TARTALOM TÁJÉKOZÓDÁS KÜLFÖLDI SZERZÕINK...231

LVII. évfolyam, 3. szám

2012. március

TARTALOM TORGNY LINDGREN A Norrlandi Akvavit (Jávorszky Béla fordítása) ..................................................135 TOMAS TRANSTRÖMER, NORA BOSSONG versei (Jávorszky Béla fordításai) ..................................................................................143 NURIA AMAT Nyári otthonunk (Pávai Patak Márta fordítása)....................................................153 SAMANTHA THORNHILL, BOB HOLMAN versei (Gyukics Gábor fordításai) ..................................................................................163 TÜSKE LÁSZLÓ Tajjib Szálih Az Északra vándorlás évada címû regénye elé ..............................170 TAJJIB SZÁLIH Az Északra vándorlás évada I (Tüske László fordítása) ......................................178

TÁJÉKOZÓDÁS ALBERT GÁBOR A kultúráról ..........................................................................................................211 HELGE RØNNING Európa és Norvégia (Kunszenti Ágnes és Kovács katáng Ferenc fordítása) ......214 A mezõségi apokalipszisról – Marta Petreu Otthon, Armageddon mezején címû regényérõl beszélget Farkas Jenõvel ..................................................................222 KÜLFÖLDI SZERZÕINK ........................................................................................231

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

E számunkat Ladányi András író, fotómûvész képei illusztrálják.

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

TORGNY LINDGREN

A Norrlandi Akvavit Hogy kilátogatott a temetõbe, természetes volt, mi több, szükséges is. Ott feküdtek mindazok, akiket el akart érni az üzenetével. Majdnem mindenki. Összecsukta a kerékpárját és elrejtette az út szélén, egy szél kidöntötte fa mögött. A temetõbe, szólt, amikor fölszállt a buszra. A te korodban, mondta a sofõr, én nem tréfálkoznék ezzel. Nemsokára lassan, eltöprengve sétált a sírdombok között, Olasåkerék padján megette a salátát, amelyet Asta készített neki, hozzá az oldalassal és paprikával ízesített tésztát. Egész idõ alatt dünnyögött és motyogott, idõnként fölemelte a hangját, minthogyha fontos volna, hogy meghallja valaki. Amikor még otthon ült Umeåban és az itt élõkre gondolt, kifundálta, mit fog nekik mondani. Ezalatt az emberek éltek, meghaltak és eltemették õket. Most pedig itt fekszenek. Beszélt. Velük? Hozzájuk? Róluk? Ellenük? Igen, igen, itt nagyszerû helyed van. Este süt a nap és szép a kilátás Noret felé. Ez a hely a maga módján hasonlít a Myrberg déli lejtõjére. Az otthonosság érzete a legnemesebb érzelmek egyike. Téged vajon Holmgrenék konyhájában térítettelek meg? Vagy inkább valamelyik vormselei nyári összejövetelen? Roppant fiatalok voltunk és módfelett erõsek. Szkanderoztunk a kávészünetben. Most pedig a tagadás evangéliumával jöttem. Jobb késõn, JOEL LUNDBERG Myrberg 1929–1985 mint soha. Infarktus? Agyvérzés? Gégerák? Emlékszem, pipáztál, együtt imádkoztunk, hogy az Úr szabadítson meg a pipázás bûnétõl. Nos, bármiben is haltál meg, a sorsod a génjeidben volt megírva. Ne higgy mást. Senki sem tér vissza a mennyei felhõk hátán, hogy összegyûjtse A HOLMGREN CSALÁD SÍRJA Klinten, Inreträsk BERTIL 1921–1996 KLARA 1924–1996 a négy égtáj felé elszéledt kiválasztottjait, és senkit sem vesznek körül hangos harsonák és röpdösõ angyalok. Harsonák? Nem trombitát akartál mondani? Vagy tubát? Bár az inreträski orgonát nem lehet elfelejteni. Istennek legyen 135

hála az orgonáért. Uramisten, micsoda muzikális nép! Szeretett volt embertársaim! Sajnálom, hogy hamisan játszottunk az orgonán, hogy becsaptuk és félrevezettük egymást a hangok tomboló erejével. A zene bizony istenhitre csábít. Johann Sebastian Bach és Otto Olsson nagyon is hívogatóak. Fölébresztik lelkünkben a lázat. Hogy ne is szóljak a gramofonlemezek Einar Ekbergjérõl otthon, a konyhátokban! Valahol RUNE ERIKSSON Berget 1936–2003 az árnyékok közt ott áll Jézus. Igen, a lelkünk tele van árnyékokkal. A lélek, hogy úgy mondjam, maga is árnyék. Jobbat nem tudtunk. Jobbat nem tudtam. Nincs határa a képzeletünknek. Ha utánanézel, rájössz, hogy õ áll ott. Hogy mi mindent elhitettünk magunkkal!? Miért nem olvashatom kõbe vésve a foglalkozásod? HITT MEGVÁLTÓJÁBAN: köszönöm szépen! De az, hogy BIKATENYÉSZTÕ, már nem fért bele az örökkévalóságba. Fedeztetés és sperma, nem, ezek persze nem eléggé kifinomult szavak! Pedig nem ELVIN és VIOLA LINDGREN Kullmyrliden János 8.52 szaporodunk másképp, csak a petefészek és a sperma erejébõl. Igenis, János nyolc ötvenkettõ. Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem kóstol halált örökké. Jól van kitalálva, nagyon is jól: megkóstolni a halált! Itt fenn a hegyháton, drága gyülekezeti tagok, itt állítólag csak kavicsot és morénaföldet lehet kóstolni. Bocsássátok meg SVEN MARKLUND tanyabirtokos Nyliden 1930–2004 a kifejezést, de most, hogy már nem prédikálhatok, talán szabad egy keveset káromkodnom. Aha, Sven, nekünk volt néhány tusánk az ördöggel. Téged, ha jól emlékszem, hétszer vagy nyolcszor kellett megtérítenem. Egy-egy alkalom két hétig tartott, nem tovább. Aztán visszaestél a cigarettázás, a káromkodás, az italozás, a kurválkodás és a tánczene bûnébe. Gyere, köpjünk a markunkba és gyürkõzzünk neki újra a Jézus Krisztus nevében! Valami ilyesmit mondtam. Adjunk még egyszer a Sátán pofájára! Halleluja! Megtérve vagy bûnösen haltál meg? Nos, ennek 136

MANFRED MARKLUND szerkesztõ Avabäck Felesége EVA ma már nincs jelentõsége, Istennek legyen hála, pokolba minden bûnönnel, a Sátánnal és a Kegyelemmel! Drága Manfred! Hogy ilyen körülmények között kell újra látnunk egymást! Testvérem! Avabäck költõfejedelme! Ó, hogy menynyire irigyeltelek! Amikor világra hoztad pompás jegyzeteidet és a vidékünkrõl írt költõien csillogó tárcáidat! Amikor láthattad õket nyomtatásban, nemegyszer saját tervezésû keretdíszeiddel! Sokszor gondoltam ilyenkor: Mekkora költõ lehettem volna! Az én anekdotázó képességemmel. Micsoda regényeket írhattam volna. Ha nem kellett volna prédikálnom! Létfontosságú, vég nélküli beszélgetéseink, nem, azokat sohasem feledhetem! És mennyi mindent tanítottál nekem a mûvészet természetérõl! Próbáljuk ki, mondtad, és hagytad, hogy megtérítselek. Ha nem próbálom ki, milyen az üdvösség, nem is írhatok róla az újságban. Most, nyolcvannegyedik évemben tökéletesen megértelek. Mindent ki kell próbálnunk, mindent. Nyugodj békében. Továbbra is. És te, ANNA LINDHOLM gazdaasszony 1904–1977 aki olyan jámboran és lelkesen énekeltél, bár egy csöppet hamisan. Az unokatestvéreid nem akartak bevenni az énekkarba. Látom, most õk is itt fekszenek, ugyanebben a parcellában. Abszolút hallásukkal. Most, hogy úgy mondjam, kórusban hallgatnak. Az örökkévalóságnak átadhatod az üdvözletemet, az örökkévalóság egyetlen végtelen hamis ének, megszakítás nélküli tévelygés a hangok között. Dó re mi fa szó la ti dó. Újra meg újra.

Elõredõlve ment, meggörnyedt háttal, öreg, fekete zakója formátlanul lötyögött rozzant testén, õsz haja keskeny koszorút alkotva lelógott a fülére. Idõnként megbotlott és megtántorodott, amikor ügyetlen mozdulattal kinyújtotta kezét a sírokban nyugvó halottak felé, sõt nemegyszer majdnem elvesztette az egyensúlyát és csaknem elesett. A pokolba is!, káromkodott ilyenkor. A pokolba is! A hangja gyakran volt metszõ, és meg-megbicsaklott, jóllehet erõlködött, hogy meleg hangon, bizalommal szóljon volt gyülekezetéhez. Így járkált föl és alá egy vagy két órát. Végül megállt egy alacsony és jelentéktelen, repedezett gránit sírkõ elõtt

137

ISABELLA STENLUND Inreträsk Lukács 7.47 a nyugati fal mellett, elõtte egy fagy csípte pelargónia volt a földbe ásva. Hoszszan és némán állt, eltûnõdve, kezét összefonta a hasán, az ajka enyhén remegett, amikor a nyelvével megnedvesítette. Végül nagyot sóhajtva így szólt: Szóval te is itt vagy. Te is, Isabella.

Ekkor egy súlyos kéz nehezedett csapott, törékeny vállára. Rézsút mögötte állt a temetõõr. Mélyvörös volt az arca, csaknem lángolt a napsütésben. Látom, ide-oda járkálsz és magadban beszélsz, mondta. Nyomasztanak az emlékeim, szólt Olof Helmersson és üdvözlésre nyújtotta a kezét. Valamikor, borzasztó régen a község északi részén én voltam a lelkipásztor. Én vagyok Olof Helmersson. Csakhogy a temetõõr nem akarta észrevenni a kinyújtott kezet. Már jó ideje követlek, mondta. És furtonfurt beszélsz. Ha viszontlátja az ember a régi gyülekezetét, szólt Olof Helmersson, nehezen tud hallgatni. Csordultig tele a szívem és beszélni kezd a szám. A halottakkal nem szabad beszélgetni, szólt a temetõõr. Az egyháztanács megtiltotta. Ezt nem tudtam, válaszolta Olof Helmersson. Mi itt jó protestánsok vagyunk, szólt a temetõõr. És bizalommal vagyunk Martin Luther iránt. Nálunk a halottak valóban halottak. Nincs értelme beszélgetni velük. De hát, gondolom, nem is árt nekik a szó, szólt Olof Helmersson. Békében hagyjuk õket. Itt nyugszanak Isten szántóföldjében és várják a föltámadást. Az ítélet napján majd föltámadnak. És lerázzák magukról a morénakavicsot. És Isten új mennyet és új földet teremt nekik. Nem!, vágott közbe határozottan Olof Helmersson. Sohasem lesz föltámadás. Ez a nyomorult föld pedig az egyetlen és végleges nyughelyük. Olyan gyorsan egyenesedett ki, ahogy csak tudott, a jobb kezével végigmutatott az egész temetõn. Ezek itt örökre halottak, mondta aztán. Haláluk pillanatában kortársai lettek az orangutánoknak és Darwin kövületeinek. Közönséges emlõsállatok voltak mindannyian, semmi több. Eleven utódokat szültek. Higiéniai okokból itt ásták el õket. Örök élet márpedig nincs. Némi megszorításképpen hozzáfûzte még: Elképzelhetõ, hogy bizonyos vírusok örökké élnek. De az õ esetükben is föl kell tennünk a kérdést: hogyan is állunk a tudatossággal? Az õ esetükben. Az örök élet tudatosság nélkül egy csöppet üresnek tûnik. Akárcsak a sorozatok a televízióban. Úgyhogy ezt a két szót, hogy úgy mondjam, mindjárt idézõjelbe kell tennünk. És hogy venné ki 138

magát, ha Krisztus visszatérne és összegyûjtené a világ összes vírusát maga körül? Rákvírusok balra, náthavírusok jobbra. De hát miért beszélgetsz akkor a halottakkal? Mint mondtam, nem tudtam, hogy ez tilos. Ekkor a temetõõr bevallotta, hogy néha õt is elfogja a kísértés, neki is kedve volna elbeszélgetni a sok elhunyttal, akik naponta körülveszik. Hogy mintegy megvigasztalja õket, és bátorságot öntsön beléjük. Bizonyos napokon a halottak szinte tolakodóan jelen vannak. Senki sem akar meghalni, tette hozzá. Egészen elszomorodom, ha a halálra gondolok. Meg kell edzenem magam. Az õr a bal karját Olof Helmersson vállára tette és óvatosan kifelé vezette a temetõbõl, a Skolgatanra nyíló kapu irányába. Sokan, szólt Olof Helmersson, sokan vélik úgy, hogy a halál egyfajta álom. Hogy olyankor csak alszunk. És álmodunk. Szépen mondtad, szólt a temetõõr. De az egyháztanács elvetette ezt az elméletet. Bár abban az esetben, folytatta Olof Helmersson, ha ez a képtelen elképzelés igaz volna, akkor a halottak hallanának minket. Távolról és homályosan. Mint amikor reggelente az elsõ híradást halljuk a rádióban. Mostanában Nedre Avabäckben alszom, a prédikátorágyban, tette hozzá magyarázkodva. Ott van egy tranzisztoros rádió az éjjeliszekrényemen. Sajnálom, beszélt tovább a temetõõr, de így tilos gondolkozni. És a biztonság kedvéért olyan mélyre temetjük az elhunytakat, hogy semmilyen hang ne érjen el hozzájuk. Most, hogy úgy mondjam, hivatalból beszélsz? Természetesen. Nem beszélhetünk úgy, hogy ne hivatalból tennénk. Mondj nekem valakit, aki nem hivatalból beszél! Tulajdonképpen nem is volna szabad nyilatkoznom a másvilágról. Olof Helmerssonnak láthatóan nem volt ellenére a vállára nehezedõ kéz. Ellenkezõleg, néha hagyta, hogy a felsõteste oldalra billenjen, és diszkréten nekitámaszkodjon nagydarab, izmos kísérõjének. A munkajogi szerzõdés. Az egyháztanács szabályzata. És a munkásvédelemrõl szóló törvény. Különösen annak tizennyolcadik paragrafusa. Odébb, a Skolgatan járdáján megálltak. A temetõõr levette a karját a válláról, mintegy jelezve, hogy a beszédes látogató most már mehet, amerre akar. Mit mondtál, hogy hívnak?, kérdezte még. Olof Helmerssonnak. Én vagyok a híres buzgóhitû prédikátor. Úgy ám. De a temetõõr a fejét rázta. Nem, ilyen valakirõl még nem hallott errefelé. A prédikátorok kora amúgy is régen lejárt. Még egyszer ne próbálkozz itt, mondta búcsúzásul. És amikor Olof Helmersson elindult a buszmegálló irányába, nagy szakértelemmel hozzátette: Igazán meggondolhatnád, hogy mit beszélsz. Hiszen neked sincs már sok idõd hátra.

139

Nedre Avabäck és Klinten között fekszik Linuses. Talán egy bizonyos Linus lakott itt a XIX. században, talán õ ásta ki az árkot az Avaträsk felé, lehetséges, hogy õ hordta halomba a köveket, lehet, hogy õ vágta ki és õ hántolta le a szénaszárító állványt, amely odakint korhad a megfagyott zelnicemeggyfának támasztva, az út mentén. Télen Linuses üresen állt, jégvirágos ablakokkal. Nyáron azonban odaköltözött Kristina Lundmark és a férfi, akivel együtt élt. Valószínûleg az övé volt Linuses, õ is a családhoz tartozott, hogy hogyan, azt õ maga sem tudta. Ezt mesélte a nõ Olof Helmerssonnak is, aki a kerékpárját a bejáratnál lévõ kõoszlopnak támasztotta (valószínûleg még Linus faragta ki a gránitdarabot oszlopnak) és régimódi udvariassággal megkérdezte: Megpihenhetnék ezen a padon egy rövidke idõre? Pihenj csak meg ott, ahol akarsz, válaszolta a nõ. Az az öreg pad különösképpen senkit sem érdekel. A nõ kék kezeslábast viselt, a kezében kapa volt. A földet lazította a kis veteményeskertben. Azt akarom, hogy mindig legyen egy kevés salátám, mondta. És kaprom és petrezselymem és metélõhagymám. És retkem. A sajthoz. Valamikor régen, szólt Olof Helmersson, az ilyesmit férfidolognak hívták errefelé. Az én emberem semmire sem alkalmas, mondta a nõ. Stockholmi. Nem, folytatta aztán, valószínûleg nem az enyém az a vedlõ, öreg kerti pad, amelyen ülsz, talán az a földdarabka sem, amit megmûvelek, arról sincs papír, hogy a ház a törvény értelmében az enyém volna. Én csak úgy átvettem mindent, ugyanúgy, ahogyan az anyám tette énelõttem, azt megelõzõen pedig az anyai nagyapám, aki a maga részérõl az anyai nagyanyjának volt az örököse. Mindig így ment ez a mi családunkban. A birtokbavétel öröklõdött, olyan örökösödési szokás uralkodott nálunk, amilyen délen ismeretlen. Úgyhogy, ha nem ismernéd a községnek ezt a részét, te, aki kimerülten letelepedtél a kerti bútorra, akkor szívesen elmondom neked, hogy itt egészen másfajta emberek éltek. Olyanok, akik nem hunyászkodtak meg a hatóságok elõtt, nem érdekelte õket a sok hivatalos stempli meg búcsúcédula, nem érdekelték se a vadászidények, se a vízügyi hatóságok. Hogy az ember ahhoz a nagycsaládhoz tartozik, amely a környéken mindenkit magába foglal, olyan különös dolog, amit a déliek képtelenek megérteni. Mi minden fölött állunk. Nekünk ez a vérünkben van. Itt Olof Helmersson közbevetette, hogy õ nagyon is jól ismeri a vidéket, a vidéket is, az embereket is, mindenesetre azt a vidéket, ami régen volt, és azokat az embereket, akik itt éltek. Olof Helmersson vagyok, a buzgóhitû prédikátor, mondta. Nagyjából mindenkit megtérítettem. Isten igéjét hirdettem mind a hét gyülekezetben. Ezenkívül tangóharmonikáztam is. Minket nem lehetett könnyû megtéríteni, mondta a nõ. 140

Az üdvösség sohasem jön ingyen, szólt a férfi. Meg kell harcolni minden lélekért. A férfi, akivel a nõ együtt élt, kijött a házból, és az asszony mellé állt. Alig a válláig ért, de robusztus alkat volt, világoskék szemmel és mosolygós arccal, amelyet most Olof Helmersson felé fordított. Kristina bemutatta: Dél-Svédországban van valami neve. Itt csak úgy hívjuk, hogy a Stockholmi, mondta, és földes ujjával rámutatott. Buzgóhitûség, megtérés, üdvözülés, szólt a Stockholmi. A szavak valahogy ismerõsek. De semmit sem tudok róluk. Megtérni annyit jelent, magyarázta Olof Helmersson, mint átadni magunkat Istennek és a szívünkbe fogadni Jézus Krisztust. Akkor megbocsáttatnak a bûneink. És az ujjongó lélek örök életet nyer. Aha, szólt Kristina Lundmark, miközben a kapával megforgatott néhány földgöröngyöt, akkor talán kezdhetnéd mindjárt velünk, velem és a Stockholmival. A kerti pad ülõkéje vékony lécekbõl állt, amelyek vágták Olof Helmersson csontos combjait. Megpróbált fölkelni és kényelmesebben elhelyezkedni, és közben így szólt: Mindez iszonyúan régen történt. Ti ketten akkor még nem is éltetek. Ötven éve nem térítettem meg senkit. Hála Istennek. Nem, most, hogy úgy mondjam, ezen az utolsó utamon, épp az ellenkezõje a feladatom: meggyõzni a megtérítetteket a térítés üzenetének hamisságáról és hazug voltáról, még egyszer megtéríteni õket, csak most épp az ellenkezõ irányba. Évtizedek töprengései, kutatásai és elmélkedései arra a megingathatatlan meggyõzõdésre vezettek, hogy nincs Isten, hogy Krisztus csak egy volt a több száz túlfûtött próféta közül, akik a Krisztus születése körüli idõben éltek, hogy az ember csupán egy lélek nélküli teremtmény, akárcsak a háziállatok, és hogy az ûrben nem keringenek semmilyen angyalok. Szóval így állunk, szólt a Stockholmi, akinek az igazi neve nemsokára megjelenik majd az újságban, szóval így állunk, akkor hát poklot kell járnod itt, Linusesben. Elõször meg kell térítened minket, hogy aztán kitéríthess a hitünkbõl. Olof Helmersson erre határozottan megrázta a fejét és jobb kezével belecsapott a levegõbe. Nem, ilyesmire igazán nincs szükség! Sõt, gratulál mindkettõjüknek! Merthogy az ártatlanság és tudatlanság állapotában vannak mind a ketten. Abban az állapotban, amelyben Isten nem volt, és most sincs. És ez alapjában véve olyan, mint a Kegyelem állapota. Megemlítette még, hogy tulajdonképpen Gerdához indult, Jakob Gerdájához, Inrelidenbe. Igen, szólt Kristina, fölfoghatatlan, ami Gerdával történik. Már teljes két éve haldoklik. De úgy látszik, õérte sosem jön el a halál. Tavasszal, amikor õ meg a Stockholmi visszatérnek Dél-Svédországból, faggatni szokta a szomszédokat Gerda temetésérõl, megkérdezi, sikerült-e meghalnia az elmúlt télen, az öregek ugyanis a legkeményebb hidegben szoktak 141

elmenni. Gerda az egyik legközelebbi rokona, de hogy mennyire közeli, azt nem tudná megmondani. Azt se, hogy nem inkább Jakob volt-e az valaha. De nem, eddig még egyik tél sem volt elég szigorú Gerdának. Mindenki azt mondja, hogy vár valamit. Vagy valakit. Ezért nem képes megfelelõ idõben és illendõen meghalni. A családra jellemzõ volt ez a fölfoghatatlan csökönyösség, õt is ez tartja életben. Lehet, hogy téged vár, mondta még Olof Helmerssonnak. Nem, válaszolta a férfi, azt tudnák az istenek! Ez bizonyosan nem én vagyok! JÁVORSZKY BÉLA fordítása

Ladányi András: A szári kálvária. 142

TOMAS TRANSTRÖMER

Mínusz fokok Ünnepségen vagyunk, de láthatólag nem örülnek nekünk. Végül az ünnep leejti álarcát és teljes põreségében megmutatkozik: voltaképp rendezõ pályaudvar. A ködben hideg kolosszusok állnak a síneken. Krétafirkálmányok a vagonok ajtaján. Nem illik fölemlegetni, de nagyon sok elfojtott erõszak feszül itt. Ezért olyan súlyosak a részletek. És ezért nehéz higgadtan figyelni a visszavert napfényt, mely végigsuhan a házfalakon és keresztülsiklik a csillogó arcok tudatlan erdején, bibliai ige, melyet sohasem vetettek papírra: „Gyere hozzám, mert ellenállhatatlan vagyok, mint te magad.” Holnap másik városban dolgozom. Hatalmas kékesfekete cilinderként suhanok oda egy hajnali órán. A fagyos föld fölött csüng az Orion. Gyerekek állnak néma csoportban és az iskolabuszra várnak, gyerekek, akikért senki sem imádkozik. A fény lassan nõ, akár a hajunk.

Beljebb A városba vezetõ úton alacsonyan delel a nap. A forgalom araszol, sûrûsödik. Lomha sárkány a kocsisor. Egyik pikkelye vagyok. A nap nagy hirtelen a szélvédõm elõtt terem és a szemembe süt. Átvilágít, s a bensõmben láthatóvá válik az írás, láthatóvá válnak a láthatatlan tintával írott szavak, de csak akkor, ha tûz fölé tartjuk a papírt! Tudom, messzire kell még hajtanom keresztül a városon, aztán még tovább, míg ideje lesz kiszállni és hosszasan járni az erdõt. Követni a borzok nyomát. 143

Besötétedik, alig látni már. A mohán kövek hevernek. Egyikük drágakõ. Mindent megváltoztathat, fényre gyújthatja a sötétséget. Az egész ország áramkapcsolója ez. Minden ettõl függ. Nézd, érintsd meg…

Fekete hegyek A következõ kanyarban a busz kivált a hegy hideg árnyékából, a nap felé fordította orrát, és bõgve kúszott fölfelé. Szorongtunk a buszban. Velünk volt a diktátor mellszobra is, újságpapírba csomagolva. Egy flaska járt szájról szájra. A halál anyajegyei minden emberen más és más iramban nõnek. Fönt a hegyeken a kék tenger utolérte az eget.

Függõlegesen Az összpontosítás pillanatában sikerült elkapnom a tyúkot, kezembe fogva álltam. Furcsa, de nem éreztem, hogy él: 1912-es merev, száraz, fehér tolldíszes nõi kalapra hasonlított. Vihar lógott a levegõben. A palánkokból olyan illat áradt, mint mikor kinyitunk egy fényképalbumot, olyan régit, hogy a fényképeket már nem tudjuk azonosítani. Bevittem a tyúkot a baromfiudvarba és elengedtem. Egyszeriben megelevenedett, föléledt és futni kezdett a természet rendje szerint. A baromfiudvar csupa tabu. De körülötte a föld merõ szívósság és szeretet. Zölddel félig benõve egy alacsony kõfal ágaskodik. Amikor dereng, gyengén világítanak az alkotókövei, melyeket átjár az õket fölépítõ kezek melege. Nehéz volt a tél, de most már nyár van, és a föld azt akarja, hogy fölegyenesedjünk. Szabadon, de óvatosan, mint mikor egy keskeny csónakban áll föl az ember. Eszembe jut egy afrikai emlék: a Chari partján vagyok, körül tengernyi 144

csónak, baráti hangulat, csaknem kékesfekete emberek, arcuk mindkét felén három párhuzamos sebhellyel (a SARA-törzs). Hívnak, szálljak be – egy sötét fából épült kenuba. Rettenetesen inog, akkor is, amikor leguggolok. Egyensúlyozó szám. Ha egyszer a szív a bal oldalunkon van, egy kicsit jobbra kell döntenünk a fejünket, nem szabad semmit zsebre vágni, semmi széles gesztus, elhagyandó minden retorika. Épp ez: itt lehetetlen a retorika. A kenu siklani kezd a vízen.

1990 júliusa Temetésen voltam, éreztem, hogy a halott jobban olvas a gondolataimban, mint jómagam. Az orgona hallgatott, madarak csiviteltek. A gödröt elöntötte a tûzõ napsütés. Barátom hangja a másodpercek túloldalán állomásozott. Hazamentem: testemet átjárta a nyári nap ragyogása, az esõ és a csend, a holdsugár.

Mint mikor gyermek vagy Mint mikor gyermek vagy s valami rettentõ sértés hullik fejedre, puhán, akár egy zsák s a zsák csomói közt beszüremlik a napfény és dúdolni hallod a cseresznyefákat. De semmi sem segít, az otromba sértés beborítja fejed, torzód, térdedet s te idõnként mozogsz de már a tavasznak sem tudsz örülni. 145

Igen, fénylõ sapkád húzd arcodra és csomói közt meredj a világra. A tengeröblön víz gyûrûzik némán. Zöld levelek sötétítik be a földet.

Sziget, 1860 I Egy nap amikor ruhát öblített a stégen térdepelve az öböl hidege átjárta a karját s betolakodott az életébe is. A könnyek ráfagytak a szemüvegére. A sziget lassan fölemelkedett s egy heringzászló lobogott a mélyben. II És himlõhelyek raja lepte el az arcát. Most fekszik és a mennyezetre bámul. Hogy evezett fölfelé a csöndben. A jelen örökké csurgó szégyenfoltja A jelen örökkön vérzõ pontja.

Alkaioszi strófák Erdõ májusban. Itt kísért egész életem: a láthatatlan rakomány. Madárcsicsergés. A néma pocsolyákban szúnyoglárvák õrülten táncoló kérdõjelei. Egyazon helyekre, egyazon szavakba költözöm. Hideg szél fúj a tengerrõl, egy jégsárkány nyal tarkón, miközben tûz a nap. A rakomány hûvös lángokkal lobog.

146

Epigramma A tõke építményei, gyilkos méhek kasai, méz keveseknek. Ez volt a bére. Ám egy sötét alagútban kitárta szárnyait és mikor senki sem látta, elröpült. Újra kellett élnie az életét.

Lisszabon Az alfamai városrészben énekeltek a kapaszkodón a sárga villamosok. Két börtön állt ott. Az egyik tolvajoknak épült. A rácsos ablakokon kiintegettek. Kiabáltak, hogy fényképezzem le õket! „De itt”, szólt a kalauz és fintorgott, akár egy hasadt elméjû ember, „itt politikusok ülnek”. Néztem a végtelen homlokzatot, és magasan fönt az egyik ablakban egy embert, aki messzelátót tartott a szeméhez, azzal kémlelte a tengert. Mosott ruhák lengtek a kékben. Forrón izzottak a falak. Mikroszkopikus leveleket olvasott seregnyi légy. Hat évvel késõbb megkérdeztem egy lisszaboni asszonyt: „Így történt mindez, vagy álmodtam csupán?”

Válasz levelekre A legalsó komódfiókban bukkanok rá egy levélre, amely elõször huszonhat évvel ezelõtt érkezett. Pániklevél, mely még most is lélegzik, most, hogy másodszorra is megérkezett. Egy háznak öt ablaka van: közülük négyen tisztán és csendesen világít be a napfény. Az ötödik fekete égre, égiháborúra és viharra néz. Az ötödik ablaknál állok. Kezemben a levél. Van, hogy szakadék nyílik kedd és szerda között, ám huszonhat év elsuhanhat egyetlen pillanat alatt. Az idõ nem egyenes vonal, inkább útvesztõ, ha a megfelelõ ponton hallgatózunk, sietõs lépteket hallunk, és hangokat, önmagunkat halljuk tovább sietni a fal túloldalán. 147

Küldtem valaha választ erre a levélre? Nem emlékszem, rég volt. A tenger megszámlálhatatlanul sok küszöbe rohant tovább. A szív is másodpercrõl másodpercre ugrott, akár a varangy a nyirkos fûben egy augusztusi éjszakán. A megválaszolatlan levelek fölöttünk gyülekeznek, akár az ítéletidõt jósló viharfelhõk. Tõlük tompább a napfény. Egyszer válaszolni fogok rájuk. Egyszer, amikor már halott leszek és lesz idõm végre összpontosítani. Vagy legalábbis annyi idõ múltán, hogy megint megtalálom önmagam. Amikor újdonsült lakóként végigballagok a nagyvároson, a 125. utcán, a szemetet fölkavaró szélben. Én, aki szeretek kóborolni és elvegyülni a tömegben, T betûként a végtelen szövegmasszában.

A kék ház Ragyogó, napsütéses éjszaka. A sûrû erdõben állok, házam párakék falát bámulom. Mintha nemrég haltam volna meg, és most új szögbõl látnék mindent. A ház több mint nyolcvan nyara áll a helyén. Faldeszkái négyszer örömmel, háromszor bánattal vannak átitatva. Valahányszor meghalt valamelyik lakója, mindig újra festették. A halott ember önmaga mázolja át a házat, ecset nélkül, belülrõl. A túloldalon nyitott a terep. Valaha kert volt, de már elvadult. Mindenütt a gaz egy helyben toporgó bukóhullámai, gyomok pagodái, elõhullámzó szöveg, gyomok viking hadiflottája, sárkányfejek, lándzsák, egész gaz-birodalom! Az elvadult kert fölött egy bumeráng árnyéka röpül, egy bumerángé, melyet újra meg újra elhajítanak. Mindez kapcsolatban áll valakivel, aki jóval elõttem lakott itt. Csaknem gyerek volt még. Hirtelen elhatározás ébredt benne, egy gondolat, egy szándék „teremteni… rajzolni…” akart. Kilépni a sorsból. A ház gyermekrajzhoz hasonló. A gyerekesség erõt vett rajta, mert túl korán hárította el a feladatot, hogy gyerek legyen. Nyisd ki az ajtót, lépj be! Idebent nyugtalanság lakik a mennyezetben, de a falakban béke. Az ágy fölött amatõr festmény lóg, hajót ábrázol, tizenhét vitorlájával hasítja a hullámok taraját és a szelet, melyet az aranyozott keret sem tud megállítani. Idebent most is korán van, még elõttünk vannak az útelágazások, a visszavonhatatlan választások. Köszönet ezért az életért. Nekem mégis hiányzik az alternatíva. Minden vázlat valóság akar lenni. Távol a vízen egy motorcsónak tágítja a nyári látóhatárt. Öröm és bánat vegyesen árad szét a harmat nagyítóüvegén. Voltaképp nem tudjuk, de azért sejtjük: van életünknek egy testvérhajója, mely egészen más hajózási útvonalon halad. Miközben a nap lángol a szigetek mögött.

148

NORA BOSSONG

Ararát Ezen a nyáron Európára tropikus, vagy ahogy mondták egyesek, özönvízszerû esõk jöttek. Áradó vizet láttam az utcákon, elfeledett állatokat, fantasztikus rovarokat, az összes át nem hagyományozott álmodozót leörvényleni a csatornarendszerbe. Emberek bolyongtak az áradásban. Az Araráton szétrepedt egy bárka. Nem érintett különösebben, és nem kezdtem el hinni az idõk vonzásában, csak álltam a házam tetején, elég voltam magamnak. Galambok repkedtek körül. Õsz lett.

Vasárnap Madarak a bokrokban én varjaknak hívom õket de van aki rigót mond vagy verebet hihetetlen hogy közben mit el nem érünk a szavakkal. Vasárnap van és arra gondolok hogy bebizonyítom Istent és hogy sétálok egyet a Villa Borghesén át aspetta! P(e/h.k) P(e/k) ez menne esetleg míg e minden tényt jelöl azt ami van precízebben mindent ami van tehát a varjakat rigókat a Villa Borghesét vasárnap van napos idõ éjjel kondenzálódott a zaj az ablakokon cipõk surrogása mobilcsörgés kiáltó férfihang: Pronto? Pronto? Pronto? Még erre is kellenek bizonyítékok de új vagyok itt elölrõl kezdem 149

és h a tézis hogy Isten létezik úgy mint a varjak a rigók a Villa Borghese a piros lámpák melyeknél csak én állok meg egyedül míg Szent Sebestyén és Szent János átvág elõttem a keresztezõdésen attribútumaikat húzva maguk után már nem emlékszem mire jók azok és k csak tautologikus tudás egy sün összegömbölyödve elõttem az ereszben szegény pára mio Dio és kinek kellenek a bizonyításaim sürgõsebb lenne hogy valaki rámutasson hogy pintyek-e azok ott a fán amik csõrükkel narancsok felé böködnek és hogy vasárnap van-e és hogy h egyáltalán jelent-e valamit Vasárnap: Richard Swinburne formulájának leegyszerûsített változata került felhasználásra, melyet Van Isten? címû mûvében arra használ, hogy felmutassa relatív valószínûségét egy Isten által teremtett világnak. Mûvében egy ilyen világnak a valószínûségét, amely a következõ elemekbõl áll: e (evidens tények), k (tudás) és h (Isten), állítja szembe egy olyan világ valószínûségével, amelynek nincs isteni eredete. Swinburne szerint ez utóbbi még valószínûtlenebb. A legvalószínûbb azonban az lenne, ha semmilyen világ nem lenne; de azt az evidenciát, hogy van világ, nem tudjuk megdönteni.

A madonnák kitörése Foltos világosság ahová kitörtek. Templomi fény, a túlvilágnak sminkelt. Egy kegyes madonna, egy madonna a gyermekkel, még egy a gyermekkel, egy haldokló madonna pottyant ki a kõfalból, egyfajta zárkából, mely általában gonosz mostohák és kiszolgált boszorkák rejtekhelye. A fûtõtesteket a templomi padokhoz döntötték, a szerelõk eltûntek ebédidõre. Egyedül maradtam a templomhajó imbolygó csöndjében. Még moccant egy sápadt, kõvel horzsolt példány, 150

még kigurult egy utolsó a rejtekhelyrõl: a pietà, a halott Krisztust mereven átkarolva fás hangon döbbent lábaim elé – az én lábaim elé, apátnõ! Sokáig feküdtem ébren e napon, néztem a lábujjaimat, tíz kicsi csodát.

Kétszázhatvankettõ. Gyárak A csarnoknak saját szabályai voltak: az alvás miatt kilenc órát kihagyott, de minden a blokkolóórán keresztül ment, a két új lány is, túl rövid szoknyában. Bámultuk õket, úgy vergõdtünk át kerekeken és pántokon a szünetig, amit langyos kávéval ütöttünk el, keserû volt, mocskos csészékbe töltve. Visszatérve a csarnokba a hõség elnyelte az egyik új lányt. Arcunk üveges lett, a gondolatainkat is mutatta: az új lány a térdét, mely meztelen volt, mint Krisztus a kereszten, a koszlott júliusi falhoz szorította. Álmodozz csak, szólt a szomszédom. Némán az északi ablak felé böktem: helikopter repült a kémény felett, és hasa alatt, köteleken himbálódzó, sápadt keresztet vitt, sápadtat, mint az új lány, aki éppen ekkor lépett a csarnokba. Gyárak: Ha a gyárak nem jönnek az egyházhoz, akkor az egyházat kell a gyárakba vinnünk, így VI. Pál pápa. Giovanni Montini (1897–1978) Milánó érsekeként valóban átreptette az egyházat a gyárak felett, hatalmas kereszt formájában, melyet egy helikopter alá kötözött. A jelenetet többek között Fellini is megjeleníti a La Dolce Vita c. filmben.

151

Worpswede A százhangú tájban csak ezt az egyet hallani: a mezõre fagy költözött. Téli fák. Egy varjú küzd a fagyos levegõvel. Senki, azt mondják, nem állhatja a hideget. Mi mégis épp ilyennek kívánjuk ezen a dombon a telet, ezen a füvön sétálva, itt. A lépteink csörögnek és a varjú csörög és az is, ahogy a fagyott ágak törnek. Minden a hangjában hordja a hideget, és reszketõ hang ez, gyermek a hóban. Hallgasd csak, tévedsz, nem mi beszélünk: északra van egy mocsár, az reped. Worpswede: A százhangú táj kifejezés Rainer Maria Rilke Worpswede c. prózaszövegébõl származik.

JÁVORSZKY BÉLA fordításai

152

NURIA AMAT

NYÁRI OTTHONUNK Elfektetem a tetõn a létrát, becsapom vele a halált – mondja Tom. Mialatt mi alszunk, a világ újranõ, mint a frissen lekaszált fû. Amikor fölébredünk, mohaillat járja át a ház leghûvösebb szobáját. Az ablakon bekandikáló telihold olyan, mint édesanyánk arca – mondja Moni. A lepedõre került morzsa azonban elûzi az álmát, mire õ megszólal: Jobb is. Mindig a halálról szól az álmom. Nyári otthonunk kertjében volt egy fa, amelyen négy villás ág nõtt. Az akasztott ember fájának neveztük. A fa legendája azonban mégsem volt annyira szomorú, mint a miénk. Ha nevettünk, mindig azt akartuk, hogy Tom csiklandozzon bennünket. Fattyú! – kiáltja a nagyapánk. Gazember! – ordítozik tovább, a templom felé vezetõ út mellett, amikor a plébános már nem hallja. Akkor a nagyapánk jobb kezével keresztet vet, amellyel vétkezik, ugyanazzal a kezével mossa le magáról a vétkeit. Holnap fölmászunk az akasztott ember fájára – mondja Moni –, és meglátjuk, mi lesz. Azt reméli, hogy majd olyan lesz a fa, mint egy repülõgép, és átvisz bennünket a másvilágra. Én azt mondom neki: Ugyan hová vinne, mikor csak ez az egy világ van! Moni tamáskodó. Kék a keze, a körme repedezett. Nem szeretnénk, ha a fa kérge összekaristolná a lábunkat, inkább elmegyünk a temetõbe, és nézzük a tengert a halottak bölcsõje felõl. Várjuk meg a holdat – mondja Moni. A nagyapánk sofõrje havonta egyszer bevisz bennünket autóval Barcelonába, meglátogatni az édesanyánkat. A nagymamánk locsolt egy kis kölnivizet átabotában megkopasztott fejünkre. Legalább jó szagosak legyetek – mondta nagyon halkan. Aztán az autó a tengerparti országúton kanyargott, majd megállt a rendõrkapitányság mellett, egy szürke épület elõtt. Az ajtón érthetetlen aranybetûs felirat áll. Tommal elolvassuk: Fiatalkorúak Bírósága. De még most sem értjük, mit keres egymás mellett ez a két össze nem illõ szó. A gyermekfelügyelõ sötétkék zakót visel, vállát belepi a hajából hulló fehér por. A hótól meghalnak az emberek – mondja Moni. A Fiatalkorúak Bíróságának korpás felügyelõje éveken keresztül kémkedik utánunk meghitt, titkos látogatásaink alatt. Édesanyánk egy széken ülve vár bennünket. Édesanyánk olyan, mint Rita Hayworth – mondja Tom. Nem – feleli Moni. Pedig tényleg hasonlít a filmcsillagokra. 153

A Fiatalkorúak Bíróságának irodájában megcsókoljuk édesanyánkat, és leülünk a három székre, a lábától kicsit távolabb. Se túl közel, se túl messze. A felügyelõ-kém sohasem hagyja, hogy édesanyánk ölelése olyan legyen, mint az örökkévaló felhõ, mely ráhull az emberre, és eltorlaszolja a vétkeit. Ez a szorongatás nem szerepel a hivatalos iratban – mondta. Édesanyánk mosolyát azonban nem tiltotta meg a Fiatalkorúak Bíróságának elnöke, és édesanyánk havonta egy órán keresztül úgy mosolygott, mint a fehér telihold a nyári otthonunkban. A halottak többet tudnak nálunk – mondtam. Nem szabad ilyet mondanod, mert még bolondnak néznek. Tom meg akar óvni bennünket a nagyapánk haragjától. Merthogy nálunk egyszerre két diktátor is van. A kis családi diktátor meg a másik, a nagy diktátor, aki távoli és láthatatlan. A láthatatlan az ország közepén lakik, és csak a moziban lehet látni. Mielõtt elkezdõdik a film, a diktátor tábornokot mutatják, amint a téli vagy nyári lakjának kertjében sétálgat. Úgy jár-kel, mint a nagyapánk, vállán a puskával, keresztülgázol a nyári lak erdejének bokrain. Moni és Tom háza színésznõk filmjeibõl készült, akik szenvednek, és kétségbeesetten igyekeznek édesanyánkra hasonlítani. Én még sohasem láttam õnála szebb nõt – mondja Tom. Monival erre bólogatunk, hogy igen. Édesanyánkról tilos beszélni a nagyapánk házában. De a hold megóvja a tiltott dolgok lényegét. Éjszakánként láthatatlan képeket csereberélünk. Ez itt édesapánk – mondjuk. Pedig nincs a kezünkben semmi. Csak gondolatokat adunk át egymásnak. A nagymamánk arcát két megszáradt könnybarázda szeli át. A nagymamánk magában beszél. Õ néma nagymama. A nagyapánk azt mondja: ha nem bírod ki idebent, tedd rendbe a kamrát. A nagymamánk pedig engedelmeskedik, újra és újra rendet tesz a nyári lak szekrényeiben. Télen sincs házunk, mert Monit meg engem a francia nõvérek internátusába küldenek, Tomot pedig a Doctrina Christiana testvéreinek internátusába. A szünidõ ehhez képest olyan, mint a büntetésdesszert. Mire elérkezik a várva várt óra, nincsen elõtted semmi az asztalon. Moni mindig reszket, akár tél van, akár nyár. A nagyapánkat idegesíti Moni citerázása. Egész életedre ilyen szerencsétlen maradsz – mondja nekem, pedig én nem is reszketek, csak beszéd közben összekeverem a szavakat –, mintha most eresztették volna ki az árvaházból – mondja a nagyapánk. Naponta misére járó, áldozó ember a nagyapánk. Mi is elkísérjük a templomba, mert akár esik, akár fúj, nincs, ami meggátolná benne. Egy vasárnap délben fölmásztunk a tetõkert létráján. A nagymamánk néma maradt, Tom pedig vitte karjában a villanyvonatját, melyet édesanyánktól kapott a születésnapjára. A villanyvonat volt Tom második legnagyobb álma. Az elsõ édesanyánk álma volt, rögtön utána jött a villanyvonat. Már semmi másra 154

nem vágyott. Miközben Tom mászott fölfelé a tetõkert létráján, szinte mosolygott, a nagymamánk meg szinte beszélt, Monival mi még nem kezdtünk el félelmünkben reszketni. A tenger a háztetõrõl is úgy nézett ki, mint egy távoli, ezüstözött tükör, amikor a létra tetején hirtelen felbukkant a nagyapánk. Istenem! – gondoltam. De minek is mondhattam, hogy Istenem, amikor õ sohasem sietett a segítségünkre? A nagyapánk csak annyit mondott: Add ide. Mert a nagyapánk kezében a villanyvonatnak már nem volt neve, gazdája. És Tom kénytelen volt letenni a földre a vonatot. Inkább a földre, mint a nagyapa kezébe, gondolta Tom. De minek, Istenem? A nagyapánk csizmás lábával többször egymás után rátaposott édesanyánk villanyvonatjára. Összetörte Tom ajándékát. Minden rúgás, ami a vonatot éri, rúgás édesanyánk holdarcán, gondoltam. Tom azt mondja, egyetlenegy magyarázata van csupán, amiért a nagyapánk ennyire gyûlöli édesanyánkat. A nagyapa kívánja, mondja Tom, és úgy beszél, ahogy egy hús-vér apának kellene. Moni nem akarja elhinni. Azt mondja: Én nem bánnám, ha meg kellene halnom. És ha olyan kedve támad, visszatartja a lélegzetét, úgy tesz, mint aki meghalt. Hogy ne kelljen a nagyapánkkal misére mennem, azt a módszert eszeltem ki, hogy ledugom az ujjamat a torkomon, és lefekvés elõtt kihányom a vacsorát. Amikor jókedvében van, a nagyapánk sorba állít bennünket. Egyik keze Tom fején, a másik a mienken. Azt mondja: Ennek a tökkelütött Tomnak kellene a ti fejetek, nektek meg ezé a tökkelütött Tomé. Ennél a háznál minden fordítva van. A nagymama léptei elhalnak a konyhában. Megütötte magát az ajtókkal, miközben a nagyapa várható fenyegetései elõl menekült. A nagymama mindig némán énekelt. Veréb szállt felettem ma reggel, Jöjj, kisveréb, jöjj ide kezembe, Ajkamból etetlek majd téged, Szállj… És itt elnémult a nagymama. Mindig féltünk. A nagymama jobban félt, mint mi, mert õ hosszabb ideje tûrte a nagyapánk ütlegeléseit, rugdosásait. Hol van a metszõolló? – kiáltja a kis diktátor. Nem tudom, válaszolja a nagymama némán, aggodalmasan. A nagymama elfelejt dolgokat. A nagyapánk ütlegeléseitõl tönkrement, most nagyon rövid az emlékezete. Olyan az emlékezete, mint a zenedoboz. Kinyílik meg bezárul. Hogyhogy nem tudod! – ordítja a házi diktátor. A nagymama nem felel. Bezárkózott, és elfelhõsödik a szeme, mint a kis verébnek. Akkor a nagyapánk ad neki egy pofont. Elõször az arcát üti, aztán a hátát, a mellét. És aztán, amikor már megfájdul a keze, mert annyit ütlegelte a nagymamát, akkor jön a rugdosás. Édesapánknak ide kellene jönnie, hogy megmentse a nagymamát. 155

Már nem Spanyolországban lakik – mondja Tom. A nagyapánk nem fért össze édesapánkkal. Édesapánk most egy bon vivant. Így nevezik Párizsban. Menthetetlen. Akkor jön a kertész, hozza a nagyapánk nyavalyás metszõollóját. Mind a hármunknak sírva kellene fakadnunk, de bárhogy vájkálunk is sebünkben, nem jön könny a szemünkbõl. A nagyapa ütései egyre kevésbé fájnak. Megáldott és megszentelt ütések, mint a templomi ostorozás. A plébános a szószékrõl korhol bennünket. Oktalan vétkesek! – mondja. Kívülrõl szóbeszédet hallunk. Anyádnak szeretõje van, és a szeretõje egy férfinak öltözött nõ, rebesgeti a Barcelonából érkezõ szóbeszéd. Mi az a szeretõ? – kérdezi Moni. Õ azt hiszi, nem igaz a szóbeszéd. A szóbeszéd is olyan, mint te – mondja. Csak összekeveri a szavakat. A fejemben van egy szekrény. Miközben a nagymama a kamrában foglalatoskodik, én másik helyre rámolom emlékezetem fiókját. A szóbeszéd miatt döntöttük el, hogy megszökünk. Elõször mi ketten megyünk Tommal. Nagyon egyszerû – mondja Tom. Lemegyünk az országútra, aztán elindulunk, a tengerparton addig követjük a síneket, amíg Barcelonába nem érünk. Két elképzelésünk van. Egyik – mondja Tom: bemegyünk egy moziba, és megkeressük édesanyánkat a filmben. A másik – mondom én: megkeressük édesanyánk szeretõjét. Most két anyukánk van – mondom Tomnak, és oldalba bököm könyékkel, mint egy barátnõmet, vagy mint egy osztálytársamat. Mongatba érve, amikor a törött hold kezd elõbukkanni az országút felett, két férfi talál ránk. Mögöttük jön a nagyapánk szánakozó sofõrje. Újból megpróbáljuk a szökést – mondja Tom. Édesanyánk fényképét mindig a ruhám hajtásában tartom. Mindennap más rejtekhelyet találok ki neki. Össze is gyûrõdött, a széle szakadozott, de az az egyetlen emlékünk róla. Most már ismerjük az olyan szavak jelentését, mint köztársaságpárti, nagykorú, diktátor és fiatalkorúak bírósága. Röpke látogatásaink során igyekszem elcsenni valamit édesanyám illatából. Én meg a pillantásából – mondja Tom. Én meg a bõrébõl – mondja Moni, aki reszket, mint a fürjcsibe, vagy mint a kisnyúl. Amikor a nagyapánk a sörétes patronjait tölti vadászpuskájának csövébe, mi a helyünkön maradunk. Már nem félünk. Moni azt mondja: Egyszer még bennünket fog céltáblának használni, az egyszer szent. Egyszer még ránk fog célba lõni, tódítja Tom. A nagyapánk célkeresztjébõl nézve mi Antoni, Isabel és Montserrat vagyunk. Ebben a sorrendben. A háznál mindenki más az igazi nevünkön szólított bennünket. Mikor hal már meg a nagyapánk? – kérdezgetjük egymástól minden nyáron. De a diktátorok sokára szoktak meghalni, vagy mi legalábbis így érezzük, mert hosszabbnak tetszik a nappal és az éjszaka, amikor elrejtõznek, és fekete va156

dászpuskájukkal lesben állnak. És a hideg is fagyosabb. Csontig hatol, és összegémberedsz tõle, mint a nagymama. A nagymamánk nem egy, hanem három gyapjúkardigánt is ránk ad, biztos, ami biztos. Meg még tutyit is a lábunkra, hogy jól fel legyünk öltözve. Mindig jobb megelõzni a bajt. Egy megfázásba bele is lehet halni. A félelemben otthon vagyunk, mint hal a vízben. Monit meg engem a konyhaszékhez kötözött a nagyapánk, mint két tolvajt, akit lopás közben tetten értek. A nagyapánk hátracsavarta a kezünket, és a konyhaszekrény fiókjából elõszedett spárgával a székhez kötözött bennünket a csuklónknál fogva. Te ne avatkozz bele – szólt rá a nagyapánk a néma nagymamára. Ez a büntetés órákon keresztül is tarthatott. A vécére se mehettünk ki, mindent a szék ülésén végeztünk. Mint az állatok. Ezt mondja a nagyapánk – mint a disznóólban a disznók. Az ablakból Tom láthatatlan képeket küld nekünk. Hamarosan úgyis megszökünk. Hamarosan úgyis meghal a nagyapánk. Megígérem nektek. Tom ígéretei képeslapok voltak, melyek egy kellemes, finom országból érkeztek. A nyári otthonunkban nem voltak barátaink. Egy diktátor nagyapa szigetté változtatja a családot. Egy ilyen nagyapa mellett nem marad más választása az embernek, mint hogy elrejtõzzön a barátok elõl. Minden lehetséges barátunk vadászzsákmánnyá válhatott volna a nagyapánk célkeresztjében. Féltünk, és ezért elhúzódtunk a környéken kínálkozó barátok elõl. Õk meg elzárkózó, gyanakvó arccal néztek bennünket. A legbátrabbik, a vízimolnár fia, fölmerészkedett az akasztott ember fájára, és onnan hajigált bennünket kaviccsal, mintha libák vagy csatornalakó patkányok lennénk. Tom letette a könyvet, amelyet éppen olvasott, és szaladt a fához, mint akit puskából lõttek ki. Az egyik kavics halántékon találta, a másik elnyûtt nadrágjának legviseltesebb varrásán. Tom még így is odaért nyári otthonunkbéli lehetséges barátjának lába alá, és lerántotta a földre. Ott olyan verekedést csaptak, hogy az a nagyapánk legádázabb verekedéséhez is méltó lett volna. A vízimolnár fia sírva menekült, átugrotta a tüskebokor kerítést, és szaladt tovább az öreg szakadék felé vezetõ úton. Tudtuk, hogy ennek meglesz még a böjtje. Egyik baj után jön a másik, a még nagyobb baj. Ilyen az élet – mondja a nagymamánk. A polgárháború után már úgyis hiába minden – ezt is a néma nagymamánk mondja. Kisvártatva jött is panaszkodni a nagyapánkhoz a lehetséges barátunk édesapja. A maga unokája megverte a fiamat – suttogta kántálva a jó fülébe. Akkor már tudtuk, hogy itt valami rettenetes dolog történik, mihelyt befejezzük az ebédet, és a vízimolnár az öreg szakadék falára tapasztja fülét. A nagyapánk letette a villáját, a hegyére szúrva ott maradt rajta az utolsó darabka hús. Fölállt az asztaltól, a szalvétája az inggombjára tûzve lógott a nyakában, és lecsatolta a derékszíját. Gyere ide – mondta. És Tom odament, ahová a nagyapánk hívta. Meg fogja ölni – mondta a néma nagymamánk. Moni reszketett, én pedig lenyeltem az ebéd összes szavát. Hánynom kell – mondtam. De kibírtam a gyil157

kossággal felérõ jelenetet. A nagyapánk Tom hátába mélyesztette a derékszíját. Számtalan ütést mért rá. De Tom egyetlen csepp könnyet sem hullatott. Tom ellenállása láttán még nagyobb haragra gerjedt a nagyapánk, már olyan vörös volt az arca, mint két ördögé együttvéve. A diktátor meg fog halni – mondtam én hasztalan, hogy jóslatom valóra váljék. A lelkek a temetõben nyugodtak, és egyetlenegy sem volt képes megmozdulni egy kicsit, hogy odajöjjön, és megmentsen bennünket. Mondataim az étkezõ órájának tiktakolásában ringatóztak. Lassan, riadtan. A nagyapánk addig ütötte Tomot, amíg a sok csapástól megfájdult karja végül lefogta a vétkes kezét. A nagyapánk kisvártatva már a rózsafüzérét morzsolgatta, üdvözlégyeitõl harsogott a nyári otthonunk kápolnája. A nagymamánk, Moni meg én kísértük, és megtörten felelgettünk a nagyapánk vallásos csapásaira. Néma nagymamánk utánozta a hangunkat. Meg akart menteni bennünket a nagyapánktól, szegényke, de akkor már fénytelen, mélység nélküli lagúna volt az õ emlékezete. A legjobb otthonunk a Fiatalkorúak Bíróságának három széke volt. Egy napon aztán édesanyánk szeretõjét is megismerhettük. Második anyukánktól megkaptuk a nagymamánk elfelejtett pusziját. Férfiruhába öltözött asszony volt. Vagy asszonytestû férfi. Csodálatos asszony – mondta Tom. Most már van apukánk is, anyukánk is – mondja Moni. A második anyukánk nyakkendõt visel, a haja be van zselézve, mint egy tangóénekesnek. Nagyon csinos és jószívû. Ebben mind a hárman egyetértettünk. Ha vitatkoztunk is, az csak néhány vesszõ miatt volt. Igazából annyira összetartoztunk, mint az apró kis pontok vagy nullák. A nyári otthonunk körül megnõttek a fenyõk, és eltûntek a szentjánosbogarak. A hajrögzítõ pánt maradt a kád szélén, mint apró hétköznapi öngyilkosságaink szomorú emléke. Nekem az utolsó pillanatban sikerült megmenekülnöm. Akkor, amikor Tom hirtelen megjelent a hátam mögött, és kioldotta a zsinórt, amelyet a nyakamra kötöttem. Ugyanazt a zsinórt, amellyel a nagyapánk órákra a konyhaszékhez szokott kötözni bennünket. Olyan az a zsinór, mint a meghatározhatatlan, hoszszú hányás. Azt mondom Moninak, hogy meghalni vagy élni ugyanaz. A legjobb lesz, ha kivárjuk, amíg meghal a nagyapánk. Utána majd meglátjuk. Elhagyjuk ezt az országot – mondja Tom. A két diktátor beteg. Még a nyár vége elõtt meglátogatta a nagyapánkat a monostor apátja. A titkára kíséretében érkezett, aki szorosan a nyomában haladt, másik kezén ott lógott az aranygyûrûje. Csókoljátok meg a gyûrûjét – parancsolt ránk a nagyapánk. Az apát pedig nyújtotta a kezét. A vacsora után a nagyapánk bezárkózott az apáttal a dolgozószobájába. A titkár kint maradt a kertben a lugas alatt a néma nagymamánkkal. 158

Az apát és a nagyapánk papírokat teregetett szét az íróasztalon, és számolgattak. Egy kupica Cointreau-t ittak, meg havannaszivart szívtak. Mindent ezért a kis országért – mondta a nagyapánk. Úgy legyen – vágta rá az apát. A diktátorok külön üzleteltek. Bizonyos mértékig az egyház is külön volt. A szüleink is külön voltak. A nagyapánk rózsafüzérjén katalánok voltak a szemek, latin a könyörgés. Az apát elköszönt a nagymamánktól, és azt mondta: Jövõre ismét találkozunk. És úgy is lett. Mindig betartotta a szavát. Mielõtt a nagyapánk elbúcsúzott tõle, elénekeltetett velünk egy éneket a fekete madonnához. Nagyon ismert ének volt errefelé, szerte az országban. Tom bent tartotta az éneket a torkában, mint valami szemérmetlen, megkeseredett szirupot. Aztán az akasztott ember fáján visszagurgulázta, a néma nagymamánk mellett. A monostor dolgában már elõre figyelmeztetett bennünket a nagyapánk. A végrendelete világosabb volt, mint a nyári otthonunk kék egén tündöklõ nap. Ne gondoljátok, hogy egy huncut garast is hagyok rátok. Mindent a monostorra hagyok. Ezt még Moni, a tamáskodó Moni is elhitte neki. A háború elõtt – mondta a nagymamánk – több citrom termett a fán. Ha hinni lehetett a nagymamának, akkor a háború elõtt nem ilyen világ volt. Tom szerint, aki túl sok háborús filmet nézett, akkor jobban siettek az emberek, a villamos olyan gyorsan ment, mint a vonat, a vonat meg szállt, mint a repülõgép. A háború ólomsöréttel töltötte meg a nagyapánk övét. A nagymamánk megvárta, hogy visszamenjünk az iskolába, hogy békében meghalhasson. Amikor meghalt a nagymama, értünk senki nem jött el. Nem voltunk ott a temetésén. Küldtek egy értesítést az internátusba, és a francia apácáktól dupla adag desszertet kaptunk aznap. Nem egy, hanem két almát. A nagymama nem természetes halállal halt meg. A család legrosszabbul õrzött titka volt, hogy hogyan halt meg. Tom jött rá az utána következõ nyár elején. A nagymama megölte magát – mondta. A nagyapánk csépelése végzett vele. A nagymamánkat soha senki nem kérdezte meg, hogy milyen háznál szeretne élni. Senki sem kérdezte. Jövõre találkozunk – mondta az apát. Õ meg mindig engedelmeskedett. De most azt mondta: A gyerekek felnõttek, mint a száraz fû. Most már elmehetek. Egyik éjjel, amikor a nagyapánk aludt, a nagymama magára zárta a konyha ajtaját, ronggyal betömködte az ajtók, az ablakok hasadékát, és kinyitotta a gázcsapot. Az egyik széken ült, fejét az asztalra tette, a gyümölcsöskosár mellé. Így halt meg a nagymamánk. Fejét a konyhaasztalon áldozta föl, a bûnöket nyesegetõ metszõolló mellett. Így nõttünk fel, áldottuk a nagymamánk szökését, és haladtunk szemben a halállal. Egyre fogyott az idõ, hogy elérkezzen a pillanat, amikor örökre magunk mögött hagyhatjuk a nagyapánk házát. Moninak még mindig kék volt a feje, de a nagyapánk háta mögött birtokba vette a nagymama kertjét. Padlizsán- és 159

paradicsombefõttje küszöbönálló férjhezmenetellel kecsegtette. Én eközben jobbnak láttam, ha a tulajdon gondolataimmal lépek házasságra. A nyári otthonunkban volt négy könyv. Én egymás után többször is elolvastam ugyanazt a könyvet, aztán emlékezetbõl felmondtam az akasztott ember fájának, vagy Moni padlizsánjainak. Álmaink menekülésrõl és házasságról szóltak, mert akkoriban, abban a bezárt országban, egyik dolognak a másikával kellett együtt járnia. Fehér volt az arcunk, áttetszõ a bõrünk. Úgy nõttünk fel, mint a száraz falevél, elõre halott lélekkel. Az internátus és a nagyapánk kötelének színében. Különösnek tetszhet, de még a nyár sem tudta ránk adni az önálló élet látható színét, pedig ott volt a ház elõtt az egyenletesen kék, nyugodt tenger. Isabel a legrosszabb – mondja a nagyapánk. Egész életében szerencsétlen lesz. Senki sem szólít így. Betiltottam ezt a nevet életem hangos térképén. Még az irataimban is Bel szerepel. Kihánytam a nevemet, mintha piszkos, elkoptatott szó lenne. Ha késõn értünk haza, a nagyapánk kidobálta az ablakon a ruhánkat, és öszszetörte a személyes holminkat. Azt a csekélyke személyes holmit, amit magunkkal tudtunk vinni mi, akik senkihez se tartoztunk, legkevésbé a nagyapánkhoz. Még így is sikerült összetépnie édesanyánk fényképét, meg a nyári otthonunkban lévõ négy könyv közül hármat. A kert kiszáradt gyepén tornyosuló ruhánk láttán nevethetnékünk támadt. Úgy néznek ki, mint a fej nélküli törzs – mondta Tom. Intim ruhadarabjaink csupaszon hevertek a fûben. Szellemekkel és madárijesztõkkel vívott háború volt. Alsónadrágok és bugyik orgiája. Öt perc múlt el a megbeszélt idõponthoz képest, mi meg közben kitartóan igyekeztünk egy barátot találni, akivel végre megszökhetünk otthonról, a nagyapánk pedig már értesítette a két csendõrt, akit arra szerzõdtetett, hogy elintézzék ezeket az éjszakai esztelenségeket. Pontban éjjel tizenegykor megjelent a nagyapánk a falu kocsmájában, jobbján az egyik, balján a másik csendõrrel. A falu elnémult, mint a halott nagymamánk. A bátortalanabbja félreállt, hogy utat engedjen nekik. Az egyik csendõr megbilincselte Monit, a másik meg engem. Bilincsben vittek bennünket a nagyapánk tömlöcébe. Parancsot teljesítettek. Kinek a parancsát? – tûnõdtünk. Nem számít, mondták õk, mindig a fõnökünk parancsol. A diktátorok titkos betegségben szenvednek. Így kezdõdött ez a nagyapánkkal is. Tom idõközben elment. A nagyapánk tudta nélkül farönkökbõl meg kötelekbõl épített magának egy tutajt, és kiment vele a tengerre. A szemhatár ibolyaszínû vonala felé hajózott vele. Nem akart észak felé menni, pedig azt mondták, arra lakik az édesapánk, de dél felé sem, ahol meg õk ketten, az édesanyánk és a második anyukánk lakott. Az Indiai-óceánra megyek – mondta Tom. 160

Jól hangzott ez az utazás. Sokkal szebben volt csomagolva, mint azok a szökések, amelyeket mi terveltünk ki, fiatalon, realistán, hebehurgyán. Tomnak egy tutajra volt szüksége, hogy megszökjön a nagyapánktól, Moninak és nekem pedig egyfajta hídra, a házasság ugródeszkájára. Veled fogok összeházasodni, hogy megmeneküljünk a nagyapánk házából – mondtam. Néha kicsúsznak a számon a szavak, akár a kiéhezett halak. Kicsúsznak, csak úgy. Legyezõszerû szavak, csak ennyi. Szavaim sétálni járnak, és senkit nem sebeznek. Nem akarnak eljutni sehová. Moni eltemeti õket az articsókás és makkbefõttes üvegeibe. De végül mi is elmenekülhetünk a nagyapánktól, mégpedig az ugródeszka férjünknek köszönhetõen, aki az elsõ barátunk, az elsõ ellenségünk is egyben. A halál nõttön-nõ bennem, mondja Moni, de én alig veszem észre. Fordítva élem az életem. Hátulról elõre, mint a tökéletlen könyv. A boldogság szavak alkotta szótár. Együgyû belsõ könyvtár. Amikor a fájdalom tüskéi felkavarják a vágyakozást, az a leghelyesebb, ha könyvet helyezünk a szemünk elé. Az ember kárpótolva érzi magát, elõre megjósolhatatlan adományokkal halmozzák el. Ha az ember elolvas egy könyvet, megmagyarázhatatlan dolgokkal feltöltve érzi magát. Az imakönyv volt a nagyapánk egyetlen könyve. Rossz ember. Amikor szóltak, hogy utoljára menjünk a nyári otthonunkba, a nagyapánk már kiterítve feküdt az ágyában, magányosabban és szürkébben, mint az akasztott ember fája. Meg akarod nézni, szólt Tom. Nem, mondta Moni. Én mégis odataszigálom kék húgomat halott nagyapánk ágyához. Moni megint reszket, mint a fehér pillangó. Azt hiszem, még mindig él, mondja Moni, most is tamáskodva, mint mindig. Majd meglátjátok, egyik pillanatról a másikra föl fog kelni. Akkor fölébrednek számban a szavak, és durván, magukból kifordulva zuhognak a nagyapánk fülébe. De mintha a négyágú száraz fának beszélnék. Látod. Meghalt, mondom. Nem, mondja Tom. Akkor Tom fogja a nagyapánk derékszíját, és elkezdi ütlegelni a nagyapánk kiterített testét. Hagyd abba! Ne hagyd abba! – mondja Moni. Keresztben szemlélve a jelenetet. El is hiszi, meg nem is. A nagyapánk nem mozdul. Csontjai viszont zörögnek. Olyan, mintha egy követ püfölnének. Most már tényleg meghalt, mondja Tom. A nyári otthonunk kertjében kiszáradtak a rózsabokrok. A nagymamánk gyümölcsfái szép lassan eltûntek az idõ fájdalmával. 161

Monival úgy számolgatjuk a hiányzó fákat, mintha kísértetek és szellemek volnának. Itt állt a citromfa, mondja Moni. Amikor hallgatunk, lassabban jár az élet. Amikor alszunk, a világ álmodni kezd, halott emberek különös történeteivel. Végre, megöltem a halált, mondja Tom. PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása

Ladányi András: Útvigyázó kereszt Kállósemjén és Máriapócs között. 162

SAMANTHA THORNHILL

Óda az ikreknek Kamilah Aisha Moonnak Éjjelenként miközben alszom egy kar hajlatában

melleim a gravitáció ellenére megemelkednek, kombiné kedvenc fekete melltartójukon és a Szombat éjszakai cipõk táncolni viszik az elveszett barna hold arcait. Soha nem közlik velem hova mennek és mit csinálnak. Valószínûleg moziba, filmet nézni hangzatos anyanyelvükön, utána álomittas bárokban barátaikkal találkoznak, vasalódeszkákon élcelõdnek, varázsital koktélt isznak, gólyalábaktól, nyurgalábú, hosszú lépésektõl mentes, peckes seggeket bámulnak. Végre látom a lányokat: mellbimbóik pimaszul kacsingatnak emelkednek és puhulnak lázongóan, hangoskodó folyóként, kék kubai homokként. Ágyamban, amint 163

a mellem furcsa éjjeli lapossága felé fordulok, még álmomban is vágyom rájuk, miként a szél kergette ló vágyik a völgy zöld lejtõire. Fûrészpor és citrom dzsizz ikreim, megfagyott gondolatok elektromos glóbuszai! Amikor az ég végre kihámozza magát az éjszakából, arra ébredek, hogy kétkanálnyi szeplõs Isten-vért veszek méltatlan tenyerembe, újnak érzõdnek minden alkalommal, ez a fohászom.

Óda a meztelencsigához Akárki találta is fel a gusztustalan koncepcióját, gondolt rád, hobó csigája, lábtörlõje ennek a világnak, amitõl félek. Világos, mint a harangkondulás, azért vagy, hogy itt, ebben az erdõben tedd pokollá életem. Hasztalan csaholsz: fogalmad sincs mi voltál és miért 164

e földön. Utánanéztem. Bár banáncsigának neveznek, én bõrös takonynak hívlak. Négy kar, rejtõzködõ lábak, egy tüdõ, és egy csomó nyálka hagyatékod összegzése földünk nyirkosabb tájain. Ugyanakkor te tanítottad meg nekem ezt a szót: esztiváció – kiválasztani a védelmezõ nyálkát és elrejtõzni, kösz. Most már tudom, gimnázium alatt végig esztiváltam. Meztelencsiga nyálka – a meztelencsiga a válasz a bluesra – ráadásul az egyik legjobb ökobarát ragasztó. Szaprofita, te falod fel útjaimat nyálkás csókkal mindent újrahasznosítasz, amit elfogyasztasz: levél, ürülék és gomba – kedvenc kajáid. Lassan egyre kevésbé irtózom tõled. Figyeld miként 165

gondolom át lépteim, szerzetesként járkálok, szemeim partvisként söprik az erdõ aljnövényzetét a te és az én egészségem érdekében. Már csak az kellene, hogy telehordd a falakat rémálmaimmal, te szakadt szivárgó seggû technicolor. Meztelencsiga, eljöttem hogy lássalak meghatározásod szivárványában: golyó, virágzás, típusok, pálinkaivó. Te vagy a ma képzeletének középpontja. Most, amikor kilépek az éjszakába vacak elemlámpámmal, sajnállak.

166

BOB HOLMAN

Medellin költõi Szökik a városból a hegy Ház ház után rajtol utána. Ez nem lehetséges. A hegy szökell tovább A nap felé halad. A házak komposztálják magukat. A hegy már akkora, mint a nap. A házak napfoltokká válnak. Senki Nem lakhat többé bennük. Csak mi, Medellin költõi.

A szívem az igazi cucc Szülõk, barátok, volt szeretõk, tanárok, profi krízismenedzserek kisállatok és ahogy éppen mondod az Isten/Istennõ átkai ellenére Szeretnék reagálni saját apró de õszinte véleményemen keresztül A szívem az igazi cucc Mindig érintetlen marad a kiváltságos ellenzõk aggódó hátbadöféseitõl A tied vagyok Egyszerû ajándék tõlem Az élet, mint olyan, te döntesz, Veled, teljes. Szeretni foglak. Szeretni foglak Úgy, hogy üdvözölni felemelkednek hozzád az utcák A folyók átvisznek a túlsó partra Még az ég is átalakul közlekedési eszközzé A radar sok jelet mutat De mozdulatlan és tõled egyenlõ távú csak egy van Én páratlanom, gyönyöröm, Igaz Másikom Hajadnak lágy érintése karomon a szellõ enyhe susogása közös vágy 167

köss magadhoz nyelveddel ülj ide – egyél zenét! Az együttmûködõ szexelés és a kölcsönös szerelem az abszolút Szerelem Aminek Nincs Más Neve az a te neved Ágyamon fekve mást nem tehetek Az elveszett Õsi nyelven énekelek neked, Csak mi ketten értjük ezt a nyelvet Melyben a Nem Igen lesz És az Igen a gyermekünk A Szerelmünk Gyermeke Szerelem Aminek Nincs Más Neve

Performansz vers Fejest ugrik a költõ színpadról! Adj egy kis fényt a nézõtérre, Nem látják a nézõk. Még mindig rikoltozik. Rikoltozik és táncol és Pörgeti a mikrofont – Nem tom, nem kéne kikapcsolni? Nem tom, vagy felhangosítani? Le-föl rohangál, pörög és Mintha még mindig felolvasna. Ott a könyv a kezében, asszem, a nézõk Mintha bírnák, rácuppantak –, Lehet hogy ez is része az estnek Ha része, akkor szólhatott volna! Na most a hátul ülõknél van – Elég jól bírja. Tök szuper. Még soha nem láttam ehhez Hasonlót. Kirohan a terembõl – Hallom, ahogy az elõcsarnokban Rikoltozik. Na, visszajött a nézõtérre! (Mit mond? – valami olyasmi, Úgy hangzik, mintha „szippantsd fel A szabadságot”… Nem tom. „Törd Le az indítékot”?) Ó, cseszdmeg! Ó, cseszdmeg, ó, cseszdmeg – Fegyver van nála! 168

Jézus! Várj csak, ááá, játék pisztoly. Patront meg popcornt lõ ki vagy… Mi a helyzet a kalappal? Még mindig a fején van. Ne má – most meg haldoklik, mármint úgy tesz mintha, Mintha haldokolna. Ez a költészet ebben a klubban, Öregem. Elegem van. Ez meg csak fekszik ott. A nézõk jajgatnak, vágják a témát, Mint egy temetésen. Nem, nem hiszem Hogy tényleg meghalt. Látod, felállt, én megmondtam – része a performansznak! Része a világ végének. Mi vagyok én, a csávó apja? Gyere ide! Nézd meg saját szemeddel A monitoron. Elhagyta a mikrofont valahol. Nekiálljak megkeresni? Figyeld! Nem hiszem el – ez meg mit csinál? Felemelkedik, lebeg! Beszarok! A tetõ, emelkedik a tetõ, Behallatszik a zene. Mindenki a székén ágaskodik, öregem, ezt Nem hiszem el – Tudod mit csinál, felemeli a tetõt! Na, végre visszament a színpadra verset olvasni, Igen, haha, igen, Nem is lógott meg a színpadról A vers szólt arról, amirõl dumáltam Csak azt mondtam, amit õ mondott A fülhallgatón keresztül. Aha, nem rossz a srác. De ilyet én is tudnék írni, Ilyet akárki tudna írni. GYUKICS GÁBOR fordításai

169

TÜSKE LÁSZLÓ

Tajjib Szálih Az Északra vándorlás évada címû regénye elé A modern arab irodalom alig másfél százados történetet tudhat maga mögött. Elsõ mûvei még az Oszmán Birodalom utolsó korszakában jelentek meg. Romantikus kiteljesedése az elsõ világháborút követõ évtizedekre tehetõ, amikor a gyarmatosító nagyhatalmak létrehozták az arab nemzetállamokat. A függetlenség elnyerése újabb fordulópontot jelentett ebben a folyamatban: az irodalom a progresszív folyamatok mellé állt, miközben realista kritikával értékelte a korszak ellentmondásait. A XIX–XX. századi társadalmi és kulturális változások (mint a laikus értelmiségi réteg kialakulása, az írástudatlanság felszámolására tett kísérletek, az „olvasó” megjelenése, az újságírás elterjedése, a nyilvános diskurzus kialakulása, az európai irodalmi mûfajok fokozatos térhódítása stb.) alapvetõen átalakították az arab irodalom hagyományos rendszerét, és a nyugati irodalmi intézményekhez igazították. Megváltozott az irodalom funkciója: a birodalmi-udvari tradicionális apológia helyett az egyéni és közösségi változásokra érzékeny, jövõorientált irodalom alakult ki. S ez magával hozta, hogy átalakult az irodalmi kánon: új mûfajok, új kifejezõeszközök váltak általánossá a ritmika, a rímtechnika, az alkotói nyelv tekintetében, de sokkal inkább érvényesült ez az átalakulás a témaválasztásban, a felvetett kérdések mélységében és az alkalmazott poétikai módszerekben. Mindeddig ismeretlen elemek jelentek meg például a képanyagban, s mind jellemzõbb módon hangot kapott a személyesség, és lassan-lassan kibontakozott az irodalom hármas mûnemi világa (epika, líra, dráma) is. Az irodalom a birodalmi udvarból a kávéházak nyilvánosságába költözött, ahol a történetmondás népi hagyományai legitimizálták az epika narratív mûfajait és a komédia drámai formáját. A modern arab irodalomban így népszerû mûfajjá vált az elbeszélés, majd bizonyos fáziskéséssel a regény, általában az epika, vagy másfelõl a fergeteges komédia, bár ez az új keletû népszerûség a lírai mûfajok vezetõ pozícióját napjainkig sem tudta megkérdõjelezni. A nyugati mûvek fordításával, utánzásával, sokszor egyszerû átírásával kezdõdõ modern arab epika didaktikus-romantikus történelmi regényekkel fordult elõször saját múltjához. S bár a mûvek esztétikai értéke nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, jelentõs szerepük volt abban, hogy a kialakuló arab társadalmak miként tekintettek történelmükre. Az egyes történeti korszakokat, kiemelkedõ személyiségeket, történeti sorsfordulókat bemutató munkák, bár 170

rendszerint apologikusan szemlélték tárgyukat, mintát adtak arra is, hogy a történelmi múlt többféleképpen nézhetõ és értékelhetõ. A XX. század elsõ felétõl kezdõdõen azonban a hitelességre törekvõ alkotók egyre inkább a kortárs arab világot terhelõ konfliktusokat és feszültségeket tekintették az epika elõtt álló igazi kihívásnak. A modernizálódó világ problémái felé fordultak, s az egyén, a család, a nõk, a társadalmi érvényesülés, vagy a gyarmatosítókhoz való viszony kérdéseit, a hagyomány és a modernitás feszültségeinek az egyes emberek életében érvényesülõ erõit, az emberi sorsokat elrendezõ hatását választották mûveik tárgyául. A XX. század jelentõs arab epikája éppen ezzel hívta fel magára a figyelmet, amit például Nadzsíb Mahfúz (1911–2006) nemzetközi elismerésében (Nobel-díj, 1988) és mûveinek folyamatos kiadásában és lefordításukban is megfigyelhetünk. Ebben a megújuló modern irodalmi hagyományban a témaválasztás és a poétikai erõ révén különleges helyet foglal el a szudáni Tajjib Szálih. A következõkben az õ irodalmi tevékenységét mutatjuk be, majd a „XX. század legjelentõsebb arab regényének” tartott mûvének bizonyos aspektusait tárgyaljuk.

TAJJIB SZÁLIH (TAYEB SALIH) A szudáni származású író arab nevének tudományos átírása a következõ: alÓayyib ÑÁliÎ. A magyar Világirodalmi lexikon a Tajjib Szálih formát alakította ki (Dévényi Kinga, „szudáni irodalom. 2. Arab irodalom.” In: VIL. Szerk. Szerdahelyi István. XIV. k. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. 810–812. i. h. 812a). A szerzõ a nemzetközi – latin betûs – átírásra a Tayeb Salih alakot használta. A továbbiakban a magyaros kiejtéshez közelebbi alakot, a magyar Világirodalmi lexikon átírását követjük. Tajjib Szálih 1929-ben született Észak-Szudánban, kisparaszti családban. S bár a felmenõi között vallási vezetõk és elöljárók is voltak, õ a mezõgazdaságban szeretett volna elhelyezkedni. A Kartúmi Egyetemen kezdte meg tanulmányait, majd Londonban folytatta, de egy rövidebb ideig tartó tanítóskodást követõen a rádiózásban, ma úgy mondanánk, a médiában találta meg a habitusának legjobban megfelelõ hivatást. 1953-tól kezdõdõen hosszú ideig a BBC arab szekciójának a munkatársa volt. Már ünnepelt íróként Katarban az Információs Minisztérium, majd az UNESCO ottani irodájának vezetõ alkalmazottja, késõbb hosszú ideig dolgozott Párizsban az UNESCO-nál az Öbölországok képviselõjeként. 2009-ben halt meg. Londoni tartózkodása alatt jelentek meg elsõ írásai. Irodalmi igényû munkái mellett folyamatosan publikálta esszéit az arab irodalom és a történelem jelentõs személyiségeirõl vagy jelenségeirõl. Büszkén emlékezik meg arról egy alkalommal, hogy ezekben a cikkekben messze meghaladta az újságírókkal szemben támasztott követelményeket, s hogy néha éppenséggel a fikció esz171

közeivel fejtette ki egy adott költõvel vagy filozófussal kapcsolatos gondolatait. Irodalmi értékû munkát azonban feltûnõ módon keveset írt. A közreadott életmû összesen három regénybõl és huszadfél elbeszélésbõl áll. Az írói pálya az ötvenes–hatvanas években írt elbeszélésekkel kezdõdött, majd a nagyobb lélegzetû regények következtek, s késõbb, hosszú hallgatás után, a kilencvenes évek elején jelentetett meg egy új elbeszélést. Nyilatkozataiban további mûveket ígért, de ezek végül is nem jelentek meg. A korai elbeszéléseket folyóiratok közölték elõször, majd gyûjteményes kötetében is kiadta õket. Az elsõ önálló kötetben megjelent regény Az Északra vándorlás évada (Mauszim alhidzsra ilá s-simál, 1967) volt, a második regénykönyv a Zajn esküvõje (Ursz al-Zajn, 1967), amelyben hét korábbi elbeszélés is helyet kapott. A harmadik regény a Bandar Sah (Bandar Sah), aminek tervezett és soha be nem fejezett öt részébõl két rész jelent meg: A ház fénye (Dau al-bajt), 1971-ben, és a Marjúd (Marjúd) 1977-ben. Tajjib Szálih a hatvanas–hetvenes évekre az egyik legjelentõsebb elbeszélésszerzõ rangját vívta ki az arab világban. Áttörést és nemzetközi hírnevet Az Északra vándorlás évada címû regény hozott neki, amit a hatvanas évek elején írt, s amit elõbb egy bejrúti lapban (Hivár, Dialógus) jelentetett meg, kötet formában pedig a következõ évben, 1967-ben adták ki Bejrútban (Dár al-Auda). A regényt szinte azonnal lefordították angolra, majd további huszonegynéhány nyelvre, népszerûsége töretlen, ideje, hogy végre magyarul is hozzáférhetõ legyen. Tajjib Szálih sikerét jól mutatja, hogy a hetvenes években Az arab irodalom zsenije címmel önálló tanulmánykötetben méltatták irodalmi erényeit. Bejrútban jelentõs kutatók sora elemezte Az Északra vándorlás évadát a nyolcvanas években. 2001-ben, amikor a damaszkuszi Arab Irodalmi Akadémia ezt a munkát választotta a XX. század legjelentõsebb arab regényének, újabb tanulmánykötettel tisztelték meg. Ezzel függ össze, hogy a mûveit más mûfajokba is átültették, a Zajn esküvõje címû kisregénybõl például Khaled Siddiq kuvaiti rendezõ olyan filmet készített, amelyet Cannes-ban különdíjjal ismertek el a hetvenes évek végén. Több száz tételbõl áll a róla szóló arab és nyugati irodalom bibliográfiája, melyben recenziók, esztétikai elemzések mellett súlyos monográfiákat is találunk.

TAJJIB SZÁLIH VILÁGA Tajjib Szálih irodalmi munkássága általában véve társadalmi, politikai érdeklõdésével jellemezhetõ. Olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a hagyományos társadalmak mûködése és bomlása, a gyarmatosítás hatása a natív társadalmakra, az identitás válsága, vagy legáltalánosabban a Kelet és a Nyugat kölcsönhatása. Magától értetõdik, hogy mûveinek jelentõs részét a posztkoloniális diskurzusban értelmezik. 172

Ismert, hogy az arab világ és a Nyugat modern kori találkozása alapvetõ kérdéseket vet fel az arab értelmiségi réteg számára, amely szembesülve a Nyugattól való elmaradottság mértékével, válaszolni kénytelen arra, hogy a gazdasági, kulturális és katonai elmaradottság milyen eszközökkel számolható fel, vagy egyáltalán felszámolható-e. S más aspektusból az merült fel, vajon öszszeegyeztethetõ-e a modernizálás, civilizációs haladás és a modern liberális demokrácia az iszlám hagyományos értékeivel? A XX. század története mutatja, hogy jelentõs gondolkodók és felelõs tudósok, de kiemelkedõ politikusok is kiálltak amellett, hogy az arab világ modernizálható úgy, hogy az iszlám alapvetõ értékei megõrzõdjenek, azazhogy egyfajta együttmûködés, kiegyezés jöjjön létre a technikai jellegû tudás, praktikus ismeret és az iszlám spirituális oldala között. Más gondolkodók ugyanakkor arra hívták fel a figyelmet, hogy a hagyományos társadalom felgyorsított modernizációja szenvedéssel teli radikális változásokkal jár, és – rövid távon legalábbis – a szintézis helyett inkább további feszültségeket szülhet, felmérhetetlen károkat okozva a natív társadalmaknak, a Nyugat és a Kelet kapcsolatainak és végsõ soron a Nyugatnak is. Nekik lett igazuk. A XIX–XX. századi arab eszmetörténet és politikai gyakorlat összevetésébõl többnyire az világlik ki, hogy a nyugati technikai eredmények és a muszlim spiritualitás szintetizálását ajánló vallási és szekuláris programok egyike sem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Sõt a XX. század második felének gyakorlata a szintetizálási kísérlet kudarcaként fogható fel, ha egyáltalán azt várnánk, hogy a szóban forgó „szintetizálás” valami egyszer s mindenkorra lezárható folyamatot jelentene. Mindenesetre a jelenlegi viszonyok világosan õrzik a modernizálási kísérletek és kudarcok lenyomatát, s így egyszerre mutatják a patriarchális múlt és a differenciált gazdasági-társadalmiegyéni sorsokat ígérõ jövõ emberi szenvedésekkel teli képét. A szintetizálás helyett többnyire az össze nem illõ elemek összetákolása, összeeszkábálása valósult meg, ahogy ezt például a modern muszlim kritikai értelmiségi is megállapította. S ebben a felemás helyzetben jelen vannak a jellegzetes nyugati és a meghatározó keleti elemek, mint az individualizálódás, vagy a közösségi lojalitást biztosító archaikus intézményrendszer, a patriarchális berendezkedés újraformálódó alakulatai stb. S ezek az elemek a társadalmi gyakorlat teljes spektrumát átszõve megjelennek a kulturális szférában is, újabb és újabb vitákat robbantva ki, megoldásokra ösztönözve, megoldásokat keresve. Az arab világ modern irodalma s benne Tajjib Szálih epikája is, éppen azáltal válik izgalmassá, hogy az arab valóságra reagálva a XX. századi arab létezés egzisztenciális konfliktusait mutatva feltárja ezt a sokszínûséget, ezt a sokgyökerûséget, ezt a keleti–nyugati gyökereken kihajtó „hibriditást”. Ismert, hogy a hagyományos patriarchális társadalom és a modern világ találkozása bonyolult konfliktusok sorozatában jelenik meg, ám ezek egy része valójában nem írható az erõszakos, vagy „természetes” modernizálás – a kolonializmus primer hatásának – számlájára. A hagyományos társadalom önmagá173

ban is konfliktusokkal terhelt, s a társadalmi egyensúlyt komoly erõfeszítésekkel tartja fenn. Jól kiépített és jól mûködõ intézményeiben generációs, gazdasági és hatalmi-politikai érdekek ütköznek, a látszólagos állandóság és a társadalmi értelemben vett mozdulatlanság mögött az egyensúly felbomlásának és folyamatos helyreállításának folytonos küzdelme figyelhetõ meg. A konfliktusok és ezek feloldása a társadalom ellenõrzése, a társadalom tagjainak együttmûködése révén valósul meg, egyfajta értékazonosság feltétlen elismerésével és mély átélésével, ami végsõ eredõjében a patriarchális otthonosság, a kulturális azonosság érzését biztosítja a társadalom tagjainak. A biztonságot, amit a belátható és felmérhetõ (domesztikált?) körülmények közötti küzdelem nyújt az embernek. A gyarmatosítás következménye, hogy ebbe a természettel, a közösséggel és az Istennel vívott küzdelembe új elemként, ismeretlen erõként, korábban elképzelhetetlen katonai-technikai fölénnyel robban bele a Nyugat. Exportálja a nyugati társadalomszervezés mintáit, a gazdaságirányítás, a jog, a kultúra, a vallás nyugati formáit, de a racionális rend lehetõsége mellett, annak velejárójaként exportálja saját feszültségeit, társadalmi problémáinak megoldatlanságát, a liberális demokrácia ellentmondásosságát is. A korrupció, a gátlástalanság kimeríthetetlen technikáit. S miközben a racionális gyarmati gépezet átszervezi a mindennapokat, és új kihívások elé állítja a tradicionális társadalmat, rázúdítja a nyugati ember problémáit és felelõsségeit is. Micsoda feszültségek, feloldhatatlan konfliktusok terhelik a közösséget, az egyes embert, aki a paraszti, a hivatalnoki vagy éppen értelmiségi életre készül. Milyen életvezetések, milyen megoldásminták rajzolhatók fel a család, a közösség, a társadalom számára, ha egyáltalán felrajzolhatók? Olyan kérdések ezek, amelyeket minden arab, és tegyük hozzá, posztkoloniális szerzõ feltett magának és olvasóinak a XX. század során, függetlenül attól, hogy felszámolták-e már a gyarmatbirodalmakat. A modern arab epika ebbõl a feszültségbõl táplálkozik, s az értékek elvesztésének látlelete mellett kiküzdésük mintáit keresi, s talán kínálja is a mûvészi megszólalás lehetõségeivel. Tajjib Szálih ebben a világban foglal teret magának: közvetlen és természetes formában nyúl a posztkoloniális kor egzisztenciális problémáihoz, hogy az irodalom eszközeivel fogalmazza meg a különbözõ kultúrák találkozásának embertelen és elidegenítõ világát. De hogyan is válik belsõvé a patriarchális berendezkedés és a technikai-politikai-társadalmi modernizáció konfliktusa? Tajjib Szálih egy remek elbeszélésének (Wad Hámid pálmája, Prileszky Csilla fordításában magyarul is megjelent egy azonos címû gyûjteményes kötetben a hetvenes években) narrátora abban reménykedik, hogy a fia majd tanulni fog, és visszatérve szülõföldjére úgy kamatoztatja a tudását, hogy azzal meg tudja teremteni a régi és az új, a hagyományos és a modern, és tágabban: a Kelet és a Nyugat közötti szintézist. Az Északra vándorlás évada címû regény az ebbõl az alapkérdésbõl fakadó problémák mûvészi megfogalmazását nyújtja. 174

Ismert, hogy ez többször átgondolt, és többféleképpen értelmezett problémakomplexum, amit a modern arab irodalom jeles képviselõi Tajjib Szálih mûve elõtt és utána is többször megtárgyaltak. Jelentõs és felejthetõ munkák is születtek, amelyek hol a Nyugat teljes elutasításának, hol kritika nélküli átvételének a programját képviselték, hol pedig a szintézis lehetõségét fogalmazták meg. Idõrendben a következõ jelesebb regények tartoznak ebbe a körbe, érdemes talán felidézni õket: Taufik al-Hakim: Uszfúr min as-sark (1938, Egy madár keletrõl), Dzú-Nún Ajjúb: al-Duktúr Ibráhim (1939, Doktor Ibrahím), Jahjá Hakki: Kindíl Umm Hásim (1944, Umm Hásim lámpása), Szuhajl Idrísz: al-Hajj al-látíní (1958, A Latin negyed), majd Tajjib Szálih 1966-os munkája után Gálib Hamza: Abú l-Faradzs Szanavát ad-dayaa (1980, Elveszett évek). Az arab közvélemény és kritikai recepció egyhangú véleménye szerint azonban Tajjib Szálih regénye messze kiemelkedik ebbõl a sorból. Ez fejezõdik ki abban a feltétlen elismerésben is, amire a fentiekben utaltunk már. Ismert, hogy a felfokozott érdeklõdés a mai napig ébren tartja és újra meg újra olvassa és értékeli a regényt. A magyar fordítás megjelenése kapcsán a következõkben néhány megjegyzéssel vagy inkább jegyzettel teszünk kísérletet a regény kimeríthetetlen gazdagságának megvilágítására.

A REGÉNY CÍMÉRÕL A XX. századi ember olyan alapvetõ kérdései, mint az emberi élet értelme, vagy az embernek az univerzumban elfoglalt helye, mondhatni mûfaji sajátosságként ismételten felbukkannak a regényben, de a mû központi problémája ennél sokkal árnyaltabb. Mint fent utaltunk rá, a szerzõ annak jár utána, hogy a különbözõ kultúrák közötti találkozás milyen hatással van az ezekhez a kultúrákhoz tartozó emberek érzelmi, szellemi és gyakorlati életére. Egyes kritikusok azt hangsúlyozzák, hogy a posztkoloniális irodalom csúcsteljesítménye ez a regény, hiszen a kultúrák (civilizációk) közötti konfliktusok egyénileg megélhetõ változatáról ad realista, érett, de végsõ soron tragikus képet. A téma az Északon/Nyugaton/Európában/Angliában tanulmányokat folytató szudáni származású, fekete bõrszínû muszlim fiatalember sorsa a tanulmányok helyszínén, majd visszatérését követõen afrikai hazájában, a falujában. A cím értelmezése elõször nehézségekbe ütközik, miközben pedig lehetõséget nyújt az egész mû elsõ szintû megközelítésére. Az arab címben szereplõ szó: hidzsra ’vándorlás’, ’kivándorlás’, ’elköltözés’, ’költözés’, ’vonulás’ értelemben fordul elõ a köznapi használatban. A mauszim ’szezon’, ’idény’, ’évad’, rendszeresen visszatérõ idõtartam jelentésben használatos. Összetételük a mauszim al-hidzsra ’A vándorlás/költözés idénye/szezonja/évada’. Az ilá s-simál prepozíció és fõnév kapcsolatból álló kifejezés jelentése ’északra’, ’észak felé’, ’észak irányába’. Képes értelemben az Észak itt nyilvánvalóan a 175

nyugati kultúrát, a Nyugatot jelöli, mondhatni a nyugati civilizációt, bár a regény megfogalmazásának korában még messze nem volt szó Samuel Huntington önbeteljesítõ paradigmájáról. A teljes cím tehát: ’A vándorlás/ költözés/vonulás évada/évszaka/idénye Észak/Nyugat felé’, vagy ahogy a Világirodalmi lexikonban szerepel: A vándorlás évszaka észak felé. A magam részérõl, köszönettel vett szerkesztõi javaslatok megfontolása után, Az Északra vándorlás évada mellett döntöttem, mert ez megfelel az eredeti tartalmának, és írásmódjával, sajátos ízével felidézi metaforikus gazdagságát is. Mindenesetre meghökkentõ cím, hiszen nem tudjuk, hogy kinek vagy minek a vándorlásáról/költözésérõl/vonulásáról van szó. A választ a regény utolsó szakaszában kapjuk meg. A történet végkifejlete szerint a Névtelen Narrátor egy rettenetes felismerésekkel teli éjszakát követõ hajnali órán a Nílusba veti magát és a folyó monoton morajlása, a parton felállított szivattyúk zakatolása közepette úszni kezd a másik oldal felé. „Úsztam és úsztam és arra gondoltam, hogy átúszom a túlsó partra. Ez a cél.” Mintegy belsõ monológban követhetjük a történéseket, ahogy a narrátor reflektál saját határhelyzetére a vakság és a látás, az öntudat és az öntudatlanság között, az alvás és az ébrenlét határán. A kimerültség és a fáradság hatására elzsibbadnak a lábai és a karjai, s érzi, hogy lefelé húzza a folyó, de egyszer csak mégis a felszínre löki magát, s a hátára fordulva küzd tovább a folyóval, rettegve, érezve, hogy pusztító erõi mindegyre lefelé rántanák, és hogy a Nílus áramlása a saját céljával ellentétes oldalra, a déli part kiszögellése felé taszítja. „S ebben az élet és a halál közötti állapotban homoki fajdok raját vettem észre az égen, észak felé tartottak. Tél van még? Vagy már nyár? Kirepültek? Vagy költöznek?” Ezekrõl a madarakról (is) van szó tehát: a költözõ madarak vonulásáról, a regénybe emelt élettényrõl. De a címben és a regény befejezésében is felidézett madarak visszavetülnek a regény szereplõire, s felidézik azt a jelenetet, amelyben egy nyugtalan természetû falubelitõl azzal különíti el magát a Névtelen Narrátor, hogy õ nem ilyen vándormadár, nem ilyen költözõmadár-féle. Mintha a költözõ madár metaforikus tartalmat nyerne, mintha a mozgékonyság, a szabadság egyfajta korlátozott lehetõségének a tartalmát venné föl. „Éreztem – folytatódik a szöveg –, hogy lassan megadom magam a folyó pusztító erõinek. Éreztem, hogy a lábam a mélybe húzza a testem. S egyik pillanatról a másikra… a folyó moraja összesûrûsödött, élesen felrobbant, s villámszerû fény szikrázott fel. Aztán csend lett és sötétség. Nem tudnám megmondani, mennyi idõ telt el így. Végül újra megpillantottam az eget, távolodott, közeledett, és láttam a partot is, ahogy emelkedik, ahogy süllyed.” A trauma utáni eszmélkedés azonban radikális fordulatot hozott. „Mintha a fejem is kitisztult volna, s ráocsúdtam, milyen kapcsolatban is vagyok a folyóval: úszom a tetején, de nem vagyok a vízé. Arra gondoltam, ha most meghalok, ugyanúgy halok meg, mint ahogy megszülettem: nem kérdezett senki. Egész eddigi életemben nem akartam semmit, nem választottam semmit, és nem is döntöttem soha semmirõl. Most azonban döntök, és az életet választom!… Élni fogok, erõvel és ésszel. Kapálózni kezdtem, 176

hogy a testem a víz felszínére lendüljön, majd minden maradék erõmet összeszedve teli torokkal kiáltoztam, mint bohózat szereplõje a színpadon: Segítség! Segítség!” Több elem keveredik ebben a képben, felbontásuk nagyon messzire vezetne: a regény címválasztását mindenesetre innen lehet indokolni. Talán mondhatjuk, hogy hõsünk miközben a halálos fenyegetésben úszik (vergõdik?) a Nílus éjszakai vizében, a vándormadarak természet adta, ösztönös vándorlásával szembesül, és egy pillanat alatt átváltozik, mégpedig poétikai szempontból rendkívül jól szerkesztett színen: az univerzum közepén. A világok közepén, amit a Nílus horizontja és a madarakat észlelõ tekintet, mint vertikális tengely jelölnek ki. A metamorfózis eredményeképpen pedig a Névtelen Narrátor természetes, de ösztöneitõl irányított élete eltûnik, hiszen rádöbben: nem tesz egyebet, csak körben úszik a víz tetején, de nem a vízé. Nem a természeténél fogva tartozik ehhez a vízhez, s általában az adott világ dolgaihoz, hanem saját indulata, akarata, racionális döntése alapján. S egyúttal azt is felfedezi, hogy felelõssége van közelebbi és távolabbi embertársai, általában a világ iránt. S a poétikai distancia mintha azt is jelezni tudná, hogy hõsünk mindezt egy csipetnyi iróniával is képes szemlélni… Tajjib Szálih munkája tömör, erõteljes, de alapvetõen lírai nyelven szólal meg. A klasszikus arab nyelv egyszerûsített – standardizált – nyelvi rétegét használja, a mûvelt újságolvasó középréteg „emelt”, és legfeljebb néhány nyelvjárási elemmel fûszerezett kommunikációs eszközét. A mondatok egyszerûek, világosan követik és idézik fel az élõbeszéd ritmusát, hajlékonyságát és dinamikus drámaiságát. A dialógusok feszesek, feltartóztathatatlanul viszik elõre a történetet. A regény szerkezete elsõ pillantásra rendkívül bonyolultnak látszik, hiszen a lineáris elõadást váratlan idõsíkok szakítják meg, s hol a végkifejlet felõl, hol meg az egyszer volt múlt felõl világítják meg az aktuális történéseket. Az olvasás elõrehaladtával azonban világosan kibontakozik a mû szigorú és jól szervezett struktúrája, a hangsúlyos és egymásnak felelõ színek egymásra épülõ, egymást idézõ rendje. A koncentrált elõadás egyre fokozódó feszültségben tartja az olvasót, s visszaigazolja a választott narrációs technika jogosultságát. A gazdaságos idõbeosztás segíti és támogatja az olvasót, mondhatni, magával ragadja. A szerzõ az erõszaktelített és szexuális jeleneteket is finom mûvésziséggel fogalmazza meg, és érvényesülni engedi az egyszerû nyelvi funkciókat, a puszta megnevezés drámai erejét.

177

TAJJIB SZÁLIH

Az Északra vándorlás évada I Az úgy volt, uraim, hogy hosszú távollét után, vagy hogy pontosabb legyek, hét teljes év után, amelyet Európában töltöttem, hazatértem az enyéimhez. Tanultam, és sok mindent elsajátítottam Európában, és persze sok minden rejtve maradt elõttem, de ez egy másik történet. Most inkább arról beszélek, hogy valami mérhetetlen felindulás töltötte el a szívemet, amikor hazatértem a családomhoz, ebbe a kis faluba a Nílus kanyarulatában. Hét teljes éven át csak vágyódtam utánuk, csak álmodtam felõlük, s most végre elérkezett ez a csodálatos pillanat, és én valóban közöttük álltam. Nagyon örültek nekem, nyüzsögtek, zsibongtak körülöttem, s rövidke idõ múltán máris úgy éreztem, jégdarab olvadozik a bensõmben, mintha átfagyott föld volnék, amely fölött végre fölvirradt a nap. A családi élet melegét már jó ideje hiányoltam távol innen, abban az országban, amelynek „óriás bálnái elpusztulnak a hidegtõl”. Távollétem alatt oly sokat gondoltam rájuk, hogy a találkozás elsõ perceiben mintha valami köd ereszkedett volna közénk, de fülem apránként ráhangolódott hangjukra, szemem lassan felismerte az alakjukat. A köd eloszlott, és érkezésem másnapján az ágyamban ébredtem, a jól ismert nyoszolyán, a megszokott szobában, amelynek falai gyermekkorom, serdülésem, ifjúságom tanúi voltak. Hallgattam a szelet, ezt a hangot jól ismerem, ez suttog kedvesen a mi vidékünkön. Más a hangja, amikor a pálmák között suhan, és más, amikor a búzamezõk fölött jár. Aztán meghallottam a vadgalambokat, s ahogy az ablakon át pillantásom az udvarunk végében álló pálmafára tévedt, rájöttem, hogy az élet jó. Elnéztem a pálmafa erõs, harmonikus törzsét, gyökereit, ahogy a földbe nyúlnak, a csúcsról visszahajló zöld ágakat, és hirtelen valami végtelen bizonyosság töltött el. Éreztem, hogy nem lehetek a szélben ide-oda sodródó könnyû tollpihe, eleven teremtmény vagyok, teremtmény, mint itt ez a pálma, amelynek eredete van, gyökere és célja. Anyám jött, a teát hozta, s megérkezett apám is, miután imáit és istenes elmélkedését befejezte, elõkerült a húgom, a két fivérem, leültünk a tea mellé, beszélgetni kezdtünk. Mindig így van ez, amióta csak az eszemet tudom. Igen, az élet jó, s mintha a világ semmit sem változna. Hirtelen egy korábban sosem látott férfi képe ötlött fel bennem, aki az érkezésemre összesereglett népek között tûnt fel. Tudni szerettem volna, hogy kicsoda, ezért rákérdeztem. S úgy festettem le, ahogy láttam: középtermetû férfi volt, sûrû, õszbe boruló hajjal, szakállat nem viselt, de a bajusza rövidebb, mint az itteni férfiaké, egyszóval, jóvágású férfi… – Ez Musztafa! – mondta az apám. – Milyen Musztafa? Talán olyan valaki, aki még régebben elhagyta a falut, majd a távollétem idején tért vissza? 178

– Nem… – intett az apám, majd elmesélte, hogy Musztafa családja nem falubeli. Musztafa máshová való, idegen, öt éve érkezett, vásárolt egy darab földet, házat épített, majd feleségül vette Mahmúd lányát. Magának való ember, sokkal többet nem is tudnak róla. Nem emlékszem pontosan, mi váltotta ki a kíváncsiságomat, de az elevenen él bennem, hogy az érkezésem napján egyetlen szót sem szólt hozzám. Mindenki más faggatott, s én is kérdezõsködtem. A falubelieket különösen Európa érdekelte, hogy az emberek ott is olyanok-e, mint mi vagyunk, vagy talán különböznek tõlünk. Drága-e a megélhetés, vagy olcsó? Télen mit csinálnak az emberek? Meg hogy igaz-e, amit mondanak, hogy a nõk ott nem viselnek kendõt, és nyilvános helyen táncolnak a férfiakkal. – Tényleg csak úgy, házasság nélkül élnek férfiak meg nõk? Bûnben? – kérdezte Wad-Rajjisz. Csak úgy záporoztak a kérdések, s én mi mást tehettem, legjobb tudásom szerint válaszolgattam rájuk. Nagyon meglepõdtek, amikor azt mondtam, hogy az európaiak, ha eltekintünk néhány kisebb különbségtõl, teljesen olyanok, mint mi vagyunk. Az európaiak is házasodnak meg gyereket nevelnek, akárcsak mi, persze a saját elveik és hagyományaik szerint. Erkölcsösek és általában véve jó emberek. – Aztán földmûvesek vannak-e közöttük? – kérdezte Mahdzsúb. – Igen – feleltem –, vannak parasztok, meg mindenféle más foglalkozásúak is. Munkások, orvosok, tanárok… Pontosan olyanok, mint mi. Nagyon vigyáztam, nehogy kimondjam, ami ekkor az eszembe villant: „Éppen olyanok, mint mi. Születnek és meghalnak, s a bölcsõtõl a sírig vezetõ úton álmokat dédelgetnek. Álmokat, amelyek némelyike beteljesül, némelyike pedig sohasem válik valóra… És õk is félnek az ismeretlentõl, szeretetet és a megnyugvást keresnek a házasságban és a gyermekekben… Erõs is akad köztük, meg gyenge is. Az élet egyeseknek ott is többet juttat annál, mint amennyit megérdemelnek, másoktól meg mindent megtagad… De a különbségek csökkennek, s a gyengék gyengesége ott sem tart örökké…” Nem mondtam ki mindezt Mahdzsúbnak, de bárcsak kimondtam volna! Hiszen értelmes, okos ember. S én mégis féltem, mert ostobaságomban attól tartottam, vagyis hát azt gondoltam, úgysem érti meg. – Már azt hittük, hogy valami körülmetéletlen keresztény lányt hozol magadnak! – nevetett Bint-Madzsdzúb. Musztafa azonban semmit nem kérdezett. Hallgatott némán, néha mosoly szaladt szét az arcán. Rejtett, titokzatos mosoly volt ez, ahogy most visszaemlékezem rá, egy olyan ember mosolya, aki mintha önmagával beszélgetne. Késõbb teljesen megfeledkeztem Musztafáról. Nagy buzgalommal fogtam hozzá, hogy újra bekapcsolódjam az emberek életébe, a falu ügyeibe. Boldog voltam ezekben a napokban, mint a gyermek, aki elõször pillantja meg tükörben az arcát. 179

Anyám mindig jókor sietett a segítségemre. Elmondta, kik haltak meg a faluban, biztatott, menjek és fejezzem ki együttérzésemet a családjuknak, majd elsorolta, kik házasodtak meg, hogy gratuláljak nekik. Az egész falut bejártam széltében-hosszában, hol részvéttel, hol meg jókívánságokkal. Aztán egy nap végre eljutottam régi kedves helyemre, a folyópartra, ahol egy akácfa törzsénél szoktam üldögélni. Hány és hány órát töltöttem el gyermekkoromban itt, a fa alatt, kavicsokat dobálva a folyóba és álmodoztam, képzeletem távoli láthatárok felé szárnyalt! Hallottam a vízemelõk nyikorgását, a földekrõl az emberek kiáltozását, bikák bõgését, szamarak ordítását. Néha szerencsém volt, s láttam, amint a gõzhajó elhúz elõttem a folyón, hol fölfelé, hol meg lefelé tartva. A fa alól jól láttam, hogyan változik meg lassacskán a falu képe. Eltûntek a régi kerekes vízemelõk, a Nílus partján motoros szivattyúk jelentek meg, hogy a vizet velük emeljék ki a folyóból. Minden szivattyú száz régi vízemelõ munkáját végzi el. S láttam, hogy a part évrõl évre hátrább szorul a víz elõl, miközben a másik oldalon a víz húzódik vissza, ahogy növekszik a part. Néha különös gondolataim támadtak. Miközben figyeltem, ahogy a meder itt összeszûkül, ott meg kiszélesedik, azon tûnõdtem, hogy ez az élet rendje. Egyik kezével ad, a másikkal meg elvesz. Bár lehet, hogy ezt csak késõbb gondoltam így. Ma már mindenesetre értem a bölcsességet, jóllehet csupán az eszemmel. De hát dagadnak az izmok a bõröm alatt, testem tettre kész, szívem bizakodik. Erõvel akarom elvenni az élettõl mindazt, ami jár, de adni is akarok, két kézzel. Azt akarom, hogy szeretet áradjon ki a szívembõl, és gyümölcsöket teremjen. A sok látóhatár mind a látogatásomra vár, a sok gyümölcs szüretelésre, a könyvek olvasásra!… És hány meg hány üres lap az élet könyvében, én fogom teleírni világos mondatokkal, merész vonalvezetéssel… Nézem a folyót, a vize egyre zavarosabb – biztosan esõzések voltak az Etiópmagasföldön –, és nézem a férfiakat, az ekékre görnyednek, a kapák fölé hajolnak, szemem betöltik a mezõk, tenyérként terülnek szét a folyóparttól föl, föl, egészen a sivatag pereméig, ahol a házak állnak. Nyugalmat érzek, biztonságot, amikor meghallom egy madár csivitelését, egy kutyaugatást, vagy a fát aprító fejsze hangját. Úgy érzem, hogy fontos vagyok, állandó, teljes. „Én mag vagyok, nem valami vízbe hajítható kõ, hanem mag. Mag, amelyet a termõföldbe vetnek.” A nagyapámhoz megyek. Arról beszél majd nekem, hogy milyen volt itt az élet negyven vagy ötven, vagy akár nyolcvan éve, s ettõl még jobban eltölt a biztonság érzése, a nyugalom. Mindig szerettem a nagyapámat, s úgy éreztem, õ is kedvel engem. Barátságunknak talán az volt az egyik oka, hogy kisgyermekkorom óta szerettem régi történetekkel táplálni-szítani fantáziámat, nagyapám meg igencsak szeret mesélni. Amikor elutaztam, nagyon féltem, hogy meghal, mialatt távol vagyok, és mindig vele álmodtam, amikor elfogott a honvágy. Elmondtam ezt neki, de csak nevetett. 180

– Egy javasember azt mondta egyszer, még ifjúkoromban, ha megérem a prófétaság korát – azaz a hatvan évet –, akkor megérem a százat is. Ekkor összedugtuk a fejünket, és kiszámoltuk az életkorát. Végül is arra jutottunk, hogy körülbelül tizenkét éve van még. Nagyapám gyakran mesél egy erõszakos kormányzóról, aki a törökök idején irányította ezt a tartományt. Miért, miért nem, egyszer csak eszembe jutott Musztafa. Arra gondoltam, nagyapámat is megkérdezem felõle. Nagyapám minden falubelit ismer és pontosan tudja, kicsoda ki fia-bornya. Szinte mindenkinek, aki a folyó mentén lakik, számon tartja a rangját és hogy honnan ered. Kérdésemre azonban a fejét ingatta. Musztafáról csak annyit tud, hogy Kartúm környékérõl származik, s hogy körülbelül öt éve érkezett a faluba. Egy olyan földet vett meg, melynek örökösei szétszéledtek, egyetlen asszony maradt a faluban utánuk. Ennek aztán komoly ajánlatot tett, az meg elfogadta, így hát megvette a földet. Aztán körülbelül négy évvel ezelõtt Mahmúd hozzáadta az egyik lányát. – Melyiket? – kérdeztem. – Azt hiszem, a Husznát – válaszolta, de továbbra is csak ingatta a fejét, majd folytatta: – Micsoda népek! Ügyet se vetnek rá, kihez adják a lányuk! Majd mintha bocsánatot kérne elõbbi szavaiért, hozzáfûzte, hogy Musztafáról nem mondhat semmi rosszat. Amióta a faluban él, semmit nem tett, amit felróhatnának neki. Mindig részt vesz a pénteki istentiszteleten, és „tûzzel-vassal veti magát örömbe, bánatba”. Így beszél az én nagyapám. * Két nappal késõbb történt, a déli pihenõ idején olvasgattam, egyedül, mert anyám, húgom és néhány falubeli asszony a ház túlsó végében fecserészett, apám aludt, fivéreimnek meg valami dolguk volt, szóval egyedül voltam éppen, amikor valaki halkan köhintett a ház elõtt. Kimentem és Musztafát találtam ott, egy hatalmas dinnyével és egy narancsokkal púpozott kosárral. Láthatta, hogy meglepõdöm, mert így szólt: – Remélem, nem ébresztettelek fel. Gondoltam, hozok neked egy kis ízelítõt a föld gyümölcseibõl. Szeretnék megismerkedni veled. A déli pihenés persze nem a látogatások ideje, bocsáss meg, ha zavarlak. Azonnal feltûnt, hogy milyen udvarias kifejezéseket használ. Nálunk a faluban senki nem törõdik az udvariassággal. Az emberek nem teketóriáznak, s akár délben keresnek fel, akár késõ délután, eszük ágában sincs mentegetõzni. Szívélyességre persze szívélyesség a válasz, s hamarosan megérkezett a tea. Figyelmes tekintettel kémleltem az arcát, õ meg lehajtotta a fejét. Kétségtelenül jóvágású férfi. A homloka széles, két szemöldöke egymástól távol ível, és félholdként borul a szeme fölé. Sûrû, õsz haj borítja a fejét, mely arányosan ül a nyakán meg a vállán. Orra éles metszésû, orrlyukaiban erõs szõr bozontja. Amikor beszélgetés közben felemelte a fejét, megnézhettem a száját és a szemét is. Erõszak és gyen181

gédség valami furcsa keverékét éreztem az arcán. Szája lágy vonalú, szeme álmos pillantású, nemcsak jóképû, hanem már-már szépnek mondható. Csendesen beszélt, de a hangja világos volt és tiszta. Ha hallgat, az arca megkeményedik. Amikor meg nevet, a gyengédség legyõzi rajta a keménységet és az erõszakosságot. Megfigyeltem a karját is, nagyon erõs volt, az erek kidagadtak rajta, de az ujjai hosszúak és finomak. S ha a karok és a kéz után ideér a tekintet, hirtelen olyan érzésed támad, mintha a vad hegyekbõl a völgybe ereszkednél alá. Gondoltam, hagyom beszélni. Nem jött volna el hozzám, nem látogatott volna meg ebben a déli forróságban, ha nem volna mondanivalója. Persze az is elképzelhetõ, hogy pusztán a jóindulat hozta el. De a találgatást csakhamar félbeszakította, mert így szólt hozzám: – Talán te vagy az egyetlen ember a faluban, akivel még nem volt szerencsém megismerkedni. Miért nem hagyja el ezt az udvariaskodást? Ha a faluban megdühödnek a férfiak, kutyafit kiáltanak, fattyút, és bõszen szidalmazzák egymás felmenõit. – Sokat hallottam felõled a családodtól meg a barátaidtól. Nem csoda, gondoltam, hiszen meg voltam gyõzõdve róla, hogy a falubeli ifjak dísze virága vagyok. – Azt mondják, hogy valamilyen komoly diplomát, vagy hogy is hívják, valami doktorátust szereztél? Azt kérdezi tõlem, hogy mi a diploma? Egyáltalán nem volt ínyemre ez a beszéd, hiszen úgy képzeltem, az ország mintegy tízmillió lakosának valamennyi tagja hallott már az én eredményeimrõl. – Beszélik, hogy már gyerekkorodban kimagaslottál. – Ugyan, kérlek… – hárítottam el, de az igazat megvallva, azokban a napokban nagyon büszke voltam, nagyon el voltam telve önmagammal. – Doktorátus… Nagy szó! Színlelt szerénységgel válaszoltam, hogy szót sem érdemel az egész, három kerek éven át egy alig ismert angol költõ életét kutattam. De felháborított, és nem rejtem véka alá még önök elõtt sem, hogy mennyire felbõszített, amikor fülig szaladt szájjal hirtelen felnevetett és így szólt: – De hát nekünk itt nincs valami nagy szükségünk a költészetre! Sokkal jobb lett volna, ha agrár- vagy mûszaki mérnöknek tanulsz, vagy ha orvos lett volna belõled! Nézd csak, gondoltam, úgy mondja a „nekünk”-et, hogy abba engem bele se foglal. Pedig hát ez a falu az enyém, és talán inkább õ itt az idegen, nem pedig én! De aztán barátságosan rám mosolygott, és jól láttam, hogy a gyengédség elnyomja az arcán az erõszakosságot, s a szeme olyan szép, akárcsak egy nõi szempár. – Mi, földmûvesek, olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyek nekünk fontosak… A tudomány meg – bármiféle tudomány – csak a haza felemelkedése miatt fontos. Egy kis ideig nem szólaltam meg, miközben számtalan kérdés kavargott bennem. Honnan jöhetett? Miért itt telepedett le? Kicsoda is õ valójában? De aztán türelemre intettem magam, õ meg a segítségemre sietett, s ezt mondta: 182

– Ebben a faluban egyszerû és jó az élet. Az embereknek jó a természetük és könnyen barátkoznak. – Õk is jó véleménnyel vannak rólad. A nagyapám azt mondja, hogy kiváló férfiú vagy – válaszoltam neki. Erre felnevetett, mert talán eszébe jutott valamelyik találkozása nagyapámmal, s mintha örült is volna a szavaimnak, beszélni kezdett – A nagyapád… hát igen, õ igazi férfi. De micsoda férfi! Kilencvenéves, és a tartása még egyenes, tekintete éles, megvan minden foga, és könnyedén szökken a szamár hátára hajnalonta, minden áldott nap, a mecsetbe menet. Valódi férfi! Õszintének látszott. S miért is ne lett volna õszinte? A nagyapám valóban valóságos csoda. Féltem, hogy elmegy, mielõtt bármit megtudhatnék tõle – szívélyességembõl többre nem futotta –, s meggondolatlanul föltettem neki a kérdést: – Igaz, hogy kartúmi vagy? Meglepõdött, és mintha a homloka is elborult volna, nekem legalábbis úgy tetszett, de aztán gyorsan összeszedte magát, s arcán újra nyugalom látszott. De erõltetett mosollyal válaszolt: – Igazából Kartúm környékérõl, de mondhatjuk azt is, hogy Kartúmból. Egy kis ideig csendben volt, s mintha azon tanakodott volna, hogy hallgasson-e, vagy eláruljon mást is. Aztán a szeme körül megint észrevettem azt a varázsos ragyogást, amelyet már az elsõ napon is megfigyeltem. Mélyen a szemembe nézve rákezdte: – Kereskedõ voltam Kartúmban. Aztán több ok miatt is úgy döntöttem, hogy felhagyok ezzel a foglalkozással, és belefogok a földmûvelésbe. Magam se tudom, miért, de világéletemben arra vágytam, hogy az országnak ezen a fertályán telepedjem le. Mégis úgy szálltam fel a gõzhajóra, hogy fogalmam se volt róla, hová megyek. Amikor kikötöttünk itt a falunál, megtetszett, s valami azt súgta a szívemnek, ezt a helyet keresem. Pontosan így történt, ahogy mondom. És hát nem csalódtam a faluban, a lakóiban sem, jó volt a megérzésem. Elhallgatott, majd készülõdni kezdett, jelezve, hogy a földekre megy, és meghívott vacsorára két nappal késõbbre. Amikor kikísértem, szeme még ragyogóbb lett, ahogy búcsúzásképpen ennyit mondott: – A nagyapád tudja a titkot. De nem hagyott idõt rá, hogy megkérdezzem, milyen titkot ismer a nagyapám. Meg hogy egyáltalán miféle titkai lehetnek az én nagyapámnak. Határozott, kimért léptekkel, fejét kissé balra billentve elsietett. * Elmentem a vacsorára, és ott találtam Mahdzsúbot, a falu elöljáróját (az umdát), a kereskedõ Szaídot meg az apámat. Úgy vacsoráztunk, hogy Musztafa semmi említésre méltó dolgot nem mondott. Szokása szerint most is többet hallgatott, mint amennyit beszélt. Amikor egy kicsit elcsendesedett a társalgás, vagy amikor olyan 183

dolgokról volt szó, amelyek kevésbé érdekeltek, körülnéztem a házban, mintha csak a szobákban vagy a falakban próbáltam volna megtalálni a választ a fejemben kavargó kérdésekre. De ez a ház is olyan volt, mint a többi, nem jobb és nem is roszszabb a többinél, amelyekben a falu tehetõsebbjei laknak. Ez is két részre volt osztva. Egy rész az asszonyoknak, egy meg – amelyikben a vendégfogadó díwán is volt – a férfiaknak. A díwántól jobbra egy vörös téglából épült, hosszúkás toldalékot láttam, külön szobát, amelynek zöldre festett ablakai voltak. Nem a szokásos lapos tetõ fedte, hanem háromszögletû formában megmagasították – nyeregtetõt építettek rá –, s most úgy nézett ki, mint a bika háta. A vacsora végén Mahdzsúb meg én felkászálódtunk és magukra hagytuk a többieket. Útközben Musztafáról faggattam, de semmi újat nem mondott róla, csak annyit jegyzett meg: – Musztafa nagyon komoly férfi. Két hónapot töltöttem a faluban, s ezalatt nagyon boldog voltam. A véletlen többször is összehozott Musztafával. Egyszer meghívtak az agrárgazdasági bizottság ülésére. Régi barátom, Mahdzsúb hívott meg, együtt nõttünk fel, és jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett gyermekkorunk óta, így nem háríthattam el a meghívást. Amikor megérkeztem, éppen a vízelosztás rendjét tárgyalták, és persze azonnal észrevettem, hogy Musztafa is ott van. Az volt a probléma, hogy néhányan, köztük a vezetõség tagjai sem tartották be a vízvétel sorrendjét, és korábban engedték rá a földjükre a vizet, mint ahogy ezt a beosztás megengedte volna. Éles vita alakult ki, kiáltoztak, egymást szidalmazták, amikor Musztafa szólásra emelkedett. A hangoskodás félbeszakadt, és a jelenlevõk szinte kitüntetett tisztelettel fordultak feléje. Musztafa elmondta, hogy nagyon fontos az agrárgazdaság mûködési szabályzatának a betartása, mert ha ezt megsértik, akkor minden összekeveredik, zûrzavar meg káosz alakul ki, majd azt fejtegette, hogy a vezetõbizottság tagjainak jó példát kell mutatniuk a többieknek. Ha pedig megsértik a szabályokat, ugyanolyan büntetésben kell részesülniük, mint bárki másnak. Amikor befejezte, a vezetõség tagjainak többsége egyetértõen bólogatott, és csak azok hallgattak, akik érintve voltak. Semmi kétség nem lehetett afelõl, hogy ezt az embert más fából faragták, s hogy valójában neki járna a bizottság vezetõi posztja. De hát nem választották meg, s talán azért nem, mert nem idevalósi volt. * Nagyjából egy hétre rá történt valami, ami teljesen felkavart. Mahdzsúb egy kis esti italozásra hívott meg. Mi már rendesen benne voltunk a poharazgatásban, amikor megjelent Musztafa, hogy az agrárgazdaság valamilyen ügyében tárgyaljon vele. Mahdzsúb kérte, üljön le közénk, de Musztafa elhárította az invitálást. Erre Mahdzsúb esküdözésbe fogott, zsarolással próbálkozott. Musztafa homlokán a nyugtalanság felhõje jelent meg, de mihelyt leült, arca elég hamar visszarendezõdött természetes állapotába. Mahdzsúb egy pohár italt tett eléje, Musztafa habozott egy kicsit, majd megfogta a poharat, és anélkül, hogy 184

ivott volna belõle, maga mellé helyezte. Mahdzsúb tovább unszolta, mire Musztafa lehajtotta az italt. Tudtam, hogy Mahdzsúb sokszor meggondolatlanul viselkedik, az is eszembe jutott, nem volna szabad engedni, hogy erõszakoskodjék a vendéggel, hiszen napnál világosabb volt, hogy rosszulesik neki, és nem akar részt venni az italozásban. De aztán egy másik gondolat ötlött fel bennem, és hallgattam. Musztafa szemlátomást undorodva kortyolt bele az elsõ pohár italba, és gyorsan nyelte le, mintha keserû gyógyszer volna. De mire a harmadik pohárhoz ért, lassítani kezdte a tempót, és kortyonként, nem titkolt élvezettel nyelte le a tartalmát. Közben arcán ellazultak az izmok, eltûnt a keménység a szája szögletébõl, és a szeme még álmodozóbb, még álmosabb lett. Az arcán, a homlokán és az orrán érzékelhetõ erõszakosság valami bágyadtságnak adta át a helyét, amely az itallal együtt áramlott át a szemén meg a száján. Aztán felhajtotta a negyedik poharat, majd az ötödiket. Már nem kellett biztatni, Mahdzsúb azonban mindenre elszántan újra és újra kínálta. Musztafa magába roskadva ült, lábát kinyújtva, mindkét kezével a poharat markolászva, szeme mintha távoli látóhatárra tévedt volna, majd, meglepetésemre egy versbe fogott angolul, mégpedig tisztán, helyes kiejtéssel. Egy olyan verset mondott el, amelyre késõbb ráakadtam az elsõ világháborús költemények között: Ó, azok a nõk, Flandriában, Kik várják egyre az elveszetteket. Akikkel nem köt ki hajó, Akik nem jönnek meg vonattal, A halottarcú asszonyok ölébe. Lövészárokban alszanak, barikádokon, Föld sarában, éji sötétben. A Charing Cross következik, Éjféli egyet üt az óra, Fény dereng, A fájdalomnak nincs határa. Mélyen felsóhajtott, két kézzel szorítva a poharát, a szeme önmagába révedt. Állítom, uraim, ha meghasad a föld és egy ifrit dzsinn terem elõttem lángot lövellõ tekintettel, akkor sem rettentem volna meg jobban, mint az angol vers hallatán. Borzasztó érzések kerítettek hatalmukba, lidérc ült rám, mintha mi, férfiak, itt a szobában, nem valóságosak volnánk, hanem puszta képzelgés, káprázat. Fölugrottam, a férfi fölé hajoltam, úgy üvöltöttem rá: – Mit beszélsz! Mit mondasz? Jéghideg tekintettel meredt rám, leírhatatlan volt a tekintete, bár mintha megvetés és szorongás furcsán elegyedett volna benne. Durván félrelökött, felállt, és határozott léptekkel, emelt fõvel, mint valami gép, kiment a szobából. 185

Mahdzsúb mással volt elfoglalva, a társaság többi tagjával nevetgélt, és nem vett észre semmit. Másnap kimentem Musztafához a földjére. Amikor rátaláltam, éppen egy citromfa körül ásott nagy buzgalommal. Khakiszínû, piszkos rövidnadrág volt rajta, meg a térdéig érõ kartoning. Arcára föld tapadt. A szokásos túláradó udvariassággal üdvözölt, majd beszélni kezdett: – Ennek a fának az egyik fele citromot hoz, a másik meg narancsot… – Fantasztikus! – vágtam rá, elõre kiszámítottan, angolul. – Tessék? – nézett rám meglepõdve. De én megismételtem az elõbbi angol mondatot. – Mi van? Az Angliában töltött idõ talán kiverte belõled az arab nyelvet? Vagy azt képzeled, hogy effendi uraságok vagyunk? – nézett föl rám. – Tegnap éjjel te egy angol verset szavaltál! – mondtam neki. Felbosszantott a hallgatása, így folytattam: – Teljesen nyilvánvaló, hogy más valaki vagy, mint aminek beállítod magad. Jobban tennéd, ha elmondanád az igazat. Semmi jelét nem adta, hogy hatott volna rá a szavaimban megbúvó fenyegetés, tovább ásott a fa körül. Amikor befejezte a munkát, leverte kezérõl a földet, s rám se nézve ennyit mondott: – Nem tudom, hogy mit mondtam vagy mit tettem az elmúlt éjjel. A részeg embert nem lehet elõvenni a szavai miatt. Ha mondtam is valamit, az annyit ér, mint amikor álmában szólal meg az ember, vagy ha félrebeszél a láztól. Semmit nem számít. Én ez vagyok, ez az ember, aki itt áll elõtted, akit a faluban mindenki ismer. Nem vagyok másvalaki. És nem rejtegetek semmit. Hazamentem, a fejembem zakatoltak a gondolatok. Biztos voltam benne, hogy Musztafa rejteget valamit. Van valami, amit nem akar nyilvánosságra hozni. Vagy becsapott volna a fülem tegnap éjjel? Elárult, cserbenhagyott volna? Az angol vers, amelyet elmondott, valóságos volt, nem voltam részeg, és nem is aludtam. S az a kép, ahogy ott ült a széken, kinyújtva a lábát, két marokra fogva a poharat, teljesen világos volt, valóságos, semmi kétség nem férhet hozzá. Beszéljek róla az apámmal? Vagy inkább Mahdzsúbnak mondjam el? Lehet, hogy ez az ember valahol megölt valakit, és a börtön elõl menekült ide? Lehet… De hát miféle titkok vannak ebben a faluban? Lehet, hogy elvesztette az emlékezõképességét? Mondják, hogy némelyek amnéziát kapnak, ha balesetet szenvednek. Végül úgy határoztam, adok neki még két-három napot. Várok, s ha ezalatt nem tárja fel az igazságot, majd más hangot ütök meg. De nem kellett sokáig várakoznom. Musztafa még aznap este eljött hozzám. Az apámmal és a testvéreimmel üldögéltünk éppen, így aztán azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessen velem. Fölkászálódtam és kimentem hozzá. – Eljönnél hozzám holnap este? Szeretnék beszélni veled – mondta. Amikor visszamentem a házba, az apám megkérdezte: – Mit akar Musztafa? – mire azt válaszoltam, hogy valami kartúmi földtulajdonjogi iratokat szeretne elmagyaráztatni velem. 186

Alkonyatkor indultam hozzá. Most egyedül volt, egy teáskanna elõtt üldögélt, megkínált, de elhárítottam, mert az az igazság, hogy már nagyon szerettem volna hallani a történetét. Biztosan eldöntötte, hogy elmondja az igazat. Cigarettával kínált, és én elfogadtam. Az arcát fürkésztem, miközben õ lassan eregette a cigarettafüstöt. Nyugodtnak, erõsnek látszott. Ahogy elnéztem ezt az arcot, azonnal elvetettem a feltételezést, hogy esetleg gyilkos. Az erõszak olyan nyomot hagy az arcon, amit a szem nem vét el. De az lehetséges, hogy az emlékezõképességét elveszítette. Végül aztán Musztafa nekifogott, és a varázsos ragyogást a szeme körül most olyan tisztán láttam, mint soha máskor. Jól érzékelhetõ volt, mint a villám fénye. – Elmondok most neked egy történetet, amelyet még nem mondtam el soha senkinek. Eddig nem volt rá okom. És most is csak azért döntöttem így, nehogy a fantáziád elragadjon, mert ugye te költészetet tanultál… – és felnevetett, hogy valamelyest tompítsa a hangjából sütõ megvetést. – Attól féltem, hogy felkeresel másokat, mesélni kezdesz, és azt mondod nekik, én nem az vagyok, akinek kiadom magamat. Így aztán megtörténhet, igen, szóval, hogy kellemetlenség adódik ebbõl, amire se nekem, se másnak nincs szüksége. Ezért aztán megkérlek valamire. Mégpedig arra, add a becsületszavadat, és esküdj meg nekem, hogy egyetlen teremtett léleknek sem árulod el, amit ma éjjel tõlem hallasz. Ezzel kérdõn rám szegezte a tekintetét, én meg így válaszoltam: – Ez attól függ, hogy mit mondasz. De hát hogyan is ígérhetnék meg neked bármit, ha semmit sem tudok rólad? – Esküszöm neked, hogy amit elmondok, semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy ebben a faluban élek. Szavatartó, békés szándékú férfi vagyok, én csak jót szeretnék ennek a falunak és valamennyi lakójának. Nem tagadom, súlyos kétségeim voltak, de a pillanat tele volt sejtelmekkel, a kíváncsiságom meg fékezhetetlen, mondhatni ellenõrizhetetlen volt. A lényeg végül is az, hogy megígértem Musztafának, hallgatni fogok, és megesküdtem neki mindenre, ami szent. Ekkor egy csomag dokumentumot tolt elém, és intett, hogy nézzek bele. Kinyitottam a dossziét, és egy születési anyakönyvi kivonatot találtam benne. Musztafa Szaíd, született Kartúmban, 1898. augusztus 16-án. Apja elhunyt. Anyja Fátima Abdusszádik. Ezután kinyitottam az útlevelét. Név, születési adatok, ország, ugyanazok, mint a születési anyakönyvi kivonatban. Foglalkozás: tanuló. Az útlevél kiadási dátuma: 1916. Kairó, majd Londonban megújították 1926-ban. Volt ott egy másik útlevél is. Ez angol volt, s ezt Londonban adták ki, 1929-ben. Belelapoztam, és megszámlálhatatlanul sok bélyegzést találtam benne. Volt ott francia, német, kínai és dán pecsét is. Mindez mérhetetlenül megragadta a képzeletemet, nem is tudtam tovább lapozni az útlevélben, a kíváncsiság a többi dokumentumtól elvonta a figyelmemet. Biztosan feszült volt az arckifejezésem, amikor feléje fordultam. Musztafa kifújta a füstöt, aztán belefogott. 187

2 Hosszú történet ez, még akkor is, ha nincs szándékomban tövirõl hegyire mindent elmondani. Egyes részei ma már nem érdekesek, más részei meg… Na, a lényeg, hogy amint látod, Kartúmban születtem, és árvaként nõttem fel. Apám néhány hónappal a születésem elõtt meghalt, de hagyott ránk annyit, hogy abból anyámmal fedezni tudtuk a szükségleteinket. Tevékkel kereskedett. Nem voltak testvéreim, így minden nehézség nélkül meg tudtunk élni az anyámmal ketten. Most, ahogy visszaemlékszem rá, tisztán látom vékony, konokul összezárt száját, és arcán azt a maszkot. Nem is tudom, olyan egynemû volt ez a maszk, mint a tenger felszíne. Érted, mire gondolok? Nem mondhatnám, hogy egyetlen szín uralta, mert valójában több színe volt, de ezek hol megjelentek, hol eltûntek rajta, máskor meg egymásba keveredtek. Nem voltak rokonaink. Én meg õ voltunk egymásnak a család. De az anyám nekem olyan volt, mint egy idegen, akivel pusztán a körülmények sodortak össze az úton, teljesen véletlenül. Lehet, hogy furcsa figura voltam, de az anyám is furcsa volt. Nem tudom. Nem sok szót váltottunk egymással. Nekem, s te talán meglepõdsz ezen, az melengette a szívemet, hogy szabad vagyok. Nem volt mellettem apa, vagy anya, aki kipányvázott volna, mint valami karóhoz, egy darab földre, egy bekerített mezõn. Tanultam, aludtam, eljártam otthonról, hazamentem, játszottam a ház körül, csavarogtam az utcán, szabadon, senki nem parancsolt, senki nem tiltott meg nekem semmit. Ugyanakkor már kiskoromtól fogva éreztem, hogy én… igen, hogy én különbözöm a többiektõl, hogy más vagyok. Arra gondolok, hogy nem voltam olyan, mint a többi korombeli fiú. Nem hatott rám semmi, nem sírtam, ha megvertek, nem örültem, ha a tanító megdicsért az osztályban, és nem éreztem fájdalmat olyasmi miatt, ami másokat nagyon bántott. Olyan voltam, mint egy gumilabda, ha bedobod a vízbe, fennmarad, ha a földre hajítod, visszapattan róla. Ez akkor volt, amikor iskolákat nyitottak országszerte, s ahogy visszaemlékszem, az emberek, vagyis hát a nép, nem nagyon volt oda értük. A kormányzat szétküldte az embereit, járják be a falvakat, keressék fel a törzseket, õk meg elrejtették elõlük a fiaikat. Azt gondolták, hogy a megszállók serege valami rettenetesen rossz dolgot tartogat nekik. A ház körül játszottam a gyerekekkel, mint mindig, amikor egy lovas férfi érkezett, egyenruhában, és éppen fölöttünk állította meg a lovát. A többiek azonnal elszaladtak, én meg ott maradtam és a lovat meg a rajta ülõ férfit nézegettem. Megkérdezte a nevemet, megmondtam neki. Megkérdezte az életkoromat, azt feleltem, hogy nem tudom. Ekkor azt kérdezte: – Akarsz tanulni az iskolában? – Mi az az iskola? – kérdeztem.

188

– Az egy gyönyörû kõépület, kert közepén, a hatalmas Nílus partján. Szól benne a csengõ, mire a többi diákkal együtt bemész az osztályterembe, és olvasni meg írni meg számolni tanulsz. – Ilyen turbánom lesz nekem is? – kérdeztem és rámutattam arra a kupola formájú valamire a fején. – Ez nem turbán – nevetett –, ez sapka, vagyis hát csákó. – Ezzel leszállt a lóról és a fejembe nyomta a csákóját. A fejem elveszett benne. – Ha felnõsz és elvégzed az iskolát és kormányhivatalnok lesz belõled, neked is ugyanilyen csákód lesz. – Akkor megyek az iskolába! – mondtam. A férfi fölemelt, maga mögé ültetett a lóra, és elvitt arra a helyre, amelyrõl beszélt. Valóban egy kõépület volt a Nílus partján, fák és virágok között. Szakállas, hosszú, köpenyszerû dzsubbát viselõ férfi lépett hozzám, megsimogatta a fejem, és megkérdezte: – És hol van az apád? Amikor elmondtam, hogy az apám meghalt, azt kérdezte: – És ki a gyámod? – Iskolába akarok járni – mondtam neki erre. A férfi részvéttel nézett rám, beírták a nevemet a nyilvántartásba, megkérdezték, hány éves vagyok, de azt mondtam, nem tudom. Felberregett a csengõ. Ekkor elszaladtam tõlük és bementem az egyik tanterembe. A két férfi utánam jött, átvezetett egy másik osztályba, ahol beültettek a többi gyerek közé egy padba. Amikor délben hazamentem, anyám megkérdezte, hol voltam. Elmeséltem. Egy darabig különösen bámult rám, mintha magához akart volna ölelni. Láttam, hogy arca felderül egy pillanatra, szeme felcsillan, ajkai szétnyíltak, mintha mosolyogni próbálna, vagy mondani szeretne valamit, de aztán nem szólt egy szót sem. Ez fordulópont lett az életemben. Ez volt az elsõ döntés, amit én magam hoztam, a magam szabad akaratából. Nem kérem tõled, hogy higgy nekem. Nyugodtan csodálkozhatsz, vagy kételkedhetsz, ahogy kedved tartja. De tudd meg, hogy hosszú idõ múlt el, s ma már az egésznek nincsen semmi jelentõsége. És csak azért beszélek róla, mert felidézõdött bennem, és úgy mondom el, szép sorjában, ahogy eszembe jut. Szóval, minden erõmmel ennek az új életnek szenteltem magam. Elég hamar rájöttem, hogy csodálatos észbeli képességeim vannak, mindent megjegyzek, felfogok és megértek. Ha könyvet olvasok, a mondat azonnal megragad bennem. Alig veszem kézbe a matematikai feladatot, máris megnyílik elõttem a titka, és szétmállik a kezem között, mintha egy darab kõsót engednék a vízbe. Két hét alatt tanultam meg írni, s aztán gondolkozás nélkül nekiindultam. Az eszem vágott, mint az éles kés, vagy mint a borotva, amely hidegen szel, hatásosan. S nem törõdtem a tanárok meghökkenésével, a diáktársaim csodálatával vagy irigységével. A tanárok úgy tekintettek rám, mintha valódi csodagyerek volnék, a diáktársaim meg barátkozni kezdtek velem, a kedvemet keresték. Én 189

azonban inkább azzal a csodálatos eszközzel voltam elfoglalva, amely megadatott nekem, s hideg maradtam, mint a jeges pusztaság, a világon nem volt semmi, ami eltántoríthatott volna. Az alsó tagozatot két év alatt végeztem el, majd a felsõ tagozatban másféle rejtélyeket fedeztem fel, például az angol nyelvet. Az agyam szaggatta, tépte az anyagot, ette, mint ekeél a földet. A szavak és a mondatok olyanok voltak nekem, mint a matematikai egyenletek, az algebra és a geometria valóságos verssorok, és sakktáblának tûnt fel az egész széles világ, ahogy a földrajzi tanulmányaimban megjelent elõttem. Ebben az idõben az elemi iskola felsõ tagozatát akarta elvégezni mindenki, ez volt a cél, s ezzel általában vége is volt a tanulmányoknak. Három év elteltével azonban az iskola angol igazgatója azt mondta: – A képességeid meghaladják országunk lehetõségeit. Utazz külföldre, menj Egyiptomba, vagy Libanonba, vagy egyenesen Angliába tanulni. A továbbiakban mi már nem tudunk semmi újat nyújtani neked. – Kairóba szeretnék menni – vágtam rá. Valamivel késõbb õ készítette elõ az utazásomat, elintézte, hogy ne kelljen tandíjat fizetnem a kairói középiskolában, és hogy a kormánytól tanulmányi ösztöndíjat kapjak. Ez nagyon fontos körülmény volt az életemben. A véletlen folytán ugyanis mindig kerültek az utamba emberek, akik segítettek, megfogták a kezem, olyan emberek, akikkel kapcsolatban egyébként nem köteleztem el magam érzelmileg, sõt úgy fogadtam el a segítségüket és a támogatásukat, mintha ez a feladatuk volna. Mintha pusztán a kötelességüket teljesítették volna velem szemben. Amikor az iskolaigazgató értesített, hogy minden készen áll a kairói indulásra, hazamentem és elmondtam az anyámnak. Megint azzal a különös tekintettel nézett rám, szétnyílt a szája, mintha mosolyogni próbálna, aztán újra összeszorította, s az arca is visszarendezõdött, fölvette a szokásos maszkot, vagy inkább a szokásos maszkok egész sorát. Aztán eltûnt, majd egy kis erszénnyel tért vissza, a kezembe nyomta és így szólt: – Ha apád élne, õ sem választott volna mást neked, mint amit te választottál. Azt tedd, ami a szíved vágya. Utazz el, vagy maradj, ahogy tetszik. A te életedrõl van szó, szabadon dönthetsz. Ebben az erszényben van egy kis pénz, hasznát veszed. Így búcsúztunk el egymástól. Semmi könny, semmi csók és semmi sivalkodás. Két teremtmény, együtt haladtak egy darabig, most meg elválnak, és ki-ki a maga ösvényén folytatja az útját. Valójában ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket hozzám intézett, mert soha nem láttam többé. Hosszú évek és számtalan megpróbáltatás után jutott csak eszembe ez a perc, és akkor bizony elsírtam magam. De most, most már nem érzek semmit. Szóval, akkor egy kis bõröndbe csomagoltam a holmimat és felszálltam a vonatra. Senki nem integetett utánam, s az én könnyem se hullott, amiért el kell válnunk. A vonat a sivatagon vágott át, és én a falura gondoltam, amelyet hátrahagytam. Mintha hegy lett volna, melynek tövénél felvertem a sátram, reggel meg 190

eloldottam minden köteléket, felnyergeltem a tevém, és útnak eredtem. A Halfá völgyben jártunk már, amikor Kairóra gondoltam. Ezt is hegynek képzeltem, de jóval nagyobbnak, olyan hegynek, amelynél majd eltöltök egy-két éjszakát, mielõtt valami további cél felé útnak erednék. Emlékszem, a vonaton egy férfi ült velem szemben, szerzetesi ruhában, a nyakában nagy sárga kereszt. Egyszer csak rám mosolygott és angol nyelven szólított meg. Én angolul válaszoltam. Pontosan fel tudom idézni az arcára kiütközõ csodálkozást, s hogy kitágult a szembogara, amikor a hangom meghallotta. Arcomra szegezte a tekintetét, majd megkérdezte: – Hány éves vagy? Tizenötöt mondtam neki, valójában csak a tizenkettedik évemben jártam akkor, de féltem, ha megmondom az igazat, nem vesz majd komolyan. – Hova utazol? – kérdezett újra. – Középiskolába megyek, Kairóba. – Egyedül? – Igen – mondtam. Erre hosszú, kutató tekintetet vetett rám, de mielõtt megszólalt volna, beszélni kezdtem: – Én szeretek egyedül utazni. Mitõl is félnék? Akkor mondott nekem valamit, amire nem nagyon figyeltem abban az idõben. Aztán felragyogott az arca, és széles mosollyal hozzátette: – Bámulatos, hogy milyen gördülékenyen beszéled az angol nyelvet! Amikor Kairóba érkeztem, Mr. Robinson és a felesége vártak rám, akiket a kartúmi iskolaigazgató, Mr. Stockwell értesített a jöttömrõl. Mr. Robinson kezet szorított velem. – Hogy van, Mr. Szaíd? – Köszönöm, jól, Mr. Robinson – válaszoltam. Bemutatott a feleségének. Teljesen váratlanul ért, hogy a nõ átölel és ajka az arcomhoz ér. És abban a pillanatban, ahogy ott álltam az állomás peronján, hangok és érzések zûrzavarában, az asszony karjával a nyakam körül, ajkával az arcomon, ahogy testének illata – valami furcsa, európai illat – megcsapta az orrom, ahogy keble a mellemhez ért, rám, a tizenkét éves fiúra valami zavaros, de erõs testi vágy tört, amelyet korábban sohasem tapasztaltam. Úgy éreztem, hogy ez a hatalmas hegy, ahová most elhozott a tevém, Kairó egy európai nõ, szakasztott mása Mrs. Robinsonnak, aki átölel, és parfümje meg teste illatával betölti minden porcikámat. A nõ szemének szürkészöld színe Kairó színe lett, amely esténként szentjánosbogárként villódzott. Mrs. Robinson azt mondogatta: – Magának, Mr. Szaíd, nincsen humorérzéke. S való igaz, én sohasem nevettem. Mrs. Robinson azonban sokat nevetett és azt kérdezgette: – Hát magát soha nem hagyja el a józan észe? 191

Azon a napon, amikor az Old Bailey-ben hét év börtönre ítéltek, csak az õ keblére hajthattam rá a fejem. S õ kedvesen megpaskolta a tarkómat, de csak ennyit mondott: – Ne sírjon, drága gyermekem. Nem volt gyerekük. Mr. Robinson jól beszélt arabul, az iszlám eszmetörténetével és civilizációjával foglalkozott. Az õ társaságukban jártam végig a kairói mecseteket, a múzeumokat és a mûemlékeket. Kairóban az Azhar mecset környékét szerették a legjobban. Ha a járkálástól elfáradtunk, valamelyik Azhar melletti kávézóban kerestünk menedéket, ahol tamarinduslevet ittunk, miközben Mr. Robinson al-Maarri verseit szavalta. Figyelmesek voltak velem, csak úgy áradt belõlük a szeretet, de én akkoriban annyira el voltam foglalva önmagammal, hogy erre ügyet se vetettem. Mrs. Robinson, a telt, bronzszínû asszony összhangban volt Kairóval, és illett is a városhoz, mint egy jó ízléssel kiválasztott kép, mely jól megy a szoba színeihez. Valahányszor megpillantottam a hónaljszõrzetét, rám tört a rémület... Talán tudta is, hogy mennyire kívánom. De õ kedves volt, ó, õ volt a legkedvesebb valamennyi nõ között, akit valaha ismertem. Vidám volt a nevetése és gyengéd volt hozzám, egy anya nem lehet különb a fiához. A mólón álltak, amikor a gõzhajó elindult velem Alexandriából, s a távolból is láttam, ahogy Mrs. Robinson a kendõjével integet utánam, majd a könnyeket felszárítja a szemébõl. A férje mellette állt, kezét a csípõjére téve, s szinte ilyen messzirõl is láttam kék szeme ragyogó tisztaságát. Én azonban nem voltam szomorú. Minden gondolatomat lekötötte, hogy Londonba érkezzem, Londonba, egy Kairónál is nagyobb hegyhez, ahol számtalan éjszaka vár rám. A tizenötödik évemben jártam, de legalább húsznak gondolt, aki látott, s úgy el voltam telve önmagammal, mint egy felfújt vizestömlõ vagy valami hólyag. Ekkor már rendkívüli iskolai sikereket mondhattam a magaménak, s ezekhez egyetlen fegyverem volt csupán, a koponyámban rejtõzõ éles kés. De mellemben hideg és fagyos érzések dermedtek, mintha szikladarabokkal vagy kövekkel töltöttek volna fel. Amikor a víz elnyelte a partot, a hullámok megemelkedtek a hajó alatt, a horizont kékje körbeölelt, s valami áradó bensõségességgel árasztott el a tenger. Hiszen jól ismerem ezt a zöld, végtelen óriást, aki mintha csak a bordáim között lendülne elõre meg hátra. S egész úton egyre csak ízlelgettem az érzést, hogy a semmiben vagyok, egyedül, s elõttem is meg mögöttem is az örökkévalóság terül el vagy a semmi. S ha a tenger felszíne elcsendesedik, akkor újabb látomás jelenik meg majd rajta, állandóan változik, átalakul, mint a maszk anyám arcán. S ez a tenger sivatag is, zöldesen, kéken nyúlik el, hív engem, egyre szólít. S ez a furcsa hívás Dover partjára vetett engem, majd Londonba, a tragédiába. Amikor aztán visszafelé tettem meg ugyanezt az utat, immár hazatérõben, számtalanszor feltettem magamnak a kérdést: hogyan kerülhettem volna el, ami történt? Az íj húrja megfeszítve, a nyílnak repülnie kell. Forgattam a fejem jobbra meg balra, néztem a sötétzöld tájat, a szász falvakat a dombok alján. A házakon piros nyeregtetõk, mint a tehenek háta, és áttetszõ világos ködfátyol nyújtózik a völgyek 192

felett. Milyen sok itt a víz! Milyen buja a zöld! S azok a színek! De a tájnak furcsa illata van, Mrs. Robinson testének az illatára emlékeztet. A hangok, mint madarak szárnysuhogása, jólesõen visszhangoznak a fülemben. Rendezett világ ez: a házak, a szántóföldek, a fák mind valami pontos terv szerint helyezkednek el, s a patakok sem összevissza folynak, hanem épített partok között áramlanak tova. A vonat csak néhány percig áll az állomáson, az emberek sietõsen leszállnak, mások gyorsan beszállnak, s aztán indul is a szerelvény. Nincsen zajongás vagy lárma. Eszembe jutott a kairói életem. Nem történt semmi olyan, amit ne lehetett volna elõre kiszámítani. A tudásom egyre nõtt, az ismereteim bõvültek. S csupa apróság esett meg velem. Egyik osztálytársnõm belém szeretett, aztán meggyûlölt. – Te nem is ember vagy, hanem egy szívtelen, süket gép! Becsavarogtam Kairó utcáit, voltam az operában, a színházban, egyszer átúsztam a Nílust. Nem történt soha semmi, csak a vizestömlõ fúvódott egyre nagyobbra, s az íj húrja feszült meg egyre jobban. A nyílvesszõ másféle, ismeretlen horizontok felé röpült. Néztem a vonat füstjét, ahogy a szél szétzilálja s eloszlik a ködfátyolban a völgyek fölött. Elbóbiskoltam. Azt álmodtam, hogy egyedül vagyok az istentiszteleten a kairói citadellában. A mecsetet több ezer gyertya világítja meg, a vörös márvány szinte izzik, miközben én egyedül imádkozom. Fölébredtem, az orromat füstölõ illata csapta meg, s láttam, hogy a vonat már Londonhoz közeledik. Kairó jókedvû város. Akárcsak Mrs. Robinson. Azt szerette volna, ha a keresztnevén szólítom, Elisabethnek, de én mindig a férje nevét használtam. Tõle tanultam meg szeretni Bach zenéjét, Keats költészetét, és Mark Twainrõl is tõle hallottam elõször. De engem semmi nem tudott elragadni. Mrs. Robinson pedig nevetve kérdezgette: – Hát magát soha nem hagyja el a józan esze? Hogyan lehetett volna elkerülni, ami történt? Visszatérõben voltam, amikor eszembe jutottak a szerzetes szavai a kairói vonaton: – Ó, gyermekem, végül is mindannyian egyedül utazunk. Megtapogatta a mellén a keresztet, aztán az arca felragyogott, és széles mosollyal hozzátette: – Bámulatos, hogy milyen gördülékenyen beszéled az angol nyelvet! Ez a nyelv azonban, amelyet itt hallok, nem az a nyelv, amit az iskolában megtanultam. Ezek élõ hangok, más a csengésük. Az eszem olyan, mint az éles penge. De ez a nyelv nem az én nyelvem. Nagy kitartással és gyakorlással tudtam csak elsajátítani ékesszóló stílusát. A vonat a Viktória pályaudvarra tartott velem, Jean Morris világába. * Mindaz, ami a vele való találkozás elõtt történt, figyelmeztetõ jel volt csupán, és mindaz, amit azután tettem, hogy megöltem, bocsánatkérés lett. De nem azért, mert megöltem, hanem az életem hazugsága miatt. 193

Huszonöt éves voltam, amikor elõször találkoztam vele, egy összejövetelen, valahol Chelsea-ben. Ajtó, mögötte hosszú folyosó, amely a terembe vezetett. Kinyitotta, de ahogy megtorpant, a lámpa fakó fényében úgy jelent meg elõttem, mint sivatagi, reszketõ délibáb. Részeg voltam, a poharam egyharmadáig töltve, mellettem két lány, velük viháncoltam. Hangosan kacagtak. Elnyújtott léptekkel tartott felénk, teste egész súlyát a jobb lábára helyezte, a fenekét balra tolta, s ahogy jött, egyre csak rám nézett. Megállt elõttem, és lenézõen, hidegen pillantott rám… de volt még valami a tekintetében… Kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de õ már tovább is lépett. A két lánytól kérdeztem: – Ki ez a nõ? London éppen akkor jött ki a háborúból, és a viktoriánus korszak nyomásától is akkor szabadult meg. Jól ismertem Chelsea kocsmáit, Hampstead és Bloomsbury klubjait, verset mondtam, vallásról beszéltem, filozófiát magyaráztam, festészetet kritizáltam, sõt a Kelet lelkivilágáról is ejtettem néhány szót, szóval mindent megtettem, csak hogy az ágyamba vihessek egy újabb nõt. Aztán meg új vadászatra indultam. Egy cseppnyi jókedv sem volt bennem, ezt Mrs. Robinson meg is mondta. Egyszer az üdvhadsereg lányai közül vittem valakit az ágyamba, máskor a kvékerektõl, vagy a fabiánus gyûlésekrõl. Ha a liberális, a konzervatív, a munkás vagy a kommunista párt tartott valamilyen összejövetelt, nyergeltem a tevémet, és azonnal indultam. A második találkozásunkkor azt mondta nekem Jean Morris: – Undorító vagy! Még soha életemben nem láttam a tiédnél undorítóbb arcot. Tátogtam, hogy mondjak valamit, de már faképnél hagyott. Még akkor, ott, abban a pillanatban megesküdtem, hogy egyszer majd megfizettetem vele ennek a viselkedésnek az árát. Amikor felocsúdtam, Anne Hammondot találtam magam mellett az ágyban. Nem tudom, mi hajtotta hozzám. Az apja katonatiszt volt a Királyi Mérnököknél, az édesanyja egy liverpooli gazdag család sarja. Könnyû zsákmány volt. Amikor találkoztam vele, még húszéves sem volt, és keleti nyelveket tanult Oxfordban. Eleven volt, vidám és értelmes arccal fordult a világ felé, a szeme fénylett a kíváncsiságtól. Amikor észrevett, a sötétülõ naplemente szürkületét látta bennem, ez azonban inkább valami megtévesztõ hajnal volt. Mindenben különböztünk. Õ a trópusi vidékekre vágyakozott, a perzselõ napsütésbe, a bíborszínû horizontok felé. A szemében én jelképeztem, én testesítettem meg mindezt a vágyat. Én azonban a dél voltam, az a dél, amely északra vágyakozik, a fagyott föld felé, a jégbe. Anne Hammond apácákhoz járt gyermekkorában iskolába, a nagynénje parlamenti képviselõ felesége volt, én meg az ágyamban szajhát csináltam belõle. A hálószobám temetõ. Parkra néz, gondosan válogatott rózsaszín függönyök az ablakokon, a földön zöldes meleg szõnyeg, az ágy széles, rajta strucctollas párnák. Itt-ott a sarkokban kicsiny lámpák gyér, vörös, kék, ibolya fénye. A falakon óriási tükrök, ha egy nõvel szeretkezem, úgy látszik, mintha egyszerre 194

ölelnék egy egész háremet. A szobában égõ szantálfa és aloé illata árad, a fürdõszobában átható keleti illatszerek, tégelyek, krémek, púderes dobozok meg különféle magvak. A hálószobám olyan volt, mint egy kórházi mûtõszoba. Minden nõ mélyén rejtõzik egy csendes tó, s én nagyon jól értek hozzá, hogyan kell felkavarni. Aztán egy nap holtan találtak rá. Megölte magát, gázzal. S egy összehajtott papirost is találtak mellette, rajta a nevem. De csak ezek a szavak voltak rajta: Légy átkozott, Szaíd! Az eszem vág, mint az éles penge. A vonat a Viktória pályaudvarra tartott velem, Jean Morris világába. * Hetekig ültem és hallgattam a jogászokat Londonban, a bíróság tágas termében, rólam beszéltek, de én úgy hallgattam õket, mintha semmi közöm sem volna ahhoz az emberhez, akirõl szó van. Sir Arthur Higgins volt az ügyész, félelmetes koponya, nagyon jól ismertem, hiszen Oxfordban jogot hallgattam nála. Máskor is láttam már ezen a bíróságon és éppen ebben a tárgyalóteremben, és tanúja voltam, ahogy teljesen kikészíti és kifacsarja a vádlottakat. Csak nagyon ritkán menekültek meg a karmaiból. Férfiak sírtak, meg elájultak, amikor feltette a keresztkérdéseit. Most azonban egy érzéketlen hullával kellett küzdenie. – Ön miatt lett öngyilkos Anne Hammond? – Nem tudom. – És Sheila Greenwood? – Nem tudom. – És Isabella Seymour? – Nem tudom. – Ön ölte meg Jean Morrist? – Igen. – Elõre megfontolt szándékkal tette? – Igen. Olyan volt a hangja, mintha egy másik világból visszhangozna, ügyesen forgatta a szót és egy félelmetes farkasember képét rajzolta fel, aki öngyilkosságba kergetett két leányt, tönkretett egy férjes asszonyt, megölte a tulajdon feleségét… Egy egoista, önzõ férfi képét, akinek az egész élete abban merült ki, hogy az élvezeteket hajszolja. Egy alkalommal, ahogy kábultan ültem és egykori professzorom, Maxwell Foster-Keen szavait hallgattam, aki megpróbált megmenteni az akasztófától, felötlött bennem, hogy felállok és elüvöltöm magam a bíróságon: – Nincs olyan, hogy Musztafa Szaíd! Õ nem több érzékcsalódásnál! Hazugság! Kérem, ítéljék el, és végezzék ki ezt a hazugságot! 195

De élettelen voltam, mint egy marék hamu. Maxwell Foster-Keen pedig egy zseni észbeli képességeit festette fel az esküdteknek, akit a körülmények sodortak a gyilkosságba egy õrült szenvedély pillanatában. Elmondta nekik, hogy csak huszonnégy éves voltam, amikor a közgazdaságtan egyetemi tanárának neveztek ki a Londoni Egyetemre. Elmondta, hogy Anne Hammond és Sheila Greenwood olyan lányok voltak, akik keresték a halált, és elõbb-utóbb öngyilkosságot követtek volna el, teljesen függetlenül attól, hogy találkoztak-e Musztafa Szaíddal, vagy sem. – Tisztelt esküdtek! Mr. Musztafa Szaíd nemes személyiség, aki észbeli képességei révén elsajátította a Nyugat kultúráját, de ez a kultúra a szívét tönkretette. Ezt a két leányt nem Musztafa Szaíd ölte meg, hanem egy olyan krónikus betegség vírusa, amely már ezer éve megfertõzte õket. Erre felötlött bennem, hogy felállok, és ezt kiáltom: – Ez csalás! Hazugság! Én öltem meg õket. Én, a szomjúság sivataga! Én nem vagyok Othello! Én hazugság vagyok! Miért nem ítélnek halálra, hogy végrevalahára megöljék ezt a hazugságot? De Maxwell Foster-Keen professzor a bírósági eljárást a két világ közötti konfliktus keretébe terelte, amelynek én az egyik áldozata lettem. A vonat a Viktória pályaudvarra tartott velem, Jean Morris világába. * Három évig üldöztem. Az íj húrja mindennap megfeszült, pattanásig, a vizestömlõ mind nagyobbra dagadt, a karaván szomjúsága egyre nõtt, és a káprázat ott reszketett elõttem a vágy pusztaságában, igen, a nyílvesszõ már célra tartva, a tragédia elkerülhetetlenül bekövetkezett. Egy nap így szólt hozzám: „Barbár bika vagy, és soha nem merülsz ki a hajszában! Én viszont belefáradtam már, hogy folyton a nyomomban jársz, s hogy szaladnom kell elõled. Végy feleségül!” Feleségül vettem. S a hálószobám hadszíntérré változott, az ágyam meg pokollá. Amikor átöleltem, olyan volt, mintha felhõt öleltem volna át, mintha egy hideg bolygóval mentem volna ágyba, mintha egy porosz katonai induló hátán lovagoltam volna. Az a keserû mosoly soha nem tûnt el az ajkairól. Az éjszakát ébren töltöttem és bár íjjal, karddal, lándzsával meg nyilakkal vetettem magam a küzdelembe, reggel csak azt láttam, hogy változatlan a mosoly az arcán, s így azonnal tudtam, hogy a háborút megint elvesztettem. Mintha csak egy rabszolga volnék, Sahrijár, akit egy dinárért kínálnak a piacon, s akire Seherezáde véletlenül rálelt egy pestis sújtotta város romjain. Nappal Keynes és Tawney elméletével foglalkoztam, éjjel meg íjjal, karddal, lándzsával és nyilakkal folytattam a háborút. Láttam a katonákat, amikor hazatértek, s azt is láttam, hogy félnek az állóháborútól, rettegnek a tetvektõl, meg a járványtól. Láttam, hogy a versailles-i 196

szerzõdésekben a következõ háború magvait vetik el, és láttam, ahogy Lloyd George megteremti a jóléti állam alapjait. A város csodás asszonnyá változott, tele rejtélyes jelekkel és jelszavakkal, s én felnyergelt tevémet feléje fordítottam, miközben majd belepusztultam az iránta érzett vágyakozásba. A hálószobám a bánat forrása lett, ahonnan végzetes betegség indult útjára. A fertõzés már ezer éve elérte ezeket a nõket, de most én felbolygattam a betegség rejtett méhét, míg ki nem tört és gyilkolni nem kezdett. Az énekesek az igaz szerelem és a vidámság dalait visszhangozták a Leicester Square színházaiban, de az én szívemet nem dobogtatták meg. Ki gondolta volna, hogy Sheila Grennwood eljut az öngyilkosságig? Felszolgáló volt a Sohóban, egyszerû, kedves beszédû, nyíltan mosolygó lány. A családja vidéki volt, Hull környékérõl. Ajándékokkal és mézes szavakkal csábítottam el, és azzal a tekintettel, mely pillantson meg bármit, rögtön megragadja. Az én világom teljesen új volt neki, könnyen kizökkentette és elbûvölte. Megszédült az égõ szantálfa és az aloé illatától, hosszan álldogált a tükör elõtt, képmására nevetve, miközben elefántcsontból készült nyakláncával játszadozott, amelyet hurokként kapcsoltam szép nyakára. Szemérmes szûz lány volt, amikor bejött a hálószobámba, s amikor távozott, már a vérében hordta a betegséget. Úgy halt meg, hogy egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Az elcsépelt közmondások példatára kifogyhatatlan. Minden alkalomra tudok választani egyet. Minden munkának megvan a maga ideje. – Igaz például, hogy 1922 októbere és 1923 februárja között, tehát ebben a viszonylag rövid idõszakban egyszerre öt nõvel élt? – Igaz. – Igaz, hogy mindegyiküknek arra célozgatott, szeretné õket feleségül venni? – Igaz. – Igaz, hogy más-más nevet használt a különbözõ kapcsolatokban? – Igaz. – Igaz, hogy a Haszan, Charles, Amín, Musztafa és Richard neveket használta? – Igaz. – S mindeközben végezte a dolgát, írt, elõadásokat tartott egy olyan gazdaságról, amelyik a szereteten alapul és nem a számokon? Igaz, hogy ön azzal alapozta meg a hírnevét, hogy bevonta a humanizmust a közgazdaságba? – Igaz. * Harminc év. A parkokban a fûzfák színe fehérre vált, zöldre, majd sárgára, és a kakukkmadár minden évben hangos szóval köszönti a tavaszt. Harminc év, az Albert Hall minden este zsúfolásig megtelik Beethoven és Bach zenéjének rajongóival. A nyomdák mûvészetrõl és tudományokról 197

szóló könyvek ezreit adják ki. A Royal Court és Haymarket színháza Bernard Shaw darabjait játssza. Edith Sitwell hangja szárnyakat ad a költeményeknek és a Prince of Wales Színház fiatalokkal és villogó fényekkel lüktet. Bournemonthnál és Brightonnál egyformán árad és apad a tenger, a tavak környéke évrõl évre kivirágzik. A sziget, akár egy édes hang, boldog és szomorú, ahogy egymásba fordul, változik az évszak. Harmincas évek, s én mindennek a része vagyok, benne élek, miközben nem érzékelem valódi szépségét, és nem is érdekel semmi más belõle, csak az, ami minden éjjel betölti az ágyam. Igen. Nagy nyár volt. Az emberek azt beszélték, hogy száz éve nem volt ehhez fogható nyaruk. Kiléptem a házból, beleszippantottam a levegõbe és éreztem, ma nagy vadászatra indulok. A szónokok sarkához értem a Hyde Parkban. Mindenütt tömeg. Egy kicsit távolabb álltam meg, hogy a nyugat-indiai szónokra figyelhessek, aki a színes bõrûek problémáiról beszélt. Megakadt a szemem egy nõn, aki felágaskodva nyújtogatta a nyakát a tömeg szélén, hogy jobban lásson. A szoknyája felhúzódott a térde fölé, s látni engedte bronzszínû lábszára ívét. Igen, õ az én zsákmányom. Odamentem hozzá, mint a gyorsuló sodrás felé tartó csónak. Mögéje álltam, egészen hozzá simultam, szinte éreztem testének felém áradó melegét. Beszívtam az illatát, ugyanolyan volt, mint Mrs. Robinson illata a kairói pályaudvar peronján. Addig-addig mocorogtam, míg egyszer csak megérezte, hogy ott vagyok és hátrafordult. Ekkor a szemébe mosolyogtam, bár nem tudtam, mi következik majd. Az alkalmat mindenesetre nem akartam elszalasztani. És nevettem is, nehogy ellenérzésbe csapjon át az arcán kiütközõ megrökönyödés. Végül elmosolyodott. Körülbelül negyed órát álltam mellette, s nevettem, amikor megnevettetett a szónok, hangosan nevettem, áradóan, hogy átragadjon rá is, mígnem elérkezett a pillanat, amikor megéreztem, hogy mi ketten olyanok vagyunk már, mint mén meg a kanca, összhangban nyargalunk egymás mellett. S ekkor hang tört fel a torkomból, mintha nem is az én hangom lett volna: – Mit szólna egy italhoz egy kissé távolabb a tömegtõl meg a hõségtõl? Meglepetten fordította felém az arcát, de én ez alkalommal széles, õszinte mosollyal néztem rá, hogy a meglepõdés kíváncsisággá forduljon át benne. Közben meg az arcát vizsgáltam, s mintha minden egyes arcvonása arról biztosított volna, hogy igen, õ az én zsákmányom. A hazárdjátékos ösztönével éreztem, eljött a döntõ pillanat. Most minden lehetséges. S a mosolyom örömbe csapott át, amelynek a gyeplõjét alig tudtam megtartani, amikor azt mondta: – Jó. Miért is ne? Együtt indultunk el. Az oldalamon jött s úgy éreztem, mintha egy ragyogó bronzalak sétálna mellettem a júliusi nap alatt, mintha a város az örömök és a gyönyör városa volna. Nagyon szerettem, hogy olyan könnyedén tud nevetni. Az ilyen nõk – nagyon sok van belõlük Európában – nem ismerik a félelmet, s az életet örömmel, õszinte kíváncsisággal fogadják. S itt vagyok én, a szomjúság sivataga, az õrjítõ vágyak pusztasága. 198

Miközben a teát ittuk, az otthonom felõl érdeklõdött. S én ott helyben, azonmód kitaláltam neki egy történetet a sivatagról, ahol aranyszínû a homok, a dzsungelrõl, melyben sosemvolt állatok üvöltöznek. Azt mondtam, hogy hazám fõvárosának utcáin elefántok és oroszlánok járnak, s a déli hõségben krokodilok kúsznak rajta. Hitte is meg nem is, amit mondtam, de azért nevetve, olykor lehunyt szemmel hallgatott, kipirult arccal. Máskor meg csendben és feszülten figyelt rám, s a szemében mintha valami keresztény rokonszenv jelent volna meg. S elérkezett a pillanat, amikor megéreztem, hogy valami primitív, meztelen õsemberré változtam át a képzeletében, egyik kezében dárda, a másikban meg íj, s elefántra meg oroszlánra vadászik a dzsungelben. Nagyszerû. A kíváncsiságból öröm támadt, az örömbõl rokonszenv, s ha majd felverem azt a csendes tavat a mélyben, a rokonszenv olyan vággyá alakul át, amelynek kifeszített húrjain úgy játszhatom, ahogy a kedvem tartja. – Afrikai ön, vagy ázsiai? Milyen fajta? – Én olyan vagyok, mint Othello – mondtam neki –, afrikai arab. – Igen – mondta, miután megvizsgálta az arcomat –, az orra pontosan olyan, mint a képeken az araboké. De a haja, az nem olyan puha és nem is annyira fekete, mint az övék. – Hát igen. De ez vagyok én. Az arcom arab, mint Arabia Felix sivataga, a fejem meg afrikai, s a rossz gyermekkor jegyei rínak le róla. – Különös felfogása van – mondta nevetve. Aztán a beszélgetés a családomra terelõdött, s én azt meséltem neki, ezúttal tényleg õszintén, hogy árva vagyok, és nincsen családom. De késõbb megint hazudozni kezdtem, és egy olyan rettenetes történetet kerekítettem ki arról, hogy miképpen veszítettem el a szüleimet, hogy a könnyek is kibuggyantak a szemébõl. Azt mondtam, harmincadmagukkal fulladtak vízbe, amikor bárkán keltek át a Níluson, hatéves koromban. És ekkor történt valami, valami, ami többet ér, mint a sajnálat vagy a részvét kifejezése. A hasonló tragédiákkal felriasztott együttérzés általában nem tart sokáig. A szeme csillogott és elragadtatva kiáltotta: – A Nílus! – Igen, a Nílus. – Maguk tehát a Nílus partján élnek? – Igen, a házunk éppen a Nílus partján áll, úgyhogy amikor éjjelente felébredtem, az ágyamból kinyújtottam a kezem és az ablakon át lustán a Nílus vizébe mártogattam, amíg újból el nem nyomott az álom. Lám csak, Mr. Musztafa, a madárka csapdába esett. A Nílus, ez a hatalmas kígyóisten újabb áldozatot kebelez be. Egy nap, legfeljebb egy hét, s én felverem a sátram, felállítom a sátorrudat a hegy csúcsán. Ön még nem tudja, asszonyom, hogy olyan már, mint Carnarvon, aki belépett Tutenkhamon sírkamrájába, és végzetes betegség ragadt rá. Nem lehet tudni, honnan jön, de elõbb vagy utóbb önt is elragadja. Az elcsépelt közmondások példatára kifogyhatatlan. Minden munkának megvan a maga ideje. 199

Éreztem, hogy a beszélgetés gyeplõjét én tartom a kezemben. Idomár voltam, akinek a kancája engedelmes, ha meghúzom a gyeplõt, megáll, ha megrántom, elindul. Úgy mozgott, ahogy a gyeplõt mozgattam, ha akartam jobbra, ha akartam balra, kényemre-kedvemre. – Úgy elröpült ez a két óra, hogy észre sem vettem! – mondtam. – Hosszú ideje nem éreztem ehhez fogható boldogságot. De persze sok minden van még, amit el kellene mondanom, és biztosan önnek is sok a mondanivalója. Mit szólna egy kis sétához, és ha folytatnánk a beszélgetést? Hallgatott, de én nem voltam nyugtalan, mert a rekeszizmom alatt már éreztem azt az ördögi melegséget, amely jelezte, hogy én vagyok a helyzet ura. Nem, nem mondhat nemet. Így szólt: – Ez nagyon szokatlan találkozás. Egy idegen férfi, akit nem is ismerek, meghív engem. Ez így nem szokás, de… – elhallgatott, majd így folytatta. – Igen. Miért is ne? Nem úgy fest, mint aki emberhúst enne. – Vén krokodilt talál majd bennem, aki elhullatta már a fogait! S ha akarnám, se tudnám megenni! – mondtam erre, s az öröm hulláma járta át, pezsdítette meg a szívemet. Úgy becsültem, hogy legalább tizenöt évvel fiatalabb vagyok nála. Negyvenévesnek néztem. Akármilyen megpróbáltatások érték is, az idõ szelíden bánt a testével. A finom ráncok a homlokán és a szája sarkában nem arról beszéltek, hogy megöregedett, inkább azt üzenték, érett nõ lett belõle. Csak ekkor kérdeztem meg a nevét. – Isabella Seymour – mondta. Kétszer is megismételtem a nevét, forgattam a számban, mintha csak körtét kóstolgatnék. – És maga? Magát hogy hívják? – Én… Amín, Amín Haszan vagyok. – Haszannak fogom hívni. A roston sült hús és a bor után kisimultak az arcvonásai, s a világ iránt érzett szeretetét az utolsó cseppig rám borította. Engem azonban nem érdekelt a világ iránt érzett szeretete, és a szomorúságnak az a felhõje sem, mely idõrõl idõre átsuhant az arcán, inkább a nyelve pirossága érdekelt, amikor nevetett, meg az ajkai teltsége, és a szája mélyén rejtõzõ titkok. Szemérmetlen módon arról képzelegtem, milyen lehet ruhátlanul, miközben õ azt mondta: – Az élet tele van fájdalommal. De nekünk bizakodnunk kell, és bátran kell az élet elé állnunk. Igen. Most már tudom, hogy megváltásunk egyetlen reménye abban a kézzelfogható bölcsességben rejlik, amelyet az egyszerû emberek fogalmaznak meg. A fa egyszerûen növekedik, a nagyapád is egyszerûen él, és úgy is hal meg. Ez a titok. Igaza van, asszonyom, bátorság meg optimizmus. De mindaddig, amíg a megalázottak nem öröklik meg a földet, amíg fel nem oszlatják a hadakat, amíg a bárány nem legelhet békésen a farkas oldalán, amíg a gyerekek nem labdáz200

nak krokodilokkal a folyóban, amíg nem jön el a boldogság és a szeretet korszaka, mindaddig így fogok beszélni, így, ezekkel a kiforgatott szavakkal. Mert majd ha zihálva elérem a hegy csúcsát, és kitûzöm a zászlót, kifújom magam és megpihenek, ó, asszonyom, ennek mámora sokkal hatalmasabb, mint a szereteté vagy a boldogságé. Ezért aztán nem szeretnék semmi rosszat önnek, legfeljebb csak annyit, amennyire a tengernek rossz, amikor a hajók szétzúzódnak a szikláin, vagy amennyire a villámlásnak rossz, amikor kettéhasítja a fát. Miközben ezt az utolsó gondolatot forgattam a fejemben, észrevettem a jobb karján, a csuklójához egészen közel a halvány pihéket, és felfigyeltem arra is, hogy karján sûrûbb a szõrzet, mint más nõkén. Ez a felfedezés aztán másféle szõrzet felé repítette a fantáziámat. Biztosan lágy és sûrû a szõrzete, mint patak partján a sás. S ekkor, mintha kitalálta volna a gondolataimat, kihúzta magát a széken, és azt kérdezte: – Mitõl lett szomorú? – Szomorú volnék? Ellenkezõleg! Nagyon is boldog vagyok! Megint ellágyult a tekintete, megfogta a kezem és így szólt: – Tudja-e, hogy az anyám spanyol? – Ó, hát ez mindent megmagyaráz! Megmagyarázza véletlen találkozásunkat, és a tényt, hogy spontán módon úgy értünk szót, mintha évszázadok óta ismernénk egymást! Az én egyik nagyapám talán katona volt Tarik Ibn-Zijád seregében, s egészen biztos, hogy találkozott az ön nagyanyjával, amikor Sevilla egyik szõlõskertjében szüretelt éppen. Biztos, hogy az elsõ pillantásra beleszeretett, és az ön nagyanyja is szerelemre lobbant iránta. A nagyapám aztán egy ideig ott élt vele, majd visszatért Afrikába. Megházasodott, s én az õ afrikai leszármazottja lettem, ön pedig a hispániai utódok egyike. Ez a mese, meg a tompa fény, s a bor boldoggá tették, s rekedt, gurgulázó nevetésben tört ki: – Ó, micsoda sátán! Egy pillanatra elképzeltem, ahogy az arab seregek találkoznak Hispániával. Talán ugyanúgy, mint ahogy én most e pillanatban Isabella Seymourral. Itt ülök, szemben vele, én a déli szomjúság, ahogy elõretör a történelem hasadékán észak felé. Én azonban nem vágyom a dicsõséget. A hozzám hasonlók nem a dicsõséget keresik. A vágy egész hónapos láza után elfordítottam az ajtó kulcsát, õ – a termékeny Andalúzia – szorosan az oldalamon, aztán végigvezettem a rövid kis folyosón egészen a hálószobáig. Az égõ szantálfa és az aloé illata felélénkítette, az illataroma eltöltötte a tüdejét, de nem tudhatta, fogalma sem volt róla, mennyire gyilkos ez az aroma. Azokban a napokban, amikor a csúcs már csak egyetlen karnyújtásnyira van tõlem, tragikus nyugalom száll meg. A szív minden láza és dobbanása, az idegek feszültsége a sebész nyugalmába megy át, a sebészébe, aki felvágja a beteget. Pontosan tudtam, hogy ez a rövid út, amelyet együtt tettünk meg a hálószoba felé, neki tiszta volt és világos, a türelem és a szeretet illata lengett fölötte, szá201

momra azonban ez volt az utolsó lépés az önzés csúcsai elõtt. Az ágy szélénél vártam, mintha csak meg akartam volna õrizni a pillanatot az elmémben, és hideg tekintettel néztem a rózsás függönyökre, a nagy tükrökre, a fényekre a szoba sarkaiban, majd az elõttem álló tökéletes bronzszoborra. Mikor a tragédia csúcsára értünk, csak ennyit nyöszörgött: – Ne! Ne! Ez már nem segített rajta. Elmúlt az a számomra veszélyes pillanat, amikor még lehetõsége lett volna elutasítani az elsõ lépést. A meglepetés erejét használtam, s azzal ragadtam el, és akkor, amikor még nemet mondhatott volna. De már elsodorták az események, õt is magukkal ragadták, s már nem volt mód a visszakozásra. Ha az emberek tudnák, mikor kell megtagadni az elsõ lépést, akkor nagyon sok minden megváltozna a világon. Talán a nap rossz, amiért embermilliók szívét sivataggá szikkasztja, melynek homokszemei szüntelenül hadakoznak, és ahol kiszárad a fülemüle torka? Óvatosan megsimítottam a tarkóját, s megcsókoltam az érzékenyebb helyeken. Éreztem, hogy minden érintéssel és csókkal elernyed egy-egy izom a testében, az arca felragyog, a szeme gyors váltással csillogni kezd, a tekintete hosszan elréved, mintha engem nézne, de csak képnek látna, nem valóságnak. Hallottam, ahogy halk, megadó hangon suttogja, szeretlek. S ekkor a hangjára az öntudat mélyeibõl gyenge kiáltás szakadt föl bennem, s azt kérte, hogy álljak le. Ám a csúcs már csak egy lépésnyire volt elõttem, utána pedig kifújom magam, és megpihenek. Ahogy a fájdalom csúcsára érkeztünk, a fejemen távoli, régi emlékek köde szállt át, mint sós pára a sivatag közepén párolgó tó fölött. Aztán õ forró, fájdalmas zokogásban tört ki, én pedig feszült és lázas álomba merültem.

3 Forró júliusi éjszaka volt, a Nílus ebben az évben akkora áradással érkezett, amekkorát csak húsz vagy harminc évente lát az ember. Az ilyen nagy árhoz mindig legendák fûzõdnek, történetek, apák mesélik a fiaiknak. A part és a falu között elnyújtózó terület – vagyis hát a sivatag pereme, mert ott álltak a házak – nagy részét áradás borította, így a szántóföldek szigetként emelkedtek ki a tengernyi vízbõl. A férfiak kis lélekvesztõkkel közlekedtek a házak és a földek között, vagy úszva tették meg az utat. Úgy tudtam, hogy Musztafa Szaíd jó úszó. Az apám mesélte – én ebben az idõben Kartúmban voltam –, hogy egyik nap, az esti ima után, asszonyok kiáltozása harsant fel a faluban. Az emberek rögvest a hangok felé szaladtak, és csakhamar kiderült, hogy Musztafa Szaíd házában kiáltoznak. Rendszerint napnyugtakor járt haza a földjérõl, ma azonban hiába várta a felesége. Ekkor körbejárta a falut, itt is meg ott is érdeklõdött felõle, de az emberek azt mondták, hogy amikor õk hazajöttek, kint volt még 202

a földjén, mások meg, a késõbb indulók, azt gondolták, a többiekkel együtt tért haza. Az egész falu kicsõdült a partra. A férfiak lámpásokat hoztak, néhányan csónakba szálltak. Egész éjjel keresték, de hiába. Telefonon értesítettek minden rendõrõrsöt a Nílus mentén le, egészen Karmáig. De Musztafa Szaíd holtteste nem volt a többi között, amelyeket ezen a héten vetettek a hullámok partra. Végül aztán beletörõdtek, hogy valószínûleg vízbe fulladt, s a teste minden bizonnyal a krokodilok gyomrában nyugszik, melyek csak úgy nyüzsögtek ezen a környéken a vízben. Engem ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint azon az éjszakán, amikor Musztafa Szaíd teljesen váratlanul, elképedésemre, angol verset szavalt, két kézzel markolva a poharát, belesüppedve a székbe, elõrenyújtott lábbal, s a lámpa fénye visszatükrözõdött az arcán, a szeme meg, legalábbis ahogy képzeltem, belsõ világának horizontjára révedt. Kint mélysötét vett körül minket, mintha sátáni erõk szövetkeztek volna a lámpafény elfojtására. S néha ma is felötlik bennem az a nyugtalanító gondolat, hogy Musztafa Szaíd talán nem is létezett, õ csak hazugság volt, rémkép, álom vagy látomás, egy fullasztó éjszakán egy rövid idõre ráköszönt a falura, s mire kinyitottuk a szemünket a nap világánál, eltûnt, nem volt látható többé. Kevés híja volt az éjszakának, amikor felálltam és eljöttem tõle. Kimerült voltam – talán a hosszú üldögéléstõl –, de nem volt kedvem aludni. Így aztán fogtam magam, és végigsétáltam a falu szûk és kanyargós utcáin. Az éjszaka hûvös fuvallatai legyezték az arcomat, az északról áradó, páratelt szellõk, az akáciák virágillatával, a háziállatok trágyaszagával, s a hosszú szomjúság után megöntözött, vízzel átitatott föld szagában érezni lehetett a félig érett kukorica, meg a citromfák illatát. A falu, e késõ éji órán, mint rendesen, csendes volt, csak a szivattyúk kattogtak a parton, fel-felcsapott a kutyák ugatása, egy kakas magányos kukorékolása talán idejekorán érzékelte a hajnalt, mire egy másik kakas a távolból válaszolt neki. Aztán megint a csend vette át az uralmat. Wad-Rajjisz háza mellett mentem el, ahol fordul a sikátor, halvány fény szûrõdött ki a kis ablakon, s a fülemet megütötte Wad-Rajjisz feleségének a hangja, a gyönyörtõl sikoltozott. Elszégyelltem magam, hiszen olyasvalami jutott a tudomásomra, amihez nincs közöm. Nincs jogom rá, hogy ébren sétálgassak a falu utcáin, miközben a többiek a családjuk körében élik mindennapjaikat. Jól ismerem ezt a falut, utcáról utcára, házról házra és jól ismerem a tíz kupolás síremléket is a temetõ közepén, a falu fölött, a sivatag peremén. A sírokat is ismerem, egytõl egyig. Meglátogattam õket az apámmal, meglátogattam õket az anyámmal és meglátogattam õket a nagyapámmal. S ismerem az ott lakókat mind, akár az apám születése elõtt haltak meg, akár azután, hogy én megszülettem. Több mint száz temetésen vettem részt, segítettem sírt ásni, álltam a tömegben a sír szélén, amikor a halottat kövekkel rakták körbe és felpúpozták a hantokat. A nyári hónapok forrósága idején reggelente végeztük ezt el a falubeliekkel és éjszaka, kezünkben lámpával. 203

És ismerem a szántóföldeket is, emlékszem azokra az idõkre, amikor még vízemelõ kerekek forogtak, s emlékszem az aszályra is, amikor a férfiak elhagyták a földeket, s a hajdani termékeny szántókból pusztaság lett, por, amelyet könnyedén fölragad és szerteszór a szél. De aztán megérkeztek a szivattyúk és a szövetkezetek. S az elköltözött férfiak visszatértek, újra termõre fogták a földeket, úgy, mint régen. Nyáron kukoricát vetettek, télen meg búzát. Mindezt a két szememmel láttam, a születésem óta tövirõl hegyire ismertem itt mindent, de a falut e kései órán, amikor elenyészõben az éjszaka, még nem láttam soha. Az a hatalmas, kéken hunyorgó csillag bizonyára az Esthajnalcsillag, úgy tetszik, az ég közelebb jött a földhöz ezen az órán, pirkadatkor. Sápadtan derengõ fény veszi körül a falut, mely mintha az ég és a föld között függne. Ahogy Wad-Rajjisz háza és nagyapám háza között átvágtam a homokon, eszembe jutott a kép, amelyet Musztafa Szaíd rajzolt elém. Szégyenkezve gondoltam rá. Ugyanaz a szégyen fogott el, mint akkor, amikor Wad-Rajjisz és a felesége ölelkezését meghallottam. Két fehér, széttárt comb. Megérkeztem a nagyapám házához, s hallottam, hogy a reggeli istentiszteletre készülve mormolja az imáit. Hát sohasem alszik? Nagyapám hangja, ahogy az istentiszteletet végzi, igen, mindig az õ hangja volt az utolsó, mielõtt elaludtam, és az õ hangja volt az elsõ ébredéskor. Mindig egyformán, nem is tudom, hány éven át, mint szilárd pont a mozgó világ közepén. S váratlanul teljesen felfrissültem, így van ez, ha az ember sokáig elfojtja az érzelmeit, a fejem kitisztult, és elpárologtak a sötét gondolatok, amelyek Musztafa Szaíd történetének hallatán születtek bennem. A falu már nem függ az ég és a föld között, a helyén van, a házak szilárdan állnak, a fa fa, s ott messze távol tiszta az ég. Velem is megtörténhetett volna az, ami Musztafa Szaíddal történt? Azt mondta, hogy õ egy hazugság. Én is ilyen hazugság volnék? De hát én innen származom. Nem elegendõ igazság ez? Persze ott én is velük éltem. Bár én csak a felszínen éltem velük. Nem szerettem és nem is gyûlöltem õket. Én ezt a kis falut rejtettem el a bordáim mögé, és bárhová mentem, mindig felidézhettem a képzeletemmel. A nyári hónapokban, egy kiadós esõ után Londonban néha megéreztem a falu illatát. Vagy megpillantottam a falut a naplemente elõtti ritka percekben. S elõfordult, hogy az éjszaka végén, az idegen hangokban mintha a falumbéliek hangját hallanám. Én inkább olyan madárféle vagyok, amely egész életét a világnak ugyanazon a kis helyén tölti el. Igaz, hogy a költészetet tanulmányoztam, bár ez nem jelent semmit. Tanulhattam volna a mérnöki vagy az agrártudományokat, vagy akár orvos is lehettem volna. Ez csupán eszköz, foglalkozás, pusztán a megélhetést szolgálja. Az arcok, amelyeket ott magam elé idéztem, búzaszínûek voltak vagy feketék, de olyan arcok voltak, amelyeket ismertem. Ott ugyanúgy, mint itthon. Többé-kevésbé. Ám én idetartozom, akárcsak a pálmafa a házunk udvarán. A mi házunknál nõtt fel, nem máshol. S hogy õk – ki tudja, miért – eljöttek hozzánk, azt jelenti-e, hogy meg kell mérgeznünk a jelenünket meg a jövõnket? 204

Elõbb-utóbb el fognak menni az országból, a történelem során nagyon sok nép kitakarodott már nagyon sok országból. S aztán a miénk lesz minden: a vasút, a gõzhajók, a kórházak, a gyárak, az iskolák, az õ nyelvükön beszélünk majd, s nem kell éreznünk bûntudatot, se hálát. Megint olyanok leszünk, mint amilyenek mindig is voltunk, mindennapi, átlagos emberek. Ha pedig hazugságok volnánk, akkor olyan hazugságok vagyunk, amelyeket mi magunk hoztunk létre. Ezek a gondolatok vittek az ágyba, és késõbb se hagytak el, elkísértek Kartúmba is, ahol a Kulturális Igazgatóságon kaptam munkát. Musztafa Szaíd már két éve halott, de én még mindig találkozom vele. Huszonöt évet leéltem, s ez alatt az idõ alatt egyetlenegyszer sem hallottam felõle és nem is láttam õt. Most meg a legváratlanabb helyeken bukkanok rá, ott, ahol nincs senki hozzá fogható. Musztafa Szaíd az akaratom ellenére, de immár végleg a világom része lett. Hol futó gondolat, hol meg látomás csupán, amely sehogy sem akar elenyészni. S határozatlan félelmet érzek, hogy az egyszerûség talán mégsem minden. Musztafa Szaíd azt mondta egyszer, hogy a nagyapám ismeri a titkot. A fa egyszerûen növekszik, a nagyapád egyszerûen élt, és egyszerûen fog meghalni. Ennyi. De lehet, hogy csak gúnyolódni akart az én egyszerûségemen? Kartúm és Ubajjid között egy nyugdíjas hivatalnokkal utaztam a vasúti fülkében. Amikor a vonat elhagyta Kusztit, már az iskolaéveirõl beszélgettünk. Megtudtam tõle, hogy a fõnökeim közül, akik a Kulturális Igazgatóságon dolgoznak, sokan az õ iskolatársai voltak, néhányuk éppenséggel egy osztályba járt vele. Majd tovább mesélt a férfi, s elmondta, hogy egy bizonyos tisztviselõ a Mezõgazdasági Minisztériumban az õ osztálytársa volt, egy másik mérnök meg fölötte járt, egy harmadik, aki kereskedõ, és a háború alatt jól meggazdagodott, Allah legostobább teremtménye volt az egész osztályban, míg a híressé vált sebészt akkoriban az iskola legkiválóbb jobbszélsõjeként tartották számon. A férfi arca váratlanul felragyogott, felcsillant a szeme, és átlelkesült, izgatott hangon mondta: – De furcsa! Képzelje, teljesen megfeledkeztem az osztály legkiválóbb tanulójáról! S nem is gondoltam rá azóta, hogy elhagyta az iskolát. Csak most jutott az eszembe. Igen, õ Musztafa Szaíd. Megint az az érzésem támadt, hogy a megszokott dolgok a szemem láttára változnak át. Észleltem, ahogy összefut a fülkeajtó és az ablak éle, s a férfi szemüvegén visszatükrözõdõ fény egy szempillantásra felszikrázott, mint a négy óra táji nap. Egészen biztos, hogy a világ a nyugdíjas hivatalnok szemében is megváltozott e minutumban, hiszen egy elfeledett, régi esemény most váratlanul, és meglepõ módon tört fel benne. Amikor elõször néztem az arcába, azt gondoltam, a hatvanas évei közepén jár. S most, amint egyre messzebb jár távoli emlékeiben, egy olyan férfit láttam, akinek az életkora egy nappal sem lehet több negyven évnél! 205

– Igen, Musztafa Szaíd volt a legkiválóbb diák a mi idõnkben. Egy osztályba jártunk. Elõttem ült. A bal oldalon. Milyen különös! Hogyhogy nem jutott hamarabb eszembe, pedig õ valóságos csoda volt abban az idõben! A Gordon College leghíresebb diákja, híresebb a futballcsapat tagjainál, a kollégiumok prefektusainál, híresebb az irodalmi estek szónokainál, a faliújságok szerzõinél, és a drámakör nevezetes színészeinél is híresebb. Õ az ilyen dolgokkal persze egyáltalán nem törõdött. Visszahúzódó volt, és kevély, a szabadidejét egymagában töltötte, és vagy olvasott, vagy hosszú-hosszú sétákra indult. Azokban az idõkben mindannyian bentlakók voltunk a Gordon College-ben, még azok is, akik a három fõvárosból, Kartúmból, Észak-Kartúmból és Umdurmánból valók voltak. Mindenben kiváló volt, egyetlen tantárgy sem fogott ki csodálatos elméjén. A tanárok egészen más nyelven beszéltek vele, mint velünk. Kivételeztek vele, s különösen az angol nyelv tanáraira volt ez igaz, akik úgy tartották meg az óráikat, mintha egyedül csak õt kellene oktatniuk, és mintha a többi diák ott sem volna az osztályban. A férfi elhallgatott egy darab idõre, és rám erõs vágy tört, hogy kimondjam, ismertem Musztafa Szaídot, s elmondjam, milyen körülmények sodortak az útjába, s hogy egy sötét, forró éjszakán az egész életét elbeszélte nekem. S hogy életének utolsó napjait egy ismeretlen kis faluban töltötte a Nílus kanyarulatában, és hogy vízbe fúlt, vagy talán öngyilkos lett, s engem, éppen engem tett meg a két fia gyámjául. Aztán mégsem mondtam semmit. A nyugdíjas hivatalnok azonban tovább sorjáztatta az emlékeit. – Musztafa Szaíd átugrotta az osztályokat Szudánban, valójában olyan volt, mintha versenyt futna az idõvel. Kairóba küldték, késõbb pedig Londonba, miközben mi, akik elmaradtunk tõle a tanulásban, a Gordon College-ban maradtunk. Õ volt az elsõ szudáni, akit külföldre küldtek tanulni. Az angolok elkényeztetett fia volt. Mind egy szálig irigyeltük, és azt gondoltuk, nagy ember lesz belõle. Mi úgy ejtettük ki az angol szavakat, mintha arab szavak volnának. Képtelenek voltunk rá, hogy két egymás mellett álló mássalhangzót kimondjunk. Musztafa Szaíd azonban begörbítette a száját, megfeszítette az ajkait, s úgy jöttek ki a fogai közül a szavak, mintha egy tõsgyökeres angol ejtette volna ki õket. Haragudtunk rá ezért, egyszersmind csodáltuk. S csodálat meg rosszindulat elegyével „fekete angol”-nak hívtuk. Abban az idõben az angol nyelv volt a jövõ kulcsa, senki nem boldogulhatott az angol nyelv nélkül. A Gordon College elemi iskolaként mûködött, és csak annyit vártak el tõle, hogy megtanítsa a kisebb kormányzati hivatalok ellátásához elegendõ ismereteket. Miután elvégeztem, elõször a Fasir központban dolgoztam pénztárosként. Hosszú-hosszú utánjárás meg fáradozás után megengedték, hogy tisztviselõi vizsgát tegyek. Harminc évig voltam tisztviselõ, vagyis mamúrhelyettes. Képzelje el, a nyugdíjazásom elõtt csak két évvel léptettek elõ mamúrrá. Az angol megbízott isten volt itt, aki a Brit-szigeteknél is nagyobb terület fölött uralkodott. Hatalmas, tágas palotában lakott, tele volt szolgákkal 206

s egész sereg katona vigyázott rá. S az angolok tényleg úgy viselkedtek, mintha istenek volnának. A helyi származású kishivatalnokokat, bennünket csak arra használtak, hogy behajtsuk az adókat. A nép meg zúgolódott ellenünk, és az angol megbízotthoz mentek panaszkodni. S persze az angol bocsátott meg nekik, õ volt hozzájuk irgalmas. Így nevelték bele az emberekbe, hogy gyûlöljék a kishivatalnokokat, az ország fiait, de õket szeressék, a gyarmatosító idegeneket. Jól figyelj rá, mit mondok, fiacskám! Ugye, most független az ország? Ugye, most szabadok lettünk a hazánkban? Tudd meg, hogy ezek a leghitványabb embereket karolták fel. Mindig a hitvány népeket, akik aztán a legjobb állásokat szerezték meg az angolok alatt. Mi mindannyian biztosak voltunk, hogy Musztafa Szaídnak majd fontos munkája lesz. Hiszen az apja az Abájida törzs sarja, amelyik Egyiptom és Szudán között él. Valamikor õk szöktették meg Szalátín pasát Abdullah Taájisi kalifa fogságából, aztán meg Kitchener seregének a vezetõi is õk lettek, amikor újra meghódította Szudánt. Mondják, hogy az anyja déli rabszolganõ volt, a Zandi törzsbõl vagy a Bárijából, de ezt Allah jobban tudja. Mindig a senkik szerezték meg a legmagasabb állásokat az angolok idején, a hitványak, akiknek nem volt gyökerük, családjuk, akiknek nem volt származásuk. A nyugdíjas tisztviselõ horkolt már, amikor a vonat a Szinnar víztározónál, amelyet az angolok építettek még 1926-ban, áthaladt nyugat felé a gáton, Ubajjid irányába. Ez az egyetlen vasútvonal szeli át a sivatagot, és olyan, mintha kötélhidat vontak volna két zordon hegy közé, a feneketlen mélység fölött. Szegény Musztafa Szaíd! A tiszviselõk és a biztosok szerint neki jelentõs dolgokat kellett volna végbevinnie, és íme, nincs sírja sem, ebben a millió négyzetmérföld nagyságú országban nem talált sírnak való helyet, ahol megpihenhetne a teste. Eszembe jutott, mit mondott neki a bíró Old Bailey-ben, mielõtt kihirdette az ítéletet: – Ön, Mr. Musztafa Szaíd, bár magasan kiemelkedik a tudásával, nagyon ostoba férfi. Az ön lelkivilágában van valami fekete folt. És emiatt történt, hogy elpazarolta az ember Allahtól kapott legnemesebb képességét, a szeretet képességét. És emlékeztem arra is, hogy amikor azon a forró éjszakán kijöttem Musztafa Szaíd házából, a fogyó hold alig ütötte meg egy ember magasságát a keleti látóhatár felett, s én azon tûnõdtem, a hold olyan, mint egy levágott körömdarab. Nem tudom, miért gondoltam, hogy a hold a köröm nyesedéke. A nyugdíjas tisztviselõvel folytatott beszélgetés után alig egy hónappal Musztafa Szaíd alakja Kartúmban újra felbukkant, mintha csak dzsinn volna, aki a börtönébõl kiszabadulva most úton-útfélen az emberek fülébe sugdos. De mit is? Nem tudom. Egy szudáni fiatalember házában voltam, együtt tanultunk Angliában, s most az egyetemen oktatott. A társaságban volt egy angol férfi is, pénzügy-minisztériumi tisztviselõ. A vegyes házasságok kérdésére terelõdött a szó, majd az általános problémák után az egyes konkrét esetek kerültek terítékre. Ki az, aki európai nõt vett feleségül? Ki az, aki angol nõt? Ki volt az elsõ 207

szudáni férfi, aki angol nõt vett feleségül? Ez? Nem. Az? Nem. S hirtelen hallom, hogy Musztafa Szaíd! A fiatal egyetemi oktató mondta, s arcán ugyanaz az öröm tükrözõdött, mint korábban a nyugdíjas tiszviselõén. S a fiatalember mesélni kezdett Kartúm csillagokkal kivert ege alatt, amikor télbe fordult az év. – Musztafa Szaíd volt az elsõ szudáni férfi, aki angol nõt vett feleségül. Sõt õ volt az elsõ szudáni férfi, aki európai nõvel kötött házasságot. Azt hiszem, ti nem hallottatok felõle. Már nagyon régen emigrált, Angliában házasodott meg és felvette a brit állampolgárságot is. Furcsa, hogy itt senki sem emlékszik rá, pedig jelentõs szerepe volt a harmincas évek végén az angolok szudáni ügyleteiben. Az egyik legmegbízhatóbb ügynökük volt. A brit külügyminisztérium többnyire kétséges kimenetelû küldöttségekbe fogadta fel a közel-keleti térségben. A londoni 1936-os konferencia egyik titkára volt. Ma már milliárdos, és úgy él, mint egy angol lord az angol vidéken. Egyszer csak, mintegy önkívületben, meghallottam a hangomat: – Musztafa Szaíd a halála után hat feddán földet hagyott hátra, három tehenet meg egy bikát, két szamarat, tizenegy kecskét, öt birkát, harminc pálmafát, aztán nílusi akácot, akáciát meg hirázfát, összesen huszonhárom darabot, huszonöt citromfát, ugyanannyi narancsot, kilenc ardabb búzát, kilenc kukoricát, s egy ötszobás lakóházat. Ebben van egy fogadó díwán és egy vörös téglás toldalék, zöld ablakokkal, a teteje azonban nem lapos, mint a többi szobáé, hanem nyeregtetõs, mint a bika háta. Kilencszázharminchét font készpénz maradt utána, három piaszter és öt millim. Nem tartott egy pillanatig sem, addig sem, ameddig a villám fénye fellobban, majd kihuny, rettenet gyulladt a velem szemben ülõ fiatalember szemében, a pupillája kitágult, a szemhéja megremegett, az álla meg mintha megnyúlt volna. Ha nem félt, miért kérdezte tõlem: – Te az õ fia vagy? Úgy kérdezett, magánkívül, hogy maga se értette, miért mondta ki ezeket a szavakat. Hiszen pontosan tudta, ki vagyok. Nem velem tanult, de egy idõben éltünk Angliában, és számos alkalom összehozott minket, többször söröztünk együtt Knightsbridge kocsmáiban. Így azonban, az idõ és a tér korlátain túl, minden valószerûtlenné vált. Minden elképzelhetõ lett. Akár Musztafa Szaíd fia is lehetnék, vagy a testvére, vagy az unokaöccse. A világ a szemrebbenés rövidségû pillanatokban végtelen számú lehetõségbõl áll, mintha Ádám és Éva az imént zuhantak volna ki a paradicsomból. Minden lehetõség egyszerre volt jelen, de aztán felnevettem, és a világ viszszazökkent a korábbi kerékvágásába. A körülöttem lévõk arcát jól ismertem, ismertem a nevüket, a foglalkozásukat, Kartúm csillagokkal kivert ege alatt, amikor télbe fordult az év. – Õrült vagyok! – nevetett a házigazda. – Hát persze hogy nem vagy Musztafa Szaíd fia, sõt még a rokona sem, hiszen te egész eddigi életedben nem is hallottál felõle. Én meg elfelejtettem, hogy nektek, költõknek milyen végtelen a fantáziátok. 208

Erre jómagam is némi keserûséggel gondoltam. Én az emberek felfogása szerint – tetszik vagy nem tetszik –, költõ vagyok, mert három évet az angolok egyik ismeretlen költõjének az életébe merülve töltöttem, majd visszajöttem, hogy az iszlám elõtti arab irodalmat tanítsam a középiskolában, míg ki nem neveztek az elemi oktatásban felügyelõnek. Ezen a ponton az angol férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe és azt mondta, nem tudja, mi az igazság, milyen szerepet játszott Musztafa Szaíd az angolok politikai játszmáiban Szudánban. S az egészet arra alapozta, hogy Musztafa Szaíd nem volt megbízható gazdasági szakember. – Én olvastam néhány könyvét. Ezek arról szóltak, amit õ a gyarmatosítás gazdaságtanának nevezett. Írásainak egyik vesszõparipája, hogy a statisztikai adatokban nem lehet megbízni. Valójában a fabiánus gazdasági iskola képviselõi közé tartozott, akik az általánosítás függönye mögé rejtõznek, hogy elmenekülhessenek a számokkal megtámogatható valóság elõl. Igazságosság, egyenlõség, szocializmus… ezek puszta szavak. A gazdasági szakember nem szépíró, nem Charles Dickens, és nem is politikus, mint Roosevelt, hanem eszköz, olyan mûszer, amelynek a valós adatok, a számok és a statisztikák nélkül semmi értéke nincsen. A legtöbb, amit tehet, hogy egy ténynek a másikhoz való kapcsolatát meghatározza, vagyis hát az egyik számnak a másikhoz való viszonyát. De hogy a számokat önállóan, a másiktól függetlenül is értelmezze, az már a kormányzók és a politika kérdése. A világnak nincs szüksége sok politikusra. Nem, ez a Musztafa Szaíd nem volt megbízható gazdasági szakember. Megkérdeztem, találkozott-e Musztafa Szaíddal. – Nem, soha nem találkoztam vele. Még jóval azelõtt elhagyta Oxfordot, hogy én oda kerültem, de azért itt-ott hallottam felõle. Úgy tetszik, a nõk körülrajongták, õ meg valami legendát teremtett maga köré. Õ volt a jóképû fekete férfi, a bohém körök kedvenc figurája. Úgy látszik, hogy annak az arisztokrata rétegnek a képviselõjeként tekintettek rá, amelynek tagjai a húszas években meg a harmincas évek elején a liberalizmus mellé álltak. Mondták, hogy lordok barátja volt. S egyúttal az angol baloldal kedvencei közé is tartozott. Ez volt a végzete, mert – ahogy mondják – rendkívül értelmes volt. Márpedig nincs a földön rosszabb a baloldali közgazdásznál. Az egyetemi állása is – errõl nem tudom, valójában mi volt – azt sugallja nekem, hogy hasonló okok miatt kapta meg. Mintha azt akarták volna mondani a kinevezésével, hogy nézzétek, milyen toleránsak vagyunk, mennyire liberálisok! Ez az afrikai férfi olyan, mintha miközénk tartozna! A mi lányunkat vette feleségül, és velünk azonos elveket vall. Tudjátok, az efféle európaiak nem rosszabbak, mint azok az õrültek, akik Dél-Afrikában és az Egyesült Államok déli államaiban a fehér ember felsõbbrendûségében hisznek. Ugyanaz a szélsõséges érzelmi beállítódás vezet a szélsõséges jobboldali vagy a szélsõséges baloldali nézetekhez. Ha pusztán a tudománynak szentelte volna az életét, akkor minden népben talált volna barátokat, és akkor biztosan ti is hallottatok volna róla. Mi több, hazatér, és a tudását ennek az országnak a hasznára, és javára fordítja, amely most ba209

bonák és mítoszok rabja. Hiszen ti is, most, itt, újfajta mítoszokban hisztek. Az iparosítás, az államosítás mítoszában, az arab egységben, meg az afrikai egység mítoszában. Olyanok vagytok, mint a gyerekek, amikor azt gondoljátok, hogy a föld mélyén lévõ kincshez valami csoda révén hozzá lehet férni, s ezzel minden bajra lesz orvosság, megteremtitek a paradicsomot. Ezek puszta képzelgések! Ébren álmodott álmok! Csak a tények, a számok és a statisztikák alapján ismerhetitek meg a valós helyzetet, csak ezek alapján élhettek együtt vele, és tehettek rá kísérletet, hogy a lehetõségek határain belül valahogy megváltoztassátok a körülményeket. A Musztafa Szaídhoz hasonló embereknek komoly esélyük volt rá, hogy kiemelkedõ szerepet játsszanak ebben, de bohócok lettek egy maroknyi hülye angol kezei között. Miközben a házigazda Manszúr dühösen nekilátott, hogy az angol Richard érveit megcáfolja, én a gondolataimba mélyedtem, hiszen mi haszna is ennek a vitának. Ez a férfi is elfogult, ez a Richard. Mindenki elfogult. Vagy így, vagy úgy. Lehetséges, hogy hiszünk azokban a mítoszokban, amelyeket felemlegetett, de õ meg más mítoszokban hisz, korszerû mítoszokban, olyanban, mint a statisztika. Márpedig ha hiszünk valamilyen istenben, hát akkor legyen mindenható! De a statisztikák! A fehér ember, pusztán amiatt, hogy történelmünk egy kis szakaszán felettünk uralkodott, még hosszú ideig az erõs gyenge iránt érzett lenézésével kezel minket. Musztafa Szaíd így szólt hozzájuk: – Én hódítóként jöttem! Nem vitás, meglehetõsen érzelmes kifejezés. De az eljövetelük, és õk maguk sem jelentettek akkora tragédiát, mint ahogy most hisszük. És nem volt jótétemény sem, ahogy õk képzelik. Inkább valamiféle érzelmes esemény volt, mely az idõ múlásával nagy mítosszá kerekedik. Hallottam, Manszúr ezt mondja Richardnak: – Ti a kapitalista gazdaság betegségét hoztátok nekünk. És nem adtatok mást, csak egy maroknyi imperialista vállalatot, amelyek megállás nélkül ontják a vérünket. Richard így válaszolt: – Mindez persze csak azt mutatja, hogy nem vagytok képesek nélkülünk élni. Elõször a gyarmatosítás miatt panaszkodtatok, és amikor kivonultunk, kitaláltátok a rejtett gyarmatosítás mítoszát. Azt hiszem, nektek úgy kell a mi létezésünk – akár nyílt, akár rejtett formában –, akár a víz vagy a levegõ. Nem voltak dühösek. De ilyesmiket mondtak, nevetgélve, kõhajításnyira az Egyenlítõtõl, miközben feneketlen történelmi szakadék választotta el õket egymástól. TÜSKE LÁSZLÓ fordítása

(Folytatás a következõ számban.)

210

TÁJÉKOZÓDÁS

ALBERT GÁBOR

A kultúráról Mit jelent a kultúra a közösség életében? A legegyszerûbb, a legtömörebb válasz ez: szinte MINDENT. A közösség életében nincs olyan jelenség, amely ne viselné magán a kultúra jegyeit. A kultúrát mindig közösség hozza létre, s éppen ezért végsõ fokon a kultúra (még az esetleges látszat ellenére is) mindig közösségi célokat szolgál. A közösség legfontosabb célja pedig a fennmaradás, tehát maga az élet. Azok a társadalmi jelenségek, amelyek a halált szolgálják (értsd: a közösség fennmaradása ellen dolgoznak) – felfogásom szerint –, nem sorolhatók a szigorúan vett kultúra jelenségei közé. A kultúra a közösséghez tartozó egyén életének mindennapját születésétõl kezdve haláláig átszövi, szabályozza, motiválja. A kultúra szabja meg, hogy hideg szélfúvás idején is el kell búcsúzni a régi szeretõtõl, s a kultúrának engedelmeskedõ édesanya nem tiltakozik, hanem kiadja a lányának a kendõt. Hasonlóképp a magyar közösségi kultúra pressziójának engedelmeskedett az a XIX. századi író is, aki a halál küldöttének kétségbeejtõ, pesszimista képsorainak végére odaillesztette azt a sort, hogy „ember: küzdj’ és bízva bízzál!”. A közösséghez tartozó egyén minden életmegnyilvánulásával a kultúrát építi. Tettével, gondolataival azt erõsíti meg vagy változtatja, új elemekkel gazdagítja. A kultúrába ugyan beleszületünk, elsajátításához azonban – hogy normarendszerének meg tudjunk felelni – idõ és mûhely szükséges. A kultúra leghatásosabb és épp ezért legfontosabb mûhelye a család. A gyermek számára egy ideig ugyanis egyedül a család jelenti a közösséget. Családon természetesen egy férfi és egy nõ és gyermekeik közösségét értem, s ideális esetben ez a család a szülõkön kívül magába foglalja a nagyszülõket is. Általában elmondhatjuk, minél népesebb a család, annál inkább be tudja tölteni kultúrát közvetítõ feladatát. Idõben a következõ mûhely az iskola. Az ezt követõ lépcsõfok pedig már maga a társadalom, s azon belül a munkahely, a hivatás kínálta közösségek, a szellemi, mûvészi és hitbeli közösségek, civil önszervezõdések, amelyeken keresztül az egyén részt vesz a társadalom életében, kultúrájának alakításában. 211

Hogy a kultúra mûködését jobban megértsük egy régi meghatározáshoz nyúlok vissza, amely szerint „a nemzet a kultúrában konstituálja magát”. Konstituálja, azaz határozza meg, alkotja meg magát. Régen a konstitúció ’alkotmányt’ is jelentett, tehát a fenti meghatározás tiszta magyar szóra fordítva a következõképpen hangzik: a kultúra a nemzet alkotmánya. Az ’alkotmányon’ természetesen nem azokra a papirosalkotmányokra gondolok, mint amilyet mi is kaptunk annak idején a Szovjetuniótól, nem a francia forradalommal divatba jött pár oldalas alaptörvényekre, vagy éppen a nemrég elkészült, sokak által alkotmánynak nevezett alaptörvényre, hanem a szervesen növekvõ, az „évgyûrûiben” mindent elraktározó, mindent magába gyûjtõ, angol típusú alkotmányokra. Amilyen 1948 elõtt a mi alkotmányunk is volt, amely az évszázadok alatt felgyûlt törvények, határozatok, a szokásjog, a joggyakorlat révén alakult ki és módosította, növesztette önmagát. A kultúra maga is ilyen természetû, megfoghatatlan, nehezen foglalható írásba, normái állandó változásban vannak, és mint minden élõ szervezet növekszik, alakul. Megfoghatatlan, de mindenütt, minden mozdulatunkban jelen lévõ szellemi valóság. Érdemes azonban néhány percet a kultúra idõbeli és térbeli dimenzióira szentelni. A magyar kultúra idõbeli dimenziói távoli ködbe vesznek. Ez a köd azonban nem emészti semmivé azt az örökséget, amelyet a távoli sztyeppékrõl, a kereszténység elõtti idõkbõl hoztunk magunkkal. A kultúra hagyományozásában – tudjuk – óriási szerepe van az írásbeliségnek. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a szóbeli kultúra sok század vagy ezredév elõtti, olykor alig-alig értelmezhetõ elemei ne tartoznának a kultúrához. Éppen sokat sejtetõ homályuk kelt intenzív érzelmi hatást, s különös nyelvi fordulataik, gondoljunk csak az évezredeket idézõ apokrif Mária-himnuszokra, félig pogány imákra, ezek kölcsönöznek sajátos ízt és illatot nyelvi kultúránknak. A magyar, vagy mondhatjuk nemzeti kultúra térbeli dimenziói korántsem esnek egybe az önkényesen megállapított országhatárokkal. Ezt az alkotmányt – azaz a nemzeti kultúrát –, annak szellemét és intencióit ösztönösen és szinte öntudatlanul követik, akik ennek a kultúrának a „nyelvét beszélik”. Ebben a vonatkozásban persze a „nyelv” éppúgy többet jelent, mint a „beszéd”. Ezen a nyelven beszél a pásztor bicskája, mikor csanakot farag, ezen a nyelven beszél Szervátiusz Tibor, miközben alakjait formázza, és – reményeim szerint – az a magyar turista is, ahogy Hollandiában viselkedik. Az a közösség, amelyben ezt a nyelvet beszélik, az az országhatároktól függetlenül az egyetemes magyar nemzeti kultúra része. A nemzeti kultúrának, szellemi alkotmányunknak azonban nem csak tér- és idõbeli dimenzióiról lehet beszélni. A közösségi kultúra – a kapcsolatteremtés leghatékonyabb eszköze – mondhatnánk horizontálisan szervezi a társadalmat. A jog írásba foglalt tételeit tartalommal tölti meg, az erkölcs írásba nem foglalható kívánalmait beleplántálja 212

a kultúrához tartozó egyedek tudatába, az illem még nehezebben megfogalmazható finomságainak elfogadására neveli az egyént, s a kölcsönös bizalom jegyében közösséggé szervezi a csoportokat. A világtendenciák – és ezt tudomásul kell vennünk – nem tekinthetõk különösen kultúrabarátnak. A kultúra ugyanis – elsõ hallásra talán különösnek hangzik – hasonlóan az erkölcshöz, „természetellenes”. A természet ellenére jött létre, s a természet, az ösztönök jobbára ellene dolgoznak. Az erkölcs, könnyû belátni, lényegét tekintve a vad, pusztító és önpusztító természeti törvények érvényesülését igyekszik korlátozni. Az erkölcstõl elválaszthatatlan az önkorlátozás. Önkorlátozás nélkül pedig nincs, nem jöhet létre közösség. Ha valakit meg akarsz semmisíteni, forgasd ki múltjából, és a többit elvégzi a természet. A mi szellemi „alkotmányunk”, kultúránk is csak addig él, míg a horizontális, az élõkkel, az élõk közt kialakuló, társadalmat szervezõ beszédet kettõs vertikális párbeszéd egészíti ki. A mélybe irányuló, a múlttal folytatott párbeszéd, a múlt értékeinek állandó számbavétele nélkül elképzelhetetlen az úgynevezett szerves, élõ és éltetõ kultúra. Ez a párbeszéd olyan, mint a felénk nyújtott kéz: én tartom õt, és õ tart engem. A másik, a magasba irányuló, a jövõ potenciális lehetõségeit kutató párbeszéd ad értelmet és célt a társadalmi létnek és az azt fenntartó kultúrának. Az élet ugyanis a szakralitás körébe tartozik. A kulturális közösség fennmaradása ugyanis – könnyen belátható – nem evidencia, hanem egyértelmûen ajándék, a gondviselés kegyelmi ajándéka. A túlélés, ahogy az élet célja is csak transzcendentális síkon értelmezhetõ. A társadalom identitásának alapja és feltétele ez a horizontális és vertikális kapcsolatrendszer. Az identitás lényegében nem más, mint az adott közösség kultúrájában való biztos tájékozódás. Vagy kicsit más oldalról szemlélve, Tellér Gyula szavaival: „A nemzeti identitás és a hozzá kapcsolódó összetartás és felelõsség az egyes ember legnagyobb kincse. Amennyire a nemzet tagja védelmezi nemzetét, annyira képes a nemzet védelmezni a hozzá tartozókat.” Ez a védõ és védelmezõ kettõs funkció nemhogy nem idegen a kultúrától, hanem egyenesen annak terméke. E nélkül, tehát a felelõsség, az összetartás és a kölcsönös bizalom nélkül viszont a gazdaság is tehetetlen. A szélesen értelmezett kultúra nélkül a mindenhatónak hirdetett gazdaság csak vegetálásra képes. A politika nagyvonalúan távol tarthatja magát a kulturális kérdésektõl pusztán azért, mert a kultúrát tévesen az esztétikával, a mûvészetekkel azonosítja, holott az irodalmi folyóiratok vagy a könyvkiadás támogatása, esetleg a filmmûvészet vagy a balett finanszírozása a kultúrának csak igen keskeny szegmentumát érinti. És kultúraidegen térségben a politika is tehetetlenül vergõdik. Visszatérve kiindulópontunkhoz. Mit jelent a kultúra a nemzetközösség életében? Most is csak azt mondhatom, hogy szinte MINDENT. Mert mi is a kultúra? Meghitt otthon, önismeretre késztetõ erõ, a megmaradás hite és reménye. 213

HELGE RØNNING

Európa és Norvégia Ibsen a modernizációs folyamatok sok vonását értelmezi drámáiban. A liberalizmust mint a politikai és filozófiai ideológia válságát, az individualizmus problémáit, a polgári család konfliktusait, a polgári individuum pszichés meghasonlottságát, a gazdaság hatalmát az emberek közötti kapcsolatok fölött, a szabadság iránti vágyat a nemszabad társadalomban, a mûvészet kettõs szerepét a kapitalizmusban. Ezek az európai polgárság problémái. A XIX. század társadalmában gyökereznek, és ennek a korszaknak a tapasztalatai adják az alapot akkor is, ha a mû témája más korszakból származik, például Ibsen történelmi drámáiban. Ibsen norvég keretek közé helyezte legtöbb darabját, de ez nem jelenti azt, hogy problémafelvetései és értelmezési mintái kifejezetten norvégok volnának. Témái minden olyan társadalomra vonatkoznak, amelyek ugyanazon a fejlõdési folyamaton mentek át, mint a norvég és a skandináv társadalom a XIX. század második felében. Ábrázolásait bizonyos fokú távolságtartás jellemzi, ennek következtében nemzeten túliak. Norvégia Ibsen számára példázat, nem drámatéma. Ibsen ezért nem elsõsorban norvég szerzõ, hanem európai drámaíró, aki véletlenül Norvégiában született, és ezért norvégul írt. A norvég társadalom az 1800-as évek elsõ felében szegény volt, Európa elmaradott perifériája. Amikor Ibsen 1864-ben önkéntes számûzetésbe vonult, az országban még csak kialakulóban volt a modern gazdaság. A városok kicsik voltak, a közlekedési lehetõségek rosszak. A mûvészetek és az irodalom provinciális, kevés és elõítéletes közönséggel. Huszonhét évvel késõbb Ibsen egy drámai változásokon átesett társadalomba tért vissza. Norvégiának ekkor már kapitalista gazdasága volt, az ország hatalmas ütemben iparosodott. A nyilvánosságot éles politikai ellentétek jellemezték, és erõs, minõségi irodalmi és mûvészeti hagyomány alakult ki. Jellemzõ, hogy Ibsen éppen akkor élt Norvégián kívül, amikor a skandináv társadalom átalakulása a legerõteljesebben zajlott. Ez igaz volt a gazdaság – hitelintézetek – és a technológia – iparosítás – területén. Vonatkozott a társadalmi érintkezés szabályaira, a városképre és a közlekedési/kommunikációs eszközökre – vasútra és távíróra. Kristiania (Oslo régen Christiania, majd Kristiania) lakossága megháromszorozódott, mialatt Ibsen külföldön élt, és a város képe teljesen megváltozott. Ennek ellenére a kortárs források rámutatnak, hogy ez az új nagyváros, ahová Ibsen visszatért, még magában hordozta a kisvárost, így önmagában testesítette meg a modernizálódási folyamat egyik ellentmondását – a kis közösség biztonságát és szûkösségét szemben a nagyváros kockázataival és nyitottságával. 214

E korszak skandináviai történelmével kapcsolatban azt is el kell mondani, hogy az itteni modernizációs folyamatokat harmadik fázisú modernizációnak tekinthetjük. Az elsõ fázis Nagy-Britanniában, Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban zajlott le, a második fázis Németországban és Olaszországban. Majd a modernizáció tovább terjedt, elérte Skandináviát és Oroszország egyes részeit. Ezt a folyamatot a nem egyidejûség jellemezte, valamint az, hogy a teljes folyamat különbözõ stádiumai szembeszegültek egymással, miközben mintha az idõben összesûrûsödtek volna, nehezen voltak megkülönböztethetõk. Kivált a kis közösségekben hatott átláthatatlannak és konfliktusokkal telinek az új. Miközben a társadalom gazdagodott, a szociális különbségek lényegesen megnõttek, és feltûnõbbek lettek a konfliktusok. Ebben szerepet játszott, hogy 1870-tõl a századfordulóig a skandináv gazdaság távolról sem fejlõdött egyenletesen. A kor egyes idõszakaiban válság és depresszió volt, máskor meg nagyarányú növekedés. Ehhez jöttek a Skandinávián belüli, országrészek és gazdasági ágazatok közötti regionális eltérések. Mindezek hozzájárultak, hogy az emberek e korszakot kiegyensúlyozatlannak, bizonytalannak és nehezen kezelhetõnek érezték. A korszak tapasztalatait többek között az irodalom és a mûvészetek dolgozták fel, de ezek nem közvetlenül a társadalmi folyamatokat ábrázolták, hanem pszichológiai és egzisztenciális következményeiket. A „Modern Áttörésének” irodalma által megjelenített nagy társadalomábrázolások nem is társadalomábrázolások olyan értelemben, hogy képet adnának a társadalom egészérõl. Inkább a fejlõdés hatásait mutatták meg a szerzõkre és olvasóikra, s hogy miképpen értelmezték tudatosan és tudatalattijukban közös társadalmi körülményeiket, milyen képet alakítottak ki róluk. Ibsennek és kora többi nagy északi szerzõjének megadatott az egyedülálló lehetõség, hogy Európa peremén tapasztalják meg a nagy európai átalakulásokat, egyszersmind a kontinens központjaiban is éltek. A hosszúra nyúlt külföldi tartózkodások miatt egyszerre két fázisát is átélhették a fejlõdésnek, vagyis kettõs perspektívából szemlélhették. Ibsen norvég hátteret és anyagot használt fel a darabjaihoz, és bennük a norvég társadalmat ábrázolta, ezzel kapcsolatban el kell mondanunk azt is, hogy a kis közösségek szûklátókörûségét hangsúlyozta. Fõként mellékszereplõi testesítik meg a polgárság korlátoltságát, szûklátókörûségét. A drámai alakok közötti ellentétek a polgárság két társadalmi álarcát rántják le. Az egyik oldalon ott a szabadság büszke szerelmese – le citoyen, a másikon pedig a beilleszkedett, óvatos – le bourgeois. Ibsen drámáiban a beilleszkedett óvatos az, aki korlátokat szab a szabadságvágynak. Mindez azokban a saját koráról szóló – társadalmi – drámáiban a legnyilvánvalóbb, amelyekben egyértelmûen norvég kisvárosokat választott a drámai konfliktusok színteréül. A kis közösség szûklátókörûsége ölt bennük testet. Mint a filozófus és szociológus Dag Østerberg megjegyezte, Ibsennek a norvég helyi társadalomról adott képe egyáltalán nem volt hízelgõ az ott lakók számára, sõt elmondható, hogy Ibsen részben annak 215

köszönhetõen lett nemzetközileg elismert szerzõ, hogy saját nemzetét kipellengérezte. Másrészt hangsúlyozni kell, hogy éppen a specifikusan norvégon túlmutató vonások tették Ibsent nemzetközileg érvényessé.

SZABADSÁG ÉS SZORONGÁS A liberális társadalmat általános, már-már naiv optimizmus hatotta át. A gazdaság terén fellépõ átmeneti válságjelenségek ellenére az uralkodó korszellem hangsúlyozta, hogy az emberiség képes alkalmazkodni az új körülményekhez. Hittek abban, hogy a fejlõdés az állandóan növekvõ gazdagság irányába halad; hogy az emberiség képes uralni a természetet meg a társadalmat, és alkalmazkodni is tud hozzájuk. A konzervatív liberális polgárság önelégülten hitt saját társadalmának sikerességében. Ehhez az életszemlélethez képest a kritikai realista szerzõk mélységesen pesszimistának hatottak. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a társadalmi ideálok még nem valósultak meg, ezekért továbbra is küzdeni kell. Ezzel azonban aláásták a liberális polgárság törekvését, amellyel az ideálokat a realitásokhoz igazították, és ezáltal kritizálták a társadalmi állapotok ideológiai biztonságába vetett hitet. Ibsen ebben az értelemben radikális szerzõ. De ha a különbözõ megnyilvánulásaiból kiolvasható gyakorlati politikai ideáljait vesszük szemügyre, ezek inkább vegyes, sokszor egymásnak is ellentmondó nézetekrõl tanúskodnak. Talán az a legmeglepõbb, hogy nem tájékozódott eléggé kora legfontosabb politikai, filozófiai és társadalomelméleteirõl. Olvasottsága minden bizonnyal hézagos volt. E tekintetben nagy a kontraszt közte és Brandes között, aki a következõket írta Ibsen viszonyulásáról a saját korához: „Bár Ibsen nagyon keveset olvas, és nem elsõsorban könyvekbõl tájékozódik koráról, nekem mégis úgy tetszik, hogy valami titokzatos módon összhangban van a kor érlelõdõ, csírázó eszméivel.” A hagyományos, alkalmazkodó liberális kultúra középpontjában az értelmére hagyatkozó, racionális ember áll. Arra épített, hogy a tudomány és a technika alkalmazása révén az ember uralni tudja a természetet, és szigorú erkölccsel saját vágyait is. Erre alapozva a liberális polgárságnak képesnek kell lennie arra, hogy felépítse a jó és biztonságos társadalmat. Ibsen és a korszak többi írója ezzel az emberképpel állítja szembe a pszichológiai ember képét, akit rejtett erõk hajtanak, tele van titkokkal, és nem szabadulhat a múltjától. Az ibseni drámák a létezésnek azokat a mozzanatait emelik ki, amelyek nem illeszkednek a társadalom épségérõl és egységérõl szóló elképzelésbe. Kérlelhetetlenül felmerül a kérdés, hogy vajon maga a társadalom megosztott-e, meghasadt, szorongással vemhes, ellentmondásos és áttekinthetetlen, vagy csak az egyes ember. Továbbá azt a kérdést is felveti Ibsen, hogy milyen társadalom az, amely olyan diszharmonikus embereket teremt, mint amilyeneket a színpadon berendezett nappalikban látunk, amelyek a megszólalásig hasonlítanak a pol216

gárság otthonára. A társadalom ellentmondásai és konfliktusai szivárognak be a falakon át a polgári nappalikba, Ibsen drámáinak színhelyére. Ibsen drámái nem ábrázolják azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek a kapitalista modernitás kialakulásának alapját adták, de megvilágítják a változásokkal járó társadalmi konfliktusok pszichológiai hatásait. Ezeknek a mûveknek különös erõssége, hogy mindezt úgy képesek megvalósítani, hogy az egyedi ábrázolások nem veszítik el a kapcsolatukat a gazdasági és társadalmi elõfeltételekkel. A drámák sohasem válnak valamilyen társadalmi fejlõdésmintázatról szóló absztrakt állítássá, nem szakadnak el a szereplõk egyéni tapasztalataitól. Az események egy egész sor társadalomtörténeti feltétel megvilágításában zajlanak, ezért a gyengeségrõl, árulásról, ideálokhoz való hûségrõl, korrupcióról, igaz szerelem iránti vágyról szóló elõadások nem hatottak elvontnak, hiszen az Ibsen közönsége által naponta megélt problémákat tükrözték. Az új, konfliktusokkal teli társadalom kibontakozásával szembeni tehetetlenségérzetet testesítették meg. Azt, hogy milyen egy olyan világban élni, amelyet nem lehet egészében megragadni, ahol elvész az áttekinthetõség. Ezt az identitásválságot fejezi ki az is, hogy Ibsen az õket körülvevõ társadalomban helyüket megtalálni képtelen, meghasadt tudatú alakokat formált meg. A legtisztább példák az 1890-es években írott drámák. Hedda Gabler (1890), az építõmester Solness (1892), Alfred Allmers A kis Eyolfban (1894), John Gabriel Borkman, valamint Arnold Rubek a Ha mi holtak feltámadunkban (1899) mind-mind meghasadt tudatú figurák, akik abban az illúzióban élnek, hogy az összefüggéstelen társadalomban megteremthetõ az ideális lét. Ibsen szereplõi titkokat hordoznak. Sokszínûek, számtalan jellemvonással. Ibsen kortársai közül némelyek szemében ez zavarónak tetszett, mi több, következetlen alakmegformálásnak. A szereplõkbõl hiányzott az egyöntetûség, amelyet pedig akkoriban általában elvártak az irodalmi alakoktól. Ez a személytelen világba vetettség, a közeli emberi kapcsolatok elvesztésének érzése a modernitás alapélménye. Ez jelentette a modern és a hagyományos társadalom közötti különbséget, s ezért a modern irodalmi hagyomány egyik alapvetõ témája. A közösség és a társadalom közötti ellentmondást a német szociológusok Ferdinand Tönnies fogalmával fejezik ki: Gemeinschaft és Gesellschaft. * A német szociológusok a XIX. század végén végbement, gyors németországi változások miatt tulajdonítottak ekkora jelentõséget ennek az ellentétnek. Ezek a társadalmi változások azonban Norvégiában és Skandinávia többi részén még gyorsabban mentek végbe, mint másfelé Európában. Egy emberöltõ alatt, például Ibsen életének néhány évén belül a szoros emberi kapcsolatok jellemezte hagyományos falusi és kisvárosi társadalmat a távolságok és távoli kapcsolatok nagyvárosi társadalma váltotta fel. A korábbi idõkeretek megszûntek, egyúttal a nosztalgikus idealizálás tárgyaivá váltak. Az önértelmezés azon formái, amelyek korábban egy életre szóló iránymutatást * Gemeinschaft és Gesellschaft: közösség és társadalom (a szerkesztõ jegyzete).

217

adtak, megrendültek. A Gemeinschaft és a Gesellschaft közti tematikus ellentmondás végigvonul Ibsen egész munkásságán. Mintegy rejtett áramlatként megbúvik a realista drámák elõtti mûvekben is, majd az elsõ igazi, saját koráról szóló társadalmi drámában, A társadalom támaszaiban kap egyértelmû megfogalmazást. Itt kerül szembe a régi társadalom állandósult hierarchikus kapcsolataival az új társadalomra jellemzõ esetlegesség és versenynek kitettség. A nõk a férfiaknál jobban szenvedtek a polgári társadalom nem szabad struktúrájában. A nõk elnyomott és kibírhatatlan helyzete a meghatározó motívum az ibseni drámák egész sorában. Ugyanakkor a nõk képviselik a valami más reményét is. A nõ az áldozat, de õ az, aki nem hajlandó elfogadni a társadalom által felállított korlátokat. Nem fogadja el a gazdaság és a hatalom kényszerítését az egyénre. Nóra megõrzi egy lehetséges szabadság álmát, elhagyja gyermekeit és férjét. Hedda levonja a következtetéseket abból, hogy a szabadság megvalósíthatatlan, s a nõi szerep velejárója, hogy a nõ a férfitörvényért önmagát feláldozza, a tárgya legyen, ezért agyonlövi magát. Ezekben a drámákban a nõk feláldozzák a szerelmüket. Alkalmazkodnak vagy szenvedve elbuknak. Mégis a nõi figurák képviselik a szabadság álmát. Õk õrzik a másfajta élet látomását. Az a családforma, amely igazán a XIX. századi európai polgárság köreiben vált általánossá, Ibsen drámáiban és a korabeli irodalomban is a modern társadalom konfliktusait legjobban felszínre hozó intézményként került bemutatásra. Ibsen darabjaiban az emberek a boldogság feladása után alapítanak családot, vagy illúzióktól elvakítva élnek abban a hitben, hogy a család a boldogság színtere. A család megöli a boldogságot, nem ad helyet a nemi ösztönöknek és a vágyaknak, az érzékiségnek, gyengédségnek és kölcsönösségnek. A polgári egyedek eladják szerelmüket a gazdaságilag elõnyös, de szeretet nélküli kapcsolatért. Az efféle üzlet következményeitõl mindenki szenved. Már az elsõ olyan Ibsen-dráma, amely a házasság problémáit tematizálja – A szerelem komédiája (1862) –, összekapcsolja a kötelesség és az élet közötti lényeges, tematikus ellentmondást a házasság és a szerelem ellentmondásával, az ellentétpár pólusait pedig egymással összeegyeztethetetlenként mutatja fel. Ibsen következetes családkritikája, amelyhez gyakran társul valláskritika, munkásságát a kor radikális értelmiségének felfogásához közelíti. A radikális és az alkalmazkodó liberalizmus közötti választóvonalat ugyanis a szocializációs intézményekhez – család, egyház és iskola – való viszonyulás jelenti. Az a borzongás, amely Ibsen közönségén végigszaladt például a Kísértetek (1881) olvasása közben, ambivalens érzelmeket rejt. Egyrészt felháborodást, hogy a társadalom tartópilléreivel kapcsolatban hangot lehet adni efféle kételyeknek, másrészt pedig titkos örömöt, hogy a kifejezhetetlen mégis láthatóvá lesz. A család a hatalomgyakorlás színtere, az a hely, ahol minden viszony a hatalomért és az uralkodásért folyó harc részeként jelenik meg. Ahol a gyengék – a nõk – szenvednek, és ahol a leggyengébbek – a gyerekek – áldozatok. Ezzel a problémacsoporttal találkozunk többek között A társadalom támaszai 218

(1877), a Babaház (Nóra) (1879), a Kísértetek, A vadkacsa (1884), a Solness építõmester (1892) és a Kis Eyolf címû drámákban. A család és az otthon védett hely Ibsennél, ez a kiindulópontja. Mintha elfogadná a mítoszt, hogy a család az õszinteség és melegség szigete, ahol a polgári egyének szabadon, titkolózás nélkül élvezhetik a boldogságot. Aztán jelentkeznek a problémák. Megnyilatkoznak a családtagok közötti belsõ viszonyokban. A környezõ társadalom felõl érkezõ követelményekben. Ezeket nem lehet palástolni, ezért a családról, a boldogság elzárt szigetérõl szóló mítosz összeomlik egy olyan társadalom nyomása alatt, ahol nem létezik boldogság. A bukás megújítandó váltó formájában jelenik meg a Babaházban, biztosítandó épület képében a Kísértetekben, politikai vitaként a Rosmersholmban (1886), s a Solness építõmesterben elkerülhetetlen az állásfoglalás egy építkezési spekulációknak teret adó tûz kitörésekor. A család szorosan kötõdik gazdasághoz és politikához. Nem szakítható el tõlük, és ez veszéllyel jár. Ibsen szereplõi gyakran megmagyarázhatatlan szorongástól szenvednek. A korabeli drámákat belengi ez az érzés, a félelem az ismeretlentõl, a sejtés, hogy a felszín alatt ott rejtõzködik valami, s váratlanul felbukkan. A XIX. század polgári létéhez hozzátartozott ez a szorongás, nem segített ellene a racionalitás, sem a társadalmi státus. Egyrészt álmok és neurózisok formájában mutatkozott meg, ezeket pedig éppen az a tudomány analizálta, amelynek alapját a polgári egyének megjelenése és léte adta: a pszichoanalízis. Másrészt a gazdasági konjunktúrák megmagyarázhatatlan rombolásaitól való félelemben jutott kifejezésre. Ez a rossz közérzet, amelyet fõleg Ibsen késõi drámái jelenítenek meg, annak ismeretében érthetõ meg – mint ahogy erre Brandes is utal –, hogy az emberek nem akarták tudomásul venni a késõi XIX. század számtalan területén jelentkezõ veszélyre utaló jeleket. Ez vonatkozott a mindenhatónak hitt tudományra, amelynek kettõssége az ember természet feletti uralma és az irányíthatatlanná váló, elszabadított erõk dialektikájaként nyilvánult meg. De abban is megmutatkozott, hogy megkérdõjelezõdött a tudomány korábban biztosra vett egzaktsága, ez pedig aláásta a megállíthatatlan fejlõdésbe vetett hitet. Ez az ismeretelméleti válság növekvõ gazdasági bizonytalanságban és társadalmi nyugtalanságban jutott kifejezõdésre, a századforduló körül pedig a fegyverkezésben és háborús helyzetek kialakulásában is. Az ideálok leomlottak, a rossz közérzet nõttön-nõtt.

A PROBLEMATIKUS EGYÉN Ibsen szereplõi közül többen is álruhás mûvészek abban az értelemben, hogy polgári állásuk mellett a mûvészek társadalombeli problémái is érdeklik õket. De legvilágosabban utolsó drámája, a Ha mi holtak feltámadunk foglalkozik a mûvészeteknek a kapitalizmusban betöltött kettõs szerepével. Egyrészt alkalmazkodnak, a piac részévé válnak. Másrészt kritikát képesek mondani a nem szabad állapotokról, és megmutatják a sima felszín alatt rejlõ konfliktu219

sokat. Ráadásul hordozzák a valami másról szóló álmot, megjelenítik az utópiát. Ez a kettõsség rámutat a liberális társadalom mûvészetekhez való viszonyában rejlõ lényeges kétértelmûségre. A polgári társadalom szemében a mûvész a zsenit jelentette. Az egyéni vállalkozó nem üzleti változatát. Az e világi és materiális siker ideálja, egyszersmind az élet szellemi értékeinek a megõrzõje és kibékítõje. Nem érthetjük meg a XIX. század második felének mûvészetét, ha nem vesszük tudomásul, hogy a társadalom megkövetelte: a mûvészek az egyébként materiális kultúra keretei között lássák el szellemi tartalommal a polgárságot. Így elfogadhatjuk Eric Hobsbawm állítását, hogy a társadalomban helyüket megtalált és emancipált emberek köreiben, tehát a virágzó középosztályban a mûvészetek a vallás hagyományos helyére léptek. A problematikus egyén vált a nagypolgári irodalom központi figurájává. A mûvész pedig egyre nagyobb mértékben testesítette meg ezt az egyént. Problematikusnak ábrázolták magát a mûvészetet is, amely azt ábrázolta, hogyan szakad el az egyén a környezetétõl. Ez az elszakadás mindig megtalálható az értelmiségnél, és csak egy általános érvényû mû megalkotása révén lehet nyilvánvalóvá tenni. Ez azt jelentette, hogy a mûvésznek beteljesültek a vágyai, de az általa ábrázolt problematikus figura számára nincs semmiféle megoldás. Minden Peer Gynt a gomböntõ kanalában végzi, mint ahogy Heller Ágnes megállapítja. A korszak irodalmában a problematikus egyén átalakul nem autentikus egyénné. Tulajdonságok nélküli emberré válik. Ezáltal megkérdõjelezõdik a mûvész szellemi-polgár-szerepe, és az egységes egész képét nyújtó egyénrõl alkotott elképzelés is. Ez a témája Ibsen egyetlen olyan drámájának, mely a mûvészetrõl szól (Ha mi holtak feltámadunk). August Strindberg és Henrik Ibsen, a kétféle mûvésztípus megtestesítõi, jól illusztrálják e fejlõdés bizonyos ellentmondásait. Strindberg áll az egyik oldalon, õ az, aki a mûveiben megformált szerepeket a való életben, nyilvános megjelenéseiben önmagán is kipróbálja. Mintegy saját személyét teszi meg kísérleti laboratóriumul. Hagyja, hogy darabjainak szereplõi õt magát állandóan megváltoztassák. Ezzel szemben Ibsen változatlan – mindig ugyanazt a merev maszkot viseli. A kicsit régimódi, túlhaladott köztisztviselõ polgár maszkját. A nyilvánosság elõtt egyetlen észrevehetõ változáson megy át, a sokat emlegetett római változáson, amikor is az 1867-es év folyamán, a Brand sikerét követõen alakot vált, mi több, még kézírását is megváltoztatja. A két nagy drámaíró között rivalizálás folyt, sok személyes és magánjellegû anekdotának adva alapot. Jellemzõ például P. A. Rosenborg beszélgetése 1898-ban Ibsennel, amelynek során szóba került az Ibsen íróasztala fölött függõ, Christian Krogh által festett Strindberg-portré, „A forradalmár”. Ibsen azt mondta a képrõl: „Ott fog lógni és szemmel tart …mert halálos ellenségem.” De e korszak két nagy európai drámaírójának ellentéte mélyebb. Két különbözõ mûvészszerepet testesítenek meg. Mindkettõnek problematikus a 220

viszonya ahhoz a polgársághoz, amelytõl függ, melynek mítoszaihoz és elképzeléseihez mégis igazodik, de úgy, hogy közben le is leplezi õket. Ibsen az idõk folyamán a külvilág szemében egyre inkább e polgárság egyfajta irodalmi hajóorr-figurájává lényegül, mintegy a színdarabbeli Rubek portréját megformálva. Strindberg ezzel szemben a lehetetlen vagy elviselhetetlen mûvészt alakítja, a polgárságnak riadalommal elegy élvezetet nyújtva az életével, az õrültségével, azzal a bomlottsággal, amelyet önmaguk mélyén õk is ott sejtenek. Éppígy forrnak a konfliktusok és az irracionalitás Ibsen szigorúan begombolkozott külseje alatt. Ibsen látszólag elfogadja kora társadalmának mitikus magyarázatait, velük a diszharmóniát igyekszik feloldani, hogy azután megmutassa, ezek a magyarázatok pusztán az irracionális valóság elõli menekülést szolgálják. Megmutatja, hogy a harmóniateremtés vágya egy diszharmonikus társadalomban téves elképzelés. A társadalmi konfliktusok elõli menekülést párhuzamba állítja a liberális társadalom akkori – és mai – gazdasági összefüggéseinek mitikus magyarázataival. A Gemeinschaft és a Gesellschaft nem egyeztethetõ össze. KUNSZENTI ÁGNES és KOVÁCS KATÁNG FERENC fordítása

Ladányi András: Útvigyázó kereszt (Nyíregyháza-Oros). 221

A mezõségi apokalipszisrõl Marta Petreu Otthon, Armageddon mezején címû regényérõl beszélget Farkas Jenõvel

FARKAS JENÕ Az Otthon, Armageddon mezejént 2011. év legjobb regényének választották, a sajtó hónapok óta foglalkozik vele. „Én megírtam – mit mondhatnék egyebet? Talán életem legfontosabb feladata volt, hogy megírjam ezt a történetet” – vallja egyik levelében. Az eddig megjelent mintegy tizenöt kötetnyi vers, filozófiai esszé, monográfia, filozófiatörténeti professzori tevékenysége csupán „stílusgyakorlatnak” számít a Mezõség e monumentális regényének a megírásához? MARTA PETREU Nem, nem szeretném, ha ennyire véglegesnek tekintenénk... Világéletemben író akartam lenni. Legfõképpen prózaíró. De ahogy elkezdtem írni, költészet lett az írásokból. Egyszerûen formailag is kész versekké váltak, mintha diktálta volna valaki. Az esszék és tanulmányok, hogy is fogalmazzak... másfajta logikából származnak, alapja az ösztönös felismerésre épülõ adatgyûjtés... vagyis adott egy tudáshalmaz, feltevés vagy intuíció, ezt követi a kutatás, valaminek a felfedezése, jegyzetek készítése, saját feltevések gondos ellenõrzése, s végül az ember nekilát, és elkezd írni. A próza más, a regény eltér az elõbbi folyamattól. Éveken át tervezgettem, hogy megjelenítem falusi világomat, környezetemet, ahonnan származom. Amikor befejeztem, azt mondtam: ilyen regényt akartam írni, számomra is mérvadó. A regény, verseimmel együtt íróként is, emberként is képvisel. Teszem, amit tehetek, mivel az embereket nem tudom feltámasztani, írok róluk. Más mûfajokhoz viszonyítva a regénytér, úgy tûnik, sokkal nagyobb szabadságot ad önnek, hiszen érzékelhetõen otthonosan érzi magát a titkok világában, egy adott közösség, család vagy saját múltjának történelmi értelmezésében. Így van. A regény túlnõ a vers és az esszé lehetõségein. Volt valami bennem, amit csupán így tudtam elmondani, ebben és nem más regényben. E sajátos világ értelmezésében nagyobb szabadságot éreztem, mint bármely más mûfajban, egyfajta elhatározottság, végzetszerûség jegyében. Néha elégedett voltam egy-egy mondattal vagy részlettel, mivel sikerült pontosan megtalálni, megfogalmazni érzelmi állapotom legfinomabb rezdüléseit. Ilyen értelemben az Otthon, Armageddon mezején címû regény meghaladja a posztmodernizmus kereteit, mintegy folytatja a modern regény 222

(André Malraux, Albert Camus, García Márquez, L. Rebreanu, M. Preda és mások) hagyományait. Õszintén szólva, nem találom helyemet a posztmodernizmusban… irányzatként, úgy tûnik, befejezte pályafutását. „Kortárs manierizmusként” értelmeztem, ahogyan Eco fogalmazta meg, és kívülállónak tekintettem magam. Az írás számomra oly mértékben felelõsségteljes, mondhatnám mély, mint hívõnek a fohász. Nem merném magam ilyen, az ön által említett illusztris szerzõk közé sorolni… egyszerûen volt egy történetem, történelmem, el kellett mesélnem és hozzá kerestem szavakat. A legfontosabb irodalmi leckét Tolsztojtól kaptam: a Háború és béke vége felé megjelenik Natasa Rosztova, de nem a kis nimfa, a csodálatosan trillázó, elragadó serdülõ kislány, hanem elhízott, kissé ápolatlan asszonyként, aki az éneklés helyett, nap mint nap gyermekei pelenkáit mossa és hasmenéseit kúrálja. Elragadtatással olvastam, ahogyan az író elhomályosítja, elrútítja a kis nimfa ragyogását; ez az élet rendje: jön és mindent eltapos… másfelõl meg az író felmutatja a kis teremtéseket a föld napos felszínén, akiket anyjuk bizonyára kifogástalanul fölnevel és elindítja az életben. Miután elolvastam a Háború és béke utolsó oldalait, rájöttem, az a nagy író, aki követni tudja az élet elrútító logikáját. Örökkön emlékezni fogok Tolsztoj tanítására. A regény címe Otthon, Armageddon mezején meghökkentõ, elsõsorban a jehovista tanokban vadul hívõ apa (a regénybeli Ticu) világvégevárására vonatkozik, ami az egész család életét beárnyékolja. Az otthon ennek ellenére mély nosztalgiát tükröz. János jelenéseinek egyik passzusában található Armageddon mezejének leírása. Az utolsó ütközet mezeje képzeletemben ösztönösen kapcsolódott – ahogyan Olümposz kötõdik Görögországhoz – az erdélyi kopár Mezõséghez. Ahol születtem. A regénybeli Tabitára átruháztam ezt az éghajlat és emberek által lepusztított erdélyi vidéket, a Mezõséget, s a belõle áradó rosszkedvet. De ha idõutazást tehetnék, bevallom, visszatérnék az ott és akkorba... a múltamba. Tabita/Narrátor egyedi, fájdalmas és gyakran felhõtlen tapasztalatai alapján belülrõl rakja össze a Cutca/Kötke nevû falu világát, és mutat döntõ történelmi események felé: Monarchia, háború, Észak-Erdély elcsatolása, kollektivizálás, kommunizmus, posztkommunizmus. Igen, szokásos falu, méltóságteljességük tudatában élõ megszokott emberek, akik becsületes munkából tartották fenn magukat és fizették az államnak járó adókat. De az ilyen típusú embert a történelem harckocsioszlopként maga alá gyûri, a földdel egyenlõvé teszi. Erdély paraszti társadalma, kezdve az Osztrák–Magyar Monarchiától az 1989 utáni vég nélküli átmeneti idõszakig, mindenen átment, amit ön említ kérdésében. A büszke monarchiabeli kastélyok, 1944 után, romokban he223

vernek, mára már felverte a gaz a csodálatos bonchidai parkot (egyébiránt Bonchidáról mintáztam a regénybeli Morlaca/Marótlaka falut), ahol, mint magam is láttam néhány éve, tehenek legelésznek. Az emberek próbálták túlélni a hernyótalpak nyomását-szorítását. Bizonyára nem tesztett nekik sem, ami velük történt – de soha senki sem kérdezte meg tõlük: kedvükre való-e vagy sem ez az élet, vagy valami másra vágynak, például arra, hogy békésen dolgozzanak saját földjeiken... Egyszerûen a történelem ágyútöltelékei voltak. Ostoba parasztok, ahogy Rebreanu mondaná. A regénybõl világosan kitûnik: én is onnan származom, elsõ generációs városi parasztlányként, hallgatag és béketûrõ emberek közül való, akiket a történelem elhanyagolható senkiknek tartott, tekintetükbõl kiirtotta a büszkeséget... és most a halálba taszítja. Bizonyára ön is tudja, hogy történelme modern korszakában Románia állandóan szembe találta magát a parasztkérdéssel. Végül mára sikerült megoldania: a parasztok biológiailag lépnek ki az életbõl, egyszerûen elhaláloznak. Helyükbe senki sem érkezik, ami annyit jelent, a parasztság, szemünk láttára, mint osztály elenyészik. A földeket nem mûvelik, a gabonatáblák helyett a nyári szél gaztengert lenget... és mi, városiak magyarországi búzát vásárolunk, télen meg Törökországból importált petrezselyem zöldjét... Nem tudom, hogy a történelem minden országban egyformán irtja-e ki az alant élõket – de nekem nagy fájdalmam, ahogyan, itt és most, a falu világát kipenderítik létébõl és a történelembõl, anélkül hogy valaki is felemelné a szavát. A könyv beavatási regényként is olvasható. Hiszen Tabita/szerzõ „Armageddon végetlen szadizmusának tébolyultságában”, állandó acsarkodás és gyûlölködés közepette élt. Az apa (a regénybeli Ticu) apokalipszisvárása miatt „éjszaka rémálmaim voltak, nappal révetegen tébláboltam. Védkeztem, mást nem tehettem” – írja. Gyakran elhangzik a rosszkedv szó, a szereplõk alaphangulata. Milyen jelentése van a könyvben? Valóban beavatási regénynek is tekinthetõ, egyúttal az elmúlt száz esztendõ észak-erdélyi krónikájának is. Felfogható egyszerûen családi konfliktus történeteként – mindig izgalmas látni a vasútnak azt a pontját, ahonnan kezd kisiklani egy szerelvény. Vagy egy házaspár élete. Hol van az a kavics, akadály vagy kanyar, ahonnan elkezdõdik, az ön által említett beavatás – a katasztrófába. A lét miatt érzett rosszkedvbe. A rosszkedv precíz fogalom, pontosan fejezi ki az átható, indokolatlan és ésszerûtlen félelmet, a sejtek mély rettegését; az élet kongó ürességét és a halálba torkolló lét miatt szorongó lélek szenvedését. Ezt szorongásnak nevezik a filozófiai irodalomban. Falumban (a regénybeli Jucuban – Nemeszsukon) rosszkedvnek mondják. A parasztember mindent tud az életrõl, sorsról, e tudás része a megfélemlített lélek határtalan üresssége, jelentése pedig rosszkedv. E falusi világ leírásában gyakran megjelennek az olvasók jó része által alig érthetõ mezõségi tájnyelv szavai. Ha például a cinterem, temetõ, sírkert (ţintirim, temeteu, cimitir) szavakat említem, talán a legfelkészültebb kritikus 224

sem tudhatja, hogy a mezõségi paraszti társadalom rendkívül világos, a közösség által elfogadott jelentéssel ruházta föl ezeket a fogalmakat. Vagy más, a magyarokkal való együttélés során létrejött tájnyelvi szavakat. Írás közben bukkantak elõ gyermekkorom szavai. A rádió és a televízió megjelenéséig, falumban különösen gazdag és ízes nyelven beszéltek az emberek. Amikor a Ioan Budai-Deleanu Cigányeposzát (szerencsémre elég késõn olvastam) egyszerre tudtam érteni és élvezni is. Rájöttem, hogy az 1960-as évek közepéig a Cigányeposz nyelvén folyt nálunk a szóbeszéd. Élõ és tökéletes nyelven, hiszen rétegeiben meg tudta õrizni a hely hangulatát, történelmét. Például a cinterem szó, akárcsak egész Európában, szigorúan a templom közvetlen közelségében lévõ, idõrendben a legrégibb sírokra vonatkozott; ezt követte a temetõ (temeteu); a sírkert (cimitir, magyarul temetõ) a harmadik, csupán hatvan éve nyitották meg. A nyelvtörténész számára tökéletesen kifejezik a falu három temetkezési helyének egymásutániságát. A paraszt nyelvezete, mint bármely primitív közösségé, tényszerû, pontos és kifejezõ. Ehhez hasonló a családnév is, a parasztság valódi dinasztiákat alkotott, a keresztneveket nagy gonddal választotta meg, szigorú szabályok szerint rögzíti a paraszti nemzetséget, mely tiszteletben tartja vagy kölcsönösen megveti egymást... Enynyire hibátlan a közösségi ranglétra, a családi hierarchia. A mezõségi tájnyelvbõl csupán néhány szót emeltem át a regénybe, hogy szereplõim valamelyest megõrizzék egyéniségüket, hitelességüket. A román „Nu te mai cînta!” kifejezés például a magyar kántál ige egyik jelentését (rimánkodik, hangosan sír-rí, énekel) veszi át. A regényben gyakran visszatérõ motívum, akárcsak az Anya (Tica) átkozódásai vagy az Apának (Ticu) a közelgõ világvégérõl szóló rögeszmés szózatai. Milyen szerepet tulajdonít az ismétlésnek? Számos magyar eredetû szó van az erdélyi román népnyelvben, nekem tetszenek, élvezettel hallgatom. Az ismétlésnek az itteni emberek jellemzõ vonásait kell rögzítenie, hogy érzékelhetõvé tegye a remekmûvet, azt ahogyan a Sors szövögeti a terveket. A könyv a Szépkenyerûszentmártonhoz közeli Cutca (Kötke) falu közösségének (az ön családjának) csaknem egy évszázadnyi történetét öleli fel. A földrajzi nevek, a történelmi viszonyítási pontok is valósak, ez a XX. század meghosszabbítva egészen 2010-ig, a regény megírásának idõpontjáig. A szereplõk nevei (Agustin Vălean és Mària Sucutărdean) is érzékeltetik földrajzi eredetüket, a falut, ahonnan származnak. „A név szerkezete is rendkívül sokat elárul az emberrõl” – írja egyik levelében. Milyen arányban áll a valóság és a fikció, hiszen a jehovista valószerûtlenség, a népi hiedelmek (idõjósok, éjjel járó szellemek stb.), a fantasztikus elemek különös módon 225

egységet alkotnak, megteremtik a valószerûség illúzióját, mint Márquez Macondo nevû faluja, melyet ön is említ a regényben? Igen. A paraszti lét mágikus világ. Ahol hit van, reménykednek a csodákban és elfogadják, ott elõbb-utóbb megjelennek és láthatóvá válnak. Feltételezem, hogy mások számára is megjelennek, õk viszont nem érzékelik. A regényben leírt esemény megtörtént valakivel – ha nem is mindig az én szereplõimmel, de általam jól ismert, valós személyekkel. A könyv értékéhez ennek semmi köze, köztudottan a valóság nem esztétikai szempont vagy mérce, a minõség sok más mindentõl függ. Azt szeretném mondani, hogy a valóság sokkal elrettentõbb, mint a képzelet, csupán szem kell ahhoz hogy láthassuk. Mikor feltesszük a kérdést: miért?, egy másik, valamiféle... harmadik szemünk nyílik a világra, és azt látjuk, ami már nincs benne az iskolai tankönyvekben. Közös történelmüket a mezõségi magyarok és románok eltérõen ítélik meg. Makkai Sándor, a két világháború között egyik regényében Holttengernek nevezte a Mezõséget. Sütõ Andrásnak a Pusztakamarásról szóló Anyám könnyû álmot ígér címû könyvében a bonchidai kastély, melyrõl ön is ír, a hanyatlás és a romlás szimbóluma. Észak-Erdély „vissszacsatolását” a magyarok „igaz és természetes” döntésnek, a románok „bitorlásnak”, „rablásnak” tekintik. Ekkor a románok a magyar katonai szolgálat elõl a Regátba (Ókirályságba) menekültek. A regénybeli apa is Bukarestbe szökött. Meggyõzõdésem, a könyvet minél elõbb meg kell jelentetni magyarul, hiszen az olvasónak rá kell döbbennie az igazságra: ugyanaz a történelmi esemény, a trianoni szerzõdés vagy a bécsi döntés/diktátum (milyen árnyalat?) magyarok és románok számára, merõben ellentétes dolgot képvisel. Meg kell értenünk: ha a románok az elsõ világháborút követõ Trianont diadalként élik meg, az tragédia a magyarok számára; ha az 1940-es bécsi döntés gyõzelem a magyarok számára, az katasztrófa lehet a románoknak. Nem tudom elképzelni, hogy az új évezred második évtizedének elején, csaknem ezeréves együttélést követõen, miért ne érthetnénk meg a másik érzékenységét. Így van, a történelem és a politika átgázolt és ma is átgázol a régió népei fölött, és egymásra uszítja õket. Gyakran ugyanazt a történelmi eseményt, ön szerint is, mindegyik saját nézõpontja szerint szemléli. Sajnos. Számtalan félreértés a fantázia hiányából ered, az emberek elutasítják, hogy mások helyébe képzeljék magukat, vagyis lelkükben empátiával tekintsenek az eseményekre. Mindenfajta általánosítás vagy ellentmondást nem tûrõ kijelentés nélkül. Meggyõzõdésem, hogy mi erdélyiek, jobban értjük a román–magyar kérdést, mint a regátiak. Õk azt hiszik az erdélyiekrõl, hogy napi, nyílt konfliktusban élnek a magyarokkal. A mai politikusokhoz viszonyítva, egy erdélyi falu közössége sokkal jobban ismeri a jószomszédság fogalmát. Viszont ön is, én is, tudatában vagyunk annak, hogy a nemzeti elõítélet a legmélyebb, és a politikai 226

célok érdekében a legkönnyebben szítható és manipulálható... Rémülten nézem, amint a magyarok lassan elhagyják Erdélyt... Micsoda irónia: Románia sorra elveszítette németjeit és zsidóit, de nem a két világháború közötti nacionalizmus idõszakában, hanem az után, a román realista szocializmus éveiben. Jelenleg, a realista szocializmus bukását követõen, szemrebbenés nélkül veszíti el magyarjait, akik Magyarország felé veszik útjukat, elõször idõlegesen munkát vállalnak, majd végleg letelepednek. Szó se róla, Románia elveszíti saját románjait is, szétszélednek a nagyvilágban a szegénység miatt... Õszintén szólva, nem tetszik nekem, hogy Erdély elveszíti magyarjait, ellenkezõleg, szegényebbek leszünk és veszélyeket rejt magában. Gyermekkoromban egyik nagybátyámmal a magyar rádiót hallgattuk... bár a gyerekekhez nem nagyon értett, szerettem, mert jószívû volt, igen barátságosan tudott hallgatni... én meg a magyar beszéd érces édes dallamára befészkeltem magam hallgatásába. Ezt a kedves emléket átadtam a regénybeli Tabitának... Remélem, nem sértem meg, ha azt mondom, hogy több okból is õrült bátorságra vall a regény megírása. Elõször is a rendkívül felfokozott és erõszakos érzelmek, viselkedésformák és nyelvi kifejezések az olvasó számára gyakran megdöbbentõek és iszonyatosak. Hogy a szövegben milyen a valós és kitalált aránya, sajátos alkotói módszer kérdése. Milyen különös, kedves Farkas Jenõ, ön bocsánatot kér e csodás jelzõ miatt: bátorság... Megfogalmazása igen elegánsnak tûnik, de igazából mit is szeretne kérdezni? Felelõsségem tudatában írtam a regényt? Tudatosan cselekedtem? Mivel senkit sem tudok feltámasztani a holtak világából, írok... Nem voltam bátor, a külsõ világgal szemben sem kellett mindenáron bátornak lenni, hanem közönyt éreztem... Meglehet, olyasféle erõre volt szükségem, mellyel szembenézhetek elsõdleges emlékeim mélyrétegeivel, de a törékeny emberben, mint jómagam, megvan az erõ: vásárra viszi a bõrét... Már húsz éve gondolkodom ezen a regényen. Végül gyõzedelmeskedett a „tolsztojizmus”... a minõségi esztétika parancsa: kövesd az élet nyers logikáját, ne szépíts rajta és ne rútíts. 2010 nyarán, július táján, a szünidõ közeledtével kevesebb dolgom akadt az egyetemen. Álltam, mint Buridán szamara és azt kérdeztem magamtól: Megírjam a könyvet Nae Ionescuról? Vagy „Azt a könyvet”? Feltettem a kérdést a barátaimnak is: írjak még egy könyvet, mely a mítoszokba emelt Nae Ionescu révén, újabb, az Ördög és tanítványa* címû munkámhoz hasonló botrányt vált ki körülöttem. Vagy végre írjam meg „Azt a könyvet”? Valaki azt mondta: „Az a könyvet, mert botrányból már volt bõven részed…” Belevágtam hát, és negyven nap * Marta Petreu Diavolul şi ucenicul său: Nae Ionescu – Mihail Sebastian (Editura Polirom, 2009) című nagy port felkavart esszéjéről van szó. Az ördög a neves jobboldali filozófiatanár Nae Ionescu, tanítványa és követője a zsidó származású Mihail Sebastian, kiváló román író, aki a mester hatására, 1927–34 között, a Cuvântul című lap hasábjain jobboldali eszméket vallott.

227

alatt befejeztem… Közben újraolvastam a jegyzeteimet, okiratokat, okmányokat, gyakran jártam vidékre, a Szamos völgyébe, újra megnéztem a határt, házakat stb. A hagyományos forgatókönyv szerint Màriát (Mica), narrátor/Tabita édesanyját, az „apácáknál iskolázott” szemrevaló lányt, egy boldog élet várományosát anyja és nõvére belekényszeríti a nála tehetõsebb férfival (Ticuval) kötött házasságba. A házaséletük véget nem érõ állóháború és határtalan gyûlölködés; a férfit az õrültségbe hajló féltékenység tartja hatalmában, a jehovizmus rendíthetetlen híve lesz. Màriát elképesztõ gonoszság jellemzi, olyannyira, hogy nap mint nap megátkozza gyermekeit (Anát, Tinut, Tabitát). A regényben Mària „betegesen rosszindulatú” tetteirõl mondja ön: „felismertem benne a primitív, õsi istennõt, a legsötétebb alakjában.” Még az apa halála után is megátkozza Anát: „Feltámadt benne a világegyetemmel szemben érzett örök gyûlölet és lelki undokság átka.” Ennek az asszonynak az életében minden a visszájára történt. A legsötétebb erõk birtokában, úgy tûnik, Mària képes bármit elpusztítani... Emlékszem még Arisztotelész tragédiaelméletére: a cselekmény szükségszerû legyen, egyik dolog a másik után szükségszerûen következzék… A szereplõk átváltozása itt is szükségszerûen történik. Valami átváltoztatja… lépésrõl lépésre módosítja a szereplõket… valami egymáshoz közelíti vagy taszítja. Soha nem akartam elhinni, hogy a szenvedés jobbá tesz, hacsak nem szentekrõl vagy emberfelettiekrõl van szó. A romantizmus téved: a szenvedés egyszerûen gonoszabbá teszi az embert! Ennek ellenére, narrátor/Tabita metafizikai fájdalommal írja a regényben: „Vágyom Anyára, a világon semmiért sem adnám”; „Iszonyú Anya és iszonyatosan vágyom rá, a világon senki mással el nem cserélném.” Megrázó, gyönyörû szavak! Tabita talán eljutott a szeretetig, az igazi ragaszkodásig... lehet, hogy az anyjától kapott ajándék értékesebb annál, amit érte kellett fizetniük mindkettejüknek... Elképzelhetõ, hogy a túlélõ az örök bûnös... Honnan ered ez a fajta metafizikai fájdalom? A regényben gyakran ismétlõdik a jelenet, amint Tabita indulattal falja a könyvtárból vagy tanáraitól kölcsönzött könyveket, de az apa (Ticu) és anya (Tica) erõszakkal elveszik tõle és tûzbe vetik. János jelenéseiben (10) a próféta elkéri a könyvecskét az angyal kezébõl „az én számban olyan édes vala, mint a méz”, mondja, de mikor „megettem azt, megkeseredék az én gyomrom”. Lehet-e ily módon értelmezni a gyermekkor vége és a mezõségi apokalpiszis miatt érzett zsigeri keserûséget? 228

Az elsõ kérdésre a válaszom: nem tudom. Talán az idõ visszafordíthatatlansága miatt, hiszen nem mehetek vissza, nem javíthatom ki azt, amit már elrontottam. Valójában képtelen vagyok interpretálni saját regényemet, ahogy nem értem például egy-egy versemet sem. A második kérdésre a valászom: narrátor/ Tabita megértette, hogy a dolgok menete az általa megélt történések eredményeként fogható fel. Mindannyian múltunk fejleménye vagyunk, ha emlékszünk rá, ha nem. Múltunk mélyen bennünk él, s talán belülrõl kifelé farag, munkálkodik rajtunk. Majd Jánosnak azt mondja az angyal: „Ismét prófétálnod kell néked...”, ez lehet Tabita szándéka is a családtörténet megírására: „Rólunk írok egy könyvet. Apáról, magáról. Rólunk” – mondja beteg édesanyjának, aki így válaszol: „Tavasszal, mikor felmelegedik, elmesélek neked mindent, mindent, mindent, úgy, ahogy volt.” Különös, hogy élete végén a beteg édesanya fokozatosan emberribbé válik. Kétségkívül. Élete végén, gyermekei iránti gondoskodásával megváltotta átkait. Talán dühe, bosszúsága csupán szeretetének másik oldala, ahogyan történni szokott. A regény befejezõ részében azt írja: „Késõn, hatalmas szenvedés után, amikor már semmivé válik az ember, jut el oda, hogy szeresse övéit úgy, ahogy vannak. Ahogy voltak. Apokalipszisükkel és átkaikkal együtt. De már késõ. És szeretnéd, ha Isten létezne, meg a halál utáni élet, csupán azért, hogy viszontlásd õket, és elmondd nekik, akár halálod árán, szereted õket úgy, ahogy vannak. Ahogy voltak.” Fohásznak tûnõ mondatok. Ez az élet nagy tanítása! Az embernek adatott meg az egyetlen gyógyír: a szeretet, de a hozzá vezetõ út végtelenül küzdelmes. Rengeteget kell fáradozni az igazi szeretetig, ami nem abban áll, hogy tárgyként birtokolni akarjuk a másikat vagy megváltoztatni, mint egy bábut, hanem abban, hogy elfogadjuk a másikat úgy, ahogy van, pontosan úgy, ahogy van, és szeretjük akkor is, ha nem értünk vele egyet. Mérhetetlenül nehéz! Viszont nem lehetetlen. A regény szereplõinek (Anya, Apa, a három gyermek: Ana, Tinu, Tabita, az õ gyerekeik) sorsa a létezés furcsaságait érzékelteti. A katonaköteles Tinu börtönbe kerül, mert az apa unszolására, hithû jehovistaként megtagadja a szolgálatot, majd az apa meghökkentõ balesetben hal meg, majd Ana lánya, a Németországban élõ Laura, autóbalesetben veszíti életét, következik az Anya és a felnõtt Tabita férjének a halála. A regényben mintha mindenki ismerné a halál jelzéseit, a halál kulcsmotívum, alapja a létezésrõl való gondolkodásnak. „Lázas izgatottságban élõ jósnõként mindannyiuk halálát elõre megéreztem” – írja könyvében. 229

A kutyák is megérzik a halált! Hat-hét éves lehettem, és egy nap, a szembeszomszéd kutyája égre emelt orral egyfolytában vonított. Rosszat sejtve vonított. Csak gazdája halála után hagyta abba... Maurice Blanchot egyik csodálatos esszéjében (Az irodalom és a halálhoz való jog, A tûz része címû kötetben) azt írja, hogy „A halál az ember lehetõsége, esélye...” Ami az emberben a legemberibb, az a halál, egyetlen esélye és reménysége. Íme az Otthon, Armageddon mezején értelmezésének egyik alappillére. „Dicsértessék az Úr, testvérünkért, ki testünk halála” – mondta imájában egyik kedvenc költõm, Assisi Szent Ferenc... és amikor ezt a mondatot leírom, Maria Banuş kiváló fordításán túl, hirtelen hallom Liszt varázslatosan szép kantátáját Melis György tolmácsolásában... Még ma is õrzöm az egyetemi hallgató korombam vásárolt ebonitlemezt. Blanchot maga is Hegelt idézi, az élet magában hordozza a halált, ami az élet lelke. Ily módon elképesztõ távlat nyílik a szereplõ elõtt, hiszen rendkívül mélyen élik meg az egyetlen, valós rögeszmés félelmet, a létezéstõl való rettegést. Hát nem? A halálnál sokkal bonyolultabb az élet. Az életet elronthajuk, a halált viszont sohasem, abszolút értelemben, – legalábbis a halál sosem téveszt el bennünket. Cioran nevezetes, állandóan visszatérõ mondata: Jobb lett volna sohasem megszületni, mely Franciaországszerte híressé tette, az erdélyi paraszt száján keresetlenül csúszik ki az élet szomorú pillanataiban... Mi, a román kultúra képviselõi a halál kultúráját éljük meg a legmélyebben, talán emiatt rajongunk a németek életfilozófiájáért... Jómagam is sok mindet elolvastam a halálról szóló gazdag irodalomból. Talán azért, mert korán megismertem a halál gondolatát. Meg akartam érteni a felfoghatatlant. A rejtély viszont érintetlen marad. Én meg továbbra is hétrét görnyedek a fájdalomtól és remülettõl, hogy az embereket a földbe hantolják. Elfogadom a halált – a sajátomat. De nem az enyéimét. Köszönöm a beszélgetést. 2011. december–2012. január, Budapest–Kolozsvár

230

KÜLFÖLDI SZERZÕINK NURIA AMAT Barcelonában született, ma is ott él. Élt Kolumbiában, Mexikóban, Berlinben, Párizsban és az Egyesült Államokban. Filozófiát tanult, az információtudomány doktora. Jelenleg a barcelonai egyetemen tanít. Elbeszélései az utóbbi évek egyik legjelentõsebb spanyol írójává avatták. Verset és színdarabot is ír. Mûveit számos nyelvre lefordították. Több irodalmi díj tulajdonosa. 2008-ban Carlos Fuentes és Gabriel García Márquez meghívására a mexikói egyetemen irodalomtörténetet adott elõ és írókurzust tartott. NORA BOSSONG (1982, Bréma) írói attitûdje a kortárs német irodalomban azok közé tartozik, amelyeket hamar megtanulhatunk felismerni: esztétikai kifejezésmódjában az intellektualitás naivnak álcázott szkepszissel párosul, mely ugyanolyan intenzitással keresi mind a szentnek, mind a profánnak azokat a megnyilvánulásait, amelyek erõsen kérdésessé tehetõk, de teljes egyértelmûséggel nem leleplezhetõk. Történelmi regénye, a Webers Protokoll (Frankfurter Verlagsanstalt, 2009, Weber aktája) az ötvenes évek német diplomáciájának kulisszái mögé les be, míg most készülõ regénye a vagyonos nagypolgárság döntési és életmechanizmusait igyekszik feltárni. Nora Bossong kultúratudományt, filozófiát és német irodalmat hallgatott Berlinben, Lipcsében és Rómában. A „Die Zeit” „Politika és líra” rovatában publikál rendszeresen. Reglose Jagd (Mozdulatlan vadászat, ZuKlampen, 2007) és Nyár a falak elõtt (Sommer vor den Mauern, Hanser, 2011) címmel jelentek meg verseskötetei, valamint Környék (Gegend, FVA, 2006) és Weber aktája címmel regényei. 2007-ben Wolfgang-Weyrauch-díjjal, míg 2011-ben a Berlini Mûvészeti Akadémia Díjával tüntették ki. Az itt közölt versek 2011-es kötetébõl származnak. BOB HOLMAN a slam- és performanszköltészet egyik legbefolyásosabb és legmeghatározóbb alakja. A Bowery Poetry Club alapító tulajdonosa, a világ legkülönbözõbb költészeti színpadain lép fel. TORGNY LINDGREN 1938-ban született az északsvédországi Raggsjõben. Költõként kezdte, késõbb regényeket és novellásköteteket publikált. A Svéd Akadémia tagja, az egyik legjelentõsebb kortárs svéd prózaíró. Fontosabb mûvei magyarul is olvashatók: Ormens väg på hälleberget (Mint kígyó útja a kõsziklán, Európa, 1988), Bethsábé (Európa, 1989), Hummelhonung (Dongóméz, Széphalom, 1996), Az ötujjú krumpli, Széphalom, 1997), Pölsan (A tüdõkása, Széphalom, 2003). Az e számunk-

ban közölt, A Norrlandi Akvavit címû próza a Széphalom Könyvmûhely gondozásában áprilisban megjelenõ regényébõl való. HELGE RØNNING norvég író 1943-ban született, az oslói egyetemen tanít. A lehetetlen szabadság – Henrik Ibsen és a modernitás címû tanulmánya a Nagyvilág Könyvkiadó gondozásában fog megjelenni. TAJJIB SZÁLIH (1929–2009) szudáni író. Kartúmban, majd Londonban tanult. 1953-tól a BBC arab szekciójának a munkatársa. Késõbb Párizsban, az UNESCO-nál dolgozott. Elsõ írásai londoni tartózkodása idején jelentek meg. Az Északra vándorlás évada c. regénye 1967-ben jelent meg egy bejrúti lapban, mielõtt kötet formájában is megjelent. A regényt azonnal lefordították angolra, majd további több mint húsz nyelvre. Az Arab Irodalmi Akadémia ezt a regényt választotta a XX. század legjelentõsebb arab regényének. SAMANTHA THORNHILL slam- és performanszköltõ, a Julliard School és a Bronx Academy of Letters költészeti oktatója. Rendszeres elõadó nemzetközi fesztiválokon. TOMAS TRANSTRÖMER a 2011. év irodalmi Nobeldíjasa 1931-ben született Stockholmban. Szakmáját tekintve pszichológus, hosszabb ideig a västeråsi börtön pszichológusa volt. Már fiatalon érett költõként jelentkezett, 1954-ben jelent meg elsõ, nagy feltûnést keltõ 117 vers címû kötete. Keveset publikált, ám minden kötete eseményszámba ment a svéd irodalomban. 1990-ben agyvérzés érte, beszédkészsége és jobb keze megbénult, de azóta is jelentetett meg új verseket. Thinsz Géza segítségével egész sor magyar költõt ültetett át svédre, elsõsorban Pilinszkyt és Weörest. Fontosabb kötetei: Hemligheter på vägen (1958, Titkok az úton), De halvfärdiga himlen (1962, A félkész ég), Klanger och spår (Hangszínek és nyomok, 1966), (Stigar (1973, Ösvények), Sanningsbarriären (1978, Igazság-palánk), De vilda torget (1983, A vad tér), För levande och döda (1989, Élõknek és holtaknak), Sorgegondolen (1996, A gyászgondola). Magyarul két válogatás olvasható verseibõl, elõbb az 1970-es években az Európa Könyvkiadó, legutóbb pedig a Széphalom Könyvmûhely gondozásában (117 vers, 2001). A közeljövõben lát napvilágot válogatott verseinek bõvített kiadása, ugyancsak a Széphalom Könyvmûhely jóvoltából.

231

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Szerkesztõség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Levelezési cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

232