Az A Falu szerkesztõbizottsága idén beszélgetéssorozatot indított el a vidék és az ott élõ emberek helyzetérõl, gondjairól és lehetõségeirõl. A másdodik beszélgetést
Erdei Ferenc és Bibó István munkásságának tanulságai napjainkban témában a Pallas Páholyban 2007. november 20-án tartottuk. A bevezetõ gondolatokat Varga Gyula és Stumpf István fejtette ki. A beszélgetést Szegvári Péter vezette. Az eseményen ötvenhét érdeklõdõ szakember vett részt, és közülük tizenegyen mondták el gondolataikat. Ezt a beszélgetést még az idén egy újabb követi.
Erdei 1910–1971 Romány Pál Életében ritkán mondták a teljes nevét, vagyis úgy, hogy Erdei Ferenc. Szegeden végzett jogot, azaz használhatta volna hivatalosan is, hogy Dr. Erdei Ferenc. Ez még ritkábban fordult elõ. Volt egy Erdei Mihály nevû földmûvelésügyi miniszterhelyettes (majd állami gazdasági igazgató), akivel néha össze is keverték, ám Erdeivel sem rokoni, sem más kapcsolatban nem említhetõ. Testvéröccse, Sándor ismert mûvelõdéspolitikus, szobrász és lapszerkesztõ volt, aki pedig mindig teljes nevén szerepelt. Erdei tehát „egy” volt. Szó szerint és átvitt értelemben, valamint a kor köztudatában is. Azok körében is, akik tisztelték, becsülték és azoknál is, akik – hosszabb-rövidebb idõre – megvonták tõle a bizalmukat, a megbecsülésüket. Ma is akadnak ilyenek. Nem egyszer a kor, a XX. századi Magyarország történetének kellõ ismerete s benne a személyek szerepérõl való tájékozottság nélkül születnek a vele kapcsolatos negatív vélemények.
1. Nekrológot, hosszabb-rövidebb életrajzot többet is olvashatunk Erdeirõl. Ám a legjobb, árnyalt és precíz pályaívek
leírása sem ajándékozhatja meg az olvasót a megértés nyugalmával, ha az adott kort és helyet, valamint a benne és ott élõ ember ezernyi reagálását nincs módja együtt mérlegelni. 11
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 3. SZ. Lázadó, nyugtalan örökifjú volt Erdei, vagy belenyugvó, kompromisszumokra kész ember? Tudósnak készült vagy politikusnak, amikor Makóról elindult? Sorolhatnánk a kérdéseket is, a válaszokat is. Ugyanakkor termékeny író, alkotó ember volt, teljes életet élt. Volna tehát mit mérlegre tenni. Itt és most a kezdetekrõl csak két villanófény. Az „úri-Magyarország” idején írja, 28 évesen: „Ha én beszélek parasztokról, magamról és magunkról beszélek... Próbáltunk mi már ezerszer fölhágni az élet magasabb grádicsára, de mindannyiszor visszataszított okos vagy oktalan akarat. Csak gyümölcseinket és jobbra való fiainkat fogadták el tõlünk, kit vérének elhullatására, kit fajtájának megtagadására.” (Parasztok, 1938.) Tiborc-i hang? Nem, Erdei látásmódja, valóságismerete, világszemlélete, családi „üzenete” falukutatói, „biciklis” élményei alapján. És a korabeli kritikus megállapítása: „Különösen Veres Péternél és Darvas Józsefnél észlelhetjük, hogy kizárólag annak a félnek adnak igazat, amelyekhez õk is tartoznak.”
„A tények feltárásán túlmenõ, tudományos igényû mûveket elsõsorban Erdei Ferenc írt: a magyar városról, faluról és tanyáról írt trilógiát, valamint a magyar parasztságról és paraszttársadalomról írt könyveket. Õ írta meg a szociográfiai mozgalom eredményeinek az egész magyar társadalomra kiterjesztett összefoglalását a »kettõs társadalomról« szóló tanulmányában...” (Andorka Rudolf [1997]: Bevezetés a szociológiába. Osiris K.) Erdei tehát írt, Makón hagymatermesztési kísérleteket szervezett és értékesítõ szövetkezetet igazgatott. És a Maroson úszó dereglyén, legendás körülmények közepette megalakítják a parasztpártot. A Márciusi Frontot követõen. Bekerül Erdei – több társával együtt – a politikai rendõrség megfigyelési, mintegy negyvenezer nevet tartalmazó „zsebkönyvébe“. És bekerül – a Szent korona nevében kimondott ítélet alapján – a Markó utcai fogházba. Szabadulásakor, 1943 karácsonyán éppen 33 éves. Már elmondta nevezetes elõadását A magyar társadalom címmel és Püski Sándor kiadásában olvasható is volt a Szárszó címû kötetben. A diagnózis kimondta, hogy
„...azt hisszük, hogy Erdei kiemelkedõ helyet fog elfoglalni a magyar szociológusok sorában.” (Rézler Gyula: Falukutatók és szociológusok. Faust Kiadó 1943.)
„a parasztság már nem képes fokozatosan beilleszkedni a polgári társadalomba, olyan óriási arányúvá nõtt az agrár-szegénység tömege (...) a jobbágyságból felszabadúlt parasztság a szerint tudta felhasználni a konjunkturát, ahogy a megelõzõ rendi társadalomban történeti tõkét gyüjtött.”
Ezt a véleményt – néhány évtizeddel késõbb – Andorka Rudolf a következõképpen részletezi:
Jól látta, hogy ez a kisebbség NyugatDunántúl tájain és a Nagy-alföld polgárgazda térségein.
Ám Erdeirõl a következõk olvashatók:
12
2. Az új honfoglalás idején – ahogyan Illyés Gyula nevezte az 1945. évi földreform végrehajtását – Erdei belügyminiszter, de néhány megye földosztási kormánybiztosának megbízólevelén Erdei aláírása szerepel. Érthetõ, hiszen a földbirtok-politika mindig közel állt hozzá, de az Ideiglenes Nemzeti Kormány földmûvelésügyi minisztériuma is közel, a szomszédos szobák egyikében mûködött a debreceni Arany Bika Szállóban. A miniszteri székben pedig Nagy Imre, az államtitkáriban Donáth Ferenc. Összedolgoztak, amikor a Gyõrffy-kollégistákhoz jártak elõadásokat tartani, s akkor is, amikor a nyilas uralom alatt már bujkálniuk kellett. Miért ne folytatták volna? Debrecennel új világ kezdõdött Erdei számára is. Képviselõ s miniszter lesz. (Az országgyûlésnek – ezt követõen – haláláig a tagja.) A belügyminisztériumi teendõk – akkor, parasztpárti jogász kezében – elsõsorban közigazgatási-jogszabálykiadási feladatok sokaságát jelentették. (A rendõrség más politikai ellenõrzés alatt állt.) Nagy segítséget jelentett a miniszternek a Szegedi Fiatalok Körébõl Bibó István, akivel az egyetemi években indult, s szinte már családinak nevezhetõ barátság kötötte össze, s jöttek a többiek is. A belügyi tárcától egy év múlva megvált és a parasztpárt szervezésivezetési ügyeinek szentelte ideje javát. Az új szövetkezeti szövetségek központjaiban kisebb-nagyobb feladatokat ellátott ugyan, nem szakadt el a tudományos közélettõl sem, de a fõ figyelem a Nemzeti Parasztpártra, a koalícióra, a politikai erõviszonyokra irányult. Életrajzi, saját fogalmazása szerint:
„...egész korábbi életében készült arra, ami 1945-ben bekövetkezett az egész világon is, e hazában is. Amit azóta tett e sorok írója, az mind annak a folytatása – szükségszerû vagy alkalomszerû folytatása –, amit 1945-ben tett.” A földreform során az idõs Erdei Ferenc is újgazda lett. A Makóról Szigetszentmiklósra települt Erdei család az öt kat. hold juttatott földön tanyát épített. Az apa két fia segítségével a háborúban elpusztult épületet újjá teremtette. Erdei 1949 nyarán vállal ismét miniszteri megbízatást. Magyarországon akkor a szociáldemokrata, valamint a kommunista párt egyesülésébõl már létrehozták a Magyar Dolgozók Pártját. Moszkvai székhellyel megalakul a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa. Brüsszelben létrehozzák a NATO-t stb. Közép-Európa „megszûnik”. Jalta szellemében NyugatEurópa – és Kelet-Európa születik. Néhány ország „különutas”. (Skandinávia, Balkán stb.) A „Kelet” országaiban az államosítások elérik a fodrászmûhelyeket, a mezõgazdaságban pedig elkezdõdik a szovjet modellet követõ kollektivizálás és az egypárt rendszer kiépítése. Sok politikus félreáll, emigrál vagy börtönbe jut. Erdei marad s ringbe száll. Új minisztériumot, más háttérintézményeket szervez a falunak. Sokan nem értik. Miért vállalta? Kossuth-díjasként, a Magyar Tudományos Akadémia frissen választott levelezõ tagjaként? Néhány adalék következik a válaszhoz.
3. Fekete Gyula írta – nemzedéki önvallomásként –, hogy nem a járda szélérõl mérték a történelmet, hanem mentek a 13
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 3. SZ. járdán. Erdei a gürcölõ, néhány holdas parasztokra gondolt – és ismét letette 1949 nyarán a miniszteri esküt. Az országban akkor – Európa sok országához hasonlóan – jegyrendszerben (vagy feketén) lehetett élelmiszert vásárolni, a mezõgazdasági termelõ is csak a fejadagra volt jogosult. A gazdaságokat az igaerõ és a napszámos munka határozta meg. Az ország állatállományának (számos állatban kifejezve) háborús pusztulása 60,4%-os volt, de a juh 81%-a, a sertés 77%-a, a ló 65%-a lett a változó hadszínterek, frontvonalak és a zûrzavar áldozata. A hiányok pótlása pedig nem egyszerûen akarat által, hanem biológiai törvények által is korlátozott ebben az ágazatban. Ennek megértéséhez viszont hol a szakismeret hiányzott, hol a türelem. A minisztérium tehát – mint késõbb Erdei is tapasztalhatta – a bizalmatlanság légkörében szabotázs gyanúkkal terhelve végezte munkáját. Hovatovább az aszályos évszakok, a járványos állat-betegségek terjedése is növelte a gyanút, majd a váltakozó retorziót. Sokan menekültek az iparba más foglalkozást és más lakóhelyet vállalva. A politikai versenyben szorgalmazott szövetkezeti szervezés tovább rontott a falu, valójában az ország helyzetén. Az elhagyott földeken állami gazdaságokat (nemzeti vállalatokat) szerveztek, amelyek számára önálló minisztériumot alapítottak 1952 januárjában. Az FM-bõl kiszakított részleg minisztere Hegedûs András, volt mûegyetemista lett, a Magyar Dolgozók Pártja legfelsõ szûk körû vezetõségének tagja. (Így mondja késõbb Rákosi, hogy az állami gazdaság az ing, a tsz a kabát, azaz a test melegét az ing élvezi elsõnek.) Erdei a mezõgazdasági szakigazgatás, valamint az oktatás és a kísérletügy felkarolását tekintette sürgõs feladatának. Visszaállította az 1949-ben megszüntetett 14
keszthelyi, mosonmagyaróvári és debreceni volt mezõgazdasági akadémiát. A budapesti albérletekbõl Gödöllõre – hite szerint végleges helyére – telepítette a Tildy Zoltán által alapított Magyar Agrártudományi Egyetemet. Kiterjesztette a felnõttképzést, külön tanfolyamokon foglalkoztak a szövetkezetek, a gépállomások új vezetõivel. A gépállomások – és vezetésük – sajátos világot jelentettek az ún. fordulat évét követõen. Ahogyan nevezték: a munkásosztály elõretolt bástyái voltak a falun. Az FM egyik, erre szervezett fõosztálya (késõbb fõigazgatósága) irányította a hálózatot, több szovjet tanácsadó „felügyelete” mellett, azaz a gépállomás „állam volt az államban.” Ráadásul a politikai követelményt tekintették mindenek fölöttinek az alkalmazásoknál. Így kapott Erdei – az Amerikát járt Rázsó Imre gépészmérnök (késõbbi professzor) és társai helyett – olyan vezetõt a gépesítés élére, akirõl kiderült, hogy cséplést 1951 nyarán látott életében elõször. (Honvári János: A gépállomások története 1947– 1964. Bp. 2003.) A mértéktartó, józan szakértelem más ágazatokban is nehezen jutott levegõhöz. Az egykori, felkészült gazdatisztek, jószágkormányzók nem könnyen kaptak bizalmat. Leginkább az állami gazdaságoknál találtak munkát, ahol nagyobb politikai védelmet reméltek – és kaptak –, mint pl. Izinger Pál, Károlyi Gyula gróf egykori intézõje, aki az Állami Gazdaságok Fõigazgatóságának egyik vezetõje lett. Az FM égisze alatt a „túlteljesítõknek” termett több babér. A gyapottermesztés (hadiipar!) apostolait, a Német Birodalom korábbi igényei szerint kidolgozott gumipitypang vetésének új hõseit, a szovjet mintájú pótbeporzás terjesztõit azután ország-világnak bemutatta a még lelkesebb korabeli „média”. Utóvégre közelinek látszott egy harmadik világháború...
Erdei nem vágja el kapcsolatait a tudománnyal. Kutatómunkát nem végezhet, de másokat – FM-érdekbõl is – segít ebben. A Martonvásári Kísérleti Gazdaságot a minisztérium átadja az Akadémiának, segíti a korszerû növénynemesítést, és 1953-ban megszületik az Mv 5-ös, Európa elsõ, beltenyésztett kukoricahibridje. Pap Endre dicsõsége volt, de tudni kell: Liszenkó és követõi még a helyükön voltak. A változtatás lehetõségét Moszkva nyitja meg. Az új kormányfõ 1953 júniusától Nagy Imre és a kormány igazságügyi minisztere Erdei Ferenc. Alig egy hónap múlva elõterjeszti az amnesztiajavaslatot, majd a kuláklisták megszüntetésével kapcsolatos jogszabálytervezetet (amely listák egyébként a belügyi, valamint a begyûjtési apparátusnak voltak kedvenc névsorai). Felállítják a Legfelsõbb Ügyészséget, új tanácstörvény készül stb. Szabályozzák a szövetkezeti tagsági viszonyokat, elengedik a terménybeadási hátralékokat. Egy év múlva – Nagy Imre átalakított kormányában – ismét földmûvelési miniszter, majd Hegedûs Andrást váltja miniszterelnökhelyettesként az új kormányban. A begyûjtési rendszer megszüntetésének módozatait tárgyalja az Országgyûlés Mezõgazdasági Bizottságával, Z. Nagy Ferenc elnökkel 1956 szeptemberében. Megszûnését már a második Nagy Imre-kormány jelenti be 1956 októberének végén, majd a Kádár-kormány terjeszti a jogszabályt az Elnöki Tanács elé 1956 novemberében. Erdei ebben az idõben már szovjet fogságban volt. Tökölre küldte Nagy Imre, hogy vezesse a külföldi katonákkal tárgyaló magyar katonai bizottságot – egyetlen civilként. Letartóztatták, vallatták, majd elengedték. Késõbb a katonákat is. Egy kivételével...
4. Erdei 1957 elején – akárcsak 1945-ben – ismét új életet kezd. Bizalmasainak azt mondja, hogy soha többé politika. Több '56-os dolgot nem ért. A holnap kérdései elõl azonban nem akar kitérni. Sohasem tette. Tudta, hogy a jövõt csak az formálhatja, aki részt vesz abban, jelen van a folyamatokban. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, érthetõ hát, hogy megkapja az akadémia martonvásári intézetében az üzemtani kutatócsoport vezetését. Nem sokkal késõbb – Agrárgazdasági Kutatóintézet néven, más hasonló szervezetekkel egyesülve – a Mezõgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium rangos kutatóbázisává válik az AKI. A politika azonban nem kerüli, nem kerülheti el. Kormánytagság, politikai tisztség nem jöhet szóba. Ha csak a Hazafias Népfront fõtitkári posztját nem tekintjük annak. Feltehetõen azért vállalta 1964–70 között (az MTA fõtitkári megbízatása lejártával), hogy sokoldalú kutatási eredményeinek, agrárgazdasági, szövetkezetfejlesztési, település- és közigazgatás-rendezési tételei hirdetésének biztos fóruma legyen. Öccse, Erdei Sándor írta 1974-ben: „A tudományos kutatómunkát nem állította szembe a közéleti szereppel és a politikai cselekvéssel, de a maga részérõl teljesíthetõ szolgálatul most már az elõbbit látta fontosabbnak.” (Emberül élni. Gondolat, Bp. 1974.) Erdeit egyébként szívesen látta a sajtó, de maga is kedvelte a felkészült, mûvelt újságírókat. Partnere tudott lenni a TV családias, beszélgetõ mûsorának is, a rádió Ady vagy Bartók estjének is. Megengedhette – ötvenedik évén túl – azt is, hogy ismét gyakrabban találkozzék régi barátokkal, tájakkal, régi szokásokkal. Az 15
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 3. SZ. Alföld, Debrecen, Kecskemét és Szeged – Makóval együtt – volt a tágabb szülõföldje. És ismét a tanyák – a „pótvizsgára utaló” tanyák – kutatói, patrónusai az állandó partnerek. A kutatómunkával, a tanulmányok szerkesztésével az is együtt járt, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Az Akadémia Szociológiai Bizottságában, az Agrárközgazdasági Bizottságban, az utánpótlás-nevelésben, az aspiránsok vezetésében, az általa alapított Gazdálkodás c. agrárökonómiai folyóirat szerkesztõségében. Bizonyosan tudta, hogy mekkora erõt, inspirációt jelent egy-egy pályakezdõnek, ha Erdei – a csupa nagybetûs – dicséri meg a kandidátusi dolgozatát, szól elismerõen annak védésén, vagy hivatkozik egyik-másik megállapítására. Erdei ezt nem egyszer megtette... Megújuló, szellemi alkotó idõszaka volt Erdeinek a hatvanas évtized. A legnehezebb idõben elméleti munkán dolgozott. Könyvet írt, amely 1959 õszén az Akadémiai Kiadónál jelent meg, Mezõgazdaság és szövetkezet címmel. Vissza a kezdetekhez, a harmincas években született szövetkezeti beszámolókhoz? Némely vonatkozásban igen, többnyire azonban nem. Elemzõ, részletezõ munka. Mégis alig kapott értékelést. Rossz idõben jelent meg. Apály volt a témában is, a Magyarország iránti, nem aktuálpolitikai érdeklõdésben is. A szakma az állami gazdaságokra figyelt akkor, Erdei tehát elment a Bábolnai Ankétokra, felszólalt, vitatkozott – és újabb könyvekben fogalmazta meg a következtetéseit. A tájtermelés, a parasztudvar (vagyis a háztáji) témáját Erdei tette gazdaságpolitikai és termelésszervezési üggyé, majd disszertációs tételekké. Ha kellett, akkor a radikális, sõt elfogult, ún. '19-esekkel szemben is. Erdei sohasem kötött ki egyetlen megoldás üdvözítõ volta mellett. Az MTA 16
Mezõgazdasági Üzemtani Intézete sorozatot indít 1961-ben az üzemszervezési kérdések korszerû megoldási lehetõségérõl (Erdei tanulmánykötetével indul – ötezer példányban! – a sorozat), de eleve több (hét!) gazdaságstruktúráját mutatja be és lát el megjegyzéssel. A gazdaságok: Hajdúszoboszló, Bábolna, Bikal, LajtaHanság (állami üzemek), továbbá három tsz, Nagykõrös, Nagyréde és Mezõhék. Ma is tanulságos leírások! (Üzemszervezési kérdések a szocialista mezõgazdasági nagyüzemben. Akadémiai Kiadó Bp.) Itt, akkor is látható Erdeinek ez a felfogása, amelyet évekkel késõbb olvashatunk egy külföldi agrárbeszámolóhoz írt bevezetõjében: „...újból meggyõzõdhetünk, hogy a szövetkezeti mozgalom fejlõdése nemcsak egy-két séma szerint haladhat elõre, hanem a történeti fejlõdés és az adott közgazdasági környezet feltételeihez képest nagyon változatosan.” (Komló László: Ipari mezõgazdaság felé. Bp., 1964.) Nincs abban semmi meglepõ, hogy Erdei – Fehér Lajost is meggyõzve – a hazai szövetkezeti sokféleség elméleti megalapozója, az ún. magyar agrármodell elindítója lesz. Ellenzi a nagyüzemi átszervezés gyors keresztülvitelét, levélben tiltakozik a kollektivizálás újrakezdése ellen – mindhiába. Az akadémia súlya is kevésnek bizonyult a politikával szemben. Késõbb a szövetkezeti szövetségek sokfélesége mellett is síkraszáll. Érvel azért is, hogy minden szövetkezet annyi szövetségnek lehessen a tagja, ahányhoz valamilyen érdek kötheti, de törekvései – 1966/67-ben sem – nem juthatnak el a megvalósulásig. Ha a pártközpont szövetkezetpolitikai munkaközössége, amelyet Fehér Lajos elnökölt,
el is fogadná, a Politikai Bizottság s annak nyomán a kormány már bizonyosan elvetné. Jobb tehát elõre számolni a realitással. Különösen annak, akit vacsoráztattak már Tökölön... A szövetkezeti szövetségek – mind a fogyasztási és ipari, mind a mezõgazdasági szövetkezeteké – így azután megyehatárosan alakulnak. A járási határokat metszhetik, de a „várispánságok sérthetetlenek” (akárcsak manapság). Kivételt képeztek a halászati tsz-ek szövetségei, hiszen a folyók, a tavak mégsem igazodnak mindenhol a politikai-igazgatási határokhoz. Végül is 1967-ben megalakul a magyar termelõszövetkezetek országos tanácsa, a TOT. A kongresszus zárszót mondó elnöke, az egyetlen nem szövetkezeti tag, Erdei kimondta:
bevezetésének szószólója, ha nem annál az asztalnál mondhatja el mindazt, amelynél a kormányzópárt vezetõi is ott ülnek, akik már jobban kedvelik „a magyar lajbit, mint az orosz gimnasztyorkát.” Erdei tudja, hogy az utóbbiak kimondása általa lehetséges, de megvalósításához a hatalom közremûködése elengedhetetlen. Akárcsak a mimikri, a „Bethlen Gábor”-i egyensúlyozás. Az emigrációban megjelent publikációkért ugyanis honorárium, az itthoniakért – adott és „jobbik” esetben – szilencium járhat. Az alkalmazkodást illetõen „az adott politikai légkörben nem volt kideríthetõ, hogy ki tette õszintén és ki félelembõl.” – írja Borbándi Gyula New Yorkban, 1983ban megjelent könyvében.
„A parasztság száma és aránya csökken egész népességünkben, a mezõgazdaság aránya is az egész népgazdaságban, de valami ma sem kisebb jelentõségû, mint akkor volt, amikor még fejletlenebb agrárország voltunk: a mezõgazdaság pótolhatatlan szerepe a gazdasági fejlõdésben, s a mezõgazdaságban dolgozók szorgalma és a korral haladó szaktudása.”
„Erdei Ferenc esetében sok jelbõl ítélve az feltételezhetõ, hogy minden más politikai út lehetetlenségének a felismerése és az a meggyõzõdés vezethette, hogy szerepvállalásával az elkerülhetetlent enyhítheti. Személyes magatartása és viselkedése is mintha ezt igazolta volna (...) Nem szakította meg népi kapcsolatait, hanem felkarolta a hozzá támogatásért folyamodó hajdani parasztpártiakat. (Borbándi: A magyar népi mozgalom.)
Tények, igazmondó szavak. Semmi árvalányhaj, semmi álpátosz. „Csak” a szerep tudatos vállalása és a követelmény: szorgalom és tudás. Erdei hitvallása is lehetett volna. Vagy annak az indoklása, hogy miért maradt Erdei itthon és miért vállalt oly sokféle megbízatást. Kedvére valót is, meg kényszerûen viseltet is. Tudva, tapasztalva, hogy egyik feltételezte a másikat. Mert hogyan lehetett volna az új, korszerû szövetkezeti jogszabályalkotás meg az érdekeltségi viszonyok megváltoztatásának nyilvános szorgalmazója, a titkos szavazás stb.
Tegyük hozzá: másokhoz, pl. Kodály Zoltánhoz hasonlóan. És nem csupán a volt parasztpártiakat. Az AKI-ban több '56-os kapott munkát, védelmet Erdei által. A börtönbõl szabadult Göncz Árpád is Erdeihez fordul segítségért, s munkához is jut az agrár-vidék kapcsolatok révén. Bibó István és sokan mások is kértek és kaptak segítséget Erdeitõl. Erdei életútjának igazi mérföldköveit írásai képezik. Nem a hivatali, magas 17
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 3. SZ. tisztségei idején kiadott, megjelent vagy egyszerûen csak hátrahagyott írások, amelyek egyikét-másikát csak Erdeinek tulajdonítják, de mások írták, az „apparátus” készítette a „fõnök” számára. Filológusokra vár, hogy a kétségeket tisztázzák a jövõben. A Politikai írások címû kötetekben és máshol található több olyan elõadásvázlat, újságcikk „alapanyag”, amelynek szürke nyelvezete, bizonygató „vonalassága” feltûnõen különbözik Erdei stílusától. A leendõ életrajzírónak erre is érdemes figyelnie. Erdei pályáját könyvei szegélyezik. Betegágyán is utolsó, frissen megjelent könyvét vehette kezébe, a Magyarország felfedezése – egykor oly sikeres – sorozat új kötetét. Város és vidéke címet kapta Erdeitõl a 445 oldalas könyv. Szülõföldem címet is kaphatott volna, ám akkor a személyes kötõdést már a cím jelezte volna. Erdei nem akarhatta ezt, a könyvben készít elszámolást, egyfajta leltározást. Településekrõl, szervezetekrõl, emberekrõl. Arról, hogy 1948 és 1951 között huszonhárom új község alakult Csongrád megyében és arról is, hogy hány árvíz járta (s miért) a határt. És olyanokat ír: „Tanúsítom, hogy a vízügyi apparátus átalakult a szocialista átszervezés során, de saját szakmai hagyományait soha nem tagadta meg, akkor sem, amikor politikailag ezt követelték tõlük.” Erdei nevéhez sok-sok politikai, gazdasági változás, maradandó vagy éppen szerepét már betöltött tett kapcsolható. Látható és vitathatatlan – többek között – az agrár-felsõoktatás és -kutatás újraindítása, Gödöllõ, Martonvásár megalapítása, valamint az Agrárgazdasági Kutatóintézet másfél évtizedes vezetése, kiépítése. Mindemellett kiemelkedõ lett a 18
nemzeti történeti Emlékpark ügyében a régészeti, kulturális, gazdasági, történeti örökség iránti kötelezettség megfogalmazása.
5. Huszár Tibor 1979-ben megállapítja, hogy „a magyar progresszió szinte minden lényeges kezdeményezése a harmincas évek kezdetétõl összefonódik Erdei életútjával.” A népi írók korának is tekintik ezt az idõszakot s Huszár vizsgálja is ezt a különleges talajt, amely – Erdei mellett – sokakat táplált Bibótól Illyés Gyuláig, Németh Lászlóig. Részletes, lenyûgözõen gazdag értelmiségszociológia – ahogyan Huszár nevezi Történelem és szociológia címû könyvének nyitó fejezetét – ám már a „fényes szellõk” érkezése elõtt megszakad az életút tárgyalása. Más mûveiben, más metszetekben találhatunk fontos, további adalékokat, de a kép nem teljes. Kulcsár Kálmán A múlt magyar tudósai címû, MTA kiadású sorozatban szentel egy kötetet Erdeinek. Teljességre törekszik, 1988-ban a könyv kiadásakor ez már igényelhetõ is. Kulcsár útja néhány területen (MTA vezetés, szociológiai kutatás stb.) Erdei pályaívét idézi, de ismerete, érdeklõdése éppen abban a témában hézagos, amely Erdeinél a legszélesebb volt: az agrárvilág, a parasztság élete, gazdálkodási lehetõségei. Az Erdei Ferenc Társaság – amelynek akkor Kulcsár az elnöke volt – ezt az életrajzi leírást hiánypótlónak tekintette, hiszen az író, a tudós, a politikus, az interdiszciplináris szemléletû kutató eredményes munkásságát tekinti át.
Hegedûs András így írt Erdeirõl 1994ben: „Kevés igazabb embert ismertem, mint õt. Számtalan hozzáfordulónak segített. Nagy megértést mutatott minden mássággal szemben. Soha nem akart senkinek rosszat. A népet – fõleg a parasztság javát – akarta szolgálni... Erdei természetesen rokonszenvezett az 1953-as új gazdaságpolitikával s így Nagy Imrével is, aki bizalmával tüntette ki: az igazságügyi
miniszteri meghívásnak különös jelentõséget ad a rehabilitáció megindítása ... Erdei Ferencet úgy kell elfogadni, ahogyan és amiért õ élt. Bizonyos vagyok abban, hogy a történelemben – a faluról szólva – egymás mellé kerül majd Áchim András és Bajcsy-Zsilinszky Endre, éppen úgy, mint Erdei Ferenc és Kovács Imre, azok, akik életükben olyannyira szemben álltak egymással.”
A magyar parasztság válságának az irodalma vonta elõször kétségbe azt a közhitet, melyen az egész világháború utáni magyar konszolidáció nyugodott: hogy ti. a magyar parasztság egyszerû életviszonyok között élõ, de sorsával és életformájával elégedett s a történeti osztályok vezetését lojálisan követõ rétege a társadalomnak, mely a kisgazdamozgalom révén a politikai érvényesülés és érdekvédelem kielégítõ útját is megtalálta. A magyar parasztság válságának irodalma mutatott rá arra, hogy a parasztság nagy tömegeinek az életnívója a szoros szükség és a tehetetlen nyomorúság között mozog, hogy a parasztság körében felbukkanó társadalmi patologikus jelenségek (egyke, szekták) nem helyi okokból származnak, hanem a nyomor, a földtelenség és a rossz földbirtokeloszlás szorító és sorvasztó hatásából, és a parasztság nemcsak hogy nem lojális követõje a vezetését igénylõ osztályoknak, hanem anyagi és erkölcsi érdekeivel teljességgel ellentétes vezetést érez, tud és tûr maga felett. Bibó István
19
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 3. SZ.
Mi az elit helye a társadalomban? Kétségtelen, hogy eddig még az emberiségnek semmilyen része nem csinált kultúrát és társadalmi szervezetet valamiféle elit nélkül. Hogy ennek az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. A társadalomnak azonban elsõsorban nem azért van elitre szüksége, hogy legyen, aki vezesse: erre akad vállalkozó akkor is, ha elit nincs. Voltak olyan társadalmak is, amelyekben a vezetõi kiválasztást minden különösebb rend nélkül a legprimitívebb s a legelsõdlegesebb emberi képességek és indulatok irányították: az lett a vezetõ, aki valamilyen fizikai és szellemi képességével terrorizálta vagy szuggesztiója alá tudta vonni a közösséget, s addig maradt vezetõ, amíg egy nála erõsebb ki nem ütötte a nyeregbõl. Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit legfõbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon. Erre a szerepre pedig már csak valamilyen elit, vagyis valamilyen értékelési rend szerint kiválasztott embercsoport alkalmas: az értékelési rend tudja csak biztosítani az elit által adott példák és minták érvényességét és kötelezõ erejét. Bibó István
20
