TARTALOM TÁJÉKOZÓDÁS KÜLFÖLDI SZERZÕINK

LVII. évfolyam, 4. szám

2012. április TARTALOM

WISŁAWA SZYMBORSKA versei (Csordás Gábor fordításai)........................ 235 ROSS KING Párisz ítélete (Makovecz Benjamin fordítása)............................................ 244 THÉODORE DE BANVILLE Édouard Manet (Imreh András fordítása) .................................................. 250 MAJA HADERLAP A katlanban (Tatár Sándor fordítása)............................................................ 251 SIMOR ANDRÁS Miguel Hernández lírai naplója .................................................................... 260 MIGUEL HERNÁNDEZ versei (Simor András fordításai) .............................. 264 VALERIA KOCH versei (Ircsik Vilmos fordításai) ............................................ 270 TAJJIB SZÁLIH Az Északra vándorlás évada 2 (Tüske László fordítása) .......................... 272 TÁJÉKOZÓDÁS TADEUSZ NYCZEK Ennyi világ egyszerre: A huszonnegyedik (Csordás Gábor fordítása) .... 296 CZESŁAW MIŁOSZ A költészet mint tudatosság (Csordás Gábor fordítása) ........................ 304 MÓSER ZOLTÁN Siena, a középkori Európa egy szelete.......................................................... 310 IRCSIK VILMOS Ha szólni akarok, holtan hallgatsz a nyelvemen – A magyarországi németek az 1945 utáni irodalomban ............................................................ 315 BALKÓ ÁGNES Egy orosz tiszt, a magyar nép igaz barátja (Andrej Fatyejev: Világostól – Krímig (Egy magyarbarát orosz huszártiszt emlékeibõl) .............. 324 KÜLFÖLDI SZERZÕINK............................................................................................ 327

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

E számunkat Móser Zoltán fotómûvész képei illusztrálják.

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

WISŁAWA SZYMBORSKA (1923–2012)

Pillanat Kizöldült domboldalon megyek. Fû, a fûben apró virágok, mint egy kifestõkönyvben. Ködös az ég, már kékbe forduló. Más dombokra kilátás nyílik csöndben. Mintha itt nem lett volna kambrium, szilúr, egymásra vicsorgó sziklák, tornyosuló mélységek, se lángoló éjszakák se nappalok gomolygó sötétségben. Mintha nem húzódtak volna síkságok itt forró lázálomban, jéghideg vacogásban. A tengerek mintha másutt viharzottak volna, szaggatva a láthatár partjait. Kilenc harminc van helyi idõ szerint. Minden a maga helyén, jól nevelt harmóniában. A horhosban a kis patak mint kis patak. Ösvény mindétõl mindétig ösvény alakban. Az erdõ örökkön-örökké erdõszerû és ámen, fönt madarak szállnak szálló madarak szerepében. Ameddig a szem ellát, a pillanat az úr. Az egyik olyan földi pillanat, amelyet megkérünk, maradjon.

235

Negatív A szürke égen egy még szürkébb kis felhõ a nap fekete peremével. Balra, azazhogy jobbra fehér cseresznyefaág fekete virágokkal. Sötét arcodon világos árnyékok. Leültél az asztalhoz és rátetted megszürkült kezed. Olyan vagy, mint egy szellem, amelyik élõket próbál megidézni. (Mivel még ezek közé tartozom, meg kéne jelennem neki, kikopogni: jó estét, azazhogy jó napot, Isten veled azazhogy Isten hozott. És nem tagadni meg a kérdést egyetlen válaszára sem, ha az életre vonatkozik vagyis a viharra csönd elõtt.)

Telefonkagyló Azt álmodom, hogy fölébredek, mert cseng a telefon. Azt álmodom, hogy biztosan a halott hív. Azt álmodom, hogy kinyújtom kezem a telefonkagylóért. Csakhogy a telefonkagyló nem olyan, mint volt, nehéz lett, mintha hozzáragadt volna valamihez belenõtt volna valamibe gyökereivel körülfont volna valamit. 236

Az egész Földdel együtt kellene kitépnem. Azt álmodom hogy hasztalanul erõlködöm. Azt álmodom, hogy csönd van, mert elhallgatott. Azt álmodom, hogy elalszom, és megint fölébredek.

A három legfurcsább szó Amikor kimondom: Jövõ, az elsõ szótag már a múltba vész. Amikor kimondom: Csönd, megsemmisítem. Amikor kimondom: Semmi, teremtek valamit, ami semmilyen nemlétbe nem fér.

Pocsolya Gyerekkoromból jól emlékszem erre a félelemre. Kikerültem a pocsolyákat, fõleg a frisseket, esõ után. Hiszen lehet, hogy az egyiknek nincsen alja, habár épp olyan, mint a többi. Belelépek, és hirtelen elmerülök benne, kezdek zuhanni lefelé, és még mélyebbre le, a tükrözõdõ fellegek felé vagy még tovább. Aztán a pocsolya felszárad, becsukódik fölöttem, 237

én meg örökre bezáródom – hova – felszínre nem tör kiáltozásom. Csak késõbb jött a felismerés: nem minden szörnyû kaland fér össze a világ szabályaival és ha akarna sem történhetne meg.

Az elsõ szerelem Azt mondják, az elsõ szerelem a legfontosabb. Ez nagyon romantikus, de nem az én esetem. Volt és nem volt valami köztünk, megesett és kiesett. Nem remeg a kezem, amikor emléktárgyakra bukkanok és zsineggel átkötött levélkötegre – legalább szalag lenne. Egyetlen találkozásunk évek múltán két szék beszélgetése egy hideg asztal mellett. Más szerelmek máig mélyeket lélegeznek bennem. Ennek nincs annyi levegõje, hogy felsóhajtson. És mégis, épp azért, amilyen, képes arra, amire azok még nem: elfeledve, álmaimból is kivetve megbékéltet a halállal.

238

Kora reggel Még alszom, de közben sorakoznak a tények. Fehérlik az ablak, szürkül a sötétség, a szoba kikászálódik a homályos térbõl, ingatag, sápadt sávok keresnek támaszt benne. Sorban, sietség nélkül, mert szertartás ez, földerengenek a mennyezet és a falak síkjai, elválnak a formák, egyik a másiktól, bal oldal a jobbtól. Virradnak a tárgyak közötti távolságok, csicseregnek az elsõ csillogások egy poháron, egy kilincsen. Már nem csupán tûnik, hanem egészen van amit tegnap félretoltak, ami a padlóra esett, ami a keretbe fér. Csak a részletek nem kerültek még a látómezõbe. De vigyázat, vigyázat, vigyázat, sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek és a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát árnyalatával együtt. Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene. Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek, mikor a csoda már végbement, a nap beiktatódott és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.

239

Csomag a visszaútra Kis sírok parcellája a temetõben. Mi, sokáig élõk, lopva megyünk el mellette, mint gazdagok a nyomornegyedek mellett. Itt fekszik Zosia, Jacek és Dominik, túl korán elragadva a naptól és a holdtól, az évszakok forgásától, a fellegektõl. Nem sokat kuporgattak össze a visszaútra. Látványfoszlányokat nem túl nagy számban. Maroknyi levegõt egy átrepülõ pillangóval. Egy kanál keserû tudást az orvosság ízérõl. Apró engedetlenségeket, néhány halálosat köztük. Vidám labdakergetést az úttesten. Boldog csúszkálást a vékony jégen. Ez itt, mellette az, meg emezek itt: mielõtt sikerült volna elérni a kilincset, elrontani az órát, betörni az elsõ ablakot. Margitka, élt négy évet, ebbõl kettõt fekve, a mennyezetet nézve. Rafałek öt évéhez egy hónap hiányzott, Zsuzsinak meg a téli ünnepek gomolygó lélegzettel a fagyban. Mit mondhatunk az egynapos életrõl, az egypercesrõl, egy másodpercnyirõl: sötétség, lámpa villan, sötétség megint? KOSZMOSZ MAKROSZ KHRÓNOSZ PARADOXOSZ Csak a kõ görögjének van erre szava.

240

Jegyzet Az élet – az egyetlen módja hogy kilombosodjunk, levegõért kapkodjunk a fövenyen, szárnyra kapjunk; kutya legyünk, vagy meleg szõrét simogassuk; megkülönböztessük a fájdalmat mindentõl, ami nem az; beleférjünk a történésekbe, belekerüljünk a látványokba, kikeressük a legkisebb tévedést. Kivételes alkalom, hogy egy pillanatig emlékezzünk, mirõl beszéltünk eloltott lámpa mellett; és legalább egyszer megbotoljunk egy kõben, megázzunk valami esõben, ne találjunk egy kulcsot a fûben; és szemmel kövessünk egy szikrát a szélben; és szünet nélkül valami fontosat ne tudjunk.

Lista Összeírtam azokat a kérdéseket, amelyekre nem várok már választ, mert vagy túl korai volna, vagy úgysem érteném. 241

A kérdések listája hosszú, fontos és kevésbé fontos dolgokat érint, de nem akarlak untatni benneteket, ezért csak néhányat árulok el: Mi volt valóban, és mi éppen csak látszott ezen a csillagos és csillagok alatti színpadon, ahol a belépõjegy mellett a kilépõjegy is kötelezõ; Mi van az egész élõvilággal, amit nem sikerül más élõkkel összevetnem; Mirõl írnak majd az újságok holnapután; Mikor szûnnek meg a háborúk, és mi lesz helyettük; Az ellopott gyûrûm most kinek a gyûrûsujján vész el; Hol a szabad akarat helye, mely egyszerre képes lenni és nem lenni; Mi van emberek tucatjaival – valóban ismertük-e egymást; Mit próbált nekem mondani M., mikor már nem tudott beszélni; Rossz dolgokat miért hittem jónak, és mi kell ahhoz, hogy ne tévedjek többet?

242

Néhány kérdést elalvás elõtt jegyeztem föl. Ébredés után már nem tudtam elolvasni õket. Néha gyanakszom, hogy ez sajátos rejtjel. De ez is olyan kérdés, amelyik elhagy egyszer.

Minden Minden – arcátlan és gõgösen pöffeszkedõ szó. Idézõjelben kellene leírni. Úgy tesz, mintha semmit sem hagyna ki, összeszed, átfog, tartalmaz és birtokol. Közben meg csak a zûrzavar darabkája.

CSORDÁS GÁBOR fordításai

Siena (Móser Zoltán fotója). 243

ROSS KING

Párisz ítélete Míg Meissonier A franciaországi hadjáraton dolgozott, nem messze tõle Párizsban, egy Batignolles kerületi kis mûteremben egy másik festõ egészen másféle, más stílusú képen munkálkodott. A harmincegy esztendõs Édouard Manet tizenhét évvel volt fiatalabb Meissonier-nél. Háromszobás lakásban élt az Hôtel-de-Ville utcában, s képeit a közeli Guyot utcában lévõ mûtermében készítette. „Bohém életet élni – írta Henri Murger – csakis Párizsban lehet”, s e párizsi bohém életre egyetlen helyszín sem volt alkalmasabb, mint a Batignolles. A Szajnától vagy másfél kilométernyire északra fekvõ, eleven életû munkásnegyedben a lakbérek alacsonyak voltak, és mindenfelé szabadtéri kávézók várták a vendégeket – a lengyel és német bevándorlókat, meg a cigányok, rongyszedõk, festõk és írók állandóan változó, tarka gyülekezetét. A Batignolles semmiképpen nem volt Párizs legtisztább vagy legbékésebb kerülete. Közepén helyezkedett el az egész ország legforgalmasabb pályaudvara, a Gare Saint-Lazare, ahonnan évente több millió ember indult Rouen, Le Havre vagy közelebbi úti célok – Asnières vagy Argenteuil – felé. Az északra, Clichy iparterületei irányába nyúló sínek felõl égõ szén és salak bûze szállt, s a gyári szirénák szûnni nem akaró füttyei, amelyekrõl Manet egyik barátja azt mondta, hogy „oly élesek, mint a megerõszakolt nõk sikolyai”. A piperkõc Manet kissé kirítt a füstös-lármás Batignolles környezetébõl. Öltözékét többnyire cilinder, szalonkabát, sárga szarvasbõr kesztyû, sétapálca és – egy barátja szerint – „szándékosan rikító nadrág” alkotta. Meissonier mogorva volt és kötekedõ, a csinos, fiatal, vörösesszõke Manet maga volt a megtestesült kellem. Szellemes és barátságos, ragályosan vidám személyiség, s gondolkodásának függetlensége magától értetõdõen tette a fiatal mûvésztársaság vezéralakjává. Egyik társuk, egy Giuseppe de Nittis nevezetû olasz, „napsugaras lelkéért” kedvelte, s hozzátette: „Nála kedvesebb, bátrabb és megbízhatóbb ember még nem élt a Földön.” Egy másik barátja, Théodore de Banville költõ versben örökítette meg elbûvölõ emberi tulajdonságait:

Ez itt a szõke, víg Manet, Bájosabb fiú, ó, van-é? Víg kedvét el nem vágja olló, Szakálla szerint is Apolló!1

1

Réz Pál fordítása (in: Henri Perruchot: Manet élete, Corvina Kiadó, 1979). – A szerk.

244

A szõke, víg Manet minden porcikájában úriember volt. A Batignolles-nál sokkal elõkelõbb városrészben, a Szajna bal partján, az elegáns Saint-Germain negyedben született és nevelkedett. Szüleinek háza a hivatalos állami mûvészeti akadémia, az École des Beaux-Arts épületével szemben állt, a Szajna túlpartján pedig ott volt a Louvre, a hajdani királyi palota, amely 1793 óta a nemzet mûvészeti múzeumaként mûködött. Anyai nagybátyja, a mûvészetrajongó Edmond Fournier ezredes gyakran vitte el a Louvre-ba a kis Éduard-t, aki – ahogyan az illik is egy ilyen környezetben nevelkedõ ifjúhoz – már egészen fiatalon elhatározta, hogy festõ lesz. Atyjának persze más elképzelései voltak. Auguste Manet egy Szajna menti kisváros, Gennevilliers korábbi polgármesterének fia volt, a városkában egy utca is õrizte a család nevét. Auguste ügyvéd, az igazságügy-miniszter elsõ magántitkára, 1841 után pedig bíró volt megnyugtató, évi húszezer frankos fizetéssel, amelyért apasági perekkel, vitás végrendeletekkel és a szerzõi jog megsértésének eseteivel kellett foglalkoznia. Felesége, Édouard édesanyja még nála is elõkelõbb családfával büszkélkedhetett: atyja diplomata volt, keresztapja pedig Napóleon egyik tábornoka, Jean-Baptiste Bernadotte, aki késõbb, az 1814-es hadjáratban a császár ellen harcolt, majd XIV. Károly néven Svédország uralkodója lett. Az ilyen tiszteletre méltó családok sarjai – legalábbis Auguste Manet így gondolta – nemigen lesznek festõk. Legidõsebb fiát inkább a jogi pályára szánta. Az ifjú Édouard azonban sajnos nem jeleskedett az iskolában; csak a tornaórákon tûnt ki a többiek közül ügyességével, meg a szépírásban, amelyben viszont minden mértéken túl csapnivalónak bizonyult. A baccalaureatusi fokozatig csakis azért tudta valahogy elküzdeni magát, mert atyja jól ismerte az iskolaigazgatót. Minthogy mind a jogi, mind pedig a mûvészi pálya tárva-nyitva állt elõtte, Édouard fejébe vette, hogy a francia haditengerészetnél próbál szerencsét. Terve meghiúsulni látszott, amikor elbukott a felvételin: „Tiszta idõpocsékolás” – jegyezte meg borúsan a vizsgáztató, miután szemügyre vette a kitöltött vizsgalapokat. 1847-ben azonban életbe lépett egy törvény, amely kimondta, hogy felvételi vizsga nélkül juthat be az akadémiára az, aki tizennyolc hónapot eltölt egy hadihajó fedélzetén. Manet tehát 1848 decemberében elindult Brazília felé az Havre et Guadeloupe fedélzetén, de mire fél évvel késõbb hazatért, a tizenhét esztendõs matróznak elment a kedve a tengerészesditõl. Atyja egy újabb év elteltével végre beadta a derekát, és beleegyezett, hogy fia mûvészeti tanulmányokba kezdjen. Édouard nem kívánkozott a nagy tekintélyû École des Beaux-Arts-ba, ahol az eredetiség és az egyéniség nemigen volt kívánatos, és ahol a növendékek tanultak anatómiát meg geometriát, de arról nem esett szó, hogyan is kell festeni voltaképp – inkább a Pigalle tér közelében lévõ kis mûteremben, egy Thomas Couture nevezetû ifjú festõ iskolájában kezdte meg tanulmányait. A harmincnégy esztendõs Couture, akit tanítványai termékenyítõ ösztönösségéért és kifejezõkészségéért tiszteltek, vitán felül álló mûvészi tekintélynek örvendett. Az École des Beaux-Arts-on végzett, elnyerte az École növendékei által elérhetõ legmagasabb kitüntetést, a Római díjat, a Becsület245

rend lovagja volt, és más hírességek mellett Frédéric Chopin arcképét is megfestette. Auguste Manet úgy érezhette, ha már a fia ilyen alantas mesterségre adja a fejét, legalább nagyérdemû mester keze alá került. Manet hasonló utat járt be, mint Meissonier, aki szintén messze elkerülte az École des Beaux-Arts-t, s a mesterséget inkább egy közmegbecsülésnek örvendõ festõnél tanulta ki. Ám a hasonlóság itt véget is ért. Meissonier elképesztõen fiatal korában, tizenkilenc évesen már kiállíthatta elsõ képét a Párizsi Szalonon, s hat évvel késõbb elnyerte a fõdíjat is. Édouard Manet jóval késõbb érõ mûvésznek bizonyult. Gyakran összekülönbözött a legendásan tágkeblû és nyitott érdeklõdésû Couture-rel, aki biztos volt benne: tanítványa aligha viheti többre a karikatúrarajzolásnál. Egy anekdota szerint meg is mondta Manet-nak, hogy sosem lesz több mint „a kor Daumier-ja” – utalva Honoré Daumier-ra, aki nem festményeivel, hanem csípõs politikai karikatúráival vált ismertté. Manet ennek ellenére hat éven át maradt Couture tanítványa, s ez idõ alatt számtalan órát töltött a Louvre-ban, másolva a legnagyobbak, s közülük is legszívesebben Velázquez és Giulio Romano festményeit és nyomatait. Megittasult az elmúlt századok festészetétõl, és több ízben ellátogatott Velencébe, Firenzébe, Rómába, Amszterdamba, Bécsbe és Prágába, hogy vázlatokat készítsen az ottani templomokban és múzeumokban. Háromszor járt Itáliában, és más remekmûvek között másolatot készített Raffaello vatikáni freskóiról, a firenzei Uffizi képtárban pedig Tiziano Urbinói Vénuszáról. Az utazások során tapasztaltaktól átszellemülten bibliai és mitológiai témájú képeket tervezgetett: Mózesrõl, Vénuszról meg Danaéról – éppen olyanokat, amilyeneket az Académie des Beaux-Arts növendékei tartoztak festeni. Manet összebarátkozott Charles Baudelaire-rel, a költõvel, aki A romlás virágai címû, 1857-ben megjelent kötetével vált hírhedtté. Kettesben gyakran jártak a boulevard des Italiens és a Taitbout utca sarkán álló – vagyis Manet mûterméhez csábítóan közeli – Café Tortoni nevû kávéházba. A festõnek ekkoriban már szeretõje is volt, egy Suzanne Leenhoff nevû, szõke holland leány, aki két évvel idõsebb volt nála, és 1851-ben néhány hónapig zongorázni tanította, aztán állapotos lett, és 1852-ben fiúgyermeket szült. Az apa személye máig bizonytalan, a gyermek a Léon-Édouard Koëlla nevet nyerte a keresztségben. Akár õ volt a gyermek apja, akár nem, Manet az 1850-es évek végén együtt élt Suzanne-nal és a kisfiúval, akirõl a nyilvánosság elõtt azt mondták, hogy az öccse… Egyébiránt bohém életvitelét meghazudtolva csütörtökönként és vasárnaponként megindító gondossággal és szeretettel vitte a gyermeket sétálni a Batignolles utcáin. 1859-ig, huszonhét éves koráig nem vett részt a Párizsi Szalonon – vagy, ahogy gyakran és találóbban nevezték: az élõ festõk kiállításán. Az állam támogatásával rendezett Szalont azért nevezték így, mert az 1673-as alapítás után sok éven át a Louvre Salon Carré (szögletes terem) nevû helyiségében tartották. 1855-re átköltöztették a kevésbé fõúri környezetet kínáló, de sokkal tágasabb Palais des Champs-Élysées öntöttvas szerkezetû kiállítócsarnokába, ahol 246

a rengeteg virág és a vízeséssel ékes belsõ tavacska sem tudta egészen elfeledtetni, hogy amikor épp nem a mûvészet éves ünnepét, akkor lovasbemutatókat és mezõgazdasági vásárokat tartottak itt. A Szalon párját ritkító alkalom volt arra, hogy a mûvészek bemutathassák munkáikat a közönségnek, a legnagyobbak pedig tovább növelhessék tekintélyüket. Európa egyik legnépszerûbb látványosságának számított, amely még a nyilvános kivégzéseknél is hevesebb érdeklõdést váltott ki az emberekbõl. A kiállítás évente május elsõ hetében nyitotta meg kapuit és hat héten át várta a látogatókat. A kiállított több ezer képet sokszor késhegyig menõ viták során egy különleges bírálóbizottság válogatta ki. Általában 1 frank volt a belépõdíj, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag egész Párizs népe megengedhette magának, hogy legalább egyszer ellátogasson ide – 3-4 franknál a legalacsonyabb keresetûek, a mosónõk és a kalaposlányok napibére sem volt kevesebb. Akik még így sem tudtak vagy nem akartak fizetni, azok vasárnaponként ingyen is megnézhették a hatalmas kiállítást; ilyenkor a Palais des Champs-Élysées-ben ötvenezren is összegyûltek – ötször annyian, mint ahányan 1857-ben a Párizs érsekét meggyilkoló pap, Verger lefejezésére voltak kíváncsiak. Egyes években a Szalonnak hat hét alatt egymillió látogatója volt, vagyis naponta több mint huszonháromezer.2 Az 1859-es kiállításra Manet nem valamelyik reneszánsz ihletésû, mitológiai témájú vásznát adta be, hanem az Abszintivó címû képét, amelynek modellje a Louvre-ban való rajzolgatás közben megismert, Collardet nevû guberáló volt. Az a tény, hogy a Louvre elõkelõ környezetében megjelenhetett egy ilyen figura, jól mutatja, hogy a párizsiak mûvészet iránti rajongása átlépett minden társadalmi korlátot. Voltak évek, amikor a kiállításnak az 1,7 milliós városban több mint egymillió látogatója volt. Manet nem valamiféle mûértõ figuraként ábrázolta Collardet-t, hanem cilinderrel, a lábánál pedig egy feldõlt abszintos üveggel. Egy korabeli párizsi embert mutatott be tehát, egy elhanyagolt külsejû iszákost, amilyennel gyakorta lehetett találkozni a Batignolles-ban sötétedés után. Az abszint zöldes színû szeszes ital volt; annyira népszerû a párizsiak köreiben, hogy még egy úgynevezett zöld órát is tartottak kora este, amikor a kávéházakban üldögéltek és iszogattak. A 75 százalékos erõsségû ital ízesítéséhez használt, mérgezõ hatású feketeüröm-kivonat3 hallucinációkat, születési rendellenességeket és elmebajt okozott, s a hatóságok ezt kárhoztatták a bûnözés terjedése miatt is. A Manet képén magányosan ácsorgó, baljós figura az abszintfogyasztás követHogy tágabb összefüggésbe helyezzük ezeket az adatokat: a 2003-as év legnagyobb sikerû mûvészeti rendezvénye a New York-i Metropolitan Museum Leonardo da Vinci: The Master Draftsman címmel rendezett kiállítása volt; kilenc hét alatt átlagosan napi 6863-an, vagyis összesen 401 004-en látogatták meg. Az ugyancsak a Metropolitan Museumban, 2003–2004ben rendezett El Greco kiállítás három hónapig volt nyitva; napi átlagban 6897, összesen tehát 574 381 látogatója volt. A 2002-es év legnagyobb sikere, az amszterdami, Van Gogh and Gauguin címû kiállításra naponta átlagosan 6719-en, négy hónap alatt tehát összesen 739 117-en voltak kíváncsiak. 3 A ma újra mindenütt kapható abszintban már mással helyettesítik az idegméreg-tartalmú fekete ürmöt. A súlyosan mérgezõ növény neve egyébként oroszul csernobil. – A ford. 2

247

kezményeinek beszédes, sõt talán szájbarágós ábrázolásának tûnhetett – de legalább ennyire nyugtalanító volt a kép festõi stílusa is. Két évvel korábban egy kritikus a mennybe menesztette Meissonier-t, mondván: a cimborák oly tökéletesen vannak megfestve, hogy a szájuk szinte mozogni látszik… Manet-tõl mi sem állt távolabb, mint az ilyen észvesztõ precizitás és a legfinomabb részletekbe menõ ábrázolás iránti elkötelezettség. Õ széles, lendületes ecsetvonásokkal hordta fel a festéket és jóval elvontabb vizuális hatások elérésére törekedett, nem sokat törõdve a bizonytalan lábakon álló iszákos arcvonásainak részleteivel. Manet mûtermében Couture egy alkalommal megkockáztatta azt a kijelentést, hogy volt növendéke „elmebeteg” dolgokat fest. Az 1859-es Szalon zsûrije sem volt elragadtatva. A képet a bírálók habozás nélkül elutasították. Úgy vélték, nemcsak teljességgel nélkülöz mindenfajta kifinomultságot, de ugyanazt a züllöttséget jeleníti meg és magasztalja, amelyet Baudelaire A romlás virágai címû kötetének versei – ezek egyikében, A rongyszedõk borában ugyanígy jelenik meg a részegen imbolygó guberáló: „Vén külváros szivén, hol útvesztõ a sár, / S a nyüzsgõ, vak tömeg zúgón erjedve jár…”4 A következõ, 1861-es Szalonra Manet két, ha technikájában nem is, de témájában kevésbé kényes képet adott be, s mindkettõt el is fogadták. A spanyol énekes egy padon ülõ, spanyol öltözékû, gitáros férfit ábrázol, a másik kép pedig Manet atyjának és anyjának arcképe. Auguste Manet egy agyvérzés következtében ebben az idõben már néma volt; a tragédiát mindkettejük csüggedt, borús arckifejezése is érzékelteti. A mintegy 1300 másik festmény között kiállított képek igen vegyes fogadtatásra találtak. A Monsieur és Madame Manet arcképét ízekre szedték a kritikusok. Egyikük azt írta: „szülei bizonyára ezerszer elátkozták a napot, amelyen ez a könyörtelen portretista ecsetet vett a kezébe…” – a Velázquez ihlette gitározó spanyol azonban felkeltette Meissonier barátja és csodálója, a híres Théophile Gautier érdeklõdését. Az ötvenesztendõs Gautier vízipipát szívott, és széles karimájú kalapokat meg pelerint viselt, mindig szívesen kezdte ki a polgári tiszteletreméltóságot, és nagyra tartotta az olyan forradalmi elméket, mint Victor Hugo, Delacroix vagy Baudelaire – utóbbi egyenesen neki ajánlotta A romlás virágait. A bõkezû és társaságkedvelõ mûkritikus minden csütörtökön összejövetelt rendezett a kellemesen külvárosias neuilly-sur-seine-beli, Szajna-parti házában, s ilyenkor olyan nevezetességek keresték fel, mint Gustave Flaubert, hogy elpihenjenek a keleti párnákon a házigazda macskái, könyvei és kakukkos órái között. Gautier maga is írt prózát és verseket, s egy pályatárs szavaival élve „a legnépszerûbb és legnagyobb tekintélynek örvendõ író volt a mûkritika területén”. Egyetlen dicsérõ szava megalapozhatta egy mûvész hírnevét, így aztán a színpompás öltözékû kritikust naponta bombázták leveleikkel a festõk, akik mind azt szerették volna, hogy írjon róluk. 4

Tóth Árpád fordítása.

248

„Carramba! – fakadt ki a kormány hivatalos lapjában, a Le Moniteur universelben, miután szemügyre vette A spanyol énekest. – Ebben a merész ecsetvonásokkal, valósághû színekkel megfestett, életnagyságú figurában igen komoly tehetség nyilvánul meg…” Ez az elismerés azt eredményezte, hogy a kép a közérdeklõdés középpontjába került, s hamarosan olyan népszerûségre tett szert, hogy a kiállítócsarnok egy feltûnõbb pontjára kellett áthelyezni. Manet alkotása kiemelt dicséretben részesült, de talán ennél is fontosabb volt az erõteljes ecsetkezeléstõl, a sötétek és világosak éles kontrasztjától és a Szalonon látható, részletesen megfestett, csodaszépen kidolgozott alkotásoktól annyira különbözõ, lendületes odavetettségtõl fellelkesült ifjú pályatársak csodálata. Egyikük kijelentette: A spanyol énekes olyan „különös, újszerû módon” van megfestve, hogy a láttán „sok festõnek egyszerûen kiguvadt a szeme és leesett az álla…” Noha ez idáig még egyetlen képet sem sikerült eladnia, minden jel arra utalt, hogy a 29 éves Manet beérkezett.

MAKOVECZ BENJAMIN fordítása

Siena (Móser Zoltán fotója). 249

THÉODORE DE BANVILLE

Édouard Manet A vidám, szõke Manet Nyájasabb volt bárkinél, Elbûvölõ figyelemmel, Apolló-szakállasan. Lefegyverzett mosolya, Kellemes volt, úriember.

Gyengéje, ha volt, kivált Az, hogy nem a jól kijárt Úton ment. Nagy szellemekkel, Óriástársaságban élt. Elcsavarta a fejét A fény, a ragyogó reggel. A világ szeme elé Tárt volna téged Manet, Szurokszemû szõke Éva, S kívánt mûhelyén kívül Látni nyakéktelenül. Nagyobb bûn is esik néha. Tilalom volt – ma csoda. Nem szolgált õ rá sem a Túl tömény ajnározásra, De a fitymálásra sem. A publikum szívesen Mindenkit beskatulyázna. A festõ (király s cseléd) Szeresse Mûvészetét Vagy bûbájos Múzsa, téged, Kitõl fellobban a láng. Hogy úrnõnk magasztalánk, Ha menni kell, ez a lényeg. IMREH ANDRÁS fordítása 250

MAJA HADERLAP

A katlanban A házunk mögötti kis erdõ, amelyen Michihez és a családjához menet (ha tévét akarok nézni) át kell haladnom, egyre vadabbul burjánzik és terjeszkedik. Azt hittem, jól ismerem. Számtalanszor átvágtam már ezen az erdõcskén; behunyt szemmel is be tudtam volna járni. Most minden bátorságomat össze kell szednem, hogy átlépjem a határát. Korábban azt hittem, ösvényeinek minden szakaszát ismerem, ismerek benne minden kis tisztást, ki tudom szimatolni, éppen alacsony vagy magas növésûek-e körülöttem a fák, csukott szemmel ki tudom tapogatni, milyen sorrendben követik egymást a mogyoróbokrok, a málnabokrok, a füzek; érzem, mikor nyílik szét vagy zárul össze fölöttem a fenyõkoronák tengere. Mostanra odavan a kis erdõnek ez az ismerõssége. Összenõtt a nagy erdõvel, hatalmas zöld tengerré változott, tele hegyes tûlevéllel, horzsolóan éles peremû kéreggel, a koronaszint alatt parttalan, hullámzó aljnövényzettel. Alighogy kinézek a hálószobaablakon, a látóterembe nyomul az erdõ, vagy recés és cikcakkos felületével ott ólálkodik a rét mögött. Egy napon, attól félek, ki fog lépni a medrébõl, túlcsap saját határán, s elárasztja a gondolatainkat, ahogyan – már most is úgy érzem – azoknak a férfiaknak a gondolatait uralja, akik apámmal együtt dolgoznak, vagy akik érte jönnek, hogy együtt menjenek vadászni. Az erdõbe menni, ez a mi nyelvünkön nem csak azt jelenti, fát vágni, vadászni vagy gombászni menni. Azt is jelenti, ahogy azt újra meg újra elmondják, elrejtõzni, menekülni, lesbõl támadni. Az emberek, mondják, aludtak, fõztek és ettek az erdõben, nemcsak békeidõben, a háborúban is látogatták a férfiak és az asszonyok az erdõt. Nem a saját erdejüket; az túl ritkás, túl kicsi és túlzottan áttekinthetõ volt. A nagy erdõkbe kerekedtek fel. Sokaknak volt menedéke az erdõ; pokol, amelyben ûzték a vadat, és amelyben õket ûzték, akár a vadászok a vadakat. Úgy forognak az elbeszélések az erdõ körül, ahogy az erdõ a portánk körül kering. Az erdõ vadászóhelyeket, etetõhelyeket, bogyógyûjtõ- és gombászóhelyeket rejt, amelyek hollétét ismerõik nem árulják el. Még féltve õrzöttebb titkok a legtitkosabb helyek, amelyekhez sem út, sem meredek csapás nem vezet, amelyeket vadászösvényeken és patakágyakat követve kell felkutatni, a rejtekés túlélõhelyek, ahol, ahogyan mesélik, elrejtõztek vagy épp tartósan bujkáltak az embereink. Az idén a grófi birtok erdõvel benõtt lankáin egy szélvihar nagy károkat okozott. Az orkán széles, letarolt sávot hagyott maga után, amelyben a fák derékba törve vagy gyökerestül kitépve hevernek a földön. A gróf valamennyi vágásterületérõl egybegyûjtötték a fakitermelõket, hogy eltüntessék a szélvi251

har pusztításának nyomait. A motoros fûrészek éles sivítása és a fejszék tompa csapásai heteken át megtöltik a levegõt a mélyedés fölött. Hétvégenként az udvarunkon gyûlnek össze a favágók, megélesíteni és megjavítani a szerszámaikat. Nadrágjuk apró mocsarak módjára fénylõ szurokfoltokkal van telehintve, amelyekbõl körben piszoknyúlványok erednek, majd mint szurokfelhõ-árnyékok vesznek-fakulnak bele a nadrágok anyagába. A favágók inge átizzadt, a vállukra terített pulóvereknek és dzsekiknek kirojtosodott az ujja és a széle. Apám a padon ülve egy fûrészt javít, amelyet (érezhetõen nõnemûként gondolva rá), amerikai amazonnak nevez. Finom ütésekkel kalapálja a szerszámot; felsõtestét ütemesen himbálva dúdol hozzá. – Megtáncoltatod a fûrészt – mondja Michi.– Mihelyt a kezedbe adom, jókedvre derül. – Jozi bácsi elmondja kollégáinak, hogy rádióadásokat tervez; már igényelt is egy hangrögzítõ készüléket az Osztrák Rádió szlovén részlegénél; beszélgetni fog az emberekkel, és rögzíti ezeket a beszélgetéseket. Ha a kollégáinak nincs ellenükre, róluk, Thurn gróf favágóiról is szerkesztene egy mûsort. – Nem vagytok ti már favágók – mondja apám –, rég különváltatok az erdõtõl. – Jól meg kell nézni, hol ragad le az ember – feleli Michi –, nem járhatunk nap mint nap csak az erdõbe, mintha más nem is létezne, mintha ez lenne a pénzkeresésre az egyetlen lehetõség. – Michi beállt a szocialisták közé. Megígérték neki, hogy valahol másutt kap munkát. – A politikában akarod megcsinálni a szerencsédet – mormogja apám. – De polgármester nem leszel soha; abba soha nem fognak belemenni; te, egy szlovén, polgármester?! Soha! – Ehhez te nem értesz – ellenkezik Michi. – Értek, amit értek – jelenti ki apám. Elmondja, hogy a héten a Mozgan-gerincrõl, ahol épp fát vág a parasztoknak, átment a zöldhatáron egy sörre Kumerhez, a szlovén oldalra. Csodálkoztak is az asszonyok, hogy átmerészkedett a határon. A lepenai ismerõseikrõl kérdezgették odaát, és megkérték, hogy üdvözöljön itt minden ismerõst. – Köszönjük, köszönjük – így a favágók, majd gyalogszerrel hazaindulnak, Egyedül Jozi ül motorra, és robog el, fél kezével integetve. – Tulajdonképpen hol a határ? – kérdem apát. – Ott fönt – mondja, és a völgyet félkörben lezáró gerincre mutat. – Szeretnélek egyszer elkísérni a munkába – mondom. Apámat annyira meglepi ez a kérés, hogy megígéri, másnap magával visz a vágásterületre; úgyis föl kell vinnie még egypár szerszámot. Kora reggel ott áll a motorja az istálló elõtt, egy Puch; sötéten csillogó tankja olyan, mint egy fekete delfin törzse. Apa egy szerszámokkal degeszre tömött hátizsákot és egy kanna benzint szíjaz szorosan a csomagtartóra. Fölülök a hátsó ülésre és óvatosan átkarolom a derekát. Azt mondja, fogjam jó erõsen és bújjak hozzá, nehogy menet közben leessek. Az elsõ kanyarban hát252

rakiált: billegsz ide-oda, kapaszkodj rendesen, különben a végén felborulunk. A kezdeti félelmem után, amely mindig elfogott, amikor apa fékezve kanyarodni kezdett, ahogy az egyenes szakaszokon gyorsít, már hagyom, hogy elragadjon a sebesség mámora. A Mozgan-porta mögött leállítja a motorbiciklit, a derékszíja mögé csúsztat néhány ácskapcsot, és a vállára veszi a hátizsákot. Kényelmes tempóban elindulunk. Kotyog a benzin a kannában. – Lejtõs terepen lassan haladjon az ember, különben hamar kifullad – mondja apa. Azután meggyorsítja a lépteit. Lemaradok, a sík útszakaszokon pedig belegyorsítok, hogy utolérjem. – Itt voltál a háború alatt? – kérdem. – Igen, valamivel följebb volt egy bunkerünk – mondja. – Nagyapád vezette a futárszolgálatot. Én fõztem. Nagyon veszélyes volt. – Féltél? – kérdezem. – Alighanem igen, hiszen gyerek voltam még; alig pár évvel idõsebb nálad. A hátunk mögött egy fölriasztott vadat hallunk menekülni. – Megérezte a szagunkat – mondja apa. Az erdõ borította gerinc alatt, a hatalmas lucfenyõk közt, amelyeknek vastag ágai csaknem a földig leérnek, egy kunyhót pillantunk meg. Az egészet fakéreg borítja, amelyet rétegenként szögeltek föl egy favázra. – Korábban itt aludtunk – mondja apám –, amikor fát termeltünk ki. – Kinyitja a zárat, a szerszámokat és a benzineskannát elhelyezi a használaton kívüli priccsek mellett. – El kell még néznem a vágásterületre – mondja –, aztán átmehetünk a határon. A hely, ahol a társaival dolgoznak, takarosan rendben van tartva; szabályos rakásokba hordott ágak jelölik. Lehántott és hántolatlan, deszkahosszra fölvágott törzsek hevernek szétválogatva a földön, ágcsonkokkal vagy lepucolva, ahogy apa mondja; közöttük föltúrt, illatozó forgácshalmok. A törzseket rézsútos vágásokkal aprították fel; a vágásfelületek úgy világítanak, mint a frissen faragott fatányérok. Apa a tisztás közepén állva végignéz az irtáson, majd összeszedi a szétszórt hasítóékeket, és ágakkal fedi be õket. – Na, most jól fog esni egy sör – mondja, és a határ felé mutat. Az államhatár, csodálkozásomra, az irtás közelében húzódik. Az erdõs gerincrõl át tudom tekinteni a lanka jugoszláv felét, amely, meglepõdve tapasztalom, teljesen hasonló az osztrák részhez; egyszerû folytatása az ismerõs vidéknek. Apa egy kerítésoszlopra támaszkodva ugorja át a határt. Nekem azt mondja, másszak át a szögesdrót alatt, és fölhúzza az alsó drótot, hogy ne akadjak fenn az összesodort dróttüskékben. Hirtelen ismét sietõs lesz neki. Öles léptekkel megy lefelé egy ritkás erdõben. Alig tudok a nyomában maradni. Páfrányok csapódnak az arcomba. Az erdõ alatt apa bevár. A fûben ülve egy mélyebben fekvõ völgyet fürkész, amely innen nézve egészen eltûnik a hegy mögötti mélyedésben. 253

– Ott, a Raduha mögött – mutat apám egy hegyhátra –, ott jártam iskolába a háború alatt. Nem sokáig. Úgy két hét lehetett. Aztán a lučei iskolába mentem. – A bátyjával együtt futárok voltak a törzsnél, egy parasztgazdaságnál voltak elhelyezve. Azután, hogy elmenekültek otthonról, csak két hétig maradhattak az apjukkal a bunkerben. Utána a Savinja-völgybe vitték õket, a Savinja-völgy ugyanis felszabadított terület volt. Januárban fel kellett adniuk a parancsnokság központját, mert a németek megtámadták a völgyet. – A németek vadul lõtték a területet, csak úgy fröcskölt föl a föld – mondja apa. Õ és a futárok írógépeket ástak el. Lyukakat ástak, egy kis szalmát szórtak beléjük, s arra helyezték az írógépeket. Azokra megint csak szalmát hintettek, majd földet, füvet és havat kapartak rá, míg az egészet el nem tüntették. Délután fölkerekedtek, és egész éjszaka meneteltek. – Másnap a németek tovább ûztek minket – mondja apa. – A csípõmig ért a hó. Az egyik parancsnok sehogy sem hitte, hogy végig bírom csinálni a többiekkel. Hevesen kiköp, mint akinek muszáj megkönnyebbülnie az elbeszélés után. Kumernél két asszony üdvözli, akik tudják a nevét. – Zdravko – kiáltják –, Zrdavko, jó, hogy újra látunk! – Apának sört hoznak, nekem pedig egy májpástétomos kenyeret. A visszaúton apa elrévedõ mosollyal néz rám. Elképzelem, milyen szép is lenne, ha a bizalmába avatna, és még egyszer elmesélné az imént elmondott történetet, s utána megkérdezné, nekem milyen élményeim voltak, én pedig megoszthatnám vele, hogy iskolába menet rendszeresen megzsarolnak, és hogy azt kívánom, bárcsak elõvenné az osztálytársnõimet, és rájuk parancsolna, hogy azonnal hagyják abba a fenyegetésemet. Azt remélve, így számíthatok rá, csöndes ígéretet teszek (magam sem értem, hogyan és miért) apámnak; beleegyezem, hogy elkísérem a haza- és az iskolába vezetõ útjain – talán ezen a tájon, talán az emlékezetben kanyargó utakon. Az erdõben felfelé kaptatva azon morfondírozom, megmaradjak-e a gyerektestemben, vagy nõjek föl, túl saját magamon, s arra jutok, hogy ma megmaradok a rövid szoknyámban, a pamutzoknimban és a gumicsizmámban. Amikor a határ alatt a fináncösvényen folytatjuk az utunkat, fölázott, puha földjén, amelyen tócsák képzõdtek, lábnyomok után kutatok. Apa azt mondja, ma, vasárnap talán szabadnapjuk van a fináncoknak, és jót derül saját ötletén. Amikor elérjük az osztrák oldalt anélkül, hogy fölfedeznének, apa megkérdi, nem akarom-e elkísérni egy hajtóvadászatra, mert látja, rendesen tudom tartani a tempót. Igent mondok, és elhatározom, hogy legyõzöm az erdõtõl való félelmemet. Az erdõn át a Mozgan felé vezetõ úton a fák között egyszer kilátás nyílik a völgykatlanban elszórtan álló parasztportákra. Megállunk, és kikémlelünk a zöld sûrûbõl. Mint két hal, gondolom, amelyek a hínárból nézegetnek kifelé. Láttam ilyen virgonc halakat a tévében, és elképzelem, amint apa meg én nagy szemekkel, fejünket a burjánzó 254

aljnövényzetbõl kidugva figyelünk, majd hirtelen eltûnünk, vissza a sûrûbe, kis homokfelhõt kavarva, amely csak lassan ülepszik le a zavaros vízben. Egy csupa fûszál alkotta tenger, gondolom; hamarosan elérjük a partot. Boldognak érzem magam, amikor fölülök apa mögé a motorra. Szorosan átkarolom a derekát, és a hátához tapadok. Mire lefelé megyünk a Koprivna kanyargós útján, késõ délután van. Végig egy magasságban van velünk a nap. Egy nagy ívû kanyarban apa megáll elszívni egy cigarettát. – Korábban itt egy kerítés volt – mondja, és a levegõbe fújja a füstöt. Mielõtt a völgymélyedést elérnénk, áthaladunk egy fahídon, egy düledezõ házikóhoz, amelyet szilva- és almafák takarnak el. A motorról leszállva látjuk, hogy apa favágótársa, Jaki, kaszanyélre támaszkodva az ajtó elõtt áll. A ház környékét körös-körül hullámként borítja a lekaszált fû. – Belementem a csalánba – tudatja Jaki. – Az irtásterületen voltatok? – Apa igennel felel. – Ha nem kaszál rendszeresen az ember, egykettõre benõ mindent - véli Jaki. Ma már volt fönt Blajsnál, ott is hihetetlenül burjánzik a fû. Apám fölpillant egy magányos tanyára, amelyre még odasüt a nap. – Kár, hogy senki nem törõdik vele – mondja. – Ki gondolta volna, hogy így lesz? – Tulajdonképpen hány fivéred halt meg táborban? – kérdezi Jaki. – A három idõsebb, a Jakob, a Johi és a Lipi – mondja apa. – Lipi hamvai Natzweilerbõl érkeztek haza, a többiek Dachauban végezték. Hallom a csengõ Dachau nevet, amely ismerõs már, Natzweiler azonban új, és tüstént el is felejtem. A nagybátyja is ott fönn esett el, jut eszébe Jakinak. – Éppen dezertált – mondja hozzám fordulva, mert magán érzi a pillantásomat –, és a németekkel vívott elsõ harcban megsebesült. Átvonszolta magát a mezõn Jeklékig, és vérzõ sebével az út alatt fekve maradt egy bokor takarásában. A német õrjárat kis híján elment mellette, anélkül, hogy észrevették volna. Aztán az utolsó katona mégis odanézett, és lelõtte. A Jekléknek ott, az út mellett kellett elföldelniük. – Tudom – mondja apa –, ismerem azt a helyet. A halottak hátrahagyják hûvösségüket ezen a helyen, amelyrõl a napfény visszavonult. Azon gondolkodom, hogy a hidegnek, amelytõl most borzongok, vajon köze van-e az estéhez is, meg a házakhoz közelebb nyomuló erdõhöz. A fény sietõsen a magasba igyekszik. Apa mozdulatlanságba süpped. Megkérem, hogy menjünk mégis haza. – Jó, jó – mondja, csak ne szeszélyeskedjek, mint anyám. – Csak akkor szánja rá magát, hogy fölüljön a motorra, amikor Jaki is kitolja a gépét a ház sarka mögül. Hárman gurulunk lefelé a kavicsos úton, de az útelágazásnál, ahol balra kéne kanyarodnunk, apa jobbra fordul, és leállítja a motort az út szélén. 255

– Hazamehetsz, ha akarsz – mondja; õ még elmegy egy sörre. A fogadó legelõjén átvágva rövidítek; körülöttem jóllakott, lusta tehenek csapdosnak a farkukkal. A Lepena-patakon átvetett két fatörzsön átegyensúlyozok a patak túlpartjára, majd sietõsen fölkapaszkodom egy rézsûn, amelynek tetejérõl már hallatszik a disznaink sivalkodása az ólból. Mondják, az, ahogyan valaki az erdõbe megy vagy onnét jön, mindent elárul róla. Van nála fegyver, van piros csillag a sapkáján? Két nadrágot és két kabátot visel egymás fölé húzva, hogy ne fázzon, nyitott ingben jön, szurokfoltos, szakadt nadrágban, halott õzet rejt a hátizsákja, vagy a szalonnát viszi föl a zöld kádereknek a legmagasabb, szél tépázta fenyõkhöz? Gombákkal teli kosarat cipel, kannába gyûjtött bogyókat vagy futárposta lapul a zsebében? Tiszta ing van rajta, szurok és fakéreg szaga lengi körül, avas és mosdatlanságszagot áraszt, a félelem verítékének, a vérnek és pörknek a szagát érezni rajta? Apa vadászbarátai vasalt nadrágot és terepszínû zubbonyt hordanak, hajuk mohaillatú, kalapjukon vadásztöret. Hátizsákjukon patás vadak feje himbálózik, amelyekre rásütötték a fegyvert, amelyek megtetszettek, s így rajtavesztettek. Orrukból még vér és verejték csöpög, utolsó lélegzetvételük harmata. Sötét, üveges szemük még soká kidomborodik a kecses fejbõl, lenyúzott koponyájukat még sokáig fõzik hidrogénes vízben, míg azután sápadtra fakulva, mint trófeákat, kiveszik õket a fõzõedénybõl. – A vadászat családi mítosz, minden vadászat ünnepnap; ez mindig is így volt – mondja apám. Hajnalban és esténként még ma is nekivág vadat cserkészni, nem mulasztja el beolajozni a golyós és a sörétes puskáit, megtisztítani a távcsövét és átszámolni a töltényeit. A konyhánkban még ma is fõznek és párolnak vadhúst, és a zergelevesek páráitól összefut a szánkban a nyál. Apa vadásztársai ma is sûrûn járnak hozzánk, és szívesen mesélnek történeteket. Apa még ma is örömmel várja az évi rendes hajtóvadászatot a rókakopókkal, amelyre most magával akar vinni, mert látja, hogy bírom az iramot. Amikor eljön a nap, amelynek kora reggelére a hajtóvadászat kitûzetett, forró teával és fánkkal vendégeljük meg a vadászokat. Felosztják a terepet, kiki megkapja a maga kijelölt erdõszakaszát, és kijelölik a lõállásokat. Nekem az öreg Poppal kell mennem; õt jól ismerem. Õ a körben a legidõsebb, és, mondják, neki a leggyengébb a szeme. Egyszer, így szól a fáma, próbára tették, illetve a látását; nyúlbõrbe dugtak egy házimacskát, ráhúzták a nyúlgereznát, és madzagokkal a testére kötözték. A macska dühödten kaparta magáról az alkalmi jelmezt, és fölmenekült a legközelebbi fára, Pop pedig nem akart hinni a szemének, mert – s ezt bármikor megerõsítheti esküvel is – akkor látott elõször nyulat fára mászni.

256

Nagymama félrevon. Hallotta, hogy Gregoričéknál fejezõdik majd be a vadászat. Adjam át üdvözletét az öreg Gregoričkának. – Amikor föloszlatták a lágert, õ hozott ki; én túl gyenge voltam ahhoz, hogy járni tudjak – mondja nagymama. – Három napig cipelt, támogatott, még talicskában is tolt a Gregorička, míg el nem tûntek az SS-katonák. – Gregorička megbolondult Auschwitzban, még mielõtt átszállították volna Ravensbrückbe. Attól fogva csak átkozódott, hogy az ördög, aki a lágerbe juttatta, hozza is ki onnét. Fiatalkorában nagyon erõs asszony volt, bármelyik férfival fölvette a versenyt, meséli nagymama. Bólintok; igen, átadom az üdvözletét. Pop kézenfogva vezet, miközben a magunk erdõszakaszához igyekszünk, botokkal ütögetve a fákat és a bokrokat. A vadászok a vállukra vetették a puskáikat, és elõresiettek. A kutyák nyulakat és rókákat hajtanak feléjük; csupán szórványos lövéseket hallani, s mi csak kevés állatot látunk magunk mellett elmenekülni. A teríték, amelyet a Gregorič-porta elõtt sorba fektetnek, rövid, akárcsak a halottvirrasztás, a snapsz pedig egykettõre elfogy. Behívnak a szobába; gulyást fõztek a vadászlakomára. Az öreg Gregorička az asztal melletti padon ül. Odalépek hozzá, hogy átadjam nagymama üdvözletét, és kezet nyújtok neki. Hideg és nedves a keze. Vizeletszag lengi körül. Gregorička nem érti, ki üdvözölteti; kifejezéstelen tekintettel néz rám. Sveršina tolmácsolni próbál. Amíg eszünk, a hatalmas termetû öregasszony ide-oda himbálja erõs testét. Oldalról figyelem, és a nagymamára kell gondolnom közben, meg arra, milyen volt, amikor ez a Gregorička férfiakat hajigált a levegõbe, s az én legyengült nagyanyámat kicipelte a lágerbõl, s azután csak vitte, vitte. Az egyik vadász elmeséli, hogy a szomszédja, aki épp most halt meg, és a háború alatt a partizánoknál volt, valamikor elmondta neki, hogy a posztján, szóval nem a vadleshelyen, meglátott egyszer egy fehér szarvast, és az a sugallata támadt, hogy valaki el fogja árulni a partizánbunkerüket. Figyelmeztette a bajtársait, de azok nem vették komolyan. Másnap aztán a rendõrség tényleg megtámadta a bunkert. A fehér szarvas jel volt, a jelekre pedig oda kell figyelni, jelenti ki a vadász. Sveršina szerint ez ostobaság. – Sugallat, miféle sugallat! – dohogja lenézõen. A félelemben, hogy valakire lecsaphat a Gestapo, igazán nem volt semmi természetfölötti. Amikor elvitte Korit a partizánokhoz, alig telt némi idõbe, és már ott is volt a rendõrség a Brečk-portán. Valaki megszimatolta a dolgot, és már nem is volt számára menekvés: Irány Mauthausen! Apa azt kérdi, tudják-e még a vadászok, ki volt annak idején a legjobb lövõ Lepenában. – Na – mondja –, na, nem jut eszetekbe, mi? – Mozgan anyó volt az – mondja némi hatásszünet után, mint aki az adut játssza ki. Legendás vadorzókeze volt; elejtett egypár erõs õzbakot. – Mit szóltok hozzá – kérdi kajánul apa –, mit szóltok ehhez a szánalmas kis nyulaitokkal, amiket 257

lepuffantottatok; csak álmodhattok arról, hogy úgy tudjatok célozni, mint Mozgan anyó. Csak kötögetett a magaslesen, és ha megpillantott egy legelészõ vadat, a szeme se rebbent, csak fölemelte a puskáját, és durr! a vadnak annyi volt. – De Ravensbrücköt õ se élte túl – dobja be Sveršina a dzsókert –, abba belepusztult, bizony, abba belepusztult. Mire a vadászok fölkerekednek, sötétedik, s én látom apán, hogy túl sokat ivott. Imbolyogva áll a lábán, és arról panaszkodik, milyen hosszú az útja hazáig. Én kapok egy zseblámpát, s azzal bocsátanak útra, hogy vigyázni fogsz apádra, igaz? Én megyek elöl, és igyekszem megvilágítani magunk elõtt az utat. Apa azt mondja, hányszor járta már végig egyedül ezt az utat, és milyen jól ismeri. Az erdõ kezdi magához vonzani és magába szívni a sötétséget. Mindenfelõl éber-éles csönd üt rajtunk, amely mintha a lépteinkre lesne. Azon gondolkodom, hogyan tudnám szóval tartani és beszéltetni apát, hogy ne legyen olyan nyomasztó ez a nagy némaság. Amikor az erdõbõl kilépve megállunk a réten az Auprichék udvara mögött, megkérdem, hogy hívják azt a portát, amelynek körvonalai az erdõs dombhát alatt idelátszanak. – Az a Hojnik-porta – feleli apám -, ott is mészárlást rendezett annak idején a náci rendõrség. – El akarták hurcolni a családot, az öreg Hojnik azonban nem volt hajlandó elhagyni a portát. Erre ott helyben agyonverték. A fiát és a menyét agyonlõtték, a holttesteket behajították a Hojnik-viskóba, amit rájuk gyújtottak. Apa hangja hirtelen megtörik és elvékonyodik; ez most bosszant. Könnyû szél támad. Mihelyt újra bent vagyunk az erdõben, nyögnek-nyikorognak a fák. A lomb susogásába alig hallható hangok és rikoltások vegyülnek. Kérem apát, hogy fogja meg a kezemet. Nevet, és lép egy nagyot, hogy kézen foghasson. Ebben a pillanatban elveszti az egyensúlyát, megcsúszva elvágódik, és leszánkázik a meredélyen, míg föl nem fogja egy bokor. A zseblámpának, amelyet a kezem után nyúlva magával rántott, kialszik a fénye. A sötétben alig látok valamit, s hallom, amint apa ott lent káromkodik. – A francba, most hogy az ördögbe másszak vissza innen?! – dörmögi fájdalmasan. Attól tartok, valami baja esett, és nekikészülök, hogy lecsússzam hozzá. – Maradj fönt – kiáltja –, maradj csak fönt, egyedül is boldogulok. – Elkezd négykézláb fölfelé mászni a lejtõn. – Oda a lámpánk, hogy igazodjon el az ember ebben a koromsötétben – szitkozódik apa, s jól belenyomja hegymászó bakancsát a földbe, hogy támasztékot találjon. Közben fölért oda, ahol én vagyok, és azt mondja: Most fölhúzhatsz. Húzom teljes erõmbõl, míg újra ott nem áll mellettem. – Egy kicsit kipihenem magam – mondja –, aztán megyünk tovább. – Leül a földre, és nekem úgy tûnik, hogy a következõ pillanatban már el is alszik. Mellette guggolok, és érzem, hogy ki akarnak buggyanni a könnyeim. Az erdõ és a sötétség rám szabadítja valamennyi kísértetét, akik egymással versengve ráncigálnak. Felemelem a fejem, s próbálom fölfedezni 258

az égen a holdat, amelyet ma éjjel felhõk takarnak. Olyan érzésem van, mintha egy sötét golyó ereszkedne le rám az égbõl. Félek, hogy a sírásommal csalogattam le, becsukom hát a szemem. A sötétség megragad, és delejes erõvel árad szét a mellkasomban. Apa úgy fekszik mellettem, mint aki eszméletét veszítette. Egy örökkévalóság telik el, mire kinyitja a szemét, és megszólal: – Tudod, ha az ember fél az erdõben, a legjobb, ha partizándalokat énekel. – Õ sokszor csinálta ezt, és mindig segített; hát én ismerek-e ilyen dalokat. Nem, ingatom a fejem. – Jó, akkor majd énekelek én – mondja. És énekel, ahogy csak a torka bírja; ugyan csak néhány strófára emlékszik, amelyeket addig ismételget, míg haza nem érünk. Anya aggódva és ingerülten vár minket a konyhában. Nem akarom nyugtalanítani, ezért inkább elhallgatom, milyen balszerencsés kalandjaink voltak. Attól félek, belém fészkelte magát a halál, mint egy kis fekete gomb, mint egy finom, sötét csipke, amely láthatatlanul szétterjed a bõrömön. TATÁR SÁNDOR fordítása

Siena (Móser Zoltán fotója). 259

SIMOR ANDRÁS

Miguel Hernández lírai naplója A Hiánydalok és hiányrománcok verseit Miguel Hernández 1938 és 1941 között írta. Valószínûleg elsõ fia, Manuel Ramón 1938. október 19-én, tíz hónapos korában bekövetkezett halála után kezdett hozzá a híres ciklus verseihez. A 86. versben október holt gyümölcsös, súly, melyet a költõ vállán hord. A három sorból álló 5. vers így összegzi a tragédiát: „Végzetek közt, hol szereplõk / te meg én vagyunk, õ lett a / legnagyobb és legdermesztõbb.” A temetésrõl két vers is szól, az 57. és a 82., a nem nagyon mély gödörrõl, melybe nem is fért bele egy férfi, akivé az elsõszülött „lenni nem akart”, holnapját zavarosnak látta, inkább „tegnapjában maradt”. A temetõ mellé érkezõ költõt elrántja a halott gyermek csontjából áradó erõ, tengernyi föld, tenger mélye felé vonszolja, mióta „hiányzik egy test a házból”. A francoista lázadás kitörésekor, 1936-ban Miguel Hernández már ismert költõ és drámaíró, ismerõsei és barátai közt találjuk Federico García Lorcát, Pablo Nerudát, Raúl González Tuñónt, Miguel Altolaguirrét. Ifjúkori barátja, Ramón Sijé halálára írt elégiájáról Juan Ramón Jiménez írt dicsérõ sorokat az El Sol címû lapban. 1936 januárjában jelenik meg második verseskönyve, az Örökös mennydörgés. 1937 szeptemberében jelenik meg a Vörös Segély nevû kiadó gondozásában A nép vihara, híres polgárháborús verseinek gyûjteménye. Harmadik verseskönyve, az Emberre les az ember szintén Valenciában jelenik meg, pontosabban kinyomtatják a kötet belíveit, de egy filológus vezette francoista bizottság parancsára elrendelik az összes kinyomott példány bezúzását, két példány menekül meg, ami 1981-ben lehetõvé teszi a kötet kiadását. A költõ katonaként is harcol a falangista ellenforradalom ellen. A híres Ötödik Ezred tagjaként részt vesz a terueli harcokban, az andalúziai, extramadurai ütközetekben. 1937 márciusában veszi feleségül szerelmét, Josefina Manresát. A Hiánydalok és hiányrománcok ciklusban mindössze négy háborús vers található: a 90., 91., 92. és a 93. Közülük legmegrázóbb a románc formájú, asszonáncrímelésû 92. (Háború) alcímû vers. A világ minden anyja elrejti ölét, „szüzesség vak barlangjába visszatérni mind szeretne”, a gyermektelen lételembe vágyik. A tenger szomjúságtól nyög, „és a föld is vízzé lenne”. A döbbenet látomása ez a vers: „Szájak jönnek, mint az öklök, / az öklök sisakok lettek. / Ormótlan paták a lábak / és rekedt falak a mellek.” „Vér fut a világon átal, / ketrecbe zárt, attól senyved. / Elpusztulnak a virágok, / füvek falják föl a kertet.” A spanyol polgárháború borzalma világnyi látomássá nõ, vagy már a második világháború borzalma ez a vers? A spanyol börtönben szenvedõ, elõször halálra, majd harmincévi börtönre ítélt költõ a második világégés rettentõ látomásait írja? „Szenvedélyek, akár kürtök, / dalok halálhimnuszt zengnek, / kõ kövön itt ne 260

maradjon, / írmagja se az embernek.” A látomások közben egyetlen kérdést tesz fel: „Miért szeretem a fényt, ha / sorsom, hogy ködökbe vesszek?” A kérdés a 94. (Az utolsó zug) alcímû vers híres kérdésére rímel: „Mennyi börtön életemben, / sehová se nyílik ablak?” Miguel Hernández 1939 áprilisában visszatér Orihuelába, ahol 1910. október 30-án született. Huszonkilenc éves. Második fia, Manuel Miguel ekkor három hónapos. A költõ helyzete Orihuelában veszélyes, tizenkilenc nap múlva Madridba megy, onnan Sevillába, majd Huelvánál átlépi a portugál határt. Április 30-án letartóztatják, és május 3-án átadják a spanyol hatóságoknak. Letartóztatásakor a hatósági iratok szerint azt mondja, ne ismételjék meg, ami García Lorca estében történt: a „gyors kivégzést”. Pablo Neruda közbenjárására váratlanul kiszabadul, bírói ítélethozatal nélkül. Ismét Orihuelába megy, ahol feljelentik, és ezúttal már véglegesen Franco börtönébe kerül. 1940 januárjában halálra ítélik, ezt az ítéletet változtatják késõbb számos értelmiségi és az orihuelai vikárius, késõbb leóni püspök beadványát elfogadva harmincévi börtönbüntetésre. A Hiánydalok és hiányrománcok több mint kétharmada szerelmes vers. A szerelmes versek központi témája a férfi és nõ egymásrautaltsága. De az egymásrautaltság két szereplõje közül mintha a férfi volna a kiszolgáltatottabb, és nem csak a börtön miatt. „Gonosz hold vitte / szívemet szeretni téged, / mint még senkit se.” A férfi belsejében sebzett vizek állnak, szerelme egyre távolibb. A csókról már nem a napfény jut eszébe, hanem a hold, amely négy darabra törik, jeges, halni roskad, Josefina Manresa az 1939 januárjában született második gyerekkel, Manuel Miguellel 1941 júniusáig, amíg a költõt át nem viszik az alicantei fegyintézetbe, ahol tizennyolc nappal halála elõtt egyházi házasságot köt Josefinával, nemigen tudja halálra, majd harmincévi börtönre ítélt férjét látogatni. Miguel Hernándeznek az élet a baljós végzet, nem a halál. Szemébõl eltûnik szerelmének szeme, szájából eltûnik szerelmének szája, karjában az asszony karja szertefoszlik. „Szerelmem hol õrzöm, / mi marad a légben? / Csak egy hideg öltöny, / hol kigyúlt a vérem.” (74.) De még így is azt üzeni: „A tüzem legyõz téged, / hiába vagy jeges szél.” A szerelmes versek megrázó módon szólnak a hiányról, a távollétrõl: „Miért szültek engem, asszony, / ha tõled oly messze szültek engem.” A hiány rút sebe támad az asszonyra, „és a férfira is”. A búcsú haldoklás, élõ holttestek mind a ketten. „Zavart a férfi, / Zavart a nõ.” A nap messze jár tõlük, az ûrt nem töltheti ki a lelkefosztott test, a januári szél ketté akarja szelni, el akarja választani õket egymástól. A spanyol ausencia szó, ami egyszerre jelent távollétet és hiányt, a 12. versben, egy tízsoros, románcrímelésû versben nyolcszor ismétlõdik, ötször szakaszkezdõ szóként és háromszor az utolsó sorban. A költõ hiányt lát, hall, lélegez, tapint érez mindig. „A költõnek az öt testi érzék professzorának kell lennie” – írta García Lorca. „Az öt érzéké, ebben a sorrendben: látás, tapintás, hallás, szaglás, ízlelés” – folytatja. Miguel Hernández hiányleltára a látással és a hallással kezdõdik, a tapintással végzõdik. 261

Szerelme érzéki szerelem. A nõtõl azt kéri, hogy teste titkait lesse ki. A börtönben is ugyanaz maradt. „Azt mondják, másféle lettem, / pedig ugyanaz maradtam, / messzi hasad õriz engem.” (61.) A híres 49. vers a katalán Joan Manuel Serrat zenéjével és hangján lett világhírû. Másodszülött fia születése elõtt így köszönti hitvesét: Amikor az újhold eljön, szülni fekszel, kedvesem, és hasad ragyogni készül, sugárzik rám fényesen. (53.) Manuel Miguelt, két orihuelai látogatása alkalmából, néhány hónaposan látja, a költõt utolsó, végzetes hazatérte taszítja végleg Franco börtönébe, kisfia ekkor nyolc hónapos. Híres Hagyma-bölcsõdalát a börtönbõl küldi fiának, amikor felesége levelét kézhez kapva megtudta, hogy asszonya nem eszik mást, csak hagymát és kenyeret. Manuel Miguelrõl a Hiánydalok és hiányrománcokban négy vers szól, az 53., 54., 55. 56. Az 55. és az 56. mintha a Hagyma-bölcsõdal boldog szakaszait írná újra: Kerék, messzire gördülsz. Szárny, kit vár a magas lég. Torony, gyönyörû gyermek. Nem volt ily pirkadat rég. Gyermek: torony, kerék, szárny. Láb. Toll. Villám és tajték. Légy, milyen sohasem volt. Milyen sosem akadt még. A holnap vagy. Gyere, mindent kezedbe adnék. Lényem vagy, benned élve lobognék, sose halnék. Te vagy az univerzum, remény és megmaradt ég. (55.) Az 56. verset akkor írja, amikor Manuel Miguel kétéves, és anyjával Alicantéba költözik, ahová a költõt 1941 júniusában átszállították, az ottani fegyházba. Kilenc hónapnyi élet vár ekkor Miguel Hernándezre, talán ezt sejteti a vers utolsó sora: 262

Két évet, két virágot bontasz ki mostan. Két pacsirta hoz hajnalt szép hajnalodban. Ragyogó gyermek: veled megy tovább, vérem, mindig kereslek. Vérem, vére szívemnek, sose lépj vissza. Fény gördül a világon, fényed beissza. Benned él minden, univerzum a tested, aranyló kincsem. A nevetésed szerszám, fényed világít, gyõz a búza, csatát veszt a csillagpázsit. Nevess, én vérem. Veled az idõn gyõzök, ki ellenségem. 1942 márciusában a költõ paratífuszban, majd tuberkulózisban megbetegszik, kellõ orvosi ellátást nem kap, 28-án, harminckettedik éve elején meghal. A halált megállapító orvos írja: „…A holttest szeme nyitva maradt, természetes módon bezárni nem lehetett… A pajzsmirigytúltengés jellegzetes tünetében, bazedovkórban szenvedett, arcvonásai eltorzultak, állhatatosság és fény csillogott a tekintetében – lelki szimptómák, amelyek irodalmi tevékenységét jellemezték – szellemi élénkség és túlzásokra hajlamos érzékenység…” Mintha a halotti bizonyítványt kiállító orvos a prózát „irodalmi nyelvre váltotta volna át, hogy kifejezze tiszteletét és csodálatát az elhunyt iránt” – állapítja meg a Miguel Hernández perét és börtöndokumentumait feldolgozó Miguel Gutiérrez Carbonell. Madridi börtönében Miguel Hernández megismerkedett Buero Vallejóval, a késõbbi neves drámaíróval, aki ceruzarajzot készített rabtársáról. A ceruzarajzról az a férfi néz ránk, akinek a tekintetét a börtönorvos állhatatosnak és csillogónak nevezte.

263

Hiánydalok és hiányrománcok 12. Hiányod látom mindig: szemed sugara vádol. Hiányod hallom mindig: hangod idõben rám szól. Hiányt lélegzem mindig: sóhajtasz fûbõl, fából. Hiányt tapintok mindig: tested nincs, legyek bárhol. Hiányod érzem mindig. Hiány. Hiány. Hiányzol.

17. Ha úgy élnénk, mint a rózsa, mint a rózsa, a lángra gyúlt csoda, testünk örök illatok háza volna, illatok otthona. Jaj, milyen rövid nap volt, mikor rózsákat ültettem oda, a házba te úgy jöttél, oda, oda, oda, mint sebesült, illatos meteor, nem tér vissza soha. Amit ott hagytál nekem, szakadék volt, egy rózsakert nyoma, hogy testünk odamenjen, hí egy illat, nem száll el sehova.

19. Õk soha el nem hagyták az ölelések kertjét, csókok rózsatövénél hulltak rájuk az esték. 264

Haragos hurrikánok sorsukat kettészelték. Villámok hadakoztak. Villogtak éles fejszék. Földjét sápadt kezeknek új földeken keresték. Szakadékon keresztül tépett ajkuk keresztjét vitték szelektõl hajtva. Hajókat vihar vert szét, testük, karjuk a mélyben, és mélyebben, mint nemrég. Ûzöttek, elmerültek, életük védtelenség, március és november holdja kegyetlen emlék, kavarogtak a szélben: mindig egymást ölelték. 30. A mécsbogár ha párzik, szebben ragyog. Férfi nélkül kihunynak az asszonyok. Asszonyok fénye nélkül a férfi nem lobog. A mécsbogár ha párzik, szebben ragyog. 38. A szív víz, mélyébe nyel, megsimogat, énekel. A szív nyíló kikötõ, ki bezárul, az is õ. A szív víz, mélyébe nyel, kavarog és elsodor, örvénylik, és öl, ha kell. 265

47. A szabadság talizmán, bensõdben van jelen csak, dörög, akár a villám. 49. Hasadon kívül zavaros minden. Hasadon kívül jövendõ sincsen, menekül, elfut, itt hagy a nincsben. Hasadon kívül elbújt az isten, hasadon kívül nincs, miben hittem, világ veszendõ, csak por van itten. Hasadon kívül sötétlik minden, hasad világít, egyetlen kincsem. 64. Olyan öröm volt, milyen csak egyszer van, mihez hasonló többé soha sincsen. A szív, kamrája sok szomorúságnak, fényekkel telt, hogy velük melegítsen. Olyan öröm volt, mint maga a reggel, hatalmas kékség gyulladt ki a szívben, beszédesebb lett még a lüktetés is, karcsú csúcsa is hevesebb lett itt benn. Olyan öröm volt, szinte fájni kezdett elbújni, nevetgélni, futni innen. Egy asszony és én, akik õt fogadtuk, húsából lett gyermeket, legfõbb kincsem. Olyan öröm volt, mint maga a hajnal, igazság, nála szûziesebb, nincsen. 266

Kigyúltak a kakasok, elhallgattak, nem vetélkedett õvele egyik sem. Õ az elõször érkezett öröm volt, hogy önképével ujjongni derítsen. A másféle örömök elmerültek, mint porszemek végtelen tengervízben. Olyan öröm volt, mindétig egyetlen, aranylónak, örökfényûnek hittem. De örökké való szomorúság már, alig született, eltemetni vittem. 78. Mit akar a januári szél, a szakadék feletti, míg ölellek, mire készül, ablakainkat beverni? Földre vetni. Elkergetni. Földre vetve, elkergetve, két vér, egymástól már messzi. Mit akar a dühös szél itt, mit akar még velünk tenni? Kettészelni.

98. (A gyûlölet elõtt) Csók vagyok, árnyék árnyékkal. Csók, fájdalom és harag, mert szerelem hevít engem, szív szív nélkül, jaj, mit ad, hol a lélegzet, a dolgok, teremtés, szikkadt patak. Szomjúság, a forrás messzi, de a szomj bennem fakad. Teli a pohár a szívvel, belõle kóstoltalak, 267

nem ivott belõle senki, hogy milyen, sejteni csak. Gyûlölet, élet: de mennyi! Szerelem miatt. Nem cirógathatlak téged kezemmel, a mozdulat sóvárgó vágynak tüzével lángra itt hiába kap. Szárnyak röptét ma lefogják vérem béklyózó vasak, mind ereimet szorítja, vadul beléjük harap. Szerelem, élet, hová lett, madár nem bont szárnyakat. Gyûlölt szerelemtõl béna, szerelem miatt. Szerelem, fent a boltíved, álldogálok én alant, nincs más fény itt, csak a vágyé, más világ itt nem akad. Nézz reám, megláncolt rabra, se meleg, se sugarak a váratlanul leszállott, a kegyetlen köd alatt, kinek étke kenyér és kés, semmiféle jobb falat, olykor úgy esik, csupán kés, szerelem miatt. Minden, mit jelentett egykor repülõ fecskecsapat, fény, tágasság, levegõ és a tér távlata, a nap, a horizont, itt e zugban kõsírba vetve a rab. Rengeteg, sivatag, tenger, vér szava, hegyvonulat, a léleknek szabadsága kelt könyörgõ vágyakat, mind testemen vonul által, de velem egy se marad, 268

pedig kibomlanak újra, szerelem miatt. Mert idebent, rázogatva a szomorú láncokat, itt a foglár ízû csöndben, hol falhoz állítanak, a szakadékba kémlelve boldog vagyok, és szabad. Büszke, szabad, szabad, boldog, szerelem miatt. Férfi számára nincs börtön. Megkötözve tartanak, de ez a béklyó világ itt kicsiny nekem, szétszakad. Ki rak mosolyra bilincset? Börtönzi be hangomat? Messze vagy te, a halálnál messzibb és magányosabb. Messze vagy, karodban õrzöd börtönömet, láncomat. Kettõnk szabadságát õrzöd a karodban egymagad. Szabad vagyok, szabad, érezd. Szerelem miatt. SIMOR ANDRÁS fordításai

269

VALERIA KOCH

Ki vagy? Talán Buddha? Talán Jahve? Talán Allah? Talán Jézus? Világszellem? Vagy akarat? Talán egy vagy? Talán minden? Nem ismerlek csak hiányzol.

Ellenállhatatlan szenvedély Szeress vízen szeress fövényen szeress holdas erdõszélen Szeress gyorsan szeress vadabban szeres mint vihar a sivatagban Szeress betegen szeress holtan és hála nélkül szeress a bajban

Oly kor Goethe 1749-ben született frank volt a Faust írója és udvari tanácsos 270

Koch 1949-ben született magyarországi frank tollforgató és olykor tanácstalan

Szerelem a kávéházban Belép egy ragadozó biztos léptekkel egy asztalhoz megy leül tejszínes kávét rendel szeme éhes szeme vad majd megjön a kis nõ a ragadozó a kezét nyaldossa tejszínes kávét rendel neki az válaszul a sörényét simogatja és nevet hozzá mint mindig miközben elvérzik

Emléksorok az elûzésrõl Ha be is csaptak és elûztek, Bocsássunk meg a vétkezõknek, Az ellenségnek, rossz barátnak: Bizalmunk rájuk is kiárad. Békés, halk hangon ünnepelve, Kik akkor voltunk, gyermekekre, Emlékezzünk apákra és fiakra, Gyûlölködésnek nem lesz semmi haszna. Az önkény dzsungelébe ne tévedjetek, Oldjátok fel, aki a bajra biztatott, A gyûlöletre jókor mondjatok nemet, És Istennél a bûnös majd lakolni fog. IRCSIK VILMOS fordításai 271

TAJJIB SZÁLIH

Az Északra vándorlás évada 2* 4 Remélem azonban, uraim, eszük ágában sincs azt gondolni, hogy Musztafa Szaíd a rögeszmémmé vált, lépten-nyomon velem volt és mindenhová elkísért. Néha hónapok teltek el, és eszembe se jutott a halála. Vízbe fulladt, vagy öngyilkos lett? Egyedül Allah a tudója. Emberek ezrei halnak meg naponta. S ha nekifognánk kutatni, egyenként, hogy miért is haltak meg, meg hogy miképpen haltak meg, mi volna akkor velünk, élõkkel? A világ a maga útján halad, ha tetszik ez nekünk, ha nem. S én, mint a többi, milliónyi ember, megyek, haladok, többnyire megszokásból, ebben a hosszú karavánban, hol emelkedõn kapaszkodunk fel, hol lejtõn ereszkedünk alá, aztán tábort verünk, majd újra elindulunk. Az élet ebben a karavánban nem feltétlenül rossz. S önök ezt bizonyára tudják. Lehet, hogy az út nappal rendkívül nehéz, a pusztaság a végtelenbe nyúlik, parttalan tenger. Verejtékezünk. A torkunk kiszárad a szomjúságtól. Aztán elérünk egy pontot, s úgy hisszük, nem bírjuk tovább. Leáldozik a nap. Lehûl a levegõ. Millió csillag szikrázik az égen. Akkor eszünk-iszunk, a karaván énekese rágyújt egy dalra. Néhányan együtt imádkoznak a sejk mögött, mások körbegyûlnek, és táncolnak, énekelnek, tapsolnak. Melegen és puhán borul ránk az ég. Ha úgy esik, akkor éjjel utazunk, s amikor a fehér fonal elválik a fekete fonaltól, azt mondjuk: – Az éjszakai utazást hajnalhasadtán dicséri az ember. S az se baj, ha néha káprázatok játszanak velünk, vagy ha a forróságtól és a szomjúságtól lázasan hamis gondolatok ejtenek tõrbe. Az éjszakai látomások hajnalban elpárolognak, a nappali láz lehûl az esti szellõvel. Lehetne-e másképpen? Minden évben két hónapot töltöttem el ebben a kis faluban a Nílus kanyarulatánál. A folyó délrõl észak felé folyik, majd hirtelen, szinte derékszögben, elhajlik és nyugatról keletnek tart. A meder itt kiszélesedik és nagyon mély, a víz közepén kis szigetek zöldellnek, fehér madarak köröznek felettük. A két parton sûrû pálmaerdõ, kerekes vízemelõk, és itt-ott motoros szivattyúk. A férfiak felsõteste meztelen, hosszú nadrágot viselnek, aratnak vagy vetnek, s amikor a gõzhajó, úszó erõd a Nílus közepén, elhalad mellettük, felegyenesednek, egy pillanatra, feléje fordulnak, majd újra a munkájuk fölé görnyednek. A gõzhajó déltájt szokott erre járni, hetente egyszer, s amint a motor támasztotta hullámzás partra ér, a vízben tükrözõdõ pálmák árnyékából minduntalan leszakad egy-egy darab. Rekedtes kürt szól, a családtagok biztosan meghallják otthon, most van a kávézás ideje. Már messzirõl látszik a kikötõ. Fehér partszegély, szikomorfák sora. Most mind a két part megélénkül. Szamárháton, mások gyalog igyekeznek, s a *

A regény elsõ része 2012. márciusi számunkban olvasható.

272

túlsó oldalról ladikok és vitorlás csónakok indulnak el a kikötõ felé. A gõzhajó megfordul a tengelye körül, hogy a motor ne maradjon a sodrásban. Kisebb csoport, férfiak és asszonyok fogadják a beérkezõ hajót. Az ott az apám, azok meg a nagybátyáim, és a fiaik is velük vannak. A szamarakat kikötötték az egyik fához. Most semmilyen köd nem választ el tõlük, hiszen ezúttal csak Kartúmból jövök. Távollétem nem tett ki többet hét hónapnál. Olyannak látom õket, amilyenek. Hagyományos ingruháik tiszták, de vasalatlanok, turbánjuk fehérebb az ingruhánál, és mindegyiknek más formájú a bajusza: hosszú vagy rövid, fekete vagy fehérbe hajló. Néhányuk szakállt visel, de akik nem szakállasok, azok is borostásak, elhanyagolják a borotválkozást. A szamarak között van egy fekete kanca, ezt múltkor nem láttam. Rokonaim egykedvûen figyelik a hajót, s közömbösen várják, míg kiköt, miközben az utasok meg a várakozók a feljárathoz csõdülnek. Õk a parton várnak rám, nem kapkodják el a találkozást. Üdvözlésképpen szaporán kezet ráznak velem, ugyanígy üdvözlik a feleségemet is, de a kislányt csókáradattal borítják el, egymás kezébõl kapkodják, mindenki vinni akarja, miközben a szamarak már a falu felé poroszkálnak. Így történik mindig, amióta iskolába kezdtem járni. S nem szakadt meg, csak a hosszú távollétem alatt, amelyrõl korábban már beszámoltam. Hazafelé tartva rákérdeztem a fekete szamárkancára. Az apám válaszolt. – Egy beduin becsapta a nagybátyádat. Ezért az állatért elcsalta tõle a fehér szamarat, amit te is ismertél, és még öt fontot is! Nem tudtam, hogy melyik nagybátyámról van szó, amíg meg nem hallottam Abdulkarím hangját: – Esküszöm, hogy ez a legszebb szamárkanca az egész faluban! Valóságos telivér ez, nem is szamár. Ha keresnék, biztos találnék olyan embert, aki harminc fontot is megadna érte. Erre Abdurrahman felnevetett. – Még ha telivér volna is, csak meddõ telivér ez! S aztán mi haszna egy olyan nõsténynek, amelyik nem ellik, s nincsen csikaja? Megkérdeztem õket az idei datolyatermésrõl, s már elõre tudtam a választ. – Semmi különös! Közönyösen mondják, minden évben ugyanazt, miközben nagyon jól tudom, hogy a dolog másképpen fest. Elmegyünk a Nílus partján egy vörös téglaépület mellett, melynek az építése talán a felénél tart. Rákérdezek, mire Abdulmannán nagybátyám válaszol. – Egészségügyi központ lesz, kórház. Egy éve nem bírják felépíteni. Kormányzati üres beszéd. Mondom neki, hogy én hét hónapja jártam itt, s akkor még ki sem ásták az alapokat. De ez nem tartja vissza Abdulmannánt, és csak mondja, fújja a magáét. – Egy dologhoz értenek csak, két-három évente eljönnek hozzánk a sleppjükkel, teherautókkal meg transzparensekkel, és hirdetik, hogy éljen ez, meg bukjon az. Az angolok idején nyugodtan éltünk, soha nem volt ilyen felfordulás. 273

S valóban, ahogy a falu felé tartottunk, megelõzött bennünket egy kisebb csoport egy régi teherautóval, és torkuk szakadtából kiabáltak. –Éljen a Nemzeti Szociáldemokrata Párt! Ezek volnának a parasztok, akikrõl a könyvek beszélnek? Ha megmondanám a nagyapámnak, hogy a forradalmakat az õ nevében csinálják, és a kormányokat az õ érdekében állítják össze és mûködtetik, kinevetne engem. Még a gondolat is meghökkentené. Mint ahogy Musztafa Szaíd élete és itt bekövetkezett halála is alig fogható fel. Nehezen hihetõ. Musztafa Szaíd rendszeresen eljárt a mecsetbe, az istentiszteletre. De miért játszotta túl ezt a nevetséges szerepet? Talán a lelki nyugalma érdekében jött ebbe az isten háta mögötti faluba? Lehet, hogy a válasz abban a vörös téglaépületben van, a zöld ablakosban? Mit várhatok? Azt talán, hogy ott lesz majd benn, és egyedül üldögél a székén a sötétben? Vagy higgyem inkább azt, hogy kötélen lóg, a mennyezetrõl? Mikor írta ezt a levelet, amelyet egy vörös viasszal lepecsételt borítékban hagyott hátra? A feleségemet, a két fiamat és minden e világi javamat a te gondjaidra bízom, s meg vagyok róla gyõzõdve, hogy minden dologban megbízható módon jársz majd el. A feleségem pontosan ismeri a vagyonomat, és szabadon rendelkezhet vele. Megbízom a bölcsességében. Mégis kérlek, tegyél szívességet egy olyan férfinak, akinek nem volt szerencséje kellõen megismerni téged, tegyél szívességet és viseld gondját a házam népének, légy a fiaim támogatója, útmutatója és tanácsadója. Tartsd távol õket, amennyire csak tudod, az út nehézségeitõl. Segítsd õket, hogy rendesen nõjenek fel, s hogy hasznos munkát végezzenek majd. Hátrahagyom neked a szobám kulcsát. Lehet, hogy ott megtalálod azt, amit keresel. Nagyon jól tudom, mennyire érdekel, mi történt velem, bár jómagam nem találok rá mentséget. Az életem azonban, akárhogy is volt, nem lehet intõ példa vagy tanulságos történet senkinek. Meggyõzõdésem, hogy a falubeliek, ha ismerik a múltam, nem engedték volna meg, hogy közöttük éljem a választott életem, ha errõl nem volnék meggyõzõdve, akkor nem volna mentség a titkolózásra. Felmentelek a fogadalmad alól, amelyet azon az éjszakán tettél. Mindent elbeszélhetsz, amit csak akarsz. Ha meg nem tudsz ellenállni a kíváncsiságodnak, akkor abban a szobában, ahová korábban rajtam kívül senki nem lépett be soha, találsz majd iratokat, különbözõ feljegyzéseket, emlékiratvázlatot és más effélét. Mindenesetre remélem, hogy megkönnyítik azt a néhány órát, amelyet erre szánsz. Rád bízom, ítéld meg te magad, mikor jön el az ideje, hogy a szoba kulcsát átadd a fiaimnak, de légy a segítségükre, hogy megértsenek. Nagyon fontos nekem, hogy megtudják, miféle ember volt az apjuk, már ha ez egyáltalán lehetséges. De nem az a célom, hogy jó emlékezetben tartsanak meg, a jó emlékezet az utolsó, amit el akarok érni, de talán segíthetek nekik, hogy jobban megértsék a saját világukat. És persze ez csak akkor történjék meg, amikor a megismerés már nem jelent ve274

szélyt. Ha úgy nõnek fel, hogy ennek a falunak a levegõjét szívják, ismerik szagait, színeit, krónikáját, a falubeliek arcát, a hatalmas áradások emlékeit, az aratások és a vetések történetét, akkor az életem tán megtalálja a jelentését, más, mélyebb jelentésekhez kapcsolódhat. Nem tudom, mit gondolnak majd felõlem. Lehet, hogy sajnálni fognak, lehet, hogy a fantáziájuk hõst farag belõlem. Ez nem fontos. De fontos, hogy az életem ne az ismeretlenbõl rájuk törõ, veszélyt hozó rossz szellemként kísértse õket. Ó, mennyire szerettem volna velük maradni, figyelni õket, ahogy növekednek, ahogy végül kiteljesednek, én meg megtalálom bennük életem értelmét. Nem tudom, mi számít nagyobb önzésnek: ha maradok, vagy ha elmegyek. Történjék bármi, nincs más választásom. Talán érted, mire gondolok, jusson eszedbe, mit meséltem neked azon az éjszakán. Semmi értelme becsapni önmagunkat. Az a távoli hívás mindig itt szól a fülemben. Azt gondoltam, hogy a falusi élet meg a házasság majd elcsendesíti. De lehet, hogy én már csak ilyennek vagyok teremtve, az is lehet, hogy ez a sorsom, akár van értelme, akár nincs. Nem tudom. Az eszemmel pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Azt, amit ebben a faluban, ezekkel a boldog emberekkel együtt megpróbáltam. S mégis, valami zavaros a lelkemben és a véremben távoli vidékek felé taszít, felsejlenek, semmi nem foszlatja szerte õket. Micsoda csapás lenne, ha felnõtt fiaim egyikében vagy akár mindkettejükben benne lenne ennek a ragályos betegségnek – az utazásnak – a kórokozója. Azért vagyok hozzád ilyen bizalommal, mert a nagyapádat fedeztem fel benned. Nem tudom, hogy mikor megyek el, barátom, de úgy érzem, elérkezett az utazás órája. Isten veled! Ha Musztafa Szaíd maga választotta a véget, ez volt a legnagyobb melodráma élete regényében. Ha pedig a másik feltételezés a helyes, akkor a természet ajándékozta meg azzal a véggel, amelyet önmagának szánt. Képzeljék csak el! A nyár teljében, a végzetes július havában. Az egykedvû folyó akkora árral érkezett, amilyenre már harminc éve nem volt példa. A sötétség egyetlen közömbös tömbbe olvasztotta össze a természet minden elemét, mely így õsibb lett, mint a folyó, és közönyösebb is. Így kellett ennek a hõsnek bevégeznie. De valóban ez volt az a vég, amit keresett? Erre vágyott ott fenn, északon? A messzi északon, jeges, viharos éjszakán, a csillagtalan ég alatt, olyan emberek között, akiket nem érdekelt a sorsa? A harcos hódítók halála. Az északiak azonban összeszövetkeztek ellene, s mindent megtett esküdt, tanú, védõügyvéd és bíró, hogy ettõl a végtõl megfosszák. Így mondta. – Az esküdtek egy olyan férfit láttak maguk elõtt, aki nem akarja menteni magát. Egy olyan embert, akinek nincs kedve élni. Elbizonytalanodtam azon az éjszakán, amikor Jean azt hörögte a fülembe: – Gyere! Gyere velem! Azon az éjszakán beteljesedett az életem, és nem volt semmi, ami a létemet indokolta volna. Én azonban elbizonytalanodtam, megijedtem az utolsó pillanatban. Reméltem, hogy majd a bíróság kiszabja rám azt az ítéletet, amely275

nek a végrehajtására jómagam nem voltam képes. De mintha csak megsejtették volna a szándékomat, úgy határoztak, hogy nem teljesítik az utolsó kívánságom. Hammond ezredes például, akiben egyébként megbíztam, csak jót vártam tõle, megemlítette, hogy meglátogattam õket Liverpoolban, és nagyon jó benyomást tettem rá. Azt mondta, hogy liberális embernek tartja magát, és általában nincsenek elõítéletei senkivel szemben. Ugyanakkor reális is, és úgy látja, hogy az efféle házasságok nem sikerülnek. Azt is mondta, hogy a lánya, Ann, a keleti filozófiák hatása alá került Oxfordban, s a buddhizmus meg az iszlám között ingadozott. Hangsúlyozta, hogy nem tudja határozottan állítani, vajon a lánya lelki válság hatására lett-e öngyilkos, vagy azért, mert rájött, hogy Musztafa Szaíd becsapja. Ann az egyetlen leánya volt. Alig húszéves, amikor megismertem. Becsaptam és megrontottam, és azt ígértem neki, hogy feleségül veszem, s a mi házasságunk lesz a híd észak és dél között. Zöld szemében kioltottam az érdeklõdés tüzét, hamuvá hamvasztottam benne mindent. És mégis, az édesapja ott áll a bíróságon és csendesen azt mondja, õ nem tud határozottan állást foglalni. Ez az igazság, ilyenek a játékszabályok, a törvények, akár a háborúban a harc és a semlegesség bevett törvényei. Ez az a hatalom, amely az irgalom álarcát ölti magára. A lényeg, hogy börtönbüntetést szabtak ki rá, hét évet mindösszesen, s ezzel visszautasították, hogy olyan döntést hozzanak, amelyet neki kellett volna meghoznia, a saját akaratából. Amikor kijött a börtönbõl, bejárta a világot. Párizsból Koppenhágába ment, majd Delhibe és Bangkokba utazott, és igyekezett haladékot nyerni. A vég ebben az ismeretlen faluban következett be, a Nílus mellett, s nem lehet tudni, véletlen volt-e, vagy õ akarta, hogy legördüljön a függöny. De nem azért jöttem, hogy Musztafa Szaídról töprengjek. A falu agyagból és téglából rakott házai már itt magasodnak elõttünk, s a szamaraink meggyorsítják a lépteiket, mert orrcimpájukat megütötte az otthoni lóhere, a széna és a víz szaga. Ezek az épületek a sivatag peremén úgy vannak szétszórva, mintha valamely nép itt szándékozott volna letelepedni a hajdanvolt idõkben, de aztán az emberek mégis mást gondoltak és sietve odábbálltak. Itt kezdõdik minden. És itt is végzõdik. Egy darabka föld, a sivatag kellõs közepén, ahová nedves, hideg levegõ érkezik a folyó felõl, mintha maga is csak féligazság volna a hazugságokkal teli világban. Az emberek, a madarak és a jószágok hangja suttogássá szelídül, mire az ember fülébe ér, a szivattyúk egyenletesen kattognak és délibábbá szövõdik minden. S itt a folyó, ha nem volna, akkor nem lenne sem kezdet, sem vég. A folyó észak felé hömpölyög, és rá se hederít semmire. Ha hegy kerül az útjába, keletre fordul, ha mélyföldet talál, akkor elkanyarodik nyugatra, de elõbb vagy utóbb belenyugszik, hogy északra tart, s ezen nem változtathat semmi.

276

5 Reggel nagyapám házának kapuja elõtt álldogáltam, hatalmas, régi, hirázfából készült a kapu, meglehet, egy egész szálfát felhasználtak hozzá. A falu mindenese, Wad-Baszír ácsolta, persze nem iskolában tanulta a mesterséget, de bármit kifaragott a vízemelõhöz is, kereket vagy fogazatot. A csontokat is a helyükre rakta, kiégette a sebeket, s ha kellett, betegeket köpölyözött. Jól értett a szamarakhoz is, ezért aztán a faluban csak kevesen vásároltak úgy szamarat, hogy ne kérdezték volna meg a véleményét. Wad-Baszír ma is él, de már nem ácsol olyan kaput, mint amilyen a nagyapámé, mert a falusiak újabb nemzedéke felfedezte a bükkfa és a vaskaput, ezt hozatják Ummdurmán városából. A vízemelõkkel is ez a helyzet. Miután megjöttek a motoros szivattyúk, teljesen megszûnt irántuk a kereslet. Hallottam, hogy odabent jókedvûen nevetgélnek, fel-felhahotáznak. Egyenként meg tudtam különböztetni õket a nevetésükrõl. Jól ismertem nagyapám mélyrõl fakadó nevetését, amely, amikor elemében volt, gúnyosan szakadt fel belõle, meg Wad-Rajjiszét, akinek a göcögése mintha degeszre tömött pocakjából hallatszana, Bakri hahotázása meg mindig attól a társaságtól kapta meg a színét és az ízét, amelyik éppen körülvette. De ismerõs volt az egyetlen nõ, Bint-Madzsdzúb erõs, férfias nevetése is. Úgy képzeltem, hogy a nagyapám a prémen ül, amelyet imaszõnyegnek használt, kezében a szakadatlanul pörgetett, szantálfából készült olvasó, úgy forog, mint a vízemelõ kerekek. Bint-Madzsdzúb, Wad-Rajjisz meg Bakri, a régi barátok, az alacsony lábú heverõn ülnek. Ez a heverõ alig kéthüvelyknyi magas, mert a nagyapám szerint büszkeségre és gõgre vallana magasabban ülni, de túlzott alázatosságot jelentene, ha alacsonyabban állítanánk fel. Bint-Madzsdzúb az egyik könyökére támaszkodik, a másik kezében cigaretta. Wad-Rajjisz mintha csak a bajusza szélérõl szórná trágár történeteit. Bakri nem csinál semmit, csak üldögél. Ez a nagy ház nem kõbõl épült, és nem is égetett vörös téglából, hanem vályogból, vagyis hát földbõl, ugyanabból a földbõl, amelyben a búza terem. A szántóföld szélén áll, és mintha a nyúlványa volna. Ez világosan látszik abból is, hogy a ház udvarán akác és szantálfácskák növekednek, és növények kúsznak fel a falakon addig, ameddig a víz a földbõl fölszivárog. Zegzugos építmény, minden rendszer nélkül alakult ki, és hosszú évek során nyerte el mai formáját. Sok, kisebb-nagyobb szoba van benne, egyik a másikhoz tapasztva. Vagy azért építették, mert éppen szükség volt rá, vagy mert a nagyapám egy kis pénzhez jutván nem tudta mire költeni. A helyiségek egymásba nyílnak, némelyiknek alacsony ajtaja van, és meg kell görnyedni, hogy beléphess rajta, a másiknak meg egyáltalán nincsen ajtaja. Van, ahol több ablak is van, másutt meg egy sincsen. A falak simák, durva homok, fekete agyag és állati trágya keverékével kenték be. A tetõket is. A mennyezet pálmafa törzsekbõl, szantálfából és pálmaágakból készült. Kész labirintus az épület, nyáron hûvös, télen meleg. Ha kívülrõl nézel rá, érzelmek és elfogultság nélkül, azt gondolnád, 277

hogy gyenge szerkezetû építmény, nem állja az idõ próbáját, és lám, valami csoda folytán mind ez idáig le tudta gyõzni. Bementem a kapun és körülnéztem a széles udvaron. Ahogy végigfuttattam a szemem, láttam, hogy ide datolyát terítettek száradni a gyékényre, oda hagymát meg erõs paprikát. Ott vannak a búzával meg babbal töltött zsákok, néhánynak be van varrva a szája, a többi nyitottan tátog. A sarokban egy kecske árpát rág, miközben a kisgidáját szoptatja. A ház sorsa szorosan összefonódik a szántóföld sorsával. Ha a szántó zöldell, kizöldül a ház is, de ha szárazság gyötri a földeket, a szárazság a házat is megviseli. A szag, amely megcsapta az orromat, jellemzõ volt nagyapám házára, hiszen minden háznak van valamiféle illata, különbözõ szagok meg illatok keveréke. Volt benne hagyma, erõs paprika, datolya, búza, bab, lóbab és hulba szaga, s volt tömjén is, amely állandóan ott égett a nagy faszenes parázstartóban. Ez a szag eszembe juttatta, milyen szerény életet él a nagyapám a hétköznapokon, és mennyire nagyvonalú, ha az istentiszteletrõl van szó. A szõrmét, amelyiken imádkozni szokott, három tigris bõrébõl varrták össze egyetlen nagy prémmé, a hideg beálltával takarónak is használta. A tisztálkodó eszközei is különlegesek voltak. A réz vizeskancsón vésetek, különféle minták futottak körbe, és a mosdótál is rézbõl készült. De az olvasójára volt a legbüszkébb, mert szantálfából faragták, a szemeit simogatni és becézgetni szokta, meg az arcához simítani, mélyen beszíva az illatát. Amikor egyik-másik unokája felbosszantotta, az olvasóval vágta fejbe, mert hitte, hogy ezzel kiûzi belõlük az ördögöt. Minden tárgynak, akárcsak a ház szobáinak, vagy a szántó pálmáinak, saját történetük volt, meséjük, nagyapám újra és újra elmesélte nekem, s minden egyes alkalommal hozzátoldott valamit, vagy éppenséggel elhagyott belõle. Az ajtóban elidõztem egy keveset és átadtam magam annak az édes érzésnek, amely minden hazatéréskor elöntött, mielõtt a nagyapámmal találkoztam. Tiszta és mély csodálat töltött el, hogy ez az élemedett korú ember még mindig létezik, és itt él a föld hátán. Amikor átkarolom, mélyen beszívom a szagát, mely egyes-egyedül az övé, felfedezem benne a temetõi nagy síremlék és a csecsemõ gyermek illatát. S hallom ezt a gyenge, megnyugtató hangot, mely hidat ver közém és a még meg sem formálódó kétely órái közé, hidat köztem s az eljövendõ események órái között, melyek, miközben múlnak, jelentést, kiterjedést hordozó épület vályogtéglái lesznek. Az iparosodott európai világ mértékével mérve mi szegény földmûves parasztok vagyunk, de amikor magamhoz szorítom a nagyapámat, én a gazdagságot érzem, mintha hang volnék a lét szívverésében. Nem holmi magas, terebélyes örökzöld tölgy a nagyapám vízzel megáldott, termékeny vidéken, kis szijálfácska õ Szudán sivatagában, szijálfa, vastag kérgû, hegyes tüskéjû, és szembeszáll az elmúlással, mert az életben kevéssel is beéri. Nagyapám maga a csoda. A dögvész, az éhínség, a háborúságok és az uralkodók korrupciója ellenére alapvetõen és elsõsorban élt. S lám, most, amikor a századik életévéhez közeledik, megvan minden foga, két apró, fakó szemérõl úgy vélnéd, nem lát velük, de az éj sûrû 278

sötétjében is jól tájékozódik. A teste vékony, egészen összezsugorodott, csupa csont, ér, bõr meg izom, egy csepp háj nincs rajta. S frissen pattan fel a szamár hátára, amikor pirkadatkor a mecsetbe indul. Belépésemkor éppen a nevetéstõl kicsordult könnyeit törölgette a ruhája szélével. S miután megvárták, hogy helyet foglaljak közöttük, a nagyapám megszólalt. – Wad-Rajjisz, Allahra esküszöm, a te történeteidnek nincsen párja! – ezzel jelezve, hogy nyugodtan folytassa a mondókáját, amelyet megszakítottam az érkezésemmel. – Szóval, Hádzsdzs Ahmad, a lányt feltuszkoltam a szamárra, õ meg izgett-mozgott és kapálózott, mire én letéptem a ruháját, pucér lett, mint amikor megszülte az anyja. Pompás csibe volt, északi, bahri lány, épphogy megérett. S a mellei, Hádzsdzs Ahmad, olyanak voltak, mint két föltartott pisztoly, a fenekét meg, ha akartad, se tudtad volna átkarolni. A bõre illatos olajjal volt bekenve, csillogott a hold fényében, az illata teljesen elvette az ember eszét. A homokos kukoricásba hurcoltam s már éppen azon voltam, hogy ráfeküdjek, amikor neszezést hallottam a közelben, s egy férfi rám kiáltott: „Ki van ott?”. Te is tudod, Hádzsdzs Ahmad, hogy a fiatalság minden õrültségre képes. Hát én is törtem a fejem, mi legyen, majd gyorsan átvedlettem szellemmé, valódi ifrít lettem. Sátáni hangon felüvöltöttem, szórtam magam körül a homokot, szökdécseltem, így aztán a férfi megrémült és elmenekült. Hanem a nagybátyám, Íszá, miután észrevette, hogy elragadtam a lányt az esküvõrõl, egészen a kukoricásig követett minket. Mikor látta, hogy ifrítnek tettetem magamat, megállt, kivárta, mi történik. Másnap azonban korán reggel elment az apámhoz, Allah irgalmazzon neki, és elmesélt neki mindent, majd azt mondta: „A te fiad kövezni való sátánfajzat. Ha még a mai napon nem találunk neki feleséget, rontást hoz a falura, és olyan fölfordulást támaszt itt nekünk, hogy nem lesz se vége se hossza.” Úgy is lett. Még azon a napon összeadtak Radzsab nagybátyám lányával, aki aztán, Allah irgalmazzon neki, belehalt az elsõ szülésbe. Erre Bint-Madzsdzúb felnevetett, és férfias, a sok dohányzástól rekedt hangon megjegyezte: – És te attól a naptól fogva csak felkapaszkodsz meg lecsúszol utána, mint a szamárcsõdör! Wad-Rajjisz meg így felelt: – Na, Bint-Madzsdzúb, ki ismerné nálad jobban ennek a mézét? Nyolc férjet eltemettél! Már vénasszony vagy, de ha akadna valaki, most sem mondanál nemet! A nagyapám közbevágott: – Hallottuk Bint-Madzsdzúb sikoltozását, elmegy az esze, aki hallja. Bint-Madzsdzúb rágyújtott egy cigarettára és rákezdte: – Esküszöm neked, Hádzsdzs Ahmad, amikor a férjem a combjaim közé feküdt, én úgy sikoltoztam, hogy a vízkerék jármába kötött marhák is szétszaladtak tõle. 279

Bakri, aki mindeddig hallgatott, csak nevetett, most megszólalt: – Áruld el nekünk, Bint-Madzsdzúb, melyik férjed volt a legjobb? – Wad-Basír – felelte gondolkodás nélkül. – Wad-Basír? Az a vén tehetetlen? Akinek a kecske falta fel a vacsoráját? Bint-Madzsdzúb széles, színpadias mozdulattal lepöckölte a cigaretta hamuját, és folytatta: – Esküszöm nektek, olyan szerszáma volt, mint egy karó, és ha belém verte, én nem tudtam hová lenni a gyönyörûségtõl. Az esti ima után rögtön magasba emelte a lábam, és úgy maradtam széttárt lábbal, amíg fel nem harsant a müezzin hangja, hogy a hajnali istentiszteletre hívjon. Mikor aztán kedvét lelte, hörgött, mint a bika, ha elvágják a torkát, és lekászálódva rólam, csak azt mondogatta: „Allah, Allah, Bint-Madzsdzúb!” – Nem is csoda, hogy fiatalsága virágjában elemésztetted! – vetette oda a nagyapám. – Csak lejárt a neki rendelt idõ – mondta, s nevetett Bint-Madzsdzúb. – Abba ugyan nem lehet belehalni! Bint-Madzsdzúb magas teremtés volt, koromfekete, mint a fekete bársony. Hajdani szépségének a nyoma még most is látszik rajta, pedig már közel jár a hetvenhez. Csípõs nyelve miatt hírhedt volt a faluban, a férfiak meg a nõk is vetélkedtek, hogy meghallgassák, mivel vakmerõ és sokszor szemérmetlen történeteket mesélt. Füstölt, ivott, esküdözött, férfiak módjára. Azt rebesgették, hogy édesanyja a Fúr törzs egyik fõnökének volt a lánya. Bint-Madzsdzúb többször is férjhez ment, és mindannyiszor kiváló férfiak vették feleségül. Miután pedig a férjek mind egy szálig meghaltak, nem kevés vagyon szállt rá. Egyetlen fiút és megszámlálhatatlanul sok lányt szült, akik szépség és szabad száj dolgában nem maradtak el az anyjuk mögött. Mesélik, egyik lánya egy olyan férfihoz ment feleségül, aki nem tetszett Bint-Madzsdzúbnak, ki nem állhatta. A férfi mindenesetre elvitte a lányt, egy másik vidékre költözött vele. Amikor aztán egy év múlva visszajöttek, vacsorát akart adni a feleség rokonságának. A felesége azonban figyelmeztette: – Az anyám nem tesz féket a nyelvére… Jobb volna, ha õt külön hívnánk. Így is történt. Állatot vágtak, és pompás vacsorát adtak a tiszteletére. Miután evett és ivott, így szólt a lányához, de közben ügyelt rá, hogy a férj is hallja: – Te, Ámina, ez a férfi tényleg mindent megadott neked, ami megillet téged. Az otthonod szép, de a férjedrõl lesír, hogy nem tud jóllakatni az ágyban. Ha igazán jól akarsz lakni, mutatok én neked olyan férjet, aki nem nyugszik, míg szusz van benned. A férj, meghallván e szavakat, nagy haragra gerjedt, és azon nyomban elvált a feleségétõl, a szokások szerint háromszor mondva ki a válást. Bint-Madzsdzúb Wad-Rajjiszhoz fordult: – Veled meg mi történt? Két év eltelt, és még mindig beéred egyetlen feleséggel? 280

A nagyapám és Wad-Rajjisz tekintete találkozott, mintha jelt akartak volna adni egymásnak. Ezt én akkor nem értettem, és csak jóval késõbb jöttem rá, mit jelent a pillantásuk. Wad-Rajjisz csak ennyit mondott: – Az arc vénember arca, de a szív, a szív egy ifjúé. Ismersz talán egy hozzám illõ özvegyet vagy elvált asszonyt? Bakri felkiáltott: – Allah szerelmére, Wad-Rajjisz, te még mindig házasodni akarsz? A hetvenedik évedet taposod, már az unokáid is gyermekeket nemzettek! Hát nem röstelled magad, neked minden évben új esküvõ kell? A te korodban már óvni kellene a tekintélyed és inkább arra kellene készülnöd, hogy hamarosan a magasságos Allah színe elé lépsz! Bint-Madzsdzúb és a nagyapám jót nevetett ezeken a szavakon, Wad-Rajjisz meg színlelt haraggal válaszolt Bakrinak. – Mit értesz te ehhez? Te is, meg Hádzsdzs Ahmad is, beértétek egyetlen asszonnyal, s amikor megözvegyültetek, nem volt bennetek kurázsi az új menyegzõre. Itt van Hádzsdzs Ahmad, egész nap csak imádkozik, az olvasóját morzsolgatja, mintha a paradicsomkertet egyes-egyedül neki teremtették volna. Te meg, Bakri, csak a pénzt kuporgatod, míg a halál meg nem szabadít tõle. A magasságos Allah törvényessé tette a házasságot, és nem tiltja a válást. Azt mondta, hogy „vegyétek el õket tisztességgel, vagy válasszátok el õket tisztességgel”. Hatalmas Könyvében meg azt mondja: „…az asszonyok és a fiúgyermekek az e világi élet ékességei.” Ekkor figyelmeztettem Wad-Rajjiszt, hogy a Korán nem mond olyasmit, hogy „az asszonyok és a fiúgyermekek”, hanem azt mondja, „a vagyon és a fiúgyermekek”. – Akárhogy is – mondta erre –, nincsen nagyobb élvezet a házaséletnél! Wad-Rajjisz ezután gondosan végigsimította fölfelé pödrött bajuszát, amelynek a vége tûhegyként meredezett. Aztán a bal kezét végigfuttatta dús, fehér szakállán, mely a bal halántéktól a jobbig körberámázta az arcát. A szakáll hófehér színe elütött a cserzett bõrû arc barnaságától, mintha nem is az õ szakálla lett volna, hanem valami álszakáll, amelyet odaragasztottak a fejére. A szakáll színe összeolvadt a turbán fehérségével, mintegy kiáltó fehér keretet állítva az arc legjellemzõbb jegyeinek, a szép, értelmes szempárnak és a finoman metszett, jóvágású orrnak. Wad-Rajjisz kohollal, fekete szénfestékkel húzta ki a szemét, azzal érvelve, hogy ez szunna volna, prófétai szokás, de én azt hiszem, pusztán a szépségéért tette. Mindent öszszevetve tényleg szép arca volt, különösen, ha összehasonlítom a nagyapáméval, amelynek nem volt semmilyen különös jegye, vagy ha Bakri arca mellé teszem, ez olyan volt, mint az összezsugorodott dinnyehéj. Világos volt az is, hogy Wad-Rajjisz pontosan tudja, hogy szép, hiszen ahogy hallottam, ifjúkorában õ volt a legmutatósabb férfi messze határban, és a Nílusparti lányok szíve – bárhol laktak a folyó mentén –, az õ szerelméért dobogott. Sokszor házasodott, sokszor vált, de a nõben nem érdekelte más, 281

csak az, hogy nõ. Ott szerezte meg õket, ahol tudta. Ha meg felrótták ezt neki, csak annyit mondott: „A jó mén nem válogat.” Emlékszem, az egyik felesége danqulávi volt Kandakból, egy másik handandavi Gadárifból, s volt egy etiópiai asszonya is, akit Kartúmban a legidõsebb fia szolgálójaként ismert meg. Emlékszem egy nigériai feleségre, akit a negyedik zarándokútjáról hazatérve hozott magával. Amikor megkérdezték tõle, hogyan vette feleségül, elmesélte, hogy Port Szudánból Dzsiddába együtt utaztak a nõvel meg a férjével, és az úton összebarátkoztak. A férj azonban Mekkában, az Arafát hegyi ájtatoskodás napján meghalt, de haldoklása közben még így szólt: „A gondjaidra bízom a feleségemet.” A legjobban úgy gondoskodhatott róla, hogy feleségül vette! Három évig élt vele, s ez Wad-Rajjiszt tekintve elég hosszú idõ, de hát boldog volt az asszonnyal. És a legnagyobb boldogságot az adta neki, hogy a nõ meddõ volt. Részletesen elmesélte az embereknek, hogy mi mindent mûvelt vele, s mindegyre azt hajtogatta: „Akinek nincs nigériai felesége, az nem tudja, mi a házasélet.” Még a nigériai asszonnyal élt, amikor elvett egy kabbási nõt is, akit Hamrat Sejkhi látogatásáról hozott magával. A két nõ azonban nem tudott együtt élni, nem fért meg egymással, ezért a kabbási asszony kedvéért elvált a nigériaitól. A kabbási azonban egy rövid idõ múlva elhagyta és visszaszökött a családjához Hamrat Sejkhbe. Wad-Rajjisz oldalba bökött a könyökével, és így szólt hozzám: – Azt mondják, hogy a keresztény nõk minden képzeletet felülmúlnak! – Én nem tudom – feleltem neki. – Miféle beszéd ez? – emelte fel a hangját. – Egy olyan ifjú, mint te, aki élete virágjában hét évet tölt a szemfényvesztés világában, azt mondja, hogy „nem tudom”! Hallgattam, Wad-Rajjisz meg így folytatta: – Ez a ti fajtátok nem sokat ér, ti olyan egyasszonyos emberek vagytok. Csak egy férfi van köztetek, a nagybátyád, Abdulkarím! Valóban úgy ismertek bennünket a faluban, hogy mi nem ûzzük el a feleségünket, és nem is veszünk melléje másikat. Emiatt aztán sokat tréfálkoztak velünk és azt mondogatták, hogy anyámasszony katonái vagyunk. Abdulkarím kivétel volt, õ gyakran vált, és gyakran házasodott, meg aztán félre is lépett. – A keresztény feleségek semmit sem tudnak ahhoz képest – mondta BintMadzsdzúb –, amit ezek az itteni falubeli lányok tudnak. Õk körülmetéletlen asszonyok, nekik olyan az egész, mintha lehajtanának egy pohár vizet. Az itteni falusi lány meg beolajozza magát, illatszert, füstölõt használ, selyem hálóköntöst vesz magára, s amikor az esti ima után lefekszik a vörös gyékényre és széttárja a combját, a férfi azt gondolhatja, hogy õ Abú-Zajd Hiláli. Ettõl még az erejevesztett, tehetetlen férfi is új életre kel! A nagyapám felnevetett, vele röhögött Bakri is. Wad-Rajjisz meg így szólt: – Hagyd már ezeket az itteni, falusi lányokat, Bint-Madzsdzúb! A külföldiek, azok az igaziak! 282

– Az eszed tokja! A külföldiek! – vágott vissza Bint-Madzsdzúb. – Wad-Rajjisz – szólt közbe a nagyapám – a körülmetéletlen barbár nõket szereti. – Esküszöm neked, Hádzsdzs Ahmad, ha egyszer is megízlelted volna, hogy milyen egy etiópiai vagy egy nigériai nõ – mondta Wad-Rajjisz –, már rég elhajítottad volna az olvasódat, és istentiszteletre se járnál! A combjuk köze akár egy teli tál, tökéletes kerek, megfér benne a jó, meg a rossz is. Itt meg minálunk mit csinálnak? Kivágnak mindent, olyan az egész, mint a puszta föld. – A körülmetélés – mondta Bakri – az iszlám törvénye. – De melyik iszlámé? – kérdezte Wad-Rajjisz. – A te iszlámodé, meg Hádzsdzs Ahmad iszlámjáé? Merthogy nem tudjátok megkülönböztetni, hogy mi szolgál a javatokra és mi okoz kárt nektek? A nigériai, az egyiptomi és a szíriai arabok nem ugyanolyan muzulmánok, mint mi? Õk azonban tudják, mi dukál, és úgy hagyják az asszonyaikat, ahogy Allah megteremtette. Mi meg úgy vagdossuk õket, mint a barmokat! A nagyapám akkorát nevetett, hogy észre sem vette, egyszerre három szemet ugrott át az olvasóján. – Hanem az egyiptomiakkal az olyanok, mint te, nemigen tudnak mit kezdeni! – Ugyan már, mit tudsz te az egyiptomi nõkrõl! – vágott vissza neki WadRajjisz. – Elfelejtetted talán – szólt közbe Bakri, mintegy nagyapám képviseletében –, hogy Hádzsdzs Ahmad hatban1 Egyiptomba utazott, és kilenc hónapot élt ott? – Gyalog mentem – mondta a nagyapám –, és nem vittem magammal mást, csak az olvasót meg a vizeskancsót. – És mit csináltál? – kérdezte Wad-Rajjisz. – Úgy jöttél vissza, ahogy elmentél. Visszahoztad az olvasót, meg a vizeskancsót. Esküszöm neked, ha én lettem volna a helyedben, nem üres kézzel jövök haza. – Meghiszem azt – mondta a nagyapám –, te asszonyt hoztál volna. Neked ez minden. Én megtollasodtam, amikor hazajöttem. És földet vásároltam, újjáépítettem a vízemelõt és körülmetéltettem a fiaimat. – Allahra kérlek, Hádzsdzs Ahmad, mondd meg nekünk igazán – fordult feléje Wad-Rajjisz –, kóstoltál te ott valami igazi egyiptomi ízt? Nagyapám kezében az olvasó szemei úgy pörögtek a beszélgetés alatt, mint a vízemelõ kerék vödrei. Most azonban a forgás megtorpant, a nagyapám az arcát a mennyezet felé emelte, és szólásra nyitotta a száját. Bakri azonban megelõzte: – Bolond vagy te, Wad-Rajjisz! Öregember lettél, mégsem értesz semmit. Az asszonyok Egyiptomban is asszonyok, éppen úgy, ahogy Szudánban, Irakban vagy a világ végén. Feketék, fehérek vagy vörösek, mind egyformák! 1

A muzulmán idõszámítás szerinti 1306. évben, azaz Kr. u. 1888–89 során.

283

Wad-Rajjisz úgy meglepõdött, hogy benne rekedt a szó. Segítséget kérõen bámult Bint-Madzsdzúbra. De közben a nagyapám belefogott a történetébe. – Ami igaz, az igaz. Majdnem megnõsültem Egyiptomban. Az egyiptomiak jó emberek, egyben tartják a családot, és az egyiptomi nõ tudja, hogyan kell tisztelni a férfit. Búlákban megismerkedtem egy istenfélõ, jámbor férfival, minden reggel találkoztunk az istentiszteleten az Abula’lá mecsetben. Meglátogattam, és megismertem a családját is. Lányos apa volt. De olyan hat lánya volt neki, hogy akármelyikük azt mondhatta volna a holdnak, állj félre, most én ülök a helyedre! Szóval, egy idõ elteltével azt mondta nekem: „Te szudáni, úgy látom, hogy vallásos, családtartó ember vagy, hadd adjam hozzád az egyik lányomat feleségül.” Az az igazság, Wad-Rajjisz, hogy a szívem a legidõsebb lányért dobogott. Nemsokára azonban táviratot kaptam, hogy az anyám – Allah legyen irgalmas hozzá! – meghalt, és én azon nyomban hazautaztam. – Allah legyen irgalmas hozzá! – mondta Bakri – Kiváló asszony volt. – Kár! – sóhajtott Wad-Rajjisz. – De hát a világ már csak ilyen. Annak ad, aki nem is kér. Esküszöm neked, a helyedben én mást csináltam volna! Megnõsülök, ott maradok, és az egyiptomi lányok között élvezem az élet édességét. Mi a csoda hozott vissza téged ide, ebbe a kietlen, isten háta mögötti faluba? – A gazella is azt mondja, nekem szép a sivatag, mint Szíria – idézte Bakri a közmondást. Bint-Madzsdzúb új cigarettára gyújtott, mélyen leszívta, majd lassan kifújva szinte teljesen füstbe borította a szobát. Aztán így szólt Wad-Rajjiszhoz: – De hát mit akarsz még? Még ebben a kietlen isten háta mögötti faluban is meg-megkóstolod az élet mézét! Erõs vagy, és egészséges, nem gyengülsz és nem is öregszel, pedig már betöltötted a hetvenet! – Esküszöm neked, hogy hetven vagyok! Egy nappal sem több! – kapta fel a fejét Wad-Rajjisz. – Hanem te biztosan idõsebb vagy Hádzsdzs Ahmadnál. – Te, Wad-Rajjisz – szólalt meg a nagyapám –, te nem féled Allahot? BintMadzsdzúb még meg sem született, amikor én már nõs voltam. S még nálad is fiatalabb két vagy három évvel! – Azért – kezdett rá Wad-Rajjisz – mégis én vagyok a legfrissebb köztetek! És esküszöm nektek, hogy az asszony combjai között még ennél a te unokádnál is fürgébb vagyok! – Te csak a száddal hõsködsz! – vetette oda neki Bint-Madzsdzúb. – Biztos azért szaladgálsz annyit a nõk után, mert a micsodád nem nagyobb, mint itt la, az ujjperecem! – Ha hozzám jöttél volna feleségül, Bint-Madzsdzúb – vágott vissza WadRajjisz –, angol tüzérségi löveget mutattam volna neked! – Ó, az a tüzérség elhallgatott, amikor Wad-Basír megboldogult – mondta Bint-Madzsdzúb. – Te meg, Wad-Rajjisz, összevissza beszélsz. Az agyad a vesszõd fejében van, a vesszõd feje meg iciripiciri, mint az ujjperecem. Erre aztán kirobbant a nevetés, és még Bakri is, aki egyébként csendesen szokott kuncogni, hangosan hahotázott. A nagyapám meg önkéntelenül ab284

bahagyta az olvasó morzsolását, és a jól ismert éles, átható hangon, gúnyosan nevetett. Bint-Madzsdzúbnak férfias, rekedtes volt a nevetése, Wad-Rajjisz hangja meg olyan volt, mint a horkantás. Aztán ráérõsen letörölgették a könynyeiket és a nagyapám így szólt: – A magasságos Allah bocsássa meg nekem! Hozzá fordulok bûnbánattal! – Allah bocsássa meg nekem! – mondta Bint-Madzsdzúb. – Esküszöm, jól megnevettetek! Bárcsak adna Allah sok ilyen derûs órát! – Allah bocsássa meg nekem! – mondta Bakri. – Allah, bocsáss meg nékünk, és adj jó véget! – A magasságos Allah bocsássa meg nekem! – mondta Wad-Rajjisz. – A mi Urunk azt tesz velünk, amit Õ akar, akár itt a földön pergetjük még napjainkat, akár túljutottunk már mindenen. Bint-Madzsdzúb egyetlen lendülettel állt fel, mint egy harmincas éveiben járó férfi. Kiegyenesedett, kihúzta magát, alakja harmonikus, még nem görbül a háta és a válla is egyenes. Bakri feltápászkodott, Wad-Rajjisz a botjára támaszkodott. A nagyapám ruganyosan felállt az imaszõnyegrõl és átült az alacsony heverõre. Elnéztem õket, a három öregembert és az öregasszonyt, akik jót nevettek a sír szélén, s meglehet, holnap már továbbvándorolnak. Igen, holnap az unokából apa, az apából nagyapa lesz, a karaván meg folytatja az útját. Hazaindultak. De Wad-Rajjisz még odaszólt nekem. – Effendi, holnap ebédelj nálunk! A nagyapám kényelmesen kinyújtózott a heverõn, aztán felnevetett, úgy egymagában, mint aki örül, hogy magára marad, elmennek az emberek, akik megnevettették, és akiket õ is jókedvre derített. Egy kis idõ múlva aztán így szólt hozzám: – Tudod-e, miért hívott meg téged Wad-Rajjisz ebédre? Azt feleltem, hogy jó barátok vagyunk, meg hogy korábban is meghívott már. De a nagyapám ezt mondta: – Szívességet akar kérni tõled. – Mit akar? – kérdeztem. – Házasodni. Fölnevettem és azt mondtam a nagyapámnak: – És mi közöm nekem Wad-Rajjisz házasságához? – Te vagy a menyasszony gyámja. Elnémultam. De a nagyapám azt hitte, nem értem, ezért így folytatta: – Wad-Rajjisz Musztafa Szaíd özvegyét akarja feleségül venni. Megint hallgatásba menekültem. A nagyapám meg így szólt: – Wad-Rajjisz még fiatal. Vagyona is van. Meg aztán a nõ támaszra szorul Már három éve, hogy meghalt a férje. Vagy soha nem akar férjhez menni? Azt mondtam neki, hogy nem én döntök a nõ dolgában. Él az apja és élnek a testvérei, miért nem tõlük kéri meg. Erre így felelt a nagyapám: – Tudja az egész falu, hogy Musztafa Szaíd rád bízta a feleségét meg a fiait. 285

Mondtam neki, hogy én csak a fiúk gyámja vagyok, az asszony szabadon dönthet, különben is élnek a rokonai. A nagyapám meg csak mondta a magáét: – Az asszony hallgat a szavadra. Ha beszélsz vele, talán beleegyezik. Magam is meglepõdtem, mennyire felizgattam magam, hiszen az ilyesmi mindennapos a faluban. De a nagyapámnak azt mondtam: – Fiatalabb férfiakat is elutasított már, Wad-Rajjisz meg negyven évvel idõsebb nála! A nagyapám azonban ragaszkodott hozzá, hogy Wad-Rajjisz még fiatal, jómódú, és hogy biztos benne, a nõ apjának sem volna kifogása a házasság ellen. Ámde lehet, hogy a nõ mégis elutasítja, ezért kell az én közbenjárásom. A harag béklyót vert a nyelvemre, mély hallgatásba merültem. Hirtelen két parázna kép villant a képzeletembe, és legnagyobb meglepetésemre a két kép fokozatosan egymásba mosódott. Huszna Bint-Mahmúdot, Musztafa Szaíd özvegyét láttam két különbözõ helyzetben. Egyszer Londonban, széttárt fehér combokkal, majd a vén Wad-Rajjisz alatt nyögdécselve egy hajnali órán, itt, a Nílus mentén, ebben az isten háta mögötti faluban. Egyik kép se tetszett. Ha pedig az egyik a mindenség rendjébe tartozik, mint a halál és a születés, vagy mint a Nílus áradása és a búzaaratás, a másik is e rendbõl való, és része a mindenségnek. Képzeletemben a harmincéves Huszna Bint-Mahmúd, Musztafa Szaíd özvegye a hetvenéves Wad-Rajjisz alatt zokogott, s azt is láttam, amint a könnyei Wad-Rajjisz történetévé változnak, számtalan asszonya egyik történetévé, s szinte hallottam a falubeli férfiak tréfálkozását, míg bennem nõttön-nõtt a felháborodás és a harag. Nem volt maradásom a házban. Hallottam, hogy a nagyapám utánam kiált valamit, de nem fordultam meg. Otthon az apám megkérdezte, mi zaklatott fel, én meg elmeséltem neki. De õ csak nevetett: – Ilyen semmiség izgatott fel ennyire? 6 Délután négy óra tájban mentem Musztafa Szaíd házába. A nagykapun léptem be az udvarba, s egy kicsit balra, a vörös téglaépület felé néztem. Mozdulatlan volt, de nem úgy, ahogy a sír, inkább mint a nyílt tengeren lehorgonyzott hajó. Nincs még itt az indulás ideje. Az asszony a fogadó díwán elõtti teraszon ültetett le – ugyanarra a helyre –, majd egy pohár citromos italt hozott. A két fiú is elõjött, hogy üdvözöljenek. A nagyobbik Mahmúd, az asszony apjának a nevét viselte, a kisebbiket meg az apja után Szaídnak hívták. Két hétköznapi gyerek, az egyik nyolc-, a másik hétéves, minden reggel szamárháton mennek az iskolába, ide hat mérföldre. Rám bízták õket, nekem kell vigyázni rájuk, ezért jövök el évrõl évre, hogy megnézzem, mi van velük. Most lesz a körülmetélés, nagy ünnepséget csapunk, énekeseket és versmondókat is meghívtunk, hogy gyermekkoruk fénylõ emlékeként maradjon meg ez a nap. 286

Azt mondta nekem: „tartsd távol õket az utazás gyötrelmétõl”. Hát én bizony nem teszek semmit ennek érdekében. Ha majd felnõnek és utazni akarnak, akkor utazni fognak. Mindenki az út elején kezdi, és hát a gyermekkorban még végtelen a világ. Aztán a két fiú elment, az anyjuk meg ott állt elõttem. Kecses, karcsú alak, már-már magas. Nem kövér, de telt, mint a cukornád szára. Nem hennázza a lábát és a kezét, mégis valami könnyû illat árad belõle. Az ajkai természetesen pirosak, fogai erõsek, fehérek, szabályosak. Az arca szép, nagy, fekete szemében szomorúság bujkál és szemérmes tartózkodás. Amikor üdvözöltem, a kezemben éreztem meleg és lágy kezét. Igen, nemes tartású asszony, akinek a szépsége mintha másféle, más országból származó volna. Vagy pusztán csak képzelõdnék, és valójában nem is létezik az, amit látok? De hát õ olyan asszony, akivel ha találkozom, azonnal zaklatott leszek, veszélyt szimatolok, s amilyen gyorsan csak tudok, elmenekülök. Nos, õ tehát a sír szélén álló Wad-Rajjisz áldozata, vele vesztegetné meg a halált, egy-két évig feledkezzen meg róla. Ott állt, hiába biztattam, hogy üljön le, s csak akkor szánta el magát, amikor megfenyegettem: – Ha nem ülsz le, akkor elmegyek. Lassan kezdtem a mondókámba, nehezen forgott a nyelvem, egy darabig ez így is maradt. A nap már a nyugati látóhatárra ereszkedett, a levegõ lehûlt, s lassan megoldódott a nyelvemen a csomó, az õ beszéde is oldottabb lett. Valamit mondtam, ez megnevettette, és belesajdult a szívem, szinte beleremegett édes kacagásától. A nyugati égbolton az alkonyat vére, milliók véreként, szétáradt, kiömlött a föld és az ég között kitört pusztító csatában. Majd ugyanilyen hirtelen minden véget ért, a háborút elvesztették, mély sötétség szállt alá és töltött be mindent. A sötétség elborította a mindenség négy sarkát, eltüntette szemem elõl az asszony szemében rejtõzködõ bánatot meg a tartózkodást. Be kellett érnem a bizalom melengette hanggal, s a könnyû illattal, olyan forrással, amely bármelyik pillanatban kiszáradhat. Hirtelen megkérdeztem: – Szeretted Musztafa Szaídot? Nem válaszolt. Egy rövid ideig várakoztam, de õ hallgatott. Aztán ráocsúdtam, hogy a sötétség meg az illat majdnem elvette az eszem, s hogy ezt a kérdést nem illendõ feltenni éppen itt és ebben az órában. Egy kis idõ elteltével azonban egy résnyit megnyílt a sötétség és átszûrõdött rajta a hangja. – A fiaim apja volt. Ha jól érzékeltem, a hangja nem volt szomorú, inkább valami bizalmas gyengédség bujkált benne. A csendre bíztam, hátha mond még valamit. Úgy is lett: – Nemes lelkû férj volt, és bõkezû apa. Míg élt, mindent megadott nekünk. A sötétben hozzá hajolva kérdeztem: – Tudtad, hová való? – Kartúmból – mondta. – S mivel foglalkozott Kartúmban? – kérdeztem. 287

– Kereskedett – felelte. – S miért jött ide? – kérdeztem. – Ezt csak Allah tudja – válaszolta. Már-már kétségbeestem. Ekkor friss szellõ csapott meg, könnyû illatfelhõt sodort felém, talán többet is, mint amennyire vágytam. Mélyen belélegeztem, és éreztem, hogy kétségbeesésem fájdalom járja át. Váratlanul egy nagyobb rés támadt a sötétben, talán a hangja nyitotta, de szomorúsága mély volt, mint a folyó medre. Ezt mondta: – Azt hiszem, rejtegetett valamit. – Miért gondolod? – szegeztem neki a kérdést. – Éjszakánként hosszú órákat töltött el abban a szobában – válaszolta. – Mi van abban a szobában? – kérdeztem tovább. – Nem tudom – mondta. – Sohasem léptem át a küszöbét. De a kulcs nálad van. Miért nem nézed meg? Igen, ha felállnánk mindketten, én is meg az asszony is, és ha most, ebben a pillanatban lámpát gyújtanánk és bemennénk abba a szobába, vajon ott lelnénke õt, nyaka körül a kötéllel a mennyezet alatt, vagy a földön törökülésben? Még egyszer megkérdeztem: – Miért gondolod, hogy rejtegetett valamit? A hangja most nem volt szomorú, de bizalmasan gyengéd sem volt, szárazon zizegett, mint a kukorica levele. – Éjszaka néha beszélt álmában, valami zagyvaságot. – Miféle zagyvaságot? – vallattam tovább. – Nem tudom, de úgy hangzott, mint az európaiak beszéde. Feléje fordulva figyeltem egy darabig a sötétben, mint aki sürgeti, mint aki vár. – Olyan szavakat ismételgetett az álmában – mondta –, hogy Dzséná, Dzséní… Jaj, nem is tudom, miket. Itt, éppen ezen a helyen, és ilyentájt, ugyanilyen sötétben úgy úszott felém Musztafa Szaíd hangja a mélybõl, mint döglött halak teteme a tenger felszínére: „Három évig üldöztem. Az íj húrja mindennap megfeszült, egyre jobban, a karaván mind szomjasabb lett, s a káprázat ott csillogott elõttem a vágy pusztaságában. Azon az éjszakán, amikor Jean azt súgta a fülembe, hogy ’Gyere! Gyere velem!’, véget ért az életem, és már nem volt semmi, ami arra késztetett, hogy tovább maradjak.” Egy gyerek sírt a szomszédban, Huszna folytatta: – Mintha megérezte volna, hogy hamarosan lejár a neki szabott idõ. Egy nappal elõtte… ez a nap… A halála elõtti héten minden dolgát elrendezte. Behajtotta a kinnlevõségeit, és megfizette minden adósságát. A halála elõtti nap magához hívott, és elmondta, hogy mije van, tanácsokat adott a fiúkkal kapcsolatban, és ideadta azt a viasszal lepecsételt levelet is. Azt mondta, hogy adjam neked oda, ha történne vele valami. Úgy rendelkezett, ha valami történik, te leszel a fiúk gondviselõje. Azt is mondta, mielõtt bármit teszek, kérjem ki a tanácsodat. Én sírva fakadtam és azt válaszoltam, hogy nem lesz semmi 288

baj! De erre azt felelte, hogy mindezt csak a biztonság kedvéért teszi, hiszen a világ kiszámíthatatlan, és az ember soha nem tudhatja. Azon a napon könyörögtem, ne menjen ki a mezõre, hiszen az egész világ egy hatalmas áradás, és minden a víz alá került. Nagyon féltettem. De azt mondta, nem kell õt félteni, különben is jó úszó. Egész nap rosszat sejtettem, s a félelmem csak fokozódott, amikor nem ért haza a megszokott idõben. Vártunk. Vártunk. Aztán meg volt, ami volt. Hangtalan sírás rázta. Aztán kiszakadt belõle, éles zokogásba csapott át, a közénk tornyosuló sötétség is beleremegett. Elveszett az illat, el a csend, és nem maradt más a mindenségben, csak a zokogás meg az asszony, aki elvesztette a férjét, akit nem is ismert, egy férfit, aki egyedül bontotta ki a vitorláit és egyedül vágott neki a nyílt tengernek valami ismeretlen idegen káprázatot követve. És közben Wad-Rajjisz, ez a vénember a selymes karamszísz alatti szerelmeskedésrõl álmodik éjszaka a házában. És én, mit tegyek én a zûrzavar kellõs közepén? Közeledjem hozzá, öleljem a mellemre, zsebkendõmmel szárítsam fel a könnyeit, szavaimmal nyugtassam meg a szívét? Mozdultam, de félig már állva a karjaimra támaszkodtam, mert eszembe jutott valami, és veszélyt éreztem, s bár így maradtam, egy ideig megdermedve, mozdultam is volna, meg nem is, éles fájdalom nyilallt belém, leterített, visszarogytam a székre. Sûrû volt a sötétség, mély és elemi, nem az a fajta, amely elûzi a világosságot. Ez a sötétség olyan állandó volt, mintha egyáltalán nem is létezne a fény, s az ég csillagai hasadások volnának egy régi, rongyos ruhán. S az illat? – Zavaros álmok, hang, mely nem hallható, akár a hangyák lábainak surranása a homokban. A sötétség mélyébõl ekkor feltört egy hang, nem az asszony hangja volt. Hang volt, nem volt haragos, nem volt szomorú és nem is félt, puszta hang volt, és ezt mondta: „A jogászok birokra keltek a holttetemem felett. Nem én voltam nekik a fontos, hanem az ügy. Nekik csak ennek volt jelentõsége. Maxwell Foster-Keen professzor, aki az Erkölcsös Fegyverkezés mozgalmának egyik alapítója Oxfordban, szabadkõmûves, valamint az Afrikai Protestáns Missziós Társaságok Kongresszusa Legfelsõ Tanácsának a tagja, soha nem rejtette véka alá, hogy mennyire utál. Amikor a tanítványa voltam Oxfordban, szemlátomást undorral hajtogatta: ’Ön, Mister Szaíd, a legjobb példa rá, hogy a mi civilizációs küldetésünknek Afrikában semmi haszna nincsen. Ön ugyanis, minden fáradozásunk ellenére, amit az ön képzésébe fektettünk, még mindig olyan, mintha most bújt volna elõ a dzsungelbõl.’ Ennek ellenére minden ügyességét latba vetette, hogy megmentsen az akasztófától. Sir Arthur Higgins kétszer nõsült és kétszer vált el, szerelmi ügyei szájról szájra jártak, hírhedt kapcsolatokat ápolt a baloldallal meg bohém körökkel. 1925 karácsonyát az õ házában töltöttem Saffron Waldenben. Õ mondogatta: ’Ön gazember, de én nem utálom a gazembereket, mert én is az vagyok.’ A bíróságon mégis mindent megtett, hogy a nyakamra tekerhesse a kötelet. Az esküdtek között volt mindenféle szerzet, volt köztük munkás, orvos, földmûves, tanító, kereskedõ, még sírásó is, nem ismertem egyiküket sem, 289

sõt, ha beállítok hozzájuk, hogy adják bérbe nekem a szobájukat, elutasítanak, és ha a leányuk bejelenti, hogy férjhez megy hozzám, az afrikaihoz, biztosan úgy érzik, megnyílik a föld a talpuk alatt, mégis a bíróságon mindegyik esküdt, életében elõször, önmaga fölé emelkedett. Én azonban különbnek éreztem magam náluk, hiszen ezt az egész rítust alapjában véve miattam csinálták, én pedig mindenekelõtt gyarmatosító vagyok, betolakodó, az õ sorsáról kell dönteni. Midõn Mahmúd Wad-Ahmadot bilincsbe verve Kitchener elé hurcolták az atbarai vereség után, Kitchener megkérdezte: ’Azért jöttél a hazámba, hogy pusztíts és rabolj?’ Kitchener, a betolakodó mondta ezeket a szavakat, annak az embernek, aki a föld gazdája volt. És a föld gazdája lehajtotta a fejét, nem szólt egy szót sem. Legyen így ez most is – de köztem és õközöttük! Én ezen a bíróságon a római kardok csattogását hallom Karthágóban, és Allenby lovainak dobogását Jeruzsálem földjén. A gõzhajók, amelyek elõször úsztak a Níluson, ágyúkat és lövegeket hoztak, nem kenyeret, és a vasutat a seregek szállítására építették. Az iskolákat csak azért alapították, hogy megtanítsák nekünk, hogyan mondjunk ’igen’-t a nyelvükön. Annak az európai erõszaknak a kórokozóját hozták el közénk, melyhez foghatót nem látott a világ Somme és Verdun elõtt. Olyan pusztító betegség kórokozója ez, mely több mint ezer éve megfertõzte õket. Igen, uraim, hódítóként jöttem a házatokba, méregcseppként, amelyet ti a történelem ütõereibe fecskendeztetek. Én nem vagyok Othello. Othello hazugság volt.” Miközben Musztafa Szaíd szavaira emlékeztem, akivel egykor ugyanitt ültem egy ugyanilyen éjszakán, hallgattam az asszony zokogását, de mintha távolról érkezett volna, összekeveredett más hangokkal, amelyeket más-más idõben hallottam, és mélyen belevésõdtek az emlékezetembe. Ilyen a templomi harang kondulása, egy gyermek sivalkodása a szomszédban, kakaskukorékolás, szamárordítás, vagy a túlsó partról a menyegzõ lármája. De most csak egyetlen hang visszhangzik bennem, az õ szívbe markoló zokogása. Mintha megbénultam volna. Csak ülök, nem mozdulok, magára hagyom, hadd sírjon, sírjon az éjszakában, egyedül, míg bele nem fárad. Valamit mégis mondanom kellett, ezért így szóltam: – Nem használ, ha a múltba kapaszkodunk. Két fiad van, de még fiatal vagy, elõtted az élet. Gondolkodj hát a jövõdön! Ki tudja, talán elfogadsz valakit a kérõk közül. Azonnal válaszolt, olyan határozottan, ami meglepett: – Musztafa Szaíd után nem megyek senkihez! Nem akartam, mégis kicsúszott a számon: – Wad-Rajjisz feleségül akar venni. Az apád és a családod már beleegyezett. Engem meg arra kért, hogy beszéljek veled az érdekében. 290

Hosszú ideig hallgatott, s már-már azt hittem, válaszra se méltat, ezért azt fontolgattam, fölállok és hazamegyek, amikor a sötétben újra meghallottam a hangját. Éles volt, mint a penge: – Ha házasságra kényszerítenek, megölöm, de megölöm magam is. Sok mindenre gondoltam, mit mondhatnék neki, ám meghallottam a müezzin hívó szavát – Allahu akbar, Allahu akbar – az esti imára, mire õ felállt, én meg szótlanul elmentem. * A reggeli kávét kortyolgattam, amikor Wad-Rajjisz beállított. Az volt a tervem, hogy felkeresem, de õ nem hagyott rá idõt. Azt mondta, jövetele célja, hogy emlékeztessen az esti meghívásra, én azonban tudtam, elfogyott a türelme, és azért jött, hogy minél hamarabb megtudja közbenjárásom eredményét. Alig foglalt helyet, máris hozzákezdtem: – Hiába. Nem akar férjhez menni. A helyedben végleg lemondanék róla. Nem számítottam rá, hogy a hírem ennyire lesújtja. Wad-Rajjisz, aki úgy cserélgeti az asszonyokat, mint más a szamarat, most itt ült elõttem, az arca szederjes, remeg a szemhéja, az alsó ajkát úgy beharapta, hogy szinte felszakadt, nyugtalanul fészkelõdött a székén, miközben nagy felindultságában botjával lyukat vájt a földbe. A jobb lábáról lerúgta, majd újra fölvette a lábbelijét, készülõben, hogy felálljon, de aztán újra visszaroskadt a helyére, kinyitotta a száját, mondana valamit, de aztán mégse szólalt meg. Mi a csoda? Wad-Rajjisz szerelmes? Így folytattam: – Van más nõ is, akit feleségül vehetsz. – Nem veszek el mást! – kiáltotta, miközben élénk és okos szemébõl kihunyt a fény, két megmerevedett üveggolyó meredt rám. – Hozzám jön, ha tetszik neki, ha nem! Azt hiszi tán, hogy királynõ vagy hercegnõ? Több az özvegy a faluban, mint az éhes gyomor. Hálát fog még adni Allahnak, hogy olyan férjet talált, mint amilyen én vagyok! – Hát, ha olyan, mint a többi asszony, akkor minek ragaszkodsz hozzá? Nagyon jól tudod, hogy más kérõket is visszautasított már, nálad fiatalabbakat is. Ha meg egyedül szeretné felnevelni a fiait, akkor miért nem hagyjátok békén? – folytattam a mondókámat. Hirtelen olyan elvakult düh tört ki Wad-Rajjiszból, amit, a természetét ismerve, még csak nem is feltételeztem. Rettenetesen fel volt indulva, és olyat mondott, ami igazán meglepett: – Magadat kérdezd, ha tudni akarod, miért utasítja el ezt a házasságot Mahmúd lánya! Mert te vagy az oka! Biztos, hogy van köztetek valami! Hiszen mi közöd lehet hozzá? Nem vagy az apja, se a testvére, se a gyámja! Hozzám fog jönni, akár akarod, akár nem, még akkor is, ha õ sem akarja. Az apja beleegyezett, és a testvérei is beleegyeztek. Az iskolában tanult ostobaságok mi291

nálunk nem járják. Ebben a faluban a férfiak mondják meg az asszonyoknak, hogy mit tegyenek! Nem tudom, mi történt volna, ha ebben a pillanatban nem lép be az apám. Azonnal felálltam és kisiettem a házból. * Kimentem Mahdzsúbhoz, a földjére. Mahdzsúb egyidõs volt velem, együtt töltöttük a gyermekkorunkat, az elemi iskolában is egymás mellett ültünk. Okosabb volt, mint én. Amikor befejeztük az elemit, azt mondta: – Ennyi elég a tanulásból. Az olvasás, az írás meg a számolás. Hiszen mi parasztok vagyunk, mint az apáink meg a nagyapáink. S a parasztnak csak anynyira van szüksége, hogy meg tudja írni a beadványokat, el tudja olvasni az újságot, és megismerje az istentisztelet elõírásait. Ha meg problémák adódnak, úgyis tudjuk, hogyan értsünk szót a hatalmasokkal. Én a tanulás útját jártam, Mahdzsúb meg a falu dolgos kezeit szaporította, és ma õ az agrárvállalkozás tanácsának a vezetõje meg a szövetkezet feje, és tagja a majdnem elkészült kórház és egészségügyi központ igazgatótanácsának is. Õ vezet minden küldöttséget a kormányzóság központjába, amikor valamilyen sérelem vagy igazságtalanság miatt eljárnak vagy panaszt emelnek. Amikor meg eljött a függetlenség, Mahdzsúb a Nemzeti Szociáldemokrata Párt helyi vezetõinek egyike lett a faluban. Gyakran felidézzük a gyermekkorunkat, ilyenkor így beszél: – De hát nézd csak meg, hol vagy te, és hol vagyok én. Te komoly tisztviselõ lettél az elöljáróságon, én meg paraszt ebben az isten háta mögötti faluban. S erre én õszinte elismeréssel mondom: – De hát neked sikerült, nem nekem. Te vagy benne az ország igazi életében, te hatsz rá. A hivatalnok ehhez képest semmi. Te meg a hozzád hasonló emberek, ti vagytok az igazi hatalom jogos örökösei. Ti vagytok az élet idegzete. Ti vagytok a föld sója. – Na, ha mi vagyunk a föld sója – nevetett Mahdzsúb –, akkor igencsak ízetlen lehet az a föld! Akkor is nevetett, amikor meghallotta, hogy mi történt köztem és Wad-Rajjisz között, majd ezt mondta: – Wad-Rajjisz üres fecsegõ, maga sem tudja, mit hord össze! – Jól tudod – feleltem –, hogy a kötelesség határozza meg Husznával a kapcsolatomat, csak errõl szól, és semmi másról. – Hagyd már Wad-Rajjisz badarságait! – mondta. – Semmi nem kezdte ki a jó híredet a faluban. Itt a falubeliek mindannyian dicsérettel emlegetik, milyen becsületesen teljesíted a kötelességedet Musztafa Szaíd, Allah legyen irgalmas hozzá, fiaival szemben. De persze furcsa férfi volt, akihez semmilyen kapcsolat nem fûzött téged. – Elhallgatott, majd így folytatta. – De ha az asz292

szony apja meg a testvérei beleegyeztek a házasságba, akkor már senki nem segíthet. – De hát õ egyáltalán nem akarja a házasságot – kezdtem volna mondani, de közbevágott: – Te is tudod, hogy itt mi az élet rendje. A nõ a férfié. És a férfi akkor is férfi, ha már a végelgyengülés kerülgeti. – De hát a világ megváltozott – kezdtem hozzá –, és manapság ez már nem egyeztethetõ össze a mi életünkkel! – A világ nem változott annyit – mondta Mahdzsúb –, mint ahogy gondolod. Vannak dolgok, amelyek megváltoztak. Szivattyúkkal cserélték le a kerekes vízemelõket, vasekékkel a faekéket. A lányainkat iskolába járatjuk. Megismertük a rádiót. Az autót. Megtanultuk, hogy whiskyt meg sört igyunk az arak és a marísza vagy kölesbor helyett. Igen ám, de közben minden maradt a régiben. – És Mahdzsúb nevetve folytatta: – A világ majd akkor változik meg igazán, ha olyan emberek lesznek a kormány miniszterei, mint én. – Majd hozzátette, még mindig nevetve: – Ez meg, ugyebár, teljes képtelenség! Nekem is jókedvem kerekedett, és megkérdeztem Mahdzsúbot: – Gondolod, hogy Wad-Rajjisz belehabarodott Husznába? – Meglehet. Wad-Rajjisz a szenvedélyek embere, és már két éve egyfolytában róla beszél. Egyszer meg is kérte a kezét az apjától, aki beleegyezett, de Huszna nemet mondott. Aztán vártak, hátha az idõ múlásával mégiscsak beletörõdik ebbe a házasságba. – De hát mitõl támadt ez a hirtelen fellángolás? – kérdeztem Mahdzsúbot. – Wad-Rajjisz kislánykora óta ismeri Husznát. Emlékszel, milyen vadóc kislány volt? Fára mászott, fiúkkal verekedett, és még akkor is, amikor nagyobb lett, együtt úszott velünk a folyóban, anyaszült meztelenül. Mi változott most meg? – Wad-Rajjisz olyan ember – felelte Mahdzsúb –, aki szinte az eszét veszti, hogy megvehesse a szamarat, de csak akkor tetszik neki az állat, ha azt látja, másvalaki ül rajta. Na, akkor aztán észreveszi, rádöbben, hogy mennyire szép, s eget-földet megmozgat, hogy megszerezhesse, még ha többet is kell fizetni érte, mint az ára. – Eltûnõdött, majd így folytatta: – De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a Huszna, a Mahmúd lánya a Musztafa Szaíddal kötött házasság után megváltozott. Persze minden asszony más lesz a házasságban, õ azonban valahogy különösen változott meg, nehéz megmondani, hogyan. Mintha más nõ lett volna belõle. Úgyhogy még mi is, akik egyívásúak vagyunk vele, akikkel együtt játszott a környéken, úgy nézünk ma rá, mint valami újdonságra. Érted? Mint egy városi nõre! Musztafa Szaídról is kérdeztem Mahdzsúbot: – Musztafa Szaíddal, Allah irgalmazzon neki, tiszteltük egymást. Eleinte nem volt szoros kapcsolatunk. De aztán együtt dolgoztunk a vállalkozás vezetésében, és ez összemelegített bennünket. A halála pótolhatatlan veszteség. Tudod, sokat segített nekünk a vállalkozás megszervezésében. Vállalta a könyvelést, és a kereskedelmi tapasztalatai is hasznosak voltak. Õ javasolta, hogy 293

a vállalkozás nyereségét fordítsuk egy malom építésére. Ez a malom sok fáradságot takarított meg nekünk, és most hozzánk járnak az emberek a környékrõl. Õ vetette fel azt is, hogy szövetkezeti boltot nyissunk. Az árak most már nálunk sem magasabbak a kartúmiaknál. Régen, ahogy te is tudod, a gõzhajó hozta az árut, havonta egyszer, vagy kétszer. A kereskedõk meg viszszatartották az áruikat, amíg el nem fogyott minden, utána meg elõhozták a raktárból és többszörös árat kértek. Most a vállalkozásnak tíz teherautója van, ezek minden második nap Kartúmból vagy Ummdurmánból hoznak a faluba árut. Musztafa Szaídot többször is kértem, vállalja el a vállalkozás vezetését, de mindannyiszor visszautasított, azt mondta, én méltóbb vagyok rá. A falubeli elöljáró, az umda és a kereskedõk rettenetesen gyûlölték, mert felnyitotta a falubeliek szemét, és véget vetett az üzelmeiknek. A halála után még az a hír is járta, hogy õk szervezték meg a meggyilkolását. De ez csak fecsegés. Vízbe fulladt – abban az évben férfiak tucatjai lelték a vízben a halálukat. Nagy koponya volt. Õ volt az a férfi, aki – ha volna igazságosság ebben a világban – érdemes lett volna rá, hogy miniszter legyen! – Téged tönkretett a politika – mondtam Mahdzsúbnak –, csak a hatalmon jár az eszed. Hagyd már a minisztériumokat meg a kormányt, és inkább róla beszélj! Miféle ember volt? Szemlátomást meglepõdött. Megkérdezte: – Mire célzol azzal, hogy „miféle ember volt”? Olyan volt, amilyennek mondtam. Kerestem a megfelelõ szavakat, hogy világossá tegyem, mire gondolok, s közben Mahdzsúb folytatta: – Akárhogy is… De hát csak van valami oka, hogy ennyit foglalkozol Musztafa Szaíddal! Már többször is kérdeztél róla. – Nem hagyott idõt a válaszra. – Tudod, egyáltalán nem értem, miért téged jelölt ki gyámul. Persze méltó vagy erre a nemes bizalomra, és tökéletesen helyt is állsz, nem errõl van szó. De te alig ismerted! Mi itt éltünk vele a faluban, te meg csak évente egyszer láttad. Azt hittem, hogy engem, vagy a nagyapádat jelöli ki. A nagyapáddal nagyon jó barátságban volt, hallgatott rá. Azt mondogatta: ’Tudod, Mahdzsúb, ez a Hádzsdzs Ahmad rendkívüli ember a maga nemében!’ Erre én azt válaszoltam, hogy Hádzsdzs Ahmad összehord tücsköt-bogarat. Õ megbántódva csak enynyit mondott: ’Nem. Ne mondj ilyet! Hádzsdzs Ahmad maga a történelem.’ – Én persze – mondtam Mahdzsúbnak – csak formálisan vagyok gyám. Az igazi gondviselõ te vagy. A két fiú itt van veled, én meg távol vagyok innen, Kartúmban. – Okos, jól nevelt fiúk – mondta Mahdzsúb. – Az apjuk vonásait õrzik. S az iskolai tanulmányaikban a lehetõ legjobban haladnak. – De mi lesz velük – kérdeztem –, ha ez a nevetséges házasság létrejön Wad-Rajjisszal? – Nyugalom! – mondta Mahdzsúb. – Ez a Wad-Rajjisz biztosan belebolondul egy másik nõbe. Vagy a legrosszabb esetben Huszna hozzámegy feleségül. 294

Nem hiszem, hogy egy vagy két évnél tovább élne. S akkor Huszna örököl a földjeibõl meg a javaiból. S ekkor mintha fejbe vágtak volna Mahdzsúb szavai: – Miért nem veszed te feleségül? Hevesen kezdett verni a szívem, alig bírtam megõrizni a nyugalmamat, s nem kis idõbe telt, amíg meg tudtam szólalni. Reszketett a hangom: – Most tréfálsz, ugye? – Nem, komolyan mondom. Miért nem veszed feleségül? Biztos vagyok benne, hogy beleegyezik. Te vagy a két fiú gyámja, aztán meg, ha úgy fordul a dolog, az apjuk leszel. Tegnap este megcsapott az asszony illata, s eszembe jutott, milyen gondolatok támadtak akkor bennem. S hallottam, Mahdzsúb nevetve mondja: – Ne mondd, hogy te már férj vagy, meg apa! Mindennap megesik, hogy a férfi újabb feleséget vesz az asszonya mellé. Nem te leszel az elsõ! És nem is az utolsó. – Hát te tényleg bolond vagy! – mondtam nevetve Mahdzsúbnak, mihelyt visszanyertem az önuralmamat. Aztán otthagytam és eltöltött a bizonyosság, ami aztán nagyon sok nyugtalanságot okozott, hogy így vagy úgy, de szeretem Huszna Bint-Mahmúdot, Musztafa Szaíd özvegyét. Hiszen – miként Musztafa Szaíd és Wad-Rajjisz meg még sokan mások – engem sem véd semmi a hatalmas univerzum ragályának kórokozójától. TÜSKE LÁSZLÓ fordítása

(A regény befejezése a következõ számban.)

295

TÁJÉKOZÓDÁS

TADEUSZ NYCZEK

Ennyi világ egyszerre: A huszonnegyedik Kora reggel Még alszom, de közben sorakoznak a tények. Fehérlik az ablak, szürkül a sötétség, a szoba kikászálódik a homályos térbõl, ingatag, sápadt sávok keresnek támaszt benne. Sorban, sietség nélkül, mert szertartás ez, földerengenek a mennyezet és a falak síkjai, elválnak a formák, egyik a másiktól, bal oldal a jobbtól. Virradnak a tárgyak közötti távolságok, csicseregnek az elsõ csillogások egy poháron, egy kilincsen. Már nem csupán tûnik, hanem egészen van amit tegnap félretoltak, ami a padlóra esett, ami a keretbe fér. Csak részletek nem kerültek még a látómezõbe. De vigyázat, vigyázat, vigyázat, sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek és a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát árnyalatával együtt.

296

Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene. Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek, mikor a csoda már végbement, a nap beiktatódott és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.* Ez a vers azok közé a Szymborskára oly jellemzõ darabok közé tartozik, amelyeknek olvasása után a legszívesebben a homlokunkra csapnánk: miért nem vette ezt így észre még soha senki? Hát ez a világon a legkézenfekvõbb! Olyan banálisan hétköznapi és általános, hogy – voltaképpen – már láthatatlan is. Egyszerûen senkinek nem jutna az eszébe problémát csinálni belõle, a problémából meg verset. Végül is döntõ többségünk mindennap kinyitja a szemét, és látja a nappali fény megvilágította valóságot. Mi van ebben furcsa, szokatlan? Valóban semmi. Holott a „Kora reggel” olvastán az a meggyõzõdésünk, hogy olyan mû született, amely feltár elõttünk valamit. És még ha az elsõ, még elég felületes olvasás után ki is mondjuk: mirõl van szó, éjszaka volt, nappal van, ennyi az egész – a tény, hogy a költõnõ úgy döntött, ebbõl a „semmibõl” verset csinál, egy kicsit gondolkodóba ejthetne. Különösen, ha még egyszer szemügyre vesszük az utolsó sorokat, és elolvassuk a kategorikus kijelentést, hogy „a csoda már végbement”. Csoda? Az, hogy nappal lett? És mégis. Elég felidéznünk Szymborska sok más versét (nem is kell messze mennünk, akár az ugyanebben a kötetben olvasható „Pillanat”-ot), amelyekben a költõnõ meggyõzõdéssel állítja, hogy minden a világon fontos, sõt a legfontosabb. Tehát ez a virradat is. Még ha csak egy is a millió virradat közül ezen a földön. Azzal a különbséggel, hogy ez a virradat nem a természet szépsége fölötti ábrándozás pillanata, és nem is például a „Születés”-ben hangot kapó melankolikus hangulat, amiért a szerzõnõ élete nem elegendõ „mindent kiszûrni az ûrbõl”, beleértve a laput, a csattogást, a csillagfürtöt és a gondot. A virradat alapjelenség, amely közvetlenül a négy elem egyikébõl – a tûzbõl vezethetõ le. Fény. Fény nélkül pedig, akárcsak víz, föld és levegõ nélkül, nincs élet. Szigorúan véve ez a vers nem annyira a virradatról, mint inkább a virradat születésérõl szól. Avagy a fény születésérõl. Avagy az élet születésérõl. Tehát a világ keletkezésérõl. Csekélység, nem igaz? Kezdjük a kezdeténél, egyelõre nem a világnak, hanem a versnek. A szerzõ-narrátor mindjárt az elsõ sorban elárulja saját egzisztenciális helyzetét, elhelyezi magát a téma általános tájképén. „Még alszom”, mondja. Ez fontos. Hiszen mindaz, ami ezután történni fog a szövegben, és egyúttal a szöveg által életre keltett valóságban, valamiképpen ezzel az alvással szembeállítva fog megtörténni. Még alszom, azaz mintha lennék, és nem is lennék – * A verseket, hacsak külön nem jelöljük, Csordás Gábor fordította.

297

elsõsorban azzal kapcsolatban, ami körülöttem zajlik. És bár valamiképpen engem érint, nem veszek részt benne. Természetesen semmi rossz nem volt ebben az alvásban, mert hát miért is. A szerzõ mégis fõként ezt az alvást veti saját szemére a vers végén! Mert átaludta a legfontosabbat: a virradat megjelenését, az éjszaka átalakulását nappallá, a világ teremtését a fény segítségével. Ezt a szemrehányást azonban a vers végére hagyja. Vagyis van még idõm visszatérni rá. A szerzõ-narrátor tehát alszik, „de közben sorakoznak a tények”. Megjelenik egy jelenlét (a „megjelenik” és a „jelenlét” ugyanarra a tõre megy vissza). A szerzõ felsorol néhányat e tények közül. Mindegyik a sötétségbõl való kibontakozással áll kapcsolatban, de más-más ponton helyezkedik el a sötétség-világosság skálán. Az ablak „fehérlik”, vagyis majdnem a világosság végpontján található; nem csoda, hiszen némiképpen éppen õ a világosság hírnöke, a közvetítõ a kinti virradat és a szoba még sötét belseje között. A sötétség viszont csak „szürkül”, vagyis lejjebb helyezkedik el ezen a skálán, a homály még nem adja meg magát. Maga a szoba „kikászálódik a homályos térbõl”, és valahogy középen áll a „fehérlés” és a „szürkülés” között. Ezt tökéletesen kifejezi a „homályos” jelzõ, vagyis valami közbülsõ, ami már nem sötétség, de még nem világosság. A költõnõ egyúttal, mintegy mellesleg, de kétségkívül nagyon is tudatosan, kihasználja ennek a jelzõnek a kétértelmûségét. Hiszen a homályos azt is jelenti, hogy zavaros, éppenséggel kétértelmû. Ezt a kétértelmû homályosságot tovább erõsíti a „sápadt sávok” rendkívül plasztikus látványa, amelyek nem csupán „ingatagok”, hanem a szobában „keresnek támaszt”; könnyû elképzelni a képet. Hiszen ha valaki akár csak néhány pillanatot töltött egy szobában a közeledõ virradatot figyelve, nem kerülhette el figyelmét ez a jelenség: amikor az elsõ fénysugarak a bútorokra, falakra, a szobában álló, fekvõ vagy függõ különbözõ tárgyakra esnek. Hogy ingatagok és támaszt keresnek-e? Ez a szemlélõ képzeletétõl függ. De ennek az ingatagságnak a képe kétségtelenül sokkal plasztikusabb a szokásos megállapításnál, hogy „egyre világosabb lesz”. Ráadásul visszaadja a fény mozgását. Intenzitásának fokozódását ugyanúgy, mint térbeli áthelyezõdését a berendezési tárgyakon a nap emelkedésének mértékében. A hajnal betolakodása az éjszakai sötétségbe homályos és ingatag mozgás tehát, a leírás szuggesztivitása pedig felhívja a figyelmet a jelenség valamiképpen színházi elõadásszerû jellegére is. Ezt a meggyõzõdésünket megerõsítik a következõ sorok, amelyekben a pirkadat szertartásos voltáról esik szó („Sorban, sietség nélkül, / mert szertartás ez, / földerengenek a mennyezet és a falak síkjai”). Ehhez eléggé hasonló kép nyitja meg Witold Gombrowicz Esküvõjét:

298

HENRYK: Felgördül a függöny… Homályos templom… Idétlen mennyezet… És furcsa boltív… A pecsét süllyed mélység a mélységek sötétje Szférák hûlt szféra váza és megkövült a kõ… (Spiró György fordítása) Gombrowicz híres drámájának természetesen semmi köze Szymborska verséhez. Csak a látvány elgondolkodtató hasonlósága miatt idéztem, amelyben a szertartás (amelyet Gombrowicznál a templom jelképez), a homály és a színpadiasság hasonló módon áll össze szuggesztív egésszé. Ez a homályos templom Gombrowicznál a színház jele (a felgördülõ „függöny” színházi függöny), a templom „homályossága” pedig egyszerre utal a színpadon még uralkodó sötétségre vagy félhomályra, és isten ezen „idétlen” hajlékának gyanús zavarosságára, amit a darab további menete fog megmagyarázni. A vers második versszakát, amely a virradat közeledtének szertartásos voltára vonatkozó információt tartalmazza, egészében az a sajátos, majdhogynem zenei ritmus uralja, ahogyan a sötétség „függönye fölemelkedik”. „Sorban, sietség nélkül” (mondja az elsõ sor) „földerengenek a mennyezet és a falak síkjai”, „elválnak a formák” (folytatják a következõ sorok); és ez a lassú crescendo szinte hallható, elég a szavak és képek ritmusára fülelni. Van ebben a ritmusban bizonyos (szertartásos) pátosz, a versszak két utolsó sorát pedig általánosítások teszik hangsúlyossá: „egyik a másiktól, / bal oldal a jobbtól”. Mintha egy katedrális szárnyas ajtaja nyílna ki… a világ alapvetõ alkotórészei pedig (amelyeket itt a mennyezet és a falak jelképeznek) visszanyerik saját teljes kiterjedésüket és megismételhetetlen azonosságukat. Richard Strauss 1915-ben egy ilyen virradat megszületésérõl írta remek Alpesi szimfóniáját. Ötvenhárom évvel késõbb ezt használta fel Stanley Kubrick a világ születésérõl szóló filmje, a 2001: Ûrodüsszeia elején. A következõ, harmadik versszak ismét a részletek felé fordul. És azonnal megváltozik a képi-hangi összhatás. A fõ elemhez rendelt méltóságteljes lassúság a kis léptékeknél felgyorsul: „csicseregnek az elsõ csillogások egy poháron, egy kilincsen”. A világosság csillogásának megszemélyesítése (megelevenítése), azonosítása a csicsergõ madarakkal az egész képet vibráló mozgásba hozza. Fokozza ezt a „csicseregnek/csillogások” alliteráció, amely szintén mintha könnyedén szökdécselne. A fény ilyen villódzása gyakori jelenség, ha a napsugarak szélmozgatta falevelekrõl visszaverõdve esnek be a szobába. Most már tényleg rendesen virrad. Mert nem csupán maguk a növekvõ világosságban leghamarabb megmutatkozó tárgyak láthatóak, hanem „a tárgyak közötti távolságok” is, amelyeket rendszerint elrejt a háttér sötétsége. Nem kétséges, a nappal valóban megérkezett. „Már nem csupán tûnik, hanem egészen van.” […] 299

Ráadásul EGÉSZEN van, azaz egészében, teljesen és visszavonhatatlanul. Hogy semmi kétségünk ne legyen, a szerzõ felsorolja a „megjelenõ” tárgyak elemi csoportjait, közös kritériumként a közeli múlthoz, vagyis a tegnapi naphoz való viszonyukat választva. Az egyik csoporthoz az tartozik, „amit tegnap félretoltak” (valakik). A másodikba, „ami a padlóra esett” (magától vagy valakik közremûködésével). A harmadikba, ami változatlan maradt, és továbbra is „a keretbe fér” (az elfogadott, a szabályok stb. keretébe). Még sincs minden készen az új nap kezdetére. Maradtak olyan részletek, amelyek „nem kerültek még a látómezõbe”. Egy kíváncsi megkérdezhetné: mármint kinek a látómezejébe, ha a narrátor a vers elején beismerte, hogy még alszik? Hagyjuk a kötözködést. Nyilvánvalóan nem ugyanennek a mûnek a konkrét narrátoráról van szó (habár ha eljutunk e meglepõ vers végéig, általa is sok minden megvilágosodik). A „látómezõ” itt beszédfordulat gyanánt mûködik, és bármiféle körülményeket jelöl, amelyekhez képest lezajlik a tárgyak kibontakozása a sötétségbõl a napvilágra. A tény, hogy a részletek még nem tértek vissza, nem aggasztja a szerzõt. Tudja, hogy ez csak idõ kérdése. Habár… Amíg meg nem történik a dolog, talán jobb, ha semmiben sem vagyunk biztosak… Talán a kételyek elhallgattatását célozza az elbeszélés hõmérsékletének hirtelen emelkedése, a ráolvasás gyanánt háromszor megismételt „vigyázat” szó? Mindenesetre nem állítja, hogy mindjárt biztosan ez vagy az lesz, hanem hogy „sok jel mutatja”. Más szavakkal, nem kellene másképp lennie, mint rendszerint, minden körülmény a valószínûséget támasztja alá. Minek a valószínûségét? Mindenekelõtt a színek visszatérését, ami a „legkisebb dolgok” esetében azért fontos, mert a virradat szürkeségében nehéz volt elkülöníteni õket. Ha visszatérnek a színek, még az „árnyék árnyalata” is jól láthatóvá válik. A világ teljesen megtelik. És végül az utolsó versszak, a témát lezáró kódaként. Visszatér a narrátornak a mû elsõ sorában röviden jelzett motívuma. Ott még aludt – itt fölébred. Minden, ami történt, az elsõ és az utolsó versszak között, avagy alvás és ébredés között történt. És éppen azért tesz szemrehányást magának, mert megint elszalasztotta a nappal megjelenésének tényét: „Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.” Mert hiszen csoda történt („a csoda már végbement”), õ meg az ágyban volt, álomba merülve. Ráadásul ez a csoda hibátlan, mesteri. Talán szerzõje is volt? Erre utalhat a „beiktatódott” kifejezés. De bármilyen behatóan böngésszük is végig a vers szövegét, nem találjuk nyomát konkrét alkotónak. Úgy látszik, mindez magától, önállóan, minden segítség nélkül történt meg. A csoda szerzõje önmaga. Figyeljünk még fel egy érdekes körülményre. Nevezetesen, a narrátor a nappallá átváltozó éjszaka „elkésett tanújának” nevezi magát. Ami azt jelentené, hogy gyakorlatilag ezt az átváltozást nem látta… Hiszen aludt, elkésett, minden végbement már… Hogy tud akkor ilyen pontosan leírni valamit, aminek a valóságban nem volt a tanúja? Következetlenségen kaptuk a szerzõt? Igen is, nem is. 300

Igen, hiszen a konkrétan leírt eseménynek tanúja nem lehetett, mert aludt. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetett tanúja hasonló, esetleg akár azonos eseménynek – bármikor máskor. „Rendszerint […] ébredek”, írja. Azaz néha nem rendszerint ébredt, és éppen olyankor lehetett szemtanúja annak, ahogy a hajnaliság reggeliséggé változik. Az elõbbi sor pedig még határozottabban állítja: „Túl ritkán csodálkozom ezen” (kiem. T. N.). Valóban igazolva érezheti magát. Nem látta, de tudja, hogy zajlik le, mert elõfordult, hogy nem csupán elkésett tanúja volt. De akkor miért nem tudta leírni egyszerûen azt a hajnalt, amikor valamilyen okból nem aludt, és a saját szemével láthatta az éjszaka átváltozását nappallá? Jó kérdés. Úgy gondolom, legalább két okból. Az egyiket nevezhetjük esztétikainak (mûvészinek), a másikat intellektuális-filozófiainak. Mármost mindkét esetben egyszerûen nyert valamit a vers a narrátor alvásával. Az elsõ miatt – az egész érdekesebb felépítését; az alvás és az ébredés a verset megnyitó és lezáró sajátos zárójelként mûködik, hozzájárul a feszültség megteremtéséhez a „kikapcsolt”, álomba merült elbeszélõ és a körülötte változó valóság aktivitása között. A második miatt – annak hangsúlyozását, hogy az „objektív világ” (természet) abszolút független az elbeszélõ személyétõl. Annak a számos versnek egyike ez, amelyekben Szymborska éppen ennek az érzésnek ad hangot: a természet nagyon hangsúlyos önérdekûségének. A „Kilátás porszemmel”, a „Zsoltár”, a „Felhõk” ennek a nagy egésznek a részletei. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a „Kora reggel” szerzõje átaludta a virradat ébredését. És nem csupán azért, mert személyként nem kényszerül arra, hogy korán kelve munkába induljon, hanem egyszerûen megengedheti magának, hogy békésen átaludja ezt a napszakot. A világ, a természet, a natúra, a kozmosz tökéletesen elvan nélkülünk és a tanúságtételünk nélkül. Semmihez nincs szüksége ránk. Csak a megnevezés és a megértés makacs kényszerei folytán lesz belõlünk, paradox módon, a világgal szemben gyengébb pozíciót elfoglaló lény. Nekünk kell eljutnunk a porszemig, és a tárgyakat a sötétségbõl elõhívó napvilágig. Mi látunk csodát ebben, és mi lelkesedünk érte. A csoda meg bekövetkezik, és mit sem tud errõl. Se magáról, se rólunk. Érdekes egyébként, milyen változáson estek át az évek során az alvás és az ébrenlét motívumai Szymborska mûvészetében. Az ébrenlét valamikor nem okozott problémát. Jobb vagy rosszabb, az volt, ami. A problémát az álmok okozták. A jó álmok: „Álmomban festek, / mint Vermeer van Delft. // Folyékonyan beszélek görögül / és nem csupán az élõk válaszolnak. // Vezetek mozdulataimnak / engedelmes gépkocsit.” [„Álomdicsérõ”, Kovács István fordítása] stb. És a rosszak: „Csak most tudom elmesélni, / hány álomban bolyongtak, hány csõdületben / húztam ki õket a kerekek alól, / hányszor csúsztak ki kezembõl hány haláltusában” („Végre az emlék”). Álmunkban nem e világi dolgok eshetnek meg: „egyszerre van nappal és éjszaka, / és összefolynak mind az évszakok. // Négy negyedét kiteríti a hold, / hópelyhek és pillangók együtt kavarognak, / és hull a gyümölcs a virágzó fáról” [„Álom”]. 301

Bizonyos pillanatban azonban az ébrenlét válik problémává, amelynek makacs megfordíthatatlansága jóval több szenvedést okoz, mint a legkínzóbb rémálmok. Mint abban a versben, amelyik éppen ezt a rövid és tömör címet viseli: „Ébrenlét”: Az ébrenlét nem rebben el ahogy elrebbennek az álmok. Zörgés és harangszó nem foszlatja szét, kiáltás, csattanás fel nem riaszt belõle. […] Nem az álmok bolondok, az ébrenlét bolond, már az igyekezettõl, amellyel az események alakulásához igazodik. Nem az alvás a halál testvére, hanem az ébrenlét. Nem az álomtól kell félnünk, hanem az ébrenléttõl. Az álomból fel lehet ébredni, az ébrenlétbõl nem. Engedjünk meg magunknak itt egy kisebb filozófiai kitérõt. Mint ismeretes, Szymborska értelmezõi nemritkán eredeztették költészetét, röviden szólva, a racionalizmushoz igen közel álló felvilágosodásból. Látható, hogy kifejezetten lenyûgözi a determinizmus és a darwini evolúciós elmélet. Még a némelyik versét átható metafizikai szellem sem mond ellene az ott uralkodó sokkalta erõsebb szellemnek, amelyet némi képmutatással a materializmus szellemének is nevezhetnénk. De talán nem élünk vissza semmivel, ha e költészet világnézetét antiplatonikusnak, antiidealistának nevezzük. Jóllehet a felvilágosodásról szólva nem árt némi óvatosság, mert több is volt belõle. Voltaire, Kant és mondjuk Berkeley között óriási a különbség. Például az említett Berkeley tényleg különös, mert metafizikailag nem materialista, tehát némiképpen ellentmondásos empirizmust hirdetett. Szerinte a való világ csak anynyiban létezik, amennyiben nézzük (esse = percipi, lenni annyi, mint észleltnek lenni). Szymborskánál éppen ellenkezõleg! Hiszen õ azt hangoztatja, hogy még ha szorosan becsukjuk a szemünket, vagy álomba merülünk is, a világ nagyon jól elvan magában, és ráadásul semmi közünk hozzá. És ha felébredünk, akkor is fölényben van velünk szemben. Ilyen már az említett ébrenlét is: „Nincs elõle menekvés, / mert társunk mindegyikben. / És útjainknak / nincs olyan állomása, / ahol ne várna ránk.” És mindeközben Szymborska csodáról beszél… A csoda pedig úgy viszonyul az empíriához, mint föltámadás a reggeli ébredéshez. Csodáról a misztikusok beszélnek… Még ha tekintetbe vesszük is a nap születésének 302

mindennapi megszokottságát, a misztikus elragadtatás hangja világosan érzékelhetõ a versben. A racionális Szymborskánál! Mit mondjunk akkor az igazi misztikusokról, akik a nappal megjelenését a világosságból a Legfõbb Világosságból kiinduló Teremtés elsõdleges csodája mindennapi testet öltésének tekintik… A nyelv egyébként itt készségesen szolgálatunkra áll azzal, hogy a „világ” szót a „világosság”-ból eredezteti. A régebbi nyelvhasználatban a „világ” mindkettõt jelentette. […] Ezért áll a bibliai Teremtés könyvében: „És monda Isten: Legyen világosság”, János újszövetségi Evangéliumában pedig ez: „Kezdetben vala az Íge […] Õ benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” A Zoharban, a héber kabbalisztika összefoglalásában a világ teremtése ugyancsak a legszorosabb kapcsolatban áll a világossággal. A zsidó kabbala alapvetõ ismereteit tartalmazó Az élet fája, a nagy kabbalista Jichak Luria mûve szerint is a világ teremtése a legszorosabb kapcsolatban áll a világossággal. Annyi különbséggel, hogy maga a születés folyamata valamivel bonyolultabb, és jobb a forráshoz folyamodni: A teremtés kezdetéig csak felsõbb világosság volt, mely mindent betöltött. És nem volt szabad, betöltetlen térség – Csak véghetetlen, egyenletes fény áradt el mindenen. És amikor Õ úgy döntött, hogy megteremti a világot és a benne lakó teremtményeket, […] Összehúzódott az Õ középpontjába – És összeszorult és eltávolodott a világosság, Szabad, betöltetlen térséget hagyva hátra. Bárhogy is festett a világ teremtése a világosságból, egyvalami soha nem volt kétséges: a teremtés a világosság és a sötétség különválasztásán alapult. Errõl beszélnek a kereszténység és az iszlám, a buddhizmus és a hinduizmus misztikus forrásai. A sötétség a halál volt, a boldogtalanság, a büntetés és a titok, a világosság pedig a megváltás, újjászületés, a jó és a boldogság. A „napvilágot látni” köznapi beszédfordulat jelentése: megszületni. Szymborska, teljes összhangban költõi alapelvével, hogy a szokatlant a szokottra kell visszavezetni és viszont, „Kora reggel” címû versében ezt a fogást egyenesen mintaszerûen alkalmazta. Leírva egy teljesen hétköznapi szoba fokozatos elõbukkanását a semmibõl-sötétségbõl, papíron megismételte a világ teremtésének aktusát. Csekélység, mondhatná valaki. Igen, csekélység. Végtére is mindenki naponta láthatja ezt a születést a saját szemével. Ha át nem alussza. CSORDÁS GÁBOR fordítása

303

CZESŁAW MIŁOSZ

A költészet mint tudatosság 1. Az emberi sors állandó és visszafordíthatatlan adottságairól, a szerelemrõl, a törekvésrõl, a fájdalomtól való félelemrõl, a reményrõl, az elmúlásról, a halálról szóló versek feltételezik a költõ azonosulását másokkal, akiknek ugyanez a sorsuk. Ezáltal a „mi” válik alannyá, és ez a „mi” nemzeti vagy osztály-hovatartozástól mentes. Mindazonáltal nem volna egészen helyénvaló azt állítani, hogy ilyenkor az örök emberirõl van szó, mert az ember tudata változik, és mindig másképpen próbál boldogulni a végsõ kérdésekkel. A „mi” Szymborska költészetében mi mindannyian vagyunk, akik ugyanebben az idõben élünk ezen a bolygón, és ugyanaz a tudat kapcsol össze minket: az után tudata: Kopernikusz után, Newton után, Darwin után, két világháború után, a XX. század találmányai és bûnei után. Komoly és bátor vállalkozás: megállapítani a diagnózist, vagyis választ keresni a kérdésre, kik vagyunk, miben hiszünk, mit gondolunk. 2. Szymborska azt mondja, „én”, de ez az „én” aszketikus, mentes minden vallomásos hajlamtól és voltaképpen személyes vonástól is, ugyanakkor más „én”-ekkel együtt egy és ugyanazon emberi állapot foglya, mely szánalom és együttérzés tárgya. Egyik versének „Nõvérdicsérõ” a címe, de ez a nõvér csak úgy mutatkozik meg, mint aki „nem ír verseket”. A „Nevetés” címû vers egy beszélgetésrõl szól egy kislánnyal, évekkel korábbi önmagával, de ugyanannak az egyénnek ebben a megkettõzõdésében mostanira és hajdanira nincs semmi megismételhetetlen, lehet akárki találkozása akárkivel. Az ugyanebben a versben szereplõ „õ” is egyszerûen csak férfi, és nem tudunk róla semmi többet. A „Ruhák” címû vers az orvosi vizsgálatról szól, és így kezdõdik: „Leveted, levetjük, levetitek”, és a „levenni” ige e három változata magában foglalja e költészet lényegét, ami nem más, mint a „te”, a „mi” és a „ti” azonossá tétele. És hogy még egy példát mondjak, a „Kórházi beszámoló” vajon nem arról tudósít-e, ami veled, veletek és velünk történik? 3. A tudat, amelyet Szymborska vizsgál, a „miénk”, mert manapság eléggé általánosan elterjedt az iskolának, az olvasmányoknak, a képes magazinoknak, a telvíziónak és a múzeumoknak köszönhetõen. Meglehet, hogy egy falu lakója valahol a déli Indiákon nem ismerne magára ezekben a versekben, mert például idegenek volnának számára a gyakori hivatkozások múltbéli ismereteinkre: Homéroszra, Trójára, Rómára, Lót feleségére, az özönvízre, Stuart Máriára stb. Általában azonban a zsugorodó bolygón már mindenütt ugyanazokat a kulturális fogásokat fogyasztjuk. 304

4. Tudatunk korán kialakul: a felnõttektõl megtudjuk, hogy a Nap nem forog a Föld körül, hogy a Föld egy porszem a galaktikák elképzelhetetlen sokasága közepette, hogy a tudósok igyekeznek földeríteni, miképpen keletkezett az élet a Földön, hogy az ember hosszú evolúció eredményeként jelent meg, hogy legközelebbi rokonai a majmok. Úgy tûnik, Szymborska világnézetének alapját az iskolai biológialeckék alkotják, számos verse egyenesen az evolúciós elméletre vezethetõ vissza. De ezekben a legkevésbé sem hajlik redukcionizmusra. Ellenkezõleg, az ember az õ számára éppen azért annyira meghökkentõ, mert olyan szerény a származása, és olyan törékeny tulajdon teste béklyójában, és ennek ellenére szembeállítja magát a Természettel, és megalkotja mûvekbõl, értékekbõl, felfedezésekbõl, kalandokból álló saját világát. Mert „tüneményesen Waterman-tollas-kezû” („Thomas Mann”), mert képes „a halandó kéz bosszújára” („Az írás öröme”). Az emberi szellem nagy vívmányainak, a múlt múzeumokban õrzött vagy írásban fennmaradt remekmûveinek kultusza, úgy tûnik, a XX. századi tudat állandó összetevõje, és Szymborska gyakorolja ezt a kultuszt, minduntalan emlékeztet rá, hogy mindezt a leselkedõ haláltól ragadták el, és ezért oly értékes. Századunkra jellemzõ az is, hogy testi létezésünk törékenysége foglalkoztatja, és Szymborska is ennek szenteli egyik legmegragadóbb versét:

Semmi sem változott A test fájdalmas, mert a lélek idegen önmagának is, megfoghatatlan, hol biztos benne, hogy még létezik, hol nem, miközben a test van és van és van és nincs hová lennie. 5. Így hát a lengyel költészet meghódította magának az egzisztenciális meditációt, amely megköveteli a szakítást a tiszta líraisággal és a minduntalan prózaisággal vádolt elmélkedés megkockáztatását. A múlt század végén Asnyk filozofált versben, számunkra ma már kevéssé meggyõzõen. Az Ifjú Lengyelország koszakában Tetmajer írt verses elmélkedést „Századvég” címmel. A Skamander költõi kevéssé voltak „tartalmisták”. Sok mindennek kellett történnie, hogy kidolgozzák azokat az eszközöket, amelyek lehetõvé tették, hogy egy olyan költõnõ, mint Szymborska, megfeleljen a kihívásnak, a világosan érezhetõ igénynek, hogy valaki intelligensen beszéljen szomorú táncunkról. Új és nélkülözhetetlen fûszere ennek a humor és az irónia megannyi árnyalata. Szymborska megörvendeztet, mert olyan fürge, mert örömét leli abban, 305

hogy közös örökségünk rekvizitumaival zsonglõrködjék (pl. amikor a barokk és Rubens asszonyairól ír), mert olyan érzéke van a komikumhoz. És alighanem tudatosan vállalva a kockázatot, mágikus mutatványait a vers és az esszé határán hajtja végre. Nem volna azonban hû korunk színezetéhez, ha megmaradna a derûs hangoltságnál. Mondjuk meg õszintén, nagyon keserû költészet ez. És mivel már nemzetközi mércével mérhetõ irodalom, megengedhetõ, hogy más nyelveken létrejött hasonló diagnózisokkal vessük össze. Kínálkozik az összehasonlítás Samuel Beckett és Philip Larkin kétségbeesett vízióival. Velük ellentétben azonban Szymborska olyan világot kínál nekünk, amelyben lehet lélegezni. Ez alighanem fõleg annak a messzemenõ tárgyiasításnak köszönhetõ, amely az „én”-t minden személyes nyomorúságával együtt, teljességgel kiiktatja, az így zajló játék pedig annak a hatalmas sokféleségnek és nagyszerûségnek a benyomását nyújtja, amely mindennek ellenére jellemzi az emberi létezést. 1991 *

Úgy tûnik fel nekem, a XX. század folyamán nagy változások következtek be a lengyel költészetben azon az alapon, hogy az elmélkedés, amely hoszszabb ideig tiltottnak látszott, visszanyerte jogait. Fiatal, kezdõ költõként ki akartam tágítani a költészet számára lehetséges témák körét. Mint ismeretes, akkoriban az úgynevezett tiszta költészet vagy avantgárd költészet elméletei diadalmaskodtak, amely a költészet maximális tisztaságának változata volt abban az értelemben, hogy a költõiséget a líraiságra korlátozta. És jólesõen kell megállapítanom, életem során tanúja lehettem annak, hogy a költészetben kiszélesedett az elmélkedés gondolati témáinak köre. Ebben jelentõs szerepet játszottak olyan költõnõk, mint Szymborska és Świrczyńska. Nem igazolódott tehát, amit egyes „férfi” kritikusok szeretnének: bezárni a nõk költészetét a csak nõkre jellemzõ élmények körébe. Kiderült, hogy ha a költészet elmozdulását vizsgáljuk a filozófiai témák irányában, akkor ebben a lengyel költõnõknek nagy szerepük volt. Szymborska számomra intellektuális költõnõ, aki voltaképpen majdhogynem az esszé formáit használja. Költészetét az esszé határán helyezném el. Olyan témákat érint, amelyek korábban nem tûntek a költészethez illõnek, például gondolkodását a természettudományok befolyásolják, a biológiából választ tárgyat. Nagyon nagyra értékelem éppen e sajátos hozzájárulásáért a filozofikus költészethez. Szymborska bizonyos mértékig a nõi érzékenység költõje. Sokkal csekélyebb mértékben, mint például Świrczyńska, de verseinek bizonyos hányada, jóllehet nagyon visszafogottan, nyilvánvalóan a nõk szerelmi tapasztalataira 306

vonatkozik. Azt mondanám, annak a sorompónak a másik oldalán áll, amely hajdan az úgynevezett nõi és férfiköltészetet elválasztotta egymástól. 1996 Nem mondtam? Mondtam, hogy a lengyel költészet erõs, és bizonyos vonásai kitüntetik a világköltészeten belül. Ezeket a vonásokat a néhány legkiemelkedõbb lengyel költõ, köztük Wisława Szymborska mûvében találhatjuk meg. Nobel-díja ugyanannyira az õ személyes diadala, mint a „lengyel iskola” státusának megerõsítése. Talán nem szükséges arra emlékeztetni, hogy ez a költészet egy olyan ország nyelvén szólal meg, ahol tömeges méretekben követték el a népirtás bûnét. A szó és a történelmi tapasztalat persze sokféleképpen viszonyulhat egymáshoz, nem egyszerû okozati összefüggésrõl van szó. Mégsem mellékes körülmény, hogy Szymborska, akárcsak Tadeusz Różewicz és Zbigniew Herbert, a háború alatt jelentkezõ és a háborút túl nem élõ költõnemzedék helyett ír. Amilyen könnyed érintésû, szkeptikusan mosolygós, játékos – mi köze lehet Szymborska költészetének a XX. vagy bármelyik század történelméhez? Persze kezdetben sok köze volt, érett szakaszára azonban az jellemzõ, hogy elfordul a lineáris, az utópia valóra válása vagy az apokaliptikus katasztrófa felé haladó idõ képzetétõl, ami a vége felé tartó évszázadot oly hevesen foglalkoztatta. Léptéke személyes, az egyes emberre szabott, aki saját emberi állapotán elmélkedik. Ez igaz, de ehhez az elmélkedéshez meglepõ visszafogottság társul. Mintha a költõnõ egy színpadon találná magát, egy korábbi darab díszletei között, amelyben az egyén semmivé, név nélküli számmá vált, és ilyen körülmények között nem illik túl sokat beszélnie önmagáról. Szymborska versei magánjellegû helyzeteket vizsgálnak, de eléggé általánosítva ahhoz, hogy a vallomást nélkülözni lehessen. Ismert versében, amely a hirtelen üressé vált lakásban maradt macskáról szól, a közeli hozzátartozó elvesztésének felpanaszolása helyett ezt halljuk: „Nem halhat meg a macskának csak úgy.” A visszafogottságot és az ironikus távolságtartást tulajdoníthatjuk a költõnõ egyéni alkatának, mindazonáltal, mivel ebben nem egy lengyel kortársához hasonlít, sikerrel érvelhetünk amellett, hogy közös vonásuk a múlt eltávolítása. Egyéni módon desztillálják a nyers alapanyagot, amelyet néha nehéz kimutatni. Szymborska számomra mindenekelõtt a tudatosság költõje. Ez azt jelenti, hogy úgy szól hozzánk, a vele egy idõben élõkhöz, mint egy közülünk, magánügyeit megtartva önmagának, bizonyos távolságot tartva tõlünk, ugyanakkor arra hivatkozva, amit mindegyikünk a saját életébõl ismer. Hiszen például nem ismerõs-e mindegyikünknek a vetkõzés az orvosi vizsgálat elõtt, 307

az álmok felidézése, a csodálkozás a véletlen egybeeséseken, a halottak leveleinek olvasása? Ezért, akárcsak a jól ismert mindennapok jeleneteit rövidülésben ábrázoló rajzokon, ezekben a versekben magunkra ismerünk, mint egymással rokon lényekre, akiknek mindegyike különálló, de valamiképpen zárójelbe tett szubjektivitással rendelkezik. Azért is rokonok vagyunk, mert kortársak vagyunk, tehát ugyanabban az információcserében veszünk részt. Többé-kevésbé ugyanazt jelentik számunkra az olyan – tájékozódási jelekként szolgáló – szavak, mint evolúciós elmélet, bolygóközi rakéta, Hirosima, és ugyanakkor Homérosz, Vermeer, határozatlansági reláció, vagyis az otthonról, az iskolából, a mass mediából származó fogalmak egész repertoárja. Szymborska versei a közös tudásunk összetevõivel mint golyókkal folytatott zsonglõrködésbõl épülnek fel, minduntalan paradoxonokkal lepve meg, és tragikomikusnak mutatva az emberi világot. Egy olyan tudat jut bennük kifejezésre, amely csak valami után lehetséges – Darwin után, Einstein után és sok egyéb után –, mert a civilizáció, amely körülvesz minket, õrzi nyomukat. A látszólag a legcsekélyebb erõfeszítés nélkül íródott, gondtalan táncot járó mûvekbõl kirínak súlyosságukkal a tudás óriásainak nagy nevei, de éppen létezésüknek köszönhetõen Szymborska gondolkodása és a miénk – akár akarjuk, akár nem – eleve összetett és kétértelmû. Sehol nem látható ez világosabban, mint ott, ahol az ember az evolúciós folyamat láncszemeként jön szóba. Például a „Hajnali négy” címû vers nyugtalanságunkat, amely nem enged elaludni, a hangyák automatikus sürgésével hasonlítja össze: Hajnali négykor nem jó senkinek sem. Ha a hangyáknak jó hajnali négykor – gratuláljunk nekik. És hadd legyen öt, amennyiben tovább kell élnünk. Egy másik vers, „A negatív önértékelés dicsérete” az eleven természetet jellemzõ tiszta lelkiismeret és a mi osztályrészünkül jutó morális kínlódás között húzza meg a határvonalat: Önkritikus sakál nem létezik. A sáska, alligátor, trichina és bögöly úgy él, ahogy él, és örül neki. (Kerényi Grácia fordítása)

308

Az „Autotómia” címû vers így kezdõdik: „Végveszélyben a tengeri uborka kettéhasad”, az ezt követõ fejtegetés pedig az embernek azt a privilégiumát perli vissza, hogy a halál ellenére és ellenében mûvészetet képes létrehozni: Kettéhasadni, ó, ez igaz, mi is tudunk. De csak testre és szaggatott suttogásra. Testre és versre. Szymborska nem lenne a nagy kételyek korának költõnõje, ha nem hivatkozna az alkotás általi megváltásra. A „halandó kéz bosszúja” különbözõ változatokban, önironikus játékként is jelen van nála. Amikor néhány évvel ezelõtt Berkeley-ben egy irodalmi esten felolvastam angolra fordított verseibõl, alkalmam nyílt meggyõzõdni arról, hogy komoly tartalmakat rejtõ intellektuális csillámlásukat a túlnyomórészt fiatal hallgatóság jól érti és tetszéssel fogadja. De be kell azt is vallanom, mi tetszett nekik a legjobban. Mindkét nemhez tartozó hallgatóim (velem együtt) a „Nõvérdicsérõ” címû versnél nevettek: A nõvérem nem ír verseket, és már aligha kezd el hirtelen verseket írni. Ekkor fogtam gyanút, hogy legalább a jelenlévõk felének versírás terheli a lelkiismeretét, azért nevetnek ennyire. 1996 CSORDÁS GÁBOR fordítása

Siena (Móser Zoltán fotója). 309

MÓSER ZOLTÁN

Siena, a középkori Európa egy szelete Szemünk örökre megõrzi a remekmûvek ragyogását Sienáról és fõterérõl írni könnyû is és nehéz is, mert alig lehet elkerülni a szuperlatívuszokat. De azért is nehéz, mert ezt már megtette Zbigniew Herbert, aki után tollat venni a kézbe merész egy vállalkozás. Le is beszéltem magam errõl húsz évig, de hogy mégis megteszem, annak oka, hogy újra Sienába készülök, immár harmadszor. Sok újat nem fogok látni, hanem nyilván másként, mint ifjú fõvel, ahová annak idején a véletlen vezérelt. Assisi és Siena között kellett választanom a római pályaudvaron, ki tudja, miért, én az utóbbinál maradtam. S amikor az enyhe dombok, szõlõk és földek között hirtelen feltûnt a város, éreztem, hogy nem hétköznapi helyre, nem csupán egy olasz városba érkeztem. A vasútállomásról behozó autóbusz, miután számos dombot, utcát bejárt velünk, a fõtéren haladt keresztül. S ez az egy pillanat is elegendõ volt, hogy megértsem: olyan városba érkeztem – leszek jelen –, ahol még él és lélegzik a középkor. És azon a napon valóban egyszerre kétidejû életet éltem: jártamkeltem, kávét ittam, kirakatokat bámultam és mindig a régmúlt idõkre emlékeztem. Biztosíték és bizonyíték volt erre a fõtér, mely mágnesként vonzott nemcsak engem, de mindenki mást. Indulj bárhová, lehetetlen kikerülnöd e teret. Örök Megérkezés: ez a Piazza del Campo. * „Siena nehéz város – olvasom Zbigniew Herbert könyvében. – Joggal hasonlították természeti képzõdményhez: medúzához vagy csillaghoz. Utcahálóztában semmi modern monotónia, nyoma sincs a derékszögek zsarnokságának. A városháza tere... minden bizonnyal a világ egyik a legszebb tere, egyetlenhez sem hasonlítható, ezért nem is könnyû leírni.” Hogy hány méteres, nem tudnám megmondani. Csak arra emlékezem, hogy középre, egy fókuszba lejt, s ezért a szem is, a láb is felfelé igyekszik, és megáll a tér végén, a félköríven. Innen szûk utcák és még szûkebb sikátorok visznek minden irányba. Egyszer, amikor Illyés Gyulánál jártam, elõjött a szó a térrõl. Valójában mi is a tér? És van-e nekünk igazi terünk? Talán csak egy, a pécsi Széchenyi tér! A többinek csak a neve az. De miért csak az nevezhetõ térnek? Mert a teret nem mérnök tervezi, hanem a történelem. A teret egységgé – térré – száz, kétszáz, ötszáz év formálja. A tér: történelem. Ezért, bár sík, mégis mély, egyszeri és bonyolult. Olyan, mint a múlt. Sokarcú és egységes. Örököse a múltnak, egysége a változó idõnek – ízlésnek és koroknak bonyolult 310

szintézise. Ezt jól megérteni bárkinek csak itt lehet. Sienát járni és látni olyan iskolát jelent, ahol minden tantárgy a középkorral kapcsolatos, a fõtantárgy pedig a tér. „A dombos terep legmagasabb pontján áll a székesegyház, s tõle mintegy kétszáz méter távolságra, keletre fekszik a város polgári, igazgatási fõtere – írja Pogány Frigyes Terek és utcák mûvészete címû könyvében. A tömör szerkezetû várostest súlypontjában, szinte váratlanul bontakozik ki. A többemeletes házak impozáns félkört alkotva állják körül az együttes építészeti fõtémáját, a Palazzo Pubblicót. A tér, a Piazza del Campo valamikor piactér volt. A városházát 1288 és 1305 között építették, a tornyot 1338-ban. Az épület eredetileg kétemeletes volt. Az elkülönülõ harmadik emeletet a XVII. században emelték rá. Egyébként a tér hajlását, törését jelölõ sugarak sem eredetiek: ezek a reneszánsz korában létesültek. A torony, a Torre del Mangia közel 90 méteres. (Nevét a középkori harangozójáról kapta.) A városháza magas tornya kissé feszíti a tekintetet, de a szép arányú torony karcsú, sima testén azért könnyen fut fel a szem, hogy a toronycsúcson kivirágzó kõarchitektúrán nyugodjék meg egy pillanatra.” De ha nem is irányítjuk tudatosan figyelmünket a toronyra, a téren járva érezzük folytonos jelenlétét. Georg Dehio írja: „A tér egész kialakításában, koncepciójában, a pompás toronyban Siena polgárainak büszke öntudata és hatalma testesül meg, a tér pedig ennek ünnepélyes elõtere, színpada.” * A Festõk Egyesületének Törvénye, amelyet 1325-ben vetettek papírra, a következõ szavakkal kezdõdik: „Isten segítségével mi vagyunk azok, akik az írástudatlanoknak közvetítjük a szent hit nevében véghezvitt s a szent hit erejénél fogva végrehajtott csodálatos cselekedeteket.” Ez a gondolat, hogy az ember és Isten között lelki kapcsolatot létesítenek – létesíthetnek – a festõk, a sienai mûvészek büszkesége volt a korai idõszakban. Ezt a bekezdést odatehetnénk – és gondolatban tegyük is meg – Duccio remekmûve, a Maestà mellé. „Duccio után nem szabad más képeket nézni, hogy minél tovább megõrizzük szemünkben e remekmû ragyogását” – figyelmeztet Zbigniew Herbert. S errõl bárki meggyõzõdhetik, aki megtekinti a Dóm Múzeumában õrzött hatalmas méretû, negyven táblából álló oltárképet. Duccio egyébként nem sokkal e remekmû elkészülte után, 1318 körül meghalt. De maradt Sienába egy még nála is ragyogóbb mester, Simone Martini. „Ami Giotto volt Firenzének – a kezdeményezõ és példakép – írja a kiváló mûvészettörténész, a francia André Chastel professzor –, azt a határozott stílust és azt a jövõbe vetett hitet, amit õ adott a városnak, azt Sienában a Duccio–Simone Martini kettõs valósította meg. Giotto és Duccio tulajdonképpen ugyanazokból az elõzményekbõl indult: Cimabue bizánci stílusából, de majdnem ellentétes tanulságokat vontak le belõle. Giotto számára az ókori értékek voltak fontosak a kompozíció és a tömeg, Duccio számára a színezés. Az el311

lentét még élesebb Giotto és Simone között, akik 1320 óta a toszkán festészet vezéregyéniségei. Mindketten a gótikához tartoznak, de Giotto a XIII. század kõfaragóinak monumentalitása értelmében, Simone pedig a XIV. század mintaturistáinak választékosságában.” * Simone Martini pályafutása a Siena város palotájában lévõ 1315-ös Maestàval kezdõdött. A munkán ott a dátum: 1315. június. A terem szemközti falán látható a tizenhárom évvel késõbb megfestett Guidoriccio da Fogliano lovag, amint a harcmezõn, a sienai uralom alá vetett várak között büszkén léptet. E freskót azért is szerettem volna eredetiben látni, mert – közvetlen vagy közvetett – hatását felfedezni véltem egy felsõ-magyarországi, vele egy idõben készült freskón, a Szent László-legendák fényképezése közben. Ez a dombok közé elbújt Gömör megyei falu, Karaszko templomában található. A falképciklus elsõ jelenetén, László mint herceg léptet fehér lován. Úgy festette meg a névtelen festõ, ahogy Simone mester Fogliano lovagot. Ugyanakkor azért is figyeltem fel erre a jelenetre, mert így, ifjú hercegként sehol nem ábrázolják László urunkat. * Sienában „találkoztam” Toldi Miklóssal is. A híres városháza nagytermében látható egy nagyméretû freskó, amelyet Lippo Vanni készített. „Talán õ is találkozott a buzogányos magyarral, talán meséltek neki a furcsa fegyverrõl” – véli a történész Makkai László –, mindenesetre festményén ott látható Toldi, hatalmas szürke lován. Merthogy mint zsoldos katona járt itt, sõt itt fogságba is esett. Valószínûleg õ is az 1340-es években került Itáliába, amikor Nagy Lajos német zsoldosokkal, magyar és kun vitézekkel vonult be Nápolyba, hogy bosszút álljon öccse haláláért a férjgyilkossággal vádolt Johanna királynén. „Katonái közül sokan Itáliában maradtak és zsoldosnak álltak. Károly császár hadaiból is csatlakoztak hozzájuk, a százéves háború rövid szüneteiben pedig angol katonák is Itáliában kerestek maguknak átmeneti foglalkozást, miután felperzselték és kifosztották Franciaországot. Ilyen elemekbõl verõdött össze az elsõ állandó külföldi zsoldos csapat Itáliában, az Angolok Nagy Társasága. Nevét vezéreirõl kapta. Fõkapitánya Mortimer, egyik alvezére a késõbb nagy hírnévre jutott és elolaszosodott Hawkwood volt, s harmadiknak maguk mellé vették a nagy erejû, oroszlánszívû magyart, Toldi Miklóst.” Firenze polgári vezetõi Mortimer csapatát fogadták fel, aki seregével 1363 egy tavaszi reggelén indult el Firenzébõl Siena ellen. Az ütközetre Poggibonsi mellett, az Elsa folyócskánál került sor. A császári, pápai és sienai zászlót lobogtató sereg elszántan támadott, az angolok egy darabig állták is a rohamot. Toldi félelmetes kun fegyverével, a héttollú bottal osztogatta csapásait. A firenzei polgárõrség azonban nem tudta feltartóztatni a sienaiak fergeteges oldaltámadását, és hátat fordítva menekült. A magukra maradt zsoldosokat a túlerõ legyõzte. Aki tehette, az menekült. Azt írták a történészek, hogy Toldi 312

végig kitartott, de aztán legyûrték, és fogolyként vitték Sienába, és itt, a városházán börtönözték be. Vezértársai késõbb sok pénzért váltották ki. * A városháza nagytermében, a Sala dei Novében (a Kilencek Termében) található a középkor legnagyobb világi tematikájú freskóciklusa, amelyet Ambrigio Lorenzetti 1337–39 között festett a Comunénak. A témát a város vezetõségét adó Kilencek választották, hogy ezzel illusztrálják kormányzatuk jó hatását a városra. S valóban, amíg õk vezették a várost (1277-tõl majdnem 80 évig), jól sáfárkodtak, és buzgón õrizték a békét. Paulo Cesarini szerint „mindannyian kereskedõk voltak, a politikához nem túlságosan értettek, de buzgalmuk, hogy Sienát kiváló mûvészi munkákkal díszítsék, gazdagítsák, mindenképpen dicsérendõ példa. A két nagyméretû freskó – a megrendelõk kérése alapján – a Jó, valamint a Rossz kormányzat hatását és allegóriáját ábrázolja.” Ambrogio 1338-ban festette e freskót. Rá tíz évre pedig jött a fekete halál, a pestis, amelynek pusztítása irtózatos. „Mindenütt, ahová ellátogatott, 4–8 hónap alatt a lakosság egyharmadát elragadta – olvassuk Pór Antal könyvében. – Elõször a tengerparti városokban mutatkozott – mivel a járványt a genovai hajósok hozták be keletrõl –, de a legborzasztóbb pusztítása a középolasz városokban volt: Pisában naponként ötszázat, Firenzében összesen 100 000-et, Sienában pedig 80 000 embert ragadt el a Halál. Jött és aratott: vitt százakat, ezreket kunyhókból, palotákbó1. Jött és vitte a két festõ testvért is, Pietrót és Ambrogiót is.” * „A székesegyház a legmagasabb téren áll, a város égnek emelt fekete-fehér címere, a szobrok, az égszínkék ívek és aranycsillagok kaszkádjával fölszálló és lesikló ének. Balra a szép torony, mint az angyal levegõnek támasztott lándzsája – írja Zbigniew Herbert, majd hozzáfûzi: – Nem szabad alávetni magunkat az útikalauzok terrorjának. A világnak bizonyára egyik legszebb épületére egy csöpp kritikával kell néznünk. Az elsõ szédület és elragadtatás után persze. Errõl az örömrõl sohasem szabad lemondani. A homlokzat építõi, köztük Giovanni Pisano is, mindent elkövettek, hogy a legmagasabb fokú esztétikai lázban tartsanak minket. A mûvészettörténészek általában egyetértenek abban, hogy a sienai dóm a legszebb gótikus építmény egész Itáliában. Ám a franciák rosszmájúan és nehezen leplezett rosszallással azt mondják, hogy az õ stílusuk – a gótika – az Appennini-félszigeten voltaképp román stílusba hajlik, mivel keresztbordás boltíveken alapul. A három kaput teljes ív zárja le, és a timpanonok a szobrok nélkül valóban román stílusúnak mondhatók. A harc a kör és a háromszög között nem dõlt el, és a hatalmas rozetta a díszítõelemek sûrûjében úgy hangzik, mint a gong erõs ütése a sípok, fuvolák és harangocskák együttesében.” 313

A sienai dómban a román és a gótikus elemeknek a keveredése annak köszönhetõ, hogy igen hosszú ideig építették, és be sem fejezték. A jelenlegi katedrális tulajdonképpen annak a katedrálisnak a kereszthajója lett volna, amelyet a Firenze és Siena közötti éles rivalizálás idõszakában terveztek. Ekkor határozták el a sienaiak, hogy szebb és pompásabb dómot építenek, mint amilyen Firenzében épült. A munkálatokat 1340-ben el is kezdték, de nem tudták befejezni a már említett, 1348. évi szörnyû pestisjárvány miatt. Belül a katedrális Itália legszebb és leggazdagabban díszített temploma, különös áhítatot parancsol. A külseje pedig, miközben méltóságot sugároz, folyton kérdez tõlünk: mi a gótika, miért a csíkozás, miért ilyen nagyra tervezték, mikor folytatják, mikor fejezik be? Mi szemlélõdünk és zavartan válaszolgatunk, de biztos, hogy a katedrális képét, a torony és falak fekete-fehér csíkozását, a fekete-fehér vízszintes élményét szemünk örökre megõrzi. * A Piazza del Campóval kezdtem s azzal is zárom ezt az írást, hisz az itt eltöltött három napon bárhová is mentem, mindig, minden utam végén a fõtéren kötöttem ki. Természetesen fel is mentem a toronyba, hogy megnézzem és lefényképezzem föntrõl a látnivalókat, aztán lent körbejárva persze többször is fényképeztem, de a legtöbbször leültem, vagy az egyik oszlopnak dõlve megpróbáltam a tér egy néma darabjává válni. Mellettem és körülöttem száz és száz galamb és megszámlálhatatlanul sok, mindenféle rendû-rangú ember. Az az érzésem, hogy ez pontosan így volt tegnap, és ilyen lesz holnap meg holnapután is. És ilyen volt sok-sok évvel ezelõtt is, csak az emberek és néha a galambok cserélõdtek, a házak és a kövek nem. A büszke torony sem. A harangozókat váltották – amíg gépre nem cserélték –, de a harangszó is maradt, és még sokáig bizonyosan maradni is fog.

Siena (Móser Zoltán fotója). 314

IRCSIK VILMOS

Ha szólni akarok, holtan hallgatsz a nyelvemen A magyarországi németek az 1945 utáni irodalomban A történelmi Magyarország elsõ német telepesei, az erdélyi és a szepességi szászok a XII–XIII. században fokozatosan, több hullámban jöttek az országba, többek között II. Géza és III. Béla király hívó szavára. Eredetüket tekintve egyébként túlnyomórészt nem is szászok voltak, a királyi kancelláriákon ugyanis egy szász csoport után az egyszerûség kedvéért egységesen a latin saxones néven illettek minden német betelepülõt. Az elsõ két magyarországi német népcsoport nemzeti önazonossága, nemzettudata az évszázadok folyamán töretlen maradt. Szoros kapcsolatot tartottak fenn a német nyelvterületekkel, fiaikat oda küldték tanulni, a technika és a kultúra területén lépést tartottak a világgal, így aztán az európai, és ezen belül is a német szellem nagy vívmányai közül például a könyvnyomtatásban vagy a reformációterjesztésben egyaránt úttörõ szerepet játszottak Magyarországon. A magyar királyoktól különleges elõjogokat szereztek maguknak, mai szóval autonómiát élveztek, szinte államot alkotva az államban. Saját törvénykönyvük volt, az erdélyi szászoké a Nationsuniversität, a szepességieké a Zipser Willkür. Ha ehhez még hozzávesszük virágzó kézmûiparukat, egész Európát behálózó kereskedelmüket, gazdag városaikat és polgári öntudatukat, akkor érthetõ, hogy politikailag sokak szemében a kívántnál erõsebb szerephez jutottak, és életszemléletük gyakran hozta õket konfliktusba Magyarország, illetve Erdély nemességével. Elég csak Mikszáth A fekete város és Móricz Erdély címû regényére utalni, ahol ezeknek az ellentéteknek mesteri, mélyreható és sokoldalú ábrázolása jelenik meg. Az expozíción kívül a szepességi és erdélyi szászok további története nem célja ennek a munkának. Hogy hoszszú magyarországi tündöklésük után milyen sors jutott nekik Trianon után Romániában és Csehszlovákiában, arra a rövid áttekintés zárásaként legyen elegendõ egy tény és egy számadat: a Szepességbõl gyakorlatilag eltûntek, illetve asszimilálódtak, Erdélyben pedig az 1930-as adatok szerinti háromszázezerbõl 15, azaz tizenötezren maradtak. Ez akkor is döbbenetes szám, ha tudjuk, hogy az ilyen népszámlálási adatok torzítanak. Egész más volt a helyzet a török uralom után, a XVIII. században betelepített németekkel, akik IV. Károly és Mária Terézia idején három nagy hullámban jöttek az országba, és a Dunántúli-középhegységben, a Dunakanyartól egészen a Balaton-felvidékig, a Dél-Dunántúlon, zömmel a mai Tolna és Baranya megyében, illetve a Bánátban, Bácskában, Szatmárban és kisebb szórványokban, például Tokaj környékén kezdtek új életet az elnéptelenedett területeken. Ellentétben a szepességiekkel és erdélyiekkel, ezek a németek 315

paraszti származásúak voltak, falvakban éltek, nemzeti önazonosságukhoz kevésbé ragaszkodva, de anyanyelvüket, kultúrájukat megtartva identitásukat leginkább a falusi közösségekben, céhekben és vallásukban vélték megõrizhetni. Jellemzésükre elegendõ lehet egy idézet Berzsenyinek Kazinczyhoz írt harmadik levelébõl, 1809. március 12-ei keltezéssel: Tolna és Baranya hegyes részein letelepedett svábok cserépfedelû, cifra házokban laknak és gazdagok, holott pedig csak oly földet munkálnak, mely a magyaroknak nem kellett, de mivel az industriának és takarékosságnak lelkét magokkal hozták, meggazdagodtak, és a legjobb földön élõ régi lakosokat elérték. Micsoda elfogulatlan dicsérõ szavak, amelyeket nem is annyira a nagy költõ morálja, hanem sokkal inkább a jó gazda gondossága diktált! Csak egyben tévedett Berzsenyi. A XVIII. századi telepesek a szatmáriak és egy-két szórvány kivételével szintén nem voltak svábok, hanem javarészt frankok és bajorok. Valószínûleg takarékosságuk és szorgalmuk miatt kezdték õket az új hazában egységesen a németek skótjainak, azaz svábnak nevezni, ami aztán végképp rájuk is ragadt. A társadalmi mozgások következtében a XVIII. századi telepesek egy kisebb része városi polgár lett, szintén sokáig megõrizve anyanyelvét és kultúráját, elegendõ itt csak Buda és Pest lakosságára gondolni. Ez a németség azonban a kiegyezés utáni évtizedekben rohamosan asszimilálódott. Népszámlálási adatok szerint az új telepesekkel, illetve a szepességi és erdélyi szászokkal együtt Trianonig Magyarországon megközelítõleg kétmillió német élt, akiknek száma 1920 után, az új határok között 500 000-re csappant. És ne feledjük, hogy az új határokon belül maradtak voltak azok, akik kultúrájuk, anyanyelvük megtartása mellett a leginkább beleépültek a magyar társadalomba, az anyaországgal pedig nem tartottak semmiféle hivatalos kapcsolatot. Ám Hitler hatalomra kerülése után, a keleti terjeszkedés jegyében már az anyaország kezdte keresni elvándorolt fiait, kezdett egyre inkább érdeklõdni minden határokon kívüli német iránt, próbálva tudatosítani, felébreszteni bennük nemzeti hovatartozásukat. Persze a hazai németek között is találtak olyan vezéregyéniségeket, akiket könnyû volt táncba vinni, akik a birodalmi szellem érdekében megkísérelték befolyásolni a tömegeket. Így a harmincas évek végén Basch Ferenc és Huss Richárd vezetésével a korábbi Magyarországi Német Közmûvelõdési Egyesületbõl megalakult a Volksbund, teljes nevén Volksbund der Deutschen in Ungarn (Magyarországi Németek Népi Szövetsége), amely a magyar hatóságokkal és törvényekkel is dacolva nyíltan a Harmadik Birodalom politikáját képviselte Magyarországon, a háború alatt pedig jelentõs szerepet játszott a Waffen-SS magyarországi toborzásaiban. A volt Eötvös-kollégista Basch Ferencet 1946ban kivégezték, a debreceni germanista professzor, Huss Richárd pedig még 1941-ben meghalt. 316

A háború után a kollektív bûnösség jegyében 1948-ig körülbelül 150–200 000 személyt telepítettek ki Magyarországról. A kitelepítés a felvidéki magyaroknak a szülõföldjükrõl való elûzése miatt elrendelt lakosságcsere részeként a gyõztes hatalmak nyomására történt, noha természetesen a katasztrofális történelmi helyzetben, a belsõ feszültségek enyhítésére az országon belül is megvolt rá a politikai hajlandóság és a szükséges közhangulat. A magyar hatóságok becsületére legyen mondva, hogy eredetileg igyekeztek objektív mércét alkalmazni, amelynek alapján az egykori SS-katonák és hozzátartozóik, a volt Volksbund-tagok és -aktivisták, illetve azok kerültek a kitelepítendõk listájára, akik az I941-es népszámláláskor német nemzetiségûnek és német ajkúnak vallották magukat. De ezek még csak meg sem közelítették a kívánt keretszámokat, így aztán a gyakorlatban többnyire a tetszés szerinti, sokszor alantas szempontok, mint például a vagyon, a ház, a személyes bosszú, a társadalmi hasznosság, a politikai elkötelezettség, a manipulált adatok szolgáltak az elûzés vagy maradás alapjául. A színtiszta német ajkú Veszprém megyei Herendrõl például azért nem telepítettek ki senkit, mert úgyszólván valamennyi családfenntartó a világhírû porcelángyár alkalmazottja volt, amely nélkülük megszûnt volna létezni. Ugyanez történt a közeli Úrkúton, ahol a mangánbánya állt volna le a német ajkú bányászok hiányában. Helyenként azért „humanitárius” szempontok is érvényesültek. Ha az apa magyar katonaként éppen hadifogságban volt, vagy elesett a fronton, kisgyermekes vagy sokgyermekes családját adott esetben ugyan eltávolították a kiszemelt házból, de legalább itthon maradhattak valamelyik szomszédos faluban, nyomorúságos körülmények között, más hasonló családokkal egybezsúfolva. Amennyiben lehet itt használni ezt a szót, a magyarországi kitelepítések néhány tragikus incidenstõl eltekintve mégis kulturáltan zajlottak le, hiszen a jugoszláviai vagy a Szudéta-vidéki németeket olyan barbár és véres körülmények között ûzték el szülõföldjükrõl, hogy hullámai máig sem csitultak el. A németekkel együtt a magyarokat is megbélyegzõ és máig is érvényes beneši dekrétumokkal pedig a liberalizmusára oly büszke Nyugat-Európa máig sem tud, vagy nem akar mit kezdeni. Az elsõ kitelepítetett transzportok a nyugati megszállási övezetbe, a késõbbi NSZK-ba, a továbbiak a szovjet zónába, a késõbbi NDK-ba kerültek. Noha a kitelepítettek száma természetesen hivatalos adatokon nyugszik, az adatok azért nem pontosak, mert sokan visszaszöktek Magyarországra, sokan pedig még a háború utolsó hónapjaiban, a visszavonuló német csapatokkal önként hagyták el az országot. Õk voltak azok a kevesek, pontosabban közöttük voltak azok, akiknek esetleg SS-katonaként vagy Volksbund-aktivistaként valami félnivalójuk is lehetett a háború alatti magatartásuk miatt. A sors kegyébõl ártatlannak nyilvánítva nagyjából tehát háromszázezren a szülõföldjükön maradhattak, de félni azért sokáig még õk is féltek. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint ugyanis csak huszonkétezren merték magukat német nemzetiségûnek vallani. Ez a szám egyébként 2001-re nagy317

jából megduplázódott. Az akkori népszámlálás adatai szerint negyvenkétezren vallották magukat német nemzetiségûnek, ami nagyon erõs asszimilációs folyamatra utal. De térjünk vissza 1949-re! Az akkori körülmények között, amikor a puszta túlélés és megmaradás volt a tét, német nemzetiségi kultúráról vagy irodalomról hosszú ideig szó sem lehetett. Igazi javulás fokozatosan, több lépcsõben, 1956 után, majd a hatvanas, aztán a hetvenes évek elején következett be, amikor a kommunista diktatúra a népfrontpolitika jegyében a nemzetiségiekkel szemben is lazított a gyeplõn. A német falvak általános iskoláiban lehetõvé vált a német nyelv oktatása, a mûvelõdési házakban és más kulturális intézményekben német amatõr színjátszó körök, tánccsoportok, énekkarok alakultak. A folyamatot siettette az a lépés, hogy Magyarország 1973-ban a Német Szövetségi Köztársasággal is felvette a diplomáciai kapcsolatokat. A magyarországi németek ügye addig ugyanis kizárólag az NDK hitbizományába tartozott, és ez természetesen meg is látszott azon az apparátuson, a Magyarországi Német Dolgozók Demokratikus Szövetségén, amely érdekeiket itthon képviselte. Ennek a szövetségnek a keretein belül 1972-ben irodalmi szekció is alakult, ebben tömörültek a magyarországi német írók. A hatalom cinizmusára és gyanakvására jellemzõ, hogy a szekció tagjai még tagsági igazolványt sem kaptak, nehogy azzal bármi módon visszaélhessenek. Publikációs lehetõséget egyetlen fórumként az 1957-tõl megjelenõ Neue Zeitung és a különbözõ idõszakos kiadványok, antológiák, kalendáriumok kínáltak. A szerzõk jobbára úgynevezett vasárnapi írók voltak, akik kedvtelésbõl, nagy elszántsággal, de amatõrként mûvelték az irodalmat, és egyiküknek-másikuknak már a német nyelv használata is gondot okozott, sokan pedig falujuk tájszólásában vetették papírra gondolataikat. Tevékenységük azonban mégsem lekicsinylést, hanem sokkal inkább elismerést érdemel, hiszen olyan folyamat kezdetét jelentette, amely kimondva-kimondatlanul arra volt hivatva, hogy a magyarországi németeket, a kellõ nemzeti önismeret hiányában, ráébressze sorsukra, társadalmi, történelmi és etnikai helyzetükre. Ennek az önismeretnek a hiányát legfõképpen az okozta, hogy a trianoni határok között élõ németségnek soha nem volt olyan vezetõ értelmiségi rétege, amely a nehéz idõkben utat mutathatott volna népének. Ezért kell ezeket, a kezdetben mégoly vegyes színvonalú írói próbálkozásokat, ha a megérdemeltnél nem is rangosabbnak, de fontosnak értékelni. A fent említett fórumokon az évtizedek folyamán kialakult egy alkotógárda, amelyet nagyjából kronológiai sorrendben ezek a nevek fémjeleznek: Georg Fath, Franz Zettner, Johann Herold, Ludwig Fischer, Josef Mikonya, Engelbert Rittinger, Franz Sziebert, Nikolaus Márnai-Mann, Georg Wittmann, Erika Áts, Béla Bayer, Claus Klotz, Nelu Bradean-Ebinger, Josef Michaelis, Josef Kanter. A szakirodalom a felsoroltakat az 1945 utáni magyarországi német irodalom három nemzedékébe sorolja, ám ennek részletezésétõl itt most eltekintek. 318

Csak annyit érdemes megemlíteni, hogy az idõsebb generációk írói magatartására a moralizálás, az anekdotizmus a jellemzõ, témáikban pedig a hagyományõrzés, a nemzeti kultúra ápolása, az anyanyelv szeretete dominált. Az igazi konfliktusok feltárásáig, a mélyreható nemzeti önismeretig azonban nem tudtak, nem akartak vagy talán nem mertek eljutni. Pedig lett volna mit tisztázni! A fiatalabb korosztály tagjai között már igazi, „tanult” írókat találni, akik tudatos írói technikával, a lelki folyamatok mûvészi ábrázolásával, a modern irodalom eszközeivel messze felülmúlják elõdeiket. Maguk a megvert magyarországi németek, akiknek a nevében szóltak, mélyen magukba temették az õket ért sérelmeket, a többségi nemzetnek pedig éppen elég baja volt önmagával. Tamási Áron például 1958-ban Szirom és Boly címen regényt írt véreirõl, az elûzött Tolna megyei németek helyére telepített bukovinai székelyek hányattatásairól. Ebben olvashatók az alábbiak: A svábok ’45-ben, amikor hallották, hogy kezdik a politikát számon kérni, úgy meglobbantak a hírtõl, hogy házat-barmot otthagytak s káromkodva mind elmentek. Pedig hát gyökeres bajuk nem lett volna, mert hiszen mindenki azt mondja, jó hazafiak voltak, s nem vérrel politizáltak, hanem csak bor mellett összevissza, mint más magyarok. De hát mind ráültek a szélre, ami elvitte õket nyugatra. Csak kettõ maradt belõlük, s az a kettõ jól megél velünk ma is. Az egyik különösen, egy Hopra Mátyás nevû, mert késõbbi idõben az a Hopra valahogy a vejem lett. Igazán szép sorok, a „svábok” nyugodtan kitehetik õket az ablakba, a Berzsenyi levélrészlete mellé, arról nem is szólva, hogy a regényben a sváb Hopra Mátyás az én-elbeszélõ, Szirom Antal családjába nõsül be, amit egyfajta megbékélésnek, befogadásnak is vehetünk. Azt azonban Tamási sem gondolhatta komolyan, hogy voltak emberek, akik jó hazafi létükre, politikai ártatlanságuk tudatában csak úgy ukmukfukk fogták magukat, és mindent hátrahagyva tömegesen, családostul, negyven kiló engedélyezett poggyásszal valami menetrend szerinti tehervonattal nekivágtak a világnak. Az író mentségére legyen mondva, hogy a Szirom és Boly nem tartozik a legjobb mûvei közé, a svábok sorsa nemigen foglalkoztatta, azok pedig csak hálásak lehettek neki a néhány jó szóért. A többi nem az õ dolga volt. Hiszen amint a közmondás is tartja, mindenki söpörjön a maga portája elõtt. Az igazság kimondásához, a múltjukkal való szembesítéshez a magyarországi németeknek is maguk közül jött, nagyobb formátumú írókra lett volna szükségük, akik azonosulni tudtak velük, és átérezték kálváriájukat, éppúgy, mint Tamási a bukovinai székelyekét. 1990 után a hazai németség körében is megindult egy demokratizálódási folyamat, amelynek eredményként a rossz emlékû irodalmi szekció helyett megalakult a VUdAK, teljes nevén Verein Ungarndeutscher Autoren und Künstler (Magyarországi Német Írók és Képzõmûvészek Egyesülete). Az egyesület anyagi támogatással, antológiák kiadásával és új tehetségek felka319

rolásával felpezsdítette a német nyelvû irodalmi életet. Az új nemzedék tagjai közül némelyek már önálló kötettel is büszkélkedhetnek, mint például a VUdAK elnöke, Robert Becker, legtöbbjük azonban egyelõre csak antológiákban vagy a Neue Zeitung hasábjain publikál (Christina Arnold, Andrea Czövek, Laura Kolbach, Angela Korb, Manfred Manz, Monika Szeifert, Stefan Valentin). Az õ nevük azért került zárójelbe, mert komoly alkotói munkásság még nem áll mögöttük, a jelek szerint a legtöbbjük csak a hobbi szintjén foglalkozik az irodalommal, és közülük biztosan nem várható azoknak az eljövetele, akik a hazai németség sorsát érdemben ábrázolni tudják. Azok idõközben egy más úton, a kertek alján lopakodva, a magyar irodalom felõl, álcázva érkeztek és vannak érkezõben. Az egykori szovjet irodalomban jött szokásba az a tendencia, hogy a nagy birodalom kis népeinek írói, akik anyanyelvükön kezdtek el írni, idõvel nevet szerezve maguknak, jól érthetõ okokból áttértek az oroszra. Így tett többek között a kirgiz Csingiz Ajtmatov, így tettek a hozzánk közel álló maroknyi finnugor népek írói közül a manysi Andrej Tarhanov és a közelmúltban elhunyt Jovan Sesztalov, vagy a hanti Jeremij Alpin. Nyelvváltásukban nemcsak az a szerzõi számítás játszott szerepet, hogy egy világnyelven szólalhattak meg, hanem a népük iránti elkötelezettség is, hiszen oroszul befolyásosabb szószólói lehettek az övéiknek. A Somberekben, 1935-ben született Christmann Márton iskolás koráig nem beszélt magyarul. Aztán a fényes szellõk nemzedékének lelkesedésétõl áthatva, Berzsenyi és Tamási Áron nyelvének bûvöletében Kalász Márton néven az utóbbi évtizedek egyik kiemelkedõ magyar lírikusa lett, aki az írószövetség elnökeként hat éven keresztül, 2001-tõl 2007-ig, sok meghurcoltatást vállalva a magyar irodalmi élet demokratizálásában is jelentõs szerepet vállalt. A nyelvváltás, amint azt õ maga bevallja, sok szenvedést jelentett a számára, de magyar íróként sem adta fel soha német identitását. Nála és a késõbb õt követõknél egészen más volt a helyzet, mint a fent említett szovjet szerzõknél. Azok egy kis hatósugarú nyelvrõl mondtak le egy világnyelv kedvéért, Kalász Márton viszont egy világnyelvrõl a magyarért. Ez a hûtlenség végig ott sajog lírájában, amely szintén nem témája ennek az írásnak, és ez kényszerítette ki belõle két regényét, a Téli bárányt, (1986) és a Tizedelõ cédulákat (1999). A két mûben végre átfogó képet kapunk a magyarországi németség sorsáról, végre megtörténik a múlttal való elkerülhetetlen szembesítés, stílszerûen a német irodalomban meghonosodott szóval szólva a Vergangenheitsbewältigung. A Téli bárány cselekményének helyszíne a dél-baranyai szülõföld, a cselekmény középpontjában három német parasztcsalád három nemzedéke áll: a nagyszülõk, szülõk és az unokák. Az egyes szereplõket a sors kénye-kedve internálótáborba, hadikórházba, Budapestre, Berlinbe sodorja, de mindig viszszatérnek otthonukba. A regényidõ a történelmi félmúlt, amely a XX. század harmincas éveitõl a hatvanas évekig terjed. Az író a háború alatti, majd a háború után, a kollektív bûnösség miatt átélt szenvedéseket tárgyilagos, szenv320

telen hangon adja elõ, brechti módszerrel az olvasóra bízva a döntést, az egyes események megítélését. Támpontnak azonban ott van a regény címe, az áldozatiságra utaló bárányszimbólum, amely igazi és egyértelmû költõi lelemény. A nagyregényre jellemzõ teljesség jegyében képet kapunk a háborús évekrõl, a Németországba kitelepítettekrõl, illetve a helyükbe betelepített székelyekrõl és felvidéki magyarokról és az ötvenhatos forradalomról is. A regény én-elbeszélõje, de nem kizárólagos fõszereplõje, inkább narrátora Mess András, a harmadik, a legifjabb generáció tagja, az író alteregója, aki a gyerek pártatlan szemszögébõl mondja el a cselekmény nagyobb részét. A tárgyilagos, szenvtelen stílust szolgálja az elbeszélõi perspektíva változása is, amely az elsõ két rész én-elbeszélése után az Epilógusban harmadik személyûre változik, mintegy kívülrõl ábrázolva az immár felnõtt fõhõs sorsának beteljesedését. Mesteri, balladaian sejtelmes a mû befejezése is az anyjára hiába várakozó fiúról: Lehajtott fejjel állt, várta, hogy anyja visszajöjjön a présház elé, s megmondhassa neki, visz õ mindent, nincsen õ semmivel megszégyenítve. De a mama nem jött. Neki kellett elindulnia, hogy megnézze, mit csinál ennyi ideig odabent. A több mint egy évtizeddel késõbbi Tizedelõcédulák két részbõl áll. Az elsõ a magyarországi németség sorsának szociográfiai, történelmi áttekintése a XVIII. századtól a második világháború végéig. A második rész a deportált és kitelepített németek vallomásain alapszik. Kalász Márton itt is objektivitásra törekszik, amennyiben a németek sorsát nem elszigetelt, egyedi jelenségként, sérelemként, hanem a magyar történelem részeként, az elûzött magyar népcsoportok, a székelyek és a felvidékiek viszontagságaival összefüggésben tárgyalja. A mû hitelességét végig a megcáfolhatatlan szociológiai módszerek, az adatok, tények és számok adják. Itt kell szólni a Kalász Márton nemzedékéhez tartozó Albert Gáborról, aki a tényirodalom mûfajában, szociológiai indíttatású mûveivel elévülhetetlen érdemeket szerzett a témában. Munkáinak sokrétûsége, a tárgyhoz való sajátos viszonya azonban túlnõ ennek az emlékeztetõ jellegû tanulmánynak a keretein, és csak egy kizárólag neki szentelt, átfogó elemzés mutathatja be kellõképpen a tevékenységét. Kalász Márton két regényének szemléletével és a magyar nyelv vállalásával új utat nyitott a magyarországi németség 1945 utáni sorsának ábrázolásában. Neki köszönhetõ, hogy azóta több szerzõ, több mûvében tovább árnyalta, tovább finomította ezt a rendkívül ellentmondásos, összetett történelmi tablót. A korántsem bõ választék miatt és a teljesség kedvéért nem hagyhatom ki két saját regényemet: Jaj, akinek nincs otthona és Negyven év némaság, aztán idetartoznak Elmer István olyan könyvei, mint a Parasztbarokk és a Gyöke321

ret vertek a svábok, a legfiatalabbak közül pedig Balogh Róbert sváb trilógiája, a Sváb evangéliom, Sváb legendáriom és a Sváb diáriom. A három könyv közül a Sváb legendáriom címû novelláskötet a legsikeresebb. Valamennyi novella én-elbeszélés, és valamennyi falusi környezetben, szûkebb családi körben játszódik. Az én-elbeszélõk csupa kitaszított, a közösség peremére sodródott, különc figurák, ami már önmagában is a kisebbségi lét jellemzõje. A névtelen, személyiségüket vesztett szereplõk ugyan legtöbbször nem származásuk miatt szenvednek, de meghasonlottságuk, lelki zavaraik mégis abból fakadnak. A család sem a szokásos boldog közösségként jelenik meg, hanem a bezártságot, az elkülönülést, az elszigetelõdést, a történelmi tudat kényszerû összezsugorodását, beszûkülését jelképezi. A fiatalabb nemzedék már túl van az asszimiláción, az anyanyelvi kultúrát, a hagyományokat már csak töredékesen, foszlányokban veszi át a szülõktõl, nagyszülõktõl, furcsa személynevek, dûlõnevek, ételnevek, elhomályosult szokások, nyelvemlékszerû mondókák, varázsigék, népdaltöredékek formájában. A nemzettudat réges-rég kiveszett, csak jelentéktelen apróságokban él tovább, mint például abban, hogyan kell igazán jól elkészíteni a sváb kolbászt, a stifoldert, amely a Hat rúd stifolder címû novellában halálos konfliktus okozója lesz A kisebbségi nyelven való írás és a többségi nyelvre való váltás mellett egy harmadik lehetõség is kínálkozik a mindenkori kisebbségi irodalmak mûvelõinek – mégpedig a kétnyelvûség, amihez persze sok egyéb mellett mindkét nyelv tökéletes ismerete, sõt abszolút hallása szükséges. A magyarországi német irodalomban Valeria Koch, vagy ha úgy tetszik Koch Valéria (1949–1998) rendelkezett ezekkel a ritka erényekkel, mindkét nyelv hangszerén tökéletesen játszott, és egy viszonylag rövid, a körülmények miatt rögös életpálya során is jelentõs lírát tudott teremteni. Költõi példaképeinek a magyar irodalomból Pilinszky Jánost, a német nyelvû költészetbõl pedig az osztrák Ingeborg Bachmannt tekintette, de hatott rá Paul Celan is, aki zsidóként a romániai Bukovinában született, hosszas hányattatások után Párizsban telepedett le és németül alkotott. Másik ihletõ forrása Martin Heidegger, róla Valeria Koch magyar–német szakos bölcsészeti tanulmányai után doktori disszertációt írt, és filozófiája nagyban hozzájárult elmélyült gondolati költészetének megteremtéséhez. Kalász Mártonhoz hasonlóan õ is vállalta kettõs identitását, sõt áldásnak tartotta és ragaszkodott hozzá, de vele ellentétben õ írni is két nyelven írt. Ennek szellemében a Magyar Írószövetség mellett tagja volt németországi írói szervezeteknek is. Lírájában a szerepkeresés dilemmái mellett olyan õsi motívumok dominálnak, mint a halál, az elmúlás, a szerelem, a gyerekkor melankóliája. Három karcsú német nyelvû kötete jelent meg: Zuversicht (1982), Sub rosa (1989), Wandlungen (1993), a Stiefkind der Sprache (A nyelv mostohagyereke) összegyûjtött német verseit tartalmazza, magyar nyelvû verseinek gyûjteményét Kiolvashatatlan címen 1997-ben adták ki. 322

Kétnyelvû alkotó a már említett Béla Bayer is, aki szintén tagja a Magyar Írószövetségnek, sõt ebben a kettõsségben már addig jutott, hogy magyarországi és németországi lakhellyel is rendelkezik. Munkássága mûfajilag is eltér a magyarországi német nyelvû alkotókétól: míg õk zömmel lírikusok, illetve a rövidprózát mûvelik, addig Bayer Béla eljutott a regényig. E mûfajban legsikerültebb alkotása a 2002-ben megjelent Dort drüben (Odaát) címû mûve. A német kisebbségeket ábrázoló irodalmat áttekintve a nyelv megtartása, a többségi nyelvre való váltás és a kétnyelvûség mellett még egy negyedik megoldásra is akad példa, mégpedig arra, amikor az író mindvégig német nyelven alkot, és vissza is települ a német nyelvterületre. Ennek olyan erdélyi szász írók mellett, mint Oskar Pastior, vagy Richard Wagner, legékesebb bizonyítéka a Romániából emigrált és 2009-ben Nobel-díjjal kitüntetett Herta Müller, aki persze mai értelemben nem mondható a magyarországi német kisebbségbõl származónak, de szülõfaluját, Nickifalvát és környékét valaha a románok és németek mellett magyarok is lakták, és így otthoni témájú mûveiben magyar motívumok is szép számmal elõfordulnak. Egy irodalom nem létezhet értõ kritikusok és irodalomtörténészek nélkül. Ezen a téren örvendetes jelenség, hogy az elmúlt évtizedben több olyan szakember lépett fel, akik más kutatási területek, vagy éppen alkotómunkájuk mellett folyamatosan szemmel tartják a magyarországi német irodalmat is, vagy egész munkásságukat ennek a témakörnek szentelik. Név szerint említést érdemel Komáromi Sándor, Heilmann József, Pável Rita, Helmut Herman Bechtel és Toót H. Zsolt tevékenysége. Egy gondolat még feltétlenül a témához kívánkozik, mégpedig a magyar irodalmi párhuzamok. A határainkon kívül, azaz szintén kisebbségben alkotó magyar írók a fenti négy lehetõségbõl természetesen csak kettõvel élnek: van, aki otthon marad, és magyarul ír, és van, aki Magyarországra jön és itt is magyarul ír. Olyanról egyelõre még nem tudunk, aki kétnyelvûségre vagy egy többségi nyelvre váltott volna. És ez jó. Létezik azonban az emigrációs irodalom, amikor az író kényszerbõl egy harmadik országba távozik, és ott továbbra is felnevelõ anyanyelvén ír. És ez is jó. De ez már nem kisebbségi kérdés. És van ennek egy mostanában támadt vadhajtása, amikor az író nem kényszerbõl, hanem csak úgy a saját kénye-kedvére teszi át székhelyét egy harmadik, legtöbbször éppen német nyelvû országba, ám továbbra is felnevelõ anyanyelvén ír. És ez már nem jó. De ez sem kisebbségi kérdés.

323

BALKÓ ÁGNES

Egy orosz tiszt, a magyar nép igaz barátja Andrej Fatyejev: Világostól – Krímig (Egy magyarbarát orosz huszártiszt emlékeibõl). Noran Libro, Budapest, 2011. Horváth Iván, Zsatkovics Kálmán fordítása

Horváth Iván majd húsz évet áldozott egy, még a szlavisták elõtt is alig ismert, irodalmi vénával megáldott orosz katona, huszártiszt alakjának – „aki érezte az orosz szó erejét, muzsikáját” – feltámasztására, mûveinek összegyûjtésére. Igaz, 1886-ban az Egyetértés címû politikai napilapban írásait folytatásokban közölni kezdték: Egy muszka katona elbeszélése az 1849-iki magyarországi hadjáratról címmel (a fordító Zsatkovics Kálmán, egy görög katolikus pap); majd 1949ben, a centenáriumra belátható okokból a Magyar Külügyi Társaság ismét megjelentette, de szenvedélyes kutatómunka és elkötelezettség kellett ahhoz, hogy e páratlanul érdekes életmû teljes egészében megjelenhessen magyarul. A kutató-fordító és Jurij Guszev, az ismert mûfordító alapos bevezetõibõl megtudjuk, hogy Fatyejev nemesnek született, élete nagy részét a hadseregben szolgálva töltötte, de utolsó éveiben megrendült egészsége miatt hivatalnok volt. Ulánus tisztként járt Lengyelországban, majd a magyarországi hadjárat után részt vett a krími háborúban, amelynek történéseit a XIX. századi orosz kismesterek legjobb prózahagyományaihoz híven örökíti meg. Tehetsége minden írásában felcsillan, mégsem adatott meg, hogy egy kurta lexikonbejegyzésen túl több figyelem jusson neki; nagy és még nagyobb mesterek árnyékában élt, de jó ha tudjuk, mûveit Dosztojevszkij adta ki. Fatyejev nagy láttató erõvel mutatja be a katonaélet, a hadjáratok vagy gyakrabban a tábori élet hétköznapi epizódjait, apró, de az utókor számára mégis árulkodó mozzanatait, indulatait, érzelmeit. Feljegyzéseiben, elbeszéléseiben élénken részletez, de sohasem enged a helyzetek kínálta rikító színekkel való ábrázolásnak. Mozgalmas jeleneteket is felsorakozató prózájában tetten érhetõ a katonaembernél ritka vonzódás a hétköznapi, lassabb életepizódokhoz. Érdekes követni azt a közlési kényszert, amely fokról fokra megnyilatkozik benne; ritka pillanatokban nemcsak töprengéseit osztja meg az olvasóval, de egy tudatállapotba is betekintést enged, túl a tényeken és a hétköznapi értelmezéseken. Prózájának visszatérõ gondolata az igazságosság fogalma, a társadalmi bûntudaton túli felelõsség firtatása. Katonánál ritka a cselekvõ szolidaritás képe, õ azonban felelõsséget érez a harcoló ember helyzetéért. Romantikus tiszti sablonok helyett egy alkotó, filozofikusan szemlélõdõ ember önkifejezésének lehetünk olvasói az elbeszélésekben, életképekben. Jól ismeri a katonaélet és -regula minden apró részletét, a megfelelõ lexikai precizitással át is emeli prózájába, de a hadfi fölött minduntalan gyõz a szemlélõdõ író. 324

Tizenegy fennmaradt mûvébõl négy foglalkozik közvetlenül a magyarországi eseményekkel. 1849-ben a császárral szövetséges cári csapatokkal érkezett Magyarországra, az ország jó részén keresztüllovagolva jószemû, éber és tapasztalatokra nyitott, érzékeny emberként örökített meg neki különös típusokat és élethelyzeteket. Õ, a cári katona, aki ellenséges csapat tisztjeként jött ide, megértõ szeretettel szemléli az egyszerû embereket, ámulattal csodálja az elébe táruló tájakat, rokonszenvvel ír névtelen és neves szereplõkrõl egyaránt. Meglepõen lírai empátiával veszi szemügyre a hadieseményeket: „Számomra tulajdonképpen az egyéni epizódok a fontosak, amelyeknek nincs közvetlenül közük a fõ cselekményhez, de érdeklõdésre számot tartható részleteket jelentenek, és amelyek abból a szempontból emlékezetesek, hogy milyen lelki hatást gyakoroltak rám és társaimra.” A magyarok iránti szimpátiája minduntalan átüt a sorokon: Az „Elõvédparancsnoknak… ragyogó elképzelései voltak arról, hogyan kell háborút vívni a magyarok ellen. – Úgy kell hajtani õket, akár a birkanyájat. A tábornok elragadtatta magát, ám elfelejtkezett arról, hogy ez a birkanyáj egy egész éven át harcolt az osztrákok ellen és állandóan fölényben volt, pedig az osztrák csapatoktól nem lehet elvitatni, hogy vannak bizonyos érdemeik a hadtudomány terén.” De kétségtelenül a legemlékezetesebb, hogy szemtanúként feledhetetlen megörökítõje lett a világosi fegyverletételnek. Részvétteljes átélése, finom, érzékeny megfigyelései sokáig munkálnak olvasójában. Szavai a történelem ismeretében megrendítõen naivnak és mélyen megindítónak hatnak az utókor számára. „Magyarország helyzete, a háború szerencsétlen kimenetele együttérzést, részvétet keltett bennünk a magyar hadsereg iránt. A szívünkben a gyõztesek hiú büszkesége lobogott, de lelkünkben tiszta öröm égett, hogy véget ért a felesleges ellenségeskedés, reménykedtünk, hogy Magyarország számára beköszönt a szerencse új hajnala; szilárdan hittünk abban, hogy ez a szerencse a mi kezünkben van, és hogy Ausztria megmentõiként mi írjuk majd elõ számára a törvényeket!” A fegyverletétel másnapjáról szinte riportszerû elevenséggel tudósít: „Különös beszélgetések alakultak a katonáinkkal… mesélik, hogy még a fegyverletételkor a magyarok soraiban felhangzott Konsztantyin Nyikolajevics nagyherceg neve és kiáltások hangzottak fel: ’éljen Konsztantyin király!’ – és hogy ez a név volt az egyik oka annak, amiért szívesen letették a fegyvert.” Együttérzéssel figyelte ellenfeleit: tartózkodó, férfias szeméremmel ír az egyéni és a nemzeti drámáról, de éppen visszafogottsága hitelesíti a kor historikus viszonyaiban sokszor meglepõ állásfoglalásait. Az osztrákok viselkedése ellenszenvet, viszolygást kelt benne. Miért? Talán a sok helyütt és sok formában megnyilatkozó, ne kerülgessük a fogalmat: lelki nemessége folytán. 325

A szabadságért folytatott küzdelem, a tiszta, férfias virtus, az önfeláldozás õszinte tiszteletet ébresztett benne. Végezetül idézzük újra Horváth Ivánt: „Andrej Fatyejev mûvei egy kötetben sem oroszul, sem magyarul, soha nem láttak napvilágot… jelen kötetünkkel tisztelgünk e kiváló és finom tollú orosz író, a magyar nép igaz nagy barátja elõtt.”

Siena (Móser Zoltán fotója).

326

KÜLFÖLDI SZERZÕINK THÉODORE DE BANVILLE (1823–1891) francia költõ, író, a XIX. század egyik legcsalhatatlanabb ítéletû kritikusa, Victor Hugo, Alfred de Vigny és Baudelaire közeli barátja. Verseit Debussy és Francis Poulenc is megzenésítette. MAJA HADERLAP 1961-ben Bad Eisenkappelben (Ausztria) született; Klagenfurtban él. Színháztudományt és német filológiát tanult a bécsi egyetemen. Pályáját szlovén nyelven publikált verseskötetekkel kezdte. Itt közölt (eredetiben Im Kessel címû) prózája, amely megjelenés elõtt álló Engel des Vergessens (A feledés angyala) címû regényének részlete, 2011-ben elnyerte a klagenfurti meghívásos Ingeborg Bachmann irodalmi vetélkedõ fõdíját. MIGUEL HERNÁNDEZ (1910–1942) spanyol költõ. ROSS KING (1962–) kanadai író, kritikus, történész, mûvészettörténész. Festészettörténeti tematikájú regényei közül az elsõben Brunelleschivel, a másodikban Michelangelóval, a harmadikban pedig Manet-val foglalkozik. E számunkban ez utóbbiból közöljük A modern élet címû második fejezetet. A regény a Park Kiadónál jelenik meg. VALERIA KOCH (1949–1998) költõi példaképeinek a magyar irodalomból Pilinszky Jánost, a német nyelvû költészetbõl pedig az osztrák Ingeborg Bachmannt tekintette, de hatott rá Paul Celan is. Másik ihletõ forrása Martin Heidegger, róla Valeria Koch magyar–német szakos bölcsészeti tanulmányai után doktori disszertációt írt, és filozófiája nagyban hozzájárult elmélyült gondolati költészetének megteremtéséhez. Három karcsú német nyelvû kötete jelent meg: Zuversicht (1982), Sub rosa (1989), Wandlungen (1993), a Stiefkind der Sprache (A nyelv mostohagyereke) összegyûjtött német verseit tartalmazza, magyar nyelvû verseinek gyûjteményét Kiolvashatatlan címen 1997-ben adták ki.

CZESŁAW MIŁOSZ (1911−2004) Nobel-díjas lengyel költõ, esszéista, mûfordító és irodalomtörténész, Metafizikai pauza (2011) c. esszékötete a Nagyvilágnál jelent meg, mûveibõl a lap 2011. 9–10. számában jelent meg összeállítás. Itt közölt három írását a Radość czytania Szymborskiej (Szymborska olvasásának öröme, 1996) c. kötetbõl vettük át. TADEUSZ NYCZEK (1946) lengyel irodalomés színikritikus a krakkói Jagelló Egyetemen polonisztikát, a varsói Színházmûvészeti Akadémián színházi rendezést tanult. 1982 és 1989 között az Arka c. szamizdat folyóirat szerkesztõje volt. 1997-ben már megjelent egy könyve Wisława Szymborska költészetérõl 22 razy Szymborska (22-szer Szymborska) címmel. Itt közölt esszéjét a Tyle naraz świata (Ennyi világ egyszerre, 2005) c. kötetbõl vettük át, amelynek 27 sorszámozott fejezetében Szymborska egy-egy versét elemzi. TAJJIB SZÁLIH (1929–2009) szudáni író. Kartúmban, majd Londonban tanult. 1953-tól a BBC arab szekciójának a munkatársa. Késõbb Párizsban, az UNESCO-nál dolgozott. Elsõ írásai londoni tartózkodása idején jelentek meg. Az Északra vándorlás évada c. regénye 1967ben jelent meg egy bejrúti lapban, mielõtt kötet formájában is megjelent. A regényt azonnal lefordították angolra, majd további több mint húsz nyelvre. Az Arab Irodalmi Akadémia ezt a regényt választotta a XX. század legjelentõsebb arab regényének. Lapunk a regényt 2012. március óta folytatásokban közli. WISŁAWA SZYMBORSKA (1923–2012) Nobel-díjas lengyel költõnõ, magyarul megjelent kötetei: Csodák vására (1988), Kilátás porszemmel (1997). E számunkban közölt verseit a Chwila (Pillanat) c. kötetbõl (Znak, Krakkó, 2002) válogatta a fordító.

327

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕFIZETÕINK!

Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket, hogy biztosítani tudjuk a lap folyamatos megjelenését.

Az 56 éve megjelenõ lap, érthetetlenül, nem került be az úgynevezett „kiemelt” irodalmi lapok közé.

2012-ben egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.

A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja 2012-ben egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.

Új Világ Alapítvány Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

328

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Levelezési cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

329