A magyar zenei utasítások morfológiai elemzése Volek-Nagy Krisztina Absztrakt A zenei szaknyelv beszélőközössége nyelvhasználatának sajátosságaira eddig aránytalanul kevés figyelem irányult. A zenei szaknyelv elsődleges sajátosságai az instrukciók. Ezek morfológiai elemzésére ez idáig nem került sor, pedig számos érdekességet rejt magában. Az előadás során a magyar zenei szaknyelv utasításainak morfológiai és szófajtani sajátosságainak bemutatására kerül sor. Az zenei utasítások sajátossága, hogy képzőkben gazdag; a képzők közül a névszóképzők dominanciája jellemző: szerelmesen, mérsékelten, lágyan stb. Gyakran használ pl. határozói igenévképzőt is, például gyorsítva, sietve, lépkedve. Jelek, ragok csupán kis mértékben találhatók a zenei szaknyelv utasításain (kifejezéssel), többnyire a mondatba illesztésnél bővülnek a zenei utasítások további toldalékmorfémákkal. Tövek szintjén a névszótövek a jellemzőek a vizsgált korpuszon; igető is előfordul, de többnyire toldalékolt alakban. Az elemzés célja a magyar zenei szaknyelv morfológiai és szófajtani rendszerének elemző bemutatása. 1. A magyar zenei szaknyelv néhány sajátossága 1.2. A magyar zenei utasítások a funkció alapján Az utasítás útbaigazítással, tájékoztatással együtt adott rendelkezés, instrukció; oktatás, tanítás (ÉKSz). Zenei funkciójúak az olyan kifejezések, mint például a Lento, piano, melyek kizárólag a zenével, az énekléssel kapcsolatosak, ahhoz kifejezett pedagógiai célkitűzés rövidtávon nem társul (tényleges zenei szaknyelv része). Pedagógiai funkciójú az a kifejezés, vagy mondat, melynek célja a tanuló okítása, új ismeretre való tanítása. A pedagógiai típusú utasítások célja a zenei ismeretek gyakoroltatása, a konkrét zenei kifejezések elsajátítása, ismétlése, emellett maga a zene megismerése, gyakorlása például énekléssel, szolmizálással (pl.: A dalt alkalmazkodó ritmusban kell énekelni! feladat, tankönyv esetében). A zenei utasításokkal foglalkozott Bérces Emese, a tempójelzéseket vizsgálta (Bérces 2006). A zenei szaknyelv kutatásához nagyon fontos ismernünk Fóris cikkeit is (Fóris 2005; Fóris et al., 2007). A szaknyelvi jellemzők megismeréséhez, szakszavak kiválasztásához néhány általános szakkönyveket használtam fel (Crystal 2006) (Kurtán 2004). Az utasítások részletes jellemzésétől a terjedelem szűkössége miatt eltekintek, korábbi előadásaim, tanulmányaim során már foglalkoztam a témával. 1.3. Az utasítások nyelve 1.3.1. Magyar terminusok A zenei szaknyelv nagy része idegen eredetű szakkifejezéseket használ, azok honosodtak meg. Több kísérlet született régebben, és születnek a mai napig arra, hogy például az olasz szakkifejezések helyett a diákok a magyar megfelelőt 371
használják. „A zenei műszavak általában nehezen magyarosodnak, főképp az erős, egységes nemzetközi használat miatt” (Szabó 2000). A zenei szaknyelv, esetünkben az utasítások mindegyikének magyarítása komoly akadályba ütközne a fordításnál azok mennyisége miatt. A zenei szaknyelv, a zenei utasítások rendszere óriási, nincs olyan zenei szakember, aki pontosan ismer és használ minden zenei szakkifejezést, éppen ezért a magyarosítási kísérlet is nagy feladat lenne. Néhány magyarosodott szakszó: Menüett, Kantáta, Etűd. A több tagból álló kifejezések általában nem magyarosodnak: Meno mosso, Poco allegretto, Andante molto appassionato stb. A zenei szaknyelvben is „előfordul, hogy egyazon fogalom megnevezésére egyszerre él a köztudatban a magyar és az idegen alak” (Szabó 2000). Ilyen például az Andante és a Lépésben, Lépést szakszavak a vizsgált könyvekben. 1.3.2. Olasz terminusok „Ez a szaknyelv folyamatosan változik, rendeződik, csiszolódik: kifejezések jelennek meg és tűnnek el, vándorolnak egyik nyelvből a másikba, a legmaradandóbbnak mégis a legrégebbiek bizonyulnak; a zenei szaknyelv gerincét – az idegen eredetűek közül – a görög, latin, olasz és német elemek képezik a nemzetközi használatban is, igaz, néha az eredetitől eltérő jelentéssel” (Szabó 2000). A barokk időszakára jellemzőek az olasz elemek, a szaknyelv olasz kifejezései szinte teljes egészében ebben és az ezt követő korban születtek. Az olasz tempójelzések és előadási utasítások magyar fordításai nem honosodtak meg, eredeti olasz alakjukban maradtak a zenei szaknyelvben. Ezek képezik a zenei szaknyelv legnagyobb részét. Ezek leggyakrabban csupán a partitúrában fordulnak elő. A barokk időszaka előtt csupán elvétve és rendszertelenül bukkantak fel hasonló típusú utasítások. Szabó alapján ezeket az utasításokat három csoportra lehet osztani: 1. tempót leírók, pl. largo, moderato (magyar és olasz szakkifejezések egyaránt) 2. hangerőt szabályzó utasítások (dinamikai jelzések) pl. forte, piano (olasz szakkifejezések) 3. előadási utasítások (Szabó példái: pizzicato ’pengetve’, con sordino ’hangfogóval’, sul ponticello ’a húr lábhoz közeli részén játszani’, glissando ’csúsztatva’ stb.). Ez utóbbival az általam vizsgált könyvekben nem találkozunk. 1.3.3. Olasz és magyar terminusok A magyar zenei szaknyelv nagy részben az olasz terminusokat használja, de igen gyakran annak magyar megfelelőjét is. A két alak általában egyenértékű, azokat a helyzetnek megfelelően választja meg a zenei szakember, nyelvhasználó. Néhány példa:
372
allegro andante lento tempo giusto vivo
gyorsan lassan, lépésben lassan feszesen élénken
1.4. Vizualitás Használjuk a vizuális kód, jel, szimbólum, illetve komponens elnevezést is. „A terminusok nem csupán nyelvi jelek lehetnek, hanem szimbólumok is” (Bérces 2006: 62). „A szemiotikában általánosan elfogadott meghatározás szerint a kód nem más, mint a jelnek jelentéseket tulajdonító szabályok rendszere” (Róka 1996: 352). Előnyük a megjelenítés közvetlensége és gazdaságossága. „A kommunikáció formái elképesztő változatosságot mutatnak” (Bálványos – Sánta 1998: 31). Ilyen változatosságnak számít a zenei szaknyelv vizuális kommunikációja is, mely szinte egy szaknyelv vizuális jeleihez sem hasonlítható. A verbális és vizuális jelek sosem függetlenek egymástól: „a megjelenítések jelentésének és használatának értelmezéséhez és kifejtéséhez mindig szükség van a verbális nyelvre” (Kurtán 2004: 143). A vizuális jelek szorosan kapcsolódhatnak a verbális szövegbe, vagy azon kívül állhatnak. „A vizuális kommunikáció mindig áttételes, vagyis valamilyen média vagy technikai eszköz közbeiktatásával jut el a befogadóhoz” (Róka 1996: 70). „A szövegelrendezés lehetővé teszi bizonyos paralingvisztikai elemek (intonáció, hangsúly, hangerő, hangnem stb.) írásban való részleges jelölését” (Róka 2002: 48). A vizuális impulzusok a hosszútávú memória síkján maradandóbb hatásúak, mint a verbális közlések (Róka 1996). 2. Az utasítások morfológiai elemzése A morféma a nyelv legkisebb önálló alakkal és jelentéssel rendelkező egysége. A korpuszon egyaránt előfordul szabad- és kötött morféma. A morfémákat két csoportra oszthatjuk, tő- és toldalékmorfémák. A toldalékmorfémák jelentése viszonylagos, feladatuk a tőmorfémák jelentésének megváltoztatása, módosítása. A toldalékmorfémákkal az utasítások pontosabbá tehetők, ez lehet az oka a nagyfokú használatnak. Többnyire a mondatba illesztésnél bővülnek a zenei utasítások további toldalékmorfémákkal. Fajtái: képző, jel, rag. A tőmorfémák a szójelentés magját hordozzák. A magyar zenei utasítások között egyaránt található ige- és névszótő. A szavak többsége egyszerű szó, pl.: élénken, de szóösszetétel is előfordul, pl. tánclépésben. Az egyes toldalékmorfémák szuffixumok, előfordulásuk változatosságot mutat: képzőkkel és ragokkal találkozunk, pl.: tűzzel. Pre- és infixum nem található. A szavak egy része zárt szóalak. A szólezáró szerepű ragmorfémával lezárt szóalak, már semmilyen toldalékot nem vehet fel. A morfológiai elemzéshez Keszler Borbála (2001) könyvét vettem alapul. 373
2.1. Tövek A zenei utasítások többnyire toldalékmorfémákkal ellátott szavak, kevés tőmorfémával találkozunk. Az instrukciók között akad igető és névszótő, egyalakú és többalakú tő egyaránt. Az alábbi összefoglalásban közlök néhány példát: Igetövek o Egyalakú: keressünk o Többalakú: menet n-es változatú tő Névszótövek o Egyalakú: vidáman mássalhangzós végű o Többalakú: tréfás tővégi időtartamot váltakoztató lelkesen keverék típusú névszótő könnyedén véghangzóhiányos tő tűzzel tőbelseji időtartamot váltakoztató tő 2.2. Képzők A képző sajátossága, hogy szófajtartó, -váltó lehet. A magyar zenei szaknyelvben a képzők dominanciája a jellemző, ezek közül is a névszóképzők vannak többségben. Egyaránt előfordul igéből és névszóból képzett névszó. Az alábbiakban közlök néhány példát: lépésben deverbális nomen tréfásan denominális nomen feszesen denominális nomen gyorsítva denominális verbum, határozói igenév képzője sietve határozói igenév képzője 2.3. Ragok A vizsgált utasításokon határozóragokkal leggyakoribb az -an/ -en határozórag. lágyan gyorsan mérsékelten
lelkesen tűzzel tréfásan
találkozunk,
ezek
közül
is
keressünk tánclépésben lendülettel
2.4. Szófaj A toldalékmorfémák segítségével az utasítások pontosabbak, precízebbek. Több esetben történt szófajváltás, pl.: lépés. határozószó melléknév pl.: könnyedén, szabadon, mérsékelten, lágyan pl.: kopogós főnév ige pl.: tánclépés, menüett pl.: szolmizáljuk, keressünk
374
3. Összefoglalás A tanulmány során igyekeztem először egy általános képet nyújtani a magyar zenei szaknyelvről, kitértem a zenei szaknyelv sajátosságaira, az utasítások funkciójára, nyelvére és a vizuális jelekre, azok morfológiai elemzésére. Megállapítottam, hogy az utasítások többsége toldalékolt alak, a leggyakoribb toldalékok névszóképzők és határozóragok. Tövek szintjén névszó- és igetövek jellemzőek, ezek közül a névszóképzők dominanciája jellemző. A tövek többsége egyalakú. Érdekessége a vizsgált utasításoknak, hogy jellel nem találkoztunk. A toldalékok által pontosodnak az utasítások; fontosak az árnyalatok a zenei szaknyelvben. Szófaj tekintetében is igen változatosak a szakszavak. További kutatási terveim között szerepel a magyar zenei szaknyelv szövegszintű vizsgálata. Jegyzetek A szavak jelentésének megadásához Böhm László (Böhm, 1990) és Juhász szótárát használtam fel (Juhász et al., 1972). Korpusz: internetes, Lukin László: ének-zene tankönyvcsalád. Irodalom Bálványos Huba – Sánta László: Megismerés, vizuális kommunikáció. Balassi kiadó, Budapest. 1998. Bérces Emese: A zenei tempójelzések terminológiai vizsgálata. In: Fóris Ágota – Pusztay János (szerk.): Utak a terminológiához. Terminologia et corpora – supplementum, Tomus I. Szombathely. 2006. 60–79. Crsytal, David: A nyelv enciklopédiája. Osiris Kiadó, Budapest. 2006. 470–490. Fóris Ágota – Bérces Emese: A zenei szaknyelv és a zenei lexikográfia aktuális kérdései. Magyar Nyelvőr 131/3., 2007. 270–286. Fóris Ágota: Hat terminológia lecke. Lexikográfia Kiadó, Pécs. 2005. Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 2001. Kurtán Zsuzsa: Szakmai nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 2004. Róka, Jolán: A nem verbális és vizuális kommunikáció stíluslehetőségei. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 1996. 349–386. Róka Jolán: Kommunikációtan, Ezredvég Kiadó, Budapest. 2005. Szabó Zsolt: A zenei szaknyelv néhány kérdése. Magyar Nyelvőr 124/1., 2000. 32−46. (http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1241/124104.htm) Lexikonok, szótárak, kézikönyvek Böhm László: Zenei műszótár. Zeneműkiadó, Budapest. 1961/1990. Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós: Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1972.
375
