Megnyitó beszéd Kiss Tanne István ROZSDAZÓNA címő fotókiállítása és kötetének bemutatása alkalmából a Miskolci Kós házban 2012. január 19-én (csütörtökön), 17.00 órától Több mint egy hónapja nézem, nézegetem Kiss Tanne István kriptacsöndő, emberetlen- embertelen, embertelenül jó képeit. És emlékezem. Tizenöt éve már, hogy a fıvárosból érkezı B. Ágnes – elsı találkozásunk alkalmával, szakmai együttmőködésünk kezdetén – (nomen est omen) az Acél utcában nyájasan így fordult hozzám: – Kedves Lajos, ismerkedjünk meg! Én egy budai úrinı vagyok. – Kedves Ágnes, én pedig egy diósgyır-vasgyári proligyerek. Ekkor már sejtettük: mi ketten majd nehezen értjük meg egymást. Kivételesen nem tévedtünk… Én már több mint egy hónapja nézem, nézegetem Kiss Tanne István embertelenül (is) jó képeit, és emlékezem. A Gyárra – ahogyan Bán András írja – nagy kezdıbetővel, sıt csupa nagybetővel. A fényképeket nézve újabb és újabb képek sorjáznak elém, hús-vér embereket látok, hangokat hallok. S látom, hallom azt, amit úgy, ahogyan én, csak én láthatok, hallhatok. Sokan mások biztosan másképpen. – Piros folyó – mondta az alföldi vendégkislány, Magdi a 60-as években, a Szinvahídon. Árnyaskert-vendéglı, Szabadságkert, hajóhinta, szabadtéri mozi, salakos teniszpálya (télen zenés korcsolyapálya). Béke presszó (a zongoránál egykor Cziffra György, segédmunkás). Lovarda, mőszaki klub. Újra az Árnyaskert. (Persze mindnyájunk utolsó útja végül árnyas kertekbe vezet.) Elıttem villamossín, jobbról gomba, balról a Konzum, úgy is, mint csillagvizsgáló. Mellette cipıt, ruhát… Tejivó, hentes (a város legjobban ellátott üzlete volt), fodrászat: az öreg Ivánnal, meg az emigráns, kopasz göröggel. Elsı és utolsó – nem kívánt – csikófrizurám. Buszpályaudvar. Tömeg és tömeg… (Most – mintha kijárási tilalom lenne, pedig csak bejárási tilalom van.) Bögrecsárda, mőszak elıtt-után. Élesztıs zugpálinka. Egyes kapu, bronz, csupa Leninbıl, maga a gyáróriás: hatalmas ziháló vastüdı, a „munkásélet ritmusát diktáló dudaszó”-val (ezt a Diósgyıri Munkásban olvastam, Brackó írhatta, de akár Illésy is); fújt a Gyár, naponta négyszer. Szemben lángossütı bódé („normális” proletár soha nem gondolta volna, hogy ebbıl milliomossá lehet válni), SZTK-rendelıintézet, most jobbra a gépgyár felé kanyarodhatnék, de egyenesen tovább; a híd elıtt biciklitároló: több száz drótszamár, mint egy vágóhídon, horogra akasztva. Balra a gyári tisztasági fürdı.
1
A vasgyári kolónia város (volt) a városban. Szinte külön településként mőködött. Születése a vas-és acélgyár kiegyezéskori alapításával párhuzamosan… Emlékszik-e valaki Szvetlik Mátyás és Murányi Lajos építészekre? Elsısorban az ı nevükhöz főzıdik a szinte egyedülálló mintatelepülés megalkotása. Kisdedóvó, a vasgyári fiúiskola (a mi idınkben a fogszabályozást még az atyai-anyai-tanári pofonok jelentették) lányiskola, ipariskola, orvos, kórház (nini, itt születtem, meg a gyermekeim is), temetı (immár a szüleimmel), három templom (a reformátusban kereszteltek engem is), gyógyszertár, vásárcsarnok, étterem, vendégház, rendırség, mészárszék, kertészet, sportpálya… Utak, közvilágítás, vízvezetékrendszer. Villamosjárat a városba és vissza. Középületek, munkás, altiszti és tiszti lakóházak. Dalárda, színkör, könyvtár, zeneiskola, fúvószenekar… Nézem, nézegetem Kiss Tanne István képeit, aki ugyan nem szaktársam eredeti szakmám szerint, de mővészi eszközeivel, beszédes csendjeivel új színeket, fényeket vetít elém. S emlékezem… Hatos kapu. Kerítésre festve öles betőkkel: Veled vagyunk Vietnam! Krétával – láthatóan elkapkodva – mellette: A dohányzás a proletáriátus igénytelensége. Magamban hozzáteszem: és az arisztokrácia eleganciája. Hát én egy kicsit mindig is kilógtam a sorból: apám is munkás, én sem akarok az lenni! Aztán lettem: segédmunkás. Egyúttal sztár: negyedolvasztár. Hol voltak még akkor a celebek? – Massára! – harsan a csoportvezetı, Cógor rekedtes, mákos hangja. – Jókomára, libára – üvöltöm, elvégre én vagyok a (jóllehet kezdı) mővezetı. Cseplin, a darus ide-oda kapcsol, veszekszik: – Döntsétek el, mit akartok! – ordítja, mert a vas már befagyni látszik. „Libára”, azaz hagyjuk veszni, csak a napokon át készített forma maradjon meg. Makszos, aranykező Cógor – hamvadó csikkel a szája sarkában – huncutul kacsint, és az üstbıl a homokformába löttyinti a dermedı masszát. İ gyızött, én vesztettem. Mi nyertünk: soha azután olyan szép darabot már nem öntöttünk. „Darumadár fenn az égen…” Apám a darun, én a daru alatt. Kegyelmi állapot. Elıtte darukötözıi vizsga. Barta jancsi – a ravasz munkavédelmis vizsgáztató – kínjában a fogát csikorgatja. Huszadik, végsı mentıkérdése a „sötét éjszaka”-szintő kis kollégához. – No, fiam, aztán mőszak elıtt hány féldecit szabad meginni? Egyet vagy kettıt? Haver érzi a tét súlyát, kivirul, ezúttal magabiztos: – Természetesen csak egyet! Vizsgáztatónk magába roskad. Akkor éreztem elıször igazán: néha valóban menthetetlenek vagyunk. A fröccsöt is öntı öntık, goromba kovácsok (emlékszik-e még valaki a költı Soós Zoltánra?), a tenger ésszel megáldott hengerészek, a csavaros esző csavargyártók, a Martinit legföljebb tévébıl ismerı martinászok…
2
Az elsı üzemi gyakorlat. Öreg szaki. – Na, mérnök urak, tudják-e, miért kell megcsapolni a nagykohót? Síri csend (fejben deriválunk, integrálunk) – a fülrepesztı zajban: tíz bálám szamara, borjak bárgyú szeme a szakma lassan táruló új kapujára… – Hát azért, mert amelyik kutya eszik, az szarik is! – hahotázik az öreg… Hogy pont ez nem jutott eszünkbe! Pedig ez egy egyszerő szakma. Nézem István képeit, s „látom”: a szekrényekben (dehogy erotikus, netán pornó) csupasznıs! képek, a kiöntött izzó vason melegített zónapörköltnek zaftja van, nem úri szaftja; nyárson szalonna sül, Ottónak, az analfabéta cigánynak (40 évet húzott le, 8 gyereket nevelt fel, bár sajátja egy sem volt – becsülettel), szóval Ottó bácsinak néha – mókából megpirított kézibır. Vaskos üzemi tréfák, ugratások. – Azt mondja a szakszervezet, serek közt a Bak ser vezet! – de ez már a bizalmi hangja. Aki tagdíjszedéskor a piaci légy, a pióca és kullancs „3 az 1”-ben keveréke. Lángkemence. „Minıségbiztosítás”: ISO helyett izzó vas. Ékpróba, gyors reagálású metallurgiai labor Vincze Miklós szemébe építve. – Na, kolléga úr, basszintson bele még két lapát szilíciumot! Így ötvöz(t)ünk mi! Karbon, szilícium, mangán, foszfor, kén… Szilencium viszont sosem, mint itt, a képeken. Hajrá Diósgyır! – Tegnap vesztettünk. Fınök megértheti, hogy nem úgy megy a munka… – Most gyıztünk fınök, ne csodálkozzon, hogy… Nézd mán ki tette bele a szekrényembe ezt a demizsont? Fınök már régen nem csodálkozik. Minden munkatársa kezét tőzbe tenné magáért. Simlisség, sumákság, szaktudás, proletárbecsület-tisztesség-önérzet, gyávaság, büszkeség és balítélet, öntudat, szolidaritás, árulás, kis lopás (Miénk a gyár!)… jól megférnek egymás mellett. A kis dolgokban nagyvonalúak vagyunk, a nagy dolgokban kisstílőek. Együtt sírunk, együtt nevetünk. És gyilkoljuk egymást. Fizetésemeléskor tízfilléres tétek; kuncog a krajcár. Ja, kérem, a nyilvánosság… Az a nagy, üzemi, sıt nagyüzemi demokrácia. Ma titoktartási nyilatkozatot írsz alá, mint a profi focisták. Hajrá Diósgyır! Üzemi négyszög. Négy szög – Krisztusban. Mondom, munkatársamban, a kokillás Krisztoszban megbíztam, hiszen ı vitt föl vitorlázni a gyár fölé, a felhık alá… – Sötét felhık gyülekeznek a kohászat fölött – közvetítette osztályvezetım Szeppelfeld elvtárs megjegyzését, amikor visszatért a kombinált acélmői vezetıi bejárásról. – Szerinted ezt hogyan kell érteni, Lajoskááám? – kérdezte aggódó arccal. – Jóska bátyám, talán, ha felnéznél az égre – javasoltam akkor. Felhıs volt… 1985. május elsejei felvonulás: „Egy a cél – több acél!” Négyen vitték a táblát. Aztán üzemi baleset érte… A Gyárat. 3
Ma felnézünk az égre (másra nem is igen lehet), s mintha ujjunkkal valakit fenyegetnénk… A tíztonnás kalapács csak arra való volt, hogy a húsztonnásat kikovácsoljuk vele? Fogók a szekrényben, katonás rendben (lásd Makarenko: A fegyelem esztétikája címő mővét), fogó-díszszemle; a papa, bocsánat, a parancsnok szolgálati útra ment… Jegye csak odafelé szól… – Lajoskám, ugye az nem lehet, hogy ránk nem lesz szükség? – kérdezte 1995-ben Tóth Feri, volt kollégiumi szobatársam. A választ – gyáván – csak most küldöm: – Ferikém, de… Befőzetlen bakancsunkba nem pattan már kohászbolha, nem áll meg a nagykalapács egy mm-rel a tojás fölött, nem zúgnak a kohók, nem dübörögnek a hengersorok. A hőtıtornyok már nem hőtenek, a főtıtestek nem főtenek, mint a hazaszeretet. Már majdnem mindenki hazament – talán a szeretet (is). Látod a Keleti Erımő perspektivikusan perspektívátlan gótikus templomi hajóját? Most, amikor a „Nyugati Erımő” energiájára várunk. Látod a képen a „tankot”, ahogy krómtéglás talpaival földbe tapossa életünk egy darabját? Öt éve egy „gyári” ügyben gyors vizit öcsémmel. – Majd állj már meg a Vasöntödénél – kérem. – Most mentünk el mellette – így ı. Visszafelé kiszállunk. Embermagasságú gaz a felszántott területen. Kis mőszaki irodánk a domboldalon még áll. Az ablakon belül gyártásterveink szanaszét, rajzlapjaink mintha mozdulnának, mint József Attila Külvárosi éjében: „Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól térképet rajzol a penész. S amott a kopár réteken rongyok a rongyos füveken s papír. Hogy' mászna! Mocorog s indulni erıtlen...” Vajda János sorai jutnak még eszembe (Pápay tanár úr büntetésül adta fel.): Itt a nagy halott elıttünk, / Kiterítve mereven, / A hideg, a téli éjben, / Csillagoltó sötétségben / Mi vagyunk még éberen. Rajzainkat menteni kéne. Majd szólok Drótos Lacinak, az ırzınek, aki vigyáz még a strázsán. (Tisztelet az öregeknek és az egyre több fiatalnak, akik még virrasztanak; persze értsd jól: szájon át próbálnak új életet lehelni…). Aztán nem szóltam. Tényleg menthetetlenek vagyunk? Talán mégsem. Amíg Kiss Tanne István és társai figyelnek… 4
Tájképek, csata után. Titanic, víz nélkül, partra vetett fémhalakkal… Rozsdazóna. Rozsdatemetı – mondta egykor egy Fejes. Kiss Tanne Istvánnak szeme van, de ı is a szívével együttlát jól. Fényképei – egyes darabok szinte grafikák – embertelenül is emberekrıl szólnak. Azt mondja, autodidakta fotográfus. Szerintem a mő önmagáért beszél, az ember meg még nagyobb tiszteletet érdemel. Autodidaktaként nagy magasságokba is el lehet jutni. Talán csak doktorálni nem lehet… István csendjei és szívhangjai pótolnak valamit a pótolhatatlanból. Az irodalomnak oly nehéz volt bemutatni ezt a világot, igazán nagy mő csak kevés született (sematikus annál több), azok is csak szırmentén szólnak arról a csodáról, amit Gyárnak és talán Munkáslétnek nevezhetnénk. Amelynek ma egyre kevesebb az ismerıje, és oly kevés a becsülete… Emeljük meg kalapunkat a szerény, de igen tehetséges Kiss Tanne István elıtt, aki nem csupán nyomot, de jelet is hagy ezzel a kötetével. Köszönjük meg munkahelyének (a Miskolci Galéria Városi Mővészeti Múzeumnak), támogatóinak, barátainak a mő létrejöttéhez nyújtott segítségét. Kedves feleségét, Ágnest pedig arra kérjük, hogy a jövıben is viselje el szerzınk mániáit. Mi a képek üzenete? Születünk, élünk és meghalunk. Aztán jönnek helyettünk mások. Ha a Föld megéri a holnapot, kései utódaink némi fogalmat alkothatnak arról a megfoghatatlan valamirıl, amit ıseik egykoron – furcsa szóval – munkának neveztek. S mikroszkóppal vizsgálva észreveszik majd a rozsdafoltok által megrajzolt emberi arcokat, és – lézerceruzájukkal a képekre kattintva – még talán hallhatják is egy letőnt kor egykorvolt hangjait. Közöttük is valétaszakestélyünk – mára már megkopott – szlogenjét: „Társadalmunkban a kovász nem lehet más, csak a kohász.” (No, esetleg a gépész.) Tekintsük meg a kiállítást, forgassuk a kötetet – jó szívvel. Bányász-kohász köszöntéssel kívánok „Jó szerencsét!”. Ránk férne már.
Némethi Lajos
5
