Tények és élményképek melyeket Dr. Szomszéd András kötött csokorba Bányászattörténeti emlékek Ha a település, települések bányászata kerül szóba NÓGRÁD megye keleti felében, akkor sokakban a legkülönbözőbb érzelmek, élmények jelennek meg. Gondoljunk csak a bányásznapokra, a bányászok politikai szerepére. Gondoljunk csak a fénykorba, a napi több szerelvény lassú kihúzására a célállomás(ok) felé. Sokaknak még rémlik a „talbókból” álló több 100 métert is meghaladó szerelvény, vagy emlékszik még a füstölgő „haldákra,” a meddőhányókra. Micsoda ünnep volt egy bányásznap egy bányásznak, s milyen jól jött minden évben a hűségjutalom. „Vidámvásárnak” nevezett célzott árubőség egy napra, s a bányász megvette, amit annyira szeretet volna. Egy idő után egyre nagyobb csend lett a bányák, a bányászat tájékán. Ez a csend azt sugallta, hogy nem gazdaságos ez a gazdasági ág. A dotáció sok mindent megoldott, de gazdaságossá nem tette az ágazatot. Végül oda vezetet egy másfélszáz éves út, hogy a műre való szén, mely korábban a tervekben a felszínre kellett volna jönnie, a mélyben maradt, Bányászok ezreit kellett kényszernyugdíjazni, végkielégítéssel elküldeni nyugdíjba. Nézzük a tényeket! A 19. század második fele igen sok izgalmat és nagy változásokat hozott a nógrádi tájon. A falvak népe 1868-ra lassan megélte és túlélte az 1848-as jobbágyfelszabadítást, követő tagosításokat. Az 1850-es években a vidék több földesura tette próbára szerencséjét, amikor szénkutatási engedélyekért folyamodtak a hatósághoz. Később jöttek rá, hogy az engedély pénzre való váltásához a szerencsén kívül tőke is kell. A külföldi tőke jelenlétéről az 1870-es években vannak nyomok, amikor a sok kis bányavállalkozás mellett, két nagyobb vállalat, az ÉKI és a SKB Rt. szervezésében megindul a bányászkodás többek között Kisterenyén és az akkor még Heves megyéhez tartozó (Nagy)Bátonyban különböző vállalkozók közreműködésével. 1848/49-es forradalom és szabadságharc felszabadította a jobbágyságot, megszüntetve az úrbéri terheket. A kiegyezés évében, 1867 májusától Salgótarjánt már vasút kötötte össze a fővárossal. A nógrádi táj egy része a következő évtizedekben hatalmasat változik. Egymás után nyitják a bányákat, s az ízes palóc nyelv mellett, a birodalom különféle tartományaiból idejött, idehozott népek, nyelve is betöltötte a gombamód szaporodó, s eleinte pár év alatt tovább vándorló (bánya)telepek, vagy akkori szóval gyarmatok szűk sikátorait. Egyes központi telepeknek szánt gyarmatok házai még ma is állnak. Ilyen környékünkön a négy településből egyesített BÁTONYTERENYE. Volt bányatelepei az elődtelepüléseken: Kisterenyén: – Chorintelep, Erzsébettelep és a korábban 1956 óta Kisterenyéhez tartozó Rákóczitelep, Nagybátonyban: Zagyvapart, Központi-telep, Alsó-Felső-Katalin, Szorospatak. A falu, a falvak Kisterenye település közlekedés szempontjából központi helyen települt. A falu egyik részén átmegy az Alföldet a Felvidékkel összekötő út, s innen indulnak ki azok az útvonalak, melyen át a Mátra északi részén elhelyezkedő falvak lakossága eljuthatott több irányba. Ezek nyomvonala mellett, vagy közel ahhoz vezetik majd a vasutakat. A település agrártelepülés volt, hagyományos növénytermeléssel. Volt elegendő erdeje, szántója, legelője lakóinak eltartásához, de a határ közel kétharmada majorság, s így a jobbágyfelszabadítás sem változtatott a birtokviszonyokon. Elhúzódott a tagosítási per, az úrbéres földek telekkönyvezése csak az 1860-as évek végén történt meg. Közben borzolta a település úrbéres gazdáinak kedélyét a vasútépítés, illetve a vasút nyomvonalának a tervezett vezetése. A falu úrbéresei 1862-ben a megyei vezetőkhöz fordulnak kérelmükkel, miszerint a vasút „...a Tarjányi patakra túl..., a ...Közbirtokos Uraknak esett földeken vezettetne..." Kérésüket nem talált meghallgatásra. A vasút nyomvonala az alig szabadult volt jobbágyok legjobb földjeiket, s rétjeiket 1
vágja ketté, mind a fő- és mind a mellékvonalak egyaránt. (1886-ban a Kál-Kápolna – kisújszállási vonal épül ki.) (A levél) Az 1870-es évek elején újra parázs vitákat váltottak ki a tervezett bányavasút építéséhez szükséges földek, területek kisajátítási eljárásai. A bányatársaságok már 1870-ben megkérik egy szárnyvonal építésére az engedélyt, de a kisterenyei gazdák és a nagybirtokosok ellenállása miatt csak 1871 augusztusának végén sikerült az egyesség „barátságos úton”. A már működő bányák a fővonaltól több kilométerre voltak, ezért kellett a kisterenyei vasútállomásról az alábbi nyomvonalon a szárnyvasutakat megépíteni. Elkészült egy 4.24km hosszúságú vaspálya, mely „Kisterenne állomásból ágazott ki -, s Ravaszlyuk nevezésű bányáig... " vezetett. Ebből ágazott le mintegy 1.5kilométer után a Kazár-patak völgye felé a Borbála nevű tárnához külön kitérővel. Innen tovább haladva a pálya két vonalra szakadt.
Kelet felé a Nemti-völgy nevű dűlőbe vezetett az egyik vonal a Nemti Kőszénbánya Rt. tárnáihoz.(helyileg ez a Rákóczitelep. Az Öregtelep településrészének keleti felén volt.) Az egyenes szakasz tovább ment a mizserfai bányákhoz, illetve a homokterenyei Ortvány bányához. A kisajátítások többsége újra az úrbéres gazdákat érintette nagyrészt. Térkép A korai „szárnyvasutak nyomvonala” A kisterenyei szénbányászat kezdetei 1896-ig
Az 1887-ben készített „Kisterenye község szabályrendeletének” első paragrafusa az alábbiakat tartalmazza: „Kis Terenne, kis község, (körjegyzőség) ez idő szerint 6849 kataszteri hold területtel, s a hozzátartozó Márkháza - és Kotyháza önálló pusztákkal -, valamint Bikkvölgy -, Cyörgymajor-, Újlak-, Keszi, Dorogkoplaló-, Nagyrót-, Ravaszlyuk-, Kozma- és Szénégető-gyarmat-pusztákkal együtt az 1880. évi szépszámlálás szerint 2515 lelket számlált, azonban a bányák beszüntettvén, a bányamunkások elszéledtek, s a lakosság ez évi népszámlálás szerint 2359 főre apadt. " Papp Károly dr. magyar királyi osztálygeológus 1915-ben megjelent munkájának 781. oldalán olvashatjuk az alábbi sommás véleményt: „Az ÉKI a kisterenyei bányát 1870 óta művelte, azonban már a múlt évtizedekben beszüntette. Régente 1860-1870 körül az ilyen apró bányák élénkebben dolgoztak, ma már jövőjük nincs." E sommás megállapítások óta kétszer indult virágzásnak a szénbányászat Kisterenyén és térségében, s jelenleg úgy látszik, hogy egyhamar nem éled újjá, hisz a településen 1967-ben, Nagybátony térségében pedig 1992-ben - ezzel együtt Nógrád megyében is - megszűntek működni a bányák, mert a „műre való szén" elfogyott, s ami még a föld alatt maradt, annak fűtőértéke csekély, nem állta, illetve nem állja ki a piaci versenyt. E kis tanulmány célja, hogy nagyvonalakban bemutassa az érdeklőknek, hogy miként, minek következtében indult el a bányászkotlás a települések határában a 19. század második felében, s a bánya megléte vagy annak hiánya hogyan formálta a település képét, hogyan csiszolta, alakította annak társadalmát. A kezdetek Nógrád megyében a szén felfedezéséről az első hírek a 19. század második feléből maradtak fenn.
Kisterenyéről, Nagybátonyból és környékéről csak az 1850-es évek elejéről vannak adatok,
illetve maradtak meg írásos források a szénnel kapcsolatosan, ami nem azt jelenti kategorikusan, 2
hogy a falu lakói nem ismerték a szenet, hiszen a mai napig is - a falu belterületén - több helyen fordulnak elő szénkibúvások a Rákóczi út Kálvária alatti részen. Az említett források közül az egyik egy statáriális tárgyalás eredményét közlő plakát, melyből megtudjuk, hogy 1852. november 22-én Scholtz János bányászt „lakomázás ürügye alatt - egy szökött katona - egy bátonyi lakos házába erőszakosan bevitte. " (Plakát) Pár évvel később – 1857-ben - egy másik forrás „Berg Adolf csengerházi lakosnak... Méltóságos Uraság szénbányai művésznek tettlegesen tett lopása"-iról tudósít. A méltóságos uraság Gyürky Pál a meglopott. A lopás tárgya a szén, amit az elkövető „...Kovácsoknak pénzen adott...,asztalosnak 10 mázsát egy nyoszolya csinálásáért..., (sőt) az apja házát megkimíletlenül (rendesen) fűt(t)eti kőszénnel... (és), ...hogyha kocsin viteti magát bálogba(!) szénnel fizetni akarja.” Ezek az adatok fényesen bizonyítják, hogy a szenet széles körben használták, mint energiát. A FELJELENTŐ ÍRAT Ez az egymástól korban, s tárgyban is közel álló két forrás közvetve bár, de arról tudósít, hogy itt ezen a tájon megindult valami - amit a szakirodalom ipari forradalomnak mond - egy olyan gazdasági tevékenység, melynek során a föld mélyének kincse került kiaknázásra, s ennek a gazdasági tevékenységnek a társadalomra gyakorolt hatását, és annak következményeit a települések lakossága bármennyire is igyekezett, de kikerülni nem tudta, sőt hatása máig is érvényes a térségben. Szénkutatási engedélyek, szénjogi szerződések A szénjogot az osztrák örökös-tartományokban 1758-ban szabályozták. Eszerint a kőszenet szabad - az uralkodó részére fenntartott - ásványnak minősítették. Amikor Magyarországon megindult a bányászkodás, itt is ezt a jogi gyakorlatot követték 1788-ig, amikor is a többszöri földesúri tiltakozások eredményeként II. József rendeletében a király a földesurak javára döntött: A szén a földbirtok tartozéka maradt. Az 1854-es osztrák általános bányatörvény újból biztosította az uralkodó részére fenntartott ásványok kutatásának és termelésének szabadságát, de ezt a rendelet útján kihirdetett törvényt az 1861-es Országbírói Értekezlet felülvizsgálta, és a nagybirtokosok nyomásának engedve a szenet kivette a szabadon kutatható ásványi nyersanyagok köréből, és azt az ingatlan tartozékának ismerte el. Ez a jog lényegében a bányák államosításáig fennmaradt. TAGOSÍTÁSI TÉRKÉP Kisterenye szűkebb határának területe 5828 katasztrális hold volt, melyből a volt jobbágyok 1344 katasztrális hold osztott és 351 katasztrális hold osztatlan, nem osztott - legelő, erdő területet kaptak meg. A zsellérek osztatlan birtoka valamivel több, mint 130 katasztrális hold volt. A volt úrbéresek össz-földterülete mindösszesen alig haladta meg az 1825 katasztrális holdat. a Kisterenye I. rész szűkebb határának 31.3 százaléka. Ez a földterület a Tarján-pataktól keletre egy tömbben feküdt, mely alatt volt a Kisterenyén található szénmennyiség egy tekintélyes része az alábbi dűlőkben: Budicsháza, Pócsháza, Tekevölgy, Középerdő. Ezektől, a dűlőktől keletre már ugyancsak egy tömbben volt található a Gyürkyek birtoka egészen Nemti faluig, mely birtok 1896ban házasság és birtokcsere révén báró Solymosyak birtokába jutott. A szénjogi, szénkutatási bejegyeztetésekről a telekjegyzőkönyvek megbízhatóan tájékoztatnak. A volt nemesi birtokokat és az úrbéresek osztatlan birtokaikat rögzítő telekjegyzőkönyvek elején található egy „Tulajdon igény bejelentési lap", melyre az első bejegyzés 1867. december l2-én történt. „A bejelentő 3
fél neve: Kis Terennei közbirtokosság.; A bejelentett igény és tárgya: „A Kis Terennei határbeli nemesi birtokok kőszén és agyag(!) haszonvételi közösségének bejegyzése eránt." Ezt a bejegyzést a „Nógrád Megyei telekkönyvi törvényszék” 1868-ban történt. Valójában a jelenleg ismert adatok szerint a Besztercebányai Bányakapitányságtól a szénkutatási engedélyt a Gyürky család – név szerint Gyürky Pálné nevében - Dienes Sámuel kért 1859ben. Ezt a szabadkutatási engedélyt 1896-ben újra megkérik, de most már Gyürky Ábrahám nevére. S hogy ezt a kérelmet bányanyitás is követte, erről tudósít egy szűkszavú bejegyzés. Jelentés készült Gyürky Pálné kisterenyei, sóshartyáni és karancskeszi bányáiról. A településen a szénjogi szerződések kötése - a szén kutatására és bányák nyitására - 1868-ban, illetve 1869-ben történt meg, majd a teljes határra. A szénjogot a kisterenyei határ több mint 90 százalékára Gyürky Ábrahám szerezte meg az 1868. május 3-án kelt szerződés alapján, melyben „örök áron" megvette a szénjogot a kisterenyei úrbéresektől. A Gyürky család még ebben az évben egy évi tartamra a következő dűlőkben kapott kutatási engedélyt Kisterenye határában: „A Galagonyás földeken" - a volt Serház környékén. Közvetlen e terület mellett az úgynevezett „Kis kúti pótlék földeken", ahol már volt egy „Kutatási vágat." Ettől a területtől keletre a „A Nagy Dombi földeken" - a csengerházi határ mellett nyugatra, a „Diktámosi földeken", ugyanitt „a Nagyréti szántóföldeken" a verebélyi és csengerházi (kettős) határ-halomnál". A határ keleti felén a „ravaszlyuki beszögelés tájékán", a „Nagyródi(!) nagyróti erdőség területén", Keszipuszta felett. Ezenkivül szólt még a szénkutatási kérelem „Marokházi puszta, Kotyháza, Nyárjasvölgy, Kökényes, Újlak" külterületi lakott helyek egyes részeire, és Csókáspusztára. Ezt a szénkutatási és szénbányászati jogot 1868. december 12-én kell adásvételi szerződés alapján „a kőszén turzási és aknázási jogot" a „haszonbérleti jogot 1869. január elsejétől Flesch Alajos bankár javára „bekebelezték". A szénjog használatáért folytatott küzdelem következő állomása, a „Kisterenyei Bánya részvény társulat javára eszközlőtt bejegyzés" volt 1871. november 12-én. 1882-ben a szénjogi szerződés harmad részbeni tulajdonosa lett a Magyar Országos Bank Rt. Mígnem, 1896 májusában a szénkutatási és kiaknázási jogot báró Solymosy László javára kebelezték be, amit ő tovább adott, még ebben a hónapban a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nek. Ezek a szénjogi szerződések a Wilhelm, Félix és Barbara nevű bányatelkekre szóltak. A Gyürky birtokhoz tartozó Ravaszlyuk és Nagyrót dűlők térségében az Alajos I-II-III. nevű bányatelkeken az ÉKI szerzett kiaknázási jogot a Kisterenyei Kőszénbánya Rt.-től és Gyürkyektől 1881-ben. ALAJOS TÁRÓK A volt nemesi birtokok, az egyház, a főjegyző és a kántortanítói földek alatti szénjogi szerződések feltételei egészen más anyagi vonzatokkal köttettek. Gyürky Ábrahám Flesch Lajossal kötött szerződése ezzel kapcsolatban az alábbi feltételeket tartalmazta: „Flesch Lajos ...ezen bányatelepekre ...Gyürky Ábrahámnak 60 000 forintnyi előleget ad 20 évi törlesztéssel, mely összeg törlesztése folytán csak a hetedik évtől fizet 6%-os kamatot. " A szerződésben kikötött pénz értékállóságát volt hivatva biztosítani az a kitétel, mely „Napóleon arany" szerződéskor megkötött arányát - tíz az egyhez - arányt szabta meg az elkövetkező 25 évre. Bányák, tárnák a korai bányászat idejé Minden forrás arra utal, hogy Kisterenyén az első tárnát, a Gyürky család nyittatta, először a szénkibúvások mentén, majd felkutatva a széntelepeket kutató tárnákkal, állandó bányát nyitottak, ahol szakembergárdával indították be a széntermelést. Egyes források adatai szerint a település területén az első üzemszerű bányái 1866-ban nyitották az Alajos nevű bányatelkeken. A bányaművelést, illetve a szénkiaknázás jogát tőlük vette át Flesch Alajos 25 évi időtartamra, vagy amíg a szén ki nem fogy a bérbe vett bányatelek területről. 4
1872-ben az ekkor alakult „Kis-Terenne bánya-részvény-társulat" vette át a bányákat a 7835 öl szállítópályákkal együtt -, s a kitermelt szenet - levonva belőle a Gyürky család házi- és gőzcserépés téglagyár szénszükségletét, Pestre szállították. A társaságnak ezt a bányáját látogatta meg 1870. szeptember 16-án Pongrácz Ernő besztercebányai bányakapitány, aki a helyszínen szerzett tapasztalatait ekképp összegezte: „Szeptember hó 16-án Salgótarjánból Kis Teremiére utaztam, s itt Manner Albin, Flesch Alajos bányamestereknek kíséretéhen a ravaszlyuki kőszéntelepet megszemléltem, mely az Alajos tárna által fel van tárva. Manner Albin állítása szerint itt három kőszéntelep létezik
Borbála bánya: Borbála, illetve Barbara bányatelek hasonnevű tárnáját a „Kis Terennei bányatársulat" nyitotta 1876-ban. 1885-ben állt egy 1000méter hosszú tárnából, s az ott található szén 800 méter hosszúságban volt feltárva. Hantken Miksa 1872-ben ugyanezen előadásában a kisterenyei szénmezők geológiai viszonyait is elemezte. Előadásában elmondta, hogy a Kisterenye környéki szénelőfordulások „Ravaszlyuk környékén három széntelepet tartalmaz"-nak. Hantkeh szerint a legalsó széntelep közvetlenül a riolittufára fekszik, s közel 80cm vastag. A második széntelepet az elsőtől homokos kőzetek választják el. Az itt található szén vastagsága 32 és 63cm között mozog, és körülbelül 5.5 méternyi leveles szerkezetű bitumenes pala helyezkedik el felette. A felső széntelep 100-140cm vastag, feküje vastag homokkőből, fedője pedig csillámdúc agyagból állt. A kitermelt szénnek hozzávetőlegesen 4001 kalória volt a fűtőértéke. Az 1896-os Bányakalauz Kisterenyén bányászkodásról említést már nem tett, a falu csak, mint a környező települések szállítási és hírközlési központjaként szerepelt. Szólnunk kell még egy pár szót Kisterenye kevésbé ismert földesurának, báró Luzsénszky Károly szén utáni kutatási kísérleteiről. Pongrácz Ernő besztercebányai bányakapitány jelentésében tevékenységérői, illetve kísérletezéseiről a következőket írta: „Nagy Terennén a báró Luzsénszky kutatásának még a kívánt eredménye nincsen, az eddig fúrt három lukkal, melynek egyike Luzsénszky állítása szerint 53 ölnyire lemélyített, kőszén el nem érintetett'.' Hogy a sikertelen szénkutatások milyen szerepei játszottak a birtokeladásban, nem tudjuk, csak azt, hogy a több mint 800 katasztrális hold nagyságnyi birtokát a báró 1879. szeptember 20-án 85.000 forintért akkor már grófi ranggal báró Gyürky Ábrahámnak eladta. Ezen területek alatti szén utáni kutatásról az SKB Rt. „Kisterenyei Bányaüzem telepítésének ismertetése" címet viselő dokumentuma - már az 1920-as évek elején is csak az ott dolgozók kikérdezése által tudta rekonstruálni a szénkutatások történetét a 19. század utolsó évtizedében imígyen: „Gróf Gyürky saját kezelésben megnyitotta és lefejtette a volt korzári völgyből a Borbála tárót, a pócsházi dűlőben pedig egy táróval megütötte a második számú telepet. (Közben gazdát cserélt a szénkiaknázás joga Vö. Szénjogi szerződések.) Társulatunk (SKB Rt.) kellő geológiai előtanulmányok után megállapította a kisterenyei terület produktivitását. - A terület megszerzése után (1896) Károly, illetve József aknai minőségű szenet keresett. Ezen reményben a Fővölgyben lemélyített hat fúrólyuk után megkezdte a Világos pusztai kutató akna mélyítését. - Ezen kutató aknától, valamint a Bükkvölgyben a kilencvenes évek végén végzett fúrásokról nincs semmilyen feljegyzésünk.
Bozics nevezetű somlyói vájártól, aki ezen aknában nyolc hónapig dolgozott a következő értékes adatokat tudtam meg: A világospusztai akna 2 méter széles és 4 méter hosszú, két szállító és egy járó osztállyal bírt. 5
Keményfa koszorúkkal, keményfa bélés deszkákkal van kiácsolva: tölgyfa létrákkal és tölgyfa padozattal ellátva. A katatás beszüntetése alkalmával l3 erős padozatot készítettek és földeltek le, az összes berendezéseket érintetlenül hagyták az aknában. Az akna 730-ik méterében harántolta állítólag az első telepet, amely 30 cm tiszta fényes szén és 90 cm átszőtt, erezett, palás. Húsz méterrel mélyebben tehát cca 110-ik méteren áthaladtak a 70 cm vastag tiszta szénből álló második telepen, majd a I90-ik méterhere megütötték a harmadik telepet, amely állítólag l20 cm vastag tiszta fényes szén volt”. Ez a kutatás nyitánya volt a második bányászkotlási korszaknak. Egy időre azonban a szénkitermelés Kisterenye területén közel két évtizedig gyakorlatilag szünetelt. Kifejezett helyi szükségletre pár bányász tevékenykedett e kibúvások mentén. Például az 1900-as bányakalauz adatai szerint báró Solymosy László kisterenyei bányájában Ritller Nándor gondnok felügyelete alatt 5 munkás dolgozott és 8270 q barnaszenet bányászott. 1919 után újra indul a bányászat A Chorin-és Erzsébettelepek megépülnek 1922 –1923-ban. Itt kaptak szolgálati lakásokat a bánya törzstagjai 1922 – 1924 között az alábbi tárnákat nyitották meg Kisterenyén: CHORIN 1 SZ. TÁRÓ 1922. ÁPRILIS, CHORIN 2. SZ. TÁRÓ, ÁGNES TÁRÓ, CHORIN FŐTÁRÓ, 1922. JÚNIUS, CHORIN I. SZÁMÚ LEJTŐS-AKNA 1922. JÚLIUS, CHORIN II. LEJTŐSAKNA, 1924. ÁPRILIS BUDICSHÁZA-TÁRÓ Majd követték az alábbi lejtősaknák CSIGAKÚTI LEJTŐSAKNA 1937 – 1968 között, TEKEVÖLGYI I. SZ. LEJTŐSAKNA 1937 – 1950 között. PÓCSHÁZA II. SZ. 1942 – 1964 között. TORDA I. LEJTŐSAKNA 1945 – 1963. LEJTŐSAKNA. Végezetül a Kozma- völgyben Gyula-akna.
Érsek Elek visszaemlékezése: „A széntelepek művelése Kisterenyén is a salgótarjáni medencében általánosan alkalmazott omlasztási pillérfejtéssel történt. A mélység növekedésével sok helyen nehézséget okozott a bányákban fakadó víz a III. telepi duzzadó agyagtalp, az aránylag vékony (0.8 – 1.2 m) széntelep, s a gyakran jelentkező sújtólég, ami 1943. július 29-én a csigakúti lejtősakna egyik munkahelyén robbanást okozott. A robbanás következtében 10 bányász vesztette életét”. A kitermelt szenet saját osztályozón dolgozták fel. Külön iparvágány kötötte össze a bányát a fővonallal. Napi termelés 250 – 300 t. Fennállása alatt a legtöbb munkahelyet a bánya biztosította. A hulladékszén, szénpor hasznosítására brikettgyár létesült
A telep – ahol a bányászok éltek Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság c. munkájában írta az alábbiakat a bányatelepekkel kapcsolatban, összehasonlítva a korábbi települési formákkal. „A falvak…paraszti célok szerint és paraszti igények kiszolgálására épültek. Kucsmatetejű és kisablakos palócházak állnak bennük, a falakat élénkszínű cseréptárgyak díszítik, az ágyakon a párnák paraszti módra tornyosulnak, a bútorok a paraszti élet hagyományai szerint rendeztetnek el a szobákban. E falvaknak a telepekkel való különállását az is erősíti, hogy a vidéken sok a hagyományos népi életnek a maradványa (a harmincas 6
évekről van szó), sok az olyan ház, amelyikben nem is olyan régen még ősi paraszti élet folyt, színes viseletben, megszabott rendben, függésben az időjárástól, a terméstől és az égi viharoktól.” A telepek ezzel szemben a bányavállalat szempontjai szerint, egy kapitalista nagyüzem céljai szerint épültek. Zártabb közösségek, és másként célszerű települések. Ezek a bányatelepek, bármennyire is beépültek a tájba, mégiscsak „csináltabbak” és mesterségesebbek. CHORINTELEP „Bennük, a bányában betöltött szerep és rang hirearchiájában, nem a paraszti élet hagyományai, hanem a bányai fegyelem parancsai szerint élnek a munkások. A telepre befogadottak rendesen a jobb és az úgynevezett megbízható munkások, akik már ritkán sokgyermekesek, többnyire iparosok és azok, akik már altiszti sorba jutottak. ERZSÉBETTELEP „A bányamunkásság gerincének a tulajdonképpeni telepi munkásságnak életfeltételeit részint a kereset mennyisége szabja meg, részint a szociális biztosítottság, melyet a bányamunkásság élvez. A bányamunkás gyermeke attól kezdve, hogy munkáját, mint kisegítő , még rendesen a bányán kívül megkezdi, azon át mint csillés lejut a bányába, s idővel vájár lesz belőle, egyre fokozódó, de alig állandó és ritkán kielégítő keresethez jut. Ami a keresethez jár, csaknem ingyen adott a lakás és a világítás, és minden 24 műszak után jár egy csille szén.” Munkások, munkáslétszám
Dzsida József a nógrádi szénbányászatról írt alapvető munkájában' a termelést felfuttató munkásság eredetéről írja többek között a következőket: „Az őslakosság semmi pénzért nem volt hajlandó a bányában dolgozni, lévén e munka csak gránereknek és liptákoknak való. Azért megindult a toborzás és német, tót, cseh, osztrák, lengyel, stájer, krajnai stb. munkásokkal telt meg rövidesen a bánya... " Nem volt ez másképp Kisterenye esetében sem. Már az 1857-ben bemutatott Berg Adolf neve is mutatta, hogy nem helyi születésű. Minden bizonnyal német nyelvterületről jött ide. Az egyházi anyakönyvekből ismerjük 1869-ből a Gömör megyéből munkát vállalni idejött, s a Keszipusztán lakó Gurtanus Hoza nevű bányászt - az anyakönyvi bejegyzésben metalli foss(or)- szénbányász, akinek ez év decemberében Mária nevű kislánya született. A felesége neve Anna Kak. 1870 januárjában Gustavus Petuk „maschinista" Carolus nevű gyermekének keresztapja Carolus
Holitsek „Huthnantius" bányász, de ebben az évben Keszipusztán lakó Koncsek, Henni(?), Klinár, Plachta, a Kisterenyén lakó Kigler, és a csengerházi Pokorni bányászcsaládoknál született gyepnek. A keresztszülő párok előnevei: Ruzsik-Kntett, Szakrajcsek-Fiala, Kosiczár-Czippa, WatejszkaWatejovka stb. Az 1871-es anyakönyvi adatok többségében a Keszipusztai bányászokről, az 1872-
esek pedig már a ravaszlyuki bányában és kolóniában lakó bányászok jelenrétéről tudósít. A nevek mind olyanok, melyek ezen a környéken csak a bányászkotlás megindulása után tűntek fel. Hogy valójában honnan jöttek erre az 1873-ban pusztító kolerában elhaltak adatai nyújtanak felvilágosítást.
A kolera ravaszlyuki bánya-kolónia területén ütötte fel a fejét 1873. február 5-én, amikor is elhalálozott ebben a betegségben Joannes Dravecz 52 éves ravaszlyuki kolóniában dolgozó bányász. Őt még 32 társa követte az év folyamán. A kisterenyei anyakönyvi kerületben - Nemti falu kivételével az anyakönyvi bejegyzések szerint 85-en haltak meg ebben a járványban, s közülük 55-en voltak a bányászkolóniák lakói. A plusz 23 fő a Tőkés bányakolónián lakott.
7
A Keszi- és Ravaszlyuk bányatelepeken lakó 32 elhalálozott bányász, illetve hozzátartozója az alábbi helyekről származott, már ami a születési helyüket illette. Nyolc esetben csak az ország, illetve tartományi jelölték meg lakhelyül: Bohémia-Csehország; egy-egy fő születéshelye Liptó, illetve Szepes megye, egy fő Bécsből származott. A többieknek Igló, Selmecbánya, Bélabánya, Szlávinka, Zsakovác, Szilbach(!), Szomolnok, Ipolyság, Reschitz, Nagyzellő, Udine nevű helységek voltak származási helyként megjelölve, az egy dorogházi és salgótarjáni mellett. A dorogházi neve Bakos József, a Salgótarjánból elszármazotté pedig Josephi Negre(?) Azt hisszük, a nevek és származáshelyek egyértelműen bizonyítják, hogy az 1869 tájékától az 1890-es évek végéig tartó kisterenyei bányászkodás úttörői a Monarchia legkülönbözőbb tartományaiból verbuválódtak - Kozmatelep, Keszipuszta, de főleg Ravaszlyuki kolóniára is az volt a jellemző, „...hogy utcáin több idegen szót lehetett hallani, mint magyart. " GYULATELEP NAGYBÁTONY A kezdetek A nagybátonyi szénbányászat kialakulását és fejlődésének vizsgálatát áttekintve megállapítható hogy itt is a kibúvások mentén keletkeztek az első tárnák, bányák. Időben a 19. század hatvanas éveit jelölhetjük meg. A kitermelés évtizedeken át alkalmi vállalkozók kicsi és gyengén felszerelt bányaüzemeinek keretei között folyt, folyhatott. Itt indult meg a szénmedencében lekésőbb az üzemi termelés. Feltűnő az a tény is, hogy a korai időszakból a nevesített bányákról kevés forrás, használható anyag maradt meg. Ezek is főleg a későbbi geológiai bejárások révén maradtak fenn, amikor a bejárások során rögzítettek a beomlott tárnák helyét és az onnan kikerült meddőhányókat A források egyben megegyeznek, hogy a szénbányászat bölcsője a Gyürky, Mátrai birtokokon kezdődött a bátonyi részen, s az Álmássyak birtokán Tiribesen. 1864-ben a Pesty-féle gyűjteményben a szénnel kapcsolatosan az alábbiakat olvashatjuk. Egy mondat erejéig megemlékezik a szénről: „A Bátonyi határban igen Nagy Mennyiségű Kőszén találtatik, jósága azonban eddig még nincs megállapítva. " PESTY Szabó József 1868-ban felemlíti, hogy Nagybátony határában széntelep fordul elő, amelyek azonban ottjártakor csak részben voltak feltárva. Szerinte akkor három táró volt feltárva, de azokat nem művelték. Az 1886-ban készül kataszteri térképen az Eszkáka-gödre dűlőben az EDMUND tárnát jelölik (Almássy birtok) a MEDVE BARLANG táján a JÓZSEF és GEDEON tárnákat jelölték be Hantken Miksa 1878-ban éppen csak felemlíti, hogy ALMÁSSY ÖDÖNNEK Bátonyban és Dorgházán szénbányája van és ezekből 5000q szenet termelt ki 1876-ban. Más, más szempontból szólnak a bátonyi szénelőfordulásokról Tóth Mike, Noszky Jenő, Papp Károly és mások. A szén vegyi vizsgálatára és kalóriaérték meghatározására is találunk több adatot. . Az első elemzési adatokkal Hauer Károly ajándékozott meg 1865-ben Szerinte a bátonyi kibúvásokból származó szén 4486 kalóriás, a bányából származó 4576 kalóriás.
8
A továbbiakban, 1869-ben a Budai Bányakapitányság Mihály, Illés, József bányatelkeket adományozott Mátrai Mihály erdőbirtokára. E területek a Szarisznyó-patak, Nagy-pallag Katalin és Szorospatak bányatelepek között húzódott. Kezdetbe a bányatelkek, s a hozzájuk csatolandó tárnák gyakran válták mások tulajdonává. Az említett bányatelkeket Mándl József és Kóhn Ignác győri gabonakereskedők vették meg. 1871-ben Kovács Ignác és neje bártfai Szabó Jolán tulajdonába vannak. 1877-ben Károlyi Ede és kiskorú Károlyi László tulajdona. Tőlük vették bérbe 1903-ban Guttman Izsák, Guttman Alfréd és Guttman Herman budapesti lakosok. A bányatelkek 1/3-át 1904-ben átírták Frank Lipót újvidéki ügyvéd nevére. Állami tulajdonba 1907-be került. Ezek a bányatelkek képezték a kincstári bányászat alapjait Nagybátony határában. Új bérlőként jelentkezett 1909-ben a hódoscsépányi illetőségű Ochtinszky András és a putnoki Zólyomi József. Az általuk fenntartott MÁRIA tárót valószínű 1906-ban nyitották meg (MÁRIA-táró és SIMI-akna 1902 – 1926 között termelt.) 1913-ban 28 férfimunkás és 4 gyermek dolgozott a táróban és 61 000 mázsa szenet termeltek. Az üzem szegényesen felszerelt bánya képét mutatta. A táró mellett csak egy munkásház és egy irodahelység szerepelt. A földalatti szállítópálya 810 m. a felszíni vasút 1250 m. . Ezen a bányavasúton 18 bányakocsi és nyolc (8 mázsa hordképességű) csille közlekedett lóvontatással Volt még egy kézi működtetésű ventillátor, valamint egy mélyfúró berendezés. Az itteni bányákra szemet vetett a SKB RT is, de előbb 1913-ban a bányákat LIPTÁK és TÁRSA ÉPÍTÉSI és VASIPARI RT. kispesti cége vette meg. Ekkor nyitották össze a MÁRIA-tárót és a SIMI-akanát. Az I. világháború alatt, 1917-ben indult meg komolyabban a bányászat fejlesztése. Nagybátonyban. A Lipták cég bányatelkeket vásárolt, az Almássy birtok alatti szén kibányászását pedig bérbe vette. Ekkor történt meg a Tiribespuszta alatti szén feltárása. Nagybátony község határa a feltételezések szerint 150 – 200 millió mázsa szenet rejtett két teleppel. A felső telep vastagsága 1.6 – 2.56 m a tőle 15 – 20méterrel mélyebben fekvő pedig 0.2 – 1.1 m vastagságú volt. A tervek szerint évente az Almássy-féle területről 4 millió mázsa, a tiribesi területről 2 millió mázsa szenet reméltek kitermelni. Az elszállítása vasúton történt volna A Lipták cég ekkorra már a szorospataki területen is 1 400 000 mázsa szenet tárt föl, de a a geológusok véleménye szerint még 80 millió mázsa várható, melyből legalább 20 millió q letermelhető. Trianon után a nógrádi medence szene felértékelődött. A termelést fokozni kellett. Ehhez aknák létesítése, kisvasutak, drótkötélpálya megépítése kellett. Növelni kellett az elektromos kapacitást Mindehhez pénz, tőke kellett. A Lipták céget a gyár részvénytöbbségét kezébe tartó Angol - Magyar Bank Rt részvénytársasággá alakította át. Így alakult meg a NAGYBÁTONYI SZÉNBÁNYA RT. Működött 1921 és 1928 között. Legfőbb bányai a szorospataki területen voltak. A bányatelepet MÁV állomással iparvasút és drótkötél-pálya kötötte össze. A bányákban villamos meghajtású szellőztető és vízkiemelő berendezések voltak. Megépítették a szénosztályozót és egy javító műhely építését is megkezdték. A bányák napi termelése 18 – 22 vagonszén volt. A további konkurencia harcot nem bírva, bonyolult fúziók eredményeként megalakult 1928. június 23-án a NAGYBÁTONY-ÚJLAKI EGYESÜLT IPARMŰVEK RT. A vállalat bányaművelési joga kiterjedt az Almássy birtok összes területére – 8000 kh. A bányaüzem fenntartásához fokozatosan épültek ki az üzemi épületek, villamos erőközpont. és kialakult két bányatelep
9
1. Központi telep a MÁV állomás mellett. Állt 57 munkáslakásból 10 tiszti és 12 altiszti lakásból. Épült ezen kívül élelemtár, osztályozó, brikettgyár, kultúrház, nyilvános jellegű gőz és zuhanyfürdő. Az elemi iskola társulati kezelésben, de nyilvános jelleggel működött. 2. Szorospatak-bányatelep 6 km-re a vasúttól, mint egy falut alkotó Cottage-rendszerű, összefüggő telep alakult ki. A telepen 250 lakás épült tisztviselők, altisztek és munkások részére. Itt is volt élelemtár és két tantermes népiskola. Kulturális élet: A két telep ifjúsága a NAGYBÁTONYI BÁNYATELEPI OLVASÓ ÉS SPORTEGYLETBE tömörült. 1941 és 44 között a Bolyoki-völgyben megépül a függő-akna. A szállító akna szelvénye 16 m. mélysége 360 m. A légakna szelvénye 9.6 m, mélysége 306 m. Az akna maga agyag, márga és homokmárga kőzetben 0.5 m. téglafallal épült. Közbe jött a II. világháború. A szovjet csapatok 1944 decemberében foglalták el a vidéket. Egy pillanatkép Szorospatak felszabadításáról: Ugyanezeket az eseményeket Várszegi György Szorospataki lámpafények című könyvében az alábbiak szerint örökítette meg: “Egy hét sem hiányzott már a karácsonyhoz amikor egy szürke reggelen szokatlan és éppen ezért riasztó csöndre ébredt Szorospatak. A németek hanyatt-homlok menekülni kezdtek, szinte percek alatt kivonultak a telepről. A 60-80 főre becsülhető alakulat, amely Lengyendpuszta irányába távozott kézifegyverein kívül csak néhány golyószóróval és aknavetővel rendelkezett.. Ebből, a haditechnikához kicsit konyító katonaviselt telepiek azt a következtetést vonták le, hogy főerejük továbbra is a hegyekben tanyázik. Alkonyatkor a Nagybátonyban működő kis centrálé beszűntette az energiaszolgáltatást. Erre mintegy varázsütésre mindenki megindult menedéket keresni a bánya belsejébe… A legelső orosz katonát alkonyat táján pillantotta meg, aki az ablakon éppen kifelé kémlelt. Az erdő felől bukkant elő egy magányos lovas fogat egyetlen szál katonával a bakon, aki amolyan nem sietősen, ráérősen hajtott két kis kócos lovat Nagybátony felé. Úgy gondolták, hogy az oroszok egy alakulata Szorospatakon halad keresztül, de nem volt folytatás napokig semmi sem történt. A szovjet parancsnokság kis vonattal hamarosan kiszáll a telepre, valami Jakubov nevű inzsinyír kapitány vezetésével, hogy a széntermelést mielőbb beindítsák. 1944. szilveszter éjszakáján Szorospatakon is elmaradt az óévet búcsúztató bál, és 1945. első napjának reggelét a kompresszor ház dudájának munkába hívó szava köszöntötte.”[1] Az államosítás után Szorospatak legrégebben működő bánya az államosítás után Szeptember 6 lejtősakna néven szerepel. Az üzemben két telepen folytatták a bányaművelést. A telepek közül az I. telep volt a jobb minőségű, a III. telep vastagsága területenként változott. Ez abban mutatkozott meg, hogy gyakran elvékonyodott, elmeddült, erősen átszőtt és meddőágyazással tarkított volt. A bánya vágat hossza elérte a 13 kilométert. Napi termelése 60 vagon volt. A szenet egy 1000 méteres lejtősaknán keresztül szállítottak a felszínen megépített bunkerbe, ahonnan „talbot” kocsikkal szállították tovább a 7 kilométerrel távolabb lévő szénosztályozóba. A Tiribesi-bányaüzem az államosítás után Rajk-akna néven szerepelt 1949. Két egymástól 50 méterre levő 304 méter függőleges aknája volt (Egy szállító és egy légakna). Napi termelése 40 – 43 vagon. A szén kalória-értéke 3200 . A művelés módja frontfejtés 60 – 70 méteres homlokkal. Mivel a bányában nagy főte és oldalnyomás jelentkezett acéltámos biztosítást alkalmaztak
10
. Kismértékben gáz és vízveszély is jellemezte. A kitermelt szenet drótkötélpályán szállították. A személy és anyagszállítás kisvasúton történt. Katalin-bánya II. Az Alsó-Katalin teleptől nyugatra, mintegy 200 méterre volt. A bányanyitás 1951-re tehető Ez lényegében a régi kincstári bányák újranyitása volt. A Kossuth-tárót 1948-ban hajtották ki. 1959. működött. Szénmezeje a NagybátonySzorospataki iparvasút mellett helyezkedett el. A 15 vagonos, faszerkezetű bunkeréből alagúton keresztül 1000 méteres végtelen kötelű vontató-kötelű pályán lehetett a táróhoz jutni. A szénmedence legkorszerűbb üzemét 1951-ben kezdték Kányáson mélyíteni: Két 330 méteres függő aknája volt. Frontfejtéssel fejtették. A szén 3200 kalóriás. Maximális napi teljesítménye, napi 80 vagon. 1992. termelték szenét. Dorogháza területén 1949-ben nyitották meg a Ménkestárót. Működött 1992-ig Hogyan változott közben a falu, Nagybátony A falu szerkezete, felépítése nem sokat változik, inkább házai lesznek „tűzállóbbak”. A 19. század második felétől a meginduló bányászat hoz változást. Az 1886-os kataszteri tárképen már található ilyen felírás a mai Alsó-Katalintelep környékén: „Bányaház”. Majd a 20. században a falutól távolabb kialakulnak a bányatelepek, kolóniák, vagy ahogy akkor mondták: „gyarmatok” Ezek a következő: 1926-ban: Kincstári Kőbánya és kőzúzó telep; Szorospatak bányatelep. majd 1932-ben lényegében felépül a „Központitelep”, vagy mint a térképen jelölik „Alsótelep” Ennek részei: a „Nagykő aljában” a „Mária-tárói munkásgyarmat” a Kecskés-patak partján ott volt a „Régi erőközpont”, mellette az iskola. Késsé nyugatabbra a bal parttól nem messze a „Bányaigazgatói lakás” Átellenben a „Bányaigazgatóság” központi épülete – mely jelenleg polgármesteri hivatal. A vasútra merőlegesen állt az új „erőközpont” (áramfejlesztő). A Fennjáró dűlőben az állomással párhuzamosan keletre ott voltak a lakóházak. Közvetlenül a sínek mellett a brikettgyár és szénosztályozó több emeletes épületei jelezték a bánya markáns jelenlétét., amit keskenyvágányú, gőzmozdonnyal működő iparvasút kötött össze Szorospatakkal. A síneken túl a Zagyva mellett felépült a „Zagyvaparti munkásgyarmat” több kis inkább köznek, mint utcának nevezhető közlekedési hellyel.[2] A telepek munkáslakásai, de a falu lakásai között is lényeges eltérések voltak építési módjuk és komfort fokozatuk szerint egyaránt. A legkomfortosabbak a szorospataki lakások, legkevésbé zagyvapartiak. A Fennjáró mellett lévő Hosszú dűlő keleti végén a Simi-bánya adta a szenet. Mind ezt a szétszórtságot legjobban az évenkénti rendszerességgel megjelenő schematizmus adataival lehet szemléltetni. TÉRKÉP Schematizmusok (Egyházi kiadványok) létszámadatai Nagybátony és külterületi részeire 19281945 Település és külterület Nagybátony mater [anyaközség] A. Felsőlengyend puszták Állami kőbányatelep Állami kőszénbányatelep Árpádtelep Ad strata ferrae (vasút) Katalinbányatelep Kincstáribányatelep Kisbátony
1928 1776 38 16 129 84 80 82
1930 1802 41 17 132 86 124 83 11
1936 1324 82 -
1940 1324 82 251 -
1945 1324 82 -
62
62
62
Mária-táró Oláh és Szabótelep Szorospatak Tiribes Zagvaparti-bányatelep
353 113 -
404 101 213
52 188 432 112 -
52 188 432 112 -
52 188 432 -
Egyházi összeírásokról van szó. A különállást, illetve külterületet minden esetben jelölik, s jól ismerik a helyi viszonyokat, hiszen a pap helyben lakik. A számadatok többször ennek ellenére automatikusan megadottak, az előző évet illetően. Az 1933-as helységnévtár az alábbi külterületi helyeket sorolja Nagybátony mellett: Állami kőbánya és Kőzúzótelep, Alsócigánytelep, Felsőcigánytelep, Katalintelep, Szorospatak-bányatelep,, Bolyókpuszta és Vasúti őrházak. De 1973-ban is kilenc a külterületek száma, s ami lényeges a z 1960as évekig a lakosság 20-30%-a lakott külterületen. Az 1949-ben elhatározott „Bányaváros” építése is az Ófalutól való különállást erősítette. Maga az Ófalu akkor kezdett „kitágulni”, amikor a Dózsatelep Kisbátonypuszta házhelynek kiosztott földjein megindult a kislakásos építkezés. A „BÁNYÁSZVÁROS” BÁNYAVÁROS 1956. február havában a Nógrádi Szénbányászati Tröszt “10 éves távlati kolonizációs” tervet készített, mely 10 éves távlatban mintegy 7.600 lakás” építésével számolt. A tervezés indokolta az a tény, hogy a tröszt 1955 végi mintegy 13. 800 fős munkásai lakhely és a munkába járás szerint az alábbiak szerint oszlottak meg. Bányatelepi (kolonizált) lakásokban lakott 2346 fő, 17% Üzem melletti falvakból járt be 4900 fő 35.5% Legényszállókon lakott 1320 fő 9.6% Naponta utazott 5234 fő, a foglalkoztatottak 37.9%-a A Bányaváros „születése” Miután már korábban nyilván valóvá vált, hogy a Nógrádi szénmedence műre való szenének bányászata egyre inkább délre húzódik, a tröszt igényeinek megfelelően, 1951-ben általános rendezési terv készült Nagybátony közigazgatási területén “új város létesítésére azzal a célzattal, hogy a bányavidék jelenleg igen távolról, naponta ingaforgalom útján beszállítandó dolgozóit e helyen tömörítsék.” A kor szellemének megfelelő terv lényege, hogy a “Maconka, Nagybátony, Kisterenye térségében lévő szén kibányászására 20 000 fős város telepítését tervezi.” A tervezett városnak lett volna: egy 2500 köbméteres pártháza, 1400m2-es SZTK-ja, 1400m2-es szülőotthona, 1300m2es gyógyszertára, három 1000 – 1000m-es csecsemőotthona, 3szor nyolc, illetve kétszer 12 osztályos iskolája, de szállodát, mosodát, strandot, külön tűzoltóságot, állami áruházat is terveztek, három ütemben, valószínű három ötéves tervben 15 év alatt felépítve. Az építésre kijelölt terület 2/3-da Maconka község határába esett, a többi Nagybátonyéba. Az új település közigazgatási hová tartozása így bizonytalan volt, s mivel egyik település sem engedett, köztes megoldásként a járási és megyei szervek hamarosan “tervbe veszik” a két település Maconka és Nagybátony egyesítését Nagybátony székhellyel. Ez a terv 1952-ben Maconka ellenállásán megbukott. Nagybátony és a “felsőbb vezetés” az egyesítést azzal indokolták, hogy a város és leendő dolgozói, a nagybátonyi bányákban dolgoznak, a maconkaiak egyszerűen arra hivatkoztak, hogy a város a község területén épül – nagyrészt…1956-ban még a bányaváros dolgozóinak (lakóinak) többsége 1200 fő Maconka területén, 300 fő pedig Nagybátonyi területén élt. A két település harca már-már úgy nézett ki, hogy Maconka javára dől el az egyesítés, ugyanis 1954-ben az 12
Országos Építési Hivatal az alábbiak szerint foglalt állást: “Addig még a bányászváros államigazgatási és egyéb intézményei meg nem épülnek, a bányatelepet(!) Maconka községhez kellene csatolni. A bányavárosi tanács megalakulása után viszont Nagybátony kapna tanácsi kirendeltséget.”. Érdekesen reagált az eseményre a a meggyei tanács vb-titkára: Az Országos Építési Hivatalnak ez az elgondolása annyira ellenkezik az előzetes tárgyalásokon kialakult véleménnyel, hogy addig, míg a megyebizottság (MDP) nem nyilvánítja ki véleményét ebben az ügyben, nem is kívánjuk az érdekeltek elé terjeszteni ezt az ügyet.” A kulisszák mögötti tárgyalások eredményeként határmódosítás hajtanak végre a két település között: Tudniillik a BÁNYÁSZVÁROS Bányaváros az alábbi nevek alatt szereplő maconkai dűlőkben épült fel: Agyagos, Zöld-lápa, Köböl-kútra-járó, Sóskút alja, Sóskút-föli, Hosszú-nyilas és részben a Böszörmény. Bátonyterenye Az elkövetkező 15 évben alig történt valami az egyesítés területén. 1970. július 1-én Nagybátony, majd 1971. január 1-én Kisterenye kapott nagyközségi rangot. Ekkor Kisternyének 6844 lakosa, Nagybátonynak az 1965. július 1-én hozzácsatolt Maconkával együtt 8073 lakosa volt. Ekkor készült el a két nagyközség közös rendezési terve. Ennek főbb tételei a következők: „Az egyesítésre szánt két nagyközség az észak-déli irányú Zagyvavölgyben helyezkedik el; mintegy 1km-es beépítetlen sáv választja el csupán a beépített területeket. Szerkezetileg három részre tagolódik: a. Nagybátony – ősközség; b. Kisterenye ősközség; c. Bányaváros és Maconka ősközség. Mint negyedik település egységet kell megemlíteni - egyéb belterületi kategóriába a Kisterenyéhez 1956 óta tartozó Rákóczitelepet. (2004-ben Rákóczibánya néven önálló település lett Kazárral körjegyzőségben.) …Az egyesítés során a lakóterületet a Bányaváros északi oldalán, az iparterületet pedig a 21. számú főút és a Hatvan-Salgótarjáni vasút közötti térségben kellene fejleszteni. A lakóterületek a területi tagolódás és a forgalmi utak hálózata szempontjából három lakókörzetet alakítottak ki: Nagybátony ősközség: - ahol a lakóházak kizárólagosan földszintesek, a fejlesztés csak kismértékű a domborzati viszonyok és részben az alábányászottság miatta. Ebben az időben már a bánya utolsó évtizedét éli, s a felszámolás újabb munkahelyek megszűnésével számol. Ezért kellett volna felépülnie egy vasöntödének a Centrolitnak, a mostani horgásztó helyén. Ekkor indult meg a nagy fejlesztése a FŰTŐBER-nek. A kieső bányászkeresetek pótlására, a női munkaerő foglalkoztatására telepítik az Alsó-Katalini bányaüzem elhagyott épületeibe a Harisnyagyárat, melynek akkori 300 fős létszámát 900 főre szeretnék növelni. Kisterenyén a volt gépállomásból kinövő Mezőgép vállalatot, melyben „korszerűtlen lakatosipari munkákat végeznek, a téglagyár térségébe telepítik ki. Ebből lesz a Csőgyár. A foglakoztatási problémák erősen fékezik a két települések fejlődést. A tervszámoktól lényegesen elmarad a lakosság növekedés. Kisterenyén megáll 1980-ra létszámnövekedés. Szúpatak lakossága 121 főre csökken. Nagybátony lakossága is 10 év alatt mindössze 299 fővel nőtt, Ez is inkább a lakásviszonyokkal magyarázható, mert fiatal házasok itt Bányavárosban kaphattak leghamarabb lakást. Az 1960-as évek végén a fellendülést visszafogja a bányászat visszafejlesztése – 1970-79 között a településeket 746 fő hagyta el. A természetes szaporulat 1,4%-ról mínusz 2,6%-ra esett vissza. A nemek arányában egyre nagyobb a nők számának növekedése, 1000 férfire 1018 nő jut. A nyugdíjasok aránya népességnél 5.25%-kal nő, a 0 -14 évesek aránya pedig 4,08%-kal csökken. Az 1980-as népszámlálás idején 4647 családban mindössze 4627 gyermek él, 100 családra Kisterenyén 13
97, Nagybátonyban 102, Szúpatakon 103 gyerek jut. A foglalkoztatottság az egyesüléskor 6836 aktív keresőre 5235 eltartott jutott. Az inaktív keresők száma (nyugdíjas, járadékos, gyes-en lévő) 3223 fő. Az aktív keresők 61,97%-a az iparban dolgozott, a mezőgazdaságban mindössze 6,6-a foglalkoztatottak aránya. Úgy tűnik, a bányászkodás végleg „beszüntettetett” a térségben. A több százmillió tonna szén a mélyben szunnyad. Kitermelése – belátható időn belül – legalább is kétséges. Mi maradt az ipari táj, a tájsebeken kívül? A bányászhagyomány, a bányatelepek, a bánya társulati iskolák nimbusza, a hagyomány tisztelete. A bánya adott egy lehetőséget – még volt -, a kiemelkedésre, s itt hagyta minden gondját, amikor megszűnt. Ennek megoldása már egy új nemzedék feladata. És egy másik feladat. Megőrizni mindazt a hagyományt, tárgyi és szellemi értéket, amit a bánya, a bányászkodás mint lehetőséget adott a vidéknek. Tisztelegve azoknak az ezreknek, akik az értékek létrehozásában tevékenyen vettek részt, s fejet hajtva azoknak, akik életüket áldozták. Utószó Milyen lehetet a mindennapi élet a kolóniai bányászoknak. Erről szól a - „Bányászok beszélgetnek” c. összeállítás. Ha több mint nyolcvan évet, vagy akárcsak egy fél évszázadot visszamennénk a történelemben, és meglátogatnánk egy bátonyi vagy egy terenye bányát, ahol szóba elegyednénk az ott dolgozókkal, vagy csak hallgatnánk egy napjuknak a történését, mi is történt a munkahelyen, akkor ugyancsak kételyeink támadnának, hogy valóban Magyarországon vagyunk-e, vagy magyarok-e a bányász szakma művelői? A Monarchia kohójában egy „internacionalista” szakmai zsargonnyelv jött létre, alapjában elferdítette német szavakból. „Amikor fújták az öt órát, gyorsan kelni kellett, mert a tramvaj már 6 órakor indult a kolóniából a dunelen át, amivel jártunk a siktába. A sakta területén volt a ferozoló, ahol a stajger beferozolt. Elsőnek a cajgos indult el, aki megmondta a kutyásnak, hogy menjen a csobolyóval, s hozzon annyi vizet, ami egy egész siktára elég. Ezek után a hevérek megindultak a forsíber után, miután meggyújtották a kahanyecet. A hutman adott egy cikerajszot, mert a sikmajszter elrendelte a használatát, mert büdös volt a bánya. Mielőtt a solnyiba beszálltunk volna, Borbálához imádkoztunk. Az ima után az ansiber szignált, a sakmasiniszta pedig elindította a gőzgépet. Lassan leengedett bennünket a firplaccra. Innen mentünk végig a stolnán, ahol elértük a brenzet. Ott vettük észre, hogy egy kutya elszaladt. Feljebb menve láttuk, hogy nem fogta meg a macska sem. Már akkor lehetett tudni, hogy a bikát nem építették be, így szaladhatott el a vexliből (a kutya). Volt, aki azt mondta, hogy a bodak stafni tört el. Amikor a strekán mentünk, akkor láttuk, hogy nagyobb a stág, mint tegnap volt. Így most már kettőnek kellett húzni a haspert, amin a pánváglira rakott fát szoktuk minden reggel felhúzni a numerára. Akkor két helyen dolgoztunk. Az egyik munkahely egy gurító volt, ahol csak pincsivel szállítottunk. Még azt is (pincsit) úgy kellett egy gránikkal kihúzni a tetőre, ahol bebuktattuk a sutba. A sut alul súberrel volt lezárva, hogy ne fusson ki a fórót. A srám mindig bevetődött a vágatba, s a víz a glajz között folyt. A felhúzott fát leraktuk az ulmára, majd előszedtük a ládából a cajgot. Először mindenki a spicnyelet vette elő. Elkészítettük a stangát is, mert a munkát a cimere felállításával kellett kezdeni, amit az abléz abbahagyott. Lehajoltunk megásni a pilnokot. Közben az egyikük lesvancolta a stompokat és kisarolta a kopnit. Amikor összeállítottuk (az ácsolatot) bezenklisztük, hogy irányba álljon. Ezután a forkopf felett megékeltünk. Középen vendung deszkát szorítottunk fel, hogy könnyebb legyen a stekkolás. Hátrább vagy három méterrel untercúgot állítottunk a rajda elé, ahol majd egy feltörést fogunk kihajtani, amit a maschneider jelölt ki. Az orton mindig vastagabb fát tettünk, hogy az anstrajkot könnyebben be tudjuk közéje építeni. Az apróbb darabokat bordafával szoktuk felfogni. Smirplat nem volt a hangotban, de nagyon oblózos volt, ezért szakadástól kellett tartani. A srámolást egy nyélre vertük be, s csak 14
ezután fúrhattunk az íberhangba. Egyszer csak halljuk, hogy a ferzecbe cincogtak a patkányok. Ilyenkor tudtuk, hogy jön a nyomás. Gyorsan megdupláztuk a forcimrit, s ki a luftkanálba, ki pedig a strucra menekült a ferhóból. Amikor a pattogás megnyugodott (megszűnt), mentünk vissza (a munkahelyre). Fúrtunk utána rangaszlival, kipucoltuk a fúrólyukat. Robbantás előtt a kapszlit ráharaptuk a cinderre, így szereltük össze a patronnal. Ezt együtt betöltöttük a fúrólyukba, majd lódunggal lefojtottuk. Elhelyeztük a stuclemezt, mindenki eltávozott a két hévér kivételével, egy kiáltás (figyelmeztetés) után végrehajtottuk a lövést. Míg kitisztult a bánya, megreggeliztünk. Közben odajött a fedrunghajtó, s elvitt két embert, mert a sahticska összeszakadt és egy koszorút kellett beépíteni. A beépített koszorút unterzacnival merevítették. A kiszakadt követ lezajberolták a pindeszkáról. Ekkor még nagyrészt ló húzta a cúgot. Ha kondoktor elaludt, a ló elszökött tőle. Az elszökött lovakról néha azt hitték, hogy bergmanok mászkálnak az aknában. Amikor végleg eloszlott a füst, mentünk vissza a numerára. Megjött az óberstajger is, aki behúzta a srigulákat. Később visszaüzent az óberstajger, hogy a (csapatból) menjen két ember a brenzsakta alá, mert ott nógrajzolni kell, ugyanis a talp felduzzadt a zsompból kicsapódó víz miatt. A közben tőlünk elszólított emberek a vakaknán jöttek vissza. Megkezdtük a kutyázást. A stágba csilléztünk. Négy flokkos, de még néha két homorolóval is fogtuk (a csillét), mégis vitt minket, mint karuly a verebet. A platnyiig mi kutyáztunk a siklón, meg az uraságiak. Az alsó részen levetett terület volt, s ott ereszkésen műveltünk. Egyesek mindig elhordták a distancot, mert bodijuk volt a stajger. A sikta vége felé egy leugrást kaptunk, amin betört a futó. Alig tudtuk cseglyekarókkal felfogni, hogy ne fusson be (a futóhomok). Ezt a munkát még be sem fejeztük egészen, amikor a gunsreka felől jött az avizálás, hogy lassan fejezzük be, mert fajront van. Hosszú volt a 12-es sikta. (Az idegen szavakat fonetikusan írtam le és közlöm most is, úgy, mint amikor hallottam. A tanulmány terjedelme és célja sem teszi lehetővé, hogy nyelvészeti fejtegetésbe kezdjek Sz. A.) Felhasznált irodalom: Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv Salgótarján 2000 Szomszéd András: Zagyva mentén „egybekelvén” Bátonyterenye 2002 Szabó Zoltán: Tardi helyzet. Cifra nyomorúság Budapest 1936. Dzsida József: A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. nógrádi szénbányászatának története 1868 – 1943. Papp Károly: A magyar birodalom vasérc és kőszénkészlete. Budapest 1916. Lassan József: A nógrádi szénbányászat felszabadulás utáni műszaki története. 1945 – 1980.
Levéltári források: MOL. Z. sz. 221. SKB RT. anyagai NML. XI. 5, illetve XXIV. 251. fondok ide vonatkozó adatai [1]
Várszegi 2001. 58-60.p.)
[2]
MOL Z. 315. 7. cs. 78. tétel.
15
