25 évén. – Azt még Mick Jagger mondta, hogy nem árt, ha az embert időnként jól fenékbe rúgja valaki; csak éppen nincs, aki megtegye. Én is választottam magamnak egy mestert. Sajnos 2001-ben meghalt, azóta nem találom az utódját, és valószínűleg nem is fogom már megtalálni. Most Vidnyánszky Attila helyettesíti őt – komorult el Hobo. Aztán, visszatérve a kérdéshez, kifejtette: – Nem színésznek jöttem ide. Hanem azért, hogy új dolgokat hozzak létre. Színházban eddig főképpen egyedül játszottam, most ez is változik. Életem első színdarabjának bemutatására készülök, de ha nem jöttem volna

Ennek a kornak a művészetéből már korábban is lett volna egy irodalmi estjük, amelyet Tomsits Rudolffal csináltak volna, de ő elhunyt. Hobót nyáron Vidnyánszky Attila beszélte rá, hogy írjon színdarabot ebből a – kocsmában játszódó – történetből. Eddig csak két monodrámát írt; a Lombardozzit és az I Love You Budapestet. De mivel „nagy svejkes”, kezdésnek azt választotta, hogy az ivóban ülve a főszereplő – aki Hobo – azt mondja magában: „Hogy is van a Svejkben?” Erre odamegy, és puff, Sztálin elvtárs képéről elhajtja a legyet, mielőtt az „odaszart volna”. – Ezután hat nap alatt megírtam a kétfelvonásos, tizenkét szereplős művet. Legnagyobb meglepetésemre Attila úgy, ahogy van, rendben lévőnek gondolta. Januárban el is kezdjük próbálni. Hihetetlenül tehetséges színészeket találtunk hozzá! Tiltakozásom ellenére, én vagyok a főszereplő, s emiatt én, az érzékeny szerző – ironizált Hobo –, nem tolhatom le a főszereplőt, ha nem tudja eljátszani a figurát vagy ha elszúrja a darabot. A mű az ’56-os forradalom előtti utolsó pillanatban játszódik, két nap alatt, egy hét végén. A kor legjellegzetesebb figurái a szereplői: futballisták, írók és költők, mint Puskás, Deák, Várhidi, illetve Illyés, Zelk, és egy-két seggnyaló, akiknek nem mondom a nevüket. Van benne egy szervezett – de nem kommunista – munkásember is, aki nem fél senkitől, valamint egy ÁVH-s tiszt és egy gyönyörűen éneklő, arisztokrata pincérnő, továbbá egy kocsmatulajdonos, egyben zenész és besúgó – őt alakítom én. Gyöngy a sárban Más, nagyon komolynak mondott tervei is vannak. Verebes Ernővel (aki a Liberté ’56 zenéjét is komponálta, és a Vadászatból már készített egy filmforgatókönyvet) írnának közösen egy darabot, amely a zene és a társadalom összefüggéseit mutatja be, az utóbbi 30 év keretein belül. Igaz, Hobo szeretné a 60-as éveket is belevenni, mert ha akkor még nem is zenélt, de rajongóként

Lobbants lángra Mivel éppen a beszélgetésünk előtti napokban mondta Debrecenben Koncz Zsuzsa, hogy József Attila aktuálisabb, mint valaha, Hobo ezzel kapcsolatos véleményére is kíváncsi voltam. – A harmadik József Attila-estemet mutattam be tavaly januárban, a József Attila-év alkalmából. Azóta száznyolcvan előadást játszottam harminchatezer embernek. Miközben azt mondják, hogy a kultúra nem érdekli az embereket, addig ez a műsor három Budapest Sportcsarnokot megtöltött volna. A börtöntől és a kocsmától a Lovardán és az Új Színházon és a szerbiai maradvány falvakon át Erdélyben, Szlovákiában, Brüsszelben és Ukrajnában is jártam, összesen százötven helyen, és szerepeltem olyan településeken, ahol soha semmilyen magyar kultúrcsoport nem járt még. Olyan embereknek játszott József Attilát, akik nem tudják, hogy ki az a Hobo, de játszott olyanoknak is, akik soha nem tanultak József Attiláról. Fantasztikus élményként maradt meg benne az, ahogy az idős nénik ott voltak a ruháikban, azokkal a sokdioptriás szemüvegeikkel, az 50-es éveket idézően dauerolt frizurákkal. Ültek az előadásán, ők, akiken az egész XX. század végiggázolt; ki tudja, hányszor kifosztották őket, és soha semmire nem volt esélyük. – Ültek és hallgatták a műsort, például a Levegőt! című verset: „És az országban a töré-

keny falvak – anyám ott született – az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg”. Beleborzongtam ezekbe a sorokba, melyeket Hobo a basszusával búgott a szobába. De azért csak nem bírtam ki, hogy ne érdeklődjem Ágnes Vanilla munkásságáról is. Az énekesnő ugyanis szintén tavaly, szintén a József Attila-év tiszteletére adott ki önálló albumot. Nekem is fáj Nos, felvetésemre Hobo így felelt: – Nem ismerem őt. De ez az én hibám, mivel állandóan játszom, és nagyon sok mindenben nem tudok részt venni. Most hallottam, hogy Ferenczy György kiadott egy Petőfi-albumot, amelyen Jimi Hendrix modorában játssza a Petőfi-verseket. El nem tudom képzelni, hogy is van ez. Persze attól még lehet, hogy jó. De sajnos nagyon sok min-

DISPUTA Kapualj

ma is nagyon benne van a Beatles, a Rolling Stones, az Illés, az Omega és a Liversing korszakának hangulata. – A Vadászat című Hobo Blues Banddarab újraértelmezett változata most csúszott át a következő év őszére, így idén decemberben mégsem mutatjuk be. Örülök, hogy későbbre tolódik, mert egy idényben két bemutató sok lenne. De azután már jöhet a Vadászat. Vannak előadóestterveink is Vidnyánszky Attilával, nevezetesen egy negyedik József Attila-est: a Pszichoanalitikus napló, a Szabad ötletek jegyzéke. Ugyanakkor a Csavargók tízparancsolata című könyvből és cédéből Nagy Szabolc�csal, a HBB zongoristájával csinálnánk egy egészen különleges műsort. Tehát, ha nem okozok itt nehézséget a nem eléggé simulékony természetemmel, akkor a három évem tele is van a Csokonai Színházban.

39

den mást sem ismerek. Tavaly kétszáznegyven előadásban játszottam, s már idén októberben is túl voltam százhatvanon. Tehát arra fordítom az energiámat, hogy azt a szolgálatot, amelyet teljesítek, fizikailag és lelkileg is bírjam, s töltekezzem, amennyire lehet. Ugyanakkor a rutintól is meg kell védenie magát. Hiszen például a Kései siratót is elmondta tavaly 147-szer, s ennek mindannyiszor őszintének kell lennie. Ebben is segít neki Vidnyánszky Attila. A darabban van egy teljesen szabálytalan kő, ami a világ sírköveként lóg (illetve fekszik az asztalon vagy a dobogón). Hobo, amikor játszik, mindig másképp tudja megfogni; másképp emeli, másképp fekszik rá, másképp küzd vele, s másképp akarja birtokolni vagy ellökni – ettől a vers is mindig nagyon másképpen szól. – Huszonhárom éve érzem: minél többet játszom, annál többet félek. Attila arra is rávezetett, hogy amíg gyúrom a földet, s amíg nem érzem úgy, hogy őszinte vagyok, addig ne szólaljak meg. Én nem úgy játszom, hogy egyszer beállítok egy hangsúlyt, egy hangszínt, és ezekhez egy tekintetet vagy egy testtartást, hogy aztán mindig ezeket próbáljam reprodukálni. Hanem mindig nekimegyek úgy, ahogyan azt tanultam Jordán Tamástól is: abból az aspektusból játsszam, amelyben vagyok. Ne próbáljak jó kedvű lenni, ha dühös vagyok, mert az úgy már hazugság. Ez egy másfajta út, mint amit egy képzett színész csinál. Amit ők tudnak, az egy olyan szakma, amelyet ugyan nagyra tartok és sokszor irigylem is, de azt is tudom, hogy hiába is próbálnám utánozni őket.

DISPUTA Kapualj

Másik Magyarország

40

Találkozásunkkor még javában izzott a hazai politikai közhangulat. Adódott tehát a kérdés: ezeket ki tudja-e zárni a produkcióiból? Hogy bírja megállni, hogy direktben politizáljon a fellépésein? Ezek kapcsán Hobo elárulta: kétségbe van esve. Álmában se gondolta volna, hogy megtörténhetnek olyasmik, amik a honi közéletben zajlanak. Azt hitte, hogy a legszebb dolgok vannak elnyomva. A rendszerváltás óta eltelt több mint másfél évtized ellenére ma sem látja nyomát a megtisztulásnak. – Amit csinálok, az ehhez az országhoz és ehhez a kultúrához tartozik. A nézeteim a Vadászat, a Honfoglalás, az I love you Budapest vagy akár a Bakaballada című munkáimban lelhetők fel. Nem bírom, nagyon nehezen tűröm, amikor valaki minden rendszerben mindig az élen van, mindig

kitüntetik, mindenki a keblére öleli, mindenhonnan kap szponzorpénzt, pártok fizetik a stadionbérletét, bankok a reklámot, és senkivel nem áll szemben; amikor pedig már más nem megy, akkor lobogtatja a magyar zászlót. 1990-ben elsőként voltunk a Hobo Blues Banddel Erdélyben. Irgalmatlan körülmények között játszottunk, száraz kolbász meg ilyesmi volt a gázsink. Utánunk megjelentek különböző zenekarok, és elkezdték lengetni a zászlót; belvárosi veteránok énekelték a székely himnuszt, bár előtte még a szovjet tankok előtt áriáztak a Hősök terén, április negyedikén. De tulajdonképpen azt a kérdést, amit feltett, talán ezzel a két mondattal is meg tudom világítani: „Ki állította meg az órát, nehéz idők jönnek. Másik Magyarország, félek tőled”. Isten mely oldalon áll? A debreceni színészek között teljesen otthon érzi magát. A színészházban kapott egy garzonlakást, s ezt éppen elegendőnek tartja. Olvasgat, dolgozik és élvezi az itteni emberek kedvességét, szívélyességét. Budapesten 50 évig élt, aztán költözött Piliscsabára. A fővárosban a nála fiatalabb szomszédja sem köszönt neki, Debrecenben viszont – ahol a beszélgetésünkkor már két hónapja dolgozott – számítanak rá és marasztalják. – Az ember attól, hogy balvagy jobboldali – vagy ide áll, aztán meg oda is –, még nem lesz hiteles. Nem az a fontos, hogy az ember politikusok társaságában mutatkozzon. Faludy György – tisztesség ne essék, szólván, megérte a pénzét – azt kérte, hogy a temetésén én énekeljek és mondjak verseket, a bokrokban pedig szerelmeskedjenek. Egyrészt megáldott, más­részt pedig elátkozott engem. Én eléggé súlyos ripacs vagyok, na de temetőben verseket mondani! – ezt senkinek se kívánom. Ő egy liberális, baloldali ember volt, ám a temetése után Hiller István és Orbán Viktor is gratulált nekem. Disputánk fonala ezzel pedig vissza is kanyarodott a bevezető gondolathoz, mely átvitt értelemben immár akár alaptézis is lehetne: „Gyűlölsz vagy szeretsz: Hobónak hívnak.” De miként vélekedik erről ő? – Nem kell lemenni pitibe, hogy az ember elérjen bizonyos fajta tiszteletet úgy, hogy közben senkinek se tartozik a holdudvarába. Engem is felterjesztettek Kossuth-díjra, ám személyesen az akkori kormányfő húzta ki a nevemet. Erre halálom napjáig büszke leszek! (A cikkben szereplő címeket Hobo dalszövegei­ ből kölcsönöztük.)

  Miért  érezték  úgy  három  évvel  ezelőtt,  hogy  a  21.  század  elején  szükség  van  a  városban egy ilyen nagyszabású könyves  rendezvényre?

Több oka is van. Az egyik: látható, hogy Magyarországon és Európában többfelé működik nagyon sikeres könyvfesztivál

  Hol tart most a Debreceni Könyvszemle a  többi fesztiválhoz képest?

Ez a harmadik alkalom eredményezte végre azt, hogy itt a térségben, illetve, a sajtó révén, országosan is jegyeznek bennünket, tudják rólunk, hogy vagyunk. Ez három év alatt nem rossz eredmény. A legelsőnek természetesen nagyobb visszhangja volt a városban, a tavalyi gyengébbre sikerült talán, ám idén megint egészen jó a szemle visszhangja és az értékelése, több szempontból is. Mindenekelőtt fontos, hogy a kiállítók mennyire elégedettek. Az ideinek még nem volt teljes körű értékelése, egyelőre csak szóbeli megnyilatkozások vannak: ezek alapján úgy látszik, a kiállítók abszolút elégedettek. Látszott, hogy több érdeklődő járt a standok között, mint tavaly, és ez persze több vásárlót is jelent. Idén mertük először vállalni azt is, hogy nagyon sok írótköltőt hívtunk meg – változó sikerrel. Néhány program különösen sikeres lett, például a pénteki beszélgetések. Várakozáson fölüli volt a Buda Ferenccel való találkozás is, nem gondoltam, hogy ma itt ennyien ismerik őt – annak ellenére sem, hogy debreceni származású. Sikeres volt továbbá Gryllus Vilmos és Dolák-Saly Róbert műsora is. Imre László tanár úr középiskolásoknak szóló előadása pedig telt házas volt az Auditorium Maximumban.

III. Debreceni Könyvszemle 2006. november 23–25.

– gondoljunk a leghíresebbre, a Frankfurti Könyvvásárra vagy nálunk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. De még több hasonló rendezvény van, például a műszaki egyetem szakkönyvekkel és tankönyvekkel foglalkozó szemléje, avagy a győri könyves fesztivál. Nyilvánvaló volt néhány évvel ezelőtt, amikor erről beszélgettünk Sinka Andorral (a Debreceni Nyelviskola Kft. vezetője – a szerk.), hogy Kelet-Magyarországon ilyen nincs, pedig a régió kulturális központjában, Debrecenben ennek lenne létjogosultsága. A másik ok, hogy kialakult egy olyasfajta kultúra és kulturális réteg, mely az elektronikus médiára és képes kultúrára (elsősorban a filmre) épül. Ezért sokan mondják, hogy vége lesz az olvasásnak, a könyvnek, pedig soha a világon annyi könyv nem volt, mint manapság. A rendszerváltással gombamód szaporodtak el a könyvkiadók, melyek közül azóta sok megszűnt. Kialakultak nagy könyvszakmai cégek is, afféle gyárak, melyek kiadással, terjesztéssel és az ehhez kapcsolódó médiával foglalkoznak – ahogy a mozi is együtt él a videóval, úgy képes a könyv is együtt élni az egyéb médiumokkal. A könyvfesztiválok sikere is ezt bizonyítja.

DISPUTA Kapualj

N

éhány év mindig kell ahhoz, hogy „belakjuk” az új kulturális rendezvényeket. A kíváncsiságot, a tétova méregetést lassan felváltja a jóleső szép megszokás, az otthonosság melege, a bizodalom, hogy van, ami ugyanolyan lesz, mint legutóbb. Fennállásának harmadik évében már a Debreceni Könyvszemlét is jó ismerősként üdvözölhettük. Amellett, hogy felismerni véltük benne a régi vonásokat, új személyiségjegyekkel is gazdagodott – előnyére. A háromnapos rendezvény során – amellett, hogy reggeltől estig böngészgethettük a különféle kiadók (jobbára kedvezményes) kínálatát és tömhettük be könyvkészletünk (a szemle során újra- és újraképződő) hiányait – a szervezők változatos programokkal igyekeztek szórakoztatásunkról gondoskodni: író–olvasó találkozók, előadások, előadóestek, filmvetítések váltották egymást. A két fő témát az 1956-os forradalom, illetve a finn kultúra adta. Utóbbi azért, mert – hagyományteremtő céllal – ezúttal a szemle vendége volt Debrecen testvérvárosa, Jyväskylä. A díszvendég, Szabó Magda, sajnos, nem tudott eljönni, így a csütörtöki nap fő programpontjaként beszélgetés hangzott elv a szintén helyi kötődésű Buda Ferenccel. Pénteken a kortárs magyar irodalom több jeles képviselőjével találkozhattunk a díszudvar úgynevezett „kisszínpadán”: Závada Pál, Aczél Géza, Garaczi László, Borbély Szilárd, Kőrösi Zoltán és Zelei Miklós gondolataival és szövegeivel ismerkedhettünk meg. (A szerzőket az egyetem oktatói, Szirák Péter, Angyalosi Gergely, Borbély Szilárd és Goretity József faggatták.) A viszonylag könnyedebb szórakozást kínáló szombati nap elsősorban a fiatalabbaké és a filmbarátoké volt – a filmadaptációk levetítése mellett ekkor kezdődtek Dolák-Saly Róbert és Gryllus Vilmos műsorai. A hangulatnak nem tett rosszat az ingyenes szórólapok ellenében a rendezvény teljes időtartama alatt átvehető kávé, illetve az óránként kisorsolt könyvnyeremények sora. A rendezvény értékelésében, áttekintésében Goretity József, a programsorozat szakmai vezetője volt a segítségünkre – a továbbiakban a vele készült beszélgetést olvashatják.

4

 Bizonyára tudták, hogy Szabó Magda

egészségi állapota sajnálatos módon megromlott az utóbbi időben. Miért vállalták mégis a kockázatot a meghívásával?

Több oka van ennek is. Már két évvel ezelőtt szerettük volna meghívni őt az első alkalomra, de külföldi útja miatt akkor nem tudott eljönni. Én úgy voltam ezzel, hogy az egyetemnek mindenképp kell egy ilyesfajta gesztust gyakorolnia iránta, hiszen nem felhőtlen az intézmény és Szabó Magda viszonya, és boldog voltam, hogy elvállalta a szereplést az egyetemen. Amiért pedig mertük vállalni, annak oka: a kiadója, az Európa szerkesztői, PR-osai szerint – bár az utóbbi időben nem volt végtelenül terhelhető, de – egy félórás, jó hangulatú beszélgetésre teljes mértékben képes. Úgy látszott tehát, van olyan egészségi állapotban, hogy vállalja, sőt a debreceni tartózkodását összekötötte volna egy erdélyi felolvasókörúttal is. Tényleg az utolsó pillanatban kaptuk a hírt, hogy nem tudja vállalni az utat. Pedig mindenki nagyon várja a vele való találkozást, és persze a Für Elise folytatását is.

 Ismertebb külföldi szerzők vendégül látá-

DISPUTA Kapualj

sát nem tervezik?

42

Ez egy későbbi program lesz. Az idén próbáltunk nyitni a nemzetköziség felé. Korábban is szerettük volna elérni például, hogy határainkon túli kiadók nagyobb számban jöjjenek, de a költségek és az árak aránytalansága miatt nekik ez veszteséges lenne. Külön, csak nekik szóló támogatás és kedvezmény nyújtása pedig több szempontból is nehézséget okozna. Ezért Debrecen testvérvárosait hívjuk meg egymás után, most először Jyväskylät. Mikor nyilvánvaló lett, hogy ez a meghívás megvalósul, és egy finnországi történész (Ansi Halmesvirta) is eljön előadást tartani ’56-ról, úgy gondoltuk, ezt ki lehetne bővíteni: érdekes lenne olyan embereket megszólaltatni, akik kívülről látják a forradalmat. S ezzel a politikai felhangokat is elkerüljük. Ezért kértük fel Bob Dentet, aki könyvet írt a témában, és Eugen Storlindet, egy svédországi emigránst, aki megosztotta velünk emlékeit.

 A filmes programok látszólag ellentétben állnak a könyvek népszerűsítésével…

Nem állnak ellentétben. Nagyon is tudják segíteni egymást. Például a Taxidermia sikere hatására jobban fogyott az alapjául szolgáló novellát tartalmazó Parti Nagy Lajos-könyv (a filmre utaló szalaggal jelent

meg). Nemcsak az igaz, hogy egy mű alapja lehet egy filmnek, egy adaptáció is visszahathat a könyv ismertségére. Számos példát lehetne említeni erre a jelenségre, a szemlén vendégül látott folyóirat, a Nagyvilág különszámának egyik tanulmánya például a 19. századi angol regényekből készült filmekkel foglalkozik.

 Miért éppen erre az időpontra tették a

könyvszemlét? Meglehetősen közel van például az irodalmi napokhoz.

Több technikai dolog játszik itt közre, melyek nem az irodalommal függnek össze. Nem akartuk a frankfurti vásár környékére szervezni, s nem akartuk, hogy egybeessen a győrivel, mert akkor csak jóval kevesebb kiállítóra számíthattunk volna. Az is fontos, hogy a helyszín (a díszudvar) mikor szabad, ezt is egyeztetni kellett az egyetemmel (tavaly például azért rendeztük egy héttel később, mert gólyabál volt a megelőző héten). Idén sikerült arra az időpontra tenni, amelyikre szerettük volna.

 Kell-e valamin változtatni, mik lehetnek a fejlődés útjai?

Azon kell elgondolkodni, hogy pénzügyileg miképp hozható legalábbis egyensúlyba a vállalkozás. Több standot nem adhatunk ki (nincs több tér rá), a bérleti díjakat növelni nem tudjuk. S egy könyves program már nem működik úgy, mint 20–25 évvel ezelőtt, hogy kirakjuk a könyveket, és ez önmagában is érdekes. Így nem mondhatunk le arról, hogy ismert és népszerű vendégeket hívjunk. Ez viszont kiadással jár. Hogyan, milyen formában finanszírozható ez, milyen új pályázati pénzekre lehet számítani, ezek a további kérdések. Mert azt nem vállalhatjuk, hogy veszteséges legyen a vállalkozás. (Pénzügyileg a Debreceni Nyelviskola Kft. szervezte a rendezvényt.) Két helyről kapunk külső támogatást: az egyetem kedvezményesen adja a helyszínt, ezért sem lenne érdemes máshová vinni. Az furcsa debreceni sajátosság, hogy a város és az egyetem két eléggé külön világot alkot. A városközpontból nem biztos, hogy szívesen „kijönnek” ide, a városban viszont az egyetemi polgárság egy jelentős részét veszítenénk el. A várostól pályázat útján kaptunk valamennyi támogatást, ami nagyon jólesett, és mindenképpen megköszönjük, mégis azt gondolom, hogy ha ez a rendezvény a városnak és az egyetemnek is fontos, a későbbiekben ennél nagyobb támogatásra lenne szükség.

„A debreceni egyetem alapításának 1912es elhatározása városi léptékű tett volt”, mondja csipetnyi nosztalgiával, hiszen ott volt már a kezdeteknél is, Központi Épület:

„Idegen van közöttünk”

és nemcsak azért, mert a kampusz területét „hihetetlenül szép, egyedülálló környezetben jelölték ki”. A Déri Múzeum és a Déri tér tükörtengelyéből kiindulva, a valóságban azt folytatva, az Egyetem sugárút hosszan nyúlik végig a város testén, szerkezetileg, vizuálisan és szellemileg is összekapcsolva az évszázados Református Kollégiumot és a dinamikusan fejlődő, huszonegyedik századi egyetemet. – Innen is látszik, nagyon izgalmas ez a több kilométeres, nyílegyenes axis, a történetin túl jelenlegi állapotában is. Vannak benne hangsúlyok, például a belvárosi „neobarokk” vég, a Déri Múzeum, aztán a Központi Épület és „neobarokk” kertje vagy az Auguszta klinikái, már az erdő külső karéján. (Az Auguszta pavilonkiegészítései 2007-ben nyerik el új formájukat – teszem hozzá, s izgatottan várom, mi is épül majdan a Móricz Zsigmond körúton.) És vannak torzulások a tengelyen, akár ha a belvárosi végnél beívelő panelházakat, akár ha az újonnan tengelybontó Lyceum Hotelt nézzük. A rendkívül nagyvonalú városépítészeti struktúra kiemelkedő eleme természetesen az Egyetem tér–kampusz–botanikus kert együttese, egy sűrűsödő csomó a

DISPUTA Árkádok

Akkor kezdtek el beszélni rólad, amikor az egyetemi egyesülés végbement, és az önálló intézményekből több tízezer hallgatót oktató mammutképződmény alakult ki. Te vagy az integráció egyik gyümölcse, ha lehet így mondani – szól a Központi Épület. Azt mondod, a korábban külön működő tudomány-, orvosi és agráregyetem bizonyos, azonos profilú képzési és kutatási feladatai benned is egyesülhetnek. Az összekapcsolt tudományterületek és szervezeti egységek ésszerű együttműködése mellett nyilván előrelépés a korszerűség, amely létrejöttöddel kialakul és rendelkezésükre áll nemcsak a diákoknak, hanem a kutatásnak is. – „Így igaz – jön a válasz Élettudományi Központtól. „Ez utóbbi azért is fontos, mert azzal, hogy az egyetem új tudást is termel, a meglévő átadása mellett iparágak, technológiai fejlesztőüzemek létesülhetnek, gyakorlatilag tudáscentrum jöhet létre rám alapozva.” És nem mellékesen, segítségeddel egésszé formálódhat a Debreceni Egyetem központi kampuszterülete, egy hosszú évtizedeken át zajló fejlesztési folyamatot zárva le, kapcsolódom bele én is a megindult beszélgetésbe. Amibe bele fog még szólni Kémiai Tömb is, de azt sokkal fontosabbnak tartom leszögezni, hogy ez a disputa most nemcsak az épületek, Élettudományi Központ és közvetlen szomszédai közti disputáról szól, hanem egy sokkal összetettebb, sokrétűbb kapcsolatrendszer felfejtéséről, amely a jövevény épített minőségével, univerzitászbeli és városszerkezeti pozíciójával hozható összefüggésbe. Párbeszédet kezd itt ugyanis „minden”: későbbi önmagamat idézve „az új épület és az észak-debreceni nagytengely, urbanisztikai léptékben szemlélve”, s dialógusba lép a kampusz területén lévő „épületek csoportja is egymással, megvalósult és meg nem valósult társaikkal meg a köztük lévő terekkel és a természeti környezettel,”, ahogy maga az intézmény is saját „reprezentatív épületével”, a házon belül pedig az építészet a képzőművészettel, „a reprezentáló monumentalizmus a benne rejtező minimalizmussal”, sőt, az egyetemi egység is használóival.

Bun Zoltán

Disputális stílusgyakorlatok VII. – Élettudományi Központ és Könyvtár –

Élettudományi Központ és Könyvtár (Építészek: Golda János, Szenderffy Gábor, Mészáros Erzsébet; kapuzat: Megyik János, 2005.)

43

DISPUTA Árkádok 44

hosszú tengelyfonalon. Korb Flóris 1932-es Központi Épülete mögött újabb kollégiumok, intézetek sorakoznak, a kis zöld tölgyes teret nyugatról Mikolás Tibor 1969-es Kémiai Tömbje zárja le, keletről Mikolás Tibor 1969-es kollégiumcsíkja, északról újonnan épült Élettudományi Központ, a Golda–Szenderffy–Mészáros hármas munkája. Mindannyian szuverén alkotások, de „mégis egységgé szerveződünk, közös gondolataink és külső tulajdonságaink is vannak, ha billen is a tér egyensúlya, az csak jót tesz a rendkívül kiegyensúlyozott nagytengelynek”, érvel Kémiai Tömb. „Érdekes módon abban is hasonlítunk, hogy próbálunk közvetlen kapcsolatot teremteni a szorosan vett környezetünkkel: Központi Épület a barokk térérzés szerint nyílik össze az előtte lévő »franciás« parkkal, mi, fiatalabbak hatalmas üvegfelületeinkkel engedjük be az erdőt belsőnkbe, sőt Élettudományi Központ még tovább lép, ő teljesen »át-meneti« tér”, mivel valós relációt teremt a park és a botanikus kert között. Feltűnő ugyanakkor, hogy keletről a kollégiumok, illetve délről Központi Épület mennyire nem törődik a köztes ősfás ligettel. „De hát különböző korok gyermekei vagyunk – míg én viszonyítási pontként, egyedüli elemként jelentem meg vagy nyolcvan éve, addig Élettudományi Központ a meglévő együttes utolsónak tűnő elemeként passzol bele a rendszerbe”. Mégpedig úgy illik ide, hogy didaktikusan kiemeli a meglévő viszonyokat, az épületek közöttieket és a használók mozgási irányait is, az erő vonalait, a kampusztér trajektóriáit. – „Az egyik fő irányom Központi Épület mögött a már csak sejthető, de nem látható nagytengely, amit viszont én mégis kiemelek, megerősítek, azáltal is, hogy rá merőlegesen sétányt képezek a sportpályák felől

a kollégiumok irányában, és ez a passzázs egyben elválasztja egymástól két egységemet, a mintegy százhúsz méter hosszú oktatási-kutatási épületet és a jóval kisebb könyvtárat” – ismertet meg magával közelebbről Élettudományi Központ. – „És itt látható a kampusz téregyensúlyának felborulása, a tengelyhez képest, esett már szó róla; könyvtárrészed is ezt igyekszik finoman elősegíteni, a hosszanti tömbhöz képest aszimmetrikus, külpontos pozicionálással, mint ahogyan a Borsos-templom Központi Épületet ellenpontozza, vagy ahogy jómagam és a kollégiumok elemeinek »súlykülönbsége is billegteti a teret«” – így Kémiai Tömb. A jövevény, az idegen, ez az Élettudományi Központ, úgy tűnik, gyorsan beilleszkedett ide, óriási méretű üvegfelületeivel és átjárhatóságával vizuálisan és kinetikusan is környezete részévé vált. Ez pedig itt szokatlan tett. Annál is inkább ezt kell mondanom, mert Központi Épület és Kémiai Tömb is egynézetű, azonnal feltáruló épületek, főhomlokzattal, egyértelmű irányultsággal. Élettudományinál ez koránt sincs így: – „hozzám meg kell érkezni, rajtam keresztül kell sétálni, engem végig kell nézni, csak akkor tárulkozom fel”. Léptékbeli és percepcióbeli ritmusváltásoknak vagyunk tehát tanúi: épülettömegek, erdő, belső terek, mókusok és emberek. – „Évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül az egyetem az oktatás fellegváraként tekintélyparancsoló nagyságban jelent meg, az akadémikusságot, a hierarchiát reprezentálta, ha nem tévedek” – mondja Központi Épület, és aligha téved. – „Engem teljesen hagyományos, szisztematikusan felépített rendszerként képzeltek el és építettek meg; arányosan, tengelyekkel és párkányokkal tagolt homlokzatom uralkodik a velem szembenézők felett, csakúgy, mint az aula, centrális térként, meg sorolhatnám tovább. De ma már nem így gondolkodnak, ez a park végében (vagy közepén?) látható is.” Élettudományi Központ korszerűsége nemcsak technológiai naprakészségében rejlik. Kémiai Tömb mondja: „hozzám hasonlóan összetett funkciókat kell ellátnia, többek között mintegy 150 labort nyel magába, miközben mindegyik egyedi követelményeket támaszt, a tanszéki igényeknek

magunkat – elemzi magukat tovább Élettudományi Központ . „Központi Épület még erőteljesen tagolt, díszített, Kémiai Tömb már visszafogottabb, én pedig már a végletekig egyszerűsített vagyok.” Olyannyira, hogy minden kritikusa fennkölt megjegyzésekkel illeti: például hogy az „egyszerűségében lélegzetelállító” vagy „szikár költőiséget” felmutató. Hogy szerkesztése „tiszta, erőteljes és morális tartásra szólít fel”. Mert kívül-belül a „végletekig redukált vagyok, semmi sallang, semmi fölösleges gesztus. Annyira visszafogott vagyok, hogy az már a monumentalitás-érzetemet növeli, hiszen merev hasábokból, elfekvő derékszögekből állok össze, ennél egyszerűbb, mondhatnám »ősibb«, nem is lehetnék.” Ráadásul anyaghasználata éppolyan visszafogott, mint formai kiképzése: „neobrutalistán” nyers, így nevezem. Látszó betonfelületek és -szerkezetek, perforáltra szaggatott, valamint a sávos-korcolt bádogtechnikából rendszertelenített rézlemezek, óriási üvegfelületek, benn is; s a szürke különböző árnyalatai, a festett vakolt falazatokon. Csak a három előadó és a büfé földszinti fadobozai lágyítják vagy kontrapunktozzák ezt az erőt. Az persze a „kritikai nézőpont kérdése, hogy gyengeségről vagy tudatos kiemelésről van-e szó”, mondja Kémiai Tömb. Központi Épület pedig azzal folytatja, hogy ugyan ő tagoltabb, de sokkal egységesebb, anyaghasználatában, így, mint mondja: „»brutálisabbnak« is tekinthetem magam”, ő, mint nagy előd, Élettudományi Központon még sokallva is a sokféleséget: „végtelen egyszerűségedhez, szerintem, nem feltétlenül illik homlokzataidon a tömegképzést hierarchiaképzéssel dúsító felületváltás. Az ilyen szikár minimalizmushoz még merevebb anyaghasználat dukálna, szerintem”, mondja. Ám ha másfelől közelítünk a felvetett problémához – a transzparencia irányából –, a beton-perforált réz-üveg matériahármas tömör-átsejlő-átlátszó minőségi kategóriákká válik, bár e kategóriák nem egyértelműek, határaik nem szigorúak: a lyukacsos rézlemezek kívülről tömörnek, belülről anyagtalannak látszanak, az üveg meg a fényviszonyoknak megfelelően változtatja tulajdonságait. – „A passzázsom üvegfalai például mereven záródó hosszanti tükörtermet, falat-tömböt teremthetnek a tűző napsütésben és az aulákkal-olvasótermekkel összemosódó széles teret nyithatnak egy télesti belső megvilágításban. Vagy a hátsó szárnyakba felvezető lépcsőházak, melyek csak lyukak, függőleges vágatok a nagy testben, oldalról és felülről

DISPUTA Árkádok

megfelelően. Meg nagyelőadó, szeminárium, iroda, büfé, ésatöbbi. Az épület gazdaságos és funkcionálisan jól működtethető kialakítása tehát nagyfokú racionalizmust és fegyelmezettséget követelt meg, szögezhetjük le. Az építészek a funkciók térbeli csoportosításával érték el ezt, ami egyben meghatározta az épület tömegeit is: szigorú metódus. Ennek jegyében (ledarálom gyorsan), a sétánnyal párhuzamosan, az épületbelsőben négy szint magas aulatér alakult ki, ahol „a külső és belső között üveghártya feszül”, s innen, ebből a feszes előtérből nyílik három nagyelőadó, a büfé és az integrált öt tanszéknek létrehozott öt, hátrafelé, a botanikus kert irányában elnyúló, a sétányra merőleges szárny; aztán az aula mellett-felett, üvegezett belső homlokzattal vannak kiképezve a laboratóriumok, laboratóriumi előkészítők, műszerszobák, szemináriumi termek sorai; a középső folyosóval, egyfajta főtömeget felépítve, míg a hátsó szárnyakban irodák, kistermek vannak. Rendre a hosszanti tömeg és az öt mellékág csatlakozásánál teremtették meg a függőleges közlekedési és technológiai-kiszolgáló összeköttetést. „Tisztaság.” „Olyan vagyok, mintha Kémiai Tömb negyven évvel fiatalabb leszármazottja, genetikailag tökéletesedett változata lennék”, merthogy alapsémájuk azonos. Ám alapvető különbség is van kettejük közt: a régebbi ugyanis egy óriási léptékű terv része, kicsi eleme (lett volna), együtt a szemközti kollégiumokkal, ellenben Élettudományi Központ, mint már mondtuk, „a meglévő együttes utolsónak tűnő elemeként pas�szol bele a rendszerbe”. A sétány melletti tömbhöz hasonló alaptézisből indul ki az együttes legkisebb eleme, a könyvtár, így építészeti megfogalmazása is azonos vagy közel azonos. „Mivel kisebbik felem inkább vertikális tagolású, a földszinti kávézó, ruhatár és bejárati tér felett szabadpolcos könyvtár, majd folyóirat-olvasó, felette aztán az informatikai központ sorjázik, egymás tetején, meg eltolva – így a szintek magasságai változnak, váltakoznak; fontosabb, sőt központi szerepet kap az őket összekötő, a közlekedést lehetővé tevő lépcső, a homlokzati üvegfelület mögött, láthatóan. És akkor oda jutunk el, hogy méretünkből, mindhármunk léptékéből, a szigorú funkcionalitásból akarva-akaratlanul is reprezentáció születik, még ha nem is az a súlyosan ünnepélyes fajta, mint ami a korábbi korokat jellemezte.” – Monumentális alkotások végső soron mindhárman, fűzöm hozzá. – „Igen, de valamiféle folyamat stációiként látom

45

DISPUTA Árkádok 46

is kapnak fényt, a perforált lemezeken keresztül megszűrve, kinyitva magukat külvilág felé, a zöldre, az égre. – Sőt, mikor nem „tükörterem vagy”, ahogy fogalmaztál, akkor az őstölgyes is részeddé válik, a pas�százson keresztül befut a természet színeivel, puhaságával, cizelláltságával az ennek pontosan ellentmondó belsődbe. Felhívnám még a figyelmeteket a kapura, amely a passzázs és városi nagytengely találkozásánál található! A könyvtártömbből nő ki, alatta vízfelület és kávézó. Ez az elem Élettudományi Központ egyetlen olyan része, amely eloldja magát a tömbösített minimalizmus szigorától, s feloldódik a fák között. „Éppúgy felbontom itt testtömegemet, mint ahogy építészet és képzőművészet felbontja egymás fogalmát, hasonlóan mosódnak el itt is a határok”, korszerű kortárs gesztusként. Nem önálló műfajok találkoznak itt, hanem valamiféle összművészeti produktum jön létre, a rajz, szobrászat és architektúra óriásméretű kapcsolatkeresése egyesüléssé fejlődik itt, mind a műfajokat, mind „épített teremet új kontextusba helyezi”. Kétségtelen, a párbeszédkeresés nagyszerűen sikerült példájával állunk szemben, ám nem egyedüli példával. Az épületen belül a szürke-feszes „lépcsőházaim falain három emeletnyi magasságban a Szépművészeti Múzeum által felajánlott itáliai reneszánsz reliefmásolatok kaptak helyet a természettudomány és a művészet egykori párbeszédét szimbolizálva, az aulatér földszinti részén, az előadók között, az üvegfallal szemben az újon­nan életre hívott Egyetemi Galéria képei láthatók.” Központi Épület kérdése: mi ez a kapu? „Mit jelent? Van értelme, több-e önmagánál? Épület vagy szobor? Szimbólum, plasztika, valaminek a bejárata?” – Élettudományi Központ „csipesze” – hangzik Kémiai Tömb válasza – amivel a nagytengelyre kapaszkodik; persze nemcsak vizuálisan, hanem szellemileg is, a kávézóval meg még funkcionálisan is. Az általunk körbezárt kis park perifériára szoruló középpontja, közös súlypontunk, mely nem csak a társépület tulajdo-

na, mindannyiunké: a kampuszé, amelynek egyensúlyát ő tovább módosítja, átalakítja a trajektóriákat, összekapcsolja a természetet és az épített tárgyat, a „káoszt” és a „rendet”. Átvéve a szót, azt kell hozzáfűznöm, fűzöm hozzá, hogy „Megyik János alkotásai önmagukban is mindig sűrítenek, pálcika-konstrukciói, vonalrajzai, keretkivágatai egyaránt, ám itt a sűrítés még több rétegű, még tömörebb. A kapu az építészet és a képzőművészet kerete, és magának a háznak is a kerete. Fókuszál és kivetít, mint minden Megyik-mű, »keretben-kép« a perspektíva által. A kampusz és Debrecen perspektívája által is! Látható és rejtőzködő is, forma és űr egyben ez a kapu, magyarázni sem kell. Szándékolt zűr, mely valóságot szűr, a ma strukturált véletlenségének tükre.” Lautréamont, Malevics, Derrida, Deleuze… S minekutána így megdicsértünk mindent – rombol bele a szövegbe Kémiai Tömb –, beszéljünk arról is, mennyire és men�nyire nem értik meg a használók, diákok és tanárok az építészeti gesztust. Nemcsak az övét, az enyémet sem, immár majd’ negyven éve. („Ez az úgynevezett szakmai öröm és laikus nemértés anomáliája.”) Merthogy a látszóbeton az bizony nem vakolt, nyers és „háztalan jellegű”, a szerelt betonkéreg a panelre és kellemetlen ragadványaira emlékeztet, az üveg neutrális, a kocka meg csúnya, „embertelen az egész, díszíteni kell”. Élettudományi Központ mai épület, bátor és kevély, de nem hencegő vagy öncélú – nem archaikus (archív) értelemben, hanem kortárs értelemben „szép”. (Nem mintha a „betonutálók” körében ez sokat számítana, de számos szakmai díjban is részesült.) „Azért is szerencsés vele zárni e disputális stílusgyakorlatok sorozatát, mert itt talán valóban megindult egy kezdetleges beszélgetés, van is, lenne is miről disputálni bőven, ő megszólít, meg a szomszédai is, a szándékot értékelni kell, válaszolni kell és kérdezni, „élőben, és nem így, ahogyan én mondom”, írom.

 Hogyan, honnan jutottál el idáig?

Kortárs kiállítások akkor Bécsben még nem voltak, hiszen 1955-ben mentek ki onnét az oroszok. Kortárs kiállításokért Münchenbe jártunk. Azután Párizsba – oda 1958-ban jutottam ki először. Akkor olyan körülmények voltak, amilyeneket a mai fiatalok már nem ismernek. A korombéliek sem, mert nagyon sok volt az egzisztenciális félelem.

Ha végignézzük a kortárs képzőművészetet Marcel Duchamptól napjainkig, az látszik, hogy a képzőművészet egyre inkább verbálissá válik. Jelenleg ott tartunk: a forma annyira eltűnt, hogy képeket jelentős kiállításokon alig lehet látni, azaz most ismét jönnek a képek, de a kép maga nem újul meg. Amennyiben még festenek, annyiban régi struktúrákat használnak. Úgy látom, a festészetben és szobrászatban a médium maga nem létprobléma, pedig mindig is az volt az európai kultúrákban. Ma tulajdonképpen régi formák felhasználása történik. Én úgy vélem, az építészetben a dekonstrukció utáni építészek újítják meg a formát, töltik meg – majdnem azt mondtam, hogy – tartalommal. Igen, pontosan ebben az esetben nem szabad elválasztani a tartalmat a formától, az egy és ugyanaz. Ez a probléma: nem elválasztható a kettő. Ez jelenleg az építészetben érhető tetten. Ahogy Marcel Duchamp a verbalitást választotta, az vált fontossá. Hasonlóképpen gondolom azt, hogy az építészeti forma a behatároltság, az építészet maga behatároltság, ez által tud megújulni az egész. Úgy tekintem az építészetet, hogy a képzőművészet része.

 Különös a pályád, művészsorsod. Komá-

 Erre kiemelkedő példát szolgáltatsz a

Komáromban nőttem föl. Ez valószínűleg a legfontosabb időszaka életemnek. Édesapámnak Kárpátalján voltak erdőbirtokai, és a háború után menekültünk. A szüleim azt hallották, hogy Csehországban még nyitva van a határ, de már nem így volt. Mi Técsőn laktunk, Máramarosszigeten jártam iskolába. 1939 után költöztünk oda, mert

Azt hiszem, hogy itt valami újra kezdődhetne. Hallottam, hogy az Oktatási Minisztériumnál másfél milliárd forint van képzőművészeti alkotásokra. Én csak attól

Vidékről jöttem. Karl von Piloty és Székely Bertalan tanítványa, Harmos Károly volt a mesterem. Nagyon jó képzést kaptam tőle, de a kortárs művészetet annyira sem ismerte, mint a budapestiek. Még Picassóról sem tudhattam. Így az első bécsi években meg akartam tanulni a szakmát. Ezt akkor már klasszikus, régi akadémiai módon nem lehetett. Ezért a Kunsthistorisches Múzeumban Tizianot másoltam, és ezzel egyidejűleg jártam a bécsi akadémiára.

 Kétféle dolgot próbáltál egyidejűleg

akkor: a szakma klasszikus alapjait elsajátítani és tájékozódni a kortárs művészetben.

rom nemzetiségi közösség – néhány év kivételével – Trianon óta, s neked Harmos-növendékként ebből a kisebbségi létből kellett eljutnod – a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumon át – Bécsig.

 Nagy ugrással legújabb munkádról, a

debreceni Kapuról beszélgetve mondod, hogy jelen pillanatban az építészetben történik a képzőművészet paradigmaváltása. Ezt hogyan kell érteni?

Kapu-val, amely sajátos kapocs építészet és képzőművészet között: bejárat, nyílás, föltárulás, az épület felé összekötő. Ám ugyanaz a kapu – az épületből kifelé – a nagyerdei botanikus kertbe, a természetbe, a vegetációba vezet, visszavezet. Az együttesben „ritka remek rímelésben munkál együtt szobrászat és építészet” (Varga Mihály).

A teret definiálni

hiszen Szolnokon születtem. Keserű Ilonával – és az ő családjával – egyidejűleg lehettünk ott, mert a terület visszacsatolása után ők is Máramarosszigetre mentek. Borzasztó meneküléseink voltak, édesapámat meg lecsukták.

Sümeghy György

Megyik János (1938) festőművész kétszer járt Debrecenben: először a második világháború forgatagában menekültként csupán keresztülment rajta, másodszorra már oda meg is érkezett. Összekötő-elválasztó, önmagában szimbolikus művet hozott létre az egyetem Élettudományi Tömbjénél: a Kaput. Megyik 1956-ban Bécsbe menekült, ott fejezte be képzőművészeti tanulmányait és évtizedekig – néhány évvel ezelőtti hazatelepedéséig – élt ott.

DISPUTA Árkádok

Megyik János: Kapu, 2005

47

félek, hogy ez a pénz képzőművészetre fog elmenni. Hagyományos értelemben, tehát odaállítanak egy szobrot vagy festenek egy falat. Ez a múlt felfogása. Nem biztos, hogy az én gondolatom a jövő, de mindenképpen egy kísérlet.

 A Kapudon előre és hátrafelé nézhe-

tünk. A múlt: képeket vásároltak közintézmények díszítésére, közterekre szobrokat állítottak. Debreceni Kapud másféle perspektívát, másfajta lehetőséget jelez építészet és szobrászat összeolvasztására, harmonikus együtt-megjelenésére példa.

Igen, valóban. Az elképzelésem az, hogy az építészet struktúrája besűrűsödhet egy ilyen munkán.

 Több évtizedes munkásságod előlegzi mindezt.

Előlegzi, mert én már az 1970-es évek végén elkezdtem építészettel foglalkozni. Építettem. Az egyik ilyen munkám, az építészeti alaprajzra épült Santa Maria Novelle, a bécsi Ludwig Múzeumban van. A mostani, debreceni művem is ilyen szemléletű, de hozzá kell tennem, hogy a szemléletem képi. Én a képet próbálom megújítani, és ebből az intencióból fakad az, hogy a képben is az építészetet látom, mint ahogy Piero della Francescánál is így volt. Leonardo Benevolót olvasva kiderül az is, hogy Piero della Francesca részt vett Montefeltre városának, Urbinónak a kiépítésében. Őt úgy hívják, hogy a festészet építésze. Tőle kezdődően van egy ív Kassákig, a képarchitektúráig. Ezen a vonalon dolgoztam, dolgozom. A konkrét, debreceni feladat: egy kép motívuma, amely építészetileg valósult meg.

 A festészet építésze állítást megfordíthat-

DISPUTA Árkádok

juk, s vonatkoztathatjuk így rád: az építészet festője?

48

Ezt ugyan nem, de gondolkodásom – ahogy már mondtam is – képi, a képet én is térben képzelem el, tereket képzelek el. Egy másik példa: ha az ember kiállítást rendez kész művekkel, képekkel, bármivel, akkor is tulajdonképpen a nem differenciálható teret akarja megfogalmazni. Ezért van az, hogy sokszor elhagy nagyon jó tárgyakat, mert éppen azok nem képesek ezt a teret definiálni.

 Mikor és milyen indíttatásból döntött úgy, hogy az amerikai regényirodalom elemzésére és magyarországi népszerűsítésére teszi fel az életét? Tudományos munkássága homlokterében mindig is ez a kérdéskör állt.

Az utóbbi harmincöt évben szinte kizárólag amerikanisztikával foglalkoztam. Talán meglepő, de Jonathan Swift elemzésével kezdtem annak idején a munkát, az első disszertációm valójában Swift-monográfia. A szatirikus-ironikus modora ragadott meg elsősorban, az, ahogyan reagált a világra. Számomra a kapocs a XVIII. századi Anglia és a XX. századi Amerika között a humor. A hatvanas években ugyanis feltűnt egy írónemzedék, megjelent az ún. fekete humoros (Black Humor) regény, a többek közt John Barth, Walker Percy, Thomas Pynchon, Kurt Vonnegut, Joseph Heller és Ken Kesey nevével fémjelzett ironikus, entropikus, posztmodern amerikai regény. Ezek az írók reakcióikban voltak hasonlatosak Swifthez: nem véletlen tehát, hogy könnyen ráhangolódtam műveikre. Ekkoriban már rendelkeztem a szükséges komikumelméleti felkészültséggel is, épp Swift és kortársai elemzése révén. Áttérve a hatvanas évek amerikai regényének tanulmányozására, továbbvittem és finomítottam az eszköztárat, Szalay Károly író, irodalomtörténész megtisztelő összegzése szerint (Komikum, szatíra, humor, 1983) hozzájárultam a fekete humor elméleti kidolgozásához.

 A hatvanas évek amerikai írónemzedékéről írt művében (Válság és komikum

– A hatvanas évek amerikai regénye. Magvető, 1982) kimutatja, hogy a nevetés az ember tehetetlenségéből ered a fekete humor esetében, abból az észlelésből, hogy emberi érvekkel nem lehet az univerzumot meghatni. Megjegyzi azt is, hogy a „hatvanasokkal” kapcsolatban a fekete humor a legvitatottabb téma. Miért? A vita alapvetően komikumelméleti. Az én álláspontom lényege, hogy sokan összekeverik a fekete humort a szatírával és a komikum más minőségeivel. Míg a humor megbocsátó, a szatíra kíméletlen. A Dickensféle karikírozás humoros, Swift szatírája viszont megsemmisítő. Mégis, bármennyire erőteljes a szatíra, emberi korlátok közt is javítható ostobaságokat, társadalmi és politikai hiányosságokat ostoroz; kimondatlan, de jól érzékelhető norma alapján kritizál. A fekete humor által nagyító alá vett probléma viszont nem orvosolható, olyan jelenségek válnak bírálat tárgyává a fekete humoros regényekben, melyekkel szemben tehetetlen az ember. J. P. Donleavy-nek van egy regénye, a The Ginger Man, amelynek főhőse egy középkorú férfi, aki képtelen szabadulni a halál gondolatától. Vásárol egy fekete kerékpárt, és amikor meglát egy gyászmenetet, hazaszalad a járgányért, majd tisztes távolságból követi a gyászolókat. A komikumelméleti vita helytelen értelmezésből ered: a kritikusok gyakran hajlamosak a hatvanas generáció valamennyi humoros megnyilvánulását fekete humorként értelmezni. Ez az általánosítás hibás, hisz a fekete humoros komponenseken túl különféle komikus minőségek, irónia, szarkasztikum és szatirikus elemek is felbukkannak valamennyi úgynevezett fekete humoros szerző munkájában – és ezalól még Vonnegut sem kivétel. Azzal a felfogással értek egyet, mely szerint a különféle komikus minőségek közül a meghatározó arányban jelenlevővel lehet címkézni egy művet, és nem egy-két részletminőség kiragadásával.

„Messziről jött, érdeklődő ember”

Leginkább a második világháború után született kortárs regények elemzőjeként és fordítójaként tartjuk ma számon a 65 éves Abádi Nagy Zoltán professzort. Angol szakon, 1965-ben kitűnő minősítéssel végzett a Kossuth-egyetemen, akadémiai doktori fokozatot pedig 1993-ban szerzett. Tavaly márciusban a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntette ki.

DISPUTA Tisztaszoba

Abádi Nagy Zoltánnal beszélget Wiedemann Krisztina

49

 Mind a hatvanas évek amerikai regényé-

DISPUTA Tisztaszoba

ről, mind az amerikai minimalista prózáról írt monográfiájáról (Az amerikai minimalista próza. Argumentum, 1994) tudvalévő, hogy hiánypótló volt a kiadásuk idején, hisz e témák tekintetében szinte nem is nagyon lehetett hazai kritikai recepcióról beszélni. Mennyiben más a jelenlegi helyzet?

1987-ben történt, hogy Kodolányi Gyula barátommal felkérést kaptunk a Helikon című folyóirattól egy posztmodern szám összeállítására. A posztmodern nálunk akkoriban meglehetősen új volt, bár a Nagyvilágban korábban is igyekeztem egy-egy írót bemutatni (pl. Robert Coover, Donald Barthelme), illetve Magyarországon többüktől elsőként közöltem magyar fordításban műveket, például Robert Coover novelláit vagy Walker Percy Hurrikánok évszaka (Lancelot) című regényét. A posztmodern és a minimalista nemzedéket ma már mindenki ismeri. Nyilvánvaló jelei vannak annak is – és ezt határozottan érzékeltem –, hogy ezek a publikációim mindkét vonatkozásban, írókra, irodalmárokra és a szakmához szorosan nem tartozó értő olvasókra is hatottak. Szerencsésnek tartom magam azért, mert mindkét írógeneráció frissen megjelent műveit közelről tanulmányozhattam. 1972–73-ban az észak-karolinai Duke egyetemen alapoztam meg a „hatvanasokról” írt monográfiát, az amerikai minimalista próza fontosabb jellemzőit pedig 1987 és 1990 között kutathattam Fulbright vendégtanáraként többek közt az Oklahoma Egyetemen. A minimalisták vonatkozásában különösen nehéz dolgom volt, hiszen 1990-ig az amerikai kritika és irodalomtudomány sem produkált egyetlen monográfiát sem a minimalista próza kérdéséről. John Barth író és az amerikai Johns Hopkins kiadó érdeklődése ellenére mégsem lett könyv Az amerikai minimalista prózából Amerikában, mert akkor kezdődött az az időszak, amikor minden percemet elvették az egyetemvezetési szerepek; az a tanítványom pedig, akit a könyv angolra fordítására megkértem, nem tudta vállalni. Nagyon sok minden változott azóta Magyarországon is: ma nagyon sok fiatal kutatja az amerikai irodalmat és a jellemzően amerikai kulturális jelenségeket.

 Hogy érzi, elsősorban ezt a munkásságát

50

ismerték el a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetéssel?

Tudja, ez érdekes, mert a Tudományegyetemi Karok terjesztettek fel erre a díjra. Tehát, én úgy éreztem, hogy az egyetemi vezetői tisztségnek szól a megtiszteltetés, a Kossuth-egyetem angol tanszéke korábbi vezetőjének, az intézmény bölcsészkari dékánjának, rektorának, illetve a Debreceni Egyetem rektorhelyettesének. (Kitüntetésre már korábban is felterjesztettek, ám akkor, mivel hivatalban voltam, kategorikusan elzárkóztam ettől.) Amikor azután a kezemben tartottam a Tisztikereszt-dokumentumot, láttam, hogy nagyobb súly-lyal szerepel a tudományos munkám az indoklásban, mint az egyetemvezetői. A két oldal ez esetben – úgy érzem – nem választható külön: a kitüntetés – az én szememben – minden komponenst magában foglal. Tisztában vagyok azzal, hogy munkatársaimnak is nagyon sokat köszönhetek, mert szinte kivétel nélkül sikerült velük közösen megvalósítanunk elgondolásainkat. Eredményként könyvelhetjük el például azt, hogy ma a Tudományegyetemi Karok szoros együttműködésben dolgoznak, önálló gazdasági egységként az integrált egyetemen belül, a korábbinál jobb érdekérvényesítő képességgel. Külön öröm, hogy olyan emberek vettek körül, akik méltányolták erőfeszítéseimet.

 A kívülálló számára a szerencse végig-

kísérte az életét abban az értelemben is, hogy ma már etalonnak számító amerikai írókkal találkozhatott személyesen, sőt, érdemi párbeszédet folytathatott velük, aminek írásos lenyomata a Világregény – regényvilág: Amerikai íróinterjúk című kötetben jelenhetett meg 1997-ben. Itt hatan – Walker Percy, Kurt Vonnegut, William Gaddis, E. L. Doctorow, Ronald Sukenick, Raymond Federman – szólalnak meg a legnagyobbak közül. Hogyan esett éppen rájuk a választása?

Műfordítói tevékenységemből adódóan számos művet behatóan is megismertem, és értelemszerűen egy-egy munkához szorosabban is kötődtem. Foglalkoztatni kezdett, hogy maguk a szerzők miként vélekednek, nyilatkoznak saját írásaikról, munkásságukról. Nem elhanyagolható az sem, hogy többekkel épp a műfordítások kapcsán is konzultáltam. Interjú természetesen nem minden esetben készült, ám volt olyan is, hogy két hosszabb eszmecserét is rögzíthettem. Walker Percyt például első alkalommal 1973-ban louisianai otthonában interjúvoltam meg; az említett kötet a második, pályaáttekintő és összegző 1986-os levélinterjút tartalmazza. Utóbbi jelentősége többek közt abban áll, hogy

 Folytatást, íróinterjú-füzért tervez? Sok mindent tervezek. Tény, hogy folytatása eleddig nem lett az említett kötetnek, ugyanis amikor 1989-ben hároméves amerikai vendégtanárságomból hazaérkeztem, gyakorlatilag másnap át kellett vennem az angol tanszék irányítását. Mondhatni „belesétáltam” a rendszerváltozást követő új helyzetbe, abba a szituációba, ahol éppen olyan emberre volt szükség, aki járatos az angolszász világ felsőoktatási rendszerében, menedzsmentjében, és választott szakterülete révén jó ismerője egy olyan nyelvnek és oktatási-kutatási kultúrának, amely a megelőző évtizedekhez képest most előtérbe került nálunk. Összesen tíz évet töltöttem el úgynevezett magasabb egyetemi vezetői beosztásban. Ma is van dolgom ezen a területen, ahogy az utóbbi tizenöt évben folyamatosan volt. Most rektori tanácsadóként dolgozom a külső kapcsolati ügyeken, emellett számos egyetemi, hazai és nemzetközi feladatot látok el, különféle bizottságok, konzorciumok, alapítványok tagjaként, elnökeként. Lelkesedésem töretlen, bár tény, hogy ilyen módon kevés idő jut a tudományos munkára, jóllehet a felsőoktatás-menedzsment mellett a konferencia-részvételt és a publikálást sem hanyagolom el, könyvsorozat sorozatszerkesztője vagyok, folyóirat főszerkesztője (más folyóiratok szerkesztőbizottsági tagja) és az Angol Amerikai Doktori Programot vezetem. Ami az interjúkat illeti, szisztematikus terveim nincsenek, lehetőségeim viszont igen (sőt, megbeszélt interjúm is, de egyelőre nem jutottam el a megvalósításig).

DISPUTA Tisztaszoba

gyakorlatilag én voltam az utolsó, aki halála előtt néhány évvel munkásságáról kérdezhettem egy terjedelmes, átfogó interjúban. A sors úgy hozta, hogy 1973-ban, azon a bizonyos májusi napon számos akadályt kellett elhárítanom ahhoz, hogy a beszélgetésre egyáltalán sor kerülhessen, de tudtam, hogy fontos eljutnom hozzá. Több órás késéssel érkeztem villájába, a Ponchartrain-tó északi partján fekvő kisvárosba, Covingtonba. Percy szívélyesen fogadott, annak ellenére, hogy társaságba voltak hivatalosak. Fél óra elteltével Mrs. Percy jelezte, hogy indulnának, ám a férj maradni akart és arra kérte Mrs. Percyt, telefonáljon, hogy késni fognak. Amikor ez a jelenet harmadszorra játszódott le, az író úgy döntött, lemondja a programot. Nekem pedig elmagyarázta, hogy olyan messziről jött, érdeklődő embert lát bennem, aki külső szemlélőként látja a „játékosok”, az akkori amerikai irodalmi színtér szereplőinek valamennyi lapját, vagyis olyan lényegi problémákra tapinthat rá, melyek „belülről” nem vagy csak nehezen érzékelhetők. A bizalmas légkör és az összhang megteremtődött az E. L. Doctorowval készült beszélgetés során is, ám – érdekes módon – az író utólag úgy döntött, hogy bizonyos részleteket mégsem szeretne írásban viszontlátni. Az Európa Könyvkiadó hívta meg őt 1985-ben Budapestre a Vöcsök-tó (Loon Lake) kiadása kapcsán, amikor a Fórum Szálló halljában találkozhattunk. Őszinte és mély megnyilatkozások sora lett a beszélgetés, és talán túl sok, nem feltétlenül a nyilvánosságnak szánt momentum tárult fel, ezért nem járult hozzá, hogy az interjú angolul is megjelenhessen. A magyar változatot is erősen meghúzta.

51

A csönd hangjai Nagy József Jel Színháza a Csokonai Színházban: Jelzésértékű Jel Fesztivál „Csinálom, ami jön ki belőlem folyamatosan. Állandó felkészülésről, állandó töltésről van szó. Állandóan folyik az adás ami föntről jön, és csak tükrözzük vagy átengedjük magunkon.[…]”

DISPUTA Lépcsők

Josef Nagj/Nagy József: Otthon lenni…

52

Az új színházi vezetőség nem érte be kevesebbel, Nagy József színházával nyitotta meg kapuit a Csányi–Vidnyánszky-páros által jegyzett első színházi évad. Ezzel a bátor tettel kezdték a munkát az „új színházban” – bátor, hiszen bármennyire is híres Nagy József Európa számos országában, illetve a nagyvilág legkülönbözőbb pontjain, Magyarországon – és Debrecenre ez talán fokozottan igaz – egyelőre szinte kizárólag a Trafó rétegközönsége ismeri nevét és munkáit. A szándék egyértelmű, hiszen mind a Jel fesztivál koncepciója, mind a használt terek atmoszférája új irányultságot mutat, melynek központi üzenete a nyitás eddig Debrecenben nem látott terek, hangulatok, színpadi technikák, színházak felé. Nagy József munkáját nagyra becsülik Európa-szerte – elsősorban Franciaországban: a szakma, a kritika és a közönség egyetért abban, hogy Nagy színháza, a Jel Színház valami olyat alkot, ami az állandó jelenlét és koncentráció energiájával képes folytonosan megújulni a színpadon. Az idén huszadik évfordulóját ünneplő színházi csoport abban a kitüntetésben részesült, hogy az ez évi (60.) Avignoni Fesztivál – amit a legfontosabb és legnagyobb színházi fesztiválként tartanak számon Európában – a Jel Színház munkájának bemutatására vállalkozott. A beszámolók szerint az Avignonban elsöprő sikert arató Jel Színház a díszelőadást szakadó esőben játszotta végig, és képes volt a viszontagságos időjárás ellenére székéhez láncolni a nézőközönséget. A debreceni Jel Fesztivál megnyitója – a raktárban, mely most Nagy József fotóinak kiállítóhelyéül szolgált – rögtön rámutatott a szándékra, mely a fesztivált létrehozta. A fesztivál egyes színhelyeit az oldalajtón – a raktár bejáratán – keresztül lehetett megközelíteni; innen jutottunk

el a kiállítóhelyiségbe, a színházi tér néző­ terére, a koncertek és filmvetítések helyszínéül szolgáló stúdiószínpadra. A fesztivál rendezői vállalták, hogy most egy új színház nyílik meg a közönség előtt, mely nem csak a hagyományos értelemben vett kőszínházi hagyományokra építő előadások esztétikája és szándékai alapján szerveződik, hanem a jelen színházát próbálja megteremteni, elhozni Debrecenbe. Merész vállalkozás ez, hiszen a mást, az újat gyakran elutasítják – rizikós tehát nyitányként olyasmivel kísérletezni, ami ismeretlen Debrecen közösségi tereiben. Mégis talán ez volt az egyetlen lehetőség ebben a helyzetben, hiszen egyértelműen jelölni kellett a színházról való gondolkodás lehetőségeinek sokszínűségét és az erre irányuló szándékot. Ezúttal egy olyan színházat hívtak meg Debrecenbe, amely az univerzális tartalmak megjelenítésére, a kimondhatatlan keresésére és megtestesítésére törekszik. Nagy József színháza ebben az egy hétben nem csupán a bemutatott két előadáson keresztül közelített a nézőkhöz, hiszen az előadásokat filmvetítések, koncertek, beszélgetések és kiállítás kísérte. A fesztivál minden eseménye a Nagy József-i világ megnyitására, bemutatására törekedett. A kísérőrendezvények kulcsfigurái mindannyian Nagy József vonzásában (is) alkotó művészek, akik Nagy különböző színpadi munkáiban közreműködtek, illetve ihlették az alkotási folyamatban. Mindannyian más-más aspektusból villantották meg Nagy József eddigi életpályájának egy-egy szakaszát, illetve az általa képviselt művészet lényegét, létjogosultságát. A fesztivál rendezvényein egy közösség képe kezdett kialakulni a nézők előtt, mely egy laza kapcsolatokból szerveződő hálóhoz hasonlítható leginkább. A háló csomópontjain nem kisebb személyiségek állnak, mint Szabados György, Szelevényi Ákos, Dresch Mihály, Tolnai Ottó – hogy csak azok nevét

A Jel Fesztiválon Nagy Józseftől két előadást láthattunk: a viszonylag friss Éden című produkciót és a repertoár-előadásnak tekinthető Woyzecket, mely utóbbit idestova tizenhárom éve játsszák folyamatosan. Az Éden jeleneteiben mintha egy archaikus világ bontakozna ki és mutatkozna meg pillanatról pillanatra. Olyan világ teremtődik itt meg, melyben a lét a puszta

élet alapfeltételeihez viszonyítja magát. A viszonyítási pontokat elsősorban a föld jelöli ki, mely a testen keresztül a legkülönfélébb formában teremt vonatkozási mezőket az emberi lét számára. Az előadás dimenziói nem kis léptékkel mérnek: a lét alapfeltételeinek felkutatására törekszenek – élet-halál kérdése ez. A fesztivál első napján játszott Éden igencsak megdöbbenti a közönséget. Nem nagyon láthattunk még ilyet Debrecenben. A hangzó teret Szelevényi Ákos zenéje tölti be, a szavakat minimálisra redukálták – ott, ahol megjelennek, a kántálás ősi ritmusával hatnak: ekkor is sokkal inkább hangzó szövegként a ritmus energiájának erejét, mintsem értelmüket terjesztik ki. Az előadás során mintha egy lassan meg-megmozduló, de egyre inkább gyorsuló forgatagba kerülnénk, ahol az erőmezők a testek és mozdulatok által megteremtett energiák hatására alakulnak ki. A hagyományos nézői magatartás – „Mit is jelent mindaz, amit látok?” – hamar csődöt mond, s fel kell ismernünk, hogy Nagy színháza egy másfajta befogadói attitűdre épít. Két lehetőségünk van ebben a térben: vagy megérteni akarunk és görcsösen ragaszkodunk a „nem értem”-hez, vagy elengedünk és át-/beengedjük a színpadon egyre sűrűsödő energiákat, megpróbálunk beleízlelni, esetleg megmerítkezni a térben kiömlő, a testek által teremtett atmoszférába. Az Éden élménye leginkább egy döbbenethez hasonlatos, amikor nem én egyedül küszködöm a fel-feltörő kön�nyeimmel. Nem kis falat ez egy hagyományos színházon felnőtt és iskolázott közönségnek, hiszen az előadás elsősorban az érzéki dimenziók felől közelít a szimbólumok és jelentésteremtés felé. A megköze-

DISPUTA Lépcsők

említsem, akik személyesen megjelentek a fesztivál különböző pillanataiban, hogy megmutassák: lehetséges kompromisszumok nélkül alkotni, létezni ebben a világban, akár Magyarországon is. Mindez – az elhangzott szavak, hangok, mozdulatok – nem kis töblettöltést kaptak azokban a napokban, melyek egyikén egy politikai botrány kezdett kibontakozni az országban. Nagy József színpadi produkcióiban ugyanis a kristálytiszta, önnön igazságát kereső és ahhoz minden körülmények között ragaszkodó lét lehetősége nyilatkozik meg a test nyelvére lefordítva. A táncszínházként számon tartott Jel Színház a hagyományos, illetve modern tánctechnikákon nevelkedett nézői elvárások horizontjából szemlélve sokkal inkább nevezhető mozdulatszínháznak, hiszen Nagy József koreográfiái a modern tánc elemei és módszerei – például a kontakt-tánc – mellett elsősorban európai és távol-keleti színházi technikákból és hagyományokból merítenek: többek között a különböző pantomimtechnikák, a butoh-tánc és a kabuki-, illetve a nō-színház látszik fontos gyökérnek és inspirációs forrásnak Nagy József színpadi nyelvében. Az ez évi Avignoni Fesztiválon bemutatott ASOBU című előadás – japánul „játék“ – éppen e heterogenitást, illetve e kulturális sokszínűség színházi megjeleníthetőségének lehetőségét firtatja és valósítja meg. „Játszunk a határokkal és a különböző kultúrákkal is, azokkal az átalakulásokkal, amelyek akkor történnek bennünk, amikor egyik országból a másikba, egyik állapotból a másikba megyünk át.” Az előadások azonban mintha mégis mindig ugyanoda vezetnének vissza, illetve mintha ugyanarról a tőről fakadnának: Magyarkanizsa világa sejlik fel mindenhol, Nagy József szülőhelye.

53

DISPUTA Lépcsők 54

lítés tehát merőben eltér az irodalmi színházon felnőtt nézők elvárásaitól és nézői szokásaitól. Az irodalmi színház ugyanis a szavakat általában minden más jelentéshordozó és atmoszférateremtő elem fölé emeli a színpadon, és így teremt esztétikai közeget. Ebben a közegben egyrészt jelentésekre és szimbólumokra összpontosítva közvetíti az elmondandót, másrészt pas�szív nézői viselkedésmódra nevelve szolgál (ki). Nagy József színháza egyiket sem teszi, hiszen az általa teremtett színpadi világ archaikus szimbólumokat használva ás mélyre, amint minden pillanatban új kifejezésmódokat keres. Ez az állandó alkotói keresés teremti meg a nézők számára az állandó rácsodálkozás lehetőségét. Intuitív nézői magatartásra sarkallva kényszeríti ugyanis nézőit olyan kérdések megközelítésére, melyeket feltenni félünk és melyek a színpadon sem mondatnak ki. Nem mond Nagy József semmit, hanem inkább rámutat – mutat a testtel, a testek mozgásával, a zenével és a mindezeket szorosan egybefűző színpadi ritmikával. Nagy József színháza leginkább egy mutatóujjhoz hasonlatos tehát, amely mély létsíkokat feszeget – nemszeretem helyekre nyúlkál. A Woyzeck színpadi nyelvében, megfogalmazásában, kiindulópontjában alapvetően eltér az Édentől, intenciója és hatása azonban mégis hasonlatosnak tűnik. A német drámairodalom egyik fontos, Magyarországon is sokat játszott drámatöredéke ugyanis, a test nyelvére lefordítva olyan sűrű atmoszférát hoz létre a színházi térben, ami szellemileg, lelkileg és fizikailag (is) próbára teszi nézőit. A nagyszínház színpadára bezsúfolt színházi tér szorosan egymás mellett helyezi el a színpadot és a nézőteret. Nem csupán a nézőtér telik meg zsúfolásig – még a földön is nagyon sokan ülnek –, hanem az egész színházi tér. A nézők szó szerint még az állványról is csüngtek – a bennfentesek felmásztak a lámpákat tartó oszlopokra, minden talpalatnyi helyen nézők álltak vagy ültek. Ez a nézőtéri zsúfoltság adekvát válasz a színpad nyomorúságára. A bezártság és kiszabadulni nem tudás – mint a dráma, illetve az előadás központi témája – itt érzékletesen fordul át nézői tapasztalássá. Testi tapasztalássá válik ugyanis mindaz, ami a

színházi térben zajlik: fuldoklunk, ki szeretnénk menni, mert nem kapunk levegőt, mert túl sokan vannak, mert nem látunk rendesen…, de nem tudunk. Itt ragadtunk, néznünk kell, és ez a kényszer nem csupán a nézőtér adottságaiból ered, hanem a színpadi hatás kényszerítő erejéből is. Nézzük, mert nem tehetünk másként. Az előadás ismét elsősorban a test játéka: a szemünkhöz és nem a fülünkhöz beszél, amint a test mozgása a térben, a gesztusok és a mimika az előadás elsődleges szervezőelemei. Nehéz dolguk van mindazoknak, akik ismerik az irodalmi művet, mert az előadással kapcsolatos elvárásaik minden bizon�nyal nem teljesülnek. Az első reakció, amit hallottam, az előadás után: „Nem lenne ez rossz előadás, ha nem a Woyzeck akarna lenni.“ A dráma figurái összemosódnak, a várt dialógusok nem hangzanak el, a testi megjelenítés sűrítő jellege érzéki teret hoz létre, a jelentéshordozó tér ebben gyökerezik. Mindez egy irodalmi műveltségű, intellektuális tartalmakat kereső közönség számára katasztrófa. A frusztráció azonban egyre inkább lazulni látszik a napok teltével. A csütörtöki előadás végén már hos�szan tartó tomboló taps, dübörgés – egyértelmű jelei annak, hogy most nem csupán a jól megszokott, udvarias vastaps illeti meg a színpadon meghajlókat. Még Woyzeck is majd elmosolyodik a tetszésnyilvánítás kitörésén, jóllehet az utolsó pillanatig megőrzi szerepét. Nagy József – miközben barátairól, mestereiről beszél egyik önvallomásában – Dusi borbélyt emlegeti, aki egyike Magyarkanizsa emblematikus alakjainak, és aki jelentős hatással volt Nagy József életére és művészetére. „Meg is hívtam, amikor Kanizsán játszottuk a Woyzecket, és az egyik legszebb vélemény a darabról, amit valaha is hallottam, az ő szájából hangzott el. Azt mondta: »Jóska fiam, te úgy borotválsz, hogy szinte egy milliméterrel a bőr alatt«”. Jel Fesztivál. Csokonai Színház 2006. szeptember 18–22. Molnár Klára

Zúg a Volga Szőcs Géza Libertéje nem megszokott drá- vezetéssel. Karakteres, történelmileg mégmai mű. Versek, drámai és történelmi uta- sem teljesen hű figura, akinek a drámaiság lások, idézetek teremtik meg a színpadi megteremtésében igen fontos szerep jut – előadás alapját – nem kronologikus for- hiszen ellenpontként sem Nagy Imre (Horradalmi drámáról van szó tehát, mely az váth Lajos Ottó), sem Maléter Pál figurája egyetlen ’56-os igazságot keresi. Benyomá- (Csíkos Sándor) nincs jól megoldva, csak az saim az előadásról igen ellentmondásosak. iskolai színjátszásokból megszokott „vértaEgyszerre szeretném ajánlani, ugyanakkor núhalált halt hősünk” sztereotípiája marad kritikával is illetni a Vidnyánszky Attila mindkét alakból. rendezésében színre vitt Libertét. Az előAz eltérő nézőpontokat a színpadi tér adást röviden két szóval tudnám jellemez- megbontásával vagy különböző, visszatérő ni: többszólamúság és plakativitás. kellékekkel jeleníti meg Vidnyánszky. Hol Vidnyánszky Attila ellentmondásos ’56- a kicsi forgószínpadra helyez egy eseményt, os forradalmunkat több szólam segítségé- hol egy kocsmai asztaltársaságot emel ki a vel jeleníti meg a színpadon. Ez több né- rivaldafény, hol emeletes ágyakhoz hasonzőpontot is lehetővé tesz, s ez számomra lító ácsszerkezetre ülteti a színészeket. Egy az előadás egyik fontos pozitívuma. Ahhoz vak orosz katona a nézők között bukkan a fiatal generációhoz tartozom, amelyik a fel újra és újra, előre szegezett fegyverével kavargó ’56-os énképek, a feldolgozatlan és – ami szavak nélküli, sokjelentéses megolmegemésztetlen történelem következtében dás. Az előadás különben is akkor erős, ha egy erdőben tévelyeg. Magam is inkább azt a színészek nem beszélnek, nem játszanak gondolom, hogy nincs „egy ötvenhat”, egy jeleneteket. A realista színjátszásra épíkanonizáltan ünnepelhető hősi cselekmény, tett dialógusok, illetve csoportos jelenetek, csak sok egyéni „ötvenhat” van. Jelen- szavalókórusok néha a már feledés homáleg. Külső szemlélő vagyok tehát, és talán lyába vesző november hetedikei ünnepséVidnyánszky Attila is az, ezért próbálja a gek „zamatát” idézik meg számomra. forradalom első tizenkét napját az összes Szerencsére a legmélyebb pontokat lehetséges történelmi szereplő nézőpont- mindig lenyűgöző, hátborzongatóan szép, jából megmutatni, s nyilván ezért választ- látványra, mozgásra és zenére építő részek ja az angol lány perspektíváját, aki majdan követik, melyek valóban felejthetetlenek. angol diáktársai között rendezi előadássá Az előadás félidei záróképe a magyar zászaz általa megélt történelmet. (A kerettörté- ló alkotta paraván takarásában előadott netre csak a SzínLapból, a színház folyóira- lovas bábjáték, mely során az orosz Pável tából és a prospektusból jöttem rá, az elő- és az angol lány történetébe szőtt orosz adás még csak nem is sejteti azt.) cári hadnagy „meséje” bontakozik ki, aki A rendező a többszólamúság megte- az 1848-as forradalom és szabadságharc remtése közepette kénytelen az egyéni alatt áll át az orosz agresszor oldaláról a történetek felől a sablonos csoportos történetek felé haladni. Mint egy háromdimenziós hősi szobrot alkotja meg Nagy Imre alakját – nem az embert, hanem a dísztalapzatra állított, hősi halált halt magyar miniszterelnököt jeleníti meg. Ellenpontja, Kádár János (Eperjes Károly) jobban sikerült figura, hiszen mint a kispolgári életvitel és a „krumplileves legyen krumplileves” típusú szólamok hiteles megtestesítője jelenik meg, aki azonban mégiscsak lepaktál a szovjet Csíkos Sándor, Horváth Lajos Ottó, Eperjes Károly

DISPUTA Lépcsők

Szőcs Géza: Liberté

55

DISPUTA Lépcsők

magyarokéra, szerelmét követve (ha jól értettem). A háttérfüggönyöktől és takarásoktól megszabadított óriási színpadi térbe hátrál és olvad bele a lovon ülő Pável (illetve az orosz hadnagy) és Susan (illetve szeretője) ölelése, pravoszláv többszólamú ének kíséretében, a háttérben megnyíló óriási ágyú árnyékában. Egyszerre csendes, gyönyörű és fájdalmas a jelenet, és egyszerre csendíti meg ’56 szólamait: emberi érzelmeket, politikát, megszállót, eltiportat és mindezek külső szemlélőjét. A nagyon erős absztrakt, olykor szürreális víziókat (pl. a Lenin- és Sztálin-fejek tánca, vagy a szalonnázó Kádár nyakába akasztott óriási vörös csillag) töri meg egy-egy realista-pszichologizáló csoportos jelenet vagy dialógus, melyek az előbbiekhez képest kiugróan iskolás stílusban próbálnak ábrázolni egy-egy nézőpontot. Ezzel oda a többszólamúság, mely így szájbarágós közhellyé alakul át, s ezáltal fölerősödik az előadás plakatív jellege. A díszlettervező (Alekszandr Belozub) igyekszik az előadás környezetét semlegesen tartani. Kerüli a közvetlen történelmi utalásokat, olyan teret teremt, ahol lehetővé válik a különböző perspektívák párhuzamos vagy egyenkénti megjelenítése. Ugyanez a jelmezekről már nem mondható el, azokat egyenesen historizálónak nevezném, hiszen a magyar forradalmárokat dokumentum- és játékfilmekből megszokott lódenkabátba, micisapkába, az orosz katonákat hosszúkabátba és tányérsapkába öltöztetik. A történelmi hűség alól csak Nagy Imréék viselete kivétel, akiket ráadásul a második félidőben, föláldoztatásukkor tiszta fehér gavallérnak öltöztet Nagy Viktória, a jelmeztervező. Ez számomra ismét felesleges vastag aláhúzása hősi mivoltuknak. Hasonlóan ellentmondásosra sikerült a mozgás (koreográfus: Horváth Csaba). Az állóképszerű jelenetek rövid mozdulatsorai még jól kiegészítik, olykor hangsúlyozzák a látvány és zeneiség által megteremtett

56

absztrakciót. Ugyanakkor a csoportos vagy hosszabb táncjelenetek betétként hatnak. Határozottan jól indul a forradalom leverését szimbolizáló, koporsóból ki-be táncoló alakok jelenete, de aztán hosszúvá, ismétlődővé válik. Nem a szerves színpadi, színházi szöveg megalkotásának (egyik) fontos eleme lesz, hanem önálló, elnyújtott produkció – és ez sajnos nem egyszer előforduló hiba. Az előadás során Vidnyánszky nagyon vékony kötélen egyensúlyoz. A sokfajta szemszög közül igyekszik egyiket sem túlhangsúlyozni, s ebből következik az előadás szétáradó folyamszerűsége. A sokféleség sok időt és nagy teret igényel. A második félidőben, a szovjet hadsereg megjelenésével és a tankok bejövetelével azonban mármár elbillen a mérleg serpenyője a szegény kaukázusi sorkatonák oldalára. (Mellesleg a katonák – Csehov Három nővéréből ismert – Moszkvába kívánkozása tovább erősíti az előadás „Volga-szerűségét”.) Ezt ellensúlyozza, véleményem szerint, a darab végkicsengése a fehér háttérfüggöny előtt (a „mégis megvan a nyelv, mégis megvan az ország” musical betétdal alatt) a parasztok vérével telített hordón átmenő szovjet tank, mely szintén túlcsordul a vetítővásznon, és forradalmi optimizmussal élteti a magyar létet. Szlávos hömpölygése ellenére mégis fontosnak tartom a Libertét. Egyrészt azért, mert a Csokonai Színház új csapata lemond a kész konzervről, és érezhetően azt szeretné, ha vele együtt gondolkodna a néző 1956-ról. Másrészt azért, mert vitára sarkall. Legalábbis engem. S az idei szezon forradalmi és Bartók-dömpingjében ez csak nagyon kevés színházi eseményről mondható el. (Szőcs Géza: Liberté. Debreceni Csokonai Színház, rendezte: Vidnyánszky Attila, 2006. november 27.) Lelkes Zsófia

Három a strázsa Konvencionális belépő. Leeresztett vasfüggöny előtt-alatt hangol a zenekar, közben ütemesen gyülekezik a publikum. Középiskolás-forma ifjak csoportokban, magánbérletesek családostul vagy párban. Soha szerencsésebb rétegződést! Elhalványodik a nézőtéri világítás, fénykör vetül a zene-

kari mellvéd közepére, s amint az elvárható, a karmester feje egyszer csak felmerül. Illedelmes taps. Bartal László a dirigens, már az a mozdulata is szabatos, amellyel a közönség köszöntésére, talpra vezényli a muzsikusokat. Wolfgang Amadeus Mozart Singspielje (dalmű, daljáték), a Szöktetés a

A zenében, a 18. század második felére a monumentális formák, a barokk építkező erő és motivikus szövőkészség csodái, a heroikus pátosz hirdetőigéi kihunytak, de ott voltak helyettük a mozgékonyabb, a kisszerűbb, az idillikusabb, a kísérletezésre alkalmasabb műfajok – ezekre terelődött a figyelem. Az opera árama 1700-on túl két nagy ágazatra szakadt: a klasszicizáló barokk keretekhez ragaszkodó nagyoperával, az opera seriával szembekerült a népi hagyományokból fakadt realisztikus vígopera, az opera buffa, az opéra comique, a Singspiel, a daljáték. Részben piaci rögtönzésekből, részben a nagyopera szórakoztató közjátékaiból és szórványos 17. századi kísérletekből (Sacrati, Melani, Abbatini) nőtt ki az új műfaj, s 1730–1740 óta már egyaránt akadnak angol, francia, német és olasz képviselői, jellegzetesen más-más megoldással. Mozart operaművészete inkább az opera buffa környezetében gyökerezik, de igen hamar megteszi az utat a teljesebb összefoglalásig, melyben az operairodalom eredményei végső tisztaságukban tükröződnek. Ő az egyetlen, aki a tiszta zeneforma és a

mély emberábrázolás, a dráma és a dallam egységét páratlan összecsendülésben váltja valóra (Szöktetés a szerájból, Figaró házassága, Don Juan, Varázsfuvola); a Szöktetés közelebb áll a piaci rögtönzések esetleges szférájához, mint a nagy zenedrámák mélyvilágához. Ebben a meggyőződésben nyúlt a darabhoz a vendégrendező, Tim Carroll is. Báboperát lát Debrecenben a nagyérdemű. A rendezői ihlet érkezhetett a közelmúltból, közeli tájékról. A Mozart születésének 250. évfordulója alkalmából világszerte zajló rendezvénysorozat részeként, Szlovákiában is láthatta a közönség a szerző legismertebb operája, a Don Giovanni bábszínházi változatát. A gyermekek és felnőttek számára egyaránt élvezetes, rendhagyó előadást a prágai Nemzeti Marionett Színház 1991-ben mutatta be, és azóta bejárta vele az egész világot. A bábopera sikeresen ötvözi a mozarti zene zsenialitását, a magas szintű cseh bábművészetet és a tipikus cseh humort. Az időben távolabbi ihlet, furcsa módon hazai: az első bábszínház, amely Magyarország területén aratta nemzetközi sikereit, a művészi bábjáték egyik korai fényes példája: az eszterházi vigasságok marionett-előadásai. Haydn 28 évesen, 1761-ben került Esterházy Pál Antal herceg kismartoni zenekarának élére. Amikor egy esztendő múlva a herceg meghalt, fivére, Miklós vette át a hatalmas vagyont, és lett gazdája-mecénása a zeneszerzőnek, az operának és a bábszínháznak. A dúsgazdag főúr rendszeres opera-előadásokat tartatott az Eszterházy-kastélyban, állandó operatársulattal. A káprázatosan felszerelt operaszínház mellett marionett-színpada is volt, melynek olasz díszlettervező-festője egy bizonyos Travaglia mester, ezermestere, húsz éven át „szcenikusa” pedig egy Pauersbach nevű tollforgató dramaturg. A korabeli krónikás így számol be a látottakról: „Annakutána van az úgynevezett Marionetten Theater a’ kertben, melynek épülete, valamint költséges vala, úgy jeles, és gyönyörű is, A’ benne lévő ékesítések és rajzok, oly mesterséggel intéztettek Paversbach feltalálója által, hogy hirtelenséggel harminchatszor változtathatok, s’ jelesebb és tökéletesebb is vala, mint Parisban a’ híres Nikolaié. A játékdaraboknak által változásait többnyire maga Paversbach szerzette, a muzsikát hozzá pedig Hajden alkalmaztatta: A nézőknek helye egy kellemetes üreg Alkotmányt mutat, melyben A víz ugrások azonnal elkezdődtek, mihelyt az Uraságok jelen valának.” Mária Teréziára

DISPUTA Lépcsők

szerájból a későbbiekben sem fog majd ki a képességein. Magába szippantja a vasfüggönyt a zsinórpadlás. Mögötte térkép a táj. Illően az egzotikus darabcímhez, Európán kívüli Óperenciát látunk, rajta lénia mentén hajszálvékonyan meghúzogatott tengerhajózási útvonalakkal. A sólyom- vagy sasszemű nézőknek percnyi kétségük sem lehet afelől, hogy a láthatáron vitorlás felbukkanása várható. Az esemény bekövetkezik, s a túloldalról mágnessel mozgatott lélekvesztő – alkalmazkodva a képzeletbeli időjárás viszontagságaihoz és a magnetikus térerőingadozáshoz – végighánykódja a nyitányt. Cselekmény következik. A 16. századba visszamenően, a török birodalomban járunk, közelebbről Szelim pasa udvarában. Hessegetve magától a házasságot követelő pasát, a palotában múlatja rabéletét egy tüneményes ifjú hölgy, Konstanza. Szabadítására ringott el idáig, s vetődött partra jó helyen Belmonte, a nagyszerelmű ifjú nemes. Szöktetés tárgyában. A plánum kivitelezése elé azonban akadály tornyosul: Ozmin, a kérlelhetetlen, a minden szitán átlátó palotaőr. A jó ügy szolgálatában fondorkodó szolga (Pedrillo), s az úrnőjével fogságba esett komorna (Blonde) együttes sete-sutasága következtében mind lelepleződnek. Várják a szörnyű halált, ám a pasa – hirtelen felindulásból – általános kegyelmet gyakorol. Diadalmas vitorlabontás.

57

olyan nagy hatással volt a Philemon és Baucis előadása, hogy amikor újabb nagyszabású bábopera bemutatójáról értesült, magához rendelte a társulatot. Kis színházat emeltek az egyetlen előadásnak Schönbrunnban, és itt adták elő 1777. július 8-án Haydn legújabb báboperáját, a Didót. A kivételesen termékeny zenei géniusz ugyanez évben még egy művet írt a marionettszínháznak: a Genovévát. A híradások ezúttal is a díszletek szépségéről és a bravúros változásokról szólnak: lakomára felékesített kastélybelső, képcsarnok, pokol, kivilágított városkép tűnik fel a néző szeme előtt. Tim Carroll fantáziája az elődöket idézi. Nyári Zoltán (Belmonte) szmokingban, csokornyakkendővel száll partra, önmaga életnagyságú bábját tolva maga előtt. Úgy indul az előadás, mintha koncertfeldolgozást várhatnánk, ám nem maradunk meg sokáig e balsejtelemben. Fokozatosan és szisztematikus rendben mozgásba lendül a színpadi világ. Megjelennek az énekesek marionett-alteregói, feltűnnek az alteregókat mozgató prózaszínészek alteregómaszkban, sőt Nyári, Balczó Péter (Pedrillo) és Bretz Gábor (Ozmin) verekedő-tercettjében farostlemezből kivágott egészalakos karikatúrák pörögnek a levegőben. A palotai őrséget a kórustagok homlokára tűzött cédulán három-három strázsapiktogram sokszorozza meg. Mintha számháborúban volnánk, míg máskor tömegtüntetésen, ha a tengerhullámokat transzparenseken cipelik. A cselekményt színes diafilmvetítés kommentálja, a képzeletet animációs videoklipek jelenítik meg képregényes keretben. Hangsúlyt kapnak a prózai elemek is. Jámbor József (Szelim Basa), Kiss Gergely

Máté (Pedrillo), Vranyecz Artúr (Ozmin) és Szűcs Kata (Konstanza) alakítása – rögtönzőképesség, játékosság – maradt számomra emlékezetes. Mozart művei az élete kifejezésére szolgáltak. Ehhez Carroll bizonyos dadaista attitűddel viszonyult. „A dadaista a világ legfelszabadultabb individuuma. Ideológus az, aki belepottyan a svindlibe, melyet saját intellektusa készít számára, hogy egy idea, tehát valami pillanat alatt befogadott ténynek a szimbóluma abszolút valóság. Egy csomó fogalomgyűjteménnyel épp úgy játszhatunk, mint dominókockákkal. Ideológus az is, aki ’szabadságot’, ’relativitást’, a belátással együtt, hogy a dolgok kontúrja eltolódik és nem állandó, holmi ’szilárd világszemléletté’ kovácsol; mint ahogy a nihilisták majdnem mindig a leghallatlanabb és legkorlátozottabb dogmatikusok. Dada mindettől távol esik. Harcol például a kultúrideológia ellen, melyet a legnagyobb és leginfámisabb hazugságnak tart – tisztán mozgási kedvből, ha éppen kell, kegyetlenségből, talán kokettériából.” [Richard Huelsenbeck (Berlin). Megjelent a Ma – Aktivista folyóirat VII. évfolyamának 4. számában (1922)] Debrecenben, a Szöktetés a szerájból semmilyen éllel, semmilyen eszmei mondanivalóval nem operál: újdadaista lakkfürdőbe merített, élvezetes késő rokokó bábopera – a soros összművészetiségi trend talaján. (Wolfgang Amadeus Mozart: Szöktetés a szerájból. Csokonai Színház, rendezte: Tim Carroll, 2006. november 17.) Balogh Tibor

Mesebeszéd DISPUTA Lépcsők

avagy Vitéz Kukoricza János a porondon

58

A Vojtina Bábszínház előterébe lépve varázslatos élmény fogadja a látogatót. Innen is, onnan is bohókás bábuarc vagy esetlenül fintorgó ábrázat néz rá, egyik sarokból fura alakú sapkacsúcs kandikál ki, a másikból ágas-bogas szarvascsoda. És persze mindenütt tükrök, képek, tükörképek. Talán nem véletlen, hiszen az idei év róluk is szól, a 30 éves bábtársulat múltjáról, jelenéről, jövőjéről, ahogyan ők látnak-láttatnak, s ahogyan őket látják… Az érdek-

lődőknek, téblábolóknak szól a Bábosházi Figyelő, amely Láposi Terka figyelmes „lélekvezetésével” egyszerre több világ- és valóságszinten segít eligazodni. Néhány lépés után előbukkan az önmegjelenítés poétikus csodája: az újonnan kiegészült művészfal. A bábosok és bábjaik/szerepeik létszerű egységét felvillantó portrék a rájuk montírozott illékony, ornamentikus keret(ezés)től válnak mesésen hitelessé és többértelművé.

Csupa látnivaló. Látványszínház? Ha Rumi Lászlót kérdeznénk, aligha ellenezné. A nézőtérre még beljebb merészkedve ös�szetett és sokszínű látványképpel találja magát szemben a nagyérdemű. (Persze, a szembenállás csak látszólagos.) A 2006-os évad legnépszerűbb darabjában, a Vitéz Kukoricza János históriájában a színpadbeállítást hatalmas vetítővászon fedi a kíváncsiskodó, kukucskáló szemek elől. A mindenféle újságkivágást, évszázados hirdetést elegyítő ponyva mindenesetre békés szemlélődést ígér, a veszélytelen szemügyrevétel illúzióját kelti a (még-alig)nézőben. S valami sanda gyanút is: hogy kerül a János Vitéz a századelős hírlap- és ponyvairodalom társaságába, ráadásul két

dimenzióba, mint olvas(hat)atlan köztéri látványosság? Még mielőtt felocsúdhatnánk, máris belekerülünk egy tényleges vásári forgatagba, ami az idősebb nézőgenerációban talán a Zsurzs Éva rendezte A helység kalapácsa című tévéjáték elévülhetetlen nyitójelenetének reminiszcenciáit idézheti. Tüstént feltűnik a harsány vásári kikiáltó (Me­gyeri Béla), akiről patchworkszerű maskarája azonnal elárulja, hogy nemcsak bohóc és tréfa-, de játékmester is: tarkabarka, folyton átalakuló személye tartja össze az összetoldozott történetet. Varázsköpönyege egyszerre fércmunka és királyi palást (sőt, olykor, griffmadár ülte gránitszikla), csoda-e, ha belőle bújnak elő a bábfigurák. Csakhamar felvonul az egész slepp: az álmatag, de jó szándékú Lótifuti (Fekete Dávid), a tüzes szemű Muskétás Mari (Pallai Mara), meg a közéjük furakodó, csipkelődő, lepcsesszájú zsibárus Böske (Papp Melinda – akit már intonációtechnikája predesztinál a mostoha- és intrikusszerepre). Az enyhén (nép)nemzetiesített commedia dell’arte-kompániát ezúttal nem az utcai verklis, hanem a körhintás legény (Hintás Jimmy, alias Balogh András) egészíti ki, az ő miniszínpada hozza forgásba az események nagy játékmasinériáját… A darab elején található mozgalmas enumeráció megannyi szellemes térkonstrukciót is bevezet: mindenki magával hozza, cipeli, gördíti, vonszolja saját kelléktárát, legyen az guruló vásároskocsi, háton hordozható paraván/kulissza (a vándorszínészek örök létmetaforája) vagy kacifántosan nyitható-csukható céllövölde, benne a forgandó szerencse (számtalan alakváltoztatás során is azonos) korongjával. Az ötletes, virtuóz térdramaturgia ezeket az elemeket folyvást átalakuló, komplex térstruktúrává szcenírozza. Így a céllövöldés bódéból hol narrátori kakasüllő lesz, hol ostromlott török sereg, megelevenedő táblakép vagy éppen bárány(felhő)s, idilli pa-

Dramaturg: Hatházi András, Joó Katalin • Rendező: Rumi László • Zeneszerző: Ágoston Béla • Bábtervező: Grosschmid Erik • Díszlettervező: Grosschmid Erik • Játszók: Balogh András, Fekete Dávid, Megyeri Béla, Pallai Mara, Papp Melinda, Reschofsky György • Fénytechnikus: Bartha Zoltán • Hangtechnikus: Papp László • Bábkészítő: Bérczi Katalin, Fuchs Mária, Kiss Antalné, Kocsis Attila, Molnár Csaba, Nádasiné Szegedi Éva • Díszletkészítő: Bérczi Katalin, Fuchs Mária, Kiss Antalné, Kocsis Attila, Molnár Csaba, Nádasiné Szegedi Éva

DISPUTA Lépcsők

Az (ön)reflexió vágyát tükrözte már az a szeptemberben megnyílt fotókiállítás is, ahol Horváth Kati, a Napló sajtófotósa kalauzolta végig a bámészkodókat (képletesen szólva) a színre vitt kulisszatitkokon. A visszatekintés itt az emlékezés telített pillanatnyiságát, a bemozdulásokat tette maradandóvá – egy időre. (A művészfalon persze azóta is ott az ő keze nyoma.) Október 27. után Giovannini Kornélnak, a Vojtina (szellemi) atyamesterének tárlata várta azokat, akiket kíváncsivá tett az ars poetica (ugyan honnan kölcsönözhette volna a vallomástevő, ha nem egy marionettjátékból?): „Rajzod, szobrod, képed, | Jót is éljen, szépet: | Igent mondjon emberlétre. | Csoda-öröm adás, | Derű, erő, áldás, | S bátorítás reménységre | Anyagod is adjon, | Kezed szülni hagyjon, | Harmadszor meg: benne légy te!” És valóban: mi más lehetett volna a megismerés, a képzelet és a káprázat harmadik próbája, mint egy, a mesterség legmélyebb bugyrait kifordító bábszemle? Hogy december eleje óta a kiállítótérben csakugyan életre kelt a báboskodás ezer csínja bínja, „eleven” alakot ölt(ött) a technikai bábáskodás minden fortélya, nem kell bizonygatni… Aki nem hiszi, járjon utána!

59

DISPUTA Lépcsők 60

takpart, ahol szivárványos habokat vet – a vetítőgép. Az iménti bazároskocsi sem rest (színt/) funkciót váltani: most botcsinálta francia udvar, de csakhamar gályaként hánykolódik a képzeletbeli hullámokon. Az invenciózusság, a színpadi lelemények kifogyhatatlan kincsestára legalább annyira vall a leleményes színészekre, mint a darab a rendező-megálmodójára. A téri adottságokat maximálisan kihasználó Rumi László és játékosai a perspektívasokszorozást a bábtechnikák váltogatásával is fokozzák. A közönség igencsak kapkodhatja a fejét, ha lépést akar tartani a hol emberbőrbe bújt, hol hüvelyknyi Jancsival. A főhős ráadásul még tréfás kergetőzésbe is kezd saját báb-alteregójával, persze gondosan ügyelve arra, hogy a díszletek réseiből egyszerre csak egyikük ábrázata forduljon a leskelődő publikum felé (legyen az a nézőtéren vagy egyenesen a színpadon). Bármennyire bravúros azonban a megjelenítés(ek) sokfélesége, a mármár snittszerű átkapcsolások nem mindig tűnnek indokoltnak; néha félő, hogy az elbeszélésszintekkel való látványdramaturgiai játék az átláthatóság rovására megy. Pedig nem oktalan ötlet bevezetni az iskolás aprónépet a mesemondás különböző formációiba. Ebben áll a nyelvelő és nyelvet öltő alakoskodók bűvereje: amilyen ellenállhatatlanul rántanak bele a(z egyik) történetbe, olyan lendülettel bucskáztatnak ki belőle (és át egy másikba) a következő fordulónál. Mindenképpen az előadás javára írható az elbeszéléssíkok látványos (azaz látványszerű) egymásra vetítése, a vizuális metaforizáció. Az utóbbinak külön érdeme, hogy nemcsak a sokhelyszínes szüzsét képes beszorítani a színpadi realitás/vizualitás szűkös határai közé, hanem megteremt egy állandóan változó keretrendszert is, melynek révén az értelmezhetőség feltételei minduntalan elmozdulnak, kibillennek. Ebben működnek közre a díszletek már emlegetett pálfordulásai, a mesélésformák csereberéje (históriás ének, áltörté-

nelmi elbeszélés, anekdotafüzér, népballada, vásári „kikiáltás” stb.), a jelmezviselés transzfigurációi (mondjuk, a Böske-konfekció rózsaszín selyemócskasága affektált, habos-babos francia toaletté) és a hozzájuk kötődő kinezika, de számos más kompozíciós elemet is idesorolhatnánk. Mindenekelőtt azonban a sok médiumot (meg)mozgató keretezési fogások (framing), vagy ha tetszik, kizökkentési technikák bőséges választéka (nem véletlenül botlunk útonútfélen „üres” képkeretekbe). A formanyelv változatossága nem reked meg a sokoldalú technikai fölény pusztán öncélú fitogtatásánál: mintegy „megfiatalítja” az unalomig ismert(?) János Vitézt, a katartikus-ironikus befogadhatóság újabb és újabb változatait vetve fel. (Ezért nem árt, ha a nézőtéri gyerekek már tényleg előzetesen ismerik a történetet, különben félő, hogy néhol elvesztik a narratív fonalat, vagy éppenséggel belegabalyodnak a hol-is-járunk és a kikicsoda többszintű játékába…) Hogy a kevert műfajú előadás egyaránt szól kicsiknek és nagyoknak, arról már a kesztyűs báboktól a maszkos játékig terjedő alakoskodás léptékváltásai is meggyőzhettek. Talán még beszédesebb/árulkodóbb az a sajátos idézet- és montázstechnika, amely a Vitéz Kukoricza János előadását ös�szeszövi. Kezdjük mindjárt az elején: „Debreceni sokadalom! | Nézz e képre, halld meg dalom…” Valószínűleg Arany énekes históriájának (A kép-mutogató) ismert sorai adhatták az ötletet ahhoz, hogy a „história”-ként aposztrofált történetet itt egy „valódi kép-mutogató”, a hivatásos fotográfus Herr Alexander Petrovics Rezső ve(ze)sse fel. (Arra bizonyára mindenki emlékszik, hogy a Petőfi név eredetileg Petrovics volt, azt talán kevesebben tudják, hogy a nevet ezúttal Reschofsky György viseli.) Tőle értesülünk arról, hogy az eseményekről „páratlan fotográfiák” maradtak fenn (kivevén persze a haramiajelenetet, ahol a dokumentumképeket elemésztette a tűz… Hm, vagy csak szóbeszéd?). „Fotográfiák? Mesebeszéd!” – ad hangot a publikum hitetlen-

Bár a stilizált látványelemekről már sok szó esett, így sem könnyű elhinni, hogy a koreográfia, a különféle médiumokat s együtteseiket mozgató reprezentációs stratégiák és nem utolsósorban a zenei textúra az értelmezéseknek milyen páratlan kollekcióját képes előállítani. Nemzeti hagyományokból és kulturális klisékből parádés seregszemlét kínál például az a jelenetsor, ahol a juhászbojtár Jancsi törökverő János Vitézzé válik. A vitézséget (vagy inkább a magyarkodást) karikírozó dallamkincs főleg népszerű toborzó nótákból és (már-már az operett határát súroló) cifra huszárosból keveredik ki. Ezzel párosul a végletekig eltúlzott egyen-ügetés néhány vásári hintalovacska hátán. Az Arany János-i „Lóra!” vezényszó itt csiricsáré, nagybajuszú, huszárcsákós mézeskalács vitézeket vezérel ádáz handabandára. (Felnőtt fejjel lehetetlen nem odasandítani a szabadságharc utáni honvédromantika, az érzelgős századelős népszínmű-irodalom vagy a búcsús sokadalmak napjainkban is kedvelt magyarságreprezentációira.) Bár, miért ne festhetne így a magyar huszár francia szemmel (kérdés persze, hogy melyik korszakban)? Csakhogy a majmolt plénum, a galantériával felcicomázott francia udvar is pórul jár. Az affektáló (pompa)királyt groteszkké teszi, hogy maszkja előre, teste viszont hátra tekint, így tipeg be a kellékeskocsi felvont függönyei közé. (Már megint a társadalmi szerep, a kifordított színpadiasság bosszantó kis nüanszai...) Leányának hófehér keze, noha felér egy királysággal, fából vagyon, innen a marionettszerű mozdulatok. (A meghos�szabbított végtagok mesterkélt kecsessége a francia mozgásetikettnek, a balett kinezikájának egészen précieux allúziója.) Nem csoda, ha Jancsi inkább „hús-vér” Iluskáját igyekszik emlékezetébe hozni… Egy-két eltévedt célba-lövedék, bocsánat, ágyúgolyó a hordóhasú török hordán is elveri a port. A basa kettéhasított alakja (akusztikailag és vizuálisan egyaránt) a bestiálisan hörgő-rikoltó, emberfaló harcos és a szűztipró, potrohos keleti kéjúr évszázados retorikai sablonjaiból áll össze, míg Vitézünk kettőt nem csinál belőle. Ahol a mediális-motivikus utalásrendszer nem a(z ön-)paródiát szolgálja, ott történetalakító dramaturgiai szerepet nyerhet. Így a szerelmi szálat környező bartóki dimenzió – amit egyszólamú pentaton dallam, vagyis körtemuzsika képében Jancsi a szívében (inge alatt) őriz – képes hazatéríteni a megjuhászodó legényt. Sőt, már-már orfikus erővel idézi fel a kedvest, mint egy

DISPUTA Lépcsők

kedésének a játékmester, Bábjátékos Béla (különös, a színpadon is megtartja nevét és mesterségét); ő a történteket csakis megelevenítve tartja elképzel(tet)hetőnek. (Ugyan mi is lehetne más a színészi átlényegítés csodája?) De sajna, rögtönzött bábelőadása megfeneklik az első szerelmi jelenetnél – márpedig ez ellen a vásári sokadalom fennhangon apellál. A közerkölcsöt féltik (tudják talán, hogy gyerekelőadás?) vagy a művészi hitelességet? Hiszen mindenki „olvasta a históriát”… Némi hajbakapás után az örök szerelem toposzai idéztetnek fel (egy hevenyészett vetítővászonra), majd a (Petőfi-)korabeli honvédmiliőről kapunk képet. Mármint diaképet, amibe szinte észrevétlenül somfordál be a vitéznek kívánkozó Lótifuti, a szerelmesekről faggatózó, kökényszemű Mari, no meg a „szipirtyóképű” Bözsike (szívesen ki is kaparná Mari szemét); ezzel meg is esik a tulajdonképpeni szereposztás. Már csak a maszkot kell felvenni és kezdődhet a fabula. A krónikásszemtanú ezúttal Petrovics Rezső lesz, aki „utcai szemfényvesztőből” egyszerre históriás énekmondóvá lép elő, már amikor a többiek nem zökkentik ki belőle… Egy szó, mint száz, az „eredeti” verses mese(játék) – úgymond az architextus – szájról szájra és színről színre vándorol, ezernyi új alakot ölt. Ami az első színben rajzfilmre emlékeztet, máris vándor kesztyűsbáb-előadásra vált, még mielőtt a táncos és zenei kifejezésmódok komplexumának adná át a szót. A befogadói hátteret a hangvételek különböző árnyalatai, a finomra hangolt átmenetek módosítják. A történetmondói alaphelyzet mellett folytonosan újrarendeződik megjelenítés és befogadás, valóság és fikció, kellék és szcéna, keret és látvány, és egyáltalán kívül-állás és benne-lét viszonyrendszere is. A fotografálás háttérnarratívája a mindenkori „optikai cselt” imitálja: azt a merőben anti-teátrális (ennyiben önreflexív) illúziót, hogy a pillanat(nyi produkció) maradandóvá tehető. „Mutasson fityiszt a mulandóságnak | fénykép a záloga az örökkévalóságnak!” – hirdeti, kántálja fennhangon Petrovics Rezső. Minduntalan képkeretekkel szaladgál a színpadon, nehogy elszalasszon egyetlen, megörökítésre érdemes pillanatot is. A darabzáró klasszikus tündérmese-kádencia azonban hiába emelkedik éteri magaslatokba a ceremonikus Petrovics kezei közt; s a világosítók hiába vetítik (vissza) az éppen-látott-attrakciót a századelős újsághirdetések szedett-vedett (történeti) kánonjába – a katarzis elillan. Az élmény emlékként marad csupán kézzelfogható.

61

emlékképet – vagy inkább árnyalakot. Erre azonban már csak (a sarokban gubbasztó, árnyképcsináló) Petrovicsnak (és persze a tisztelt nagyérdeműnek) van rálátása. A spektakuláris elemek, a hang- és fényeffektek mintha elébe is szaladnának a fabulálásnak. A történet azonban lassanként, nehéz szívvel beéri a sejtelmeket. A hazatérést követő etapban már csak egyetlen csillag vezérli a világavesztett mesehőst: Iluska virágként világló emléke. Nem tudhatjuk biztosan, (örökös) éj van-e, vagy csak a szemünk világa veszett ki. Hirtelen más lesz a dolgok megfoghatósága, elmosódnak a körvonalak. Az árnyak országáról nincsen(ek) fogalmi fogódzóink. Az értelem már csak egy szalmaszálba kapaszkodhat; talán nem is az értelem, inkább hit, talán nem is szalmaszálba, inkább rózsaszálba. Az episztemológiai kétértelműség beburkol mindent, mint az éjszaka sötétje, mint az a színpadra ereszkedő vászon, amire a képeket belülről vetíti az elme (vagy a vetítőgép?). Mert hogy honnan származnak azok az ijesztően groteszk, torz, zaklatott és szürreális víziók, amiket mi óriásoknak és boszorkányoknak

titulálunk (a képzelet szüleményei-e vagy egy rég feledésbe merült valóság képzetei), ugyan ki a megmondhatója? Talán annak a kislánynak volt igaza, aki a hátam mögött megborzongva ezt suttogta: „Apa, ez a pokol?” Igazi beavatás történik itt. Mert ha valaki az árnyak országába kér bebocsáttatást, annak valóban pokolra kell szállnia. Átkelni az Alvilág vizén, és megküzdeni a mítikus szörnyekkel, hogy eljusson a halhatatlanságig. Ráadásul lehet, hogy mindez „csak” illúzió… Vagy éppen varázslat. A megjelenítés ősi rítusa. Az az érthetetlen és kifürkészhetetlen titok, amely még felnőttfejjel is megesik a színházjáró emberrel – nagyképű (képmutató?) irónia ide vagy oda. A mimézis kozmikus gesztusa mindig újra életre kelti a maga tündérországát. Akkor is, ha utána vissza kell zökkenni a mindennapos lótás-futás agyonkopott és elnyűtt bocskorába. És lehet, hogy mindez szemfényvesztés, mesebeszéd vagy egy Szépenzengő Pelikánmadár tréfája. De az is lehet, hogy história. Tihanyi Katalin

Látványszínház

DISPUTA Lépcsők

Látvány/színház. Performativitás, műfaj, test

62

A XVII. századi francia irodalom kitartó tanulmányozása rászoktatja az embert a könyvek előszavának figyelmes elolvasására. A Látvány/színház kötethez Mestyán Ádám szerkesztő és az egyik tanulmány szerzője írt előszót, mely a könyv megértéséhez fontos információkat tartalmaz. Innen tudjuk meg, hogy a kiadvány tulajdonképpen az ELTE esztétika tanszéke, a Dayka Gábor Társaság, az Alternatív Színházi Kutatóintézet és a Trafó Kortárs Művészetek Háza által 2005. április 28–30. között megtartott interdiszciplináris, Határátlépések című konferencia aktáit tartalmazza. Az elhangzott előadások – a kötet tanúsága szerint – leginkább a színháztudomány képviselői révén tartották tiszteletben a konferencia központi tematikáját, ezért is kaphatta talán az erre utaló, bár igen megengedő címet. A cikkgyűjtemény tartalmának túlságosan leegyszerűsítő ös�szefoglalását adja az előszó írója, mikor azt állítja: „A kérdés, amire a tanulmányok általában válaszolnak, az, hogy a művésze-

tek rendszerét vajon valóban meg lehet-e szüntetni, és az egyes műfajok mibenlétét vajon pusztán tudományos szövegek határozzák-e meg.” (8. oldal) Mivel a könyv minden egyes tanulmányát összefoglalja egy-két mondatban, már itt megérthetjük, hogy szerencsére a kötet korántsem ilyen semmitmondóan elnagyolt, a legtöbb tanulmány apró, érdekes részletek összefüggéseinek meglátásához segíti hozzá az olvasót. De ezekről a részletekről ne próbáljunk meg a bevezetőből tájékozódni, mert hamis vágányokra kerülhetünk. Darida Veronika (Mestyán Ádámnál Darrida!) Artaudcikke természetesen nem „egy 20. századi új műfajjal, a ’mentális drámával’ ismerteti meg az olvasót”, hiszen a terminus Artaudnál épp csak annyira jelöl új műfajt, mint Nádas Péternél a Találkozás alcíme: tragédia szünet nélkül. De ne keressük Bacsó Bélától sem A színész mint ember című írást, mert előadása Az ember mint önmaga képe címen jelent meg. Bizalomvesztéshez vezetnek az ilyen és hasonló meggondolatlanságok,

Mivel felfogása szerint a performativitás hozza létre a valóságot (és a jelentést), a performansz maga azonos lesz a határátlépés aktusával. A folytatásban azt vizsgálja, hogy mely határok esetleges átlépéséről van szó a színházban. Megfigyelései makroszinten a színházat az élettől elválasztó határra vonatkoznak, mikroszinten pedig a színházi műfajok, színházi tradíciók, kifejezésmódok közötti határ átlépése a vizsgálat tárgya. Elsőnek a 60-as, 70-es évek happening divatjáról ír, melyben a nézőnek éppen úgy színház-„teremtő” funkciója maradt, mint a korábbi színházi változatokban. Határátlépésnek tekinthetők az úgynevezett involvement kísérletek, melyekben a nézőnek be kellett lépnie a színházi eseménybe. Grotowski ehhez képest még egy lépést jelent előre, hiszen ő nemcsak a nézőnek, de a színésznek is megváltoztatta a funkcióját. Mindkét fél résztvevőjévé vált a parateátrális tevékenységnek. Kékesi Kun Árpád konklúziója szerint a színház és élet határait elmosni igyekvő kísérletek eredményeit maga a színház hatástalanította azzal, hogy befogadta ezeket a törekvéseket a hagyományos, kőszínházi körülmények közé. A színház és más művészetek közötti határ lebontására törekvő irányzatok nyitott kapukat döngettek, hiszen a színház természeténél fogva integrálta mindig is (változó arányban) az irodalmat, zenét, táncot stb. E törekvés első, nagyszabású megtestesülésének Kékesi Kun Árpád az összművészeti műalkotás tervének kidolgozását (Wagner, Mallarmé) tartja. Második hullámban a posztmodern színház tesz kísérletet a különböző művészeti ágak hangsúlyozott jelenlétére; ezúttal megpróbálva nem összeolvasztani az elemeket, épp ellenkezőleg, kihangsúlyozni nem nyilvánvaló egyidejű jelenlétüket a színpadon. Mikroszinten azt állapítja meg Kékesi Kun Árpád, hogy máig nincsen szigorú felosztása a színjáték egyes műfajainak. Bizonyos előadások eleve köztes műfajokba sorolhatók (variété), mások új műfajt teremtenek. Megállapítható, hogy szabad az átjárás a műfajok között. Több példát ad arra, ahogyan a zenés színházba, sőt a táncszínházba behatol a szószínház. A határátlépés posztmodern formájának tartja a Mnouchkine és Brook által véghezvitt kísérleteket, melyekkel az európai és Európán kívüli tradíciók együttes alkalmazásának köszönhető feszültség révén újították meg a színházművészetet. De a határátlépés jelensége kelthet zavart vagy izgalmat azokban az esetekben is, mikor klasszikus drámák

DISPUTA Lépcsők

de ha sikerül az Előszó olvastán kialakult negatív előítéletünket leküzdenünk, és a számtalan filológiai pontatlanságon (például a 16. oldalon Max Pohlenz neve a jegyzetben h nélkül), félrefordításon (például a 70. oldalon Les larmes du ciel Az ég riadóinak van fordítva) és szövegszerkesztői csínyen (például a 26. oldalon „Brunelleschi szélgépei a 18. sic! században”) felülemelkednünk, igen érdekes szellemi kalandban lehet részünk. Mivel a konferencia interdiszciplinaritása tetten érhető a filozófia, esztétika, színháztudomány termékenyítő együttélésében, a recenzens megengedi magának, hogy saját szakmai elfogultsága, de a kötetben szereplő színházas cikkek túlsúlya miatt is, elsősorban a színháztudomány területét érintő írásokat mutassa be. Örömmel állapítva meg, hogy a színházés drámaelmélet területén újabb, figyelemre méltó eredmények kerültek publikálásra, noha a diszciplína hazai térnyerése jóval nehézkesebb, mint sok más, magyar hagyománnyal rendelkező tudományágé. 1. Ha centrális tanulmányt kellene választani a kötet írásai közül, ismét szembe kerülnék Mestyán Ádámmal, aki Papp Zoltán: Katarzis à la Schiller, egyébként számomra is rendkívül érdekes cikkét tekinti annak. Még ha meg is ütközöm azon, hogy Papp Zoltán teljességgel ignorálni tudja a fenséges, a katarzis, a morális lecke mint kulcsszavak tárgyalásában a nagy francia előzményeket, részletgazdag, gondolatébresztő cikket közöl Schiller kapcsán. A címben megjelölt problematikáját azonban úgy fejti ki, hogy mindössze egy halvány kísérletet tesz a konferencia központi témájához való kapcsolódásra, mikor a fenséges fogalmát Schillernél abban az értelemben tekinti határátlépésnek, hogy egy eredendően természetre alkalmazott minősítést emel be a művészetbe. Ezért az én választásom inkább Kékesi Kun Árpád tanulmányára esne, melynek címe A határátlépés (színház)kulturális fenomenológiája. Egy, az egész kötet számára alapvető elméleti bevezetőben a színházi határátlépés fogalmának nélkülözhetetlen tisztázására vállalkozik a szerző. Imponálóan világos okfejtéssel mutatja be a mindenkori színház dilemmáját performatív (a performativitás elsősorban a színrevitel esemény jellegéhez kötődik) és reprezentációs (a színházi előadás referenciális jellege) között. Az utóbbi idők (évszázad) színházát mindennél jobban meghatározó performativitás éppen azt a kérdést veti fel számára, hogy hol van és éles-e a határ a cselekvés, illetve a valóság és jelentés között.

63

DISPUTA Lépcsők 64

előadásához nem a szokásos játékmódot kínálják. A végső következtetés a szerző számára az, hogy tévedés lenne idealizálni a határátlépést és azonosítani a befogadói szabadsággal, hisz – Derridát idézve – a határ egyben átmenet is. A határokra szükség van ahhoz, hogy valamit valamiként értsünk meg. A színházművészetben, minthogy a határok konstruáltak, el is mozdíthatók. Kékesi Kun Árpád befejező mondatai azonban túlmutatnak a színháztudomány keretein. Mint írja: „A határ az identitást garantálja, de a határ éppoly kevéssé fix, mint az identitás, úgyhogy nem létezik tiszta különállóság, ahogy tiszta integráció sem.” (77. oldal) I. 2. P. Müller Péter: Szöveg és műfaj dráma és színház kapcsolatában című cikke általános meglátásaival és pontos, konkrét utalásaival mindenképp Kékesi Kun Árpád tanulmánya mellé helyezendő. A szerző azzal a kérdéssel indítja eszmefuttatását, hogy vannak-e még egyáltalán határok, melyeket át kell lépni? Kiindulásképp megállapítja, hogy kezdetben elkülönítetlenül tartozott egybe előadás és szöveg (ókor, Erzsébet-kori angol színház), majd egy hosszú folyamatban a szöveg levált az előadásról és irodalommá vált. Innen származik az az európai színházi gyakorlat, hogy a színházi tipológiát szöveg és színpad egymáshoz való viszonyából eredezteti. A 19-20. század fordulójára helyezi a fordulatot, amikor a színházművészet megpróbálja visszaszerezni autonóm művészeti státusát. Ténynek tekinti a szerző azt a megállapítást, hogy a műfajok egymásból származtathatók, amiből egyenesen következik a közöttük való folytonos határátlépés. Merőben eltérő minőséget képvisel azonban a nem irodalom alapú és a szimultaneitást előtérbe állító kortárs színház. Példaként Robert Wilson rendező és Heiner Müller író alkotói kapcsolatát mutatja be. Munkájukhoz hasonlíthatónak találja a határátlépés szempontjából Tolnai Ottó „seműfajú” műveit, melyeknek magyar irodalmi előképét Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvében véli felfedezni. II. 1. A színházzal kapcsolatos fejtegetések másik csoportja egy-egy leválasztható kérdést jár körül igen sok tanulsággal járó módon. Ebbe a kategóriába sorolom Fuchs Lívia: A színház határesete: a dance pure cikkét. Első lépésben a szerző a tiszta tánc fogalmát határozza meg annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy „A tiszta tánc azonos-e a táncdráma műfajának különböző változataival?” (99. oldal) Illetve, hogy mint műfaji gyűjtőfogalom, mely

tánc műalkotásokat foglalja magában? Második lépésben áttekintést ad az európai táncművészet történetéről a 17. századtól napjainkig, elsősorban abból a szempontból, hogy melyik kor mit vár el a tánctól a színházzal való összefüggésében. Hos�szabb bekezdést szentel Lábán Rudolfnak, aki számára a tánc valódi természete nem az „elbeszélés” vagy a „karakterformálás”. Végezetül eljut a posztmodern korig, melynek legjelentősebb koreográfusaként William Forsythe-ot mutatja be. II. 2. Szintén egy (szemiotikai értelemben vett) színházi elem képezi Jákfalvi Magdolna Hangképzés – nyelvteremtés – beszéd. A színháztudomány határátlépései című cikkének tárgyát. A bevezető bekezdés egy, a hazai gyakorlatban még gyakori tévedésre hívja fel a figyelmet, mely a színházi előadást, a helyzethez adaptált módszer híján, szövegnek tekinti, s mint ilyet próbálja olvasni. Ennek a hiányosságnak a kiküszöbölésére dolgoznak többek azon, hogy az előadás vizuális üzeneteit is leírni és értelmezni tudó módszer létrejöjjön. Azonban az auditív jelek befogadására-értelmezésére alkalmas módszer körvonalai nem látszanak egyelőre. A szerző, felismervén ezt a vákuumot, megteszi az első lépéseket a metódus létrehozásának az irányába. A cikke 0. paragrafusa imponáló ívet feszít ki a XVII. századi francia teoretikus, d’Aubignac és a mai legkorszerűbbnek tűnő előadás-elemző iskola jeles képviselője, Patrice Pavis között. Tanulmánya elvi alapvetése tehát az lesz, hogy az auditív jelek mint az előadást alkotó sokféle természetű más „anyagok” is (emberi test, annak mozgásrendszere, építőanyagok, textíliák, azoknak textúrája és színei stb.), a maguk speciális korporalitásában jelennek meg és vesznek részt a szemiózisban. Az 1. paragrafus a hang és jelentés összefüggéseit vizsgálja. A hangképzés tudatos színpadi jelenléte evidencia a szerző számára. Felmerül a kérdés, hogy mennyire hanyagolható a hangzó szöveg szemantikai értelmezése. Idézi Vargha Balázs könyve segítségével Isidore Isout, aki először próbálta a betűket a költői kifejezés alapegységévé tenni, s azok mellé hangzásbeli-ejtésbeli szabályrendet is felállított. 2. paragrafusa címe: Hang és cselekvés. Félrevezető a fejezetcím, mert a következő referencia Artaud, aki többek között arra mutatott rá, hogy a nyugati színház egyik unalomforrása éppen „a szavak szemantikai jelentése és használata közötti szokásrend merevsége.” (25. oldal) 3. Hang és szituáció. A hang szituációteremtő képességét a szerző azokban az esetekben ismeri fel, mikor a hang nem me-

tonimikus jelentésátvitellel, hanem asszociációkat indító karakterrel lép fel. Ezt az elméleti megállapítást Mnouchkine: Le dernier caravansérail című előadásának elemzésével illusztrálja. Valamint sommásan összefoglalja a kérdéskörrel kapcsolatos két, egymással szembenálló felfogás (Fischer-Lichte kontra Pavis) lényegét. „Patrice Pavis meglátása szerint azt a klasszikus színházi szemiológiát, amit Fischer-Lichte művel, csak a nyelv és a hang kommunikációs funkciója érdekli”, míg Pavis a nyelv aktív részének tekinti a „nyelv mocskát” (Barthes nyomán), a rontott üzenetet is. III. 1. Huber Beáta: Az 1904-es ’János vitéz’ politikai szerepvállalása és műfaji határai. A francia és osztrák operettel állítva oppozícióba, korabeli kritikák megidézésével a szerző a János vitézt mint kora két alapvető elvárását beteljesítő, tematikájában nemzeti, dallamvilágában magyar daljátékot állítja elénk. Fischer-Lichte nyomán történeti-antropológiai megközelítésben azt vizsgálja, hogy a János vitéz „mennyiben tekinthető a nemzeti identitás színrevitelének”. (134. oldal) Ám az elemzés szerint a nemzet totalizáló-kizáró fogalmának felszámolására is tesznek az alkotók egy gesztust azzal, hogy a Fedák Sári által megformált János vitéz szereppel az adott korban élő ’haladó nők’ követeléseit, magatartását is felmutatják. III. 2. Egy másik, a magyar színházi hagyományról értekező írás az avantgárdig nyúl vissza. Kiss Gabriella: Határátlépések – idézőjelben című cikke, mint a kötet

más tanulmányában is láthatjuk, az avantgárdot a szöveg/test oppozíció utóbbi felé való elbillentésének értékeli. Ugyanakkor osztja Kékesi Kun Árpádnak azt a nézetét, hogy a XX. századi magyar színházat a realista színjátszás hegemóniája jellemezte. Ebből a szempontból elemzi a magyar színház első Brecht-korszakát (Pártos Géza: Courage mama, Ádám Ottó: Koldusopera, Kassák Lajos: Koldusopera és Major Tamás rendezései), hogy eljusson az akár Brechtparódiaként is felfogható Bagossy-féle, A filléres opera előadáshoz. A kötet bemutatása szükségszerűen hiányos. Azokat az előadás-elemzéseket nem hoztam itt szóba, melyekkel kapcsolatban személyes befogadói élményem nincs (például Kréchy Vera: Jeles András ’Ványa bácsi’ja és a lokalizálhatatlan irónia). És a kötet ismertetése vállaltan elfogult a színháztudományi szakma irányában. Így ez alkalommal kimaradtak a sorból filozófiai-esztétikai eszmefuttatások (Bacsó Béla: Az ember mint önmaga képe például) vagy a képzőművészetekkel összefüggő tanulmányok (Rényi András Rembrandt-rézkarc olvasata, Beke László: A látvány fogalmának változásai és mások). Látvány/színház. Performativitás, műfaj, test (szerkesztette: Mestyán Ádám és Horváth Eszter). Dayka Könyvek sorozat, sorozatszerkesztő: Scheibner Tamás, L’Harmattan Kiadó, 2006, 228 oldal. Lukovszki Judit

Disputa Árkádiáról A jelen és a közelmúlt ismer olyan jelentős irodalomtörténészeket, akik (mintegy melléktevékenységként) verset vagy regényt írtak (Bóka László, Keresztury Dezső, Sőtér István), s olyan költőt is, aki filológiai aprómunkával járó feldatokat oldott meg (Rába György). Borbély Szilárd úgy tartozik a mai magyar líra élvonalába, hogy főhivatásszerű tudós és egyetemi oktató, s művész voltával egyszerre (felületes megítélés szerint) ellentétes és belőle fakadó vonásokkal jellemezhető. Az előbbiek közé sorolható gondos, mindennek utána járó textológiai precizitása, az utóbbiakhoz az, hogy minden téma megközelítésé-

ben van nála valami rendhagyó, az átlagtól elütő, a rutinszerű irodalomtörténeti munkától eltérő. Összefüggésben lehet ez utóbbi azzal az ösztönnel, amely a lírai önérvényesítés jegyében mindent szinte kénytelen új módon látni és megfogalmazni ahhoz, hogy erős, eredeti költészetet alkothasson. Ennek ellenére fegyelmezett, már-már szenvtelen előadásmódján ritkán üt át a polémikusság heve, inkább higgadtan, szelíden mond mást, mint az előtte járók. Ő maga (vallomása szerint) oly módon próbál szabadulni a rutintól, hogy történeteket mond újra, ezért alkalmaz elbeszélői

DISPUTA Lépcsők

Borbély Szilárd: Árkádiában

65

DISPUTA Lépcsők 66

mintákat. S bár „tanulság nélküli álbefejezés”-t és „félrevezető zárlat”-ot, krimiszerű történetet és filológiai oknyomozó riportot ígér, s ezek némelyike valóban szokatlan az irodalomtudományban, azért egyáltalán nem mondható, hogy provokatív, „felforgató” igyekezet volna reá jellemző. Az Árkádia-per előképe például Földi János halálához kapcsolódó eseményeket tekint át, a halálhírt az újságokban, az epitáfiumról szóló vitát (Kazinczynak és híveinek ízlése és nyelvszemlélete itt kerül szembe először a debreceniekkel). Sőt: egy különös postaügyet is: Festetics gróf levélben küld huszonöt forintot Csokonainak, de az a felbontáskor nincs a levélben. Ez aztán alkalmas arra (sokadjára), hogy a költőt rossz hírbe keverje. Az esztétikai lélek (amely Eschenburg és Sulzer hazai recepciójának tanulságait ígéri) az ideológiai olvasással száll vitába, amely Csokonai verseiből a felvilágosodás gondolatait emeli ki, holott költészete a barokk reprezentáció jegyeit sokkal erőteljesebben viseli magán. (Ettől majd – elsőként – Kazinczy távolodik el véglegesen, átlépve „a személyes jelenléttel átitatott, ám mindenkor a nyilvánosságra kacsintó, a nyelv által időről időre újraalkotott személyiség megmutatása irányába”. Márton László érdemét abban látja („A tovább gondolkodó olvasó. – Márton László és a Kártigám”), hogy Testvériség című regényében mintegy átírja, újraírja, folytatja, s ezzel a mai irodalmi tudat körébe vonja a magyar barokk regényt. A’ Magánossághoz – egy líratörténeti elbeszélés részlete azt az (egyébként mások által is megkockáztatott) elképzelést fejleszti tovább, hogy a Lilla-szerelem azért irodalomtörténeti konstrukció, mert a más eredetű szövegek újrarendezése, másoknak szóló költemények egységes kompozícióba helyezése olyan költői alakításra utal, mely ellentmond a hagyományos történetmondásnak. Mindez A magánossághoz hazai és európai szövegkörnyezete kapcsán kerül szóba. A Lilla-szerelem mint szöveg meg egyenesen Beszélynek van mondva, ami annak idején elbeszélést jelentett. Részben levelekből konstruál egy történetet, részben egy tematikus allegorikus olvasatot is megenged, amely „nem Lillát, nem a Szerelmet, hanem sokkal inkább a Halált – és a hozzá kapcsolódó jelentéseket – tünteti ki figyelmével.” A 15 paragrafus az utánzásról Csokonai keveset emlegetett képzőművészeti érdeklődéséből kiindulva elmélkedik az imitáció kiterjesztett jelentéséről, ahogyan például Csokonai több gesztusában is utánoz valakit, valamit: például

Kollégiumból távozásával Pálóczi Horváth Ádámot. (Mindez az Árkádia-per ikonográfiai vonatkozásaihoz vezet el.) A Gyilkosság Nagyváradon? (Csokonai és Rhédey gróf afférja) is két témát kapcsol össze. Az egyik szerint Rhédeyné (akinek a temetésén Csokonai ismeretes módon gyászverssel szerepelt) gyilkosság áldozata lett volna: férje s annak szeretője, egy szobalány ölte volna meg. A másik: Rhédey sértődése amiatt, ahogyan Csokonai versét elszavalta. (Kazinczy szerint is eléggé komédiás módra adta elő halotti búcsúztatóját, s utóbb maga a költő is elnézést kért ezért a gróftól.) A halotti pompa, a nagyszabású ünnepi események iránti érdeklődés ennek a tanulmánynak abban a részében érhető tetten, amely József főherceg orosz felesége temetési szertartásrendjét eleveníti fel, illetve egy másik írásban (Tudósítás Tatáról 1801-ben), amely egy hosszabb külföldi tartózkodás után hazatérő Esterházy gróf ünneplés-, illetve ünnepségsorozatát idézi fel korabeli tudósítások alapján. A Csokonai karaktere és az Árkádia-per Kazinczy nekrológjából indul ki, melyben Csokonait szelídnek és jámbornak mondja, affektált és nem affektált embergyűlöletét is emberszeretetével, cinizmusát „esztétikai lélek” voltával magyarázva. Csokonai egyéniségében valóban volt valami nehezen kiismerhető: roppant kedves és nagylelkű volt egyfelől, másfelől rendetlen életű, megbízhatatlan és bohém, viszont szerette emlegetni magánykedvelését, elvonuló mizantrópiáját is. Az Ahogy Kölcsey olvassa Csokonait a kritikai attitűd egyediségét veszi számba: Kölcsey szembefordul itt egykori példaképével egy esztétikai norma jegyében, egy jövendő irodalom érdekében. A’ nagy Semminek ágán (Egy elhíresült sorról) a József Attila-i „egzisztencialista” kép Csokonaitól való származtatását kommentálja. A Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása arról a furcsa, de korántsem példátlan viszonyról szól, amely egy zseniális költészetet nagyon is gyanús, dilettáns történelmi és politikai nézetekhez fűzhet. Mint a legtöbb esetben, Borbély Szilárd ezúttal is legalább két tanulmányt ír meg egy cím alatt, hiszen a vergiliusi és az ossziáni tradíció Zalán futásában „kombinált” folytatásáról ad képet, s közbevet egy hipotézist is a Vörösmartynál őrületbeszédként interpretált jelenség megközelítésére, hogy ti. nem a szerző pszichopatológiájából kellene ezt eredeztetni, hanem nyelvi teljesítményt látni benne, „annak a nyelvnek, amelynek Horvát István vált egyre elhatalmasodó

középpontba állítása. Mint ismeretes, évtizedekig tartotta magát az a balga felfogás, amely a biográfiát mint avult pozitivista műfajt lenézte. Holott nemcsak nélkülözhetetlen lehet az életmű megértéséhez, hanem kortörténeti, kulturtörténeti hozadéka is óriási. Szerzőnk másik újdonsága és speciális érdeme a történetmondás rehabilitálása, ami nemcsak olvasmányosságot, hanem kauzális gondolatmenetet is biztosít számára. Egyedítő vonása az Árkádiának „debrecenisége” is, témák és eszmék közelítése főképpen Csokonaihoz. Üdítő, hogy Borbély Szilárdból hiányzik mindenféle „doktriner”-ség. Nem teoretikusokat idézve, azokat illusztrálva nyúl tárgyához, hanem a problémamegoldáshoz veszi igénybe az elméletírókat. Ugyanakkor pontos, lényeglátó kategóriaalkotó. A Kont-versek formaosztályával például a műfajtörténeti gondolkodást gazdagítja. Mindeközben az Árkádia „narratív filológus”-a (meglehet, önironikus játékkal) szabadkozik is: „arra kéri az olvasót, hogy sehol se higgyen neki, hiszen – előzetes szándékával ellentétben – újabb fikciókat volt kénytelen alkotni”. Elgondolkodtató (mi több, helyteleníthető), hogy a fikció, a konstrukció egy-két évtizede valamiféle önkényes beállítás, valamiféle hamisítás jelentéskörével került érintkezésbe. Alighanem a szellemtudományok indokolatlan kisebbségi érzése áll emez idegenkedés hátterében. Holott a legszigorúbb tudományos gondolkodás sem lehet meg olyan absztrakciók nélkül, mint a gyorsulás képlete vagy a biológiában a fejlődés vagy a betegség kategóriája. (Ezeket sem lehet „marokra fogni” a természetben, mert ember alkotta fogalmak, de megfigyelésen, következtetésen alapulnak.) Ugyanígy az irodalomtörténész sem lehet meg stílustörténeti, életrajzi, műfajtörténeti stb. konstrukciók nélkül. Fikciók, törvények, összefüggések nemcsak megkötnek, hanem fel is szabadítanak és megoldásokat kínálnak. (A vitorlázó a maga mozgásában a szabadság maximumát csak úgy érheti el, ha tisztában van a víz- és levegőáramlás tapasztalatból elvont, „konstruált” törvényeivel.) Mindezt nálunk jobban tudhatja Borbély Szilárd, úgy is, mint alanyi költő, akinek azonban e költő volta egyáltalán nem „szól ki” tudós értekezéseiből. Szigorú, kíméletlen logikájú (mindemellett belátó, megértő) gondolkodó, akit nem érzelmek, hanem pontos gondolatmenetek vezetnek. Így aztán ki mer mondani olyasmit is, amit talán sokan gyanítottak-gyanítanak, de ilyen határozottsággal deklarálni még nem

DISPUTA Lépcsők

mértékben foglyává, Vörösmartyt is megérintette, s talán e nyelv tapasztalata nyomot hagyott poétikáján, világalkotásán.” Az És a sötéten túl van a világ… egy Csongor és Tünde-bemutató kapcsán a klasszikusokhoz nyúló bátor, mának szóló feldolgozások mellett érvel. A Homonna völgye (Egy töredék Vörösmarty) a Perczel Etelka-féle szerelem történetének utólagos, irodalomtörténészek által kialakított konstrukcióvoltát igyekszik bizonyítani: „a fiatal Vörösmarty életrajza megalkotásakor volt szükség egy »ideálra«, amely a boldogtalan szerelem eszméjének is eleget tett, és egyúttal magyarázatot adott a sokáig polgári házasságon kívül élő, ily módon gyanút keltő költő magányosságára.” (Csak zárójelben: ugyanezen korszak életrajzírói nem éreztek indíttatást arra, hogy a nőtlen Deák vagy Kemény fiatalkorába ilyen regényes szerelmi bánatot rajzoljanak bele, elfogadták, hogy vannak szerfölött értékes nagyjaink, akik nem akarnak vagy nem tudnak – például a választott nem viszonozza érzelmeiket, vagy maguk sem kívánják a házassági kötelmeket annyira – „családi fészek”-re tenni szert.) A fikció historizálásáról (Arany ál-Kontversének genealógiája kapcsán) a reformkor epikus zsarnok-verseit sajátos „forma-osztály”-nak tekinti, amelynek reprezentáns darabja Garay Kontja. Szerzőnk szerint e hazafias példázatok 1. olykor meghamisítják a történelmet, mint például Kont esetében, 2. az 1840–es évekre már parodikus kifordításuknak is eljön az ideje, ilyen Pákh Albert Petőfit kifigurázó Csont című verse, és 3. ebbe a kategóriába sorolható Arany A walesi bárdok-ja, melynek jelentését azonban az utókor kicsit leegyszerűsítő módon kötötte az 1857–es császárlátogatáshoz. (Annyi bizonyos, hogy Ferenc József köszöntésére, ünneplő vers írására való kényszerítésnek, felszólításnak nem maradt nyoma, persze, a költő enélkül is érezhette úgy, hogy jó néven vennének tőle ilyesmit.) Az Arany eposza a kötelességszerű szerepvállalás negatív hatását vázolja, amiben van némi igazság Arany esetében. Németh G. Béla nyomán szokás is lett a „mandátumos” költőn sajnálkozni. Általában véve azonban a „megrendelés” legalább annyira inspiráló lehet (példa rá sok reneszánsz festő, Mozart Requiemje, magának Aranynak a Széchenyi gyászódája), mint amennyire korlátozó. Borbély Szilárd tanulmányainak, a konkrét feladatok megoldásán túl, általános és meggondolkodtató tanulságai vannak. Érdeme (merészsége) az életrajz

67

DISPUTA Lépcsők 68

érkeztek: „Nem csak a művek, de az irodalomtörténet nyelvének értelmezése is beleütközik abba a nehézségbe, hogy az alig kétszáz éve íródott szövegek lexikája már elhomályosult. És noha érteni véljük, miről is beszélnek a korabeli szövegek szerzői, de valójában a saját hangunkat halljuk.” Lényeglátó észrevétel, hiszen milyen gyakran tapasztaljuk: lehetetlen rekonstruálni egy-egy kritikai, esztétikai terminus egykori jelentését, illetve legfeljebb hozzávetőlegesen sikerülhet. (Hogy mégis rangos kritikatörténeti munkák születnek, méghozzá megbízható eredményekkel, annak az oka nem az, hogy szerzőik nincsenek tisztában ezekkel a problémákkal, hanem az, hogy az Akadémiai Irodalomtudományi Intézet munkatervében legalább harminc éve szerepel a magyar kritika történetének szisztematikus feldolgozása.) Az irodalomtörténész költő-önmaga olyan pontokon „hallható ki” a szövegből, melyeken például a költők értelmezésének leegyszerűsítését fájlalja. Okkal kifogásolja a szövegek homogenizált olvasását, azt az eljárást, amely az egyes művek mögött az ideológiai és emocionális megnyilatkozások alapján egységes beszélői tudatot és személyiséget tételez fel. Természetesen eddig is tudható volt (csak nem nagyon merték ezt kinyilvánítani), hogy voltak, akik nagyjából azonos vagy hasonló elv, meggyőződés alapján írtak, s voltak, akik egymással gyökeresen ellentétes világnézeti vagy érzelmi pozícióból nyilatkoztak meg. Borbély Szilárd joggal utal arra, hogy a lírikus sosem azonosítható valamely „képlet”-tel. (A tanulságos és követendő költői álláspontot tanárosan stilizáló műértelmezés men�nyit bajlódott Kölcseynél az egymásnak ellentmondó Himnusz és Vanitatum vanitas, vagy Aranynál az egymást kizáró Kertben és Családi kör egyeztetésével!) Arra talán rámutatni is felesleges (talán nem is ildomos), hogy az értekező Borbély Szilárd különleges hozzáértéssel, fogékonysággal beszél olyan eljárásokról, melyek költői gyakorlatától sem idegenek. Leginkább talán Csokonairól szólva emlegeti a szövegjelentés áthelyezéses variációit, sőt természetszemléletével is magyarázza a szövegek új összefüggésrendszerbe állítását. A szubjektum újraalkotásának módja volt ez a XVIII. század végén, s az a posztmodernben is: a rendteremtés, a válogatás, a selejtezés, a szövegkorpusz fókuszálása stb. Lírai költői szuverenitás igénye, különböző elvárásoktól való idegenkedése nyilatkozik meg fejtegetéseiben. A Márton László regénye kapcsán mondottakból

szűrhető le, hogy a nemzeti kultúra hagyományőrzésének és folytonosságtudatának csak egyik változata a politikai, képviseleti deklaráció. Másik, s nem kevésbé fontos lehetőség, melynek elve és gyakorlata Kosztolányiig, sőt Kazinczyig hosszabbítható meg az időben visszafelé haladva, a nyelvi, műfaji folyamatosság megteremtése, ami – természetesen – nem kevesebb közösségi, morális stb. nyereséggel jár. A XVIII. században az idegen divatnak számító regény a magyar karakter elkorcsosítója gyanánt tűnt fel sokak számára, s így járt sok „újítás” a Nyugat, a posztmodern elutasító fogadtatásáig. Minderre Borbély Szilárd érdekes magyarázatot talál: „Az ország elmaradott és elnyomott helyzete miatt a szellemi intézményrendszer folyamatossága hiányzott. És mivel a keresztény világon belül, amelyhez kulturálisan tartozónak tudta magát, mindig periférikusságot érzett, ezért a modernizálás a nyugati áramlatokhoz való kapcsolódás miatt folyton a nemzetietlenség, a magyartalanság gyanúja alá esett.” Mondanunk sem kell, hogy egy egészséges és szimmetrikus kultúrának mind a „nyelvi előzményként kezelt emlékezet”-re, mind a közvetlenebb közéletiségre szüksége van életfunkciói szempontjából. A legutóbbi időkig e két komponens egymást kiegészítő, egymást segítő együttélésére szót is kár volt vesztegetni, hiszen természetesnek tartatott, hogy Vörösmarty Szózatot is, Csongor és Tündét is írt, de még Illyés Gyula vagy Németh László részéről sem nyilatkozott meg semmiféle szándék Weöres vagy Pilinszky kiszorítására, éppen ellenkezőleg. Alighanem szükség lehet szerzőnk vészjelzésére: „Miközben a világ körülöttünk hihetetlen mértékben és nem sejtett léptékben változik, a klasszikus magyar kultúra felfogása és a hozzá kapcsolódó értékrend minderről nem kíván tudomást venni. Ugyanakkor azon kesereg, hogy eltűnnek az olvasók, nincs kereslet az igényes kultúrára… A Várna–Mohács–Rodosto-toposz hagyományára építeni akaró Trianon-mítosz az új nemzedékek számára nem képes megteremteni a nemzeti identitás ma is érvényes elbeszélését.” Legutóbb többen is figyelmeztettek rá, hogy a Trianon-sokk változatlan formában való „jegelése” (a hozzá kapcsolódó félreértésekkel, csúsztatásokkal, leegyszerűsítésekkel) kényelmes, de ártalmas megoldás ahelyett, hogy az új helyzetre új módon reagálnánk, pedig új helyzet az EU is, új az (akár genocídiumra felszólító) „szólásszabadság”

kesebbé, s pláne érthetőbbé a Délszigetet. Adyt aztán annyira nem „mosdatják ki” a tankönyvek, hogy a felvételizők évtizedeken át eminens módon feleltek vérbajáról, alkoholizmusáról, férjes asszonnyal való házasságtörő viszonyáról, de Az ős Kajánba, Az Illés szekerén-be rendre beletört a bicskájuk. Félő tehát, hogy nem „avítt nemzeti ideológiák” vagy nem moralizáló szelekció fenyegeti elsősorban az irodalmi hagyomány korszerű elsajátítását, hanem (nagyobb súllyal) sok minden más: s mivel oly bátrak – nyersen szókimondók – nem vagyunk, hogy a fő okot a tudatlanságban jelöljük meg, mint ahogy ez pedig valójában van, ezért tapintatosabban azt mondjuk, hogy a fő akadály a középiskolai irodalomoktatás rangvesztése, az új nemzedékek olvasási buzgalmának csökkenése stb. Egy bizonyos: előrelépés csak attól várható, ha az irodalmi, szellemi élet legkiválóbbjai (s ezek közé sorolandó Borbély Szilárd is) a maguk tapasztalata, a korábbiakétól eltérő ízlése és módszertana révén lépnek fel elkényelmesedett, változtatni nem akaró elvvel és gyakorlattal szemben. Szerzőnk tanulmányai is (konkrét eredményeiken túl) a legjobb ügyet szolgálják. Nem akar régóta húzódó vitákat eldöntenei: az Árkádia-perben sem oszt igazságot sem a debrecenieknek, sem ellenfeleiknek. Tisztában van azzal, hogy legtöbbször az igazságnak csak egy hányadát birtokolhatják a vitában állók. Racionálisan és tapintatos modorban inkább kételyeket szólaltat meg, mintsem magabízóan deklarálna. Nem viták győztes lezárója kíván lenni, inkább durva túlzásoktól, méltatlan ítéletalkotástól óv. S talán ebben is van – jelentős konkrét eredményein túl – tanulmányainak legfőbb, időtálló értéke és haszna. Merthogy mellesleg a disputa Árkádia körül (Borbély Szilárd szerint nemcsak Csokonainak, de Kazinczynak, Vörösmartynak, Aranynak is lakhelye) olyasvalakinek a jóvoltából folytatódhat, akinek magának (a filológia mellett) oda is bejárása lehet. (Borbély Szilárd: Árkádiában. Történetek  az irodalom történetéről. Alföld könyvek, sorozatszerkesztő: Aczél Géza. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006, 207 oldal, 980 Ft.) Imre László

DISPUTA Lépcsők

is. Abban viszont csak jóvátehetetlen közösségi működési zavart lehet látni, ha az „itt élned, halnod kell” parancsa „zárójelbe kerül”. Minden múlt és jelen példa arra figyelmeztet ugyanis, hogy a nemzeti (némely esetben vallási) kötődésű tradícióba ágyazott országok (Észtország, Lengyelország) bizonyulnak életképesnek gazdasági tekintetben is, míg ezzel szemben például az orosz történelmi–vallási–nemzeti–kulturális hagyomány meggyengülése (tehetség és tőke kivándorlása) borzalmas jövőképpel fenyeget. Lényegbe vágó Borbély Szilárd figyelmeztetése arra vonatkozóan is, hogy a klasszikus irodalom száraz, önismétlő tanítása taszító hatású lehet. Ahogy azonban mérnöki, orvosi stb. tanulmányokban is lehetetlen előbbre jutni bizonyos, (akár) nehezebben elsajátítható, unalmasnak mutatkozó alapismeretek nélkül, ugyanúgy a kultúrtörténetben is minden bonyolultabb probléma megközelítése, például az „újítók” értelmezése, teljességgel lehetetlen a klasszikus irodalom alapos ismerete nélkül. Természetes, hogy az Übü király olykor megbukik magyar színpadokon, ha Shakespeare királydrámáit nem ismerik, melyekre Jarry „rájátszik”. Hogy is lehetne élvezni Beckettet a klasszikus tragédia alapkategóriáinak ismerete nélkül, amelyeket „lebont”? Az újabb irodalom értetlen fogadtatása tehát (részben legalábbis) éppen a klasszikus (kamasz szemszögből akár unalmasnak is érzékelhető) irodalmi ismeretanyag hiányára vezethető vis�sza. S itt is elsősorban művekre kell gondolnunk, hiszen például a Termelési regény korábbi szövegekre adott válasz, ily módon „néma marad” megfelelő (Mikszáth, Gárdonyi, szocreál) olvasottság hiányában. A magunk részéről tehát Borbély Szilárdnál kevesebb reményt fűzünk ahhoz, ha Vörösmartyból mást emelnének ki a tankönyvek, teszem azt a Perczel Etelkaszerelem helyett ifjúkori esetleges bohém kilengéseit. Annak idején a Nyugat első nemzedéke (akkori korkívánalmaknak engedve, a „vérbajos és narkomán” Baudelaire-nemzedék bűvöletében) ilyesmikre helyezte a hangsúlyt (még Vörösmarty vérbajához is új és új reményeket fűzött, pedig erre megbízható adat sosem volt), ez azonban csak kevesek számára tette érde-

69

A kortárs dráma színpadán Tóth Dénes DISPUTA Műhely 70

Vázlatok a Horváth Árpád Stúdiószínházról Többször átgondolván a Csokonai Színház rendszerváltozás óta eltelt időszakát, arra jutottam, hogy színházunkban a tárgyalt időszakban nem történt érdemi változás. Viszont – és mégis – egy próbateremben létrejött teátrumunk egyetlen szellemi vállalkozása, a Horváth Árpád Stúdiószínház (1989–2006). Az a legújabb keletű magyar drámaírói törekvéseknek teret adó írói-dramaturgiai-színházi alkotóműhely, melyben a kilencvenes évektől napjainkig negyedszáz(!) mai magyar drámának tarthatták meg az ősbemutatóját. Természetesen ez az eléggé nem becsülhető – s a színházi szakma, sőt az irodalmi berkek által is elismert – folyamat nem eredményezhetett áttörést a színház egészének működésében. Arra azonban érdemes, hogy miközben a stúdiószínház repertoárjának és a bemutatók recepciójának elemzésén munkálkodunk, néhány összefüggésre felhívjuk a színházlátogatók figyelmét. Mert az itt munkálkodó művészközösség révén történtek meg azok a szellemi mozgások, amelyek a „mindenevő”, hibrid műsorpolitika miatt nem voltak kimutathatók a debreceni színházban. Audiencia 1989 egy ígéretes áprilisi estéjén úgy ötvenen várakozunk teátrumunk művészbejárója – no, meg a rendszerváltás – küszöbén. Különböző színházi hatóságok fővárosi képviselői, helyi színházi emberek, kritikusok és habituék, értelmiségiek és politizálók hivatalosak egy magas rangú személyiség – a Cseh Köztársaság majdani elnöke – audienciájára. Ő maga, Václav Havel, a „cseh abszurditás főkonstruktőre” nem lehet jelen – mert éppen börtönben ül. Helyette két – másfél évtizede írott –, egyfelvonásosa, az Audiencia  és a Vernisszázs fogadja a (nemcsak színházi) szenzációra összegyűlt publikumot, az első emeleti próbaterem-

ben kialakított alkalmi stúdiószínpadon. A premier szünetében Kastner Péter tervezőt kérdezem: magyarul vagy csehül olvasta Havel darabjait. Magyarul – hangzik a válasz Petr  Kastner, az előadások cseh anyanyelvű díszlet- és jelmeztervezője szájából. Aztán hozzáteszi, hogy a birtokában van egy magnókazetta, melyen az író – többnyire nyugaton élő – színészbarátai rögzítették a színdarabok cseh nyelvű hangfelvételét. Kastner Magyarországra nősült, s idestova tíz esztendeje a Csokonai Színház tagja. Ezalatt aránylag jól megtanult magyarul, így most nem okozott neki gondot honfitársa drámáinak megértése. Szerencsésebb helyzetben van, mint Csehszlovákiában élő kollégái, akik otthon nem járulhatnak hozzá terveikkel kortársuk munkáinak színpadra állításához – hiszen húsz esztendeje nem olvashatnak Havelt eredetiben. Abszurd, jellegzetesen kelet-európai szituáció. A cseh író bebörtönzése ellen keleti és nyugati írók, Pen Clubok tiltakozását követve a debreceni színházművészek is felemelték a szavukat. A lehető legalkalmasabb módon: két darabjának magyarországi bemutatójával. A körülöttünk felgyorsult világ történéseire, szellemi áramlataira általában oly lassan reagáló szakmát meghazudtoló rugalmassággal. E politikai gesztus művészi szándékait jelzi, hogy az egyfelvonásosokat a színház vezetői, Pinczés István főrendező (Audiencia) és Seregi László igazgató (Vernisszázs) jegyzik rendezőként. Mi pedig a hetvenes évek derekán írott abszurdoidok láttán igencsak aktuális társadalomkritikai következtetésekre juthatunk. Az Audiencia például az éppen mellőzött (és figyeltetett) hordógörgető író (Havel alteregója) és főnöke, a sörmester remekül megírt párbeszéde. Ami oda vezet, hogy a mester fölajánlja beosztottjának: írjon helyette jelentéseket a rendőrségnek – saját magáról. Groteszk, jellegzetesen kelet-európai szituáció. A jól

Számokban 1989 és 2006 között 70 premiert tartottak a stúdiószínházban, tizennyolc évadon át 27 magyar és 22 külföldi szerző művét vitték színre. Az első esztendőkben egy-egy, azután két-két, 1993/94-től pedig évadonként átlagosan négy bemutató volt itt. (A 70 program közül 20 produkció pódium-előadásnak minősíthető, s ezért nem tárgya vizsgálódásunknak.) Az 50 színházi produkció közül 29 magyar, 21 pedig külföldi szerző darabja volt. A premierek közt 22 ősbemutató és 11 magyarországi bemutató részesei lehettek a debreceni stúdiószínház újdonságokra, szellemi ínyencségekre vágyó nézői. Unikális, Magyarországon egyedülálló színházi folyamat tanúi tehát! Valóban a kortárs dráma színpadán játszottak itt, hiszen a fönnmaradó 17 bemutató is kivétel nélkül XX. századi alkotás. (A legrégebben írott mű, Déry Tibor Óriáscsecsemője is „csupán” 65 évesen került színre, ám Gaál Erzsébet rendezésében frissebbnek tűnt a mai-tegnapi neoavantgárd opuszainak többségénél.)

Elõzmények és körülmények A Cívis Rádió jelenlegi, Piac utcai stúdiója „időtlen” idők óta a kultúra terrénuma volt. Itt működött a legendás debreceni kabaré, a Dongó Színpad (amiről már csak az idősebbeknek lehetnek emlékei); itt volt a bázisa a szintén legendás hírű Művész Mozinak (a Gambrinusz köztől a Kossuth utca sarkáig állt a sor egy-egy, általában gyorsan letiltott filmszenzáció jegyeiért); a hetvenes évek elején a Csokonai Színház játszóhelyeként (Kis Színpad) játszottak itt néhány darabot (e sorok írója gyakornokjelöltként – a megjelenés reménye nélkül – egy kortárs román szerző magyarországi bemutatójáról, Everac ott látott egyfelvonásosairól írta első színikritikáját 1973-ban); az évtized második felében a Ludas Matyi Bábszínház működött ezen a helyen; a nyolcvanas évek első felében ismét a színház jutott játékalkalmakhoz (Pinczés István hivatásosként első rendezését – a német Kroetz két hipernaturalista darabját – láthattuk a stúdiószínpadon 1981-ben); majd a Magyar Rádió körzeti stúdiója rendezkedett be itt 1988 végén. Pinczés az amatőr (mai kifejezéssel: alternatív) színjátszásból – jelesül annak hetvenes évekbeli hőskorából – érkezett a hagyományos (konzervatív-realista) színházi értékeket preferáló vidéki nagyszínházba. Természetesen megfogalmazódott benne a konvencionális nagyszínházi játékmodortól eltérő, őszintébb és közvetlenebb, hitelesebb és korszerűbb hangütés igénye. S az a belátás, hogy a televízió, illetve a mozi hatására fölértékelődött az intimebb hatású, illetve a természetes emberi viselkedéshez, a hétköznapi beszédmódhoz közelebb álló stílus. A kisebb játéktéren, kevés szereplővel, „premier plánban” való experimentális munka. Konkrét példa lehetett előtte – a szintén az „amatőr mozgalomból” indult – Paál Ist-

vánnak már színidirektorként létrehozott szolnoki szobaszínháza – új játékhelyekben kezdett gondolkodni. Először (1985-ben) a színház harmadik emeleti kórustermét találta meg, a francia író, Queneau stílusgyakorlatait játszatta ott három színésszel. 1987-ben kinevezték főrendezőnek, s immár a Kölcsey-kamaraszínházban próbálkozott. 1988-ban javaslatára a drámaíróként debütáló Zalán Tibor abszurdját leszűkített nézőtérrel, Goethe modern felfogású Stelláját pedig a színpadra ültetett publikum előtt vitték színre rendezőtársai (amint azt a szigorú tűzoltóság engedélyezte). Végül a már említett próbaszínpadra esett a választása. (Ha emlékezetünk nem csal, mintha 1967ben Giricz Mátyás akkori főrendező odaképzelte volna a Kapaszkodj, Malvin, jön a kanyar című, meghökkentő tragikomédiát.) Átalakítás után, 1991-ben jött létre hivatalosan a Hevesi Sándor Stúdiószínház állandó játéktere, rögtön annak a műsorpolitikai szándéknak a deklarálásával, hogy az (lehetőleg és legelsősorban) a kortárs dráma színtere legyen. Időközben színházat alapítottak Zalaegerszegen, s azt is Hevesiről nevezték el, így 1994 végén (Arthur Miller friss darabjának magyarországi bemutatójakor) ünnepélyesen átkeresztelték a stúdiót. Azóta – Lengyel György igazgató javaslatára – Horváth Árpád nevét viselte a miniteátrum. Horváth (éppen Hevesi igazgató tanítványa – és főrendezésben utóda – a Nemzeti Színházban) 1936–39. között volt a debreceni teátrum igazgatója, aki itt „az egyetemeshez igazított korszerű magyar színházat remélt megteremteni”, mígnem vállalkozása anyagilag összeomlott. Dramaturgia Az egyik – korosodván – rendezésre adja a fejét; a másiknak alig száradt meg a tinta a diplomáján, rögvest ír egy darabot; a harmadik balettszüzsét fogalmaz, és beavató színházi előadást celebrál fölváltva. Mára – úgy tűnik fel – elveszítette rangját a dramaturg (háttér)munkálkodása. Céhük képviselői rangosabb helyre vágynak a színlapok hierarchiáján; társszerzőként, drámaíróként, de legalább rendezőként ambicionálják a plakátok nagyobb betűit s a babérokat. Szóval írnak vagy rendeznek, ahelyett, hogy végeznék a dolgukat, a macerás aprómunkával járó dramatizálást. Pedig böcsületes mesterség a dramaturgoké. Alapos drámaelméleti és színház-esztétikai ismereteket föltételező, pszichológiai rátermettséget igénylő, intellektuális foglalatosság. Az irodalmi műnem és a színházi produkció,

DISPUTA Műhely

sikerült Havel-est után fölvillanyozódva térhettünk haza: a politikai és a színházi rendszerváltás reményében. Aztán egykét esztendő alatt kiderült, hogy a színház struktúrájában és repertoárjában mégsem tükröződik az a társadalmi nekibuzdulás, ami a magyar valóságot akkortájt jellemezte. A prózai társulat egy kisebb csoportja azonban ezzel az estével elkezdte a saját művészi elképzeléseinek megfelelő színházi forma megteremtését. A stúdiószínház létrejöttét, Dobák Lívia dramaturg és Pinczés István rendező évtizedes – a legújabb magyar dráma színpadra segítése végett végzett – együtt munkálkodásának kezdetét datálhatjuk az Audienciával.

71

DISPUTA Műhely 72

dráma és előadás, verbalitás és teatralitás közt egyensúlyozó szellemi tevékenység. A kezdő és haladó drámaírók, valamint a kezdő és haladó rendezők író- vagy kocsmaasztal fölött képződő vízióinak az összehangolására csak jelentékeny beleérző képességű szakemberek alkalmasak. Karizmatikus literátusok. Emlékezhetünk ilyenre: Czímer József pécsi munkásságára, tudunk ilyenről: Radnóti Zsuzsa Vígszínházból kisugárzó életművéről, s ismerünk is ilyet: Dobák Lívia debreceni tevékenységét megfigyelve. Tíz esztendő alatt (főállásban 1988–1993 között) kilenc hazai kortárs dráma születésénél „bábáskodott” a Horváth Árpád Stúdiószínházban – hajdani színművészeti főiskolás csoporttársunkkal, Pinczés István rendezővel egyetemben. „Néha hosszú évek udvarlása kellett, hogy meggyőzzük a fiatal írókat, érdemes színpadi mű írásába fogniuk – emlékezett 1999-ben a dramaturg. – Ugyanis mi hamarabb megláttuk a szerzőben a drámaírót, mint ő maga. Prózai műveik, verseik azonban hordozták a drámaiság, a színpadi szöveg lehetőségét. Így volt ez Garaczi Lászlóval, Parti Nagy Lajossal, Hamvai Kornéllal vagy a most debütáló Borbély Szilárddal és a következő darab szerzőjével, Darvasi Lászlóval.” A posztmodern magyar dráma – ha a műnemmel kapcsolatban egyáltalán értelmezhető az irodalmi kategória – stílusjegyeit először és huzamosabb időn át folyamatosan ebben a debreceni színházi műhelyben kísérletezték ki; együtt az írókkal – a színészeken és a nézőkön. „A posztmodern, persze, mást jelentett a kilencvenes évek elején, mint manapság, és sokan ki is kérik maguknak ezt a címkét. Tény azonban, hogy sok a hasonlóság. Ilyen például a történet hiánya, később pedig a töredékes történet megjelenése, illetve a nyelv felértékelődése a cselekmény rovására” – summázott a helyi napilapban Dobák Lívia. Vele kapcsolatban pedig így nyilatkozott Darvasi László: „Mivel nem vagyok elszántan színházba járó ember, az eddigi drámáimat határozott, többszöri, s végül vissza nem utasítható inspirációk okán követtem el”. S arra a kérdésre, hogy a szegedi illetőségű, tárcaíróként, novellistaként, regényíróként országosan (el)ismert szerző darabjait mért éppen Debrecenben mutatták be, ezt válaszolta: „Leginkább azért, mert Dobák Lívia korábban Debrecenben volt dramaturg”. Nyilván ennek köszönhető, hogy Darvasi a stúdiószínház háziszerzőjévé vált, 1993–99 között kétévenkénti rendszerességgel tartották darabjai ősbemutatóját (Vizsgálat a rózsák ügyében, Szív Ernő estéje, Bolond Helga, Argentína).

Írók és művek „A magyar irodalomnak nincs nagyobb érdeke, mint hogy a színpadot szószékül megkapja” – gondolta Németh László. Tudjuk jól azt is: élő teátrum nem képzelhető el kortárs dráma nélkül. A szimbiózis mégsem zavartalan – a színház nem az irodalomért van. Örvendjünk hát, ha találkoznak a szándékok, s mai magyar szerző premierjének tapsolhatunk. Színi kultúránk jeles napja, midőn friss hazai alkotás ősbemutatójára vállalkozik egy társulat. Igazi ünnep – vélekedtünk 1988-ban. Nos, a Horváth Árpád Stúdiószínház 1990–2006 között huszonkét (!) alkalmat teremtett az ünnepre, az 1999/2000-es évada például másból sem állt: négy (!) ősbemutatót kínált. Elképesztő adatok ezek, egy kivételesen koncepciózus szellemi műhelyből. Ahol tizenegy (!) színpadi szerzőt avattak. Tizenegy fiatal vagy már nem annyira fiatal, de a drámaírás terén kezdőnek számító tollforgató mutatkozhatott meg itt először. Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Darvasi László, Borbély Szilárd, Háy János és Németh Gábor költőként, illetve prózaíróként már ismert volt; Hamvai Kornél, Visky András, Mikó Csaba, Farkas Tibor és Falussy Lilla kevésbé. A színház mindig vállalta a kockázatot, többüket ösztöndíjjal, felkéréssel inspirálta, s valamennyiüket színpadra segítette. Akadtak köztük „irodalmi írók”, „posztírók”, „egyszerű színműírók”, és akadt „echte Zeitstückmacher” is. Volt, aki a saját prózáját és volt, aki a másét írta felül; akadt, aki népmese- és akadt, aki Shakespeare-parafrázist produkált – ám végül is mindannyian új hangon – a saját hangjukon! – szólaltattak meg ezen a „szószéken”. Az ősbemutatók mellett hét estén XX. századi magyar szerzők kamaradarabjai kerültek a stúdió színpadára. Déry Tibor ideillő „klasszikus avantgárd” opuszán kívül két, a század első felében írott mű földolgozásai (Kosztolányi Dezsőtől és Németh Lászlótól); két hatvanas-hetvenes években sokat játszott szerző (Görgey Gábor és Szakonyi Károly) „abszurdoidjai”; s két erdélyi drámaíró (Tamási Áron és Sütő András) hetvenes években bemutatott darabjai szerepeltek a repertoáron. A világirodalom drámaújdonságai is szép számmal eljutottak Debrecenbe. Ebben jelentős érdemei voltak Lengyel György igazgatónak, aki tizennyolc évig vezette a világszervezet, a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) magyar központját, s külkapcsolatai révén új drámák és külföldi (angol, amerikai, dán) rendezők kerülhet-

tek ide. Összesen tizenegy magyarországi bemutató mellett tíz XX. századi mű került a stúdió színpadára. A filmkínálatból igencsak ismerős, mégis meglepő, hogy ezeknek több mint a fele angolszász nyelvterületről való, s azon belül is a legtöbb (szám szerint nyolc) az Egyesült Államokban keletkezett. „A Csokonai Színház műsorfüzeteiben bizonyos amerikai drámaciklusról tesznek említést. Régen született emberben rossz emléket idéz az ilyesfajta műsortervezés – vélekedett erről 2005-ben Balogh Tibor kritikus-dramaturg. – Valaha a szovjet dráma szüntelen jelenlétét voltak kötelesek a direktorok és a dramaturgok szem előtt tartani. Most az amerikai polgár önkeresését, hazudott jelenét és bizonytalan gyökereit (a történelmi identitását) kutatjuk vadul.” Kollégánknak igaza lehet; különösen annak fényében aránytalan a repertoár, hogy közép-európai életterünk közérzetéről csupán egy-egy lengyel és

cseh, osztrák és német darab tudósított, s egyáltalán nem láthattunk orosz és román, délszláv és olasz kortárs drámát. A műhelyben A kortárs darabok szétzúzták a hely és az idő egységén, valamint a cselekményvezetésen, a konfliktusteremtésen, s a szituációkban működő karaktereken alapuló klasszikus dramaturgiát. A (többnyire) posztmodern drámai szövegek földolgozása elképzelhetetlen lett volna a hagyományos munkamódszerrel (rendezői hatáselemekkel, színészi fogásokkal). S mert e művek egymásra se nagyon hasonlítottak (úgy tíz esztendő kísérletezései után alakultak ki bizonyos kliséik, mint a töredékesség, a történetnélküliség, a nyelvi rétegek kavalkádja, a katarzismentesség), új és új ösztönző hatású alkalmat teremtettek a színházi alkotók számára – s egyszersmind

1988/1989: Václav Havel: Vernisszázs – Audiencia 1989/1990: David Pownall: Mesterkurzus 1990/1991: Garaczi László: Imoga 1991/1992: Déry Tibor: Az óriáscsecsemő; Márai Sándor: Szerep – Családi kérdés 1992/1993: Parti Nagy Lajos: Ibusár; Jean Genet: Szigorított őrizet 1993/1994: Murray Joseph Schisgal: Szerelem, ó!; Darvasi László: Vizsgálat a rózsák ügyében; Harold Pinter: Hazatérés; Scott McPherson: Marvin szobája 1994/1995: Arthur Miller: Az utolsó jenki; Árva élet – csángó napló (Kakuts Ágnes); Darvasi László: Szív Ernő estéje 1995/1996: John Steinbeck: Egerek és emberek; Nagy András: Mi, hárman; Garaczi László: Fesd feketére! 1996/1997: Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker?; Szakonyi Károly: A hentes – Ítéletnapig 1997/1998: Az édes méreg (öt japán kjógen); Darvasi László: Bolond Helga; Tamási Áron: Ősvígasztalás; Eszmélet – előadóest 1998/1999: Bertolt Brecht: A koldus avagy a halott kutya – Fény a sötétségben avagy a földi pokol – A kivétel és a szabály; Német Ákos: Júlia és a hadnagy; Tóth-Máthé Miklós: A zsoltáros és a zsoldos – Meszeltfalú igazság – Vizit – Mitől rúgott be Csótányos? (felolvasó színház); Morti Vizki: A világítótorony; Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik 1999/2000: Borbély Szilárd: [kamera.man]; Darvasi László: Argentína; Taar Ferenc: „Jöjjön el a te országod” (felolvasó színház); Kárpáti Péter: Tóthferi avagy hogy született a világhőse, kinek keresztanyja a Szempétör volt; Német Ákos: Lovass Anita 2000/2001: Németh László: Széchenyi; Békés Pál: TéVé-játék; Slawomir Mrožek: Özvegyek; Visky András: Tanítványok; Porcsin László: A félelem bére avagy a „Bozgor” (felolvasó színház) 2001/2002: Háy János: A Gézagyerek; Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetőn; Önálló est (Tréfás György); Stigma – Pilinszky-est (Maday Gábor); Csokonai Vitéz Mihály: Karnyóné (a Kalipszis Egyetemi Színpad előadása); Olvastam, költőtárs – Arany és Petőfi levelezése (Bakota Árpád – Dánielffy Zsolt); Jean Genet: Cselédek 2002/2003: Samuel Beckett: Godot-ra várva; Mikó Csaba: Apa avagy egy gyilkosság anatómiája 2003/2004: Farkas Tibor: Levélbomba; Csak szerelem kell… – verses-zenés est (Kecskés Tímea, Lapis Erika); Patrick Süskind: A nagybőgő; „Testek vonzásában” – Faludy György-est (Révész Béla, Szabó Balázs); Eugene O’Neill: Boldogtalan hold; Jean Racine: Phaedra (beavató színház); „Eljátszott és el nem játszott szerepek” (Kóti Árpád, Miske László) 2004/2005: Falussy Lilla: Metadolce; Peter Shaffer: Equus; Marlene Streeruwitz: New York. New York; Federico García Lorca: Bernarda Alba háza; Németh Gábor: Túl az egészen; Lőrinczy Attila: Szerelem, vagy amit akartok – Michalel Mckenzie: Előhívás – Lőrinczy Attila: Balta a fejbe – Halmi Gábor: Öngyilkosdi (a KonzervArtaudrium Színházi Műhely előadásai) 2005/2006: Szophoklész: Antigoné (beavató színház); Filó Vera: Ariel, a buta szellem; David Lindsay-Abaire: Örbe ügő; Burokban születtem – Kosztolányiné Harmos Ilona írásai (Borombovits Ágnes); Doug Wright: Quills (De Sade pennája); Sütő András: Káin és Ábel; Kosztolányi Dezső – Thuróczy Katalin: Édes Anna

DISPUTA Műhely

A stúdiószínház repertoárja

73

DISPUTA Műhely 74

frissen tartották őket. „Szeretem a stúdiót – vallotta a (talán épp’ ezért kiváló) színésznő, Varga Éva. – Itt nem lehet megúszni a munkát, dolgozni kell. A testközelségben ugyanis azonnal kiderül a néző számára, ha a színész kívül marad a szerepén. A stúdió tehát karbantartja a színészeket.” A Horváth Árpád Stúdiószínház hetven előadását huszonhét rendező állította színre. Akadt köztük két–két színész, illetve dramaturg, három külhoni vendég, de nem akadt egy sem az idősebb hazai korosztályból: az alternatív játékmódot ismerő középkorú, illetve a fiatal rendezőgeneráció terepe volt a stúdió. Kettőnél több bemutatóval csak a helyben alkalmazott gárda tagjai jelentkeztek: Czeizel Gábor és Árkosi Árpád négynégy, Jámbor József hat rendezéssel járult hozzá a szórakoztató attrakciókon vagy a színművek szimpla reprodukálásán túlmutató folyamat kiteljesedéshez. Aminek az organizátora (különböző vezetői beosztásokban) a tizennégy stúdiószínházi premiert létrehozó Pinczés István volt. A mai magyar dráma köré szervezett 1996-os Debreceni Irodalmi Napok tanácskozásán a következőkről (is) szólt: „A stúdiószínházi sorozat gyakorlata azt mutatja, hogy itt nem érvényes a szerző–rendező–színész közötti szokásos munkamegosztás: a próbafolyamat elején letett szöveg a legtöbb esetben csak alapul szolgál, mely a szerző és a dramaturg aktív közreműködésével a munkafolyamat különböző állomásain célszerűen módosul, s csak a színészekkel végzett közös munka során nyeri el végleges formáját”. A teammunka első fázisában megváltozott a rendező hagyományos irányító hegemóniája, s megnőtt a jelenlévő író és dramaturg, valamint az együttgondolkozó(!) színészek textust formáló szerepe. A nyolcvanas évek magyar alternatív színjátszásának „drámai formában rögzített dokumentumától” (Imoga – 1990) a „vizibalett”-ként aposztrofált, a „káosz dramaturgiájá”-t megteremtő képregénydarabig (Ariel, a buta szellem – 2005) így alakult ki másfél évtized alatt az új létrealitásokat láttató új drámák új színháza. A posztmodern színház? Legyen, korszakolásnak megteszi. Posztmodern rendező viszont – mint olyan – nem létezik. Pinczés például a kísérletező szellemű, de színészcentrikus rendezői színház híve. Hargitai Iván sem vallja magát posztmodernnek, az „új teatralitás” a művet szcenikai problematikaként fölfogó képviselőjeként emlegetik, míg Árkosi Árpádnak a töprengő, analizáló, finoman részletező színészvezetés a sajátja. S mert a modernitás

utáni korszakra jellemző átfogó esztétikai norma, érvényes drámai kánon nincs, színházi identitás sincs – csak látszólag „posztmodorban tartott” előadások vannak. Recepció „Kialakíthatja-e az új magyar dráma bemutatását sorozatszerűen felvállaló színházvezetői-művészi program ennek az új stílusú színháznak a saját törzsközönségét, eljut-e az alkotói team »üzenete« a célzott közönségréteghez?” – tette föl a kérdést Pinczés István a stúdiószínházi sorozat félidejében, az Alföld 1997 februári számában. A publikumnak meg kellett szoknia a színház és közönség új viszonyát. Először a szűk és levegőtlen próbaszínpad civil kényelmetlenségeit. Aztán a térszervezés meglepetéseit; azt, hogy a nézőtér éppen L-, U- vagy köralakban várja őket; hogy a színpad kifutószerűen kettészeli a teret, vagy a hátuk mögül keverednek elő a színészek; hogy esetleg végig ácsorogniuk kell, s a tér több pontján, szimultán folyik a játék. Meg kellett szokniuk, hogy a díszletek nem enteriőrök, hanem tértagoló elemek, s hogy nem kukucskálhatnak biztonságosan, mint a hagyományos előadásokon. Hozzá kellett szokniuk a játékosok izzadságszagához, s a tükröző felületeken (vagy éppen működő videofelvételeken) a saját látványukhoz. S nem ritkán ezek voltak a kisebb megpróbáltatások… A stúdiószínházi előadásoknak nyilván nem célja a nagyközönség megnyerése, szűkebb rétegigényeket elégítenek ki. Az újdonságra, izgalmakra vágyó kis- és nyárspolgárok, valamint a kukkolók, a friss drámai tartalmakra és színházi formákra kíváncsi egyetemisták, entellektüelek és sznobok újra és újra próbára tették a türelmüket – s lassanként valóban kialakult a „stúdiólyuk” törzsközönsége, végül már külön bérletezésben adták az ide való programokat. Az utolsó öt esztendőben évadonként átlagosan kilencféle produkció kilencvenkét előadásban került itt színpadra – ez havonta egy darabot és tíz előadást jelent. Az önálló estek néhány alkalmán kívül a produkciókat általában tíz-egynéhányszor játszották, kivételesen sikeresnek bizonyultak az egy-egy évadban huszonöt (Equus 30, Godot-ra várva 29+9 angol nyelvű) előadást megérő, még ritkább a több szezonban játszott darab (Macska a forró bádogtetőn 50 előadás, A Gézagyerek 44+15 vendégjáték). Mint minden vidéki színház, a debreceni is elsősorban a helyi orgánumoktól várhatta produkcióinak visszhangját. Ennek a kívánalomnak a nyomtatott

Kadencia Teátrumunk szakmai teljesítményének megítélése végett esztendeje áttekintettük a közelmúlt magyarországi színházi fesztiváljait. A tények alapján a debreceni Csokonai Színház prózai tagozatának országos (el)ismertsége a Horváth Árpád Stúdiószínházban játszott előadásaira szorítkozott. Azok viszont – kiváltképp az ősbemutatók – szinte kivétel nélkül részt vettek valamilyen országos seregszemlén. Sőt, Pinczés több produkciója (Ibusár – 1993, országos fesztivál, Pécs; Márton partjelző fázik – 1999, stúdiószínházi fesztivál, Budapest) díjat is nyert, A Gézagyerek pedig mindenütt aratott (2002: POSZT, Pécs; stúdiószínházi műhelyek találkozója, Bp.; 2003: kortárs drámafesztivál, Bp.; Kontakt nem-

zetközi fesztivál, Toruń; 2004; nemzetközi színházi találkozó, Wiesbaden). Pinczés István a kortárs drámák színreállításának érdekében végzett színházvezetői és rendezői munkájáért – pályaszakaszának betetőzéseként – 2004-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Dobák Lívia, az 1993-as országos színházi találkozó legjobb dramaturgja (Ibusár) az új hazai szerzőket és műveiket fölkaroló munkásságáért Jászai Mari-díjat érdemelt. A Gézagyerekből ugyanebben a szakmai elismerésben részesült Miske László, míg Maday Gábor Soós Imre-díjat kapott. A Csokonai Színház kétségkívül legnagyobb visszhangú előadása hatott a „pályakezdő” drámaíró, Háy János munkásságára is: a kritikusok által a 2002-es évad legjobb magyar drámájának deklarált történet tetralógiává terebélyesedett (Herner Ferike faterja,  A Senák, A Pityu bácsi fia) – sajnos nem a mi stúdiónk deszkáin. A színpadon itt debütált írók pályája az idő múltával szépen kiteljesedett. Darabjaikat rendre műsorukra tűzték a színházak, az újabbakra szerződéseket kötöttek. Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Darvasi László drámaírói életművéből azóta már mások is „megélnek”: komoly tanulmányokat olvashatni róluk színházesztéták és drámatörténészek tollából. Mi lesz vajon a további sorsuk a ‘90-es években feltűnt, a magyar drámai hagyományoktól eltérő színházi nyelvújítóknak? E sorok írója – bár szerette A Gézagyerek előadását – nem jósolt nagy jövőt Háy darabjának. A később díjakkal övezett előadás alaposan rácáfolni látszott eme vélekedésre. De vajon fennmaradnak-é ezek a darabok a színházak repertoárján (mint például a népszerűvé vált Ibusár), vagy egy-két évtized múltán a könyvtárak „posztmodern” irodalomelméleti és színháztörténeti skatulyáiba szorulnak? Ki tudja? A Csokonai Színház új vezetői egyelőre nem kívánnak a próbateremben játszatni. A Horváth Árpád Stúdiószínház megszűnését fájlalók kárpótlása lehet a kortárs magyar dráma február 9–17. között Debrecenben megtartandó ünnepe, a DESZKA (Drámaírók és Színházak Kerekasztala) Fesztivál, valamint Háy János kamarazenével kísért havi irodalmi estjeinek sorozata. Ezek az események bizonyára fokozott figyelmet kelthetnek a hazai színházi szakmában. S ha két esztendő múlva, 2008 őszére valóban megépül a Latinovits Zoltánról elnevezendő új teátrumunk, bizonyára újraindulhat a hazai kortárs drámairodalmat éltető folyamat is. Ismét lesz egy hely. A Latinovits ugyanis kamara- és stúdiószínház leend.

DISPUTA Műhely

sajtóban eleget tett – azaz minden premierről beszámolt – a Hajdú-bihari Napló, valamint a régebbi (1986–89 között működő) és a mai Debrecen hetilap. Alkalmanként közölt recenziókat ebben az időszakban az Úton és a Hajdú-bihari Nap, a Hónap és az Új Hónap, az Egyetemi Élet és a Körkép. (Manapság pedig ezeken a hasábokon is olvashatni színházi írásokat.) Az Alföld folyóirat egy időben a bemutatók környékén közölte a kortárs drámákat (!) és a teátrummal karöltve vitaesteket tartott azokról a debütáló szerzők és az előadás közreműködői részvételével. Hogyan tükröződtek az országos sajtóban városunk színházművészeinek erőfeszítései? Zalán Tibor így emlékezik 1988as premierjének (Azután megdöglünk) fogadtatásáról: „A debreceni előadást szinte bojkottálták a kritikusok. Hogy a színházat utálták-e, vagy engem, vagy pedig mindkettőnket egyszerre, nem tudom…” Ezt mi sem sejthetjük, de azt tudjuk, hogy a fővárosi ítészek nem szívesen járnak le vidékre, s a Csokonai Színház – az ötvenes éveken kívül – sosem volt fontos úticéljuk. Hanem a Horváth Árpád Stúdiószínház koncepciózus programjának kikristályosodása idején, már a kilencvenes évek elejétől megváltozott ez a helyzet: a kortárs magyar drámát reprezentáló sorozat bekerült az országos kritika reflektorfényébe. Az összes fővárosi napilap, heti- és havilapok (például az ÉS, a Magyar Narancs, a Mozgó Világ) közöltek kritikákat a debreceni előadásokról, a Színház című szakmai folyóirat pedig gyakorlatilag valamennyi új magyar darabról beszámolt. Ami pedig a legsikeresebb produkció, A Géza-gyerek példátlan visszhangját jellemzi: az Ellenfény tanulmányt közölhetett a darab és az előadás recepciójáról!

75

Művek forrástájain Cs. Nagy Ibolya DISPUTA Toronyszoba 76

A Hargita térde: Sikaszó Művek szülőhelyén járni sohasem nélkülöz bizonyos megilletődöttséget. A Hargita meg a Görgényi-havasok kettős ölelésében, az innen is, onnan is futó patakok partján üldögélő Sikaszón, az égbe szúró fenyők tövében megbújó, csúcsos tetejű faház előtt tűnődni táj és ember, táj és író, meg a művekbe épült látvány érzelmi-szellemi kötődésein: bizony nem nélkülöz valamiféle megilletődöttséget. Sütő András kerítetlen hegyi házánál jártunk, az író „fehér tornyánál”, alkotói menedékhelyénél, „színdarabok forrástájékán”, drámákból s mesékből, naplójegyzetekből ismerős vidéken: s miközben a műélmények valós nyomait kerestük, megpróbáltuk egy virtuális földrajzi térképre is fölrajzolni a látványt. S hogy hová, merre? Hová karcoljuk a térképen Sikaszót? A hegyek között elnyúló völgy apró, villanya sincs településétől balra, madárúton alig pár kilométer a Gordon hegye lábánál nyújtózó másik völgyi falu, Tamási Áron Farkaslakája, mely egyben a magyar irodalom halhatatlan Ábelének a szülőtája is. Kicsit odébb a Libány-tető, amelynek málnavészes vadonjaiban – akár ott is – egy Ábelhez hasonlóan csavaros észjárású, érzékeny lelkű fiúcska, Sütő András Vadpávamenyegzőjének Medve Mihálykája gyűjtötte zsebkendőjébe a lelőtt őz utolsó könnycseppjeit. Jobbra a falut ringató völgytől a Madarasi-Hargita teteje villog. A képzelet, az íróé, „ezernyolcszáz méternyi magasságban babrálhatja körül a Madarascsúcs üstökét”, a völgyi úton tovább, előrefelé haladva a Gyergyói-havasok várják az utast, visszafelé indulva Székelyudvarhelyre jutunk: rengeteg erdők, nagy hegyek bújtatják az író szeretett Sikaszóját: a Hargita „térdén”. Kátyús utak, kerékszaggató gödrök is, melyek naponta egyetlen buszpárt taszigálnak ide-oda Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós, azaz a civilizáció két hegyi végpontja között, dicsőségére a régen holt conducátornak, ki imádott e havasi hegyek között medvére vadászni, de nem imádta volna a jó úton jövő-menő embereket és a medveriasztó járműpöfögést. Vannak itt azután nem valóságos, csak lélekbeni hegyek és csúcsok is, melyek metaforikus szépségükkel, rejtelmességükkel a művek gazdag jelképrendszerében igazítják el az olvasót. Itt van például a Várakozás Hegye, amely csupán sorsszimbólumként létezik, és a földrajzi valójában hasonlóképp föllelhetetlen, a térképen nem található

Nagy Romlás hegyével együtt az Advent a Hargitán című dráma létveszedelmeinek, „emberi létünk lavinaveszedelmének”, a jobbra, a csodára váró emberi reménynek nem geológiai, hanem írói teremtményei. S ha már ezt a drámát említettük, maradjunk is ennél: az Egy színdarab forrástájékáról című vallomásában a mű keletkezéstörténetének korántsem műidegen eseményeit, háttérmozzanatait, meg a hely, a táj történetalakító erejét, hatását idézi föl az író is. A tengerszint felett nyolcszáz méternyire lapuló Sikaszó-völgy, ama „Hargita-térd”, ahol a ház ablaka alatt az „alsó Bakó-pataka nyargal a Küküllő felé, s ahol – úgy tetszik – maga a természet védelmez bennünket önnön garázdálkodásaitól”, ez a táj hajnali meg mindenkori csöndjével segítője, ihletője, hegyteteji, magányos nyírfájával néma tanúja is volt megannyi gondolat, drámamondat születésének. Az a magányos nyír „alkonyat után is fehéren világolva jelzi a sötét reverendás fenyők között mindenkori hollétét”, s szélcsendben is rezegtetett lombjaival Sütő András számára a „borzongó lelkiismeret” emblémája, vagy „örökös várakozásában a léleknek éjjel-nappali finom remegése” lehetett. De felbukkan a Vadpávamenyegző nyírfa-metaforájában is a „kitárt karú” fa, ő vagy egy másik társa, a nyírfacsemete, hogy jelképi erejével idézze föl a helyben maradás kisebbségi parancsát, s személyes, emberi, fájdalmas szükségszerűségét: „Maradj veszteg, nyírfácska-gyermek. Az emberekkel ellentétben mi csak addig élünk, amíg helyben maradunk. Az össze-vissza nyargalás nekik sem tesz jót, de hát ők emlékezéssel, sírással vigasztalják magukat. Mi nem elfelé, csak felfelé vehetjük az irányt. Mélység és magasság ott van, ahol szárba szökkenünk. Ez minden, ami megadatott nekünk…” Az Advent a Hargitán Bódi Vencele a „tengerhez ment”, román fiú feleségévé lett, a szülőhelyét, s anyanyelvét is lassan feledni látszó leányát várja vissza – unokáit is várná – hegyi házában. A Nagy Romlás alatt, hosszú éveken át, egy-egy meggyújtott karácsonyi lámpással, a várakozás mécseseivel múlatja az időt: s a szülői fájdalom mondatai mögött az ismerős, havasi erdők fái növelik sorspéldává a sikaszói botanika és geográfia valóságát. Mert a Nagy Romlás nem földrajzi pont, de Kicsi Romlás valóban létezik, a „madarasi csúcstól északra esik”: a színjátékban, ahogyan az író mondja, törvényszerűleg kívánkozott mellé a nagyobbik

teváraljára, a szomszéd faluba. A tehetetlen, önmaguk erejében nem bízó embereket ezzel a valóságosnak feltűnő dramaturgiai mozzanattal figyelmezteti arra az író: nem bízhatnak örökké a csodákban, tenniük is kell valamit. Csoda és valóság a mesei szürrealitás magassági pontján szépen elférnek egymás mellett az Adventben. Az „idő omlásai alól” más történetek is előszivárognak, sikaszóiak, zetelakiak, meg a mezőségi gyermekkorból pusztakamarásiak is, hogy azután az élet irodalommá válva, beköltözzenek a művekbe s ellenálljanak „évtizedek hóomlásainak”. Azt a jégcsaporgonát például, mely a drámabeli havasi ház ereszén kéklik, először a kamarási „szülőház ereszén” zúgatta a szél: évtizedek múltán muzsikája felhangzott a darabban is. „Végleges helyet követelt magának” a gyermekkor jégcsapokból épült délibáb-városa: a „vágyálmok játéka”. Árvai Réka és Zetelaki Gábor, a dráma szomorú történetű szerelmespárja is az író, az „ember elmúlt ifjúságának múlhatatlan részesei” – mezőségi származásúak, valóban voltak, éltek, emlékezni kell rájuk, vallja róluk Sütő András. A táj képei megnyitnak egy kaput az író személyes életének traumái felé is. Mert amikor Sikaszóról, a hegyek vadjairól, a pisztrángos patakról, az erdővel, heggyel együtt élő emberekről, a gyermekét mindhiába váró Bódi Vencelről, Medve Mihályka félelemtől, sajnálattól, szeretettől ös�szeszorult szívéről, a dúvad lövéstől némán lehulló szerelmes fajdkakasról, a „percekig tartó haláltusában” bennrekedt „maradék repülés”-ről mesél Sütő András, nemcsak sorspéldázatot mond: a saját, messzire került gyermekeiről, unokáiról, a maga szülői, nagyszülői bánatáról is vall. Arról a mindörökre elfutott időről, amikor „csodás történetek dallamival” ringatta, ringathatta álomba őket. „Erről majd mesét írok az unokáimnak” – mondja egy helyütt, de azóta erdőn meg határon túli vidékek váltak a gyermekek és az unokák otthonaivá, s „rendre kinőttek az esti mesék poharából”. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszében a beszélni tanuló gyermekkel, a fiú unokával nemcsak a magyar szavak Nagyfejedelemségét, de a sikaszói erdőket, hegyeket, partokat, jeges, tiszta patakokat is bejárják. Ott a nyomuk a könyvben. S másikban is, számosban, persze. Eget-földet együtt néznek, hogy majd egy kis történetben, például a sóhajnyi Azok a pisztrángos napok címűben, felvillanjon egy régen, talán hangtalanul kimondott mondat: „Ó, istenem! A csillagokat tegnap este

DISPUTA Toronyszoba

párja. A darab első részének helyszínleírásában, a hegyi remeteségben élő férfi házának képében már egymáshoz simul képzelet és valóság: „Bódi Vencel boronaháza a Hargitán, a Kicsi Romlás nevű szurdok fejénél. A ház – a hegyi házaktól eltérőleg – csupa ablak és kint csupa hó. Hófalak, hótornyok, hóhullámok, szélfútta csipkés tarajok. Hópárnás, hódunnás, szárnyas nagy fenyőfák, és az ereszen méteres jégcsapok halványkék orgonája. Ha fúj a szél: ez az orgona megszólal, de vijjog, süvölt és hörög is némelykor. A ház sarkától kezdődőleg jobboldalt szédítő sziklahasadék: a Nagy Romlás…”. Amely tehát azért találtatott ki, hogy a gyengéden becézett, a kisebbségi, közösségi sorsveszedelem szimbolizálására épp kedvesen lefokozó elnevezése miatt alkalmatlan valóságos helyett egy kitalált s fenyegető nevű másikkal jelezhesse az író a hallgatásra, a folytonos önkorlátozásra, megfélemlítésre ítélt erdélyi magyarság – s minden cselekvésében, szabad akaratában, szólásában korlátozott ember – létének veszélyhelyzeteit. Csodák is esnek a drámában, melyek valójában Sikaszón vagy a környékén estek meg, nem is csodaként, éppen hogy igazolható realitásként. Meg ismerős falubeliek arcképe tűnik elő a szereplők maszkja alól: s ez már nem a hely földrajzi térképe, ez a műteremtés élményanyagának, a tapasztalati élmények titokzatos átalakulásának, megemelkedésének, a művészet misztériumának a világa. A lélektérkép terepviszonyait szemlélhetjük általuk. Mert Bódi Vencel története voltaképpen a falubeli Dénes bácsié, akinek meghalt a felesége, akit elhagyott a lánya, s aki románul beszélő unokájával már nem tudott szót váltani: „az anyanyelv szavaiból szeretett volna neki színes karácsonyi ajándéklámpát készíteni”, Sütő Andrástól kérve hozzá kölcsön magyar meseszavakat. Életének drámáját örökítette meg az író az Adventben. Vagy ott van a mű hangja vesztett kutyája, s volt ilyen kutya: „itt esett meg a szomszédságunkban, hogy az említett kutyát ködös téli éjjelen a farkasok beszorították a pincegádorba. Szerencséje volt, mert a házból kirohanó gazdájának hála, nem ehették meg, de hogy elvonultak, a hangját is magukkal vitték”. A valóságban a félelem létező sokkja némította el a kutyát, a drámában a suttogásra kényszerített ember léttragédiáját nyomatékosítja a szimbólumértékű állati hangtalanság. A játékban Csudalátó Dániel, a gazda, – mert a játékban minden lehetséges – megtalálja kutyája elveszett hangját: elmegy érte Ze-

77

DISPUTA Toronyszoba

megbeszéltük. Ha elmész is, látni fogod a Hargita csillagait. Közösek, persze.” De Sikaszó a rejtett műfaj, a naplók tárgya, helyszíne is. Mert Sikaszó faháza gyakorta volt román „belügyérek”, szekusok tartózkodási helye. Hívatlan vendégként meg-meglátogatták a házat, hogy majd a kiérkező író és felesége döbbenten vegyék észre a megmérgezett kristálycukrot, a fű alatt gondosan, de mégsem elég műgonddal lefektetett fekete zsinórt. Az élményt a hosszú éveken át titokban vezetett, s majd a rendszerváltozás után megjelentetett naplók bejegyzései őrzik. Például az 1989-es esztendőből valók. Június 12-én Az ugató madár című dráma írásával szeretett volna foglalatoskodni Sütő András. Helyette a „talajba ágyazott fekete zsinór” nyomvonalát követte az erdő sarkáig, azután a házfalig, s majd harmadnap, már villamossági szakemberrel, Gergely öccsével kutakodtak tovább. Négykézláb mászva a patakmederben, kúszva, araszolva a réten, a bokorban megbújó szekus orra előtt, aki úgy próbálta eltüntetni a nyomokat, hogy elvágta és föltekerte a drót nagyobb felét. De nem a házban: ott megtalálták a lehallgatók minden nyomát. A napló történetei detektívregény oldalaira kívánkoznak. Sikaszó a félelem szigete is az író és családja életében. Csak sejteni tudjuk, mekkora rettegésé. Erre is gondoltunk, amikor a dombról – alatta egyik oldalt a falu, a másikon a

78

sűrűn benőtt, szűk patakvölgy –, a sötéten tornyosuló fenyőfák résein át még egyszer szemügyre vettük a kopottasan barnálló, már többet üres, mint lakott emeletes faházat. Mert a látvány, a környező hegyekkel, erdőkkel, patakkal, az érintetlen, békességes tájjal meseien szép. De hogy még szebb legyen, valami jó kezű, láthatatlan, égi piktor telefestette a ház környékét pompás piros, fehér pettyes gombákkal. Úgy virultak, tündököltek Sütő András erdei faháza körül a gyilkos galócák, mintha a kép egy botanikai atlasz meg egy mesekönyv ábráinak egymásra kopírozásával készült volna. Nyáron, egy augusztusi barangolás során még egyszer körbesétáltuk a már teljesen elhagyott házat. A lekaszált fű mutatta csak, hogy valaki, falubeli azért rá-rátekint a portára, de a Bakó pataka fölötti kis híd a gyalogosok óvatos léptei nyomán is figyelmeztetően potyogtatta deszkáit a habosan futó vízbe. A ház gazdája ekkor már rendes utját járta: kórházból ki, kórházba be. A köztes idő nem volt elégséges Sütő Andrásnak arra, hogy fogyó erejével valósággá bűvölje a képzeletben egyre gyakrabban megtett utat, a riadalmaiban is teljes, mert az egészséges élet, mert az ifjúság metaforájává nőtt hargitai faluig. S a szeptember 30-ai halál bizonyossá tette: Sikaszó az időnek olyan kimetszett szelete lett, melyet lassan elnyel majd a múlt.

Bényi Árpád festőművész 1931. március 23-án született Dicsőszentmártonban. A debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett. 1956-ban egyik fametszete felhasználásával, munkatársaival együtt –„Szabad Magyarországot!” feliratú – plakátot készítettek. Emiatt 792 napot töltött a rácsok mögött. Szabadulása után segédmunkásként dolgozott, s festett, rajzolt. „1966-ban első önálló kiállításomat a Hatalom bezáratta. Pesszimizmussal, elidegenedéssel vádoltak, szakmai kifogások helyett. A szakma válaszaként 1967-ben felvettek a Művészeti Alapba.” Közben – a főiskolai oklevele után – 1966-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen diplomázott. 1975-től volt tagja a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. Ugyanebben az évben műtermes lakást kapott Debrecenben, a művésztelepen, a Móricz Zsigmond körúton, s haláláig ott élt. „Hosszú szabadúszó évek után” 1980-ban meghívták a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola rajz tanszékére, s azt több mint egy évtizedig vezette. Közben 1987-től a KLTE Történelmi Intézetében művészettörténetet adott elő.  Tanulmányúton járt Lengyelországban, Litvániában, Ausztriában, Olaszországban (Velencében), Franciaországban (Párizsban). Művésztelepeken dolgozott Tokajban, Hajdúböszörményben, Hajdúnánáson, Kazimierzben, Potsdamban, Palangában, Berekfürdőn, Hajdúszoboszlón. Nagyobb egyéni kiállításai voltak Debrecenben a Medgyessy Teremben, a Déri Múzeumban, Szolnokon, Budapesten – a Fényes Adolf Teremben, Nyíregyházán, Siófokon, Karcagon, Nagyváradon, Lublinban, Linzben, Salzburgban. Kétszeres Csokonai-díjas, Medgyessy Ferenc-, Holló László- és Debrecen Kultúrájáért-díjas. 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével tüntették ki. Munkái megtalálhatók hazai és külföldi múzeumokban, pannója az Aranybika Szálló Hajós Alfréd Termében. A festői formát elemző könyve – Ecset és stafeláj – 1998-ban jelent meg. 1999 óta volt Debrecen város díszpolgára, s a Debreceni Disputa indulása óta a folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 2006. október 23-án nyílt életmű-kiállítása a Kölcsey Központban. 2006. december 24-én hunyt el.   

Közel a távol

A művész ars poeticájából, önvallomásából idéztünk. Bényi Árpád munkáinak veleje a szín. A gyönyörű tiszta színű festékek látványa mindig arra bátorította: ne törje meg a tisztaságukat, őrizze meg a színek saját erejét, és bízzon abban. S ő őrizte a színek tisztaságát. Szerintem azért is, mert mindig tudta: úgyis sok a szürkeség, a maszatolás, az elkenés, a mellébeszélés e világban. Kosztolányi a színes tintákkal, ő festékekkel színezte ki az életét. Mindnyájunkét. Az életet. „Kiszínezte”, újjáteremtette a világot, mert tudta: a valóságnál emberléptékűbb a kép virtuális valósága. Szabadabb. S mert – mint maga mondta – „a kép ott szólal meg, ahol semmivé foszlik a szó, ahol belefeledkezik az ecset az anyagba, ahol színröggé csomósodik az indulat”.

Zenét csendítve bennünk: a legősibbet, a ritmust ébresztve életre az emberben, húrozva a lelket, az ideget – tehetnénk hozzá. Mert a festménynek is lehet zenéje, mint a szónak is. S melenget, és szeretni tanít a kép, ez a kicsiny csoda. Élni segít, mert hitről beszél. Annak hitéről is, hogy igen, él a varázslat, például a távolinak látszó talán egészen közel van… Nagyon közel. Erről jut eszembe, hogy időről időre gyönyörködöm otthon a barackfavirágzást evokáló olajfestményében. Nagyobb kiállítását nyitottam meg, ajándékba kaptam tőle. Nem lehet olyan ólomszürke nap, hogy ne ébres�szen tavaszi kedvre, nem tudok olyan borús lélekállapotba zuhanni, hogy új energiákkal fel ne töltsön, nincs olyan év- vagy épp napszak, hogy a pillanatot végtelenné ne tágítaná, valami örökkévalóság-félét ne érzékeltetne az a kép. Mint a szerelemérzés… Lélekújjászülő, a messze világát közelünkbe hozó, közelként láttató, ekképp például a nagy szimbólum, a fa magányát oldó: a képtér humánumának értelmét mesterien megvilágító alkotás. Van társa is a falon: a szívről a jeget leolvasztó, a lelki nyár felé vezérlő, forróságot árasztó alko-

Arany Lajos

„Festők dolga ebben a még ember lakta világban, hogy csendes együttlétre hívja azokat, akik már elengedték egymás kezét, s hogy a rámába zárt arasznyi létezés embermeleget kínáljon, s hogy kihűlt kispadok helyett képek közé gyűjtse a zajtól és szórengetegtől megzavart indulatokat.”

DISPUTA 

Bényi Árpád (1931–2006) emlékére

79

DISPUTA 

tása. (1986-os születésű, mint a lányom… Még kezdő újságíróként kaptam tőle, portrét írván Bényi mesterről.) S itt él köztünk minden műve, azok is természetesen, amelyeket nap mint nap nincs ugyan alkalmunk nézegetni, de olykor látjuk őket, tárlaton, barátaink otthonában, könyvben, reprón. Mert a festő elment bár, művei velünk, köztünk maradnak. Az örök jelenben. Ezért most egy bekezdés erejéig áttérek a jelen időre. (Csak egyig, mert mint ő is tanította, minden mozdulatával: a szóra, a szóval vigyázni kell.) Bényi Árpád nem filozofál a színvilág által, hanem az érzéseit, indulatait vetíti ki bennük. E belső, kimondandó tartalmak sokfélék persze, amint a színek variációi és festői árnyalatai is végtelen gazdagok. Látszólagos ellentmondás csupán, hogy a tiszta színek mellett mily sokféle árnyalattal jelzi a benne dúló érzéseket. Mert miképp az ember érzései ezerfélék, a tiszta színek és az árnyalataik jól megférnek együtt. Meg is kell férniük, hiszen a festék még így sem képes azt a ragyogást visszaadni, követni, megidézni, amelyet a pohárra csillanó napfény, egy sajátos fényben látott pipacs vagy tóparti fényvarázs a szemünk elé tár a valóságban. Nem is beszélve annak kifejezési nehézségeiről, amit az ember látomásként, belső élményként él meg. Nem is feladata a festménynek az efféle leképezés. A humanizálás, a nagyon emberi megteremtése, a sűrítés a funkciója, mint minden nívós alkotásnak, „nemes anyag”-nak: nem a valóság puszta mása az sohasem. Hanem – „égi mása”. Természetes tehát a képen mind a külső, mind a belső valóság lényegre koncentrálása, redukálása. A művész a többit a néző fantáziájára bízza, miközben a semmiből világokat teremt a fehér vászonra. Külön életet adva a faktúrának. Mint ő maga fogalmaz: „Festékrögökké dermedt indulatnyomok váltják a simán lapuló szín-

80

felületeket, mint elfúló lélegzet a felszabaduló sóhajtásokat.” Ekképp él önálló életet a rámába zárt kompozíció mint arasznyi létezés: maga a festmény. „Lángos csillag állt felettünk” – mondják a háromkirályok József Attila – Jézus születését életes, bájos, a gyermekversek szépségével, rajongásával és mélységével ünneplő – költeményében, a Betlehemi királyokban. Idézhetem ezt Bényi Árpádra, a Szentestén, Jézus születésnapján mennybe tért festőművészre vonatkoztatva. Lángos csillag áll(t) fölöttünk. Mutatta nekünk: légy mindhalálig (keményen) őszinte, ne beszélj soha mellé, őrizd a szavak becsületét, legyen utad egyenes, kínálj mindig embermeleget, feledkezz bele a munkádba, mint ecset az anyagba (csak aki képes elfeledkezni, érez mélyen, alkot nagyot), vigyázz az (esztétikai) értékre, soha ne add alább, soha ne add fel. Mutatja nekünk: légy mindhalálig (keményen) őszinte, ne beszélj soha mellé, őrizd a szavak becsületét, legyen utad egyenes, kínálj mindig embermeleget, feledkezz bele a munkádba, mint ecset az anyagba (csak aki képes elfeledkezni, érez mélyen, alkot nagyot), vigyázz az (esztétikai) értékre, soha ne add alább, soha ne add fel. Bennünk őrzött, őrzendő embersége és mindenki számára számos kiállítótérben megtekinthető művei lángos csillagként vezéreltek-vezérelhetnek-vezérelnek, az érzések, indulatok őszinte kimondására, a kimondás törvényére, a vallomás nyílt tisztaságára, tiszta nyíltságára biztatnak, intenek. Egyúttal arra: a bennünk levő (szunnyadó) értéket – „hogy látva lássanak”– ki kell vetítenünk magunkból: kibeszélnünk, kifestenünk, kizenélnünk… Ki hogyan. Ő kifestette, kiírta, kibeszélte. Épülésünkre.