TARTALOM MÛHELY. Világirodalmi folyóirat. Alapítva: október

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LVI. évfolyam, 7–8. szám

2011. július–augusztus

TARTALOM

MISIMA JUKIO Halál nyáron (Fázsy Anikó fordítása) ...................................................................... SINÉAD MORRISSEY versei (Molnár Krisztina Zita, G. István László, Imreh András, Mesterházi Mónika fordításai) ..................................................... CAROL SHIELDS Új zene (Tóth Bálint Péter fordítása) ....................................................................... ZELEI DÁVID Ernesto Sábato (1911–2011) ......................................................................................... ERNESTO SÁBATO Az öldöklô angyal (Csuday Csaba fordítása) ........................................................ RAFAEL ALBERTI verse (Imreh András fordítása) .................................................. FRANK SARGESON Egy jóravaló ember (Tárnok Attila fordítása) ....................................................... SUSANA FORTES Robert Capára várva (Pál Ágnes fordítása) ...........................................................

529 550 554 561 564 584 586 592

MÛHELY MÓZES HUBA Tizenegy szótagos metrumok Catullustól Dsida Jenôig .................................

596

TÁJÉKOZÓDÁS RAINER MARIA RILKE Levelek Cézanne-ról (Weiss János fordítása) ....................................................... WEISS JÁNOS Utószó ................................................................................................................................... KALMÁR JÁNOS A szobor jelenlétének indítékairól ........................................................................... S. KIRÁLY BÉLA Politika és költészet. Emlékezés a száz éve született Georges Pompidoura ..................................................................................................... PENCKÓFER JÁNOS Piknik és vendéglátás ..................................................................................................... KÜLFÖLDI SZERZÔINK .....................................................................................................

Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

Nemzeti Kulturális Alap

600 623 631

639 644 658

MISIMA JUKIO

Halál nyáron „A halál... gyakran lesújt, ha teljében a nyár.” BAUDELAIRE: Mesterséges Paradicsomok

Az a.-i fürdô, Izu félsziget déli csúcsán, még ma is jóformán kihalt. A meder egyenetlen, ez igaz, sziklás, a hullámverés durva, de a víz tiszta, a part enyhén lejt a tenger felé, és kitûnôen lehet úszni benne. Félreesik, nagyrészt ennek köszönhetô, hogy nem olyan lármás, mocskos, mint a Tokió közeli fürdôhelyek. Autóbusszal öt órára van Tokiótól. Eirakuszo, az egyetlen fogadó, kis házakat ad bérbe. Csak kettô-három található itt azokból a nyomorúságos ivókból, amelyek a legtöbb strandfürdôn egymást érik. A homok vastag, fehér, a tenger felé félúton egy fenyôkkel koronázott szikla, mintha egy tájképfestô helyezte volna el, hajol a víz fölé. Ha jön a dagály, a szikla derékig merül a tengerben. És a kilátás is szép. Amikor a nyugati szél elsöpri a tenger páráját, fölsejlenek a nyílt tengeri szigetek, szinte karnyújtásnyira Ósima, egy kissé meszszebb Tosima, és a kettô között egy apró, háromszög alakú sziget, amelynek Utonesima a neve. Nanago félsziget csúcsán a Szakai-fok, egyetlen sziklatömbbôl faragva, talapzatát mélyre ereszti a tengerbe; rajta túl a fok, amelyet jacui Sárkánypalotának hívnak, azután a Cumeki-fok, ahol minden éjszaka, ott lenn, egészen délen, egy világítótorony fénykévéje forog. Ikuta Tomoko az Eirakuszo fogadó egyik szobájában ejtôzött. Három gyermek anyja, de alvó alakja láttán ezt senki nem gyanítaná. Az egyenesen szabott, egy kissé kurta, halvány rózsaszínû pamutruha nem fedte a térdét. Tomoko kerek karja, sima arca és az enyhén duzzadt ajkak gyermekien üdék voltak. Néhány verítékcsepp pergett alá a homlokán és az orrcimpa melletti gödröcskében. Legyek dongtak, forró volt a levegô, akár a kemencében. A rózsaszín pamutkelme alig-alig emelkedett meg, mintha a nyomott délután fojtogatta volna. A szálloda többi vendége a parton volt. Tomoko szobája az elsô emeletrôl nyílt. Ablaka alatt egy fehér hinta állt, gyerekeknek. A mintegy száz négyzetméternyi gyepen székek voltak, asztalok, és a karikajáték karója. A karikák szerteszéjjel a füvön hevertek. Sehol egy lélek, egy odatévedt darázs dongása beleveszett a kerítésen túli hullámok morajába. A fenyôk a kerítésig huzódtak, alattuk a homok és a habzó tenger. A fogadó mellett vízér csordogált. Kis tavat formált, mielôtt beleveszett volna az óceánba, a tó tükrén tucatnyi liba csapkodott és gágogott fülsértôen minden délután. 529

Tomokónak két fia volt, Kijó és Kacuo, az egyik hat-, a másik hároméves, meg egy ötéves kislánya, Keiko. Mindhárman a strandon voltak, Tomoko sógornôjével, Jaszuéval. Tomoko a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy Jaszué vigyázzon a gyermekeire, miközben ô pihen. Jaszue vénlány volt. Tomokónak Kijó születése után szüksége volt a segítô kézre; beszélt a férjével és elhatározták, hogy magukhoz hívják a vidéken élô Jaszuét. Jaszuénak semmi oka nem volt rá, hogy ne menjen férjhez. Nem volt különösen vonzó, de csúnyának se volt mondható. Kikosarazta a kérôit, egyiket a másik után, míg végül túljutott azon a koron, hogy feleségül kérjék. El volt ragadtatva, hogy fivére után mehet Tokióba, nem kérette magát, amikor Tomoko meghívta. A családja éppen házassági terveket szövögetett, egy vidéki nemesembert szemeltek ki neki. Jaszue egy kissé lassú volt, de nagyon jó természetû. Tomokóhoz, aki fiatalabb volt nála, olyan alázatosan szólt, mint elsôszülött nôvéréhez, és mindig adott rá, hogy tisztelettel bánjon vele. Kanazavából hozott hangsúlyai szinte teljesen eltûntek. A gyermekekkel foglalkozott és a háztartással, emellett varrni tanult, maga varrta a ruháit, és természetesen Tomokónak és a gyermekeknek is varrt. Vázlatfüzettel a kezében járta az elegáns városnegyedeket és a kirakatokból elleste az új divatot, még az is elôfordult, hogy az eladónôk rossz szemmel nézték és megszidták. Jaszue divatos zöld fürdôruhában üldögélt a parton. Fürdôruhát nem tudott varrni, áruházban vette. Nagyon büszke volt északiasan fehér bôrére, alig fogta meg a nap. A vízbôl kijôve rögtön a napernyôje alá sietett. A gyerekek a víz szélén homokvárat építettek, Jaszue meg azzal szórakozott, hogy nedves homokkal szórta be hófehér lábát. A homok, sötét rajzolatokkal, azonnal megszáradt a lábszárán, kagylótörmelékek csillantak meg benne, Jaszue gyorsan lesöpörte magáról a homokot, mintha megijedt volna, hogy örökre rádermed. Áttetszô, apró bogár mászott elô a homokból, majd elmenekült. Lábait szétvetve, kezére támaszkodva Jaszue a tengert nézte. Nagy felhôtömb gomolygott fenségesen, hatalmasan az égen. Mintha minden földi zajt elnyelt volna, még a tenger moraját is. Teljében volt a nyár, harag izzott a nap dárdáiban. A gyerekek megelégelték a homokvárépítést. A tengerhez futottak, hasra vágták magukat, hogy csak úgy fröcskölt a part menti gödrökbôl a víz. Jaszue felriadt álmodozásából, amelyben teljesen elmerült, és utánuk iramodott. De a gyerekek nem mûveltek semmi rosszat. Megijedtek a tenger robajától. Pangó vizet találtak ott, ahol megtörtek a hullámok. Kijó és Keiko kéz a kézben álltak, a víz a derekukig ért, csillogott a szemük, érezték, hogy meztelen talpuk alatt mozog a homok. – Mintha valaki húzna – mondta Kijó a húgának. Jaszue odament hozzájuk és megtiltotta, hogy beljebb menjenek. Kacuóra mutatott. Nem hagyhatják magára, menjenek játszani vele. De a gyerekek rá 530

se hederítettek. Kézen fogva álltak, boldogan egymásra nevettek. Volt egy titkuk, egyes-egyedül az övék: a homok mozgott a talpuk alatt. Jaszue félt a naptól. A vállára nézett, a mellére, és eszébe jutott a kanazavai hó. Belecsípett a mellébe. Elmosolyodott, hogy milyen meleg. A körme egy kicsit megnôtt – le fogja vágni, ha visszament a szobájába. Sehol sem látta Kijót és Keikót. Biztosan visszamentek a partra. De Kacuo egymagában volt. Furcsa grimaszt vágott és a nagynénje felé hadonászott. Jaszue szíve kalapálni kezdett. A vizet nézte a lábánál. A hullámok most visszahúzódtak és a tarajukban, alig két méterre, egy kis barna test hintázott ide-oda. Egy pillanatra mintha felvillant volna Kijó sötétkék fürdôruhája. Jaszue szíve dörömbölt. Beljebb merészkedett, mintha küzdenie kellene, hogy a testet kihozza a veszélybôl. Egy hullám most kicsapott a partra, föléje duzzadt, a szeme láttára tört meg. Mellen csapta Jaszuét, aki felbukott a vízben. Szívrohamot kapott. Kacuo zokogásban tört ki, egy fiatalember, a közelébôl, hozzá futott. A tócsákon átvágva mások is odarohantak. A víz felcsapott sötét, meztelen testükre. Néhányan látták, hogy Jaszue elesett. Nem álltak meg a gyereknél, hozzá futottak. De mintha hasonló pillanatokban valami elôérzet szállná meg az embereket, futás közben mindenki érezte, hogy valami rosszabb történt, nem csak egyszerûen elesett valaki. Jaszue a forró homokon feküdt. A szeme tágra meredt, a foga összeszorítva, mintha valami borzalmat szemlélt volna, ami ott, a szeme láttára támadt. Az egyik férfi megtapogatta a pulzusát. Nem vert. – Az Eirakuszóban lakik – ismerte fel valaki. Oda kellett hívni az igazgatót. Az egyik helybéli fiú, aki a világon semmiért nem adta volna át másnak ezt a fontos feladatot, nyakába szedve a lábát a tûzforró homokon a szállodába futott. Az igazgató megérkezett. Negyvenedik évében járhatott. Rövidnadrágot viselt, kinyúlt pólót, a nadrág és a póló között flanelöv fedte a derekát. Azzal érvelt, hogy Jaszuét a szállodában kell elsôsegélyben részesíteni. Volt, akinek más volt a véleménye. A vita végét meg sem várva, két fiatalember megragadta Jaszuét és magával vitte. A vizes homok, ahol feküdt, megôrizte az emberi test nyomát. Kacuo bömbölve követte ôket. Valaki felfigyelt rá és kézen fogta. Tomokót felébresztették álmából. Az igazgató, aki ismerte mestersége csínját-bínját, szelíden megrázta. Tomoko fölemelte a fejét és megkérdezte, mi baj. – A Jaszue nevû hölgy... – Mi történt Jaszuéval? – Elsôsegélyben részesítettük, de mindjárt megérkezik az orvos. Tomoko felugrott és az igazgató után sietett. Jaszue a füvön feküdt, a hinta 531

közelében, egy félmeztelen férfi lovagolt fölötte. Mesterségesen lélegeztette. A közelben volt egy szalmacsomó és néhány rozoga narancsosrekesz, két férfi tüzet igyekezett szítani. A lángok rögtön elmerültek a füstben. Az elmúlt éjszaka vihar volt, átnedvesedett a fa. Egy harmadik férfi a füstöt hajtotta el Jaszue arca elôtt. Jaszue hátravetett fejjel feküdt, mintha lélegzett volna. A falombokon átszûrôdô napfényben verejtékcsöppek csillantak meg a lovagló férfi sötét hátán. Jaszue fehér lábai krétaszínûek voltak a füvön, puhák. Mintha árván hagyták volna ôket, mintha nem is ôk küzdöttek volna az imént. Tomoko a fûbe térdelt. – Jaszue! Jaszue! Meg tudják menteni Jaszuét? Miért történt, ami történt? Mit fog a férjének mondani? Könnyek között, teljesen megzavarodva, kérdésrôl kérdésre ugrott. Hirtelen a körülötte álló emberekhez fordult. Hol vannak a gyermekei? – Nézd, itt a mamád. – Egy középkorú halász a karjában tartotta a megrémült Kacuót. Tomoko a gyermekre pillantott és a fejével intett köszönetet. Az orvos megérkezett és tovább folytatta a mesterséges lélegeztetést. A tûztôl égô arcú Tomoko gondolatai összevissza csapongtak. Jaszue arcán hangya mászott. Tomoko lesöpörte és agyonnyomta. Egy másik hangya a haj tövében Jaszue füle felé igyekezett. Tomoko ezt is agyonnyomta. Csak a hangyákkal törôdött. A mesterséges lélegeztetés négy óra hosszat tartott. Végül megjelent a hullamerevség, és az orvos feladta. A testet letakarták egy lepedôvel és a második emeletre vitték. A szobában sötét volt. Egy férfi villanyt gyújtott. A kimerült Tomoko édes ürességet érzett. Nem volt szomorú. Eszébe jutottak a gyerekek. – A gyerekek? – A játékszobában, Gengóval. – Mind a három? – Három? – Az emberek egymásra néztek. Tomoko félrelökte ôket és leszaladt. Gengo, a halász, jukatában, könnyû köntösben ült a díványon, és egy képeskönyvet nézegetett Kacuóval, akinek a fürdôruhája fölé férfiinget húztak. Kacuo gondolatai azonban mintha másutt jártak volna. Nem érdekelte a képeskönyv. Amikor Tomoko belépett, a szálloda lakói, akik tudtak már a tragédiáról, legyezôjüket leeresztették és Tomokóra szegezték a tekintetüket. Tomoko szinte rávetette magát a gyerekre. – Hol van Kijó és Keiko? – kiáltotta. Kacuo félénken nézett az anyjára. – Kijó... Keiko... buborékok... – és zokogásban tört ki. Tomoko mezítláb a partra rohant. A fenyôk tûlevele szúrta a talpát, amikor a kis erdôn átvágott. Már dagály volt, fel kellett másznia a sziklára, hogy eljusson a strandra. A homok fehéren terült el a lábánál. Az alkonyati fényben 532

messzire ellátott. Egy sárga-fehér sakktáblás napernyô volt a homokba szúrva. Az övé. Az emberek utolérték a strandon. Tomoko, szinte önkívületben befutott a hullámok közé. Amikor megpróbálták megállítani, dühösen visszalökte ôket. – Nem látják? Két gyerek van ott. Sokan nem hallották, mit mondott Gengo. Azt hitték, az asszony megbolondult. Alig volt hihetô, hogy az alatt a négy óra alatt, amíg Jaszuéval foglalkoztak, senkinek nem jutottak eszébe a gyerekek. A szálloda lakói általában együtt látták a három gyereket. És bármennyire feldúlt volt az anyjuk, különös volt, hogy senki nem szólt neki a két gyermek haláláról. A hasonló incidensek azonban sokszor tömegpszichológiai hatást váltanak ki, amelynek következtében mindenkit, egy emberként, egyetlen egyszerû gondolat foglalkoztat. Nem könnyû kívül maradni az eseményeken. Más véleményen lenni sem könnyû. Délutáni szunyókálásából felriadva Tomoko egyszerûen csak azt fogta fel, amit mondtak neki, és eszébe se jutott kérdéseket feltenni. Tüzek égtek egész éjszaka a part mentén. Félóránként fiatalemberek merültek alá a vízben, a testeket keresve. Tomoko is ott volt a parton. Nem bírt aludni, már csak azért sem, mert délután túl sokat aludt. A strand bal oldalán, a földnyelv mögül, elôúszott a nap, a reggeli enyhe szél arcon vágta Tomokót. Megrémisztette a nappali fény. Úgy érezte, a nappal fényénél kiderül az igazság, és a tragédia, elôszörre, igaz lesz. – Nem gondolja, hogy pihennie kellene? – kérdezte egy idôsebb férfi. – Szólunk, ha valamit találtunk. Bízza ránk! – Kérem, kérem! – hajtogatta a szállodás, az álmatlanságtól vörös szemmel. – Már így is épp elég baja van! Mit szól majd a férje, ha maga is ágynak dôl? Tomoko épp ettôl rettegett. A férjét viszontlátni felért egy találkozással az ügyésszel. De viszont kellett látnia. Közeledett az idô – egy újabb szerencsétlenség ideje. Minden bátorságát összeszedve táviratot adott fel. Ez ürügyül szolgált, hogy otthagyja a strandot. Már úgy érezte, hogy neki kell irányítania a körülötte nyüzsgô búvárokat. De elmenôben azért visszanézett. Békés volt a tenger. Ezüst fény szórt csillámokat a part mentén. Halak ugráltak fel a víz felszínére. Mintha megrészegültek volna. Igazságtalan volt, hogy Tomokónak boldogtalannak kellett éreznie magát. A férje, Ikuta Maszaru, betöltötte a harmincötödik évét. A tokiói egyetemen szerzett diplomát, külügyi szakon, a háború elôtt egy amerikai cégnél dolgozott. Jól beszélt angolul, ismerte a szakmáját – többre volt képes, mint hallgatagsága alapján gondolni lehetett. Egy amerikai autógyár japán irodájának igazgatójaként vállalati autót használt, részben reklámcélból, és 150 ezer jent 533

keresett havonta. Ügyesen tudott kihasználni minden helyzetet, hogy titokban is pénzhez jusson, a gyerekek ellátásában szobalány segített, Tomoko és Jaszue így kényelemben és biztonságban élt. Nem volt semmi ok rá, hogy a család létszáma megrövidüljön három taggal. Tomoko táviratot küldött, mert nem akart Maszaruval telefonon beszélni. A külsô városnegyedekben az volt a szokás, hogy a postahivatal azonnal telefonon továbbította az üzenetet; éppen akkor hívták Maszarut, amikor a férfi munkába indult. Azt hivén, hogy üzleti ügyben keresik, Maszaru nyugodtan vette fel a kagylót. – Sürgôs távirat érkezett A.-ból – mondta a postásnô. Maszaru nyugtalan lett. – Beolvasom. Ott van? „Jaszue meghalt. Kijó és Keiko eltûnt. Tomoko.” – Megkérhetem, hogy olvassa be még egyszer? De másodjára is ugyanazt hallottta: „Jaszue meghalt. Kijó és Keiko eltûnt. Tomoko.” Maszaru haragra gerjedt. Ez épp olyan volt, mintha minden különösebben elgondolható ok nélkül, a munkahelyérôl hirtelen megkapta volna a felmondását. Azonnal telefonált, hogy nem tud bemenni. Arra gondolt, kocsin utazik A. fürdôbe. De az út hosszú volt és veszélyes, nem volt biztos benne, hogy képes lesz ilyen feldúlt állapotban vezetni. A tetejébe nemrégiben volt egy balesete is. Úgy döntött, vonatra száll Itóig, onnan meg taxival megy tovább. Különös és bonyolult, ahogy az elôre nem látható esemény utat vág a tudatban. Maszarunak, aki úgy kelt útra, hogy azt sem tudta biztosan, milyen jellegû baj várja, volt rá gondja, hogy nagyobb pénzösszeget vegyen magához. A baj sok pénzbe kerül. Taxivalmentatokióipályaudvarra.Nemvoltbennesemmi,amitérzelemneknevezhetnénk. Valami olyasfélét érzett, mint a rendôr, aki a bûn színhelyére siet. Meg sem próbálta elképzelni, mi történt, inkább következtetni igyekezett, reszketett a kíváncsiságtól, hogy többet tudjon meg a balesetrôl, mely a közelében csapott le. A felesége telefonálhatott volna. Félt elmondani, mi történt. Hibátlanul ráérzett felesége gondolatmenetére. De mindenképpen az az elsô, hogy ott legyen és a tulajdon két szemével lássa. Kinézett az ablakon. A nyár teljében vakító volt a nap, vakítóbb, mint a tömeg fehér inge. Az út menti fák nehéz árnyéka derékszögben érte a földet, az egyik szálloda bejáratánál rikító vörös-fehér függöny feszült, mintha meg akarná tartani a nap nehéz fémsúlyát. A frissen felásott föld ott, ahol az utat javították, már kiszáradt, port vert. A világ körülötte olyan volt, mint máskor. Nem történt semmi, és akár arra is gondolhatott, hogy vele sem történt semmi. Gyermekes bosszúság kerítette hatalmába. Egy ismeretlen helyen egy baleset, amihez nem volt semmi köze, elvágta a világtól. A sok utas között egyet sem ért olyan szerencsétlenség, mint ôt. Ez a gondolat mintha egy másik szintre helyezte volna, mint ahol a közönséges Maszaru tartózkodott, alá, vagy fölé, ki tudja. Különleges lett. Elkülönített. 534

Az az ember, akinek a hátán nagy anyajegy van, néha valószinûleg szükségét érzi, hogy felkiáltson: „Figyeljetek ide! Nem tudjátok, de nekem egy nagy, vörös anyajegy van a hátamon!” És Maszaru szeretett volna a többi utashoz fordulni: „Mindenki figyeljen ide! Ti nem tudjátok, de én elvesztettem a nôvéremet és három gyermekembôl kettôt!” Minden bátorsága cserbenhagyta. Ha legalább a gyermekei megmenekültek volna… Megpróbálta másképpen érteni a táviratot. Tomoko, félôrülten Jaszue halála miatt, talán azt hitte, hogy a gyerekek is meghaltak, pedig csak elkószáltak. Hiszen lehet, egy második távirat várja már odahaza. Maszarut hányták-vetették az indulatok, s mintha az érzései fontosabbak lettek volna annál, ami történt. Sajnálta, hogy nem hívta fel azonnal az Eirakuszo fogadót. Az itói állomás elôtti tágas tér szikrázott a nyári verôfényben. A taxiállomás mellett volt egy kis iroda, alig nagyobb egy ôrbódénál. Bent irgalmatlan volt a napfény, a falakra szögezett sürgönyök papírja megsárgult és összepöndörödött. – Mibe kerül az út A. fürdôig? – Kétezer jenbe. – A férfi fején ellenzôs sapka volt, törülközôt tekert a nyaka köré. – De ha nem sietôs, a busz kevesebbe kerül. Öt perc múlva indul – tette hozzá nyájasan, vagy mert az út túlságosan is megerôltetô lett volna. – Sietek. A családomból most halt meg ott valaki. – Igen? Ön rokona azoknak, akik A.-ban vízbe fulladtak? Fürdés közben. Két gyerek és egy asszony, tudja, egyszerre. Maszaru körül a gyilkos napfényben forogni kezdett a világ. Egészen A. fürdôig egy szót sem szólt a sofôrhöz. Az út menti tájban nem volt semmi rendkívüli. A taxi elôbb egy poros hegyre kaptatott fel, majd leereszkedett a másik oldalán, a tenger csak ritkán bukkant elô. Amikor az egyik szûk útszakaszon egy másik autó jött szembe velük, a faágak, felvert madárrajként, a félig leeresztett ablaküveghez csapódtak, port és homokot szórva Maszaru jól vasalt nadrágjára. Maszaru nem tudta eldönteni, hogyan viselkedjen a feleségével. Nem volt biztos benne, hogy egyáltalán van-e „természetes” közeledési mód, hiszen amit érzett, nem illett ide. Ilyen esetekben talán a mesterkélt a természetes? A taxi beért A. fürdôbe. Az öreg halász fattyúmakrélával megrakott kosarat cipelt, miközben letért az útról a homokos fûre, hogy az autó elférjen. A férfi arca lebarnult a naptól, egyik szemén homályos hályog fehérlett. Bizonyára halászni volt a Nakama-foknál. Nyáron itt sok fattyúmakrélát, csattogóhalat, lepényhalat, kagylót fognak, a parton pedig mandarint, siitake gombát termesztenek. A taxi áthaladt az Eirakuszo fogadó megfeketedett, öreg kapuján. Végighajtott a feljárón, az igazgató csattogó fapapucsban futott elébük. Maszaru gépiesen vette elô a tárcáját. – Ikuta vagyok. – Micsoda csapás! – mondta az igazgató mélyen meghajolva. Miután kifi535

zette a sofôrt, Maszaru köszönetet mondott az igazgatónak és egy ezerjenes bankjegyet nyomott a markába. Tomoko és Kacuo szobája szomszédos volt azzal a helyiséggel, ahol Jaszue koporsóját felállították. A testet Itóból hozatott szárazjég borította, csak Maszarura vártak, hogy elhamvasszák. Maszaru az igazgató elôtt lépett be a szobába. Tomoko, aki épp ledôlt, hogy szundítson egyet, felugrott a zajra. Még ébren volt. A haja ziláltan lógott, köntöse összegyûrôdött. Mint halálra ítélt bûnös, mellén összefogva a jukatát, a férje elé térdelt. Meglepôen fürgén mozgott, mintha elôre kitervelte volna minden mozdulatát. Elkapta férjérôl a tekintetét és zokogásban tört ki. A férfi nem akarta, hogy az igazgató lássa, amint megnyugtatóan a felesége vállára teszi a kezét. Ez rosszabb volna, mintha a hálószobája legféltettebb titkait tenné közszemlére. Maszaru levetette a zakóját és keresgélt, hová akaszthatná fel. Tomoko észrevette. A ruhásszekrénybôl elôkapott egy kék vállfát és ráterítette az izzadságtól csuromvizes zakót. Maszaru leült Kacuo mellé, akit anyja sírása felriasztott, és az ágyból bámult rájuk. Az apa a térdére ültette a gyereket, aki élettelen volt, mint egy bábu. Hogyan tud ilyen kicsi lenni egy gyerek? Mintha játékszert fogott volna. Tomoko, könnyeit hullatva, a szoba sarkában térdelt. – Az egész az én hibám – mondta. Maszaru ezeket a szavakat kívánta hallani. Az igazgató is könnyezett. – Tudom, uram, hogy nem rám tartozik, de kérem, ne hibáztassa Ikuta aszszonyt. Akkor történt, amikor ô lepihent, nem az ô hibája. Maszarunak olyan érzése támadt, mintha valahol már hallotta vagy olvasta volna ezeket a szavakat. – Értem, értem. Ahogy az illendôség megkívánta, felállt, karjában a gyermekkel, odament a feleségéhez és kezét szelíden a vállára helyezte. Nem esett nehezére a mozdulat. Tomoko még keservesebb sírásra fakadt. Másnap elôkerült a két kis test. A csendôrség búvárai végül a félsziget csúcsánál találtak rájuk. A tengeri férgek már kikezdték ôket, kettô-három még az orrlyukukba is bemászott. Az efféle balesetek kívül esnek a szokások parancsain, az emberek mégis úgy érzik, kötelességük alávetni magukat a szokásoknak, még jobban, mint máskor. Tomoko és Maszaru nem feledkeztek meg egyetlen válaszlevélrôl, egyetlen köszönetet kifejezô ajándékról sem, melyeket a szokás megkövetelt. A haláleset mindig sok szervezéssel jár. Mindketten szakadatlanul, megszállottként tevékenykedtek. Különösen Maszarunak, mint családfônek, mintha egyetlen pillanata sem lett volna, hogy bánatának szentelje magát. 536

Ami Kacuót illeti, ô úgy látta, ünnepnap következik ünnepnapra, s mindegyik felnôtt eljátssza a maga szerepét. A bonyolult ügyeknek mindenesetre a végére értek. Az áldozati adomány összege tetemes volt. Ez az összeg mindig nagyobb, ha a még dolgozó családfô adja, ô, a túlélô, és nem a halott. Maszaru és Tomoko kénytelen volt erôt venni magán és megtenni mindent, amit meg kellett tenni. Tomoko nem értette, hogyan érezhet valaki halálos fájdalmat és hogyan tud mégis beleveszni a részletekbe. Az is meglepô volt, miképpen tud enni, miközben nem is érzi az ételek ízét. A legjobban Maszaru szüleivel félt találkozni. Anyósa és apósa Kanazavából érkezett, épp idôben, a temetésre. „Az egész az én hibám” – erôltette Tomoko újra és újra, de vigasztalásul a tulajdon szüleihez fordult. – De hát kit siratnak jobban? Én is elveszítettem két gyermekemet. Azért vannak itt, hogy szemrehányást tegyenek. Elhalmoznak vádakkal, nekem meg bocsánatot kell kérnem. Úgy néznek rám, mint valami bamba szolgálóra, aki véletlenül a fürdôvízbe ejtette a csecsemôt. De hiszen Jaszue volt. Milyen szerencsés Jaszue, hogy meghalt! Hát nem látják, ki az áldozat? Anya vagyok, aki két gyermekét elveszítette. – Ne légy igazságtalan! Ki vádolna téged? Hát nem Maszaru anyja mondta, könnyek között, hogy téged sajnál a legjobban? – Ezt csak úgy mondta! Tomoko elégedetlen volt, minden ízében. Lefokozottnak érezte magát, mint akit sötétségre kárhoztattak, olyan valakinek, akinek nem ismerik el a valódi értékeit. A mély fájdalomnak, ami mardosta, kivételes elôjogokkal kellene járnia, ô legalábbis így gondolta. Ehelyett még neki kell bocsánatot kérnie az anyósától! Az anyjához futott, amikor ingerlékenysége, mint a tûzként égetô viszketegség, elhatalmasodott rajta. Nem tudta, de kétségbeesését valójában az emberi érzelmek szegényessége okozta. Hát nem irracionális, hogy nincs semmi különbség, ha tíz ember halálát siratjuk, vagy csak egyetlenegyét? Tomoko azon tûnôdött, miért nem esik össze. Különösnek tûnt fel elôtte, hogy nem esik össze, hanem itt áll, gyászruhában, több mint egy órája, a nyári forróságban. Idônként rosszul lett, de a halál elôtti szörnyû rémület mindig megmentette. „Erôsebb vagyok, mint hittem” – gondolta, az anyja felé fordítva könnyben fürdô arcát. Amikor Maszaru Jaszuéról beszélt a szüleivel, könnyezett, mert a nôvére vénlányként halt meg, és Tomoko ezért egy kicsit megharagudott rá. – Ki számít neki jobban – szerette volna megkérdezni –, Jaszue vagy a gyerekek? Nem kétséges, feszült volt, ugrásra kész. Nem tudott elaludni a szertartás elôtti éjszakán, pedig tudta, hogy aludnia kellene. A fejfájás még csak meg sem kísértette. Az agya világos volt, majd szétpattant. 537

A vendégek gyötrôdtek miatta, ô meg így válaszolt nekik: – Ne törôdjenek velem! Mindegy, hogy élek vagy meghalok. Az öngyilkosság és a megôrülés gondolata már nem kínozta. Kacuo miatt egy ideig jó oka lesz rá, hogy folytassa az életet. De néha eltöprengett, hogy talán a bátorsága hiányzik, vagy talán a bánata apadozik, mindenesetre Kacuóra nézve, akinek a feketébe öltözött asszonyok felolvastak, azt hajtogatta, hogy mégis jó, hogy nem ölte meg magát. Ezeken az estéken a férje karjaiban feküdt, és az éjjeliszekrény lámpájának fénykörében, elkerekedett nyúlszemekkel ismételgette: – Tévedtem. Az én hibám. Tudnom kellett volna, már a legelején, hogy nem szabad ráhagynom a három gyereket Jaszuéra. A hangja öblös volt, mint amikor egy hang a hegyen visszhangot keres. Maszaru tudta, mit jelent ez a makacs felelôsségkeresés. Az asszony valami büntetésre várt. Mondhatni, kiéhezett a büntetésre. A tizennegyedik napi szertartás után az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Mindenki arra biztatta ôket, menjenek el valahová pihenni, de akár a hegy került szóba, akár a tenger, Tomokót mindkettô megrémítette. Meg volt gyôzôdve róla, hogy a baj soha nem jár egyedül. Egy nyár végi este Tomoko Tokió belvárosába, a Ginzára ment Kacuóval. A férjével volt találkozója, hogy együtt vacsorázzanak, munka után. Kacuo már kezdte megszokni, hogy mindent megkapott, amire csak vágyott. Az apja meg az anyja mindennel elhalmozta. Úgy bántak vele, mint egy üvegbabával, és kész cirkusz volt vele átkelni az úttesten. Az anya pillantása a vörös lámpánál megálló autókat és teherautókat fürkészte, rohanva ment át a túlsó járdára, a kis kezet görcsösen szorongatva. A kirakatokban a szezon utolsó fürdôruhái bántották a szemét. El kellett fordítania a tekintetét az egyik zöld trikóról, amely Jaszue fürdôruhájára hasonlított. Aztán eltûnôdött, hogy a bábunak van-e feje. Mintha nem lett volna, de mégis volt, arca a megtévesztésig hasonlított Jaszue élettelen arcára, nedves, zilált haja alatt a lehunyt szempárral. Valamennyi bábu olyan volt, mintha vízbe fulladt volna. Csak legalább véget érne már a nyár! Már a „nyár” szó is a halál bomlasztó gondolatát keltette. Úgy érezte, az esti nap is bomlasztóan meleg. Mivel korán érkeztek a találkozóra, Tokomo betért Kacuóval egy áruházba. A zárás elôtt fél órával lehettek. Kacuo meg akarta nézni a játékokat, felmentek a harmadik emeletre. Elsiettek a strandjátékok elôtt. Családanyák buzgón vájkáltak a leértékelt gyermekfürdôruhák halmában. Egy asszony az ablak elôtt egy sötétkék nadrágot vett szemügyre, a délutáni napfény megcsillant az öv csatján. Lelkesen szemfödelet keres – gondolta Tomoko. Amikor megvásárolták az építôkockákat, Kacuo a tetôre kívánkozott. A játszótéren hûvös volt. A kikötô felôl érkezô, erôs szél meglobogtatta a függönyöket. A védôrácson át Tomoko lenézett a városra, a Kasidoki hídat látta, a Cukisima raktárakat, a kikötôben levô hajókat. 538

Kacuo elengedte a kezét, hogy a majomketrechez menjen. Tomoko követte. A majomnak, talán a szél miatt, igen erôs volt a szaga. A homlokát ráncolva nézett rájuk. Amikor kezével a csípôjén az egyik faágról a másikra ugrált, Tomoko észrevette az öregecske arc oldalán a mocskos fület, a kidagadó vörös erekkel. Soha nem nézett még meg állatot ilyen figyelmesen. A ketrec mellett vízmedence volt. A szökôkutat már elzárták. A téglaperem körüli szegélyen egy gyermek, talán annyi idôs, mint Kacuo, óvatosan egyensúlyozott. A szülei nem voltak sehol. – Remélem, hogy beleesik. Remélem, hogy beleesik és megfullad. Tomoko szemével követte a bizonytalan lépteket. A gyermek nem esett le. Miután körbejárt, észrevette Tomoko pillantását és büszke nevetésben tört ki. Tomoko nem nevetett. A gyermek mintha kigúnyolta volna. Tomoko kézen fogta Kacuót és gyorsan lement a tetôrôl. Vacsora közben, egy túl hosszú szünet után, Tomoko megszólalt. – Milyen nyugodt vagy! És egyáltalán nem is látszol szomorúnak! Maszaru meglepetten hátranézett, nem hallotta-e meg valaki. – Hát nem érted? Egyszerûen csak azt szeretném, ha megnyugodnál. – Ne fáradj! – Ezt mondod te. És Kacuo? – Nem vagyok jó anya, az már szent igaz! Ezzel a vacsora el volt rontva. Maszaru egyre inkább visszavonult felesége bánata láttán. A férfinak dolgoznia kell. A munka eltereli a figyelmét. Tomoko viszont ápolta a bánatát. Maszarunak minden hazatérésekor szembe kellett néznie ezzel az egyhangú fájdalommal, így aztán egyre késôbben járt haza. Tomoko visszahívta a szobalányt, aki azelôtt náluk dolgozott, és nekiajándékozta Kijó és Keiko ruháit és valamennyi játékát. Egy reggel Tomoko késôbb ébredt, mint máskor. Maszaru, aki a múlt este is ivott, a nagy ágy másik felén feküdt összekuporodva. A szobában ott terjengett az alkohol nehéz szaga. Csikorogtak a rugók, amint a férfi megfordult álmában. Most, hogy Kacuo egyedül maradt, Tomoko az elsô emeleti hálószobájukban altatta, bár természetesen tudta, hogy ez nem helyes. Ágya és Kacuo ágyának szúnyoghálóján át nézte az alvó gyermek arcát. Alvás közben a gyerek mindig egy kis grimaszt vágott. Tomoko kinyújtotta a kezét a szúnyoghálón túlra, hogy elhúzza a függönyt. A kenderkötél durvasága jólesett izzadó tenyerének. A függöny egy kissé szétnyílt. A fény beszivárgott a szantálbokor alatt, az árnyékok egymásra vetültek, édesen terült szét a széles levelek bozontja. Verebek lármáztak. Minden reggel csivitelve ébredtek, és mintha sorba álltak volna, hogy bejárják az ereszt. A kis lábak végigkopogtak az eresz egyik végétôl a másikig, majd vissza. Tomoko hallgatta és mosolygott. Áldott volt a reggel. Minden ok nélkül áldott, ezt Tomoko is érezte. Csendesen elnyúlt az ágyon, feje a párnán. Boldogság járta át minden porcikáját. 539

Hirtelen tátva maradt a szája. Rájött, mitôl boldog. Ez volt az elsô éjszaka, hogy nem álmodott a gyermekeirôl. Minden éjszaka róluk álmodott, de az elmúlt éjszaka nem. Csak valami kedves, bolondos álma volt. Ilyen gyorsan felejt – borzalmasnak tûnt fel a szívtelensége. Könnyekben tört ki, bocsánatért esdekelt a gyermekek szelleméhez. Maszaru felnyitotta a szemét, ránézett. De békét érzett a könnyekben, nem a szokásos nyugtalanságot. – Megint róluk álmodtál? – Igen. – Ez egyszerûbb volt, mint megmondani az igazat. De most, hogy hazudott, bosszantotta, hogy a férje nem sír vele. Ha legalább könnyeket látott volna a szemében, el tudta volna hinni a saját hazugságát. A negyvenkilencedik napi szertartás is véget ért. Maszaru sírhelyet vásárolt a Tama temetôben. Családjának eddig nem voltak halottai, ezek voltak az elsô sírok. Jaszue feladata lesz a Távoli Parton is a gyermekekre vigyázni: a család beleegyezésével egy sírba fogják temetni a hamvaikat. Tomoko félelmei úgy apadtak, ahogy a szomorúsága növekedett. Maszaruval és Kacuóval ment megnézni az új sírhelyet. Beköszöntött az ôsz. Mondják, ha a hitvesek több mint három éve élnek már együtt, kimerítettek minden komoly beszélgetést, de az a tragédia, amely az Ikuta családdal történt, sötét nyomot hagyott a házaspár lelkében. Ezt különösen akkor lehetett észrevenni, amikor együtt indultak el valahova. A kívülálló számára úgy tetszett, hogy egymásra találtak, hiszen mindketten komorak és mogorvák. Gyönyörû volt az idô. A hôség elhagyta a tágas, világos eget. Az emlékezet néha párhuzamosan futtatja az órákat, vagy egymásra ülepíti ôket. Ezen a napon két ízben is különös játékot ûzött Tomokóval. Talán a túlságosan világos ég és a világos nap tette, hogy tudatalattija redôi egymásra csúsztak. A vízbefulladás elôtt két hónappal történt az autóbaleset. Maszaru nem sebesült meg, természetesen, de azóta Tomoko soha nem ült vele autóba, ha Kacuo is velük volt. Maszarunak ma is vonatra kellett szállnia. M.-nél szálltak át, hogy a kis vonattal menjenek a temetôbe. Maszaru szállt le elsônek Kacuóval. A tömeg miatt Tomoko csak az ajtó becsukódása elôtt egy-két másodperccel tudott leszállni. Éles sípszót hallott, amikor az ajtó becsukódott mögötte, ô meg sikoltozva megfordult, hogy feltépje. Azt hitte, Kijó és Keiko a szerelvényen maradt. Maszaru megragadta a karjánál fogva. Tomoko bizalmatlanul pillantott rá, mintha rendôr volna, aki azért jött, hogy letartóztassa. Egy pillanattal késôbb, amikor magához tért, megpróbálta megmagyarázni, mi történt; meg kellett magyaráznia. Ám magyarázkodása csak még nagyobb zavart keltett. Maszaru azt hitte, a felesége komédiázik. Vajon Maszarunak volt igaza? Máskor is feltörhetnek az ilyenhez hasonló heves érzelmek, melyeket emlékezés, egy ismerôs mozdulat, vagy egy már 540

korábban átélt helyzet megismétlôdése vált ki. Tomoko lelke tiltakozott – igaz, meglehetôsen sután – az élet kíméletlen elviselhetetlensége ellen. A kis Kacuo elragadtatva nézte az állomásra befutó öreg mozdonyt, mely a temetôbe vitte ôket. Magas volt a kéménye és csodálatosan vastag, mintha talapzaton állna. A masiniszta koromfekete fapárkányra könyökölt. A mozdony fújtatva, prüszkölve, nyikorogva végül lefékezett a kültelki gyászos veteményeskertek között. Tomokót, aki még soha nem járt a Tama temetôben, elkápráztatta ez a derûs pompa. Ekkora tér és mind a halottaknak? Zöld gyep, széles utak, fasorok a végtelenbe veszô, világos, kék ég alatt. A halottak városa tisztább volt és rendezettebb, mint az élôké. Sem neki, sem a férjének nem volt eddig dolga temetôkkel, de nem tartotta szerencsétlenségnek, hogy ezentúl megkülönböztetett látogatók lesznek. Mintha a gyász idôszaka, a bánat és lesújtottságuk közszemlére tétele biztonságérzetet adott volna nekik, ugyan nem gondolkoztak el ezen, de valami állandó, könnyû, már-már kellemes érzés járta át ôket. Hozzászoktak a halálhoz, és mint azok az emberek, akik megszokták a bûnt, szinte úgy érezték, hogy nincs félnivalójuk az élettôl. A sírhely a temetô túlsó végében volt. Átizzadva haladtak át a rácsos kapun, kíváncsian nézegették T. admirális síremlékét, és egy tükrökkel kirakott, meglehetôsen rossz ízlésre valló sír megnevettette ôket. Tomoko az ôszi bogarak cirpelését hallgatta az árnyékban, mélyen beszívta a tömjén és a frissen vágott fû illatát. „Milyen kedves hely! Lesz hol játszaniuk, nem fognak unatkozni. Azt kell gondolnom, hogy jól fogják érezni magukat. Még mit nem képzelek!?” Kacuo megszomjazott. Az útkeresztezôdésnél egy barna torony magasodott. Az alsó lépcsôfokok megfeketedtek a középen csordogáló kút vizétôl. Néhány gyerek, belefáradva a szitakötôk kergetésébe, szürcsölve ivott, egymást fröcskölte. Kis szivárvány táncolt a fel-felívelô vízsugárban. Kacuo nem sokat töprengett. Inni akart, de nagyon. Kihasználva, hogy az anyja elengedte a kezét, a lépcsô felé futott. – Hová futsz? – kiáltotta az anyja. – Vizet inni – a gyerek vissza se fordította a fejét. Az anya utána szaladt és mindkét kezét hátraszorította. – Fáj – tiltakozott a gyerek. Még meg is ijedt! Mintha hátulról egy szörnyeteg ugrott volna rá. Tomoko letérdelt a kavicsra, maga felé fordította a gyereket. A fiú az apjára pillantott, aki néhány méterre tôlük, egy kerítés tövében állt és csodálkozva nézte ôket. – Nem szabad innod a vízbôl! Van saját vizünk. És Tomoko elôvette a termoszt, a térdén kicsavarta a fedelét. A sírhelyhez értek. A temetô újonnan megnyílt részén volt, sírkövek sora mögött. Növendékbokrok is voltak itt-ott, ha az ember figyelmesen szemlélte, mintha valamiféle rendet követtek volna. A hamvakat még nem szállították ide a családi sírboltból, és nem látszott, hol lesz a sír. Üres földdarab volt, spárgával körülvéve. 541

– Itt lesznek mind a hárman – mondta Maszaru. Tomokót nem bántotta a megjegyzés. – Hogyan is történhet ilyen valószínûtlen dolog? – morfondírozott. Hogy egy gyermek belefulladjon az óceánba, ilyen eset megtörténhet, és bizonyára mindenki belenyugszik. De ha egyszerre három ember fullad bele, az agyrém! Ha tízezren, az megint más. A természeti csapásban, vagy a háborúban nincs semmi agyrém. Egy halott ugyanolyan megrendítô és ugyanannyit nyom a latban, mint egymillió halott. De ami csak egy kicsit is túlzás, más megítélés alá esik... – Hárman egyszerre! De hát ez értelmetlen! Hárman egyszerre! – hajtogatta. Ez sok volt egy családnak, kevés az emberiségnek. Itt nem volt semmi társadalmi érdekeltség, mint például egy hôsi halottnál, vagy egy olyan embernél, aki munkavégzés közben veszíti el az életét. Asszony módra, megátalkodottan, Tomoko minden gondolata a hármas szám rejtélye körül forgott. Maszaru, a társadalmi lény, végül oda lyukadt ki, hogy jobb úgy látni a dolgokat, ahogy a társadalom látja: valójában szerencsések, hogy az ô esetükben nem volt társadalmi érdekeltség. Amikor az állomásra értek, Tomoko másodjára is áldozata lett a feltorlódott idônek. A vonatra húsz percig kellett várni. Kacuo szeretett volna egy sárkányt, az állomás elôtt árulták. A sárkányok pálcikán lógtak, tûzött, színes kartonból készültek, volt szemük, fülük és farkuk. – Még van idônk, hogy sárkányokat vegyünk! – kiáltotta Tomoko. – A gyerekek is úgy szeretik! – Nekem is volt, amikor kicsi voltam. Tomoko vett egy sárkányt az öregasszonytól és Kacuo kezébe nyomta. Egy pillanattal késôbb azon kapta magát, hogy a többi árusnál nézelôdik. Vásárolni akart valamit Kijónak és Keikónak is, akik otthon maradtak. – Mi történt? – kérdezte Maszaru. – Nem tudom, mi lelt. Azt hittem, a másik kettônek is vennem kell valamit. – Tomoko fölemelte kerek, fehér karját és két öklével dörzsölni kezdte a szemét meg az arcát. Az orrcimpája úgy reszketett, mintha azonnal sírva fakadna. – Eredj, végy nekik valamit! Vegyél nekik is valamit! – Maszaru feszült hangon, szinte könyörgött. – Majd otthon a házioltárra tesszük. – Nem. Ahhoz élniük kell. – Tomoko orrához szorította a zsebkendôjét. Ô élt, de a többiek meghaltak. Ez volt a nagy baj. Micsoda kegyetlenség életre kárhoztatva lenni! Még egyszer körülnézett: a bárok és az éttermek vörös fényei az állomással szemben, a kôfaragók üzletei elôtt az egymásra halmozott fehér, fénylô gránitlapok, a sárguló papír tolóajtók az emeleten, a háztetôk cserepei, az est leszálltával elsötétülô kék ég, mely áttetszô volt, mint a porcelán – minden világos volt, éles. Az élet irgalmatlanságában ugyanolyan mély béke honolt, mint az ájulás pillanatában.

542

Az ôsz kifáradt, napról napra nyugodtabb lett a család élete. Nem mintha a bánat elhalványodott volna. Maszarut a családi otthon örömei és Kacuo iránti szeretete korábban vitték haza munka után, látva, hogy a felesége lecsillapodott; és amikor a beszélgetésük, miután Kacuót lefektették, olyan mederben kezdett folyni, amit mindketten kerülni akartak, még ebben is sikerült vigaszt találniuk. A mindennapjaikat szörnyû csapás zúzta össze, majd lassan távolodni kezdett, s ez új félelemmel járt, amibe szégyen is vegyült, mintha bûnt követtek volna el, amelyre nem derül fény soha. Hárman hiányoztak a családból, ez a tudás szakadatlanul velük élt, és a telítettség különös érzésével ajándékozta meg ôket. Senki nem ôrült meg. Senki nem lett öngyilkos. Senki még csak meg sem betegedett. A szörnyû esemény elmúlt, árnyéka zsugorodott. Tomoko mármár unatkozni kezdett. Mintha várt volna valamire. Hosszú ideig nem mentek se színházba, se hangversenyre, de Tomoko ürügyet talált: ezeket az örömöket tulajdonképpen a csapás sújtotta embereknek találták ki. Egy híres amerikai hegedûmûvész koncertsorozatot adott, Maszarunak sikerült jegyet szereznie, elmentek a koncertre Tomokóval. Kacuónak otthon kellett maradnia, részben azért, mert Tomoko a férje autóján akart menni a hangversenyre. Hosszú ideig készülôdött. Sok idôbe telt, amíg rendbe szedte hónapok óta elhanyagolt haját. A tükörbôl visszaverôdô arca, amikor elkészült, maradéktalanul feltámasztotta a rég elfelejtett örömöket. Van-e nagyobb öröm, mint amikor beleveszünk saját tükörképünkbe? Tomoko elfelejtette már, milyen igézô tud lenni a tükör – a lelket makacsul kínzó bánat kiszakít a tükör mámorából. Egyik kimonót a másik után próbálta fel, végül egy pompás lilát választott, hímzett obival. Maszaru, aki az autó volánjánál várakozott, megdöbbent felesége szépségétôl. Az emberek Tomoko után fordultak a ruhatárban. Maszaru végtelenül boldog volt. Tomoko mindenesetre úgy érezte, bármilyen szépnek is tartják, valamije hiányzik. Nem is olyan régen elégedetten ment volna haza, miután oly sok ember figyelmét magára vonta. De már tudta, a belsejét roncsoló kielégületlenségre egyszerû a magyarázat: a pezsgô élet sûrûjében most sokkal jobban érezte, végtelen messze még fájdalmára a gyógyulás. Tulajdonképpen, hogy most más külsôt vett fel, a régi sértettség tört fel belôle, amikor még Tomokónak úgy tetszett, hogy környezete nem érez kellôen vele együtt a fájdalmában. A zene megrendítette, szomorú arccal ment át az elôcsarnokon. Találkozott egy barátnôjével. Arcának szomorúsága teljes összhangban volt barátnôje halk vigaszszavával. A barátnô bemutatta a fiatal férfit, aki elkísérte. A fiatalember nem tudott Tomoko bánatáról, nem mondott semmi vigasztalót.

543

A társalgása köznapi volt, egy-két kritikai megjegyzést is megkockáztatott a zenérôl. – Micsoda érzéketlen ember! – gondolta Tomoko, szemével követve a tömegben távolodó, fényes fejet. – Látnia kellett volna, milyen bánatos vagyok! A fiatalember magas volt, fejjel kimagasodott a tömegbôl. Amikor elfordította a fejét, Tomoko látta a szemöldökét, nevetô szemét, a homlokára hulló hajtincset. A barátnôbôl csak a feje búbja látszott. Tomokóba féltékenység nyilallt. Valami mást várt volna a fiatalembertôl a vigasz néhány szavánál, más szavakra vágyott, különleges szavakra? A lelke beleremegett a gondolatra. Azt hajtogatta magában, hogy esztelenség ez az új gyanú. Ô, akinek a férje soha nem okozott csalódást! – Nem vagy szomjas? – kérdezte a férje, aki egy barátjával társalgott. – Van narancslé. A narancslevet szalmaszállal itták, az üvegbôl. Tomoko hunyorogva nézett, mint a rövidlátók. Egyáltalán nem volt szomjas. Eszébe jutott az a nap, amikor nem engedte, hogy Kacuo igyon a kút vizébôl és helyette forralt vizet adott neki. Nem csak Kacuo volt veszélyben. A narancslé is biztosan tele van mindenféle bacilussal. Tomoko egy kissé elveszítette a fejét az örömkeresésben. Mintha bosszút akart volna állni azért, hogy neki örömre van szüksége. Természetesen nem kísértette meg a gondolat, hogy hûtlen legyen a férjéhez. Bárhová ment, vele ment, vagy vele akart menni. Lelke egyre többet idôzött a halottaknál. Ha valami szórakozásból hazatért, látni akarta Kacuo alvó arcát, akit a szobalány korán ágyba tett, s két halott gyermekére gondolva elöntötte a lelkiismeret-furdalás. Olyannyira, hogy az örömkeresés hovatovább a rossz lelkiismeret elôidézésének lett a biztos útja. Tomoko hirtelen a fejébe vette, hogy varrni van kedve. Nem ez volt az elsô alkalom, hogy Maszarunak nehezére esett a nôi lélek bakugrásait követni. Tomoko varrni kezdett. Már nem kereste csökönyösen a szórakozást. Nyugodtan szemlélte maga körül a dolgokat, elhatározván, tökéletes háziasszony lesz belôle. Az az érzése támadt, hogy „szemtôl szembe nézi az életet”. A hanyagság nyilvánvaló jelei vették körül. Úgy érezte, hosszú utazásból tért meg. Egy álló napot töltött el mosással, egy másik napot a rendezkedéssel. A vén szobalány kezébôl valósággal kitépte a munkát. Tomoko rátalált Kijó egy pár zoknijára és egy világoskék kis filcpapucsra, mely Keikóé volt. Ezek az ereklyék elmerítették az emlékezésben, édes könnyeket ontott közben, de egyúttal mintha balszerencsét hordoztak volna. Felhívta jótékonykodással foglalkozó barátnôjét, s átérezve nemeslelkûségét, minden ruhát, még azt is, ami jó lett volna Kacuónak, egy árvaháznak ajándékozott. Varrógépe mellett ülve Tomoko elegáns ruhatárat állított össze. Néhány divatos kalap elkészítésére is gondolt, de nem volt rá ideje. A varrógépnél 544

elfelejtette a bánatát. A gép zümmögése és mozgása elvágta azt a másik, kikihagyó dallamot, mely hullámzó érzéseit kísérte. Miért is nem próbálkozott hamarabb az érzések ellen ezzel a gépies munkával? Hát azért nem, mert akkor talált rá, amikor szíve már nem állt ellen, mint régen. Egy nap megszúrta az ujját s egy csepp piros vére kicsordult. Megijedt. A fájdalom együtt jár a halállal. De az ijedtséget egy másik érzés követte: ha egy ilyen közönséges baleset a halálhoz vezethet, imái meghallgatásra találtak. Egyre több idôt töltött el a varrógépénél. De a világ legbiztonságosabb gépe volt. Még csak meg sem sebezte. De még így is hiányzott valami. Várt valamire. Maszaru nem követte a bizonytalan keresgélésben, s egy egész nap is eltelt, hogy szóltak volna egymáshoz. Közeledett a tél. A sír elkészült, a hamvakat eltemették. A tél magányosságában sóvárogva gondolunk a nyárra. A nyár emlékei éles árnyékot vetettek az életükre. Ám az emlékek mintha egy meséskönyvbôl bukkantak volna elô. A téli tûz mellett minden olyan lett, mint valami regényben. Tél derekán Tomoko teherbe esett. A feledés, most elôször, kötelesség lett. Soha azelôtt nem voltak ilyen óvatosak – különösnek tetszett, hogy a gyermek biztonságban megszülethet, és természetesnek az is, hogy elveszíthetik. De minden jól alakult. Vonalat húztak önmaguk és a régi emlékek közé. Erôt merítve a szíve alatt hordott gyermekbôl, Tomoko most elôször merte kimondani, hogy nyoma sincs a fájdalmának. Ezt a tényt el kellett ismernie. Tomoko igyekezett megérteni, mi történt. Nehéz az azonnali megértés. A megértés késôbb jön. Elemezzük az érzéseinket, okoskodunk, magyarázkodunk. Ha a múltba nézett, Tomoko elégedetlen volt az érzéseivel: nem voltak megfelelôek. Kétségtelen, hogy elégedetlensége tovább tartott volna, tovább nyomta volna a lelkét, mint maga a bánat. De nem mehetett vissza, még egyszer megpróbálni. Önmagának sem akarta bevallani, hogy megkérdôjelezhetô a viselkedése. Anya volt. Ugyanakkor, nem tehetett róla, kétségek gyötörték. Az igazi feledés nem jött még el, de valami rávarasodott Tomoko fájdalmára, úgy, ahogy a vékony jégréteg befedi a tó felszínét. Néha-néha beszakad, de egy éjszaka se kell hozzá és megszilárdul. A feledés akkor mutatkozott meg teljes erejében, amikor már észre se vették. Beszivárgott az életükbe. Láthatatlan mikrobaként támadta meg a szervezetet és szakadatlanul, lassan növekedésnek indult. Tomoko úgy viselkedett, bár nem volt tudatában, mint ahogy álmunkban fejtünk ki ellenállást. Rosszul érezte magát, amiért megadja magát a feledésnek. Azzal áltatta magát, hogy a szíve alatt hordott gyermek hozta el a feledést.

545

Ám a gyermek csak siettette. A baleset kontúrjai lassacskán megtörtek, halványodni kezdtek, összemosódtak, szétfoszlottak. A nyári égen rémületes márványkép tûnt fel, gyászos, krétafehér. Beleolvadt egy felhôbe – karjai lehulltak, a fej eltûnt, a hosszú kard aláhullott. A kôarc láttán az ember minden haja szála az égnek meredt, de a kô málladozni kezdett, a darabjaira hullott szét. Egy nap Tomoko azon kapta magát, hogy elzárja a rádiót, amikor egy anya tragédiájáról volt szó, aki elveszítette a gyermekét. Maga is megdöbbent a gyorsaságon, amellyel ledobta magáról az emlékezet terhét. Negyedik gyermekét váró anyaként erkölcsi kötelességének tartotta, hogy ellenálljon, ne vesszen bele a bánat gyönyörébe. Ezekben a hónapokban Tomoko megváltozott. A gyermek kedvéért el kellett nyomnia érzelmei sötét hullámzását. Meg kellett ôriznie belsô egyensúlyát. Több örömét lelte abban, amit a lelki higiénia diktált, mint az alattomos feledés ajándékában. Mindennek a tetejébe szabadnak érezte magát. Mintha végzést kapott volna, szabad volt. A feledés természetesen mutatta meg az erejét. Tomoko megdöbbent, milyen könnyen irányítható a szíve. Leszokott az emlékezésrôl és már nem tartotta különösnek, hogy száraz marad a szeme a születésnapi szertartásokon vagy a temetôben. Azt képzelte, nagylelkû lett, aki mindent képes megbocsátani. Például amikor beköszöntött a tavasz, nyugodtan elvihette Kacuót a szomszéd parkba sétálni, s már nem érezte, noha megpróbálta feltámasztani a lelke mélyén, a féltékeny gyûlöletet, amely közvetlenül a tragédia után azonnal elöntötte volna a homokban játszó gyermekek láttán. Mivel elfelejtette a sajátjait, minden gyermek békében élhetett. Így gondolta. A feledés Maszarut hamarabb utolérte, mint a feleségét, de ez nem jelentett nála hidegséget. Az érzelmi hullámok ôt többször megdobálták, mint a feleségét. A férfi, még ha könnyelmû is, általában szentimentálisabb, mint a nôk. Képtelen lévén erôltetni az érzéseket, s tudván tudva, hogy a bánat nem fogja makacsul követni, Maszarura hirtelen rátört a magány, nem állt ellen, félrelépett. Hamar ráunt. Tomoko teherbe esett. Rohant vissza hozzá, mint gyermek az anyjához. A tragédia hajótörés áldozataivá avatta ôket. Kisvártatva képesek voltak úgy szemlélni, mint azok az emberek, akik aznap az újságjukban olvasták a hírt. Tomoko és Maszaru már-már azon tûnôdtek, mi volt a részük benne. Nem velük történt, a nézôi voltak, történetesen a legközelebbiek. Az esemény valódi szereplôi, akik az örökkévalóságig osztoztak benne, mind meghaltak. Hogy mi magunk is kivegyük a részünket egy eseménybôl, mely történet lesz, tulajdon létezésünket kell kockára tennünk. De mit tett kockára Maszaru és a felesége? S végül is, módjukban állt bármit kockára tenni? A baleset messzirôl szórta fényét, mint világítótorony valami távoli földnyelvrôl. Világa hol feltûnt, hol megszakadt, akárcsak a Cumeki-fok vilá546

gítótornyának forgó fénykévéje A. fürdôtôl délre. Az igazságtalanságból erkölcsi lecke lett, s a konkrét eset metaforává emelkedett. Már nem pusztán az Ikuta családé volt, köztulajdonná vált. Miképpen a világítótorony fénycsóvája megvilágítja a puszta partokat, a hullámokat, melyek tarajuk fehér fogazatával egész éjszaka a magányos sziklaszirteket harapdálják, s fényük megcsillan a ritka fák levelein, úgy ragyogta be a baleset a körülöttük élôk életét. Az embereknek meg kellett tanulniuk a leckét. Az ôsöreg, egyszerû leckét, melyet a szülôknek az agyukba kellene vésniük: a gyermekeket egy pillanatra sem lehet ôrizet nélkül hagyni a tengerparton. Ott is bele lehet fulladni a vízbe, ahol nem is gondolnánk. Nem mintha Maszaru és a felesége azért áldozott volna fel két gyermeket meg egy nôvért, hogy ezt a leckét megtanítsák. A hármas veszteségnek azonban nem volt más tanulsága, és megannyi hôsies halál sem rendelkezik többel. Tomoko negyedik gyermeke a nyár végén született meg, leány volt. Boldogságuk nem ismert határt. Maszaru szülei eljöttek Kanazavából, hogy lássák az új unokát, és ha már Tokióban voltak, Maszaru elvitte ôket a temetôbe. Momoko lett a kislány neve. Anya és gyermeke jól volt – Tomoko jól tudott bánni a csecsemôkkel. Kacuo meg el volt ragadtatva, hogy megint van egy kishúga. A következô nyáron történt, két évvel a vízbefúlás, egy évvel Momoko születése után. Tomoko azzal lepte meg Maszarut, hogy el szeretne menni A. fürdôbe. – De hiszen azt mondtad, hogy soha nem akarsz visszatérni! – Most mégis vissza akarok menni. – Milyen furcsa vagy! – Te vagy furcsa! Én nem ragaszkodom hozzá! – Nem? Akkor ne vesztegessünk több szót rá! Tomoko két-három napig nem hozta szóba a dolgot. Aztán megint rákezdte: – Oda szeretnék menni! – Menj egyedül! – Egyedül nem bírok. – Miért nem? – Félnék. – Miért akarsz olyan helyre menni, ahol félsz? – Azt szeretném, ha valamennyien mennénk. Minden jó lett volna, ha akkor te is velünk vagy. Azt akarom, hogy gyere te is! – Nem tudjuk, mi történik, ha sokáig akarsz maradni. És én nem lehetek sokáig távol. – Csak egy napra! – De fájni fog! 547

Maszaru faggatta, miért akar odamenni. De Tomoko csak annyit mondott, hogy maga sem tudja. Aztán Maszarunak eszébe jutott, hogy a detektívregényekben, melyekért odavolt, azt olvasta: a gyilkos mindig visszatér a helyszínre, bármekkora kockázatot vállal. Tomokót teljesen a hatalmába kerítette a különös késztetés, hogy viszontlássa azt a helyet, ahol a gyermekei meghaltak. Tomoko harmadszor is kérlelni kezdte – nem erôszakosan, de kitartóan –, így Maszaru elhatározta, inkább hétköznap mennek, hogy elkerüljék a hétvégi tömeget. A. fürdôhely egyetlen fogadója Eirakuszo volt. Lefoglalták a szobáikat, minél távolabb a gyász helyiségétôl. Tomoko még mindig nem engedte, hogy a férje vezessen, amikor velük voltak a gyermekek. Itóban mind a négyen, férj, feleség, Kacuo és Momoko taxiba szálltak. Teljében volt a nyár. Az út menti házak mögött a napraforgók bozontja oroszlánsörényként sárgállott. A taxi porfelhôt vert nyílt, becsületes ábrázatukba, de ez a napraforgókat szemlátomást nem zavarta. Amikor a tenger feltûnt jobboldalt, Kacuo felnyögött örömében. Ötéves volt, és két éve múlt, hogy nem járt tengerparton. A taxiban alig beszélgettek. Rázós volt az út, alkalmatlan a társalgásra. Momoko néha gôgicsélt valamit, amit megértettek. Kacuo megtanította neki a „tenger” szót, a kislány a másik ablakon túlra, a vörös, kopár hegyre mutatva mondta: „tenger”. Maszaru úgy érezte, Kacuo egy olyan szót tanított meg a babának, amely szerencsétlenséget hoz rájuk. Megérkeztek az Eirakuszo fogadóhoz, és a hajdani igazgató jött elébük. Maszaru borravalót adott neki. Az járt a fejében, mennyire remegett a keze, amikor utoljára nyomott a markába egy ezerjenest. A fogadó csendes volt. Rossz év járta. Maszaru emlékezetébe feltolult a múlt, izgatott lett. Szemrehányást tett a feleségének, a gyerekek füle hallatára. – Mi az ördögöt keresünk itt? Az egész csak arra jó, hogy felidézzük, amit mindenképpen el akarunk felejteni. Amit végül is elfelejtettünk. Van más jó hely is, ahová, az életében elôször, elvihettük volna Momokót. És nekem épp elég dolgom van, nincs idôm ostoba utazgatáshoz. – De hát te is beleegyeztél. – Mert nem hagytál békén. A pázsit perzselôdött a délutáni napban. Minden éppen olyan volt, mint két éve. Kék, vörös és zöld mintás fürdôruha száradt a fehér hintán. Két-három karika hevert a fûben félig megbúvó cövek közelében. A gyepre, ahová Jaszue testét fektették, árnyék esett. A fák lombján a napfény átszûrôdött a csupasz fûre, foltjaiban hirtelen mintha Jaszue zöld fürdôruháját mozgatta volna: a napfoltok együtt táncoltak a széllel. De ez a káprázat csak Tomokóval játszott. Aki nem élte át, mint Maszaru sem, annak nem létezett a baleset, s ezt a fûvel benôtt földdarabot is csak egy békés, árnyékos helynek látta. Maszaru és a többi vendég is, gondolta Tomoko. A felesége hallgatott, Maszaru nem akarta több szemrehányással elhalmozni. Kacuo lement a kertbe, eldobott egy karikát. Leguggolt, figyelte, merre 548

tart. A karika billegve az árnyékba gurult, dülöngélt, a földre dôlt. Kacuo mozdulatlanul leste. Azt hitte, a karika magától feláll majd. Kabócák zúgtak. A most hallgatag Maszaru érezte, ahogy a veríték átnedvesíti inge gallérját. Eszébe jutott családapai kötelessége. „Menjünk a strandra, Kacuo!” Tomoko a karjára vette Momokót. Mind a négyen átvágtak a kerítés sövényén, a fenyôk alatt haladtak. A hullámok sebesen rontottak neki a partnak, szikrázva omlottak szét. Apály volt, a sziklát megkerülve le tudtak menni a strandra. Maszaru kézen fogta Kacuót, a fogadóban kölcsönvett fapapucsban lépkedett a forró homokon. Egyetlenegy napernyô sem volt letûzve a parton. Vagy húsz embert láttak a strandon a szikla mögött, ahol fürödni lehetett. Mind a négyen szótlanul álltak a víz szélén. Ezen a napon is, egymásra torlódva, pompás felhôfürtök csüngtek alá az égrôl. Különös volt, hogy ilyen súlyos fénytömeg szülessen a levegôégbôl. A látóhatár szegélyén összetömörödött felhôkrôl bárányfelhôk szakadtak le, mintha seprûvel kergették volna szét ôket a kék égbolton. A felhôk alul mintha valamit tartottak, alátámasztottak volna. A túláradó fény és az árnyék sötét, most megfogamzó szenvedélyt rejtegetett, mely mint egy sugárzó építmény, akarattá állt össze, zenévé. A szárazföldnél végtelenül tágasabb és változatlanabb tenger egyre csak áradt feléjük a felhôk alatt. A föld soha nem tudott úrrá lenni a tengeren, még az öblökben sem. A part egyik széles karéjában is tenger árasztott el mindent. A hullámok fölemelkedtek, megtörtek, visszahúzódtak. Morajlásuk a nyári napfény nagy békéjét idézte, nem zaj volt. Inkább fülsiketítô csend. A hullámok, nem is a hullámok, hanem a fodrozódó víztarajok érzelmes átváltozása a fény hívására, a hullámok gúnyos kacagása, amint önmagukat is kinevetik – a víztarajok a talpuk alá siettek kimúlni, majd visszahúzódtak. Maszaru oldalról a feleségére pillantott. Tomoko a tengert nézte. A tengeri szellô belekapott a hajába, a napról mintha nem vett volna tudomást. Szeme nedves volt, a tekintete már-már királynôi. Szigorúan összeszorította a száját. Karjában az egyéves Momokót tartotta, a fején kis szalmakalappal. Maszaru látta már ezt az arcot. A tragédia óta Tomoko arcán gyakran ott volt ez a kifejezés, mintha megfeledkezett volna önmagáról, mintha valamire várt volna. Kedve lett volna könnyedén odavetni: – Mire vársz? – De nem akaróztak a szájára jönni a szavak. Arra gondolt, kérdés nélkül is tudja. Végigfutott a hideg a hátán, majd erôsen megszorította Kacuo kezét. FÁZSY ANIKÓ fordítása

549

SINÉAD MORRISSEY

Tükör a mennyezeten Levettem két éve már, de ô be-bekopog, jön még. Túl sok mindenre volt benne tér. Én egész külsômet nekiadtam – Gerincem ívét; vállam, combom, lábam. Ô volt a színész és a rendezô, izgatta képzeletét, Bomlott mindenért, mi nézhetô. Moccanó Fejem kelô koronacsillag volt egén. Soha nem volt kerek, egyedül sem, kívántam, Ha nem láttam is. Nem volt mutatvány, nem tükrözött – Még a szemében sem, távolodó önkívületében sem, Még teste mélyén sem, utolsó sejtje tükrében sem – Csak azt akartam, maradjon kettônk között. Most áll küszöbömön, kérve elveszett altatóját, De a tükör a fészerben van. Pók szövi, kimeszelek. MOLNÁR KRISZTINA RITA fordítása

Elôadás Ebbôl a kertbôl kifogyott az idô, megállít, nincs tovább. A levélre fogom: vad arany hullásban ér le a Földre, csak nézem, derékmagasságban borít el sírt és virágot. Neveket, dátumokat a kövön, hit és fájdalom jeleit, Hajón süllyed így a zászló. Nem lesz itt több év, minden Hely és írás elmerül a tûzben, csak az ôsznek van tere Meghalni itt, ô a hivatásos. A fa mély gyász helyett Gyakorlott nyugalommal veti le ruháit. Nem tudom, milyen arca lehet a sírnak, Ha a tél megjön, és a mûsor véget ér.

550

Kondenzcsík Éjszakánként az álmatlanság ujja nehezedik homlokomra – síró halom, hamvazószerda súlya, ami a Távozz tôlem helyett az Aggódó Angyalnak int, hogy bejöhet, a lépcsôház felôl háromkor sunyin csapkodja szárnyát és felkavar – olykor anyám, apám érkezik, olykor semelyik, olykor a meddôség, ami az ûrbe kihasít, mint a csík. G. ISTVÁN LÁSZLÓ fordításai

Szeptemberi fény Ilyen fény egy év múlva lesz megint. Értéke: tartama – négy hét. Ritka, mint az arany. A város tömpe kéményujjai belülrôl Tartják az ég kupoláján, amíg le nem pereg. Hál Isten, megszámlálva napjai.

Kommunisták között A füstben ismerôs arcok derengenek – Emlékszem, ingyen juthattam be; anyám Szedte a pénzt a megroggyant mosogatónál; „BRECHT-EST” – hirdették a plakátok, És kisbetûkkel: Italt hozzatok; Túl sok meggyôzôdés, átláthatatlan.

551

Szombat Dél. Állok Tüllfüggönyök mögött. A srácok az utcán Köveket dobálnak. Buszok mindkét irányban. Lelassult Rohanású mentôAutó verekszi át magát. Biztos megállt a szíve, Ahogy újságolvasás Közben fél szemmel a Versenyre sandított. Valami Lesben állt, Hirtelen lecsapott rá, Kiszippantotta Mindabból, amit ismert. IMREH ANDRÁS fordításai

Ha a szó Ha a szó tárgy lenne, Nézném, ahogy a nyomorultak Folyama zuhog a szájból – Paprikajancsi, kopott Bôrcipô, hangszóró, Zúgja az Én filléres Regényét, állatmaszk, Salétrom, a félelem Sok szûkagyú fegyvere, Kétélû bicska, fecskendô, Darázs –

552

Szivárog, mint a kanális vagy a rémület. Az én álmomban a száj Fészek, hogy kirepüljön Liliom és ablak, Arany betû és kongás, Varázsfa, világítótorony, Tölgygerenda, langyos tenger És a fényes fehér test, Ahogy éppen Felejti magát – Reszket a szerelemtôl. MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása

Kalmár János: Ülô fiú.

CAROL SHIELDS

Új zene

Huszonegy éves volt a lány, amikor elôször látta a Piccadilly vonalon a South Kensington felé tartó szerelvényen; épp mellette ült, meglehetôsen szemérmes testtartással. Délután három-négy körül lehetett. Mint akkoriban az összes nô Londonban, ô is tetôtôl talpig feketében volt, ölében bôrtáska. Olyasmi táska volt, amit szeretô ügyvéd apjától kaphat egy lány, és ténylegesen így is volt (mint késôbb kiderült), azt leszámítva, hogy a lány apja zongoratanár volt, nem ügyvéd, és szeretetét gyakran árnyékolta be bosszankodás – ami érthetô. Pár pillanat meredt bámulás után a lány felcsapta a táskát és jó néhány, hangjegyekkel teleírt ívet vett elô. (A srác az Imperial College-ra tartott, a megerôsített betonról szóló elôadásra; a lány épp a barokk zenét tárgyaló, haladó szintû szemináriumra igyekezett.) A másik még sosem látott valakit ilyenformán zenét „olvasni”, mintha csak újság volna, ahogy a lány szeme ide-oda cikázott, balról jobbra, a lap tetejétôl egészen az aljáig, majd fordított. Sûrûn egymás után sorjáztak a cikornyás kézírással lejegyzett hangjegyek, a lány mégis mindegyiket felfogta, és csak akkor pislantott, amikor lapozott. A srác úgy hitte, hogy a lány fejében zene kavarog, hogy a lazán fésült haj mögött parányi koncert szól, amit ô tényleg „hall”. És a srác feje? – egészen mással volt telitömve: képletek, kísérletek, grafikonok egész sora, a homok és sóder különbözô keverési aránya, a közelgô vizsgák, és azzal a ténnyel, hogy nadrágzsebén lyuk volt, amin keresztül pénzérmék záporoztak a jármû padlójára, amikor felállt. – Azt hiszem, ez a tied – mondta a lány egy pennyt nyújtva a srác felé. – És az kinek a zenéje? – kérdezte. – Mármint, amit olvasol. – Thomas Tallisé. – Ó. A lány sajnálatot érzett a srác iránt, ahogy együtt léptek ki a kocsiból. – XVI. század, angol. – És ô – hangzott az ostoba kérdés – jó? – Jó? – Hát a zenéje? Tudod, olyan csodálatos? Szerinted zseni? Ezen eltöprengett. Már az utcára értek. A nap meredeken tûzött le rájuk. – Korának legtehetségesebb zeneszerzôje volt – felelte –, egészen William Byrd színre lépéséig. 554

– Úgy érted, jött ez a Byrd nevû figura, és jobb volt ennél a Thomas hogyishívjáknál? – Ó – kicsit sértettnek tûnt. – Nem mondanám, hogy jobb volt. William Byrd jobban szeretett kísérletezni, mint Thomas Tallis, ennyi. Eredetibb, legalábbis véleményem szerint. – Akkor meg miért – kezdte, mert muszáj volt megtudnia, bármenyire is egyszerû és együgyû megközelítésnek tûnhetett a lány számára – ennek a Thomas Tallisnek a zenéjét hordod magadnál a másik fickóé helyett – mármint, aki jobb volt? A lány meredten nézte. Aztán elmosolyodott és megvonta a vállát. – Mindig a legjobbhoz ragaszkodsz? – Nem tudom – válaszolt úgy, mintha nem az a fajta ember lenne, akinek sok választása lett volna életében. Tisztában volt ellenszenves nemtörôdömségével és azzal is, hogy képtelen kifejezni magát. – Egyszerûen idôpocsékolásnak tûnik. Mármint, hogy a második legjobbal foglalkozol, holott választhatnád a legjobbat. – Lássuk csak, mintha Marlowe-t olvasnék Shakespeare helyett? A srác bólintott vagy legalábbis megpróbált bólintani. – Azért kedvelem inkább Tallist, mert tudom, hogy ô a második legjobb – válaszolt végül. Aztán felszegte az állát. Hangja magabiztosan szólt. – Nem várom el, hogy megértsd. – De értem – bizonygatta szörnyû hangján. És így is volt. A srác szerette a lányt. Attól a pillanattól fogva, hogy azt mondta neki, mert tudom, hogy ô a második legjobb. Képzeljünk csak el egy nôt, aki az összes családtagjánál egy órával korábban kel. Mit csinál az egy óra alatt? Reggelit készít férjének és három iskolás gyerekének? Ez a nô nem, semmi reggeli, ez a feltételezés elvetendô. Kivasalja a szoknyáját, kirámolja a retiküljét, netán bepakolja aznapi munkáját irattáskájába? Nem, ez a nô otthon dolgozik – a számítógépnél, abban a szobában, ami valaha, egy másik korban és valóságban a varrószoba volt. A málló tapétával, valami rácsozatszerûségre futtatott íriszekkel, ami értelmetlennek tûnik egy alapvetôen földközelben élô növény esetében. Az egyik fal mentén áll az asztala, ami valójában két bakra fektetett olcsó furnérlemez ajtó. Már többször felajánlották neki, hogy kaphat egy tisztességes íróasztalt, ô mégis ezt a hevenyészett tákolmányt kedveli – ami enyhén billeg, valahányszor rákönyököl, és a képernyôre bámul. Itt van most is. Ilyen korán! Régi és igen koszos mályvaszínû köntösét szorosan maga köré tekerte a hideg miatt. A színe tényleg nem valami megkapó, de ô nem tudja, és mellesleg hûséges a régi ruhadarabjaihoz, mint ahogy a silány tapétához is. Mintha nem akarná megsérteni az érzéseiket. Egyre csak gépel, és csupán egy csésze kávé hajtja. Kint még sötét van – nem egészen fekete, inkább kevert szürke. Azt hihetnénk, hogy valami függönnyel vagy leg555

alább sötétítôvel védekezik az eléje táruló szürkeség ellen, de nem. A rádiót sem kapcsolta be kevéske zenei aláfestés gyanánt – pont ô. Egyre csak üti, üti a billentyûzetet, mutatóujjaival felváltva, és úgy tûnik, ebben a pillanatban nincs is szüksége többre. Netán Yorkshire-ben élô anyjának ír? Vagy épp panaszlevelet fogalmaz, miszerint sérti a mozgásukban korlátozottak érdekét a meglévô rámpák alacsony száma? Esetleg öngyilkossága elôtti búcsúlevelét veti papírra, teli vádaskodással és megbocsátással és némi tudatosan elhintett önsajnálattal? Nem. Ma annak a könyvnek utolsó oldalát (p. 612) írja, amin négy éve dolgozik; a reneszánsz zeneszerzô Thomas Tallis (kb. 1505–1585) életrajzának záró oldalát. Az utolsóelôtti bekezdés már a képernyôn olvasható, aztán a végsô bekezdés is, és most, ahogy egy sápadt fénynyaláb az ablakon keresztül vállára vetül, bepötyögi az utolsó mondatot is, végül az utolsó szót – ami nem más, mint a fénylô, ékes, zengô „diadal”. A teljes mondat így szól: „Mindazonáltal, Tallis hozzájárulását az angol zenéhez röviden úgy jellemezhetnénk: kész diadal.” Mindazonáltal? Mi ez az egész mindazonáltal izé, kérdezhetnénk? Hunyorogva gépeli: „Vége”, de rögtön ki is törli. Feltételezem, hogy a „Vége” kitétellel túlságosan is önmagára irányítaná a figyelmet. A férje vajon odaírta a Délnyugat-Anglia kavicskészletének eloszlása címû munkájának végére, hogy „vége”? Igen, minden bizonnyal, ugyanakkor ô kevésbé törôdik az esetleges szerénytelenség vádjával. Négy évet foglalkozott ezzel a könyvvel. De ezt már említettem, nemde? Bár igazság szerint az elsô nyolc hónapot Tallis zenéjének hallgatásával töltötte. Mise négy hangra, Spem in alium, Jeremiás siralmai, kilenc motetta, és így tovább. Pulcsiban feküdt a csálé, megviselt kanapén – a gyerekek iskolában, férje az irodában – és ceruzával meg jegyzettömbbel a hasán fülelt, hogy a zenei anyag mágneses elemei egyesével összeálljanak annak a férfinak alakjává, aki létrehozta azt. Alig tudni róla valamit, és ezt a keveset is képlékennyé teszi a temérdek talán, lehetséges, esetleg – feltûnôen forráshiányos életének ôrjítô kurzívjai. Az egyetlen támpont maga a zene, ami, meglepô módon, hiánytalanul öröklôdött tovább az évszázadok folyamán, vagy legalábbis így értesültem, és ezért töltött ez a nô nyolc hónapot minden egyes, önálló és teljes értékû hangjegy megemésztésével. Megesett vele, hogy elaludt a kanapén végzett hosszú zenehallgatásban elfáradva. Közel sem vagyok hozzáértô, mégis úgy tudom, hogy Tallis nem sokat törôdött az ellenpontozással mint olyannal, és az a direkt komponálási metódus, amivel kidolgozta zenei ötleteit, olyan nyugalmat árasztó összhatást eredményezett, ami egyenesen szunyókálásra készteti az embert. Ezt elismeri a nô, de fenntartja azt a véleményét is, hogy Tallis tudott kísérletezô és némiképp különcködô is lenni, ha akart (az In nominét szokta példaként említeni). Tallis szelleme velünk él, mint ahogy egyenletes, fülbemászó, magasztos 556

dallamai és a latin szövegek lejtése is; beleivódott a szônyegekbe és a menynyezetbe; hozzátapadt a családtagok hajához és ruhájához, még az ételt is átjárja. És már több hónapja lóg a hûtôn egy sötétre sikeredett fénymásolat a férfi arcképérôl. Utóbbi olyan valakit ábrázol, akinek hegyes kis szakálla van, sûrû, vállig érô haját pedig hátrafésülte. Szemmel láthatóan büszke a hajára. Nem könnyû megállapítani valakinek a magasságát mindössze a feje és válla alapján, az ábrázolt férfi mégis az alacsony termetû emberek rémült, kétkedô tekintetével mered a szemlélôre. (Magam sem vagyok szép szál legény, ezért rögtön felismerem az apró növésûek nyugtalan ábrázatát, ami együttérzést ébreszt bennem.) A gyerekek egyfolytában azt kérdezgetik anyutól, hogy van Tom Tallis, amivel azt tudakolják, hogy ugye rövidesen befejezi a róla íródó könyvet. Hiányzik már nekik a rebarbaratorta, a vasalt ruha tapintása, a tiszta ágynemû és összepárosított zokni. A férje – homok- és kavicsüzletekben utazik – sajnálja, hogy nincs mellette, amikor reggelente megébred. Mire megszólal fél nyolckor a vekker, az ágy rég kihûlt, és a nô legalább egy órája dolgozik a használt szövegszerkesztônél. – Találtok gabonapelyhet – szól, amikor lépteket hall a konyhában, anélkül, hogy tekintetét levenné a képernyôrôl. – Van kenyér is a pirítóshoz. – Nos, néha van, néha nincs. Mivel azonban elérkezett a könyvírás utolsó reggelje, és a monitorról már visszakacsint rá a könyv zárószava – „diadal” –, felkel, nyújtózik, majd kibotorkál a konyhába, mint valami álmos, mályvába öltözött kísértet. Ott találja ôket – két fiú, egy lány és hitvese a kenyérpirító társaságában. Úgy bámul ránk, mintha idegenek lennénk, akik bejutottak a házba valamikor az elmúlt négy év során, és valamilyen furcsa szertartásban vennénk részt a maszatos háztartási gépet körülállva. Nem vagyunk teljességgel nemkívánatosak, ezt látni a szemén, jelenlétünk valahogy mégis magyarázatra szorul. Két hónap elteltével Thomas Tallis képe még mindig ott van a hûtôn. Senkinek sincs hozzá mersze, hogy levegye, de a kézirat, a teljes 612 oldal már megérkezett a kiadóhoz. Tisztességes kiadóról van szó – bár nem a legjobbról –, a fôszerkesztô pedig örül, hogy szerepeltetheti a Tallis-könyvet az ôszi újdonságok között. Persze sokkal inkább örülne, ha a szerzô inkább William Byrdrôl írt volna, nincs is mit ezen magyarázni. Óriási érdeklôdés lett volna egy William Byrdrôl szóló könyv iránt, így azonban csak figyelemre méltó érdeklôdésrôl beszélhetünk Thomas Tallis kapcsán. Az igazat megvallva Tallist mindig is híres tanítványával együtt fogják emlegetni, és a hagyomány szerint Byrd bizony túlszárnyalta mesterét. Tulajdonképpen részben ez határozza meg Tallist; hogy adva van számára egy értelmezési keret. A „futottak még” közül való. Helytállt, de… Képzeljük csak el, mit tesz ilyenkor az a nô, aki hirtelen, négy hosszú év végén, bevégezte a gigászi munkát. Elôször is kitakarít, nem tökéletesen, de mindenhol. Reggelenként egy órával többet marad ágyban, amiért férje 557

végtelenül hálás. Együtt ébrednek meg, a férfi ajkával végigpásztázza a nô gerincének ívét. Olyan valakirôl van szó, aki egész nap a sódergyártás sanyarú helyzetével, kavicsszállítmányokkal, azok köbméterenkénti árával foglalkozik, mégis állandóan eszébe jutnak feleségének puha végtagjai, testének lankái és domborulatai. A nô balettelôadásra vesz jegyet jó eszû lányának, és miután gyönyörtôl megittasodva hazaérnek, mókázva eltúlzott piruetteket lejtenek az elôszobaszônyegen, közben pedig többször nekimennek a falnak, és kamaszok módjára vihorásznak. Egy egész napot szán arra, hogy rendet vágjon kisebbik fia, egy különlegesen szép gyerek, szobájának romhalmazában. Körültekintôen, aprólékosan és precízen teszi, és fia hatalmas megkönnyebbülést érez. A sok eltemetett zokni, könyv, ceruzavég, papírgalacsin, aprópénz, por – képtelen volt megbirkózni mindezzel, de most rend és tisztaság van. A középsô gyerek se nem okos, se nem kivételes megjelenésû, mégis ôt szereti a legjobban; nem tehet róla. Olyan gyengédséget ébreszt benne, amire korábban csak a zene volt képes. Megcsókolja a feje búbját, miközben a fiú müzlit reggelizik. Megigazítja kabátgallérját, mielôtt iskolába indulna. Délutánonként ismét Tallist hallgat, a Tallis Társaság lenyûgözô felvételét, és ahogy hallgatja a zenét, valami sárkányeregetô zsinórra emlékeztetô huzal nyúlik le fentrôl, és elkezdi cibálni a még nem is igazán kész gondolatait. Elképzelhetô, hogy az összehasonlítgatással saját magát csapja be. Mi értelme van annak, hogy jobb vagy legjobb? Az egyik fiatal, nemrég feltûnt ítész azt írta a hétvégi lapok valamelyikében, hogy szerinte Tallis jobb zeneszerzô, mint Byrd. Amit egykor egyszerûnek tartottak zenéjében, azt mára bonyolultként értelmezik. Ami a korábbi kritikusok számára primitív volt, valójában alábecsült kifinomultság. Lehet, hogy ezek az elképzelések pusztán a divat által diktált megnyilatkozások. De megeshet, hogy a nemrég megjelent Tallis-életrajz hatásának tudható be a pozitív szemléletváltás. Képzeljünk csak el egy huszonegy éves lányt – tisztában vagyok azzal, hogy inkább „fiatal hölgyként” kéne aposztrofálnom, de arca annyira lányos, meg a testmozgása is, ahogy reggelente elindul hazulról, és pár száz métert fut a metróállomásig, bôrtáskáját lóbálva. Valószínûleg szerelmes, vagy legalábbis meglegyintette valami olyasmi. Kétségkívül érez a szíve táján egyfajta újszerû hevületet, és egész nap nem tud ettôl elvonatkoztatni, ahogy megy egyik órájáról a másikra, amikor a zongoránál vagy csembalónál ül; utóbbin nemrég kezdett el játszani. Fejében valószínûleg latin kifejezések és kórusmûvek kavarognak vagy épp a zene íve és mintázata, testét azonban ez az új, lelkesítô jelenség feszíti. Aztán egy késô májusi reggelen találkozik egy fiatal férfival. A metrón botlanak egymásba, és ez nemigen mondható romantikus helynek. A srác 558

ügyetlen, lyukas a nadrágzsebe, fellépése suta. Az igazat megvallva eléggé hétköznapi, és valójában a tömörített sóder vízáteresztô-képessége érdekli, ezért sosem lesz képes felfogni, miért tartott vele a lány egy kávé erejéig ahelyett, hogy az órájára ment volna. Egy srác, ennyi, egy a sok közül, bár azzal áltatja magát, hogy a lány érdeklôdik iránta. Különben miért ment el vele azon az elsô délutánon a moziba, hogy aztán együtt vacsorázzanak halat és sült krumplit, késôbb meg, csupán egy hét elteltével, miért köt ki a srác lakásán az ágyában? Miért megy hozzá, mind közül épp ôhozzá? Miért vesznek házat London még éppen tisztességesnek tekinthetô környékén, miért vállalnak három aranyos gyereket, miért nyaralnak Skóciában, vagy ha ott nem, hát Yorkshireben, ahol a lány anyja él? És miért – újabb kérdés önmagában –, a Tallisrôl szóló könyv állófogadással egybekötött bemutatóján, amikor a kiadója javasolja, hogy írjon William Byrdrôl is, miért rázza meg a fejét? Meghagyja Byrdöt valaki másnak – ezt lehetett kiolvasni a tekintetébôl. Most azonban, egy év elteltével újragondolja a dolgot. Igen, Byrd. Miért is ne? A családon belüli hangulati rendszer ismét átrendezôdik, mint ahogy az idô múlásának rendje is. Ugyanúgy, mint korábban, a nô most is korábban kel, hogy összefésülje az isteni William Byrdrôl készített jegyzeteit, nehogy hirtelen elhomályosítsa elismert tanára és mentora. Hagyja, hogy a lakásban ismét eluralkodjon a kosz és rendetlenség. Amikor a férje megcsókolja a tarkóját, idegesen rázza meg a fejét. Szövegszerkesztôje vakítóan sugározza szaktekintélyét. Elfoglalt és belefeledkezett a megváltó munkába. Tízezer hang zúg a fejében. Nem csoda, hogy férje mostanában furcsállóan, méricskélôn, vizslatva figyeli. A férfi egyre inkább megpróbál kitérni a nô útjából, és egyre gyakrabban utal saját magára egyes szám harmadik személyben. Egyszerû ember ô, felesleges vele törôdni. Ehhez ragaszkodik. Ugyanakkor azon kapja magát, hogy kezd odafülelni a házban egyre terjedô új zenére. TÓTH BÁLINT PÉTER fordítása

559

ZELEI DÁVID

Ernesto Sábato (1911–2011)

1960-ban, amikor az El Mundo újságírója azt kérdezte tôle, milyen módszerekkel, eszközökkel lehetne felkelteni az olvasók érdeklôdését a jó argentin könyvek iránt, Ernesto Sábato több, malíciában és tüskékben gazdag megoldási javaslat („Evita Duartének kell lenni” „El kell nyerni valamely kiadó vezetôi posztját”) mellett így fogalmazott: „Mivel (geopolitikai okokból) a Nobel-díj lehetetlen, meg kell halni. A magasztalás, amivel ebben az országban elárasztják a halottakat, s mely csaknem mindig abból a ténybôl eredeztethetô, hogy egy riválissal kevesebb lett, bizonyítják, hogy Argentínában csak abban a pillanatban lehet nagy emberré valaki, hogy megszûnt létezni.” Ha igaz lenne e fekete humorral bôven megöntözött állítás, megfogalmazója csupán a fenti sorok leírása után bô ötven évvel, vagyis most foglalhatná el a helyét az argentin nemzeti panteonban, a valóság azonban az, hogy már több mint negyedszázada, 1984-ben (Borges után második argentinként) megkapta a spanyol nyelven írók legmagasabb irodalmi kitüntetését, a Cervantes-díjat, s már az ötvenes években olyanok lelkesedtek mûveiért, mint Sartre vagy Camus. 2009-ben a SGAE harmadszor jelölte Nobel-díjra az azóta szintén elhunyt Miguel Delibes és Francisco Ayala társaságában, de ahogy megjósolta – javarészt politikai okokból –, sosem kapta meg azt. Sábato (vagy más írásmód szerint Sabato) interjúiban gyakran elmondta, elsôsorban az emberi létezés krízisperiódusai érdeklik, s meg kell adni, míg végérvényesen lehorgonyzott az irodalom mellett, akár tapasztalati szakértôként is elhelyezkedhetett volna e területen. Olasz szülôk tizedik gyermekeként „egy kis pampai faluban”, Rojasban született 1911-ben, az elsô megrázkódtatás pedig akkor érte, amikor a jó hírû La Plata-i Colegio Nacional középiskolába küldték tanulni. A késôbb is visszatérô, kínzó magány elôl ekkor menekült elôször a matematikába, amiben megtalálta „mindazt a rendet, tisztaságot, szigort, ami annyira hiányzott” a kamasz Sábato világából, s aminek folyományaként fel is vették a szintén La Plata-i Universidad Nacional fizika–matematika szakára. A húszas–harmincas évek fordulóján aztán a politika kerítette hatalmába: az Argentínában frissen megtelepült Berissa hatalmas hûtôházaiban dolgozó olasz, spanyol, bolgár s ki tudja még, milyen emigránsok gyorsan kimûvelték az anarchizmus és kommunizmus tanaira – mivel az anarchizmust túl utópisztikusnak találta, hamarosan militáns kommunista lett belôle. Uriburu puccsa után elhanyagolta tanulmányait, belépett a Kom560

munista Ifjúság szervezetbe, 1933-ban pedig a La Plata-i csoport titkára lett. Marxista–leninista hittérítés közben ismerkedett meg leendô feleségével, az akkor 17 éves Matilde Kusminsky Richterrel, aki odahagyta családját, hogy a nem épp biztos egzisztenciát jelentô, antikommunista alakulatok által keresett, álneveken bujkáló Sábatóval élhessen, aki ráadásul a moszkvai perek idejére már kezdett kiábrándulni Sztálin kommunizmusából. Amikor pártja két évre Moszkvába akarta küldeni, ahol Sábato akkori félelmei szerint „az ember vagy egy gulagban, vagy egy pszichiátriai klinikán végzi”, nem bírta tovább: egy brüsszeli kongresszusról kelet helyett délnyugatnak vette az irányt, és Párizsba szökött. A pénz, barátok és hit nélkül tengôdô, kiábrándult Sábatót aztán egy könyvesboltból ellopott, Borell-féle analíziskötet terelte vissza az élôk közé, hogy aztán La Platába hazatérve ismét sínre tegye életét, megszerezze fizikai doktorátusát, s immár ösztöndíjasként térjen vissza Párizsba, ahol a Curie-laboratóriumban Ire`ne Joliot-Curie-vel dolgozhatott. Mi mást akarhat egy pampai faluból elszármazó fiatalember, mint a friss kémiai Nobel-díjassal dolgozni? Természetesen írni. Mert hamar rájön, hogy Párizs és a tudomány nem a végállomás, csak „egy igen bonyolult kerülô, lényegében pedig gyáva menekülés valódi belsô problémáim elôl”. Nappal rádiummal dolgozik, estéit pedig szürrealisták társaságában tölti, olyasfajta tudathasadásos dualitásban, „mint egy tisztes háziasszony, aki éjszakánként prostituáltként dolgozik”. Már ekkor eldönti, megszakítja a kapcsolatát a tudománnyal, de csak lassan adja át magát teljesen szenvedélyeinek, a bizonytalan megélhetéssel és ingatag jövôképpel kecsegtetô fikciónak és a festészetnek (utóbbi lesz késôi évei egyetlen mentsvára, mikor romló látása miatt eltiltják az írástól); egy ideig még párhuzamosan oktat fizikát a La Plata-i egyetemen és publikál Victoria Ocampo legendás folyóiratában, a Surban (elsô munkájához egykori gimná~a ziumi tanára, a kontinentális jelentôségû esszéista, Pedro Henríquez Uren segíti hozzá), a világháború után azonban teljesen az irodalomnak szenteli magát. Távolról sem átütô sikerrel: elsô regénye olyannyira nem kell semelyik kiadónak, hogy csak részletek jelennek meg belôle (Sábato különben is büszke volt rá, hogy tízszer annyit ír, mint amennyit publikál), aztán mikor 1948-ban, megannyi visszautasítás után, egy nagylelkû barátja pénzébôl a Sur megjelenteti Az alagút címû kisregényét, az négy kiadásban csaknem húszezer példányban kel el, s olyanok nyilatkoznak róla elismerôen, mint Thomas Mann, Graham Greene vagy Albert Camus – utóbbi azt is kiharcolja, hogy a Gallimard-nál francia fordításban is megjelenhessen. Hogy mi volt a magyarul csak 1987-ben (Szônyi Ferenc fordításában, Benyhe János utószavával) megjelenô kisregény argentin és európai sikerének kulcsa? Minden bizonnyal nem tévedünk nagyot, ha történelmi és irodalomtörténeti okokat sejtünk mögötte. Az alagút az ember ember közti értetlenség, az érintkezésképtelenség, ennek folyományaként pedig a magány, a tehetetlenség és végül az ôrület regénye, mely egyszerre reflektál a világháború ép ésszel 561

felfoghatatlan borzalmaira, és a kor egzisztencialista divatjára (Sartre: Az undor, Camus: A közöny). A társadalmat távolságtartóan, idegenként, undorral szemlélô egzisztencialista antihôs, a festô Juan Pablo Castel egy tárlaton úgy néz ki, María Iribarne személyében megtalálja azt a lányt, aki (a kritikusokkal szemben) képes megérteni mûvészetének, egyszersmind személyiségének leglényegét, azonban hiába kutatja föl és teszi szeretôjévé, kétségei merülnek fel hûségével kapcsolatban, ami ôrületbe és végül gyilkosságba torkollik. Sábato (késôbb Márquez által az Egy elôre bejelentett gyilkosság krónikájában is alkalmazott) leleménye, hogy a krimi mûfaját kifordítva, újraértelmezve már az elsô sorban elárulja a tettes kilétét („Elég, ha annyit mondok, Juan Pablo Castel vagyok, a festô, aki megölte María Iribarnét”), kiemelve, nem a végeredmény, hanem az ôrületig vezetô soklépcsôs út a lényeges, azt pedig hitelesen, egyes szám elsô személyû narrátorral, belülrôl láttatja, saját bevallása szerint is „mélységesen feketén és reménytelenül”, de a korszellemhez tökéletesen hûen, mintegy megelôlegezve Moravia Az unalom (1960) és Buzzati Egy szerelem története (1963) címû regényeit. A mû kitûnô fogadtatásban részesült, León Klimovsky 1952-ben meg is filmesítette, Sábato mégis tizenhárom évet várt, míg újabb regényt adott ki a keze alól. (Sábato többször kijelentette, számára a regényírás „nem élvezet, és nem szórakozás” hanem „gyötrôdés”.) Az 1961-ben megjelent, magyarul még nem olvasható Sobre héroes y tumbast (Hôsökrôl, sírokról) szokás Sábato fô mûveként, egyszersmind Az alagút „folytatásaként” értelmezni (természetesen ezt is el akarta égetni, de felesége lebeszélte róla), s azt maga az író is elismeri, a több szálon futó cselekmény fôhôsei, Martín del Castillo és Alejandra Vidal Olmos Castel és María „leszármazottai”, csak, ha lehet, szerelmük még bizarrabb. A regénytechnikailag is igen összetett mû a Vidal Olmos-nemzetség, egyszersmind az ôsi argentin patríciusréteg hanyatlástörténete, áttételesen pedig illeszkedik a metropoliszlátleletek monstruózus latin-amerikai hagyományába is, melyet Mexikóban Fuentes (Áttetszô tartomány, 1958, magyarul 1980-ban jelent meg), Peruban Salazar Bondy (Lima, la horrible – A rettenetes Lima, 1964), Argentínában pedig Sábato nagy s nálunk javarészt ismeretlen elôdje, Leopoldo Marechal képvisel Adán Buenosayres (1948) címû mûvével. A mû történelmi ellenpontokra épít (Lavalle tábornok 1841-es visszavonulása és az elsô peróni idôszak utolsó két éve a két véglet), de Sábato szürrealista múltját és atemporális tudatszemléletét tekintve nem meglepô módon fragmentált, s alighanem az összes jelentôsebb mitikus ôsbûnt is magába olvasztja (vérfertôzés, apagyilkosság stb.), melyekre, nem meglepô módon, gyakran biblikus büntetés (pl. tisztítótûz) a válasz. A mû eredetileg trilógiának indult, de egybefûzött tetralógia lett belôle – innen nézvést nem véletlen, hogy a kötet leghíresebb, legtöbbet támadott, leghátborzongatóbb fejezetét (Jelentés a vakokról) külön kötetben is kiadták, és film is készült belôle (az író fia, Mario Sábato rendezte). A Hôsökrôl, sírokról után Sábato ismét tizenhárom évet várt, míg pontot 562

tett regénytrilógiája végére: az 1974-es Abaddón, el exterminador (Abaddon, az öldöklô angyal) széttartó, apokaliptikus vízió (a címadó Abaddon a pokol egyik angyalának héber neve), kétségtelenül az író legkísérletibb regénye, emiatt talán a legkevésbé olvasott. Pedig nagy kaland: feltûnik benne az író (sôt az egyik fôszereplôvé lép elô), az elôzô regényekbôl Alejandra és Bruno, sôt a büntetését letöltô Castel is, magába olvasztja az argentin és a világtörténelem legszörnyûbb eseményeit (Hirosima, Vietnam), a vég pedig már a cím tekintetében sem lehet kérdéses. Az argentin íróknál nem szokatlan csekély regénytermés (Borges, Cortázar) mellett Sábato figyelemre méltó esszéisztikát folytatott: csaknem húsz kötetet töltenek meg írásai, melyek irodalomra (Borgesre, Sartre-ra, ~ ára), metafizikára, tangóra, politikára reflektálnak okosan, Henríquez Uren élvezetesen. Mûvének nagyobb magyarországi visszhangja reményében hajtok fejet a latin-amerikai egzisztencializmus atyja elôtt, akire a Buenos Aires-i Könyvfesztiválon Borges és Bioy Casares mellett emlékeztek a halálát követô napon. Akárhogy is, nem rossz társaság.

Kalmár János: Várakozó.

ERNESTO SÁBATO

Az öldöklô angyal

FOGALMA SEM VOLT, HOGY KERÜLT ODA GILBERTO, ki küldte, ki ajánlotta. Csak kellett valaki, aki megjavítana egy ajtót. De hogyan került oda? Késôbb, amikor gyanakodni kezdett, szerette volna kinyomozni, de senki sem tudott semmit. Elôször nem nagyon tetszett a feleségének: a pofa csak téblábolt ott, ügyetlenkedett, mint aki nem tudja, mihez kezdjen. Titokzatos arcáról sem lehetett leolvasni semmit, de ennek nem volt jelentôsége, hiszen minden indiánszármazék ilyen. Aztán nekifogott a dolognak, lassan, de alaposan, bizonyos félvérek kiismerhetetlen szófukarságával. Aztán jöttek utána a többiek. Akkor értette meg, hogy semmi sem volt véletlen, s hogy ki tudja, mióta figyelték már. Az az ember lassan része lett az életének. A feleségének olyanokat mondott, hogy „ôk” tisztában vannak az ô, mármint a férje helyzetével, és készek is segíteni, készséggel segítenek, hogy felvegye a harcot a „szervekkel”, amelyek ellehetetlenítették mozgását. Aronoff úr például, tette hozzá, minden erejével azon van, hogy Sabato úr tovább dolgozhasson a könyvén. Talán azt hiszik, valamiféle remekmû lesz, amelyben a Jóért tör lándzsát, gondolta Sabato. Ettôl a gondolattól azután kezdte úgy érezni magát, akár egy szélhámos, aki meséivel megtéveszti a falusiakat. De ha igazuk van? Végtére is van szemük, s tanúi voltak a kerületükben elért apró gyôzelmeinek. Mi van, ha önkéntelenül is a jó védelmére buzdított, a világosság erôinek oldalán? Magába nézett és sehogyan sem értette, hogyan volna lehetséges, milyen megfontolások révén minôsülhetne jótékony hatásúnak bármilyen mû, amely megmutatja, mi lakik a lelkében. Mégis, vagy talán éppen ezért, megindította az emberek felôl érkezô várakozás, bizalom. S amikor Gilberto a rá jellemzô tapintattal megkérdezte, „hogy halad a dolog”, azt válaszolta, javul a helyzet, valami megmozdult, s ha minden igaz, hamarosan folytathatja az írást. Gilberto nem szólt, csak bólintott, majd a szerénység és bennfentesség elegyével azt mondta, Sabato úr biztos lehet benne, ôk továbbra is tartják a frontot, de neki is „segítenie kell”. Egyik nap Gilberto lement az alagsorba, hogy, amint mondta, megnézzen egy csôvezetéket. S. is vele tartott, csak úgy, maga sem tudta, miért. A „szerelô” alaposan körülnézett, s mint aki lopva számba vesz mindent, hoszszasan szemlélte az elárvult zongorát, Jorge Federico poros arcképét. Amikor pár nap múltán ismét megjelent, feltett néhány kérdést S.-nek arról, „mi tör564

tént 1949-ben”, azzal a bizonyos külföldivel. Schneiderrel, villant be mindjárt Sabato agyába. – És az a kép, a fia képe – mondta Gilberto. Mi van azzal a képpel? Semmi, csak tudni szerette volna, ki készítette. Aronoff úr mintha Hollandiát is említette volna. „Bob Gesinus!”, gondolta Sabato elképedve. De nem, biztosan tévednek, Gesinust ábrázolta a festmény, s ô, való igaz, hollandus volt, de nem lehetett az a „bizonyos külföldi”, aki azokat az erôket mozgatta. Tévednek, mert a kép nem volt tiszta, s mert Bob is meg Schneider is külföldiek voltak, méghozzá ugyanazokból az idôkbôl. Meglepô (sôt ijesztô) volna, gondolta, ha Bob is a sötét hatalmak ügynöke lehetett. De vajon miben sántikáltak, mire kellett nekik az a szemle az alagsorban? Igaz, ami igaz, Valle valóságos lakóodút rendezett be ott. Don Federico Valle! Akkor elôször jutott eszébe a neve azzal az egésszel kapcsolatban: külföldi, korosodó férfi. De ô sosem viselt kalapot. Vagy lehet, azt a részletet is csak kitalálták, hogy szokás szerint, kellôképpen elködösítsék a dolgokat? Ô mindazonáltal fenntartotta, hogy Valle nem lehetett a sötét hatalmak ügynöke, a barlangok és alagutak iránt mindig is érzett vonzódása most mégis valami jelentôségre emelkedett; a párizsi pincehelyiségtôl kezdôdôen, ahol Mélie `svel dolgozott, addig a rejtekhelyig, amit Córdobában vájt a hegyoldalba, s amit maga nevezett el „barlangnak”. És késôbb, amikor Santos Lugaresben S. kibérelte azt a házat, vajon nem ô maga akart-e az alagsorban lakni? Akárhogyan van is, Aronoff ragaszkodott hozzá, hogy a szeánszot ott tartsák, a pincében. Azon a helyen, ahol a zongorát tartják, melyen Jorge Federico gyerekkorában játszott. A zongorát, amelyet azóta se nyitott föl senki, s amit szétrágott a nedvesség. És fölötte a kép, amit Bob készített neki 1949-ben. Most döbbent rá, hogy Gilberto is azt az évet említette! De képtelenség volt, semmi sem történt akkoriban, amibôl arra lehetett volna következtetni, hogy Bob a Szekta tagja. Még csak utalni sem utalt rá semmi. A legborzasztóbb az volt, amikor a szôke lány transzba esett, Aronoff pedig erélyesen ráparancsolt, hogy adjon neki valami jelet abból az idôbôl. A lány ellenállt, siránkozott, a kezét tördelte és izzadt, és töredékes mormolásából annyit lehetett kivenni, képtelen rá. De Aronoff úr megismételte a parancsot, szigorúan mondta, hogy közvetítenie kell valamilyen üzenetet a zongorán Sabato úrhoz, valamit, ami bizonyítaná, hogy a kártékony erôk visszavonulásra kényszerültek. S míg a szôke tovább hüppögött a kezét tördelve, az a hatalmas, a fél lábával és a mankójával még félelmetesebb ember a többi nô felé fordult, akik a transzba esés különbözô fokain tartottak, meg a Daniel gyerek felé, aki kiguvadó szemmel már görcsökben rángott, és azt kiáltozta, valami szörny markolássza a hasát. Ez az, gyerünk, mondta Aronoff úr és a fiú feje fölé terjesztette a jobb kezét, ez az, gyerünk, ûzd ki, préseld ki magadból. A fiú összegörnyedt, mint aki menten elokádja magát, míg aztán valóban meg is tette, úgyhogy le kellett tisztítani, és a földrôl is fel kellett törölni a há565

nyást. A szôke lány közben felnyitotta a zongorát, majd ököllel verni kezdte a billentyûket, de szakadatlanul azt ismételgette, nem lehet, képtelen rá. De Aronoff úr most feléje nyújtotta a karját, és ércesen zengô hangján megismételte a parancsot: üzenetet kell hoznia Sabato úrnak. Eközben Esther aszszony egyre hangosabban, szinte hörögve kapkodta a levegôt, arca verítékben úszott. Beszéljen, beszéljen! Magát most megszállta az Erô, amely Sabato úrral harcol! Beszéljen, mondja el, amit el kell mondania! De az asszony csak hadonászott és hörgött, míg végül hisztérikusan a földre vetette magát, és két embernek kellett lefogni, hogy szét ne törjön mindent, ami a keze ügyébe esik. Épp csak lecsillapodott kissé, amikor Aronoff ismét ráüvöltött a szôkére: zongorázz! Ellentmondást nem tûrô volt a hangja: el kell hoznod Sabato úrnak az üzenetet. De a lány ujjai, noha kétségbeesetten igyekezett, nem nyíltak szét, nála erôsebb akarat tartotta ôket ökölbe szorítva. Csak csépelte a zongorát, éktelen ricsajt csapva, mint egy kisgyerek. Játssz, csináld! Parancsolta Aronoff, méghozzá (Sabato legnagyobb meglepetésére) hibátlan spanyolsággal. Meg tudod tenni, és meg is teszed! Isten nevében kérem és parancsolom! Sabatónak már megesett a szíve a lányon, ahogy ott nyögdécselt kifordult szemmel, a fejét ide-oda forgatva, hasztalan igyekezve szétfeszíteni az öklét. Akkor vette észre Bettyt, aki felállt, és kiterjesztette a karját, mint aki várja, hogy megfeszítsék. Arcát a mennyezetre emelte, szemét lehunyta, és érthetetlen szavakat mormolt. Igen, ez az, rajta!, kiáltotta Aronoff és oszlopos termetével most ôfelé fordult, a mankóját odább lökte, hogy kiterjesztett karjával, tenyerével elérje a nô homlokát. Ez az, Betty, gyerünk! Csak mondd, mondd, amit mondanod kell! Mondd el Sabato úrnak, amit meg kell tudnia! De Betty csak makogott, érthetetlenül. Ekkor a zongorán felhangzott a dallam, Sabato és Aronoff is odafordult, a szôke lányt nézték, amint kezei szétnyílnak, szabályosan érik a billentyûket, ujjai alól pedig megszólal Schumanntól az IN DER NACHT, amit Jorge Federico játszott akkoriban. Ez az, jó!, kiáltotta Aronoff elragadtatva. Játssz, csak játssz! Sabato úrnak tündöklô jel kell! És Silvia feje fölé nyújtotta fluidummal telt jobbját, a lány pedig mind pontosabban játszotta a dallamot, már-már tökéletesen, ami hihetetlen volt attól a nedves pincében húsz éve romló, korhadó hangszertôl. Sabato önkéntelenül is behunyta a szemét, érezte, amint egész teste megremeg, dülöngélni kezd. Fel kellett fogni, hogy el ne zuhanjon.

SCHNEIDER VISSZATÉR? Másnap úgy kelt fel, mint aki megmártózott egy kristálytiszta hegyi folyóban, miután elôtte századokig dagonyázott valami kígyókkal teli mocsárban. Bizonyosságérzet töltötte el, hogy képes továbblépni, megválaszolt réges-régi leveleket, beszélt Forresterrel, hogy elfogadja az amerikai egyetem meghí-

566

vását, elhalasztott találkozókra, interjúkra járt. S ha ezeket a másodlagos feladatokat teljesíti, a regényírásnak is nekiülhet. Épp kilépett a rádió épületébôl, s feneketlen jókedvében nekivágott az Ayacucho utcának, amikor hirtelen úgy érezte, az utca túlsó oldalán, épp a Las Heras sarokjárdáján megpillantja doktor Schneidert. De mindjárt el is tûnt; bement a kávéházba, amely épp ott van a sarkon. Vajon meglátta? Netán épp rá várt? Netán nem is ô volt, csak valaki, aki hasonlított rá? A sarok elég messze volt, így könnyen tévedhetett, hiszen amúgy is hajlamos volt rá, hogy ismerôsök képét fedezze fel idegenekben; ami sokszor meg is történt. Lassan, tétovázva közelítette meg a sarkot, akarta is meg nem is, amire készült. De amikor már csak pár lépésnyire volt, megtorpant, s szinte menekülve indult el az ellenkezô irányba. Ez a helyes kifejezés: szinte menekült. Ha az az ember visszatért Buenos Airesbe, vagy csupán, bármilyen okból, idôlegesen odalátogatott, hogyan lehetséges, hogy senki sem említette még csak közvetve sem, pedig számtalan közös ismerôsük van? Lehetséges volna, hogy ez az egész valamiféle összefüggésben van az Aronoff-féle társaság szeánszával? Még a gondolat is túlságosan képtelennek tûnt. Amellett, ha annyi évig láthatatlan volt, neki legalábbis, és egyszeriben elébe toppan, netán szántszándékkal véteti észre magát, nem valami jeladás lehet? Amivel közölni akar valaki valamit? Ilyenek kavarogtak a fejében, de minél többször gondolta végig, annál biztosabbra vette, egyáltalán nem veheti biztosra, hogy az a testes fickó valóban Schneider volt. Egyféleképpen bizonyosodhatott meg róla. Ha erôt vesz a félelmén és viszszamegy a kávézóhoz. De amikor már épp belépett volna, ismét elbizonytalanodott, majd átment a sugárút túlsó oldalára, és egy platánfa alá húzódva figyelni kezdte a sarkot. Ott maradt csaknem egy órán át, akkor megpillantotta az éppen odaérkezô Nene Costát, meglátta azt az óriáscsecsemôre emlékeztetô figurát, amelyik úgy nôtt, mint a gomba, hatalmasra, puhára, mert a csontjai nem fejlôdtek vele, hanem csupa porc maradt, gumis hústömeg, úgy, hogy az embernek folyvást az az érzése (folyton attól fél), ha nem támaszkodik meg valamin, vagy nem dôl neki valaminek, egy széknek vagy falnak, menten összeomlik, mint egy pudingoszlop, amely túlságosan magas, hogy megtartsa a súlyát. Bár, ami a súlyát illeti, hát nem nyomhatott nagyon sokat, a szivacsos állaga miatt, hiszen legnagyobbrészt csak folyadék és gáz, legyen szó akár a pórusairól, akár a belsôségeirôl, a gyomráról, a tüdejérôl és egyáltalán mindenrôl, ami csak található az emberi testben. Nene babaarca még csak kiemelte ezt a csirizes túlburjánzást. Mintha a flamand festôk pufók, szôke, égszínkék szemû angyalkáinak egyike kelt volna benne életre, a tejfehér bôrével, a karácsonyi jelenetbôl, csak éppen férfiruhában; akin látni lehet, alig bírt lábra állni, s akit mintha valamely óriási nagyítón át szemlélnénk. Véleménye szerint egyetlen részlet árulkodik a végzetes tévedésrôl: az arckifejezése. Arca ugyanis egyál567

talán nem volt gyermeki; egy perverz felnôtt, sôt egy mindentudó, cinikus vénember képét mutatta, aki a bölcsôbôl érkezett el a bölcs öregségbe, s nem ismerte sem a hitet, sem a fiatalságot, a lobogó lelkesedésrôl már nem is beszélve. Hacsak nem így született, ezekkel az adottságokkal, s ki tudja miféle torzszülöttel végzett kísérlet céljából, vagyis, már csecsszopóként elfajzott, hogy kiábrándult cinizmussal figyelhesse tulajdon édesanyját. Látta ôt, amint oldalazó járásával, szôke fejét lelógatva közeledett a preszszóhoz, a tekintetét is mintegy eltekerve, mint akinek a valóság nem elôre van, hanem valahol balra, s kissé lefelé. Amikor belépett, Sabatónak hirtelen eszébe jutott Costa kapcsolata Hedwiggel. Costa Nietónak több ilyen viszonya is volt; e kapcsolatokat nem annyira a szexualitás mozgatta, hanem inkább Costa végtelen sznobizmusa. E sznobizmus oly lobogóan erôs volt (talán szellemének egyedüli erejeként), hogy képes volt ôt a nemi aktusig is elsodorni; de alig-alig lehetett elképzelni olyan nôt, aki ágyba tudott volna bújni azzal a pacalszerû hústömeggel. Bár, gondolkodott el, sosem lehet tudni, hiszen az emberi szív végtelenül kifürkészhetetlen, a szellem hatalma a test fölött csodákra képes. Akárhogyan van is, a nôügyekben, amelyek mindig válással végzôdnek, nem a test játszik döntô szerepet, hanem a lélek; valamilyen perverzitás, szadizmus vagy valami ördögi dolog, ami mindenképpen lelki, szellemi eredetû. Ha pedig az ilyen adottságok a legtökéletesebb nôket is leveszik a lábukról, hogyne történhetett volna meg a dolog Hedwiggel, aki sem különleges, sem könnyûvérû nem volt, és egyáltalán nem a problematikus eseteknek való. Egyetlen magyarázat adódott: hogy Hedwig egyszerû eszköz volt (de kérem, ez a jelzô itt feltétlenül idézôjelbe kívánkozna), doktor Schneider eszköze. Costa sznobizmusa, németimádata és antiszemitizmusa csak olaj lehetett annak a kapcsolatnak a tüzére.

TÖPRENGÉSEK, PÁRBESZÉD Mély depresszióba zuhanva tért haza. De mivel nem szeretett volna olyan hamar vesztesnek bizonyulni, elhatározta, véghezviszi a regénytervét. Ám alig nyitotta fel a dobozait s lapozott bele a papírjaiba, máris hallotta magában a kiábrándult, ironikus kérdést: ugyan, miféle regény? Feltúrta a több száz oldalnyi kéziratoldalt, a vázlatokat, a vázlatváltozatokat, a változatok változatait: minden szétesô és ellentmondásos volt a pakliban, akárcsak a tulajdon lelkében. Szereplôk tucatjai vackolták be magukat abban az anyagban, úgy mint a kígyók, melyek bénult álmukat alusszák a hideg évszakban, észrevétlen, néma tetszhalálban, s csak arra várnak, hogy a meleg napokkal visszatérjen beléjük teljes létük: hogy halálos mérgükkel újra támadjanak. És mint mindig, valahányszor ugyanezt tette, a Calsen Paz bandájának doszsziéjánál végezte. És ismét zavart döbbenettel nézte azt a dosztojevszkiji arcot. Vajon mi mozgatta azt az embert? Visszaemlékezett a már tizenöt évvel azelôtt is átélt pillanatokra, a tépelôdéseire, melyek a kedvét szegték, mikor 568

úgy érezte, annak az értelmiségi bûnözônek a tekintete kétarcú szörnyeket ébreszt benne, s a szörnyek ott morognak aztán a lelke iszapjában. A morgásból mintha valami szöveg hallatszott volna: az az ember a sötétség királyának fekete hírnöke. És amikor megjelent a színen Fernando Vidal Olmos, a pitiáner vidéki bûnözô, mintegy betöltve a hírhozó küldetését, visszakerült abba a dossziéba, amelybôl valamikor elôbukkant. És most mi legyen? Nézte az arcát, a megfagyott szenvedélyek nyomait, és igyekezett megfejteni, ugyan mi köze a regényhez, amelyet hol nekilendülve, hol megtorpanva megalkotni törekszik. Meg-megtorpanva, mint mindig: minden zavaros volt a lelkében, hol összeálltak, hol szétestek a dolgok, sosem volt képes megérteni, mit akar, merre tart. A szereplôk lassan alakot öltöttek, körvonaluk mind élesebb lett, ahogy elôbukkantak a homályból, de aztán ismét szertefoszlottak, visszasüppedtek az árnyak birodalmába, ahonnan érkeztek. Ugyan mit szeretne ezekkel az irományokkal? Csaknem tíz éve már, hogy a HÔSÖKRÔL, SÍROKRÓL megjelent, és még mindig jönnek hozzá a vele kapcsolatos kérdéseikkel az egyetemisták, az asszonyok, minisztériumi alkalmazottak, a gépírókisasszonyok vagy a diákok, akik szakdolgozatot írtak róla Michiganben, Firenzében. És a haditengerészet tisztjei, akik, ha a Tengerészegyletben szembe találják magukat azzal az angol úriemberre emlékeztetô, mind öregebb és görnyedtebb Világtalannal, gyanakodva méregetik, amint a bálnácskáival üzletel, míg el nem tûnik örökre. Örökre? Meghalna? Melyik erôdben? Igen, azok a tengerészek is tudni akarták, mi volt a szándéka azzal a jelentéssel a vakokról. És amikor azt válaszolta nekik, semmi többet nem akart vele annál, ami le van benne írva, elégedetlenkedtek, és a tekintetükbôl kiolvasható volt a véleményük: nagyképû, ködösítô. Mert hogyan volna lehetséges, hogy a szerzô ne tudjon mindent arról, amit leírt? Hasztalan bizonygatta, hogy némely valós dolgok is csak megfejthetetlen jelképekkel fejezhetôk ki, ahogyan a rémálmot álmodó sem érti, mit jelentenek látomásai. A dossziékat forgatva egyszeriben nevetségesnek érezte az aprólékosságát: a bolond órásmester, aki megszállott türelemmel munkálkodik egy órán, amely aztán három óra tizenkét percet mutat délben. Újra átfutotta a megsárgult híreket, a fényképeket, a kínos vallomásokat, a kölcsönös vádaskodásokat: hogy vajon Calsen maga döfte-e a cipészárat s forgatta meg aztán a megkötözött fiú szívében, hogy Godas is az ô parancsait követte-e, hogy Dora Forte, egy tizennyolc éves lány a szeretôje volt-e Calsennak, hogy Calsen homoszexuális volt-e, vagy sem. Akárhogyan történt, Dora elcsábította a Sale gyereket, majd elvitte Calsenhez, beléptette a bandába, s végül eljátszották az elrablását (Sale hitte így), hogy borsot törjön az öreg orra alá. És amikor késôbb megkötözik és rongyot tömnek a szájába, akkor döbben csak rá, hogy tényleg megölik. Mint aki nem hisz a szemének, úgy figyeli, ami történik, s közben hallja, amint Calsen szárazon kiadja a parancsot, kezdjék el a sírásást a közeli földdarabon. Majd aláírja a már elôkészített búcsúlevelet. Sabato felteszi magában a kérdést, vajon a gyerek miért nem írta alá már 569

korábban azt a levelet, ha meg volt gyôzôdve róla, hogy az egész csak cirkusz, és miért írta alá akkor, amikor már tudta, mindenképp meggyilkolják. A valóságos bûntettekben talán mindig is megvannak ezek az abszurd következetlenségek. Két apróság, amely jelzi Calsen ironikus szadizmusát: a búcsúlevelet Millet ANGELUS-ának reprodukciója mögött ôrizte egészen addig, amíg meg nem találták, a pénzt pedig a Kegyelem templomának átriumában kellett átadni. Micsoda figura! Majd ismét a fényképére esett a pillantása, s noha a durva arcban semmi sem emlékeztetett rá, újból Nene Costa jutott eszébe. S amint újraolvasta a vallomásokat, agyában mûködni kezdett a következtetô gépezet: a fényképeken megváltoztak az arcvonások, lassan de megállíthatatlanul összeálltak rajtuk azok az arcok, melyek mintegy rögeszmésen kísértették, elsôsorban is a R. gyûlöletes arca; R., akár egy perverz ügyvédbojtár, igazolni akarta az elvetemült bûnözôket. R. R., aki mindig ott van a háttérben. Ô, Sabato pedig szüntelen vágyat érez, hogy elûzze az ördögét, hogy írjon egy regényt, amiben ô a fôszereplô. Már Párizsban, 1938-ban, amikor újra felbukkant, hogy felforgassa az életét. Azzal a hamvába holt tervvel, az EGY ISMERETLEN EMLÉKEI-vel. Sosem volt bátorsága, hogy elmondja a dolgot M.-nek; mindig csak egy bizonyos személyrôl beszélt, arról a reakciós anarchistaféleségrôl, akit akár Patricio Duggannak is nevezhet. Annak az elképzelt történetnek a magja a Calsen-bûntény volt, de késôbb fokozatosan átalakult, míg felismerhetetlenné nem vált: Dora Forte már nem szegény külvárosi virágszál volt benne, hanem nagyvilági nô. Patricio lett a bandavezér, a lány szeretôje, majd a nô testvére következett a szeretôi sorában. Évekkel késôbb megírta a HÔSÖKRÔL, SÍROKRÓL-t, folyvást R. hatása alatt, akibôl a regényben Fernado Vidal Olmos lett; a lányból meg elôször a húga, késôbb pedig a fattya, s a történetnek sem volt immár köze sem Calsenékhoz, sem ahhoz az elsárgult bûnügyhöz. Most pedig, mint már annyiszor, belefeledkezett a vérfertôzések és gaztettek bûzlô labirintusába, az útvesztô aztán fokozatosan belesüppedt abba a mocsárba, amelybôl hite szerint elôhívták a szedôk és ólomöntôk ártatlan ördögûzô kísérletei. Mintegy ködön át szemlélte, hogyan hadonásznak felé segélykérô kezükkel, mígnem újra belefulladt minden a zavaros kedveszegettségbe, bûnös képzelgésbe, a pokolbéli szenvedélyek titkolt képeibe. Újraéledtek a jól ismert szörnyek, a lidércnyomások szokásos pontatlanságával, de, szintén szokásuk szerint, erôteljesen, az untig látott alak vezette ôket, ott lesett rá a sötétségbôl az a zöld szempár, az az éjszakai szárnyas ragadozó. A figura feltûnésétôl megbabonázva merült álomba a népes gyülekezet kebelén, mint akit mérges kábítószer döntött le a lábáról. S mikor, órák múltán, magához tért, már nem volt ugyanaz az ember, aki alig pár napja még repesett az optimizmustól. Tett-vett, lapozgatni kezdett egy képeslapot. És tessék, mindennek tetejébe ott volt annak az istenbarmának a képe, ott nézett szembe vele a lekenyerezô mosolyával, a nyílt tekintetével, olyan emberként, aki megért és segít, ha kell. 570

S ahogy elnézte, alatta, mint amikor a rejtjeles üzenetek ismerôje megtalálja az igazi üzenetet egy szerelmes levélkében, úgy látta megjelenni azon az arcon az alantas, öreg kurva, egy hazug, képmutató kurva vonásait. Mit is akart közölni a Város Díjával kapcsolatosan? Hányinger, sírnivaló. Szégyellte magát: végsô soron ô is ebbe az undorító társaságba tartozott. Ismét ledôlt az ágyára és képzelegni kezdett ugyanarról, mint mindig: hátat fordít az irodalomnak, és elvonul Buenos Aires egyik ismeretlen részébe, egy mûterembe. Ismeretlen rész Buenos Airesben? Röhejes zsákutca. A tetejébe még rosszkedvû is volt, amiért elment az Alliance-ba, hogy két órát beszéljen, mit beszéljen, szenvedjen, aztán a kínos érzés egész éjszaka: mintha nyilvánosan pôrére vetkôzve mutogatta volna a sebeit, a sok ellendrukker nagy örömére. Ismét feketében látta a világot, a regényt, a híres-nevezetes regényét, amelyet most haszontalannak és nyomasztónak érzett. Ugyan mi értelme kitalálni egy újabb történetet? Két ízben durálta neki magát, s mindkétszer válaszút elé került, de végül arról a két szövegrôl döntötte el, megjelenteti ôket, maga sem tudta, miért. De most valami másra volna szüksége, valamire, ami szépirodalom ugyan, de csak másodsorban. Igen, valami ösztökélte. De vajon mi? Elégedetlenül bár, de visszatért azokhoz az ellentmondásos lapokhoz, amelyek ugyan nem tetszettek neki igazán, nem az állt rajtuk, amire szüksége volt. Azután meg ott van az a szorongató különbség a tudatos világa és a felszín alatti világa között. Cserbenhagyta a tudományt az írás kedvéért, mint egy rendes háziasszony, aki egyszeriben kábítószerezni és kurválkodni kezd. Ugyan mi mozgatta, mikor a képzeletére bízta magát? És valójában mik akartak lenni a kitalált történetei? A szépirodalmat általában komolytalan dolognak tartják, misztifikációnak. Houssay, a Nobel-díjas professzor a köszönését sem fogadta miután értesült a döntésérôl. Maga sem tudta, hogyan került oda, egyszer csak a Recoleta temetônél találta magát. Figyelmét a Vicente López utcai bérházak kötötték le, s valahogy az volt az érzése, talán R. is ott lakik valamelyik lakásban, talán az egyik tetôtérben, amelyet száradó ruhák takarnak el a tekintete elôl. És Schneidernek mi köze a mûvéhez? És mi lehet az a „szerv”, amelyik akadályozza az írásban? Szinte biztosra vette, hogy Schneider része az erôknek, amelyek hatnak rá valahonnan, noha évekkel azelôtt nyoma veszett, mintha csak kötelezték volna, hogy vonuljon háttérbe egy idôre. De távolról tartsa ôt szemmel. S most, íme, ismét Buenos Airesben van. A másik jelenvalóság, ha úgy tetszik. És hirtelen megértette, hogy a Sartre iránti rossz érzéseit sem a véletlen szülte; ugyanazoktól az erôktôl származhattak, amelyek nem hagyták nyugodni. Nem a nézése volt vajon? Nem a szeme? 571

A SZEMEK. Víctor Brauner. A szemekkel teli képei. A szeme, amelyet Domínguez kitépett. Amint ott ment, céltalanul, bizalmatlanná vált mindennel szemben. A spicliket valahonnan Angliából küldték szét, tökéletes angoltudással; úgy öltözködtek és dadogtak, mint a tôsgyökeres oxfordi diákok. Mirôl lehet felismerni az ellenséget? Ott az a fagylaltárus gyerek, alaposan szemügyre kell venni. Vett tôle egy gombóc csokoládét, elment, vagy úgy tett, mint aki elmegy, majd hirtelen a gyerek elé lépett, és szigorúan a szemébe nézett. A fiú zavarba jött. De ez a zavar egyszerre jelentheti, hogy ártatlan, de azt is, hogy alaposan kioktatták. A feladványnak se vége, se hossza; az a pofa ott, a létrával, a gépírólány vagy a hivatali alkalmazott, az a fiú ott, aki játszik, vagy csak úgy tesz, mintha játszana. A totalitárius rendszerek talán nem alkalmaznak gyerekeket? Egyszerre Carranza lakása elôtt állt, bár nem emlékezett rá, hogy oda akart volna menni. Belesüppedt a szófába, s a fülét megütötte egy szó: Pipina. Hogyan, mit mondasz? Az elôadásod az Aliance-ban. Az Aliance meg Pipina? Mi az ördög ez? Beba nevetett: dehogy, sükepék, Sartre-ra értettem. De hát nem Pipinát emlegetted? Dehogy, öreg, Sartre-ról beszéltem. Na, jó, mi van vele? Semmi, csak az, hogy rosszakat mondtál róla. Elkedvetlenedve vette le a szemüvegét, végigsimította a homlokát, megdörzsölte a szemét. Majd elmerült a parketta hibáinak szemlélésében, míg magán érezte Beba kutakodó tekintetét. Az anyja, azzal a borzas hajával és a gyûrött arcával, ahogy megszokta, mert mindig elôbb kelt fel az ágyból a kelleténél, szóval az anyja a Gangesz áradásáról elmélkedett, s holmi lábasfejûeket meg névmásokat ejtett ki a száján. Schneider, gondolta, a padlót nézve. – Mikor érkezett Buenos Airesbe? – Kicsoda? – kérdezte Beba meglepôdve. – Schneider. – Schneider? Ugyan mért érdekel téged az a gazember most, annyi év után? – Szóval, mikor jött vissza? – Mindjárt, amikor vége lett a háborúnak. Nem is tudom. – És Hedwig? – Ô is. – Az jutott eszembe, vajon nem Magyarországon ismerkedtek meg? – Én úgy tudom, egy zürichi bárban. Ettôl mindig begurul: úgy tudom, azt hiszem, mindig ez a bizonytalan kétértelmûség. Beba elképedve nézett rá. Micsoda bohóc, mondta Beba. Már csak a vipera hiányzott neki, meg a kezébe az a szerszám, amellyel ugyanúgy

572

lehet tûbe fûzni, krumplit hámozni meg üveget vágni. Meg a vén trotlik, akik követték. Ja, ja, olyan volt, akár egy vásári komédiás. Hát aztán. – Mi az, hogy hát aztán? Beba dühét Sabato a karteziánus gondolkodásának tudta be. Mindig öszszeveszett dr. Arrambidével, pedig egyformán járt az agyuk. De nem volt kedve magyarázatokba fogni. – Mi az, hogy hát aztán – erôsködött Beba. Sabatót fárasztotta az asszony. Baudelaire, meg az ördög. – Baudelaire? Ezt se magyarázta meg, hogy érti, semmi értelme nem volt. A leghálátlanabb dolog: elhitetni, hogy nem is létezik. Schneider, groteszk volt, de homályos, hangos, ködösen titokzatos. A röhejei csendben lopakodó szellemét leplezték, akár valami torz, nevetséges álarc egy kemény arcot, egy pokolbéli lény sematikus, szenvtelen arcát. Olyasvalakiét, aki, miközben valami gaztetten töri a fejét, hideg ésszel, vicceket mesél leendô áldozatának. Maruja azt kérdezte: tengeri állat, öt betû. Elképzelte Schneidert, amint a sötét háttérbôl mozgatja a szálakat, irányítja a bandát. De hogyan is volt ez a fejében? Patriciót és Christensenéket ô találta ki, hogyan lehetséges tehát, hogy egy valóságos személy irányítson, vagy uralma alatt tartson elképzelt figurákat? Gustavo Christensen. Ismét úgy gondolta, Nene Costa tökéletes Gustavo Christensen lehetne. Miért is ne? Soványnak képzelte el, Nene meg kövér volt és puhány. Na és? – Nene Costa – mondta. Beba várakozón nézett rá. Mi van vele? – Láttam. Egy presszóba tartott, a Las Heras és az Ayacucho sarkán. De ez miért érdekelte volna Bebát? Ô is tudta jól, hogy az a fickó egyáltalán nem érdekelte a lányt. Már jó pár éve keresztet vetett rá. – Csak mondom. – És? Engem aztán fikarcnyit sem… – Csak mondom, mert Schneiderrel volt ott találkája. – Mit beszélsz? Schneider Brazíliában van. Már nem is tudom, mióta. – Határozottan úgy láttam, ô volt. Mellesleg jóban voltak, nem? – Kicsoda? Kivel? – Hát, Nene Costa vele, Schneiderrel, nem? Beba elnevette magát: még hogy Nene valakivel is jóban lett volna! – Én csak azt mondom, akkoriban sokat lehetett együtt látni ôket. – És azt is tudod, melyikük volt fölül? – Az se biztos, hogy jóban kellett lenniük. Bûntársak is lehettek. Beba csodálkozott, de Sabato semmi magyarázatot nem fûzött szavaihoz. Kicsit várt, a poharát nézte, majd azt kérdezte: – Szóval szerinted Schneider Brazíliába ment? – Mabeltôl hallottam. De mindenki így tudta. Hedwiggel. 573

Még mindig a pohár alját fixírozva Sabato erre azt kérdezte, Quique vajon azután is járt-e Nene Costával. – Szerintem igen. Ugyan miért tagadta volna meg magától? Hisz valóságos kincs volt. – És mostanában sem mondott neked semmit Schneiderrôl? Ha visszajött Brazíliából, és találkozott Nenével, arról Quiquének tudnia kellene. Nem, soha semmi ilyesmit nem mondott. És azt is tudnia kellene, Quique nem nagyon szereti, ha Nenére emlékeztetik. Sabatóban csak növekedett a szorongás, mert amit Bebától hallott, azt bizonyította, ha az az ember viszszatért Brazíliából, vagy akárhonnan, visszajövetele titokban történt, hogy senki se tudjon róla. Akkor a Costához fûzôdô kapcsolata az ôt, Sabatót nyomasztó problémával függhet össze? Elsôre képtelenségnek érezte a kihívóan viselkedô Costát ilyen kombináció részeseként, ám ha démoni adottságaira gondolt, már nem is tûnt olyan elvetemült ötletnek. De akkor miért találkoztak azon a belvárosi helyen? Lehet, hogy csak véletlenül. Véletlenül történne ilyesmi? Nem, nem valószínû. Sôt ellenkezôleg: inkább azt kellett feltételeznie, hogy Schneider valahogy megtudta, hogy ô a rádióba megy, és addig várt az utcán, míg meg nem látta, ha csak futólag is, aztán bement a presszóba. De miért? Hogy megfélemlítse? És újra felötlött benne a leggyötrôbb kérdés: ki üldöz kicsodát? Próbálta tisztázni az emlékeit, de minden zavaros maradt. Igen, Mabel mutatta be neki André Telekit, aztán Teleki Schneidert. Akkor jelent meg AZ ALAGÚT, úgyhogy 48 táján lehetett. Akkor nem tulajdonított jelentôséget az Allendérôl feltett kérdésének: miért vak? Ártatlan kérdésnek tûnt. – Felszarvazzák, és a tetejébe még vak is – tette hozzá azzal a pajzánkodó kuncogásával. De mi a csudát csinált Schneider 48 és 62 között? Vajon jelent-e valamit, hogy épp 62-ben bukkant fel ismét, amikor a HÔSÖKRÔL, SÍROKRÓL megjelent? Abban a tenger nagy városban évek is beletelhetnek, míg újra találkozik az ember valakivel. De mért épp a regény megjelenése után? Próbálta felidézni, mirôl beszéltek, amikor találkoztak; Fernado Olmosról volt szó. És? Mondott valamit? – Hogy, mit kérdeztél? Hogy szidta-e Sartre-t. Igen vagy nem? Beba, a rá jellemzô fehér-fekete szemlélettel, és kezében az örökös whiskyvel, ahogy szúrósan néz rá, mintha vallatná. – Hogy szidtam-e Sartre-t? Ki mondta ezt a marhaságot? Nem emlékezett rá. Valaki. Valaki, valaki! Már megint egy arctalan ellenség. Nem is érti, miért áll ki még mindig a nyilvánosság elé. Mert szerette. Mert szeretett provokatív dolgokat mondani. Puszta gyengeség volt: vagy 574

mert nem tudta megtagadni egy barátja kérését, vagy mert nem szeretett megsérteni senkit, vagy mert szegény estis gyerekek a Villa Soldati, vagy Mataderos negyedbeli José Ingenieros kultúrházból, akik el se hiszik, hogy leereszkedhet hozzájuk: azok a fiúk napközben keményen dolgoznak, mint villanyszerelôk, este meg Marx mûveit boncolgatják. Mit beszélsz? Az Aliance nem is a Villa Soldatin van, és csupa kövér nô jár oda. – Jó, legyen. Csupa kövér nônek beszéltem, kitaláltad. Mást se tettem egész életemben. És most engedd, hogy nyugodtan elszopogassam a whiskymet, hisz ezért jöttem. – Ne kiabáljatok, nem tudok gondolkozni. Ázsiai folyó, négy betû. – Szóval, az egyetlen dolog, amit megjegyeztek, hogy szidtam Sartre-t. Felállt, sétálni kezdett a szobában, odalépett a könyvespolchoz, kézbe vette a régi lovassági szablyákat, szórakozottan elolvasott pár címet. Dühös volt mindenkire, magára is. Keserû, ironikus gondolatok nyüzsögtek a fejében, képek; kerekasztalok, elôadások, uruguayi kanaszta, Punta del Este, az Aliance Française, gyerekkori emlékek, milyen sovány Beba mostanában, regénycímek (Bimbózó lányok árnyékában! Mi a csuda!), a porlepte könyvek, a különféle kötések. Végül visszatért a szófához, és belehuppant, akkorát puffant, mintha kétszer vagy háromszor annyit nyomna. Valami Kenya és Etiópia határáról, olyan, mint a zebu, de nem zebu: hét betû. – Szidtad vagy sem? S.-bôl kitört a düh. Beba csak annyit mondott higgadtan, hogy mondaná inkább el, mi volt, ahelyett hogy üvöltözik. Mintha nem is értelmiségi, hanem valami eszelôs volna. – De melyik idióta jött neked ezzel a mesével? – Egyáltalán nem idióta. – Az elôbb még azt mondtad, nem emlékszel, ki volt. – Nem is tudtam, de most eszembe jutott. – Szóval? – Mért árulnám el? Hogy aztán mindenféle kérdéseket tegyél fel? – Naná, mi másért. Visszasüppedt a komor hallgatásba. Sartre. Mindig is védte, épp ellenkezôleg. Milyen érdekes: a független szellemek mindig védelemre szorulnak, mindig magyarázkodniuk kell. A magyar forradalom idején is, amikor a sztálinisták le kispolgárellenforradalmárajenkiimperializmusügyönökézték. Aztán a maccartistákkal szemben: idiótamegvezetettakommunistainternacionalizmuslakája. Na meg, homoszexuális, természetesen, minthogy zsidó gyökereket nem találtak nála. – Mondd, de tényleg, ahelyett hogy dühöngéssel vesztegeted az idôdet, nem mondanád el végre, mirôl beszéltél? – Mert? – Á, szóval engem nem is érdemesítesz rá, hogy megtudjam. 575

– Ha annyira érdekel, el is jöhettél volna az elôadásra. – Pipina elcsapta a hasát. – Na, jó. Elég. – Elég? Mi az, hogy elég? Nagyon is érdekel a dolog. – Most azt akarod, hogy négy szóban összefoglaljam, amit ott két órán át magyaráztam? És még te beszélsz frivolságról. – Nem kell kifejtened az egészet. Csak egy dolgot. Ami az alapgondolatod volt. Mellesleg be kell látnod, hogy más is érdekelhet, mint azok a nagymellûek, akik ott tolakodtak, hogy hallhassanak. – Ha tudni akarod, csupa egyetemista volt. – Ha még emlékszel, egyszer azt mondtad, minden filozófia középpontja egy megérzés, egy kép: panta rhei, Hérakleitosz folyója, Parmenidész gömbje. Nem? – De. – Akkor most mért jössz azzal a két órával? Netán Sartre többet érdemelne, mint Parmenidész? – Egy rakás szar. – Micsoda? – Amit Sartre mondott az UNDOR-ról – magyarázta fáradtan. – Mondott? Hol, valami interjúban? Már jó ideje történt. Egy interjúban mondta; biztosan megszólalt a rossz lelkiismerete. – A rossz lelkiismerete? – Hát. Gyerekek halnak éhen, ô meg elôjön egy ilyen regénnyel… – Milyen gyerek hal éhen? – Mama, ne szólj bele. Na, jó, és? – Semmi és. Csak ez volt az alapgondolatom. – Amit most rossznak tartasz. – Ne kezdd újra. – Szóval. – Mi szóval? Tudnál mondani egy regényt, nem is az UNDOR-ról van szó. Bármelyik regény, a legeslegjobb regények, a DON QUIJOTE, az ULYSSES, A PER, szóval megmondanád, mikor mentett meg egy könyv egyetlen gyereket is az éhhaláltól? Ha nem volnék meggyôzôdve Sartre becsületességérôl, azt mondanám, demagógia. De mást mondok: vajon egy Bach-korál, vagy egy Van Gogh-kép megmentett egyetlen gyereket is az éhenhalástól? És ez azt jelentené, hogy tagadjuk meg az egész irodalmat, a zenét, a festészetet? – Nemrég láttam valamit Indiáról. Gyerekek halnak éhen az utcán. – Jól van, mama. – Te is láttad? – Nem láttam, mama. – És egy könyvet is olvastam. Valami francia szerzô… Jules Romains…, nem,

576

várjatok csak… Romain Rolland, nem? Mindig összetévesztem a neveket, szörnyû… Szóval, az is valami ilyesmirôl szólt. – Milyesmirôl, mama. – Hát valami gyerekrôl, aki éhen hal. Hogy is hívják? – Kit. – Hát az írót. – Nem tudom, mama. Két írót említettél. Én egyiket sem olvasom. – Olvashatnál többet. A sok whisky vedelése helyett. És te, Ernesto, te se tudod? – Nem, Maruja. – Szóval, szerinted Sartre téved. Vagyis, akitôl hallottam a dolgot, igazat mondott. Igen vagy nem? – Ez még nem azt jelenti, hogy szidtam. Sôt inkább megvédtem, valami gyengeséggel szemben. Vagyis a jobbik énjét védtem. – Vagyis, az a Sartre, akinek fáj egy gyerek halála, az a rosszabbik Sartre. – Szócséplés. Kiforgatod, amit mondok. Ilyen alapon törjünk pálcát Beethoven felett, mert a francia forradalom legfényesebb napjaiban szonátákat írt harci indulók helyett. Ne sülyedjünk már ennyire mélyre. – Jó. Szóval te azt állítod, Sartre érvelése hibás. És nem is következetes önmagához. – Nem ezt mondtam. Nem állítom, hogy rosszul érvel, azt mondom, bûntudata van. – Ugyan mért. – A sátánizmus és a protestantizmus keveréke. – Ez meg hogy jön ide. – Sehogy. De a vezetékneve, ez a Schweitzer jelez valamit. Ahogy a csúnyasága is. – A csúnyasága. Mi köze a kinézetének az interjúhoz? – Csak az, hogy ronda. Egy varangy. Olvastad A SZAVAK-at? – Persze. És? – Rettegett, ha csak ránéztek. – És? – Mit látnak rajtad? A testedet. A pokol a többiek tekintete. Ha rád néz valaki, kôvé dermedsz, rabszolgává leszel. Nem errôl szól minden könyve, az egész filozófiája? – Önkényes vagy. Négy szóra akarod redukálni Sartre egész filozófiáját. – Nem épp te akartad ezt az elôbb? Panta rhei. – Rendben. Szóval egy komplexus van egy egész filozófia mögött. Hogy elkapnak-e a bolsik. – A szégyenérzet egyáltalán nem lebecsülendô, egy gyerek szégyene még kevésbé. Végzetes hatása lehet az egész létszemléletére valakinek. Szégyenkezem, tehát vagyok. Innen jön minden. – Minden? Nem esel túlzásba? 577

– Mért esnék? Minden alkotó mûve mögött valamilyen gyerekkori élmény, rögeszme munkál. Gondolj csak az írásaira. Megjelenik valaki is bennük meztelenül? – Ja. Egyéb gondom sincs, mint azon törni a fejem, Sartre melyik szereplôjén mi van, vagy mi nincs. Száz éve olvastam. – Csak azért mondom, mert te támadtál le ezzel az egésszel. Ha felülrôl nézed az embereket, mindenhatónak érezheted magad. Ha a barátnôdet jól meg akarod nézni, jobb, ha ô nem látja. Van, aki azt élvezi, ha láthatatlannak képzeli magát, vagy kedvenc szórakozása a kukkolás. Van, akinek az a pokol, ha átható tekintetek fürkészik. Egy mûben a pokol az, ha megnéz egy nô, ráadásul egész életedben szenvedhetsz tôle. – Jó, jó, elég. Helyben vagyunk. De a filozófia… – Az az érzésem, felületesen olvasol. Vagy nem is olvastad el A LÉT ÉS A SEMMI-t. – Dehogynem. De az még a múlt században volt. – Errôl beszélek. – Mirôl? – Arról, hogy felületesen olvasol. Különben emlékeznél a láthatatlanságra, az állandó felülemelkedésre. Oldalak szólnak a testrôl, a tekintetrôl, a szégyenrôl. Akkor lépett be Quique és azt mondta, Maruja, te milyen fess vagy ma, et tout et tout. Aztán S.-hoz fordult, „Jó estét, Mester”. Akkor S. hirtelen rájött, késôre jár, és elment. Alig távozott, Beba ingerülten rátámadt Quiquére: – Nem megmondtam, hogy ne köss bele, legalábbis ne a jelenlétemben! – Képtelen vagyok uralkodni magamon, drágám. Mióta rávett, hogy dolgozzam azon a regényen, nem elviselhetetlen. Nyomasztó. Voltam én minden, szôrszálhasogató, raplis vénség, amit akarsz. Ha egyszer lesz idônk, mesélek. Nem hiszel majd a fülednek. És mindent dokumentáltam. – Akkor se fogom fel, ahelyett hogy kellemetlenkedsz, miért nem kezdtél bele valami zaftos pletykába? – Elôtte? – Hát? – Hogy aztán viszontlássam a szavaimat a könyvében? A regényében, amin állítólag már húsz éve dolgozik?

QUIQUÉNEK ELBORUL AZ AGYA Megtiltani neki, hogy mindenkit ócsároljon, olyan lett volna Beba szerint, mint megtiltani Galileinek, hogy híres-nevezetes aforizmáját kimondja. De Silvina és barátnôinek megérkezése mindjárt feldobta, kivált, mikor azt mondták, látták a Molina fiút motoron, bôrdzsekiben. – Remek! Mért járjon minden pap reverendában? Hordjanak rövidnadrá578

got, az apácák meg bikinit. És nem kell latin mise, ha egyszer van egy olyan népszerû nyelv, mint a tévés mexikói. Én mondom, a katolikus vallás olyan népszerû lesz, mint a lottó, és a szegények között is. Ezek a leninista csuhások Szent Tamás helyett nemsokára Marxot és Engelst fogják idézni. A kereszténység mindig is az egyszerû emberek kegyeit kereste. Gondoljatok csak, lányok, a keresztelésre. Nem vízzel csinálják? Vajon miért? Mert az a legolcsóbb. Hacsak nem viszik a csecsemôt a Szaharába. Emlékeztek, valahol, még a rómaiaknál kitalálták, hogy bikavérrel kell keresztelni. Ugyan milyen jövôje lehet annak a szokásnak, még ha gyermekek keresztelésérôl van is szó, amelynek gyakorlásához folyvást bikákat kell ölni? Legfeljebb a római mágnások között lehetett volna népszerû. Itt meg a régi és új milliomosok körében, amilyen például Belvilacqua. – Mi van Belvilacquával? – kérdezte Maruja, felemelve fejét a keresztrejtvénybôl. – Vett egy bikát? – De a szerencsétlen lepukkantaknak mi egyéb marad ágyékkötôként, mint a Római Apostoli Anyaszentegyház? De az legalább olyan vallás, amelyik felveheti a versenyt a szupermarketekkel, mi? – Ja. De elmondanád végre, mi van Lousarral? Quique égnek emelte hatalmas, szélmalomlapátra emlékeztetô karjait, meg a szemét is, mint aki fohászkodni készül. – Ó, nôk, nôk! – Gyerünk, ki vele! – Tudjátok, mint egy szaklap rendszeres munkatársa (mert tudnotok kell, hogy most emellett még a RADIOLANDIÁ-nak, ennek az izgalmas hetilapnak is egyik elektronikus agya vagyok), kötelességemnek tartom, hogy figyelemmel kísérjem a filmes mozgalmat. Bár, szerencsére, nem kell a Lorraine-vetítésekre járnom, arra az ismeretterjesztô sorozatra, amit az az életmûvész ötlött ki, a kultúra meséjével etetve a népet, és újabb rakás szeméttel terhelve ezt az amúgy is lepusztult, kátyúkkal és útlezárásokkal teli várost. Egyszóval a Lorraine után kitalálták a Loire-sorozatot, a Buenos Aires-i bennfentesek elôzetes megpályáztatásával. A pályázat amúgy eléggé agyafúrt volt, mert kikötötték, hogy a név francia legyen, naná, majd banán, és Lo-val kell kezdôdnie. Nem aranyos? Valójában azért, mert így egymás mellé kerülnek a mozimûsorban, és ha valaki nem a Lorraine-t szúrja ki, akkor a Loire-t választja, mielôtt kikötne a konkurens mozik pénztárában. Na, mit szóltok? Egyszóval az összes mozibuzi, fôleg, akik az Alliance-ba járnak, sutba vágta a történelmet, a Douce France numizmatikáját, és némi kutakodás után rátalált a jól csengô és titokzatos Loire névre, valóságos tour de force még az olyan vájt fülûeknek is, mint én, akik soha, de soha ki nem találtak volna ilyesmit. Mert ugyan ki látna meg valamit, ami majd kiveri a szemét? Mintha azt mondanánk, Szajna. Mert melyik ösztöndíjban nincsenek benne a Loire menti kastélyok? Szóval, amint mondtam, az ismeretterjesztô sorozat címe Lo-val kezdôdött, elôször jött a Lorraine, aztán a Loire, most pedig, mintha csak elégettek volna minden történelmi és földrajzi jegyzetet, itt a 579

Losuar, ez a kentaurszerûség, amelynek a feje Lorraine, a teste meg Loire. De folyók ide, kentaurok oda, tény, hogy a mozik mindig telt házakkal játszanak, az a nagyokos sok ezredszer is levetíti A PATYOMKIN PÁNCÉLOS-t, ezt az igencsak virtuálisan marxista cirkálót, ahogy az ördögadta Charlie mondja, a hadihajót, amely ágyúival megsemmisíti a dög burzsujok fészkeit, de nem öl meg egyetlen ártatlan gyermeket sem. S minthogy a diákok sznobizmusa véghetetlen, bírják cérnával. Sôt! Örök idôkre elegendô a cérnájuk, mert naponta jelennek meg az új és még újabb hullámok. Elsôként az olasz neorealizmus, amiben a taljánok úgy ordibálnak, mint a piaci kofák, és ez nekik a mûvészet csimboraszszója, míg rá nem unnak Sordi vagy Sica kézikamerás vágásaira, akkor jöhetnek újra a franciák, akik, valljuk be, mindig is a szívünk csücskében voltak, és hajrá, teli szájjal habzsoljuk a Duvivier nyálas dolgait, amiket a vájt fülûek a kifinomultság non plus ultrájának hisznek. És ha a francúzokból is kezd már elegünk lenni, merthogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyebár, akkor következik a svéd film, ami mindig siker, hiszen kinek ne tetszene, amikor a nyílt vásznon megerôszakolnak egy hajadont, kivált, ha banditák teszik, pláne, ha a hajadon tulajdon bandita testvérbátyja teszi, az ismert komplexusok, vagy metafizikai drámák következtében, ahogyan Sabato mester mondaná, aki persze szekértolója minden ilyesminek, s így azok a gyerekek joggal hiszik, hogy Svédországban mindenki mindenkivel, és reggeltôl estig, szóval értitek, és egyegy vérfertôzés és szörnyû vetélés között, amikor a fait accompli hatására már hôsies eszközök bedobása szükségeltetik, a tejfelesszájúak arról álmodoznak, hogy odautaznak a nagy kefélések hazájába, aztán, hajrá, és a szerencsétlen zöldfülûeknek fogalmuk sincs róla, hogy ott még a napsütés vigasztalásában sem lehet részük, az év felét a kályha mellett didergik végig, vagy a kályhán, de még inkább, a kályhában, és amikor, a naptár szerint augusztus 27-én, pontosan emiatt, nemzeti ünnepüket tartják, és everybody kitódul az utcára egy kis napfürdôre, a szimpatikus és demokratikus királyt is beleértve, és az alkalommal élve mindenki vidékre megy, és Bergman egy nyáron át forgat Monicával, és alaposan végigpróbálnak mindenféle és -fajta szexuális erôszakot a kietlen vidéki pusztaságon, a hegyekben, a mezôkön, sôt a királyi palota kertjeiben. Persze mindezt azon az egyetlen napos napon. Ha tehát a bennszülött hazánkfia augusztus 29-én érkezik meg, kész, ugyanúgy összefagy, mint a pampán vagy a vonaton. Silvina szünetet kért. Amikor kissé megnyugodtak a kedélyek, Quique folytatta: – Elég az hozzá, hogy egyszer elvetôdtem a kultúrának egy ilyen barlangjába, ahol már a bejáratnál Albinoni zenéje ragad torkon, s a szünetekben a nézôtéren ülôk Marcusét olvasnak, hogy egyetlen percük se vesszen kárba, tudjátok, mint aki egész életében vitaminokon él, és csak tiszta oxigént lélegzik. És amikor belépek, micsoda meglepetés, kinek a búbánatos képét pillantom meg? Coca Riveróét. Ráadásul épp nem sokkal azelôtt voltam nála látogatóban. Tudjátok, milyen Coca, meg a könyvtára: Barbusse-tól A PO580

KOL,

A MEGSZOMORÍTOTTAK, tudom is én, kitôl; AZ ISTENTELEN VILÁG, akármelyik minneapolisi anabaptistától, és ha mindez a temetôi olvasmány kevés volna, ott van Steckeltôl A FRIGID NÔ, úgyhogy, amikor mindezt meglátod, futva, levegô után kapkodva menekülsz a fényre. S noha én azért mentem oda, hogy elmeséljek egy s mást a húga viselt dolgairól, a könyvek látványától teljesen lelombozódtam. De hát, noblesse oblige, a Panucha legújabb afférjainak kiteregetése helyett, jöjjön, aminek jönnie kell, mindenféle temetésekrôl, válásokról, daganatokról, holmi hepatitisrôl kezdtem fecsegni vele, meg arról, milyen drága lett az élet az új devizaárfolyamok miatt. Vagyis az ember mit tehet, ráhangolódik a társasága hullámhosszára, hogy Cocát felderítsem kissé, hiszen, tudjátok, ô az akinek egyetlen nap létezik, a Nerval fekete napja. Borzalmas! – De mit csináltál, amikor szembe találtad vele magad a Lorraine-ban? – Mit csináltam volna? Beültünk a La Pazba, egy kávéra, két szakállas fickó meg három Di Tella-i nyafka cafka közé, és nekifogtam, hogy kifejtsem elméletemet a teodiceáról. – Az ki? – kérdezte Silvina, megszakítva a nevetését a kérdés kedvéért. – Egy római császárné? – Te csak hallgass, te poéngyilkos. Hallgass és fess, ezekre hihetetlen tehetséged van. Elôadtam neki, hogy az élet, a világ valóságos szimfónia, csak az a baj, hogy Istennek rossz a hallása. De mért legyen az ember monista? Csak hogy tudd, Silvina, noha „mono” majmot jelent, a monista nem majomszakértô. Hol is tartottam? Ott, hogy közöltem vele: nincs több lehetséges magyarázat. Az Ürge egy vén csôdör (figyelem, szedô urak, Ürge, nagy Ü-vel, mert sosem lehet tudni, és épp a kétségek miatt szedje csak nagybetûvel, mint a jó öreg Baudelaire, aki, mikor a barátja egy afrikai totemszobron akart örömködni, rászólt, vigyázz, lehet, hogy igazi!). Haha, szóval, ahogy mondtam, az Ürge egy nagy kujon, a világ pedig, ahogy egy aranyköpés mondja, oltári nagy kibaszószerszám, a hossza négyezer milliárd fényév, a szélessége meg két és fél milliárd. Vagy egy rossz zeneszerzô mûve is lehet, aki degeszre tömte a hasát, mielôtt nekiállt volna komponálni, mint Rossini, a cannelónival: elôbb megrendelte, s csak aztán találta ki, mivel legyen töltve, és az átlagos ürge röpke délutáni álmát alussza, piciesztázik, ahogyan Guillermo de Torre mondaná. Van, amikor a jó Homérosz is elbóbiskol, nem vicc. De könnyen lehet, hogy az univerzum, amit ismerünk, csak töredéke a teremtésnek, méghozzá a legsilányabb része, amilyen például a társasági rovat egy újságnál, míg máshol a sportrovatot kapták, vagy legalábbis a politikát, és nem ezt a rakás szart, ha megbocsátjátok nekem ezt az ocsmány beszédet, ami nekünk jutott. De az is lehet, hogy az Ürge tényleg alszik, és mi vagyunk, a mi valóságunk a rémálma; lidérces álmai vannak, miután falánkságában túl sok szószt tett a tésztára: istenített anyád is meghal, pedig a légynek sem ártott, mindenki sopánkodik: hogyan engedheti meg Isten ezt a szörnyûséget, és az Ürge végeredményben 581

nem is felelôs, hiszen aludt, amikor történt, és jóanyád halála csak mellékterméke a nagybendôjû falánkságának. Egyszóval, fô az egészség, én meg megyek is, mert még egy csomó dolgom van. – De Quique, maradj! Mesélj még Cocáról! – Ugyan mit mondhatnék még arról a szegény, szeretetre méltó teremtésrôl? Ahogy a fizikatanárunk elôkapta az ebonitrudat, hogy bemutassa az elektromosságot, Heidegger professzor úgy alkalmazhatta volna Cocát a Szorongás demonstrálására. Tizenkét kötetben sem férnének el Coquita traumái és komplexusai. Mellesleg sosem értettem, mire nekünk az a rengeteg pszichoanalitikus: az amerikai statisztika szerint másodikak vagyunk a világon. Hátborzongató, nem? Mégis lennie kellene valamilyen ésszerûségnek, értelemnek, vagy raison d’etre-nek, ahogyan Leibniz nevezte. Az a félmillió Buenos Aires-i zsidó volna az oka? Valami nem mûködik itt, szerintem. Valami pszichoanalitikus dolog, még az odesszai zsidók megérkezése elôttrôl. Gondoljatok csak a marhasültre: valóságos izgatószer a genitáliáknak: teli belek, belsôségek, nagyváros, cselcsik. – A cselcsi nem valami rovarféle? – Mondtam már, hogy fessél inkább. Valami elméleti vagy gyakorlati tananyag a dr. Goldenberg katedrájáról. Hogy a tangóról ne is beszéljünk. Hallgassátok csak Riverót, amikor az Újra anyámmalt énekli! Csoda! Freud keresztezve Sciammarellával, plusz neoncsôkomplexus! Ödipusz a négyzeten! És milyen valóságos! S ezért milyen szép, mert rien n’est beau que le vrai. Onnan jön ez a hatalmas iparág, amit ezek az életmûvészek vezettek. Ezért vagyok a kommunizmus pártján, ugyebár. Az egész értéktöbblet ott van az emberiség kizsákmányolóinak kezében. Mert ugye nem akarjátok azt mondani nekem, hogy az oroszoknál nem termelôdik újra a szorongás. Csakhogy náluk államosították a pszichoanalízist: felállították a Szorongásügyi Minisztériumot, amely külön Ödipusz-kommandókat mûködtet. S bár a centralizáció óhatatlanul megnöveli a bürokráciát, amint azt Álvaro állítja, de legalább nem zsákmányolnak ki. Elképzelem, amint a sorozáson az ôrmester elordítja magát: ödiplusszosok kilépni! Málenki robotterápiára indulj! Irány Szibéria! Silvina megadta magát. Kösz, mondta, én kiszállok. Erre Quique is a távozás mellett döntött, annyit hozzátéve még, hogy a témáról éppen írni készül az Argentin Pszichoanalitikusok Társaságának, amely, mint mondta, csaknem akkora, mint a Héber Társaság. És nagyjából ugyanazok is a tagjai. ALIG VAN FOGHATÓ A LIFT ÉS A LIFTTÜKÖR MAGÁNYÁHOZ (gondolta Bruno), ehhez a néma, de kérlelhetetlen gyóntatóhoz, a szentségtelen, mûanyagba csomagolt, komputeres világ mozgó gyóntatófülkéjéhez. Elképzelte S.-t, amint könyörtelenül vizslatja arcát a tükörben. Lassan, de biztosan rávésték nyomukat érzései és szenvedélyei, vonzalmai és dühei, a hite, az illúziói és csalódásai, a halálesetek, melyeket átélt, vagy megérzett, 582

a kedvét szegô, szomorú, lehangoló ôszök, a szerelmek, melyek elvarázsolták, a kísértetei, melyek álmaiban és fantáziájának termékeiben látogatták, avagy üldözték. A fájdalomtól könnyes szeme, mely lecsukódik az álmosságtól, de a szemérmetességtôl vagy a ravaszságtól is, a szája, az eltökéltségtôl, de egyszersmind a kegyetlenségtôl összeszorított ajkai, a nyugtalanságtól, a csodálkozástól folyvást összehúzódó, a kérdésektôl és kétségektôl felszaladó szemöldöke, a haragjában és érzéki vérbôségében kidagadó erei. Lassan-lassan véglegessé formálódott az a ruganyos domborzat, melyet a lélek vés ábrázatunk képlékeny, formálható húsára. Ekképp leképezvén magát megszokott fatalizmusával (hiszen csak hús-vér emberként létezhet) tudomásul vette a matériát, amely börtönéül adatott, de egyszersmind létezésének egyedüli lehetôségeként. Igen, ez az. Íme S. arca, amellyel lelke a Mindenség felé fordult, ahogyan a halálraítélt tekint ki cellája rácsain. CSUDAY CSABA fordítása

Kalmár János: Visszanézô.

RAFAEL ALBERTI

Madrid védelme Madrid, Spanyolország szíve zakatol lázzaklatottan. Hogyha tegnap forrt a vére ma már lobog, majd kilobban. Madrid már sohasem alhat, mert ha egyszer elaludna, várhatna a pirkadatra, nem virradna rá a hajnal. Nézz csak, Madrid, nézz körül jól, ne feledd, hogy háború van, sose feledd, az ellenség mered rád halált hozóan. Köröznek, egyre köröznek a héják fent, az égbolton, utcákat, házakat lesnek, prédára kémlelnek folyton. Madrid, sose legyen senki, ki olyat mond, ír vagy gondol, hogy Spanyolország szívében nem a vér forr, hanem hó hull. Bátorságnak, vakmerésnek forrásait vigyázzad jól, vad folyók, iszonytatóak futnak szerteszét azokból. Minden kerület legyen majd ha üt az a szörnyû óra – bár ne ütne! –, mind legyen kész ellenállni riadóra. Az emberek erôs várak, homlokuk legyen oromfal, a törzsük bevehetetlen, két karjukkal – két toronnyal. Aki immár Spanyolország szívébe is behatolna, csak jöjjön! Messze van Madrid és Madrid nem Madrid volna, 584

foggal, körömmel, könyökkel, végsôkig ha nem harcolna, szilajon, sziklaszilárdan zöld lábánál a Tajónak odafent Navalperalban, Sigüenzában, ahonnan a golyók azért fütyülnek, hogy Madrid vére megfagyjon. Madrid, Spanyolország szíve, alatta egy mély gödör van, meglátod, ha közelebb mész // kapard meg csak és meglátod, irdatlan és irgalmatlan, ásító szakadék, elfér / nem fér itt a halál, de máshol nem // máshol a halál, csak abban. IMREH ANDRÁS fordítása

Kalmár János: Pap.

FRANK SARGESON

Egy jóravaló ember

Iskolás koromban nem messze laktunk egy paradicsomtermesztôtôl, akit sokan különcnek tartottak. Egyebek mellett azt beszélték róla, hogy nem eszik húst, nem dohányzik és nem fogyaszt alkoholt. Mint késôbb tapasztaltam, nem használ trágár kifejezéseket és nem leli örömét közönséges történetekben. Ám bizonyos rossz tulajdonságok hiánya ugyanúgy pletykálkodást gerjeszt, mint a vélt bûnök, így, gondolom, természetes, hogy a környékünkön lábra kapott a ’különc’ megbélyegzés. Egyedülálló volt ez a David Williams, bár már benne járt a korban. Sötét bôre miatt az emberek azzal ugratták, hogy megbotlott a kátrányos vödörben, de ha a nevébôl következtethetünk, valószínûleg walesi származásának köszönhette a színét. Karikatúrába illô göthös lábakon járt, és sovány testén úgy lógott a ruha, mintha karóra akasztották volna. Beszélgetés közben mindig nevetett, egészen közel hajolt az arcodhoz és megfogta a karod. Az egyik szemöldöke lefittyedt; ez gonoszság benyomását keltette. A vele lakó nôvére tartott rendet a házban, besegített a kerti munkákban, és tisztára az öccse hasonmása volt, csak ha lehet, még soványabb. Rengeteg tennivaló akadt náluk. Télen a nagy üvegházban dolgoztak, de amint eljött a jobb idô, megszaporodtak a külsô munkák. Egyik télen kerestem pár shillinget az iskolai szünetben, besegítettem a tejesembernél. A zúzmarás, kora reggeli órán, ahogy végighajtottunk az utcán, láttuk, hogy az üvegházban már mozgolódás van. Némelyik reggelen két fénypont különült el, ami azt jelentette, hogy Miss Williams is ott serénykedik. De függetlenül attól, milyen korán keltek, még késô este is dolgoztak, amikor már vélhetôleg majd összeestek a fáradtságtól. Szorgalmasak voltak, ebben mindenki egyetértett. Szórakozni sosem maradt idejük, hacsak a virágágyás és a kert gondozását nem tekintjük annak. Nem jártak össze senkivel, nem jártak táncolni, de még templomba sem, így senki nem ismerhette meg ôket igazán. Ennek ellenére, munkájukkal kiérdemelték az emberek megbecsülését. Idônként az a vád érte ôket, hogy csak azért élnek, hogy besöpörjék a pénzt, ámbár általában olyanok hangoztatták ezt, akik maguk sem bánták volna, ha kicsit jobban keresnek. Igazából senki sem tudta, hogy megy soruk. Jó pár éve közöttünk éltek már, amikor Miss Williams beteg lett. Kórházba került és néhány nappal késôbb meghalt. A temetésen nem voltak 586

megemlékezôk, és szárnyra kelt a pletyka, hogy az öccse a szélbe szórta a hamvakat. Volt, aki ezt elképesztônek tartotta, így mondták: megfosztotta a halottat a végsô tisztességtôl. Emlékszem, anyámat, megfogalmazása szerint, még a gondolattól is kiverte a hideg. Miss Williams betegsége karácsony körül jelentkezett, amikor a szabadban ültetett paradicsom teremni kezdett. Az öccse úgy egy hétig távol volt, a ház be lett zárva és kezdett minden elhanyagolódni. Aztán észleltük, hogy viszszatért és olyannak látszott, mint azelôtt, de két ember helyett kellett dolgoznia. Túl sok volt ez számára. Egyik este felkereste apámat és megkérdezte, nincs-e kedvem munkába állni. Apámnak kételyei támadtak. Nem díjazta az egyénieskedô embereket, de mivel épp befejeztem az iskolát és még nem találtam magamnak megfelelô elfoglaltságot, megegyezett a gazdálkodóval. Másnap reggel átmentem Mr. Williamshez, egy ideig csak utánoztam a fônökömet, mindent megfigyeltem, és egy hét elteltével kezdtem belejönni a munkába. Nem haladtam olyan fürgén, mint ô, de jól kijöttünk egymással. A betanítás mellett az elméleteit is megosztotta velem. Ellenezte a nagyüzemi trágyát, úgy tartotta, az ezzel termesztett paradicsom nem nyújt annyi tápanyagot, de mit tehet az ember, ha eladásra termel? Ha nem csinál mindent úgy, ahogy a többi gazda, tönkremegy. A drága és komplikált permetezést is ellenezte. Azt mondta, szükség sem lenne rá, ha egészséges zöldséget termesztenénk. Még a hernyók elleni mérget sem fogadta el. Megtanított rá, hogyan vizsgáljam át, vannak-e peték a levelek fonákján vagy a virágon. Lehet, hogy jó módszer volt ez így, de rengeteg idônkbe telt végigjárni a sorokat. Eleinte hazaugrottam ebédelni, de késôbb a gazdánál ragadtam. Úgy tûnt, kedveli a társaságomat. Egy hentes néha hagyott nála egy darab kolbászt, de Mr. Williams nem élt vele. Az ebédszünetek alatt lassanként jobban megismertem. Mesélt arról, hogyan kezdett paradicsommal foglalkozni, és valószínûleg olyasmirôl is, amit akkori eszemmel fel sem fogtam, de minden annyira más volt, mint az otthon hallható történetek, hogy soha nem untatott. Csak ránéztem és már vidám voltam; ahogy göcsörtös lábain átment a konyhán, hogy megtöltse a teáskannát, ahogy a fejét hátraszegve, petyhüdt szemhája alól pillantásokat vetett rám. Fiatalon egy méteráruboltban kezdett dolgozni, élvezte a munkáját. Jó érzéke volt a kirakatrendezéshez, rövid idôn belül átkerült egy nagyobb üzletbe, ahol aztán évekig maradt; szerette, amit csinál, egyre több pénzt keresett, de a lelke mélyén nem volt boldog. Mint mondta, nem elégítette ki a feladat. Elhibázottnak vélte, hogy az emberek ilyen helyeken kénytelenek dolgozni, elzárva magukat a napfénytôl és a friss levegôtôl. Azzal a különbséggel, hogy este haza lehet menni, az egész olyan, mint egy börtön. Akik üzletek és bankok pultjai mögött mint kalitkában dolgoznak vagy egész nap egy liftben közlekednek fel és alá, nos, ennyi erôvel egy állatkerti ketrecben is leélhetnék az életüket. Ilyen gondolatok foglalkoztatták visszatérôen, amíg egyszer csak elhatározta, lemond a szórakozásról és spórolni fog, hogy új életet kezdhes587

sen. Szeretett volna megnôsülni, de az új elképzelés eltérítette a szándékától. Aztán késôbb, amikor a földdel kezdett foglalkozni, rájött, hogy az sokkal több munkával jár, mint eredetileg gondolta. De azért nem bánta meg, tette hozzá. Nagyobb büszkeséggel tölti el egy sor paradicsom látványa, ahogy a felsô darabok kezdenek pirosodni, mint amit kirakatdíszítés közben valaha is érzett. És még egy: a kerti munka olyan dolgokra tanította meg, amiket azelôtt nem ismert. Ha valamit eladásra termelünk, fôleg, ha az áru romlandó, el kell fogadnunk annyit, amennyit az emberek hajlandóak fizetni érte, jóllehet, ez néha sokkal kevesebb, mint az elôállítási költség. A méteráruüzlet máshogy mûködött. Ott a beszerzési ár általában alacsonyabb volt, mint az eladási. Nem várták meg, amíg megfelelô ellenértéket kínál fel valaki, nem. A vevô a szabott árat fizette meg. Fura világban élünk, révedt el. Néha legszívesebben arcul ütné a vevôt, aki finnyáskodik a paradicsom ára fölött, pedig az még a betakarítással járó munkát is alig fedezi, és ha arra kérnéd, hogy hasonlóan alacsony haszonért dolgozzon, az illetô rögtön a plafonon lenne. Legtöbbjüket azonban nem kárhoztathatjuk, hisz nem engedheti meg magának, hogy magasabb áron vásároljon. Cudar világot élünk, dünnyögte, hát hogyan legyenek az emberek egymásnak felebarátai, ha állandóan a pénzen jár az eszük. S ha nem tetszik, kérdezd meg magadtól, mit tehetsz ellene? Szerencsésnek mondhatod magad, ha van mit enned, élvezd a friss levegôt és a napsütést és örülj, hogy nem kell öltönyt húznod munkába menet. Csak az nyugtalanítja, mondta, hogy nem marad ideje olvasni. És az a vicc, hogy amikor belevágott, éppenséggel azt képzelte, eztán majd rengeteg ideje lesz. Mindezt és hasonlókat általában az ebédidô alatt sorolta el. Némely gondolatát magamévá tettem, és idôrôl idôre elkottyantottam otthon. Mr. Williams azt mondja, fogtam bele és azzal idegesítettem apámat, hogy vele szemben a fônököm nézetét képviselem. Apám az a fajta ember volt, akit felbosszant, ha valaki másképp vélekedik, mint az újságok. Egyik este hallottam, amint azt mondja anyámnak: rossz hatással van a kertész a fiúra, legjobb, ha másik munka után néz. Csak ennyit hallottam, de tudtam, hogy anyám az én oldalamon áll. Ô könnyebben vette a dolgokat és örült, amikor elmeséltem, mit ebédeltem Mr. Williamsnél vagy hogy milyen a háza belül. Fontosnak érezte magát, hogy a városban büszkélkedhet vele, milyen talpraesett munkaadóm van: fôz és mos magára, megvarrja a ruháját és mindent rendben tart, még a padlót is ô mossa fel. Csuda egy krapek! Bár az utolsó szót néha úgy ejtette: hapek. Egyelôre tehát apám sem erôltette az új állást, szerencsére, mert jó idô járt a paradicsomra. Forrón sütött a nap. Állandóan az orromban éreztem a paradicsom átható illatát és a földszagot; rengeteget öntöztünk, hogy a talaj mindig nedves legyen és sok trágyát használtunk. Reggel korán kezdtem, este késôig maradtam, kiemelt fizetést kaptam, de mintha soha nem értük volna 588

utol magunkat a munkában. Ráadásul az értékesítésrôl is gondoskodnunk kellett, és a szedés után még órákon át halmokban állt a forró paradicsom a ládázóhelyiségben. Ám miképp az kedvezô idôben lenni szokott, a többi gazda is bôséges termést takarított be, és ahogy a fônök mondta, sosem látott még ennyi paradicsomot, ilyen olcsón. Azok a konzervüzemek, amelyek néhány termelô összes termését lekötötték, jó kis slamasztikába kerültek, mondta, mert a nagy mennyiségû szállítmányt nem is tudták feldolgozni hirtelen, és az egészet olcsóbban megvehették volna a piacon. A beszállítói szerzôdéssel bíró gazdák jól jártak, de a többiek, morfondírozott a fônök, jobban örültek volna a rossz idôjárásnak. Aztán egyik nap, ahogy megérkeztem, meglepôdtem, hogy a gazdám még be sem fejezte a reggelijét, és ahelyett, hogy kiadná a feladatot, behívott a házba. Nem vagy éhes?, kérdezte. Bôségesen megreggeliztem, mondtam. Na, gyere, tudom, milyen az ember étvágya a te korodban. Pirítóssal és buggyantott tojással kínált. Keresztbe font karral ült mellettem, soha nem láttam ilyen tétlennek. Ostobaság annyit dolgozni, mondta, nézd meg, mi lett szegény nôvéremmel. Teli szájjal motyogtam valamit válaszul. Elmesélte, mi történt elôzô este a gazdálkodók gyûlésén. Azt határozták el, hogy mindenki ásson egy gödröt és szabaduljon meg a terménye felétôl. De garantálom, hogy nem fognak egymásban megbízni. Nem mûködhet a dolog. Nem beszélve az átkozott szégyenrôl. Felálltam, hogy ellenezzem a tervet, de egy szó sem jött ki a számon. Csak álltam ott mint egy ostoba fajankó, tátott szájjal, és az elnök rám parancsolt, hogy üljek le. Mr. Williams többször elismételte a történetet és úgy kacagott rajta, mintha viccet mesélne. Mikor befejeztem az evést, még mindig nem indult el dolgozni. Ahelyett, hogy otthagytuk volna az edényeket, mint máskor ebéd utánig, mosogatni kezdett, nekem meg odanyújtotta a törlôruhát. Szóljál, fiam, ha nem tetszik a nôi munka, mondta és nevetett. Aztán megvártam, míg felsöpör, és amikor végül kimentünk, fel-alá sétálgatva megjegyezte: senki nem lehet boldogtalan egy ilyen gyönyörû napon a kertben. Férfi a kertben, asszony a házban, gyerek a bölcsôben, erre teremtettünk. Aztán mintha semmi különös nem történt volna, kiadta a munkát. De nem kell megszakadnod, tette hozzá és elmosolyodott. Ha nem a gazdám mondja, azt hittem volna, meghibbant. Magamra hagyott és egész délelôtt felém se nézett, fogalmam sem volt, mit csinálhat. A ládázóban kellett volna dobozokat szögelnie, de onnan nem jött zaj. Azonban amikor behívott ebédelni, azt láttam, hogy az elôzô délután szedett paradicsomnak nyoma veszett. Ô meg a kezét szárítgatta a verandán. Felém fordulva azt mondta, gyere, nézd meg, jó munkát végeztem-e. Végigmentünk az üvegházon, és elöl, a kapun belül megláttam a kupacba rendezett paradicsomot. Nemcsak amolyan hevenyészett kupacban, hanem szabályos, piramis alakú rendben, ahogy az üzletek kirakataiban látni kisebb halmokat néha. Kivéve, hogy ez hatalmas volt. Tetszik?, kérdezte. Bólintottam. És nem csak azért, mert jó volt a paradicsomok tökéletességét nézni – minden egyes 589

darab pirosan tündökölt a napfényben. Elégedettséget éreztem. A termesztésben már az én kezem munkája is benne volt, és csak állni és bámulni az eredményt, csodálatos érzéssel töltött el. Azelôtt még soha nem éreztem a kezem alól kikerülô alkotás gyönyörûségét. És talán azt is megértettem ott, hogy ennek az érzésnek semmi köze nincs a pénzhez, amit a termékért kaphatunk. Nem világos minden részlet, de arra pontosan emlékszem, mit éreztem akkor és azt is tudom, hogy a gazdám is mélységesen átéli ugyanezt. És azt hiszem, ô is megértette, mi jár a fejemben, mert ahelyett, hogy bármit szólt volna még, a vállamra tette a kezét. Nem nagyon voltam oda ezért a közeledésért, de sokáig így maradtunk. Amikor visszamentünk a házba, úgy beszélt hozzám, mintha mi sem történt volna, mégis, utólag látom, az volt az elsô ilyen nagyon furcsa nap. Délután magamra hagyott ismét, ô pedig ideje nagy részét a kapunál töltötte. A verandáról levitt egy nyugágyat, abban ücsörgött. Az elkövetkezô napokban a frissen szedett paradicsomot az óriási halomra rakosgatta. Egyik reggel, amikor megérkeztem, épp a szállítónkkal vitatkozott. Piacnap volt, a szállító azért jött, hogy a termést a városba vigye, mint máskor. A gazdám mondta neki, hogy ma nincs szállítmány, de a fuvaros a piramisra mutatva kérdôre vonta. Azokkal mi lesz? Semmi, drága barátom, nevetett Mr. Williams, de a fuvaros ideges lett, a karjánál fogva megráncigálta, elment a józan esze, kiabálta, aztán mérgesen elhajtott. Késôbb különbözô történetek keltek szárnyra. Ezek eredete talán a szállítónkhoz vezethetô vissza, bár a forrás lényegtelen, hisz mindenki láthatta a halom paradicsomot a kapunál és hogy a gazdám egykedvûen ücsörög a rozoga széken. Egyre több járókelô állt meg az utcán és bámult felénk. Alkalmanként kisebb tömeg verôdött össze. Éreztem, hogy az emberek néha megfordulnak utánam az utcán, és bár otthon semmit nem meséltem Mr. Williamsrôl, apám mégis kérdôre vont. Nem tudtam mit mondani, de elvörösödhettem, mert anyám gyorsan témát váltott. Ám amikor kettesben maradtunk, ô is arról faggatott, mik a gazdám tervei a tornyosuló paradicsommal. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, még ha ez nem is volt teljesen igaz, jóllehet, ha akartam volna sem tudtam volna a történteket megmagyarázni. Aztán napokig másról beszéltek a városban. Hirtelen idôjárás-változás állt be, nagy szél kerekedett, egyik nap erre, másnap amarra fújt, és néhány óra alatt több centi csapadék hullott. Az utcánkban a szél elvitte az egyik ház tetejét, nem csoda, hogy a paradicsomhalom is szétterült. A teacserjékrôl vágott napszítta karók nem bírták a termés súlyát, derékba törtek, csak a kötözôzsineg tartotta egybe a töveket. Ha nem esett volna, nem lett volna olyan súlyos a kár. Amikor újra forrón sütött a nap, minden erôfeszítésünkre szükség volt, hogy rendbe hozzuk a vizes földön vastagon elfekvô zöld dzsungelt, ha el akarjuk kerülni a teljes katasztrófát. A gazdámnak nem volt többé ideje ücsörögni. Pirkadatkor kezdtük a munkát, egész álló nap dolgoztunk, és nagy örömünkre úgy egy hét elteltével minden újra kiegyenesedett. 590

Mindazonáltal súlyos károkat szenvedtünk, és ahogy az újságban olvastam, az egész országban hasonló volt a helyzet. Külön említették a paradicsomot, és azt jósolták, hogy fel fog menni az ára. Azonban amint egyenesbe jöttek a dolgok, a gazdám ismét magamra hagyott a munkában. Visszatelepedett a székére és mindössze annyit tett, hogy a frissen szedett termést a szétterülô kupac tetejére rakosgatta. A halom alja már rothadásnak indult, és az egész egyre jobban szétterült. A kellemetlen szag a legyeket is odavonzotta. Egyik nap beállított a közegészségügyi ellenôr és azt mondta, el kell ásnunk a tönkrement termést. Nem díjazta, hogy a gazdám az arcába nevet és azt állítja, hogy a szag számára kellemes, mert a föld visszafogadja, amit adott. Nem ô volt az egyetlen látogatónk. Minden nap skatulyából elôhúzott, kényes úriemberek jöttek autóval; a gazdám mellettük farmerben, vászoncipôben és az utóbbi idôben elhanyagolt, rongyolódó ingében szöges ellentétük volt. Jött egy alkalmazott a gazdám bankjától, valaki a piacról, egy rendôr, végül egy helyi orvos. Nem hallottam, mirôl beszélnek, és soha senkihez nem szóltam. Még azon a vasárnap délelôtt sem volt mit mondanom, amikor anyám hazajött a szomszédtól és mesélte, hogy Mr. Williamst kórházba viszik, mentô jött érte. A kapunál fekszik a földön, mondta anyám, szívroham érte, úgy találtak rá. Kirohantam az utcára és még éppen láttam, ahogy a hordágyon betakargatják. Mozdulatlan volt, nem szólt, és úgy tetszett, nem is hall bennünket. Lefittyedô szemhéja becsukódott az egyik szemén, a másik tágra nyitva meredt rám, de úgy éreztem, nem látja, hogy fölé hajolok. TÁRNOK ATTILA fordítása

Kalmár János: Fekvô alak.

SUSANA FORTES

Robert Capára várva

Egy milicista fut lefelé a tarlóval borított dombon. Fehér inge ujját feltûrte a könyöke fölé, katonasapkája hátracsúszott, puskája a kezében. Három finom alcoyi bôrbôl készült tölténytáska van nála. A délután ötórai nap hosszú árnyékokat vetít hátrafelé. Egyik lábát enyhén fölemeli. A felsô inggombja kigombolva. Karjai szétállnak, mint a kereszt szára. Keresztre feszített Krisztus. Katt. Késôbb, egy párizsi labor sötétszobája homályában lassan bontakozott ki az ember arca az elôhívólavórban. Sûrû szemöldök, hatalmas fül, magas homlok, kiugró áll. Az ismeretlen milicista. A fényképet a Vu folyóirat hozta le a spanyol polgárháborúnak szentelt szeptemberi különszámában, a rá következô évben pedig megjelent a Regards-ban, a Paris-Soir-ban, sôt a Life különszámában is. Itt a képaláírásban szerepelt a magyarázat, hogyan tudta Robert Capa fényképezôgépe rögzíteni a spanyol katonát épp abban a pillanatban, amikor egy lövedék fúródik a fejébe, és éppen elesik a córdobai fronton. A kép zsigeri pontossága világszenzációt keltett. Több száz olvasó írt megrendült levelet a szerkesztôségbe. Az európai és közép-amerikai középosztály még soha nem látott hasonló képeket. Egy milicista halála. Benne van Goya kivégzéses képének teljes drámaisága, mindaz a düh, amelyet késôbb a Guernica jelenít majd meg, és tökéletesen tükrözi a férfiak elszántságát, amikor tudják, miért harcolnak. Veszély, melankólia, végtelen magány, tört álmok – a halál pillanata a kietlen spanyol vidéken. Mint minden szimbólum, nemcsak maga a kép volt lenyûgözô, hanem az is, amit ábrázol. Vajon ki ne lenne részrehajló, ha kegyetlenségrôl van szó? Hogyan lehet szó nélkül elmenni a lezárt szemû, kisuvikszolt csizmájú halottak elôtt? Ki ne foglalna állást? Vannak olyan képek, amelyek nem arra jók, hogy emlékeztessenek, hanem hogy megértessenek valamit. Olyan képek, amelyek egy-egy kor szimbólumává lesznek, bár a szerzô ezt még nem tudja, amikor elkészíti a képet. Egy fickó a lövészárokban támasztja a falat, meghall egy géppuskasorozatot, felemeli a fényképezôgépét, szinte oda se néz. A többi rejtély. „Egy fénykép azért lesz díjazott, mert a szerkesztôk képzeletét megmozgatja, és akkor telik meg élettel, amikor a közönség elé kerül” – ismerte be Capa a New York-i WNBC rádió mikrofonja elôtt csaknem tíz évvel késôbb. Gerda már a 592

sötét éter túlpartjáról, több millió fényévnyi távolságból hallgatta a nyilatkozatot, szerencsecsillagának erkélykorlátjára támaszkodva. „Egyszer nekem is volt egy olyan képem, ami sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint a többi. Amikor készítettem, természetesen nem tudtam, hogy különleges. Spanyolországban volt, fényképészi pályafutásom legelején. Alig kezdôdött el a spanyol polgárháború…” Az emberek mindig is máshogyan szerették volna elképzelni a háborút. Így van ez Trója óta. Hôsiesség és tragédia, kegyetlenség és félelem, düh és vereség. Ezek a képek, ahol a szenvedés misztikus és színpadias, a fotósokat egész életükben kísértik. Minden fényképész gyûlöli az ilyen képeit. Eddie Adamset egész életében gyötörte az a pillanatfelvétel, amelyet 1968-ban készített egy saigoni rendôrtisztrôl, éppen abban a pillanatban, amikor egészen közelrôl halántékon lô egy hátrakötött kezû Vietkong foglyot. Az áldozat görcsbe rándul egy pillanattal azelôtt, hogy a teste zuhanni kezdene. Nick Ut, az Associated Press munkatársa sohasem tudta elfelejteni annak a napalmmal megégetett kilencéves kislánynak a képét, aki meztelenül futott végig az úton egy Trang Bang nevû falu közelében. 1994-ben Kevin Carter Afrikában készített egy képet egy éhségtôl összeesô szudáni kislányról, akit keselyû figyel, kevesebb, mint egy kilométerre az ENSZ élelmiszersegély-osztó pontjától. A fényképért Pulitzer-díjat kapott, majd egy hónappal késôbb öngyilkos lett. Robert Capa soha nem tudta túlszárnyalni minden idôk legjobb háborús képét, az Egy milicista halálát. A képet, ami széthasította a lelkét. Gerda oldalra fordulva, összekuporodva feküdt, fejét a bal karjára támasztotta, mint egy kispárnára, és arcát Capa felé fordította. A szemét nagyra nyitotta, tekintetét Capára szegezte. – Tudod, mennyi az idô? – kérdezte, csak hogy megtörje a fagyos csöndet. – Fogalmam sincs… Még tegnap van? – arcát zavartan a tenyerébe temette, mintha az alkohol hatása elpárolgott volna, és álmában beszélne. Gerda megfogta a vállát. Elnézte, ahogy a nagyon fekete haj elektromosan szikrázik a sötétben. – André… – szólt nagyon halkan. Nem számított rá, hogy Gerda a régi nevén szólítsa, már nagyon régóta nem nevezte így. Ettôl a meleg hangtól valami megbolydult benne. Váratlanul törékennyé vált, ugyanúgy, mint gyerekkorában, amikor kiült a lépcsôre, és a macska hátát simogatta, amíg szülei kiabálása lassan alább nem hagyott, ekkor lopózott vissza a szobájába lábujjhegyen, összeszorult szívvel. – Igen? – Mi történt? – Nem akarok beszélni róla. – Jobb, ha most mondod el, André. Nem jó, ha magadban tartod. Azt kérted a fiúktól, hogy játsszanak el egy támadást? – Nem, csak hülyéskedtünk, ennyi. Talán panaszkodtam, hogy túl nagy a nyugalom, és nincs semmi érdekes, amit fényképezni lehetne. Akkor pár 593

fiú elkezdett futni, le a dombról, én is velük futottam. Többször föl- és lerohantunk. Mindannyian jókedvûek voltunk. Nevettünk. A srácok a levegôbe lôttek. Több fotót is csináltam. – Capa elhallgatott és összeszorította a fogát. – Istenverte fénykép. – És akkor mi történt? Hosszú másodpercekig nem szólt semmit, túl sokáig ahhoz, hogy a hallgatását természetes beszédszünetnek lehessen érteni. – Akkor az történt, hogy hirtelen minden valóságos lett. Volt egy ellenséges géppuska a szemben lévô dombon. Lehet, hogy felhívtuk magunkra a figyelmet a kiabálásunkkal. Én nem hallottam a lövéseket… Az elején nem hallottam… – Gerda szemébe nézett. A tekintete ôszinte volt, mégis magyarázkodó. A lány ezt a nézését nem ismerte. Kicsit megijesztette, vagy még inkább szorongással töltötte el. Elfordította a tekintetét. – Elég. Ne mondj többet, ha nem akarsz. – Hirtelen eszébe jutott valami, amit ô is jobban szeretett volna elfelejteni. – Nem kell, hogy elmeséld, tényleg. Ne meséld el. – Kérdeztél. Most már meg kell hallgatnod. – Capa hangjában nem volt sem düh, sem szemrehányás. De kegyelem sem. – Te hol voltál ekkor? – Kicsit elôrébb a dombon. A második sorozat rövid volt. Az egyik fiú elôrement, hogy fedezze a többiek visszavonulását, és a géppuska tüzet nyitott. Én a fejem fölé kaptam a fényképezôgépet és szintén elsütöttem. – Pár másodpercre megint elhallgatott, mintha körbe akarna járni egy nehezen szavakba önthetô gondolatot. – Aki fényképez, mintegy arra kényszeríti az embereket, hogy olyan dolgokkal szembesüljenek, amikkel nem számoltak. Eltéríted ôket az útjukról, a terveiktôl, természetes pályájukról. Ez néha azt jelenti, hogy miattad kell valakinek meghalnia. – Nem tehet róla senki, André. Megtörtént. Ennyi az egész – mondta Gerda, és amint kimondta, szinte megbénította az egybeesés. Ugyanezeket a mondatokat mondta Georg Lipcsében, amikor megtörtént az a bizonyos eset a tóparti házban. Ugyanezeket a szavakat suttogta. John Reed könyve a lenvászon terítôs asztalon, a kancsó, tele tulipánnal, meg a pisztoly. Soha senki mással nem beszélt róla. – Automatikusan csináltam, nem gondolkoztam közben – folytatta Capa. – Amikor ott láttam a földön, azt hittem, csak színészkedik. Hogy ez csak játék. Aztán hirtelen nagyon nagy csönd lett. Mindannyian engem néztek. Két milicista bevonszolta a lövészárokba. Csak ekkor értettem meg, mi történt. A fasiszták nyírták ki. De én öltem meg. – Nem te voltál, André – vigasztalta Gerda, pedig ugyanolyan jól tudta, mint ô, hogy ha nincs ott a fényképezôgépével, az egész nem történt volna meg. – Nem tudom, ki volt valójában. De a géppuska kattogása bevésôdött ide – szólt a homlokára mutatva. – Még az igazi nevét sem tudom, csak azt, 594

hogy Alcoyból jött önkéntesként az öccsével, aki Kornéllal egyidôs. Automatikusan sütöttem el a fényképezôgépet, és ô hanyatt esett, mintha fegyverrel lôttem volna rá, és fejen találtam volna. Ok és okozat. – Ilyen a háború, André. Capa befordult a fal felé. Gerda nem láthatta az arcát. Csak a hátát és a csupasz karját. Mintha a testtartás falat vont volna kettejük közé. Most ô volt az, aki a leszakadt híd másik oldalán állt, ahol Gerda már nem érhette el. Nem volt mozdulatlan, nem is aludt. Csöndben rázkódott a válla. A testében rázkódott az éjszaka. A sírással az ember minden más tevékenységnél több energiát emészt fel. Gerdának is voltak olyan dolgai, amiket jobb nem felidézni. Még sötét volt. A fekvô férfitest körvonalai kirajzolódtak a szürke pokrócon. Gerda elôször arra gondolt, hogy a vállára teszi a kezét, de végül nem tette. Van, amikor egy férfinak egyedül kell boldogulnia. A sátor másik oldalára húzódott, és virrasztott fölötte az éjszaka hátralévô részében, de nem ért hozzá. Próbálta nyugtatgatni, amikor föl-fölriadt rémálmaiból. Lassan mindig lecsendesedett, Gerda pedig ott volt mellette, nyitott szemmel, hajnalig, és gondolkozott, fôleg önmagáról és a magányról, amely beleeszi magát az ember csontjaiba, akár valami gyógyíthatatlan betegség. Azokra a dolgokra gondolt, amik kizökkentik az ember életét, jóvátehetetlenül. Nem beszéltek többet errôl a képrôl. És Gerda soha többé nem szólította Andrénak. PÁL ÁGNES fordítása

Kalmár János: Holdbéli Pierrot.

MÛHELY

MÓZES HUBA

Tizenegy szótagos metrumok Catullustól Dsida Jenôig Mindennapi élményeirôl Catullus görögbôl hasonított metrumok segítségével szól. Szerelmi lángolásáról, meghasonlásáról, kiábrándulásáról hendecasyllabusai a daktilikus-choriambikus metrikai értelmezés sugallatos ambivalenciájával vallanak:

o o /– u u /– u – u – –  o o /– u u – / u – u – – Íme, néhány, Dsida Jenô fordította sora, szerelmi lángolásának éveibôl: Sírván sírjatok, égi istenarcok s érzô lényei mind e nagy világnak! Mert meghalt a rigó, az én szerelmes lánykám kincse, az én kincsem rigója, kit jobban szeretett saját szeménél. És íme, néhány, szintén Dsida Jenô tolmácsolta sora, a csömör korszakából: Nézd csak, Caelius! A mi Lesbiánk, ô, az a Lesbia, kit Catullus egykor forróbban szeretett, mint önmagát és véreit – ma sötét sikátorokban fosztogatja ki Róma férfinépét… Ellentétes érzelmeinek szembefeszülését a hexameter és a pentameter váltogatásával fejezi ki, például legismertebb disztichonában, amelynek két sorát Illyés Gyula, Szabó Lôrinc, Devecseri Gábor és Szepes Erika fordítói leleményeinek felhasználásával próbálom megszólaltatni magyarul: Gyûlölök és szeretek. Hogy mért van ez így, sose kérdezd. Nem tudom. Érzem csak: kín gyötör és elemészt. 596

A disztichon metrumában rejlô kifejezési lehetôségeket Sylvester János már a XVI. század elsô felében felismerte. Catullus késôbb lefordított párversei csak élénkíthették a magyar metrikai gyakorlatot. A hendecasyllabust viszont, Janus Pannonius XV. századi, latin nyelvû búcsúversét követôen, a magyar költészetben éppen a Catullus-fordítások gyökereztethették meg. A XVIII. században megindult és a XX. században tetôzô fordítói versengésrôl tanúskodik, például, Catullus verseskönyvének 5. költeménye, amelynek bölcselô színezetû, elégikus hangú részletét hat szerzô magyar tolmácsolásában idézhetem. Földi János: Lám, a nap lemegyen, s meg újra felnô. Nékünk egyszer enyész rövid világunk s hosszú éjet örökre kell alunnunk. Dsida Jenô: Lám, a nap lemehet s fölkelhet ismét: ránk, ha kurta napunk leáldoz egyszer, mindörökre lehull az éj s az álom. Rónai Pál: Nézd: a nap lemegy este, s reggel éled; de mi, hogyha kis életünk kilobbant, a hajnaltalan álmu éjbe hullunk. Szabó Lôrinc: A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel: bennünket, ha kihúnytunk, semmi többé föl nem ver soha örök éjszakánkból. Kardos László: Elborulhat a nap, megint fölizzik: bennünk hogyha a kurta fény kilobban, már csak egy örök éj nagy álma vár ránk.

597

Devecseri Gábor: Eltûnvén a nap, újra felragyoghat: egyszer tûnik a kurta fény szemünkbôl s álmunkból sosem ébredünk utána. A fordítások jól sikerültek, a catullusi hang közvetlenségével mégsem versenyezhetnek. A magyar hendecasyllabusokban ugyanis csaknem mindig érzékelhetô, hogy latin mintát követnek. Ez az „idegenszerûség” sajátosan nyilvánul meg Dsida Jenô hendecasyllabusokban írott, a szecessziós-szürrealisztikus képiség jegyében fogant eredeti költeményeiben is: Zordon, régi mesék vad sziklaszája tátong s elszabadult az Óriásrém: Szárnyas ménparipán zudulva száguld, dús, bozontos, öreg tölgyekre villámlasszót bôsz duhajul, cikázva cserdít, csattan s zengve süvít, hogy visszarántja. (Az utolsó nyári vihar) …S már lélegzetedet se hallom, édes, alszol? nem tudom – ó, talán halott vagy s lelked künt gomolyog már messze, lucskos lótuszok kinyiló kelyhét keresve?... Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak (Virrasztás a dzsungelben) Ágyam oly puha itt a bús vadonban, mélyen lent, hol az árny meleg folyója mormol, hömpölyög és sodorja testem, […] hullatag levelek, mérföld-magasra nyúló rengetegek nyirkos szagában alszom, ágak alatt, nyitott ajakkal… (Mélyen) A valóságot és a fantasztikumot egybemosó, szecessziós-szürrealisztikus képek világából Dsida Jenô érett költészetének másfajta egységet megvalósító világára is találunk utalásokat a hendecasyllabusokban írott versek egy részében: Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek. Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni. […]

Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot. Tér, idô: kusza gombolyagba romlik. (Álmot adsz) Ember! – hívnak a száraz téli erdôk, hogy virágba borítsd a tar világot, […] Minden bús madarat, szomorka bárányt végy öledbe, becézz, etess, vigasztalj! – Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám! (Légy szent, fiacskám!) A Virrasztás a dzsungelben „Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak” sorát a dsidai Nagycsütörtök „Kövér csöppek indultak homlokomról” sorával rokoníthatjuk. A Nagycsütörtök drámai jambusai viszont azokkal a jambusi tizenegyesekkel tartják a rokonságot, amelyekben Dsida Jenô, a versformaválasztás hûtlen hûségével, Catullus verseskönyvének 13. költeményét az eredetihez közelítô természetességgel fordítja: Be jól ebédelsz holnap, ó Fabullus, nálam, ha kegyben állsz az isteneknél. Ám az ebédet hoznod kell magaddal: pompás ebédet, bort és víg kacajt is, de fôként, jól jegyezd meg, szép leánykát. Mondom, ha mindezt elhozod, barátom, jól étkezel majd, mert bizony Catullus erszényét már a pókok is beszôtték.

Kalmár János: Lehajló alak.

TÁJÉKOZÓDÁS

RAINER MARIA RILKE

Levelek Cézanne-ról*

Párizs, rue Casette 29. 1907. október 6. (vasárnap délután) […] Esôzuhogás és óraütés: ebbôl lesz egy minta, egy vasárnapi minta. Ha az ember nem tudná: vasárnapnak kell lennie. Ezt lehet hallani az én csendes utcámban. És a vasárnap töltötte be a régi nemesi negyedet is, amelyen ma reggel áthaladtam. Régi, bezárkózott szállodák a Faubourg Saint-Germainen, szürkésfehér spalettákkal, diszkrét kertekkel és udvarokkal, zárt rácsos kapukkal és nehéz, jól zárható ajtókkal. Néhány közülük fölényes, igényes és megközelíthetetlen volt. Ezek a Talleyrand-ok, a de la Rochefoucauld-k, elérhetetlen uraságok. Aztán befordultam egy ugyanolyan csendes utcába, itt valamivel kisebbek voltak a házak, nem kevésbé elôkelôk, de mégis visszafogottabbak. Az egyik kapu éppen csukódott; egy szolga a reggeli livrée-ben figyelmesen és elgondolkodva végigmért. És ebben a pillanatban úgy tûnt nekem, hogy csak valami apróságnak kellett volna valamikor másképp történnie, hogy a kapu megismerjen, hátralépjen és kitáruljon elôttem. Hogy ott fent lenne egy idôs hölgy, egy grand’me`re, aki a kedvenc unokáját ebben a korai órában szeretné fogadni. A szobalány egy mosollyal, némi gyengédséggel intézné a dolgát, elôttem haladna a szoba elfüggönyözött belseje felé, egy belsô tartózkodással, a szorgosság és a nyugtalanság által siettetve. Egy idegen itt semmit sem venne észre; de az ember érezné a számtalan összefüggéssel rendelkezô dolgok jelenlétét; a képek pillantását és a játék órák számlapját, a pirkadat tiszta esszenciáját ôrzô tükrök tartalmát. Egy pillanat alatt felismerném a világos szalonokat, amelyek csak úgy ragyognak a sötétségen belül. Az egyik terem azonban sötétebbnek tûnik, mert a családi ezüst hátul a teljes fényt magához vonzza. És az ünnepélyesség átterjedne az emberre, és az ember óvatosan elôkészülne az idôs, lila-fehér ruhás hölggyel * A fordítás alapjául szolgált: Rainer Maria Rilke: Briefe über Cézanne, szerk.: Heinrich Wiegand Petzet, Insel Verlag 1983. 24–65. o. (Az alábbi jegyzetek elkészítésekor is erre a kiadványra támaszkodtam.) Ez az összeállítás Rilkének a feleségéhez, Clara Rilkéhez (született: Clara Westhoff) írott leveleit tartalmazza. Rilke 1901. április 28-án kötött házsságot, és a Bréma melletti Westerwedében telepedtek le. Ez év december 12-én megszületett Rilke lánya, Ruth. 1902. augusztus végén Rilke Párizsba költözik; de a párizsi tartózkodását is állandó utazások szakítják meg. 1907 ôszén Rilke elmélyülten tanulmányozza a Salon d’Automne Cézanne-emlékkiállítását: Paul Cézanne pontosan egy évvel korábban halt meg. Rilke október 6-a és 24-e között mindennap (október 14-ét leszámítva) levelet írt a feleségének a kiállításról.

600

való találkozásra, akit egyik pillanatról a másikra nem lehet elképzelni, mert oly sok minden tartozik hozzá – – –. Így haladtam át a csendes utcán, és még mindig a képzeletemmel voltam elfoglalva, amikor egy confiseur kirakatában a rue de Burgogne-on megláttam a régi, szép ezüstöt. Kannákat, egy kicsit ferde állású ezüstvirágokkal a fedôjükön, és fantasztikus tükörképekkel a hajlatokban. Nos, ki hinné, hogy ez az út vezetett a Salon d’Automne-hoz?1 Végül eljutottam a tarka képvásárra, amely bármilyen nagy hatást is tesz az emberre, a belsô hangulatomat mégsem tudta elûzni. Az idôs hölgy ott maradt a képzeletemben, és éreztem, mennyire a méltósága alatt lenne eljönni ezekhez a képekhez. Arra gondoltam, találnék-e mégis valamit, amirôl mesélhetnék neki, és eszembe jutott egy terem, amelyben Berthe Morizot2 (Manet sógornôje) képei vannak, és egy fal Eva Gonzale`s3 (Manet tanítványa) képeivel. Cézanne az idôs hölgy számára már nem elérhetô; de számunkra érvényes, felkavaró és jelentôs. Ô is (ugyanúgy, mint Goya) az aixi mûtermének falait fantáziaképekkel festette tele (amelyekrôl néhány fényképe volt). Ennyit a mai vasárnap [...] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 7. (hétfô) […] Ma délelôtt megint voltam a Salon d’Automne-ban. Meier-Graefe megint ott volt a Cézanne-képeknél.4 […] Kessler gróf5 is ott volt, és sok szép dolgot mondott nekem a Buch der Bilderrôl, amelyet ô és Hofmannsthal kölcsönösen felolvastak egymásnak. Mindez a Cézanne-teremben játszódott le, amely az embert rögtön a hatalmába keríti a maga erôs képeivel. Te tudod, hogy én a kiállításokon az ott járkáló embereket általában sokkal érdekesebbnek tartom, mint a festményeket. Ez ebben a Salon d’Automne-ban is így van. Leszámítva a Cézanne-termeket. Itt a valóság teljesen az ô oldalán áll: ez a sûrû, kibélelt kék, a piros, az árnyék nélküli zöld és a borosüvegek vörösesfeketéje. Milyen szegényes nála minden tárgy: az almák mind fôzôalmák, és a borosüvegek a kitágított hátizsákokba valók. Élj boldogan […]

1 Az úgynevezett Ôszi Szalont 1903-ban alapították, és azóta a Grand Palais-ban található, egy olyan épületben, amelyet az 1900-as világkiállításra építettek a Champs-Élyséses-n. A Szalon 1907-ben a Cézanne emlékének szánt két terem mellett egy a belga mûvészetnek szánt kiállítást is tartalmazott. 2 Berthe Morizot (1840–1895), Édouard Manet, a festô testvérének (Euge`ne Manet) felesége. 3 Eva Gonzale`s (1850–1883) Emmanuel Gonzale`s regényíró lánya. 4 Julius Meier-Graefe berlini mûvészettörténész (1867–1937), aki nagyon határozottan kiállt az impresszionizmus mellett. 1904-ben jelent meg háromkötetes munkája, Entwiclungsgeschichte der modernen Kunst címmel. Két könyvet is írt Cézanne-ról. 5 Harry Graf Kessler (1868–1937), diplomata és író, mecénás, sok mûvésszel és költôvel ápolt baráti kapcsolatot, Munchtól Hofmannsthalig.

601

Párizs, rue Casette 29. 1907. október 8. […] különös dolog, két nap Salon d’Automne után megint a Louvre-ba menni. Az ember két dologra figyel fel: minden belátásnak megvan a maga parvenüje, amely mihelyst megjelenik, rögtön hangossá is válik; és aztán talán nem is a belátásokról van szó, amelyek egy túlzott tudatossághoz kötôdnek. Mintha ezek a mesterek a Louvre-ban nem tudták volna, hogy a szín a festészet lényege. Megnéztem a velenceieket: leírhatatlanul következetesen használják a színeket; lehet érezni, hogy meddig jutott el Tintoretto. Talán még tovább, mint Tiziano. És így egész a XVIII. századig, ahol már csak a fekete szín használata hiányzik, hogy eljussunk Manet skálájához. Guardinál egyébként már megvolt;6 elkerülhetetlen is volt a világosság közepette, amióta a törvények a bôséggel szembeszegülve megparancsolták a fekete gondolákat. De ô ezt még inkább sötét tükörként és nem színként használta; csak Manet helyezte a feketét egyenjogúként a többi szín közé, a japánok által bátorítva. Guardival és Tiepolóval egy idôben festett egy velencei nô, aki bejutott minden udvarba, és aki a maga korában a leghíresebb festôk közé tartozott: Rosalba Carriera.7 Watteau tudott róla; néhány pasztellképet ki is cseréltek egymással (talán a saját arcképeiket) és gyengéden tisztelték egymást. Sokat utazott, Bécsben festett, és Drezdában még mintegy másfél száz képet ôriznek tôle. A Louvre-ban három kép van tôle. Egy fiatal hölgy, az arc elválik az egyenes nyaktól, és naiv módon elôrehajol; a kivágott csipkés ruhája elôtt tart egy kicsi világos szemû kapucinus-majmot, aki lent, a mellkép peremén, éppolyan buzgón néz ki a képbôl, mint ahogy a hölgy fönt, csak egy kicsit közömbösebben. A maga kis perfid fekete kezével a nô keze után nyúl, és karcsú ujjaival a gyengéd, tétova kezet bevonja a képbe. Ebben annyira bent van a maga kora, hogy minden korra érvényes. Szeretetteljesen és könnyedén van megfestve, de valóban meg van festve. Van még a képen egy kék körgallér és egy lila-fehér kerti violaszár, amely furcsa módon melldíszként szolgál. A kék kapcsán feltûnt nekem, hogy ez a XVIII. századnak az a határozott kékje, amely mindenütt (La Tout-nál és Peronnet-nál is) megtalálható,8 és amely még Chardinnál sem vesztette el a maga eleganciáját, habár a maga fejkötôjén (a szarucvik-

6 Nem világos, hogy Rilke Giovanni Antonio (Giannantonio) Guardira (1699–1760) vagy a nála jóval híresebb fiatal testvérére, Francesco Guardira (1712–1793) gondol-e. Mindketten Velencében mûködtek, de az említett motívum egyikük (híres) festményein sem található meg. 7 Rosalba Carriera (1675–1757) Velencén kívül Párizsban, Modenában és Bécsben is mûködött. A miniatûrfestészet egyik legjelentôsebb alakja, a pasztellfestészetével a korabeli párizsi festôkre (Maurice Quentin de La Tourra [1704–1788] és Jean-Baptiste Perroneau-ra [1715– 1783]) is nagy hatást gyakorolt. A leghíresebb képe: A Leblond család egy fiának portréja (Velence, Gallerie del’Accademia). 8 Rilke Maurice Quentin de La Tourra és Jean-Baptiste Perroneau-ra gondol. Az elôbbi leghíresebb képe a Moritz von Sachsen gróf portréja a drezdai Gemäldegalerie-ban, az utóbbitól a Louvre-ban található A festô, Jean-Baptiste Oudry címû kép.

602

keres önarcképén) eléggé kíméletlenül alkalmazza.9 (Érdemes lenne írni egy monográfiát a kék színrôl, a pompeji falképek sûrû viasszerû kékjétôl Chardinig, és tovább egészen Cézanne-ig: micsoda egy élettörténet!) Mert Cézanne nagyon sajátos kékjének ez az elôtörténete; a XVIII. század kékje felôl érkezik, amelyet Chardin megfosztott a pretenziójától és amelynek Cézanne-nál már semmiféle mellékjelentése sincs. Chardin volt a közvetítô; már az ô gyümölcsei sem gondolnak az étkezésre, konyhaasztalokon hevernek szanaszéjjel, és egy kicsit sem törôdnek azzal, hogy szépek legyenek. Cézanne-nál pedig teljesen megszûnik az ehetôségük, annyira dologiasan valóságosak lesznek, makacs jelenlétük egyszerûen megszüntethetetlen. Ha Chardinnak a saját személyérôl festett képeit nézzük, arra gondolunk, hogy öreg különcnek kellett lennie. Hogy Cézanne mennyire volt az, és milyen szomorú módon, arról talán holnap mesélek. Tudok egy-két dolgot az utolsó éveirôl, amikor már öreg volt és megfáradt, és a mûterme felé haladva gyerekek futottak utána, dobálták, mint egy rossz kutyát. De belül, egészen belül csodaszép volt, és néha-néha egy ritka látogatónak dühében valami csodálatosat mondott. El tudod képzelni, hogy ez hogy történhetett. Élj boldogan […] ennyit mára […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 9. […] Ma Cézanne-ról szerettem volna mesélni neked egy kicsit. Ami a munkát illeti, ô azt állította, hogy a negyvenedik évéig bohémként élt. Csak Pissarróval megismerkedve kapott kedvet a munkához.10 De akkor annyira megjött a kedve, hogy életének hátralévô harminc évében már csak dolgozott. Tulajdonképpen minden öröm nélkül, úgy tûnik, állandó dühvel, elégedetlenül minden egyes munkájával, amelyek közül, ô úgy érezte, egyik sem éri el azt, amit szükségesnek ítélt. Ezt la réalisationnak nevezte, és a velenceieknél találta meg, akiket korábban a Louvre-ban látott, és akiket minden feltétel nélkül nagyra tartott. A meggyôzô dologgá tevést, a dologra vonatkozó élményein keresztül a valóságot felbomlaszthatatlanná próbálta fokozni – ezt tekintette munkája belsô céljának. Már öreg és beteg volt, a monoton munka következtében minden este az ájulásig kimerült (olyannyira, hogy már hat órakor, besötétedéskor, egy értelmetlenül elfogyasztott vacsora után aludni tért). Mérgesen és bizalmatlanul haladva a mûterem felé vezetô úton, kinevették, kicsúfolták, erôszakot követtek el ellene – a vasárnapot azonban megünnepelte, a szentmisét és a vecsernyét meghallgatta, mint gyermekkorában, és Madame Brémond-tól, a házvezetônôjétôl, kisssé jobb ételt kért. Napról napra remélte, hogy mégis eléri azt a tökéletességet, amit az egyetlen lényeges dolognak tartott az életében. Eközben a munkáját (ha e tényekrôl tudósító 9 Jean-Baptiste Siméon Chardin Önarckép szemüveggel (1775) címû képérôl van szó, amely a Louvre-ban található. 10 Camille Pissarro (1830–1903) közeli barátságban állt Cézanne-nal, és elsôsorban az 1870-es években született képeivel gyakorolt nagy hatást Cézanne-ra.

603

egyik festônek – egy nem túl szimpatikus festônek, aki sokáig követte – szabad hinni) szinte szántszándékkal megnehezítette.11 A tájképek és a nature morte-ok esetében hosszan idôzött a tárgyak elôtt, de ezeket mégis nagyon komplikált módon tette magáévá. Mindig a legsötétebb színnel kezdi, aztán ennek mélységét egy olyan színárnyalattal fedi le, amelyet egy kicsit túlvezet rajta, és így tovább az egyik színen a másikkal lép túl, míg végül el nem jut egy másik kontrasztáló képelemhez, melynek esetében (egy másik centrumból kiindulva) hasonlóan jár el. Én úgy vélem, hogy nála ez a két folyamat, a látás, a biztos átvétel és az átvett elsajátítása, személyes felhasználása a tudatosítás révén egymásnak feszül, aminek következtében elkezdenek dialogizálni egymással, egymásnak állandóan a szavába vágnak, és állandóan összecsapnak. És az öreg elviselte ezt a békétlenséget, le-föl járt a mûtermében, aminek rossz fénye volt, mert az építômester nem tartotta szükségesnek, hogy az öreg csodabogárra hallgasson, Aixben ugyanis mindenki egyetértett abban, hogy ezt az embert nem kell komolyan venni. Ide-oda járt a mûtermében, ahol zöld almák hevertek jobbra-balra, vagy kétségbeesetten leült a kertben és sokáig ott maradt. És elôtte hevert a kis város, gyanútlanul a maga katedrálisaival; a tisztességes és a szerény polgárok városa, miközben ô (ahogy az apja, aki kalapkészítô volt, elôre látta) más lett: bohém, aminek az apa látta és aminek ô maga hitte magát. Az apa, tudván, hogy a bohémek nyomorognak és meghalnak, azt tûzte ki célként maga elé, hogy a fiáért dolgozzon, kis bankár lett, akinek az emberek („mert tisztességes volt”, ahogy Cézanne maga mondta) elhozták a pénzüket; és Cézanne az ô gondoskodásának köszönhette, hogy késôbb volt elég pénze ahhoz, hogy nyugodtan kísérletezhessen. Talán elment az apja temetésére; az anyját is szerette, de azt tudjuk, hogy amikor ôt temették, nem volt jelen. „Sur le motif” érezte magát, ahogy ô maga mondta. Ekkor a munka már olyan fontos volt számára, hogy nem tudott kilépni belôle, habár a vallásossága és egyszerûsége ezt biztosan ajánlatossá tette számára. Párizsban hamarosan híressé vált, és lépésrôl lépésre máshol is. De az olyan elôrelépésekkel szemben, amelyeket nem tett meg (amelyeket mások tettek meg, és hogyan), bizalmatlan volt; még jól emlékezett, hogy sorsáról és céljairól Zola (aki ifjúságától kezdve ismerôse és földije volt) az OEuvre-ben milyen félrevezetô képet festett.12 Ettôl kezdve bezárult a tollforgatók elôtt: travailler sans le souci de personne et devenir fort – kiáltotta a látogatóinak. De evés közben fölpattant, amikor Zola Frenhoferrôl kezdett el mesélni, arról a festôrôl, akit Balzac hihetetlen elôrelátással a Chef d’oeuvre inconnu címû novellájában (amelyrôl egyszer már meséltem neked) talált ki, és aki 11 Émile Bernard-ról van szó (1868–1941), aki azon kevés mûvészek egyike, akinek a kései években még volt kapcsolata Cézanne-nal. A „Souvenirs sur Cézanne” elôször a Mercure de France-ban jelentek meg, 1907. szemptember/október. 12 Zola L’OEuvre címû mûve 1886-ban jelent meg; e könyv megjelenésének hatására Zola és Cézanne barátsága megszakadt.

604

ama felfedezés révén, hogy nincsenek kontúrok, csak lebegô átmenetek, egy megoldhatatlan feladattal szembesült, amellyel kínlódva tönkre is ment. Ezt hallván az öreg felállt az asztaltól – Madame Brémond intése ellenére, aki biztosan nem szerette az ilyen rendszertelenségeket – és hang nélküli felindultságában az ujjával újra és újra magára mutatott, magára, bármilyen fájdalmas is volt. Nem Zola volt az, aki megsejtette a jövôt; Balzac érezte meg, hogy a festészet eljuthat valami olyan hatalmas dologhoz, amivel már senki sem tud megbirkózni. De Cézanne a következô napon mindezek ellenére megint megpróbált nekifeszülni; minden reggel hat órakor kelt, végigment a városon a mûterme felé, és tízig ott maradt; aztán ugyanezen az úton visszament enni, evett és újra elindult, gyakran még egy fél órát eltöltött a mûtermen kívül, „sur le motif” egy völgyben, ami elôtt a Sainte Victoire hegy a maga ezernyi kihívásával emelkedett a magasba. Ott ült aztán órákig, azzal foglalatoskodva, hogy a „plan”-okat13 (amelyekrôl különös módon ugyanazokkal a szavakkal beszélt, mint Rodin) megtalálja és bevegye. Egyébként is a megnyilvánulásai nagyon sokszor emlékeztetnek Rodinra. Így pl. amikor arról panaszkodik, hogy az emberek lerombolják és eltorzítják a régi városukat. Csakhogy amíg Rodint a nagy, öntudatos egyensúlya egy tárgyilagos megállapításhoz vezeti, addig ôt a beteg, magányos öregembert elönti a düh. Este otthon feldühíti valamilyen változás, mérges lesz, és végül, amikor észreveszi, hogy mennyire kimeríti a düh, megígéri magának: otthon marad, és már csak dolgozni akar, dolgozni, dolgozni. Az ilyen rossz irányba mutató változásokból a kis Aixban megdöbbenéssel következtetett arra, hogy mi minden történhet máshol. Amikor egyszer a jelenlegi állapotról, az iparról és más egyebekrôl volt szó, „félelmetes szemekkel” tört ki: Ça va mal... C’est effrayant la vie! Odakint növekszik egy határozatlan félelmetesség; egy kicsit közelebb lépve a közömbösség és a kicsúfolás, és aztán hirtelen ott van ez az öregember a maga munkájával, aki a régi, negyven évvel azelôtt Párizsban készített rajzai alapján festi az aktokat, tudva, hogy Aixben nem találna modellt. „Az én koromban – mondta – legfeljebb egy ötvenéveset kaphatnék, de tudom, hogy Aixban még ilyen személyt sem találnék.” Ezért kénytelen a régi rajzai alapján festeni. És az almáit olyan ágyterítôre fekteti, amelyet Madame Brémond egy nap biztosan hiányolni fog, és közéjük állítja a borosüvegét, vagy még egy-két dolgot, ami éppen kéznél van. És a maga „szentségeit” (ugyanúgy mint Van Gogh) ilyen dolgokból alakítja ki, arra kényszerítve ôket, hogy szépek legyenek, hogy az egész világot, a teljes boldogságot és nagyszerûséget jelképezzék, és mintha nem is tudná, hogy ezt ô csalta ki belôlük. Ott ül a kertben, mint egy öreg kutya, ennek a munkának a kutyája, amely ôt hívja, sôt megveri és éhezteti. És mégis teljesen ezen a megnevezhetetlen úron csüng, aki csak vasárnap engedi visszatérni a maga Jóistenéhez, mint elsô 13

Rodin kifejezése az eleven síkok megjelölésére.

605

tulajdonosához, egy idôre legalábbis. (És odakint az emberek ezt mondják: „Cézanne”, miközben az urak Párizsban hangsúlyosan és büszkén írják le a nevét, hivalkodva a tájékozottságukkal.) Ezt szerettem volna elmesélni neked; mindez sok mindennel, ami körülöttünk van, összefügg, és velünk magunkkal is, legalább százféle tekintetben. Kint továbbra is szinte pazarlóan zuhog. Élj boldogan [...] holnap megint magamról fogok beszélni. De te biztosan tudod, hogy ma is ezt tettem [...] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 10. [...] ha az ember nem tudná (vagy lassan kellene rádöbbennie), hogy csak az akadályozásból jön létre a mozgás és mindannak ritmikus körforgása, amivel találkozunk, akkor nagyon zavart és nyugtalanító lenne. Ahogy te a pénz miatt nem jössz a Salon d’Automne-t megnézni (amellyel én olyan sokat foglalkozom), úgy nekem valószínûleg ugyanezen oknál fogva le kell mondanom az utamról, habár belsôleg, a várakozásaimban még zavartalanul és erôsen áll elôttem.14 Közben megint a Cézanne-terembe megyek, amelyet a tegnapiak után talán már el tudsz képzelni magadnak. [...] Ma újra két órát álltam néhány kép elôtt; ez nekem valahogy nagyon hasznos, úgy érzem. Hogy neked is megvilágító lenne-e? Ezt így hirtelen nem tudnám megmondani. Tulajdonképpen egy, két vagy három jól kiválasztott Cézanne-kép az összeset képviselheti, és biztos, hogy például Cassireréknél eljuthattunk volna odáig, ahová én most lassan-lassan elôrenyomulok.15 De nekem sok-sok idôre van szükségem mindenhez. Még emlékszem, milyen megütközve és bizonytalankodva néztem az elsô képeket, amikor az újonnan hallott névvel együtt elôttem feküdtek. És aztán sokáig semmi, és hirtelen az ember megtalálja az igazi szemeit. [...] Ha egy nap itt lehetnél, nagyon szívesen elvinnélek a Déjeuner sur l’herbe elé (amely minden ponton tiszta Manet), a lombok zöld tükrözôdésében ülô nôi akt elé, amely leírhatatlan kifejezési lehetôségeket tartalmaz; ezek csak néhány próbálkozás és kudarc után sikerülnek, és aztán hirtelen elôttünk állnak. Minden eszköz feloldódik és felolvad a sikerülésben, és az embernek végül is az az érzése, hogy nincsenek is eszközök.16 De ez a csoda mindig csak egyvalaki számára érvényes, csak a szent számára, akinek megtörténik. És Cézanne-nak mindig egészen lent kellett kezdenie. […] Élj boldogan, holnap újra jelentkezem […]

14 Rilke 1907 októberére és novemberére velencei utat tervezett; végül csak november második felét töltötte ott, mindenesetre ez volt az elsô hosszabb velencei tartózkodása. 15 Paul Cassirer (1871–1925) berlini képkereskedô és kiadó; Rilke nála már 1900-ban látott néhány Cézanne-képet. 16 Manet híres képe, amelyet a „Salon“ 1873-ban elutasított, és amely aztán a „Salon des Refusés“-ban került bemutatásra, ma a Louvre-ban látható.

606

Párizs, rue Casette 29. 1907. október 11. (péntek) […] csodálatos volt ma elérkezni a Quais-hez, tágas, szeles, hûvös. Keletre a Notre-Dame és a Saint-Germain l’Auxerrois mögött, félig már letudva összetorlódtak az elmúlt szürke napok, és az ember elôtt a Tuileriák fölött, az Arc de l’Étoile-hoz közeledve valami nyílt fölényesség terül el, mintha az ki akarna lépni a világból. Egy nagy, legyezô formájú nyárfa szélfútta levelei el-eltakarják a sohasem felcsillanó kékséget, a tágasság nem bevégzett, eltúlzott tervezetét, amelyet a Jóisten (mit sem tudva a perspektíváról) egyszerûen maga elé terített. Tegnap óta már nem minden olyan esôsen egyforma. Fúj a szél, minden változik, és néha a pazarlásnak is lehet néhány boldog pillanata. Amikor tegnap elôször láttam újra a kis Holdat, megértettem, hogy ô közvetíti és képviseli a változásokat. De hol leszek én, amikor ô felnôve és döntve az ôszi égben a fogadását tartja? – […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 12. […] Az út megtétele most már sokkal könnyebb, mint a múlt héten. Mi mindenre képes ez a kis Hold. Ezekben a napokban minden egyvalami köré rendezôdik, fényesen, könnyedén, alighogy utalva rá a világos levegôben és mégis egyértelmûen; a legközelebbit is bevonja a távolság árnyalata, elvonva és mégis megmutatva, de nem a szokásos módon egyszerûen odaállítva; mindazt, aminek van kapcsolata a tágassággal, a folyó, a hidak, a hosszú utcák, a rabul ejtô terek, ez a tágasság magához vonzza, magához szorítja, és rá van festve, mint valami selyemre. Te biztosan el tudod képzelni, hogy milyen lehet egy fényes zöld kocsi a Pont-Neufön, vagy valamilyen piros, amely nem tudja tartani magát, vagy egy plakát egy gyöngyszürke házcsoport tûzfalán. Minden le van egyszerûsítve néhány világos „plans”-ra, mint az arcok Manet képein. És nincs semmi, ami kicsi és fölösleges lenne. A könyvárusok a Qai mentén kinyitják ládáikat és máris elôtûnik a könyvek friss vagy fonnyadt sárgája, a borítók lilásbarnája, egy mappa zöldje: minden egybehangzik, érvényesül, részt vesz és megszólal egy világos összefüggés egészében.17 Újra megkértem Mathilde Vollmoellert, hogy jöjjön el velem egyszer a Salon-ba, hogy a benyomásomat olyan benyomás mellé állíthassam, amely kimért, és amelyet az irodalom még nem fertôzött meg.18 Így tegnap együtt mentünk el a kiállításra. Cézanne nem engedte, hogy máshová is eljussunk. Egyre inkább rádöbbenek, hogy micsoda esemény ez. De képzeld el a megdöbbenésemet, amikor V. kisasszony iskolázott festôi látással így szólt: „mint egy kutya ült elôtte és egyszerûen nézett, minden idegesség és hátsó szándék nélkül”. És még sok érdekes dolgot mondott a munkamódszerérôl (amelyet 17 Ennek a levélnek az elejét Rilke szinte szó szerint beemelte a Malte Laurids Brigge feljegyzéseibe; lásd a 12. szövegegységet. Lásd Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései, Fekete Sas Kiadó 1996. 19–20. o. Fordította: Görgey Gábor. 18 Ebben az idôben Párizsban élô festônô.

607

jól lehet tanulmányozni egy befejezetlen képén). „Itt – mondta egy bizonyos helyre mutatva – ezt már tudta, és aztán egy mellette lévô helyre mutatott (egy almára): ez itt szabad, mert még nem tudta. Ô mindig csak azt csinálta, amit tudott, semmi mást.” „Biztosan jó lelkiismerete volt” – mondtam én. „Ó igen: valahol mélyen nagyon boldog volt.” És aztán összevetettük néhány festményét, amelyeket valószínûleg Párizsban készített, másokkal érintkezve, a legsajátabb dolgaival, méghozzá elsôsorban a színek tekintetében. Az elôbbiekben a szín még valami magáért való volt; késôbb elkezdi személyesen értelmezni, de úgy, ahogy ember elôtte még nem értelmezte; csak azért, hogy így megformálja a dolgot. A szín teljesen feloldódik a dolog megvalósításában; semmi sem marad vissza. És V. kisasszony nagyon pontosan fogalmazott, amikor így szólt: az egyik oldalon áll a dolog, a másikon a szín, egyik sem lehet több vagy kevesebb, mint amennyit az egyensúly megkövetel. Ez lehet sok vagy kevés: de az egyensúly mindig a lehetô legpontosabban megfelel a tárgynak.” Az utóbbi nem jutott volna eszembe, de ez eminensen helyes és megvilágító a képek tekintetében. És tegnap még az is feltûnt, hogy milyen modortalanul különbözôk a képek, mennyire nem érdekli ôket az eredetiség, hogy az ezerféle természethez közeledve elveszítik magukat, sokkal inkább arra törekszenek, hogy a külsô sokféleségben a kimeríthetetlenséget komolyan és lelkiismeretesen feltárják. Mindez nagyon szép […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 13. (vasárnap) […] és megint ugyanaz az esô, amelyet már többször leírtam neked; mintha az ég egy pillanatra felnézett volna, hogy aztán mindjárt tovább olvassa az egyenletes esôsorokat. Nem olyan könnyû elfelejteni, hogy a külsô máz alatt ez a fény és ez a mélység húzódik, amelyet tegnap láttam meg: de most már legalább tudom. Mindjárt reggel olvastam a te ôszödrôl; mindazok a színek, amelyeket összegyûjtöttél a leveledben, az én érzéseimben visszaváltoztak és kitöltötték a tudatomat, az erô és a sugárzás határáig. Amíg én itt tegnap az oldott, sugárzó ôszt csodáltam, téged az otthoni ôsz vett körül, amely mintha piros fára lenne festve, az itteni meg selyemre; és az egyik közelebb lép hozzánk, mint a másik. A létünk oly mélyen gyökerezik a változékonyságban, hogy mi a legváltozékonyabbak mindent megérteni akarván összevissza ténfergünk a világban, és (ha mégsem tudjuk megragadni) a túl nagyot tesszük szívünk dolgává, ami aztán szétzúz minket. Ha eljönnék hozzátok, akkor a láp és a róna pompáját, a rét és a nyírfák lebegô világoszöldjét újra és másképp látnám; ez az átváltozás hatja át (mivel egyszer már megéltem és osztoztam benne) a Stundenbuch egy részét;19 de akkor a természet számomra még általános alkalom, evokáció, eszköz volt, amelynek húrjain a kezeim magukra találtak; 19 A Stundenbuch második részét (amelynek címe: „Von der Pilgerschaft“) Rilke 1907. szeptember 18. és 25. között írta Erserwedében (Worpswedében.)

608

még nem ültem le elé; hagytam, hogy elragadjon a belôle kiinduló lélek; elöntött a maga tágasságával, a maga eltúlzottan nagy létezésével, mint ahogy a prófécia elöntötte Sault. Beléptem és nem a természetet láttam, hanem a történelmet; ez nyûgözött le. Milyen keveset tudtam volna akkoriban tanulni Cézanne-tól vagy Van Goghtól. Abból, hogy Cézanne most mennyi munkát ad nekem, látom, hogy mennyire megváltoztam. Elindultam afelé, hogy munkás legyek, de ez egy hosszú út, és valószínûleg csak az elsô mérföldkôhöz érkeztem; de megértem az öregurat, aki valahol messze elôttem ment, teljesen egyedül, csak gyerekek követték és kövekkel dobálták (mint ahogy a magányos emberrôl szóló töredékemben már leírtam).20 Ma megint meglátogattam a képeit; nagyon különös, hogy micsoda környezetet alkotnak. Anélkül hogy egyre is rápillantanánk, a két terem között állva azt érezzük, hogy a jelenlétük egyetlen kolosszális világgá egyesül. Mintha a színek átvennék az embertôl a határozatlanságot, most és mindörökre. A piros és a kék jó lelkiismerete, egyszerû hitelessége az embert szinte neveli; ha az ember olyan készségesen, ahogy csak lehetséges aláveti magát nekik, az az érzése támad, mintha tennének érte valamit. És az ember lépésrôl lépésre jobban érzi, hogy milyen szükséges volt még a szereteten is átlépnie; az a lehetô legtermészetesebb, hogy az ember mindezeket a dolgokat csinálva szereti; ha csak mutatja, kevésbé jóvá teszi ôket; az ember megítél, ahelyett hogy kimondana.21 Az ember megszûnik pártatlannak lenni; és a legjobb, a szeretet, a munkán kívül marad, nem folyik bele, egyszerûen mellette nyugszik: így jön létre a hangulatfestészet (amely semmivel sem jobb, mint az anyagi). Az ember festett: szeretem ezt az itt-et; a festés helyett: íme itt van. Miközben mindenkinek nagyon oda kell figyelnie, hogy meg tudja mondani, szereti-e. Én ezt a magam részérôl egyáltalán nem mutattam ki, és néhányan talán azt fogják állítani, hogy itt nincs is szó szeretetrôl. A szeretet minden maradék nélkül elhasználódott a csinálás aktusában. A szeretetnek ez az elhasználása az anonim munkában, amelybôl az ilyen tiszta dolgok létrejönnek, még talán senkinek sem sikerült olyan tökéletesen, mint az öregúrnak; a bizalmatlan és mogorva belsô természete ôt támogatta ebben. Biztos, hogy már egyetlen embernek sem mutatta volna ki a maga szeretetét, amennyiben egy ilyent ki kellett volna mutatnia; de ezzel a hajlamával – amely a leválasztott különcségén keresztül teljesen kifejlôdött – a természethez fordult, a szeretetét minden almába belevetítette és örökre belehelyezte. De el tudta képzelni, hogy mindez hogy van, és hogy az ember hogy éli meg. Megkaptam az elsô korrektúrákat az

20 Ez az írás valószínûleg azok között a papírok között volt, amelyeket Rilke 1914 júliusában Párizsban hátrahagyott; az André Gide által megmentett kéziratok között azonban nem találták meg. 21 Lásd Rilke: Requiem für eine Freundin, 24–27. sor. Lásd továbbá a Clara Rilkéhez 1907. október 3-án írt levelet: „[Van Gogh] nem áll egyik oldalra sem, a szeretete mindezek után a név nélkülire irányul, és ô maga elrejti. Nem mutatja meg, hanem rendelkezik vele.” Lásd Rilke: Briefe über Cézanne, szerk.: Heinrich Wiegand Petzet, i. k. 22. o.

609

Insel Verlagtól.22 A költeményekben vannak ösztönös kezdeményezések egy hasonló tárgyilagosságra. A „Gazelle”-t is benne hagyom: szerintem jó.23 Élj boldogan […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 15. […] és most, mindezekhez gondolj még néhány Rodin-rajzot; ezeket a Salon d’Automne-ba várják; a katalógusban van egy oldal, amely ezeket ábrázolja, méghozzá a maguk egészében; de az egyik termet, amelyrôl azt gondoltam, hogy ezeknek van fenntartva, már régóta rossz áruval töltötték fel. És ma egyszer csak a nagy Boulevard-on ezt olvastam: ezek (több mint másfél száz rajz) Bernheim Jeune-nél vannak.24 El tudod képzelni, hogy minden mást odahagyva rohantam Bernheimhez. És valóban ott voltak a rajzok, sok-sok lap, amelyeket ismertem, amelyek bekeretezésénél segédkeztem; a legelterjedtebb, olcsó fehér-arany keretekbe kereteztük ôket. Azt mondom, ismertem ôket, de tényleg ismertem ôket? Mennyi mindent látok ma már másképp; amit két hónappal ezelôtt írtam róluk (talán Cézanne-nak vagy az idônek köszönhetô?) ma már alig-alig tartom érvényesnek. Valamikor még érvényes volt; de mint mindig, amikor elkövetem azt a hibát, hogy a mûvészetrôl írok, inkább ideiglenes, személyes belátásokhoz jutok el, mint a vásznakból tárgyilag leszûrhetô tények megállapításához. Ezek értelmezése és értelmezhetôsége engem zavar és korlátoz, habár ugyanakkor egyfajta tágasságot is megnyit elôttem. Én így képzeltem el ôket magamnak (anélkül, hogy kimondtam volna): diszkrétnek, tényszerûnek, önmagukra-hagyatottnak. Egyeseket újfajta módon csodálok, másokat elutasítok (elsôsorban azokat, amelyek az értelmezésük reflexében csillámlóvá váltak); míg végre olyanokhoz is eljutottam, amelyeket még nem láttam. Talán tizenöt új mû volt, amelyeket a többiek között szétszórva fedeztem fel, mindannyian abból az idôbôl származtak, amikor Rodin Sisowath király táncosnôje után utazott,25 hogy jobban és hosszabban csodálhassa. (Emlékszel, akkoriban olvastunk errôl?) Itt voltak ezek a kis kecses táncosnôk, mint átváltozott gazellák; két hosszú, karcsú kar, mintha egy darabban nônének ki a vállból, karcsú és masszív torzók (a Buddha-szobrok fajtájából), mint egységes sokáig kalapált darabok; és aztán a kéz-csuklók, amelyekhez a kezek úgy kapcsolódnak, mint cselekvôk, amelyek hirtelen mozgékonnyá és önállóvá válnak. És micsoda kezek: Buddha-kezek, amelyek elfáradnak, amelyek végül simán lefekszenek, az ujjak az ujjak mellett, amelyek évszázadokon keresztül az ölek szélén idôznek, fekszenek. A kezek a 22

A Neue Gedichte címû verseskötet korrektúrájáról van szó. A vers 1907. július 17-én született. 24 Párizsi mûkereskedô, aki a maga galériatermeiben fontos kiállításokat rendezett a modern festôk mûveibôl. Itt látta Rilke a Cézanne akverelljeibôl rendezett kiállítást. Erre a kiállításra (amely 1907. június 16. és 29. között volt nyitva) Paula Becker-Modesohn hívta fel Rilke figyelmét. A kiállítás több mint ötven akvarellbôl állt. 25 Sisowath király Kambodzsa uralkodója, aki 1906-ban, a megkoronázása után Franciaországban egy nagyobb utazást tett. 23

610

belsejüket fölfelé fordítják, vagy a csuklójukban meredeken fölállnak, ami végtelen csendességet sugároz. Milyen élénkek ezek a kezek, képzeld el ôket. Az ujjak megfeszülnek, kinyílnak sugár alakban, vagy egymáshoz hajolnak, mint egy jerikóirózsában; az ujjak elbûvölve, boldogan vagy félénken a hoszszú karok végén: ezek az ujjak táncolnak. És az egész test megfeszül, hogy a táncot egyensúlyban tudja tartani a levegôben, a saját test atmoszférájában, egy keleti környezet aranyozottságában. Szinte rafináltan képes arra, hogy minden véletlent a maga szolgálatába állítson; egy vékony barna pauszpapír, amely a kiterítésnél kis ráncokat vet, amelyek egy perzsa írásra emlékeztetnek. És az árnyalás egy zománcsima rózsa, zárt kék színben, pompás miniatûrökkel, és mégis mint mindig a lapjain, teljesen primitív módon. Virágok, gondolná az ember; herbáriumlapok, amelyeken egy virág legönkéntelenebb mozdulatai is fennmaradnak. Szárított virágok. Természetesen nem sokkal azután, hogy ezt gondoltam, olvastam valahol az ô boldog írásában: „fleurs humaines”. Szinte sajnáltam, hogy nem engedi, hogy erre mi jöjjünk rá, hiszen olyan kézenfekvô. De mégis felkavar, hogy ilyen szó szerinti módon értettem, mint oly gyakran. Jó éjszakát. Holnap újra írok […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 16. (szerda) […] most mindenekelôtt azt kellene elmesélned, hogy ki tudtad-e magad pihenni teljesen? Oly nagy fáradtság volt az írásodban, és megfázásra is panaszkodtál. Nagyon remélem, hogy mindez már a múlté. Ilyen körülmények között a Tivoli26 természetesen nem volt jó ötlet. Nem ez a legkínzóbb, a legkevésbé valóságos miliô, amit az ember egyáltalán elgondolhat? Ez túl van minden elgondolhatón, ezért nevezik varietének. Az ember elveszti a talajt a lába alól, és a levegôt, az eget és mindazt, ami valóságos, egyszer s mindenkorra. Én csak az erre való emlékezés (mert gyerekként könyörtelenül kitettek az ilyen estéknek) fölmerülésének fenyegetését éreztem, amikor von der Heydttel27 (abban az idôben, amikor itt volt) egy fél órát eltöltöttem egy ilyen nyári kertben, amilyen több is fekszik itt a Champs-Élysées mellett. (És mindez a nyár kellôs közepén történt.) És ebben a valótlanságban az állatok voltak a legvalóságosabbak. Ahogy mindennek ellenére mindennel játszanak: az emberek. Ahogy a soha nem látottat, a soha nem tapasztaltat vakon félreértik, a mértéktelenül felhalmozottat eltolják maguktól, és szórakozni kezdenek. Szerintem kizárt, hogy Cézanne csodálta volna azt a kort, amelyben az ilyen szépségigények kielégülnek, és valamit is megértett volna ennek odaadásából és a rejtett dicsôségébôl. A kereskedôk állandóan lármáznak, ez minden. És azokat, akik arra kényszerülnek, hogy csüggjenek ezeken a dolgokon, a

26

Brémában egy kerti varieté. Karl von der Heydt bankár és író, aki 1905 óta Rilke barátja volt, és pénzzel is támogatta. A Neue Gedichte ajánlása neki és feleségének szól. 27

611

két kezünkön meg tudjuk számolni; ôk általában mindenen kívül maradnak és csendbe burkolóznak. Látnod kellene, ahogy az emberek vasárnap végigmennek a két termen: vidáman, ironikus ingerültséggel, bosszankodva, sôt felháborodva. És ha ki tudják mondani a végkövetkeztetést, akkor ezek a monsieur-ök kétségbeesve ott állnak a világ közepén, és így szólnak: il n’y a absolument rien, rien, rien. És a hölgyek milyen szépnek tartják magukat, miközben elhaladnak a képek elôtt; eszükbe jut, hogy a belépéskor az üvegajtóban még látták magukat, teljes megelégedéssel, és a tükörképükre gondolva hirtelen, anélkül, hogy odanéznének, magukat madame Cézanne egy felkavaró képe elôtt találják;28 és e festmény szörnyûségét kihasználják egy számukra kedvezô összehasonlítás számára, ahogy ôk gondolják. Az aixi öregnek valaki elmesélte, hogy ô „híres ember”. De ô ezt magában már jól tudta; hagyta, hogy az emberek beszéljenek, amit akarnak. De a képeit tekintve az embernek megint eszébe jut, hogy az elismerésnek (teljesen egyedi, félreismerhetetlen kivételekkel) hogyan kell valakit bizalmatlanná tennie a saját munkájával szemben. Ha valaki jó munkát végez, általában nem élheti meg, hogy ezt felismerjék: vagy a munkája csak félig jó és nem elég kíméletlen […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 17. […] Tegnap egész nap zuhogott az esô, és most mintha újrakezdôdne. Ha elôrenézünk, azt kellene mondanunk: lassan jön a hó. De ma éjjel arra ébredtem, hogy a könyvem fölött egy sarokban a holdfény játszott; egy folt, amely nem világított, hanem a maga alumíniumszerû fehérjével csak befedte azt a helyet, amelyen elterült. És a szobát kitöltötte a hideg éjszaka, egészen a sarkokig; fekvô helyzetben is tudtam, hogy ez van a szekrény alatt és a komód alatt, és minden hézag nélkül körülveszi a tárgyakat, így a messingi lámpákat is, amelyek nagyon hidegnek tûntek. De a reggel világos volt. Az átható keleti szél egy erôs fronttal vonult be a városba, talán azért, mert olyan tágasnak találta. Vele szemben, nyugatról, szélfúttan, kiszorítva, felhôk szigetcsoportjai, szigetecskék, szürkék, mint a vízimadarak nyaki tollazata a messzi boldogság alig-kék óceánjában. És mindezek alatt alacsonyan még mindig ott állnak a Place de la Concorde és a Champs-Élysées fái, a maguk hatalmas árnyékával, a zölddé egyszerûsített feketében, a nyugati felhôk alatt. Jobbra világos házak napos-szélfúttan, és teljesen a háttérben a kék szôlôszürkében megint a házak tervszerûen elrendezve, kôomlásszerû, egyenes vonalakkal. Aztán az obeliszk közelébe jutunk (amelynek gránitja körül mindig ott lebeg az a kicsit szôke, régi melegség, amelynek hieroglifa-hézagaiban óegyiptomi árnyék-kék található, beszáradva, mint egy festékkagylóban) és egy alig észrevehetô lejtéssel jön felém a csodaszép avenue, gyorsan és gazdagon, 28 A szóban forgó kiállításon madame Cézanne két képe szerepelt, az egyik a majd még elemzésre kerülô piros foteles kép.

612

mint egy áram, amely egy kicsit korábban a saját erejével áttörte a kaput az Arc de Triomphe sziklafala felé, ott hátul az Étoile-nál. És mindez ott nyugszik a maga nagyvonalúságával és kibocsát magából egy teret. A tetôkrôl itt és ott a zászlók egyre följebb emelkednek, nyújtózkodnak és ide-oda csapdosnak, mintha elrepülni készülnének: itt és ott. Ilyen volt ma az út a Rodin-rajzok felé. Mr. Bernheim elôször az újságban mutatott nekem néhány Van Goghképet. Az Éjszakai kávézóról már írtam; de ennek mûvészi éberségérôl, a borpirosról, a lámpasárgáról, a mély és a teljesen felületes zöldrôl, a három tükörrôl, amelyek mindegyike egy másfajta ürességet tartalmaz – még nagyon sok mondanivalóm lenne.29 Aztán a Park: egy városi park-út Arles-ben, sötét emberekkel jobbra és balra, különbözô padokon, elöl egy kék újságolvasó, és egy lila nô hátul, és közöttük a foltokban fölvitt kék és lombzöld.30 Aztán következik egy férfiportré: egy friss (sárga és zöldessárga) nádból font háttérbôl – amely a hátralépô számára egységes világossággá egyszerûsödik – elôlép egy idôsebb férfi rövidre vágott fekete-fehér bajusszal, rövid hajjal, beesett arccal a széles koponya alatt; az egész fekete-fehérben, rózsaszínben, nedves sötétkékben és mindent lefedô kékesfehérben, leszámítva persze a nagy kék szemeket. És végül következik egy olyan táj, amely mint nála mindig egy kicsit el van tolva, és amilyent már többet is festett: mindent az alámerülô nap sárga és narancssárga fénye vesz körül, sárga kerek töredékek. Ezzel szemben ott van a lázadó kék, kék, kék, a hullámzó dombok hajlása, egy csík, amely csillapítja a kilengéseket (talán egy folyó?), leválva a szürkületrôl, amely átlátszó sötét aranyban pompázik, a kép ferde elülsô harmadában egy mezô és az ebben elhelyezett kévék.31 És aztán megint a Rodinek. De már megint esik és esik: mint vidéken olyan tartósan és hangosan, anélkül, hogy bármilyen más zajt lehetne hallani. A kolostorkert kerek fala tele van mohával, és ennek van néhány olyan világítóan zöld helye, amilyent még sohasem láttam. Mára ennyit, élj boldogan […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 18. (péntek) […] Tudnod kellett, miközben írtál nekem, hogy milyen jólesne nekem az a belátás, hogy a kék lapoknak32 van valami közük a Cézanne-nal kapcsolatos tapasztalataimhoz. Amit te most mondasz, és nagyon kedvesen megállapítasz, azt én valahogy már sejtettem, habár pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy ez a tendencia – amely megfelel a cézanne-i festészet hallatlan elôrelépésének – mennyire bontakozott ki bennem. Meg vagyok gyôzôdve ró29 Ezt a híres képet Van Gogh 1888 szeptemberében festette. Ez a kép elôször a moszkvai Modern Mûvészetek Múzeumába került; majd a forradalom után Amerikába „vándorolt”. Jelenleg a Yale University Art Galleryben látható. 30 Van Gogh ezt a képet is 1888 szeptemberében festette, a washingtoni Phiips Memorial Galleryben látható. 31 A Táj alámerülô Nappal címû képét Van Gogh 1889 szeptemberében festette, a KröllerMüller in Otterloo (Hollandia) múzeumában található. 32 A Neue Gedichte verseit Rilke kék színû lapokra írta.

613

la, hogy személyes belsô okai voltak annak, hogy látóbbá váltam a képek elôtt; e képek elôtt még nemrégiben egy pillanatnyi odafigyeléssel mentem volna el, anélkül, hogy izgatottan és várakozásokkal tele visszatértem volna hozzájuk. Tulajdonképpen nem is a festészetet tanulmányozom (mert a képekkel szemben – mindezek után is – meglehetôsen bizonytalan vagyok: csak nehezen tudom megkülönböztetni a jókat a kevésbé jóktól, és mindig összecserélem a korábban és a késôbben festetteket). A festészetnek ez a fordulópontja számomra azért vált fontossá, mert a saját munkámban magam is ide jutottam, vagy legalábbis egész közel jutottam hozzá, valószínûleg arra készülve, ami a legfontosabb. Ezért csak óvatosan írhatok Cézanne-ról, aki persze ugyanakkor hatalmas csábítást is jelent számomra. Nem az jogosult írni a képekrôl (ezt végül mégiscsak be kell látnom), aki privát nézôpontokból megérti ôket, hanem az, aki a meglétükben nyugodtan meg tudja erôsíteni ôket, anélkül, hogy többet és mást látna bennük, mint puszta tényeket. De az életemben ez egy olyan váratlan érintés, amely egyszer csak jött és helyet követelt magának, a maga teljes erôsségében és odafordulásában. És megint egy szegény ember. Micsoda elôrelépés a szegénység történetében Verlaine óta; bár lehet, hogy már ô maga is visszaesést jelentett; mindenesetre a Mon Testament-ben ezt írta: Je ne donne rien aux pauvres parce que je suis un pauvre moi-meme, és akinek az egész életmûvében ez a nem adás egybeesett az üres kezek megkeseredett mutatásával, amire Cézanne-nak az utóbbi harminc évben nem volt ideje. Mikor mutatta volna meg a kezeit? A gonosz pillantások mindig megtalálták, amikor úton volt, és neveletlenül feltárták az ínségüket; de mi csak azt tudjuk meg a mûveibôl, hogy milyen masszívan és súlyosan nehezedett rá a munka egész életében. Ebben a munkában már nincsenek örömforrások, hajlamok és választékos kényeztetések, amelyek legkisebb részei egy végtelenül mozgékony lelkiismeret mérlegén kerültek volna kipróbálásra, és amelyek a megvesztegethetetlen létezôt a maga színtartalmára egyszerûsítették volna, hogy így a szín túlvilágában elkezdôdhessék egy emlékekkel nem rendelkezô új egzisztencia. Ez a határtalan, az idegen egységbe bele nem szóló tárgyiasság az, amely az emberek számára Cézanne portréit oly botrányossá és komikussá teszi. Elfogadják, anélkül, hogy világossá válna a számukra, hogy ô az almákat, a hagymákat, a narancsokat puszta színekkel adta vissza (amit ôk még mindig a festôi gyakorlatozás alárendelt eszközének tekintenek), de már a táj esetében hiányzik számukra a magyarázat, az ítélet és a fölényesség. De ami a képeit illeti, a szellemiségük híre egészen a burzsoákig eljutott, méghozzá akkora sikerrel, hogy ez már a jegyesek és a családok vasárnapi fényképfelvételein is ott látható. És ezen a ponton Cézanne-t elégtelennek tekintik, de ô ezzel nem is foglalkozik. Ebben a Salonban annyira egyedül van, mint amennyire az életben is egyedül volt, és a festôk, a fiatal festôk is gyorsan elhaladnak mellette, mert azt látják, hogy a kereskedôk az ô oldalán állnak. […] Mindkettôtöknek szép vasárnapot kívánok […] ¡

614

Párizs, rue Casette 29. 1907. október 19. Te biztosan emlékszel a […] Malte Laurids feljegyzéseibôl arra a helyre, amely Baudelaire-rôl szól, méghozzá A dög címû versérôl.33 Eszembe jutott, hogy e nélkül a költemény nélkül az a tárgyias beszéd, amelyet most Cézanne-ban vélünk fölfedezni, nem kezdôdhetett volna el; elôször is adottnak kellett lennie a maga könyörtelenségében. A mûvészi szemléletnek anynyira le kellett gyôznie önmagát, hogy a szörnyûben és a visszataszítóban is megpillantsa a létezôt, amely ugyanannyira érvényes, mint minden más létezô. Ahogy nem lehet válogatni, úgy az alkotó sem teheti meg, hogy elforduljon valamilyen egzisztenciától: egyetlen elutasítás kitaszítja ôt a kegyelem állapotából, és mindenestül bûnössé teszi. Amikor Flaubert a Saint-Julienl’Hospitalier legendáját hallatlan körültekintéssel és gondossággal újramesélte, megajándékozta olvasóit ezzel a hitelességgel; mert a mûvész a maga szent elhatározásait maga hozta meg, és ráadásul még egyet is értett velük és hangosan üdvözölte ôket. A mûvész létéhez egykor hozzátartozott, hogy a maga új boldogságát legyôzve a kitaszítottak mellé feküdjön és a maga teljes melegét – egészen a szív és a szeretet melegéig – megossza velük. El tudod képzelni, hogy mennyire felkavar, hogy Cézanne épp ezt a verset – Baudelaire Charogne-át – még a késôi éveiben is kívülrôl tudta, és szóról szóra el tudta mondani. A korai munkáiban biztosan találunk olyanokat, amelyekben önmagát legyûrve elvergôdött a legszélsôségesebb szeretet lehetôségéig. Ebben az odaadásban kezdôdik a szentség: a szeretet egyszerû élete, amely fennmarad, amely anélkül, hogy ezzel dicsekedne, mindenhez odalép, kíséret nélkül, feltûnés nélkül, szótlanul. A tulajdonképpeni munka, a feladatok teljessége, minden e mögött a fennállás mögött kezdôdik, és aki nem tudott eljutni eddig, az az égben biztosan találkozni fog Szûz Máriával, néhány szenttel és kis prófétával, Saul királlyal és Charles le Téméraire-rel – de Hokusairól és Leonardóról, Li Tai Perôl és Villonról, Verhaerenrôl, Rodinrôl és Cézanneról, sôt a Jóistenrôl majd ott is csak az elbeszéléseket fogja hallani. És egyszer csak (és most elôször) vélem érteni Malte Laurids sorsát. Azt hiszem, arról van szó, hogy ez a vizsga túl nagy kihívás volt a számára, hogy a valóságban nem tudott megbirkózni vele, habár gondolatban olyan jelentôsnek tartotta, hogy ösztönösen addig kereste, amíg egybe nem forrt vele és nem engedte el többé. A Malte Laurids-ról szóló könyv – ha egyszer megírom – errôl a belátásról fog szólni, valakin keresztül megmutatva, akinek ez a belátás túl nagy. Talán mégis átmegy a vizsgán, mert hiszen ô írta „A kamarás halálá”-t;34 de mint Raszkolnyikov a maga tette által felemésztve visszalép, és nem cselekszik tovább abban a pillanatban, amikor a cselekvé-

33 Baudelaire „Une charogne” címû verse a Les fleurs du mal XXIX. verse. A hivatkozás a Malte Laurids Brigge feljegyzéseinek 22. szövegegységére vonatkozik. 34 A „kamarás története“ a Malte Laurids Brigge-ben a 7. szövegegységtôl („Dieses ausgezeichnete Hotel …”) kezdve többször is elôfordul.

¡

615

sének el kellene kezdôdnie, úgyhogy az újonnan kiharcolt szabadság szembefordul vele, és széttépi. Ah, mi számoljuk az éveket, itt-ott szakaszokra bontunk, abbahagyjuk és újrakezdjük, és a kettô között kicsikét mindig habozunk. De amivel találkozunk, az egyetlen darab, amelyben az egyik rész rokonságban áll a másikkal, megszüli magát és felnô, önmagává nevelôdik. És nekünk alapjában véve csak jelen kell lennünk, de egyszerûen és állandóan, ahogy a Föld is jelen van, egyetértve az évszakokkal, világosan és sötéten, feloldódva a térben, nem kérve, hogy valami másra támaszkodhasson, hanem csak a befolyások és az erôk hálójában állva, amelyben még a csillagok is biztonságban érzik magukat. Nos egy nap el kell jönnie az idônek, a nyugalomnak és a türelemnek, hogy folytatni tudjam Malte feljegyzéseit; most már sokkal többet tudok róla, vagy még inkább: sokkal többet fogok tudni róla, majd amikor szükséges lesz […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 20. (vasárnap délután) […] Igen, a leveled vasárnapra megérkezett; amikor az ebédrôl visszafelé jöttem, itt várt rám. Szép betekintést ad a te kicsi-kicsi mûtermedbe; a nagy, az egészen nagy, az igazi terem, mégiscsak bennünk magunkban van; ha ezt ki lehetne bérelni vagy meg lehetne venni. De a mindenség úgy van elrendezve, hogy ezt ne lehessen. Itt a kinttartózkodást a csapadék és a hideg már rég kellemetlenné tette: Jouvennél néhány bátor ember mégis kint maradt az ajtó elôtt, mivel az asztalok még álltak; de egy szörnyû napon mégis levették a „Terrasse”-t (ahogy ôk nevezik). Ma teljesen váratlanul aztán megint ott ültünk a langyos, csendes napon; a délelôtt ragyogó volt. De miközben írom ezeket a sorokat, már szürkülni kezd, néhány madárhang úgy szól, mintha esô közeledne, és a lépések lent az utcákon fogyatkozni kezdenek. Megint megtettem az utat a Salonhoz; a csendes Faubourg Saint-Germainen át, a paloták mentén, amelyek elülsô magas kapuin még ott állnak a régi nagy nevek: Hotel de Castries, Hotel d’Aravay. És az egyik fölött ez áll: Hotel Orloff; ez azé a gazdag családé volt, amely Nagy Katalinnak köszönhette a maga fölemelkedését és meggazdagodását, és amelyben ragyogó gavallérok és szép asszonyok találkoztak egymással, akiknek mosolya az egész nemet szép múlttal ajándékozta meg; ezek voltak az Orloff hercegnôk, akiket egész Párizs csodált. Te tudod: az elülsô épületben van egy magas boltívû kapu, amely rendkívül masszív és nehéz, ablakok jobbra és balra, egyáltalán nem érdekli ôket, hogy mi történik az utcán; csak a portásablak világos és figyelmes a szegényes függönyök elôtt. De ha a nyomasztó ajtószárnyak egyike kinyílik, tükrözôdve a maga sima sötétzöldjében, akkor a pillantást nem lehet többé feltartóztatni. A bejárat sötétzöldjétôl visszalépve a palota, amely messze van az utcától, mintegy mutogatva magát (mint ahogy mutogatja magát valaki, aki egy ruhát próbál fel). A középsô ajtó, ¡

¡

¡

616

amely teljesen üvegbôl van, egy kis részt feltár a kavicsos érintetlen udvarból, és az összes ablak mögött ott lógnak, mint valami szép ruhák, a náluk alig kisebb függönyök. Ahol ezek mégis hiányoznak, ott látjuk a lépcsô peremét, békésen felfelé ívelve, nyugodt emelkedéssel. Az ember sejti az elôcsarnok hûvösét, a hideg, visszafogott falakat, amelyek semmiben sem vesznek részt, mint a szolgák az asztal körül, és csak azért vannak ott, hogy esténként a gyertyatartókat körbeadogassák. Az ember azt sejti, azt hiszi, hogy ezekben a palotákban királyi belsô terek vannak, és az embernek van valami a vérében, ami ezekhez a terekhez vonzza. Egy pillanatig az összes érzés skálája a bronz, régi kínai porcelán nehézségétôl az ingaóra könnyûségéig terjed; és aztán az ember bemegy a tükörterembe, ahol mindez nem érvényes: de nem úgy, mint a rue Saint-Dominique-en, és nem is úgy, mint ahogy benne lehet egy pici vérben, amely idôrôl idôre áthalad a szíven, illatozva mint valami régi eszencia. De ettôl most el kell köszönnünk, le kell vetnünk. Még olyan valaki is, aki parancsolni tudna az ilyen palotáknak, szegényesen és tudatlanul állna ott, és már semmiféle csábításra sem hallgatna. A pártatlanságban biztosan el kell mennünk addig, hogy megtagadjuk a homályos érzelmi emlékek, az öröklött szimpátiák és elôítéletek hagyományos értelmezését, azért, hogy azt, ami velük együtt az erôben, a csodálatban és az akaratban adódik a számunkra, névtelenül és újonnan a saját feladatainkra tudjuk fordítani. Az embernek a legutolsó porcikájáig szegénynek kell lennie. Még azokkal szemben is, akik elôttünk jártak, szegénynek kell tudnunk maradni, mert egyébként csak a felemelkedésükig tudunk visszanyúlni, az elsô felragyogásukig. Ezen túlmenôen persze mindig éreznünk kellene a gyökereket és magát a földet is. Minden pillanatban a kezünket a földre kell tudnunk tapasztani, mint a legelsô embereknek. […] Élj boldogan […] Holnap újra jelentkezem […] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 21. […] De tulajdonképpen még Cézanne-ról szerettem volna mondani valamit: még senki sem írta le, hogy hogyan kell a színekkel festeni, hogy hogyan kell teljesen magukra hagynunk ôket, hogy kölcsönösen vitába szálljanak egymással. Az egymás közötti érintkezésük: ez a festészet lényege. Aki közbeszól, aki valamit elrendel, aki az emberi meggondolását, a maga elmeélét, a maga ügyvédi bölcsességét, a szellemi rugalmasságát valahogy játékba hozza, az már megzavarja és elhomályosítja a cselekvését. A festônek nem szabadna eljutnia a belátás tudatáig (mint ahogy a mûvésznek általában sem). Ahelyett, hogy a reflexió kerülô útjaira lépne, az elôrelépéseinek számára is rejtélyesnek kell maradniuk; olyan gyorsan kell belépnie a munkájába, hogy az elôrelépéseket a megszületésük pillanatában ne tudja felismerni. Aki ott meglesi ôket, megfigyeli ôket, feltartóztatja ôket, annak számára átváltoznak, mint a szép arany a mesében, amely nem maradhat arany, mert mindig van valamilyen apróság, amely nincs rendben. Az, hogy Van Gogh levelei olvas617

hatóak,35 hogy oly sok mindent tartalmaznak, az alapjában véve ellene szól, mint ahogy az is a festô ellen szól (és ez Cézanne-ra is vonatkozik),36 ha azt mondja, hogy ezt és ezt akarta, tudta, tapasztalta stb. Vagy ha azt mondja, hogy a kék a narancssárgához, a zöld a piroshoz vonzódik, hogy ô, a kíváncsi valami ilyesmit tapasztalt volna magában, ha titokban a szemének belsejére figyelt volna. Így a képei egy belsô ellentmondásra futottak ki, miközben a szín japán leegyszerûsítésére törekedett, amelynek következtében a legközelebbi felsô vagy a legközelebbi alsó árnyalatra egy sík terült, és mindez egyetlen összértékké összegezôdött. Ez aztán megint a japánok kihúzott vagy kimondott (ez azt jelenti: megtalált) kontúrjához vezetett, mintha az egyformává tett síkokat becsomagolta volna: a puszta szándékba, a puszta önhatalmúságba, egyszóval a dekorációba. Egy író festô, valaki tehát, aki nem volt igazi festô, a maga leveleivel Cézanne-t is arra ösztönözte, hogy a festô munkájáról válaszolva beszéljen; de ez – ha megnézzük az öreg néhány levelét – számára is egy tehetetlen, roppant kínos kísérlet maradt. Szinte semmi érdemlegeset nem tudott mondani. Azok a mondatok, amelyekben ezt mégis megpróbálta, túl hosszúak, összegabalyodnak, felágaskodnak, összecsomósodnak, és végül el is ejti ôket, a dühtôl, az önkívület határán. Ezzel szemben viszont teljesen világosan leírta: „Én azt hiszem a legjobb a munka”; vagy: „én a képeimmel fogok nekik válaszolni”; vagy: „l’humble et colossal Pissarro” (aki ôt dolgozni tanította), vagy: néhány ide-oda csapkodás után (az ember érzi, milyen megkönnyebbülten és szépen ír): az aláírás rövidítés nélkül: Pictor Paul Cézanne. És az utolsó levelében (1905. szeptember 21-én) egyszerûen ezt írja: je continue donc mes études. És volt egy vágya, amely valóban teljesült a szó szoros értelmében: je me suis juré de mourir en peignant. Mint egy régi haláltáncképen, úgy nyúlt a halál hátulról a könyöke alá, az utolsó vonást már ô húzta meg, remegve az élvezettôl; az árnyéka már egy ideje ott lebegett a paletta fölött, és volt rá ideje, hogy a színek nyílt egymásra következésében kiválassza azt, amely neki a legjobban tetszik. Amikor ez az ecsetjére került, akkor kezdett el festeni [...], de akkor már ott volt a halál; magához ragadta a kezdeményezést és meghúzta a vonalat, az egyetlent, amelyet tudott. Tegnap láttam (anélkül, hogy ô megismert volna) Osthaust a Salon-ban,37 aki mintha valamit vásárolni szeretett volna. És láttam dr. Eliast,38 akit mi Fischernél ismertünk meg39 (és aki melegen üdvözöl téged); egyébként Cézanne-ról és a Cézanne-képek elôtt állva beszélt: „két világ”. A tervezett utamra gondoltam, és az emberekre, akik majd beszélni fognak Prágában,

35 Van Gogh levelei németül kivonatosan 1906-ban jelentek meg; Rilke Münchenbôl Nápolyba utazva olvasta ôket, 1906. november végén. 36 Rilke csak a Bernard tanulmányában publikált leveleket ismerte. 37 Karl Ernst Osthaus (1874–1921) gyûjtô és mûvészeti író, Cézanne-tól két tájkép volt a tuljdonában. 38 Julius Elias, berlini mûgyûjtô és Ibsen-fordító; neki is volt egy Cézanne-képe. 39 Samuel Fischer (1859–1934), az S. Fischer Verlag megalapítója.

618

Pozsonyban, Bécsben – és az összes félreértésre. Minden fecsegés félreértés. A belátás csak a munkán belül lehetséges. Ezt az egyet biztosnak tekintem. Esik, esik [...], és holnap zár a Salon, amely az utóbbi idôben szinte a lakásommá vált. Élj boldogan, ennyit mára [...] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 22. [...] ma zár a Salon. És amikor majd utoljára megyek haza, szeretnék magammal vinni egy zöld vagy kék árnyalatot, amelyrôl majd azt hiszem, hogy jobban, felejthetetlenebbül kellett volna megnéznem. Az emlékeimben A nô piros fotelben40 színösszefüggése (habár oly gyakran figyelmesen és összpontosítva álltam elôtte) majd éppúgy el fog homályosulni, mint egy nagyon sokjegyû szám. És mégis megpróbáltam bevésni magamba, számjegyrôl számjegyre. Az érzéseimben a meglétére vonatkozó tudat valami emelkedettséggé alakult át, amelyet minden álmomban érzek; a vérem leírja bennem, de a beszéd valahol kívül marad, és senki sem hívja be. Írtam már róla? – Egy földes-zöld fal, amelyben vissza-visszatér egy kobaltkék minta (egy kereszt, melynek a közepe üres), egy piros, kipárnázott, alacsony karosszék; a kerekre kidomborodó támasz egy kicsit elôredôl a könyöktámasz felé (amely úgy lóg, mint egy kar nélküli ember kabátujja). A bal könyöktámasz és a rojtok – amelyek teljes cinóberben lógnak le – mögött már nincs fal, hanem csak egy széles, zöldeskék alsó peremcsík, amellyel szemben az ellentmondás élesen fölharsan. Ebben a piros fotelban egy különös személyiség, egy hölgy ül, függôleges csíkozású ruhában, a kezei az ölében, amely egészen könnyû, zöldeskék és kékeszöld kis szétszórt foltokkal van jelölve, egészen a kékesszürke kabát pereméig, amelyet elöl egy kék, zöld visszfényekkel játszó selyemmasni díszít. Az arc világosságában hangsúlyos a színeknek a modellalkotáshoz való közelsége; a választék körül kör alakban elhelyezkedô haj barnája és a szemek egyszerû barnája élesen elválik a környezettôl. Mintha minden hely tudna az összes többirôl. Annyira jelen van, annyira fontos az alkalmazkodása és az elutasítása; annyira gondoskodik (mindegyik a maga módján természetesen) az egyensúlyról, azt újra és újra helyreállítja: mint ahogy a kép egésze a valóságot tartja egyensúlyban. Mert ha azt mondhatjuk, hogy ez egy piros fotel (ez minden festészet elsô és végérvényes piros fotelje), akkor ez csak azért lehetséges, mert egy jól ismert színegyüttes veszi körül, amely bármilyen is legyen, ezt a pirosságot erôsíti és alátámasztja. Ezt (hogy a kifejezôerejének szintjére emelkedjünk) Cézanne a könnyû arc körül nagyon erôteljesen festette meg, úgyhogy létrejött egyfajta viaszréteg; és a szín még sincs túlsúlyban a tárggyal szemben, amely tökéletesen átfordul egy festôi ekvivalensbe. De bármennyire is sikerült ezt elérni és megvalósítani, a polgári realitás mégis kész átadni a maga helyét a végérvényes képi létezésnek. Minden – ahogy már mondtam – a színek egymáshoz való viszo40

A képet Cézanne 1877-ben festette, korábban Firenzében volt, most Bostonban látható.

619

nyán múlik: az egyik a másikkal szemben összpontosul, kiemeli magát vele szemben, és ugyanakkor elmélyed önmagában. Mint ahogy egy kutya szájában a különbözô dolgok és nedvek kialakulnak és készen állnak: vannak egyetértôek, amelyek csak megvalósítanak, és vannak korrigálók, amelyek ártalmatlanná tesznek. Így minden szín belsejében létrejönnek olyan fokozatok és elvékonyodások, amelyek segítségével átvészelhetô egy másik szín érintése. E mellett a mirigyhatás mellett a színintenzitáson belül a tükrözések (amelyeknek a természetben való felbukkanása mindig annyira meglepett engem: a víz esti pirosa, mint tartós állapot a tavirózsa külsô leveleinek nyers zöldjében köszön vissza) játsszák a legfontosabb szerepet: a gyengébb lokális színek teljesen feladják önmagukat és megelégszenek azzal, hogy a meglévô legerôsebb színt visszatükrözzék. E sokféle kölcsönös befolyás mozgásában lebeg a kép belseje, emelkedik és zuhan vissza önmagába, és nem jut nyugalmi helyzetbe. Mára csak ennyit [...] Látod, hogy mennyire nehéz közelebb lépni a tényekhez [...] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 23. [...] Azon gondolkodtam tegnap este, hogy a Nô piros fotelben érzékeltetésére vonatkozó kísérletem mennyire lehetett sikeres. Nem vagyok biztos benne, hogy az értékeinek egymáshoz való viszonyát jól eltaláltam; a szavak számomra (most sokkal inkább, mint korábban) alkalmatlannak tûnnek, és mégis fenn kell állnia a lehetôségnek, hogy felhasználjuk ôket, ha egy ilyen képet természetként akarunk szemlélni: ebben az esetben ezt mint létezôt valamiképpen ki is kell tudnunk mondani. Egy pillanatra könnyebbnek tûnt számomra az önarcképrôl beszélni;41 ez nyilvánvalóan korábbi, és nem vonul föl benne az egész színskála; valahol középen helyezkedik el a sárgászöld, az okker, a lakkpiros és a lilabíbor között, és a felöltôben és a hajban egy nedves-lilás barnáig megy el, amely feszültségteli viszonyban áll a fal szürkéjével és sápadt rézszínével. Közelebbrôl tekintve azonban ebben a képben is jelen van a világoszöld és a vaskos kék, amelyek kiûzik a vöröses árnyalatokat és pontosítják a fényviszonyokat. Mindazonáltal a tárgy önmagában megragadható, és a szavak, amelyek a festôi tények megadásakor oly tehetetlennek bizonyulnak, az ábrázoltban (amellyel az ô tulajdonképpeni birodalmuk is kezdôdik) nagyon szeretnének eljutni önmagukhoz és leírni, hogy mi is ez. Ez egy férfi jobboldali profilból, negyedfordulattal elôrehajolva. A sûrû, sötét haj a fej tetején összekuszálódik, miközben rásimul a fülekre, oly módon, hogy a koponya kontúrjai láthatóvá válnak. Ezek a kontúrok eminens biztonsággal vannak kihúzva, kemények és mégis kerekek, a homlok lefelé egyetlen darabból áll, és a keménysége jól érvényesül; feloldódik a formában és a síkban, és az ezernyi körvonalból a legszélsôségesebb alak jön létre. A szemöl41 Ezt a híres önarcképet Cézanne 1875 körül festette, egy párizsi magángyûjteményben található.

620

dök szegélyében e belülrôl megfestett koponya erôs struktúrája még egyszer érvényre jut; innen kiindulva lefelé, kicsit elôretolva az enyhén szakállas állra támaszkodik az arc, mintha minden egyes vonás egyenként lenne rávésve, hihetetlen fokozással, és ugyanakkor egy primitív szintre lecsökkentve, az önkéntelen csodálkozást kifejezve, melynek a vidéki gyerekek és emberek oly könnyen áldozatául esnek. Miközben az elmerülés pillantás nélküli félszegsége helyébe most egy animális figyelmesség lép, amely a szempillamozgás által nem zavart szemben tartós, tárgyias élénkséget vált ki. És hogy milyen nagy és megvesztegethetetlen volt a nézésnek ez a tárgyilagossága, azt szinte megható módon az a körülmény is megerôsíti, hogy önmagát annyi alázatos objektivitással ismételte (anélkül, hogy a maga kifejezését értelmezte volna, vagy fölényesen rátekintett volna), egy olyan kutya hitével és tárgyilag motivált részvételével, aki a tükörbe nézve ezt gondolja: itt van még egy kutya. Élj boldogan [...] ennyit egyelôre; talán most már tudsz magadnak képet alkotni az öregrôl, akire jól illik az a mondás, amit ô maga Pissarrónak tulajdonított: humble et colossal. Ma van a halálának évfordulója [...] Párizs, rue Casette 29. 1907. október 24. [...] azt mondtam: szürke – tegnap, amikor az önarckép hátterét akartam leírni, világos réz egy szürke minta által ferdén áthúzva; de inkább ezt kellett volna mondanom: egy különös fémes fehér, alumínium vagy a szürkéhez hasonló. A szó szigorú értelmében vett szürkét ugyanis Cézanne festményein nem lehet megtalálni. Az ô roppant festôi pillantása ezt a színt nem bírta ki: megvizsgálta az alapját, és ott lilát vagy kéket talált, vagy pirosat vagy zöldet. Különösen a lilát (egy olyan színt, amelyet ilyen részletesen és elmélyülten még senki sem alkalmazott) ismeri fel szívesen ott, ahol szürkét várnánk, és ezzel megelégszünk; de ô nem csügged, és kihozza a benne rejlô lilát úgy, ahogy azt egy-egy este is megteszi, a homlokzatok szürkületét lilaként szólítva meg; miközben ez a szín nála minden árnyalatban elôfordul: a könnyen lebegô lilától a finn gránit nehéz lilájáig. Amikor ezt észrevettem, hogy tehát az ô képein nem található meg a tulajdonképpeni szürke (a tájakon a jelent az okker és az égetett és nem égetett föld érzékelteti, és így a szürke nem is tud létrejönni), Vollmoeller kisassszony arra hívta fel a figyelmemet, hogy ha az ember a képek között áll, akkor puha és enyhén szürke atmoszféra indul ki belôlük. Aztán megegyeztünk abban, hogy Cézanne színeinek (amelyek sehol sem lógnak ki és nyomulnak elôtérbe) belsô egyensúlya azt a nyugodt, békés levegôt idézi fel, amely a Grand Palais üres otthontalanságában nem is tudna létrejönni. Habár sajátosságai közé tartozik, hogy a krómsárgát és az égô lakkpirosat a citromjain és az almáin teljes biztonsággal alkalmazta, a harsányságukat a képeken mégis keretek között tudta tartani: mint valami fülbe, úgy harsan bele egy hallgatag kékbe és kap halk választ tôle, úgyhogy odakint senki sem érzi magát megszólítva vagy fölszólítva. Az ô nature morte-jai csodálatos módon önmagukkal foglalatoskodnak. Kezdetben sokat használt 621

egy fehér kendôt, amelyet oly csodálatosan átitattak a túlsúlyban lévô helyi színek, és az erre helyezett dolgok, amelyek minderrôl teljes szívbôl mondanak valamit és megnyilatkoznak. A fehér használata számára kezdettôl fogva magától értetôdô volt, ez képezte a feketével együtt a teljesen nyitott paletta két végét. Egy kôszerû, fekete kályhalap és egy ehhez tartozó ingaóra, a fehér és a fekete (az utóbbi egy kendôn, amely a lap egy részét takarja, lelógva) teljesen színesen viselkednek, más színekkel teljesen egyenjogúak.42 (Manet-tól eltérôen, akinél a fekete olyan, mint egy áramszünet, mint amely – máshonnan érkezve – az összes színnel szembeszegül.) A fehér kendôn egy világos kávéscsésze, erôs sötétkék peremcsíkokkal, egy friss, érett citrom, egy csiszolt, felül cikcakkos kehelypohár, és teljesen balra egy nagy, barokk tritonkagyló – különc és sajátos kinézettel, a sima, piros torkolatát felénk tátva. Ennek belsô, a világosba hajló kárminja a mögötte lévô falból elôcsal egy viharos kéket, amelyet az aranyszegélyû kályhatükör tágasabban és elmélyültebben megismétel; és itt a tükörképben megint beleütközik egy ellentmondásba: az üvegváza tejes rózsaszínje, amely a fekete asztali órán állva kétszer is érvényre juttatja (valóságosan és valamivel hanyagabbul tükrözve) a maga ellentétét. A tér és a tükrözési tér e kettôs leütéssel végérvényesen jellemezhetô és mintegy zeneileg megkülönböztethetô; a kép tartalmazza ôket, mint ahogy egy kosár a gyümölcsöket és a leveleket tartalmazza: mintha mindezeket is éppoly egyszerûen kézbe lehetne venni, és oda lehetne adni valakinek. De van itt még egy tárgy a tálcán, mintegy odahelyezve a fehér kendô mellé; most erre tekintettel szeretném még egyszer megnézni a képet. De a Salon már nem létezik; néhány nap múlva nyit egy autókiállítás; az autók a gyorsaságra vonatkozó rögeszméjükkel, hosszan és bután fognak itt állni. Élj boldogan, mára ennyit [...] WEISS JÁNOS fordítása

42 A Csendélet fekete órával címû képet Cézanne 1869/70-ben festette, és általában a fiatal Cézanne mestermûvének tekintik. Sokáig Cézanne barátja, Zola tulajdonában volt, ma egy párizsi magángyûjteményben van.

622

WEISS JÁNOS

Utószó

Az a tizennyolc levél, amelyet Rilke 1907 októberében a feleségének a „Cézanne-élményrôl” írt, valószínûleg egyedülálló jelentôségû. Megpróbálkozhatunk azzal, hogy e leveleket a személyes élet olyan dokumentumainak tekintsük, amelyekbôl a költôi pálya alakulására nézve is fontos információkat meríthetünk. Ekkor abból indulhatunk ki, hogy a Cézanne-levelek a Neue Gedichte és a Malte-regény között születtek. (Ezek a mûvek Rilke középsô alkotóperiódusának kiemelkedô darabjai, sôt talán még azt is mondhatjuk, hogy egész életmûvének csúcspontjai; az elôbbi 1907-ben, az utóbbi 1910-ben jelent meg.) A verseskötet korrektúrájának megérkezésérôl Rilke október 13án (vasárnap) számolt be feleségének. A rá következô nap az egyetlen nap, amikor Rilke nem írt levelet és valószínûleg semmiféle kiállításon sem volt, pedig a Salon d’Automne-ban megrendezett Cézanne-kiállítás hétfônként is nyitva tartott. Lehet, hogy a verseskötet korrektúráját javította. Azt sejthetjük, hogy Rilke már néhány nappal korábban megkapta a korrektúrát; a levélben ugyanis egy töprengés végeredményérôl is beszámol: „A gazellát is benne hagyom: szerintem jó.” Arról persze semmit sem tudunk meg, hogy eredetileg mi is volt a problémája a verssel. Ezzel kapcsolatban csak sejtéseink lehetnek. A NeueGedichteszerkezetébenezaversegyháromkölteménybôlállóállatversciklus középsô darabja. (A címek: „A párduc”, „A gazella” és „Az egyszarvú”.) Rilke ezeket nem akarta összerendezni ciklussá, ezt mutatja, hogy nemsokára következik „A hattyú” címû vers.1 Mindenesetre ezekbôl a versekbôl „A gazella” azzal lóg ki, hogy nem az állatról, hanem az állat nevérôl szól. Te elvarázsolt: ritka két hang ríme ha összecseng is, hogy lehetne telve olyan rímmel, mely benned zeng egy jelre?!2

1 Külön dolgozat témája lehetne Rilke állatábrázolása a Neue Gedichte verseiben. Ha egy ilyen dolgozatot kellene írnom, akkor kiindulópontként mindenképpen „A kurtizán” címû vers kutyaábrázolását választanám. A szonett a velencei kurtizánról vagy Velencérôl mint kurtizánról szól – ez Rilke egyik legelsô nagyváros-ábrázolása. (Erre a versre a dolgozat utolsó részében még visszatérek.) 2 Rainer Maria Rilke Versei. Európa Könyvkiadó, 1983. 141. Szabó Ede fordítása.

623

(Néhány hónappal korábban Rilke Rodinrôl tartott elôadást, amely a név, illetve a hírnév körüljárásával kezdôdik.)3 Így azt a sejtést fogalmazhatnánk meg, hogy Rilke a Neue Gedichte verseiben utólag fontos új aspektust fedezett fel. És innen kiindulva tekintett elôre (az október 19-i levélben) a készülô Malte-regényre: „Nos egy nap el kell jönnie az idônek, a nyugalomnak és a türelemnek, hogy folytatni tudjam Malte feljegyzéseit; most már sokkal többet tudok róla, vagy még inkább: sokkal többet fogok tudni róla, majd amikor szükséges lesz […].” Ez a kapocs azonban nem jön létre, a Malte-regény nem a névrôl és a név jelentôségérôl szól. * A Cézanne-levelek jelentôségét felmérve alapvetônek tûnik az a kérdés, hogy Rilke középsô korszakában az alapvetô impulzusok a Rodin- vagy inkább a Cézanne-hatásból származnak-e. Rilke 1903-ban Rodin titkára lesz, és két nagyobb dolgozatot is írt Rodinrôl. Az elsô dolgozat mottóját egy 1504-es traktátusból meríti: Az írók a szavakon keresztül hatnak [...], a szobrászok azonban a tetteken keresztül.4 Ez nagyon hasonlít arra, amit Rilke a Neue Gedichte elsô költeményében a versrôl magáról mond: eszerint a vers „ragyogásának halálként kell átjárnia a szívünket”.5 Vagyis a verseknek úgy kell hatniuk, mintha tettek lennének. Ez az, amit a költészetnek a szobrászattól, pontosabban Rodin mûveibôl meg kell tanulnia. De egy levélbeli érdeklôdésre válaszolva Rilke azt írta, hogy a legnagyobb hatással Cézanne képei voltak rá.6 A történeti tények pontos sorba rendezésével erre a kérdésre viszonylag egyértelmûen válaszolhatunk. A Cézanne-levelek írásakor a Neue Gedichte versei már készen vannak. Rilke feleségének finom észrevétele szerint a már elkészült kötet szellemisége szoros összhangban áll a Cézanne-képekkel. Rilke mintegy rátalált a verseivel összhangban álló képekre. Rilke erre (az október 18-i levélben) szinte euforikusan reagál: „Tudnod kellett, miközben írtál nekem, hogy milyen jólesne nekem az a belátás, hogy a kék lapoknak van valami közük a Cézanne-nal kapcsolatos tapasztalataimhoz. Amit te most mondasz, és nagyon kedvesen megállapítasz, azt én valahogy már sejtettem, habár pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy ez a tendencia – amely megfelel a cézanne-i festészet hallatlan elôrelépésének – mennyire bonta3

Rainer Maria Rilke: Auguste Rodin. Insel Verlag, 1984. 71. I. m. 8. o. 5 Rainer Maria Rilke: Der frühe Apollo, in: Neue Gedichte, Contumax GmbH 2010. 8. A saját nyersfordításom: W. J. 6 Heinrich Wiegand Petzet: Nachwort, in: Rainer Maria Rilke: Briefe über Cézanne. Insel Verlag 1983. 105. 4

624

kozott ki bennem.” Rilke végsô soron maga tolta elôtérbe a Cézanne-hatást, mégpedig azután, hogy a Rodinnal való kapcsolatában zavarok, majd konfliktusok léptek fel. A Cézanne-hatás, pontosabban annak feldolgozása csak részben van összhangban a Neue Gedichte verseivel, másrészt azonban elôremutat a Malte-regény felé. * De van-e valamilyen különbség a Neue Gedichte és a Malte-regény között? A Neue Gedichte címû kötet nagy újítását általában a dologköltészet (vagy a tárgyias költészet) megteremtésében látják. A Malte-regény viszont mintegy e mögé visszalépve a költôvé válás folyamatáról szól, amelynek középpontjában a látás (és általában az érzékelés) megtanulása áll. „A nagy prózai mûhöz idôben nagyon közel áll a dologköltészet. [...] Ezek Rilke költészetének alapvetô beállítottságát tekintve a lehetô legszorosabban összefüggnek [...].”7 A levelekbôl valóban ki lehet olvasni egy dolog-elmélet alapjait, amely bizonyos értelemben minden verset áthat. A Cézanne által ábrázolt tárgyak a modern élet tartozékai; ezek lényegét a szegényesség teszi ki. E szegény vagy szegényes dolgok képét Rilke a csendéletekbôl olvassa le. (Rilke a német Stilleben fogalmával szemben elônyben részesíti a nature morte francia fogalmát.) Az október 9-i levélben ezt írja: „[Cézanne] az almáit egy olyan ágyterítôre fekteti, amelyet Madame Brémond egy nap biztosan hiányolni fog, és közéjük állítja a borosüvegét, vagy még egy-két dolgot, ami éppen kéznél van. És a maga »szentségeit« [...] ilyen dolgokból alakítja ki [...].” Az október 7-i levélben pedig ezt olvassuk: „Milyen szegényes nála minden tárgy: az almák mind fôzôalmák, és a borosüvegek a kitágított hátizsákokba valók.” Cézanne így a véletlenszerûen összedobált, szegényes dolgokon keresztül teremtette meg a maga szentségeit. A modern mûvészetnek ezt a sajátosságát Rilke Baudelaire „Charogne” címû versébôl olvassa ki. Ezután ugyanis minden tárgy megjelenhet egy versben. Az október 19-i levélben Rilke szinte meghatódva írja le: „El tudod képzelni, hogy mennyire felkavar, hogy Cézanne épp ezt a verset – Baudelaire Charogne-át – még a késôi éveiben is kívülrôl tudta, és szóról szóra el tudta mondani.” Úgy tûnik, hogy a Malte-regény alapgondolata, a látni tanulás ezzel a legszorosabb összhangban van. Mintha csak Rilke a tárgyak mögé, a dolgok látásának (meglátásának) képességéhez lépett volna vissza. De van egy roppant fontos különbség is, amely általában elkerüli a kutatók figyelmét. A dologköltészetben a költô személyisége, személyes perspektívája nem létezik. A költôvé nevelôdés regénye viszont elôtérbe tolja ezt a perspektívát. Persze ezt a képet is némileg árnyalnunk kell. Ebben az összefüggésben a Neue Gedichte egyik különös, de igen jelentôs versére kell ráirányítanunk a figyelmet, amely erôsen kilóg a sorból. Ez a vers „A költô” címet viseli, ebben olvashatjuk:

7

Käte Hamburger: Rilke. Eine Einführung. Ernst Klett Verlag 1976. 67.

625

Nincsen szeretôm, nincs házam, nincs egy helyem, amelyen élnék. Minden dolog, amelyeknek átadom magam, gazdaggá válik [...].8 Nemcsak a dolgokból árad a szegénység, hanem a költô maga is szegény vagy szegényes. De ezzel máris megteremtôdik a költôi perspektíva önállósodásának lehetôsége. A Neue Gedichte címû kötetben ez még nem válhatott meghatározóvá, a dologköltészetben csak a versekrôl magukról volt szó, a költôi perspektíva nem jelenhetett meg. Ebben az összefüggésben azt mondhatjuk, hogy a Cézanne-levelek igazi átmenetet alkotnak. Rilke ezekben a levelekben elkezd érdeklôdni az alkotó életrajza iránt. Az október 9-i levélben ezt írja: „Ami a munkát illeti, [Cézanne] azt állította, hogy a negyvenedik évéig bohémként élt. Csak Pissarróval megismerkedve kapott kedvet a munkához. De akkor annyira megjött a kedve, hogy életének hátralévô harminc évében már csak dolgozott.” Ez az alkotó, a költô iránti érdeklôdés lesz az alapja a Malte-regénynek, amelyben arról van szó, hogy hogyan teremtôdnek meg a költôi lét feltételei. E feltételek létrejötte kimerítô értelemben sohasem garantálható; a költôvé érés regénye így végsô soron kudarcra van ítélve. * Végre megpróbálkozhatnánk azzal is, hogy a Cézanne-leveleket önálló irodalmi mûnek tekintsük. Könnyû észrevenni, hogy a levelek sajátos egységet alkotnak, amelynek van egy érdekes dramaturgiája. Az elsô levélben Rilke a Salonhoz vezetô útról ír: „És a vasárnap töltötte be a régi nemesi negyedet is, amelyen ma reggel áthaladtam. Régi, bezárkózott szállodák a Faubourg Saint-Germainen, szürkésfehér spalettákkal, diszkrét kertekkel és udvarokkal, zárt rácsos kapukkal és nehéz, jól zárható ajtókkal. Néhány közülük fölényes, igényes és megközelíthetetlen volt.” Mintha Rilke a kitérés kísértésével harcolna: nézhetne várost is, tanulmányozhatná az utcákat, a szállodákat, a kapukat. Érezzük, hogy Rilkének nem volt könnyû elmennie a kiállításra. (Már május 30-a óta Párizsban tartózkodott, nem tudjuk, hogy miért éppen október 6-án kezdi el látogatni a kiállítást.) A második nap arról ír, hogy ôt a kiállításokon általában sokkal jobban érdeklik a látogatók, az ott tébláboló nézôk, mint a képek. De ez a Cézanne-termekben másképp van, mondja Rilke, amit inkább bizonygatásnak érzünk: másképp lesz. Aztán a harmadik nap el sem megy a Salonba, váratlanul inkább a Louvre-t választja. Az errôl a napról írt beszámoló viszont nagyon jelentôs,

8 Rainer Maria Rilke: Der Dichter, in: uô: Neue Gedichte, i. k. 48. A saját nyersfordításom: W. J. (Könnyen észrevehetô, hogy ez a vers mennyire hasonlít József Attila „Tiszta szívvel“ címû költeményére.)

626

mert Cézanne festészetét egy történeti kontextusba próbálja állítani. „A kék kapcsán feltûnt nekem, hogy [...] a XVIII. századnak [ez] a határozott kékje [...] mindenütt [...] megtalálható, és [...] még Chardin-nál sem vesztette el a maga eleganciáját [...]. (Érdemes lenne írni egy monográfiát a kék színrôl, a pompeji falképek sûrû viasszerû kékjétôl Chardinig, és tovább egészen Cézanne-ig: micsoda egy élettörténet!)” Az október 9-i levélben ír Rilke elôször Cézanne-ról, de még mindig nem a képekrôl van szó, hanem Cézanne személyiségérôl. Utána két rövid levél következik, és a fordulat csak az október 12-i levéllel következik be. Ekkor magával vitte Mathilde Vollmoellert (a korabeli Párizsban jól ismert festônôt); valószínûleg ô tanította meg Rilkét a képekrôl beszélni. „Újra megkértem Mathilde Vollmoellert, hogy jöjjön el velem egyszer a Salonba, hogy a benyomásomat egy olyan benyomás mellé tudjam állítani, amely kimért, és amelyet az irodalom még nem fertôzött meg. Így tegnap együtt mentünk el a kiállításra. Cézanne nem engedte, hogy máshová is eljussunk.” Rilke valószínûleg már többször kérte Vollmoellert, hogy jöjjön el vele a kiállításra, arra hivatkozva, hogy szüksége lenne egy elfogulatlan kísérôre. (Rilke egy utazásra, vagy egy kiállítás megtekintésére készülve általában sok mindent elolvasott; de talán mégis túlzás azt állítani, hogy az olvasmányok miatt nem tudott a képekrôl beszélni. Mathilde Vollmoeller valószínûleg nála elméletileg is jóval fölkészültebb mûértelmezô volt.)9 De még e közös látogatás után is Rilke toporog a mûelemzések elôtt; olyannyira, hogy két nappal késôbb a Salon helyett inkább egy Rodin rajzaiból nyílt kiállításra megy. Itt döbben rá arra, hogy mit jelent neki a képnézés: a látás, az újralátás és a másképp látás tapasztalatát. Két nappal késôbb már ezt írja feleségének: „Meg vagyok gyôzôdve arról, hogy személyes belsô okai voltak annak, hogy látóbbá váltam a képek elôtt; e képek elôtt még nemrégiben egy pillanatnyi odafigyeléssel mentem volna el, anélkül, hogy izgatottan és várakozásokkal tele visszatértem volna hozzájuk.” Ebben az idôben valószínûleg még nem volt meg a Malte-regény alapmotívuma: az ich lerne sehen. Ez a motívum a Cézanne-élménybôl származik, de igazából abban a pillanatban születik, amikor Rilke a Salon látogatását megszakítva Rodin rajzait tanulmányozza. Némileg meglepô lehet, de mégis könnyû észrevenni, hogy Rilke csak az utolsó három levélben jut el a képek elemzéséhez, és mindenekelôtt három képet elemez részletesen, A nô piros fotelbent, az 1875-ös híres önarcképet és a Csendélet fekete órávalt. Utána vége, a kiállítás bezár. A képek nézése és a Salon látogatása Rilke életformájává vált, ezért némi fájdalommal búcsúzik tôle. De álljunk meg egy pillanatra a búcsú gesztusánál. A Neue Gedichte egyik híres verse éppen a búcsúról szól:

19 Külön érdekes, hogy az idézett passzus utolsó mondata egy olyan elszólás, amely az esetleges féltékenységnek is elejét próbálja venni.

627

Hogy tudtam mindig, hogy a búcsú mi! Hogy tudom most is még: fekete rémség, Kiheveretlen, egy-egy szép kötést még Elénk tart, s már kész szétszakítani.10 Jól látható, hogy a búcsú Rilkénél a fekete színhez kötôdik; a Csendélet fekete órával címû kép elemzését Rilke így zárja: „De van itt még egy tárgy a tálcán, mintegy odahelyezve a fehér kendô mellé; most erre tekintettel szeretném még egyszer megnézni a képet. De a Salon már nem létezik; néhány nap múlva nyit egy autókiállítás; az autók a gyorsaságra vonatkozó rögeszméjükkel, hosszan és bután fognak itt állni.” Elsô megközelítésben azt mondhatnánk, hogy Rilke csak annyit akar közölni, hogy jöjjön bármi is a Cézanne-képek után, az csak buta tárgyként állhat itt. De a mondanivalója ennél sokkal összetettebb: az elsô levél a Cézanne világa elôtti, az utolsó pedig a Cézanne világán túl elhelyezkedô dolgokról szól. A hagyományos világ dolgait az utalások határozzák meg: „Egy idegen [belépve egy nagypolgári szalonba] semmit sem venne észre; de az ember érezné a számtalan összefüggéssel rendelkezô dolgok jelenlétét; a képek pillantását és a játék órák számlapját, a pirkadat tiszta esszenciáját ôrzô tükrök tartalmát.” A hagyományos társadalmakban a tárgyakat a vonatkozások definiálják, azok a történelmi-történeti összefüggések, amelyekbe azok beleágyazódnak. A modern kor tárgyait viszont – ahogy azokat Cézanne képein láthatjuk – a színek definiálják. Ezek a tárgyak az „egyszerû emberek” világába tartoznak, nincs az emlékezetben konstituálódó jelentésük és jelentôségük. (Ez azt is jelenti, hogy ezek a tárgyak számunkra nem a taktilitáson és a figurativitáson keresztül adottak. A meghódításukhoz így óriási szellemi erôfeszítésre van szükség, amely mindenekelôtt az érzékek erôfeszítésére épül.) Ezután jönnek az autók: az autók abban különböznek Cézanne tárgyi világától, hogy ezeket a gyorsaság jellemzi. Cézanne után elbúcsúzhatunk a tárgyaktól, mert ezek feloldódnak a sebességben. A szellemi erôfeszítés és az érzékek igénybevétele most alábbhagyhat: minden már csak elsuhan elôttünk. A tárgyaktól, a színektôl, a szellemi erôfeszítéstôl való búcsú fájdalmas Rilke számára, vagy talán még azt is mondhatjuk, hogy ez a fájdalom eksztázisa. Talán nem túl nagy merészség ezt a modern világ tömegkultúra általi megszállásának nevezni. És ez a kitekintés még a Malte-regényen is átlép. * Rilke a Cézanne-levelek egy helyén azt írja, hogy ô sajátosan nézi és értelmezi a képeket. Az október 18-i levélben olvashatjuk: „Ezért csak óvatosan írhatok Cézanne-ról, aki persze ugyanakkor hatalmas csábítást is jelent számomra. […] De az életemben ez egy olyan váratlan érintés, amely egy10

Rainer Maria Rilke Versei. Európa Könyvkiadó, 1983. 147. Lator László fordítása.

628

szer csak jött és helyet követelt magának, a maga teljes erôsségében és odafordulásában.” Rilke azt mondja, hogy ô egy „privát nézôpontból” érti vagy értelmezi a képeket. (Ezt Rilke az utolsó valóban értelmezô és elemzô levelek elôtt írta, azokra talán nem is vonatkoztatható.) A „privát nézôpont” valószínûleg azt jelenti, hogy Rilke a saját mûveihez keresett impulzusokat és motivációkat. Ezért különös jelentôségük van a Cézanne személyére való utalásoknak. Ezekben nagy szerepet kap a kutya képe, a kutya mint allegória. A legfontosabb szöveghely az október 9-i levélben szerepel: „[Cézanne] ott ül a kertben, mint egy öreg kutya, […] a munka kutyája, amely ôt hívja, sôt megveri és éhezteti. És mégis teljesen ezen a megnevezhetetlen úron csüng, aki csak vasárnap engedi visszatérni a maga Jóistenéhez, mint elsô tulajdonosához, egy idôre legalábbis.”11 És a levél végén így köszön el feleségétôl: „Élj boldogan [...] holnap megint magamról fogok beszélni. De te biztosan tudod, hogy ma is ezt tettem [...]” Rilke így mindenekelôtt Cézanne-nak a munkához való viszonyát szeretné a magáévá tenni.12 De most éppen mintha semmit nem csinálna; a kiállításra jár, néha emberekkel találkozik stb. Távol él a családjától, de szó sincs arról, hogy akár a felesége, akár a lánya hiányozna neki. A Cézanne-képeket tanulmányozva Rilke dolgozni szeretne megtanulni.13 Rilke a Salonba járva mindenekelôtt egy új énképet akar kialakítani magának, tulajdonképpen errôl szól a feleségétôl való elköszönés. A saját munkájának kutyájává szeretne válni, ugyanúgy, mint Cézanne. Még akkor is, ha ez végtelenül fájdalmas: az érzéki benyomások és az abból adódó örömök a munka alá rendeltetnek. Rilke nem írt verset a kutyáról, de a Neue Gedichte „Kurtizán” címû versében megjelenik egy kutya. [...] Aki csak meglát, kutyámmal örömest cserélne, mert lankadt kezem néha rajtahagyom, mi semmi tûzön meg nem éghetett.14 Rilke azonban nem erre a kutyára gondol; a vers alapjául Carpaccio Két velencei hölgy címû képe szolgált.15 A két hölgy közül Rilke az alsót választja, aki két kutyával van kapcsolatban.16 Rilke azt a kis kutyát választja, amelyet a nô éppen megsimogat, és amely kinéz a nézôre. A másik kutyának, amely 11 Aztán két nappal késôbb Rilke meglepôdik azon, hogy Mathilde Vollmoeller is egy kutyához hasonlítja Cézanne-t. 12 Erre az összefüggésre Soóky Krisztina hívta fel a figyelmemet. 13 Az ich lerne sehennél talán még fontosabb az ich lerne arbeiten. 14 Lásd Rainer Maria Rilke Versei, i. k. 153. Somlyó György fordítása. 15 A kép ma a velencei Museo Correrben található. 16 Csak a XX. század ötvenes éveiben sikerült bizonyítani, hogy a kép egy elôkelô arisztokratacsalád hölgytagjait ábrázolja, de Rilke még úgy gondolta, hogy elôkelô kinézetû kurtizánokat lát a képen.

629

sokkal nagyobb és rondább, a nô odatart egy rágni való botot. A nô most már nem kurtizán, hanem a munka vagy a költészet allegóriája, a költô maga pedig ez a megzabolázott, de leginkább egy szörnyeteghez hasonlítható kutya. Rilke azt üzeni, hogy ilyenné válunk (válhatunk), ha megtanulunk dolgozni. De más választásunk nincs; ezt üzeni hat évvel a házasságkötése után a távolban élô feleségének. És visszamenôleg így támasztja alá a Neue Gedichte nyitányát, mondván: az emberek életét megváltoztató verseket csak az ilyen karakterrel rendelkezô költô tudja megírni.17

17 „Ez ifjú fôben még semmi se gátol, / hogy minden költemények tüze ne // járja át szívünk szinte már halálként.” Rainer Maria Rilke Versei, i. k. 123. Somlyó György fordítása.

Kalmár János: Visszafelé nézô.

KALMÁR JÁNOS

A szobor jelenlétének indítékairól

Mivel e világ ellentmondásossága abban mutatkozik meg, hogy látványában egyetlen dolog sem egészen önmaga, ezért az okokat, illetve magyarázatot keresve számomra a mûvészet az értelmezés, a megértés folyamatát kínálja, mely a tudás birtokában célt és értelmet ad életemnek. Ezért a mûvészet nem csupán szemlélet, hanem az élet felfogása kell hogy legyen. „Az ember nem húzódhat össze kisebbre, mint amekkora, nem bújhat ki a bôrébôl: az ember azt alkotja, ami ô maga, és a mûvészet – igazság, igaz vallomás a mûvészrôl.”1 Számomra a szobor emberi jelenlétet, alakot jelent. Formarendjében arányt, változásaiban mértéket, történéseiben pedig etikát. Emberi jelet testesít meg, amely szakrális térré változtatja át semleges környezetét. Bacsó Béla a Morph csoportról írt rövid tanulmányában2 beszél a szobor természetérôl: „A szobrok megalkotásában a mûvész nem ad vissza semmit, hanem valamit valamiként bemutat, ám éppen ez a szobrászatban rejlô legfôbb veszély, hogy így állandóan kiteszi magát annak, hogy olyan valóságekvivalenciát keresnek benne, amelyre szándéka szerint a mû nem tart igényt. Herder a Plastik (1768–70) címû munkájában3 figyelmeztetett arra, hogy a szobor mint mû esetében nem a puszta látás és nem forma- és tértapasztalata a fontos, a testi igazságot (leibhafte Wahrheit) nem a látás folytán sajátítom el, a szobor ugyanis bemutatott/ábrázolt tapintható igazság (dargestellte, tastbare Wahrheit). A szobor ezt a testi igazságot keresi, ami mindig több mint egy bármi módon is formált puszta alak.” A szobor fizikai, testi jelenlétének és az általa teremtett térnek azonosságával kapcsolatban a következôket szeretném idézni Bacsó Bélának ugyanebbôl a tanulmányából: „August Schmarsow4 máig figyelemre méltó 1 Thomas Mann: Richard Wagner szenvedése és nagysága. Európa Könyvkiadó, 1983, 81–82. Szôllôsy Klára fordítása. 2 Bacsó Béla: „A szimptomatikus szobor”, inMorph, katalógus Budapest Galéria 2008, 2–3 3 „Raum, Winkel, Form, Rundung lerne ich als solche in leibhafter Wahrheit nicht durchs Gesicht erkennen; geschweige das Wesen dieser Kunst, schöne Form, schöne Bildung, die nicht Farbe, nicht Spiel der Proportion, der Symmetrie, des Lichtes und Schattens, sondern dargestellte, tastbare Wahrheit ist.” Herder – „Plastik”, in Klassik und Klassizismus kiad. H. Pfotenhauer és mások, Deutsche Klassiker Verlag, 1995, 21. 4 Vö. A. Schmarsow: Plastik, Malerei und Reliefkunst in ihrem gegenseitigen Verhältnis. Verlag von S. Hirzel, 1899, 76. („Der allgemeine Raum wird von der Behandlung der Skulptur ausgeschlossen.”)

631

könyvében állította, hogy a megjelenô szobor tere, nem egyszerûen térképzet (Raumvorstellung), hanem testképzet (Körpervorstellung), ennek folytán jelenik meg, áll elô a test és vele együtt a megjelenített tér – ezt nevezi esztétikai térnek. Amit elemzésében egyértelmûvé tesz, hogy a szobor nem része az általános térnek, sôt megalkotottságában a szobor kizárja a tér szokványos viszonylatait, létrejöttekor éppen maga körül alkotja meg azt már mint esztétikai teret. A mû az esztétikai térben áll, amit maga állít elô. Schmarsow szép képével élve ez a tér üvegharangként (Glasglocke) borul rá a kész mûre.” A mû azzal a ténnyel teszi meg az elsô lépést az absztrakció felé, hogy nem tart igényt a valósággal való azonosságra, azzal a feltétellel, hogy az absztrakció folyamata nem a megélt valóság leegyszerûsítését jelenti. Ennek veszélyével és csapdáival, illetve az absztrakció folyamatában felmerülô analízissel kapcsolatban a következôt írja Bacsó Béla: „De a szoborral mint mûvészettel foglalkozó írások ennek veszélyére is figyelmeztetnek, nevezetesen az absztrakt megjelenítés veszélyére; az absztrakcióra törekvés emelne túl, mintegy menekítené ki a szemléletet a jelenségek áramlásából, megváltaná a relatív kínjától, juttatná a mûvet nyugvópontra, miként erre Worringer utalt könyvében.5 Számomra a mûvészet relatív helyzete, szubjektivitása nem áll ellentétben az absztrakció folyamatával, mert a relatív helyzet a változó nézôpontra és nem a tartalom helyességére vagy helytelenségére vonatkozik, illetve egy mûvészi tartalom helyessége több nézôpontból is értékelhetô. Azonos tartalom több nézetbôl való érvényesülése a szobornak és terének minden nézetbôl való együttes mûködését igazolja. Rudolf Wittkower a szobrászat egészét áttekintô jelentôs mûvében pedig a modern, XX. századi szobrászat meghatározó fordulatának tekintette – Gabo egy megfogalmazása kapcsán – azt a mûvészi térfelfogást lényege szerint módosító felismerést, hogy a tér egy új és abszolút szobrászati elemmé válik („We consider space as a new and absolutely sculptural element”).6 A tér többé nem egyszerûen keretezi, körülzárja a tömeget, átüti az anyagszerût, ûrt nyit benne, és végül megnyitja az alakban nem rögzíthetôt a végtelen és viszonylatok közt változó térnek.”7 A tér és a plasztika közös nyelvként való használatára azóta sok példa született, hadd említsem meg most csupán Caldert, Gabót, Mirót, Hepworth-öt, vagy Henry Moore néha több részre is bontott, áttört fekvô alakjait, amelyek klasszikus példái a tér és forma együttes kezelésének. Az ilyen következetes gondolkodásmódról és alkotómunkáról Albert Einstein egyik mondata jut eszembe: „You ask me if I keep a notebook to record my great ideas. I’ve only ever had one.” Vagyis: „Kérdezik, van-e olyan noteszem, amibe leírom legjobb gondolataimat. Nekem mindig csak egy volt.” Ez a logikailag követhetetlen következetesség fiatal koromtól kezdve vonzott Bach zenéjében,

5 6 7

Vö. W. Worringer: Abstraktion und Einfühlung. Kiepenhauer Verlag, 1981, 87. Vö. R. Wittkower: Sculpture. Penguin Books, 1977, 274. Bacsó Béla: „A szimptomatikus szobor”, 2.

632

Giacomettiben, Miróban, Moore-ban, a karnaki monolitokban, a húsvét-szigeti szobrokban és számtalan más helyen. Fúgaként ismétlôdô emberi tartalom motívuma fogalmazódik meg ezekben az alkotásokban. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberi természet tökéletlen, emiatt én is tökéletlen szobrokat hozok létre, és mindig újrakezdem, mert a tökéletlenség számomra nem magyarázat. A mûtermemben másolatokat tartok azokról a szobrokról, amelyek fontosak számomra. Tanulságos látni, ahogy az évek alatt újra meg újra igyekszem megfogalmazni ugyanazt, ami mindig másként jelenik meg. Ugyanezt tapasztalom, amikor szobraimat elôször kis méretben, a részletek kibontása nélkül, majd néhány variáció után egyre nagyobb méretben újraépítem. Azt tapasztalom, hogy a legjobbnak ítélt változat felnagyítása nem nagyítás, hanem egy újabb változat, egy új térbeli rend. Az elôzô okokon túl azt is be kellett látnom, hogy a nagyobb méretben készülô szobrok arányai és a nézôpontjai is változnak, így az addig ismeretlen részletek azáltal, hogy látható méreteket öltöttek, beleszólnak a kompozícióba, és szerepet követelnek a szobor terében. Azt is látom már, hogy minden emberi tartalomnak, így a szobornak is megvan a létéhez szükséges tere, tartalmához illô mérete, amelyet meg kell valósítani ahhoz, hogy a szobor készítése befejezôdhessen. „Számtalan módon ki lehet fejezni ugyanazt a gondolatot, de ha nem találjuk meg a forma és a gondolat ideális egységét, semmire sem jutunk.”8 Ez a lehetséges legkényesebb téma, mert a szobor méretén, terén, a környezeten és a helyszínen múlik, hogy a szobor természetének megfelelô helyen van-e, és létrejön-e a kapcsolat a szobor és környezete között. „A szobor nem része az általános térnek, sôt megalkotottságában a szobor kizárja a tér szokványos viszonylatait, létrejöttekor éppen maga körül alkotja meg azt már, mint esztétikai teret.”9 A szobor megalkotása számomra morális szempontból nem teremtés, mivel születésünkkor mindent megkapunk életünkhöz és tárgyi világunk építéséhez. Ez a helyzet csak szemlélôdésre, tanulásra elég. Életem fizikai történéseinek megértéséhez elsôsorban nem azok következményeivel, hanem lelki okainak megismerésével kell foglalkoznom, ezért a szobor számomra nem fizikai történések, hanem lelki folyamatok eredménye. Ezeknek a lelki helyzeteknek olyan fizikai jelképeit keresem szobraimban, amelyek képesek közvetíteni ôket. A megközelítés vagy az elvontság mértékétôl függetlenül mindig az emberrôl szólnak. A szobor fizikai jelenléte megtévesztô, mert csak eszköz. Azt idézi, ami természeténél fogva láthatatlan. Amit megidéz, amire utal, amirôl az élet szól, rejtve marad. Ahogy Richard Serra üres, mégis feszülô terei, vagy Giacometti

8 Jean Baudrillard: A Mûvészet összeesküvése, Mûcsarnok könyvek, 2009. 45. Pálfi Judit fordítása. 9 Bacsó Béla: „A szimptomatikus szobor”, 2.

633

szinte test nélküli szobrai, amelyek a tértôl kapják törékeny létüket. A szobor életem megértésének eredménye és lenyomata, mely arról a világról beszél, amelyben élek. Így válik ez az értelmezés emberértelmezéssé is egyben. Ezek életem szétválaszthatatlan részei. Ez a folyamatos körforgás mûködteti a hétköznapjaimat. Ezek a hétköznapok azok, melyek lehetôvé teszik a szobraim születését. Így az a szobor, amelyik egy adott pillanatban kikerül a kezem közül, az általam megélt térben az általam megélt valóságot testesíti meg, esztétikája pedig a saját terében látható és tapintható tárgy, amely errôl a valóságról beszél. Amennyiben sikerül, szobraim „nem a térbe helyezett testek, hanem a teret megérintô, finoman megsértô penge-villanások”10 lesznek. Azt hiszem, hogy mivel a dolgok mindig valóságosabbak, mint a magyarázataik, a szobromnak magát a lényeget kell felmutatnia. Egy ülô ember „nemcsak egy ülô figura-megjelenítés, hanem magának az ülésnek a szobra; az ülô testhelyzetbe helyezkedés állapotának emlékmûve”11 kell hogy legyen. Esztétikája pedig nem magyarázat, hanem az általam megélt életem, valóságom esztétikája kell hogy legyen ahhoz, hogy élô része legyen életemnek. Úgy gondolom, a szoborban azonosságunk, helyzetünk, szerepünk megértése kell hogy jelentse azt az ünnepet, mellyel felülemelkedhetünk és túlléphetünk rajta. A szobor jelenléte több és összetettebb, mint puszta látványa. A szobor egy „új minôség… testet öltô plasztikai vetülete”.12 A megismerés, a megértés, az érzékelés folyamata nem csak három dimenzióban történik, és nem kizárólagos feltétele a helyváltoztatás. Ezért a tartalomnak a szobor képének vagy háromdimenziós tömegének fizikai vagy virtuális elmozdulásával való megjelenítése elégtelen, esetenként szükségtelen az interpretáció számára. Ez nem más, mint a tartalom és a hordozók összetévesztése. A mûalkotás elveszíti tartalmát és szerepét is, amikor materiális eszköznek, tárgynak tekintik, ahogyan Barbara Hepworth szobra New Yorkban az ENSZ székházánál is csupán egy hatalmas lyukas kavics volna, ha csak tárgynak tekintenénk. A látvány mögött megbúvó valóság hitünk nélkül is ott van, végtelen és változatos. Ennek a látásnak a hiánya a mûvészet zsákutcája lenne. Ugyanígy nekem emberként kell megértenem, hogy szobrászként felmutathassam mindazt, amiben hiszek. BEFEJEZÉSÜL NÉHÁNY SZEMPONT A MÛVÉSZETRÔL Emlékszem, hogy gyermekkoromban mindig megtapintottam a szobrokat a múzeumokban, amikor ki tudtam lesni, hogy mikor nem néz oda a teremôr. Csodálatos érzés volt a látottat kiegészíteni a tapintás élményével. Az elôzôekben idéztem J. G. Herdert, aki 1778-ban a Plastik címû könyvében

10 11 12

Wehner Tibor: Morph, 9. Uo. Uo.

634

ezt írja: „a látással csupán a forma, de egyedül a tapintással nyilvánul meg a tömeg”.13 Ezt az ösztönös vágyat büntetve szülôk milliói „ne nyúlj hozzá!” felkiáltással csapnak rá gyermekeik kezére, megfosztva ôket emberi természetünk egyik alapvetô érzékelési és tanulási eszközétôl. Mivel a mûalkotás olyan emberi tartalmat közvetít, ami láthatatlan, azt csak megidézni lehet egy szobor aurájában. A megismerés folyamata, az érzékelés nem csak három dimenzióban történik, és nem kizárólagos feltétele a helyváltoztatás. Ezt gyerekkorban már tanítani kéne. Ezért a szobor háromdimenziós tömege által megjelenített gondolat fizikai térben való plasztikai mozgalmasságának klasszikus koncepciója elégtelen feltétele az interpretációnak. Furcsa érzés szobrásznak lenni tudva azt, hogy ami valójában fontos, az láthatatlan. A legtöbb ember ma csupán olyan dolgokban hisz, amiknek fizikailag is tapasztalható bizonyítékaik vannak. Ennek alapján tudnak csak valamit elfogadni. Ezért keresik elôször azt, hogy a szobor mennyit ér. Tarkovszkij Stalker címû filmjében elhangzik, hogy „...manapság az emberek többsége hit nélkül él. Kihalt ez a szervük belôlük.” Márpedig ez az a képességünk, amely lehetôvé teszi, hogy fizikailag felfoghatatlan, láthatatlan üzenetekre figyeljünk fel. Pusztán értelmi képességeink elegendôek lehetnek részleges felfogásukra, de megértésükre nem. Érzékelésünk folyamatában a formák, a színek, a hangok ismereteket hordoznak számunkra. Maga az anyag önmagában, egy szoboré, nem sok bizonysággal szolgál, mivel halott anyag, viszont kiterjesztett valóságunk létezésének jeleként foghatjuk fel, és annak megidézésére használhatjuk. Amit érzékeinken keresztül felfogunk, az a háromdimenziós világhoz tartozik. A szobor ajtó az általa megidézett láthatatlan valóságba. Tehát nem megtestesíti, hanem megidézi a valóságot. Egy mûalkotás, egy szobor sohasem lehet materializált gondolat, mert a kettônek más a természete. A szobrok „olyan pontban jelenítik meg az alakot, hogy az csak idôlegesen nyeri el helyét a térben, ami a mûalkotással együtt képzôdik. Vagyis a szobor létrejötte nyitja meg a teret, amibe bevon, aminek részévé tesz, s amin belül kijelöli azt a változó távolságot, vagy éppen nem rögzíthetô pontot, ahonnan a mû újra és újra másnak mutatkozik.”14 Esetenként a szobor elôadásának látványossága olyan vonzerôvel bír, hogy ez néha önmagában elég ahhoz, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. Az ilyen szemlélôdés persze eredménytelen, mivel a szobor fizikai jelenlétének minôségeit vizsgálja, ami csak megzavarja és félrevezeti az embereket. A mûvészet nem csupán tárgyak bemutatása. Amikor szobraimban sikerül eredményt elérnem, akkor „ezek a testek – ha a hasonlóság irányából közelítjük meg ôket – két irányban is igyekeznek megszabadulni test voltuktól: irreális elnyújtottságukkal, valamint áttörtségükkel, a test

13 14

J. G. Herder: Plastik. Saját fordításomban, az angol nyelvû kiadás alapján. Bacsó Béla: „A szimptomatikus szobor”, 2–3.

635

kitöltöttségének, telítettségének fölmondásával”,15 azért, hogy szerves részei lehessenek annak a térnek, amelybe beleépül, másrészt a hasonlóság gyanújának elkerülésével maga a tiszta forma keltse életre, idézze meg saját életét. Meg kell említenem, hogy eddig a szobor térképzésének hagyományos eszközeivel foglalkoztam, és ez szándékos volt, mert én az érzékekkel tapasztalható, modellált mûvészi forma mindig egyedi élményének jelentôségében hiszek. Tisztában vagyok azzal, hogy ma a kortárs képzômûvészet számtalan nyelvhasználata létezik, jelenlétüknek megvan a maga oka és jogosultsága, életünk terének pedig számtalan új értelmezése született, akár az installációk térképzésére, akár a projektált virtuális terekre gondolok. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem beszéltem külön-külön pl. objektekrôl, assemblageról, objet trouvérôl, kinetikus mûvekrôl, land artról, installációról stb. Úgy gondolom, ebben a dolgozatban nem is lett volna feladatom. Meg kell említenem ugyanakkor, hogy mindezek az új értelmezések a XIX. század második felében elindult folyamat számos irányú folytatásai, ahol a valóság megkérdôjelezésével megindult a látható világ belsô és személyes igazságainak megtalálásáért folytatott mûvészi analízise. „…a magam részérôl egyszerre látom az absztrakcióban a dolgok teljes megújulását, és a mûvészet számára lehetséges veszélyt az eltévelyedésre, amennyiben az absztrakció célja (ahogyan az egész modernitásé is), hogy a tárgy analitikus feltárása felé haladjon; tehát hogy eltávolítsa a figuráció maszkját, hogy a látszat alatt megtalálja a tárgy és a világ analitikus igazságát… hogy a világról elemibb igazságot nyújthassunk, mindez nagyszabású vállalkozás, de rendkívül veszélyes. De számomra a nagy fordulat Duchamp-nál kezdôdik: a ready-made eseménye a szubjektivitás felfüggesztését jelenti, ahol a mûvészeti aktus nem más, mint a tárgy mûtárggyá való átnevezése; a mûvészet ekkor már nem egyéb egy szinte mágikus mûveletnél: a tárgy a maga hétköznapiságában áthelyezôdik az esztétikába, ettôl azonban az egész világ ready-made-dé válik.”16 Ebben az irányban haladva én úgy látom, hogy a világ analitikus igazságának keresésében a mûvészet nem nélkülözheti és nem is vesztheti el a szubjektivitását, különben tudomány szeretne lenni. Úgy látom, hogy a mûvészi analízis eredményének igazságtartalma összeegyeztethetô a tartalom szubjektív természetével, és a mûvészeti alkotásban képezhetnek egységet, mely a mûvészi formában ölt testet. Jean Baudrillard errôl így nyilatkozik: „szilárdan hiszek a formának e visszafordíthatatlan mûködésében”. „…személyes viszonyba kerülök a tárgyakkal, megteremtôdik a világ egy töredékének nézete, mely lehetôvé teszi a másiknak, hogy kilépjen saját kontextusából. Ez a titkos mûvelet alapvetônek tûnik számomra. Számtalan módon ki lehet fejezni ugyanazt a gondolatot, de ha nem találjuk meg a forma és a gondolat ideális egységét, semmire sem

15 16

Radnóti Sándor: „Az ülô ember”, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 17. szám, 2009. április 24. Jean Baudrillard: A mûvészet összeesküvése. 55.

636

jutunk.”17 Egy másik interjúban így beszél: „A mûvészet forma. A forma olyasvalami, amelynek nem igazán története, hanem sorsa van. A mûvészetnek volt sorsa. Mára a mûvészet az értékek közé került, sajnos olyan pillanatban, amikor az értékek pórul jártak. Mik az értékek: esztétikai érték, kereskedelmi érték…”18 Számomra a mai értelmezésekbôl a mûvészeti alkotás folyamatában képzett tárgy, és az általa megidézett, általunk megélt világ képének formában való jelenléte, mûvészi tartalmat hordozó szerepe hiányzik. Eltûnt a kortárs mûvészet nagy vonulataiból, sok helyütt az általa megjelenített tartalomnak egyfajta hivatkozása, egyfajta mátrixa van már jelen. „A spektákulum, logikájának megbontására törô mûvészet (...) A mûalkotás (...) amely kapcsolatot hoz létre emberek között (…) az emberek közötti cserefolyamatot önálló esztétikai tárgynak tekinti.”19 Ebben az értelmezésben a mûalkotás már nem mûvészeti tárgy, nem egy folyamat eredményének meditációs tárgya, hanem egy összerakott információs jelrendszer, néha használati utasításként vagy újrahasználható, remixelhetô információhalmazként van jelen. Azt látom, hogy a mûalkotás, a spektákulum, a cél eltûnésével maga a fogyasztás folyamata, az eszköz, hétköznapjaink tárgyiassága válik sok helyütt az elemzés céljává, kortárs kritikává. Mivel „Egy tárgy felhasználása szükségképpen az értelmezését is jelenti”,20 és ennek tudatosításával „A felhalmozott tárgyak azután az én személyiségének meghatározói, vágyainak beteljesítôi lesznek”,21 vagyis egyszerû fogyasztási tárgy válik belôlük, ezért egyetértek Baudrillard elemzésével, hogy tendenciájában „az egész absztrakt mûvészet absztrakt abban az értelemben, hogy sokkal inkább az eszme hatja át, mint az anyagok, szubsztanciák és formák kitalálása. Az egész modern mûvészet konceptuális, abban az értelemben, hogy a mûben fetisizálja a fogalmat, a mûvészet agyi modelljének sztereotípiáját – pontosan úgy, ahogy az árunak sem a valós értéke fetisizálódik, hanem az érték absztrakt sztereotípiája.”22 „…de a formák… ezek a formák elpusztíthatatlanok (…) ma az érték mindenhatóságának és az értékbe való átjátszásának a csapdája olyan erôs, hogy egyre jobban összeszûkül a forma mezeje. Sajnos a formáknak nincs történetük; minden bizonnyal van sorsuk, de nincs történetük, ezért igen nehéz a múlt alapján bármilyen jövôt megjósolni, és a remény, amely mégiscsak az idônek e folytonosságához kötött erény, gyengének látszik.”23 Korunkban visszafejlôdött az a képességünk, hogy érzékszerveink segítségével tudjuk megérteni a körülöttünk történô dolgokat, mert a róluk alkotott képzeteink és fogalmaink elváltak egymástól, és maga a gondolat saját absztrakciói17

Jean Baudrillard: id. mû, 52–53. Jean Baudrillard: id. mû, 45. 19 Nicolas Bourriaud: Utómunkálatok. Mûcsarnok könyvek, 2007, 19. Jancsó Júlia fordítása. 20 Nicolas Bourriaud, id. mû, 12. 21 Uo. és Ann Goldstein: „Jeff Koons”, in A forest of signs: Art in the Crisis of Representation, katalógus, Los Angeles / Cambridge, CA 1989. 22 Jean Baudrillard: A mûvészet összeesküvése 29. 23 Jean Baudrillard, id. mû, 60. 18

637

val foglalja le magát. A képzetteremtés képességének visszafejlôdése a kortárs képzômûvészet felfogására, így tendenciáira és alkotásaira is rányomta bélyegét. Az alkotás élvezete és megértése már nem hagyományosan a mûben való gyönyörködés és elmélkedés egymással együtt járó folyamatában teljesedik ki, hanem az alkotó absztrakt fogalomrendszerének koncepcióba összegzett történetét igyekszünk megérteni, ahol, amennyiben létezik látható tárgy, úgy az fogalmi, és logikai szálakon keresztül illusztrálja alkotója szándékait. A képzetteremtést felváltotta a fogalomalkotás, így a mûvészeti tárgy fölösleges lett sokak számára. Más szempontból vizsgálva a helyzetet, az úgynevezett magas mûvészet megirigyelte információs társadalmunk tömegkultúrájának népszerûségét, majd önmagát is információvá alacsonyítva esetenként közösségi mûvészetként szerepelve a kultúra függönye mögött élvezi újranyert tekintélyét. Sokan elfelejtették, hogy az észlelést semmilyen leírás, magyarázat nem helyettesítheti. Egy fogalmi modell sohasem helyettesítheti egy mûvészeti alkotás képzetébôl adódó megérteni való lényegét. Az intellektus és az intuíció eddig megfért egymás mellett. Most, informális világunkban a kiszámíthatóbb és ellenôrizhetôbb fél megerôsödött és felmondott teljességében mindig is kiismerhetetlen énje másik felének. Biztos, ami biztos. Csodálatos a rendteremtésre való ilyetén törekvés, miközben elfelejtôdik, hogy maga a látás nem érzékszervi ingerek fizikai folyamata. A szellemi tevékenységben ugyanis a képzet és a fogalom kéz a kézben jár, és az emberi elme egy egészként tud mûködni. Rudolf Arnheim már 1974-ben megjelent könyvében figyelmeztetett arra, hogy „minden észlelés egyszersmind gondolkodás, minden ítéletalkotás egyszersmind intuíció, minden megfigyelés egyszersmind invenció”.24 Számomra az idôtlenséghez mérten egy szobor értékei ott kezdôdnek, ahol a mozgás és történés befejezôdik, ott, ahol az unalom kezdôdik, ahogy Pilinszky a zsenialitásról írva Csehov Három nôvér címû darabját említi, melyben akkor és ott történnek a legfontosabb dolgok, amikor és ahol nem történik semmi. A mûvészi alkotás a lélekben gyökerezik, ezért természeténél fogva racionalizálhatatlan. Amirôl a mûvészet beszél, megfogalmazhatatlan, ezért csak utalni lehet rá, vagy körül lehet írni. Ezért a csendnek, a térnek és benne a formának van számomra a legsúlyosabb szakrális jelenléte. A többi pedig szerep ebben a misztériumban.

24

Rudolf Arnheim: A vizuális élmény. 10. Aldus Kiadó, Budapest, 2004.

S. KIRÁLY BÉLA

Politika és költészet. Emlékezés a száz éve született Georges Pompidoura

1965 novemberének tizedik napján a párizsi Ritz vendéglôben vacsorát rendeztek az idôs François Mauriac tiszteletére százhúsz vendég jelenlétében. Ott volt mindenki, aki számított a politikai, mûvészi világban. A nagy író fia, Claude Mauriac naplójában így emlékezik apja köszönô szavaira: „Oly korban élünk, amelyben a bennünket kormányzó fejedelem remekíró, amelyben miniszterelnökünk a hatalom gondjait elûzendô versantológiát szerkeszt, amelyben a legnagyobb élô francia írónak, Malraux-nak akad ideje újrafestetni nemzeti színházaink mennyezetét, megtisztíttatni középületeinket, mûemlékeinket.”1 Az idézetben szereplô három férfi azonban nemcsak kiváló író és/vagy az irodalom, a mûvészet „profi” ismerôje volt, hanem a második világháborúban erejét és hitét vesztô Franciaország újraélesztôi és elindítói egy olyan úton, amely jól megfelelt a modern világ kihívásainak. A „kormányzó fejedelem” Charles de Gaulle tábornok-elnök, az V. Köztársaság megteremtôje, Chateaubriand vikomt nagy tisztelôje, aki a kortárs francia irodalomban is otthon volt (elsô kötetes költôkkel levelezett államelnökként) és akinek klaszszikus veretû Emlékiratai gimnáziumi érettségi tétel. André Malraux, a regényíró, de Gaulle elválaszthatatlan munkatársa, kulturális ügyekért felelôs államminisztere volt, aki eredendô, baloldali környezetét hagyta ott, hogy dolgozhasson hazája kultúrájának fellendítésén. A versantológiát szerkesztô miniszterelnök pedig nem más, mint de Gaulle önmegtagadóan hûséges munkatársa, Georges Pompidou, aki1969-ben Franciaország második, népszavazás útján megválasztott elnöke lesz. Immár száz éve annak, hogy egy auvergne-i kis faluban, Montboudif-ban meglátta a napvilágot. A fenti bekezdés talán túl idillinek, netán ellenszenvesnek tûnhet a Sartre kultuszán felcseperedô nyugati egyetemista számára. Néhány hónapja ugyanis beszerezhetô a francia könyvpiacról egy ötszáz oldalnyi könyv, amely egy amerikai újságíró 1971 és 1974 között készített beszélgetéseit tartalmazza A szavak szerzôjével.2 Gyûlölködô válaszok kíséretében a mester oldalakon keresztül szélhámosnak és csalónak titulálja de Gaulle-t. A többiek 1

Claude Mauriac: A mozdulatlan idô. Gondolat, 1986, 646. John Gerassi. Entretiens avec Sartre (Beszélgetések Sartre-ral) Traduit de l’anglais (ÉtatUnis) par Adrienne Boutang et Baptiste Touvery, Grasset, 2011. 2

639

sem ússzák meg homéroszi jelzôk nélkül: szerinte Pompidou egy piszkos gazember, Malraux pedig egy opportunista disznó, akit csak a pénz és saját karrierje érdekel. Érdemes visszafordulni Claude Mauriachoz, aki mindig kételkedett a maga igazában, akit az ideológia nem kábított el és nem osztotta a világot sajátos manicheizmussal jó forradalmárokra és önzô, képmutató, lélekben sérült polgárságra. Az író az alábbi bejegyzést rója naplójába 1968. május 31-én, pénteken a párizsi Szent Lajos-szigeti lakásában: „9 óra 10. – Az íróasztalom mellett ülve megpillantottam Pompidout, amint sápadtan, lefogyva, csinosan beszáll fekete Citroënjébe. De Gaulle olyan megtiszteltetésben részesítette tegnap, amit még az ellenfelei is kénytelenek elismerni. Történelmivé nôtt fel, erôs jellemrôl, nyugalomról, energiáról tett tanúbizonyságot; ez a nagyság eddig hiányzott belôle.”3 A nagyság megnyilvánulásához történelmi helyzet szükséges, és ezt ama szomorú, bár a kommunista országok médiájában „megdicsôült” május váltotta ki. Ekkor az ereje teljében levô miniszterelnök, kivezette hazáját a diáklázadások és szakszervezeti sztrájkok okozta felfordulásból. Türelmének, remek taktikai érzékének köszönhetô, hogy a megbénult államszervezet újraindult. Az ô tanácsára oszlatja fel az országgyûlést és ír ki választásokat a vonakodó de Gaulle, amelynek eredményeként a jobboldal történelmi méretû gyôzelmet arat. Ám a két évtizede egymásra utalt mester és tanítvány útja elvált egymástól. A választási plakátokon a jelöltek 85 százaléka már nem az elnök de Gaulle-ra, hanem a népszerû Pompidoura hivatkozott. Ám az elnöki köztársaság akkori gyakorlatában a miniszterelnöki népszerûség és önállóság elfogadhatatlan: de Gaulle mást kér fel miniszterelnöknek a gyôzelem után. Megsértett, de félreállítását méltósággal viselô hôsünk azonban még nem tudhatta, hogy kényszerpihenôje csak tíz hónapig tart. Egy sikertelen népszavazás után az idôs de Gaulle váratlanul lemond, s így megnyílik számára az út, hogy államfô legyen. Georges Pompidou (1911–1974) tevékenységére két okból figyeltem fel. Egyrészt azért, mert francia és görög–latin szakos tanárként kezdte el pályafutását, és Apollón jegyében teltek mindennapjai. A francia költészet antológiája címû válogatása,4 és a válogatáshoz írt kitûnô elôszava a legjobbak közé tartozik e tárgykörben. Tehát nem feltétlenül a jogászi vagy közgazdasági diploma a menlevél a jó államférfivá váláshoz. Másrészt adja magát a kérdés: hogyan tud valaki úgy szolgálni hûségesen, önmegtagadóan több mint húsz éven át egy történelmi léptékû államférfit, hogy közben nem veszíti el az „arcát”, mi több az újabb és újabb kihívásokra egyre jobb válaszokat ad, mint az öregedô mestere? Magyarázat csak egy lehet: de Gaulle-t szolgálva a hazáját akarta szolgálni. 3 4

Claude Mauriac: id. mû. 267. Georges Pompidou: Anthologie de la Poésie française. Hachette, 1961.

640

A franciák kollektív emlékezetében mindenkori történelmük legnagyobb alakja Charles de Gaulle. Sajnos a szobra eltakarja az ôt követô elnökét, árnyékot vet annak megannyi és ma is élô reformjára, alkotására. Nemhiába nevezi egyik életrajzírója elfelejtett elnöknek Pompidout.5 Azt is tudni vélik a politikai elemzôk, hogy a jelenlegi elnök, Sarkozy, elôdeit méltatgatva, rá hivatkozik a legritkábban, pedig hasonlít rá abban, hogy ô is „kormányzó elnök”.6Akad olyan francia alkotmányjogász, aki egyenesen pompidoui abszolutizmusról beszél, olyan erôsnek értékelik akaratérvényesítô képességét, mind a kormánya, mind a parlament irányában.7 Költôi kérdés: az irodalmat mûvelte volna mindhalálig, ha nem szól közbe a második világháború, amely életét a politika felé terelte? Ugyanis gyakran és hangsúllyal hangoztatta, hogy nem készült politikusnak. Irodalomtanárként elôbb Marseille-ben tanított és felkereste a régióban lakó kedvenc kortárs regényíróját, Jean Gionót, a manosque-i remetét. Aztán Párizsban tanított, Proust, Baudelaire, Dosztojevszkij és fôként Racine igézetében teltek napjai. Késôbb könyv alakban jelent meg tanulmánya a Britanicus címû tragédiáról. Ugyanannál a kiadónál, a Hachette-nél jelent meg még három válogatása, a már említett Francia költészet antológiája, válogatás Taine: A jelenkori Franciaország gyökerei címû mûvébôl, valamint Malraux regényeinek legszebb oldalait bemutató könyve. Harmincnégy éves, amikor 1945 ôszén jelentkezik de Gaulle tábornok Ideiglenes Kormányának irodájában. A többször cáfolt, de magát makacsul tartó legenda szerint a június 18-i felhívás legendás embere egy fogalmazni tudó diplomást keresett éppen, hiszen sem a híres írástudók, sem a mûszaki értelmiségiek, sem a tapasztalt hivatalnokok nem taposták egymás sarkát a sziszifuszi munkát végzô Ideiglenes Kormány épületének küszöbén. Pompidou szinte észrevétlenül vált nélkülözhetetlenné. Diszkrét, titoktartó, környezetével udvarias, napi 15 órát is végigdolgozó munkatárs. Földmûves nagyszülôk unokájaként, vidéki tanárok gyermekeként a jól elvégzett munkát tartotta fiatalon is a legfôbb értéknek. Titokzatos ember, balzaci vonásokkal – állította róla de Gaulle hallatlan munkabírását, rendkívüli szervezôképességét tapasztalván. Bonyolult gazdasági, társadalmi, politikai „feladványokban” igazodott el villámgyorsan. Közvetlen felettesei, de gyakran az államelnök is az ô összefoglalói, jelentései alapján döntött sok kényes ügyben. Hûséges barát, de gyanakvó. Nem lelkesedett egykönnyen. Visszafogott, intelligens, nagyon érzékeny, de módszeres, tekintélyparancsoló és nagyon kemény, ha a helyzet úgy kívánta. Jellemvonásait sikeresen kamatoztatta de Gaulle elsô lemondása után, amikor kénytelen pályát módosítani. Felfedezi ügyvezetôi és közigazgatási képességeit, elmélyíti tárgyi 5

Luis Muron: Le président oublié. Flammarion, 1993. Le Figaro 2011. január 8–9. Solenne de Royer cikke. 7 Bernard Chantebout: Bre`ve histoire politique et institutionelle de la Ve République. Armand Colin, 2004, 75–102. 6

641

tudását, tanít az egyetemen. Késôbb banktisztviselô és hamarosan bankvezetô lesz Guy de Rothschildnél. A tulajdonos és családja barátságukkal ajándékozzák meg. Bekerül a fôváros és az ország pénzügyi, befektetôi és vállalkozói köreinek legbelsôbb világába. Itt szerzett ismereteit késôbb miniszterelnökként, majd államférfiként kamatoztatja Franciaország javára. Banki vezetô, amikor megszerkeszti a már említett válogatásait. Nehéz munkái közepette, délutánonként ógörög verseket olvas, és hatalmas asztalán szinte semmi sincs az elmaradhatatlan Winston cigarettacsomagján kívül. Eközben már a gazdasági elit és – felesége révén a mûvészi elit megbecsült figurája. Irigyei Rastignacnak gúnyolják. Igaztalanul. Balzac illúziótlan hôseivel szemben Pompidou sosem akart érzelmi vagy társadalmi revánsot venni környezetén. Negyvenöt évesen mindene megvan. Ambiciózus, de nem türelmetlen. Epikureus természetû, szereti az élet apró örömeit és kedvenc regényhôse: Fabrizio del Dongo. Mégis, amikor de Gaulle újra a hatalomba kerül és másodszor is hívja – ha nehéz szívvel is, de –, ismét megy hazát szolgálni. Barátai, imádott felesége ellenkezése dacára. A Költészet és politika címû beszédébôl idézek: „Eltölteni egy életet ellenzékben olyan egy politikusnak, mint egy költôt arra ítélni, hogy mindig csak mások verseit olvassa és értékelje”8 Két könyvet hagyott az utókorra, amelyeket közéleti teendôi és a nyirokrák okozta korai halála miatt nem tudott végleges formába önteni. Minkét könyv borítója szerény külsejû és az elsô lapról egy diszkrét mosolyú, bozontos szemöldökû középkorú férfi tekint ránk, szája szegletében elmaradhatatlan cigarettavéggel. A Helyére tenni egy igazságot címû emlékirata befejezetlen maradt. A felesége viszonylag késôn, 1982-ben adatta ki.9 A politikatörténészek számára viszont nélkülözhetetlen dokumentum, különösen mifelénk, hiszen 1968 májusa eseményeinek nálunk csak marxista és egy kisajátító, újbalos értelmezése létezik. Egy megnyerô, de határozott, visszafogott, érzelmeirôl csak tômondatokban beszélô, a racionális érvelést használó ember portréja bontakozik ki türelmes olvasói elôtt. „Talán meglepô, ha azt mondom, hogy mindenekelôtt és mélyen moralistának érzem magam – és hatvanévesen is hiszek abban, amit tizenhat évesen állítottam szerény dolgozatomban (…) hiszek a szép és a jó egységében.” (10.) Világszemléletét, alapállását kifejezô bôvített mondatában kibékül a méltatásunk címében feszülô ellenét. A szép hordozója, a költészet, tágabb értelemben a mûvészet, a (köz)jó megvalósítója a politika. Megférnek egymás mellett, mint Ady Endre ars poeticájában és kiegészítik egymást, mint Georges Pompidou ars politicájában, azaz politikai hitvallásában. A már említett, átmeneti, politikamentes hónapok során vetette papírra a másik könyvét, A gordiuszi csomó címût. Feltehetôen stilizálni kívánta, de el8 9

Georges Pompidou et les élections (1962–1974). P.I.E. Peter Lang, Bruxelles, 2008. Georges Pompidou: Pour rétablir une vérité. Flammarion, 1982, 14.

642

nöki teendôi, valamint betegsége miatt szándékosan nyers formában hagyta és írt hozzá egy rövid elôszót. Ez a mûve igazi mûhelymunka. Olvasható az állami intézmények mûködésérôl szóló tanulságos reflexióknak, gazdasági-társadalmi változásokat taglaló-értelmezô esszének, de szigorú politikai testamentumnak is. Világos, rövid, célratörô, akár Descartes mondatai, stílusa. Már a fejezetcímek is csalogatóak az olvasásra: Reflexiók a májusi eseményekrôl; A párbeszédrôl; A francia kormányról és az intézmények jövôjérôl; Az egyetem; A marxizmus alkonya; Egy gazdaságpolitikáról; Egy szociálpolitikáról és A modern társadalomról. Igazi intellektuális élmény újraolvasni a zsebkönyv alakban megjelent A francia költészet antológiája címû válogatásának elôszavát. Meglepô a tárgyi tudása és ítéleteinek határozottsága. Hét-nyolc mondatban úgy tud jellemezni egy költôt, hogy az hosszú idôn át benne marad az olvasóban és a versek többszöri újraolvasására ösztönöz. Felfogásmódjában sok a közös vonás a jénai romantikusokkal, Friedrich Schlegellel és Novalisszal: szerinte minden élettevékenységnek poétikai jelentôséggel kell feltöltôdnie. Tehát a költészet kiterjesztô értelmét használja. A versírás a költészet sokfajta kifejezési formájának egyike. A versben, a lírában van viszont a legtöbb poézis a többi mûvészeti ághoz viszonyítva. A költészet lényegét keresve a befogadó oldaláról, a hatás felôl közelíti meg a mûalkotásokat. Antológiája szándékosan nem a francia nemzetiségû költôket tartalmazza, hanem a francia nyelvûekét. Ama bizonyos szigetre, ahová nem minden költeményt vihetünk magunkkal, rostálni kell. Az ô rostáján kihullnak azok a költemények, amelyeknek „élvezetéhez” szótárhoz kell nyúlni. Tehát a XIV. századdal kezdi csak, hiszen nem az irodalomtörténészeknek válogat. A költôi tehetséget (le don) semmi sem pótolhatja, sem az ékesszólás, sem a nemes eszmék, sem a keresett formabravúr, sem az extravagáns homályosság – állítja –, ezért szembemegy korának mûértelmezési paradigmájával és megvédi példának okáért Alfred de Musset és Gérard de Nerval költôi nagyságát. Ez utóbbit éppen André Gide véleményével szemben. Az elôbbi ars poeticáját érzi közel a magáéhoz, miszerint a költô eszménye a spontán érzelmek kifejezése, és a mûvészi-technikai kérdések másodlagosak. Nagy megpróbáltatás volt számára elnöki jogkörének gyakorlása során, hogy a halálbüntetés bírói kimondása után az elítéltek kegyelemmel fordulhattak hozzá. s így akarva-akaratlan élet és halál ura lett. Legjobb életrajzírói külön fejezetet10 szentelnek annak a nagy médiaport kavaró eseménynek, amikor a halálbüntetéssel és egyes bírói döntések empátiahiányával kapcsolatban egy sajtókonferencián váratlan kérdést szegeztek neki. Georges Pompidou, aki számtalan verset tartott a fejében és dédelgetett a lelkében – némi csönd után –, egy Éluard-versidézettel válaszolt. 10 Frédéric Abadie–Jean-Pierre Corcelette: Georges Pompidou (1911–1974), Noveau Monde, 2007, 497–512.

643

PENCKÓFER JÁNOS

Piknik és vendéglátás Kárpátokon innen és túl (Egy régióra épülô kortárs ukrán kisprózai antológia)

1 A Kárpátokon innen és túl címû kötet számos kiadványi rekvizituma és elôzetes olvasói tájékoztatást szolgáló információja közül mindenekelôtt a rendezôi elv csigázza fel az (irodalomtörténeti) érdeklôdést. Olyan kortárs ukrán kisprózai válogatást vehet kezébe a magyar olvasó, melynek fordításanyagát bizonyos térségi elv formálta együvé, és ez legalább két szempontból figyelemfelkeltô. Geográfiailag a Tisza és a Zbrucs folyók közötti térséget emeli ki a kötetszervezôi szándék: a Kárpátokon innen és túl szerzôi gárdáját azon ukrán írók alkotják, akik az egykori Osztrák–Magyar Monarchia részének tekintett vidékek szülöttei, illetve lakói, azaz a jelenlegi Ukrajna nyugati régióját képezô Kárpátalja, Lemberg, Ivano-Frankivszk, Ternopil és Bukovina összesen harmincegy szerzôjének ugyanennyi novellája, elbeszélése kerül itt egymás mellé. Így a kötet történelmi-territoriális vonatkozásokat érintve irodalomtörténeti, -elméleti és -értelmezési kérdéseket implikál, miközben pedig – elsôsorban! – gazdag referenciális anyagot is mozgat: az emberi természet és érzelem örök problematikája szövôdik bele tájba, társadalomba, történelembe. A kötet kitalálóinak – copyright: Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetsége, míg a fordítást és a kötet kiadását a budapesti Szülôföld Alap támogatta – e munkája joggal mondható különlegesnek, egyedinek. Sôt talán úttörônek is – ahogyan a könyv negyedik (kiadói) oldala minôsíti a vállalkozást. A szerzôi gárdát tekintve méltán nevezhetô reprezentatívnak. A kiadvány valamennyi szereplôje az ukrán Nemzeti Írószövetség vagy az Ukrán Írók Társaságának tagja, „ami egyben minôsíti is írásaikat” – olvasható a bevezetôben. Színvonal és rangsorolás tekintetében sem lehet mellékes, hogy a kötetbe beválogatott szerzôk jelentôs számban szakmájuk tudósai; hárman is valamelyik ukrán írószövetség egy-egy területi szervezetének vezetôi; valamennyien ismert és elismert alkotók, jó néhányan rangos irodalmi díjak kitüntetettjei. Vannak olyanok is köztük – Volodimir Fedinisinec és Sztepan Pusik professzor –, akiknek eddig félszáznál több könyve jelent meg, sôt olyan is – Volodimir Kacskan professzor, az Ukrán Tudományos Akadémia Felsôfokú Iskoláinak akadémikusa –, aki hetvennél több kiadványt jegyez. 644

Mindent egybevéve: e kötet két szempontból különösen figyelemreméltó. Az elsô feltétlenül a szélesebb magyar olvasóközönséget érinti, és mindenképp az egyes szerzôk egyes mûveinek szépirodalmi hatása körül keresendô, illetve a harmincegy mû által kirajzolódó világ ismerôs ismeretlenségében. A másik pedig a régiós, a térségi szempontban rejlik. Például egy irodalomvagy kultúrtörténeti áttekintés nagy haszonnal vizsgálhatná e régió ukrán és magyar irodalmának alakulását az elmúlt szûk száz esztendô történelmi-kulturális eseményei, valamint a különféle határmódosítások között. Könnyen belátható, hogy e két figyelemfelkeltô szempont a tárgy kétféle érdekeltségi köre, de egyetlen távlati célt szolgál: egymás jobb megismerése révén a békés együttélést ukránok és magyarok között a XXI. században éppúgy, mint ahogyan példásan tették azt „ôseink”, amikor „közös földeket szántottak, együtt építettek várakat, harcoltak a kurucok zászlaja alatt, királyuk és tábornokaik akaratából haltak hôsi halált a Balkánon és az olasz fronton, a Kárpátoktól a Volgáig húzódó viharos sztyeppéken”. Így fogalmaz a kötet Ajánlása – melyet Petro Hodanics, a kötet összeállítója, az Ukrán Nemzeti Írószövetség Kárpátaljai Nemzetiségi Szervezetének elnöke jegyez –, és a népek összetartozását nem is egyszer említi. Az elôszói szerepû Ajánlás egy másik helyen külön hangsúlyozza, hogy „évszázadokon keresztül jól megvolt itt a magyar az ukránnal, a német a zsidóval, a román a szlovákkal, a cseh a cigánnyal”. Azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy itt sohasem a nyelvek különbözôsége volt a mérvadó, „hanem az, mennyire megértô emberek” éltek egymás mellett, és „érdeklôdtek egymás irodalma, kultúrája iránt”. E régió lakosai „átvették egymás szociális-kulturális tapasztalatait, ami a politikai kataklizmák ellenére is hozzásegítette ôket egymás megértéséhez”. Többes szám elsô személyben is szóvá teszi az Ajánlás, hogy „a sors és a történelem megtanított, hogy tiszteljük és toleráljuk egymást”. Amikor pedig az Ajánlás vége úgy fogalmaz, hogy „az antológia szereplôi megpróbálják a magyar olvasót a vendégszeretô ukrán házakba, családokhoz csábítani, ahol ôszinte szavakkal mondják el örömüket és bánatukat, beszélnek álmaikról, lelki emlékeikrôl, a mai hucul és ukrán lakosság hétköznapjairól, kultúrájáról” – akkor bizony hajlik az olvasó nem pikniknek, hanem szíves ukrán vendéglátásnak tekinteni a Kárpátokon innen és túl meghívását. A piknikrôl szóló, régrôl ismert aforizma, a XVIII. századig visszanyúló bon mot Georg Christoph Lichtenbergtôl származik. Azt jelenti, hogy a könyv, a mû, a szöveg olyan piknik, melyre az író hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést. Ez a mondás hosszú évek során számos kiváló irodalomtudóstól nyert különféle jelentésárnyalatot, de most elsôsorban azért kér teret, mert egy-egy fordításkötet kapcsán mindig különösen problematizálódik a jelentésadás és a mûvészi megoldás kettôssége. Az eredeti ukrán és a fordítói megoldások révén megképzôdött magyar jelentés közötti feltételezhetô különbözôséggel számolnia kell az olvasónak. 645

A fordítás-közvetítés értelem- és érzelemformálásának felelôsségteljes aspektusát szinte hangsúlyozza a könyv impresszuma. Az a különleges státus, hogy „irodalmi szerkesztés Maszkalik Aranka és Timkó Ilona”, valamint az a szokatlanság, hogy a fordítók – Balogh Csaba, Barát Mihály, Béres Barna, Kudla György, Nigriny Szabolcs, Tárczy Andor – közösségként vannak feltüntetve, nem indokolható semmilyen eddig ismert hagyománnyal. (A kötet belsô kivitelezettségének amatôr hangulata nincs összhangban a kiadvány eszmei jelentôségével.) Az egyes novellák (elbeszélések) esetében felismerhetô, másoknál viszont inkább csak megsejthetô eredeti artisztikum nem tudja könnyedén fenntartani az egyenletes olvasói érdeklôdést a könyv kétszáz oldalán keresztül. 2 Csak nem egyenetlen a Kárpátokon innen és túl címû antológia? Ha nem lenne félrevezetô a kérdés, akkor sem lehetne elintézni igennel vagy nemmel, hiszen összetett az észlelet, amit ezzel kapcsolatban ki kell bontani. Poétikákkal, kötetszerkezettel egyaránt kapcsolatos. A könyv elsô olvasásakor az egyes önálló poétikák, egyedi stílusok mindenképp lassítják a befogadás természetességét, ugyanis a történetbôl történetbe átlépô olvasónak harminc esetben kell (gyorsan) hátrahagynia az elôzôekben megértett térbeli-idôbeli és emberi-nyelvi szituációt, tudniillik harminc alkalommal esik át a belehelyezkedés-újrakezdés tapasztalatán. Ilyen befogadói körülmények között tárul fel a nóvum, a novella mûfajmegjelölô szavában rejlô jelentés: a francia ’nouvelle’ mibenléte. Némely esetben a történelmi háttér és beágyazottság, másutt a társadalmi jelenség, esetleg a természeti-környezeti emelkedettség ölti magára e nóvum szerepét; megint más alkalmakkor a személyesség narrációja. A sikeres mûveknél a történet és a mesélés egysége megvalósul: ezekben leginkább a történelmi-társadalmi törvényszerûségek, valamint a morális kötöttségek közt eszmélô ember karaktere, érzelmi-tudati beállítottsága jelenik meg az élet egy-egy sûrített epizódjaként – újdonság gyanánt. Kötetszerkezetrôl nem lehet a megszokott módon beszélni. A tagolás-csoportosítás semmilyen jellegû lehetôségével nem él a kiadvány. A mûvek egymásutánisága helyenként ugyan fel-felvillant valamilyen laza, asszociatívnak mondható kapcsolatot, ám ez illúzió: csak a véletlenség mûve. Itt az „irodalmi szerkesztés” nem a mûveket tekinti kiindulópontnak, hanem a szerzôk neveit: azokat szedi ábécérendbe, ez alakítja ki a Kárpátokon innen és túl novellavilágát, rendjét. Ebben a sajátos kötetszerkezetben tehát valóban „véletlenül” kerül értelmezhetôen jó pozícióba a Lelkiismeret címû Mihajlo Andruszjaknovella – itt a mû világába történô belehelyezkedés még nem okoz gondot. Tudniillik ez a kötetnyitó mû olyan helyrôl villant fel egy fontos történelmi képet, ahol még friss az Ajánlásból hozott olvasói emlékezet, miszerint az ukrán nép hosszú küzdelem és várakozás után nyerhette csak el függetlenségét, 646

és aztán „az alkotás szabadságát”. Ez a nyitónovella jól illeszkedik az Ajánlás azon szavaihoz is, miszerint „a mai ukrán próza gyökereiben kötôdik a múlthoz, különösen azokhoz az eseményekhez, amelyek tizennégymillió ártatlan embert pusztítottak el a közelmúltban”. A Lelkiismeretben megidézett történelmi múlt „az ötvenharmadik év” ôszérôl beszél. A három ukrán „felkelô”, valamint az „MGB-sek”, az Állambiztonsági Minisztérium fegyveresei közt kirobbant tûzharc szemtanúja áll a középpontban, az az Ivan Szolomcsuk, aki gyengeségbôl mutatta meg a jó irányt, amerre a felkelôk menekültek. Így az MGB-seknek sikerült is megölniük a kis csapat két tagját, míg a vezér – aki Szolomcsuknál hátrahagyta bôrkabátját – elmenekült. Ennyi a történet, de a hangsúly a hátrahagyott bôrkabáton van, melyet Szolomcsuk – egyébként – egy „ódon tölgyfa ládában” tart, melyen „megbízható osztrák zár” van. Sok-sok év után is bántja ôt a lelkiismeret, hiába akarta már azt a bôrkabátot „kályhába vetni”, vagy „apró darabokra hasítani” – nem tudta megtenni. Néha elôvéve, bocsánatfélét rebeg Szolomcsuk, de továbbra is féltve ôrzi a hátrahagyott ruhadarabot. Az ábécérend törvényszerûségei szerint a történelmi múlt a kötet utolsó negyedében térhet csupán vissza, de annál drámaibb hatású megjelenítésben. A Keljen fel, édesanyám… 1947. Egy élet (a háború után) címet viselô Marija Matiosz-novella természetesen a Lelkiismerettel együtt képez olyan történelmi teret-helyzetet, melyben az ukránok és a háború utáni szovjetek közötti harc a téma, pontosabban: egy „deportációs leirat” parancsteljesítésérôl esik szó a mûben. „A területnek az összeverôdött banditáktól és cinkostársaiktól való megtisztítása” a cél, ezért a hatalom névsorokat állít össze, azon személyek listáit, akikért a fegyveresek, „semmi másért”, csupán „azért” jönnek el – ahogyan Korniljo, a mû egyik hôse fogalmaz. Ilyen listára kerül Sandro, a négygyermekes családfô, aki hetedmagával él. A másnapra várható elhurcolás hírét megtudván azonnal családi tanácskozást tartanak, és az ott született bizarr ötlet megvalósulásától várják a megmenekülést. A másnap megérkezô katonák pedig egy halottbúcsúztatóra, egy temetés elôtti halottsiratóra érkeznek, és a négy gyerek – Varvarka, Fedusz, Dunusz, Mikolajcsik –, valamint Ivan nagyapó „hibátlan” gyászolókként viselkednek, akárcsak a koporsóba fektetett Katerina anya. Így aztán a katonáknak békén kell hagyniuk a családot, hiszen az egyik kritérium, a hétfôs család nem érvényes már. Csakhogy ezzel nem ér véget a történet és a történetbeli alakítás, az ugyanis legvalóságosabb valósággá változik. Kateria anya, csak hogy megmenekíthesse gyermekei apját, olyan tökéletesen kívánt megfelelni, hogy a végén igazi halott lett. A történet legutolsó mondatáig tartogatott bizonyosság drámai erôvel hat – a kötet egyik legjobban felépített novellája ez. De a Bátor embernek vére címû sem marad el sokban ettôl. Levko Riznik mûve szintén a második világháborúhoz kötôdô idôkben játszódik, és Jurij Lipa íróról, valóságos, ismert személyrôl szól, akinek szavai B. Sztebelszkij visszaemlékezései nyomán szerepelnek a novella nyitányában-mottójában: 647

„Akár itt, akár ott – mindenütt ellenség van. Elaljasodik az ember. Sokkal jobb méltóságteljesen elesni a harcban szülôföldemen” – mondta Jurij Lipa visszautasítván a felajánlást, amikor 1944 végén lehetôsége nyílt Nyugatra távozni. Így maradt otthon, és végezte orvosi munkáját az író, akiért egyik nap eljött két szovjet tiszt, hogy menjen velük sürgôsen „meggyógyítani egy beteget”. „Egészségesen visszaszállítjuk” – mondták a tisztek, az „UPA-bandáktól”, az Ukrán Népfelkelôk Handseregének embereitôl „hemzsegô” vidékre érkezett tisztogató „csekisták”, akik végül is Lipa gyilkosai lettek. Merthogy kihallgatás lett a „gyógyításból”. De mivel az elhangzó két kérdésre – 1. „Hol vannak az UPA-bandák telepei, ahol maga orvosként szolgál?” 2. „Merre ment Oleg Levickij festômûvész, aki a tegnapi napon magánál vendégeskedett?” – Lipa megtagadta a válaszadást, ezért az egyik orosz tiszt hirtelen felindulásból szuronyát az orvos mellébe döfte, „markolatáig”. A Lelkiismeret, a Keljen fel, édesanyám… 1947. Egy élet (a háború után), valamint a Bátor embernek vére szorosan összetartozó novellák, egységes térhez-idôhöz kötôdnek, és pontosan reprezentálják a mai ukrán próza egyik részének múltban gyökerezô természetességét, amely mellett pedig mintegy sokszínû hajtásként nônek ki a kortárs ukrán kispróza egyéb jellegzetességei. 3 A történelmi múltba forduló figyelem nem alakul át társadalmi jelenrôl leváló emlékezetté, ugyanis az antológiában több novella kimondottan a függetlenség elnyerése elôtti idôkre épülve nyeri el értelmét. Például a Tatársásban – Sztepan Pusik mûve – összetartozik a természeti környezet az ember magányával, társkeresésével, miközben egyértelmûen a legnagyobb teret a társadalmi jelenségek kapják. A narráció és a fôhôs Mamaj szemlélôdô sétája a tavaszi természetben olyan gondolatisággá alakul, melyben egyéni sors és társadalmi jelenség egyként kiált valamilyen megoldásért. Mégpedig a történelmi múlt, a hagyomány, az egykori kultúra nevében: „Mamajnak nem fért a fejébe, hogyan lehetséges az, hogy a Sevcsenko által megénekelt Katerinák, akiknek ma már saját államuk van, nem azzal törôdnek, hogy minél gyorsabban építsék-szépítsék azt az államot, amelyrôl annyit álmodoztak elôdeik, a kozákok és szicsovikok, és dalaikba foglalták álmaikat.” Mamaj saját sorsából indul ki, abból a helyzetbôl, hogy elvált a feleségétôl. „Csak” annyi történt – gondolja Mamaj –, hogy „felbomlott még egy ukrán család, szétesett, akár egy omladozó épület”. „Igaz, az ô esetükben legalább mindkét szülô Ukrajnában maradt, azonban ezer és ezer ukrán család tagjai szerteszóródtak Görögországban, Olaszországban, Törökországban, Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban.” E széthullónak érzett társadalom kapcsán fogalmazódik meg számos kérdés Mamajban, de ezekre nem lel egyértelmû választ, így aztán a jelenségek számbavétele mintegy a hibák megnevezésévé lesz. Szóba kerül a tönkretett park, a hagyományôrzô utcácskák 648

helyén a „fényûzô, de annál ízléstelenebb” kastélyok sora, a kivágott erdôk, a szétlopkodott gyárak és kolhozok vagyona, a csernobili katasztrófa, majd a szarkofág körüli munka, az egymásra uszított katolikusok és pravoszlávok tömege, de mindenek ellenére Mamaj hisz abban, hogy az emberek egyszer összefognak és megakadályozzák a „méltatlanok” szereplését országszerte. Külön is szól egy általa Berijához hasonlított egykori „buzgó kommunista funkcionáriusról”, aki korábban minden alkalmat megragadott, hogy „magasztalja a brezsnyeveket, andropovokat és csernyenkókat”. Akirôl késôbb kiderült, hogy „csúszópénzeket vesz fel” lakáskiutalásokért, és ez az ember Mamaj egykori földije. „Berija” karrierje a függetlenné vált Ukrajnában is folytatódott, „földtulajdonos lett és boltot nyitott”, „még két háromszintes épületet, két személygépkocsit szerzett meg magának”, „mindent igyekezett megkaparintani a pártvagyonból”, még egy „benzinszállító gépkocsi is a tulajdonába került a katonai alakulattól”, és továbbra is „elnökségekben ül, szónoklatokat tart másoknak erkölcsiségrôl, igazságosságról, hazafiságról”. Ezzel a világgal szemben válik láthatóvá a „vékonypénzû” napraforgóárus, a „sápadt asszony”, a tatársást gyûjtô nô, aki lányával odáig jutott, hogy „a betevô falatra sem futja”, akinek e növénybegyûjtésnél segítôje egy rendôr – egy „milicista”. A novella végén megjelenô Mamaj-tanítvány pedig, az ibolyacsokorral tanára felé lépô lány az élet elvont értelmû szépségeként válik értelmezhetôvé. A pénz és meggazdagodás agresszív világával szemben létezô értékrend megnyilvánulása ez a mûbéli motívum: a zenetanár-karmester Mamajnak járó kedvesség, elismerés, figyelem és szeretet, amirôl nehéz eldönteni, hogy végül is pénzért vajon tényleg sosem kapható meg? Hogy a Tatársás világa mennyire nem elszigetelt jelenség és problémaérzékelés, arról A koffer címû Jurij Balega-novella ugyancsak pontosan tudósít, annak ellenére, hogy ez utóbbi mû groteszk arculatát mutatja a Tatársásban vázolt társadalmi jelenségnek, térnek. Mindegy, hogy komoly, avagy groteszk színezetet ölt a mû, e két novella szinte kiegészítôi-folytatói egymás világának. Hiába állnak igen távol egymástól az antológiában, a Tatársás „egykori kommunista funkcionáriusában” könnyû felismerni A koffer társaságának egyik tagját, vagy: A kofferban „Beriját” többedmagával mutatja be a szerzô. E novella szereplôi értelmiségiek, professzorok, pártfunkcionáriusok, kultúrmunkások – a megbukott rendszer utáni új világ „rendszerépítôiként” fellépô képviselôk, nyugdíjasok, az egykori párt hívei, akik ugyanúgy üléseken élik tovább életüket, mint annak idején. Itt egy Andrij Mihajlovics nevû nyugdíjas áll a középpontban, aki „egész életében a népmûvészeti és néprajzi múzeumban dolgozott”, megvédte kandidátusi disszertációját, sôt „kísérletet tett a doktorira” is. A vidék kommunista sajtójának történetével foglalkozott, csak aztán „kiábrándult”, késôbb pedig széthullott a „bolsevik birodalom”, és ô egy kis városon kívüli földön burgonyát kezdett termeszteni, hisz nyugdíja nem volt elegendô semmire – mint minden tudósnak, orvosnak, tanárnak. Ám a föld annyira „kifacsart, trá649

gyázatlan” volt, hogy tennie kellett valamit. Ekkor jött az ötlet, hogy „kincseit”, a „nyolcvanéves kommunista újságokat, brosúrákat, röplapokat, és a húszas évek kalendáriumait” ô bizony felajánlja megvételre, mégpedig „két autó ganéjért” cserébe. És a novella egyik fô problémája ebbôl adódik, tudniillik, az „elvtársak” nem tudnak „ganéjt” keríteni, ezért pénzt ajánlanak az áruért cserébe. „Hogy képzelik? Maguk szórakoznak velem? Én maguknak olyan árut, olyan relikviákat adok, maguk meg? Két autó szart sajnálnak” – mondja a fôhôs és szavai szimbolikus értelmet nyernek e barterféle érték-összehasonlításban. Ezt az ügyletet két pártgyûlés foglalja keretbe, az egyik még a régi rendszerbôl való, ennek felidézésével indul a novella, a második jelenkori, ezzel zárul a mû. A koffer pedig, amely diákkorától kíséri a fôhôs sorsát, rendszereket, gyûléseket átívelôen továbbra is szolgál… A társadalmi tér egy másik vetülete villan föl a Kalandom egy némettel címû novellában. Okszana Dumanszka mûvében egy hasmenéssel küzdô német úrral és párjával kapcsolatban kerül bemutatásra a gyorssegély, a kórházi állapot, higiénia és felszereltség, valamint a mindent átölelô paraszolvencia „természetessége”. És ugyancsak a gyógyítással kapcsolatos Leszja Bernakevics novellája – A kuruzsló és jobbkeze –, melyben a praxis tudományon inneni üzleti lehetôsége kerül pellengérre – mint társadalmi jelenség. Itt egy Avicenna bece-, vagy inkább gúnynevû kuruzsló-orvosló vállalkozó, valamint frissen alkalmazott asszisztensnôje közt kialakulóban lévô – kollegiális „tudásra” épülô – kapcsolat a téma, de az emberi hiszékenység és csodavárás révén a kor e sajátos jelensége is feltûnik. A férfi-nô kapcsolat groteszk formabontása mélyén fölsejlik a társkeresés, a társra találás mindenkori komoly igénye – ami, egyébként, az egész Kárpátokon innen és túl világát körbefonja. 4 A szerelemmel, társas kapcsolattal összefüggô kérdések boncolgatása kitüntetett helyet foglal el az antológiában. Mennyiségileg szembeötlô, de minôségileg is figyelemre méltó mûvek sora foglalkozik a témával: elsôsorban annak különféle emberi mélységeivel, de társadalmi, közösségi hagyománymorállal érintkezô aspektusaival szintúgy. Örök emberi szenvedély munkál e novellákban. A szó szoros értelmében vett pusztító indulatot, vehemenciát mutat be pár mû, ám ezek közül is kiválik Vaszil Gabor Svonc, illetve Mihajlo Rosko Véres hold a Mincsel csúcsán címû alkotása. Más-más közösségbôl, környezetbôl, korból fejlenek ki az írások, de mindkettôben ugyanolyan hôfokra emelkedik az érzelem. Szembeötlô különbözôségeket mutat az alkotói módszer és szemlélet, de a mûvészi hatásfok, esztétikai minôség csaknem azonos egymással. Az elôbbiben például végig realista színben látni Ivan Svoncot, édesanyját, azt az egész világot, amelyben feszült, drámai beszédük, mozdulataik egy tragédia közeledtét sejtetik attól a pillanattól kezdve, amint „Svonc siet650

ve, hebehurgyán, már-már dühtôl vezérelve borotválkozott”. Csak két-három mondat, néhány érzékletes kép, és mindjárt látni: felkavaró érzelmek közt hánykódik fiú és édesanya egyaránt. Mindössze pár órányi idôt foglal magába a mû, de abban felvillan egy egész élet sûrített keserve. Az édesanya nôi sorsa külön mélységet mutat. Külön tragédia Ivan természete, külön az ártatlan lovak bántalmazása: egyszerre érthetetlen, elfogadhatatlan a tomboló érzelem, és ugyanakkor felismerhetô benne az elkerülhetetlenség, a sors törvényszerûsége. Az öreg Mikolajcsuk lánya, Marija lakodalmára készül a falu, de mindenki tart Ivantól. Ugyanis a kikosarazott, egyértelmûen elutasított Ivan annyi idô múlva sem tud belenyugodni abba, hogy Marija másé legyen. De lám, hiába üldözte-bántalmazta Ivan az udvarlókat, tartotta rettegésben Mariját és a hozzá közeledôket még késsel is, csak elérkezett a nagy nap. A korábban öléssel fenyegetôzô Ivant ezért is kéri édesanyja, vigye el ôt szekérrel kendert áztatni a szomszéd helységbe, hátha elkerülhetnék az anya által megálmodott véget; külön is kéri a fiút, ne menjen el a lakodalomba. De Ivan hajthatatlan, tombol benne az indulat. Teljesíti ugyan a kérést, ám durván viselkedik édesanyjával, siet, ütlegeli, veri a lovakat, bánt mindent maga körül, az egész világgal haragban van. Jól felépített drámaiság érvényesül a Svoncban: mikor a kendert áztató édesanya a folyó vizében piros színt pillant meg, azonnal tudja, vért lát, hogy fia visszahajtott a lakodalomba, ezért bekövetkezett a vég. A hazafelé rohanó idôs asszony hiába kívánja mindenével, csak szólna az a lakodalmi zene, hadd lenne mulatság – de néma minden: nincs mulatság, zene, a lakodalom félbeszakadt; örökre elromlott e nap, halállal keveredett össze a vigasság, nincs többé az édesanyának fia. Ilyesféle érzelmi okból bekövetkezô halál, sôt vérengzés van Mihajlo Rosko mûvében is, ahol szintén szerelemféltés és fékevesztett indulat uralkodik el egy emberen. Mivel a Véres hold a Mincsel csúcsán reális világa erôsen öszszekeveredik a misztikummal, a baljóslatú emberi eseménysorozat kivetül az egész tájra, környezetre. Már a legelején is vészjósló a holddal kapcsolatos szürreális kép, egy álomhoz kötôdô látomás, hogy aztán a kitisztult világ pontos és gazdag, természetes emberi-érzelmi bemutatása után újra elôjöjjön, és mintegy keretbe zárva a mûvet, valamiféle szürreális magyarázatot adjon a féltékenység józanságot felszámoló valóságára. Három fôszereplô körül forog a történet, de a klasszikus szerelmi háromszög háttere felfrissíti ezt az évszázadokon átívelô szituációt. Oleksza boldog férjként élhetne csodált felesége, Okszana mellett, ha nem férkôzne tudatába az a kétely, hogy Okszana aligha felejtette el Vaszilt, sármos, vonzó elsô szerelmét, aki egyébként Oleksza egykori osztálytársa, késôbbi barátja volt. Hiába hivatkozik felesége a józan belátásra, a féltékenység egyre inkább uralhatatlanná válik Oleksza gondolkodásán, és ez felborítja életvitelét. Egy alkalommal, amikor lerészegedik, meg is üti feleségét, és a közelgô ünnepség 651

– egy lakodalom –, ahová a házaspár, de Vaszil is hivatalos, már elôre elborítja Oleksza tudatát. Amikor pedig az ünnepségen Vaszil táncra is kéri egykori szerelmét, és Okszana elfogadja a felkérést, a férjet valóban uralhatatlan gyilkos ösztön kezdi vezérelni. Eltûnve a lakodalomból vészjósló lesz a hiánya. Mind Okszana, mind Vaszil érzi ezt, amikor pedig együtt indulnak haza, hogy megkeressék, beszéljenek vele, tisztázzák az alaptalan feltételezéseket, egy elsuhanó hatalmas kutya árnya rémületet vált ki Vaszilból. A novella elején megálmodott szürreális képen, a vérrel lassan megtelô hold a Mincsel csúcsán kezdetben még egy futó, menekülô Olekszát lát, majd az elfáradó futóban lassan egy hasra fekvô, fejét a mellsô lábaira hajtó állatot ismer fel, aki lesbe helyezkedik. Elôször Vaszilt támadja meg a nem is kutya, hanem farkas, és torkát szétmarcangolva vérét szürcsöli, majd a baltával ellene forduló Okszanával szintúgy végez. Ezek után egy nehezen lélegzô farkasról szólnak a novella sorai, ismét látható a hold, a mûbéli kezdôkép, majd újra Oleksza gondolatai olvashatók, amint ellenállhatatlan vonzódást érez a hold iránt, és „megszakadt szívvel vonít”. Akár a nyitóképben. Elôre meglátott álom a vérengzés, vagy valóságos eseménysor? – eldöntendô kérdés. És ugyancsak gyilkos indulat, halál, ámde – Gabor és Rosko írásával szemben – mindvégig higgadt, szinte közönyösnek mondható narráció ellentéte alkotja meg Okszana Lucisina Az ellenszenv anatómiája címû szintén figyelemre méltó novelláját. Külön is felhívja magára a figyelmet, hiszen az elbeszélô, mikor egyes szám elsô személyre vált át, olyan éntörténet – élettörténet – kerekedik ki pár oldalnyi terjedelemben, amelyben egy „halott” nô számol be saját tettérôl, annak vélhetô okairól, a mérhetetlen öngyûlöletrôl, mely nem csupán egyszerû öngyilkossághoz vezette el a kisgyermekes fiatalasszonyt, hanem „konyhakéssel összevissza szurkálta magát, valami vad, emberfeletti erôvel”. Kiváló összhangot hoz létre a cím és a szenvtelen hangvétel, a szinte közönyös beszámolói jelleg, amely apró részletességgel elemzi a tett elôtti helyzetet: egy csupán pislákoló szerelemre épülô házas életformát, amely lassan, de határozott bizonyossággal ér be az ellenszenv révébe. Látható, hová vezet a férj, gyerek, a közepes, biztonságos állandóság, megszokás, a hétköznapokra szorítkozó távlat. Valóban érzelemmentesnek mondható az „elemzés”, de megpillantható annak filozófiai értelemig ható íve, hogy mi értelme lehet csupán leélni az életet? Hogy van-e egyáltalán értelme annak, amikor a biztonságos, ám unalmas együttélés, a sokszor nemkívánatos szex és megszokott, egyhangú életvitel megpróbálja helyettesíteni a felkavaró érzelmeket, a nôi önmegvalósítás eddig kevésbé ismert módozatait: amikor az élet megélése helyett, annak puszta leélését választja az ember. És továbbra is szerelem, párválasztás, társkeresés. Ott munkál Nyina Bicsuja Csodára várva címû mûvében éppúgy, mint Vaszil Dacej Repítsetek el a Göncölszekerenjében, vagy Petro Hodanics Reggeli két személyre címû írásában – melyeknek más szempontú, de hasonló terjedelemben részletezhetô 652

érdemeik vannak, mint az elôzôeknek. A téma fellelhetô Volodimir Kacskan Marija panaszaiban, Vitalij Kologyij Büszkeségében, és részben ez formálja Oleg Szencsik Mézillatú éjét, ahogyan Vaszil Sztefak Sztefa címû novellájában ugyancsak feltûnik a párválasztás gondja – ez utóbbiban egy sajátos kivetített tudatban (melyben az írói szakma is feltûnik). A kötet friss gondolatisága ez az emancipált nôi tudatba öltöztetett (kissé férfias és szexista) látásmód, mely a társadalmi nem, a gender problematikáját érintve beszéli el a nôi vágyat, megemlítve Marija Jakubovszka Freskók, fehér tollal címû könyvét, melybôl idéz is: „Minden férfi életében csupán egy és egyetlen nô létezik, akivel valóban boldog lehet…” Így külön érdeklôdéssel olvastatja magát Marija Jakubovszka antológiabeli mûve, A babszem, amely látomásos költôi képeket sikeresen alkalmaz a próza világában, és egyszerre érinti az ukrán nemzeti, történelmi múltat, valamint a jelen társadalmi-szociális vonatkozását. És ide kapcsolható az a véletlenség, miszerint még egy, szintén babszemet címbe emelô novella szerepel a könyvben, Szerhij Fedaka Öt babszem egy hüvelybôl címû alkotása, mely a társkapcsolat, szerelem és a nemek titokzatosságaival is jellemezhetô emberi természet érdekes és értékes analízise, miközben egyetlen mûvégi mondattal különös távlatot villant föl, mégpedig a népek egymás közti megértését. 5 Ez utóbbi novella címbéli öt babszeme, a mû öt részének megfeleltethetô elképzelés, de szövegbeni szerepet is kap, mint megértést elôsegítô összekötô motívum. Szerhij Fedaka mûvének mindegyik része egyes szám elsô személyû megszólalás, de a narrátor személye és pozíciója változik, ezért a végére zavarba ejtô bizonytalansággal, de annál határozottabb távlatú megengedéssel olvasható egy gondolat az elbeszélô szüleinek emberi természetével kapcsolatban: „Rosszabb, bonyolultabb ez, mint Ukrajna kapcsolata Oroszországgal. Az ô esetükben is kevés az esély arra, hogy valamikor is tökéletes legyen az egyetértés. Nem ismerek még két ennyire egymásra utalt embert és országot. Bármennyire is civakodnak, sohasem hagyhatják el egymást, mert egy tôrôl fakadnak, és évszázadok óta egybetartoznak.” Az emberi (és nemzeti) természet különbözôségeken túli összetartozásával hozható kapcsolatba Petro Szoroka Ellenségem – Haszan, avagy A nagy fogócska címû mûve, melynek társadalmi teréül egy kazahsztáni atomkísérleti lôtér, valamint egy katonai laktanya és azon belül a sorköteles katonák zárt világa szolgál. Egy itt lezajló labdarúgótorna eseményeit meséli el a fôhôs, hogyan esett meg a nemzetiségi alapon összeállított csapatok versengése, ahol is favoritnak „érthetô módon a csecsenek számítottak”, ám általa mégis az ukránok kerültek ki gyôztesen. Ezért a csecsen Haszan meg akarta ölni ôt. Menekülnie kellett. Kerülte is Haszant, aki a végén mégis elkapta a góllövô ukránt, és valóban meg akarta ölni, amikor egyszer csak „lekászálódott” róla, eltette a kést, és azt mondta: éljen. Azért üldözte az ukránt, hogy az tudja 653

meg, mit jelent egy csecsen adott szava, de az ölés elôtti pillanatban Haszan megértette, hogy ôk valójában „testvérek a balsorsban”. Egy csecsen és egy „bangyora”, de testvérek, hát meg kell bocsátaniuk egymásnak. A népek egymásrautaltságában rejlô távlat, e két utóbbi – Szerhij Fedaka és Petro Szoroka jegyezte – mûben megcsillantott lehetôsége egyik külön öröme e könyvnek, hiszen a Petro Hodanics-féle Ajánlással összekapcsolódva akár többirányú elkötelezett baráti gesztusként is értelmezhetô az antológia. És bár érdemes szólni még e kötet számos egyéb megvilágításban feltûnô értékérôl, ám ennek fontosságához mindenképp visszajár a jóindulatú értelmezés. Így tûnik fel Nagyija Varhol Kiáltása, Dmitro Keselja Igaz lelkek hajója, Ivan Jackanics A szûk utcák ideje, Vaszil Huszti A fekete párduc bosszúja, Volodimir Hanulics Mentora, Vaszil Hreba Bozótos mezsgyéje, továbbá Jurij Síp Szépséges álom, Andrij Durunda Spic, a kutya, vagy Olekszandr Dovbus A denevér címû jó atmoszférateremtô mûve. Vagy az egész könyv azon sajátossága, miszerint a táj megjelenésével közvetít emberi hangulatot, továbbá, hogy túlnyomórészt kisközségek, falvak tereit formálja meg a beszéd. (Ennek ellenpontozásaként üdítôen hatnak Ivan Jackanics, Vitalij Kologyij, Vaszil Sztefak nagyvárosi terei.) A táji-kisközségi léthez s térhez kapcsolódik Ivan Nahirnyak írása – A kaljuszi vásárra menet –, melynek elbeszélôje és írója egyetlen személyességként tûnik fel. És nem csupán azért, hogy a Csernyivci megyei lomacsinci születésû szerzô írásában ugyancsak feltûnik a „szülôfalum, Lomacsinci” szókapcsolat, hanem az egész írás tájba, természetbe illesztett egyes szám elsô személyû megszólalási módja mély bensôségességet közvetít. Többoldalnyi részletezés és egyetlen bekezdésnyi novellazáró megállapítás ellentéte ez a mû, mely a hajdani csaknem érintetlen szépségû természet, valamint a helyére került „Dnyisztrovszki Vízgyûjtô hullámai” helyezkednek szembe egymással. Táj, természet, ember és környezet, valamint kultúra és személyesség egészen különös ötvözete szólal meg Volodimir Fedinisinec A Fehér Holló ünnepe címû írásában. Az ukrán nemzet iránti szeretet is bôven árad a sorok között, de atmoszférájában méltóság, örök emberi értékek tûnnek elô, és mindez együtt szembeszökô közvetlenséget ölt magára. Ebben a hangulatban helyenként már-már az is bizonytalanságot kelt, amit más helyen egyértelmû szerzôi reflektáltságnak lehet nevezni, tudniillik ez az írás nem csupán írót és mûbéli mesélôt tekint egynek, de helyenként a Fehér Holló „tudatát” úgyszintén megfelelteti a narrátori beszédnek s a szerzôi énnek. Az írás mindvégig szoros referenciális olvasatot javasol, miközben nincs történet a mûben. Legfeljebb az ungvári vár melletti skanzen létrehozása és annak ünnepélyes átadása válhat az értelmezésben azzá, valamint azon kezdeti felvetésnek a fürkészése, hogy miért is Fehér Holló a neve ennek a madárnak, ha színe egyértelmûen fekete. Így tárul föl az a térség, melyet „a Fehér holló tudata” a megnyilatkozóval együtt konstruál meg. Ez természetesen nem azonos azzal a világgal, amit alapul vesz, ugyanakkor mégis 654

öröm a mindennapokban létezô-látott város, táj, épület, környezet, az ismert valóságanyag szövegbeni szerepeltetése – érintve a történelmi tudás több szomszédos népre vonatkozó emlékanyagát. A Fehér Holló ünnepe akár reprezentánsa is lehetne a kötetmegformáló elképzelésnek, hiszen ebben kiváló egységet alkot mindaz, ami mára a független Ukrajnát jelenti, azzal, amit az Ajánlásban ukránokat és magyarokat összekötô évszázadoknak nevez az író. Hiszen „a Fehér Holló ôsei még láthatták a híres várkapitányokat, az olaszországi Nápolyból származó Drugeth család neves tagjait: Bálintot, Györgyöt, Jánost, Fülöpöt, Lászlót, feleségeiket és gyermekeiket, akik között olyan szépségek voltak, hogy csodájukra járt a világ. Az ungvári vár egy olyan ritka és patinás hely, ahol bárhogyan fordult a történelem kereke, jöttek és mentek az évszázadok, és változott a tudomány állása, a Fehér Holló-dinasztia valamelyik tagja vagy tagjai mindig ott fészkeltek a közelben.” „A Fehér Holló tudata” érték és exkluzivitás, hûség tájhoz, környezethez. A madár feltûnô intelligenciája járult ahhoz hozzá, hogy ilyen nevet kapjon. Ebben a hûséges szemlélôdésben kap helyet a huszti vár; külön is látható, amint a Fehér Holló egyik útja során párjával megpihen a munkácsi vár tetején, majd érintik „a Latorca-parti város peremkerületét, Palánkát, késôbb kuriózumként, Királyházát”, hogy „még többet lássanak a vidékbôl”, hisz „unták már a nevickei várat, meg a szerednyei várromot”. Ebben a narrációban és tudatban sokféle érték koncentrálódik, külön becsbe helyezve az ukrán népi kultúrát, de tudatosítva: „figyelj, világ, ez Európa közepe”. És e geográfiai tény referenciális súlya mindenképp összekapcsolódik a fent kifejtett kötetszervezôi – régiós alapú – elképzeléssel. 6 A Kárpátokon innen és túl címû antológia tehát geográfiai és történelmi-társadalmi térséget véve alapul mutatja be a kortárs ukrán kisprózát. E példaértékû kezdeményezés hasznos kiindulópontja, elsô beharangozója lehet egy korszerû, komparatív elemeket is felhasználó, de egzisztenciális vonzatú irodalmi-történeti vizsgálódásnak. Hiszen minden tér objektívnek mondott valósága jórészt mentális kivetülés, társadalmi konstrukció, kulturalitás, a mindenkori jelen képzôdménye; az alapul vett régió pedig – kitüntetetten Kárpátalja – bôséges szépirodalmi és más anyaggal, többféle nyelvi-kulturális „kivetüléssel”: térkonstrukcióval tud szolgálni. Mielôtt e „kivetülések” egymást kölcsönösen gazdagító összevetése napirendre kerülhetne, a Kárpátokon innen és túl hasznos kezdeményezése két másik kárpátaljai megjelenésû kötetre is ráirányítja az olvasói-kutatói közfigyelmet, mégpedig a Farmeres nemzedék és a Korzó címû almanachokra. Ezen kiadványok magyarra történô átültetése minden bizonnyal árnyalhatná, gazdagíthatná a megkezdett munkát, különös tekintettel arra, hogy e könyvek kimondottan más-más generációkhoz sorolható szerzôk írásait foglalják magukban. Mivel a Kárpátokon innen és túl alkotói gárdájának nemhogy a 655

fele, nem is a háromnegyede, hanem közel öthatoda tartozik az 1960-as évek elôtt születettek generációjához (sôt generációihoz), a Farmeres nemzedék és a Korzó szereplôi pedig kimondottan az 1960-as években születettek, illetve a jelenleg húsz-harminc év közöttiek korosztályai – mindenképp hiánytalanabbá tennék e különleges régiót az egymásra épülô nemzedéki „térkonstrukcióikkal”. És hogy közel sem erôltetés mindez, bizonyíthatja Szerhij Fedaka, valamint Mihajlo Rosko neve. Ugyanis e két szerzô jóvoltából mindjárt össze is kapcsolódnának e kiadványok (és nemzedékek), hiszen ôk az említett almanachokban szintén szerepelnek, és az Öt babszem egy hüvelybôl, illetve a Véres hold a Mincsel csúcsán révén immár a magyar olvasók elôtt sem ismeretlenek. Bedzir Natalija Új hullám a kárpátaljai (ukrán) irodalomban: „farmeresek” és „számítógépesek” címû elemzô írásából (Czébely Lajos fordítása, Együtt, 2010/1) pedig tudható, hogy épp Mihajlo Rosko elôszava, a Huligánok könyve, avagy a kárpátaljai irodalom posztszovjet napja címû értékelése áll a Farmeres nemzedék elején, ajánlásként. Az elôszó írója az elmúlt harminc év szerzôit két nemzedékre osztja: az 1960-as években születettekre, a „farmeresekre”, valamint a húsz és harminc év közöttiekre, a „számítógépesekre”, amely megnevezések egzisztenciális vonzata mindenképp feltûnô. Amenynyiben e vonzat „szovjet” és „posztszovjet” térségi tartalommal és jelleggel is telített, különösen izgalmas kutatási terepül tud szolgálni a komparatív irodalomtudomány és -történet számára. A Kárpátokon innen és túl olvasói, értékelôi, de kitalálói és megvalósítói elôtt szintén külön terek nyílhatnának, amennyiben megkezdôdne a kárpátaljai magyar irodalommal történô átfogó régiós, és így ukrajnai szembesülés. Egy tudományosan elôkészített fordítássorozat megkezdése késôbb nagyban elôsegíthetné a „kárpátaljai” fogalom mibenlétének a feltárását: e régió magyar irodalmát és annak kutatóit szintén foglalkoztatja e különlegesen színes térség jellegadó ismérveinek a körvonalazhatósága, hiszen itt valóban évszázadok kötnek össze különféle nyelvû-kultúrájú népeket. Például az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása utáni pár évtizedben egyebek közt e térség magyar irodalma táji-környezeti jellegével tûnik fel, tehát ilyenformán is nyilvánvaló egy közös referenciális forrás megléte. A Szovjetunió megalakulása utáni idôkben szintúgy közös történelmi-társadalmi s kulturális térbe ágyazottan folytatta, illetve kezdte újbóli alapozó munkáját a százötvenezernyi magyar közösség, és végül létrehozta irodalmát, melyet ma már kárpátaljai magyar irodalomként ismer a világ magyarsága. Láthatóan vannak rendezhetô közös dolgok, élmények és tapasztalatok – szépirodalmi forrásanyag. A referencialitáson túlmenôen napirendre kerülhetne az egyes poétikák, nyelvi-szemléleti alkotásmódozatok összevetése, amivel pedig az irodalomtudomány és -elmélet korszerû irányai szerint folytatott kutatásokhoz is hozzá tudna szólni ez a régió – érdemben. Egy ukrán–magyar alapos összehasonlításon nyugvó geokulturális konstrukció rá656

irányíthatná a figyelmet – Európa közepére. Egy irodalmi-kulturális kisrégió jelenén és múltján gondolkodók társasága hamarosan elérhetné az európai gazdasági makrorégiókban gondolkodók közösségét. „Közös múltunkat nem tagadhatjuk le” – olvashatóak Petro Hodanics szavai az antológia Ajánlásában. Ugyanakkor köztudomású, hogy ez a „közös múlt” nem ért véget a múlt század elején. Jelenléte észrevehetô volt a második világháború után ugyanúgy, mint a Szovjetunió megszûntét követô idôkben, sôt, amikor a kárpátaljai magyarság 1991-ben szavazatával is kérte Ukrajna függetlenné válását – Magyarország pedig elsôként ismerte el az önálló ukrán állam létrejöttét –, akkor, mondhatni, kézzelfogható „jelenné” is vált. Hangsúlyozandó tehát a Kárpátokon innen és túl irodalmat s annak kutatását is meghaladó szerepe, hiszen régiós, majd nemzeti léptékûvé válhat általa az a sorsfordító felismerés, melyet a csecsen Haszan is megélt Petro Szoroka antológiabeli novellájában. Az Ellenségem – Haszan, avagy A nagy fogócska címû novellában látható lett, milyen felemelô tud lenni az a felismerés, miszerint a tôlünk különbözô nyelvi kultúrában élô s küzdô ember nem ellenség; legfeljebb ellenfél az egészséges versengésben, de mindazonáltal és elsôsorban: „testvér a balsorsban”. Szépirodalom tehát a Kárpátokon innen és túl címû antológia, de gondolkodást alakító esemény, tudományt inspiráló kezdeményezés, embert formáló tanulságos élmény: olyan piknik, amely vendéglátás terepéül szolgált.

657

KÜLFÖLDI SZERZÔINK

RAFAEL ALBERTI (1902–1999): spanyol költô, az ún. 27-es nemzedék egyik legkiemelkedôbb alakja. Válogatott költeményei magyarul Az ismeretlen angyal címmel jelentek meg 1962-ben. SUSANA FORTES spanyol írónô. 1959ben született Galíciában. Történelem– földrajz szakon végzett, majd az USA-ban tanított spanyolt. A Robert Capára várva címû regényével – amely idén jelenik meg magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában – elnyerte a 2009-es Fernando Lara Díjat. E regényrészlettel emlékezünk a 75 éve kitört spanyol polgárháborúra. MISIMA JUKIO (eredeti nevén: Hiraoka Kimitake) (1925–1970) japán író. Elôkelô hivatalnokcsalád sarja. Mûvészi példaképe elsôsorban Kavabata Jaszunari volt. Leghíresebb regénye az Aranypavilon (1956) magyarul is olvasható. Egy maszk vallomása c. önéletrajzi ihletésû regényét a Nagyvilág Könyvkiadó adta ki. E számunkban közölt elbeszélésének magyar fordítása az író által ellenôrzött amerikai fordításból készült. A japán eredetivel dr. Vihar Judit vetette össze. SINEAD MORRISSEY ír költô 1972ben született Portadownban, Észak-Írországban. Belfastban nevelkedett, majd Dublinban, a Trinity College-ban angol és német irodalmat, valamint nyelvészetet tanult. 2003-ban PhD-fokozatot szerzett. 1990-ben Patrick Kavanagh Költészeti Díjat, 1996-ban Eric Gregory-díjat kapott. Több kötetét is jelölték T. S. Eliot-díjra.

Hosszabb idôt töltött Japánban és Új-Zélandon. Jelenleg Belfastban él és tanít a Queen’s Universityn. 2005-ben járt Magyarországon is, amikor Mundruczó Kornél rendezésében Zérus címmel a Trafó színpadán kerültek megjelenítésre versei. Kötetei: There Was Fire in Vancouver (1996), Between Here and There (2002), The State of the Prisons (2005), Through the Square Window (2009). RAINER MARIA RILKE (1875–1926) osztrák író és költô. Anyja régi patríciuscsaládból származott, apja katonatiszt. Prágában Rilke egyetemi tanulmányokat kezdett, majd Münchenbe ment és egy szemeszter után önálló írói pályára lépett. Lou Andréas-Saloménak számos versét ajánlotta, 1898-ban neki írta firenzei naplóját (Das Florenzer Tagebuch). Élete végén Svájcban élt. Óriási költôi életmûvét terjedelemben meghaladja német és francia nyelvû levelezése. ERNESTO SÁBATO (1911–2011 argentin író. Fizikából doktorált. 1938ban ösztöndíjasként a párizsi Curielaboratóriumban dolgozott, majd a Massachusetts Institute of Technology munkatársa. 1945-ig tanított. 1955-ben a Mundo Argentino népszerû folyóirat élére nevezték ki, ahonnan politikai okokból távozott. Számos folyóiratban jelentek meg esszéi, tanulmányai. Az 1945-ben megjelent Uno y el universe (Az ember és a világegyetem) c. ironikus esszélexikona az emberi lét kérdéseire keresi a választ. Robbe-Grillet-rôl, Sartre-ról, Borgesrôl és

658

irodalomelméleti kérdésekrôl is írt esszéket. Az alagút (1948, magyarul 1987) c. regényét megfilmesítették. FRANK SARGESON (eredeti nevén: Norris Frank Davey) 1903-ban Új-Zélandon született. Jogot tanult, majd rövid ideig Angliában élt, 1928-ban tért vissza szülôhazájába. A következô évben Wellingtonban szodómia vádjával letartóztatták, késôbb azonban felmentették. Feltehetôleg ezen incidens miatt vett fel írói álnevet. Tucatnyi mûve között szere-

pel néhány regény, kisregények, esszék és egy önéletrajzi trilógia. Egybegyûjtött novellái E. M. Forster elôszavával jelentek meg. 1982-ben Aucklandben hunyt el. CAROL SHIELDS kanadai írónô. 1935ben született. Számos nagy sikerû regény és novelláskötet szerzôje. 1995-ben The Stone Diaries (Kônaplók) címû regényéért Pulitzer-díjat kapott. Korábban 2004/7. számunkban közöltük írását. Carol Shields Winnipegben él.

659

Világirodalmi folyóirat

Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42