Településpolitikusok és politikus települések

TELEPÜLÉSPOLITIKA-TELEPÜLÉSTERVEZÉS-TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS _______________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Dr. Hajdú Zoltán1 Településpolitikusok és politikus települések (Rendszerváltások és településpolitikai összefüggéseik Magyarországon) 1. Bevezetés A települések (magános, csoportos egyaránt) történetileg mindenkor szintéziskategóriaként jelentek meg, a legszélesebb értelemben a lakosság újratermelési tereiként fogalmazhatóak meg. A különbözı jellegő települések, különösen a két legjellemzıbb alaptípus (falu, város) eltérı mértékben és más-más komplexitásban (minıségben) tették lehetıvé a népesség újratermelését. A premodern történeti idıszakban a kisebb települések is nagyobb mértékben voltak képesek a népesség és a munkaerı újratermelésére, a modernizáció idıszakában nıtt a települések egymásra utaltsága, különösen a falvak kapcsolódtak egyértelmőbben a központi szerepkörő településekhez (városokhoz). A településekkel kapcsolatos egyéni és kollektív strukturális (politikai) gondolkodás így szükségszerően szinte egyidıs a települések és a településhálózat létrejöttével. A direkt, avagy indirekt politikai megfontolások szükségszerően jelen voltak a településekkel kapcsolatos minden döntésben, tevékenységben. A történeti folyamatok hosszú idıszakában, a politikai bizonytalanságok elmélyülésekor az eseti védelem (fallal kerítettség, árkokkal való elhatárolás) meghatározó szerepet kapott a települések helyi társadalmának életében. A településekkel kapcsolatos közösségi gondolkodásban, jogi szabályozásban a városok folyamatosan kitüntetett szerepet kaptak. Egészében véve azt mondhatjuk, hogy a településekkel, településtípusokkal kapcsolatos minden „technika” az európai antikvitásban már kialakult: • beszélhetünk városalapítókról, akik részben a saját dicsıségükre hoztak létre településeket (Nagy Sándor, aki sorban alapította az Alexandria néven ismert településeket), Róma alapítási mítosza a falról és a kollektív védelemrıl szólt, • várospusztítókról (Cato a maga Karthágó elleni fordulatával hosszú távra jelezte, hogy csak a település fizikai felszámolásával, sıt az életlehetıségek teljes megszőntetésével lehet legyızni a rivális hatalmat, s attól kezdve minden hatalom valamilyen módon átalakította a legyızöttek települési rendszerét, az újvilági gyarmatosítás során az európaiak új települési rendet hoztak létre a romokon, • névváltoztatókról (a települések más közösségek által adott, eredeti nevének felszámolása, hogy csak Jeruzsálem nevének eltörlését említsük Hadriánusz császár által, ami azt jelezte, hogy az adott, gyıztes hatalom fel kívánja számolni a számára nem kívánatos „névörökséget” is, • fıváros (uralmi székhely) áthelyezıkrıl (melynek üzenettartalmával már az egyiptomiak is tisztában voltak). A saját, részben eurázsiai sztyeppeken szerzett tapasztalataik mellett ezek a „klasszikus példák” megjelentek a magyar történeti és politikai gondolkodásban is, hiszen a keresztény királyság kialakulásától kezdve az „európai példa” jelen volt valamilyen szinten a magyar politikai hatalom gyakorlatában is. A magyar rendszerváltások lényegében Szent István idıszakától kezdve (a törzsi államszövetség megtörése, a törzsi regionális struktúrák felszámolása, a keresztény királyság létrehozása) a településrendszer, sıt akár az egyes települések számára nézve is következménnyel bírtak. 1

Dr. Hajdú Zoltán Magyar Tudományos Akadémia RKK, Pécs E-mail: [email protected]

190


Nem magyar sajátosságról volt szó e tekintetben, hiszen általánosabb érvénnyel fogalmazhatjuk meg azt, hogy minden nagy társadalmi, gazdasági, politikai, hatalmi átrendezıdés valamilyen módon érintette a települések egészét, sajátos módon a kezdetben lényegesen kisebb számú, de funkcióik differenciáltsága miatt jelentısebb városokat. A reneszánsz már abban is kifejezi önmagát, illetve az általa képviselt fordulatot, hogy új, tervezett városokat hoz létre, a kapitalizmus megteremti a modern nagyvárost, de fokozatosan kialakítja a kertváros elméletet és gyakorlatát is. Az I., de különösen a II. világháború után létrehozott kapitalista új városok, illetve a szocialista városok sok tekintetben közel álltak egymáshoz, legfeljebb a technikai színvonaluk és a bennük élık életminısége különbözött erısen egymástól. 2. Rendszerváltásról rendszerváltásra Magyarországon, s ezek települési, településhálózati következményei A magyar történeti fejlıdés egészét úgy láthatjuk és láttathatjuk a településpolitika, illetve az állami beavatkozások szempontjából, hogy minden rendszerváltási idıszakban valamilyen módon és céllal újrafogalmazzák a települések értékeit, helyzetét, több esetben valóságos üzenettartalmat tulajdonítva a települési változtatásoknak. A magyar településpolitika így sok szempontból korszakkötött, és átalakulás-specifikus tartalmat kapott. Szent István egyszerre törte meg a törzsi regionális szerkezetet, szervezett egyházat (annak települési és területi hierarchiájával együtt), alakította ki a királyi magángazdaság területi egységeit és kereteit (királyi vármegyék), valamint formálta át (vérrel és vassal) a korábbi társadalmi struktúrákat, azok meghatározó viszonyait. A keresztény királyságra való átmenet következményei (Mendöl Tibor megfogalmazásával) „az új települési rend” rendkívül súlyosak voltak a társadalom jelentıs része számára. A korai városfejlıdésben két tényezı jelent meg kitüntetetten: • a királyi és egyházi hatalom (uralmi, hatalmi, igazgatási központ), • a magyar és nem magyar települési szinten (nem személyiségükben) kiváltságoltak köre. A különbözı kiváltságos városok (szabad királyi, szabad királyi és bánya, bányavárosok stb.) nem képeztek „idegen testet” a feudális berendezkedés struktúrájában, ha némi késéssel is elindultak ugyanazon a rendi szervezıdési folyamaton, amelyen a nemesség már a kehidai oklevél kibocsátásától kezdve haladt. Az 1241/42-es tatárjárás és pusztítás után IV. Béla nem csak várak, de fallal kerített városok építését is elrendelte, illetve támogatta. Lényegében ettıl az idıponttól kezdve egyre inkább kialakult a szélesebb kört felölelı városállomány, megindult a városok érdekérvényesítı szervezkedése is. Zsigmond új várospolitikai korszakot indított el, s a városok országrendisége (egyenként, kollektív képviseletben) szinte a rendi társadalom egész idıszakában kérdés maradt. A magyar szállásterület jelentıs részén hatalmas pusztítást végzett a török uralom, illetve a török elleni felszabadító háborúk folyamata. A korábbi hódoltsági terület jelentıs részén (a korábbi, közvetlenül a szultánnak adózó városokat leszámítva) lényegében új települési rendet kellett teremteni. A felvilágosult abszolutizmus (Mária Terézia, majd különösen fia II. József) rendkívül tudatosan avatkozott be a települési folyamatokba (tervezett települések, közigazgatási reform és új székhelyek kijelölése stb.). A rendi társadalom (decentralizált) erıivel szemben a centralizmus képviselték, s egyben a paternalista állam mindenhatóságát kezdték el kiépíteni. A modern értelemben vett centralizáció–decentralizáció történelmi birkózása ettıl az idıszaktól egyértelmően jelen lett a magyar folyamatokban.

191


Prinz Gyula vette észre elıször, hogy a felvilágosult abszolutizmus több mint 1000 települést terveztetett meg, s részben építetett meg a volt hódoltsági területeken. A szabályos, sakktáblás alaprajzú települések közül több telephely-választása igazán jól sikerült, Szabadka igazi nagyvárossá vált rövid idı alatt. (A tervezett településeknek nem csak morfológiai képe volt sajátos, de etnikai, vallási karakterük is.) A modernizációs idıszak 1825. évi kezdetétıl (politikai és gazdasági értelemben vett reformkor) valójában egy meghatározó vita folyt, nevezetesen az állam, avagy a tıke lesz a legfontosabb modernizáló. A municipalisták és a centristák vitája csak részben szólt a közigazgatás átalakulásáról (milyen legyen a megyék és a központi hatalom közötti igazgatási munkamegosztás), valójában a teljes társadalmi, gazdasági, politikai berendezkedés alaprendjét érintette ez a vita. A vitában, a vitatkozó felek érvrendszerében lényegi elemként megjelent a települések, különösen a városok problematikája is. Az 1867–1918 közötti (dualista) idıszakban egy sajátos egyensúly és munkamegosztás alakult ki az állam és a gazdaság szereplıi között. Az állam élen járt a modern infrastruktúra megteremtésének elımozdításában (vasúthálózat, folyószabályozás stb.), a magántıke a gazdasági erıforrásokat jelentıs részben racionális telephely-választási döntések alapján allokálta. Igazi együttmőködés és kölcsönös érdekeltség Budapest fejlesztésében alakult ki a központi kormányzat és a magántıke között, sıt azt mondhatjuk, hogy ez a közös megközelítés hosszú távon támogatást kapott a tudomány részérıl is. (Táncsics Mihály, aki többek között geográfusnak is tekinthetı lenne, az elsık között fogalmazta meg Budapest fejlesztésének kiemelt, nemzetpolitikai jelentıségét. A Magyar Birodalom fıvárosa versengett az Osztrák Birodalom fıvárosával a korabeli politikai és tudományos megközelítések szerint. Budapest a soknemzetiségő Magyarország egyetlen igazi nagyvárosává, multikulturális városává fejlıdött. A dualizmus végére megbomlott a nemzeti konszenzus Budapest kiemelt fejlesztését illetıen, a vidéki nagyobb városok egyre tudatosabban formáltak igényt a fejlesztés lehetıségeire. Budapest fıvárosként szinte minden korabeli politikai, társadalmi, gazdasági stb. irányzatnak, mozgalomnak „befogadó helye” lett, de a város egyre gyakrabban kapott negatív megítélést (már nem igazán nemzeti, már nem igazán magyar, hanem kozmopolita) a politikai elit egy része és a vidéki középosztály részérıl. Egészében véve Budapest modern, európai jellegő és nagyságrendő várossá fejlıdése, fejlesztése egyszerre volt az országos politika, a hazai és a nemzetközi nagytıke, a fıváros lakosságának és az ország növekvı gazdasági lehetıségének a sikere. Az 1918 ısze és 1919 nyara között lejátszódó hatalmas átalakulásban (ország-összeomlás, társadalmi összeroppanás, forradalom, diktatúra, ellenforradalom) Budapest szükségszerően és elengedhetetlenül került az események középpontjába, kapott a különbözı idıszakokban – már csak nagyságánál és fıvárosi jellegénél fogva is – kitüntetett szerepet. Horthy „Tetemre hívom ezt a bőnös várost” megfogalmazása (akár elhangzott így konkrétan, akár nem) azt mutatta, hogy az ellenforradalmi rendszer nem szimpatizált a számára nem mindenben mintát jelentı Budapesttel. A két világháború közötti idıszak többször megjelenı decentralizációs politikája a trianoni területi átrendezıdések miatt részben szükségszerő volt (az elszakított nagyvárosok szerepét pótolni kellett a határok mellett), másrészt politikailag is motivált volt (a rendszer egyfajta Budapest-ellenessége okán). Korántsem véletlen, hogy az idıszak egésze egyben közigazgatási, országépítési, ország-fejlesztési vitakorszak is. (A mintegy negyedszázad alatt az is kiderült, hogy a településrendszer meghatározó struktúrái csak nehezen és hosszabb idıszak alatt változtathatóak érdemben. A településhálózat lényegében „beépített múlt”.) A két világháború közötti idıszakban a valóságos helyzetnek megfelelıen, de ideológiailag is motiválva elıtérbe került a magyar Alföld fejlesztése, mégpedig többféle metszetben

192


(tanyapolitika, mezıváros-politika, Debrecen, Szeged mint magyar nagyvárosok fejlesztése). (Külön – részben településpolitikai összefüggéseket is felvetı kérdéskör a népi írók és a rendszer változó viszonyának bonyolult volta.) Az 1945–1948 közötti rövid demokratikus idıszak abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy a korszak politikai szereplıi, s részben a tudomány képviselıi is, egyértelmően felfogták, sıt direkt módon megfogalmazták, hogy az átalakulásnak mindenre kiterjedı következményei is lesznek. Az sem véletlen, hogy a Nemzeti Parasztpárt fogalmazta meg azt az ország-fejlesztési, valamint közigazgatási reformtervet, melyben a „hét természetes központ” fejlesztése került volna elıtérbe. Budapest mellett, részben annak rovására kívánták megteremteni az ország vidéki nagyváros-hálózatát. Az 1948–1949-ben hatalomra jutó, majd magát alkotmányosan is bebetonozó Rákosidiktatúra a Horthy-korszakot „bőnös rendszernek” tekintette. Minden tekintetben tudatosan és látványosan kívánta felszámolni a korábbi idıszakkal szemben a folyamatosságnak még a látszatát is. A politikai fordulat után szinte azonnal megindult a konzekvenciák mindenre kiterjedı levonása és az új rendszer igényeinek a megjelenítése a településpolitikában is. Már 1948 nyarától megindultak a település-politikai váltás elıkészületei. 1951-ben kidolgozták a települések osztályba sorolásának a rendszerét, mely kezdetben az I. ötéves terv fejlesztéseinek a befogadását célozta volna, de rövid idın belül átfogó (és egyben sokáig titkos) településhálózat-fejlesztési koncepcióvá vált. A diktatúra logikájából fakadó egyik brutális kérdés az volt, hogy mi legyen azokkal a személyekkel, csoportokkal, akik és amelyek nem illeszkednek be a szocialista rendszerbe. Ezeknek az „elemeknek” nem lehetett jelenlétük a szocialista falvakban, szocialista városokban sem, ki kell telepíteni ıket olyan helyekre, melyek minden szempontból kívül álltak a szocializmus építésén. A Hortobágyon létrehozott táborokat nem tekintették és nem nevezték „szocialista táboroknak”, hiszen itt éltek a szocializmus rendszerébe be nem illeszthetı, idegen, térben is kiközösített elemek. Ezeknek a táboroknak, telepeknek nem csak a száma, a bennük fogva tartott embereknek a mennyisége adja meg a jelentıségét, hanem a létük volt valójában minden tekintetben embertelen volt. Az 1956-os forradalom leverése után hatalomra kerülı Kádár-rendszer egyet megtanult a korábbi történésekbıl: Budapest olyan jelentıs szerepet játszik az országon belül, hogy sok szempontból külön kell kezelni. A „Ha rend van Budapesten, rend van az országban” kádári megfogalmazás gazdasági, társadalmi, politikai és településfejlesztési tekintetben egyaránt megjelent. Az államszocializmus településpolitikája kinyilvánítottan munkásosztály-párti volt (ez nem jelentette azt, hogy minden munkás megfelelı színvonalú lakáshoz juthatott volna), a vidéki, különösen a falusi települések a legtöbb esetben „vesztesként” élték meg a korszakot. A „Budapest-pártiság” körüli viták ha rejtetten, kódoltan is, de folyamatosan jelen voltak még a politikai vezetés legmagasabb köreiben is. Az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció lényegében városfejlesztési elképzelés volt. Az OTK elvileg illeszkedett volna a gazdaságirányítás változásához, illetve az 1971. évi III. tanácstörvény által biztosított nagyobb települési és megyei mozgásszabadsághoz. A politikai hatalom az 1970-es években már kénytelen volt teret engedni a különbözı kérdések vitájának. Úgy vélhették (a maguk szempontjából teljesen tévesen), hogy a településpolitikai viták „megengedhetıek”, mert nem érinthetik a rendszer alapjait. Az egyre szélesebb körben és egyre tudatosabban formált viták elvezettek a rendszer kritikájához, belsı, valós ellentmondásainak a feltárásához, értékválságának a felmutatásához.

193


3. Rendszerváltás és településpolitika A politikai rendszerváltás külsı és belsı folyamatok egymást erısítı hatásainak eredıjeként történt meg, de a felszínen a legnagyobb tömegmozgalom az erdélyi falurombolással szemben jelent (s a kádári rendszer szerint jelenhetett) meg. Még a rendszer összeomlásakor sem voltak képesek felmérni a településpolitika széles összefüggéseinek a lehetséges hatásait. A politikai, közigazgatási rendszerváltás viszonylag rövid idı alatt lejátszódott, (relatíve könnyő az intézményi struktúrákat átformálni) a gazdasági átalakulás sem vett igénybe nagyon sok évet, de a társadalom és a településrendszer átalakulása, átformálása elhúzódott, sıt elhúzódik. A települési és területi folyamatok szempontjából az volt az egyik lényegi kérdés, hogy ki fogja a teret integrálni (az állam a maga igazgatása révén, avagy az önkormányzatok a maguk önszervezıdése útján). A települési önkormányzatok esetében a teljes széttagolódás ment végbe, lényegében minden a rendszerváltáskor létezı település megkapta az önkormányzás jogát. A megyerendszer megmaradt ugyan, önkormányzatot is kapott, de lényegi területi integrációs szerepe megszőnt. Az állam viszont „funkcionális tér és szerepzavarba került”, nem tudta eldönteni, hogy milyen területi keretek között (megyei, regionális stb.) szervezze meg önmaga tevékenységét. A rendszerváltás a politikai demokrácia szempontjából minden településen alapvetı és pozitív változásokat eredményezett, korábban nem látott és érzékelt értékeket hozott a felszínre, új társadalmi erıket szabadított fel. Az önállóság politikai és társadalmi hozadékával jelentıs mértékben élni tudtak a települések, ugyanakkor a gazdasági lehetıségek fokozatosan beszőkültek, egyre inkább gazdasági kényszerek jelentek meg. A települések politikai karaktere a politikai (országos, helyi) választásokon jelenhettek meg. Ugyanakkor mindenkinek figyelembe kellett volna vennie, hogy különbségek (is) vannak az országos és a helyi önkormányzati választások politikai súlya, illetve helyi jelentısége között. Az állam településekkel kapcsolatos politikája leginkább a „várossá nyilvánítás dömpingdemokráciája” révén jelent meg. 2007-re lényegében minden „arra érdemes falu” megkapta a városi címet, (1. ábra) mert idıközben alapvetıen átalakult a városfogalom egésze, tartalmi elemei kiürültek. A települések között meginduló szervezıdések (a politikus települések színrelépése) azt jelentette, hogy új módon megkezdıdött a hatalommegosztásban való részvétel formálódása, az érdekek új módon való megjelenítése, érvényesítése. A demokratikus politikai berendezkedés részben jogot, másrészt pedig teret és lehetıséget ad az érdekérvényesítés formáinak. Ugyanakkor az is megfigyelhetıvé vált, hogy a települések külsı „politikai színezése” szemléleti deformációkhoz is vezetetett, hiszen minden magyar település „sokszínő” politikai tekintetben, csak arról lehet és kellene beszélni, hogy az éppen aktuális országos, vagy helyi választáson mely politikai párt, mozgalom, szervezet stb. kapott többséget az adott településen. Az 1990 óta megtartott országos és helyi választások eredményei azt mutatják, hogy nem alakultak ki még a települések egészére kiterjedıen a „stabil politikai színezetek”, sok településben élnek „tréfás választópolgárok”…

194


1. ábra. Magyarország városai 2007-ben

4. Összegzés E rövid vázlat legfontosabb mondanivalója, hogy a települések (emberek lakhelye, a népesség, a munkaerı újratermelésének színterei), az élık és halottak (temetık) világa minden korszakban kiemelten érdekelte a hatalmat. A mindenkori hatalom (nálunk és külföldön) tisztában volt azzal, hogy a leginkább totálisan a településeken képes a lakosságot szervezni, ellenırizni, netán életkörülményeit fejleszteni. A rendszerváltások (nagy, tudatos átalakítások, átrendezıdések) idıszakában természetes módon és szükségszerően kerültek elıtérbe a településekkel kapcsolatos kérdések.

195

Településpolitikusok és politikus települések

Recommend Documents