TARTALOM. Mai svéd irodalom Per Helge és Kovács Katáng Ferenc összeállítása

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LI. évfolyam, 3. szám

2006. március

„Különös, ffehér ehér csend” Mai svéd irodalom Per Helge és Kovács Katáng Ferenc összeállítása

TARTALOM

PER HELGE A kortárs svéd irodalom (Anna Bihari-Andersson fordítása) ...................... ELISABETH RYNELL, GÖRAN GREIDER versei (Kovács Katáng Ferenc fordításai) ............................................................................ THOMAS NYDAHL Önnestad (Kunszenti-Kovács Dávid fordítása) ................................................... EVA STRÖM versei (Kovács Katáng Ferenc fordításai) ........................................ LARS ANDERSSON Útban Gondwana felé (Anna Bihari-Andersson fordítása) .......................... BENGT BERG versei (Kovács Katáng Ferenc fordításai) .................................... AGNETA PLEIJEL Zakopane langyos esőben (Anna Bihari-Andersson fordítása) ................. KRISTIAN LUNDBERG versei (Kovács Katáng Ferenc fordításai) ................. STEWE CLAESON A mezítlábas kőfejtő (Anna Bihari-Andersson fordítása) .............................. KRISTINA LUGN versei (Kovács Katáng Ferenc fordításai) ..............................

179 185 195 198 203 207 212 222 226 234

KÜLFÖLDI SZERZŐINK ...................................................................................................... 238

NV06-3.p65

177

2006.03.29., 19:28

E számunkat a Svéd Intézet támogatta Köszönetet mondunk Hegedüs Zsoltnak a svédországi felvételekért, Kunszenti Ágnesnek a kontrollszerkesztésért

A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alapprogram

NV06-3.p65

178

2006.03.29., 19:28

PER HELGE

A kortárs svéd irodalom? Ha napjaink svéd irodalmáról beszélünk, miért ne kezdhetnénk August Strinberggel? 1 August Strindberg a svéd irodalom nagy lázadója. Maga is azt vallotta, hogy „az én tüzem a legnagyobb Svédországban”. Nemcsak a társadalomban és a politikai életben uralkodó igazságtalanság ellen lázadt fel, hanem az előkelő (választékos, finom) irodalom ellen is, amely a nagypolgári szalonokba zárva, a legfelső társadalmi réteg számára fenntartva járult hozzá a status quo megerősítéséhez. A dühöngő Strindberggel egy napjainkig élő fontos irodalmi hagyomány kezdődött el. Az 1900-as évek körül, amikor Strindberg még élt, egy új írógeneráció született. Tagjai a maguk idejében szintén megváltoztatták a svéd irodalmi életet, és maradandó nyomot hagytak maguk után. Mindannyian a legszegényebb társadalmi rétegből kerültek ki, legtöbbjük vidéken nevelkedett. Szüleik napszámosok, zsellérek, cipészek vagy egyszerű munkások, és semmilyen formális iskolázottságuk nem volt. Amikor eléggé felnőttek ahhoz, hogy eltarthassák magukat, elszegődtek matróznak, vagy a nagyobb városokban néztek munkalehetőség után. Éheztek és fáztak, egyszerű kávézókban melegedtek, de voltak álmaik! Sokan közülük valamelyik népfőiskolán tanultak egy vagy két évet, abban a sajátosan északi intézményben, amely sem nem gimnázium, sem nem egyetem vagy főiskola, hanem egy kicsit mindegyik. Ez a lehetőség, valamint az „élet iskolájában” szerzett kemény tapasztalatok tették őket képessé arra, hogy céljaik érdekében minden kényelmet feláldozzanak; hogy az irodalom révén, drágán szerzett élettapasztalataikról írva hozzájáruljanak a saját maguk és társadalmi osztályuk felszabadításához. Ez a svéd munkásirodalom, amit ők rendszerint a világirodalomhoz való egyetlen eredeti svéd hozzájárulásnak tekintenek. Idetartoznak olyan elbeszélők, mint Harry Martinson és Eyvind Johnson (mindketten Nobel-díjasok), Vilhelm Moberg, Ivar Lo-Johansson, Artur Lundkvist, Josef Kjellgren, Erik Asklund, Moa Martinson, a költők közül Nils Ferlin és Helmer Grundström és sokan mások. Autodidakták voltak, és csaknem mindannyian férfiak (mint az irodalomban általában is). Mind gondolatban, mind a valóságban vagabundok. Utaztak, nemritkán gyalogoltak, tengerre szálltak, és állandóan új utakat kerestek. Olvastak, gyűjtötték a benyomásokat. Sokan közülük meglehetősen egyszerű realista elbeszélőként kezdték pályájukat, de többen a lassan Svédországot is elérő modernizmus kialakulásában is fontos szerepet játszottak.

179

NV06-3.p65

179

2006.03.29., 19:28

2 Az irodalmi modernizmus Észak-Európában először Finnországban jelent meg, ahol elsősorban a svéd anyanyelvű finn költők körében fejlődött ki. Onnan érkezett az inspiráció Svédországba. A modernizmus Norvégiába jutott el utoljára. Különböző időpontokban mindhárom országban heves viták zajlottak az érthetőségéről, és az irodalmi élet vezetői ezt az új irodalmat minden elfogadott érték elleni veszélynek tekintették. Svédországban, akár a többi európai országban, több irányban fejlődött tovább a modernizmus, és időszakonként más és más formát öltött; realizmus, idillikus költészet stb. A hatvanas évek svéd költészetében egy időben két fontos jelenség tűnt föl. Egyrészt az úgynevezett konkretizmus; egyfajta betűjáték, ahol a betűk és a szavak a könyv oldalain inkább a vizuális hatások kedvéért jelentek meg, mint a tartalomért. Előadásban gyakran hangkompozíciókká váltak, a dadaisták alkotásaira emlékeztettek. Másrészt, kicsit ellenpólusként, voltak költők, akik a hétköznapok nyelvén írtak költeményeket teljesen mindennapi dolgokról. Ők az újegyszerűség képviselői, az asztalok kávéfoltjairól, mosogatórongyokról írtak, vagy éppen a megfázásról vagy a bevásárlásról. Fontosnak tartották, hogy ne művészien. A próza is fejlődött, a realizmusból a modernizmus felé, majd vissza ismét a realista elbeszélés irányába. Az újegyszerűséggel egy időben, amikor mind a társadalom, mind az irodalom radikalizálódott, néhány kiemelkedő író riportkönyvekben – szépirodalmi vagy interjú-riport formát alkalmazva – írta le a világban vagy az országban tapasztalt állapotokat. Ebben a műfajban a legfontosabb Göran Palm Elmélkedés az igazságtalanságról című könyve, amely könyörtelenül leplezte le a jólét igazságtalan elosztását a gazdag iparosodott és a szegény fejletlen országok között. A költészet is radikalizálódott. Költemények jelentek meg a vietnami háborúról, a munkásosztály szükségszerű felszabadulásáról. Az irodalom – és elsősorban a „mozgékonyabb” költészet – kiköltözött az utcákra és a terekre, a politikai tüntetések beszédeinek részévé vált. Egyszerű füzetecskékben jelent meg, hogy könnyen terjeszthető legyen. A használati költészet bevett fogalommá vált. 3 Mint mindig, az erőteljes irányzatokat határozott reakciók követték. A nyolcvanas években a költészet ismét a tiszta esztétikum felé fordult, amelyet egyes alkotók szerint elhanyagoltak. A tartalommal szemben ezúttal a forma került előtérbe. A próza egészen más irányba fordult. A külső világ iránti érdeklődés hozta magával, hogy a svéd prózaírók fontos inspirációs forrása a latin-amerikai irodalom lett. A fantázia és a valósághűség merész keveréke az, ami különösen erős hatással volt rájuk. Gabriel García Márquezt, Carlos Fuentest, Julio Cortázart a mágikus realizmus tanítómestereiként tartják számon. Az igazság azonban az, hogy a svéd irodalomban is akad, akitől tanulni lehet ezen a téren; elég, ha Selma Lagerlöf, a világirodalom egyik legnagyobb mágikus elbeszélőjének a nevét említjük.

NV06-3.p65

180

2006.03.29., 19:28

Még egy fontos megújulás törént a nyolcvanas években: a női szerzők áttörése. Az előretörő feminista mozgalom már korábban megteremtett egy műfajt, amit kissé lekicsinylően vallomásirodalomnak neveztek. Ez leggyakrabban a nőknek a privát vagy a társadalmi életben tapasztalt hátrányairól, az elnyomó férfitársadalomban való érvényesülési nehézségeiről szólt tanúvallomás formájában. Ez a hullám lassan lecsendesedett, de a nők a költészet széles területein biztosítottak maguknak helyet. A nyolcvanas évek végén az irodalomszerető közönség egy új, intenzív „érthetőségi” vitának lehetett tanúja. Ann Jäderlund fiatal költőnő új kötetét egy befolyásos férfi kritikus érthetetlennek nevezte (összevetve a saját férfiúi nyelvi logikájával), és erre heves vita tört ki. Körülbelül egyidejűleg tűnt fel egy sereg érdekes költőnő; ma ők alkotják az egyik legélénkebb színfoltot a svéd irodalomban. Eva Ström, aki ebben a válogatásban is szerepel, egyike a legjelentősebbeknek. Ide számítható Kristina Lugn is, még ha más is a háttere. Különleges, látszólag ártatlan és egyszerű versei tele vannak furfangos, gunyoros tüskékkel. Sajátos stílusát (ő szinte fogalom a svéd költészetben) egy ugyancsak különlegességnek számító idősebb kollégájától vette át. Sonja A° kesson a hatvanas évek újegyszerű hulláma alatt kezdett írni. Egyik legismertebb verse a Fehér ember rabszolgája. Ha abból indulunk ki, hogy minden, de legalábbis a legtöbb jelenség újra feltűnik, akkor az úgynevezett fiatal költőknél az utóbbi években megfigyelt nyelvi materializmus iránti intenzív érdeklődést a hatvanas évek konkretizmusához vezethetjük vissza. Ez elsősorban az észak-amerikai költészetből vette példaképeit, és jó néhány fiatal költőt meghódított. Időnként feltűnik vitaérvként és vádként, hogy ez a költészet érdektelen, elkötelezettség nélküli, védői pedig éppenséggel mély politikai elkötelezettségét emelik ki; mert nem hajlandó elfogadni a konvencionális (és a felsőbbség által irányított) nyelvet. Az egész vita áttekinthetetlen, és azok a költők, akik ezt a költészetet védelmezik, számos kérdésben egymással sem értenek egyet. A nyelvi materializmus része a kilencvenes évektől feltűnő posztmodern költészeti irányzatnak. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy megváltozott és változékony világunkban már nincs helye az autentikus énnek, visszautasítják az egyszerű, lineáris, autentikus írás lehetőségét is. A valóságot csakúgy, mint az író egyént és mint a nyelvet, elemeire, részecskéire kell bontani, mert csak ezek a töredékek léphetnek fel bármilyen kontextusban igazságigénnyel. Ez a mozgalom elsősorban azt érte el, hogy teljes mértékben marginalizálta a modern költészetet, annak alig van érdeklődője. Mindez sajnálatos, mivel az általános figyelem a költészet iránt továbbra is él, talán erősebben, mint valaha, amire pedig részben az lehet a magyarázat, hogy a szekularizált, elidegenedett létben a vers személyes közelséget teremt őszinte hangjával, hamisítatlan nyelvével. Túlságosan sok fiatal költő felejtkezett el erről, mint ahogy figyelmen kívül hagyják azt a minden irodalomra, így a költészetre is érvényes követelményt, hogy végtére is valamiről szólniuk kell.

181

NV06-3.p65

181

2006.03.29., 19:28

4 Ebben a válogatásban azonban sem a nyelvi materializmus, sem a posztmodernizmus nincs jelen. Az itt bemutatandó költők egészen más okokból nyerték el a versolvasó közönség tetszését. Göran Greider költészetében egyesíti a politikait a magánélet szférájával, a nemzetközit az intimmel, olyan módon, amelynek gyökerei a hetvenes évek politikai radikalizmusához nyúlnak vissza. Tanítómestere e tekintetben Göran Sonnevi, akinek költői freskóiban egyesül a líra, az epika és a krónika. A már említett Eva Ström lírája a modernista Edit Södergran költészetéből és a német expresszionizmusból táplálkozik. Elisabeth Rynell szintén a hetvenes évek radikalizmusából indul ki, de költészete a próféta, a jós figyelmezető hangja, hogy életmódunkkal veszélyeztetjük az ökológiai rendszert, amelynek az ember végletesen sérülékeny része. Kristian Lundberg napjainkban meglehetősen szokatlan jelenség; egyértelműen keresztény háttérrel rendelkező fiatal költő. Verseiben az embert nem az ökológiai katasztrófa vagy a politikai káosz fenyegeti, hanem az eredendő bűn. Egyik kötetének címe a szenvedésnek kitett ember őstípusáról elnevezve, Jób. Bengt Berg munkássága különleges keveréke a hetvenes évek újegyszerű költészetének és egy, a szülőföldjén, Värmlandban népszerű elbeszélő stílusnak. Az olvasó talán ismeri a magyarra is lefordított regényíró Göran Tunströmöt, aki egyedülálló képviselője és folytatója Värmland nagy szülötte, Selma Lagerlöf elbeszélő stílusának. Bengt Berg stílusa nyugodtabb, csendesebb. Furfangos és rendkívül humoros. (Jó példa erre Karelin című verse; ebben az 1900-as évek híres birkózójáról ír, aki imádta az áfonyát.) Fiatal prózaírók körében régóta népszerű a novella, és a még rövidebb elbeszélés. Az elbeszélés olyannyira visszafogott, hogy egyedi eseményekről számol be, míg a folyamatról és az összefüggésekről csak utalásokban értesülünk. Ezt a minimalizmusnak nevezett stílust is a posztmodernizmus örökítette át. A regények is gyakran rövidek. A fiatal prózaírók a résnyire nyitott ajtón át kissé aggodalmasan kukucskálnak ki a valóságra, nem merik belevetni magukat. Ezért az ettől az általános jelenségtől eltérő egy-egy kivétel különösen nagy érdeklődést kelt. Az utóbbi évek egyik érdekes példája Mikael Niemi regényíró Pajalából, Svédország legészakibb vidékéről. 2000-ben adta ki gyermekkorának egyszerű formában, nagy mesélőkedvvel megírt, fantáziadús leírását Populärmusik fra° n Vittulat címmel. Szinte azonnal az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi sikere lett. 5 Igyekeztem elég részletesen leírni napjaink irodalmának előzményeit, hiszen egyetlen író sem alkot légüres térben. A mai irodalom világszerte egyre hasonlóbb: a szerzőket legalább annyira, mint az irodalmi forrásokat befolyásolja az internet, a televízió, a zeneipar a maga műfajaival, a rockkal, poppal és nem utolsósorban a rappel, mely utóbbi maga is egyfajta költészeti keverék.

182

NV06-3.p65

182

2006.03.29., 19:28

Ennek ellenére a hagyomány ott van közvetlenül a jelen vékony felszíne alatt, hogy bármikor előtörjön vagy felismerhető legyen. Az itt bemutatott prózaírók mindannyian több irodalmi hagyományhoz is közel állnak. Kiemelkedő szerzők egyébként ritkán azonosíthatók valamelyik irodalmi irányzattal. A saját gondolataikkal, elképzeléseikkel dolgoznak – természetesen több irányból érkező hatás alatt –, egyre mélyebbre ásva magukat saját irodalmi univerzumukba. Ott a hagyomány új gondolatokkal találkozik. Agneta Pleijel munkásságának hátterében nemcsak a feminista ideológiák érezhetők, hanem általában a radikális baloldal gondolatai is. Erről árulkodik az a tény is, hogy Alekszandra Kollontajról írt színdarabot. (Ezenfelül költői munkássága is jelentős.) Amint a válogatásunkban megjelent regényrészletből is kiderül, mélyen érdeklődik a nagy eszmeáramlatok iránt; korábbi regényeiben mind Darwin, mind Schopenhauer megjelenik. Eddigi fő műve s egyben az utóbbi évek egyik legjelentősebb regénye, a Lord Nevermore nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy szereplői egy radikális gondolkodású nő és két férfi – egy kutató és egy művész – segítségével felvázolja a férfiak által dominált ideológiai irányzatok fejlődését mind a férfiak, mind pedig a nők szemszögből ábrázolva, egyúttal igyekszik megválaszolni azt a kérdést is, hogy mi jellemző a férfiak és mi a nők világára. Stewe Claeson egyik tanítómestere a Nobel-díjas Eyvind Johnson, a másik az ausztráliai Patrick White. Claeson elsősorban mint az egyik legjobb svéd novellaíró vált ismertté. Valóságos mestere annak, hogy e rövid formában megragadja a látszólag mindennapi, de gyakran tragikus emberi sorsok lényegét. Megjelentetett több nagy sikerű regényt is, amelyeket kritikusai elsősorban nyelvi tökéletességükért dicsértek. További írói sajátossága a visszafogott, rendkívül mélyen érző pszichológiai realizmus. Thomas Nydahl, akinek eszmei háttere szintén a hetvenes évek radikális baloldali mozgalma, az utóbbi években olyan különleges íróknál keresett irodalmi inspirációt, mint John Cowper Powys, Thomas Bernhard, Gombrowicz és Cioran. A Politikai földrajz összefoglaló címet viselő műveiben egyesül a flanőr, a politikai riporter és a költő nézőpontja. A politikai gondolatok a személyes, különösen a személyiségformáló gyermekkori élményekkel összefonódva alkotnak egységet, amely tárgyilagosan és szuggesztíven váltakozik a próza és a költészet között. Lars Andersson végezetül sajátos író, akinek ritkán megjelenő könyvei témájukban meglehetősen változatosak. A modern strukturalizmus keveredik a robusztus värmlandi elbeszélő hagyománnyal, s a célja gyakran az, hogy megmagyarázza a társadalmi mélystruktúrákat és azok tükröződését az egyén életében. Legújabb regényéből közlünk részletet. Az író itt rendkívül messzire jutott a nem leegyszerűsítő, hanem a képet tisztábbá tevő egyszerűségnek a megteremtésében. Az Úton Gondwana felé ugyanis az 1900-as évek másik nagy gyermekkor-ábrázolását, Harry Martinson Virágzik a csalán című regényét idézi fel. Ennek főhőse a nehéz sorsú ifjú, Martin Tomasson, akit Lars Andersson tovább-

183

NV06-3.p65

183

2006.03.29., 19:28

vezet onnan, ahol Martinson a történetét befejezte. A főhős átszeli Indiát, hogy identitását, lelki békéjét keresse, majd végül meg is találja. A könyvet mesterműként fogadták, és Harry Martinson művével egyenrangúnak tekintik. Ahogy már utaltunk rá, Harry Martinson egyike volt azoknak az autodidakta munkásíróknak, akik az 1900-as évek elején tűntek fel, és akik az egyik legerőteljesebb hagyományt alkották a század svéd irodalmában. Amikor Lars Andersson és Harry Martinson összetalálkoznak, bezárul egy kör. Így segít az irodalom egyszerre előre és hátra is tekinteni, látni a régit az újban és fordítva, örökös váltakozásban. ANNA BIHARI-ANDERSSON fordítása

Riddardolmen

NV06-3.p65

184

2006.03.29., 19:28

ELISABETH RYNELL

A jövő Nagyon közeli a jövő. Sötét karjaiba ölel a jelenvaló. Nem vesszük észre. Előre a lendületben mozdulatban rabul ejtve kővé meredten állunk szinte mozdulatlan jelenben körülölelőben. Ujjheggyel érinthetnénk a jövőt az érinthetetlent a nem létezőt. Reszketünk. Nagyon fáj. Az elkerülhetetlen válás mardos bennünk. Messze távol körülöttünk mindenütt saját vérében fürdik a horizont. Hangtalan lecsurog s a függöny lehull. Érezzük hogy mozdul pezseg a sötétség. Belül.

185

NV06-3.p65

185

2006.03.29., 19:28

De sehova sem jutunk. Habár a végtelen sötétben nem láncol semmi állunk elveszetten a rendkívüli csendben állunk a sötétben a pezsgő forgatagban összegubancoltan. Mit történik ha az első villám fenyegetőn átdöfi az eget? Az érinthetetlen a fellelhetetlen a lehetetlen remegve áthatol a bőrön. Éktelen fájdalmat okoz. Ordítani kezdünk. Nagyon közeli a jövő. Sötét karjaiba ölel a jelenvaló. Nem vesszük észre. 1980

A bánattól betegen Bánattól beteg a föld. Mint kiteregetett lepedők a fák felett csendesen pihennek a felhők. S akkor majd bölcsődalt dúdolsz a magánytól szenvedő sötétnek. S akkor biztató szavakkal keményen földhöz nyomod a fejed.

186

NV06-3.p65

186

2006.03.29., 19:28

De a sötétben nincs út csodás szavak sincsenek lépés sem visz sehova téged a fagyott lepedő-felhők alatt. 1980

Dal Szél szól majd ujjaim közt mint hatalmas orgonán Üveg hull fekete esőben szélfútta ágaim között susogó nád száraz zizzenés és e kezek által kellene életre kelnie a világnak? Légben motozó ujjaim suhogásra vágyó kopár fa ágai 1985

187

NV06-3.p65

187

2006.03.29., 19:28

Egy balga imája Áldja meg valaki egyben zabolázza is az új beépített telefonos toalettpapír-tartót Áldja meg valaki az új szimbólumokon a szűk kapukon és a bizonytalan fogantyúkon felhalmozódott cikornyákat Áldja meg valaki az erőszakos tévelygést a felöltöztetett meztelenséget és hagyja arcát fényleni a járdaszigetek magányos fém-faoszlopos csupasz szirtjei fölött Áldja meg valaki a nyomógombokat, az eltökélt biztonsági előírásokat s az önjáró fűnyíró gépeket Az összes semmibe rohanó szabadidő-asztronautát Áldja meg valaki a szoftverválasztékot s együttműködési hajlandóságukat és hozzon békét mindannyiunkra akiket ez valójában érint 1988

188

NV06-3.p65

188

2006.03.29., 19:28

Nyugvópont Nyáréjszaka lesz. Hosszú, fehér alkonyat vége. A rádióban zongoraest. Végtelen, óvatos. Talán Chopin legszebb műve. A konyhai óra tiktakol majd. Asztalon, vázában a nyár összes virága. Kint az erdőn magányos estike nő meg kell szagolni. Nyáréjszaka lesz. Pohár aranyló bor áll előttem érintetlen. Találnom kell egy nyugvópontot. Egy kis helyet, mit ittnek hívnak. Itt akarok ülni. A lég lesz a zongora. Tónusok csendes zuhataga. Nyáréjszaka. Áttetsző egyszerűség minden ablak mögött. Különös fehér csend. 1993 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

189

NV06-3.p65

189

2006.03.29., 19:28

GÖRAN GREIDER

Üzemrész Norában A mozgékony könyvkiadó körülvezet az üres termeken a kopár múzeum leghitelesebb tanúi a hiányzó dolgok. Az öltözőszekrények üresen tátonganak. Hetven ember tűnt el valaha százhúsz kilométer gyújtózsinórt gyártottak naponta. Az egyik alkalmazott megmakacsolta magát. Negyvennégy év munka után megtagadta a távozást. Irodája továbbra is lakott. A nagyvállalat nem tud mit kezdeni vele, hagyatéknak marad. Most üdvözli minden reggel a libákat az udvaron és ápolja a rózsabokrokat. S egy pincében őrzik a kis példányszámban megjelent századokat túlélt nagy filozófusokat. 1995

Más helyek Épp hogy megfelelő az utcai világítás. Még májusban is részegítőek a csillagok oly fényesek és nagyok, hogy van aki késő estig kint marad a kerti ösvényeken. A nő beleszédült, meg kellett kapaszkodnia. Napközben súlyos porfelhők gomolyognak a közel egy kilométerre fekvő szántók felett. A föld és a világegyetem lélegzik a villanegyedben: Ásót, sövényvágó ollót kölcsönöznek egymástól. Sehol egy mély gödör az utakon.

190

NV06-3.p65

190

2006.03.29., 19:28

Itt sokkal korábban házasodnak ezért korábban is válnak. A statisztikák megdöbbentőek és egyértelműek: kisebb ipari településeken többen élnek felbomlott családokban, mint a nagyvárosokban. A nehéz idők gyorsan benyomulnak a világba s aki már többé nem tudja, hova menjen, kocsiba száll céltalan köröz, mint a leszállásra váró repülőgép: Azt a látszatot kelti, mintha dolga lenne. Augusztusban hullámzanak a bogyóbokrosok. Manapság csak gyerekek és öregek láthatók ott. Visszhang a számozott karók között – furcsán üres mint egy kiállítóterem. A szélcsendes napokon mintha flottán úsznánk a tájban. Sehol egy kikötő vagy part. Igazán meleg nyáron kivirul minden a mocsárig. Telente felcsillan a mozdulatlan lószemekben. Időnként ébredéskor úgy érzem hogy óriási csendben kell tájékozódnom. Ebben a levélzizegésben rokonaim ellenségeim lakoznak. A nyarak térképek magányos tájai. Emléktárgyakba zárva, rabul ejtett hó a komódon. Annyiféle nap, ahány tájra emlékezem. Mikor ez az élet az egyetlen, zavarba jövök. Mintha még mindig egészen másra gondolnék egy egészen más helyen. 1995

191

NV06-3.p65

191

2006.03.29., 19:28

Jó kezekben van az ország Nitro Nobel, a környék legnagyobb üzeme; vállalati bulit tart az üdülőben. A második szint nyitott ablakaiból nevetés söpör végig a szabálytalan utakon le a tengerig, át a párás éjszakán, körülnyalábolja a vaktában kihelyezett szobrokat. Asztrahánalmák lengedeznek a langyos augusztusi szélben. Cigaretta parazsa imbolyog a parkoló mellett hevesen vitáznak, de felismerhetetlenek. Kijöttem egy cigarettára. Dülöngélő mérnökökkel és üzletkötőkkel találkoztam modern fazonok, de megvan még bennük a századforduló maradványa, faverandák idealizmus és nagyképűség, ami sosem tűnik el és ahogy most kiszolgálják őket emlékeznek valamire... Így a távolból nézve lehetetlen eldönteni, ki nőtt föl másik társadalmi osztályban. Ez itt az igazi svéd középosztály: barátságos, részeg, lomha gondolkodású egyenesen kicsit nemzetieskedő. Ezt is ismerem, csak másképp. Mindig oly sok a veszítenivalójuk aggodalmuk az erkélyről rakétákat lövet velük városrészeket, hídfőket robbantanak ma este itt, és távoli gócpontokon. Fél évszázadon keresztül reformokkal fékezték meg őket, anélkül, hogy föllázadtak volna. Kora középkorú férfi a nemesi virágágyásba vizel gúnyos röhögése idáig hallatszik s egy nála is fiatalabb nő fuldoklik a nevetéstől könnyei csurognak, egész teste remeg. Csonka kórus kurjongat az első csillagoknak fogalmuk sincs, mit okoskodott ki érdekükben az ország összes közjólét-építője. S az Isten lábnyoma már megsárgult a fűben.

192

NV06-3.p65

192

2006.03.29., 19:28

Akik párosával tűnnek el, azok a legcsendesebbbek. A világ összes padlója kavicstól csikorog s a nyárestében mindenki sóvárog valamire. De mire? Az elégedetlenség osztályonként változó valamit én is tudok arról, mint felkapaszkodott hogy mit tesz a magas jövedelem az emberekkel. Szétszóródnak az éjszakában vagy bandába verődnek. Rengeteg faragatlan gyöngédség szorult beléjük a nyár ezen utolsó lerészegedése előtt. A tengerpart közelében lebegő fehér, világló pont egyszerűen csak egy ing. De minél magányosabbnak látszik egy férfialak annál nagyobb a hangja, annál dühödtebben rugdossa a kavicsokat. Ne zavard meg őket! Életveszélyesek lesznek. Altasd el őket egy mesével mindarról amihez adójukkal hozzájárulnak. Oly kevés mondandónk van egymásnak szívesen elfelejtek egy-két tanárt a hatvanas-hetvenes évekből vagy a bankalkalmazottat, kinek ifiválogatott a fia a Lions Klub pénztárosát, aztán valami polgári környezetpárti aktivistát, aki nagyon buta, de őszinte lelkesedés hajtja, hogy megmentse a tengert, melyben fürdök. Mindannyian itt vannak az este, egyetlen zagyvalékban, kikkel az ide vezető végtelen úton találkoztam. Bemegyek. Az ország még mindig jó kezekben van. 2000

193

NV06-3.p65

193

2006.03.29., 19:28

Ogallala Az észak-amerikai kontinens alatt gigantikus víztartalék van. Ogallala a neve s egy napon ez kormányozza majd a világot. Mert a hiányok kormányoznak. Lassan kiürül ez az édesvíz-tenger. Senki nem tudja, hogy meddig elég. Hogy néz ki ott lent? Aki egy álomörvényben lejut, meglátja a kristályos sötétséget. A nyílt tengeren Ogallalára gondoltam s a szomjúság közeledtét éreztem a horizont felől. Ogallala! Mint egy jövőben szerveződő vallás csatakiáltása, milliárd torokból hangzik; egy civilizáció kiszáradt, égő torka. A Jupiter holdjain, talán a Mars sivataga alatt is megfagyott víz rejtezik. Itt, a meleg zivatar után, kóstolgatom az édesvizet az ajkamon. Édesvíz fog uralkodni a világon. 2000 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

NV06-3.p65

194

2006.03.29., 19:28

THOMAS NYDAHL

Önnestad

Amikor reggel felkelek, kinyitom a hálószoba ablakát, és rám támad a tizennégy kutya ugatása, kitágítja a légteret, és a villák felett kifeszül a magas hangok húrja, beleugatják és -vonítják és -hergelik egymást egy megbonthatatlan állapotba, az ugatásban egy testté válnak, és a húr, melyet fölém feszítenek, a városban mindenki más felett is ott feszül, bezárom az ablakot és lemegyek a reggelizőasztalhoz, ahol csak a rádióból kiszűrődő klasszikus adó lágy hangjai védenek meg attól, ami az ablakon kívül zajlik, a villakülváros idilljének közepében élek, és tudom, hogy bármikor összetörhet, az egyetlen, ami még életben tud tartani, az a gondolat, hogy elszököm e házból, e városból, és hogy ezt a szökést már most meg kell tervezni és körül kell írni, szavakkal, gondolatokkal, ahogy ülök a reggeli kávém mellett és megkísérlem elolvasni az újságot, ott, abban a pillanatban már mélyen beleéltem magam a szökésbe, a testem, a gondolataim, minden, ami én vagyok, már messze jár, kimerészkedem a hátsó ajtón a biciklimért, és mikor áttaposom magam a városon, hogy mozgásba lendítsem a testemet, úgy, ahogy minden áldott hétköznap, a gondolataim az épp megvalósított szökésben találhatók, abban a szökésben, mely megmenti majd elmémet és új horizontot fest szemem elé, egy tengerrel, erdőkkel, tavakkal és hegyláncokkal teli horizontot, melyen akadálytalanul vándorolok nap nap után, apró tisztásokra érek, a napba hunyorgok, friss levegőt szívok és megtöltöm tüdőmet oxigénnel és reménységgel, azt a horizontot, melyet annyi álmomban láttam, és melyhez annyiszor vándoroltam azzal, akit szeretek, kéz a kézben, egy ütemben jöttünk, magunk mögött hagyva a villakülvárost, minden hangját, minden kerttúrását és a vasárnap reggeleket áthasító fűnyírók agresszív zaját, az összes autószerelőt, akik minden szabad pillanatukat egy régi üresben járó Volvónak szentelik, és a motorba néznek felhőszakadásban, napsütésben, ezt a foglalatosságok városát, melyből száműzettetett a pihenés és a csend, ahol minden gyepet a gyeptelenítés határáig nyírnak, és ahol az igazán gazdagok medencét ásnak a gyep helyére, kék fényes alsó világítással és szüntelenül csobogó vízszűrővel, mintha folyton valaki kint állna és zuhanyozna, a fényűzésnek és a csecsebecséknek ezt a mutogatását, mely része a versengésnek, a házak közti folyamatos versengésnek, hogy kinek van a legmenőbb autója, a legszebb gyepe, és mennyibe kerültek a kutyák, és ahol a proli és a kispolgár szomszédok, mégis szakadék választja el őket, merthogy ugyanaz az utcacím nem mindig jelent azonos életkörülményeket a mindennapokban, itt, e városban, ebben az egységgé összepréselt városkában ültem minden reggel a kávém mellett, s közben éreztem, hogyan

195

NV06-3.p65

195

2006.03.29., 19:28

nő bennem a kétségbeesés, hogyan nő minden egyes vajas kenyeremre mért rágással egy oly nagy kétségbeesés, mely minden mérlegelést, minden ésszerű döntést ellehetetlenített, és csak arra hajlott, hogy még mélyebben belerángasson a sötétségbe, abba a kétségbeesésbe, amelyben a visszatérés töröltetett a szókincsből, amelyben a remény csak az arckifejezéseket és könnyeket értelmezni nem tudó emberek patetikus kifejezése, ebben a kétségbeesésben éltem én, év év után, miután más élet nem tűnt lehetségesnek, ott álltam a közepében, mint a többiek, turkálva a kertben, minden héten furikázva a fűnyíróval, ránehezedve fogantyújára, hogy haladjon is előre, nyelvén kék füstjét és hagyván, hogy a motorzaj beegye magát a bőröm alá, merthogy az volt az egyetlen ésszerű és természetes ott és akkor, tényleg megerőltettem magam, hogy egy legyek közülük, egy teljesen normális villaember, aki őrködik a drótkerítésnél, a grillsütőből óvatosan egy vödörbe üríti a hamut, öntözi a virágtartókból és az aranyozott oromzatról lógó muskátlikat, pletykál, nekitámaszkodik mások kerítésének és elpletykálja, hogy ez vagy az mit mondott, és közben tudtam, egyre inkább ráébredtem arra, hogy amit én mondtam, azt is továbbadták, át a túlsó kerítésen, és lassan elterjedt az egész városban, eltorzult, felfújódott, engem is megtörő méreteket öltött, mivel minden bizalmas szó főtéri üzenetté vált, és mikor napi kerékpárutamat tettem a városon keresztül, tudtam, hogy a függönyök mögött összesúgtak, elkerekeztem a templom és a gyülekezeti ház előtt, le a lejtőn az új községi lakótelephez, a családi házak e soraihoz, ahol minden évben mások laktak, ahol az egyik be-, a másik kiköltözött, ezekhez a gyönyörű sárga téglaházakhoz, melyek lassan elmállottak és tönkrementek a használattól, mivel annak, aki mindent ingyen kap, nem kell megköszönnie, és még kevésbé óvnia azt, ami nem az övé, ezekhez a házakhoz, melyek eleinte egy átlagos villakülvárost sejtettek, de aztán egyre inkább viselték annak a nyomát, hogy menekült-zsilippé váltak, ahol az emberek azon a nyelven szólították meg egymást, amely régen szerb-horvát névre hallgatott, de most már összetevőire bomlott, szerbre, horvátra és bosnyákra, ehhez a helyhez, mely egyre inkább a balkáni tragédiát tükrözte, ahol emberek űzettek el házaikból, városaikból, és kerültek Önnestadba, ahol minden ingyen van, ebbe a tej és méz országába, amely manapság a számító bűnözőket is vonzza, mert tudják, hogy az akár két évig is elhúzódó ügykezelési idő szép és jól megfizetett szabadságot jelent egy olyan országban, mely gazdagabb, mint bármelyik, amiben eddig jártak, egy országban, ahol nemcsak a lakás ingyenes, hanem más fizeti az ételt, a ruhát, a szórakozást is, ebben az országban, mely megnyitotta határait egy mostanság menekültáradatnak nevezett nemzetközi üzlet előtt, egy üzlet, mely a volt keleten szinte minden más üzletnél jövedelmezőbb, és az emberek tömegesen gyülekeztek a buszoknál, miután eladták mindenüket, s egy teljes „csomagot” tartalmazó utat tudhattak a zsebükben – lakhely, munka és tartózkodási engedély, mondták nekik –, majd néhány nappal később egy modern négyszobás lakásban kötöttek ki, mint Önnestadban, ahol minden ingyenes és magától értetődő volt, a bútorok a helyükön, az étel kézpénzért a legközelebbi üzletben, és a körülöttük lévő emberek is mind hasonló helyzetben voltak, és

196

NV06-3.p65

196

2006.03.29., 19:28

lassacskán kis gettók alakultak ki, mindegyik a maga nyelvével, etnicitásával, ahol minden ingyenes, és a jövő két évnél nem terjedt tovább, egy jövő, melyet nekem is volt szerencsém sokszor megélni, mivel épp ötvenedik születésnapomon jutottam el odáig, hogy a szedelőzködés nem maradhatott már csupáncsak elmélet, és minden ilyen jövő, melyhez közeledtem, csak a korábbi megoldások megismétlődése, rosszaké és még rosszabbaké, most, ötvenedik életévemben, jövők egész sorával magam mögött, megszületett bennem az elhatározás, mely segít elhagyni e várost, menekülésben leragadt fix boldogságmilliomosaival és szabadabb csatolmányaival keresvén azt, amit a kispolgár immár élete alapjának tekint, a boldogság anyagi halmozását, mely csak lelki válságba sodor, a tb „kiégettség” című rubrikájába, mely eufemizmus mögé rejtik az összes lelki nyavalyát, s ez korunk talán legerősebb jelzése arra nézve, hogy a boldogság-gazdagság is csak boldogtalanság, hogy tulajdonképpen semmink, amink van és amiből állításunk szerint többet akarunk, nem alkalmas arra, hogy generációk életét építsük rá, mert a törékenység szerves része a konstrukciónak, és ennek a mély belátásnak a birtokában fogtam legnélkülözhetetlenebb tulajdonaimat, és szakítottam e várossal, melyet Önnestadnak hívnak, de hívhatnák bármi másnak is, miután megtévesztésig hasonlít a többihez, és mert a probléma tulajdonképpen az, hogy minden ember másokra tekintet nélkül szabadon tehet-vehet, míg kerítésével vagy zöldellő sövényével szolgálja azt az illúziót, hogy minden élet külön zajlik, a többitől függetlenül, a villakülvárosokban ugyanolyan nyomasztóan, mint a magasház-gettókban, ahol a hifitornyok basszus hangja átrágja magát a betonon, lakásról lakásra, ez a tenkintetnélküliség, mely korunk egoizmusából nőtt ki, s mely szerint csakis én döntök a közös légtérről és sosem te, mintha egy ember élete annyira behatárolható lenne, hogy senki sem lát, hall vagy érez belőle semmit, ez határozta meg az önnestadi életet, és ehhez próbáltam igazodni, csak közben a teljes összeomlás határára értem, ehhez az élethez, melyet teljesen új összefüggésben akartam felépíteni, de mindig elnyomta a szomszéd tizennégy kutyája, a morgó, zúgó fűnyírók, az üresben járó autók, egy másik kert hegesztőaggregátora és csiszológépe, a hifitornyok és a csörlők, melyek egyenként ugyan óvatosan, de együttesen dühösen és nyomasztóan játszották különféle lüktető dallamaikat, ugyanolyan módszeresen és szünhetetlenül, mint a kínzás vízcseppjei a homlokon, kopp, kopp éjjel s nappal, egyenként kíméletesen, de együtt olyan intenzitással és jelenléttel, mely átette magát a bozótokon és a házfalakon, ezek a sohasem csendes kertek, melyek mind olyan dallamot próbáltak játszani, mely feltehetőleg a szomszédnak is megfelel, mivel a szándékok egyike sem volt rossz, csak épp a kor dallamaihoz volt igazítva, ezekhez a mindenütt játszottakhoz, melyek refrénjei mind csak énrólam szóltak, és senki másról, így nőhetett fel az új ember generációról generációra a kis villaközösségekben, ahol az ember továbbra is önmaga legjobb szolgája. KUNSZENTI-KOVÁCS DÁVID fordítása

197

NV06-3.p65

197

2006.03.29., 19:28

EVA STRÖM

Csipkerózsika Ébredeztem, a vénám tapogatták végül meglett halványkék kígyók az alsókaron havazott, nem kaptam levegőt minden egyes lehelet a havon landolt nem tudtam másképp lélegezni. Csipkerózsika! Dornröschen! kiáltotta valaki figyelj rám, Csipkerózsa! Piros rózsácska! Igen, minden becenevem az elmúlt száz évből vagy még régebbről Észrevettem az ágyam felett átlátszó zacskóból csepppek a műanyag csövön egyenesen a karomba. Dornröschen ébredj! kiáltotta. Piros rózsácska! Egymás közt beszéltek: Ötszáz a vizeletben nem rossz! Sápadtnak tűnik, ellenőrizni kell a fehérvérsejteket, a hemoglobin-szintjét aztán eltűntek. Havazott tovább. Egy valaki maradt száraz, meleg kézzel. Kérdeztem… Ki vagy? Egy nő állt mellettem, a vérnyomásom mérte. Százhúsz per nyolcvan, mondta s minden ütést megszámolt a csuklómon. Újra megkérdeztem. Ki vagy? Zavartan mosolygott; az ügyeletes.

198

NV06-3.p65

198

2006.03.29., 19:28

Tovább kérdezősködtem: Mi történt? Baleset, vagy öngyilkosság? Betegség? Háború? Mérgezés? Mosdószivacsot hozott. Vizes volt, lágy és meleg. S a válasza: Csipkerózsika, orsóval szúrtad meg magad, ennyi. 1979

A tevékenység folytatódott A betegmentes kórházban folytatódott a tevékenység. Szántóföldeken haltak meg a terhes nők. A madarak megriadtak a feltúrt földhányásoktól. Jött a vizit, aztán eltűnt. A kórlapokon most fikciók: Ősállatokról, pókokról, lábujj nélküli emberekről. Az ózonlyukon egyenesen átrepülő darvak megpörkölődtek és elpusztultak. A természet harcolt. A mogyoróbokor dolgos barkája a fűzfavessző ereje, a gyökerek elkeseredett szívóssága s a csipkebokor tüskékkel fedett hasadékai. A munkanélküliek a magasházak közti téren gyülekeztek. Az állatok elhagyták az istállóikat és elmenekültek. Egyetlen politikus sem jött a megbeszélt találkozóra. Az újságok megjelentek; üres, olvashatatlan oldalak. A hirdetéseket Lisa és Sluggo színes képregényfigurái helyettesítik. Mindent felszámoltak már az előfizetőket ugyanúgy, mint a cikkeket. Már senki nem tudott válaszolni a tv-állomásokat ostromló kérdésekre. A kérdezők tehetetlenek a válaszolók szintúgy. Fagyasztóládák teltek meg exponálatlan filmtekercsekkel.

199

NV06-3.p65

199

2006.03.29., 19:28

Óceánkikötőben Fényképészhírességek közeledtek, hogy megörökítsék a döglődő, párzó, verekedő állatokat. Az anyamacska megduzzadt csecsein szoptatta kicsinyeit. A világos teremben érzéstelenítés nélkül amputáltak. Hatalmasságok véreztek. Tiltakoztak a koordináták menti feldarabolás ellen. A felbontatlan, barna csomagolópapírban rajzfüzet hevert a kréták érintetlenek, a lesoványodott játék mackó nem talált senkit, aki hajlandó lett volna bepiszkolni őt buzgó szeretetével. A balettáncosnő nem keringett a zenedobozon. Az égő komphajó, napozófedélzetén a pokrócokba csavart, reszkető utasaival, a kikötésre alkalmas parthoz simult. A hét év körüli kislány befejezte a válaszadást. Csendben felhúzta hímzett blúzát a fényképész előtt. 1993

Sebfelület A fekete nyomdafesték eltűnt nem koszol kezeket Turisták váltanak pénzt a Székesegyház mellett A kriptában esküvőre kötnek bérletet Krisztus története átváltozik Kirohanok, mielőtt falak omlanak Grâce azt jelenti kegyelem Egy bizonyos ponton túl minden művészet megszűnik hatni A tömör sötétséget vagy közönyösséget tartalmazó könyvben is lennie kell egy fényes gondolatnak

NV06-3.p65

200

2006.03.29., 19:28

Vannak lények, akik a saját egzisztenciájuk puszta jelenlétével igazságot szolgáltatnak írja Camus. Megpróbálunk belekapaszkodni ebbe a könyörületbe Mint az álom sötét balzsamába, mely elfedi a vadállati ösztön nyerseségét a kétségbeesés elől. 2002

Boldogasszony-templom A szerelembe esett nő anorexiásan tért haza valami iszonyatosság lengte körül mintha a halál hideg keze érintette volna Élete minden percében levelet írt szerelmének Bármire, kézfejre, falevélre, levegőbe Mind így kezdődött: Mon amour, nem luxusból van hiányom Szerelmem, a halál egy sárga liliomcsokor és menyasszonyi fátyollal körültekert kék rohamsisak A virágárus igyekszik a címzettre rátalálni aki kétségbeesetten próbál mosakodni, enni, sőt még beszélni is Európa fővárosai fáradtan múltjukra támaszkodnak templomaikat koruk stílusában építik újjá a katedrálisok előtt reszkető kezű koldusok állnak rögvest hús-vér ivó-szoborrá változnak Szerelmem, nem a helyek, a kövek vagy a kihalt néptörzsek hiányoznak nekem kiáltásukat folyton hallod a hegygerincek mögül hajóikat látod ott, ahol a folyók összefutnak egy térre mégy, a magányosság közelébe jutsz a világ minden lexikonát fellapozod de eltűnt a szavak fele 2004 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

201

NV06-3.p65

201

2006.03.29., 19:28

Isten tenyerén

NV06-3.p65

202

2006.03.29., 19:28

LARS ANDERSSON

Útban Gondwana felé

A kókuszszappan az egyetlen, ami a sós vízben is habzik. Biztosan azt használták a mosónők, akik a tűző napsütésben a személyzet ruháit dögönyözték és csapkodták a kövekhez. Úgy dagasztották a ruhákat, hogy a hab fehér, csillogó prémmé nőtt, s beborította rövid, kemény ujjaikat, kézfejüket, csuklójukat. Erre gondolt Martin Tomasson másodgépész a kihalt környéken sétálva, amikor pirkadatkor partra szállt. A nők a kikötői szivattyús kutak körül gyűltek össze. Ha volt is valami rendszer vagy sorrend a munkájukban, azt egy matrózszem nem vette észre. Együtt akartak maradni. Átadták magukat az egyetlen biztonságnak, a becsület nélküliek társaságába való tartozásnak. A kikötői rendőrség szemet hunyt, átengedte őket a társadalom peremén élők valóságába. Idegen földön összekapcsolta őket a nyelv és mosónői létük. Nevetgéltek, egymást túlkiabálva beszéltek. Messziről láthatók voltak a szivattyús kút medencéjénél. Úgy néztek ki, mint egy sokszínű gombolyag. Megtörtént, hogy a tűző napsütésben a fedélzeten álló matróz vagy rakodómunkás megpróbálta kifürkészni, hogy ki köztük az ő mosónője, egyúttal kikötőbeli felesége, akinek néha egy ruhát ajándékozott, aminek a színe messziről megkülönböztette őt a többiektől. Vagy talán már olyan régóta volt társa, hogy felismerte a mozgásáról. Mégsem szoktak odamenni a mosóasszonyokhoz, nem kiabálták a nevüket sem, és nem is integettek. Amikor a nők a férfiak ruhacsomói körül álltak, külön világot alkottak. Az ő saját világuk volt az ott, még akkor is, ha kívül esett azon a társadalmon, ahonnan jöttek. A szappan alkálisó, lúggal közömbösített zsírsav. De lehet, hogy valamilyen mosóport használtak, amiben a szappant szóda helyettesíti. Ha az élete összes szappanját kiraknák Martin elé időrendi sorrend nélkül… puszta érintéssel fel tudná idézni az életkort, helyeket és országokat, amelyek mind életének részét képezték, részét mindannak, ami ő volt. Tenné ezt az ember kezében megforgatott szappan közömbösségével. A fűtők szappanja, az S/S Fernmoor olyan erős volt, mintha a lelkeket akarná megváltani. Vegyészek serege adhatta zálogba egyetemi címét azért, hogy ez a szappan így marjon. A másodgépész, aki jobban és elmélyültebben ismerte az országot, mint bárki más a legénységi szállón, egyszer elmagyarázta nekik, amikor ez került szóba:

203

NV06-3.p65

203

2006.03.29., 19:28

A mosónők társadalmi csoportja általában a legszegényebb viskók lakói közül került ki. Lehetőség szerint egy folyó közelében laktak, ahol egész évben volt víz. Középosztálybeli családokhoz jártak mosni, jó esetben egy-egy házhoz rendszeresen; megbíztak bennük, és állandó fizetést kaptak. De csak nagy ritkán fordult elő, hogy háznál végezték a munkát. Családjuk akarta úgy, hogy a saját városrészükbe hozzák a szennyest. Másnap reggel vitték vissza a tiszta ruhát. Szerencsés esetben a férfi is mosó volt, dhoba. Ő hozta és vitte a ruhát, hogy az asszony otthon maradhasson a családjával és a többi mosónővel. Azonban ilyen nagyvárosban, mint Bombay, nem volt mindig ilyen szigorú rend, magyarázta a gépész. A legszegényebbek, a nyomortanyák lakói között – akiknek szintén meg kellett élniük – uralkodott a legszigorúbb családi erkölcs, de ott éltek a lecsúszottak is, az egyedülállók és azok, akiknek semmi vesztenivalójuk nem volt. Igaz (mint ahogy egy, a helyi szokásokat jól ismerő ember mondta), hogy a Bombay szennyesét mosó asszonyok kaszton kívüliek voltak. Ez azonban nem a teljes kép, ezenkívül voltak bevándorolt mosókasztok, melyek tagjai a saját bonyolult szabályaik szerint éltek. Mindkét közösségben rövid pórázon tartották a lányokat és az asszonyokat. Előfordult, hogy egy nincstelen szegény családban egy nő prostituálta magát, de az úri negyedben, ahonnan a mosnivalót hozta, az ilyesmi gyanújának árnyéka is elfogadhatalan, és bezárt volna minden ajtót előtte. A lányok a kikötői rendőrség jóváhagyásával elözönlötték a hajókat, hogy felajánlják kettős szolgáltatásukat. Ők ezért nem tartozhattak – a másodgépész szerint – a város igazi mosóközösségéhez. Belekontárkodtak a mesterségbe, de annak csak a szélén, kétes részén éltek. Vagy a kikötőt olyannyira különbözőnek tekintették attól a világtól, ahol viselkedésüket kiértékelték, hogy a jól jövő kereset érdekében kivételt tettek. A kivételek közösségébe léptek volna be ezzel? De valahová mégiscsak vissza kell térniük. A szappan, gondolta. Vajon nem erre a célra teremtették-e; a kompromisszumok közvetítőjének? Zsebre tehető, intim, sorozatban gyártott, pecséttel ellátott. A szappan a tisztaság jelképe; nem túl magasztos, de a világ színvonalához szabott. Mint a Madonna olajnyomata, ami előtt Rio Grandében egy prostituált letérdelt, mielőtt hozzá bújt az ágyba. Mindenesetre a kikötői szivattyú medencéjénél, a mosónők színes bokrában már nem fogja megtalálni Peggyt. Búcsújuk igazi elválás volt. A többieket sem kérdezhette volna meg, hogy hol keresse, még akkor sem, ha ott lettek volna, hiszen nem azért hagyta el a hajót, hogy akár a legénység, akár a mosónők meglássák ünneplőben, matrózzsákjával a vállán. Valamihez Peggynek is csak vissza kellett térnie! Ha élete összes szappanját kiraknák szép sorban előtte, azt az egyet keresné, ami álmában megjelent; krémszínű, porcelánfehér felületébe vésett betűkkel, a pecsét nyomával.

204

NV06-3.p65

204

2006.03.29., 19:28

A másodgépész szerint a falvakban más rend uralkodott. A mosókasztoknak alacsony volt a társadalmi rangjuk, de mégsem a legalacsonyabb. A borbély ihatott a mosók korsójából, de fordítva már nem történhetett. Létezik ugyan tisztátalan érintés, például a menstruáló nő szárija vagy a szülő nő ágyneműje esetén. Ezért amikor a mosó elküldi a feleségét a ruhákért, az asszony egy bot végén lelógatva viszi a szennyest. De a kimosott ruha már nem számít tisztátalannak. Messze a tengeröbölben látta az Elefánt-sziget mélyzöld hátát. Elhagyta a hajót. A dokkot, a partot. Úgy választotta meg az időpontot, hogy senki ne vegye észre. Kénytelen volt a Newport Monban, a Navy Storesban használtan vett fehér khaki öltönyben menni. A lehető legsürgősebben új utcai ruhát kell vennie. Egyedül a Grand Roadon, a francia madame-nál reméli megtalálni Peggyt. És ha nincs ott? Akkor újra kezdheti a vándorlást a nagy semmibe. Amíg az Alexandra-dokkban vesztegeltek útban Vlagyivosztok felé déli és keleti irányban, kikormozták a kazánokat és a gépeket. Az alatt a hét alatt Peggy a mosónője és a szeretője is volt. A kettő össszetartozott. Nem észlelte az arcvonásait, amíg együtt voltak, csak jóval később. Semmi „földet rengető” nem történt, ami az ágybeli élményeket illeti. Teltek a napok. Gyengédségféle fejlődött ki köztük. Megfogta a férfit Peggy lila, nagy szemű, torz istenmaszkká változott arca. Beszélni is megpróbáltak egymással. Amint megszólalt, a kétség isteni kételkedés képévé változott. Kereste a szavakat. Meg kellett találni a megfelelőket. Nem találkozott még senkivel, aki olyan óvatos lett volna a szavakkal, mint Peggy. Saját szavai az ötödik külföldön töltött év után már zavartalanul áradtak. Igen, mindig ott voltak, de néha időbe telt, míg beindultak. Mint ahogy az ember a konyhaasztalt bámulta, ahol a parasztok hallgatása lapult várakozva. A parasztok elmélyülten simítgatták ki a ráncokat hallgatásuk fölényéből. Végül azért mindig megtalálta a szavakat, tudta, hogy ott vannak. Magas növésű is volt. Vagy csak a kettőjük fantáziavilágában voltak hasonló termetűek. Talán az életkoruk az, amit sosem tudott igazán összehasonlítani? Képzelete szerint ugyanabból a zavarodottságból, ugyanabból a pigmeusi fájdalomból akartak valamit kimondani. A lány szemébe nevetett. Néha Peggy is nevetett, ilyenkor arca mosollyá formálódott, tükröt állítva tükörnek. Egyenetlen fogsora fénylett, szemfogai holdutcává váltak. A lány bal kezén hiányzott két ujja. Először úgy tett, mintha nem vette volna észre, később otromba, lovagias elkeseredéssel csókolta meg a csonkokat. A lány azt akarta, hogy Peggynek szólítsa. Kék ruhát vett neki. Egy szombaton, amikor nem volt őrségben, és fizetést is kapott, úgy mentek a tivoliba fent a szegénynegyedben, mint egy elegáns pár. Szalmakalap volt a fején, de amikor rendőrt láttak, Martin a lány sáljával eltakarta magát. Peggy akkor nem nevetett, de három ujjával odanyújtotta neki a sálját. Haja, amit egy délelőtt a szeme láttára mosott meg és olajozott be a kútnál, védtelenül hullott a kék ruhára. Az este a francia madámnál végződött, aki a saját szobáját engedte át nekik. Peggy szemmel láthatólag otthon érezte magát, bár ez nem változtatta meg arc-

205

NV06-3.p65

205

2006.03.29., 19:28

kifejezését, amint csendben kereste a szavakat, miután magukra maradtak. A lány hatalmas szeme megvilágította mindazt, amit nem értett. Erőteljes mozdulatokkal simogatta a hátát, és három ujjával messzire vezette őt testének hallgatag mélységébe. Utoljára az Alexandra Roadon látták egymást. Peggy a kék ruhát viselte. Egy biciklitargonca körül tolongó tömegben tűnt el a szeme elől. Később Martin a Malakka-szorostól Formosáig, Fukookaig és Vlagyivosztokig más álmokat kezdett álmodni. A nyakát vakargatta ott, ahol csípte a korom, és a száraz seprűvirág rugózását úgy érezte a lába alatt, mintha meztelen bőrét szúnyogok rajzanák körül. A szúnyogok Holjében és Nitében sokkal hangosabbak voltak, mint a trópusok sötétjében. Most újra megjelentek. Görbe hátú hírnökei a füle mellé telepedtek, és végigzenélték az éjszakát. ANNA BIHARI-ANDERSSON fordítása

Stockholm

NV06-3.p65

206

2006.03.29., 19:29

BENGT BERG

Az egyetlen pillanatban Az egyetlen pillanatban falfehér lesz minden szemfedő a táj felett A fák ágbogai, mint öreg ember makacs kezének grafitrajzolata a fehér papíron Repülőgép zaja hallik, vagy csak egy dongó a naptár hátoldalán? Először vesz szájába egy szót a gyermek Nem a mondanivalók ideje, nem a hirdetések hónapja a bútorkatalógus mégis próbálkozik: AVANTI – ez maga a teljes választási szabadság! Csipetnyi idő, hanglejtés mint visszavert napfény és hirtelen semmi Most nyelvemen a február szó Hótakaróval egyengeti a tájat a szél Az élet leginkább egy újonnan átadott kavicsos úthoz hasonlítható, amin éjszakánként vízszintes rakfelületű sárga teherautók közlekednek Az ablakon túl a madarak: négy ökörszem, fenyőcinke széncinke és a nyírfatörzsek körül zúgó-röpködő két fakopács A nap mint lágy nyílvessző mint dallamos kacaj az emberáradatban lassan elszáll tőlem Úgy érzem magam, mintha megtorpanás lennék a Karelia-szvitben

207

NV06-3.p65

207

2006.03.29., 19:29

Holnap mindannyian csak jelentés leszünk írta Singer Ameddig a tejlevest meg bírjuk rágni, nincs vész mondta Erland Egy szarka csúszkál a jégen. Csodálkozása emberi. 1982

A legegyszerűbb 1 Még mindig nyár van fúj a szél kezemen katicabogár Öreg este A lépcsőn ülök mi sem természetesebb 2 Végre augusztus Senki nem gondol a nyomasztó jégre ami persze közeleg felénk – Nem tudni, miért teszi a szél pont azt, amit Amúgy nem szükséges kinek hiányzik De szükséges a fű az eső, s kell az az átkozott eső Szükségesek még a lassú giliszták, hogy a föld és mi… 3 Még mindig fúj a szél tudja mit akar pont ezen az estén ami egyszerre hasonlít orgonaágra és német juhászkutyára

208

NV06-3.p65

208

2006.03.29., 19:29

4 Tudta nélkül pillantást vetni rá A sötétségen túl sötétség vár A fű eljutott az abszolút zöldig A hullámok saját nevüket kiáltják az apró választ a gyerekesen nagy kérdésekre 5 Vannak pillanatok amikor a gondolatok mint vak sündisznók tapogatóznak a várakozásban megállapodott kövek között Este van A lépcsőn ülök mi sem természetesebb 1988. augusztus

Karelin Karelin tartja magát, Karelin taktikát vált, Karelin a feje tetejére állítja az embereket, más szemszögből akarja mutatni a világot. Karelin aranyat ás az ujjaival, világoskék szemei az órára pillantanak mikor az ő dobása következik: Puff! Karelin nem karéliai, de nagy lába van és veretlen. Álmaiban is felbukkan az anyja.

209

NV06-3.p65

209

2006.03.29., 19:29

Karelin majdnem két méter magas, közel százharminc kiló, erős, mint a medve s vedeli a kávét, mint egy ló. Karelin nem ér rá levelet írni, az esőben fütyörészve kerékpározik, s a közelgő gyümölcsszedésre gondol. Karelin a fekete áfonyát szereti. 1998

Cím nélkül 1 Akkor hát világnak megyünk egyedülálló mű földből és szélből úgy vár ránk, mint frissen sült kenyér Akkor hát közéjük megyek akik éltetik a zöld füvet s a közösségeket hogy találkozzam velük ki a friss levegőre, ami sebekkel és álommal lát el minket 2 Nemsokára a fecskék ideje lesz a világos estéké s egy derék ölelésé, hamarosan megint kavics sír a kerékpárgumi alatt – valami hihetetlenről s ugyanakkor rendkívül közeliről az érzésről, hogy egymásban létezünk, s a határvonalat kacagás meg seprővirágillat árasztja el 3 Lányaim az esővel ismerkednek A szivárvány ívét figyelik énekelnek, kezdetben szöveg nélkül

210

NV06-3.p65

210

2006.03.29., 19:29

Aztán egymás kezét fogják lábujjhegyre állnak az eső magyarázatként öleli körül őket s valami történni fog Minden nagyon egyszerű, szükségszerű: harmónia a bölcs ajkak s a látó szemek között 2003 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

NV06-3.p65

211

2006.03.29., 19:29

AGNETA PLEIJEL

Zakopane langyos esőben

Két barátról mesélek most Önöknek, Bronról és Stasról, csak azért, mert így tartja kedvem. Hol is kezdjük? Itt, egy kis utcán a Tátra hegységben. Bronisław épp most töltötte be a harmincadik életévét, kerek szemüveget visel, hátrafésült, sötétbarna hajú. Gondolataiba mélyedt fiatalember, egy kicsit hiú is. A járdára menekül egy pöfékelő autó elől, amelynek kerekei sarat fröcskölnek maguk körül. Ez a hang! Az anyagnak ez a szakadatlan mozgása! Zakopanéban, a fürdővárosban, reggel van. Az égbolt olyan, mint egy fedő belseje. A házfalakról csorog a nedvesség. Csöpög a fákról. Az utcát barna, fénylő tócsák tarkítják a legalkalmatlanabb helyeken. Bronisław a zsebkendőjével törli meg párás szemüvegét. Azt remélve, hogy kitisztul a világ, de hiába. A várost körülölelő hegytaréjokat lágy esőfüggöny rejti el. Sóhajtva megy tovább az emelkedőn. A sárga házban, az utca felső végén Zakopane zenetanárnője a spinétjén játszik. A hangszer olyan, mint egy kecses pók a vaskos fabútorok között. L’art nouveau a` la Zakopane. Az ideköltözött értelmiség nagy lelkesedéssel fedezte fel és tette magáévá a parasztok stílusát. A kerek arcú szolgálólány, akinek ujjai hajlatát gyermeteg gödröcskék díszítik, térdet hajt, és betessékeli Bront. A pók a hangok ütemére emelgeti kecses lábait, és kissé félénken táncol a rusztikus bútorok között. Bron az ajtónyíláson át megpillantja a törékeny, zenélő asszonyt. A szolgálólány bevezeti a nyirkos szalonba. Egy mozdulattal a szőttesekkel és színes párnákkal díszített esetlen karosszékre mutat, és szájára teszi a mutatóujját. Bron szemével követi, amíg elhagyja a szobát. Fehér kötényének masnija éppen a feneke felett díszeleg. A masni ide-oda mozog. Bron levetkőzteti a lányt. Gyorsan megy. Már nincs is rajta semmi más, mint a fehér masni, amely kerek feneke felett hullámzik és himbálózik. Bron lehunyja a szemét. Hallgatja a cseppenként hulló hangokat és a lágy, tört akkordokat, egy távoli part hullámainak táncát. A zenetanárnő, Wicz asszony Zakopane világhírű festőjének, Wicz úrnak a felesége. Wicz úr olyan élethűen festi le a természetet, hogy ez a szemlélőt valósággal mellbe vágja. Wicz asszony beburkolózik a hangokba, mint egy folyamatosan nyúló esőkabátba. Hamarosan a bokájáig ér. Belegabalyodik. Erőlködik és harcol, a pedállal küszködik, végül feladja. Felemeli a kezét a klaviatúráról. A pók nedves sóhajt lehel ki magából. Már csak az hallatszik, ahogy a víz csobog és csapódik a háztetőkön, és csordogál az ereszcsatornákon. Wicz asszony csendben ül.

212

NV06-3.p65

212

2006.03.29., 19:29

A nedvesség keresztülhatol a szobán, selymes és lágy, mint a szűzi haj. Bronisław lassan kinyitja a szemét. Minden feláztatott, felbomlott, nedves és a párától homályos. Az eső még a levegőt is felpuhította. A világot átszelő összes gondolat felázott, körvonalai elmosódtak, nem tudják megtartani a formájukat. Bronisław felnéz a mennyezetre. Nem tudja, mit akar tőle Wicz asszony. Megkérte, hogy látogassa meg, de vajon mit akarhat? Finoman köhint egyet, hogy jelenlétére figyelmeztesse barátja anyját. Wicz asszony úgy pattan fel a zongoraszékről, mint ahogy egy pezsgődugó pattan ki az üvegből. Hosszú kabátjában buzgón bukdácsol Bron felé. Arcon csókolja, megveregeti, és ölelésében tartja. A keze mindenütt utoléri, lehelete újra homályossá teszi Bron szemüvegét. Bronisław egy tó fenekén tapos. Megpróbálja levenni a szemüvegét, hogy megtörölje. Mozdulatai lassúak és szívósak, mint aki erős nyomás alatt van. Nem találja meg a saját kezét, mert Wicz asszonyé állandóan az útjában van. Végül mégiscsak sikerül. Szemüvegét távol tartja Wicz asszonytól, mialatt öltönyének felső zsebében zsebkendő után kutat. Wicz asszony akkor végre elengedi, és barátságosan rámosolyog. – Micsoda esős tavasz, Bronisław úr! – Igen, valóban – válaszolja Bronisław. Hunyorog. Megtisztítja a szemüvegét. Erős veszélyérzete támad, de nem tudja, honnan. Minden olyan, ahogy lennie kell. A császárságban virágzik a kereskedelem. A tudomány határai egyre tágulnak. Freud feltalálta az Ödipusz-komplexust, és ezzel az emberiség átlépését a természetből a kultúrába. Bronisław pedig ösztöndíjat kapott a Royal Societytől, hogy etnogtráfiai tanulmányokat folytasson Ausztáliában és Új-Guineában. Maga előtt tartja a szemüveget, azon keresztül látja Wicz asszonyt. Kicsi és elmosódó. Amikor felteszi a szemüvegét, az asszony vonásai élessé, határozottá válnak. Tekintete éles fényszóróként hatol át a nedvességen. Bron meghajol, és orrhegyére nyomja a szemüvegét. Wicz asszony a szőnyegen téblábol, rövid karjával energikusan hadonászik, erőt gyűjt. Megáll, és Bron felé fordul. – Van egy ötletem – mondja. – Valóban? – kérdezi Bronisław. Újra meghajol. – Szeretném, ha elvinné Stanisławot a déltengeri szigetekre. Jót tenne neki a levegőváltozás. Egy kis kikapcsolódás. Elfelejtené a szerelmi bánatát. Önnek pedig lenne egy kis segítsége az ismeretlenben való utazás alatt. Lenne valaki, akivel a vad népek között kicserélhetné a gondolatait. Le tudná rajzolni önnek a bennszülötteket. Wicz úr és én kifizetnénk Stanisław utazási költségeit. Segítené önt a tudományos munkában. Ön lenne az út a lelki gyógyulásához. Nem várja meg Bronisław válaszát. Lábujjhegyre áll, két keze közé fogja Bron arcát, és megcsókolja. Bron úgy érzi, hogy a feje felemelkedik a nyakáról. Elrepül, mint egy léggömb, ide-oda pattog a falak, a képek és az ablaktáblák között, hozzácsapódik a könyvespolc bőrkötéses könyveihez. Szédül és hiányzik a feje. Utána akar szaladni, helyrerakni a vállai közé, de nem képes rá. Wiczné két apró, nyirkos zenészkeze tartja fogva a kezét.

213

NV06-3.p65

213

2006.03.29., 19:29

Nemcsak a felfedezett világ növekszik, hanem a felfedezetlen is. Minél nagyobb a dolgok rendje, annál szélesebb teret nyer a káosz. A tudósok nem számolhatnak tovább Istennel, mint a rend fenntartójával. Egyesek úgy vélik, hogy az evolúció a matematika törvényszerűségeit követi. Az bukkan fel, ami matematikailag lehetséges. A lehetetlent csodának és természetfelettinek tartják. Természetesen van véletlen, mint mindig. A véletlen azonban nem csoda. Felborítja a bevett mintát, azután pedig újra kezdődik a logika. Bronisław lázadozik a logika vagy inkább a logika és a káosz közötti ellentét ellen. Empirikus akar lenni. Összegyűjteni az adatokat, tényeket, összerakni őket, és lassan hipotéziseket építeni, és a valóságban ellenőrizni. Az embert keresi a legeredetibb formájában, de sejti, hogy az emberi logika nem mindenütt azonos. Vajon minden társadalomban kést akar szúrni a fiú az apjába, és feleségül akarja venni az anyját? Freud doktor szerint igen. De mi az, hogy férfi? A bécsi Freud doktor szerint a férfi ideggyenge, rendelőjének rendszeres látogatója. Bronisław bensője fellázad. Az evolúció útjai sokfélék és kanyargósak. Az európai férfinak talán mégiscsak van Ödipusz-komplexusa, talán mégiscsak meg akarja ölni az apját, és titokban az anyaöl után sóvárog. Akkor talán ez formálta Európát, háborúit, melankolikus lelkét, halálvágyát és destruktív álmait? És vajon miért lett öngyilkos a menyasszony? Nem az ő menyasszonya, hanem Stanisławé. Bár Bronisław csak futólag találkozott vele, úgy élt emlékeiben, mint egy szikrázó szemű, vörös hajú hetéra. Egy bármelyik percben kitörni készülő vulkán. Ilyenek voltak Stanisław szerelmei. De vajon valóban a menyasszonyra emlékszik, vagy arra a portréra, amit Stanisław festett róla? Mi az, amit a saját szemünkkel látunk, és mi az, amit mások láttatnak, és hitetik el velünk, hogy mi magunk látjuk? Ez a gondolat foglalkoztatja és készteti megállásra a lejtőn Wicz asszonytól hazafelé. Szemével végigpásztázza a tájat. A hegyet finom esőfüggöny rejti el. A Tátra sziklái csak sötétzöld és kék foltokban bukkannak fel az esőrések mögött. A színek előtűnnek, majd újra elhalványulnak. Minden szétoszlik, hullámzik és formát változtat. Vajon Wicz papa hogy ábrázolná ezt a jelenséget? Stanisław apja, a festő, aki fia tanítómestere, nem a változót és a szétoszlót festi, hanem a valódit. A természetet, amilyen a természet. A történelmet, ahogy a történelem lejátszódott. Olyan világosan, mint Wicz úr festményein, a szemlélő sosem látta még a valóságot. A fűszálak és a levelek egyenként megrajzolva. A lovag ragyogó páncélzatot visel a vértje felett, és rajta apró láncszem látható. A parasztasszony vállát betakaró kendőn előtűnnek a kis ráncok és a redők is, amint arcát a hős felé fordítja. Így ábrázolja a festő az erőset és a gyengét. A férfit és a nőt. A haza becsületét. Lehetséges, hogy ez a megrendíthetetlennek tűnő valójában iszonyúan hazug? – Hazug apám nem azt festi, amit lát, hanem azt, amit látni akar – mondja Stas a barátai társaságában.

214

NV06-3.p65

214

2006.03.29., 19:29

Hát akkor hol keressük a tudás alapját? A menyasszony meghalt. Ez megváltoztathatatlan. A Tátrában egy sziklanyúlványnál agyonlőtte magát. Isten útjai kifürkészhetetlenek, ahogy mondani szokták. Mégis van mindennek magyarázata. A legvégső okokat kereső filozófia mindent feldarabol, legutoljára önmagát is, így aztán mibe kapaszkodhatnak meg az ember gondolatai? Miért lett öngyilkos a nő? Mi a nő? Freud doktor szerint a nő számára nincs hely a kultúrában. Nem egyéb, mint egy üres tér, amiben a férfi, útban önmagához áthalad. A nő felfoghatatlan. Alapjában véve megérthetetlen. Talán ő a természet, a természetnek az a maradéka, ami még a kultúrában megtalálható. De milyen természet az, ami önmagát fosztja meg az élettől? Stanisław portréja a menyasszonyáról eltúlzott volt és hisztérikus. A hajtömeg a homloka felett kígyószerűen tekergőzött. A fehér bőr felett nyugtalan árnyékok vibráltak. A ruha mentén égő láva folyt lefelé. – Én a tiszta formát festem – mondja Stanisław. Bronisław megáll a lejtőn. A nedvesség illatáramlatot hoz magával; fanyar gyantát, mandulafenyőt, nehéz agyagot és nedves sírokat, ahol halott királyok évszázadok óta fekszenek álmok nélkül. Hősök, harcosok és fejedelmek. Ez Európa. Bronisław el fogja hagyni Európát. Stanisław gondoskodó anyjának kéréseitől, vagy még inkább könyörgéseitől ostromolva csaknem engedett az izgatott nő kívánságának. Az utolsó pillanatban azonban mégis sikerült megállítani a tervet. Bronisław mélyet lélegzik. Arcát az égbolt felé fordítja. Egy pillanatra felszabadultnak és boldognak érzi magát. Nemsokára úton van, és szándéka szerint nagyon sokáig lesz távol. Kitátja a száját, és engedi, hogy az eső becsorogjon a nyelve alá, és megtöltse torkát a só ízével. Tisztában van vele, hogy nem tudja, hogy nézett ki barátja menyasszonya. Halványan emlékszik érzékenységére és törékenységére. A Stas festette portréra azonban jól emlékszik. Fantázia. Lázálom. Mi ez? Ez lenne a férfi félelme a nőtől? Vagy Európa félelme a saját furcsa ürességétől? Mindezt nem akarja magával cipelni a világ másik részére. Egy velocipéd megy el előtte nagy első kerékkel, majd hirtelen feloldódik a fénylő vízcsíkok áradatában. Bronisław becsukja a száját, és mutatóujjával úgy érinti meg az ajkát, mintha lakatot tenne rá. Nem, nincs szándékában magával vinni Stast az első trópusi terepmunkájára; tudományos karrierjének angol ösztöndíjból fedezett első állomása lesz. Alkonyodik. Lent a városban gyenge fény szűrődik ki a Morskie Okoból, a tenger szeméből. A vendéglőből, nem a tóból. Nevét a kerek, feneketlen tóról kapta, amely sötét pillantásával elhiteti Zakopane lakóival, hogy titkos föld alatti összeköttetésük van a tengerrel. És miért is ne?

215

NV06-3.p65

215

2006.03.29., 19:29

Egy vízcseppekkel borított pislákoló lámpás vezeti be Bront a vendéglőbe. Az előtérben lerázza a vizet a kalapjáról és a kabátjáról, vékony bajuszából is kitörli. Befelé indul – mint kiderül – az üres helyiségbe. Stanisław nincs itt. Valamelyik nőnél van. A műteremben. Valahol. Nem itt. Nem is baj. Bronisław a reggeli vonattal elhagyja Zakopanét. Most éhes és szomjas. A terített asztalok úgy állnak, mintha hadsereg támadását várnák. A háttérből Metusalem, a csaknem százéves pincér alakja tűnik fel. Rovarárnyékát maga után vonszolja, úgy tűnik, mintha az bármikor felemelkedhetne a tapétáról és elröpülhetne. Bronisław megérdemli a pihenést és a felfrissülést. – Nem – válaszolta Wicz mamának. – Mélységesen sajnálom, de teljességgel kivitelezhetetlen. A munka, amit végeznem kell, egyedüllétet kíván. Wicz asszony ekkor elengedte a kezét. Nem akart erőszakoskodni. Ez csak egy ötlet volt. Hogy a szeretett fia egy kicsit más gondolatokkal foglalkozzon a menyasszonya halála után, a saját betegsége után, hogy ki tudjon keveredni mély, nyugtalan gyászából. A déltengeri szigetek bizonyára más gondolatokat ébresztenek az emberben. – Ugye önben is más gondolatok ébrednek szerető barátok között? Az asszony szeme fehér tűzben égett. Amikor Bronisław falra szegezett pillantással makacsul tovább rázta a fejét, kialudt a fény a szemében. Bronisław szíve elszorult. Egy férfi nehezen mond nemet egy nőnek. Most ki kell pihennie magát. Ételt és italt kíván. A pincér elegáns mozdulattal egy asztalhoz tessékeli. Bronisław másikat választ. Metusalem megvonja a vállát. Fáradt szeme vizenyős, vörös. Elvánszorog az étlapért. Meglebben a függöny. Bronisław kinéz az ablakon. Kint sötét van. A hegyen kis pislákoló fények mozognak, mint egy gyöngyfüzér. Pásztorok menete? Halottak szellemeinek vonulása? Újra úgy érzi, mintha a feje szállna minden irányítás nélkül. Megfogja, és erőteljesen a vállai közé nyomja. Fogva tartja. Nemcsak Stanisław anyja, de Stanisław is ilyen hatást gyakorol rá. Igen, még távollétében is. Valami lebegés, menekülés és megállíthatatlan szédülés. Egészen biztosan fel lehet térképezni az emberi viszonyok funkcióit. Messzire kell utazni, hogy az ember tisztázhassa saját viszonyait. Igen, hogy ki tudja választani a különlegeset az embert fogva tartó hétköznapi viszonyok hálózatából. Az idegen és a másmilyen fényében kell megvizsgálni azt, ami általánosan elfogadott, ami normálisnak és megváltoztathatatlannak tűnik. Így talán sikerül keresztüllátnia Európán és saját magán. Ehhez egyedül kell lennie. Nem szabad magával vinnie Európát a sátrába. Fecsegve, locsogva, álmatlanul mámoros ötletekkel megtölteni a levegőt, mint Stas. Az ember családban formálódik. Európa fejlődése a családok fejlődése. El kell távolodni mindettől, el kell távolodni Stastól. Stanisław nélkül Bronisław nem lett volna az, aki. Ki Bronisław önmagában? Abban a pillanatban, amikor a

216

NV06-3.p65

216

2006.03.29., 19:29

pincér leteszi elé az étlapot a terítőre, észreveszi, hogy egy másik vendég is van az étteremben. Egy fiatal nő. Bronisław felismeri. Stanisław egyik barátnője. Bronisław egyszer már találkozott vele valahol. Igen, tangót táncoltak egy nyári este egy verandán. Évekkel ezelőtt. Egy másik életben. A nő most ott ül az étterem átellenes végében, félig eltakarja egy oszlop. Hosszú szipkába tett cigarettát szív. Piros kalapot visel, kissé koketten félrecsúsztatva a fején. Bronisławot figyeli. Bronisław félig felemelkedik a székről, és kezét a szívére téve meghajol. Igen, a nő megismeri. Feléje mosolyog. Mi az, hogy nő? Mit csinál ez a nő itt? Egyedül, társaság nélkül, cigarettázva, félig elrejtetten, félig láthatóan, egy borospohárral maga előtt, felháborítóan egyedül és izgatóan magányosan? A portré, amit Stas festett, árulkodik a művész jelleméről. De – és itt őszintén el kell ismernünk – gyakran az ábrázolt jellemről is. Stanisław többször is megfestette Bronisławot. Az arcképén látszik a makacsság. Az éles elme és a lázadókedv. Hízelgő tulajdonságok. Ezenkívül valami más is, de mi? Az egyik szénrajzon Bronisław sállal a nyaka körül egy durva gerendákból készült falnak dőlve. A rémülettől megbénítottnak néz ki. Kezét túlságosan nagyra méretezett kesztyűbe dugja. A kötött ujjak elhajlanak, és úgy néznek ki, mint szomorú nyuszifülek. Hideg van, és éppen egy heves veszekedést hagytak abba. Igen, a tudás alapjáról. Stas kinevette őt. Bronisław még nem felejtette el. Bámul. Dühösen néz. Ajkai összeszorítva. Nem akarja, hogy kinevessék, és azt sem, hogy megörökítsék. De Stanisław azt csinálja, amit éppen akar. Stas egész Zakopane lakóit lefestette, a zöld szemű lányokat, a fehér hajú nagybácsikat, ezenfelül a fél Krakkót, a részeg festőket és a zseniális tudósokat és feleségüket, akik időnként a Stas szeretői voltak, és a sápadt, intelligens lánykákat, a feleségek lányait. Lefestette a vámpírokat, a mocsári tyúkokat, a tűzoltókat és a cipészeket, a zsidókat és a pszichoanalitikusokat, a csodált énekesnőket és a korlátolt fogorvosokat. Egy világot ábrázolt. Egy belső világot, mondta Stanisław. A filozófia is ott volt. És a közelgő háború. Természetesen lefestette apját, Wicz papát, a híres természetfestőt, akinek ő az egyetlen fia, és az egyetlen fiú szeretett anyját. És számtalanszor saját magát, démonikus szemöldökkel és legörbített szájjal. Egy csibésznek öltözött ördög. Elnagyolt vonások, gyors mozdulatok. Inkább fessünk le jól egy káposztafejet, mint Szókratesz fejét rosszul, mondta Wicz papa, és hozatott egy káposztafejet, majd a fia elé tette. Tessék. A művészet kézművesség. A művészet a tárgyhoz hasonlítás. A művészet tiszta forma, válaszolta Stas, és semmi köze a külső hasonlósághoz. A forma a tűz a hamu mögött. Ez az, ami átfúj a dolgokon. Ez az erő, amely

217

NV06-3.p65

217

2006.03.29., 19:29

átváltoztatja az anyagot. Ez a közös az életben és a halálban. A tiszta forma a lényegtelen dolgok legyőzője, az esetlegességek meghódítója, a hiábavalóság leigázója, a káosz szerelmese. Bronisław pedig egyetértett a barátjával, szavai lenyűgözték. Többször is barátjának adott igazat az apjával szemben. Legalábbis négyszemközt. Amikor Stas magányában letörtnek, tehetségtelennek és sikertelennek érezte magát, Bronisław vigasztalta, és biztatta, hogy csak járjon a saját útján, akárhová vezessen is az. Stanisław káosza azonban nem kaphat helyet az antropológiában, amely kissé más szemszögből tanulmányozza az embert. De milyenből? Ez az, amit a mostani terepmunka fog majd megmutatni. Nem jelentéktelenséget, igazi magaslatokat kell legyőzni. A fiatal nő átköltözött Bronisław asztalához. Ő kérte rá, hogy ne kelljen magányosan töltenie az estét. A nő bólintott, otthagyta az asztalát, és látszólag minden meglepődöttség nélkül leült. Irenának hívják. Egy kicsit rekedtes a hangja. Már nem olyan fiatal, inkább a Bronisław kora lehet, talán a harmincat is elhagyta már. Az ajkai puhák. A felső ajak fölött egy halvány sötét árnyék látszik. A szeme fekete. Miért lett öngyilkos Stanisław menyasszonya? – Mit akar tulajdonképpen a nő, Irena kisasszony? Irena csendesen megvonja a vállát és kitekint az ablakon. Koromsötét van. Még pislákoló fények sincsenek. Bronisław pillantása megpihen a nő blúzán, amelynek gallérja egy kis harangot képez, s abból úgy emelkedik ki a nyak, mint a virágszár a vázából. Irena matematikatanárnő. Algebrát és függvényeket tanít a zakopanei gyárosok és orvosok fiainak. Modern, egyedülálló nő, aki eltartja magát. Irena jól ismerte a halott menyasszonyt. Azt azonban nem tudja, mit válaszoljon Bronisław kérdésére. Végül a férfi felé fordul, és megkérdezi, hogy ő mit gondol a férfi és nő közti szerelemről. Egyáltalán lehetséges? – Remélem – válaszolja Bronisław egyszerűen. Stanisław egy rendkívül nyugtalan ember. Ezt Bronisław is tudja. – Egy nő lelke lakik benne – mondja Irena. Bronisław nem válaszol. – Stanisław nagyon érzékeny és hallatlanul tehetséges, ezért olyan boldogtalan – teszi hozzá Irena. Stanisław boldogtalanságáról sokat tud Bronisław. Olyat akar hallani, amit még nem tud. Azt, hogy mi a nő szerepe a kultúrában, és a nő maga milyen szerepet szán önmagának. Talán nevetséges a kérdés, de Irenának fel meri tenni. Nem a halott menyasszonyra gondol, teszi hozzá. Irenára sem céloz. A nő per se érdekli. Irena kineveti, de továbbra is ragaszkodik a kérdéséhez. Bort isznak. Bronisław kéri, hogy mondja meg, mi a szerelem. Irena ekkor mély lélegzetet vesz, és hosszasan gondolkodik.

218

NV06-3.p65

218

2006.03.29., 19:29

– A férfi és a nő egymást keresi – mondja. – Ez természetesen elkerülhetetlen – teszi hozzá nevetve. – Hogy kezdődik a szerelem? – A pillantás a szerelem anyja – válaszolja Irena. – Azután jön az érzékelés. A tenyér bőre. Aztán a végtagok bőre. A szerelmesek tovább akarnak jutni. A bőr alá. Behatolnak egymásba. Nemcsak a férfi a nőbe, téves lenne így látni, a nő is a férfiba. Ez megszállottság, őrültség. Olyan, mintha bevetnénk magunkat a Morskie Oko vizébe, hogy elérjük saját tükörképünket. Bronisław tenyerébe fogott állal hallgatja. Érzi, hogy egyre zaklatottabb. Ez a szerelem őrültsége, amelyet maga is átélt Toskiával. Irena őrá emlékezteti, arra a nőre, akivel éppen most, a London School of Economicsot elhagyva szakított. Irena kimondja, amit ő maga is gondolt. A gondolatokat, amiktől nagyon messzire szeretne kerülni. – A szerelem azt akarja, hogy összeolvadjunk a másikkal – mondja Irena rekedtes hangján. Ez a férfira is és a nőre is igaz. S akkor a víz felülete megtörik, a tükörkép elmosódott lesz, és az ember a mélybe süllyed, közel a megfulladáshoz. A szerelem a halálhoz vezet. Választani lehet, kinek a halálához. Vagy a szerelem halálához, vagy a saját halálunkhoz. Elhallgat. Egy zajos, részeg férfitársaság ül a másik oldalon. Irena lenéz az asztalra. Bronisław érzékeli a szelet Irena bőre alatt, a nagy vihart. Vitatkozni akar vele, de nem jut eszébe semmi. Újratölti a lány poharát. Irena szétszedte a borosüveg dugóját, és kanyargós mintát rakott ki a kis dugódarabokból. A körmei fényesen csillognak. Az oszlopnál ülő urak nagy hangon rendelik magukhoz Metusalemet, a pincért. Bronisław újra Toskiát látja az utcai lámpa alatt a Blackfriar Bridge-en: sötét szemét, haragját. Szeretné rátenni a kezét Irenáéra. Szeretne részt venni a dugódarabok kirakásában. Eláll a szándékától. De amikot Irena nem szól semmit, nem tud tovább csendben maradni. – Irena kisasszony – mondja lágyan. – A nők a szabadságukat akarják. Londonban szüfrazsettek vonulnak az utcákon. Egy értelmesebb rendet követelnek. Néhányan úgy vélik, hogy amikor a nők elnyerik szabadságukat, a szerelem is lehetséges lesz. Egy másfajta szerelem. Egy olyan, amely nem vezet a halálhoz. Gondolja, Irena kisasszony, hogy lehetséges egy ilyen szerelem? Ekkor Irena ránéz. A pillantás feneketlen, akárcsak a Morskie Oko. Megforgatják a kést a szívében, Bronisław nehezen kap levegőt. Szűk átjárókon, mély szakadékok mellett, üregeken és gnómok lakta barlangokon kell átküzdenie magát az embernek. Nem tudni, meddig lehet bírni, talán elfogy a levegő, és megfullad az ember. Láthatatlan denevérek kiáltoznak és sipítoznak ott a hegy üreges járataiban. Ez a szerelemhez vezető ijesztő út. Ha célba érnénk, csoda lenne. Az utat a fennálló rend őrei állják el. Egyenruhát és

219

NV06-3.p65

219

2006.03.29., 19:29

kardot viselnek. Lovasságuk van, és ágyúik. Ennek ellenére előre kell menni a szabadság felé. A férfi a nőn keresztül. A nő a férfin keresztül. Az elnyomottak az elnyomókon keresztül. A fennálló mintát át kell rendezni. A szerelem érdekében. A szabadságért. Ezért hagyta el Toskiát. Az elvesztése felett érzett fájdalom megremegteti. Olyan, mint egy földrengés. Egy feladatot raktak a vállára: meg kell változnia. Ezt már akkor tudta, amikor elhagyta Londont. De hogyan változzon meg? Ez a lehetetlen kapcsolat Toskiával. A szerelemnek ez az emésztő kínja. Amikor elköszön Irenától az elegáns patríciusvilla előtt, ahol a matematikatanárnő a felső emeleten bérel szobát, még mindig érzi a bensőjében a remegést. De Irena pillantása már nem hasonlít Toskiáéra. Az összetéveszthetőség pillanata elmúlt. Irena szemében szórakozottság tükröződik. Jó utat kíván Bronnak. Bronisław nemrég még Irena ölébe akarta temetni magát, és sírni. Amikor Toskia pillantásával nézett rá az asztalnál. Legyőzte a kísértést. Kimerült, elfáradt. Aludnia kell. A búcsúnál Irena egy könnyű mozdulattal Bron kabátgallérjára teszi a kezét. Bron megfogja és megcsókolja a lány tenyerét. Aztán elengedi a kezet. Megemeli a kalapját. Végzett Zakopanéval. Isten, vagy valaki más visszatérítette őt a saját józan útjára. Vissza fogja szerezni tiszta gondolatait. Meg fog változni. Végül megtalálja majd a szerelmet is. Egyetlen búcsú van még hátra, az anyjától. Máris visszavágyik hozzá a sötét krakkói lakásba, hogy azt is maga mögött hagyja. Hálás Irenának a szórakozottan barátságos viselkedéséért. De amikor a lány éppen bemenne a házba, meggondolja magát. Gyors léptekkel fut visszafelé. Nyaka körül megvillan a sötétségben a fehér virágszirom. Bronisław ekkor úgy megrémül, hogy a szíve hangosan ver. Ha most a lány megkéri, hogy menjen be vele a házba, akkor nem mondhat nemet. Irena mindkét kezét az övére teszi, szemében izgalom vibrál. Hogy ne kelljen észrevennie, Bronisław újra kezet csókol. De Irena arra kéri, hogy kövesse őt. Azt kéri, hogy mondja meg Stanisławnak, adjon hírt magáról. – Ha találkozom vele, ami nem valószínű, megteszem – feleli Bronisław. Irena ezután azt kéri, hogy küldjön neki levelet, vagy képeslapot a világ másik végéből. Gyűjti az egzotikus bélyegeket. Bronisław megígéri. Elindul. Az eső elállt. Illatosan tisztára mosta a levegőt. Az égbolt tele van csillagokkal. Hallja a békák brekegését. Aludni fog. A korai vonattal indul. Csomagol, elutazik, és felejt. Egyedül lesz sok-sok éven át. ANNA BIHARI-ANDERSSON fordítása

220

NV06-3.p65

220

2006.03.29., 19:29

NV06-3.p65

221

2006.03.29., 19:29

KRISTIAN LUNDBERG

A búzaszemekről Míg felolvasásod hallgatom szél kering a téren a kora őszi augusztusnak vége szeptember is feledésbe merült, talán talán csak két-három verssor ügyel a mindenségre és most, hogy a lehulló búzaszemekről beszélsz végleg beköszönt az este tudom, hogy elkeseredsz az április mint kegyetlenség térképe rajzolódik bennem apróra tépjük egymást, s mikor szavaid hallgatom a búzaszemekről tudom jól, hogy az április sétabot friss vizek mentén a völgyön átvezetni engem 1999

Angyal látsz engem, ismersz engem árnyékot a fény mögött imersz, látsz fényt az árnyék mögött látod, hogy megváltoztatjuk ezt az ellenszegülő napot s hogy másunk sincs, mint darab papírunk és a kéz, mely megragadná, ami éppen elhaladt mellettünk s kérdezzük, ismersz-e, látsz-e minket az itt porladókat vers lesz ez itt, végül a papír éppoly üres, mint ez a malmői nap, mikor

222

NV06-3.p65

222

2006.03.29., 19:29

reménytelenül széltében-hosszában kavarog a hó és semmi más nem történik csak gerinced áll izmokkal gúzsba kötve és ami duplának tűnik fénysebességgel válik ketté 1999

Korán reggel Fény a csatornák felett. Fény a homlokzatokon. Fény a sötét városon átrobogó kivilágított buszokból. Fény a mozduló kezen. S ez a fény itt, ingadozva, a kisfiú arcán mikor alszik és álmodik a helyről hol a világ összes eleme egyetlen közös mozgásba olvad össze. Állunk csendben, mozdulatlan, míg próbálom megérteni, hogy mi mozdul ellenünk. Fellobbanó lángok dárdahegye a légben. Egész csendben állva megláthatjuk a sziluettként kirajzolódó jövőt, és időnként halljuk mindazt, amit sejtünk, de sose látunk; szabadok vagyunk. Minden a miénk lesz – s mi minden leszünk: eső nyelve, növény álma, fecskék költözése. 2000

223

NV06-3.p65

223

2006.03.29., 19:29

A szobában tükrök fogadják a lassan benépesülő reggelt. Házfalak, eső, s a tér vonalaiból utcák rajzolódnak ki. Teremtmény, mondom, és testrészeimre gondolok; kezemre írás közben lábaim megbízhatóságára, gerincizmaimra félénk elrugaszkodásra – folyton növekedés. Közel vagy hozzánk, nyers mint az éjszaka kilehelt levegő. Malmö, Rózsakert felett csillagtalan az ég. Kavargó hó az ablakon túl megvilágított árnyék, mint a nyelv mellyel a láthatatlan erőt kívánjuk megnevezni azt, mi elválaszt minket, a tulajdonost attól, aki birtokol. Vibráló fény a szemhéjunkon reggel hét óra, kedd, október. A kéz nem csupán izmokból áll magában őrzi az összes érintést is. Úgy érezzük, ami fontos csúszik ki kezeink közül. 2000

Írunk Kora délelőtt van fecskék cikáznak a fák közül el a fészkeik és el a ház előtt a nagy műben űzötten, lázasan, nyugtalan járkálok körbe, hogy összefűzzem a döntő pillanatokat – Öresund felett felszállt a köd izmaim feszülnek, gerincem éles vonal a nyugtalanság lassan betölti testem megfojt a belülről feltörő sötétség szeptember, október; apró csillag-szikra

224

NV06-3.p65

224

2006.03.29., 19:29

remény és téboly parányi alagútja a félelem fonalával varrott ruhák a szekrény mélyén lapulnak és ez így is marad 2004 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

NV06-3.p65

225

2006.03.29., 19:29

STEWE CLAESON

A mezítlábas kőfejtő

Ez nem mindennapi emlék. Gyermekkoromból való, abból az időből, amikor még olyan kicsi voltam, hogy nem lehettek igazán emlékeim. A valódi emlékek tele vannak leírásokkal, és az ember emlékszik rá, hogy mi történt és mit mondtak. Ebben az emlékben azonban senki sem beszél. Talán nyitott gyerekkocsiban ültem. Erről sem tudnék, ha nem fényképezett volna le valaki. Sapka, leszálló nap hosszúra nyúlt árnyékokkal. Anyám válltömős ruhában. Világosan látszik: semminek sem vagyok még tudatában. Ez nem egy közönséges emlék. Csak akkor jelenik meg, ha hallgatózom. Csak amikor este lefekszem, és véletlenül meghallom a pulzusom lüktetését a párnán, akkor tűnik fel a párna felől közeledve. Lépés lesz belőle. Ezek a léptek az emlék. Lépések, mintha fahídon menne át valaki. Idáig ebben még nincs semmi különös – sokan hallják a szívverésüket a párnán keresztül. Ami ezt különössé teszi, az a lépések, amelyek engem fenyegetnek, amelyek sok-sok éve csak jönnek felém, anélkül, hogy elhalványodnának, de igazából nem érnek el hozzám, csak fenyegetnek. A szív gyorsabban ver, a lépések felgyorsulnak és egyre közelednek. – Az, hogy megijedek, az az emlék. Mielőtt anyám meghalt, megkérdeztem tőle, hogy egész kicsi koromban, volte valami fahíd ott, ahol akkor laktunk. Anyám a konyhai heverőn feküdt, és felnézett a mennyezetre. Egyetlen fehér hajszála sem volt, mégis haldoklott. Kezét végigsimította súlyos mellén, és egy olyan ember pillantásával nézett rám csendesen, aki már kíváncsi sem tud lenni. – Fahíd – mondta. – Egy fahíd? – Tudod, olyan, ami üresen kong, amikor átmennek rajta, visszhangzik. Ott ültem mellette. – Százszor is átmentél rajta. Szinte észrevétlenül rázta meg a fejét. – Egy fahíd – kérdezte mintegy kijelentésként. – Az Öbölben laktunk, ugye? – kezdtem. Anyám sejtette, hogy tudom, csak bólintott, anélkül, hogy megfordította volna a fejét. – Hansonék régi konzervgyárában – mondta. – Egy kis lakás volt benne, meg a másik oldalon is egy. Hároméves korod előtt költöztünk be a városba. Csaknem egy évig feküdt ott minden délután órákig csendben a konyhai heverőn. Blúzának gombjait babrálta, vagy kézelője vékony szegélyét. Megláto-

226

NV06-3.p65

226

2006.03.29., 19:29

gattam, főztem neki egy keveset, de legtöbbször egyedül kellett ennem. Egykor nagyon szeretett enni, régimódi házikosztot, mindent. Érdekes, hogy leginkább a halat szerette. Most alig evett valamit. Tavasz volt. Egyik nap megkérdezte, hogy eszembe jutott-e, milyen fahídra gondoltam, de nem emlékeztem. – Hát, vásárolni persze mentünk. Kérdeztem, hogy a kocsiban ültem-e, ő pedig bólintott; természetesen túl nehéz voltam ahhoz, hogy ölben vigyen. – Még nem tudtál járni – mondta. – Egy kicsit későn indultál el. – Emlékszel rá, hogy mentünk? Azon a környéken született, mondta nevetve. Aztán csak feküdt egy darabig, és merengett magában a szülőhelyéről. Hallgatott. Aztán mintegy lezárta a beszélgetést. – Természetesen emlékszik az ember. Néha szándékosan úgy teszem le a fejem, hogy halljam az ijesztő lépéseket. Azt képzelem, hogy eltűntek. Hogy vége, soha többé nem térnek vissza. Azt gondolom, most eltűntek, végérvényesen eltűntek, és maga a gondolat is ijesztő, alig elviselhető. Dobogó szívvel nyomom a fejem a párnához, és rémülten várok. Forgolódom. Keresem azt a helyet, ahol a szívverésem áthallatszik. És akkor egyszer csak megjelenik. Mindig. Tompán, távolian, de ütemesen. A lépések az eltűnt fahídon. Nem vesztettem el az emlékemet. Valami mégiscsak megmaradt bennem. – Egy emelkedőn mentünk – nézett rám, és én bólintottam; tudtam, mire gondol. – Azután meg – folytatta –, azután meg Berglund legelőjén mentünk keresztül. Ahol a tehenek legeltek. Továbbra is tudtam merre jártunk, miről beszél anyám. – Tényleg emlékszel erre? – kérdezte meglepetten. Nem, de láttam magam előtt. – Hát – mondta –, Berglund is meghalt már. – Levegőt vett, hogy beszélni tudjon. – Aztán meg egy forrás mellett mentünk el. – Rám nézett. – Ne bólogass! – mondta. – Miért kérdezel ezekről a régi időkről? Megkérdeztem, hogy éhes-e, és felsegítettem az ágyról. Lassan, mint egy haldokló, kiment a vécére, majd visszajött. Aztán csendben ült az asztalnál, és egy vékony szelet kenyeret vajazott magának. – Berglund Gréta után halt meg. Kedves, rendes ember volt, de belehalt a szomorúságba. Így volt, akármilyen hihetetlen is. – És azután? – kérdeztem, miközben tejet öntöttem egy kiöblített pohárba. Mutatta, hogy ne töltsem tovább. – Na igen – kezdte. Óvatosan beleharapott a vajas kenyérbe. – Feljöttünk az országútra és rögtön ott volt a bolt. Először mindig bementünk az üzletbe. – Óvatosan nyelt egy falatot. – Az ajtó mellett, a fal mentén lócák voltak, oda le

227

NV06-3.p65

227

2006.03.29., 19:29

lehetett ülni. Aztán meg egy olyan régimódi barna pult. De a tejet és a vajat egy másik, fűtetlen helyiségben vettük, le kellett menni, mint egy pincébe. Márványból volt a pult. Abbahagyta az evést. – Már megint ki kell mennem – mondta csendesen. A nyár elején meghalt. Örökre eltűnt. A lépések megmaradtak. És ha ő az? Talán az anyám az, aki a szívem lüktetésében járkál, felgyorsítja a lépteit és már majdnem elér, hogy elmondja, amit akar, akármi legyen is az. Én azonban mindig felébredek, és megmenekülök. * – Csak a tüdőm egy kilóval nehezebb, mint a tiéd. Látod – tizedszer köpött maga elé ferdén és vigyorgott. – És ez csak bagó nélkül. Akkor elképzelheted! Dohánnyal együtt van az kettő is. – Amikor nevetett, láttam, hogy a felső fogsora hiányos. – De persze így van ez – folytatta komolyabb hangon –, így van ez mindegyikünkkel. Végül mindenki így végzi. Az az átkozott robbantás és fúrás. Por, érted, átkozott sok por. – Bólintott. Én meg visszabólintottam. Aztán megfogta a karomat, és szemmel látható örömmel mondta: – De te, hogy visszalátogattál ide! Hogy meglátogattál! Zavartan tapostuk a kavicsot. Kihalt volt a környék, szombati csendesség. Csak a domb tetejéről, az orgonabokrok mögött rejtőzködő pázsitról hallatszottak halk hangok, időnként kislányok nevettek. John csűrjénél egy kis teherautó állt leállított motorral. Amikor tízéves voltam, egy öreg ló döglött meg azon a helyen. – Emlékszel John lovára? – kérdeztem. Albrektsson mosolygott, és maga elé köpte a bagót. Kicsit bizonytalanul nézett a csűr felé. – Nem a Johné volt az a ló. Kölcsönkapta a boltostól. – Emlékszel, hogy ott állt a falnál, és egyszer csak kizuhant az útra? És csak megdöglött. – Az bizony lehetséges – válaszolta –, bizony lehet. Aztán megint köpött egyet, és barátságosan rám nézett. Nyilvánvalóan nem emlékezett erre. Újra ott álldogáltunk egymás mellett, de mindegyikünk önmagában. – Hát, tudod – kezdte végül –, sokan meghaltak már. A kőfejtőből meg már mindenki halott. Csak Ivar nem, ő nem. De hát ő nem olyan, mint más. Ő már csak ilyen marad. Ivárra emlékszel, ugye? Fura egy alak. Hirtelen éreztem, hogy valami kinyílt a bensőmben. Egy titkos zug, és a szívem hangosan dobogott. Igen, emlékeztem Ivarra, a kőfejtőre. Sok-sok éve egyetlenegyszer sem gondoltam rá, és most, hogy a nevét meghallottam, megjelent előttem az alakja, ugyanúgy, mint régen, nagy, szálfaegyenes és csendes. És él.

228

NV06-3.p65

228

2006.03.29., 19:29

– Különben mindenkinek az a baja, mint nekem – mondta Albrektsson. – Nehéz tüdő. Az ember szinte kíváncsi rá, hogy néz ki odabent. Kőtüdő, ahogy a doktor nevezi. Mindenkinek az van. Talán olyan, mint a kőfejtő, csak kisebb. Ott álltunk az illatozó orgonabokrok között, és merengtünk. Hirtelen hallottam, amint a levelek megzörrennek, majd a zörrenés irányából a régi kiáltást a múltból, amikor az emberek Pinan keresztül szaladtak, és akkor az anyám kijött a lépcsőre, és azt mondta, hogy maradjak bent, és hogy valami történt. Csodaszép este volt. Az orgonák erős illata örökre megmaradt bennem. Anyám egyfolytában a kezét törölte a kifakult kötényébe – hogy is tudok erre emlékezni, amikor olyan kicsi voltam? Ott állt az esti fényben, és felindultan mondta, hogy maradjak ott, ahol vagyok. A hangok az orgonabokrok másik oldalán élesek és indulatosak voltak, és még a tűző esti napfényben is a felindultság volt az, ami elbódított. Albrektsson vigyorgott, és köpött egyet. – Már senki nem dolgozik a kőfejtőben. Bezárták. Levettem a szememet az orgonabokrokról, és ránéztem az öreg kőfejtőre. – Azon gondolkodom, hogy talán meglátogatnám Ivárt – mondtam. – Egy házban laktunk, amikor kicsi voltam. – Milyen jó, ha valaki így visszajön látogatóba – mondta. – Aki itt lakott. * Rajtam kívül csak egy holland pár lakott a panzióban, és a tulajdonos maga szolgált fel rántottát és füstölt makrélát. Mint egy múlt század végi nyugdíjas, úgy sétáltam át az egykor még vasúttal is rendelkező településen, és hagytam, hogy leszálljon a szombat este. Mindannyian ezt tesszük egyszer: felkeressük régi önmagunkat. Körülnézünk, ez úgy volt valamikor, ez meg ez ott volt, és így és így nézett ki egyszer régen. Semmire sem emlékeztem. Anyám bólintott csendesen minden ismeretlen házból. Anyám biciklisbódék és dohányboltok mögött tűnt el, és biztosan azt gondolta, hogy ez azért mégsem illik, micsoda dolgokat találok ki. Egy darabig a kőtemplom körüli fenyősövényben gyönyörködtem. A temetőben egy öregember ült, de nem nézett fel egyszer sem, így nem tudott nekem segíteni. Anyám nem volt itt. Itt nem volt. Itt kellene lennie? kérdeztem magam nyugtalanul. Sosem lett éjszaka. De ebben sincs semmi különös, mindenki tudja, hogy így van ez júniusban. Mindig is így volt. Így aztán lefeküdtem a világos éjszakában, és vártam a lépéseket, de elaludtam. A szomszédoktól megtudtam, hogy Ivar nincs otthon. Azt mondták, biztosan a templomkertben van valahol. Istentisztelet ideje volt, ez nagyon is elképzelhetőnek tűnt. Láttam a házat – egy régi konzervgyár, már akkor bezárták, amikor én megszülettem –, itt lakott mindig, emlékszem, az egyik végében, a másikban pedig volt egy szoba-konyhás lakás, ott laktam én, ott ültem egy nyári

229

NV06-3.p65

229

2006.03.29., 19:29

este az asztalnál napozónadrágban, anyám pedig ijedten állt az ajtóban, és azt mondta, hogy valami szerencsétlenség történt. Erre nem emlékeztem. De így volt. A kőbánya elhagyatott törmelékhegyei között barangoltam. A gaz, a pitypang és a fű már kezdte visszanyerni a tájat. Próbáltam felidézni, milyen volt a fúró és az ütések hangja, hogy fújtak ebédszünetet a bányában, hogy rakodtak a hajókra és hogy hajtottak a régimódi teherautók. A bányavagon síneinek egy darabja életveszélyesen lógott a hatalmas kövek között. Itt dolgoztak mindannyian. Itt állt Ivar, amikor megtudta, hogy Rut a tóba fojtotta magát. Honnan tudtam ezt? Mindenki tudta. Anyám a kezét törölgette a fakókék köténybe, és azt mondta, hogy szerencsétlenség történt. Ivar olyan lett, mint aki eszét vesztette. Nem lehet csodálkozni rajta. Hol is állt akkor? Az egyik szélvédőnél, az egymásra rakott hatalmas, fakószürke kőtömbök mellett, amelyeken még ott volt az ék nyoma a robbantásból. Homályosan látom, amint valaki közel hajol hozzá, hogy a kőfejtés kalapáló, fúró, metsző zajában elmondja Ivárnak, hogy haza kell mennie, mert Rut végzett magával. Ivar a munkatársára néz és a hatalmas kőtömbre rakja a szerszámait. Látom, amint körülnéz, és a nadrágjába törli a kezét. Aztán ahogy ottfelejti a sapkáját. Ott hever napokon, heteken át, mígnem valaki elmozdítja a hatalmas kőtömböt, mert megrendelést kaptak rá, és ezért nem maradhat ott. Aztán ahogy valaki eldobja a sapkát. Végül beköszönt az ősz, a fjord nyugati szele élesíti szerszámait, mar és vág. Fúr. Néztem a vasárnapi vizet: teljesen nyugodt volt, a sziget zöldellően emelkedett ki, és felette a sirályok oda-vissza mozgó pontok. A mozdulatlan madár pedig egy küszvágó csér. Sétáltam az elhagyatott környéken, elmentem a kerítés bejárata mellett, amely már teljesen elrozsdásodott és bármikor ledőlhet. Átvágtam a régi boltnál a templom felé. Míg a zsoltárok hangja hallatszott a templomból, újra elmentem a sűrű fenyősövény mellett, be a temetőbe. Egy öregember hajolt a vízcsap fölé, és egy kannát töltött meg lassan a vékony vízsugárral. Vajon láttam-e őt korábban is? Fehér hajú öregember, fedetlen fővel, széles, kifakult nadrágban, színét vesztett kockás ingben. Bólintott, ahogy közelebb mentem hozzá, és én is visszaköszöntem. Csak amikor egészen közel értem, akkor láttam meg, hogy Ivar az. Vizeskannával a kezében éppen el akart menni mellettem. Lehetett vagy nyolcvanéves. Amikor tett egy lépést, megdöbbenve láttam, hogy mezítláb volt. Cipő nélkül járt a temetőút éles kavicsain. – Ivar – szólítottam meg. Megállt és megfordult. – Ugye Ivar? Csak nézett rám. Azt gondolta talán, hogy majdcsak folytatom a mondanivalómat, ha akarok valamit. Mindenki tudta, hogy ő Ivar. Hogy mezítláb járt, azt is tudta mindenki.

230

NV06-3.p65

230

2006.03.29., 19:29

– Birgit fia vagyok – mondtam. Csaknem fehérnek tűnt a szeme, annyira fakókék volt. Mint a fjord és a kőtömbök. – Ugyanabban a házban laktunk a háború után – mondtam. Figyelmesen nézett rám. De tényleg engem nézett? Látott egyáltalán, vagy csak átnézett rajtam a hangon irányába? – Ivar, ismert engem. Amikor egészen kicsi voltam – folytattam. – Megtörténhet – mondta végül. Bennem valami feszültség szabadult fel, odamentem hozzá, hogy köszönjek. A keze olyan volt, mint egy darab deszka.Többet nem szólt, csak elindult, hogy kövessem a sírok közötti kis keresztútra. Gyorsan ment az éles köveken, mint aki nem is törődik azzal, hogy mezítláb van. Illatozó lonc hajlott egy családi sírbolt fölé, mögötte pedig egy egyszemélyes sír. A sírkövön ez állt: Rut. – Rendben tartom, amennyire csak lehet – mondta. A sírkő mellett egy sor halványkék virágot öntözött. – Ezt te nem tudhatod, de én öltem meg, most meg már csak úgy van, ahogy van. Már nem sokat tudok érte tenni. Mit válaszoljon erre az ember? Egy kicsit távolabb mentem, hogy megvárjam, amíg befejezi a dolgát, de amikor megöntözte a virágokat, leült a szemben levő sírkőre: két ív lánc lett az ülőhelye. Megpróbáltam emlékezni, de hiába. Valahol meg kell hogy legyen bennem az az ember. Minden, amit láttam, hallottam, vagy tapasztaltam, a tudatalattimba került. Akkor hát miért nem tudom felidézni, hogy mondani tudjak néhány szót a kőtörőnek, és megkérjem, hogy meséljen nekem az anyámról és rólam. Hogy végre tudjak emlékezni. Minden erőmmel emlékezni akartam, hogy lássak. Végül elindult felém. – Akkor menjünk – mondta. – Szívesen lesétálok a régi házhoz – mondtam. – Jó lenne megnézni, hogyan laktam régen. Csak bólintott. A léptei erősek és határozottak voltak, és meglepett, hogy milyen gyorsan ment. – Ivar, miért jár mezítláb? – Azért, hogy jóvátegyem a bűneimet. Megkérdeztem, hogy a sírhoz jár-e mezítláb. Mindig mezítelen lábbal járt. Amióta a felesége meghalt, mindig mezítláb járt. Télen is, nyáron is. Megborzongva kérdeztem: – Csak nem a kőbányában is? – A fejtőben is – mondta. – Mindenütt. Amikor a régi konzervgyárhoz értünk, megálltam, és azt mondtam, hogy itt voltam kisgyerek, de nagyon kevésre emlékszem. Mindezt elfelejtettem, mégis valahogy megmaradt az emlékezetemben, mondtam, ő pedig szó nélkül rám nézett. Valahol beágyazva bennem van mindez, de mégsem mondhatom, hogy emlékszem.

231

NV06-3.p65

231

2006.03.29., 19:29

– Minden, amit az ember csinált, örökre megmarad – mondta. – Ivar, nem emlékszik rám, ugye? – Dehogynem. Emlékszem én. A szívem újra erősen dobogni kezdett. De többet nem mondott. Felment a fahídra, és kinyitotta az ajtót, látszott, azt akarja, hogy maradjak ott és várjak. Visszajött egy kulcscsomóval a kezében, és átmentünk az épület másik oldalára, ahol egy sor méhkas állt. Kinyitotta az ajtót. Beléptem. Milyen kicsi az egész! De volt benne néhány bútordarab. Jóval utánunk is laktak itt emberek. Az ablakon vékony fehér tüllfüggöny. Egy falóca és egy tálalószekrény. Márványlap mosogatókagylóval. – Itt laktál – mondta. Leültem. – Sokat vittelek itt a karomon – mondta, és megint nagyot dobbant a szívem. – Azután, hogy Rut elment, beteg lettem. Nem tudtam aludni, semmit nem tudtam csinálni, azt csak a Jóisten tudja. Csak mentem és mentem. Keresztülkasul a házban, ide-oda, a földet is megkerültem ebben a régi gyárban, és Isten tudja, hány kilométert mentem veled a karomon, hogy végre elaludj, és hogy Birgit egy kicsit el tudjon menni itthonról. Hirtelen elhallgatott, és láttam, hogy végre igazán rám nézett. Aztán kinyújtotta a kezét, és egy másodpercre a karomra tette. – Akkor most a következőt tesszük – mondta, és újra elvette a kezét. – Megyek és főzök egy kávét, és itt isszuk meg. Ülj csak le, mindjárt visszajövök. Leültem az asztalhoz. Kinyitotta a szobaajtót, amelyik, úgy látszik, a gyárba nyílott. És amikor becsukta, és meghallottam a lépéseit az üres teremben, éreztem, hogy valami a helyére került, hogy két dolog összekapcsolódott, hogy valami történt a szívemmel. Hogy a lépéseknek a teremben ugyanaz volt az üteme, mint a szívemnek. Hogy az öreg kőfejtő mezítlábas lépései a konzervgyár üres termeiben ugyanazt a hangot adták, mint a szívem. A lépések a pulzusomban most egy ütembe kerültek az ő lépteivel. Felálltam és kinéztem a fjordra. Mindenütt a sirályok és a láthatatlan szél. A környező kertekben pedig minden bokor mögül elősietett az anyám. Milyen bolondságokat találsz ki, láttam rajta, hogy ezt gondolta. Arrébb a kőbányát láttam. Most pihenőt fújtak. Anyám a kötényébe törölte a kezét, és felnézett. A házon keresztül vert a pulzusom, oda-vissza, s nemsokára ideér, és kinyitja ezt az ajtót. ANNA BIHARI-ANDERSSON fordítása

232

NV06-3.p65

232

2006.03.29., 19:29

KRISTINA LUGN

Cím nélküli versek 1 A szociális gondozó szerint legjobb, ha elfelejtelek kaptam a főorvostól hat szál vörös rózsát s a főnővértől szerelmes levelet kaptam tepsiben sült kolbászt, krumplipürét postai utalványt, a sztereó berendezésem remekül működik, köszönöm kaptam három doboz orvosságot egy 44 négyzetméteres lakást telefonszámot a legközelebbi társkeresőhöz félelemre nincs okom egészséges vagyok, teljesen normális megígértem az elegáns és olvasott gondozónak, hogy átvirrasztott éjszakákon többé nem ismételgetem a személyi számod 1978

2 Szerencsés gyermek voltam. Boldog madarak szárnyaltak keresztül-kasul pókok szőttek hálót a kertben. Bolyhos rovar ásott járatokat a gyep alatt. Kutyák álltak a kerékpárszín mellé kikötve. Kövér macskák doromboltak a tornác párkányán. Tanárnőm a vasárnapi iskolában valaha misszionárius volt és valódi négerekkel fogott kezet. Istennel is beszélt. Az ördög pont úgy néz ki, mint egy átlagember, mondta. Mint egy öreg dáma, hatszáz csecsebecsével a bőröndjében. Csak éppenséggel a hátsóját mutatja felénk. A kedves és boldog fölött, nincs hatalma. Aki kedves és boldog, szépen fekhet sírba leeresztve a megágyazott, leszegezett koporsóban s az Úr kertjében – modják – aranyösvényeken játszadozhat. De aki buta és gazember, jobb, ha nem gondol rá

233

NV06-3.p65

233

2006.03.29., 19:29

hogy mi történik vele. Amíg az ember él, névkártyája szüleinek, kik őt szeretik mindenekfelett. Időnként bepakoltam piros fogkefémet, fekete zsoltároskönyvemet, Putte nevű fehér egeremet s útra keltem s ha már olyan messze mentem, ahogyan csak bírtam mindig azon vettem magam észre, hogy megint otthon vagyok. Az ember nem tud maga elől futni, mondta anyám. Esti tanfolyamon pszichológiát tanult. 1982

3 Leginkább egy jóval magasabb absztrakciós szinten szeretnék lenni egy gépgyárban mondjuk ahol a logikus alapelvek megnyugtatóan hatnak azokra akik papírkosarak mellett alszanak s életüket egy rosszul tervezett bevásárlókocsi megzabolázásának szentelték. Leginkább egy elvadult kertet szeretnék magam körül szeretettel ültetett rózsakertet ahol a szél kedve szerint vándorol s oly barátságos meleggel tölti meg az emberek belső folyosóit mik ott tekeregnek az éjszaka megannyi apró leányvállalata közt. 1989

4 Volt valaki, aki úgy tűnt, nem vett észre amikor a halál kapujában álltam. Álltam a halál kapujában és megpróbáltam úgy kinézni mintha tipikus brit perverzióprofilom lenne. Vénusz-dombom érintetlen volt s ezt valaki olyan természetesnek vette

234

NV06-3.p65

234

2006.03.29., 19:29

mint hogy folyton közlekedik az a° landi hajó. A Halál legcsinosabb nadrágkosztümét charmeuse-nejlon-felhőből varrtam és valaki elment mellettem, a legközelebbi gyászolóm egyike volt mintha csak egy gyógynövénybolt előtt szoborként álló magányos nő volnék. És álltam a halál kapujában szívtam az ősz utolsó cigarettáját s elment mellettem valaki mintha csak egy névtelen lennék a megrémültek között, kiknek ma van a halála napja. Leginkább azt szeretném hogy a háborús veteránakadémia egyik legmagasabb rangú tagja vinne ölben egész úton a világból ki a rám váró virágkorba. De ma reggel a halál kapujában álltam és senki nem látta, hogy milyen erőltetetten. Ijedt voltam és amikor lezártam a szemem messze volt már az egész virágkor mint ahogy a tükörképem is mindig. 1989

5 Nem akarok találkozni az ügyeletes felebaráttal nem akarok beszélni a kríziscsoporttal és a sürgősségiekkel. Azt akarom, hogy az Éj Hercege jöjjön s láttamozza az utolsó távolmaradási igazolásomat. Nem akarok együttműködni a halállal. Azt akarom, hogy tudja, ki vagyok s párbajra hívjon saját identitás-cselekedeteimmel. Ezenkívül rengeteg rengeteg morfint akarok és hosszú nekrológokat.

235

NV06-3.p65

235

2006.03.29., 19:29

Trubadúrok gyülekezzenek az ablakpárkányomon. A király s a királyné tegyék fel koronájukat és kérjenek tőlem bocsánatot. Végül szeretnék egy búcsúajándékot; öledben mámorba zuhanni. Igen, mint végakarat, szeretnék öledben mámorba zuhanni. 2003 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

NV06-3.p65

236

2006.03.29., 19:29

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

LARS ANDERSSON író, műfordító 1954ben született. 1974-ben jelentkezett első kötetével. 1976-ban fejezte be orvosi tanulmányait. 1980 óta csak az írásnak él. Több hangszeren játszik, Bob Dylan-rajongó. Svédországban a posztmodernizmus frontharcosa. BENGT BERG költő 1946-ban született Värmlandban, ahol azóta is él és dolgozik. 1992-ben jelentkezett első verseskötetével. Ismert tévé- és rádiószemélyiség. Egyszemélyes show-műsoraival bejárta Skandinávia színpadait. STEWE CLAESON 1942-ben született a Göteborg melletti Landalában. 1969-ben jelentkezett első kötetével (Semantica: op. 18.). 1981-ben bekerült egy jelentős svéd antológiába. Azóta ötévenként jelennek meg novellaggyűjteményei. Az írás mellett mindig is tanított különböző népfőiskolákon. A modern amerikai líra fordítója. GÖRAN GREIDER 1959-ben született író, költő. 1981-ben jelentkezett első verseskötetével. 1999 óta a szociáldemokrata DalaDemokraten főszerkesztője. PER HELGE svéd költô, 1945-ben született Svédországban, Astrid Lindgren szülővárosa közelében. Egyetemi tanulmányai után öt évig középiskolai tanár volt. Az utóbbi húsz évben tanyán él, gazdálkodik,

miközben 1974 óta újabb és újabb verseskötetekkel jelentkezik. Magyarul Hullámhosszak címen a Széphalom Könyvműhely gondozásában jelent meg egy verskötete (2004). KRISTINA LUGN az egyik legolvasottabb svéd költőnő. 1972-ben jelentkezett első verseskötetével. Színdarabjait stockholmi színházakban játsszák. Eddig tíz kötete látott napvilágot. KRISTIAN LUNDBERG 1966-ban született svéd költő, író, irodalomkritikus. A nyolcvanas években megalapította az alkotók Malmö-ligáját, mely 1992-ben kiadta a Malmöliga című antológiát. Lundberg 1991-ben jelentkezett önálló verseskötettel. Első regénye 1998-ban látott napvilágot. THOMAS NYDAHL író, költő. 1952-ben született Malmöben. Fiatalon elhagyta az iskolapadot és dolgozni kezdett: volt eladó, kirakatrendező, újságíró, kulturális folyóirat szerkesztője. 1974-ben debütált verseskötetével Smuts (Piszok), azóta több mint húsz versekötetet és prózai művet publikált, emellett jelentős a műfordítói tevékenysége is. AGNETA PLEIJEL 1940-ben született Stockholmban. Költő, drámaíró. Különböző napilapok, folyóiratok irodalomkritikusa. A nyolcvanas évek végén a svéd PEN

237

NV06-3.p65

237

2006.03.29., 19:29

Klub elnöke, 1992–1996 között a stockholmi Dráma Intézet professzora. Első drámája 1979-ben, első regénye 1987-ben jelent meg. ELISABETH RYNELL költő, prózaíró 1954ben született Svédországban. Stockholmban nevelkedett, jelenleg Umea° ban él. 1975-ben debütált egy verseskötettel. Az 1997-es Hohaj című regénye hozta meg számára az igazi sikert. Több díjat nyert

vele, s lefordították német nyelvre is. 2002ben újabb nagy sikerű regénnyel jelentkezett (Til Mervas/Mervasba). EVA STRÖM költő, prózaíró 1947-ben született. Végzettsége szerint orvos, az utóbbi időkben csak írással foglalkozik. 1977ben jelent meg első verseskötete. Az igazi sikert egy 1979-es munkája hozta meg. A 2003-as verseskötetéért Az Északi Tanács díját kapta.

Arvidsjaur

NV06-3.p65

238

2006.03.29., 19:29

TALÁLKOZÁS A BAJZA UTCÁBAN A NAGYVILÁG és a Magyar Írószövetség tisztelettel meghívja

2006. április 10-én, hétfõn délután 6 órára a Magyar Írószövetség klubjába (Budapest, VI. Bajza utca 18.) irodalmi estjére.

Vendégeink: PER HELGE svéd költõ, KOVÁCS KATÁNG FERENC Norvégiában élõ magyar költõ, mûfordító Közremûködik: OBERFRANK PÁL színmûvész

Megjelenésére számítunk!

NV06-3.p65

239

2006.03.29., 19:29

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] Kiadja a Nagyvilág Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 6000 Ft, fél évre 3000 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 0547-1613

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

NV06-3.p65

240

2006.03.29., 19:29