TARTALOMJEGYZÉK Oldal 3 4 6 8 10 12 14 16 19
Tavasz (vers) l. A kis harangvirág 2. Bajban a kis harangvirág 3. Rigóbigó megszökik 4. Rigóbigó eltéved 5. Cini egér 6. Cini egér kalandjai 7. Az ábrándos katicabogár 8. Májusi éjjel a kertben (vers) Nyár (vers) 9. A diófa álma 10. A legjobb otthon 11. Piros cica a háztetőn 12. Piros cica az erdőben 13. Egy furcsa álom 14. Az eltévedt kiskacsa 15. Csirke helyett papucs (Egy róka meséje) 16. Kutya-macska barátság 17. Hazatérés (Egy macska meséje)
20 21 23 24 25 28 30 32 33 35
Ősz (vers) 18. Egy kis pók a kertben 19. Utazik a kis pók 20. Ugri mókus balesete 21. Ugri mókus meggyógyul 22. A hal és a béka 23. Két bogár találkozása 24. Menekülés (Egy őz meséje)
36 37 38 40 42 44 46 48
Tél (vers) 25. Az árva kiscica 26. Az árva kiscica eltűnik 27. A hóember délre megy
50 51 53 55
1. oldal
TAVASZ Márciusban itt a tavasz, hűvös szellő fújdogál, a hó vize a határban patakokban csordogál. Mily szeszélyes az április! Hol meleg van, hol meg nincs. Eső esik vagy süt a nap, már a hónak nyoma sincs. Vígan fütyül a kisrigó szép májusi köszöntőt, virág borít kertet, mezőt, madár járja a zöld erdőt.
2. oldal
l. A kis harangvirág Csendes májusi éjszaka volt. Barátságosan sütött a hold, ezüstös fényt bocsátva a kertre. Közelében és távolabbra is mindenfelé csillagok ragyogtak a feketeségben. A kis harangvirág ott lapult a kerítés mellett ágaskodó bokor tövében kicsit távolabb a többiektől. Neki védett hely jutott, amazok meg szabadon álltak a fű között. - Milyen szép tavaszi éjszaka van! - csilingelték a harangvirágok. A kicsi is halkan kongatta. Arra repült hirtelen egy világító szentjánosbogár. Rászállt a kis harangvirágra, letette lámpáját és nagyot sóhajtott: - Szia! Remélem, nem zavarlak, úgy elfáradtam - mondta. - Szívesen látlak. Pihenj meg nálam - válaszolt a kisvirág. Mit szólsz a hangomhoz? - Nagyon szépen zenélsz – dicsérte a szentjánosbogár hízelegve -. Te vagy a legkedvesebb virág. - Te is helyes vagy. És milyen takaros lámpád van – bókolt a kis harangvirág. - Köszönöm - bólintott kedvesen a szentjánosbogár -. De már mennem is kell. Ezzel felkapta lámpáját, meglebbentette szárnyait és elrepült. Egy ideig még világított a kert alján, aztán eltűnt. A hold fénye beterítette a kertet, szellő se rezdült. - Milyen jó itt lenni! - gondolta a kis harangvirág, és szívesen harangozott volna, de tudta, hogy ilyen későn már nem illik megzavarni a nyugalmat. Inkább csak halkan dúdolt: Süt már a hold a kertek fölött, csillagos az égbolt, virág lapul a bokrok között, titokzatos csend volt.
3. oldal
A kert a város felé lejtett és a kis harangvirág messzire ellátott a villanyfényben csillogó városra. Egyszercsak észrevette, hogy a távolban megvillant az ég alja. Aztán megint, majd újra. - Ebből zivatar lesz - gondolta. És valóban. Már hallotta is távolról a mély dörgést. Az égzengés mind erősebb lett. Aztán megjelentek az első esőcseppek: kipp-kopp-kipp-kopp. Egy-két szem a fejére esett. - Legalább oltja a szomjúságomat - mondta. De már hullott is a zápor. Csak úgy verte a bokrokat, fákat meg a füvet. - Milyen jó, hogy a bokor alá húzódhattam! - gondolta. Kis patakokban folyt körülötte a víz. De nem sokáig. A felhők elvonultak, s már csak távolról hallatszott egy-két tompa dörrenés, néha meg fény villant a messzeségben. A hold újra kidugta fejét és vidáman nézegetett a villogó csillagok között. A kis harangvirág is elszenderült.
4. oldal
2. Bajban a kis harangvirág A kis harangvirág reggel korán jólesően megfürdött a napfényben, megkongatta harangját, és elégedetten nézegette az enyhe szélben hajladozó fákat, meg a zöldellő bokrokat: Ág nem mozdul, levél se rezdül, a méhek vidáman donganak, kis harangvirág dalra zendül, a légben pillangók játszanak. Dél felé váratlanul bejött a kertbe egy ember. Lehajolt és elkezdte sorra letépni a harangvirágokat. Szegényeknek még annyi idejük sem volt, hogy utoljára kongassanak egyet. Csak annyit mondtak: jaj! Csupán a kis harangvirág menekült meg, mert szerencséjére meghúzódhatott a bokor alatt. Aztán az ismeretlen elment, kezében szorongatva egy csokor harangvirágot. A kicsi megtörten, rémülten remegett. Egy lepke arra tévedt és megpihent rajta. - Szia! Miért vagy olyan szomorú? - kérdezte. - Csak szeressetek... - suttogta a kicsi reszketve. - Nem tehetem. Vár rám a párom - mondta a lepke könnyedén, majd meglibbentette szárnyait és lebegve eltűnt a napfényben. Aztán egy katicabogár szállt rá. - Szia! Remélem, nem zavarlak - mondta. - Csak szeressetek... - rebegte a kis harangvirág. - De furcsa kívánságod van! Hisz alig ismerlek - szólt a katicabogár, és ezzel tovább repült. Később egy hangya mászott fel rá. - Mit zenélsz itt magadban, te léhűtő? - mondta mogorván. - Csak szeressetek... - szólt szomorúan a kis harangvirág. - Nekem dolgom van. Sietek - válaszolta mérgesen a hangya és rohanva eltűnt a fűszálak között. A kis harangvirág tovább szomorkodott. Kora délután erős zúgást hallott. A nagyapa fűnyírópépet tolt a közelben. Lassan odaért hozzá és megállt előtte. A kis virágnak ijedtében majd elállt a harangja. Rémülten várta az utolsó percet. A nagyapa azonban lehajolt hozzá és egy újjal finoman megsimogatta. 5. oldal
- Na, talán nem akarsz csilingelni? A többiek hová lettek? - kérdezte kedvesen. - Ne félj, én szeretlek ám - tette hozzá. Aztán felállt és tovább tolta gépét. A kis harangvirág boldogan kukucskált ki a bokrok közül a napsütötte tájra. Egy maradék esőcsepp hullott le róla a földre. Vagy talán könnycsepp?... Ezután megkongatta kis harangját és így dalolt: Bokor alatt csöndesen búvik a harangvirág. Lángol a nap fényesen, ó, mily szép is a világ!
6. oldal
3. Rigóbigó megszökik Egy szép májusi napon történt, hogy Rigóbigó, a haszontalan kismadár, kiugrott a fészkéből. Még alig tudott repülni, de szerencsésen földet ért. Ijedten nézett föl a fára, az elhagyott fészekre, de már késő volt: nem tudott visszarepülni. Egy ideig még próbálkozott, csapkodott szárnyaival, de mindhiába. Közben egyre messzebb került. Lassan megnyugodott. - Ha lefelé tudtam repülni, akkor fölfelé is fogok majd - okoskodott magában. Aztán körülnézett. - Mennyi minden van itten! - mondogatta örvendezve - Fák, bokrok, virágok: - És elkezdett vidáman énekelni: Elszállok messzire, a város végire.
Jaj de jó, könnyen megy, süt a nap, érik a meggy.
Aztán meglátott egy kis fácskát. - No, erre csak föl tudok repülni - mondta vígan, és nagy lendületet vett. Hórukk! Sikerült! Már ott is ült az alsó ágon, és büszkén nézegette a fűben mászkáló rovarokat, zümmögő méheket. - Ti sem tudtok olyan gyorsan repülni, mint én - mondta hetykén és újra dalolt: Szárnyal a kismadár, magas fára is fölszáll, csodálja a sok fűszál, irigyli minden bogár.
7. oldal
De hirtelen megijedt. Észrevette, hogy a kert egyik bokra alól egy fekete macska sompolyog feléje. - Jaj, mit csináljak!? - csipogta remegve. Eszébe jutottak Rigó mama intő szavai: - Óvakodj a macskáktól! Kitárta hát gyorsan két szárnyát, nagyot ugrott és fölrepült a levegőbe. Meg sem állt egy hatalmas fenyőfa csúcsáig. Ott megnyugodott. - Hiszen én tudok repülni! - kiáltotta vígan -. Nem félek én semmitől, fölszállok még a felhőkig is. - Fölnézett az égboltra. Néhány bárányfelhő úszott a magasban. Elhatározta, hogy odáig fog szállni. - Majd a felhők tetején megpihenek - gondolta örvendezve. Hórukk! Meglebbentette szárnyait és röpült fölfelé… Mind magasabbra ért. Alig látta már a lenti házakat, kerteket. Énekelni kezdett: Csodás fentről a világ, akár egy csokor virág! Pihenni egykettőre ráülök egy felhőre.
8. oldal
4. Rigóbigó eltéved Rigóbigó nagyon messze elrepült fészkétől. Pedig rigómama figyelmeztette, hogy mindig legyen közelben. Azt gondolta a kis haszontalan, hogy a felhőkig is fel tud repülni. De a felhők bizony még messze voltak... Egyszercsak érezte, hogy elfáradt. - Jaj, mit csináljak hol pihenjek meg? - mondta magában ijedten. Ekkor gyenge szellő kerekedett. Fölült a hátára és libegve ereszkedett le a föld felé. Egy cseresznyefa ágán megpihent és kifújta magát. Szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. Kitörhettem volna a nyakamat is – gondolta megkönnyebbülve. Ekkor megint félni kezdett: messze elkerült otthonától, egy idegen kertben találta magát. - Hol lehet rigómama meg rigópapa! - sóhajtotta és elkezdett pityeregni. - Hát te mit bőgsz olyan keservesen? - szólalt meg hirtelen egy mély hang. A cseresznyefa volt. - Eltévedtem. Nem találok haza - kesergett a kisrigó - Nem tudod, merre lakunk? - Hahaha... Honnan tudnám, ha te nem tudod ... hahaha mondta a cseresznyefa, és ágai csak úgy rázkódtak a nevetéstől. De aztán mégis megsajnálta a kisrigót. - Egyél egy kis gyümölcsöt! A felső ágaimon már találsz érett szemeket - bíztatta vigasztalóan. A kisrigó jóízűen belakmározott és egy időre elfelejtkezett az otthonáról. De aztán közeledett az este. A nap is elbújt a hegyek mögött... - Közben a rigószülők kétségbeesve keresték fiókájukat. - Hol vagy? Hol vagy? - csicseregték. Egyszer csak megpillantották őt, amint egy faágon gubbasztva sírdogált. Nagyon boldogok voltak, de azért jól meg-
9. oldal
szidták a haszontalan kis Rígóbigót, amiért olyan messzire elkódorgott. Ezután mindhárman hazatértek. Útközben így daloltak: Vígan fütyül a rigó, ha fészkébe hazatér, szép az élet, jaj de jó, búslakodni mit sem ér.
10. oldal
5. Cini egér Élt a szomszéd kert egyik farakása. alatt egy egér család. Csendesen töltötték napjaikat: rendben tartották az egérfészket, rágcsáltak, ettek-ittak, néha meglátogatták a közeli pincéket, kamrákat is, amelyekben mindig akadt valami ennivaló. Estére aztán megnyugodtak és vígan cincogtak a farakás alatt: Jó dolga van az egérnek, kicsi lyukba beleférnek, teli kamra mindig akad, kolbász, sajt meg egyéb falat.
Közöttük élt a szófogadatlan, haszontalan Cini egér is. Mindig elkószált valamerre, hiába figyelmeztette őt az egérmama, - Elfog a macska és bekap, ha nem fogadsz szót. - De hiába volt minden intelem:
Vigyázz, ha oson a ravasz macska! Villog a szeme, éles a karma. Hegyes fogait egérre feni, ki közéje kerül, rögtön megeszi.
Egy szép napon elhatározta, hogy egyedül körülnéz a szomszéd kertben, mert nagyon kíváncsi volt, hogy mi van ott. Könnyedén átbújt a kerítés alatt, és meglátott egy kis faházat. - Na, ez jó lesz nekem. Biztos van benne finom ennivaló: dió, mogyoró, talán még sajt és kolbász is. A sajtot különösen kedvelte. Nem sokat tétovázott hát. Munkához látott. Nagy nehezen sikerült egy kis lyukat rágni a faház oldalába. Senki se vette észre. Óvatosan 11. oldal
bemászott. Csend volt és sötétség. Egy kis fény azonban beszűrődött az ajtórésen, és Cini körülnézett. Volt ott ásó, lapát, kerékpár meg szerszámok, de ennivaló az nem. Végül mégiscsak talált egy zacskó diót. Azokat kezdte el rágni. Hamarosan jóllakott és ezután keresett magának egy kényelmes helyet: a szekrényfiókban talált egy rossz kesztyűt és abban jóízűen elaludt.
12. oldal
6. Cini egér kalandjai Cini egér csendesen éldegélt a kis faházban. Rágcsálta a diót, néha kinézett a kertbe, de mindig visszatért helyére. Egy délután azonban ijesztő zaj zavarta meg. Ijedtében a szekrény alá bújt, de a nagyapa észrevette és botjával onnan is kizavarta. Cini rémülten rohant ki a kertbe, majd a kapu alatt az utcára. Már a harmadik kerten is túl volt, amikor végre megállt pihenni, majd keresett egy lyukat, hogy elbújjon. De nem volt szerencséje. A gazda, aki éppen egy fát ültetett, észrevette és egy kanna vizet öntött a lyukba. Nagy nehezen sikerült egy másik lyukon kimásznia. Még vizes bundáját sem volt ideje kirázni, máris szaladt tovább a következő kertbe. De ott meg egy asszony várta söprűvel, s már ütötte volna, de Cini megint ügyes volt: a kerítés alatt kibújt az útra. Egy autó suhant el mellette, s Cini úgy érezte, mintha valami viharos szél rázta volna meg. Ekkor éppen arra jött egy bácsi kerékpáron, s látta a remegő egeret. Leszállt és megvárta, amíg Cini bebújik valahová. - Nahát, milyen csoda, hogy ez az ember nem bántott - sóhajtotta Cini, miután már biztonságban érezte magát, és jókedvében így énekelt: Cini egérnek szép az élete, mindig van neki finom étele, nem ijeszti meg a mérges gazda, sem a nyávogó, ostoba macska. Ha megérzi a rút cirmos szagát, olyankor bátran kivágja magát, hisz elszaladni sohasem szégyen, sem lyukba bújni illatos réten.
13. oldal
Ezután Cini megint kimerészkedett az útra. Épp arra sétált Andika a nagymamival. - Jé, ott egy kis egér! mondta Andika örömmel. Cini bátortalanul megállt. Senki sem vette észre, amikor váratlanul kiugrott az egyik kerítésből egy fekete macska. Villámgyorsan fölkapta Cinit és a szájában tartva nyugodtan elsétált. Andika csodálkozva nézte a jelenetet és azt mondta: - Ugye, mami, a cica nem fogja bántani a kis egeret?
14. oldal
7. Az ábrándos katicabogár Meleg májusi idő volt. A napsugarak táncoltak a légben. A füvek, virágok, bokrok és fák örömmel nyújtózkodtak a nap felé. Rovarok zümmögtek, duruzsoltak, dongtak, döngicséltek a levegőben. A madarak daloltak, fütyörésztek, csiripeltek, csicseregtek. Ez a sokféle hang aztán összefolyt egy finom zsongásban. A katicabogárnak is kellemes volt hallgatni ezt a muzsikát és ábrándozva ringatózott a langyos szellőben egy hosszú fűszálon. Zöngicsélni támadt kedve: Fűszálon hintázik a katicabogár, simogatja, óvja az áldott napsugár.
Csendesen hallgatja a madarak dalát, s magába issza a kertek illatát.
De egy hirtelen támadt szellő megzavarta álmodozásában. A fűszál elkezdett inogni, majd megrázkódott és a katicabogár lepottyant a földre. - Milyen szerencse, hogy puhára estem - mondta. Hirtelen cirpelő hangot hallott. Egy tücsök loholt feléje. - Szia, hát te mit kószálsz erre? - szólt a katicabogár. - Csak ezt a finom tavaszi zsongást-bongástzümmögést hallgattam, de ez a hirtelen szél megzavart. Csaó! - s már továbbsietett. De még hallani lehetett nótázását ... A katicabogár eltűnődött: Cirpel a tücsök, éjjel-nappal muzsikál. Tán sose alszik, se nem eszik, csak hangicsál szünet nélkül. Kész csoda, hogy még él. Ezután a katicabogár kinézett magának egy jó magas fát. - No arra fölrepülök. Remélem ott nem zavarnak meg. Most meg dongást hallott a feje fölött. Fölnézett. Kövér dongó ült egy virág tetején.
15. oldal
- Jó reggelt dongó uram - szólt fel tisztelettel a katicabogár, mert nem akarta megharagítani a mérges dongót. -Hogy tetszik lenni? - Jobb, ha most nem zavarsz. Elmélyedtem ebben a szép tavaszi zsongás-bongás hallgatásában. De már indulok is tovább. Szia! És búgva fölszállt. - Viszlát, dongó úr! - mondta a katicabogár megkönnyebbülve, s megint elkészült, hogy fölrepüljön a nagy fára. De újra megállt, mert most meg egy óriás szarvasbogár csörtetett feléje a fűben. Akkora volt, hogy a katicabogár csak félve mert ránézni. Szarvait fenyegetően mozgatta, mintha kaszálni akarna. Jaj, jaj - mondta magában a katicabogár -, jó lenne valamerre eltűnni. - De a szarvasbogár észrevette és barátságosan rászólt: - Na, miért akarsz eliszkolni előlem, hisz nem bántalak. Ha akarod, fölülhetsz a hátamra és elviszlek valahová. - Ó, köszönöm, nem akarlak megterhelni - szabadkozott a katicabogár. - Megterhelni? Öt ilyen nyamvadt bogarat is elviszek a hátamon. Mi az nekem! - Köszönöm, de nem kérek belőle. Tudok én repülni is – mondta önérzetesen a katicabogár. - Ha nem, hát nem, akkor megyek a dolgomra. Viszlát! - mondta kissé bosszúsan a szarvasbogár, mert nem szerette, ha elutasítják. S ezután tovább cammogott. A katicabogár úgy gondolta, hogy most már aztán valóban fölrepül a nagy fára, de most meg egy eltévedt hangya vágtatott feléje. - Miért állsz az utamba mordult a katicabogárra -, nem látod, hogy sietek? - Azért köszönni csak lehet - szólt rá mérgesen a katicabogár. De a hangya már messze rohant és eltűnt a fűszálak között.
16. oldal
- Ennek is hiába szól a természet tavaszi éneke, az ilyen bunkó semmit sem vesz észre. Piha! - dohogott magában a katicabogár. - Most végre újra csend lett, nem zavarta meg senki a magányt és a katicabogár fölrepülhetett a nagy fára. Vígan úszott a levegőben és közben így dalolt: Fűszálon hintázok, hallom susogását és látom a földről felhők vonulását. Szálldosok a légben és zsong a levegő, átölel a szellő az égbe emelő. Bokorba búvok viharos éjjelen, ekként röppen el múlékony életem.
17. oldal
8. Májusi éjjel a kertben Éjszaka csendes a világ, pihen ember, állat, virág, elhalkul a zene, ének, surrannak a denevérek. Fent
Lent
a fekete égen milliárd csillag, a kerek hold fénye szelíden csillog, morajló repülő fürkészve pislog, a városban lámpák erdeje villog, az ég alján villám cikázva megvillan, a sötétlő mennybolt alja felmorran.
fürge egérhad cincog lyukjában, magányos bagoly huhog odvában, játékos nyestek vad táncot járnak, nyávogó macskák párjukra várnak, kutyák vonítanak a ködös távolban, tücskök cirpelnek a sötét bozótban.
18. oldal
NYÁR Június van. Megjött a nyár! Diáksereg szünetre vár. Sárgul a búza, zümmög a bogár, fecskemadár fészkére száll. Júliusban de tűz a nap! Otthon marad kabát, kalap. Kutya, macska lustán hever, hűvös vízbe vágy az ember. Augusztusban az éj ragyog: sötét égen szép csillagok. Vígan cirpel tücskök hada, messze villan az ég alja.
19. oldal
9. A diófa álma A kert végén állt egy hatalmas diófa. Ágai széles körben árnyat vetettek mindenre. Büszkén ágaskodott a magasba. Úgy érezte, hogy ő itt a legszebb, legerősebb. Ezért kissé lekicsinylően nézett a többiekre: gyümölcsfákra, bokrokra. De igazán csak az égbenyúló fenyőfák bosszantották. Szeles időben egymást böködték ágaikkal. Egyébként jól érezte magát. Gyökereit mélyen eresztette a földbe, s így száraz időben is talált magának táplálékot, nedvességet. Volt egy különös tulajdonsága is: szeretett álmodozni. Éjjel, amikor enyhe szellő fújdogált, és a hold beborította sugaraival, álmában mindig messze tájakon járt. Könnyedén repült a levegőben, mintha csak egy nagy madár lenne. Hajnalban, ha fölébredt, mindig sajnálta, hogy csak álom volt. Hogyan is tudna egy diófa felszállni a levegőbe? Bár szállhatnék messzire, tán a világ végire, de repülnöm nem lehet, oly mélyek a gyökerek. Egyik álmában, amikor szokás szerint megint felszállt a levegőbe, egy távoli réten ért földet. Körülnézett, hogy társakat, fákat keressen, de a közelben egy sem volt. Magányosan állt a mezőn. Eleinte örvendezett, hogy egymaga birtokol egy nagy legelőt, de aztán elunta magát, s alaposabban körülnézett, hátha lát valamit. Valahol messze nagy erdőség sötétlett, de közelebb csak fű borított mindent. Egyszercsak észrevette, hogy a távolban két emberalak közeledik feléje. Otthon, a kertben már megszokta, hogy emberek jönnek-mennek, letelepszenek az árnyékában vagy létrát támasztanak törzséhez. Ezek azonban idegenek voltak. Az egyik 20. oldal
kezében fűrész volt, a másikéban fejsze. - Mit akarhatnak? - kérdezte magában gyanakodva a diófa. A két ember leült a fa alá. - Erre felé fog vezetni az út - mondta a magasabbik. - Akkor ez a fa útban van - szólt az alacsonyabbik. - Kár érte - szólt az egyik -, olyan jó árnyékot ad. - Kár érte - mondta a másik -, de nem tehetünk mást. Nosza, fölálltak, fogták a fejszét meg a fűrészt, hogy elkezdjék a vágást. A diófa megrémült. Szeretett volna gyorsan elrepülni, de nem tudott. - Jaj, jaj, jaj! - kiáltott rémülten, diófanyelven. Ekkor szerencséjére fölébredt és a kertjében találta magát. – Milyen jó, hogy csak álom volt! - sóhajtott megkönnyebbülten, s boldogan nézegette a hajnali fényben pompázó kertet.
21. oldal
10. Legjobb otthon
A vén diófa sokáig állt a kertben. A nagyapa létrát támasztott a törzséhez, amelyen a nagymama Andikával vígan tornászott. Már nem szokott annyit álmodozni, mint régen. De egy csendes éjszaka megint azt álmodta, hogy fölszállt a magasba. Most azonban valami váratlan esemény megzavarta: hirtelen beborult az ég, cikáztak a villámok, dörgött a menny. Gyorsan lefelé irányította útját, nehogy villámcsapás érje ott fenn az égen. Egy idegen kertben ért földet. Alig tudott helyet találni a sok fa. között. Nem fogadták szívesen. - Honnan a csudából jöttél? Mit keresel itt? Jobb, ha minél előbb elmennél a mi kertünkből! - ilyeneket mondogattak neki. Főleg egy magas fenyő volt erőszakos: hatalmas ágaival csapkodni kezdte a diófát. A többiek is szúrták, bökték. Hiába volt olyan erős és hatalmas, nem bírt velük. - Jobb lesz, ha elmegyek - mondta búsan, s nekiindult a fergeteges esőben. De a nagy sötétségben nem talált haza. - Kellett nekem elmenni olyan messzire. Többé nem teszek ilyet! - sóhajtotta. Ekkor hirtelen fölébredt és örömmel látta, hogy mindez csak álom volt. Igaz, esett az eső, verte a szél, de jól érezte magát. Ágait boldogan tárta szét a zápornak, s jólesett, hogy minden részét átitatja a langyos esővíz. Otthon volt. Vidám dalra fakadt, susogott ágaival: eső esik, hull a hó, otthon lenni nagyon jó.
Forró nyár vagy hideg tél, süt a nap és fúj a szél, 22. oldal
11. Piros cica a háztetőn Élt egyszer az erdő szélén, a nagymama házában egy kiscica. De nem ám olyan, amilyent minden utcában láthatunk. Ez piros cica volt. Látszott rajta, hogy jól nevelték: bundáját, amely csak úgy csillogott a napfényben, mindig tisztán tartotta. Kényeskedve kerülgette a pocsolyákat meg a piszkos helyeket. - Miau, miau, de ronda ez a környék - mondogatta ilyenkor finnyásan. Cica mama lelkiismeretesen gondoskodott róla: etette-itatta, megtanította fára mászni, meg arra is, hogy mitől kell óvakodni, mikor kell elszaladni, vagy kinek lehet hízelegni, dorombolni. A macskák közül sokan nem szerették. Irigykedtek rá. - Hol vetted ezt a piros bundát? kérdezték gúnyolódva. De voltak akik meg védelmére keltek. Lett is belőle nagy kavarodás, veszekedés, karmolás! Az egyik nyáron különös kalandja volt. Állt a szomszéd kert végében egy düledező házikó, mellette meg egy szilvafa. Szokása szerint fölmászott a fára, onnan meg átugrott a háztetőre. Egy ideig a napon sütkérezett, nyújtózkodott, majd megunva a tétlenséget, elhatározta, hogy megnézi a rozzant kéményt. Ráugrott és belepillantott kíváncsian. - Vajon mi lehet ott lenn a sötétben? - Egy kicsit körülnézek - gondolta. Bedugta a fejét meg a két mellső lábát. Egyszer csak zsuppsz! Kidőlt a kémény oldala, nagy koromfelhőt fújva. Szegény piros cica alig tudott félreugrani. Csupa korom lett a szép bundája. Ütögette, rázta magát. - Jaj, jaj, miau! Milyen lett a piros bundám! - siránkozott kétségbeesetten. Alig mert hazamenni. Cica mama alaposan megszidta. Nagyon sokáig tartott, amíg kimosakodott. Irigyei kinevették. Még csúfolódó verset is miákoltak róla: Fölmegy néha a toronyba, belepottyan a koromba.
Piros cica jaj de kényes, szép bundája mindig fényes.
23. oldal
12. Piros cica az erdőben Piros cica a háztetőről jó messzire ellátott. Különösen az erdő csábította, amely házuktól nem messze terült el. Szeles időben hallgatta zúgását, látta a hajladozó fákat. Ilyenkor félt egy kicsit. De ahogy nőtt, mind jobban megbátorodott. Egy szép nyári napon elhatározta, hogy elmegy az erdőbe. Rendbehozta piros bundáját és kecses léptekkel elindult. Eleinte nagyon vidám volt. Tetszett neki minden. Ugrabugrált a fák között, hol egyikre, hol a másikra. mászott fel. Aztán kiért egy tisztásra. Leül az első fatuskóra és körülnézett. Majd elszunyókált. Arra ébredt fel, hogy két őz toporog körülötte. Egy kicsi meg egy nagy. Ijedten fölugrott. Még sosem látott őzet. - Hát ti hogy kerültetek ide? - kérdezte zavarában. - Azt mondd meg inkább, hogy te hogy kerültél az erdőbe? - mondta a nagyobbik kissé bosszúsan. - A bundádon látom, hogy nem vagy idevalósi. - Úgy vélem, hogy eltévedtem - válaszolt tétován a cica - Segítsetek, hogy hazataláljak! - Mi felétek nem járunk. Minek jöttél el? Maradtál volna otthon - szólt a nagy őz fölényesen, s mindketten elszaladtak. - Na, majd én magam is hazatalálok - mondta magában a piros cica, és nekivágott a rengetegnek. De hamarosan észrevette, hogy rossz irányba megy. Erre másfelé fordult. Majd újabb úttal próbálkozott. Lassan rájött arra, hogy bizony eltévedt. Az egyik fa oldalán egy fakopács kalapált. Félénken megszólította: - Ne haragudj, hogy megzavarlak nagy munkádban. Eltévedtem. Nem tudnál útbaigazítani? - Ne zaklass! Nem látod, hogy dolgozom? Mit tudom én, hogy honnan jöttél. Különben is, ismerem a macskákat. Mind ellensége a szegény madaraknak - válaszolt a fakopács mérgesen és elrepült. 24. oldal
A piros cica elszomorodott. - Most kihez forduljak? Még szerencse, hogy ilyen szép napos idő van - gondolta. Alig ment azonban tovább, hirtelen árnyék vetődött az erdőre. Fölnézett. - Jaj, felhők jönnek! Végül még megázok gondolta rémülten. - Hová bújjak? - Kinézett magának egy hatalmas fát és fölmászott rá. Egy jókora lyuk tátongott a fa oldalán. Ideje volt, mert már erősen dörgött és villámlott. A lyuk szájában azonban megjelent egy bozontos fej. Miki mókus volt. Fenyegetően mutogatta éles fogait: - Ki vagy te? Mit akarsz? Menj a dolgodra! - Eltévedtem - mondta panaszosan a piros cica Engedj be a házadba, amíg a vihar tart, kérlek szépen. - Bolondnak nézel? Hogy képzeled? Én csináltam magamnak ezt a kényelmes otthont. Ki akarsz innen túrni? - kiabált dühösen a mókus, és csak úgy fújt és rázta bozontos farkát. A piros cica lehajtott fejjel, szomorúan mászott le a fáról. Közben mind jobban dörgött-villámlott, majd hirtelen megeredt az eső is, A fa közelében egy kis egér igyekezett hazafelé. A piros cica utána iramodott, de elkésett. Az egér beszaladt egy kis lyukba, s onnan nézett ki ijedt szemekkel. Amikor biztonságban érezte magát, gúnyolódva kiszólt: - Na, mi van piros cica? Most hoppon maradtál. Ide nem tudsz utánam jönni. Cin, cin, cin - mondta nevetve. A piros cica még jobban elkeseredett. - Hát már az egerek is kinevetnek? Mi lesz velem? gondolta. Éhes volt meg fáradt. Ráadásul zuhogott az eső is. - Hogyan jutok haza? Miau, miau, miau - jajgatott, de senki sem hallotta meg. Fűben ül vagy fára mászik, piros cica ázik-fázik, nem talál tán soha haza, hol lehet a kis Andika?
25. oldal
Aztán végre elállt az eső. A piros cica megrázta magát, és elkezdte tisztogatni bundáját. Szerencsére a nap is kisütött. Lassan megszáradt. De éhes volt és fáradt. - Merre kell hazamennem? Mindenfelé csak nagy fák vannak. Sehol egy út vagy valami jel. Találomra nekiindult. Végre kiért egy keskeny ösvényre. De most merre menjen? Jobbra vagy balra? De nini! Kik jönnek ottan? A nagymami a kis Andikával. - Jaj, megvan az én piros cicám! Már annyit kerestünk! -kiáltott Andika boldogan, s fölemelte, simogatta a kis haszontalant, az meg örömmel, dorombolva tűrte. Betették egy kis kosárba és vidáman vitték haza az elveszett piros cicát. Ő meg elégedetten szunyókált a kosárban, s közben azt álmodta, hogy milyen finom falatok várják otthon... Hazaviszi Andika puha kis kosárban, alszik a piros cica, s tejet iszik álmában.
26. oldal
13. Egy furcsa álom Egy meleg nyári estén különös dolog történt. Andika már az ágyban feküdt és nézte az ablakon bekukucskáló kerek holdat, amint sugaraival bevilágította a kertet. A szomszédban hébe-hóba fölvonított a kutya. Holdas nyári éjen Alszik a kert mélyen. Cica surran valahol, s párja után nyivákol. Villognak a csillagok, búgnak messzi motorok. A fák is pihennek, sötétbe öltöztek. És ekkor Andika álmosan fölsóhajtott: - Milyen jó lenne fölrepülni a holdra! Ezután már-már lehunyta szemét, amikor megjelent a szoba sarkában egy furcsa alak: hosszú ősz szakálla volt, fején egy nagy kalap, vállán meg átvetve egy fehér köpönyeg. Barátságosan mosolygott és csendre intette Andikát. - Ne félj - mondta -, nem bántok én senkit. Én vagyok a jó szellem. Azért jöttem, hogy teljesítsem kívánságodat. Andika először ijedten nézte az ismeretlen alakot, de aztán megbátorodott, látva a szellem kedves arcát. - Szeretnék fölrepülni a holdra - mondta félénken. - Nincs semmi akadálya - mondta a jó szellem nyájasan mosolyogva, és két kezét fölemelte. - Hipp-hopp! - mondta és Andika már egy kis repülőgépben találta magát. - Indulás! - szólt a szellem a kormánynál, s már berregtek is a motorok. - Kapaszkodj! - intette Andikát. A repülőgép csendesen suhant a magasban. Andika csodálkozva nézett ki az ablakon. Lent a város lámpái csillogtak, fent meg a csillagok villogtak, hol erősen, hol meg gyengébben. Közöttük meg nagy feketeség volt. - Csak nehogy nekimenjünk egy csillagnak. Hátha összetörik – aggodalmaskodott Andika. 27. oldal
- Semmi baj nem lehet - mondta biztatva a jó szellem -, mindjárt megérkezünk a holdra. - Nézd csak! - És előre mutatott, ahol egy nagy csillogó gömb mintha feléjük rohanna. - Jaj,jaj! - ijedezett Andika. - Semmi vész - intett a jó szellem -, mindjárt leszállunk. Egy nagy szikla tövében megálltak. Andika csodálkozva mutatott az égre. - Jé! Mi az a nagy fényes gömb? - kérdezte. - Hát az a föld. Olyan, ugye, mint a hold. Nagyon messze elkerültünk ám. Aztán körülnéztek a Holdon. Mindenfelé csak kő meg homok volt, sehol egy fa, bokor vagy virág. Andika szomorú lett. Nem ilyennek képzelte a holdat. Messziről szebb volt... - Szeretnék hazamenni - mondta pityeregve -, onnan jobban látni a holdat és sokkal szebb is... - Ó, azt könnyen megtehetjük - mondta a jó szellem barátságosan, s fölemelte kezeit, intett és ... és Andika fölébredt. Az ágyban találta magát. Egy árnyék jelent meg a feje fölött. A mami volt. - Biztos valami furcsa dolgot álmodtál - hallotta hangját, és érezte fején simogató kezét. És tovább aludt... Alszik már az erdő és rét, óljukban a kiscsibék. Házába tér kutya, macska. Szép álmokat, Andika!
28. oldal
14. Az eltévedt kiskacsa Élt egyszer a nagy tó északi partján egy vadkacsa-család. A kacsamama, szokása szerint, minden reggel elindult a nádas mentén ennivalót keresni. Csak annyit mondott hátranézve, hogy hápháp-háp, és a hat kiskacsa szép sorban úszott utána. Egy kellemes nyári napon történt az eset. A víz enyhén hullámzott és a felkelő nap barátságosan mosolygott a kacsákra. Csend volt mindenütt. Csak a távoli parton lehetett látni néhány gyereket, akik kifliket dobáltak a hattyúknak. Lusta hattyúk a tó partján enni kérnek szaporán, háp-háp-háp. Így dúdolt a kacsamama és hátraszólt a kicsiknek: - Ti is énekeljetek! A hullámok lágyan ringatták a kacsákat és daluk messzire szállt a szellők szárnyán: Elöl úszik kacsamama, utána meg hat fióka. Háp-háp-háp!
És a kicsik mit csinálnak? Vidám szívvel nótázgatnak. Háp-háp-háp!
Aztán hirtelen jött egy nagyobb hullám, és a legutolsó kiskacsa lebukott a víz alá. Sebaj, máskor is előfordult. Gyorsan feljött, körülnézett, de már sehol nem látta a többieket. Úgy eltűntek, mintha a víz nyelte volna el őket. De nem esett kétségbe. Körülnézett. Aztán elindult valamerre a nádasok között. Hamarosan észrevette, hogy rossz irányban halad. Megállt. Egy ponty éppen akkor dugta ki fejét a vízből, s rámeresztette nagy halszemeit: - Hová úszkabuszkálsz, te kis nyavalyás? - szólt volna mérgesen a néma hal, s egy sor vizet fröcskölt rá: pfú,pfú,pfú! De a kiskacsa nem hagyta magát: - Csak ne szemtelenkedj - szólt rá harciasan - Mi vagy te, vízben szurtyogó? Mindjárt bekaplak! 29. oldal
A hal csak nevetett - ha tudott volna - s bebújt a víz alá. A béka már barátságosabb volt. Ott ült a nádszál tövében és tátogva nézte a kiskacsát. -Brek,brek,brek - mondta köszönésképpen - hova sietsz ebben a szép időben? Nem félsz egyedül? - Miért féljek? - mondta hetykén a kiskacsa - Jobban tudok úszni, mint egy zöld béka. Háp,háp,háp. - No,no - mondta a béka -, nem szép dolog az önteltség.Jobb lenne, ha a mamád után sietnél. Brek,brek,brek. - S ezzel lebukott a víz alá. Vízbe merül béka és hal, nem kell nékik a kacsadal. A kiskacsa ezután tovább úszott volna, de hirtelen kedves énekszó ütötte meg a fülét. Egy nádirigó fütyörészett valahol. Csak a hangját hallotta, s tátva maradt a csőre a csodálkozástól. -Háp, háp,háp! - mondta, utánozni akarván az énekest. A nádirigó elhallgatott és kidugta fejét két nádszál között. - Mi ez az óbégatás? Hát te ki vagy? - szólt a kiskacsára - Miért zavarod az én művészi énekemet? - Én csak utánozni akartalak - hápogta zavartan a kiskacsa. - Nevetséges - válaszolt fölényesen a nádirigó - Te akarsz engem utánozni? Ha-ha-ha -. És gúnyosan nevetve, fütyörészve elrepült. A kiskacsa meg szégyenkezve úszott tovább. Végre megpillantotta családját. Éppen visszafelé jöttek. Kacsamama jól megszidta: - Micsoda dolog ez! Már mindenfelé kerestünk. Menj szépen a helyedre! A kiskacsa lehajtott fejjel úszott a sor végére. Elindultak hazafelé. Föl-le úszkáltak a hullámok hátán, s közben hallották, hogy a magasban énekel a nádirigó: Hullámzik ím a tó-tenger, nincsen rajta sehol ember,
Rigómadár a nádasban szépen dalol egymagában. 30. oldal
15. Csirke helyett papucs (Egy róka meséje) Családunk egy nagy erdő szélén élt, nem messze a várostól, ahová sohasem merészkedtünk be. - Legyetek óvatosak! - Így tanítottak bennünket az öregek - Kerüljétek az embereket! -. Én azért többször kimerészkedtem az erdőből a városszéli házakig valami jó falat reményében. Néha találkoztam emberekkel is, de vigyázva elsuhantam mellettük. - Úgysem ismernek meg az ostobák - gondoltam-, azt hiszik, kutya vagyok. Hallottam is néha, hogy megjegyezték: - Milyen érdekes ez a kutya, vöröses a bundája. Így aztán mindig bátrabb lettem. Bementem még a kertekbe is egy kis csirkefalat reményében. Előtte persze jól megnéztem, hogy nincs-e ott valami ronda kutya, mert azokat nem szeretem. Egyszer aztán furcsa eset történt velem: kinéztem magamnak egy szép kertes házat és korán reggel elindultam. Úgy gondoltam, hogy ott jó falatok várnak rám. De hiába kerülgettem a házat. Minden be volt zárva, méghozzá alaposan. Volt ott egy nyavalyás kutya is. Nagy zajt csapott. Ugatott, mint a bolond, de nem sokat törődtem vele ... Láttam, hogy csak a szája jár. Nem mert közelebb jönni. Néhányszor rámordultam, s ez elég volt neki. De a tyúkok meg a csirkék vastag rácsok mögül nevettek rám. Mérges voltam. Ekkor az egyik ajtó előtt megpillantottam egy pár papucsot. Fölkaptam az egyiket. Gondoltam, megtréfálom a ház lakóit. Gazdája éppen akkor pillantott ki az ablakon. De nem törődtem vele. Szaladjon utánam, ha tud - gondoltam magamban kárörvendve. Egészen az erdőig futottam a papuccsal. Ott bedobtam egy bokorba. Társaim nevettek rajtam és sokáig így csúfolódtak: Róka mester a kert végén lyukat vág a kerítésen. Csirkehúsra vásott foga, s fél papucsot lelt a koma. 31. oldal
16. Kutya-macska barátság Egy csendes nyári estén találkozott egymással Bundi kutya meg Cirmi macska. A kerítésnél megálltak és mérgesen egymásra néztek. A kutya belülről vicsorgott, a macska meg kívülről fintorgott, - Mért vagy olyan dühös, te nagyfejű - mondta a macska gúnyosan. - Az éjjel is, hallom, megint ész nélkül ugattál. Miattad nem alszik a környék. - Már megint kezded, semmirevaló! Én hasznos munkát végzek: őrizem a házat. És te mit csinálsz? Csak sétálgatsz és nyivákolsz a fekete éjszakában. - Érdekes, mégis én vagyok a ház kedvence fintorgott a macska. - Igen, mert mindig csak hízelegsz a gazdának, meg a lányának. Te szégyentelen nyivákoló. Hogyan tudod mondani a kislánynak, hogy miau-miau, nyau-nyau - utánozta gúnyosan a macskát Bundi. - Te meg csak össze-vissza ugatsz, morogsz, vau-vau, ú-ú-ú, meg hr-hr, jaj, ki sem tudom mondani mondta megvetően a macska. - Azért ugatok, hogy elkergessem a tolvajokat, meg a rossz embereket - vágott vissza a kutya. - Miattad kifoszthatnák a házat. - Mindjárt kipukkadok a nevetéstől. Ha-ha-ha! A múlt héten is ellopták a pincéből a szerszámokat, meg sok mindent. Bezzeg azt észre sem vetted - nevetett a macska. - De végül is elkergettem őket! - mondta dühösen a kutya. - Persze, amikor már meglógtak ... Jaj, mindjárt szétpattanok a kacagástól ... Nyilván lekenyereztek egy darab kolbásszal - vihogott Cirmi. - Ne vádolj engem, nyivákoló. És neked mi a hasznod? Nagyokos. Játszol a gyerekekkel, nyávogsz, kényeskedsz ... miau ó, miau ó ... dorombolsz a háziasszony lábainál. Egy kis édességért, csokiért mindenre kapható vagy szólt a kutya dühösen. Aztán elcsöndesedett, ránézett a macskára és békítően így szólt: - Mondd csak, hogyan csinálod azt a dorombolást? Elárulnád?... Van egy kis tartalék csirkecombom számodra...
32. oldal
- Ez az én titkom, nyau-nyau-miau, nem mondhatom meg. Ezért szeretnek engem ... Különben is, a dorombolás meg a nyávogás szebb, mint az egész éjszakai esztelen üvöltés, vau-vau, meg olyasmi,hogy úu,úu,úu... - Ezt már mondtad egyszer, te féleszű - vágott szavába a kutya dühösen. De a macska csak tovább jártatta száját: - ... A gazdaasszony kislánya még csokit is adott nekem, bizony ... míau,miau... Egyébként nincs szükségem arra a tartalék csirkecombra ... Persze, ha neked nem kell... - Hogy oda ne rohanjak - szólt mérgesen a kutya -. Ilyen világot élünk. A rendes házőrzőnek már nincs becsülete, csak az ilyen dörgölődzőnyalizónak. - Ezzel hátat fordított a macskának, s elballagott a kert túlsó végére. Onnan még gúnyosan visszakiáltott: - Azt a tartalék csirkecombot egyedül fogom megenni!... - Kell a csudának! ... Legalább köszönhetnél, te oktalan! - szólt utána a macska. Aztán csak legyintett: - Hja, a mi köreinkben ez nem fordulhat elő mondta magában és finoman lépkedve elsétált. Kutya-macska dal Én vagyok a ház őrzője – mond a kutya mérgesen. Én meg vagyok a kedvence – szól a macska kedvesen. Enyém hát az elismerés – mond a kutya gőgösen. Enyém meg a dédelgetés – mond a macska hűvösen.
33. oldal
17. Hazatérés (Egy macska meséje) Én csak azt szeretném őszintén elmondani, hogyan békültem ki Bundi kutyával. Mert hát igen ritka dolog a kutya-macska barátság. Kezdetben igen haragudtam rá. Ott ült, szerencsére megláncolva, a házikója mellett és mogorván ugatott minden utcán jövő-menő emberre, állatra. Márpedig arrafelé sűrűn jártak. Engem se hagyott nyugton, rámijesztett, megugatott, hiába mondtam neki, hogy ne bántson, mindig elkergetett. Az egyik nyáron aztán különös dolog történt velem. Gazdiék autóba ültek, és kislányuk, aki mindig olyan kedves volt hozzám, engem is az ölébe vett. Jó volt az autóban ringatózni. Jót aludtam a lányka simogatása közben. Egy ismeretlen házban ébredtem fel. Minden olyan furcsa volt. Nem ismertem ki magamat. Idegen emberek járkáltak, beszélgettek, ettek, ittak. Én is kaptam jó falatokat, de nem tudtam megbarátkozni a házzal, ahol minden más volt, mint otthon. Kimentem a kertbe is, ahol találkoztam egy társammal. Szép, fekete cica volt. Nagyon megtetszettünk egymásnak. Elmászkáltunk együtt a környéken. Eltelt az idő. Már esteledett, mire hazaértem. Gazdáimat seholsem találtam. Hazamentek az autóval, én meg ottmaradtam... Még aznap este nekivágtam az ismeretlen útnak, hogy megkeressem őket. Napokon keresztül mentem úttalan utakon, erdőkön, mezőkön keresztül. Kutyák megkergettek, néha dörgött-villámlott, áztam-fáztam, éheztemszomjaztam, de mégis hazataláltam. Remegett minden részem, amikor egy délután megálltam az ismerős ház ajtajában. Ott sírtam-nyávogtam, amíg a drága kis gazdám, az aranyos kislány észre nem vett. Fölkapott és nagy örömmel vitt be a házba. - Megjött a kiscicám! - kiáltozta. Ápolt napokon keresztül, míg aztán megerősödve kimehettem az udvarra. És mit gondoltok, kit láttam ott? Bundi barátomat. Méghozzá lánc nélkül! Egy darabig csak néztük egymást szótlanul. Aztán néhány lépést tettem feléje. Ő lefeküdt a földre és barátságosan nézett rám, közben békésen morgott. Még közelebb mentem hozzá, lefeküdtem melléje és fejemet az oldalára hajtottam. Éreztem teste melegét, csendes szuszogását, és azon gondolkodtam,hogy bár régi nagy igazság: „kutya-macska barátság.” De ha van bennünk megértés, közeledik a békülés. Aztán én is elaludtam a meleg napsütésben... 34. oldal
ŐSZ Szeptemberben búcsút int a nyár. Szilva, szőlő szüretre vár. Vándormadár messze száll, minden diák suliba jár. Októberi napok is kedvesek. Hullanak a sárga levelek, rőt napfény lepi a kerteket, mélán nézzük a ködös hegyeket. Novemberben hideg szél vonít, bőszen rázza a fák ágait, a határ üres, a kert kopár, földbe búvik minden bogár.
35. oldal
18. Egy kis pók a kertben Valamikor kora ősz felé történt az eset. Még nem volt olyan hűvös az idő, sőt dél felé melegen sütött a nap, zöldellt a természet, a rigók vígan fütyültek. A kis pók is szorgalmasan szőtte hálóját két tuja közé. Szép munka, bárki elismerhetné - mondta magában elégedetten. De éppen arra járt a nagyapa és karjával lesöpörte. Szegény kis pók alig tudott elszaladni. Bebújt a tuja ágai közé és onnan nézte mérgesen tönkretett munkáját. De serény pókhoz illően, újra nekilátott a szövésnek. Hamarosan kész lett. - Remélem, ezt nem verik le - fohászkodott magában. De hiába. Jött a nagymama és egy ronggyal leporolta. - Ez a sok semmirekellő ember - bosszankodott a kis pók - a művemet nem becsüli. - Úgy gondolta, hogy elköltözik máshová, de aztán mégis ottmaradt. - Olyan jó helyem van itt. A nap is idesüt. És újra nekiállt a szövésnek. - Csak nem fogják harmadszor is tönkretenni a hálómat - mondta arra járó társának, de az csak legyintett. - Az emberekben nem lehet bízni - mormogott. De a kis pók tovább szőtt-szövögetett. Aztán, amikor készen lett, elégedetten nézegette munkáját. - Szakszerűen készült mondogatta minden arra repülő méhnek, katicabogárnak, lepkének, még a szúnyogoknak is. De azok zümmögve továbbrepültek. - Jöhetnek a csúnya legyek, majd elkapom őket - tette hozzá fenyegetően, de rá se fütyültek. Telt-múlt az idő, s egy fia légy se szállt arra. Most meg ki jön ott? - kérdezte ijedten, amikor meglátta Andikát, amint egy kis bottal igyekezett utat csinálni magának. - Jaj! - kiáltott a kis pók, és lepottyant a földre. Bánatosan nézegette szétszakadt hálóját. A hálót csak szőtte-szőtte, de hiába szövögette: a nagyapa lesöpörte, a nagymama leporolta, kis Andika lesodorta.
36. oldal
19. Utazik a kis pók A kis pók úgy döntött, hogy nem marad tovább a kertben. - Ezekkel a nyavalyás emberekkel nem lehet békében élni - kesergett - Elmegyek világgá - Így határozott a kis pók. Közben telt-múlt az idő. Mind rövidebbek lettek a nappalok. A nap sem sütött már olyan melegen, mint régen. - Közelebb kellene menni hozzá - tűnődött -. Arrafelé, ahol látni, hogy felkel. - A gondolatot tett követte. Éppen fújt a szél. Otthagyta hát bokrait, fölült a szél hátára, és egy erős pókszálon elindult a nap felé. Vígan libegett-lebegett az enyhe szélben, s jobbra-balra hintáztatta magát. Hinta-palinta, utazik a pókocska - mondogatta magában. Alatta terült el a város, valahol a házak mögött az erdő, s még messzebbről meg hívogatóan csalogatta a nap. Útközben találkozott más pókokkal is. - Mind a nap felé szállnak - gondolta -, de én előbb odaérek! Hirtelen nagyot rándult a pókszál. Beleakadt egy kéménybe. - Na, nem éppen így gondoltam - mondta magában a kis pók - , de nem baj, majd holnap folytatom az utat -. Ezután leereszkedett a kéménylyukon. Hosszú vándorlás után éppen Andika szobájában bújt volna elő a sötét kályhából. De nem sikerült! Lebontották a cserépkályhát, nyílását meg befalazták. - A mindenit neki! mérgelődött a kis pók -. Akkor bemászok az ablakon! - mondta makacsul, és úgy is tett. Nagy keservesen visszamászott. Szerencséjére nyitva volt az ablak. - Jaj, de jó helyre értem! Meleg van, szél se fúj. Itt meghúzom magam - gondolta és alaposan szemügyre vette a szobát, a bútorokat és játékokat. Aztán, mivel közeledett az este, elbújt a mennyezet sarkában. Másnap reggel kellemetlen meglepetés érte. Bejött anyu és egy tollseprűvel levette a kis pókot a mennyezetről, majd kirázta az ablakon. Még szerencse, hogy volt kéznél egy pót pókszál. Ijedten kapaszkodott fel a szél hátára, majd egy pókdalt dúdolva hamarosan eltűnt a levegőben:
37. oldal
Ráülök a szél hátára, elrepülök a világba, messze-messze megyek én, állok kémény tetején, szusszanok pihenőben, libegek a levegőben, billegek és ballagok, pityegek és potyogok, loholok és lihegek, míg csak célhoz nem érek.
38. oldal
20. Ugri mókus balesete A kis barna mókus egy hatalmas tölgyfa odvában élt. Nagyon jól érezte magát ott. Időnként ellátogatott a környék fáira is. Gyorsan és ügyesen ugrált egyik ágról a másikra. Sohasem vétette el. Biztosan egyensúlyozta magát hosszú farkával. Eszegette a különböző növényi magvakat, de főként a diót kedvelte. Közben mókus nyelven dúdolt: Hintázok az ágakon, diót rágok szabadon.
Ugrálok ágról-ágra, fölfutok egy nagy fára.
Egyszer találkozott egy vörös mókussal. Nagyon megtetszett neki. Még sohasem látott vörös mókust. - De szép bundád van! - mondta neki elismerően. - A tiéd sem csúnya - válaszolt a vörös barátságosan. Így ismerkedtek össze, s azontúl többször együtt jártak magokat keresni. Mindketten örültek a tavasznak, de legjobban a nyár végét szerették. Ilyenkor már korán reggel elmentek diót gyűjteni. Útközben nagyokat hintáztak a fák ágain, vagy a földön szaladgáltak egymást kergetve. Sok diót elástak a földbe. Úgy gondolták, hogy majd kikaparják, ha szükség lesz rájuk. Egyszer Ugri, a barna mókus, éppen a fa tetején ült, s látta, hogy a fa alatt egy asszony meg egy kislány kosárba gyűjti a diót. Megharagudott rájuk és mérgesen rázta bundáját. De hiába. Azok csak mosolyogtak rajta. Másnap elhívta barátját, a vörös mókust is, egy kis diószüretre. Egyik fáról a másikra ugráltak, a kerítés meg se kottyant nekik. Ugri különösen hetyke volt: túlságosan bízott ügyességében és gyorsaságában. Ez okozta a bajt. Óvatlanul átszaladtak egy úton, amely elválasztotta a kerteket. Éppen arra száguldott egy bősz motoros és meglökte. Ugri elterült a bokorban. Alig tudott magáról. Fájt az oldala, meg az egyik hátsó lába. Barátja tehetetlenül siránkozott fölötte: jaj, jaj, jaj! 39. oldal
Minden olyan rég volt, beborult az égbolt.
40. oldal
Eltűntek a szép fák, szürke lett a világ.
21. Ugri mókus meggyógyul Ugri mókus sokáig feküdt a bokorban. Senki sem vette észre. De szerencsére éppen akkor sétált arra a nagymama a kis Andikával. A vörös mókus ijedten egy fa tetejére szaladt, és onnan nézte, hogy mi lesz a barátjával. Andika meglátta a bokorban vergődő mókust, és a nagymama segítségével óvatosan betették egy kosárba és hazavitték. Otthon nagyapa készített egy ketrecet és abba helyezték el a beteg mókust. A nagymama és Andika szorgalmasan ápolták: vizet, ennivalót vittek neki, s gyógykenőccsel kenték fájós lábát. Bőven tettek a ketrecbe diót is. Teltek-múltak a napok és Ugri lassan megerősödött. Hamarosan már vígan szaladgált ketrecében. Csakhogy ott kevés volt a hely. Közeledett az ősz. Ugri napról-napra csendesebb lett. Szomorúan üldögélt a ketrec sarkában és csak nézte bánatosan a kertet. Andikát nagyon bántotta, hogy hiába próbálja a legjobb falatokkal vigasztalni a mókust. Az csak ült és bámult kifelé. - Ugri megint beteg lett - mondta Andika nagyapának - Csak üldögél és már enni is alig akar. Nagyapa megnézte a kis mókust és így szólt: - Nincs annak semmii baja. Csak a szíve fáj. - Dehát a legjobb falatokkal kínálom. Meg kedvesen bánok ve1e mondta Andika. - Csak egy dolog hiányzik neki - magyarázta a nagyapa - a szabadság. Andika nehezen fogadta meg a tanácsot, mert nagyon megszerette a kis mókust. De aztán csak kinyitotta a ketrec ajtaját. Ugri kinézett a fák felé, nagyot szippantott a szabad levegőből, és boldogan rohant fel a legelső fára, majd eltűnt valamerre a bokrok között... Aztán eljött lassan a tél. Az egyik délután, amikor Andika az ablakból nézte a szállongó hópelyheket, egy kis bundás fej jelent meg az ablak előtt álló szilvafa ágán. Ugri volt. Benézett az 41. oldal
ablakon. Andika pedig mosolyogva integetett neki, amíg el nem tűnt a havas ágak között... Hull már a hó házra, kertre, Ugrinak sincs fényes kedve.
Hideget hoz, süvít a szél, egy rossz kémény búsan zenél.
42. oldal
22. A hal és a béka Hol volt, hol nem volt, volt egyszer valahol egy igen nagy tó, amelynek partján nádasok susogtak. Éppen kellemes nyárvégi idő volt, egy szem felhő sem lebegett az égen. Az egyik parton, a nádasok tövében, valami nagy levél tetején ült egy béka. Lustán pislogott, az egyik lábát belelógatta a vízbe. Nagyon jólesett neki a csend és a nyugalom. A víz tükre meg se rezdült. Elálmosodott és lassan le-lehunyta szemeit. Egyszer csak közelében a vízből kidugta fejét egy hal és mereven bámulta a békát. - Szia, jó pihenést kívánok - mondta a hal és tréfából farkával a békára spriccelte a vizet. Akkor miért zavarod meg az alvásomat - válaszolt bosszúsan a béka -. Jobb lenne, ha lebuknál a víz alá. - Nyavalyás békák - fakadt ki a hal mérgesen -, mindig csak lustálkodnak. Azért nem tudtok semmit. Erre már fölpattant a béka. - Brek,brek. A béka ügyesebb és okosabb, mint a hal. - Igen? Akkor próbáljuk ki, hogy melyikünk tud gyorsabban úszni mondta a hal. - Rendben van - válaszolt a béka - Lássuk, ki ér előbb a túlsó partra. - S ezzel beugrott a tóba. Amikor újra kidugta fejét a vízből, a hal már a part szélén várta. - Na, híres béka, hát lemaradtál? - csúfolódott. - Jól van - mondta a béka -, elismerem, hogy gyorsabban úszol. Próbáljuk meg most a parton, hogy ki ér előbb célba. A hal nagy nehezen kivergődött a partra és rosszkedvűen várta az indulást. - No, akkor rajta! - kiáltott a béka és 43. oldal
egy nagyott ugrott, utána még egyet, és így sorra. A hal meg csak dobálta magát, de nem sokkal jutott előbbre. Visszaugrott hát a vízbe és onnan kiáltott a béka után. - Jól van, jól. Te győztél. Gyere vissza! Ezután lepihentek: a béka visszaült a levelek közé, a hal meg kidugta az orrát a vízből. - Csak azt mondd meg még - szólt halkan a hal -, hogy holnap milyen idő lesz. A béka okos képet vágott, fejét föltartotta, beleszagolt a levegőbe, kettőt-hármat pislogott, és így szólt: - Holnap, kérlek szépen, már esni fog az eső ... De az is lehet, hogy sütni fog a nap. - Vagy mindkettő egyszerre. Nagyokos - gúnyolódott a hal. És ezzel lebukott a víz alá. A nap már lassan nyugovóra tért, s a langyos szellőben a béka elkezdett kuruttyolni. Közelben-távolban a többiek kórusban követték. 1. Eljött immár a nap vége, sötét borul tóra, rétre.
2. Pihenni tér a fényes nap, zsongja dalát a szúnyoghad.
3. Az öreg hold is mosolyog, távol felhő, köd gomolyog.
4. Nádas suhog, rigók fütyülnek, a vadkacsák énekelnek.
5. A tó vize halkan csobban, békák hada dalra lobban. Brek-brek-brek...
44. oldal
23. Két bogár találkozása Kellemes, napos őszi idő volt. A levelek sem akartak még lehullani. Az erdőben zümmögtek a rovarok, pókhálók feszítettek a a fák között, néha a madarak is daloltak. - Olyan az idő, mintha nyár volna - mondta vígan egy ganajtúró bogár, amint könnyedén gurított maga előtt a kis erdei ösvényen egy golyót. Arra járt éppen egy cserebogár és megvetően rászólt: - Mitől vagy olyan elégedett, ganajtúró? Tán csak nem attól, hogy tolod magad előtt ezt a büdös golyót? - Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok. Jobb lenne, ha először köszönnél, midőn találkozol valakivel - mondta a ganajtúró bosszúsan. - Ha-ha-ha, még hogy én köszönjek először, ha-ha-ha - nevetett a cserebogár, s közben nem vette észre, hogy egy kőre lépett. Lefordult róla a hátára, de nem tudott talpra állni, csak kalimpált össze-vissza lábaival. - Na, mi az, te a hátadon is tudsz táncolni?, gúnyolódott a ganajtúró. - Igazán segíthetnél! - kérlelte a cserebogár. - Na jó, mivel ilyen kedves voltál csipkelődött a ganajtúró, és egy száraz ágacskát tolt a cserebogárnak, hogy arra kapaszkodjon. - Na végre - mondta a cserebogár, amint újra megfordult. – Köszi - intett a ganajtúrónak, aki tovább görgette büdös golyóját. Néhány nap múlva megint találkoztak. A cserebogár már messziről köszöntötte. - Szervusz ganajtúró! Rég nem láttalak. Hogy vagy? - És rálépett egy síkos kőre, s megint a hátára esett. -Jaj, segíts kérlek! - kiáltotta. A ganajtúró elébe dobott egy fűszálat és a cserebogár talpra állt. - Egyébként galacsinhajtó vagyok és nem ganajtúró - mondta a cserebogárnak, majd elköszönt. A cserebogár szóhoz sem jutott, alig tudta megköszönni a szívességet. Még történnek csodák. Néhány nap múlva a cserebogár harmadszor is találkozott a galacsinhajtóval.
45. oldal
- Szia, galacsinhajtó! - üdvözölte messziről -, Örülök, hogy látlak mondta udvariasan. És mit ad isten? Újra rámászott egy síkos kőre és megint a hátára esett. - Segíts, kérlek, olyan pechem van ezekkel a vacak kövekkel. A galacsinhajtó elébe bökött egy száraz falevelet, és a cserebogár máris megfordult. - Egyébként szkarabeusz a nevem, ősidők óta így tisztelnek. Még az emberek is. Csak ezt persze ez a tudatlan népség-bogárság nem tudja mondta a szkarabeusz megvetően, és tovább görgette büdös golyóját. A cserebogár köszönt és tisztelettel nézett utána. Még a kalapját is levette volna, ha lett volna. És magában így gondolkodott: Lám, milyen egy büdös bogár! Kúszik-mászik, tán szárnya sincs. Szép nevet kap. Milyen nagy kincs! Az élet így nem oly sivár.
Cserebogár
46. oldal
24. Menekülés (Egy őz meséje) Bizony, a mi életünk nagyon nehéz. Sok rossz napot tudnék említeni. Csak egyet emelek ki közülük. Tanulságnak ez is elég. Egy szép őszi délután történt, hogy háromnégy társammal együtt heverésztünk az erdei tisztáson. Nagyon örültünk, hogy végre csendes, békés nap volt mögöttünk. Ennivalónk is volt, s nem bántott minket senki. Mert bizony a szegény őzeknek sok az ellensége. Főleg a vadászoktól meg a gonosz kutyáiktól kell rettegnünk, mert mindig minket akarnak megfogni. Hirtelen messziről, a hegy aljáról kutyaugatás hallatszott. Fölpattantunk és a közeli patak felé rohantunk, átgázoltunk rajta, mert úgy tudtuk, hogy így talán elveszítik nyomunkat. A patak túloldalán aztán fölfelé loholtunk a hegyoldalon. Végre a hegy tetején megpihenhettünk. Sötétedni kezdett. Úgy gondoltuk, hogy most már nem lehet baj. Csendesen megpihenhetünk valamelyik fa tövében, mert a hold se világított, csak valahol a távolban villogott az ég alja. Sötét borul az erdőre, fűre, fára, szegény őzre. Szél se rezdül, ág se mozdul, de a völgyben véreb mordul. Aztán eljött a rózsás hajnal. Fölöttünk valahol pacsirta énekelt, lent meg a tücskök ciripeltek, s szép virágok hajladoztak a hajnali szellőben. Most persze azt gondoljátok magatokban, hogy milyen ábrándos lelkű vagyok. Lehetséges, bár egy szegény őznek nem sok ideje van a merengésre. Váratlanul egészen közelről hallatszott a kutyák ugatása. Rémülten felugrottunk és rohantunk ész nélkül a dombos erdő túlsó oldalára. Még hallottam társaim sikoltozását, de én csak futottam, míg ki nem értem az erdőből. Remegő lábakkal álltam meg egy kis kertes házikó előtt. Egy kislány lépett a kerítéshez, kinyitotta a faajtót és megállt előttem. Tovább szaladtam 47. oldal
volna, de már nem volt erőm. Ő is rámnézett nagy csodálkozással. Behunytam szemeimet és úgy vártam ijedten, hogy mi lesz velem. Szédültem és a földre rogytam. Arra ébredtem, hogy a ház előtt fekszem és valaki vizet adott egy tálban. Föl akartam ugrani, de gyenge voltam. Mohón ittam a vízből. Majd enni is kaptam. Már nem féltem. A kislány simogatása megnyugtatott. - Ugye nem félsz, kis őzike? - mondogatta, majd kinyitotta a kertajtót. Megindultam az erdő felé. Közben hátranéztem és láttam, hogy a kislány az ajtóból integet utánam. Én is bólintottam feléje és arra gondoltam, hogy mégis csak szép az élet.. Köszönöm néked rövid életem, találkozunk még talán, remélem... Illatozó rét, susogó erdő, de jó dolog, ha tele a bendő! A madarak, lám, vígan dalolnak, megvadult ebek sosem csaholnak, az emberek is békében élnek, szegény őzek vígan legelésznek.
48. oldal
TÉL Hosszú az éj decemberben. Hull már a hó utcán, kertben. Örvendeznek a jámbor lelkek, szent karácsonyt ünnepelnek. Zord január, te didergő! Kezdődik az új esztendő. A cica nyárra nem gondol, a kályha mellett dorombol. Februárban még hideg a tél, az ember már jó időt remél. Esik a hó vagy süt a nap, a fagy egy kicsit még marad.
49. oldal
25. Az árva kiscica Egy borongós szeptember végi napon - amikor szemerkélt az eső és hűvös szellő lengett a fák között - történt, hogy kora délután megjelent a kert alján egy fekete kiscica. Nyomorult ál1at volt: félve bújt elő a tuják alól, óvatosan, futásra készem bundája ázott volt, rendetlen, szeme csipás, teste sovány. Éjjel sok eső esett, s a cica reszketve lépkedett a nedves fűben, lábait óvatosan emelgette, közben megállt, félve körülnézett, hogy nem látja-e valaki. Amolyan apátlan-anyátlan árva jószágnak tűnt, akivel senki sem törődött: Borongós délután, már hűvös időben, kiscica remegett a bokor tövében. A fű nedves volt, bundája ázott, éhség mardosta, teste átfázott. Andika éppen akkor lépett ki a ház ajtajából, kezében szorongatva elmaradhatatlan babáját. - Nézd, mami, egy kiscica! - kiáltott örömmel és messziről integetett neki. A cica meghallotta a kiáltást, és rémülten beugrott egy bokor alá, s onnan pislogott kifelé ijedt szemekkel. A nagymama is megjelent Andika mögött és most már ketten biztatták a reszkető állatot: ci, ci, cica... gyere! Kiscica gyere már! Andika nagyon vár. Kérlelték, unszolták, jó tejjel kínálták. De mindhiába. Pedig mindent megtettek a kis vadóc megszelídítéséért. A nagymama egy kis tálban húst is készített neki, hogy erőre kapjon, Andika 50. oldal
meg sűrűn biztatta: egyél kiscica, egyél! Eleinte nem akarta elfogadni az ételt, inkább elszaladt és messziről nézte vágyakozva az ennivalót. A mami és Andika erre távolabb húzódtak, hogy megbátorodjon. Úgy is lett. Az éhség győzött és a cica elindulta tányér felé... De félelmét ezután sem tudta legyőzni: nem hagyta megsimogatni magát, inkább elszaladt. Azt még nagy kegyesen megengedte, hogy egy fatuskó tövében vödörből szállást készítsenek neki, ahol időnként megpihent, bár hozzányúlni ezután sem lehetett. Ennek ellenére kezdett rendes macskához méltóan viselkedni: Kényesebb lett, tiszta: arcát is megmosta, csapzott bundáját meg kissé rendbehozta. Már úgy tűnt, hogy megbarátkozik a nagymamival és Andikával. Nőtt az életkedve is: néha játékosan szaladgált, még a meggyfára is fölmászott, vagy körbe futott a farkát kergetve. Aztán megint visszaesett a régi állapotába. Napokra eltűnt majd csapzottan, soványan visszatér , s remegve telepedett le a megszokott fatuskóra. Szerencséje volt, ha sütött a nap, hogy felmelegedjen, s megszárítsa bundáját. Esős időben meg letörten, remegve kucorgott kuckójában.. Még arra is gyenge volt, hogy azt mondja: miau, miau. És beköszöntöttek az októberi hűvös hajnalok ...
51. oldal
26. Az árva kiscica eltűnik Abban az évben szép meleg napok is voltak októberben. Az árva kiscica újra megerősödött. A nagymama és Andika azt hitték hogy talán helyrejön. Ismét elkezdett játszani. Sőt, még madárfogással is próbálkozott: egy tuja alatt lapulva figyelte a madáritató körül ugrándozó rigót, majd hirtelen ott termett. De nem elég gyorsan. A madár könnyedén elröpült, s a magasban gúnyosan fütyörészett. Egeret sem tudott fogni, beszaladt lyukjába és onnan cincogott kuncogva a hoppon maradt macskára. Egy mókus meg a diófán üldögélve, megvetően nézte tehetetlenségét, majd mérgesen fújva megfenyegette: fú, fú, fú! És a kiscica szégyenszemre elszaladt. Hősünk kedve tovaszállt, mint szélben a falevél: mókus elkergette, egér kinevette, rigó kicsúfolta. Vészesen közeledett az őszi hűvös idő. November eleje volt. A beteg kiscica mind ritkábban jelent meg. A szomszédos kertekben kódorgott, vagy ki tudja merre járt. Csapzott volt, sovány és gyenge. Alig állt a lábán. Már nem félt annyira, mint régen. Elfogadta az ételt a nagymamától, de alig evett a lábosból. Ha kicsit enyhült az idő, remegve üldögélt a gyenge napfényben, de már játszani nem volt kedve, sem ereje. De az éjszakák mind hidegebbek lettek ... Egy zord napon a kiscica megunta a szenvedést, felkerekedett és elment világgá... Ment, mendegélt árkon-bokron, kerteken keresztül. Valami olyan helyre vágyott, ahol jó meleg van, és finom falatokkal várja valaki. De hamarosan elgyengült, lábai remegtek, fázott 52. oldal
minden porcikája. Behúzódott egy bokor alá és onnan nézegetett szomorúan kifelé. Majd lassan lehunyta szemét és mély álomba merült. Most minden olyan szép lett, ahogyan elképzelte. Melegen sütött a nap. Egy kedves kislány finom ennivalót hozott egy nagy tálban, megsimogatta s ő meg elégedetten dorombolt. Aztán játszottak. Boldogan kergette a labdát... Nagyon tetszett neki ez az álom-élet. Elhatározta, hogy mindig itt marad. Nem is ébredt fel többé... Hideg hajnalon fagyos a lehelet, zúzmarás fáról egy mókus integet. De nézd csak, mit látok! Fönn a magasban, rózsaszín felhőben, kiscica miákol az égi mezőben...
53. oldal
27. A hóember délre megy Egy januári szép, havas napon a nagyszülők a kis Tündérkével hóembert csináltak a kertben. Lábai, kezei is voltak, meg két szeme, orra, szája, fülei. Fejébe egy lyukas kalapot tettek, szájába meg egy fapipát dugtak. Tréfából még egy ócska kabátot is terítettek rá, hogy meg ne fázzon. Ezután nagyon hideg idők jöttek. Fújt a szél keményen, csak úgy süvöltött. Az emberek behúzódtak a jó meleg szobába. A medve is biztosan még mélyebbre bújt barlangjában. Csak a szegény hóember maradt künn a kertben. Keze-lába összefagyott, feje kemény lett, mint az üveggolyó. - Ez nem igazság - mondta magában mérgesen -, mindenki bebújhat meleg kuckójába, csak nekem kell itt fagyoskodnom. Elmegyek melegebb vidékre, dél felé, ahol nem vesz meg az isten hidege. Elhatározását tett követte. Éjszaka nagy léptekkel megindult déli irányba. Csak úgy cuppogott alatta a hó: puff-puff-puff. - Szervusztok! Szia! - integetett jobbrabalra, de a kutya sem vette észre, mert hiszen éjszaka volt, meg nagyon hideg, mindenki behúzódott a meleg szobába. Csak Huhu bagoly lesett ki az egyik padlásablakon. - Hová loholsz, hóember? - huhogta. - Dél felé, ahol melegebb van - válaszolt a hóember. - Bolond vagy - legyintett megvetően Huhu, és azt huhogta: Hová mész, te hóember? Elmúlt már a december. Hideg a szél, hull a hó, melegedni volna jó. A derék hóember meg csak ment, mendegélt kemény léptekkel: puffpuff-puff. - Hová mész, te hóember? - kérdezte hajnal felé egy korán kelő mókus. - Megyek dél felé, melegedni - válaszolta.
54. oldal
- Ki hallott még ilyen szamárságot? - mondta a mókus megvetően, és futtában csak úgy porzott a hó az ágakról. Közben így dúdolt: Hová mész, te hóember? Elmúlt rég a december. Ugrándozok, szaladok, tavaszról csak álmodok. Amint a hóember dél felé haladt, lassan melegedni kezdett a levegő. Langyos szelek fújtak. Locs-pocs lett mindenfelé. Csak úgy cuppogott benne a hóember lába: cupp-cupp-cupp. Érezte, hogy kezd izzadni. - Minek nekem ez az ócska kabát? mormogta bosszúsan és ledobta a földre. Aztán a fejéről is csöpögni kezdett a víz: potty-pottypotty. - Minek nekem ez a vacak kalap? -szólt mérgesen és elhajította messzire. Aztán csak ment mendegélt tovább: locs-pocs, locs-pocs. - Hová ballagsz, hóember? - szólt rá egy feketerigó. - Elmegyek délre, melegebb vidékre mormogta bosszúsan, mert már kezdte restellni magát. - Mondhatom, nem sok eszed van mondta megvetően a rigó és röptében így dalolt: Hová mész, te hóember? Letelt már a december. Itt van, lám, a január, az okos békésen vár. Telt-múlt az idő. Később még jobban kezdett izzadni. Elfáradt és estefelé leült egy erdő szélén pihenni. Közben mind melegebb lett. Fejéről, hátáról csurgott a víz: potty-potty-potty. A pipa is kiesett a szájából. Még arra sem volt ereje, hogy utána nyúljon. Mind jobban elgyengült. - Jaj, miért is mentem én délre, melegebb vidékre, maradtam volna a jó hideg északon. Lám, lám! Hová vezet a meggondolatlanság - siránkozott a hóember. A hóember könnyei patakokban folytak le róla. Lábai alatt összegyűltek, s reggelre már csak egy nagy tócsa volt a hóember helyén. Úgy eltűnt, mintha sosem lett volna... 55. oldal
Hová tűntél, hóember? Jó, hogy elmúlt december. Januárnak vége már, s ha elmúlik február, mindenki tavaszra vár.
56. oldal
