Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LI. évfolyam, 4. szám
2006. április
Újra gondolni Portugáliát! A portugál irodalom napjainkban Pál Ferenc összeállítása
TARTALOM
PÁL FERENC Néhány szó napjaink portugál irodalmáról ......................................................... JOSÉ SARAMAGO A halál közjátékai (Pál Ferenc fordítása) ................................................................ LUKÁCS LAURA Platón barlangja – Saramago módra ........................................................................ JOSÉ SARAMAGO A barlang (Lukács Laura fordítása) ........................................................................... ERNESTO RODRIGUES, LUÍS FILIPE CASTRO MENDES versei (Csuday Csaba fordításai) .............................................................................................. EDUARDO LOURENÇO Portugália újragondolása (Szelényi Zsolt fordítása) ........................................ ÁLVARO DE CAMPOS versei (Déry Balázs fordítása) ........................................... JOSÉ LUÍS PEIXOTO Ház a sötétben (Bense Mónika fordítása) ............................................................. GONÇALO M. TAVARES Jeruzsálem (Lukács Laura fordítása) ........................................................................ LÍDIA JORGE Odafönt fütyül a szél (Lukács Laura fordítása) ...................................................
NV06-4.p65
241
2006.03.29., 19:08
243 247 254 259 272 275 284 288 302 312
ANTÓNIO LOBO ANTUNES Követ szeressek (LUKÁCS LAURA fordítása) ....................................................... 334 ~O versei LUISA NETO JORGE és MANUEL GUSMA (Takács Zsuzsa fordításai) ............................................................................................. 330 RUI ZINK Hotel Lusitano (Pál Dániel Levente fordítása) .................................................... 334 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ...................................................................................................... 350
Köszönjük a lisszaboni Portugál Könyv- Könyvtárintézet (IPLB)
támogatását ˇ A traduça deste nosso número foi apoiada pelo ~o da selecça ~o literária portuguesa Instituto Portugues do Livro e das Bibliotecas
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alapprogram
NV06-4.p65
242
2006.03.29., 19:08
PÁL FERENC
Néhány szó napjaink portugál irodalmáról
~es és a XIX. századi realista író, Hosszú ideig a XVI. századi eposzköltő, Camo Eça de Queirós képviselte nálunk a portugál irodalmat. Camőes, akiről Babits és Szerb is kissé fanyalogva beszélt európai illetve világirodalom-történetében a romantika és a reformkor kedves költője volt. Egyrészt azért, mert szertelen viselkedésével, amellyel a portugál királyi udvart magára haragította, a hatalommal szembeszegülő költőeszményt testesítette meg, másrészt pedig, mert az Indiába eljutó portugál hajósoknak emléket állító nemzeti eposzában, A Lusiadákban a portugál királyi családot a magyar királyoktól eredezteti, nemzeti büszkeséget szítva, és majd egy évtizedes vitát kavarva ezzel az 1820-as, ’30as évek magyar közvéleményében és tudományos köreiben. A szép feltételezés végül is nem bizonyult igaznak, tudományosan bizonyíthatónak, de ösztönözte arra a század derekának egy jeles irodalmárát, a tüzértisztből műfordítóvá átalakult Greguss Gyulát, hogy a portugál eposzt olyan honfiúi átéléssel magyarítsa, Arany és Petőfi nyelvén megszólaltatva a portugál hősi versezetet, amellyel megnyerte magának az olvasókat, s fordítása egy szűk évtized alatt két kiadást is megért, 1865-ben és 1874-ben. Eça de Queiróst, akit Borges az egykorú spanyol írók, köztük még Benito Pérez Galdós fölébe is helyez, a Pesti Hírlap 1886-os évfolyamából ismerhette meg a magyar olvasó. Somogyi Ede fordításában megjelenik az újság tárcarovatában egy fiatalkori bűnügyi-szerelmes regénye, a Cintrai ut titka [sic!]. Nem kevésbé volt sikeres Eça 1961-ben megjelent Amaro atya bűne című regénye, amely még két kiadásban, összesen több mint százezer példányban jutott el az olvasókhoz, s megbecsültségének bizonyítéka, hogy alig-alig lehet hozzájutni haszált példányaihoz. Az 1950-es, ’60-as években kiadott néhány baloldali szemléletű mű után Fernando Pessoa jelentette a következő stációt a portugál irodalom megismeréséhez vezető úton. Bár meghasadt tudatú, lényét másnevű (heteronim) alkotótársakra felosztó költőként jelent meg első magyar fordítóinak értelmezésében, mégis modern, a személytelen, a költői én a költő énjéről leválasztó költőként, T. S. Eliot, Gottfried Benn méltó társaként rögzült a befogadói tudatban, s vált szinte kultuszköltővé, nemzedékek olvasmányává. Az, hogy az elmúlt századok klasszikusai után az irodalmi értékek cseréjében is felgyorsult XX. században sokáig csak Pessoa neve szűrődött át hozzánk a portugál irodalomból nem magyarázható sem a távolsággal, sem a saját diktatúrájába hosszú évekre, évtizedekre bezárkózó országokat elválasztó politikai
243
NV06-4.p65
243
2006.03.29., 19:08
különbségekkel. Portugáliában a hamar kihamvadó avantgárd mozgalom, a Modernizmus után, melynek eredményeit az 1920-as évek végén meginduló második modernizmus és folyóirata a Presença próbálta meg – nem sok sikerrel – beleépíteni az irodalomba és a köztudatba, a vidéki életet, a szegénységet és a kisemmizettséget megmutató neorealista próza vert gyökeret, s telepedett rá az irodalomra. Ez a szükségszerűen provinciális irányzat nem sok mozgásteret engedélyezett az íróknak, akiknek amúgy sem volt könnyű dolguk, mivel csak a felszínt ábrázolhatták, és a lényegi dolgokról nem ejthettek szót a műveikben. Így történhetett, hogy noha Pessoa hatása a legutóbbi időkig rávetült a portugál költészetre, a költők mégis szabadabban mozoghattak: a metaforikus, rejtett, csak érzékeltető, de semmit konkrétan ki nem mondó kifejezésmód hasznára vált a költészetnek, míg unalmas és nehezen felfejthető betűtengerré változtatta a prózát. Az unalomba és tehetetlenségbe süppedt, elmaradott társadalom ábrázolásának közhelyeiből csak az 1970-es évek végén sikerült kilépniük a portugál íróknak. Ekkor már túljutottak az 1974-ben elkezdődött társadalmi átalakulás első csalódásain: a radikális politikai változások nyomán nem kerültek elő megrázó kéziratok az asztalfiókból. Ezért kellett több mint fél évtizedet várni arra, hogy megjelenjenek azok a művek, amelyek paradigmaváltást hoztak a portugál irodalomban, jelesül a prózába, mert a sikeres európai irodalmi jelenlét feltétele egy modern, izgalmas próza létrejötte volt. Ne feledkezzünk meg ugyanakkor arról sem, hogy a megújult portugál próza sikereinek évtizedében, az 1980-as években az egyik „bestseller” Fernando Pessoa 1913 és 1935 között írt A kétségek könyve című elmélkedő, vallomásos prózai műve. A megújuló portugál próza legfontosabb feladatának a múlttal való szembenézést, a hamis történelemszemlélettel, hamis ábrándokkal való leszámolást tartotta. A történelemmel való szembenézésnek ugyanakkor már voltak előzményei. A portugál irodalom „nagyasszonyának” tartott, hagyományos írói módszerekkel dolgozó, konzervatív szemléletű Agostina Bessa-Luís már az ötvenes évek elejétől fogva foglalkozik regényeiben a történelemhez tartozó emberi megismeréssel, ahogy 1980-as O Mosteiro (A kolostor) egyik hőse meg is fogalmazza, leginkább a történelem „susogásának merész értelmezése”, a történelem egyegy pillanatának kivetülése foglalkoztatja. Ugyanígy megjelenik a történelmi problematika Carlos de Oliveira Finisterra (A világ vége, 1978) és Vergílio Ferreira Signo Sinal (Signum jel, 1979) című regényében is. A fiatal írónemzedék tagjai azonban nemegyszer saját tapasztalataikból építkeznek és a megkérdőjelezés vagy nemegyszer a tagadás álláspontjára helyezkedve viszonyulnak a mitizált történelmi eseményekhez. Így a jelenkor Saramago mellett legjelentősebb írója, Lobo Antunes is, akinek első műveiben az író által is megélt – katonaorvosként huszonhét hónapot töltött Angolában – hazafias tartalommal megtöltött gyarmati háborúk minden kegyetlensége és visszássága jelenik meg. A Memória de Elefante (Elefántemlékezet, 1979), az Os Cus de Judas (Isten háta mögötti vidékek, 1979) vagy a Conhecimento do
244
NV06-4.p65
244
2006.03.29., 19:08
Inferno (A pokol megtapasztalása, 1980) című regényében sokkoló módon adja vissza a megtapasztalt borzalmakat. A gyarmatok elvesztése, az életkörülmények gyökeres megváltozása, az Európához való csatlakozás kihívása nyomán megrendült portugál azonosságtudat is visszhangot kap a korszak prózairodalmában, amely a haza és a portugál identitás kérdéseit fölvetve vizsgálni kezdi a portugál öntudatot és történelmi tudatot szolgáló mítoszokat, a múltba merülve, és felidézve a diktatúra mindennapjait, mint Maria Velho da Costa Lucialima című, 1983-ban kiadott regényével, vagy pedig a jövőt kutatva, mint Saramago A Kőtutaj tudományos fantasztikus regénynek is beillő, új portugál utópiájával. A hatvanas évek végén feltámadt érdeklődés az észak-amerikai és a latinamerikai spanyol nyelvű irodalmak, elsősorban a mágikus realizmus és egyes képviselői, mint García Márquez és Juan Rulfo, másfelől pedig Carlos Fuentes és Jorge Luis Borges iránt tovább él a hetvenes és nyolcanas években is. A fantaszikum elsősorban azokat az írókat vonzza, akik kevésbé kötődnek a gyarmati tematikához, Almeida Faria Os Passeios do Sonhador Solitário (A magányos álmodozó sétái, 1982) című regénye és Mário de Carvalho borgesi ihletésű elbeszélései, a Contos da Sétima Esfera (A hetedik éggömb történetei, 1981) és regényei képviselik elsősorban ezt az irányzatot. A mágikus realizmus eszköztárával viszont elsősorban azok az írók élnek, akik a kérdéseket határozottabban megfogalmazó, realista regényben foglalkoznak a jelenkori társadalom vagy a történelem kérdéseivel, mint az O Dia dos Prodígios (A csodák napja, 1980) Lídia Jorge-ja, az Entre o Povo e Principaes ~o (A nép és elöljárók között, 1981) José Viale Moutinhoja, az O Meu Mundo na é deste Reino (Nem e királyságból való az én világom,1983) című regényében a gyarmati témához visszatérő Joeo de Melo, és természetesen Saramago, akinek első regényében ott rezegnek Garcia Márquez Száz év magányának motívumai. A nyolcvanas évek derekán az 1974-es forradalom győzelmét követő változásokkal felszínre került tematika áttételesebben és árnyaltabban jelent meg a korszak regényeiben, ugyanakkor az indentitás-problémák, amelyek korábban a gyarmati háborúkból és a gyarmatok elvesztéséből fakadtak fel, most az egységesülő Európában mindjobban feloldódó Portugália nemzetközivé válását kísérik. Az írók egy része által erre adott válasz a múlt mítoszaival való teljes leszámolást sugallja. Lobo Antunes As Naus (A hajók, 1988) című regényében Camőes A Lusiadák című nemzeti eposzának a hőseit fosztja meg a századok során rájuk merevedett méltóságteljes póztól, Almeida Faria pedig a Sebestyén király köré fonódott mítoszt parodizálja A hódító (1995) című regényében. ~o (Fölelemelkedve Az alentejo-i parasztság életét bemutató Levantado do Cha a földről) című regényével 1980-ban jelentkező José Saramago a portugál történelemről elgondolkodva összefoglalását adja és kiteljesíti a megújuló portugál prózairodalmat, s ugyanakkor új utakat is kijelöl. A portugál történelmi tematikát elhagyva előbb az egész emberiséget érintő kérdéseket boncolgató ˇ
245
NV06-4.p65
245
2006.03.29., 19:08
antiutopisztikus regényeket ír, mint a Vakság, az Embermás vagy a Megvilágosodás, majd pedig utolsó regényében, A halál közjátékaiban elmozdul a személyes szféra felé. Ugyanez az intimebb széfra felé történő finom elmozdulás érezhető Lobo Antunes utolsó regényében is, ahol a történelemhez kapcsolódó események, bár relevánsan jelen vannak, mégis egy szerelem hátterében tűnnek csak föl. A legfiatalabb, az elmúlt négy-öt évben feltűnt írók – akiknek műveit az elmúlt húsz évben született portugál próza sikereire építve népszerűsítik az ügynökségek – már megoldottnak tekintik a portugál történelem átértékelését, nem érdeklődnek sem a történelmi, sem az egyetemes tematika iránt. Egyik jeles képviselőjük, a 2001-ben Saramago-díjjal kitüntetett José Luís Peixoto fantasztikus világba menekül a valóság elől: díjazott regényében a Nenhum olhar-ban (Egyetlen pillantást sem) különös, fantasztikus lényekkel benépesített paraszti ~ovilágba vonul vissza, utána következő regényében, az Uma Casa na Escurida ban Sötétbe borult ház, 2002) pedig egy hermetikusan önmagába zárkózó emberi lényt ábrázol, aki hiperérzékenyen reagál a külvilágból érkező legkisebb hatásra is. Hasonlóképpen elzárkózik a valóságtól a másik Saramago-díjjal kitüntetett fiatal prózaíró, Gonçalo M. Tavares is: Jeruzsálem című regénye a puszta (ámbár eléggé morbid) szórakoztatás igényével íródott, a legcsekélyebb köze nincsen a valósághoz: kimódolt alakjai egy thriller világában mozognak. Ezeknek a fiatal íróknak és könyveiknek a sikerét látva fölmerül bennünk a kérdés, felidézve a realizmust egy évtizednyi próbálkozás után odahagyó Eça de Queirós megjegyzését, mely szerint a portugálok jobban szeretnek az égre révedni, mint a lábuk elé, a földre nézni, vajon a portugál próza ez után a két évtizedes, valóságra és tényleges problémákra figyelő „közjáték” után, vajon megint a bezárkózás önmagába forduló útjára lép-e.
NV06-4.p65
246
2006.03.29., 19:08
JOSÉ SARAMAGO
A halál közjátékai Pilarnak, otthonomnak Egyre kevésbé tudhatjuk, mi is az emberi lény. A JÖVŐBE LÁTÁS KÖNYVE Például gondolkodj többet a halálról – & valóban különös volna, ha ezáltal nem kellene megismerned új ábrázolásmódokat, a nyelv új közegeit. Wittgenstein
Másnap senki nem halt meg. Ez a tény, amely tökéletesen ellentmondott az élet megszokott szabályainak, roppant zavart okozott a lelkekben, ami minden szempontból jogosnak volt tekinthető, gondoljunk csak arra, hogy a világtörténelem negyven kötetében nem történik említés egyetlenegy példaként megidézhető esetben sem arról, hogy valamikor is előfordult volna hasonló jelenség, miszerint elmúlik egy teljes nap, a maga szélbe szálló huszonnégy nappali és éjszakai, reggeli és esti órájával, és nincs egyetlen betegségből következő haláleset, egyetlen halálos zuhanás, egyetlen eredményes öngyilkosság sem, semmi, szó szerint semmi. Még autóbaleset sem, pedig ez nem ritka az olyan ünnepi alkalmakkor, amikor a felszabadult szertelenség és a kelleténél több alkohol versenyre kel az utakon, hogy dűlőre vigye, kié az elsőség a halálba vezető úton. Az új év beköszöntét nem kísérte az ilyenkor megszokott, tragikus halálesetek sora, mintha csak a vénséges, kiálló fogú atroposz egy napra félretette volna az ollóját. Vér azonban folyt, és nem is kevés. A kábult, zavart, elkeseredett tűzoltók, akik csak nagy nehezen tudták legyűrni émelygésüket, a roncsok közül felismerhetetlenségig összetört emberi testeket emeltek ki, amelyek az ütközések matematikai logikája szerint halottak, mégpedig igencsak halottak kellett volna hogy legyenek, de súlyos sebeik és az átélt sokk ellenére életben maradtak, és ebben az állapotban jutottak el a kórházba a mentők fület hasogató szirénázása közepette. Egy sem halt meg közülük útközben, és mindannyian megcáfolták a legborúlátóbb orvosi előrejelzéseket. Ezen a szegény ördögön már semmi sem segít, kár is időt pazarolni arra, hogy megoperáljuk, mondta a sebész a műtőasszisztensnek, aki megigazította az arcán a maszkot. Így is volt, a szerencsétlennek egy nappal azelőtt esélye sem lett volna a túlélésre, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az áldozatnak ma már eszében sincs meghalni. És ami itt történt, az történt szerte az országban. Az év utolsó napjának legutolsó, éjközépi pillanatáig még meghaltak emberek, ahogyan ez a nagykönyvben meg van írva, akár olyanképpen, hogy a kérdés lényegét tekintve egészen egyszerűen beszüntették az életműködésüket, akár olyanképpen, hogy azokhoz a
247
NV06-4.p65
247
2006.03.29., 19:08
változatos megoldásokhoz folyamodtak, amelyekkel a kérdés már említett lényegét több-kevesebb pompával és ünnepélyességgel el szokták leplezni, amikor bekövetkezik a végzetes pillanat. Minden másnál figyelemre méltóbb eset volt, leginkább a szóban forgó személy miatt, az élemedett korú, köztiszteletben álló anyakirálynő esete. Ezen a bizonyos december harmincegyedikén huszonhárom óra ötvenkilenc perckor nem akadt volna olyan jámbor lélek, aki egy félig elhamvadt gyufaszálat adott volna a királyi anya életéért. Minden reményt feladva, mert már az orvosok is beletörődtek a kíméletlen bizonyosságba, a királyi család, rang szerint felsorakozva az ágy körül, beletörődéssel várta, hogy a mátriárka kilehelje a lelkét, meglehet néhány szó, vagy egy utolsó, szeretett hercegi unokáihoz intézett, építő célzatú, erkölcsnemesítő bölcs mondás, vagy egy szép, kerek, a jövendő alattvalók mindig hálátlan emlékezetéhez szóló mondat kíséretében. De mintha megtorpant volna az idő, nem történt semmi. Az anyakirálynő állapota nem javult és nem romlott, ott tétovázott a törékeny test az élet peremén imbolyogva, bármelyik pillanatban átbillenhetett a másik oldalra, de még ide kötötte őt egy vékonyka fonál, amelyet a halál, mert csak ő tehette, különös, asszonyias szeszéllyel nem engedett ki a kezéből. Közben felvirradt a másnap, amelyen, ahogy már szó esett róla elbeszélésünk elején, senki nem halt meg. Már késő délutánra járt az idő, amikor kezdett híre menni, hogy amióta ránk köszöntött az új év, pontosabban január első napjának nulladik órájától fogva egy halálesetet sem regisztráltak az egész országban. Elképzelhető az is, hogy a szóbeszéd kiindulópontja az anyakirálynő meglepő szívóssága volt, amellyel kialvóban lévő életéhez ragaszkodott, de az az igazság, hogy a szokásos orvosi jelentés, amelyet a királyi palota sajtóirodája adott ki a tömegkommunikációs eszközöknek, nemcsak azt állította, hogy a királyi beteg általános állapotában az éjszaka folyamán határozott javulás állt be, hanem azt is érzékeltette, gondosan megválogatott szavaival, hogy minden remény megvan a számunkra oly fontos személyiség teljes és maradéktalan felépülésére. A szóbeszéd első változata minden további nélkül útjára indulhatott egy temetkezési vállalattól, Úgy látszik az év első napján senki sem akar meghalni, vagy egy kórházból, A huszonheteske még mindig nem excitált, vagy a közlekedési rendőrség szóvivőjétől, Valódi rejtély, hogy ennyi országúti balesetben nem történt egyetlen egy haláleset sem. A hír, amelynek forrására soha nem derült fény, nem mintha a további történések során ennek bármi fontossága is lenne, hamarosan eljutott az újságokhoz, a rádióhoz és a televízióhoz, a lapigazgatók, igazgatóhelyettesek és szerkesztőségvezetők rögtön hegyezni kezdték a fülüket, mert ezeknek az embereknek nemcsak az a dolguk, hogy messziről megérezzék a világtörténelem nevezetes eseményeit, hanem arra is fel vannak készülve, hogy ezeket, ha a helyzet úgy kívánja, még alaposan fel is nagyítsák. Néhány perc múlva már oknyomozó riporterek tucatjai járták a várost, és az utca emberét faggatták, miközben a megbolydult szerkesztőségekben izzottak és égtek a telefonvonalak, amelyeken hasonló hevességgel folyt az információszerzés. Hívták a
248
NV06-4.p65
248
2006.03.29., 19:08
kórházakat, a vöröskeresztet, a halottasházakat, a temetkezési vállalatokat, a rendőrséget, a közlekedési, a bűnügyi meg a többi részleget, kivéve a titkosrendőrséget, ami érthető, de mindenütt ugyanazt a tömör választ kapták, Nincsenek halottak. Több szerencséje volt annak a fiatal tévériporternek, akinek egy útjába kerülő járókelő, miközben felváltva nézett rá és a kamerába, elmesélte azt a vele megtörtént esetet, amely kísértetiesen emlékeztetett az anyakirálynővel történtekre, ahogy ezt mindjárt tapasztalhatjuk, Már éppen elütötte a toronyóra az éjfélt, amikor a nagyapám, aki már a halálán volt, az utolsó kondulásra váratlanul felnyitotta a szemét, mintha csak megbánta volna, amit tenni készült, és nem halt meg. A riporterlányt annyira lázba hozta, amit hallott, hogy nem törődve a férfi ellenkezésével és tiltakozásával, Drága hölgyem, hagyjon békén, legyen szíves, el kell mennem a patikába, a nagyapának gyógyszerre van szüksége, betuszkolta a férfit a riporterkocsiba, Jöjjön, jöjjön azonnal velem, a nagyapjának már nincs szüksége gyógyszerre, kiáltotta, és máris elszáguldott vele a tévéstúdióba, ahol ebben a pillanatban már minden készen állt arra a stúdióbeszélgetésre, amelyben három, sebtében behívott, paranormális jelenségekben járatos szakértő, azaz két elismert boszorkánymester és egy híres látnok készült taglalni és megítélni azt a helyzetet, amelyről néhány, semmit nem tisztelő tréfamester úgy nyilatkozott, hogy a halál sztrájkba lépett. A buzgó riporterlány igencsak tévúton járt, mert úgy értelmezte információforrásának a szavait, mintha a halott a szó szoros értelmében véve megbánta volna azt, amire készült, azaz, hogy meghal, elhalálozik, kiszenved, és úgy döntött, visszakozik. Pedig azok a szavak, amelyek a boldog unoka száját ténylegesen elhagyták, Mintha csak megbánta volna, eléggé különböztek attól a kategorikus kijelentéstől, Mint aki megbánta. Ha lett volna némi fogalma az elemi mondattanról és közelebbi kapcsolatba került volna valamikor az igeidők kifinomult jelentéskülönbségeivel, a szegény kislány elkerülhette volna ezt a baklövést és azt a fejmosást, amelyet szégyentől és a megaláztatástól pirulva a közvetlen főnökétől kapott. Nem gondolhatta ugyanis sem a lány sem pedig a riport alanya, hogy ezt a mondatot, amely a megszólított férfi száját elhagyta a helyszíni közvetítés során, majd pedig felvételről újra elhangzott az esti tévéhíradóban, emberek milliói egyként félre fogják érteni, és ennek az lesz a mindent feje tetejére állító következménye, hogy rövid időn belül mozgalommá szerveződnek azok az állampolgárok, akik mélységes meggyőződéssel vallják, miszerint az emberi akarat elegendő ahhoz, hogy le lehessen győzni a halált, s ennélfogva a múltban csak azért tűnt el méltatlanul annyi ember, mert az előző nemzedékek jogosan bírálható akaratgyengeségben szenvedtek. De a dolgok nem maradnak ennyiben. Amint nyilvánvalóvá válik, hogy az embereknek a legkisebb látható erőfeszítést sem kell tenniük annak érdekében, hogy elkerüljék a halált, egy újabb, még nagyra törőbb népi tömegmozgalom kinyilatkoztatja, hogy az emberiség legnagyobb álma, amelyet az idők kezdete óta táplált magában, azaz az örökkön tartó földi élet, végre megadatott mindenkinek, akárcsak a napfény, amely minden reggel szétárad a földön, vagy a levegő, amelyet belélegzünk. Noha két mozgalom,
249
NV06-4.p65
249
2006.03.29., 19:08
ugyanazokért a, mondjuk így, szavazókért versengett, abban mindketten egyetértettek, hogy tiszteletbeli elnöküknek, mint jeles előfutárt, azt a bátor veteránt tették meg, aki az igazság pillanatában szembeszállt és leszámolt a halállal. Amennyire tudni lehet, annak senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget, hogy a nagyapóka mélykómás állapotban van, és az állapota minden jel szerint visszafordíthatatlan. Bár az általunk elbeszélt különös események minősítésére a válság szó nem a legalkalmasabb, mivel képtelen, oda nem illő, sőt a józan paraszti észnek ellentmondó dolog volna válságról beszélni olyan létállapotban, amelyet éppenséggel a halál hiánya jellemez, mégis érthető, ha bizonyos állampolgárok, akik igényt formálnak a hiteles információra, azt kérdezgetik maguktól és egymástól, mi az ördög lehet a kormánnyal, hogy eleddig semmi életjelt nem adott magáról. Tény, hogy az egészségügyi miniszter, akit két értekezlet között, egy rövid szünetben futólag megszólaltattak, elmondta az újságíróknak, hogy mivel nem kapott még hiteles információkat, korai volna bármiféle hivatalos tájékoztatásra sort kerítenie, Most gyűjtjük csak egybe az ország minden részéből érkező híreket, tette hozzá, de valóban sehol sem történik említés halálesetekről, mindazonáltal gondolják el, mivel bennünket is olyan meglepetésként ért mindez, mint akárki mást, még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy valamit is nyilatkozhassunk a jelenség eredetéről és közvetlen, illetve távolabbi kihatásairól. Itt be is fejezhette volna, ami a helyzet bonyolultságát tekintve igen üdvös döntés lett volna, de a jól ismert belső ösztönzés, miszerint az embereket nyugalomra kell inteni, akármiről legyen is szó, féken kell őket tartani mindenáron, a politikusoknak ez a reakciója, amely még inkább működik bennük, ha kormányon vannak, s szinte már feltételes reflexszé, automatizmussá, önkéntelen megnyilatkozássá alakul bennük, szerencsétlen kijelentésre ragadtatta, Mint az egészségügyi tárca felelőse, kijelenthetem minden jelenlévőnek, hogy nincs semmi ok a nyugtalanságra, Ha jól értettem iménti szavait, jegyezte meg egy újságíró, akinek a hangján alig-alig ütött át az irónia, a miniszter úr véleménye szerint nem kell nyugtalankodnunk amiatt, hogy nem hal meg senki, Pontosan, bár más szavakkal, de ugyanezt mondtam, Miniszter úr, engedje meg, hogy emlékeztessem, miszerint még tegnap is haltak meg emberek, és senkinek eszébe sem jutott emiatt nyugtalankodni, Ez természetes, mert a halál megszokott dolog, csak akkor van ok a nyugtalanságra, ha tömegessé válik, például, háború vagy járvány esetén, Azaz, amikor a megszokott rend felborul, Így is lehet mondani, Most viszont éppen senkire nem leselkedik a halál, és mégis arra kér bennünket, hogy ne nyugtalankodjunk, talán egyetért velem abban, hogy ez elég különös kérés, A megszokás mondatta velem, elismerem, hogy a nyugtalanság szó nem a legszerencsésebb ebben az esetben, Mi lenne akkor a megfelelő szó, miniszter úr, ezt csak azért kérdezem, mert mint munkájának felelősségét átérző újságíró, mindig szeretem a lehető legpontosabb kifejezést használni. A miniszter, akit kissé felingerelt már a hosszan tartó kérdezősködés, kimérten válaszolt, Négy szóval válaszolhatnék erre, Mi lenne az, miniszter úr, Ne tápláljunk
250
NV06-4.p65
250
2006.03.29., 19:08
hiú reményeket. Ebből kétségkívül hatásos és őszinte szalagcím lehetett volna a másnapi újságban, de a lapigazgató, miután a főszerkesztővel meghányta-vetette a dolgot, úgy találta, nem volna ajánlatos, az eladási mutatókat is figyelembe véve, ilyen durván lehűteni az általános lelkesedést. Legyen az ilyenkor szokásos cím, Új év, új élet, mondta. A hivatalos közleményben, amelyet késő este mégiscsak kiadtak, a kormányfő megerősítette, hogy egyetlen haláleset sem történt az országban attól a pillanattól fogva, hogy beköszöntött az új esztendő, ugyanakkor mindenkit arra kért, hogy visszafogottan és felelősségtudattal értékelje és értelmezze a különös esetet, megemlítve azt is, hogy nem zárható ki teljesn egy előre nem látható véletlen, egy teljesen esetleges és egyszeri kozmikus esemény, a tér-idő egyensúlyt megzavaró egybeesések kivételes egybekapcsolódásának eshetősége sem, mindenesetre a kormány már kapcsolatba lépett a megfelelő nemzetközi szervezetekkel, hogy minél hatékonyabb és egyértelműbb cselekvési tervet dolgozhasson ki. Miután elmondta ezeket a megfoghatatlan és értelmezhetetlen áltudományos fordulatokat, amelyekkel az volt a célja, hogy az országban uralkodó zavart lecsillapítsa, a miniszterelnök azzal zárta le közleményét, hogy a kormány felkészült minden emberi ésszel elképzelhető eseményre, készen áll arra, hogy a lakosság nélkülözhetetlen támogatásával, fáradhatatlanul munkálkodjon azoknak a bonyolult társadalmi, gazdasági, politikai és erkölcsi problémáknak a megoldásán, amelyekhez a halál végleges eltűnése elkerülhetetlenül vezetne abban az esetben, ha ez a tény megmásíthatatlan bizonyossággá válna, ahogy egyébként minden sejteni engedi. Megbékélünk a test halhatatlanságának eretnek gondolatával is, emelte fel szenvedélyesen a hangját, ha ez isten akarata, s imáinkkal megköszönjük neki, hogy országunk derék népét választotta eszközéül. Ez azt jelenti, gondolkodott el a kormányfő, miután befejezte az olvasást, hogy nyakig benne vagyunk a slamasztikában. Fogalma sem volt arról, hogy másznak majd ki belőle. Nem telt el fél óra, s már hazafelé tartott hivatali kocsiján, amikor felhívta őt a bíboros, Jó estét kívánok, miniszterelnök úr, Jó estét, eminenciás uram, Azért telefonálok, hogy elmondjam, mélységesem meg vagyok döbbenve, Én is, eminenciás uram, a helyzet igen súlyos, talán a legsúlyosabb országunk eddigi történetében, Nem erről van szó, Hát miről, eminenciás uram, Minden szempontból elítélendő, hogy a miniszterelnök úr, miközben az imént hallott közleményt előkészítette, elfeledkezett arról, ami szent vallásunk alapját, lényegét, tartóoszlopát, sarokpontját alkotja, Eminenciás uram, bocsásson meg, de attól félek, nem értem, hová akar kilyukadni, Halál nélkül, és most jól figyeljen, miniszterelnök úr, halál nélkül nincsen feltámadás és feltámadás nélkül nincs egyház, Az ördögbe is, Nem értettem, mit mondott, megismételné, kérem, Nem szóltam semmit, eminenciás uram, valószínűleg valami légköri vagy statikus elektromosság okozta interferencia lehetett, vagy valami árnyékolási probléma, a műholdas kapcsolattal olykor megesik az ilyesmi, tehát eminenciád azt mondta, Azt mondtam, amit minden katolikus embernek tudnia kell, és ez alól ön sem kivétel, hogy feltámadás nélkül nincsen egyház, különben is,
251
NV06-4.p65
251
2006.03.29., 19:08
hogy juthatott egyáltalán az eszébe az, hogy isten a saját végét akarhatná, micsoda szentségtörő gondolat, ennél súlyosabb istenkáromlás nincsen, Eminenciás uram, nem mondtam, hogy isten a saját végét akarná, Ezeket a szavakat valóban nem mondta, de elfogadta a lehetőséget, hogy a test halhatatlansága isten akaratának megnyilvánulása, és nem kell ahhoz transzcendentális logikából doktorálni, hogy belássuk, az egyik kijelentés magában foglalja a másikat is, Eminenciás uram, kérem, higgye el nekem, csak egy egyszerű szónoki fordulatról van szó, amelynek az volt a célja, hogy hatást keltsen, és lezárjam vele a szavaimat, semmi több, jól tudja, hogy a politikának szüksége van erre, Az egyháznak is, miniszterelnök úr, de mi alaposan megfontolunk mindent, mielőtt szóra nyitnánk a szánkat, nem beszélünk csak azért, hogy beszéljünk, kiszámítjuk a távolabbi hatásokat, a mi legfőbb jellemzőnk, hogy egy képpel érthetőbbé tegyem, ha megengedi, a ballisztika, Vigasztalhatatlan vagyok, eminenciás uram. Az Ön helyében én is az volnék. A bíboros, mintha azt várná, hogy becsapódjon a gránát, kis szünetet tartott, azután szelídebb, szívélyesebb hangon folytatta, Szeretném megkérdezni Öntől, miniszterelnök úr, hogy a közleményt megmutatta-e őfelségének, mielőtt felolvasta volna a tömegkommunikációs eszközöknek, Természetesen, eminenciás uram, lévén ilyen kényes kérdésről szó, És mit mondott az uralkodó, ha nem államtitok, Tetszett neki, Tett valami megjegyzést, amikor a végére ért, Nagyszerű, Nagyszerű, de mi, Ezt mondta nekem őfelsége, nagyszerű, Azt akarja mondani, hogy ő is istenkáromló, Nem tisztem, hogy ilyesféle ítéleteket hozzak, eminenciás uram, éppen elég gondot jelent számomra, hogy a saját hibáimmal együtt éljek, Beszélnem kell az uralkodóval, emlékeztetnem kell őt arra, hogy egy ilyen zavaros, ennyire kényes helyzetben csak anyaszentegyházunk kipróbált tanításainak hűséges és állhatatos követése mentheti meg az országot attól az ijesztő zűrzavartól, amely ránk vár, Eminenciádtól függ a döntés, Felteszem őfelségének a kérdést, mit választana inkább, hogy továbbra is ott látja a haldokló anyakirálynőt, abban az ágyban, amelyből már soha többé nem kel fel, egyre romló testébe zárt lélekkel, vagy látja, ahogy meghal, és így győzelmet vesz a halálon, s eljut a mennyek örökké fényeskedő birodalmába, Nem kétséges a válasz, Így van, de a látszat ellenére, miniszterelnök úr, számomra nem annyira a válaszok fontosak, hanem a kérdések, és természetesen azokra gondolok, amelyeket mi teszünk fel, figyelje meg, hogy ezekben a szemmel látható cél mellett mindig ott van egy rejtett szándék is, mert nemcsak azért tesszük fel őket, hogy azt válaszolják nekünk, amit abban a pillanatban éppen szeretnénk hallani a megkérdezettek szájából, hanem azért is, hogy előkészítsük az utat a jövőbeli válaszokhoz, Többé-kevésbé úgy, mint a politikában, eminenciás uram, Igen, de az egyház annyiban elöl jár, még ha ez nem is mindig látszik, hogy miközben a fönt lévőket irányítja, uralkodik az alant lévőkön. A beálló csöndet a miniszterelnök törte meg, Nemsokára hazaérek, eminenciás uram, de ha megengedi, föltennék önnek egy rövid kérdést, Hallgatom, Mit tesz az egyház, ha soha többé nem hal meg senki, A soha többé nagyon hosszú idő, még akkor is, ha a halálról van szó, miniszterelnök úr,
252
NV06-4.p65
252
2006.03.29., 19:08
Azt hiszem, nem válaszolt nekem, eminenciás uram, Visszafordítom a kérdést, mit tesz az állam, ha soha többé nem hal meg senki, Az állam megpróbál felülkerekedni a helyzeten, noha igencsak kétlem, hogy erre képes volna, az egyház viszont, Az egyház, miniszterelnök úr, annyira hozzászokott az örök érvényű válaszokhoz, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaha is másféle válaszokat adjon, Még akkor sem, ha a valóság ellentmond nekik, A kezdetektől fogva mindig szemben álltunk a valósággal, és mégis itt vagyunk, Mit fog szólni a pápa, Én az ő helyében, és isten bocsássa meg nekem ezt a hivalkodást, azonnal kiadnék egy új hittételt az elhalasztott halálról, Minden magyarázat nélkül, Az egyháztól soha, semmilyen körülmények között nem kérték, hogy valamit is megmagyarázzon, a ballisztika mellett a másik jellegzetességünk az, hogy a hit által mindig semlegesíteni tudtuk a kíváncsi szellemeket, Jó éjszakát kívánok, excellenciás uram, a holnapi viszontlátásig, Ha isten is úgy akarja, miniszterelnök úr, csak akkor, ha isten is úgy akarja, A dolgok jelen állása szerint, nem hiszem, hogy bármit is tehetne, Ne felejtse el, miniszterelnök úr, hogy országunk határain túl továbbra is ugyanúgy halnak az emberek, és ez jó jel, Attól függ, milyen szempontból, eminenciás uram, arrafelé talán úgy tekintenek ránk, mint egy oázisra, egy kertre, egy új paradicsomra, Vagy mint valamiféle pokolra, ha megvan a magukhoz való eszük, Jó estét kívánok, eminenciás uram, nyugodt és pihentető álmot kívánok önnek, Jó estét, miniszterelnök úr, ha a halál úgy dönt, hogy ma éjszaka visszatér, remélem, nem látogat el önhöz, hogy magával vigye, Ha az igazságosság nem üres szó ezen a világon, az anyakirálynő előbb megy el, mint én, Ígérem, hogy holnap nem mondom el a királynak, amit most mondott, Nagyon köszönöm, eminenciás uram. Jó éjszakát, Jó éjszakát. Hajnali három órakor a bíborost sürgősen kórházba kellett szállítani heveny vakbélgyulladással, és azonnal meg is kellett operálni. Mielőtt belezuhant volna az altatás mélységes alagútjába, a teljes tudatvesztést megelőző szertefoszló pillanatban arra gondolt, amire mindenki más is, hogy meg is halhat az operáció alatt, azután eszébe jutott, hogy ez már nem történhet meg, és tudatának utolsó felvillanásával még átfutott a fején az a gondolat, hogy ha mégis meghalna, akkor ez azt jelentené, hogy ellentmondásos módon, legyőzte a halált. Az önfeláldozás legyőzhetetlen kiáradásával arra akarta kérni istent, hogy ölje meg őt, de arra már nem volt ideje, hogy a szavakat sorba rakja. Az altatás megkímélte őt attól a legfőbb szentségtöréstől, hogy a halálosztó hatalmával ruházza fel azt az istent, akit minden élet forrásának tekintünk. PÁL FERENC fordítása
253
NV06-4.p65
253
2006.03.29., 19:08
LUKÁCS LAURA
Platón barlangja – Saramago módra
A barlang (2000) José Saramago első regénye a Nobel-díj (1998) után, amelynek magyar fordítását március végén jelentette meg az Új Palatinus Könyvesház könyvkiadó. Ez a regény laza trilógiát alkot a Vaksággal (1995) és a Minden egyes névvel (1998), és bevallottan azt igyekszik megmutatni, hogyan látta alkotójuk a világot az ezredvégen. Közös bennük, hogy formailag mindhárom allegória, sőt parabola, stílusuk pedig Saramago más írásaihoz képest józanabb, közvetlenebb, kevésbé áradó és barokk. Saramago úgy véli, ha nem ezt a XVII. századi, kihalt műfajt választja, nem tudta volna ilyen erőteljesen átadni a mondanivalóját, mert a realizmus banálissá vált, már nem hatásos a mesélés közvetlen, realista módja. Az írói szándék, a legbelsőbb, szinte ösztönös művészi indíttatás is ezeknek a formáknak látszik kedvezni: Nem azért írok könyveket, hogy csak történeteket mondjak el, jelenti ki. Valószínűleg nem vagyok igazi regényíró, hanem esszéista, aki esszéket ír – szereplőkkel. Így lehet, azt hiszem: minden regényemben az élet egy meghatározott vetületével foglalkozom, olyasmiről elmélkedem, ami aggaszt. Azért találok ki történeteket, hogy aggodalmakat, kérdéseket fogalmazzak meg bennük... Az „önkéntelen trilógia” (önkéntelen, mert nem annak tervezett) regényei metaforikusan arról szólnak, hogy mi a különbség a szobor és a kő között, bontja, árnyalja tovább a képet Saramago. Ha a szobrot nézzük, nem gondolunk a kőre, amely a szobrász formálta felszín alatt van. De engem már nem is a szobor, hanem alkotó anyaga, a kő érdekel. Ebben a három könyvben megpróbálok átjutni a felszínen, meglátni, mi van odabent, és valószínűleg el is tévedek benne… Szeretném megfejteni: mi a csuda az ember, mik vagyunk mi, emberek? A Vakságban járványos világtalanság söpör végig az embereken, akik annyira nem egyének, hogy már nevük sincs, hanem csak általában, konkrét mivoltukban is elvont emberek; így lesz belőlük „sötét szemüveges lány”, „kancsal kisfiú”, „az orvos felesége” és így tovább. A vak tömegből egyszerre törnek elő a legszélsőségesebb, legalantasabb indulatok és a legszebb érzések. És miután mindenki visszanyeri szeme világát, a tétel sem marad el: Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam, mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.* A látás – vagyis az értés, a meg- és felismerés – motívuma ugyanilyen fontos a trilógia másik két könyvében. * J. Saramago: Vakság. Európa, Budapest, 1998. Pál Ferenc fordítása.
254
NV06-4.p65
254
2006.03.29., 19:08
A Minden egyes név szereplői sem viselnek nevet, a főhős – ő is csak José úr – kivételével, aki egy óriási anyakönyvi hivatalban dolgozik (itt is, akárcsak A barlang Központjában, születésétől haláláig nyilvántartható, figyelemmel kísérhető az ember,!), és merő kedvtelésből érdekességeket gyűjt közismert személyekről. E különös kutakodás közben kerül a kezébe egy ismeretlen nő kartonja, ami kíváncsivá teszi. Valami végzetes erőnek engedelmeskedve, tragikomikus kalandok sorozatán át nyomoz a nő után, de mire megtalálná, a kartoték váratlanul átkerül a halottak adattárolójába; a keresett személy öngyilkos lett. Furcsa helyzet: hős és hősnő még csak nem is találkoznak. Lehetséges-e hát megismerni a másik embert? A barlang ezer szállal kötődik a trilógia másik két darabjához, mégis egészen más – különösen izgalmas szemszögből közelíti meg a sok tekintetben azonos kérdéseket. Saramago gyorsan dolgozott, és A barlang furcsa szerkezeti arányai – vagy éppen aránytalansága – miatt sokan összecsapott, sietős műnek tartják (nem az). Az író úgy nyilatkozott, hogy a Nobel-díjnak nem volt szerepe a regény megírásában, mert „csöppet sem drámai” a viszonya a munkájával – vagyis könnyen alkot. Különben is, mondja, a Nobel-díj után végzetes lett volna azon törnöm a fejem, hogy most mit csinálok, mit fognak gondolni rólam az emberek? Sosem foglalkoztam ilyesmivel. Ugyanolyan lélekállapotban írtam ezt a könyvet, mint az összes többit. Elégedett is vagyok vele. Ezzel a könyvvel akartam búcsúzni az évszázadtól. Utána más, új dolgok következnek. A barlang nyilvánvalóan a platóni barlanghasonlatra épül. Platón filozófiájának alapja az ideatan. Eszerint az érzékileg tapasztalható világon túl létezik egy másik, nem anyagi természetű világ, amely csak intuícióval ragadható meg: ez az ideák és a szellemi szubsztanciák világa. Az egyedi és a konkrét dolgok ezekből az ideákból részesednek. Az érzéki világ a mozgás, az ellentétek, a viszonylagosság világa, az ideák mélyebb világa azonban mozdulatlan és abszolút. Platón mereven szétválasztotta az egyest és az általánost, így tulajdonképpen megkettőzte a világot. A platóni anamnézis nem más, mint a léleknek az a képessége, hogy visszaemlékezzék a születés előtti tudására: az eszmevilág lakójaként ugyanis még ismeri az örökkévaló ideákat, de születése után, a földi világba érkezéskor elfelejti őket. Tehát kétféle megismerés létezik. Az egyik a lényegek világára való visszaemlékezés; a másik homályos árnyékképek alapján próbálja megragadni az életet, a helyes magatartást, a másolatok sajátosságaiból próbál következtetni az eredetire. A nagy többség számára csak ez – a valóság érzéki úton való megismerésének kísérlete – lehetséges. Platón azt írja le híres barlanghasonlatában, hogy a megismerésnek ez a módja elégtelen, tökéletlen és hamis, hiszen az érzéki megismerés számára megragadhatatlan a tökéletes rendet megtestesítő ideavilág. (Platón: Állam – hetedik könyv.)
255
NV06-4.p65
255
2006.03.29., 19:08
Képzeld el,* mondatja Platón Szókratésszel, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen – melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van – gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják. (szinte szóról szóra ezt olvassuk Saramago Barlangjában…) […] az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal felett kilátszanak; s – mint ahogy természetes is – a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat. Glaukón, Szókratész beszélgetőtársa a dialógusban, a regény mottójával válaszol: Különös egy kép, s különösek a rabok is. Éppen olyanok, mint mi, feleli Szókratész. Szókratész (azaz Platón) ezután elmondja, hogy a képzelt barlanglakók sosem láthattak mást önmagukból és egymásból, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz fénye a szemközti barlangfalra vetített, s ugyanezt látják az odakint fel s alá hordozott tárgyakból. Bizonyára azt tartanák tehát valóságnak, amit látnak. Ha pedig visszhangot is adna a börtön sziklafala, és a kint járkáló emberek valamelyike megszólalna, csakis arra gondolhatnának, hogy az előttük elhaladó árnyék beszél. Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! […] ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: […] mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésére: mi az? [Nem lenne-e zavarban, nem hinné-e,] hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki? A felszínre hurcolt barlanglakó bizony szenvedne a nagy fényességtől, és eleinte nem szívesen szemlélné az igazi világot árnyképekhez szokott szemével. * Platón: Állam, Hetedik könyv, Barlanghasonlat (514a–518b). In: Összes művei, Európa, 1984, 455–460. (Szabó Miklós fordítása.)
256
NV06-4.p65
256
2006.03.29., 19:08
Fokozatosan lenne képes egyre többet, utoljára „magukat a dolgokat” is meglátni, míg végül korábbi lakóhelyére, rabtársaira visszaemlékezve boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek. Ha pedig vissza is térne közéjük, ismét sokáig tartana, míg alkalmazkodik a szeme a sötétséghez, de még ennél is rosszabb, hogy nevetség tárgya lenne, s vajon nem ezt mondanák-e róla: [...] felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?… Platón szövege ékesen magyarázza Saramago mondanivalóját. Nyilvánvaló, hogy a regényben is egy lényeglátó ember (Cipriano, a fazekas) és a barlang (az egész hatalmas Központ) viszonyáról, sőt harcáról van szó. Ez a barlang időszerűbb, mint valaha, mondja az író. Életünk egyre virtuálisabb, egyre inkább olyan térben élünk, amely a Platón képzelte barlanghoz hasonlít. Manapság az üzletközpontok töltik be a székesegyházak és egyetemek szerepét, véli Saramago, mégis, odabent megszűnnek gondolkozni az emberek, miközben egyre nagyobb a távolság gazdag és szegény, tudók és nem tudók között. Afféle új középkort élünk: a művelt kisebbség mellett a tudatlanok hatalmas tömege él. Az üzletközpont metafora: benne összpontosul a ma fontos tudás. A barlang hatalmas, mindent felfaló, egyre terjeszkedő Központja nem más, mint a föld alatt talált platóni barlang – nagyban. A Központ látogatói, vásárlói és lakói ugyanúgy hamis értékekben hisznek, mint Platón barlanglakói. Igaz, hogy a születéstől a halálig (kórháztól temetőig) minden megtalálható benne, de minden csak helyettesíti a valódit, a kinti világot, amelyet többnyire nem (vagy csak kinyithatatlan ablakokon át) látni odabentről. Kihaló világban élünk, nyilatkozta az író. Az egyetlen biztonságos hely manapság a shopping, amelynek (ugye, milyen érdekes?) nincsen ablaka. Márpedig az ablaktalan hely nem más, mint barlang. Napjaink merkantilista fanatizmusa az apátiából táplálkozik, mondja Saramago. Mert igenis ismerjük a tényeket, csak nem akarunk tudni róluk, inkább árnyképekkel áltatjuk magunkat. Az úgynevezett civil társadalom hagyja magát manipulálni, miközben egyre súlyosabb megoldatlan kérdések maradnak megoldatlanul a gazdaság, a környezet, az egyenlőtlenség, a közömbösség, a rasszizmus terén. Lidércnyomás a világ, pedig meglennének az eszközök, hogy ne az legyen. Cipriano Algor fazekasmester kihalófélben lévő személyiség. Agyaggal dolgozik; lelke mélyén szeretne hinni abban a mítoszban, hogy az embert is sárból, agyagból teremtették. Valóságos alak, igazából mégis afféle teremtő, akire már nincs szükség. A modern társadalom nem tart igényt kultúrájára, munkájának tisztességére. Akárcsak a Vakságban és a Minden egyes névben, az ember itt is áldozatul esik a globalizációnak. Példája azt a saramagói tételt kívánja be-
257
NV06-4.p65
257
2006.03.29., 19:08
bizonyítani, hogy manapság nincs eldobhatóbb dolog az embernél. A haszon vezérelte társadalom lenézi a hagyományt, a jól végzett munkát, és mindenhatóvá teszi a piacot. A barlang nem politikai, nem ideológiai kiáltvány, hanem regény, teszi hozzá mégis Saramago; csak arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy gondolkozzunk el: hová tartunk? Elvesztettük a tiltakozás, a kritika érzékét, véli az író. A barlanggal arra ösztönöz, hogy ne kényelmesedjünk el, ne mondjunk le a gondolkodásról, a látás, az értés igényéről. Platónnál egyvalaki kimegy a barlangból, de a többiek sosem, ezért aztán nem hisznek annak, aki fönt járt. Saramago barlangjába kívülről mennek be, és odabent értik meg, semmi közük ahhoz, amit ott találnak. Saramago mégsem tartja magát pesszimistának: Akinek van szeme, és legalább egy kicsit szeretné megérteni a világot, annak el kell ismernie, hogy a jelenlegi helyzet nem ad okot a derűlátásra. Saramago következetesen vállalja, hogy kommunista, és istentagadó. Ha volt is valaha teremtő, nyilvánvaló, hogy már nem érdeklődik irántunk. Létezésének nincs jele a világban, jelenti ki. Érdekes, hogy mégis minden regénye a kézzelfoghatón, az anyagin túli tartalmakat, az eszmei lényeget kutatja. De Saramagónál – aki minél öregebb, annál szabadabb, és minél szabadabb, annál radikálisabb – csakis az ember kezében lehet a megoldás: Azt követelem az úgynevezett haladástól, hogy tekintse az embert abszolút prioritásnak. Minden, ami nem ebben az irányban halad, az vagy bűnös, vagy képmutató.
Ferragudo
NV06-4.p65
258
2006.03.29., 19:08
JOSÉ SARAMAGO
A barlang
Marta azt javasolta a férjének, hogy a Központba költözésük utáni első szabadnapján menjenek vissza a fazekasházba, és hozzanak el onnan néhány tárgyat, amelyre, mint mondta, szükségük lenne, Egy rendes költözésnél mindenét magával viszi az ember, nem úgy, mint mi, különben is meggyőződésem, hogy még sokszor vissza kell mennünk, élvezni fogjuk, meglátod, saját ágyunkban tölthetjük az éjszakát, s másnap reggel jövünk csak vissza, ahogy azelőtt csináltad. Marçal azt felelte, hogy megítélése szerint nem jó olyan helyzetet teremteni, amelyben tulajdonképpen nem tudják, hol is laknak, Édesapád szemlátomást szeretne meggyőzni minket, hogy nagyon jól szórakozik, miközben fölfedezi a Központ titkait, de én már ismerem, a derűs arc szüntelen fejtörést takar, Egyetlen szóval sem említette, mi történt Isauránál, bezárkózott egészen, pedig sosem volt szokása, így vagy úgy, ingerülten vagy gorombán, de előbbutóbb mindig megnyílt előttem, talán segítene rajta, ha most hazamennénk, biztosan kíváncsi lenne Lelire, és újból beszélhetne Isaurával, Rendben van, ha ezért szeretnél menni, elmegyünk, de ne felejtsd, vagy itt lakunk, vagy a fazekasházban, úgy tenni, mintha egyszerre két helyen élhetnénk, mintha egy lenne a kettő, olyan, mintha sehol sem laknánk, Lehet, hogy számunkra így kell lennie, Így, hogyan, Úgy, hogy sehol sem lakunk, Mindenkinek szüksége van otthonra, mi sem vagyunk kivételek, Volt otthonunk, de elvették, Még most is a miénk, De nem úgy, mint azelőtt, Most ez az otthonunk. Marta körülnézett, és azt mondta, Azt hiszem, sosem lesz az. Marçal vállat vont, nem könnyű megérteni Algorékat, gondolta, de még így sem cserélné el őket senkiért a világon. Szólunk róla édesapádnak, kérdezte, Majd csak az utolsó pillanatban, nehogy sokat rágódjon rajta, az mérgező. Cipriano Algor sosem tudta meg, hogy lányának és vejének tervei voltak vele. Marçal Gacho pihenőnapját elhalasztották, és ugyanígy járt mindegyik műszaktársa. Teljes titoktartás mellett elmondták a bentlakó őröknek, de csak nekik, mert őket találták leginkább méltónak a bizalomra, hogy az új hűtőraktárak építése közben olyasmit találtak a mínusz ötödik szinten, ami alapos és hosszadalmas vizsgálatot igényel, Egyelőre csak bizonyos feltételekkel lehet a helyszín közelébe menni, mondta az őrök parancsnoka, napokon belül szakembercsapat érkezik, geológusok, régészek, szociológusok, antropológusok, orvos-jogászok, reklámszakemberek fognak dolgozni ott, azt hallottam, még két filozófus is lesz közöttük, ne kérdezzék, miért. Elhallgatott, végignézett az előtte felsorakozott húsz emberen, és így folytatta, Tilos egy szót is szólniuk arról, amit most
259
NV06-4.p65
259
2006.03.29., 19:08
tőlem hallottak, akárcsak arról, amiről a jövőben szereznek tudomást, és amikor azt mondom, senkinek sem beszélhetnek, valóban úgy is értem, sem asszony, sem gyermek, sem szülő nem tudhat róla, teljes, feltétlen titoktartást követelek mindannyiuktól, ugye érthető, Igen, parancsnok úr, válaszolták kórusban az emberek, Nagyszerű, a barlang bejáratát, nos, igen, elfelejtettem mondani, hogy egy barlangról van szó, éjjel-nappal, megszakítás nélkül őrizni kell, négyóránként fogják váltani egymást, ez a táblázat mutatja az őrségváltás rendjét, most öt óra, hatkor már kezdjük is. Valaki jelentkezett, mert kíváncsi volt, mikor fedezték föl a barlangot, és ki őrzi azóta, Csak hat órától kezdve felelünk mi a biztonságért, mondta, vagyis senki sem tehet felelőssé bármiféle zavarért, ami előbb történik, Ma reggel fedezték föl a barlang bejáratát, miközben egy helyen éppen kézzel mozgatták meg a földet, azonnal félbeszakították a munkát, tájékoztatták az igazgatóságot, és ettől a pillanattól fogva a munkálatokat irányító vezetés három mérnöke folyamatosan a helyszínen tartózkodik, Van valami a barlangban, kérdezte egy másik őr, Van, felelte a parancsnok, módotok lesz a saját szemetekkel látni, miről beszélek, Veszélyes, tanácsos fegyvert vinni, kérdezte ugyanaz az őr, Amennyire tudható, semmiféle veszély nincsen, óvatosságból ugyanakkor ajánlatos nem hozzányúlni, sőt túl közel merészkedni sem, egyelőre nem tudni, milyen következménye lehet az érintkezésnek, Ránk, vagy annak, ami ott van, szánta el magát Marçal is egy kérdésre, Ránk és rájuk nézve egyaránt, Több, mint egy van a barlangban, Igen, mondta a parancsnok elváltozott arccal. De szemlátomást gyorsan erőt vett magán, És most, folytatta, ha nincs több kérdésük, jegyezzék meg a következőket, először is, ami a fegyverviselést illeti, elegendő, ha gumibotot visznek, nem mintha szükségük lehetne a használatára, hanem csak azért, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat, a gumibot olyan, mint egy alapvető ruhadarab, nélküle meztelennek érzi magát az egyenruhás őr, másodszor, aki éppen nincs szolgálatban, öltözzön civilbe, és járja az emeleteket, hallgassa, mit beszélnek az emberek, nem mondanak-e olyat, aminek köze van, vagy lehet a barlanghoz, s ha ilyet tapasztal, noha ez egészen valószínűtlen, azonnal értesítse a biztonsági központot, s mi máris intézkedünk, megtesszük, ami szükséges. Rövid szünet után így fejezte be a parancsnok, Ez minden, amit tudniuk kell, és még egyszer, ne felejtsék a parancsot, dolgozzanak teljes titoktartás mellett, a karrierjük forog kockán. Az őrök odamentek az őrturnusok rendjét mutató táblához, így Marçal is megállapíthatta, hogy őt a kilencedik váltásba osztották be, vagyis a második napon, hajnali kettő és reggel hat között lesz szolgálatban. Odalent, harminc-negyven méter mélyen nem lesz különbség nappal és éjszaka között, csak a reflektorok nyers fényétől hasogatott, mélységes sötétség. Miközben a harmincnegyedik emeletre vitte a lift, Marçal azon törte a fejét, mennyit mondhat el Martának a vállalt titoktartás különösebb megsértése nélkül, képtelenségnek tartotta a tiltást, nem csak joga, hanem egyenesen kötelessége az embernek, hogy bízzon a családjában, no persze ez csak elmélet, bárhogy csűri-csavarja, nem tehet mást, mint hogy betartja az utasítást, a parancs, az parancs. Apósa nem volt otthon, bizo-
260
NV06-4.p65
260
2006.03.29., 19:08
nyára felfedezőútra ment, akár egy kíváncsi gyermek, keresi a dolgok értelmét, és elég furfangos hozzá, hogy meglelje, bármennyire el vannak rejtve. Ideiglenesen más szolgálatra osztották be, újságolta Martának, most civilben fog dolgozni, de nem lesz így örökre, csak néhány napig. Miért, kérdezte Marta, s ő azt felelte, nem mondhatja meg, bizalmas, Becsületszavamat adtam, mentegetőzött, pedig nem volt igaz, a parancsnok nem követelt becsület általi elköteleződést, más idők, más szokások mondatnak ilyet, néha úgy mondjuk ki, hogy nem is gondolkozunk, s így van ez az emlékezettel is, amely mindig többet tud adni, mint az a kevés, amit kérünk tőle. Marta nem válaszolt, kinyitotta szekrényt, és elővette Marçal két öltönyét, Gondolom, ez jó lesz, Tökéletesen, mondta Marçal megelégedéssel, hogy ebben a fontos kérdésben egyetértenek. Arra gondolt, legjobb lenne most mindjárt elmondani a többit, egyszer s mindenkorra túl lenni rajta, ha most ő lenne annak a kollégájának a helyében, aki nemsokára szolgálatba lép, azt kellene mondania Martának, Hattól tízig szolgálatban leszek, ne kérdezz semmit, titok, jó lesz ugyanez a mondat, csak a napot és az órát kell megváltoztatni, Holnap hajnali kettőtől hatig szolgálatban leszek, ne kérdezz semmit, titok. Marta értetlenül nézett rá, Ilyenkor zárva van a Központ, Nos, nem kifejezetten a Központban lesz a szolgálat, Akkor kívüle, Belül, de nem a Központban, Nem értem, Jobban szeretném, ha nem kérdezgetnél, Csak azt nem értem, hogy lehet valami egyszerre kívül is, belül is, Hűtőraktárakat építenek, ezért ásnak egyre lejjebb, ott leszek, de nem mondhatok többet, Kőolajat, gyémántbányát találtak, vagy netán a világ köldökét egy kő formájában, kérdezte Marta, Nem tudom, mit találtak, És mikor fogod megtudni, Majd ha őrszolgálatra megyek, Vagy ha megkérdezed a kollégáidtól, akik már jártak ott, Megtiltották, hogy beszéljünk egymásnak róla, mondta Marçal, de elkapta a tekintetét, mert szavai nem érdemelték meg az igaz jelzőt, csak megpróbálta szabadon és az alkalmi szónoki nehézségeknek megfelelően átalakítani a parancsnok parancsait és ajánlásait, Nagy rejtély, úgy látszik, mondta Marta, Igen, olyasmi, értett egyet Marçal, miközben túlzott igyekezettel fáradozott azon, hogy ingmandzsettája éppen addig érjen, ameddig a zakó ujja engedi. Civilben idősebbnek látszott a koránál. Hazajössz vacsorára, kérdezte Marta, Nem kaptam olyan parancsot, amely megakadályozna benne, de ha mégsem tudnék jönni, telefonálok. Mielőtt eszébe jutna az asszonynak, hogy újabb kérdéseket tegyen föl, elillant, némileg megkönnyebbülve, hogy sikerült elmenekülnie a kitartó kíváncsiság elől, de bántotta is, hogy a lezajlott beszélgetésben nem játszott éppenséggel példásan tisztességes szerepet, De igenis tisztességes voltam, nyugtatgatta magát, hiszen rögtön megmondtam, hogy titokról van szó. De hiába erősködött, hiába szólt mellette a józan ész, nem tudta meggyőzni önmagát. Amikor Cipriano Algor több mint egy óra múlva, még szinte fel sem ocsúdva a kísértetvonat ijedelmeiből, hazament, Marta azt kérdezte tőle, Látta a vejét, Nem, nem láttam, Igaz, ha látná, valószínűleg akkor sem ismerne rá, Miért, Hazajött átöltözni, most civilben őrködik, Nocsak, ez új, Ilyen parancsot kapott, Civilben őrködni nem őrszolgálat, hanem kémkedés, ítélkezett a fazekas. Marta elmond-
261
NV06-4.p65
261
2006.03.29., 19:08
ta, amit tudott, vagyis szinte semmit, ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy Cipriano Algor úgy érezze, elpárolog belőle az érdeklődés az Amazonas folyam és vidékének indiánjai iránt, eredetileg ugyanis azt tervezte, másnap arrafelé utazik, Érdekes, kezdettől fogva úgy éreztem, készülődik itt valami, Mit akar mondani ezzel, hogyhogy kezdettől fogva, kérdezte Marta, Éreztem, hogy remeg, rázkódik a föld a lábam alatt, a kotrógépek zaja, emlékszel, amikor először láttuk a lakást, Jól néznénk ki, ha különös előérzeteink lennének, valahányszor egy működő kotrógépet hallunk, emlékszik, anyám is varrógépet hallott a konyhából, s azt mondta, szegény, átok száll a varrónőre, aki vasárnap dolgozik, hisz az bűn, Ezúttal azonban telibe talált a sejtelem, Úgy látszik, igen, mondta Marta, férje szavait ismételve, Majd meglátjuk, mit mesél, amikor hazajön, mondta Cipriano Algor. Nem tudtak meg többet. Marçal bezárkózott, korábbi válaszait ismételgette, végül pedig úgy döntött, véget vet a faggatózásnak, Ha ragaszkodtok hozzá, elsőnek ismerem el, hogy ostoba a titoktartási parancs, de ezt kaptam, így most nincs mit mondanom többet, Legalább annyit árulj el, miért kell egyszerre csak civilben őrjáratra menned, kérte az apósa, Nem őrjárat ez, mi csak a Központ biztonságára vigyázunk, ennyi az egész, No jó, akkor legyen csak ennyi, Nincs mit hozzátennem, kérem, ne kérdezzen többet, vágta el a beszélgetést Marçal ingerülten. A feleségére nézett, kérdőn, miért hallgat, miért nem kel a védelmére, és Marta megértette, Marçalnak igaza van, apám, ne erőltesse, azzal odalépett Marçalhoz, és homlokon csókolta, Bocsáss meg nekünk, mondta közben, mi, Algorok egy kicsit gorombák vagyunk. Vacsora után a Központ belső hálózatán megnéztek egy tévéműsort, majd mindenki visszavonult a szobájába. A már sötét szobában Marta újra bocsánatot kért, Marçal pedig megcsókolta, s csak azért nem adott több csókot, mert tudta, ha így folytatná, végül elmondana mindent. Cipriano Algor még nem oltotta el a villanyt, hanem az ágyán ülve töprengett, és addig törte a fejét, míg arra nem jutott, hogy meg kell tudnia, mi folyik a Központ gyomrában, s hogy ha arrafelé is van egy titkos ajtó, ezúttal legalább nem mondhatják, hogy nincs a túloldalán semmi. Marçal faggatását nem érdemes erőltetni, nem szólva arról, hogy igazságtalan is lenne szegény fiúval szemben, ha parancsot kapott, hogy ne beszéljen, és valóban képes hallgatni, inkább dicséretet érdemelne, nem azt, hogy szemérmetlenül és változatos formában zsarolni próbálják érzelmileg, ehhez jól értenek a családtagok, az apósod vagyok, a vejem vagy, nosza, mondj el mindent, igaza volt Martának, amikor megjegyezte, hogy mi, Algorok eléggé gorombák vagyunk, gondolta. Másnap hagyja a csudába az Amazonast meg az indiánokat, inkább megkísérli keresztül-kasul bejárni a Központot, s fülelni, mit beszélnek az emberek. Lényegében többé-kevésbé olyan egy titok, mint egy széf számkombinációja, amelyet nem ismerünk ugyan, de tudjuk, hogy hat számjegyből áll, némelyik akár meg is ismétlődhet, és noha rengeteg számsor lehetséges, a számuk mégsem végtelen. Mint az élet minden más dolgában, az idő és a türelem a legfontosabb, egy szó itt, egy másik szó amott, egy burkolt célzás, egy összenézés, egy hirtelen csönd, a falon itt-ott nyíló, aprócska repedések, éppen abban
262
NV06-4.p65
262
2006.03.29., 19:08
áll a szemlélődő művészete, hogy tudja, hogyan közelítse meg őket, hogyan simítsa el köztük a kiugró részeket, s mindig eljön a pillanat, amikor megkérdezhetjük magunktól, hogy a titkok álma, becsvágya, titkos reménye nem az a talán halvány, talán távoli lehetőség-e, hogy megszűnhetnek titok lenni. Cipriano Algor levetkőzött, eloltotta a villanyt, és arra gondolt, hogy álmatlanul fogja tölteni az éjszakát, de öt perc sem telt belé, olyan sűrű, olyan átlátszatlan álom borult rá, hogy még Isaura Madruga is hiába próbált volna bekukkantani a legutolsó rácsukódó ajtón. Amikor Cipriano Algor a szokásosnál később előbújt a szobájából, a veje már elment a munkába. Kissé még álmosan kívánt jó reggelt a lányának, leült, hogy megreggelizzen, és ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Marta vette föl, de mindjárt ismét megjelent a konyhában, Apámat keresik. Cipriano Algornak nagyot dobbant a szíve, Engem, ugyan ki akarhat velem beszélni, kérdezte, miközben már biztosra vette, hogy Marta azt feleli, Isaura, de Marta mást felelt, Egy osztályvezető-helyettes az árubeszerzési osztályról. Cipriano Algor nem tudta eldönteni, mi a nagyobb, a csalódás, amiért nem az hívta, akitől jólesett volna, vagy a megkönnyebbülés, így ugyanis nem kell megmagyaráznia Martának, honnan ez a nagy meghittség a szomszédasszonnyal, bár ne feledjük, lehetne szó egyszerűen Leliről is, például arról, hogy milyen szomorúan viseli a gazdája hiányát, magában így tanakodva vette át a kagylót, bemutatkozott, és hamarosan a vonal túlsó végén bejelentkezett a rokonszenves osztályvezető-helyettes, Meglepődve értesültem róla, hogy a Központba költözött, mint látja, nem kell mindig a falra festeni az ördögöt, régi mondás, de igazabb, mint hinnénk, Valóban, egyetértek, felelte Cipriano Algor, Azért keresem, hogy megkérjem, ma délután nézzen be az osztályunkra, hogy kifizessük magának a szobrocskákat, Miféle szobrocskákat, Azt a háromszázat, amelyet a felméréshez rendelkezésünkre bocsátott, Hiszen nem adták el őket, így nincs mit kifizetni, Drága uram, mondta a helyettes, hangjában váratlan szigorral, engedje meg, hogy mi döntsünk ebben a kérdésben, de nem árt máris megjegyeznie, hogy ha egy kifizetés több, mint száz százalékos kárt okoz is, mint ez esetben, a Központ mindig eleget tesz fizetési kötelezettségének, ez ugyanis etikai kérdés, most, hogy itt lakik nálunk, talán kezdi jobban érteni, Rendben van, most már csak az nem világos, hogyan haladhatja meg a kár a százszázalékot, Azért omlanak össze családi költségvetések, mert éppen erre nem gondolnak az emberek, Kár, hogy magam sem tudtam előbb, Jegyezze hát, először is, kifizetjük a szobrocskákat, mégpedig pontosan annyit adunk értük, amennyiben megállapodtunk, egy fillérrel sem kevesebbet, Eddig jómagam is eljutottam, Másodszor, nyilvánvalóan meg kell fizetnünk a felmérést is, vagyis a felhasznált anyagokat, az adatokat elemző munkatársak bérét, az időt, amennyit igénybe vett a munka, nos, ha csak elgondolja, hogy ez az idő, ezek az anyagok, ezek az emberek jövedelmezőbb feladatokra is bevethetők lettek volna, akkor nem kell hozzá rendkívüli intelligencia, hogy belássa, a veszteség ténylegesen meghaladja a száz százalékot, tekintve azt, amit nem adtunk el, valamint azt, amit elköltöttünk, hogy megtudhassuk,
263
NV06-4.p65
263
2006.03.29., 19:08
nem szabad piacra dobnunk, Sajnálom, hogy ekkora kárt okoztam a Központnak, Hivatásunk velejárója, hol veszítünk, hol meg nyerünk, mindenesetre nem volt súlyos, csak egészen kis tételt érintett, Én is említhetném saját etikai kételyeimet, mondta Cipriano Algor, hiszen talán nem illene elfogadnom fizetséget olyan áruért, amelyet nem akartak megvenni az emberek, de jól jön nekem a pénz, Nyomós érv, mind közül a legnyomósabb, Délután odamegyek, Nem szükséges engem keresnie, menjen egyenesen a pénztárba, és szeretnénk, ha a lehető legjobb emlékekkel távozna, ha már ez lesz az utolsó kereskedelmi ügyletünk a megszűnt céggel, Köszönöm szépen, És most használja ki a hátralévő éveket, a lehető legjobb helyen van ahhoz, hogy élvezze az életet, Hasonlóan vélekedem magam is, uram, Csípje fülön a jószerencsét, Pontosan azt teszem. Cipriano Algor letette a telefont, Kifizetik a babákat, mondta, mégsem veszítünk el mindent. Marta úgy csóválta meg a fejét, hogy az bármit, belenyugvást, ellenvéleményt, közönyt egyaránt kifejezhetett, majd elvonult a konyhába. Nem érzed jól magad, jelent meg az apja a konyhaajtóban, Csak egy kis fáradtság, biztosan a terhességgel jár, Tompának, elidegenedettnek látlak, szórakoznod kellene, sétálnod egy kicsit, Mint apám teszi, Igen, mint én, Minden nagyon érdekli, amit odakint a Központban talál, kérdezte Marta, de gondolja meg, mit válaszol, Már meggondoltam, egy szemernyit sem érdekel, csak színlelem, Önmagának, ugye, Már elég nagylány vagy, tudnod kell, hogy a látszat ellenére csakis így lehet, nem másoknak színlelünk, hanem mindig magunknak, Örülök, hogy a maga szájából hallom ezt, Miért, Mert alátámasztja, amit apámról gondoltam Isaura Madrugával kapcsolatban, Megváltozott a helyzet, Annak még jobban örülök, Ha eljön az alkalom, elmondom, de most, akárcsak Marçal, lakatot teszek a számra. Cipriano Algor fülelő expedíciója semmiféle eredményt nem hozott, később pedig, ebéd közben, valamiféle hallgatólagos megegyezés értelmében hármójuk közül senki sem merte érinteni a föld alatti munkálatok és az ott találtak kényes kérdését. Após és veje egyszerre hagyták el a lakást, Marçal, hogy folytassa a kémkedést és hallgatózást, valószínűleg ugyanolyan eredménytelenül, mint délelőtt, Cipriano Algor pedig, hogy megtudakolja, most először, hogyan lehet a Központ belsejéből az árubeszerzési osztályra jutni. Megtapasztalta, hogy fényképpel és ujjlenyomattal igazolt bentlakói státusa csakugyan megkönnyíti számára a mozgást, mert amikor egy őrnek föltette a kérdést, az a világ legtermészetesebb hangján adott felvilágosítást, Menjen ezen a folyósón, mindig csak egyenesen, s mikor a végére ér, már csak a jelzést kell követnie, nem lehet eltéveszteni, mondta. A földszinten járt, valahol tehát le kell majd ereszkednie arra a föld alatti szintre, ahol boldogabb időkben, mely minősítéssel aligha értene egyet a rokonszenves osztályvezető-helyettes, azért jelent meg, hogy kirakodja áruját, cseréptányért, bögrét. Egy nyíl és egy mozgólépcső vezette tovább. Ereszkedem, gondolta. Ereszkedem, ereszkedem, ismételte magában, majd Micsoda butaság, vágta rá, persze, hogy ereszkedem, erre való a mozgólépcső, hacsak nem a fölfelé haladásra, így van ez a lépcsőkkel, amelyik nem lefelé, az fölfelé, amelyik meg nem fölfelé, az
264
NV06-4.p65
264
2006.03.29., 19:08
lefelé megy. Végérvényes, megmásíthatatlan következtetésre jutott, logikailag vitathatatlan végpontra, vélte, ám ekkor hirtelen a villámfény ragyogásával, tündöklő bizonyosságával hasított bele egy másik gondolat, Leereszkedni, leereszkedni odáig. Igen, lemenni oda. Cipriano Algor elhatározásra jutott, elhatározta, hogy éjjel megkísérli a leereszkedést oda, ahol Marçal őrszolgálatot teljesít, ne felejtsük, hajnali kettő és reggel hat között. Hasonló helyzetben mind a józan észnek, mind az óvatosságnak szokott lenni egy szava, és ezúttal sem maradt el a kérdés, hogyan is képzeli, hisz nem ismeri az utat, s az a hely biztos jól el van dugva, de ő azt felelte erre, hogy noha rengeteg kombináció és véletlen változat lehetséges, mégsem végtelen a számuk, és hogy még mindig értelmesebb megkockáztatni, hogy felmászunk a fügefára, hátha elérjük a fügét, mint ha lefekszünk az árnyékába, és várjuk, hogy a szánkba essen. Az a Cipriano Algor, aki jelentkezett a beszerzési osztály pénztáránál, miután a nyilak és táblák útmutatása ellenére kétszer is eltévedt, nem ugyanaz volt, mint akit eddig megismertünk. Igaz, erősen remegett a keze, de nem abbéli kapzsi izgalmában, hogy fizetnek a munkájáért, pedig nem is számított rá, hanem azért, mert agyából, mely most sokkalta fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, szaggatott, összefüggéstelen és ellentmondásos parancsok és utasítások érkeztek a végrehajtó szervekhez. Mire visszaért a Központ kereskedelmi részébe, némileg lecsillapodott, belülre került az izgatottság. Most, hogy már nem kellett a kéz irányításával foglalkoznia, az agy teljesen átadta magát a ravasz cselek, furfangok, kelepcék, stratégiák, bonyodalmak, finom szövevények kimódolásának, sőt még azzal a lehetőséggel is számolt, hogy a telekinézis eszközéhez folyamodik, és a transz csúcspontján elrepíti a harmincnegyedik emeletről a rejtélyes ásatáshoz ezt a türelmetlen testet, amelyen oly nehezen tud uralkodni. Noha még hosszú órákat kellett várnia, úgy határozott, hazamegy. Oda akarta adni a pénzt a lányának, de Marta azt mondta, Tartsa meg magának, nekem most nincs szükségem rá, aztán azt kérdezte, Kér egy kávét, Szívesen innék, jó ötlet. Marta megfőzte a kávét, csészébe töltötte, az apja megitta, s most minden jel szerint nem hangzik el több szó, és Cipriano Algor nem először gondolt rá, bár eddig egyszer sem esett említés róla a megfelelő helyen, hogy úgy látszik, valami gonosz bűvereje van ennek a háznak, ha rendre képes elnémítani a benne lakókat. Cipriano Algor időközben már belátta, hogy megfelelő spiritiszta jártasság híján le kell mondania a telekinézisről, néhány jól meghatározható információra azonban feltétlenül szüksége volt ahhoz, nehogy az elméjében körvonalazódó terv, az éjszakai behatolás terve egyszerűen dugába dőljön. Ezért csak úgy, mellékesen, szórakozottan kevergetve a csésze alján a kávémaradékot, azt kérdezi, Tudod, milyen mélységben ásnak, Miért kérdezi, Csak úgy, merő kíváncsiságból, Marçal nem beszélt róla. Cipriano Algor tőle telhetően igyekezett palástolni csalódottságát, és kijelentette, hogy ledől egy kicsit aludni. A szobájában töltötte az egész délutánt, és csak akkor jött elő, amikor Marta vacsorázni hívta, és Marçal már az asztalnál ült. Akárcsak az ebédnél, most sem beszéltek a föld alatti munkákról, csak a vacsora végén jutott Marta eszébe, hogy fi-
265
NV06-4.p65
265
2006.03.29., 19:08
gyelmeztesse a férjét, Aludnod kellene, amíg el nem jön az ideje, hogy lemenj, ébren fogod tölteni a fél éjszakát, de Marçal azt felelte, Korán van még, nem vagyok álmos, Cipriano Algor pedig kihasználta a remek végszót, és megismételte a kérdését, Milyen mélységben ásnak, Miért kérdezi, Hogy legyen valami fogalmam, merő kíváncsiságból. Marçal tétovázott, nem válaszolt azonnal, de úgy vélte, a kért információ nem tartozik a szigorúan bizalmas körbe, A mínusz ötödik szintről lehet megközelíteni, mondta végül, Azt hittem, sokkal mélyebben dolgoznak azok a kotrógépek, Így is tizenöt-húsz méterrel járnak a felszín alatt, jegyezte meg Marçal, Igazad van, bizony az jó mély. Többet nem beszéltek róla. Úgy tetszett, Marçalnak nem volt ellenére a rövidke párbeszéd, sőt inkább mintha megkönnyebbült volna, hogy nem kellett veszélyes, titkos terepre merészkednie, mégis beszélhetett egy keveset arról, ami szemlátomást a legjobban foglalkoztatta. Marçal semmivel sem gyávább, mint az átlag, de csöppet sem kedvére való az a kilátás, hogy négy órát tölthet egy lyukban, tökéletes csöndben, tudván tudva, hogy mi van a háta mögött. Nem vagyunk kiképezve ilyen helyzetekre, mondta neki egyik kollégája, remélem, minél hamarabb megérkeznek a szakemberek, akikről a parancsnok beszélt, és fölmentenek minket ez alól a szolgálat alól, Féltél, kérdezte Marçal, Félni talán nem féltem, de előre figyelmeztetlek, minden pillanatban úgy fogod érezni, mintha valaki hátulról a válladra tenné a kezét, Ennél rosszabb is történhetne, A kéztől függ, de ha akarod, hogy egészen őszintén beszéljek, ebben a négy órában mást sem tesz az ember, csak megpróbálja leküzdeni azt az őrült vágyat, hogy elmeneküljön, elszökjön, eltűnjön onnan, Nincs párja a felkészült embernek, most már legalább tudom, mi vár rám, Nem tudod, csak képzeled, s azt is rosszul, vetette ellen a kolléga. Hajnali fél kettő, Marçal csókkal búcsúzik Martától, Ne késlekedj, ha letelt a szolgálat, kéri az asszony, Szaladok haza, s holnap elmondok mindent, ígérem. Marta az ajtóig kísérte, még egyszer megcsókolták egymást, aztán visszament a szobába, rakosgatott kicsit, majd visszafeküdt. Nem volt álmos. Igyekezett meggyőzni magát, hogy nincs ok aggodalomra, őrködtek már ott mások is, és nem történt semmi, különben is, hányszor fújnak riadót vaklárma miatt, és hiszik szörnyű rejtélynek, hétfejű sárkánynak azt, amiről közelebbről kiderül, hogy semmi, köd, füst, káprázat, és vágy, hogy higgyünk a hihetetlenben. Teltek-múltak a percek, messze járt az álom, és Marta éppen arra gondolt, jobban tenné, ha lámpát gyújtana, és megpróbálna olvasni egy kicsit, amikor hallani vélte, hogy nyílik a másik szoba ajtaja. Apjának nem volt szokása fölkelni éjszaka, Marta tehát hegyezte a fülét, valószínűleg a fürdőszobába tart, vélte, de ekkor már az előszobából hallatszottak az óvatos, mégis jól érzékelhető lépések. Talán a konyhába megy vizet inni, gondolta. Az ajtózár összetéveszthetetlen kattanására azonnal fölkelt. Magára kapta a köntöst, és kiment. Az apjának már a kilincsgombon volt a keze. Hová megy ilyenkor, kérdezte Marta, Járok egyet, mondta Cipriano Algor, Oda megy, ahova akar, nagykorú, és be van oltva, de nem mehet el szó nélkül, mintha nem lenne más senki a lakásban, Ne akard, hogy időt veszítsek, Miért, attól fél, hat után talál odaérni, kérdezte Marta, Ha
266
NV06-4.p65
266
2006.03.29., 19:08
már tudod, hová akarok menni, nincs szükséged további magyarázatra, Legalább arra gondoljon, hogy bajt hozhat a veje fejére, Mint te magad mondtad, nagykorú vagyok, és be vagyok oltva, az én tetteimért nem vonhatják Marçalt felelősségre, Lehet, hogy a főnökei más véleményen lesznek, Senki sem fog meglátni, ha pedig vissza akar zavarni valaki, majd azt mondom, alvajáró vagyok, Egyáltalán nem helyénvaló most a tréfálkozás, Akkor komolyan beszélek, Szívből remélem, hogy igen, Valami olyasmi történik odalent, amit tudnom kell, Akármi legyen, úgysem maradhat örökre titokban, Marçal azt ígérte, ha visszajön az őrségből, mindent elmond nekünk, Nagyon helyes, de nekem nem elég az elbeszélés, a saját szememmel kell látnom, No, ha így van, menjen, menjen, és ne gyötörjön többet, mondta Marta, már sírva. Az apja odalépett, átkarolta a vállát, megölelte, Ne sírj, kérlek, mondta, az a legrosszabb, hisz tudod, hogy már nem vagyunk ugyanazok, amióta ideköltöztünk. Megcsókolta, aztán kilépett, és lassan becsukta az ajtót maga mögött. Marta hozott magának egy takarót meg egy könyvet, leült a nappaliban, az egyik kis kanapéra, és betakarta a térdét. Nem tudta, mennyi ideig fog várni. Cipriano Algor terve nem is lehetett volna egyszerűbb. Egy teherlifttel leereszkedik a mínusz ötödikre, és onnantól fogva a szerencsére meg a véletlenre bízza magát. Sokkal kevesebb fegyverrel is nyertek már csatát, gondolta. És sokkal többel is veszítettek, tette hozzá merő elfogulatlanságból. Már korábban megfigyelte, hogy a teherlifteket nem szerelték fel videókamerával, valószínűleg azért, mert szinte kizárólag anyagmozgatásra használják őket, s ha mégis volna bennük, mondjuk, azokból a parányi, beépített kamerákból, akkor is valószínűbb, hogy a központi figyelőszolgálat emberei elsősorban azokat a pontokat tartják szemmel, ahol a Központ kívülről megközelíthető, valamint az üzletekkel és szórakoztató létesítményekkel teli emeleteket. Ha pedig tévedne, hamar kiderül. Először is, feltéve, hogy a talajszint fölötti lakóemeletek egybefüggő tömböt alkotnak a tíz föld alatti szinttel, legcélszerűbb azt a teherliftet használnia, amelyik legközelebb esik a belső homlokzathoz, hogy ne veszítsen időt az utat keresgélve, a mindenféle fajtájú és méretű, ezernyi konténer között, amelyekkel bizonyára telezsúfolták a föld alatti emeleteket, különösen az őt érdeklő mínusz ötödiket. Mégsem lepődött meg különösebben, amikor tágas, szellős, árukészletektől mentes térben találta magát, amely egyértelműen a munkálatok helyszínének könnyű megközelítését szolgálta. Kiütötték a főfal egy darabját, ott lehetett bemenni. Cipriano Algor megnézte az óráját, háromnegyed három volt. A föld alatti szint gyenge, de állandó világítása mellett sem tudta megállapítani, hogy a kiásott üreg belsejében van-e valami fény, amely enyhítené az őt mindjárt elnyelő, hatalmas száj feketeségét. Hoznia kellett volna egy zseblámpát, gondolta. Ekkor eszébe jutott, hogy egyszer azt olvasta, legjobban úgy közelíthetünk meg egy sötét helyet, főleg, ha mindjárt látni is akarunk odabent, hogy belépés előtt behunyjuk a szemünket, utána pedig kinyitjuk. Igen, gondolta, pontosan ezt fogom tenni, behunyom a szemem, és lezuhanok, egészen a föld gyomráig. Nem zuhant. Bal kéz felé gyenge derengést vett
267
NV06-4.p65
267
2006.03.29., 19:08
észre, amely szinte súrolta a föld felszínét, és néhány lépéssel arrébb íves formában elhelyezett, izzókból kirakott sor lett belőle. Fényük egy földből kialakított rámpára esett, amelynek végében pihenő, majd újabb kanyar következett. Olyan sűrű, olyan vastag volt a csönd, hogy Cipriano Algor hallhatta a saját szívdobogását. Gyerünk, Marçal úgy meg fog ijedni, mint még soha életében. Elindult lefelé a rámpán, odaért a pihenőre, leereszkedett a következő rámpán, ismét pihenőhöz ért, s ott megállt. Előrébb két reflektort látott, a térség két szélén elhelyezve, ezért nem világították be egészen a középső területet, de így is jól látszott, hogy egy hosszúkás barlangbejárat nyílik ott. Jobbra, elegyengetett földplatón, két kis kotrógép állt. Marçal egy konyhaszéken ült, mellette asztal, azon lámpa. Még nem vette észre az apósát. Cipriano Algor kilépett az utolsó pihenő félhomályából, és hangosan azt mondta, Ne ijedj meg, én vagyok az. Marçal felpattant, és szólt volna, de összeszorult a torka, egy hang sem jött ki rajta, nem csoda, az vesse rá az első követ, aki azt hiszi, hasonló helyzetben képes lenne hidegvérrel így válaszolni, Nocsak, örvendek, hogy látom. Marçal csak akkor tudott megszólalni, és akkor sem könnyen, amikor az apósa már közvetlenül előtte állt, Mit keres itt, micsoda ostoba ötlet volt idejönnie, de nem volt harag a hangjában, ami egészen ellentmondott a logikának, sőt inkább természetes megkönnyebbülés érződött belőle, amiért nem valami rettenetes jelenés tört rá, és mellette valamiféle szégyenlős megelégedés is, valami meghatott hálaszerűség, amit egyszer talán még megvall. Mit keres itt, kérdezte ismét, Eljöttem megnézni, felelte Cipriano Algor, És nem gondolt rá, mekkora bajt hozhat a fejemre, ha kiderül, nem gondolt rá, hogy az állásomba kerülhet, Majd azt mondod, síkhülye az apósod, felelőtlen elmebeteg, akit rég be kellett volna zárni a bolondokházába, persze kényszerzubbonyban, No, aztán sokra mennék az ilyen magyarázkodással, az biztos. Cipriano Algor az üreg felé nézett, Láttad, mi van benne, kérdezte, Láttam, válaszolta Marçal, És mi, Döntse el maga, itt egy lámpa, ha akarja, Velem jössz, Nem, én is egyedül mentem, Van valami útja, Nincs, de menjen mindig bal oldalon, ne engedje el a falat, és mire a végéhez ér, megtalálja, amit keres. Cipriano Algor meggyújtotta a lámpát, és belépett. Elfelejtettem becsukni a szemem, gondolta. A közvetett reflektorfényben még három-négy métert láthatott előre, de a többi sötét volt, akár egy test belsejében. Kissé lejtett az egyenetlen felszínű talaj. Óvatosan, bal kezével súrolva a falat, Cipriano Algor elindult lefelé. Egyszer csak úgy érzékelte, mintha a jobb oldalon egy vízszintes földfelület és valami falféle lenne. Majd ha visszafelé jön, jegyezte meg magában, megnézi, mi lehet az, Valószínűleg azért csinálták, hogy visszatartsák az esetleg leomló földet, vélte, és ereszkedett tovább. Az volt a benyomása, hogy már sokat, talán harminc-negyven métert is megtett. Visszanézett, a barlang bejárata felé. A kinti fényes háttér valóban elég távolinak mutatta, Nem jöttem annyit, gondolta, csak egyre gyengébben tájékozódom. Érezte, hogy a pánik alattomosan koptatni kezdi az idegeit, pedig milyen bátornak, Marçalnál mennyivel különbnek képzelte magát, most mégis legszívesebben sarkon fordulna, és bukdácsolva rohanna vissza, föl, kifelé. Nekidőlt a sziklának, mély levegőt vett,
268
NV06-4.p65
268
2006.03.29., 19:08
Még ha itt halok is meg, mondta, s indult tovább. Hirtelen, mintha derékszögben elfordult volna a fal, egyszerre csak szembe találta magát vele. Elérte az üreg végét. Lefelé irányítva a fénycsóvát, meggyőződött róla, hogy szilárd talajon áll, kettőt lépett előre, és már a harmadik lépés felénél tartott, amikor valami keménybe ütközött, amitől fájdalmasan felnyögött. Az ütközéstől megingó fényben egy pillanatra úgy látta, mintha egy kőpad lenne előtte, és a következő pillanatban már azt is látni vélte, hogy bizonytalan körvonalú, hol előtűnő, hol elenyésző alakok ülnek rajta egymás mellett, sorban. Heves remegés futott végig Cipriano Algor tagjain, és úgy elgyengült benne a bátorság, mint egy kötél, amelynek most szakadoznak az utolsó rostjai, de valahonnan belülről rákiáltott egy hang, Emlékezz, még ha itt halsz is meg. A reszketeg lámpafény végigpásztázta a fehér követ, sötét színű kelmét érintett könnyedén, fölfelé kúszott, és megvilágította az ülő emberalakot. Mellette, ugyanolyan sötét kelmébe burkolózva másik öt, szintén ülő emberi test foglalt helyet, mindegyik egyenesen, kihúzott derékkal, mintha koponyájukon átdöfött vasrúd rögzítené őket a kőhöz. A barlang sima hátsó fala tíztenyérnyire lehetett az üres szemgödröktől, melyekben rég elporladtak már a szemgolyók. Mi ez, suttogta Cipriano Algor, miféle lidércnyomás, kik voltak ezek az emberek. Még közelebb lépett, lassan végigpásztázta a fénysugárral a sötét, összeaszott fejeket, ez férfi, ez nő, másik férfi, másik nő, és még egy férfi, még egy nő, három férfi, három nő, zsinegdarabokat is látott, valószínűleg zsineggel rögzítették, tartották mereven a halottak nyakát, aztán, a lejjebb vándorló fényben, látta, hogy a lábukat ugyanolyan zsineg fogja. Ekkor lassan, nagyon lassan, különös fényben, amelynek nem sürgős felragyogni, mégis eléggé világít, hogy a legsötétebb, legrejtettebb zugban is megmutassa a dolgok igazságát, Cipriano Algor látta önmagát ismét belépni a cserépégető kemencébe, látta a kőpadot, amelyet a kőművesek ott felejtettek, leült rá, és újra hallotta Marçal hangját, de most más szavakat, hívó, nyugtalan, újra hívó szavakat, messziről, Papa, hall engem, válaszoljon. Visszhangzik a szó a barlang belsejében, falról falra verődik, megsokszorozódik, s ha Marçal el nem hallgat egy percre, meg sem lehet hallani Cipriano Algor távolról érkező válaszát, mintha már az is csak visszhang lenne, Jól vagyok, ne aggódj, megyek máris. Elszállt a félelem. A lámpa fénye még egyszer megsimogatta a szánalmas arcokat, a lábakon nyugvó, keresztbe tett csont-bőr kezeket, sőt többet tett a fény, az első nő homlokához vezette Cipriano Algor kezét, és a kéz megérintette a homlokot, oly tisztelettel, amely vallásosnak lenne mondható, ha nem lenne egyszerűen emberi. Nincs más dolga ott, értette meg Cipriano Algor. Mint egy körkörös kálvária-út, amely mindig újabb kálváriához vezet, lassú és gyötrelmes volt a kaptató. Marçal elébe ment, nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, s mire kiértek a sötétből a fényre, maguk sem tudták, mióta voltak már összeölelkezve. Cipriano Algor kimerülten lerogyott a konyhaszékre, lehajtotta a fejét az asztalra, és hangtalanul sírni kezdett, csak a válla rázkódott alig észrevehetően. Ne is törődjön vele, papa, én is sírtam, mondta Marçal. Nem sokkal később, kissé magához térve az érzelmi megrázkódtatásból, Cipriano Algor ránézett a vejére, és úgy
269
NV06-4.p65
269
2006.03.29., 19:08
nézte csöndben, mintha nem találná más módját, hogy kifejezze, milyen nagyra tartja, aztán azt kérdezte, Tudod-e, mi az, Tudom, valamikor régen olvastam róla, felelte Marçal, És azt tudod-e, hogy ami ott van, lévén az, ami, mégsem valóságos, nem lehet valóság, Tudom, És mégis, ezzel a kezemmel érintettem meg az egyik nő homlokát, nem káprázat volt, nem álom, s ha most visszamennék, ugyanazt a három férfit és ugyanazt a három nőt találnám ott, ugyanazzal a kötéllel megkötözve, ugyanaz lenne a kőpad, ugyanaz a fal velük szemben, Ha egyik sem valaki más, és ha egyik sem létezett, akkor kik ők, kérdezte Marçal, Nem tudom, de most, miután láttam őket, úgy gondolom, csakis arról mondható, hogy valóban nem létezik, amit nemlétnek hívunk. Cipriano Algor lassan állt fel, még remegett kissé a lába, de egyébként nagyjából visszanyerte az erejét. Amikor lefelé mentem, mondta, egy bizonyos pontnál olyan érzésem támadt, mintha valami teraszfélét meg egy falat látnék, tudnád-e valamelyik reflektort úgy irányítani, de be sem kellett fejeznie, Marçal elforgatott egy kereket, működésbe hozott egy kart, és a fény máris végigvetült a földön, míg az üreg belsejét átszelő, de kétoldalt szűk átjárót hagyó fal tövébe nem ütközött. Nem volt ott semmiféle terasz, csak a fal mentén egyengették el a talajt. Már csak egyvalami hiányzik, suttogta Cipriano Algor. Néhányat lépett előre, majd megtorpant, Itt van, ni, mondta. A földön nagy, fekete folt látszott, mint ahol hosszú-hosszú időn át tűz égette ki a talajt. Többé nem érdemes föltennünk a kérdést, hogy léteztek-e vagy sem, mondta Cipriano Algor, íme, a bizonyíték, mindenki levonhatja belőle a számára legigazabb következtetést, ami engem illet, már meg is tettem. A reflektorfény visszatért a helyére, a sötétség is, Akarod, hogy itt maradjak veled, kérdezte Cipriano Algor, Nem, köszönöm, felelte Marçal, menjen haza, Marta biztosan nagyon aggódik, és mindenféle rémségeket képzel, Akkor viszontlátásra nemsokára, Viszontlátásra, papa, s itt Marçal elhallgatott, majd kissé félszeg mosollyal, mint egy kamasz, aki ha átadja is magát, mindjárt vissza is húzódik, hozzátette, Köszönöm, hogy eljött. Amikor a mínusz ötödik szintre ért, Cipriano Algor megnézte az óráját. Fél öt volt. A teherlift fölvitte a harmincnegyedik emeletre. Senki sem látta meg. Marta hangtalanul nyitott neki ajtót, és ugyanolyan gonddal zárta be, Hogy van Marçal, kérdezte, Jól van, ne aggódj, ember a talpán a te férjed, én mondom neked, Mi van odalent, Előbb engedj leülnöm, úgy érzem magam, mint akinek jól ellátták a baját, nem nekem való már az ilyen megerőltető kaland, Mi van odalent, kérdezte Marta ismét, amikor leültek, Hat halott van odalent, három férfi és három nő, Ne mondja, pontosan erre számítottam, gyakran előfordul, ha ásnak a föld alatt, hogy emberi maradványok kerülnek elő, de nem értem, mire jó ez a rejtélyeskedés, ez a titkolózás, a nagy hűhó meg az őrség, a csontok nem szöknek meg, és nem érnek annyit, hogy érdemes legyen vesződni az ellopásukkal, Ha lejöttél volna velem, megértenéd, egyébként még nem késő lemenned, Menjen már, micsoda ötlet, Az után, amit láttam, nem könnyű elhessegetni az ötleteket, Mit látott hát, kik azok az emberek, Azok az emberek mi vagyunk, mondta Cipriano Algor, Hogy érti, Úgy, hogy mi vagyunk, én, te, Marçal,
270
NV06-4.p65
270
2006.03.29., 19:08
az egész Központ, valószínűleg az egész világ, Kérem, magyarázza meg, No, akkor hallgass ide, és jól figyelj. Fél órán át mesélte. Marta végighallgatta, egyszer sem szakította félbe. Az elbeszélés végén csak annyit mondott, Igen, azt hiszem, igaza van, mi vagyunk azok. Marçal érkezéséig nem is szóltak többet. Amikor Marçal belépett, Marta erősen átölelte, Mihez kezdünk most, kérdezte, de Marçalnak nem volt ideje válaszolni. Határozott hangon Cipriano Algor szólalt meg, Ti majd döntötök az életetekről, én elmegyek. LUKÁCS LAURA fordítása
A Torre de Belém a Tejo torkolatában
NV06-4.p65
271
2006.03.29., 19:08
ERNESTO RODRIGUES
Az öreg fa Korhadt fatörzs. Lehull egy ága, letörik egy másik. De fönn a lomb üde. S mintha szállna. Zsenge, friss a park; a házon, melyben éltem, leeresztett redőnyök. Az utcában, ahol éltem, már sehol a fodrásznő gyengéd keze, helyén a boltban most háztartási gépek, s ahol a nagyvilági hölgyek presszója volt, szemgyógyász működik. Az ábécében három eladólány, vevő sehol, a helyet, a piactér mögött – most parkoló – az Isten is üzletközpontnak szánta; amott, a postáig, másik modern akármi. Veszek a lányoktól egy sampont, hogy kimossam fejemből az emlékeket, a visszavágyást. A Duna partján, ahol sétáltam – szemben a Margitsziget, a kövek közt sarjadó fű –, nem volt fájó, ahogy a víz várt; ettől meghatódtam. De ott, a vén fánál, ott kezdődött minden. Meg is látogatom, ha Célia, a lányom, aki akkor született, kéri. Hisz jóba’ voltak; nagyokat durmolt alatta, boldogan. Verset is írtam róla, szebbet ennél. De ha nem kéri, rá se nézek többé. Aztán Budáról Pestre megyek, egy kiskocsmába, búfelejteni. A számlát se kérem, előbb megtörlöm a szemem. S már mosolygok, hisz ez is diadal: két nagy kővel lett könyebb a lelkem.
272
NV06-4.p65
272
2006.03.29., 19:08
LUÍS FILIPE CASTRO MENDES
Rebbenések Apró gesztusok. Gyengéd rebbenések, a dolgok közvetlen mozdulása, a dolgoké, melyek állnak, szemben az éjszakával, a dolgoké, melyek mint pisla lámpák, befelé fénylenek, a csöndbe, csöndben, akár ha zene volnának, mintha valami zenében vesznének el. Te hallod őket? Nem férhet el szívedben A föld annyi csendje. Ha most rögtön ránk estelednék, és fájón, sóvárogva, egy régi arcot szeretnénk újra látni, és lekésnénk miatta a világról, csak e rebbenések óvnának meg minket, szerelem és vágy sebesültjeit. Így csak azt mondhatom, amit szívdobbanásod rám hagy.
Nyári elégia Mit tegyünk a szavakkal, a képekkel, melyeket elsodort a szél ezen a nyáron? A fákon a lombkorona dús még, De mi már csak a gyászindulóra várunk, kürtök és hegedűk remegő hangjára, melyet könnyeden felkap, tovahord a szél, s szavakkal, félelemmel vegyül a zene: beszéd nélküli, vak harmóniává válik.
273
NV06-4.p65
273
2006.03.29., 19:08
Mit kezdjünk hát e röpke várakozással, amíg tart az élet, amíg kitart a hang? Folyvást kérdőre vonjuk a szavakat, melyeket a meddő történelem halálra sebzett, mindent alávetve annak, ami megeshet. Mit csinálunk mi itt? Meghalunk egyáltalán? Hosszúak az esték és a nyugalomban másik időből éneklő madarak talán felidézik a szenvedélyek árnyát. A lélek irányt vesztett a jelentések útvesztőjében, a kusza verssorok, háborúk és egymást váltó évszakok őrült felfordulásában. Az alkonyi fényben vagy a csatazajban, a szétzilált, rendetlen világban a történelem is e verssorok világosságára várt, a versre, amit az emlék hurkol össze, hogy beleégjen a szavakba: meghalunk. CSUDAY CSABA fordításai
Porto. A Praça da Libertade
NV06-4.p65
274
2006.03.29., 19:08
EDUARDO LOURENÇO
Portugália újragondolása Létezik egy harmadik felfogás is: nehéz, keserves, nehezen járható út, amelyet kevesen követnek, kevesen értenek, ám annál többen átkoznak, és – talán kijelenthetjük – mindenki lenéz. Alig akad, aki magáénak vallja, és akár haláláig magára hagyva, megvetetten is vállalja, ahogyan egykor. Ám nehézkes a népek felfogása, emlékezete pedig rövid: csak saját kárukon tanulnak. Garrett
A portugálok általában kevéssé ismerik szülőföldjüket – ideértve lakóhelyüket, szűkebb hazájukat is, amelyet a szó szoros értelmében sajátjuknak tekintenek – és e tény azzal a még általánosabb nemzeti magatartásformával függ össze, hogy inkább megélik, mintsem megértik létüket. Van valami nagyvonalú nemtörődömség bennük, a következmények elhanyagolásának hajlama – afféle szemléletbeli örökség, vagy az elméletnek nem sok teret engedő életstílus, a belőle fakadó késztetések tükröződése –, így hát alighanem ez a magatartásforma tehető felelőssé azért a fájdalmas és régi keletű, a XIX. század legnevesebb alakjainál már-már közhelyes érzésért, miszerint kívül esünk saját valóságunkon. A portugál ember más nemzeteknél sokkal inkább táplálkozik képekből, mítoszokból, sugallatokból, minden kívülről jövő iránti elragadtatott kíváncsiságból, és ezzel cáfolja is, hogy kórosan törekedne valamely köztes létre, mely valós élete és a róla szerzett ismeret, José Régio szavával „a mi dolgaink” között foglalna helyet. Azt hinnénk, egy politikai-kulturális nacionalizmustól átitatott korszak – ilyen akart lenni, részben ilyen is volt a régi rendszer korszaka – megváltoztatja ezt a különös beállítódást. Való igaz, csakugyan tettek valamicskét a művelődés, a folklór, a történettudomány terén a portugál valóság különböző aspektusainak komolyabb, kézzelfoghatóbb megismertetéséért, megújítva azt az örökséget és ismeretanyagot, amely a romantika korszakától hozzájárult élő tapasztalatunk teljesebbé tételéhez, hála Teófilo Braga, Adolfo Coelho, Carolina Michaelis, José de Vasconcelos, Mato Sequeira, Jaime Lopes Dias, a régész-történész baçali apát úr, és sok más elhivatott kultúraépítő ténykedésének. Sajnos, az értékes, pótolhatatlan anyag zöménél éppen csak az a csipetnyi rendszerező készség hiányzott, amely lehetővé tette volna, hogy feldolgozása meghaladja a csupán empirikus leírást, ezért a salazari korszakban még az értékes művek is megfertőződtek valamiféle felületes népiességgel vagy nacionalista megtéréssel, ez pedig igenis korlátozta az egyébként nekik rendelt „újító” szerepet. Születtek azonban más művek, amelyeken végigvonul egy bizonyos ellenkép, a saját magunkról és dolgainkról szerzett addigi ismereteink ellenképe, és amelyekben nemcsak egyfajta rendszerezési eredetiség nyer teret, hanem egyértelmű-
275
NV06-4.p65
275
2006.03.29., 19:08
en megfogalmazódik az is, hogy hibás, ha erőszakos, voluntarista módon védelmezzük a portugál valóság hagyománytisztelő, eszményítő ábrázolását. Ez az ellenkép – most nem tekintve az utóbbi ötven év leghatásosabb kulturális „ellenképét”, António Sérgióét (amely egyébként sokkal összetettebb, de ingatagabb is, mint azt nem egy, belőle ihletet merítő követője sugallta) – leginkább a portugál életmód különböző aspektusait taglaló tanulmányokban mutatko~es Godinho, zik meg, és fejti ki hatását. Olyan művekre gondolunk, mint Magalha Luís Albuquerque vagy Barradas de Carvalho a „Felfedezések” témakörének hagyományos szemléletét megújító írásai, vagy Mário Martins, Pina Martins és főként Silva Dias munkái, ezek ugyanis egészen újszerű olvasatát kínálják az önmegismerésünk szemszögéből döntő fontosságú történéseknek, akár a középkor, akár a reneszánsz, a tizenhetedik vagy tizenkilencedik század tényeiből merítenek. Ezek a művek nem azonos vagy párhuzamos rétegződések mentén állnak össze, és közös bennük az igyekezet, hogy (történeti, térképészeti és kulturális) szövegekben „újítsák meg” a nyilvánvalóan mély nyomot hagyó nemzeti történések képét (akár többfélét is), noha mindegyiket erőteljes, sőt meghatározó „átideologizált” látásmód hatja át. Ebbe a sorba tartozik António José Saraiva, Óscar Lopes, Augusto da Costa Dias, Alberto Ferreira nagyszabású kulturális munkássága, és – más, inkább szociológiába hajló, az utóbbiak tekinteté~o, ben pedig klasszikusan akadémiai szemszögből – ide sorolandók Joel Serra Jorge de Sena, Manuel Antunes, José Augusto França, Coimbra Martins, Maria de Lourdes Belchior és Jacinto do Prado Coelho munkái. Minthogy ezekben az években nem történt több, mint hogy a politika, a nyilvános vita és az ideológiai kérdésfelvetés mezején meghatározták a közvetlen kulturális érdekeket, túlságosan elhomályosult az ugyane területeken végbemenő, sokkal mélyebb átalakulás, amely alkalmat adott a portugál kultúrának az árnyaltabb, összetettebb, gazdagabb és újítóbb önmegismerésre. A harcos – és a saját léte által is meghatározott – ideológiai gondolkodás keretei között vagy mentén a portugálok Portugáliáról alkotott képét alapvetően megújító szerzők és művek tűntek fel a nyilvánosság előtt, ráadásul olyan területeken, amelyek addig lényegében el voltak zárva, hiszen a régi rendszer mindenáron igyekezett elkerülni, hogy a portugál valóság mélyreható vizsgálatával bárki is foglalkozzék. Igazságtalan volna kizárólag 1974. április 25-nek (a diktatúra megdöntésének) tulajdonítani ezt az újszerű nyitást, hiszen már a régi rezsim utolsó évtizedében is akadt több hasonló kezdeményezés, összhangban a haldokló salazarizmus és marcelizmus liberalizálódó, technokrata rétegeiben megnyilvánuló újító szándékkal. Nem a sajátosan kulturális síkon végbemenő, nagy ívű változásokról van szó; ez a sík egyébként sosem különült el az általános európai fősodrástól, és paradox (vagy éppenséggel nem paradox) módon szinte mindig az „ellenzék” felségterülete volt. Gondoljunk csak arra az átalakulásra, amely az e területeken megnyilvánuló nemzetközi megújulás örömteli vagy éppen keserű visszhangjaként nálunk is bekövetkezett, akár általában véve az alkotó munka (a film-
276
NV06-4.p65
276
2006.03.29., 19:08
művészet, festészet, széppróza, költészet vagy színművészet), akár a kritika műhelyeiben. Eltekintve attól, hogy a fogyasztói társadalomban és a média világméretű kiaknázásának korában hihetetlenül felgyorsult a kultúra átalakulása, a jelenség nemigen különbözik a Portugáliában mindig is létező tendenciától, legalábbis, ha a „műveltnek” nevezett osztályt tekintjük a kultúra alanyának és tárgyának. Éppen ezért érthető, hogy nemzeti önmegismerés dolgában olyan nagyszerű művek megjelenése lett a legmeghatározóbb tényező, amelyek más, új természetű, minőségi nyugtalansággal töltik meg énképünket, és azt hirdetik, míg végül csak a tükörképben vesszük észre a másikat, azt, aki mi magunk vagyunk, azt a másmilyen, magunk alkotta hazát. Nem véletlen az sem, hogy a fiatalabb nemzedék – Almeida Faria, Maria Velho da Costa, Nuno Bragança vagy Armando Silva Carvalho – jelentős művei nemcsak az írásművészetben hoztak újítást, hanem a mi saját valóságunk, amennyiben a miénk, birtokbavételét is körüljárják, éppen ahogy történt korábban is, a nemzeti önmegismerést a középpontba helyező, fontos művek, A fal, A Barbela tornya, A delfin, a Penész, a Kristálytiszta semmi, vagy a Szeptemberi párbeszéd lapjain. Érdekes módon Portugáliáról gondolkodni – azaz történelemtől és minden mástól független, sajátos rendeltetést betölteni, és nem csupán időtlen (Régio) vagy egyetemes lélekként kalandozni – szinte kizárólag elhibázott, misztikusan nacionalista formában lehetett a diktatórikus régi rendszer idején, és e gondolkodásnak vagy az osztályharc (neorealizmus), vagy valamiféle hegeli utánérzés, illetve Pascoaes és Fernando Pessoa testvéri, mégis egymásra féltékeny szellemisége közötti ingadozás szabott keretet. Az a dogmatikus provokáció, amelynek vezéralakja Álvaro Ribeiro volt, nem öltött ugyan hivatalos politikai arculatot, de jól beleillett az uralkodó eszmeáramlatba, és alkalmas volt rá, hogy a legkülönfélébb rendű-rangú tanítványok lelkesedését kiváltsa, amire szarkazmussal vagy közönnyel reagált a nacionalista hatalmi kultúra. Ennek ellenére a híres „portugál filozófia” mozgalma – élén olyan prófétákkal, mint José Marinho – nem pusztán az eszelős nacionalista dicsvágynak akart és tudott megfelelni, nemcsak azt tükrözte (különösen a „luzitán humanizmust” méltató formái vagy a paranoid birodalmi álmodozás révén, amiért oly drágán fizettünk), hanem mimetikus hajlamunkra és az abból fakadó, saját magunkkal szembeni figyelmetlenségre is válaszolt, jórészt megalapozottan. Vezető egyéniségeinek vállalt vagy burkolt reakciós magatartása egyben válasz is volt arra az 1870-es nemzedéktől örökölt, alapvetően negatív kultúraképre, amelyet a baloldal sosem bírált kellő eréllyel. A leghírhedtebb modernkori falanx „pesszimizmusának” is lehet pozitív olvasata, szükség is van rá; nem úgy a belőle merítkező irrealizmusra. Ez utóbbi csak erősítette azt az örökös portugál kiváltságot, hogy valóságunkat még a Portugál Filozófia legharcosabb szerzőinél is irreálisabb módon lehessen újrafogalmazni. Mindannak ellenére, ami önkényes és kategorikus volta miatt stílus és érvrendszer szempontjából elfogadhatatlan, ez a „reakció” megmutatta, hogy a portugálok igenis tudják, irányváltás kell, máshogyan kell szemlélnünk
277
NV06-4.p65
277
2006.03.29., 19:08
saját kollektív kalandjukat; nem szabad, hogy sajátosságaink fürkészése elvakítson, még akkor sem, ha úgyis csak gyakorlatias próféciák, jövendölések, túlzó és eleve elhibázott voluntarizmus keretei között valósulhat meg a keresés. Elegendő összevetni Miguel Torga Portugáliájában a „Sagres” című fejezet két változatát, máris megértjük, hogy a „portugál gondolkodás” képviselte nacionalista áramlat milyen nagy hatást gyakorolt a negyvenes évek végén az Állatok szerzőjére, a Presença nemzedékének kiemelkedő tagjára, aki maga sem volt híján nemzeti érzékenységnek, Oliveira Martins hagyatéka és szellemi befolyása pedig csak tovább táplálta eredendő pesszimizmusát. A közelmúltban három teljesen eltérő képzettségű és világnézeti hátterű portugál értelmiségi (Joa~o Medina, António Quadros, José Augusto Seabra) vitát kezdeményezett Portugáliaképünkről, vagy még inkább arról, ahogyan e képhez viszonyulunk. Joa~o Medina, aki jól ismeri és csodálja az úgynevezett „Hetvenes nemzedéket”, ironikus hangvételű cikket írt éppen e nagy nemzedék szellemében, amelynek a „Portugáliácska” címet adta, talán sejtve is, hogy írása vitaindító írás lesz. Remek alka~o Medina sürgette – miként lom lett volna, hogy együtt átgondolják – amint Joa lehetne egyetemes kontextusba helyezni a portugál valóságot, ám sajnálatos módon ezúttal is vakvágányra terelődő, ádáz vitává fajult az eszmecsere, holott valóban sürgető feladat lenne egészen az arab hódítás végétől újragondolni történelmünket, hiszen mindeddig nem történt semmi hasonló. És nem csupán azon képek és ellenképek fényében, amelyek legelevenebben élnek gyógyíthatatlanul manicheista, főként pedig, mint tőlünk várható, esztétikai-irodalmi gyökerű kulturális örökségünkben. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hanem ütköztetnünk kell, új nézőpontba kell helyeznünk, esetleg vissza kell utasítanunk és komolyan kétségbe kell vonnunk ezeket a képeket, méghozzá egy olyan tudás birtokában, amely közvetlenebb viszonyban áll a nemzeti valóság élő gyökereivel, konok homályosságával, talán sötét szerkezeti hiányosságaival is. Ezt a valóságot azonban nem lehet megkerülni túlságosan gyászos színben feltüntetett értelmezési modellekkel vagy módokkal, mert ez a megvilágítás nem eredményez semmiféle kollektív tudatra ébredést, semmi erősebb kapaszkodást a valóságba, és nem ad eszközt a kezünkbe, hogy megfelelően alakítsuk, józanul felfogott nemzeti küldetésünkkel összhangban. Ha nem a változatlanságot és terméketlen tudást képviselik, hanem idomulni tudnak titkunkhoz, és feladványunk elemeivé válnak, akkor elvárhatjuk, és el is kell várnunk, hogy a makro- és mikrogazdaság, a szociológia, a néprajz, a szociálpszichológia, az antropológia, a történelmi és társadalmi mélylélektan megújítsák énképünket, amely immár képes lesz felváltani a korábbi tudathasadásos, polarizált (önmagában minden bizonnyal igazolható, ám végtelenül egyszerűsítő, autista) képet, ezt a belülről megélt, komoly utalásokat nélkülöző szemléletmódot. Nem elég csak formába önteni, vagy alaktalan, elvek nélküli szinkretista módszertanra hagyatkozni – ez alkalmas lenne arra, hogy isteni ködöt bocsásson portugál létezésünkre, melyben egy közös élmény feszültségei, konfliktusai, vagy akár szörnyűsége és középszerűsége is csodálatos mó-
278
NV06-4.p65
278
2006.03.29., 19:08
don szertefoszlik. Csupán egy sürgető kényszer újbóli felvetése, ahogy több mint harminc évvel ezelőtt, történelmükkel együtt botrányos forrongásban vagy tehetetlenségben, már átérezték ezt a portugálok, mert Nemzetként és ellenNemzetként éltek, miközben még a múlt sem menekülhetett a felületes, ráadásul visszájára vagy csaknem visszájára fordított manicheizmustól. Nem lehet ideológiai feltevés vagy, ha tetszik, nyíltan hirdetett előítélet mentén felépíteni egy aszeptikus nemzeti képet, vagy ösztönzőleg meríteni belőle. Éppen ezért semmi sem fontosabb, mint hogy újból megvizsgáljuk, megújítsuk, folyamatosan megkérdőjelezzük ezeket a képeket és a bennük alakot öltő mítoszokat, amelyek elválaszthatatlanok a hazához – múltunkhoz, jelenünkhöz és jövőnkhöz – való viszonyunktól, ezek a képek és mítoszok alkotják ugyanis azt a metanyelvet, ahol helyet kap összes diskurzusunk. A már a klasszikusnak számító gondolkodók is kárhoztatták a közönyt, mégis bőven van információnk cselekedeteink és létezésünk mindenféle vonatkozásáról. Tény, hogy már nem kívánatosak, nincs bennük sem tartalom, sem merészség, sem az a magától értetődő dinamizmus, amely – az örökös önkritika, vita, önkiigazítás állapotában – a kultúra hasonló ágainál tapasztalható. Ám az a fájdalmas, minden portugál által megtapasztalt érzés, hogy nekünk nincs olyan bonyolult csodatükrünk, mint a szerencsés kultúráknak, melyek egyetlen pillantással és teljes alakban látják viszont önmagukat – feltéve, hogy ez tényleges hiány, a nemzeti teljesség „képeinek” összevethető, megújuló átrendezésének hiánya –, részben orvosolható lenne, ha sokkal jobban érvényesülnének az önképünket vagy sokféleségünket tükröző művek. Saját magunk ismeretének értékes töredékei – köztük számos éppen mások megfigyelése jóvoltából, és nem a legjelentéktelenebbek – korántsem hiányoznak nem teljes, de mindig gazdagodó kulturális termésünkből. Súlyosabb probléma, mert legalábbis részben technikai-kulturális természetű, hogy a töredékek maguk is töredékes kommunikációs közegben léteznek (zömmel túlértékelt, tonnaszámra érkező nemzetközi ismeretanyagba ágyazva), és pusztán azáltal, hogy mi birtokoljuk őket, szinte titkos, sajnos lenézett, pozitív olvasat nélküli létezés vár rájuk. Azért idézni egy hazai szerzőt, kortársat, barátot vagy ellenséget, mert tanultunk tőle, vagy mert örömmel fedeztük fel benne önmagunkat, őszintén szólva olyan ritkaság vagy magamutogatás, mint alentejói köpönyegben járni. Aki tiszta akar maradni, külföldire hivatkozik, akármilyen semmitmondó legyen is, hiszen ki állíthatja magáról, hogy független bármely hazai véleménytől? Úgy élünk, mintha mások nem adnának hitelt – ösztönző erejű hitelt, nem mások szolgai utánzásának lehetőségét – a portugálok kulturális termésének, ahogy egy válságban lévő pénznek sem szokás bizalmat adni. Valamiféle egyedülálló történelmi gyökérvesztettség állapotában tengődünk, melyet csak látszólag cáfol a portugálokra olyannyira jellemző szentimentális lelkesedés. Közösségi-kulturális emlékezetünk bővelkedik pozitív önképekben, ráadásul szélsőséges lelkesedés mellett, amihez foghatót csak a sémi népeknél vagy rokonaiknál lehet tapasztalni. Bőven akad negatív kép is, főleg a XIX. században bekövetkezett nemzeti válságtól és az ipari forradalom Euró-
279
NV06-4.p65
279
2006.03.29., 19:08
pájának látványos széthullásától kezdve. De az egészen ritka kivételektől eltekintve sem egyik, sem másik nem volt mentes szenvedélyes előítéletektől. És főként: egy sem a portugál valóság sokoldalú, alapos vizsgálatának eredményeként született, hanem politikai-ideológiai válaszként arra a majdnem mindig városi, de bevallottan vagy rejtetten hazafias indíttatású, ösztönző célzatú, provokatív felértékelésre vagy éppen befeketítésre, amely általánosan jellemezte az 1870-es nemzedéket. Ezek a képek nem annyira a hivatkozási alapul szolgáló konkrét jelenről szólnak, hanem a misztifikált múltról vagy jövőről, amely igazolni hivatott a haza sorsával kapcsolatos, elrugaszkodó ábrándokat vagy az óriási hitetlenséget. A portugáloknak ez a saját valóságuktól való örökös elfordulása nem bír állandó arculattal, és némely korokban gyakorlatilag nem is létezett, vagy nem olyan eltévelyedett formában, mint amilyet a XIX. és részben a XX. század kriticizmusa vagy ultranacionalizmusa diktált. A jelenség az első és második ipari forradalom Európája és Portugália között egyre szélesebbre nyíló technológiai szakadékkal hozható kapcsolatba. Ez azt jelenti, hogy csak akkor kerülhet sor az önvizsgáló összpontosításra vagy a számvetésre önmagunkkal, amikor ez az eltávolodás már nem olyan erőteljes, de a közeljövőben nincs kilátás ilyenre… A mindig jelen lévő „elszakadásnak” azonban ma nem ugyanazok az összetevői, mint a XIX. században, sőt paradox módon sikerült megtartania bizonyos értékeket is, a lét olyan keretét, amely nemcsak valamiféle nyomasztó, megalázó archaizmus képét adja vissza, hanem megőrzi a tudást, míg más, hozzánk mérve hatalmas országokban drágán, olykor már megvalósíthatatlan álommal kell fizetnünk. Talán elfogult prófécia vezette A város és a hegyvidék szerzőjének és a Civilizáció ellendalát kórusban zengő, egész nemzedéknek a tollát? Az ökológia divatos áramlatához való csatlakozás álmával – szinte fölösleges szólnunk róla egy olyan országban, mint a miénk, mely nem más, mint egy hatalmas fenyőerdő két tengerparti város között – démoni csodák leszállópályájaként működünk, más népek felfedezte és (némi verejtékért cserében) nekünk felajánlott csodák címzettjeként, éppen ahogy a XV–XVI. században is történt Afrika partjainál? Még ha ökológiai paradicsommá akarnánk is válni – más európai országokkal összehasonlítva végső soron majdnem vagyunk is –, nem sikerülne. Nem vagyunk sziget, de már úgysem léteznek szigetek, melyek érintetlenül átvészelnék a világ nagy alkotóközpontjaiból kiáramló, szüntelenül megújuló kezdeményezések hatalmas, megsemmisítő melting-potját. Új, kicsi országunk jelenlegi állapotában nem képes egyedül dönteni, milyen életformát és sorsot válasszon a mesékkel zsongító, megjósolhatatlan, de bizonyára mind „szervesebb” – vagy inkább „szervezettebb” – és egyre nagyobb önkontrollt gyakorló század hajnalán, noha igaz, hogy a máig érvényes történelmi perspektívából embertelennek látszik ez a kontroll. Az egyre pontosabb, részletesebb, előretekintőbb tudás azonban – noha már most is az (és a múltban ugyancsak az volt), az lesz a jövőben is – megengedi, hogy életünkbe beépüljön az agresszív műszaki tudományokra jellemző elidegenítő elem, így nem veszíti el egészen identitását,
280
NV06-4.p65
280
2006.03.29., 19:08
vagy simulékonyabb, ám látszólag kevésbé megfogható fogalommal élve, a lelkét. Mint minden társadalmi szerveződés, a nemzet is olyan rendszer, amely ösztönösen létrehozza védekező rendszerét az identitását kikezdő agresszivitás e formájával szemben, ám az ösztönösség itt sem elégséges. Valamiféle lényegi tudás – melynek hiánya rövid távon csonkulásunkhoz vezetne – érdekében meg kell hoznunk a sorsunkat meghatározó döntéseket. Az öntudatos és felelősségteljes portugál nép egésze hivatott arra, hogy önmagát a gyakorlatban meghatározza; nem a bizonytalan tudású, de sajátosan hataloméhes, előjogokkal rendelkező, technokrata-bürokrata osztály dolga ez. Igaz, a mai napig ez az egyetlen osztály, amely portugál képet alkotott, kimondva, hogy Portugália „szabadon” választható, pedig végső soron csak ő maga választotta. Kevés ország alkot magáról olyan idilli képet, mint Portugália. A múlt rendszer – a diktatúra – ezen a téren fölülmúlhatatlan volt, de az örökség régebbre nyúlik vissza, visszhangja továbbra is hallható. Öntudatunk túltengésének „ellensúlyozására” kávéházi asztalhoz láncolt naplopókat találunk, akik ugyanabból az „idilli” valóságból – az anekdoták, viccek, tréfák eszközével – tartós ellenképet „látszanak” megrajzolni. Valójában kiegészíti egymást ez a két áramlat, és a befeketítés, az epésség, mely nálunk hagyomány, ugyanannak a valóságtól elrugaszkodott, kritikus szemléletnek a része. A tipikusan polgári lelkiismeretnek ez a formája alapjában véve ártalmasabb, mint a megszépítő kép, vagy az ösztönös, már-már népies csevegés önmagunkról. Pedig évszázadokon át ez segített elviselnünk az elviselhetetlent. Az anekdoták országa tovább él, titkos elégedettséggel szapulja azt, amit felületesen bírál. Általában nem él a humor semmilyen fajtájával – ha a humor olyan képesség, amellyel az alany nevetség vagy bírálat tárgyává teszi magát –, inkább szarkasztikus, rosszmájú, ráadásul mindig a puszta szójáték szintjén, és sosem, vagy csak ritkán az ötletdús, felszabadító erejű, vagy éppen maró, esetleg egyszerűen szó szerint „szellemes” – vagyis felszabadult – leleményesség szintjén. A portugál szellemesség szinte mindig rosszindulatú, így tehát ellentétben áll egy mitikus közhellyel, bármennyire is legyezné a hiúságunka: „lelki jóságunk” és „szokásaink szelíd természete” bizony messze jár az igazságtól… Ez nem azt jelenti, hogy önképünk „idillikus jellege” teljesen hamis lenne, vagy ne töltené be a megszépítő szerepet, melyre azért van szükségünk, hogy egy kicsikét elégedettek lehessünk, de tudnunk kell, kire vonatkozik a mese, és vajon ki találhatta ki rólunk e másodlagos jellemrajzot, egyéni és közösségi képességeinknek, alkotásainknak e túlértékelését. És főként, hogy ki használta fel, és ki húzott belőle hasznot. A történelmi leckék hatására – ha ugyan a történelem képes tanítani a közösséget, az elképzelhető legfeledékenyebb formációk egyikét – elérkezett az idő, hogy olyannak lássuk magunkat, amilyenek vagyunk, elérkezett valódi nemzeti értékeink, lehetőségeink, hiányosságaink újrafelfedezésének ideje, mely elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy napon legalább egy kevéske természetességgel tudjunk együtt élni önmagunkkal. A portugálok állandóan pózolnak, annyira erős bennük tulajdon belső törékenységük tudat alatti érzése, és
281
NV06-4.p65
281
2006.03.29., 19:08
ezzel párhuzamosan törekszenek is jó képet festeni önmagukról, egyéni vagy közösségi indíttatásból éppen ezt ellensúlyozandó. A szemérem és a szerénység, látszólag másodlagos jellemünk alapvonásai, legtöbbünkben a magamutogatás vágyát leplezik, a téboly, a tragikus magamutogatás határán, szemben az egészségesebb társadalmakra jellemző, gátlásoktól mentes magamutogatással, náluk ugyanis a valós és a látszat közötti szakadék nem olyan kórosan mély, mint nálunk. A „Cornélia”-jelenség ebben az értelemben példaértékű volt. A magát mutogatni vágyó társadalom igazi sztriptíze a polgárság közreműködésével történik, tobzódva a (hamis) képiségben, nehogy komolyan kelljen élni, a hétköznapi együttélés közegében. A portugálok nem úgy élnek egymás mellett, mint a mesében, hanem kémkednek, megfigyelik egymást; nem párbeszédet folytatnak, hanem vitatkoznak; így az együttélés fából vaskarika, senki sem gyarapszik általa, senki sem nyer, hisz nincs az a portugál, aki valaha is beismerné, hogy tanult valamit a másiktól – legfeljebb a szüleitől… Portugáliát hagyománytisztelő országként szokás emlegetni. Pedig egyáltalán nem az. A folytonosságot a tehetetlenség vagy a társadalmi megőrzés ösztöne működteti és tartja fenn, miként őszintén szólva másutt is, de ez a folytonosság nem hagyomány; a hagyomány az, amikor a szerzett tapasztalatokat újító szándékkal tesszük magunkévá, amikor a berkeinken belül folytatott dialógus igazi véleményütköztetés, főként pedig alkotó jellegű befogadás, márpedig ez felettébb ritka, szokatlan jelenség a portugál kultúrában. Az idegennek vagy másmilyennek a beillesztése a normaként szolgáló nemzeti alkotásba, a szerző belehelyezése az alkotó szerepébe – ahol mindig a semmiből találja ki a világot. A már előttünk létező semmiből. Honnan ered ez a nemcsak értelmiségi, hanem etikai természetű magatartás? Kétségtelenül abból a mély szakadékból, amely a „művelt”– szüntelen gerillaharc állapotában élő – kisebbség, illetve a hatalomvágyán csak a szűkös távlatok miatt uralkodó, magát „érdekesnek” beállítani nem tudó portugál alkotás és a vitában részt nem vevő portugál nép névtelen tömege között van. Törés keletkezik, így a szereplők képesek lesznek felülemelkedni rajta. 1974. április 25. után nagyobb esély nyílt a két, egymáshoz képest korábban aránytalan szerepvállalású fél közeledésére, de többnyire hibás formában. Nem a nép vette ki a részét jobban vagy fellángoló lelkesedéssel az új kulturális teremtésből, hanem a régi rendszerben is már létező, iskolázott réteg. Ismét megjelenik a nép felé forduló figyelem egy másik fajtája, mely még annak feltételezett együttműködésére is számíthat, jóllehet hosszú ideig csak passzív részvételről lehet szó, nem önfelfedezésről, autognózisról. Az értelmiségi réteg és a közönség általában az önismeret magasabb fokára jutott el a rejtett Portugália felfedezése és a túlcsorduló tettvágy révén, ahogyan kiváló filmek és az utóbbi idő néhány színházi kísérlete is jól jelzi (a híres Trás-os-Montes című filmre vagy Demarcy és Teresa Mota Cornucópia színházára és a Campolide Csoportra, stb. gondolunk). Az említett autognózis jellegéről persze nem szabad túlzott illúziókat táplálnunk. Hisz még nem különbözik gyökeresen attól, amit Camilo Castelo Branco,
282
NV06-4.p65
282
2006.03.29., 19:08
Júlio Dinis vagy Eça de Queirós prózája a XIX. században ábrázolt. E három példa közül talán – és az általános nézettel ellentétben – Júlio Dinis prózája a legrealistább (vagyis a megélt önmegismerés legmagasabb fokával rendelkezik). A XIX. századi Portugália (belülről, sőt kívülről is) sokkal inkább hasonlít Júlio Dinis Portugáliájára, mint Eçáéra. De csak akkor fog önmagára hasonlítani, ha az őt rögzítő tekintet olyan, mint például az észak-amerikai irodalomé és főleg a filmművészeté, míg Európában az olasz film üti meg ezt a mércét. A portugál ember vagy emberek tekintete lesz ez, és hozzá az ország – amelyben ténylegesen élnek és meghalnak – életének pontos ismerete, alanyi rangú tekintet, amely egyúttal lezárja a tárgyi szerepű Portugália szakaszát – ami számunkra, „kultúrával” foglalkozó emberek számára egyelőre még portugál valóság. SZELÉNYI ZSOLT fordítása
Queima da Fitas – a diákok ünnepe Coimbrában
NV06-4.p65
283
2006.03.29., 19:08
ÁLVARO DE CAMPOS
Lisbon revisited Semmi nem köt semmihez. Ötven dolgot akarok egy időben. Test utáni éhségben szorongva Vágyom arra, miről nem is tudom, mi – Határozottan a határozatlanért... Nyugtalan alszom, s nyugtalan álmodásban élek, Mint aki nyugtalan alszik, félig álmodásban. Bezártak előttem minden elvont és szükséges kaput. Leengedték minden föltevés függönyét, melyeken át kiláthattam az utcára. A megtalált keresztutcában nincs meg a házszám, amit megadtak. Ugyanarra az életre ébredtem, amelyben elaludtam. Még álmodott seregeim is vereséget szenvedtek. Még álmaim is hamisnak érződtek, hogy álmodtam őket. Még az élet is, mit csak kívántam, untat – még ez az élet is... Összefüggéstelen közökkel értek; Betűket tévesztek a fáradtságtól; S csömör – csömörtől való csömör – lök ki a partra. Nem tudom, miféle sors vagy jövő illik irányzék nélküli szorongásomhoz; Nem tudom, a lehetetlen Dél miféle szigetei várnak hajótörött magamra; Vagy miféle irodalmi pálmák adnak majd nekem legalább egy verssort. Nem, nem tudom sem ezt, sem semmi mást, se bármi mást... S lelkem mélyén, ahol álmodom, amit álmodtam, A lélek legvégső térein, ahol ok nélkül emlékezem (S a múlt hamis könnyek természetes köde), Távoli erdők útjain és csapásain, Ahol a létemet föltételeztem, Leszerelve futnak utolsó maradékai A végső érzékcsalódásnak,
284
NV06-4.p65
284
2006.03.29., 19:08
Álmodott seregeim leverve anélkül, hogy léteztek volna, Csapataim, hogy létezzenek, Istenbe bódulva. Újra viszontlátlak, Félelmetesen elvesztett gyermekkorom városa... Szomorú és vidám város, újra itt álmodom... Én? De ugyanaz vagyok, aki itt éltem, és ide tértem, És ide vissza-visszatértem, És ide újra visszatértem? Vagy mindezek Én vagyunk, aki itt voltam, vagy voltak, Rózsafüzérszem-lények, emlékezet-fonálra fűzve, Álmaim füzére valakiről, önmagamon kívül. Újra viszontlátlak, A legtávolabbi szívvel, a legkevésbé saját lélekkel. Újra viszontlátlak – Lisszabon, és Tejo és minden –, Rajtad s magamon haszontalan átutazó, Idegen itt, mint bármi földön, Véletlenszerű az életben, mint a lélekben, Emlékek szobájában bolyongó kísértet, Egerek és reccsenő deszkák zajával Az elátkozott kastélyban, hol élni kell... Újra viszontlátlak, Árnyék, mely árnyak közt halad, és felfénylik Egy pillanatra egy ismeretlen halottas fényben, És belépek az éjbe, ahogyan eltűnik a hajó nyoma A vízben, mely elhalkul lassan... Újra viszontlátlak, De, ó, magam soha nem látom újra! Eltört a varázstükör, hol azonosnak láttam magam, S minden baljós töredékben csak egy darabot látok magamból – Egy darabot belőled és magamból!... (1926)
285
NV06-4.p65
285
2006.03.29., 19:08
Széljegyzet Használd ki az időt! De mi is az idő, hogy kihasználjam? Használd ki az időt! Egy napot se vonás nélkül! A tisztességes és magasrendű munka... Vergilius, Milton módjára végzett munka... De annyira nehéz tisztességesnek és magasrendűnek lenni! Annyira kevéssé valószerű Miltonnak vagy Vergiliusnak lenni! Használd ki az időt! Kivetni a lélekből a pontos darabkákat – se többet, se kevesebbet – Hogy hozzájuk illesszük az egybeillő kockákat, Melyek igazi metszeteket vésnek a történelembe (És igaziak alul is, ahol nem látszanak)... Az érzeteket kártyavárként egymásra rakni, szegény Kína, ó, a mulatságai, És a gondolatokat, mint a dominót, hasonlót a hasonlóhoz, És az akaratot, mint nehéz ütközést... Játékszerek vagy pasziánszok vagy időtöltések képei – ?? Az élet képei, az életek képei, az Élet képei. Szócséplés... Igen, szócséplés... Használd ki az időt! Ne legyen egy perc se, mit nem ismer a lelkiismeret-vizsgálat. Ne legyen egy határozatlan vagy mesterkélt tett... Ne legyen egy mozdulat, mely nem illik a szándékokhoz... A lélek jólneveltsége... A kitartás eleganciája... Használd ki az időt! Szívem fáradt, mint egy valódi koldus. Agyam kész, mint egy sarokba rakott batyu. Énekem (szócséplés!) olyan, amilyen; és szomorú. Használd ki az időt! Mióta írni kezdtem, öt perc telt el. Kihasználtam vagy sem? Ha nem tudom, kihasználtam-e, mit tudok más percekről?
286
NV06-4.p65
286
2006.03.29., 19:08
(Utastársnőm, aki annyiszor egy kupéban utaztál velem A helyiérdekű vasúton, Végül is érdeklődsz irántam? Kihasználtam az időt, mikor néztelek? Milyen volt nyugalmunk ritmusa a mozgó vonatban? Milyen volt a megértés, amelyre nem jutottunk el? Milyen volt az élet, mely benne volt? Mi volt ez az élethez képest?) Használd ki az időt! Ó, hagyjátok, hogy ne használjak ki semmit! Se időt, se létet, se az idő és a lét emlékezetét! Hagyjátok, hogy falevél legyek, melyet simogat a szellő, Egy akaratlan és magányos út pora, Lassan elálló eső pillanatnyi patakja, Az úton hagyott sebhely, miközben nem jönnek új kerekek, A csibész búgócsigája, mely éppen megáll, És rezeg, abban a ritmusban, mint a föld És remeg, abban a ritmusban, mint a lélek, És elbukik, ahogy elbuknak az istenek, földjén a Sorsnak. DÉRY BALÁZS fordításai
Évora, Dianának szentelt oszlopcsarnok (Kr. e. II. század)
NV06-4.p65
287
2006.03.29., 19:08
JOSÉ LUÍS PEIXOTO
Ház a sötétben
Megkezdődött a megszállás, közölte calicatri hercege. Ennyit mondott, ezt a néhány egyszerű szót. Hangjában szikrája sem volt a félelemnek. Abban a pillanatban nem ért el hozzám a könnyű mondat, fennakadt a levegőben. Tovább kopogott a csendben, értetlenségem csendjében. Mint tojásból frissen kibújt galambfióka, amint kínlódva emelgeti csupasz kis testén ülő hatalmas fejét, s vakon pislog puha fészkéből a homályos világba, úgy hallottam calicatri hercegének hangját, de nem értettem meg őt. Világtól elzárt magányomban minden olyan távolinak tetszett, az utcákon fejvesztve rohanó tömeg, a halottmagányos szobákban szendergő öregek, a reményvesztett férfiak, a sötét zugokban megbújó koldusok, az elhagyott gyerekek és az esőben fiukat szólongató anyák, az élet, és újra az eső, minden, ami akkor odakinn történhetett, elképzelhettem volna, mi zajlik éppen odakinn, de nem akartam, elzárkóztam a világtól, s hallottam calicatri hercegének hangját, de nem értettem meg őt. Két régi karcolás éktelenkedett a fűtőtesten, a nappaliban, gyerekkoromban véstem oda őket, akkor még tudtam, mi a játék, de a pokróc teljesen kifakult azóta, színnek nem nevezhető, színehagyott árnyalatú lett, és a roskatag íróasztal pusztulását is világosan jelezte a kopott mintázat, a megroggyant körvonalak. Calicatri hercege esőt és hideget hozott be magával odakintről, és mindjárt mesélni kezdett, persze a megszállásról: kitépett szívek, pengék, melyek mélyen, egészen az agyig kihasítják a szemgolyót, kalapáccsal kivert fogak, emberek, akiknek olajat öntöttek le a torkán, és gyufával meggyújtották a nyelvüket, ilyesmiről adott hírt. Mesélt egy országról, ahol a megszállók követ és szöget etettek a leigázottakkal, és a szögek átlyukasztották a szerencsétlenek hasát. Mesélt egy országról, mely a megszállás után örökre eltűnt a föld színéről. Mesélt egy országról, ahol a megszállók bezárták az embereket, és rájuk gyújtották a házakat. És most, tette hozzá calicatri hercege, közelednek a megszállók. Egyre közelebb érnek. Már átlépték a határt, tömött sorokban menetelnek a tenger felé. Az emberek pedig fejvesztve menekülnek. Riadt tekintetű, kivörösödött szemek pislognak rémülten, roskadásig megrakott autók lepik el az utakat, mentenének mindent, ami most a legfontosabb, az élet legdrágább kellékeit: matracot, élelmiszert, ruhát, a csend tárgyait: öreg játékot, ékszert, s rajta rég halott szülők keze nyomát, no és a legeslegfontosabbat: magát az életet. Temérdek csomag, kétszer olyan magasra nőttek a rengeteg holmival megpakolt járművek, mintha rájuk húztak volna néhány emeletet, s mindenhol, ülésen és kocsitetőn, összezsúfolódott utasok szoronganak. Elmesélte, hogy az otthon rekedt öregeket, nyomorékokat és ké-
288
NV06-4.p65
288
2006.03.29., 19:08
születleneket a legszörnyűbb kínzásnak vetették alá, vagy egyszerűen azonnal lemészárolták. Elmesélte, hogy kegyes, gyors halállal haltak azok, akik szerencsétlenségükre a megszállók kezébe kerültek. Elmesélte, hogy egy idegen országban ő maga átélte már egyszer a megszállást. Elmesélte, hogy egy fa alá temette magát, és két hónapon át gyökereken, vaksi bogarakon élt. Azt mondta, nincs többé ereje hozzá. Azt is mondta, meghalni jött vissza, mert elfogyott már az ereje. Ott, a szoba melegében, nevetséges szerelmi vallomásom bűvöletében képtelen voltam megérteni őt. Nekem akkor a szoba, a fűtőtest, a pokróc melegében csak az a tudat volt fontos, hogy szeretlek, csak az, hogy az enyém vagy, senki másé, így minden, amit calicatri hercege mondott, lényegtelen és felfoghatatlan volt. Másra akartam terelni a szót, és már épp megkérdeztem volna, velünk vacsorázik-e, de súlyos pillantása megbénította a nyelvem, elnémultam, mint aki a csöndben hirtelen elgondolkodik, hogy megértse a valóságot. Calicatri hercege azt mondta, már nincs ereje ehhez. Azt is mondta, nem menekül, nem rejtőzik el többé. Azt mondta, ő is bevárja a megszállókat, mint azok a szerencsétlenek. Azt is mondta, csak egyben tér el ő maga meg az otthon rekedtek, öregek, nyomorékok, és akik nem készültek föl a megszállásra, éspedig abban, hogy ő már a szívébe – mint valami résnyire nyitva hagyott, rossz ládába – rejtve hordja minden hely emlékét, ahol járt, minden kikötőét, ahol megfordult, és minden tájét, amelyet az ablakon át megcsodált. A szívében hordja a megszerzett bizonyosságot. A szívében hordja a választ a világ legfontosabb kérdéseire. Meghalni jöttem vissza, mondta calicatri hercege. Nincs erőm, mondta, nem menekülök el. Aztán letérdelt elém, és úgy könyörgött, meneküljek, vigyem el jó messzire anyámat és miriam rabszolgánkat. Vak szemembe fúrta eleven tekintetét, és térden állva könyörgött, meneküljek, vigyem messzire anyámat és miriam rabszolgánkat. Miután kimondta ezt, az ölembe hajtotta a fejét. Örvénylő, kusza, összekapaszkodó szavak, néhány pillanatra talán elengedik egymást, s ilyenkor csak régi beszélgetések emléke segít, hogy válaszolni tudjak rájuk. Mint egy alvajáró. Mint a valóság, mely nem több töredékeiben felderengő, összefüggéstelen álomnál. Ilyen volt hallgatni calicatri hercegét. Megszállottságom meghitt magányában képtelen voltam megérteni őt. Meghitté varázsolta megszállottságomat a hintaszék, a lábam köré csavart pokróc, a fűtőtest kellemes melege, és a tudat, hogy távol van tőlem az ablakot áztató eső. Meghittség és megszállottság, meghittség és megszállottság, meghitt magányomban arra vágytam, csak az enyém legyen, minden pillanatát féltékenyen meg akartam tartani, örökké csak mélyen magamban, örökké mélyen magamban érezni őt. Megszállottságom meghitt magányában képtelen voltam megérteni calicatri hercegét, szavai nem jutottak el hozzám, mert akkor csak egyetlen szót voltam képes felfogni. Az ajtó alatt, a csukott ajtón és a falakon át bekúszott hozzánk a zene. Lassan, pontos rendben jártak a macskák körbe a szobában, amikor felállt az egyik, és átfeküdt máshová, azonnal másik macska telepedett a helyére, az ő helyét pedig egy harmadik foglalta el, tele volt macskákkal a padló, csak foltokban maradt szabadon néhol egy kevéske, macskányi hely. Amikor
289
NV06-4.p65
289
2006.03.29., 19:08
odakintről zenét és hideget hozva belépett a szobába miriam rabszolgánk, calicatri hercege összerezzent. Abban a pillanatban, hogy miriam rabszolgánk halkan és félénken elkérte tőle átázott kabátját, calicatri hercege számára is felfoghatatlanná vált a megszállás. Miriam rabszolgánk elkérte a kabátját, s hangja átjárta calicatri hercegének lelkét. Már nem gondolt a megszállásra: kitépett szívekre, pengékre, melyek mélyen, egészen az agyig kihasítják a szemgolyót, kalapáccsal kivert fogakra, emberekre, akiknek olajat öntöttek le a torkán, és gyufával meggyújtották a nyelvüket. Nem gondolt vérre és tűzre, pedig vér és tűz volt a lelkét átjáró hangban. Miriam rabszolgánk hangjában, ahogy kéri az átázott kabátot. Gyorsan levetette, de nem fordult meg, nagyon vigyázott, majd rettegve, hogy hozzá talál érni miriam rabszolgánkhoz, úgy nyújtotta oda neki a kabátot, óvatosan, nehogy megérintse. Amint miriam rabszolgánk kivitte a kabátot, s vele együtt félénk pillantását, calicatri hercege boldogtalanul levetette magát a nagy kanapéra, nyomában macskák, seregestül. Boldogtalan volt. Boldogtalanságában már nem érdekelték a kitépett szívek, a pengék, melyek mélyen, egészen az agyig kihasítják a szemgolyót, a kalapáccsal kivert fogak, az emberek, akinek olajat öntöttek le a torkán, és gyufával meggyújtották a nyelvüket. Másfajta boldogtalanság tette boldogtalanná. Tökéletes ellentéte volt ez az én boldogságomnak, mert ma jöttem rá, hogy szeretlek, mert vagy nekem, ma jöttem rá, hogy szeretlek; úgy vagy az enyém, és csak az enyém, hogy soha, de soha nem lehetsz az enyém igazán. Másfajta boldogtalanság, szerelmi bánat tette boldogtalanná. Másfajta boldogtalanság tette boldogtalanná, s én ott a szobában, a pokróc és a fűtőtest melegében végre meg tudtam érteni őt. Aztán remegni kezdett a jobb kezem, leszállt az éj, és elhalt a zene hangja a tárgyakon, csak az eső kopogott a tetőn, mintha sűrűn telehímzett lepel borulna a házra. Anyám lépett a szobába. Calicatri hercege felállt, mély meghajlással köszöntötte. Anyám tekintete elidőzött valamin, szórakozott pillantása jelezte, észrevette calicatri hercegének mély meghajlását, és mintha látná őt, ajka néma mozgásával viszonozta köszönését. Calicatri hercege visszaült a nagy kanapéra, s látszott az arcán, hogy zaklatott gondolatai fokozatosan elszakadnak miriam rabszolgánktól, és újra a megszállás kezdi nyugtalanítani. Jobb kezem remegett a hintaszékben. Anyám is leült a nagy kanapéra. Légüres tér választotta el calicatri hercegétől. Talán a csend tere. Behunytam a szemem. Ártatlansága teljességében újra felragyogott bennem az arca, mint kristálytiszta forrás vize. Amikor kinyitottam a szemem, olyan volt, mintha hirtelen visszaléptem volna a szobába, pedig ki sem mozdultam onnan. Calicatri hercege és anyám továbbra is csendben ültek egymás mellett. Merev tekintettel figyelték a macskákat, mintha teljesen átadnák magukat a gondolataiknak, s mintha üvegből volna a szemük, ablakok egy nagy, népes ház falán, az utcáról befelé, a képzelet számára nyíló üvegablakok. Ellepték a szobát a macskák, a fűtőtest körül heverészők forró macskaszagot árasztottak, macskaszőr, macskahús, macskalehelet szaga járta át a levegőt. Terhesnek éreztem a csönd minden pillanatát, kicsit szégyenkeztem. Lényem egyik részét calicatri hercege alkotta. Lényem másik részét anyám.
290
NV06-4.p65
290
2006.03.29., 19:08
Calicatri hercegével egész másról tudtam beszélgetni, mint amiről anyámmal. Calicatri hercege egész mást tudott rólam, mint amit anyám. Lényem két külön részét alkották. És nyomasztó volt együtt látni őket ebben a csendben. Elszégyelltem magam, ha arra gondoltam, miket tudnának rólam mesélni egymásnak. Anyám elmesélhetne mindent, amit csak neki mondok el. Calicatri hercege elmesélhetné anyámnak mindazt, amit csak neki mondok el. Lényem két fele a testemen kívül most hirtelen egyesülni tudna. Akár a megkérdezésem nélkül is. Undor, zavarodottság és mélységes szégyenérzet töltött el erre a gondolatra. Felálltam, és szólítottam calicatri hercegét. Végigmentünk a hideg levegőjű folyosón. A konyhában, a tűzhely melegénél éppen levest evett a hegedűművész úr, kanala hosszú utat járt be, míg a szájáig ért. Miriam rabszolgánk a tűzhelynek dőlve, derekán köténnyel kevergette a fazékban a vacsorát, nem nézett ránk, nem is látott minket, mert háttal állt nekünk, mi pedig nesztelenül léptünk be, nem hallhatta sem lépteink, sem lélegzetünk zaját. Mégis megérzett minket, mert törékeny teste összerándult, mintha félne, hogy meg fogják vesszőzni, noha még nem tudná, mikor sújt le rá az első csapás. Leültettem calicatri hercegét a hegedűművész úr mellé, aztán otthagytam. Mintha csak egy pillanatra szaladnék ki valamiért, és már jönnék is vissza, úgy hagytam ott őt. A szobámba mentem, és magamra zártam az ajtót. Csukott szemmel feküdtem az ágyon, és csak őt néztem, néha egy-egy szót mondtunk egymásnak, szerelmem, azon az órán olyan fontosnak tűnt ez; csupán ezt a szót, szerelmem, azon az órán egyáltalán nem tűnt nevetségesnek; csupán ezt a szót, szerelmem, és nem tűnt kopottnak, sőt fontos volt, különös és félelmetes. A konyhában calicatri hercege. A hegedűművész úr már végzett a levessel, és épp nekilátott egy alma hámozásának. A bicska pengéjéről keskeny almahéj kunkorodott le, és míg hirtelen véget nem ért, úgy tetszett, az örökkévalóságig így kígyózik majd. Felszeletelte az almát, aztán sorban bekapta az almadarabkákat, amitől ki-kidudorodott az arca. Úgy látszott, más nem történik a csöndben. Pedig calicatri hercegének lelke és miriam rabszolgánk szíve reszketve lángolt, hol felizzott, hol elcsöndesült bennük a tűz, megtelt vele a levegő, és egyformán emésztette belülről mindkettőjüket. Csak emberfölötti erővel tudtak úrrá lenni nyugtalanságukon, egész testük remegésén, kitörni kívánó kiáltozásukon. Ám testük megzabolázta a nyugtalan remegést, hangjuk elnyelte a kiáltásokat. A hegedűművész úr bekapta az utolsó almadarabkát, látszott, ahogy lecsúszik torkán, majd felállt, és kiment. A hegedűművész úr számára a világ legtermészetesebb dolga volt felállni és kimenni, ezért a természetes mozdulatok közönyével hagyta el a konyhát. Amikor calicatri hercege és miriam rabszolgánk látta őt felállni és kimenni, megszállta őket a vakrémület. Ahogy kettesben maradtak, miriam rabszolgánk hirtelen rádöbbent, semmi dolga már a vacsorával, amely szelíden rotyog a fazékban. Nevetségesnek érezte magát, hogy le sem veszi róla a szemét. Első gondolata az volt, ő is kimegy a konyhából, de semmi dolga nem akadt odakinn, és különben is udvariatlanság lett volna magára hagyni calicatri hercegét. Ezért aztán mégis
291
NV06-4.p65
291
2006.03.29., 19:08
odafordult, hiába küzdött ellene. Másodpercekig vagy talán órákon át nem találkozott a pillantásuk, tudomást sem vettek egymásról, és közben csak egymás számára léteztek. Miriam rabszolgánk egyszer csak bizsergető melegséget érzett a mellében, a szíve táján, s akkor a konyha tárgyait kezdte nézegetni, miközben néha súrolta tekintetével calicatri hercegének arcát. Ugyanez az érzés kerítette hatalmába calicatri hercegét, s ő is nézelődni kezdett a konyhában. Volt egy érzékeiket kiteljesítő pillanat, amikor calicatri hercegének tekintete súrolta miriam rabszolgánk arcát, aztán egy másik pillanat, amikor miriam rabszolgánk tekintete súrolta calicatri hercegének arcát. Ilyenkor gyorsan elkapták a szemüket, belebámultak a semmibe, s időt hagyva emlékezetüknek újraalkották magukban egymás arcképét, egy ideig szabadon gyönyörködtek benne, míg ki nem kezdte az emléket az idő, aztán megint egymásra kellett nézniük, hogy emlékezetük újra alkotni tudjon. Egyszer aztán calicatri hercegének tekintete véletlenül éppen akkor pihent meg miriam rabszolgánk arcán, amikor ő is ráemelte a tekintetét, így végre egymás szemébe néztek. A szégyen finom ösztöne azonnal oldotta pillantásukat. Nagyot sóhajtottak, de közben összeszedték a bátorságukat, lassan, hogy újra egymás szemébe nézzenek. De ahogy összenéztek, megint gyorsan elkapták pillantásukat. Nagyot sóhajtottak, s végtelen lassúsággal összeszedték minden bátorságukat, hogy újra egymás szemébe nézzenek. Egymás szemébe néztek, s emberfeletti erőfeszítésükbe került uralkodni a pillantásukon. Nézték egymást a bennük múló időben. Calicatri hercege csak nézte miriam rabszolgánk arcát, s könnytől remegni látszott a szeme. Pontosan így nézett vissza rá miriam rabszolgánk. Sok idő telhetett el. Egyikük sem tudta volna megmondani. Miriam rabszolgánk szólalt meg először, a kimondott szótól vagy talán saját hangjától megriadva csak ennyit mondott, calicatri hercege. S miután kimondta, calicatri hercege, már nem tudott megállni. Mintha mély vízbe vetné magát, és zuhanás közben, a levegőben döbbenne rá, már nincs visszaút. Azt kérdezte, mit érez irántam. Idegenül csengő szavai továbbrezegtek a konyha levegőjében. Mintha ő maga is megtorpanna, hogy kicsit hallgassa őket. Ügyetlen kérdés. Rövid szavak. A csend minden pillanatát betöltő, egyre csak visszhangzó kérdés. Mit érez irántam? Mit érez irántam? Miriam rabszolgánk arcbőrén érződött az ügyetlen kérdés, melyben benne volt minden elkapott pillantás, és minden ki nem mondott, de mélyen átélt szó. Calicatri hercege, aki a világ összes kérdésére tudta a választ, és hazudni is tudott, azt mondta, nem érzek semmit. Nem érzek semmit. Mélyen miriam rabszolgánk szemébe nézett, és azt mondta, nem érzek semmit. Nem érzek semmit. Ennyit mondott, nem érzek semmit. Csak egyetlenegyszer mondta, nem érzek semmit. Aztán gyorsan felállt és kiment, mint aki menekül. Miriam rabszolgánk csak állt tovább, ugyanott. Testének egyetlen mozdulatát sem lehetett érzékelni, épp csak annyit mozdult dermedt teste, mint szikla a szellőben, mint a hold, ha kővel dobálják a gyerekek, mint a halál. Csak állt ott, egy helyben. Hirtelen megöregedett az arca: haja elvesztette a fényét, bőre megfakult a kimerültségtől, szemében kialudt az utolsó reménysugár.
292
NV06-4.p65
292
2006.03.29., 19:08
Én pedig semmi másra nem tudtam gondolni a szobában, csak arra, amit láttam. Őt néztem. Láttam őt, egész mélyen magamban. Néztem, és közben nem gondoltam semmire. És tudtam, hogy ott, a szobában elfonnyadnék nélküle, mint szekrénybe zárt virág, mint elmetszett gyökerű fa, mely szép lassan elszárad, hiszen így halnak a növények, lassan, fuldokolva, megöregedve, halára éhezve. Mélyen magamba néztem, és velem együtt mélyen belém nézett az egész szoba: az ágy, amely növekedésemmel együtt zsugorodott, az éjjeliszekrény, amelynek tetejére kis tányérkában kekszet rakott anyám, ha gyerekként megbetegedtem, a szőnyeg, ahol mindig rendíthetetlen nyugalommal, semmitől sem tartva szuszogtak a macskák. Apám egyszer az én szobámba zárkózott be madalena rabszolgánkkal. Anyám verte az ajtót, és sírt. Amikor kicsi voltam, befészkeltem magam az ágyam közepére, és azt játszottam, hogy csónakban evezek. Karom körkörös mozdulatával forgattam a képzelt lapátokat, melyek újra meg újra megmerültek a képzelet vizében. A képzelet napkorongja leereszkedett a képzelet szemhatárára, és szétszórta sugarait a képzelet vizén, amikor kicsi voltam, és befészkeltem magam az ágyam közepére, hogy azt játsszam, csónakban evezek. Apám és madalena rabszolgánk bezárkózott a szobámba, anyám pedig finoman kopogott, épp csak ujja hegyével érintve a faajtót, mert tudta, apám nagyon dühös lesz. Éjjeliszekrényem fiókjában olyan tárgyakat őriztem, amelyekre egyáltalán nem volt szükségem, de nem mertem megszabadulni tőlük: játékok letört darabkáit, távoli országokból való pénzérméket, színházjegyet, különösen szórakoztató előadások emlékét; gyermeki ártatlanságomban értékesnek tartottam, ezért őriztem meg őket. Soha nem dobtam ki semmit, amit az éjjeliszekrényem fiókjában őriztem. Ha ezer évig élnék, akkor sem dobnék ki semmit, amit az éjjeliszekrényem fiókjában őrzök. Anyám csak állt a folyosón, és kopogott, amikor apám bezárkózott a szobámba madalena rabszolgánkkal. Néha egymásnak támasztottam két széket, és szőnyeget terítettem rájuk. Támlájuk lett házam fala, a szőnyeg pedig a tető. Bemásztam a házikómba, és órákig el tudtam volna ücsörögni ott. Mikor apám és madalena rabszolgánk bezárkózott a szobámba, anyám sírva kopogott az ajtón. Amikor apám és madalena rabszolgánk kipirult arccal, kócosan kijöttek a szobámból, úgy mentek el anyám mellett, hogy rá sem néztek. Ő meg állt a folyosón, nézett utánuk. Könnyek mosták anyám arcát. Én a folyosó végén ültem a földön, a játék autóim között, és néztem anyámat. Mikor azon a decemberi napon kijöttem a szobámból, ahol végig csak őt láttam, magamba nézve őt láttam egyedül, anyám az ebédlőben várt, és én csöppet sem csodálkoztam, hogy calicatri hercege nem ül azon a széken, ahol vendégeink szoktak, nem is szóltam semmit, mert csak az a pillanat járt az eszemben, amikor végre ismét nyugodtan behunyhatom a szemem, és megláthatom őt, végre órákon át nézhetem, egyre nézhetem őt, és ha majd újra kinyitom a szemem, továbbra is őt fogom látni, és majd írok, írok egyre, mert így szeretem őt, így nyugszom meg, így lesz tökéletes körülöttem a világ. Észre sem vettem miriam rabszolgánkat. Észre sem vettem, bejött-e, észre sem vettem, pehelykönnyűek-
293
NV06-4.p65
293
2006.03.29., 19:08
e léptei az ebédlő viaszos padlóján, észre sem vettem, az asztal közepére tettee a levesestálat, észre sem vettem, néma csöndben vár-e, amíg eszünk, észre sem vettem, a kötényén nyugtatja-e a kezét, észre sem vettem, lesüti-e a szemét, észre sem vettem, tálalóedényben hozta-e be a főételt, észre sem vettem, leszedte-e aztán az asztalt. Vacsora után a nappaliban anyám azt kérdezte, be tudsz menni holnap a városba, hogy elintézd az ügyemet. Bólintottam. Biztos vagy benne, hogy be tudsz menni holnap a városba, hogy elintézd az ügyemet? Bólintottam. Anyám elmosolyodott. Türelmetlenül vártam, hogy végre kimenjen. Nyomasztott a jelenléte, s hogy olyan elragadtatottan beszél a zenéről, olyan felhevülten tud zenéről beszélni, s hogy lányosan csillog a szeme, amikor zenéről beszél. Türelmetlenségem egy volt a vággyal, hogy láthassam őt, aki bennem élt. Végre magam maradtam. Behunytam a szemem. Kinyitottam a szemem. Sokat írtam. Csak akkor aludtam el, amikor beköszöntött a reggel. Kialvatlanságtól duzzadt szemmel érkeztem a városba. Jó két órámba telt, mire a belvárosba értem. A kocsival utazó családok még a piros lámpánál is dudáltak. A párás üveg mögött csak homályos fejformákat, elmosódott körvonalú arcokat, elmosódott körvonalú szemeket, elmosódott körvonalú szájakat és az arcbőr elmosódott színét tudtam kivenni. Nem sikerült a központban parkolnom. Felhajtottam a kilátóhoz, és egy szűk, meredek utcában fölálltam a kocsival a járdára. Kiszálltam, hogy testem fájón szokja az új körülményeket. Elindultam, s közben csak őrá gondoltam. Vele akartam lenni. Behunyni a szemem, és csak vele lenni. Sürgetett a vágy, elhatároztam hát, hogy jobban sietek, a lehető leggyorsabban elintézem anyám ügyét, hogy minél előbb otthon lehessek. Amióta megjelent bennem, azóta vele töltöm minden percemet, őrá gondolok, csak miatta lélegzem, s közben még a lélegzésről is megfeledkezem, és minden, minden csak érte, csak miatta történik. Miközben a kilátótól lefelé siettem, asszonyok szaladtak el mellettem, és világvége-hangulatban cibálták gyermekeiket maguk után. A kicsik nem értették, miért ez a felfordulás, ahogy én sem értettem semmit, ezért merev karral húzatták magukat, és többen sírtak. A rabszolgák közvetlenül mögöttük mentek, ők is siettek, ahogy csak bírtak. Néha nekilódultak, futottak néhány métert, néha még szökkentek is egyetegyet. A földre szegezték tekintetüket a rabszolgák, mindkét karjukon szatyrok lógtak, fejükön csomagot egyensúlyoztak. A könyvesboltok bejáratánál hatalmas sorok álltak, az asszonyok a falnak dőlve, idegesen, türelmetlenül várakoztak. Olykor-olykor kilépett egy asszony az üzletből, vele egy gyerek, meg egy könyveket cipelő rabszolga. Egyik-másik kirakatba kitették a regényemet: a fehér borítón nagy betűkkel a cím, fölötte apró betűkkel a nevem. Egyébként minden könyv fehér volt, csak a szerző neve és a mű címe állt minden borítón. Miközben lefelé siettem az utcán, láttam, hogy sok asszony a szatyrába csúsztatja a könyvemet, mások csak mutogattak rá, de senki sem figyelt föl rám. Csak egy férfi voltam, aki lefelé ereszkedik a lejtős utcán. Márpedig egy férfi, aki lefelé ereszkedik a város egyik utcáján, valójában nem több egy senkinél. A város-
294
NV06-4.p65
294
2006.03.29., 19:08
ban sokan igyekeznek éppen lefelé valamelyik utcán. A városban sok a férfi, és sok az utca, és szintén sok a könyv a könyvesboltokban. Sok a fehér borítós könyv, a fehér borító mögött sok az élet, de kívül csak a cím és a szerző neve áll. A sok férfinak, mindnek, saját neve van, és sok élet tart éppen lefelé az utcákon. A sok férfi sok senki, miközben némán tartanak lefelé a város valamelyik utcáján. A sok könyv semmire sem jó, amíg kirakatba van zárva. Egy férfi voltam, aki épp lefelé tart egy utcán. Regényem csupán egy könyv volt a kirakatban. Amikor a leértem a belvárosba, megláttam a tér közepén gyakorlatozó katonákat. Tömeg tolongott körülöttük, mégsem vettem észre őket, amikor az imént erre kanyarodtam, mert a kocsi párás ablaküvegén át képtelenség volt tisztán érzékelni a külvilágot. Közelebb mentem, a katonák körül tolongó emberek hátán megtámaszkodva lábujjhegyre álltam, és akkor láttam, hogy sokan fekvőtámaszt csinálnak, mások lándzsával gyakorolják a célba dobást, néhányan pedig csak szaladgálnak és kiabálnak. Továbbmentem. Úgy vett körül a város, mint rémült emberek óriási, csikorgó gépezete, és én már nem csak őrá gondoltam. Mégis el-elszorult a szívem, gyorsan el kell intéznem anyám ügyét, gondoltam, aztán hazamegyek, bezárkózom a szobámba, behunyom a szemem és csak őt nézem, vele leszek, vele töltöm minden percemet, őrá gondolok, csak miatta lélegzem, s közben még a lélegzésemről is megfeledkezem, és minden, minden csak érte, csak miatta történik. Elolvastam az utca nevét a márványtáblán, felírtam egy papírdarabra, eltettem a nadrágom zsebébe. Megkerestem az ajtót. Fölmentem a magas falépcsőkön, és beléptem a terembe, ahol várakozó arccal várakoztak az emberek. Odabent nem számított, mi történik éppen akkor az utcán. Odabent semmi sem történhetett meg abból, ami akkor éppen az utcán történt. Abban a teremben senki sem mondta ki a megszállás szót, mert a kimondott szavak nem jelentettek semmit. Abban a teremben senki sem készült menekülni. Senki sem félt, mert senki nem érzett semmit. Szürke terem volt. Abban a teremben senki sem olvasott regényeket, senki sem járt az utcán. Abban a teremben senki sem képzelte el, milyen egy regény belülről, senki sem képzelt el egy utcát. Magányosan létező, szürke terem volt. Abban a teremben semmi más nem létezett, csak maga a terem: nem létezett a megszállás, nem léteztek regények, nem létezett szerelem. A szerelem nem volt több egy nevetséges szónál; üggyel-bajjal kimondható, gondolható, leírható szónál; nem volt több, mint megkopott, üres szó. Olyan szó volt, mely már nem is létezett. Abban a teremben megállt az idő. Abban a teremben gépies mozdulattal állt meg az idő. Csak kényszerből telt az idő, nem lehetett érezni a múlását. Megállt az idő. Abban a teremben volt egy pult, belepte a kosz egészen, a hosszú éveken át nekitámaszkodó testek mocska. Mocskos testek. Volt néhány fapad, félálomban ültek rajta az emberek, súlyos szemhéjuk le-lecsukódott. Voltak emberek, akik a szürke falnak dőlve várakoztak. A pult másik oldalán kopasz férfiak voltak, bőrük megsárgult, vagy már egészen kifehéredett. Hatalmas vasfiókok is voltak ott, azokban tárolták a nyilvántartást, a kopasz férfiak nyitogatták a fiókokat, jó nagy fiókok voltak, és szép rendben sorakoztak
295
NV06-4.p65
295
2006.03.29., 19:08
bennük az iratok. A kopasz férfiak beszélgettek a pultnak támaszkodó emberekkel. Aztán megnyálazott ujjal lapozgattak a papírokban a kopasz férfiak. A pultnak támaszkodó emberek más papírokat töltöttek ki. Közben nem múlt az idő. A pultnak támaszkodó emberek nem intézték el ügyeiket. Én sem intéztem el anyám ügyét. Beköszöntött a délután a terembe, és egy kis ablakon át, amely túl magasan volt, ezért nem lehetett kilátni rajta az utcára, bevilágította a termet az eső fényével. Behunytam a szemem, és megpróbáltam látni őt, de a bőrömön éreztem az emberek leheletét, a teremben szétterülő pára beletapadt a bőrömbe, amint a falakra is, és ettől képtelen voltam tisztán látni. Elhomályosult az arca a szememben, vagy abban az egész más szervben, amit arra használtam, hogy mélyen magamba nézzek. A forró pára beletapadt a bőrömbe. A hangzavar egészen lekötötte a figyelmemet: menekülő patkányok surranásához hasonló hangon elsuttogott szavak, nagy sietve kiejtett rövid szavak, hétköznapok közönyének hangja. Kinyitottam a szemem. Már jó régen ott lehettek azok az emberek. Azok az emberek talán már ott öregedtek meg. Minden súlyos volt. A rövid csönd is súlyos volt. Az arc legkisebb mozdulata is súlyos volt. Összevillantak a tekintetek. Mindenki várakozott. Egymást fürkészték a tekintetek. Egy helyben toporogtam, lassan mozgattam a lábam, azt képzeltem magamban, hogy épp megyek valahová, azt képzeltem magamban, hogy csak rajtam múlik, mennyit kell még várni. El kell intéznem anyám ügyét, aztán hazamegyek, bezárkózom a szobámba, behunyom a szemem, és csak őt nézem, vele leszek, vele töltöm minden percemet, rá gondolok, csak miatta lélegzem, s közben még a lélegzésemről is megfeledkezem, és minden, minden csak érte, csak miatta történik. És amikor mindennél erősebb lett bennem ez a vágy, arra gondoltam, majd máskor elintézem anyám ügyét. Arra gondoltam, hazamegyek, és majd hazudok valamit. Arra gondoltam, hazamegyek, és majd kitalálok valami magyarázatot. Leszállt egy galamb az ablakpárkányra. A teremben várakozó emberek megfordultak, hogy megnézzék a galambot, mintha valami képtelen csodát látnának. Elmentem. Leszaladtam a falépcsőn. Az utca. Szatyrokkal megrakott rabszolgák kísérték az asszonyokat. Az esővíz befolyt az utcakövek közé, a keskeny résekbe. A város közepén most már egész másféle férfiakból álló csoport vette körül a katonákat. Sétapálcájukra támaszkodtak, kézfejükkel eltakarták ezüst mandzsettagombjukat, igazgatták monoklijukat, vagy a bajszukat pödörték, és úgy ráncolták hozzá a homlokukat, hogy felszökött tőle a szemöldökük, kicsit még a cilinderük is megemelkedett, s közben halálos komolysággal, nyugtalanul ismételgették, megszállás, megszállás. Eszembe jutottak calicatri hercegének szavai, s ahogy elnéztem a férfiakat, azt gondoltam magamban, mind meg fognak halni. Egész mélyen, magamban ejtettem ki ezeket a szavakat, ott, ahol már nincs semmi, csak rezgés és hangok, ahol csak az én hangom létezik. Ám nem hittem benne, hogy ezek a szavak egyszer csak valósággá válhatnak, ahogy azok a férfiak sem hitték. Egyikünk sem hitt a jövőben. Én azonban dühös voltam, mert nem intéztem el anyám ügyét, ezért ahogy elnéztem a férfiakat, arra gondoltam, ezek
296
NV06-4.p65
296
2006.03.29., 19:08
mind meg fognak halni. Sétapálcájukra támaszkodtak, figyelték a katonákat, és azt mondogatták, elbánnak velük a fiaink. Néha még fel is nevettek. Megpödörték a bajszukat. Ha elment mellettük egy magányos nő, megemelték a cilinderüket. Ha elment mellettük egy magányos rabszolga, meg akarták fogdosni. Igazgatták a monoklijukat, nevetgéltek. Elindultam fölfelé az utcán, a kilátóhoz. Az asszonyok, a gyerekek és a rabszolgák még mindig a könyvesboltok ajtajában várakoztak. Eszembe jutott, hogy apám elvitt azokba a könyvesboltokba. A rabszolgák cipelték fölfelé az utcán a könyvvel teli szatyrokat. Eszembe jutott, hogy apám vett nekem egy nagy, rajzos könyvet, és miközben forgattam a lapjait, papírépületek nőttek ki belőle, testet öltöttek a rajzok. Varázskönyv volt. Beszívtam a levegőt, a frissen hullott eső jól átmosta benne a hideget. Nem tudtam, hová szökik a hideg, amikor kergeti az eső. Asszonyok mentek el mellettem gyerekekkel, és szatyrot cipelő rabszolgák kísérték őket. Eső után szinte már szép volt a város. Beültem a kocsiba. Beléptem a házba. Anyám sejtette, mit válaszolnék, ezért meg sem kérdezte, elintézem-e az ügyét. Megspóroltam magamnak egy hazugságot. A szobámba mentem. Magamra zártam az ajtót. Lefeküdtem az ágyra. Behunytam a szemem. Akkor éjjel is írtam. A szavak egyre nehezebbek lettek. Ezután már minden éjjel írtam. Egyre keservesebb munkával találtam rá a szavakra, melyek képesek őt leírni. Órákon át, napokon át csak néztük egymást. Behunytam a szemem, hogy lássam őt, és amikor újra kinyitottam, nem tudtam, mennyi idő telhetett el. Megtörtént az is, hogy megpróbáltam kinyitni a szemem, de már nem bírtam. Összeragadt a szemem. Ő ilyenkor csak nevetett és annyit mondott, szerelmem, mintha egy kisgyereket becézgetne, szerelmem. Nappal beragyogta a zene a rézedényeket a konyhában, beragyogta a képek kereteit a folyosón, a vasfegyvereket a fegyverteremben, a macskák csillogó szemét. Amikor délután kiültem a verandára cigarettázni, tisztán hallottam a kis úton elhajtó kocsik távoli zaját. Először a hegyek felé hajtottak, aztán a tenger felé. Nem tudtam, el sem mertem képzelni, mit hagyhattak maguk után. Az első néhány napban egész gyorsan hajtottak, aztán kicsit lassabban, aztán még egy kicsit lassabban, aztán már tényleg nagyon lassan, végül megálltak. A családok kiszálltak a kocsikból. A férfiak kiszálltak a kocsikból, tanácstalanul körbejárták, jól megrugdosták a kerekeket, lehet, hogy magukban beszéltek, lehet, hogy magukban morogtak is hozzá. Az asszonyok pedig csak mentek utánuk, és hajtogatták a magukét, de a férfiak persze a fülük botját sem mozdították. A gyerekek a földön játszottak. Az autók pedig csak vesztegeltek, tetejükön a többméteresre feltornyozott útipoggyásszal. Homályosan magam előtt láttam azokat, akik elérték a tengert, és rájöttek, onnan már nem menekülhetnek tovább. Homályosan magam előtt láttam reménytelenségüket. Ám azokat az embereket ott, a távolban észre sem vettem, a kerti szobrot nézegettem. A kút helyét nézegettem, pillantásom egészen a kút kávájához vitt, s belenéztem a mély vízbe. A júdásfát nézegettem, pillantásom feloldódott szépségében. A szobor márvány bőre finom mohazöld volt. Elnézegettem a szobrot, s éreztem a távolból, hogy pillantásomban gyen-
297
NV06-4.p65
297
2006.03.29., 19:08
géd ujjak lágysága lakozik, melyek lassan kúsznak lefelé bőre felszínén: arcán, vállán, finom márványujjain. A júdásfára néztem, s a távolból megéreztem friss faillatát. Abban a néhány napban kísértetként vagy árnyként járt-kelt körülöttem miriam rabszolgánk, de nekem föl sem tűnt, mert számomra kísértetekből és árnyékokból állt az egész világ. Abban a néhány napban valójában nem létezett számomra a világ. Nem létezett a világ, csak homályos visszatükröződése volt valaminek, ami az enyém, talán csak mint egy emlék, talán csak mint képzeletem kis darabja. Közömbös volt számomra a világ, hisz estefelé remegni kezdett a karom, és írni próbáltam. A szavak egyre jobban elnehezedtek. Néha az éjszaka órái csak egyetlen szót hoztak. Csak egyetlen szóra voltam képes. És ő maga volt ez a szó. És ez képtelennek tűnő boldogsággal töltött el. A boldogság bizonyosságával. És nagyon messze volt akkor az idő. Nem szabad szégyellni a csak néhány pillanatig tartó boldogságot. Az elmúlás úgyis nevetségessé teszi ezeket a pillanatokat. A boldogság éppen olyan, mint a szerelem, nevetséges érzés. De a boldogság, akárcsak a szerelem, csak kívülről fürkészve nevetséges. A boldogság éppen olyan, mint a szerelem, csak addig nevetséges, míg be nem köszönt, vagy ha már elmúlt. Könnyen illanó jelenükben erősebbek a boldogság pillanatai minden árnyéknál, minden fagyos zugnál, minden megbánt cselekedetünknél. Rá lehet lelni a boldogságra szavakban, melyek új jelentést nyernek egy rövid sóhajban. És formát bont a világ is: fény formáját ölti a vér, felhők formáját öltik a kövek, folyó formáját öltik a szemek, fa formáját ölti a kéz, az ég formáját öltik az ajkak, vagy a partról szemlélt óceánét, vagy gyermeki ereje teljességében ragyogó csillagét, mely bevilágítja az éjszakát, mint egy madár vagy egy kisgyermek szíve. Az elmúlás úgyis nevetségessé teszi ezeket a pillanatokat. Új életet adnak majd ezek a pillanatok, mert minden csalódásunk, minden megbánt cselekedetünk és kudarcunk után már azt a napot fogjuk várni, amikor végre megint élni kezdünk, aztán megint jön a vég, majd megint a remény, és megint a vég. Nem szabad szégyellni a néhány pillanatig tartó boldogságot. Nem szabad szégyellni a néhány pillanatig tartó boldogság emlékét. A falakon áthatoló zene hangjaira és szörnyű ordításra ébredtem. Miriam rabszolgánk berontott a szobámba, karomnál fogva kirángatott az ágyból, aztán felöltöztetett. Az asszonyok és gyerekek ordítása átjárta a zenét, egy darabig mintha csak a zenében léteztek volna. A férfiak ordítása szaggatottabb volt, tépetten szakadt föl torkuk legmélyéről. Egyedül mentem végig a folyosón. A macskák összevissza futkostak, mintha már tudnának valamit, vagy ismernének egy jó kis rejtekhelyet. De ahogy néztem őket, megértettem, hogy nem. Csak futkostak. A folyosó egyik végétől a másikig szaladtak, aztán vissza. Futkostak összevissza. Az ordítások, a zene, a csörgő telefon. Miriam rabszolgánk szaladt, hogy felvegye. Rátaposott egy macskára, és elesett. Újból megcsörrent a telefon. Miriam rabszolgánk a padlón térdelve vette föl. Egy szót sem szólt, s mintha kiszállt volna a karjából minden erő, felém nyújtotta a telefont. Calicatri hercege volt. Azt mondta, itt a megszállás. Páni félelem volt a hangjában. Min-
298
NV06-4.p65
298
2006.03.29., 19:08
den rendben van-e, kérdezte. Azt mondtam, minden rendben van. Megkértem miriam rabszolgánkat, készítsen nekem egy teát. Kiültem a verandára, a hintaszékbe. Füstté vált az eget és a földet körülölelő levegő. A távolban égő házak tetejéről füst szállt fel, sűrű fekete füst, és egészen az égig szállt. A nap füsttől körülölelve és elborítva ragyogott. A napsugarak ceruzával húzott vonalakká karistolták az égen a füstöt. Egyre közeledett az ordítozás, mintha egyszerre ordítana mindenki. Az ordítozás felé emeltem a pillantásom, aztán a hegyek felé emeltem, és úgy tetszett, maguk a hegyek ordítanak. Ingzsebemben lapult a töltőtoll, melyet még apámtól kaptam. Megtapogattam a mellkasomat, kezem megérezte a töltőtollat, s eszembe jutottak már leírt szavaim. Behunytam a szemem, hogy lássam őt. Még aludt. Kinyitottam a szemem, és elmosolyodtam. Miriam rabszolgánk meghozta a teát. Forró volt. Kicsit vártam, hogy a csésze átmelegítse a kezem. Lágyan szólt a zene. Magam elé képzeltem a hegedűművész urat, ahogy játszik, és anyámat, ahogy ül, és hallgatja. Az ordítozás. Az ordítozás. Zokogó gyerekek, zokogó asszonyok, zokogó férfiak. Fájdalomtól zokogó gyerekek, fájdalomtól zokogó asszonyok, fájdalomtól zokogó férfiak. Behunytam a szemem. Láttam, alszik, ezért apró kortyokban nyeltem a teát, s ez jól átmelegített. Ekkor valaki tenyérrel a vállamra csapott. Kinyitottam a szemem, és vagy tíz katonát láttam magam előtt. Szakálluk a hasukig ért, szemük mocskos volt a dühtől. Vasruhát hordtak, s vértől vöröslött a kardjuk. Felrántottak a székről. A csésze darabokra tört a földön. A konyha felé lökdöstek. Nagyot löktek miriam rabszolgánkon is. Végiglökdöstek és végigrugdostak a folyosón. Rátapostam a macskákra, elestem, támaszkodni próbáltam a földön, de ügyetlen kezem csak macskák testét találta, ők pedig menekültek, ahogy megérezték gerincükön a súlyomat. A folyosót elöntötte a hatalmas macskalárma, sokszínű, hegyes fogú, hosszú karmú macskák ugráltak összevissza, páni félelmükben megkergülve, próbáltak menekülni, de már nem volt hová. A katonák követték a zene hangjait, s végig taszigálva, hátunkat öklözve, nagy rugdosás közepette behurcoltak minket a földszinti szalonba. A falhoz vágták a hegedűművész úr hangszerét. Ránéztek. Ő visszanézett rájuk. Félelem ült a szemében. Maga elé emelte a karját és kinyitotta a tenyerét, mintha ezzel a mozdulattal kérné őket, ne folytassák. Pedig ők még el sem kezdték. Az egyik katona a levegőbe emelte a kardját, és csuklóból lemetszette a hegedűművész úr kezét. Ő maga elé fogta megcsonkított alkarját, s csak nézte a csuklóját, melyből ömlött a vér. Csak nézte a vért, a szemében rettegés ült, csak nézte, mintha nem tudná elhinni. Ugyanaz a katona újra a levegőbe emelte a kardját, s lemetszette a másik kezét is. Egy másik katona anyámhoz lépett, és két kézzel, tiszta erőből mellbe taszította őt. Anyám hanyatt esett. Hallani lehetett földre zuhanó teste zaját. A húsát, ahogy a levegőnek búcsút mondva a földre zuhan. Egyik lábával anyám hasába térdelt a katona, majd kinyújtotta a karját, és egy másik katona valami láthatatlan tárgyat adott a kezébe. Megragadta anyám fejét, és ebben a pillanatban rájöttem, hogy a vaskesztyűs hüvelyk- és mutatóujj közt tartott apró tárgy egy tű. Anyám mindkét fülébe durván belevágta a tűt. Kilyukasztotta a dobhártyáját. A hegedűmű-
299
NV06-4.p65
299
2006.03.29., 19:08
vész úr két keze úgy hevert a földön, mint egy hús-vér fa lehullott levelei. Anyám nyitott szájjal, némán feküdt tovább a földön, füléből vékony csíkokban csordogált a vér. Az asztalra fektették miriam rabszolgánkat. Leszaggatták a ruháját, majd sorban mind használták a testét. Egyik a másik után. Egy darabig az egyik, egy darabig a másik, egy darabig a harmadik. A hegedűművész úr csak nézte vérben úszó csuklóit, és úgy sírt, mintha már sírni sem tudna. Miután az utolsó is használta miriam rabszolgánkat, kardjával keresztet rótt a hasára és a mellére. Ekkor mind elindultak felém, és fellökdöstek a lépcsőn. A folyosón egészen a nappaliig lökdöstek. Lefektettek a nagy kanapéra, és több csapással lemetszették a lábam valamivel combtő alatt, és lemetszették a karom a vállam magasságában. A levegőbe emelték a kardjukat, s miután nagy ívben lendületet vettek, a karomra csaptak a vállam mellett, és a lábamra csaptak combtő alatt. A kardok végighasították a levegőt, beletemetkeztek a húsba, és ott megálltak. A húsba metsző kardok hangja. A csontok szárazon reccsenve törtek. A hús és vér mélyén a kardok valami keménybe ütköztek, mely úgy tört ketté, mint egy fa száraz ága. Karjaim és lábaim csontjai széttörtek a kardok pengéjének súlya alatt. A maradék húst már két csapással lemetszették. A kardok levegőbe rajzolt utolsó néhány íve szinte már nem is ütközött ellenállásba a húsomban. Csak a katonák ereje tartotta vissza a kardokat, hogy ne vágódjanak bele a padlóba. Földre zuhanó halott lábaim és karjaim puffanása. Csak a karom és a lábam helyén lüktető fájdalmat éreztem. Feküdtem a kanapén. Rám néztek, aztán kimentek. A hátamon feküdtem, képtelen voltam megfordulni, moccanni sem bírtam, csak a mennyezetig felfutó falakat láttam magam előtt. A vér jeges fájdalmát éreztem a karomban és a lábamban, a megszaggatott, darabokra tépett hús fájdalmát, a vérét, az eleven húsét, a testembe mélyen behatoló jeges levegő és a nagy kanapét átitató vér fájdalmát. A füstsötét fény behatolt a szobába. Az ablaküveg mögött, a nappaliban a lángban álló házakról felszálló füst festette sötétre a fény színét. Az utcáról behallatszó ordítások fel-felnyögő siránkozássá szelídültek, asszonyok szűköltek odakinn. El-elcsuklón zokogtak a gyerekek. Azok a férfiak, akik nem haltak meg, elnémultak. Elfordítottam a fejem, és megláttam a földön lábaimat és karjaimat. A macskák szomorúan keringtek körülöttük. Egyenes volt minden vágás, csak a csontoknál nem, ott törni kellett, nem lehetett egyszerűen elmetszeni őket. Bele lehetett látni a csontok belsejébe. A kezem nyitva volt, a könyököm behajlítva. Lábamon cipő, térdem kinyújtva. Egymáson heverő lábaim karjaimtól nem messze feküdtek. Elfordítottam a fejem. Behunytam a szemem. Ő csak zokogott bennem. Eltorzult az arca, most sokkal inkább volt fájdalmas, mint szép. Mérhetetlen szenvedéssel nézett rám, könnyben ázott az arca, a szeme sírástól vöröslött. Kinyitottam a szemem. Csak a mennyezetig felfutó falakat láttam magam előtt. Az éjszaka lassan bekúszott az ablaküvegen át. Éreztem, hogy a jobb karom remegni kezd. A karom helyére néztem, és már nem volt meg a karom. Csak a mennyezetig felfutó falakat láttam magam előtt. Aztán mélyen magamban, hosszan, az egész testemet átjáró, legteljesebb fájdalomban elvesztettem az eszméletem, mintha szép lassan el-
300
NV06-4.p65
300
2006.03.29., 19:08
aludnék, s közben végig csak arra gondoltam, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni [...] BENSE MÓNIKA fordítása
Bárkavontatás Aveiróban
NV06-4.p65
301
2006.03.29., 19:08
GONÇALO M. TAVARES
Jeruzsálem THEODOR, HANNA, MYLIA 1 Theodor néhány pillanatig visszatartotta a levegőt, aztán nagy adag meleget lehelt a markába. Sehol egy lélek az utcán, és noha csak néhány sarok választotta el a városközponttól, már ott, abban az utcában is megérzett valamit, emberi szellem, változó mozgás illatát; más, távoli hangok törtek elő, és hasítottak bele a történés sokszoros hiányába. Valahol már mulatni kezdtek az emberek. A következő évszázad a komolyság százada lesz, máskülönben elveszítünk mindent, amit meghódítottunk, gondolta Theodor. Ha továbbra is haszontalan mulatságokra, utcanőkre és könnyű viccekre pazaroljuk teremtő energiánkat, hamarosan fölbukkan egy humortalan, nálunk körültekintőbb állatfaj, és egykettőre megkaparintja legfőbb intézményeinket. A viccmesélő hajlam akár egy várost is romba dönthet, gondolta Theodor némi keserűséggel – egy olyan állatfaj, amely képes megvonni magától a szórakozást és az élvezeteket, nagy biológiai előnyökre tehet szert az emberi lényekkel szemben; és Theodor a maga esetét is figyelembe vette: ő, a neves orvos, a három-négy éve még csodálattal övezett kutató e pillanatban, hajnali három után néhány perccel, szerfelett felizgulva a belváros felé tart, és képtelen kiverni a fejéből az imént látott fényképet, az ágyon fekvő nőét, akinek vérzik az orra, és tüntetőn széttárt combja közt szemlére bocsátja szeméremszőrzettel övezett vagináját; íme, határozott léptekkel itt megy Theodor Busbeck, halad a tökéletes haszontalanságba, a tökéletesen elvesztegetett időbe, az izgalom, igen, a vegytiszta izgalom, a szórakozás idejébe, így tehát a negatív hatékonyságba, vagyis: a nem-emberség idejébe, olyan időbe, ahol nincs építkezés. Ha csak ez lennénk, ami én vagyok ebben a pillanatban, amint kemény pénisszel sietek, hogy minél gyorsabban találjak magamnak egy nőt, ha csak ez lennénk, akkor mi lennénk a kutyáink kutyái. A kutyáink kutyái, ismételte Theodor, de néhány másodperc múlva messziről már meg is látta a felé közeledő prostituáltat, aki ugyanolyan határozott léptekkel járt, mint ő – csakugyan különös –, hozzá képest mintegy szimmetrikusan lépdelve; rövid szoknya, merész dekoltázs. Hanna volt az. 2 Mylia már tizennyolc évesen tudta, hogyan lehet megalázni a férfiakat. Ismerte a hézagot a csábítás és a visszautasítás között, és tudott bánni ezzel a hézaggal: hol szűkítette, hol tágította, keresztülnézett a férfin, majd azonnal a
302
NV06-4.p65
302
2006.03.29., 19:08
legtüntetőbb módon kérkedett vele. Csak azt lehet megalázni, aki közel kerül, ösztönösen tudta ezt Mylia, és amint szülei kiléptek az ajtón, felkészült, hogy gyakorolja perverz képességét – először magához húzva, majd eltaszítva alanyát – ezúttal orvosán, míg az máris nekilátott a Mylia szemében egyszerre kívánt és rettegett vallatásnak. – Skizofrén vagyok – jelentette ki, még mielőtt Theodor Busbeck kinyithatta volna a száját. – Olvastam. Tudom, hogy az vagyok. Skizofrén, őrült. Nem létező dolgokat látok, és veszélyes vagyok. Akar meggyógyítani? 3 – Helló – mondta Theodor. A prostituált lelassított. – Most nem megy – mondta. – Egy óra múlva megtalál a belvárosban. Hanna a nevem. Meglátja, érdemes. A Klirk Purch utcában leszek. Menjen oda. Várom. Hanna ellépett, már sietett is tovább. Theodor csak állt, és nézett. Minden tetszett neki a nőben: szeme, önérzetes beszédmodora, neve, az, hogy azt mondta, várja, az utca, ahol egy óra múlva találkozni fognak, minden; legfőképp a találkozás lefolyásának gyorsasága, a test és a tájékoztatás hatékonysága. Theodor másodpercek leforgása alatt behódolt, egyúttal birtokába került minden információnak, amely Hanna megtalálásához kellett. Igazi sebész ez a nő, dörmögte. Egy óra múlva a Klirk Purch utcában. 4 – Skizofrén vagyok – ismételte Mylia aznap, amikor először találkozott jövendő férjével: Theodor Busbeckkel. – Ski-zof-rén. – Maga nem orvos – felelte Theodor. – Anyám bolondnak nevez; maga jobban tudja, mint az, aki velem él? – Ki kell vizsgálnom. – Kérdezhet – mondta Mylia. – Nem elég kérdezni, orvosi vizsgálatok is kellenek. – Csak kérdésekre vagyok hajlandó. – A kérdés nem orvosi vizsgálat, kérdezni mindenki tud – mondta Theodor. – Tegyen föl jó kérdéseket. – És melyek azok? – Például ez: voltam-e már férfival. – Volt-e már valaha férfival? – Nem. – Nagyszerű. Föltettem egy jó kérdést, azt a kérdést, amit kért. Föltehetem most a saját kérdéseimet? – Nem. – A teljes neve?
303
NV06-4.p65
303
2006.03.29., 19:08
– Mylia. Nem akarok más nevet. Ennyi elég. – Mylia, szép név. – Miután megkérdezik a nevemet, minden orvos azt mondja, szép nevem van. – Ebből látszik, hogy igaz. – Ebből látszik, hogy hazugság. – Mylia szép név, és maga szép lány. – Menjen a francba. – Kérdezhetek még valamit? – Kérdezzen. – A szülei…? – Igen? – Kedveli őket? – Anyám őrültnek nevez, és igaza van. Egyszer hozzávágtam egy poharat. Még most is látszik a helye az arcán. Látta? – Nem figyeltem föl rá. – Pedig ott van. Nem hazudok. Behívjam? – Ne. Inkább válaszoljon arra, amit kérdeztem – mondta Theodor. – Menjen a francba! – Azt mondták a szülei, Mylia, hogy maga látja a lelket. – Így igaz. – És milyen a lélek? – Szőrös, mint a szeméremtájék. – Viccel velem. – Viccelek. – Hisz Istenben? – Hiszek mindenben, amit hatéves korom előtt tanultam. Hatévesen több bibliai történetet ismertem, mint gyermekmesét. – Akkor hát hisz Istenben. – Hiszek mindenben, amit hatéves korom előtt tanultam. Minden, amivel utána etettek, hazugság. – Rokonszenvezem magával, Mylia. Remélem, lesz még alkalmunk beszélgetni. – Menjen a francba!
THEODOR, MYLIA 1 Theodor és Mylia Busbeck közös életének már az első évei is nehezek voltak. Nem a – körülbelül tízévnyi – korkülönbség miatt, hanem azért, amit egészségkülönbségnek lehetne nevezni. Lévén orvos és makkegészséges (robusztus, erőt sugárzó férfi), Theodor ekkor még igényelte az egészséget maga mellett, mind szakmailag – hiszen ez küldetése volt: az orvos egészséget követel a bete-
304
NV06-4.p65
304
2006.03.29., 19:08
geitől, sőt orvosságok, műtétek és egyebek segítségével rájuk is kényszeríti –, mind egzisztenciálisan, ha szabad így fogalmazni. Akarta – kívánta – az egészséget maga mellett, maga körül, a közvetlen közelében. Theodor szemlátomást lendületesen élt: a nap jelentős részében egy állami klinikán dolgozott, délután pedig a központi könyvtárba járt anyagot gyűjteni a tanulmányához, amelynek megírásával a rettenet és a történelem összefüggéseit, és e kettő által az ember megértését kívánta előmozdítani. Tágabb értelemben akarta megragadni az egészség fogalmát: úgy, mint ami az emberiségnek, az emberek összességének mentális egészsége, a város mint az erőszak korlátozásában hatékony, szervezett csoportosulás mentális egészsége. A történelem mentális egészségének megismerése, ez volt kutatói vállalkozásának végső célja. Erre a két feladatra fordította hát minden energiáját: az egyik, a klinikán, gyakorlati és azonnali volt: igyekezett megmenteni az előtte álló embert, vagy legalább javítani az elébe kerülő egyén túlélési esélyét, életének paramétereit. Másik vállalkozása nem volt azonnali, nem hagyott látható nyomot sem saját, sem mások életén, de különös módon nemcsak a napból, hanem magából az évszázadból is kiemelte őt magát, ami által létének egyik szükséglete elégült ki: úgy érezte, hasznos lehet még az utána jövő nemzedékeknek. Orvosként azért menthette meg saját nemzedékének egyéneit, egyéneket, mert léte az anyagi világban keresztezte az ő útjukat; utópikus vállalkozásával azonban, hogy megértse a történelem gépezetének működését, azt áhította Theodor, hogy megmenthessen, és csakugyan megmenteni akart – elkerülve a halált, minden nagy szenvedést, és nem csak a kényelmet növelve, mint sikerült némely gépek feltalálóinak –, azt áhította tehát, hogy olyan egyéneket is megmenthessen, akiket sosem fog megismerni. Mintha tulajdonképpen nem orvos akarna lenni, hanem szent, mondta egyszer csúfondárosan Mylia; szent, aki képes megérteni a felesége, Mylia fejét, sőt minden Ember mint összesség fejét, egy okos szent, aki képes megérteni a Történelem velejét, aki meg tudja ragadni a Történelem észjárását, vagy legalább észjárásának – grafikus – formáját. Ha megérti, hogyan gondolkodik a Történelem, ha úgy tekint rá, mint aggyal bíró szervezetre, és ha a dokumentáció meg a kutatás az évszázadok történéseit magyarázó grafikonokhoz és képletekhez viszi el, akkor Theodornak sikerülhet, amivel már ezrek – nagyok és kicsik, durvák és békések – megpróbálkoztak: úrrá lenni a Történelmen. Ilyenkor aztán orvosi tapasztalatát is felhasználva haladt a kicsitől a nagy felé, hiszen tudta jól, hogyan kell bánni az őrültekkel: aki meg akarja érteni a rendszert az elmebeteg gondolkodásában, annak előbb meg kell találnia benne a normálisat, meg kell tanulnia előre kiszámítani a beteg viselkedését, vagyis lényegében uralnia kell mint egyént. Mindig ez volt a dolga, ezt tanulta a mentális orvoslás tudományának szentelt hosszú évek alatt. Pontosan ugyanezt kereste a sorjázó évszázadokban: a Történelem gondolkodását megértve megfogalmazható lesz, mi a normális, és így maga a Történelem is uralhatóvá válik. Különös, de Theodor valami módon félt attól, ami legjobban izgatta: hogyan látja majd saját magát, ha eljut oda, hogy megértse – és ezáltal normálisnak
305
NV06-4.p65
305
2006.03.29., 19:08
tekinthesse –, mi szolgál alapul egy koncentrációs táborhoz, ahol ezreket: gyerekeket, öregeket, férfiakat, nőket semmisítettek meg? Félt önmaga – oly sokat magasztalt – rendkívüli képességétől, amely segített megértenie az őrülteket. Be tud lépni idegen fejekbe, némelyik kollégája így nevezte ezt a tehetségét. A nem normális iránti empátiájából valami elfogadhatatlan is kikerekedhet. Ha egy nap megértem a Történelem őrült részét, ha be tudok lépni a Rettenet fejébe, és még párbeszédet is sikerül folytatnom vele, mihez kezdek utána? 2 Igaz, félt saját fejétől, s hogy mi mindenre ragadtathatja magát pusztán saját elméjétől ösztönözve, de Theodor minden tekintetben, vagyis teljesen egészséges volt. Testileg, szellemileg, lelkileg. Ez a három kategória amúgy is Theodor létezésének, sőt egészséges létezésének három nélkülözhetetlen sarokpontja volt. Ezen a szinten sokkal rugalmasabbnak bizonyult, mint legtöbb elmegyógyintézeti kollégája, akik szerint nem más az egészség, mint hogy az izmok azt teszik, amit mi akarunk, mi pedig valami értelmeset akarunk. Theodornak nem volt elég a normális akarat és izomzat, neki a lelki normalitás tette egésszé az egyént. És az mi vajon? Íme, a képlet: a normális embernek, az úgynevezett egészséges embernek hiányzik valami, és ő – mint minden gyermek – keresi azt, ami hiányzik, főleg mert ez az érzés összetéveszthető a meglopottság érzésével: valaki vagy valami elvitt egy részt – lelki részt, hívjuk csak így ezután is –, a normális, úgynevezett egészséges ember tehát nyomába ered a tolvajnak és az ellopott tárgynak, de nem érti meg, hogy az nem ölthet formát, nem telhet meg tartalommal az elrabolt dolog, ráadásul épp olyan anyaggal, ami neki magának is hiányzik. Theodornak elsőrendű célja volt felfedezni, hogy lelki szinten mit raboltak el. Az egészséges ember meg akarja találni Istent, mondta Theodor Busbeck lényegre törőbben. És nem csak kollégákkal folytatott magánbeszélgetésben, hanem konferenciákon is hangoztatta ezt, megdöbbentve, már-már megbotránkoztatva a szakembereket, akik nyilván eretnekségnek tartották, hogy orvosi körökben Istent emleget valaki. Theodor azonban kitartott a véleménye, vagy ahogy ő nevezte, ösztöne mellett, bár igaz, bosszantásukra mindjárt hozzátette, és így saját munkájával is kellő összefüggésbe hozta a fogalmat: tudományos ösztön ez. És a tudományos ösztönt, amelyre oly büszke volt, egyetlen mondattal meg lehetett határozni: az az ember, aki nem keresi Istent, őrült. És az őrülteket kezelni kell.
306
NV06-4.p65
306
2006.03.29., 19:08
HINNERK, HANNA 1 Hinnerk két tárgyat őrzött meg a háborúból, ha ugyan mindkettő tárgynak nevezhető: egy pisztolyt, amit mindig az inge alatt, a nadrágja derekába dugva hordott, és az állandó félelemérzetet, amely mert sosem szűnt, „sosem pihent”, de az évek múlásával más státust nyert, egészen mást, mint azok a már-már színpadias körülmények, amelyek egy test felizgatásában többnyire szerepet játszanak. Hinnerk félelme nem tágított, ezért viselkedett immár konkrét, testi adottságként: mint egy kissé ferde orr, egy világtalan szem, egy sánta láb. Hinnerk nem tudott félelem nélkül az utcára lépni, de otthon sem szabadult tőle, félt, ha elaludt, és még a tudat kevésbé épített pillanataiban, amikor – mint az álmokban – törékenyebb szerkezetűnek mutatkozik az egyéniség, még ilyenkor is maradt valami állandó, savanykás érzés a zabolátlanul áradó, látszólag őrült álomképek sorában, ahol tér, idő, lehetséges és lehetetlen keveredett kusza látomássá. Ebben az Egyéni Állapotban, ami az Ember maga, és ami álom közben egyre ingadozik, Hinnerk megfeszült, csak így érezte magát biztonságban, és ez a bizonyos savanyúság, mint valami mozdíthatatlan cövek a fejében, nem kevesebbet jelentett, mint afféle stratégiai óvintézkedést, sosem lanyhuló, óvatos katonai figyelmet, amely olykor mintha kötelezően betartandó, ám korlátozott fizikai mozgásokat írt volna elő. Mintha ez az egyéni tér – az álom magánbirodalma – sem menekülhetne a veszélyes háborús időkben betartandó tiltások és viselkedési szabályok érvényétől. Hinnerk tehát örökösen védekező állásba kényszerült, így rettenetes volt a pihenése, és reggelente úgy kelt, mintha egész éjjel közelharcot vívott volna. Arcának legfeltűnőbb vonása a szem környéki táskák szinte éjszakai állatot idéző súlyossága volt. Semmilyen tökéletlenség nem parancsolhatott nagyobb tiszteletet, mint Hinnerk szeme, és szeme alatt az a sokszorosan redőzött bőrtágulat. Voltaképpen nemcsak a ráncos bőr sűrűsödött össze a szem alatt, hanem valami más erő is: Hinnerk testének minden más része formátlan volt, nem ébresztett kíváncsiságot: ő a szeme „volt”, és az a bőr. És erre a „földre”, ebbe a piciny hazába, melyet tekintetének kifejezése teremtett meg, ide futott be – mintha valamely anyag maradéka lenne – életének sok-sok történése: a legerősebbek, vagyis azok, amelyek megváltoztatták. Bizonyos beszédes külső jegyek, például egy sebhely, fennen, s mindenkinek hirdetik a tényt: erről a jegyről bizonyossággal elmondható, hogy egy üvegtől származik, amelyet verekedés közben egyik férfi a másik képébe vágva széttört. Íme, példa a tényre, s a tényt megörökítő, láthatóvá tévő sebhelyre. A sebhelynek akár dátuma is lehet. De a Hinnerk szeme alatt összesűrűsödött bőrben valami bonyolultabb ment végbe, olyasmi, mint amikor több mellékfolyó egyesül, itt az ő életének különféle tényei egyesültek, majd alakultak át az évek során azonos anyaggá, ijedt anyaggá, amely az ember félelméről árulkodott, annak a közeledő férfinak a félelméről,
307
NV06-4.p65
307
2006.03.29., 19:08
miközben maga az anyag is ijesztő volt. Hányszor mondták Hinnerkről, pedig éppen ő rettegett embertársaitól, hányszor mondták róla, mintha csak házszámot vagy utcanevet jegyeznének meg: gyilkosképű, gyilkos képe van. Hinnerk lehatotta a fejét, hogy ne hallja. 2 A biztos és egyhangú szokásokkal Hinnerk az új lehetőségeit akarta csökkenteni. Békeidőben gyorsan megértette a félelem és a kiszámíthatatlan közötti kapcsolatot, és így próbált minden egyes napjába őrjáratszerű fegyelmet vinni, miközben maga is megoszlott, egyszerre volt megfigyelt létezés és önmaga megfigyelője. Otthon gyakorolta a célba lövést, mindig változatos testhelyzetben heverő, emberalakot utánzó célpontokon. Tökéletesen hangszigetelt pincehelyiségben helyezte el fekvő célpontjait, öreg kanapé vagy szekrény mögé rejtve, anyagi létükből mindössze egy könnyű kis jelet – láb vagy kéz mását – hagyva meg láthatónak, így, szerzett fontossága okán, emberi középpont lett a látható testrészlet, mintha ellenség feje vagy szíve lenne. És Hinnerk lőtt. Az utca végén iskola volt, és az odajáró hat-tíz éves gyerekek mind találkoztak már a gyilkosképűvel, így afféle iskolai szörnyeteg lett belőle, akivel nem egyszer ijesztgették egymást. Idehívom az embert, hangzott el gyakran a szünetben, ha csúnyán szitkozódott valaki, vagy verekedett a gyengébbel. Kevésbé meggondolt tanárokkal is előfordult, hogy ha egyik-másik haszontalankodó gyerek nem bírt magával, kiszaladt a szájukon a fenyegetés: hívom az embert. Pedig Hinnerk egyik kedvenc időtöltése éppen az volt, hogy az ablakból nézte, ahogy felhőtlenül játszanak a gyerekek; félelem nélkül. Kicsi, színházi távcsővel figyelte az iskolaudvart, és rászokott, hogy ebéd utáni hancúrozásuk közben megfigyelje őket. Néha, jóllehet egyáltalán nem állt szándékában lőni, sőt olykor meg sem töltötte a fegyvert, az ablakhoz lépett, és míg baljával a kis távcsövet tartotta, jobbjával egy gyermekre irányította a fegyver csövét, néhány másodpercen át követte, aztán hirtelen elszakadt a találomra kiszúrt mozgó kis célponttól, leeresztette a fegyvert és a távcsövet, behúzta a fehér függönyt, és összekészítette a holmiját a sétához. 3 Hinnerk lakását egyetlen nő, Hanna látogatta. A körülményekre való tekintettel Hanna afféle menyasszonya volt Hinnerknek. Keresménye egy részét vőlegényénél hagyta, pedig nem létezett semmiféle szerződés közöttük, még hallgatólagos sem; nem volt pontosan megszabva, prostitúcióval szerzett jövedelmének mekkora hányadát hagyja ott az asztalon Hanna, szinte mindig megjegyzés nélkül, nőies mozdulattal, mintha csak szo-
308
NV06-4.p65
308
2006.03.29., 19:08
kásból. Elővette a pénzt a táskájából, és ugyanolyan nyugodtan tette le a nappaliban álló asztalra, ahogy hamuzott a hamutartóba. Mintha az ott hagyott pénznek tulajdonképpen nem lett volna jelentősége, fontossága a létezés szempontjából, hanem csak annyit érne, a cigarettahamuhoz hasonlóan, amennyit a hitványul elpocsékolt előző éjszaka. Így persze kétértelművé vált az a mondat, hogy ez maradt az előző éjszakából: az a pénz csak maradék, nem a lényeg, mert a lényeg az, ami ővele, Hannával történt az éjjel. Másodlagosnak látszott a pénz, mert Hanna gyönyöre a férfiakkal, az volt a legfőbb rész. Átszórakozom az éjszakát, és nézd, ez marad belőle: a pénz; a hanyag mozdulatnak, amellyel otthagyta az asztalon, ez volt a rejtett értelme. Pedig Hinnerk egyedüli bevétele az a pénz volt. Egyetlenegyszer sem köszönte meg Hannának, még csak a tény sem tudatosult benne: az – az asztalon hagyott pénz – már tény volt, befejezett tény, bizonyos módon külső körülmény, amely az évek óta tartó ismétlődéssel szerves tulajdonságokra, anatómiára tett szert, s már úgy hozzátartozott, mint a félelme. Távozás előtt jobb kézzel fölmarkolta a pénzt, és mint valami ócska papírdarabot, belegyűrte a nadrágzsebébe, de mintha semmit sem történt volna. Nem tudatosult elméjében a mozdulat, mert az a pénz nem csak az övé volt, hanem ő maga volt. Hanna már kétszer kézbe vette Hinnerk fegyverét, és másik kezében a távcsővel célba vett egy gyermeket. Egyik alkalommal meg is kérdezte: elérne-e odáig a golyó. Messze vagyunk, felelte Hinnerk.
MYLIA 1 Mylia negyvennyolc éves, és a börtönkórház egyik celláját lakja. Le kell még ülnie néhány évet, ami pedig az orvosokat illeti, szerintük „már régen meg kellett volna halnia”, betegségének lefolyása ugyanis így határozta volna meg. Mint volt férje annyit hangoztatta, az egészség harmadik tényezője nem az emberekben, nem is a gyógyító technikákban keresendő, és Myliának ezt sikerült megtalálnia. Azért élt, mert csoda történt, lelki, nem pedig kezeléssel kapcsolatos történés. Hasában továbbra is ott a fájdalom – hol erősebben, hol gyengébben –, de Mylia él, és már tudja, hogyan kezelje a Georg Rosenberg Elmegyógyintézetben szerzett betegséget meg a vele járó fájdalmat. „Ha valaha is elfelejtelek, Georg Rosenberg…” És valóban lehetetlen lett volna elfelejtenie. Nem száradt le a jobb kezem, gondolta Mylia olykor, s közben megsimogatta a saját nyakát. A börtönélet, a szigorú napirend egyébként kifejezetten emlékeztette az elmegyógyintézetben töltött időre. Az ébresztő, a tevékenységek egész napos rendje, amelyben nem hagytak hézagokat, nehogy „kiszámíthatatlan gondolatok”
309
NV06-4.p65
309
2006.03.29., 19:08
férkőzzenek beléjük, az ebéd és a vacsora ideje, a megbeszélések, egyfajta szóbeli promiszkuitás, az egyik-másik rabtársnővel megosztott titkok, ahogy a Georg Rosenbergben is megosztott titkokat némelyik ápolttal, nőkkel, megdöbbentő hasonlóságot talált élete e két szakasza között, olyannyira, hogy a börtönbüntetést gyakran csak ismétlésnek fogta föl, a múltban már megélt életszakasz ismétlésének. Már semmi sem tudta megrázni. Egy fontos különbség mégis volt: ebből a második szakaszból, a Georg Rosenberg-beli napok ismétléséből hiányzott valaki: Gomperz. A börtönigazgató gyakorlatilag nem mutatkozott, Mylia csak egyszer-kétszer látta: nem szólt bele a rabok tevékenységébe. Mylia igen hamar megbarátkozott vele, aminek csak egyetlen oka volt: a távollét. Láthatatlan maradt az igazgató, nem mutatkozott. Mylia hálás volt neki. Azért ítélték el, mert „…május 29-én éjjel megölt egy felnőtt férfit, aki Hinnerk Obst névre hallgatott”. Golyót eresztett a fejébe. Ha valaki megkérdezte, miért csukták be, Mylia mindig ugyanezekkel a szavakkal, szabatosan válaszolt, mintha kívülről megtanulta volna, akár az iskolában: „…május 29-én éjjel pisztollyal megölt egy felnőtt férfit, aki Hinnerk Obst névre hallgatott.” Ugyanaznap éjjel Mylia fiát, Kaast olyan brutális kegyetlenséggel gyilkolták meg, hogy soha senki nem merte elmondani neki a részleteket. Sosem találták meg a gyilkost.
MYLIA, ERNST, HINNERK 1 Mylia nevetett, és leeresztette a fegyvert. A mellette ülő Ernst elkéri. Játsszon vele, mondta Hinnerk. Ernst megfogta a pisztolyt: súlyos, mondta. Nem különösebben, dünnyögte Hinnerk. A háborúban tartottam olyan gépfegyvert, ami legalább ötvenszer ilyen nehéz volt. Részt vett a háborúban?, álmélkodott Mylia. Igen, felelte Hinnerk. Ölt embert?, kérdezte Mylia, és érezte, hogy egyre inkább felizgatja a helyzet, az az ember, a gyomrába közben visszatért fájdalom; vajon éhes, vagy az a másik fájdalom lesz az? Persze hogy öltem, mondta Hinnerk. Komolyan?, kérdezte Mylia. Persze, válaszolta Hinnerk. Hirtelen egy durranás szétloccsantja Hinnerk fejét. Ernst kezében remeg a fegyver: kirepült belőle a golyó. – Mit csináltál, te hülye! – kiáltja Mylia. – Megölted.
310
NV06-4.p65
310
2006.03.29., 19:08
Mylia kiabál; Ernst hirtelen hátat fordít, és futásnak ered, menekül, jobb lába szélesen, haszontalanul, nevetségesen kacsázik: – Te szemét! – ordítja Mylia. Mylia elhallgat, a fegyver a földön, Ernst már sehol. Lepillant, nézi a szétroncsolt fejű férfit. Ostoba, morogja, félkegyelmű! Ernst őrült, szerencsétlen! Próbál gondolkozni, kitalálni, mit tegyen. Mindjárt itt lesznek, valaki biztos hallotta, a közelben nincsenek házak, de valakinek hallania kellett, gondolja Mylia. Legalább a templomban. Ott biztosan meghallották. Fülel, zajok jönnek a templom felől. Még több zaj; de aztán vége, senki sem jön ki. Mi folyik itt?, gondolja Mylia, senki sem jön ide? Sok idő eltelt, mégsem jöttek. Senki sem hallotta? Biztosan félnek a templomban, gondolja. Mylia percek óta ugyanabban a testhelyzetben ül, de most lehajol, fölveszi a fegyvert, határozott kézzel tartja, és elindul a templom bejárata felé. Még sötét van, de valahol már pirkad. Hány óra? Nem tudja. Mylia a templom előtt áll, teste mellett leeresztett karral, ruháján néhány ráfröccsent vérfolt; jobb kezében a fegyver. Hosszú percek óta áll így, mozdulatlanul, kétméternyire a templom főbejáratától, a fegyver csöve lefelé mutat. Hasában elmúlt a fájdalom, mert Mylia még nem evett, a rettenetes éhség betölti az egész szervezetét, csak ennivalóra, kenyérre, tejre tud gondolni. Hajnalodik, Mylia úgy érzi, mindjárt elájul, de ellenáll. A fájó éhség nyugvópontra jut, szinte meg is feledkezik róla. Hirtelen zajok hallatszanak a templom főkapuja mögül; valaki van ott, végre, a kapu túlsó oldalán, tőle kétméternyire. Fordul a kulcs a zárban, valaki finoman, résnyire nyitja a kaput: Mylia egy szempárt lát, őfelé pillantó, óvatos szemeket, félelem lakik bennük. Mylia úgy érzi, nem bírja tovább, el fog ájulni, jobbja görcsösen szorítja a fegyvert. A templomból leskelődő szemek nem eresztik, de még nem nyílt ki a kapu. Myliának meg kell szólítania a templomkapu mögött álló személyt. Összeszedi magát. Határozott hangot kényszerít ki a testéből: – Megöltem egy embert – mondja Mylia. – Bemehetek? LUKÁCS LAURA fordítása
311
NV06-4.p65
311
2006.03.29., 19:08
LÍDIA JORGE
Odafönt fütyül a szél
Milene és Antonino, ki-ki a maga kocsijával, a Ria csatornák szabdalta tengerpartjára tartott. A lécekből rótt védőtető alá álltak be. Onnan gyalog mentek tovább, a dűnékhez, a Duna Machához. – Valóban igaz volna? Novemberi vasárnap volt. Fény áradt a homokból a nap felé. Könnyedén földet ért a tengerparti kis bár bódéja, de még nem foglalta el végleges helyét. Deszkái lazán lötyögtek, mint valami nádfonat. Mintha gyufaszálakból épült volna, s csak a káprázó szem nagyítaná föl akkorára, mint egy középtermetű ember. A férfinak le kellett hajolnia, úgy lépett be. A nő utána. Ültek a délutáni fényben, a férfi a nő arcába nézett. Ki ez? Honnan jött? Miért olyan, amilyen? Ugyanazokat a kérdéseket tette föl neki, mint más formában Sissi és Belisa, az unokatestvérei. Milene meglepődött – Miért kérdez tőle ilyeneket Antonino Mata? Miközben faszéken üldögél egy bárban, és nézi a tenger meg a sós vizű csatornák közt emelkedő dűnét? Miért faggatja apjáról, anyjáról? Antonino oly közel a szívéhez, mégis kérdezősködik. Elmondhatná persze. De nem mondja el. Aranyszínű a dűne, hálószerűen öleli körül őket a bár, és most az ő kezében nyugszik Antonino Mata keze, csak később nyugszik majd Divináéban, miért kellene rosszal tönkretenni a jót? Szemben a dűne odakínálta a hátát a madaraknak. A cinege már a jövő év fiókáit szólongatta. Milene ki is mondta ezt, a bár padján ülve. Hogy nem szeretne semmi rosszat hozzátenni egy ilyen nagy jóhoz. „Mit akarsz mondani ezzel?” – kérdezte Antonino. Milene hosszan fújta az orrát; tudatára ébredt, hogy létezik, a homokszemek között valaki ő. Egy pillanatig minden homokszem a pontos helyére került. Ha beszélne a fájdalomról, elpusztulhatna körülötte valami nélkülözhetetlen. Ne beszélj a fájdalomról. „A csudába, ne beszélj a fájdalomról…” – kérte Milene. Antonino üvegből itta a sört. Az üvegen áthatoló fény a homok felé sugárzott tovább, és útját állta a nyomuló sötétségnek. Mandzsettájába törölte a száját. Madarak zuhantak az égből a vízre. A bár tulajdonosnője odalépett, s azt mondta: „Mielőtt idejöttem, majdnem meghaltam. Hihetetlenül hangzik, de megmentett ez a hely...” Antonino nevetett, fogsorában három elkülönülő rész. Milene, ha megtehetné, nem kérne senkitől semmit, nem mondana senkinek semmit, csak azt tenné, ami természettől, élettől való teendő. Kiegészítené a világot, felépítené, kitakarítaná, rendbe tenné, megőrizné és szolgálná az életet. Ha tehetné. Nem tehette. Megtehette azonban, hogy sem több rosszat, sem több sötétsé-
312
NV06-4.p65
312
2006.03.29., 19:08
get nem tesz oda, ahol, tudja, már van belőle. Megtehette, hogy nem működik együtt semmivel, ami fájdalmat szül. Nem tudta, mi a rossz, de tudta, mi árt. A rosszból nem a gyökerét, hanem az ártó hatást ismerte. Ha nem tudta elmondani, akkor is. Érezte, de nem volt rá szava. Ha viszont rátalált a szavakra, akkor már mást gondolt, mást érzett. Vágyott a tiszta gondolkodás képességére, kívánta, hogy beragyogja elméjét a fény, hogy mindenestül a világosság és az ész irányítsa, de tudta, nem megy. Elméjében, akár egy vásári dodzsempályán, hol kihunytak, hol felragyogtak a neonfények, mindig más-más sávban jelölve ki a jelentéktelenség krátereit és a világosság tündöklő magaslatát. Ha az egyik krátert beragyogta a fény, mások azonnal sötétségbe borultak. Úgy van megalkotva az agy, hogy sose foghassa át a teljességet. Milyen szavakkal lehetne elmondani ezt? Antonino nevet az aranyló napfényben. „A csudába! Igazad van, ne beszéljünk a fájdalomról...” Milene nevet. „Nem, nem, soha ne beszéljünk a fájdalomról. Ugyan minek beszélnénk? Így van, Antonino nem beszél a fájdalomról, én nem beszélek a fájdalomról, olyan lesz hát, mintha nem is létezne ez a büdös valami…” – mondta ismét orrát fújva, zajosan, s közben úgy érezte, e földi világban, ahol él, nem látszik a fájdalom. Pedig léteznie kell a fájdalomnak, nyirkos rejtekhelyen, homokredő mögött, mégsem látszott. Nem látszott, nem volt tapintható, nem létezett. Nincs igazam? Antonino megitta a sörét. Testében a sör egymástól független mozgásokká alakult, bőre több fényt kapott. Még jobban nevetett, féloldalt, fogait eltakarva, egyszerre éles és tompa nevetéssel. „Ó, kész őrület! Így napokig némák maradunk…” Megtörölte a sárga üveg nyakát, hogy csináljon valami a kezével. „Megegyeztünk, nem beszélünk a fájdalomról.” Rágyújtott. Eldobta a cigarettát. Abban a pillanatban lehetséges volt, hogy önmaga fölé emelkedjék a bár, kimozduljon a helyéből, majd negyed óra elteltével visszatérjen ugyanoda, s ők odabent. Lassan földet érve. Útra kelhettek a madarak, csőrükben a hullámok csücskével. A madarak erejétől hajtva földagadhatott a tenger. A megnyíló óceánmély befogadná a más világba száműzötteket, hogy új gyarmatot alapítsanak, hisz csak erre várnak. Nem hajlandók a fájdalomról, vagyis a rosszról beszélni. Ők tehát nem ártatlanságból ártatlanok, hanem mert képesek megítélni. Lehetséges ez? „Meglátjuk. Sosem beszélni a fájdalomról. Ó! Ó! Hogy s mint lesz, meglátjuk…” – mondta Antonino jókedvűen, s lehajolt, hogy kiférjen a bár ajtaján. Könnyűvé téve magát, nehogy széttörje a Ria homokján emelt deszkarajzot. Aztán karjánál fogva végigvezette Milenét a fahídon, azon a hosszúhosszú fahídon, miközben ezerszer is megcsókolhatta volna. De nem, Milene úgy vélte, Antonino Divinának tartogatja a csókokat. A férfi csak húzta, szorította magához, eltolta, táncoltatta a rövid szoknyában, a deszkaszőnyegen. Ő maga is laza, jó táncos. Fehér, magas talpú teniszcipőt viselt, mintha korcsolya lenne a lábán, és táncolt a deszkán. Csak táncolt.
313
NV06-4.p65
313
2006.03.29., 19:08
Egy közönséges szerelem kezdete volt ez. Vagyis a délutánok megálltak, a másnapok nem. Bizonyítja, hogy Antonino visszatért élete régi menetéhez. Mégis megértették egymást. Ha úgy ért véget a délután, hogy nem jelent meg a szürke kombi Villa Regina fényáradatában, akkor tudni lehetett, hogy Antonino Divinánál fogja tölteni a hosszú őszi éjszakát. Valakinél, akinek volt lába, bokája, combja, hónalja, hasa és melle, veséje és mája, mint mindenki másnak, és Divinának hívták. Miért? Máskor azonban szép, új családi házak közé vitte őt Antonino a kombival, jó messzire, és nemcsak azért, mert szerette a szervezett világot, hanem azért is, mert a vidéki országutakat viszont csakis Divinának tartogatta. „Ha tudná, megölne…” – mondta Antonino, és kifelé nézett. Ha anyám tudná. Ha odahaza tudnák. Ha Domingos tudná, ha nagyanyám tudná. Ha Eunice tudná. Ezért is vitte őt gazdag városnegyedekbe, ahol lassan lehetett közlekedni, és senki semmit nem vett észre. Fűfélék tökéletesre szőtt gyepszőnyege. Sehol egy lélek. Nincs füst, nincs rádió, nincs bicikli. Ám a garázsok mellett vagy közelében óriási kocsik álltak. Buzgón őrködő vagy csak kihaltan várakozó utcák, nem tudni. Antonino lehúzódott az út szélére két körzővel-vonalzóval tervezett utca között, és két tenyere közé szorította Milene fejét, haját. Nem csókolta meg. Sosem csókolta meg. Csak keze közé fogta a fejét, az arcát, és pillantásával elidőzött a szemén, az egyiken, a másikon, aztán tincsről tincsre végigjárta a haját, oly közelről tanulmányozva, mintha nagyítóra lenne szüksége, hogy minden ízében lássa őt. Nem csókolta meg. „Mi lesz velem? Mi lesz veled?” Néha azt mondta: „Mi lesz velünk?” Aztán enyhült a komolyságuk, derűsebbek lettek. Mindketten a maguk ˇ kocsijával, hogy egyszerűbb legyen a visszaút. Milene már csak a Dunas Femeas mellett szállt át a kombiba, azok a dűnék voltak legközelebb Antoninónak, oda juthatott el legkönnyebben. Milene hamarosan rájött, hogy a férfinak nem marad ideje vacsorázni. Onnan, ahol találkoztak, egyenesen Divinához kellett mennie. Feltételezte, hiszen nyolcig, kilencig ültek a kombiban, aztán Antonino ránézett az órájára, akár egy gonosz varázslóra, aki a sorsáról dönt, és csak utána indult el. „De miért? Miért?” – kérdezte Antonino. Ezt kérdezte, Milene karját szorítva, csak a karját és vállát, sosem ismételve meg azt a szoros ölelést, ami az országút szélén egyszer megesett. Néha hangosan megbánta: „Olyan könnyű lenne csak Divinával lenni, olyan kényelmes… Ő várna, én időben érkeznék… És akkor jelentél meg te…” De a szavak nem feleltek meg a hanghordozásnak. Antonino Mata mintha önmagát csúfolta volna, amikor így beszélt. „Igen, olyan jól megvoltam. Abba kellene hagynunk…” De mindez csak olaj volt a tűzre. Újra felhevült. Fedetlen fejéhez kapott, úgy mondta: „Hadd gondolkozzak, hadd gondoljam át jól…” Milene már a saját kocsijában. A férfi még az ablakból: „Miért mentél az építkezésre, miért hívtál? Ha aznap odafönt lettem volna, nem hallottalak volna meg, a kiáltásaid nem érték volna el a szívemet. De miért?
314
NV06-4.p65
314
2006.03.29., 19:08
Miért?” Vár, nem indul még. „Csak, mert akartam…” – felelte Milene, s megdöngette a mellét. Csörögtek a karperecei. Megfordult a két kocsi, egymás mellett két körívet rajzolva. Mentek vissza, egyik a másik mögött. Láthatatlan zsineggel egymáshoz kötve. Nem mesélhető el, nem írható le a szerelem a kinevethetőség kockázata nélkül. Mert egyetlen szerelem sem kinevethető, főleg nem a közönséges. „Csókolj meg” – kérte Milene. A Hotel Cálamo környékén találkoztak, körös-körül sötétzöld fagyalsövény. Antonino levette a karkötőket Milene karjáról, lábáról, mind a huszonegyet, megsimogatta a karját, de nem csókolta meg. „Ha láthatatlanok lennénk…” Bizony, ha láthatatlanok lennénk, most azonnal elmennénk a Széles Tenyérbe vacsorázni. Megállnánk a két kocsival a ház előtt, nem látna senki. Sem az én családom, sem a tiéd, senki, még Divina sem. Ha láthatatlanok lennénk. Aztán Antonino megmasszírozta Milene hátát, keze a lapockákat gyúrta, feszítette, mintha valami ritka csontot keresne. Ami elbújt. Magához húzta Milenét, de nem csókolta meg. Az utcai lámpa fehér fénye elvált a fagyaltól, és elindult a nő arca felé. Milene becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, tekintete a férfi rémült tekintetével találkozott. Antonino nyitotta föl a Milene szemhéját. „Nagyon veszélyes, Milene, nagyon veszélyes itt maradnunk. Nem azért mondom, de sok ilyen filmet láttam már. És mindegyik rosszul végződik. Abba kellene hagynunk.” Megint megfogta a nő karját, erősen, mintha el akarná törni, aztán egyenként fölhúzta rá a karkötőket. Utána a lábát is fölemelte, bokájára csatolta a szétnyitható karkötőt. Mielőtt elváltak, szinte fejvesztve mondta: „A fenébe, miért nem vagyunk láthatatlanok?” És szaladt: Milene tudta, hogy Divinához szalad. Normális, kimondhatatlan szerelem volt. „Sosem fogsz megcsókolni?” – kérdezte Milene nyitott szemmel. Abban az évben, akkortájt, az eső, a sár után még mindig csupa élő tű volt a déli napsütés, de a délutánból hamar este lett, mintha a térítő néhány fokkal elcsúszott volna. Hétközben csak késő este találkoztak. Antonino néha egyenesen az építkezésről jött, olykor a gyerekeket is hozta. Csak rövid kis útra futotta ilyenkor, mert az óvodában elcsigázott gyerekek nyafogtak, sírdogáltak. A nagyobbik üres zacskókat durrantgatott. Ilyen napokon gyorsan, gyakorlati dolgokról beszélt a férfi. Elkísérte Milenét Villa Regináig. „Tudod, mennyit költesz havonta az állandóan kivilágított űrhajódra? Mondd, ki fizeti az űrhajódat? Három hónap alatt annyi pénzbe kerül, amennyiből egy motort lehetne venni Divina legnagyobb fiának…” Megsértődtek. Normális szerelem volt. Normális szerelem.
315
NV06-4.p65
315
2006.03.29., 19:08
„Nem mondom, hogy ha láthatatlanok lennénk, mindjárt a Széles Tenyérbe vagy a Pomodoróba kellene mennünk, de biztosan betérnénk egy falatozóba a tengerparton” – Antoninónak kopogott a szeme az éhségtől. Egyik este az Angolnak nevezett híres vendéglőben kötöttek ki, ahol közismerten jó volt a kiszolgálás. A walesi tulajdonos jamaicai barátnője mindenféle borssal, sokféleképpen tudta főzni a babot. Őket azonban az étlap csalta be, és az, hogy tudták, jó lesz a fogadtatás. Védett. Magasak voltak a széktámlák, mint a régi vonatokban, és senki sem látta meg őket. Az a védelmező támla azonban, sajnos, túl költségesnek bizonyult. Milene ezután szendvicseket hozott, és mielőtt Antonino Divinához indult, a kocsiban, együtt falatoztak. „Ma itt maradok” – mondta a férfi. „Itt maradok veled.” Akkor este a kombi tökéletes kertek, tökéletes fák, nyírott pázsit közt döcögött, ahol a földből törtek elő a fények, és a sövényhez érve elenyésztek benne. „Maradok, veled maradok…” A házak feléjük igyekeztek. „Szeretném, ha senki sem látna meg… Ha átlátszók, ha láthatatlanok volnánk…” Viszontlátásra holnap. Milene, Milene unokatestvérünk hazament, és máris szaladt a telefonhoz. Egészen meggörnyedt a telefon előtt. Végighallgatta a vonal túlsó végéről szóló rögzített hangot, majd mindkét kezét a mikrofon köré tapasztva halkan elmondta az üzenetét. „Hallgass ide, a kedvesemnek meg nekem átlátszónak, láthatatlannak kellene lennünk... Ha azok lennénk, egész biztosan szorosan megölelne, az ölébe ültetne, megcsókolna... Telnek a napok, és ő vele van, nem velem, mert nem vagyunk láthatatlanok. Amint tudod, mondd el, mit gondolsz erről... Halkan: Telnek a napok, és ő nem csókol meg, te pedig nem válaszolsz... Miért nem válaszolsz? Szeretném elmondani neked, hogy még sosem éreztem magam ilyen boldognak. Csak az hasonlít hozzá, amikor mi hárman görkorcsolyáztunk, és a nagymama megengedte, hogy leguruljunk a főúton. Néha, amikor megfogja a derekamat, fölemel, aztán visszatesz a földre, olyan, mintha korcsolya lenne a lábamon... Sosem fogom megmondani neki, még megsértődne. De amikor fölemel, csak erre gondolok. Nagyon halkan: Csókot akarok, csókot... Mi a véleményed? Sose mondd el ezeket a gondolataimat Lavíniának... Mindig csöndet, csak csöndet kapok tőled... A te magnód szalagja örök? Sosem ér véget? Bezzeg a nagynéniké szinte mindennap betelt. Csókol unokatestvéred, Milene... Bye. Jut eszembe... Itt most késő éjszaka van... Nálatok havazik?... Ha már nénikről, bácsikról és édesapádról van szó, majd elfelejtettem, hogy Antonino meg én megállapodtunk, soha nem beszélünk a rosszról, soha nem beszélünk... Ehhez mit szólsz? Unokatestvéred. Bye.” „Több mint egy perce hallgatom a hangyabolyt a magnódon, és te sehol… Bye, bye. Itt egyáltalán nincs hideg. Azt mondják, föl fog melegedni a világ. Néhányan már rosszul is lettek. LUKÁCS LAURA fordítása
NV06-4.p65
316
2006.03.29., 19:08
ANTÓNIO LOBO ANTUNES
Követ szeressek
Ezen a túlságosan kicsi fényképen, amely a guineai háború alatt készült, és sokkal jobban elöregedett, mint a többi (bizonyára hónapokon átoxidálódott a fényképezőgép dobozában) balról számolva a nyolcadik vagyok a laktanya fala előtt, nem látszanak az arcok, sem a kezek, egy fa árnyéka látszik középen (majdnem középen) terepszínű egyenruhák, tölténytárak, bakancsok látszanak, nyolcadik vagyok bal felől, mert egy tintával rajzolt kereszt a hasamon, elöregedett az is, nem kék, sápadt, inkább gyűrődés, mint tinta (ahol a gyűrődések találkoznak, kevéske tintamaradék) ha tovább nézem, megnő és felfal minket a fa árnyéka, teherautók zaja, hangok, egy madár kettőshangzói, ha nem haltak meg Afrikában, akkor is mintha mindenki halott a fényképen, kezdve mindjárt magammal, hátrafeszítve a karjuk, kiegyenesítve a hullamerev test, nemcsak teherautózajt és hangokat, lövéseket is hallani, fölvett minket a helikopter a zűrzavar bokrok vagy sáros folyópart döbbenete és kiürülnek a képből a katonák, tizenegyen vagyunk, öten vagyunk, hárman vagyunk, én következem, elmegyek a fal mellől, a fa árnyéka falja a bokámat, a helyemen már csak a tintakereszt ráncai, egyedül, aki majd lapozgatja az albumot odabök ez itt ni a laktanya fala ha ugyan volt laktanya – Nincs itt senki talán laktanya sincs, mozsárágyú jött és megmaradtak a falevelek meg a madár kettőshangzói, egy beatói telkesgazda a konyhakertjét szemlélte, megharagudott, kihozta a légpuskáját, célba vette a zöldségeket és fölszedegette a földről az apró töltényeket véres tollakkal, fej nélkül (mi) bosszút állt szétzúzta őket – Így teszitek tönkre még egyszer a salátámat odaadta őket a káplánnak, a beteghordóknak és szerencsére túl kicsi fénykép, túl zavaros, még aki egész közel teszi a füléhez, az sem hallja a visszavonuló ágyúkat, csöndben a fénykép, semmi csak a szitáló köd vagy a Tejo suttogása, de Afrikában a Tejo csak néhány csónak volt, néhány fűszál, a légpuska a fészerben, egészen jelentéktelen dolgok (és mert semmi jelentőségük azért emlékszem jól rájuk) mint például anyám, amikor az orvos visszaadta neki a röntgenfelvételeket és behívta a következő beteget
317
NV06-4.p65
317
2006.03.29., 19:08
– Miért? horgászbotokat próbálgatva és az eső apám helyén a mólón, ez mind másokkal történt, semmi közöm hozzá, ahhoz volt közöm, hogy gyilkol a szomszédom, igyekszem a fényképen maradni, elvettem a fényképezőgépet a kollégától feloldotta a fa a laktanya falánál, a hadnagy vagy a zöldséges gazda nekem – Te lopkodod? mindjárt elsüti a rám szegezett légpuskát vagy az erdőbe lő ez itt, csupa hatalmas zöldség, a mocsarakból nőnek ekkorára, nem a Beato épületei, kunyhók égtek, majdnem teljesen pucér emberek térden állva, egy ágaskodó kecske, még több kunyhó, süllyednek a vízbe, mezítlábas anyám ölében ülök, Querubim úr (vagy egy őrmester) – Tartsa erősen a lurkót asszonyom és még egy lövés sem, magnézium-villanás és melyikünk hanyatlott le előbb, kettőnk közül melyikünk nyitott szemmel – Miért? katonákat ábrázoló festmény, szétrebbenő tyúkok, lángnyelvek, kiáltások, Csipkerózsika palotája egy robbanástól fekete ház tetőcserép nélkül, hiányzó ajtók, a hiányban előbukkanó, mekegő kecske, az alsó szinten a Photo Royal Rt. folyton imbolygó lámpakörtéi hol kigyúltak hol kihunytak ledöntve embereket, szalmafedeles kunyhókat, anyám ismét megpróbált felállni és erőtlen könyöke mindhiába támaszkodott volna egy mélyedésbe, az ujjai, feketék, rongy sarkát gyűrték, elengedték, a mosolygós káplárnak hiányzott a fél melle, Querubim úr helyeslőn – Mosolyogjon még így egy pirinyót káplárom anyám fölé hajolva hogy segítsek bár nem tudom miért nem felel, nem látja talán, a hadnagy – A lángszórót nyomd te ostoba és téglánként vörösbe borul Csipkerózsika palotája, lefejezett madarak tucatszám Örökre Szeretett már nem tudják tönkretenni a salátát, elkezdődött a dagály és nem itt, Guineában (Guineában vagy itt?) a hidroplán utasai a homokban gurulva, a jegyesek vagy a sorkatona vagy a beatói öregasszonyok amint cibálva, csípve, tíz körömmel vetkőztettek minket, robbanószert, térképet, fegyvert keresve, miközben továbbra is sántikált a kecske álláról fityegő nyálcsomó, ha föl tudnám emelni az orrom mint a kirakatban nyekergő kisbabák noha túl kicsi ez a fénykép, túl zavaros, ki hinne neki (tavasszal néha éjszaka érkeztek hozzánk a Santa Apolóniáról induló vonatok)
318
NV06-4.p65
318
2006.03.29., 19:08
ha ellapozok az albumban, nincs katona, nincs falu, még a Santa Apolóniáról induló vonatokat is elfelejtettem (vagy októberben egy vakolómunkás derekára szorított tenyérrel panaszkodik a hátára) juttassátok eszembe, még előfordul, hogy Beatóra gondolok, nem Guineára, és a Beato (vajon hogy fest manapság?) messzebb mint Afrika, beteg lábát fölemelve jött a kecske, nem sietett, hozzá dörgölőzött, a hadnagy – Ne pazarolj golyót a kecskére az állat a lány szeme aki a szabászatban dolgozott (nem a kövér, a tanonc) az ablaknál a kecske reszkető lába, reszkető fara, jelentéktelen magnéziumvillanások, ártatlanok, a gép mögött Querubim úr biztosít róla – Mindjárt kész kéri (igazítsák meg az egyenruhájukat, álljanak közelebb egymáshoz) – Egy kicsit kevésbé görcsösen ha kérhetném a hidroplán utolsó utasai négykézláb a csapáson, távozásunkkor mekeg a kecske, özvegy, a tepertővé aszott szalmafedeles kunyhók közt felénk bicegve akárcsak másnap mikor apám elment megbotlok a mólón, egyik sem az ő kalapja, egyik sem az ő horgászbotja, Bissauba visszafelé a buszon eszembe jutott, hogy mangófáról mangófára szálló denevérek és délutáni rovarok helyett sirályok és tengeri fecskék, falumaradványok, nyomor, még több kecske vagy ha úgy tetszik a lányok a szabászatból, a kövér meg a tanonc (az üzleten kívül nem olyan mutatósak, csúnyábbak) a villamos felé menet kinevetett – Bevándorló ha megengedné a hadnagy hogy golyót pazaroljak rájuk mikor olyan hosszúra nyújtják az ebédidőt a hajótetőn a lányok két kis töltény véres tollal, fej nélkül, a szállásmester rájuk tapos – Te voltál? balról számolva a nyolcadik a bissaui laktanya előtt ezen a túl kicsi, túl zavaros képen, nem cifra, domború betűkkel Photo Royal Rt. a sarokban, egy halványabb négyzet és ragasztómaradék árulkodott a nagyobb fényképről amit bicskával szedtem ki az albumból és nem a guineai pálmafák voltak nem is tengerparti nyaralás a lányaimmal (én soványan, hajjal) sem a feleségem akkortájt amikor megismerkedtünk (– Elvesztetted a fényképet, amit adtam, ugye?) Guinea pálmái a szélben és mi sántító kecskék, mi mekegve, vajon Casimiro unokatestvér velem
319
NV06-4.p65
319
2006.03.29., 19:08
– Min nevetsz? ő aki sosem nevetett a szemével alamizsnát kért anyámtól, én talán nem is sántító kecske, én Portugáliában ép bőrrel, nem a Beatóban, nem a Jardim Constantinóban, Lisszabon belvárosában, bérelt szobámban, ruhásbőröndöm az alkóvban és az ágynak ütődött az ajtó, a Tejo nem látszott, porcelánszobrok látszottak (zuzmó a kiürült szemgödrökben csöpögés) a növények és a tetőn nyíló névtelen sárga kis virágok, feleségem a háziak mostohalánya, velük egy asztalnál étkezett, ő szedett nekem halat, régi újságok szaga, nem kellett a napfény a sűrű bútoroknak, összekuszálódtak a lámpaernyő rojtjai, megcserélődtek amint a vendég elindult fölfelé a lépcsőn, bonbont hagyott a párnámon a mostohalány, karácsonykor a papa mandzsettagombja fogadok véletlenül akadt rájuk a komód tetején az előszobában (– Mióta voltatok a komód tetején, mondjátok csak?) a fényképe (– Elvesztetted a fényképet, amit adtam, ugye?) ezüstcsillagos borítékban, a fényképet takaró papíron nehogy elmondja a mostohaanyámnak könyörgök, egyszer rajtakaptam amint csókolja egyik ingemet a verandán, ahol meglazult egy padlócsempe, a padlócsempe – Vigyázzon Céu asszony ezek ketten Casimiro unokatestvér arca az arcán (– Ha csak sejtené a mostohaanyám) kétségbeesetten gyűrögetve, sántítva, mekegve, a nyálcsomó, a beteg láb és akkor, nemcsak a verandán, az egész házban, falumaradványok, nyomor, hirtelen a gépfegyverek, menekülő emberek, megtorpantak, újra menekültek, Querubim úr üveglencséket forgatva jelez nekünk – Folytassátok már a tüzelést, kérlek mennyi töltény véres tollal, fej nélkül és nem az ő fényképe volt az albumban ez előtt a túl kicsi, túl zavaros kép előtt, a mostohaanyja maga állt meg a lépcsőpihenőn, a bevásárlás csomagjai, egy szatyor, két szatyor mellett, ide dőlt, oda dőlt, semmi élet benne, eltartott a végtelenségig, mire dűlőre jutott az asztmával és összeszedte magát, egyik kezével a saját testét és a másikkal a szatyrokat – Gyerünk nem lehetett tudni, őszibarack vagy a mostoha szíve gurult lefelé a lépcsőn, leszaladt érte – Tessék, itt a szíve vagy az őszibarackja lüktetett az őszibarack, lilás pihe a szív felszínén, a mostohalánynak lehetetlen megpihennie a desszert mellett – Figyelem tüdejével küzdve a mostohaanya szavakra képtelenül mint mi aznap, hogy körülvettünk egy falut és meg-megugorva, elvétve a vágott ösvényt előretört a dzsip az erdőből, kő volt a gázpedálon és halott ezredesünk az ülésen táncolva elhúzott mellettünk, ahogy elhúzott a patak mellett, imbolyogva, konokul, míg
320
NV06-4.p65
320
2006.03.29., 19:08
útjába nem állt egy fatörzs és hiába pörögtek a kerekek, az ezredes egyetlen revolver ütötte nyílás a nyakán, a gallér eltakarta, amikor leállítottuk a motort a pálmák a szélben, a guineai esőtől süketen elejtette a barackot – Tessék? bevásárlószatyrok tornyokban áll a szív a kamrában, a bizonyosság, hogy köztük az ezredes, mégsem tudtam kitalálni melyik, egyenként megvizsgálva őket aknák, lövések, elnémuló dzsip visszhangját keresve, kecskéket – Nem ez az a fogadott lány apja cigarettatárca, nyakkendőtű, hajkefe és a cigarettatárcából, a nyakkendőtűből és a keféből kiindulva egykettőre összeraktam az embert remegett a padló – Elszánod-e magad vagy sem? ahogy odakint kihunyt a hatalmas Lisszabon és a nem létező ötödik emelet, a hangunk volt, mi nem voltunk, más épületek fényei, neonok, hallgattuk a távoli cukrászda zsaluit zörögni, ahogy az alkalmazott fölrakta őket két méterre tőlem, kigyulladt újra a lámpa és csak az ötödik emelet, sem cukrászda, sem neonfények, a fogadott lány apja sem egy sem kettő – Elszánod-e magad vagy sem? a sötétben a szobámban éreztem, ellenőrzi a kilincszárat, gondosabban elzárja a csapokat, belsőmben guruló őszibarack a szívem, ült az ezredes a dzsipben, senki sem tartotta, féltem előbukkan az erdőből egy fényszóróval ráérősen közeledő dzsip és én ülök benne, a fa árnyéka a falon a helyemen, a túlságosan kicsi, túlságosan zavaros, üres fénykép, éreztem az örökbe fogadott lány ágyának rugóit a válaszfalon át, ha legalább csónakban eveznék, nagy szalaggal a hajamban, a festményen ahol Beato, a mostohaanya felszívta és kidobta magából a tüdő a ház zsugorodott vagy ívben meghajoltak a falak, négerek térdeltek a gépfegyverek elé de nem maradt idejük kérni semmit, az ablakban a lisszaboni belváros kéményei vagy az afrikai pálmák (nem vagyok biztos benne) változott az életem, ha zörgött egy cső gipszkarton padló vagy a mosógép ugrált meglepően – Élek és meg vagyok könnyebbülve, hogy élek, beletartozott a sötétségbe, az orvosnak nem lett volna szabad megmutatnia a röntgenfelvételt anyámnak, hagynia kellett volna, hadd mekegjen sántikálva égő kunyhók közt, hadd higgye, a hidroplán vagy a lángokban álló perzsa tankhajó az és semmiféle ilyen-olyan rendelés, haszontalan kezelések abban a reményben, hogy apám – Kolonc hogy a párizsi vonat és a kalap a zsákutcában, ahol, találkoztunk, Casimiro unokatestvérem – Kislány törölje le a bajszáról az esőt Casimiro, ne érzelegjen miközben dől belőle a
321
NV06-4.p65
321
2006.03.29., 19:08
derűlátás, megkeresi az üveget a tálalóban és meglehet, nem ez a szerelem, ez a bánat, ez a félelem, ez a duzzogás, azzal próbál harcolni az eső ellen, lenyeli – Az anyukád lurkó uram még jó hogy Amerikából nem kellemetlenkedik nekünk, nem feszélyezhet csiklandozhat, ne mondjon semmit, fogja a csomagját és tűnjön el, ne ígérje meg – Egy szép napon visszajövök, lurkó a mólót lesve attól félek hogy apám ahol törmelék, moszat, nem akarom, hogy itt legyen, amikor a dzsip rángatva előtör a szobából és anyám az ülésen táncol, elhagyva a szőnyeget, tovább a konyha felé míg útját nem állja a láda és mindhiába forognak a kerekek ebben az Afrika-szagban, néz minket egy gyermek (én?) a szív őszibarackjával vagy maniókagyökérrel a tenyerén guggol a sárban és körülötte a beatói menyasszonyok, ez az emberi károgás Istenem, ezek a virágfüzérek, ez a hamis béke a képkeretekben, Querubim úr eligazgatja a zakójukon a műszegfű fodrait, nem a mi üvegünkből iszik, abból a pezsgőből, amit a templomkapuban kapott – Most kislánynak vagy asszonyomnak hívjalak? de nem anyám képét vettem ki bicskával az albumból nem a guineai pálmákat nem is az augusztust a tavirai tengerparton a lányaimmal (a nagyobbiknak gipszben a könyöke) és én soványan, hajjal (tegye élesebbé a hullámokat, Querubim úr, rajzolja meg a római hidat annak rendje-módja szerint, tegyen hozzá rózsaszínt és kéket, mellé hárfázó, dundi sziréneket, tátott szájú, mohó halakat) nem is a feleségem képét abból az időszakból, amikor megismerkedtünk, kisebbik lányom irigyelte a gipszet – Fogszabályzót akarok kikapcsoltam anyám ágyának motorját és nem gurult le barack a lépcsőn mutatóba, apámat véltem látni a temetőben és nem ő volt az, kisseprűvel sírt tisztogatott egy úr, amikor közelebb mentem nem – Kolonc melléhez a kisseprűt félelmében hogy el akarom venni, a sírkövön a kétsoros Örökre Szeretett bár nem volt zongora, más fák mint a Jardim Constantinóban, már-már azt hittem a varrógép pedig csak daruk egy épülő háznál, a fal nem a laktanya fala, nem árnyékok, kivettem a képet az albumból nehogy – Ez ki? a seprűs úr az orrát fújva – Minden pénteken eljövök átkerültek az arcvonások a zsebkendőbe, mosolyféle maradt a helyén – Minden pénteken
322
NV06-4.p65
322
2006.03.29., 19:08
büszkén vagy mentegetőzve, nem lehetett jól érteni, akkor délután ellátogattam a Beatóba, elvitték a tankhajót a parttól és kérdezem, hol fogják az idős hölgyek hallgatni a rózsafüzérüket és az éhségtől reszkető babák orrocskája a levegőben, szomszédok, akikről nem is álmodtam, kik lehetnek, a templom negyedórák nélkül, aktatáskájába tette a kissöprűt az úr, mintha ételhordó lábaskát is láttam volna benne, biztos csak ferdén fért bele elrágicsál egy kis csibehúst, én – Nem kérdezi meg az elhunytat hogy kér-e? (fogadok, hogy Casimiro unokatestvér, amilyen figyelmes, nem engedne meg magának ilyen tiszteletlenséget anyámmal szemben – Kérsz?) megtörli a száját a szalvétával és ahogy beletörli a száját a szalvétába már a mosoly sem, becsukva az albumot magyarázom a feleségemnek – Guineai kép senki és nem hazudtam, az üres laktanya húzza a fa árnyékát, túl kicsi, túl zavaros minden, a mocsarak mindig ködösek, foltok mi nem álcázva, nem fegyverek, foltok, én a tengerparton a lányaimmal egy folt, milyen sovány, mennyi haj, folt, én folt, ők élesek, két védőtetővel arrébb az a hölgy még élesebb, igen, a hölgy éles, az arca, a keze, úgy van öltözve, mint a bicskával kivett képen és amikor kivettem az albumból senki – Guineai táj nincs rajta senki a hölgy a coimbrai szanatóriumban, ahová nem engedtek be, eleinte nem jött válasz a levelekre, később pedig visszaküldték őket (még több pecsét, még több bélyeg) senki, trópusi fenyőfák és senki, egy park és senki, a kertész létrán állva puszpángot nyírt és válaszra sem méltatott, zárva az ablakok, az az ötletem támadt, hogy lesnek rám, de a függönyök rebbenése, senki, tehát egy guineai fénykép, az elhagyott laktanya fala húzza a fa árnyékát, túl kicsi, túl zavaros minden, hónapokig oxidálódott a tekercs a gépben, amikor beadták nekem a boltba, kivehetetlen arcú katonák én balról számolva a nyolcadik a senkik sorában vagy mondjuk pocsolyák, elpusztított falvak, a gyökerektől nehezen elválasztható négerek, amint felénk ügettek azt gondolva, hogy megmenekülhetnek, hányszor kényszerítettek szemek, hogy behunyjam a sajátomat, nem fejenként számolták, szemenként számolták, egyszer egy fehér közöttük, nem portugál, magasabb, külföldi, minden golyótól még jobban meggörnyedt, de nem esett össze, Querubim úr arrébb tette a gépet, hogy belefoglalja őt az óriáskígyók, zebrák közé, javasolva a királyt példának – Mutassa meg nekik hogy nem fél ne essen el kiegyenesedett a külföldi, megkapaszkodott egy ágban és az ág mellől nézett ránk, nem egy darabban esett el, elesett a karja, a háta, egyik lába tartotta a maradékot és elesett a maradék is, jobb volt a miénknél a terepszínű egyenruhája, bakancsa drágább, zubbonya zsebében svájci képeslapok, egy pillanatig nem is külföldinek, hanem Casimiro unokatestvérnek hittem
323
NV06-4.p65
323
2006.03.29., 19:08
– Min nevetsz? pedig Casimiro Amerikában, talán gazdag, sok gyűrűvel, nem emlékszik rám, anyám keresztanyjának mutatóujja a vállkendőből kibontakozva kutatja az árnyékokat – Nem írt Casimiro? azzal kedvetlenül eltűnik a gyertyatartón, a cseréptálon túlra, ha legalább a varrógép egymáshoz tűzne minket eltörölve az időt, hozzávarrna az ajtófüggönyhöz, a zongorához, a tapétához ahogy hozzávarrt a falhoz a guineai kép, képeslapok Svájcból, egy nyúlláb ami nem hozott neki szerencsét látja, nem segített neki semmit, egy vízivó svéd megdöbbentő és tücsköt eszik a feketékkel, gázolaj a kocsikból és gyufát a tetejébe, a barátaival együtt ég el, egy gyermek fölemelte az egyik lábát és elhallgatott (odavarrni őt is a varrógéppel) a temetőbeli úr összecsukta az aktatáskáját, megigazított egy vázát és tanulmányozta az összhatást, ismét igazított rajta, egyszer-kétszer visszafordult még így távozóban (mulatságos léptekkel jár) hat váza, három jobbról, három balról, mindegyikben virág párállik, mi csak egy vázát, abba dugta Casimiro a bankjegyeket úgyhogy legközelebb otthonról hoztam egyet anyám sírjára, mama társaság – Kényelmesebb a földben lennie? amikor elfogyott a gázolaj, a svéd ugyanolyan lett, mint a kollégái, fekete, a hadnagy csontot, hamut terít széjjel – Sosem járt itt fehér ember értettétek? ahogy az albumban sem volt másik kép, miféle kép, a hölgy nem fürdőruhában, felöltözve, élesebb a lányaimnál, nálam, minden nyáron két árnyékadó tetővel arrébb Tavirában, nem törődött velünk, nem szólt hozzánk, nagyobbik lányom megmutatta neki a gipszet – Eltörtem a könyökömet, tudta? és ő megijedt (még a cipőjét sem vetette le) gyorsabban kezdett horgolni, falusi, idegen, ugyanúgy senki, mint senki a svéd és Casimiro unokatestvér, néhány megfeketedett csont, hajó Amerikába, már nem kísérik a torkolattól a menyasszonyok, az Ateneu ingatlaniroda gólyái nemegyszer, augusztus végén, Lisszabonba hazafelé menet, láttuk a nőt a buszmegálló padján félrehúzódva hunyorgott a napfényben, a feleségem – A falusi nő a tengerpartról szegény este a kávézóban az angolok között találkoztunk vele a tengeri lámpások bűvöletében, talán így társalgott később a coimbrai szanatóriumban a puszpángot nyesegető kertésszel, az olló minden nyisszantása fájt nekem, lámpások a tavirai tengerparton egy afrikai csillagkép, nem tudtam a nevét (nem akarom tudni a nevét) nőtt bennem emlékekkel terhesen az algarvei vízben, a feleségem
NV06-4.p65
324
2006.03.29., 19:08
– Nem vagy itt ugye nem? és nem tudtam válaszolni, mert a bissaui úton épp az erdő felé utaztam, bordó föld, manióka, nem egészen nyugtalanság, valami más, hideg a mellem, fagyos, hideg és meleg és fagyos, jéghideg a lábam, jéghideg a kezem, tapogattam a szívemet és nem volt, én más, minden más, ismerem és nem ismerem ezt a csöndet, valami ami még nem omlott be egészen, én (– Én?) a lepedőn ülve – Meghalok nem – Meghalok a lepedőn ülve – Meghaltam ahogy a bordó föld az út két oldalán, hiányzó falú tágas gyarmati házak száradó színes ruhával, Casimiro hangja az alsó szinten egy kalapács és én meghalva, az aszfaltút után földút a fűben, elhányt szerszámok, anyám – Miért sírsz? hiányoztak a csatok a hajából, félregombolva a blúza, furcsa arccal, mögötte Casimiro, szintén furcsa, tarkóján a nyakkendője, amikor elhagytuk Bissaut, elváltak tőlünk a dolgok, még a zászlórúd is, a zászlóalj gipszbe öntött jelvényéről lepattogzó festék, milyen kár – Meghalsz épp ahogy eltűnik valaki és a holmija, észre sem vettük benne a méltóságot, az elhunyt holmija, sértődötten – Nem fáj neked hogy így látsz? még a ruha is mondhatom, a nyitott fiókban vádlón sorakoznak az ingek, minél szebben hajtogatva, annál ellenségesebben, haragos illatuk elriaszt – Menj innen valami élő még maradt a szobában, Casimiro – Nem halsz meg, lurkó szinte fejemen a tenyere nem ér hozzám (apámtól való félrészem tartja vissza) a teherautó fényszórója a földúton és mindjárt szörnyszerű bokrok, a folyóból fölszálló ködcseppek függeszkednek, anyám hajcsatja kicsúszott és észre sem vette, mikor szólalt meg a gépfegyvertűz, lefeküdtem lámpaoltás előtt, Casimiro betakart, kértem volna – Várjon – Egy pillanatra – Hadd maradjak veletek még egy kicsit és némán elfogadva, a mólón biztosan volt kötéltekercs és apám – Kolonc engem csúfol a félrebillent kalap, meghaltam
325
NV06-4.p65
325
2006.03.29., 19:08
a kép, amit nősülés előtt kicseréltem a bissaui laktanya túl kicsi, túl zavaros falára, a fa árnyéka (nem pálmafa) egyre nő és eltakar minket, ha legalább a ragasztót le tudtam volna kaparni, a balerina elsőáldozós ruhában oda sem néztem, úgy téptem szét és a szédüléstől nem tudtam elaludni, gyermekként ülök a lepedőn – Meghalok akárcsak a coimbrai szanatóriumban hittem, hogy meghaltál, tekintve, hogy eleinte válasz nélkül maradtak a levelek, aztán visszaküldték őket, még több pecsét, még több bélyeg, létrán álló kertész nyesegeti a puszpángot, apáca nyit ajtót nekem, keresgél az övén lógó kulcsok között (nem nyitotta ki egészen, az ajtóláncot nem akasztotta le, gyógyszerszag, hosszú templomi visszhang odabentről – Menjen el uram) és mert az aszfaltút végétől két-három kilométerre lévő falu népe tyúkokkal és kutyákkal együtt bezsúfolódott a templomba (egy kecske sem) fabarakk, de úgy tesz, mintha templom lenne, repedt hangú haranggal, nem is harang, konzervdoboz, fadarab a nyelve, parancsot adott a hadnagy, hogy gyújtsuk föl hátul a füvet, az majd kifüstöli őket és a füstbe lőni – Főnök (ha léteznének pálmák csattognának a szélben) a tintával rajzolt kis keresztre mutatva Casimiro segített a szédülés miatt lefeküdni, azaz úgy tett, mint aki lefektet, persze a kalap, amit ott láttam, és ő – Nem érek hozzád ne félj Casimiro unokatestvér – Csak álmodtál lurkó miféle templom miféle lövöldözés nem haltál meg érted? eltépni a fényképet, felgyújtani a fűvel együtt, nézni égését a hamutartóban, hegyes láng a fehér ruhán, az arcán – Főnök szurokszínű papír, szürke papír, filmhulladék (egy tyúk vagy egy kutya vagy egy mulatt pap) nem templom, micsoda ötlet, kunyhó, mi más van Guineában uraim ha nem kunyhók, hallgatag feketék, ha nem lenne a kép, nem is emlékeznék Bissaura, sok éve történt, elfelejtettem, mi az a Bissau meséljék már el, talán a Photo Royal Rt. egyik óriásképe, Casimiro unokatestvér kidugja a fejét a lyukakon és gorillák és óriáskígyók és zebrák (az egyik zebra el van szakadva) Casimiro jaguárra vadászik (oroszlán) Casimiro nyúlfogú és nyúlpofájú oroszlánra vadászik, az alkalmazott sav marta kézzel
326
NV06-4.p65
326
2006.03.29., 19:08
– Mutasd meg hogy nem félsz mosolyogj nem illik az arc a kalaphoz és a testhez, Guinea vacak kis beatói üzlet bekeretezett sirályokkal a kirakatban, virágfüzérek, szaténpárnák, rózsaszín akvarellszájak vagy kékek, három lépcsőt kell lemenni és még több sirály a falon, még több fióka, egy vámhivatalnok, egy érdemérmes tűzoltó és a háttérben New York csupa felhőkarcoló és repülő csészealj, e díszlet elé Querubim úr Szuperembernek öltözve, bolygók, csillagok között – Te is szeretnél Szuperember lenni lurkó? piros köpenyben repülnél (– Biztos akad itt piros festék megrajzolom a piros köpenyedet) amikor visszamentem a Beatóba, alig volt sirály a tankhajón, mind a kirakatban vártak rám és szárnyukat rázva néztek, lementem a Photo Royal Rt. két lépcsőfokán és Querubim úr szemüveggel nyakát nyújtogatva meg sem ismert – Lurkó? nem állítás, kérdés, mert szinte semmi fény a Tejo világosságán kívül, azt úgy hoztam magammal mint hideget és esőt a tél – Lurkó? részletekre bont a szemüvegén át döbbenet, nem – Mennyit nőtt az idén akár anyám keresztanyja a Jardim Constantino második emeletén (és egy pillanatra a gyertyatartó a zongorán, a cseréptál) árnyékokat tesz a kendőkhöz és sálakhoz és beléjük menekül, Querubim úr megkerülte a pultot, lassabban, görnyedtebben, ízületi bántalom lehet gondolom – Lurkó az egyik baba kidugta a csőrét és mocorogni kezdett, albatrosz (nem a hidroplán) átszelte az érdemérmes tűzoltó képét és siklórepülésben érkezett Alcochete környékére, ahol vadgalambok, egy vízbe merült mozdony, Querubim úr képeket mutat nekem – Melyik tetszik a legjobban lurkó? a bissaui laktanya fala túlságosan kicsi, túlságosan zavaros, a cirkusz, Csipkerózsika kastélya a csónakban evező királylánnyal, szaténpárnák a menyasszonyi tojásoknak, New Yorkban repülő csészealjak és Querubim úr – Még mindig szeretnél Szuperember lenni lurkó? bolygók között Neptun, Vénusz, Kripton a nevük föléjük írva, azon a chicagói sugárúton ahol a gazdag Casimiro unokatestvér, fütyül ránk – Min nevettek? (rángatja a könyökömet a feleségem – Nem vagy itt ugye nem? ölemben alszik a kisebbik lányom, a nagyobbik – Nem vagy itt ugye nem?) nem öleli meg az anyja, csak megigazít egy buggyos ruhaujjat, egy csipkét, a szalagot a gyertyán, Querubim úr előkészíti a gépeit
327
NV06-4.p65
327
2006.03.29., 19:08
– Nagyon jó nagyon jó szerény, szégyellős a valamikor nagy Photo Royal Rt. gyermekkori székem egy sarokba félrehajítva, fényszítta fakó függönyök és én Afrika, Tavira fölött, átszelem a Tejutat Arganil felé – Te vagy a Szuperember lurkó zöld hegyek, eukaliptuszok, szerencsére egyetlen guineai kecske sem, lövések sem, azt hittem laktanyafal, háborúban egyenként feloldódó katonák, kalapos ember fáj nekem egy zsákutcában és hazugság, mert (– Nincs apám egyedül vagyok) szerencsémre errefelé nincs folyó, sem negyedórák sem templomok, csak üstököspor, véletlen hamvak, halott csillagok és akkor valaki (szó) először nehezen értettem Querubim úr lámpái miatt mivel éppen velem volt elfoglalva, azt mondta – Lurkó és akkor Casimiro unokatestvér a vasárnapi öltönyében a lépcsőn fölfelé meg a csomag a kukoricakenyérrel, a vázába dugja a pénzt, ölbe vesz, döbbenten elenged – Min nevetsz? nem, nem – Min nevetsz? Casimiro unokatestvér – Vigyázz mert itt a negyedben az egyik telkesgazda a konyhakertjét nézegetve megharagszik és kihozza a légpuskáját (vagy a gépfegyvert a szalmakunyhók ellen, felénk futnak ahelyett hogy menekülnének, a hadnagy – Tüzelj) a negyedben az egyik telkesgazda előhozza a légpuskáját, célba veszi a zöldségeket, fölszed a földről egy kis töltényt véres tollal, fej nélkül (én?) – Most már nem pusztítod a salátámat te szemét átadom magam a káplánnak, a beteghordóknak és szerencsére az albumból való kép túl kicsi, túl zavaros, még a fülünket odaszorítva sem hallani az aknákat, üres kép nem számítva a szitáló köd vagy a Tejo suttogását, de mi a Tejo Afrikában, ha nem sár, uszályok, dohányzó embernek néztem – Koloncok kötéltekercsen üldögélve Franciaországban, nem akar tudni róla, hogy kisétálunk egy másik móló végére egy másik folyónál (sosem tért vissza Franciaországból) régi dolgok, nem fontosak, Querubim úr – Figyelem és az elszigetelt lövés magnézium-villanásában nézek de nem látom magam
328
NV06-4.p65
328
2006.03.29., 19:08
– Meghaltam a tavirai kávéházban sem látott a táncosnő öt-hat asztallal arrébb (sosem néztük magunkat a tengerparton, sem vacsora után a teraszon) tekintve, hogy a filmrétegen csak egy tintával rajzolt kereszt a balról nézve nyolcadik katona hasán nem, a hatodik nem, a harmadik nem, a második nem, az album egyetlen katonája nem, egy fát kivéve semmi az albumban (egy fa koronája) egy fát kivéve semmi az albumban és a nagyobbik lányom mutatja – Mi ez? nem észrevéve a tepertővé égett szalmakunyhók közt magányosan sántikáló mekegő kecskét, pedig – Segíts. LUKÁCS LAURA fordítása
Feira – búcsú
NV06-4.p65
329
2006.03.29., 19:08
LUISA NETO JORGE
Zuhanni tanít a vers Zuhanni tanít a vers más-más helyekre esni lábad alól a talaj először kicsúszik ahogy a szerelembe hanyatlót elhagyják érzékei hol szirt emelkedik a felszín a mélybe fordul s a termékeny hiány túlteng egész a mélybe veszésig melyet a hullás lassú kéje ébreszt amikor arcunk talajt ér egy gyöngéd ám senkinek sem címzett meghajlásban posztumusz tiszteletadásként talán önmagunk iránt.
MANUEL GUSMÃO
Voltak századok Voltak századok a megírt erdők fölött erdők lélegeztek. A dal dalolt: a szél tűzvésze a föld emlékeit lapozta a léggyökereknek összefonódása ez mely a korábbi fák egyre mélyebbre földelt testéből született; a törzsek, liánok, ágak, levelek, idegek éjjeli fonadéka melytől a vers belélegezhetetlenné válik; ez a domborművű térkép amely a fény türelmes munkájából ered ahogyan visszamarad, s kivési még az idő különös szobrait: a vad verseket
330
NV06-4.p65
330
2006.03.29., 19:08
a törékeny vízirózsa legnagyobb túlkapása hágókat hozni világra, szüntelen születőben sziklameredélyt, hasadékot, hegyoldalt, vízmosást, vulkánt, amely az egymást követő vásznakon kitör mindig újra Voltak századok a csillagok mozija üvegcsét, bogyókat, harangformájú égőt gyújtott a túl korán s túl későn érkezettek fülébe muzsikát húzott a versek végtelen éjszakáján hogy hallgathassák hosszan amíg a sivatag betakarta amfiteátrumokig érnek. Voltak századok és /átszelve e forró föld romjait, a látomásban nyíló rózsának víz-szirmai / volt: a mindannyiunkban közös, övéit elhagyó, verssorról verssora valakit-keresés. És így. megint az újrakezdés. A képek nagy népvándorlása – voltak századok – régmúlt időktől fogva, s mindig is. Űzötten, elveszve így vándorlunk mi is. Béke, törvény gazda és végcél nélkül.
A visszhang visszhangját olvasta valaki A hang. biztosan és reszketve hallgatod / milyen szigorú; fennhangon litániát mond. Nem igazán tudod: a múlt felől jön, vagy a jövőtől búcsúzva érkezik. Ám jól tudod, a fény, a láng, a holdfény, mely a jelenben vibrál, nem jelen. Emlékszel, mivel: kitalálsz. A női hang egy másik kitalálás visszhangjaként mondja a te szélbe hajló arcod; fogaid vad fehérsége. Jól tudod akkor, vad maga a hang is amely a verset emlékezetből mondja. S a végtelenségig
331
NV06-4.p65
331
2006.03.29., 19:08
hallgatod vadságát, mely megtörik, és az egyik sorból a másikba átrezeg: lábaid kegyetlen diadala; oszlopok nyugalomban esteledik; Most nem hallod a hangot. Nincs itt. De van homokos partja az időnek: egy fehér éjszaka villódzik világok közt, s a vers a lehetetlen jelenlétbe visszatér. Csöndben olvasol; egy visszhang visszhangját kitapogatják ujjaid. Emlékszel a kitalálás szerint. A vers a hangot - amelyet maga írt – magával hozza, a kölcsönvett hangot melyet egy napon a szerelemre szerzett. az értelem, ha égett, az egyetlen értelem.
Világos képek Az udvar kerek fehérségében ülő ember valamit képzel magának, mikor a nap esője az áttetsző falakra ráhull. Nézi a nap rosszindulatú glóriáját: igen, egy nap alatti kő, egy éjszakával teli kő vagyok. Akkor minden fényt kikapcsolnak a színpadi gépek, és az univerzum mozdulatlan, rögzült képét bevilágítják; az univerzum éjszakáját; ez itt: ez az ember tenger régi öble, hiányos kerékpár, rajta a szél szegényes, törékeny zenét próbál, rádió, mely szól még az utolsó ház lépcsőfokain lefelé bukdácsolva. Vak kutya ez az ember, haszontalan ismétlődés, szék, mely üresen hintáz a kihamvadóban lévő lámpás mellett. Az utolsó nővér (a kitalálás rendjét követve) széket állított az udvarra, s annak közepébe pálmafát talált ki, hogy azt gondolhassa róla: az őszi felhők a magasban gyújtott arany dicsőségének őszi felleg-zenéjével búcsúznak el. Nem érdemeltük meg az időt, melyet élünk. Éreztem
332
NV06-4.p65
332
2006.03.29., 19:08
előre, a homokos tengerpart vízbe fulladt, partra terített embere vagy te, akit a mindenütt hallható zene hangjaira szárítgatnak. De mért ilyen korán? a világ pontos képei közül miért tűntél el máris? Túl hangosan zihálsz, hallom az erőfeszítésed, túl akarod harsogni hangomat, ahogyan kérlek: mondd, ha bármit mondani akarsz. Ha gondolod, leülök veled szembe. Így, ahogyan most. Igen, maradok, megvárom, hogy belépj a képbe. Itt leszek – túl későn, de annál előbb kicsit – éppen időben, hogy halálodba belépni lássalak. Megőrzöm magamban tétovázó, biztos alakodat ahogyan belép és eltűnik. Megőrzöm e képeket, a felejtés mélyére süllyesztem, amíg a vér mozijába jutnak, amíg a téged kitaláló kezekbe, ujjakba szivárognak. Később távolléted helyére visszatérek, feléd fordulva szótagról-szótagra eléneklem neked halálod világos képeit. A vizek zongorájára írom vallomásomat, hogy éltél egy napon. TAKÁCS ZSUZSA fordításai
A Ribeira – Porto legrégibb negyede
NV06-4.p65
333
2006.03.29., 19:08
RUI ZINK
Hotel Lusitano
Bábel, Sziám s a többi A Hotel Lusitanóban szálltunk meg, egy négyemeletes garniban, ami hátulról összeér a Hotel Mundiallal, először be is mentünk oda, leginkább azért, hogy megnézzük az árakat, majd nyilvánvaló okokból lemondtunk róla. De, ami a legfontosabb, a városközpont közelében maradtunk. Kevesebb, mint egy perc alatt a Rossióra, a központi térre értünk. Egyébként maga a Hotel Mundial a Praça da Figueira mögött székelt, ami meg éppen a Rossio mellett terül el. Az meg, ahogy már említettem, a központi tér, azaz maga a városközpont. Elsőre bonyolultnak tűnik, de in loco egyszerű. Higgyék el. Aki nem hiszi, járjon utána. A szoba nem volt a világ nyolcadik csodája – a falakon nemrég lehámlott, rikító színű tapéta, mint a légypapír, például. De úgy-ahogy kényelmesek voltak az ágyak, és többre senki sem vágyhat, amikor őserdőbe megy, nincs igazam? L’aventure c’est l’aventure. És még zuhanyzó is volt a szobában, csakhogy (fedeztem fel fájdalmasan), gyakorlatilag nem volt állandó vendég benne a meleg víz. De persze fütyültünk rá. Energikusnak, elszántnak kellett lennünk. Sport. Torna. Sport. Torna. Egy, kettő, egy, kettő. Larry egy kicsit elkeseredett, hogy nincs tv a szobában. Portugálul akart tanulni, és filmeket nézni. – Annyi baj legyen – vonta meg a vállát. – Így majd sokkal erőszakosabban és primitívebben teszem magamévá a bennszülötteket. Én Tarzan, te Jane, hol van Cheetah egy jó kis ménage a` trois-hoz? – Larry! – szóltam rá nevetve. – Még ki sem pakoltuk a bőröndöket, és te már a love affair-jeidet tervezgeted… – Hát aztán? – heveskedett Larry. – Gondolnunk kell a jövőre. És hozzáfűzte, a köcsög: – Ha nem gondolsz a jövőre, a szebbik kezeddel kell megoldanod a love affairjeidet… Rohadék! Azt súgta a kisujjam, hogy nemsokára külön szobába kell költöznünk. Az ilyen dolgok miatt. Lisszabon ennek ellenére szép, meglehetősen nagy hatással volt ránk. – Ez a fény, Istenem, nézd ezt a fényt! – hajtogatta folyton-folyvást Larry első hajnali sétánk során. Nem tűnt különösebben októberinek az idő. Larry is, én is rövid ujjú ingben voltunk.
334
NV06-4.p65
334
2006.03.29., 19:08
– Nézd csak az útikönyvet, valami strand is van a közelben. Volt is, autóval vagy húszpercnyire. Abban maradtunk, hogy néhány nap múlva megnézzük. Addig is hasznosan akartuk eltölteni az időt: vadászva a témára – én egy történetre, Larry festenivalóra – mindegy, hol. Lisszabon, ez rögtön látszott rajta, szép, de eltorzított város. Bogart, női kiadásban. Az épületek homlokzatán meglátszott az idő nyoma: hullott a vakolat, málladoztak a kövek, pergett a habarcs, mohásodott – nagy erőfeszítéssel tartották magukat, mint gennyes sebekkel borított testek. A belvárost elárasztó koldusok és nyomorékok serege csak erősítette bennem azt a benyomást, hogy egy rossz opera buffa középkori díszlete előtt állunk. Úgy éreztem, hogy a zuhanás határán billegnek a dolgok: az elhasználódás, megszokás, fáradtság, rossz bánásmód miatt elöregedett, megfáradt minden. Mert egyedülálló fénye, az épületek lágy ívelése ellenére, valamiféle melankóliát árasztott a város, ami elvegyült a mocsok fanyar illatával. Uralkodó vonás volt a pusztulás, és nem csak a homlokzatokon – valószínűleg a házak belseje sem lehetett jobb állapotban. Míg ott időztünk, azaz három hónap alatt, teljesen magába roskadt egy háromemeletes ház, hozták a lapok is. Persze nem szólhattunk semmit. New York sincs éppenséggel a legjobb formában, különben is, hol van még Lisszabon a Bronxtól. (De azért már arrafelé, úgy bizony.) Az utcákat ellepő, sebeiket szemérmetlenül mutogató rengeteg nyomorék láttán Larry azt kérdezte, hogy nem járták-e meg Vietnamot ezek az emberek. Egyik sétánk során, amikor is a leghíresebb vásárlóutcán másztunk felfelé, Larry könyökével bökdösve képeslapra illő jelenetre hívta fel a figyelmemet. Egy divatbolt bejáratánál vak koldus üldögélt a földön, kifordította szeme fehérjét, és dicsérte az áruját, két ötévesnél nem idősebb gyerek kuporgott az ölében. Előtte svájcisapka aprópénzzel. A vak előre-hátra ringott, ahogy a haszidok imádkoznak, és közben valami litániát mormolt. – Ez de facto undorító – közöltem Larry-vel. – Ilyen kicsi gyerekek… Larry felvonta a szemöldökét, és nagy sóhajjal az égre nézett: kedvenc kifejezésével arra utalt, hogy valaki guillotine-ra méltó ostobaságot mondott. – Ne ezt nézd, hanem az összképet, a képet! – kiáltotta. – A pasas, a kölykök és a farmernadrággal teli kirakat. Egyenesen csodálatos! És, mivel nem tudta megállni, azonnal vázlatot akart készíteni. Ám otthon felejtette a vázlattömbjét, mire én kölcsönadtam neki a jegyzetfüzetemet. Ezért van még meg a rajz, felhasználatlanul, meg is tudom mutatni. Íme:
335
NV06-4.p65
335
2006.03.29., 19:08
(Kissé egyenetlen, nem? És most kell elmondanom, hogy Larry kedvenc filmje Coppola Apokalipszis mostja. A bulikon mindig kifestette a jelenlévők arcát. Úgy néztünk ki, mint a pápua emberevők.) A Chiadón nyüzsgő tömegben – Lisszabon Tiffany’s Streetje – mindenféle ember akadt, így szokott ez lenni, de kétségtelenül a tömzsi-zömök volt az uralkodó modell, férfiakban és nőkben egyaránt. Sötét ruha, sötétkék, fekete, szürke, barna, és ugyanezek a színek mintázták az arcokat is – egyik kezükben esetleg nejlonszatyorral, kis táskával a másikban, változatos látványt mutattak, ahogy menet közben neki-nekimentek egymásnak, mint vidéki búcsún bukdácsoló dodzsemek. A Rossio bámulatba ejtett az ott tanyázó, Larry szerint, gyanús küllemű elemek nagy tömegével: háziasszonyok, feketézők, dealerek, cipőpucolók, lottóés sorsjegyárusok, rendőrök (több van belőlük Lisszabonban, mint családanyából), bódék, virágárusok, zsebtolvajok és egyéb tétlenkedők. Az egész olyan volt, mint egy mexikói szieszta, csak ott állva és kalap nélkül alszanak. Az egész város stílusát a folyó határozta meg, széles volt és kék, mint egy második égbolt. Halászcsónakok, kis bárkák, tankerek horgonyoztak a két nagy folyóparti térnél. Az egyiket, a Praça do Comércio nevűt, árkádos folyosók szegélyezték, hajdan gonosz állami intrikák, szövetségkötések, összeesküvések színhelye, ahol most bélyeg-, futballistanyomat- és régi pénz-árusok asztalkái,
336
NV06-4.p65
336
2006.03.29., 19:08
ponyvára kiszórt, eladásra váró másod- vagy negyedkézből való folyóiratok és könyvek húzták meg magukat a boltívek alatt. Elképesztő méretben hömpölygött az átmenő forgalom, elvegyülve az izgatottan várakozó tömeggel, amely a másik partra, az Outro Lado felé induló hajóra kívánt felszállni, a minden bizonnyal csúf kis alvóvárosokba és hatalmas gyárak vidékére igyekeztek, ahol éppolyan volt a kémények és a kéményekből felszálló füst, mint a buszra várók hatalmas sorai, mert az utóbbiak is egyre dagadtak, csak azokból, akik éppen ellenkezőleg, a Tejo túlsó partjára jártak dolgozni. Bárhogy is, mindegyiknek csak egyetlenegy vágya volt: hazaérni az idegenben végiggürcölt nap után. A másik tér, a Campo das Cebolas néven ismeretes, az előkelő Terreiro do Paço hátsó udvara. Ahogy néhány lappal föntebb már írtam, hasonló a helyzet, mint a Rossio és a Praça da Figueira esetében, amely egy lovon feszítő anakronisztikus bronzharcos körül kering az élet. A Campo da Cebolán két pálmasor vezet egy aprócska piramisdomborművekkel mintázott házfal felé. Nem volt különösebben szép, csak érdekes. Mulatságos. A folyó fölött átívelő híd éppen olyan klassz látvány, mint San Franciscóban, hatalmas, hosszú combú lábait M alakban veti szét a víz fölött. Két pár pókláb, arról csüng alá a híd, mintha Dalí találta volna ki, acél emlékmű a huszadik század leghosszabb ideig hatalmon lévő diktátorának, aki belekerült a Guinessrekordok könyvébe is. A túlsó parton, egy hegy tetején, gigászi kő-Krisztus üdvözölte tárt karokkal a hajókat. A New York-i Szabadságszobor nem egészen érdektelen változata. De miért áll tárt karokkal? Megadja magát a támadóknak? – Onnan nyílhat a legjobb kilátás a városra – jegyezte meg Larry. Szükségtelen volt megjegyeznie, éppen ugyanerre gondoltam. A változatosság kedvéért. De nem csak onnan volt nagyszerű a lisszaboni panoráma. Az igazat megvallva, rengeteg helyről nyílt szép kilátás, mintha kilátó-kórtól szenvedett volna a város. A helyzet ugyanis így fest: dombok hátára építették a várost (a legenda szerint hét dombra, de én húsznál többet számoltam össze), ezért mindig vagy fönt volt valami, vagy lent, mint a hullámvasúton. Így elég volt elindulni valamelyik járdán, hogy hirtelen olyan látvány táruljon az ember elé, amitől elállt a lélegzete, kétszer, olykor többször is. Csak felsorolva, magyarázat nélkül: a Bairro Alto, vagyis a Magasváros széléről látható a Szent György vár, a várból a Bairro Alto és a Graça negyed, a Graçaról a vár és a Madragoa, a VII. Edvárd Parkból az, ami még megmaradt belőle, és így tovább; a Bairro Altóról még a park és a Graça, a várból még a Rossio és a Mór negyed, és még a város újabb kori növekménye a szárazföld belseje felé (különös terjeszkedés), a folyótól és a tengertől, a víztől egyre távolabb; felborzolta a szőrét, mint a macska, majd ahol új épületeket vett a hátára, lesimította– csodás rendetlenség a Bucha és az Estica városrészben – így tartva mozgásban e vizuális körhintát. De azon túl már nem ismert magára a város, kiürült belőle minden érzés, akár egy elernyedt ballon. Természetes volt, hogy ott már nem látszik a folyó.
337
NV06-4.p65
337
2006.03.29., 19:08
A város kérlelhetetlenül szürkült a modernizálódással, idő előtt elhasználódott, megöregedett, mint egy herkás lány bőre. A helyzet a következő: ugyanarról a helyről rengeteg eltérő kilátás nyílik. Mintha emberek lennének a kilátók, ki-ki a maga részleges látásával. (Ó, micsoda giccses észrevételek!) Öt-tíz perc alatt fel lehetett kapaszkodni egy utcán, de a végére teljesen kikészült az ember. Mi aznap délelőtt bejártuk a Bairro Altót. Tulajdonképpen buszra vagy felvonóra is felszállhattunk volna, de első felfedező sétánkat gyalog akartuk megtenni – mint igazi kutatók. A Bairro Alto elbűvölő hely. Elnézést kérek, de vannak alkalmak, amikor képtelenség nem úgy beszélni, mint egy útikönyv. Csak úgy kerülhetem el ezt, ha idemásolom ezt a turistáknak szánt szöveget: A Bairro Alto elbűvölő hely kanyargós utcácskáival, ahol hajdanán fadót dúdolgattak az emberek, halárusok kínálták friss árujukat, a szardíniát, mely csak parázson sütve és zsenge salátával az igazi, miközben a háziasszonyok az ablakba teregettek, hogy a tiszta ruha illatossá száradjon az aranyló napon. Még ma is kellemes időtöltés a Bairro Altóban sétálni, ahol minden utcasarkon festői, hangulatos, népzenétől hangos kisvendéglők bújnak meg, amilyeneket a Rua da Atalaia is tartogat a vendégnek. A söröző, ahol megebédeltünk, tökéletesen illett ebbe a képbe. Larry bifszteket kért, amelyen a sárgálló közepű, fehér karimájú tojás egészen szétterült, rálógott a sült krumplira és a mártásra. Én kevésbé laktató fogást, omlettet választottam. A gyomrom gyanakvó és idegengyűlölő, jobban, mint én magam, így még nehezebben bírom ebben a nyújorkias szállodában. De aki a tengert járja, annak kockáztatnia kell, így tartja a népi bölcsesség is; megbántam a választásomat, mert Larryé legalább annyira ízletes volt. Nem ez az első ökörségem, amit megbántam, sőt: mindig is egyik kedvenc sportom volt megbánni az ökörségeimet. De mindig túl későn. Sörrel segítettük az ebédet, úgyis csak azt adtak az étteremben. Minketten kellemesnek ítéltük a hangulatot. Körbe a falon magát az életet ábrázolták a kékcsempék: víz, szerelem, évszakok, föld, levegő, tűz, folyók, atomhulladék, s mindez allegorikus, félmeztelen nők – a klasszikus szépség hordozói – alakjában testesült meg. Elég régi csempeképek voltak, ami csak növelte a hely becsét. Egydollárnyi borravalót hagytunk az asztalon. Mivel nem tudtuk, mi a szokás ebben az országban, ravaszul kilestük a szomszédos asztalnál lakmározó elhízott alakot, aki előzőleg derekasan elbánt egy langusztaszerű valamivel, bírói fakalapácsot használva a művelethez. Az asztalon egy-egy csésze kávé és kupica pálinka mellett két kövér bankjegy simult a csészealjba. In Lisbon be a lisboner.
338
NV06-4.p65
338
2006.03.29., 19:08
Kint még ötven métert sem tettünk meg, amikor feltűnt egy kis entellektüelkönyvesbolt, csak sokkal csendesebb, mint a village-iek, de belül ugyanaz a műfaj. A kirakatban a portugál nyelvű (kínai a latin nyelvek közt) könyvek mögött néhány francia és angol nyelvű is megbújt, e jelenség a város soknyelvűségét volt hivatva jelképezni. – Néha irigylem ezeket a kis országokat – sóhajtotta Larry. – Itt az emberek más nyelveket is megtanulnak. Mi viszont mindenhol mániákusan keressük azokat az embereket, akik beszélnek amerikaiul. – Angolul – javítottam ki. – Amerikaiul – nyakaskodott Larry. – Sam bácsi miatt beszél az egész világ angolul, nem azért, hogy Erzsébet királynő kedvében járjon. Beléptünk a könyvesboltba. Miért is ne? Egy politikus számára bankok-újságok-közigazgatás háromszöge egy város. Nekünk: bár, mozi, könyvtár. A pultnál egy viszonylag szép lány állt, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy kellemesebb legyen a hely légköre. Rámosolyogtunk, visszamosolygott. Larry megpróbált beszédbe elegyedni vele, de ő csak franciául tudott, ami kicsit lelombozta szegény barátomat. Ötpercnyi nyájas mosolygás és sikertelen kapcsolatteremtő kísérlet után, amellyel Larry igyekezett tudtára adni, milyen mérhetetlen szerelmet érez iránta, feladta. Egy csigalépcső azt sugallta, hogy fölöttünk vannak még emeletek. Kézjelekre korlátozva kommunikációnkat megkérdeztük a lányt, hogy felmehetünk-e, ő igent intett. Felmentünk. Az első emeleten lemezbolt volt. Csak jazz. Johnny Coltrane, Charlie Mingus, Ella Fitzgerald, az összes istenség. Gosh, csak így lehet írni – ahogy egy néger jazzt énekel, vagy ahogy Mingus játszik: féktelenül, tehetségesen, és nagyon be bop módra. Könnyedség, pontosság, timing. Timing – ez csinálja az irodalmat. Felmentünk a második emeletre, nosztalgikus hangulatba ringatott minket ez a zseni. Néhány kávéházi asztal állt ott. Nem sok, négy vagy öt, mivel kicsi volt a terem. A falakon vagy húsz kép lógott, az egyik asztalnál szemüveges fazon firkált egy újságba, három üres sörösüveg és egy félig üres korsó társaságában. A képek nem voltak egészen rosszak. Lüktető színek, figurativitás, különböző hatások és egészen biztosan, de minden előítélet nélkül, az eredetiség jele, visszafogottan, mégis nyilvánvalóan. Picassói átérzéseket éreztem, és a VALAMIT ALKOTNI örömét, aminek az általam legjobban ismert modellje… Larry. Larry körbejárt, nézelődött, és elkerülhetetlenül, pontosan jegyezte meg: – Man, this is neat. Néztem, hogy a fazon szemöldökét felvonva felnéz, láthatóan jólesett neki a megjegyzés. Biztosan értett angolul, és még biztosabban ő volt az alkotó. A szokással ellentétben mindkét számításom bejött. – Are you americans? – kérdezte maliciózus kacajjal, amivel sejtetni kívánta, hogy tudja a választ. – Igen – válaszoltam.
339
NV06-4.p65
339
2006.03.29., 19:08
A szakállas figura (mert a szemüveg mellett szakáll is takarta az arcát) kezet nyújtva bemutatkozott; körülbelül akkora volt a keze, mint Larryé. Sok hasonlóság. A Másik? Jellegzetes akcentusa ellenére elfogadhatóan beszélt angolul. Vicces a portugál kiejtés. Kemény, mint maga az oroszos hangzású nyelv. Valamilyen Máriónak hívták, és persze ő volt az alkotó. Larry élénk mosollyal indított: – Gratulálok, micsoda kifejezőerő. Én is bemutatkoztam. A festő meghívott minket egy italra. Nem utasítottuk vissza: valaki, aki szép tárgyakat hoz létre, nem lehet teljesen érdektelen, és ő volt az első angolul beszélő személy, akivel itt találkoztunk. Felmentünk a harmadik emeletre, ott volt a bár. Kész kis komplexum: könyvesbolt, lemezbolt, galéria, bár. Csak sajnos minden emelete nagyon kicsi. A bár olyan volt, amilyet elvárunk egy bártól. Kényelmes berendezés, a két fal mellett sorba állított párnázott padok, alacsony faasztalkák. Pult, hűtőgép; jó kiszolgálás garantálva. – Mit óhajtanak? Scotch, sör, gin, vodka, narancslé? Sört kértem. Larry vodkát; van valami jelképes abban, közölte velem bizalmasan, hogy olyan országban issza, ahol legálisan tevékenykedhetnek a kommunisták. – Mindig itt van a kiállításon? – kérdeztem óvatosan. – Majdnem mindig – válaszolt, és nyújtotta a sört meg a poharat. – Szeretem figyelni a reakciókat: ahogy az emberek reagálnak a munkáimra, és most már azt is, ahogy a munkáim az emberekre. – Meg aztán – fűzte hozzá mosolyogva –, amíg tart a kiállítás, ingyen iszom… – Bölcs döntés. Ezt természetesen Larry mondta. Érdekes, hogy amikor az ember megérkezik egy városba, rögtön az első napon azonnal létkérdésekről kezd el beszélgetni. Nem hiszem, hogy ebben is volna valami jelképes, csak ideírtam (csak úgy). („Hazugság, hazugság, hazugság”, jegyzi meg majd Larry, amikor elolvassa. „Te sosem írsz le tényeket, teljesen hiányzik belőled a valóság megragadásának képessége.” Igaza lehet ennek az átkozott Larrynek. De: mi a valóság?) Aznap, a festő is valami hasonlót mondott. Már egy kicsit részegek voltunk, ami azt jelentette, hogy bizalmaskodtunk, bár ő inkább, mint mi, ő ugyanis néhány pohár előnnyel indult. – Azt mondják, tetszik, amit csinálok, én meg elhiszem, és ez elégedettséggel tölt el. De nem sokat ér ez az elégedettség, mivel amúgy frusztrált vagyok, úgy érzem, hiányzik valami a festészetemből. – Mér’? – röffentett Larry, olyan erőset csapva a combjára, hogy még az enyém is megfájdult tőle.
340
NV06-4.p65
340
2006.03.29., 19:08
– Mert nem tudom megragadni a valóságot. Tudom, tudom, az a legfontosabb, hogy Egy Másik Valóságot hozzunk létre, piririm-pararam, vagy újra felfedezzük, ami létezik. De ha nem tudjuk a lehető legjobban hozzáigazítani a már létezőhöz, akkor minden alkotó törekvésünk zsákutca. Előrelátóan félbeszakítottam, mielőtt könnyekben tört volna ki, vagy elkezdett volna túlságosan is bizalmaskodni, ami neki ugyanannyira kínos lett volna, mint nekünk, és amit megbánt volna, amikor kijózanodik: – Mário, többet ittál a kelleténél – céloztam rá kedélyesen. – Így van – dünnyögte. – Csak akkor mondom ki ezeket az igazságokat, amikor már eléggé beszívtam ahhoz, hogy ne szívjam túlzottan mellre őket, és ne féljek, hogy beletaposok mások lelkébe. – Ahogy szinte mindenki. Emberi dolog – biztosította Larry. – Emberi. Tudom, bazmeg. De ki állítja, hogy én emberi akarok lenni? Lenyeltük a sértést. Hidegen megjegyeztem: – Senki. Csak az imént ismertünk meg. A festő elnézést kért; közben nyilván észrevette, hogy túl messzire ment, és rájött, hogy mi, amerikaiak, ha nem is rendelkezünk angol hidegvérrel, nem kötünk olyan hamar vérszövetséget, mint egy latin. – Igaza van. Sajnálom, azt hiszem, berúgtam egy kicsit – mentegetőzött. – De… Mit szólnának ahhoz, ha este találkoznánk? Addig összeszedném magam, bemutatnám maguknak néhány barátomat… Mindegyikük beszél angolul. Mit szólnak hozzá? Belementünk. Jó lesz. Késő délután távoztunk a galériából. Elnehezültebben, mint Bambi, és kevésbé frissen, mint Dumbo. Visszamentünk a hotelbe. Az utcák zsúfolásig tele emberekkel, csúcsforgalom. Egy utcai árustól vettünk egy tucat gesztenyét, bőségszaruvá tekert újságpapírban csomagolva. A triciklije – két keréken nyugvó cseréptűzhely – csőd szélén álló vándorüzemhez hasonlított. Festői ecsetvonás a város tájképén, olyan órán, amikor a város hasonlított minden más városra; hol összetorlódott, hol megritkult a tömeg, a nap már elbújt, hipp-hopp felszívódott a nappal, és még nem gyulladtak ki az éjszakai fények; mert a valódi éjszaka itt sem azonos a törvényes éjszakával. Ötven escudo tizenkét gesztenyéért, majdnem harminc cent. Nagyon olcsó ez az ország, nagyon, nagyon olcsó, örvendezett Larry. Nekünk, elmélkedtem, nekünk. Szerencsések vagyunk, elismerem, hogy a dollárok földjén születtünk, és éppen ebben a korban. 1939-ig nem lehetett annyira igaz, hogy a „legjobb történt velünk, ami csak történhetett”. Akkoriban Európa még a világ közepe volt, Franciaország és Anglia diktálta a törvényeket. Később pórul jártak a huszadik század legnagyobb üzletével, a második vh-val. Mi ezt használtuk ki, tiszta sor, ez a természet törvénye, nevezzenek csak hülyének minket. Húsz éven belül már mások csinálják ugyanezt. Kik? Talán a kínaiak.
NV06-4.p65
341
2006.03.29., 19:08
(Ha lenne egy fiam, azt hiszem, megpróbálnék Hongkongba emigrálni, vagy Makaóba. Inkább a fiam jövőjét kellene szem előtt tartanom, mint saját jelenemet.) A hotel éttermében vacsoráztunk, egy méregtelenítő zuhanyozás után. Úgy gondoltuk, ideje megnyugodni, sok izgalmat kínált a nap: látogatás egy új városban, gyalog bejárt mérföldek, kimerítő beszélgetés saját kiállításán egy festővel, folytatása következik, második roham még az éjjel. Majd meglátjuk, ugyanilyen szórakoztató lesz-e. Mohón ettünk, nem mintha annyira éhesek lettünk volna, inkább mert előre láttuk az elhasználódást, meg hogy éjfélre taccsra kerülhetünk. És azért is, mert lehűlt az idő. Ez alkalommal folt esett a bátorságomon, és – pechemre – bifszteket kértem. Csupa ín volt, szállodai koszt. Új tervemről beszéltem Larrynek, azon frissiben jutott eszembe: készülő novellám detektívtörténet lesz. – És ha máris nyakig vagyunk a munkában, miért nem játszódik Lisszabonban? – javasolta Larry spenót- és spárgafőzelékes szájjal. – Ugyanez az én ötletem is – erősítettem meg. – Krimi- és kémtörténet egy kis ország fővárosában, ahol veszélyben forog a demokrácia, a rothadó világ allegóriája. Hogy értsd: a szereplők hatalmas kételyeiket levetkőzve arra törekednének, hogy túléljenek, tudván tudva, hogy túlélésük az ellenfél megsemmisítésétől függ. – Felkavaró – csúfolódott Larry. – Oroszok és amerikaiak, és talán angol ügynökök, akik két szupertitkos mikrofilm megvizsgálása között ötórai teát isznak a lakásban, ami egy bolgár bérgyilkosokból álló KGB-hálózat központja, egy harmadik világot segítő szervezetnek álcázva… – Ne viccelj – figyelmeztettem. – Nem lesznek sem oroszok, sem angolok, sem bolgárok. Amerikaiak talán igen. És portugálok. – Naná, ez evidens! – ujjongott Larry. – Hogyan maradhatnánk ki. Csak engem kímélj, nehogy túl csúnyának fess le. – Nem lesznek olyan főszereplők, mint mi. És még azt sem tudom, hogy az amerikaiak lesznek-e a főhősök. Vagy csak ugyanannyira hősök, mint más. – Akkor mit tudsz? Vállat vontam. – Semmit. Az igazat megvallva, még nem tudok semmit. Mindez csak feltevés. Lisbon by night Vacsora után, felfedezve a kávézás össznemzeti szokását, megkávéztunk. Kávé reggel, kávé délelőtt, kávé ebéd előtt, ebéd után, kávé délután, kávé este, kávé vacsora után, kávé lefekvés előtt. (Kávé az éjszaka közepén, alvajárás közben elkészítve, behörpintve?) A kávé az az inga, amely meghatározta ezeknek az embereknek az életritmusát, a kicsiny csészében felszolgált kávé, csak harmada
342
NV06-4.p65
342
2006.03.29., 19:08
a mi kávénknak, de olyan méregerős, hogy egy víziló is egy hónapig álmatlanságban szenvedne tőle. Nagyon-nagyon más volt, mint amit megszoktunk, de fel kellett készülnünk az éjszakára. Lisszabon éjszaka sötét város, még a csomópontokat is gyéren világítják – ami pedig a (közúti) jelzések értelmezéséhez sem közömbös – így nehéz volt megkülönböztetni a kevésbé forgalmas részeket. Egy mozi előtt találkoztunk Márióval, ahol a legfőbb sugárút egy csúnya és jelentéktelen téren halad át: félresikerült keresztezése a lóversenypályának meg a bikaviadal-arénának, közepén klasszicista obeliszkkel. Az útikönyv 45. oldalán az állt, hogy ez az emlékmű a függetlenség 1640-es, 60 év spanyol elnyomást követő visszanyerésének állít emléket. A hoteltől nem volt éppen messze, tíz percig sem tartott gyalog odaérni, azaz gyakorlatilag a Rossio térhez tapadt – ami, ugye, egy kissé bizarr, mert mindjárt utána ott volt a másik tér is, a Figueira. Megint előjött a hátsóudvar-gondolat. Lisszabonban ez a legjobb. Minden mindenhez közel van. Megtaláltuk a mozit – a Cinema Condest –, és vártunk. A portugálok nem igazán pontosak. Hogy érik el a vonatokat? De Mário nem késett sokat, két perccel később, aprócska késéssel már ott is volt, de ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy négy porstiguált, azaz prostituált, egyszóval kurva lerohanjon bennünket. – Ez a türelmi zóna? – kérdezte Larry, elképedve a fel-alá járkálás intenzitásán. Mário nevetett. Száraz, savanyú, különösen cinikus nevetéssel, amit akkoriban (ha jól emlékszem) egyáltalán nem értékeltem, de ma már értem. – Nem, drága Larrym – mondta. – Már nincsen „zóna”. Manapság az egész város egy nagy ZÓNA… Témát váltott, és azt mondta, hogy a barátai is velünk jönnek a Roxy nevű mulatóba. Eleinte arra gondoltak, kicsit jobban beavatnak minket, szerintük nagyon mulatságos lesz, de azután mégis túl közhelyesnek találták az ötletet, ezért jó házigazdaként kissé pikánsabb, romlottabb helyre visznek, pikáns, mert romlott, és romlott, mert pikáns. Sem én, sem Larry nem dönthettünk ilyen fontos kérdésben, külföldiek voltunk, nem volt választási lehetőség. Elmentünk néhány éjszakai építkezés mellett, ahol rengeteg munkás ügyködött, fejükön a szokásos műanyag sisakkal, de nem mind voltak négerek. Megkérdeztem, hogy ha nagy a munkanélküliség, akkor mi nyugtalanítóbb, a prostituáltak nagy száma, vagy a fehérek túlsúlya a rosszul fizetett foglalkoztatásban. Dél-Afrikában, ahová egyszer könyvem megjelenése miatt utaztam, nem volt nyugtalanító az efféle jelenség, de az Amerikai Egyesült Államokban, az egyenlőség és demokrácia hazájában, Abraham Lincoln és Stevie Wonder hazájában igen. – Mindkettő – helyeselt Mário –, de ez nem magyaráz meg mindent. – Semmi sem magyaráz meg mindent – filozofált Larry. – Igen, de kell lennie valamilyen magyarázatnak – ellenkeztem. – Úgy sejtem – fűztem hozzá.
343
NV06-4.p65
343
2006.03.29., 19:08
– Szerintem az életminőség miatt emigrálnak sokan Svájcba – mondta Mário színtelen hangon. – Hogyhogy? – Minden tönkrement, minden ok nélkül rosszabbak a dolgok. És csak rosszabbak lesznek. – Csak azt ne mondd, hogy ilyen elvont ok miatt növekszik a prostitúció… – kiáltott fel Larry hitetlenkedve. Mário a vállát vonogatta. – Miért ne? Amikor minden lehetőség rossz, áruba bocsátani a testet nem is hangzik olyan rosszul. – És csak a lányok prostituálódnak? – Ugyan már, hová gondol? – gúnyolódott Mário. – Ebben már civilizálódunk. – De ettől még – szépítettem – nem lesz jó a Fülöp-szigeteki lányoknak. – Nem jó – helyeselt Mário. – Ettől még nem jó. Mário barátai, meglepetésünkre, lányok voltak. Kiváló ceremóniamester ez a Mário, gondoltam, és hogy Larry ebben a pillanatban éppen ugyanezt gondolja, miközben megajándékozza a lányokat X–14-es gyógyfüves Colgate mosolyával. Már a megbeszélt helyen vártak bennünket, a színpad mellett volt az asztal. Igen, mert a Roxynak színpada is volt. És tánctere, és zenekara, és hangulatos zenéje. Jelentős dimenziókkal rendelkező terem, akár egy mozgóképszínház a 20-as években. Még oszlopok is voltak, dórok vagy korinthosziak, zöldek, mint a falak. Álfényűzést árasztott, vidékies, nevetséges, ugyanakkor dőzsölő luxust – ilyennek képzelnék egy negyven évvel ezelőtti motelt Texasban vagy Arkansasban. Észrevétlenül körbepillantottam, szemügyre véve a bárpultot, mellette a forgó bárszékeket, az asztalokat, a terem mélyét, ahol észrevettem a platinaszínű juke-boxot, fél centért meghallgathattuk volna rajta a Star Sisters előadásában az Every little girl says ya…ya-t vagy a… – Besame mucho. Nem igaz, mit hallok – ujjongott Larry hirtelen eufóriába esve. – Ez a Besame mucho! Az volt. A „zenekar” – négy eléggé éltes személy, koruk szerint akár a Kreml elismert bürokratái között is megállták volna a helyüket – megfáradt egzotikus epekedéssel énekelte a klasszikus dél-amerikai love-rumbát. Csukott szemmel, elbűvölően fájdalmas előadásmód, vagy éppen érzéketlenség, az énekes a végéhez közeledett, közben ujjaival birizgálta elektromos gitárja húrjait. Besameeeeee Beesaaame muchooooooo Como se fuera esta noche La última veeeeez!!!! Besameeee Besame muchoooo...
344
NV06-4.p65
344
2006.03.29., 19:08
Csak két pár dülöngélt a tánctéren, gépiesen lépkedtek. Larry nem bírta tovább: űrhajósugrással vetődött a tér közepére, és úgy rázta magát, mint egy ember formájú rumbatök. Elnevettem magam, Larry táncolt; még akkor is nevettem, amikor észrevettem a nyugtalanító tényt, hogy Mário nem nevet, és nemcsak a két táncoló pár bajszos, sűrű szemöldökű macsóinak ellenséges pillantásait figyeli, hanem a hozzájuk tartozó nőstények, sőt az asztaloknál ülő, szemét meresztgető durva közönség pillantásait is. – Úgy tűnik, hogy nem nagyon nyűgözi le Larry show-ja az embereket – súgtam Máriónak. – Nem lesz gáz – nyugtatott meg, de továbbra is figyelt. – Úgy gondolod? Mário másra terelte a szót. – Hadd mutassam be a barátnőimet – mondta. – Joana… Arminda. – Szívélyesen kezet fogtunk. Larry tovább ugrált a tánctéren, a felé áradó közönyös vagy ellenséges némaság ellenére. Megnyugodtam. A közelben senki sem rendelkezett olyan testméretekkel, hogy vállalkozhatott volna Larry tekintélyt parancsoló volumenének „megrendszabályozására”. – Ne aggódjon – mondta Arminda aggodalmamon mulatva. – Majd lecsillapodnak, adjon nekik időt. – Időt? – Hogy felfogják, külföldi a barátja. Ezek szerény emberek, érti? Lassú felfogásúak… – De becsületesek – fűzte hozzá Mário. Az a gyanún támadt, hogy szórakoznak rajtam. Egy jámbor amerikai naivságán, akinek fogalma sincsen a hétköznapi élet legalapvetőbb dolgairól egy kegyetlen és buja európai fővárosban. De ez az érzés csak egy pillanatig tartott, és teljesen szertefoszlott, amikor véget ért a szám. Larry leült az asztalhoz, és a beszélgetés felvette az őszinte érdeklődés és a közös témák fölött érzett öröm kellemes ritmusát. Arminda gimnáziumi tanár volt (egyébként Mário is, csak ő part-time), Joana nemrég lett a diplomáciai testület tagja. A portugál középosztály? – kérdeztem magamtól. Joana teste egyenértékű volt egy diplomával. Ez kétségtelen. Sokkal jobban nézett ki, mint Arminda, de sokkal rosszabbul beszélt angolul. Arminda vékony, hegyes orrú lány volt, szeme körül sötét karikákkal, akár egy zsidó értelmiségi kékharisnya a kolumbiai egyetemről. Úgy éreztem, sokkal érdekesebb, mint a barátnője. De talán nem ez bizonyította-e azt a régi előítéletet, hogy a szép nők azért szépek, mert buták. A zenekar – kedvetlen szaxofon, szenilis elektromos gitár, kancsal zongora, 1918-as évjáratú dobok és cintányérok – rövid pihenőt tartott, majd egy kései rock and roll melódiával kezdte újra. Máriónak nem sikerült megfelelően irányítania a beszélgetést, ezért javasolta, hogy táncoljunk. Larry és Joana helyeselt. – New York-i? – szegezte nekem a kérdést Arminda, és cigarettára gyújtott. Finom és hosszú ujjai voltak: győztes kezei.
345
NV06-4.p65
345
2006.03.29., 19:08
Sokszor hallottam, hogy ha valakinek hosszabb az ujja, mint a tenyere, az azt jelenti, hogy győznie kell az életben. Megerősített ebben a hitben, hogy az én mancsaim esetében ez nem így volt. Szerencsétlen sors. – Nem – feleltem kényszeredett mosollyal. – Newarkból jöttem. Az Egyesült Államok legcsúnyább városából. Larry New York-i. Én három hónappal ezelőtt költöztem el New Yorkból. Arminda szeme elkerekedett. – Micsoda? Azt akarja mondani, hogy elköltözött New Yorkból egy porfészekbe, csak úgy hirtelen? És meg sem ismerte rendesen? Úgy éreztem magam, mintha rajtakaptak volna, amint éppen a pápa meggyilkolására készülök. A portugálok elszántan törekszenek rá, s mindent elkövetnek azért, hogy mély, bensőséges viszonyt alakítsanak ki az emberrel. Végül úgy tudtam a legjobban alakítani a beszélgetést ebben az esetben, hogy lecsaptam a végszóra. – Járt már New Yorkban? – kérdeztem. A lány zavarba jött. Kérdésem telibe talált. Most, ahogy tagadólag rázta a fejét, olyan volt, mint egy katolikus nő abortusz után. – Nem – suttogta. – De nincs hely, ahová szívesebben mennék. Mindent megtennék azért, hogy ott élhessek. Mindent. Erőltetett mosolyra húztam a szám. Mit többet tehettem volna egy ilyen kijelentés után. – Tudja – magyaráztam kioktatóan –, New York egy egész világ. Minden van ott. Nem csak az, amiről tudjuk, hogy szeretnénk. Sokkal nagyobb a nyomor, mint a többi államban együttvéve, a Manhattan-szigeten kívül pedig már nem is New York az a New York. – Igen, de minden más nagyváros esetében így van – vágott közbe. – Az biztos – folytattam –, csakhogy az a New York, amit filmekből és könyvekből ismerünk, a valóság legalsó részét alkotja, és sokkal kevésbé vonzó, mint hinné, erről biztosíthatom. S végül, New York mindenekfölött spirituális állam. To be a New Yorker, ahogy a szám mondja, you don’t need to be in New York. Ez a Roxy, például – ámítottam tovább –, lehetne akár New Yorkban is… az ötvenes években. – Ön élt az ötvenes években? – Nem, de filmekből ismerem. Megint szünetet tartottak a zenészek, a többiek visszajöttek az asztalhoz. Larry és Joana mintha duzzogtak volna. Jó előjel nekem és Armindának. Mário az asztal fölé hajolt, és egy beavatott hangján azt mondta: – Most jön a legjobb rész. Türelem. Valóban, egy pillanattal később az énekes felment a színpadra, és elmondta az éjszakai műsort. Amikor bejelentette az első fellépőt, a közönség tapsolt. Aztán csend. Rokonszenves, mosolygós, kissé hajlott hátú, idősebb hölgy lépett a színpadra, nagyon előkelő, ezüstflitteres ruhában. A kezében tartott mikrofon orrhangon adta vissza, amit kellett – vagy inkább, lehetett volna: egy
346
NV06-4.p65
346
2006.03.29., 19:08
csodálatos hangot, amely máris belekezdett egy elárult szerelmekről búsongó, gyönyörű dalba. – Ez a fado – suttogta Arminda –, nemzeti vallásunk. Nem volt teljesen rossz, mármint a dal. A hölgy folyamatosan felemelte, majd levitte a hangját, néha már-már kiabált, de mindig megtartotta a vad, halálos, de emelt fővel viselt szerelem méltóságát. Időnként a könyörgés vagy büszke visszautasítás regisztereibe váltott át. Larry bevallotta később, hogy csöpögősnek találta. Ámbár Joanának egy „love it”-et suttogott. Valójában eléggé színpadias volt, mi tagadás. De szerettem és csodáltam azt a mintegy harminc munkást, férfit és nőt, akik érzelmesen, szenvedéllyel ünnepeltek az énekkel. „Hej, szan do kan!” Mintha a nagy bajszú suttogását hallottam volna. „Hej, Alfama tigrise!” – kiáltotta egy másik. – Az a szokás – magyarázta Mário –, hogy tréfából bekiabálnak ilyesmiket. Hirtelen kigyulladtak a fények. Egy hang bejelentette: – Uraim és hölgyeim… Az isteni Fanny hastánca következik! Szárazan nyeltem. A színpadon sárga és ibolya árnyalatú, tompa fényben fürödve behullámzott egy valódi hátszín. Buján, érzékien hullámzottak szalonnái Ravel Bolerójának, Bo Derek bolerójának ritmusára. És ami ezután történt, nem egy szürrealista darab része volt, pedig azt hitte volna az ember. Hihetetlen volt a táncosnő, és micsoda pillantásokat dobott a közönség felé, Istenem! Megfoghatatlan, de igaz volt: az a nő vonzónak tartotta magát! És az volt benne a legérdekesebb, az volt a legérdekesebb, hogy… igaza volt. Ezek a bajszos, nyakkendős, nyitott ingben szőrős mellkasukat mutogató, nyakukban aranyozott keresztet, ujjukon gyűrűket viselő alakok, ezek az emberek teljesen el voltak bűvölve az obszcén test obszcén táncától, miközben a nő egy szűzkurva nevetséges, szinte karikírozott mozgásával lassan dobálta le ruhadarabjait. – Ez maga a testet öltött csábítás – dadogta Larry. – Madonna mia. Szemem sarkából figyeltem Armindát. Az habitué közönyös kifejezésével figyelte az előadást, közben aprókat szippantott a cigarettájából. Amikor ez a szörny-akin-nem-lehetett-nem-mosolyogni eljutott a csúcspontig, és az utolsó darab ruhát is ledobta magáról, befejezésül odamutatta a méretessé dagadó férfislicceknek szemérmetlenül magasztos vénuszdombját és alatta szemérme vöröslő, lüktető mélységeit. Kértem még egy sört – be is szoptam –, és megállapítottam magamban, hogy ez az abszurd strip-teaser kiszívta minden erőmet, és megszégyenülve tapasztaltam, hogy miként a többieknek, nekem is keményen áll a farkam. Lementem az alagsori mosdóba. Vizeltem, megmostam a kezem, próbáltam lenyugtatni a nemkívánatos dudort. Egy fehér zakós öreg fazon törülközőt nyújtott nekem, hogy megtöröljem a kezemet. Megköszöntem, megtörülköztem. Észrevettem, borravalóra vár. Jellegzetes portugál szokás. Húsz escudót adtam neki. A szerencsétlen talpnyaló túlzásba is vitte a hálálkodást. Megalázkodása miatt hánynom kellett. Persze a sörtől is lehetett.
347
NV06-4.p65
347
2006.03.29., 19:08
Amikor visszaértem, Larry kijelentette, hogy a legjobbat kihagytam. Három kivénhedt táncost: egy pedofil küllemű vénembert meg két olyan elnyűtt dámát, akik még a lábukat sem tudták rendesen összezárni. Szomorú látvány lehetett, de hiába, Larrynek tetszett. A Roxy kétségtelenül valódi öregek otthona volt. Felkértem Joanát. Szabadkozott, hogy fáradt. Ezért felkértem Armindát. Gúnyosan elmosolyodott, és elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. Elegánsan, meg kell adni. Tangót játszottak, Arminda és én tűrhetően összesimultunk, miközben mellettünk egy kövérkés divatmajom mesterien irányította a partnerét, száznyolcvan fokos forgásokkal, meg minden. – Mit csinál még azon kívül, hogy tanít? – kérdeztem felbátorodva, mivel agyamban az alkohol lebénította félénkségem idegsejtjeit. – Miért kérdezi? – Mert nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki megelégszik azzal, hogy csak egyvalamit csinál – hízelegtem. Pókhálós technikát vetettem be, ragacsos csapdát. De eltaláltam. Ferdén nézett rám, rosszallón, kitágult szembogárral. – Teljes mértékben téved. Csinálhatnék éppen egyetlen dolgot is, ha ez nem éppen a tanítás volna. – Mi volna az? – Az írás. – Akkor most egy írónővel táncolok? – Igen… De még nem publikáltam semmit – vallotta be Arminda. Hirtelen elpirult. – És maga, maga mit csinál? Ráhajoltam a tangó utolsó taktusa szerint, a zenekar most egy slow-ba fogott. – Én is írok. Igazság szerint főleg ezért jöttem Portugáliába. – És elmeséltem Armindának a történetemet. A kitüntetést, az ösztöndíjat, a lehetőséget, hogy publikálhatok egy New York-i kiadónál. – Most már csak az van hátra, hogy megírja a könyvet – vonta le a következtetést. – Igen – erősítettem meg. – Ha ugyan sikerül megírni. Arminda egyre erősebben ölelt. Bensőségesen gratulált. Sohasem gondoltam volna, hogy a portugál nők ilyen gyorsak tudnak lenni. Az útikönyv „természetes félénkségükről” beszélt. De nem volt szó (még legalábbis) arról, amit gondoltam. Arminda majdnem vallásos buzgósággal azt mondta: – Sikerülni fog, tudom. Csak meg kell ígérnie saját magának… Valamit dadogtam, megköszönve képességeimbe, tehetségembe vetett hitét, noha én magam három dollárnál többet nem tennék fel egyikre sem. De lelki közeledésünket hirtelen megszakította a lármás Mário, aki olyan fesztelenül ölelte meg, és sajátította ki őt, mint aki már régen, és sokféleképpen ismeri. Talán még bibliai értelemben is.
348
NV06-4.p65
348
2006.03.29., 19:08
(Talán mégsem. Nem kellene rögtön a legrosszabbra gondolni. És tisztelni kell a Bibliát.) A tényállás a következő volt: az elmúlt tíz percben (a slow elejétől?) csak a szexre tudtam gondolni. Egészen addig, amíg valahogy ki nem segített Mário közbeavatkozása, mégis félve, nehogy Arminda észrevegye újra felhorgadó vágyamat. Mit érdekelt engem, hogy Arminda ír-e, verset vagy prózát, ostoba-e vagy géniusz. Vonzódtam hozzá. Le akartam tépni róla a ruhát, és hemperegni akartam vele. Ajajaj. Csak ennyit. Megint egyedül maradtam a maradék italommal. Leültem, néztem, milyen jól elvan egymással Joana és Larry. Joana hihetetlenül rosszul beszélt angolul, ettől Mário és Arminda kiejtése egyenesen oxfordinak tűnt. De gyönyörű kis testét már teljes egészében behálózták Tarzan csókjai, mert Larry ma reggel Tarzanként készült a maga lusitan score-jára. Kértem még egy sört. Az éjszaka hajnali három körül ért véget. Annak ellenére, hogy késő volt, Larry még nem fáradt el eléggé ahhoz, hogy szitkozódva átkozza a balszerencséjét. – El sem hiszem – morogta szegény –, felnőttek vagyunk, ő meg majdnem elélvezett ott, ott a… – A Roxyban – egészítettem ki. – A Roxyban. Különben is, ő kezdeményezett. Én csak annyit tettem, hogy hagytam magam sodortani az árral, éreztem, ahogy benedvesedik. Annyira lucskos volt, mint egy frissen mosott szoknya, mint egy pocsolya, vagy egy megvadult nőstény farkas, és mit tett végül, mit? Aztán énekeltünk, Larry meg én, egy fél órája hallott dalocskát: „Elhúzódik tőled, ajkait biggyesztve kacsint, arcon csókol a kis mókus, és már bottal ütheted a nyomát”… – Larry, volnál szíves végre aludni hagyni? Vagy azt akarod, hogy altatódalt énekeljek? – A Yankee Doodle tökéletes megtenné – vágta rá azzal a hamvas képével. Csak azért nem vágtam a fejéhez a párnát, mert csak egy párnám volt. PÁL DÁNIEL LEVENTE fordítása
349
NV06-4.p65
349
2006.03.29., 19:08
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
ANTÓNIO LOBO ANTUNES (1942–) regényírót 1998-ban Nobel-díjra is felterjesztettek hazájának irodalmi körei. Jelenleg pszichiáterként dolgozik egy lisszaboni kórházban. Harcolt a portugál gyarmati háborúban, első regényeiben – Memória de Elefante (1979, Elefántemlékezet), Os Cus de Judas (1979, Isten háta mögött) a harcokban szerzett élményeit dolgozza fel. Egyike a portugál próza megújulását szolgáló íróknak. Szimultanista technikát alkalmazó regényeiben, amelyekben több idő- és elbeszéléssík jelenik meg egymás mellett vagy egymással összefonódva, a dicsőnek tekintett történelmi múltat ábrázolja kritikus szemmel, mint például Camo ~es A Luziádok című eposzát sajátosan „parafrazeáló” As Naus (1988, A hajók) című regényében, vagy pedig a közelmúlt, a Salazar-időszak eseményeit mutatja be. Jelen számunkban 2004-ben megjelent Eu hei-de Amar uma Pedra (Szeretnem kell egy követ) című regényéből adunk közre egy részletet. ~O (1945–) költő, irodalMANUEL GUSMA már. Jelenleg a Lisszaboni Egyetemen tanít portugál és francia irodalmat, valamint irodalomelméletet. Számos folyóirat munkatársaként dolgozott. 1982-ben alapította a francia irodalom kérdéseivel foglalkozó Ariane című folyóiratot, 1991-ben pedig a Portugál Összehasonlító Irodalmi Társaság Dedalus című orgánumát. 1988 óta szerkeszti a Vértice című folyóiratot.
LÍDIA JORGE (1946–) írónő évekig dolgozott tanárnőként Angolában és Mozambikban. Jelenleg Lisszabonban él, egyetemen tanít. 1980-ban jelentkezett első regényével, az O Dia dos Prodígiosszal (A csodák napja), amely az 1970-es 80-as évek fordulóján megújuló portugál próza egyik jelentős alkotása. Az írónő műveiben az 1974-es ún. „szegfűk forradalma” után következő társadalmi és tudati változásokat ábrázolja, különös figyelemmel a nők helyzetére. Új hangon megszólaló prózáját a regényeiben megjelenő csodás elemek következtében sokszor hasonlították a spanyol–amerikai „mágikus realista” irodalomhoz, amely bevallottan hatott rá. Jelen válogatásunkban a 2002-ben megjelent O Vento Assobiando nas Gruas (A szél fütyül a daruk között) című regényéből közlünk egy részletet. EDUARDO LOURENÇO (1923–) gondolkodó, esszéista. Történelmi és filozófiai tanulmányokat folytatott. Egy ideig a coimbrai egyetemen tanult, majd 1954től fogva külföldi egyetemeken, többek között Heidelbergben, Montpellier-ben, San Salvador de Baíá-ban, Grenoble-ban adott elő. Esszéírói munkássága a portugál neo-realizmus szellemiségének jegyében kezdődött, majd a francia egzisztencializmus hatása alá került. Hazájától távol is foglalkozott a portugál politikai és szellemi kérdésekkel. Több író – Agustina Bessa-Luís, Vergílio Ferreira, José Saramago – műveit is elemezte, és munkásságá-
350
NV06-4.p65
350
2006.03.29., 19:08
LUÍS FILIPE CASTRO MENDES (1950–) költő, prózaíró. A Lisszaboni Egyetemen végzett jogi tanulmányai után diplomáciai pályára lépett. Hosszabb időt töltött Brazíliában, jelenleg pedig Budapesten látja el Portugália diplomáciai képviseletét. 1983-ban jelenik meg első kötete Recados (Üzenetek) címmel, amelyben már megjelennek érett költészetének sajátosságai: az intertextualitás érvényesítésére való hajlam (többek között Pessoa, Rilke, Borges, Rimbaud, Nietzsche hatása fedezhető fel verseiben), valamint a hagyományos, kötött formák, leginkább pedig a szonett alkalmazása költői munkásságában. Lapszámunkban közölt verseinek eredeti címe: Lisbon revisted. LUISA NETO JORGE (1939–1989) portugál költő, műfordító és dramaturg. A portugál költői nyelvet megújító Poesia 61-es csoport tagjaként kezdte költői pályáját az 1960-as évek elején. Költészetére a női érzékenység kifejezése és a végtelenségig lemeztelenített költői megszólalás jellemző. E számunkban megjelent versének eredeti címe: O poema ensina a cair (Zuhanni tanít a vers). JOSÉ LUÍS PEIXOTO (1974–) költő, prózaíró, a Saramago, Lobo Antunes, Lídia Jorge utáni próza egyik nagy reménysége. Jelenleg középiskolában tanít. 2001-ben Nenhum Olhar (Egyetlen pillantást sem) című regényéért megkapta a Saramagodíjat. Jelen számunkban az Uma Casa da
Escurida ~o (2002, Sötétbe borult ház) című regényéből közlünk egy részletet. ERNESTO RODRIGUES (1956–) költő, prózaíró, műfordító és irodalomtörténész, a lisszaboni Universidade Clássica tanára, 1980 és 1984 között az ELTE Portugál Tanszékének lektora. A formai kísérletezés jegyében indult költészetében visszatükröződnek magyarországi élményei, ezekről vall 1996-ban az Íbisz Kiadónál megjelent kétnyelvű verses és prózai válogatása: a Sobre o Danúbio (A Duna partján). Örkény Istvántól, Füst Milántól, Petőfi Sándortól és más magyar költőktől és íróktól fordított portugálra. Balassi-fordításaiért 2002-ben Balassi-karddal tüntették ki. JOSÉ SARAMAGO (1922–) Nobel-díjas portugál író. Ifjúkori regényírói próbálkozások, majd több évtizedes kiadói és újságírói tevékenység után elég későn, 1977ben jelentkezett első „regénykísérletével”, a Manual de Pintura e Caligrafiával (Festészeti és szépírási kézikönyv), amelyet sorra követtek előbb a portugál történelem kérdéseivel foglalkozó, majd pedig egyre inkább egyetemes kérdéseket felvető regényei. Legnagyobb sikerét az 1982ben megjelent A kolostor regényével aratta, amelyet több mint két tucat nyelvre fordítottak le, és Azio Corghi olasz zeneszerző a főszereplő mágikus képességekkel rendelkező leány nevét kölcsönvéve Blimunda címen operát írt belőle. Hasonló sikert aratott Kőtutaj című regénye, amelyből film is készült, és a Vakság, amely egy „elvakult” társadalmat bemutató antiutópiának is felfogható. Lapunkban többször is közöltünk részleteket Saramago műveiből. Portugál válogatásunkban az író legújabb, 2005 őszén megjelent regényéből adunk közre egy fejezetet. A mű eredeti címe Az Intermitencias da Morte ˇ
nak jelentős részét alkotják esszéi, amelyekben Portugália európai csatlakozásának kérdéseit járja körül. Most közreadott tanulmányának eredeti címe Repensar Portugal, és 1988-as O Laberinto da Saudade (A nosztalgia útvesztője) című kötetében jelent meg.
351
NV06-4.p65
351
2006.03.29., 19:08
(A halál közjátékai) és várhatóan az idei év végén jelenik meg az Európa Könyvkiadónál. GONÇALO M. TAVARES (1970–) költő, próza- és drámaíró. 2001-től publikál, ebben az évben jelent meg Livro de dança (Tánckönyv) című kötete. Ezt a több nyelvre lefordított O Senhor Valéry (Valéry úr) című műve követte, amelyben rövid, képpel kísért szövegeket ad közre. Több nemzetközi költőantológiában szerepel. Jerusalém című művével, amelyből a számunk-
NV06-4.p65
352
ban közölt részleteket választottuk, 2005ben elnyerte a Saramago-díjat. RUI ZINK (1961–) prózaíró. Jelenleg a lisszaboni Universidade Nova tanára. Műveiben sok az abszurd, polgárpukkasztó elem. Szívesen elhagyja a hagyományos prózai formákat, műveiben a prózai szövegek mellett nemegyszer képi ábrázolások, karikatúrák is megjelennek, sőt képregényt is készített. Jelen számunkban az 1987-ben megjelent Hotel Lusitano című regényéből adunk közre egy részletet
2006.03.29., 19:08
A batalhai kolostor
NV06-4.p65
353
2006.03.29., 19:08
TALÁLKOZÁS A BAJZA UTCÁBAN A NAGYVILÁG és a Magyar Írószövetség tisztelettel meghívja
2006. április 19-én, szerdán délután 6 órára a Magyar Írószövetség klubjába (Budapest, VI. Bajza utca 18.) irodalmi estjére.
GONDOLJUK ÚJRA PORTUGÁLIÁT! A NAGYVILÁG portugál különszámának bemutatója. Vendégünk:
LUÍS FILIPE CASTRO MENDES költõ, Õexcellenciája, a Portugál Köztársaság Nagykövete. A különszámot
PÁL FERENC irodalomtörténész, mûfordító, a különszám összeállítója és
LUKÁCS LAURA mûfordító mutatja be. Közremûködik: OBERFRANK PÁL színmûvész
NV06-4.p65
354
2006.03.29., 19:08
MEGHÍVÓ
LUÍS FILIPE CASTRO MENDES Õexcellenciája, a Portugál Köztársaság Nagykövete, ~ és a CAMO ES INTÉZET tisztelettel meghívja irodalmi estjére, 2006. április 21-én, pénteken délután 5 órára a BUDAPESTI KÖNYVFESZTIVÁL Liszt 1 termébe.
Vendégek:
JOSÉ LUÍS PEIXOTO és GONÇALO M. TAVARES írók.
NV06-4.p65
355
2006.03.29., 19:08
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] Kiadja a Nagyvilág Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 6000 Ft, fél évre 3000 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV06-4.p65
356
2006.03.29., 19:08
