Tartalomjegyzék Tornai József Sebők Melinda Kenyeres Zoltán Petőcz András Szigeti Lajos Tamás Menyhért L. Simon László Tom Flyer

1

Tartalomjegyzék 3-5

Tornai József versei és portréja

6-16

Sebők Melinda – Visszatekintés Weöres Sándor centenáriumán

17-19

Kenyeres Zoltán – Weöres Sándor körül

20-24

Petőcz András – A variáció, mint irodalmi műfaj

25

Szigeti Lajos versei

26

Tamás Menyhért versei

27-30

L. Simon László – Egy korszak történelmi traumák között

30-31

Tom Flyer – ’56-november

32

Révész Ágnes versei

32-33

Zsávolya Zoltán versei

35

Cseke J. Szabolcs verse

36-38

Óvári Edit – Ágytakaró

39-41

Kalász István – Idnig

43

Mocsári Erzsébet verse

44

Bartal Klári verse

45-49

Pál Mihály – Wagner Nándor

50-54

Wehner Tibor – A székesfehérvári „Wagner-szoborlelet”

55-57

Hubai Gruber Miklós – Döntetlen

58-62

Cs. Varga István – Hubai Gruber Miklós: Nyaklánc

62-63

Simek Valéria versei

64-65

Óvári Edit – „Csillagporos” gondolatok

66-68

Sohonyai Edit – Hebebe néni

69

Saitos Lajos – Vonások – Egysoros versek

71

Balajthy Ferenc versei

72-73

Konkoly Edit – Május elseje

73-74

Tábori Ottó versei

75-76

Bakonyi István – Tábori Ottó: Madár a süllyedő hajón

77-81

Bertha Zoltán – „Hogy elfogadjanak…”

81-86

Ondrejčák Eszter – Panteisztikus természetszemlélet Gárdonyi Géza Az én falum című művében

88-90

M. Dóra Zoltán – Narciss és Goldmund

91-96

Végvári Beatrix – Fészekart 1+2

2

N A P L Ó N K – 2013

Május 14-én közös rendezésben az Öreghegyi Közösségi Házzal vendégünk volt a népszerű újságíró házaspár, Csűrös Csilla és Németh Miklós Attila. Május 15-én Azonos határok címmel nyílt meg a Vörösmarty teremben Végvári Beatrix grafikusművész kiállítása. Május 22-én tartottuk éves rendes közgyűlésünket. Május 29-én emlékezetesen szép rendezvényen L. Simon László és a társaság nevében Bobory Zoltán köszöntötte a 80 esztendős Román Károlyt, aki baráti szavakkal méltatta az idén Kossuth-díjat kapott Kalász Márton életművét. A Szent István Emlékév, Székesfehérvár ünnepi esztendeje tiszteletére a királyi városban volt az Ünnepi Könyvhét országos megnyitója. A rendezvénysorozatban jelentős szerepet kaptak a Vörösmarty Társaság és a Vár szerkesztői által szervezett események. Június 4-én az Öreghegyi Közösségi Házban volt Bobory Zoltán új, Hósorsú eskük című kötetének bemutatója. Június 5-én a Vörösmarty teremben Arató Antal és Vén Zoltán nyitotta meg, illetve mutatta be a Magyar írók, költők a kisgrafikákon, ex libriseken – Írók, költők ex librisei című kiállítást. Június 6-án a Városház téri színpadon mutattuk be Czigány György és Simon Erika új könyveit. Román Károly pedig Tornai József két könyvével ismertette meg az érdeklődőket. Június 7-én Falusi Márton volt a vendégünk – Albérleti fordulónap című új kötetét mutatta be Bobory Zoltán és Szikra János, és beszélgetést hallhattak az érdeklődök a Városház téren Toldi Éva és Kontra Ferenc délvidéki író-házaspárral. Június 11-én a Királykúti Emlékházban, A Szabadművelődés Háza rendezésében Bakonyi István beszélgetett Simek Valériával és Saitos Lajossal új verses-könyveikről. Június 12-én – A hagyományos Vár-est volt a Bory-várban, folyóiratunk szerzői részvételével. Október 4–7-ig rendeztük meg a Határon Túli Magyar Irodalom Napjait. A tizenharmadik alkalommal szervezett rendezvény témája a Szent István Emlékév programsorozatához kapcsolódóan, természetesen államalapító nagy királyunk személyéhez, emlékéhez kötődött: Szeretetben légy kegyes – Szent István Intelmei a magyar irodalomban – Üdvöz légy, királyi város! A több helyszínen zajló eseményeknek, a találkozók története során első ízben, ezúttal lengyel vendégei is voltak. S átadtunk két Vár-díjat is: Pásztor Bertalan dunaújvárosi írónak és Janusz Wojcik lengyel költőnek. Október 18-án Bakorcsernye evangelikus közössége, s az ott élő irodalomkedvelők vendégei voltunk, ahol bemutathattuk folyóiratunkat, a Várat. Október 30-án a Magyar Írószövetség rendezett számunkra Vár-estet Budapesten, szép számú hallgatóság jelenlétében az írószövetség klubjában. November 6-án a 100 éve született Áron Nagy Lajosra emlékeztünk, a Szent István Király Múzeummal és a város önkormányzatával közös rendezésű kiállításokkal illetve könyvbemutatóval. November 13-án a Vörösmarty Teremben Paszkal Gilevszki macedón író és beszélgetőtársa L. Simon László költő volt a vendégünk. November 21-én rendeztük hagyományos találkozónkat a dunaújvárosi írókkal. Az est házigazdája a friss Vár-díjas Pásztor Bertalan volt. November 28-án tartotta a 25 éve újjáalakult Vörösmarty Társaság ünnepi közgyűlését. Ekkor mutattuk be az évfordulóra és a Szent István Emlékév tiszteletére megjelent, Tibai Tibor által szerkesztett kiadványt, amely hiteles, színes képet ad az elmúlt negyedszázad történetéről.

Lapunkat Cservenka Edit tusrajzai, Wagner Nándor szobrai és a Tóparti Művészeti Iskola tanárai és volt diákjai alkotásai illusztrálják.Weöres Sándor verses rajza Weöres Sándor kézirásos könyvéből, M. Tóth István szénrajza László Vali gyűjteményéből valók. Wagner Nándor szobrait Kiss Sándor fotózta. További fotók, Revák András és Revák István.

TORNAI JÓZSEF VERSE

3

A

RS -vonások

Tornai József

Az ollótlan párkák Itt vannak az ollótlan párkák: visszaömlik belém az élet, vad rohamban építek virág-berket, dáliák, rozmaringok és pünkösdi rózsák szembeszállnak az ősszel, a hókavargással. Életem, hát nem hagytál magamra, vágtatsz velem, mint húszévesen a jég-kövezett hadak útján? Lónyerítéssel világító éj és a néma sík nem-csitítható küzdelme a perceimmel. Álltam az öreg ablakpárkányra támaszkodva, néztem a messzi Alföld arcába. Nyüszítvecsaholva jöttek a szekerek mezők áldásával megkötözve. S most visszaömlik az erő belém, jaj, nyolcvanhat év. Még mindig állva talál az élet. Jaj, álmai és éjszakáim, nappal ölel át, nem hajlok meg gyarlón a sors előtt. Szívemből nyílik ki az út, érzem, hogy visszaömlik az élet belém. Eldobták ma ollóikat a párkák.

Tornai József (Dunaharaszti, 1927) költő, író, műfordító. Első mestere Szabó Lőrinc. Írói alapelve, hogy a XX. században is a modern és az ősi egységet kell felmutatni. Lírájára az avantgárd látásmód, a szürreális képalkotás, a gondolatritmus jellemzők. 1976–1987 között a Kortárs munkatársa. 1989-től az Írószövetség elnökségi tagja. 1992–1995 között az Írószövetség elnöke. Irodalmi díjai: József Attila-díj (1975); Alföld-díj (1983); A Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje (1997); Arany János-díj (1998); Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (2001). Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2012), Balassi Bálint-emlékkard (2012), Kossuth-díj (2013).

4

TORNAI JÓZSEF PORTRÉJA ÉS VERSÉNEK KÉZIRATA

TORNAI JÓZSEF VERSEI

Egy költőnek Ha versed a mélybe, ahol lapul a lélek, nem hatol soha le, hogy lehetne szádon az ének varázsige?

Elcipel ez a tél Jön a tél, jön a tél, elcipel ez a tél, jobb volna a nyár, mikor a zöld-tornyú fákon a csicsörkék neszezése kísér a békességbe. Levelek forgatnak levelet, és ha nem a mostani, jövőre is jön a tél, jön a tél, öreg vagyok , elcipel ez a tél, ez a tél. Tördeli a nyúzott ágakat, csontjaim fáznak és vonyítanak, elcipel ez a tél, ez a tél.

5

6

A VÁR 1938 ÉVI MÁJUS HÓ – I. FOLYÓIRAT BORÍTÓJA

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS WEÖRES SÁNDOR CENTENÁRIUMÁN

7

Sebők Melinda

Visszatekintés Weöres Sándor centenáriumán – Weöres versei a korabeli székesfehérvári lapokban „Tárgyilagos kritikát lehetetlen írnom róla. Láttam, amikor az őszi párás ablaküvegre verset írt, és már nem volt ideje azt papírra másolni, mert a felmelegedő nappal a verset letörölte. [...] Láttam a levelet, amelyben Kosztolányi »isteni csodagyerek«-nek nevezte, emlékszem, hogy egy szereplésekor Hegedüs Lóránt elragadtatásában homlokon csókolta. Lehetetlen tárgyilagosnak maradnom. De így is tudom, hogy az a verse, amelyet az ablaküvegre írt, elmosódott. Amiket azonban egybegyűjtött ebben a kötetben, élni fognak a fiatal szívekben. [...] Weöres Sándor a modern tárgyilagosság költője. Ezért a miénk”1 – ezekkel a szavakkal méltatta Pálffy István Weöres Sándor első, Hideg van című kötetét a székesfehérvári Uj Erő hasábjain. Mikor 1934-ben Pálffy István újságíró, Weöres Sándor unokatestvére személyes hangú kritikát közöl a fiatal költő első kötetéről, akkor Weöres már a Nyugat munkatársaként dolgozott; a vidéki lapok közül többek között a fehérvári Erő, Uj Erő és Tulipán című rövidebb életű irodalmi lapok is közöltek tőle verseket. Az épp száz esztendeje 1913. június 22-én Szombathelyen napvilágot látott Weöres Sándor „poeta natus”, születtet tehetség volt. Már Csöngén töltött gyermekéveiben sokféle ritmusszerkezettel, többféle mintára visszatekintő stilizációval próbálkozik. Az igazi felfedezést a Pesti Hírlapban Bónyi Adorján méltatásának köszönhette. Itt jelent meg az Öregek c. verse is, amelyre Kodály Zoltán kórusművet komponált. Ilyen előzmények után nem ismeretlenül került a főváros kulturális életébe: irodalmi tájékozódása kezdettől a Nyugat köréhez kapcsolódott. Már 1929-ben elküldte első verseit Osvát Ernőnek, a Nyugat akkori főszerkesztőjének, aki azonban az öngyilkossága előtti hónapokban nem válaszolt az ifjúnak. Ennek ellenére Weöres lelkesedése töretlen maradt. Tehetségére Ba1

Pálffy István Weöres Sándorról, Uj Erő; a Fejér Megyei Napló melléklete, 1934. június 10., 4.

8


bits, Kosztolányi, Füst Milán, Fülep Lajos és Hamvas Béla is felfigyelt. Weöres folyamatosan igényelte mesterei visszajelzéseit, tanácsait. Osvátnak küldött megválaszolatlan levele után személyesen kereste fel Kosztolányi Dezsőt és Babits Mihályt, akik szívesen fogadták az akkor épp szombathelyi gimnáziumban tanuló diák-költőt. Kosztolányi Dezső 1929. szeptember 7-i levelében „drága csodagyermek”-ként köszöntötte. Kosztolányi mellett másik nagy mestere Babits volt, akinek már 13 évesen olvasta a Pesti Naplóban Két nővér című versét. Weöres Babitscsal 1929-ben találkozott először: bemutatta neki néhány versét, mestere pedig négy kötetével ajándékozta meg. Innentől kezdődik levélváltásuk. Weöres 1930-ban kilenc költeményét is elküldi Csöngéről, köztük a Veríték és az Asszonyok a padon címűeket. Babits, aki 1929. december 1-jétől a Nyugat főszerkesztője lett, a Hajnal című Weöres-verset közli először a Nyugatban 1932-ben. Még ugyanebben az évben jelenik meg a Jajgatás és a Kikericsek. Babits a versekért cserébe ingyen járatta a Nyugatot Csöngére fél éven át. Weöres 1932-től a Nyugat állandó munkatársa lett, a korabeli irodalmi élet köreibe is bekerülhetett a Nyugat kapuján. A folyóirat fennállásáig, 1941-ig 64 költeménye jelent meg a Nyugatban. A Hajnal című első verse, melyet később Cselédlányok címmel vett fel Hideg van című kötetébe, még nem tükrözi Weöres költői alkatát, esztétikáját. A Hajnal című verse az 1932ben induló rövid életű székesfehérvári Tulipán című lapban is megjelent. A ház mögött, a táj fölött már égési-sebtől üszkösült az éj, de a nehéz-szagú szobában még sötétben tapogatott a két kelő fehérszemély. A falu színesült odakinn, holt idomaikból kikeltek a fák... benn a két lány a zsalut kinyitotta, szemükbe tódult a fény, a világ. Rikoltott a kakas az ólban és a csönd selyme kettéhasadt. A lányok réklit húztak és szoknyát és összebeszéltek tücsköt-bogarat. Szemükben még tusakodott az álom-legyekkel a hajnali fény – ajtó nyikordult... és meztelen lábuk már frissen szisszent a konyha kövén. A konyhában még minden aludt, még a máz is az edényeken s a kicsavart mosogatórongy s teknőben a tészta, az élesztőtől lázbetegen. És vízért indultak a fehérszemélyek, arcuk piros volt, szemük ragyogott, kezükben a vödrök csörömpölve köszöntötték a Napot. Falusi zsánerképet festő versét Illyés Gyula a Nyugatban is dicséri: a „«Hajnal» címűben eleven élet ízei és illatai gomolyognak”, de félreérti Weöres esztétikáját, mikor azt írja: „A költő arca legjobban és legszerencsésebben még a «Suite bourlesque» s a «Torzók» apró cserepein villog. Ezek nem a legjobb versei, de a


9

legfrissebbek, legfiatalosabbak”.2 Weöresnek zsengéi közül éppen azok a legjobban sikerült versei, ahol a versdallam és -ritmus egyedi megvalósítására törekszik. Weöres zenei dallam-, forma- és műfajkísérletei, ritmuspróbái ekkor nyiladoztak. Szintén a Tulipán című lapban megjelent Sürgonydrótok a szélben felező hatos ütemhangsúlyos, dallamos-ritmusos verse jobban tükrözi Weöres költői szemléletét: „Sokszor, sok estelen lépdelve hallgatom: súgó, szelid zene ébred az utakon. Titokban születő esteli hallali: nagy drótok elhaló búgását hallani”. A Székesfehérváron közölt Disszonancia című költeményében Weöres pályakezdetének zenei kísérleteiről és ritmuspróbáiról is vallomást tesz: Sok hangoknak, kürtökének, imáénak, allarménak zűr-miséjén fülem dobja visszahallgat Mallarménak földre ejtett, félig-meddig elfelejtett kínrimére, ez a vers egy kis levél a múlt-századi csín cimére. ... Mi lesz mostan? Alig-használt príma hátultöltő semmi. Pedig én még most akartam egy igen nagy költő lenni. Ámde emiatt a számat sose töltöm én sir-izzel. Végső rímemet ragasztom vén lisztből tömény csirizzel. Weöres kísérletező kedve, a szavakkal való játék akusztikai lehetőségei teremtették meg az 1933/34-től keletkezett gyermekverseinek remekeit (Varázsének, Száncsengő, Bóbita). Weöres játékverseiben a jelentésréteg csökkenésével ritmikai-zenei hatások közvetítik az esztétikai élményt. Rendkívül változatos formai-ritmikai bravúrjai óvodások és kisiskolások tömegét hódítja meg napjainkban is. A vers születése című írásában maga is utal a tudatos zenei-ritmikai hatástörekvésre: „a versben hangzásbeli kötöttséget lelünk, mely nincs meg a közbeszédben és a prózában, de hozzá hasonló van a zenében. A költészet tartalmilag fogalmi, formailag auditív művészet”. Doktori értekezésében Arany János egyik levelét idézi, melyben a költő igazolja, hogy a népdal vershangzásra épül. Arany saját költészetére tett megjegyzéséből ezt emeli ki: „Kevés számú lírai darabjaim közül most is azokat tartom sike2

Illyés Gyula, Hideg van, Weöres Sándor versei, Nyugat, 1934 / 10-11.

10


rültebbnek, amelynek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna – úgy hogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat”.3 Weöres esztétikájában, a vers zenei lehetőségeit kereső nyelvében, tartalomtól függetlenül is megtalálja a vers igazi szépségét. Dallamos játékverseivel párhuzamosan jelennek meg komolyabb hangvételű, filozofikus költeményei. Weöres esztétikai ideáljának formálódást, zenei műfajok iránti érdeklődését és a keleti filozófia költészetére gyakorolt hatását is tükrözik Várban megjelent versei. Az 1938-ban induló székesfehérvári Vár munkálataiba két szálon is bekapcsolódhatott: egyrészt Pálffy István újságíró rokona révén; másrészt a pécsi egyetemistaként megismert íróbarátok közvetítésével. Weöres első kötetei: Hideg van, Kő és az ember Pécsett láttak napvilágot. A fiatal költő 1933-tól a pécsi Erzsébet Tudományegyetem történelem-földrajz, majd filozófia-esztétika szakos hallgatója lett. Szellemi érdeklődése, filozófiai-esztétikaiköltészeti műveltsége ezekben az években is sokat formálódott. Olyan kiváló tanárokkal találkozhatott, mint az ókortudós Kerényi Károly, a művészettörténész Fülep Lajos vagy a filozófus Halasy-Nagy József (akihez A vers születése című doktori disszertációját is írta). Itt ismerkedett meg a pécsi könyvtárban dolgozó kultusztörténész, Várkonyi Nándorral is, akihez gyakran elvitte születőben levő verseit, kéziratait. Az egyetemen találkozott a két évfolyammal fölötte járó költő Takáts Gyulával és a novellaíró Tatay Sándorral. Pécsett bekapcsolódott az 1931-ben Lovász Pál alapította Janus Pannonius Társaságba is. Az Erzsébet Tudományegyetem és a Janus Pannonius Társaság szabadabb, ám pezsgő szellemi légköre jó hatással volt a fiatal Weöresre. Megismerkedésüktől kezdve szoros kapcsolatban maradt Várkonyi Nándorral, Fülep Lajossal, de pécsi nemzedéktársai közül Takáts Gyulával, Tatay Sándorral és Csorba Győzővel is egy életre szóló barátságot kötött. Weöres és a pécsi fiatal írók első lapalapítási terve is Pécshez köthető. Öttorony címmel Várkonyi Nándor főszerkesztésében egy dunántúli szépirodalmi lapot szerettek volna kiadni. Babits bevezető cikket is küldött az első számhoz. Noha az Öttorony tervét nem sikerült megvalósítani, épp az a pécsi fiatal írógárda kapcsolódik a Székesfehérváron induló Várhoz, akikkel Weöres Pécsett megismerkedett, hiszen már egyetemi hallgatóként figyelemmel kísérte pályatársait. A Petőfi Irodalmi Múzeumban található Jankovich Ferenc-hagyaték Weöres Sándor- és Takáts Gyula-levelei bepillantást engednek az 1930-as évek szellemi légkörébe. Az egykor Székesfehérváron tanuló, később a Várat szerkesztő Jankovich Ferencet Takáts Gyula vagy Pálffy István ajánlhatta Weöres figyelmébe, de a Nyugatban is olvashatta Jankovich verseit. Csöngéről 1937. december 25-én küldött levelében szeretetteljes szavakkal köszöntötte: „Kedves Barátom! / megbocsáss, hogy személyes ismertség nélkül felkereslek levelemmel. Gratulálni szeretnék két versedhez, az Egy cselédház udvarán és Zöldben címűekhez. [...] a Te verseid [...] nem tartalmukkal követik az elismerést, de energiájukkal, szuggesztivitásukkal. [...] minden jót kíván hived, Weöres Sándor”.4 3 Weöres Sándor, A vers születése = Weöres Sándor, Egybegyűjtött írások I., Budapest, Magvető Kiadó, 1970. 4 Részlet Weöres Sándor Jankovich Ferencnek Csöngéről 1937. december 25-én küldött leveléből. A kézirat eredeti példánya: PIM V. / 4337 / 131 / 1.


11

A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában található Jankovich-hagyaték Takáts Gyula-levele a székesfehérvári Vár lapalapítási tervét bizonyítja. 1937-ben Takáts a következő sorokat küldi Jankovichnak: „Weöres Sanyival különben is sokat beszélgetünk oly szálakról, melyek Téged [...] és magamat fűznek össze. [...] Mi újság a Vár körül, sikerül-e egy dunántúli lapot összehoznunk? Bizony nagy szükség lenne rá. Ha Pálffyval beszélsz, üdvözletemet adjad át.”5 Az 1938 februárjában induló székesfehérvári Vár köré tehát már indulása előtti hónapokban az a fiatal írógárda szerveződött, akikkel Weöres levelezett vagy akikkel pécsi diákéveiben szoros barátságot kötött. Méltán lett tehát Weöres a Vár főmunkatársa, aki már hat évvel a Vár indulása előtt, a székesfehérvári Tulipán című lapnak is küldött verseket; s épp a Vár elődje, az Uj Erő méltatta költészetét. A Vár című irodalmi és művészeti folyóirat 1938 februárjától 1939 januárjáig mindössze kilenc számot élt meg, mégis fontos vállalkozása volt Székesfehérvárnak. A folyóirat – mely a dunántúli irodalmi élet közponja kívánt lenni – havonta 1500-1600 példányban jelent meg. Helybeli újságírók: Pálffy István és Baróti Géza, Jankovich Ferenc költő valalmint Jankovich egykori tanára György Oszkár költő, műfordító szerkesztették; a lap főmunkatársaihoz tartozott Weöres Sándor és Takáts Gyula. Weöres Sándor rögtön az első számnak elküldi Szájharmonikás bolond című dallamos-ritmusos versét. A magyaros ütemhangsúly és a metrikus sorvégi daktilus tökéletes dallammá válik épp a zene hatását boncolgató versében: „Napom nem élhetem, éjem nem alhatom, hulló nehéz fejem zúgását hallgatom. … egy torz őrült zene zúgását hallgatom“. 1938 áprilisában Maláji dalok című verse jelenik meg a Várban. Jambikus lüktetésű költeménye már a távol-keleti utazás hatására keletkezett. A vers születése doktori értekezésének költészet ősforrását kereső részlete is a Várban volt olvasható Egy készülő könyvből címmel. Szintén a Várnak küldi Kisváros, Suhanás, Fényes hal siklott ki kezemből című verseit. Weöres verszenei alkotó hajlamát bizonyítja a Kisváros, ahol daktilusokra záródó időmérték és a felező nyolcas ütemhangsúly egyedi szimultán technikai bravúr Weöres dallamos-ritmusos költeményeiben. A Suhanás és a Fényes hal siklott ki kezemből már a percnyi megállás és a pillanatnyi lét filozofikus költeményei. A világ apró rebbenéseit figyelő költő a párhuzamos események pillanatnyiságát és az idő változatlanságának képzetét egyszerre teremti meg költeményeiben. Weöres már Várban megjelent 5

Részlet Takáts Gyula Jankovich Ferencnek küldött leveléből. Weöres Sándor 1938. február 14-én Jankovichnak küldött levele harmadik oldalára Takáts Gyula is ír. A kézirat eredeti példánya: PIM V. / 4337 / 131 / 3.

12


verseiben szakít a század eleji modernség poétikájával. A határtalan végesség univerzumába (Fényes hal siklott ki kezemből) vagy a keleti filozófia áramlataiba menekül (Maláji dalok), miközben akusztikai-esztétikai elveken alapuló dallamos-ritmusos versekkel kísérletezik (Kisváros, a Szájharmonikás bolond). 1932-től a Nyugattal beérkezett költővé vált, a Nyugat mellett azonban az 1939-ig tartó pályaszakasz másik fontos állomása a vidéki lapok közül a Vár volt. Weöres Várban megjelent versei eltérnek a hagyománytól, „de kísérlete [...] mégsem nevezhető üres iparművészetnek, tartalomtalan ornamentikának, mert a legelvontabbnak tetsző zenei formákban és architektikus szerkezetekben az esztétikai kultúra fejlesztésére törekszik a nyelv hatáslehetőségeinek fokozásán keresztül”.6

Szájharmonikás bolond Napom nem élhetem, éjem nem alhatom, hulló nehéz fejem zúgását hallgatom. A sustorgás halott hullámán távoli rég-halott dallamot érzek csillámlani. Egy torzonborz legény játszotta hajdanán vásári hangszerén, kis szájharmonikán. Éjem nem alhatom napom nem élhetem, kábult az én dalom, kemény az én helyem. Ma süppedő az ut, ő mégis itt zenél, berugja a kaput arcomba vág a szél. Ő jön! – nyomomba jár sipít a torz zene … 6

Kenyeres Zoltán, Medúzalebegés, Weöres Sándor a Nyugattól önmagáig = Öröklét, In memoriam Weöres Sándor (szerk., DOMOKOS Mátyás), Budapest, Nap Kiadó, 2003, 100-101.


13

jaj csak ne junta már eszembe a szeme, a szeme, a szeme. Sehol sem nyughatom: egy torz őrült zene zúgását hallgatom. (Vár, 1938. február)

Maláji dalok I. Ha egyszer hazatérek, bilincsben visznek el, ha másik létbe térek, csengőkkel űznek el, bambusz-tetőm leégett, fiam sohase lesz, hazám holland pogányé, holttestem ördögé. II. Az ég cseréli színét, amint eljő az éj, a föld cseréli álmát, amint eljő az éj, de én semmit se látok, elnyúlok ágyamon és hasrafekve sírok, amint eljő az éj. III. Nyugatról jött barátnőm, éles csőrű madár, oszdd meg velem a párnám, ülj tál mellé velem, hallgasd a gamelang-dalt, éles csőrű madár, táncolj, nevess, mig engem megöl a fájdalom. IV. Manahe istenasszony, te illatos kezű,

14

SEBŐK MELINDA – VISSZATEKINTÉS WEÖRES SÁNDOR CENTENÁRIUMÁN jól bánj kicsiny hugommal, ki hajlékodba tért, ujjait csókold sorra, mint anyja szokta rég, meg ne rémítse álmát ezüst szemöldököd. (Vár, 1938. április)

Suhanás Az öreg házban, ahol már senki sem élt, megdermedt a naftallinszag, rácsuktak ajtót-ablakot, a csönd vén tyukja kotlott a szobákon és a vázákban az ottfelejtett, holt virágcsokrok csonkjai szikáran szúrtak a levegőbe, alattuk széthullt szirom-csomó. – de néha minden eleven lett. Az árva függöny megrezzent fürgén, fiatalosan és a padló is szinte megvonaglott a mélybe hasító gyönyörtől, ha puha talpain a naftalinszagu szobákon átsurrant egy egér. (Vár, 1938. december)

Fényes hal siklott ki kezemből A szomszéd ház tűzfalát foszforral kente a Hold. Egy perc! Beléd szállt valami, talán a tudás, talán igéret, amit nem birt el a kezed,


15

amiből semmi se maradt – nem gondolat: több és több, mint a kincs és több, mint a tudás és igéret. Fényes hal siklott ki kezemből. (Vár, 1938. december)

Kisváros Lassanként minden elmarad órarugó is megszakad halvány virágok lebegőn nevetnek lapos háztetőn. Mit tegnap tudtam feledem amit szerettem temetem elbámulok fényképeden a nevedet is feledem. Lassan már minden egyre megy rezeda ucca tizenegy félig a lányt is láthatom a zongoraszót hallgatom. Fulladj meg bennem kárhozott hisz semmi meg nem változott a kutyák futnak kis bohók a kertkarón fényes golyók. Lehetek még én is gyerek ringó nyugágyba heverek izzíts ki arcom nyári nap könyörögj értem drága pap. (Vár, 1939. január)

16

WEÖRES SÁNDOR – WEÖRES SÁNDOR KÉZÍRÁSOS KÖNYVE (142. OLDAL)

KENYERES ZOLTÁN – WEÖRES SÁNDOR KÖRÜL

17

Kenyeres Zoltán

Weöres Sándor körül Amikor júniusban a fehérvári Weöres Sándor emlékkonferenciára utaztam, a vonatfülkében a verseiről beszélgettem egy agrármérnök hölggyel. Nem hiszem, hogy volna még költő a huszadik század második feléből, akit olyan széles körben ismerne az olvasóközönség szerte az országban, mint ő. Abban is egyedül áll, hogy soha nem kellett küzdenie rendkívüli képességeinek elismertetéséért: az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt. Amikor 1934-ben Hideg van címmel megjelent első verseskönyve már évek óta ismerték nevét a belső körökben. Már 1929-ben feltűnést keltett egy napilapban közölt néhány verse, kapcsolatba került a nyugatosok vezető költőivel, Kodály Zoltán megzenésítette egyik versét. Nem kellett kapukat döntenie, az irodalmi élet kapui nyitva álltak előtte. Az első után alig egy évvel, 1935-ben látott napvilágot második könyve, de azután évek teltek el a harmadik megjelenésig. Ez a Medusa című kötet volt 1943-ban, ami arról is nevezetes, hogy evvel kapcsolatban ismerkedett meg Hamvas Bélával, aki különös nézeteivel és különös világszemléletével nagy hatással volt későbbi éveire. A háború után 1946-ban és 1947-ben jelent meg gyors egymásutánban negyedik és ötödik kötete. Az 1947. esztendő a magánéletében is változást hozott, megnősült, s feleségével, Károlyi Amyval egy évre Rómába utazott. Mire hazatértek rájuk rázárult a csend (Amyra is). Évekig csak fordításai és gyerekversei jelenhettek meg, Kosztolányi és Szabó Lőrinc mellett alighanem a magyar irodalom legnagyobb költői műfordítója lett, 1956-ig, nyolc évig kellett várnia egy új verseskönyvre, pedig termékeny versíró korszakát élte. Ez a könyv szűk válogatás volt korábbi verseiből – a válogatás szigorúságát Fülep Lajos vigyázó szeme biztosította – de a régiek mellett benne szerepeltek a hallgatás éveiben írott újak. A cím – gondolnánk – a hallgatás éveire vonatkozott, de nem így van. A Gangesz partján áll egy torony, magas platójára ráfektetik a holttestet, fölötte száz és száz keselyű kering, és lecsapnak, először a szemét vájják ki, aztán percek alatt már csak a tökéletesen lecsupaszított csontváza marad meg. Nem, nem le földbe temetnek, nem le a sötétségbe, hanem, fel, fel az égbe, a fénybe. Borzalmas? Nem, nem borzalmas, hanem gyönyörű. India nagy kultúra, és Weöres kezdettől vonzódott hozzá. Soha nem kérdeztem meg tőle a cím jelentését, csak most az utóbbi években tudtam meg Juhász Ferenctől, aki járt Indiában, és látta. Tovább folytatódtak addigi kísérletezései a magyar költői nyelvvel de újdonság volt határozott odafordulása a hosszú vers műfajához. Ilyen volt a Mahruh veszése (1952), a Mária mennybemenetele (1952, későbbi címén: Hetedik szimfónia), Az elveszített napernyő (1953), Orpheus (1955), Minotauros (1956) és a Tatavane királynő (1956). A hosszúvers egy-kétszáz soros vagy annál még terjedelmesebb, akár kötetnyi, könyvnyi lírai kompozíció, mely epikai és drámai elemeket is felhasznál és magába olvaszt, s megőrizve a lírai bensőséget, túlhalad az élmények személyes körén. Bori Imre a műfaj lírai jellegét hangsúlyozva hosszú éneknek nevezte őket.

18


Weöres e verseivel jelentős hatással volt a magyar költészet fejlődésére, Juhász Ferenc és Nagy László is merített ösztönzést belőlük. A hosszú versek, vagy hosszú énekek mítoszi struktúrákat dolgoztak fel, a mítosz pedig nem derűs intonációjú történet, sőt legtöbbször a tragédia közelében jár. Weöres hosszú versei is megközelítették a tragédia minőségét, amit egyébként igazán csak a drámai és epikai műfajok képesek megtenni. A legszebb ezek közül talán a Mária mennybemenetele volt. A Mária mennybemenetele: ötrészes, bonyolult felépítésű kompozíció, egyszerre tiszta lírai bensőség és tiszta elvonatkoztatás, de mindent dalba, énekbe oltva fejez ki. Az édesanyja emlékének szentelt vers a gyász megrendüléséből született, s a ravatalon fekvő halott összehasonlíthatatlan és egyedüli valójától ível fel a teremtő-női lét általános jelképéhez, Máriához. A téma a halál véglegessége és az élet reménytelenül tragikus sorsa lenne, de a költemény elhajlik a tragikumtól, A halált elhárító csodát keresi és a negyedik rész legmagasabb pontján meg is találja: megtörténik a mennybemenetel, felfüggesztődik az idő s vele megszűnik a halál jelentősége is, mert csak „a szárny hangja széttárt örök”. A meglelt csoda azonban költészetbeli csoda, csak a vers képzeletében valósul meg, s nem is egyéb, mint maga a költészet teremtése, a teremtő művészet munkája. Az ötödik részben, a kódában képekre és jelképre, s a ravataltól, a reménytelen gyász szavától a diadalmaskodó dalhoz, a költészet hatalmához tér meg a költemény: Aki hallottad ezt a dalt, egy szilánkját annak a dalnak, melytől a világ szíve szakad meg: aki hallottad ezt a dalt: ocsudj lomha szörnyeidből. Erre a versbefejezésre könnyen rámondhatjuk, hogy kissé, vagy nem is olyan kissé patetikus, de tévednénk, ha így tennénk. Nem pátosz, nem a szenvedés szépsége szólal meg ezekben a sorokban, nem pátosz, amitől egyébként, hogyhogy s nem viszolyog a modern ízlés, hanem a Weöres egész életművét jellemző derűs életszemlélet hangzik fel benne. A derű értelme, ha nem egyszerűen valamiféle bárgyú mosolygásra gondolunk a géniusz szó fogalmából ered, az meg a gignere igéből származik. Nemzeni, alkotni, teremteni. A derű a teremtés és művészi alkotás derűje Weöres költészetében. Valami, ami megmarad az alkotó embernek, akkor is, ha a világ kilátástalan és sötét körülötte. Richard Rorty élesen megkülönböztetett két fogalmat, szembeállította egymással a metafizikát és iróniát. Ebben a fogalomkülönböztetésben azt kell mondanunk, Weöres metafizikus volt. A huszadik század második felében kibontakozó és uralomra jutó posztmodern gondolkodásmód és művészeti ízlésvilág alapvetően ironikus lett, nem csak Rorty értemében, hanem abban a mélyebb értelemben is, ahogy annak idején Kierkegaard írt róla filozófiai írásaiban. Az irónia persze megjelent Weöres verseiben is, ilyen volt A hallgatás tornya kötetben a Le Journal, de ez nem életfilozófiai értelemben vett irónia volt, hanem csak abban a hétköznapi stilisztikai hangmoduláció értelmében volt az, amikor a szót a humor és gúny


19

szinonimájaként használjuk. A filozófiai irónia, a teljes kilátástalanság és reménytelenség megvallásának, a mindent megkérdőjelezésnek a vonalán nem vezetnek szálak Weöres költészetétől a posztmodern költészet felé. Az érzelemsugárzással, a nem reflexív lírával folytatott kísérletezés másik ága a Magyar etűdök kis versikéiből épül fel. A hallgatás tornyában csak harmincöt darabot adott közre belőlük, a teljes sorozatot, ennek több mint háromszorosát csak az Egybegyűjtött írások sajtó alá rendezésekor, 1970-ben közölte először. Zömmel 1949–1950-ben készültek, s egy részük Kodály Zoltán megrendelésének tett eleget, hogy gyermekeknek szánt dallamok szövege legyen. Egészen kevés kivételtől eltekintve mind magyaros ritmusú vers, s a sorozat együtt a magyaros verselés egyik legváltozatosabb gyűjteménye egész műköltészetünkben. Nagyon sokan ismerik ezeket a versikéket, óvodában mondják őket, iskolások szavalják, kórusok éneklik, együttesek adják elő szerte az országban, felnövekedett és felnövekvő nemzedékek verses anyanyelvéhez tartoznak jó ízlést formálón és versszeretetet nevelőn. Kardos Tibor méltán írta, hogy „nincs poétánk az utolsó csaknem fél évszázadban, aki a magyar népi líra, a tréfás mondókák, rejtvények, szólások olyan áradatát öntötte volna műköltészeti formába, mint Weöres Sándor.” E versek önálló verstípust alkotnak költészetében, s e tárgyban, hangban, ritmusban, képekben rendkívül változatos és színes típust játékversnek kell nevezni működését és célját tekintve. Mindig különböző minőségeket játszatnak egybe: a hangzás rétegében mindjárt a magyaros és időmértékes verselés tökéletes szimultaneitását valósítják meg, de a kísérlet lényege a ritmus és a képek különleges egybejátszásában, egymásra hatásában rejlik. A játékvers olyan kompozíció, ahol a vers ritmusa játékosan szembefeszül a képekkel, előtérbe törekszik, felbontja a jelentésrétegeket, nem engedi, hogy érvényesüljenek. Nem a képi egység, hanem mindenekelőtt a ritmusegység határozza meg ezeket a verseket. A vers ritmusának azonban nincsen önálló jelentése, az erősen kihallható, ellenállhatatlan ritmus mindig a játékosság képzetét kelti, meghatározatlan tartalom nélkül. A tartalom a szavakból és a képekből jön, de az erős, felfokozott ritmus úgy működik, hogy a játékosság mindig megőrzi uralmát a tárgyon, bármiről szólnak is ezek a versek. A játékosság pedig esztétikailag a bájossal rokon minőség: a Magyar etűdök a játékosságon és a bájos megvalósuló esztétikai minőségén keresztül sugározzák, más szóval reflexió nélkül fejezik ki a lélek derűjéhez tartozó érzelmeket.

Nagy Benedek készítette, Weöres Sándor centenáriumi bronz dombormű, a Szent István Múzeum falán

20

PETŐCZ ANDRÁS – A VARIÁCIÓ, MINT IRODALMI MŰFAJ

Petőcz András

A variáció, mint irodalmi műfaj Weöres Sándorra emlékezve Évtizedekkel ezelőtt történt. Az akkoriban megjelent Weöres-összest lapozgatva rátaláltam egy versre, és úgy éreztem, „tudom” a folytatását. Elolvastam az „Arany kés forog” című, alig néhány soros költeményt, és magamban elkezdtem továbbírni. És számomra is váratlanul megszületett a versnek egy új variációja. Először nem tudtam vele mit kezdeni, éppen ezért megpróbáltam egyéb művészeti ágakban hasonló példákat találni, és nagyon hamar eljutottam a különböző zenei művek feldolgozásaihoz, variációihoz. És már tudatosan kezdtem variációkat írni, versvariációkat különböző szövegekre, témákra. Írtam variációkat Petőfi, Ady, Balassi, Berzsenyi, Pilinszky verseire. Az évek során számos ilyen jellegű munkám született. De az első lökést éppen az említett Weöres-mű adta a számomra. Annak a zeneisége indított el a variációk útján. Mert Weöres Sándorban ez is igazi újdonság. A zene. Idézzük fel az Arany kés forog című verset: Arany kés forog a telt szívben és fönn arany kés forog. Fény pattog, éles szilánk, arany kés forog a telt szívben és fönn. Se határ, se út, fény pattog a telt szívben éles szilánk. Arany kés forog a telt szívben és fönn fény pattog, éles szilánk, se határ, se út. Van egy úgynevezett „barbár nyelvi változata” is a versnek Weöres Sándornál: naur glainre iki vobe gollu vá naur glainre iki


21

tian plitei keumu tié naur glainre iki vobe gollu vá hom vonnom mi tian plitei vobe gollu keumu tié naur glainre iki vobe gollu vá tian plitei keumu tié hom vonnom mi Most játsszunk el azzal a gondolattal, hogy elsősorban nem szöveget, nem érthető szavakat, hanem „csak” hangokat hallunk, mondhatnám így is: hangszereket. Például oboát, hegedűket, fuvolát, vagy akár üstdobot. És írjuk le ezekkel a képzeletbeli hangszerekkel magát a verset. Hiszen az említett versnél az a lenyűgöző, hogy a szavaknak elsősorban is hangalakjuk van, és csak másodsorban van jelentésük. Valóban, mintha egy zenemű partitúráját olvasnám. Szinte hallom ezeket a már említett hangszereket: az oboa elindítja az első motívumot, „arany kés forog”, majd a fuvola lép be, halkan és mintegy mellékesen: „a telt szívben és fönn”, utána megint az első téma, határozottan, majdnem rendreutasítóan ismételve: „arany kés forog”. Látszólag minden csendes, kiegyensúlyozott. Ekkor a hegedűk belépése meglepetést kelt, bár játékos pengetésük enyhíti az új téma nyomasztó fölényét: „fény pattog, éles szilánk”, amit az oboa egy gyors oldalvágással megpróbál kivédeni az ismétléssel: „arany kés forog”. Az eddig tétova mellékszereplő fuvola azonban győzedelmesen csatlakozik a hegedűk játékos, ámde nyomasztó jelenlétéhez: „a telt szívben és fönn”. Hallhatjuk, mennyit változott, erősödött a fuvola az előző megszólalásához képest: telten, határozottan uralja a terepet. Csupán két háromsoros versszakon vagyunk túl: az előzményeken. Ekkor valami más kezdődik: az oboa – teljes vereségének a tudatában – visszavonult, a fuvola-hegedű fronthoz egy erős hangszer csatlakozott, a vezérmotívum magától értetődő természetességgel az övé: „se határ se út”. Akár üstdob is lehetne, oly súlyos a jelenléte. A hegedűk boldog hízelkedéssel csatlakoznak hozzá: „fény pattog”, a fuvola lágyan és nőiesen bekapcsolódik, jelzi saját témáját, cinkos összekacsintását: „a telt szívben”, a hegedűk játéka, pengetése pedig ráfelel – még mindig az üstdobhoz törleszkedve – „éles szilánk”. Most aztán jól érzik magukat, jól együtt vannak, mondhatnánk gúnyosan, kicsit az oboa védelmében. Hiszen ő volt a kezdeményező, az első motívum. Most pedig sehol... A katarzison túl, közel vagyunk a befejezéshez. Az oboa megunja a kitaszítottságát, magárahagyottságát, és felemelt fejjel csatlakozik a többi hangszerhez,

22


vagyis újból megszólaltatja a jól ismert motívumát: „arany kés forog”. Örömmel vesszük tudomásul, hogy a többi hangszer is befogadja. Elsőként a fuvola telten, erős szolidaritással: „a telt szívben és fönn”, majd a hegedűk pengő-cincogó hangja következik, játékosan és bocsánatkérően: „fény pattog éles szilánk”, ezt követi az üstdob mindent betöltő, de csöppet sem elnyomó, jóleső dörmögése: „se határ se út”. Az etűd véget ért. A szavak és motívumok együttes játéka-küzdelme befejeződött. Úgy hiszem, ennyiből is kitetszik: Weöres Sándor valóban az a költő, aki viszszaadja a költészetet a művészetnek, aki megmutatja, hogy a nyelv nem egyszerűen eszköz a mondandó számára, hanem formálható anyag, matéria, amelynek hallhatósága (zeneisége) és láthatósága (vizuális esztétikája) is van. Weöres ebben a versében is komponál, és a kompozícióban a szavak jelentése némileg háttérbe szorul: a motívumok építkezése zenei alapon történik. A vers „barbár eredetije” szintén ezt igazolja. A magyar költészetben a nyelv anyagszerűségének, tisztán művészi alakíthatóságának ilyen szintű megnyilvánulásával eddig csak igen ritkán találkozhattunk. Ezt az etűdöt parafraezáltam a zene törvényei szerint. Ha a zenében lehetséges változatokat készíteni egy-egy dallamra, témára, és ha a költészet a nyelv anyagszerűségét, zeneiségét hasznosítja, akkor versvariációkat is létrehozhatunk, ez volt az alapelvem. Mint már említettem, az első ilyen munkám a Weöres-vers volt. Először áthangszereltem. Ha az „Arany kés forog” etűd, akkor az enyém szimfónia, gondoltam magamban, és ezzel az igénnyel láttam munkához. Gondolatban szimfónikus zenekarra írtam. Vagyis a motívumok egymás melletti megszólaltatásával próbálkoztam. Nálam már az első szakaszban belép az „üstdob”, a másodiknál új hangok és hangszerek, új témák jelennek meg a versben. Azon igyekeztem, hogy a zenéje telten, teljesen szóljon, a szikár puritánságot díszítettebb, gazdagabb ornamentikájú hangzás váltsa fel. Végül az új motívumok önállósodtak, játékos tükörképét adták az eredetinek. Harangkondulás lett a versem címe: arany kés forog – a telt szívben és fönn – a magasban se határ se út – fény pattog éles szilánk – arany kés forog a telt szívben és fönn – a magasban – se határ se út és fönn a magasban se határ – se út – madárcsapkodás – fénylő tekintetek – arany kés a telt szívben – forog – vércsevijjogás – lélegzetfojtva: állok – éles szilánk – se határ se út


23

vércsevijjogás – ijedt verdesés – fénylő pattogás :arany kés forog: – tompa jajdulás – :se határ se út: harangkondulás – kurta nevetés – madárcsapkodás: – a magasban arany kés villog – a magasban fénylő tekintetek – lélegzetfojtva állok – se határ se út *** (arany kés forog) madárcsapkodás – vércsevijjogás lélegzetfojtva állok madárcsapkodás a magasban fénylő tekintetek madárcsapkodás – vércsevijjogás lélegzetfojtva állok ijedt verdesés a magasban lélegzetfojtva fénylő tekintetek madárcsapkodás lélegzetfojtva állok a magasban fénylő tekintetek ijedt verdesés Ez lett tehát a versvariációm Weöres alkotására. És köszönöm neki ma is ezt a lehetőséget. Mindehhez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy akkoriban, amikor ismerkedtem a költészettel, fogalmazzunk úgy, amikor már tudatosan ismerkedtem, tehát valamikor tizenéves koromban, Weöres olvasása közben értettem meg, hogy a költészet mégiscsak és mindenek előtt alapvetően művészet. Vagy művészet is. Ebből a versből is kitetszik, hogy a versnek valóban nem csupán mondandója, tartalma van, hanem teste is van, anyaga van, amit formálni lehet, alakítani kell. Hogy a vers alapvetően anyagból épül, betűkből, szótagokból, szavakból áll öszsze, és hogy ilyen módon zenei hatása is van, valamint képzőművészeti aspektusa is lehet. És az is lehetséges, ugyanakkor, hogy maga a szerző, a költő is kicsit zenésze a szavaknak, de egyben akár szobrásza is, és hogy ez alapvetően egy új, egy másfajta hozzáállást igényel a vershez. Nem feltétlenül csak azt a hozzáállást, amit általában középiskolában tanítanak, hogy a költő, mint alapvetően szociális, társadalmi lény, versben fejti ki a véleményét emberi kapcsolatokról, politikáról,

24


világhelyzetről stb., hanem azt a hozzáállást is igényli, hogy azonosulni tudjunk a formálás örömével, hogy élvezni tudjuk, miként egy igazi szobrász, hogy a kezünk agyagot formál, és abból az agyagból egyszerre szobor lesz, valami, ami születése után része a környezetének, ami azzal igazolja saját létét, hogy van, a térből helyet követel önmagának. Weöres az úgynevezett „játékos” verseiben, a tiszta rímeivel erre figyelmeztet. Arra, hogy a vers szoborként vagy zenei műalkotásként is létezik. Pontosabban: hogy ugyanúgy létezik, miként egy szobor vagy zenemű. Hogy a költészet gyönyörködtet, hogy a vers zeneisége, dallama, rímelése egészen egyszerűen szép tud lenni, lélegzetelállítóan gyönyörű. Köszönet tehát Weöres Sándornak mindezért. Hogy még ma is hihetünk abban, hogy van egy gyönyörű, zenei hatásokra képes magyar nyelvünk, amit formálni tudunk, játszódhatunk vele, megmutatva magunknak és a nagyvilágnak ezen páratlan örökségünket.

M. Tóth István szénrajza Weöres Sándorról

SZIGETI LAJOS VERSEI

Szigeti Lajos

Űrséta Kilépek a csillagközi térbe, hol nincs fönt és lent, nehézkedés, szabadesés, Isten térgörbület-tenyerében elfér az egész földhöz ragadt emberiség.

Apostolok lován Csókalábú útifű, sziki ballagófű szedi a bocskorát, kifordul gyökerestől, koloncos legyezőfű, lonc, fürtös zörgőfű nyeli az út porát (a gyalogút tekergő) jöjj apostolok lován és át a tű fokán, ördögharaptafű, szisz kígyófű, hangafű, csalán, szögesdrót-tarack kiég talpad alatt – úttalan úton jársz, mint az égi madarak.

Zenészek Fúvós hangszerbe lelket bőszen leheltek. Egy húron pendültök, idegfeszült vonósok, a normál á-val. Ütem-biztos ütősök, rádöbbentitek az embert a világot vezénylő harmóniára.

25

26

TAMÁS MENYHÉRT VERSEI

Tamás Menyhért

Jászolnapi ének Ilus-köszöntő Jászolnap a mai nap, betűzi magát a fény, árnya is kedvébe kap: küldessék a küldemény. Világzik a mai nap, kettőzi magát a fény, lapoz, lapoz – lapra lap, nő a könyves gyűjtemény. Holnapos a mai nap, földbélin sűrűl a fény, hó alól üzen a mag: Nap marad a Napremény!

Képre szó Tóth Ernő álomkertjében Színeződik, ami fakul, árnyéka is színére hull, ébren-közel, álom-közel játék-kedvű emlék ölel, színné tűnik, elő lobog, ördög-kertű varázsba fog; kis buborék, nagy buborék, szappangömbbé könnyül az ég, fújjam-e még, mondjam-e még: minden pontja kezdete-vég! hagyd a csodát, csak nevess és magadig győz a nevetés, netán kevés, arcomra arc, kezdődjék a héttüzü harc, Don Quijote, Münchhausen vagy a Bohóckirály üzen, kedves kobold, trilla-madár, gonosz-űző parancsra vár, létünk létét sose leli, árvasága mélytengeri, postakocsim keréknyoma álomidőm viszi tova.

L. SIMON LÁSZLÓ – EGY KORSZAK TÖRTÉNELMI TRAUMÁK KÖZÖTT

27

L. Simon László

Egy korszak történelmi traumák között Kultúra és műpártolás 1920–19441 „Szeretném elmondani, mi történt a polgári műveltséggel a tíz évben, amelynek kezdetét – önkényes időszámítás nélkül – az osztrák függetlenség megszűntének, az anschlussnak napja jelenti. Azt hiszem, most már mindenki tudja, hogy azon a napon omlott össze sok minden, ami a régi Európából megmaradt. És mi történt tíz éven át, egészen a napig, amikor – egy hajnali órában – az ennsi hídon, ahol az akkor vasfüggönynek nevezett orosz határzóna véget ért, egy szovjet katona belépett a vasúti hálófülkébe, elkérte az útleveleinket, szalutált és útnak engedett az önként választott száműzetésbe. Ebben a tíz évben nem csak országok szűntek meg, bomlottak fel, trónok, és hatalmi rendszerek semmisültek meg. Ebben a tíz évben megszűnt egy életforma és egy műveltség.” E sorokat Márai Sándor írta az idén első alkalommal kiadott Hallgatni akartam című könyvében, amelyet az Egy polgár vallomásai harmadik, befejező kötetének szánt, s amelynek a publikálása igazi irodalmi szenzációt jelentett. Márai művében a 20. századi történelem egész világot megrengető és felforgató időszakának magyar vonatkozásaira fókuszál, s – ahogy 1949-ben a naplójába is bejegyezte – azt kutatja, „Van-e még polgári szerepkör? Ennek a kérdésnek kimondása a könyv értelme, akkor is az, ha nem tudok felelni”. De vajon létezett-e egyáltalán olyan polgári szerepkör, amelyről alkalmanként révetegen nosztalgiázik az utókor, vajon a 20. század két óriási történelmi traumája közti, jól körülhatárolható korszakban úgy működött-e a világ, ahogyan azt látni, láttatni szeretnénk? A Horthy-korszakként aposztrofált időszak értelmezése, pontosabban folyamatos újraértelmezése és újraértékelése nem véletlenül képes napi szinten politikai – vagy inkább nevezzük így: értékrendi – polémiákat, identitásvitákat generálni. A szocialista diktatúra idején használatos Horthy-fasizmus elnevezés, valamint a napjainkban Horthyt köztéri alkotások témájává tenni akaró, a korszakot a német megszállásig szinte sikertörténetként láttató törekvések között tág tere van az értelmezésnek, s ezen a szép hosszan felsejlő értelmezői horizonton a figyelmes szemlélőnek az is feltűnik, hogy maga a korszak is nehezen nevezhető egységesnek. Jól kivehetően több szakaszra bontható, s a folytonosságot vagy a látszólagos állandóságot képviselő, a történelemmel egyébként sodródó Horthyn túl markánsan eltérő szemléletek és értékrendek képviselői jutottak hosszabb-rövidebb ideig hatalomhoz e bő két évtized alatt. Innen szemlélve nehezen mosható össze mindaz, amit a magyar történelem szerintem egyik legnagyobb politikusa, gróf Bethlen István és amit például Bárdossy László képviselt. Az azért megnyugtató, hogy 1

Elhangzott 2013. augusztus 18-án a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Csók István Képtárában a Szent István Emlékév keretében rendezett kiállítás megnyitóján, a megyei hatókörű városi múzeumok vándorkiállításának első állomásán.

28


a viták – néhány fölösleges politikai villongástól eltekintve – leginkább tudományos vagy tudományosan megalapozott keretek között maradnak; ez még akkor is igaz, ha egyébként minden újraértelmezési, újrapozíciponálási kísérlet mögött jól kitapintható a vitázó felek identitáskereső vagy identitásmegerősítő szándéka. Osztom Popper véleményét, mely szerint „a tudományban nem lehetnek végső állítások”, a történeti tudományokban különösen nem, tehát érthetően változik egy-egy korszak tudományos értékelése, s az értelmezések szükségszerűen tartalmaznak szubjektív momentumokat. Egy hozzánk ilyen közel levő, oly sok begyógyulatlan sebet okozó időszak megítélésekor – a helyzetet erősen profanizálva – elmondhatjuk: az identitáskeresés vagy identitásmegerősítés során egyszerűen nem tudunk átlépni a saját árnyékunkon, s szinte lehetetlen elválasztani az előítéleteinktől az ítéleteinket. Én a saját – teljesen konstansnak azért korántsem nevezhető – értékrendi bázisomból kiindulva némi megelégedettséggel nyugtázhatom e néha hevesnek tűnő diskurzusban az enyémhez közelebbi álláspontok elfogadottságának erősödését a korszak újraértelmezési kísérletei során, miként azt is, hogy a vizsgálódásoknak, kutatásoknak, konferenciáknak és kiállításoknak egyre gyakrabban tárgya az az általam igen sokra tartott kultúrpolitika, amelyet Kornis Gyula, Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint neve fémjelez. (Ezzel a teraszon töltött hajnali elmélkedésemet és az írást akaratlanul is megzavaró telekszomszédom, aki kertjének locsolása közben az Internacionálét énekelgeti, nyilván nincs így, vagy nem lenne így, ha követné a fel-fellángoló polémiákat.) Mindezzel még egy szemernyit sem jutottunk közelebb annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy létezett-e olyan polgári szerepkör, amelyről Márai írt. Persze, létezett – mondhatnánk hanyagul, s odavághatnánk azt is, hogy egyébként miért nem volt képes megvédeni azt az életformát és műveltséget, amelynek eltűnésén kesereg; mindazt, amit szeretnénk a korba belelátni, s az ebből hasznosíthatót, továbbvihetőt, a ma is érvényeset a mi időnkbe beemelni. Talán azért nem volt képes erre, mert hazánkban mindig megakadt, kisiklott a polgárosodás folyamata, s miközben befogadtuk, integráltuk, részben asszimiláltuk nemzetiségeink és kisebbségeink egy részét, voltak olyan korok, amikor éppen ellenkezőleg: üldöztük, eladtuk vagy elpusztítottuk, hagytuk elpusztítani a polgárságot erősítő, a nemzet részét képező németeket és zsidókat. És persze – korszakos irodalmi művek témaválasztásán túl – szó nélkül hagytuk az úri életformát másoló nagyvárosi polgárság (kispolgárság?) életformájának szánalmas torzulásait, amelyben például teljesen normálisnak tűnt, hogy Pesten városrészek épültek fel úgy, hogy a bérházak 50–80 négyzetméteres lakásaiban is volt cselédszoba, s minden magára valamit adó magyar, német, zsidó családnál tartottak egy faluról felhozott cselédet, mert a polgári életformába nem fért bele egy hatvan négyzetméteres lakás kitakarítása. Hatalmas erőket kellene fektetni tehát a Horthy-éra életmódkutatásaira is, mert a jelen kiállítás rendezőinek igazuk van abban, hogy a növekvő számú történeti feldolgozás ellenére a társadalmi, politikai változások feltérképezésén túl meglepően hiányosak az ismereteink e korszak mindennapjairól, akárcsak a tudományos-kulturális élet alakulásáról. Külön hangsúlyt kell fektetni annak a


29

feltárására, hogy a folyamatok alakulásában milyen szerepet játszott a mindennapok tárgykultúrájára, reklámgrafikájára, a kor szűkebben és tágabban értelmezett művészeti valóságára is hatást gyakorló revizionizmus mindent átszövő politikája, amelynek számos káros, ugyanakkor több komoly eredményt is hozó következménye volt, s amelynek a gazdaság- vagy kultúrpolitikai hatásait is érdemes lenne vizsgálni. Ahogy Ujváry Gábor írja e kiállítás kísérő katalógusában, „a revízió igénye nemcsak […] a magyar külpolitikát, de a belpolitikát is részben determinálta […]. Az egész Horthy-korszakot a revízió célja határozta meg. Könnyű napjainkban azt mondani, hogy ez – mai nézőpontból – mennyire helytelen volt. Valójában nem a hibás, sokkal inkább a kényszerű döntések sora játszott ebben szerepet. Miután valamilyen módon a magyar emberek nagy része – személyesen, rokonok vagy ismerősök révén – érintettje volt Trianonnak, politikai öngyilkossággal ért volna föl, ha bárki olyan politikát hirdetett volna, amelynek középpontjában nem a revízió követelése áll. Gondoljunk csak arra, hogy a húszas évek közepéig összesen mintegy 400 000 volt azok száma akik »repatriáltak«, azaz költöztek át valamelyik utódállamból Magyarországra. Többnyire olyan közalkalmazottak, köztisztviselők és értelmiségiek, akik nem voltak hajlandók letenni a hűségesküt új államuk uralkodójára vagy köztársasági elnökére. Ez a tömeg a korabeli Magyarország lakosságának 5%-át jelentette, ráadásul főként választó és választható, középosztálybéli polgárokat, akiknek a valódi súlya többszörösen efölötti erőt jelentett. Az elszakított területektől – különösen az Erdélyből – származó politikusok aránya valószínűleg még ennél is magasabb lehetett.” A mértéktartó, szélsőségektől mentes gondolkodók számára nyilvánvaló, hogy amit a történelmünk során elmulasztottunk, elvesztettünk, elrontottunk, azt maradéktalanul megjavítani, visszaszerezni, rekonstruálni képtelenség. A sokszor megakadt polgárosodást utólag még a legjobb politikai programmal sem lehet bepótolni, s a nemzedékről nemzedékre való újrakezdés, sőt az egy emberöltőn belüli politikai rendszerváltozások miatti újrakezdés sajátosan kelet-közép-európai életérzését sem feledteti az, hogy van néhány olyan magyar család, amely több nemzedékre visszanyúló stabil értékrendje és anyagi biztonsága miatt nem küszködik identitászavarral. Ők legfeljebb azzal barátkoznak meg nehezen, hogy a társadalmi mobilitás speciális magyar változatában jönnek vidéki „fiúk”, akiket a hátterük nem predesztinálna az ország vezetésére, mégis náluk van a kormányrúd. Nekik viszont, mármint azoknak, akiknek a sznobéria számtalan változatának fanyalgása ellenére a választók lehetőséget adtak az ország irányítására, egy korszak artikulálatlan dicsőítése és rehabilitálása helyett éppen azt kellene átgondolniuk – azt kell átgondolnunk –, hogy a mai korból visszatekintve melyek a hibásnak ítélhető döntések, s melyek hoztak be olyan szempontokat a gazdaság- és társadalompolitikába, de különösen az identitásra a legnagyobb hatást gyakorló kultúrpolitikába, amelyek ma is érvényesek és hasznosak lehetnek. Fontos érteni a különbséget: nem azt kell átvenni, beemelni a mai döntéshozatalba, ami rosszul értelmezett kurzusépítéshez vezet, hanem azt, ami úgy bír társadalmat formáló, nemzeti identitást megőrző erővel, hogy mindeközben

30

L. SIMON LÁSZLÓ – EGY KORSZAK TÖRTÉNELMI... ÉS TOM FLYER – ’56-NOVEMBER

kortárs, korszerű és előremutató. S ehhez bőven találhatunk muníciót Klebelsbergnél, valamint a korszak további nagy politikusainál, kultúraszervezőinél, mecénásainál, íróinál, művészeinél, tudósainál. Ehhez az elvégzendő munkához ad a történettudományt és a napi politikai cselekvést összekötő szempontokat ez a kiállítás és annak kísérő katalógusa, s ez az, amire – büszkén mondhatjuk – ráérzett a mi városunk, Székesfehérvár jelenkori vezetése is. A „Zavaros-korszakhoz” és a „Csitáry-érához” okosan visszanyúlva egy olyan Szent István-évet szerveztek meg, amely egyszerre illeszkedik a város történeti hagyományaihoz, és képes mind az átlagpolgárnak, mind a tudományos, művészeti és politikai élet vezetőinek is lehetőséget adni arra, hogy átérezzék saját magyar, Fejér megyei és székesfehérvári identitásuk gazdagságát és szépségeit, s ugyanakkor a múltba révedés helyett vigyázó szemüket a jövőre vessék.

Tom Flyer

’56-november Megyünk Apámmal és erősen szaporázzuk lépteinket. Haladunk a Szabadság híd felé, Budára sietve, ahol Apám nővérei bizonyára egyre türelmetlenebbül várják a híreket a város pesti oldalán élő rokonainkról. A jó hírek birtokában örömmel sietünk. Mindenki él és egészséges. Hirtelen géppuska ropogása töri meg a csendet. A Calvin tér felől hallatszik. Ijedten nézünk egymásra, lépteinket még hoszszabbra nyújtjuk. Csípős szél fújdogál, ami további sietésre ösztönöz. Már a Szerb utca magasságában járunk, mikor meghökkenve látjuk, hogy a híd feljáratánál egy szovjet tank áll. A Tolbuchin körút, ahol sietve haladunk, csaknem néptelen. A tömegközlekedés napok óta nem üzemel. A Vásárcsarnoknál ácsorog csak néhány ember. Láttukra felbátorodunk, szorongásunk csökken kissé. Át kell jutnunk a hídon, akárhogyan is. A család várja a híreket a többiekről! Nem tudjuk, hogy az ott állomásozó tanknak mi a szándéka. Csak nem le akarják zárni az átjutás lehetőségét?! 1956. novemberében járunk. Leszegett fejjel megyünk. A Vásárcsarnok közelében néhány ember lézeng. Láttukból további bátorságot merítünk és kissé határozottabban folytatjuk lépteinket a híd irányában. A tank és személyzete nem mutat életjelet. A lövegtorony a hidat célozva, Buda felé irányul. Bennünk halvány remény él: talán át lehet menni a hídon. Nincs választásunk. Szapora léptekkel megyünk úti célunk felé. Apám edzett katona, részt vett mindkét világháborúban, nyolc évet töltött a fronton, mindig az első vonalban, kétszer sebesült meg, mindkét esetben súlyosan. Jobb karját csak egy hívatása magaslatán álló sebészorvosnak és jó szerencséjének köszönheti. Jómagam is a második világháború alatt, mint kisgyermek éltem át borzalmakat, lövöldözést, bombázást, de ezek az emlékek nem erősítettek meg kellően.

TOM FLYER – ’56-NOVEMBER

31

Teljes lényemből, ösztönösen utasítottam el minden erőszakot, hadi cselekedetet. Amint közeledünk, gyomromban egyre erősebb a kellemetlen szorító érzés, amit most le kell győznöm. Bizonyára szégyenkeznék ha Apám észrevenné rajtam, hogy mennyire félek. Egyenlőre semmi baj! Tovább előre. Nem tudjuk, hogy a tankból figyelnek-e minket, de ha úgy lenne, akkor is mit láthatnak rajtunk? Egy idősödő férfi, meg egy siheder, amint szegényes öltözetükben, fázósan igyekeznek céljuk felé, legszembeötlőbb ismertetőjelük talán kesztyűtlen kezeik, melyeket vörösre fújt a hideg novemberi szél. A tank az út közepén áll. A hídra vezető járda szerencsére nincsen lezárva. Most haladunk el a tank mellett. Szívem a torkomban dobog. A tank felől csikordulás hallatszik. Rémülten pillatok oda. A tank tornyából fiatal katona bukkan fel, fején hurkákból álló, a páncélos járműveken használatos sisak, kezében valami fegyver. Felénk fordul. A vér meghűl bennem. Apámra pillantok. Ő, rezdületlen arccal, közömbösen folytatja lépteit. Ez megnyugtat. Igyekszem őt utánozni és bár összeszorult torokkal, de tartom vele a lépést. Egyre messzebb távolodunk. Most már a hídon haladunk. Lassanként kezdek megnyugodni. Gyomromban kissé enged a félelem szorítása. Úgy érzem, ezt megúsztuk! A Gellért Szálló előtt balra fordulunk és a Bartók Béla úton megyünk tovább a Móricz Zsigmond körtér felé. Itt csönd van. Tankok nincsenek, csupán a laktanya előtt áll néhány katonai teherautó. Nem tudjuk, hogy a mieinkhez, vagy az Államvédelmi Hatóság embereihez tartoznak-e. Jó lesz óvatosnak lennünk, fordul meg fejemben; aztán mélyen eltűnődöm, mit is jelentene ebben a helyzetben az óvatosság?! Már a Gárdonyi szobornál járunk az iskolánál, rálátunk a körtérre, ahol várakozásunkkal ellentétben több embert látunk járni-kelni. Nem szólunk egymáshoz, a feszültség még bennünk van, szótlanul igyekszünk tovább. A körtérhez érve aztán mi is tanúi leszünk a járókelők érdeklődését felkeltő eseménynek. A sarkon lévő épület oromzatához két overallos ember létrát cipel. Neki támasztják a falnak, pontosan a hatalmas kalászos címer baloldalára. Majd egyikük felmászik, jókora kalapáccsal kezében. Elkezdi leverni az önkényuralmi diktatúra gyászos jelképét. A festett gipszdarabok tompa puffanásokkal hullanak a járdára. Az overallos ember a körülállók egyre hangosabb biztatásának kíséretében lelkesen dolgozik. Már az utolsó darabok esnek lefelé, mikor a legváratlanabbul, nem tudjuk honnan, éles csattanás. Az orvlövész pontosan célzott. A munkás lebukik a létráról, ott marad a járdán, mozdulatlanul a szertehullott törmelék között fekve, élettelenül, szája széléből vér tör elő. Hirtelen mindenki elnémult. A tér teljes csendbe borult. Engem nyomban erős rosszullét, hányinger környékez meg. Segítséget kérően nézek Apámra. Arca mozdulatlan, kifejezése hihetetlenül merevvé vált, szinte ijesztő. Látványától meglepődöm. Gondolatai messze járnak. Nem velem törődik, láthatóan mással van elfoglalva. Csak áll mellettem, kőszoborként mereven. Néhány másodperc múltán még jobban megdöbbenek: Szeme sarkából könnycsepp szivárog és legördül lassanként, háborúkban megedződött, viszontagságok keményítette szép férfiarcán.

32

RÉVÉSZ ÁGNES ÉS ZSÁVOLYA ZOLTÁN VERSEI

Révész Ágnes

Lépcsők alatt (Az udvari bolond naplójából) pálmaág gyökeret nem ereszt kövek közt varangyok ülnek fölsírnak fekete hegedűk jelmezem alatt a könnyem tarka ruhámban megfagyok a bálterem tükre kristály márványon mászik a hangya légy zümmög, egészen tisztán

Ajtók I. A hetedik még mindig zárva félúton tépett vitorlám fogyó hold alatt habokon nyomomban fekete orkán II. ág alatt nyíló nappalok vérző hófehér ostyán ma éjjel csillagok vezetnek sebekkel megáldva hozzád.

Zsávolya Zoltán

A gyökérzet részeként… „Nincs két egyforma nap!”, mondják. S az álmaim se hasonlítanak, egyik a másikára. Sohasem, és örökké elmosódók is. Ráadásul az ébredés után rohamosan oszlik el belőlük, ami kevés mégiscsak megvalósította őket. – A fűtővállalat nehezen azonosítható szerelője, példa okáért, sárgazöld zubbonyban ül a ház előtt, mely a

ZSÁVOLYA ZOLTÁN VERSEI céllakást tartalmazza. Ül autójában, kitelel, mint én bent, de ő a tavaszvégre is ott marad, gyökeret ereszt… Kilombosodva, halottélőn látni később. A meleg dől, már szaga van. Május vagy június; nincs két nap se, ami a hajnal és az alkonyat perceit ugyanannyinak mérné éjjel előtt, után. Aprócska elmozdulások, és hát: folyamatosan. Ez a Rend, nélküle nincsen semmi. Az Összesített Álmok városfalát építi minden részlet, tiritarka, szürke motívum. Őrli önmagát porrá, s engedi lefelé a működés a saját torkán. Augusztus aranya mögött októberé. Márciusé…

Campingelés A nagyon is belátható és különben eléggé be is lakott vagy járt vagy cirkált vagy épp csak kószálgatott városrész vagy -központ (egy city!) nem kevés aluljárója miatt tűnik fel Alvilágként. Más negyedekbe irányzott útjait rója rajtuk át megannyi vergilius. A város belseje kék biciklikkel ékes, az idők végezetéig így; a vágyakozás perpetuum mobiléi ezek, varázsos körükből nem az, hogy nincsen, de szinte ne is legyen mód kitörni… – „Legyőzöl, Rádiusz?!” – Kamaszosan elhamarkodott kérdésem, kétkedésem vadaskertbe zár; börtön tehát, ami hatósugárnak tűnt előbb; cikkanó kerékpárom (még Acsalagról velem, és Camping!, Csepel modernizált küldötte) megtáboroztat itteni „vezetőim” közt. (Valós, persze, legfeljebb egy lesz közülük.) Küllők surrannak, kerekek gurulnak, perdülnek, helyszínek suhannak el, de a parkok csendje töretlen a forgalomzaj elfalazó légüvege mögött: metálszín tekerés, neonezüst időtlenség az élő panoptikumban. …Ahogyan követlek, nemes vadat, némi átalakulások: az állomás például lebillen a mélybe. Tanácstalan, fordított kalauz, felejtem az eligazodást: odalent. S nincsen visszatérésem. Legfeljebb Acsalagra. Megcsap a falumat valaha körbeövező vadvíz-szag.

33

34

CSERVENKA EDIT TUSRAJZA

CSEKE J. SZABOLCS VERSE

Cseke J. Szabolcs

Füstifecske határ határtalannal amikor egybecsattan a szívem alulmarad egy végső viadalban kapuját zárja vérrög mely várt orozva lesben megdermed álmok titka jéggé váló szememben tarka sztalaktitokká fagynak torkomra ízek nem leszek többé rabja örökölt bűneinknek mindazt mit számolatlan temet mélyre az elme préseli öltönyébe nemlét fekete selyme simulnak zsibbadások kihúnynak kényes kéjek nem dadogja a nyelv se: Uram! Oldozz fel! Félek! a dolgok árnyjátéka sem csábít többé táncba lehull a vétlen létről a hang és illatálca míg sorsom szénalapú vágy teremtette teste visszaalakul azzá miből lett teremtetve …isa, híre se hamva s porfészken elmerengve friss tollát tisztogatva kotlik egy füstifecske

35

36

ÓVÁRI EDIT – ÁGYTAKARÓ

Óvári Edit

Ágytakaró Hiszek a lélekvándorlásban. Hiszem, hogy a tárgyaknak lelke van. Hinnem kell, hogy az emberi alkotások magukba fogadják az alkotó lelkiállapotát. Vajon milyen titkok tudója egy hófehér, dupla ágytakaró, melyet a készítője ártatlan angyalpárokkal népesített be? Évekkel ezelőtt találtunk egymásra. A körülmények, a helyszín, ahol, és ahogy megtaláltam egy horrorfilm díszlettárának feleltek meg. Elhagyott raktárépület kitört ablakokkal, ősszel talán denevérek tanyája, nyáron a fecskék búvóhelye, télen az északi szél fordulója. Körös-körül emberi szenvedés nyomai: félrebillent, egy keréken egyensúlyozó, törött vagy ütött-kopott kerekes székek. Az ítélet a gyermekek számára is kihirdettetett. Kinőtt kis székeik porosan szomorkodtak a nagypapák segédeszközei között. A csarnokban kiáltó némaság ült. Szemem körbehordozva láthatóvá váltak egy furcsa világ mindennapjai. Együtt voltak, ők mindnyájan. Meséltek, de nem panaszkodtak. Az élettel való megbékélést, az alázatot sugározta felém a tárgyak szelleme. Lenyűgözve álltam a poros, huzatos csarnok közepén és lassan egy kivilágított bálterem képe jelent meg előttem. A résztvevők a helyükön ültek, a mozdulatlanságuk valami földöntúli erőt sugárzott. Mintegy varázsütésre minden újra Csipkerózsika-álomba merült. Érdekes izgalom, várakozásféle kerített hatalmába. Éreztem, hogy valami hívogat. Körbejártam a csarnokot. A falak mentén poros, egymásra dobált, penészes dobozok éktelenkedtek. Izgatottságom fokozódott, amint közeledtem feléjük. A hívogatás egyre erőteljesebben érződött. A legpiszkosabb kartondobozból egy hófehér háromszög kandikált ki. Remegő kézzel nyúltam felé, mikor éreztem egy megkönnyebbült sóhajtást: – Megtaláltál! A látvány lenyűgöző volt. Egy fehér, makulátlan ágytakaró került a kezembe. Hófehér horgolt ágytakaró ártatlan angyalpárokkal. – Az enyém! – gondoltam. – Rám várt, ki tudja mióta. Csak el kellett érte jönnöm. Kiszabadítottam méltatlan, piszkos rabságából és hazavittem. – Valahol kell egy foltnak lenni rajta. Ha kiterítem, látni fogom a szakadást, mely talán két, egymás kezét fogó angyalt választ szét. Hiszen eldobták. Nem lehetett már tisztára mosni, nem lehetett megjavítani. – gondolataim kutatták a tárgytól való megválás okait. Szakértő szemekkel horgoltam végig a katonás rendben sorakozó pálcák és láncszemívek minden sorát. – Hiszen ez teljesen ép, foltot sem találok rajta. – állapítottam meg mintegy nyugtázva azt a tényt, hogy a tulajdonom kivetnivalót nem hagy maga után. Új szerzeményem annyira elbűvölt és lenyűgözött, hogy nem foglalkoztam a múltjával. Egyszerűen megállapítottam, hogy nekem teremtették.


37

A dolgok egyszer a helyükre kerülnek. Ágytakaróm része lett az életünknek. Reggelenként féltő gonddal simogattam ki ráncait, ügyelve a mintázat láthatóságára. Napközben hálószobánk titkait őrizte. Boldogságot és békét rejtegetett. Esténként az angyalok barátságos arca könnyűvé tette az álmokat. Hiszem, hogy a tárgyaknak lelke van. Tárgyként át kell venniük alkotójuk lelkiállapotát, a teremtésük folyamán keletkező hatásokat. Lelküket nem veszítik el, hanem továbbviszik bármerre is sodródjanak. A takaró új környezetében tette a dolgát. Titkokat őrzött és rejtegetett. Egyre kevesebb boldogságot és békét, egyre több titkot. Egyre ráncosabbá vált, hiszen kezdetben büszkeségtől dagadó párna- és takarópárt védett. Rájuk simult boldogan, redőzetlenül. Hónapokkal később már csak az ágy közepén árválkodó párnát és takarót fedhette be. A széleken az angyalok már nem mosolyogtak. Elérkezett az idő, amikor a takaró ismét elhagyni kényszerült otthonát. Összepakoltam és magammal vittem, hiszen megtaláltam évekkel ezelőtt makulátlanul, hófehéren és épen. – Az enyém! – gondoltam. Rám várt ki tudja mióta. Arra, hogy miért éppen én találtam meg, nem gondoltam. Nem törődtem a múltjával. Nem hallottam meg az üzenetét. Új életet kezdtünk. A takaró szinte reményt vesztetten próbált reggelente rásimulni az éjszakai álmokat őrző egyetlen párnára. Hosszú hónapokon át minden reggel ezt tette abban a reményben, hogy estére talán feloldozást nyer terhe alól, felszabadul a lelke és megnyugodhat. Ráncai napról-napra mélyebbé váltak és mintha hófehérsége is szürkületbe hajlott volna. Meg kell mentenem a lelkét! – gondoltam. Ő az enyém, törődnöm kell vele. Úgy éreztem, hogy törődnöm kell vele, hiszen egymásra találtunk. Tudnom kell, hogy miféle üzenettel bocsátották útjára. Vajon mekkora utat tett meg, amíg elérkezett hozzám? Lehet, hogy nálam akart megpihenni, küldetését betölteni? Esténként aggódva figyeltem, mint anya a lázrózsákat gyermeke arcán. Ilyenkor újra szépnek láttam. Hosszasan elidőztem gondosan sorakozó apró láncszemein, a fegyelmezetten álló pálcikák rendjén. Éreztem a lelkéből felszálló sóhajokat és apránként képek jelentek meg előttem. Minden színes volt és vidám. Gyerekek nevetése hallatszott tisztán. A földön ülve játszottak. Szorgos kis kezecskéik fonalat gombolyítottak. A levegőben frissen sült kalács illata érződött. Minden a béke és nyugalom érzetét keltette. Az ablakokon beáradt a fény, a kertben hófehér menyasszonyi ruhákban pompáztak az életre kelt fák. Az alkotás vágya érződött a természetben és az emberi szívekben is. A gyermekkacaj csendesebbé vált, lassan sötétség borult a házra. Az esti mese hangfoszlányai még kiszűrődtek a kilopózni vágyó fénysugárral együtt az ajtó nyílásán. Később halk énekszó próbált versenyre kelni a hintaszék monoton koccanásaival. A kandallóban pattogott a tűz, néha megvilágítva a szobában ülők békés és mosolygós arcát. Apró láncszemek sokasága, katonás pálcikák rendszere angyalokat keltett életre a halk énekszó mellett. Valami csodaszép volt készülőben. A nappalokat váltották az esték, a menyasszonyi ruháikat levető fák gyümölcsöket hoztak, a hintaszék a kertben ringatózott. Az énekszó mellett a napsugarak

38


is reménnyel töltötték el a készülő angyalpárok seregét. – Arra teremtenek bennünket, hogy boldogságot sugározzunk. Ez lesz az üzenetünk. A küldetésünk pedig a beteljesedés. A szorgos kezek mintha versenyt futottak volna az idővel. A ház egyre csendesebb lett. Az ablakokat halk koppanással verte az eső, a fákról a szél tépdeste a legkitartóbb leveleket, melyek nem adták meg magukat az idő hívó szavának. A kandallóban újra pattogott a tűz, de játéka szomorú volt. Hiába keresett arcokat, melyeken játékosan incselkedve időzhet el egy-egy röpke pillanatra. A hintaszék nem ringott ütemesen a halk énekszó mellett. Az alkotó fáradtan ült székében, térdén pihentetve alkotását. Kissé közelebb húzódott a tűzhöz, a kerekek halk nyikorgása fájdalmasan nyögött az éjszakában. Elkészült a mű. Hófehér, fegyelmezett rendben sorakozó láncszemekkel és pálcikákkal. Angyalokkal és üzenettel. Helyére került. Puhán és élettelenül hevert az ágyon. Félbehajtva próbálkozott betölteni szerepét. Minden nappal kisebb lett, végül egy bőröndben várakozott a bedeszkázott ablaktáblák alatt. A hótól roskadozó faágak jeges ujjakként intettek búcsút. Útnak indult. Valaha vidámabb napok kellékeivel, elszomorodott tárgyakkal együtt utazott. Ki tudja, hogy vajon útközben hol maradtak le a nevetések, a halk énekszók, a mesék tündérvilága és azok, akiket szolgáltak. A takaró hűségesen követte a tárgyat, ahol az utolsó simításai megtörténtek. Ő jobban szerette ugyan a hintaszéket, hiszen olyan megnyugtatóan ringatózott és mindig énekszó hallatszott öléből. A hosszú úton őrizte magában a titkát: arra teremtettek, hogy boldogságot sugározzak. Ez az üzenetem. A küldetésem pedig a beteljesedés. Megpróbáltam simogatni ágytakaróm ráncait. A láncszemsorok és a pálcikák hálásan simultak tenyerem alá, de csak ideig-óráig engedtek a varázslatnak. Félbehajtottam a takarót. Mértani pontossággal próbáltam egymásra illeszteni a sarkokat. Múlattam az időt, mely a búcsúzást hozta el számomra. Ahogy egyre kisebbé vált az egymásra hajtogatott téglalapok sora úgy vált egyre bizonyosabbá számomra az a tudat, hogy a tulajdonom talán soha nem volt az enyém. Láttam a szépségét, a hibátlanságát és alkotóelemeinek rendjét, de csak későn hallottam meg az üzenetét. Hiszek a lélekvándorlásban. Hiszem, hogy a tárgyaknak lelke van. Hinnem kell, hogy az emberi alkotások magukkal viszik az alkotó lelkiállapotát. Talán megfejtettem a titkát a hófehér, dupla ágytakarónak, melyet a készítője ártatlan angyalpárokkal népesített be. Könnyeim nyomán előtűnni látszott hófehérsége mielőtt utolsó simogatásokkal bőröndbe pakoltam. Kicsit még várakozott mielőtt útnak indult. Sorsát nem bíztam a véletlenre. Felelősséggel tartoztam neki, hiszen alázattal szolgált, még akkor is, ha a lelke kívánta a beteljesülést. Megtaláltam a helyét. Büszkén, megfiatalodva, hófehéren mosolyognak az angyalai védelmezően óvva két párnát és két takarót.

KALÁSZ ISTVÁN – IDNIG

39

Kalász István

Idnig Zémann kiszállt az autóból, nézte az utcát, a töppedt, falusi házat, nézte az eget, a felhőket a távoli hegyek fölött. Kutyák ugattak, tavasszal talál állást, erre gondolt, kis bérlakást a városban, a felesége megnyugszik, az egész rohadt világ rendbe jön, és mehet vissza. Haza. Zémann negyvennégy éves lett, gyereke nem volt, kocsiját, az öreg kombit azért vette, mert hitte, egyszer a gyereke, a kislánya hátul énekel majd az autóban. Mert kislányt szeretett volna mindig. És házat falun. Odaviszi a feleségét, gyerekét. Ássa a kertet, fát fog metszeni. De nem, Zémann, felesége dobálta a padóra az ingeit, házad sem lett, gyereket sem tudsz csinálni, érzékelten ember vagy…, Zémann nézte a nőt, igazad van, mondta, ezért csaltál meg, igaz? A nő felnevetett, ő pedig életében először megütötte. Négyszer? Ötször? Vér került a falra. Elmegyek, mondta Zémann, a felesége sírt a fürdőszobában. És most ez a falusi ház: alacsony, homályos helyiségek. szoba, konyha, fürdőszoba. A szoba: ágy, üres polc, ruhásszekrény. Az ablakon túl drótkerítés, sufni, fakó fű. Este átment a szomszédba. Itt fog lakni egy ideig, a tulajdonosnő, a doktornő elment, ezentúl északi emberek szájából fogakat tép ki. Nem jön ide többé, ő meg elkérte a házát. Kölcsön. Csak majd tavasszal megy vissza, a városba. A vénasszony mosolygott, jó, hogy férfi jött ide, és pálinkát tett Zémann elé. Másnap reggelre eltűnt a kocsija a ház elől, Zémann telefonált a rendőrségre. Az zsákfalu, mondta a rendőr, ott is lopnak? Menjen be D-be, az ottani rendőrségre, ott tegyen feljelentést. Zémann dühös lett, nem jár itt sem busz, sem vonat, hogyan? Este jött egy rendőr, leült a konyhában, kérdezte, milyen autó volt? Kérdezte még, Zémann mit keres itt? Meddig marad? Miért jött ide? A felesége, így hazudott, korábban ért haza, ő meg nővel…, na, ezért jött ide. Ebbe a határ melletti faluba, és a kocsi hiányzik. A rendőr biccentett, nagy az összevisszaság, sóhajtott, elment. Másnap Zémann rendet tett a házban, kinn levágta a gazt, este elment a kocsmába, ült magában, nézte a falon a tévét, részegen ment haza a sötétben. Férfi jött utána. Az úr biztonságban érzi magát a faluban? Zémann nem értette. Nem olyan békés itt az élet, mondta a férfi, jobb, ha az úr felkészül. Zémann bólintott, eszébe jutottak a bezárt kapuk, a rácsos ablakok. Tényleg, jobb, ha az ember felkészül, mondta halkan. A pisztolyt egy tár tölténnyel adta el a férfi, Zémann másnap kerékpárra ült, az erdőben leadott néhány lövést. Péntek éjjel zúgást, dübörgést hallott, mintha emberek szaladtak volna az utcán, gondolta kábán, majd másnap reggel látta, a ház előtt összetaposták a bokrot, a kerítés dróthálóján lyuk volt. Elment a kocsmába, a férfi, akitől a pisztolyt vette, zárás előtt jött, éjjel behatoltak a kertjébe, mondta Zémann. Közel a határ, jön a tél, mondta a férfi, én figyelmeztettem… Zémann kért még töltényt, a férfi kérdezte, puska kell-e? Vagy géppisztoly? A faluban szinte mindenkinek van, abban van erő, csak a géppisztolyt el kell rejteni, és ha baj van nehéz elővenni. Van olyan, hogy pillanatokon múlik az

40


élet, mosolyogott a férfi. Zémann sok-sok töltényt vette, éjjel felhívta az orvosnőt, a nő mondta, kifizeti a költséget, csak legyen biztonság. Náluk is baj van, nincs messze a határ, egyre jönnek. Zémann kérdezte, kik jönnek? Az orvosnő mondta, északról, a fennsíkról a sarki hiénák. Felborítják a kukákat, a kutyákat megölik, a rénszarvasokat megsebesítik. Egy öregembert napok óta keresnek, félő…, semmit sem tudni. Estére hideg lett, hó szemerkélt, éjfél körül Zémann lármát hallott, kiment kezében a pisztollyal figyelt a sötétbe. A távoli ugatás, kiabálás lassan elhalt, csönd lett, minden rendbe jön, a felesége megnyugszik, erre gondolt, ő visszaköltözhet, elmehet innen. Amikor másnap reggel kilépett a házból törölközőt látott a ház előtt, strandtörülköző volt, a földön feküdt, alvadt, fekete vér borította. A vénasszony nem hallott semmit, valaki megsérülhetett, és havazni fog, tette hozzá, vigyázni kell. Zémann aznap este megvette a puskát. A törülközőt beletette a kukába, majd kivette, a kerti padra fektette. A padot jól láthatta a szobaablakból. Ott feküdt a véres törülköző, Zémann két éjszakán át várt ölében a puskával, de semmi sem történt, pedig fagyosabb éjszakák jöttek, a nap erőtlenedett keleten, a hegyek fölött sötét felhők lebegtek. Aztán egy hajnalban sikoltozás, kiabálás hallatszott, Zémann kiment, két házzal odébb idős házaspárt és unokájukat támadták meg éjjel. Az öreg tűzifáért ment hátra a kertbe, ekkor estek neki, a feleségét a ház előtt, az unokát az előtérben… Jött a rendőrség, jött a mentő, a kislányt hozták ki a házból, a hordágyon sírt, arca viaszfehér volt, a teste reszketetett, az emberek kiabáltak, ezek a rohadt ragadozók. Este a kocsmában sokan voltak, nők ültek a fal mellett, arról beszéltek, hogy az öregek semmit sem láttak, a kislány sokkot kapott, talán megtébolyodott. Kérdezte Zémann, miért nem tesznek semmit? Mindenki nézett rá, könnyű a városból jönni, okoskodni, mondta valaki, maga nem él itt. Meg különben is, csak annyit tudni, a ragadozók, az idnigek a folyó, a határ túloldalán élnek, a hegyekben, télen éhesek, akkor jönnek át folyón, ha havazik. Mert eddig csak akkor jöttek, ha lehullott a hó. De valami megváltozott odaát, most korábban jöttek. Zémann kérdezte, milyen lények ezek? Rókák? Férgek? Sárkányok? Senki sem nevetett, egy kisfiú látta a ragadozókat, de egyszer ezt, másszor azt mondta… Nagy, sötét, gyors, csupasz, magas, hosszúkás, alacsony… Mindig mást. Rendben, mondta Zémann, ő átmegy a határon, megkeresi az idnigeket, lefényképez egyet, elhozza, megmutatja képet, és többé nem kell félni. Velem jön valaki? Kérdezte. Senki sem szólt, legyintettek, felhangosították a tévét… Éjjel havazott, hajnalban Zémann átgázolt a folyón, elindult. A határ mögött kihalt lett a táj, utak nem voltak, csak itt-ott állt egy faház, itt-ott kérdezték, hová tart, Zémann mutatta a puskát, vadászni megy, az emberek mondták, alig vannak nyulak, a fácán ritka, farkast, medvét évek óta nem láttak, talán feljebb, a hegyekben… Zémann ment tovább, taposta a havat, figyelte a nyomokat a hóban, a magasban rikoltó madarakat, az árnyakat a bokrok tövében, a fagyos, sötét fákat, de semmi sem történt. A második napon is átment a határon, eljutott a hegyekig, kint töltötte az éjszakát. Egy mélyedés aljára, fagyökerek közé húzódott, ott várt, hátha megjelennek a csapáson a ragadozók. De semmi. Nem adta fel, folytatta a keresést, minden hajnalban átment a folyón, vitt sátrat, feljebb kapaszkodott a hegyekbe,


41

várt, lapult a tisztás szélén, bottal ütötte a fatörzseket, hátha felriaszt egy idniget. És közben töprengett, hová rejtőzne, ha ragadozó volna, talán barlangba…, talán a sziklák réseibe? Így telt el egy hét, aztán egy este hóvihar lepte meg, viharos szél fújt a hegy felől, nem látta az utat, bekéredzkedett egy házba a hegy lábánál. Idős házaspár lakott a házban, iszonyatos szegénységben. Sem áram, sem folyóvíz nem volt, bútor is alig, csak poros lom, kacat. A két öreg kérdezte, honnan jön, Zémann mondta, az idnigek miatt van itt, a határ túloldalán egy családot, egy kislányt megtámadtak, súlyosan megsebesítettek. Ezért le akarja lőni azokat. Mert elég volt. A két öreg ettől kezdve nem szólt hozzá, mutatták, hova fekhet, majd hajnalban kitették a házból, és Zémann ekkor döntött úgy, nem kutat tovább. Hazament, ült a házban, gondolkodott. Már tudta, a ragadozók valójában nem léteztek, de azt is tudta, micsoda világot pusztít el, ha azt mondja, nincsenek. Micsoda gazdagság ez a hit. Elment a kocsmába, megkérdezte a csapostól, mi lett a kislánnyal? Igen, akit megtámadtak az idnigek. A kislányt szülei visszavitték a városba. Zémann a puskát, a pisztolyt beledobta a folyóba, utazott, megkereste a kislány szüleit. Mondta, hogy abból a faluból jön, kérdezte, láthatná-e a gyereket? A szülők vonakodva, de megengedték. Zémann ült a kislány szobájában, a gyerek karján vöröslött a seb, a keze bekötve, az ágy szélén gubbasztott. Végül megkérdezte, Zémann látta az idniget? A férfi hallgatott, csak később mondta halkan, ezt mindenki maga dönti el. Hogy létezik-e? A kislány nem értette, csak nézett Zémannra, ő pedig azt mondta, majd… Később… Érteni fogja. Amúgy pedig, ha bárki kérdezte, mi volt a hegyekben, Zémann azt válaszolta, az idnigek a hóhatár felett élnek nagy szükségben, éhesek, fáznak, szomorúak. Ezért jönnek télen, jönnek le, kelnek át folyón, hordákban a határon, tépik szét a kutyákat, támadják meg a falvakat, hatolnak be olykor a házainkba is akár.

42


MOCSÁRI ERZSÉBET VERSEI

Mocsári Erzsébet

Észrevétlen ősz Észrevétlen ősz, idő szökik vak testből… Mint a vér a mélybe rejtett sebből… Feltör átszivárog, átitat fény-hír, jelenbe mondatott szó-áhitat… S ámulsz!... Megérted, pár csepp csak, de végzet önt, halál, ki, ércet… Így szökött belőlem, így hagyott el ősze elmúlt évnek… Így hullt, nélküled vesző, le, óra, perc: a léted, kút-mély minden cseppje, mély sebből, énemből, így veszett… Maradt az űr-üres magány-edény… Túlélés malaszt… …Lám az ember így múlik belőlünk!... Elveszt lassan, úgy felejt részvét-anyag, mi rejtett. Minden sejt, atom, pályán kerengő rezge rész egyszerre megremeg, s kihull a kézből… Egy, egészből milliárd: egyetlen rész: ő…

Hazatérő halott katona sírjára in memoriam sz. p. az út hazáig érlelt képzelet a rémület-fakó alkony-tarló leér a földre hanga-kék terek virága évek árny-fáin alvó kinyílik ing hasadt rogyó eget zuhantat perc-levélt dobó folyót kiáltja vér a fény-csont csönd-repesz a célban-eltévedt puskagolyót

43

44

BARTAL KLÁRI VERSE ÉS WAGNER NÁNDOR EMLÉKKIÁLLÍTÁSA

Bartal Klári

Örökkön égve Velem vagy még az estéli imákban, Kenyérszegésben, őszi reggelekben, Mikor a napfény birkózik a köddel S levele hullik sudártörzsű fáknak. Rád gondolok a terített asztalnál, Mellettem állsz az úrfelmutatáskor. Neked írom a verset és az arcod Rezdüléseit követik a rímek, Elismerő szavadra szomjúhozva. És hozzád mérek mindenkit köröttem, Bátorító kézszorításod várva, Nem szabadulva erős köteléktől, Mert egyek vagyunk élve,vagy halálban – Hiába porlik tested messzi földben.

YamamotoTadamichi japán nagykövet Chiyo Wagnerral a kiállításmegnyitón

PÁL MIHÁLY – WAGNER NÁNDOR

45

Pál Mihály

Wagner Nándor Laudáció a Magyar Örökség Díj átadásakor Wagner Nándor 1922. október 7-én született Nagyváradon. Iskoláit is ott végezte, de művészeti tanulmányait már Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A háború után Magyarországon telepedett le, és résztvevője lett a kor ellentmondásokkal, előítéletekkel és kényszerekkel terhes művészeti közéletének. Két szobrával jelentős szakmai megmérettetésen díjat is nyert, de József Attila egészalakos szobra – bronzalakban megvalósulva – csak a művész ajándékaként kerülhetett köztéren felállításra Nagyváradon, 2005-ben. A Jászai Mari térre tervezett díjnyertes díszkút, három fiú alakjával, ha némileg módosított kompozícióban Lundban valósult meg, és sikerének köszönhetően változatai több svédországi város terét is díszíthetik. Wagner egyik fő műve a Corpus Hungaricum még itthon készült, és 1999-ben, kőelemekkel kibővítve Székesfehérváron állították fel. 1957-ben családjával együtt elhagyta az országot. A forradalom után Svédország fogadta be, ahol állampolgárságot is kapott. Lundban telepedett le. Portrékat, bibliai jeleneteket készített. Közben kidolgozott egy teljesen újszerű technológiát a görbült felületű, nagyméretű, rozsdamentes acélszobrok hőhatásból eredő zsugorodásának kiküszöbölésére. Ennek a technológiának alkalmazásával tartósan csillogó, fénylő felületet adhatott öntött szobrainak, ami tökéletesen megfelelt alkotói elképzelésének. Ebben a rendkívül termékeny korszakában nyolc nagyméretű köztéri plasztikáját állították fel Svédország városainak terein. Ennek a sorozatnak az első, káprázatosan szép darabja Az angyal, amit a második világháború lengyel áldozatainak, és menekültjeinek emlékére állítottak fel a lundi temetőben. A szobor avatásakor az emlékmű-bizottság elnöke, Ludovika Brodlater bárónő így jellemezte: „Ez az alkotás a háború minden áldozatának emléket állít”. Gävle városában 1964-ben megvalósíthatta pályanyertes díszkútját, A játszó fiúk kompozíciójának egy továbbfejlesztett változatát. De ugyanezzel a technológiával készültek térplasztikái, a népmesei Madár, vagy az ívével égbe emelő Örökkévalóság. Nagyméretű plasztikái idézik a művész termékeny, nagy és jelentős műveket teremtő korszakát. Wagner Nándor 1969-ben feleségül vette volt tanítványát Akiyama Chiyo keramikusművészt, és Japánba, Mashiko városba költöztek. A naritai nemzetközi repülőtérre vezető út melletti parkban helyezték el Wagner öt méter magas, krómacél plasztikáját, Az utazók védőszentjét – a fényben és csillogó lebegésben oldódó gyönyörű látványt. – Feleségével együtt megalapította a TAO Intézetet, amely támogatja a tehetséges, de szegény fiatal művészeket.

46


Az 1970-es években gömb alakzatba komponál egy szobrot. Az egyik bronzban kiöntve Tokióban áll. Gránitból készült változatát pedig a művész személyes ajándékaként később, 2012-ben a Budai Vár környezetében állították fel. Wagner Földanya szobra: gömbbe zárt emberiség, közös sors, küldetés és felelősség. Ez az egyetemes emberiség ideája munkál gondolataiban, és legjobb műveiben egyaránt. A Filozófia Kert című kompozíció gondolatainak megvalósításával húsz évig foglalkozott. A szoborcsoport első példányát Mashikoban állították fel. Vallásalapítókat formált meg: négyen körbeállva a kör közepén lévő fénylő gömbre néznek – Ekhnaton, Lao Ce, Buddha, Jézus Krisztus –, míg Ábrahám beburkolózva a földön fekszik. Távolabb külön állnak: Dharma, Gandhi, Szent Ferenc mint megvilágosodottak. Eredetileg huszonnyolc alak ábrázolásával tervezte kompozícióját, de a megvalósított szoboregyüttes így is teljesnek tekinthető. Ez a mű Wagner Nándor páratlanul magas értékű életművének összegező és beteljesítő alkotása. Wagner megfogalmazta hatalmas vállalkozásának indítékát, idézem: „Együttműködés egymás jobb megértéséért! Ahhoz hogy a különböző kultúrák és vallási irányzatok képesek legyenek közelebb kerülni egymáshoz, vissza kell térni a közös eredethez”. A művész végakaratában Budapestnek ajándékozta ezt a művét. 2001-ben a Gellérthegyen állították fel. Elmondhatjuk, hogy a világban bármerre élt és járt, hírt adott és hírnevet szerzett a magyarságnak. Művészetének elismertsége a magyar alkotószellem egyetemes kultúrához való kapcsolódását is jelenti. Wagner Nándor művészete méltó és kiérdemelt elismerést kapott a Magyar Örökség Díj odaítélésével. Wagner Nándor 1997. november 15-én halt meg Japánban, Moka városban. Hitvallását így határozta meg: „Az én működésem itt is a magyarság hitelképességére törekszik. Én hiszek a munkám fontosságában. Biztos vagyok abban, hogy a hazám javát szolgáltam munkámmal. Széchenyi útját kell járni, ha élni akar a nemzet! Annyi szenvedésből és megalázó ostobaságból kiútra van szükség! Hiszem, hogy munkám egy kis lépés ebbe az irányba.” Engedjék meg, hogy egy személyes emlékemet itt elmondjam. 1951 őszén, mint azidőtájt minden reggel, együtt utaztunk Apámmal Gyömrőről Budapestre. Ő a várbazári műtermébe, én pedig a Kálvin tér közeli gimnáziumba. Miután leszálltunk a vonatról, Apám azt mondta: gyere velem!. – Wagner Nándi fantasztikusan szép szobrot mintázott –… ezt meg kell nézned! Egyenesen Nándi műtermébe mentünk, ahol már nyitott ajtót találtunk és munka közben a szobrászt. A műterem – még a háborús következményeket viselő – oldalfalán egy nejlon lepedővel letakart szobor függött. Az akkor hallgatag


47

Nándi a szoborhoz lépett és leemelte a lepedőt. A piszkos fal hátterében agyagból mintázott életnagyságú Krisztus függött. Mint felkiáltó jel lebegett ég és föld között, én megrendülten álltam a látomás előtt… A megkínzott test még a haláltusa görcseit hordozta. A kiálló bordakosár és a lecsúszott, a zsigerek felpuffasztotta alhas közötti homorulat hatalmas koponya lenyomata lehet. Az ég felé széttáruló karok végein a kézfejek ujjait kínok tördelik görcsökbe. A jobb karon a kézfej már halott, és élettelenül lehajlik, a másik kar még él, és kóróvá zsugorodott ujjaival az ég felé mutat. Drámai ellentét: – a test zuhan, vagy emelkedik? – az egyik kéz még él, a másik már halott? – hit és kétely egyszerre borzongatott. Aztán eltelt több mint fél évszázad a borzalmasan nagy idő kitörölte emlékezetemből a szobrot, és a Corpus döbbenete emlékké vált. 1999 tavaszán Mórra, Nagy Benedek szobrászművész műtermébe kerültem. Az öntöde formázó műhelyében voltunk. A helyiség tele volt az öntésre váró vagy már kiöntött szobrok darabjaival. A műhely öntőhomokban úszó padlózatát elfedő szoborrészletek között lépkedtem, figyelve arra, hogy mozgás közben ne tapossak alkotásokra… A földre néztem és észrevettem egy szobordarabot, ami ismerősnek tűnt… Felemeltem a nemrég megöntött, még cizellálatlan, durva felületű szobordarabot… egy alsó kar volt és kézfej, görcsbe merevedett ujjakkal a poros padló mélyén…. A gyerekkoromban katartikus élményt okozó szobor darabját tartottam – több mint fél évszázad megélése után, megöregedett ujjaim szorításában. Wagner Krisztusának halott keze volt!... A megalkotás hevületének ereje sugárzott a szoborrészletből 55 év eltelte után is, és azonnal felismerhetővé vált. Egy pillanat alatt felnyílt a valamikori élmény, és gondolatomban kiegészülve, illatos agyag matériára váltva Nándi látomása felkerült várbazári emlékem falára az élet és halál mesgyéjén szenvedő Krisztus alakja, a Corpus Hungaricum. 2013. szeptember 21.

48

WEHNER TIBOR – A SZÉKESFEHÉRVÁRI „WAGNER-SZOBORLELET”

Család, 1950-es évek első fele, gipsz

Női fej, 1950-es évek első fele, égetett agyag


49

Dombormű (vázlat), 1950-es évek első fele, égetett agyag

50


Wehner Tibor

A székesfehérvári „Wagner-szoborlelet” Wagner Nándor (1922–1997) szobrászművész emlékkiállítása, Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum

Leányka akt – (vázlat), 1950-es évek első fele

Több mint ötven év elmúltával lépnek ki az ismeretlenségből, a székesfehérvári múzeumi elzártságból egy szobrász korai alkotásai, amelyekre alapozva az életmű kibontakozott, és amelyek nyomán a később megszületett, érett művek Európa és a távoli Ázsia nagyvárosaiban leltek otthonra. A nagyváradi születésű, a budapesti főiskolán tanult Wagner Nándornak oly sok magyar polgár, értelmiségi és művész sorsában osztozva 1956 őszén, a forradalom és szabadságharc elbukása után menekülnie kellett Magyarországról, és műveit: pályázati terveit, plasztikai vázlatait, kisplasztikáit, portréit, nagyméretű modelljeit nem vihette magával. A gipszbe, égetett agyagba foglalt alkotások együttese a budapesti Várbazárban elárvult műteremből barátai segítségével, Fitz Jenő fehérvári múzeumigazgató közbenjárásra révén az István Király Múzeumba kerültek 1958-ban, majd az 1961-es nyilvántartásba vétel után, egy baleset és az ebből keletkezett félreértés következtében hosszú évtizedekre zárt raktári létre, elfeledettségre ítéltettek és kényszerültek. Wagner Nándor rövid két éves kiállításrendezői munkásság – amelynek során a fehérvári múzeum állandó kiállítását varázsolta korszerű és modern szemléletű, élménydús bemutatóvá –, és hat-hét éves magyarországi szobrászati pályafutás után tíz


51

esztendőn át Svédországban, majd a hatvanas-hetvenes évtizedfordulót követően csaknem három évtizedig Japánban élt és dolgozott. A többszöri újrakezdés nehézségeit legyűrve, az ismeretlen, idegen közeggel és a sokszor mostoha körülményekkel megküzdve, hallatlanul izgalmas, különös, karakteresen egyéni hangú szobrászatot teremtett. A magyar szobrászat nagy vesztesége, hogy ez az életmű, ezek a művek már csak a művész Japánban, 1997-ben bekövetkezett halála után térhettek vissza Magyarországra, kapcsolódhattak be a modern magyar művészet vérkeringésébe. Az első visszatért, illetve felfedezett, nagy nyilvánosságot kapott mű is a székesfehérvári múzeum raktárából léphetett ki a közösségi térbe: és ez a Corpus Hungaricum című, még az 1950-es években készült, a fehérvári evangélikus templom melletti téren 1999-ben felavatott kompozíció volt. Majd ezt követte a többi: a gellérthegyi, a magyar köztéri emlékanyagban teljesen különálló, mindmáig társtalan Filozófiai Kert, a nagyváradi, ötvenes évekbeli megmintázásakor és bemutatásakor nagy vihart kavart József Attila, és az egy évvel ezelőtt elhelyezett budavári, már a japán alkotóperiódushoz kötődő Földanya. Ezek a munkák, és az életmű körül feléledt érdeklődés, a földrészeket átfogó munkásságot bemutató kiállítások és kiadványok, s a korai alkotóperiódus művei utáni kutatómunka emelte ki a feledésből ezeket a szobrokat, amelyeket most a Szent István Király Múzeum eme kiállítása tár a közönség elé. Ezen együttes felvonultatása által Wagner Nándor 1951 és 1956 között kifejtett, lázas munkában eltelt alkotószakasza rekonstruálható: a szakirodalmi hivatkozásokkal összevetve pontosan beazonosítható, hogy mely tervekkel mely pályázatokon vett részt, hogy milyen szobrászati elképzelések és problémák foglalkoztatták amikor nem megrendelésre dolgozott, hogy plasztikai érdeklődését milyen gondolatok, milyen tartalmi körök inspirálták, s hogy milyenek voltak stíluseszményei. Megállapítható, hogy az ötvenes években a később a nonfiguratív kifejezés világában is kalandozó szobrász még a klasszikus szobrászati szemlélet, az emberi alak realista szemléletű megformálásának igézetében dolgozott, de már ekkor megérintette a lényeget kiemelő stilizálás metódusa és az expresszív kifejezés szuggesztiója. Témái; az anyaság, az anya-gyermek kapcsolat, a család, a gyász, az áldozatvállalás már ekkor meghatározzák művészi érdeklődését, szobrászatának tartalmi vonzatait. E tartalmi körök kiérlelésére, plasztikai kiteljesítésére már csak Magyarországtól távol, a pálya későbbi szakaszaiban vállalkozhatott. Ezért is rendkívüli jelentőségű ennek az együttesnek a felfedezése és bemutatása: ezáltal határozhatjuk meg a Wagner-életmű alapjait, és e művek segítségével közelíthetjük meg az oeuvre számos fontos alkotásának eredőit, indíttatásait. És mindezeken túlmenően, az életmű dimenzióin túllépve ismét fontos adalékokat kaphatunk a múlt század ötvenes évtizede magyar művészetének feltérképezéséhez, újabb tanulságokat fogalmazhatunk meg az ezen időszak szobrászatát, kisplasztikáját és monumentális szobrászatát jellemző vonások megrajzolásához. Felmérhetjük, hogy egyes, főként a megrendeléseket szolgáló munkáiban hogyan kényszerült azonosulni Wagner Nándor az ötvenes évekbeli magyarországi művészeti közállapotokkal, az erőszakos igényekkel és követelményekkel, és hogy az igazi, művészi programját tükröztető műveivel: a Corpus Hungaricummal, a József

52


Attila-szoborral, a fantasztikus érzékenységű portrékkal hogyan haladta meg azokat, hogyan teremtett tiszta, átható, leleményes szobrászatot. Az itt, töredékesen Fehérváron is meglelt és e kiállításon is bemutatott Játszó fiúk című kútszobor terve kapcsán idézte fel a néhai kiváló művészettörténész, Supka Magdolna Wagner Nándor alkotói vallomását: „Túl vagyok a drámának – mint szenvedésnek – az ábrázolásán. Ezen az úton a művésznek magának kell átvergődnie magát, s minden ilyen irányú tapasztalatának, eredményének készen, kivilágosodottan kell benne foglaltatnia azokban a művekben, amelyek a Rendet (a harmóniát, a tisztát, a jót, a felemelőt) kell hogy nyújtsák. A csorbíthatatlan derűt csak olyan mű áraszthatja, amely előzményeiben viseli a dráma, a szenvedés, a tragikum kifejezésének sorozatát, s ez a fajta derű olyan mély és tiszta, mint egy nagy sírásra következő csend.” Napjainkban már csak ritkán megszólaló, költői szépségű és erejű szavak ezek: a szobor maga a mély és tiszta derű megidézése, amely olyan, mint egy nagy sírást követő csend. Egy ilyen, nagy sírást követő csendet övező megilletődöttséggel fogadhatjuk Wagner Nándor most napvilágra került, hatvan évvel ezelőtt alkotott szobrait. A Nagyváradnak ajándékozott József Attila szobor budapesti bemutatója a PIM-ben


53

Táncoló gyerekek – krómacél, 1990 óta Eskön (Svédország) Inga Kautzky szoborparkjában

Játszó Fiúk, Wagner Nándorral a budapesti műteremben – Supka Magdolna hagyatékából

54


Corpus Hungaricum szobor Székesfehérváron (részlet) és annak vázlatrajza

HUBAI GRUBER MIKLÓS – DÖNTETLEN

55

Hubai Gruber Miklós

Döntetlen – Sakkozunk, Nagyapó? A kisgyerek – egyem meg a szívét – úgy nyújtotta csöpp kezével öregapja felé a kartondobozt, benne meg csak úgy, ömlesztve a sok sakkbábut, mint aki tudja, hogy Öregpapója nem mond neki ellent. Nem is várta meg, hogy igent bólintson az neki, szaladt vissza rögtön a kockás tábláért. Ott volt az is – gurigára hajtva, hogy ne gyűrődjék; színével befordítottan, hogy a por se lepje –, legalsó polcán a játékszekrénynek, hogy elérje ez a csöpp kis ember, ha akarja, ne kelljen neki kisszékre állnia hozzá, hogy levegye. Hozta is azonmód kifelé, már útközben hozzákezdvén kibontani a tarka mezőt – van már ötven éve is tán, vagy több is egy kicsivel, hogy viaszosvászonra nyomták. Nagyapja vette még, maga sem tudja tán, melyik esztendőben. Hát tényleg nem mondott neki ellent az öreg. Hogy is tehette volna, hisz ő tanította meg kisunokáját az alapvető lépésekre, alig hogy fölvitte őt anyja az óvodába. Azóta játszanak együtt. Meg aztán szépen is halad a gyerek a tanulásban; ki tudja, mire viszi még benne… És bár szunyókálni akart most, az esett volna jól, nem sokkal így ebéd után, egy partit vívni kisunokájával a sakktábla mezőin – legalább annyit ér. – Adjad, Kiscselédem! És volt ebben a megszólításban annyi, de annyi szeretet, amennyi csak belefért. Vagy még tán több is egy kicsivel. Benne volt életének hetvennégy esztendeje; benne a hosszú, már-már évtizedeken át tartó feszült vágyakozás, hogy Nagyapónak szólítsa őt végre valaki, és benne volt a reménye is, hogy mindazt a jót, amibe ő belekezdett, de befejezni már nem tud, megvalósítja majd ez a csöpp emberke itt, szemben vele, az asztal túlfelén, aki leült most nagyapjával játszani. – Adjad, Kiscselédem – ismételte meg az öreg, s hogy maga elé tette a bábukkal teli dobozt az asztalra, le is hajolt rögvest, s két kis kövecskét vett fel a földről. Egy világosabbat meg egy sötétebbet a legapróbbak közül, hogy választási lehetőséget kínáljon általuk az unokájának. Mindketten örültek, még ha látszólag ő bosszankodott is, ha a fehéret sikerült húznia a gyereknek… *** A király előtti gyaloggal kezd Kiscselédem, kettőt lép ki vele, az öreg akár a kezét is hagyná fogadásból levágni, mindig így szokott. Az E2-ről az E4re, így mondják ezt a versenyeken. Aztán előjön a futárral, de mindig erős védelmében a gyalogoknak, s készenlétben tartva a huszárt is, hogy odavághasson véle, ha szükséges, a tisztek közül. Istenemre, jó játékos lesz ebből a gyerekből, csak megfelelő kezekbe kerüljön, még akár versenyzőt is faraghatnak belőle – gondolta Nagyapó, miközben hosszas töprengések után ő is tolt egyet-egyet a bábuin, fel-felszisszenve aztán élesen, ha valamit elnézett, és hol

56


egy gyalogját, hol pedig tisztjeinek valamelyikét ütötte le unokája a tábláról. Nem tartottak ezek a játszmák negyed óráig se’ tán egyenként, de az elsőt mindig követte egy második is. Amolyan léleknyugtató, egy visszavágóféle, amely alkalmat adhat a korábbi vesztesnek a jobbításra. Ezúttal Nagyapón volt a sor, hogy helyreállítsa unokája ellenében a becsületét. Csúnya hibát vétett az előző játszma során, olyan mattot kapott, hogy még a gerlék is összebúgtak egymás közt a láttán. Itt figyelték kettejük küzdelmét, azok feje fölül, a fenyőfáról, s bár kívülállóknak, főként pedig semlegeseknek számították ők maguk is önmagukat, örömrepülésbe kezdtek, hogy kimondatott a játszma vége. Az emberfióka győzelmével járóé. El is határozta magát az öreg, esküdözött, míg újraállították a bábukat a táblán, égre-földre, hogy nem marad világcsúfja; minden tudását beveti, s kiköszörüli, ha addig él is a csorbát. „Ne nevess, te semmirevaló, büdös rongykölyök”, mondta neki tréfálkozva, és ezúttal ő kezdett a világossal. Jó tíz perce játszhattak már aztán – neki egy huszárja, az egyik bástyája meg négy gyalogja volt kívül a táblán, unokájának meg majd’ ugyanezek, csak épp neki a futárja vérzett el a huszár ellenében. Nem volt könnyű játszma, keményen küzdenie kellett mindkettejüknek, ha nem akartak alul maradni, s most először a három év alatt, hogy időről időre birokra kél az ő szemefénye-kisunokával ezen a kockás vásznon, első alkalommal tán tényleg össze kellett magát szednie Nagyapónak. A szabadon maradt sötét bástyát azért futni hagyta. Most egyszer! Mint aki oly nagyon törekszik a győzelemre, hogy már nem is lát az igyekezettől. Legföljebb az segíti majd hozzá a Kisdrágámat, hogy újfent mattot adjon… Amikor azonban a vezért is védelem nélkül felejtette a kisfiú – látta Nagyapó, hát már hogyne látta volna előkészületben az újabb csapást, amit ellenfele tervelt ki neki ott a sakktáblán, két lépés lenne talán, ha védené valami a királynőt, és Nagyapó ismét elkönyvelhetné magának a vereséget – rámutatott a vezérre, s felkínálta unokájának a döntetlent. Az meg el is fogadta. Gondolkodás nélkül. És kezet nyújtott Öregpapójának. Köszönetképpen a játékért, meg hogy nemes volt a versengés, amiben része lehetett… *** Sok év eltelt az egykori játszma óta. Nagyapó ma már egész héten a napokat számlálja, mint csak a kisgyerek teszi karácsony előtt, épp hogy csak vonalkákat nem huzigál magának egy papírdarabkára, hogy mennyit kell még aludnia. Hazavárja unokáját. A városban tanul a lelkem, amióta nagyfiú lett. Kijárta az elemit itt a faluban, de a középiskola már a városba szólította őt. Kollégiumban lakik, egyszer jár haza hetenként. Jól tanul, tudja ezt a nagyapja, rendszeresen számon is kéri rajta. De most legutóbb egy serleget is hozott magával a gyerek: a városi sakkverseny első


57

helyezettjének, ami kijárt a kaligrafikus betűkkel kiállított oklevél mellé. – Büszke vagyok rád, Kiscselédem – rakta le kezéből, hogy végignézte mindkét elismerést Nagyapó, s magához ölelte nagyfiúvá érett unokáját. – Rég nem játszottunk, ki mered-e hát hívni öregapádat egy igazi sakkjátszmára; no, van-e hozzá bátorságod? Egy gerlepár töltötte idejét ezekben a percekben az udvari fenyőfa ágain. Új fészket rakni akartak-e ott, vagy csak tanakodtak még a terveken, nem tudni – alighanem az előbbi, mert évek óta ez a fa az otthonuk. Egy fekete-fehér kockás terítőre lettek aztán ők figyelmesek a fa alatti asztalon; a fiatalabb, a gyorsmozgású emberfióka hozta ki a házból, most meg valami bábukat rakosgatnak ki rája. Szépen, sorba, mint csak a búzát, mikor vetik, vagy a kukoricát künn a határban. Ám a kezdeti rendet valahogy szétforgácsolta itt ez a két ember, mert alighogy kirakták a sok fekete meg fehér figurát, elkezdték őket tologatni maguk előtt – ki tudja, milyen okból-célból. Hiába, csak az ember lehet ilyen oktalan, hogy a fészeképítésen kívül mással is foglalatoskodjék. Lassan ment a játszma, nagyokat gondolkodtak fölötte ők itt, akik az asztal két oldalán ültek. Meg aztán mindig van mit megbeszélniük, amióta távol tölti Kiscselédem nagyapjától a hetet. Hazai dolgok, iskolabéliek – előjön ilyenkor minden öröm és minden bánat, ami éri az embert, annak meg már csak a Jóisten a megmondhatója, miért az előbbiből kerül mindig több a terítékre. Beszélgetett hát most is mindenféléről nagyapa és unokája, miközben a bábuikat tologatták fölváltva a sakktáblán. Nem használtak órát, van idejük, akár rájuk is esteledhet, ha úgy adódik. – Látom a huszárodat, és látom azt a fránya bástyádat is ott hátul, te semmirevaló büdös rongykölyök – szólt most az öreg, és hamiskásan kacsintott is hozzá. – Nagyon kitanított téged az a te városi mestered, mondd meg neki, hogy gratulálok hozzá. Hanem mondd meg neki azt is, ha akarod, hogy én ezt a huszárodat máris kivonom a forgalomból. – És valóban leütötte a sakkfigurát. Egy futárt kellett hozzá mozgósítania, innen vitte előre a hátországból, hogy elejét vegye a készülőben lévő bajnak. – Nem kell már neked, Kiscselédem – tette aztán még hozzá, de már csak gondolatban az öreg, s már-már szürkévé fakult szemét ráemelte a gyerekre itt magával szemközt –, nem kell már neked, hogy fogást kínáljak magamon, megkeresed te azt, és lám, meg is találod, még hamarabb is, mint azt gondolná a te buta nagyapád. – Mosolyra húzta a száját, egy kesernyésnek indulóra, ám mégis a lehető legboldogabbra, mert rádöbbent: három lépés választja el őt a biztos vereségtől. A huszár meg a bástya is ott hátul csak csalétek volt… az igazi matt csak most következik, három lépés csak a híja… Felszisszent a huszár elvesztésén Kiscselédem, teljesen odavolt. Szidta magát, átkozódott, hogy elnézte, még az asztal mellől is felugrott izgalmában, s nagy kört tett meg az udvaron – bement még a rózsák közé is, a virágoskertbe, hogy lecsillapodjék. Sokára tért vissza, csak nagysokára, s mint aki jól meggondolta, felajánlotta nagyapjának a döntetlent...

58

CS. VARGA ISTVÁN – HUBAI GRUBER MIKLÓS: NYAKLÁNC

Cs. Varga István

Hubai Gruber Miklós: Nyaklánc Hubai Gruber Miklós novellaíró, rádiós-újságíró; szlovák nyelven, a zólyomi erdészeti és faipari egyetemen szerzett erdőmérnöki diplomát. A termelésirányításban, majd hivatásos természetvédőként a Bükki Nemzeti Parkban is dolgozott. Első irodalmi próbálkozása Karol Guliš, szlovák író Polnočný striptíz – Éjféli sztriptíz – című novellájának a fordítása volt. 1973-tól termékeny szellemi-szakmai kapcsolatot tartott Karol Gulišsal. Tőle kapta a Poviedky pod kyvadlom – Leng az inga – című novelláskötetet, amelyet magyarra ültetett át. Életében jelentős változást hozott az 1983-as esztendő. Akkor kezdett el dolgozni a Magyar Rádió szlovák nyelvű adásában, majd a Rádió belső munkatársa lett. Főképpen természetvédelmi témájú rádiós jegyzeteket, újságcikkeket, riportokat írt. Témaválasztása kiterjedt az élet számos területére. Írásai főleg a Miskolci Rádióban és a Kossuth Rádióban hangzottak el, különböző napilapokban, Déli Hírlap; Észak-Magyarország; Nógrád Megyei Hírlap; Heves Megyei Népújság és a Szabad Föld hasábjain jelentek meg. Írói nevét háromtagúra változtatta: apai vezetéknevéhez, a Hubaihoz illesztette édesanyja családi nevét: a Grubert. A 80-as évek első felében fölkereste névrokonát, a drámaíró Hubay Miklóst, akitől a névváltoztatáshoz hozzájárulást, az íráshoz pedig sok-sok bátorítást kapott. Írásai ettől kezdve különféle irodalmi lapokban (Hevesi Szemle, Palócföld, Duna-part stb.) Hubai Gruber Miklós írói néven jelentek meg. Rádiós jegyzeteit továbbra is rendszeresen hallhattuk a Magyar Rádióban, miközben egyre többet publikált. Szépírói munkássága Az öreg című kistörténettel veszi kezdetét. Első novelláskötete: Hajoljunk közelebb egymáshoz. (A kölcsönzött gondolat Sütő Andrástól kapott engedéllyel lett kötetcím.) Bemutatójára a Magyar Rádió Márványtermében került sor a 2000-es év Ünnepi könyvhetének nyitónapján. Egy év múlva összeállt az Ünneplőruhában című kötet, melyben helyet kaptak Karol Guliš novelláinak fordításai is. (Ezekről Kiss Gy. Csaba véleményét is kikérte, tőle is további bátorítást kapott.) Első két kötetét 2005-ben követte a harmadik, az Altatódal, amely már csak saját novellákat tartalmaz. (Megtalálható az OSZK weboldalán: www.mek.oszk. hu/05100/05174/05174.htm) 2009-ben, Hubai Gruber Miklós 60. születési évfordulójára látott napvilágot negyedik kötete: a Döntetlen. 2012 adventjében hozta ki Nyaklánc c. novelláskötetét, miközben felvette a harcot a testét megtámadó gyilkos kórral. Hubai Gruber mindig cérnafűzött, keményborítójú könyvet ad az olvasó kezébe. Látszatra ez a novelláskötet küllemre teljesen megegyezik az eddig megjelent könyvekkel, de ha jól megnézzük, ez csupán a méretében igaz. Első látásra mintha csak címükben és borítójuk színében különböznének egymástól ezek a könyvek pedig már külsőre is fontos különbséget találunk. Az eddigi könyvek címlapján csak egyetlen kép látható, itt pedig egy képcsokor. A címoldalon a fény-


59

képek mindegyike a könyvben szereplő novellák valamelyikére utal. Itt látjuk az író „százéves” édesapját és unokáit stb. A címoldal képeiből a nyakláncvízió, mint szakrális dimenzióban „Mária áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez kapcsol minket.” A kötetet az író Marika húgának a virág-grafikái díszítik. Az ötödik oldalon most is megleljük, ki(k)nek ajánlja a kötetet. A legelsőt, a Hajoljunk közelebb egymáshoz címűt, a szülei emlékének szentelte; a másodikat, az Ünneplőruhában címűt a feleségének. Az Altatódal dedikációja: „Gyermekeimnek”. A Döntetlen novelláskötet ajánlása: „Kisunokámnak, Bencének.” A legújabb dedikáció pedig: Kisunokáimnak, Nórának és Áronnak. A Nyaklánc hetedik oldalán iker-unokáit meg is szólítja. Itt olvasható a nekik szóló levél – a „szerető nagyapátok: Hubai Gruber Miklós” aláírással. Valójában nekik, de tágabb értelemben mindenkinek szól az 5. oldal sarkában a mottó, amely valamiféle nagyapói intelem az életvezetéshez. Ember- és valóságszemléletét szeretet, hűség, méltóság jellemzi: „Céljaink közt kell szerepelnie, hogy a kései utódok ne találjanak az életünkben kivetnivalót! Hogy emelt fővel, a legteljesebb bizalommal vállalhassák az örökséget, amelyet rájuk hagyományozunk. Lett-légyen szó családról, életmódról, a földi lét során általunk létrehozott értékekről; mindarról, amiről ma még jelen időben beszélünk, de ha megszólíttatunk majd, s üzennek értünk odafentről, se maradhasson miatta szégyellnivalója senkinek. Se nekünk, a Megváltó ítélőszéke előtt, se pedig fiainknak, akiket világra hozni, felnevelni, egész jövőjük sorsát illetően róluk gondoskodni a mi feladatunkként határoztatott meg a Jóisten által…” Nem kétséges, hogy benne van az immáron hatvanon túli nagyapa minden életbölcsessége: mindaz, amit örökül hagyhat gyermekeinek és unokáinak. De nem csupán a borítóban és a témaválasztásban különbözik a legújabb kötet az eddigiektől. A Nyaklánc több szempontból is eltér az előzőektől. Fontos változásokat fedezhetünk fel írásainak párbeszédeiben, nyelvezetében is. Nála a novella valóban számos klasszikus örökséget őriz: újat, újdonságot jelent: rövid, tágabb értelemben bizonytalan körvonalú elbeszélést, amely terjedelemben a kisregénnyel érintkezik. Műfajtípusai többszöri helyzetváltoztatással, fordulattal gazdagított, viszonylag kifejtett cselekménysorozatra épülnek. Fontos szerkezeti elemük: az elbeszélő, akinek szerepe és a közönséghez fűződő viszonya szerint különböző funkciója lehet az egyes művekben. Elbeszélői nézőpontból szűkebb értelemben a Hubai Gruber-novella is rövid, végpont felől szerkesztett prózai mű, amely a részletező mellékszempontok kizárásával halad a csúcspont felé, s azt elérve, meglepő fordulattal, gyakran csattanóval zárul. Az önéletrajzi fogantatású novellák két legszebb példája keretet képez: a Verem a könyv elején („Százéves Édesapámnak – odaátra”) és a Méhesben – a legvégén. A két novella egyikében sem tudjuk nem Hubai Grubert képzelni az Öreg helyében, aki az egyik történet meseszövése szerint ásás közben gondol vissza az édesapjára, illetve akire az üressé vált méhesben üldögélve gondol vissza az özvegye. Így van ez, annak ellenére, hogy a Verem nem is annyira a szerző, mint inkább az édesapja életét követi nyomon. Másrészt – amint azt a szerző el is mondta egri irodalmi estjén – a Méhesben története Sándor Józsefnek, a méhészbarátnak az egyik verse nyomán született. Hubai Gruber Miklós jellemzője a pontosság, a munkaszeretet, az alapos

60


természet- és emberismeret. Szenvedélyes méhész, erre már a Döntetlenben is világosan utalt a Nagyapó c. novellájában. A Nyakláncban ez a méhész-motívum több helyen ismétlődik – legszebben, a már említett Méhesben, de szó esik róla az Ég a kunyhóban, a Megátalkodottban és másutt is. Az író kedves kis jószágai gyilkos méhekként is megjelennek a kötetben. (Hubai Gruber ma már mégsem méhészkedik: fiának örökítette át az állományát. Ötödik éve birkózik a gyilkos kórral, fogytán a fizikai ereje, amelyet pedig nem nélkülözhet egy felelősségteljes méhesgazda. Kapcsolata a kis állatkákkal végérvényesen mégsem szakadt meg: a fia keze alá dolgozik, tanácsokkal látja el: kaptárokat fest, viaszt olvaszt, vagy épp anyát nevel.) A Hetvenből huszonnégyet című novella igaz történet – benne az író legidősebb testvérbátyjára emlékszik. A történet drámájában, szintén valósághűen – a szülők hozzák el a megnyugtató megoldást. Ezzel tiszteleg a fiatalon elhalt testvére és a szülők előtt. Idevágó példa még a Csilleng meg a Megátalkodott is. Mindkettő olvasásakor a bocsánatkérés fogalma jut eszünkbe. A bocsánatkérés, melyet az idősödő férj a feleségének címez: „…mert neki magának is eszébe jutottak azok a percek, órák és napok, amelyeket családja helyett a méhek között töltött. Eszébe jutottak a zsörtölődések, amelyekre milyen sokszor csak gorombasággal tudott válaszolni az elmúlt évek meg évtizedek során…” A békességkeresés, a lelki harmónia vágya az emlékezés és elmélkedés során másutt is felbukkan. Idézem a szemléltető és bizonyító szövegrészt: „Nem tudott rá visszaemlékezni, mióta válaszolgat morgással a feleségének. Durván, embertelen módon, méltatlanul a majd’ negyven éve kimondott igenhez, méltatlanul az ő sírig tartó szerelmükhöz, de legfőképpen méltatlanul őhozzá, magához.” A Döntetlen és a Nyaklánc című novelláskötet is bizonyítja: Hubai Gruber milyen szívesen ír az unokáiról. A szeretet inspiráló motívuma számos történetben tetten érhető. A Báróban az öregapó abból eredő fájdalmában, hogy elutaztak az unokái, azt bántja, abba rúg bele, akit épp a közelében talál – függetlenül attól, hogy ember-e az, vagy állat. Az író gondolkodói és emberi karakterére, élő-eleven lelkiismeretére jellemző: a Báró történetének is nélkülözhetetlen, szerves része a bocsánatkérés. A szerző az új kötetben szereplő témákat mindig a prímér közösségi életből, a családból veszi, a mindennapokból, a köznapi emberi sorsokból meríti: „férj és feleség, szülők és gyerekek; nagyapák, nagymamák és az ő unokáik szép lelki kapcsolatáról szeretek írni.” Most is így történt. Egyetlen novella kivétel: a Basa, egy magyar vizsla megrázó tragédiája más okból is formabontás Hubai Gruber eddigi munkásságához képest. A szerzőtől tudjuk, szóról-szóra megtörtént eseményt dolgoz fel. Kondor Katalin írta róla könyvajánlójában: „Csak az a Basa-történet ne fájna annyira!” Veretes novellista hagyományt követ. A novellák valós élményalapját és karakterét illető kérdésekre, a Döntetlen című kötet végén válaszként írja: „… kérdés, amit gyakorta kapok egy-egy könyvkeresztelőn, hogy valósak-e vagy kitaláltak a történeteim. Szégyellem, bevallani, hogy nagy részükben csak a neveket és a helyszíneket változtattam meg. Azokat is csak azért, hogy ne szaggassak föl értelmetlenül sebeket. Már-már begyógyulókat. A többire meg maguknak az érintetteknek és az olvasónak tisztelete kötelez…”


61

Van egy másik izgalmas formabontás is az új könyvben, amelyről Hubai Gruber szinte minden könyvkeresztelőn beszél. A Nyakláncban most erre is ellenpéldát találunk. Az Egyetlen kondítás ugyanis kifejezetten dialógusra épül. A dialógusok stílusa tökéletesen megfelel a köznapi életben, akár a kocsmában is föllelhető beszéd stílusának. Része van ebben annak a biotipikus, életre szóló adottságnak, körülménynek, hogy Hubai Gruber faluhelyen született és nevelkedett. (Hogy aztán kocsmázott-e valaha is, az nem derül ki, ő mindenesetre tagadja.) Ennek a novellának egyik szereplője, a meseszövés szerint az Alföld közepéről került a faluba, jellegzetes, zárt ë-ző beszédmódját a novellaíró hűen adja vissza. A Csilleng című címadás különös. Ez a szőlészeti kifejezés ismert. Eger környékén a csilleng kicsi, párszemes fürtöt, míg a billeng szépen kiteljesedett szőlőfürtöt jelent. Különösen érdekes eltérésnek, formabontásnak minősül, hogy legutóbbi két kötetében, az Altatódalban és a Döntetlenben nem használt grafikákat, most mégis él a lehetőséggel. Testvérhúga, a székesfehérvári lakosú Hubai Mária első ízben lép munkáival a közönség elé. Egyébiránt az ő szerkesztői munkáját dicséri, hogy – sértetlenül hagyva a könyvszerkesztés szokásos szabályait – a rajzok mindig a könyv kivételezett, páratlan oldalára kerültek. Fontossági sorrend nélkül, már a Döntetlennél tanúi voltunk egy nagyszerű családi összefogásnak. Ugyanis az előolvasók között van a szerző két testvérhúga és a lánya is; de a könyvborító fotóinak elkészítésében is részt vállalnak a családtagok: Molnár Zoltán (Törökszentmiklós szülötte) nem más, mint a szerző húgának, Hubai Péter pedig magának a szerzőnek a fia. Tekes Rozália, Hubai Gruber volt gimnáziumi osztálytársa, a váci Árpád fejedelemről elnevezett általános iskola Kazinczy-díjas magyartanára olvasóként is szakértő. Buránszkyné Czimmer Julianna, nemrég eltávozott földije a szerzőnek – szintén magyartanár volt. Az egyik előolvasó vallomásából érdemes idézni: „… kivételes élmény volt segédkezni e könyv elkészítésében. Átélni az előolvasás, az egymásgyőzködés, az összeállítás utolsó simításainak pillanatait, apró örömeit. Szeretnék a jövőben újra és újra részesévé válni hasonló alkotói folyamatnak. Bízva a lehetőség megismétlődésében, mély és őszinte szeretettel:…” A korábbi Hubai Gruber-könyvek hátoldalán, az ajánlók között találjuk Hámori József, Kondor Katalin, Rapcsányi László, Sediánszky János, Jáki Sándor Teodóz stb. nevét is. A kötetajánlók közül – már a Hajoljunk közelebb egymáshoz kötettől kezdve – Kondor Katalin rádiós-író, szerkesztő biztosítja a kontinuitást. Mellette Szakács Sára, filmrendező és dr. Lengyel Gyula, az egri Servita templom plébánosa a könyvajánló. Mindhárman méltók lennének a szószerinti idézésre, de a terjedelmi szűkösség miatt álljon itt legalább az egyiküké: „Szavakba önteni, mondatokba gyömöszölni érzéseket, betűk szárnyán küldeni létsorsokat – ez az írás felelőssége. Emlékek, drámák, örömök és gyász sejlenek fel a történetekben. Mértéktartó humorral, bölcs élettapasztalattal átitatottan tárulkozik fel egy sokat megélt nagyapa lelkülete. Mindegyik léthelyzetből az életet tisztelő, a szeretet elsőbbségét és elégségességét valló és vállaló ember szólít meg. Megerősödtem annak igazában, amit Szent Pál óta olvashatunk: ’a szeretet jóságos, a szeretet türelmes, nem kirívó, nem keresi a maga igazát. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent elvisel. A szeretetet nem szűnik meg soha.’ Dr. Lengyel Gyula katolikus lelkipásztor”

62

CS. VARGA ISTVÁN – HUBAI GRUBER MIKLÓS: NYAKLÁNC ÉS SIMEK VALÉRIA VERSE

Az ajánlás kapcsán visszagondolunk a szerző eddig megjelent könyveire, amelyek a törvénykövető Hubai Gruber Miklósról árulkodnak. Ezt vette észre és emelte ki Szakács Sára filmrendező is, akinek Hubai Gruber Miklóshoz írott néhány sora nagyon is rárímel a lényegre: „Aki porig hajol, / látja a porszemeket. / Mert szívében csordultig / a szeretet. Akik megaláztatnak, / felmagasztaltatnak. / S az alázatosak / kegyelmet kapnak. Hajolj hát egyre alább! / Mutasd a porszemeket... És velük együtt azt, hogy / Maga az Isten a szeretet!” Hubai Gruber Miklós munkáját a Magyar Rádió Nívódíjjal ismerte el, majd 2005-ben „Az év riportere” lett. 2009-ben megkapta a Magyar Rádió legmagasabb szakmai elismerését: „Az év rádiósa” címet. Hajdani Alma Materében, a törökszentmiklósi Bercsényi Miklós Katolikus Gimnáziumban a Döntetlen c. novellája eddig kétszer is szóbeli érettségi tétel volt. Íróideáljainak élén Mikszáth áll. Sokrétű, alapos tudással rendelkezik. Izgalmas stiláris gondolattársításokra képes. Úgy tud közvetlen, derűs, sőt jó kedélyű lenni, hogy szemléletével, stílusával megőrzi egyéniségének tiszteletet kiváltó vonásait. „Szép és szépszavú” novellái „Szociológiájukban jelen idejű, stiláris tradíciójukban móriczi szövegek, mindig kimérve, megtalálva a legszebb, legízesebb szóalakot. Morális hangulatjelentéseire leselkedik ugyan az érzelmesség(-gősség) veszélye, ám a sűrű valóságtartalom (és persze az írói tehetség) ezen a bajon is átsegíti.” (Tarján Tamás) Hubai Gruber már nemigen mozdul ki szilvásváradi otthonából. Családja körében, szeretettől körülvéve tölti napjait. Azt vallja: nem a tabletták gyógyítják meg őt, és nem is a sugár- meg a kemoterápia, hanem a legkedvesebbek: az unokák. Közülük a legtávolabb lakókkal is napi kapcsolatot tart a technika segítségével. Tudjuk: a jókívánság lényege valaha varázslatos, élni segítő erőt jelentett, mert komolyan gondolták, örömmel mondták, remény volt arra, hogy szívesen fogadják, sőt viszonozzák is: sok-sok erőt, sikereket, szívbéli írói és nagyapói örömöket kívánok Hubai Gruber Miklósnak.

Simek Valéria

Lerakja köveit Elvesztett idő hömpölyög velünk, mint egy folyó, lerakja köveit lelkünk partjain. Az érvek, az évek felsorakoznak ellenünk. Visszapillantunk, ahol a körforgást még sejtjük. A múlt morzsái után

SIMEK VALÉRIA VERSEI kotorászunk mozdulataink fél zárójelében. Számot vetünk, keresgéljük az elhagyott mérföldköveket, vissza-visszanézve, ha már előre nem láthatunk.

Fénnyel oltogatott Harmatvirrasztó Hold őrzi kökényvirágos hegyeid, vadvirágos álmaid, fénnyel oltogatott nappalaid. Nyomodban az árnyék, mint szótlan kutyád. A szél nyers íze szádban, mögötted hegyek időtlen kuporgása, kócos akácok, megtartó tölgyek, a fenyők keresztjeikkel az ég felé nőnek. Lassú léptekkel elindulsz a rezgő ösvényen a bokrok, fák oltalmában.

Árnyat fénnyel szövögetsz Növényként bókolsz, kristályként ragyogsz, felnősz az ázó ég alatt. Árnyat fénnyel szövögetsz a vakítóan fehér verandán. Az évszakok öltöznek, vetkőznek, s a felejtésben bomlik az idő, mint a fejkendőd. A könyvekbe fogódzol, beléjük bújsz vágyva, percnyi nyugtot remélve. Előlopakodik a reggel, és a házad arccal felé fordul.

63

64

ÓVÁRI EDIT – „CSILLAGPOROS” GONDOLATOK

Óvári Edit

„Csillagporos” gondolatok – előtört érzések egy verseskötet befogadása nyomán – Egy esős nyári délutánon simítottam meg a könyv borítóját. Lassan, megfontoltan. Előbb a szerző nevét és a kötet címét feltüntető előlapot, majd a hátoldalát. Jobb kezem mutatóujjának begyével végigtapogattam a gerincét, majd mélyen magamba szívtam illatát. A könyv az enyém. A szerző szeretettel ajánlotta nekem. Egy könyv először a tulajdonomba kerül, birtokom csak akkor lesz, amikor magamba fogadom a tartalmát. Minden birtok magot rejt magában, a csíra reményét hordozva. A termése rajtunk múlik. Legyen szó bármilyen birtokról. A régóta várt, áldásos eső ütemesen kopog a párkányon. Az esőcseppek szívének utolsó dobbanásai útjuk végeztével, Szent Iván napjának késő délutánján. Azon a napon, mely ezen év legnagyobb Teliholdját követi. Az égi lámpás szinte kézzelfogható távolságból sokszorozta meg erejét, az asszonyiság, a nőiség szimbólumaként. A könyv borítóján észlelem, ahogy szemével letekint, látást adományoz az út bejárásához, és kézen fogva vezet a „Csillagporos utakon”, az emlékek nyomait kutatva. Elindulok…. Tarisznyámban a remény, hogy a költő és én egyazon ösvényre tévedtünk és lábbelinket ugyanaz a por fedi. Érezni fogom, ha útitársául választott. Szent Mihály tüzei is elhamvadtak, amikor kinyitottam a kötetet. Rögtön az első vers mély és megrendítő valóságot tárt fel előttem utolsó mondatával: „Hiába tudod, hogy van egy ház, /oda egyetlen út/sem vezet már./” Elgondolkodtam, hogy ha már tudok mindent az út lényegéről, lapozzak-e tovább. Nem kenyerem a műelemzés, inkább irodalom-érzőnek nevezem magam. A művek befogadásakor nem firtatom az alkotó körülményeit, nem helyezem korba és tájegységbe, nem próbálom meggyőzni, hogy mit is gondolt akkoriban, amikor papírra vetette gondolatait. Nem befolyásolnak ajánlások és fülszövegek, tanulmányok és értekezések. Magamra maradok a művel. Beeresztem belső zugaimba és hagyom, hogy tegye a dolgát. Simek Valéria verseinek olvasásakor úgy éreztem, hogy szavakba, verssorokba öntött érzései mellé őt magát is magamba ültettem. Szelíden és csendesen foglalta el helyét, és én megpróbáltam puha fészket varázsolni számára, hogy otthon érezze magát. Hiszen útitársak vagyunk. Októberben járunk. Magvető havában. A költő szerint: Őszarany októberben, mely a múltban is létezett búsborongós emlékeit magával hozza most is, mikor „a szél összehajtja felettem a fákat.” A természet átalakulásának, az évszakok változásainak ebben a kötetben emberi arca van. A múlt örökösen visszaköszön. Emlékek, háton cipelt „évtizedek törmelékének” özöne porozza az utakat a csillaggá

ÓVÁRI EDIT – „CSILLAGPOROS” GONDOLATOK

65

változott szerettek könnyeitől. Valaki „elmaradt” a nyárból, nem „teszi dolgát a hétköznapok törvényei szerint”. Most egymást vigasztaljuk. Kezet fogunk útközben és didergő lelkeink közelebb húzódnak egymáshoz. Nekem is hiányzik a „zacskóból a meggy, ha már más nem akad”. Az összetartozás fogalom részekre bontva, boncolgatva is kifejezi lényegét. Nem kell magyarázni. Kimondani egyszerű, kifejezni sokféleképpen lehet, de ha Annyi éve már, akkor „Egyek vagyunk sóban, kenyérben, árban és napsugárban.” Mindenben! Az utazásban a megszentelt vidék ezer formában integet nekünk. Pompáját szabad szemmel is látjuk, de ezen az úton beszél nekünk. Az életéről mesél, a mindennapjairól árulkodik, A megtartó hűségről, a földről, hová „Hullott a verejték, de a / mezei ember győzött./” A folytonos körforgásban az „érő őszt” belepi a hó. A „kövér tél” beköszönt, „szakad a hó és kavarog, / porzik a puszta világra.” S karácsonykor a „kalácsillatú szavakat” csitítva „Felzúgott a templom, mintha egyetlen óriási torokból szállna az imádságos ének.” A tavasz elmúlását a Gesztenyefák búcsúztatják „virág-gyertyáik” elhamvadó lángjával, a Zendülő búzavetéseken, a „csillagsugárnál is végigbotorkált / mezőkön aratók dala szállt a nyárban…” A gyermekkorban „jóság-fehér ruhában” járunk, még Felhőtlen igazsággal, a felnövésünkben Időntúlivá vált pillanatok morzsáit dédelgetjük, míg végül az Időfölöttiségben átmeneti pihenőhelyet találunk. Olvasás közben, Simek Valéria útját járva folytonosan az otthon melegét érzem, vágyom azt a családi asztalt, ahol „repedt tányérból kanalazzák a déli harangszót”. Utazunk térben és időben, váltakozó évszakokban, perzselő melegben langy szellővel, vacogó hidegben a szívek melegével. Hallgatjuk a „visszahívó”, „marasztaló”, „fejet hajtó” és „őrizetlen csendet.” Beszél bánatról és örömről, honról és otthonról. Utazunk emlékekben és Vonaton, időben, időtlenségben és időn túl. Jó, hogy továbblapoztam. Mert én is tudom, hogy ahhoz a házhoz már egyetlen út sem vezet, de a finom-mívű, fészek-meleg érzések a fizikális valóság fölött megépítették a láthatatlan hidat. Talán ez volt a legutóbbi szivárvány, amit azon a nyári délutánon láttam, amikor először kezembe vettem a könyvet. S a szerző? Az úton megtalálta életét. A „semmi torkán felzubogva”. „Már tiéd a tegnap/ a holnap a lelkedben/ halk hegedűszóval ébred./” (Simek Valéria: Csillagporos utakon. Kráter Műhely, 2013.)

66

Sohonyai Edit

Hebebe néni Akkoriban kicsi kis leányka voltam: búzavirág szemű, nevetős szájú: a legapróbb a mi poros utcánkban. Nem is hívtak másként, csak Kabócának. Nyár volt, én pedig ha tehettem, kiszöktem a rétre, hogy a juhász körül tébláboljak, vagy megmártsam apró lábamat a patakban. Jóanyám és a testvéreim persze kerestek, de én nem hagytam magam, mert sokkal érdekesebb volt a szalmabálák tetején táncolni, mint otthon üldögélni a kertvégében, az öreg bodzafa alatt. Aratáskor, a legnagyobb munka idején édes szülém rábízott a harmadik szomszédra: Hebebe nénire. Hebebe néni formára olyan volt, mint egy boszorkány: a feje még a legnagyobb forróságban is bekötve fekete nagykendővel, s nagy, varacskos orra, és előre kunkorodó álla igencsak csúffá varázsolta az ábrázatját. Amin ezer volt a ránc, és ha elmosolyintotta magát, bár ne tette volna, mert alig volt foga, de ami még látszott, arra is fekete félholdat vásott az idő. Szólani sem tudott, ha beszélni akart, akkor csak annyit mondott mindenre: ”hebebe”. De jószívű volt, és engem igen nagyon szeretett. Ha a fiúk kint métáztak a ház előtt, s én közibük szaladtam, hogy elrontsam a játékukat, és ezért meglegyintettek, akkor Hebebe néni kis suhogós vesszővel a kezében kiabálta a fiúknak: „Hebebe! Hebebe!” – és messzire zavarta őket, nehogy bántsanak. De ugyanúgy figyelt, ha szökni akartam, bizony leemelt a kerítés tetejéről, és lágyan, dorgáló hangon mondogatta: „Hebebe, hebebe!” Egy napon bátyáim hírt hoztak, hogy megellett a mezőn a fekete birka, és foltos lett a kisbáránya, tehát igen erős elhatározást éreztem, én már pedig azt a foltos kisbárányt megnézem magamnak, ha a világ összes Hebebe nénije is az utamat állja, akkor is. Addig térültem-fordultam, amíg kióvakodtam a kiskapun, de bizony nem tudtam túljárni Hebebe néni eszén, mert alig haladtam három háznyit, már elibém toppant. „Hebebe!” – mondta haragosan, és nyújtotta a kezét, hogy megfogja szurtos markomat. Méregbe gurultam. A mai napig nem tudom, milyen pokolbéli mélységekből tört elő belőlem a sóhaj, amit aztán Hebebe néni szeme közé mondtam: „Hogy miért nem tud már az ilyen ronda banya végleg kinyúvadni…?!” Hebebe néni szeme mindjárt teleszaladt könnyel, úgy kiáltotta: „Hebebe?!”– aztán meg egyre fájdalmasabban – „Hebebe! Hebebe!” A hangját még akkor is hallottam, amikor berohantam az udvarunkba, és a pajta mellett összegömbörödtem olyan gombócformán, mint a kis pele, ha téli álomra készül. Kicsi voltam ugyan, de tudtam, hogy valami nagy rosszaságot tettem. Éppen akkor jött haza az édesanyám, a hátán egy nagy zsákot cipelt. Letette, és megtörölte karjával a homlokát, amikor meglátott engem: „Hát téged Hebebe néni csak így elengedett?” „Jobb nekem itthon!” – mondtam.

SOHONYAI EDIT – HEBEBE NÉNI

67

Eltelt a nap, játékkal, házunk udvarán. Csendes voltam, és nem kívánkoztam a rétre, hogy megnézzem a foltos kisbárányt. Amikor éjszaka már együtt feküdtünk testvéreimmel az ágyban, édesanyám megkérdezte: „Mi van Kabóca, mi bánt? Talán rossz fát tettél a tűzre, Hebebe néninél?” „Nem! Én jó vagyok!” – motyogtam, és arcomat belefúrtam a párnába. Ebben a pillanatban hatalmasat zördült az ablak, mindannyian megijedtünk hallatára. „Hát ez meg micsoda?” – kérdezte apám, felkelt az ágyból, mécsest gyújtott, kiment a ház elé, aztán visszajött. - „Talán a bagók! Mert, hogy odakünn egy teremtett lélek sincs!” Elaludtunk. Másnap reggel a szomszédasszony hozta a hírt: Hebebe néni az éjjel meghalt. „Csak sírt, zokogott szegény pára, de a nénéi sem tudták meg tőle, hogy mi bántja. Mondogatta, hogy „Hebebe, hebebe!” De hát ki értette azt meg? Megszakadt a szíve, az már bizonyos.” Nekem sem kellett több, búnak eresztettem a fejem. Hebebe néni miattam halt meg! Én bántottam meg annyira, én, Kabóca! A halálát kívántam, és most tényleg meghalt! De nem szóltam róla senkinek, csak csöndesen játszottam csutababámmal a sarokban. Estére kelve anyám lefürösztött a kisteknőben, és láttam, hogy figyeli a szomorú ábrázatomat. „Sajnálod Hebebe nénit?” Bólintottam, hogy igen. „Talán bántottad?” – nézett rám olyan pillantással, mintha a szívemet vizsgálná éppen. „Nem!”– hazudtam, mert nem tudtam kimondani az én nagy bűnömet mégsem. Ebben a pillanatban akkorát dördült az ablak, hogy összerezzentünk, mindketten. Anyám kinézett rajta, de senkit sem látott. Aztán visszafordult, és kutató pillantását megint reám vetette: „Turpiskodsz, te leány! Gyere, imádkozzunk Hebebe néni lelki üdvéért, mert nem tud nyugodni az árva!” Befektetett az ágyba, és elmondtunk egy imát Hebebe néni lelki üdvéért, hogy megtudjon nyugodni az árva, de én viszont nagyon nehezen aludtam azon az estén el. Másnap anyám azt mondta nekem: „Felveszed szépen az ünneplő ruhádat, és elmegyünk: most lesz Hebebe néni temetése. Jössz velem!” Nehéz volt a léptem, bár fogtam anyám kezét, s út közben csak az égi madarakat néztem, ahogy szabadon és könnyen szállnak, fel-fel, még talán a felhőkön is túl. Nemigen jártam én addig a temetőben: megszeppenve haladtam a mohaverte öreg sírkeresztek mellett, az egyenes úton, a nagy akácok irányába, melyek árnyas lombja alatt a ravatalozó állott. Már ott voltak a nénék, fekete ruhában, énekelve, körbefogták a Szent Mihály lovát, melyen kiterítve, nyitott koporsóban feküdt

68

SOHONYAI EDIT – HEBEBE NÉNI

Hebebe néni. Keze imára hajtogatva, ujjai között olvasó. „Miért hoztál ide, édesanyám?” – kérdeztem, mert féltem a gyászolók közelébe menni. Féltem Hebebe nénitől. „Látnod kell még utoljára, mielőtt alászáll…” – mondta anyám – „Búcsúzz el tőle illendően! Tudod, hogy nagyon szeretett téged!” „Éppen ez az! Szeretett engem! És ha megzörgeti a koporsót úgy, mint már két estén is az ablakot? És mindenki tudni fogja, hogy én voltam az…”– gondoltam ijedten. Kicsi voltam, de igyekeztem magam még kisebbre húzni, úgy mentem jóanyám nyomában, mint az árnyék. Beálltunk a gyászolók közé, és én a fekete szoknyák takarásából egyszeriben kiláttam: tekintetem éppen Hebebe néni arcára esett. Mozdulatlan volt és jöttömre nem zörgött sehol sem. Oldalról tűzött az alkonyi napsugár, és megvilágította őt: de az az arc! Mintha nem is az övé lett volna, mert kisimult, nyoma sem volt rajta az ezer ráncnak, az orra pedig kicsi, szinte gyerekorr, és az a fény… „Hebebe néni milyen szép!”- gondoltam, és körülnéztem, hogy miért nem futnak össze a világ csudájára az emberek, nézni ezt a ragyogó tüneményt! De az asszonyok csak énekeltek, imádkoztak, és könnyeztek is, mintha nem is ugyanazt látták volna, amit én. Nem is emlékszem én másra a temetésből, csak Hebebe néni arcára. Azt láttam magam előtt még akkor is, amikor a göröngyök ott kopogtak a koporsó fedelén. Aztán anyám kézen fogott, és hazavezetett, pedig én még maradtam volna... Hebebe néni pedig nem jött többé, hogy zörögjön az ablakon, de az arca elkísért egész életemben. Én pedig a következő évben iskolába mentem, és tanulásra adtam a fejemet. Meg sem álltam egészen az egyetemig, amíg papírt nem adtak arról, hogy doktorasszony vagyok. Sérült gyerekekkel foglalkoztam: hogy felemeljék azt, amit nem tudnak felemelni, kimondják azt, amit nem tudnak kimondani, és mozdítsák azt, amit nem bírnak mozdítani… mert soha nem feledtem azt a kiskoromban látott csodát: lehet valakinek bármilyen rút is az ábrázata és sérült a teste, ha belül a végső igazság angyali szép. És nem bírtam elmesélni ezt a történetet idestova 80 éve senkinek sem...

SAITOS LAJOS – VONÁSOK – EGYSOROS VERSEK

Saitos Lajos

Vonások

Egysoros versek

Hódolat W.S. mesternek

(Reggel) Az éjszaka vetületei a tűzfalakon. *** (Nyár) Kövek rózsaöröme. *** (Bagatell) Kőhajításnyira a másik kőtől. *** (Siratóének) Elsiratófallabda. *** (Kishitűség) Vattacukor-érzelem. *** (Pamflett) Gross, alkoss, gyarapíts!

(Vers, kicsontozva) Lélekfilé – verslevesben. *** (Szomjúság) Tűzoltó-szomj a számban. *** (Vihar után) Puszták pusztulása. *** (Óvásban) Isten szárnyékában. *** (Vincent) Van Gogh. Van gőg. Van mire. *** (Rondó) Ladó Kata nem eladó!

***

***

(Kozmikus feledés) Hamvas-tás.

(Életeink) Sor(s)mint(h)ák.

***

***

(Fényalagút) Kívül-belül fénylik egy fény-lik.

(Szitokszó) Garamba – patkószeg.

69

70


BALAJTHY FERENC VERSEI

Balajthy Ferenc

(META)MORFONDÍROZÁSOK (2012-ben) 1. PINCÉREK Az egyik pincér italos, A másik az ételes. Ha az ételes italos, Akkor az italos az ételes! 2. CELEBEK A CSÚCSON Most jöttem rá, basszus, – Hogy ez nem a Parnasszus! 3. TELE (FON) Ha a pók okos, nem kell Neki okos telefon. Ha aktív és bugyuta, Minden sarkot tele fon! 4. MÉRGEZŐ ANYAGOK Nadragulya, beléndek, maszlag, Valakit itt jól megmérgeztek! 5. (DETO) NÁCIÓ Akkorát szólt, mint egy bomba. Az óra tizenkettőt ütött. A gyerek rég magában hordta, Teljesen az apjára ütött! 6. DE (TOXI) KÁLÓ Hogy ne számítson semmi jóra, Vörösbort hányt a fehér hóra. Leírták végleg, ez lett a káló, Éltette őt a detoxikáló! 7. (AKT) TUS A banda már a végét húzza, Meztelen, nagy dudásra várok. Ki az aktust a fülembe súgja S elnyel a zenekari árok.

71

72

KONKOLY EDIT – MÁJUS ELSEJE

Konkoly Edit

Május elseje Tizenöt éves. Fekszik a szőnyegen, a piros perzsaszőnyegen, amelyen a mintákat oly sokáig nézte gyerekkorában. Akkor Apu még a szobában cigizett, és itta a sörét, ment a tévéhíradó. Ő utálta a füstöt, öklendezett tőle, de ez Aput nem érdekelte, ő csak szidta hangosan a kommunistákat – sohasem lépett be a pártba – aztán jókedvűen nevetett valamin, „Anyu, hozz még egy sört”, kiabálta a konyhába, ahol Anyu mosogatott. Egykedvűen behozta a sört, letette Apu elé „jól van, Mucuskám”, mondta később, mint egy jó gazda a szófogadó kutyájának. Ez illett is valahogy kettőjük viszonyára, bár a Mucuska néha kiábrándítóan közönséges tudott lenni, olyankor ordított, és nekiesett Apának, hogy vallja be, hogy most is a szeretőjétől jött. Apu nem vallott be semmit, erre Mucuska mérges lett, megütötte Apát, aki egy ideig hagyta, aztán visszaütött. Verekedés kezdődött, amitől neki gyomoridege lett, megfogta Mucuska lábát, és kérlelte, hogy hagyja abba. De Mucuska nem hagyta abba. Erre Elefántbébi is közbelépett, ő jobban bírta a cigifüstöt, és Apát. Megfogta Apa lábát, pontosabban kicsi kezével átölelte, hogy ne bántsa Anyát. A mozdulat meglágyította Apa szívét, abbahagyta kilátástalan küzdelmet, és kibújt Mucuska szorításából. „Jó, nem bántom anyátokat” , mondta keserűen, és bement a fürdőszobába. Ő és Elefántbébi visszaosontak a szobájukba, bebújtak a takaró alá. „Fogd meg a kezem”, súgta húga, mire ő megfogta a kezét, és magához szorította. Így aludtak el, de előtte még azt mondták, hogy „Jézuska, kérlek, vigyázz a szüleinkre, ne veszekedjenek.” Aznap este már vigyázott a Jézuska Mucuskára és Apára, mert nem nyúltak egymáshoz. Lefeküdtek a szoba két sarkában álló heverőjükre, ami most a lábánál hever. Nem tetszik nekem ez a heverő, gondolja, még mindig a szőnyegen fekve. Csak a matracok elegek lennének. S arra gondol, mennyire várták a szüleik azt a lakást, ahol minden szoba nagyobb, mint korábban, és van erkély is, a játszótérre néz. Mégis mindketten elmentek. Mucuska beleszeretett egy fiatalabb férfibe, és inni kezdett. Apa újság hirdetéseket adott fel, miután Mucuska elhagyta. Talált is egy nőt, akinek már volt két gyereke, és nem akart újabb kettőt, csak Apát akarta. Apa úgy döntött, Elefántbébi és ő elég nagyok már, hogy egyedül éljenek, így összepakolt, és elköltözött a város másik végébe. Elmentek. Szabadság van. Vége a veszekedéseknek, a kiabálásoknak, a „rakj rendet a szobádban”, „hol voltál, már kilenc óra van”, a gyomorideg azonban még sokáig megmarad. Nem fog bízni többé senkiben, mert mindenki elmegy, ez az elhagyottság fog beleégni a lelkébe, meg a szégyen, hogy miatta, mert ő rosszabb, mint a többi gyerek, vagy valamiképp más. Bizalmatlan lesz, de ezt akkor még nem tudja, csak lélegzik nagyokat. Nem tudja, hogy hiányoznak-e a szülei. Inkább nem, mint igen, valami hiányzik azért, Mucuska nem ölelte meg, Apa sem ölelte meg, az ölelés hiányzik

KONKOLY EDIT – MÁJUS ELSEJE ÉS TÁBORI OTTÓ VERSE

73

a gyerekkorából legjobban, meg valamifajta gyengédség hiányzik, amit sokáig különbözőképpen fog majd keresni, míg rá nem jön, hogy azt a hiányt a lelkében ember nem fogja enyhíteni. De most szabadság van, ráomlott, mint egy nagy hógolyó, egyszerre jó is, meg nem is. Május elseje van, mégis fázik, vagy csak éhes? Feláll a szőnyegről, kimegy a konyhába, kinyitja a spájz ajtót, a hűtőben nincs semmi egy vajon és egy zöldhagymán kívül. Kenyér kellene. Egy darab száraz kenyeret talál a morzsás konyhaasztalon, rákeni a vajat, de nem bír beleharapni, annyira kemény. Bemegy a szobába, visszafekszik a szőnyegre, miközben az utcán zenészek trombitálnak, reggeli ébresztő, május elsején mindig ezt csinálják. Máskor ilyenkor kapkodás volt, „Mucuska, igyekezz már, elkésünk, és ti gyerekek, mit lábatlankodtok itt, gyerünk, gyerünk, lemaradtok a lufiról.” Vagy, „Miért vagy, kislányom, ilyen búvalbaszott, nevess már egy kicsit, május elseje van.” Pedig nem is volt búvalbaszott, csak szerette volna, ha figyelnek rá a szülei, ahelyett, hogy mindig magukra figyeltek volna, az ölelésről nem is beszélve. Jó akar lenni és szép akar lenni, akit Apa és Mucuska szeret, de azt akkor még nem tudja, csak harag van a szívében, az is elbújva, szomorúságnak álcázva. A szomorúság végső soron Isten elleni harag, mondja később egy szerzetes. Ezt sokáig nem érti, és amikor végre világossá lesz számára, hogy érzelmei vannak, amit nem feltétlenül kell elrejteni, sőt. Megengedi, hogy Mucuska megölelje, és akkor rájön, hogy voltaképp Mucuska máskor is meg akarta ölelni. Mucuska akkor már nem iszik, a férfi, aki miatt Apát és őket elhagyta, halott. Apa is halott. Ő és Elefántbébi élnek. Mucuska öreg.

Tábori Ottó

Őszi kép Függőlegesbe csavarodik a folyó, zendül az égi vonó, villámorgona harsog fény-vad fellegi sípsor, majd

74

TÁBORI OTTÓ VERSEI szirtmagasnyi csend jő, lobogó, forradj, gyöngysebű szó, óarany őszi eső hull rögnyi szívemre.

J. A. utolsó átlényegülése Földre tévedt erdő zöld sugarat gyászol, kieresztem szívem piros odújából, ballag, egyre ballag fehér mellkasával, egyetlen bajával, arany igazával. Nem fél rögharagú sírok börtönétől, sem a rázuhanó éj-csalóka léttől, tudja, merre visz az ész kerékcsapája, hol pattog dühödten vad viták patája. Város villanyinge kin leng fényesebben, mért simul a hang a fűhöz édesebben, mint füstöl a lélek pofon vágott arcon, pitvarában mikor öngyilkos az alkony, hányszor virít holtan képzelet vidéke, agyról omló hegyek hideg verőfénye.

BAKONYI ISTVÁN – TÁBORI OTTÓ: MADÁR A SÜLLYEDŐ HAJÓN

75

Bakonyi István

Tábori Ottó: Madár a süllyedő hajón Vannak költők, akik nem vesznek részt az irodalmi élet, néha zavaros világában, távol tartják magukat a fő irányoktól. Vidéki magányban írják életművüket, bár gyakran méltatlan körülmények között. Ám ezeken a körülményeken nem is akarnak változtatni. Közéjük tartozik Tábori Ottó is, aki a Vas megyei Ikerváron él. „Annak a szűkebb világnak keresem a gyújtópontjait, amelyből költészetünk sarjadt, s amely eredeti és elidegeníthetetlen része az európainak.” – vallja. S hogy ez mennyire így van, arról tanúskodik néhai Határ Győző véleménye, ami szerint „…a költő kijárta a magyar költészet iskoláját, és mindent tud, amit tudnia kell.” S valóban: őrzi az évezredes nyelvi értékeket, a formák és a tartalmak gazdagságával, és közben mindvégig hű ahhoz a világhoz, amit a szűkebb haza, a szülőföld jelent számára. Akkor is így van ez, ha elgondolkozhatunk: vajon minden tekintetben jót tesz-e a költőnek, a hétköznapokban élő embernek ez a viszonylagos elzártság? A Madár a süllyedő hajón című, a szerző 65. születésnapját köszöntő 65 verset tartalmazó kötet mindenesetre pozitív bizonyíték. A címadó vers azonban egyértelműen némi kétségről tanúskodik. „Egyszer elásom / emlékeimet, / eladom a tűznek / kirabolt testemet, / s elhagyom / az átképzett földet, / mint madár / a sülylyedő hajót.” Bár a jövőre vonatkozik a baljós sejtelem, de ugyanakkor a jelenhez is fűződik némi fájdalom- és hiányérzés. Tömör és szaggatott formában. Ez a forma azonban csak egy a sok közül, hiszen Tábori Ottó lírája igencsak színes és sokrétű. Alapvető, hogy a vérében, a zsigereiben hordozza ősei létezésének esszenciáját, és ez a kötőelődökre is vonatkozik. A teljes képhez tartozik az is, amit egy róla készült portréfilmben láthattunk. Ott szerény környezetben beszél, néhol töredékesen önmagáról, lehetőségeiről. És van valami lehangoló ebben az egészben. Ám kétségtelen, hogy mindennek ellentmond kötetének minősége és tágassága. Az olvasó, a befogadó számára ez az igazán fontos. Hiszen pl. dalai, szonettjei valódi kincsek. Közben föltárul a lírai életrajz, a belső történések vonala. A „falun születtem”-féle életérzés, de a „falun maradtam” is legalább ennyire hangsúlyos. És már-már mitikussá nő Ikervár és a Rába-part, úgy, hogy a szűkebb haza az egyetemesség fontos összetevője lesz ebben a költői világban. A formai biztonság a fő erényei közé tartozik. Elsajátította a versírás legfőbb szabályait, s ezeket igen szerencsésen alkalmazza. Jól használja például az időmértékes verselést is. Ugyanakkor nem lesz börtön számára a feszes forma, sokkal inkább biztos kerete az üzenetnek. Megelevenednek e keretek között a szülőföld és a gyermekkor elemei. A táj ihlető forrás számára. Sok helyütt oldódik a forma, a feszes keretet áthágja, a szabadvers felé irányulnak léptei. (Zongoralecke) Másutt meg epikus színekkel gazdagítja világát. (Ők azok) Nyelvezete, stílusa

76

BAKONYI ISTVÁN – TÁBORI OTTÓ: MADÁR A SÜLLYEDŐ HAJÓN

gondos, szemléletes, érzékeny. Igyekszik a lét teljességét láttatni az ikervári végekről. Legjobb pillanataiban a mindenség varázsát érzékelteti. Az is igaz ugyanakkor, hogy valami fájdalmas, melankolikus szépség árad soraiból. Alkotó képzelete jeles költőelődökkel rokonítja. Fölidézi elmúlt korok hangulatait is, például a Bús Kató balladájában. A balladisztikus és tragikus hangvétel egyébként is különös erőssége lírájának. Mindezek ötvöződnek a népköltészet élő hatásaival, a dalforma ébresztésével. Tisztaság ez, üde színfolt korunk zűrzavaros viszonyai között. Mindezekből következhet, hogy megidéz klasszikus szerzőket is. Itt főleg Csokonai c. szonettje emlékezetes. Közel áll hozzá a „nyírfalelkű vagabund” lénye és természete. A Zrínyi meditációja pedig fölidézi a szigetvári hős belső vívódását, a cselekvés lehetőségeinek igenlését, a „csöpp nép szívéből világnyi lángolás” érzékeltetésével. A „más bőrébe bújás” segítségével ismerjük meg mindjobban a költő kitárulkozó lelkét, belső életrajzát, sorselemzését. Ehhez hozzátartozik a kételyek, a bizonytalanság és a tehetetlenség megfogalmazása is. Ezt igazolja a Sakk c. miniatűr: „Lépnék, csak nincs / bábum. / A bábuk rács mögött / vannak, és szomorkodnak. // Én a rács előtt.” Másutt, pl. a Komoly elhatározásban közelít a groteszk felé is. És kísértik a megvalósulatlan álmok, a meg nem történt események. Hiányukat fájlalja. És mégis: hisz abban, hogy megtalálja méltó helyét. Hogy alkotása maradandó. Ennek némiképp ellentmond, hogy a jövő az ő felfogása szerint bizonytalan, az persze természetes, hogy az elmúlás szele is megérinti. Kinek hiányzol? c. szonettje finom árnyalatokkal szól erről. Persze ő sem tudja mindig érvényes művé fejleszteni gondolatcsíráit. Itt-ott megmarad a bánat nyers kimondásánál. (Dadogó) Ilyenkor – átmenetileg – szinte lemond a költő szó szerepéről is. Szerencsére csak ritkán. S van, ahol bölcselkedik, esszé-szerű szövegekkel tarkítja verseit. (Pont) A kötet szép záróakkordja pedig ez a mű: „A hegytől / megszabadultam, / jöhet / a folyó, / hadd / csiszolódjam, / vár a tenger.” (Életünk – Faludi Ferenc Alapítvány, Szombathely, 2012.)

BERTHA ZOLTÁN – „HOGY ELFOGADJANAK…”

77

Bertha Zoltán

„Hogy elfogadjanak…” Bakonyi István monográfiája Petrőczi Éváról

A kitűnő költőnő, Petrőczi Éva többek között egy reprezentatív válogatott verseskötettel (A patak éneke, Bp., 2011), egy Pénzes Tiborc Szabolcs által az ő tiszteletére szerkesztett jubileumi festschrift-tel (Septempunctata – Tanulmányok Petrőczi Éva hatvanadik születésnapjára, Bp., 2011), majd a József Attila-díj elnyerésével, s most a kiváló kritikus, irodalomtörténész Bakonyi István róla szóló monográfiájával („Hogy elfogadjanak…” – Petrőczi Éva költői pályája, Bp., 2013) ünnepelhette születése jeles évfordulóját. Bakonyi István – Saitos Lajos szerint is „a huszadik századi és kortárs irodalom szakavatott ismerője” (Vár, 2013/2. 79.) –, aki számtalan tanulmánykötetben vizsgálta már mai irodalmunk sokágú jelenségeit, s monográfiák sorát tette közzé Bella István, Tamás Menyhért, Takács Imre, Pék Pál, Sobor Antal, Serfőző Simon munkásságáról, igazán méltó nemzedéktársi és líraértelmezői szeretettel, elmélyültséggel, finom elemzőkészséggel rajzolta meg ezúttal a tudós költő Petrőczi Éva pálya- és alkotói arcképét, gazdag életművének legfőbb és legjellegzetesebb vonásait. A szép kiállítású kötet híven követi a költői életmű kibontakozásának állomásait, s az életrajzi vonatkozások felidézésével, a lírikusi, prózaírói, műfordítói, illetve tudományos, irodalomtörténészi tevékenység könyvek sokaságában tárgyiasuló eredményeit számba véve, valamint egy személyes interjúvallomás záró beiktatásával szép és gondolatébresztő keretbe is foglalja értekező mű- és kötetanalíziseit, átfogó és részletező jellemzéseit, s a döntően időrend szerint megelevenített művekben megnyilatkozó világképi, erkölcsi és költészetesztétikai értékdimenziók megvilágítását. Petrőczi Éva dunántúli, pannon tájak szülöttje. Orvos édesapját az ötvenes években koholt vádakkal évekre börtönbe hurcolták (a visszafogottan, de kitörölhetetlenül tragikus költői emlékképeket ez erősen befolyásolta), édesanyja tanár, irodalmár, művészettörténész volt (ez pedig talán a költői vénát magyarázza). Pécsről került azután a szegedi egyetemre, majd Budapesten futotta be azt a sokrétű és koncepciózusan építkező alkotói pályát, amely a szépirodalomtól a tanári, tudósi, kulturális újságírói, sőt nívódíjjal kitüntetett rádiós ismeretterjesztői munkák ezernyi válfajáig terjed, s ami alapján vállalkozásai a modern polihisztorság megkísértésének is tekinthetők, de amely életút minden ízében az egységes értékteremtés és értékőrzés legszentebb igazságainak jegyében és szellemében alakult. Ezek az értékek felölelik a magyar, az európai és a világkultúra hagyományos és modern vonulatainak megbecsülését, a magyar szülőföldi és tágasabban a Kárpát-hazai tájak egészének szeretetét, ismeretét, a szerves történelmi látásmód és gyökerességtudat inspirációit, a kötődés és az emelkedés ihletettségét, a

78


metafizikai, spirituális, vallásos érzékenység poétikailag hitelesített ösztönzéseit, az egyetemes emberi kultúra örök hangulatának szépségérzékét, az összkulturális és kultúraközi otthonosságérzetet és biztonságtudatot, a nagy elődök tiszteletét (az antikoktól kezdve a protestáns és puritán reformátorokon át a tudatosan vállalt névrokon, Petrőczi Kata Szidónia örökségéig és tovább a maiakig), a sokszor veszélyeztetett kisnépi identitás humanizmusának demonstrálását, a tradicionális művelődéstörténeti indíttatások felmutatását, a természet, az intim hétköznapiság apró csodáinak észrevételét, a profán és a szakrális övezetek érintkezési szféráinak komolyan vételét, az öröm, a bánat, az áhítat, a rezignáció, az önirónia végtelenül árnyalatos érzelmi hullámzásainak olykor játékos átélését, a morális létszemléletet a bölcsesség derűjével ötvöző gondolatiság tisztaságát, a reneszánsz teljességű vitalitás és az átszellemített életrajongás millió vetületét. Együtt a formagond, a mívesség pazar és sziporkázó megnyilatkozásaival, a poézis eredendő – akár orfikus zengésű – formakultúrájának egyéni átsajátításával, a dal, az elégia, a pillanatkép, a lírai-drámai vagy akár humoros helyzetmegjelenítés százféle poétikai, széptani variációjában. Aki poeta doctus, az veretesen építi egymásra költészetének jellegmeghatározó rétegeit, de nem biztos, hogy egyszersmind a bájos, friss, életszerűen atmoszférikus érzékletesség és szemléletesség, a természetes és mesterkéletlen megszólalás varázsát is közvetíteni tudja. Petrőczi Éva az a költő, akinél az erudíció nemhogy nem nehezíti el a versbeszéd alakzatait, hanem éppenséggel fordítva: szellős, könnyed és légies villanások, asszociatív képi szárnyalások megkapó mágiájával hitelesíti a súlyos vagy akár komoran mélyreható, ódon, patinás jelentéstartalmakat is. Kettősség és feszültség oldódik így fel katartikusan ezekben a megformáltságukban is impresszív versalkotásokban: a köznapiság rendre univerzális távlatot kap, az érzékiség lelki értelemben is átlényegül, a fájdalom a létezésmámor cseppet sem patetikus, de annál autentikusabb érzületminőségei által nyer enyhületet és örökérvényű perspektívát. A monográfus Bakonyi István bravúrosan végzi el a feladatát abban az értelemben is, hogy egyszerre tárja föl e szuverén költészet általános világszemléleti, formai, stiláris jegyeit, s közben kötetről kötetre haladva jelöli ki az organikus folytonosság és a legfőképpen inkább csak mindig témabővülésekben, szempontgazdagodásokban, horizonttágulásokban jelentkező változások irányait. Egyszerre nyújtva kereszt- és hosszmetszetet pontosan láttatja például e szűkösen vett irányzatoktól távol álló líraiság egyedi természetét, amikor annak függetlenségét, önállóságát, tágasságát hangsúlyozza. Amikor a Jékely, Kormos, Rab Zsuzsa, Nemes Nagy nevével fémjelezhető művészetfelfogás karaktervonásai mellett főként az angolszász líra hatásélményeit emlegeti. A miniatürizáló hajlam és a metafizikai képsűrítés, a képszerkezeti és zenei változatosságú tömörítés látszólag eszköztelen, valójában hallatlanul magvas, tartalmas, jelentésvibrálón összetett megszólalásmódjának a markáns példáit sorakoztatja. Az egyszerre szenzuális és intellektuális „conceit” az valóban, ami éles és röpke vizionárius villanásokat, eszmét és érzékeket borzoló, sejtelmesen oszcilláló komplex metaforákat képes vallomásos, leíró, konfesszionális és emlékező, szelíden nosztalgikus, mélységesen hitvalló és csapongón talányos képi metszetekbe – csipkeveretű látomásokba – foglalni.


79

Feltűnő ez akkor is, amikor a Madárúton című, nevezetes 1979-es nemzedéki antológiában a szülővárosról, az európai, a mediterrán kultúrélményekről vagy éppen Csontváryról olyan sorokat olvashatunk, hogy „Tiéd a magva / Fekete magva / a csodafának // Belőle szökkent / Világot árnyba / Borító bánat. // Tiéd a törzse / Sudár-szép törzse / a csodafának. // Esténként mégis / Másnak bontottak / Libánus-ágyat”; és akkor is, amikor évtizedek múlva (éppen Nagykőrösön) felbukkan „Sok, ég-simogatta / tetőablak – / nem üveg és fa keretébe / szorított, mulandó látvány – // de kilátás a Mindenségre”. Heléna bálja; Hárfakalitka; Ez is történelem; Képes beszéd; Szőlő holdfénynél; A bokályos házban; Vallomás, eperrel; Legenda, változatlan; A hetedik angyal; Donátus; Dido utolsó üzenete; A patak éneke; Áfonyahegyi jegyzetek – a kötetcímek már magukban is mind sugallatosak, ahogyan Bakonyi István is nyomatékosítja, s táguló körökben jelzik a pécsi utcák és lakó- vagy kertnegyedektől a hegyaljai refomátus vidékekig, mondjuk Sárospatakig vagy Erdélyig, Nagyenyedig, a Házsongárdig, Szenci Molnár Albert és Apáczai hagyományáig, aztán a Heidelbergig, Wales-ig vagy Amerikáig ívelő látóhatár szélességét és magasságát, a mitologikus és historikus, a keresztyén-biblikus kultúrtapasztalatok mélységét és élénkségét, mellette a természet, a mindennapiság, a közérzetiség áramló sokszínűségét. Olvasmányosan megkapó átérzéssel, empátiával, sokoldalú megközelítéssel veszi a monográfus szemügyre ezeket a témaköröket, a hazától a nagyvilágig és az unokázástól az imádságos hanghordozást előhívó élethelyzetekig. És megállapítja, hogy a költő kezén minden művészivé lényegülhet, ami az élet bárminemű tartozéka. És ebben az eper vagy a birs illata ugyanolyan szubjektív egzisztenciális jelentőséget nyerhet, mint a kultúrtörténeti kutatások hozadéka. Sőt éppen egymást áthatva, átitatva teljesíthetik ki emberminőséget tisztító jótékony hatásukat. A mikrovilágot mindegyre felröpteti az áttűnés és a képzelet. „Így lesz takarhatatlan a költő szava is, így adja tovább az értéket, így szól a lélek rejtelmeiről. Így olvad egybe a személyes történelem a tágabb öszszefüggésekkel, így lesz része a költészet a világ egészének”; és így világlik elő „a hagyomány és a korszerűség, a magyarság és az európaiság, a hit és a tudás” együttese – summázza a monográfus azt az értékrendet, amely emelkedettség és diszkrét báj, halk és meghitt játékosság, bensőséges létderű és akár ironikus társadalomkritika szétágazó motívumait is igézetesen tudja összeszikráztatni. (Hiszen az egyik idevágó vers – A gyertyaláng szól – tanúsága szerint is: „Aki világol: / takarhatatlan. / El is rejtsék, / ezer alakban, / hamu-alakban, / üszök-alakban, / szénné vált húsban // előjön ismét.”) Az eszményeket fenntartó hűség pedig azt jelenti, hogy Petrőczi Éva szinte mintha folyton egyetlen nagy verset írna: „életről, halálról, szerelemről, barátságról, kicsi és nagy dolgokról, jeles személyiségekről, hazáról és anyanyelvről”. És családról, szeretetről, reménységről is. De mindig „petrőczis” hangvételben, megejtő dallamlejtéssel, ugyanakkor pátosz nélküli és tömörítő igazmondással, vagyis lenyűgöző lényeglátással, bujkáló játékossággal és gyermeki bölcsességgel. Még a költészet ismert toposzait is egyénivé varázsolja – hattyúkról szólva például: „Vonulásuk olyan / hiba nélküli / mintha meganynyi / tiszta metrumú sor / kelne nyomukban / a nyári ricsaj / borzolta tavon.”

80


Harmónia ez táj és kultúra, pillanatnyiság és örökkévalóság között. Bakonyi István amellett, hogy egyenként is megvizsgálja ezeket az értékminőségeket az egyes versekben – a bőségesen idézett, tehát érzékletesen elénk helyezett, s így élvezetesen követhető elemzések alá vetett művekben –, és azon kívül, hogy mindig az egymást erősítő és hitelesítő hangnemi jelenségek összetettségét, eltérésük és kapcsolódásuk izgalmas gazdagságát boncolgatja egy-egy rövidke költeményben is, s a legeredetibb formanyelvi sajátosságokat tapintja így ki a világképi építmény hatalmas térségeiben: valóságos recepciótörténeti hátteret is felvázol. Külön erénye és érdeme e könyvnek, hogy felidézi az évtizedek alatt felhalmozódó méltatások máig időtálló meglátásait. „Kevés szó, létfilozófia, kövült bánatok s a velük szembenéző tiszta fájdalom megindítóan megrendítő képeivel, mélység és fegyelem művészi harmóniájával” – írta találón még egy szegedi egyetemi kiadvány kapcsán, a hetvenes évek közepén Szuromi Lajos. De a többiek megjegyzései is mind fontosak a későbbi időkből: „Ő úgy művelt, hogy meg tudja őrizni a céhenkívüliség báját, éli a műveltséget, nem abba kapaszkodik”; „Szinte érzék fölötti érzékletességgel”; „a leghétköznapibb valóság gondjait kapcsolja össze az örök, igaz dolgokkal” (Alföldy Jenő); „Valóságigény, józanság, humor”; „Versei reflexiók, visszahajlások, kis jeleneteket visz színre, és aztán visszahajlítja őket önmagára, sorsára, lelkiállapotára” (Kenyeres Zoltán); „Szűkszavúan, viszszafogott tragikummal, hibátlan képlogikával dolgozik” (Madár János); „formai igényesség, a versekben bravúros szerkesztés” (Földes Anna); „különös ízt ad a feminin játékosság, s ennek ellentéteként vagy inkább párhuzamaként a szigorú, puritán erkölcsközpontúság egysége” (Pósa Zoltán); „verseinek a szimultán ritmika szavatolja a zeneiséget” (Soltész Márton); „szabadverseiben a szimultán sorokütemek mindig az eltűnt harmónia utáni nosztalgiát hivatottak megszólaltatni” (Szepes Erika), „sokrétű, és okos asszonyisággal átérzett életközelségtől eleven a költészete”; „a rövid versek, egy szirom, héj, fütty valamennyi: egyetlen kép, tömör metafora” (Tarján Tamás); „Egy-egy apró életkép, érzésvillantás, benyomástöredék – egy tárgy, egy emlékfoszlány, egy futó gondolat” (M. Nagy Péter); „formai fegyelem, amely ciklusonként is sorra szembesíti önmagát másokkal és másokat önmagával” (Szilassy Zoltán); „nem hangulatilag hiszi (vallásos) hitét, hanem mélyen és komolyan”; „szókimondó, nincsenek üres kísérletezgetései, természetessége levegős” (Vasadi Péter); „Versei tudatosan önmagát megmutatók, minden kötődéséről beszél, istenhitéről, poétaelődökről, tudóstársakról, vérszerinti őseiről, maga szülte utódairól” (B. Juhász Erzsébet); „Szellemi tartása, utánzásoktól, epigonizmustól messze álló stílusa egyedülálló a kortárs költészetben” (Jakab-Köves Gyopárka); „A sokszínű Petrőczi-vers csillagszóróként fellobbanó üzenet. Csiszolt sorok és szavak finom szövése” (Fenyvesi Félix Lajos); „élmények, találkozások nem annyira ábrázolandó tárgyak, mint inkább alkalmak önmaga emlékeinek fölelevenítésére, érzéseinek megörökítésére” (S. Sárdi Margit). Ez a véleménycsokor, amely a monográfiában persze sokkal bőségesebb, és mindig kommentárokkal, kiegészítésekkel kísért mozzanatokból gyűlik föl – és természetesen apránként elhelyezve erősíti a monográfus mondanivalóját –, itt most ömlesztve csupán azt kívánja jelezni, hogy Petrőczi Éva költészete és

BERTHA ZOLTÁN – „HOGY...” ÉS ONDREJČÁK ESZTER – PANTEISZTIKUS TERMÉSZETSZEMLÉLET

81

írásművészete mennyire üde és jelentékeny színfoltja mai irodalmunknak. „Verseim / szó-ikebanák: / színhez szín, / vonalhoz vonal – / egy nyílástól / hullásig / érthetőbbé rendezett világ / megszámlált percei. // Reménykedő rakosgatás” – vallja szerényen egyik ars poeticájában, s a monográfusa, Bakonyi István által is kiemelten és rokonszenvesen. Sokatmondón valóban, mert a képzettársító mozaikos sokszínűség a rétegezett sűrítés esztétikai eredménye, a reménykedés pedig az örök humanitás és az értéktelített religiozitás elévülhetetlen üzenete. Mert „az apró tapasztalatokban, tünékeny, mégis elfeledhetetlen emlékekben rejlik életünk magyarázata, egyszersmind a költészet titka és magyarázata” – írta erről a „rakosgatásról” Pomogáts Béla is, s hogy Petrőczi Éva így tudja fenntartani kiküzdött, megszenvedett „eszményeit, emberi hitét”. A mindenkori létszerű megváltásváradalom sugárzó reményét – Bakonyi István szerint „magasztos” esélyét –, amelyet csak egy szintén rövid, de ugyancsak világkép-összegző költemény befejező-betetőző részlete így sugalmaz számunkra: „Add meg nekünk, Uram, / a születés / Heródes nélküli ünnepét.” (Bakonyi István: „Hogy elfogadjanak…” – Petrőczi Éva költői pályája. Bp., Fekete Sas Kiadó, 2013.)

Ondrejčák Eszter

Panteisztikus természetszemlélet Gárdonyi Géza Az én falum című művében „Íme az ős-egységben létezők: az ég az egység által makulátlan, a föld az egység által rendületlen, a szellem az egység által finom, a völgy az egység által virágzó. Minden az egységgel született....” (Lao-ce: Tao Tö King) Gárdonyi ezen alkotása az Univerzum egyetemességét és szépségét hirdeti, melynek működését ciklikusan fogja fel, éppen ezért a mű kompozíciója is a Természet körforgásának, a naturatio continuának rendelődik alá, a mindenben benne rejlő örök keletkezés, illetve az ezzel együtt járó pusztulás szükségszerű folyamatának. Itt az Élet csak változás, a halál pedig csak átalakulás. Ennek a körkörösségnek talán legjobb leírását Salamon adja, mikor azt kérdezi: „Quid est quod est? ipsum quod fuit. Quid est quod fuit? ipsum quod est. Nihil

82

ONDREJČÁK ESZTER – PANTEISZTIKUS TERMÉSZETSZEMLÉLET GÁRDONYI GÉZA...

sub sole novum.”1 Tehát „minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik,”2 a „világ körforgása fel, le, századról századra ugyanaz”.3 Az én falum egy évi élményanyagot fog össze, márciustól decemberig és decembertől márciusig, vagy a Teremtéstől a Megsemmisülésig majd Újjáteremtésig, annak az elképzelésnek adva igazat, hogy „A kör az egység és az egyszerűség tökéletes alakja.”4 Az egyes darabok ennek az Egésznek a részeként kapják meg helyüket, melyet a Keletre jellemző psziché bölcsessége tart össze. Ez a szellem az Élet titokszerűségeit kutatva teszi fel a kérdést: milyen életet élnek az állatok és növények?, honnan jöttünk és hová tartunk?, mi az Élet értelme?5, mi célból teremtette Isten az élőlényeket, ha aztán megsemmisíti őket?, miért van annyi szenvedés a világon?, van élet a halál után?, hová lesz a lélek, ha meghalunk?, mi lesz az élőlények sorsa, ha a Természet többé már nem gondoskodik rólunk? Ezekből a koncepciókból a sztoicista filozófia azon tétele csendül ki, miszerint a Természettel összhangban élés fontos, mert a Természet a létezés végső alapja és célja. Ennek okán rajzol meg itt Gárdonyi egy olyan világot, harmonikus őseredeti egységet, mely az Egy nevében létezik. Ez az egység a Teremtmények együttműködésében nyilvánul meg, amely összhangját egymásrautaltságukból nyeri. A hagyományos hierarchikus rend felbomlik, az állatok és növények hasonlatosak az emberhez. Az élőlények között nincs kiélezett kontúr, a többi teremtménytől az embert csak akarata és értelme választja el, de ez sem élesen, hiszen például az ürgéket a Természet szintén ellátta ésszel, ami révén meleg otthont tudnak teremteni maguknak a föld mélyén, csakúgy, mint az ember a föld felett. Az egységet itt annak a felismerése adja, hogy minden egyes Teremtmény „testben járó” lélek, anima, kinek alakja csupán anyag vagy forma. Mind lélegzik, érez, gondolkodik; mind önálló életet él. A méhek Gárdonyi leírásában dolgos közösségi lények, „Istennek apró muzsikusai”, akik az Atya, Fiú, Szentlélek nevében indulnak útnak mézet gyűjteni. A „cserebogár a természet nagy menyegzőjének a vőfélye”. A pillangó csodálatosabb, szebb, tökéletesebb teremtménye a Természetnek, mint az ember. A Teremtményekben megnyilvánult, és a természeti folyamatokban magáról hírt adó mindenütt jelen való istenség tehát az, amiről ebben a műben Gárdonyi beszél. Eriugena erről a következőképp ír De Divisione Naturae című művében: „Cum ergo audimus Deum omnia facere nil aliud debemus intelligere quam Deum in omnibus esse, hoc est, essentiam omnium subsistere. Ipse enim solus per se vere est, et omne quod vere in his quae sunt dicitur esse ipse solus est.”6 Az én falumban a Földből teremti meg magának az ember saját tetteként, áldozataként az ételt újra és újra. Gárdonyi leírásában a csillagos ég „Isten erejének kitárt világa.” Az éj „Mérhetetlen óceánja a kékes sötétségnek!” A szél is több mint puszta levegő, „láthatatlan óriás”, melynek hatalmas ereje van. A tűz pedig, melynek alakja a Nap, energia és fény, melytől a létezők létüket nyerik. Assisi Szent Ferenc Naphimnusza ugyanezen központi elemek dicséretét zengi. Nála a Nap szép és sugárzó, „nagy ragyogással ékes”, „aki reánk deríti”


83

Isten világosságát. A szél „Levegő, felhő, jó és rút idő”, ki által az Úr alkotásait élteti. A Tűz szép és „erős, hatalmas és vidám”, a Föld „minket hord és enni ad”, a Víz hasznos, drága és tiszta, a Hold pedig és minden csillaga az égnek; fényes és gyönyörűséges.7 A Természet8 tehát Isten testet öltésének tekinthető, oly módon, hogy minden az ő kifejlése, emanációja, hiszen Ő maga a Világlélek9 (Anima Mundi), amely mindenben benne van. Ahogyan Spinoza megfogalmazza: „Minden, ami van, Istenben van, s Isten nélkül semmi sem lehet és nem is fogható föl.”10 Ő mozgatja a Világegyetemet, mert Ő az Energia. Az életet teremtő ember csupán Isten csekély árnyékképeként fogható föl. Ennek az Ősszellemnek teremtő energiáját adja hírül a mű első darabja, a Március, melyet úgy is érthetünk, mint magának a teremtés csodájának a leírását. A tavasz érkezése a Természet újjáéledése, melyben az életadás lehelés útján történik. Ez a gondolat merül fel a Naphimnuszban, eredete azonban nem itt kereshető, hanem – jelenkori feltételezésünk szerint – az Upanisadokban. A Brihadáranyakaupanisad első fejezete a világ teremtéséről a következőképpen szól: „Kezdetben nem volt semmi sem”, csak Ő, a Világlélek (Brahman), aki „háromfelé osztotta magát. Harmadából tűz lett, harmadából Nap, harmadából szél. Háromrészes lélegzetként szétfolyt mindenfelé.” Azért nem látni Őt, mert beleszállt mindenbe, szétosztódott, hogy mindenütt jelen lehessen. A Lélekkel, evvel az önmagával „mindent megteremtett, ami csak létezik”, hiszen ő maga a teremtés. Majd ezt követően úgy határozott, hogy mindent, amit létrehozott, elemészt. Így alakult ki a természet örök körforgása, s ezért a „lélegzet tartja fent… az egész világot”.11 Mikor tehát Gárdonyi a Márciusban a Tavaszt köszönti, kit epedve várt mindenki, valójában a Világlelket vagy keresztény megfogalmazásban a Szentlelket, mint Teremtőt, és mint Megváltót üdvözli egy az egyben.12 „Az ősi tanítás szerint [ugyanis] a Szentlélek valóságos személy, akit az Atya és Fiú küldött el.” Az Atyától, a dolgok létrehozójától (auctor rerum) és a Fiútól való származás „lehelés” útján történik.13 A lehelet maga a Világlélek, amely testetlen, mégis él, hiszen maga az Élet. A központi elemek jelentősége a műben szembeszökő, van, amelyiknek külön „fejezetet” is szentelt az író, mint például a tűznek. Ez az elem kapcsolatban áll az Ősszellemmel, és ezen keresztül az egyéni lélekkel is, ezért fordítják az emberek arcukat a Nap felé a Márciusban, és ezért kezd el élni minden az első tavaszi napsugár hatására. Ugyancsak ebben a szövegben jelenik meg a nemző (az apa-fiú-unoka származásban) és az életadó (a tojást tojó tyúk képében), s velük együtt jelen van a gyermek. „A nemzés az egység megismétlése, vagyis ugyanannak a természetnek a megsokszorozása, az apától a fiúra való származás útján. Ez a nemzés csak a mulandó dolgok körében található meg.” – mondja Cusanus. „Ha pedig szent tanítómestereink az egységet Atyának hívták, az egyenlőséget Fiúnak, a kapcsolatot pedig Szentléleknek, ezt azért tették, mert valamiképp hasonlítanak ezekhez a mulandó dolgokhoz.”14 Gárdonyi elképzelésében tehát Isten és a Világ viszonya, valamint a Fiú Egy,

84


ugyanúgy, mint a babilóniai vallási hagyományban, az egyiptomi teológiában, vagy az ebből származó keresztény Szentháromságban, amelyet a symbolum Nicaeno-Constantinapolitum rögzített. Ez jelenik meg az Upanisadokban is, ahol Brahmannak három aspektusa van, de Plótinosz szintén erről tesz említést A természetről, a szemlélődésről és az Egyről című írásában, mikor arról beszél, hogy a Szellem az első élet, amely kiáradás, és magába foglal mindent, hiszen Ő a kezdet. A Világlélek ekképpen egy olyan egységesítő princípiumaként fogható fel a Világegyetemnek, amelyben, és ami által a Teremtmények léteznek. Bruno leírásában ez így hangzik: „a szellem, a lélek, az élet jelen van az öszszes dologban, és bizonyos fokozatok szerint megtöltik az egész anyagot, akkor nyilván igazi valósága, igazi formája az összes dolognak. A világlélek ennélfogva alkotó formális elve a világegyetemnek és annak, ami benne foglaltatik. Azaz, ha az élet megvan az összes dologban, akkor a lélek az összes dolog formája: mindenütt kormányozza az anyagot, uralkodik az összetételben, s eszközli a részek összetételét és kapcsolatát.”15 Az én falumban a természeti leírásokban megjelenő természeti folyamatok kölcsönviszonyban állnak a jelenetekben rögzített magyar falu alakjainak életével, tevékenységével, érzésvilágával. Ennek legjobb példáját a Haragosokban és az Isten veled, gólyamadárban láthatjuk. Utóbbi azt a szomorúságot idézi meg, amelyet az ősz megérkezése vált ki belőlünk. Az elmúlásé és búcsúzásé itt a főszerep. A Haragosokban a szürke felhők égben történő tolongása párhuzamot mutat azoknak a szívével, kik között a Viszály uralkodott el. A Kék pille az élet múlandóságát mutatja be, a Tüzek meg árnyékok az Élet titokszerűségét ragadja meg. Az éj transzformáló képességét pedig az Este rögzíti. Az Októberben már a kegyetlen hideg napokra készülődik mindenki. A tél közeledte kétségbeesést vált ki az élőlényekből, hiszen nem mindegyikük rendelkezik olyan sajátságokkal, hogy el tudna menekülni a Tél elől. „Mi lesz azokkal?” – tűnődik a szövegben a tanító. Van, amelyiknek a halálát hozza el a Tél, mint a pókoknak. Ők „Hiába szőnek új még új hálót, hiába minden törekvés”-ük, mert életük „nem nyúlhat tovább, csak az első hóharmatig”. Az ember élete ugyanily múlandó, jelentéktelen és esendő a Mindenség nagy végtelenségében.16 Mindebből azt látszik hangsúlyozni Gárdonyi, hogy ki vagyunk szolgáltatva a Természetnek, vagy más szóval Istennek, eszerint élünk és halunk. A falusi emberek ezért nyugszanak bele a Gondviselés akaratába, és ezért nem lázadnak fel sorsuk ellen. Életüket békés, csendes vidámságban vagy szomorúságban élik le, csakúgy, mint az erdő fái. Világukat néhol ugyan megtörik indulataik, de a szenvedést és halált éppoly természetességgel fogadják, mint a születést. Az, hogy a természet minden szépségével együtt esetleg tökéletlen is lehet, fel sem merül bennük. Az emberek a mindenbe beletörődés jelszava szerint bízzák magukat Istenre, és teszik a dolgukat, nem gondolkodnak, csak éreznek. Egyedül a tanító az, aki gondolkodik. Ő teszi fel a kérdést, hogy miért kell az állatoknak szenvedniük, hiszen ők még csak égi megváltást se remélnek, mint az emberek, még kérni, panaszkodni se tudnak. Ugyancsak a keresztény Megváltás-eszme merül fel, mikor a tanító azt kérdi tanítványától, miért teremtette őt a


85

Jóisten. Bozóki Ilonka így felel: „Azért, hogy őt megismerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek.” A Bogár Miska szintén egy keresztény gondolatot fogalmaz meg: ha meghalunk, Isten elé kerülünk, ezért fontos, hogy életünket a lelkiismeret szava szerint éljük le. A lélek időtlensége és a hit kinyilvánítása mellett az érzelmek ábrázolása is jelentős hányadban van jelen a műben. A Szeretet egyesítő hatalma érződik ki gyakran a sorokból. Hangot kap a szomorúság, a harag és a szeretteink elvesztése után érzett hiány mellett a boldogság és öröm is. A boldogság Gárdonyi leírásában a nirvána állapotához hasonló; a lélek rendítetlen nyugalma, mikor minden elcsitul, megszűnnek a vágyak, érzések és indulatok, mert mindezek kívül állnak a lelken és a testhez kötődnek. Annak a biztos tudata, hogy minden elrendeződött. Az idő ebben az állapotban nem létezik, a jövő lényegtelennek látszik, mert mindent a jelen végtelensége ural, a múlt felett pedig az ember lelke úgy leng „mint a tó fölött a madár.” A társtalanság fájdalma pedig abból ered, „hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.” Az öröm az élet szemléléséből fakad, abból, hogy az élet maga gyönyörűség. Az Élet szép, arányos, rendezett, mégpedig platonikus módon, ahogyan Bruno mondja, mert Isten a Világot harmóniában teremtette. Ezt a szépséget az Egy kiáradása biztosítja, amit csak észre kell venni benne. Mert „a világlélek és az istenség mindenütt és minden helyen egészen jelen vannak, de nem oly módon, amiként valamely anyagi dolog jelen lehet” nem „testileg és kiterjedés szerint,… hanem mindenütt szellemileg vannak jelen egészen.”17 A „világegyetem egy, végtelen, mozdulatlan” – írja Bruno. Minthogy pedig „a maga létében minden ellentétet egységbe és harmóniába foglal, s nem lehet hajlandósága más és új léthez, vagy a lét más és más módjához, azért nem változhat meg valamelyik tulajdonsága, s nem lehet benne olyan ellentétes vagy különböző valami, ami őt megváltoztatná, mert benne minden összhangban van.”18 Ennek a látható dolgoknak a szépsége és az isteni művészet csodálatra méltósága legszebben a Jégvirágokban van rögzítve. Az én falum tehát – a reneszánsz természetfilozófiához hasonlóan – azt a gondolatot járja körül, hogy az Univerzum, a Természet Isten megnyilatkozása, melyet megérteni teljes egészében sohasem tudunk, hiszen még azt sem tudjuk, honnan jöttünk és hová tartunk. Ettől függetlenül azonban, mint „Isten földi képmásai” felelősek vagyunk érte, hiszen az észt ezért kaptuk, és nem bánhatunk kényünkkedvünk szerint a Természettel, hanem őriznünk és művelnünk kell, ezt mondja ki az Ószövetségben a dominium terrae parancsa.19 Elhangzott előadás az Emlékkonferencia a 150 éve született Gárdonyi Géza és Bródy Sándor tiszteletére (Eszterházy Károly Főiskola, Eger, 2013. szeptember 26-28.) c. konferencián.

86

ONDREJČÁK ESZTER – PANTEISZTIKUS TERMÉSZETSZEMLÉLET GÁRDONYI GÉZA... JEGYZETEK

1 „Mi az, ami van? Az, ami volt. Mi az, ami volt? Az, ami van. Nincs új a nap alatt.” (saját fordítás) Idézi Giordano BRUNO, Az okról, az elvről és az egyről = Két párbeszéd; A végtelenről, a világegyetemről és a világokról: az okról, az elvről és az egyről, ford., utószó és jegyz. Szemere Samu, Magyar Helikon, Bp., Európa Könyvkiadó, 1972, 64. 2 Marcus AURELIUS, Elmélkedések, ford. Huszty József, Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1996, 19. 3 Uo., 105. 4 Nikolaus CUSANUS, A tudós tudatlanság, ford. Erdő Péter, Paulus Hungarus, Bp., Kairosz Kiadó, 1999, 53. 5 Ezt a kérdést járja körül Babits is az Esti kérdés című versében. A Természet körforgásának Gárdonyihoz hasonlóan a Ballada Irisz fátyoláról címmel állít emléket. A lélek börtönét, testbe zártságát és a teremtésre törekvést A lírikus epilógjában rögzíti. Ennek befejezéseként hangzik el az Eriugena által is hangoztatott tétel („jaj én vagyok az ómega s az alfa.”), mely szerint a teremtő képességet Istentől kaptuk, és halálunk után hozzá tér vissza, mert Ő a kezdet és a vég. 6 I, 72: Amikor tehát azt halljuk, hogy az Isten alkotott mindent, nem mást kell ez alatt értenünk, mint hogy az Isten mindenben benne van, azaz, hogy mindennek a lényege fennmarad. Ő ugyanis az egyedüli önmagában valóságosan létező, és minden, amiről azt mondják, hogy valóságosan benne van azokban, amik vannak, az egyedül Ő maga. (saját fordítás) 7 ASSISI Szent Ferenc, Naphimnusz = Az egyszerűség útja: ferences írások: Assisi Szent Ferenc írásai, ford., bev. és jegyz. ell. Balanyi György, Bp., Szent István Társulat, 1981, 179. 8 „… amit természetnek nevezünk, lélek maga is, egy őt megelőző, nála erőteljesebben élő lélek szülötte, amely csendesen szemlélődik önmagában,… csak nyugszik ott, ahol van, önön nyugalmában, egyfajta belső érzékelésben.” PLÓTINOSZ, A természetről, a szemlélődésről és az Egyről = Az Egyről, a szellemről és a lélekről: válogatott írások, ford. és jegyzet. ell. Horváth Judit, Perczel István, Bp., Európa Könyvkiadó, 1986, 68. 9 A Világlélek fogalmát elsőként Platón említi a görög filozófiában. A Timaioszban a Világ keletkezéséről szólva írja, hogy a Teremtő „azt akarta, hogy minden a lehető leghasonlóbb legyen őhozzá”. Ami pedig „híjával van az észnek, nem lehet szebb az eszesnél; ész pedig lélek nélkül nem keletkezhetik senkiben. E megfontolás alapján, észt oltva a lélekbe s lelket a testbe, építette fel a mindenséget, hogy oly művet alkosson, mely természeténél fogva a lehető legszebb és legjobb.” PLATÓN, Timaiosz = Platón válogatott művei I., ford. Kövendi Dénes, Bp., Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997, 191. 10 Benedictus de SPINOZA, Etika, szerk. Boros Gábor, Bp., Osiris Kiadó, 1997, 42. 11 Brihadáranyaka-upanisad = Upanisadok, ford. Tenigl-Takács László, Bp., Ursus Kiadó, 1998, 15-23. 12 „Köszöntlek kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya. Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki.” GÁRDONYI Géza, Március = Az én falum: Egy tanító feljegyzései, Bp., Szent István Társulat, 2005, 9. 13 C. G. JUNG, A nyugati és keleti vallások lélektanáról, ford. Pressing Lajos, Bp., Scolar Kiadó, 2012, 146. 14 CUSANUS, i. m., 22-24. 15 BRUNO, i. m., 63. 16 „A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.” GÁRDONYI, A tűz = i. m., 127. 17 BRUNO, i. m., 68. 18 Uo., 117-118. 19 PAPP Sándor, Ember és világ – Természetképünk történelmi változásai = Környezetvédelmi mozaikok: Tiszteletkötet Dr. Kerényi Attila 60. születésnapjára, Debrecen, 2003, 194-195. A természet és ember harmonikus viszonyáról legszebben a Gilgames-eposz akkád formája szól. Enkidu, az „ősember”, aki nevét Enkitől, a sumer „föld urától” kapta, úgy él együtt a többi élőlénnyel a természetben, mint testvéreivel. Enkidut „Tetőtől talpig szőr borítja, haja asszonyhajként zuhog le;/teste tömött gabonaasztag, haja asszonyhajként zuhog le./Semmit nem tud a városokról, semmit nem tud az emberekről;/ teste Anuéhoz hasonló, haja asszonyként zuhog le./ Ruhája meg mint Szumukáné, a barmok védőistenéé./ Füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön,/a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.” Gilgames-Agyagtáblák üzenete: Ékírásos akkád eposzok, ford. Rákos Sándor, vál. és jegyzet. Komoróczy Géza, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, [Bp., Európa Könyvkiadó] 1986, 67.

CSERVENKA EDIT KETTŐS” SZÉNRAJZA “

87

88

M. DÓRA ZOLTÁN – NARCISS ÉS GOLDMUND

M. Dóra Zoltán

Narciss és Goldmund A szent és a profán apologetikus ábrázolása Hermann Hesse regényében A Nobel-díjas író szintézisregényét újraolvasva, meg kell állapítanunk: az olvasmány többet kínál annál, mint amit egy elbeszélő megtehet olvasóiért, hiszen a szerző az ábrázolás öncélúságával szembeforduló küzdelmét mesteri írástechnikával tette izgalmassá az utókor számára is. Az epikai látvány középpontjában a szent és a profán találkozása, isten és ember, mester és tanítvány sorsalakító találkozása ölt testet. A szándék nem más, mint a lelkiismeret – angyalok szárnyalását követő – jellempróbája: a bűn poklából kivezető, lemondásra kényszerítő hit keresése. A főhős nyugtalansággal, meghasonlással, majd a megváltás katarzisával érkezik meg a teremtés revelációjához, mielőtt magával ragadnák a kárhozat emésztő lángjai. Rendhagyó a regényszituáció is, hiszen a két főszereplő (szándékoltan!) cselekmény mögött tartott „párbeszéde” csak eszköze annak, hogy az alakkettősben az a Másik, a láthatatlanná váló Mester is felismerhető legyen. Goldmund egykori nevelője, Narciss szerzetesi örökfogadalmát követve áll novíciusnak a mariabrunni kolostorban, de hivatását nem folytatja; erdei csavargóvá, vándorló gyilkossá válik a – pestisjárvánnyal pusztító – középkor civilizációjával szembeforduló magányában. Elhagyja Istent, és a csak az elkövetett bűn beismerése által megszentelt alkotó figyelem tereli vissza lelki atyjához. Narciss mester elfeledett arcát a tékozló, majd a művészetben megtért fiú végül János apostoli képében mintázza szoborba, de ne tévedjünk meg, mert a szenvedő küzdelemben megszületett mű már csak közvetett példája a Mestert követő korábbi alázatnak. Ahhoz, hogy a főhős az önigazolás ihletett parancsát elfogadja, túl kell jutnia panteista mítoszba zárt hitének – lassan tébolyba és szenvedélyekbe merülő – élménykörén. Az „isten ujját” formába „kényszerítő” alkotás ugyanis – a regény ösztönteremtő stílushatásaira támaszkodva – akár végleges felmentő ítéletet jelképez(het). Amennyiben átérezzük, hogy a lemondás, a birtoklás vágyát megszüntető átalakulás egyetemes szimbólummá emeli ezt az élményt…, hiszen Narciss megrendülve ismeri be, hogy a tanító képmása az igazi Jézus-tanítvány! De választ kell találnunk arra is: miért a bűnbánatban visszanyert életszentség elfogadása Goldmund földi vezeklésének egyetlen iránya? Ha ebben a – szent és a profán poétikus ellenpontjait megragadó – regényaktusban figyelünk a változó jellemkép teljességben megnyíló életére, akkor nem kerülhetjük meg a hipotézist: a megváltás szakrális mítoszba foglalt jele itt már nem más, mint az önépítő természet apoteózisa: a tilalomfák alól való kimenekülést szolgáló megbocsátás egyszeri, félelemmel kísértő ábrázolása. A valóság megkettőzött arcát (az őrületet, majd a cserbenhagyott lét kétségbeeséséből távolodó tudat alakulását) megszentelt, biblikus környezetben ábrázolja a szerző. Goldmund álmában visszatér a mennyei gyümölcsfák alá, és megismétli a teremtés lényegét: az életet az életteremtés forrása táplálja, és minden alakváltozás, ami rettegésben


89

tartja az emberi sorsot, az ősbűn metaforája. Áttetsző immár, hogy az élet szeretetéről való lemondást Goldmund nem vállalhatja többé. A profanizált, mitikus valóságtól való elszakadásra éppen egy titkos álom kegyelme hívja meg: a kolostor gesztenyefájának égboltra néző koronájában a teremtőt látja. Fölébredvén, gyümölcsvirágzáskor pedig már nem mondhat nemet az életsarjadást allegorikusan meghívó akaratnak sem: Isten elküldte fiát. A világi fájdalmak után a bűnbánó ember az élet ellobbanó lángjában hevül ismét. Nem kétséges, a szennyben eltöltött tízegynéhány év Goldmund életét a profán idő forgástengelyébe zárta, amelyet csupán az életesemények kényszerítő forgataga hajt előre. Csak egymástól elváló időegységekben ragadható meg, nincs benne mérték, amely a kezdet és a vég egységét összefoglalná. Mircea Eliade, a kiváló román vallástörténész A szent és a profán című írásában szemléletesen fejtette ki, hogy ontológiailag voltaképpen kétfajta idő létezik: profán és szent. Ez utóbbi az a „mitikus ősidő”, mely végtelenségében folyamatos és körkörös egyszerre; hiszen a vallási ünnepek által gyakran ismételhető, és szakrális értelemben is: elmúlhatatlan. Része a mindennapoknak. Az „újra elnyerhető idő” – ahová végül Goldmund átlép a kegyelem által – Eliade szerint a végbement, beteljesedett teremtés igazolása, alaptézise az örökkévaló létezésének. Ha Goldmund példázatos útját a megnyert időért folytatott küzdelem eredményeként értelmezzük, akkor mindezt a szent ünnepben való megtisztulás élményének tekintjük. Ne feledjük, a regény szakrális motiváltságát a hármas Istenasszony-kép líraian megformált, látomásokkal telített példázata teszi igazán karizmatikussá. A megalázott, kihasznált nőkkel fenntartott bűnös viszony szégyenét édesanyja újabb, álombéli alakjának felbukkanása szakralizálja. Goldmund hősiességben elátkozott lelkét visszaadja a Teremtés örökvalóságában megőrzött Ősanyának. Archetipizált képet vetít elénk: Évában az Ősanya, Máriában a Szűz Istenanya, Magdolnában a Nő ideája termékenyül újjá a megtért bűnös alázatában. E biblikus értelemben is teljessé formált trigonban a kinyilatkoztatás egyetemes törvénye tér vissza: a teremtésben bűnbeesett asszony menekülése, az édesanya ölmelege, a termékenységet áldozati szerepre cserélő nő karizmája. A késleltetésben fontos epikus elemek találkoznak. Amíg az Istenanya az elbeszélő személyes látókörében nem bukkan fel, addig a megkísértett lélek vívódásának csupán profán aszkézisét éljük át. A titkos álomlétből Narcisst az Anyaszobor elkészítésének alkotó vágya, az élni akarás ihletett sóvárgása emeli föl. A regény ellentétekből építkező szerkezete ezen a ponton bomlik meg, és alakul át a szakrális lét párhuzamait kibontó élménnyé. „Akinek nincs anyja, nem tud szeretni, és meghalni sem tud” – ébreszti magát Narciss szavai által. Mert ha nem készíthetné el a hármas asszonyi tükörben felfénylő szobrot, a tékozlás őrületébe jutna. „A kaszás halál helyett anyám lesz az, aki újra magához fogad, és a nemlétbe, az ártatlanságba hazavezet.” Az Anya szakrális toposszá emelkedő ábrázolása immár nem a kétségbeesést, hanem a megváltás üdvét jelenheti. Mielőtt Goldmundot elragadná a kegyes halál, jézusi csókkal üdvözli a feléje szaladó ismeretlen gyermeket, szimbolikus példázatát vetítve elénk a sors evangéliumi hitben fogant megdicsőülésének. Mester és tanítványa immár apostoli küldetésben jár közöttünk – a világ végéig.

90


Beláthatjuk, Hesse a világteremtésben megjelölt transzcendens élmény látóképéből nem hagyhatta ki a Természetistent, hiszen Goldmund szabadságélményét, természetben megittasult csavargó életét úgy ábrázolja, hogy elhiggyük: a bálványok által emelt falak nem csak a teremtő parancsára omlanak le. A főhős minden – elő- és utóítéletektől megszabadított – cselekvése azt sugallja: az isteni erő itt van velem, s történjék bármi; ha az ellobbanó láng feketesége borítja az eget, ha bűnben is vétkezem, még mindig visszatalálhatok – kedvet és életerőt szomjazva – Panteisz kútjához. A világteremtő természet maga a megváltottság – hirdeti profán hősiességgel. A regény szintézisteremtő akarata azonban másfelé tereli a karakter vágyát, és küldetésének célja a megbomlott világ fölé emelkedik – a szakrum értelmet és érzelmet beragyogtató fényével. Hesse misztikusok és spiritiszták között vándorló hőseinek (Max Demiann-nak, Camenzind Péternek, Josef Knecht-nek, sőt még Assisi Ferencnek is) sorsképletévé válik a levetett életből kinövő üdvkereső magány, amely egy végtelenített ponton találkozik a természet emberteremtő kísérletével. Aki démonokkal harcol, maga is sebezhetővé válik. A birtokló egzisztenciát egyedül a lélek üdvéért vívott küzdelem képes legyőzni. Annak, hogy Narciss és Goldmund története valódi esztétikai varázslattal hatol az olvasók lelkébe, nem lehet más magyarázata, mint a teremtés bibliai kinyilatkoztatásának igényét vállaló írói meggyőződés: boldogságra lettünk teremtve. Hesse apologetikus hittel szemléli, ahogy az istenben megdicsőült lélek megemelkedő igénye kivezet a legendák „fogságából” és az eredendő bűn sivatagából.

Büki Zsuzsanna – Víz-jel II.

VÉGVÁRI BEATRIX – FÉSZEKART 1+2

91

Végvári Beatrix

Fészekart 1+2 2013-ban is folytatódott a „Fészekart” kiállítás sorozat a Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában. A tavalyi koncepcióhoz hasonlóan egykori diákjait és alkotásait várta vissza az iskola. Az idei esemény 1+2 néven szólította meg a kortárs képző és iparművészet iránt érdeklődőket. Az iskola művésztanárai hívták meg közös tárlatra egykori tanítványaikat. A kiállítást ezúttal is Székesfehérvár Megyei Jogú Város polgármestere, dr. Cser-Palkovics András (képünkön) ajánlotta az érdeklődőknek. A kiállítás módot ad az egymástól távol lévők új kapcsolatának megteremtése és láthatóvá teszi a művészeti közegekben rejlő alkotói gondolatokat.

Pinke Miklós – Arany kuckó, zöld szék

92


A változatos technikák ellenére elmondhatjuk a képzőművészet ma sincs meg a rajz- és rajztudás nélkül, Sudár Péter és Horváth Gergely festményein érhető tetten leginkább a rajzi tudásra építő munkamódszer. A formák játékában megbúvó többszörös jelentésű plakátján Nádi Boglárka bravúrosan kombinálja a rajzos képi elemeket, mint ahogy egykori tanára Csala Sándor is akinek illusztrációit egyfajta könynyed humor jellemzi. Egykori tanítványként és ma már művésztanárként kiállító Pető Zsuzsa Alíz pengével metszett vonalrajzú rétegezett papírmetszettel készített művészkönyvét mutatta be. Ebben a tanévben a rajzoktatásba bekapcsolódó tanítványunk Dér Adrienn az elNádi Boglárka – Ecologic múlt idők és történetek rejtett tartalmait különös dobozokban tárja fel Nem maradhatnak el a kiállításról a művészeti képzés iskolateremtő” atyjának” Pinke Miklósnak képei sem. Személyes indíttatású műveiben a festői és rajzi kifinomultság élményével érezteti a közvetlen kapcsolatot tárgyainkkal. Büki Zsuzsanna rétegezett, finom érzelmi-gondolati művészetében végtelenségig variálható az összetett rajzi konstrukció. Művésztanár kollégák Kovács Árpád, Hencz Teréz, Szécsi Katalin Zs. egyéni stílusú munkái a képi, gondolati és műfaji egység szép példái. Moravszki Kata és Matúz Péter még egyetemi tanulmányokat folytatnak, de a tóparti hívó szóra örömmel állították ki munkáikat. Egykori tanítványaink Pál Viktória, Simon Gábor, Richter Zsuzsa festői érzékenysége változatos képtémákban mutatkozott meg, a kiállításon. Mosberger Róbert aki a legelső művészetis osztály diákja volt grafikusként végzett, témáiban


93

Dér Adrienn – Mint a mókus mindig a legmegfelelőbb eszközhöz és anyaghoz nyúl, legyen az fotó vagy akár művészkönyv. A nyitottság jellemzi a kiállításon megmutatkozó a formatervekben megnyilvánuló alkotókat. Kreatív és felelősségteljes esztétikai tudatossággal tervez a grafikai design területén Eisenberger Réka , Németh Kata, Balás Benedek. Egykori tópartisok művészeti szakközépiskolásként találkoztak az agyaggal és a porcelánnal. Máder Barna, Revák Katalin és Szentes Kata. Mindhármuk munkáin megfigyelhető az egyéni karakter, a mai, leginkább közös a formanyelv letisztultsága és egyszerűsége. A keramikus művésztanárok kvalitását, nem csak a máz csillogtatja, N. Csehi Edit dekorativitást sem nélkülöző látásmódú porcelándobozaival a becsomagolt drágaköveiben a formának is szerepe van. Szarka Tamás keramikus művésztanár pedig az anyagokra és azok társítására kíváncsi, így mindig meglep egy-egy tárgyával legyen akár falikép vagy térplasztika. Párbeszédet folytat az anyaggal

94


Máder Barna – Légtornászok

Szentes Kata – Porcelán kiöntők


95

a textil szakon tanító két művésztanár Csókás Emese és a lendületes érkezéssel tópartis tanárrá lett László Edina a kiállított munkáikban. Az esemény közel hozta egymáshoz a látogatókat, alkotókat, legyen az akár a napi iskolai feladatokban megismert tanár, vagy egykori tanítvány és a jelenben a szakmával és a tanulással birkozó középiskolás.

Szarka Tamás – Lakatlan bolygó III.

96


Revák Katalin – A három jó madár (részlet)

1992 őszén indult a Tóparti Gimnáziumban a művészeti szakközépiskolai képzés. Három szakirányban, grafikus, keramikus és textilműves szakokon. Az iskolában eltöltött öt év során a képzés szakmai tartalma szerint jól megalapozott tudással végeznek tanítványaink. Az oktatási folyamat saját tapasztalatra, a gyakorlatra épít. A művészeti elméleti tantárgyak és a közismereti tantárgyak biztos hátteret adnak, így diákjaink bátran megcélozhatnak felsőfokú tanulmányokat. A legkiválóbbak az egyetemi szintű képzőművészet design-szakok képzéseiben folytathatják iskolai képzésüket. A művésztanárok művészeti közéletben való jártassága segíti komplexen megismertetni a professzionális művészeti pályán bejárható lehetséges életutakat.

Végvári Beatrix – Dobozaim

Tartalomjegyzék Tornai József Sebők Melinda Kenyeres Zoltán Petőcz András Szigeti Lajos Tamás Menyhért L. Simon László Tom Flyer

Recommend Documents