„Tiszta ajkat adok a népeknek”
MI AZ ALAPJA REMÉNYETEKNEK?
Napjainkban Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a házasságok több mint fele válással végződik… Száz élveszületésre több mint negyven abortusz jut... Kiskamaszokat oltanak be egy olyan betegség ellen, amit szinte kizárólag nemi úton lehet elkapni... Egyre szélesebb körben tartják teljesen természetesnek az azonos neműek együttélését, sőt mára a meleg életforma elfogadása a modern gondolkodás szinonimájává vált, aki pedig ellenvéleményt szeretne megfogalmazni, azt egyből rasszistának bélyegzik. Ez csak néhány a számtalan aktuális társadalmi probléma közül, melyeknek kutatnunk kellene a körülményeit, keresnünk kellene az eredőjét, hogy aztán valamiféle megoldást találhassunk. Előttünk, hívők előtt mindig két út áll: vagy felszólalunk a keresztény értékrenddel összeegyeztethetetlen jelenségek ellen, vagy félve a többség véleményétől meghúzzuk magunkat. Ha az ilyen típusú „hallgatás” rendszeresen előfordul, akkor sajnos előbbutóbb elkerülhetetlenül mi magunk is közönyössé válunk a fenti problémákkal szemben. Idővel már nem is érezzük a súlyukat, mert beletörődtünk abba, hogy ezek pusztán a modern korral együtt járó jelenségek, és voltaképpen nincs is mit tenni ellenük. A „gyógyuláshoz” rengeteg olyan objektív információra lenne szüksége a társadalomnak, melyek nélkül lehetetlen megfelelően kezelni a fennálló helyzetet. Sajnos ez az információhiány elsősorban az értelmiség mulasztása révén alakulhatott ki. A szellemi szféra tevékenységét mi más kellene hogy áthassa mint az értelem, a gondolkodás, az ésszerűség? Ehhez képest azt kell látnunk, hogy a fogyasztói társadalom kényelemszeretete vásárlási szokásainkon túl micsoda pusztító hatást gyakorolt a gondolkodási képességünkre is. Vasárnap délután a játszótéren nagy a nyüzsgés. Egy hároméves kisfiú izgatottan mászik fel a mászókára, hogy végre lecsúszhasson a különleges kacskaringós csúszdán. Édesanyja a padon ül és éppen kedvenc magazinját olvasgatja, édesapja pedig kicsit távolabb a telefonját nyomkodja a tölgyfa alatt az árnyékban. A fiú hosszú próbálkozás után sikeresen felér a mászóka tetejére és már alig várja a nagy csúszást, amikor azt kell látnia, hogy egy kislány megelőzte őt. Dühösen rákiált, majd mivel a lány nem tágít, lökdösni kezdi őt, aminek következtében az leesik és csúnyán megüti magát. A fiú édesanyja felkapja a fejét a sírásra és odasiet. Miután a szemtanúk elmesélik mi történt, jól leszidja a fiát és dühösen elcibálja a játszótérről. Kifelé menet azért még elpanaszolja a még mindig a telefonját nyomkodó férjének, hogy a fiuk micsoda kínos helyzetbe hozta őt a többi ember előtt. Hazafelé pedig kitalálják, hogy milyen büntetés jár mindezért. Mennyire másként alakultak volna a dolgok, ha az édesapa segít a fiának feljutni a mászókára, miközben az édesanyja már a csúszdánál várja a fiút, hogy így ketten
valamelyest koordinálni tudják azt a bizonyos várva várt csúszást. Feltételezhető, hogy ha a szülők jelen lettek volna a lökdösődésnél, elkerülhető lett volna a baleset. Ha egy problémával találkozunk, alaposan fel kell tárnunk a körülményeket, mielőtt ítéletet mondanánk. Ehhez azonban megfelelő tájékozódásra van szükség. Ha egy nemzet sorsa rossz irányt vesz, az voltaképpen mindig az értelmiség felelőssége, mert nyilvánvalóan nem tették a dolgukat. Ha a bevezető kis történetben szereplő család társadalmunk analógiája, akkor a szülők megfelelője voltaképpen az értelmiség. Hogyan is határozhatnánk meg az értelmiség szerepét egy társadalom életében? A számomra leghelyénvalóbb megfogalmazás szerint a szellemi tevékenységet végzők felelősek az értékek felmutatásáért, megőrzéséért ill. továbbadásáért. Mennyivel inkább érvényes ez a keresztény értelmiségre! Nem véletlen, hogy minden diktatórikus rendszer célkeresztjében ott van ez a réteg. Pol Potról tartják, hogy Kambodzsában kivégeztette a szemüvegeseket, mondván, hogy a szemüveg az olvasáshoz kell, ilyesfajta szellemi tevékenység pedig rendszerellenes. De vannak, akik jól emlékeznek még az értelmiség magyarországi meghurcoltatására is, vagyis nem kell messze mennünk, hogy megértsük az ilyesfajta lelketlen gondolkodás motivációját. Az értelem azt jelenti: látom, hogy van több lehetőség, és a szabadság az, hogy választok ezek közül. Könnyű azt a tömeget irányítani, amelyik nem gondolkodik. Az a nép, amelyik nem gondolkodik, egyszerűen nem is szabad. Azzal bármit meg lehet csinálni. Vajon életünk során hányszor gondolkodunk el azon, hogy miért azt tanítja az Egyház, amit. Keresztényként egyáltalán el tudjuk fogadni ezeket az Egyház által megjelölt értékeket vagy a magunk módján szelektálunk, és idővel elkerülhetetlenül létrehozzuk a saját kereszténységünket. Kutatjuk az Egyház által elénk tárt értékek értelmét? Hogy miért ez érték és nem amaz? Miért szól élethosszig a házasság, miért olyan fontos a tisztaság, miért nem fogadható el az abortusz ill. az azonos neműek együttélése…stb. De nem elég elismerni, meg is kell célozni ezeket az értékeket! Mai fejjel gondolkodva viszont sokszor ez lehetetlenségnek tűnik. Vegyük például a tisztaságot. Úgy gondolom, könnyebb megcélozni egy ilyen értéket, ha megértettünk valamit abból, hogy miért tartja Anyaszentegyházunk annyira fontosnak. Ma már keresztény körökben is teljesen elfogadott a házasság előtti együttélés – a tisztaság egy pusztán a papokra vonatkozó bigott fogalommá silányult, amit a XXI. században a közgondolkodás szerint egyszerűen képtelenség betartani. Pedig ha a fiatalok tudnák, hogy micsoda kincstől fosztják meg magukat, talán nem így cselekednének. A hit értelmes. Saját személyes felelősségünk azonban, hogy kutatjuk-e az értelmét, vagy megelégszünk azzal a „megszerzett” és számunkra elégséges tudással, hogy igen, ez a Jézus szimpatikus figura volt, nyilvánvalóan figyelemreméltó dolgokról beszélt, így hát akkor hiszek Benne. Sokunk fejében – amennyire én látom – a vallásosság egy olyan életforma, ami ilyen-olyan rituálékkal, tilalmakkal, vasárnapi szentmisével…stb.
jár együtt, és aki ezek szerint él az vallásos, aki meg nem, az nem. Számomra azonban sokkal szimpatikusabb az alábbi megfogalmazás: „Vallásosnak lenni azt jelenti, hogy szenvedélyesen rákérdezünk létünk értelmére.”(Paul Tillich) Óriási könnyelműség azt képzelni, hogy annak, aki már „megtalálta” Jézust, nem is kell tovább keresnie Őt. A kérdés, a kérdezés kulcsfontosságú! Meg tudjuk magunknak fogalmazni, hogy miért keresztények vagyunk és miért nem pogányok vagy éppen buddhisták? Hogy miért katolikusok vagyunk és miért nem valamelyik protestáns gyülekezet tagjai? És mennyi kérdést szegez nekünk, keresztényeknek a világ! Vajon megvannak a válaszaink ezekre? Miből gondoljuk, hogy egyáltalán létezik egy Isten? Ha van Isten, miért van szenvedés? Miért jobb a házasság, mint egy élettárs i kapcsolat? Ha megcsalt a férjem, miért ne váljak el tőle? Miért ne vetessem el a magzatomat, ha biztosan tudható, hogy valamilyen fogyatékkal fog megszületni? Miért gondolom, hogy azonos neműek között nem helyénvaló a szerelem? Számtalan ehhez hasonló kérdést szegez nekünk a világ, ez pedig jó, nagyon jó, mert a kérdések mindig lehetőséget teremtenek a gondolkodásra, sőt a párbeszédre. Kiemelnek minket a „keresztény rutinból”, és arra kényszerítenek, hogy keressünk valamilyen választ, keressük meg a dolgok mögött meghúzódó értelmet, ésszerűséget. Jó esetben. Rossz esetben viszont beérjük az „az azért nem szabad, mert bűn” típusú feleletekkel. Ez ugyan kit győzne meg a krisztusi igazságról? „Benned égnie kell annak, amit lángra akarsz lobbantani másokban.” (Szent Ágoston) Mindannyiunk személyes felelőssége tehát, hogy értelmi képességeinknek megfelelően keressük a kapcsolatot Teremtőnkkel, hogy kutassuk hitünk értelmét, hogy amikor a közvetlen környezetünk nekünk szegez egy kérdést, tovább tudjuk adni a már megtalált kincseket, hogy meg tudjuk vallani a hitünket. Ha nincsenek ésszerű válaszaink, nem is fogunk túl gyakran élni a lehetőséggel, hogy azt bizonygassuk, miért jó keresztényként élni. Aki nem találta meg hitének értelmét, az csak a vallásos ösztönének kielégítését éli ki a vallásgyakorlásban. Ahogy azt egy vidéki plébánostól hallottam: „A kereszténységet érteni kell! Ha értem, akkor tudom majd hinni, amit kell. Különben csak egy hiszékeny babonás vagyok.” Nem az a baj, ha valaki megkérdőjelezi az Egyház tanításának értelmét. Az a baj, ha itt megreked, és nem kezdi kutatni a lehetséges válaszokat. Sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy pusztán „önerőből” diagnosztizáljuk a dolgokat. „Sokat gondolkodtam a dolgon, de nem jöttem rá, hogy miért kellene ezt vagy amazt csinálnom.” Azaz ha én nem jöttem rá, akkor nincs is értelme tovább foglalkozni a kérdéssel. Ilyenkor sajnos megfosztjuk magunkat számunkra igazán fontos információktól, lehetőségektől. Ez a hozzáállás nem hordozza magában azt az alázatot, hogy igenis vannak nálam nagyobb tudású, szélesebb látókörű emberek, akiknek érdemes olykor-olykor meghallgatni a
véleményét, elolvasni egy-egy könyvét, vagy éppen elmenni az előadására. Nagyszerű fóruma lehetne az ilyen típusú válaszkereséseinknek egy lelki beszélgetés a plébánosunkkal, vagy egy-egy bibliaóra például. Véleményem szerint ez kellene hogy legyen az elsődleges információforrásunk e tekintetben. Be kellene látnunk végre, hogy az evangelizációt ma már sokkal inkább mi végezzük, mint a papság. A papság feladata voltaképpen az volna, hogy átadja azokat az alapvető ismereteket, szempontokat, amik segítségünkre lehetnek abban, hogy hitünk megerősödjön. Közvetíteniük kell azt a tudást, ami által felkészíthetik a híveket hitük megvallására. „Jézus az Oltáriszentség színe alatt a tabernákulumban vagy a szentségtartóban nem tud körüljárni, tanítani és gyógyítani. Úgy van ott, ahogy a kereszten is volt - mozdulatlanul, némán, erőtlenül, látszólag "haszontalan" módon. Hogy el tudjon jutni valahova, szüksége van arra, hogy mások vigyék.” (Alfonso Aguilar) Egy pap a mindennapi élete során jóformán csak a hívekkel találkozik, de legalábbis nem tölt sok időt olyan emberek társaságában, akik nem hitüket gyakorló keresztények. Ránk, laikusokra pedig általában ennek pont az ellenkezője igaz: a munkahelyünkön, lakóhelyünkön, a közvetlen környezetünkben gyakran vagyunk együtt ateistákkal, vagy éppen más vallásúakkal. Sokan napi nyolc órában össze vannak zárva munkatársaikkal, ilyen körülmények között pedig rendszerint az emberek megosztanak egymással mindenfélét. Munkahelyünkön nyilvánvalóan számtalanszor alkalmunk nyílna képviselni az egyházi álláspontot, de vajon élünk-e ezzel? Gondoljunk csak bele, ha hitelesen tudnánk képviselni a krisztusi értékeket mindazok előtt, akikkel nap mint nap találkozunk, de főleg azok előtt, akikkel naponta hosszabb időt töltünk együtt. Ha a kereszténységünket nem korlátoznánk a vasárnapi misén való részvételre, hanem kimerészkednénk a „világba” azokkal az értékekkel, amiknek a valóságáról már megbizonyosodtunk. Miért zárjuk el mások elől azt, amiről tudjuk, hogy jó, amiről tudjuk, hogy igaz? Miért nem hirdetjük, hogy mi az érték a házastársi hűségben, a cölibátusban, a böjtben, a lelkiismeretvizsgálatban és a gyónásban? Hogy mi értelme a vallás gyakorlásának? Miért hallgatunk? Félünk különbözni a többség, vagy pusztán egy erősebb, határozottabb személyiség véleményétől? Félnivalója csak annak van, akinek saját maga számára sincsen válasza ezekre a miértekre. Félnie csak annak kell, aki nem hisz a Szentlélek megerősítő kegyelmében, hogy „A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26) Aki nem keresi a válaszokat, nyilvánvalóan nem is fog találni semmi ésszerű magyarázatot, így pedig könnyen talál majd kibúvót, hogy miért ne az Egyház iránymutatása szerint éljen. Ha egy feladatnak nem látom az értelmét, mennyire leszek
motivált, hogy egyáltalán elvégezzem, vagy mennyire leszek kitartó, ha valami felmerülő akadályba ütközöm? Saját személyes tapasztalatom, hogy ha az ember keresni kezdi a lehetséges válaszokat egy adott kérdésre, Isten kegyelméből meg is találja azt, ami számára mindabból felfogható. Aki pedig egy kérdés kapcsán talált ésszerű magyarázatot, az hinni fogja, hogy a következő meg az azutáni kérdésére is nyilván lesz valami logikus magyarázat, csak keresnie kell. Így a kérdezés az istenkeresésünk ill. istenkapcsolatunk kiapadhatatlan forrásává válik. „Két ember nem kérdez: a beteg és a gőgös. A beteg azért nem, mert értelmi képességei korlátozzák ebben, a gőgös viszont azért nem, mert elég neki a saját igazsága.”1 Nyilván mindannyiunk számára létezik egyfajta határ, amin túl már nem tudjuk érteni a dolgokat. Ami pedig a határon túl van, az a hit területe. Megérthetem, hogy miért nem akarja Isten, hogy parázna életet éljek, de hogy miért hal meg egy kétéves kislány leukémiában, miközben más csodálatos módon felépül egy korábban gyógyíthatatlannak diagnosztizált betegségből, ezt megérteni nem lehet. Ez utóbbit csak elfogadni tudom, amennyiben döntöttem arról, hogy egy gondviselő, szerető Istenben hiszek, akit nem érthetek meg mindenkor. „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok.” (Iz 55,8) És ahogyan egy - a teremtettségénél fogva nálunk alacsonyabb szinten álló tengerimalac sem értheti meg az embert, az ember gondolatait, motivációit, úgy mi sem érthetjük az Atyát, akihez képest mi vagyunk egy alacsonyabb szinten. Nagy a felelősségünk arra vonatkozóan, hogy hogyan teszünk tanúságot a krisztusi értékekről azok előtt, akiket az Úristen az utunkba vezet. A teremtmények közül egyedüliként az ember kapta meg az értelem, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kérdezés képességét. Csak az ember képes keresni Teremtőjét, egy állat nem tud hinni. És ugyan minek kaptuk volna, ha nem lenne fontos az Istennel való kapcsolatunk szempontjából? Az istenkeresés útja voltaképpen a kérdezés, a válaszkeresés ill. a tanulás útja. A hit tanulását pedig nem szabadna csak a gyerekekre vonatkoztatni! Egy felnőttnek is legalább olyan szükséges, hogy folyamatosan gazdagítsa, mélyítse az ismereteit Istenről. Jézus sem csak egyszerűen követőknek nevezte apostolait, hanem tanítványoknak! Kifejezetten hasznosnak tartom olyan előadások szervezését, melyek keretében plébániákon, művelődési házakban vagy bármilyen egyéb keresztény fórumon megismerhetjük a nálunk az adott kérdésben szakavatottabb, vagy csak éppen 1
Az idézet a korábban már idézett vidéki plébánostól származik.
tapasztaltabb személy gondolatmenetét, magyarázatait. Istennek hála, ilyen jellegű programokat számos helyen szerveznek most már. Fontosak is ezek az alkalmak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek voltaképpen nem közvetlenül misszionálnak, hiszen ilyesmire csak azok mennek el, akik már tudják, hogy mit (Kit) keresnek, vagy hogy egyáltalán kellene keresni valamit. Mi, hívők a prédikációk, bibliaórák, lelki könyvek ill. az ilyesfajta előadások által töltekezhetünk, tanulhatunk meg válaszolni a világ kérdéseire, de maga a misszió már a mi felelősségünk, ezek az alkalmak csak előkészítik a folyamatot. De nem elég pusztán befogadni az értelmes szót, egy okos gondolatot, egy értékes szemléletet! Ha csak ezt tesszük, olyanokká válunk, mint a szolga, aki a gazdájától kapott talentumát a földbe ásta, hogy senki ne férhessen hozzá. Hiszem, hogy az Úristen gondolkodtatni akar bennünket, hogy szüntelenül kérdezzünk rá a miértekre, az Ő kegyelméből pedig meg is találhatjuk azokat a válaszokat, amiket saját adottságaink alapján képesek vagyunk befogadni. A hit nem magánügy! A felismert értékeket személyes felelősségünk továbbadni. De ha nincsenek válaszaim, ha még magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért ide tartozom és nem máshova, akkor hogyan tudnék bárkit is közelebb vinni Jézus Krisztushoz? Aki már érezte legalább egyszer, hogy mennyire nagyon szereti őt az Isten, az ne akarjon másokat megfosztani ettől azáltal, hogy nem keresi a módját annak, hogy mások is eljuthassanak arra a felismerésre, hogy igen, van egy Teremtőm, aki mindennél jobban szeret. Ha nem vagyunk felkészültek, nemcsak a mi lelki életünk üresedik ki, hanem meglopjuk azokat, akiknek a mi feladatunk lett volna közvetíteni Jézus tanítását. „Emberfia, Izrael házának őrévé rendeltelek. Ha hallod ajkamról a szót, figyelmeztesd őket a nevemben. Ha azt mondom a gonosznak: Meghalsz, s te nem figyelmezteted, nem beszélsz neki, hogy letérítsd a gonoszt gonosz útjáról, hogy így életben maradjon, a gonosz meghal a bűne miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha azonban figyelmezteted a gonoszt, és mégsem szakít gonoszságával és gonosz útjával, akkor meghal a bűne miatt, te ellenben megmented életedet.” (Ez 3,17-19) Sajnálatos, hogy egy olyan országban, ahol az értelmiséget a közelmúltban szándékosan elhallgattatták, ennyire hangsúlyozni kell, hogy azért van az eszünk, hogy használjuk. Ahol a szellemi szférát kiiktatják, ott a társadalom könnyen megvezethető. A hatalmat gyakorlók a „tudattalan” embertömeget arra terelik, amerre csak kedvük vagy éppen érdekük tartja. De láthatjuk, hogy a fogyasztói társadalom is ugyanezt a csapást mérte társadalmunkra, csak éppen itt pusztán kényelemszeretetből mi magunk döntünk úgy, hogy inkább nem használjuk az értelmünket, hanem megelégszünk azokkal a „megörökölt”, de alapos átgondolás híján magunkévá igazából soha nem tett normákkal, értékekkel, amiket aztán vagy megtartunk, vagy nem. Az értelmiség szerepe kulcsfontosságú a gondolkodtatásban. Ha a tanító ill. a tanár pusztán ismereteket akar átadni a gyerekeknek, az még nem elég. A gyerekeket
gondolkodni kell megtanítani – ez volna a legfontosabb, hogy használják az eszüket. Mert, aki gondolkodik, az tud majd dönteni így vagy úgy. Aki nem gondolkodik, az nem dönt, azt csak sodorja magával az élet, a közvélemény, a különféle trendek, irányzatok. Ezt nyilvánvalóan felerősíti az információk ilyen fokú áramlása, ez az állandó nyugtalanság és hajszoltság, amiben élünk, hiszen mindez aztán a legkevésbé megfelelő atmoszféra a gondolkodás számára. Gondolkodni pedig nem lehet úgy, hogy az agyunkat egész nap ilyen-olyan vizuális és/vagy auditív ingerek érik. Aki nem tud időzni a csendben, az nem tud igazán gondolkodni sem. Aki nem tud ilyenformán gondolkodni, nem ismeri meg saját magát sem. Aki nem ismeri meg saját magát, az nem tudja azzal a hatásfokkal élni az életét, ahogy az Úristen elgondolta. Önismeret, ill. önszeretet nélkül pedig minden más kapcsolatunk, még az istenkapcsolatunk is, veszélyben van. Írásomban természetesen nem volt célom, hogy magyarázattal szolgáljak az egyes értékek értelmére vonatkozóan, sokkal inkább egyfajta szemlélet elsajátítását szerettem volna fókuszba állítani, ami által mindannyian megkereshetjük azokat a válaszokat, melyek megerősíthetik elköteleződésünket az Úristen ill. az Egyházunk iránt. „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1Péter 3,15)
