Tartalomjegyzék Vári Fábián László Vári Fábián László Vári Fábián László Botár Attila Serfőző Simon Sebők Melinda Réﬁ János P

1

Tartalomjegyzék 3

Vári Fábián László – Magányomat magamra...

4

Vári Fábián László portréja

5

Vári Fábián László – Magányomat magamra... – kézirat

6

Botár Attila verse

7-8

Serfőző Simon verse

9-15

Sebők Melinda – Visszatekintés a Várba

15-16

Réfi János versei

17

P. Maklári Éva versei

19-32

Büki Attila – Az elhivatott

33-35

Cs. Varga István – „Áldja meg az Isten...”

37-39

Kerék Imre versei

40-42

Koncz Veronika – A dolog nyitja

43-44

Bozók Ferenc versei

44

Pécsváradi Alíz verse

44-46

Adamek Réka versei

47-51

Saitos Lajos – Gerezdek

52-56

Kelemen Anna – Kávé cukor nélkül

57-58

Cseke J. Szabolcs versei

59-70

G. Komoróczy Emőke – Egy költő-garabonciás az ezredfordulón

71

Németh J. Attila versei

73-75

Simek Valéria versei

76-77

Czigány György – Kodály Zoltán szent-zenéiről

78-79

Pálfalvi András versei

79

Bartal Klári versei

81-85

Odorics Ferenc – Magyar-e a vén cigány?

86-89

Arany Zsuzsanna – A vén cigány alkímiája

90-91

Hudy Árpád – Miért olvashatalan ma A vén cigány?

92-105 Darai Lajos Mihály – Vörösmarty és A vén cigány filozófiai távlatai 106-109 Bakonyi István – Fehérvártól A vén cigányig 110-111 Lángi Péter versei 111-113 Kovács Asztrik versei

2

TARTALOMJEGYZÉK

114

Oláh András versei

115-116 Bakonyi István – Megkésett születésnapi köszöntő 117

Péntek Imre verse

119-120 Bobory Zoltán – Szikra János könyvbemutatója elé 120-121 Szikra János versei 122-123 Molnár Zsófia – Katolikus költők antológiája 124-125 Szigeti Jenő – Szegedi Kovács György: Vezércsel 126-128 Haklik Norbert – Kánonteremtési kísérlet az egyetemes és lokális kettős vonzásában 129-132 Varga Emőke – Beszélgetés Hernádi Máriával 132-138 Prohászka László – Dabóczi Mihály egyházművészeti alkotásai 138-146 Gál Csaba Sándor – „Az én utam” 146-147 Keserü Ilona – Martyn Ferenc festményei és grafikái 148-150 Zsirai László – Állandóság a művészetben

Lapunkat Martyn Ferenc emlékkiállítás képei, fotózta Tibai Tibor, továbbá Ónodi Károly Balázs Hiemmer-ház beli képzőművészeti kiállítás képei illusztálják.

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ – MAGYÁNYOMAT MAGAMRA...

A

RS -vonások

Vári Fábián László

Magányomat magamra…

Magányomat magamra gyújtom, forgószél támad, idegen lélek száll a szememre s hűsöl a kúton, amíg játszanak mélyén a fények. De szomja szűnvén betör a számba, vallatja nyelvem eleven tűzzel, szavaim nyáját halomra vágja, írni tudom csak: Jézusom, űzd el, mert már az agyam pántozza végig, minden mappám letapogatja, ölelni dől rám – utolsó vérig; vedd el a pohárt, izgalom atyja!

Vári Fábián László (Tiszaújlak, 1951. március 16.) költő, néprajzos, műfordító A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának és az Együtt című folyóirat elnöke

3

4

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ PORTRÉJA

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ – MAGYÁNYOMAT MAGAMRA...

5

6

BOTÁR ATTILA VERSE

Botár Attila

Krónikátlan ének (Zsolt. 80.15) Kivehető. Bakhátat se ver föl gyaloglépésben alá a hegyről, sugarakkal érkezik s egestől. A köd serlegében fura szerzet szétpezseg ahogy dolgok pezsegnek. Ilyen úthoz nem állnak keresztek. Nem kínzóbb ez véletlen medernél, sem ároknál, hová lomb szemerkél, alkonynál se, ha elönti nyers vér. Mit mondhat a szüretelkedő lét, amit ő nem? Vendégek a lőrét dicsérgessék e dadogva dőrék. Tüzük szennyén kozmál a sütőtök, tornyaik felednek földi böjtöt s fuvalkodnak szecskáért a kürtök. „Óh, Seregek Istene, kérlek, térj vissza, tekints alá az egekből és lásd és tekintsd meg e szőlőtőt.” Hivattatik senkinek. Botorkál nyelvén Károli plántálta zsoltár néhány verse. „Uram, szólítottál.” – Amit itt hagy: jó földdé lazultan fénnyel gyökerezi át a túlnan: avatódik föntté, mi alul van. Színe csappan. Hozzád füstölögve vegyül krónikátlanul a ködbe. Csillanás volt. Lepkeszárny szülötte.

SERFŐZŐ SIMON VERSE

Serfőző Simon

Járdával, kövesúttal Lépegetéssel betűzgettem az utakat. Először még csak szótagolva, elsőként a dűlőt olvastam végig lábammal.

S az esőktől elmaszatolódott, bakancsok csámpázta nyomokat silabizáltam, az alig kivehető tanyakijárókat. A másik határba híddal: elválasztó vonallal átvitt földutat, már ismételve sokszor, csak végigfutottam.

S a barázdák menti gürcölésekről minden koszos árokparton, s az éjszakai, baglyoktól hangos egek mellett is leltem elmosódott írású útnyomot.

Találtam háborúkról, megbolydult időkről portól elpiszkolódott ösvényeket, s egy nehezen kiolvasható gyalogcsapást: a tücsköt koncsorogtató földeken merre verték a szegényeket.

A mi szekerünk leírta, apámmal hová ment: malomba vagy szénáért a csapzott határmagaslatokra, a taliga hová ballagott messzire eltemetkezni a süppeteg szántásokban.

7

8

SERFŐZŐ SIMON – JÁRDÁVAL, KÖVESÚTTAL S még hány lejegyzett útról tudok, amiket a folyónyálas gátoldalak, silódombok, füsttől hörgő városok felé mi fogalmaztunk. Leírtuk a mélyből igyekvő iparkodásunkat járdával, kövesúttal. Eldobva a piszkozatot.

Martyn Ferenc: Füstbe ment terv, 1972

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA

9

Sebők Melinda

Visszatekintés a Várba „hűvös, biztos tapasztalat” – Illyés Gyula versei a Várban „A józan, a mértékletes, a kiegyensúlyozott géniuszokat mindig is ez a dunántúli föld adta az országnak, az egyetlen táj, ahol engedményeket tesz egymásnak síkság és hegyvidék mintha alkati szintézisét akarná fölmutatni az ország nyugat felé” – írja Jankovich Ferenc 1938-ban a Várban megjelent Babits-tanulmányában. A Dunántúl, pontosabban Tolna megye hegy-völgyes tája ihlette Illyés Gyula líráját is, amelynek dús gyökérzetéből az egyik ág „a babitsi földbe nyúlik vissza: mintha innen szítta volna föl a saját színeit tisztító nedveket”. Illyés Gyula 1902. november 2-án Felsőrácegrespusztán született cseléd-családból származó uradalmi gépész édesapa és varrónő édesanya gyermekeként. Felkapaszkodó pusztai családból származott; gyermekéveit is a Tolna megyei pusztán töltötte. Rácegresről gyakran mentek rokonlátogatóba Ozorára, Cecére. Elemi iskoláit szülőfalujában kezdte, majd Simontornyán folytatta. A pusztához képest negyedik elemistaként került először nagyobb városba a gyermek-Illyés. A középiskolai tanulmányait is már városban: Dombóváron, Bonyhádon majd a budapesti Munkácsy Mihály Gimnáziumban folytatta; végül az Izabella utcai kereskedelmi iskolában érettségizett 1921-ben. Ez év őszétől a budapesti bölcsészkar magyar-francia szakos hallgatója lett, majd 1922-től a párizsi Sorbonneon folytatta tanulmányait. A nagyvárosokban töltött évek ellenére származásának és szülőhelyének is kivételesen meghatározó szerepe lett pályáján. A pusztai élet, az ozorai világ, a „nehéz föld”, az idilli kék szőlőhegy visszatérő motívumai költészetének. A dunántúli táj és az ott élő nép sorsa, a magyarság történelmi múltja ihletik írói vallomásait. Első verse a Népszavában: El ne essél, testvér címen 1920-ban jelent meg. Budapesten magyar-francia szakos bölcsészként és a főleg a Párizsban töltött évek alatt az avantgard hatása alá került. Hunok Párizsban című írásában emlékezik meg arról, miként ismerkedett meg a kortárs francia szerzőkkel: Cocteau, Breton, Tzara, Eluard, Aragon, Crevel költészetével. Bár az expresszionizmus és a szürrealizmus is hatást gyakorolt lírájára, „személyisége, költői alkata ellenállt annak, hogy teljesen, fenntartások nélkül szürrealistává váljon”.1 Mikor 1926-ban hazatért: elsősorban műfordításokkal, kritikákkal, ismertetésekkel jelentkezett; valamint Kassák Lajos Dokumentum című lapjának főmunkatársaként dolgozott még az avantgard bűvkörében. A Dokumnetum mellett a Láthatár is közölt tőle verseket. Valószínű az ott megjelent Szomorú béres című verse nyerte el Füst Milán tetszését, aki több költeményt kért az ifjú költőtől. Ezt követően Füst Milán levélben ajánlotta Illyés költészetét a Nyugatot szerkesztő Gellért Oszkár figyelmébe. A Nyugat először 1

Vasy Géza, Illyés Gyula, Budapest, Elektra Kiadóház, 2002, 56.

10


1927 őszén Duhamel Oroszországban című kririkai írásait közölte, majd 1928 januárjában Szülőföldem című versciklusa jelent meg: Kaszálásra érett sarjúban hevertem hunyt pilláim előtt Dél opál-vidéke homlokomat meleg szél mosta, távoli kutyaugatásban szállt felém az álom milyen nehéz lettem! a rét hullámain csüggedten merültem gyerekkorom felé már majd sírni mertem – a rezedák anyám csókjának ízével csókolták homlokom. Illyés tehát már az 1920-as évek végén jelentkezett versekkel a Nyugatban (Szülőföldem, Szárnyak, A ház végén ülök, Anyánk), az 1930-as évektől pedig a folyóirat állandó munkatársa lett (Madarak szóltak fenn, Egy cselédlányra gondolok, A betyár, A jog, A Kapos-völgye, Oly időben éltem, A szétvert sereg, Jön az ősz, A próféta, Három öreg, Ifjúság, Téli éj, Testvérek, Avar, Akár a föld, Este, Óda, Egy rigóra). Illyés lírájának irodalomtörténeti jelentőségére Babits is felfigyelt; egyik írásában kettejük közös, Tolna megyei gyökereiről is vallott: „Illyés otthona az enyém is; a tájat, melyet leírt, az egész szcenériát én is gyermekkoromból ismerem, alakjait más-más példányokban emlékeimből látom visszanézni. Minden szava meghitt, nosztalgikus varázzsal cseng a fülembe: S amint e költő otthona az enyém, nem idegen tőlem költői hitvallása és iránya sem. Noha nekem más úton kellett járnom, más tájakon kellett áthaladnom: a magyar líra eljövendő útját és kilátásait én is arrafelé sejtettem, amerre ő már-már megtalálni látszik”.2 Babitscsal Illyés 1927-ben találkozott először, mikor József Attila elvitte őt a „mester” kérésére Reviczky utcai lakására. Babits – eltiltva a tanári pályától – kereste a fiatal tehetségeket, az irodalmi tanítványokat. Az istenek halnak az ember él Babits-kötet megjelenése után József Attila szembefordult a költővel (1930-ban méltatlan kritikát közölt a Toll című lapban), míg Illyés méltatta mesterét a Nyugatban: „Babits költészete, fellépésétől legutolsó kötetéig egyetlen, hatalmas ív, 2

Babits Mihály, Három öreg, Illyés Gyula verse, Nyugat, 1932/ 5.


11

melyet ifjúkori biztos büszkeség indított meg, vitt a tiszta ideák magasságába, s mely most megfinomulva, meztelen érzékenységgel hajlik vissza a földre, az emberek közé. Nem mintha ez a költészet eddig híjával lett volna az emberszeretetnek, a belső megértésnek, – gondoljunk csak a háború alatt írt versekre. De a humanitás ... itt már annyira közvetlen lesz, úgy feloldódik, hogy meleg elevenségén szinte érezni lehet rokonságát a világgal, tájakkal s élőlényekkel”.3 Illyés mindvégig vállalta a fiatal tanítvány, a barát szerepét. 1931 tavaszán Török Sophie fényképet is készített mesterről és tanítványról a Reviczky utcai lakás könyvtárszobájában. Illyés 1937-től segített a betegséggel közdő Babitsnak a Nyugat szerkesztési munkálataiban. 1941-ben mestere halála után Babits-emlékkönyvet állított össze, majd 1941 és 1944 között a Nyugat-utód folyóiratot, a Magyar Csillagot szerkesztette. Az 1938-ban induló székesfehérvári Vár című folyóirat méltán fordított figyelmet a négyszeres (1931, 1933, 1934, 1936) Baumgarten-díjas Illyés Gyulára. A Vár a dunántúli írók legjavát próbálta maga köré gyűjteni. Kereste azokat az értékeket, amelyeket a dunántóli vidék szült. Takáts Gyula, Weöres Sándor, Baróti Géza, Csakány Ambrus, Jankovich Ferenc és Pálffy István szerkesztésében megjelenő folyóirat 1938 májusában Illyés Gyulától öt verset közölt (Egy barackfára, Előhívó, Délben, A kálváriára, Te is meghalnál). A Várban közölt Illyés-költeményeket valószínű Jankovich Ferenc válogatta a Nyugat előző számaiból vagy Illyés Rend a romokban 1937-ben megjelent kötetéből. Az Egy barackfára, A kálváriára 1935-ben, az Előhívó, a Délben 1936-ban, a Te is meghalnál 1937-ben már a Nyugatban is megjelent; később Rend a romokban kötetébe is beválogatta a verseket a költő. Illyés korai költeményeinek sodró lendületű pátosza, majd a Nehéz föld (1928), a Sarjúrendek (1930) kötetek után az 193o-as évek közepétől a Szálló egek alatt (1935) és a Rend a romokban (1937) költeményeivel egy sajátos lírai realizmust teremt. Verseinek szigorú belső logikája valóságos térben és időben rendeződik. Az avantgard szabad versétől elfordulva tárgyias, életközeli költészetével hű marad ősei múltjához, a szegények világához, Dunántúl lankás tájaihoz. A Várban közölt versek műfaji változatosságot mutatnak. Az Egy barackfára és az Előhívó szép pannon tája, kerti idillje, hűs lugasa a szülőföld és a haza szeretetéről tanúskodik. A Délben című 3

Illyés Gyula, Az istenek halnak az ember él, Babits Mihály új versei, Nyugat, 1928/ 23.

12


költemény a jobb sorsra vágyó béresekről fest életképet. A kálváriára a hű táj és a keresztény értékekhez való ragaszkodás verse: ars poeticus létösszegző költemény. A Te is meghalnál a halállal is számotvető költő szerelmi vallomása (valószínű második feleségéhez, Kozmutza Flórához). Illyés versei nem szakadnak el a valóságtól: a tájelemek konkrét látványából (kis barackfa, domb-völgyes szőlőhegy, mesgye jegenyék sora, nyírfa, napraforgó, krumliföld) „hűvös, biztos tapasztalatától” mozdítja ki hű tájait a költői én vallomásáig. Illyés a klasszikus modernség második hullámának költőjeként az 1930-as években szakítva az avantgarddal egy valósághűbb, reálisabb, népi élményvilágból táplálkozó lírát teremt, amelyek fontos lépések ahhoz, hogy a nemzet költőjévé váljon.

ILLYÉS GYULA VERSEI Egy barackfára I. A kis barackfa vállig sem ér. De már barack van ága hegyén. Lábujjra állva nyújtja feléd. Mint szűz leányka behúnyt szemét. Állj csak elébe: szál derekát, hajtja és lépne, futna tovább. Piheg és illeg, melege van. Legyez, legyintget divatosan. Rázza ruhája lebke díszét. Pirulva várja, hogy megdicsérd.

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA Folyton azt nézi csak őt keresd. Bálterem néki még ez a kert. II. Estém ott töltöm naponta nála. Holnap is jöjjön, – súgja utánam. Fölzizeg lágyan, ha visszatérek. Rá még hatással van a költészet. Drága barackfám veled álmodtam, a zörgő szalmán a hűs lugosban. Mesgyénél, kútnál szét-széttekintve útnak indultál hold-ezüst ingben. Léptél, növelve halkan a csendet. Hoztad ölembe jószagú tested. Pirulva nézek feléd azóta. Nézz te is, kérlek, félre pirulva. Előhívó Mint fényképész ujjai közt a kép, hogy élesülsz idillek lágy hona, kicsiny hazám, hogy tisztulsz! ami még tavaly homály volt, hogy ködlik tova: a dombnak-völgynek nem csupán nevét,

13

14

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA azt is tudom már, kinek birtoka, a fésült szőllőhegyekről a bért és hány kalóriát kér a kapa, tudom, hogy hol lesz jókedv a cseléd fakó arcának elszállt mosolya, a kis bögrékkel elmaradt ebéd lakájok-hordta uri vacsora – csillog villog a mesgye jegenyék beláthatatlan friss szuronysora; tudom kinek kell már testvérbeszéd s ha költő vagy, az elme ostora. Délben Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy, a krumpli közt egy törpe délibáb, egy napraforgó... félszegen ezek várják tőlem, hogy versbe lépjenek és mint az emberek a pusztáról tán elkerüljenek – Mert meggyűlölve vén szülőhonát már futna innen mindenki tovább; a cséplőgép pelyvafelhőiből a részesek és ökreik mögül a béresek, – ki csak vágyódni tud, gémlábával a keshedt csodakut, a délibábban tocsogó akác – s én is, mint nyája után a juhász. A kálváriára Kószáltam, jártam a világot, ülök most hűvös fák alatt. Arcomon száraz béke és szívemen mint bonyolult számok aljában az összegezés: hűvös, biztos tapasztalat. Tiszta a sor, kész az eredmény. Homlokomat sem törölöm. A hajlongó, hű táj felett elnézem hosszan a keresztény nagy összeadási jelet: a Krisztusét a temetőn.

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS A VÁRBA ÉS RÉFI JÁNOS VERSEI Te is meghalnál Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod. Nem halok én még meg. Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog, csak ha én is véled. Tudod, hova viszlek, hogyha szíved párt lel mellettem az ágyban? mint a mesebeli egyszárnyu madár, mely nem szállhat, csak párban – Minél boldogabbá, annál jobban félek, hogy csonkává teszlek. Bár a hullásban is megelőzhetnélek, ha majd eleresztlek.

Réfi János

Három tanka Idő A tó fölé hajolok. Az égbolt kénsárga-rőt. Hajam szél fújja. Lobog. Látom elfutni velem az időt.

Versek A versek honnan jönnek? Leúsznak egy folyón, s valahol kikötnek. Az éjszaka vizébe mártom csobolyóm.

15

16

RÉFI JÁNOS VERSEI Csend Félénk voltam mindég, éltem, mint a lednek. Ha véget ér az ittlét, megtapasztalom a karthauzi csendet.

Út A névtelen semmiségből jöttem. Szertehulló nyomokba lép a lábam. Nem ismerem azt, ki járt előttem, nem ismerem, ki elindul utánam

Mandala A mandalában ott van életed: Porból alkotás – alkotásból por. Zilál a szél, a feledés befed. Csak egyszer élhetsz. Aztán semmikor

P. MAKLÁRI ÉVA VERSEI

P. Maklári Éva

Négysorosak Végső visszaszámlálás Ha szerencséd van, elüt egy villamos, vagy szíved egy másodperc alatt leáll. Gonosz lelkű sorssal intézetbe kerülsz, és ágytáladon vigyorog a halál.

Életrajz Jövőt álmodott, otthont és családot, most Amszterdamban riszál üvegfal mögött, gyermekkacagást és madárcsicsergést hall két szeretkezés és két pofon között.

Olivér Piciny kezeivel Akropolist épít, majd vulkánná változik, ki tüzet okád, félelmet mímelve oszlop mögé bújok, s mint forró láva borít be a boldogság.

Román Károly tanár úrnak Sziszifusz vagy. A tudás köveit görgeted, bár a visszaguruló tömbök felsértenek. De erőt ad a nyelv, melynek mestere vagy, s ha néha fárad a kar, még szárnyal az agy.

17

18

MARTYN FERENC GRAFIKÁJA

Martyn Ferenc: Piros sapkás férfifej, 1983

BÜKI ATTILA – AZ ELHIVATOTT

19

Büki Attila

Az elhivatott A szín változó. Szükséges: asztal, szék, karosszék, szekrény, papírlapok, újság... A háttérben elhelyezett vetítővásznon megjeleníthető diaképekről vagy filmről a martonvásári Brunszvik kastély, a park és tó, bécsi, budai, pesti utcarészletek, házak, szobabelsők, korabeli gyermekjátékok (fapuska, fakard, játékbaba, stb.)... Brunszvik Teréz az 1820-as évekre jellemző díszruhát visel. A közönség mellett elhaladva megy fel a színre. Idő: 1775 – 1852 Isten szép napokat ajándékoz nekem. Ilyenkor fel kellene repülnöm az emelkedettség legmagasabb fokára. Mégis minél többet gondolkodom magamról, annál inkább puhának, gyöngének és gyermetegnek tartom magam. Egymás után ismerem fel lelkemben az ellenséget, mely a bennem rejlő jót nem hagyja érvényre jutni. Ezt nem engedhetem. Következetesen kell élnem. Kétórás séta után reggelizem, olvasok, templomba megyek, majd tennivalóimat pontosan, gyorsan elvégzem. Remélem, anyám megengedi, hogy a vele töltött idő után olvassam Montaigne esszéit, a Szentírást, Fenelont és egyre gyakrabban Kant és Pestalozzi írásait. Betartom a meditációs órákat, a sétákat és a korai lefekvést. Fellép a színre, lassú léptekkel a szín közepén megáll. Isten szép napokat ajándékoz nekem. Vidáman ébredek és kedélyem átitatja lelkem költészettel és zenével. Ilyen kellene, hogy legyen életünk... Az emberek dőresége csúfítja el a földet, s engedi, hogy milliók korcsosodjanak el szegénységben, szerencsétlenségben. Míg a szegényeket romlottságuk, a jómódúakat a természettől és az ártatlanságtól való eltávolodásuk dönti szerencsétlenségbe. A mindent magával sodró áradatban nincs más gát, csak a nevelés. A világra születő csecsemő ebben a zavaros és feje tetejére állított paradicsomban mit sem tud arról a nyomorúságról és ostobaságról, amelybe az ember az évszázadok során lassanként lesüllyed. Az eredendő erő és boldogság pedig benne van, és olyan erőteljes, szép és boldog tudna lenni, amilyennek a Teremtő szánta. Ha minden anya, aki gyermeket hord szíve alatt, akarná ezt, és mindenki, akinek emberi szíve van, e nézetet elfogadná, létünk gyönyörűség volna. Leteszi napernyőjét, leveszi kalapját, fátylát. A nevem: Brunszvik Teréz. Pozsonyban születtem Korompai Brunszvik Antal gróf és Seeberg Anna bárónő első gyermekeként. Mária Terézia fogadott keresztlányává, akinek szüleim házasságát köszönhetem. Martonvásáron a környezetemben élők bölcs és méltóságteljes uralkodónőnek, fenségesnek és közvetlennek tartják. Különben a martonvásári birtok szépapámnak köszönhető, aki bérelte, majd meg-

20


vette a nyolcezer holdnyi zsombékos, vízzel borított pusztaságot. Elszántan küzdött, hogy e vízi világot termőfölddé nemesítse. Gyermekkoromban e mocsaras föld bűzét belehelve sokszor belázasodtam, különösen nagy nyári zivatarok után. Arcomon ilyenkor gyakran éreztem anyám simogatását, majd féltő szeretete, figyelme évek múltával egyre jobban áttevődött testvéreimre. Mindenekelőtt Ferencre, Jozefinre és Charlotte-ra. Amikor hároméves voltam, édesapám zongorához ültetett. Még Budára is elvitt nagyobbacska koromban, hogy játsszam a zenét kedvelő nemességnek. Ő ismertetett meg a nagy görög gondolkodókkal. Fogadott mellém nevelőnőt, házitanítót és angoltanárt. Németül beszélek. Franciára anyám tanított. Túl voltam életem felén, amikor magyarul kezdtem tanulni. Míg élek, bánom, hogy nem gyermekkoromban sajátítottam el hazám népének nyelvét, bár értem és olvasok is magyarul. Apám szerette, ha délutánonként felolvasok kedvenc könyveiből. Többek között az Odüsszeát franciául, bár a kedvence az angol nyelv volt, amit a későbbiekben általa szerettem meg. A francia nyelvet bizonyára azért kívánta elsajátíttatni velem, mert az volt a társalgási nyelv. Édesapám szerette szórakoztatni az embereket. Kiválóan tudott rögtönözni. Amikor előadásokat tartott, üres papírlapokat vett időnként kezébe, mintha belőlük olvasna. Akik azonban a közelében ültek leleplezhették turpisságát. Kitűnően értett a gazdálkodáshoz. Valójában szépapámmal ők alapozták meg családunk gazdaságát Martonvásáron. Tizenkét éves koromban Madame Billing bécsi nevelőintézetébe küldtek. A Stephansdom zenei vezetőjétől összhangzattant, kontrapunktot és a kötelező tantárgyakon kívül még olasz nyelvet is tanultam. Kamaszos lázadásom a szigorú abbé iránt, az életembe belépő magány, és a rám törő szomorúság kedvemet szegte. Nem kötötte le figyelmemet a tanulás. Gondolataim arra ösztönöztek, hogy saját érdeklődésem szerint alakítsam életemet. Nem vágytam azok közé, akiket simára csiszol a társasági élet. Úgy láttam magam előtt őket, mint akik uniformist hordanak, hasonlóságaikban alig különböznek egymástól. A bécsi magányban gyakran jutott eszembe édesanyám mondása, aki a nevelés terén szabad szellem volt. Azt állította, hogy a nevelésnek, oktatásnak nincs semmilyen hatása a jellemre, az értelemre. Amivé az embernek lennie kell, azzá lesz. Kifejlésének útját már eleve kimérte a sors. Amit az emberek ehhez hozzá adnak, az haszontalan és káros. Ez a szabados gondolata akkor kedvemre való volt. Később kárát fájdalmasan éreztem. Csupán költészettel, esztétikával és szépművészeti ismereteimmel nem lett volna teljes az életem. Másfél év után odahagytam Bécset. Miután hazatértem az intézetből, regényeket olvastam, verseket, útleírásokat, s mindazokat a műveket, melyeket nagyanyám könyvtárában kedvemre valónak találtam. Egy hűvös, borús napon késztetést éreztem a versírásra. Ösztönösen róttam a betűket, szavakat, mintha valaki súgná őket. Szenvedélyesen tört fel belőlem az önkifejezés vágya. Írtam, rajzoltam, festettem. Gyakran hajoltam zongoránk billentyűi fölé. Órákon át játszottam és énekeltem. Gondolataim fel-felröppentek vágyaim szárnyán. Álmodozásaimból csupán anyám és testvéreim vezettek vissza a földi mindennapok óráiba. Öcsém barátaival eszményi köztársaságot alapított Platón szellemében. Engem is tagjává avattak. Fiatalok voltunk, elevenek, szépek, bohók, ártatlanok.


21

A vetítővásznon megjelenik a martonvásári kastély és park. Apám az ezerhétszázkilencvenedik évi diétán mint a helytartótanács iskolai osztályának vezetője tervezetet nyújtott be a magyar anyanyelvű, nemzeti szellemű nőnevelésről, állami lányiskolák szervezéséről. Indítványát az országgyűlés elfogadta, de a megvalósítása iránti lelkesedés csak bennem élt tovább. Sőt él ma is, ahogy apám szellemisége. Ha családi körben szóba hozta a nőnevelésről vallott nézeteit, anyám úgy nézett, mintha savanyú uborkába harapott volna. Amikor pedig tudomására jutott, hogy apám bőkezűen segít boldog-boldogtalant, rettenetes dühbe jött. „Miért kell magának az ablakon kidobálnia a pénzét? El akarja pocsékolni a vagyonát?!” Nem láttam arcán, hogy anyám epéssége felidegesítette volna. Gyakran ült mellém, s hallgatta zongorajátékomat. Biztatásaiból érezhettem szeretetét. Egyre bátrabban rajzoltam, forgattam kezemben az ecsetet. Fehéregyházi házunkban, ahova gyógyulni kísértük el apámat, sejtettem, közös szellemi mezőnk útjai véget érnek. Halála mégis váratlanul ért. Miután elveszítettem, senki nem törődött képességeimmel. Anyám minden idejét lekötötte a gazdálkodás. Sok erő gyűlt fel pedig lelkemben, de a nagy tétlenségben csak elzsibbadt. Sem megértés, sem példa, sem vezetés... Mindenütt csak ellenállásba botlottam. Anyám úgy vélte, eleget tesz a nevelés követelményeinek, ha a téli hónapokban, amikor Budán tartózkodunk, órákat adat lányainak. Testvéreimmel habzsoltuk mindazt, amit tanítottak nekünk, kiváltképp a zongorázást, rajzot és éneket. Anyánk a gyeplőt mind szorosabbra fogta, és ez a szokása megmaradt mindvégig. Ferenc öcsém, bár nem volt a Brunszvik név egyedüli viselője, mégis egyedül arathatta az idő és a takarékosság gyümölcseit. Anyám, ha télen fáztunk testvéreimmel, foltozott ruhánk fölé öcsém nyűtt dolmányait kényszerítette ránk. Bezzeg szemrebbenés nélkül fizette ki Ferenc öcsém kártyaadósságait. Ingerültségét tetézte Jozefin húgom lázadozása éppúgy, mint állítólagos túlérzékenységem, alkotói ábrándozásom. „Fellegjáró, fellegjáró!” – vágta a fejemhez. Máskor meg: „nagyravágyó, nagyravágyó!” Anyám egyetlen valódi értéknek a tulajdont tartotta, s ennek az elvnek értelmében kívánta intézni gyermekei sorsát. Nem gondolt arra, hogy felfokozott, szenvedélyes anyagiasságával lányai életét rontja meg. Kastélyunk parkjában kis kertet kerítettem, hogy szerény zsebpénzemből e helyre apám emlékének obeliszket emeltessek. A vörös márványra rávésettem: A legjobb atyának – lánya, Terézia. Az emlékmű olyan volt számomra, mintha piramis lett volna, s a kis kert egyben menedék az ellenem ágálók ellen. Szeretett apámra gondolva itt fogadtam meg, hogy az igazság papnője leszek és nem megyek soha férjhez. Magányos óráimban kételyek gyötörtek. A vagyon és az örömök hajszolása boldoggá teheti-e az embert? Létezhetünk-e a társadalom javára, ha nem élünk tiszta lelkiismerettel? Nem válik-e lehetetlenné az élet az erkölcsi törvények megtartása nélkül? Miért nem különböztetjük meg az igazat a hamistól, a jót a rossztól, az erényt a bűntől? Elhatároztam, hogy zárdába megyek, belépek az Angolkisasszonyok tanító rendjébe. A kisasszonyok elutasítottak. Anyám meg kivirult örömében, hogy

22


nem kell a zárdának hozományt fizetnie. Tudom, hogy költséges a martonvásári gazdaság fejlesztése, a zsombékos földeken a legelők létrehozása, a vadvizek elvezetése, a parkban a tó kialakítása és a híd építtetése, mely átvezet a szigetre. Mindezek ellenére jól tudja anyám, hogy a gazdálkodásból haszna is van. Pénzét nem én emésztem, se húgaim, hanem öcsénk, akinek vesztes kártyacsatáit rendre kellett fizetnie. Noha titokban tartja, abban reménykedik, hogy húgommal férjhez megyünk. Rokoni és baráti társaságokat hív, szórakoztatásukkal engem bíz meg. Egyik alkalomra az Odüsszeából készítettem élőképet. Húgom hókarú Nauszikává varázsoltam, én meg Penelopéként saját dalaimat énekeltem. Lett volna kérő is, de anyánkak egyikőjük sem tetszett. Befogatta a lovakat és elindult velünk Bécsbe. Gondolta a császárvárosban majd lesz olyan kérőnk, akit ő jónak tart férjnek. Az Arany Griff fogadóban szálltunk meg. Vásárolt egy-egy selyemruhát a bécsi társas életre. Szegényes ruhatárom nem bosszantott, hisz eszem ágában sem volt, hogy férjhez menjek. Anyám a bécsi újságokból értesült Ludwig van Beethovenről. Nem tudta, hogy húgommal már évek óta játsszuk Martonvásáron műveit, s persze azt sem, hogy ismerem Joseph Haydn véleményét zenéjéről. Így dicsérte: „Képzelőereje a gondolatok kimeríthetetlen forrása. Sohasem fog – és jól teszi – zsarnoki szabálynak feláldozni egy szép gondolatot.” Olvasmányaimból jól ismerem azt a megállapítást, hogy a lánglelkű tehetség felette áll a szokásoknak és szabályoknak, hiszen önmaga teremt érvényességeket. Miután anyám tudomást szerzett Beethoven hollétéről, karonfogva vezetett el hozzá, ugyanis azt remélte, hogyha ő tanítja zongorázni húgomat és engem, növeli esélyünket a jó parti megszerzéséhez Úgy álltam a zeneszerző előtt, mint egy iskolás lányka, hónom alatt hegedű– és zongorakíséretes Beethoven szonátáimmal. Zongorájához ültetett. Miközben játszottam, énekeltem a hegedű- és gordonkaszólamot. Játékom elnyerte tetszését és megígérte, hogy naponta eljön a fogadóba és ad órákat. Általában délre jött, s nemegyszer négy – öt órán át is ott ült mellettem, hogy ujjaimat, amelyeket addigi tanulmányaim alapján nyújtva és laposan tartottam, lefogja és betanítsa. Csodáltam órák közbeni előadásait, s különösen zongorajátékát. Nem férfiassága vonzott, hanem a tudása és az a lágysága, mely hallatlan erővé emelkedett, s képes volt felforrósítani lelkemet. Beszélgetéseink alkalmával csupán egyszer nem értettem vele egyet. Ő tisztelője volt Bonaparte Napóleon tábornoknak, én pedig ellenszenvvel voltam iránta. Később már belátta, hogy tévedett és ő sem szívelte csökönyös hódításaiért. Húgomnak is adott zongoraórákat, és szívesen kísért el bennünket társasági összejövetelekre. A vetítővásznon bécsi utcaképek láthatók... Három hét elteltével anyám visszaindult velünk Martonvásárra. Hirtelen elhatározásában talán az a félelme is közrejátszott, hogy beleszerelmesedünk Beethovenbe. Őt pedig rangon alulinak vélte. Eszébe sem juthatott, hogy húgommal való házasságával a zeneszerzőt megszabadíthatná anyagi gondjaitól... Búcsúajándék-


23

ként Goethe A kedves közelléte című versére négykezes zongoravariációkat komponált. A kottára ajánlásként írta: „A két grófkisasszony, Teréz és Jozefin emlékkönyvébe. Semmit nem óhajtok inkább, mint azt, hogyha játsszák és éneklik ezt a kis zenei áldozati ajándékot, emlékezzenek az önöket igazán tisztelő Ludwig van Beethovenre.” Megszólal Beethoven: Goethe A kedves közelléte című versére komponált négykezes zongoravariációja, majd a budai vár jelenik meg a vásznon. A sötétlő mennybolt látványa, Jozefin húgomat juttatja eszembe. Anyám ezerhétszázkilencvenkilenc júniusában hozzáerőltette kérőjéhez, Deym József grófhoz, aki húszéves húgomnál harminc évvel volt idősebb. Nemcsak a kettejük között lévő korkülönbség volt taszító húgomnak, hanem elsősorban az, hogy nem szerette. Férje hiába volt bőkezű hozzá, unatkozva élt és elszigetelten Bécsben. Deym, ahogy húgom nevezte leveleiben, nem kedvelte a zenét, az olvasást. Féltékenysége miatt elzárta Jozefint a külvilágtól. Kesergő soraira hosszú vigasztaló levelekkel válaszoltam, noha tudtam, nincs kiút lélekölő mindennapjaira. A szülői tekintély sok ezer életet hamvasztott el az ilyen erőltetett házasságokkal. A pénz és dicsőség, mely párosult a zsarnoksággal, egyre több ártatlant sodort a lassú halálba. A budai várban lelket emelő meglepetés volt Haydn Teremtés című oratóriumának bemutatója. Amikor felcsendült a kórus ajkán „Minden hang az Urat dicsérje” hálaének, könnyeim arcomon végigperegtek. Ritkán adódnak ilyen szépséges napok az ember életében. Részlet Haydn Teremtés című oratóriumából Anyám öcsémnek hatáskört ad a birtok ügyeiben. Együtt gazdálkodnak, de Ferenc csak anyám utasításai szerint járhat el. Nem tart ez sokáig. Ferenc egyre erőszakosabb, majd a gazdaság teljes körű irányítója. Könyörtelen gazda, még vasárnap is dolgoztat. Egyre ingerültebb. Gonosz megjegyzéseivel gyakorta elszomorít. Zsebpénzemet szűken méri. Ebbe a zaklatott martonvásári családi fészekbe érkeznek meg iszonyú sorsú húgom gyermekei. Jozefin tavasztól őszig rám bízza őket. Valójában én felelek testi, szellemi fejlődésükért, beleértve a szobatisztaságra való szoktatást. Persze tűnődhetek a gyerekekkel való foglalatoskodás közben, hogy hol kezdődik az idomítás, vagy hol ér véget a nevelés? Mennyire szabad formálni a ránk bízottakat, hogy meg ne nyomorítsuk őket? Vajon hogyan válhatnak Isten parancsait követő, a társadalomba beilleszkedő, nemes és harmonikus emberekké? Tűnődöm, tűnődöm és Pestalozzira gondolok. Húgom házasságának negyedik esztendejében zilált anyagi ügyek között magára marad. Istenem, micsoda iszonyat lehet a lelkében, mely legyőzte undorát, s hozzászoktatta magát ahhoz a férfihoz, aki mindenben az ellentéte volt. Mily terhet viselhetett, miközben rajtam kívül senki sem sejtette, mennyire szerencsétlen, mert mosolygott és derűsnek látszott. Férje halálát követően várható volt, hogy összeroppan. Igyekeztem mellette len-

24


ni. Aggasztó lázrohamok, idegrohamok közben hol kacagott, hol meg zokogott. Az irgalmatlanok szörnyű fokozatossággal zúdítják az emberi lélekre borzalmaikat. Szünet Huszonkilencedik évembe lépve anyám szerette volna, ha Szily Antal grófhoz kötném sorsomat. Antal gyermekkoromban játszótársam volt. Időnként váltottunk egymással levelet, sőt, udvarolgatott. Testvére, Mária akarta, hogy összeházasodjunk. Egyik levelében írja: „... Milyen boldog Toni! Láthat téged, hallja drága hangodat, s hogy mennyire érzi boldogságát, az bizonyára nem kerülte el a Te éles szemed. Panaszkodott, hogy könyörtelenül gúnyolod. Ha nem volnál lány, párbajoznod kellett volna vele, de nem kételkedik, hogy abban is Te győzöl. Így lohasztod le imádód bátorságát? Csakhogy én is leány vagyok, s ily módon képviselhetem ügyét. Tégy hát mindent jóvá, vagy velem gyűlik meg a bajod!” Írtam Antalnak, amit elsősorban anyám miatt tettem, hogy megnyugodjon. Hamarosan eljutott a híre hozzám huszártiszti életmódjának. Mint általában a halál félelmében élő katonák a csatamezőn, gyakorta dorbézolt s vadul részegeskedett. Levelemre nem válaszolt. Apja jóvoltából tudom, hogy sikerült elmenekülnie az austerlitzi csatában, amelyben Napóleon megsemmisítő diadalt aratott az egyesült osztrák és orosz haderő fölött. Anyám is tudomást szerzett Antal viselkedéséről s máris új házassági tervet eszelt ki. Elindultam Jozefinnel Erdélybe, hogy meglátogassuk Lotte hugunkat, aki Teleky Imre gróf feleségeként gyermeket várt. Levelében jó előre tájékoztatott, hogy anyósa előtt óvatosan viselkedjünk, kerüljük a legcsekélyebb kifogást bármi ellen, mi a házban szokásos, mert hirtelen haragra lobban. A hosszúfalui kastélyba érve tapasztalhattuk, hogy magának való, zsarnok férje mellett, az alig húszéves Lotténak tűrnie kell anyósa szeszélyeit, tüskés megjegyzéseit. Férje rendkívül eszes ember, művelt és metszően gúnyos. Naphosszat dolgozószobájába zárkózva tudós munkálatokkal foglalatoskodik. Küszöbét senki sem lépheti át, még takarítani sem szabad szobájában. Ránk, akik szabad nevelésben részesültünk, sógorunk egész életmódja idegenül hatott. Érzésem szerint húgom helyzetét az is súlyosbította, hogy özvegy Telekiné azt szerette volna, ha gazdag egyetlen fia vagyonos erdélyi mágnáscsaládból hoz feleséget... Lotti valóságos angyalként viselkedett. Türelmes volt és jóságos. Kimondhatatlan fájdalmakat élt át, míg szép, barna, erős leánykát hozott világra, akit Mária Blanka névre kereszteltünk. Lotti még gyermekágyban feküdt, mikor elindultunk vissza Martonvásárra, mert már nem tűrhettük férje mogorvaságát. Lovak patadobogása, ostorcsattogás hallatszik, majd elhalkul. Lehetséges, hogy minden a nőn múlik? Állhat a legmagasabb lépcsőfokon az emberiség körében? Valójában minden tőle és általa indul el, mivel az ő ölében nyugszik és fejlődik a születő, az újszülött. A férfi, az apa a világé, a hazáé és ezer más istené és úré. Az asszony szövi gyermeke sorsának fonalát, általa a sajátját,


25

mindezek által pedig az emberiség és a világ sorsát. Ha jó anyának lenni, ha magasztos a jövő nemzedék, még szebb egyszerre anyának és tanítónak lenni. Vajon felérnek-e majd az anyák értelemmel e legmagasabb méltósághoz? Hogyan áldozhatnak nemes hölgyek időt pletykára, alantas időtöltésre, üres hívságokra, mely a tartalmatlan életet élő ember kínzója? Érkezésünkkor kastélyunkból kiszűrődő zongoraszó hallatán egyszerre mondtunk Jozefinnel: Itt van Beethoven. Valóban ő volt. Másnap felvettük abba a kis köztársaságba, amelynek csupa kiválasztott férfi és nő volt a tagja. A parkban hársfákat ültettünk. Minden fa a társaság egy-egy tagjának a nevét viselte. Egyik augusztusi reggelen ismeretlen hangok szálltak fel a zongorából. Sejtettem, hogy új mű születik. Mikor a zongora elcsendesült, bementem Beethovenhez és láttam az arcán, hogy fáradt. Nem pihent eleget éjszaka? „Sokáig ültem este öccsével a csillagok alatt. Tokajban termett bora kissé megszédített. Kóstolta már? Érezte kitűnő izét, zamatát?” Nem emlékszik, hogy este vacsora után koccintottunk? „Hogyne emlékeznék kedves Teréz. Bizonyára hallotta Bécsben, vannak, akik feledékenynek, bolondnak tartanak. Sőt különcnek is.” Kacagva indultunk sétálni a parkba. Apám obeliszkjéhez érve elérzékenyült. „Nem tudtam úgy szeretni apámat, ahogy Teréz még elhunytában is szereti édesapját. Jó érzés tudnom, hogy ön és Ferenc gróf kedvelnek. Szinte hitetlen, hogy ezen a világtól eldugott magyar vidéken a kortárs zeneszerzők műveit játsszák, ismerik. Teréz mindig meglep, amikor új dalaimat szép alt hangján énekli. Hite és tudása csodálatra méltó.” A lélek és a szellem útjait én sem nélkülözhetem. Ahogy önnek, nekem sem mindegy, hogyan élnek és milyenek lesznek az emberek... Elhatároztam, hogy életem a nevelésnek szentelem. Elsősorban a kisgyermekekért és a jövő anyáiért... Épphogy elutazott Beethoven Bécsbe, anyám újabb házassági tervekkel állt elő. Járjak Budára, menjek Bécsbe, keressem fel rokonainkat, fordítsak több gondot öltözködésemre, megjelenésemre. Ne bújjam a történelmi és filozófiai műveket, mert csak komorrá tesznek, s elszigetelődöm a világtól. Épphogy azt nem mondja haszontalan létezésem. Valósággal sugallja, aki könnyed, szórakoztató, vidám és piperkőc, azé az élet. Kerülve vele a vitát, elmentem Budára, s igyekeztem jókedvre deríteni a társaságomban lévőket. Láttam, meglepődnek. Én a régebbi hallgatag vadóc, vidám, élénk és szórakoztató hölgyként forgok közöttük. Zongorázom, szavalok, énekelek, ropom a táncot. Kedvelnek, keresik társaságomat. És udvarolnak. Néhányan belém szeretnek, mások meg el akarják hitetni, hogy szerelmesek belém. Vajon e széptevők gondolnak-e arra, hogy a természetünktől idegen magatartás hozhat-e értékes eredményt? Miért a csillogó külsőségek, flörtök, vigadások? Miért a simulékonyságok, a játszmák? És miért a kényszerű elszakadások azoktól, akiknek fontos volna a szeretetük? Meddig zizeg még, érdekek szénáján lelkünk? Szétszaggatom hajadon keblemet, szétzúzom hajadon fejemet. Fussanak a lovak, húzzák az üres kocsit! Szakadjon hó a világra! Megszólal Beethoven op.57. Apassionata-szonátája, a szín elsötétül, majd sárga fényt kap, s a zene abbamarad.

26


Nem teljesíthetem anyám minden kívánságát. Sosem viseltem jó szívvel a piperkőcök világát. Apám eredeti, önzetlen és művelt emberként él bennem. Hát nem szárnyalhatnék én is úgy, mint ő? Ki állíthatja, hogy nem lehetek hajadonként egész ember? Ne halld meg, anyám szavaimat. Nem kell nekem férj, soha! Igaza van Rousseaunak: „Az ember szabadnak született....” Azt azonban nem fogadom el még tőle sem, hogy a szegénynek nincs szüksége nevelésre. Jól látom, hova vezet a szegény kisdedek sorsa. Istenem, lehetek-e merész? Lehetek-e lassú vizek helyett tengeráramlás? Az igazán szabad ember csak azt akarja, amire képes, és azt teszi, ami neki tetszik. Lehetséges, hogy aki túlságosan jól él, annak megromlik az erkölcse? Budán és Bécsben találkozom olyan fiatalokkal, akiket elkényeztetnek, kerülik a munkát és erkölcstelen dolgokat tesznek. Rousseau szerint minden munkátlan állampolgár gazember, akár gazdag, akár szegény, akár hatalmas, akár gyenge. Bécsben a nevelésről Josefin gyermekei mellett szerzek tapasztalatokat. Húgomat is érdekli a gyermekek világa. Hívom Pestalozzihoz. És megyünk Svájcba, húgom velünk hozza két fiát is. A legfeszültebb várakozással szívünkben érkezünk Yverdonba. A Vörös Házban, ahol megszállunk, várunk rá. Amit hallottam vagy olvastam felőle, olyannak tüntette fel előttem, mint aki felette áll minden hétköznapi mértéknek. Testben magasnak, széles vállúnak, erősnek képzeltem el. Ám vékony kis ember közeledett lehorgasztott fejjel. Még jobban meglepődtem rút arcán. Beszélgetünk s máris érzem, hogy szeretetre méltó ember. Elfogadom nézetét, mi szerint az általános embernevelés módszerei függetlenek az osztály- és hivatásbeli különbségektől. Az alapismereteket az énekre és a szépérzékre építi, aminek megnyilvánulásai a beszéd, a forma és a számok. Pestalozzi az anya – gyermek kapcsolatnak döntő fontosságot tulajdonít, s a gyermek nevelését, a kisgyermek oktatását az anyákra bízná. Megkapó gondolat, de miként képzelheti, amikor a nők sokasága tudatlan. Sőt, alárendelt helyzetben élnek. Szép Pestalozzi gondolata, hogy önmagunkat tegyük mind tökéletesebbé, s elsősorban a legrászorultabbakat emeljük fel. Megszívlelendő az is, hogy az ismeretek átadásánál lényegesebb, a befogadására irányuló készség felébresztése, az érzelmek megnemesítése. Vajon hazámban ki vállalná velem e cél megvalósítását? Pestalozzinak döbbenetes felismerése, hogy a pedagógia nemcsak a szegények előtt nyitja meg a művelődés és az erkölcsi jobbulás útját, hanem az egész nemzet felemelésére is alkalmas. Lehetséges volna elérni, hogy néhány évtized múlva neveletlenül ne nőjenek fel gyermekek? Vajon lesznek olyan társaim kisdedóvók létrehozásában, akik a közért akarnak tenni? A legképzettebbek, a leggazdagabbak szüntelenül érintkezésbe kerülnek a közönségessel, a szegénnyel, amely minden társadalmi rétegben megtalálható. Miért közönyösek mégis irántuk? Miért nem törekednek a romlottság, durvaság, hamisság megszüntetésére? Nem látják vagy nem tudják, hogy ennek egyetlen eszköze a korai nevelés? Ne mondja nekem senki, hogy pénz kérdése! Felejtsék el a pénztőkét! A valódi tőke a szülőkben és a gyermekekben, valamint a célszerűségben és az ügy jóságában rejlik.


27

Szünet Josefin túlságosan érzékenynek tart. Ha igaz észrevétele, képes leszek-e leküzdeni, s erőt venni hibáimon? Edzenem kell akaraterőmet. Meg kell tanulnom lemondani a kevésbé szükséges dolgokról. Igaz volna, aki nem bírja legyőzni önmaga hibáit, az alacsonyrendű? Szünet Ostobaság tőlem, hogy aszerint érzek anyám iránt, amilyennek az adott pillanatban tűnik, s egyáltalán nem gondolok arra: ő képtelen a magasabb rendű felismerésére és elviselésére. Helytelen volt, hogy Pestalozzi írásaiból akartam felolvasni neki? Meg akarom vele értetni kisdedóvó létrehozásával kapcsolatos gondolataim. Ő hallani sem akar terveimről. Rajongás, túlzás szerinte. Nem érti azt a belső hangot, sugallatot, ami a szerencsétlenek nevelése iránt szólal meg bennem. Istenem, segíts, hogy értse, amiért a kisdedeket gyermekeimként szeretném magamhoz ölelni! Ne hagyd, hogy öcsém anyámmal egy követ fújjon! Kitől kérhetnék támaszt, ha ők ellenem vannak? Szünet Vétkezem mindaz ellen, amit ezen a héten gyakorolni akartam. Elhanyagoltam az életvitelemmel kapcsolatos napirendemet. Járkálok, mint aki nem találja a helyét. Mintha útjában lennék anyámnak. Rögeszméje, hogy férjet találjon. Még a korompai nagynénémet is segítségül hívja. És újra és újra a társasági élet... Menjünk Karlsbadba, hol fajombéliek pihennek, szórakoznak. Hiába mondom, nem érzékeli, hogy számomra hívságos és üres mindez. Bár elrejtőzhetnék teljesen az emberek elől, magas hegyen egyedül a szabad természettel és Istennel! Nem, nem tehetem. Nekem nincs szavam, nincs vagyonom. Alkalmazkodnom családom elvárásaihoz pedig egyre nehezebb. Képtelen vagyok kivetni magamból, ami belső békémet zavarja. Josefin szerint szertelen vagyok, rendszertelen és közönséges. Mintha hiányozna belőlem az előkelőség, az esztétika, vagyis az arisztokratikus viselkedés. Nem válaszolok levelére. Amikor hónapokon át mellette voltam, rám bízta háztartását, gyermekei gondozását, nevelését, sőt tanítását is, mert a házitanítót elküldte. Ő meg elment gyógyulni, kikapcsolódni. Akkor nem tekintett neveletlen kamaszlánynak, sem valamiféle fejlett állatfajtának. Tudhatja, hogy gyermekeit mennyire szeretem. Igyekeztem Rousseau, Herbart és főként Pestalozzi eszméi nyomán nevelni őket. Sőt dicsért azon játékokért, amiket öntevékenységük jobbításáért tettem. Örült, hogy alkalmaztam Herbart hármas fokozatát: az akaratot, cselekvést, jellemképzést. Bölcsnek nevezte azt a gondolatot, hogy sok tiltással nem szabad a gyermekek egyéniségét elnyomni. Szünet

28


Tartom magamat Kant intelméhez. Állok, ha körülöttem minden romokban is hever. Hogy ábrándozom? Miért ne? Például, ha rajtam múlna, megváltoztatnám a társadalmat. Húgom fejéhez vághatnám gyengeségét, apátiáját, melyek egyre gyakrabban vesznek erőt rajta. Megtehetném, de nem teszem. Kinyit egy újságot, olvas. Éhínség pusztít a rossz termés miatt. Tömegesen halnak éhen. A Felvidéken és Erdélyben a parasztok fakérget őrölnek, s azt eszik. Pénzem nincs, hogy jótékonykodjak. Talán nagynéném segítségemre lehet a nőegylet létrehozásában. Árva, veszélyeztetett fiúknak és lányoknak szorgalomiskolát létesítek. A népiskolai tananyagon kívül tanítani kellene varrást, szalmafonást és –kötést. Felkérem a nőegylet elnökének nagynénémet. Ha vállalja, talán fizeti bérét a tanítóknak. Leteszi az újságot, levélborítékot vesz a kezébe. Lássam, mit ír Teleki Blanka. „... apa elégedetlen velünk, mint mindig, ha reggeltől estig valami mással is foglalkozunk, mint hogy csak a sarokban ülünk finoman és halkan, s a halottakról beszélve, az élőkről – elfeledkezünk. Nagyon elszomorítja, hogy pontosan az, ami nekünk az életet jelenti: másokért élni, másoknak használni, számára semmit nem jelent. Szerinte másokért élni ostobaság és időpazarlás. Így örökös harcban állunk. Sajnos, ők az erősebbek, mert anyánk is osztozik véleményében, s ő sincs megelégedve velünk.” Leejti az asztalra a levelet. Miféle apa az ilyen ember? Még hogy üljenek napokon át a sarokban, s ne csináljanak semmit! Meghiszem, arra vár, hogy neki tetsző kérőjük érkezzen. Férjhez adni őket mielőbb, csak ez motoszkálhat a nagy rejtőzködő fejében. Nem hittem volna, hogy a húgom egy követ fújjon vele. Hogy lehet ilyen szolgalelkű? Mintha nem is Brunszvik lenne! Elmegyek értük. Nem hagyom őket abban a porfészekben. Megszólal Beethoven: Fisz-dúr szonátájának részlete. Blanka eljött velem Budára. Nem férjez menni, hanem festeni akar. Az én dolgaim is érdeklik. Együtt járunk a jótékony nőegyletek üléseire. Láthatja, hogy a jövő nemzedékeire áldozom erőm, időm és szeretetem. Együtt olvassuk Samuel Widerspin A szegények kisgyermekei nevelésének fontosságáról írt könyvét. Kitűnőek gondolatai. Írja, hogy minden gyermekben ott található a jövőbeni üdvözítő, amivé családja és a társdalom számára válhat, ha legalább kétéves kortól megadjuk neki a személyiségét fejlesztő eszközöket, így az érzést, szellemet, jellembeli és testi fejlesztést és képzést, erőszakosság nélkül, megállás vagy visszalépés nélkül. Ostoba emberré válik az, akinek értelmét és érzelmeit nem ébresztették fel. Az ilyen mindent tönkretesz: önmagát, az övéit, háztartását...


29

Nem engedek a gáncsoskodóknak, ha kell, életem árán is létrehozom kisdedóvóimat. Nem lehet akadálya a pénz. Amit összegyűjtöttünk a nőegylettel, kiegészítik a szülők napi egy-egy krajcárral. Már vannak jelentkezők. Az első gyermekkertet anyám lakásában Budán nyitom meg. A vetítővásznon gyermekjátékok, tábla, babák... képe látható. Június elseje van. Megnyílt a kisdedóvó hivatalnok- és iparosgyerekek, valamint fiákeresek, fuvarosok, mosónők gyermekeinek. Néhányuk nagyon szegény. Ha az ország érett volna és városokban, falvakban létrejönnének a kisdedóvók, iskolák, ötven év múlva mi lehetnénk a föld legműveltebb népe. Vajon gondolnak erre azok, akiknek kötelessége volna a nevelés ügyével foglalkozni? Nevelés teszi az embert, s az ember a hazát! Manapság csak a szamarak érvényesülnek és a gazembereknek sikerül minden. A nevelés fontosságának belátása nélkül növekednek fel törvényhozóink. Fejlődés! Megszokás! Nevelés! Mindezek csírák, de lehet fejleszteni őket. Az észt is? A szellemet is? A lángészt is? De mi a szellem, a tehetség, a lángész önmagában, derék jellem nélkül? Lehet a hazafiságot tanítani? Igen. Lehet a polgári erkölcsöt tanítani? Igen, sőt kell is! Többet tehet az ember szeretetből, okosságból, mint amit az összes törvény előír neki. Magyarjaim, lássatok munkához! Erő van, pénz van, de hiányzik még a helyes út belátása. Hozzátok fordulok, nemes anyák. Szóljatok, mutassatok rá, hogy mi forog kockán! Elsősorban nem börtön kell, kórház, hanem lehetőség, hogy senki se pusztuljon el a tudatlanság és alávalóság mocsarában. Eladom, amim van: ezüstöt, ékszert, kocsit, lovat, bútort. Kelengyepénzemet odaadom ipar- és cselédiskolák céljaira. Nem érdem ez, belső ösztönzés, aminek nem tudok és nem is akarok ellenállni. Védnök asszonynak hívnak Lugasba, Aradon egyesületi elnöknő vagyok, csak Buda és Pest nem akar rólam tudni, bár ezt a két várost juttattam ahhoz a dicsőséghez, hogy a monarchiában az első kisdedóvókat állíthatta fel. Az asztalról levelet vesz fel, kinyitja a borítékot... A hangszóróból férfi hangon... ... a kisdedóvóban december huszonnegyedikén a karácsonyfát, egy fenyőt, amelyet a grófnő messziről szállíttatott ide, edénybe ültették, majd az asztalokat és a terítőket rendezték el. Délután gyermekbarátoktól érkezett sok ajándék: alma, dió, füge, kalács, mézeskalács, torta. A képek, könyvek, kötőkosarak a megajándékozott nevével érkeztek. A fát feldíszítették, az ajándékokkal teleaggatták, majd gyertyákkal ékesítették... Elindul kezében tartott levelet olvasva. A szín lassan elsötétül, hátterében fények gyúlnak. A mikrofonból gyermekek karácsonyi éneke hallatszik. „Christkindlein, / Christkindlein/ Komm herein,/ Mit dem weissen Kleid / Bring uns grosse Freud!” - Ó gyönyörű szép, titokzatos éj c. dal zenéje hallható majd leteszi a levelet az asztalra.

30


Az ármánykodók tettét siker koronázta. A nádorral elhitették, hogy óvodáimban forradalmárokat nevelek. Amíg Pozsonyban tevékenykedtem, feloszlatták az egyesületet, és a három budai intézetet átadták a nőegyletnek.... Élő halott legyek? Ezt akarják? Még hogy karbonárikat nevelek? Micsoda őrült gondolat! Még gróf Széchenyi István is a magaslatokban jár. Felsőbb körök férfiúinak képzését szorgalmazza, s tőlük várja majd a nemzet felemelését. Nem érti gondolataimat. Neki minden más fontosabb. Hova tette világossága páncélját? Szerencsére Kossuth azt tartja jónak, amit képviselek. Miért ne lehetne nagy minden ember a maga hatáskörében? Miért ne lehetne tiszteletre méltó a kötelességérzet vezette paraszt, kocsis, konyhalány és mindenki, aki a hivatását teljesíti? Kinek érdeke, hogy gátolja munkámat? Kit bánt, ha fontos nekem az igazság, a boldogság felmutatása azokban az osztályokban, amelyek díszei a hazának, és amelyekre a léha és felfuvalkodott arisztokrácia lenézéssel tekint? Pesten és Budán nem működhetek többé semmiféle egyesület nevében, de tüzem kioldhatatlan lelkemben. Ha keresztre feszítenek is, világgá kiáltom: kisdedóvókat! Kisdedóvókat az ártatlanoknak! Szünet Tegnap aláírtam egy újabb nyilatkozatot, melyben elfogadtam, hogy nincs követelésem az atyai vagyonból. Többé nem fordíthatok anyagi javakat nemes célokra. Szerényen élek, s ez jól van így. Hetvenedik évemben járok, s érzem, hogy még arra vagyok hivatva a földön, hogy szolgáljak. Járva Európa városait, látogatva nevelési intézményeit, meggyőződésemmé vált, hogy olyan nőnevelő intézetek alapíttassanak, amelyek elsősorban belső értékekkel felvértezett emberré, művelt, tudatos anyákká nevelnek. A nevelés, különösen a nőnevelés elhanyagolása a fő oka annak, hogy az utódok szellemileg, testileg gyengék. Az ember szép testi formáját az anya méhében alakítja ki, éppen úgy az erkölcse, értelme is csak az anyai szív melegében, életének és szellemének körében nőhet fel. Régebben azt tartották Németországban, hogy elég, ha fejlesztik azokat a csírákat, melyek a gyermekben szunnyadnak, de felismerték e módszer hibáit, melynek az volt az eredménye, hogy a gonosz hajlamokat a jókkal együtt hívták életre. Valójában elmaradt az áttérítés. Ezt pedig az Úr végezheti el általunk, ha nem zárkózunk el előle... Kinyit egy borítékot, levelet olvas, közben a hangszóróból báró Wesselényi Miklós hangja ,, Tisztelt Grófnő! Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy nevelőnőket képző intézet alapításának a gondolatával foglalkozik. Ezt az ideát fiatalabb éveimben már én is lelkesedéssel fogadtam meg, s hű szeretettel gondoztam és gondozom a mai napig, de a társadalmi és a politikai élet viharos hullámzása nem tette lehetővé számomra, hogy


31

időmet és erőmet e kedves tárgynak szentelhessem. Most, hogy a vihar elültével létem csöndesebb kikötőhöz közelít, erőm, tevékenységem maradékát és befolyásom arra kívánom felhasználni, hogy e szent célért tegyek is valamit. Hajlandó vagyok Magyarország nemes lelkű hölgyeit felszólítani, és a haza fenntartása, jóléte érdekében nemes érzelmeikre apellálva részletezni az ilyen irányú intézetek nagy hasznát, szükségszerűségét... Tisztelt Grófnő, tudom, hogy Önnek már van részletesen kidolgozott terve. Nagyon boldoggá tenne, hogyha kegyeskedne közölni velem, és aztán Önnel együtt, egyesült erővel megkezdhetnénk a nagy és nemes munkát. Jóságos válaszát várva maradok a legmélyebb tisztelettel: báró Wesselényi Miklós” Papírlapot vesz elő és ír, közben a hangszóróból Brunszvik Teréz hangján: Nemes Barátom, Wesselényi! Köszönjük Istennek, hogy megtartotta az Ön szívbéli jóságát, lelki erejét... Jómagam a terv készítésén kívül keveset tettem és tehettem. Minden súlyos kőként nehezedik e tervre. A nemes Bezerédj István úgy látja, kezdjük el öt – hat leánynyal, ezt azonban nem tehetem, mivel a kiváló tanítók jó fizetést óhajtanak, amit csak nagyobb leánylétszám mellett lehetne megoldani. Az Ön tervezett felhívása azonban nagy érdeklődést kelt, s remélem, a megyék és városok is indíttatva érzik majd magukat intézetek felállítására. Pesten a Ludoviceum épülete egyelőre megfelelne, mivel elég nagy ahhoz, hogy négy intézetet befogadjon: egy nagyon jól szervezett óvodát, majd ennek folytatásaként egy nevelőnőképzőt, a harmadik a felsőbb körök lányainak, a negyedik pedig ama fiatal leányoknak alakulna, akik a második iskola elvégzésére nem lesznek alkalmasak. Őket inkább erkölcsileg vezetnénk és kézügyességüket fejlesztenénk, s így lehetnének szolgálóleányokká, házvezetőnőkké. Egy nagy nemzetnek ez méltó terv lenne. A mi Teleki Blankánk nemes szívét úgyszintén a haza leányainak nevelésére akarja szentelni, de ő főleg a gazdag nemesekre gondol elsősorban, akik a jövőben sok jót tehetnének. Noha engem is megtört a kor és a betegség, szívesen feláldozom maradék erőmet. Isten Önnel. Óvja és kísérje minden törekvésében. Brunszvik Teréz Leteszi a tollat, feláll... Egész Pest rosszul épült. Minden utca északról délre és keletről nyugatra tekint. A lakások ablakai vagy a tűző Napnak, vagy az északi szélnek vannak kitéve, ami az ideges, beteg, lábadozó emberekre nézve halálos. Engem is kínoz a köszvény. Fejfájás gyötör. Ki se mozdulok a lakából. Az újságok napok óta a forradalmi napokról cikkeznek. Félelmetes események Franciaországban. Az itáliai történések

32


Ausztria közvetítésével befolyást gyakorolnak Berlinre, Poroszországra, Németországra. Egyenlőségről harsognak. Gondolják, lehetséges? Szerintem egyenlőség a természet alaptörvénye szerint a halál, csupán a különbözőségek életképesek. Most eljött a napvilága Pesten is annak, amit már ötven éve hordok a szívemben: van törvény. Áldja Isten azokat, akik felélesztették bátorságunkat az összetartozásra. Március tizenötödike óta mintha láthatatlan angyalok vigyáznák az emberek lépteit. Mindenki testvérien ölelkezik. Közeledik Gyümölcsoltó Boldogaszszony ünnepe. Szinte hallom az Afrikából érkező madarak szárnysuhogását. Kezébe vesz egy feketébe öltöztetett hajas babát, s mintha neki is mondaná... Nem voltak szerencsések családunkban a házasságok. Elválasztottak bennünket egymástól. Mióta meghalt anyám és fivérem, még kevesebb a szívesség, egyetértés. Ferenc özvegye Bécshez húz. Martonvásáron a kastélyban német világot és szalonéletet honosít meg. Úgy tűnik, elpusztul lassan mindaz, amit atyám szerzett. Ki tudja, mi vár Európára? Mindenütt süllyedés, romlás. Már magam is rom vagyok minden akarásommal, cselekvésemmel. Kinek mondhatnám el szomorú hazámról, amit látok? Mindenütt beteges félelem szorítja az emberek szívét. Széchenyi Istvánt bezárták a döblingi őrültek házába, Teleki Blankát tíz évre a kufsteini börtönbe. Emberek ezrei megsemmisülten. Vajon mit érnek még meg, és mit cselekednek? Az állam kiadásai felülmúlják bevételeit. Hazám-e még Magyarország? Mintha éjszakai viharban állnék, villám ütötte fák között, hol a Sátáné és a békétleneké volna minden út. Összekulcsolja kezét imádkozik. Közben megszólal halkan Haydn Teremtés című oratóriuma, majd a zene felerősödik. Jézus, add, hogy továbbra is tisztán szóljak! Add, hogy úgy cselekedjem, mintha az lenne az utolsó tettem! Add meg a mindennapi imát, hogy veled beszélhessek! Istenem, Te ismersz engem, s látod, hogy tisztán áldozom magamat a Te szolgálatodra. Égi atyám, tarts meg kegyelmedben, vigasztalj engem és jóságosan öntsd lelkembe az irántad való bizalom kegyelmét, hogy átadhassam életemet szent akaratodnak. Felveszi kalapját, fátylát, napernyőjét.

Lassú függöny

CS. VARGA ISTVÁN – „ÁLDJA MEG AZ ISTEN...”

33

Cs. Varga István

„Áldja meg az Isten…” Jókai Anna barátságból többször is remek előadást tartott, maradandó élményt szerzett diákjaimnak az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán… Metaforikusan, a stilla maris – tenger cseppje módszerével utalok arra, hogy Jókai Anna az Ima Magyarországért című költeményében Kölcsey Hymnusát is megidéző, megrázó erejű költeményében elősorolja mindazt a csapást, szenvedést, amit a magyarságnak el kellett viselnie az elmúlt évszázadban. Az „Öregisten, Nagyisten” megszólítással indított „leltár”-t refrénszerű ismétlődés, intés zárja. Csendesen és szelíden sugallja: a nemzetellenességnek ma sincs vége. Gondoljunk hitünk, magyarságunk, kultúránk, anyanyelvünk állapotára, keresztény és magyar műveltségünk szörnyű romlására az állítólag „veszedelmesen „keresztény” Magyarországon. Az imavers záróakkordja, fohásza hallgattassék meg az Égben és váljon valóra a földön: „törvényed vezessen / hogy e kis nép oda ne vesszen / át ne lyukadjon helyünkön a térkép / serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét / kend meg könynyektől elhomálylott szemét / küldd le a magasból újra e véres-veres földre / tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.” Éhes élet című, legújabb regényében tovább munkálkodik a kortárs magyar öntudat és énkép árnyalásán. Modern nyelvi-formai szépségre törekszik, funkcionálisan és vaskosan megjeleníti korunk trágár beszédét is. Fontosnak tartja az emberi helytállás, szerelem és szeretet, a hűség, szépség és jóság bölcseleti koncepcióját: a keresztény világkép értékszemléletén nyugvó, szeretetelvű univerzum továbbépítését. A posztmodern kísérletekre is kitekintő prózanyelvet teremt új művében. Korunk egyik jellegzetes családjának a története ez – igen modern feldolgozásban. Itt már a korábban elvált, újra házasodott nagyszülőkkel, szülőkkel, korábbi partnerektől származó, egymáshoz nem vérség szerint kötődő gyerekekkel és a hozzájuk csapódó személyekkel találkozunk. Szépírói művészetének, olvasottságának és népszerűségének egyik titka: a szöveg befogadhatósága, „újraírása”, amely mindig a befogadó, az elemző beállítódásaitól, értékszemléletétől függ. Személyiségünk, azonosságtudatunk határozza meg válaszainkat. Ezért is fontos a „szöveg szándékának” tiszteletben tartása. A kérdés-felelet elv alapján kialakítható dialógusviszonyt „a mű mint eredeti válasz – jelenlegi kérdés – új megoldás” összefüggésben érdemes vizsgálni. A szoros olvasat és az újraolvasás az átgondolt szövegértelmezésben hathatósan segítheti a lényeges mozzanatok feltárását. Professzionális olvasatra csupán annyira van szükség, amennyire előfeltétel az olvasás. A kritika egy része mindig is elismerte Jókai Anna eredményeit. Igaz, voltak, akik ideológiai szempontok miatt szerették volna kitudni a kortárs irodalmi életből. Az olvasók, az értő kritikusok pedig fokozott figyelemmel, szeretettel viszonyultak művei iránt. Mára már az egypárturalmi ideológia kritikusai elfogytak, akik pedig még vannak: bölcsen hallgatnak.

34


Az Éhes élet címadása Molnár Ferenc Az éhes város c. művét asszociálja. A maró gúnnyal, izgalmakkal fűszerezett regény keletkezési dátuma: 1912. Az olvasó nem tudja eldönteni melyik korról szól: ennyire semmi sem változott nálunk száz év alatt? Jókai Anna kezdetektől fogva műfaji szempontból is mindig új és újabb művet alkot. Van titka: az állandósult változás lényegét egy francia közmondással érzékeltetem: „Plus ça change plus c’est la méme chose”. Magyarra így fordítható: „mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad”. Szépírói művészetében folytonos változás-fejlődés, gazdagodás figyelhető meg, vagyis igazi spatial turn, térbeli forduló megy végbe. Kettős tükröt tart korunk embere elé. Regényével kapcsolatban időszerű T. S. Eliot kérdéssora: „Hol az élet, mely életünkben elveszett, hol a bölcsesség, az erkölcs, mely tudásunkban elveszett, hol a tudás, mely ismeretünkben elveszett?” Mezey Katalin, a Széphalom Könyvműhely felelős szerkesztője és kiadója, a regény fülszövegének a szerzője, a regényértelmezés lehetőségei közül a legteljesebb és a lehető legmagasabb nézőpontot emelte ki: családregényként kell olvasni és értelmezni és értékelni. Jókai Anna változatos életművében ez a regény valóban műfaji szempontból is különálló, családregényként is olvasható és hitelesen értelmezhető. A németeknél a családregény (Familienroman) olyan műfaj, amely a családi élet problémával foglalkozik, vagy egyéb témákat a család életében jelenít meg. A német családregénynek nem kritériuma a család több nemzedékének ábrázolása. Jókai Anna új regénye modern tudat-regény technikával készült nemzedéki családregénynek (Generationsroman) felel meg, mondandóban és hangnemben is újat hoz. Újraértelmezi a cselekményt. Az elbeszélő művészet erejét már nem az eseménysorban látja, hanem a hangnemben. Tehetség és felelősség – a közösségi kontextus határozza meg a személyiség szemléleti-önértelmezésbeli lehetőségeit, ebbe a meghatározottságban az író kifejezetten etikai jelentést érvényesít – még az alkotói szerepfelfogások logikájában is. Mezey Katalin joggal állapítja meg: Jókai Anna legújabb opusa a XXI. század első magyar, posztmodern nézőpontból is értelmezhető, modern családregénye. A posztmodernizmus „sajátos történeti kontextusában” is el lehet helyezni. Kereshetjük benne a hipotextusok (gyökérszövegek, az eredeti evangéliumi, Hamvas stb. vendégszövegek), a hipertextusok (a megváltoztatott szövegek) közötti kapcsolatokat. „Élet s halál együtt mérendő” (Ady) kérdései vannak elrejtve ebben a modern, szépirodalmi látleletben. Napjainkban játszódik a regény. Korunk rohamos változásainak tényeivel, az új élethelyzetekkel, az új „értékrenddel” szembesülünk. Fontos felismerés: napjainkban már szinte semmi sem azt jelenti, amit korábban, a XX. században jelentett. Oka van annak, hogy egyre többen vallják Neale Donald Walsch felismerését: ,,A szavak az Igazság legkevésbé megbízható közvetítői.” Ráébredünk, milyen óriási távolság van belső és külső világunk között. Különválik – tipográfiai, laptükrös szerkesztés szerint is – az, ami történik és az, amiről beszélnek. Az Éhes életben igazi trouvaille: az írói szemléletmód látványosan elkülönül: ami a regényben történik, és amiről a szereplők beszélnek.


35

A bőséges humor, különösen pedig az irónia változatai közül ismeri az affirmatív, vagyis a megerősítő iróniát is. A Ne féljetek! modern metódusát fejleszti tovább. Izgalmas párhuzamos belső monológok belső rendszerét alkotja meg. Ezt persze, lehet távolról rokonítani Joyce akár belső monológjaival is, de nem érdemes, mert lényegileg mások, mint a stream of consciousness. A felfogás szóban több rejlik, mint első pillantásra gondolnánk. (Tudat – tudatosság logikája: a „tudatos”, „conscious – con+scius: együtt/fel-fogás érvényesül.) A megértés aktusának tudatossága többet tár fel, mint amennyit testi szemeinkkel észreveszünk. A lélektani szempontból is karakteres, önkibeszélő, önleleplező monológok feltárják a szereplők gondolatait, érzéseit, a tudatosultakat és a kevésbé tudatosultakat is. Vegyük szemügyre ezt a tudati-lélektani folyamatot. Zsizse nagymama monológjai indítják a regényt… A minimal art, vagy a piktogram módján, már a regény elején a legösztövérebb narrációhoz hatalmas belső monológok kapcsolódnak. Aztán sorjáznak a szereplők, a sok szeretettel és iróniával megformált Zsizse és főképpen Atyi, az ásítozó Réka-béka, Ptricia-Pati, a hajléktalanná lett Dr. Bertinszky Tivadart jelölő Tivi, Kovács Béla… A mozaikszerűen kirajzolódó életsorsokban az érzések kavalkádja kavarog. A szerző még a tragikumban is a karaktereket árnyalja, a humor bőséges forrását is feltárja. Jókai Anna oeuvre-jében ez az új regény egy újabb magaslati pont. Az író nem metanyelvet, nem különlegességet alkalmaz, hanem a meglévőt, a szépirodalomiba emelhető köznyelvit élteti. Skatulyázó-kanonizáló korunkban vigasz, hogy az irodalom nem kánonokban él, hanem művekben, időben-térben újulni tudó alkotásokban, és a mindenkori befogadók emlékezetében: tudatában és a szívében is. Az új regény elgondolkodtatja az olvasót. (Ha megtudjuk, hogy ebben az éhes életben, az életünkben valakinek problémája van, és azt gondoljuk, hogy ez minket nem érint, akkor gondolkodjunk el és tartsunk lelkiismeret-vizsgálatot!) Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala: részesei valamennyien a magunk, sokféle szempontból éhes életével! Jókai Anna rendkívül tisztán, erősen és gazdagon éli meg és láttatja korunk emberének és világának, hitnek és hitetlenségnek, élet és sors összefüggéseinek változásait – nemcsak a szélesség és mélység, hanem a magasság dimenzióit is. Szembesít bennünket életünk megkerülhetetlen kérdéseivel. Felfelé nincs betekintés a „túli világba”: „De a fentiek tisztán látnak minket (…) mohón bóklászó, zsákmányra éhes emberkéket. Látják, ami volt, ami van, és azt is, ami lesz. Egyetlen reményünk, hogy amit mi még nem, ők tudják: miért?” Hitünk, emberségünk és magyarságunk – az magyarság, amelynek lényege a humánum – kötelez bennünket arra, hogy munkálkodjunk, küzdjünk „erőnk szerint a legnemesbekért”. Tóth Árpád gondolatát módosítva idézem Jókai Anna alkotópályájára vonatkoztatva: „Csak szebb ívben szökken”, mikor nyolcvan „évvé nő a múlt”. Adjon az Isten az intézménnyé vált Jubilánsnak még sok-sok boldog évet (ad multos felicissimosque annos), hogy átadhassa mindazt az értéket, melynek birtokában van. Arany János szavaival üzenem: „Áldja meg az Isten ezen a világon, / Még a másikon is, szívemből kívánom.”

36


Martyn Ferenc: Hommage Bartók, 1978

KERÉK IMRE VERSEI

Kerék Imre

Leonóra illatterhes májuséjjel holdfény szitál a falombra lefeküdt már de nem alszik felül ágyán Leonóra puha csönd ül a szobában éjfélt üt a falióra s várja hogy majd jön az álom nyitott szemmel Leonóra szempillái sűrű sása rezdül mintha fuvalomra s vére forró lüktetését szinte hallja Leonóra teste végig lázban reszket sajog melle rubin-tornya boldog boldog hétszer boldog kiért virraszt Leonóra ó tavaszi bomló vágyak májusi éj teliholdja jázminillat részegítő Leonóra Leonóra

37

38

KERÉK IMRE VERSEI

Öledben folytatódik fák látványosbódéi közt suhanva átugorva szélfogó dombokat falaim közé végre megérkezel bevágódsz a kozmikus léghuzatban dörgő dobokkal víg zenebonával asztalomnál megállsz virágot teszel vázámba részegítő piros borral megitatsz szerelemmel kanyargós énekkel szalagozod a szombateste sápadt lampionját küllőző virradatban átölelsz vasfényű hétköznapokon velem vagy gondok darázsfészkét fejemből kifüstölöd megalkuvások hálóiból kiemelsz rügyező gallyaim csupálhatják igazam elárverezhetik hiába rendhagyó életem öledben folytatódik rontás nem érhet gyökerek indák alvilága hiába kéri szívemet hiába kárognak talpig feketében varjak siratóasszonyok vállam fölé emelkedő Nap hozzád igazodom ne hagyj el Május bokrok alá tüzet rakó sarkcsillagom ragyogó koronám

Választok magamnak Ágak pengenek: cimbalomverők. Sej, választok magamnak igaz szeretőt, vadvízkék-szeműt, császárkörte-alakút. Fonok lenhajába búzavirág-koszorút, százszorszéppel ékesítem, tyúktaréj-csillagokkal telistele hintem.

KERÉK IMRE VERSEI Hócsípején fűszoknya, suhogása vágyaimat bizsergeti, bogozza. Dülledező varangyszemek, fullánk-mérgű viperák ne bűvölnék, rontanák: szöktetem, röptetem, kéksátoros vadonba kökénybokor-felhők közé vadmadár-lakodalomba!

Martyn Ferenc: Tanmese, 1975–1976

39

40

KONCZ VERONIKA – A DOLOG NYITJA

Koncz Veronika

A dolog nyitja Anyukámnak

Megvolt még a szódagyár. És a kis üzlet a Ferenc József utcában. Ma is magam előtt látom a berendezést. A polcok, a pult. Jobb kéz felől a cigaretták, mögöttem liszt, cukor, vaj, kenyér. Tízéves voltam, de apiék többször rám bízták a kis boltot. Az emberek tiszteltek bennünket. Hogy szerettek is? Nem vizsgáltuk. De nem is volt fontos, hiszen az üzlet nem a magasztos érzelmek hazája. Rend volt és törvény. Miénk volt a Ferenc József és az Erzsébet királyné utca összes kuncsaftja. A laktanyában a kantin körül már Tantos bácsi gyűjtögette a vevőket. Lefelé a Szekszárdi utcában a Werling boltoshoz jártak az emberek. A polgári iskolánál Erszingerék, annál is lejjebb Vas bácsi üzlete állt. Nem volt versengés, legalábbis köztünk boltosok közt nem. Hogy a két mozi tulajdonosa oly ádázul ölte egymást, amilyet Tolna csak a hitviták idejében látott, minket nem érintett. Messziről figyeltük, hogyan teszi tönkre egyik a másikat. És a győztes csakugyan úgy viselte magát, mint egykor Sztárai Mihály, akinek nagy munkába került míg az egy igaz hitre vezette a népeket. Bár a mozgófilm ügye más volt, mégiscsak a lelkek körül forgott az is. Api legyintett rájuk és nevetve mondta: Ez a jávorpál (csak így hívta a mozit) majd kiforrja magát. Bár az élet igazolta, hogy a városnak jávorpálból csakugyan sok volt kettő, mint ahogy a korábbi századok meg arról tanúskodtak, hogy vallásból mégiscsak kevés volt az egy. Csak mi boltosok álltunk szilárdan. Mert tudtuk, hogy belőlünk jobb, ha több van, s ezért egymást megbecsültük, még ha citerázni nem is jártunk össze. De a küszöbön álló háború kezdte a mi törvényeinket is összekuszálni. Api még élt. Őt már nem vitték a frontra. Egy világháborút így is megjárt. De úgy mesélt róla, mintha csak a régi kisasszonyokkal korcsolyázott volna a Holt-Dunán. Téli estéken szedte elő fejéből a cifrábbnál cifrább történeteit muszkákról, az erdélyi havasokról, no és arról, hogyan fogott kezet a császárral. De akkor már tekergőzött körülöttünk a második nagy vész. Sihederek, családapák indultak a frontra. Az asszonyok egyedül maradtak. Ahogyan apadt a pénzük, úgy fogyott testükről a hús és szívükről a remény. Sokan elmaradoztak a boltból, az életünkből. Nekünk sem ment jól, de mégiscsak éltünk valahogy. Apánk nem volt búsulós fajta. Tartotta bennünk a lelket. Már benne jártunk a háború éveiben jócskán, amikor egyszer letett az üzlet pultjára egy nagy füzetet. Üres volt. Mind a négyen ott álltunk. Négy lány, négy testvér. Apánk a legnagyobbra bízta az irkát és azt mondta: Janka, erre a jószágra ezután neked lesz gondod. Adósságoskönyv. Ez lesz a neve. S eztán mindenki, aki a körzetünkhöz tartozik, de nem tud fizetni, az is ki legyen szolgálva. Ezek a lapok fogják megjegyezni, ki, mennyivel tartozik. Vihet vajat, lisztet, cukrot, kenyeret. Ha valaki heteket csúszik az adósságával, hát heteket csúszik, s ha valaki csak akkor ad pénzt, ha vége lesz ennek a háborúnak, akkor úgy lesz a jó. A többi boltost mi ezzel


41

meg nem rövidítjük, de magunkon és másokon segítünk. A füzetre jól vigyázzatok. Az a dolog nyitja. Hogy milyen dologé azt én, de talán a nővéreim sem értették igazán. Néztünk apánkra, aztán egymásra. Annyit tudtunk, apit a szívjóság és az üzleti érdek hol erre, hol arra húzta, most azonban e kettő összekapaszkodott benne, és egy irányba vitte, s vele együtt minket is. Visszatértek az elmaradt kuncsaftok. Özvegyek, árvák, egyedül maradt anyák. Szaporodtak a nagy füzetben az oldalak. Volt, aki hónapos csúszásban élt mindig, de azt pontosan tartotta. Volt aki hébehóba adott néhány pengőt. S bizony akadtak szép számmal, akik a hálájukon kívül egyébbel sosem tudtak fizetni. Nem nyerészkedtünk, nem gyarapodtunk. De életben maradtunk és éltettünk másokat. Örültünk, ha mosollyal az arcukon jöttek és még nagyobb mosollyal távoztak a vevők. Néha rásandítottak a nagy füzetre, mint valami olyanra, amely menedék és veszedelem is egyszerre. De nagy úr a haladék és még nagyobb a haladékon nyert élet. Fejfájást a füzet csak később okozott. S azt is inkább nekünk. Átvészeltük a háborút. De utána tudtuk meg, hogy sokféle háború van, csak nem mindegyiket hívják annak. Alighogy kilábaltunk a nemzetközi fogadásból, miszerint a szépszobában egyik évben német katonák, másik évben szovjet katonák aludtak, alighogy megérkeztek az unokatestvérek csont soványan a Dontól, alig lélegeztünk fel, api meghalt. S akkor még nem sejtettük, hamarosan vele hal az egész addigi életünk. Mert nem kellett sokat várni és a boltra lakat került, a szódaüzemre állami pecsét. Reánk pedig bélyeg. Jószívű és erős anyánkból nincstelen özvegy, belünk pedig hozomány nélküli árva lett. De asztalunk még volt. S az asztalfiók is éppen ugyanúgy, s abban a nagy füzet. Szinte szégyelltük fellapozni, öszszeszámolni. De legjobban szégyelltük a gondolatot: az adósságot behajtani. Még bíztunk abban, amiben apánk egykor, miszerint, ha nagyot is fordít magán a történelem, csak nem fordít magán akkorát az emberi természet. Visszacsúsztattuk a fiókba a füzetképű reményt. S vártunk. Volt, aki bekopogott. Maga is szerényen, szinte szégyellve. Pengőt adtunk neki, forintot hozott. Ennyit és ennyit. Jó-e így. Mi könnyeztünk. S mondtuk, jó, bizony jó. De ami pénz kinn maradt, még mindig sok volt. Anyám a legkisebbet, engem küldött megadott címekre. Fonott copfjaim lobogtak a vállamon. Csak annyit tudtam, nagy feladatot kaptam. Később értettem meg, szégyellte volna ezt a körmenetet. Házból be, házból ki. Úgy gondolta, egy gyereken talán jobban megesik a szív. S jól gondolta. Tiszta voltam, ártatlan. Nagyokat köszöntem. Mosolyogva emlegettem föl a füzetet és tartalmát. Volt, aki összecsapta a kezét, és egy kis színházat játszva röstelkedett, hogy elfelejtette a kölcsönbe kapott pengők dolgát. De nyomban megadta és tiszteltette édesanyámat. Volt, aki bezárta az kaput előttem, mert már híre ment jövetelemnek. S volt, aki beengedett, leültetett, megsimogatott és könnyek között még egyszer mindent megköszönt, de pénzt adni továbbra sem tudott. Múltak az évek. A füzetet Janka még néha elő-elővette. Számon tartotta ki az, aki már meg tudná, ki az, aki még nem tudná és ki az, aki valószínűleg sohasem tudná megadni adósságát. Anyánk egyszer szelíden rászólt: Hagyd már Janka. Az angyal szerepét adta rád apád azon a délutánon. S te olyan is voltál. Úgy is bántál az emberekkel és ők is veled. Szerettek. S aki szívből hálás, az sosem feled el. Sem téged, sem minket, sem a boltot. Sem azt a fél kiló ke-

42


nyeret. Ez itt meg – mutatott a füzetre – nem illik már az angyalfejbe. A füzet története itt lezárult. A keserű és indulóktól hangos ötvenes évek jöttek. Majd a hatvanas, aztán szépen sorjában a hetvenes esztendők. Úgy szálltak az évtizedek, mintha versenyen kergették volna egymást. Két nővérem és már én is asszonysorba léptünk. Anyánk beteg volt, csöndes volt és fáradt. Janka ápolta. Összenőttek, mint ahogy két fa összenő, ha egymást támogatják. Szerényen és csendesen éltek. Tudtuk, az egyik fa már elhullatta lombját. Egy este mindannyian ott voltunk nála, amikor látogató érkezett, Kosaras néni. Ismertük régről. Kint lakott a határban az öreg sintérház mellett. Férje meghalt. Gyerekei elköltöztek. Szegényasszony volt mindig. Hallotta anyánkról, hogy nehezen van. Látogatóba jött. Búcsúzni. Eladtam a házam, szólalt meg, miután betessékeltük, leültettük. Elköltözöm a fiamhoz, – folytatta – így lesz az jó mindenkinek. És most búcsúzni jöttem. Meg még valamiért. Eladtam a házam, Mariska néni. Ismételte halkan. Gondoltuk egy kis panaszra s megértésre kucorgott be hozzánk, ezért ismételgeti ezt a mondatot. De szeme egyre fényesebb lett, és egy borítékot vett elő. Ezt Jankának és magának hoztam Mariska néni. Abban a régi, nagy füzetben nekem még adósságom van. Folytatta szelíden. De tudják, sorra jöttek a gyerekek, aztán mire felnőttek, meghalt az uram. Mindig bántott, hogy nem tudtam visszafizetni a tartozást. De anyámmal mindig imádkoztunk magukért. Nagy jót tettek velünk a háború idején. Most elkelt a ház. Van pénzem. Amivel tartozom, végre visszaadhatom. Körülálltuk, mint egy jelenést. Sírtunk, és öleltük egymást. És csak később, hazafelé menet jutott eszembe api és még valami, amit ő úgy hívott, a dolog nyitja.

BOZÓK FERENC VERSEI

Bozók Ferenc

Levelibéka Üdezöld, mini asztali lámpa a teste. S ahogyan belezöldül a zöld levelekbe, amiként belemoccan a zsenge tavaszba, divatos, puha ékszer a bőre smaragdja. Kicsi karma topáz, s a tokája se ronda. Biológia ékszere mászik a lombra.

Patak Hűs patakra csókolom neved. Így a vízbe fulladó egész szótagokra ázva fuldokol, vízbe halt betűkre foszladoz, s még a nedvesült fonéma is millió parány darabra hull.

Lúdvérc Alig észleled, ám lerakódik azért. Suhogása korom, csipogása szurok. Beszitál hamuval, laza karma hurok. Puha szárnya grafit, kicsi foltokat ejt, ha ölel valakit.

Tűrhető öröklét Dunánk, te gyűrt, folyékony ólom! Budára, Pestre nem mosolygó, juhászgyulás, Attila-durcás hideg, de tűrhető öröklét.

43

44

BOZÓK FERENC ÉS PÉCSVÁRADI ALÍZ ÉS ADAMEK RÉKA VERSEI

Bűntudat alkonyatban ketrecüres szobafogság virradatban angyali elhagyatottság

T

rambuli

n Pécsváradi Aliz

TAVASZINDIKÁTOR Mosolyogjatok kis Tavaszindikátorok! Újra ég a Nap, s az égi kékség feloldotta a fent elterülő, rideg, szürke masszát. A vízi „szálloda” kaput nyitott, víztetőn taposnak a hattyúk. Fény- és vízfürdőben úszkálnak, majd alábuknak, s a víztükröt guillotine-nak feltüntetve fejvesztettnek látszanak. Újra ég a Nap. Mosolyogjatok kis Tavaszindikátorok!

Adamek Réka

A közöny lajtorjája Tizenharmadik fok

Üresen maradtam Zokogtam, sírtam. Késsel hasít keresztül: nincsen több könnyem.

ADAMEK RÉKA VERSEI

Tizenkettedik fok

Temetőben Miért nem falták föl sok kis éhes gyermekek szétbomló húsod? Tizenegyedik fok

Pillantásnyi csoda Rekedten károg a messziben aranyló fölvillanó fény. Tizedik fok

Léha lehangoltság Mocorog az est. Minden nappal előbbre lárvaként mászik. Kilencedik fok

Kilátástalanul Hegyet, ha mászok, sűrű porfelhő fullaszt. Sosem érek föl. Nyolcadik fok

La solución dolorosa Vörösen oszló vértócsában vonaglón csitul a lélek. Hetedik fok

Ó, poétika! Tinta. Betűk. Szók. Sárguló papírlapok. Mit tesztek velem?!

45

46

ADAMEK RÉKA VERSEI Hatodik fok

Erkölcstelen Egy szál barátom, ki előtt vagyok nyílt könyv nem is szívelem. Ötödik fok

Középre kényszerítve Korom mint kristály, kés mint kötés egyaránt… bárcsak lehetnék! Negyedik fok

Olvasván verseim Sírd, nevesd, lásd! Hagyj magamba hanyatlani! Én most nem vagyok. Harmadik fok

Az érzékek végszava Kéjes, lágy, finom érintés, vad harapás meg nem indít már. Második fok

Je suis si heureuse pour toi Örvendek néked, szívből, de úgy igazán! Hisz’ apáddal hálsz. Első fok

Mit érdekel! És meghalhatsz már. Így, sápadtan, sorvadón drága nagyanyám.

2011. XI.20.

ADAMEK RÉKA VERSEI ÉS SAITOS LAJOS GEREZDEK

47

Saitos Lajos

GEREZDEK Aforizmák, naplójegyzetek „A humor a költő vidám halála.” (Atanasz Dalcsev) Horváth Imre emlékének Ha az igazhitűeknek a hitét pénzre lehetne váltani, még több szegény ember lenne e vidéken. O Ha csupán jó történne velünk, mi örömünk lenne az életben; valamely „mű” olvastán, láttán, hallatán nem éreznénk a felszabadító katarzist. O A szabadság: fogalom. Ám némelyik „írástudónak” fogalma sincs arról: mi az, hogy „fogalom”. O Nem minden szó embernek való. Van, amit nem bír a gyomor, sem a nyomdafesték. O Nem minden fenékig tejföl, ha alulról kezded a nyalakodást. O Ó, szent együgyűség – ó, szent kétértelműség! O Egy kis álmatlanság, „hajnali részegség”, kellő és jó lelkiismeret, és máris működik az ihlet. O

48

SAITOS LAJOS GEREZDEK

A félreértések elmúlnak, a sértődések – „tüske a köröm alatt” – megmaradnak. O „A villám, mely egyet lesújt, világít másnak.” – olvasom Eötvös József filozofikus aforizmáját. S kicsit hátrébb: „Éppen az nem hallja a dörgést, kire a mennykő lecsap.” – Ez meg már „tiszta” fizika. Fénytan. O Mindennek van keletkezése, s minden keletkezésnek története; minden leírt, kimondott vagy eltitkolt „dolognak” van keletkezéstörténete. O Az ember belső „mezsgyéit” sem ismeri eléggé, nem hogy véghetetlen határait. O Az ember – a mégoly gondolkodó is –, aki nincsen tisztában saját korlátaival, gyakran üti be a fejét. O Helyben vagyunk! – mondja a pajzstetű, amikor megtelepszik a fán. O Kutyából még lehet szalonna, de a szalonnából már soha nem lesz kutya. O Az élővilágban a legkisebb zaj is jajveszékelés. O Senkik és semmik vagyunk; lélek által leszünk valakivé. O Válogasd meg ellenségeid, ők lesznek a barátaid. O


49

Csak veszteségeink vannak. Megtalált idő nincsen. Az már mind elpercegett. O Nász. A fürdő és a mester egybekeléséből lesz a fürdőmester. O Csak akkor írd a versed, amikor már a nyelved hegyén van. O Az optimista fuldokló, ha folyóba esik, a partra issza magát. O A vízi jártassági jogosítvány még nem elegendő a vízen járás képességéhez. O Az igazság: egy. Csak a hamisságnak vannak fokozatai: hamis, hamisabb, leghamisabb… O Ha van rémisztő ezen a világon, akkor az az ember-fejű szörny. O A jövő – tiszta lap. A múlt lapjai mindig maszatoltak. O Az a baj a magyarral, hogy már szerdán csütörtököt mond. O Aki képes irányt váltani, célt nem téveszthet. O A grafomániás választott mottója: „egy napot se vonás nélkül”. O

50


A kultúra adója helyett inkább a kultúrálatlanságot kellene megadóztatni. O Arra, hogy a szeretet örök, tragédiákkal kell rádöbbenteni az emberiséget. O Semmi sincs ellentétek nélkül; ha a szeretet örök, a gyűlölet se múlandó. O Ablakban. Jól kinézünk, s jól nézünk ki. O Földünk másik kisbolygója, a Gyűlölet is okozhat napfogyatkozást. O A megélhetési írók ritkán paroláznak a megélhetési bűnözőkkel, bár gyakran hasonlítanak egymásra. O Reinkarnáció. Ha kutyának születsz újjá, meg kell szoknod a láncot és a szájkosarat. O Nem biztos, hogy vakon bízhatsz abban az embertársadban, akit látsz. O A mai szerzők ahelyett, hogy széphistóriákat írnának, szép kis históriákba keverednek. O Az álhírnek ára, az igaz hírnek értéke van. O


51

A diadalív árnyékában még a balgák is megdicsőülnek. O Barátaid kicsinyesek, csak az ellenségeid lehetnek veled szemben nagyvonalúak. O Fiataloké a jövő – és még a múltunkat is rájuk testáljuk. O Az ember az emberiség néhány hőstette fölött elsiklik, miközben némely diktátor gaztettét dicsőíteni kényszerül. O Harminchárom. Veszélyes kor. Megfeszülsz vagy megfeszítenek! O A kritikus az első számú sírásó, aki élve temetést is vállal.

O

52

KELEMEN ANNA – KÁVÉ CUKOR NÉLKÜL

Kelemen Anna

Kávé cukor nélkül A konnektor megint kijött a falból. Már nem volt ideje visszarakni, a csavarhúzót különben is bevágta valamelyik fiókba, isten tudja csak, melyikbe, és főleg, hogy mekkora rumli kellős közepébe. Szájába nyomott egy mentolos torokfertőtlenítőt, aztán fordította is a kulcsot a zárban. Hetek óta nem járt kint a lovardában, amióta eltörte a kezét, olybá tűnt, életének lovakkal kapcsolatos, könnyfakasztóan szép fejezete a végéhez érkezett. A lovardához vezető út mentén végestelen-végig eperültetvény, kicsit beljebb kanális, szalmakalapos parasztok, olyanok, akik nem szedett-vedett göncökben kapirgálnak, hanem márkás melegítőben. Legalábbis hajnalban, amikor még hűvös az idő, később meg frissen mosott fehér trikóban, naptejtől csillogó, aranybarna vállakkal. Újszerű parasztok, flancolnak, bezzeg az otthoniak, azok tudják, hogyan kell; szaros gumicsizmában, hetykén, legényesen túrják a földet. Az eperföldek mellett futó földút – merthogy az, egy deka aszfalt nincsen rajta – hibátlan kerékpárút, azon járt ki lovagolni, nézelődött közben, mélyen belélegezte a vidéki levegőt, hátha felszakad a tüdejében tanyázó nagyvárosi szenny – persze, nagyon jól tudta, hogy nem fog. A heidelbergi nyarak nyugodtak voltak és jólesően merevek. Korán kelt, korán feküdt le aludni, nem használt telefont és nem járt el esténként, még hétvégén sem. Messze Pesttől, messze a rideg valóságtól, abban a lakásban, amiben valaha a nagybátyja lakott. Nagy volt a felháborodás, amikor a ritkán látott nagybácsi meghalt, és az egész, markát tartó família hoppon maradt. A hagyaték kizárólag a lányt illette, fölöslegesen várták, hogy csurranjon-csöppenjen valami. Ez állt a hivatalos iratokban, pont. A nagybátyja muslicákkal akarta megmenteni a világot. Ecetmuslicákkal. Ezen mindig mosolyognia kellett. Ha lett volna olyanja, akkor a bajsza alatt teszi mindezt, így csak mosolygott, és nagy tisztelettel nézte a vattával betömött üvegcséket, meg a bennük röpködő aprócska legyeket. Alig múlt hároméves, amikor nagybátyja fáradhatatlan tanításának eredményeként ismételgetni kezdte, hogy drosophila melanogaster. Szótagolva, akadozva egyszer se mondta ki. Addig nem szólalt meg, amíg nem tudta rendesen ejteni a két szót. Úgy, ahogy kell. A tudományos nevelésnek hála, korán rendezte magában, hogy a születés és a halál elkerülhetetlenül összekapcsolódik. Nem félt, nem volt mitől, éppen ezért sosem vágyott csodálatos és megnyugtató magyarázatra az emberi élet miértjeivel kapcsolatban. Nem hitt Istenben. A középiskolában, egy fáradt, borongós őszvégi órán kijelentette, hogy a teológia nem tudomány, csak ablakon kidobott pénz. Nem hívták be a szüleit, viszont a vallásos családból származó osztálytársak attól fogva nem túl nagy ívben, de azért elkerülték. Gyávának tartotta őket. Főleg a hit miatt, de ezt még véletlenül se mondta volna ki, minek olaj a lobogó tűzre. A heidelbergi nyarak, a rákkutató intézet vegytiszta közege, az ott dolgozók határtalan tudása és a mikroszkóp alatt látott parányi világ kiszakította az otthoni környezetből. Minden


53

értelemben. Nem létezett olyan kérdés, amire ott ne kapott volna választ. Szinte azonnal. Az, hogy mindez gyerekkorában történt, egyfelől szerencse, másfelől nagy teher volt. Kemény lett, két lábbal a földön járt, görcsök nélkül élte az életét. Egyedül autózni nem szeretett, félt a kanyaroktól. Tizenhat évesen megmakacsolta magát, nem akart elutazni a nyárra. Szerelmes volt, gyötörték a hormonok, vállára nehezedett az egész élet. Délutánonként olcsó, híg fröccsöt ivott a barátnőivel, feketére lakkozta a körmeit, pirította magát a déli napsütésben a tetőn, esténként meg forrónadrágban és rövid pólóban kellette magát valamelyik belvárosi kerthelyiségben. Egy júniusi délelőtt mégis a Keletinél találta, nagy bőröndjét nyögdécselve vonszolta maga után, az úthibák folyton megdobták a műanyag kerekeket. Csúnyán összekapott az anyjával, szabadulni akart otthonról. A rántotta szárazságán, anyám képes a rántotta szárazságán kiborulni, más ezt így ki se mondaná, normális ember ilyenen nem is gondolkozik, hajtogatta a telefonban a nagybátyjának. Meg kell hagyni, vérre menő vita volt, egyik sarokban a nemtörődöm, másikban a tojást szárazon szerető. Veszekedés közben a lány messze járt, eszébe jutott a várfal, az eperföld, a gyaloghíd a Neckar fölött, a ronda német nyelv, és egyszeriben már nem is volt annyira szerelmes senkibe. Az érzelmi üresjárat, ahogyan az egy ennyi idős lánytól elvárható, nem tartott túl sokáig. A vonatúton ugyan nem lett szerelmes, ám az addig átlagosnak mondott német kisvárost hirtelenjében másnak látta. Megrohanta sokféle érzés, bűntudat is, például; azt gondolta, hogy minden addigi nyáron vak volt, nem vette észre a szemét majdnem kiszúró romantikát. A virágok az ablakokban, a cirádás kapuk, a kapualjak, és, úristen, a folyópart is mennyivel másabb lett, hogy csobog a víz, milyen édesek a kiskacsák. A kastélyról nem is beszélve. Nagybátyja azon a nyáron, júliusban cikket közölt az egyik nívós tudományos lapban, nagy volt az öröm, sikerült végre megtörni a sokszor felháborítóan szemellenzős szerkesztőt. A cikken egy fiatal svéd kutatóval közösen dolgoztak. Több hónapon keresztül görnyedtek az asztalnál, éjt nappallá téve, sokszor egy lépést előre, kettőt hátra haladva. A megjelenést az intézetben ünnepelték meg, összegyűltek vagy harmincan, és egy estére mindenki elfelejtette, hogy kit utál és kire irigykedik éppen. A buli végére csupa borpötty és morzsa lett a szerkesztő kinyomtatott levele. Kissé hosszúra nyúlt a hazaút, türelem kellett hozzá, a lány kótyagosan vihorászott, egyik kandelábertől a másikig pördült, elhatalmasodott rajta a romantika. Megette. A svéd egész este fotózott, nagy igyekezettel, fontoskodóan hunyorogva; világos bőrén idegennek tetszett a fekete gép. Hosszú, szikár, fehér ujjai ügyetlenül fonták körbe az optikát, látványra úgy, mintha még egyszer körbeérnék, ha nem többször. Valami vonzó mégis volt benne, az északi hidegsége talán, ki tudja. Nagyalakú, fehér, címzés nélküli borítékban érkezett az első kép, ő, a lány volt rajta, ajkát beharapva, fekete-fehér portrén. A nagybátyja tudta, mindvégig tudta, mire megy ki a játék, és legfőképpen azt, hogy ki a titokzatos feladó, de egy szót sem szólt. Volt, hogy együtt izgult vele, találgattak, vajon ki dobhatja be a leveleket; ha a lány a postaládánál zörögve felsikoltott, ő is mímelt egy nagyobb sóhajt, csak a rend kedvéért, együttérzésből. Abban a sajátos hangulatban teltek azok a

54


félórák, amikor mindenki tudja, hogy a másik hazudik, és ettől jó, tét nélküli lesz a beszélgetés. Mert voltaképpen ő maga is tudta, hogy a svéd az, csak szerette a játékot. Hűvösen, halvány kis mosollyal köszöntek egymásnak az intézet menzáján, a bejáratnál, vagy a folyosón, ha úgy adódott. Mintha mi sem történt volna, beszélgettek erről-arról, elmentek kettesben fénymásolni, néha a postázóba. Éjjel, ha kevesen dolgoztak bent, megnézegették a muslicákat, közben megvitatták, hogy a kaviár micsoda arcátlan csalás Budapesten, mert ikrát árulnak helyette, és valóságos hajtóvadászat szükségeltetik ahhoz, hogy igazit találjon az ember; roppanót, dús, igazi, kövér kaviárt. Hetekig ment így, mígnem egy névtelen levélben precíz, szálkás írás állt a már megszokott fénykép helyett: jag älskar dig. Közhely volt, dermesztően giccses. Ha legalább magyarul írta volna, valami fordítóprogrammal, két kattintással. De hogy svédül, és ráadásul azt, hogy szeretlek, az méltatlan volt a fejedelmi archoz és a majd’ kétméteres termethez. Angolul beszélgettek, és a szerelem nemzetközi nyelvén intéztek minden mást. A lány a svéddel életében először, a svéd a lánnyal házassága alatt először. Az ösztöndíj idejére otthon maradt feleség tudta, hogy egy huszonnyolc éves, fejét igába hajtó férfi nem lesz hű hozzá, egy év külön töltött idő hosszú, nagyon hoszszú. Elfogadta, elengedte. És szeretőt tartott, hogy lépést tartson vele. A lánynak a svéd mutatta meg a lovardát, ő csak az eperföldet és a kerékpárutat ismerte. A németek különösek, ezt a lovardát is egyszerűen a hegyoldalra tapasztották, félelmetes volt, mintha bármelyik percben ledőlhetne, lovakkal, melléképületekkel együtt. Nem volt nagy, húsz lovat tartottak összesen, az egészet egy háromgyerekes család és néhány lovász felügyelte. Készségesek voltak, némethez képest meglepően rugalmas emberek. A lány szeretett kijárni hozzájuk, nem bratyiztak, nem kellett beszélgetni velük, ha nem volt hozzá kedve. Fizetett, aztán vihette a lovat, ahová akarta. A svéd láttán persze szem nem maradt szárazon, egy ott dolgozó, fiatal lovászlány is halálosan odavolt érte. Árnyékként követte, a svéd meg rá se nézett. Azt mondta egyszer, hogy a feleségére emlékezteti, és hogy ez rosszabb mindennél. A lány minél többet lovagolt, annál otthonosabban mozgott a környéken. Egyszer egyedül indult ki és vágott neki az erdőnek, mert a svédnek dolgoznia kellett. A rövidebb ösvényen indult el, úgy volt vele, kezdetnek megteszi az is. A kedvencén ült. Kivételesen érzékeny ló volt, egy almásderes, kimustrált versenyló. Mindig javította a lovasa hibáját. Egyensúlyt, irányt, mindent. A lánynak nem kevés idő kellett hozzá, hogy ezt észrevegye, de amikor rájött, akkor se beszélt róla senkinek. Úgyse hitték volna el. Szerette a lovakat. És szerette a svédet, a szalmával teli, kócos haját, az istálló padlását, ami annyi mindent látott, amíg feljártak oda. Szerette a lovarda favázas főépületét is, ahol hétvégente sört ittak és csúful berúgtak, meg ahol egy helybéli, bajszos öregúr ocsmány vicceket mesélt, miután meghozta a lovak takarmányát. Szerette azt a nyarat. A következő évben a svéd már nem volt ott, hazautazott, férj lett újra. Utána nem hallott felőle, nem is hiányzott neki igazán, csak néha, a lovak közelében. A nagybátyjának ő volt minden kincse. Imádta. Érkezése napján – mindig, minden évben így volt – egy órával előbb kiment a pályaudvarra, és várta, nézte a


55

befutó szerelvényeket. Sosem vágyott saját gyerekre, feleségre, de álságos, nőkkel kötött barátságokra se nagyon. Ott volt neki a lány. Az első vigyor a vonatablakból – kezdetben tejfogas mosoly, aztán fogváltós, fogszabályzós, végül gyönyörű, fehér, őszinte és felnőtt mosoly, kicsit talán kimért. Utána, a mosoly után rendben volt minden. Cipelték a bőröndöket, szidták a macskakövet. A vigyor mindent elárult. Abból olvasni lehetett. A felnőtt vigyorhoz már felnőtt nő tartozott. Amikor a lány németül rendelt kávét, szigorúan cukor nélkül, ahogy tanította neki, és tüzetesebben megnézve nyoma sem volt öltözékében a kamaszkori bő ruháknak, akkor kissé távolabb húzta a székét: az a valamikor fonott copfos, csálé szemfogú kislány most cukor nélkül issza a feketét. A pályaudvar kávézójában aznap délután utoljára hangzott el a fenyegetés, hogy keveset olvasol, kislány, nem leszünk így jóban, utoljára mentek bele együtt a nyárba, és ha éreztek volna valami baljóst, akkor se vallották volna be maguknak. Az utolsó közös nyár inkább a bajor csülök jegyében telt. A belül omlós, kívül ropogósra sült bajor csülök jegyében. Az egyetem alatt a lány hol mexikóit rendelt, hol szottyos, papírdobozos kínait, és pontosan úgy is nézett ki, amilyen étellel tömte magát. Erőtlen volt és sápatag. A kollégiumban fél liter víz volt az orvosság arra, ha valakinek elfogyott az evésre szánt pénze. Kicsit jobb időkben biztató állagú, a filléres mexikóinál valamivel drágább kínait evett, végszükség esetén pedig a sarokról vitt fel kaját, ami vagy kóbor macskából, vagy romlott csirkéből volt, ezt nem tudta megállapítani. A bajor csülök és a lédús torma rövid idő alatt embert csinált belőle. Ritkán ettek otthon, de ha sor került rá, akkor az ebédlőben álló hosszú diófaasztalnál terítettek, állatokat mintázó késtámaszt és szalvétagyűrűt használtak, hétfő este is, bármikor. Mindennek meg kell adni a módját, mondogatta az unokahúgának, ha az tele szájjal cikázott a lakásban, és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy ülve egyen. A lakás egyébként szép volt, minden négyzetcentiméterén érződött az élet szeretete. Amolyan önmérsékletet tanúsító szeretet. Az idő múlásával a lány is belesimult ebbe, megszelídült, biztosabbak és tudatosabbak lettek a mozdulatai, nem remegett a kezében az ezüst mokkáskanál vagy a míves sótartó. A magára erőszakolt komolyság elvett valamit a fényéből, de ezt ő nem tudta, csak azt, hogy a kávéba cukrot, a borba kólát soha. Szódát se. A nagybátyja halála gyors volt, kiszámítható. És fricska is, ha úgy vesszük. Rák. Nem ápolta senki, kikérte magának, békét akart, nyugságot, csöndet. Balzsamos tavaszi este vitte el, kórházban, párnák közt; az ablakból látta a kastélyt, és az utolsó percben nem gondolt semmire. Aztán sötétség. A lány a temetés után a városban maradt. Az a nyár nehéz volt. Magányos. Ledobta a ló, pont a lakásfelújítás kellős közepén. A ripityára tört csuklója használhatatlan volt, így nem tudta egymaga befejezni azt, amit elkezdett. A munkásokra, akiket fogadott, úgy nézett, mint a véres rongyra. Mintha ők tehettek volna arról, hogy megbokrosodott a ló. Azok, szegények, próbálkoztak, hátha megtörik a jég valahogy, de nem volt sok esélyük. A felújítást onnantól kezdve egy sötétvörös bársonyfotelből nézte, és egy percre sem hagyta magára a brigádot. Hol grófnőt, hol házsártos vénasszonyt játszott, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hozasson az egyik segédmunkással egy csésze teát, amikor az bútort cűgöl, vagy valami hasonlót csinál. Nem volt

56


mersze megkockáztatni. Pedig meg kellett volna, bánta is utólag. Meghalt a lelke mélyén lakozó grófnő. A fotelban, a nagy semmittevés közepette aztán rájött, hogy az imádott lakásban van valami elviselhetetlen, amit képtelen lesz megtartani, ha végeznek a munkások. A szobanövényeket. Mindenhol ott voltak, a fürdőszobában is. Pálmák, fikuszok és még vagy tizenöt ismeretlen eredetű zöldség, mindegyiknek sok volt a levele és végtelenül nagy az önbizalma. Tudták, hogy ők uralkodnak, hiszen hozzájuk igazodott télen a fűtés, a páraszabályzó, na meg a hadrendbe állított szomszéd a sárga locsolókannával. Rühellte a szobanövényeket, és a szobanövények se kedvelték őt. Hétről hétre meggyilkolt egyet, úgy, hogy egy ujjal se ért hozzá. A fikusz az elsők között adta be a törölközőt. Úgy volt vele, hogy talán a nagybátyja után halnak, így, szép sorban. Bármit dugott az újonnan felszerelt konnektorokba, ha nem hagyta ott egy örök életre, fújhatta a frissen festett mélykék falakat. Dühös telefonokat eresztett a mesterembereknek, ám a vonal másik végéről jövő hümmögés és a széttáródó karok suhogása csak jobban felbőszítette. Rohadjatok meg. És ezt is túlélte. Csavarozott, falat javított, óvatosan dugdosott és még óvatosabban húzkodott. Aztán haza kellett vonatoznia, hogy megkapja a kertészmérnöki diplomát. Amint a kezében volt, fogta magát, és végleg elhagyta Pestet. A növényekkel természetesen nem kötött békét. Az ellenséget ki kell ismerni. Ha lediplomázol belőle, nyert ügyed van. A nagybátyja orchideái az utolsóig harcoltak, minden más bokor és törpefa megdöglött a lakásban, csak azok nem. Fejet hajtott előttük. Sőt, vett néhány újat, cirmos lepkeorchideákat. Azóta mind az ablakban ül, néznek kifelé, hogy romantikusnak hasson a város, ha érkezik egy mindenkibe szerelmes kamaszlány.

CSEKE J. SZABOLCS VERSEI

Cseke J. Szabolcs

Pitypang szonett Sárga lobbanás sorozat Az álmélkodó kert gyepén Pitypangok arany szőnyege Jókedvét teríti elém Kis napok, apró csillagok Szirmukon fuvoláz a fény Érzik, örömük meghatott Feledem autodafém Ki szánná őket ha nem én Létük törékeny ünnepén? Oly gyorsan illan el hevük Nyári hó szállna mindenütt... Holnap szívükbe tép bele Fűnyíróm fanyar éneke

Emlék Mondd meg fiam, mi lesz a vége ! Te tanultabb vagy... és tudom jól Hogy számtalan sok titkot ismersz Isten és embert akarattal Szóval sem tettel nem bántottam S most minden tettem annyit ér csak Hogy miből leszünk odajussak ? Piros szegfű a friss kötésen

Az orvos becsukta az ajtót Ő hulló falevél kezével Véres turbánját igazgatta Látom már rád sem számíthatok Nézett rám kitisztult szemekkel S én fátyolossal vissza RÁ

57

58

CSEKE J. SZABOLCS VERSEI

Harangszó lebben Bakonyi Istvánnak Töpped az ágon már az alma Pedig javában áll a nyár Kalitban szunnyadó madárka Tikkadt lelkünk csodára vár Elmúlt megint egy évidő Hiú elme mi eltűnt méri Múltunk medréből már kinő Bár birodalma nincs tenyérnyi Panelok chipek versenyteamek Projektek hada miriád Imamalmok unt hiedelmek De egyre kisebb a Világ Virtus helyett van virtuális Divatjamúlt natur erő Lóerő és löketszám számít S telitank számla a menő Porvihar fojtja kertünk fáit Líbia tengere felől Körtefa lehulló ruháin Vetélt-sudáran hátradől Mire a harc ha nincsen győztes Rommá mért dől a sok erőd ? Ahol az ócskább tűnik hősnek Rákként zabálja fel velőd Magába hamvad akarásunk Ahogy ágán hal ma az alma Irgalomra hiába VÁRUNK Erőtlen vágynak nincs hatalma Csak hűsed enyhít hű diófánk Mérgekkel telített időnknek Te újra legyőzted ótvarát Leveleid zöld gyolcsot szőnek... A tó felett harangszó lebben Riad rá réce hápogás Félszárnyú csend... Az alélt kertben Kopogni kezd a fakopács

G. KOMORÓCZY EMŐKE – EGY KÖLTŐ-GARABONCIÁS AZ EZREDFORDULÓN

59

G. Komoróczy Emőke

Egy költő-garabonciás az ezredfordulón (Cseke J. Szabolcs költészetéről) Cseke J. Szabolcs költőként váratlanul bukkant fel az ismeretlenségből: majdnem 60 éves volt, amikor első versei, majd kötetei megjelentek. Korábban is írt verseket, voltak regény-kezdeményei; de meg sem kísérelte, hogy a nyilvánosság elé lépjen velük. A 60–70-es évek fordulóján az ELTE magyar-történelem szakos hallgatójaként részt vett az egyetemi alkotókör munkájában (a Kilencek néhány tagja is ott volt még akkor) – de aztán a pályakezdés gondjai-bajai közepette félretette a verseket. Székesfehérvárott, majd szülővárosában, Győrben tanított – később az oktatásszervezés felelősségteljes munkája kötötte le figyelmét, erejét; ha írt is olykor-olykor, az asztalfiókban maradt. Majd – társadalmi kötelezettségeitől megszabadulván, már nyugdíjas korában – szinte robbanásszerűen törtek föl belőle az addig tudatküszöb alá szorított élmények, emlékek, a közélet, a jelenkor küzdelmei iránti érdeklődés. Így született meg 2008-ban Új Gilgames c. szatirikus kiseposza újkori Bábelünkről, majd kötetbe gyűjtötte korábbi s újabb verseit (Áldatlan aratás – ezredváltás Testamentum, 2011). Bekapcsolódott a civil kezdeményezésből született, 2000 óta működő Győri Antológia Kör munkájába, amely – a győri Műhely c. országos jelentőségű folyóirat mellett – folyamatosan lehetőséget nyújt a városban élő fiatal s idősebb alkotók műveinek publikálására. Úgy tűnik, váratlanul kirobbant tehetsége, poétikai felkészültsége, impozáns kulturális jártassága fedezetében Cseke J. Szabolcsnak még van lehetősége, ideje, energiája egy különleges életmű megteremtésére. Költő-garabonciásunk eposz-paródiája a rendszerváltás utáni időszak pártpolitikai küzdelmeit emeli be a régi világot elmosó vízözön utáni mítoszi Időbe. Kitágítva a téridő dimenzióit, emberiség-szintre emelve értelmezi az „örök visszatérés” nietzschei gondolatát (az emberi és a társadalmi viszonyok mindig ismétlődő „körforgása” érvényteleníti a hegeli „haladás”, „fejlődés” elvét). Rendszerváltó álmaink kudarca szinte „leképezi” történelmünk nagy nekirugaszkodásait s kudarcait. Ma is ugyanolyan kicsinyes, haszonszerző marakodás folyik a hatalomért, mint amilyet Csokonai a Békaegér-harcban, Arany János az Elveszett alkotmányban megörökített, s „nemzeti hősünk”, Hűbele Balázs (Arany László: Délibábok hőse) ma is ugyanúgy elhamarkodja döntéseit, mint tette egy bő évszázaddal korábban. Szerzőnk szerint az ősi civilizációk végső fázisában emberiség-szinten is ugyanez játszódott le: Gilgames, az emberisten – a sumer agyagtáblák tanúsága szerint – éppoly nagyra törő és elbizakodott volt, mint megalomán utódja, Új Gilgamesünk. Az Aranykort már ő is „elszúrta”; annak következményeit viseli azóta is az emberiség. A költő a British Múzeumban járván, „az ötlábú asszír kőbikák között botorkálva” mintegy eljátszott a gondolattal: „mi történne, ha időeltolódás révén mai valóságunk rácsúszna az ő idősíkjára?” – s Gilgames visszatérne

60


hozzánk globalizáló álmaival, erőszakos reformtörekvéseivel? A kiseposzban így egészen konkrét utalásokat találunk mind a mítoszi történetre, mind pedig a mi közelmúltunk – a XXI. sz. első évtizedének – történéseire. Talán nem „belemagyarázás”, ha a „blog-író” Gilgamest, a „média-hőst” az „öszödi hőssel” azonosítjuk („Öszöd, nem öszöd – le kell győzni / ősi szörnyet. Bárhogy is rémiszt. / Ha nem sikerül – Biz’ lemondok /…/ Blogomat perelheti bárki / Akármit programoz a TÁRKI…”). Az idősíkok hol egymásra vetülnek, hol összeolvadnak, hol keresztbe metszik egymást; a modern kori sajtótájékoztatók szókincse rávetül a kőtáblák felirataira; a régmúlt aktualizálódik s átitatódik a jelen szatirikus képeivel. Természetesen a XX. század teljhatalmú emberisteneit is beleképzelhetjük az Új Gilgames alakjába. A nép, amely bálványokat emelt, emel maga fölé, önmaga is oka saját balsorsának. Ugyanakkor, ha a Bálvány már túlságosan eltelt saját hatalmával – a nép mindig felemeli a fejét; a Bálvány alázuhan, a felépített vár összeomlik. Hogy aztán a romokon új Bálvány kapaszkodjon fölfelé – s minden kezdődik elölről… Az ősi toposz bárhol, bármikor megismétlődhet; csak a hős figurája cserélődik mindig. A szerző a mítoszi hitelesség kedvéért még magyarázó jegyzeteket is készít; fölényes történelmi jártasságával bizonyítva: műve nem csupán a költői fantázia szülötte. Új Gilgamesünk – „Uruk városának legendás isten-királya” – a sumér Noé ősatya, Umnapisti áldásával egy új Bábel felépítésére vállalkozik. Titkos (legelső) útja a Hetedik Mennyországba vezet. Kalandjairól egyes szám első személyben tudósít: keresi az Abszolút Igazsághoz vezető utat. A Zikkurát lépcsőin felfelé kaptatva, egyre több szörnnyel, dühödt támadóval találkozik; az „alvadtvér-ízű vaksötétben” tapogatózik, botorkál – de tudja: visszaút nincs, ha már elindult. „Így épül Nimrud Birodalma”. Nimrud – Ninivéhez hasonlóan – az asszír birodalom erkölcsileg romlott városa, Nimród király két fia (Góg és Magóg) pedig köztudottan a testvér-viszály megtestesítői. A magyar mitológiában is fontos szerepük van (Ady: „Góg és Magóg fia vagyok én!”) – kettejük örökös, újraéledő háborúsága miatt átok ül nemzetünkön. Gilgamesünk körül „tolakodó koboldok sürögnek-forognak”, többen folyvást gáncsot vetnek neki, ő végül mégis felér a 6. – az „uccselőtti mennybe”, ahol csend és dermesztő hideg fogadja. De itt legalább béke honol: „Oroszlán mellett Bárány béget /…/ Míves rajzú gabonaszálak / Képétől ékes a párkányzat”. A Hetedik Menny ajtaja azonban zárva marad előtte. Egy hang figyelmezteti: „Itt van ám a titkok titka / Mely a lét kapuit nyitja – de halandók ide nem léphetnek be. Ekkor ismeretlen lények ragadják meg, különös szekérre ültetik („Olyan volt, mint a lélek háza / Kívül sötét, be ki se láthat – / Ám belső szemünk mégis áthat”). A különös széken – „istenek székén” – repülve, Gilgames már-már bepillanthat a Paradicsomba („Pálma, banán s a Tudás fája”, két iker-állvány fölött aranyfelhő, melyből „kiragyogott az eljövendő”); de aztán minden szertefoszlik egy szempillantás alatt. A forgószék alázuhan, s ő máris Uruk városában találja magát ismét. A tömeg – ekkor még! – imádattal, rajongva fogadja: „Hősünk, királyunk, megválts minket!” S ő izgatottan máris nekilát „megváltó” munkájának. A Paradicsom természetesen Új Gilgamesünk álmaiban a Nyugat – ahova persze mi épp csak bepillanthatunk, de be nem juthatunk. Ő azonban tervek millióit forgatja


61

fejében, s mintha titkos pokoli erő hajtaná, egyre azt ismételgeti: „Tiltva a munkámban leállni / Hogyan is folytathatná bárki?!” Ha eddig a mítoszi történethez való hűség vezette a költő tollát – most egyre jobban tobzódik a jelen szatirikus megörökítésében. Szavait, kifejezéseit is az ezredforduló politikai szlogenjéből meríti, itt-ott mitikus kifejezésekkel átszínezve, ami még jobban fokozza a disszonáns hatást („Úgy törünk sötétből a fényre / Hogy magot szórjunk mint a kéve”; „Anut zengi szívünk hálája /…/ Adott vizet. S égből leszállott / Papjai alapítanak várost” stb.). Gilgames máris látja feje fölött lebegni a csillagot, s óriásnak érzi magát: „Mindig előbbre, magasabbra! /…/ Reform reform nyakára hág. / Gátolni mersz istenkirályt?” Terveitől (Megszerezzük a Nyugat kincsét; Az Életfű-projekt) már hívei is elborzadnak, de szólni senki nem mer. Ekkor szövetségre lépve Enkiduval, az agyagból készült állat-emberrel, s „a haszonelv mocsarába süllyedt liberális elmék” támogatásával ámokfutóként nekivág csodaszerző útjának, mielőtt kiderülne: „kiürült a kamra”. Képzeletében máris meghunyászkodik „a globalizáló bitang”, s ő – legyőzve Humbabát, a libanoni cédruserdőket őrző mitikus szörnyet – sietve a „fenntartható fejlődés” útjára lép. Fejszéjét csattogtatva kivágja „csodaszép Libanon szálfáit”, s lelki szemeivel látja, amint máris agyagtáblába vésik: „Gilgames az, ki szavát állja”. Aztán az Életfű megszerzéséért indul, hiszen hű harcostársa, Enkidu (azaz a nép) már az éhhalál szélére jutott. S ha ő elpusztul, Gilgames nagyra törő álmainak vége: nem lesz, aki hatalomban tartsa őt. Így hát alászáll az Alvilágba (ami itt Kelethez-kötődésünk szimbóluma), hogy az Ősatyától, Umnapistitől megszerezze az életelixírt. Jótanácsokat kap, de elixírt nem: az már rég lángra lobbant az öröktűztől a pokol oltárán. „Isa, pur s homu!” – törnek fel Gilgamesünk ajkán a Halotti Beszéd szavai; s a sajtótájékoztatón remegő szájjal áll volt hívei elé – akik most már ádáz dühvel támadnak rá: „Ígérgetés volt minden tetted / hogy ezt a választást is nyerjed. /…/ Az élet füvét biz elloptad. / Vetetted inkább a lángoknak. / Summa summárum / Ugrabugra. / A megváltásunk jól eltúrta”.Akiket egykor elbűvölt ígérgetéseivel, most azok ordítják legnagyobb hangerővel: „Vesszen Gilgames! Gilgames nem kell! / Mondjon le végre a gazember!” Valami csoda folytán mégis megmenekül („Még szerencse, hogy mellém álltak / bizalmi szavazáson a társak!” – gondolja); s ahelyett, hogy változtatna politikáján, még erőszakosabban akarja végigvinni terveit. Végleg eldönti: a „Koppány-csapat” ellenében István mellé áll. Vagy inkább „labanc-párti” lesz. Érzi: most már „utolsó vérre” megy a harc. „Lángra kap Hírnököknek háza / maszkos vitézek kelnek táncra”. Az utcán őrjöng a tömeg: „Igazi rendszerváltozás kell! / Régi alkotmány új eskükkel!” A harag-áradat most már elönti a tereket; Gilgames érzi: itt az új özönvíz, amely elmossa Uruk városát, s véget vet az ő uralmának is… Odakint egyre erősebb a hangorkán: „Óra ütött és szól a vekker: / Húzzon el végre! Végleg! Nem kell!” Gilgames csalódott: nagyra törő terveit, „népvezéri” álmait megcsúfolta a Történelem! „Üres szívem – végszóra várván – / Kiszakad titkos erők szárnyán. / Zsugorodik közel és távol / A Lélekmadár ablakából”. A költő – kitűnő érzékkel rátapintva közelmúltunk eseményeinek minden fontos fordulópontjára, s tiszteletben tartva az eposzi sajátosságokat – végigvezeti

62


hősét az álmok alagútján, hogy „számba vegye” seregét, segítőit és ellenfeleit (Gilgames álma). Útján mindenfelől szitokszó kíséri. Iszonyodva szemléli ő maga is, amint a folyamközi virágzó várost egy rablóbanda kifosztja, a rablott kincseket a főtoronyba felhordja, s közben pusztít, gyilkol – nyomában hullahegyek. Gilgames érzi: neki már nincs ereje harcba szállni a harácsolókkal – félreáll hát. „Vagyok, ki vagyok” – gondolja (mint Isten); „Nem baj, ha nincsen már hadad! / Magaddal mérj! Légy önmagad!” A kusza álomképek forgatagában egymásra vetítődnek az idősíkok, összegabalyodnak a mítoszi világ s a jelenkor eseményei, s mint kaleidoszkópban az egymást váltó képek – úgy pörögnek-forognak az álomban szemünk előtt a történelem nagy vereséget szenvedő figurái. A kitágult téridőben a múlt is jelenné válik, s a jelenben előrevetül a jövő. „Napisten seregét veri párszi. / Sándor is Egyiptusra játszik! /…/ Győztesből lesznek száműzöttek: / Perszepolisznál Róma égett / Lipcse már Karthágónál vérzett! / Waterloo mellett Sztálingrád áll. / Több is veszett – mondják – Mohácsnál”. Ahogy Napóleon birodalmi álma, úgy Sztálin vérrel-vassal összetákolt rabszolga-birtoka is Bábel-toronyként omlott össze; napjaink ádáz hatalmi érdekharcaiban pedig talán Armageddon üzen: ez már a vég! „Újvilág újabb felosztása / torkollik modern lakomába”. A jelenkori emberiséget az „olajarany” hozta lázba, az vonja tömjénfüstbe Mammon oltárát. „Szétszabdalva a világbéke / Dőlnek a ToRnYoK NiniWébe / Tüzes por s hamu éjszakába / Hull VILÁGBÖRZE csillogása”. A komikus eposz további történései szinte pontról pontra azonosíthatók a szoc.lib. kormány végnapjaival. Gilgames, az emberisten, már tisztában van vereségével; sőt arra is rádöbben: maga idézte fejére végzetét. „Ég újra ősi otthonom / A hold-tájékká lőtt síkon / Mit rommezővé projektem tett”. Fölébredvén /rém/álmából, el is készíti nyomban TESTAMENTUMát, s búcsút intve nagyratörő terveinek, elfogadja, amit a Sors rámért. Enkidu, hű társa, immár halott; s épp az ő túlméretezett nagyralátó tervei ölték meg. „Csodaváró” terveivel nem tudott lépést tartani népe. Most már bevallja, hogy hibázott: „Testvéreim! Nem vagyunk Isten! / Én is csak félistenig vittem! /…/ Reformot hánytam új reformra, / Hátha a Földre Menny borulna!” Így hát búcsúzik, „új hőst kívánva új koroknak”. Finita la comedia!... Az Élet megy tovább. A megromlott világot mindig elmossa egy vízözön; túlélők, új Gilgamesek mindig akadnak – ez az emberiség közös tapasztalata. „Omegából lám alfa lett / a vég csupán az új kezdet”. Hiszen az Életnek magának a legbensőbb természete az örök körforgás: a halálból élet fakad, amit szintén halál követ – amelyből mindig van újjászületés!

* Áldatlan aratás c. kötete (1911) egyfajta /ön/szembenézési kísérlet – nemcsak önmagával, hanem az elmúlt félszázaddal is: hogyan süllyedhetett le erkölcsileg ennyire a társadalom? – hol, miben keresendő a bajok gyökere? Mit hibáztunk – egyénileg és összességünkben, hogy rendszerváltoztató álmaink így kudarcba fúltak? Miért nincs áldás az aratáson, holott „jó magvakat” vetettünk?


63

E „létösszegző” kötet is egy rejtett eposzi struktúrára épül; csak nem eseménysort perget, hanem a „romlás” folyamatát tárja elénk. A közélettel mint a személyiség benső problematikájával néz szembe a lírai alany: saját személyes gondjának tekinti a társadalom minden gondját-baját. Nem „megverselendő téma” számára a közéletiség, hanem gondolkodásmódjának integráns része. A külső életúttól eltávolodva, mind mélyebbre hatol benső önmagához; míg végül elérkezik Istenhez. Rábízva önmagát s a nemzet sorsát, megnyugvást talál benne, akinek – úgy érzi – számadással tartozik. A kötetet (s az egész benső folyamatot) keretbe zárja a Hasonmásdal és a Végső fohász – jobb aratásért. Az előbbiben – mint invocatioban – a költő segítségért fordul az Úrhoz: „Adj erőt, megnevezhetetlen”, hogy a számadás hiteles és pontos legyen; s „forgács időt, maroknyi évet” is hozzá, hogy befejezhesse még azt, amibe kicsit késve fogott bele. Az utóbbiban mint peroratioban – hálát ad az Úrnak, ki szájába „szót adott”, szívébe vágyat ültetett, hogy az Igazat szólja: „Ítéltem – tán hogy ítéltessem: / Lehessen Hozzád menekednem, / S áldást kérve jobb aratásra / Lábadnál fakadjak fohászra! / Csűrödbe MENTVE holnapot, / Teljen be az AKARATOD!” A költői önvizsgálat felszínre hozza a személyes életút fontos élmény-rögeit. E hazugságra épülő korban, amelybe beleszületett poétánk, szinte senki nem élhette a maga belülről fakadó, az önazonosság biztonságát és felszabadító derűjét sugárzó életét. A társadalmi-politikai „elvárásokhoz” való igazodás kényszere eleve eltorzította az emberek belső értékrendjét (származás, osztály-kötöttségek, a hamis „hierarchiába” való beépülés igénye, ha valaki, úgymond, „érvényesülni” akart); s az abszolút kiszolgáltatottság tudata a szabad vélemény-nyilvánítástól is megfosztotta az „alattvalókat”. A lírai alany most döbben rá: „Csináltam anynyi mindent / elértem szinte semmit / kövek húzták le szívem / mint lelkemet a nemhit // társaim furcsa álmok / lábam a szelet tolja / cigánykereket hányok / pörgök mint szélmotolla //…// találva is kerestem / keresve sem találtam / mily szóra nyílik ISTEN / titkának terminálja” (UTAM – Minden és Semmi). A keresve is találó – találva is kereső poéta-garabonciás immár hazaérkezett. Eleve kettős értékrendben nőtt fel, kétféle ideológia szorítójában: „Hétköznap jártam őrs’ órákra – / Hittanra küldtek el vasárnap, / Ajánlott a KISZ tanulásra, / S ’Pártunk’ szárnyaim megnyirbálta. / Titkárok hívtak fogadóra: / ’Különutasnak nem lesz jussa!’ / Akár a TV-én egy csatorna: / Egy a zászló, míg egy szél fújja. / Későn ijedtem új valóra” (Nekrológ helyett). S akkor mintha az Űrbe zuhant volna – kietlen Semmi vette körül. „Nem tudom, mi lesz, Istenem” – fohászkodott fel: „Lelkem helyén üres verem; / Siketít néma áriája. / Száraz ágon kórót terem / Szívünknek legszebbik hajtása” (Fele-Fohász). S aztán az önmagára találás fázisa: Istenhez való viszonyának rendeződése. S a felismerés kegyelme: nem élt hiába. „Mezét fegyverét leteszi / innenső parton, aki bátor, / nehezéknek meg verseit – / legemberibbet önmagából” (Testamen/s/tum). A viszonylag vékony kötet versei – kiegészítve az antológiákban megjelent tucatnyi költeménnyel – mintegy félévtizednyi benső harcból, vívódásból, útkeresésből születtek. De mintha összezsugorodott volna a korábbi idő, maga az életút,

64


empirikus tapasztalataival egyetemben – s kitágult volna az utóbbi félévtized: a költő az Örökkévalóság végtelen létidejébe nyert bepillantást. Alkotásmódja nem „vallomásos” jellegű; inkább bizonyos eltávolító, intellektualizált líraisággal tárja fel benső világának alappilléreit. Ironikusan szemléli a civilizáció végső fázisába jutott, az anyagiasság rabságában vergődő világot – érzékeltetve, hogy itt emberiség-szintű megfeneklésről, tévútra kerülésről van szó. Aki nem képes egyénileg kilépni a „létforgatag” hamis sztereotípiáiból, megtalálván az utat Istenhez – azt elnyeli az örvény. Cseke J. Szabolcs megtalálta. Az ő útja a lázadástól a térdet-fejet hajtásig (a „megtérésig”) már-már „tipikusnak” mondható: bizonyos értelemben minden ember végigjárja. Az Ádám imái I-III. című kompozíció is erre utal: az önfejűség tévelygésébe esett ember minden áron a maga útját akarja járni (s nem azt, amelyet Isten kijelölt számára). Vágyképeit kergeti hasztalan – „a lélek meztelen marad” (I.). Aki az Egyet felcseréli a sokkal, annak benső hiánya egyre égetőbb: „Báb sző körbe: / Képzelt valóság. / Rossz gazdánál / férges a jószág”: a maga által, önmagának teremtett kisvilág előbb-utóbb fullasztóvá válik (II.). A Paradicsomból kiűzetvén, Ádám nem lelt többé nyugalomra: „Becsapott tiltott fáról alma, / Elkábított a pénz hatalma, / Büszkeség, bírvágy, erotika. / Pedig csak annyi lett rám bízva: / Lelkem kertje maradjon tiszta” (III.). De az irreverzibilis Időben a döntések megmásíthatatlanok; nem marad más mint a főhajtás: „Akár így volt, Uram, akár nem: / Műsorunk végén jár az Ámen!” A költészet azonban korrigálja a tévutakat. A Szonett-trióban ezt a tapasztalatot három leheletfinom szonettbe zárja a költő. A múzsa „csavargásra” szólítja – s poétánk követi hívását: „Adsz teljességet semmiért”. Ha már magasba szárnyalt a lélek – otthonosan érzi magát: „Kiigazul az önhiba, / Göröngyös útból lesz sima: / Gyalog-versünk az égig ért!” (Szárnyalás). Azonban Test és lélek nem mindig járnak egy-úton: „A test az élet gyökere”, a túlélés motorja. Az ifjonti vágyak-erők, az ambíciók csitultával „az ÖRÖKEGYbe visszavágyva / Kezd búcsútáncba a szíved. / Váltságdíját a LÉTreménynek / Onnantól a LÉLEK állja: / Sző síron túlra szebb hitet”. Majd az őszi csendben, kései nyugalomban a lélek már-már meg is feledkezik a testről: viszvon bennünket fölfelé. „Hol Rimbaud csillag-muzsikája? / Lábam lógatom csend tavába. / A Teret mérem. Várom, hátha / Szállhatok Göncöl hintajára. //…// Ősz tüze csipkebokor ágon, / Ellobban sorsedzett magányom / Fehérizzású végtelenben” (Ősz tüze). A lélek tartományához tartozik a Természet és a Költészet is. „Átszellemiesítve” egymást, az Élet áradó szeretete sugárzik belőlük – voltaképpen együttesük a valódi boldogság forrása, amelynek már alig van köze a testhez. A lélek felszárnyal, és Istenhez emelkedik. E „paradicsomi” állapot a Lét legmagasabb síkja, távol minden köznapiságtól. Ahogy Baudelaire írta: „Templom a Természet”. A SzonETtŰDÖK c. ciklusban költészet és zene olvad teljes harmóniába a színskálával. A színek-hangok virtuóz összhangja, az alliterációk csengése (mint Rimbaud, Verlaine költeményeiben) könnyed lebegésűvé, szinte anyagtalanná teszi a verstriót. A korahajnal ezer színnel, fénnyel, önfeledt-lebegő hangulattal ébreszti az embert, ki ámulva feledi kedvetlen gondolatait: „Nézd! A hajnalka csengettyűi /


65

Kékeslilás szirmukat tárják, / Trombitavirág ásít sárgát, / próbálja torkát köszörülni” (Andante). Köröskörül minden nyüzsögni kezd, ébred ember, állat; „Zsenge ágakon örömkönnyet / Harmatoznak az örökzöldek. //…// Együtt ringva friss rejtelmekben / Fű, fa, virág, állat és ember / Reggeli pianissimo” (Pianissimo). S aztán kivirul az Élet, diadalmámorban, harsányan meghódítja, zajjal-mozgással tölti meg a tájat: „Kösöntyűit rázza a körte, / Lángot vet a bíbor borbolya / Öltözködik deli diófa / A délelőtti fényözönbe. //…// Félre világvég gyanújával, / Míg fűben, fában, életvágyban / Zeng az allegro barbaro” (Allegro). Az Élet nem pusztulhat el soha (hiszen Istentől való!); a Természet – őszi tetszhalála után – mindig újjászületik. De az eltorzult civilizáció meg is ronthatja a Természetet. Vörösmarty látomásos lírája (Bordal, A vén cigány) ihleti a Szüret helyett c. verset, amelyben a lírai alany a Velence melletti hegyen a hajdan virágzó, ma már pusztuló szőlőt, a régi, romos présházat siratja, amelynek bedeszkázott ablakán a felirat: „ElaDó”. „Szüret helyett autólárma / tolat bele az éjszakába / – vén cigány eldobja vonóját: / APEH húzza el majd a nótát”. Az általános sivárság, reménytelenség árad ebből a tájból: „Nyoma sincs itt már az idillnek! / Hallom csukódni a kilincset: / tán most hagyja el végleg lelke / az idegenné züllött telket / elporladt hitek gazdájának”. Vajon tud-e még regenerálódni valaha az Élet ezen a megromlott tájon? – ez korunk, lassan pusztuló civilizációnk nagy kérdése. Amelyre választ csak az Idő adhat majd… Az emberi lét egyik legfontosabb dilemmája fogalmazódik meg a HÚS / VÉT tercináiban: a bűn és bűnbánat, a „jóvátétel” és az Istennel való kiengesztelődés egyik legmélyebb kérdésköre van itt elrejtve. A címet szójátékként is értelmezhetjük: a hús – vét; azaz a hústest hajlamos a bűnre és a vétket semmiképp sem kerülheti el. S nyelvünk mégis e paradox szerkezethez kapcsolja a megváltás fogalmát; hiszen húsvét mindnyájunk számára ugyanazt jelenti: a feltámadást és a megváltást. Tehát a test börtönéből felszárnyaló lélek megtisztul – új életre kel. Kérdés azonban: meddig őrzi meg tisztaságát? Míg a hús /a test/ újra nem vétkezik? Költőnk kissé szkeptikusan tekint az újra és újra bűnbe eső „tékozló fiú”- ember/ iség/re: „Ím a Bárány, ki feltámadott! / Támasztjuk újabb szenvedésre? / Leróva minden bűntudatot / Bűnbánatot a teljes évre: // Vegye át avas vétkeinket / S vigye ó-golgoták hegyére!” Azt hisszük: elegendő egy évben egyszer megbánni vétkeinket, s utána folytatni, ahol abbahagytuk? „Mi, hús/vétkekben megújultak! / Hárítva keresztút-keservet – / Megvált még ima s alleluja?” A régebbi korok emberei naponta megélték Isten és természet csodálatos összhangját, s érezték „bűnös” ember-voltukat, ugyanakkor „megváltottságukat”is. „Rímes Janus”(Janus Pannonius) álarcában a lírai alany megvallja hitét: nem lehet, hogy ne higgyünk, ne higgyen Megváltónk áldozatában, melyre létünk a bizonyosság: „hiszen a STIGMA / én vagyok / – tanújele, hogy / ő hitt BENNEM” (Betűhintán). Úgy tűnik, Cseke J. Szabolcs mélyen átélte ezt a problémát. S azt is, hogy az emberek - kik Isten fiaiként egymás „testvérei” - örök viszályban élnek egymással, holott szeretniük kellene egymást! Intés, magunkhoz c. versének két változata ad választ e dilemmára. „Mióta észt imád az ember” – azon kesereg, hogy „már istene se érti meg”. S eközben észre sem veszi: a másik emberrel, a világgal azért

66


van baja, mert ő sem érti meg testvéreit. Ha szívét kitárná a világ felé – nem kellene magányban sínylődnie! (I.). Ezért hát a költő jótanácsa: „Ember! Néha szíveddel tárgyalj! / Hiába eszed rengeteg: / Ami bajod van a világgal / Világnak épp az teveled. // Ne lásd mind bajnak, ami ért! / Magaddal küzdj meg! Magadért!” (II.). Először tehát önmagunkat kell/ene/ megváltoztatni – csak akkor változ/hat/ na a világ. Az „áldatlan aratás” hitünk hiányának a következménye. Tágabb értelemben véve: az egész európai civilizáció emiatt ért végpontjára: lelki erőforrások híján nincs miből újjáépítenie önmagát. Az „egyen-gondolkodás”, „egyen-kultúra”, „egyen-életforma” XX. századi nagy illúziója (a „kommunizmus” és a „jóléti társadalom” utópiája) hitelét vesztette az ezredvégre. De „paneljei” (szó szerinti értelemben: lakótelepei, uniformizált intézmény-hálózata; áttételesen pedig: sztereotipizált szlogenjei, gondolkodási sablonjai) mindmáig velünk maradtak. Rossz volt a mag, amit vetettünk… A kötet versei nagyrészt két alap-motívum köré koncentrálódnak: a panel az életforma, a társadalmi érintkezés konvencióinak, az életszervezési trendek mint „előre gyártott” viselkedési mechanizmusok szimbóluma; a torony pedig a légvárépítést, a hamis illúziók ködképeit jelképezi. Ezt a világot (amelyet voltaképpen már az Új Gilgames-paródiában is bemutatott a szerző) csakis szatirikusan lehet ábrázolni. A Panel-kor c. ciklus a poszt-kap’ és a poszt-komm’ haszonelvű, az emberi bensőséget szétroncsoló egyen-világát leplezi le. A hatalmasok a „közjó” nevében totálisan elfojtották az eredetiséget, a személyi autonómiát, az egyéni véleményt – mert az veszélyeztette az „alattvalók” egyenirányításának megvalósítását (Panel-dal, Panel-szonett, Fricskák, Vigaszdíj, Víziók stb.). S az emberek a virtuális jólét reményében el is fogadták helyzetüket (hiszen aki „egyénieskedett”, az könnyen elveszthette munkahelyét!). A „panel-életforma” mitse változott évtizedek óta: „A kulcsos gyerekek felnőttek, / Sajátjukat fenekelik. / Rossz srácokból lettek felnőttek. // Kertvárosba aki tehette / Régen elhúzta már a csíkot, / Rábízva jelzálog-hitelre / Feledni azt, hogy egykor itt volt”. József Attila nem ilyen világról álmodott, mikor a „szabadság-szülte” Rendet elképzelte! A költő-utód ebben látja nagy elődje igazi tragédiáját: „Attila! Üres már a vártád. / Túl eltékozolt korokon / Csillag-szíved felvillanását / Nézi egy nem szelíd rokon” (Panel-trend). A jelen: „Szabadpiaci elemekké / aprítja magát a világ! / Összhang helyett csak összenyomja / egyik panel a másikát… / Tán mind csak áldeterminált?” (Attilához). Panelvilág virágai (a la’ Baudelaire) címen ironikus körképet rajzol költőnk eme „szép új világról”, s benne a kisember kiszolgáltatottságáról – 7 tételben. A kisnyugdíjas egyen-életformája: reggel spórolós kávézás (capuccino), némi gyógyszer- s vitamin-koncentrátummal kiegészítve; délig otthon a hideg szobában, esetleg rádió, régi holmik foltozgatása; majd „műleveske porüdítővel megfejelve”, délután „látogatás az intenzíven” valamely pórul járt barátnál; este ismét magány. És így tovább, napról napra… „Világvége? Végül is nyóc / Armageddon, Apokaliptó / Hét csapás…” Talán még jobb is lenne, mint a hosszú haldoklás. S a Vég – „az új Ige kezdete…” A Sorpanelok 7 sorpárja mintegy vizuálisan is leképezi az örök ismétlődő, egy-


67

hangú folytonosságot. A sorközépbe mezosztichon-szerűen beépülő GENEZIS szó az új kezdetre utal; csak-hogy az „új világ”-ban minden ugyanúgy folytatódik tovább (hiszen mindig minden ismétli önmagát). A Zárpanel-vers elénk varázsolja a „szép új Jövőt”: a világháló-panelen folyó „csereszabatos szervkereskedés” és a korpusz „programozott feltámasztására irányuló génbankok” létesítése, a robotok, a TíVí, az ingyen-hitel – mind-mind az emberi nem jogfosztásának, alattvalóvá nyomorításának eszközei. S végül? „Nagy Fal TöVéBő / sárga tesó / rakétát fellő”. De addig? „Még nem dőlt össze Világ fája / – napunk kerek lesz és mesés… / akár egy PANELÉBREDÉS!” A lírai alany tisztában van vele: a panel-telep életén mitsem lehet változtatni – így hát csak azért fohászkodik az Úrhoz: „Kit felkent porlétünk súlya: / Verébnyi hitet oltsál korunkba!” (utó-felajánlás / hip-hop ének). A létrabszolgaság kényszeres rendjét örökíti meg a Panelváros balladája c. hoszszúvers (anno domini MM…). A költő végigtekint a „panel-történelem” fontosabb etapjain, amint „a hajdani tengeriknek földjén” felnőtt az akkor ragyogónak hitt új lakótelep – kivirágzott „az ágas-bogas falanszter-álom”. Csakhamar élettel telítődött: sok gyerek, bölcsődék, iskolák, parkok – amelyek aztán egy-két évtized elteltével ki is ürültek. „Magántőke az újabb áldás, / s bebetonozott rendszerváltás”. A Házgyár bezárt, a gyárak sorra kiürültek, az utcákon a sok-sok munkanélküli… És a jelen? „Vasbeton vázak öltenek tetszetős ruhákat / hungarocellből; s vakolatnak / szintetikus máz jár a falaknak”. „Mit szólnál minderre, Attila / ha szemed jelenünkre nyílna?” – faggatja a mai „panel-költő” az egykor testvéreinek szebb jövőt álmodó elődöt. Ki hitte volna, hogy a „tiszta szívvel” megvágyott Jövő alig félszázad múltán ilyen torz valósággá válik? A torony-szimbólum is szorosan kapcsolódik a panel-képkörhöz (Dőlnek a tornyok c. ciklus). Részben azért, mert panelből készültek a monstrum toronyházak is (poétánk maga is ilyenben lakik); másrészt azért, mert a panel-világ (mint egykor Bábel tornya) máris összeomlófélben van (még ha látszatra virulens is!). A ciklus-címadó vers a washingtoni Trade Union Center váratlan aláomlásának emlékére született. Ez volt a „fehér civilizáció” végéről szóló első jelzés – a végromlás kezdete. 2001.09. 11. – ha összeadjuk a számokat a pythagoreus szimbolika szerint (2+1+9+1+1=14; 1+4=5), világossá válik: a „sátáni” diszharmónia erőterébe léptünk be e napon (az általános pusztulás és pusztítás első mozzanata). Ahogy a XX. század „luciferi” gőgjének iker-bálványa megsemmisült – úgy fog elpusztulni mindaz, amit jelképezett. A „földi Paradicsom”, az evilági „megváltás” illúziója - a Pénz hatalmához fűzött remények - ekkor omlottak össze végérvényesen. Az ősi Talmud még így intette az Isten hatalmának szembeszegülő, „megistenülni” vágyó népét: „toronynyá nem nő a jutalmuk /…/ önkiűzöttek seregének / szájára ég a hamis ének” (toronnyá nem nő…) A mai emberiség – mitsem okulva a figyelmeztető jelekből – máris új tornyokat emel öndicsőségére: „Tőzsdeindexeket mérlegelve / húzunk feledett elemeket / újjápiárolt panelekre” (Szerelők). A torony-motívum – a panelhez hasonlóan – Cseke J. Szabolcs verseiben a konkrét, tapasztalati valóság képzeteihez köthető. Győr városának hatalmas, 11 emeletes toronyháza a „földi poklot” jelképezi számára (A pokoli torony). A „bábeli

68


élettérben” – ahol ő maga is lakik – „lábam alatt, fejem felett / burjánzik a létgépezet / le- s felmegy az ’örök anyag’ / ami feljött, le már salak”. A „félig hotel, félig gyár” mint nagyüzem működik: „informác’jó csatornái / lepik tetőtől talpáig: kábelrendszer interNETtel /…/ ősbillog a panelkoron / e pokoli torony: otthonom”. Kiszorítva a régmúlt kis „szingli” házainak idilljét, s száműzve minden meghittséget az életből: a paneltornyok a vegetáció szintjére lesüllyesztett élet modelljei. E létforma szükségképpen pusztulásra van ítélve, hiszen nem az emberi igényekhez szabott: „kolhoz”-jellegű. Korunk Bábel-tornyával együtt maga az életforma is a Semmibe hull. Garabonciás-költőnk maga is megélt egy torony-összeomlást a személyes életében. Hiszen a rendszerváltás után szembe kellett néznie azzal, hogy amit addig történelemtanárként tanított a közelmúltról: jórészt hamis. A gyors változásokba némileg belefáradva, az „alap” és a „felépítmény” viszonyát immár torz, mesterkélt kategóriának látva – nyugalomra vágyott. „Nyűtt szárazmalom körein / Lelkem körül forog már testem / egyre fogyóbban, csendesebben” (Téli szonett). Szinte „irigyli” immár Babits magaslati „elefántcsonttornyát”, a lelki béke és a morális Értékek „szigetét”, ahonnan fároszként bevilágította az utat az élettengerben vergődők előtt. „Mit tennél ma, TE költő-doktor?! / Kifutnál velem a Toronyból?” A „globalizált virtuál-létet” elviselni talán még nehezebb ma, mint annakidején a két háborút. S a Szellem Tornyába zárkózókra ma is „keresztre feszítÉS” vár… (A Toronyban – hommage a’ Babits Mihály, anno…). Más volt a világ, amíg az ember szeretetben, meghittségben élt, amíg a családok épek voltak, s az emberek adni tudtak egymásnak – nemcsak kapni akartak. A lírai alany még ismerte ezt a világot, ha csak foszlányaiban, utórezgésében is. Szépapja, nagyapja a családi emlékezetben mint derűs, kiegyensúlyozott öregemberek éltek; apja „élete tornya” viszont már rombadőlt („front, hadifogság – s áll kifosztva / maradék hitén épült kocsma” – aztán korai haláláig segédmunkáskodott. Sebek, ütések sora – „sosemvolt igazsága / osztályidegen lett családja”). Nagyanyja féltőóvó szeretettel tanítgatta unokáját: ”Tudd meg, hogy Ádám, Éva óta / küzdeni jövünk e világra! / Felnőttként árvák útját rója / minden apa fia és lánya”. S mégis: az ő virágos-gyümölcsös kertje volt unokája számára a soha nem felejthető Éden. „Kemény mosolyú nagyanyám / tekintetét még ma is érzem. Ha szívem markolja magány, / megmelengeti tenyerében”. Anyja végigrobotolta egész életét, „tűrt, szeretett”, szétosztotta „lányos hitét”. Fia volt a mindene. „Vagyunk, mint egykoron, ismét. / Csak most Ő, aki Bennem-Lét / Rőzsetűz télváró berekbe’ – / Szíve a szívembe temetve… / Ott énekelget ön-feledten / Lelkem lelkedzett anyanyelven” (Diagnózisok, Visszanyert Éden, Apám, Anyám). Feleségéhez is – ki ifjúkora óta jóban-rosszban a társa – mély, őszinte, óvó-védő szeretet fűzi. Ha volt is, van is olykor vita, félreértés köztük (hiszen hol nincs?), igyekszik párját megbékíteni. Mint egykor Babits Engesztelő ajándékkal kedveskedett neheztelő hitvesének, úgy küldi garabonciás költőnk is asszonyának a békítő üzenetet: „Ha aggaszt is, / hogy nincs nyugovásom / bocsásd meg ’elkalandozásom’! / Kellesz létemhez / mint a vér / kell / diadalnak / elmúlásom /…/ légy barátom / fogadd el új identitásom / most is, amiként hajdanán! / Lépjünk


69

megújult szövetségre / megunt vitákat félretéve / ünnepi köntös a remény – / s talán a legszebb költemény” (Kérlelő). Az Áldatlan aratást egy különálló rész, a RáAdás zárja, amelyet a költő mintegy ajándékul szánt „szülő- és megtartó” városának, Győrnek – ráadásként, azaz olyasvalamiként,ami „többletet” ad a város arculatához. Dé’ja vu c. poémájában, e tíz-tételes megakompozícióban mintegy mítoszi Teljességbe vonva jeleníti meg a várost. Holdtöltés hűs hajnalon, alátekintve IX. emeleti lakása erkélyéről, feltárul előtte a jól ismert város tisztább, „éteri” arca. Feje fölött a csillagos ég, lábánál a mesterséges fények – a kitáguló téridőben képzeletében megelevenedik a régmúlt – s ő mint „vándor”, útrakel, hogy bejárja korábbi élete színtereit. Babérfaligetben bolyong „jó kétütemű szamarával”, s hirtelen-váratlan felvillan előtte hajdani énje: „jártam már itt / bár akkor nem ez, másik láb vitt. / Nyílott ajtóm az Agórára, / tanácsom egész Bulé várta. / Büszkén néztem a Parthenonra: / kisöpörve a perzsa horda! //…// Théba mellett, felsátorozva / pihenni térek hegyoldalba”. Aztán – mint filmvásznon – peregnek előtte a képek: „Narancsligetek. Poros tájék. / A Pelponnészosz tája várt rég / zarándokoljak újra vissza / – új pipát venni – Korinthoszba!” Majd lelke mélyéről sorra bukkannak fel az ismerős városok, a szent ligetek, források, a „Homér-ének” szereplői, az ősi istenek, az áldozatokat bemutató papok, a mitológiai hősök, a Minotaurusz – a Bikaisten - csontjainak háza, amelyet „Bikaugrók rajzai” díszítenek, „s szent medencében víz csobog /…/ bika- és ember-áldozásra”. A világ „köldöke” ez: „itt született meg Európa”. S aztán az Égei-tenger! – „Ki itt elmerül, vigaszára / rátalált Atlantisz tavára!” A hullámsírba süppedt földrész mintegy előképe a Hiroshima-i „tűzözön”-nek; s mindkettő előlerevetíti „Panel-korunk” kínjait. A költő képzeletében egymásra csúsznak és összekeverednek az idősíkok, s a tudatalattiból feltörő vágy- és emlékképek a kulturális ismeretekkel vegyülnek. Mintha valóságosan is ezernyi életet élt volna már, pszichéje legmélyebb régiója, a „kollektív tudattalan” (Jung) kútjából bukkannak fel korábbi szellemi tapasztalatai, a lineáris idő összezsugorodik, s mintegy mozaik-kockákként egymás mellé sorakoznak fel az emlékképek. „Mi hajt még, hogy újra lássak / megavárost, új s újabb tájat? / Nem volt elég Róma, Velence, / hogy betelhessék szívem kedve! / Mi űzött fel Vezúv-oromra? / Miért vonzott Pétervár és Moszkva? / Mint mai spleenes Childe Haroldra / csodálkozott rám Dover tornya. // Galambpiszok-csík láthatáron / a sziklafal, s fényképét látom / agyam tekercsén: agyagtábla… / ráróva Gilgames magánya, / első riport a Vízözönről…” A pirkadatban a költő az erkélyen álldogálva „új-tantaluszi szomjúsággal”, csodálkozva kérdi önmagától: honnan, miért e látás- s tudásszomj? Visszatérve a Jelenbe, Istenhez emelt lélekkel gyönyörködik az alant elterülő város nemes, szívének kedves látványában: az ódon Bazilikában, a Püspökvárban – ez is az „ősi” múlthoz tartozik. Az ajándék, amit szülővárosának adhat: versbe foglalni a poros panelváros hátterében tündöklő fényes múltat, Pannónia csodáit. A tündér-ragyogást, amely ma már csak az ő (és néhány tudós-tanár) fejében él. „Kelták dombja, / Róma őrtornya. / Innen indult Marcus kvádokra / – fájó térdét gyógyvizek védjék. //…// Templomok tornya, csipkés álma / öröklét dalát zsolozsmázza. / Ki-

70


rály utca. Itt folyt Ó-Rába. / Várkapun Koppány koponyája. / Emitt meg törökverő János lépett elrabolt koronához”. Aztán „világjáró” álmodozásából visszatér a Jelenbe. Mint Ady „föl-földobott köve” visszahullt mindig „kicsiny országa” földjére – úgy zuhan vissza képzelete a „panel-korba”, amelyben azért mégsem érezte otthontalannak magát: itt volt vele Európa, s itt van most is; itt vannak reneszánsz, barokk emlékei. A Jelenben a Múlt: „toszkán oszlopok, udvarok”, a Magyar Ispita, amelynek udvarán tekerte gyermekkorában a bicikli-láncot – ma múzeum, Borsos Miklós madarával. Odébb „a Nobilitás-ház. Díszes katlan / itáliai hangulattal”; majd az oszlopfőre fűzött paprika-füzérrel a Firenzét idéző zöldség-áruda – megannyi „hírnök” a fényes Múltból. „Reneszánsz, barokk s panel-korba / öltözött büszke Arrabona” – egész szellemisége, tárgyi emlékei arra ösztönözték fiát, hogy útra keljen „világot látni”, megtekintse egész Európát. Miért vágyunk el szülővárosunkból? Miért vonzanak a „nagyvilág” csodái? – töpreng poétánk a hajnalhasadásban. Miféle „örök árulás” ég ereinkben? Miért vonzanak a messze tájak, mintha már valaha jártunk, éltünk volna ott? Talán valóban ismertük őket valamikor? Vagy csak „mint időtlen laterna-játék / kápráztat el idegen tájék, / s hogy ne maradjon csak mese: deja’ vut álmodunk bele? A kötetet – ugyancsak a RáAdás részeként – a velencei karnevált megörökítő Áll a bál! c. költemény zárja. Az álarcosbálnak itt önmagán túlmutató jelentése van: világvégi farsangnak vagyunk szemtanúi. A Szent Márk téren zsibongó – táncoló – maskarádéba öltözött tömeg a haláltáncát ropja; az európai civilizáció végnapjai miatti szorongását az önfeledt vidámság álarcába rejti. „Sic tranzit gloria mundi” – hirdeti az Aranytemplom kapuján a felirat; miközben forr a szabadtéri táncterem s pikkelyeződik a Grand Canal fodra. A sóhajok hídja alatt mai zsebesek garázdálkodnak, elkerülve a két menhir közti kis teret, hol a bakó-múlt égetett, / akasztott eretnekeket, / zsiványt, kalózt”. Itt már minden az enyészeté: „Gólyalábakon ódon sátrak, / paloták, térdig vízben állnak /…/ állványokra roskad a márvány. //…// Ropja maskarás haláltáncát / eurón vett életvidámság”. Ahogy a Római Birodalom összeomlott egykoron, úgy omlik most össze Európa egyik fontos kulturális-civilizációs szimbóluma: Velence – a reneszánsz óta a pénzéhes Nyugat kis ékszere. „Vérből, sárból nőtt ki e város! / Elringatja új világkáosz – / Kalmárlelke aranylik báván / posztmodern karneváli bálján”. A záró-sorok elárulják: a költő – s vele mi is – gyászoljuk-siratjuk ezt a véget: „Szívünkben tarka maszkabál áll. / Lengünk fekete gondoláján”. Cseke J. Szabolcs – bár későn jelentkezett első két kötetével – korántsem „megkésetten”. Egy teljes élet élményvilága, tapasztalati anyaga sűrűsödött össze költeményeiben. „Közéleti költészet”-nek tekinthetjük bizonyos értelemben mindazt, amit eddig letett az asztalra: korunk leglényegesebb kérdéseiről beszél. De korántsem köznapi, zsurnaliszta értelemben, és nem is „pártpolitikai” szinten. A Horatius-i ars poétikát (Aere perennius) vallja a magáénak: „Mi saját korához szól / az lesz a halhatatlan! //…// Divatnövesztett szárnyak / Ihletett alkotásnak? / Romolhatatlan szépség / Nem tűr új kalodákat! / ’Világrengető’ művek / Futó lábnyomok porhón: / Csak mi korára válasz, / Aranylik maradandón” (Emlékművünk – a mai Horatiusokhoz).

NÉMETH J. ATTILA VERSEI

Németh J. Attila

Film, szakadás Elhagyott homokpad volt a hátam, s az éj hulláma verte lankadatlan, ágy reccsent, a hajnal zárja kattant, s mint egy film, mit egyszer régen láttam, hunyorgó fénnyel csurrant rám a nappal. S te nem voltál sehol. A főszerep a díszletekre hárult és merev, csorbult kéz küzdött a mozdulattal, mely kikapcsolta volna azt a filmet, hogy verje tovább a víz a partot, félálom volt és eddig tartott, vagy félvalóság, hol játszani illett, velem vagy nélküled, nem volt az más, torlódó felhők közt égrianás.

Süllyedő Atlantisz Test vagy lélek tömegvonzása volt, mi összerántott bennünket egy éjre, s örvénylettünk hullámból üveg-mélybe, távolt, közelt az érzék nem latolt. Helyet cserélt a kint a benttel, határainkon egymást csempésztük át, észrevétlen foglalni új hazát, s lélegezni benne önfeledten. Bőröm bőröddel szinte szervült, magzatlucsokba csúszva eltűnt kezünk, lábunk, s nem volt csak két uszony. Élő vízben verdesve mindörökre, így leszünk most már összekötve ezen a süllyedő Atlantiszon.

71

72


Martyn Ferenc: Lámpafej, 1980

SIMEK VALÉRIA VERSEI

Simek Valéria

Az idő talpa alatt A hullámzó júniusi messzeségben virágtüzek lobognak. Jegenyék zöld lángja porlad, s a csordakút gémje eltörött. Fölszakad a múlt, sok bűvös, régi pillanat… Forró fürdőt ont a Nap, majd arcunkon eső kopogtat. Vezess át az úton, sárban már ne csatangoljak! Egymásra nézünk, ismerjük a ki nem mondott szavakat. Az idő talpa alatt lépegetünk igéink viharában.

Az ég hajló ágán Délben az ég hajló ágán gyümölcse csonthéjába zárva édesedik a nyár. A természet menetrendje, földszagúan hihető. A lég megtelik fecskezuhanással, nyárfazizegéssel. A megszokott ízek, mozdulatok tapintható bizonyossága. Virágporos, reszkető nász. A kacagó kedvű szél sem árulja el, hogy itt a Föld himnusza zeng.

73

74

SIMEK VALÉRIA VERSEI

Csurran A nyelv édes teje csurran szádból. A humánum megvakult tükör, illatába fagyott a rózsa. A patak halkabbra szelídül. A kitaszítottság ágain, a madár szárnya alól kihull az éjszaka.

Körbejárod Repedt tányérból kanalazod a déli harangszót, s a felszelt kenyér morzsáit kotrogatod a magasan járó Nap tenyerébe. Körbejárod az ég kék terítőjét, és eligazítod fehér felhő-foltjait. Kancsód párás üvegfala poharadhoz koccan a hőség gyöngyöző gyűrűjében.

Kimért időnk Ablakrésnyi világom résein beszivárog a Hold fehéren. Pillanatonként öregszem, keverem érzéseim, hitem. Búzaszem hull az utamra, kicsírázik. Úgy jössz, mintha engesztelni akarnál, hozzám hajolsz, arcunk szinte összeér. Leszivárog az este a tetőn, fehér falon. Óránk megáll, kéményünk füstje száll. Látod, kimért időnk így lobban el.

SIMEK VALÉRIA VERSE

Napvilágot rejtegetsz Mint a merülő évszakok jössz, elmész. Izzó, ölelő sugaraid néha befagynak, kiolvadnak. Szeretsz, óvsz. Szegénységedben magad adod enni. Táplálsz, ölelsz. Virágod vagyok. Házad asztalánál vésed kőbe íratlan törvényeid. Elmész, árnyékod előtted szalad. Csillagoltó éjjel kötényedben asztagtüzek lángja lobban. Megváltó születés szava szádon. Szükségem van otthonod melegére, érzem illatod. Hallom szuszogásod, lépéseid a konyha kövén. Kendőt, kötényt old kezed, hátat fordítasz, elmész. Becsukod az ajtót, várlak. Lebeg a fahéj illatú űr. Az éjben napvilágot rejtegetsz. Álomvillanásaimban látom árnyékod, elmész, és itt hagysz. Visszajössz, tehernek érzel. Ígérsz. Lábujjhegyen osonsz be, letörlöd a széket. Helyhez kötsz, és lebbenő örömként eltűnsz az akácok ágbogán. Menj, valaki téged is vár! Szeretek, ölelek, életet adok, féltek, elmegyek. Az évek irtásain bandukolok. A nap becsúszik az ablak négyszögébe, és már öltözök. Elmegyek.

75

76

CZIGÁNY GYÖRGY – KODÁLY ZOLTÁN SZENT-ZENÉIRŐL

Czigány György

KODÁLY ZOLTÁN SZENT-ZENÉIRŐL Kodály két legfontosabb oratóriuma vallási ihletésű. Az 1923-ban született magyar zsoltár, a Psalmus Hungaricus az 55. zsoltár szövegét, Kecskeméti Vég Mihály tizenhatodik századi költő verses fordítását szólította zenébe. 1936-ban pedig a Te Deum eredeti latin szövegére készült Kodály-kompozíció Budavár visszafoglalásának 250. évfordulójának ünnepére. Társul ezekhez 1944-ben a Missa brevis, melynek előzménye volt a Csendes mise orgonára. A liturgikus megújulás igényére írta meg 1966-ban Magyar miséjét. Ma már ezt az egyszólamú, orgona kíséretes darabot sok-sok templomban éneklik a kántorok, együtt a hívek seregével. A Missa brevis fogantatásában az időjárás zordsága és Kodály gyakori mátrai tartózkodása is szerepet kapott. (Gondoljunk a Mátrai képekre, a Hegyi éjszakák kórusaira) Mivel a fagyban, hóban a kántor nem juthatott fel Galyatetőre, telefonon kérte fel Kodály tanár urat a helyettesítésre. A „segédkántor” nem akart ötletszerűen rögtönözni, ezért a liturgiához méltó jegyzeteket készített, melyekben a harmóniumon játszott zene igyekezett a nem hallható szöveg ritmusát is visszaadni a hangulati karakter jegyében. A kórusos változatot az Operaház alsó ruhatárában 1945. február 11-én mutatták be az ott megbúvó művészek, miközben Budán még zajlott a háború. „Tempora belli” – ez volt a mű alcíme. A kompozíciók szakralitását nem a témaválasztás teszi lehetővé, hanem a darab szelleme, minősége. Kodály profán művei is az etikai ihlet és hűség jegyében születtek, a Háry János éppoly magasságok sugallataiban fogant, mint egyházi zenéi. Az említett nagy darabokon kívül az öt Tantum ergo, Pange lingua, Ének Szent István királyról, Ave Maria és más motetták sokasága. A miseváltozatok hangjában jelen van a „ringató harmónia”, talán Bach korál-feldolgozásainak feltámadása a magyar zenében, a gregorián és a népdal, de Palestrina, Liszt, esetleg még Wagner Parsifal-ja is, a Nagypénteki varázs intonációja. De hiszen Kodály már diákként eljegyezte magát a liturgikus zenével, amikor a nagyszombati székesegyház kórusán régi, szakadt kották közt keresgélt érdemes, érdekes darabokat, s már maga is komponált egy kis korált, Stabat Matert. Nádasi Alfonz bencés tanártól tudjuk, (aki Kodály lelki társa, ifjabb barátja s talán gyóntatója is volt) hogy az ifjú Kodály hitvalló életében a ministrálás se romantikus szerep volt, hanem a szentség mélységében élő lélek részvétele a liturgikus cselekményben. Nádasi Alfonz társaságában könnyed diákká is változott az idősödő mester, mint a szerzetes tanár jegyzetei (Mi mindenre emlékezett Kodály?) tanúsítják. Együtt olvasták a görögöket, a latin költőket, a Szentírást. Közös tűnődéseik óráiban Kodály néha egy-egy tömör megjegyzést tett. Szophoklész tragédiája, az Antigoné révén: ez a lány egy mondatban kifejezte a lényeget – nem gyűlöletre, szeretetre születtem... Néha csak egy szót mondott maga elé: Kreonnál Sztálint... Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szent János) prédikációja olvastán – száműzetésre, letiltásokra gondolhatott – Széchenyi nevét mondta ki. Már a diák Kodály irodalmi pályázatot írt Vergilius Aeneise és a homéroszi görög eposzok

CZIGÁNY GYÖRGY – KODÁLY ZOLTÁN SZENT-ZENÉIRŐL

77

párhuzamairól. Örömmel fordította hát újra Vergiliust, élvezte Cicerót is Platónt, magába szívta Szent Pál lelkületét. Olvasta a liturgikus szövegeket. Szűz Mária szeplőtelen fogantatása ünnepének Lectio szövegéhez ( ...ludens coram eo omni tempore, ludens in orbe terrarum...) a következő megjegyzést fűzte. Bárkire vonatkozott az eredeti kijelentés, csodálatos a természetessége és a merészsége. Isten előtt játszani! Majd kiterjeszti az egész földre. Nem csoda, hogy kezdettől Máriára vonatkoztatja az Egyház. valami ilyent kellene írnom egyszer Istenről: játszottam előtte, mint gyermekkoromban anyám lábánál... Az ötvenes években hallgathattam a Zeneakadémián Kodály népzene óráit. Rádióriporterként három ízben is jártam otthonában. Ő mindig a kristálytiszta igazságot akarta a legrövidebben kifejezni. A fölös udvariaskodást, locsogást, tiszteletköröket elutasította. Telefonon jelentkeztem nála s magam ugyancsak igyekeztem tömören szólni. – Tanár úr, beszélne Bachról? – ennyi volt a kérdés. – Jöjjön holnap ötkor! – ennyi a válasz. E „megbeszélésünk” másnapján vacsorája közben elmondta néhány felrázóan fontos gondolatát Bachról. Máskor Szimfóniája történetét vázolta. A Szimfónia megírásával késlekedett a jó barát, Toscanini bíztatása ellenére. (A Négy olasz madrigál nászajándék volt Wally Toscanini, a nagy karmester lánya számára, aki Budapesten kötött házasságot s tanúja Kodály Zoltán volt. A szöveg is Kodály leleménye, a 14. századi költő, Ser Giovanni Fiorentini verse: Chi d’amor sente... ) Késlekedett a háború után a Szimfónia megírásával – mondta Kodály – mert akkor nem arra volt szükség. A zenepedagógia hiányaira gondolt: gyermekruha készítésre profilíroztam magamat... Tudta, mennyi a teendő addig, amíg egy új, felnövő nemzedék zenei műveltség birtokában kíváncsi lesz a születő új remekművekre is! Versről, zenéről című műsorom két fontos riportalanya volt Kodály és Weöres Sándor. Utóbbi ezeket mondta: szövegszerzői pályafutásom azzal kezdődött, hogy tizenöt éves diákkoromban váratlanul levelet kaptam Kodály Zoltán mestertől, aki értesített, hogy Öregek című versemet feldolgozta kórusra. Még az iskolapadban ültem, csodálatos volt számomra, ma sem értem egészen, hogy akkor élő legnagyobb zeneszerzőink ketteje közül az egyik egy diákgyerek verséhez nyúlt. És ugyanerről Kodály: Weöres Sándort még nem ismertem, amikor egy újságban, gondolom a Pesti Hírlapban megjelent az Öregek, a költő diáksapkás arcképével. A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani ilyen őszinte érzést és főleg fiatalember szavában az öregek iránti szánalmat. Az Öregek egyúttal bizonyság arra, hogy nincs korhoz kötve a költészet, tizenöt éves korában is írhat valaki jó verset... A magyar vers ritmikája, a költészet múltja és jelene nagyon is érdekelte Kodályt: magyar klasszikusok verseire születtek meg híres dalai, a „megkésett melódiák.” A görög-latin formák szerinte közel állnak a magyar nyelv természetéhez. Egyik legszebb példa rá A közelítő tél megzenésítése, Berzsenyi aszklepiadeszi versszakokban formált költeménye. László Zsigmond szavaival: a magyar nyelv a versben kivirulva, szerves egységben a népdallal, természetes ősforrása a kodályi melodikának. Liturgikus és világi művekben egyaránt! Méltán írhatta Szabolcsi Bence, hogy Kodály életműve a klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség, a lezártság éber felelősségét, képzelet és szenvedély fellobogását és megbékülését az élet és valóság harmóniájában...

78

PÁLFALVI ANDRÁS VERSEI

Pálfalvi András

Feszület a falon A falon görnyedt feszület Ki tudja mi nyomja vállát Talán a lelkiismeret Annyi sok rossz, ócska évért Mit eltékozolt száz nemzedék A megváltás is mindhiába Helyettünk roskad önmagába

Kereszt a téren Szedegetem a szélfújta zászlócskákat Fapálcikákon esőmosta, fakult színes papír A tegnapi ünnep foszló tanúi Szerteszét hevernek, mint apró Rikító ruhás ártatlan halottak A dal, a fohász, a meghatott beszéd Még itt rezeghet a házak között Verődve falról falra De hangjukra már süket a fülünk A csapongó denevér se hallja Szedegetem az ázott zászlócskákat És észre sem veszem Hogy térdet hajtok mindegyik előtt Elmúlt az ünnep, a keresztavatás Mindenki régen hazatért Ki tudja, majd az évfordulón jön-e valaki A kereszt magányát megosztani Szedegetem a zászlócskákat Kutyáktaposta ázott színes papír Mit szél terített szét a zöldülő gyepen Mint egyszer rég, egy más ünnep után Csak gyűrött kellék, álarc farsang hajnalán Eldobható hisz elmúlt a varázs Hordd hát a szívedben, ne lobogtasd Ott bent meleg van, a szél se fúj és nem esik eső Nem kellék, hatalmas erő

PÁLFALVI ANDRÁS ÉS BARTAL KLÁRI VERSEI

Ujjaimon… Ujjaimon átszitáló évek között arcokat keresek ovális, kerek, szögletes, érthető arcokat levegőt meggyúró kezeket, ujjakat mocsoktalan álomvárak gerinczsibbasztó lilaságában házak, utcák csapdáiban vergődő fénysugarak alatt fehér, barna, rózsaszín bőr alatt keresem magamat

Bartal Klári

Egy régi kertre... Egy régi kertre gondolok – Fenyőfán fürge mókusok Futkosnak vígan, szemtelen S az alkony édes sejtelem Petúniák illata száll és ránk köszönt egy cinke pár A hortenzia bólogat. Szűz teste csupa hódolat. Egy régi kerte gondolok: Oly szépek ott a májusok. Az árokparton gólyahír, Sátrat borít rá a nyír. A kerítésnél őz fut át, Letaposta az áfonyát. Szauna kövek izzanak (Megannyi dermedt tűzpatak).

79

80

VÖRÖSMARTY SZOBOR – SZÉKESFEHÉRVÁR, VÖRÖSMARTY TÉR

ODORICS FERENC – MAGYAR-E A VÉN CIGÁNY?

81

Odorics Ferenc

Magyar-e a vén cigány? Vörösmarty bordalairól

Borban a bú, mint a gyermek, Aluszik. Magyar ember már busúlt sok Századig. Ideje hogy ébredezzen Valaha: Most kell neki felvirúlni Vagy soha. Fóti dal Minden ember legyen ember És magyar, Fóti dal „Recseg-ropog ez a korhadt rendszer, ébredj végre magyar ember.” falfelirat Székesfehérvár autóbusz pályaudvar 2012. április 21.

A vén cigányt az irodalomtörténeti emlékezet bordalként tartja számon. A bordal elengedhetetlen műfaji, itt tematikus előírása, hogy a borról szóljon. A bor, a borivás magasztalása is általában kötelező elvárás. A bordalok hang-vétele tradicionálisan lehet könnyedebb, vidámabb anakreóni testű, de lehet nehezebb, alkaioszi lelkületű is. Horatius filozófiai, elmélkedő szálakat fűz a bor és bizony a szerelem élvezetére is felszólító dalaiba. A kínai költészeti hagyomány a részegülést a révülés gyökén át (részegülés – révülés: ezt a magyar nyelvi hagyaték láttatja velünk) az istenülés misztériumába emeli: „Három pohár után a Taót megértem, s megistenülök, ha egy akót nyeltem.„ – írja Li Taj-po Krisztus után a 8. században. A bor mint a költészet tematikus eleme vagy közvetlenül a borivás kiváltot-ta hatás (jobb esetben mámor) következtében válik valami helyettesítőjévé vagy kifejezetten retorikai funkcióval rendelkezik, azaz valami helyett áll. Mi helyett áll a bor a bordalokban és a borírásokban?

82


Hamvas Béla A bor filozófiájában a következőket írja: „Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. Korunk ínségé-ben a szenvedők iránt részvétet éreztem és ezen a módon kívánok rajtuk segíteni. Feladatom nehézségével tisztában vagyok. Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb névnek a bort választottam. Ezért lett a könyv címe a bor filozófiája, s ezért írtam fel jeligéül azt, hogy: végül is ketten maradnak, Isten és a bor. A szemfényvesztésre a körülmények kényszerítenek. Az ateisták köztudomás szerint szánalomra méltóan fennhéjázó emberek. Elég, ha Isten nevét megpillantják, a könyvet tüstént a földhöz vágják. Ha rögeszméjüket meg-érintik, dührohamot kapnak. Azt hiszem, ha ételről, italról, dohányról, szerelemről beszélek, ha a rejtettebb neveket használom, be lehet őket ugratni.” 1 Hamvasnál a bor Isten helyett áll. De mi helyett áll a bor Vörösmarty bor-dalaiban? A bordal a borhoz szól, tradicionálisan a bort szólítja meg. De valójában mégsem, mert a megszólítás beszédhelyzete folyamatosan aposztrophévá minősül át, hiszen az aktuálisan megszólított jelenlévő helyett a vers valamely távollévőt (szerelem, mámor, Isten) szólít meg. A bordal, melyet az alkalmi versek közé szokás sorolni, a költészet istenítő rituáléjában elveszti alkalmi jellegét, s a borivás alkalma valamely más alkalmat, a szellem alkalmát idézi meg. Vörösmarty három versét szokásos bordalnak tekinteni, rendre: a Keserű pohár, a Fóti dal és A vén cigány. Előadásomban az utóbbi kettővel fogok foglalkozni. Nehéz lenne olyan irodalmi művet, különösen költeményt találni, melyben a megszólításnak még a halvány nyomát sem találnánk, hiszen azzal hogy beszédbe vonunk, szóvá teszünk valamit, azzal óhatatlanul meg is szólítjuk azt. Már maga az irodalmi, költészeti megnyilatkozás is megszólítás, sőt önmegszólítás, hiszen azzal, hogy a szerző a nevét műve elé-fölé írja, azzal hogy jegyzi, máris megszólítja önmagát, szóra, megszólalásra szólítja, így az irodalmi megszólalás-megszólítás mindig aposztrophé, hiszen egy jelen nem lévőt, a távollévőt teszi jelenvalóvá, így az olvasás egyben mindig szellemidézés is. Kit-mit szólít meg a Fóti dal? A szerelmes hölgyet („Hejh galambom, szőke bimbóm”), honfitársait, a magyarokat („Hejh barátom, honfi társam”), a magyar királyt, az emberiséget („Minden ember legyen ember / És magyar,) az eget és a bort. A Fóti dalban is megfigyelhető – mint általában a bordalokban, s a jobb alkalmi költemé-nyekben is – hogy a bor, vagy bármely alkalom igazából ürügy valami más-nak a megszólítására és elmondására. A Fóti dalban a borról kiderül – egy hasonlítói szerkezet segítségével -, hogy a bor a hét vezér vérszerződésének vére, s a forró, erjedő bor szikrája az égig csap, a borivó az éghez fohászkodik.

1

HAMVAS Béla, A bor filozófiája = H. B., A magyar Hüperion, Medio, 2006, 203.


83

„S most hadd forrjon minden csep bor Mint a vér, Melyet hajdan frígyben ontott Hét vezér; S mint szikrája a szabadba Felsiet, úgy keresse óhajtásunk Az eget.” A Fóti dal valójában fohász, ima, hasonlóképpen az isteni szférát keresi, ahhoz szól, mint Li Taj-po versei. A Fóti dal fohásza, kérése az éghez száll, de a magyar emberhez, honfitársainkhoz is szól: ébredjenek már fel. „Magyar ember már busúlt sok Századig. Ideje hogy ébredezzen Valaha:” S a bort a hazáért kell inni. „ürítsük a hazáért E pohárt:” A Fóti dal a költészet tradicionálisan alapvető feladatát látja el: ébreszt. Az ébresztés a mámor segítségével történik meg – ezt is szépen írja Hamvas Béla, Eksztázis című esszéjében. „Amit a görögök enthusziaszmosznak, vagyis lelkesült önkívületnek neveztek, annyit jelentett, hogy az emberben az egység erotikus mámora áttört és az embert megragadta. (…). Ez az erósz legmagasabb foka. Philo-szophia annyi, mint szerelmesnek lenni a bölcsességbe. A valóságot nem ésszel ismerem meg, hanem mámorral (methé). (...) Az ájultság is önkívület, de nem fölfelé, hanem a semmibe való szétfoszlás önkívülete. A narkotikumok nagy része ilyen ájultság. Az ember önmagát kioltja és szemét behunyva beleveti magát az értelmetlenségbe. A mámor az ember minden képességét, az értelmet is, magasabb hőfokra emeli. Az ájultság lefokoz és erőtlenné tesz, bénít és megfojt. A mámor minden emberrel és a világ egészével egyesít. Az ájultság a nem-létezőben szétszór. A mámor felfokozott, az ájultság lefokozott éberség.”2 A vén cigány a másik mámoros Vörösmarty-bordal, melyet leginkább a hi-ány erőterével mutathatunk meg. A vers megszólítottjáról a költemény igen-csak keveset mond. A neve (vén cigány) annyit árul el, hogy egy koros, fölte-hetően zenéléssel foglalkozó emberről van szó. A versben a megszólítottra vonatkozó leíró mondatot alig találunk. Annyit tudunk meg, hogy a dal árát korábban már megit2

HAMVAS Béla, Eksztázis, Medio, 1996, 16–18.

84


ta a zenész, többi jellemzőjét egy sajátos ábrázolási mód segítségével lehet kitalálnunk: a felszólításéval. A felszólítás egy olyan beszédaktus, amely a még meg történttel a jelenvaló hiányára hívja fel a figyelmet. Hiszen a megszólító személy arra szólítja fel a megszólítottat, amit valószínűleg nem csinál, nem mond, nem gondol. „Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése,” A vére nem forr, a velő nem rendül meg agyában, a szeme nem ég, mint az üstökös láng, húrja zengése nem szilaj és nem kemény. A vonója egyébként is nyűtt, elhasznált. Magyarul: kába, alvó, ájult, azaz szüksége van az ébredésre és az ébresztésre, a magyar bot erejére. A vén cigány ébresztő vers, ahogy a Fóti dal is az. Hamvas Bélát idézem: „Mert a szó nem kifejezés; ezt csak az individuális Én gondolja így, aki magát törvénytelenül a lét középpontjába helyezte, s abban a csalódásban él, hogy a világ körülötte forog. A szó megnyilatkozás, éspedig az isteni lét teremtő megnyilatkozása. Ezért ébresztés, ezért riasztás, ezért megnevezés, ezért mágikus uralom.”3 Mire szólít fel, mire ébreszt A vén cigány? A vers megszólítottja – mint korábban említettem – látszólag maga a vén cigány. De valóban így van ez? Többen írják, köztük Szabó Magda is –, hogy bordalnak meglehetősen szokatlan vers A vén cigány. Idézem Szabó Magdát: „a magyar líra legszokatla-nabb bordala”4, egyben azt is írja, hogy: „ha van kódja, az megfejthetetlen”.5 Honnan érdemes olvasnunk A vén cigányt? Joggal feltételezhetjük, hogy A vén cigány rejtjeles vers. Rejtjeles, mert a szabadságharc leverése után már nem lehetett egyenesben beszélni. Tudjuk, Vörösmarty alig írt ebben a hat esztendőben, s amit írt annak is jó részét megsemmisítette, verseit barátainak felolvasta, majd tűzbe vetette. Azt gondolom, hogy Vörösmarty a műfaj, a bordal műfaja mentén olvastat-ja A vén cigányt, azaz A vén cigány a Fóti dal felől olvasható. Kihez-mihez szól a Fóti dal? A Fóti dal megszólítottjai közt ott találjuk a magyar honfia-kat, a magyarságot. Vörösmarty már nem írhatja le azt, hogy magyar, így mit tesz? A magyar helyett cigányt mond. Nem azt írja, hogy a vén zsidó, a vén tót, a vén román, hanem a vén cigány. Ki lehet a vén cigány? Lehetséges a verset önmegszólító versnek tekinteni, mert a vén paronomázikusan magában rejti az ént mint személyes névmást. Tóth Dezső is hasonlóképpen vélekedik: „a cím is képet: egyetlen alakot idéz, akinek figuráját mintegy magára ölti a költő, s a vers már nem csupán egy ember meg3

HAMVAS Béla, Scientia Sacra I., Medio, 2006, 73. SZABÓ Magda, A lepke logikája, Bp., Argumentum, 189. 5 Uo. 4


85

rendítő vívódása a történelem tanulságaival, hanem egyben egy öreg, megtört művész önarcképe is.”6 Vörösmarty vajon önmagát szólítja meg? Önmagát próbálja ébresztgetni? Nem valószínű, hiszen a vers meg-írása idején már máshová készült, bár az Előszóhoz, a Gondolatok a könyvtárbanhoz és az Emberekhez képest valóban jóval személyesebb hang-vételű A vén cigány. Mégis úgy vélem, hogy a vén cigány figurájában nem csak egy személy bújik meg, hanem – ahogy a Fóti dalban is – a magyarság szólítódik meg, a magyarságot ébreszti ebben a versben is. S magyar név rejtetten jelenik meg a versben: a magyar név gyöke a ’mag’ egyszer fordul elő a versben: „És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába.” A ’magába zár’ egyrészt utal a vers rejtjelezettségére és utal a magyarságra, a mag tudásának őrzőire is. A mag nem szó szerint, hanem szemantikailag megjelenik az alábbi sorban is: „Odalett az emberek vetése”. A vetés, a mag vetése lett oda – a veszteség, pusztulás, a magyarság apokalipszisének hangja ez. S most olvassuk vissza a Fóti dal alábbi sorát: „Minden ember legyen ember És magyar” A „Minden ember legyen ember” talán leginkább József Attila Ars poetica-ja felől olvasható: „A mindenséggel mérd magad!” De miképpen értelmezzük, azt, hogy „Minden ember legyen (…) magyar”?

*Elhangzott A vén cigány – konferencián, 2012 áprilisában, Kápolnásnyéken.

6

TÓTH Dezső, Vörösmarty Mihály, Bp., Akadémiai, 1974, 548.

86

ARANY ZSUZSANNA – A VÉN CIGÁNY ALKÍMIÁJA

Arany Zsuzsanna

A vén cigány alkímiája „A vad kovács, a szenvedés, sötét pöröllyel döngöl engem, szikrázva visszanézek, és kormos dalát ővéle zengem, Beh jó nekem, hogy nem kell élni, csak az üllőre ráalélni, engedni szépen, mit se tenni, csak fájni így és várni, lenni. Verj, vad kovács, világfutóvá, érzéstelenné és meredtté, tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké.” (Kosztolányi) „Újabban egy sajátos lélektani tünetet kezdenek tudatosítani: végső veszedelmekben, mikor már minden elveszett, és az ember a halál bizonyosságával áll szemközt, egyszer csak fényesség gyullad ki a lélekben, melynek sugaránál egész addigi élete új, teljesebb értelmet nyer. Ez a titokzatos fényesség […] erőt önt az emberbe, és képessé teszi, hogy a legreménytelenebb helyzetből is megmeneküljön: újjászülessék” – írja a szépírói és irodalomtörténészi munkásságáról egyaránt híres Szerb Antal, Vörösmarty-tanulmányaiban. Ezt a kitüntetett állapotot rokonítja aztán a vallásos eksztázissal, valamint a skizofréniával, illetve olyan embertípusról szól, aki képes ezeket a határértékeket önmagában is egyesíteni. „Ennek a típusnak megvan a képessége, hogy élettörténetének egyes fontos fordulatainál, nagy lelki válságok idején, vagy pedig az alkotó koncentráció óráiban, többé-kevésbé elszakadva a külső világtól, alászálljon az önmaga mélységeibe, és onnan felhozza az új életerőt, mint Szent Patrick a barlangból a paradicsom titkait. Az alvilágjárások mitikus nyelven ezt példázzák.”1 Vörösmartyt szintén ilyen pokoljárónak tartja, s hírhedt „hattyúdalát”, A vén cigányt olyan versnek, mely e lélek tragikus és borzalmas oldalával szembesít minket. Németh László – aki szintén szépíró is volt – ezt a „lélekelemző” stílust részben elítélte, s így fogalmazott Szerb írásával kapcsolatban: „Nem szabadulhatok meg az érzéstől, hogy egy tudósok közé keveredett művész mimikrijének vagyok a tanúja. A tudósokat becsaphatja, a művésznek azonban kedve támad rákiáltani: de hiszen csak bolondítod őket.”2 Egy harmadik művész, Babits szintén A vén cigány dionüszoszi jellegét emelte ki, s az élete végén lévő Vörösmarty sajátos 1

SZERB Antal, Vörösmarty-tanulmányok = Sz. A., Mindig lesznek sárkányok. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák. II. kötet: Magyar irodalom, szerk. PAPP Csaba, Bp., Magvető, 2002, 316–317. 2 NÉMETH László, Vörösmarty-tanulmányok. Szerb Antal könyve – Minerva Könyvtár, Nyugat, 1932/1, 46.


87

„megvilágosodás-élményét”: „Ez a vers egy őrült verse. De ez szent őrültség. Az őrült látománya szent látomány. […] Az ember, aki minden dolgok végére jutott, minden dolgok végén különös remények kéjét, különös örömök borát találja.”3 Az őrület logikája afféle paradox logika: igen és nem egyszerre igaz benne. Végletek találkoznak, s egymást kiegészítve, illetve egymással szüntelen feszültségben állva izzanak, s egymásba alakulnak. Ellentétes elemek egyszerre harcolnak és szeretkeznek egymással, tűz és víz, démoni és angyali erők egy időben vannak jelen, folyamatosan átváltozva egymásba. Afféle alkímiai folyamat ez, amit Carl Gustav Jung a következőképp fogalmazott meg: „Akinek csupán felszínes ismeretei vannak az alkímiai irodalomról, az is tudja, hogy a beavatottak számára itt […] a szubsztanciák végső egyesítéséről volt szó. […] Az egyesítendő ellentétet többnyire az elemek négyszólamúságából vezetik le […] Minthogy a négy elem a fizikai világ teljességét reprezentálja, e széthullás a világ alkotóelemeire való felbomlást, vagyis egy pusztán fizikai, következésképpen tudattalan állapot létrejöttét jelenti. Ezzel szemben az elemek összekapcsolása, valamint a férfias és nőies elv végső szintézise művészi teljesítmény, vagyis tudatos fáradozás gyümölcse. Az összetétel eredményét a beavatottak következetesen önismeretnek tekintették, s az önismeret Isten ismerete mellett elengedhetetlen feltétele a lapis philosophorum előállításának.”4 A végső eredmény tehát úgy születik meg, hogy minden mindennel egyesül, minden mindenbe átalakul, s végül kikristályosodik a tiszta esszencia. Az emberi lélek az, ami lényegében átalakul és megtisztul. E megtisztulásnak azonban ára van: az elemek poklát kell végigjárni hozzá. A Gonosz-filozófiája például arra tanít minket, hogy hogyan lehet a Gonosz ismerete által, annak poklait végigjárva a Fénybe megérkezni, s üdvözülni. Az „alkímiai” folyamat végére érve az ember önmagává válik (önismeret), illetve Isten ismerőjévé. Saját maga megalkotója, saját lelke megszülője, önmaga művésze lesz; élete, lelke pedig „műremek”. A vén cigány című vers valahol ennek az „alkímiai” folyamatnak a lenyomata. A teljes nihil állapotából s a pokoli mélységekből elindulva jut el az Ünnep szentségéig. Olyan „vallásos” letisztulásig, mely a külső és belső harcok, valamint az evilági szenvedések fölött érzett keservek sorolását megszakítja, s a megnyugvás és a béke „örömhírét” kezdi zengeni. Amikor az ember eljut a teljes elengedésig és elfogadásig, föladja korábbi háborúit, kiszabadul önmaga fogságából is. A lábait lógató, gondterhelten iddogáló cigányból lelkes zenész válik, aki az isteneknek játszik hangszerén. A rideg kupába töltött borból, mely fölforralja a vért s tüzet gyújt a szemekben, az öröm bora lesz, kisimítva a zordon homlokot. Az agyvelő zavaros tombolása helyett a szív megnyugvása, és örömünnepe érkezik el. Jégverésen, zengő zivataron, háborún és gyilkoláson, széthulláson, lázadásokon és keserveken, sírbeszédeken és kínokon, vakságon, bűnökön és szennyen keresztül vezet az út a megtiszulásig. A refrén, a cigány folyamatos fölszólítása a keserű nótára, mintha a lázadó ember állandó, „csakazértis-dühe” lenne, az Istennel fele3 4

BABITS Mihály, A férfi Vörösmarty, Nyugat, 1911/24, 1061. JUNG, Carl Gustav, Az alkímiai konjunkció, Nyíregyháza, Kötet Kiadó, 1994.

88


selés gesztusa, vad dac, mely ugyanakkor vak, nem hisz már semmiben, nem lát már semmit, csak a saját, nem-gyógyuló sebeit. És ekkor érkezik el a fordulópont, aminek éppen az a lényege, hogy egyszerű. Nem a nagy szavak, nem az eltúlzott gesztusok hivalkodása, hanem mindössze ennyi: „Húzd, de még se, – hagyj békét a húrnak”. Ami ezután következik már lényegében csak epilóg, a forma lekerekítése, s az „Ünnep” tényének higgadt közlése. „Az utolsó szó, amelyet a sötét, félőrült és Istennel hadakozó Vörösmarty kimond, ez a ragyogó, józan és vallásos szó: Béke! […] a költő, aki minden dolgok végén új remények kéjét, új örömök borát találja. […] legszebb szavaival bízni és remélni tanít” – mondja Babits „a béke elragadtatott s önkívületben égő sámánjáról”.5 Vörösmarty valóba sámánná válik, igazi művésszé, aki alvilági utakat bejárva jut el a felsőbb szférákba, s egyfajta isteni hírnökként szól az emberekhez. Nem értek egyet Barta Jánossal, aki szerint „Vörösmartyból hiányzik az igazi hit és azért hiányzik világában is minden, amiben hinni tudna. […] nem vallásos lélek. Igaz csak egy lépés választja el attól, hogy az legyen; minden mélyebb élményben a vallásos zóna határát ostromolja, de elérni soha nem éri el.”6 Szavai igazak ugyan a kései Vörösmarty több versére is, azonban A vén cigányban éppenhogy megtörténik az átlényegülés. Az utolsó strófa meglátásom szerint nem a „fájdalom hirtelen megenyhüléséről” szól, hanem az elengedésről és a megbocsátásról. A fájdalom csak az elfogadással tud megenyhülni, az elfogadás pedig már a hit előszobája. Említettük az önismeretet is. Az önismeret szintén pokoljárás. Önmagunk poklának bejárása, mely út azonban a Szabadsághoz vezet. A cigány is önmaga poklait járja, saját magával néz farkasszemet, mikor rémképeit sorolja. Az első versszakban még a szembesülésről való lemondásnak, a hárításnak vagyunk tanúi – „Mindig így volt e világi élet” –, s kezdetben a refrén is inkább a küzdelmektől való félelemről árulkodik: „ne gondolj a gonddal”. Azonban a második strófától elkezdődik az a belső út, ami lényegében az önismeret útjának is tekinthető, s ami az Istenismeret felé vezető út is egyben. Az Istenismerethez való megérkezés pedig nem más, mint a Szabadság terhének vállalása. A belső poklok örvénylése során olyan minőségek jönnek szembe, mint a harag („Véred forrjon” / „Szemed égjen”), a szenvedések („nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl”), az erőszak („Fákat tép ki és hajókat tördel”), a gyilkosság („Életet fojt, vadat és embert öl”), valamint a Teremtő elleni lázadás („Ki dörömböl az ég boltozatján”). A bibliai és a mitikus képek idézése az egyes emberben megmutatkozó kollektív emberit hozza elénk, s az egyénen keresztül az egész emberiség alvilági útját. Az utolsó előtti versszak azonban már a „purgatórium” strófája lesz: előkészíti a megtisztulást. A mindent fölemésztő Tűz pusztítása után következhet a mindent elmosó és mindent megtisztító Víz erejének megéneklése. És éppen a Víz, azaz női elem térnyerése hozza el a megváltást, ami nem más, mint a pokoli zenélés abbahagyása, az eddigi küzdelmek elengedése, az elfogadás és a belső béke érzésének megismerése. A cigány már nem akar mindenáron zenélni, hanem 5 6

BABITS Mihály, A férfi Vörösmarty, Nyugat, 1935/12, 405. BARTA János, A romantikus Vörösmarty 2., Nyugat, 1937/12, 412.


89

megtanult várni, s ezáltal elnyert szabadságával élni. Másfajta alkotás jelenik meg az utolsó szakaszban, mint amit előtte olvashattunk. Ez az alkotás már nem küzd, bírál és vitázik, hanem ünnepel. Szabad akaratából zenél, mégpedig akkor, amikor annak ott van az ideje. A vén cigány alakja tragikus hőssé válik, ez a dionüszoszi figura azonban a szükségszerű elbukás helyett újjászületik. Farkasszemet néz a halállal s a pusztulással, ám túléli azt. Képes lesz az Élet ünneplésére. Ahogyan Bergyajev ír a Gonoszon való túljutásról, Dosztojevszkijjel kapcsolatban: „Csak a gonoszság leleplezése, csak a gonoszság okozta nagy szenvedés emelheti magasba az embert. A rosszban való megátalkodottság, elbizakodottság egyenlő a pusztulással. És Dosztojevszkij megmutatja, milyen gyötrelmet szenved el a lélek a rossztól, és hogyan leplezi le a lélek saját magában a gonoszságot. […] ki kell próbálni a pusztulás borzalmát, le kell leplezni a rosszat, a pokol tüzére kell taszítani, le kell vezekelni vétkét. A rossz a szenvedéssel függ össze, és a megváltáshoz kell vezetnie.”7 Lev Sesztov pedig így jellemzi a tragédia emberét: „előre kell haladni az ismeretlen és mindig félelmetes jövő felé. S az ember megy is előre, s már szinte kérdéseket sem tesz fel arról, mi vár rá. […] Elkeseredetten, gyűlölködve tép ki magából mindent, amiben csak hitt, amit csak szeretett valaha. Próbál új reményeiről beszélni az embereknek, de mindenki elrettenve és értetlenül néz rá.”8 Nem véletlen, hogy Vörösmarty kései költészetét nem értették meg a korában, s később is – a modern kori „kiüresedési” folyamatok emberei – inkább a nihil és a pusztulás megéneklőjét látták benne, nem pedig az örömhír hozóját. A hegedűvonó letétele, a zene megszakadása Isten csendjét is idézi. A hitnek meg kell előznie a csodát, a várakozásnak pedig az örömünnepet. Vörösmarty éppen ezzel az elcsendesüléssel mondja számunkra a legtöbbet.


7

BERGYAJEV, Nyikolaj, Dosztojevszkij világszemlélete, ford. BAÁN István, szerk., utószó TÖRÖK Endre, Bp., Európa, 1993, 116–117. 8 SESZTOV, Lev, Dosztojevszkij és Nietzsche, ford. PATKÓS Éva, utószó MILOSZ, Czeslaw, Bp., Európa, 1991, 26.

90

HUDY ÁRPÁD – MIÉRT OLVASHATALAN MA A VÉN CIGÁNY?

Hudy Árpád

Miért olvashatatlan ma A vén cigány? Vörösmarty költészetének koronaékköve természetesen ma is olvasható, sőt, olvasandó, talán még inkább, mint megszületése óta bármikor – e rövid eszmefuttatás provokálóan félrevezető címe csak arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a verset hagyományosan elemezve, ízekre szedve több negatív, mint pozitív részeredményt kapunk. Palitikai és életrajzi aktualitásai, képeinek romantikus túlhajszoltsága és költői nyelvének „korszerűtlenségei”, a modern olvasót elidegenítő megértési és befogadási nehézségei ellenére hogyan lehet mégis időtlenül lenyűgöző az összhatás? A mai átlagolvasó – egy lelkes, de szűk kisebbséget leszámítva – nem képes átélni nemzetünk történelmi sorsfordulóit, mi több, egyenesen viszolyog tőlük. Nem csak objektíve, időben van távol a világosi tragédiától, hanem mentálisan és érzelmileg is (amint Trianontól, Párizstól, 56-tól is). A vers hatásregiszterének ez a sávja sokkal gyengébben érvényesül napjainkban. Ugyanígy még Vörösmarty életrajzának ismeretében is nehéz teljes mélységében átérezni azt a személyes – testi, lelki és megélhetési – katasztrófát, amelybe a nemzet véres bukása és tetszhalála taszította a családja egzisztenciájáért aggódó, öregedő, nagybeteg költőt, akit korábban sem kényeztetett el a sors. E szakadékokat áthidalhatják, s a maguk módján becsülettel meg is teszik a tankönyvek, irodalomórák magyarázatai, a verskötetek jegyzetei, elő- és utószavai, de egy költemény vagy bármely más irodalmi szöveg elemi befogadása, közvetlen élvezete éppen azon áll vagy bukik, hogy mennyire elégséges önmagában. A viccet is lehet, csak éppen nem szabad magyarázni. „Egy költemény jelentése maga a költemény” – mondja Nicolás Gómez Dávila. A modern befogadó és a költemény tárgya közötti távolságot tovább növeli Vörösmarty költői beszédmódja, nem feltétlenül az azóta eltelt bő másfél évszázad miatt, hiszen már a maga korában is elavultnak hatott a nyomába lépő, és őt sok tekintetben meghaladó Petőfi vagy Arany sokkal közvetlenebb, a közérthetőség tekintetében is népies alkotói nyelvezete mellett. A klasszicista költészetnek a romantikába is átmentett kötelező erudíciós kliséi, mind az antik (Prométheusz), mind pedig a keresztény mitológiából (Káin, Noé), nem szorulnak ugyan magyarázatra, és nem is túl számosak A vén cigányban, annál bizarrabbul hatnak viszont a virtuális „faluvégi kurta kocsmában”, ahová a nóta, a hegedűs, a bor utalja a búsongó költőt és versének mindenkori hallgatóját vagy olvasóját. Önmagában véve az apokaliptikus látomásoktól gyötört versíró lávaömlésszerű, túlfeszített stílusa, nyugtalan képhalmozása, a lehető legerősebb szavakat egymásra dobáló szöveggördítése is idegen az Aranyon, nyugatosokon és a huszadik század derekának egyre tárgyiasabb, szikárabb nyelvezetű költőin iskolázott posztmodern fül számára. A romantika zabolátlanul elementáris hatásokra törekvő igyekezete számunka kevésbé éri el célját, mint akár elődjének, a klasszi-

HUDY ÁRPÁD – MIÉRT OLVASHATALAN MA A VÉN CIGÁNY?

91

cizmusnak fenséges erőt árasztó deklamációja, akár nem sokkal utána az impreszszionizmus szubtilis érzékletessége. A túlexponált képek egzaltált halmozása nem egyszer a képzavart súrolja – de nem illették-e még a magyar nyelv legnagyobb mesterét, Arany Jánost is ezzel a váddal a „felhők szeme rebben” enigmatikus szókapcsolatáért? Minden esetre furcsa hangzat a „zengő zivatar”-tól az, hogy „nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl”, az „elfojtott sóhajtás”-ra következő „üvölt, sír”, s a pokolbéli „malomzokogás” is megérne egy külön szemantikai misét. Egyáltalán: az egész költeményben „forr”, „rendül”, „ég”, „zeng”, „ver”, „tép”, „tördel”, „fojt”, „öl”, „reszket”, „dörömböl”, „zuhan”, „csattog”, „forog”, „vérzik”, az „örvény”, „zivatar”, „vihar”, „vész”, „harag”, „viszály” kavalkádja, apokaliptikussá fokozódva és sötéten ragyogva „üstökös”, „isten sírja”, „szent hon”, „ég boltozatja”, „pokol”, „hulló angyal”, „kesely”, „bűn” és „vak csillag” misztikus dimenziójában. A teljesség kedvéért fűzzük még ide a jelzők és módhatározók láncolatát: „rideg”, „nyűtt”, „szilajabban”, „keményen”, „elfojtott”, „vad”, „tört”, „őrült”, „vert”, „vakmerő”, „lázadt”, „keserű”, „zordon”. És mégis, ki ne érezné: az összhatás lenyűgöző, mágikus, katartikus. Ott ragad meg bennünket, ahová már nem ér fel a földhöz, a nyelvi rögökhöz ragadt elemzés. Nagy – és persze akadémikus – kérdés, hogy miként hat(na) ez a költemény a huszonegyedik században minden előzetes történelmi és irodalomtörténeti ismeret nélkül, pusztán képi, nyelvi erejével, ha egyáltalán elképzelhetünk olyan érett, vájtfülű magyar olvasót, aki ilyen „szűzen” szembesülhetne vele. De egy irodalmi szöveget legalább annyira működtet külső kontextusainak hálózata, mint saját „belsőégésű” motorja. A vén cigány utalásrendszerének legfontosabb, – címét, alaphangulatát adó, keretét és a refrénben visszatérő alapmotívumát képező – összetett toposza a borhegedűszó-mulatás-búsongás: a magyar költészet alig száz esztendeig tartó duhajkodása. Az eisők között Csokonai kiált fel így a csikóbőrös kulacshoz írott szerelemdalában: „Keserves sors! adjatok bort! / Lakjuk el előre a tort”! A mulatozás kísérőiként közéakori lantosainkat ekkorra már az urak és a nép körében egyaránt felváltják a hegedűsök, vagyis a cigánymuzsikusok. A reformkortól kezdve a magyar költőhöz éppúgy hozzátartozik a szilaj borfogyasztás nótázással egybekötve, mint pusztai tájhoz a gémeskút a kor festményein. Petőfi szabályos iskolát teremt kocsmaköltészetével, bár ő maga állítólag bort prédikált és vizet ivott. A józan Arany költészetében is absztinens, de egyik megrázó öregkori versében tivornyaként írja le az életet, Ady pedig a századelőn akként is éli meg a magáét, míg aztán József Attila „túl nem lép e mai kocsmán”, mintegy véget vetve költői berkeinkben a koholt szeszekkel mímelt mámor lírai századának. S e századévnek éppen a közepén ott ül Vörösmarty – maga is a bor költője – versének képében, mint a búsongó betyár Munkácsy festményén, s hiába biedermeieres a póz, nem népieskedő műdalhőst látunk, sem a majdani dzsentrit, aki elkártyázta apja vagyonát, vagy az önsorsrontó modern poétát, aki elitta egészségét, nem, ez maga a világ, a nemzet, és a becsületes, józan ember tragédiája, a költőé, akinek szíve és pohara tele búval, borral. *Elhangzott A vén cigány – konferencián, 2012 áprilisában, Kápolnásnyéken.

92

DARAI LAJOS MIHÁLY – VÖRÖSMARTY ÉS A VÉN CIGÁNY FILOZÓFIAI TÁVLATAI

Darai Lajos Mihály

Vörösmarty és A vén cigány filozófiai távlatai Szokatlan megközelítés? Vörösmarty Mihály költői nagyságát bár csodáljuk és szeretjük, ámde őt és műveit megérteni és értékelni csak akkor leszünk igazán képesek, ha még további felfedezéseket teszünk költőóriásunk gondolkodói teljesítményében, feltárva gondolatvilágának különböző tartalmi területeken történt megnyilvánulásait. Addig viszont benne inkább a hagyományosan elfogadtatott kép szerint a furcsa zsenit fogjuk látni, akinek romantikus álmodozásait nem kell nagyon komolyan venni, s akinek fiatalos lelkesedése a magyar történelem iránt ugyanúgy lenézendően gyanús, mint későbbi borongása a magyarság tragikus végét illetően. Szerencsére a róla szóló legújabb művek már kezdik elhagyni e régi nyomvonalakat és egyre bátrabban és teljesebben ragadják meg Vörösmarty költői gondolkodásának egészét.1 Vörösmarty, éppen gondolkodói nagyságából kifolyólag, szembeszállt nemcsak a korszak felszíni igazságtalanságaival, hamisságaival és rontásaival, hanem mély gondolati szinten is felvette a harcot a győzelemre törő, ellenséges irányzatokkal szemben, éppenséggel tudatosan vállalva még azt a gyötrelmes sorsot is, amit aztán később eszméi miatt és eszméinek el kellett szenvednie. Nekünk pedig a sajnos győzelemre jutott negatív eszmék, a szabadság elnyomásának elősegítői, az emberek feletti totális uralkodás eszközei, és ezek folyamatos továbbfejlesztése hatásán, befolyásán keresztül, európai regionális és világuralmi törekvések ideológiai torzító tükrében kellene meglátnunk és feltárnunk azokat az eredeti gondolati magokat, amelyek Vörösmarty lelkivilágát, törekvéseinek és költészetének gondolati erejét alkották. Ehhez mindenképpen szükséges a fogalmi kitekintés, amely megmutatja azokat a filozófiai fogódzókat, amikkel megítélhetők a vizsgált korszak időt állóan nemes és korszakalkotóan mély, tiszta és világos gondolatai, amilyeneket a mi Vörösmartynk is alkotott és egyik csúcspontként A vén cigányban megmutatott. Vörösmarty gondolati mélységeinek megértéséhez egész nemzetfejlődésünk elméleti kérdései áttekintendők. Valamint az eredeti hagyományok magyar és egyetemes előzményei, melyekhez Vörösmarty alkotói bátorsággal nyúlt, melyeket sikeresen felhasznált. Vörösmarty ugyanis két módon járt előttünk: nemcsak az időben, hanem a független gondolkodásban is.

1 RAJNAI László, Vörösmarty Mihály. Egy költő világa, Székesfehérvár, Árgus – Vörösmarty Társaság, 1999. Vö. KAPUS Erika, Hominem te esse memento! Emberkép Vörösmarty Mihály lírájában, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK, 2008, http://arednukblog.files.wordpress.com/2010/12/vm1.pdf. [2009. 09. 17. 17:49:35.]


93

Életfilozófia Vörösmartynál? A Vörösmarty-kortárs életfilozófia a fogalmi bölcselet merev sémái, gépies valósága ellen harcolt az élet előreláthatatlan lehetőségei teremtő erejének felszabadításáért. Az élet értelme ösztönös mivoltában nyilvánul meg, amit cselekvéssel lehet beteljesíteni – mint Vörösmarty is hangoztatja. Az életfilozófiával együtt az egyéni és társadalmi életre egyaránt figyel, mindenre kiterjedő műveltséget igényel. Az életproblémákat az emberlét örök kérdései tükrében vizsgálva szembeszáll azokkal, akik a nagynak alárendelik a kicsit, a társadalomnak alávetik az egyént. Mert az egész világfolyamat értelme az egyének életében, a történelem filozófiája a végtelen emberi folyamatban mutatkozik. Ha Vörösmarty nézetrendszerét megpróbáljuk feltérképezni, gondolatvilágának tágas témakörei és mérhetetlen méretei, szerteágazó és mély gyökereit, ősi és távoli forrásai tűnnek szemünkbe. Képzeletvilága két területről táplálkozott, ez a lét örök világa és az emberiség Istenhez mért működése. Utóbbi a magyar történet kimeríthetetlen gazdagságával magyarázza a lét öröksége Vörösmarty-féle erőteljes megragadását. Az örök és örökség kettős értelmében: a lét örökkévalóságát a magyar örökség mérhetetlen kiterjedése hozza Vörösmarty számára megragadhatóan közel. A két területet egyesíti az elfelejtetett magyar történeti tapasztalat művészi feltámasztásában. Vörösmarty így nem a romantika lecsengésének költője életről és halálról, egyéni sors és a nemzeti összefüggéseiről szólván, a múlt máig ható erőiről és alakjairól, a tökéletes gondolati világról, a fájdalmas és az örömteli életről, az emberi hivatásról és e hivatás teljesítésről énekelve.2 A filozófia felől nézve a romantikából kinövő, azzal jórészt szembeforduló előrevetülő irányzat, az életfilozófia költő művelőjeként azonosítható, s költészete és írói munkássága megfelelően kitölti az irányzat jellemzőit, megfelel követelményeinek. Ezzel pedig Vörösmarty igen korszerű színben tűnik föl.3 Ahogyan az élettel szemben – különösen majd Nietzsche felfogása szerint – a megfoghatatlan közösségi, kollektív egész áll, azaz a hegeli állam totalitása,4 úgy a Petőfi- és Vörösmarty-féle egyénnel, azaz polgárral, nemzettel, azaz polgári társassággal szemben a modernizált Habsburg feudális elnyomó 2 Vö.: „Vörösmarty a sajátos magyar pozícióból tulajdonképpen nemcsak a hazai polgári fejlődés felemás kimenetellel kecsegtető kelljének ellentmondását élte át, hanem ettől elválaszthatatlanul átélte és magyar költőként megfogalmazta magának a klasszikus értelemben vett polgárság történelmi szerepének ellentmondásosságát is.” (TÓTH Dezső, Vörösmarty Mihály. Élő hagyomány, élő irodalom, Bp. 1977, 222–223.) 3 Éppen olyan ellenszélben, mint a filozófiatörténetben a romantikus Hegel idején már jelen volt életfilozófus Schopenhauer, aki teljesen készre kidolgozta, előadta filozófiáját, de annak sikere csak 20 év múlva jött el számára. Nálunk is elmondható, hogy a Petőfi képviselte költészet kissé háttérbe szorította a Vörösmartyét, ami aztán Vörösmarty halála idejére megváltozott, a nemzet ekkor már méltó módon értékelte Vörösmarty költészetét is. 4 Ennek a totalitásnak pedig kettős értelme van: 1. totális az állam a modern értelemben véve, azaz a mindenre kiterjedő hatalmi szempontjai teljes érvényesítése érdekében megengedheti magának minden eszköz bevetését. 2. az egyénnel szemben a hegeli állam felmérhetetlenül több, az egyén szinte semmi hozzá képest, mert az állam ’dialektikus ugrással’ egyesíti tagjait, akik önmagukban nyomát sem mutatják és találják ennek a magasabb egésznek.

94


állam feszül, megtámogatva a kontinentális jellegű, a hamis individualizmusra épülő kapitalizmus önös érdekből fakadó pénzügyi és titkos diplomáciai, valamint nyílt katonai segítségével.5 Gondolati gyökerek: „a költészet religiója” Mivel a korábbi magyar irodalomelmélet annyira az egyoldalú osztályszempont szerint értékelte a romantikát, azt végső soron a francia forradalom ellenhatásának tekintette, eleve gyanús feudális osztályterméknek. S ha ezen enyhített is az 1954-es, Sőtér István vezette romantika-vita,6 Pándi Pál mégis óva intett attól a szemlélettől, amely „a romantikát most már túlemelné a maga konkrét történeti helyén”.7 S Pándi Franz Mehring Heine-tanulmányából tartja szükségesnek idézni, hogy a „romantikus iskola – kifejezése annak a feudális reakciónak, amellyel a keleti Európa védte ki Franciaország előretörését”, ám „bármennyire korlátozott értelemben, bármilyen elferdült viszonyok között is, mégiscsak nemzeti újjászületést testesített meg”.8 Pándi biztatóbbnak szánt következtetése: „A romantikus művészi formáló elvek egyaránt alkalmasak a szélsőséges feudális tendenciák és a szocialisztikus, sőt forradalmi irányzatok művészi érvényesítésére”.9 Szerinte tehát a romantika művészisége ezen az ellentmondásos világnézeti alapon nem gazdagodhatott korlátlanul. Érdekes, és szempontunkból fontos, hogy Pándi is elismeri Vörösmartynak a romantikát bizonyos irányban túlhaladó teljesítményét „a művészi magatartás, megformálás, stílus” olyan jegyei esetében, mint „a líraiság, életintenzitás-igény, a vallomásos jelleg”, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy „még a közhely-szerűen romantikus elemekként emlegetett középkor-tematikát, népdal iránti érdeklődést, eredetiségkövetelést sem tekinthetjük eredendően romantikus megnyilvánulásoknak”.10 A fiatal Vörösmarty költészetében – Gyulai Pál szerint11 – fordulat állott be Görbőn, a megyei politikai ellenállást tapasztalván. A költő kurucos riadót fúj, majd pedig „a Zalán futása úgy ébreszti a nemzeti öntudatot, hogy a reformkori hazafias eszménynek szinte bölcsőjébe teszi a nemzeti egység gondolatát. Az irodalom a maga nyelvén – nemzeti méretekben beszél.”12 E „nemzeti méretek” eszméi Vörösmarty költészetében élénken jelennek meg, minden mozzanatra reagálva. Például az 1825–27-es országgyűlés kudarcai miatt a nemesi politikából 5 Vö. a korán elhunyt Ránki György történészünk műveivel a centrum–periféria viszonyról az európai geopolitikában. Lásd RÁNKI György (szerk.), Gazdasági elmaradottság, kiutak és kudarcok a XIX. századi Európában. Az európai periféria az ipari forradalom korában, Bp., 1979. 6 Vö. SŐTÉR István, Romantika és realizmus, Bp. 1956. SZAUDER József, A romantika útján, Bp. 1961. BARTA János, A romantika mint esztétikai probléma. = B. J., Élmény és forma. Bp. 1965. 7 Pándi Pál, Jegyzetek a romantikáról. = P. P., Első aranykorunk. Cikkek, tanulmányok a magyar felvilágosodás és reformkor irodalmáról, Bp., Szépirodalmi, Bp. 1976, 279. 8 Uo. 282. 9 Uo. 10 Uo. 284. 11 GYULAI Pál, Vörösmarty életrajza, Bp., Szépirodalmi, 1985, 43-50. 12 PÁNDI Pál, Irodalom és politika a reformkorban. Vázlat, Uo. 187.


95

való kiábrándultsága, saját búja és fájdalma a Mikes búja c. versében. A harmincas években lírájában gazdagabb hazafogalom jelenik meg: „tettekre buzdító, alkotásra–haladásra serkentő versei a polgári átalakulás igényei szerint nevelik a közgondolkodást.”13 Az új kor hatása mutatkozik Vörösmartyra továbbá abban, hogy „esztétikai nézetei között egyre határozottabban jelentkezik az való életre tekintő ábrázolási törekvés. Maga írja 1837-ben a Dramaturgiai Lapok első részében: „Korunk világosabb eszmék kora s a költő jól teend, ha mindent az ember belsejéből, az egyes charakterek erejéből fejt ki s ha a külső hatalmat, a körülmények nyomását veszi fatum gyanánt. Ily összeütközésből kevesebb fenségest és bámulatost, de több valódi erőt, emberileg érdekest fejthet ki a költő, s ez által a költészet religiója nem megszűnni, csak változni fog, a megfoghatatlan és láthatatlan istenség helyébe egy látható, de szinte megfoghatatlan (a világ, emberiség) lépvén.” Ekkor „nem hibázik a föld, kor, nemzetiség zamatja”. Ellenben „az élet földétől távozást mindig igen drágán fizetjük meg, s hogy ahhoz, ha egyszer-másszor kirepülni mertünk is, mindinkább vissza kell törekednünk, s még magasb eszméinket is az élet szokott és ismeretes képeiben öltöztetnünk.”14 — Hol van itt romantika? Sehol. Viszont az élet filozófiai mélységű középpontba állítása, az életre való felelősségteljes hivatkozás, az igen, az jelen van. Vörösmarty egyetemes haladása Kecskés András irányítja rá a figyelmet, az érzelem és az értelem kettősségére, e kétarcú emberi mivoltunk kozmikus méretűre növelt sarkításaira, ám mégis oszthatatlan teljességére Vörösmarty költészetében: „SZÍV és ÉSZ: a Szózattól az Előszóig, hány Vörösmarty-műben szerepel együtt e két, látszólag ellentétes fogalom! Észre kell vennünk: a felvilágosodás értelem-kultusza a romantika értelem-kultuszával ötvözve ember-létünk, belső világunk teljességét képes átfogni és megragadni; s az ily módon közvetített költői üzenet nem avul, nem avulhat el: ma sem térhetünk ki éles és tiszta hangja, mozgósító hatása elől.”15 Ahogy Vörösmarty A Guttenberg-albumba című versében mondja: Majd ha a világosság terjed ki keletre nyugatról / És áldozni tudó szív nemesíti az észt. Egyébiránt Kecskés szerint „A Guttenberg-albumba tizennégy sorát úgy is tekinthetjük, mint személyre szóló meghívást korok, eszmék és társadalmak nagyszabású nemzetközi talál-kozójára a költészet világába.”16 A versben ez hang így szólal meg: Majd ha tanácsot tart a föld népessége magával / És eget ostromló hangokon összekiált. Kecskés kérdést tesz fel és válaszol rá: „Vajon az emberi haladás folytonosságának e számunkra adott, mai pillanatában milyen időszerű többletjelentést sugall 13

Uo. 193. VÖRÖSMARTY Mihály Összes Művei, 7., Bp. Akadémiai, 1971, 50. 15 KECSKÉS András, Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba. Versek tükre. Az iskolai verselemzés lehetőségei, Veszprém, Megyei Pedagógiai Körkép Kiskönyvtára 26., 1985, 213. 16 Uo. 214. 14

96


Vörösmarty epigrammája? A ’majd ha…’ kezdetű, feltételes értelmű sorpárok lépcsőfokain egyre följebb haladva értjük meg igazán, mit is jelent a költészet korhoz kötöttségének, történeti meghatározottságának és ugyanakkor örökérvényűségének, esztétikai értékének megbonthatatlan egysége. A meghívás érvényes, a történelem szólít bennünket: új típusú közösségi társadalmunknak előkelő hely jutott e képzeletbeli, korközi és nemzetközi ’fény-konferencián’17 : Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek / S a kitörő napfény nem terem áltudományt; / Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből / S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; / Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús / S a nyomorú pórnép emberiségre javúl. Kecskés András a jelennel is egybeveti Vörösmarty időtlen kívánságait: „De vajon ’kifáradt-e’ már végképp az éj: kihalt-e a képmutató, ámító hazugság, a ködös, életidegen szócsű-rés; kipusztult-e végleg az erőszak, a ’gyilok’; ismeretlenek-e a vagyoni különbségek, a megalázó hatalmi függések, az ördög–barom viszonylat e ’modernné’ szelídített formái? És kigyúl-e a fény, a tudás, a megértés, a meggondolt gondolat fénye minden elmében; s még ahol kigyúlt is, társul-e hozzá az a másfajta, belső világosság, melyet nem a ’műveltség ad’, hanem a jellem: a tiszta szenvedély, az alkotó, világjobbító indulat, az önzetlen közéleti aktivitás, az ’áldozni tudó szív’ társadalom-éltető kisugárzása?” Vagy ahogy Vörösmarty maga álmodja: S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!” / S e rég várt követét végre leküldi az ég: / Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez / Méltó emlékjelt akkoron ád a világ. Ez tehát a Vörösmarty szelleme szerinti haladás. Mindez mindegyik klasszikus értékű nagy művében megjelenik, különösen a Szózat, a Gondolatok a könyvtárban és A vén cigány soraiban. Nem könnyű optimizmus, talmi derű hatja át, hanem megrendülten „száll alá a kételkedés, a döbbent borúlátás poklába, hogy aztán annál meggyőzőbben és ellenállhatatlanabbul emelkedjék a ’rendületlenül’, a ’küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért’ és a ’lesz még egyszer ünnep a világon’ újra megtalált harmóniájának égi magasába.”18 Vörösmarty (bergsoni) intuíciója19 S ha ezek után megnézzük az élet filozófiai mélységű, középponti és felelősségteljes felfogása kialakulásának és jellegzetességének mozzanatait, valamint megjelenését Vörösmarty költészetében, láthatjuk a magasabb eszmék és az élet ismeretes, megszokott képei kettősségének összhangját. Egyrészt tehát például a Zalán futása és egyéb történeti, eposzi–epikai jellegű kezdeményezései visszanyúlnak ugyan a múlthoz és annak múltbeli értékét, korbeli teljességét próbálják megragadni, másrészt azonban a jelenhez is teljesen közelinek, az utókor számára is ismerősnek, kívánatosnak és újra megélhetőnek, vállalandónak láttatják az akkori világot: Az életformák jelentőségét, az élethelyzetek megélésének magas intenzitású átélését, az örök tanulságokat és a mindegyre viruló erkölcsi példá17

Uo. Uo. 19 Henry Bergson (1859-1941) szerint az abszolútumot, a valóság belső lényegét intuícióval ismerhetjük meg. 18


97

kat. Azaz olyanoknak láttatják, amik a mának alapjai, az élethez ma is nélkülözhetetlen jellegűek, amiknek dicső, nagyszerű és logikus jellege elengedhetetlenül hasznossá és kívánatossá teszi őket. Azaz nem a múltat akarja visszasírni, hanem a magyar élet megalapozó eseményeiről, teljesítményeiről, követelményeiről, elérendő szintjeiről beszél. A mindig időszerű eszményeiről szólva, abban magát in-tuitíven beleélve olyan mintát szerene mutatni, amely kiterjeszti a mai tapasztalatokat, lehetőségeket, mivel a már biztosan elért előnyös, az elődök által teljesített eredményekre utal. Ezek hősi jellege inkább az ünnepélyességet, fokozza, a szinte elérhetetlenül magasba jutott mintát hangsúlyozza. Éppen a csatajelenetek, kényszerű öldöklések, harcok garmadája, töméntelen mozzanata teszi az akkor mindennaposnak látszó cselekedeteket és magatartást számunkra tanulságossá. Ugyancsak a szerelemben is olyan állapotokat keres és kíván Vörösmarty, amelyikbe az emberek mindnyájan szívesen kerülnek és azzal elérik a teljességet. A Laurához című vers úgy ragadja meg saját szerelmes érzéseit, hogy annak saját élményei az ember távlataivá nőnek, sőt kozmikus méretűvé nőnek, amennyiben a napot idézik, sőt a teremtés sajátos változatát, mindezt oly erős beleéléssel, amit csak a saját élmény adhat, amit csak nagy költői intuíció adhat: Nagy szálka vagy szememben, kis leány! / Nem látok, bár szememben nincs hiány; / Nem láthatom miattad a napot; / Hajh az nekem már rég lenyúgodott. Vörösmarty szem-nem-látta, fül-nem-hallotta (kanti) világa Mit tudtok ti hamar halandó emberek, / Ha lángképzelődés nem játszik veletek? / Az nyit menyországot, poklot előttetek: / Belenéztek mélyen, s elámul lelketek. // Én is oly dalt mondok világ hallatára, / Melynek égen, földön ne légyen határa, / Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára, / Azt én írva lelém lelkem asztalára. A Tündérvölgy első két versszaka hangzik így. Képeivel, hasonlataival, jelzéseivel olyan világról beszél, amely értelmünk és érzékelésünk számára elérhetetlen, mert a végtelenséget és a határtalanságot idézi fel, ami csak a képzeletben vagy a gondolatban létezik, s ahol egyébként Vörösmarty meglehetősen otthonosan mozog. Nem a mindennapi dolgokról ír, hanem a csodálatosakról, nem a hitetle-neknek ír, hanem azoknak, akinek a csoda, a végtelenség és a határtalanság kedves, még ha rettenetes is néha. Hasonló hangvételű másik költeménye A Délsziget. Vörösmarty a valós élet igazi megértését reméli attól, hogy annak ellenvilágát is ábrázolja. Szerinte a képzeleti, gondolati mélységekben, borzongásokban és ámulatokban létünk legjobb része mutatkozik meg. Ám veszélyes, észbontó terület ez, az alvajáró biztonságérzete jellemzi. Vörösmarty választott alkotói szemlélete, művészi felfogásmódja és magatartása, filozófiája nyilvánul meg ebben a helyzetben, ezeknek a metaforáknak a használatában és végig vitelében: Szép kis ezüst csillag, menj el, kérdezd meg az istent, / Járjak-e meztelenül madarak csúfjára, hogy a dér / És a forró nap szabadon pusztítsanak engem, / S én ki magamnak imént kivetődvén úr nevet adtam, / Fussak-e a vadtól, vagy nincsen-e istenem is, hogy / Vadtól rettegjek s körmét tartozzam imádni? / Szép kis ezüst csillag, kérdezd meg, nincsen-e tiltva / A föld titkaihoz férnem s a tengerekéhez? Az isten válasza biztató, bár csak most derül ki,

98


micsoda nagy erőfeszítések szükségeltetnek az engedélyezett tevékenységek véghezviteléhez: Alszol-e még, te szilaj gyermek? kelj, verd el az álmot, / Hírt hozok istentől, jó hírt neked úrnak az ormon: / Nyitva legyen neked a természet kincse, az a hír. / A föld titkaihoz, de nem a nagy tengerekéhez / Férni kis elméddel mértékletes óva szabad lesz; / És legyen öltözeted felhőkből s tiszta sugárból; / És ha merész voltál magad úr nevet adni magadnak, / A vad elől ne szaladj, vagyon istened, aki megőriz, / Nem szabad a vadat és körmét a vadnak imádnod. E Vörösmarty-idézte fül nem hallott, szem meg nem jára világ ősalakja bibliai eredetű s olyan láthatatlan érzékfeletti világról szól, aminek a földi valóság csak visszfénye és visszhangja. A bibliai világban az istenség képviselői, a próféták állandó izgalomban élve a határtalanság és végtelenség fogalmaiban gondolkoznak. Az Ézsaiás-féle változat (64, 3) így hangzik: „Hiszen öröktől fogva nem hallottak és fülökbe sem jutott, szem nem látott más Istent kívüled... Oh vajha megszakasztanád az egeket és leszállnál, előtted a hegyek elolvadnának; mint a tűz meggyújtja a rőzsét, a tűz a vizet felforralja; hogy nevedet ellenségidnek megjelentsd...” Közkeletűvé azonban a második, Pál apostol-féle (1 Kor. 2, 9) fogalmazásban vált: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” S erre utal Szent Pál híres Szeretethimnusza is (1 Kor. 13): Ma még csak tükörben, homályosan látunk, / Akkor majd színről-színre. A két páli változat között foglal helyet Platón tevékenysége: a kalevalai Szamppó vagy a Hamlet Malma (Amlodhi)20 féle csillagégi világgömbbel (Phaidon). A világirodalomban e gondolatnak tehát hosszú karrierje van – egészen Vörösmartyig, s Vörösmarty esetleg Schillernél is olvashatta, aki a fül-nemhallott, szem-nem-látott világot egyenesen Kant filozófiájának transzcendentális imaginárius világával kapcsolta egybe, amiből az ember erkölcsi érzéke, szépérzéke, végtelen fogalmai, az istenre és a lélekre vonatkozó ítéletei származnak. Ide vágó jellegzetesség, hogy amikor Kölcsey panaszkodik, milyen nagy fájdalmak közepette szokta kivajúdni verssorait, ebből a tökéletesség szférából véli előhívni őket. Vörösmarty filozófiai mélységei a magyar mitológiában Azért van az egész mitikus emlékezetnek és hagyományoknak vonatkozása a költészetre és a filozófiára, így Vörösmarty költészetére és filozófiájára is, mert az ilyen távlat, az ilyen átfogó látásmód mint megismerési és tudásmegőrző eszköz alkalmazása később, a mítoszok kopásával, szerepük csökkenésével a filozófia révén maradt fenn tovább. Az is a mítoszt folytatta tehát, aki Platón nyomdokain haladva a filozófiát fejlesztette, mint láttuk, egészen Kantig, (de hozzátehetjük, hogy az e századi két filozófus óriás, Heidegger és Wittgenstein is erősen utal az érzékelt létezés mögötti létre, illetve arra, amiről hallgatnunk kell, ha egyszer nem tudunk róla beszélni,) s az is filozófiát művelt, aki a mítoszi hagyományt használ20 Vö. Giorgio DE SANTILLANA, Hertha VON DECHEND, Hamlet malma. Értekezés a mítoszokról és az idő szerkezetéről, Debrecen, Pontifex, 1995.


99

ta, fejlesztette tovább, mint Vörösmarty, itthoni meseértő környezete és a világirodalmi romantikus környezet hatásait és életfilozófiai előrelátásait bátran és zseniálisan egyesíteni tudta magában. Még egyszerűbben mondva, a költészet mítoszi gyökerei azt a filozófiát építik, amely gyökereit éppen a mítoszokba mélyíti. Ha ezek után a Szép Ilonka mint mitikus maradvány felől közelítünk Vörösmarty általános gondolkodásához, rögtön a mese szerepét kell taglalni az ő munkásságában. Ismeretesen a magyar felvilágosodás is igyekezett leszámolni a kísértetekkel, boszorkányokkal, ősi hiedelmekkel, babonákkal és ezzel együtt a mesék csodavilágával, csak az ésszerűsített állat- és tündérmeséket engedélyezve az irodalom számára, ám a népköltészet felfedezése és a romantika kialakulása újra szalonképessé tette az irracionálisnak tekintett területeket, valóságos csoda- és mesekultuszt kialakítva. A népmesét azonban Magyarországon sosem lehetett igazán háttérbe szorítani, az nemcsak a nép ajkán élt tovább, hanem gyűjteményekben, prédikációkban is feltűnt, s keveredett a világ mesekincsével. A hazug mese például a fenékkel felfordult és tótágast álló világ felidézésével olyan szatírát alkot, amely pellengérre állítja a visszájára fordult világot, melyben megbomlott a termé-szettörvény, a lent lesz a fent, az állat emberré válik, a gyáva hősnek számít, a szúnyog oroszlánnak, a szekeret fogják a ló elé, s a szent a kocsmában dorbézol. Vörösmarty novellái és mesenovellái pedig a magyar romantika világirodalmi rangú megjelenéseiként az elbeszélő művészet remekei, hozzátartoznak a Vörösmarty-kép, a Vörösmarty-mű egészéhez, s mondandóik, vonatkozásaik közelebb visznek bennünket az igazi Vörösmartyhoz. Az 1829 és 1837 között írott novellák érzelmi válság után születtek s hozzájárultak – különösen négy mesenovellája – a költő romantikus illúziói felszámolásához, s ahhoz, hogy a romantikus hazafiságtól eljusson az igazságtalanságokkal és szenvedésekkel együttérző humanizmusig, s az időn kívüliségből földközelbe érjen. Az eredmény még Vörösmarty romantikus múltjával terhelt, azaz felemás és groteszk realizmus, nálunk szokatlan és új ábrázolás- és kifejezésmód az elbeszélő prózában. Ahol még a csoda beleszól a valóság alakításába, de már a valóság is befolyásolja a csodát. A Holdvilágos éjben a három mendegélő éhes diák igazán reálisan leírt, mégis irreális egész lényük, mivel optimisták. Éjjel álom-sajttal és álom-aludttejjel laknak jól, azaz továbbra is éhesek, mégis játékosak, ironikusak. Még a halált is valószínűtlen, véletlen és nevetséges valaminek látják. A három diák sorra elmeséli öregapja halálát: Az éhség lidérce halálmesékkel szórakoztatja az öregapák unokáit. A halálnemek azonban azt mutatják, hogy ez a mesetípus a hazug- vagy csalimese, mely Vörösmarty átdolgozásában komoly szerephez jutott. Az igaz-mese álmaink anyagából épülve a feltétlen vágyteljesülés és igazságszolgáltatás. Benne az ember legyőzi az idő, az elmúlás, a halál törvényét és visszatalál ősei elveszett paradicsomába, iszik az örökélet vizéből, repül, alakot vált, lelket cserél, s megjárja a poklot és a mennyet. E csodavilág hitét azonban mindig csupán egy lépés választja el a nevetségességtől. E lépést a hazug mese azután megteszi. Színleg elfogadja az illúziót, belemegy a játékba, de csak azért, hogy kiforgassa, a képtelenségig vigye, leleplezze és eldobja, utalva a könyörtelen valóságra, ahol minden csoda három napig tart.

100


Egyébként a Világszép Ilonka meséje szolgáltatja a mitikus alapot Vörösmarty Szép Ilonkájához, s a történet, különbségei ellenére is azonos.21 Hogy a mesei boldog befejezést Vörösmarty miért változtatta meg, s tette szomorúvá, már-már tragikussá, bizonyosan nem tudhatjuk. Biztosan befolyásolta őt saját filozófiája, alkotói módszere is, mely a történetet Vörösmarty-féle változatában tette igazán alkalmassá a súlyos mondanivaló kifejező megjelenítésére. Befolyásolhatta azonban Vörösmartyt a Fóton hallott igaz történet is az ottani Peterdi családról és annak egykoron Mátyás királyba viszonzatlanul szerelmes hölgy tagjáról. Hogy a két említett szempont milyen jelentőséggel bírt Vörösmarty számára a Szép Ilonka történetének megformálásában, csak találgathatunk. A mű remekmű voltának eredetére azonban mindkettő utal, hiszen így Vörösmarty nemcsak az ábrázolás maga kiművelte eszközeit használta fel költeményében, hanem a valósághűség követelményének is eleget tett. A Csongor és Tünde értékelésében Babits Mihály elmondja,22 hogy Vörösmarty e drámájában a szerelem és boldogság felhőtlen beteljesülése ellentétes következtetés az előtte kifejtett eszmékhez képest. Mi azonban nyugodtan tekinthetjük Vörösmarty érdemének ezt, az élet vagy a mese követelményének, fordulatának az érvényesülését. És ha Vörösmarty mesésen fejezi be a drámát, ha a mesei elemek már korábban is előfordultak, akkor nemcsak koherens marad, hanem az örömteli fordulat megadja a logikai konzisztenciát is, amennyiben a magyar népmese tanulságai szerint a jók, a jólelkűek, a sok áldozatot hozók, a sok szépet és jót cselekvők, az állhatatosan kitartók elnyerik méltó jutalmukat. Mert ez a konzisztenciája az önerőből való érvényesülésnek, azaz a magyar népmesében legfeljebb természetes segítő eszközök fordulnak elő, amelyek hasznosítása már a főhős érdeme, de felsőbbrendű segítség, isteni beavatkozás nem fordul elő, amely természetesen érdemtelenné tenné a hőst a megérdemelt boldogságra. És éppen ez a Csongor és Tünde végjátékának, Szerb Antal által hiányolt szimbolikus értelme,23 s nem „a kozmikus tragédia romantikus látomása”24 gerjed itt föl. Minderre az élet oldaláról tekintve – bár a befejezést a borús alaphangulat nem meggyőző, a korábbiakkal nem összefüggő ellenlökésének tartja, – Tóth Dezső érzékeli Vörösmarty igazságát utólagos magyarázói ellenében, hogy a sorozatos, gondolatilag nem kimunkált, inkább érzelmi töltetű tragikus megnyilatkozásokat a spontán életkedv előretörésével elveti, visszaveri. Ezért ez művészetelméletileg, poétikailag is jogos mozzanat Vörösmarty részéről: „Ha egyszer benne inkább hangulati, lírai formákban, semmint határozott gondolati tartalmakban fogalmazódik meg egy világnézet, amely egyként öleli magába a pesszimizmus garavitációját s az élet igenlését – miért ne lehetne joga, az esztétikailag erre éppen elsőrendű jogot és lehetőséget adó műfaj keretében, hirtelen az élet igenlésének derűjében váltani?” A mesei hatás érvényesülése miatt „Csongorra az Éj monológ21

Vö. MAGYAR Adorján, A Csodaszarvas, Bp., Magyar Adorján Baráti Kör, 1991. Lásd BABITS Mihály, A férfi Vörösmarty, = B. M., Esszék, tanulmányok, 1., Bp., 1978, 241. 23 SZERB Antal, Magyar irodalomtörténet, Bp., 1972, 299. 24 Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Vörösmarty: Késő vágy és A kozmikus tragédia romantikus látomása, = SZ-M. M.: Világkép és stílus, Bp., 1980. 175, 200. 22


101

jának kilátástalansága sem érvé-nyes. Csongor viszonya, szembesülése ezekkel az erőkkel a mese erőterében alakul, s ennek koordinátái közt az ő sorsának alakulása a mesehőssé”.25 Az Éj monológja Barta János szerint „Vörösmarty egész mitikus metafizikájának összefoglalása,”26 benne a dráma legelvontabb és legáltalánosabb kulcsgondolatai találhatók, amelyek kihatnak a cselekményre is, az ember mulandóságára, meghatározva a boldogság keresése útjait, az ember lehetősége határait. Amint Vörösmarty tömören a Tudós szájába adja: „Én nem kívántam, hogy legyek, s vagyok! / Majd nem kívánnék halni, s meghalok!” Ellentétben Petőfi János vitézével, akire végül nem hatnak az emberlét meghatározottságai, aki viszont így nem is ezen a földön, hanem Tündérországban nyerheti csak el a boldogságot.27 Vörösmarty az Éj monológjában éppen „a természeti kiszolgáltatottságot, az általa okozott elkerülhetetlen szenvedést növeli az élet meghatározó erejű konfliktusává,”28 megelőlegezve ezzel a 19. századi életetfilozófia pesszimizmusát, és a boldog befejezéssel bizonyságát adva annak, hogy a mesei kerettel gondoskodik a mitikus, csillagokhoz mérhető isteni mivolt és időtállóság megjelenéséről. Arról, hogy az ember, meghaladhatatlan életkorlátai ellenére, a mindenségtől sem különbözve ebben, mégiscsak emberien vágyakozhasson a végtelen teljességre és isteni halhatatlanságra: Kiirthatatlan vággyal, amíg él, / Túr és tűnődik, tudni, tenni tör; / Halandó kézzel halhatatlanúl / Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, / Még a hiúság műve van porán, / Még kőhegyek ragyognak sírjain, / Ezer jelekkel tarkán s fényesen. // Az ész az erőnek rakván oszlopot. / De hol lesz a kő, jel s az oszlopok, / Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik. / Fáradt ösvényikből a napok / Egymásba hullva, összeomlanak; / A Mind enyész és végső romjain / A szép világ borongva hamvad el. Vörösmarty nemzet- és történetfilozófiája Hogy Vörösmarty, megelőzve filozófiatörténeti fejleményeket, művészi érzékenységével és kifejező erejével, kora viszonyai között a későbbi időkben felmerült kérdésekre kereste a választ, arra Babits Mihály is felhívta a figyelmet: „Csodálatos, hogy a költő, aki nyolcvan évvel ezelőtt már meghalt, minden mai énekesnél jobban tudta átélni az emberi szellemnek azokat a problémáit, amiket mi annyira maiaknak érzünk.”29 Nincs kedvem sem időm minden-napi dolgokat írni: / Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is – mondja Vörösmarty A Délsziget elején. És a nemzet 25

TÓTH Dezső, Vörösmarty Mihály, Bp., 1974, 153. Balogh Ernő még nem érti a mese valódi szerepét itt, hiszen ebben az esetben is súlyosan eklektikusnak tekinti a dráma eszmeiségét, a tragikumhoz való viszonyt pedig felszínesnek. Mert kételkedik „abban, hogy a meseiség a teljességgel motiválatlan fordulatok, a szélsőséges önkényesség poétikai jogcíme volna”. (BALOGH Ernő, „Szerelem az éjben”. A Csongor és Tünde értelmezéséhez. = B. E.: Tündérálmok. Tanulmányok a reformkori irodalomról, Bp., Kossuth, 1988, 23.) 26 BARTA János, A romantikus Vörösmarty. = B. J.: Klasszikusok nyomában. Bp., 1976, 435. Vö. SZAUDER József, Csongor és Tünde. A romantika útján. BP., 1961, 349. 27 A két mű összehasonlítására vö. Pándi Pál: Petőfi. Bp., 1961, 476. 28 BALOGH, I. m. 28. 29 BABITS, I. m.

102


sorsáról beszél a Gondolatok a könyvtárban című költeményben, amely kivívandó ’mély süllyedéséből’. De nem akárhogy, hanem a ’legnemesbekért’ küzdve, mert más dolgunk nincs is a világon. Az egyéni sors jó, nemes választása tehát a nemzet sorsát is megjavítja: Rakjuk le hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlett órákban teremt. / S ha összehordunk minden kis követ, / Építsük egy újabb kor Bábelét, / Míg oly magas lesz, mint a csillagok. Vörösmartyról ugyan azt terjesztette az irodalomtudomány, hogy nagy gondolati erejével és romantikus képzeletével egyszerűen kitalálta a történelmi alakokat, neveket, még kereszt-neveket is alkotott, amilyen a Hajna, amiből a Hajnalka lett. Ám ha figyelembe vesszük, hogy itt a felkelő Nap arany színű sugarairól, vagy az azt megszemélyesítő isteni személy aranyszín szőke hajnyilairól van szó, – a nyíl, nal vagy nyal alakban egyes rokon nyelvekben máig elő-fordul – rögtön láthatjuk, hogy Vörösmarty a népi emlékezet Napot, fényességet jelző jelképét dolgozta be a maga munkájába, s ezzel igen megbízható forráshasználóként jelenik meg előttünk. Karácsony Sándor megállapítja, hogy a magyarországi 1920-as években nagyrészt a 16. századi állapotok jellemezték a magyar falut, különösen lelki értelemben, a 16. századiak pedig szinte teljesen azonosak voltak a korábbi, őskori állapotaikkal, amennyiben a nagyapák mindig pontosan adták át ismereteiket és felfogásaikat, érzésvilágukat az unokáknak, mert szóbeli volt az átadás, s ezer év csak alig 20 átadás volt.30 S ha Karácsony idejében még ezt meg lehetett állapítani, mennyivel inkább feldolgozható volt a valóságos mitikus emlékezet Vörösmarty számára. Karácsony Sándor meggyőződése szerint a feketeföld övezet, illetve a magyar nagyalföldi sztyeppei jellegű műveltség miatt a magyarság megismerésével szinte egész Eurázsia legjobb műveltségi viszonyaival ismerkedhetünk meg, amiért is ez nagyon fontos tájékoztatással bír. Azaz Vörösmarty fáradsága, amivel a Zalán futását megírta, sokkal szélesebb körről tájékoztat minket, és történeti mélységekbe lenyúlva, mint csupán a honfoglaláskori magyarság egy részéről. A történet iránti érdeklődése, az eposzok terén született teljesítménye kapcsán kiviláglik, hogy Vörösmarty ilyen alkotásaiban nemcsak közvetlenül a múlt történetének felidézésével, megjelenésével foglalkozott, hanem a felvilágosodásban kialakított módszert al-kalmazta. Azaz mintegy a történet logikai menetét, fejlődését, filozófiáját megragadva, az eseményeket már inkább csak ennek a megismert előrehaladásnak a megteremtőjeként, hordozójaként és jellegzetes eszközeiként ábrázolta. Ezzel olyan korhűséget teremtve, amely nem annyira a kor viszonyait, valóságát akarja megragadni, hanem a kor értelmét, szándékait, célját és rendeltetését, amit azután a felvázolt események egymásutánisága, a jellemek szépségeinek kibontakozása és az emberi kapcsolatok megjelentetése képes közel hozni az olvasóhoz. A Csongor és Tündében kifejtett történetfilozófia szerint pedig az ember halandó és mulandó egyéni létébe zártan, az emberiség sem időtlenül fejlődő, halhatatlan közösség. Így az egyéni sors tudatos megélése Vörösmartynál nem oldód30 31

KARÁCSONY Sándor, A magyar észjárás, Bp., Magvető, 1985, 17-116.. Vö. SZAUDER József, Csongor és Tünde. = SZ. J.: A romantika útján, Bp., 1961, 349.


103

hat fel az egyetemes emberi haladás gondolatában.31 E hiányzó emberi haladás és nembeli fejlődés így gondolatban sem rendelkezik olyan a társadalmiságból fakadóan megragadható törvényszerűségekkel, amik kitennék, illetve kijelölhetnék az emberi lényeget. Az elvont, a konkrét viszonyai által nem meghatározott, véges „egyéni lét mintájára megjelenő emberiségnek pedig szükségképp nincs történelme, csak tragikus sorsa. A véges és szigorúan zárt élet az egyedüli ontológiai valóság. Az ember mozgása semmiképpen sem fejlődés, hanem szüntelen – minőségi ugrásokat, változásokat nem ismerő – körforgás, puszta önreprodukció. Az ember miután ’feljött’ – mindvégig, egészen az életet tápláló föld megsemmisüléséig, valójában ugyanaz marad.” Nem az emberiség, nem az emberi nem határozza meg az egyént, hanem az egyén azonos vele, s „az individuum fölött nincs semmiféle magasabb rendű, tartalmas közösség.”32 A kollektivitás – például a nemzet – tehát nem szerves része az egyénnek, hanem azt az egyén szándéka hozza létre. Így a pusztulás, a kollektív fennmaradás hite nélkül, tragikus totális megsemmisülés, nyomtalan eltűnés. Amivel Vörösmarty meghaladta a hegeli szemléletet, amely az egyediséget feláldozta az általánosság oltárán. A vén cigány: Vörösmarty sorsfilozófiája A vén cigányban mintegy végrendelkezik az öregnek számító, valójában középkorú Vörösmarty. Öregségét hatalmas szellemi kifejlettsége miatt érezzük, és őt magát is ilyen öregi érzésekkel töltötték el betegeskedései, betegségei és egyéb kilátástalanságai. „Képeiben a földi természet jelenségei (örvény, vihar, jégverés, zivatar, fák, vadak, puszta, keselyű) kozmikus látomásokkal keverednek (üstökös láng, égbolt, pokol, ’vak csillag’); mindezek között ott vergődik az ember a maga bűneivel, szennyével, ábrándjaival, a ’tört szív’ iszonyú fájdalmával és az ’őrült lélek’ kirobbanó feszültségeivel. Vörösmarty – mint már korábban is nem egy versében – hazája sorsát a ’nagy világ’, az egész emberiség sorsának széles távlataiban szemléli, s így tud ma is élő, örökérvényű igazságokat hirdetni a háborúról és békéről, a zsarnokságról és a lázadásról, a megtorlásról és a szenvedésről, a testvérviszályról, az ábrándok hiábavalóságáról, s mindezek fölött az ’ünnepi’ jövőről, ’mikor elfárad a vész haragja / S a viszály elvérzik a csatákon’.33 A vén cigány leglényegesebb mozzanata a filozófiai elemzés számára, hogy „a viszály elvérzett a csatátokon”. Mert csak ezután lehet ünnepelni, addig csak szenvedés az élet: hiábavalóság és keserűség — sírva mulat a magyar. De utána tehát már nem véletlen a Rubrum vinum bibi nocte, hogy „szűd teljék meg az öröm borával”, azaz a vér jelképét a vörös bor jelenti. Ha „a viszály elvérzett a csatátokon”, akkor már nem kell „a világ gondjával” törődni, megoldja azt a világ maga. Mert megszűnik az addig volt fő gond: amikor a háborúság szíve polipként szívta el az emberek életerejét, kedvét. Eddig voltak 32 33

BALOGH, I. m. 31. KECSÉS, I. m. 164.

104


a háborús, hadi megoldások, és e határvonaltól kezdve jönnek a békések, az igazi emberiek. Vörösmarty jól látta, hogy messze még a messze. Előrelátta, megjövendölte, hogy nem a békés megoldások jönnek, hanem két világháború következett, kitermelve az egész emberiség végső elpusztításának képességét, sőt igényét. A sírt, hol az emberiséggé kiterjedt nemzet34 süllyed el… Vörösmarty még tudta, hogy a szívalak rajza nem az emberszívet, hanem a polipot jelképezi, az ősi magyar indítékot az arany szíjvégeken. Így jön át a Szózat utalása a végső pusztu-lás elkerülésének reményében, hogy ember és magyar megmaradhat. A mellérendelés visszatérte ez, a béke örök vágya, a mítoszi föld, ahová vissza kell találni, ki sem mozdulva, és ez a föld év százezrekig békés volt – ma már bizonyossággal tudjuk. És a „boldogtalan fiai” is megkerülhetnek „e vén kacérnak”, de már nem csak „a hölgyfodrász, a tavasz” megtévesztő beavatkozásaképpen, hanem az emberviszály fagyhalálától mentesítő valódi változás által. A cigány tehát az emberiség. A nemzetet alkotó népek emberiség egysége, az egy-akol-nép. Olyan egyesülés, melyre külön-külön érvényes, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Emberiség! Megérdemled a viszály nélküli létet: „megittad az árát”. Kezdj el ünnepelni, és megvalósul az álmod: az örök béke! Higgy a borban, a vérben, mert más nem is létezik. Amikor nem hittél, igen sok ember vérét elszívta a viszály, kiontotta a harc, háború. „Gyászos homlokod” volt csak ehhez méltó, de mostantól „hadd derüljön”, ez legyen a méltó-ság. „Isteneknek teljék benne kedve”, azaz a múlt összes szenvedése, halálgyötrelme a nemzeti népi szinten az emberiség néptől igazolást nyer. És hogy eljutottunk ide, az a múlt nemzedékeinek is tetszik, abban a jövő is érdekelt. Mítoszi istenek ezek. Megcsillantják a fényt, mely rávilágít, hogy az emberiség színe előtt állva szenvedtünk, és most ugyanott ünnepelhetünk. Minden nép, mely eddig szenvedett, ünnepel. Szíve telis-teli ettől az örömtől, mely már nem ábrándos, hanem kiküzdött. Vörösmarty jósol: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Nem kérdőjellel, mint ennek a konferenciának a címében. Ehhez, mint korábban már mondta, az ábrándozástól meg kell szabadulni. Mert az „az élet megrontója”, amitől „a vak csillag ez a nyomorult föld”. Amikor még nincs ünnepelni való emberegység, békés megegyezés és „keserű levében” forog a föld, nincs emberiség lendület sem, csak ábrándozás a más kárára. A nemzet „neve átok”, az ember önereje kevés, az ember is vak a jóra. De a „vihar heve”, az embertelenség, melybe magunkat sodortuk vakon, pusztítva tisztít, felderíti homlokunk, az emberiségistenig emel bennünket. Mert

34

Vö. CSER Ferenc, DARAI Lajos, Ember – Társadalom – Emberiség. Eszme – Hit Vallás. Atya – Anya – Élet, http://www.nemenyi.net/doc/00-EMBERTAR.pdf, [2006. 09. 04. 21:49:31].


105

az isten csillag, és az emberiség eszméje önmagából táplálja önmagába az erőt, a tagok szabadságát adva. Összegzés Vörösmarty még ismerte a teljes magyar mitológiát és értette, érezte az egész magyar történelem filozófiáját, azaz menetének értelmét, okát és célját. Ezt a tudását mi ma nagyon felfogni sem tudjuk, ám elég utalni a különböző, az ő halála után keletkezett magyar mitológia-gyűjteményekre, hogy lássuk: Nekünk könyvekből sem sikerül már megtanulnunk eleink teljes életfelfogásának, életismeretének, jelképi és történelmi tudásának még a töredékét sem, mialatt Vörösmarty számára ez élő és minden pillanatban felhasznált adatkincs tárháza volt. Nincs semmi jogalapunk tehát, hogy kisebb ismereti bázisunkról kiépített szempontjaink szerint bíráljuk őt és költői, filozófiai világát. Inkább hűen követnünk kell az ő elképzeléseinek menetét, az ő szándékaihoz mérni saját megvalósított eredményeit. Vörösmarty alkotói munkáját jellemző tény, hogy igen mély eszmei belátásokból merítette költői munkássága nagyszerűségeit. Nagy volumenű művészi gondolkodását meghatározták azok, a csak a filozófiában fellelhető párhuzamok, amelyeknek kifejezésére ő még a filozófiáénál is jobb nyelvet talált. Világlátásának alapja és kiindulópontja az emberi élet, a maga egyéni és nemzeti-egyetemes valóságában. Nem helyezi azonban a közösséget önálló létezőként az egyén elé vagy fölé, hanem az örök emberi egyetemesség külső segítő eszközének tekinti. Ezzel, nagy filozófusokhoz hasonlóan: Schopenhauer fiatal kortársaként és Kierkegaard-t, Nietzschét megelőzve, igen korán állást foglal minden későbbi totalitariánus eszmei és gyakorlati törekvés ellen, az említett filozófusok negatív kicsengésű elméleteihez képest igen előremutató és építő jellegű állásfoglalással. Ugyancsak igen korszerűen látta a nemzet, a történelem és a népi hagyományok kérdését, ebben Herderhez hasonlóan más elméleti vonulatot követve, mint amit a pozitivizmus, különösen a hegeli és a marxi később megvalósított. Vörösmarty gondolati teljesítményének egyes mozzanatai pedig egyenesen a mai legkiemelkedőbb kutatások élenjáró elméleteivel vetekednek, legyen szó akár a történelemfilozófia tanulságairól, akár a néphagyomány felhasználható elemeiről, akár az emberi lélek és termé-szet megismerő tapasztalatairól. A legfontosabb filozófiai tartalom azonban az, ami egész költészetéből költői kifejező erejéből és mélyenszántó gondolkodásából árad, hogy az élet kis dolgait kell a legnagyobb érzelmekkel örökkévalóvá és a legnagyobbá, azaz istennek tetszővé tenni ahhoz, hogy abból a nemzet felépüljön, táplálkozzon. Azaz hogy nincsenek kis dolgok, mert az életünk maga a legnagyobb, s az egyes ember nagyszerűségét csak a nemzetbe egyesült közösség múlhatja felül, s amíg erre képes, az egyén is boldog lehet a maga közvetlen kapcsolataiban.


106

BAKONYI ISTVÁN – FEHÉRVÁRTÓL A VÉN CIGÁNYIG

Bakonyi István

Fehérvártól A vén cigányig (Gondolatok Vörösmarty Mihályról, valamint életművének utóéletéről)

Tegyünk egy képzeletbeli sétát Székesfehérváron, a királyi városban, irodalmi emlékeink után kutatva! Álljunk meg a Belvárosban, a Fő utcán, és nézzünk rá az emléktáblákra ott, ahol jelenleg az első királyról elnevezett, Szent István Király Múzeum működik. Valaha középiskola volt ez, és nem is akármilyen! Itt tanított a felvilágosodásnak nevezett korszak számos írástudója, Virág Benedek, a „magyar Horác” éppúgy, mint Baróti Szabó Dávid, Ányos Pál és Rájnis József, és később itt tanult a ciszterci gimnáziumban Vörösmarty Mihály, akinek fehérvári szellemi élményeit számos, korai, klasszicista vers őrzi, hogy aztán kiteljesedjék tollán a legveretesebb magyar romantika. Innen nem messze, a mostani Ady Endre utcában van egy szakközépiskola, melynek hajdani, reálgimnáziumi falai között tanult Kodolányi János, és itt írta korai verseit, hogy aztán a XX. századi próza egyik legnagyobb mestere legyen. Nevét méltán viseli a megyeszékhely első önálló főiskolai intézménye, ahol bár nem irodalmárokat, hanem többek között újságírókat képeznek éppen két évtizede. Ám itt tanult, a hajdani reálgimnáziumban a város szülötte, Jankovich Ferenc is, aki első, Párizsban megjelent verseskötete, a Kenyérszegés után a lírában és az epikában is maradandót alkotott. Emléktála őrzi a nagy vadász, Széchenyi Zsigmond emlékét is. És itt tanított a Nyugat szellemiségéhez tartozó, tragikus sorsú, Radnóti Miklóssal sorstárs György Oszkár, akinek tanítványai közé tartozott pl. a legendás színész, Gábor Miklós. (Adósságtörlesztés is történt vele kapcsolatban mostanában: Sebők Melinda A Nyugat árnyékában címmel monográfiát írt György Oszkár munkásságáról.) Ha pedig elsétálok a Széchenyi utcai református templom felé, akkor meg fölidéződik a kálvinista papköltő, Bódás János alakja. A nyolcvanas években ő is átjárt a Sziget utcai lakótelep egyik panelházának alagsorába, ahol a Takács Imre vezette írócsoport működött. Akkor még nem volt Vörösmarty Társaság, és a város és a megye írói, költői ott gyülekeztek számtalanszor. Akkoriban itt élt még Kalász Márton, Sobor Antal, Péntek Imre és mások. S persze, hogy eszébe jut az embernek újra Vörösmarty Mihály, akinek szobra nem messze innen mutat előre. Utódai közé sorolhatjuk a Széna téren született Jankovich Ferencet, a várost hűségesen bemutató Jávor Ottót, és a nemrég elhunyt Sobor Antalt, vagy a nála fiatalabbakat. Fejér megye székhelye büszke lehet író és költő fiaira. És elsősorban mégis Vörösmarty Mihályra büszke. Hiszen a Szózat-költő ebben a városban végezte középiskolai tanulmányait, itt írta azokat a klasszicista verseket, amelyekben még nem találjuk meg a nagy romantika fényes jegyeit, az alkotó képzelet vagy az or-


107

ganikus természetfelfogás lírai eredményeit. Kijárta tehát az iskolát, a szó oktatási és költészeti értelmében is. Így hát nem meglepő, hogy a később róla elnevezett téren áll az első Vörösmarty-szobor, Vay Miklós alkotása, amely hamarosan a költő halála után, 1865-ben elkészült. Székesfehérvár minden korban, folyamatosan ápolta emlékét, és ez így volt a közelmúltban, mint ahogy így van jelenkorunkban is. Természetesen szó sincs semmiféle kisajátításról, hiszen a szülőfalu, a mai Kápolnásnyék hasonló intenzitással őrzi és ápolja ezeket az értékeket. S ez így van rendjén, többek között azért is, mert Vörösmarty Mihály abban is ritka jelensége nemzeti kultúránknak, hogy vele a magyar irodalom szíve együtt dobogott a világirodaloméval. Romantikus epikája, lírája és drámája jelzi ezt a kivételes pillanatot. Életművéről elmondhatjuk, hogy a semmiből teremtett új világokat, a romantika legjobb jegyeinek felhasználásával, a reformkorra jellemző történelmi érzékenység és a hazafiság elemeinek áldásaival. A róla elnevezett irodalmi társaság vagy éppen kör mindig fontos szerepet játszott a régió, a megye és a város kulturális életében, és mindig úgy, hogy a középpontban a névadó életműve és szellemisége állt. Így volt ez már a XIX. században, és így a XX. század viharverte évtizedeiben, és így van napjainkban is. A különböző korszakokban mindig akadtak írástudók és kultúrapártoló erők, akik létrehozták a Társaságot vagy a Kört, ám az is a teljes igazság része, hogy folyamatosan újjá kellett alakítaniuk, hiszen a különböző korszakok el-elmosták a kezdeményezést. A már említett 1866-os szoboravatás után magmaradt a szoborbizottmány, és nem sokkal később ők alakították meg az első Vörösmarty Kört. A szobor volt tehát az a fordulópont, „melynek lelkesítő erejéből született minden nemzeti és eszményi gondolata Székesfehérvárnak.” (Lauschmann Gyula: Székesfehérvár története. III. 198. Kézirat. Szent István Király Múzeum könyvtára.) Aztán sorjáztak a megemlékezések: gyászmisék, fáklyás felvonulások, irodalmi estek, Vörösmartylakomák. A későbbi utókor számára tehát ezek jelenthették a kiindulási pontokat. Aztán 1900-ban, a költő születésének századik évfordulóján sem maradtak el a méltó megemlékezések. December 1-én pl. a ma is látható márványtáblát leplezték le a hajdani iskola, a mai múzeum falán. A megyeházán díszközgyűlés, a színházban díszelőadás volt. A díszebéden Széll Kálmán miniszterelnök mondott pohárköszöntőt. „Ünnepre, magasztos, hazafias ünnepre ébredt december elsején Székesfejérvár közönsége. Mintha minden szívet büszke önérzet töltött volna el, mely kiült az arcokra is, honnan leolvasni lehetett, amit az ajkuk beszélni akart. – Hálásak vagyunk Istenünk, hogy a mi megyénkben engedted születni a költők királyát!” – olvassuk a korabeli, a kor levegőjét idéző mondatot. (Idézi Praznovszky Mihály Az évforduló megnyitása c. írásában. Vörösmarty – mai szemmel. Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, 2000. 15.) Évtizedekkel később, 1932-ben megalakult a Vörösmarty Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság, a mi jogelődünk. Voltak fényes napjaik, többek között a Nyugat nagyjaival, akik el-eljöttek Székesfehérvárra. Volt rövid életű folyóirat is Vár címmel, és az a folyóirat sok évtizedes „csipkerózsikás” álom után most újjászületett. Miként 1988-ban a Vörösmarty Társaság is, az 1949-es feloszlatás, majd az 1955-ös sikertelen kísérlet után.

108


Mondhatjuk, hogy az utóbbi több mint két évtizedben viszonylag zavartalanul létezhetett ez a közösség. Tárgyunk szempontjából pedig a lényeg az, hogy az életműre folyamatosan figyelünk. Kiemelkedett természetesen a kétszázadik születésnap esztendejének eseménysorozata. 1999. december 1-én a székesfehérvári Városházán kezdődött az emlékév, és rá egy esztendőre a Megyeházán ért véget. Az előbbi rendezvény alkalmából megrendezett emlékülés valamint a 2000. szeptember 29-i kápolnásnyéki alkalom előadásaiból jelent meg a Vörösmarty – mai szemmel c. tanulmánykötet az Árgus Kiadó és a Vörösmarty Társaság közös kiadásában 2000-ben. A szerzők között találjuk Praznovszky Mihályt, Horváth Júliát, Kerényi Ferencet, Zsoldos Sándort, Mohácsy Károlyt, Bécsy Tamást, Szathmári Istvánt, Bodolay Gézát, Tari Lujzát, Kárpáti Pált, Karácson Sándort és Pásztor Bertalant. Azt is hozzátehetjük, hogy Székesfehérváron számos kulturális és oktatási intézmény viseli Vörösmarty Mihály nevét. A színház, a megyei könyvtár, a VOKE Művelődési Ház, egy középiskola, egy általános iskola. Ezekben az intézményekben fontosnak tartják a hagyomány ápolását. A Vörösmarty Színház, ha nem is gyakran, de időnként foglalkozik az életművel. 2000-ben például műsorra tűzték Szabó Magda Sziluett c. művét, amelynek központi alakja a költő. Amikor felújították a színházat, akkor pedig bemutatták a Csongor és Tündét, bár kétségtelenül vitatható felfogásban. A Vörösmarty Mihály Általános Iskolában minden évben, a névadó születésnapján megyei versmondó versenyt rendeznek. Az is a hagyományápolás része, hogy a Ciszterci (korábban József Attila) Gimnázium fáklyás felvonulást szervez minden év december 1-én, és az is, hogy a Vörösmarty Táraság újabban fölelevenítette a Vörösmarty-vacsora tradícióját, a Szent István Művelődési Házzal közösen. A nevezett intézményeknek természetesen egyéb feladataik is vannak bőséggel, ám kétségtelen, hogy ők foglalkoznak a legkiemeltebben Vörösmarty Mihály szellemi hagyatékával. Persze kívánatos lenne, ha pl. az egyik legjobb magyar drámaíró nevét a homlokzatán viselő színház gyakrabban mutatna be Vörösmarty-drámát, nemcsak évtizedente vagy éppen sátoros ünnepeken. Már csak azért is, mert a kétségtelenül messze kiemelkedő Csongor és Tünde mellett azért akadnak még színpadra termett, vállalható alkotások a történelmi drámák köréből, hogy csak a Czillei és a Hunyadiakat említsem… Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy ezeknek a műveknek korszerű feldolgozása közös szellemi értékeink közé tartozna. Aligha van még olyan másik szerzőnk, aki színpadi művek egész sorát alkotta meg a rá jellemző magas nyelvi és dramaturgiai színvonalon a XIX. században, a reformkor és a romantika virágzásának idején. És ezek a művek a szülőföldhöz is kötődnek, hiszen Székesfehérvár azokban a századokban igen fontos szerepet játszott Magyarország életében. Izgalmas kérdés ugyanakkor, hogy a diákkort követően milyen fontos szerepet játszott ez a város Vörösmarty Mihály életében. Túlzás lenne azt mondanunk, hogy kiemelt lett volna ez a hatás. A költőt a további évtizedekben másfelé vezette sorsa, és sokkal inkább a főváros életéhez kötődött. Természetesen nem szakadt el Fehérvártól később sem, de letelepedésről szó sem esett. Horváth Júlia szerint pl.: „Az 1823-ben íródott Fehérvár című versről ma már kideríthetetlen, konkrét élmény


109

nyomán keletkezett-e, járt-e ebben az évben a költő akkor itt élő anyjánál, testvéreinél. Nem is lényeges. Jól ismerte a várost, annak történelmét. Tény azonban: a vers a költő magyarságszemléletének, romantikus látásmódjának fontos megnyilvánulása.” (Vörösmarty – mai szemmel. i. m. 20-21.) S ha már az imént arról esett szó, hogy bizonyos romantikus történelmi drámái több figyelmet érdemelnének, akkor hasonlókat mondhatunk ezzel a verssel kapcsolatban is. Benne megjelenik a romantika sok eleme, stilisztikai vonása. „Így szóla, s dörgő sírja alá borúlt, / A szent királyok képe sötétedett, / S bús és neheztelő jelekkel / Szálla le a porok éjjjelébe.” – így hangzik az utolsó versszak. Stíluseszközei rokonítható Kölcsey Ferenc híres epigrammájával, a Huszttal, amely ugyancsak példás sűrítménye a romantikus stílussal. Itt most nincs arra hely, hogy végigmenjünk A vén cigányig vezető pályán, de azt érzékeltethetjük, hogy a diákkor városa mindvégig, a szabadságharc bukása utáni tébolyult korig meghatározta Vörösmarty szellemi fejlődését. Mint ahogy élete vége felé is fontos szerephez jutott a Fehérvárhoz közeli szülőföld. Ennek a korszaknak páratlan értékű remekműve az 1854-es A vén cigány. A tizenkét legszebb magyar költemény egyike. A szabadságharc bukása utáni évek fantasztikus lírai dokumentuma. Ahogyan Rajnai László írja róla: „…feltámadást ígérő, hatalmas befejező akkordjai ellenére is úgy hat, mint a halálosan megsebzett nemes vad utolsó, szívszaggató jajdulása. … Miközben eget-földet háborgató robajjal támadnak fel az apokalipszis lovasai, nem a maga eltiport boldogsága jár az eszében, hanem a fájdalom nagy mestereinek és történelmi példaképeinek megrázó seregszemléje ragadja meg lázas figyelmét…” (Rajnai László: Vörösmarty Mihály. Árgus-Vörösmarty Társaság, 2000. 227.) Ami pedig az életrajzi vonatkozásokat illeti: 1849 után Vörösmarty bujdosásra kényszerült, és Fejér megyébe, Baracskára és Nyékre vonult vissza. Mondhatjuk, hogy bezárultak a körök… Verset keveset írt, és vannak olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy bizonyos részüket elégette. Ám ami a mi szempontunkból most fontos: itt van előttünk A vén cigány.


110

LÁNGI PÉTER VERSEI

Lángi Péter

ARCOK SORSOK

Pártpalástban Feszített, pózolt pártpalástban, s maga felé hajlott a keze. Jött, látott, kunyerált pofátlan, s a muszáj-ajándék ment vele. Tudós cím volt hóbortja, vágya. Intett s a megrémült szolgahad pirulva összeeszkabálta, ő meg püfölve mellét, dagadt. Bukván (föl), tudósként vezér lett, s panelul hiába szónokolt. Ha szakmául szólt, folyton égett, bujkált hát vedelve alkoholt. Majd csak a szesszel kelt birokra, s még jobban megroppant önbecse. Gerincét cafrangokra zúzva egy pincegrádicson halt bele.

Alistáli György (Zámoly gályarab prédikátora) Kínozta testét gályapad, hogy lelkét törje meg: dacolt a kálomista nyak, dagadtak az erek. Alul a tátongó tenger, belül az indulat – „Perelj, uram, perlőimmel!” – dühös zsoltárt fakaszt. Evezőcsapások sora mosdatta a lelkét, ezerszer elmormolt ima. Békítette kék ég.

LÁNGI PÉTER ÉS KOVÁCS ASZTRIK VERSEI De a bűntelen habokat csépelte, csapdosta, s a tükörkép csillagokat törte szét naponta. Hogy láncot elszakít a hit, egyre azt remélte, s áldhatta hittestvéreit, áldhatta is érte. Majd futott halálra ítélve, de igét hirdetett, így tanult tőle Zámoly népe tartást, erős hitet. Mert hangja egyre ércesebb, tüzes-, harangosabb lett, izzította gályaseb. Kongtak a bronzszavak: „A zsarnoknál hatalmasabb – zúgta, mennydörögte –, ki hitben és lélekben szabad, kivirágzik üdve.”

T

rambuli

Kovács Asztrik

Hova lett… a sok kézzelfogható emlék, konokon kutatok mesterséges esték Gömbölyű homályában, szellemként Forgatom át a fiókok megsárgult tartalmát Újra és újra.

n

111

112

KOVÁCS ASZTRIK VERSEI A redőny résein át beszűrődik a tavaszi nap fénye, Mint ahogy a víz szivárog a lyukas bárka fenekébe Mégsem tölti meg a szobát a fény. Nem süllyedek el. Nem menekülök. Nincs mitől félnem. Hagyom, hogy rám támaszkodjon a múlt Teljes súlyával. Viselem édes terhét, sőt mint a vak embert, átkísérem az úton, és megszorítom kezét, az meg visszaszorít bátran, és talán mosolyogna, ha tudná, hogy szabad. Élek, érzem, áramlik bennem a vér, a szobában állok és áramlok én, Megrezegtetem a dohos levegőt, Ahogy porfelhőkké fújom A lerakódott időt a polcon. Egyszer azt mondta nekem valaki, Hogy a por nagy része halott bőr. Nézem a felhőt, ahogy néztem őt, De nem látom benne érzetét, Csak a beszűrődő fény lusta sugarát, ahogy átdöfi felhőm, és a porszemek reményvesztetten csillognak szememben. Üdvözlő lapok, kártyák, Képek, régi könyvek, Porcelánok Giccsesek és csúnyák, Emlékek talán egy olyan utazásról, Amit sosem ismerek már meg, Magukkal vitték a tartalmat a tárgyból, Halálukkal ellopták belőlük a szépet, Az elmúlást hagyták helyette, Átvertek. Mindegy már, A képekre ráfotózta magát a halál. Ami az övék, és ismerem történetét, Az én magam vagyok,

KOVÁCS ASZTRIK VERSEI Mint, ahogy te is. Ha reggeli fáradt szemekkel nézel a tükörbe A vonások ismerős árkaiban Látod felidéződni szép összetevőid, Hiszen szellemképüket az utódaik őrzik.

sóhaj pörög a plafonon a tekintet, és nyikorogva nyit ajtót az öltet, meghajol, mély levegőt vesz, szóra fakadna, de nem mer, megdermed, és így lesz a gondolat, ami az üres szemedre tapad és halk sóhajjal adja fel magát

Hallod?! Hallod?! Hát hogy is hallanád, mikor a fülhallgatódon át valami idegen üvölti sterilen a világa panaszát? hangja halkan kúszik fel a lépcsőházak csupasz falán döngeti az ajtókat, hátha valakit otthon talál, és a visszhang a pára, ami idegen tájakon zuhan hidegen a fákra ó, nem te tehetsz róla csak beleszültek a korba nem keveredtél közé, hisz te maga vagy a korpa, amit megesznek a disznók mire lenne jó ha lenne bármi indok?

113

114

OLÁH ANDRÁS VERSEI

OLÁH ANDRÁS

halmazat jelen lenni mikor a szem kinyílik és lát a te szemeddel nézni a napot mennyire más ez a világ – néha furcsákat álmodok – s maradok félbehagyott félreértett mozdulat vajon jut-e idő szívünk bebútorozására mielőtt belénk ég a bűntudat meghalni így is lehet de hálálkodni a semmiért szükségtelen számolni a leltárba vett a pofonokat arcod gyűrődéseit ahogy kifordított mondatok közt üldögélsz ne légy már ilyen szörnyen komoly hisz minden vég valaminek a kezdete mégis botrányosan kevés vagy két villamos között…

sebhelyek mentettem a menthetőt a rosszkedvű őszt a végtelen sétát a ropogós avaron de érvénytelenítetted az utolsó ölelést arcomba csaptak a megcsalt tegnapok csak a riadt magyarázkodás maradt – új sebhelyek nyíltak a világra: magasabb lett fölöttem az ég arcomba simult a sötét s mint körömről a foltosodó lakk végleg dezertáltál életemből

szóvégi rag fél lépéssel előttem haladsz a lépcsőn most is csak mellékmondatokon járunk nem mondasz semmit azt sem hiszem el bennem fordítva sötétedik mióta sikerült dokumentálni fölösleg-voltomat elkopott szóvégi rag vagyok nincs menekvés: két emelet között – a lépcsőfordulóban – szemedbe mondalak

BAKONYI ISTVÁN – MEGKÉSETT SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ

115

Bakonyi István

Megkésett születésnapi köszöntő (A 70 éves Péntek Imrének) Emlékszünk arra, hogy egy évtizeddel ezelőtt milyen sokan voltunk a Szent László Teremben, hogy megköszöntsük az akkor hatvan esztendős Péntek Imrét. Jöttek máshonnan is szép számmal, például Veszprémből, ahogy ezt nem rég olvashattam Fenyvesi Ottó kiváló naplókönyvében. És íme, újabb évtizeden vagyunk túl, sőt, néhány hónapja már a hetvenedik születésnapon is. Az ünnepelt költészete persze nem az ünneplést igényli, hanem sokkal inkább az értő méltatást. A költő fülét azért időnként meg kell húzni, ha tetszik neki, ha nem… Lírájáról tizenhat évvel ezelőtt, akkori válogatott kötete, a Kényszer and képzetek kapcsán írtam a következőket: „Az az irónia és groteszk követelnek itt teret maguknak, melyek Péntek Imre költészetének legbiztosabb ismertetőjegyei már a kezdetektől fogva. S az összetettség, melyről mindig érdemes szólnunk vele kapcsolatban: a Kilencek stabil tagja ugyanis olyan széles skálán mozgatja hangját, hogy egyszerre képviseli a hagyományt, s egyszerre érzi otthon magát a párizsi Magyar Műhely modern világában. Miként Illyés Gyula annak idején: otthon volt a puszták vidékén, de elegánsan mozgott a párizsi szalonokban is. Ahol pedig nem szoktak hozzá a sárhoz meg a porhoz.” Vállalom ezeket a mondatokat most. Egy személlyel még kiegészítem azonban. Van Pénteknek egy fölfedezettje még a boldogabb Árgus-időkből, aki hasonlóan vall a hagyomány és a megújítás viszonyáról. A fölfedezett költőt L. Simon Lászlónak hívják… Visszatérve ünnepelt poétánk világához, örömmel láthatjuk, hogy legújabb verseskötete, a Hajtűkanyar igazolja régebbi véleményünket. S ha már az évfordulókat említettem, hadd jegyezzem meg, hogy ez a kötet épp az utóbbi évtized termését tartalmazza mindössze nyolcvan oldalon. Péntek Imre tehát nem áraszt el bennünket verseivel, csak akkor szól, ha érdemes. Persze az is igaz, hogy időhiánnyal is küzdhet, hiszen előbb az Árgus, majd azóta a Pannon Tükör főszerkesztőjeként, egyéb műfajú, például képzőművészeti tárgyú írások szorgos szerzőjeként legalább annyira ismert, mint költőként. A közel félszáz mű nagyon egyenletes színvonalú. Fölismerhető bennük a legtöbb korábbi minőség, ám kétségtelen, hogy őt is elérte az „őszikék” varázsa, az összegzés igénye, a szellemi leltárkészítés. Hazafelé tart, mint minden földi halandó, bár tudja, hogy sok a dolga még. Ám a számomra legkatartikusabb műve így hangzik: „Az ember elindul, visszatér – / maga sem érti, mi vonzza… / Talán egy régi szenvedély, / amelynek sajog a csonkja – / a halványult nyom elvezet / egész a szülői házig: / kigyúló emlékezet / fénye mélybe világít – / S örökölt, régi birtokod, / a tiéd, nem lehet senkié – / most megtalált, kézen fogott, / visz magadhoz, hazafelé…” És a költő megérkezéséről szólnak a zalai tájat megörökítő versek, tökéletes összhangban az összegzés, a visszapillantás mozzanataival.

116 BAKONYI ISTVÁN – MEGKÉSETT SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ Gyakran elégikus ez a hang, benne van a múló idő sok-sok nyoma. Mindeközben megénekli országos vándorlásainak színhelyeit, benne Fehérvárt is természetesen. Egy, számunkra különösen fontos korszakát. Toleranciájára, békesség-vágyára mi sem jellemzőbb, hogy a Váltott helyszínek egyik lábjegyzetében szeretettel emlékezik hajdani, Hírlapos főnökére, N. J-re, akinek „tiszta, éteri és naiv baloldalisága” tiszteletet keltett benne. Igen, Péntek jól érzékeli a valóság minden rezdülését, és remek közéleti versekben ironikusan tűzi tollhegyre az említett főszerkesztőjétől eltérő, egyáltalán nem tiszta és éteri alakokat. Fájdalom ugyanakkor, hogy van olyan írástudó (?) is napjainkban, aki ugyancsak költőnk szellemi műhelyéhez tartozott hajdanán, s most szinte bomlott elmével szórja szitkait a világhálón… Éppen olyan figurák „holdudvaraként”, mint amilyenről a furcsány c. szellemes és találó, pamfletszerű vers is szól. És fasisztáznak, náciznak továbbra is rendületlenül… Nem számít az irodalmi és esztétikai érték, ha nem vagy a csapatban, akkor neked annyi! Legalábbis az ő szemükben. A „furcsány”-világ szemében. Ilyesfajta verseiben a szétlopott ország polgáraként szól nagy erővel, nyíltan és kendőzetlenül. Formailag is rendkívül gazdag ez a kötet. A kötött formának épp úgy mestere Péntek Imre, mint a Kassák-i hagyománynak. Ez utóbbihoz mérhető pl. Útravaló 1-2. c írása. Itt is, másutt is gazdag asszociációkkal, eleven képiséggel ajándékozza meg olvasóit. Záró verse, A nagy összegzés is jellegzetes Péntek-mű. „Félrebeszéde”, ami ugye színházban mellőzhető szerzői utasítás, voltaképpen nagyon is lényegre törő vallomás. Egy olyan világban és irodalmi életben, amelyben valóban sok a mellébeszélés, ami valami egészen más. A Hajtűkanyar költőjétől ez idegen. Újabb korszakának versei pedig méltó folytatást jelentenek. (Magyar Napló Kiadó Kft, 2012.)

PÉNTEK IMRE VERSE

Péntek Imre

Trianoni anziksz Pannóniából A történelmi Zala megye emlékére

A bölcső emléke mind halványabb, a közös múlt itt-ott megfakul – hogy hívták apádat-anyádat, feledni kell irgalmatlanul... Torzul a szó, az ejtés hibázik, romlik az édes anyanyelv – lehet, már édesebb a másik, mire a gyermek maga lelt... mert csábít az érdek és az ének, az idegen világ dallama – az ősök csak rossz kísértések, hangjuk temetők hangzata... Lassan száz éve történt, mi történt, jöttek kegyetlen kényszerek – fejet hajtottunk, könnyezve az önkényt, a sohasem gyógyuló sebet. Hallani vén Muravidéken csendes esti harang szavát; volt egyszer itt egy törékeny Éden, s széttiporta brutális láb.

117

118


Martyn Ferenc: Tanulmány egy lovascsatához, 1983

BOBORY ZOLTÁN – SZIKRA JÁNOS KÖNYVBEMUTATÓJA ELÉ

119

Bobory Zoltán

Szikra János könyvbemutatója elé „E könyv által érkeztem meg a hazámba!” Sok szép, akár felejthetetlen pillanata is volt a 86. ünnepi könyvhét és 11. gyermekkönyvhét eddigi fehérvári rendezvényeinek. Biztosan sokak nevében mondhatom, jó volt, jó ünnepelni a könyvet, az olvasást és engedtessék meg, az olvasó embert is. Akikre bizony ráfér a bíztatás, és akiknek ugyanúgy elkél az elismerés és dicséret, mint azok számára, akik gondoskodnak az olvasmányokról. Jó volt ezeknek az ünnepeknek a részese, résztvevője lenni, bizonyosságot, megerősítést érzékelve arról, hogy az olvasás valamifajta kegyelmi állapot, amitől megkaphatjuk a legfontosabbak egyikét: béke kezdődhet bent, bennünk, s ehhez megtaláljuk a felséges igét. Ordíthat bármilyen orkán odakünn ; hogy emlékeztessek újra és újra Reményik intelmére. Jó volt ezeknek a kis hétköznapi-kossuth-díjas ünnepeknek a befejeztével hazamenni, és az élmények, emlékek izgalmával kiülni az orgonával és jázminbokorral körülölelt verandára, ahol, amikor a Jóisten is úgy gondolja, beszélgethet az ember a virágokba költözött egykori barátaival, vagy maradhat még együtt, álmáig az élőkkel, a pályatársakkal. Most, amikor Szikra János Közép-európai nyár című könyvét bemutatjuk és ajánljuk a megjelenteknek, nyilvánvalóan azokat a gondolataimat szeretném megosztani önökkel, amelyek a 7-ei beszélgetésünk után, amikor több fehérvári költő, író könyvét köszöntöttük, elkísértek és megelevenedtek a virágoktól és békétől ölelt verandám misztikus csendjében. Régen és tiszta örömmel várt könyv a Hitel Könyvműhely gondozásában és a Nemzeti Kultúráért Alapítvány támogatásával megjelent versgyűjtemény. Számadás, régi és sok új, nagyszerű verset tartalmazva. Olyan költői pályafutás összegzése, amelyik nemcsak, hogy megérdemelte, hanem kötelezővé is tette, hogy a magyar versszerető, a szépre, a jóra és mindenek előtt az igazra váró olvasó-honfitársak elé kerüljön. és nemcsak azért, hogy egy nem mindennapi ember lelkének rejtett titkait elénk tárja, hanem sokkal inkább annak érdekében, hogy a sokszor kiáltva, haraggal, indulattal, ha érdemes okos szóval vagy iróniával, néha szelíd féltéssel felhívja a figyelmünket, és nem kerülhetőek a nagy szavak, egész nemzedékének irányt mutasson. Szikra János nagyszerű, a nemzeti értékeket és érdekeket képviselő elődök nyomába lépett és helyébe ért, megerősödve és felhatalmazva ezzel a versgyűjteménnyel. Szeretném világossá tenni számára: minden igazi értéket váró és elismerő, tárgyilagos és önzetlen pályatársnak igazi öröm e a könyvnek a megjelenése. És igaz, baráti öröm az is, hogy e könyv által elfoglalja visszavonhatatlanul a helyét a kortárs magyar irodalomban. Megkérdezhetnék, miért idéztem föl a magam csendes, a telihold fényétől is pompázó esti kertem hangulatát, benne az élő és holt barátok, pályatársak képét, emlékét felelevenítő pillanatokat. Amihez remélem, még sokszor megadja számom-

120

BOBORY ZOLTÁN – SZIKRA JÁNOS KÖNYVBEMUTATÓJA ELÉ ÉS SZIKRA JÁNOS VERSEI

ra a Jóisten a lehetőséget... Nos, ezen a bizonyos, június eleji estén, már régen elvirágzott az orgona, s a jázmin apró hófehér levelei a bokor aljában fehérlettek. A javát talán az a szívdobbanás rázta le, amit akkor éreztem, mikor megpillantottam a kerítés mellett, sokszor bizony kivágásra ítélt, s csak az én szeretetem által megmenekült bodzabokrot. Amit tartanak nem kívánatos fának-bokornak is, legtöbb esetben kiírtásra ítélik a kertjükből. Akkor ott, a képzeletemben, a hold képét mintegy visszatükröző bodza-virágba beleköltöztek azok, akik hasonlóan élték, élik az életüket: akár a szerényen, árok partján, faluvégeken, zsombékosban meggyökeresedett bodza, ami kitéve sok veszélynek, megpróbáltatásnak, gyógyító virágot, sokra hivatott termést és olyan ágakat kínál, amiből sípot lehet faragni unkáinknak Akik ezáltal örök dallamokat, dalokat tanulnak meg s majd adnak tovább bizonyára bodzasíppal gyermekeiknek. Talán nem lehettem volna részese ennek az esti csodának, ha nem hangzik el az említett könyvbemutatón Szikra János mondata: „E könyv által érkeztem meg a hazámba.” Ez az igaz emberi vallomás, a megszületett béke, egy ember öröme segített megélni egy káprázatos, hétköznap esti misztériumot. * Elhangzott az ünnepi könyvhéten, Székesfehérváron, a Zsolt utcai könyvtárban

Szikra János

Árva Útszéli krisztuskeresztek pléhkarja között a Tátra nyárvégi párája reszket. Porpaplan falvak lúdgágogásos patakpartjai hívogatnak. Didergő tengerszemek s rozsarany völgyek közt de jó is annak, ki otthon lehet.

SZIKRA JÁNOS VERSEI

Kiszámoló Miki, Peti, Márti! Hol vagyok? Találd ki! Ajtó mögé bújtam? Ágy alá lapultam? Fölmásztam a fára, mókus odújába? A mókusnak nincs is odva… Becsapott az átkozottja! Aki kiesett, csiklandozzuk meg!

Csokipalota Áginak Ha felnövök, építek egy csokipalotát. Szaloncukor az ablaka, lába kacsaláb. Méz csurog a vízcsapokból, ajtaja kalács, a cserepe mogyoró lesz – így forog a ház. Tornyára nyalókát tűzök: cukorszélkakas, narancsból lesz ott a lámpa, banán a fogas. Csokibakák s fölfújható rágótigrisek őrzik majd a csokikislányt, aki – én leszek.

121

122

MOLNÁR ZSÓFIA – KATOLIKUS KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA

Molnár Zsófia

Katolikus költők antológiája A Katolikus költők antológiája 2010-ben jelent meg Rónay László szerkesztésében, az Éghajlat Könyvkiadó gondozásában. A kötet széles tárházát nyújtja a hittel foglalkozó, katolikus szemléletű verseknek, írásoknak. A szép kivitel, a keménykötés és az illusztrációi is bizonyítja: igényes művel van dolgunk. Felmerülhet a kérdés: beszélhetünk-e katolikus költőkről? Rónay László a választ azt az utószóban Sík Sándor koncepcióját követve, a hiteles irodalom lényegét megvilágítva adja meg: „A művész az ő alkotó tevékenysége mélyén, valamiképpen az érzékfeletti világgal, az emberen túli valósággal, a titokkal érintkezik…” (Sík Sándor: A kettős végtelen. I. kötet. Budapest, 1969, 186. o.) Ez azt jelenti, hogy a katolicizmus nem csak erkölcsiségében jelenik meg a művekben, hanem a természetfelettibe vetett hitben is. A katolikus irodalom mint műfaj külön nem létezik, ugyanakkor számtalan költeményt áthat a vallás, a hit eszménye, így kötetbe lehet őket csoportosítani. A fenti idézetből világossá válik a szerkesztő célkitűzése. Ezek a versek nem a katolicizmust hirdetik, hanem egy olyan megfoghatatlan világot, amely hittel tölti el az embereket. Épp ezért a könyvet hiánypótló műnek tekinthetjük. Alcímként zárójelben megjelenik a Kr. u. 20. század megjelölés. Ez nagyon fontos szempont, mert lényegesen csökkenti a kötetbe kerülő szerzők számát. A kötet összeállítója felismerte, hogy a magyar líra kezdetétől indulva csakis töredékes művet tudna létrehozni. Ennek megfelelően kénytelen volt egy olyan szempontrendszert kialakítani, amelynek segítségével egy adott jelenséget minél szélesebb körben tud reprezentálni. Természetesen ezzel a szűkítéssel együtt a teljesség igénye nélkül – ahogy erre az utószóban Rónay fel is hívja a figyelmet. A kötetben összesen 29 költő műveit olvashatjuk, amely a 20. századra való összpontosítás mellett is igen sokrétűnek mondható. A nagy nyugatos költők (Juhász Gyula, Babits Mihály, Tóth Árpád) is bekerültek a kötetbe. Nem véletlen, hogy a kötet velük indul, hiszen ők újították meg a „katolikus líra” felfogást a merev, dogmatikus erkölcsiség felől egy szabadabb szemléletmód irányába. A szerkesztő törekedett arra is, hogy a kevésbé könnyen hozzáférhető, hosszabb-rövidebb időre elhallgattatott (például Mécs László), a még ma is aktív (például Sajgó Szabolcs), ill. a közelmúltban maradandót alkotó kortárs költők is helyet kaphassanak a válogatásban: Nagy Gáspár, Kalász Márton, Görgey Gábor, Parancs János. A kötet nyitó verse Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című költeménye. Ez a vers bármely antológiának remek nyitóverse lehetne, hiszen sokan a magyar irodalom egyik legszebb versének tartják. Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont ez lett a kötet nyitóverse? A Hajnali részegség című vers egyik meghatározó toposza a vendégség, amely szakrális elemeket is hordoz magában. A Bibliában mind az Ószövetségben, mind pedig az Újszövetségben találkozhatunk vendégség jelensé-

MOLNÁR ZSÓFIA – KATOLIKUS KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA

123

gével. A költeményben még sok egyéb szakrális tartalmú utalás is található, és ha ehhez még hozzátesszük esztétikai szépségét, hangulatát, mondanivalóját, Kosztolányi remekművét tökéletes felütésnek tekinthetjük a továbbiakhoz. A kötetben a különböző költőknél eltérő mennyiségű verset találunk. A legtöbb vers Sík Sándor nevéhez köthető (összesen 41 verse szerepel az antológiában), ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy a kötet koncepciója, verseinek összeválogatása az ő szellemiségében történt. Az antológiában olyan remekműveket olvashatunk, mint Tóth Árpád Lélektől lélekig, Babits Mihály Jónás imája, Sík Sándor Te Deum, Radnóti Miklós Nyolcadik ecloga vagy Pilinszky János Apokrif című költeménye. Ezek természetesen csak szemelvények a megannyi csodás vers közül. Az antológia Sajgó Szabolcs költeményeivel zárul. A költőt 1974-ben szentelték esztergomi egyházmegyés pappá. Ezüstmiséjére az alábbi idézetet választotta János könyvéből, mert megtapasztalta, hogy Jézus szavai nem visszhangtalanok, a mai világban sem: „Hallgatni fognak szavamra. Annak biztos tudatában végzem szolgálatom, hogy egy nyáj lesz és egy pásztor”. A kötet záró verse a Kapuid bennem című költemény, amely ékes példája a költő hitvallásának. Az embernek nyitottnak kell lennie a hitre, hiszen az által léphet az „élet házába mindörökre a siralomvölgyből”. Sajgó Szabolcs munkásságával és költeményeivel is bebizonyította megingathatatlan hitét, így követendő példát mutat az emberek számára. Műveivel méltóképpen zárul a kötet. A Katolikus költők antológiája olyan üzenetet közvetít, amely bármely korban megállja a helyét. Kétségbevonhatatlan a kötet hiánypótló törekvése, manapság szükség lenne sok hasonló témájú mű kiadására. Jelen antológia nyitó darabja lehetne egy olyan sorozatnak, amely összegyűjti a magyar katolikus költők alkotásait a kezdetektől egészen napjainkig.

124

SZIGETI JENŐ – SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY: VEZÉRCSEL

Szigeti Jenő

Szegedi Kovács György: Vezércsel Az információk és a mellébeszélések óceánjában fuldoklik a 21. századi ember. Hitelét veszti. Már régen az „úgy” az nem „úgy”, és a „nem” az nem „nem”. A Biblia mégis arra tanít, hogy Isten országába nem jutnak be azok „akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek” (Jel 21,27). Versben is lehet hazudni. Nemcsak úgy, hogy olyan érzésekről, gondolatokról, tényekről kezdünk beszélni, amiket nem éltünk át, hanem úgy is, hogy nem a valót, hanem az általánosat, a mindig igaz frázisokat mondjuk, ami csak szó, de benne meghalt a mondanivaló. Ha az agyonkommunikált világunkban a költő a szóáradat bábeli blablájából menekül – érdekes, hogy a blabla héber eredetű szavunk (balal = keverni, összevissza beszélni) magyarázza Bábel és Babilon nevének eredetét – akkor a valóság képeihez fordul. A frázisok „értelmesnek” tűnő mellébeszélő dikcióitól a felvillanó, elgondolkodtató képek tőmondatáig. A valóságot nem csupán ábrázolni akarja, hanem képekben kifejezve előhívni bennünk. Vers-utáni korban élünk. Régen a költő, a szó tudója szellemi nagyhatalom volt, ma legfeljebb csodabogár. Pedig a vers a felelősen mondott szó tanítómestere, még ma is, a következetlen fecsegés, a gondatlanságból kimondott szavak korában. Szegedi Kovács György versei az igazmondás keskeny útját járják. Egy keveset beszélő, de az élet, a hit, és az emberség titkáról sokat mondani akaró ember vallomásai ezek, aki tudja, hogy a vers nem az, ami a papíron van, hanem az a valami, ami a kevés szó, a felvillanó kép nyomán bennünk születik. Mibennünk íródik a vers és ezért megérteni csak önmagunkat mérlegre téve, gondolkodva lehet. Szegedi Kovács György tudja, hogy a verseknek nem jól kiszámítható, lapos logikájú szövegnek kell lenni, hanem logika felettinek, szürreálisnak, mert a frázisoknál többet kell elmondani ahhoz, hogy ezt az önmagának Istennek, embernek ellentmondó világot megértsük. A verseknek olyan világba kell bennünket elkalauzolni, ahol csak őszinte álmainkban járunk, amikor levetjük magunkról a megszokások, magyarázkodások bilincseit. Pedig a vers nem szó csupán, hanem a minden emberben ott lapuló irracionális létünk szeme, látása. A költő azt az ajándékot kapta Istentől, hogy szóba tudja varázsolni az elmondhatatlant. Benne lesz a mindenkiben ott szunnyadó ős-valami, létünk mélye kimondható gondolattá, belőle születő szóvá, fertőzöttségtől mentes tiszta beszéddé. Aki lát, nem lehet néma. Becsületbeli dolog verset írni. Szegedi Kovács György a mai poéták derékhadához tartozik. Látó ember, aki megfontolva mondja ki a szót. Ezzel a kötettel számadást tart eddigi versei felett. A régebbiből és az újabbakból válogat, tükröt tartva eddigi munkássága elé. No meg elénk is, hiszen a jó vers a költő szavai nyomán bennünk születik, mert istenképűségünknek ez a jele. Pilinszky lírájától indult el költészete és teremtett egy egyéni hangú új világot, ami

SZIGETI JENŐ – SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY: VEZÉRCSEL

125

Isten jelenlétének tudatát sugározza. Verseket ír, és nem vallásos költeményeket, bibliai történeteket, rímekbe szedegetve. Amíg a vers rádöbbenés a mindig jelenlévő Isten ezerarcú világára, addig a költemény prédikáció valamilyen jól-rosszul elgondolt vallásos gondolatról, amolyan szent frázis, ami gondolkodás nélkül ehető, nulla kalóriás szellemi tápszer. A jó vers mindig egy, a köznapi szürke valóság feletti tér, egy olyan világ, ahová a költő vendégségbe hív minket, megosztva velünk szíve, belső embere minden titkait. Szegedi Kovács György most a blablák, a mellé- és agyonbeszélések világából a képek, hangulatok, gondolatok tiszta forrásvidékére, vadvirágos mezejére hív. Ez a könyv oázis a sivatagban. Gondosan művelt, bejárható kert, ahová Szegedi Kovács György elkalauzol minket. A címadó vers Utassy József egy istenhiányt megéneklő versére adott felelet a „Vezércsel”. Ez a vers talán Márai Sándor egyik fiatalkori – 1920-ban Berlinben írt – verses drámájára (A sakk) felel. A mattot nem az ember adja. Ez a legfontosabb tudnivaló az élet sakktábláján. Ezt Krisztus lépi, nem én. Ez a kereszt. Ezek a versek elárulják a hitbe járó ember belső küzdelmeit, azt is, amikor nem mer a csillagok szemébe nézni, azt is, amikor a hívő embernek „imába száll a bátorsága”. Mert Szegedi Kovács György jól tudja a szabályt „versírás előtt / sohase moss kezet.” Komolyabban fogalmazva, Istennel nem szépen öltöztetett ünnepi frázisokban kell beszélni, hanem napközben, úgy a belső emberünkben egy-egy szóval, de teljes szívvel, mert ő jelen van, nem mi megyünk hozzá kényszeredett ünnepléssel. Vendégeinknek, akik megtiszteltek bennünket azt kívánjuk, hogy legyen önöknek is szemnyitogató ez az est, hogy az elértéktelenedő szavak világában, a szívünk melegedjen néhány igaz képtől, őszinte szótól. A bibliai korban a szép – igaz is volt. Amikor a Biblia a teremtés hatodik napja után kimondta a nagy megállapítást: „látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1,31). A Isten „minden igen jó” világába, csak a bűneink, önzésünk embert-embertől elválasztó kőfalának repedéseink keresztül leskelődhetünk, de tudjuk azt, hogy kerítésen túl még a jó a szép, az úgy még úgy van és a nem pedig valóban a nem. Szegedi Kovács György versei tiszták. Felesleges frázisoktól mentesen beszél a lélek és a lét nagy kérdéseiről, mindig világosan és elgondolkodtatóan. Mert egyet tud: mindnyájunknak egyszer, talán ma, el kell dönteni: Krisztus keresztjének jobb vagy a baloldalán akarunk megfeszíttetni. Jöjjenek velünk ebben a sokszor érthetetlennek tűnő világban vendégségbe. Kalauzunk Szegedi Kovács György, meg Jézus, akinek a kezét ő is fogja. (Advent Kiadó, 2012.)

126

HAKLIK NORBERT – KÁNONTEREMTÉSI KÍSÉRLET AZ EGYETEMES ÉS LOKÁLIS KETTŐS VONZÁSÁBAN

Haklik Norbert

Kánonteremtési kísérlet az egyetemes és lokális kettős vonzásában Szemes Péter Művek felé című kritikagyűjteményéről Mi késztethet arra egy ítészt és szerkesztőt, hogy évtizednyi recenzensi pályájának termését válogatáskötetbe szerkessze? Az olvasó szempontjából fogalmazva meg ugyanezt a kérdést: egy válogatott recenziókat – tehát a folyóiratban közreadott szövegeknek csupán egy részét – tartalmazó gyűjteményes kötet vajon mi miatt vérteződik fel többletértékkel ahhoz képest, mint hogyha egyenként böngésznénk végig az ítész folyóiratmegjelenéseit? A Pannon Tükör című folyóirat főszerkesztő-helyettese, Szemes Péter Művek felé (Válogatott kritikai írások) című munkája több lehetséges és érvényes választ is kínál egyidejűleg erre a kérdésre. A benne közölt kritikákból ugyanis nem csupán egy fiatal recenzens esztétikai felfogása és értékrendje rajzolódik ki markánsan. hanem a kötet egy alternatív kánon megteremtésének kísérleteként is tekinthető. Mindemellett a recenziógyűjtemény félreérthetetlenül jelöli ki azokat a nézőpontokat. amelyek meghatározták, és feltehetően a jövőben is meghatározzák– milyen jellegű művek és alkotók kerültek s kerülnek majd Szemes ítészi teleszkópjának látókörébe – és figyelemreméltó ez a látókör mily mértékben esik egybe a szerző által szerkesztett folyóirat horizontjával. Lássuk tehát, hogyan jelenik meg mindez a Művek felé című gyüjtemény lapjain – vizsgálódásunk módszereként pedig próbáljuk meg értelmezni a kötet három részének címválasztását és azt, miért éppen azok a recenziók kerültek egy-egy fejezetcím alá. amelyek. A recenziókötet első szerkezeti egysége. Erdőn-vízen innen és túl címmel a magyar irodalom egyetemességében vetett hit meg-vallásaként is tekinthető – tanulságtételként amellett, hogy literatúránk földrajzii és nemzedéki határokon átívelő egység. Az irodalom organikus egység mivoltát – tehát folyamatosan frissülő. valalamint önmagát és megőrizni érdemesnek ítélt értékeit folyamatosan újrafogalmazó természetét – látszik jelképezni, hogy Szemes élő klasszikusok: Kabdebó Tamás és Bereményi Géza gyüjteményes köteteinek ismertetése mellett szerepelteti olyan még a pályájuk elején járó szerzők e1ső-második könyvének bemutatását, mint a prózaíró Falvai Mátyás. vagy a lírában ígéreteset alkotó Szalai Zsolt és Sütő Csaba András (amelv utóbbiak verseinek elemzése arra is szép példával szolgál, miként válik a germanisztikát végzett Szemes Péter javára a német irodalom és filozófia alapos ismerete kortárs magyar költők műveinek értelmezésekor). A ‘vízen túli’ literatútát az Írországban élő és alkotó Kabdebó Tamás. valamint a németországi élményeinek ihletéséből irodalmat teremtő Győri László képviseli. az ‚erdőn túli’, tehát transzszilván irodalom művelői közül pedig (amelyet Szemes Pomogáts Bélával egyetértésben az egyetemes magyar kultúrát meghatározó hagyomány másik, egyenértékű pólusának tekint a pannon mellet) Mar-


127

kó Béla és Fekete Vince szerepelnek. A kritika gyűjtemény ezen, első része tehát afféle kánonteremtési kísérletként is értelmezhető abban a tekintetben, hogy Szemes megválasztja klasszikusait, és megteremti a kapcsolatot köztük és a legújabb generációk általa legígéretesebbnek vélt alkotói között. Figyelemre méltó erénye e kíérletnek, hogy míg a kötet során számtalan megnyílvánulás utal Szemes világpolitikai konzervativizmusára, esztétikai horizontja viszont egyáltalán nem szorul ideológiai határvonalak közé – a recenziói tárgyául választott alkotók között ugyanis számosan szerepelnek olyanok, akiknek a munkáiban az avantgárd és a posztmodern eszköztára is eleven hagyományként jelenik meg. Értékes kettősséget alkot ezzel a megközelítéssel a regionális irodalom iránti elhivatott érdeklődés, amely a gyűjtemény második, Dombok vonzásában című részében érhető tetten. A fentebb írottak ismeretében aligha meglepő, hogy a Szemes Pétert vonzó dombok nem csupán a zalai megyehatáron belül élő írókat hordozzák a hátukon, de a kötet második fejezetébe szerkesztett írások által kijelölt régióban a muravidéki szerzők is teljes természetességgel lelnek otthonra. Így kerül egymás mellé például a zalai irodalmi hagyományt meghatározó, nemrégiben elhunyt alkotók – például Pék Pál és Utassy József – munkáinak bemutatása a jelenkori muravidéki magyar irodalom élő klasszikusa, Bence Lajos verseskötetének ismertetésével; és a szemesi látásmód ismeretében mi sem természetesebb, mint hogy ezen írások szomszédságában elsőkötetes zalai szerzők – például Soós József, az első verseskönyve után prózával debütáló Kara Kocsis Gabriella vagy Somogyi Zoltán – műveinek szemléje szerepel. Esőcseppek Isten lábnyomában – ezt a címet viseli a kötet utolsó fejezete. Az esőcseppek fogalmának használatát – a „csepp a tengerben” analógiájára – az teheti indokolttá, hogy Szemes ebben a fejezetben egy-egy kötet szemlézését apropóként használja arra, hogy valamely, általa izgalmasnak gondolt, de az ismertetett könyv keretein túlmutató témáról bővebben kifejtse gondolatait. Ennek megfelelően a Művek felé ezen részébe szerkesztett írások nem csupán recenzióként, de teljes értékű esszéként is olvashatók. Így lesz Bence Lajos Identitás és entitás című kötetének ismertetöje a muravidéki magyar kultúra történeti áttekintésévé is, miképpen a német-színháztörténet szakot végzett Szemes hajdani professzora Színház és/vagy dráma című kötetéről írott elemzése – ahogy a mester és szerkesztőtárs Péntek Imre a kötet fúlszövegében megállapítja – nem csupán „mélyreható alapossággal és kimerítő szakirodalmi áttekintéssel olvassa és értelmezi” a színház- és drámaelméleti munkát, de benne „a tanítvány (kritikus) hódolata a mester, Bécsy Tamás életműve előtt” is feltűnik. A „Dalba fog az ember...” című Utassy-válogatáskötet szemléje ugyancsak több, mint recenzió, hiszen egyúttal azt is áttekinti, hogyan formálódik biztató módon a 2010-ben elhunyt kiváló költő életművének recepcója, valamint (többek között az életútjának fontos helyszínein róla elnevezett művelődési ház és iskola révén) pozitív értelemben vett kultusza. S hogy miként kerülnek a fejezetcím költői képében szerepeltetett esőcseppek Isten lábnyomába? Talán úgy, hogy az alkotó ember mintha a Teremtő nyomdokaiba lépne az alkotás aktusa révén – s az emberi elme teremtő erejének szakrális természete a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház alapítója, Ruszt József életmű-

128


ve előtt tisztelgő Szemes-dolgozatban fejeződik ki alkalmasint a legihletettebb módon. Szemes Péter azonban a kritikagyűjtemény ezen fejezetében arra is felhívja a figyelmet. hogy a gondolkodás hatalma erkölcsi felelősséggel jár. Ez a hatalom uizvanis emberietlen társadalmi struktúrák kialakitAsára is felhasználható – erre mutat rá a recenzens az Egy irradenta hétköznapiai című, az erdélyi költőről szóló Securitate-ielentésekből szemezgető Markó Béla-kötet apropóján, felhíva a figyelmet az egykori bűnösök felelősségre vonásának sajgó – és országhatárokon átnyúló – hiányára is. Mindent összevetve tehát Szemes Péter Művek felé című kötete markáns értékrendet fogalmaz meg, kísérletet teremt egy új kánon megteremtésére, és félreérthetetlenül jelöli ki egy fiatal, de már eddigi pályája során is jelentős értéket létrehozott kritikus-szerkesztő munkásságának tájékozódási pontjait – s e három tényező bármelyike önállóan is elegendő volna arra, hogy a Szemes-recenziógyűjtemény létét önálló kötetként indokolttá tegye. Kiváncsian várjuk ezen erős szakmai alapokon nyugvó, szilárd értékrend mentén szerveződő kritikusi-szerkesztői páíya újabb mérföldköveit – s az ehelyütt szemlézett kritikagyűjtemény alapján aligha volna meglepő, ha ezek között akár egy Utassy-monográfiával, vagy a zalai-muravidéki irodalom történelmi áttekintésével is előrukkolna jövőbeni pályájának egyegy pontján a jeles ifjú ítész. (Pannon Tükör Könyvek, Zalaegerszeg - Lendva, 2012) Corvallis, Oregon, 2012. május

Martyn Ferenc: Elejtett fácán, 1978

VARGA EMŐKE – BESZÉLGETÉS HERNÁDI MÁRIÁVAL

129

Varga Emőke

Beszélgetés Hernádi Máriával a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével A névre szóló állomás című kötetéről1 Első köteted, a 2005-ben megjelent, Egy találkozás története, Nemes Nagy Ágnes költészetéről szól, alcíme így szűkíti a témát: Ontológiai és retorikai dialogicitás Nemes Nagy Ágnes költészetében. Az ez évben napvilágot látott monográfiád, A névre szóló állomás, mely egészen a legkisebb építőeleméig precízen strukturált szakkönyv, a tárgyias líra jellemzőitől a prózaköltemény történetén át a Nemes Nagy-prózaköltemények tipológiájáig és értelmezéseiig ível. A Nemes Nagy-versekről tehát a magyar, sőt az európai költészet egyes történeti, műfaji-poétikai kérdéseit is összegző és új nézőpontba állító fejezetek után olvashatunk. Vajon a tanulmányok is ebben a rendben íródtak: a teória vezetett el téged újra Nemes Nagy Ágneshez vagy éppen fordítva? Éppen fordítva: a Nemes Nagy Ágnes kései költészetével való foglalkozás vezetett el az elméleti kérdésekhez. Időben először az elemzések készültek el, s csak ezután a költői módszerről (tárgyiasság) és a használt műfajról (prózaköltemény) szóló fejezetek. A prózaköltemény-elemzések hátterének szántam a két elméleti fejezetet – így született meg ez a könyv. A névre szóló állomás nyelvhasználati módja pontos egyensúlyban tartja – szemléleti és stiláris szempontból is – a szakszerű tárgyleírást, az analízist és az esszéisztikusságot. Az irodalomtudomány konstanzi fordulata után egyre inkább szakmai „elvárás” idehaza is az absztrakt nyelvhasználati mód, miközben továbbra is él a tudományos kérdéseket inkább metaforákkal megközelítő, illetve a köznyelvi nyelvhasználattal nagyobb rokonságot tartó stilaritás. E kettősséget tovább komplikálja, ha valaki tudományközi témával foglalkozik, mint te is, hiszen kötetedben művészetelmélet és irodalomelmélet több ponton találkozik. Hogyan sikerült megtalálnod a nyelvi, szemléleti egyensúlyt: asztalfiók és érlelés kérdése ez, vagy inkább folyamatos önfegyelemé? Kosztolányi mondja, hogy az író azért ír, hogy az írással, mint tettel, valamit megértsen. Irodalomtörténészként nekem is ez a tapasztalatom. Ezért az írás számomra nem pusztán a megérlelt gondolatok és teóriák rögzítése, hanem a megértési folyamat fontos, végső szakasza is. Az írással az ember gondolkodik – azzal tehát, hogy a mondandómat az anyanyelvemen mondatokká formálom, az általam vizsgált szövegvilág megértésében jutok még előrébb. Mindebből következik, hogy miközben írok, a bonyolult és sokrétű tartalmakat a nyelvi megformálással világossá kell tennem – saját magam számára, és az olvasó számára – hiszen szakkönyvíróként, egy költői életmű interpretátoraként ez a dolgom. Mindez persze 1

Szegeden a Millenniumi Kávéházban 2012. március 21-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

130


nem ilyen egyszerű. Aki valaha életében írt, az tudja, hogy a nyelv továbbírja önmagát, és ezzel tovább is bonyolítja önmagát írás közben. Ezzel a bonyolódással persze ismét a valóság (a költői szöveg) új összefüggései tárulnak fel, s a megértés mélyül tovább. De mindezzel megint csak ugyanaz a dolgom: hogy világossá tegyem – anélkül, hogy leegyszerűsíteném – önmagam és az olvasó számára. Nehéz dolgokról kell beszélni leegyszerűsítés nélkül, mégis, amennyire lehet, egyszerűen – nekem ez az elvem. Persze nem könnyű feladat világossá, átláthatóvá tenni egy rétegzett, ezer szálat mozgató összefüggésrendszert. Ehhez az általam használt nyelvnek is átláthatónak kell maradnia. Ha nem így van, nemcsak az olvasó nem fogja érteni a mondandómat, hanem én sem fogom érteni saját magamat. Nem szeretek „elegánsan homályos” mondatokat hagyni a szövegemben. Ha egy mondat homályos, akkor ez azt jelzi nekem, hogy a gondolatmenet még nincs teljesen kész. Ilyenkor még gondolkodni kell, ásni tovább lefelé, s eközben a homályos mondat is kitisztul. Erre nem szabad sajnálni az időt, már ha valóban közvetíteni, átadni akarunk valamit az olvasóknak. A jelenlegi szakmai elvárásnak megfelelő „absztrakt” nyelvnek az a hátránya, hogy fontos összefüggéseket homályban hagy, vagy nem fejez ki megfelelően – ezzel a közvetítés, az átadás csorbul. A versszerűség kritériumait, a prózaköltemény (a poème en prose) műfaji jellemzőit jelentős szaktudományos munkák tárgyalták már, ezekről az irányvonalakról fontos tájékozódási pontokat adsz olvasóidnak. Meglátásod szerint Nemes Nagy Ágnes prózakölteményei mennyire illeszkednek bele az európai és a magyar hagyományba? Nemes Nagy Ágnes szemléleti és műfaji szempontból is újat teremt a prózakölteményekben – ahogy az egész költészetében is. Nem annyira előképei, mint inkább párhuzamai vannak a magyar és világirodalomban annak, ahogy ő a prózakölteményt használja. Az európai hagyományon belül azoknak a prózakölteményeknek a csoportjába illeszkednek a művei, amelyekben a kép, a látvány logikája szervezi a szöveget – ennek az prózakölteménynek az „ősatyja” a francia romantikus Aloysius Bertrand. Magyarországon a prózaköltemény divatját a neoavantgarde hozza el a hatvanas években. Nemes Nagy Ágnes prózakölteményei későbbiek, és a magyar műfaji hagyománynak abba a vonulatába tartoznak, amely kompozíciós eljárásként használja a dialógust. Legközelebbi „rokonai” a fiatal Somlyó György párizsi ihletésű prózakölteményei, de az irodalmi ősök közt feltétlenül említenünk kell József Attilát és Szabó Lőrincet, akik ugyan nem írnak prózakölteményt, de a párbeszédre, a több beszélőre felépített versszerkezet tőlük indul. Nemes Nagy Ágnes „tárgyias költőnek” vallotta magát. Lényegében költészetének egésze, így A névre szóló állomás fő tárgyát képező prózaköltemények is, ezt a költői szemléletet és módszert tükrözik. Magad elveted azt az oktatási kánon által népszerűsített véleményt, miszerint a tárgyias költészetben a tárgy tükröz, kifejez, lényegében eszköze az ábrázolásnak. Miben látod ennek a megközelítésnek a hibáját? Abban látom a hagyományos megközelítés hibáját, hogy nem tárja fel a tárgyias költészet lényegi eltérését a vallomásos vagy alanyi költészettől. Nem az a lényeg ugyanis, hogy a költemény használ-e tárgyakat, használja-e a külvilág elemeit, vagy sem, (persze, hogy használja), hanem az, hogy mire használja ezeket. Itt lehet megfogni a különbséget. A vallomásos költészet beszélője saját maga


131

felé irányul, saját magáról (érzelmeiről, lelkiállapotáról) akar beszélni, és ehhez használ – mintegy tükörként – tárgyakat, látványokat. A tárgyias költő esetében a külvilág nem eszköz, hanem cél. A lírai én figyelme itt nem önmagára irányul, hanem kifelé, a tárgyakra, és a tekintet meg is nyugszik azokon – nem tér vissza önmagához. Az oktatási kánon által népszerűsített vélemény a „fából vaskarika” tipikus esete, mert elmossa a két költői szemlélet közti különbséget. Számomra a könyved legizgalmasabb részletei azok, amelyek a látási tapasztalásról szólnak. A te kifejezéseidet használva, a versbeli látvány-valóságot és a képet (úgy is mint nyelvileg a látottról formált szövegegységet, úgy is mint megjelenített műtárgyat vagy használati tárgyat) valamint a kettő között kiépített viszony kérdését, gazdagon árnyalva mutatják be. Például a következő szempontokból: nézés és látás; nézőpont; keret; mise en abyme; mono- és pluriszcenikus kép; látókör és képi mező különbsége; ekphrasis stb. Emlékezetesek például „A látvány” vagy „A négy kocka” című versek értelmezései. Az utóbbiban szerepel egy kérdés: „s volnának itt még,/ volnának itt még részletek, – minek?”, melyről a következőképpen vélekedsz: „A kép további részleteire vonatkozó „minek?” kérdés szkepszise arra utal, hogy a kép nem lesz több, nem lesz más az „élesítéssel”, a ráközelítéssel. Sőt a kép úgy lesz önmaga, kompozíciója úgy marad ép, ha megmarad a távolság közte és nézője között.” Lehetségesnek tartod-e, hogy ebben a verssorban egyúttal a látványi tapasztalás maga, illetve eredményességének lehetősége is visszautasítódik már, hogy ez a verssor a mondható-mondhatatlan kettősségét, az utóbbi jelentőségének megerősödését (amelyről főként a kései prózaversek számolnak be) is szignálja? Feltétlenül egyetértek ezzel a megközelítéssel. „Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen” – mondja a lírai én egy tölgy „arcáról” a szintén kései, Éjszakai tölgyfa című versben. A szavak „önérvénytelenítése”, a nyelvnek a látványról való „lesiklása”, a közlés és a valóság kapcsolatának elbizonytalanítása, a mondható és mondhatatlan határának problematizálása állandó szemléleti háttere a Nemes Nagy költészetnek – itt, az általad említett Négy kocka című versben is. Maradjunk még a látvány kérdésénél! Különösen „Az utca arányai” és a „Múzeumi séta” kapcsán értekezel részletesen a képről, Nemes Nagy Ágnessel szólva, a képről mint „világérzésünk és gondolkodásunk egy formájáról”. Amikor klasszifikálod a prózaverseket, és öt nagy típusba sorolod, úgy mint: filozofikus, képleíró, létösszegző, esszészerű, vallomásos, a ’képes’ költemények külön osztályt kapnak. Mennyire magától értetődő az, hogy a nevezett két vers a kép kérdése és nem más nézőpont felől „nyitható fel” leginkább? A prózakölteményeket elemző fejezet bevezetőjében előrebocsátom, hogy ezek a sajátosságok valamilyen mértékben az összes Nemes Nagy prózakölteményre jellemzők. Annak alapján teszek kísérletet mégis a tipizálásra, hogy ezek közül melyik válik dominánssá, meghatározóvá a vizsgált prózakölteményben. A Múzeumi séta és Az utca arányai című szövegek nemcsak képeket, látványokat közölnek, hanem mindvégig a képleírás retorikai eszközeivel dolgoznak – ezért neveztem őket „képleíró prózakölteményeknek”, és ez különbözteti meg őket a többi prózakölteményektől, amelyekben persze szintén van kép. De természetesen sok-sok más szempont is létezhet, amelynek alapján ezek a jelentésükben nagyon gazdagon rétegzett művek „felnyithatók”. A Nemes Nagy-költészet kutatási eredményeinek – például a műfajra, a kép-felfogásra,

132

VARGA EMŐKE – BESZÉLGETÉS. HERNÁDI MÁRIÁVAL

a költői szemléletre stb. vonatkozó kérdéseknek – nemcsak szintézisét adja A névre szóló állomás, de tovább is gondolja azokat, fontos megállapításokkal ki is egészíti. Magad miben látod monográfiád újdonságait? Fontosnak tartottam, hogy a két vitás elméleti kérdéshez (tárgyiasság, prózaköltemény) olyan új nézőpontok kialakításával járuljak hozzá, amelyekkel talán sikerül némi világosságot teremteni az eltérő vélemények szövevényében. A legfőbb okom azonban az volt a könyv megírására, hogy a prózaköltemények csoportjáról viszonylag kevés értekezés, tanulmány született, a kritika nem a fontosságuknak megfelelően reflektált rájuk. Talán a prózaköltemények születésével azonos időszakban kiadott esszékötetek miatt nem jutott rájuk kellő figyelem – vagy egyszerűen megmaradtak a Nemes Nagy legérettebb kötetének tartott Napforduló árnyékában, mint ún. „kései” művek. A könyvem ebből az árnyékból próbálta kiemelni a prózakölteményeket, és részletes, új összefüggéseket feltáró elemzésükkel, értelmezésükkel egy régi hiányt igyekezett pótolni.

Prohászka László

Dabóczi Mihály egyházművészeti alkotásai Dabóczi Mihály (1905–1980) a székelyföldi Marosszentkirályon született. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára, Gulyás Károly felismerte tehetségét, és különórákon foglalkozott vele. hamarosan figyelemre méltó alkotások kerültek ki a keze alól. Fiatalkori művei közé tartozik az 1925-ben mintázott Imádkozó leány. A tölgyfából faragott domborművön fiatal, copfos székely kislány profilja látható, arca előtt imára összetett kézzel. A 21 x 32 centiméteres méretű, ihletett hangulatú alkotás biztos formakészségről és kifejezőkészségről tanúskodik. 1929-ben szakított a művészi fejlődése szempontjából kilátástalannak tűnő kisebbségi vidéki élettel, és Budapestre költözött. A fővárosban először az ugyancsak erdélyi származású Orbán Antal műtermében vállalt munkát, majd 1930-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kisfaludi Strobl Zsigmond volt a tanára.1 Tanulmányai befejezését követően 1935–38 között Kisfaludi Strobl tanársegéde a főiskolán. A fiatalkorában végzett rengeteg mintázás és gyakorlás révén, már főiskolai évei alatt érett, önálló alkotói stílusról tanúskodó alkotásokkal vétette észre magát. 1931-ben 17 centiméter átmérőjű bronzérmet mintázott, amelyen töviskoszorús Krisztus-fej látható. Az alkotás fölösleges pátosz nélkül, megrázó drámaisággal ábrázolja a haldokló Jézust, akinek feje fölött félkörben a Jesus Nasarenus Rex Judeorum szöveg olvasható. Az érem 1933-ban készült második változatán a plasztika azo1

Fitz Péter (főszerk.): Kortárs Magyar Művészeti Lexikon. 1. kötet. Enciklopédia, Bp., 1999. 439. o.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ – DABÓCZI MIHÁLY EGYHÁZMŰVÉSZETI ALKOTÁSAI

133

nos, de nincs szöveg. 1936-ban a művész újabb Jézus-érmet mintázott. A töviskoronás Krisztus-ábrázolás hasonlít a korábbihoz, ám a balra tekintő profil nem a szenvedő, hanem a szelíd, eltökélt Megváltót ábrázolja. Az 1930-as évek második felében Medgyessy Ferenc művészeti törekvései is hatással voltak Dabóczira. Formanyelve egyszerűsödött, ugyanakkor alkotásainak belső tartalma egyre erőteljesebbé vált. A korszak divatos stílusirányzata, a neobarokk még korai munkáin sem kísértette meg. Egyházművészeti vonatkozású munkásságában külön érdekesség, hogy alkotásai nem csak a katolikus egyházhoz kötődnek. Sárospatakon a Református Kollégium főbejárata utáni belső árkádos rész falán tíz bronz dombormű található, amelyek mindegyike a hazai reformáció témaköréhez kötődik. Ezek sorában Dabóczi Mihálynak két alkotása található.2 1936-ban avatták fel Gályarabok című többalakos alkotását. A 85 x 52 centiméteres relief a gályarab magyar protestáns prédikátoroknak állít emléket, akiket 1676-ban Ruyter holland tengernagy szabadított meg a fogságból. A bronzból öntött reliefen szinte expresszionista erővel jelenik meg az evezőt húzó rabok szenvedése. (A dombormű bronzba öntött másodpéldányát 1988-ban a budapesti Ráday Kollégiumban, a díszterem bejárata mellett helyezték el. Egy további bronzmásolat a svájci Aarauban a református egyház Zwinglihaus gyülekezeti házában található.) Ugyancsak a főbejárat árkádjának reliefjei sorában helyezték el 1938-ban a Bujdosó pataki diákok domborművét, amelynek művészi kifejezésmódját az expresszív erő helyett, inkább a historizáló stíluselemek jellemzik. Az alkotáson az elűzött protestáns diákok maguk húzta kézi kocsin viszik legféltettebb kincseiket: egy sajtógépet és könyveket. A tiszántúli református egyházkerület 1936-ban elhunyt püspökét, Baltazár Dezsőt papi palástban örökítette meg Dabóczi. A mellszobrot 1937. szeptemberben avatták fel a hajdúböszörményi Református Bocskai Gimnázium előcsarnokában. A szobor talapzatának előlapját doboló cserkész fiú domborműves ábrázolása díszítette. 1944-ben először német és magyar, majd szovjet és román katonaság vette birtokba az gimnáziumot és a kollégiumot. A Baltazár-portrénak nyoma veszett.3 Dabóczi Mihály 1938–39-ben egy évet ösztöndíjjal Rómában tölthetett. Olaszországi tartózkodása termékenyítő hatással volt művészetére. „Leginkább Dona2

Horkay László: Közkincsek. Sárospatak szobrai, domborművei, emléktáblái. Sárospatak Város Önkormányzata, Sárospatak, 1997. 112-113. és 128-129. o. 3 Gyulai Sándor közlése.

134


tello és a kiváló olasz mester kortársi szobrászata ragadta meg érdeklődését, hiszen egyéni fejlődésének irányvonala – amely a nemzeti vonásokat sűrítő életközeli, közvetlen előadású szobrászat felé vezetett – ehhez állt közelebb” – írta római munkásságáról N. Pénzes Éva.4 A szintén Olaszországban alkotó Gáborjáni Szabó Kálmán és Mágori Vargha Béla festőművészek képei társaságában, 1939. májusban Dabóczinak tíz alkotása szerepelt a római Bragaglia Galériában rendezett tárlaton. Egy olasz napilap az Áhítat című mellszobrának fényképét közölte.5 A karakteres portré zárt megjelenését elegánsan oldja a nő imádkozásra összetett keze. Noha alapvetően nem a szakrális művészet volt fő működési területe, az 1930-as évek végén több jelentős egyházművészeti alkotás fűződik Dabóczi nevéhez. Komlón a Bányász-templomban 1937-ben a bányászok védőszentje, Szent Borbála alumíniumból öntött szobrát állították fel.6 Borbála légiesen könnyed, karcsú alakja koronát visel, bal lábánál bástya. Felemelt keze, s az ég felé tekintő arca különleges, szinte földöntúli lendületet kölcsönöz az alkotásnak. A Kr. u. 306 körül Nikodémiában mártírhalált halt Borbála a tizennégy segítő szent egyike. Keresztény hite miatt toronyba zárták, majd tulajdon apja lefejezte, akit ezért villám sújtott agyon. Fején a korona előkelő származását jelzi, az attribútumként használt bástya fogva tartásának helyére utal. Borbála a bányászok mellett a tüzérek védőszentje is. 1939. május 14-én három fegyvernem védőszentje kapott szobrot a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia parkjában. A tanintézet nagyrétjének szélén Szent György a lovasság, a főépület parkra néző homlokzata előtt Szent László a gyalogság, illetve Szent Borbála a tüzérség patrónusának szobrát avatták fel.7 Az előbbi kettő Oláh Sándor, az utóbbi Dabóczi Mihály alkotása. Dabóczi műve lényegében a komlói templomban felállított alkotás másodpéldánya. A Ludovika Akadémián több jelentős nagyplasztikai alkotás volt. Művészi színvonalát tekintve Borbála alakja az egyik 4

N. Pénzes Éva: Dabóczi Mihály. Művészet, 1965/8. 29. o. Tre artisti ungheresi. Popolo di Roma, 1939. május 27. 6 Diós István (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon. I. kötet. Szent István Társulat, Bp., [1993.] 929. o. 7 Káplán György – Ráskay Pál (szerk.): A M. Kir. Honvéd Ludovika Akadémia 1941. augusztus 20-án felavatott évfolyamának emlékkönyve. Bp., 1991. 14. o. 5


135

legsikerültebb alkotás volt, amelytől az újonnan avatott tüzér hadnagyok minden évben koszorúzással búcsúztak. Az 1946-tól kiépülő új tisztképzésnek azonban kevéssé, 1949 után pedig egyáltalán nem volt szüksége védőszentekre, így Borbálát a többi szent alakjával együtt lebontották.8 A szobor szerencsére nem pusztult el. A Budapest Galéria raktárából az 1980-as évek közepén Tápiószentmártonba került, ahol az időskorúak szociális otthona parkjában helyezték el. Az alkotás kisméretű, 57 centiméter magas változatából több példány került sokszorosításra. Az 1939-ben készített Hit terrekotta domborművén a keresztre feszített Krisztus látható, a háttérben két angyallal. A keresztfa mellette rózsafüzérrel imádkozó asszony és kezében keresztet tartó székely férfi térdel. A római iskola stílusirányzatához közel álló, ugyanakkor markáns népi elemeket is hordozó alkotás a hazai modern egyházművészet egyik fontos darabja. (Kár, hogy a Magyar Nemzeti Galériában őrzött 53 centiméter magas alkotás9 alig ismert a nagyközönség előtt.) Az 1930-as évek végén magán megrendelésre, a budapesti Regnum Marianum-templomba ovális alakú márvány domborművet készített, amelyen Madonna a kis Jézussal volt látható.10 A templomot 1951-ben lerombolták, a dombormű további sorsa ismeretlen. 1940-ben készített Jó pásztor szobrán mezítlábas havasi pásztorgyerek féltőn öleli magához a hozzá bújó kis bárányát. A mű címe azonban nem hagy kétséget a téma felől. A keresztény hit és a Biblia Jézust tekinti a Jó pásztornak: „Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem” (Jn 10,14). Az a tény, hogy Dabóczi alkotásán székely pásztorfiú jelenik meg, talán kevéssé szokványos, ám mélységesen emberközeli ábrázolásmódra vall, amely híven közvetíti a téma bibliai jelentését. Az alkotás sikerrel szerepelt az 1942-ben tartott XXIII. Velencei Biennálén.11 A magyar pavilon egyik termének fő helyén elhelyezett szobrot „eleven hatású, magyaros kifejezésű” alkotásként jellemezte Gerevich Tibor.12 A 90 centiméter magas, patinázott gipsz szobor a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található. 13 Dabóczi 1940-ben Domján Elek evangélikus lelkész életnagyságú mellszobrát készítette el márványból, a nyíregyházi temetőben lévő sírjára.14 Az alkotást maga a művész is egyik legsikerültebb portréjának tartotta. A belvárosi Papnövelde utcát 1927-ben Prohászka Ottokár utcára keresztelték át. (A püspököt 1927. április 1-jén az Egyetemi templomban, szónoklat közben érte agyvérzés, és másnap a Központi Papnevelde vendégszobájában elhunyt.) Az Egyetemi templom melletti papnevelde épületének falán 1941-ben avatták fel az utca névadójának Dabóczi Mihály készítette utcajelző emléktábláját.15 A művész 8 Rada Tibor: A Magyar Királyi Honvéd Ludovika és testvérintézményei összefoglalt története 1830–1945. I. kötet. Calgary – Bp., 1998. 616. o. 9 MNG ltsz.: 56.185-N. 10 Dabóczi Zoltán közlése. 11 A velencei kiállítás megnyitása. Szépművészet, 1942/7. 183. o. 12 G. T. [Gerevich Tibor]: A XXIII. Velencei Biennale. Szépművészet, 1942/9. 218. o. 13 MNG ltsz.: 56.186-N. 14 Fazekas Árpád – Szekrényes András: Nyíregyháza temetői. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Temetkezési Vállalat, Nyíregyháza, 1990. 49. o. 15 Utcajelzők. Szépművészet, 1941/5. 159. o.

136


kb. 80 x 120 centiméter méretű, álló téglalap alakú, mészkőből faragott emléktáblát készített, amelyen mélyített felületen Prohászka Ottokár balra tekintő profil-domborműve volt látható. A püspök arcképének megformálását – a korszak neobarokk emlékmű-állítási divatjával szemben – a klasszikus egyszerűségre törekvő, ugyanakkor markáns ábrázolásmód jellemzi. A relief fölé a Prohászka Ottokár utca feliratot vésték. A képmás alatti szöveg: Ez az utca Prohászka Ottokárnak / Székesfehérvár apostoli lelkű / püspökének nevét viseli, aki eb- / ben a templomban hirdette az / örök evangéliumot és az új ke- / resztény diadalmas világnézetet / *1858 †1927. Budapest 1944–45-ös ostroma alatt az emléktábla megsérült, de nem állították helyre. Az utcát 1953-ban Eötvös Lorándról nevezték el, az alkotás maradványait 1972-ben lebontották.16 (Az utca 1991 óta ismét a Papnövelde nevet viseli.) Az 52 x 48 centiméteres méretű Prohászka-dombormű 1941-ben szerepelt a Műbarát belvárosi kiállító helyiségében és a Műcsarnokban tartott arcképkiállításon.17 A portré-domborművet Dabóczi később is a várbazári műtermében tartotta. Erről 1978-ban gipsz másolat készült, amely látható volt Dabóczi Mihály 1979-ben, Baselban rendezett tárlatán.18 Egy további másolat a művész idősebbik fia, a Svájcban élő Dabóczi Zoltán ajándékaként 1981-ben a római Pápai Magyar Intézet Via Giulia 1. szám alatti épületébe került.19 Az 1940-es évek elején a római iskola stílusában készült Mária a gyermek Jézussal című kompozíciója Mária mezítlábas ülő alakját ábrázolja, fején glóriával, ölében kisdeddel. A patinázott gipszből mintázott alkotáson egyszerre van jelen az erő, a hit és a harmónia. A körülbelül 55 centiméter magas alkotás magántulajdonban található. 1941 májusában a Műbarátok csoportkiállításán arattak sikert kisplasztikái, köztük a Jó pásztor és a Hit. „Felszínre tört az ő egyéni, jóllehet zárt tömegekbe kényszerített, de mindjobban feszülő ereje” – méltatta alkotásait a korabeli kritika.20 A Nemzeti Szalonban 1942 őszén rendezett csoportos kiállításon egyházi vonatkozású alkotásai közül Domján Elek püspök mellszobrát és az Áhítat című művét láthatta a közönség.21 1943. januárban kiállítása volt a Műbarátoknál. Tizennyolc alkotása között itt volt látható az Imádkozó nő római iskola modern hangvételében fogant, tölgyfából faragott mellszobra és Domján püspök portréja.22 A második világháború idején a katonai szolgálat eleinte csak néhány hónapos kiképzést jelentett a művésznek. 1944 tavaszán viszont végérvényesen be kellett vonulnia. 1945-ben szovjet fogságba esett, és a romániai Iaşi melletti gyűjtőtáborba került. Próbált rajzolni, mintázni. Ennek és az orosz táborparancsnok jóindulatá16 Rajna György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa. Budapesti Városszépítő Egyesület, Bp., 1989. 241-242. o. 17 IX. kiállítás. Kiállítási katalógus. Műbarát, Bp., 1941. 69. sz.; -yz-: Arcképkiállítás a Műcsarnokban. Szépművészet, 1942/1. 18. o. 18 Oeuvres de Mihály Dabóczi. Kiállítási katalógus. Basel, 1979. 145. sz. 19 Dabóczi Zoltán közlése. 20 -y-: A Műbarátok kiállítóhelyiség. Szépművészet, 1941/6. 180-181. o. 21 97. csoportkiállítás. Kiállítási katalógus. Nemzeti Szalon Művészeti Egyesület, Bp., 1942. 59. és 60. sz. 22 A „Műbarát” 36. kiállítása. Kiállítási katalógus. Műbarát, Bp., 1943. 18/b. és 12/b. sz.


137

nak köszönhetően, nem a Szovjetunió felé indult vele tovább a vonat: 1945. december végén hazatérhetett Budapestre. 1947–48-ban egykori főiskolai évfolyamtársával, Győri Dezsővel együtt egy szobrot és tíz domborművet készített az 1948-ban épült23 kaposvári jezsuita rendház számára. Az épület homlokzatára Loyolai Szent Ignác életnagyságúnál nagyobb méretű alakja került. Az 1540-ben alapított jezsuita rend (Societas Jesus – Jézus Társasága) létrehozóját papi ruhában, fején birétummal, bal kezében az alapításra utaló okirattal örökítették meg. A papírtekercsen a CONSTITU- / TIONES S J szöveg olvasható. A jobb kezében tartott zászlón a jezsuita rend jelképe: az IHS betűk fölött kereszt, alattuk a Krisztus megfeszítésére utaló három szög. A szobor a római iskola letisztult modern stílusában fogant. A főbejárat két oldalán függőlegesen, kapubélletként elhelyezett öt-öt dombormű közül négy a győri, a nagyszombati, a pécsi és a kolozsvári jezsuita templomot és rendházat ábrázolja. A további hat reliefre híres magyar jezsuiták – Hell Miksa csillagász, Pázmány Péter esztergomi érsek, Tomcsányi Lajos egyháztörténész, Pray György a Halotti beszéd felfedezője, Káldi György az első magyar katolikus bibliafordító és Katona István történetíró – domborműves portréja került. 1935–35-ban Győri Dezső is római ösztöndíjas volt. A két művész neoklasszicista felfogásban született alkotásai harmonikusan illeszkedtek az épület modern stílusához. A szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása után az épületbe katonaság költözött. Loyolai Szent Ignác szobrát eltávolították helyéről, de szerencsére csak a szomszédos Szent Imre templom kertjébe helyezték át. A parancsnok a domborműveket sem engedte elpusztítani. Dróthálót tettek eléjük és gipsszel finoman rávakoltak. Az 1980-as évek végén, az épület akkori gazdája, a SOM-BER cég kibontatta a reliefeket, amelyek helyreállítva ismét épségben láthatók az eredeti helyükön.24 A rendszerváltozás után a Németh István fasor 2. szám alatti épületet visszakapta az egyház, jelenleg a római katolikus gimnázium Szent Imre Kollégiumaként működik. Mivel időközben emeletet építettek a bejárati rész fölé, a Szent Ignác-szobor eredeti helyére történő visszaállítására már nincs mód. 1948-ban Krisztus-fejet ábrázoló, 15 x 15 centiméteres terrakotta plakettet mintázott a művész. Balra tekintő szakállas férfiarc előtt egyszerű kereszt látható, alatta a Jézus felirat. A fordulat éve, 1948 nem sok jót ígért számára. A jezsuitáknak készített kaposvári alkotások eleve nem számítottak jó ajánlólevélnek. Dabóczi ráadásul azon kevés magyar művész közé tartozott, aki 1945 után nem készített szobrot Sztálinról, Leninről, Marxról, Engelsről. Felszabadulási vagy szovjet emlékművet, tanácsköztársasági emlékjelet sem mintázott. Szókimondó természetével nem sok támogatót szerzett magának a művészeti élet hivatalos irányítóinak körében, így nem csoda, hogy jó ideig alig kapott komolyabb köztéri megbízást. A gödöllői temetőbe egy orvosprofesszor felkérésére, 1959-ben nagyméretű feszületet készített. Az alkotás elemi erővel jeleníti meg a keresztre feszített Jézus 23

Diós István (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon. V. kötet. (Homo–J). Szent István Társulat, Bp., 2000. 831. o. Békefi Sándor: Életem a szétszóratásban. In: Szabó Ferenc SJ (szerk.): Üldözött jezsuiták vallomásai. Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Bp., 1995. 286-287. o. 24

138


kínhalálát. A drámai hatást fokozza, hogy az általános ábrázolásoktól eltérően, Jézus kezét nem a tenyerénél, hanem a csuklóján átverve szögezte a keresztre. Krisztus alakja ugyanakkor a szenvedés mellett azt az áldozatot fejezi ki, amelyben már jelen van a feltámadás reménye. Erre utal a talapzat felirata is: Áldozatod / erejével / új életre / ébredünk. (Az alkotás a megrendelő szüleinek sírja fölé került, de – a professzor kívánsága szerint – nevek feltüntetése nélkül.) Életművében jelentős részt képviselnek az épületplasztikai alkotások. A budapesti Rákóczi úton álló, XVIII. században épült Szent Rókus-templom 1944–45ben, majd 1956-ban súlyos sérüléseket szenvedett a harcok során. A kis plébániatemplomot 1957–58 között Lux Kálmán tervei szerint restaurálták. Ekkor pótolták a homlokzat elpusztult szobrait is. A főhomlokzat szoborfülkéiben álló Árpádházi szentek közül Dabóczi 1957-ben Szent Margitot mintázta meg.25 A nőalak a domonkos apácák ruháját viseli, jobbjában liliom, bal kezében kereszt és könyv. Bár a szobor stílusában inkább a római iskola irányvonalához köthető, mégis teljes harmóniával simul a barokk stílusban épült kis templom összképéhez. A művész nemcsak a nagymintát készítette el, hanem – akárcsak Beck Ö. Fülöp, Medgyessy Ferenc vagy Borsos Miklós – teljes egészében maga véste kőbe az alkotást. Dabóczi kiemelkedő jelentőségű kisplasztikája az 1964-ben körtefából faragott Szenvedő Krisztus, amely gótizáló stílusban, expresszív erővel jeleníti meg a Jézus haláltusáját. A fejszobornak 1978-ban terrakottából és bronzból öntött változata is készült. Egy bronz-példány a Kálvin téri református gyülekezet tulajdona.26 Egyenes ember volt és egyenes művész. Híve az igaz szónak és az igaz művészetnek. Egyházi vonatkozású munkái a hazai művészettörténet figyelmet érdemlő, értékes darabjai. 25 26

K. Pintér Tamás – Kaiser Anna: Budapesti templomok. Corvina, Bp., 1993. 109. o. Erdőssy Béla: Korunk magyar egyházművészete. Katolikus Emléktár, Bp., 1983. 65. o.

Gál Csaba Sándor

„Az én utam” Ónodi Károly Balázs festő kiállításának megnyitója Egy térbeli, időbeli, képzeletbeli utazásra hívom Önöket Ónodi Károly Balázs festő kiállítása kapcsán, a londoni Trafalgar Square-től Székesfehérvár, Oskola utcáig, „Az út elejétől” „Az én utamon” haladva „Az utolsó vacsora utáni órákig”. Utazásunk során olyan beszédes nevű állomásokhoz fogunk megérkezni, mint „Virágsokk”, „A nő” és „A férfi”, „Összeomlás-I”, „Összeomlás-II” „Kőbezárt fájdalom”, „A hetedik”, „Babilon”, „Angyalok városa”, „Káosz és egyensúly”, „Anarchizmus” „Az utolsó vacsora”. Ezek a szimbolikus állomások Ónodi Károly Balázs festő egy-egy – összesen 13+2 – kiállított képét jelentik.

GÁL CSABA SÁNDOR – „AZ ÉN UTAM”

139

De előtte röviden magáról, a festőről, szűkszavúan, saját szavait idézve, néhány szót: „színház 97–99. ezután Izraelben dolgoztam majd Amsterdamban. Ez két évig tartott, ezek után itthon próbálkoztunk majd 4 év után kimentünk Londonba. ott kezdtem el foglalkozni a térrajzolással ami a mai napig látható a munkáimon. A Trafalgaron eltöltött 4 évnek köszönhetem mai látásmódomat a festészetben.” Itt a Hiemer-házban rendezett első kiállítása kapcsán én először azt a kérdést tenném fel neki, hogy vajon Ónodi Károly Balázs festő művészete bekategorizálható-e, ha igen, miként, szükség van-e egyáltalán erre? Szerintem erre ő erre azt válaszolná, – szintén szűkszavúan -hogy: „nomen est omen” utalva ezzel arra, hogy ismerhetjük őt az Oskola utca 3. szám alatt egy ideje működő Avantgárd Művészeti Demonstráció Műtermének létrehozójaként is. Másodszor pedig azt, hogy mit jelent ez esetben az avantgarde kifejezés és mit jelent az ő számára? A szó eredete: „avant garde”: - válaszolná erre - francia katonai műszó, jelentése előőrs. Az avantgarde célja már nem a látvány valamilyen mértékű visszaadása, hanem a dolgok mögött rejlő gondolati tartalmak érzékeltetése. Paul Klee szerint: „A művészet nem a láthatót adja vissza, inkább láthatóvá tesz.” Úgy gondolom, hogy ezzel a definícióval a kérdést megválaszoltnak tarthatjuk, ebben az értelemben Ónodi Károly Balázs művészi tevékenysége széles értelemben véve avantgarde-nak tekinthető, beleértve ebbe az Oskola utcai Avantgarde Stúdió városunk kulturális negyedében előőrs jellegűnek tekinthető szerepét is! Ónodi Károly Balázs képei egy olyan művészi alkotótevékenység „végtermékei”, amely eljárás hasonló a hagyományos fényképek sötétkamrában történő előhívásához.Az előhívás, mint fotótechnikai eljárás során a filmek házi kidolgozásának eszköze az elõhívó tank. Ez egy fénymentesen záródó, megfelelõ kialakítású tartály. A filmeket a filmtartó spirálba lehet befûzni. Így a film teljes felületét egyenletesen érik a vegyszerek és a mosó víz. Egy elõhívó tankba általában több film is elhelyezhetõ. A tank készülhet fémbõl vagy mûanyagból. A film elõhívásához az eszközökön és a vegyszereken kívül egy sötét helyiség és folyóvíz szükséges.Vagyis Ónodi Károly Balázs, mint igazi művész, előhívja, látható formába önti azokat a pillanatnyi impulzusokkal kezdődő, inspiratív, ha úgy tetszik ihletett gondolatokat, amelyek benne megfogannak. Természetesen a formába öntéshez szükséges biztos technikai tudást is birtokolja, de ezzel együtt a művészi kreativitás lényegét, mely nem más, mint annak a gondolatnak a „nyakon csípése” és mások számára is érthetővé transzformálása, amely valódi és művészi kifejezésre érdemes üzenetet hordoz. Ez a képesség, ha úgy tetszik tálentum Ónodi Károly Balázsnak megadatott és ő nem is rest élni vele. Az Avantgárd (Össz)Művészeti Demonstráció jegyében, most hangozzon el egy vers!

140


(Gál Csaba Sándor – Előhívás) felvétel utolsó jelenet figyelnek a fák az eső elered későre jár mennydörög villámlások tükröződnek felhőkből kinéző angyalok szemében jelenések sötétkamrában ázó tekercsekből előhívás a láthatatlanból előhívás Ónodi Károly Balázs festményei jó értelemben vett parafrázisok, amennyiben egy-egy hallgatólagos közmegegyezés szerint valahogyan értelmezett témának (pl. Babilon, Anarchizmus, Utolsó vacsora) sajátos, más lehetséges megközelítés szerinti kifejtései. Ezáltal nem az esztétikai gyönyörködtetés vagy a vizuális komfortérzet biztosítása a céljuk, hanem feltétlenül és néha sokkszerűen, az elgondolkodtatás. „Korábban olyan dolgokat ábrázoltak, amelyeket a földön láttak, szívesen láttak vagy szívesen láttak volna. Most nyilvánvalóvá válik a látható dolgok relativitása és eközben kifejezésre jut a hit, hogy a látható a világegészhez vetve csak elszigetelt példa és hogy más igazságok vannak látens többségben.”(Paul Klee: Alkotói vallomás) Kezdjük akkor – szó szerint – az út elején! Az út eleje című, olajképen a sötét tónusok, barna és vörös színek sejtetik és idézik az útra kelés minden nehézségét, sőt vívódó szomorúságát. Minden útnak indulás egyben elhagyás is. Az út felhőkkel terhes égbolt alá nyúlik, azonban a fények már kezdik átjárni, áttörni a felhőket. Technikailag a legkevésbé, üzenetét tekintve a leginkább és szó szerint úttörő kép. Az én utam pasztell képén áthatja egy fekete sík a fehéret, ablak nyílik benne, a háromszög a kép közepére mutat, szinte belehasít. De a fák átbújnak az ablakon, kitörnek, átjutnak, közelítenek felénk. Ez a kép már egy letisztultabb, egyszersmind elvontabb fekete-fehér világba vezet, finom szürkékkel persze, ez az


141

igen-nem többnyire már letisztult világa, melyben nem az út nyomvonala határozza meg az úton járó lépteinek irányát, hanem fordítva: egy világos döntés, egy tudatos választás alakítja ki az út irányát, és teszi hosszan beláthatóvá, egészen az emberi sorsot szimbolizáló fákig, sőt azokon túl. Más út már ez, a színek hiánya nem igazi hiány – a monokróm fekete-fehér valóban más út: az én utam. A Virágsokk című olaj-akril festmény címe kétséget sem hagy bennünk afelől, hogy nem egy hagyományos csendéletet fogunk látni és ezek után, ha ránézünk a képre, nem is fogunk csalódni! Ebben a csendéletben nem a csend, hanem az élet dominál, ezzel Ónodi Károly Balázs szinte provokatív módon tágítja ki egy műfaji kategória határait, egyúttal éppen a csendélet műfajának újraértelmezését használja fel arra, hogy mondanivalóját felerősítse: az élet nem statikus, hanem dinamikus (lásd.: létra-szerű alakzatok, amelyek rengeteg mozgással, irányultsággal kapcsolatos asszociációs lehetőséget villantanak fel), nem visszahúzódó, hanem harsány (lásd.: piros és zöld színek) és nem megmerevedett, hanem képlékeny, alakuló. A kép címétől eltérően ugyanis virág alakot nem látunk a képen, csak a színek emlékeztetnek virágra forma nélkül. Mindenképpen formabontó képről van tehát szó: sokk! Az olajkép Babilonnak, mint építészeti csúcsteljesítménynek, vagyis fizikai és múltbeli épületkénti értelmezése helyett a hangsúlyt Babilon nem csak metafizikailag mellbevágó jelenvalóságára, rendszerszerűségére, egyúttal logikátlanságára, minden mást kiszorítani igyekvő totalitárius voltára teszi. Mintha Babilon a kép kereteivel nem érne véget, hanem azon túl burjánzana itt és most! (Gál Csaba Sándor: Bábeli) ahogy tör az ég felé egyre áttetszőbb tornya is karcsúbb üresebb bezártabb mint akit bezár kitörő öröm rombolja naponta omló kövek közül veti rád magát

142

GÁL CSABA SÁNDOR – „AZ ÉN UTAM” értelmetlen neve megelőzi korát érkezése előtt megérkezik sejtés formájában ólálkodik belül nem veszteget időt nem szaporít szót tör az ég felé tövestől tép ki gyökerestől tép ki mondogatja ez a dolgok rendje zűrzavarában kelleti magát adja magát a semmi

Az Anarchizmus című olajkép feszes, szinte mértani rendje ellentétben áll a szó által kiváltott asszociációinkkal és annak, a mára csaknem feledésbe merült eredeti, idealista jelentését ragadja meg. Eszerint az anarchia – szemben a köznapi felfogással – nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend, amely az emberek szabad, testvéri együttélésén alapszik. (lásd: József Attila: Levegőt! „Szabadság, te szülj nekem rendet…”). Ennek ellentettje az elnyomó állami erőszak megfélemlítésen, manipuláción alapuló rendje. Így, a Kőbezárt fájdalom című akril képen, a három, óriási, barázdált férfiarcon kívül, – ha keressük (Cherchez la femme!) – észrevehetünk a középső arc orra helyén és szemöldökei között egy rejtett női alakot. Egyszerre játékosság, egyszerre misztikum. Hogy kerül oda? Mit jelképez? Egy biztos: elgondolkodtat! Vagy A hetedik című képen látunk hat poharat, mindegyik üres, de vajon hol a hetedik? A válasz erre a hiányra már a képen kívül, de attól nem függetlenül keresendő, leginkább saját magunkban, akik csak szemlélők vagyunk, egészen addig, amíg meg nem értjük a kép üzenetét: „…a hetedik te magad légy!” A nő (akvarell) és A férfi (akril) című képek természetesen kiegészítik és kölcsönösen értelmezik egymást. Első ránézésre talán fel sem tűnik, de a férfi és a nő ugyanazon építőkövekből, „téglákból” áll, csak a szerkezetük más. A nő című


143

festmény lazább, homorú, befogadó sőt ellenállhatatlan mágnesként vonzó, míg A férfi című szorosan zárt, offenzív, domború struktúrát ábrázol. Mindkét struktúra instabil önmagában, de összeillesztve gömbszerű, teljességet kifejező formát kapunk. (Gál Csaba Sándor: Mire elérlek – feleségemnek – ) Hajnal lesz mire elérlek. Most este van, csak a nap megállt a horizonton …lassan két napja már. Lassan két napja már, hogy nem láttalak bár álmodtam, s a hajad az arcomra terült, felriadtam és imádkoztál. Ez az ötödik ősz és ebben is labirintus-erdőkön kell áttörnöm, hogy megfoghassam kezed. Kiszáradt folyómeder alján sétálok és nem sajnálom az eltűnt vizeket, hogy többé soha nem úszok át. Hallgatom e hűségben a szikkadó fatörzsek roppanásait és várom, hogy elérjék végső formájukat. Akkor a nap majd tovább indul, hogy elkezdődjön az éjszaka utolsó lobogása.

144

GÁL CSABA SÁNDOR – „AZ ÉN UTAM” A Káosz és egyensúly című akril festményen visszaköszönnek a téglatestek. Nem szeretném elviccelni ezt a komoly témát, de mintha a férfi és nő viszonya lenne belesűrítve ebbe az egy képbe, a címét magyarázni sem kell: káosz és egyensúly. Hogy egyszerre káosz és egyensúly, vagy felváltva hol ez, hol az, az maradjon a festő titka!

Az angyalok városa vasarelys, op-artos jellegű, „kutató” kép. Az angyali rendek kozmikus távlatának, másrészt a méhkaptár mikrokozmoszának sajátos víziója keveredik benne, szinte az optikai csalódás illúzióját keltve.

(Gál Csaba Sándor: Fehér) Kint az esti égbe olvadt folyó partja Kifutópálya most, miről a szél felszáll. Felhőoszlopok közt suhan, a menny hallja, Villámfénnyel jelez: induljunk! Erre vár régóta, hogy nyíló kelyhek közt repítsen, – sorfaluk az élő végtelenig elér – ahogy közeledünk elhalványul minden múló tűz a lángtól, mely örökké fehér. Az utolsó vacsora című akril festmény stílusa a kubizmus felé „tekintget”. Megkerülhetetlen a címazonosság miatt Leonardo da Vinci falfestményére utalni, amely többszörös háromszögkompozícióba rendezi a jelenetet és szakítva a megelőző évszázadok festészeti hagyományával, Júdást beteszi a többi apostol közé, így nem tudni, melyik alak


145

is ő tulajdonképpen. Ónodi Károly Balázs festménye (egyébként több festménye is!) körkompozíciót alkalmaz, (a kör többek közt az abszolút jelképe) Júdás alakja jobb szélen már a körön kívül, bal öklével az asztalra csap a „minden egész eltörött” dühével, holott az egész, a teljesség nem veszett el, csak annak a számára, aki kívül került azon. A mai, szekularizált világban forradalminak már az a gondolat minősül, amely Jézust evidenciaként, történelmileg is létező személynek tekintve, ebben a képben manifesztálódik, az utolsó vacsora jelenetét mintegy „kőbe vési” ezzel örökérvényűségét hangsúlyozza. Nyitva hagyja viszont azt a kérdést, hogy az utolsó vacsorának, mint egy időbeli folyamatnak éppen melyik pillanatát örökíti meg. Talán Péter épp kiszaladt kenyérért? Vagy valamelyik másik apostol szaladt ki borért? Ezért nincsenek mindannyian épp ekkor együtt? Vagy valami egész más okból? Csupa olyan kérdés, ami a jelenetet, az évszázadok során rárakódott vallásos-szakrális kategóriából a valóságos, ha úgy tetszik mindennapi élethez közelíti, de abszolút nem a szentségtörés, hanem egyfajta gyermeki kíváncsiságból eredő kutatás szándékával. Egy kulcs-szóhoz érkeztünk Ónodi Károly Balázs festő bemutatása kapcsán és ez a kutatás. Ónodi Károly Balázs mint az (avantgarde) előőrs tagja egy úttörő, egy kutató, aki egy-egy képével egy-egy filozófiai, etikai, erkölcsi vagy akár társadalmi kategória, fogalom vizsgálata során, a mélyebb jelentésrétegekben meglelt felfedezéseit tárja elénk. A kutatómérnök feszes, a vizsgálat tárgyához ragaszkodó szigorúságát oldja a játékosság, amely nem egy képén megjelenik, ill. a misztikum mint ellenpont, amely a néző fantáziája számára biztosít szabad teret. Az utolsó vacsora utáni órák szokatlan című kép. A képen csak egy magányos alak látható: Júdás, akinek az utolsó vacsora utáni órák egyúttal élete utolsó óráit is jelentik. Talán erre utal szimbolikusan a kiborult pohár. A témában rejlő diszharmónia kontrasztja a színek egyensúlyában, a formák összhangjában mutatkozik, ezek nyújtják a kép egységét. De ne így fejeződjön be ez a megnyitó, hanem azzal, hogy Ónodi Károly Balázs festőként nem tesz mást, mint enged annak a küldetésnek, amit felismert, ami vonzza! (Gál Csaba Sándor: Betonkanyonból feltekintve) megbánt a kíméletlen fény megsebez és eszembe juttatja az időtlen holdat ami egyszer tíz emeletes panelházak közti betonkanyonból feltekintve forgott felszíne a folyton rázuhogó napfény és láthatatlan tartományokban érkező egyéb sugárzás kis százalékát veri csak vissza levegőtlenül fuldoklik a napszélben védtelenül így év milliárdok vagy egy fénypillanat óta nem úgy mint kék hallgatásába burkolózó földje amin északi fényben állok ami innen nézve instabil és fekete mégis egébe nyúló fensőbbrendű

146

GÁL CSABA SÁNDOR – „AZ ÉN UTAM” intelligenciára utaló formákat hordoz védelmi rendszerének részei ezek csakúgy mint megjegyzéseid és hallgatásod mikor kérdőre vonnak de te gondolsz egyet kilakkozod körmöd elmosolyodsz és belekezdesz egy látszólag oda nem illő dalba amitől kiráz a hideg de ez az ének úgy rombolja a rémületbe vájt bunkereket ahogy a napfény zuhog a holdra behunyt szemhéjadon át is folyamatosan érkezik a veszélyesen vonzó vöröslő lüktetés kottasora megsebez hogy elgyengülve könnyebben engedj végre hívásának a küldetésnek

*Elhangzott a Hiemer-ház Galériájában, 2012. április 19-én, a verseket előadta Pék Eszter Anna

Ilona Keserü Ilona

Martyn Ferenc festményei és grafikái Martyn Ferenc eredendően, alkatilag vonzódott a sokféle anyaggal, eszközzel, többféle szemlélettel, egymástól különböző festészeti és rajzi felületalakítási lehetőségekkel váltakozva élő művész létformájához. Nem azt az időbeli sorrendiséget látjuk nála, hogy: ...” fiatalon természet-tanulmányokat folytatott, később pedig, megszabadulva a látvány hű ábrázolásától, felépítette saját képi világát.” Illetve ezt is látjuk, de inkább valami ritka párhuzamosságot figyelhetünk meg. Ugyanis a látványt kutató, elemző, lerajzoló, lefestő tevékenységtől érett művészként sem vált meg. Az őt körülvevő világ látványa, tárgyai, nappala-éjszakája, hegy-völgye, épületei, arcai, felhői közvetlenül inspirálták egész életében. Rajzok, festmények születtek folyamatosan az álom és ébrenlét látványaira válaszolva, ez volt egyik területe alkotó művészetének. A másik terület: a látvány lényegi elemeinek sajátos színvilágú, ritmikai rendszereket felépítő, hol drámai, hol derűs, többnyire bonyolult képekké szervezése.

KESERÜ ILONA – MARTYN FERENC FESTMÉNYEI ÉS GRAFIKÁI

147

Ezek a kompozíciók összetéveszthetetlenül mutatják Martyn személyes választásait, ahogyan sajátos ecsethasználattal, szín- és vonalmozgások alakításával egy új világot hoz létre festményein, rajzain. Ez a képi világ szervesen illeszkedik a huszadik század európai festészetének absztrakt (elvont) és szürrealista vonulataihoz. Legnehezebben megközelíthető a néző számára Martyn Ferenc harmadik alkotói területe, amely különös festmények sorát eredményezte, az életmű egész folyamán újra meg újra megjelenve. E művek titokzatosak, vizuális, formai hatáselemeiknél erősebb bennük a tudatalatti, mögöttes tartomány, amit hordoznak. Többnyire sokféle festészeti, rajzi eszköz használatával épülnek fel; tágas, mély terekben, egymás előtt-mögött, alakzatok, jelenségek tűnnek fel ezeken a képeken, amelyek átszövődnek egymáson. Történeteket, ismeretlen eseményeket érzünk, időben, esetleg az idők messzeségében zajló érzelmi rezdüléseket, viszonylatokat, személyes jelenlétek nyomait. Talán ezeken a képeken jelenik meg legerősebben Martyn Ferenc távoli ír ősökig elérő idő-érzékelése, és az a származásából következő szellemi szabadság, érinthetetlenség, de elzárkózás is, amellyel Magyarországon, vagy Franciaországban élte alkotó életét. Mintha minden konkrét történéstől párás, ködös tengerszoros választaná el. Azt kérdezik sokan, mi a szerepe az ötvenes években festett kuruc-sorozat lovas kompozícióinak? Beletartozik-e mindez az életmű szerves egységébe vagy kipotyog az igazi Martyn művek közül? Azt hiszem, bonyolult lelki atavizmusok révén könnyedén, szívesen komponált zöld fák, ligetek, dombok között száguldozó, forduló, ágaskodó lovasokat. Ennek nincs politikai jelentősége. Martyn Ferenc az a művész, aki egész életén át őrizte azt a képességet, hogy változott, miközben kiteljesedett. Egy-egy képalkotási módszert, technikai eljárást, két– vagy háromdimenziós megjelenítést az életfolyamatok természetes gesztusával váltott át egy másikra, amely szintén a sajátja volt. Mindez így teljes. Az ember önmagában eredendően sokféle, mint ahogy sokértelmű a világ, amelyhez hozzáépül a létrehozott mű. A Martyn Ferenc műveinek magángyűjteményből válogatott bensőséges hatású kamarakiállítás, amelyet Székesfehérvárott a Vörösmarty Társaság székházában láthatunk, felkelti a néző kíváncsiságát, ösztönzi, hogy meglátogassa Pécsett az életművet bemutató, nagy áttekintést nyújtó, állandó múzeumi tárlatot. (Martyn Ferenc tanítványának – Kossuth-díjas festőművész, professzor eme-rita, Martyn Ferenccel együtt Pécs díszpolgára – a kiállítás megnyitóján 2012 május 16-án elhangzott beszédének szerkesztett változata.)

148

ZSIRAI LÁSZLÓ – ÁLLANDÓSÁG A MŰVÉSZETBEN

Zsirai László

Állandóság a művészetben Közel negyven esztendeje foglalkozom több szépirodalmi műfajjal. Rengeteg könyvet olvastam kezdetben kedvtelésből, majd hivatásból, ami szintén kedvtelésem lett. Többször sokfelé hivatkoztam a vesszőparipámmá vált Gárdonyi-gondolatra: „A bányász rátalál egy aranyrögre. Bizonyára nem a sarat vizsgálja, amely rátapadt, hanem az arany értékét. A kritikusnak is csak az aranyat kell keresnie az irodalmi termelésben.” Vajon más tekintetben, az irodalmon kívüli civil életben nem ugyanígy kellene készenlétben állnunk a jó, a szép, az igazán hasznosítható meglátására? Az általam kimagaslóan szeretve tisztelt Gárdonyi Géza rendkívül értelmesen a következőket állapította meg az esztétikáról: „A testben szálló lélek nem jön üres táskával Isten országából. A sok minden útravaló között magával hoz egy mágnestűt is, amelynek egyik vége az elhagyott lelki világ felé mutat. Ez a mágnestű a mi ítélőképességünk. Egyik vége arra mutat, ami szép. Másik vége arra, ami nem-szép. A szép érzése kellemes nekünk. Tisztábbnak, jobbnak, nemesebbnek érezzük tőle magunkat. Megfeledkezünk a testünkről, s mintha csak lélek volnánk, könynyűnek, szabadnak, boldognak érezzük magunkat. A nem-szép érzése kellemetlen, néha bosszantó, néha utálatos, undorító. Testünk rabjának érezzük magunkat. Menekülni szeretnénk. A nem-szép érzése állati. Isten azért adta belénk ezt a két érzést, ezt a mágnestűt, hogy gondolkodás nélkül is tájékozódhassunk: merre haladjunk? A szép érzése vonz az igazság, jóság, tökéletesedés felé. A nem-szép érzése elfordít, elhajt a rossztól, az ártalmastól.” Közel negyven esztendeig kellett várnom hivatott szakmámban, amíg a JEL című spirituális és kulturális folyóiratnál, ahol a szépirodalmi rovat vezetőjeként tevékenykedhetek, Rochlitz Bernadett főszerkesztőtől azt a feladatot kaptam, hogy ismertessem az olvasókkal a Dr. Batthyány családjának naplói, krónikái 1907–1931 című könyvet, amelyről később kiderült, hogy a szombathelyi Martinus Kiadó egyik jeles kiadványa. E munka (Dr. Puskely Mária SSND és Dr. Salacz György kiváló összeállítása!) olvasása közepette terelődött figyelmem egy fájdalmasan rövid életű, ám annál érzékenyebb lélekkel rendelkező fiatalemberre, az időközben boldoggá avatott Dr. Batthyány-Strattmann László „európai hírű szemsebész, a szegények áldott emlékű orvosa” fiára. Batthyány Ödön gróf (1900–1921) a rácsodálkozás tanulságával tudott élni. Őszintén sajnálom, hogy mindössze két teljes évtizeddel ajándékozta meg a sors, ám az az ajándék, amit ő adott a világ népének – örökéletű. Elsősorban azért, mert azt a művészetben leledző állandóságot fejezi ki, ami biztosítja a művészet állandóságát.


149

A zongoraművésznek készülő ifjú kivirágzó értelmének szirmai az Isten által alkotott legnagyobb műben, a természetben gyökereznek. Ahogy imént említett könyvismertetőmben (Jel, 2011. 5. szám, 154. p) írtam: Az e könyvben először publikált, az 1920-as esztendő első felében kelt napló filozofikus magasságokban jár gondolatilag. Ödön érzékeny lélek, az emberi-családi szeretet és béke hirdetője, s mint Isten feltétlen híve, különösen jeles természetba-rát: „Tegezem a vén fákat, a madarakat, a nyulakat, a vizet és minden mókus bizalmasan kandikál odújából, ha sétálgatok. Semmi sincs, ami az embereket annyira egyformának tünteti fel, mint a természet. Itt eltűnik minden mesterkéltség, minden óvatosság és »szaloncsalás«, minden ember érzi, hogy ember, és ebben a pillanatban nem is akar más lenni; a Teremtőnek egy alkotása, mint minden, csak a többinél tökéletesebb.” A társadalmi nyugalom és hasznosság vonatkozásában tett észrevételei kiegyensúlyozottak. Egyes feljegyzéseiben oly módon ír, akár a legbölcsebben látó, legszebben fogalmazó írók, (noha a nyelvhelyesség nem sajátja a Batthyány-gyerekeknek, hiszen idegen nyelvi környezetben nevelkedtek – ám érzületeik fedhetetlen magyarságról vallanak). „Amíg megtartom a hitet, a vallást iránytűnek, nem lehet baj és érzem, hogy Isten és a boldogs. szűz Mária segítségével nem is lesz baj soha” – vallja, majd ennyire választékosan fogalmaz: – „Üdítő eső szakad le az égből, a föld föllélegzik, én is.” Eddig az idézet recenziómból, amiben Batthyány Ödön magvas gondolatait igyekeztem eljuttatni az olvasók minél szélesebb rétegeihez. Törekvésem most sem más, hiszen Batthyány Ödön érzelemvilága visszhangra érdemes az ugyancsak érző lelkekben. Saját gondolatainál-téteményeinél jobban semmi sem képes bemutatni az embert. Az előbbi idézetből kiviláglik, mi vezette az ifjú Batthyány grófot az általánosan értékes és elfogadható bölcsességig. „Mit veszekednek az emberek egymással, miért pusztítják egymást, hisz vannak ezerszer fontosabb és érdekesebb dolgok, mint az, hogy egymásnak a már úgyis rövid életét megrövidítsék” – szinte kihallatszanak e sorok a naplóból, akár az untig ismételt, ám széles érvénnyel máig sem betartott, szelíd parancs. Érdemes olykor odafigyelni a fiatalokra, a gyermekien tiszta gondolatokkal rendelkező új erőkre, akik közeli hagyományból őrzik még az eredendő ártatlanság tiszta motívumait. Batthyány Ödön gróf hazaszeretete szintén példaadó: „Óh magyar szív becsüld meg mid van és ne gondold, hogy oly könnyű hazád nélkül meglenned. Magyar ember, ha valamire való, »kozmopolita« nem lehet. Nem mondom, hogy ne utazzál, azt sem, hogy hosszú időt ne tölts külföldön, de ne feledd el, hogy hol van a te hazád, mert ha elfelejtenéd, te lész minden tekintetben károsodott.” Olykor az az érzésem, hogy mindmáig érvényesen maradt óhajjal írt, Köpcsényben kezdett és Körmenden folytatott naplójába (1920. január 1-től március 31-ig), amelyről így vall: „Szerelmes vagyok a naplómba. Némely zeneszerzőt a kottapapíros ihleti meg, engem a naplóm. Valahányszor kezembe veszem, megmutatja legbensőmet, mint egy tükör, melyen valódi arcunkat látjuk, amilyen éppen most, és nem aminek képzeljük. Mint mikor egy jó baráttal beszélgetünk el legintimebb ügyeimről; mindig örülök, ha kezembe veszem, hogy lelkem egyegy fényképét ragasszam be. Mennyit jelent a megfigyelő tehetség az életben, azt

150


hiszem, nem kell mondanom. Aki magát és másokat jól megfigyel, és ez által érti tetteiket, az sokra megy és életrevaló”. Nos, érzésem szerint máig érvényes megállapítása magas szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot: „Bizony manapság ritka, ha találunk valakit, ki még más emberek dolgaival is törődik. A modern világ vallása a haszon, istene az egoizmus. Hangulatom deprimált. Nem egy nagyszabású kellemetlen esemény az oka, száz meg száz apró tényező hat itt össze, melyek ezen érzésben nyilvánulnak meg”. A művészetről és saját szerepéről a művészetben pedig közvetlenül így töpreng: „Híres akarok lenni és halhatatlan, itt az emberek közt tovább élni miután már rég lekopott a sírkövemről az írás. De göröngyös út és veszélyes. Meg azután érdemes-e arra törekedni és méltó-e? A művészetben, mint mindenhol, csak az boldogulhat, kit a sajtó tol és ki minden ideális, azaz igazi művészetet elvet és a helyett különcködik és rútat produkál. A művészet, mely arra való, hogy az embert fölemelje és eszébe juttassa szellemi életét és maga állását, óh a művészet, mely szép, jó, nemes és igaz – mivé fajult! Menny a fülledt levegőjű, zsúfolt színházakba, nézz körül a képcsarnokokban és kiállításokban, és ha nem romlott már el ízlésed, mondd meg, hogy igazam van-e? – Üzlet, üzlet, ami vonz, ami elkel, azt produkálják és legyen még olyan aljas, művészetnek nevezik. Undorodom mindettől. De mivel, hála Istennek, nem szorulok arra, hogy zenével keressem kenyeremet, dolgozni fogok, ahogyan nekem tetszik”. Ezek az 1920. március 17-én keltezett sorok évtizedeken át érvényes üzenetek maradtak, s Batthyány Ödön gróf életében még nem létezett a televízió. Ha létezik, mit gondolhatott volna a napjaink televíziós csatornáin sugárzott szellemi szennyezésről? A halhatatlanság titokban minden művész vágya-álma, ám ezzel igazában nem törődik, amikor alkot. Legfeljebb „csak” megfelelni szeretne annak az öröktől fogva és örökig tartó elvárásnak, ami aztán művészi erejénél és hitelénél fogva teszi halhatatlanná. Batthyány Ödön művészetre-zenére vonatkozó naplórészeltét olvasva Franz Schubert eszménye ötlött fel bennem, aki vajmi keveset törődött a zeneszerzőket kihasználó, kottákat másoltató, képmutató kiadók világával, vagyis az üzlettel. Korán, azaz hamar – hiszen alig több mint tíz esztendővel élt többet a napló bejegyzőjénél – és viszonylagos szegénységben halt meg, ám annál gazdagabb örökséget hagyott az utókorra. Művészete, halála után száznyolcvannégy évvel is sűrű boldogsággal szolgálja a zenekedvelő embereket, szerzeményei a művészetterápia alkalmas eszközei. Gárdonyi Géza, akivel az esszé elején példálózni kezdtem, egyetlen mondatban fogalmazta meg a könyvkiadás lényegét: „Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek”. Véleményem szerint, nem hagyható figyelmen kívül gróf Batthyány Ödön naplójának példamutató tanítása sem a teljes világ emberiségére érvényesen, mert a nemes erkölcsű életre és művészetre vonatkozó, örökérvényű állandóságai kétségtelenül hatnak. Érdemes ezekkel megismerkedni és ezeket hétköznapjainkban is gyakorolni.

ELŐFIZETŐINK 2012-BEN

151

2012 előfizetőink Ács József, Érd ALBA KDM, Székesfehérvár ALCOA KÖFÉM Művelődési és Klubház, Székesfehérvár Aranybulla Könyvtár, Székesfehérvár A Szabadművelődés Háza, Székesfehérvár Bártfai Mária, Vértesacsa Beke István, Székesfehérvár Berényi Gézáné, Székesfehérvár Bertha Zoltán, Debrecen Dr. Béressy Lajos, Budapest Bíró András, Érd Bíró Balázs, Budapest Bobory-Michna Boglárka, Székesfehérvár Borszuk Edina, Budapest Ciszterci Rend Szent István Gimnáziuma, Székesfehérvár Csató László, Budapest Csákvári Szilvia, Székesfehérvár Dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár Dr. Csomán István, Székesfehérvár Csóbor Jenő, Agárd Dr. Derényi Gábor, Székesfehérvár Deschmanné Pálos Emese, Budapest Diófa Vendéglő, Székesfehérvár Dózsa István, Enying Eötvös Sándor, Nadap Farkas Éva, Székesfehérvár Farkasné Ludman Edit, Székesfehérvár Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, Székesfehérvár FIDESZ MPSZ., Székesfehérvár Dietrich Jánosné, Székesfehérvár Filep Sándor, Balatonalmádi Fogarasi Tamás, Budapest Dr. Füller Mária, Székesfehérvár

Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár, Székesfehérvár Dr. Gergye Mária, Budapest Dr. Gruiz Andrea, Székesfehérvár Dr. Gulás Judit, Fonyód Győrfi Tamás, Paks Dr. Hadzsiev Kinga, Pécs Hajdú Ferenc, Érd Hege Attila, Székesfehérvár Hegedűs Ildikó, Budapest Hellenbach Lászlóné, Budapest Dr. Hermanné Nagy Veronika, Székesfehérvár Horváth és Ragetti Patika, Szentes Horváth József, Csákvár Dr. Horváth Miklósné, Székesfehérvár Hudy Árpád, Enying Illyés Endréné, Székesfehérvár Interfinance Kft., Budapest Dr. Irmes Gellért, Székesfehérvár Dr. István Sarolta, Székesfehérvár József Attila Városi Könyvtár, Dunaújváros Kalló József, Csákberény Kalmár Judit, Székesfehérvár Kárpáti Zoltán, Székesfehérvár Kiss Zsolt, Érd Kémény ZRT., Székesfehérvár Keresztes László, Sárkeresztes Dr. Kovács Attila, Székesfehérvár Kovács József, Székesfehérvár Kovács Józsefné, Székesfehérvár Dr. Kovács László, Hódmezővásárhely Dr. Korzenszky Richárd, Tihany Kováts Ilona, Székesfehérvár Kozma Vince, Bicske Kozmáné Seres Ágnes, Székesfehérvár Községi Könyvtár, Csősz Községi Könyvtár, Tác

152

ELŐFIZETŐINK 2012-BEN

Krainhoffer Tamás, Székesfehérvár Kristofory Valter, Mezőfalva Dr. Kummer Ákos, Székesfehérvár Kun István, Székesfehérvár László György, Érd Lőrincz Csabáné, Székesfehérvár L. Simon László, Agárd Magyar Katolikus Rádió, Budapest Major Anna, Budapest Maklári István, Érd Dr. Makovi József, Magyaralmás Marschalek Ákos, Velence Dr. Martyn Gizella, Székesfehérvár Meggyes Lászlóné, Baracs Mihók István, Érd M-Prospect Kft., Székesfehérvár Murányi Lajos, Székesfehérvár Nagy György, Székesfehérvár Nagy Györgyné, Székesfehérvár Németh & Nagy Bt., Seregélyes Németh Sándor, Székesfehérvár Németh Vilmosné, Székesfehérvár Novák Mária, Ausztrália Oláh Jánosné, Seregélyes Országos Széchényi Könyvtár, Budapest Dr. Ottó Szabolcs, Szentendre Pallay Józsefné, Székesfehérvár Pataki Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Párkányi Ferenc és Ferencné, Székesfehérvár Paudits Sándorné, Székesfehérvár Pintér Magdolna, Székesfehérvár Pirkhoffer Lászlóné, Székesfehérvár Rátkai Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Rostaházi Nóra, Székesfehérvár Római Katolikus Egyházközség, Budakeszi Római Katolikus Egyházközség, Enying Római Katolikus Egyházközség, Mór Római Katolikus Egyházközség, Százhalombatta Római Katolikus Plébánia, Ercsi Római Katolikus Plébánia, Lovasberény

Római Katolikus Plébánia, Solymár Római Katolikus Plébánia, Vértessomló Rózsa István, Enying Sármándi Pál, Tárnok Seres Ildikó, Miskolc Dr. Simon Gábor, Székesfehérvár Solymosy József, Velence Dr. Sólyom Ferenc, Érd Dr. Soós Imre, Budapest Szabó Ilona, Székesfehérvár Szent István Társulat, Budapest Szépirodalmi Figyelő, Budapest Takács János, Csobánka Takács László, Székesfehérvár Tamási Béláné, Székesfehérvár Teleky Sándor, Kecskemét Tomor Pál, Székesfehérvár Tungler Erzsébet, Székesfehérvár Ulcz József, Székesfehérvár Ulrich Gáspárné, Székesfehérvár Váci Mihály Szakközépiskola, Székesfehérvár Varga István, Székesfehérvár Varga-Márfy Kft., Székesfehérvár Vas Gereben Városi Könyvtár, Enying Városi Könyvtár, Székesfehérvár Városi Levéltár, Székesfehérvár Véh Balázs, Veszprém Vékony Géza, Budapest Vékony Lajosné, Budapest VOK Könyvtár, Székesfehérvár Vörös Ferenc, Szabadbattyán Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár, Székesfehérvár Weininger Lászlóné, Balinka Wollein Ferenc, Székesfehérvár Zoltai Magdolna, Székesfehérvár

Tartalomjegyzék Vári Fábián László Vári Fábián László Vári Fábián László Botár Attila Serfőző Simon Sebők Melinda Réﬁ János P

Recommend Documents