eskis_TUL MESSZIRE MESZ_cimnegyed_Layout 1 9/23/14 9:39 AM Page 3
a s n i i T esk S e r
i z s l s túmesz é m
7 Angel pizzát rendel nekünk, és noha undorító, felfalom, elveszi az émelygést. Tudom, hogy észrevette, hogy valami nagyon nem stimmel velem, de a nyílt természete ellenére túl udvarias megkérdezni, én pedig nem ragozom a sztorimat a barátommal való szakításról, nehogy túl közel tévedjek az igazsághoz. Angel inkább magáról mesél, gunyorosan, viccesen, és bár régebben megrendített volna, hogy valakinek ilyen tragikus lehet az élete, most nem rendít meg, mert az enyém is az. El sem hiszem, hogy ugyanazon a napon, amelyen Mrs. Emily Coleman elhagyta chorltoni otthonát, magára hagyva Bent és Charlie-t, már itt ül, Cat Brownként, az új otthonában, és az új barátnőjével, Angellel vodkázik és pizzázik Finsbury Parkban, valahol Észak-Londonban. És senki sem tudja, hol keresse. Senki sem tudja, hol keressen. Felfogom, hogy szerencsés vagyok, legalábbis ebben az értelemben: bár hivatalosan Catherine Emily Brownnak hívnak, mindig mindenki Emilynek szólított, az utóbbi öt évben pedig az asszonynevemen, Emily Colemanként ismertek. Az, hogy soha nem cseréltettem le az útlevelemet, mintegy főhajtásként a feminizmus előtt, ahogy Ben fogalmazott, most nagyon jól jön a munkaszerzés, a bankszámlanyitás, az
új élet szempontjából. Ráadásul a Brown elég hétköznapi név, biztosan százával vannak Catherine Brownok. Biztonságosan eltűntem. Ahogy Angellel beszélgetünk, különféle alakok térnek haza (munkából?), bejönnek, kimennek, és változó érdeklődéssel vesznek szemügyre. Először a rasztafonatos, vad alsóharapású Bev érkezik, akiről később kiderül, hogy roadie Barnsleyből, szuperkedvesen int, mintha mindig is itt laktam volna, és azt mondja: – De kurva meleg van –, majd a hűtőhöz megy, időtlen időkig kotorászik benne, aztán a jókedve egy pillanat alatt elhagyja, és olyan sebzetten üvölt fel, mint egy kölykét vesztett nőstény oroszlán. – Hol van a csokim! – üvölti. – Ki a franc ette meg? Angel, te etted meg a kurva csokimat? – Hé, nyugalom, Bev, most nem én voltam, esküszöm. Őt kérdezd – mondja Angel, ahogy egy langaléta, sötét farmeres alak csoszog be kapucnis pulcsiban. Mindene ormótlan, az edzőcipője akkora, mint egy pár evező, de a lába túl rövid a testéhez képest, kedves, fiús arca pedig egy túlkoros bölcsődésére emlékeztet, szinte szeretném megölelni. – Nem, nem én voltam, Bev, de a csokin kívül is van élet – mondja Brad ausztrál akcentussal és kedves mosollyal. De Bev nem vevő az engesztelésre. Abbahagyja az ordítást, leül a konyhaasztalhoz, és előre-hátra ringatja magát, mintha megőrült volna. – Elegem van ebből a kurva házból. Az az én csokim volt – mondja most már szánalmasan. – Az én kurva csokim. – A trágár jelzőt lágyan, szeretettel ejti ki, és
54
seskis.indd 54
55
2014.08.07. 13:44:25
seskis.indd 55
2014.08.07. 13:44:25
megsajnálom elvesztett csokoládéja miatt, nem is tudom, mit mondjak, annyira szomorú. Mintha gyászolna. Angel feláll, és az iPodhoz lép, hogy feltegyen valami zenét, jó hangosan. Nem tudom, ki énekel, de újra meg újra elismétli: „Hol jár az eszed?”. Ezt kissé gúnyosnak érzem, de Bev szemlátomást nem bánja, a haragja már elpárolgott. Valaki, akit csak Brad barátnőjének tudok vélni, beszökdécsel. Alacsony, mályvaszín mintás miniruhát visel, tökéletes kis testéhez pedig jelentéktelen arcocska tartozik, mintha az alkatrészeit összecserélték volna a babagyárban. Megáll Brad mellett, és gyanakodva vesz szemügyre. – Ő Cat, Erica, ő költözött Fidel szobájába – mondja Angel a maga barátságos, könnyed módján, de Erica leplezetlen ellenségességgel figyel. – Ki adta neki a szobát? Még nem is hirdettük meg. – A hangja ugyanolyan csúnya, mint az arca, brutális, ausztrál orrhang, ami belecsíp túlfeszült idegeimbe. – Nem, de Catnek szüksége volt rá, ugye, drága, és így megússzuk a macerát – mondja Angel rezzenéstelen arccal. Szeretem Angelt. Kedves és lélegzetelállítóan csinos, és minden jól áll neki. Vajon mit keres itt? (Szupersztárnak kellene lennie, gondolom, de még a negyedik vodka előtt vagyunk, mielőtt elmesélné a sztorijait a gyerekkoráról a hanyag anyjával meg a különféle „bácsikkal”.) – Chanelle tudja már? – kérdezi Erica, és töröm a fejem, hogy vajon kiről beszél, míg eszembe nem jut az a barátságtalan lány, aki ajtót nyitott nekem három vodkával ezelőtt. Ráébredek, hogy őt azóta nem is láttam. – Igen, drágám, tudja. Minden oké.
Erica roppant bosszús, kilökdösi Bradet a konyhából, mint a gyereket, aki már eleget bámészkodott az édességboltban, és mennie kell szundizni. Angel felhorkan. Én kuncogok. Nem tudom, mi az oka – a vodka, az új kezdet vagy ezek a vad, excentrikus alakok, de kezdem szinte jól érezni magam, hónapok óta először. Őrület. Égő lelkiismeret-furdalásom van, de emlékeztetem magam, hogy nem szabad visszanézni, hiszen hosszú távon mindannyiunknak így lesz a legjobb. És most már nincs is más választásom. A szurtos fiú közben visszatért, ezúttal a tűzhelyhez, főzi a zöldségeit, és arra is képes, hogy még büdösebbé tegye a kukaszagú konyhát. Kintről egy másik fiú lép be, hóna alatt védősisak, rajta átizzadt biciklis mez, és megcsókolja az egyes számú fiút. Mondanak valamit egymásnak – azt hiszem, portugálul –, és tudomást sem vesznek rólam. Angel mosolyog, és újabb italt tölt nekünk. Úgy érzem, mintha örök idők óta ismerném Angelt. Azt hiszem, éppen a megfelelő időben léptünk be egymás életébe, a szomorúság összeköt minket, és bár nem mondhatom el neki a történetemet, nem bánja, valahogy megérti. Angel krupiéként dolgozik egy West End-i kaszinóban, nem tudom, hogy ez vajon borzasztóan menő, vagy szörnyen ócska dolog, eddig még nem találkoztam ezzel a fajta munkával. Három hónapja él ebben a kaotikus bérleményben, és a konyhai közjátékok közepette elmondja, hogy éppen bujkál, de szemlátomást nincs kedve elmondani, miért, pedig érdekelne, hogy mit tett. A barátján, 57
56
seskis.indd 56
2014.08.07. 13:44:25
seskis.indd 57
2014.08.07. 13:44:25
Jerome-on keresztül találta meg a házat, ő kidobóember, aki elvileg az utolsó szobában lakik, de szemlátomást nagyrészt enfieldi barátnőjénél tartózkodik. Chanelle Jerome unokatestvére, és övé a ház – a szüleitől vette meg, és Angel szerint vérbeli vállalkozónak bizonyult, a konyha kivételével minden helyiséget szobává alakított, és a szava parancs. Csak Angel tud rá hatni, és Angel azt mondja, bár Chanelle időnként hülye picsa, alapjában véve nem rossz ember, és ha az ember egyszer kiismeri, nincs vele gond. Bizonytalan vagyok, és remélem, ma már nem látom viszont Chanelle-t. Szédelgek a vodkától, egyszerűen kimerültem, és mondom Angelnek, hogy tényleg szeretnék lefeküdni. Fél tíz van, éppen sötétedik, de a hőség még tömény és émelyítő szagú. – Drága, ne feledd, figyelmeztettelek, hogy ne várj túl sokat – mondja Angel, ahogy felfelé haladunk. A lépcső szőnyege forog, a fejem forog, a szoba dermesztő. A matrac bűzlik, a falon barackszínűre festett fűrészporos tapéta, amely felragyog a gyér fényben. Van egy üres, bézs-barna furnérszekrény. A szoba régi kajásdobozoktól és valami azonosíthatatlan anyagtól bűzlik, a padló ragad a portól és ki tudja, mi mástól. A jó hangulatom múlóban van, letaglózottnak, elhagyatottnak érzem magam: minden rossz, és én rossz helyen vagyok ismét. Rájövök, hogy nincs ágyneműm. Nem alhatok azon a matracon, ebben biztos vagyok, de a padló ugyanolyan rosszul néz ki. Hogyan jutott idáig az életem, hogy éppen most éppen itt legyek? Hogyan futott ennyire vakvágányra? Angel látja az arcomat. – Nézd, drága, remélem, nem gondolsz tolakodónak, de én később munkába megyek,
és reggelig nem jövök haza. Miért nem használod ma este az én ágyamat? Nem koszos, ma cseréltem ágyneműt. − Átterel egy a lépcsőforduló mellett húzódó szobába, ami rendetlen, de elég tiszta, és a paplant hímzett százszorszépek ékesítik. Megölelem, és újra meg újra köszönetet mondok, és alig várom, hogy elmenjen, ledobom a farmeremet, izzadságtól átnedvesedett felsőmet, és az ágyába hullok, pénzzel teli táskám pedig a matrac és a fal közé helyezem. Másnap reggel korán ébredek, és nem tudom, hol vagyok. Visszatekerem az előző este eseményeit, eszembe jutnak a vodkák, az ételszag, a kukák… és a patkányfészek, ami a szobám. Eszembe jut, hogy hála istennek nem abban a szobában vagyok, hanem Angelében. Ez jó, mert az én szobám lakhatatlan. Kivonszolom magam az ágyból, felkapom a tegnapi ruhámat, és újabb pillantást vetek a szomszéd szobára. A napfényben még kellemetlenebbnek hat, mint tegnap este, amennyiben ez lehetséges, és bár ellenállok, egy pillanatra mégis a szép chorltoni otthonomra gondolok, ahol tegnapig éltem. Úgy döntök, tennem kell valamit, vagy tényleg megbolondulok. Lemegyek, hogy készítsek egy csésze teát – valószínűleg ezúttal senki sem lesz a konyhában, remélhetőleg tudok csórni magamnak teafiltert és tejet, ennyire kétségbe vagyok esve. A piros műanyag kanna gusztustalan – belül penészes, kívül pedig olyan vízköves, hogy az ember a körmével akár rá is írhatná a nevét. Az összes bögre piszkos, némelyik csorba. Végigkutatom a mosogató feletti szekrényt, és találok egy doboz teát. Ahogy épp öntöm 59
58
seskis.indd 58
2014.08.07. 13:44:25
seskis.indd 59
2014.08.07. 13:44:25
a forró vizet a konyhában fellelhető legjobb bögrébe, Chanelle, a ház tulajdonosa lép be a konyhába. Rövid, sárga fürdőköpenyt visel, ami kopottasnak hat, és látni engedi hosszú, vékony, maratonfutó lábait. – Ó – mondja. – Te vagy az. Ez kínos. Nem láttam azóta, hogy tegnap az arcomba csapta az ajtót. Úgy érzem magam, mint egy betörő. – Szia – mondom erőtlenül. – Köszönöm, hogy mégis megengedted, hogy kivegyem a szobát. – Angelnek köszönd – hümmög Chanelle. – Ő harcolt érted. Úgy látom, az irgalmas szamaritánus műsorát nyomja megint, biztos jobban érzi magát tőle. Nem tudom, mit mondjak erre, így hát csak udvariasan mosolygok, szégyenlősen a bögre falához nyomom a lopott teafilteremet, kihúzom, majd a teletömött kuka tetejére fektetem. – Elég nagy kupi van abban a szobában – folytatja Chanelle, most már kissé kevésbé ellenségesen. – Fidel elég durva állapotban hagyta el. Ki akartam takarítani, mielőtt másvalaki beköltözik. – Én nem bánom – mondom lelkesen. – Szeretem az ilyen munkát. Amúgy is szereznem kell valami ágyneműt meg ezt-azt, szóval hozhatok még pár dolgot, és persze ki is fizetem. Van IKEA vagy valami a közelben? Chanelle-nek szemlátomást tetszik a beszélgetés iránya, és most már szinte barátságos. Részletes utasításokat ad, hogyan juthatok el valami Edmonton nevű helyre, és még tejet is ad a saját szobájában tartott hűtőből. Szerencsésnek érzem magam.
Az IKEA éppen akkor nyit, amikor odaérek, és mivel kedd reggel van, gyakorlatilag kihalt. Jelentéktelennek és magányosnak érzem magam, ahogy a mozgólépcsőn a hatalmas, kék épület felé haladok. Felveszek egy nagy, sárga bevásárlószatyrot, és a sárga úton, Dorothy módjára, a nyilakat követve indulok el a bevásárló kalandra, elhaladok a helytakarékos konyhák mellett, át az okos tárolómegoldásokon, hívogató nappalikat kerülgetek, és jól vagyok, majdnem normálisnak érzem magam, mint ha csak egy hétköznapi vásárló lennék a sok közül – amíg a következő kanyarnál a varázsösvényre nem lépek, és hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, a gyerekosztályon nem találom magam. Autó formájú ágyak, sárkányos játékkomódok, pasztellszínű szekrények gúnyolódnak rajtam minden szögből, puha állatkákkal megrakott ládák vesznek körül. Egy kislány totyog arra, egy majmot hurcol, mosolyog az anyjára, aki kéri, hogy tegye le. A fiam képe robban az agyamba, és a mellkasomba nyilalló fájdalom emlékeztet rá, hogy mégiscsak életben vagyok, nem ragadtam meg egy alapszínekkel dekorált álomban, így továbbhaladok az ösvényen, most már futva, lehajtott fejjel, és nem nézek fel addig, amíg el nem értem a végét. A lifttel szemben lévő falnak támaszkodva lihegek, és ebben a pillanatban arra vágyom, hogy feladhassam, hogy eltűnjek, beleolvadjak a semmibe. Túl sok ez. Szemlátomást csak úgy tudok elmenekülni magam elől, ha erősebben fogom a gyeplőt, ha régi életemet meghagyom a múltban, és immúnissá válok a gyerekekre. Kiegyenesedem, kihúzom magam, és próbálok nagy 61
60
seskis.indd 60
2014.08.07. 13:44:25
seskis.indd 61
2014.08.07. 13:44:25
levegőt venni. Szerencsére ezúttal senki sem volt tanúja a pánikrohamomnak, de óvatosabbnak kell lennem, nem viselkedhetem már úgy, mint egy eszelős. Előttem a kávézó, és heves szívdobogásom ellenére rádöbbenek, hogy éhes vagyok, így hát megpakolom a tálcámat egy angol reggelivel, egy banánnal, egy almával, egy joghurttal, valamiféle svéd süteménnyel, egy doboz narancslével, egy csésze teával, majd egyedül ülök le a parkolóra néző asztalsorok között, és felfalom az egészet az utolsó falatig. Attól, hogy az evésre összpontosítok, jobban leszek: segít az emlékeket visszaterelni a múltba. Amikor visszatérek a boltba, zsúfoltabb, mint volt: rengeteg kisgyerek futkározik mindenfelé, de ezúttal felkészültem. A térképet tanulmányozom, és egyenesen az ágyneműosztályra tartok, tudomást sem véve a nyíllal jelölt útvonalról. Saját ösvényt vágok magamnak a kanapék között, a tükrök mögött, így nem kell látnom senkit. Kiválasztok egy olcsó, fehér, egyszemélyes ágyat, ami az árához képest nagyon stabil és stílusos, és felírom a kódját a jegyzettömbömre. Kiválasztom a matracot, aztán szekrényt is keresek, ehhez szerencsére csak egy kicsit kell továbbmenni. Végül egy egyszerű ruhaállványt választok fehér vászonnal. Sokszor jártam már az IKEA-ban, szóval ismerem a járást: végigsuhanok a piactéren, otthonteremtő kellékekkel rakom tele sárga szatyromat, és minél több holmit választok, annál inkább belejövök – elsöpör a szupermarket hipnotikus, kényszeres hangulata. Továbbmegyek az önkiszolgáló raktáráruházba, készen állnak a kódjaim, aztán elmegyek az ágyamért a hatalmas polcrendszerhez, ahol egy tiszta tekintetű ázsiai férfi segít megrakni a bevásárlókocsimat.
Végre elérek a kasszához, alig kell sorban állni, még mindig korán lehet. Az ágyam, matracom, ruhaállványom, ágyneműm, párnáim, szőnyegem, lámpaernyőm és függönyöm (mind a fehér vagy krémszín ízléses árnyalatában) kevesebb, mint 300 fontba kerül. A reggelivel együtt az egész alig valamivel tartott tovább egy óránál. Abszurd elégedettséget érzek. Mindent ott hagyok, még az apróbb tárgyakat is, délutáni házhozszállításra, és felszállok a Finsbury Parkhoz tartó buszra. Megállok egy kis, lepusztult barkácsbolt mellett, és megveszem a legnagyobb doboz, ragyogó, fehér festéket, valamint egy festékhengert meg pár ecsetet. Amikor hazaérek (haza!), csak az Egyes Számú Szurtos Fiú van otthon. Ismét valami taszító szagú dolgot kotyvaszt a tűzhelyen, és mintha süket volna, tudomást sem vesz rólam, amikor egy pohár vizet hajtok fel a mosogatónál. Már fél kettő van, sietnem kell. Felmasírozom, pólóra és az egyetlen magammal hozott sortra vetkőzöm, a régi ágyat és szekrényt a szoba közepére húzom, és nekiállok festeni. Ma is hőség van, a szoba is szűk, de abnormálisan magas az energiaszintem – szemlátomást valami eszelős fészekrakó ösztön kapott erőre bennem, mint amikor… leállítom magam, tovább dolgozom, próbálok nem gondolkodni. A szoba kicsi, én pedig mindent lefestek – nem fáradok azzal, hogy először kitakarítsak, csak festek, festek és festek, rá a koszra és porra, amíg a barackszínű fűrészporos tapéta sok ezernyi apró, bőrszínű mellbimbóvá válik, aztán megint körbemegyek a szobában, újra meg újra, amíg végül eltűnnek – olyan meleg van, hogy 63
62
seskis.indd 63 seskis.indd 62
2014.08.07. 13:44:25
2014.08.07. 13:44:25
a festék szemlátomást elég gyorsan szárad, hogy folytathassam a festést. Az ablakkeretet is befestem – ugyanazzal a festékkel, csak ez van –, de nem számít, mert azt szeretném elérni, hogy minden feledésbe merüljön, ami eddig volt. Hallom az ajtócsengőt, olyan ódivatú, monoton csingilingi. Az IKEA szállítói! Lerohanok, és kitárom a bejárati ajtót. Az ember az előszobában hagyja a holmit, és mivel elég sok, azon aggódom, hogy idegesíteni fogja az új lakótársaimat, ha ott hagyom. Sietnem kell. Visszarohanok, és tovább festek, mintha az életem függne tőle. Talán így is van. Amikor minden fehér, megfogom a gusztustalan, régi matracot, kivonszolom az ajtóhoz, végigrángatom a lépcsőfordulón, és odafentről leengedem a meredek lépcsőn. Ahogy nekilendül, kinyílik a bejárati ajtó, és a bűzös, foltos matrac gyakorlatilag a belépő nagydarab férfin landol. – A francba, bocs – mondom. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezi, de megenyhül, ahogy meglát a lépcső tetején rövidnadrágban, festékesen. – Helló, én Emi… Cat vagyok – mondom. – Éppen most költöztem be. Kicsit kipofozom a szobát. – Hát azt látom – mondja a férfi, és rájövök, hogy csak Jerome, Chanelle unokatestvére lehet. – Na, hadd segítsek. – S úgy veszi fel a matracot, mint egy doboz zabpelyhet, majd kidobja a kukák mellé. – Van még valami, amit le akarsz gördíteni a lépcsőn? – kérdezi, én meg magamban hálát adok az istennek, és azt felelem, igen, egy ágykeret és egy szekrény. Jerome kimegy a fészerbe, és egy nagy kalapáccsal tér vissza.
Kicsit megijedek, és nem is azért, mert alig van rajtam valami, és itt vagyok a házban egy titáni erejű idegennel, aki most véletlenül éppen egy kalapáccsal hadonászik felém, hanem mert még nem gondoltam végig igazán, mit érezhet Chanelle a régi ágy és szekrény iránt, nem adta hozzájárulását, hogy ilyen messze menjek a szoba kipofozásában. Úgy döntök, hogy ha nem tetszik neki az új bútor, még mindig felajánlhatom, hogy fizetek neki, remélhetőleg beleegyezik, így felengedem Jerome-ot, aki meglengeti a kalapácsot, és szétveri a barna és bézs szekrényt, szétszedi az ágykeretet, és kivágja az egészet az előkertbe, a sövény mögé. Ez tíz percébe telik. – Akarod, hogy segítsek felhozni az új cuccot? – kérdezi, és kezdem úgy érezni magam, mintha kihasználnám. – Elbírok vele – mondom, de már fáradt vagyok, és biztos fél szívvel mondom, mert Jerome veszi a lapot. Az összeszerelhető bútorok szakértőjének bizonyul, fél óra alatt összecsavarozza az ágyat, kicsomagolja és a helyére dobja a matracot, mint valami légágyat, éppen akkor, amikor befejezem a háromrészes ruhaállvány öszszerakását. Jerome lesöpri a hálálkodásomat, és eltűnik a saját szobájában, én pedig kicsomagolom a lepedőket, a paplant, a paplanhuzatot, minden csupa csomagolóanyag. Megágyazok, óvatosan, hogy ne érjek a még mindig nedves falhoz. Még a vállfákról sem feledkeztem meg, szóval kiürítem az utazótáskát, és felakasztom azt a néhány ruhát, amit magammal hoztam, a hevenyészett gardróbszekrénybe. Még mindig nálam van Jerome csavarhúzója, és bár háromszor addig tart nekem, mint neki tartott volna, felállok egy székre, kicsavarozom a karnist, és
64
seskis.indd 64
65
2014.08.07. 13:44:25
seskis.indd 65
2014.08.07. 13:44:25
a dohos, fakó barackszínű függönyt kicserélem egy földig érő, fényes, fehér pamutra. A festék még nem száradt meg teljesen, de nem számít, a függöny alig érinti a falat. Mindenképpen be akarom fejezni, szóval előkerítem a porszívót, és próbálok annyi mocskot kiszedni a szőnyegből, amennyit csak tudok. A lámpaernyőt egyszerű fehérre cserélem ki. Leviszem az összes felesleges csomagolóanyagot, és az előkertben minden mással együtt betömöm a kukákba. Most már halálfáradt vagyok, de visszamegyek a szobámba, leterítem a krémszínű, bolyhos szőnyeget: tökéletes, az ágy mellett szinte az egész padlót lefedi, így az alatta lévő szőnyeg foltjai nem látszanak. Az átalakulás teljes. Harminchat órán belül új otthonom, új barátnőm és új nevem lett, és most már egy pompás fehér hálószobám is van. De se gyerek, se férj, szólal meg egy hang valahol. Meg sem hallom, indulok zuhanyozni.
seskis.indd 66
2014.08.07. 13:44:25
