Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka

Horváth László-Attila

Napjainkban a média csapdájában vergődő, közszolgálati televíziók által kiszolgált átlagembereknek tudomása sem lehet arról, hogy milyen viták bontakozhatnak ki egy-egy tudományos fórumon egy-egy nagyobb jelentőségű kísérlet elvégzése folyamán. Jogosan érezhetjük azt, hogy a Földünk megismerése érdekében folytatott harc, s az eközben lépten-nyomon felbukkanó miértek és ellentmondások nem kapnak elég nagy nyilvánosságot, mi több, elhalványodnak a hétköznapok mindennapos történései mellett. Pedig mennyi mindenből kimaradunk ezáltal! Ilyenkor ütköznek meg a különböző szemléletek képviselői; ilyenkor lehet előrejelzéseket tenni, tippelni, akár a sportfogadáson arra vonatkozóan: mi fog történni? Kinek az elmélete fog győzni? Lehetőségünk nyílik-e új jelenségek megismerésére? Olyan fajsúlyú dolgok ezek, amik jóval több figyelmet érdemelnének… Ilyen értelemben nagy aktualitása van a jelenlegi cikknek, melynek szemlélete világosan tükrözi a CERN nyilvánosan is közétett célkitűzéseinek a megvalósítási lehetőségeit. Az ottani kutatók meg akarják találni azt a részecskét, a Higgs bozont, amely felelős a gravitációért. Ez a részecske létezését az elméleti fizikusok matematikai számításaiknak köszönheti, akik valószínűleg anélkül számították ki, hogy figyelembe vették volna a valóságot, a megtapasztalható környezetet, vagyis azt, amivel valóban számolni kellett volna!

Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka

Horváth László-Attila Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka

Horváth László-Attila

Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka

MAGÁNKIADÁS HAJDÚSZOBOSZLÓ, 2009

Lektor: Horváth Katalin Matild Borító lap grafika: „Kapcsolódások” Serényi H. Zsigmond Korrektúra: Horváth Katalin Matild ISBN: 978 963 06 6859 0 © Horváth László-Attila Készült: a Wider-Print vállalkozás gondozásában

Előszó A „Tényekkel igazolható a gravitációs valós oka” című írás eredetileg egy kis, helyi kulturális lapnak íródott. Akkor azért, hogy a rendelkezésre bocsátott helyen elférjen, háromféle eljárást alkalmaztunk. Az egyik esetben olyan konvencionális részeket hagytunk ki (a gravitáció szemléletének fejlődési története, összefoglaló, befejezés), amelyek nem befolyásolták a mondanivalót. A második esetben már nem volt olyan egyszerű a kivitelezés, mert túl röviden kellett tárgyalni azokat a jelenségeket, amelyekkel közvetetten jól bizonyítható a gravitáció valós oka. Sőt, ugyanúgy szükségessé vált az is, hogy ezek némelyike kimaradjon: a felszíni tektonika gravitációváltozást okozó hatása; azok a megfigyelések, amelyek sikeressé teszik a gravimetriát (lásd I.) Harmadszor a szakszavakat olyan kifejezésekkel próbáltuk helyettesíteni, amelyek az átlagemberek számára is érthetőek… Sajnos e tudományos esszé kiadását nem tették lehetővé – éppen jellege miatt – a kijelölt újságban, hiába egyeztünk meg előre a felelős szerkesztővel. A kialakult új szituáció megkövetelné a teljes cikk átírását. Ezért a korábbi változat megírási körülményeinek pont az ellenkezőjét kellene kivitelezni. Igen nagy energiát kellene fordítani arra, hogy a leírásokat részletesebbé tegyük. Példaként be lehetne mutatni azokat az algoritmusokat, amelyek segítségével megkapható a Merkúr és Vénusz árapályhatásának említett periódusa. E témánál maradva érdemes megemlíteni még azt is, hogy bárki könnyen ráébredethet arra, hogy a Hold masconjai (lásd később a 2./-t) bizonyos időintervallumban (geológiai-selenológiai időskála) ható, álló árapályként is felfoghatók. Sőt a cikk szerzője ráébredt arra is, hogy miként lehetne leírni és bizonyítani a Hold tágulásának elméletét! De mindettől eltekintettünk. Az újraépített cikk csak az első módszer által okozott hiányosságokat pótolja. A többi rész nagyjából megőrizte az eredeti írás tartalmát. Amik pluszként belekerültek, azok a következők: a tektonika hatásai a gravitációs térre; kép az árapály fajtáiról; a gravimetriával kapcsolatosan tett megjegyzések; valamint a jelenlegi előszó.

A Föld gravitációja állandó résztvevője, végigkísérője mindennapjainknak; mégsem dicsekedhetünk azzal, hogy ismerjük azt a valósnak vélhető fizikai okot, ami a hátterében áll ennek a bolygónk életét meghatározó jelenségnek. A jelenleg elfogadott tudományos elképzelések egytől-egyig megbízhatatlan forrást nyújtanak e kérdéssel kapcsolatban, pedig a gravitáció valós okának értelmezését példátlanul sok írásban megkísérelték már. Arra viszont még nem volt precedens, hogy hatásán és bemutatásán kívül más, messzemenő következtetéseket is sikerüljön levonni a jelenség mibenlétét illetően. Hogy miért? Akadnak erre vonatkozó vélemények, azonban ezek nem csak a gravitációt érintik, hanem a tudomány más területeit is. A jelenlegi írás célja viszont nem az, hogy ezeket a tényezőket pedzegesse. A cikk fő törekvése az, hogy különböző, a valóságban megfigyelt fizikai folyamatokon keresztül eljusson ahhoz a tényhez, ami a gravitáció kiváltó oka, és az így kapott eredményt a vele kapcsolatos jelenségeken keresztül letesztelje.

A gravitáció megismerése iránti vágy már az ókori kultúrák tudósaiban (csillagászok, papok) is fellobbant. Az erre vonatkozó egyik legkorábbi utalás Kr. e. 2000ből köszön vissza ránk, amikor is az indoárja népek valószínűleg elsőként alkották meg a heliocentrikus világképre vonatkozó elméletet, miszerint a Nap Naprendszerünk központjában található. A Sandhy Wandhana írásaiban többek között a következő mondat található: „Mitro dadhara privlity” (A Nap befolyása alatt van a Föld) [1]. A gravitációval kapcsolatban a soron következő jelentős leírással Arisztotelésznél találkozunk [2]. A természetben négy alapelem van: tűz, víz, föld és levegő. A természetes rendjük lentről fölfelé: föld, víz, levegő, tűz … A kő (földelem) azért esik le a talajra, mert a helye ott van, s így állhat vissza a természetes egyensúly. A középkorban a gravitáció értelmezésében komolyabb előrelépést Galilei és Kepler munkássága jelentett. Míg az első a szabadon eső testek mozgására, gyorsulására összpontosított (megállapította, hogy a szabadesés független a testek tömegétől), addig a második a bolygók Nap körüli mozgására és azok pályájára koncentrált… [3] A gravitáció első igazi értelmezését Sir Isaac Newton adta meg korszakalkotó művében [4], ahol azt Kepler bolygómozgási törvényeiből vezette le. Itt érdemes lenne idézni egy barátjához intézet leveléből, ahol Newton megemlíti azt, hogy számára a legnagyobb problémát a gravitáció valós fizikai természete jelenteti, és az, ahogyan a testek hatnak egymásra észrevehetetlen kapcsolatokon keresztül, vagyis annak a módnak a leírása, ahogyan a kölcsönhatás nagy távolságba kiközvetítődik.

A távolba hatást részben René Descartes és az akkori francia akadémia tagjai oldották meg, akik akkoriban nagyon rivalizáltak a londoni Tudományos Társaság tagjaival [1]. Mielőtt a gravitáció értelmezése érdekében tett következő nagy lépésről beszélnénk, amelyet Albert Einstein 1916-ban megjelenő általános relativitás-elméletének köszönhetünk, először két jeles magyar személyiséget kell megemlítenünk: Bolyai Jánost és Gróf Eötvös Lorándot, kiknek munkássága komoly alapzatot biztosított a később megjelenő, fentebb említett einsteini műnek. A kolozsvári születésű Bolyai János 1820-1823 között dolgozta ki és írta meg korszakalkotó, vélhetően elsőnek mondható, nem-euklideszi geometriáját, amelyet apja, Bolyai Farkas jelentetett meg [5]. Gróf Eötvös Loránd torziós ingájának megszerkesztésével, és az azzal elvégzett nagyszámú mérés segítségével azt igazolta, hogy a gravitációs erő milyen (10−810−9) pontossággal független a tömeg anyagi minőségétől [6]. Ezeknek a méréseknek az eredményei nagyon nagy szerepet játszottak később Einstein gravitációról alkotott elképzelésének megfogalmazásában. Albert Einstein, felhasználva a Riemann-féle nem-euklideszi geometriát – amely a Bolyai és Lobacsevszkij által kifejlesztett nem euklideszi geometriából következik –, valamint vélhetően Eötvös Loránd torziós ingájának mérési eredményeit, megfogalmazta általános relativitás-elméletét [7]. Az általános relativitás elméletében felhasznált ekvivalencia elvének segítségével (lásd II.), a gravitáció már nem egy erő többé, amilyen Newton gravitációs elméletében volt, hanem a tér-idő görbületének következménye, amely egy adott test energiájának és a tömegének hatására történik. Ilyen módon keletkezett a téridő-kontinuum görbületének lényege. Minden tömeggel rendelkező test körül elgörbül a téridő-kontinuum, amely hatással van a szabad részecskék mozgására. Továbbiakban még megemlítjük: Hendrik Anton Lorentzet, akit foglalkoztatott az elektromos töltés kontrakciója és annak kapcsolata a gravitációval [8]. a Horvát származású Nikola Teslat, a kor egyik legnagyobb felfedezőjét, aki nem fogadta el az általános relativitás elméletét. Szerinte vitathatatlan kapcsolatot van a gravitáció és az elektromosság között. Létezik olyan adat, hogy létre hozott egy dinamikus gravitációs dinamikus modellt [lásd III.]. Paul Dirac-t, akinél először találkozunk a gravitáció állandó csökkenésének felvetésével [9] Pasqul Jordánt, Carl Branst és Robert Dicke-t, akik kidolgozták a változó gravitációs állandó elméletet úgy, hogy egy skaláris térrel korrelálták az általános relativitáselmélet [8]. Ioan N. Popescut, aki gravitációs elméletében sikerült matematikai összefüggést leírni a gravitáció és az elektromosság [8].

Későbbiekben a szemlélet nagyfokú túlbonyolódása a hatvanas évek után következett be, amikor különböző komoly kísérleti berendezések megépítésével próbáltak olyan modelleket, elméleteket létrehozni, amelyek képesek feloldani a korábbi elméletek (pl. létező kvantum mechanika és a relativitás elmélete) közötti mély ellentmondásokat. Ezek a matematika legfrissebb eredményei alapján létrehozott fizikai elméletek, magának a matematikának a teóriái, ahelyett, hogy a valóság leírásával foglalkoznának, sokszor olyan törekvéseket tartalmaznak, amelyek magukhoz a matematikai egyenletek eredményeihez akarják hasonlítani a valóságot. Így nem az objektív valóságot leíró modell keletkezik, hanem, egy irreális szubjektív-matematikai visszatükröződés, amelynek ezért sok esetben semmi köze se lesz a valósághoz. És a kapott elméletet állandóan változtatják, akár a kaméleon a külsejét (lásd IV.). Kronológiai sorrendben ismertettük azokat a jelentős mozzanatokat, amelyek lényegesen hozzájárultak a közlendő cikkben bemutatott jelenség feltárásához és leírásához. Jelen esetben el kell tekintenünk nagyon sok más írás bemutatásától [10]. Hiszen szinte megszámlálhatatlanul sok – és gyakran igen bonyolult – publikáció áll rendelkezésünkre, mely akár csak érintőlegesen is megfogalmazta azt a folytonosan tapasztalható fizikai folyamatot, amit gravitációnak nevezünk (lásd V. és XI.). Ezért anélkül, hogy tovább folytatnánk, megállapíthatjuk azt, hogy a gravitációról alkotott szemléletek bemutatása egy komoly mű megírását szükségelteti, s rögtön a tárgyra térhetünk. A ma elfogadott elmélet szerint Naprendszerünk bolygói rengeteg apró, különféle anyag – por, füst, szemcse – összesűrűsödéséből keletkeztek [11]. Mindezt csak a Föld felszínén tapasztalható gravitációs erő hatásának tulajdonítják. Ha lehetőségünk nyílna rá, ezt az állítást egy egyszerű kísérlettel, csupán néhány kavics segítségével képesek lehetnénk tesztelni. De mivel egyikünk sem dolgozik a NASA-nál, így meg kell elégednünk azzal, hogy az általuk publikált tudományos cikkekben megtalálható ismereteket vesszük alapul, majd gondolatban próbáljuk meg végigtekinteni a kísérlet menetelének eseményeit. Vegyünk magunkhoz több, közel egyforma, centiméteres átmérőjű kavicsot. Képzeljük el, hogy ezeket kihelyezzük valahol az űrbe úgy, hogy egymással szinte érintkezzenek; majd szabadon engedjük őket anélkül, hogy bármilyen kezdetleges hatásnak ki lennének téve. A kérdés a következő: együtt maradnak-e, egymásba tömörülnek-e a kavicsok? A jelenleg érvényben lévő elmélet szerint a kavicsoknak a köztük lévő gravitációs kölcsönhatás okán össze kellene tapadniuk, majd ezt követően fokozatosan át kellene alakulniuk egy egységes kőzettestté. Ezzel szemben a közvetlen megfigyelések azt sugallják, hogy a kísérletünkben szereplő anyagdarabkák hosszútávon nem maradnának együtt.

Először várhatóan önállóan lebegnének egymás mellett, a későbbiekben pedig fokozatosan mozgásba jönnének a folytonosan ható szoláris szél és a kozmikus sugárzás hatására. Végül a kavicsok felgyorsulva, egymástól függetlenül, közel párhuzamosan követnék egymást, körülbelül olyan távolságra, mint ahogyan eredetileg elhelyeztük őket. A megfigyelhető távolsági változást a kezdő elhelyezés miatti beárnyékolás okozná, vagyis az, hogy a kavicsokra nem megegyező sugárhatás jutott. Ez utóbbi lehetőséget támasztja alá a Naprendszerünk belső földtípusú bolygóinak övezetében, bolygóközi terében található meteorrajok (1. ábra) jelenléte és azok viselkedése. Íme, a fenti egyszerű példa is egyértelműen igazolja, hogy a megfigyelések minden bizonnyal több helyen is komoly eltéréseket mutatnak a ma elfogadott nézetekkel szemben a gravitációt illetően – legyen szó Newton klasszikus mechanikájáról, vagy Einstein általános relativitás elméletéről. Hasonló esettel találkozunk a már említett forrásanyagban [8]: „… No, az 1882 II üstökös biztosította 1. ábra: Meteorraj (forrás: NASA) számunkra azt az elképesztően nagyszerű esélyt, hogy élőben megfigyeljük, ahogyan látványosan kettészakadt. Ezt a jelenséget először Barnard említette meg 1882, Szeptember 22-én: az üstökös magja először elkezdett megnyúlni a Nap irányába, októberben ez a megnyúlt mag a közepén elvékonyult, és két részre osztódott, amelyek lassan elkezdtek szétválni egymástól. Tehát az 1882 II üstökös kettéválása csillagászok szeme előtt történt. Az akkori megfigyelési és mérési eszközökkel képesek voltak a valóságban makroszkopikusan pontosan megmérni egy reális fizikai eseményt. Ki lehetett számolni a két üstökös darabjának pályáját, amelyeknek formája elliptikus volt, s periódusaik megközelítőleg 600- illetve 900 év…” A Föld felszínén található anyagforma nem rendelkezik önálló gravitációs térrel, csak tehetetlensége révén járul hozzá a gravitáció fokozásához (például az izosztázia révén, lásd később). Az, amit valóban a bolygónk felszínén tapasztalunk a Föld gravitációs terének tulajdonítható szilárd testek vonatkozásban, semmilyen eddigi gravitációs elképzelést nem támaszt alá (lásd VI.)! A bolygóközi térben, a bolygóktól nagy távolságra az ismert szilárd halmazállapotú testek saját állapotukban képtelenek gravitációs erőt kifejteni (2. ábra). Ezért egyáltalán nem tökéletes az olyan gravitációs elmélet, amely szerint egyete-

mes a tömegvonzás, és csupán az anyag tömegén és mennyiségén alapul. Pedig az előbbiekben bemutatott példán keresztül erősen kiviláglik, hogy a gravitáció főleg az anyag bizonyos állapotaihoz kapcsolható. Ezért válik érdekessé a következőkben a Bose-Einstein kondenzátum megemlítése (lásd későbbiekben BEC; 2. ábra: Az Ida aszteroida és Holdja Dactyl. Nem tartja kvantumfolyadék, kvantumőket semmilyen gravitációs erő. A kicsi aszteroida csak csepp), majd a Föld belső szertehetetlensége révén kering a nagy körül (kép eredete: NASA/ kezetének bemutatása. JPL) A kvantumcsepp keletkezése során gyűjtött tapasztalatokból kiderül, hogy ez a még alig ismert anyagforma akkor jön létre, ha az anyag hőmérsékletét sikerül lehűtenünk az abszolút nulla fok közelében [12,13]. Ilyen alacsony hőmérsékleten az atomok egymástól független rezgése abbamarad, és egy új, furcsa anyagviselkedés-forma alakul ki. A kísérletben résztvevő atomok mindegyike azonos viselkedési formát vesz fel (fizikai nyelven szólva egyforma energia- vagy kvantumállapotot ér el). Belőlük koherens, könnyen megfigyelhető anyagfelhő keletkezik. Ez a hideg hatására létrejött sűrítmény szuperatomként viselkedik – sok új és érdekes tulajdonságot mutat (3. ábra). A BEC esetében megfigyelhető egy olyan tulajdonság, amelyet gravitációs 3. ábra: A BEC rezgései abszolút nulla fok hatásának is lehetne vélni. Ezen felül közelében történő gyenge gerjesztésre, amit a létezik olyan megállapítás, amely az kvantum cseppet tartalmazó a mágneses csapda mágnesességének frekvenciaváltoztatásával hoznak anyagnak ezt az állapotát a feketelyukakkal hozza kapcsolatba. létre [4.] A közvélemény ez idáig nem sokat hallhatott a kvantumcseppről. Ha mégis sikerült valamilyen publikációra bukkanni, akkor azzal kellett szembesülnünk, hogy olyan tekervényes fizikai nyelvezettel vezették le a BEC viselkedését és annak működési elvét, hogy azt talán maguk a szerzők sem értették egészen pontosan, vagy maga a cikk volt olyannyira megtévesztő, hogy félreértéseket vont maga után. Nagyon kevés pontos, az egyszeri em-

ber számára is értelmezhető leíráshoz lehet hozzáférni [14]. Nincs teljesen tiszta kép az említett leírások bármelyikében arról, hogy felfedeztek volna olyan kvantumcsepp-tulajdonságot, melynek segítségével új, eredeti, de még eddig ki nem mondott következtetések levonására nyílna lehetőségünk a Föld gravitációs terével kapcsolatban. De az is igaz, hogy sok, szokatlan utalással lehet találkozni. Ilyen például az az állítás, miszerint a BEC-ben olyan hosszú hatótávolságú erő kelthető, amely érzékelhetővé válik a kondenzátumon kívül, vagyis gravitációs kölcsönhatáshoz hasonló hatást vált ki [15]. Akadnak olyan leírások is, amelyek arról szólnak, hogy a forró szupravezető anyagokban felfedeztek számos olyan tulajdonságot, amelyek felhasználásával a gravitációs erőhöz hasonló hatás mesterséges kialakítása remélhető [16]. Ennek ellenére még hiányolhatjuk azt a megbízható információforrást, aminek segítségével komoly végkövetkeztetéseket vonhatnánk le. Azonban a forró szupravezetőkkel kapcsolatos leírásban tárgyaltak mégis felvetik annak lehetőségét, hogy a Föld magjával kapcsolatosan létező számos elképzelés segítségével, valamint a kvantumfolyadékról eddig gyűjtött ismereteink alapján fontos végkövetkeztetéseket tegyünk. Ezért lássuk hát a Föld belső szerkezetére vonatkozó modellek [17] olyan leegyszerűsített változatát, amelyben a Föld magja hasonlítható valamilyen forró szupravezetős diszkhez vagy a BEC-hez. A Föld az eddigi ismeretek alapján két, fizikailag jól elkülöníthető részre osztható: egy külső burokra (kéreg+köpeny) és egy belső részre, a (külső és belső) magra (4. ábra). A külső burok szilárd halmazállapotú. Ennek milyensége Föld felszínén is közvetlenül megfigyelhető, és ahogy a cikk kezdetén bemutatott példában láttuk, valószínűleg „csak önmagában” képtelen a bolygónk felszínén gravitációs teret létrehozni. Az előbbi megállapításról a következőkben hamarosan kiderül, hogy minden bizonnyal kapcsolatban van a Galilei által megfigyelt jelenséggel, mely szerint a légellenállás nélküli térben a különböző tömegű testek egyforma gyorsasággal esnek le… A Föld belső részét alkotó magról eddig nincsenek közvetlenül szerzett ismereteink, ezért állapotáról sincs 4. ábra: A Föld leegyszerűsített belső szerkezete egyértelműen elfogadott, tényként (forrás: Oxford Science Enciklopédia) kezelhető elképzelés. Pedig rengeteg teória született róla, ebből adódóan hatalmas anyag áll rendelkezésünkre [17, 18]. Ezért anélkül, hogy ismertetnénk a legjelentősebb leírásokat, induljunk ki abból,

hogy a Föld magja hasonló egy atommaghoz. Külseje, a külső mag, főleg elektronfelhőhöz hasonló negatív töltéssel azonosítható plazmaállapot [19]. Ezzel szemben a belső rész egy szupersűrűségű állapotban lévő álló anyaghullám, egy egységes atommagként viselkedő anyag, amely az elektromosság szemszögéből pozitív töltéssel rendelkezhet [20]. Tehát ezért fogadtuk el korábban alapismeretként, hogy a Föld magjának viselkedése sok tekintetben hasonlít a korábban leírt kvantumcsepp esetében tapasztaltakhoz (2. és 5. ábra). Ilyen értelemben a Föld magjának az állapota már nem magyarázható meg az akkréciós elmélettel. Ez az elképzelés csak egyféleképpen létezhet, mégpedig úgy, hogy ha Föld anyagának legnagyobb része – hasonlóan a többi bolygó szerkezetben fellelhető anyagokhoz – a Napból származik. Az utóbbi évek nagyon pontos mérései kimutatták, hogy 100 évente a Föld kb. 7-15 m-t távolodik a Naptól! (XIV.) A bolygók anyagai a Nap felszínének bizonyos fokú lehűlése után, a lehűlési felület alatt felhalmozódott energia miatt, egy-egy erőteljesebb aktivitásnak köszönhetően lövellődtek ki (6. ábra). Eb5. ábra: Gravitációs mérés alapján készült diagram (forrás: Tulsa, Oklahoma Geological Survey Observatory) ben az esetben tudnunk kell azt is, hogy ezek a kiszakadások nem egyszerre történtek meg [21. 22]. Kivételt képez ez alól a Föld és a Hold esete, mert ők egy ugyanazon napkitörés által kivált anyag kettészakadásából jöttek létre. Ennek az eseménynek köszönhető az is, hogy úgy tűnik, mintha a Föld felszínén tapasztalható árapály jelenséget a Hold gravitációs vonzása okozná, pedig valójában 6. ábra: Szupernóva robbanás (forrás: Herndron, //www.nuclearplanet.com) csak a keletkezésük során a belső magjukban még megmaradt nyomatéknak köszönhető. Erre még az árapály új szemléletben történő bemutatásánál visszatérünk… Tehát a Föld a Napból hirtelen, nagy távolságra – mondhatnánk úgy is, hogy szu-

pernóva robbanással – kilőtt, hatalmas mennyiségű anyagból keletkezett (6. ábra). A kilövés pillanatában még nagy térfogattal rendelkező, nagyon forró matéria rövid időn belül több ezer fokos lehűlést szenvedhetett el. Ezért gyors adiabatikus zsugorodással egy degenerált halmazállapotú anyag jött létre, amely a BEC-hez hasonló szerkezetet eredményezett. (Ekképp könnyen elfogadható, hogy a két állapot hasonló tulajdonsággal bír. A közvetlenül korábban tett kijelentések nemcsak a gravitáció jelenségének valódi okát kezdik egyre jobban körvonalazni, hanem vele egy időben egy új nukleoszintézis-elmélet alapjainak megteremthetőségét is elősegítik.) A gyors lehűlés hatására keletkezett kezdetleges bolygó felszínén kialakult a kezdetleges kéreg. Ennek felépítésében nagy szerepet kaptak azok a nehéz kémiai elemek, amelyek a magnak a Napból történő kiszakadása idején, vagy közvetlenül azután keletkeztek: nehéz ritka földfémek, lantanoidák, sőt a természetben már elő nem forduló transzurán elemek. Ezzel magyarázható az, hogy a Föld legkorábban keletkezett kéregrészei sokkal több nehéz elemet tartalmaznak, mint azok, amelyek később szilárdultak meg. Mindezt alátámasztják a földtani megfigyelések is [23]. Viszont ez a megállapítás mégis magában hordozhat látszólagos ellentmondásokat. A valóságban további geológia vizsgálatok során, könnyen ellentmondásba ütközhet. Ezért figyelembe kell venni azt a lehetőséget, miszerint a Vénusz és a Merkúr keltezéseinek idején hasonló körülmények keletkezhettek, mint nem sokkal a Föld és Hold egyidejű születésekor (lásd VII.)… Ezen elképzelés további tárgyalására helyszűke miatt nincs lehetőség, mint ahogy arra sem, hogy kivesézzük, hogyan fejlődhetett földtanilag ez a kezdetleges bolygó, amely egy későbbi stádiumában sok tekintetben hasonlíthatott a Merkúr bolygó jelenlegi állapotához. Mint tudjuk, 2008ban olyan fotók készültek a Merkúrról 7. ábra: A Merkúr Caloris medencéjében látható (7. ábra), amelyek segítségével bizonyítradiális völgyrendszerről, azt feltételezik, ható zsugorodási nyomok látszanak anhogy a bolygó felszínének zsugorodási nyomai nak felszínén [24]. (forrás: NASA/Johns Hopkins University, Washington) Mostantól fogva, attól függetlenül, hogy biztos ismereteink lennének a mag állagáról, a fentiek alapján kijelenthetjük, hogy a Föld felszínén tapasztalható gravitációs tér megléte leginkább ennek az anyagállapotnak köszönhető. Pontosabban a hátterében a keletkezés után azonnal folytatódó adiabatikus összezsugorodás által létrejött anyagszerkezet külső magjában kialakult magas nyomása áll. Ez a gravitációs tér folytonosan változik a külső magban bekövetkező, különböző periódusú rezgések hatására keletkezett kompresszió miatt!

Innentől kezdve elfogadható, hogy a szilárd halmazállapotú anyagok segítségével bemutatott példa helyesen vetíti le a Föld kéreg-köpenyének gravitációs szerepét. Ugyanis az a maga valójában nem képes gravitációs erőt kifejteni. Ellenben, mint a kéreg-köpeny szilárd anyaga, tehetetlensége révén a külső magban viszonylag állandóan létező nyomást tart fenn. De mivel állandóan változik, ezért az általa okozott nyomás miatt létező gravitációhatás is ugyanúgy más és más lesz. Azonban ahhoz, hogy a korábbi gravitáció okaként kapott merész magyarázatot bebizonyítsuk, olyan jelenségeket kell keresnünk a természetben, amelyeknek a hátterében a Föld gravitációs térerősségének könnyen megfigyelhető változásai állnak: 1./ A Föld egyenlítője és pólusai mentén mérhető gravitációs különbség: Műholdak segítségével megfigyelhető a tény, miszerint a Föld a sarkok mentén lapított, ugyanakkor itt sokkal nagyobb gravitációs érték mérhető, mint az Egyenlítő mentén (8. ábra). Ezt a különbséget Newton mechanikája is jól szemlélteti, mely szerint a Föld forgásának következtében létrejön egy kifelé ható erő, amelynek hatása az Egyenlítő síkjában a legerősebb, a Föld forgástengelye mentén viszont nulla. Ezért a Föld sarki- és egyenlítői sugara nem egyenlő: ez a sugár az Egyenlítő mentén közel 22 km-rel hosszabb, mint a földrajzi sarkok esetében, ebből adódik a nagy különbség a sarkokon és az Egyenlítő mentén mért gravitáció között. Ezt a cikkben vázolt, a 8. ábra: A pörgése miatt lapított Föld vázlata klasszikus fizika elvén alapuló elképzelés (forrás: http://lazarus. elte.hu alapján) is egyszerűen megmagyarázza. Eszerint a Föld külső része (kéreg-köpeny) a forgás következtében, tehetetlensége folytán elasztikusan deformálódott állapotba került, melynek okán az Egyenlítő síkjában kisebb a kéreg-köpeny külső magra gyakorolt kompressziója, ebből adódóan a gravitáció is alacsonyabb értékeket mutat. Ha az elképzelés helyes, úgy komoly következtetéseket lehet levonni a Föld, esetleg más földtípusú bolygók szerkezetére vonatkozóan. 2./ Az árapályhatás, és ugyanúgy a Holdon felfedezett massconok megmagyarázása: A jelenleg elfogadott álláspont szerint, a Földön az óceánok (tengerek) vizének sok helyen közel 12 óránként tapasztalható emelkedését elsősorban a Hold, másodsorban pedig a Nap gravitációs hatása okozza (9.,10.,11.,12., és 13. ábra). Ezen elmélet születésében közrejátszott az valós tény, hogy a Hold járása és az árapály

között valóban le nem tagadatható kapcsolatot figyeltek meg, főként telihold és újhold idején. Hiába él a köztudatban megcáfolhatatlan tényként ez az elképzelés, mégis bárki, aki kritikus szemmel tanulmányozza az emellett szóló érveket, égbekiáltó logikai bukfenceket vehet észre (9. és 5. ábra). Első lépésként elég csupán összehasonlítanunk a jelenlegi elképzelés szerint készített képet a valós gravitációs mérés 9. ábra: Az árapály szemléltetése a hagyományos szemléletben (forrás: National Geographic, 2008. okt.15.) alapján készült diagrammal. Tisztán látható, hogy amikor a Hold az árapály-hatás irányában van, akkor elméletben a Föld és a Hold vonzásának össze kellene adódnia, amelynek eredője egy kisebb gravitációs térerőt ered-

10. ábra: Az óceáni árapályok típusai (forrás: National Oceanic and Atmospheric Administration, USA)

ményezne. A gravitációs diagram viszont nem ezt mutatja! Másodszor a gravitáció azonnali változást mutat, amely ellentmond a késési magyarázatoknak (5. ábra). Harmadszor a Hold gravitációs terének hatását említjük a földi gravitáció okozójaként, bele sem gondolva abba, hogy kísérőnk felszínén a gravitációs hatás olyan

gyenge, hogy az említett égitest képtelen volt megtartani a légterének lényeges részét, nemsokára pedig már a porszemcse nagyságú törmelékei is erre a sorsra fognak jutni, ha bekövetkezik felszínén a nullához közeli gravitáció [22]. Mindezek után mégis ki 11. ábra: A napi egyciklusú árapályhatás (forrás: meri a szívére tenni a kezét, http://www.physicalgeography.net/fundamentals/8r.html) és bizton állítani azt, hogy a Hold felszínén létező, elenyészően gyenge vonzóerő okozza a tengerjárást? Ezt a jelenséget nem lenne szabad olyan erőnek tulajdonítani, amely a Holdon kisebb hatást okoz, mint a kb. 400000 km-re található Föld felszínén... Ezzel szemben a jelenlegi írásban egy sokkal elfogadha12. ábra: A napi kétciklusú árapályhatás (forrás: tóbb elképzelés körvonalazóhttp://www.physicalgeography.net/fundamentals/8r.html) dik, ha az árapályhatást a már említett valós gravitációs hatással hozzuk kapcsolatba, vagyis a külső magban fellépő, közel tizenkét óránként bekövetkező ritmikus kompresszió-növekedéssel. Viszont azt sem kell letagadnunk, hogy a Hold bármilyen kapcsolatban is áll az árapály-jelenséggel, mert az valóban létezik, és 13. ábra: Vegyes típusú árapályhatás a napi egyciklusú- és mint ahogyan korábban utalkétciklusú árapályhatás átmenete (forrás: tunk rá, ennek a kapcsolatnak http://www.physicalgeography.net/fundamentals/8r.html) az oka a Föld és Hold közös keletkezésében keresendő. Ennek a nyoma fennmaradt a valódi egymás körüli keringésben, ami a közös tehetetlenségi pontjuk körül történik, tiszteletben tartva a klasszikus fizika tehetetlenségi törvényét (14. ábra) [25]. Az általunk készített rajzon jól láthatóak azok a valós körülmények is, amelyek ciklikus kompressziókat okoz-

nak. Ezek megegyeznek a folytonos gravitációs mérések alapján elkészített diagramokon megfigyelhető ciklikus gravitációs növekedést kimutató görbékkel. Ezek alapján már kön�nyen belátható, hogy nagyon jó eredményre vezet az, ha a Föld külső magjában emelke14. ábra: Az árapályhatások, amelyek figyelembe veszik: Föld felszínének pörgését a Naphoz és a belső maghoz viszonyítva valamint a belső mag dő kompresszióhoz mozgását a holdjárással egyetemben (forrás: a szerző rajza) kapcsoljuk gravitációs tér növekedését, ezzel valóban megfogalmazva az árapály-jelenség valódi okát. Így, az újonnan kapott értelmezésben az árapály jelenségét az alábbi szempontok szerint kell megvizsgálnunk: a bolygó forgási és keringési síkjai milyen geometriai relációban vannak egymással (egybeesnek-e, vagy valamilyen szöget zárnak be egymással); a forgási és keringési periódusok megegyeznek-e; a bolygónak van-e kísérője, holdja - ha van, akkor az hogyan viszonyul ahhoz a bolygóhoz, ami körül kering. Ezek alapján a következő árapályformákkal találkozhatunk a földtípusú bolygók esetében: a.) Ez a legideálisabb eset. A bolygó forgási síkja egybeesik keringési pályájának síkjával, valamint forgási periódusa megegyezik a keringési periódussal (1 év = 1 nappal). Holdja nincs. Ebben az esetben kötött keringésről beszélhetünk. A bolygó mindig ugyanazt a felét fordítja a központi csillag felé, akár a Hold Föld körüli viszonylagos keringése esetében. A bolygó felszíne a keringési pályához viszonyítva nem változik, ebből kifolyólag nem lesz ritmikus az árapályhatás. Ehelyett létezni fog két állandó, viszonylag mozdulatlanul magas gravitációjú terület a bolygó két átellenes pontján. Az egyik hatás a belső mag tehetetlenségi mozgására vezethető vissza. Ilyenkor az közel kerül a keringés fronthoz, ezáltal a kéreg-köpeny ezen részéhez, miközben a külső magra gyakorolt nyomásnövekedéssel a felszínen gravitációemelkedést eredményez. A másik hatás, közel 180 fokos eltéréssel, a bolygó átellenes oldalán alakul ki.

Ez esetben a külső mag saját tehetetlensége miatt rápréselődik a kéreg-köpenyre, miközben a benne uralkodó nyomás növekszik. Ez a felszínen ugyanúgy érezhető gravitációs térerősség-növekedést vált ki, ám jóval kisebb felületet érint, s a fentebb említett hatásnál lényegesen enyhébb intenzitású. Az árapályhatás erőssége folytonosan változik: a maximuma akkor a legmeghatározóbb, amikor a fenti nyomatékok a külső magban a legerősebbek. Ez viszont csak akkor igaz, amikor a bolygó napközelben vagy naptávolban van. A jelenlegi példán keresztül eljutottunk az álló-árapályjelenség fogalmának megadásához, amelynek nincs tudományos szakirodalma. Igaz, létezik egy fogalom, a masscon (masscon: az angol mass = tömeg és concentration = koncentráció szavak összevonásával alkotott rövidítés), amely a Hold esetében felfedezett tényezők alapján került bevezetésre. Főként a holdi tenger-alakzatok Mare felett (lásd VIII.) elhaladva, a műholdak eredetileg várt pályájának görbéje megváltozott, ennek alapján következtettek a massconok meglétére. A jelenséget viszont a mai napig nem tudták kellő képen megmagyarázni (15. ábra). 15. ábra: Mascon nyomai a Holdon, amelynek a szerző új magyar nevet talált ki: állóárapály! (forrás: http://www.creationscience.com)

b.) Ez az eset sokban hasonlít az előbbihez, azzal a különbséggel, hogy a bolygó forgási periódusa nem egyezik meg a teljes pályamenti keringési idővel. Ezért a kialakult árapályhatás a korábbi esetben ismertetett okok miatt, az előzőhöz hasonlóan két átellenes pontban fog létezni, de e két pont helyzete nem lesz fix, hanem a keringés és a forgás irányától függően fog változni. Példaként a következőkben két bolygónak, a Merkúrnak és a Vénusznak az árapályhatását ismertetjük. Az e cikkben ismertetett koncepció segítségével létrehozott algoritmusnak köszönhetően kaptuk meg az alábbi eredményeket, ezért a most következő adatok előrejelzés értékűek. A Merkúr keringési- és forgási pályájának síkja közel 2 fokos szöget zár be. Keringési iránya megegyezik forgásával és az óramutató járásával ellentétes; keringési ideje közel 87,97 földi nap; a forgási periódusa pedig kb. 58,65 földi nap. Ezért az árapályhatás közel a Merkúr Egyenlítője mentén fog hatni, azon a felszínen, amelyet úgy kapunk, hogy a bolygót metsszük a bolygó keringési síkjával. Minden merkúri kétévi ciklus után nem sokkal egy teljes ciklus következik: 175 nap, 23 óra, 20 perc (az adatok földi léptékben értendők).

A Vénusz forgási iránya megegyezik az óramutató járásának irányával, míg keringése azzal ellentétes; 1 vénuszi nap 243,0185 földi nappal, míg 1 vénuszi év 224,70069 földi nappal egyenlő; a Vénusz keringési- és forgási pályájának síkja pedig közel 3,4 fokos szöget zár be. Ezért az árapályhatás itt is közel a bolygó Egyenlítője mentén fog hatni, a teljes ciklus értéke pedig: 116 Nap 17 óra 45 perc (az adatok földi léptékben értendők). c.) Ez a Földön tapasztalható helyzet: a Föld Egyenlítőjének síkja nem esik egybe az ekliptikával, azaz bolygónk Nap körüli keringési pályájának síkjával, köztük kb. 23,3 fokos eltérés tapasztalható. Van egy kísérője, aminek pályája közel 5 fokos szöget zár be a Föld keringési síkjával. A már ismertetett okok miatt tehát két alapvető árapály-hatás létezik: - A kétpólusú árapály a Föld forgásától függ, maximumai kb. 12 óra 2 percenként ismétlődnek és a 23, 3 fokos szélességi kör mentén a legerősebbek. - Az egypólusú árapály kapcsolatban van a holdjárással, annak köszönhetően, hogy a két égitest együtt keletkezett, és hatása a 28, 3 fokos szélességi kör közelében a legerősebb. Ennek intenzitása minden fél szinódikus hónapban (kb. 29,3 nap), újholdkor és teliholdkor a legmeghatározóbb, igazolva a jelenlegi elképzelést (14. ábra). 3./ A jégkorszakokhoz is kapcsolható gravitációs változások: Létezik egy hosszú, többezer-millió évig tartó folyamat, amelynek folyamán megfigyelhető a gravitáció lassú (hol csökkenő, hol növekvő) változása. Ezt a jelenséget már a XIX. század közepén felfedezték, és lényegét az izosztázia elméletében fogalmazták meg. Ez az elmélet a felhalmozódott kőzetek tömegének arányában képes jól leírni a gravitációs térerősség változását. Az izosztázia elmélete összhangban áll a gravitáció okaként elképzelt, külső magban fellépő kompresszióval. Igen ám, de sokakban felmerülhet 16. A gravitációs térkép, amelyet összevetve földrajziés jégkorszak jégpáncélját ábrázoló térképpel, komoly a kérdés, hogy mégis mi történik következtetést vonhatunk le a pozitív gravitációs azon a helyen, ahol nincsen kőzetanomáliák okáról (forrás: GRACE) többlet, és mégis markánsan magas a gravitációs térerő, mint például Észak-Európa egyes térségeiben (16. ábra). A válasz egyszerű és közérthető. A fent említett helyeket nem is olyan rég –

kb. 12000 évvel ezelőtt, az eddigi utolsó jégkorszak idején – vastag jégtakaró borította (17. ábra), amelynek köszönhetően a terület lesüllyedt. Ezáltal ugyanúgy megnövekedett a kompresszió a külső magban, amely komoly gravitációs növekedést okozott. Ennek hatása még ma is érezhető, mivel a kiegyenlítődés még folyamat17. ábra: Az utolsó jégkorszak idején a jégmező ban van. A rétegtani kutatások elhelyezkedése (forrás: Wikipédia, a szabad enciklopédia) jól bizonyítják, hogy azok a területek, amelyek gleccserek alatt voltak, az iszoztázia kiegyenlítő hatásának következtében folyamatosan emelkedtek az elmúlt 12000 évben [26]. 4./ A tektonika, vagyis a hegységképződés hatása a gravitációra: Maga a gyűrthegyek képződése is felszíni kompresszió hatására történnek. A gyűrt hegyek és a mellette megtalálható geoszinklinális (lásd IX.) övekben, amelyek a globális tektonikában megegyeznek a szubdukció (lásd X.) előtti térrel, ugyanúgy gravitációs anomáliák vannak. A geoszinklinális felett főleg negatív, míg a gyűrt hegyek felett erősen pozitív gravitációs anomáliák mérhetőek Ezeken a területeken az itt létező oldalirányú kompresszió a Föld tágulásával egyetemben megnő, ez a folyamat pedig plasztikus felgyűrődéshez vezet, valamint e hatásoknak köszönhető mechanikus összetöredezettségek kialakulásával a repedések mentén egymásra tolódások történnek. Így már könnyen magyarázható az, hogy ezekben a zónákban, ahol az egymásra tolódás valamint a felgyűrődés következtében hegységképződés megy végbe, ugyanúgy a gravitáció meghaladja az elméleti értéket. Ennek hatásaként, miközben oldalirányból újabb gyűrődés, valamint egymásra tolódás történik, az egymásra került rétegek súlya miatt a gravitációs tér tovább növekszik - amíg a folyamat tart -, miközben ez a rész egyre emelkedik. Itt pozitív gravitációs anomáliát fogunk mérni, ugyanakkor eközben a terület egyes szomszédos részei egyre süllyednek (16. ábra), valószínűleg a Föld felső köpenyének tágulása folytán (lásd XI.).

5./ A legrövidebb és leggyorsabb gravitációs térerőség-változások: Ugyanúgy az általunk képviselt elmélet – a külső magban fellépő kompresszióval magyarázott gravitáció – hitelességét támaszthatják alá a nagy földrengések idején bekövetkező, hirtelen fellépő gravitációs ingadozások is. Ilyenkor néhányszor bekövetkezik a Föld teljes rezgése is. Ha a földrengés hipocentruma a kontinentális parthoz közel van­ és az epicentrum mély fenéken van, akkor az árapály-hatáshoz hasonló szökőárakat hozhatnak létre. Ezek a hatások a diagramokon jól megfigyelhetőek, a nagyon nagy kilengésben (18. ábra). Ebből adódóan joggal 18. ábra: Szeizmikus mérés alapján készült. Látszik az árapályhatás is. A nagyobb kilengésű rezgések földrengésekhez kapcsolódnak.(forrás: Tulsa, feltételezheOklahoma Geological Survey Observatory) tő az, hogy a Szumátra északi részén, 2004. december 26-án bekövetkezett pusztító erejű, 300000 ember életét követelő szökőár, amelynek hátterében egy rendkívüli erejű, Richter-skála szerinti 9,3 magnitúdójú földrengés állt, éppen az általa kiváltott gyors gravitációs ingadozások hatására következhetett be. [27, 28] Az ilyen ingadozásokat a magas földrengések idején kialakuló teljes földrezgések okozzák, amelynek során gyors kompressziók valósulhattak meg a külső magban is. A cikk végéhez közeledve elmondható, hogy közel sem sikerült eleget tenni az összes célkitűzésnek; az új szemléletben bemutatott, felszínen megfigyelhető események segítségével viszont mégis érezhetően közelebb kerülünk e jelenségek megértéséhez. Ha folytatnánk a sort, akkor eljuthatnánk odáig, hogy konkrétan bemutassuk azokat a tényeket, amelyek segítségével észrevehető a konkrét kapcsolat, amely az elektromosság, a mágnesesség és a gravitáció között létezik [29]. Ezen felbuzdulva könnyen magyarázhatóak például a Kasmír-erők, azzal az előrejelzéssel egyetemben, miszerint a napfény a rá merőleges vékony szilíciumlemez túlsó oldalán mérhető vonzóerőt képes létrehozni.

Bárki könnyen észreveheti - akár tényként is megállapítható -, hogy nagyon költséges berendezés nélkül is helyesebb végkövetkeztetéseket kaphatunk, valamint egységes, a természeti jelenségeket jobban leíró fizikai modellekhez juthatunk el, ha azoknak hátterében környezetünk jelenségeinek egyszerű, őszinte és manipulálatlan leírásai állnak. Mindenféleképpen valószínűsíthető, hogy e rövid tudományos esszében a gravitáció valós okát magyarázó új szemlélettel általánosabb és jobb világképet kaphatunk, mint a kurrens elméletekkel. Sok értelemben a régi elméletek tényleíró szerepe (módszere) mindenféle változtatás nélkül megmaradhat. A változás ezekben a fizikai modellekben csak annyi, hogy új kiegészítések kerülnek hozzácsatolásra, és egyes elégtelenül értelmezett részek új megvilágítás alá kerülnek. Galilei gravitációval kapcsolatos eredménye ellentmondás nélkül megmagyarázást nyer. Newton mechanikájában a gravitáció egyetemessége megszűnik. A klasszikus mechanikájának kiegészítését tökéletes sikerrel megvalósított Einstein általános relativitásának teóriájában az ekvivalencia elve új értelmet kap (lásd XII.). Továbbá a Föld felszínén megfigyelhető testeknek nincs szükségük többfajta tömeg (tehetetlenségi, vagy súlyos tömegek) azonosságára. Visszatérve Galileo Galileihez, elegendő lesz az, hogy a most megismert „ok” segítségével elfogadjuk, hogy a testek mozgása azért egyforma, mert az csak az alig ismert fizikai állapotok (BEC…stb.) miatt kialakított tér hatásától függ. „ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD!”

Fontos megjegyzések I.

II. III. IV.

V. VI.

VII.

A gravimetria egy geofizikai módszer, amelyet leginkább arra használnak, hogy a felszínen mérhető gravitációs mező inhomogenitásából következtessenek a földfelszín alatt lévő kőzetek meglétére, milyenségére. A felszín alatt található különböző kőzetek eltérő fizikai tulajdonságai miatt (sűrűség; ezt a jelenlegi cikk megtoldja elektromos - és mágneses permeabilitással) gravitációs anomália (mező inhomogenitás) következik be. A módszer kifejlesztésében nagy szerepet játszott az, hogy Gróf Eötvös Loránd létrehozta torziós ingáját, és azzal olyan méréseket produkált, melynek eredményei forradalmasították a XX. század eleji kőolajkutatást. A további gondolatok előrejelzésként csatolandóak! Először e cikkben található értelmezés segítségével a mérnöki geológiában is nagy szerepet kaphat, főleg olyan komplexumok megépítésénél, amelyekhez nagyon stabil talapzat megléte szükségeltetik. A planetológia terén segíthet az űrkomplexumok más bolygókon (Hold, Mars) való elhelyezésében: Másodszor, a kőzetek elektromos és mágneses permeabilitásának figyelembe vételével komolyabb geológiai feltárási eredmények érhetőek el. Harmadszor pedig sikeresebbé tehető a földrengések előrejelzésének stratégiája… A tehetetlen tömeg egyenlő a súlyos tömeggel… Tesla dinamikus gravitációjának az elméletéről nem sikerült biztos bibliográfiát találnom. Az interneten, a Wikipédiában annyit említenek, hogy csak dolgozott az említett elméletén. Már Newton idejében a matematikai formalizmus megelőzte a teljesen valóságos jelenségen alapuló szemlélet kialakítását. Ennek tudható be a következő paradoxon megléte: sok esetben a mai elméleti tudomány tudománytalan! Kimaradt a La Sage- modell, amely a gravitációt a nyomóerőnek tulajdonítja. Ezen elképzelésnek is nagyon sokféle változata keletkezett. Ma is akadnak követői az ismert fizikusok körében [10]. Az idézet Popescu könyvének [8] 472. és 473. oldalairól származik, kezdődően a 472 oldal utolsó előtti bekezdésétől. A román szöveget magyarra e kis könyv szerzője fordította:”…Fenomenul a fost remarcat mai intii de Barnard, la 27 septembrie 1882: nucleul cometei a inceput mai intii sa se alungeasca in directia Soarelui, iar in octombrie acest nucleu alungit s-a subtiat la mijloc si s-a divizat in doua fragmente, care…” stb. A most bemutatatott, teljesen új (eredeti) nukleoszintézis-elképzelés néhány alapgondolatához közvetlenül e könyv kiadása előtt, újabb alapgondolatként fogalmazódott meg. Lényege abban áll, hogy geológiailag is lehetne tesztelni ezt az új elképzelést, és a bolygók Napból történő,

VIII.

IX. X. XI.

XII. XIII.

nem egyidejű keletkezését is. Ugyanis ebben a leírásban az látszik alátámasztva, hogy a Vénusz és a Merkúr nem egyszerre keletkezett a Föld és a Hold ikerbolygókkal, hanem időben utána [21,22]. Közülük először a Vénusz keletkezett, nem sokkal az után, hogy bolygónk és kísérője egyidejűleg létrejött; s csak ez után, jóval később született a Merkúr. Ha igaz ez az elképzelés, akkor az akkortájt Földünk és a Hold felszínét alkotó kövek tartalmazzák a Vénusz és Merkúr bolygóinak keletkezése által okozott hatást. Ezek a megállapítások objektív tényként bizonyíthatóak geológiailag és selenológiailag! A Hold mare (tenger) alakzatai valójában becsapódásos kráterek, melyeket később elöntött a láva. A többségük valószínűleg 3-4 milliárd évvel ezelőtt működött. Négy kivételével, valamennyi ilyen alakzat a Hold felénk forduló oldalán látható. Azért láthatók sötétebbnek a környezetüknél, mert a láva szülte sziklák összetétele eltér a környező területek összetételétől, ami miatt alacsonyabb az albeldója. A mare alakzatok többségét magasra emelkedett hegyláncok és gyűrűk övezik. (Wikipédia) Geoszinklinális: Hosszan elnyújtott mélyedést jelent, például némelyik kontinens peremén zajló hegységképződés előterében. Szubdukció: az óceáni lemez alámerülése másik (kontinentális, vagy óceáni) lemez alá. Ez a jelenség a lemeztektonika elméletéhez tartozik. A szerző a szubdukció előbbi módon tárgyalt értelmét nem fogadja el. Ez a kijelentés is úgyszintén magyarázatra szorul. Ezzel a megközelítéssel még nem találkoztam. A lemeztektonika elmélete nem tudja magyarázni - erre csakis a Földtágulásos (expanziós) elmélete képes. A jelenlegi Föld-szemlélet görcsösen tagadja azt a tényt, hogy a Föld tágul! Jelenleg újabb meghamisítás van készülődőben: a Növekvő Föld elméletének segítségével, miszerint új anyag képződik a magban, bolygónk folyamatosan nő, mintha azt belülről folytonosan felfújnák. Miden olyan elmélet (úgy Jordan Hans Diche, mint Popescu, vagy más kiemelkedő személyiségek elképzelései), amelyek objektív alapokra épülnek, folyamatosan tökéletesedhet. Ennek a kis könyvnek az elkészítéséhez rengeteg forrásművet kellene felsorolni, a szerző által 17 év alatt elolvasott művekből, amelyeket korábbi írásaihoz használt. Lehet, hogy terjedelme meghaladná a tényleges szövegrész mennyiségét, ezért főként azokat a műveket említettük meg, amelyek alapbizonyítékot szolgáltatnak a jelenleg leírtakról; valamint azokat, amelyek olyan gondolatokat tartalmaznak, melyek átgondolásra szorulnak, és ezáltal vélhetően lényegesen jobbá válhatnak. Sokkal tökéletesebb képet fognak visszaadni arról, amit mi a körülöttünk létező világnak nevezünk.

XIV.

Ezért az információért köszönet illeti Mike Clark mérnök úrat, az amerikai egyik csillagászat mérnökét. Ő az utolsó percben küldte el ezt a lényeges információt: John D Anderson, 2009/3, „Is there something we don’t know about GRAVITY” (Valahogy még nem kellene-e valamit tudnunk a GRAVITÁCIÓRÓL?) 24-25 o.

Fontosabb forrásművek Jegyzéke: (Lásd XIII.)

Samuel Waren Carey (1996) Earth Universe Cosmos (Föld Univerzum Kozmosz) University of Tasmania, tízedik fejezet. Arisztotelész (Kr. e. 384-Kr. e. 322), Fizika. Galileo Galilei: (1986) Matematikai érvelések két új tudományág, a mechanika és mozgások köréből; Európa Könyvkiadó, Budapest, 23-30. o., 190-197. o. Sir Isaac Newton (1687), Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei). Bolyai Farkas: (1932) Tentamen, függelék Appendix. Márton Péter (1998/7), Eötvös Loránd Föld mágneses vizsgálatairól; Magyar Tudomány 796. o. Albert Einstein (1963), A speciális és általános relativitás elmélete; Gondolat Kiadó, Budapest Ioan N. Popescu (1982) GRAVITATIA Pledoarie pentru o noua teorie a gravittie (GRAVITÁCIÓ Esedezve a gravitáció új teóriájáért): 85- 101. o.; 344-422. o.; 423488 o.;489-559.o. Magyar tudomány (2003/5), Állandóak-e az alapvető fizikai állandók, kitekintés. Matthew R. Edwards (ed.) (2002) Pushing Gravity: New perspectives on Le Sage’s Theory of gravitation (Nyomó Gravitáció: A La Sage gravitációs elméletének új lehetőségei); Apeiron. Maria Dimitrova, (2006), Planet Formation- Problems and Future (Bolygók Keletkezésének Problémája és a Jövő); SENS (Space, Ecology, Nanotechnology, Safety) 14-16 June 2006. Varna, Bulgaria. Eric A., Cornell, Wolfgang Ketterle és Carl E. Wieman (2001), BOSE-EINSTEIN CONDENZATION IN A DILUTE GAS; THE FIRST 70 YEARS AND SOME RECENT EXPERIMENTS (Higított gázok Bose-Einstein kondenzátuma; Az eltelt hetven év néhány jelenkori kísérlettel); Nobel előadás. Csordás András (2002) A 2001. évi fizikai Nobel-díj; Természet világa: természettudományi közlöny, 133 évf., 4 sz., o. 151-155. Berényi Dénes (2001) ATOM- és MOLEKULAFIZIKÁRÓL; Fizika Szemle 10., 320. o.

Élet és Tudomány Az atomok közötti ”műgravitáció”, (http://www.origo.hu/ tudomany/20000803atomok.html). Ning Li (cikk dátuma hiányzik) Bose-Einstein and Anti-gravity (Bose-Einstein és az antigravitáció); (Http://www.scanite.org/scan.php?pid=151) Völgyesi Lajos (2002), Geofizika (2. Szeizmológia), Műegyetem Kiadó, 59-120. o. Shehu Vedat (2005), Growing and developing Earth (Növekvő és fejlődő Föld), Book Surge LLC, (www.booksurge.com). Horváth László-Attila (1995) AZ ESZME, Magánkiadás, Hajdúszoboszló, o. 5354. Tassos, S.T., and Ford, D.J. (2003), Excess Mass Stress Tectonics-EMST, and Z¥ Space: New Advances In Geology and Cosmology, Abstract (Az Energia-Tömeg Fölösleg Okozta Tektonika és Z¥ Tér: Újabb Fejlődési Mozzanatok a Geológiában és Kozmológiában, Kivonat), Sixth European Meeting of Society for Scientific Exploration, Paris, August 29-31, 2003. Horváth László-Attila (1997) Volt- élet a Marson? SZÓKIMONDÓ, Hajdúszoboszló 1997. 12., o. 15-17. Horváth László-Attila (2007), Bolygóerózió, SZÓKIMONDÓ, Hajdúszoboszló 2007. 5., o. 12-15. Martin J. Van Kranendonk, R. Hugh Smithies, Vickie C. Bennett (2007), EARTH’S OLDEST ROCKS (A FÖLD LEGRÉGEBBI KÖZETEI). DEVELOPMENT IN PRECAMBRIAN GEOLOGY VOL. 15. ELSEVIER: Aaron J. Cavosie, John W. Valley and Simon A. Wilde ”The Oldest Terrestrial Mineral Record: A Review of 4400 to 4000 Ma Detrital Zircons from Jack Hills, Western Australia” (Beszámoló a Legidősebb Földi Ásványokról: A Nyugat Ausztráliai Jack Hills-i Legidősebb, 4400-4000 Milliárd Éves Zirkon törmelékei), o. 91111. The Canadian Press (2008), Mercury could be shrinking, scientists say (A Tudósok állítása szerint, A Merkúr bolygó zsugorodik). Keith Wilson (2008), Moon Behavior (A Hold viselkedése), [Expanding [email protected]], 2008 December 8 Mészáros Miklós1984 Befejeződött a Jégkorszak? Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadó Bukarest, Románia, 144-148. o. Bárdossy György (2006), AMIT A CUNAMIKRÓL ÉS OKAKRÓL MA TUDUNK, Fizika Szemle 2006/02. 46.o. Jánosi Imre (2006) A CUNAMI, Fizika Szemle, 2006/1. B3.o. Terrenault Robert Jr. (2008), A Föld gravitáció és az elektromágneses mezők közötti kapcsolat, Expanding Earth Mailing List < [email protected] >, 2008. 07. 15.

Köszönetnyilvánítás Köszönetemet szeretném kifejezni Vida Lajos Tanár Úrnak e kis könyv születéséért; Horváth Katalin Matildnak, a lányomnak, aki segített a cikk nyelvezetének kialakításában (lektorálta); Horváth Attila Sándornak, a fiamnak, aki segített azoknak az algoritmusoknak a létrehozásában, amelyekkel később a Vénusz, a Merkúr, a Hold és a Föld árapályhatásainak periódusait sikerült kiszámítani; John W. Valley-nak, a Visconsin-Madison amerikai egyetem professzorának, aki az utolsó percben küldte el a legrégebbi kövekről szóló kiadványt [BIBL], amellyel e cikkben vázolt genezis elmélet alátámasztható; Terrenault Robert Jr. mérnök Úrnak (Alignment/Sytem Engineer, Lookhed Martin Space System, USA.); Keith Wilson kiadónak (Expanding Earth Knowledge); Vedat Shehu albán geológusnak, Stavros Stasoss görög geofizikusnak; Dr. Csordás András fizikusnak (ELTE)…

Horváth László-Attila

Napjainkban a média csapdájában vergődő, közszolgálati televíziók által kiszolgált átlagembereknek tudomása sem lehet arról, hogy milyen viták bontakozhatnak ki egy-egy tudományos fórumon egy-egy nagyobb jelentőségű kísérlet elvégzése folyamán. Jogosan érezhetjük azt, hogy a Földünk megismerése érdekében folytatott harc, s az eközben lépten-nyomon felbukkanó miértek és ellentmondások nem kapnak elég nagy nyilvánosságot, mi több, elhalványodnak a hétköznapok mindennapos történései mellett. Pedig mennyi mindenből kimaradunk ezáltal! Ilyenkor ütköznek meg a különböző szemléletek képviselői; ilyenkor lehet előrejelzéseket tenni, tippelni, akár a sportfogadáson arra vonatkozóan: mi fog történni? Kinek az elmélete fog győzni? Lehetőségünk nyílik-e új jelenségek megismerésére? Olyan fajsúlyú dolgok ezek, amik jóval több figyelmet érdemelnének… Ilyen értelemben nagy aktualitása van a jelenlegi cikknek, melynek szemlélete világosan tükrözi a CERN nyilvánosan is közétett célkitűzéseinek a megvalósítási lehetőségeit. Az ottani kutatók meg akarják találni azt a részecskét, a Higgs bozont, amely felelős a gravitációért. Ez a részecske létezését az elméleti fizikusok matematikai számításaiknak köszönheti, akik valószínűleg anélkül számították ki, hogy figyelembe vették volna a valóságot, a megtapasztalható környezetet, vagyis azt, amivel valóban számolni kellett volna!

Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka