– Te vagy Julia? – Egy magas, vékony fiú állt a szoba ajtajában, amely közvetlenül az övé alatt volt. Világosbarna, rövid hajával a félhomályban furcsán komolynak tűnt. Ő volt az egyetlen, aki teljesen fel volt öltözve. Fekete nadrág, fekete tornacipő és fekete pulóver. Még övet is viselt. – David vagyok. Valami nincs rendben az öcséddel. Megpróbáltam felébreszteni, de minél jobban győzködöm, annál jobban bepánikol. Nem ébred fel, de azt sem engedi, hogy megérintsük. – Igen – ez volt az egyetlen válasz, amelyet ki tudott nyögni. – Ez normális? – hallotta, hogy a háta mögött ezt kérdezi valaki, de nem fordult meg. Ezer gondolat futott át a fején. Meg kell nyugtatnia Robertet – és ezáltal el kell hallgattatnia. Mondott valamit álmában? Amit senkinek nem kell, nem szabad tudnia? Összeszedte magát és elment David mellett. – Rendben, most már gondoskodom róla. És... – mutatott hátra –, nincs szükségem nézőközönségre. – Voltak már máskor is ilyen rémálmai? – David nem törődött a kérésével. Egy pillanatra Julia elfeledkezett a „mindenki kedvence” álarcáról. – Ez csak egy rémálom. Na és? – sziszegte. – El tudod intézni, hogy mindenki eltűnjön innen? – Hé, csak segíteni akartam! – David felemelte a kezét. – Nem kell segítened neki! Ha felébred, csak nevetni fog rajta – megpróbált ártatlan hangon beszélni és miközben belépett Robert szobájába, az futott át a fején: nem fog. Az öccse szobája teljesen ugyanolyan volt, mint az övé egy emelettel feljebb. Ahogy ő sem, úgy Robert sem csomagolta ki a bőröndjét. Egy üres képkeret állt az éjjeliszekrényén. Julia egy szúrást érzett a szívében. Ekkor végre rá mert pillantani az öccsére. Sovány teste úgy nézett ki a kockás pizsamájában, mintha épp éhségsztrájkolna. Hanyatt feküdt és mozdulatlanul bámult a ronda fa mennyezetborításra. Nem, természetesen nem nézte, hiszen a szeme csukva volt, de mit láthatott volna, ha a szempillái mögött nyitva lett volna a szeme? Megborzongott, amikor elképzelte. Valami nehéz dolog szabadult el, majd a mellkasára esett, és örökre ott is marad. Mélyet lélegzett. Próbálták megtanítani relaxációs gyakorlatokra, amelyekkel a pánikot el tudja űzni. Légzőgyakorlatok. Koncentrációs játékok. Nevetséges. Egyszerűen nevetséges. Hogyan lehetne azt légzőgyakorlatokkal elűzni, amit Debbie éjszakai lényeknek hívott? – Robert – suttogta. – Ébredj, én vagyok az. – Kinyújtotta az ujjait és a sötétben megérintette az öccse kezét, és abban a pillanatban, ahogy Robert kinyitotta a szemét, egy zümmögéssel a lámpa is felkapcsolódott... Robert hunyorgott. Izzadságcseppek folytak le magas homlokán, amelyet Anya mindig „gondolkodó homloknak” hívott. Sötétbarna haja a fejbőréhez tapadt és a szája eltorzult, amikor beszélni kezdett. – Mi történt? – Semmi – nyugtatta meg Julia és aztán meghallott egy hangot a háta mögött. – Mit nevezel semminek? – Julia elfojtott egy nyögést. Nem megkérte ezt a Davidet, hogy hagyja őket magukra? Robert a szemüvegét kereste az éjjeliszekrényen, mintha csak úgy tudna emlékezni, ha rajta van. – Minden összevissza volt – mormolta. – Semmi nem volt a helyén. A könyvek ki voltak dobálva a polcról... és az asztal mögött hevertek... – Julia már-már azon volt, hogy befogja a száját, hogy elhallgasson. De sikerült összeszednie magát és élénken azt mondta: – Minden oké, csak álmodtad. biztos az új környezet teszi. Vagy megint valamelyik fura könyvedet olvastad, Rob? – Mindig szépen mosolyogni, Julia. Istenem, ez az átkozott vigyor úgy fájt. És miért Rob? Még sosem nevezte Robnak. De ő azért mindenesetre megértette és igyekezett, hogy ne tűnjön túl izgatottnak. Zavartan felhúzta a takarót és Davidhez fordult: – Sajnálom, ha felébresztettelek benneteket. – David Julia mellé lépett és bátorítóan megütögette a fiú vállát. – Biztosan ez volt a tökéletes rémálom, ahogy kiabáltál. – Kiabáltam? – Robert szeme tágra nyílt. – Persze, mint akit felnyársaltak! – mondta Julia gyorsan. – Egy hangszigetelt szobában kellene téged elszállásolni, különben még letartóztatnak éjszakai csendháborításért. – Mindegy, milyen butaságot beszélt, csak az volt a fontos, hogy Robert újra magához tért. Egy halk zümmögés kezdődött a háta mögött. Első pillanatban arra gondolt, a mennyezeti lámpa az, amelynek az égője mindig vibrált, de aztán mégis felismerte egy videokamera objektívjét. A fiú abban a
borzalmas, ízléstelen pink színű pizsamanadrágban közvetlenül Robert arcára irányította a kamerát és azt kiáltotta: – Szuper, szuper, szuper! Nézz ide rám! Igen, pont így! Apám, a pupilláid gigantikusak! Mintha valaki lyukat égetett volna a szemedbe. Vagy bevettél valamit? – Most még közelebb lépett Roberthez és lehajolt hozzá. – Tudsz még egyszer úgy tenni, mintha aludnál? A kiabálást nem sikerült jól felvennem, érted? Juliában felrobbant valami – egy óriási tűzgolyó a fejében, amely minden értelmet leégetett. A keze pont az arcát találta el a videós srácnak. – Hé, megőrültél? Vagy te is olyan vagy, aki mások után fut, a nyomorukra gerjed és mindezt kiteszi a Youtube-ra? Azonnal kapcsold ki a kamerát és legközelebb dugd fel a seggedbe! Őrület! Olyan jót tett ordítani. – Benjamin, igaza van, kapcsold ki a kamerát! – hallotta rögtön ezután Davidet, aki megnyugtatólag Julia vállára tette a kezét. – Benjamin nem rossz szándékkal tette. – David lehet a suli lelkipásztora? Nem kizárt, ahogy öltözködött. Legeslegbelül Julia nem igazán tudott mit kezdeni az ilyen jóemberekkel. Nem volt semmi más, mint egy földönkívüli, akit ide küldtek a földre, hogy a nyomorúságos földlakókat és fekete lelküket megtérítse. Megörült, amikor Alex megjelent az ágy végében. Ugyan még csak negyedéves volt, mégis úgy nézett ki, mintha egyedül neki lenne meg a kellő tekintélye, hogy ennek az őrületnek véget vessen. És valóban, az órára mutatott és energikusan magyarázta: – Azt hiszem, most mindannyian visszamehetünk az ágyba. Amint látjátok, Robert jól van. David és Benjamin egymásra pillantottak, de aztán további kommentár nélkül kimentek a szobából. Alex követte őket. – Jó éjt nektek. Legjobb lesz, ha reggel jól kialusszátok magatokat – vetette azért oda bátorítóan. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Julia körbejárta az ágyat, az ablak elé állt és kifelé bámult, a tóra. Igazából csak egy nagy fekete folt volt az éjszakában. – Nem maradhatunk itt tovább, Julia – hallotta, ahogy Robert a háta mögött suttogja. – Ez a hely gonosz, érted? Gonosz! Julia nem akarta meghallani, amit Robert mondani akart. Semmit az előérzeteiből és a sötét jóslataiból. Igen, tudta, hogy többnyire igaza van, megvolt az a különleges adottsága, hogy megérzett olyan dolgokat, amelyekről más mit sem sejtett. Julia hirtelen elhatározásból cselekedett, amikor – anélkül, hogy egy szót szólt volna – egyszerűen megfordult és elhagyta Robert szobáját. Nem is vett igazából tudomást arról, hogy egy olyan fiú támaszkodott az előtérben az ajtónak, aki az előbb még nem volt ott. Mintha vattán keresztül hallotta volna, amit mondott: – Az öcséd okos, ha már három óra után tudja, amihez itt fent másoknak évekre van szükségük. Julia elment mellette, anélkül, hogy bármit reagált volna, de mialatt fáradságosan fegyelmezetten a lépcsőház irányába ment, érezte, hogy nemcsak a pillantása követi őt. Diákok álltak kis csoportokban, gúnyosan nevetgéltek, halkan beszélgettek. Ez Julia Frost. Új itt. Az öccse volt az, aki az előbb úgy ordított, mintha meg akarnák ölni. És ekkor Julia egyszerűen elfutott. Rátört a menekülés. És a furcsa az volt, hogy ez nagyon helyes lépésnek tűnt. Nem tehetett mást, mint hogy elmeneküljön Robert elől, vagy inkább a tény elől, hogy a testvérére ezentúl mindenki őrültként nézzen. Amire most szüksége volt, az a friss levegő és egy kis idő, hogy gondolkozhasson. Ez volt az, amit nem tudott ezeken a végtelen, levegőtlen folyosókon, amelyeknek a falai egyre szűkebbé váltak, miközben a faborítású mennyezet egyre jobban közeledett felé. Átment egy üvegajtón és még egyen. Innen jobbra és balra is vezetett egy-egy lépcső a földszintre. Spontán a jobb oldalit választotta, csak azért, hogy a földszinten újra egy hosszú, ablaktalan folyosóra bukkanjon. Istenem, van itt egyáltalán valahol egy szabadba vezető út? Nyilván nincs. Ehelyett egyik üvegajtó a másik után, újra és újra további folyosók vagy lépcsők ágaztak el. Hol lehet az oldalkijárat, amelyen bejöttek este? Hirtelen felvillant a fény, majd elaludt és félelmet keltő sötétségben hagyta Juliát. Megállt. Kapkodta a levegőt. Semmit sem akart volna jobban, mint kiabálni, de tudta, hogy a kiáltása úgy hangozna, mint Robert kétségbeesett félelme, amellyel mindenkit felriasztott álmából. Újra felvillantak a mennyezeti lámpák. Rövid időre világosabb lett, aztán újra sötétebb és végül a folyosó egy kísérteties, zöldes fénybe borult. A vészlámpák bekapcsoltak. Egy pár méteres távolságban elhalványuló fények mutatták a
menekülőutat. Fogalma sem volt, az épület melyik részében lehet. Még mindig az északi szárnyban? Akkor miért nem hallott sehonnan zajokat? Egy lépést sem, egy hangot sem. Semmit. Összezavarodva nézett körül. Az épületnek ezt a részét nyilván nemrég újították fel. Friss festék szagát érezte, a falak és a mennyezet sötét faborítása eltűnt, ezért hideg szürkeség uralta a hangulatot. Ugyanaz a szín, amilyenre az ajtókat is mázolták. Eltartott egy darabig, mire Julia a homályos fényben a táblákat ki tudta betűzni. Előadóterem Laboratórium Oktatóközpont 1-5. szemináriumi terem Julia tudta, hogy a Grace a legjobban felszerelt iskolák közé tartozik az egész kontinensen. Számítógéptermek, könyvtárak, éttermek, modern előadótermek, mozi, egy kis színház, egy szupermarket, uszoda, több sportpálya, két óriási sportcsarnok és még sok más egyéb állt a diákok rendelkezésére a campuson. De Julia át sem gondolta, milyen nagy önmagában a főépület, mennyire zegzugos. Milyen gyorsan el lehet tévedni! Valószínűleg napokig lehet tévelyegni a folyosókon, felfelé menni a végtelenségig a lépcsőkön, liftezni a föld közepe felé és az ember még mindig nem érkezik meg. A fenébe! Valahol kell lennie egy rohadt ajtónak, amelyen át ki lehet jutni a szabadba. Ez a hely gonosz. A francba, Robert, nem hihetnéd csak egyszer azt, hogy minden rendben lesz? Ó, istenem, nem kapok levegőt! Ki kell jutnom! Abban a pillanatban, amikor a pánik már majdnem legyőzte, világosabb lett. A folyosó éles kanyart vett és Julia hirtelen egy óriási csarnokban állt, amely inkább egy ötcsillagos hotel luxus előcsarnokára emlékeztetett, mint egy egyetemre. Egy óriási csillár lebegett a mennyezet alatt. A rengeteg lámpa világos fénye az üvegajtón át beáradó külső világítás sötétebbjével keveredett narancsszínűvé. A mennyezet, amelyet szürke, megmunkálatlan kockakőből készült oszlopok támasztottak alá, körülbelül hat méter magas lehetett. Két széles sötét falépcső vezetett egy felsőbb szintre, ahol fa galériában végződött. Onnan le lehetett nézni az előcsarnokba, ahol mindenütt kényelmes beszélgetősarkok álltak. A szemben lévő falba épített gigantikus kályhában még izzott néhány fa. Ebben itt semmi, de egyáltalán semmi közös nem volt diákok hálószobáinak spártai, elöregedett berendezésével és a folyosók zöldesen derengő hidegségével sem, amelyek mentén az imént végigszaladt. Teljesen valószínűtlen szituáció volt és egy pillanat múlva Julia már azt is tudta, hogy miért. Ez a világos előcsarnok sok ember számára készült, a nyüzsgés, a lárma, az élet számára. De ehelyett Julia körül minden néma és üres volt. Pillantása a bejárati ajtó mellett lévő kékesen vibráló lapos képernyők sorára esett, de nem fecsérelte az idejét arra, hogy kitalálja, mire is szolgálnak pontosan. Futólépésben átszelte a csarnokot. Tornacipője sarka alig adott hangot a kőpadlón és úgy tűnt számára, mintha ez egész épület együtt lélegzett volna vele. Ekkor végre odaért a forgóajtóhoz, és amikor a szárnyai halk zümmögéssel megmozdultak, Julia sírni tudott volna a megkönnyebbüléstől. Kint hideg volt – egy jéghideg májusi éjszaka a hegyekben. Újra tudatosult Juliában, milyen magasan fekszik az iskola. Vékony pólójában azonnal dideregni kezdett és ez világossá tette számára, mennyire túlfűtött és áporodott a levegő az épületben. Nem csoda, hogy nem kapott már levegőt. Körbekulcsolta a karját a felsőtestén és körülnézett. A háta mögött az iskola épülete magasodott. Egy hatalmas fennsíkon állt a Lake Mirror felett. Az üvegfalú előcsarnokból a fény egy széles, ápolt füves területre esett, amelyet kavics utak szeltek át és rendezett virágágyások is tarkították. Szemmel láthatóan az iskola vezetése sok pénzt fektetett a külső részekbe és a fogadótérbe, miközben a diákok szállása elhanyagolt volt. A mottó szerint: Legfontosabb, hogy a homlokzat kitűnő benyomást keltsen. Julia mély lélegzetet vett. A friss levegő jót tett, a szívverése észrevehetően nyugodtabbá vált. Hirtelen nevetségesnek és túlzónak tűnt a viselkedése saját maga számára. Mit gondolhattak a többiek, amikor úgy elrohant? Julia megrázta a fejét és elindult. Energikus léptekkel lement a főúton. A mozgás segíteni fog, hogy kitisztuljon a feje. Gömbölyű lámpák kapcsolódtak fel hirtelen, nyilván mozgásérzékelővel voltak felszerelve. Körülbelül háromszáz méter után véget ért a fennsík és Julia egy széles lépcsőhöz ért, amelynek fokai közvetlenül a tó partjára vezettek. Julia döbbenten állt meg. Soha nem gondolta, hogy a tó ilyen közel van az iskolához. A szobákból úgy nézett ki, mintha messzebb lenne. Egy pillanatig csak ott állt, és lefelé bámult a tóra, melynek
vízfelülete úgy csillogott a sötétben, mintha üvegből lenne. Most értette meg, miért hívják Tükörtónak. Még az éjszaka közepén is tükröződtek a hegyek a vízben. Lassan elindult lefelé, óvatosan, hogy a nedves lépcsőfokokon ne csússzon meg és csak most tűnt fel neki, milyen csend volt idekint is. Érdekes módon ettől nem lett libabőrös, ellentétben azzal az érzéssel, ami még odabent az épületben fogta el. Amikor leért a lépcső aljára, észrevehetően sötétebb lett. Az előcsarnok fényei nyilván kialudtak, és a gyepen lévő lámpáké is. Pillantása jobbra vándorolt, de innen mégsem lehetett látni az oldalszárnyat, ahol Robert szobája volt. Ehelyett jobbra és balra az üvegezett középső rész ablakainak végtelen sorát. Tetőablakok, erkélyek, kémények. Semmi nem utalt arra, hogy valami nincs rendjén. De Juliának mégis az a késztetése támadt, hogy kimenjen az épület látóteréből. Mintha az ablakok megannyi szemek lennének, amelyek megfigyelik őt. Az emberek azok, akik a gonoszak. Nem a helyek. Julia sietősen újra a tó felé fordult. A lépcsőtől egy keskeny, aszfaltos út vezetett át a parthoz és onnan a víz mentén tovább. Julia jobbra kanyarodott és gyors léptekkel elindult. Minél távolabb ért, annál nyugodtabbá vált és a bizonytalanságérzése is enyhült. A víz közelében mindig is jól érezte magát és megkönnyebbülten hallgatta a hullámokat, amelyek csendesen a parthoz csapódtak. Hirtelen kristálytiszták lettek a gondolatai. Végre képes volt átgondolni a tényeket. És ezek egyszerűek voltak. Robert elvesztette a fejét, pedig még öt óra sem telt el az érkezésük óta. Ami a következőt jelentette: nem maradhatnak itt. El kell menniük. Robert nem bírná ki. A mai éjszaka ezt teljesen világossá tette. Ez az ő felelőssége volt, és cselekednie kellett, amilyen gyorsan csak lehet. Julia elszántan vette elő a mobilját. Robertnek igaza volt. Amúgy is ideje volt jelentkezni. Megígérte, és az utazás kezdete óta nem adott életjelet magáról. Hogy is van az időeltolódás? Egy pillantást vetett a kijelzőre. Oké, lehet, hogy menni fog. Julia beütötte a számokat, amelyeket kívülről tudott. Minden gombnyomásnál felhangzott az elektronikus jel. Aztán megszólalt kétszer, háromszor, négyszer... ... tizenegyszer, tizenkétszer. A fenébe! Kár volt próbálkozni. Julia már fel akarta adni, amikor a telefonja hirtelen vibrálni kezdett a kezében. Julia megszakította a hívást és a telefont bámulta. A kijelzőn egy sms jelent meg. Az ujjai remegtek a hidegtől és az izgalomtól, amikor megnézte az üzenetet. Kedves Julia, üdv a Grace-ben. Csütörtökön, 2010. 05. 13-án 8 órakor buli a csónakházban. Loa.loa! Hogy lehetséges ez? Senkinek nem adta meg ezt a számot. Még egyetlenegy alkalommal sem telefonált a Sony Ericssonnal, mióta megvette a Tacoma Repülőtéren Seattle-ben. Honnan tudta az üzenet küldője a számát? Egyáltalán ki az a Loa.loa? Anélkül, hogy egy másodpercet is gondolkodott volna, Julia messze hajította a telefont. Amikor az a Tükör-tó felszínére esett, csodálkozott, hogy nem hallott üvegcsörömpölést. Nem, a tó egyszerűen elnyelte a telefont. Zajtalanul süllyedt el a tó fenekére. Azután sarkon fordult és visszarohant a lépcsőhöz vezető úton. Még majdnem száz méter volt hátra, amikor hirtelen egy hangot hallott meg a háta mögött. ‒ Te aztán mindig sietsz, ugye? ‒ ijedten visszafordult. Egy sötét alak bukkant elő az árnyékból. ‒ Mit csinálsz idekint? A szíve kalapálni kezdett. ‒ Én? Semmit! Én... ‒ Az előbb bedobtál valamit a vízbe? ‒ Nem, én csak... ‒ Mindegy, nincs jelentősége! Az alak közelebb lépett. Julia hiába próbálta a sötétben felismerni az arcát. Egy kéz érintette meg a vállát. Összerezzent és az ajkába harapott, hogy a félelemtől el ne kezdjen kiabálni. Ekkor egy halk nevetés hangzott fel a sötétben.
‒ Hé, semmi baj. Chris vagyok. Christopher Bishop. Az öcséddel lakom a 113-as szobában. Egy pár perccel ezelőtt úgy rohantál el mellettem, mintha szellemet láttál volna. Juliának nem jött ki hang a torkán, amely száraz volt, és ezért görcsösen nyelnie kellett. ‒ Észrevettem, hogy elhagyod az épületet és a biztonság kedvéért követtelek ‒ folytatta Chris. ‒ Itt kint könnyű eltévedni. ‒ Köszönöm, nem kellett volna ‒ préselte ki magából Julia. ‒ Nem tévedek el olyan könnyen. ‒ Egészen biztos vagy ebben? ‒ kérdezte Chris és a hangja egy különös rekedt mellékzöngét kapott. ‒ Hát, ezt itt már mások is gondolták magukról.
