LIX. évfolyam, 7. szám
2014. július
TARTALOM
HEINRICH BÖLL Gyertyák Máriának (Ircsik Vilmos fordítása) .................................................................... 721 HERTA MÜLLER A nagy fekete tengely (Ircsik Vilmos fordítása) .............................................................. 730 HANNS JOSEF ORTHEIL Korai leckék (Ircsik Vilmos fordítása) ................................................................................ 739 IRCSIK VILMOS Christa Wolf utolsó mûve elé .................................................................................................. 746 CHRISTA WOLF August (Dietrich Márta fordítása) .......................................................................................... 747 IRCSIK VILMOS Elõszó az Állócsillaghoz .............................................................................................................. 762 GOTTFRIED BENN Állócsillag – Berlini novella, 1947 .......................................................................................... 764 SIEGFRIED LENZ Tervezet (Tatár Sándor fordítása) .......................................................................................... 791 TÁJÉKOZÓDÁS IRCSIK VILMOS Szaván fogni a társadalmat – A konkrét költészet és Ernst Jandl .............................. 800
KÖNYVRÕL KÖNYVRE WEISS JÁNOS Olvasónapló – Martin Walser: Das dreizehnte Kapitel. Botho Strauß: Die Fabeln von der Begegnung. Sibylle Lewitscharoff: Blumenberg. Sten Nadolny: Weitlings Sommerfrische ................................................ 811 IRCSIK VILMOS Mondd, fûsebhely, mondd halkan. Christine Busta: Hózsoltár .............................. 827 Kieltõl innen, Aabenraaton túl. Siegfrid Lenz: A lotyószilva lelke .......................... 833
KÜLFÖLDI SZERZÕINK ................................................................................................................ 837
Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója
Nemzeti Kulturális Alap
HEINRICH BÖLL
Gyertyák Máriának Csak rövid idõre érkeztem ebbe a városba, ahol estefelé, megadott idõpontban egy ügynököt kellett felkeresnem, akinek a cége azt tervezte, hogy talán átveszi termékünket, nevezetesen gyertyáinkat, amelyeknek forgalmazása nekünk komoly fejfájást okozott. Tartós áramhiányra számítva a feleségem és én az összes pénzünket egy hatalmas tétel legyártásába öltük, szorgalmasan dolgoztunk, takarékosak és becsületesek voltunk, és a tisztes kereskedelem rendjében egyszerre töltjük be az árutermelõ, az eladó, a viszonteladó szerepét, egyszerre vagyunk ügynökök, munkások, kereskedelmi utazók, gyárosok. Csakhogy számításainkba hiba csúszott. A gyertya iránti kereslet visszaesett. Az áramhiányt felszámolták, ma már a legtöbb pincében is újra villannyal világítanak, és épp abban a pillanatban, amikor szorgalmunk, fáradozásunk, minden veszõdségünk egy hatalmas tétel gyertya legyártásával már-már elérte a célját, szóval abban a pillanatban hirtelen elapadt a kereslet. Hiába próbáltuk felvenni a kapcsolatot az úgynevezett kegytárgyakat forgalmazó kereskedésekkel, mert ezek elegendõ gyertyát halmoztak fel, ráadásul sokkal jobbakat, mint a mieink, arany csillagocskákkal hímzett, zöld, piros, kék szalagokkal díszített gyertyákat, amelyekre a szalagok úgy tekeredtek fel, mint Aszklépiosz botjára a kígyó, ami kegyeletteljes és egyben szép külsõt is kölcsönzött nekik. Ráadásul ezek a gyertyák különbözõ nagyságban és vastagságban készültek, míg a mieink mind ugyanolyanok, formára pedig nagyon egyszerûek. A hosszúságuk úgy harminc-negyven centi, dísztelenek, a színük sárga, és csupán az egyszerûség szépségével büszkélkedhetnek. Be kellett látnunk, hogy rosszul kalkuláltunk. A kegytárgykereskedésekben kitett ragyogó áru mellett bizony a mi gyertyáink túl szegényesnek hatnak, és ami szegényes, azt nem veszik. Az sem lendítette fel igazán a gyertyáink iránti keresletet, hogy hajlandók voltunk engedni az árból. Annyi pénzünk viszont nincs, hogy más mintákat terveztessünk, az elõállításról nem is beszélve, hiszen abból a bevételbõl, amihez a legyártott tétel csekély értékesítésébõl jutunk, alig futja a létfenntartásunkra, és az állandóan növekvõ költségek fedezésére. A valódi vagy vélt érdeklõdõk felkeresése végett egyre hosszabb utakra kell mennem, folyton engedni kényszerülök az árból, és tulajdonképpen már tudjuk, hogy elõbb-utóbb el kell kótyavetyélnünk a megmaradt hatalmas tételt, majd pedig valami pénzt hozó munka után néznünk. Ebbe a városba egy nagy cég ügynöke hívott, aki levélben jelezte, hogy elfogadható áron megvenne egy nagyobb mennyiséget. Elég balga módon hitelt adtam szavainak, megtettem a hosszú utat és elmentem a fickóhoz. Lendületesen bútorozott, pompás, pazar, nagyvonalú lakásban lakott, a nagy iroda pedig, amiben fogadott, tele volt zsúfolva a cégének pénzt hozó árucikkek legkülönfélébb mintáival. A hosszú polcokon hol ízléses, hol ízléstelen gipsz Mária Teréziák, Józsefek, Máriák, vérzõ Jézus-szívek, ártatlan tekintetû szõke hajú bûnbánó nõk szobrai sorakoztak, ez utóbbiak gipszta721
lapzatán, mindenféle nyelven, arany vagy piros betûkkel ez állt: Madeleiene, Maddalena, Magdalena, aztán betlehemek egyben vagy részletekben, ökrök, szamarak, viasz vagy gipsz Jézuskák, a csecsemõtõl az ifjún és gyereken át az aggastyánig mindenféle életkorú pásztorok és angyalok, gipsz pálmafák arany vagy ezüstös hallelujával, acél, gipsz, réz, agyag szenteltvíztartók. Maga az ügynök, egy kedélyes, vörös arcú fickó, leültetett, és érdeklõdést színlelve még szivarral is megkínált. El kellett mondanom neki, hogy miért adtuk fejünket erre az iparágra, majd miután beszámoltam róla, hogy a háborúból csak egy nagy kupac sztearin maradt ránk örökségül, amit feleségem a lebombázott házunk elõtt négy égõ teherautóból mentett ki, és amit késõbb saját tulajdonaként senki nem követelt vissza, szóval miután mindezt elmondtam, és a szivaromat körülbelül a negyedéig elszívtam, a fickó minden átmenet nélkül hirtelen közbevágott: – Sajnálom, hogy idehívtam, de meggondoltam a dolgot. Egyszerre elsápadtam, amit mégis különösnek találhatott, és még hozzáfûzte: – Tényleg õszintén sajnálom, de minden lehetõséget mérlegelve be kellett látnom, hogy a maga áruja nem fog menni. Nem fog menni! Higgye el nekem! Sajnálom! Elmosolyodott, megvonta a vállát és kezet nyújtott. Az égõ szivart otthagyva távoztam. Közben besötétedett, a város pedig teljesen idegen volt. Noha mindenek ellenére valami megkönnyebbülés töltött el, mégis az az érzésem támadt, hogy nemcsak szegény vagyok, hogy egy téves elképzelés áldozataként nemcsak becsaptak, hanem ráadásul még nevetségessé is tettek. Nyilvánvalóan alkalmatlannak bizonyultam az úgynevezett létért való küzdelemre, alkalmatlan vagyok gyárosnak és kereskedõnek. A gyertyáinkat bagóért sem veszik, túl rosszak ahhoz, hogy megállják a helyüket a kegyeletipari konkurenciaharcban, és valószínûleg ajándékként sem tudunk tõlük megszabadulni, miközben mások a rosszabb gyertyákon is túl tudnak adni. Ha feleségemmel meg is találtuk a készítésük titkát, a kereskedelemét soha nem fogom felfedezni. Fáradtan cipeltem nehéz kollekciós bõröndömet a villamosmegállóig, ahol sokáig várakoztam. A puha és tiszta nyári sötétségben lámpák világítottak az útkeresztezõdésekben, emberek õdöngtek a csendes estében. Egy nagy körtéren álltam, szemben velem sötét, üres irodaházak, a hátam mögött egy kis park, ahonnan vízcsobogást hallottam, és megfordulva egy nagy márvány nõalakot pillantottam meg, amelynek merev mellébõl vékony erecskék csorogtak egy rézmedencébe, fázósan megborzongtam, és minden porcikámban fáradtságot éreztem. Végre jött a villamos, a kivilágított kávéházakból lágy zene áradt, a pályaudvar maga viszont egy sivár, csendes városrészben volt. A nagy fekete táblán kizárólag egy induló vonatot találtam, amely azonban csak félútig vitt volna haza, amihez még hozzágondoltam a várótermi éjszakázást, a piszkot és a szörnyû húslevest egy hotel nélküli sárfészek vasútállomásán. Megfordultam és a pályaudvar elõtti téren egy gázlámpa fényénél számolni kezdtem a pénzemet: kilenc márka, a visszajegy és némi apró. A téren néhány autó állt, mintha már öröktõl fogva ott várakoznának, arrább regrutaként megnyirbált kis fák. Derék fák, gondoltam magamban, jó kis fák, engedelmes kis fák. Egypár kivilágítatlan házon fehér orvosi táblák látszottak, 722
egy kávéház kirakatüvegén keresztül üres párnázott székek gyülekezetét pillantottam meg, elõttük egy hegedûs vad mozdulatokkal zokogást utánzott, amivel talán a köveket meg tudta volna indítani, az embereket azonban nem. Végül egy fekete templom kapubejárójában egy zöldre festett táblát fedeztem fel: éjszakai szállás. Oda tértem be. Magam mögött még hallottam visszamenni a villamost abba a negyedbe, ahol több a fény, nagyobb a nyüzsgés. Az üres folyosóról jobbra egy kis szobába léptem, itt négy asztal és tizenkét szék állt, balra, egy beépített pulton pedig sörös- és limonádésüvegekkel teli bádogládák. Minden tisztának és dísztelennek látszott. A falat rózsa alakú rézszegekkel felerõsített, keskeny, barna lécekkel tagolt zöld vászon borította. A székek is valami zöld, puha, bársonyszerû anyaggal voltak áthúzva. A sárgás függönyök szorosan rásimultak az ablakokra, a pult mögött pedig csapóablak nyílt a konyhába. Letettem a bõröndömet, közelebb húztam egy széket, és leültem. Nagyon elfáradtam. Csend volt, még nagyobb csend, mint a pályaudvaron, amely furcsa módon meszszire esett a városközponttól, és dohos csarnokát valami láthatatlan buzgalom halk zaja töltötte be, a zárt pénztárablakok mögötti buzgalomé, a fába zárt buzgalomé. Éhes voltam, és utazásom teljes hasztalansága is nagyon nyomasztott. Jólesett hát egy kis idõre egyedül maradnom ebben a szelíden egyszerû helyiségben. Szerettem volna rágyújtani, de nem találtam cigarettát, és hirtelen megbántam, hogy otthagytam a szivart a kegyszerügynöknél. Noha okkal eshettem volna kétségbe újfent céltalannak bizonyult üzleti utam miatt, mégis megkönnyebbülés fogott el, megkönnyebbülés, amelyet nem tudtam ugyan néven nevezni, és nem tudtam megmagyarázni, csak gyanítottam, hogy talán azért vagyok titokban boldog, mert végképp kitaszítottak a kegyszeriparból. A háború után nem tétlenkedtem, romot takarítottam, törmeléket fuvaroztam, követ pucoltam, falaztam, homokot szállítottam, meszet hordtam, egyik kérvényt írtam a másik után, könyveket forgattam, és gondosan feldolgoztam a nagy halom sztearint, mindenkitõl függetlenül, akik tapasztalatukkal segíthettek volna, magam találtam rá a gyertyagyártás módjára, szép, egyszerû, jó gyertyákat készítettem, halványsárgára színeztem õket, ami az olvadó méhviasz fenségét kölcsönözte nekik. Mindent megtettem, hogy amint mondani szokás, egzisztenciát teremtsek magamnak, hogy valamit csináljak, ami pénzt hoz a konyhára, és most, noha szomorúnak kellett volna lennem, fáradozásaimnak ez a tökéletes haszontalansága mégis számomra eddig ismeretlen örömmel töltött el. Soha nem voltam kicsinyes, gyertyát ajándékoztam sötét lyukakban élõ embereknek, és szinte kerültem minden alkalmat a meggazdagodásra, megvontam a számtól a falatot, szenvedéllyel adtam oda magam ennek az üzletágnak, és bár tisztességemért jutalmat várhattam volna, szinte örültem neki, hogy a jelek szerint nem bizonyultam rá méltónak. Futólag az is eszembe jutott, hogy egy ismerõsünk tanácsára talán mégiscsak jobb lett volna cipõkrémet gyártani, az alapanyaghoz adalékokat keverni, gyártástechnológiát összeállítani, kartondobozokat beszerezni, és megtölteni õket. 723
Tépelõdéseim közben belépett a vendéglõsnõ, egy karcsú, idõsebb asszony, a pulton álló sörös- és limonádésüvegek színéhez hasonló zöld ruhában. – Jó estét – mondta barátságosan. Viszonoztam köszönését, õ pedig megkérdezte: – Mit parancsol? – Egy szobát, ha van szabad. – Persze – válaszolta. – Milyen áron? – A legolcsóbbat. – Három ötven lesz. – Jó – mondtam megörülve –, és van valami ennivaló? – Persze. – Kenyeret, egy kis sajtot és vajat és… – egy pillantással végigsiklottam a pulton álló palackokon – talán némi bort. – Persze – mondta az asszony. – Egy üveggel? – Nem, nem! Egy pohárral. Mennyibe fog kerülni? Beállt a pult mögé, visszatolta a kampót, hogy kinyithassa a csapóablakot, és egy pillanatra elhallgatott. – Az egész? – kérdezte aztán. – Igen, az egész. Az asztal alá nyúlva jegyzetfüzetet és ceruzát vett elõ, és miközben lassan írt és számolt, ismét csend lett. Amint ott állt, egész lénye, minden hûvösség ellenére valami megnyugtató jóságot árasztott. Még az is rokonszenves volt benne, hogy nyilvánvalóan többször elszámolta magát. Lassan írta le az egyes tételeket, a homlokát ráncolva összeadta õket, megcsóválta a fejét, áthúzott valamit, aztán immár homlokráncolás nélkül újra írt, összeadott, és végül a szürke ceruzával alulra odaírta a végeredményt, majd halkan így szólt: – Hat húsz, nem is, bocsásson meg, kereken hat. Elmosolyodtam. – Jó. Szivarja van? – Persze. Ismét benyúlt a pult alá, és odanyújtott egy dobozt. Kivettem belõle kettõt, és megköszöntem. Õ fojtott hangon az ablakon át leadta a rendelést a konyhába, majd elhagyta a helyiséget. Alighogy kiment, nyílt az ajtó és egy fiatal, vékony, borotválatlan fiatalember lépett be világos esõköpenyben, mögötte pedig barnás kabátban és kalap nélkül egy lány. Halkan, szinte félénken közelebb jöttek, odavetettek felém egy rövid jó estét, aztán mindketten a pult felé fordultak. A fiú vitte a lány elhasznált bõr bevásárlótáskáját, és noha szemmel láthatóan igyekezett tartást, olyan férfihoz illõ bátorságot és magatartást mutatni, aki naponta éjszakázik szállodában a szerelmével, mégis észrevettem, hogy reszket az alsó ajka, és hogy borostás arcán parányi izzadságcseppek gyöngyöznek. Úgy álltak ott, mintha egy boltban várakoznának. A lány kalapnélkülisége, no meg egyetlen poggyászuk, a bevásárlótáska miatt menekülõknek látszottak, akik éppen egy átmeneti állomásra érkeztek. A lány kimondottan szép volt, eleven, meleg bõre enyhe pírban égett, súlyos, barna haja lazán omlott a vállára, és 724
mintha túl nehéz lett volna kecses lábainak. Idegesen mozgatta ide-oda poros, fekete cipõjét, és a kelleténél többször állt egyik lábáról a másikra. A fiúnak néhány hajtincs folyton a homlokába hullott, hiába próbálta õket heves mozdulattal visszasimítani, kis, kerek szája pedig valami fájdalmas és egyben boldog elszántságot fejezett ki. Feltûnõen kerülték egymás tekintetét, nem is szóltak egymáshoz, én pedig örültem, hogy pont a szivarommal bíbelõdhettem hosszasan: levágtam a végét, meggyújtottam, bizalmatlanul méregettem, majd újra meggyújtottam és szívni kezdtem. Éreztem, hogy a várakozás minden másodperce kész gyötrelem, mert bármilyen merésznek látszott, bármilyen boldognak tûnt, a lány egyre gyakrabban állt egyik lábáról a másikra és a kabátját cibálta, a fiú pedig egyre gyakrabban nyúlkált a homlokához akkor is, ha nem kellett visszasimítania a haját. Végre megjelent az asszony, és halkan köszönt: – Jó estét – az asztalomra rakva a borosüveget. Rögtön felpattantam és azt mondtam neki: – Segíthetek? Meglepõdve rám nézett, elém tette a poharat, odaadta a dugóhúzót, aztán a fiatalemberhez fordult: – Mit szabad? Miközben szájamba vettem a szivaromat és belefúrtam a húzót a dugóba, hallottam, hogy a fiú azt mondja: – Két szobát szeretnénk. – Kettõt? – kérdezte a vendéglõsnõ. Éppen ebben a pillanatban sikerült megmozdítanom a dugót, és közben fél szemmel észrevettem, hogy a lány hirtelen elvörösödött, a fiú hevesen az alsó ajkába harapott, és száját alig kinyitva válaszolt: – Igen, kettõt. – Ó, nagyon köszönöm – fordult hozzám az asszony, és megtöltve a poharamat, odanyújtotta. Visszamentem az asztalomhoz, kis kortyokban inni kezdtem a zamatos bort, és azt kívántam, bárcsak véget érne az elkerülhetetlen ceremónia, még mielõtt kihoznák az ennivalómat. Ám az adatok felvétele a vendégkönyvbe, a cédulák kitöltése és a kékes igazolványok felmutatása a vártnál sokkal gyorsabban ment, és amikor a fiatalember kinyitotta a bõrtáskát, elõvéve belõle az igazolványokat, zsíros süteményes zacskókat, egy összegyûrt kalapot, cigarettásdobozokat, egy baszk sapkát és egy elnyûtt pirosas erszényt pillantottam meg benne. A lány egész idõ alatt próbált nyugodt maradni, közönyösen nézegette a limonádésüvegeket, a zöld vászonhuzatot a falon és a rózsa formájú szegeket, ám a pír nem tûnt el arcáról, és amikor végül minden elintézõdött, kulcsukkal mindketten köszönés nélkül és sietve elindultak felfelé. Hamarosan beadták a vacsorámat a csapóablakon keresztül, a vendéglõsnõ tányért hozott, de amikor egymásra néztünk, várakozásom ellenére nem mosolyodott el, hanem komoran elnézett mellettem, és csak annyit mondott: – Jó étvágyat! – Köszönöm – válaszoltam. 725
Megállt. Fogtam a kenyeret, vajat, sajtot és lassan enni kezdtem. Még mindig ott állt mellettem, mire odaszóltam neki: – Mosolyogjon már! Erre elmosolyodott és felsóhajtva így szólt: – Nem tudtam beleszólni. – Szeretett volna? – Hát persze – mondta hevesen, és leült mellém egy székre. – Persze hogy szerettem volna beleszólni. De a fiú két szobát kért… Ha egyet kért volna… – mondta akadozva. – Akkor mit tett volna? – kérdeztem. – Hogy mit? – kérdezett vissza dühösen. – Kidobtam volna. – Minek? – mondtam fáradtan, az utolsó falatot véve a számba. Az asszony hallgatott. Tényleg, minek, gondoltam magamban. Hát nem a szerelmeseké a világ, hát nem elég enyhék az éjszakák, vagy nem várták volna õket máshol tárt ajtók, talán piszkosabb, de mégis tárt ajtók, amiket bezárhat maga mögött az ember. Belenéztem az üres poharamba és felnevettem… Az asszony felállt, odahozta a vastag könyvét, egy csomag ûrlapot, és ismét leült mellém. Figyelmesen nézett rám, amíg mindent kitöltöttem. A Foglalkozása rovatnál megakadtam, és feltekintetve, mosolygós arcába néztem. – Min gondolkodik? – kérdezte nyugodtan. – Talán nincs foglalkozása? – Nem is tudom. – Nem tudja? – Nem tudom, hogy munkás, utazó ügynök, gyáros, munkanélküli vagy egyszerûen csak ügynök vagyok-e… de kinek az ügynöke… – Aztán gyorsan mégis beírtam: ügynök, és visszaadtam neki a könyvet. Egy pillanatra az is felötlött bennem, hogy felkínálok neki néhány gyertyát, ha elfogadja, mondjuk, húszat egy pohár borért, vagy tízet egy szivarért, de végül, ki tudja, miért, nem lett belõle semmi, talán túl fáradt, túl lusta voltam hozzá, ám másnap délelõtt még örültem is ennek a mulasztásnak… Újra meggyújtottam elaludt szivaromat, és felálltam. Az asszony, beletéve az ûrlapokat, becsapta a könyvet és ásított. – Kér kávét reggelire? – kérdezte aztán. – Köszönöm, nem, korán megyek ki a pályaudvarra. Jó éjszakát. – Jó éjszakát. De másnap reggel nagyon sokáig aludtam. A sötétvörös szõnyeggel borított folyosó, amelyet az este csak úgy futólag láttam, egész éjszaka csendes volt, akárcsak a szobám. A szokatlan bor kissé elbágyasztott, de fel is vidított. Az ablak nyitva állt, és a nyugodt, sötétkék nyári égbolttal a háttérben csak a szemközti templom tetejére láttam ki, távolabb, jobbra, a város tarka visszfényei villogtak, és idehallatszott a forgalmasabb negyedek zaja. A szivarral a számban lefeküdtem, még el akartam olvasni az újságot, de rögtön elaludtam… Már elmúlt nyolc, amikor felébredtem. A vonatom rég elment, és most már sajnáltam, hogy nem kértem ébresztõt. Megmosakodtam, majd úgy döntöttem, hogy egy borbélynál megborotváltatom magam, és lementem. A kis zöld szoba most világos és 726
barátságos volt, a vékony függönyökön át besütött a nap, egész meglepõdtem a kenyérmorzsákkal teli terített reggelizõasztalok láttán, rajtuk az üres lekváros tégelyekkel és kávéskannákkal. Úgy éreztem, hogy ebben a csendes házban én vagyok az egyetlen vendég. Kifizettem a számlámat egy barátságos, fiatal lánynak, és távoztam. Odakint elõször egy kicsit bizonytalankodtam. A templom hûvös árnyéka körbefogott, az utca szûk és tiszta volt, jobbra, a vendégház bejárata mellett egy pék éppen kinyitotta az üzletét, a kirakatban világosbarnán és sárgán csillogott a kenyér és a zsemlye, az egyik ajtó elõtt, ahová az elcsöpögött tej keskeny, halványkék nyoma vezetett, tejeskannák álltak. Az utca szemközti oldala csak egy kockaköves fallal volt beépítve, egy félkör alakú, nagy kapu mögött zöld gyepet pillantottam meg, és bementem oda. Egy kolostorkertben találtam magam. A zöld gyep közepén régi, lapos tetejû épület állt, meghatóan fehérre meszelt kõ ablakszegélyekkel, a szomorúfüzek árnyékában kõ síremlékek voltak. A kikövezett úton egy szerzetes botorkált a templom felé. Elhaladva mellettem fejbólintással köszönt, én visszabiccentettem neki, és amikor belépett a templomba, utána eredtem, anélkül, hogy tudtam volna, miért. Az ódon, dísztelen templom üres volt. Amikor szokás szerint beleérintettem ujjaimat a szenteltvíztartóba, és térdet hajtottam az oltár felé, észrevettem, hogy éppen most olthatták el a gyertyákat, keskeny, feketés füstoszlop szállt fel róluk a világosság felé, sehol nem láttam senkit, alighanem délelõtt nem lesz több mise. Tekintetem önkéntelenül annak a fekete alaknak a nyomába szegõdött, aki sietõsen és gyámoltalanul letérdelt az oltár elõtt és eltûnt az oldalhajóban. Közelebb lépve ijedten visszahõköltem: egy gyóntatószék volt ott, elõtte egy padban, arcát kezébe temetve a tegnap esti lány térdepelt, a hajó végében pedig látszólag részvétlen arccal a fiatalember állt, és egyik kezében a bõr bevásárlószatyrot tartva, a másikat hanyagul lelógatva az oltár irányába nézett… A csendben szinte hallottam, hogy a szívem valami különös felindultságtól hangosabban, hevesebben kezdett dobogni, és azt is megéreztem, hogy a fiatalember rám pillantott, egymás szemébe néztünk, nyilván felismert és elvörösödött. A lány tenyerébe temetett arccal még mindig a padban térdelt, a gyertyákról pedig még mindig finom, alig látható füstfonal szállt felfelé. Beültem egy padba, és magam mellé téve a kalapot, letettem a bõröndömet. Olyan érzés fogott el, mintha csak most ébredtem volna fel, mintha eddig mindent egyféleképpen és közönyösen csak a szememmel láttam volna: a templomot, a kertet, az utcát, a lányt, a fiatalembert, mintha minden csak kulissza lett volna, ami mellett érdektelenül elmegyek, ám most, az oltárra pillantva hirtelen azt kívántam, hogy a fiatalember is gyónjon meg. Aztán magamnak is feltettem a kérdést, mikor gyóntam utoljára, és bizony, nem tudtam megmondani az idejét, durván számolva volt annak már hét esztendeje is, de tovább gondolkodva, valami még rosszabbat kellett megállapítanom: nem találtam egyetlenegy bûnt sem magamban. Bármilyen õszintén kerestem, nem találtam egyetlen, gyónásra érdemes bûnt sem, ami nagyon elszomorított. Pedig úgy éreztem, hogy piszkos vagyok, telítve olyan dolgokkal, amelyeket le kellene mosni, miközben sehol nem bukkantam olyasmire, amit kíméletlenül, keményen, élesen és egyértelmûen bûnnek lehetett volna nevezni. A szívem egyre hevesebben vert. Tegnap este nem irigyeltem a fiatal párt, most viszont 727
irigység fogott el a kezébe temetett arccal magába szálltan térdeplõ és várakozó lány iránt. A fiatalember mozdulatlanul és teljes részvétlenséggel állt ott továbbra is. Olyan voltam, mint egy csöbör víz, amely sokáig a levegõn állva tisztának látszik, felületesen szemlélve semmit nem venni észre rajta, senki nem dobott bele követ, piszkot vagy szemetet, csak ott áll egy tisztes ház folyosóján vagy pincéjében, az alja makulátlan, semmi nem látszik benne, teljesen tiszta és nyugodt, ám ha az ember belenyúl, valami felfoghatatlan, visszataszító, finom szenny akad a kezébe, amelynek se alakja, se formája, se kiterjedése nincs. Csak annyit érezni, hogy létezik, hogy van. És ha valaki még mélyebbre nyúl a makulátlan medencébe, akkor a legalján ennek a finom, undorító, alaktalan, névtelen piszoknak valami kétségbevonhatatlan rétegére bukkan, a tisztesség levegõjébõl vétetett piszokrészecskék telt, szinte ólmos üledékére. Nem tudtam imádkozni, csak a szívem dobogását hallottam, és arra vártam, hogy a lány bemenjen a gyóntatószékbe. Végre felemelte a kezét, arccal ráborult egy pillanatra, majd felállt, és belépett a fafülkébe... A fiatalember még mindig nem mozdult. Közönyösen állt, mintha nem oda tartozna, borotválatlan, sápadt arcán még mindig szelíd, ám szilárd eltökéltség látszott. Mikor a lány visszajött, gyorsan a padlóra tette a táskát, és õ is belépett a gyóntatószékbe… Még mindig nem tudtam imádkozni, semmilyen hang nem szólt hozzám, és nem szólalt meg bennem, csak a szívem vert, nem tudtam úrrá lenni türelmetlenségemen, fogtam magam, felálltam, a bõröndöt otthagyva átmentem az oldalhajóba és megálltam egy pad elõtt. A fiatal lány ott térdepelt az elsõ padban egy régi, kõ Mária-szobor elõtt, amely egy teljesen használatlan, dísztelen oltár elõtt állt. Az istenanya durván rótt arcán mosoly ült, orrának egy darabja hiányzott, palástjának kék festése lehámlott, az aranycsillagok világos foltokká halványultak, a jogara le volt törve, és a karján tartott kisdednek már csak a tarkója és lábainak egy része maradt meg, a középsõ rész, a test helye üresen tátongott, Mária pedig mosolyogva fogta karjaiban ezt a torzót. A templomot birtokló rend nagyon szegény lehetett… – Bárcsak tudnék imádkozni! – könyörögtem magamban. Megátalkodottnak, haszontalannak, piszkosnak, bûnbánatra képtelennek éreztem magam, még egy árva bûnt sem tudtam felmutatni, egyetlen tulajdonom hevesen dobogó szívem és a piszkosságom tudata volt... A fiatalember könnyedén hozzám ért, amikor elment mögöttem, mire felriadtam, és beléptem a gyóntatószékbe… Amikor a kereszt jelével feloldozva kijöttem, a fiatal pár már elhagyta a templomot. A szerzetes félretolta a gyóntatószék lila függönyét, kinyitotta a kis ajtót, lassan elbotorkált mellettem, majd újra gyámoltalanul térdet hajtott az oltár elõtt. Megvártam, amíg eltûnik, akkor, szintén térdet hajtva az oltár felé, odamentem a bõröndömért, visszavittem az oldalhajóba, és kinyitottam: feleségem finom kezének csomagolásában ott voltak mind, vékonyan, sárgán, egyszerûen, rápillantottam a hideg, dísztelen kõtalapzatra, amelyen a Szûzanya állt, és most elõször sajnáltam, hogy a bõröndöm nem nehezebb. Feltéptem az elsõ köteget és gyufát gyújtottam… 728
Az egyik gyertyát a másik lángjánál felhevítve, valamennyit erõsen odaragasztottam a hideg talapzatra, amelyen a puha viasz gyorsan megdermedt, mindet odaragasztottam, míg végül az egész talapzatot lobogó lángok borították be, a bõröndöm pedig kiürült. Otthagytam állva a padlón, csak a kalapomat kaptam fel, és újból térdet hajtva az oltár elõtt, úgy indultam kifelé, mintha menekülnék… És csak ekkor, lassan a pályaudvar felé baktatva, jutott eszembe minden bûnöm, és a szívem olyan könnyû lett, mint azelõtt még soha. IRCSIK VILMOS fordítása
Heidelberg. (Baracskay Fanny fotója) 729
HERTA MÜLLER
A nagy fekete tengely A kút nem ablak és nem tükör. Aki túl sokáig néz a kútba, túl gyakran is néz bele. Nagyapa arca mintha alulról nõtt volna oda az enyém mellé. A víz a szája közepéig ért. A kúton keresztül látni, ahogy a nagy fekete tengely a falu alatt forgatja az éveket. Aki egyszer egészen a szeméig megbetegedett már, és fél szemével a halálban járt, az látta a nagy, fekete tengelyt. Nagyapa arca zöld volt és súlyos. A tengelyt a holtak forgatják körbe-körbe, mint a lovak a taposómalmot, hogy hamarosan mi is meghaljunk. Akkor majd mi segítünk nekik forgatni a tengelyt. És minél több a halott, annál üresebb a falu, annál gyorsabban múlik az idõ. A kútkáva olyannak látszott, mint egy tömlõ, zöld egerekbõl. Nagyapa halkan sóhajtott. Arcába beleugrott egy béka. A halántéka pedig vékony körökben átsiklott az arcomon, és magával vitte haját és homlokát és sóhajtozó száját. És magával vitte az én arcomat is egészen a káváig. Nagyapa kabátujja a kezemnek támaszkodott. A fák mögött mozdulatlanul vesztegelt a dél. A lombok reszkettek, de a szél nem fújt. És a kövezett udvar felett mintha kõbõl lett volna a déli harangszó. Anyám az ajtókeretben állt és gõzölgött a haja és ebédre hívott. És apám a homokon hosszan elnyúló árnyékával bejött az utca felõli kapun, és a fa alá tett egy kalapácsot. Én a macskaköveken mentem az árnyékom után, kiemelve cipõimet lábaim árnyékából. Nagyapa kabátujjával betuszkolt a félig nyitott konyhaajtón. A kabátujja hosszú volt és sötét, mint egy nadrágszár. A tányér alján, a zölden erezett petrezselymen keresztül a fekete tengelyt kerestem, ami a falu alatt az éveket forgatja. Anyámnak egy megpuhult petrezselyemlevél a szája és az álla közé tapadt. Szürcsölve megszólalt: A kutyák úgy vonítanak máma a faluban, mintha megbolondultak volna. Apám mutatóujjával egy megfulladt hangyát halászott ki a tányér szélére. Anyám apám mutatóujjára pillantott és szinte csak magának mondta: Egy borsszem. Apám a szürcsöléstõl kimeredt szemmel halkan így szólt: Cigányok járják a falut. Szalonnát meg lisztet meg tojást gyûjtenek. Anyám a jobb szemével kacsintott: Meg gyerekeket. Apám hallgatott. Nagyapa elfintorított arcát, és hosszú, sötét nadrágszárral, kanalat tartó, csupasz lábujjakkal, jött elõ a tányér aljára: A cigányok egyiptomiak, mondta. Harminc évig kell vándorolniuk. Csak azután nyugszanak meg. Akkor õk is segítik a tengelyt forgatni, mondtam én, és nem néztem rá. Apám eltolta maga elõl a tányért, és csettintett nyelvével az odvas zápfogában: Ma este színdarabot játszanak. És anyám apám üres tányérját az én tányérom aljára tette. Nagyapának körös-körül izzadt a nyaka. Az inggallérja belül nedves és piszkos volt. Az ablaküveg mögött, mint a víztükörben, megjelent a szomszéd lány arca. Leninek két ránc volt a homlokán. Az egyik ráncot ismertem, olyan volt, mint egy zsinór. Tavasz óta Leni apja is a fekete tengelyt segíti forgatni a falu alatt. Nagyapa, ahogy anyám késõbb mondta, az utolsó vasárnapján, a déli harangszó elõtt még meglátogatta. 730
Az udvaron fehéren magasodtak a barackfák, a levegõben pedig káposztalepkék röpködtek. Nagyapám nem vett fel kabátot, noha vasárnap volt. Fehér ing volt rajta. Nehogy olyan feketén állítsak be, mondta. Megkérdeztem tõle a fehér barackfák alatt, hogy a szomszéd egészen fel a szeméig beteg-e, és hogy õ is látja-e a tengelyt a kút alatt. Nagyapám némán bólintott. Azt a szemet én is látni akartam. Így hát kétlépésnyire az ünnepi cipõi mögött tovább kérdeztem: Magaddal viszel? Nagyapa megállt: Leninek kedden gyereke született. Ha látni szeretnéd, hozzál virágot. Körbejárattam szemem a kabátom körül. A kertben tétován zöldellt a saláta, és a hagymalevelek tömlõként nõttek ki a földbõl. A pünkösdirózsa leveleibõl hártyával borított barna bimbók feslettek ki, mint az ujjakon a bütykök. Nagyapa végigsimította sötét nadrágszárát. Inkább nem megyek, még nem virágzik semmi, mondtam, és csak a kezét néztem. Nagyapa a feje fölé nyúlt, és lehúzta a barackfa legalacsonyabb ágát. Letörtem róla két gallyat. Menés közben behavazták a ruhámat. Az egyiket a betegnek adom, mondtam. Nagyapa átnézett a kerítések felett. Ha virágot adsz neki, azzal a sírba küldöd. Halálos beteg, kérdeztem a fûben. Egy fél lépéssel nagyapa ünnepi cipõi mögött mentem. A talpai körül torma virágzott. Keserû illata volt, nem ajándéknak való. Ha az ember beteghez megy, nem azt mondja, hogy halálos beteg, hanem hogy nagybeteg. Jól jegyezd meg magadnak, mondta félig csukott szemmel. A szomszéd úgy feküdt, mintha aludna. Még a száját is betakarták egy takaróval, ami olyan fehér és szilárd volt a keményítõtõl, mint a szoba mennyezete. A homlokát pedig átitatta a víz. A halál nedves volt. Nagyapa az ágy elé ült egy székre. Ünnepi cipõit behúzta a szék alá, és mintha az õ hangja is beteg volna, megkérdezte: Hogy vagy. És a rövid kérdés közben lehunyta szemét. A beteg rápillantott nagy, szürke szemével. Nem láttam sehol a kutat. Az élet, Gregor, egy nagy határ szar, semmi más, mondta olyan hangosan, hogy az már kiabálás volt. És amíg fiatal az ember, olyan buta, mint a föld. Szürke szemével Lenire pillantott. Leni mindkét kezét a szájára szorította, és a barackfagallyak behavazták az arcát. Hagyd már abba, kiáltott fel. Az arca fiatal és fonnyadt volt. És a gallyaim a kezében csupaszok. Majd egyik kezét levette a szájáról, azt, amelyikben a gallyakat tartotta. Az orvos meghagyta neki, hogy ne gondolkodjon és ne beszéljen annyit, mondta. És anélkül, hogy észrevette volna, a másik tenyerét, az üreset is levette a szájáról. Nagyapa a térde alá csúsztatta cipõjét. Nem nézett rá Lenire, úgy kérdezte: Hogy van a gyerek. Jól, mondta Leni, szépen növekedik. Növekedik, persze hogy növekedik, mint a giliszta, mondta a beteg, és ha felnõ, majd megkérdi, ki az apja. Te meg állhatsz, mint borjú az új kapu elõtt. Nagyapa a nadrágzsebébe dugta a kezét. Apa nélkül is felcseperedik, mondta az ünnepi cipõinek. Ha pedig megkérdi, majd azt mondom neki: az apád kocsmatöltelék és kurvapecér, mondta Leni. Nagyapa felpillantott és mindkét szemével Leni szemébe nézett. Minden embernek van hibája, mondta, és minden embernek, akinek hibája van, hibáznia is kell. 731
Leni a betegre pillantott, arcával és fülkagylójával pedig rám, és azt mondta: Tudod, a gólya kisfiút hozott nekem, Franznak hívják. Egy ránc volt a homlokán. Olyan, mint egy zsinór. Az apját még keresi. A tarkómra tette a kezét. Nagyapa felemelkedett a székrõl. A szék hangosan nyikorgott. A beteg kinyújtotta lábát az ágyból, mintha a szoba mennyezetén nyújtaná keresztül. Talpának boltozata olyan mély volt, hogy alulról láttam a szemgödrét. A szomszéd szobában felbõgött a kis Franz. Nem sírt, hanem üvöltött, akkorát, mint a szobafal. És Leni most itt állt az ablaküveg mögött. Homlokának két ránca között a bõr egy esztendõt feszült. Tegnap este eltûnt a vörös kokasom, szólalt meg az ablaküveg mögül Leni. Anyám kitárta az ablakot. Haja kiröppent az utcára. Az ablakszárnyak úgy álltak válla fölött, mint két tükör. A cigányok itt vannak a faluban, mondta. Nagyapa eltolta maga elõl az üres tányért. Nem tegnap este, hanem máma reggel, mondta. Leni belenézett az ablak tükrébe, és elmosolyodott. A szája sarka egészen eltorzította arcát. Az a fiatal, sovány, abban a kivágott ruhában, állítólag az játssza Genovévát. Anyámnak nem maradt ideje levegõt venni, úgy suttogta: Ki tudja, honnan lopta. Könyökével az ablakdeszkát csiszálta. Leni pedig anyám válla fölött az ablak tükrébe nézett és szinte álmodozva mondta: A ruhát, ki tudja. De hát az a nõ bolhás. Anyám apám felé fordította arcát, és nevetve mondta: Fenn az ernyõ, nincsen kas. Apám a mutatóujjába harapott. És Leni kuncogott. Szalonnát akart. De én elzavartam. Leni elment és az ablak tükrében egy felhõ jelent meg. Anyám az asztalnál állt. A gólya még mindig keresi a kis Franz apját, mondtam én, kipillantva az utcára. Apám a fa alatt ment, a kalapács után. Nagyapám pedig csillogó kaszával a lóherésbe, a nyár nyomában. Láttam, amint a fûszálak lefeküdtek a lába elõtt, mintha elnehezedtek és elfáradtak volna. Én a könyvemet olvastam: Erre a királyné szíve a gyûlölettõl megfordult a testében. Anyám, árnyékot hagyva maga után a kék vödörrel az istállóba ment. A királyné erre hívatta a vadászt, és azt parancsolta neki: Meg kell ölnöd. Anyám egy lánccal jött ki az istállóból. De a vadász megsajnálta, és egy õzgida szívét hozta el a királynénak. A lánc csörgött anyám kezében, és ott kalimpált kerek lábikrái mellett. A szív vérzett. Anyám leejtette a láncot csupasz lába mellé: Elszakadt, mondta. Vidd el a kovácshoz. Itt van rá a pénz. A királyné sóban megfõzette a szívet és megette. Egyik markomban a papír tízlejest, másikban a láncot tartottam. Van nálad zsebkendõ, kérdezte anyám. Hunyd be a szemed, és ne nézz a parázsba. Anyám szája utolért a kapuban és rám parancsolt: Igyekezz vissza, hamar este lesz, és megjön a tehén. A kutyák sebesen ugattak mellettem. A napot hosszú, röpdösõ szakálla lehúzta a kukoricaszárakhoz, a falu alá. A szakáll parázslott és parázslott a kovács fújtatója is. 732
Nagyapa a kováccsal együtt volt katona a háborúban. Az elsõ háború világháború volt, mondogatta, és mi, legények, megjártuk a világot. A kertek magasak voltak. Az árnyékok megnyúltak. A kertek nem földbõl voltak, hanem kukoricából. Nem a háborúban vesztette el a fél szemét, mondta nagyapám. A háborúban meghal az ember, és ha meghal, akkor egészen meghal. A bajsza reszketett. És nem itt a falu környékén hal meg, nem, hanem messze idegenben, messze a világban. Ki tudja, hogy azok most hol forgatják a nagy, fekete tengelyt. A kovácsmûhelyben vakult meg a fél szemére. Egyszer még azt is hozzátette nagyapa: Már meglett emberként. A kovácsnak szikra pattant a szemébe. Égõ szikra. A szeme megduzzadt és olyan kék lett, mint a hagyma. És amikor már nem bírta elviselni a hagymaszemét, mert az folyton mardosta az egész fejét és eszét, fogott egy tût, és felszúrta. A hagymaszem napokig feketén és vörösen, zölden és kéken folyt. Az emberek pedig csodálkoztak, hogy egy szemnek, az ember szeme világának ilyen sokféle színe van. A kovács pedig a kicsurgó szeme világával ágyban feküdt, és mindenki meglátogatta, míg a szeme végleg ki nem folyt, a szemgödre pedig üres nem lett. Az utcán egy traktor jött. Dübörgése behatolt a házak alá és egy tábla földet húzott maga után porból. A traktorost Ionelnak hívták, aki nyáron is vastag bojtos kötött sapkát hordott. A kezén pedig vastag gyûrû villogott. Látszik rajta, hogy nem arany, mondta róla anyám. A nénémnek pedig azt mondta: Ez a Leni egy buta liba. Hogy állhatott össze egy ilyen traktorossal. Ez elissza minden pénzét, õt pedig kutyába se veszi. Nagybátyám a cipõjét pucolta, ráköpött, majd egy ronggyal alaposan megdörzsölte, és közben kopasz fejét ingatva azt mondta: Egy oláh az csak oláh marad, kár is több szót vesztegetni rá. A nénikém könnyedén megemelte a vállát és azt suttogta: Legalább gondolna az apjára az a lány, hiszen az halálra emészti magát miatta. A bojt ott fityegett Ionel fején, õ maga pedig csak ment a traktoron és fütyörészett, a traktor pedig belelapította fütyülését a porba, a földbe. A por csípte az arcomat. A dal, amit Ionel fütyült, még mindig nem ért véget, még mindig nem volt halálra lapítva. Hosszabb volt, mint az utca. A hold még csak egy másik hold árnyéka volt, olyan új, hogy még fel sem kelt. A világa fent ragyogott a messzi égen, ahova csak a gondolat ér el. A napban pedig még izzott a parázs. Egy évvel ezelõtt, húsvét vasárnapján nagyapa a kovács és egy üveg bor mellett a kocsmában üldögélt. Én ott álltam a könyökénél, az asztal szélén, mert vele kellett templomba mennem. A kovács egy üveg átlátszó pálinkát iszogatott, és közben ilyeneket mondott: hadifogság meg hõsi temetõ. Nagyapa pedig a pohár peremén, a vörösbor cseppjén keresztül ilyeneket: Stratégia és Mostar, meg hogy a Wilhelm Mostarban nyugszik. A kovács végig a falun a „La Palomá”-t énekelte. Keze táncolt a levegõben és a szeme is vele táncolt. Csak az üres szemgödre nem perdült táncra. Nagyapa mosolygott és izzadt és boldogan hallgatott. Látszott a szemén, hogy más idõkbe tekintett vissza. És azok a más idõk egyre csak sokasodtak, mert már a földben voltak. A lábai pedig óvatosan és lassan lépkedtek. 733
Ionel ráborította a tábla földet a falura, a tetõkre, aztán a templom mögött behajtott a fák közé. A kántorné ment elõttem. Kék virágcsokros, repdesõ ruhában. Egyszer egy temetésen éneklés közben a pap mellett összeesett. A szája tátva maradt és fehéren habzott, mint a torma, ami a nyakán lefolyva a gallérjára csöpögött. Nagyapa akkor kigombolta fekete kabátját és azt suttogta a fülembe: Nyavalyatörõs. Mindjárt jobban lesz. A malmot háromszor láttam. Kétszer fejtetõn állt, egyszer a halastóban, egyszer pedig a felhõkben. Egy piros felhõ volt a királynõ. A ruhájában parázs volt, és szürke haja mögül a láncomat nézte. Mögöttem lépések hangzottak. Belekongtak az utca kövezetébe, aztán a sarkam mögött ismét kibújtak a járdából. Nem néztem vissza. A lépések ritkábbak voltak, mint az enyémek, és nagyobbak. A láncom ott himbálózott mellettük, amikor az agronómus nadrágszárai megelõztek. Motyogtam valami köszönésfélét, valamit, amit õ a csillogó cipõjében és odafent, a fehér fülével meg se hallott. Az agronómus sötétszürke mintás, világosszürke öltönyt hordott. Halszálkamintásnak mondták, vállban világos volt és hátul sötét. Az agronómus halszálkáiban sötét csigolyákkal ment a kántorné mögött. Útja nem a kövezeten vitt, hanem térdmagasságban a föld felett, a kántorné lábikrája felé, oda vitt sápadtan és oválisan, és a sarkainál kissé keskenyen. És a sarkaival földet is fogott, és nem sikerült utolérnie a repdesõ ruhát. Így hát szélesebb és mélyebb menésre váltott elõttem a kövezeten. Az utca másik oldalán a levélhordó ment. Sapkájának ellenzõje olyan volt, mint egy háztetõ. Láttam arcának gyökereit, láttam a bajszát, csak a száját nem láttam. A láncom a cipõtalpaimban csörgött. Nem a kovácshoz mentem, hanem elfordultam a vasúti töltés felé. Mert onnan valami éneket hallottam. Egy olyan hosszú és magas éneket a töltés belsejébõl, hogy ki kellett onnan folynia, végig a falun. Lágy és szomorú ének volt, mint a földre hulló nyári esõ. Hegedûn húzták az éneket, a húrok úgy feszültek a falu fölé, mint a távírópóznák drótjai. Mélyen a föld alól férfihang dalolt. A lovakról dalolt és az éhezésrõl a nagy országutakon. A töltésen, a sínek mellett, ahol fekete vonatok jártak, dúsan nõtt a fû, és még akkor is reszketett a vonatok szippantásától, amikor azok már messze lent jártak a völgyben. És a fû csak reszketett a vonatoktól, azok pedig soha nem mentek bele az éjszakába és csak másnap értek be a faluba. A folyton hajladozó és a vonatokat egy darabig elkísérõ fûben lovak legeltek. Az egyiknek piros pántlikák voltak a sörényében. A pofájuk csontos volt. Harminc évig kell vándorolniuk. Akkor megnyugszanak. A cigányok lovai is cigányok. A töltés mögött két cigánykocsi állt, kifeszített ponyvával. A kerekekre poros lámpák voltak akasztva, megfúlt, fekete lámpabéllel. A kocsik mellett nyitott körben emberek álltak. Az utolsó sorban állóknak nadrágszáruk és lábikrájuk és hátuk és fejük volt, az utolsó elõtti sorban állóknak válluk és nyakuk és fejük, az elsõ sorban állóknak pedig hajuk és kalapkarimájuk és fejkendõcsücskük. 734
Az emberek elõtt egy fal volt felhúzva lepedõbõl, egy színfal. A színfallepedõ elõtt pedig a színpad volt. És a színpadon, zöld ruhában ott állt a vadász. Azt mondta: Hercegem, és egy nagy, piros szívet tartott a kezében. A kántorné túl magasra emelte az állát, és tátva maradt száját mozgatta. Közben a hajához kapdosott. Amikor a herceg hangja a legerõsebb lett, a kántorné szájában megvillant egy fog. A színpadra feljött az énekes. Odanyomta állát a hegedûhöz, és énekkel kísérte a játékát: Hej, cigány, hej, cigány, húzd el a nótámat. A nénikémnek könnybe lábadt a szeme, ujjait a szájához szorította, a nagybátyám pedig mozgó járomcsontokkal nagy füstfelhõt fújt a hajába. Letettem a láncomat a fûbe, hogy bele ne csörömpöljön az énekbe, aztán odaálltam a nyílt körbe, a vászon színfal mellé. Az agronómus a kabátzsebébe dugta kezét, ami most a ruha alatt úgy nézett ki, mint egy hal hasa. Aztán tekintetével az énekes hegedûjén át, a boltosné arca mellett a kántorné nyakát kereste, akinek lábikráját a levélhordó nadrágszára takarta el. Genovéva egy kerek bádogteknõ víztükrében nézegette az arcát. A bádogteknõ zöld nyárfaágakkal volt körülfonva, az volt az erdei tó. Genovéva lehunyta szemét. Lehúzta jegygyûrûjét az ujjáról, gyermekére nézett, a vízbe ejtette a gyûrût. Aztán összegörnyedve még sokáig ült a tó partján, és sírt. Leni a második sorban állt, anyám varrónõje mellett, aki fehér csipkegalléros, borsószínû ruhát viselt. Anyám ruháin mindig túl mélyre szokta varrni a mellkivágást. Így anyám ruhái mind fonnyadtak lettek, és fonnyadt lett alattuk a melle is. Leni Genovéva mély mellkivágását leste. Mióta apja elment forgatni a nagy, fekete tengelyt, talpig fekete gyászruhába zárkózott. Most gyászának gombjait babrálta, és valamit a varrónõ fülébe súgott. És a mellkivágás mentén a szeme sarka lopva Ionel arca felé siklott. Selyem fejkendõjének fekete csücske volt, ami megijedt, amikor hozzáért a varrónõ fehér csipkegallérjához. A varrónõ elfintorodott. Ionel sapkabojtja a kovács homloka elõtt himbálózott. A herceg arccal a tó fölé hajolt és tenyerét a vízbe süllyesztette. A kovács megnedvesítette kiszáradt száját a flaskó nyakán. A levélhordónak az arcába csúszott a sapkája, az ellenzõje a homlokába mart, a bajsza pedig a szájába. A herceg halat tartott a kezében, és felvágta puha hasát egy fehér fogantyús kis késsel. A hal hasában megtalálta a hercegnõ jegygyûrûjét. A vasúti töltés mögött tehenek mentek. A legeléstõl fáradt bõgésüket hosszan elnyújtotta az este. A láncom ott hevert egy nagy cipõ mellett. A levélhordó cigarettacsikket dobott melléje, ami úgy izzott, mint egy szem. Az énekes kijött a vászon színfal elé. Odanyomta állát a hegedûhöz. Rázendített és beszélt is hozzá: A piros szív nem a hercegnõnké volt, hanem egy kutyáé. A levélhordó lekapta a sapkát a fejérõl, és lóbálni kezdte a levegõben. A homloka egész a tarkójáig nyalta hátra a haját. Én a zsebkendõmet lobogtattam, és a szél után néztem, amit csapott, meg a fehér szárnyalása után. Az énekes most egy dalt énekelt a szép nõkrõl. Szája ellágyult a hegedûn. A kovács a szájához emelte a flaskót, és lehunyta színes szeme világát, ami még nem folyt ki. 735
Mosolygott és kortyintott. Ionel sapkabojtja, összhangban a gyengéd szerelmi dallal, eltakarta a kovács üres szemgödrét, ami most pamutszemnek látszott. A kovács felemelte karját és elrikkantotta magát: Mester, a „La Palomá”-t. Az énekes sokáig hangolt, míg ujjaiban és a szájában megtalálta a dalt. Nagybátyám tar fejét ingatva tapsolt. A nénikém pedig görbe ujjaival a ruhaujját cibálta és azt sziszegte: Te bolond. A kántorné magában dúdolt. Az agronómus a térdével táncolt, Ionel az ujjával. A kovács hangosan és rekedten kísérte az énekest. Leni arcára kerek könnycsepp gördült. A varrónõ borsózölden eltépte magát a fekete gyászruhától és Leni könnycseppjétõl, és fehér csipkegallérjának minden örömével felkiáltott: Bravó. A herceg átment a színpadon. Három szolga követte, a szolgákat pedig egy ló. A szolgák alacsonyabbak és öregebbek voltak, mint a herceg, a ló sörényében pedig piros pántlikák lobogtak. Ionel a ló lábára pillantott. Sapkabojtja a kovács száját súrolta. Leni a selyem fejkendõje csücskét rágcsálta. Fenség, szólt a legidõsebb szolga, a vadász bevallotta, hogy Genovéva él. A legkisebb szolga egy bozóthoz szaladt és rámutatott. A varrónõ Leni fülébe pusmogott valamit. Álom ez, vagy valóság, kiáltotta a herceg. Genovéva kiemelkedett a bozótból. Hoszszú, fekete haja a végével belesiklott az éjszakába. Ruhája könnyû volt és üde. Odafutott a herceghez. Nyomában a gyereke, a kezében egy nagy, színes lepkével, ami a futástól reszketett. Amikor a gyerek megállt Genovéva mögött, a herceg felkiáltott: Genovévám, Genovéva pedig azt kiáltotta: Siegfriedem. Átölelték egymást, és a lepke már nem reszketett. Papírlepke volt és halott. A levélhordó arca gyökerébe harapott. Egy ajka volt és látszottak a fogai. Az éles fogai. A kántorné nevetett. Fogai fehérek voltak, mint a retek, és mint a hab. Vállán egy virágcsokor csüngött és a karjára simult. A piros pántlikás ló füvet legelt a színpadon. Siegfried az ég felé emelte a gyereket, akinek meztelen lábai az arca elõtt kalimpáltak. Siegfried nagyra tátott szájjal mondta: Gyermekem, a szája akkorára nyílt, mintha gyerekének csupasz lábujjait lélegezné be. Aztán így szólt a szolgákhoz: Most pedig ünneplünk, most vigadunk és táncolunk. Felemelte Genovévát és a gyereket a nyeregbe. A ló patájával rúgkapált a fûben. Tudtam, hogy odafent a töltésen azt a füvet legelte, ami folyton hajladozott, és egy darabig elkísérte a vonatokat. Attól a fûtõl hamarosan megint vándorútra kel, gondoltam magamban. Genovéva a kezével integetett, a gyerek a halott lepkével, Ionel a vastag gyûrûvel, a levélhordó a sapkaellenzõjével, a kovács pedig az üres flaskóval. Csak a feketén bezárkózott Leni nem integetett. A varrónõ bravót kiáltott, az agronómus halszálkás ruhaujjával integetett, a nagybátyám pedig felrikkantott: Hiába, a német cigány, az német cigány. A láncom olyan fekete lett, mint a fû. Már nem is láttam. A végével belesiklott az éjszakába. Utána léptem, és meghallottam a hangját. A zsebkendõmet lobogtattam. Az énekes kijött a színpadra és hegedûjével integetett. Tört hangon énekelt, hegedûjének hasa mély volt, mint az éjszaka, és ott zümmögött alattam: 736
Az élet annyi bajjal jár, de ha nincs remény semmi már, mindig jön egy kis fénysugár. A kántorné egy gyûrött zsebkendõbe sírt bele. Az énekes mellé odalépett egy lány, égõ lámpással a kezében. A hajába nagy, hervadt rózsa volt tûzve, meztelen üvegvállát átjárta a fény. Az agronómus szeme végigsiklott a vállak üvegén, és a halszálkái odatuszkolták közvetlenül mellém, a színpad közelébe. Az énekes most arról dalolt, hogy milyen kevés az ennivaló, és milyen kevés a pénz. A lány karjainak sima bõre átlátszó volt, és csak úgy csörömpölt rajtuk a sok vad karkötõ, amik folyton felcsúsztak a könyökéig és aztán azonnal visszahullottak. Egyszer hol csillogva összetörni látszottak, aztán a lámpa lángjában, a forró fénytõl átvilágítva megint egybenõttek. A lány fekete kalapot tartott a kezében, és azzal ment arctól arcig, kéztõl kézig. Nagybátyám az utolsó sorban lángoló arccal egész marék pénzt szórt a kalapba. A kántorné gyûrött papírpénzt ejtett bele. Miközben elsüllyesztette a pénzt a kalapban, a lámpás áthevítette és kisodorta nyakát az éjszakából. A lány ovális, szûk fehér mellényt viselt, ami olyan volt, mint a szeme fehérje, és a lámpa ragyogásában szinte úsztak benne mellének kerek, barna bimbói. A levélhordó a kalap fölé tette tenyerét. Bajsza reszketett, szeme pedig kelkáposztalevélként tapadt a lány köldökén ékeskedõ fonnyadt rózsára. Az agronómus keze úgy csörömpölt, mintha kiszáradtak volna a halszálkák. A lány combjai felcsúsztak a karja alá, riszálták a csípõket és kettéosztották a kabátka rojtjait. Az agronómus halszálkái szürkén rángatóztak, szeme pedig, Ionel szemével együtt a lány combjai közötti keskeny selyem háromszög felé nyomult. Leni szeme tágra nyílt, a szeme sarka fehér volt és kemény, mint egy sírkõ. Ionel gyûrûje a fekete kalap fölött villogott. Az ajka átnedvesedett, torka felemelkedett a szájpadlására. Szemem belefulladt a selyem háromszögbe. A vad karperecek között beleejtettem a pénzemet a kalapba. Kezem megrémült, mikor az ujjaim mellett, a fekete háromszög körül megpillantottam a hosszú, fekete szõrzetet. Leni belekarolt a varrónõbe. Elindult vele a vasúti töltés felé. Úgy mentek, mint az üres ruhák. Leni kétszer is visszanézett. Ionel a halálra lapított dalát fütyülte, és közben hátulról nézegette a selyem háromszöges lányt. A kántorné már fent volt a töltésen, ruhája egy kis ideig ott világított, aztán eltûnt. Az agronómus a kabátzsebébe dugta kezét. A lány a színfallepedõ mögé vitte a kalapot. Ionel fütyörészve a traktorjához ment. A vasúti töltés fekete volt és magas, a fû pedig fekete és mély. A láncom már nem feküdt ott a cipõm mellett. Lehajoltam. Mindenhol földet láttam magam elõtt. Körbe forgolódtam. A fû nedves volt, a kezem hideg. A láncom megfulladt és eltekergett a láthatatlanul rejtõzõ kígyókhoz, elkóborolt tõlem harminc év messzeségbe, ahogy a cigányok vándorolnak. És a láncom, és a kovács, és anyám és a pénzem. 737
A színfallepedõ megduzzadt a szélben. A cigányok tüze vörös volt és forró, mint az arcom, mint a szemem, mint a magában beszélõ szám. A füstje sûrûn gomolygott. Elfedte a cigányok szemét, halántékát és kezét. Belemart a hajukba, szétborzolta és felfújta, mint valami szürke tésztát. Beleálltam a füstbe. Nem mart belém, hanem finom fodrokban és megkövült legyezõsen, fehér öltönyökben és fekete cipõkben felszállt a levegõbe. És magamra hagyott. És hazaküldött. Az énekes a lovat etette. A ló, piros pántlikákkal a sörényében a holdat bámulta. Kiürülve elindultam a vasúti töltés felé. A hold is üres volt. A töltés elõtt egy asszony guggolt. A blúza feketébb volt, mint az éjszaka, szétterült szoknyái alól durrogás hallatszott. Az egyik fehér kezével füvet tépdesett, és hangosan nyögött, mintha haldokolna. A töltésen egy fekete ember állt és az eget nézte. Már rég otthon lennénk, mondta dühösen. A hangja a nagybátyámé volt. Romlott hús bûze áradt. Nagynéném felemelte a szoknyáit. Fekete blúza alól két széles, világos folt látszott, olyan egyformák, mint két hold. Egy fûcsomóval kitörölte a hátulját, miközben nagybátyám fel-alá járkált a töltésen. Aztán hirtelen megállt és felkiáltott: Te, asszony, ez olyan büdös, mint a kolera. Az ég ürülékszagot árasztott. A töltés feketén meredt mögöttem, lehúzta magához az eget, és a sínek elõtt tolta, mint egy fekete vonatot. A kis tó odakínálta tükrét, de ennyi bûzt és ennyi éjszakát nem tudott visszatükrözni, így hát vakon és dermedten megállt a hold zsákjában. A malom elõtt egy gólya állt. Szárnya oszlásnak indult a sötétségtõl, lába rothadásnak a tó vizétõl. De a nyaka hófehér volt. Ha felrepül, meghal a levegõben, és minden, amit tesz, az panaszkodás, gondoltam. Míg mentem, mindenhol a fekete levegõbõl kovácsolt láncomat láttam, és felkiáltottam: Dugd bele a csõrödet a büdös piszokba, gázolj bele az iszapba és keresd meg a kis Franz apját. Az utcán dús fák álltak. Belevirágoztak a tavaszba, és mikor eljött a nyár, vörös levelet hoztak, de gyümölcsöt nem. És nevük sem volt, csak vörös fáknak hívták õket. Lágy susogásukban hiába kerestem a láncomat. A kerítés mögött egy kutya szíve ugatott. És odafent, a vörös fákon egy õzgida szíve didergett. A kovácsmûhely ablaka sötét volt, mert a kovács már aludt, és aludt a parázs is. De sok ablak még fényesen virrasztott. A kút kereke mozdulatlanul állt. A kút aludt és a lánca is aludt. Egy felhõ kószált a nagy piszokban. Fel-alá kódorgott az alvó égen, cipõjében fehér vadtormával és verdesõ nyakkal, és verdesõ nyakában Leni vörös kakasával. És a vörös kakas fölött egy arc azt kiáltotta: Hol van a láncod, és hol van a pénzed? A házunk ablakában parázs izzott. A falu üres volt. Gregor, a falu üres volt. Az ablaknál hallgatóztam. A rádió néma volt. És anyám kiabált. És apám hallgatott. Nagyapám aludt. Gregor álmot álmodott, és azt látta, hogy az arcomba egy béka ugrik. A nagy, fekete tengely fordult egyet. IRCSIK VILMOS fordítása 738
HANNS JOSEF ORTHEIL
Korai leckék 1966 februárjában jöttem Mainzba. Hamvazószerda reggelén ott álltam új gimnáziumom kapuja elõtt, és be akartam menni. Háromnegyed nyolc volt, de a kaput még zárva találtam. Fehér, norvég mintás pulóvert viseltem, amit anyám kötött és vastagon recézett talpú, nehéz cipõt, barna aktatáska volt nálam, benne a legfontosabb tankönyvek és legutóbbi bizonyítványom. Vártam. Ám lélekben nem Mainzban jártam, hanem még mindig Wuppertalban. Tizenöt évemmel, aranykeretes szemüvegemmel igazi wuppertali voltam, amolyan egzotikus jelenség, aki 1966 hamvazószerdáján nyomban fel is tûnt a mainzi gimnázium egyik portásának. – Mire vársz? – szólított meg. – Wuppertalból jövök, ez az elsõ tanítási napom Mainzban – mondtam. A portás megismételtette velem a mondatot, mintha rosszul értette volna. Aztán percekig tartó nevetésben tört ki. Wuppertalban minden más volt. Ott háromnegyed nyolc körül léptünk be a Schiller udvarába, latinul és görögül üdvözöltük egymást, és a kanti filozófiáról beszélgettünk. Olyan szorgalmasak és komolyak voltunk, hogy soha nem jutott volna eszünkbe kora reggel nevetni. Wuppertalban különben sem nevettek, az ember tagja volt a több mint száz protestáns vagy pietista szekta egyikének, vallásos volt, derék, a bibliát követte, és napjában legfeljebb egyszer engedett meg magának egy korlátozott kis szárnyalást, ha a libegõre szállt. Az egész élet fegyelemben, szorgalomban és kötelességben merült ki, mivel pedig én a katolikus kisebbséghez tartoztam, megpróbáltam ezt a makulámat még több fegyelemmel, szorgalommal, kötelességtudattal kiiktatni. Ezért aranykeretes szemüvegben és ablaküveg lapocskák segítségével latin és görög klasszikusokat olvastam, mellette pedig ráadásként elkezdtem tanulni héberül. Wuppertalban az ember azért tanult héberül, mert az nehéz nyelv, és én, mint a legfegyelmezettebb, a legszorgosabb a legnehezebbet választottam, vagyis a hébert, görögöt és latint, délutánonként meg a libegõ súlyos pilléreinek közelében sötét lakásokban jöttem össze a barátaimmal, Händel-szonátákat játszani, vagy átvenni a kémiaegyenleteket. Hajunkat elválasztva és rövidre nyírva hordtuk, orrunkat pedig magasan, hogy ne kelljen szagolgatnunk a Wupper folyó szutykát. Túlbuzgók és gõgösek voltunk, a humor minden nyoma nélkül, prédikátorok akartunk lenni, vagy gyárigazgatók, sõt jobb esetben egyenesen miniszterelnökök, és ha lettek is volna saját álmaink, azok is mind tisztes álmok voltak, arról, hogy a német nemzeti bank gépeivel Spiekeroogra vagy valami más, szerény kis szigetre repülünk. Amikor 1966 hamvazószerdájának reggelén a portás kinevetett, eszembe jutottak az egyik utolsó wuppertali latinleckében tanultak: „Cicero cum in exilio esset, nullum fere diem intermisit, quin ad Atticum scriberet” – vagyis amikor Cicero 739
számûzetésben élt, szinte egyetlen napot sem mulasztott el anélkül, hogy ne írt volna Atticusnak. Most én is számûzetésben hittem magam, így elhatároztam, hogy este írni fogok wuppertali barátomnak, Heinrichnek, méghozzá olyan elegáns, latin mondatokban, amelyekben maga Cicero se találna kivetnivalót: Valahogy így: Carus Henricus, amicus magni ingenii… Kedves Heinrich, szépreményû barátom… Már éppen haza akartam indulni, amikor ismét megkérdeztek, mire várok. Ezúttal egy idõsebb, barátságosan mosolygó férfi állt elõttem, aki azt állította magáról, hogy õ az iskolaigazgató, és hogy ma a tanítás csak kilenc óra körül kezdõdik, a kötelezõ istentisztelet miatt. – Errõl nem tudtam semmit – mondtam neki. – Nem baj – válaszolta az igazgató –, várj itt egypár percet, elviszlek magammal a templomba. Kinyitotta a kaput, eltûnt az iskolában, nem is sejtve, hogy mennyire megrökönyödtem. Micsoda iskola az, amely csak kilenc óra körül kezdõdik, az elõzetes istentisztelet után? És micsoda igazgató az, aki csak úgy szóba áll az emberrel? Wuppertalban lehetetlen lett volna az iskolaigazgatóval beszélni, egész évben nem került a szemünk elé. Az iskola egy hozzáférhetetlen traktusában trónolt, egy kiválasztott felsõbb osztályban óegyiptomi misztikát tanított, és évente egyszer a városi sportcsarnokban kétezer ember elõtt másfél órás beszédet tartott, nekünk, fiatalabb diákoknak teljesen érthetetlen témákról. Wuppertalban az iskolaigazgató rögtön a pápa után következett. Titokzatos kisugárzású, távoli jelenség volt, bizánci ikon, melyet valamikor bizonyára átvesz a kultuszminisztérium, hogy fekete-fehér fotó formájában dekorációul szolgáljon valamenynyi hivatali helyiségben. 1966 hamvazószerdájának reggele csupa csoda volt. Egy iskolaigazgató magával vitt egy katolikus templomba, németül beszélt velem, és az iskolai anyagról, barátaimról, immár elmúlt életemrõl faggatott. Végre szólhattam mindarról, amivel az utóbbi esztendõkben foglalkoztam. Beszéltem a homéroszi szintaxis sajátságairól, hogy Homérosz, talán a cselekmény intenzitásának kifejezésére, gyakran használ régmúltat ott, ahol elbeszélõ vagy befejezett múltat várnánk, és kifejtettem feltételezéseimet arról, hogy miért szerepelnek a latin oratio obliqában a valódi kérdõ mondatok belsõ függõ beszédként feltételes módban. A templomhoz érve új igazgatom elgondolkodva végigmért. – Na és sportoltatok is valamit? – kérdezte. – Természetesen, igazgató úr, ülõfutballoztunk – válaszoltam. Fejcsóválva kezet nyújtott, mintha jobbulást akarna kívánni. Új iskolatársaim beatkoncertekrõl, fociról meg a kosárlabdaedzésekrõl beszéltek, a homéroszi szintaxis, az oratio obliqua vagy a kanti filozófia nem érdekelte õket. – Kéziztetek Wuppertalban? – kérdezték, mire azt válaszoltam: – Persze, kapus voltam. Az elsõ mainzi tanítási napomon kézilabdázni hívtak, és a kapuba állítottak, a labdák csak úgy röpködtek a fülem körül, és hol jobbról, hol balról csapódtak be. Az elsõ félidõ után együttérzésbõl, kihoztak a kapuból és védekezésben próbáltak ki. 740
– Tényleg kéziztetek Wuppertalban? – kérdezte egy új társam. – Tényleg – válaszoltam neki –, csak nem dobtunk felugrásból, a lövések pedig gyengébbek voltak. Így kezdõdtek az elsõ leckék, és velük egy új élet. A nagyszünetekben lefutottunk a közelben folyó Rajnához és a rakparti lépcsõkön napoztunk. Ellustultam, egész csodálatos módon ellustultam, másfél év múlva már rá se hederítettem a homéroszi szintaxisra, viszont tökéletesen uraltam a pad alatti olvasás és a minden irányba való súgás fortélyait. Már nem hordtam se az aranykeretes szemüveget, se anyám norvég mintás pulóverét. Csak wuppertali hallgatásomat és komolyságomat õriztem meg. Nem beszéltem sokat, inkább mindent felírtam, amint az gyerekkorom óta szokásommá vált. Most minden korábbi fegyelmezettségemet és szorgalmamat ebben az írásban vezettem le. – Írjon csak, írjon! – mondta az egyik irodalomtanárom, aki tanácsokkal látott el, és akinek minden írásomat odaadtam. „Kedves Heinrich, kevés az idõm válaszolni, ugyanis ma még kosáredzésre kell mennem, kedden az aschaffenburgiak ellen játszunk. Azt pillanatnyilag sajnos nem tudom megmondani, hogy Kant A tiszta ész kritikája transzcendentális dialektikájának elsõ paralogizmusában az ént minden lehetséges ítéletek abszolút szubjektumának tartotta-e, vagy sem. Legutóbb 83–89-re égtünk az aschaffenburgiak ellen, nagyon szoros volt, annyit mondhatok. Milyennek találod a »Yesterday«-t a Beatlestõl? Talán nem egészen olyan, mint Händel, de azért nem rossz. A szám közepén még egy igazi csellószóló is van, tényleg, komolyan mondom. Egyébként sokat írok, de alig merem valakinek megmutatni, mert attól félek, hogy nem jó. A honvágyam egyre csillapul, csak a libegõt hiányolom nagyon. Itt viszont van egy igazi folyó, ahol még evezni is lehet. Üdvözlök minden barátot, mondd meg nekik, hogy a mostani iskolámba lányok is járnak, és még csak nem is butábbak a fiúknál, sõt egyik-másik okosabb. Táncolni járnak, és valahogy idõsebbnek tûnnek nálunk, az egyikkel a minap moziban voltam, hét testvére van, ennek ellenére nagyon értelmes.” Nagy kávéházak, tágas parkok és hosszú sétányok után kezdtem vágyódni, és Hemingway Vándorünnep címû könyvét hordoztam magammal. A rövid elbeszélések az életmûvészetrõl szóltak, párizsi kávéházakban, párizsi parkokban és párizsi sétányokon játszódtak, és azt mondták el, hogy Hemingway fiatal, kezdõ íróként, gyakran csak egyetlen árva souval a zsebében, miként tett ünneppé minden napot. Az én szememben Mainz nem felelt meg annak a nagy életnek, amelyre kezdõ íróként fel akartam készülni. A nagy élet másutt várt rám, például a Rajna túlpartján. Ezért felszálltam a hatos buszra, és átmentem Wiesbadenba. Wiebadenban volt a Maldaner kávéház, a gyógypark, és ott voltak a hosszú sétányok. A Maldanerban német kávét és egy pohár vizet rendeltem. Egyik újságot olvastam a másik után, és azon morfondíroztam, hogyan tudnám néhány márkával a zsebemben ünneppé tenni a napot. Néha csak a rossz idõre vártam. A rossz idõ elszomorított, vagy legalábbis melankolikussá tett, és éppen ez volt a lényeg, mivel a mélabú számomra a kezdõ író életének mintegy alaphangulatául szolgált. Ha esni kezdett, lebandukoltam a Piac utcán. Párizsban a sok piacutca egyikét rue Mouffetard-nak hívták, Hemingway „csodálatosnak, szûknek és nyüzsgõnek” írta le, 741
és Braque képeinek utcáihoz hasonlította. A wiesbadeni Piac utca széles és néptelen volt, ez azonban nem zavart abban, hogy csodálatosnak találjam. Engem Jawlensky utcaképeire emlékeztetett, ezért el is mentem a múzeumba, hogy megnézzem õket. A korai, harsány-tarka Jawlenskyt jobban szerettem, mint a csupa vízszintes és függõleges vonalú, geometrikus késeit. A korai képeken rikító vörösben vagy kékesfeketében démonikus vagy huncut tekintetû alakok bukkantak fel, akikkel szívesen elbeszélgettem volna, míg a késeiek úgy néztek ki, mint a mûvészeti akadémia számára készített tanulmányok. Meg is állapítottam: „Jawlensky kései képei olyanok, mint a mûvészeti akadémia számára készült tanulmányok”, elcsodálkozva a mondat öregesen bölcs eleganciáján. Elõbányásztam jegyzetfüzetemet, és a hely, valamint az idõ feltüntetésével mindent lejegyeztem. A múzeumot elhagyva valami könnyed boldogság érzése járt át, mintha Jawlensky képei elûzték volna a mélabúmat, és írót csináltak volna belõlem, aki rövid idõre talán az élet örömeire is fogékonnyá lett. Hemingway életmûvészete abban állt, hogy folyton váltani tudott a szükséges mélabú és az élet örömeire való eme fogékonyság között. Többnyire mélabús és keserû alkat létére sem akarván lemondani az élet élvezetérõl, némi ajzószert kellett segítségül hívnia. Ez az ajzószer hol egy kávét, hol egy pohár fehérbort jelentett, különleges ünnepnapokra viszont borjúmáj dukált burgonyapürével és endíviasalátával, hozzá pedig boltban vásárolt beaune-i. A borjúmájat burgonyapürével és a salátát fiatal felesége készítette el, a boltból vásárolt bort viszont õ maga bontotta fel. Irigyeltem Hemingwayt fiatal feleségéért, aki mindig megértéssel és intelligensen beszélt hozzá, ám még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó-e, ha egy kezdõ írónak ilyen felesége van. Egyszerûbb volt viszont a helyzet a boltban vett borral. Elbandukoltam hát egy csemegeboltba és egy beaune-t kerestem, de nem volt, csak francia vörösbor, kis üvegcsillagokkal a palack nyakán, üvegje két márka kilencvenkilencbe került. Az üveget egy zacskóba rejtettem, abban reménykedve, hogy jó kedélyem nem múlik el, még mielõtt alkalmam lesz felbontani. Erre a célra valami megfelelõ hely kellett volna, de hiába törtem a fejem, Wiesbadenban nem egykönnyen találni a szabadban olyan helyet, ahol egy üveg francia vörösbornak csak úgy ki lehet tekerni a nyakát, anélkül, hogy az ember ne keltene rossz benyomást. Hogy még egy kis gondolkodási idõt nyerjek, elbandukoltam egy könyvkereskedésbe, és átnéztem egy fotóalbumot Hemingway-fényképekkel. Ifjú éveiben többnyire nevetve és erõtõl duzzadva ült egy kávéházi asztalnál, minden nõk legszebbikének kíséretében, elõtte az elmaradhatatlan pohár fehérbor. „Egy kezdõ író fiatal feleségének legyen éppen olyan járomcsontja, mint Hemingway fiatal, bájos nõismerõseinek”, mondtam magamban és ezt rögtön le is írtam a Jawlensky képeirõl eszembe ötlött öregesen bölcs mondatok alá. „Ha az embernek olyan jó napja van, mint ma, pokolian sok gondolata támad”, állapítottam meg rögtön utána, és minden eshetõségre számítva ezt is azonnal leírtam. Az esõ kora estére most is majdnem elállt, így ismét kimerészkedtem a szabadba. A legszívesebben elmentem volna a játékkaszinóba, hogy néhány maradék márkámat 742
feltegyem egyetlenegy számra. Biztos voltam benne, hogy rögtön az elsõ próbálkozásra eltalálnám a helyeset. Aztán az összes pénzt lazán zsebre vágva elmennék egy étterembe, és borjúmájat rendelnék burgonyapürével, hozzá endíviasalátát. Egy ilyen finomságnak a puszta gondolatára is görcsbe rándult a gyomrom. Próbáltam kiverni fejembõl a játékkaszinót, és leültem a hõforrás közelébe, hogy a sötétben felbontsam a palackomat. Közben azon töprengtem, mennyi idõm is maradt a kiivására, legfeljebb még másfél órám lehetett, így hát nem szöszmötölhettem tovább az élet örömeire való alkalmas hely keresésével. Attól tartva, hogy a bor éhgyomorra megárthat, elõvigyázatosságból bementem egy kenyérboltba, és vettem egy fél bagettet. Vastag, német bagett volt, mint egy szélesre lapított hengerpárna, amit az ember alváskor a feje alá dughat. Utána ismét leültem a hõforrás közelében, és onnan figyeltem a környezõ szállodák bejárataiban eltûnõ, elegánsan öltözött embereket. Az alkonyatban némelyik hotel rózsaszín fényfelirata saját termálfürdõvel csábított. Elgondoltam, milyen is volna most minden nõk legszebbikével egy ilyen hotelben megszállni, fürdõt venni, aztán pedig lefeküdni, ám ábrándozásaim kellõs közepén újra szemerkélni kezdett az esõ, amirõl eszembe jutott, hogy legfeljebb egy órám maradt, ha saját erõmbõl meg akarom találni az élet örömeit. Átmentem a forrás fölé épült kútházba, és végre rászántam magam a palack felbontására. Elõvettem kis zsebkésemet, amelyet egészen más célokra kaptam apámtól. Néha el is morfondíroztam rajta, vajon miért is adta, de csak addig jutottam, hogy egy ilyen zsebkés vásárlása valószínûleg a saját fiatalkorával hozható összefüggésbe, amikor az ilyesmit még nap mint nap használták, például valahova valamit bevéstek vele. Nekem soha nem jutott volna eszembe egy ilyen zsebkéssel farigcsálni, én csak arra használtam, hogy itt Wiesbadenban felbontsak vele egy üveg francia vörösbort, és vékony szeletekre vágjak egy német bagettet. „Legközelebb egy doboz szardíniát is megengedhetek magamnak erre a célra”, mondtam magamban, hozzágondolva, hogy milyen változtatásokkal kerülhet ez a mondat a jegyzetfüzetembe. „Jawlensky korai képeihez dobozos olajos szardínia való”, jutott eszembe, és rögtön tudtam, hogy ez a mondat jó. Kortyintottam egyet a vörösborból és összerándultam. Hemingway többnyire hoszszú, igen hosszú kortyokban ivott, de azonnal sejtettem, hogy én erre nem leszek képes. Nekiláttam a német bagettnak, néha-néha egy kevés bort kortyolgatva hozzá. Egy idõ után azt kellett tapasztalnom, hogy az üveg nem akar kiürülni. Szédülni kezdtem, ám a palack még mindig csaknem csurig volt. Felálltam, visszadugtam a dugót, a palackot pedig a szatyromba tettem és útban a megállóhoz belecsúsztattam egy szeméttartóba. Mainz felé tartva, a buszban elõvettem jegyzetfüzetemet, és még útközben belefogtam egy rövid történet írásába, amely így kezdõdött: „Az idõ tájt Wiesbadenban, azokban a pokolian boldog napokban, teljesen belebolondultam Jawlensky képeibe…” – Írj tovább, írj csak tovább – bátorított az irodalomtanárom, iskolatársaim pedig azt mondták: – Írj egyszer már valamit nekünk is. 743
Ismét felraktam az aranykeretes szemüveget, magas nyakú, sötét pulóvereket kezdtem hordani, és kineveztem magam egy diákújság fõszerkesztõjének. Cikkeket írtam az atombomba veszélyeirõl, bíráltam Hans Carl Artmannt a verseiben néhol elõforduló zagyvaságokért, és úgy viselkedtem, mint a Szent Enzensberger, akinek fejébe szállt az egyik tömegtájékoztatási fórumon szerzett hatalma. Most elsõ ízben nemcsak az írás örömétõl ittasultam meg, hanem sokkal inkább attól, hogy már olvasnak is. Karl Kraushoz hasonlóan szinte egyedül akartam teleírni a lapot, sõt vakmerõségemben magam fogalmaztam az olvasói leveleket is. Végül aztán a szerkesztõség tudomásomra hozta, hogy egy fõszerkesztõnek néhány munkatársra is szüksége van, különben nem illeti meg a fõszerkesztõi cím. Dacból írtam a tévének, a helyi újságnak, több avantgardizmust követeltem, hiszen az 1968 körüli izgalmas években jártunk, katolikus hallgatagságom lassan oldódni kezdett, nagy változások szellemi élharcosának éreztem magam, és filmkritikusi pályáról álmodoztam. Mivel a helyi újság egyik szerkesztõje feltette magában, hogy egymás után sorban ledorongolja Faßbinder filmjeit, megigazítottam aranykeretes szemüvegemet, és éles, számomra kérlelhetetlennek tûnõ szavakkal bírálni kezdtem a bírálatait. Hamarosan már szemtõl szembe ültem a vezetõ szerkesztõvel. Ezúttal nem a régmúltról beszéltem, nem is a feltételes módról a függõ beszédes mondatokban, hanem a társadalombíráló és egyszersmind nihilista képstruktúráról, amelyben a nagytotál a bennünk lévõ gonosz sugallatára mûködik. A rovatvezetõ felnevetett, nem teli torokból, a könnye sem jött ki, mint a gimnázium portásának, de mégis úgy nevetett, mintha most is valami furcsát vagy mókásat mondtam volna. – Tudja, mit? – szólt végül, és azt hittem nem jól hallok. – Tudja, mit: Írjon nekünk! Írjon filmekrõl, írjon mindenrõl, ami csak foglalkoztatja. Kezdje el rögtön holnap. Menjen el egy új film elsõ elõadására, és írjon róla. Másnap ott ültem a moziban. Ismét az aranykeretes szemüveg nélkül, hogy jobban lássak. A vásznon felismertem John Wayne-t, valami kiöregedett cowboyt alakított egy olyan filmben, amely az elsõ képtõl kezdve nem tetszett. Még a vetítés alatt felvázoltam a kritikát. Világító golyóstollal írtam, és a mozit elhagyva már tudtam, mivel fogom kezdeni a bírálatomat: „John Wayne ismét szilárdan ül a nyeregben. Aki jobban odafigyel, az észre fogja venni, hogy túl szilárdan.” Aki jobban odafigyel, az… Aki pontosan meghallgatja, az rájön… Aki még tud olvasni, az felfogja… Megkedveltem ezeket a rendcsináló mondatokat. Fõszerkesztõi posztomat feladva nekiláttam mindent bírálni: a show-mûsorokat a tévében, a mozifilmeket, a koncerteket és könyveket. Tizenkilenc éves voltam, letettem az érettségit, minden héten Frankfurtba mentem, hogy hallhassam Theodor W. Adornót, az egyetemet mégsem Frankfurtban kezdtem, hanem továbbra is Mainzban maradtam. Igen, Mainzban, ráadásul éppen akkor, amikor már túl voltam a nehezén. Jó barátaim azt tanácsolták, hogy menjek Frankfurtba, Rómába vagy Párizsba. Igazuk is volt, valóban el kellett mennem, néhány hónapot Rómában töltöttem, de aztán visszatértem Mainzba. Felhagytam a kritikával, felhagytam 744
azzal, hogy egyáltalán valamit el akarjak érni az írással. Végül pedig felhagytam azzal, hogy kívülrõl szemléljem magam. Huszadik életévem közepén ismét kiültem a Rajna rakpartjára, de már nem azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne leírni a rakparti lépcsõket. Átmentem a hídon, és a közepén hosszan megállva néztem a Taunust. Senkire nem hallgattam többé, beszélni is már csak a hét testvére ellenére egyre értelmesebb barátnõmmel beszéltem hosszasabban, akinek rejtélyes okokból éppen én tetszettem meg, mert még mindig volt bennem valami különös. Ám igazából a furaság egészen egyedüli fokára jutottam, valamiféle furcsaság-nirvánába, olyan különleges állapotba, amelyet senki más nem vett észre, és amely már semmire sem vonatkozott. Ez már rég nem harsány tudálékosság volt, hanem csendes komikum, ami abban állt, hogy minden cél és valószínûleg minden különösebb értelem nélkül még mindig tovább írtam, hogy úgy rajzolgattam a betûket, mint egy kisgyerek, hogy oldalakat irkáltam tele, mintha személyesen a Jóisten diktálta volna õket. Olyan sokat és olyan hosszan írtam, hogy az évek multával stílusom szinte önmagától, az én hozzájárulásom nélkül lehiggadt és kiegyensúlyozottá vált. Elvadulásom jeleként hosszú hajat növesztettem, egy régi kerékpáron jártam végig a hajóvontató utakon, faburkolatú, lehetõleg sötét borozókat kezdtem látogatni, és fejemet ferdén a tenyeremre támasztva rövid szivarokat szívtam, akár a halottaiból feltámadt Schumann. Arra vártam, hogy ilyen sok görcsös vonaglás után az írás végre rám talál, hogy önként birtokába vesz, és nemcsak úgy futtában udvaroltatja körül magát. A gátlások nélküli, egyre inkább kifinomuló mélabú kora volt ez. Ha most végigmentem a Rajna mentén, olyan sejtésem támadt, mintha dalolnának hozzám a hullámok, mikor pedig megálltam, tétovázás nélkül meg tudtam volna nevezni még a hangnemet is, de már nem akartam okos lenni, nem akartam bölcs lenni, és legfõképpen nem akartam tudálékos lenni. – Írjon, miért nem veszi végre komolyan az írást? – gondolkodtam el sokszor egykori irodalomtanárom biztatásán. Évekig rejtõzködtem, játszottam a legkülönbözõbb szerepeket és nem voltam képes egyetlen olyan mondatot sem leírni, amelynek köze lett volna hozzám. Egyszerre csak idegen lettem önmagam számára, idegen és fura. Egyszerre én lettem az a portás, aki kinevetett, én lettem az igazgató, aki némán csóválta a fejét, én lettem a szerkesztõ, aki tudta, hogy ez az õrült, itt vele szemben, éles elmével, de mit sem sejtve halálra fogja magát írni. Igen, legfõbb ideje volt, hogy végre komolyan vegyem a dolgokat. IRCSIK VILMOS fordítása
745
IRCSIK VILMOS
Christa Wolf utolsó mûve elé Végigtekintve immár lezárult életmûvén, Christa Wolf mindig is feminin perspektívából vagy nõi sorsokon keresztül ábrázolta a világot. Magyarországon ismert regényei közül a Kasszandra a tragikus sorsú trójai jósnõrõl szól, a hitleri idõkben és a háború után játszódó Ki volt Christa T.-ben a címszereplõ fiatal tanárnõ áll a történet középpontjában, és én-elbeszélõ barátnõje mondja el az eseményeket, az Üzemzavarban pedig az én-elbeszélõ írónõ von párhuzamot a csernobili katasztrófa és fivérének agymûtétje között. A 2011 nyarán keletkezett August szakít ezzel a hagyománnyal, hiszen egy férfi, a címszereplõ buszsofõr, August visszaemlékezéseirõl szól. Az már a sors különleges fintora, hogy a mû egyben hattyúdala lett az ugyanebben az évben, december 1-jén meghalt Christa Wolfnak. A hagyományokkal szakító szerzõ utolsó írásában a perspektívaváltáson kívül még egy másik újítással is meglepi az olvasót: August alakjában az 1976-ban megjelent, önéletrajzi indíttatású Kindheitsmuster (Gyerekkori minták) egyik nyolcéves epizódszereplõjének sorsát írja tovább. Ennek megfelelõen az August is önéletrajzi ihletésû írás. Christa Wolf a haláláig hordozta magában a kelet-poroszországi menekültek, köztük saját családja kálváriáját. 1945 elején a betörõ a szovjet csapatok elõl szülõföldjükrõl õk is Mecklenburgba menekültek, és ott letelepedve lettek késõbb az NDK állampolgárai. Az önéletrajzi ihletés másik motívuma az ajánlásban érhetõ tetten. Ebben a néhány sorban a feleség mond lírai köszönetet férjének, Gerhard Wolfnak, akinek született Christa Ihlenfeldként nevét is felvette, és akivel hatvan évet élt boldog házasságban. Ebbõl a perspektívából válik igazán érthetõvé a szerelem és a szeretet motívumának sajátságos keveredése és rendkívül hiteles megjelenítése az Augustban. Christa Wolf elkötelezett író volt. Az NDK szétesése után is hû maradt baloldali meggyõzõdéséhez, hitt a létezõ kommunizmus megreformálhatóságában, de se elõtte, se utána nem táplált gyûlöletet más meggyõzõdésû embertársai, más politikai irányzatok iránt. Sõt politikai befolyását kihasználva szót emelt olyan üldözött, kegyvesztett, az NDK-ból kiutasított írók mellett, mint Uwe Johnson vagy Wolf Biermann. A kilencvenes években nyilvánosságra hozott aktákból kiderült, hogy 1959 és 1962 között a Stasinak jelentett, úgy, hogy közben õt magát is megfigyelték. Mindez azonban semmit nem csorbított sem írói, sem emberi hitelességén, mûvei az újraegyesített országban is osztatlan elismerést arattak. Mert tollát mindig a humanizmus és a szeretet vezette. Ahogy az August is ennek a humanizmusnak és a szeretetbe átmenõ szerelemnek a könyve. Mintha csak a testamentumát írta volna meg benne: Látjátok, így kell szépen élni, és ha egyszer eljön az ideje, így kell szépen elbúcsúzni.
746
CHRISTA WOLF
August August emlékezik. Mint minden gyereket, aki a háború végén szülõk nélkül érkezett egy mecklenburgi vasútállomásra, õt is megkérdezték, hol és mikor vesztette el édesanyját. De August nem tudta. Talán a menekülõk vonatának bombázásakor, vagy talán az elõtt, vagy azután, hogy átkeltek a nagy folyón, amelyet Oderának hívtak. De azt sem tudta. Hiszen akkor éppen aludt. Amikor kitört a szörnyû robaj és az emberek felordítottak, nem az anyja, hanem egy idegen asszony kapta el a karját és rántotta ki a vonatból. Õ a töltés mögött a hóra vetette magát és fekve maradt, amíg a lárma meg nem szûnt és a mozdonyvezetõ kiabálni nem kezdett, hogy mindenki, aki még él, szálljon fel. Sem édesanyját, sem azt az idegen asszonyt nem látta többé. A mezõn pedig szanaszét emberek hevertek, akik nem szálltak vissza a vonatra, amely máris továbbindult. És az apja? A vöröskeresztes asszonyt August nem találta szépnek, haja õsz, arca ráncos és nagyon fáradt volt, amit abból vett észre, ahogyan beszélt. Az apja katona volt. Többet nem mondott róla August. Anyja a nem sokkal elõtte kapott levelet a markában gyûrögette, aztán újra kisimította és sírt. Él, mondta, él, tudom én azt. És Niedlichné, a szomszédasszony is azt mondta: Aki eltûnt, az még nem halott. De ezt nem mondta el August a vöröskeresztes nõnek. Apja, akit alig ismert, biztosan él, és keresni fogja õt és édesanyját, akit elvesztett, és aki ugyanúgy éjjel-nappal fogja õt keresni, amíg végül meg nem találja. Születése napját meg tudta mondani az asszonynak, ezt még édesanyja gyakorolta be vele minden eshetõségre számítva. Éppen akkor töltötte be a nyolc évet. Faluja nevét is tudta. Ó, szóval Kelet-Poroszország, mondta az asszony. Akkor igazán messzirõl jössz. Aztán egy kartonlapot akasztott a nyakába, amin az állt, hogy „árva” és még mindaz, amit elmondott magáról az asszonynak. Most is látja szeme elõtt a kartonlapocskát, amelyet aztán sokáig megõrzött. Ezután a következõ szobában egy orvoshoz került, aki ugyanolyan fáradt volt, mint a vöröskeresztes nõ, az orvos megvizsgálta, hosszan hallgatta a tüdejét, majd azt mondta: a szokásos. Így került a kastélyba, amelyet most kórháznak neveztek, ahol minden beutaltnak ugyanaz a betegsége volt, a gümõkór, és ahol hosszú idõt töltött. Egy egész nyarat, egy õszt és egy telet. Az évszakokat ismerte, csak itt mások voltak, mint a falujában, nem olyan szépek mint odahaza A „honvágy” szót viszont nem ismerte, és nem ismeri ma sem, több mint hatvan évvel késõbb, mikor a falujabeli évszakokra gondolva vezeti a turistabuszt nagy figyelemmel és biztonsággal Prágából hazafelé. Ez egyike utolsó útjainak, elérte a nyugdíjaskort, és úgy érzi, egyre gyakrabban kísérik el faluja képei, amelyet nem látott többé viszont. Ismer olyanokat, akik újra meg újra hazalátogattak egykori szülõföldjükre, erre neki nem volt szüksége, õ képzeletben látja azt, amit látni akar: a vörös téglás házfalba kapaszkodó bodzabokrot, a hatalmas, enyhén hullámzó, napsárga gabonaföldet. 747
Szélein kék búzavirágok és piros pipacsok sokaságát. A felhõk változó formáját a mélykék égen. A nyomós kutat a ház elõtt. És otthon mindig nyár van. A kórházat a falubeliek még mindig „kastélynak”, a páciensek viszont csak bacilusgazdaságnak hívták. A kastély lakói elmenekültek az oroszok elõl, mesélték az emberek, és mivel a háború után mindenkinek tuberkulózisa volt, ahogy a fõnõvér mondta, ilyen alkalmatlan épületekbõl kellett ideiglenes kórházakat csinálni. De az ellátáshoz szükséges személyzetet nem tudták elõvarázsolni, mondta a gömbölyded, de nagyon fürge fõnõvér, aki mindenen rajta tartotta a szemét. August nem vette észre, hogy túl kevés lett volna a személyzet. A férfiteremben feküdt, amely Erika nõvérhez tartozott, aki pácienseit arra nevelte, hogy sok mindent maguk végezzenek el. Végül is a legtöbben nem voltak fekvõ betegek. Tehát egyedül tudtak mosdani, ágyat vetni, néha a padlót is felseperték. Ez még senkinek nem ártott meg. Erika nõvér arca szögletes és beesett volt, a fején csupa apró fürt göndörödött. Mind természetes, mondogatta. August arra gondolt, hogy Erika nõvérnek valami bánata lehet, amit senkinek nem akar elmondani, ami persze nem foglalkoztatta különösebben, mert mindenkinek, akivel abban az idõben találkozott, volt valamilyen bánata. Ezt az embernek magában kell elintéznie, mondta Grigoleit úr, akinek ágya szemben állt az Augustéval. Õ is Kelet-Poroszországból jött, és körülbelül a nagybátyja lehetett volna. Felsõ ajka fölött bozontos bajuszt viselt, amely jóindulatát még ki is emelte. Ma is világosan látja maga elõtt azokat a személyeket, akikkel akkoriban találkozott, világosabban, mint a legtöbb embert, akikkel késõbbi hosszú élete során került össze. Hogy Lilóra egészen pontosan emlékszik, az természetes. De hogy mikor látta meg elõször, azt már nem tudja. Õsszel kellett lennie, az étkezéskor a lovagteremben, így nevezték a betegek a nagy ebédlõt, amelynek falain az elmenekült kastélytulajdonosok õseinek képei függtek, a legrégebbiek még páncélingben és sisakban. Ott jött össze a kastély minden beutaltja pontosan tizenkettõkor ebédre, ha azt, amit tálaltak nekik, annak lehetett nevezni. Talán ott látta meg Lilót elõször. Ami nem jelenti azt, hogy rögtön feltûnt volna neki. Biztosan a nõi terem betegeinek csoportjában ült, mint mindig, Ingelore mellett, akit régebbrõl ismert. Tõle is kapta a fertõzést, mondta a fõnõvér. De nem csoda, hiszen ezek ketten az iskolában is egymás mellett ültek összedugott fejjel a könyvek felett. És Ingelore bizony súlyosan infekciózus. A fõnõvér szívesen használt orvosi szakkifejezéseket, ezzel is kitûnt a kastélylakók többségébõl, akiknek halvány fogalmuk sem volt holmi hörgõkrõl és hólyagokról. De azért Lilo nem haragszik rá miatta. Manapság ilyen az élet. Senki nem tehet róla. Az a pár gyerek, akiket a bacilusgazdaságba olyan rejtélyes betegséggel utaltak be, mint a hilusz-mirigy-tbc, amelyrõl késõbb August soha többé nem hallott, a nõk és a férfiak csoportja között ült a hosszú asztalnál. August azt is tudja, hogy õ Klaus és Ede közé került, de arra hiába próbál visszaemlékezni, hogy mit is kaptak enni. Sok nem lehetett, soha nem laktak igazán jól, de mégiscsak fõzött rájuk egy szakácsnõ, akinek legalább krumplija, tarlórépája, sárgarépája és káposztája volt, zsírkarikák persze nem úszkáltak a leves tetején, és az se biztos, hogy valaha is kaptak volna húst. 748
Lilo akkor tûnt fel neki elõször, amikor a fõnõvérrel összetûzött. A fõnõvér meg akarta tiltani a nõknek, hogy a száraz kenyérszeleteket megpirítsák nagy hálótermük kis vaskályháján, amely a homlokzati oldalon állt. Lilo ezt a tilalmat nem értette, túlzottnak találta és ezt meg is mondta a fõnõvér szemébe. A fõnõvér volt felelõs minden terem rendjéért és biztonságáért, de Lilo azzal vágott vissza neki, hogy a sületlen kenyérszeleteket csak akkor lehet megenni, ha egy kicsit megpirítják õket. Hogy vaj nem volt, amit a kenyérre kenhettek volna, az magától értetõdött, mint az is, hogy a cukorrépalekvár-adagjukat már a reggelihez mind megették. Akkor sem lehet!, csattant fel a fõnõvér, mire Lilo egyszerûen megfordult és bement a nõi terembe. A kenyereket azért továbbra is pirították. August az egész jelenetet a férfiterem ajtajából figyelte, amely a folyosón az asszonyokéval szemben volt. Mindaddig eszébe sem jutott, hogy a fõnõvérnek ellent lehetne mondani. Szépnek látta Lilót, és a sofõrülésen ülve még ma is annak látja, miközben a turistabuszban vidáman csevegõ nyugdíjasok csoportját viszi haza Prágából Berlinbe. A nyugdíjasokat egyáltalán nem érdekli, mit akar nekik Richterné, az idegenvezetõ az Elbai-homokkõhegységrõl mondani, inkább a Prágában olcsón vásárolt szuveníreket mutogatják egymásnak, utána pedig énekelnek. Walter úr a hangadó, fel is áll ülésérõl az elsõ sorban, megfordul, és úgy vezényli a kórust, amely teli torokból rázendít: A Lüneburgi Heidén… Vezetés közben inkább a csendet kedveli, de leginkább azt, ha az utasok alszanak. Az Elba mentén vivõ utat nagyon szereti, minden évszakban és minden megvilágításban. A mögötte éneklõk nem látnak belõle semmit. Egy pillantást vált Richternével, akivel gyakran jár együtt, Richterné megvonja a vállát és visszahuppan az ülésre. A mikrofonra nincs már szüksége. Lilo is szeretett énekelni, a nõi terembõl sokszor hallatszott ki a dalolása. Arra is emlékszik még, hogyan lopakodott be elõször hozzájuk a terembe, és mennyire dobogott a szíve, de miután senki nem parancsolta ki, egészen magától értetõdõen a duruzsoló kályha melletti székre ülve hallgatta az éneklést. Néha Ilse, a tanulónõvér is odaállt melléje és vele együtt hallgatta az énekszót, néha maga is csatlakozott, különösen, ha Lilo valami népdalba kezdett, mint például abba, „Aki örömmel vándorútra kél”. Ezt még ma is tudja, pedig azóta nem énekelte soha. Hol és kivel is énekelte volna? Hiszen Trude nem volt nagy énekes. De azt sem fogja soha elfelejteni, ahogyan Lilo éneklés után elment mellette és megszólította: Na, hogy tetszik a zene? És ahogy megkérdezte tõle a nevét, neki pedig meg kellett mondania: August, és ahogy a lány elismételte: August, ami egészen másként hangzott, mint amikor másvalaki mondta, és hogy attól fogva milyen boldogan hallotta mindig az õ szájából, ha szólította. Mert ettõl a naptól kezdve valósággal csüggött rajta. Ráakaszkodott, így is lehetne mondani és mindegy volt neki, hogy Lilo észrevette, vagy egyáltalán akarta-e, õ csupáncsak azt tette, amit tennie kellett. Megjött a tél, a bacilusgazdaság jégkastéllyá változott. A fõnõvér folyton felhánytorgatta a hatóságoknak, hogy a tüdõbetegeket ilyen mocsaras vidéken helyezték el, ahol õsszel mérgezõ kipárolgások szállnak föl a talajból, most, télen pedig láthatóan azt akarják, hogy mindenki megfagyjon. Az öreg doktor, aki Boltenhagenból jött át hetente egyszer, hogy a legfontosabb eseteket átvilágítsa és a legsúlyosabbaknak pneu749
mothorax-kezelést adjon, kényszeredetten hallgatta panaszait, amíg a hosszú folyosón át lementek a rendelõbe. Hogy az itteni klíma menthetetlenül megfázáshoz vezet, ez pedig csak súlyosbítja a primer fertõzéseket, ami miatt a betegek itt vannak, és hogy a doktor sem vitathatja el ennek gyakran katasztrofális következményeit. A doktor nem is vitatta el, semmit nem vitatott, hanem beismerte, hogy több zsiradék kellene a tüdõbaj gyorsabb gyógyításához, csakhogy a fõnõvér sem tudta megmondani neki, honnan vegyenek több zsiradékot. Egyszerûen nem volt, a háború után egy évvel sem egészséges, sem beteg ember számára nem volt. Erre a fõnõvér elhallgatott és egyenként szólította a soron lévõ átvilágítás jelöltjeit a rendelõ közepén álló géphez, amihez meztelen testtel hozzá kellett simulniuk, az orvos pedig a test zölden világító röntgenképét a lemez másik oldaláról megtekintve, lediktálta a fõnõvérnek, amit látott. Lilónál beszûrõdést fedezett fel a jobb oldali harmadik bordaközi térben, amit azonban meglehetõs jóindulattal nézegetett, mert az elmúlt hetekben nem fejlõdött kavernává, amint az sajnos, más páciensek esetében gyakran elõfordult. Például Gabinál, aki Ingelore mellett Lilo másik legközelebbi barátnõje volt. A vékonyka Gabiról azt mondta rosszallóan a fõnõvér, hogy olyan nyeszlett, mint az ujja, és emiatt az ártalmatlan árnyékból, amivel beutalták, szokatlan gyorsasággal fejlõdött ki a kaverna, amelyrõl Gabi nem tudhatott, de Lilo már értesült róla. A bacilusgazdaság hiányos személyzete miatt Lilo hamarosan amolyan segédasszisztenssé lépett elõ. Az õ feladata lett bizonyos idõközökben leolvasni és feljegyezni a vérsüllyedést az üvegcsövecskékben, ezek a fõnõvér szobájában egy faállványon sorakoztak és fontos támpontot nyújtottak az orvosoknak a diagnózishoz. Mivel August mindenrõl tudni akart, ami Lilóval kapcsolatos, nem hagyott neki addig békét, míg a lány nagyjából be nem avatta a vérsüllyedés titkaiba. Az üvegcsövecskékben bizonyos idõközönként a vörösvérsejtek állományát mérték, és minél magasabb volt az értékük, az annál rosszabbat jelentett. A legjobb esetben nem emelkedhetett tíz fölé, mint magánál Lilónál sem, ez az ideális, mondta a fõnõvér. De azt most már nem tudta megakadályozni, hogy Lilo tudomást ne szerezzen a többi páciens súlyos állapotáról. Ezért, hogy kikerüljön ebbõl a kutyaszorítóból, titoktartási esküt tetetett le Lilóval, aki egyébként tartotta is magát az eskühöz, elnyerve ezzel August megértését és tiszteletét. Lilo nem is tudott másként, mint mintaszerûen viselkedni. Egy szót sem szólt Gabinak a vérsüllyedésérõl, sem arról, hogy az öreg doktor nem javasolt neki pneumothoraxot, azaz, hogy levegõvel töltsék fel a tüdejét, és így, a fõnõvér szavai szerint összenyomják a kóros részeket, és a kórokozók elveszítsék táptalajukat. A legtöbb beteggel ellentétben Gabi nem is érdeklõdött ilyesmikrõl, huncut kis csitri volt, ahogy a fõnõvér nevezte. És valóban, abból a sarokból, ahol Lilo, Ingelore és Gabi a fekvõkúrák alatt egymás mellett feküdtek, gyakran tört ki a hahota és zengett át a nõi termen. Ezt nem szerette mindenki. Például Schnell kisasszony, aki az ágyában ült és csipesszel küzdött az állán dúsan burjánzó szõrszálak ellen, egyszerûen tapintatlannak tartotta a három barátnõ viselkedését. A lelki szegények irigysége, mondta Gabi. Gabinak különben senkije nem volt, ahogy ezt August idõvel megtudta, olyan egy szál maga élt a világon, mint õ. Ezt tõle magától hallotta, amikor, mint oly sokszor, éppen kis székén ült a nõi teremben, ahova egyre gyakrabban osont be, míg végül 750
már senki nem vette észre és senkinek nem jutott eszébe, hogy kiutasítsa. Szóval Gabi édesanyja meghalt a menekülésük után. Természetesen õt is a bacilusok vitték el, egy másik kórházban, ahol Gabi már Lilóval feküdt egy szobában. Lilo ott tudta meg azt is, amit August csak ekkor hallott, hogy Gabinak és édesanyjának elõtte egy nyomorúságos albérletben egy vén boszorkánynál kellett meghúzniuk magukat. Ahol még mosakodni sem tudtak rendesen. Ez a részlet belevésõdött August emlékezetébe, és most újból eszébe jut, miközben már Drezda környékén járnak. Na persze, az öregek pont ilyenkor alszanak el, amikor megállnak, mindig így van. A bacilusgazdaságban legalább mosakodhattunk, gondolja, igaz, hideg vízben, de az edzi az embert, mondogatta a fõnõvér, akit éppúgy maga elõtt lát, mint a félhomályos fürdõszobát az ütöttkopott mosdókkal. Hosszú ideig a háború után sem volt külön fürdõszobája, elõször jöttek a gyermekotthonban töltött évek, amire nem szívesen emlékszik vissza, aztán az inaskodás egy állami üzemben, ahol lakatosnak tanult, és iparitanuló-otthonban lakott, közös zuhanyozókkal, mást nem is ismert. Még emlékszik rá, milyen szerencsés véletlen folytán ugrott be egy napon kocsikísérõnek egy üzemi teherautóra, mert a kolléga megbetegedett. Nagyon tetszett neki a száguldás hegyen-völgyön át. Életében akkor tetszett meg neki elõször valami, ezt nem felejtette el soha. Akkor akart elõször valamit. Teherautó-sofõr akart lenni. Elõször történt meg vele, hogy nem arra várt, mit akarnak mások tõle. Maga ment el a személyzeti osztályra, még most is látja maga elõtt a kollégát, aki káderpapírjait lapozgatva sokáig habozott. No igen, a gépkocsivezetés természetesen igen felelõsségteljes foglalkozás, tudom, mondta August, aki különben ritkán nyitotta ki a száját. Igen, az üzemnek természetesen van saját autósiskolája, ezt is tudta, de a következõ tanfolyamra már betelt a létszám, hacsak nem marad ki valaki. Mindennap bement a személyzeti osztályra és megkérdezte, nem maradt-e ki valaki, és egy nap, röviddel azelõtt, hogy a tanfolyam beindult volna, a kolléga a jelentkezési lappal integetett feléje, amit már ki is töltöttek a nevére, és ami a tanfolyamon való részvételre, azután pedig egy teherautó önálló vezetésére jogosította fel. Az utóbbi idõben gyakran gondol rá, hogy az öröm mennyire idegen érzés volt neki, mennyire nem volt gyakorlata benne. Emlékszik még, milyen arcot vágott Lilo, amikor egy napon Gabi nem vehetett már többé részt a közös étkezéseken. Ez csak átmeneti dolog, mondta neki, és tanúnak hívta Ilse nõvért, aki ettõl kezdve ágyba vitte Gabinak az ételt. Ilse elfogódottan bólintott, de az ajtó elõtt August még hallotta, hogy szemrehányó hangon azt mondja Lilónak: Ilyen vérsüllyedéssel! Mintha Lilo tehetne róla, aki ahelyett, hogy a nagy ebédlõbe ment volna, visszatért Gabihoz és megpróbált tányérról minél több ételt a szájába tömni, Gabi ugyanis újabban nem akart enni. Lilo nagyon gyengéd, aztán meg hirtelen goromba tudott lenni, ahogy August akkor is hallotta: gondoljon csak arra, hány ember örülne manapság egy ilyen tányér ételnek ebédre. Senki nem eszik szívesen mindennap karórépát, egyszerûen képzelje azt, hogy a tányéron cukorborsó van vajas krumplival, vagy másvalami, amit szeret. Mondjuk tejberizs cukorral, fahéjjal és barna olvasztott vajjal, válaszolta szinte ijedten Gabi, mire Lilo: Na látod. Felõlem. És tovább etette. Aztán egy kicsit énekeltek, Gabi elénekelte kedvenc dalát: „Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem...” És amikor Lilo kijött a 751
szobából a tányérral, azt lehetett volna gondolni, hogy sír és aztán véletlenül leejtette a tányért a kõlépcsõre és August segített neki összeszedni a cserepeket. Te mindig itt vagy a közelben, mondta erre Lilo, és August rábólintott. Lilo nem bánta, hogy a nõi teremben már nevetve emlegették kettejüket, õt, a királykisasszonyt, és Augustot, az apródját. August nem tudta, mi az, hogy apród, de mikor Lilo megkérdezte, eszébe jutott megint Csipkerózsika meséje, amelyet egyszer édesanyja olvasott fel neki. Édesanyja arcára már alig emlékezett, de most egyszerre világosan látta maga elõtt a kezét, ami a könyvet tartotta. Lilónak nem kellett könyv, kívülrõl mondta el a mesét este, lefekvés elõtt a férfiterem gyereksarkában. Ennél szebbet August el sem tudott volna képzelni, csakhogy ezt a legszebb élményt meg kellett osztania a többi gyerekkel, Klausszal és Anneliesével és Edével. És azon is osztoznia kellett, hogy a végén Lilo odalépve minden gyerek ágyához, nemcsak neki, hanem nekik is jó éjszakát kívánt. Pedig õ azt hitte, hogy a lány egyedül csak az övé. Be kell látnia, dorgálta meg emiatt Lilo, hogy Klausnak és Anneliesének – akiknek ráadásul az édesanyja, Witkowskiné egy kis szobában feküdt, ahová hallgatólagosan a súlyosabb betegeket tették – éppúgy joguk van egy altatódalra, nem is szólva Edérõl, aki még azt sem tudta, hogy hívják, amikor kihalászták a menekültoszlopból, ahol senki sem ismerte. Vagy nem akarta ismerni. Mert Ede vad és kiszámíthatatlan gyerek volt, így mondta a fõnõvér. Nehezen elviselhetõ. Születési dátumát nem tudták, sem családnevét, sem azt, hogy honnan jött. Amikor papírt és ceruzát tettek elé, az EDE nevet firkálta rá, tehát lehet, hogy pár hónapot járt már iskolába. Lelencnek keresztelték el Lelenc Edének, ez illett rá. Ennek nincs ki mind a négy kereke, mondta a fõnõvér, ez egészen más helyre való. De Lilo azt mondta, semmi hiba nincs a fejében. Valami olyasmit élhetett át, ami túl sok volt neki, attól sérült meg. Ezért felejtett el mindent. Ede semmiségek miatt rátámadt mindenkire, ütött-vágott, karmolt, köpött, két felnõtt férfinak kellett lefognia. Az altatódalt csendben fekve hallgatta. Ha Lilo jó éjszakát akart kívánni neki, elfordult. August ki nem állhatta Edét, de hogy Lilo Edével kivételezzen, az szóba se jöhetett. Emiatt nem kellett aggódnia. A kis Hanneloréval azonban minden tekintetben roszszabbul állt a dolog. Hannelörchen nem volt több ötévesnél. Amikor rátaláltak, egy nyakába akasztott zacskóból iratok kerültek elõ, köztük egy levélke, amit édesanyja írt annak az ismeretlen jóakarónak, aki Hannalorét majd megtalálja, ha vele, az anyjával valami történne. Arra kérte, vegye magához a gyermeket, Isten majd megfizet érte. A nagy városok környékét August nem szereti. Ezeket a csúnya, óriási bevásárlóközpontokat, az áttekinthetetlen parkolóikkal. Meg ez autókereskedéseket, amelyeknek reklámszövegei egymást licitálják túl. A gyorséttermeket, ahová soha be nem teszi a lábát. Legtöbbször saját szendvicseit eszi, noha már nem azzal a szeretettel készültek, mint amikor Trude még élt. Még nem éhes. A városba vezetõ autópályára kell koncentrálnia, ahol évrõl évre nagyobb a forgalom, a mindig vég nélküli és csak a helyszínüket változtató útépítésekre, és az általuk okozott dugókra, amelyek meghosszabbítják az utat. Higgadtan vezet. Soha nem türelmetlenkedik. Angyali türelmed van, mondta neki gyakran Trude. Soha nem kel ki magából. Kollégái értékelik ezt benne. Néha ugyan egy kissé unalmasnak tartják. 752
Mondj már valamit te is, noszogatták az elején, ha a szünetekben együtt ültek. De mit mondott volna. A feleségére nem volt oka panaszkodni. Válásról sem számolhatott be. A gyerekekkel való viták sem terhelték. Nem volt gyerekük, magától alakult így, nem is kellett Trudéval külön megbeszélniük. Semmi nem hiányzott nekik. És amikor Trude két évvel ezelõtt meghalt, arról végképp nem tudott senkivel beszélni. A legkisebb szoba egyedül Hannelörchené volt, ezt mindenki így fogadta el. Bármilyen élénken és vég nélkül tárgyalták meg kölcsönösen betegségük lefolyását, a leleteket, elbocsátásuk lehetséges terminusát, Hannelörchenrõl soha nem esett szó. Ezalól természetesen csak Lilo volt kivétel. August egyáltalán nem nézte jó szemmel, ha Lilo Hannelörchen szobájába ment, tudta, hogy énekel, és történeteket olvas fel neki. Azt is tudta, hogy ilyenkor nem szabad besettenkednie. Így ment ez mindaddig, míg egy napon a fõnõvér ki nem hívta Lilót, amikor éppen a „Már felkelt a hold” közepén tartott, de nem énekelhette végig a szép dalt, ki kellett jönnie a folyosóra és tudomásul vennie, hogy azonnal hagyja abba Hannelörchen látogatását. Mintha nem tudná, milyen súlyos beteg és mennyire fertõzõ a gyerek. És hogy újabb fertõzést akar-e kapni. Nem, Lilo természetesen nem akart. De nem maradhat csak úgy el a kis Hannelore mellõl, mit gondolna az akkor róla. Az ajtó mellett fog megállni, nem fog már olyan közel menni az ágyához, ahol a bacik biztosan sûrûn rajzanak. És úgy is tett, mondhatott a fõnõvér, amit csak akart. Tudjátok, mondta Lilo egy délután, mi a kis Hannelore kedvenc mondása? „Rontom-bontom, egy zacskóban három bonbon!” De honnan vettek volna neki akár csak három bonbont is? Búcsúzáskor Lilo azt mondta neki: „Ennek értelmében légy az éttermében.” Ennek az anyja aztán mókás egy csodabogár lehetett, mondta a fõnõvér. Nemsokára Ilse nõvér nem volt hajlandó vért venni a kis Hannelorétõl és Erika nõvér is kijelentette, ebbe a vékony karocskába nem tudja beleszúrni a tût. Lilo tehát többé nem olvashatta le Hannelörchen vérsüllyedését, de valószínûleg már nem is kellett. Ezt Harry mondta Lilónak, aki nem örült ennek a hírnek. Mégis sétálni ment Harryval. Drezda. Még emlékszik a lerombolt városra. Ismeri újjáépítésének minden szakaszát, és szeret itt lenni. Jól tudja, hogyan lehet a legegyszerûbben a belvárosba jutni, hol lehet parkolni, ha már letette az utasokat, akik feltétlenül az Olasz Falucskában akarnak enni. Meghívják õt is, de nem fogadja el a meghívást. Egy bódénál sült kolbászt vesz magának és átballag a Frauenkirchéhez. Ide minden alkalommal elmegy, ha Drezdában van. Nem hitte volna, hogy újra felépítik, attól pedig egyenesen meghatódik, hogy már majdnem befejezték. Nem vallásos, Trude és õ soha nem jártak templomba, nem is esküdtek templomban, az anyakönyvvezetõ elég szárazon beszélt, de utána egy jó vendéglõben ittak rá egy pohár pezsgõt, az elsõt életükben, amitõl jó, majdnem ünnepi hangulatba kerültek. A templom újjászületése szinte vigasz a számára, bár nem tudná megmondani, miért. Amikor késõbb a Brühl teraszon állva az Elba fölött tornyosuló felhõket figyeli, jó érzés járja át. Pontosan indulnak tovább. A spreewaldi háromszöghöz érve mindig az jut eszébe, milyen szép napokat töltöttek egykor Trudéval Spreewaldban. Nem utaztak gyakran, õ nem akart még a szabadsága alatt is úton lenni, Trude pedig inkább otthon ülõ fajta volt. Ezért aztán nagyon világosan maradtak meg benne a ritka utazások képei. Leg753
többször a balkonjukon nyaraltak, amelyet Trude szeretõ gondoskodással virágoázissá varázsolt. Ha délutánonként ott ültek, kávéztak és saját készítésû süteményt ettek, õ meg kimutatta megelégedését, Trude méltán mondhatta, milyen kevéssel beéri a férje. Vitathatatlanul jó élete volt. Nem tudja, hogy megváltozott-e gyerekkora óta, de arra pontosan emlékszik, amit egyszer Lilo mondott neki: Neked aztán semmi nem elég. Igaz is volt: Mindegy, hogy Lilo mit csinált, hogy a gyerekeknek énekelt, mesét mondott, vagy verset szavalt, neki soha nem volt elég belõle. Addig kérlelte, amíg újra el nem mondta neki kedvenc versét, és õ újra ugyanazt a borzongást érezhette az utolsó sornál: „Ölében a kisfiú már halott.” Anneliese és Klaus jobban szerette a bûvészinasról szóló verset, el is játszották és még Ede is velük tartott, amikor a víz áradását jelenítették meg. Egy este azonban minden eddigit túlszárnyalt az új vers, amit Lilo szavalt nekik, cselekményét késõ éjszakáig ismételgette magában. Azt nem tudta, mi az a zsarnok, azt viszont megértette, hogy az egyik barát kész volt életét áldozni a másikért. A borzongató sorokat rögtön kívülrõl megjegyezte: „A barátom, itt, kezesem lesz, Ha szökném, õt vezekeltesd.” Soha nem féltett még úgy semmit, mint a barát életét, soha olyan boldogságot még nem érzett, mint amikor a másik hûsége megmentette. Másnap odament Lilóhoz és megkérdezte: Barátok vagyunk, ugye? Õ megsimogatta a fejét, és azt mondta: Igen. És mégis sétálni ment Harryval, és Augustot az a gyanú gyötörte, hátha Harry is a barátja. Barátságtalan, esõs, hideg õszben járták az elhanyagolt parkot és beszélgettek. Mi beszélnivalója lehetett Lilónak ezzel a Harryval, aki igazából nem volt szép, hullámos szõke hajával és görbe orrával, száját is mindig elhúzta, mivel mindent csak kinevetett és beszélni se tudott anélkül, hogy karjával ne hadonászott volna hevesen. Lilo oldalról nézett rá, de azért figyelmesen hallgatta, hogy mit mond. August nem emlékezett arra, hogy azon az õszön valaha is sütött volna a nap. Mindig viharos szél csapkodta az esõt az ablakokra, korhadt ágak estek le recsegve az öreg fákról, amelyek idõ elõtt elhullatták leveleiket és a kastély körüli mocsaras részeken nagy pocsolyákban gyûlt össze a víz. A fõnõvér katasztrófának tartotta az egészet, hozzátéve, hogy azokat, akik ilyen vidékre tüdõbetegeket küldenek, meg kellene büntetni. Ezt kertelés nélkül meg is mondta a fiatal doktornõnek, aki erre a vizitnél csak vállat vont. Hová tegyék a hatóságok a betegeket. Különben örülhettek, ha a doktornõ egyáltalán megjelent a vizitre, és nem gubózott be egész nap a kastély felsõ részén lévõ szobájába, hogy kiheverje az elmúlt éjszaka dorbézolása utáni macskajajt. Ezeket a kifejezéseket August a fõnõvértõl hallotta elõször, errõl aztán a gyerekekkel sokat sustorogtak egymás között. Õk maguk azt látták, hogy a doktornõ kora reggel az ebédlõ teraszának korlátján áthajolva hányt, mert az éjjel az ebédlõben mulatott a cimboráival, méghozzá elég zajosan. A fõnõvér véleménye szerint fogalma sem volt róla, mi az a tapintat. A faluból a tanító járt hozzá rendszeresen, a járási székhelyrõl a gyógyszerész és még egypár kétes egzisztenciájú egyén, akiket a háború sodort ide. Hogy az alkoholt, amit bõven fogyasztottak, honnan vették, azt csak a Jóisten tudta. A doktornõ különben nem volt csúnya, hosszú sötét hajával, karcsú alakjával és zöld szemével. Nem csoda, hogy vonzotta a férfiakat, mint a mézes csupor a méheket. És az is lehet, hogy fiatalságának éveit, amelyeket a háború tett tönkre, most akarta pó754
tolni. Csak az orvoslással állt hadilábon. A betegszobákon gyorsan átfutott, a páciensek nevét még akkor sem tudta megjegyezni, ha már régóta feküdtek itt, és még kevésbé ismerte kórtörténetüket. Idegesen lapozta a betegek aktáit, ha az öreg boltenhageni doktor valamit tudni kívánt, a páciensek meg azon mulattak, hogy a fõnõvér, aki minden leletet pontosan ismert, hallgatott és eszébe se jutott, hogy segítsen neki. Végül a doktor vele beszélte meg, hogy a beteg pneumothorax-kezelést kapjon-e, vagy sem. Errõl aztán vég nélkül lehetett a betegszobákban vitatkozni, mivel a tapasztalt pácienseknek rég megvolt már a véleményük a szükséges kezelésrõl. Azt is tudták, mit jelent az, ha a kaverna nagyobbodása ellenére a doktor lemond a pneumóról, mivel a betegség néha olyan stádiumot ért el, hogy már semmit sem lehetett tenni. Orvosságuk nem volt, legfeljebb nyugaton az amerikaiaknak, se zsiradék, ami pedig egyedül segíthetett volna. Különben Schnell kisasszony a nõi terembõl úgy tudta, hogy a borzháj csodákat tesz, de honnan vettek volna éppen borzhájat? A férfiteremben meg azt híresztelték, hogy egyesek a saját vizeletüket itták, és attól meggyógyultak. Némelyek azonban egyszerûen meghaltak. Ezt senki nem közölte velük, egy nõvér se vesztegette rá a szót. Ilyenkor különös, máskor nem hallható csend borult rájuk. Mindig voltak olyanok, akik az adott halálesetet már elõre látták, de legalább egy napig õk is mélyen hallgattak róla. Amíg a koporsót ki nem vitték a házból. Hogy ez mikor történik meg, azt csalhatatlan biztonsággal tudták meg a kastély lakói egy soha fel nem derített forrásból. Az adott órában a hátsó kijáratra nézõ ablakoknál gyülekeztek. Ott várakozott már a fekete posztóval bevont kétkerekû kocsi, amin a koporsót a parkban lévõ kápolnához szállították. A kocsi mellett azok álltak, akik tolták: Karle, a házmester és még két-három páciens a férfiterembõl. Augustnak feltûnt, hogy Harry soha nem hiányzott közülük. Mindenki csak a koporsót akarta látni: Vajon a halottat fejjel vagy lábbal elõre hozzák-e ki a házból? Ugyanis ha lábbal elõre vitték, akkor nemsokára egy másik halott fogja követni, vagy ahogy mondták, holtbiztos, hogy egy másik utána siet. Természetesen a gyerekeknek nem volt szabad mindezt látni és hallani, mindig elküldték õket, ám õk mégis mindent láttak és hallottak, és egymás közt pusmogtak róla. A nyugdíjasok kívánságára most szünetet kell tartania, és egy ritkás fenyõerdõben megjáratva a lábát, maga elõtt lát mindent, mintha egy film peregne le elõtte. Mennyi mindent elfelejtett már, gondolja magában, mert nem is volt érdemes arra, hogy megõrizze az emlékezetében. Egyáltalán mit volt érdemes megõriznie? Azon kívül, ami Trudéval függ össze, arra viszont olyan pontosan emlékszik, mintha tegnap történt volna. Hogy ott ült fehér köpenyében a pénztárnál a késõi mûszakban. Õ meg, ha a mûszakja véget ért, mindig odament bevásárolni. Hogy Trude lassan kezdte felismerni és köszönt neki, hogy segített neki az árut a szatyrába tenni, mert ebben elég ügyetlen volt. Hogy egyszer együtt hagyták el az üzletet és egypár lépést még együtt mentek, mert rájöttek, hogy egy irányban laknak. Hogy egyikük sem volt házas. Trude egy évvel volt idõsebb nála. Egyszer feljött hozzá, mert õ nem tudta elkészíteni az ételt, amihez a hozzávalókat nála vette, és akkor Trude kettõjüknek készítette el a königsbergi húsgombócokat, együtt ettek, nagyon ízlett, de tovább semmi sem történt. Még csak az kellett volna, gondolta August, és most is ugyanúgy gondolja. 755
Indulás tovább. Az öregek felélénkültek. A busz Bestensee környékéhez közeledik, ahol Trude született és nõtt fel. Az öregeknek pedig újból kedvük kerekedik az éneklésre, a Tharaui Annát majdnem mindenki ismeri, August is. Eszébe jut, hogy a szanatóriumban töltött idõ után, ahol a gyerekek Lilóval énekeltek együtt, alig énekelt már. Felnõtt férfi nem énekel, hacsak nem részeg. Trude a konyhában néha dúdolgatott magában, néha halkan énekelt is: „Miért sírsz, te szép kertészné” vagy „Három liliomot, három liliomot ültettem a síromra”, ez mindig tetszett Augustnak, és tudta, hogy Trude ilyenkor jól érzi magát. Amikor novemberben Gabit koporsóban vitték ki, Lilo a zuhogó esõben a kápolnáig kísérte. Utána egész napra eltûnt, August sehol sem találta. Ma hagyd békén, fiacskám, mondta a fõnõvér, amikor elment mellette, erre August az ágyába bújt, Grigoleit úr meg azt mondta: Kegyetlen bíró a halál. De ez a haláleset valami jót is hozott, még akkor is, ha nem illett ilyet gondolni, amit August jól tudott. Lilo ugyanis nem ment többé Harryval sétálni, és ha Harry a parkban megleste, Lilo sarkon fordult és faképnél hagyta, August viszont elkísérhette. Mindenki beszélt róla, és természetesen August is megtudta, hogy mi történt. A bacilusgazdaságban dívott egy próbatétel: Az elsõ éjszakán, amikor új halott feküdt a kápolnában, a legbátrabbaknak a kísértetjárás órájában ki kellett osonniuk a kápolnába és legalább egy tanú jelenlétében a kezükkel meg kellett érinteniük a koporsót. Másnap aztán a vakmerõ vállalkozó elbüszkélkedhetett hõstettével. Nos Harry, aki mindig azon igyekezett, hogy kitûnjön a többiek közül, tudtára adta legmeghittebb barátainak és Lilónak is, hogy õ a következõ éjjel megérinti Gabi koporsóját. Lilo a lehetõ legerélyesebben megtiltotta neki. Harry viszont már nem járathatta le magát barátai elõtt és megtette, amit tanúk elõtt fogadott. Aztán pedig gondoskodtak róla, hogy másnap a bacilusgazdaság páciensei mindent megtudjanak. Azt mondják, Lilo egy szót sem szólt, de ettõl kezdve nem beszélt többé Harryval, sétálni meg végképp nem sétált vele többé. Lilónak ez a halott nyugalmának megszentségtelenítését jelenti, mondta Grigoleit úr. Ez a Harry pedig egy elvetemült alak. Most Berlin peremkerületeit szelik át, ahol a forgalom egyre sûrûbb és áttekinthetetlenebb lesz. Ez már a fiatalabbaknak való, állapítja itt meg minden egyes alkalommal August, most erõsen koncentrálnia kell, pedig lassacskán fáradni kezd. Micsoda latyakos idõ, gondolja, minden csupa szürke. Tipikusan Berlin. De azért ezt nem gondolja igazán komolyan, Trudéval soha nem akartak Berlinen kívül más városban élni. Noha, legalábbis Trude véleménye szerint, õ igazi paraszt, akinek falun lett volna a helye. Az ilyesmit szívesen hallotta, és eszébe jut, hogy Lilo egyszer „kis parasztomnak” is nevezte. Ez akkor történt, amikor egypár szem krumplit hozott neki, amit a szomszédos földrõl tallózott, és egy este, amikor a konyháról már elmentek az asszonyok, titokban megfõzték és megették. Talán ez volt August legszebb élménye Lilóval. Cserébe kapott tõle néha a répaszirupból, amit egy nap, egy kis vödörben Lilo apja hozott, aki akkoriban jött meg a hadifogságból, és családjára egy mecklenburgi falu csûrjében talált rá. Lilo tudta és Augustnak is elmesélte, hogy a szirupot sokórás keveréssel készítették a mosókonyhában azok a parasztemberek, akiknél keletrõl idemenekült családja he756
lyet kapott. Lilo minden délután evett egy bögrényit a szirupból. Na végre hízni kezd, mondta a fõnõvér. Ez az édes massza megmentheti az életét. A kis Hannelore azonban meghalt, épp karácsonykor. Lilo az utolsó napjaiban is látogatta, mondhatott bármit a fõnõvér, aki folyton azt hajtogatta, hogy némely embereknek bizonyára õrangyaluk van, és August meggyõzõdése szerint Lilo feltétlenül közéjük tartozott. Amikor a kis koporsót Hannelörchennel kivitték, azok a betegek, akik felkelhettek, összegyûltek a nagy csarnokban, és énekelni kezdtek „Magas mennyekbõl jövök hozzátok”. És Grigoleit úr azt mondta, akit az Úr szeret, azt magához veszi. Lilo erre rátámadt: Az Úr nem rabló. Arról, hogy éjfélkor valaki a kápolnába mert volna lopózni, és megérintette Hannelörchen koporsóját, nem tudott senki. De August még ma is biztos benne, hogy egyetlen olyan elvetemült beteg sem akadt, aki megsértette volna a kis halottat. Emlékszik rá, hogy azon az estén, amikor Hannelörchen meghalt, Lilo nem énekelt a gyerekeknek altatódalt. Mint mindig, akkor is ott ült az õ ágyán, ezúttal némán, aztán August megkérdezte tõle halkan, hogy a többiek ne hallják: Szomorú vagy? és Lilo halkan felelte: Igen. És August érezte, és még most is érzi, hogy sohase került olyan közel Lilóhoz, mint abban a pillanatban, és megtanulta, hogy a gyász együtt járhat a boldogsággal. Az Alexanderplatz irányába haladva azon gondolkodik, talál-e még példát erre a tanításra késõbbi életébõl. De nem jut eszébe semmi. Talán már a kezdet kezdetén megtanulta az életrõl a legfontosabbat annak a segítségével, aki iránt olyasmit érzett, amire nem találja a szót. Azt a szót, amelyet még ma sem, még annyi év múltán és még gondolatban sem mondana ki. Még csak azt sem állítaná magáról, hogy „félénk”, soha nem jutott eszébe magáról gondolkodni. Beérte annyival, ahogy Trude néha sajátos módon rátekintett, ami azt fejezte ki, hogy átlát rajta. Eszébe jut, hogy egyszer milyen tulajdonsággal ruházta fel Trude, amikor megkérdezte, hogy ne házasodjanak-e össze. Azt hiszem, mondta akkor, tisztességes ember vagy. Ez az egy mondat aztán kitartott egész házasságuk alatt. Egyszer hallotta, amint az egyik kollégája azt mondta róla a másiknak, hogy nem valami nagy koponya. De rá se hederített. Különben is tudta magáról. Még Lilo mondta meg neki rögtön az elsõ, közösen eltöltött iskolai órák után: Na, August, neked aztán nem a tanulás a kenyered. A faluban ugyanis, ahova a kastély tartozott, a sok menekült miatt nem volt szabad hely, így a kastélyban rendeztek be egy tantermet, ahol a fiatal, hamarjában kiképzett tanító a falubeli meg a bacilusgazdasági gyerekeket tanította. A tanítót Bauer úrnak hívták, és még maga is diáknak nézett ki August szerint, aki rokonszenvet érzett iránta. Sajnos, ebben a rokonszenvben Lilo is osztozni látszott, amennyiben szinte minden órán ott maradt és szükség esetén segített Bauer úrnak a tanításban. August hallotta, hogy a tanítót keresztnevén, Reinernak szólítja, ami egyáltalán nem tetszett neki. Vajon mikor tudhatta meg a keresztnevét? És vajon a tanító õt is a keresztnevén szólítja? Különben el kell ismernie, hogy Lilo segítségére valóban sokszor volt szükség az órákon. A legtöbb gyerek menekültcsaládból származott, és már régen nem láttak iskolát belülrõl. Teljesen elvadultak, jelentette ki a fõnõvér, ha szilajul lármázva fel-le viharzottak a kastély lépcsõjén, és az elsõ emeleten lévõ teraszról, amely mögött az 757
iskolaterem volt, füzetlapokból gyártott vizes labdacsokat hajigáltak le. Egyáltalán nem érdekelte õket, hogy milyen nehezen lehetett iskolafüzethez jutni. Vadak ezek, mondta a fõnõvér, minden szó falra hányt borsó nekik. August természetesen nem vett rész a rendzavarásokban. Klaus és Anneliese meg a többi bacilusgazdasági gyerek is meghúzták magukat, de Ede minden alkalommal olyan patáliát csapott, hogy Bauer úr és Lilo alig gyõzték megfékezni. Persze, a nagyon gyengék között is a leggyengébbek közé tartozott, ám míg August hallgatott, ha felszólították és nem tudott mit felelni, addig Ede szemtelen válaszokat eszelt ki, amelyekhez makacsul ragaszkodott. Egy napon Bauer úr visszaadta a tanulók füzeteit a pár nappal azelõtt írt tollbamondással. Az eredményt „rendkívül szomorúnak” nevezte, és maga is szomorúnak látszott az eredmények miatt. August füzetlapján szinte csak piros tinta volt, és Lilo csüggedten vonta meg a vállát, amikor átnyújtotta neki. Igazság szerint az egyszerû szavak közül szinte egyet sem írt le helyesen, és így az egészre jogosan kapott egyes osztályzatot. Ede dolgozatára viszont Bauer úrnak nullát kellett írnia, amikor ezt Ede meglátta, dühösen felordított, megragadta füzetét, kirohant vele a teraszra, felugrott az alacsony kõfalra, és azzal fenyegetõzött, hogy leugrik. Hirtelen nagy csend támadt az osztályban, csak Klaus szólalt meg: Ez megteszi. August látta, hogy Bauer úr egészen elsápadt, Lilo pedig a teraszajtóhoz futott és hallani lehetett, amit odakiáltott Edének. Egy dolgozatjegy nem olyan fontos, hogy amiatt ki kellene ugrania az ablakon. Ede visszakiáltott, mindig õ a legrosszabb az összes között, õt senki nem szereti, elege van az egészbõl. Leugrok!, kiáltotta fenyegetõen. August látta, hogy Lilo egész apró lépésekkel megközelítette Edét, és közben azon a hangon beszélt vele, amelyet annyira szeretett benne. Hogy hova gondol, hiszen õ szereti. És el sem tudja képzelni, milyen szomorú lenne, ha most leugrana. És mennyi szép dolgot csinálhatnának még együtt. Úgy látszott, Ede hajlik a mondottakra, de hogy ezt leplezze, újra és újra közbeüvöltött: Leugrok!, és nagy ívben ledobta tollbamondásfüzetét. Nem baj, mondta Lilo szelíden, kapsz tõlem egy új füzetet csupa helyesen írt szóval. – Leugrok! – Tudom, hogy ezt akarod, mondta Lilo, de ha megkérlek rá, nem maradnál velünk az én kedvemért? Közben egészen közel került Edéhez, olyan közel, hogy egy lépéssel ott termett nála és egy öleléssel le tudta húzni a mellvédrõl. Egy kis ideig átölelve tartotta, majd Ede vállára téve a karját visszavezette az osztályba a helyére. August látta, hogy ezután azt jelezte Bauer úrnak, most ne mondjon semmit, az pedig meg is értette és folytatta a tanítást, mintha mi sem történt volna. Az osztályban pedig az óra végéig halálos csend uralkodott. Mióta beértek a városba, odakint egyre sötétebb lett, és Augustnak be kell kapcsolnia a világítást, szembõl kettõs fények kígyóznak feléje hosszan. Újabban ilyenkor mindig elálmosodik, kér hát Richternétõl egy kis kávét a termoszból a bögréjébe, megissza, érzi, hogy jót tesz neki. Már az alaposan felújított Ostbahnhof mellett haladnak el. Pár szót váltanak Richternével az utasokról, akikre nem panaszkodhatnak, aztán az idõjárásról. Talán ma még havazni fog. Novemberben számítani kell rá. Maga mindig mindenre számít, mondja Richterné, aki egész jól ismeri Augustot. August is tudja róla, hogy milyen nehezen jön ki Richterné a férjével, akit ennek ellenére is sze758
ret. Ezt ugyan nem érti, de nem is ítéli el érte, hanem mindig figyelmesen végighallgatja, ha az asszony ki akarja önteni valakinek a lelkét. Auguston kívül nem ismer senkit, aki jobban meg tudná hallgatni. A betûvetésben soha nem lett valami nagy hõs belõle, noha Lilo eleget gyakorolta vele és Edével délutánonként a helyesírást. Egyrészt persze örült az óráknak, amiket Lilóval tölthetett, másrészt viszont zavarta Ede jelenléte, akinek nem fûlt a foga a tanuláshoz, és alig haladt valamit, August viszont, ha szerény lépésekkel is, de elõbbre jutott, és késõbb, az igazi iskolában tartotta a kettes szintet a helyesírásban. Olvasni jól tudott, ezért Lilo sokszor meg is dicsérte. Természetesen nem mérkõzhetett Klausszal és Anneliesével, õk szõkék, kék szemûek, élénkek és szeretni valók voltak, Bauer úrnál jó jegyeket kaptak és a kis nõi teremben fekvõ édesanyjuk is velük volt, a gyerekek csak õmiatta kerültek ide, mert különben nem tudták hova vinni õket. Ezt Lilónak mondta a fõnõvér, aki úgy látszott, azt is tudja, miért fekszik Klaus és Anneliese anyja a kis nõi teremben, ahova egyébként csak a súlyosabb betegeket vitték. Na persze, tette hozzá a fõnõvér, ilyen ágyhiány mellett nem lehet mindent pontosan szortírozni. Mindenesetre a boltenhageni öreg doktor nem tetetett pneumothoraxot Klaus és Anneliese anyjára. August arra gondol, hogy házasságuk alatt minden írásos elintéznivalót Trude végzett. Ha elõbb halok meg, mint te, mondogatta néha, gondnokság alá kell vetetned magad. Most valóban csak nagy nehezen küzd meg a ráháruló csekély írásbeli teendõkkel. Szerencsére van egy szomszédja, aki egy állásközvetítõ irodában dolgozik és kisegíti, ha éppen rászorul. Egyébként is mindig talált segítõkész embereket, ha szüksége volt rájuk, gondolja August. De barátainak listája, akiket most fejben felsorol, nem hosszú. Az esti sörözéseket, ahol a kollégák találkoztak, kerülte, a közös kirándulásokra néha elmentek Trudéval. Egyszer a Dunán Bécstõl Passauig hajóztak, a hajó berendezése nagyon tetszett neki. És lám csak, tényleg szállingózni kezdenek az elsõ hópelyhek, a szél az ablakok elõtt sodorja õket. Az utasok hátul a buszban úgy találják, hogy Szent Péter legalább addig várhatott volna, amíg haza nem érnek. A sodródó hópelyhek egyre sûrûbben hullnak, August a leggyorsabb fokozatra kapcsolja az ablaktörlõket, különben nem birkóznának meg a hózáporral. De már csak pár száz méter van hátra az útból. A végállomás az Alexanderplatzon van, az utazási iroda elõtt. Az utasoknak hózáporban kell kiszállniuk, August segít a mozgássérülteknek csomagjaikat kipakolni. A borravalót, amit némelyek oda akarnak dugni neki, elutasítja, a köszönetet elfogadja. Búcsúzóul odaintenek egymásnak Richternével. Neki még be kell vinnie a buszt a buszpályaudvar garázsába, ott átadja a szerelõnek, aki megkérdezi, volt-e valamilyen mûszaki hiba. Nem volt semmi, mondja. Oké, válaszolja a kolléga. Úgy látszik, megbízik August szavaiban. Öreg Volkswagenja a pályaudvar melletti parkolóban áll egészen behavazva. Elõször ki kell szabadítania a vizes hótakaró alól, mielõtt beszáll és elindulhat kelet felé, és besorol a délutáni csúcsforgalomba, azon az útvonalon, amit álmában is ismer. Ma hosszabb ideig fog tartani, mint máskor, sok vezetõ nem tud alkalmazkodni a csúszós útviszonyokhoz, mindig keresztbe áll egy-egy kocsi, mindig keletkeznek kisebb akadályok. Ilyen idõben, ebben a napszakban a város piszkos és visszatetszõ. 759
Éppen úgy, mint a kastély és környéke is lehangoló volt ilyen idõben, ahogy a fõnõvér fejezte ki magát. Bele kell tébolyodni, mondta. Nem csoda, ha az emberek egymás után meghalnak, egyszerûen nincs kedvük élni ebben a sötétségben. Pontosan emlékszik rá, hogy ilyen idõben halt meg Klaus és Anneliese édesanyja is. A koporsóvivõk figyelmetlenül, lábbal elõre mentek ki vele a házból, és átküzdötték magukat a hófúváson a kápolnáig, és abban a pocsék idõben valószínûleg senki nem ment ki éjfélkor, hogy megérintse a koporsót. Grigoleit úr, aki Klaust és Anneliesét vigasztalta, legalábbis így gondolta. Az idõ minden sebet begyógyít, és õk még olyan fiatalok, az élet még elõttük áll, és a Jóisten nemhiába ajándékozta nekünk a felejtést. Egyet azonban tudniuk kell: Egy édesanya soha nem költözik az örökkévalóságba anélkül, hogy gyerekeitõl el ne búcsúzzon. Csak figyeljék meg, mi fog történni a halála utáni harmadik éjszakán. A harmadik éjszakán, a kísértetjárás órájában, három tompa ütés hallatszott lábtól Klaus és Anneliese ágyán. Grigoleit úr meg volt elégedve. Most elbúcsúzott, mondta. Most hagyjátok békében elmenni. A fõnõvér a fejéhez kapott, de hallgatott, és Lilo is hallgatott, bár nagyon haragudott, ezt érezte August. Milyen érdekes, gondolja magában. Úgy tud lapozni ezekben a régi történetekben, mint egy képeskönyvben, semmi nem merült feledésbe, egyetlen kép sem halványult el. Ha akarja, mindent lát maga elõtt, a kastély belsejét, a széles, ívelt lépcsõt, minden egyes termet, az ágyak beosztását abban a teremben, ahol Lilo feküdt. Miután Gabi meghalt, ott nem énekeltek többé, miután Klaus és Anneliese egy rendes gyerekotthonba került, nem örült már annak, hogy esténként Lilo csak neki és Edének mondott mesét, vagy énekelt. Neki magának sem volt már kedve hozzá, ezt August jól látta. Tavasz felé Ingelorét is elbocsátották, meg nem gyógyult ugyan, de szülei egy távoli városba költöztek, és magukkal vitték. Egyszer aztán összefacsarodó szívvel hallotta, amint a fõnõvér azt mondta Lilónak, hogy a vérsüllyedése teljesen normális, olyan, mint az egészségeseké. Rögtön megértette, hogy mire számíthat. Hazaérkezett Marzahnba, ahol már több mint húsz éve lakik, tetszik neki itt, nem is gondol arra, hogy elköltözzön, mint annyi más szomszédja. Két szoba, konyha, fürdõszoba elég volt kettejüknek Trudéval. És a kis balkon. És a kilátás a konyhaablakból az erdõig nyúló tágas térségre. Tudja, hova állíthatja a kocsit. A lépcsõházban minden fokot ismer, egész a második emeletig, ahol lakik. Lilo még odaadta neki a címét, amikor elbúcsúztak. Õ pedig azt mondta neki, hogy ne felejtse el. Jó, mondta Lilo, és átölelte. Nem felejtelek el, August. Az ütött-kopott mentõautó, amivel új betegek érkeztek, visszafelé magával vitte az állomásra. Utolsónak a karját látta belõle, amellyel a kék sálját lobogtatta ki az ablakon, a kék sálját, amit mindig a nyakában hordott. És August akkor azt gondolta, hogy nem lesz több öröm az életében. A lakásajtóba illeszti a kulcsot. Nem jó üres lakásba hazajönni. Meg lehet szokni, mondták neki, amikor Trude meghalt. Nem szokta meg. Akárhányszor visszatér egy útról, mindig erõt kell vennie magán, hogy belökje az ajtót. Minden alkalommal fél a csendtõl, ami fogadja, és amit se rádió, se tévé nem tud elûzni. 760
Lélegzetvételnyi szünetet kell tartania. Még mindig nem képes szavakba foglalni azt, amit érez. Köszönetfélét érez azért, hogy volt az életében valami, amit, ha ki tudná fejezni, boldogságnak nevezne. Belöki az ajtót és belép. 2011 júliusában
Mi mást ajándékozhatnék Neked, Kedves, mint néhány írott oldalt, amelyben annyi emlékem sûrûsödik össze abból az idõbõl, amikor még nem ismertük egymást. A késõbbiekrõl alig tudnék olyat elmesélni, amit ne ismernél. Hiszen éppen ez az: az évtizedek folyamán egybenõttünk. Alig tudom azt mondani, „én”, legtöbbször csak azt, hogy „mi”. Nélküled más ember lennék. De ezt Te is tudod. A nagy szavak kettõnk között nem szokásosak. Csak annyit: Szerencsém volt. 2011. július 28. DIETRICH MÁRTA fordítása
Heidelberg. (Baracskay Fanny fotója)
761
IRCSIK VILMOS
Elõszó az Állócsillaghoz A XX. századi modern német kispróza egyik különleges és kiemelkedõ mûvét, az Állócsillagot a XX. századi német líra egyik különleges és kiemelkedõ költõje írta. Gottfried Benn életmûvének ismeretében a két fenti megállapítás egyáltalán nem zárja ki, sõt sokkal inkább feltételezi egymást. Az ízig-vérig költõ Benn életmûvében ugyanis a vers mellett mindig fontos szerepet játszott a rövidpróza, a novella, az elbeszélés és az esszé, másfelõl pedig ebben a prózában mindvégig ott lebeg a kezdetben formabontó, majd késõbb a szinte klasszikusan lehiggadt költõ szelleme, mégpedig egy merõben új elbeszélõforma megteremtésének céljával. Az Állócsillag egyes rétegeiben jól megfigyelhetõk ennek az új formának a jegyei. A szöveg egészét tekintve elsõre a legfeltûnõbb a legõsibb lírai eszközöknek a mû zömét uraló, hangsúlyos jelenléte. A stílust a folyamatos cselekmény rovására és késleltetésére szinte az elsõ sortól az utolsóig át- meg átszövik az ismétlések, halmozások és fokozások, a párhuzamok, ellentétek és a pazar szóképek legkülönbözõbb fajtái. Így idõnként az olvasónak az a benyomása támad, mintha sokkal inkább verset olvasna. A második réteg az a hallatlanul gazdag mûvelõdéstörténeti: történelmi, filozófiai anyag, amelyben az emberiség legnagyobb eszmeáramlataival, korszakaival néz szembe a mû autodidakta én-elbeszélõje. Ez a réteg ciklikusan, hol jól motivált módon, hol csak nehezen követhetõ szürrealista képzettársításokkal illeszkedik bele a hagyományos epikai, történetmesélõ elemekbe, amelyek a voltaképpeni cselekményt, a Bennre oly jellemzõ szóval élve – statikus cselekményt adják. A történet reális hátteréül a háború utáni idõszak, az 1947–48-as évek, a korabeli német, még szorosabban véve a korabeli berlini valóság szolgál, amint arra az alcím is felhívja a figyelmet. Ezekben a részekben szembesül Benn a közelmúlt német történelmével, és számol el, illetve számol le vele könyörtelenül, megelõzve a fiatalabb nemzedék, elsõsorban a Gruppe ’47 íróit, akiknek nevéhez ezt az elkerülhetetlen önvizsgálatot leginkább kapcsolják. Benn azonban a jövõt illetõen jóval távolabb lát náluk. Saját nemzetének bûnein túl próféta lélekkel szembenéz és leszámol a gyõztes angolszász hatalmak kultúrájával, világhatalmi gõgjével, embert torzító, lélektelen, üzleti, technikai mentalitásával, ami akkoriban még csak a szárnyait bontogatta, mára azonban menthetetlenül maga alá gyûrte a világot. A valóság eseményeit az én-elbeszélõ egyrészt megéli, másrészt újsághírekbõl, és egyéb információs csatornákból, például üzleti vendégeinek elmondásaiból, gyûjti össze. Az eseményekre való reagálásban újabb stilisztikai eszköz jelenik meg: a publicisztikai indulat, a közvetlenség, amellyel az író a jelen elviselhetetlen ostobaságát és embertelenségét ostorozza. Míg a történelmi-filozófiai sík idõben évszázadokat, sõt évezredeket ível át, addig ez a reális réteg jól behatárolható, rövid idõszakra korlátozódik. Az elsõ rész, a Lótuszföld a meteorológiai tényként is számon tartott 1947–48-as kegyetlen télben játszódik, a második rész, Az üvegfúvó, 762
izzó nyárban, a harmadik pedig az újra visszatérõ telet sejtetve õsszel, vagyis egy olyan világban, ahol nem tavaszodik ki. Ebben a szerkesztésben Babits Õsz és tavasz közöttjére ismerni. Benn mûvét ugyan nem a halál uralja, de a halállal való szembesülés a legnyomatékosabb helyen, az utolsó sorban mégis fontos szerephez jut: „Minden olyan, amilyenné lesz, és a vége jó lesz.” És ezzel el is érkeztünk a mû legintimebb síkjához, az individuumhoz, a Berlinben szépségszalont mûködtetõ én-elbeszélõ sorsához és jelleméhez, amiben nem nehéz felismerni az önéletrajzi elemeket. Benn polgári foglalkozását tekintve bõrgyógyász volt, így betegei révén közvetlen kapcsolatban állt a valósággal, és a javuló életszínvonalat tapasztalva hatalomra kerülése után egy évig még látott fantáziát Hitlerben. A kijózanodás természetesen hamar bekövetkezett, 1935-tõl már nem jelenhettek meg mûvei, ám õ mégis Németországban maradt. A háború után aztán a gyõztesek tették feketelistára, és az Állócsillag írásának idején a bõrgyógyászat maradt az egyetlen kenyérkeresõ lehetõsége. Vagyis az én-elbeszélõ szakmáját tekintve is az író alteregója, hiszen a bõrgyógyászat és a szépségipar szinte testvérek. A negyvenes évek végén írói pályája ismét felfelé ível. Prózai írásai, így többek között az Állócsillag, de leginkább a Svájcban megjelent Statikus versek olyan magas színvonalat ütöttek meg, hogy szerzõjüket többé nem lehetett elhallgatni, sõt szinte a rajongásig népszerû lett az olvasók körében. Egyik kritikusa ezt úgy fogalmazta meg, hogy a korabeli Európában alig volt olyan város, ahol legalább egy fiatalember ne rajongott volna Bennért, és ne írt volna verseket az õ modorában. Kivéve Magyarországot. Noha Szabó Lõrinc és Keresztury Dezsõ fordítottak tõle, bizonyos irodalmi körök sokáig akadályozták a megjelenését. Én magam egyetemi szemináriumokon hallottam róla elõször, de a karrierje küszöbén álló Németh G. Béla is csak félve ejtette ki a nevét, pedig akkor már megjelent a Mai német líra antológiában néhány verse. 1991-ben aztán egy karcsú kötetben kiadták válogatott költeményeit. Érdemleges prózai mûve magyarul még nem szólalt meg. Az egyetemi megismerkedés nyomán én magam is sok versét publikáltam antológiákban, folyóiratokban, összegyûjtött versfordításaim kötetében, most pedig egy váratlan ihlettõl vezérelve lefordítottam legfontosabb prózai írását. A fordítás gyötrelmes szépségeirõl nem szólok, egy megjegyzés azonban tájékoztatásul feltétlenül idekívánkozik: a mû eredeti címe Der Ptolemäer. A németben is furcsa szóképzés a geocentrikus világkép összegzõjére, Ptolemaioszra utal, a követõjét jelenti. Ezt változtattam meg Állócsillagra, ami önálló fényû égitestként magyarul jobban kifejezi az én-elbeszélõ jellemét, sajátos élethelyzetét és létfelfogását. És közben nem sikkadt el a Ptolemoszra való utalás sem, hiszen a kisregény három részbõl áll, és az eredetiben a fõcímmel egyezõ harmadik rész címe magyarul A Ptolemaida lett.
763
GOTTFRIED BENN
Állócsillag Berlini novella, 1947
LÓTUSZFÖLD Komisz, folyvást visszatérõ tél közeledik a végéhez, meg-megújuló anticiklonokkal, amelyek rendszeresen úgynevezett derültséget hoztak (méghozzá a derültségi skála szerint egész rendkívülit), igazi, cudar tél, amelyet nem engesztelt ki a bútormaradványok, bölcsõk, roncshalmazok megannyi áldozata sem, és amely négy hónapon át mínusz húsz fokkal véresre szaggatta az eleven húst borító bõrt. Farkasok az Oderánál, sasok a Müggel hegységben! Tél a megszállás éveiben. A magisztrátus elsáncolta magát a megszálló hatalmak mögé, a megszálló hatalmak az elemek, azok pedig valószínûleg a tibeti magasföld, az meg feltehetõen a Dalai Láma mögé – és így tovább –, miáltal minden tönkrement, az üzletek halódtak, a pénz eltûnt, adót nem fizettek, az élet megrekedt. Üzleti vállalkozásom, egy visszérkezeléssel bõvített szépségszalon, már rég szünetelt. A rendelõben hetek óta nem volt fûtés, és a vendég számára csak újabb nyavalyát jelentett volna, ha a prémbõl kibugyolálják a karját vagy a kapcából a lábát. Boldog voltam. Végre megszabadultam az elfagyott lábaktól, a dagadt ujjaktól és a göcsörtös erektõl elöl-hátul. Végre egyedül! Hamarosan már a folytonos csengetés meg kopogás is kezdett a terhemre lenni, ezért titokban a hozzám vezetõ utcára irányoztam gépfegyveremet, melyet minden ellenõrzés dacára sikerült megmentenem a népek nagy csatározásából, és minden gyanús személyt lelõttem. A hullák nem sokban különböztek a megfagyottakétól és azokétól, akik önkezükkel végeztek magukkal, ott hevertek a járdán, amit a járókelõk természetesnek találtak – talán egy fogfájás vagy egy begyulladt fogbél még megindította volna õket, ám valami púpféle a hóban az akár patkány vagy fejpárna is lehetett. Raszkolnyikov megölt egy öreg zálogos nõt és szenvedett miatta, sõt bûnhõdésre és megbocsátásra is vágyott, amint ezt a fehér faj egyik legmélyebbre ható könyve egy évszázaddal ezelõtt egyedülálló módon elmondja – ma viszont az úgynevezett normális, de még az erõszakkal elõidézett halálesetek erkölcsi megítélése is oly természetellenes, olyan lenge, mint egy strucctoll dísz a kalapon vagy mint egy fátermörder, csak az úgynevezett jogi nyelvben, a különleges gondossággal elõkészített monstre perekben mutatnak rá a törvényességi feltételek meglétére, ott is csupán az utolsó pillanatban, mielõtt fennakad a szem. Ha volt az emberben valaha egy sajátságosan morális fluidum, ami a régi írások alapján gyanítható, akkor az mára teljességgel eltûnt! Egy világban, ahol a legújabb kutatások bizonyítékai szerint annyi szörnyûség történt, és amely oly szörnyû elveken alapult – egyszerûen nem számított, hogy néhány ember egypár nappal tovább él, vagy egypár éjszakával többet alszik – és ezzel fejezzük is be ezt a zavaros szócséplést életrõl meg boldogságról. Egyáltalán nem ez itt a kérdés. Az anyag a sugárzás, az istenség a hallgatás volt, a köztük lévõ pedig bagatell. Az e világi 764
teremtmények szalmabábuk voltak, az ég és föld közötti térség üres, mint egy fuvola, de állt a nagy fal, és a lösz örökkévalóbbnak bizonyult a Mingeknél: ez, számomra legalábbis úgy tûnik, az amorf elsõbbségére utal. Tovább folytatva a moralizálást. Egyáltalán nem szenvedtem. A tél túl kemény volt, meghajszolt bennünket, bûnözésre kényszerített. Ha éjszaka, alvás közben megfagyott fölöttem a leheletem és moszkitóhálóként csüngött a fejem fölött, és ha álmomban megmozdulva lenyúztam arcbõrömet ezen a jégrácson, mindig világos álomból ébredtem. A Végtelenség Ura szólt hozzám, és ezt mondta: „Azt gondolod, hogy Kepler vagy Galilei nagy világítótornyok voltak – pedig nem egyebek öreg nénikéknél, akiknek az a rigolyájuk, hogy a Föld forog a Nap körül. Csupa nyughatatlan, extrovertált típus. Figyeld csak meg, hogy zsugorodik egyre ez a hipotézis! Ma már minden forog minden körül, és ha minden minden körül forog, akkor minden csak maga körül forog. Erre persze rá lehetne ébreszteni a nyilvánosságot, a »nevek helyesbítése« például kínai alapfogalom, amelyben némi igazság is rejlik, hiszen az emberiség propaganda útján keletkezik – ám te még nem jutottál elég messzire ahhoz, hogy ezt követni tudd.” Mesés északi éjszakák! Egy másik alkalommal meg így hallottam szólani: „Vegyük például a matematika klasszikus, azaz alapkorszakát! A Descartes-, Pascal-, Leibniz-vonulatot, amely Proklus Diadochus nagyszerû Eukleidész-kommentárjaihoz csatlakozva Boole és Pierce, Russell és Hilbert szimbolikus logikája révén egészen napjainkig nyúlik: csupa csíra, igyekezet, különlegesség egy kis körben. A nagyobb körök ugyanezen években gondtalanul sétafikáltak a Nílus vagy a Néva partján, ott rojtos etióp vállszalaggal, itt zakóban – terjedni kezdett a feketekávé, Brazíliában a Tinto, Mexikóban, a maják birodalmában, az õsi azték romokon a Chico – traccspartik az õserdõk óriásai között. De még jött más is: éghajlatváltozás, viharkárok, sõt színháztüzek, népirtás, trónbitorlás. Vajon van-e olyan hely a világon, ahol a redukció, a szélsõérték-elmélet, a térelmélet erõszakkal vagy más hasonló módon tudna érvényesülni? Az ember ezen a kedves kis körön túl nem is lát más semmit.” Az Éjszaka Urának e különös megjegyzései, átsütve jéghideg napjaimon, úgy magasodtak fel bennem, mint az iszapból kiemelkedõ szigetek. Nem vagyok embergyûlölõ, noha el kell ismernem, hogy gyakran mondtam telefonon jelentkezõ látogatóimnak: kérem, jöjjön pontosan, és ne maradjon túl sokáig. Ám ez inkább csak figyelmesség volt bizonyos formákkal szemben, amelyekért önmagamat éreztem hibásnak. Hiszen oly gyakran bukkantam kiszippantott tojásokra, héjakra: itt egy kevéske európai szellemeskedés, ott némi genitális erotika, amott megható állameszmék, kopott fordulatok, kirojtosodott ellenvetések, melyekbõl az embernek semmi, de semmi haszna nem származott, így hát most ez a szokásostól eltérõ mondatfûzés nagyon gondolkodóba ejtett. Vagy legalábbis kapóra jött a saját szemléletmódomnak. Hiszen az értelem reménytelenné vált, a humanitás hajléktalanná, és talán már csak a méhkasban létezik, a szubsztanciák viszonylagossá lettek, minden más pedig rég kézzelfogható, közismert tény. Nemhiába elmélkedik körülbelül 1900 óta oly derekasan az õskorkutatás. A primitívségnek is megvolt a maga energiafogalma, a maga összefüggéseivel, a maga világával. Voltak felismerései, érezte a dolgok mágikus hatását, látta, sõt meg is találta az egységet 765
az identitás zuhatagában. A primitív kultúrában a tér okozati elven mûködött: ami egymás közelében állt, az meg volt indokolva. A kései tudatban ugyanezt tette az idõ: ami egymás után történt, annak értelme volt. Azt hiszem, Hume nevéhez fûzõdik a kauzalitás és a zsebóra, de az üveg- és óraipar, a modern, tudományos világkép már új, méghozzá szakadékos téma, a tudományos világkép mindig állított valamit, aztán a tudományos világkép ellenõrizte ezeket az állításokat, a tudományos világkép igazolta õket és önmagát, majd pedig átadott mindent a sajtónak, amiben számomra némi képmutatás sejlik fel. De hiszen az üstökös tényleg megjelenik, mondhatja valaki, a napfogyatkozás is bekövetkezik, expedíciók sora vonul Brazíliába és más hasonló kávéországokba – nos, hogy idelent mi következett be, vagy mi nem, nem tudom, véleményem szerint csupán a távcsövek és hókuszpókuszok kora jött el a törési indexszel, na és ki tudja, mit értettek egyáltalán üstökösön meg napfogyatkozáson. Számomra teljesen elegendõ volt az a csillagászat, mikor gyerekkorunkban üveglapot tettünk a szemünk elé, azon keresztül figyelve, hogy mint takarja el a napot. Józan üzletemberként már rég zavartak ezek a bombasztikus számok és térségek is. A világmindenség – így professzor U. a K. egyetemrõl – szédítõ sebességgel folyik szét, méghozzá másodpercenként a Föld átmérõjének harmincháromszorosával. Ha az én szalonomban egy kölnisüvegbõl vagy egy parfümös flakonból valami szétfolyik, akkor egy szempillantás alatt átlátom a teljes káromat. A világmindenség – így K. professzor az U. egyetemrõl – tízmilliárd éves, és elképzelhetetlen, hogy ennél idõsebb legyen. Az én üzletem még fõszezonban is csak nyolc órát van nyitva, ezért ebben a helyzetben számomra a tízmilliárd év eleve nem mond semmit. A világmindenség – X. professzor U.-nak – ma már a hidrogénatomok héliummá való átalakításából nyeri az összenergiáját. Szakemberként természetesen jómagam is használom a hidrogént, ez a ma már viszont nagyon ellentmondásos. Az egyik tudományág, a kriticizmus, azt állítja, hogy a tér és idõ csak képzetünk formái, a világ idõtlen, amit én nagyon is valószínûnek tartok, erre fel jön egy másik tudományág, történelmileg létezõnek tartva ezt a töredékes idõt, sõt e groteszk számok segítségével még belõle is táplálkozik. Itt valami nincs rendben. Vagy, vagy. Persze a ma embere újságjától rendszeres idõközökben elvárja a soron következõ teremtéscsodát, de ez azért már kontárság, mintha teszem azt, én lépcsõket nyírnék a vendégem hajába. Hogy menne el akkor az háztûznézõbe? Bizonyára laikusan állok hozzá a dolgokhoz, noha meg kell mondanom, mindig is vonzott a spekulatív gondolkodás, a fikció, a kombináció, a deduktív elkalandozás, tanulgattam is ezt-azt, szórakoztatónak találtam az egzisztencializmust, a kategóriatant úgy faltam, mint Edgar Wallace-t, ez nálam valami sajátos adottság, mint másoknál a sakk vagy a nyelvek. Gyakran a magasabb körökbõl való, önállóan gondolkodó vendégekkel beszélgetve is mûveltem magam, köztük mûszaki tanácsosokkal, ügynökökkel, szakértõkkel, miáltal új szférák nyíltak meg elõttem. Például gyakori vendégem, egy író – aki különben mindig egy bizonyos kékvízzel mosatott hajat, hogy fehér üstöke ezüstösen csillogjon – arra a megjegyzésemre, mennyire érdekesnek tartom a legutóbbi írását, azt válaszolta, iszonyodik a kifejezések keresésének, a forma születésének félelmetes brutalitásától, õt senki ne oktassa ki, a legnagyobb hatalom szelíden dalolgat a guzsalya mellett, és fejét leszegve bizonyára rémülten hallgatja a sziklák zuhanását. 766
Így kerültem egyre közelebb a további kérdésekhez, és nyertem bepillantást önmagamba, ám amit láttam, az elképesztett. Nevezetesen két jelenségrõl van szó: a szociológiáról és az ürességrõl. Eltekintve üzleti kötelezettségeimtõl, mint példának okáért a bérkifizetés, szappanbeszerzés, az adócsalás, feketekereskedelem – nem maradt bennem semmi más, amit egyéninek nevezhettem volna. A szociológia és az üresség! Hajlamaimat elfojtotta az állam, gondolkodásomat beskatulyázta a tudomány, érzelmeimre a közjólét tartott igényt, szórakozásomat a plakátok és utazási irodák határozták meg, a lakberendezést a divat, a betegséget az egyetemi klinikák, ha analizálva is, egyedül még az álmaim maradtak szabadok. Ám mindez csak azért volt lehetséges, mert a lélek szinte elébe ment a folyamatnak, kifakadva az énbõl nagy boldogan odaadta magát, én pedig mindig megdöbbentem annak láttán, hogy a legnagyobb szellemek, a tényleg nagyok is, mennyire elkalandoztak a szociológia felé, csak azért, mivel már nem mertek hitet tenni saját maguk, a csömörük, de kiváltképp ürességük mellett. Legyen minden teljes és terebélyes, tömeges, kimeríthetetlen, széles! A természet és testiség eme stigmáit századunk a szellem és termelés magától értetõdõ velejárójaként vette át, és e század otrombaságában már el sem tudná viselni az üresség metafizikáját, a letargia vagy a mozgászavar hitvallását, ami pedig mégiscsak feltétele volna a mai fenotípus leírásának és azonosító meghatározásának. Egyszóval a szociológia és az üresség, azonkívül talán még a szaggatás jöhet szóba, hol itt fáj, hol ott nyilallik, az ember szinte beleérez önmagába, igen, a jobb vállízület, meg aztán a láb se bírja már úgy, csupa spekuláció, csupa oktalan fecsegés, de legalább van tartalma, és közben múlik az idõ, így végzõdik a mediterrán medence, a pikkelyes pajzzsal borított Pallasz Athéné az Akropoliszról végigjáratja tekintetét a tengeren, a tenger magányosságán és ürességén. Jómagam is ez irányba tereltem szakmai ténykedésemet. Szalonom a lótusz nevet viselte, ami egyszerre utalt a szépérzékre és ugyanakkor mitológiai csengése volt: lotophagosz, lótuszevõ. Aki ezt a gyümölcsöt megízlelte, annak nem kellett más kenyér, az remélni tudott és felejteni. Ám ezen túlmenõen szalonom némi megkülönböztetõ jelleget, eszmei korlátozást is jelzett: testápolás visszérkezeléssel – eddig és ne tovább. Ez még nem kalmárkodás, ami pedig a gálát, a teljes körû kezelést, az élet egységét, a harmóniát illeti – azt semmi szín alatt nem vállaltam. Mindnyájan valami mást élünk, mint amik tulajdonképpen vagyunk. Itt is, ott is csupa töredék, reflex, aki szintézist mond, az már meg van törve. De az egyes alkalmak, azok igen! Felbukkanni a kéthetenkénti hajvágások ritmusában, vagy a havonkénti fejmosások ciklusában, és aztán ismét alámerülni! Ez képezte szalonom ideológiai tartalmát. Intézetem egy poliszban található, olyan helyen, amely egykor mintatábor volt Észak-Európa számára, most viszont, a népek geológiájának és a történelmi erõszaknak a nyomaival a romhalmazok, a feldúlt Karthágó és a Saigon õserdeiben feloldódó metropoliszok mintaképéül szolgálhat. Vannak függõkertjei és oroszlános kapui, ugyanakkor szürke határváros, melyen nyugati és keleti karavánok vonultak át, melyben nyáron homokvihar tombol, a járdákon embermagasságú csalán, és ahol egykor kevély kocsik parádéztak, ott most éjszaka lopva füvet kaszálnak a szobában 767
titokban tartott jószágnak. Az omladékokat még mindig egymillió emberszabású lény lakja, de egynek sincs munkája, az ablakok beszegezve, a lugasokban patkányok. Micsoda közállapotok! Most télvíz idején esténként néha kióvakodtam, és az utca közepén lépkedve hallottam, amint a fagytól és szélrohamoktól repedeztek a romok. Elhaladtam a melegedõhelyek, a menekültotthonok, a barakkvárosok mellett, a rájuk vigyázó rendõrõrsök, kerületi hivatalok, nyilvános illemhelyek, a hatósági kitüremkedések, a szervezeti tobzódások mellett, és erõtlenül, ernyedten, transzcendens ténykedésében megláttam mögöttük az államot: amely házinyúlra kapva szimatol, megszámláltatta a fogtöméseket, a tyúkszemvágást pedig egy négyhetes tanfolyam elvégzéséhez köti. Adóügyi besúgókkal és politikai ügynökökkel sarokba szorítja a hozzám hasonló tisztes üzletembert, a fehér- és feketekereskedelmet pedig olyan módszerekkel veszélyezteti, amihez képest Szkülla és Kharübdisz erdei szamóca. A szépet koncerttermekben, elõadás-sorozatokon, nappali és éjszakai elõadásokon, három mûszakban dolgoztatja fel, és sorolja be: így kényszerül a Philoktetesz íja és a Rabszolgakórus a Fehér orgonák és a Capri halászok dala mögé. A valóságról, a választási plakátokról és az egyszerû emberekrõl elmondható, hogy itt már a vécésnéni is ezoterikus lett: a befagyott vízvezetékek miatt a huszadik század az ablakon keresztül végzi el szükségét. A nép csupa testvérbõl áll, az egész város egy kaptafára készült! Az állam pedig konferenciákat szervez, bizottságokat alakít, ezek a maguk részérõl üléseket tartanak, ahol a képviselõk olyasmiket nyilatkoznak, hogy egyrészt meg másrészt, aztán hogy végül is meg teljes egészében. Szóval, mint már említettem, a szociológia és az üresség. Ehhez járul még valami, ám azt messzebbrõl kell kezdenem. Egy régi vendégem mesélte – akinek körmeit az én felügyeletem és ellenõrzésem mellett egy új nõi alkalmazottam ápolja –, hogy a lánya, egyébként már rég férjezett és két gyermek anyja, hosszú idõ után ismét meglátogatta. Különben nagyon bájos nõ, csupa megértés, mintha csak tegnap látták volna egymást utoljára (a háborús zûrzavar miatt valójában hét éve), és volt benne valami mágikus, ahogyan kijöttek egymással, ahogyan mindent tudtak egymásról. Ám a lány ennek ellenére szabályosan kirabolta, kiszipolyozta, formailag nagyon elegánsan, a lényeget tekintve viszont alaposan, az apa pedig szó szerint ezt mondta: a gyerekes nõk valójában nem is lehetnek tisztességesek, folyton fosztogatnak, és úton-útfélen teletömik a kosarukat, állandóan a konfirmációra vásárlandó ajándék jár az eszükben, a lányos anyáknak pedig a férjkeresés. Az oroszlán marcangol, az õz legel, az anya pedig szeret, és ezzel már be is léptünk a legmagasabb polgári körökbe. Különös észrevételek! Sõt számomra, akinek nincsenek utódaim, egyenesen meghökkentõek. Ám vendégem máris a megbékélés irányába terelte gondolatmenetét: mit akar, kérdezte, hiszen ez a jövõ, és valamennyien ezt szolgáljuk, ez az élet, amely az egyént kiiktatja, és örök céljainak veti alá. Aha – az élet és örök céljai! Helyben vagyunk! Vendégekkel szemben az ember kissé tartózkodóbb a magánvéleményével, az egyiknek igazat adok, a másiknak nem, most valami egyetértõ motyogásra szorítkoztam, de belül annyira indulatba jöttem, hogy valami üzleti ügyre hivatkozva azonnal elhagytam a szalont. 768
Az élet, ez a köpõcsésze, amibe mindenki beleköp, tehenek és a férgek és a kurvák, az élet, amit szõröstül-bõröstül felfalnak, az élet, a maga végsõ ostobaságával, az élet, a legalacsonyabb rendû fiziológiai megfogalmazásban – mint emésztés, mint sperma, mint reflexek, és most ráadásul ez az egész az örök célokkal tálalva. De a vendégnek mégis igaza volt. Tényleg ez a magva a létezés általánosan elfogadott alapkoncepciójának, amely erre a fajra vonatkozik, és amely, a filozófia nyelvén szólva, az empirikus tudományok értelmében vett realitásdöntést hozta, elõidézve a pszichofizikai tragédiát, és amely most egyetlen akadálya lett egy új, a sorozatos összeomlások után az életen túli szférák egyesítését számba vevõ kultúratudat kialakításának. Az élet! Elérkeztünk tehát az alapfogalomhoz, amely elõtt mindenki visszahõköl, a szakadékhoz, amelybe az értékvesztések hajszájában mindenki vaktában beleveti magát, elvan benne, és megrendülten elnémul. Számomra azonban képtelenségnek tûnik az a feltevés, hogy a Teremtõ az életre specializálta magát, hogy azt nyomatékosította, vagy hangsúlyozta volna, és hogy a játszadozáson kívül valami mást is akart vele. Ennek a Hatalmasságnak bizonyára még voltak egyéb tevékenységi területei, szemet vetett erre is, arra is, olyasmire, ami nagyon távol esett ettõl a bizonytalan, rendkívüli esettõl. Ha át akarjuk tekinteni követelményeit és adományait, az élet kegyeinek középpontjába a szaporodást állította, azt pedig, amint tapasztalásból tudjuk, nagyon egyszerûen, szinte behunyt szemmel el lehet intézni. Az élet elsõ lélegzetvételeibõl bizonyára nem hiányzott a mélység ragyogása, és az agg léggömbgyárost valószínûleg teljesen elkábították a jól sikerült fehérjék és új indiánjai, meg a lehetséges légi balettek, amelyeket most ismét eltáncoltathatott velük. Ám a növényitõl oly távoli, merõben spirituális élményanyagú kultúrkör számára ez az életfogalom mégis meglehetõsen primitív. Nietzsche szerint ugyan a görög azért lett olyan nagy nép, mert válságaiból mindig fiziológiai szükségletei révén lábalt ki, de e szükségletek elõtt ott lebeg még valami egyéb is: mégpedig a gondolat képzése és az istenek egybeolvadása, akiknek méhében az elsõket rúgva megmozdult a Nyugat, ez a fattyúgyerek, és mindaz, ami belõle lett. Az élet mint mulatt város: ahol az ember cukornádat rágcsál, rumoshordót gurít, tízévesen elveszti ártatlanságát, és kánkánt jár, amíg riszálni tudja a fenekét. Ám Európából hiányzott az állatian jámbor tekintet és a fül mellé tûzött hibiszkuszvirág. Európa felé valaki más közeledett, egy ellenmulatt, torkon, ádámcsutkán ragadva kettéhasította szûk koponyáját és hamisan énekelt hozzá: egy új léggömb, egy régi szfinx: a szellem. Ellene sorakozott fel a modern Élet-Európa, próbálta megszelídíteni, diszciplínákba és módszerekbe béklyózni, fertõtlenítette, tudományossá, azaz feddhetetlenné tette, elfedve halálos, negatív élettani vonásait. „Egyedül az igaz, ami termékeny” – mondták, és úgy értelmezték, hogy a petefészek a legnagyobb filozófus, aztán valamennyien családi házba költöztek, ápolták a Nyugatot, tekintetük tavasszal a salátára meredt, õsszel a mályvákat figyelte, vasárnaponként pedig vánszorgó lábbal kirándultak Greenwichtõl keletre és nyugatra. De mögöttük, a dolgok szürkeségében ott rejlett az a világ, amely csak átmenetileg fátyolozza el magát térrel és idõvel. A Nyugat! Született a Földközi-tenger nyugati medencéjében, elõször területileg gyarapodott egyegy lankás hegyoldallal Amalfiban, egy-egy szénégetõboksával az Ardennekben –, 769
majd amfibikusan: pikkelyei, de egyidejûleg lábai is nõttek, mint egy sárkánynak! Szárazföldi gravitáció és elõrenyomulás a tengerhez, õsrégi templomi hagyományok, világtojás-motívumok, szimbólumsorozatok metszéspontjai, témaláncolatok csörömpölései, szíriai apokalipszisek, indopacifikus mondák, Szamoa és Perzsia, Olimposz és Golgota, Léda és Mária: micsoda hatalmas kultúrlombik, a legutolsó a naprendszeren belüli nyolcból. Mélység és képmutatás, formák és szfinxek. A régi, lunatikus hídon át jönnek a helyi istenek, ám ez az idõtlen, keskeny tenger magával hozza a monoteizmust, az univerzalizmust, de egyben a szintézis pusztító fogalmának, a törvényeknek, az absztrakcióknak a nyitányát is. A területi sokrétûség és behatároltság soha nem hozta volna létre a kozmológiai egységképzetet. A mindenség egysége a poszeidóni ellentmondással kezdõdött: minden víz, minden áramlik, és aztán az irreális-transzcendentális rendszerekben, majd bennünk, az ürességünkben, belsõ árnyainkban végzõdik. A végén van az ige, miként kezdetben is az volt, de vajon tényleg volt-e? Létezett-e kezdetben a „nem valós” dolgok megélése? Igen, a vendég megjegyzései messzire vittek: mályvák és mulattok, valós és nem valós dolgok, empirikus és transzcendens átfogó tényállások – de kiket fognak át, és elsõsorban meddig terjednek? A valóság mint realitás, a valóság mint szellem, a valóság mint testi mítosz, csupa menthetetlenül veszendõbe menõ gondolat, amelyek már magukon viselnek némi konvencionálist, némi szakmai ártalmat, csupa megszenvedett gondolat, amelyek mégis újra meg újra rabul ejtik az embert. A víz és az ige és az istenek, Pallasz Athéné, aki végigjáratja tekintetét a tengeren, az ürességén és a némaságán, csupa kontármunka, lépcsõsen vágott haj: aztán hirtelen történt valami, amit magam sem értek. Egyszer csak kezdtem megszeretni, marasztalni, magamhoz láncolni ezt a telet, amely parazsat ontott belém: bárcsak örökre megmaradna a hó, gondoltam, bárcsak soha ne érne véget a fagy, mert a tavasz súlyos teherként állt elõttem, nem üveg- és óraipar volt, hanem morajlott, volt benne valami marcangoló, arra az önzõ realitásra tapintott, melyet még gyanítottam, amely azonban immár örökre elhagyott bennünket. Senki ne gondolja, hogy ezt az érzelmi paradoxont az enyhülés miatti aggályom váltotta ki, vagy az azzal járó hóolvadás, vagy a közvetlenül a házam elõtt heverõ hullák. Ugyan már, hiszen ezek mind átmeneti dolgok! Abban a korban, mely csak a tömegeket hagyja érvényesülni, egy individuális hulla képzete merõ romantika. Néhány hiányzó robot, életrajz, üresjárat miatt még nem fogok félni egy kortól, amely minden személyes létezést, minden tökéletesedést, minden termékeny ingadozást esztéticizmusnak és reakciósnak bélyegzett. Teljes egészében a kor szellemében maradok, ha akarja, tessék, nézze csak végig, hogy vált tárgyalásunk jogi témájává. Már régóta szilárd meggyõzõdésem az is, hogy a fehér fajok jelenlegi állapotában sokkal dicsõbb dolog börtöneinek, mint klubjainak vendégszeretetét élvezni. Nem, a tavasztól egész más okból féltem: tavasszal újra hallanám az esõ hónapok óta nem észlelt neszét, ezt az édes neszezést, az ablak mellett állva látnám, amint a kert földjére hull, erre a monoton, mozdulatlan földre, amelynek megértésére, bámulja bármilyen sokáig is az ember, egyetlen érzékszervével sem képes. És akkor valami új pusztulás kezdõdne. 770
Virradatkor megszólalna a kakas, árulásért kiáltva háromszor kukorékolna, de a közelben nem volna senki, nem lenne áruló, és nem lenne kit elárulni. Mindenki aludna, a próféta és a próféciák, az Olajfák hegyére harmat hullna, a szinte érzékelhetetlen szélben susognának a pálmák, majd suhogó szárnnyal felröppenne egy galamb, Spiritus sanctus, a felhõk magukba fogadnák, soha többé nem térne vissza – és a dogma bevégeztetne. Valami ilyesmit láttam magam elõtt. Ismét eljött az az óra, amikor valami eltávozott a földrõl, a szellem vagy az istenek, vagy az, amit emberi lénynek neveztek, és immár nem az egyén, nem is egy fajta, egy földrész, avagy egy társadalmi réteg, egy történelmi rendszer bukásáról van szó, hanem valami sokkal messzebb ható történt: egy teljes teremtésalom jövõtlensége vált érzékelhetõvé, egy, a homonim földtörténeti korhoz kötött mutáció, egyszóval a földtörténeti jelenkor elindult visszafelé. Nem drámaian, nem úgy, mint egy csata végeztével, inkább sorvadásosan, a fajtára szabott formák bekapcsolásával. Itt-ott, a mélysugárzás vakító fényében még átködlik a történelmi-politikai alapból néhány ideológiai drapéria, Ázsiában még az oltár elé járulnak néhány áldozattal a boszorkányokért és néhány imádsággal a vízipatkányokért, de itt is, ott is már mindent eljátszottak, vége a mély hitnek, minden nagyon átlátszó, laza, összefüggéstelen, a beteljesülés fikarcnyi reménye nélkül. Ami annak elõtte még itt volt, abból magányos lelkek néhány maradványa, néhány nagyon tudatos, mélyen melankolikus, magát némán megélõ lélek lesz – de a homo sapiens dogmájának vége. Persze lesznek itt még úgynevezett történelmi korszakok, ilyen csendben nem múlik ki a hüllõtörténelem, és e tekintetben is önmaguktól kínálkoznak a további elképzelések. A következõ, talán képzelt világkép összefüggést próbál majd keresni a mítoszrealitás, a paleontológia és az agyalap-analízis között, ám ez is szét fog forgácsolódni, és tragikus lesz, semmiféle megismerés, semmi stílus nem virágzik fel a nyomában. Be fogja árnyékolni az a tudat, hogy csak részletrõl van szó, földrajzi, meteorológiai szektorról, sajátos nyugati esetrõl, amely az emberiség meghatározásában és definiálásában teljes csõdöt mond. A mai empirikus-oksági tapasztalás helyett sokkal erõsebb lesz a törekvés a végtelenség megismerésére, de az idõ számunkra véges marad. Valamelyest megváltozik a pszichofizikai helyzet: a naiv, kidolgozatlan életjelenségek egy részét a kiprovokáltak fogják helyettesíteni, néhány primitív redukció konkretizálódik, néhány veszteség archaikus törmelékkel töltõdik fel, vonzódni fognak a mai kultúrtudat történelmi jellegéhez, széles körben vitatják majd téziseinek, nagyságainak, rangjának viszonylagosságát, ám az etnikai-biológiai cselekvés már megváltoztathatatlan lesz. A valóságformálásra való áttérést szorgalmazó próbálkozások hangulatokban, hajszában, egzaltációban és valószínûleg az eme pillanatnyi helyzethez mért egyre tisztább elméleti fogalom megtalálásában merülnek ki. És ezen a világképen belül a luxusszállók majd szétpattannak a zsúfoltságtól, liftaknák sokasága vezet minden ajtó elé. A kapitalizmus és a szintetikus élet korszaka még csak most kezdõdött. A ladyk és signorák kényeskedései fehér, krókuszlila és barnára festett ajkakat illetnek, aranyszínû hajhoz halványkorall, ezüstszõkéhez lila dukál majd, de csak a trópusokon. Minden mennyiségben kínálják az élet meghosszabbítását: gyógyítják a mirigyeket, a májat mûtétileg filterrel helyettesítik, az antiretikuláris cytoto771
xikus szérum, az A. C. S. pórusvízként hatol a jól ápolt húsba. A nászutasok kedvelt úti céljából, Menehausból õsrégi kultúrák büszke nyomait pásztázhatja végig a tekintet, az uszodákban szûrt Nílus-víz, és a két világ legremekebb dzsessztrombitása, Bix Biderbecke emeli szájához a szaxofont, a ragtime-t a legmerészebb variációjú tuttival zárva le, amely kiteljesedése pillanatában egy szemrezdülésig mozdulatlanná mered, majd elhal. És ugyanígy lesz a Gall Face Hotelban, Colombóban, a kandyi lovaspólópályákon: ahol a régi orchideadzsentri és az új uránklikk találkozik egymással: belülrõl az utolsó partik pókerarca, kívülrõl pipacspirosság. A világot a gazdagok fogják csinálni, méghozzá szépen. A darab címe pedig Hattyúdal lesz. Ha ezek a sorok, melyeket kizárólag barátomnak, O.-nak szánok, aki majd megõrzi titkukat, avatatlan kezekbe kerülnének, és egy posztumusz olvasó a szokásos pesszimizmust látná bennük, akkor ez kizárólag az én pesszimizmusom lenyomata. Amenynyiben másvalaki cinikusnak nevezné õket, tudja meg, hogy az észnek vannak olyan hozadékai, amelyek csak ilyen színezetben tudnak érvényesülni, és ez itt a megismerés szvitje, annak pedig hidegnek kell lennie, különben familiáris benyomást kelt, ez pedig, mint mindenki tudja, inkább elhagy egy gondolatot, ha teljesen nem tudja kifejteni. Ugyanakkor más színezetek sem idegenek tõlem: a songok átitatta órák, a kantilénák, a lebegés állapotai, néha pedig a trópusokat véltem hallani, a méhzümmögést Peonia és a galambturbékolást Bougainville virágai felett, és itt északon is adódtak idõnként magukkal ragadó hangulatok: a könnyek áradó illatát érezve mindig arra gondoltam, hogy az olyan, mint a tûzvirágé, a kerti lángvirágé a rá zúduló nyári felhõszakadás után. Egyet persze el kell ismernem: mindent egybevetve e sorokban több a feszültség, mint a boldogság, A feszültség – ami azonban korántsem finálé harsonára és fagottra. Ellenkezõleg: a modern fizikából belém hatolt egy hipotézis, amely még ilyen eredet mellett is némi hangulattal bírt. A Lótuszföld szerkezetérõl van szó, a Lótuszföldérõl, ahol nem történik semmi, ahol minden állandó, a páros dimenzionális számok földjérõl, melynek távolaiban a fényforrások kialvása után is megmarad a fény. Az elmélet de Sitter-tõl származik, és bizonyára szigorúan vett matematikai, fizikai elképzelés, amely azonban feltûnõen emlékeztet más területek gondolatmeneteire, az istenség csendes sivatagára, ahová Eckhardt szerint a világ torkollik, és emlékeztet a magának az énnek a bizonyosságán alapuló indiai megismerésre is – „színarany könyv vagyok, kéz és láb nélkül vagyok, testetlen vagyok” – de még az olyan intellektuális bûnözõnél is, mint Descartes, találni idevágó mondatokat, amennyiben egy istenségre utal, aki nem ismer változást és mindig egyformán cselekszik. Az istenségek kora ugyan lejárt, a gyávaság, a végzetre kacsintás, a boldogító szükség túl sok kacatját aggatták rájuk, és túl kevés utalást a próbálkozásra, tervezésre, visszavonásra és játékra. De ebben az új elméletben elsõsorban az kavart fel, ami a szalonomra vonatkozott: a Lótuszföld, a lótuszevõk, aki a lótusz gyümölcsébõl evett, annak többé nem kellett más kenyér, nem kellett fenntartania a látszatot, az remélhetett és feledhetett. A helyzetben még sok lehetõség és értelmezés rejlett, ám egyvalami evidensnek tûnt fel számomra. A jövõ század a férfivilágot kényszerhelyzetbe fogja hozni, és döntés elé állítja, ami elõl nem lehet kitérni semmiféle engedménnyel, odakacsintással, 772
feketekereskedelemmel, emigrációval – dönteni kell. A jövendõ évszázad csak két típust tûr meg, két alkatot, két választási formát: azokét, akik cselekszenek, és felfelé törnek, és azokét, akik némán várják a változást. Csak bûnözõk lesznek és szerzetesek. Más nem. A szerzetesek és rendjeik a végsõ lobbanás elõtt még egyszer fel fognak támadni. A vizeken és hegyeken új Athoszokat, új Monte Cassinókat látok kinõni, és fekete csuhákat látok vonulni lassú, befelé forduló menetben. Túl a megismerés és a megismert ellentétén, kívül a születés és újjászületés láncolatán. A magány, a rítusok és a megszokottról való lemondás révén a befelé forduló realitás kioltja a világ terjeszkedését, és egy néma „Tat twam asi”, ez is te vagy kíséretében végbemegy az egyesülés az elveszett tárgyi világgal. Fekete csuhák! A lélek ismét be fog zárulni, ismét lótuszt ízlelget, és remélhet, és feledhet. Talán igen, talán nem. Ha értem már nem, akkor érted. És ha érted se, akkor talán felhõként vagy galambként a Végtelenség Ura elõtt, aki a téli órákban hozzám szólott, az Éjszaka Játékosa elõtt, aki álmában ideszórta ezt a marék földet. AZ ÜVEGFÚVÓ Izzó nyár és szomjazó város. Perzselt gyep, porban fuldokló fák. A romok között sóvárgó alakok, akik táplálékfelvétel nélkül izzadják ki a sót pórusaikból, esendõk, árnyékkórosak, ájulás, vérellátási és keringési zavarok környékezik õket. A körutakon sztyeppei élet – forgalmas bordélyházak és egyenruhák. A nyolcadik amuri ezred – a lo-sago békegarnizon – térzenét ad, harsognak a hosszú harsonák. A bárok tömve: hawaii hulladék, szibériai flekktífusz. Fehér vodka, szürke whisky, Ayala és Witwe Cliquot mosatlan pohárból. A vörös üvegparkettán gentlemenek és goszpogyinok szteppelnek, a padlón fényhatások, a karokban nagy orrú Helénák, rabló Szonyák, üvegszemû Alexandrák. Az emberek sóvárogva néznek az ablaküvegen keresztül: a kultúra ismét támadásba lendült, kevés a gyilkosság, több a dal és a zsongás. A legyõzötteknek lelkileg is sokat kínálnak: egy tengerentúli püspök jön, és azt mormolja: testvéreim – felbukkan egy humanista, és azt fuvolázza: a nyugat – egy tenor, mintha gombóc volna a torkában, a mûvészet bájait dicséri – beindult Európa újjáépítése. Európát az ész, a gondolkodás hazájának tartják, ám az öreg kontinens reszket, a gondolkodásnak megvannak a maga bakugrásai. Az egyik földközi-tengeri ország egy híres írója azt írja egyiptomi rajongóinak: „a kevesek fogják megmenteni a világot” – a kevesek, de mibõl és hová? Semmi kétség, amit a világ teremtett, az bizonyára elsõrangú, kiváló, százszázalékos, és szenvtelenül, megsûrûsödve bizonyára tovább is sodródik a maga kifürkészhetetlen szféráiban, felszívja magát, kiválik, lélegzetelállító egyensúlyt tart, mibennünk viszont van valami, ami ezt nem hajlandó utánacsinálni, amit ez zavar, ami kintrõl befelé fordul, kérdéseket tesz fel, eszmecserére sarkall a hasonszõrûekkel, röviden szólva eloszlat az önmagukban nyugvó tárgyakban, az üvegtárgyakban fellelhetõ minden szenvtelenséget. A teljességre törekvés szenvedéshez vezet, sejtelmekhez és soha nem a bizonyossághoz. Ha az ember beletörõdne abba, hogy nem lakik jól, hogy szomjazik, hogy a 773
keze nem lesz tiszta, bármennyire is mossa, hogy a hangulatok nem harmóniában végzõdnek, hogy az álmok megvalósulás nélkül elenyésznek, és a szerelem átváltozik, az átváltozás pedig vég nélkül egészen a feledésig tart, ha ezt megtanulnánk, az egzisztenciálisnak ezt a második hõtani törvényét, a hanyatlás apológiáját, a lélek általános fogalmait, ha lehajtanánk oktalanul felemelt fejünket, akkor ez a tan kivezetne a meghasonlottságból – véli a fent említett író, akivel együtt a kevesek állítólag megmentenék a világot. Ezekkel a benyomásokkal és gondolatokkal léptem be egy júliusi reggelen szalonomba. Ügyfeleim már vártak rám, az urak ápoltabbak akartak lenni, megszabadulni a gallérjuk fölött, hátul elálló hajcsomóktól, a hölgyek szebbek: szürke tincset kívántak a homlokukba, semmiféle bõrelszínezõdést (ami külön fejezete a szeplõtõl való érthetetlen iszonyodásnak) – egyszóval neki kellett gyürkõznöm, be kellett avatkoznom, ám bensõmben tovább követtem gondolataimat. Utasításokat adni, hogy forró kendõt tegyenek a bõrduzzanatokra, tanácsokat osztogatni a letört körmökre vonatkozólag, véleményt mondani a frizurákról, ódákat zengeni a nyírfabalzsamokról, közben pedig belül elpusztított és pusztító dolgokra gondolni – ezt a paradoxont sikerült szinte tökéletesre fejlesztenem magamban. Ma, miközben benzoéból, finomított sertészsírból és gardéniából összegyúrt brillantinnal egy hosszú üstököt formáltam, tovább folytattam szellemi üzelmeimet. Li-Hung-csangnak hatalmas, odvas szemfogai voltak, amelyeket rettentõ nevetése közben mutogatott, õ maga féktelen modorú, magasra nõtt férfi, a Távol-Kelet meghatározó alakja. Izvolszkij állítólag alacsony termetû volt, állandóan lakkcipõt, Savile Row-ból való öltönyt viselt, fehér csíkos mellénnyel, kezet rázva mindig a távolba tekintett, folyton Violet de Parma enyhe illata áradt belõle. És aztán Caruso: vége az elsõ felvonásnak, Gatti-Casazza, a Metropolitan igazgatója minden este belátogat hozzá, és komolyan, méltósággal mindkét arcán megcsókolja. Caruso a sós vizes fioláért nyúl, amely ott van minden zsebében, kétoldalt ott áll az öltöztetõnõje és az inasa, aki parányi üvegben whiskyt, rögtön utána pedig az öltöztetõnõ egy kis üveg, gyöngyözõ vizet ad neki, amire aztán egy negyed almát eszik. Mindig lámpalázas! Egy személyesen általa kiképzett gyógyszerész egyedül csak neki készíti a sminkelésére szolgáló krémet, ami nem tartalmazhat glicerint. Ez volt hát az a korszak, amely engem az európai kérdéshez vezetett: Kell-e egyáltalán gondolkodni? Amikor egy tenor maga egy külön iparág: intézõvel, konyhafõnökkel, gégeorvossal, ügynökséggel – egy gondolkodó zseni tányérján viszont reggelente legfeljebb néhány kolbászhéj árválkodik, a szobája pedig dohos – ki hinné el, hogy valaki önként és dalolva vesz a nyakába ilyesmit? Elismerem: a panoptikumot, a képeket, a töredékeket a tulajdon kérdéseimmel színezem. Ám az összefüggéseket keresõ gondolkodás nem tûnik számomra teljesen tökéletesnek. Áttekintve Európát, mindenhol tömegeket látni, amelyek gondolkodnak elöl, hátul, fent-lent, gondolkodnak szárazon és vízen, úton lévõ hajón, gondolkodnak primitíven, mint a fára felmászó majmok, gondolkodnak mûvészien, mint a labdát egyensúlyozó artisták, gondolkodnak a világnyelveken és a huszonkét balkáni dialektusban, a végeredmény pedig az, hogy senki nem tudja , miféle tevékenység ez voltaképpen, és mi végre létezik egyáltalán. Ha az ember kívülrõl pillant a dolgokba, mint 774
én, színes látvány tárul eléje: ebben a pillanatban például számos dereglyét látok a Yucatán-félsziget elõtt, amelyek segítségével a spanyol heveny hipertónia úgy megsemmisült, hogy koronájának egyik-másik európai ékszerét, köztük az én hazámat is, elhullajtotta – szóval némi elveszett karib-tengeri pálmasusogás, az íj suhogása, a különféle kulikordék még megmaradtak a rendszeremben. És a kajmán, ami guanótól csepeg, mert pikkelyei között halat keresnek a gémek és a vörös papagájok. Láva és vígan világító folyók. Odább tobzódó és védekezõ flóra és fauna: amikor az óriássáska letarolja a cukornádföldeket és a filoxéra a Mosel-vidéket veszélyezteti, amikor a vízhatlan paragumiból létrejön a vízálló esõköpeny: mind az én idõmbõl való képek. Az úr, akit a benzoéval traktáltam, több hajat szeretne a fejére. Serényebben kezdtem hát dörzsölni, az egekig magasztaltam a csodaszert, és imitt-amott már új hajszálat véltem felfedezni, könnyû kis pihét, készséges bõrfelületet, boldogan megnyíló pórusokat. Errõl diskuráltunk, õ vágyaitól vezérelt idealistaként, én mint szakember. Közben eszünkbe jutott egy újságcikk a tegnapi lapból: Elmúlt már a jövõ? címmel – egy ásatáson talált négerkoponyán a mai hipermodern ember jellegzetességeit fedezték fel: a mainál is törékenyebb, csenevész fogazatot, hátsó zápfogak nélkül, a hajhullással együtt járó magas homlokot, sokkal kevésbé hasonlít a majoméhoz, mint bármelyik újkori koponya, pedig ezek tizenötezer évesek, szétszórva találhatók Dél-Afrika partjai mentén. „Az európai ember korai változata, aki kihalt a zord környezetben”, „micsoda meglepetés a régészek számára,” „a kaukázusi típus túlfejlõdése” – az agy megnagyobbodott térfogata szellemi életet feltételez, a külvilág benyomásainak feldolgozását, vagyis lírát Rosen Farrent helyett és kagylózsongást rádió helyett – a rejtélyek tovább mélyültek. Ezzel összefüggésben szabad megemlítenem egy urat, aki valamikor rendszeresen megtisztelte a házamat. Igazán disztingvált jelenség volt, a hivatása tisztázatlan maradt, talán diplomata lehetett vagy mûvész, aki ma már visszavonultságban él. Egy társadalmi megjegyzés: az említett idõben a különbözõ osztálybeliek és a különbözõ foglalkozási csoportok is érintkeztek egymással a társalgás szintjén, a szükség mindenkit egyenlõvé tett, mindünket egyformán foglalkoztatott a jövõ, új gondok álltak a küszöbön és új háborúk fenyegettek. Szóval elegáns ember volt, mindig tiré à quatre épingles, nagyúri világutazóként sok helyen megfordult, augusztus elsején rendszerint Deauville-bõl Biaritzba sietett, Londonban pedig világosszürke, hosszú zárt köpenyben, és ugyanolyan színû, fekete szalagos kalapban hét éven keresztül hajtott Ascotba a híres, ezüstkürtös fogaton, és a sportpályán meg a vadászkutyák nyomában is nagyon aktív volt. Idézem egyik beszélgetésünket: „Ha azon, amit azelõtt útnak hívtak, önhöz jövök, és közben látnom kell a gonosz, eltorzult, és üres arcokat, ha ezeket a rút arcokat látom, mindig arra gondolok: vérségi alapon milyen szomorú látvány, ám történelmi távlatokban milyen logikus és igaz! Egy nép világpolitikát akar csinálni, de megszegi a szerzõdéseket, gyarmatosítani akar, de nem beszél nyelveket, közvetítõi szerepet akar vállalni, de Faust nyughatatlanságával – mindenki azt hiszi magáról, hogy van valami mondanivalója, de senki nem tud beszélni – semmi distancia, semmi retorika – az elegáns jelenségeket piperkõcnek hívják – mindenbe otrombán beleavatkoznak, a nézeteik kövér fenékkel tolakodnak 775
elõtérbe – semmilyen társaságba nem tudnak beilleszkedni, minden klubból kinéznék õket, három évtizede talán volt pénzük, ami azonban nem futotta szépen gondozott gyepre – olvasta, mit jegyzett fel Bülow a friedrichsruhi kastély enteriõrjérõl: se szép festmény, se valamirevaló könyvtár, mennyezetfreskó, gobelin, keleti szõnyeg szóba sem jöhet, Homérosz napsugarának mosolya ebben a házban ismeretlen, és az itáliai reneszánsz csillogásának, amely legalább beragyogta Észak-Németország némely kastélyát, mint például Tegelt vagy a Goethe-házat – itt nyoma sincs. Azt már én fûzöm hozzá, hogy minden sivár és szegényes, mint a fehrbellini pohánkaföldek. Csupa provinciális értelemben vett individualista, semmibe nem törõdnek bele, nem tudnak veszíteni, ha az ember most végigmegy az utcákon, igaz hogy itt is mindenütt por hull, amely az ön Chryslerét is behavazza, de ez nem a mediterrán országok fehér, finom pora, és nem is a szétmorzsolódó Hermészek és Aphroditék pora, amely utolsót lehelve még egyszer szétszóródik a rózsák és leanderek felett. Ez a világ csupa önkény, ez a teljes politikai világ ma egy varázsvesszõ önkényétõl függ egészen az Antarktisztól az Érchegységig: az urán, az uránszurokérc, az izotóp 235 varázsvesszejének önkényétõl! Mindenre kiterjedõ neurózis. A zoon politikon nem egyéb görög balfogásnál, félresikerült balkáni eszménél. A politika világa mellett csak hangulatból lehet érvelni. Képzelje el, hány egyéni sorsot érintett és tett tönkre, ha teszem azt egy király uniformisa nem készült el idõben és emiatt elmaradt egy látogatás – vagy ha egy bárka meghibásodott és egy órával késõbb érkezett, ami által az uralkodó hangulata már a tárgyalások kezdetén a nulla alá süllyedt. Ennek tükrében bizonyára ön is átértékelné ezt a hangulati érvelést. Ha sejtené, hogy a véletlenek milyen sorozata szükséges egy birodalom politikájának akár csak három nemzedéken át való fenntartásához, ahhoz, hogy talán tényleg bölcs elõrelátását a követségi paloták, rendezvények, regatták, csapatszemlék, szavazások révén viszonylagos épségben megtartsa, ha sejtené, hogy mindennek megteremtéséhez a szerencsés véletlenek elgondolhatatlan változatainak milyen sorozata kell – még inkább gondolkodóba esne. Ehhez kapcsolódva gondoljon bele ennek a politikai világnak a tulajdonképpeni tartalmába, azaz a keréktõl a guillotine-ig tartó haladásba, ebbe a humánus haladásba, amely a francia forradalom alatt az elsõ európai tömeggyilkosságot súrlódásmentesen lehetõvé tette, vagy vegyük az afrikai rabszolgáknak a tropikus Amerikába hurcolását, egy jezsuita páter mûvét, a bennszülött indiánok megmentésére, és aztán ez a rabszolga-kereskedelem az egész nyugati civilizációt beteljesítette, azáltal, hogy Madrid a rabszolgavásárok jogát harminc-harminc évre eladta Genovának, a franciáknak, angoloknak – és aztán a hajók sötét gyomrából csak úgy özönlött az arany, özönlöttek a kincsek, özönlött belõlük a Piccadilly és a Ville lumière, a burgonya, aztán jött a rabszolgaság látványos megszüntetése, a megkönyörülés a niggereken, ma pedig a NorthBorneo-Company ugyanúgy okádja a hajók gyomrából a szerzõdtetett kulikat, szigetlakókat az ólombányákba, gumiültetvényekre, így teremtve elõ a pénzt az Albert Hall-i koncertekre és a nyári rezidenciák boldog pompájára: micsoda melléfogás!, és ha visszatekintve hozzáfûzöm, hogy ebben a politikai világban, a Coltnak felette áll a fúvócsõ, mert nem árulja el a gyilkost, a rönkcsónak pedig nincs kiszolgáltatva a tengeralattjáróknak, legfeljebb csak a krokodilok torkának, és végezetül, ha elõretekintve 776
megkérhetem, lelki szemeivel képzelje el a fehér gyarmatosítás lényegét és belsõ arculatát, elõször a korbács alatt kifakadó fekete vért és az olajat a szúnyogpocsolyákon, aztán a kátrányt és az úthengereket a Balboából Colonba vezetõ autóút építésén, végezetül pedig a harmadik nemzedéket, amely baseballt játszik a Washington-klubban, remarkable és shocking részekre osztva a világot, és fishing, swimming, shotting, hunting közben Havannától Palm Beachig beáll a majonézegyletbe – tud követni?” Tudtam, méghozzá elbûvölve. A kis Pfordtét, a Hamburgi Atlantik Hotel korábbi pincérét is beavatták néha legmagasabb vendégei a beszélgetéseikbe, az öreg Pinnow pedig nemcsak vörösbort vagy lacrimae Christit hozatott a nagy, öreg sachsenwaldi szólistának, hanem emberileg is szoros kapcsolatban állt vele. Ezt mondta hát ez az úr, én pedig elmélkedéseit a megelégedésére felajánlott szolgálataim elismerésének jeléül vettem. Aztán folytatta: „Ne gondolja, kedves uram, hogy érzéketlen vagyok a történelem nagy pillanatai iránt. 1899. szeptember másodika van, Kitchener nyugodt mozdulattal tokjába teszi tábori látcsövét, megnyerte az omdurmani csatát, harmincezer dervis esett el, vagy sebesült meg, a Mahdi-felkelés leverve, tizennégy évbe tellett ez az óra, Anglia vele van, bosszút állt Gordonért, igen, ezt megértem. Hasonló volt a helyzet Königgrätznél, amikor Moltke selyem zsebkendõjét lobogtatva világra hozta a német birodalmat, amely ugyan nem élt sokáig, de részemrõl: rendben! Ám közben a modern fizika és a régi vallás, az egzisztencializmus és a paleontológia mindenségen túli perspektívákra irányította tekintetünket, megteremtve a végtelen terek, távolságok, örökkévalóságok sõt végzetek nyelvezetét, miközben nekünk továbbra is ezen az egy vagy két kontinensen kell senyvednünk, egész létünket továbbra is a föld szintjéhez kell kötnünk, amelyen csak úgy gyorsan, futólag átsietünk, egy kormányapparátus rendelkezésére kell bocsátanunk létezésünknek ezt a néhány óráját, egy állam parancsait kell követnünk, engedelmeskednünk kell neki – micsoda képtelenség ez az egész! Téved, kedves uram, ha azt hiszi, hogy a nézeteimet meg tudja erõsíteni, vagy meg tudja cáfolni, nyugodt lehet, számomra a Consensus omnium nem több egy káposztalepkénél, amely a falusi konyhakertek fölött röpköd. Ám az életelveim, ha kíváncsi rájuk, a következõk: Elõször: ismerd fel a helyzetedet. Másodszor: számolj a hibáiddal, és ne a jelszavaidból indulj ki, hanem a benned rejlõ készletekbõl. Harmadszor: Ne a személyiségedet teljesítsd ki, hanem egyes munkáidat. Üvegként, pipaszárba fújt fuvallatként fújd ki a világot: ezzel a fogással mindent megfejtesz: a vázák, az urnák, a lekithák titkát, ez a fogás a tied, és ez dönt el mindent. Negyedszer: Csak a középszerûséget sújtja a sors, ami afelett van, maga irányítja a létét. Ötödször: Ha valaki esztéticizmussal vagy formalizmussal vádol, hallgasd meg érdeklõdve: úgyis csak a barlangi ember bunkójának és rongyainak szépségeszménye szól belõle. Hatodszor: Szedjél néha brómot, az nyugtatja az agyat és az indulat hullámzásait. Hetedszer: És még egyszer: ismerd fel a helyzetedet.” Végül így fejezte be: „Ehhez a helyzethez tartozik, hogy legyen megértõ, ha egy olyan embert lát maga körül, aki minden lényegesnek államilag szabályozott kiirtása miatt nem találta meg és egyáltalán nem is tudja megtalálni kifejezési formáját. Ha egy drámaíró színpadon 777
akarja látni a darabját, konfliktusokat kell teremtenie, de manapság csak egy konfliktus van: az állam és a szabadság közötti, így hát a szerzõnek nem marad más hátra, mint hogy nyúlketrecek vagy lopott tejeskannák vagy szállodai apartmanok segítségével állítsa talpra a mûvét. Ha egy modern regényben olyan családneveket olvas, mint Burckhardt vagy Hallström, rosszul lesz tõlük, hiszen itt mindenki Müller és Schulze, és mindenkivel ugyanaz történik. A személyek közötti konfliktus kihalt, akárcsak a belülrõl jövõ kifejezõdés. A színész ugyan felragasztott szakállal még élvezi azt a kegyet, hogy létének egyhangúságát úgynevezett figurákba vigye át, ilyenkor felemeli jobb karját, majd a balt, ez valami kifejezõdésszerûség, ha viszont mindkét végtagjával kezd hadonászni, az már kornyikálás, szánalmas magamutogatás, sõt hullagyalázás és hencegés. A ma emberének legfõbb vonása a befelé fordulás: gyertya elé tartva a kezét eltompított fényben él. Az ember, messze elõtte járva, egész máshol él, mint a szövegkörnyezete. A mai ember se a múlttal, se a jövõvel nem számol. Annak a mondatnak, amit leír, vagy talán bekezdésnek, a festõnél a képnek, mindent tartalmaznia kell, de minden, ami azon túlterjed, képtelenség, és a többiek jóindulatára van bízva. A mûvész az egyetlen, aki boldogul a dolgokkal, aki dönt róluk. Mindenki más csak tovább maszatolja a problémákat, nemzedékeken, évszázadokon át tovább maszatolják, míg azok stagnálni és rothadni nem kezdenek, míg evolúciós értelemben az agysejtek át nem változnak, és a természet be nem avatkozik – egyszóval a mûvészé az egyetlen emberhez méltó vállalkozás. Ezért mondom én azt a fogást a fúvócsõvel, a fogást, amely mindent megfejt, ezért mondom én: az üvegfúvó.” Ennyit mondott az ascoti úr. Talán egy kissé terjengõsen idéztem. Ám ha a Heidelbergi Tudományos Akadémia kiadásában két kötetben megjelenhet a kezdetben tövis nélküli olajfák története, ha több mûvet is szentelnek a lisztmolyok sötétbarna szemfestékanyagának, továbbá egy enciklopédiát a dongólégylárvákból készült kivonatoknak, akkor talán szép csendben le szabad jegyezni a fent elõadott benyomásokat is. Világéletemben szerettem tágítani az agyamat olvasással, jegyzetekkel és emlékeztetõkkel, ahogy most ugyanezt tettem ennek az úrnak a szavaival. Milyen forrók a napok! De azért szerencsére már mást is megérhettem, simogató nyarakat, az ágyásokban elképzelhetetlenül színes virágokkal, az ember csak hallgatott, miközben örökkévalóságok húztak el felette, minden hallgatásra és álomra készülõdött, és egyszerre csak láthatóvá lett az, ami szétesett. Akárcsak most, amikor az alább következõ, itt-ott ellentmondásos elmélkedésekbõl egyet-mást átgondoltam. Mert bizonyos távolokba valóban bele lehetett pillantani. Minden nagyon közel került egymáshoz, néha szinte egymást érték a vitorlák: a Szalamiszi-szorostól a Mayfloweren át egészen a cannes-i regattáig. A rózsa Ázsiából indulva Midasz kertjein keresztül, majd tenyérnyi magasságban a márványpadló felett Kleopátra erõdítményén át végigáradt édes útján, és csak egyetlen pillantást töltött meg teljes virágzatával, aztán illatát és édességét elveszítve továbbsuhant, Finnországban fekete rózsa lett belõle, máshol halotti rózsa, megint máshol babérrózsa, és teljes útja most mégis csak egyetlen pillantást töltött meg. A visszapillantást! Ám az elõrepillantás jól tudta, hogy ütött az õ órája is, látta az út rejtélyeit, de semmi nem akart feltárulkozni elõtte. Még ennek a feldúlt városnak a si778
várságából, a parázsló szomjúságból, a társtalan gondolatokból, a még csak nem is eredeti monológokból – egyszóval mindebbõl, aminek alapján bizonyos mértékben mégis valami árnyalt végeredményre kellett volna jutnia – csupáncsak egyet vett észre: minden, de minden vagy semmi volt, vagy valami. Ez utóbbihoz azonban adottságai, hangulata, optikus regisztráló készsége alapján nem tudott csatlakozni, noha az egyén szintjén ez a valami is a teljes értékzüllésben, a válogatás nélküli nemiségben, a formai kiegyenlítõdésben csúcsosodott ki, ami eredetét tekintve és teleologikusan azonos volt a semmivel. Az elmúlt században belsõ jelenségeknek nevezett szellemi áramlatok katasztrofális jelleget öltöttek, mostanra teljesen elhasználódtak, kiürültek, összezsugorodtak, csak néhány lenyúzott, oszlásnak indult macskabõr formájában fordulnak még elõ valami eldugott sarokban. A külsõ jelenségek, amelyek bizonyos dolgokat elõre jeleztek, és talán meghittebbek, de túl sekélyek voltak, sõt talán nem is volt mélységük, egy más dimenzióban léteztek, ahová még senki nem jutott el. A földrészünket átható szellemi áramlatok kiúttalanságát rég felismerték, ám az egyes országok mégis teljes gõzzel igyekeztek talpra állítani õket. Ebben az értelemben kérdeztem az imént: Kell-e egyáltalán gondolkodni? Most pedig tovább kérdezek: Van-e a dolgoknak valami komolyságuk? Hordoznak-e magukban beléjük rótt vonásokat, elrendeltetést, menlevelet – nem, nem hordoznak, idegen világot alkotnak, közönyösek, zárkózottak, sõt megvetõk. Mi értelme van gondolati manipulációkkal strukturális egységre jutni velük, mi értelme van kiegészítések, hozzárendelések formájában fogalmi zsonglõrködést ûzni velük, minek kell egy véleményre jutni, egyetérteni, vagy ki gondolja komolyan, hogy az ilyen módszerekkel az ember magára találhat? Szeretném megnézni magamnak azt, aki ezt szükségesnek találja. Bizonyosan valami helyi nagyság lehet, aki elõtt csak az világos, hogy nincs is szükség identitásra, hogy a legjobb minden súlyos kérdés elõl kitérni. Ha az ilyentõl választ kérnek, rangon alulinak tarja. Az ilyen öncélú gondolkodás nem is akar feleletet arra, mi az élet, az öröklõdés vagy az anyag lényege, csak a kérdéseket tükrözi vissza, de a szeme vak. Az ilyen gondolkodás önmagát elégíti ki, a többiek csak nézik, és pontosan tudják, hogy valami egész abnormális történik, de sehol sincs az az erõ, amely feltartaná, mert ennek elõfeltétele egy megtisztító gondolati igényekkel és valódi identitásrituáléval létrehozott új testi valóság akarása lenne, amire azonban a kimerült emberiség nem képes. Ezért gyakran fontolgattam az emigrációt egy olyan földrészre, ahol másfajta gondolkodásmód uralkodik. A jegyzeteim Lhászába vezettek, amelyet mellesleg szólva, elõrelátó politikai kalandozásaik egyikén az angolok 1904-ben hódítottak meg. Ott ül kilenc sárga selyemvánkoson a Tobden-Láma, a Szavak Ura, a Bölcsesség Óceánja. Imamalmok haranggal és harang nélkül, tengelyes imahengerek, öt méter hosszúságú imakerekek, külön erre a célra épített házakban, vízzel és széllel hajtott imagépek uralják ezt a földrészt. Kagylótrombiták, méteres hosszúságú harsonák, amelyeket négy embernek kell vinnie, üstdobok, klarinétok borítják a világnak ezt az egynegyed részét. Kínaiak, mongolok, burjátok, indiaiak, türkmének, a Bajkál mellõl, a Kaukázusbõl, a Volgától, Szibériából özönlenek oda. Itt fut össze minden karavánút. Om mani padme 779
hum: Ó, te drágakõ a lótuszban, ámen – mindenki a porba veti magát. Itt a dolgok nincsenek jelen, nem terhelnek semmit, senki sem hozza õket úgynevezett összefüggésekbe, lóganéjt vagy jaktrágyát gyûjtenek, hullott gyümölcsöt is, de nem a strukturális egység megteremtésére, hanem fûteni valónak. De: ismerd fel a helyzetedet! De, mondtam rögtön magamban, a lámák zenekarai túl harsány zenebonát csapnak, ami még számomra is elviselhetetlen lenne, noha én zenetûrõ országból származom – éjjel-nappal dobpergés és a szerzetesek éneke, munka és menetelés közben, a legelõn, a bazárban, üstdobszimfóniák, vallásalapító szinkópák, mindez állítólag rendkívüli üdvösséget hoz, én azonban nem bírnám. Na és az én szépségszalonom jellege miatt, amely a modern higiéniát szolgálja, és alá van rendelve az egészségügyi hivatalnak, a kozmetikájukkal sem tudnék soha azonosulni, hiszen egyáltalán nem mosdanak vízzel, és csakis vajjal kenik be az arcukat. A Drágakõ a lótuszban lehetne talán üzletem reklámbalzsamja, de a Karakorummal való tárgyi kapcsolatom szóba se jöhet. Így tehát a gondolkodás két ellentétes létezési formájával szembesültem, és egyikre sem voltam hajlandó, egyikre sem voltam képes. A kontinenseket kutatva még egy pillantást vetettem a vallásokra, amelyektõl Nietzsche úgy szenvedett. Milyen messzire került már mindez. A flóra és a fauna itt is kicserélõdött. Európán kívül léteztek vallások istenfogalom, mindenféle istenképzet nélkül – holott a mi kontinensünk ellentmondásos módon éppen ezeken a fogalmakon kapaszkodott fel oly magasra, és küzdött értük oly makacsul – köztük a se istent, se halhatatlanságot, se egyedi lelket nem ismerõ buddhizmus volt a legnagyobb – nálunk pedig éppen ezekre az élményekre épült a lelki élet, vagyis ez is regionális színezetû hangulat volt, monológokkal, párbeszédekkel, áldozatokkal, jótékonykodással és az egészét nézve ma olyan mélabú önti el az embert, mintha valami színpadi produkcióra tekintene vissza. Ha a vallás az emberiségnek valóban a legszentebbet hozta el, akkor miért volt ez is folyton olyan változékony és ellentmondásos, miért volt szüksége tézisekre és antitézisekre, miért támadt egyszer kõbõl, egyszer szeplõtelen fogantatásból, hogyan lehetett egyáltalán kételkedni benne, milyen háttérbõl lépett elõ – ilyen körülmények között nagyon is érthetõ, ha a ma embere annak, ami egykor a hithez kapcsolódott, már nem tulajdonít jelentõséget. És végezetül a varázslat alól a humanitás képzete is felszabadult, amelyet lépten-nyomon oly meghatottan idéztek, és amelyet nálunk ma egész közvetlen, állítólagos történelmi feladatokkal ruháznak fel: noha léteztek hozzánk közel álló magaskultúrák, mindenféle humanitás nélkül: az egyiptomi, a hellén, a maja, a yucatán, ez utóbbi olyan emelkedett hangú gyászzenével, olyan színarany csengésû zenével, amilyennel csak egy érett, túlérett, a hanyatlása tudatában lévõ nép rendelkezhet, röviden szólva, akár a tükörgondolkodásra, akár a jaktrágyára vagy a skolasztikus kontroverziákra és történelmi feladatokra esett a pillantásom, mindenütt csak nyúzott macskabõr látszott, és ha kezdetben némi szépítéssel azt mondtam, hogy az öreg kontinens reszket, akkor sokkal inkább tektonikus mozgásra kellett volna gondolnom, amelynek igazi jelképei a körülöttünk düledezõ romok, a Royal Force pedig egyetlen bombát se dobott le ide. Biztos vagyok benne, hogy a most következõ tényeket a mûvelt körökbõl való érettebb emberek rég ismerik, és banálisnak is tartják õket, nekem viszont hosszadalmasan kellett megélnem a körbepillantásaimat, és testi megerõltetésembe is kerültek, 780
amit nem hallgathatok el. Emlékszem egy esetre a fiatalabb éveimbõl. A santosi kikötõben álltam. Balra tõlem a Guaruja Hotel, amelynek játéktermei hónapok óta zárva tartottak, a szerencsejáték most egy közeli villában zajlott. A strand üres volt, az apályban rögtön felszáradt és megkeményedett homokon autók száguldoztak, jobbra egy német gõzhajó vált le a rakpartról, egy ideig még a folyóban haladt, majd kiért a nyílt tengerre, amelynek túloldalán Európa van, beleborzongtam. A gõzhajó versenypónikat vitt a fedélzetén, ezek száguldoznak és galoppoznak Surreyben és újabban Frohnauban is, láttam magam elõtt a pályákat és a válogatott társaságot a pónikon és a gyepen, az egyikük szép volt, mint Adonisz, a másik emberfeletti, mint Holofernész, a harmadik közönyös, mint Diogenész, csupa nábob a gyógyfürdõ körüli városokból vagy a beton felhõkarcolókból, és aztán a nõk, nos ez kimondottan az én területem, én készítem ki õket, szegfûs kölnivíz illata, felhõzõ tömjénkivonatok nyári szalmakalapok fekete tüllrózsával, ezek a hanyag micsodák, amelyeknek bizalmas jellegére olyan nagy súlyt fektetünk. Papagáj tarkaságú napernyõk, vaníliafagylalt színû, csodálatos ballonselyembõl készült zakók – mindenki repülõn érkezett. És e pályákon túl hasonló jelenetek vonultak el a szemem elõtt, egy Nílus-parti este, ahol „az utánozhatatlanul élõk” klubja fesztivált rendezett, az egyiptomi nõ éppen egy gyöngyszemet dobott a borospoharába, és dinnyével megrakottan hét tevét fektettek le a földre. Aztán a provence-i udvarok a trubadúrokkal, az ibolya redõzésû ruhák, aztán Görögország, szép csupasz szilénék, vörösboros csöbrök, gyümölcsöt tartó kezek, szõlõvel teli ajkak, minden mozog, Vénusz leteszi kezébõl a tengeri kagylót, egy pásztorlány fuvolát fog, és miközben ezek a képek váltakozva elvonultak, kontinensem fölött támolygókat láttam hullámzani, az egész földrészt hanyatlás, meghajlás mélybe süllyedés itatta át, az egyes jelenségek elformátlanodtak bennem, alighanem valamilyen visszafejlõdési folyamat, a korábbi létállapot öntudatlan újrateremtésének következtében, hogy víz legyek, hogy a legalacsonyabb helyre jussak, amelyet mindenki kerül, már nem is európai állapotba jutottam, hanem sokkal inkább közel a taóhoz. Roppant, páni erõfeszítés munkált bennem, hogy véghezvigyem a közvetlen egyesülést a tárgyi világgal, hogy elsüllyesszem az évszázadok szégyenbélyegét, életre keltsem a létezés gyermekgyilkosság módjára vízbe fojtott, betemetett egységét, és a feledésnek adjam át tér és idõ napnyugati fantomját. És mindez itt történt, Santos partjainál, egy európaival! Valahol olvastam Platón úgynevezett anamnézisz eszméjérõl, amely szerint minden csak emlékezés bennünk, és hogy az életünk nem az, amit látunk és hajszolunk, hanem az, ami a bensõnkben van, amire rendeltettünk, ami az általunk kölcsönzött képekben és gondolatokban tolul fel és fejezõdik ki bennünk. Ez is görög eszme, de szöges ellentétben áll a fentebb már említett balkánival. Az õsélménynek ez a tana a platánok alatt fogant meg, ahol Platon Phaidonnal együtt hevert, a fehér platánfák alatt, amelyek a forrás közelét jelezték, itt lehetett kikötni és megitatni az állatokat, és a torkot megnedvesítve itt lehetett csatlakozni a kabócák kórusához. Az anamnézisz ilyen állapotát azután is többször átéltem, amikor már rég elhagytam Santost és a környezõ lázas zugokat, sõt esetenként elõ is tudtam õket idézni magamban, hogy bevilágítsák létemet és létem belsõ áttekintését. 781
Úgy látszik, nincs jobb dolga, mondogatták ügyfeleim vagy ismerõseim, akiknek óvatosan szóba hoztam az ilyen gondolataimat, persze hogy nem volt jobb dolgom, mi mást tehetnék, az üzlet a lakhatásra és feketekereskedelemre szolgál – mit lehet tenni ezzel a túlerõben lévõ embertömeggel, amelyen belül az én ideáim részesedése az õ történelmükbõl egy a húszmillióhoz – még hogy nincs jobb dolgom –, ám ha minden tengeren és áradáson túl hirtelen megpillantom a fehér, barna, színes vitorlákat Szalamisznál, a Mayfloweren és esetleg néhányat a Titicaca-tavon, az õsidõktõl egészen a cowesi futamig: teljes bizonyossággal érzem, hogy ez az én dolgom – és minden más semmivé lesz. Az embernek meg kell kockáztatnia a tisztességet, apropó, miféle kockázatokat kínálnak ezek a földrészek, leginkább persze polgári kockázatokat, a halál túl emberen kívüli ahhoz, hogy kockázattá fokozzuk le – egyszóval tisztességesnek kell lenni, így hát bevallhatom, hogy a lelkiség kizárólagos töredékét, ebben teljesen biztos vagyok, ez a szétesés képezte, amely kiiktatva az órákat mindent egy lapra tett fel, majd józan kezdés után szenvedéllyel kijátszotta ezt a lapot, mit sem törõdve a téttel és a nyereménnyel. És innen kezdve új viszonyom támadt az ascoti úrhoz, az üvegfúvójához, és egy több ízben tett kiegészítõ megjegyzéséhez, amire többször is felfigyeltem, amit eddig még nem említettem, és fájdalmas értelme is csak fokozatosan világosodott meg elõttem. A megjegyzés pedig így szólt: Mindez csak a szavaimon belül érvényes – csak a néhány szavára tartotta érvényesnek az értelmüket! A helyzet nem olyan, hogy mások nevében beszélhetnénk, hogy másokhoz szólhatnánk, a mondatok alig hatolnának át egy szobán, az ember saját maga számára hajtja fel a képzelgéseit. Ott kint a világ a maga gondolati széthullásában, itt bent pedig az én a maga történelmi kudarcával. És aztán a platóni tan és az üvegfúvó fennkölt esztétikája: a tüzes massza, majd egy koppantás a fúvócsõre, egy lélegzetvétel, utána pedig a csupa árnyékkal és fénnyel befont, törékeny falak. „Talán csak homok az egész, amelyben játszva isteneket keresünk” – szól át egy másik hang, az egyik jelenkori nagyság hangja, akire érdemes visszatekinteni, és akinek munkássága azt a hitet táplálja bennünk, hogy nem minden sors véges. Ha vissza is térsz az árnyak közé, valami megmarad belõled. És ha csak vázákra és üvegekre futja tõled, amelyeket leheleteddel fújsz ki, nem mélyen vésett reliefekre és menekülõ alakokra, ha csak csekély dolgokra is futja tõled, maradj mégis azon a földön, ahová álmaid kötnek, és ahol arra rendeltettél, hogy a rád bízott dolgaidat beteljesítsd. A PTOLEMAIDA Majd újra tél lesz, a bronz színe és nyugalma borul a városra, és elõjönnek a pókok. A fény tovaszáll a fecskék tollain, akinek egy kis földje van, leszüreteli kertjét, a házak közötti utakon érezni majd a gumók szagát, és a balkonokat dohánnyal aggatják tele. Eljönnek a viharok és beköszönt a fagy, az éhség és a járványok meggyötörnek bennünket, az elõrelátó városvezetés már most növeli a sírásók számát, és a virágüzletek nagy bevételre számítanak a halotti koszorúból. 782
„A gólya odafent az ég alatt tudja, mikor jön el az ideje” – miért ne tudnám én is éppen úgy, mint ez a menekülõ madár. „A gerle és a daru észreveszi, mikor jön el az ideje” – miért ne venném észre én is éppolyan pontosan, mint ezek a szárnyasok. Ezért mondom, hogy a feketekereskedelem az egyetlen, ami a felszínen tart bennünket, remekül meg van szervezve, az árak elég stabilak, a feketekereskedelem maga a spekulatív és morális pénzreform: ha az ember meglátja a fél kiló cukrot vagy a doboz kávét, tudja, miért dolgozik, ora et labora. Az ügyfeleim között nincs egy sem, aki ne szerezne be magának valamit feketén, és nem úgy gondolkodna róla, mint én, de az alkalmazottaim is elég rendszeresen szednek ki egy kis pluszpénzt a mások zsebébõl. Egyedül a közintézményeknek, kerületi tanácsoknak és árhivataloknak kell beérniük a fejadaggal. Ennek a létformának a tárgyi bizonyítékai meglehetõsen új keletûek. A Chesterfield csak a két világháború között lépett színre, a Ligget and Myers cég termékeként, az elsõ vegyes, úgynevezett blended cigarettát Camel formátumban a Duke Trust jelentette meg 1913-ban. Ugyanabban az évben, amikor Bohr szenzációs atomelméletét nyilvánosságra hozták. 1920. július hetedikén nyitották meg a hatvan kilométer hoszszú, száz méter széles Panama-csatornát, az Atlanti-óceán húsz méterrel magasabban fekszik, mint a Csendes-óceán, a dagály Colonban ötvennyolc, Balboában csak hat méter magasra emelkedik, ebbõl adódnak a nehézségek – a jövedelmezõség miatt naponta legalább ötven hajónak kell átkelnie, viszont a honolului ananász és a makassari gyöngy két hónappal gyorsabban jut el a Szajna partjára. 1920-ban feltalálják az inzulint, 1935-ben a szulfanomidokat. 1935-ben számos néger zenekar rajzik ki New Orleansból: megindul a dzsessznek egészen a kapuinkig tartó Nagy Sándor-i diadalhadjárata, Caesar Bellum gallicuma óta minden mesterségesen elõállított kék szín a fõként Türingiában termesztett festõfûbõl származott, amit aztán az indigó, az elsõ, kátrányból készült színezõanyag szorított ki a piacról 1900-ban. Apám elmondása szerint, ha hazamentek vidékre, utolsó finomságként rizst tálaltak, az volt akkor a legújabb csemege, ebben az idõben faluhelyen hetente egyszer jött a posta – ma persze ugyanez a helyzet, így hát bizonyos értelemben a világ egységessége mégiscsak elterjed a földön, a szociológusok és kultúrfilozófusok pedig szépen elszundíthatnak, mint a koraszülött gyerekek. 1947: a két félteke cigánytörzsei Saintes-Maries-de-la-Mer-ben Szent Sára szekrénye elõtt új uralkodó családot választanak, miután a régi Kviek és Sarana királyi család kihalt, ugyanekkor Chicagóban megfigyelik azt a négy kecskét, amik Bikinin túlélték a kísérleti atomrobbantásokat. Amikor én elõléptem a semmibõl, Kínában még a Mandzsuk uralkodtak, Berlinben pedig még vasárnap is nyitva tartottak az üzletek, Európát és az Egyesült Államokat három tucat kábel kötötte össze, viszont egy katona, aki a japán–orosz háborúból tért vissza, arról beszélt, hogy a kirgizek és tatárok még mindig Timurlenkrõl szóló énekeket énekelnek. Azt akarom ezzel mondani, hogy egy lassan áramló, többszörösen átlátszó vizû folyóban vagyunk, amely most éppen szellemi kanyart vesz, nincs semmi ok és okozatiság, semmi pszichológia, és nincsenek nyugdíjak, még az állatok is ellentmondásosan viselkednek: a macska unja a patkányokat, a sármány iszonyodik a kukacoktól. Ezzel szemben bizonyos egyetértés uralkodik a fahéjról és gyömbérrõl szóló hangokra és az utószezonban kelendõ 783
sálak, táskák anyagához szükséges borostyánra vonatkozólag, divatba jött a fülcimpák díszítése, és a romokból már ismét elegendõ mennyiségben virágzik fel a rúzs, valamint a borotválkozás utáni arcvíz. Ezekben a kritikus õszi hetekben történt, hogy bizonyos lebegési állapotoktól és a Botanikus kert egy nagy cinniaágyásától befolyásolva szépségszalonom eladását és életem megváltoztatását kezdtem fontolgatni, legszívesebben egy tó mellé költöztem volna, ahol végigjárathatom tekintetemet a nagy, sötét hullámok felületén, kivárva, amíg elérik a távoli túlpartot. Az ember mindent együtt akar látni, a pokolba a városoknak ezzel az elnevezéskórságos szétforgácsolásával, a kirakatok, szatócsboltok, pimaszul hivalkodó kioszkok örökös ajánlataival, a terhes sarokfoglalásokkal, a folytonos kitérésekkel a halarcú, bikaszemû, cápafarkú limuzinok elõl – az ember a tudat egységét akarja érezni, benne akar élni, örülni akar neki, egyedül csak ebben az egységben látja igazolva eredetét és óráinak múlását, és mindezt az a tó ígérte nekem, amelynek romlatlanságát, egyszerûségét, nyugalmát, színeit napok óta magam elõtt láttam. Ehhez a hangulatisághoz járultak még hozzá a szintaktikai-nyelvi motívumok. Szemlét tartva népem szavain, mindig is sok olyat találtam közöttük, amelyeket soha nem tudtam volna megalkotni: szent, bérc, csillagos – a függõleges nem az én világom, annál inkább a síkság, a víz, a vízszintes helyzetek, ezekben otthon vagyok, akárcsak az olyanokban, mint az öntudatlan, az álmos, a páni, a méhviasz, a kert, a délidõ. A sztyeppei szavak világéletemben nagyon megindítottak. Az égbolt a nyíl íve, a sors a nyílvesszõ, Allah pedig az íjász, ahogy a Korán mondja, az ázsiai különben is nagyon gyakran keresztezte személyes sorsomat, amelynek leglényegét mindig az alaktalanságban és kettõsségben véltem megtalálni. Az ázsiai, a keleti kegyetlenség, a kimondhatatlan ragyogás, uralomvágy és alázat, a tenger nagyságú sivatagokon átvonuló por, és a fehér kövek, amelyekbõl egykor a mogul paloták épültek, épültek és aztán leomlottak – igen, mindenütt rom, elsüllyedés, mindenütt az önmaga fölé hajlás, amely elfelejtett bölcsességeket sejtet, vegyük csak az én szakmámban a jógatechnikát, a kínai akupunktúrát, amely már ismerte az õsrégi solarplexus terápiát, az életvitelünket meghatározó rejtett központok és pontok befolyásolását, élettanilag messze megelõzve a modern európai reflexterápiát, ez kizárólag a munkaképességre irányul, és csakis az ipari teljesítménynövelésbõl nyerte el szentségét – Ázsiában folyik a Jordán, amelybõl másfajta szentek támadtak, ott folyik a Gangesz, amelynek partján másfajta zarándokok térdepelnek – az én tavam határos mindezekkel a vizekkel, átnyúlik a mongol messzeségbe, csak ritkán haragos, csak õsszel zúdít tajtékot a nád közé, a halászok kieveznek rajta, és lassan a vizébe merítik varsájukat. Mindenütt csábítások és tavirózsák, félig már halak – a titán elmerült álmában! Azt csak körülírni tudom, hogy mi marasztott mégis a városban. Elsõsorban az állatkertek, hiszen a nagyvárosok kimondottan versengenek egymással az állatkertek, akváriumok, rovarházak dolgában, itt az ember zavartalanul figyelheti az élõlények mindennapjait. Ám amint rájöttem, a tudat mélyén másként álltak a dolgok – miért kellett pont ezt szántszándékkal elkendõzni és letagadni? Tanulmányoztam a legfontosabb modern regényeket, amelyekben Európa magát kereste és magára ismert, mint például A föld 784
áldása, A nagy esõ, ám a befejezés mindig a Faust második részét idézte, az egyszerû munkát és a közösség szolgálatát, az elõbbi ott Norvégiában, az utóbbi itt Randsipurban. Csodálatos, ha valaki bensõségesen tud érezni, és nem kell átszenvednie a mát, e mögött mindig valami idealizmus rejlik. Idealizmus, hit a jövõben, hit az életben, ez a határfogalom, a víz és a pálmák profilja a sivatagban. De támadtak körök, amelyek számára az életnek már nem volt központi, egzisztenciális súlya, amelyek számára már nem a legnagyobb apa legszebb lányában való beteljesülését jelentette, szárnyait elveszítve nem tudott se felfelé, se lefelé repülni, ezek a körök kényszeredetten önmaguk súlyát cipelték, ez volt az utolsó és az egyetlen, amit még mélyen átéreztek, én pedig világosan láttam, hogy ez a modern Európa, és hogy itt akarok maradni. Ez lett az én áldozatom sok olyasmiért, amiért már késõ volt áldozatot hoznom. Minden tisztes teremtmény saját óráit teszi az oltárra, idegenbõl kölcsönzöttet az istenek nem fogadnak el. Ebben a tekintetben az ascoti urat követtem: az adottság a tartalmat jelenti, az erkölcs ennek a tartalomnak a kifejezését, a tehetség pedig ennek a kifejezésnek a méltó módon való megtalálását – más kozmikus feltételeket nem ismerek. Ezek a korlátozások természetesen szigorúan a korhoz kötõdnek, egyszer talán majd más idõk jönnek, vagy valahol másutt nyíltabb arcuk lesz az idõknek, roppant ki- és besugárzással, tág fugákkal és boltozatokkal, de nem ma és nem itt. Szmirna volt Homérosz bölcsõje és Tantalosz sírja, két merõben más eset, az utóbbi élt régebben, és az utolsó köztudottan mindig kutyául jár. Az üzlet, a magas ház, a vizet és erdõt elzáró nagyváros: itt alapítottam meg életemet, és itt is akarom befejezni, annak a határozott meghagyásával, hogy hamvaim egyik felét szórják szét a szeptemberi szélben, másik felét pedig zárják egy üres neszkávés dobozba! Felfokozott, kierõszakolt élet – feszültségek és kivonatok! Bizonyos órákban nagyon is könnyûnek látszott, hogy a dolgoknál maradjak, pontosan felismerjem, és aztán szétrobbantsam õket. Ezt jelentették a szökõkútként felbuzgó jegyzeteim, olvasmánytöredékeim, amiket aztán sutba vágtam. Ez élet volt! Ám itt helyben, a tér szorításában, alkalmazottak és vendégek között csak zsonglõrködéssel és maszkot véve lehetett volna kibújni ennek a szocializált világnak a hálójából – Istenem, ez a szocializált világ! Így hát kentem és kevertem a kenõcsöt, de szememet folyton körbejáratva megtöltöttem tekintetemet, jóllakattam óráimat, folyton képeztem magam. Egy feketébe öltözött hölgy, aki külföldre akart menni, bodorított amerikai frizurakölteményt kért, a régi már nem tartotta a bóbitáját – tel est mon plaisir – ápolt kéz és nászút repülõvel, a szellem viszont széttapossa a biológiai népkonyhákat, elpusztítja a megmerevedettséget, és parazsat szít belõle. A sok tan, történelem nem egyéb, mint adomák, arabeszkek, kis örvénylések sora a panta rheiben! Történnek kis fordulatok: Kublaj kán Pekinget teszi meg Karakorum fõvárosának, a mongolokat elkínaiasítják, az obszervatóriumok és hernyótenyészetek legyõzik a párducbõrös vadászsátrakat, a nagyapa Dzsingisz kán forgolódik a tatárföld száraz füvébe ásott sírjában! További kis fordulatok: a palási csata árnyai, amelyet Clive 1757-ben vívott, és amelyben a franciákat végleg elûzte Bengáliából, ezek az árnyak, egészen a khaiberi hágótól a hó birodalmán keresztül délen a Tigris körüli dzsungelekig érnek, szertefoszlanak a bizonytalanban, és az utolsó császári korona nagy rubinja visszatér Rangunba, ahon785
nan jött. Itt valami sikerült kaland, ott valami félresikerült parancs – õrjáratok, lovasszázadok, kísértethadosztályok, tábornokok, kormányzók, a bath érdemkereszt, a gyapjúrend tulajdonosai, máltai sorhajókapitányok hajlongnak, tisztelegnek és halnak à toutes les gloires, míg végül két civil lassanként lejön egy nagy vár nagy lépcsõjén, belépnek a parkba, megállnak a vaníliavirág-ágyások és a pisztrángmedencék elõtt, és ott állnak némán, két angol egymagában és fáradtan. Nem, nem a tóparton, hanem itt lebbennek fel a rejtélyekrõl és éjszakákról a fátylak, itt megy fel elõttük a függöny. Az istenek együtt vándorolnak népeikkel: Wodu afrikai Olimposzáról, a szudáni esõerdõkbõl Haitira megy, a Madonna Rómából, mint Maitress Etilée Port-au-Princbe. A kasmíri hágókon át az indiaiak összekeverednek a hellénekkel, a Défile der Iserén keresztül a punok meghódítják a hét dombot, hegynek fel és hegynek le tart a lendület és a sugárzás, aztán törnek a koponyák és a csontok, tulajdonképpen csak a keselyûk sérthetetlenek! A római császárok szinte átszáguldanak az életen, a Yüan-dinasztiát méreggel és tõrrel fõzik puhára, a Merovingok kölcsönösen gyilkossággal és bosszúval tetoválják tele egymást, a Romanovok hintón és színházi páholyban szinte vonzzák a bombát és a golyót: csak a keselyûk!. De korántsem csak a hátborzongató hangulatok küzdõterét neveltem fel magamban, nagy áramlással jöttek a sportról és kereskedelemrõl való elmélkedések is, az egész valóság hullámozva lüktetett, és rótta a maga köreit. India, amely eddig csak gyeplabdában nyert világbajnokságot, jelentõsen meggyengült területi felosztásával. A Utahi-sóstavat, amelyen egy háromliteres hengerûrtartalmú, ám ötszáz lóerõs valami minden országos és nemzetközi csúcsot a múltnak adott át – mostantól sokkal gyorsabban el lehetett érni, hála a jenki Clipper új, Asradome nevû háromszintes buszának. Divatba jött az új golftáska, külön tokkal a labdavivõk számára. A híres kentuckyi lóversenyen, amelyet rózsafutamnak hívnak, mert a gyõztes nyakába egy piros rózsákból kötött nagy koszorút tesznek – hirtelen megszakadt a kis texasi csodaló, Assault karrierje, na és vajon ki volt a gazdája a Churchill Down-i pályán, a „kék fû” földjén futó paripának – hát nem más, mint a New York-i kozmetikus-királynõ, Elisabeth ArdenGraham, akinek sok termékét magam is forgalmazom. Reggel kilenc óra van, forogni kezdenek az üvegajtóim, érkeznek a hölgyek és urak, a helyükre kísérem õket, megkérdik, itt van-e a kedvenc fiatalember vagy kisasszony, aki mindig kezeli õket. Én vagyok a közvetítõ. Ez amolyan iparos és manuális tevékenység. Elvégre Hans Sachs sem szégyellte, Spinoza pedig lencséket csiszolt, fújtatón dolgozott, és közben megalkotott egy olyan tant, amely még az olimposzi isteneket is megindította. A szakmám õsrégi, Jób harmadik lányát Keren hapuhnak hívták, ami a kozmetika nagyobb dicsõségére szépítõtégelyt jelent, Néró felesége, Poppea pedig az útjaira mindig száz szamárkancát vitt magával, amiknek mirhával és gabonával kevert tejében – vagyis a tizennyolcadik századi Lait virginálban naponta megfürdött, az alkoholt akkoriban még nem alkalmazták, helyette tejet és bort elegyítettek fûszerekkel. Itt is világom kiegyensúlyozottsága uralkodott: a mai egyiptomi nõk szemöldökfestéke nem más, mint az õsi mesztemet, a fekete kénantimon, a színbe belemártott irónt a szemhéjra illesztették, amit aztán óvatosan lecsuktak. Szóval ismét visszatért ugyanaz! Az anyagi világban a kapcsolódás, a motívumok visszatérése ural786
kodik, a kereskedelemben az örök üzlet, a társadalom pedig visszafelé irányuló mítoszként mûködik: a harmadik rendet már réges-rég a tömeg képezi, abban az értelemben, hogy ha nem is olyan régóta, de a kormányt is a tömeg alakítja – röviden szólva: széltében-hosszában teret nyitottak és jogot adtak a kifejezõ-archaikus szféra önbomlásának, széthullásának a semmiben, hogy aztán felderülve vissza lehessen nyúlni a platánemlékezet képeihez. Egy városban, ahol nincs más, csak meztelenre vetkõztetés, ahol a bûnözés magától értetõdik és szûkek a börtöncellák – egészen más gondolkodási igények jönnek napvilágra, mint az olyan országokban, ahol a sah kertjében, a zsályák között, piros bársonyszékén ülve õszibarackot habzsol, vagy ahol egy frakkos sir kezét a feje fölé emelve hátul a tarkójánál, összekattintja a kapcsokat rendjelének kék és skarlátvörös szalagja alatt, vagy egy búzavirágkék színû tenger strandján, a kibomló zöld napernyõk között, ahol a fügefalevél fürdõruhás, csaknem meztelen, káprázatos nõk, drágakõvel kirakott napszemüvegük mögül néznek a jachtok mögött száguldó vízisíelõk után – ott a bíborvörös szerencsemadár csicsereg, itt pedig az elátkozottak bömbölnek. Egy országban, amelynek gondolatait ólombányák és kazamaták õrzik, és amelynek gondolatait bõr alatti befecskendezéssel tárják fel – más eszmei lezajlási mechanizmusok lépnek fel, mint ott, ahol a pszichológusok fürdõhelyeken üléseznek, a filozófusok pedig olyan pazar lakomákon találkoznak, hogy a virágtermesztõk nevetve dörzsölik a markukat. A nirvánából támadó szélrohamokban itt nagy hirtelen és önmagától egyfajta befelé forduló, fejlõdés nélküli tudatosulás fog lejátszódni. Ekkor egy agyban, amely ezt az állapotot nem érzi se fájdalmasnak, se betegnek, olyan indulatok keletkezhetnek, amelyek elragadják a tárgyak tollaslabdajátékának világába, a gyûrûk és tollak szférájába, ahol a vékony háló határozza meg a labda útját. A citromszínû selyem, az almaszínû selyem, az uborkaszínû selyem suhogása, vagy az õzbarna takaró, ami a lombos júniusban az államtitkár térdét borítja a kocsijában, fent északon és az enyhe szellõk vagy a gyöngyvirág formájú fehér jácintok országaiban – nemcsak az érzelmek lehetõségeit takarja el. Az elérhetõ, sõt kézzel készült tárgyakból is csurran-cseppen néha valami az ilyen agynak. Meghatározhatatlanul viselkedni és a nyugvó föld benyomásait befogadni, az alkatrészeket szétszedni és megint összerakni – ez az Olimposzon ténykedõk, de a Mahadõ és a nornák elve is – ehhez jön a régi, de belénk olvadt népek átváltozásérzéke, a Tat twam asi eszmei módszere: a dolgokba való leszállás, majd az aránytalan összevisszaság gyötrelme után a beleújhodás egy fogásba, egy pillantásba, és innen már csak egy lépésre vannak a ptolemaioszi vidékek. Ehhez a lépéshez kellenek a magukkal ragadó, a gazdag órák, mert nem a munka, nem a vállak terhe, vagy a gályák szíjai használnak és fárasztanak el bennünket, hanem maga az élet, ez a súlyos és átláthatatlan sorsállapot visz bennünket az elviselhetetlen közelébe, az élet, amelynek csak belõle mint egészbõl adhatunk választ óráról órára. De most ebbõl az általánosból visszatérek személyes jegyzeteim folyójába, amivel még egy egészen határozott témát akarok érinteni. Mert egyvalamivel mindenesetre számolni kell, mégpedig azzal, hogy nincs megállás ezen az úton, amely egyszerre a minden és a semmi – a mindenség a semmiben. Az emberit is csak mûvészien lehet górcsõ alá venni, hiszen ez vezet az esztétikai világba. Ezért 787
ehhez az úthoz, amely a test biztonságán és a különféleképpen materializálódó szellem sematikusságán nyugszik, hozzátartozik a hazugság lehetetlensége. Innen ered valódisága. Hiányzik róla a cicoma, a kivattázott anyagpótlékkal való szédelgés, a mi kontinensünkre és tatarozóira célzok, akik lépten-nyomon azt szajkózzák, hogy újjáépítésének titka „az emberi személyiség princípiumának beható belsõ megváltoztatásában rejlik” – nem telik el reggel az ilyen nyomtatott vinnyogások nélkül –, de ahol az ilyen változtatások kezdeményezésének valamilyen jele mutatkozik, rögtön mûködésbe lép az irtó hadjáratuk: szimatolni kezdenek a magán- és az elõéletben, hetet-havat összehordanak államot veszélyeztetõ árulásról, a nyugat veszélyeztetésérõl, a humanitás szabotálásáról, forradalmi denunciációról, ehhez az immár klasszikus papoláshoz, szerzõjogilag védett félkegyelmû ideológiához képest a skolasztika hipermodernnek, a boszorkányperek pedig egyetemes történelminek hatnak. No, de hagyjuk, ez már nem az én területem, inkább a jövõ karjaiba vetem magam, noha már az se hoz lázba, hidegen hagy a SquireKraus eljárás, azaz a felhõk megbolygatásával keltett mesterséges esõ, hetvenöt kiló szárazjeget kell juttatni hozzá a gomolyfelhõtömegekbe, a kétszáz colos palomar-peaki teleszkóp, még akkor is, ha további tizenkét galaktikán kívüli ködöt fedeznek fel vele – úgy látszik, Greenwich átköltözött Tahitira – a déli-sarki repülõgép-támaszpontok ajakrúzs méretû adóvevõkön érintkeznek egymással –, de igazuk is van, és nemcsak azért, mert Napóleon szerint az utolsóknak mindig igazuk van, hanem, mert a maguk körein belül tényleg igazuk van. Nem, csakis a pillantás, csakis a stílus marad látható. Az optimizmus-pesszimizmus kérdése az ellentétek meglétének tényét feltételezi, vagy azt, hogy az ember mégis valami bizonyosság. Pedig messze nem így van! Ott némi haditengerészet csordogál egy bõrerszénybõl, itt egy citromgolyócska gurul ki borslevéllel egy jádés szelencébõl. Vannak ugyan álláspontok és pillantások, amelyektõl az egész világ széthullik, eszelõs pillantások, de az enyém nem ilyen. Nem vagyok optimista, eltekintve az üzletember optimizmusától, ha mindennap csörög a pénz a kasszában – szóval egyáltalán nem vagyok optimista, hiszen már benne vagyok a korban, és ha az ember öregszik, elkezdõdik a nagy eljegesedés, a visszavonulás a Berezinán túlra, a hadsereg leverve, a zászló leeresztve, néhány elfoszlott medveprém sapka még eljut Lengyelországig, Párizsba már csak a császár, és én a mostani helyzetemben nem vagyok az. Persze van néhány örvendetes pont, például a fogalmak születése, például a rizoszféra, amit éppen ma kaptam meg postán – egyébként a szó a humusz legfelsõ rétegét jelenti – ebben A nedves talajok állatvilága címû cikk lépésrõl lépésre kifejti, hogy a fauna mélység szerint edaphonra, hemiedaphonra, euedaphonra osztható, és így tovább, az utóbbiba legfõképp a gleccserbolhák és az ugróegerek tartoznak. De honnan veszi mindez az eredetét? Biztos nem a nedves talajból, a humuszmélyedésekbõl, hanem a szabadba nyúló kézmozdulatból, az eleve elrendeltségbõl, és éppen ez az én elméletem: az ember hozzáférhetetlen a tapasztalás számára. Csak fel kell oldani a merevséget, elõrevetni a lábat, lazán megállni, és máris nagyobb súlyokat tudunk felemelni. Egypár dolog azért motoszkál bennem, például, hogy mínusz szorozva mínusszal, az plusz – vajon miért plusz a mínusz szorozva mínusszal, kinek az agyában fogant meg csak úgy hirtelen ez az õrültség, amiben nincs semmi logika és pszicho788
lógia, semmi okság és számítás, ami ugyan megoldhatatlan része a matematikának, de mégis tiszta fantazmagória, másvilági játék és csak elszigetelt kifejezése önmagunk megragadásának. Ezek is a magamfajtára jellemzõ vonások, aki soha nem hagyja el önmagát, aki a nirvána szélrohamait belélegezve mindig visszatér önmagába. A pesszimizmus összekuszált dolog, de egyáltalán mit is jelenthet a pesszimizmus, ha minden világosan itt van a szemünk elõtt? A hanyatlás, egy hanyatló nép, amelynek a múltja Spárta, a jövõje a sziúk sorsa, amely az elkövetkezõ száz évet ördögûzéssel és sorban állással fogja tölteni, közben a szárnyaló gyõztesektõl kapott kis pálinkát vedelve. Hanyatlás, amelyben az ember kisded játékait ûzheti, bámulhatja a vonuló felhõket, felkoszorúzhatja az ablakait, és onnan még egyszer üdvözölheti a sokrétûségében és mélyértelmûségében oly impozáns egész Nyugatot, ezeknek mindenre van szakemberük, a tejutakra és a szuahéli tájszólásokra és a cápákra – hallom, a cápát úgy fogják, hogy meghúzzák a farkát, amitõl a víz visszafelé áramlik a kopoltyúiban és így ki kell jönnie a felszínre. A pesszimizmus a tehetetlenek strandtáskája, amit magukkal cipelnek a vízpartra, én mûvészembernek vallom magam, engem az ellenáramlatok érdekelnek, prizmatikus vagyok, üveggel dolgozom. Ami például a jegyzeteim módszerét illeti, arról könnyû megállapítani a prizmatikus infantilizmust. Ez a módszer alighanem mindenkiben gyerekkori játékokat idéz, amikor kis zsebtükrökkel rohangálva fogtuk fel a napsugarat, amivel aztán elvakítottuk a szemben lévõ üzletük elõtt álló boltosok szemét, azok persze felháborodtak és haragudtak, mi azonban elbújtunk elõlük. Amire rávilágítottam, az természetesen egyáltalán nem lényeges, csak bõr, díszburkolat, foltok, a külvilág májfoltjai, szemölcsök a látszat Olimposzán, ezért mindenkinek, aki szívesebben olvas történelmi regényeket és teljes kultúrtörténeti korszakokat lát maga elõtt kitárulkozni, kezeimet összetéve sok fiúgyereket kívánok, hogy füstölõt gyújthassanak és madárfészeklevest tálalhassanak neki füstölt tengeriuborkával és teknõstojással, és hogy napjaik végezetéig békében játszhassák együtt játékaikat, a fan-tant vagy a mah-jonggot. Azért vannak álláspontok és pillantások, amelyekben egyesülnek a világok: a delírium a pelenkázással, a szikla a kõszilánkkal, a dzsungel a kõkerttel – Gretchen Lakhesziszhez lép, a háromkirályok napja a nyár utolsó órájával társalog, Bonaparte mauzóleuma pedig némán belesüpped egy tömegsírba. Ptolemaioszi föld és lassan forgó égbolt, a bronz nyugalma és színe a hangtalan kékség alatt. Néha-néha a nevermore közelében, a pillanat és az örökkévalóság összeér – ez az üvegfúvó-bölcsesség, a lótuszok éneke, a reménykedésérõl és felejtésérõl. Nem, nem vagyok pesszimista, már nem aggaszt, hogy honnan jövök és hová hullok. Egy korongot forgatok, és közben engem is forgatnak, ptolemaida vagyok. Nem panaszkodom, mint Jeremiás, nem panaszkodom, mint Szent Pál: „Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyûlölök” – én az vagyok, amivé leszek, én azt teszem, ami megjelenik elõttem. A modern filozófusokkal ellentétben „odavetettségemrõl” sem veszek tudomást, én nem vagyok odavetve, a születésemmel eldõlt minden. Nem vagyok tele „szorongással”, de asszonyt azért nem vettem a nyakamba és gyereket és nyaralót és fehér nyakravalót se, egyszerû nyakkendõket viselek, de hibátlan szabású 789
öltönyt, kívülrõl angol lord, belülrõl pária, lenézett, szívós, ellenálló, és mindenféle húst megehet. Beletörõdni és alkalmanként a vízre tekinteni. Kézmozdulatok, arcvíz, az ügyfelek kiszolgálása testi-lelki épségük érdekében – ezt tudom egész magas szinten: én, a sok földet bejárt, önállósult borbély. Élettapasztalatok és aztán némely órákban ennek a földrésznek az utolsó álmai. A keselyûk és a tavirózsák, az üzlet és a hallucinációk, keresztezõdések és azután a hanyatlás – ezzel lépek a feltörekvõ országok színe elé. Nofretete törékenységét és feszességét hozom magammal, hozzá emlékezetgócokat a római kor és a kereszténység csodálatosan zárt boltíveibõl, összességekbõl, univerzáliákból, amelyeket ez a földrész gyûjtött össze és szórt szét. Cordobai és montpellier-i hagyományokat, apostolok, trubadúrok és szerzetesek adományát, a szenvedés és a gondolkodás csíráit, a mechanizmusokhoz és bálványokhoz, a kísérletekhez, az ékírás megfejtéséhez, a tézisekhez és statisztikákhoz fûzõ kapcsokat hozom ebben ez emberi, és ember meghatározta skála szerinti súlyos agyban, ebben a zsúfolt kavalkádban. „Lótusz” – hogy ki örökli az üzletemet, nem az én gondom, hogy emlékezni fognake rám, nem az én dolgom. Külföldi lapokban látom, hogy egyetlen üzletház már megint hatvanhétféle különbözõ márkájú hajszeszt és arcvizet kínál, ez soha nem fog kihalni, de ha mégis, akkor majd kitalálnak valami mást, például olajat a robotokba vagy kenõcsöt a hullákra. – Minden olyan, amilyenné lesz, és a vége jó lesz. IRCSIK VILMOS fordítása
München. (Baracskay Fanny fotója) 790
SIEGFRIED LENZ
Tervezet Kétágyas szobába vittek, a folyóparton álló kórházba. Az õsz hajú asszony, aki a betegfelvételi irodában fölírta az adataimat egy kartotékra, elõre szólt, hogy a másik ágy már foglalt. Azután közölte az osztályvezetõ fõorvos – doktor Paulsen – és a két osztályos nõvér – Gantz és Pückler nõvér – nevét, majd kellemes itt-tartózkodást kívánt. Amíg a szobám felé toltak egy kerekes székben, az egyik ablakon át leláttam a keresztezõdésre, ahol a teherautó nekiment a kis Fiatomnak, és egy lámpaoszlopnak röpítette. A keresztezõdés már üres volt, semmi nem emlékeztetett a balesetemre. Még mielõtt elértük volna a 12-es szobát, a segédápoló ezt mondta: – Talán már ismeri is a leendõ szobatársát: Író, békés ember. Haller a neve, Fred Haller. – Soha nem hallottam még ezt a nevet, és az adott pillanatban vajmi kevéssé érdekelt, hogy hívják a szobatársamat és mivel foglalkozik. Fájdalmaim elnyomták a kíváncsiságomat. Jöttömre az író egy lendülettel fölült, ki, az ágy szélére, és odanyújtotta a kezét, egy húsos, nyugodt kezet, s olyan sokáig tartotta elém, mintha nyújtani vagy nyomatékosítani akarná az üdvözlést. Miután bemutatkozott, ezt mondta: – A jószomszédságra! – s elégedett mosoly jelent meg az arcán. Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy egy szerzõdéskötést pecsételtünk meg. Ágyszomszédomat nem érdekelte, mit veszek elõ az utazótáskából, a forgalmas Elbát nézte odalent, míg én fölállítottam az útivekkert, az evezõtársaságomnak egy fotóját, amely a diadalmas négyest ábrázolta a kormányossal együtt, s melléjük tettem a Spiegel és a Hamburger Abendblatt utolsó számát. Az író éjjeliszekrényén egyetlen fénykép, egy karcsú, fekete ruhás asszonyról, akinek szép metszésû, arányos arca volt, és mintha várna valakit; nem aggodalmasan vagy mint aki fél, hanem rezzenéstelen nyugalommal. Mindketten eltekintettünk attól, hogy közöljük kórházi ápolásunk okát, szobatársam csak annyit mondott: ennél az osztályos orvosnál jó kezekben vagyunk; Paulsen doktor nemcsak jó orvos hírében áll, de figyelmes és tájékozott olvasót is megismerhetett benne; ezt egyébiránt más orvosok esetében is tapasztalta. Mintha saját magának adta volna föl a végszót, egy ülõkére mutatott az ágya mellett, amelyen több könyv feküdt: – Ha kifogyna az olvasnivalóból. – Hogy megköszönjem a kedvességét, odakínáltam neki a töltött pralinés dobozomat; egy krokant-golyót választott, de nem ette meg azonnal, hanem letette a fénykép elé: – Késõbbre! – Ezért, hogy nem fogyasztotta el rögtön a pralinét, elnézést is kért. Bocsánatot kérve jelentette be azt is, hogy aludni szeretne egy kicsit; nem valami sokat tudott aludni az utóbbi idõben, pótolnia kell valamennyit. Sóhajtva nyújtózott ki, és a fejére húzta a takarót, ám csakhamar kedvetlenül ledobta, mivel kopogtak az ajtón, majd tüstént kinyitották, és Pückler nõvér tolt be rajta egy zsúrkocsit. A meleg berlinerhez teát vagy kávét lehetett választani. – Most pedig jön egy kis frissítõ – mondta a nõvér, és az ágyunkhoz szervírozta, amit kértünk. – Haller le nem mondott volna a berlinerjérõl. Dicsérte a lekvárral töltött süteményt; szívesen elfogadta az enyémet is, és látható élvezettel kebelezte be. 791
Mielõtt magunkra hagyott volna, a nõvér a nyilván számtalanszor elhangzott mondattal búcsúzott: – Remélem, jól fogja érezni magát nálunk. Az írónak nem adatott meg a vágyott nyugalom, ugyanis nem sokáig maradtunk egyedül. Alighogy elnyújtózott, egy nõ lépett a szobánkba, akit a fénykép alapján azonnal felismertem. Különleges módon kopogott; rögtön családi kódot sejtettem benne: három gyors koppantás egymás után, majd szünet, s utána még kettõ. Az asszony mutatós volt, noha aggodalmat tükrözött az arckifejezése. Nekem csak futólag idebiccentett, üdvözlést mormolt, majd ezekkel a szavakkal lépett szobatársam ágyához: – Fred, én szegény Fredem. – Az éjjeliszekrényre tette a kis csokrot, az író fölé hajolt, megcsókolta, megsimogatta, s csak ezután keresett poharat az ibolyáknak. A fürdõszobában talált. Majd hosszú, vizsgálódó pillantással mustrált, s utána két kezébe fogta Haller fejét, és megtapogatta a nyakmerevítõjét. Kérdésére – Fáj? – az író csak ennyit mondott: – Elviselhetõ, Anja – majd halkan: – Segítettek a cseppek! – Egymás szemében elmerülõ pillantással hallgattak egy darabig; föltehetõleg nem az én jelenlétem miatt, hanem mert túl sok elmesélnivalójuk volt, s valahogy le kellett gyõzniük a kezdet nehézségét. Amikor Anja csendesen zokogni kezdett, az író megfogta és az arcára tapasztotta az asszony kezét. Haller igyekezett megnyugtatni és lelket önteni bele, olyan halk szavakkal, amelyeket alig értettem, Anjához azonban eljutottak, és láthatólag csillapították zaklatottságát. Ahogy a hangszínébõl hallani véltem, az író az együttérzés szavaival érte ezt el. Egy kérdését tisztán hallottam: – Sven; Svenre gondolsz, igaz? – Az asszony szavakkal nem válaszolt, de hevesen felzokogott, így erõsítette meg Haller feltételezését. Szobatársam mélyen elgondolkodva ült az ágyán; láttam rajta, hogyan fontolgat valamit, amit aztán elvet, végül egyezségre jutva önmagával bólintott, és éjjeliszekrényfiókjából egy füzetet, egy egyszerû iskolai irkát vett elõ. Látogatója elé tartotta. Amikor az el akarta venni, Haller elhúzta elõle és egy pillanatra a háta mögé dugta. – Még nem, Anja – mondta, majd némi szünet után: – Még nincs kész; csak a biztonság kedvéért írtam le, nehogy feledésbe menjen egy s más. Annyi mindent elveszítünk úgy, hogy észre sem vesszük. – Akkor olvass föl belõle – unszolta Anja –, máskor is szoktál. – Az író cigarettára gyújtott, néhányszor mélyen leszívta a füstöt, azután, akárha megszokásból, továbbadta az égõ cigarettát Anjának, aki a cigarettát felém tartva megkérdezte: – Remélem, nem zavarja. Ugye? – Megengedett a szobában a dohányzás – mondtam –, igaz, nyitott ablaknál. – Az oldalamra fordultam, feléjük háttal, a könyökhajlatomba fúrtam a fejem; nem jutott eszembe más, amivel kifejezhetném a diszkréciómat. Haller szemlátomást olyan szövegrészt keresett, amelyet most felolvashat; zajosan lapozott elõre-hátra a füzetben, végül döntött: – Igen; mindennek van kezdete; Sven, a mi Svenünk számára is. A járóka, õ és mi és megint a járóka. Halk, ám egyre tisztábban és határozottabban csengõ hangon felidézte a kisfiút, akit már az elsõ mondatában Svennek hívott. Megtudtam, hogy ebben a fiúban, ámbár még bizonytalanul állt a lábán, egy felfedezõ, egy kutató tulajdonságait lehetett fölismerni; mindent föl kellett derítenie a tágas lakókonyhában: a virágokat az ablakpárkányon, a villanytûzhelyt és a függöny mögött a mindennapi evõeszközöket. Ha sikerült földhöz vágnia egy virágcserepet vagy fellöknie a folyton vízzel teli locsoló792
kannát, visító, diadalittas hangot hallatott. Amint az író szavaiból megtudhattuk, Svennek a rácsos járókában is sok dolga volt; fáradhatatlanul mászott benne keresztül-kasul, rázta, püfölte, próbára tette erejét a rácsrudakon, míg föl nem ismerte, hogy itt most egy korlátba ütközött; akkor a földre vetette magát, kiabált és sírt, olyan keservesen sírt, mintha fájdalmak gyötörnék. Mivel a vigasztaló szavaktól nem nyugodott meg, Anja fogta a két bábut, a tevét és a kéményseprõt, és odanyújtotta õket Svennek a járókába. Egy pillanatnyi megdöbbenés után Sven elvette a játékfigurákat, ledobta õket a járóka egyik sarkába, melléjük kuporodott és simogatni kezdte õket. Közben mosolygott, sõt: a szavaival is cirógatta a két játékfigurát. Fred Haller félbeszakította elbeszélését; mintha várt volna valamit Anjától, megerõsítést vagy helyeslést. Fölemeltem és feléjük fordítottam a fejem – nagyon szorosan fogták egymás kezét, elmerülve a közös emlékekben. Hogy egy idõ múlva nem volt nekik elég továbbra is ezekre az emlékekre visszarévedni, az abból látszott, hogy Anja sürgetõ bólintással a füzetre mutatott; többet akart megtudni Svenrõl, világosabban szerette volna maga elõtt látni az õ Svenjüket, és ez a halk hang képes volt õt megeleveníteni. Most én is úgy éreztem, látom õt lelki szemeimmel, az iskolás fiút, aki már korán hajlamos volt a konfliktusokban határozottan állást foglalni, beavatkozni, állítólag már az iskolaudvaron is egy verekedés alkalmával. Sven képtelen volt közömbösen figyelni, amint valamelyik osztálytársát csúfolják, taszigálják, ököllel csépelik, pártjára kelt az osztályelsõnek, noha egyszer õ maga is a földre került, és vérzett az ajka. Mindennek a nagyon átélhetõ leírása annyira a hatása alá vonta és fölzaklatta Anját, hogy többször ezt mondta: – Nem. Nem, nem. – Fred Haller csak ennyit jegyzett meg: – Bizony, ilyen volt. – Szinte csak mellékesen említette meg, hogy Sven egyszer megbukott, kiemelte viszont, hogy a fiú sirályokról írt fogalmazását valamennyi osztály elõtt fölolvasták az iskolai ünnepélyen. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy krónikája olvasásakor Fred Haller igyekezett kímélni Anját: olykor egyszerûen továbblapozott a füzetben, elidõzött azonban azoknál a részleteknél, amelyek különleges elbeszélnivalóval szolgáltak. Hogy más hangfekvésben folytassa, ezután egy bárkán láttatta Svent, amely egy hajógyárral szemközt, a parthoz kikötve vesztegelt az Elbán. Az uszály réges-régóta ott rozsdásodott; semmi nem emlékeztetett már a valaha szállított rakományokra; úgy tetszett, megfeledkeztek róla. Ám akadtak, akik nem: egypár kamasz, munka nélküli fiatal férfiak, állandó éjjeli szállást nélkülözõ figurák. Számukra otthont jelentett az uszály; biztonságban érezték itt magukat, és minden pénteken sörrel és aquavittel ünnepelték megtalált hajlékukat. Sven akkor fedezte föl magának a helyet, amikor egy bódénál elvállalta, hogy fölvisz néhány üveg italt a bárkára, ahol jótevõként fogadták, barátságosan meglapogatták, és meghívták, hogy üljön le az egyik lecsapható asztalhoz. Sven úgy döntött, elfogadja a meghívást, és az otthoniaknak csak másnap szól. Két éjszakát maradt a bárkán; a hajó falához simulva aludt összegömbölyödve egy tengerifûvel töltött matracon. Hallgatta a hajófalnak csapódó hullámokat, hallotta a vontatók hangjelzéseit és a bárka mellett lassan elhaladó nagy hajók tiszteletet parancsoló, mély dudálását. 793
Kis szünet után Haller Anjához fordult: – Sven szerette a vizet, sokat jelentett neki a víz közelsége. Az iskolai versenyeken második lett. Néhány vele egykorúval együtt Sven belement a játékba, amelyre a fantázia csábította õket a bárka fedélzetén: gyorsjárású karavellává nevezték ki az uszályt, eloldották a köteleket, és kalózportyára kerekedtek föl a déltengeri vizeken, ahol gazdag zsákmány kecsegtetett. Sven adta ki a parancsot a megtámadott hajó megcsáklyázására, õ, akire egyhangúlag és habozás nélkül ráruházták a parancsnokságot. Õ osztotta csapatokra a társaságot, saját helyét a támadók közt jelölve ki. Fred Haller elégtétellel mesélte, hogy Sven nem csupán megállta a helyét, de fegyelmezett körültekintéssel harcolva csapatát is mind közelebb juttatta a gyõzelemhez; aki elé odatoppant, az vagy kitért elõle vagy egykettõre a fedélzeten fekve találta magát! Késõbb azonban Sven más fordulatot adott a játéknak: amikor a szakállas férfi állt elõtte, rárohant, a fedélzet szélére rángatta és taszigálta, ahol birkózni kezdtek; elszántan akaszkodtak egymásba, nem törõdtek vele, hol is vannak, mindketten csak a maguk javára akarták eldönteni a küzdelmet. Két férfi erõnek erejével szétválasztotta õket. Megértettem, hogy többen elintézettnek tekintették az összecsapást, ám hirtelen kiáltást hallottak, és láthatták, amint Sven ellenfele kitárt karokkal lezuhan a fedélzetrõl és belecsapódik a vízbe. Anja fejét csóválva fölsóhajtott, s némi szünet után ezt mondta: – Biztos nem szándékosan; biztos, hogy Sven nem direkt csinálta. – A mi Svenünk odacsapott – jelentette ki Haller. Sven elõször csak megijedt ütésének következményét látva, ám azután ledobott egy kötelet, odahívta az embereit, és a vízbe vetette magát. Közvetlenül a magát kétségbeesetten a felszínen tartani igyekvõ úszó mellett ért vízbe; sikerült megragadnia a kötél végét, és úgy alányúlnia az úszónak, hogy mindkettejüket föl tudták húzni a bárkára, s végül a fedélzetre tudták vinni. Az író félbeszakította felolvasását; fölemeltem a fejem, s láttam, hogy várakozásteljesen néz Anjára, aki azonban egy szót sem szólt, egyre csak az iskolai füzetre meredt. Haller ezt nyilván felszólításként értelmezte, hogy folytassa Sven történetét, s én megtudtam egy s mást egy bizonyos éjszakai vallomásról. Egyik éjjel történt, hogy Haller érintésekre ébredt; Sven ült az ágya elõtt, türelmesen, noha fázott; valamit el kell mondania, most. Miután Haller megnyugtatta, Sven elmondta, hogy hívatta az iskolaigazgató, és Sven osztályfõnökének jelenlétében közölte vele, hogy ki akarják tüntetni azért, amit tett, az életmentõéremmel, amelyet Hamburgban nagyra tartanak, és csak annak ítélik oda, aki megmentett valakit a vízbe fúlástól. Sven szó nélkül vette tudomásul ezt a tájékoztatást. Ám állítólag már ebben a pillanatban tudta, hogy nem fogadhatja el az érmet, minthogy a szakállast, akinek a megmentéséért ki akarták tüntetni, õ maga lökte a vízbe. Az igazgató csodálkozására Sven visszautasította a kitüntetést; ennek okát nem árulta el, annyit mondott csupán, hogy lehetetlen elfogadnia az érmet. Anja itt közbevágott; határozott hangon emlékeztetett arra, hogy Sven saját elhatározásából ugrott a vízbe, hogy megmentse a sodródó férfit, és a medál csupán jogos elismerés lett volna. Ahelyett, hogy egyenesen válaszolt volna erre, Haller megemlítette, hogy a szava is elállt a megdöbbenéstõl Sven döntésérõl értesülvén, s hogy a helyeslés és a csodálat jeléül Sven vállára tette a kezét. 794
Legalábbis õ így kívánta értelmezni a dolgokat. De hogyan jutott Sven erre a gondolatra, kérdezte Anja, ki befolyásolta és ösztönözte erre a döntésre? – Sok minden marad rejtve elõttünk – vélte Haller –, vannak hatások, amelyeket sem megnevezni, sem megmagyarázni nem tudunk, de az is lehet, hogy Sven minden külsõ befolyás nélkül cselekedett így, csak mert úgy gondolta, belsõ késztetésbõl ezt kell tennie. Haller ismét fölütötte a füzetet, és körültekintõ fiatalemberként mutatta be Svent, aki a kioszkban vállalt munkával, pohármosogatással, az asztalok és székek letisztításával és az elszállítani való üres üvegek összegyûjtésével keresi meg a zsebpénzét. A kioszk tulajdonosa olykor különleges feladattal is megbízta a fiút: ha valamelyik vendég túl sok sörrel és aquavittel tankolta fel magát, s nem tudtak egyezségre jutni a lábai, hogy merre is van hazafelé, odaintett Svennek, aki megbízható kísérõnek bizonyult. Belékarolva hazavezette az imbolygó vendéget; a lakásához vagy a hajójához. Ezt tette akkor is, amikor ezt a Koschnikot bízták a gondjaira, egy sovány, leharcolt benyomást keltõ figurát, aki, míg Sven hazafelé vezette, újra meg újra fölnevetett, és belebelefogott egy történetbe, szaggatottan, összefüggéstelenül. Nyilvánvalóan egy csapat szakértõnek címezte szavait, akik hajócsavarokat gyártottak. Patetikusan jelentette ki: – Mi adjuk a hajóknak az erõt, hogy átszeljék a tengereket, és bárhol a világon megérkezzenek oda, ahol várják õket. – Svennek többször is rá kellett kérdeznie, amíg biztos lehetett benne, hogy Koschnik egy kertvárosi telepen lakik, egy faházban; az ablak elõtt napraforgók, a kertben játszadozó gyerekek. Gyerekek szaladtak elé, amikor betolta Koschnikot a kertkapun; ugrándoztak és ujjongtak, a tántorgó férfi zakóját rángatták, a legnagyobb leány igyekezett átölelni. Sven látta, hogyan csúsztatta a lány ölelés közben az apja belsõ zsebébe a kezét, és hogy húzta ki a pénztárcáját, amelyet aztán egyetlen szó nélkül átadott az asszonynak. Az asszony barátságos volt Svenhez, megköszönte neki, amit tett, meghívta egy pohár almalére, és amikor Sven elbúcsúzott, adott neki két eurót – összesen ennyi érmét talált az erszényben. A gyerekek a kapuig kísérték apjuk alkalmi õrangyalát; ott Sven a lánykának adta az egyik eurót, azt javasolván, vegyen rajta vaníliafagylaltot a mókás fehér sapkát viselõ férfitól. Anja ennek hallatán mosolygott és megjegyezte: – Ezt el tudom képzelni; Sven épp ilyen volt. – A mi Svenünk – szúrta közbe Haller, s szükségét érezte, hogy mielõtt tovább olvas a füzetben, elmagyarázza, hogy nemigen létezik nyílegyenes vonalban haladó élet, mindig vannak kitérõk, eltérések, mindig vannak események és stációk, amelyek semmilyen felismerhetõ összefüggésben nem állnak egymással. – Figyelj! Sven egyik barátja küldöncként dolgozott egy újságnál, a Hamburger Kuriernál. A szerkesztõségben nem volt csõpostarendszer, így hát a küldöncök tartották fenn a szerkesztõségek és a nyomda közti összeköttetést, postát és kéziratokat hoztak-vittek, s idõnként friss kávéról is gondoskodtak. A felvételi beszélgetés Sven reményeinek megfelelõen zajlott le; fölvették, és aláírta élete elsõ szerzõdését. Lapzárta után, amikor kisebb volt az igénybevétel, a küldöncök tartózkodóhelyiségében üldögélt és olvasott. Õ volt a házikönyvtár legbuzgóbb használója, és a könyvtárat vezetõ öregebb szerkesztõ örömét lelte abban, hogy a fiatal munkatárs olvasmányválasztását terelgetheti. Sven legszívesebben rövid történeteket olvasott, de színészekkel, festõkkel és 795
írókkal készült interjúkat is; ceruzával a kezében olvasott, és aláhúzta az említésre méltónak talált részeket. Ha ekkoriban valaki megkérdezte volna tõle, mi akar majd lenni, ártatlan nyíltsággal alighanem ezt válaszolja: Olvasó, a legszívesebben olvasó. Az olvasás iránti szenvedélye olyan tartós, a tartalmakat, a konfliktusokat és a megoldásokat elraktározó emlékezete olyan lenyûgözõ volt, hogy a tárcarovat szerkesztõje – alighanem saját memóriájának ellenõrzése végett – idõnként elbeszélgetett vele. – És Sven mindig tudott felvilágosítást adni – mondta Anja, mire Haller: – Lassacskán valóságos eleven lexikonnak láthatta magát. De folytatom. A küldöncség ideje is véget ért. Amikor a Hamburger Kurier egy pályázaton való részvételre invitálta fiatal olvasóit, Sven kivágta az újságból, és magánál hordta a pályázati kiírást. Egy kikötõi sétahajózáson, amikor egyedül volt a napozóteraszon, újra elolvasta a felhívást, és elhatározta, hogy részt vesz a pályázaton. Teljesíthetõnek tûnt számára a kitûzött feladat. „Egy felejthetetlen hamburgi séta” címmel olyan írásokat várt a zsûri, amelyek mernek és tudnak nagyon személyesek lenni, s egyszersmind – így fogalmazott a felhívás – bepillantást nyújtanak a nagyváros csodavilágába. 500 eurós pályadíj volt kitûzve; a zsûri döntésével szemben jogi útnak nem volt helye. Sven sokáig keresgélt-kutatott; felidézett magában néhány, számára vajmi keveset jelentõ sétát, de egyet sem talált, amelyet meg akart volna õrizni a feledéstõl. Csalódottságában úgy döntött, ismét sétára indul, kizárólag azért, hogy olyasmit lásson és tapasztaljon, amit végre alkalmasnak találhat a beszámolójához. Nem sokáig keresgélt. Véletlenül fölfedezte, hogy a Störtebekergasse egész hétvégére le van zárva az átmenõ forgalom elõtt, mégpedig egy sok embert vonzó és együvé terelõ esemény: a helyi bolhapiac miatt. Sven útnak indult, éber érzékekkel, és készen arra, hogy mindent följegyezzen és megõrizzen, ami csak az útjába kerül: asztalokon és sátorlapokon használt levesestányérok és lágy tojásos poharak kínálkoztak megvételre; Sven látott egy „Boldog ébredést” kívánó párnát, egy tortalapátot, egérfogókat, gumicsizmákat, kártyapaklikat; nem kerülte el a figyelmét az ódivatú evõeszközöket tartalmazó doboz, sem a borostyán nyakék, amelyet egy pipázó asszony kínálgatott. A legtovább egy kalitka elõtt idõzött, amelyben egy mogorvának látszó papagáj gubbasztott; a madár újra meg újra az „Állj vigyázzba, Petersen!” mondattal rukkolt ki. Sven nem találgatta, hol tanulhatta a papagáj ezt a mondatot; kétszer elmondatta vele, majd továbbsétált, megcsodált egy indián fejdíszt és egy kitömött mókust, s itt sem törte a fejét azon, vajon ki hagyhatta kire ezeket a dolgokat. Úgy érezte, eleget látott. Anja ekkor azt kérdezte: – És? Nyert díjat a pályamûvével? – Díjat nem nyert – mondta Haller, – de a Hamburger Kurier közölte a kéziratát. – Nagy nap volt Sven számára, amikor nyomtatásban látta viszont az írását, s alighanem már ekkor feltámadt benne az önkéntelen vágy ennek az élménynek, e felfedezésnek a megismétlésére. Küldöncbarátjának gratulációja nyomán, aki szerint Sven többre hivatott, mint papírokkal loholni ide-oda, úgy gondolta, megpróbál a szerkesztõségben munkához jutni, s abban is bizonyos volt, hogy ez csak a tárcarovat lehet. Ez a kívánsága nem teljesült, ám az ügyvezetésen azt javasolták neki, álljon be gyakornoknak a laphoz, és Svennek inyére volt az ajánlat. Gyakornoksága csaknem két évig tartott; e tanulóidejére késõbb jó szívvel emlékezett. Részt vehetett a szerkesztõségi értekezleteken, amelyeken érté796
kelték a nap eseményeit, kikereshette az archívumból az úgynevezett elõtörténeteket, idõnként azzal bízták meg, hogy különleges eseményekbõl „vegyen mintát” (ahogy a szerkesztõségben mondták), például bélyegkiállításra, egy-egy hajó vízre bocsátására vagy filmpremierre küldték a Roxi moziba. Az egyik filmbemutatóra magával vitte Laurát, aki már fiatal szerkesztõ volt a tárcarovatnál, és imádta a francia filmeket; mindketten lelkesen követték, ahogy Gérard Depardieu egy gyõztes tõrpárbaj után jutalmul csókot kap a lenge öltözékû várkisasszonytól egy várromban. Mielõtt felgyulladt a fény a Roxi moziban, Sven is megkapta élete elsõ, ámbár csak futó csókját. Késõbb nem gyõzött csodálkozni azon, hogy amit szemtanúként élünk át, a látottak utánzására ösztönözve képes irányítani a magatartásunkat. Kéz a kézben hagyták el a mozit; anélkül, hogy bármit megbeszéltek, bármiben megállapodtak volna, Sven hazakísérte a több évvel idõsebb Laurát, fölment vele a négy lépcsõn, nyomában belépett a tágas lakásba, és mielõtt még leült volna, kapott egy istenhozott-csókot. Laura emlékezett, hogy egy születésnapról maradt még valamennyi bora; elõhozott egy nem egészen teli palackot, az asztalra tette, és nekifogott elmesélni az imént látott filmet. Ezen a ponton Anja fölnevetett, és jókedvûen így szólt: – Ez ismerõs nekem, Fred, most minket szõttél bele a történetbe. – Nem mindenki eredeti figura – mondta Fred –, ebbe bele kell nyugodnunk. – Továbblapozott a füzetében, eltöltetett Svennel egy éjszakát Lauránál; jókedvûen s élvezettel mesélte el, milyen körülményesen vetkõzött le a fiú, és hogyan segített Laurának kihámozni magát szûk szoknyájából – elõször feküdt ruhátlanul egy lány mellett, s követte gyöngéd utasításait. Amikor mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, Svennek olyasmi jutott eszébe, amin nem lepõdött meg; megkockáztatta a javaslatot, hogy hamarosan, a nem túl távoli jövõben házasodjanak össze. Átsandítottam Anjára; úgy tûnt fel, nyugtalanság fogta el, a fejét rázta és elhárító mozdulatot tett, mire Haller megint csak bólogatott, ezt mondván: – Van ez így néha. Úgy látszott, Laura várta a látogatót, aki bátortalanul kopogott az ajtón. A lány egy zömök, világos szemû férfit engedett be, aki meghajolt feléje, Svent azonban csak lenézõen mustrálta, és rövid, cinkos pillantást váltott Laurával. A látogató hozott valamit, de bizonytalan volt, habozott. Csak Laura bátorító mozdulatára húzott elõ az inge alól egy bõrzacskót. Letette az asztalra, mire Laura fogott egy virágvázát, belenyúlt, és egy borítékot vett ki belõle. A látogató kinyitotta a borítékot, s látható elégedettséggel nyugtázta a belõle elõkerülõ bankjegyköteget. Nem számolta meg a pénzt; azzal fejezte ki Laura iránti bizalmát, hogy kezet nyújtott neki, majd újabb meghajlással elbúcsúzott. Az ajtóból még visszaszólt: – Kedd, a szénkikötõben kell leszállítani, a nicaraguai General Ariasra. – Parancsnak hangzott. Alighogy egyedül maradtak, Laura az asztalra rázta a bõrzacskó tartalmát: szürke, kék és fehér tablettákkal teli kis kapszulákat. Elmerülten szortírozni kezdte a kapszulákat; Sven úgy látta, hogy közben azok nevét idézi föl magában, akiknek a kapszulákat szánták. A fiú egyszer fölvett egy kapszulát, kiszórta belõle a tablettákat, és úgy tett, mintha a szájába akarná önteni, ám mielõtt sikerülhetett volna neki, Laura elvette tõle a pirulákat. Nyugodt hangon ezt mondta: – Nem, Sven, nem; mi nem engedhetjük meg magunknak az anyagot, nekünk túl drága. 797
Haller félbeszakította elbeszélését, hosszabb szünetet tartva. Bárkinek, aki hallgatta, feltûnt volna, hogy egyre elfogultabb Sven iránt; még amikor csupán Svennek egy kirakat üvegén kirajzolódó tükörképét írta le, akkor is érzékelhetõ volt a rokonszenve – így örökítette meg a fiú kócos szõke haját, a farmerén díszelgõ dekoratív lyukakat, és a (mintha) békülékenyen kitárt karját. Ennek ellenére nem kímélte meg Svent egy súlyos csalódástól sem. Amikor a Hamburger Kurier sportszerkesztõje azt javasolta, menjenek együtt lóversenyre, Sven azonnal ráállt, mi több, az ösztökélés nyomán elhatározta, hogy életében elõször fogadni is fog. Pénzt kért kölcsön, Laurától, a kioszk tulajdonosától és egy volt küldönc barátjától. A sportszerkesztõ ismert néhány zsokét, és ismerte egyikmásik ló sikertörténetét; mivel bejáratos volt az istállókba, Svent is magával vitte egy istállókörútra. A szerkesztõt szemlátomást személyes viszony is fûzte az egyik lóhoz, az állat fejéhez dörzsölte az arcát, simogatta, és mintha valóban súgott volna neki valamit. Sven elmosolyodott, amikor meghallotta a ló nevét: Szélmátka – már ez is gyõzelmet és nyereményt ígért. Úgy érezte, ezzel föl van mentve a választás terhe alól, minden kölcsönkért pénzét Szélmátkára tette föl, és önfeledten gyönyörködött a szép ló látványában, amely a rajthelyre menet visszafogottan táncolt. Lova jól rajtolt és biztosan tartotta helyét a középmezõnyben; amikor azután elsiklott a többi vágtában megnyúlt test mellett, és átvette a vezetést, Sven, akárcsak több más nézõ, fölugrott, együtt kiabált és tapsolt velük, idõnként kurjongatott és dobogott a lábával örömében. Minél közelebb érezte magát a gyõzelemhez, annál nagyobb lett benne a hajlandóság, hogy odaforduljon a mellette állókhoz, megveregesse a vállukat vagy odabiccentsen, már-már gratuláljon nekik. A fiatal, szinte sihedernek látszó zsoké egyetlenegyszer sem használta az ostorát, majdhogynem ráfeküdt lova hátára; Svennek az volt a benyomása, hogy egyetlen lényt lát maga elõtt. Hogy miért lépett hirtelen rosszul Szélmátka, miért botlott meg és zuhant a földre, Sven nem tudta kideríteni. Csak annyit látott, hogy a ló két mellsõ lába megbicsaklik, teste reflexszerûen fölágaskodik, majd elesik. A zsokénak sikerült talpra állnia, odasántikált a lóhoz, megveregette a nyakát, a homlokát, megragadta a gyeplõt, húzta, rángatta, és rövid parancsszavakkal sürgette a lovat, hogy álljon fel. Szélmátka küszködve-fújtatva megpróbált engedelmeskedni a parancsnak, ide-oda vetette a fejét, igyekezett megtámaszkodni, de újra meg újra visszazuhant. A zsoké integetett a versenyigazgatóság üvegezett épületében ülõknek, és kisvártatva föltûnt egy nyitott platójú, darus teherautó. Két férfi hevedert húzott át a ló teste alatt, majd mûködésbe hozták a darut, és a kocsi platójára emelték Szélmátkát. Miközben az autó lassan elhajtott, itt-ott tapsoltak. Sven nem tapsolt. Elszoruló torokkal meredt a ló meg-megránduló mellsõ lábaira, amelyeket Szélmátka támasztékot keresve igyekezett kinyújtani, ám végül, mintegy a mozgástól kimerülve, élettelenül hevertek a földön. Hogy hová mentek, Sven nem tudta. Még nem juthattak messzire – de azért már elég messze lehettek az ügetõtõl –, amikor Sven meghallotta a lövést. Mozdulatlanná dermedt. Várta, hogy második lövés is dördüljön, de nem hallott semmit. Hogy miért fakadt sírva Sven, maga sem tudta késõbb megmagyarázni, mindenesetre hangtalanul sírt, és finoman saját kézfejébe harapott, hogy ellenfájdalommal semlegesítse 798
a kínzó érzést. Nem igyekezett elrejteni az érzelmeit. A sportszerkesztõ a vállára tette a kezét, együtt érzõen nézett rá, majd mondott valamit, amit Sven nem értett. Ezt mondta angolul: – They shoot horses, sometimes. Haller megismételte a mondatot, és, anélkül, hogy ránézett volna, odanyújtotta a kezét Anjának. Érezte, mennyire közelrõl érinti az asszonyt ez az esemény, mégsem kímélte meg attól, hogy újra színre léptesse Svent. Komoly volt közben, s talán meg volt gyõzõdve róla, hogy vannak megpróbáltatások, amelyektõl nem kímélhetjük meg a másikat, amelyeket egyszerûen ki kell állni. Egy keddi napon történt. Sven kölcsönkérte a kioszk tulajdonosának dingijét;1 ritkás ködben indult el a kioszk alatti stégtõl, és a szénkikötõ felé evezett. Hosszú út állt elõtte, de bízott magában, és biztosra vette, hogy megtalálja, hol horgonyoz a General Arias, és találkozik ott a fickóval, aki odarendelte. Nem volt egyedül a folyón. Idõrõl idõre egy-egy vontató vagy egy part mentén közlekedõ teherhajó siklott el mellette árnyékszerûen, egyszer pedig, teljes kivilágításban és mérhetetlenül hatalmasan, egy személyszállító hajó is. Egy közeledõ halászkutter lelassított és közel jött Sven dingijéhez; felajánlották neki, hogy vontatják, õ azonban köszönettel elhárította. Ahogy sûrûbb lett a köd, megbánta ezt a döntését; már csak a megérzésére hagyatkozva evezett. Nekiütközött egy kikötõi cölöpgúlának, amibõl arra következtetett, hogy közelebb lehet a céljához. Mindjárt ezután hatalmas ütést érzett, amelytõl a dingi fölborult, és még látta a hajóorrt, amely vele együtt a víz alá nyomta a dingit, s talán végül hallotta még a hajócsavar könyörtelen bugyborgó zúgását, míg azután csak a sötétség volt mindenütt. Anja, aki a felolvasást hallgatva levette a nyakából a kendõt, és az ujja köré tekerte, fölállt és gyors mozdulattal a füzetért nyúlt. Sírt. Segítségkeresõn nézett körül, mint aki kiutat keres, közben még hevesebben sírt: görcsös zokogás rázta. Melléhez szorította az iskolai füzetet. Majd egyetlen szó nélkül, bizonytalan léptekkel kiment, nem véve tudomást Haller csitító-kérõ mozdulatáról. Hosszan néztem Hallert; kétségbeesettnek látszott. Jóllehet nem volt már mit mondania, megkérdeztem: – És? Így történt? Megfulladt Sven? – A mi Svenünk meghalt a születése után. TATÁR SÁNDOR fordítása
1
Dingi: kisméretû (leginkább egyszemélyes), tõkesúly a hajótest alatt futó helyett hosszanti uszonnyal ellátott vitorlás. (A ford.)
799
TÁJÉKOZÓDÁS
IRCSIK VILMOS
Szaván fogni a társadalmat A konkrét költészet és Ernst Jandl
Az 1960-as évektõl kezdõdõen a német nyelvû irodalmakban, az akkori Nyugat- Németországban, Ausztriában és Svájcban fokozatosan tért hódít a nyelvi kísérletezés elmélete, amely egy új lírai irányzat, a konkrét, vagy más néven az objektív költészet létrejöttéhez vezet. Az új kezdeményezés képviselõi az osztrák születésû nyelvfilozófus, Ludwig Wittgenstein (1889–1951) elméletétõl megihletve dolgozták ki és valósították meg programjukat. Wittgenstein nyelvfilozófiai nézeteit két fontos mûvében fejtette ki, ezek a Tractatus logico philosophicus és a Filozófiai vizsgálatok. Elméletének alapja a nyelv és a valóság azonosságának hangsúlyozása, ennek kulcsmondata szerint: Beszédünk határai egyben világunk határait is jelentik. A konkrét líra megteremtõi a wittgensteini teóriára építve manifesztumaikban, antológiáikban lépésrõl lépésre egy új ars poetica körvonalait vázolták fel és valósították meg alkotásaikban. Az új ars poetica szerint a szónak elõször is el kell veszítenie jelentéshordozó funkcióját a lírai kommunikációban, és kizárólag szótári szóként, azaz konkrét, objektív alakjában kerülhet a versbe. A szó jelentését ennek a konkrét költészetnek a követõi csupán vizuális-grafikus úton vélik meghatározhatónak, ezáltal lerázzák magukról a szintaxis szabályinak nyûgét, és saját nyelvi konvenciókat, konstellációkat kísérleteznek ki, innen ered irányzatuk harmadik elnevezése, a nyelvi kísérletezések költészete. A nyelv jelentésfunkciójának újraértelmezése, a nyelvnek jelrendszerként való felfogása merõben új költõi eszközök „kikísérletezéséhez” vezet: jelfunkciót kap minden nyelvi elem, beleértve a szót, szótagot és a hangot is. Sõt a szónak mint jelentéshordozónak az elvetése eredményezi legfontosabb esztétikai vívmányukat: a konkrét költészet számára a nyelv ugyanis többé nem az ábrázolás eszköze, hanem maga az ábrázolás tárgya lesz. Márpedig ezt az újraértelmezett nyelvet a költõ úgy kezelheti, formálhatja, mint például a képzõmûvész a fát, a követ, márványt. Az osztrák Ernst Jandl Séta címû szövege jól példázza a jelentés nélküli német elöljárószók, illetve magyar megfelelõjükként a ragok önálló nyelvi jelként való használatát. A szöveg két valódi jelentéshordozó szóval, nevezetesen a címmel és a befejezõ sorral szervezõdik teljes verssé: Tól tól tól ig tól tõl tól tól tõl ig 800
ig ig ig tól ig tõl ig ig ig ig
tól ig tól tól
ig tól ig ig
és vissza Az új felfogás természetesen rendkívüli módon kitágítja a líra esztétikai mozgásterét. A kísérleti-konkrét költõ számára a világ objektív megismerése másodrangú kérdéssé válik. Ezzel szemben viszont megkezdõdik a nyelv világának számbavétele, leltározása, értékeinek maximális feltárása, lehetõségeinek felmérése és mûvészi kiaknázása, és mindannak mellõzése, ami a szokásos megismerési folyamatot szolgálja, illetve ami még megkülönbözteti, vagyis mereven elválasztja a mûfajokat. Az új lírai formák, amint megteremtõik hangsúlyozzák, megfelelnek a technicizált világ kihívásainak, hiszen fellépésük idején a gyors kommunikáció már objektív szükségletként, a társadalom lételemeként jelentkezett, és ez elõl nézetük szerint a líra sem térhetett ki. A formai eszköztelenség, a vizualitás egyértelmûen ezt a gyors kommunikációt szolgálja, és ennek szellemében a konkrét líra költõi kiemelik attitûdjük hasonlóságát a reklámgyakorlattal is: az akkor létrejött és mára tökéletessé hangolt fogyasztói ember már csak a reklám erõsen leszûkült, vizualizált, egyezményes jelrendszeren alapuló stílusában szólítható meg igazán. A költészet reklámmá alacsonyításának vádját persze visszautasították, csak a reklám attitûdjét vették fel, és verseiket, ha nem is a hagyományos eszközökkel megformálva, továbbra is versnek, továbbra is mûalkotásnak tekintették. Felfogásuk szerint az évszázadok, sõt évezredek alatt kialakult és szentesített stíluseszközökkel szemben az õ alkotásaik esztétikai értékét a konstellációk teremtik meg. Konstelláción a szavak olyan csoportosítását értették, amelyben kölcsönös kapcsolatuk nem a szintaktikai összefüggésekben valósul meg, hanem az ugyanabban a térben való konkrét anyagi jelenlétükben. Ezáltal a szó, a szavak, a szótagok, hangok egy jelentése helyett több, különbözõ irányú jelentés jön létre, ami lehetõvé, sõt szükségessé teszi az olvasó számára, hogy a költõ által teremtett struktúrákba különbözõ jelentéseket értsen bele és próbáljon ki (Jandl Sétájának esetében a neki tetszõ helyszíneket), ezáltal az alkotóhoz hasonlóan megteremtve a maga nyelvi konvencióit. A konkrét költészet tehát szándéka szerint nem a passzív, manipulálható befogadó szerepére kárhoztatja olvasóját, hanem épp ez ellen lép fel, aktivitást követelve tõle, kreativitást kínálva neki játszótársává avatja, játékmesterré teszi. A konkrét költészet nem véletlenül az 1960-as években bontakozik ki igazán. Egyrészt az 1951-ben bekövetkezett halála elõtt már régóta Cambridge-ben élõ Wittgenstein mûvei ekkor lesznek ismertté német nyelvterületen, másrészt ekkor válik programmá az Adorno elméletére épülõ, minden társadalmi elkötelezettséget tagadó nonkonformizmus, és ennek egyes követõi a számukra kompromittálódott, a múlt örökségétõl terhes német nyelv ideológiamentes újrateremtésében vélték megtalálni helyüket az irodalom világában. A különbözõ kezdeményezések több irányzat szintézisébõl és egy hosszabb folyamat eredményeként váltak mind egységesebbé, és nyerték el ma már félreismerhetetlen, egységes arculatukat. A konkrét költészet elsõ manifesztumát a svájci Eugen 801
Gomringer (1925) írta még 1954-ben A verstõl a konstellációig címen. Gomringer dolgozta ki a már említett konstellációelméletet és emelte ki a gyors kommunikációnak, mint a kor objektív kihívásának a szükségességét a lírában. A természetesen kis kezdõbetûvel írt nem tudni címû verse a gyakorlatban illusztrálja a konstellációelmélet lényegét: a minden sorban visszatérõ fõmondat – nem tudni – szigorú logika szerint állandóan új meg új konstellációba helyezi a hozzá rendelt, eredetileg jelfunkció nélküli négy kérdõszót, és aztán az utolsó versszakban kötõszók nélkül és négyszer megismételve feltárja a vers filozófiai távlatait, az egyre bonyolultabbá váló, egyre szövevényesebb és egyre kiismerhetetlenebb élet rejtélyeit: nem tudni hol nem tudni mit nem tudni miért nem tudni hogyan nem tudni hol mit nem tudni hol miért nem tudni hol hogyan nem tudni mit hol nem tudni mit miért nem tudni mit hogyan nem tudni miért hol nem tudni miért mit nem tudni miért hogyan nem tudni hogyan hol nem tudni hogyan mit nem tudni hogyan miért nem tudni hol mit miért nem tudni hol mit hogyan nem tudni hol hogyan miért nem tudni mit miért hogyan nem tudni mit hol miért nem tudni mit hol hogyan nem tudni miért hol mit nem tudni miért mit hogyan nem tudni miért hogyan hol 802
nem tudni hogyan hol mit nem tudni hogyan hol miért nem tudni hogyan miért mit nem tudni hol mit miért hogyan nem tudni hol miért hogyan mit nem tudni hol hogyan mit miért nem tudni mit hol miért hogyan nem tudni mit miért hogyan hol nem tudni mit hogyan hol miért nem tudni miért hol mit hogyan nem tudni miért mit hogyan hol nem tudni miért hogyan hol mit nem tudni hogyan hol mit miért nem tudni hogyan mit miért hol nem tudni hogyan miért hol mit nem tudni nem tudni nem tudni nem tudni Az ugyancsak 1960-ban Nyugat-Németországban megjelent Movens címû dokumentumkötet már átfogó képet igyekszik nyújtani az új mozgalom legjelentõsebb német képviselõirõl, többek között Claus Bremer (1924–1996) és Franz Mon (1926) munkásságával a középpontban. Ugyanebben az évben jelenik meg a német Helmut Heissenbüttel (1921–1996) elsõ Szövegkönyve, amelyet a hatvanas–hetvenes esztendõkben még további öt követ. Heissenbüttel a frankfurti egyetemen irodalmat tanított, és amellett, hogy az irányzat elsõ jelentõs költõinek egyike, irodalomtörténetileg, illetve elméletileg is kidolgozza, rendszerezi a konkrét költészet mibenlétét, kijelöli helyét a német irodalomban, a verstipológiák alapján megkülönböztetve a romantikus-individuális és a verbális-kombinatorikus korszakot, amely utóbbiba a konkrét költészetet is besorolja. Heissenbüttel tagadja ugyan a mûfaji határokat, de a nyelvi kísérletezés jegyében szépprózai alkotásokat is ír, ilyen például többek között a Kváziregény, a 3 x 13 többé-kevésbé történet, vagy a D’Alambert bukása és a Tizenhárom tézis az elbeszélésrõl címû esszé. Ahogyan a Tizenhárom tézisben kifejti, ezeknek a prózai írásoknak a motorja nem az akció, hanem a repetíció, más szóval és bõvebben: az események elõrehaladását itt nem a cselekmény, hanem magának a médiumnak, vagyis a nyelvnek a mozgása adja. 803
Heissenbüttel számára a konkrét vers is folytonos kísérleti terepet jelent, ahol paradox módon újra és újra próbálja meghatározni a konkrét költészet témáját. Ezt az ars poeticát a Témák címû vers világítja meg a legjobban: A mondhatót elmondani a tapasztalhatót tapasztalni az eldönthetõt eldönteni az elérhetõt elérni az ismételhetõt ismételni a befejezhetõt befejezni a mondhatatlant a tapasztalhatatlant az eldönthetetlent az elérhetetlent az ismételhetetlent a befejezhetetlent a befejezhetetlent nem befejezni Termékenyítõleg hat a konkrét költészet kiérlelõdésének folyamatában Max Bense, aki szövegelméletében a maga nyelvi modelljét matematikai és fizikai teorémákra, illetve az informatikára építi. Míg fejlõdéstörténetileg Gomringer a gyors kommunikáció szükségszerûségében, Heisenbüttel az irodalmi korszakok periodicitásában, addig Bense a technikai civilizáció megjelenésében és egyeduralkodóvá válásában látja a konkrét költészet kialakulásának okát és létjogosultságát. Szerinte ebben a civilizációban az egyetlen hajtóerõ a technikai haladás, ez pedig kizárólag a termelékenységgel mérhetõ, és ennek a racionalitásnak kell alávetni a költészetet is. Az irányzat létrehozza a maga jellegzetes mûfajait. Ilyenek például, a teljesség igénye nélkül, a kombinatorika, az idézetmontázsok, az egyszavas vers, az artikulációs vagy más néven hangvers, a tipogramma és a fülszöveg. A kombinatorika példájául a fentebb már idézett Gomringer-vers, a nem tudni szolgálhat. Ernst Jandltól a Naptár az egyszavas vers és a tipogramma ötvözése: 1944 1945 háború háború háború háború háború háború háború háború háború MÁJUS háború háború 804
háború háború háború háború háború Egy másik Jandl-vers, a Lövészárok a hangvers tipikus példája. Ez annyira a szóbeli elõadáshoz van kötve, hogy fordításával nem is érdemes, de nem is lehet próbálkozni. Mivel a költõ szerint a háború nem énekel, a háború nem ismeri a harmóniát, a Schützengraben (lövészárok) szóból egyszerûen elhagyja a magánhangzókat, és stílszerûen fogalmazva a megmaradt mássalhangzók (sch, t, z, n, g, r, b) jelentéshordozó sajátságainak kiaknázásával, akusztikai lehetõségeik kombinációjával a pokoli ágyú- és géppuskatûz, a harctéri infernó hangulatát teremti meg. Az ilyen hangversek lételeme természetesen a szóbeli elõadás, amelyben Ernst Jandl egészen kiváló képességekkel rendelkezett, vagyis a konkrét költészet bizonyos esetekben a hagyományostól merõben eltérõ költõi egyéniséget kívánt. Gondoljunk csak a klasszikus költészet olyan nagyjaira, akik szinte még felolvasni sem tudták, vagy akarták a saját mûveiket. A konkrét költészet esztétikájában határozott öntisztulási folyamat figyelhetõ meg. Kezdetben deklaráltan a hagyományos verstéma nyelvvé való átalakítása volt a fõ cél, Claus Bremer megfogalmazása szerint a témát a vers kibontakozásának mértékében kellett eltüntetni a versbõl. Késõbb ez a formai öncélúság veszít intenzitásából, a konkrét költõk egyre inkább az olvasó önmagára találásának elõsegítésében látják a versírás legfõbb célját. Ezért úgy szervezik mûveik nyelvezetét, hogy szabadságvágyat és értelmet provokáljon, mintegy felszólítva a befogadót, lépjen saját lehetõségeinek birodalmába, ami az egyetlen összekötõ kapocs ember és ember között. Claus Bremer egyik verse például negyvennyolc soron keresztül egyetlen mondatból áll, sõt a negyvenkilencedik sor is változatlan, ám a tipogramma eszközeivel élve néhány bekezdéssel kijjebb kezdõdik, azaz kilóg a sorból: …………………. Ne lógj ki a sorból! Ne lógj ki a sorból! Ne lógj ki a sorból! Ne lógj ki a sorból! Ezzel a megoldással a látszólag öncélú formai játék egyértelmû és határozott politikai, közéleti imperativusszá válik. A svájci és német kezdeményezések után a konkrét költészet Ausztriában a Wiener Gruppe avantgárd csoportosulás tagjai között talál visszhangra. Elsõsorban Gerhard Rühm (1930) és a csoporthoz lazán kötõdõ Ernst Jandl (1925–2000) lesznek az új mozgalom elkötelezettjeivé. Jandl bátran nevezhetõ a konkrét költészet elsõ összegzõjének és legrangosabb betetõzõjének. Költészetében magas szinten valósulnak meg a nyelvi kísérletezések évtizedek során kiforrott vívmányai, újításai. Egyszers805
mind neki sikerül a leglátványosabban megcáfolni azt a vádat, amelynek bélyegét, mint minden új irányzatra, a konkrét lírára is rásütötték – nevezetesen, hogy az nem egyéb nyelvi formalizmusnál, a nyelvvel való értelmetlen bûvészkedésnél. A már említett Séta, Naptár és Lövészárok alapján Jandl még szélsõséges nyelvi kísérletezõnek látszik. Ám ma már lezárt, teljes költõi életmûvének ismeretében megállapítható, hogy munkásságában a szociális, történelmi, lételméleti ihletés éppúgy hangot kap, mint a hagyományos lírában, csak nem a hagyományos eszközökkel. Tört németséggel írt verseiben a kezdetleges nyelv egyszerre mutatja be a társadalom legmélyének szociális és nyelvi nyomorúságát, a náci múlttal leszámoló verseiben pedig úgyszintén a nyelvnek mint objektív jelenségnek a szintjén mutatja be a történelmi katasztrófát, a tömegek verbális manipulálhatóságát. Errõl tanúskodik a Bécs – Heldenplatz 1938, amely az Anschluß alkalmából mondott Hitler-beszédre utal, és amely a több más hasonló vers mellett talán még a leginkább visszaadható magyarul: a nagyon hõsök terén kábé tengernyi sok-kan csõdült össze közte nõk is akik hevesen izekedtek térdben hozzájuk csalatkozni és meglõhetõsen dürögtek az elfuserált homlokválasztékszabvány észak felé szûkölt szükségében vérzésre szító dagadó hangon letarolva minden privát pucerájost pirs! döffentett a fõbak szutykosan szajhogó szócsonkokkal SA-többi SA-többi a tengernyi sokkanság felgerjedt az asszonyok sikongva élveneztek kivált ha egy végtérd birizgálta õket Jandl némi fenntartással vallja magát a konkrét költészet hívének, nyelvi kísérletezõnek, új szavak „berepülõ specialistájának”, és mint ilyen, effajta verseiben kizárólag a nyelven belüli lehetõségek megvalósításában látja a konkrét líra fõ feladatát, amit a háborúról szóló hangverse, a Lövészárok, a nyelvtani elemekbõl álló Séta vagy az egyszavas Naptár szemléletesen illusztrál. Sok versében saját nyelvi konvenciók, mesterséges nyelvi rendszerek teremtésével éri el a konkrét lírai célokat, vagyis az objektív világnak a nyelvbõl való elõállítását. Ilyen mesterséges rendszerek a már említett tört, hibás nyelvezet, a kezdõ nyelvtanulók jellemzõ hibáinak szabályszerûségével. Ebben gyakorlati tapasztalatai is bõven lehettek, hiszen hosszú ideig angolnyelv-tanárként kereste kenyerét. A további 806
mesterséges rendszerek közül a legjellemzõbbek az ironikus kétértelmûség, a két jelentéstartalmat asszociáló szöveg, amelynek egyik iskolapéldája a Bécs – Heldenplatz 1938, vagy a hangok felcserélésén alapuló groteszk paradigmák. Ennek a módszernek a mibenlétérõl a Csele-bele címet viselõ vers ad némi ízelítõt: egyesek szerint a jobbla és a barla fercselérhetetren. minõ férleéltés! Jandl az ilyen versek értelmezését teljesen az olvasóra bízta. A jobbra és balra felcserélését variáló Csele-belérõl példának okáért azt tartotta, hogy ki-ki vérmérséklete szerint döntse el: a hatalomért potomságokon marakodó és könnyen kurzust váltó politikusok swifti paródiájáról, az élet labirintusaiban bolyongó és irányt keresõ ember hamleti dilemmájáról, vagy egyszerûen csak a közlekedési vétség örökké fejünk felett lebegõ damokleszi kardjáról van-e szó benne. Az olyan típusú vers, mint a Családi fénykép elsõ olvasásra meghökkenti az olvasót a különben õsi stilisztikai eszköz, az ismétlés látszólag érthetetlen alkalmazásával : az apa kihúzza magát az anya kihúzza magát a fiú kihúzza magát a fiú kihúzza magát a fiú kihúzza magát a fiú kihúzza magát a fiú kihúzza magát a lány kihúzza magát a lány kihúzza magát Ám Az írás szépmûvészete címû tanulmányában Jandl maga értelmezi az ismétlés szerepét a témát nyelvvé átalakító és vizualitásra épülõ verseiben: Egy kép, egy fénykép mindent egyidejûleg ábrázol. Elsõ pillantásra minden egyidejûleg tárul elénk, és csak aztán tanulmányozunk külön-külön is minden apró részletet. Azaz egy képnek vagy fényképnek nincs idõbeli dimenziója. Egy kép nem számol, nem számoz, nem ismeri a többes számot, minden külön és egyidejûleg jelenik meg rajta: két férfi itt egy férfi és egy férfi, három gyerek pedig egy gyerek meg egy gyerek meg egy gyerek. Így már érthetõ, hogy mi a konkrét költészetben az ismétlés, és hogy egyáltalán mi az ismétlés. A versben a különbözõ 807
személyek száma négy: apa, anya, fiú, lány. A szereplõ személyek száma viszont kilenc, és az ismétlések mind a kilencet megnevezik. Az elmondottak után már világos, miért nem volt elegendõ a szokásos módon így bemutatni a családot: a szülõk kihúzzák magukat az öt fiú kihúzza magát a két lány kihúzza magát. Jandl tehát a konkrét költészet vizualitása jegyében a hagyományos elbeszélõ költészet idõbeli dimenziójáról a térbeli dimenzióra helyezi a hangsúlyt. Ez mindenféleképpen formabontás a klasszikus esztétikához képest, hiszen Lessing híres Laokoón-tanulmánya óta köztudomású, hogy az irodalom idõben, míg a képzõmûvészet térben ábrázol. És Jandl most ezen a tételen lép túl. A nyelvet teszi a vers témájává úgy, hogy elemei térbeli dimenziót nyernek, de ezáltal a valóság viszonyai is megváltoznak, amelyek többé nem a társadalmi, hanem voltaképpen a nyelvi viszonyokon keresztül válnak témává, a nyelvbõl kiinduló költõ nem leleplezi, nem bírálja, hanem szaván fogja a társadalmat, mégpedig a nyelvi szokások, normák, a nyelvvel való bánásmód tematizálásával. A Családi fényképpel rokon az Ötödik vagy, amely azonban klasszikus felépítésével, négysoros, ölelkezõ rímesbõl félrímesbe átmenõ strófáival, sodró lendületével lényegesen hatásosabb, sõt ebben a verstípusban talán a legjobb: ajtót nyitnak egy ki egy be negyedik vagy ajtót nyitnak egy ki egy be harmadik vagy ajtót nyitnak egy ki egy be második vagy ajtót nyitnak egy ki egy be rajtad a sor 808
ajtót nyitnak egy ki egy be tiszteletemkedvesdoktor! A konkrét költészet elõiskoláját kijárva, lírájának letisztulásának folyamatában, Jandl egyre nagyobb hangsúlyt fektet a klasszikus hagyományokra, a rímre, a zártabb strófaszerkezetre, a rövid, epigrammatikus formákra. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy egyre inkább vonzódik Rilkéhez, aki költõi példaképe lesz, és akirõl tizenhét epigrammából álló versciklust is ír, Der gewöhnliche Rilke (A köznapi Rilke) címen. Az epigrammák egyszerû, elemi nyelvezete csupa egyszerû, elemi helyzetet színlel a kisbetûvel írt rendkívüli ember életében: rilke pohara, rilke fiókja, rilke doboza, rilke cipõje, rilke orra, rilke ablaka, rilke keze, rilke szeme. Az utolsó négysoros, a rilke súlya azonban a halál perspektívájából egyszerre a szakralitás szintjére emeli ezt a színlelt közönségességet: megszabadítva rilkét a súlyától a föld durván magához vonja fiát Az istenlét filozófiai mélységû, bonyolult kérdéseivel foglalkozó istenes verseiben is a színlelés, mégpedig a kisember, a tömegember együgyû gondolatmenetének, szánalmas szókincsének színlelése adja a megrendítõ és szakrális hatást: Istenhez hogy azelõtt hitt volna istenben nem mondhatni istenigazából isten csak úgy önmagától volt itt és azután egyszer csak nem volt itt holott közben nem is történt semmi bezzeg most már kéne erõlködni ha istenben akarna még hinni pláne hogy nincs garancia rája de talán egy kevés idõ múlva itt lesz ismét önmagától isten holott nem is történt semmi közben
A színlelés, a tettetés köztudomásúan legfõbb sajátsága az iróniának, amely rendkívüli hatását azzal éri el, hogy beszélõ és hallgató egy bizonyos témáról, jelenségrõl 809
ugyanazt a meggyõzõdést vallják, ugyanazokkal az egyezményes ismeretekkel rendelkeznek róla, ám adott esetben a beszélõ megsérti közösen vallott meggyõzõdésük, egyezményes tudásanyaguk tiszteletben tartását és a hallgató elvárásait. Így a tulajdonképpeni jelentést felülírja a közlés módja által hordozott jelentéstartalom. Jandl esetében például a hagyományos Rilke-tiszteletet a bagatellizálás, az istenhitet az együgyûség színlelése. Az Osztrák nemzeti színek címû lefordíthatatlan négyszavasában még a hazaszeretet is ilyen színlelt formában jelentkezik: rot ich weiß rot A négyszavas szó szerint kétféleképpen fordítható: piros/én/tudom/piros. Ez a magyarul értelmes, de önmagában csonka és semmitmondó változat, mert igazi jelentése azzal válik teljessé, ha tudjuk, hogy a weiß azonos alakú szóként fehéret is jelent, és ebben a másodlagos jelentésben a négysoros az osztrák nemzeti színek puszta felsorolása, amelyben az én névmás elveszti funkcióját: piros-fehér-piros. Arról nem is beszélve, hogy nincs az a nyelv, amelyben a fehér és a tudom betûrõl, betûre megegyezne. Vagyis Jandl a színlelésnek ugyanazzal az agyafúrt módjával vallja meg hazaszeretetét, mint istenhitét, vagy a Rilke iránti rajongását. Általában megszoktuk, hogy a jelentõs költészetben az olyan emelkedett témákról, mint Isten, haza, halál, eszménykép a lírai hagyományok szerint csak a pátosz emelkedett hangján lehet szólni. Bizonyos felfogások szerint ma már azon sem. Jandl nem süllyedt idáig. Korunk emberének szkeptikus attitûdjével, elsõ olvasásra talán megbotránkozást keltve, de hû maradt hozzájuk, és egy olyan ironikus alaphangú életmûvet teremtett, amely ritkaságszámba megy a líra történetében.
A szövegben elõforduló verseket Ircsik Vilmos fordította.
810
KÖNYVRÕL KÖNYVRE
WEISS JÁNOS
Olvasónapló (Frankfurt am Main, 2013 nyara)
A következõkben négy német regényrõl lesz szó, amelyeket csak formálisan köt össze az, hogy az elmúlt év nyarán olvastam õket. (Szigorúan tekintve csak egyikük volt teljesen új, a többiek elsõ kiadása egy-két évvel korábban jelent meg, esetleg most készült el az elsõ zsebkönyvkiadásuk.) Mind posztmodern útkeresésekként értelmezhetõk, miután a posztmodern leáldozott. Tematikusan a szerelmi viszonyok nehézségeitõl haladunk az identitás problémái felé. Nemcsak a regények külön-külön, de ez az ív is értelmezést követel. LEVÉLSZERELEM (Martin Walser: Das dreizehnte Kapitel. Rowohlt Verlag, Reinbek bei Hamburg, 2012) Christopher Schmidt vette észre elsõként, hogy Martin Walser levélregénye egy Kafka-allúzió: „Természetesen nem lehet véletlen, hogy Martin Walser új regénye […] szinte napra pontosan száz évvel azután jelent meg [2012 szeptemberében], hogy Kafka és Felice Bauer elkezdtek levelezni egymással. Ezt az egybeesést csak akkor lehetne puszta koincidenciának tekinteni, ha Martin Walser nem volna elsõrangú Kafkaszakértõ. 1951-ben Kafkából doktorált, és Kafka egy kicsit olyan számára, mint az írói életút portál-figurája […].”1 És mégis, ennek az egybeesésnek, úgy tûnik, nincs különösebb jelentõsége: a mûben Kafka neve elõ sem fordul, és nincsenek benne közvetlen Kafka-utalások sem. Schmidt mégis a két mûvet egymás tükörképének tekinti: „Ha Kafka Felicéhez írt levelei arra tesznek kísérletet, hogy a valóságot a fantázia segítségével megjelenítsék, akkor Walser levélregénye a fantázia megvalósítása. Mindkét könyv egy lehetetlen szerelemrõl szól […]. De Kafkánál ez a lehetetlenség egy nem megélt lehetõséget jelent, Walsernél viszont ez [...] egy megélt lehetetlenség lesz, egy »lehetetlen lehetõség«, [ahogy azt a regényben olvashatjuk].”2 A regény egy szinte szatirikusnak ható jelenettel kezdõdik: a köztársasági elnök egy nagy jelentõségû tudós és vállalkozó hatvanadik születésnapjára fogadást ad Schloss Bellevue-ben. Sorra érChristopher Schmidt: Walsers großes Werk der Liebe, in: süddeutsche.de, 2012. szeptember 10. És ehhez a véleményhez Jens Jessen is kapcsolódik: „Ez a könyv teljesen õrült. És nagyon érdekes. Aki azt hitte, hogy Martin Walser mûvei kimerülnek a reális plauzibilitásban és a köznapiságban […], az itt nagyot csalódik. A tizenharmadik fejezet címû levélregény tökéletes excentricitás.” Jens Jessen: Martin Walser hofft auf Hoffnung, in: Die Zeit, Nr. 38, 2012. szeptember 13. 2 Christopher Schmidt: Walsers großes Werk der Liebe, id. mû. 1
811
keznek a vendégek (nagyrészt taxival), méregetik egymást (általában nem ismerik egymást), elõkelõ ruhákat viselnek, a mozdulatok kimértek. A helyzet szokatlan, de mindenki megpróbálja belesimítani a köznapiságba. Aztán helyet foglalnak, természetesen ülésrend szerint, a párok szétválnak. „Majd a hatalmas ajtón át belépni az ünnepi terembe. Irist elkísértem az asztalához, felkínáltam neki a helyét, és megkerestem a saját asztalomat és helyemet. Nem tudom, hogy leülhettem volna-e, vagy oda kellett volna fáradnom mindenkihez, aki már ült. A székem mögött állva maradtam, és biccentettem azoknak, akik már ültek, és vártam, hogy a hölgy, akinek az asztal-ura én lennék, megjelenjen. Hogy én a köztársasági elnök úr feleségének jobbján fogok ülni, azt a személyi referense már közölte velem. Csak neki köszönhetem, hogy engem ide egyáltalán meghívtak. Valamilyen fogadáson ismerkedtünk meg, és éppen akkor olvasta a Strandhafer címû sikerkönyvemet, és azt mondta, nagyon boldog, hogy személyesen találkozhat a szerzõvel. Végül így szólt: még hallani fog rólam.” (11. o.) A kép groteszksége természetesen élesen ellentmond annak a határozottságnak, amellyel a történet élén áll. Mert itt kezdõdik minden: a saját feleséget egy másik asztalnál elhelyezni, és belépni egy új asztaltársaságba. Azt, hogy hogyan is kellett volna itt viselkedni, a köztársasági elnök úr feleségének viselkedésébõl tudhatjuk meg. „A köztársasági elnök feleségét egy ünnepélyes tartású protokoll-férfi kísérte ide. Kitárta a karjait, mindenki felé biccentett és leült. Én újra fölálltam, és csak akkor ültem le megint, amikor õ már ült.” (12. o.) A viselkedés elsõ és legfontosabb eleme tehát a köszönés és a leülés. Utána következnek a beszélgetések, tulajdonképpen üres formalitások, de mindenkor úgy kell tenni, mintha valóságos tartalmuk lenne. „Azt mondta nekem: örvendek. Az arcomat csodálkozó ráncokkal torzítottam el. Erre õ: amikor fölfedezett a vendégek listáján, mindjárt azt kérte, hogy egy asztalnál ülhessen velem. És ezt mondta: Strandhafer.” (Uo.) A könyv hátterében ott áll a szerzõ varázsa, megtudni róla valamit, milyen ember lehet stb. Aztán az én-elbeszélõ némileg fanyar humorral így válaszol: „Igen, megsemmisítõ sors, ha az embernek azt kell megélnie, hogy mindazt, amit negyven év alatt csinált, egyetlen kis szóban foglalják össze.” (Uo.) Ez a válasz nemcsak azért jelentõs, mert a szerzõ jól tudja, hogy a könyv címének ismerete még egyáltalán nem jelenti a könyv elolvasását, hanem azért is, mert az egyetlen hely, ahol valami kiderülhet az én-elbeszélõ koráról. A negyvenéves írói pályára való utalásból az következik, hogy a hatvanas éveinek vége felé járhat.3 (Hogy írta volna meg Kafka ezt a jelenetet? Biztosan nem így: itt a felszínen minden átlátható, a fogadást a szereplõk kézben tartják, itt az történik, amit õk akarnak.) Mindenesetre ez után a fogadás után elkezdõdik az ünnepelt tudós-vállalkozó-feleség (Maja Schneilin) és az én-elbeszélõ (Basil Schlupp) levelezése. Így jön létre ez a levélregény, amely persze nemcsak levelekbõl áll. A könyvet – mint láttuk – egy kis 3
Martin Walser maga 1927-ben született, így 2012-ben nyolcvanöt éves volt. – A Mein Jenseits címû 2010-es novelláját Walser a következö szavakkal kezdi: „Minél idõsebb az ember, annál jobban kell figyelnie arra, hogy hogyan hat másokra. Hatvanhárom éves vagyok. A Dunától délre pl. azt szokták mondani: ez és ez az ember meglehetõsen furcsa lett. Ezt mindenki észreveszi, mindenki tudja, csak az, aki lassan furcsa lesz, nem veszi észre. És megmondani sem meri neki senki.” Martin Walser: Mein Jenseits, Berlin University Press, 2010. 11.
812
elbeszélés vezeti be, aztán a 16. levélben egy aforizmagyûjteménnyel találkozunk. És ezek az aforizmák érdekes módon az író feleségétõl, Iristõl származnak, az õ könyvének lett volna a címe: Das dreizehnte Kapitel. A kéziratot a könyv vége felé elégeti, és a címet átengedi a férjének, persze fogalma sincs, hogy ez milyen könyv élén fog állni. Iris könyve még polemizál is a levelezéssel. Az elsõ aforizmája így szól: „Fölhívni valakit, amikor már túl késõ, ez minden, amit meg kell tennünk.” (94. o.) A regénynek ez két vonatkozásban is ellentmond: egyrészt a fölhívás itt nem jöhet szóba, itt minden az írott mondatokra van bízva; másrészt a regénynek más az idõstruktúrája, mint a fenti mondatnak: a mondat egy kitüntetett (és valószínûleg tragikus) esemény után áll, a regény viszont közeledik valamihez, ami sohasem következik be. De ugyanígy nem illeszkedik a regénybe az az aforizma sem, amelyet pedig a könyv fülszövege is idéz: „A többség minden haszon nélkül szenved.” A levelezésben bõven vannak törések, amelyek szenvedést okoznak: „Nincs kétségbeesés. Csak szavak vannak arra, ami nincs.” (169. o.) A regénynek nem elég tágas az idõbeli horizontja ahhoz, hogy a szenvedésbõl való tanulás egyáltalán földerenghessen. Érezzük, hogy Iris könyve valami egészen más lett volna: egy megfáradt ember élettapasztalatának lecsapódása. Csak most tûnik föl, hogy a könyv az öregedés ellen íródik, és némileg beletörõdõen egy olyan korba húzódik vissza, amikor az öregedés elleni küzdelemnek még van esélye. Amikor az én-elbeszélõ ajándékként megkapja ezt a címet, akkor csatlakozik a fáradt-rezignált perspektívához: ez is egy élettapasztalat. Az elsõ rész 18. levelétõl a levelek konkrét dátumokat kapnak: az elsõ dátumozott levél napja: 2010. október 16. A dátumozás a regényben ahhoz kötõdik, hogy Maja Schneilin és Basil Schlupp egy pillanatra találkoznak egy repülõtéren, és a hölgy odakiáltja a férfinak az e-mail címét. Mintha csak a gépi levelezés dátumrögzítésérõl lenne szó, de a dátum megjelenése azt is közvetíti, hogy a személyes fölbukkanás után a kapcsolat reményvilága átlép egy küszöböt, mintha most érdemes lenne figyelni a napokat. Aztán persze semmi sem történik, a 26-27. levél fölött újra nincs dátum, de ezek mintha nem is levelek, hanem naplófeljegyzések és énmonológok lennének, amelyeket a csalódás keserû hangja itat át. De aztán nem igazolódik, hogy a beletörõdõ hangú feljegyzések esetén hiányzik a dátum, a második rész 5. levele a 2011. január 17-i dátumot viseli, és egy kicsit ügyetlen versikével búcsúzik (189. o.): Mennyivel többek szeretnénk lenni, Mint amik vagyunk; mindenütt és egyszerre, Minden vízben úszni A sivatag forrósága lenni. Aztán a második rész 13. levelében kezdõdik Maja Schneilin férjének rákbetegsége, vagyis inkább a rák elleni küzdelem. Ebbe az összefüggésbe illeszkedik a nagy amerikai biciklitúra is. A kapcsolat így nem szakítással végzõdik, hanem „csak” elfordulással. Maja Schneilin a legutolsó erejét mozgósítva segíti férjét az életért vívott küzdelmében. És amikor a férj megkérdezi tõle: „Mellettem maradsz? Az igen minden késedelem nélkül tört fel belõlem, egyszerûen, azonnal és teljesen.” (257. o.) A levelezésben 813
testet öltött szerelem így záródik és válik végképp azzá, ami a résztvevõk tudatában már eleve volt: „lehetetlen flörtté” (249. o.). Az eddigiekben eltekintettem attól, hogy Maja Schneilin evangélikus teológus, és ennek, ha nem is a regény cselekménye, de gondolatisága számára döntõ jelentõsége van. Jens Jessen ezt írta a kritikájában: „Miért van [Walsernek] egyáltalán szüksége egy teológusnõre? Azért, hogy a beszélgetést Karl Barth teológiájára terelhesse, ami a könyv fõ témája. Ugyanúgy, mint a XVIII. századi filozófiai levélregényben, itt is minden cselekvés csak érv, minden elbeszélés csak az elmélet anyaga.”4 A hölgy csak a harmadik levélben hozza szóba a XX. századi teológia „legnagyobb alkotását”: „Egyszerûen hihetetlen, hogy mi mindenre volt képes ez az ember. Maga mint nem teológus valószínûleg nem is tudja fölmérni, hogy mit tudott létrehozni néhány nap alatt. A XX. századi teológia legnagyobb alakjának könyve! [A könyv, amelynek elsõ kiadása 1919-ben jelent meg] igazi szenzáció volt, és valóságos forradalmat váltott ki a gondolkodásban, és aztán jött a második, az 1922-es változat.” (72. o.) Nézzünk bele egy pillanatra Barth könyvébe: „Pál mint a saját korának gyermeke a kortársaihoz beszélt. De ennél sokkal fontosabb az a másik igazság, hogy mint Isten országának prófétája és apostola, minden emberhez és minden korhoz szólt. Az egykor és a most, az ott és az itt különbségeit figyelembe kell vennünk. De a figyelembevétel eredménye csak annak fölismerése lehet, hogy ezeknek a különbségeknek a dolgok lényegét tekintve semmi jelentõségük sincs.”5 Azt sejthetnénk, hogy a feladat a Rómaiakhoz írt levél valamiféle közvetlen aktualizálása lenne. De mit látunk ehelyett a regényben? A következõ levélben az író meglehetõsen visszafogottan válaszol a fölkínált világértelmezési javaslatra: „Kedves teológusnõ! Amit írt, nem érintett meg annyira, mint az, hogy írt nekem! Mintha ki lennék jelölve egy szerepre. Az, hogy ön meghívott engem ebbe a könyörtelenül szép vallási szakadékba, ebbe a teológiai infinitezimális számításba, számomra azt jelenti: ön mindentudó.” (77. o.) Karl Barth kommentárjának egyik legfontosabb gondolata a következõ: „Az idõ, a dolgok és az emberi világ átfogó és ellenállhatatlan megszüntetése elõtt állunk; egy olyan átható és végsõ krízis elõtt, amely föl fogja számolni a létet, egy fölényben lévõ nemlét által. A világ a világ. Most már tudjuk, mit jelent ez. De mibõl származik ez a válság?”6 Nem, Walser regénye nem az idõ, a dolgok és az emberi világ közelgõ megszûnésérõl szól. A kommentárnak tulajdonképpen csak egyetlenegy olyan gondolata van, amelyik konstitutív a regényvilág számára: „Karl Barth szívesen nevezi Istent ismeretlennek, olyan valakinek, akiben csak remény nélkül lehet hinni, a reményre tekintettel.” (74. o.)7 A regényben ez az Isten-kép tolódik át a szerelemre: reménytelenül szeretni, a reményre tekintettel. (Habár Isten és a szerelem ilyen azonosítása idegen Barth kommentárjától.) Ezt jelentené a lehetetlenséggel való flörtölés. És végül a könyv vége felé következik a nagy valJens Jessen: id. mû. Karl Barth: Der Römerbrief. Theologischer Verlag Zürich 1978. V. 6 Id. mû, 66. 7 „Mi azok az emberek vagyunk, akik számára Isten végérvényesen, és a tudásunk egész terjedelmét tekintve, a másik, az idegen. A mi világunk az a világ, amelyiken Isten véglegesen és teljes terjedelmében kívül áll.” Id. mû, 301–302. 4 5
814
lomás: „Nem tudok élni a lehetetlenség nélkül. Az az élet kioltódik, melyet csak a lehetõség vesz körül.” (259. o.) Barth kommentárja így nem válik és nem is válhat a regény általános hátterévé; a regény csak fecseg errõl a kommentárról, és úgy tesz, mintha ennek a fecsegésnek lennének mélységei. Eszünkbe juthatnak a Schloss Bellevue-beli beszélgetések, amelyeket Walser is kigúnyolt. TALÁLKOZÁSOK, EGYMÁSRA TALÁLÁSOK (Botho Strauß: Die Fabeln von der Begegnung. Carl Hanser Verlag, München 2013) A hetvenes évek közepe táján Marcel Reich-Ranicki ezekkel a szavakkal üdvözölte a pályakezdõ szerzõt: „Ez a fiatalember irodalmunk nagy reménysége. Talán õ fogja megírni a generációjának nagy regényét.”8 A nagy kritikus ezúttal is melléfogott: 1976ban Strauß A viszontlátás trilógiája címû mûvel színpadi szerzõként robbant be a kortárs német irodalomba. Thomas Roberg ezt írta e darab fogadtatásáról: „A Trilógia nagy színpadi és kritikai sikere jelentette Botho Strauß számára – mint jelentõs kortárs drámaíró számára – az áttörést. A reputációja azóta is a »kortárs (nyugat-)német tudati válságok szeizmografikus ábrázolójának« sztereotípiájához kötõdik. A kommunikációs problémákat egy bizonyos dialógustechnikával jeleníti meg úgy, hogy az alakok »fecsegése« nem annyira belõlük indul ki, hanem inkább keresztülfolyik rajtuk […].”9 Strauß már ebben a darabban a kommunikáció iránt érdeklõdik, pontosabban a kommunikáció nehézségei és lehetetlensége iránt. Ugyanakkor azt is tudja, hogy ebbõl a felemás kommunikációból nem lehet cselekményt fölépíteni, vagy ha igen, akkor az csak külsõdleges lehet. Így Strauß egyik legjelentõsebb formai újítása az egységes színpadi cselekmény fölszámolása volt. „A Trilógiának nincs lineáris cselekményszerkezete, hanem az alakok állandó »jövés-menését« a színpadi szekvenciák sorozatában mutatja be; s ezek a szekvenciák a filmvágásokhoz hasonlóan, számos »fényzárt« használva, egymástól elválasztott pillanatfelvételek sorozataként jelennek meg.”10 Az természetesen vitatható, hogy ez a megformálási mód elszakítható-e a színpadi megvalósítástól, és átvihetõ-e egy epikus mûre. A fenti áttekintéssel tulajdonképpen már a címben szereplõ mindkét kulcsfogalmat érintettük. (1) A „Begegnung” a kommunikáció és a kommunikáció lehetetlenségének furcsa szintézise. De tulajdonképpen soha sincs szó kimondott kudarcról, hanem mindig a kommunikáció egy sajátos alakzatát láthatjuk. (2) A „Fabel” mesét, illetve állatmesét jelent, de ebben a könyvben nincsenek állatok, amelyek szimbolikusan az embert reprezentálnák; ez a mû inkább allegorézisekbõl, rövid elbeszélésekbõl vagy miniatûrökbõl áll.11 A könyv elsõ bekezdése már elõvezeti a filmanalógiát: „Üres mozi, fénylõ vászon, kép nélküli álló projekció. Egy nõ ül egyedül egy középsõ sorban, a háta mögött balra
Lásd Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1977. augusztus 10. Thomas Roberg: Trilogie des Wiedersehens, in: Heinz Ludwig Arnold (szerk.): Kinderls Literatur Lexikon, 15. kötet, Verlag, J. B. Metzler Stuttgart – Weimar 2009. 651. 10 Uo. 11 Tilman Krause: Botho Strauß: „Die Fabeln von der Begegnung”, in: Die Welt, 2013. február 24. 8 9
815
és jobbra a film két súgója. A két férfi az üres vászonnak egy zavaros történetet tulajdonít. A nõnek ritmikus váltakozásban, egymást kiegészítve […], szekvenciaszerûen pontosan azt a filmet mesélik el, amelyet õ maga nem láthat. Csak ecsetvonásszerûen, szavakkal vázolják fel egy cselekmény képeit – képeket, amelyeket nem lehet megmutatni anélkül, hogy ne mondanánk le a többértelmûség ragyogásáról […].” (7. o.) Ezt a nem látható filmet tartalmazza ez a könyv; a film így csak eszközként fontos, mint az irodalom megújítója. A filmmel került be az irodalomba a „fiziognómiai leírás”.12 Az így létrejövõ leírás sajátosságait a Straußszal foglalkozó irodalom részletesen kidolgozta. „Botho Strauß másképp ír. Õt a futó pillanatok érdeklik, az életfolyamat vagy az álom szilánkjai. Ezekrõl néhány soros kis vázlatokat ír, vagy néha hosszabb feljegyzéseket, maximum tízoldalasokat – más szerzõk ebbõl egész regényeket csinálnának. […] Botho Strauß könyvein úgy kell végighaladnunk, mint egy képtáron: a kezeinket a hátunkon összekulcsolva, szemlélõdve és csöndesen, kitérõ koncentrációval. Néhány kép mellett figyelmetlenül elmegyünk, hogy aztán egy másik ábrázolás elbûvöljön és foglyul ejtsen. Strauß képekkel fest. A képek, amelyeket fölvázol, kísérletek a narráció nélküli mesélésre. Olyan történeteket szeretne elmondani, amelyek nem követik szükségképpen a cselekmény kényszerét.”13 Elsõ ránézésre ez a straußi alkotói módszer roppant pontos és plasztikus leírása. De a mostani regényre mégsem illik maradéktalanul. A könyv egy helyén Strauß így jellemzi a saját módszerét: „A tartós eseménynélküliség csak a nagyon nagy elbeszélõk anyaga.” (177. o.) Ez a könyv elsõdlegesen az eseménynélküliségrõl szól: a filmvászon üres. A moziban van egy alapvetõ hazugság: a képek folyása még azt ígéri, hogy az életünkben események zajlanak; de arról, hogy ez nem így van, egyedül az irodalom tud számot adni. A modern regény még eseményeket beszélt el, az élet számára eseményekkel teli. Az eseménynélküliség elbeszélését kétféleképpen lehet elvéteni: vagy visszaesünk a hagyományos regényekbe, vagy a filmszerû ábrázolás mintáját követjük. De Strauß mégsem errõl a két hibáról beszél; szerinte, ha mind a cselekményhez való visszaesést, mind a képszerûségbe való menekülést elkerüljük, még mindig marad egy hamis kiút. „A kisebb elbeszélõ erre a helyzetre úgy fog reagálni, hogy a föl nem lépõ adottságok kínzó idõhorizontját egy hasonlatban próbálja megragadni.” (177–178. o.) Ezt talán úgy érthetjük, hogy a kisebb író az eseménytelenség ábrázolására a szimbolikussá avatás útját választja. De nem egészen pontosan a „szimbolikus” kifejezés: az ábrázolásban a „mintha” lesz meghatározó, és ezt szemléltetendõ Strauss – mintha csak egy poétikai szemináriumon lennénk – egyetlen mondatot kínál föl (amely persze egy kerek oldalt tesz ki). „Olyan volt, mintha egy nõt kísérnénk végig egy hosszú folyosón, amint a privát terei felé közeledik, miközben a folyosó falán függõ õsök képeirõl szóló hosszadalmas magyarázatok tartanak föl bennünket, úgyhogy csendesen elkezdünk átkozódni, és nemsokára már azt is megkérdezzük, hogy egyáltalán miért követjük ezt a nõt; a festményeket teljesen jelentékteleneknek tartjuk, a magyarázatukat pedig elhibázott intellektuális erõfeszítésnek, és az érzékek fokozódó lehûlése miatt – a né12 13
Uo. Jörg Magenau: Malen mit Worte, in: Deutschlandradio Kultur, 2013. márc. 1.
816
zési tortúra elengedhetetlen következménye – éppúgy bosszankodunk, mint a nõ rossz ízlésén […].” (178. o.) Ha nem történik semmi, és nincs mirõl beszélni, elõvesszük a fényképalbumokat. A képek játékba hozása így valóban nem tûnik szerencsésnek. Azt gondolhatnánk, hogy a „mintha”-ábrázolásnak megfelel a hiány valóságossága. De hogy lehet a hiányt a maga valóságában ábrázolni? Mi is az, ami hiányzik? A regény világát egyetlen cselekménybe szövõ szerelem. Ez még nem jelenti a szerelem lehetetlenségét, hanem inkább a szerelmi történetek epizodikus miniatürizálásához vezet. A könyv így a megcsalásról és az árulásról szól. A könyv végén szereplõ passzus mintha magától az írótól származna: „Szeretem a megcsaltat, mert õ a szerelem idiótája. A közös útról letérve, bolondnak tartottam, és õ ezt nem tudja; nem tudja, hogy bolondnak tartom – hogy együgyû az én szememben. És a hosszú történetünk során elõször megérint.” (180. o.) Talán errõl szól a regény, talán így lehetne értelmezni a filmvászon ürességét. Tilman Krause a regény végsõ mondanivalóját így összegzi: „Könyvének hasonlataiban, miniatûrjeiben, elbeszéléseiben Botho Strauß újra és újra a maga centrális témáját variálja: többek vagyunk, mint amit a vigasztalan jelenkorunk még meghagy belõlünk.”14 Igen, punktuálisan még megvan az, ami nem tud összeállni átfogó narrációvá. De a regény elsõdleges formaproblémája az, hogy hogyan lehet ezt a hiányt mint hiányt megragadni. Azt is mondhatnánk, hogy a tragédia abban áll, hogy a szerelem puszta találkozásokra esik szét.15 Ezt Strauß nagyon szépen írja le: „Egy napra rá odafordult a fiatalemberhez, akit néhány hónap óta fölkeresett, megsimogatta, és ezt mondta: »mindaz, amit jelentesz nekem, egy másik izzó ígérete«.” (183. o.) És ennek van egy fontos következménye: a találkozásokból hiányzik a személy minden erejének és életmegnyilvánulásának egyetlen pontban való konkretizációja. A nagy narráció egy életerejében a végsõkig feszült szubjektum élettörténete. Ennek fonákján természetesen nem a szubjektum eltûnése áll, hanem inkább a szubjektum pluralizálódása és határozatlanná válása: hol van nevük, hol nincs nevük, hol nõrõl van szó, hol férfiról (és néha-néha még az író is magához ragadja a szót). De mi lesz ilyen körülmények között a szexualitással? Azt mondhatnánk, hogy a szexualitás a találkozások permanens erotikájává alakul át. „Szex. Éspedig a kiszámíthatatlan, minden oldalra kiterjedõ, ugrásszerû gyönyör. Csak ez adja, megzabolázva, vagy néha nem, egy kötõdés igazi erejét, egy férfi és egy nõ közötti tulajdonképpen lehetetlen szerelemben. Mert minden kötõdés az integrált zabolátlanság erejébõl fakad. Ebben az értelemben mondom: sohasem érintett meg – engem.” (183. o.) Emberek találkoznak egymással, de már nem érintik meg egymást, nem tudják egymást megérinteni, a filmvászon üres, a hagyományos regények megíratlanok maradnak. És ezt a hiányt kell helyettesíteniük a miniatûr történeteknek, a pillanatfelvételnyi skicceknek. Azt is mondhatjuk, hogy a hiány csak ezzel a transzformációval ábrázolható. A regény így nem is arról szól, amit 14 15
Tilman Krause: id. mû. A regény egésze így a következõ mondat visszavonásaként is értelmezhetõ: „Addig mesélünk szerelmi történeteket, amíg szeretünk.” (128. o.) A könyv – a maga önértelmezése szerint – mindenesetre a szerelem utáni „szerelmi történeteket” mesél el.
817
olvashatunk benne, hanem az ezen túlmutató hiányról. S a végén visszatérünk az elbeszélõhöz, vagyis inkább e furcsa regény önlegitimálásához. Korábban számba vettük, hogy a nem igazán nagy író milyen kiutakat keres magának az eseménytelenségbõl. Feltételezhetjük, hogy az utolsó bekezdésben Strauß az ezzel szemben álló „nagy íróhoz” akar visszatérni: „Puer fabulae, az örökké éretlen elbeszélõ. Egy ifjú, a maga kiszolgáltatott éveiben, még éretlen és álmodozó.” (243. o.) Így furcsa eredményhez jutunk: a nagy elbeszélõ tulajdonképpen az éretlen elbeszélõ.16 Éretlen abban az értelemben, hogy nem tud (vagy nem is akar) nagy és átfogó történeteket elmesélni. Az éretlen elbeszélõ „a földrõl szedi föl, azt, ami ott maradt, ami mások után maradt, többször megforgatja, megvizsgálja, és magát is egy csábító valóság töredékeként gondolja el”. (243. o.) Ennek a regénynek a lehetõsége tehát az író öndefiníciójára épül, az író egy olyan töredéklény, aki a valóság valóságvesztésének eredménye. Nemcsak a mozivászon üres vele szemben, hanem ebbõl következik a saját töredékessége is. Így bejártunk egy utat: a regénytõl az íróig léptünk vissza: puer fabulae. (Az író ugyanolyan szegény, mint mindenki más, nem ebben vagy abban szenved hiányt, nem ezt vagy azt vesztette el, hanem a valóságot.)17 A regénybõl már csak két mondat van vissza, de most következhetne az egész út megfordítása: ha eddig a regénytõl haladtunk az író felé, akkor most az írótól kellene eljutnunk a regényhez. Az utolsó két mondat arra figyelmeztet, hogy jobb, ha óvatosak vagyunk: az író szükségképpen szorult vissza ennyire. Nézzük tehát a két mondatot: „Mert amit talált, azt kitalálta. Mert, ahogy itt áll, úgy nem történt meg.”18 A töredékessé vált írónak a hiányt kellene megjelenítenie, de ezt nem lehet közvetlenül, csak egy furcsa kerülõ úton: a fikcionalizálással. A vászon ürességét önmagában nem tudjuk elmesélni. Most már láthatjuk: a háttérben egy bonyolult regénypoétika áll. Hogy ez lenne a generációjának nagy regénye, abban kételkedhetünk, de egy ízig-vérig posztmodern regény. FILOZÓFUSREGÉNY (Sibylle Lewitscharoff: Blumenberg. Suhrkamp Verlag, Berlin 2013) 2013-ban Sibylle Lewitscharoff kapta meg az egyik legrangosabb német irodalmi díjat, a Georg Büchner-Preist. A díj odaítélését a zsûri így indokolta: „Sibylle Lewitscharoff regényei kimeríthetetlen megfigyelési energiával, elbeszélõi fantáziával és
Aligha kerülheti el a figyelmünket az utalás a jézusi mondásra: „Ha valaki közületek ki akar tûnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek elsõ akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.” Márk 10, 43–44. 17 A regénynek csak egyetlen helye van, ahol a Németországra vonatkozó utalás egyértelmû lesz: „Apa és fia most már szegények voltak, és csak a legolcsóbb dolgokat tudták megengedni maguknak. Végül már nem is tudták, hogy ki kormányzott, és hogy hogy hívták az országot, amelyben lecsúsztak. Németország mindenesetre eltûnt, habár mindketten ugyanazon a darabnyi földön maradtak. Ez lett volna Európa? Most már csak a szegénységet lehetett szétosztani, és a szétesett látnivalók ellenére a nagyvárosok számos része egy elnéptelenedett keletnémet vidéki városra emlékeztetett. Igaz, az ember már a centrumokban is úgy tévelygett, mint egy lesüllyedt város kihalt elõvárosaiban!” (233.) 18 Id. mû, 243. 16
818
nyelvi találékonysággal határozzák meg és kérdõjelezik meg azt, amit a köznapi valóságunknak tartunk. […] Az egzisztencia filozófiai és vallási alapkérdéseit az írónõ a nagy irodalmi tradícióval való szubtilis vitában fejti ki, [...] az ünnepélyesség minden formáját kerülõ játékos viccességgel.”19 A könyv címe ritka egyértelmûséggel jelöli ki a témát: a filozófus Hans Blumenbergrõl van szó (aki 1920-tól 1996-ig élt), illetve az õ életérõl és elõadásairól. A cselekmény a nyolcvanas évek elején, Münsterben játszódik. „A regényre így az elsõ oldaltól az a felelõsség nehezedik, hogy [...] ki kell elégítenie Blumenberg csodálóinak seregét [...].”20 A fennmaradt elõadásszövegek alapján tudjuk, hogy Blumenberg a nyolcvanas évek elején nagyon szívesen beszélt antropológiai kérdésekrõl, miközben sokszor az õstörténetre utalt vissza. „Az ember leírása cím alatt Manfred Sommer öt évvel ezelõtt Hans Blumenberg hagyatékban szereplõ antropológiai szövegeibõl összeállított egy kötetet.21 A kiadó a kéziratokat olyan elõadásokhoz rendeli, amelyeket Blumenberg 1980 körül a münsteri egyetemen tartott. Az emberrõl szóló lehetséges tudományra vonatkozó meggondolások egyik vezérmotívuma a láthatóság (Sichtbarkeit), amelybe az ember kihelyezi magát (sich schickte). Az ember elhagyta az õserdõt, és két lábon kezdett el járni. Hamarosan észre kellett vennie, hogy az üres síkságon nem tud többé elbújni, és nem tud többé elmenekülni az ellenségei elõl, akik négy lábon legalább kétszer olyan gyorsan tudnak futni, mint õ. Az ember megállt, abban reménykedve, hogy az üldözõit le tudja teríteni, hiszen a kezei szabadok.”22 De máris meg kell állnunk: tudnunk kell mindezt? Vagy a másik oldalról kérdezve: mit kell tudnunk e filozófiai regény megértéséhez? A blumenbergi filozófia ismeretét tekintve három lehetséges szintet különíthetünk el. (1) Megkövetelhetnénk Blumenberg életmûvének általános ismeretét. Tudjuk, hogy a fõ mûvének címe: Egy metaforológia paradigmái; ez a könyv az ötvenes évek végén készült, és elõször Erich Rothacker Archiv für Begriffsgeschichte címû könyvsorozatában jelent meg, 1960-ban. Önálló kötetként csak 1998-ban látott napvilágot.23 (2) Ismerhetnénk Blumenberg abban az idõben készült filozófiai mûveit; ezek közül kiemelkedik A világ olvashatósága címû kötet, amely a hermeneutika újra megalapozására tesz kísérletet. (3) És végül ismerhetnénk Blumenbergnek abban az idõben tartott elõadásait és szemináriumait. Az én-elbeszélõ mintha ismerné is õket, de óvatosan bánik velük, nem megy közel hozzájuk.24 A regény elején arról olvashatunk, hogy Blumenberg az egyik elõadásán a coca-colás dobozokat viszi el az asztalról, miközben a vigasztalásról és annak szükségességérõl beszél. „A Blumenberg egy nagyon büszke könyv, mert nem engedi, hogy belelássunk a szerzõ lapjaiba. A szerzõ takarásban marad, legalábbis, ami a küldetését, a szándékát és az üzenetét illeti. Az a mód, ahogy Lewitscharoff játékba hozza a maga témáit, nagyon finom – néha a meghallhatóság Neue Zürcher Zeitung, 2013. június 4. Ijoma Mangold: Der Trost des Löwen. In: Die Zeit, 2011. szeptember 13. 21 Hans Blumenberg: Beschreibung des Menschen. Suhrkamp Verlag 2006. 22 Patrick Bahners: id. mû. 23 Nemrégen jelent meg egy kitûnõ, kommentált kiadása: Hans Blumenberg: Paradigmen zu einer Metaforologie, szerk.: Anselm Haverkamp, Suhrkamp Verlag 2013. 24 Lewitscharoff maga – amennyire az életrajzából kiderül – tanult ugyan filozófiát, de nem Münsterben, hanem a berlini Fu-n, és a regény cselekményénél jó tíz évvel korábban. 19
20
819
határáig finom. Az olvasónak így hegyeznie kell a fülét. És ugyanakkor bele kell lépnie egy olyan elbeszélõ formába, amelyet aligha lehet besorolni bármilyen mûfajba.”25 Egy kicsit elõrefutottunk: a könyv igazi finomsága a filozófiai anyag rendkívül tapintatos kezelésében áll. Vessünk egy pillantást a könyv filozófiai anyag-kezelésére. A mûben több filozófiai utalás is található, amelyek általában találóak, de nem lépik át az anekdotikusság küszöbszintjét. (1) Az oroszlán (amelyrõl a késõbbiekben még fogunk beszélni) miatt a regénybeli Blumenberg számára Wittgenstein a legfontosabb filozófus. „Az oroszlán másképp mûködött, mint ahogy azt Wittgenstein hitte. Ha egy oroszlán beszélni tudna, nem tudnánk megérteni õt, állította. De Blumenberg nagyon is jól értette õt. Az oroszlán mint biztonsági generátor mûködött, amikor a tiltakozás finom hajszálait, amelyek Blumenberg gondolkodásában mindig fölálltak, újra és újra lesimította.” (129. o.) (2) A regénybeli Blumenberg gúnyosan beszél Heideggerrõl: „Végül Heidegger gyerekesen lekerekített kézírásánál kötöttek ki – a lekerekített szót szándékosan csücsörített ajakkal mondta ki. A kézírás biztosan nagy hatást gyakorolt volna a heideggeriánusokra, mert hozzátartozott a pásztor közvetlenségéhez; miközben Blumenberg a fekete-erdõbeli létagyaló bundás nyájáról beszélt. Ez a jelen lévõ szerkesztõ számára ugyan furcsa volt, de csak nevetett, és a hangja semmit sem árult el.” (147. o.) Blumenberg az egykori gießeni professzor, Joachim Ritter köréhez tartozott. „Amikor a diákjaira gondolt – ami már egyre ritkábban fordult elõ vele – már szinte senkinek a nevét sem tudta. Elmúlt az az idõ, amikor a frissen kinevezett gießeni professzor a délutánokat és néha még az estéket is, a tanársegédekkel és a hallgatókkal töltötte, élénk vitában, cigaretta- és szivarfüsttel körülvéve, föltüzesítve a bor és a likõr által. Elmúlt az az idõ, amikor õ, mint fiatal suttyó, udvariasan ugyan, de némileg szarkasztikus önteltséggel belecsípett az idõsebb kollégáiba. Így pl. Joachim Ritterbe, aki egy fiziológus elõadása alkalmával a mainzi akadémián szórakoztató vitába keveredett egy keringési problémáról, amelyet az ember felegyenesedett járása okozott. És õ, Blumenberg, ebben a vitában kétségbe merte vonni a kétlábúság elõnyeit a négylábúsággal szemben [...].” (28. o.) (4) És most nézzük a saját generációjába tartozó kollégákat. A regény közepe táján találkozhatunk egy utalással Habermasra, akinél õ kilenc évvel idõsebb volt. „Irigységet érzett Habermas iránt, aki nagyon befolyásos volt, és egy egész seregnyi tanítványt nevelt föl.26 Habermas, Habermas. Mindenütt csak az õ nevét lehetett hallani. A kínzó irigységet már mindig is méltatlannak és haszontalannak érezte, itt egy olyan idióta pitiánerség mûködött, amelyen már régen át kellett volna lépnie, de nem tudott, már csak azért sem, mert a kollégájával egy kiadónál jelentek meg, és annak könyvei sokkal nagyobb példányszámban keltek el, mint az övéi.” (130. o.) Patrick Bahners szóvá is tette, hogy a filozófiai anyagból, amely mûvelt és tájékozott anekdotákra redukálódik, nagyon nehéz egy irodalmi mûvet alkotni. „Hogy ne hallgassuk el ennek a regénynek a problematikus oldalát sem: az intellektuális fiziognómia poétikus megjelenítésének eszközei nem
25 26
Patrick Bahners: id. mû. Axel Honneth interjúiból tudjuk, hogy ez csak erõs megszorításokkal igaz.
820
esnek okvetlenül egybe azokkal az eszközökkel, amelyek egy hagyományos regényt pörgésben tudnak tartani.”27 Lewitscharoff több interjúban is elmondta, hogy a regény kiinduló motívuma az oroszlán volt. A regény így kezdõdik: „Blumenberg éppen egy új kazettát vett a kezébe, hogy belehelyezze a magnóba, amikor az íróasztalától fölnézett és meglátta õt. Nagy volt, sárga és lassan lélegzett; kétségtelenül egy oroszlán. Az oroszlán ránézett, nyugodtan nézett, a maga fekvõ állapotából; egy buharai szõnyegen feküdt ugyanis, nem messze a faltól.” (9. o.) De miért az oroszlán? Tudjuk, ez az állat gyakran elõfordul mind a Bibliában, mind a filozófiában, néha pedig a remeték kísérõje. De Lewitscharoff a maga ötletét valószínûleg onnan merítette, hogy 2010-ben a Suhrkamp Verlagnál megjelent egy kis Blumenberg-kötet, ezzel a címmel: Löwen. „A kis könyv – ahogy már a címe is jelzi – olyan szövegekbõl válogat, amelyek többé-kevésbé az oroszlánokról, illetve egy oroszlánról szólnak. Blumenberg legkorábbi oroszlánjai – legalábbis az életrajz kronológiája szerint – valószínûleg az a két lübecki oroszlán volt, amelyek között már Tonio Kröger is áthaladt, amikor szülõvárosa »elsõ házában« tett látogatást, és amelyeken a Hans Blumenberg és az osztálytársai lovagolni szoktak, míg a hotel portásai el nem zavarták õket.”28 Az oroszlán megjelenik a regénybeli Blumenberg otthoni szobájában, az egyetemi elõadóteremben és a tanszéki dolgozószobában, de Blumenbergen kívül más nem látja. Egy olyan szürreális elem jelenik így meg az elbeszélésben, amely kiválóan alkalmas a professzori lét izolációjának bemutatására. Blumenberg nem a kollégáival van kapcsolatban, és még csak nem is a diákjaival. „Az oroszlán-jelenetek között olvashatunk Blumenberg néhány diákjáról, akiknek a sorsa Blumenbergtõl teljesen függetlenül alakul.”29 Blumenberg persze észleli a legszorgalmasabb diákjait, de csak a szeme sarkából konstatálja a jelenlétüket. Elõször a diákok is az oroszlánhoz viszonyítva jelennek meg, így a kérdés az, hogy mi történik azon az elõadáson, amelyen az oroszlán megjelenik. „Az oroszlánból kiinduló erõsugár Blumenberget hallatlanul fölélénkítette.” (25. o.) És közben – mint már említettem – a vigasztalás nehézségeirõl, és a vigaszra való rászorultságunkról beszélt. Lehet, hogy már a téma is elvarázsolta a diákokat, de elõször is valami mást vesznek észre. „Õk mindannyian keresztülnéztek az oroszlánon, mintha nem is különbözne a padló fájától. De volt négy fiatal, akik lazán szétszórva ültek a teremben, és akik érezték, hogy valami rendkívüli dolog történt, ami túlment a professzor kólásdoboz-akcióján. Mintha megszagolták volna, finom ösztön-szõrökkel megérezték volna, hogy történt valami, ami normális esetben nem tartozik egy elõadóterembe. Richard, aki hosszúra kinyújtott lábaival hátulról a harmadik sorban inkább támaszkodott, mint ült, éppúgy el volt ragadtatva, mint Isa, aki – mint mindig – gyertyaegyenesen ült egy kicsit jobbra a pulpitustól; Gerhard és Hansi, a középsõ részen jobbra és balra elosztva, szintén meg voltak fertõzve, de egyikük sem tudta volna megmondani, hogy mitõl. Csak Isa vette észre, hogy a professzor gyakran nézegeti a padlót, egy olyan helyen, ahol semmi Patrick Bahners: id. mû. Joe Paul Kroll: Die Höhle des Löwen. In: CULTURMAG, 2011. október 12. 29 Id. mû. 27
28
821
különöset sem lehetett látni.” (25. o.) Lewitscharoff furcsa választ ad arra a kérdésre, hogy mi okozza a diákok elragadtatottságát: a számukra láthatatlan oroszlán. (A XX. századi filozófiatörténeti hagyomány szerint Heidegger gyakorolt ilyen elbûvölt hatást a diákjaira.)30 A diákok természetesen mind a professzor szimpátiáját és elismerését szeretnék elnyerni, de mivel a professzor alig-alig vesz valakit észre, a diákok élete önállósodni kezd. Egyedi életek: halál felé mutató létek, tragédiák és szörnyûségek. (Pedig a nyolcvanas évek eleje – történelmi értelemben – nyugodalmas volt.) A legborzalmasabb Isa balesetének (vagy öngyilkosságának) leírása: „Padlófék. Micsoda zûrzavar, egy csoda, hogy több jármû nem rohant egymásba. A rendõrség és a segélyszolgálat gyorsan a helyszínre érkezett. A vöröskeresztesek az aszfaltról véres ruhadarabokat, húst és összemorzsolt csontokat kapartak össze – ennek már nem volt köze semmilyen személyiséghez.” (102. o.) Nem, de ne is folytassuk tovább, brutális és megrázó sorok következnek. Mindenesetre errõl a pontról már ráláthatunk a regény szervezõdésére: a professzor körüli magány (az oroszlánra vonatkozó élmény privátsága) a cselekmény decentralizálásának irányába mutat. E decentralizált részek közé az én-elbeszélõ idõnként a megformálásra és az alkotásra vonatkozó reflexiókat illeszt. Így az oroszlán metaforájából kiindulva egy újrakomponált posztmodern regényszerkezet bontakozik ki a szemünk elõtt.31 Blumenberg tanításának „folytatója” talán Hansi lesz, aki egy vasútállomáson hatalmas szónoklatba kezd. „A szomorúság sivataga vesz körül benneteket.” (Emlékszünk: Blumenberg az elõadását a vigasz fontosságával kezdte.) „Tanácstalanok vagytok! Ordította belõle valami, mindannyian tanácstalanok vagytok, tanácstalanul nézitek a szánalmas életetek sivár rom-mezejét! Lukakban éltek, kifelé, befelé, mindenütt csak lukak. Koszos lukak!” (194. o.) Aztán jöttek a biztonsági emberek és elvitték, a szánalmas produkciónak vége szakadt. A regényben többször is olvashatjuk: „Valami nem
Érdekes lenne egy narrációelméleti elemzésben megpróbálni összevetni Heidegger elöadásainak stílusát a nyolcvanas évek elejérõl ismert Blumenberg-szövegekkel. Tudjuk, hogy Richard a táskájában állandóan magánál hordta a Sein und Zeitet. És miután az elejét több nekifutás után sem értette, továbblapozott a szorongásról szóló elemzésekhez, és itt talált egy mondatot, amely mintha csak rá vonatkozna: „amikor a Dasein menekül, mindig önmagától menekül, de a menekülés amitõl-jében a Dasein mindig a nyomában van. Richard lecsúsztatta a könyvet a hasára, kétségtelen valami követte õt, valami követte, ami mélyen szorongást keltõ volt. De a szorongása nagyon zavaros volt.” (185. o.) A történeti Blumenberg kései szövegei között találunk egy rövid írást, amelynek címe: „Mi lett volna, ha Heideggert megértették volna?“ (In: Ein mögliches Selbstverständnis, Reclam 1996. 34–36.) Heidegger egyik tanítványa állítólag azt mondta, hogy akkor vége lett volna a technikai korszaknak. Blumenberg e tézis szerkezetét vizsgálja meg, Lewitscharoff viszont így válaszol: ez lett volna a vigasz beteljesülése, amelyrõl Blumenberg az elsõ elõadásában kezdett el beszélni. És csak most értjük meg a kólás dobozok – mint a technikai korszak szimbólumainak – groteszk szerepét, és Blumenberg ezektõl való iszonyodását: a technikai korszak embere az, aki rászorul erre a vigaszra, de ez a szükséglet (mint ahogy Heidegger mondaná) el is rejtõzik elõle. 31 Olga Martynova Lewitscharoff regényében a posztmodern új hullámának egyik kiemelkedõ alkotását látja. Lásd Unsere neue Postmoderne. Erinnerung an die Zukunft, in: Neue Zürcher Zeitung, 2014. január 24. 30
822
stimmelt Hansival, volt valamilyen bogara.” (139. o.) Értjük: a folytatás lehetetlenségének feltétele, hogy Blumenberg nem tudta átadni az oroszlán jelenlétét. S így nemcsak egy új regényt, de a posztmodern genealógiáját is megkapjuk. IDENTITÁSKALANDOK (Sten Nadolny: Weitlings Sommerfrische. Piper Verlag, München, Zürich 2013) „Biztos, hogy életemben néhány alapvetõ dolgot sohasem értettem meg, és még azt sem tudom, hogy mik ezek.” (7. o.) Ezzel a mondattal kezdõdik a regény. Ez az elsõ mondat. Tudjuk: „az elsõ mondatnak mítosza van”.32 De itt talán mégsem kell az elsõ mondat mítoszával foglalkoznunk. És Nadolny is demitizálja ezt a mondatot: „Az éjjel Weitling ezt a megjegyzést fölírta egy cetlire, félig még álomban, de euforikusan, egy alapvetõ fölismeréstõl áthatva. Most a teraszon, fényes nappal újra elolvasta ezeket a sorokat, egy kicsit depressziósnak tûntek számára, de nem hamisnak.” (Uo.) Különös elsõ mondat, a szerzõ mintegy útjára bocsátja, és a regénnyel megpróbál neki egy kontextust teremteni. És mi lehetne ez a kontextus? Csakis egy élet, egy élet elbeszélése. Azt mondhatnánk, hogy álljunk neki, vegyük végig az életet, hátha ezeket az „alapvetõ dolgokat” (vagy közülük jó néhányat) meg lehet érteni. Florian Welle ezekkel a szavakkal kezdi a recenzióját: „A hatvannyolc éves Sten Nadolny új regényének (Weitlings Sommerfrische) hõse [...], éppen olyan idõs, mint Nadolny volt, amikor írta ezt a regényt. Hogy ebbe személyes tapasztalatok is belefolytak-e, azt nem tudom, de sejtem. Számára is bizonyosan vonzó volt, hogy a fõhõsével egy idõutazást tegyen.”33 Meglehet, de ennek a kísértésnek nem szabad engednünk; fontos, hogy egy idõsödõ férfiról van szó, aki már túl van aktív pályafutásán, de még jó erõben van, és a hobbijának, a hajózásnak és az emlékeinek él. A regény cselekményét tekintve a hajózás fontosabbnak tûnik, de igazából az emlékezés játszik meghatározó szerepet. Közelebbrõl tekintve azonban ezt az „emlékezést” is lényegesen pontosítanunk kell: a regény tulajdonképpen az „én” megkonstruálásáról szól. Nézzük egy kicsit részletesebben a könyv elsõ fejezetét. Ebben a fõhõs beszámol arról, hogy egy könyvet ír. „A saját könyvének a »spes divina« címet akarta adni, »az isteni remény«. De annyit már tudott, hogy a kiadói lektorok nem nagyon szeretik a latin címeket. Mindenesetre õ a címet találónak érezte: a jog és a remény éppúgy összetartoznak, mint a jogtalanság és a reménytelenség. És még valami: a »spes diviná«-t úgy is lehet olvasni, mint »Isten reményét«, vagyis úgy, mint Istennek az emberre vonatkozó reményét.” (14. o.) A cím körüli töprengés sok mindent elárul a könyvrõl, de egyelõre nem a könyv tartalma, hanem csak a létezése fontos a számunkra. Vagyis inkább az a kérdés, hogy miért volt jelentõs Weitlingnek, a nyugalmazott berlini bírónak. „Az az érzés, hogy a gondolatai és az intései elismerést szerezhetnek neki, az elõzetes öröm érzésével töltötte el. Idõs Nem tudom, igaza van-e Juli Zehnek, aki ezt a mítoszt nemcsak bírálja, hanem nevetségessé is teszi. Lásd Juli Zeh: Treidelozás (ebben a folyóiratban fog megjelenni). 33 Wienfried Stanzick recenziója, http://www.buchtips.net/rez6719-weitlings-sommerfrische.htm 32
823
napjaira nem akart feltétlenül prominens lenni, de ha a nevét hallva [...] valaki így kiáltana föl, »ön az, a híres igazságérzetû«, vagy »Weitling, természetesen – az isteni remény!«, akkor ez jólesne neki.” (14–15. o.) A könyvvel Weitling a maga identitását akarja megkonstruálni a nyilvánosság számára, mintha ez az egész aktív pályáján nem sikerült volna. Ez a regény talán elsõsorban arról szól, hogy ez Weitlingnek nem sikerül, mert nem is sikerülhet; s ehhez olyan regényre van szükség, amely egy egyes szám harmadik személyû szerzõ perspektívájából íródik. Az identitás megkonstruálásához külsõ perspektívára van szükség. Csak ebbõl a perspektívából van esély a meg nem értett alapvetõ jelentõségû dolgok megértésére. De ez is csak esély. Nadolny könyve nem Weitling könyvének kiterítése, de nem is a helyettesítése, hanem annak ellenében íródik meg. Így hát mindent elölrõl kell kezdenünk: a regény felépítését egy posztmodern identitásjáték programja határozza meg. – (1) A regény a külsõ szemlélõ perspektívájával kezdõdik. Nézzük csak, mi foglalkoztatja Weitlinget? Nagyrészt az ifjúsággal, a saját fiatalkori élményeivel van elfoglalva, és persze a halállal, mind a másokéval, mind a sajátjával. Florian Welle így ír Nadolny mûvészetérõl: „Mint regényíró, Nadolny ragyogó stiliszta. Regényeinek fölépítése jól átgondolt, a mondatok finoman cizelláltak, és könnyû lábakon járnak. Ami egy elsõ, futó pillantás számára szemlélõdésnek tûnik, az az írói tudás kifejezõdése, és végsõ soron nem más, mint egy rafinált játék az olvasói elvárásokkal.”34 De ezúttal még többrõl van szó: a cselekmény elõrevetítésérõl. A fõhõs azért járatja a Kreiszeitungot, hogy a gyászhíreket olvashassa, innen szerezve tudomást barátai és iskolatársai eltávozásáról. „Még el akarta olvasni azt, amiért az újságot elõfizette: a halálozási híreket.” (17. o.) Az õ halálhírük fényében a saját életére tekint rá, és elindul egy identitási játék. „Már olyan hosszú idõt töltött el Berlinben, hogy Chiemgauban már több halottat, mint élõt ismert. Az utolsó vasárnap az istentisztelet után mindkét chiemgaui temetõben, maga elé mormogva a sírfeliratokat tanulmányozta. »Aha, tehát már ezek is« és »micsoda, hiszen õ még egy évvel ezelõtt teljesen egészséges volt!« Az újságból tudta, hogy a traumsteni tanárai közül most már azok is meghalnak, akik makacsul ragaszkodtak az élethez. […] Néhány héttel ezelõtt temették el Martin Schlachtbauert, egy olyan férfiút, akit a sztoikus nyugalom és az augurszerû nyugalom jellemezte. Schlachtbauer latint, görögöt és történelmet tanított. Egy mondatban akár háromszor is el tudta helyezni a »hierbei« [emellett] szót, ha még egyszer el akart töprengeni a megfogalmazásain. A történelemórákon egy masszív frontális tanítás híve volt, ami jó és mélységesen okos elõadásokhoz vezetett.” (Uo.) De annak, ami következik, mégsem ez a legszebb elõkészítése, hanem az idill leírása. „Itt a tó mögött, déli irányban terült el az Alpok […], a délutáni Nap enyhe oldalmegvilágításában. Jobbra, lent a Kampenwand alatt látta az autópálya-emelkedõt, amely a Bernauer Bergre emelkedett föl, ezt két rövid, fehér párhuzamos vonal szegélyezte, amelyek ferdén vezettek fölfelé. Naplemente után a bal oldali vonal fehéren, a jobb oldali pirosan világított – ezt az autósorok fényszórói és hátsó lámpái okozták. Weitling már 34
Florian Welle: Sten Nadolny zum 70. Schwer zu packendes Pokerface, in: süddeutsche.de, 2012. július 29.
824
elõre örült annak, hogy a vitorlázás után a teraszon fogja figyelni, ahogy lemegy a nap, és abban a gondolatban fog fürödni, hogy az életét nagyjából méltóságban élte le. Ha nem bocsátkozott kalandokba, gondjai sem voltak.” (18. o.) De belebocsátkozott egy kalandba. Ezt a kalandot a recenziók „idõutazásnak” vagy „filozófiai kísérletnek” nevezik.35 „Egy filozófiai kísérletrõl van szó: Nadolny a »saját ifjúságában tett látogatás« eszméjét olyan messzire hajtja elõre, hogy egy alternatív, sõt megsokszorozott egzisztencia kezd el körvonalazódni.”36 Sõt Oliver Jungen még azt is fölveti, hogy ez egy kései reakció Max Frisch 1967-ben született darabjára, melynek címe: Biográfia: egy játék. „Az élet olyan cselekedetekbõl áll össze, amelyek gyakran véletlenszerûek, és minden másképp is lehetett volna, nincs olyan cselekvés és mulasztás, amely a jövõt tekintve ne engedne meg variánsokat.”37 „A valóság Frisch számára pusztán a véletlen által realizált valóságot képviseli, és így nincs nagyobb jelentõsége, mint minden más lehetõségnek.”38 – (2) Mindenesetre egy nagy vihart és szerencsétlenséget követõen a mû fõhõse visszasüllyed a maga iskolás éveibe. Lassabban: a hatvannyolc éves hõs egy viharba kerül, és az 1958-as évbe vetõdik el. S itt az identitások furcsa játéka kezdõdik el: az eredeti hõs 1958-ban is jelen van, puszta megfigyelõként, mint felnõtt, sõt már viszonylag idõs (bár még jó erõben lévõ) férfi a maga gyerekkori énjét figyeli meg. „Csak ha a kis Willy alszik, tud az alteregója szabadon mozogni. Megtudja, hogy ez egy »ifjúkori fogság, a szónak egy új jelentésében«, és én most »nyári frissességnek« nevezem. Közben az öregekkel, a tévelygõkkel és a részegesekkel még fecsegni is lehet.”39 A nyugdíjas bíró így kíváncsian és csodálkozva figyeli a maga fiatalkori alteregóját, sõt néha még erõsen bírálja is, de ez a kritika a fiatalembert hidegen hagyja. És közben mindig az a kérdés érdekli: ki volt õ akkoriban? És ebben az ifjúkori életben természetesen fontos szerepet kap a latintanár, Schlachtbauer is. Nézzük a latinóra leírását: a köszönés után együttes imádkozásra került sor. „Elõször is elimádkoztuk a Miatyánkot, természetesen latinul: Pater noster qui es in coelis. Igen, többes számban! Az atya a »mennyekben« van, ami azonnal eszünkbe juttatja más vallások létezését. »Ámen. Kérem, üljenek le.«” (64. o.) Aztán jött a dolgozatírás. „[A tanár] elõször a papírt osztja ki, majd a sokszorosított szöveget, amit le kell fordítanunk. Latinról németre. Tudom, hogy Willy ezt tudja, de engem mégis elfog a szorongás, engem, a mellette álló öreget, mert a latintudásom már régen elpárolgott.” (64. o.) – (3) A kisfiút kísérõ szellem hamarosan aggódni kezd: „mi lenne, ha most az életemet átrajzolnák vagy át-
Lásd Oliver Jungen: Sten Nadolny: „Weitlings Sommerfrische”. Im Unfertigen findet das Leben statt, in: Frankfurter Allgemeine, Feuilleton, 2012. május 14. 36 Id. mû. 37 Max Frisch: Biografie: Ein Spiel. Suhrkamp Verlag 1969. 87. 38 http://www.schreiben10.com/referate/Literatur/10/Max-Frisch-Biografie-Ein-Spiel-reon.php 39 Lásd Oliver Jungen: Sten Nadolny: „Weitlings Sommerfrische”, i. k. Ennek a megfigyelõnek nincs teste, más által nem látható; egy olyan megfigyelõ, aki talán már halott is. „Vagy egy másik lehetõség az, hogy már amúgy sincs esélyem, mert már halott vagyok! Ez a legvalószínûbb. Az én-em, miközben a holttestem a keleti part […] felé sodródik, egy korábbi korszakába vetõdött.” (55. o.) Egyik interjújában Nadolny ezt mondta: „az elbeszélõ emberek olyan emberek, akik teret foglalnak el [és] így válnak hallhatóvá […].” Florian Welle: Sten Nadolny zum 70, i. k. De nekik nem kell térbeli-testi létezéssel rendelkezniük, tehetnénk hozzá most. 35
825
festenék?” (66. o.) Majd nem sokkal késõbb: „Félek tõle, hogy még sok minden megváltozik, és akkor az egész életem másképp folyna le.” (67. o.) Majd így eljutunk 1959be, az idõs férfi mindennapjaiba való visszatérésre még mindig nem került sor. Még egy kicsit elidõzünk a fiatalembernél, az ötvenes évek végének német fegyelmezettségében és begombolkozottságában. Aztán mégiscsak sikerül visszatérnünk. „Fokozatosan visszatértem önmagamhoz, erõs fájdalmat éreztem a fejem hátsó részén, és ehhez még egy brummogó hangot is hallottam, mintha egy dízelmotoré lenne.” (169. o.) Itt az az érzésünk, hogy egy akár többhetes vagy hónapos eszméletvesztésbõl való felébredésrõl van szó. Az elbeszélés továbbra is a korábbi szellemalak egyes szám elsõ személyû elbeszélése. De lám csak, az identitásban egy apró eltolódásra mégiscsak sor kerül: a bírói léttõl az írói lét felé mozdulunk el. „Most már nem esik nehezemre, arra a kérdésre, hogy »mivel foglalkozik?«, így válaszolni: »könyveket írok«. Kezdetben még így fecsegtem: »bíró a. D.«,40 vagy ezzel így viccelõdtem »adieu bíró«, amit senki sem értett. Az írók sok érthetetlen dolgot mondhatnak, anélkül, hogy csodálkozást váltanának ki – Weitling bírónak viszont már néhány nap után a szellemi képességeinek hanyatlását rótták volna fel.” (180. o.) Az írónak így lehet ugyan polgári foglalkozása, de igazából csak az identitásának megrázkódtatásán keresztül válik íróvá. – (4) Az utolsó fejezetben aztán egy új író szólal meg: „Wilhelm Weitling már nem él, de a történetét, amelyet már nem tudott teljesen följegyezni, itt mégis el kell mesélnünk. Egy kollégájaként – aki sokat beszélgetett vele, még akkor is, ha a végén már nem ismert meg – erre szeretnék kísérletet tenni. Az utolsó hónapjaiban készült följegyzéseire támaszkodom, és mindenekelõtt a fantázia bizonyító erejére, amit õ is nagyra tartott.” (199. o.) Furcsa és messzire mutató mondatok: az író értelemszerûen nem mesélheti el teljesen a maga élettörténetét, azt mindig valaki másnak kell befejeznie. Még szerencse, hogy följegyzéseink mindig vannak. De író-e az az író, aki a mások életrajzát fejezi be? Kötelessége-e ez egy írónak, miközben mindenki a saját életrajzán dolgozik? Érdekes módon az utolsó fejezetben újra fölbukkan az a cetli, amelyet Weitling az elsõ fejezetben rejtett el a parketta alá: „Biztos, hogy életemben néhány alapvetõ dolgot sohasem értettem meg, és még azt sem tudom, hogy mik ezek.” (201. o.) Azt gondolhattuk az elején, hogy az élet lezárásakor (vagy az után) ezek a bölcsességek majd láthatóak lesznek. De a halál után ezek vagy láthatatlanná, vagy közömbössé váltak. Már semmi sem motiválja a cetli megfejtését. Ennek helyébe végül valami más lép, Weitling egyik kedves öregkori mondása. „Tucholskynak tulajdonítanak egy híres mondatot: »azt a keveset, amit olvasok, én írom magamnak«, és ezt Weitling így variálta: »azt a keveset, amit írok, azt én magam szeretem elolvasni«. Ezt hallván az emberek általában tudálékosan mosolyogtak, és kokettálásról beszéltek, ami nem is volt teljesen alaptalan.” (204. o.) Nadolny regénye így végsõ soron a könyv mint regény megszületésének nehézségeirõl szól; arról, hogy regényt írni tulajdonképpen lehetetlenség. De kellett ehhez ez a bonyolult identitási játék? És éppen ebben a formában? Maradnak kételyeink. 40
Anno Domini Nostri Jesu Christi.
826
IRCSIK VILMOS
Mondd, fûsebhely, mondd halkan Christine Busta: Hózsoltár. Válogatott versek. Erdélyi Z. János fordítása Napkút Kiadó, Budapest, 2011 Christine Busta osztrák költõnõ neve alkalmasint kevés magyar versolvasó számára cseng ismerõsen. Noha a Napkút Kiadónál a közelmúltban megjelent Hózsoltárt megelõzõen 1984-ben Hajnal Gábor gondozásában és többek között az õ fordításában Téli vigília címen már megjelent egy magyar nyelvû kötete, az életmûvét tanulmányozva úgy látszik, hogy olyan alkotóval van dolgunk, aki ennél folyamatosabb figyelmet érdemelt volna, és jóval nagyobb, alaposabb figyelmet érdemel ma is. Ami az életrajzi adatokat illeti: 1915-ben született Bécsben, és 1985-ben bekövetkezett haláláig mindvégig ott is élt. Anyja, Magdalene Busta házasságon kívül hozza a világra, és nagy nehézségek árán, vallásos szellemben egyedül is neveli. Egy katolikus leánygimnáziumban érettségizik, majd német–angol szakon tanul a bécsi egyetemen, de 1937ben az Ausztriát sújtó nehéz gazdasági helyzetben abbahagyja tanulmányait, és kereskedelmi iskolai kisegítõ tanárként kenyérkeresõ munkát vállal. 1940-ben házasságot köt a zenész Maximilian Dirnttel, akit két év múlva a Wehrmacht katonájaként kivisznek az orosz frontra, és ott nyoma vész. A háború után tolmács egy, az angol megszálló csapatok számára fenntartott szállodában. Noha jóval korábban kezdett el írni, versei csak 1946-ban jelennek meg elõször nyomtatásban a Die Furche (A Barázda) címû hetilapban, amelynek 1947-es irodalmi pályázatán Fischwunder (Halcsoda) címû versével elsõ díjat nyer. Ezután egyre több publikációs lehetõséghez jut a rádióban, folyóiratokban, antológiákban, és egyre inkább kibontakozik költõi tehetsége. Közben könyvtáros lesz a bécsi városi könyvtárban, és ezzel a szakmával egy életre szólóan el is jegyzi magát. 1950-ben jelenik meg elsõ verseskötete Jahr um Jahr címen (Évrõl évre), majd egy év múlva a Der Regenbaum (Az esõfa). Írói, költõi pályája ezután immár töretlen, sorra jelennek meg vers- és prózakötetei, gyerekkönyvei. 1966-ban professzori címet kap, és tíz év múlva a Bécsi Fõkönyvtár vezetõjeként vonul nyugdíjba. Egy kritikusa, Franz Peter Künzel szerint Christine Busta egész életének, sõt egész költõi munkásságának is a szeretet volt a kulcsszava, és ezt a szeretetet verseiben rendkívül gazdag metaforarendszerrel jeleníti meg és ékesíti fel. Leginkább a létben rejlõ szakralitástól van elragadtatva. Ami nõként nem adatott meg neki, azt megteszi költõként: anyaként hajlik az állatok, gyermekek, növények, kövek, felhõk, szelek, vizek fölé. Neveltetésének köszönhetõen értelemszerûen a keresztény hagyományok követõje, azok hagyták költõi énjében is a legmélyebb nyomot. Témáit, képeit az evangéliumból, a Bibliából veszi, ott találja meg Jézus alakjában azt, aki a megvertek fájdalmát ismeri. Vallásos, istenes verseiben az imádság, a fohász hangneme uralkodik, Istent kegyes oltalmazónak és vigasztalónak, ugyanakkor kérlelhetetlen, titokzatos bírónak és törvényhozónak látja. Ezzel a keresztény meggyõzõdéssel együtt a görög mítoszok pogány világa is áthatja gondolkodásmódját, Orpheusz, Odüsszeusz, Elektra 827
vagy Antigoné alakja és sorsa úgyszintén gyakori motívum metaforikus világában. Errõl a kettõsségrõl egy levelében így ír: Az igazság kedvéért be kell vallanom, hogy nemcsak igaz keresztény akarok lenni, hanem lényem másik részével mindörökké jámbor pogány maradok. Ugyanezt a gondolatot egy ötsorosában versbe is foglalja: EGYIKE VAGYOK a kereszténység megtörte pogányoknak. Ám én hálás vagyok e megtöretésért. Ennek a „pogányságának” másik területe a panteisztikus természetimádat, amely által szinte megdicsõül a világ, a köznapi környezet, a növények, égitestek, a természeti jelenségek. Akárhová is nyúl az ember verseiben, mindenütt a természeti szóképek özönére bukkan. A metafora, metonímia, szinesztézia, az oximoron és más alakzatok segítségével szinte minden érzékszervet mozgósítva, Busta áhítatos elragadtatással adja át magát a már-már dionüszoszi életörömnek. Ízelítõül és mutatóban összegyûjtve néhány természeti képét, micsoda pompás csokorba köthetõ a hóbogyók ékszere, a pipacs csendes íze, a fanyar gyanta dermedt könnyei, a nap monstranciája, az ezüstbogáncs édes szíve, az encián kék kelyhe, az ökörfarkkóró-levél rozettái, a pitypang levelén a rozetta, a gesztenyegyertyák, az izzó mályva, a vak gesztenye tüskés szempillái, és elkápráztat a madárfelhõk fehér nyári hava, a fecskekörhinta az égen, a fecskenyilak suhanása, az éj gyümölcsei: a Hold és a csillagok a, város mézerei – a hársfák–, a kövek, Isten elsõ konyhájának megkeményült étkei – és a csendre felébredõ ember. Ebben a világban a természet lesz a mérce, a minta, amelynek alapján élni, dolgozni, szeretni kell, amint egy négysorosában is megfogalmazza: A NAPRAFORGÓTÓL szeretném megtanulni, hogyan fordítsam feléd arcomat, Irodalmi példaképei közül többek között megszólal, és jelképes alakká válik verseiben Merlin, a legendás kelta erdei varázsló, Shakespeare Lear királyának elûzött, legkisebb lánya, Cordelia, a Vihar fõhõse, Prospero, az osztrák költészetbõl pedig elsõsorban Rilke és Georg Trakl, valamint a náluk kevésbé ismert Theodor Kramer voltak rá nagy hatással, akik uralkodó motívumként vonulnak végig egész életmûvén. Ezekrõl a példaképekrõl Über einem Atlas címû versében vall részletesebben. Érett stílusának kialakulásában egyértelmû folyamat figyelhetõ meg. A kezdeti muzikális hangot, a rímet és a metrumot elhagyva munkásságának nagy részében a szabad, rímtelen, aforisztikus, epigrammatikus formákat alkalmazta. Már második kötete, 828
Az esõfa, magában foglalja szinte minden alaptémáját: a félelmet, a rettenetet, a bûn átváltozását örömmé, szeretetté és megváltássá. Úgyszintén már itt felbukkan késõbbi természeti képeinek, motívumainak zöme is: a méhek, a hó, a pipacs a fa, a kiskutya, a kenyér, a bor, a csillag, a napraforgó. Életében sok kritikusa azt hányta a szemére, hogy egy túl egészséges, túl ideális világ szószólója. Erre egyik versében, amely egyébként a Hózsoltárban nem szerepel, õ maga is reagált és adta meg a választ: Az én szavam sosem egy ép világról szólt, hanem csak egy sebezhetõrõl, veszélybe sodródott szépségéért remegve annak kívántam gyógyulását. A Napkút Kiadónál megjelent Hózsoltárt Erdélyi Z. János fordította és válogatta. Az anyag áttekintést nyújt Christine Busta életmûvérõl, hiszen a válogatás kilenc kötetébõl történt, az 1951-ben megjelent Az esõfától kezdve a posztumusz megjelent 1995-ös A szó lélegzetéig bezárólag. Erdélyi túlnyomórészt rövid, aforisztikus és egy kivételével kizárólag rímtelen verseket vett be a kötetbe. Ez utóbbiról azonban külön is szólni kell. A címe: Advent a burgenlandi határon (1956), és természetesen a magyar menekültekrõl szól, pontosabban, ahogy az ajánlásban áll, az ismeretlenrõl, akit a menekültek áldanak: Az út idegen, s oly sûrû az éj. Ma nem megy aludni a molnár. Kiméri a lisztet, ég nála a fény, s valamennyi szobát kinyitott már. Lehet, csak a széltõl moccan a sás, Vagy a réce riad, vagy a hó hull. De a szív kezd bongni bolondul, Mielõtt felhangzik a bõsz ugatás. A várakozással, a megváltás utáni sóvárgással teli advent szintén Busta egyik kedvelt motívuma, amely itt a magyarság 1956-os tragédiájával kiegészülve egészen új dimenziókat nyit. Bustának a téma, a magyar forradalom nem történelmi, nem politikai kérdés, hanem munkásságának már említett alapmotívuma szerint lehetõség és parancs a szeretet, egész pontosan a felebaráti szeretet gyakorlására. A magyar menekültek sorsát itt is a természeti metaforák és képek fejezik ki: az idegen út, a sûrû éj, a sejtelmesen moccanó sás, a riadó réce, a bõsz ugatás. A szeretet pedig a molnár alakjában ölt testet, aki nem megy aludni, kiméri a lisztet, fényt gyújt, szobát nyit. A magyar 1956ról a világirodalomban nem írtak túl sokat, nem írtak túl sok jót és jól, ezért súlyos mulasztás, hogy ezt a szomszédunkban született verset eddig csak úgy a sorsára hagy829
tuk, nem vettünk róla tudomást, és nem terjesztettük. Ennek a mulasztásnak a pótlásáért hála Erdélyinek, és dicséret illeti a remek fordításért is, kivéve az elsõ versszak utolsó sorát: s valamennyi szobát kinyitott már – ami csak egyféleképpen értelmezhetõ: néhány szobát kinyitott már. Holott természetesen nem errõl van szó, hanem arról, hogy az összes, vagyis valamennyi szobát kinyitotta. A szõrszálhasogatásnak látszó kifogás ellenére mind ezért a fordításért, mind a gondos válogatásért csak elismerés illetheti Erdélyit, aki a jelek szerint rímes verset is tud fordítani, és nyilván alapos esztétikai megfontolásból válogatta össze a kötet anyagát az életmû javát adó csupa rímtelen versbõl. Ezt azért érdemes megjegyezni, mert sokak felfogása szerint a próza, vagy a rímtelen vers nem állítja igazán komoly feladat elé a mûfordítót, nem igazi mércéje a tehetségnek. Ami persze nem igaz. Különösen nem igaz egy olyan költõ esetében, mint Busta, aki a rím és a szótagszámláló ritmusok elhagyása mellett a költészet minden más klasszikus eszközével él – még rímtelen szonettet is írt – és így fordítása korántsem valami szimpla tolmácsolási feladat. Az 1970-es évek elején, egy egyetemi mûfordítói esten, amelynek magam is szerzõje voltam, elhangzott egy rövid vers Hajnal Gábor fordításában. Költõje nem nagyon érdekelt, nevét akkor hallottuk elõször, és utána – legalábbis én – ismét elfelejtettem, de a kis hatsoros mélyen belém ivódott, és azóta is gyakran eszembe jutott: Mondd: fûsebhely. Mondd halkan. Hidd el teljes verset mondasz. Most végigolvasva a Hózsoltárt ismét rábukkantam. Mert a költõje Christine Busta, a címe pedig Felfedezés. És nomen est omen, ennek a felfedezésnek az örömével, több évtizedes mulasztást pótolva, immár az egész életmû ismeretében állapítottam meg, hogy nem tévedtem, hogy jó költõ az, akinek akár csak öt sora is, de tartósan befészkeli magát az ember emlékezetébe. A Felfedezés kiindulási pontul is szolgálhat a Hózsoltár mûfordítói teljesítményének értékelésére. Az nem baj, hogy Erdélyi ismét lefordította, az viszont már az õ baja, hogy az összehasonlításból a rövidebbet húzza. Õ így adta vissza magyarul: Mondd: fûforradás. Mondd ezt lassan. Tökéletes verset mondasz. 830
A fûforradás alliterációja persze akár feléje is billenthetné a mérleg nyelvét, ám a három egy szótagú szóból álló fûsebhely dinamikája, és az eredetinek (Grasnarbe) megfelelõ ritmusa összességében mégis jobb. Mondhatnám, jobban benne marad az ember fülében, ami ebben az esetben szó szerint igaz. És ez a kis különbség arra is rámutat, hogy egy vers szabad ritmusa egyáltalán nem jelent ritmustalanságot, annak is van dallama, versmértéke. A harmadik sorban Hajnalnál a német langsam (lassan) magyarul halkan lesz, és ez a nyilván jól megfontolt változtatás beleillik a hangulatba. Erdélyi hiába fordítja le szó szerint a sort, a magyarázkodó jellegû, fölösleges ezt mutató névmás teljesen költõietlenné tesz, ami újabb intõ jel: ha a ritmus, a versforma, a rím nem tartja kordában, a mûfordító könnyen eltévelyedik a vers prózaiasítása felé. A negyedik sorban Hajnal újabb önkényes megoldást alkalmaz, hiszen a Hidd el nem szerepel az eredetiben. Ám ez egyáltalán nem zavaró, sõt ezzel a betoldással végképp koherenssé teszi a kis hatsorost, amelyet Erdélyi éppen a rövidsége miatt nem tud igazán összefogni. A második versszak három sora mindkét fordításban egy három részre tördelt felezõ nyolcas, ennek a ritmusát azonban ismét Hajnal találta el jobban, elsõsorban azzal, hogy a tökéletes helyett a rövidebb és így szintén dinamikusabb teljes jelzõt használja. Mielõtt azonban a rövid kitérõ félreértést okozna, rögtön sietek leszögezni: Erdélyi összteljesítménye kiváló, a kötet olvasmányos, szinte nem lehet letenni, ami verseskönyvrõl lévén szó, ritka, mint a fehér holló. Legfõbb fogyatékosságaitól, a helyenkénti, de csakis helyenkénti túl prózai hangszereléstõl, az úgyszintén helyenkénti túl szolgai fordítástól eltekintve a Hózsoltár egészében, összességében kiváló mûfordítói teljesítmény, bárhol kiteheti az ablakba. A teljes kötet fordításának értékelése mellett azonban a részleges fogyatékosságról még feltétlenül szólni szükséges. Kevés van belõlük. A tömörség koherenciájának megteremtésében már utaltam rá, hogy a Felfedezésben fölöslegesen használ egy mutató névmást. Ezzel más versekben is meggyûlik a baja. Az Anyám és a Szentháromság második versszaka például így hangzik: Ámde halotti kezébe keresztet Kívánt. Õ azt a Szentlélekbe temette. Nagyon szép a hármas alliteráció, a daktilusi lüktetés, de az õ névmás tanácstalanná tesz, és elbizonytalanít: hiszen mindvégig az anya a vers egyetlen szereplõje. Azonkívül itt is értelemzavaró és fölösleges a mutató névmás. Ezek figyelembevételével a három sor így lenne világos: Ámde halotti kezébe keresztet (kívánt, amit) a Szentlélekbe temetett. Az Írás és feliratban szintén egy kötõelem okoz gondot: Papíron tékozlón árad az ember. Aki kõbe vési betûit, módjával bánik azokkal 831
A bölcs háromsoros aforizma mindössze tizenkét szóból áll, így aztán mindennek nagyon a helyén kell lennie, mindennel jól kell gazdálkodni, ami a harmadik sorban szemmel láthatóan nem sikerült. Az azonos raggal ellátott két szó: módjával, azokkal – nyelvesztétikai szempontból bántó. Az azokkal ráadásul önmagában is értelemzavaró, hiszen valamivel való szembeállítást feltételez, ami persze nincs, éppen ezért a velük kívánkozik ide. Még feszesebb, még csattanósabb lenne a remek kis epigramma a második sort bevezetõ ellentétes kötõszóval: ám aki kõbe vési betûit / módjával bánik velük. Néhány versben a pontatlan értelmezés miatt vész el az eredeti szépség. Az Anyanyelv Busta egyik fontos verse, egyszerre ars poetica, és egyszerre vallomás a nyelvrõl, az anyai szeretetrõl: Nem az nyugtatja, vigasztalja a gyermeket, amit anyjuk mond. Ahogyan mondja, a hangsúly, az ütem váltakozó hangokban monoton szeretet nyitja meg értelmét a szavaknak, vezet be minket az anyanyelvbe. Hasonló történik a versben is. A hetedik sor eredetiben: öffnet die Sinne dem Sinne der Worte. Erdélyi a kétszer elõforduló Sinn szót nem adja vissza, elrontva ezzel a legfontosabb gondolatot, amely valójában így hangzik: a szeretet nyitja meg a szavak értelmének az érzékeket. Másfelõl a túl szolgai fordítás ismét a sorok széteséséhez vezet. Itt is bátrabban kellett volna kisebb változásokat vinni a magyar szövegbe: a harmadik sorban az ellentétes kötõszó: hanem a hangsúly, az ütem – a hatodikban a határozott névelõ: a váltakozó hangokban – tenné igazán hatásossá a verset. A vezet be minket sorban pedig ismét fölösleges – ezúttal a személyes névmás. A Téli fában szintén pontatlan értelmezésbõl fakad az ezüstborsónyi Hold, amely óhatatlanul egy borsószem képzetét kelti az olvasóban, ami több szempontból is abszurdum. Az eredetiben persze egész más van: eine Silberschote Mond – azaz Busta a Hold sarlóját a borsó vagy a bab hüvelyének alakjához hasonlítja, és ez természetesen mindjárt más. Erdélyi elõszeretettel használ a magyar klasszikus költészetbõl jól ismert archaikusabb, helyenként népies formákat, amivel semmi baj: által, hamarost, lehével, repecskes. Egy-két helyen azonban túllõ a célon, például a Honvágy a nyár után egyik szavával: Mikor… szenteli meg titkon ajkunk keserével. Ez utóbbi szóról még nem hallottunk, legfeljebb csak a keservével sajtóhibája lehet, amelybõl egyébként a kötetben 832
örvendetesen kevés fordul elõ, az is inkább érthetetlen következetlenség, nevezetesen a csevej ly-nal való írása. Igaz, ezt már a számítógép is így tartja helyesnek. Végezetül még valamit. A könyv értékeit, olvashatóságát Erdélyi Z. János fordítói teljesítménye mellett néhány okos szerkesztõi megoldás is növeli. Ilyen a versek német címének megadása, az eredeti kötetek szerinti tagolás, az eredeti kötetcímekkel és megjelenésük dátumával, és végül a fordító lényegre törõ, útbaigazító utószava.
Kieltõl innen, Aabenraaton túl Siegfrid Lenz: A lotyószilva lelke. Szalai Lajos fordítása. Napkút Kiadó, Budapest, 2012 A Kelet-Poroszországban született, immár nyolcvannyolc esztendõs Siegfried Lenz munkásságában a kezdetektõl fogva kiemelt szerepet kap a hitleri idõkben olyanynyira lejáratott német nemzettudat kérdése. Ilyen szempontból talán legfontosabb regénye az önéletrajzi elemekkel átszõtt Honismereti gyûjtemény (1978), amelynek fõszereplõje a háború végén Kelet-Poroszországból az anyaországba menekíti szülõföldjének néprajzi kincseit, hogy jelképes módon mentse a még menthetõt. Ám a háború utáni Németországban tapasztaltak annyira kiábrándítják, hogy ugyancsak jelképesen, megsemmisíti a féltve õrzött ereklyéket. A Honismereti gyûjteményhez hasonlóan a Németóra (1968) szintén két síkon játszódik, és az ötvenes évek perspektívájából szintén a nemzetiszocialista múlttal való szembesülés és leszámolás áll a középpontjában. A két mû szerkezeti megoldása is túlmutat önmagán, az énelbeszélõk ugyanis egyaránt kórházba, illetve javítóintézetbe kerülve idézik fel a távoli múltat. A kritikus hang mellett azonban Lenz mûveiben ugyancsak a kezdetektõl fogva ott él a nemzeti büszkeség, a kulturális, nyelvi, erkölcsi együvé tartozás öröme, ami többek között szûkebb pátriája, a Mazuria iránti nosztalgiában nyilvánul meg az olyan elbeszéléskötetekben, mint például A bájos Suleyken ( So zärtlich war Suleyken, 1955). A kötet bevezetõ sorai a fent idézett regények bonyolult, modern szerkezetével, önmarcangoló attitûdjével szemben a népmesék derûjét, sajátos helymeghatározását idézik: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer – valahol vagy sehol – Mazuriában egy Suleyken nevû bájos falucska, amelyet köztudomásúlag és jelen történetekben is ellenõrizhetõen a Paul Popp kisvasúttal lehetett megközelíteni, ám még inkább – és kényelmesebben – a fantázia szárnyain. Hasonló hangvételû novelláskötete A lotyószilva lelke (Geist der Mirabelle, 1975). Ám ebben az írót fantáziájának szárnyai már nem szülõföldjére viszik vissza, hanem Bollerupba amely a népmesék Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren túl helymeghatározásának modernizált változata szerint valahol Kieltõl északra, illetve Aabenraatól délre fekszik, vagyis precízebben a Keleti-tenger partján. A magyar könyvkiadás hosszú évtizedeken át nem különösképpen szorgalmazta az ilyen, a mi fogalmaink szerint népies hangvételû, falusi témájú világirodalmi mûvek kiadását, különösen akkor nem, ha szerzõiket eleve beskatulyázták egy bizonyos irány833
zatba. Lenz esetében is ez volt a helyzet. Õt elõszeretettel úgy könyvelték el, mint az élõ német ostorcsapást, aki ott üti-vágja az övéit, ahol éri, és még véletlenül sincs egy jó szava róluk. Éppen ennek a több évtizedes egyoldalúságnak a megtöréséért illeti dicséret a Napkút Kiadót, amely Szalai Lajos fordításában a két kötetet magyarul megjelentette. A bájos Suleyken már évekkel korábban napvilágot látott magyarul. Ennek mintegy eszmei folytatása, a közelmúltban kiadott A lotyószilva lelke tizenkét anekdotikus történetet tartalmaz, és ez a mágikus szám már eleve megelõlegezi a máskülönben reális történetek mesébe hajló jellegét. Emellett a régi mesemondókhoz hasonlóan az elbeszélõ, a meghittség hangulatát keltve, egy bizonyos hallgatósághoz, egy közösséghez intézi szavait, és ennek megfelelõen minden elbeszélés ezzel a megszólítással kezdõdik: Kedves szomszédjaim. A váratlan, szórakoztató, itt-ott abszurdba hajló fordulatok, a csattanós befejezések mellett a történetbõl való folytonos kiszólások egyrészt ugyancsak a népköltészeti hagyományokra, másrészt viszont egy sajátos magatartásra is utalnak: az iskolázott, modern író az eseményeket relativizálva, meghökkentõ alakulásuktól elhatárolódva mintegy azt sugallja, hogy semmi köze hozzájuk, minden valami kiszámíthatatlan, felsõbb akaratból történik. A népi erotikával és meglepõ kalandokkal fûszerezett Házi vágásban például, amelynek cselekménye egy disznóölésre való elõkészületekbõl bontakozik, ilyen írói kiszólások magyarázzák a meglepõbbnél meglepõbb fordulatokat, kendõzik el az erkölcsi botlásokat, vagy siettetik a megrekedni látszó eseményeket: – ahogy a sógorom másodfokú unokatestvére is megerõsítette – már engem magam is elfog lassacskán a türelmetlenség – miként sógorom tudni véli – az asszony szótlanul becsukta az ablakot, majd ugyanilyen szótlanul az ajtót is – miáltal kettõjüknek a történet számára nyoma vész, legalábbis reggelig. A lecke titokzatos falopásról szól, és itt az elbeszélõ többek között a szereplõit idézõ átélt függõbeszéd relativizálásával éri el az elbeszélõi tétovaság imitálását: ha jól gondolom, ha pontosan idézem szavait. A Parasztköltõnõben a sajátos idõkezelés eredményezi az eredeti elõadásmódot: Megkímélhetjük magunkat a kifakult girlandok alatt zajló várakozás ecsetelésétõl, s csak a nagy parasztköltõnõ megjelenésekor figyelünk fel újra. Ugyanez a népmesei idõkezelés látható az Egy érzékeny kutyában is: a történet most azt várná el tõlem, hogy állítsam meg az óramutatót. Én az ellenkezõjét teszem. Átugrok két további percet. Ugyanitt a mindentudó elbeszélõ szerepét kérdõjelezi meg ezzel a mondattal: viszont semmit sem tudok arról, hogyan töltötték az atyafiak a várakozás idejét. A legidõsebb helybéli asszonyban a kívülállóság: – Felõlem most kuporoghatnak is ott egy ideig – a választásokról szóló A titkos befutóban a hallomásból összeszedett információk hangsúlyozása fokozzák ennek az elõadásmódnak a hatását és természetesen az adomázó jellegbõl fakadó humorát. Szalai Lajos fordítása magyar nyelven is hitelesen és élvezetesen szólaltatja meg a mû humorát, anekdotikus könnyedségét, népmesei báját és szellemességét. A szigorú 834
kontrollszerkesztõ szemével nézve csak néhány olyan részletkérdés, rossz vagy vitatható megoldás merül fel, amelyek felróhatók neki. Ilyenek elsõsorban a falusi témájú mûvek esetén óhatatlanul elõforduló tájszavak, továbbá a paraszti, népi élettel kapcsolatos tárgyak, eszközök megnevezése. Kötõféket természetesen kizárólag a lóra tesznek, és nem a bikára, ahogy azt az Egy viszály okaiban olvashatni, az ökröt pedig nem kalapáccsal, hanem taglóval vágják le. Ezek a hibák azonnal szembe szöknek, az olyan megoldás viszont, mint az óriásõsök sírboltja A leckében, még el is bizonytalanítja, sõt tanácstalanná teszi: vajon miféle sírboltokról lehet szó? Pedig az eredeti német Hünengrab egész egyszerûen kõbõl rakott halomsír. Az úgynevezett rejtett hibákról csak futólag érdemes szólni. Ezek nem értelemzavarók, és csak az eredeti szöveg ismeretében derül ki a fordítói balfogás. A lecke elsõ soraiban található ez a mondat: Alighogy mindent betakarítottak a földekrõl, hogy aztán elvermeljék a krumplit... Az eredetiben szó sincs krumpliról, a Mieten aufschichten hamisítatlan északnémet tájszó, és jelentése: felrakni a szénaboglyát. Hosszabban érdemes viszont szólni azokról a nyelvhelyességi vétségekrõl, amelyek a köznyelvben egyre inkább elburjánzanak, és amelyek ellen a mûfordítók, de néha még maguk az írók sincsenek kellõen felvértezve. Az úgymond a helyes magyar nyelvhasználatban, valakinek a szavait idézve egyértelmûen azt jelenti: Így szól, ezt és ezt mondja. Az utóbbi idõben azonban, valamilyen rejtélyes okból hol nehezen definiálható töltelékszóként, hol úgynevezett, hol pedig vagyis értelemben használják. Ezt teszi Szalai is az Egy viszály okaiban: Aki tudni szeretné, mivel vétette észre magát Ingo az évek során, úgymond egész életében. Helyesen: vagyis az egész életében. Persze az úgymond, akárcsak az alkalmasint jelentésváltozása, amit ma már alig használnak helyesen valószínûleg jelentésében – megállíthatatlannak tûnik. De amíg még hallgatunk Aranyra („Hadd látom, úgymond, mennyit ér / A velszi tartomány”), újra meg újra síkra kell szállni érte. A biztosít ige nyakra-fõre való használata már régóta egyike azon káros tendenciáknak, amelyek mindjobban eltávolítják a mai magyar nyelvet az Arany János-i nyelvi eszménytõl. Használata csak akkor indokolt, ha valamit valóban biztosítunk, vagyis szavatoljuk az épségét, biztonságát. A leckében a szabad kilátást biztosító ablak nem ez az eset, az ablak természetesen szabad kilátást nyújt, vagy még egyszerûbben és legalább olyan szépen – ad. A fordítás néhány stilisztikai vétsége mellett sem lehet szó nélkül elmenni. A szóismétlés fontos stilisztikai alakzat, de csak hangsúlyos helyzetben. Az Egy esküvõ hátterében viszont a két hangsúlytalan helyzetû szó használata kimondottan bántó: Ennek az lett a következménye, hogy közlékeny lett. Milyen másként hangoznék ez egy kis tömörítéssel: Ennek következtében közlékeny lett. A parasztköltõnõben a címszereplõ három rövid ízelítõt olvas fel mûveibõl. Ez bizony a tautológia klasszikus példája, hiszen az ízelítõ önmagában jelenti valaminek a kivonatos, rövidített bemutatását. Ugyanitt szerepel Goethe két nagyon közismert verse, a Vándor éji dala és a Tündérkirály, amelyeknek néhány sorát Szalai maga fordítja le, különben pontosan és jól. Mivel azonban ennek a két költeménynek a klasszikus fordítása, sõt fordításai már beleépültek a magyar köztudatba, ilyen esetekben tanácsosabb azokat használni. 835
A titkos befutóban a szóláskeveredés tipikus példája fordul elõ: Hogy végleg padlóra küldje kipontozott ellenfelét – áll a két képviselõjelölt vitájáról szóló részben. Ha szó szerint vesszük, és szemléltetni akarjuk ezt a képzavart, akkor egy már kipontozott kosárlabdázót küld padlóra egy ökölvívó. Hiszen a kosárlabdában szoktak kipontozódni öt személyi hiba után, a bokszoló viszont a padlóra küldés elõtt nem kipontozódik, hanem megroggyan. A felsoroltak és az olyan jelentéktelen hibák, mint a Házi vágásban a kénytelen kiadnia magát (természetesen kénytelen kiadni magát) azt igazolják, hogy a könyv kiadása elõtti utolsó simításként hiányzott egy mindent helyreigazító átfésülés, amely ezt a szép, lendületes fordítást hibátlanná tehette volna. Ha ugyan egyáltalán létezik hibátlan fordítás.
Königsbrunn. (Baracskay Fanny fotója) 836
KÜLFÖLDI SZERZÕINK GOTTFRIED BENN (1886, Mansfeld, 1956, Berlin) világirodalmi rangú német író, költõ, polgári foglalkozását tekintve orvos. Brecht társaságában expresszionistaként kezdi pályáját. 1933-ban a látványos életszínvonalemelkedés rövid idõre megtéveszti, aztán az „emigráció arisztokratikus formáját” választva passzív ellenállásba kezd. 1934-tõl nem publikálhat, kizárják az Írókamarából és az Orvosszövetségbõl. 1945 után a szövetségesek teszik feketelistára. A negyvenes évek végén elõször Svájcban jelennek meg újra mûvei. Magyarországon hosszú ideig elhallgatják, csak néhány antológiában bukkan fel a neve, míg végül 1991-ben kiadják válogatott verseit. Prózájából viszont mindmáig alig jelent meg valami.
HANNS JOSEF ORTHEIL német író 1951-ben született Kölnben. Szülei elõtte négy fiúgyermeküket vesztették el. A csapások következtében édesanyja fokozatosan elvesztette beszélõképességét, maga Ortheil pedig csak hétéves korában tanult meg beszélni. Elsõ regénye 1979-ben jelent meg, azóta szinte minden évben új könyvvel jelentkezik. Szépirodalmi munkássága mellett jelentõs tudományos tevékenysége. Kutatási területei a regényés a zeneelmélet. Vezetõje a hildesheimi egyetem szépirodalmi és irodalomtudományi intézetének, amely elméletben és gyakorlatban is a fiatal szerzõk támogatásával, illetve az írásmû és az írásfolyamat kutatásával foglalkozik. Korai leckék címû elbeszélése önéletrajzi ihletésû.
HEINRICH BÖLL Nobel-díjas német író 1917ben született Kölnben és 1985-ben halt meg Langenbroichban. Immár klasszikusnak számító életmûve Magyarországon is jól ismert. A Gyertyák Máriának címû novellája korai korszakából való.
CHRISTA WOLF az egykori NDK irodalmának kiemelkedõ alakja 1929-ben született Kelet-Poroszországban és 2011-ben halt meg Berlinben. Fiatalkorától kezdve elkötelezett baloldali, tagja a Német Szocialista Egységpártnak, sõt a központi vezetésbe is beválasztják. Etikai indíttatású életmûvében azonban soha nem ragadtatja magát szélsõségekre, több ellenzéki írótársa mellett is kiáll. 1989-ben az NDK fennmaradásáért és a szocializmus megreformálhatósága mellett emeli fel szavát. A fordulat után fény derül ügynöki múltjára, de arra is, hogy a megfigyelt személyekrõl csak jót jelentett. August címû, posztumusz megjelent elbeszélését öt hónappal halála elõtt írta.
SIEGFRIED LENZ (1926, Lyck, Kelet-Poroszország) a mai német irodalom korelnöke. Martin Walserhez hasonlóan a Gruppe ’47 írói közösség tagjaként kezdi pályáját. Regényei Magyarországon is közismertek és népszerûek: Honismereti gyûjtemény, Németóra. Hamburgban él. HERTA MÜLLER 2009-ben Nobel-díjjal kitüntetett német írónõ 1953-ban született az egykori Temes megyei Nickifalván. A temesvári egyetem román–német szakán szerzett diplomát. 1982-ben még Romániában jelenik meg elsõ kötete Niederungen (Lankák) címen. 1987-ben férjével, a szintén író Richard Wagnerrel együtt Németországba emigrál, és Nyugat-Berlinben telepszik le. Azóta is ott él.
837
Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-11
