TARTALOM MÛHELY TÁJÉKOZÓDÁS

LX. évfolyam, 1. szám

2015. január TARTALOM

A fonótól a nászéjszakáig – Orosz lakodalmas dalok (Ircsik Vilmos fordításai) ............................................................................................ 3 ALEKSZANDR JASIN versei (Ircsik Vilmos fordításai) ........................................ 10 BORISZ MOZSAJEV Férj és feleség (Ircsik Vilmos fordítása) .............................................................. 14 VLAGYIMIR SZOLOUHIN A fehér fû ...................................................................................................................... 19 Tárt kaput döngetve (Ircsik Vilmos fordításai) ................................................ 22 RAJNAVÖLGYI GÉZA Jaufré Rudel, a távoli szerelem trubadúrja ........................................................ 25 IAN PARKS Ella (Tárnok Attila fordítása) .................................................................................. 36 ELSA KORNETI versei (Lackfi János fordításai) .................................................... 41 SOPHIE KÉPÈS Irodalom és halál (Kaló Krisztina fordítása) ...................................................... 45 MÛHELY ÁDÁM PÉTER Prériperzsa .................................................................................................................... 55 TÁJÉKOZÓDÁS IRCSIK VILMOS A nagy Oroszország csendes kis zugai – A szovjet falusi próza .................. 61 Felhagytam Oroszország reformálásával – Krzysztof Zanussi rendezõvel és forgatókönyvíróval beszélget Grzegorz Nurek (Sipos Tamás fordítása) ............................................................................................ 86

ÉLES CSABA A mûemlékváros mint menedék és múzeum – A köztéri Hellász és Itália muzeális arculatának világirodalmi tükrözõdései .......................... 94 KÖNYVRÕL KÖNYVRE KALÓ KRISZTINA Be nem hegedõ sebek (Sophie Képès: Un café sur la colline (Kávé a hegyoldalban) ............................................................................................ 118 PETRÕCZI ÉVA Mágikus szürrealizmus, Portugáliából (Afonso Cruz: Kokoschka babája) .................................................................... 120 KÜLFÖLDI SZERZÕINK .............................................................................................. 123

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

A fonótól a nászéjszakáig Orosz lakodalmas dalok

1 Marja csendben fonogat, fonogat, Szálra szálat rakosgat. Az egyiket elszakítja, Az ablakon kihajítja. Ivan gyorsan kiszalad, kiszalad, Felveszi a fonalat. Azt gondolja, cukorka, cukorka, Pedig Marja fonala, fonala. 2 Bokor fölött, bokor fölött, Kis bokor fölött, Szürke galamb a párjával Röpült, röpdösött. Az a galamb, az a galamb Aranybóbitás, A párja is, a párja is Aranybóbitás. Volna nékem, volna nékem Ilyen asszonykám, Én azt télen, én azt télen Megszánkáztatnám. 3 Barka, barka, barkavirág, Te aranyág, te aranyág! Ne nõj barka a rozsföldben, Nõj a mezsgyén, a mezõben! Szél a barkát meg nem hajtja, Csalogány fészkét nem rakja. A csalogány Ványuska, A csalogány Ványuska, A kanári Annuska. 3

4 Nem akarom többé enni Apám kenyerét, Nem akarom többé enni Apám kenyerét: Mint az üröm, olyan az, Mint a mustár oly keserû, Keserves az íze. Csak akarom enni Ivan kenyerét. Annak méz az illata, Édességes mézzel Van az elegyítve, Cukorral meg telehintve. 5 Meg kell házasodni, Meg kell házasodni, Útra kell indulni Ipamuram udvarából, Napamasszony szobájából, Sógoromék kapujából, Nõvéremék tornácáról. Heves szél fúj, szél veri Arcom a nap perzseli. A heves szél – édesapám, A napsugár – édesanyám, A nénéim csillagok, Sûrû, fényes csillagok. 6 Szállj el, ifjúságom A nagy rengetegbe, A sötét erdõbe! Ülj le, ifjúságom, Ülj egy égerfára, Annak is, annak is Ülj a legcsúcsára!

4

7 Odaadom szépségemet Az én édes jó apámnak. Az én édes jó apámnál Nincs helye, nem neki való. Odaadom szépségemet Az én édes jó anyámnak. Édesanyám sokat fárad, Kikezdenék a rossz nyelvek. Az én kedves jó anyámnál Sincsen helye szépségemnek. Odaadom szépségemet Az én kedves kis húgomnak, Nála van hely szépségemnek, Neki illik, hozzá való. Én ostoba, oktalan lány, Hol az eszem, mit beszélek? Az én édes kis húgomnak A magáé is elég gond. Kézbe veszem szépségemet, Két fehér kezembe fogom, Elviszem a szépségemet, El a sebes folyóvízhez. Azon ússzon le szépségem, Ússzon le a dicsõ Délnek, Ne akadjon fel szépségem Se a bokron, se vízparton, Szürke kõbe se akadjon. Ússzon el az én szépségem Abba a híres Usztyugba, Az apácakolostorba. Onnan kijön egy apáca Vállán juhar járomfával, Azon tölgyfa vödreivel. Vödrét szélesen lendíti, Mélyen a vízbe meríti. Kimeríti szépségemet, Elviszi a szépségemet Az apácakolostorba. Ott leteszi szépségemet

5

A Szûzanya trónusára. Ott a helye szépségemnek, Oda illik, oda való, Inkább oda, mint énhozzám. 8 Apám, apám, édesapám, Anyám, anyám, édesanyám, Vendégeld a vendégeket, Kínáld, kínálgassad õket. Csak egyetlent ne vendégelj, Csak egyet ne kínálj székkel: Az a bajkeverõ kérõ Fel-alá jár hízelegve, Vinne engem idegenbe. Mint a macska törleszkedik, Mint a kutya komiszkodik. Nem való az ilyen lánykérõbe, Inkább való fel a kemencébe. Hogy rostával kormot merjen, A kemencelikba essen, Fõjön a forró levesben. Vagy fogjuk meg mindkét kezét, Vigyük fel egy magas hegyre, Magas hegyrõl taszítsuk le, Hogy a cudar nyakát szegje. 9 Édes bátyám, napsugaram, Ím eljöttem, elhajtottam Zengve zengõ harangszóra Zsolozsmázni a templomba, Szent Mihály fõarkangyalhoz, Istenemhez és uramhoz, Lepecsételt koporsóhoz, Az én jó szülõapámhoz. Küldtek ide jó emberek, Noszogattak a szomszédok, Hogy apámat itt találom A templomban a tornácon, 6

Itt vár engem, szerencsétlent Mérhetetlen bánatomban. Odamentem keservesen A lepecsételt sírbolthoz: – Te anyaföld, hasadj ketté, Te koporsó, megrepedjél. Kelj fel, kedves édesapám, Vezesd szegény leányodat Idegen emberek közé. Nem szólt az én édesapám Válaszul egy árva szót se, Édes bátyám, napsugaram, Vezess el hát te helyette! 10 Hej, almafa, fürtös almafám, Fáradsággal ültettelek, Ültettelek, öntöztelek, Fagytól óvtalak. Hej, lányom, kislányom, Keserves kínban szültelek, Szoptattalak, tápláltalak, Idegenbe adtalak. Idegenbe adtalak, Sírni-ríni hagytalak. 11 Elindulok, fehér hattyú, A széles, a köves utcán, A jegorszki szép fõutcán. Megyek kürtös varkocs nélkül, Drága, piros szalag nélkül. Meg ne ijedj, forró fürdõ! Nem nagy felhõ kerekedik, Nem hadsereg masírozik, Nem hadvezér seregestõl: Én jövök a leányokkal, Én vánszorgok vánszorogva, Lábam roskad roskadozva.

7

12 Tessék, tessék, nézzetek be A mi gõzölgõ fürdõnkbe. De meg ne haragudjatok, Nem nektek van az befûtve, Nem nektek van az készítve, Hanem a mi barátnõnknek. Hej, abba a fürdõházba Kányafából kis híd vezet, Málnafa a gerendája, Oszlopai kifaragva, Az oszlopcsúcs aranyozva! Az aranyos oszlopcsúcson Kismadarak üldögélnek, Panaszosan énekelnek, Panaszosan énekelnek, Keservesen sírdogálnak.

13 Ess széjjel te forró fakád, Dûljön össze minden dongád! Hiába mostam, hiába súroltam, Mégis kétszer annyi Lett a bánat rajtam.

14 A násznagyunk de merész, A násznagyunk nagy vitéz! Mint a varjú ül a gebén, Az meg olyan, mint a tehén.

8

15 Az asztalra repült a fajd, A menyecske hálni akart. De Alekszej sokat ivott, A mámortól nem hálhatott. Annuska hát fogta magát, És így hívta hálni urát: Gyere hálni, Aljosenka, Õsszel rövid az éjszaka. IRCSIK VILMOS fordításai

Siena. 9

AlekszAndr JAsin

A lélek határai Én mégis lelkes lény vagyok. A lelkem lát, hall és emlékezik, világa gazdag és mesés, akár egy ország, a képzelet uralja, és bánja, hogyha vétkezik. És lát a lélek csuda dolgokat, látása éles, jobban mûszer se lát, átlát a téren és idõn, belát a messzi századokba, és látja önmagát. És minden hangot hall a lélek, jobban, mint bármi készülék, hallja a mindenség zenéjét, virágok sóhaját, füvek növését. És nem felejt a lélek, Nem, nem felejt soha. Vigyázzátok és terjesszétek, ápoljátok és mûveljétek, mert a jövõhöz visz közelebb a lélek.

Falomb illata árad Falomb illata árad, Forgács szilánkja röppen, Itt építek fel házat, Ebben a kies völgyben. A falu közelében, Szélén a rengetegnek, Akárcsak a mesében, Mindent elölrõl kezdek. 10

Nem, én nem menedékért, Mint gondolnák a restek – Rohamra közlegényként Vágok a rengetegnek. Füst gomolyog a szurdok Feletti láthatáron, S a költészet ver otthont Ezen a tiszta tájon. Mi máshol lehetetlen, Itt vágyom én elérni: Éles madárszemekkel Hogy megtanuljak nézni. A fülemet kitárom Minden aprócska zajra, Állatok és virágok Beszédét is meghallva. Jöjjetek el szomszédok, Jöjjetek mindenünnen, És ha enni nem kaptok, Dúskáljatok a versben. A levegõ itt tiszta, Akár az óceánon, Üde a hajnal pírja, S mindenki jó barátom. Lakat és retesz Nem kell, És nem kell kerítés sem, Ide minden jó ember Bejöhet egész évben. De aki rosszban járva Látogatna a házba, Az se elöl, Se hátul Ajtaját nem találja.

11

Kint az erdõ szélén… Kint az erdõ szélén, Frissen hullt havon Mintázott kötésként Simul nyomba nyom. Ez itt madárlábak Apró gyöngysora, A futó rókának Láncszem a nyoma. Az meg fehér csipke, Puhán fodrosul A hóra terítve Keresztül-kasul. Az egérfarkinca Nyoma zsinóros. Ez meg milyen minta? No, most légy okos! Hímzett keresztöltést Lép a fajdcsapat, A fogolynyom képét Találd ki magad!

Szilfák Ti kedves szilfák, bennetek Maradt minden bizalmam. Hogy rátok kössem fel magam, Addig még nem jutottam. Úgy nézek lombotokra, Mint a testvéretek. Rajta! Kezdjük elölrõl Az egész életet. Gyerekkoromban tûzvörös 12

Sörényem szinte lángolt. Azóta mennyi mindent éltem át, De még nem volt elég, Még mindig többre vágyok. Ti csak lombot cseréltek, És mindent újrakezdtek, De ha engem az õsz Letarol, Én végleg rajtavesztek.

Nosztalgia Én semmiféle búcsúzástól Meg nem hatódom. Pedig szeretem az enyéimet. Ha van levél, Szakadjak bármi távol, Mindent könnyebben viselek. De mikor két hosszú éve Nem láttam szülõházamat, Szívemben semmilyen levélre Nem csitul el az indulat. Mindenfelõl magány szorongat, S az idõt szidom éjszaka, Ha álmatlanul hánykolódva Kórság kínoz és nyavalya. Gyerekkorom szólít magához, A korhadó lomb illata, Falum a tajgával határos, A fürtös erdõ és moha. IRCSIK VILMOS fordításai

13

Borisz MozsAJev

Férj és feleség – Te Borja! Vegyél nekem egy üveg kölnit, hogy kijózanodjak tõle. Megfizetek érte fával – rimánkodott Harangozó Sztyopka. – Menj a pokolba! – Hát mibe kerül neked azt a nyomorult hatvan kopejkát legombolni? Száraz, aprított fát adok érte. Nyírfát! – Minek neki a te aprított fád, amikor Moszkvában ott a gáz. Azzal sütnek, fõznek – mondta Fedot. – Gázzal? – Azzal hát. – Ne mondd már! Fûteni, azt lehet vele a csöveken keresztül. De sütni szabad lángon kell. Márpedig, ha a gázt szabadjára engeded és meggyújtod, mi lesz abból? Elõször is elpárolog. Vagyis hát elszáll. És bûzlik. A gáz, az csak gáz. Nem ér semmit. – A fa nem ér semmit. – Még hogy a fa nem ér semmit? Hát a szén mibõl lesz? És ha a fa nem érne semmit, mivel forralnák fel a szamovárt? – Villannyal. – Villannyal? Az a gépeket hajtja, nem a szamovárt. Talán a hamu is villanyból lesz? Na, mi van? Azt is villanyból csinálják? Felelj, ha tudsz! – A hamu a szerves anyag bomlásából keletkezik. A fából – feleltem én. – Hát ezt mondom én is neki. Õ meg folyton a villanyt hajtogatja. Mintha nem tudnánk, hogy mibõl készül. Vízbõl vagy olajból. Jól mondom, Borja? – Nagyon jól. – Ha akarod, idehozom neked a fát. Ide a kikötõbe… Fel is hordom a hajóra… Fel is hasogatom. Na? – Nem kell. – Csak tudnám, mitõl ráz úgy a hideg. Mintha valaki másnak a bõrébe bújtam volna bele. – Mégis põrén feküdtél ki ide… – De csak belülrõl ráz ám. Kívülrõl semmit sem érzek… Az ujjaim sem kékültek meg. Nézd, semmi bajuk. A magas folyóparton hevertünk, a meredély közelében. Alattunk hosszú szamovárkürtõs deszkaládához hasonló kis kikötõ simult a parthoz. Hárman voltunk: Fedot kapitány, egy meghatározhatatlan korú, öregesen aszott, de még fekete hajú ember, kopott, tûzött pufajkában, vitorlavászon cipõben, jómagam, és a Harangozó Sztyepok, egy ötven év körüli, vörös, gyûrött arcú, mezítlábas férfi, akin az erõs, csípõs szél ellenére csak egy szakadt, fehér ing meg egy tarka nadrág volt, de olyan ócska, hogy majdnem kilógott a meztelensége. 14

Tõlünk nem messze egy idõsebb nõ ült, kockás sálba burkolva, ami alól csak halványkék, lenvirág színû szeme kandikált ki. A lábánál két kosár állt: az egyikben szeder, a másikban kányafabogyó. Mindannyian a hajóra vártunk. Én a városba mentem, az asszony a körülbelül tíz kilométerre fekvõ falujába, Sztyepok pedig a felesége elé jött. Az idõ esõre hajlott. A didergõ folyón apró, szürke kis tarajok borzolódtak, a part menti fûzfák megszürkültek a széltõl rángatózva visszájukra forduló leveleiktõl. – Talán valami hideget ettem. Attól rázkódok úgy. – Kevesebbet kéne innod – kapcsolódott a beszélgetésbe az asszony. – Legalább a pufajkát vedd fel. Ki látott ilyet, egy szál ingben, mint valami atléta. – Ugyan már, ki hord szeptemberben pufajkát? – Például én – szólt közbe Fedot. – Teneked muszáj, te szolgálatban vagy. Én viszont oda megyek, ahová akarok. Sztyepok felállt, húzott egyet a nadrágján. – Megyek, bekapok valamit. Ha maradt még. – Maradt hát. Nesze, itt a kajüt kulcsa. – Odanyújtotta a kulcsot Sztyepoknak, aki az agyagos partfalon bukdácsolva elindult lefelé a kikötõhöz. Az ing a hátához csapódva felfúvódott, mint a hólyag. – Úristen, ha ránézek, mintha hangyák futkosnának a hátamon. Micsoda korhely! – mondta az asszony, szorosabbra csavarva magán a sálat. – Tulajdonképpen mit csinál? Fél hónapja voltam itt, és mindennap részegen láttam. – Bolondot saját magából – felelte Fedot. – Mióta? – Egész életében. Ilyen a fajtája. Az apja sem dolgozott soha. Néha elszegõdött csordásnak, aztán a gyerekeket küldte el a tehenekkel, õ maga meg harangozott. Minden áldott ünnepen a harangot húzta. Kézzel-lábbal csüngött a kötélen, úgyhogy a végén reszketni kezdett tõle a feje. Így ragadt rájuk a Harangozó név. Mindegyikük a környékbeli templomokban koldult. – Templomok már régen nincsenek. – Bezárták õket, és jöttek a kolhozok. Sztyepokot rögtön brigádvezetõnek tették, azzal, hogy a szegény embert tisztelni és becsülni kell. Alig húszévesen mindenkinek dirigált. Ha valaki fát akart fuvarozni az erdõbõl, vagy fel akarta szántani a kertjét, adott neki egy fél litert, és kész. Ez még a tenger vizét is kiitta volna. Most meg nincs munkája. – Az ital miatt váltották le? – Á, dehogy. Összevonták a kolhozokat. A mi egész kolhozunkból egyetlenegy brigád lett. Három brigádvezetõ lapátra került. – Egyikük sem dolgozik? – Minek? Az egyiket megtették könyvelõnek valamelyik majorban. A másik meghalt. Vándorveséje lett, az orvosok összevissza vagdalták, de hiába… – Nem találták meg neki? – kérdezte az asszony. 15

– Nem – felelte Fedot. – Még ilyet – szörnyülködött az asszony. – Hát bizony – helyeselt Fedot –, csupa bajlódás az élet. – Nálunk meg az egyik ember a messzi erdõvidékrõl hozott magának feleséget, aki még életében nem látott folyóvizet. Idén tavasszal, jégzajláskor beszakadt alatta a part, õ meg a vízbe esett. Nagy üggyel-bajjal kihúzták, aztán egy hét múlva meghalt. Az ijedelemtõl. – Hát bizony, a bajlódás sírba is viheti az embert – sóhajtott Fedot, majd elhallgatott és hozzátette: – A víz alámossa a partot, az meg beszakad. – Nem inkább a hidegtõl? – kérdezte az asszony. – Attól is, meg a széltõl – jegyezte meg filozofikusan Fedot. – Egyszóval a természettõl. Nehéz megmondani, mi mitõl függ. Tudja valaki, hogy most, amikor vénasszonyok nyarának kellene lenni, mitõl van ilyen hideg? Szeptember elején még soha nem volt deres a fû. – Moszkvában melegebb van, mint itt. Bemondták, hogy ott nem fagyott az éjjel – szóltam közbe. – Pedig Moszkva északabbra fekszik. – Dehogyis – élénkült fel az asszony. – A lányom írt Moszkvából. Reggelenként náluk is nagyon cudar az idõ. – Borja, hé, Borja! – hallatszott a kikötõ felõl. – Vegyél nekem kölnivizet hitelre. Hát nem kiment a fejembõl, hogy a hajóval megjön Ványa Romozanov. A nyugdíjért ment el. Ha megkapom tõle, kifizetlek. – Mit nyaggatod itt az embert? Majd épp a te kedvedért fog elrohanni a városba kölniért – mondta Fedot. – Jól van, elmegyek én magam. Csak adjál hatvanhét kopejkát, Borja! Ha Ványa megjön, visszakapod. Néhány ugrással, mint a bakkecske, felkapaszkodott a parton, és zihálva felém nyújtotta a tenyerét. Adtam neki egy papír egyrubelest. Villámgyorsan a zsebébe süllyesztette. – Rögtön megjövök. – Hát az asszonnyal meg mi lesz? – állította meg Fedot. – Nemsokára befut a hajó. Sztyepok megtorpant: ha beszalad a faluba, lekési a találkozást az asszonnyal. Az veszélyes dolog! Ha itt marad, lõttek az egy rubelnek. Azért meg kár lenne! – Mennyi az idõ? – kérdezte. – Tíz perc múlva öt. – Na látod! És ötkor jön a hajó – mondta Fedot. – Na, addig iszom még egy teát. Egy kicsit legalább felmelegszem – azzal ismét leugrott a partról. – Ha Ványa megjön, megadom a tartozást, ne aggódj, Borja. – Hogy feltámadt egyszerre a lelkiismerete! – biccentett utána Fedot. – Megijedt, hogy elkerüli a feleségét. Szigorú egy nõ lehet – mondta az aszszony. 16

– Veri az urát. Sztyepok nemrég elemelte a segélyét és elitta, mire az asszony meg az anyja agyba-fõbe verték. Két hétig turbánnal a fején járt, mint valami török. – És ez a mafla nem tett panaszt? Az ilyesmiért törvény elé lehet kerülni. – Még õk okádtak rá kígyót-békát. Õk verték, és õk is óbégattak… Akkor éjjel berohantam hozzájuk, Sztyepok a földön fetrengett, az asszony meg a tornácon jajveszékelt: Segítség! Meg akart fojtani ez a zsivány! Világosságot gyújtok, és látom ám, hogy Sztyepok fejébõl piros patakokban csak úgy dõl a vér. – Talán az agya sérült meg… az vérzett be neki. – Kérdeztem tõle, mivel intéztek így el? Mire õ azt feleli, ráspollyal. És csakugyan, a ráspoly ott hevert a küszöbön. Akkora, mint egy evezõnyél. Az öregasszony a kemencén feküdt és óbégatott: Válj el tõle, ha mondom, válj el! – Úristen! Micsoda szörnyûség! – hadarta az asszony. – És kihívták a rendõrséget? – Igen, végül csak megjött a Zacskó… Így csúfolják a rendõrünket – fordult felém Fedot. – De mit tehetett. Csak mérgelõdött: Minden alkalommal jegyzõkönyvet kell felvennem rólatok, ki gyõzi ezt papírral. Öt rubelre megbüntette õket, éjszakai botrányokozásért meg csendháborításért. Nyugtát is adott róla. Azóta nappal marakodnak. – Hogyhogy nem megy el hazulról? Ez már nem élet. – Hová menne? Kinek kell az ilyen? Már a rendõrség is lemondott róla. – Hát igen. Kilátástalan egy helyzet. Naplopó ez a javából. – Ki az a Ványa Romozanov? Csak nem a Harangozó valamiféle rokona? – érdeklõdtem. – Romozanov? Valamikor párttitkár volt itt. Minden hatalmat a kezében tartott… Váratlanul mély, tompa szirénabúgás hangzott fel. A folyókanyarból elõbukkant a fehéres, alacsony kis hajó, és hosszú, ferde hullámokat húzva a vízen az öböl felé tartott. Elindultunk lefelé. Sztyepok csak a kikötéskor jött elõ a kajütbõl, és fontoskodva sürgött-forgott Fedot körül: – Add ide a végit. Majd tartom én. Te igazítsd meg a pallót. Látod, hogy meg vannak pakolva az utasok. Végig nekem háttal állva ügyködött, így engem észre sem vett. A hajóról elsõnek egy pufajkás, vászoncsizmás, ráncos képû, görnyedt aszszony szállt ki, üggyel-bajjal két kosár paradicsomot cipelve. – Sztyosa, Sztyosa! Segítek! – rohant oda hozzá Sztyepok. – Úgy nézel ki, mint akit Szibériából szalasztottak – mondta fáradtan és szigorúan Sztyepanida. – Nem szégyelled magad az emberek elõtt ilyen pucéran? – Hiszen ebédre még a nap is kisütött – nevetgélt bûntudatosan Sztyepok, fürgén forgolódva az asszony körül. – Add már ide, na! Az egyik kosarat nyögdécselve a vállára vette, a másikat a kezébe. – Hogyhogy nem adtad el a paradicsomot? Nem kell nekik? 17

– Hoztak bolgárt… De nem paradicsom az, hanem borsó. Ekkorkák, ni! – mutatta az ujja begyével. – Fél áron ezt is átvették volna. Mondom nekik, az egy kicsit olcsó. Mire õk, hogy majd megvárjuk, amíg te is hetven kopejkáért adod. Mint a bolgárok. Azt már nem! Engem a politikába nem fognak belerángatni. Inkább éhen döglök, de fél áron nem adom, nem én! Na, gyerünk, Sztyopa, gyerünk! Fedot közben egy családnak segített kirakodni, az anya, a lány, az apa is tetõtõl talpig tele voltak aggatva pereckötegekkel. Mi ketten az asszonnyal beszálltunk, a hajó elindult, amikor a kikötõbõl kiáltozni és integetni kezdtek: – Állj! Állj! El ne vigyék Romozanovot! – mutogattak a felsõ fedélzet felé, ahol egy fehér padon barátságosan bólogató öregember ült egyedül, ugyanolyan kifakult pufajkában, mint a Fedoté, fején lakkozott ellenzõs, ócska, kék sapkával. A kapitány elkáromkodta magát, majd gázt adva megfordult. Romozanovot kitették a homokos partra. A hajón palló nem volt, csak egy szál széles deszka, amelyen én vezettem ki Romozanovot… Munkában összenyúzott, a rászáradt piszoktól fekete, vastag ujjai finoman remegtek. A hóna alá nyúlva támogattam, és még a vattakabáton át is érzõdött vékony, tehetetlen kezeinek kemény szikársága. – Hogyhogy nem szállt le? – kérdeztem. – Azt hittem, csak szól valaki… De senkinek nem jutott eszébe… Úgy látszik, elfeledkeztek rólam… Nem is tudom. – A zsákomat meg nem otthagytam a pad alatt – jutott eszébe már odakint a parton. Odanyújtottam Fedotnak az üres hátizsákot. – Valamelyik rokon kijöhetne az öreg elé. – Nincs senkije. Menhelybe meg nem akar menni. Harminc rubel nyugdíjat kap. Él, ahogy tud. Hetente egyszer õ hozza nekünk a friss kenyeret. A levegõ ingyen van. Hal meg annyi úszik a vízben, amennyi csak kell… Fedot mosolyogva beszélt, szívélyesen integetve a kapitánynak, és nehéz volt eldönteni, hogy tényleg dicsekszik-e, vagy csak gúnyolódik. Sztepok és Sztyepanida pedig odafent ment a szakadékos parton, egyenletes, apró léptekkel, súlyosan lecsüngõ karral és elõrenyújtott nyakkal, mint a ló. Hátukon zsákvászonnal borított, hatalmas, fekete kasok púposodtak. IRCSIK VILMOS fordítása

18

vlAgyiMir szolouhin

A fehér fû Vannak a mi folyónkon olyan eldugott, kies helyek, hogy ha az ember átvergõdik a csalánnal benõtt, zegzugos erdei bozóton, és leül közvetlenül a víz mellé, a többi földi térségtõl szinte elrekesztett, külön világban érzi magát. Ez a világ elsõ ránézésre mindössze két részbõl áll, két részbõl tevõdik össze: növényzetbõl és vízbõl. És még a víz tükrében is a buja növényzet verõdik vissza. Apránként kitágítva szemhatárunkat, a vízzel és a növényzettel szinte egy idõben észrevesszük, hogy bármily keskeny a folyócska, bármily sûrûn is fonódnak össze medre fölött a faágak, azért az égbolt szintén jelentõs szerepet játszik e kis világ megteremtésében. Az égbolt, amely hajnalok hajnalán még szürke és aztán az ünnepélyes napkelte elõtt hol szürkésrózsaszín, hol élénkpiros, hol aranyló, hol arany-kék lesz, végül pedig azúrkék, amilyennek lennie is kell a legragyogóbb nyári napok idején. Figyelmünk következõ villanásával már azt is kivesszük, hogy ami egyszerûen növényzetnek látszott, az egyáltalán nemcsak növényzet, hanem valami sokkal összetettebb és bonyolultabb. És csakugyan, mintha a víz mentén egy sima, zöld vitorlavászon volna kifeszítve, amelynek megannyi kecses szépségére, pazar pompájára pillantva, így kiáltunk fel: – Micsoda földi paradicsom! A fáról lehasadva a víz fölött egy vén, szénfekete faág csüng. Elmúlt felette az idõ, elcsitult, elcsendesedett, nem reszketnek már kikeleti lombjában az esõcseppek, nem hullatja már a vízbe élénksárga, fénylõ leveleit. Szénfekete tükörképe élesen rajzolódik ki a vízen, és csak ott törik meg, ahol elfedik a tündérrózsa kerek levelei. Ezeknek a leveleknek a zöldje egybeolvad, egybemosódik a körülöttük tükrözõdõ erdei növényzettel. A zelnice bogyói már megnõttek, de még éretlenek. Most simák, kemények, mintha zöld csontból faragták és kifényezték volna õket. A fûzfalevelek hol külsõ, élénkzöld oldalukat mutatják, hol tompa, ezüstszínû fonákjukat, amitõl az egész fa, az egész korona, az együttes kép színfoltjai kivilágosodnak. A vizet megdõlten növõ fû szegélyezi. A hátsó szálak mintha lábujjhegyen állnának, minden erejükkel azon igyekezve, hogy a másik háta mögül bármi áron õk is a vízbe kandikálhassanak. Van itt csalán, vannak magas ernyõsvirágúak, amelyeknek nevét itt nálunk senki nem tudja. Ám kis, elzárt, földi édenünk mindennél gyönyörûbb ékessége egy buja, fehér virágzatú, magas növény. Virágai önmagukban nagyon aprók, és észrevehetetlenek, de olyan temérdek mennyiségben burjánzanak a száron, hogy tömör, fehér, enyhén sárgás sapkát képeznek rajta. Mivel ez a növény soha nem 19

nõ magányosan, a sok burjánzó sapka összeolvad, és fehér felhõként szendereg a mozdulatlan erdei fûben. Már csak azért sem lehet elmenni mellette, azért sem lehet elragadtatás nélkül rátekinteni, mert alighogy melegíteni kezd a nap, a fehér virágfelhõbõl mindenfelé láthatatlan gomolygás, láthatatlan, súlyos mézfelhõ árad. A fehér, tömör virághalmazra pillantva, gyakran gondoltam a helyzet fonákságára. Ezen a folyón nõttem fel, valamit az iskolában is tanultam, ezt a virágot úgyszólván mindig látom, és nemcsak látom, hanem észre is veszem, megkülönböztetem az összes többitõl, de ha megkérdezik, hogy hívják – nem tudom. Hogy, hogy nem, de a többi ott felnevelkedett ember sem nevezte soha a nevén. A pitypang, a kamilla, a búzavirág, az útilapu, a harangvirág, a gyöngyvirág elnevezésére még futja. Ezeket a növényeket még a nevükön tudjuk nevezni. Persze, minek általánosítsak rögtön, gondoltam magamban, talán csak egyedül én nem ismerem. De nem, bármelyik parasztembert is kérdeztem a faluban, megmutatva neki a fehér virágot, csak legyintett: – Ki tudja? Terem belõle elég a folyón, az erdei szurdékokban, nedvesebb helyeken. De a neve... Minek az neked? Virág, és kész. Hiszen nem aratják, nem csépelik, leadni se kell az államnak. Szagolgatni meg név nélkül is lehet. Általában kissé közömbösek vagyunk mindaz iránt, ami itt a földön körülvesz bennünket. Na persze, gyakran mondogatjuk, hogy szeretjük a természetet, a pagonyokat és halmokat, a forrásokat és a tûztollú, meleg, nyári naplementéket az ég alján. Na és persze szeretünk szedni egy-egy csokor virágot, szeretjük hallgatni a madárdalt, a csicsergést az aranyló erdei magaslatokon, amikor maga az erdõ még teli van sötétzöld, csaknem fekete hûvösséggel. Szeretünk gombászni, szeretünk halászni, vagy csak elheverni a fûben, belebámulva a tovaúszó fellegekbe. – Mondd csak, hogy is hívják azt a füvet, amiben oly önfeledten és boldogan heverészel? – Hogy is? Hát fûnek. Talán valami tarack vagy pitypangféle. – Miféle tarack? Nincs itt semmiféle tarack, nyisd ki jobban a szemed. Azon a helyen, amelyet testeddel elfoglaltál, tucatjával nõ a különféle fû, és mindegyikben van valami érdekes: vagy az életmódja vagy a gyógyító hatása. Egyébként ez már olyan finom kis árnyalat, amit a mi agyunk fel sem foghat. Hagyjuk rá a szakemberekre! De a nevüket, legalább a nevüket nem ártana tudni. A madarakról nem is szólva. Ki tudja biztosan, hogy melyik a vörösbegy, melyik az ökörszem és melyik a kormos légykapó? Nyilván van, aki tudja, de hányan? Minden harmadik, minden ötödik ember? Nehéz megmondani. Moszkvában barátommal és szomszéd falubeli földimmel, Szása Koszicinnel találkozva, felidéztük az otthoni tájakat, a Darvaserdõt, a Vorsa folyót, a Hosszúörvényt, amely belevész a Darvaserdõbe. 20

– A Darvaserdõben leginkább az illatokat szeretem – emlékezett boldogan hunyorítva Szása. Koszlicin. – Ilyen illatokat sehol, egyetlen folyón, egyetlen erdõben sem érezni! Nem lehet megállapítani, hogy mi illatozik, a csalán-e vagy a menta, vagy az a… na, hogy is hívják?... Hiszen tudod, az a fehér fû, az a tömör, biztos tudod, mire gondolok... – Tudni tudom, de már én is százszor meg akartam kérdezni tõled a nevét. Te viszont, úgy látszik, elfelejtetted. – Nem tudtam és elfelejtettem – nevetett Szása. – Nem ártana már kideríteni. Kérdezd meg a falubeliektõl, azok majd megmondják. – Kérdeztem én nemegyszer! – Hohó, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Apámat kell megkérdezni. Négy évig erdész volt, minden a kisujjában van. Erdészként még gyûjteniük is kellett nekik a fák és növények magvait. Ilyen témájú könyveket is olvasott. De azám, apámmal biztos nem sülünk fel. Ezen a téren mindent nagyon aprólékosan ismer. Biztos vagyok benne, hogy ezt a füvet is. Egész ültetvényre való nõ belõle az erdészház körül, ahol laktunk. Úgy adódott, hogy nyáron, amikor Szásával odahaza a faluban találkoztunk, és mindent aprólékosan ismerõ apja is a közelünkben volt, sõt gyakran egy asztalnál ült velünk – elfeledkeztünk az illatos fûrõl. Csak télen jutott ismét eszünkbe Moszkvában, és sajnálkoztunk, hogy elszalasztottuk a lehetõséget. De majd jövõre feltétlenül kifaggatjuk, fogadkoztunk. Türelmetlenségünk olyan fokra hágott, hogy elsõ nekibuzdulásunkban levelet akartunk írni vagy akár táviratot küldeni az egykori erdésznek. De nem lett belõle semmi. A következõ alkalommal aztán egybevágott minden kívánt körülmény: ott voltunk Szásával, ott volt az apja, Pavel Ivanovics, és eszünkbe jutott a titokzatos, talányos fehér fû is. – Úgy, úgy, úgy – helyeselt határozottan Pavel Ivanovics. – Hát hogyne! Hogyne ismerném én azt a füvet! Olyan üreges a szára. Elõfordult, hogy inni akartam, a forrás meg egy mély vízmosásban volt. Csak levágtam egy métert a szárából, és azon keresztül felszívtam a vizet. A levele egy kissé a málnáéra hasonlít. A virága pedig fehér és tömör. És hogy illatozik! Néha, amikor a folyóparton horgásztam, száz lépésrõl is megéreztem az illatát. Már hogyne ismerném azt a füvet! Neked is emlékezned kell rá, Szása, hiszen az erdészház mellett, a túlparton annyi nõtt belõle, hogy kaszálni lehetett volna. – Hát akkor ne kínozz már, hanem mondd meg a nevét! – Fehér fû. – Azt mi is tudjuk, hogy fehér. De mi a neve? – Hogyhogy mi a neve? Én például mindig csak úgy hívom, hogy fehér fû. És errefelé minálunk mindenki így hívja. Szása és én felnevettünk, bár úgy vélem, nevetésünk okát a tapasztalt ember, Pavel Ivanovics teljesen érthetetlennek tartotta. Mi nevetnivaló lehet a fehér füvön? Vajon mitõl lett ezeknek egyszerre olyan jókedvük? 21

Tárt kaput döngetve Egész éjjel aranyszínû szalmakötelekrõl álmodtam. Biztosan azért, mert este azt segítettem sodorni anyámnak. A tó melletti réten sodortuk a köteleket, mert a vízbe áztatott szalma megpuhul, és könnyebben lehet megsodorni. Anyám reggel rozst megy aratni a mezõre. Mögötte a magas, sûrû rozsban majd hosszú, egyenletes szalmasörte marad hátra, amiben imitt-amott, a beérett, sárga szalmasörtéhez képest még elevenen zöldell a szúrós kenderkefû. Erre a sárga szalmasörtére meg a zöld kenderkefûre fogja lerakni a hosszú, hajlékony rozskötegeket, míg egy kévére való össze nem gyûlik belõlük. És annak a megkötéséhez kell a szalmakötél, amit tegnap a tóparti réten sodortunk. Egész éjjel a zöld fûben heverõ, aranysárga szalmakötelekrõl álmodtam. Ráadásul nagyon szerettem volna anyámmal menni, és féltem, hogy nélkülem indul el, ha elalszom. Ki adja akkor neki kézre a szalmakötelet, ki bújik el nagy boldogan a tarlón legelsõnek felrakott kereszt árnyékába, ki viszi neki oda a mezsgye sûrû füvébe rejtett kvaszos üveget? De gyenge gyerektestem nem tudta kipihenni magát a kellõ idõre. Se karom, se lábam nem akart engedelmeskedni. A szememet mintha a legbiztosabb, legerõsebb ragasztóval kenték volna be, és valami súlyos, édes bágyadtság járta át minden porcikámat. Olyan édes, hogy annál édesebb nincs is a világon, mert az maga az alvás vágya volt. Anyám megsajnált, és így szólt: – Csak aludj Isten nevében! Majd kívülrõl rád zárom a kaput. Ha kialudtad magad, és felkelsz, elõször is mosakodj meg, aztán idd meg a tejet, ott áll az asztalon. Lepényt is találsz mellette. Aztán, ha úgy tetszik, üldögélj el itthon, ha úgy tetszik, gyere ki hozzám. Az utat tudod. Az utcára pedig a kapu alatt jutsz ki. A kiskaput kívülrõl bezárom. Értetted? A kapu alatt. Igaz, szûk a rés, de te ügyes vagy, biztos kiférsz rajta. Ekkor fordult velem egyet a világ, és én a korábbinál is mélyebb álomba zuhantam. Nem félhomályra, nem szürkeségre, hanem ragyogó napsütésre ébredtem. A gyalult padlódeszkát, a szalmasárga gerendafalat, a faragott lócákat, az agyonmosott, de még mindig hófehér abroszt a kékítõ hozzáadásával nemrég kimeszelt kemencét, a padlón a tarka szõnyegeket, mindent, de mindent elárasztott a napsugár. És nem ám valami bágyadt sugár, hanem a javában tomboló napé, a dologidõ, az aratás napsugara. Már magában az az érzés is életörömmel tölti el az embert, hogy jól kialudta magát. Minden kis sejtem telis-tele volt élni akarással, minden izmomban pattanásig feszült az éltetõ mozgás vágya. És mindehhez jött még ráadásként a napsugár, csupasz lábam alatt a tiszta, meleg padlódeszka, a lavórban pedig a friss víz, amit nyakamra, szememre, számra fröcsköltem. Utána pedig az asztalon álló köcsögben a friss tej, majd a lágy búzalepény. 22

Persze, öntudatlanul élveztem mindezt, anélkül, hogy eszembe jutottak volna a szervezetemet felépítõ kis sejtecskék – és homályosan valami nagyon érdekesnek, jónak az elõérzete derengett bennem, ami még rám vár, ami rögtön, talán már a következõ pillanatban elérkezik. Elõször nem emlékeztem semmire, és nem értettem semmit. Aztán ráeszméltem, hogy ki kell jutnom a házból az utcára, mégpedig nem a szokásos módon, hanem a kapu alatt. És ekkor boldogságom már nem ismert határt. De úgy látszik, nemcsak a felnõtteknek adatott meg az az ösztönös törekvés, hogy elnyújtsák, lassítsák annak a beteljesülését, amit a képzelet az igazi boldogság netovábbjának tart. Ezért elõször kiöntöttem a maradék tejet a macska tányérjába, beszólítottam a pitvarból a macskát, az szaladt is tüstént a hívásomra. Utána úgy döntöttem, ha már úgyis kint járt az utcán, majd megint kiengedem, csak elõbb igya meg a tejet. Leguggolva sokáig figyeltem, amint rózsaszín nyelvével ügyesen lefetyeli a hófehér tejet. Végül mind megitta, lenyalta a száját, szélesre tárta állkapcsát, benne a hegyes, fehér fogakkal, és mosakodni kezdett. Akkor egy zsinegre papírszalagot kötöttem, és játszani próbáltam vele, mint tavaly, kölyökkorában. De most nem volt kedve beszáguldozni a szobát a surrogva szálló papírszalag után, csak hirtelen felvillanó szemmel pásztázta végig jobbról balra, hevesen forgatva a fejét, de más nem sikeredett a dologból. Miközben a macskának tejet adtam, és játszottam vele, egy pillanatig sem feledkeztem meg arról, ami odakint vár. Elõször is a napsugár, másodszor a pázsit, harmadszor meg mezítlábasan lépkedni a fûben. Kiszaladok anyámhoz a mezõre. Nincs is messze, rögtön a szérû után. De nem! Elõször inkább szép cserepeket keresek, vagy mégsem, jobb lenne elõször a templom körül karikázni. A templom környéke kaviccsal van felszórva, és ha azon gyorsan hajtom, a karika magasakat ugrik, és nagyokat pendül. Idebent itt volt hát a ház, odakint pedig az utca, és mindez az én birtokomban, az én tulajdonomban! Ami pedig ennél is fontosabb, örvendetesebb, ott volt még a kapu, ami alatt ki kellett másznom. Erre a gondolatra villámgyorsan átszáguldottam a félhomályos pitvaron, kiugrottam az udvarra – és kõvé meredtem. A kapu tárva-nyitva, mellette pedig nagyapám söprögetett. Alaposan, araszról araszra, porszemrõl porszemre söprögetett, nem volt miért sietnie, akár estélig is elszöszmötölhetett. – Nagyapa, csukd be a kaput, ki kell bújnom az utcára – szólítottam meg köszönés nélkül. De õ nem fogta fel rögtön kérésem minden bonyolultságát és árnyaltságát, csak annyit hámozott ki belõle, hogy az „utcára”. Ezért így szólt: – Eridj csak, nem tartalak. – De elõbb csukd be a kaput! – Minek csukjam, ha ki akarsz menni? Ott az utca, eridj! – De elõbb csukd be a kaput! Itt vége szakadt türelmemnek, és nagy keservesen sivalkodni kezdtem. – Mit rísz, ki bántott? – kérdezte értetlenül nagyapám. 23

– Senki... Csak csukd be a kaput!... Ki akarok menni. Az egészbõl mit sem értve, és csak annyit látva, hogy addig nem hagyom abba a sírást, amíg a kapu csukva nem lesz, nagyapám egymás után behajtotta a két széles kapuszárnyat, amelyek nyikorogva zárultak össze, eltakarva a füvet, a napot, a kutat és falunk kétoldalt fûzfákkal szegett utcáját. Csakhogy nekem ennyi nem volt elég. – Zárd reteszre! – követeltem szüntelen visítozás közepette. Nagyapa nagyokat nyögve beledugta a vaskampóba a négyszögletes, nehéz gerendát, amit az idõ simára csiszolt. Ismerve természetét, csoda, hogy még nem kezdte leoldani kötélbõl font nadrágszíját. Csak annyit kérdezett: – Na, mi kell még? Nekem semmi egyéb nem kellett. Most megvalósíthattam azt, ami egész reggel olyan csábítónak és érdekesnek ígérkezett. Már csak hasra kellett feküdnöm és kimásznom a kapu alatt a hûs, félhomályos udvarból a zöld, aranyló utcára. De jaj, egyszerre csak valahogy elment a kedvem a kapu alatt való kimászástól. Hiszen abban akkor sincs semmi érdekes, ha a kapu szélesre van tárva, akkor pedig még úgy sincs, ha a szemem láttára csukják be, és ráadásul a szemem elõtt is zárják reteszre, csak azért, hogy ki lehessen mászni alatta. Mélyen boldogtalannak, mélyen megbántva éreztem magam, és még hangosabb sivalkodásba kezdtem. Nagyapám komótosan kioldotta kötélbõl font nadrágszíját. IRCSIK VILMOS fordításai

24

rAJnAvölgyi gézA

Jaufré Rudel, a távoli szerelem trubadúrja „Jaufré Rudel, Blaye hercege igen nemes férfiú volt. Szerelemre lobbant a szépséges tripoli grófné iránt, miután sok minden jót hallott felõle a Tripoliból érkezõ zarándokoktól. Azután számos éneket is szerzett róla szép dallamokkal és egyszerû szavakkal. Mivel pedig látni akarta hölgyét, felvette a keresztet, és tengerre szállt. A hajón azonban megbetegedett, és Tripoliba érkezve, egy fogadóba vitték, mert már halálán volt. A grófné pedig, akinek ez tudomására jutott, meglátogatta õt ágyánál, és karjába ölelte. Õ pedig hallva hangját és megérezve illatát, felismerte, hogy a grófné az. És akkor dicsérte Istent és hálát adott neki, hogy életben tartotta õt mindaddig, amíg találkozhatott hölgyével. Így azután a grófné karjában halt meg, és az nagy tisztességgel el is temettette a templom csarnokában. Õ maga pedig a halála felett érzett fájdalmában még azon a napon bezárkózott az apácák kolostorába.” Ezt a történetet mintegy száz évvel azután foglalták írásba, hogy valamikor a XII. század negyvenes éveiben Jaufré Rudel megírta énekeit. És a modern, pozitivista szellemû irodalomtudomány nem is késlekedett meggyõzõ érvekkel bizonyítani, hogy ehhez a megható elbeszéléshez csak a versekben elszórt, életrajzinak minõsített utalások szolgáltattak némi alapot. De hiába! Mert a romantika költõit akkorra már megihlette a csodaszép szerelmi románc, és olyan alkotók nyúltak a témához, mint Uhland, Heine, Carducci és Swinburne. Rostand drámát írt a távoli szerelem költõjérõl. Sõt Salzburgban a mi XXI. századunk elsõ évében mutatták be Kaija Saariaho finn komponista L’Amour de loin címû operáját. A távoli szerelemrõl szóló vers egyike a ma is legismertebb trubadúrénekeknek, az antológiák állandó darabja. Kisugárzása olyan erõs, hogy az elérhetetlen szerelem utáni epekedés számunkra már az egész trubadúrköltészet egyik fõ motívumát jelenti. De Jaufré Rudel többi versének alaphangját is a vágy tárgyának elérhetetlensége adja. Még az a benyomásunk is támadhat, hogy a költõ nem is hisz a szerelem beteljesülésének lehetõségében. Sõt hogy boldogságát a kielégítetlen sóvárgásban találja meg. Számos teória született errõl. Az elérhetetlen kedvest azonosították Hodierna tripoli grófnéval, de akadtak transzcendentális magyarázatok is, amelyek Szûz Máriára vonatkoztatták ezt a hódolatot. A másik végletes magyarázat szerint a reménytelennek látszó vágyakozás a feudális nagyúr elvesztett birtokai feletti búslakodását tükrözi. Életérõl alig tudunk valamit. Mindenesetre az akvitániai arisztokráciához tartozott, de az életrajzban említett hercegi titulus bizonyára túlzás, és csak afféle váruraságot jelenthet. Minden bizonnyal részt vett a második keresztes háborúban (1147–49), hiszen Marcabru, a költõtárs a tengeren túlra küldte a neki ajánlott éneket. Nem tudható, visszatért-e a balul végzõdõ hadjáratból. 25

Fennmaradt verseit 1924-ben Alfred Jeanroy adta ki, erõsen megrostálva a korábban Jaufré Rudelnek tulajdonított énekeket. A szigorú szövegkritikus mindössze hat canso eredetiségét ismerte el. Fordításaim ezt a hatot mutatják be, kiegészítve egy hetedikkel, amelyet Jeanroy kötetének függelékében közöl, és apokrifnak minõsít. De ez a bravúros technikájú kis vers annyira megragadott, hogy kísérletet kellett tennem magyar nyelvû változatára. Leo Spitzer, a XX. század elsõ felének kiváló osztrák irodalomtudósa híres stílustanulmányai sorában nagyszerû esszét szentelt ennek a trubadúrnak. Õ mutatott rá, hogy Jaufré Rudel nemcsak az elérhetetlen vágyakozás fájdalmát tudja megjeleníteni verseiben, hanem játszani is képes a témával, és az önirónia sem áll távol mûvészetétõl. A VI. canso elemzése során teszi ezt a megállapítást, de véleményem szerint az apokrif szintén ezt a játékos hangot üti meg. A szakértõk Jaufré Rudelt a trubadúrköltészet késõbb kibontakozó hermetikus irányzatának elõfutáraként tartják számon. Számunkra azonban, akik magyar költészeten nevelõdtünk, a „lélektõl lélekig” elsõ európai lírikusaként tûnhet fel. I Mikor lomb közt a csalogány, szerelmet kínál és keres, boldog dalának dallamán folyvást csak párján révedez, csermely csillan, s a rét füves: friss kedv kél mindenekben, és szép öröm szívemben is. Vágyódom egy jó társ után, mert nincs öröm más édesebb. Szíveljen, szól vágyam s imám, s nyújtson szerelmi szép kegyet, karcsú legyen, telt, kellemes, szépség, kikezdhetetlen, s nemes szerelme finom íz. Sóvárgok ily érzés után, ha nyugszom, és ha ébredek, örvendezem e nagy csodán, hol élvet adva élvezek… Szépségén ám, mit sem nyerek: tanítóm senki sincsen, miként ízleljem ízeit. 26

Ez a szerelem sürget ám, s feléje bármint sietek, lépésem hátra visz csupán, kerül talán õ engemet, s lovam lába bénán biceg: õt – félek – el nem érem, ha Ámor abban nem segít. Ámor, hagyjál el szaporán, magamnak jobbat keresek, s találok oly kalandra tán, mi felvidítja szívemet. Védelmezõmnek köszönet, ki hív magához engem, s a remény ösvényére visz! Ki kéjben él, s az Úr nyomán nem Betlehem felé siet, hol küzdhet majd száz hõs csatán, az üdvét hogyan kapja meg? Erõs bizonyságot teszek: annak útja töretlen, kit nem más, mint Jézus tanít.

II

Mikor a csillogó patakvíz tél múltán újra felbugyog, s vadrózsának virít virága, csattog lomb közt a csalogány, füttyös, trillázó dalra zendít, s csak ömlik lágy hangjának árja – hadd kezdjek én is most dalolni. Szerelmem távol messzibõl hív, szívem miatta fáj, zokog, s nem lelhetek medicinára, hacsak nem társam oldalán, ki édes szerelemre szólít lugasba, függönyös szobába. Nem is szûnök rá vágyakozni. 27

De nem jutottam udvarába, s ezért égek e hölgy után: keresztény nõk közt legnemesbik (mást így az Úr nem alkotott), s mór nõ, zsidó sincs senki párja. Mert égi mannát csemegézik, kinek kegyébõl jut csipetnyi! Lángol szivem szerelmi vágya, mással hiába oltanám, de félek, túl mohón törekszik, s elveszti õt – csalatkozok… S e kín jobban mint tüske fájna, mert csak szerelme az, mi enyhít… Ne is akarjon senki szánni! Bár versem nem rögzíti hártya, de száll tovább Filhol dalán, s a nyelven, mit e nép beszél itt, eléri tisztelt Bru Hugót. Jó, hogy eljut Poitou-tájra, vidám kedvre deríti Berryt, s örül a sok breton s guyenne-i!

III

Dalra tanít mind valahány, mi körülöttem dalra kél, bokor, virág s madár a fán, trilla s csicsergés így beszél: eljött az édes szép tavasz. Alig köszönt ám rám vigasz, örömre semmi nem derít, míg a szerelem elkerül. Játsszék a pásztor furulyán, bomolj, gyerekhad, sose félj, s leljen szerelmem végre rám, hol kéjt adok, s üdít a kéj! Tudom, nyújt majd hölgyem vigaszt barátjának, kit gond nyomaszt, 28

de nem tudom, s ez keserít, lesz-e, minek szívem örül. Messzi várban, toronyszobán a hölgy urával éldegél, s ha jó barát, ügyelve rám, okos tanáccsal nem segél (a szív más szót el nem fogad, csak azt, mi néki enyhet ad), félnék, halálom leterít, mert szép öröm rám nem derül. Mindazt jó úrnak mondanám, ki ahol õ van, kedvvel él, s ez még javamra válna tán, hiszen ki köztük semmit ér, vélem, az is derék lovag. Szerelmétõl, mit nékem ad, engem bizakodás feszít, s tudom, látja, arcomra ül. Szívem nem hagyja õt el ám, nincs hajlék másutt, sem fedél, s párnák közt alva éj szakán a lelkem hozzá visszatér. De ebbõl is bajom fakad: szeretem õt, s õ néma csak… Vajon szép díjban részesít az eltûrt kínokon felül? Repülök is vágyam után, süssön bár nap, vagy jöjjön éj, s célba segít õ is talán! Fordul felém, s hangja elér: „Barátom, irigy gonoszak terjesztenek rágalmakat, s bánjuk következményeit – közös vágyunk nem teljesül.” Szívem most már szenved csupán, mert nincs számunkra cseppnyi tér, sóhajt és sír fájó baján, s egy csókot is hiába kér 29

– épségben így alig marad. Szerelmem ám hatalmasabb! E kórságomban is segít, s doktorokat még most se tûr.

IV

Virág nyílik szép nyáridõn, s hallhatjuk madárkák dalát, de jobbnak vélem tél szakát, mikor körülvesz száz öröm, részünk sok édes élvezet, s illõ ilyenkor, kellemes, ha szíves vagy s vidámkodol. Ilyenkor tölt el örömöm, szívem lelkesség járja át, nem vonz semerre a világ, lebírni mást nem gyõzködöm. Hisz kétségem már nem lehet, hogy bölcs, ki vár és nem siet, s ki mérgelõdik, az botor! Gyötört sokáig búsulás, unottan éltem, szenvedõn, s éjjel se hunyt ki úgy erõm, hogy nem riasztott riadás. De látom s érzem, éledek, hisz elmúlt már a rettenet, s ne jöjjön vissza semmikor! Ér is tõlük méltányolás, kiknek tanácsát becsülöm: s lám bennem újra él öröm. Isten, hölgyem s e sok barát áldassék, s érje tisztelet. S ha mást mondok, ne higgyetek: ez itt megenyhít s orvosol. S hogy itt van már a gyógyulás, nem ámítnak hízelkedõn. 30

Szerelemmel sem volt pöröm soha – teljes a jobbulás. Bölcsebb lettem, nem tévedek, s arról tanúságot teszek: jó szerelem meg nem rabol. Inkább ruhástól rejtsen ágy, le én akkor se vetkõzöm! De feldereng emlékezõn az az éjjel s a támadás, mi már örökre kínra vet – otthagytak, és mind nevetett! Szívem még most is panaszol… Egy dolgon ám fejem töröm, s elfogja szívem ámulás: míg a fivér semmit sem ád, a nõvér karját tárva jön… Annyi esze nincs senkinek (csak mi jutott kinek-kinek), hogy ne tévedjen semmikor. Áprilisban, húsvétidõn hallod madárkák szép dalát, s él bennem is verselni vágy. Dalos fiú, zengj rímelõn! Hadd tudják mind az emberek, hogy élek gazdag életet, s hátam tehertõl nem hajol!

V

Májusban hosszú már a nap, madárdal ringat, távoli, s ha másfelé visz gondolat, szerelem az – egy távoli. Lehorgadt fejjel ballagok, galagonya s szép dallamok olyanok, mint a tél fagya.

31

Áldom s dicsérem az Urat szerelmemért, bár távoli, de rám kétannyi baj szakad minden jóért, mi távoli. Ó, mért nem zarándok vagyok? Vándorbot kéne és daróc, s szép szeme rám pillantana! Ha kérem majd, s be is fogad, öröm lesz az, de távoli, s mellette laknom tán szabad, habár hazám oly távoli. Fonunk majd szóba egyre szót, hisz itt van ím, ki messze volt, s édes, ha szépen szól szava. Jókedvem ám bánatba csap, elhagyva õt, ki távoli… Látom majd újra társamat? – földünk egymástól távoli. Az út, mi vár rám, annyi sok, hogy róla mit se mondhatok. Legyen Isten akarata! Más szerelem vigaszt nem ad, csupáncsak ez, mely távoli, s nála nemesebb nem akad, se itteni, se távoli. Erénye fényesen ragyog, és engem érte mint rabot tömlöcbe zárhat mór vasa. Isten, ki teremtõje vagy szerelmemnek, mely távoli, szándékomhoz erõt is adj, s meglássam õt, ki távoli, mint létezõ igaz valót. És kertje, ágyasháza ott számomra volna palota! Lázban kívánom, így igaz, legyen szerelmem távoli, öröm másként nem látogat, 32

csak ha szerelmem távoli… Célomhoz ám én nem jutok, õrszellemem fondorkodott: én szeretek, s hölgyem soha. Célomhoz ám én nem jutok, legyen a szellem átkozott: szerelmet nem kapok soha.

VI

Nincsen ének hang nélküli, se vers, ha nincsen benne szó, s a rím meg fel se fogható, ha értelem nem tölti ki. Dalom lám így kell kezdeni, s hallgasd sokat, mert megkapó-ó-ó… Nem kéne azt furcsállani, szerelmem hogy nem látható, s nekem úgy is csodálható, ha szemem õt nem nézheti. Szívem vidám, örömteli, bár nem tudom, ez mire jó-ó-ó… Öröm sújtja szívem s öli, mert e szerelem mardosó, s a hús testemrõl elfogyó: sosemvolt kínja gyötreti, édes szerelmét szenvedi – ez nem igazság, nem való-ó-ó… Szemem ha szendergés lepi, szép álmom õfelé futó, s ha szívem néha búsuló, útját õhozzá fölleli. Ám reggel ágyból kelve ki, az édes érzés illanó-ó-ó… Nem tüntettek ki kegyei, s én sem leszek örömadó 33

– nem lehetek barátja, ó! Hû esküvését nem teszi, szava nem csal, s nem szívbeli! Lesz-e másként, nem tudható-ó-ó… Szépek e versem sorai, benne minden helyénvaló, s ha lesz helyettem daloló, ne bírjon rajta rontani! Quercy s Toulouse grófurai, s Bertran úr lesz a hangadó-ó-ó… Szépek e versem sorai, s daluk majd tisztán hallható-ó-ó…

VII

Kinek rekedt a hangja, ugatja, ha kertben fürge dal rivall, hogy bontja száz diszét a rét, csillantja harmatát az ág s a friss gyep is fûzfák közén. Szerelmem szó kiadja? tagadja? Merész beszéd bevall? takar? Van, ki veszti eszét, elég, de mit mond, ámitás, csalás: s színészkedik csak könnyedén. Császár, király ki volna, riadna, s hölgyemtõl elinal hamar, 34

nem érve köntösét s kegyét. Szemem álmot ha lát, s az ágy nyugtat – hiszem, nyugszom ölén. Oldalgok, hol szobája, osonva, mint kit vész ûz, s vihar zavar, hisz nem gyõztem szivét se még… Ütöm rideg vasát! S bukás! Nem jön tõle öröm felém. Most nincs rám semmi gondja, de mondja, szerelmemrõl ha hall, akar? E szív szolgálni kész s e kéz – csak kapja válaszát! – tovább… S érezzen õ, akárcsak én! RAJNAVÖLGYI Géza fordításai

35

iAn PArks

Ella

I Csupán a dzsessz szeretete volt bennünk közös. Péntek esténként, amikor apám, a szeme körül szénporkarikákkal, megjött a bányából, elõvett egy régi, 78-as fordulatszámú lakklemezt, lehámozta róla a fakult borítót és feltette a lemezjátszóra. Mindig Ellával kezdte és vele is fejezte be a zenehallgatást. Volt valami optimizmus az énekesnõ hangjában: tiszta hanghordozás, hibátlan hangképzés, a szövegek megfogalmazása és a témaválasztás – ez mind magával ragadta apám képzeletét. Csak ültünk ott, apa és fia, teát kortyolgatva és a lábunk felvette a zene ritmusát egy másik korból, egy másik világból, az óceánon túlról érkezõ üzenetre. Soha nem kommentáltuk az élményt. Nem csináltunk semmit, csak hallgattuk, néha sokatmondóan bólintottunk, egy magasztos pillanatban vagy amikor Ella szokásos szavak nélküli improvizációjába kezdett; errõl a halandzsa éneklésrõl volt ismert. Szótlan cinkosokká váltunk. A pillantásunk egyetértést fejezett ki. Apám mindig a kedvenc számainkat forgatta le. Hátravetette a fejét, két kezét összekulcsolta a tarkóján, becsukta a szemét, és halkan dúdolta a dallamot. A csuklóján a szén karcolta sebek bíbor színben lüktettek dudorászás közben. Nem emlékszem, hol volt ilyenkor anyám, milyen szerep jutott neki. Valószínûleg vacsorát fõzött a konyhában vagy vasalt odafönt. A lemezborítók nem mutatták Ella fényképét. Éppen ezért Ella számomra bárki lehetett. A képzeletemben egy szõke, karcsú nõt láttam, szorosan testhez simuló szaténruhában, ahogy a zongora fölé hajolva énekel. Mindkettõnknek megvolt a maga külön kedvence. Az enyém a Hogyha könyvet írnék, apámé a Szívem moccanatlan, de mindketten nagyon szerettük a Manhattant, ilyenkor megjelent elõttünk New York, a Central Park, Bronx, Staten Island, a vízsugarat fröcskölõ utcai tûzcsapok, a metróból áradó hõség. A lemezekhez soha nem nyúlhattam. A hét többi napján közönyt, sõt ellenségességet éreztünk egymás iránt, szándékosan és kiszámítottan igyekeztünk kerülni egymást az apró társasházban, ahol éltünk. Apám alig volt otthon. Néha a munkabeosztása miatt napokig nem is találkoztunk. A hét minden napján kocsmázott, viccelõdött, ivott, dohányzott és lóversenyekre fogadott a többi bányásszal. Szépen énekelt, ez a szál kötötte Ellához és Frankhez. Szombat esténként néha magával vitt, hol a bányászkocsmába, hol egy másik belvárosi klubba. Ingyen énekelt, legfeljebb sörért vagy egy gyûrött ötfontos bankjegyért. A zene iránt érzett szeretet inspirálja, mondogatta. Ha nem nõsült volna meg és nem volna gyermeke, lamentált, profi énekes válhatott volna belõle, az 36

adná a megélhetését. Ám a tapsot is értékelte. Stílusos elõadó volt, félig csukott szemmel a mikrofon fölé hajolt, fekete hajfürtje a szemébe lógott és kimért csettintésekkel jelezte az ütemet. A dalokat nem pusztán elénekelte, sokkal inkább ölelkezett velük. Tudta, miként Ella, Frank, Billie és Dean mindannyian tudták, hogy akkor értünk meg egy dalt, ha megértjük a történetét. Minden dal egy önmagába zárt dráma. És ha az elõadó megérti, a közönség is érteni fogja, legyen az a Sands Hotel jómódú közönsége vagy vörösbort, sört, limonádét kortyolgató bányászfeleségek. Olyanfajta ember volt apám, akit a bányászok szívesen bemutattak a feleségüknek: suttogó bariton és elegáns sármõr, már amennyire ez egy sivár dél-yorkshire-i bányászvárosban elképzelhetõ. A következõ szám, szokta mondani, a hölgyek örömére szól, és biccentett az orgonista felé. A fellépést általában a Boszorkányság címû számmal kezdte és az Elmúlnak az évek címûvel fejezte be. Sztenderd darabok. A történet és a dalok is. Krumpliszirom és málna mellett ücsörögve, az elõadás engem is magával ragadott. Mindenki emlékszik a nyolcvanas évekbeli bányászsztrájkra, Orgreave-re és Scargillre, a sztrájkõrségre, az útakadályokra, a sebekre és a vereség szégyenére. De tíz évvel korábban egy másik, rég elfeledett sztrájk ment eseményszámba, és ott a bányászok gyõztek: egy kis többletkeresetet vihettek haza. Volt, aki új motorkerékpárra költötte, volt, aki külföldi nyaralásra vagy revübe vitte a feleségét. Apám engem vitt magával, hogy meghallgassuk Ellát. Az egészrõl péntek este értesültem. Épp meghozták a szenet, hatalmas kupacokban állt a kapuk elõtt, végig az utcán. Mindig az én feladatom volt belapátolni a pincerácson át, majdnem egy tonnát, uzsonna elõtt. A szomszédok rossz szemmel néztek arra, aki nem tüntette el a szenet a ház elõl még aznap, amikor érkezett. Itt van egy kis költõpénz, mondta anyám, apád holnap elvisz Londonba. Megnézitek Ellát. Ám elõzõleg valamin vitatkozhattak. Apám szótlanul ült, ingerlékenynek és kiszámíthatatlannak látszott, a körmeit rágta és számolta a perceket, mikor lesz már végre hét óra, hogy elindulhasson a kocsmába, ahol más ember válik belõle. Nem sokkal korábban történt, hogy egy társát kihúzta a komposztból – a bányászok így hívták a kõtörmeléket –, mert a támfa megrogyott felettük. A munkás reszketett, csak bámult apámra tágra nyílt szemmel, és meghalt. Apám otthon nem beszélt a balesetrõl, anyám ingatta a fejét és szúrós tekintettel belém fojtott minden kérdést. II A metró forró süvítésében, az ismeretlen világban, apám csaknem olyan tanácstalan volt, mint én. Egy olcsó szobát vettünk ki Hollowayben, kõhajításnyira egy nõi börtöntõl, amely tisztán látszott padlásszobánk ablakán át. Végig a reszketõ Ruth Ellis járt az eszemben, ahogy az akasztására vár. Kevés a férõhely a börtönökben, mondta apám, és gúnyosan felnevetett. Apám és anyám már járt azelõtt Londonban, nászúton, de számomra ez volt az elsõ alkalom. Persze mindent tudtam a nászútról: hogy hajnalig táncoltak Victor Sil37

vester muzsikájára, és hogy két civil ruhás rendõr õrizetbe vette apámat, amikor a Russell Square metróállomáson az utcára lépett, pusztán azért, mert illett rá egy kensingtoni gyilkos személyéleírása, aki a lakásán megölt egy asszonyt; ugyanolyan felöltõt viselt. Sõt a gyilkos is yorkshire-i tájnyelvet beszélt. Az ágyon feküdtem, amíg apám borotválkozott. Figyelj, hogy csinálom, mondta, nem árt, ha tanulsz tõlem. Forró víz párája csapott fel a csorba mosdókagylóból, apám eltorzult arcát vastag hab borította, és az ovális tükörben a borotva végigsiklott az állán, majd szárazra tölölgette magát és a borotválkozás után arcszesz szúrós illata töltötte be a szobát. Késõbb a táskából elõkotort egy elõre megkötött nyakkendõt. Erre is szükség lesz, mondta, és a hurkot átsegítette a fejemen. III A nyakkendõ kényelmetlen, és nem illik az ingemhez. A lila és a sárga nem megy együtt. A szórakozóhely zsúfolt és kisebb, mint amilyenre számítottam. Meghitt, késõbb így mondtam volna. Széksorok helyett apró kerek asztalok körül ülünk, az asztalokon terítõ, egy üvegben gyertya, mellette zöld üveg hamutál. Apám csalódott, mert nem szolgálnak fel sört. A falakon körbe fényképek, egykori fellépõk autogramjával. Legtöbbjüket nem ismerem. Apám a legjobb öltönyében feszélyezettnek, partra vetett halnak tetszik; kilóg a garbónyakú, fekete pulóverek, a skó kockás zakók és a kecskeszakállas emberek társaságából. A legtöbb ember számára a dzsessz itt nem egyéb, mint amirõl beszélgetni érdemes, amit meg akarnak érteni, nem pedig csupán szeretik, ösztönszerûen. A mi asztalunk legelöl áll. Jó helyünk van, mondja apám hangosan. Én vagyok a legfiatalabb a teremben. A füst körbefog és magába zár. Halk moraj hullámzik végig a közönségen, aztán hirtelen csend támad. Apámnak még a cigarettája is idegen itt; õ erõs Capstant szív, míg mások Camelt, teátrális gesztusokkal pöfékelve. Egyetlen szót sem ejtünk már, de határozottabban érzem magam mellett a jelenlétét, mint korábban bármikor. Inkább érzem, mint látom, hogy – másságát leplezendõ – a jegygyûrûjével játszik és az ujjával dobol az asztalon. Minden felhajtás, bejelentés nélkül elhalványulnak a fények, és egy frakkba öltözött néger érkezik a színpadra, magabiztosan odaül a zongorához, mintha mindenki csak õt várná. Egy másik a bõgõhöz lép. Játszanak néhány futamot, aztán rátérnek egy konkrét számra, amit hiába próbálok beazonosítani. Ezután jelenik meg Ella. A ruhája, ahogy apám késõbb megjegyzi, teljesen a testére simul. A parókát olyan hanyagul viseli, mint egy kalapot. Olyan, mintha csupán az utolsó pillanatban kapta volna fel, mintegy hirtelen ötlettõl vezérelve, és az öltözõtõl a színpad felé tartva igazította volna magára, tükörbe sem nézve. A vastag szemüvege – akár egy befõttesüveg: szintén apám megjegyzése – félig behunyt szemeit felnagyítja; a szempilláin remegés fut végig. Néhány másodpercig a közönséget pásztázza. Megérzi, hogy feszülten figyelek. Rám esik a pillantása, elmosolyodik. Mosollyal az arcán énekli: 38

Egy nap eljön a férfi, akit szerethetek majd. Mindenki, aki eddig Ellára nézett, felém fordul. Próbálok mosolyogni, de rájövök, hogy a cipõmet bámulom. Ella a reflektorfénybe hunyorít, szavai a sötétségbe hatolnak. Szándékosan, szinte elõre kitervelten, a dal mondanivalója mélyen legbelül, mintha hozzám szólna. Nagyra nõ és erõs lesz a férfi, akit szeretek. Sem erõs, se magas termetû, inkább sovány vagyok, tizennégy éves. Nem akarom apám foglalkozását folytatni, lenn a bánya mélyén. Ezt õ még nem tudja, és én sem tudom, hogy fogom neki megmondani. Csak a kitartott szótagokat érzékelem, a hangnemváltásokat, az egyik hangról egy másikra történõ hajlításokat. Érzem a dal történetét. A bõgõ gyöngéd pulzálását, futamait fel és alá. Ella azt énekli: Felépíti majd a házat, ahol kettesben élünk. Az jut eszembe, hogy anyám most rám gondol. És hogy mennyire örülne, ha itt lehetne velünk. És hogy a londoni út története számára késõbb élete egy fontos történetévé válna, ami pedig már önmagában is történetek fonala: kínos elkülönülésünk, ahogy Ella magának igézõ pillantásával kiválasztott, a közönség felém forduló szeretete. Apád nagyon szeret téged, szokta mondogatni anyám, amikor apám nem volt jelen, csak nem tudja kimutatni. Talán ezért vagyunk most itt kettesben. Ahol soha nem hagysz magamra, igaz? Azon tûnõdöm, miként élhet egyáltalán Ella és apám ugyanabban a világban? Hogy szívhatják ugyanazt a füstös levegõt, néhány lépésnyire egymástól, és csupán én választom el õket. Hogy találkozhat ez a két egymástól elütõ élet e pillanatban, ebben a légkörben, éppen ebben a dalban? Ella újra rám kacsint, a tekintete kedveskedõ. Szelídsége magával ragad. Az énekesnõ is, a dal is és a történet is. Ezért keresem mindenütt a férfit, akit szerethetek. Amikor a szám véget ér, mindenki tapsol. Én is. De ez nem az a fajta spontán, nyers megnyilvánulás, amit apám szombat esti fellépésein megszoktam, hanem egy értõ, elismerõ, a színpad elõterébõl induló és a termen visszafogottan végighullámzó taps. A karórám megáll és soha nem indul újra. Ella fülbevalóján sárga fény csillan. Épphogy csak belekezdett a mûsorba, a homloka mégis verejtékben úszik. Egy rózsaszín selyemkendõvel törli meg, furán-mereven meghajol, aztán új dalba fog. Ellington. Egész este keresem a tekintetét, de soha többet nem néz rám. 39

IV Az esõ veri az ablakot. Londoni esõ. Az utcai lámpák sárga fénye elmosódik. Sötétben fekszünk rossz rugózatú keskeny ágyainkon. Hallom, hogy apám valamit dudorászik. Felejthetetlen élmény, mondja. Bármi történjen is velünk ezután, ezt soha nem feledjük, igaz? Úgy teszek, mintha aludnék. Az oldalára fordul, de a takaró alól hallom, hogy sír. TÁRNOK ATTILA fordítása

Arles. 40

elsA korneTi

Emberi kínok hordozója Döbbenten torpanok meg És nézek végig magamon Szép, az lettem, kirõl álmodtam egykoron Léptem kimért, egyenletes Törvény s szabály hû szolgája vagyok Rovom megátalkodottan egyenes, keskeny útjaimat A kijelölt koordinátapontba fagytam Minden ízületem merõ egy rozsda Ha felborultam máris küzdök hogy talpra álljak Hátamban konokul forog-forog a kulcs Zokszót sem ejtek Némán eltûrök bármi szenvedést Acél nincs nálam érzéketlenebb Nyelvem elrohadt Odavetem magam Hadd korbácsoljanak, zúzzanak össze Üssenek, vessenek ki innen Ennyi csak, beérem annyival Ha lesz, ki emlékezzék rám Arra, kirõl álmodtam egykoron Arra, ki lettem Felhúzható Játék Ember

Szerencsés fickó Én vagyok Szerencsés fickó vagyok Ösztöneim kizsákmányolása szépen hoz a konyhára Profi bérgyilkos vagyok Érzelmek mészárosa

41

Te vagy Boldog fickó vagy Táncod felszippant, illansz a semmibe Álmod pedig Árnyékodra vetõdik Õ van Õ rendezett fickó Isten adjon neki Fej helyett laptopot Teste helyett irodát Széfet szív helyett

Ha valaki... Ha valaki kicsit is fontos neked Sose engedd el magadtól Ültesd virágcserépbe Öntözd megfelelõen Napfényes helyre állítsd Adj neki nevet Õ a Beltéri Ember Egy-egy bogár olykor Beköpi levelét Megrágcsálja valami állat Kisgyerek tépdesi A közönytõl olykor kiszárad

Destroy Van Gogh Most lettem 33 nyakamon a romlás Vajon meddig tart teljes leépülésem? Ha testem összeomlik Fejemet kipucolják a hangyák Ámulva szemléld hullámat Ideális csendélet, csendhalál Koponyám hínárba gabalyodott Szájába cigarettát biggyesztek, hadd szívja És ha csak test lennék, semmi fej? 42

Úgy talán megúsznám a diliházat Mi van a rovásomon? Az abszint? A ringyók? Életem minden baljós asszonya Fekete ruhát viselt Lépj ki fantáziádból – Eszmélj a valóra! Lehetetlen – Asszonyom a zöld szesztündér Esténként démonná, majd meg kígyóvá változik A kígyó önnön farkába harap – máris vaginát formáz Megfojt nedves alagútja Az imádott háromszög vesz körül E háromságban élek Neked a démon parancsol? Inkább inspirál Meg fog ölni Mentsd, amíg még lehet, azt, mi kettõnk között van A szeretethez nem kellenek szavak Nem is ismerlek, hogy szerethetnélek? Változz meg – Szedd össze végre magad! Imádom a rendetlenséget Kárhozat fia vagy Sajnálom APÁM Most már tudom Így születtem Életem értelme õrülettel festeni a tökéletességet Tökéletesen az õrületet Végleg kimerültem – Belekucorodnék a gyûjteményemben Található legnagyobb madárfészekbe – kábulat, de szép szó ez is Ígérem, többé nem mentegetõzöm fogyatékaim miatt

Éva köldöke Emlékszel, mit mondtál a színpadon? Sajnálom, a memória sose volt erõs oldalam Jó, kezdjük hát Sosem egyenes, mindig körkörös érzésekkel Ezzel a sziromhibás, torz rózsával Eltûrök bármily megaláztatást csak ebbe az álomba bebocsáttatást nyerjek 43

Micsoda szégyen! Kezembõl kihull az ecset! Az álmok érinthetetlenek Egy érintésre öngyilkosságot követnek el De megígérem, óvatosan bánok a szavakkal Fõként amelyek alá üreget vájt a hiány Így szóltál hozzám: Az egyikféle álom felejtés A másikféle pedig emlékezés Fürkésznem kell a váratlan események közti Minden önkéntelen kapcsolatot, ha nem akarom Egy mikroba-kolónia lakójaként végezni A kérdõjel alá biggyesztett pontból kék vízililiom hajt ki éppen hasam kellõs közepén Tudatom szobája kertre néz Melynek közepén Éva ül Köldöke csomója körbetekergõ örvény Körkörös rom, mindenek romlása Összekapaszkodott Aprócska rákok körtárca Nem tudni, most ölik vagy Ölelik éppen egymást A zsinór már élettelenül csüng Villogó, piros vészjelzés Szólít: Kioldaná valaki ezt a csomót? LACKFI JÁNOS fordításai

44

Sophie KÉpÈS

Irodalom és halál A kisvárosi színház elõcsarnoka: olyan kibírhatatlan volt a többi szerzõ szövegének felolvasása, hogy a halálos unalom elõl kénytelenek voltunk a nézõtérrõl ide menekülni. – Láttátok? – kérdezte Andrés. – Baby annyira unatkozik, hogy az elsõ sorban még el is aludt. – Ráadásul akkor, amikor a színésznõ pont az õ szövegét olvasta – tette hozzá Claudio. – Még szép, hogy elaludt rajta! – kontráztam. – Legalább õ is belátja, menynyire unalmas. Épp ideje volt. Ez a bizonyos Baby a szakma legnagyobbjának számított, valamennyiünk közül õ volt a legidõsebb. Hogy mikor született, azt az életrajzírói sem nagyon tudták megmondani, lehet, hogy már õ maga sem. Irodalmi körökben harminc éve foglalta el ugyanazt a helyet, és semmi jele nem volt annak, hogy másoknak át akarná adni… Claudio végigsimította rövidre nyírt õszülõ szakállát, és boszszankodva nézett az üres büfé felé: – Most már tényleg kinyithatnának! Mindjárt szomjan halok! Andrés elnevette magát: – Ha itt a büfében csak lónyálat árulnának, akkor is mindenki itt volna, nem pedig a nézõtéren. Elõbb az unalom, aztán a vigalom! De arra még várnod kell vagy háromnegyed órát! – Hát ez óriási! És addig mit csinálunk? Nincs valakinél kártya? Se kártya, se keresztrejtvény, se sakk, se semmi unalomûzõ nem volt nálunk. Beletörõdve a helyzetbe befészkeltük magunkat a velúrfotelokba, és csak néztük üres tekintettel a rokokó elõcsarnok csavart oszlopait. Andrés akkorát sóhajtott, hogy az ablakok beleremegtek. Én idegességemben hol keresztbe tettem a lábam, hol meg vissza. – De mi a fenének kell nekünk részt vennünk ezeken a nevetséges felolvasásokon? – fakadt ki Claudio. – Ahányszor csak felkérnek, minden alkalommal megfogadom, ez lesz az utolsó, de aztán… annyira kínos a magyarázkodás, hogy miért mondok nemet. Még csak nem is fizetnek! És azzal a két-három példánynyal se sokra megyünk, amit ma esetleg megvesznek. – Ahelyett, hogy az íróasztalnál ülnénk, csak pocsékoljuk a drága idõt! Pedig azokat az értékes órákat, amiket nem írással töltünk, nem kapjuk vissza soha. – Hát ha valakit nem féltek, Andrés, az épp te vagy! Te, ha belefogsz egy könyvbe, hatszáz oldalig meg sem állsz. – Hogy jön ez ide? Itt sokkal komolyabb dologról van szó! Nem kell mindig másra terelni a szót. 45

– Én is folyton attól félek – mondtam –, hogy a készülõ könyvemet nem tudom befejezni. Hogy félbe kell hagyni egy betegség miatt, vagy ami még roszszabb… A többiek gúnyosan rám néztek: – Ugyan már, Diane, elõtted az egész élet! – Azt sosem tudhatja az ember, különben is, ahogy Andrés is mondja, ez nem tartozik ide. Tizenhét éves korom óta ott van bennem a félelem, hogy nem lesz idõm befejezni, amit csinálok, legyen akármilyen jelentéktelen is az a mû. Bármennyire is tiltakoztak, biztos voltam benne, hogy egyetlen könyvemet sem nyitották ki soha. Megint csend lett. – Micsoda unalom – mormolta Andrés magába roskadva –, micsoda elviselhetetlen halálos unalom… Hirtelen tompa moraj hallatszott ki a terembõl, a morajt halk taps követte. Mindhárman egyszerre fordítottuk fejünket a földszinti nézõtér kétszárnyú ajtaja felé. Egy pillanatra átfutott rajtunk a remény, hátha véget ért a felolvasás, de nem, a mormolás folytatódott. – Csak halkan, kedves közönség, csak halkan – mondta Claudio –, fel ne ébredjen Baby! Mert mi lesz, ha észreveszi, hogy elnyomta a buzgóság, mialatt pont az õ szövegét olvassák? Vagy ami még rosszabb, mi lesz, ha saját történetének közepén ébred fel, mint tulajdon regényének egyik szereplõje? Micsoda rémálom! Még infarktust is kaphat… Bár tudjátok mit? Nem is volna olyan… Homlokát ráncolva, elgondolkodva dobolt ujjaival a márványasztalon. Andrés akkorát ásított, hogy még a könny is kicsordult a szemébõl; levette szemüvegét, és a könnycseppeket zsebkendõvel igyekezett felitatni. Én pedig a félbehagyott fájdalmas sóhajtozást kezdtem újra. Claudio ismét megszólalt: – És mi volna, ha azzal ütnénk agyon az idõt, hogy sorban egymás után mindegyikünk mesélne valamit? – Jaj, bármit, csak ezt ne! – tiltakozott Andrés. – Tulajdonképpen nem is rossz ötlet – vetettem közbe. – Én szeretem a sztorizást, ti talán nem? Megint gúnyosan néztek rám, mint egy hentesre, aki azt bizonygatja, menynyire szereti a kolbászt. De ez a legkevésbé sem érdekelt. – Mindegyikünk elmesél egy történetet, olyat, ami csakugyan megtörtént vele, oké? Gyerünk, ki kezdi? Andrés, a te neved legelöl van az ábécében, kezdd te! Most az egyszer örültem, hogy Diane-nak hívnak. Andrés megvakarta a fejét, és mint egy lefülelt kisiskolás, alkudozni próbált: – Rendben, de azért meg kéne egyezni valami témában… Nem lehet csak úgy, akármirõl mesélgetni, annyi sok történet van… – Dehogyisnem lehet, bármilyen történet megteszi! Te is jól tudod, nem a történet a fontos, hanem az, ahogyan elmesélik. Na, gyerünk, van rá tíz perced! – Na jó, rendben. Szóval… ja, igen, eszembe jutott valami! Egy haverommal történt, nem is olyan régen. Aki szinte még kezdõ, csak egy regénye jelent meg. 46

A sztori nem éppen vidám, van benne valami nyugtalanító – vagy valami megdöbbentõ. – Egy perc már letelt – jegyezte meg Claudio. Andrés lesújtó pillantást vetett barátjára. – Szóval, ez a barátom odaadta elsõ elolvasásra a frissen elkészült kéziratát egy tapasztaltabb kollégának. Az ember nem szívesen bízza legféltettebb kincsét a konkurenciára, de nincs mit tenni: egy író képtelen tárgyilagosan értékelni azt, amit nemrég fejezett be, szüksége van a hozzáértõ, vagy legalábbis jó szándékú olvasóra. Pedig a kockázat óriási: egy lesújtó vélemény teljesen letaglózhatja az embert, annyira, hogy képes a könyvet a fiók mélyére tenni, hogy aztán elõbb-utóbb teljesen elfeledkezzen róla. Ti is ismeritek ezt az érzést, vagy nem? Viszont új nézõpontokat, sok hasznos tanácsot és nem kevés bátorítást is kaphat az ember, még mielõtt elkezdi a kiadókat ostromolni. A mi esetünkben a vélemény borzasztóan lesújtó volt: a kolléga kegyetlenül ízekre szedte a barátom szövegét. Kegyetlenségében ezt mondta neki: „Mivel nagyra becsüllek, megmondom az igazat: semmi jó nincs benne, és ha történetesen újraírnád, ezen a borzalmon akkor se lehetne semmit javítani, úgyhogy azt ajánlom, ne is vesztegesd vele az idõt, dobd egyenesen a kukába, és írj valami mást.” Nem is szaporítom a szót, ez a kolléga teljesen kicsinálta a barátomat. Képzelhetitek a szerencsétlent! Szegény csak hallgatott, egyetlen zokszó nélkül. Utóvégre aranyszabály: ha az ember kikéri valakinek a véleményét, utána nem reklamálhat. Magába roskadtan, csak annyi ereje volt, hogy gyorsan keressen egy másik kollégát, aki talán jobb véleménnyel van a kéziratról. De akkorra az idõsebb kolléga, két nappal a beszélgetés után, hirtelen meghalt. – Ne mondd! – mondta Claudio felélénkülve. – Lehet, hogy beteg volt? – Nem volt annak semmi baja! Hanem ezt képzeljétek: a barátom annyira megdöbbent a véletlen egybeesésen, hogy hirtelen letett arról, hogy mások véleményét is kikérje. Szó szerint ezt mondta: „Most már egészen biztos vagyok benne, hogy a kézirat bajt hoz arra, aki elolvassa, mert ha ugyanilyen keményen bírálja, rámehet az élete is. Inkább hagyom az egészet.” Hiába volt ateista, mégis úgy érezte, az eset valamiféle isten büntetése. Ami hát, valljuk be, arról árulkodik, hogy ez a mi barátunk túl nagy jelentõséget tulajdonított önmagának. Vagy nem így van? Elég az hozzá, hogy a kézirat – ami még zseniális is lehetett – örökre a halva született könyvek sírgödrének fenekére került a különbözõ korokban keletkezett többi hasonló mû mellé. – Megáll az eszem! De megértem a barátodat – mondtam. – Mi, írók, babonásak vagyunk. Annyi mindennek kell összejönnie, hogy az ember egészen a könyv megjelenéséig kitartson az elképzelései mellett! – Milyen igaz. Különben is, ami megjelenik, csak a jéghegy csúcsa, csak elenyészõ töredéke az irodalmi alkotásoknak. Nekem az a véleményem, hogy minden értékes mû, még a kiadatlan is, valamilyen titkos és rejtélyes módon hozzájárul a mûvészetek, vagyis az egész emberiség fejlõdéséhez. Te mit szólsz ehhez, Claudio? 47

– Most én jövök, ugye? Ha már ábécésorrendben megyünk. Andrés és én cinkos egyetértéssel néztünk össze. Kétségtelenül Claudio volt a legönteltebb hármunk közül, abban a körben, amelyben ez a jellemvonás végeredményben magától értetõdõ volt. – Hallgatunk, ó, nagy Claudius Maximus, csak kezdd már! – Alázatos buzgalommal szívjuk magunkba a nektárt, mely szent ajkadról csepeg! – Ajánlom is, a közbeszólást nem tûröm! Andrés, köszönöm: a te történeted adott ötletet az enyémhez. Mert ugyanúgy kezdõdik. Természetesen ez is megtörtént eset. Minden történet igaz attól fogva, hogy elmesélik. Néhány hete én is befejeztem a legújabb könyvemet. Lehet gratulálni! Három év kemény és kitartó munkája van benne. Viszont a végeredményt ezúttal nem tudtam megítélni. Gyakran van úgy az ember, hogy a munka befejeztével valamiféle euforikus boldogságérzés fogja el, mintha bányából jönne fel, ahol éveken át vakon bolyongott, de végre kijut a szabadba, kábultan, a vakító napfénytõl hunyorogva, miközben ide-oda löki a hömpölygõ tömeg. Ez az érzés sosem tart tovább három napnál, de ez alatt a három nap alatt az ember azt hiszi magáról, hogy õ az Atyaisten, vagy legalábbis a modern Gustave Flaubert. – Nem, inkább Tolsztoj? – Woolf! – Cervantes! – Kafka! – Fogjátok már be! – mennydörgött Claudio. – Folytatom. Szóval, ez alkalommal, nem tudni, miért, nyomott hangulatba kerültem, bizonytalan voltam az eredményben, kétségek gyötörtek… Ti is voltatok már így, nem? Egyszer minden íróval megesik. Így aztán mielõtt a kéziratot odaadtam volna a kiadónak, úgy éreztem, muszáj elolvastatnom valakivel. Felhívtam egy barátomat, aki maga is író, csak nem a mi fajtánkból, mivel jóindulatú, lelkiismeretes, nyitott. Akarjátok tudni, ugye, hogy kirõl van szó? Majd hülye leszek megmondani! Ilyen kincset féltékenyen õriz az ember. Még csak az kéne, hogy rátok pazarolja a drága szabadidejét! Szóval ott tartottam, hogy megkérdezem X.-et, hajlandóe elolvasni a kéziratot, és kíméletlen bírálatot mondani róla. A „kíméletlen” jelzõ persze túlzás, tulajdonképpen számítottam a jóindulatára. X. ugyanis rendes fickó, aranyból van a szíve. Csak ha arra biztatja az ember, hogy kegyetlen legyen, akkor tudja kimondani – akkor is csak nagy nehezen – a kellemetlen igazságot. „Rendben, elolvasom – mondta. – De nem most. Holnapután megint be kell feküdnöm a klinikára. Ha minden jól megy, egy hét múlva kiengednek. Akkor számíthatsz rám. – Hogyan? Csak nem vagy beteg? Én meg itt az írói bajaimmal és a szánalmasan narcisztikus aggályaimmal zaklatlak! Persze, várok, amíg rendbe jössz!” Azzal letettem a telefont. Abban a pillanatban rájövök, meg se kérdeztem, mi baja. Rögtön visszahívom. „Ja, prosztatamûtét. – Remélem, semmi komoly! – Szerencsére csak ami az én koromban már szokásos. Rutin48

beavatkozás, az orvos szerint. Hanem az altatástól félek. Annak mindig van kockázata.” Ahelyett, hogy ostobán a nyilvánvaló tény ellenkezõjérõl próbáltam volna meggyõzni – X. elmúlt már hetven –, egyetértettem vele. Sõt viccelõdtem is: „Téged még fontos feladat vár itt, neked még el kell olvasnod a kéziratomat. Nem hagyhatsz cserben, nem engedem!” Végül is ragaszkodott hozzá, hogy a regényt magával vigye a klinikára, azzal, hogy az a lehetõ legalkalmasabb hely az olvasásra, ott sokkal több szabad ideje lesz, mint általában. Azt nem tartottam valószínûnek, hogy a lábadozása alatt keresni fog. Így meg is lepõdtem, amikor egy szép napon megcsörrent a telefon. A hangja megváltozott, de így is felismertem. Rögtön rá is tért a kéziratra: „Az éjjel egy szuszra elolvastam. Ha engem kérdezel, nagyszerû, õszintén mondom, nagyszerû! Szerintem eddigi legjobb könyved. Könnyed látszat, mögötte mély mondanivaló. És minden részletében jól kidolgozott, a címválasztást is ideértve. Gratulálok!” X. köztudomásúan nagyon lassan olvas – ez volt az elsõ dolog, ami meglepett. Akartam is tõle kérdezni, de folytatta: „Az altatás óta nem tudok aludni. Alighogy becsukom a szemem, borzalmasabbnál borzalmasabb hallucinációk rohannak meg. Még fájdalmaim is vannak… Ha már aludni nem tudok, legalább olvasok.” Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogott el, miközben hallgattam. Örülni örültem a dicsérõ szavaknak, de az öröm valami miatt nem volt felhõtlen. Hogy mi volt az a valami, akkor még nem tudtam. A lehetõ legudvariasabban megköszöntem a kedvességét. „Mikor mehetsz haza? – Négy vagy öt nap múlva. – Jaj, de jó! Látod, nem volt semmi okod aggodalomra. Már túl is vagy rajta. – Ezen túl vagyok, de úgy fest a dolog, hogy két hónap múlva lesz még egy mûtét… A csípõm… És az altatást én tényleg nehezen viselem…” Most még több aggodalom volt a hangjában, mint elsõ alkalommal. „Hol van még az! Most koncentrálj a gyógyulásra!” Szegény X.! Komolyan sajnáltam. De be kell vallanom, a telefon után már egyáltalán nem voltam olyan biztos, hogy tényleg olyan jó a könyv. Becsapva éreztem magam. Ha X. ebben a kábult állapotban olvasta, bízhatok-e a véleményében? És ha máskor olvasta volna, nem gyógyszerek hatása alatt, akkor vajon mit mondana? És mit mond majd egy hét vagy egy hónap múlva, amikor már elhalványulnak az emlékei? Sõt, ami még rosszabb: az volt az érzésem, hogy a hallucinációi megzavarták az olvasást, mert ezek a hallucinációk óhatatlanul belekeveredtek a regénybe. Márpedig ez határozottan dühített! Ez elfogadhatatlan támadás az alkotó mindenhatósága ellen! Úgy döntöttem, valaki mást is felkérek. De még nem találtam senkit. Esetleg van önként jelentkezõ? – Tizennégy és fél perc – jegyezte meg Andrés. – Én sejtem, ki ez az X. – mondtam. – Beszéltél vele azóta? – Dehogy! Jobb, ha a kételyeket megtartom magamnak. Végül is, lehet, hogy igaza van, és ez a legjobb könyvem. Claudio az órájára nézett: 49

– Te jó ég! Azt hiszem, épp most viszik a mûtõbe. Vagy már a megfigyelõbe. Holnap fel is fogom hívni… Zavartan lesütöttük a szemünket. – Tanulság: óvakodj az áldozatkész kollégától, az õszinte ellenség sokkal többet ér. Na, gyerünk, most te jössz, Diane! – De nekem nincs is mit mesélnem. – Hogyhogy nincs? Pedig neked is mesélned kell, nincs kibúvó. – Van valami a fejemben, de annyira ködös… Nagyon régi történet… – Régi??? Az nálad mit jelent? Hat év? Vagy hét? Kedves kollégáim gyakran ugrattak állítólagos fiatalságom miatt. A látszólagos elõzékenység mögött, azt gyanítottam, hogy sosem tekintik nagykorúnak a nõi pályatársakat. – Annyira azért ne túlozzunk! A történet a nyolcvanas évek végére megy viszsza. Akkor már tombolt az AIDS a sorainkban. Sorra haltak meg az emberek, az orvosok tehetetlenek voltak. Egyetlen gyógymód létezett, az se volt valami hatékony. Legfeljebb egy-két évvel hosszabbította meg a beteg életét. Legjobb barátom, ugyancsak író, szintén megfertõzõdött. Csak huszonhat éves volt… Andrés rátette kezét a karomra: – Biztos, hogy el akarod mondani? – El, el. Életemben elõször kellett szembenéznem a halállal és a gyász lehetõségével. Mifelénk általában csak idõsebb korban kellett az embernek ezzel számolnia. Az AIDS azonban ezt is megváltoztatta. Én is beteg lettem, puszta együttérzésbõl, nem mintha megfertõzõdtem volna. Tíz kilót fogytam, még hasonlítottam is a barátomra. Állandóan ott ólálkodott körülöttem a halál, pánikrohamok jöttek rám, borzasztó gondolatok gyötörtek. Szörnyû egy élmény, szinte elmondhatatlan… Hogy a helyzeten úrrá legyek, mit is csináltam volna, írtam egy könyvet. Arról, hogy mi történik velem, mi történik a korosztályommal, errõl az egész ijesztõ zûrzavarról, a fiatal, tehetséges, ambiciózus mûvészek tömeges haláláról. A könyv meghatározhatatlan, nem egészen szokványos terjedelmû költõi prózafolyam lett. A kiadó érthetõ módon elutasította. De adtam a kéziratból egy példányt beteg barátomnak, mert egyes részeket kifejezetten az õ betegsége ihletett. Elõtte sokat tétováztam, nem tudtam, hogy beteges félelmeim nem lesznek-e rossz hatással rá. De szokásunk volt egymás írását elolvasni, és az idõ tájt megint jobban érezte magát, újra reménykedtünk… Nyár volt. Az Egyesült Államok nyugati partjaira utaztam. Még az elsõ héten, egyik este a motelban, minden különösebb ok nélkül eszembe jutott a barátom, egy órán keresztül bõgtem. De ezt a fáradtságnak tudtam be. Másnap elmentem a Monument Valleybe, biztos ismeritek azt a csodálatos helyet. Kicsipkézett sziklatömbök magasodnak a sûrû bozóttal és tüskés bokrokkal tarkított síkság fölé, tücskök ciripelnek, lepkék cikáznak az állandó szélben, az örökké mozgó és kavargó égbolt alatt – mindez lenyûgözött, lelkembe hatolt, meghitt húrokat pendített meg bennem… Még aznap este visszamentem arra a helyre a lenyugvó nap rõt fényében. A szél koptatta sziklatûk árnyéka hosszúra nyúlt a homokos földön. 50

Egy különálló sziklatömb, óriások faragta menhir felé indultam, amely szinte vonzott. Kiszélesedett lábánál megint eszembe jutott a barátom. És imádkozni kezdtem ehhez a totemféleséghez: könyörgök, add, hogy életben maradjon, hogy meggyógyuljon! Felvettem egy kõdarabot, ami a szikláról vált le – nem is egyet, kettõt: egyet a barátomnak, egyet magamnak. Megnyugodva fordultam vissza a motel felé, türelmetlenül várva, hogy újraláthassam a feketébe öltözött navahó indiánokat. Ezek az indiánok csodálatos türkiz és ezüst ékszereket viselnek a csuklójukon meg a nyakukban, és egy családanya körül ülnek az asztalnál. Igen, képzeljétek, matriarchális társadalomban élnek! Tátott szájjal bámultam õket. Õk viszont úgy átnéztek rajtam, mintha ott se lettem volna… Figyelemre se méltattak… Nagyon tetszett az együttmûködésnek ez a teljes elutasítása! Ilyet korábban csak cigányoknál tapasztaltam. A Monument Valleyben sötétedni kezdett, lassan lépdeltem visszafelé, szemem a földre szegezve, hogy fel ne sértsem a lábam a tüskés bozóttal vagy kaktuszokkal. És hirtelen belebotlottam… nem fogjátok kitalálni… egy könyvbe. Igen, én, az író, könyvbe botlottam a sivatag kellõs közepén! A könyv ki volt nyitva, gerincével felfelé hevert a homokban apró ágak alá temetve. Óvatosan kiszabadítom, zsebkönyv volt, a lapjait megviselte az idõ. Lefújom róla a homokot, hogy a címét el tudjam olvasni. És az elsõ szó, ami kirajzolódik: HALÁL. Végítélet. Orákulum. Válasz a könyörgésemre… – Hihetetlen – mondta Claudio. Úgy látszott, a történet ez egyszer lebilincselte. Andrés viszont udvarias távolságtartással, kétkedve hallgatott. Ha már most sem hiszi, amit mondok, mit fog szólni a folytatáshoz? – Pedig így volt – erõsítettem meg. – Az volt a megegyezés, hogy igaz történeteket mesélünk, igazán hihetnétek nekem. Amit mondok, csakugyan megtörtént, akkor is, ha semmilyen elfogadható magyarázatot nem tudok rá adni… Három hét múlva hazautaztam Franciaországba, és azonnal felhívtam a barátomat. Nem vette fel. Aggódva kérdezõsködtem, végül megtudtam, megint kórházban van, állapota hirtelen válságosra fordult. Azt is megtudtam, mindez azon a napon történt, amikor a motelban elsírtam magam… Itt a történetet félbeszakítottam. A moraj egyre hangosabb lett a teremben, felhangzott a taps, majd hallani lehetett a színházi székek csapódását. A lengõajtón kezdett kitódulni a közönség, elõször kisebb csoportokban, aztán egyre nagyobb áradatban, éktelen ricsajt csapva. Megfordultunk, csodák csodája, a büfé polcai roskadoztak a frissítõktõl. Észre sem vettük, hogy kinyitott. – Mit kértek? – kérdezte Claudio. – Hozok nektek is valamit. Ha egyedül megyek, lehet, hogy könnyebb utat törni a Szent Grálhoz. – Én sört – mondta Andrés. – Én meg gyümölcslevet. – Ha öt perc múlva nem vagyok itt, tartsatok sajtótájékoztatót! Andrés még mindig tûnõdve nézett rám. – Unalmas volt a sztori? – kérdeztem. – Igaz, hogy hosszabbra sikerült tíz percnél. 51

– Dehogyis volt unalmas – pislogott. – Hanem eszembe jutott róla egy másik… Egy történet, amit már rég elfelejtettem. Talán mert úgy döntöttem, hogy nincs semmi jelentõsége. – Mindegyikünkkel történik ilyesmi. Csak legtöbbször észre sem vesszük. Nem tulajdonítunk neki akkora jelentõséget, mint amekkorát kéne. Andrés kajánul elmosolyodott: – Mert bennetek, nõkben, kevesebb a félsz, mint bennünk. Ezt akarod mondani? – Ezt – válaszoltam, de nem mosolyogtam vissza rá. – Mi az ilyesmitõl nem félünk annyira, mint ti. Claudio egy üveggel és két korsóval tért vissza az asztalhoz: – A mindenségit! Csoda, hogy ép bõrrel megúsztam. Hogy ezek az irodalmárok micsoda vademberek! Diane, hol is tartottál? Vagy már befejezted? – Nem, még nincs vége. De talán mára ennyi is elég. – Pont most akarod abbahagyni? – kérdezte Andrés. – Folytasd csak! – Szóval bementem hozzá a kórházba, az utazást akartam elmesélni, a vele kapcsolatos dolgokról persze nem mondtam semmit. Csak a totemrõl letört szikladarabkát adtam oda neki, mint valami emléktárgyat, vagy inkább talizmánt – én legalábbis annak gondoltam. Az éjjeliszekrényre tette. A következõ héten megint meglátogattam. Jobban érezte magát, sétáltunk is egyet a kórházudvaron. Nyár derekán jártunk, virágillat, madárfütty, langy levegõ, egyszóval ott volt körülöttünk minden, amit az ember sajnál itt hagyni ezen a földön. – Képzeld – mondta a barátom –, még álmodtam is az amerikai utadról! Álmomban Arizonában jártam, ugyanolyan hatalmas sziklák közt, mint amikrõl meséltél. Ott volt Marc is, ott állt az egyik szikla tetején. (Marc a partnere volt, õ egy évvel azelõtt halt meg AIDS-ben.) Marc integetett: gyere, mássz fel ide, ahol én vagyok! Kezdtem a sziklán felfelé kapaszkodni. Nem volt könnyû, nem vagyok valami sportos alkat. Féltem is, hogy leesek. De csak sikerült valahogy feljutnom a tetejéig. Amikor felértem, Marc azt mondta: látod, nem is olyan szörnyû. A barátom elhallgatott, rám nézett. Halvány mosoly futott át az arcán, teljesen nyugodt volt. Látni akarta, hogy megértettem-e. Kõvé dermedtem. Néztem lázas szemét, csontsovány testét, megritkult haját, ólomszürke bõrét, és csak arra tudtam gondolni, hogy megkapta az üzenetet! Az Atlanti-óceánon és egy egész kontinensen keresztül, telepatikusan eljutott hozzá a végítélet, és tessék, az álma volt rá a válasz: ne aggódj miattam, tudom, hová megyek, nem félek. Nagy lökdösõdés lett az asztalunk körül, sokan messzirõl üdvözölték egymást, hangos nevetés hallatszott, de mi hárman szorosan összedugtuk a fejünket, rájuk se hederítettünk. A ruhám ujjával letöröltem az arcomról a könnyeket, és folytattam: – A barátomat hazaengedték a kórházból. A történtek után világos volt, hogy nem beszélhetek neki megint a halálról szóló kéziratról. Egy nap mégis elõhozakodtam vele, abban a reményben, hogy még mielõtt elolvasná, visszaszerezhetem. De aztán mondott róla pár szót, bár nem nagyon értettem, hogy mit. Olyan érzésem volt, mintha rosszul emlékezne, mintha más olvasmányok52

kal keverné össze. Nem is firtattam tovább. Nem sokkal ezután a vírus megtámadta az agysejtjeit, kezdte elveszíteni az emlékezetét. Egyvalamin azonban csodálkoztam, betegsége néhány hónappal késõbb bekövetkezõ utolsó stádiumáig mindvégig megõrizte az egyéniségét. Ami az õ esetében azt jelentette, hogy nem vesztette el a humorérzékét. Még akkor is tréfálkozott, amikor már gondolkodni se tudott; a barátai egymásnak mesélték a vicceit… Egy nap felhívtam, beszéltünk néhány szót, aztán nem szólt többet, nem tette le a telefont, csak elhallgatott. Rohantam a lakására, becsengettem. Úgy nyitott ajtót, mintha mi sem történt volna, rögtön indult is vissza lefeküdni. Helyére tettem a telefonkagylót, ami a földön hevert. Bementem a barátommal a szobába, lefeküdtem mellé az ágyra, irodalomról meg mindenfélérõl kezdtünk beszélgetni, mint régen. Ilyenkor mindig feltámadt bennem a remény, hogy hátha mégsem hal meg. De nincsenek csodák. Hacsak azokat a „véletlen egybeeséseket” nem tekintjük csodának, amikrõl az elõbb beszéltem… Claudio és Andrés egyetértõen bólogattak. A tömeg szétoszlott, a színház elõtere kiürült. A szervezõk oda akartak jönni az asztalunkhoz, hogy elköszönjenek, de látva a kupaktanácsot, nem zavartak minket. – Menjünk mi is – indítványoztam. – Mindjárt zárnak. Ma este nincs elõadás. – Adós vagy még a befejezéssel – mondta Claudio. – Igen! És aztán mi történt, Diane? – Már nem tartott soká. A barátom meghalt, mondtak érte misét is, elhamvasztották, a család megkapta a hamvakat, ezeket szétszórták, de hogy hol, azt nem tudom. Egyik eseményen sem vettem részt. Az apja nem akarta elfogadni a fia homoszexualitását, így aztán a közeli barátokról se volt hajlandó tudomást venni. De néhány héttel késõbb felhívott az édesanyja: „Találtam valamit, ami az öné – mondta. – Legalábbis az ön neve és telefonszáma van ráírva.” A kézirat volt. A lakást ürítette épp, amikor a barátom ágya alatt megtalálta – az ágy alatt, amelyen egymás mellett feküdtünk, és utoljára irodalomról beszélgettünk… – Elmentél érte? – kérdezte Claudio. – Nem. Mondtam az édesanyjának, dobja ki nyugodtan, van belõle másik példány. – De kár! Az a példány különleges volt! – Igazad van. De bevallom, kicsit féltem. Olyan volt, mintha a túlvilágról került volna vissza hozzám… – És a barátod végül is olvasta? – Fogalmam sincs, Andrés. – Már sohase fogom megtudni. – Hihetetlen egy történet – jegyezte meg Claudio, miközben felállt –, hálásak vagyunk érte, Diane! – Én köszönöm, hogy… húsz percen át hallgatatok! Andrés felállt, én is felálltam. – Legközelebb – mondta –, elmesélem neked azt a történetet, ami a tiédrõl jutott eszembe. 53

– Amirõl majd nekem is eszembe jut egy másik… És ezzel lehet, hogy hagyományt fogunk teremteni. Minden felolvasáson, amikor mi hárman összejövünk, csöndben kilógunk, és olyan dolgokról mesélünk egymásnak, amiknek semmi köze a hivatalos programhoz… – Miért is ne? – mondta Claudio a kijárat felé menet. – Tetszik az ötlet. Legalább nem vesztegetjük hiába a drága idõt, és a történetmesélést is gyakoroljuk. Lassan lépdeltünk Claudio után, gondolatainkba merülve. Megfogtam Andrés karját: – A követ is megmutatom, ha akarod – súgtam a fülébe. – Miféle követ? – Azt a kis szikladarabot. Tudod, kettõt hoztam, egyet magamnak. Az enyém még megvan. Jelentéktelen vörös színû kis kõdarab. Tudom is, hová tettem. Andrés figyelmesen szemügyre vett, vastag szemüveglencséjén keresztül olyan dülledt volt a szeme, mint egy hüllõé: – Jó, megnézem. De Claudiónak nem mutathatod meg, csak nekem, oké? Bólintottam. Kinyitottuk magunk elõtt a katedrálüveg ajtót, és hunyorogva megálltunk a lépcsõ tetején. Fülledt nyári délután volt. Hirtelen megcsapta fülünket a forgalom éktelen zaja. Claudio visszalépett, szakállát vakargatva: – Még egy ötletem van a javaslatodhoz, Diane. – Mégpedig? – Minden felolvasáskor, ahol összejövünk, és ahol Baby is ott van. Nevettünk. – Ez nagyon jó! Meg is egyeztünk! – kiáltott fel Andrés vidáman. – Jut eszembe – szólaltam meg –, látta valaki elmenni Babyt? Nem lehet, hogy még mindig ott hortyog az elsõ sorban, örökre bezárva unalmas mûvébe? – Könnyen elképzelhetõ! – harsogta Claudio. – Bárcsak nehézkes stílusának indái és tekervényei rácsavarodnának és lehúznák, mindenféle vak és áttetszõ õsállatok közé a tengermélyi homályba! Ott aztán nem sajnálná senki… Csakugyan – csodálkoztam a metró felé menet –, miért nem Baby halt meg – ahogy az Ótestamentumban áll – „élettel betelve”? Miért nem õt temették el tehetséges, fiatal barátom helyett? És hogy lehet, hogy amióta a barátom meghalt, semmilyen üzenetet nem kapok tõle, még apró jelet se? Míg élt, a távolból is tudtunk egymással kommunikálni, véletleneken és álmokon keresztül… Mi lett ezzel a képességünkkel? Most miért hallgat? Miért ez az elviselhetetlen csend?... Nagyokat sóhajtva mentem le a metrólépcsõn, egyik kollégámmal az egyik, másik kollégámmal a másik oldalamon. A ragyogó napfénybõl aláereszkedve, mintha valami katakomba kellemes hûvösében találtam volna magam. Bárcsak ilyen egyszerû lenne meghalni is! Bárcsak könnyebb lenne itt hagyni ezt az életet! Írjunk, míg idõnk engedi, és amíg telik az erõnkbõl! Lent a peronon, míg a metrószerelvényt vártuk, átöleltem régi barátaim és kedvenc vetélytársaim derekát, és nevetve magamhoz szorítottam õket. Igen, õk élnek, itt állnak mellettem! KALÓ KRISZTINA fordítása 54

MÛHELY

ÁdÁM PéTer

„Prériperzsa” Patrick Modiano: Augusztusi vasárnapok. V. Pánczél Éva fordítása, Elek és Társa Könyvkiadó, 1996; Tarandus Kiadó, Gyõr, 2014;1 Patrick Modiano: A Kis Bizsu. Rõhrig Eszter fordítása. Tarandus Kiadó, Gyõr, 20142

Nem nagyon tudok hálátlanabb, mostohább feladatot a fordításkritikánál. Míg az irodalomkritikus minden retorzió nélkül megírhatja, hogy egy regény jó-e vagy rossz, remekmû-e vagy fércmunka, fordításról újabban – hogy, hogy nem – nem ajánlatos elmarasztalóan nyilatkozni. És ne csodálkozzon senki, hogy kap a fejére, ha mégis megszegi az íratlan szabályt. Amikor tíz-egynéhány évvel ezelõtt az egyik irodalmi folyóiratban vesztemre megírtam, mit gondolok egy francia klasszikus frissen megjelent fordításáról, a fordító már a következõ számban nemcsak bebizonyította teljes inkompetenciámat, de még melegebb éghajlatra is elküldött. Tudom, neki se lehetett könnyû. Hogyan is fogadta volna el a szigorú bírálatot, amikor szerinte legjobb tudása szerint, nagy beleérzéssel és lelkesen végezte a munkát, õ maga pedig megfelelõnek, elfogadhatónak, ha ugyan nem kitûnõnek tartotta fordítását? Akárhogyan is, ilyenkor mégiscsak az a cáfolhatatlan igazság a kiindulópont, hogy ha valaki író egy idegen nyelven, akkor magyar fordításban is írónak kell lennie. Márpedig ha valaki ebbõl a két könyvbõl szeretné megismerni az immár Nobel-díjas Patrick Modianót, borítékolhatóan csalódni fog. Szürke, lapos, száraz stílus, már ha ebben az esetben egyáltalán használhatjuk ezt a szót, és az eredeti francia mondatszerkezethez szolgaian tapadó kopogó mondatok: a két fordításban, sajnos, épp az vész el, amitõl a szerzõ olyan különlegesen egyedi: az álomszerû lebegés, a költõi nosztalgia. És a tévedésekrõl, kínos félrefordításokról, kihagyott mondatokról még nem is beszéltünk. Pedig irodalmi mû átültetéséhez édeskevés a mondatok mégoly görcsösen „szöveghû” magyarítása (már ahol ez sikerül, mert a két fordításban az olyan értelmetlen mondatok, mi több, egész bekezdések sem mennek ritkaságszámba, amelyek köszönõ viszonyban sincsenek az eredeti szöveg jelentésével). 1 2

„Új, javított kiadás.” Az elsõ fordítást AV, a másodikat KB kezdõbetûvel fogom jelölni. Az AV esetében az oldalszámok a második kiadásra értendõk.

55

Az idegen nyelvbõl fordított irodalmi szöveg nagyon bizonytalan statikájú építmény, amelynek törékeny egyensúlya megköveteli, hogy már az alapzat (esetünkben a forrásnyelvi és célnyelvi tudás) is kifogástalan legyen. Ha ez megvan, biztos alapra kerülhetnek a sok apró döntés egymásba illeszkedõ téglái, a mondatok ívei és gerendái, a nagyobb szövegtömbök pillérei és gyámfalai. Mert itt minden elem kölcsönviszonyban van a többivel. De ha már az alapzat is hibás, könnyen megrepedezhet, megroggyanhat, bedõlhet, sõt össze is omolhat az építmény. Miként az itt vizsgált két regény esetében, amelynek két fordítója nem bemutatja a jobb sorsra érdemes Nobel-díjas szerzõt, hanem lehúzza a szürkeség és banalitás hínárjába, az irodalmilag silány mondatok sivár világába, amelyben csak elmaszatoltan sejlenek fel, már ha egyáltalán felsejlenek, a több idõsíkon bonyolódó cselekménynek az eredetiben még világosan kirajzolódó körvonalai. A szójelentéssel és egyszerûbb szókapcsolatokkal kezdve az elemzést, A Kis Bizsunak már a címével is baj van. A szóösszetétel, meglehet, pontos (szó szerinti) fordítása az eredeti címnek, mindössze az a bibi, hogy a magyarban becenévként eléggé sután hangzik. Itt is látszik (ami mellesleg az egész fordításon végigvonul), hogy a két fordító, következetesen figyelmen kívül hagyva a szavak és kifejezések szövegen belüli funkcióját, általában beéri a szöveg „felhámjának” szolgai fordításával (ebben az esetben például a ’Kis aranyom’ vagy valami ehhez fogható más megoldás sokkal jobb lett volna). Ugyanez a helyzet a Trompe-la-mort gúnynévvel. A kb. ’halállal dacoló’-t jelentõ francia szóösszetételnek (amely Vautrin ragadványneveként a Goriot apóban is elõfordul) a regényben „Álhalál” (KB, pl. 50., 52. o. stb.) a megfelelõje. Ezzel nemcsak az a baj, hogy magyarul értelmezhetetlen, hanem az is, hogy nem tölti be a francia kifejezés szövegbeli funkcióját (vagyis nem lehet a rosszul öregedõ nárcisztikus anya gúnyneveként használni).3 Ha a kulturális referenciák, vagyis a reáliák körén túllépve, a szavak és egyszerûbb szókapcsolatok jelentését vesszük nagyító alá, akkor sem sokkal jobb a helyzet. Nem akarom az olvasót unalmas felsorolással fárasztani, de ilyen 3

Nemkülönben a Série Noire nem „fekete sorozat” (KB, 24. o.), hanem ’(a Gallimard könyvkiadó) krimi-sorozat(a)’; az à prix américain nem „amerikai áron” (AV, 8. o.), hanem ’nagykereskedelmi’, esetleg ’dömpingáron’; a persan des prairies nem ’prériperzsa’ (KB, 32. o., 96. o.), hanem ’síksági (beszélt) perzsa’[dr. Kazanlár Emil szíves közlése]; a Maison de la Presse nem „sajtóház” (AV, 67. o.), hanem közönséges ’újságüzlet’(-lánc); a Burma elõkelõ ékszerüzlet, nem pedig értéktelen bizsu (AV, 37., 92. o.); az Annuaire des Alpes-Maritimes nem „a Tengeri-Alpok évkönyve” (AV, 126. o.), hanem ’az Alpes-Maritimes megye telefonkönyve’; Val-de-Marne nem „a Marne völgye” (AV, 10. o.), hanem ’Val-de-Marne megye’; a Club Nautique nem „Hajózási Klub” (AV, 120. o.), hanem ’Jachtklub’ vagy ’Vitorlásklub’; a les pleins et les déliés nem „vastag és vékony betûs írás” (KB, 42. o.), hanem a francia kisiskolásoknak 1970-ig tanított kalligrafikus zsinórírás; a manadier nem „teheneket” õriz (AV, 131. o.), hanem (szilajon tartott) ménest, ritkábban (szintén szilajon tartott) tenyészbikákat, és a sort folytathatnám.

56

bírálatban lehetetlenség említés nélkül hagyni, hogy a két fordító hányszor, de hányszor indul ki tévesen vagy legalábbis árnyalataiban pontatlanul meghatározott szójelentésbõl,4 holott az esetek többségében – feltéve, hogy veszik maguknak a fáradságot, és felütik – közönséges iskolai szótár is eligazíthatta volna õket. És itt nem csak hanyagságról, nem csak a forrásnyelvi kompetencia felszínességérõl vagy hézagosságáról van szó: ennél sokkal nagyobb baj, hogy a két fordítónak egyáltalán nincs veszélyérzete, egyetlenegyszer sem szólal meg bennük az a bizonyos képzeletbeli vészcsengõ, amely az óvatosabb fordítót figyelmezteti a csapdákra. Nem csoda, hogy a célnyelvi szöveg koherenciájával sincs minden rendben, már csak azért sem, mert a tévesen értelmezett szavak nagy száma mellett a tévesen értelmezett mondatok,5 sõt tévesen értelmezett nagyobb szövegegységek6 sem mennek ritkaságszámba. Ráadásul a célnyelvi mondatok sok helyen nincsenek kellõképp összecsiszolva, a szöveg nemegyszer szétesõ, inkoherens, a két fordító ugyanis – görcsösen tapadva az eredetihez7 – a célnyelvben válNéhány példa: a baie vitrée nem „üvegajtó” (AV, 9. o.), hanem ’(kávéházi) üvegablak’; az harnais nem „díszpokróc” (KB, 23. o.), hanem ’lószerszám’; a je me suis demandé nem „azt kérdeztem magamtól” (AV, 15. o.), hanem ’azon tûnõdtem/gondolkodtam’; a dans ma hâte nem ’dühömben’ (AV, 18. o.), hanem ’siettemben’; az aimant nem „szeretõ” (KB, 59. o.), hanem ’mágnes’; a tout droit nem „jobbra” (AV, 35. o.), hanem ’nyílegyenesen’; az à la sauvette nem „titokban” (AV, 33. o.), hanem ’feketén’, ’engedély nélkül’; a la cage de l’escalier nem „lichthof” (KB, 47. o.), hanem ’lépcsõház’ (lichthof, vagyis világítóudvar ismeretlen a francia építészetben); az ancien hôtel nem „ódon szálloda (AV, 73. o.), hanem ’egykori/volt szálloda’; a détachement nem „mindentõl való elszakadás” (AV, 41. o.), hanem ’közöny’; az institut de beauté nem „szépségápolási intézet” (AV, 96. o.), hanem ’szépségszalon’, ’kozmetikai szalon’, az un matelas à même le sol nem „alacsony lábú matracágy” (KB, 28. o.), hanem ’padlóra fektetett matrac’, a lieu-dit nem „út” (AV, 126. o.), hanem ’dûlõ’; a d’une manière impérieuse nem „határozottan” (AV, 95. o.), hanem ’ellentmondást nem tûrõ hangon’; a plongeoir nem „fürdõzõk” (AV, 143. o.), hanem ’ugrótorony’ vagy ’trambulin’; a la lumière mauve nem „vibrált fény” (AV, 46. o., a színnév mauve ugyanis nem ige, hanem jelzõ), hanem ’lila fény’ és így tovább. 5 „Felidéztem korábbi zsarolásait, fenyegetéseit” (AV, 15. o.), helyesen: ’Arra voltam elkészülve, hogy fenyegetni, zsarolni fog’. „Már leszállt az éj. Este hét óra volt” (KB, 25. o.), helyesen: ’Már besötétedett’. „…a holmikat nem Monsieur és Madame Valadier (sic!) hozta magával, talán inkább az előző lakók felejtették itt, vagy csomagolás nélkül távoztak” (KB, 40. o.), helyesen: ’vagy úgy kellett elmenniük, hogy idejük se maradt, hogy összecsomagolják a dolgaikat’. „Azt hittem, habozik” (AV, 38. o.), helyesen: ’Attól tartottam/attól féltem, csalódni fog’. „Semmit sem akarok magától” (AV, 22. o.), helyesen: ’Nem haragszom magára’. „Én szerettem őt (sic!) a legjobban” (AV, 24. o.), helyesen: ’Engem szeretett legjobban’. „Elvágom a telefonzsinórt” (AV, uo.), helyesen: ’Kikapcsolom a telefont’. „Ezúttal elszántnak mutatkozott” (AV, 69. o.), helyesen: ’Még arra is képes lett volna/Még attól sem riadt volna vissza, hogy nekem jöjjön/kezet emeljen rám’. 6 A fordítók például nem veszik észre, amikor az író a szöveget a realitásból átcsúsztatja az irrealitásba. Álljon itt erre is egy példa (a fordításból a legkevésbé sem derül ki, hogy a kurzivált részt a hős csak képzeli, fantáziálja): „Fölkeltem, de nem gyújtottam lámpát, hanem az ablakba könyököltem. […] Néha elhúzott egyegy autó, és olyankor arra gondoltam: vajon melyik áll meg? Ajtócsapódás hallatszott. Ő volt az; kiszállt, szemügyre vette a Majestic homlokzatát, hogy lát-e valahol világosságot. Majd betért a körúti kanyarnál levő telefonfülkébe. Hagyjam a hallgatót a készülék mellett? Vagy válaszoljak neki? A legjobb lenne megvárni, míg kicsöng. A fülemhez tartom a kagylót és nem szólok bele. stb. stb.” (AV, 25. o.) 7 A tapadás olyan szoros, hogy az AV fordítója például még az ellentétes jelentésű et kötőszót is és-sel adja vissza (nem pedig de-vel): „Csak egyet akart: azt, hogy én is adjam jelét (sic!) a szeretetemnek. És én képtelen voltam rá… (15. o.) 4

57

tozatlanul megõrzi a forrásnyelvi szöveg szófajait, és makacsul fõnevet fõnévvel, igét igével, jelzõt jelzõvel igyekszik megfeleltetni, holott az ilyen eljárásnak elkerülhetetlenül idegenszerû, darabos, sokszor értelmezhetetlen, ha ugyan nem zagyva vagy nevetséges mondat az eredménye.8 Mindebbe, meglehet, az is belejátszik, hogy az Augusztusi vasárnapok fordítója tetszés szerint darabolja fel vagy fûzi össze a forrásnyelvi mondatokat, ahogyan az is, hogy nemegyszer annyi se derül ki a célnyelvi mondatból, hogy mire vonatkozik, hogy mi az alanya.9 Nagy gyöngéje még a két fordításnak a forrásnyelvi szöveg módszeres leegyszerûsítése, ellaposítása (fontos jelentésárnyalatok elsikkasztása), a forrásnyelvi mondat nézõpontjának gyakori figyelmen kívül hagyása,10 továbbá az is, hogy a két fordító nem figyel eléggé arra, hogy egy-egy szó konkrét vagy elvont jelentésben áll-e a szövegben,11 és látni valóan nem tud mit kezdeni a forrásnyelvi szöveg metaforáival. Az egyik legnagyobb probléma azonban az igeidõk (fõleg a passé composé, az imparfait, a plus-que-parfait és a futur dans le passé) iránti teljes érzéketlenség, illetve a narráció idõsíkjainak nem megfelelõ kezelése. Modiano, tudjuk, nagy kedvelõje a különbözõ idõsíkokból álló történeteknek. És a francia szövegben ezek az idõsíkok – az igeidõknek hála – világosan el is különülnek egymástól. A két fordítás azonban összecsúsztatja, egybemossa õket, az olvasó pedig sokszor nem is tudja, hogy éppen hol van ebben a bonyolult történetstruktúrában, és hogy egy-egy adott mondatnak a jelen, közelmúlt, múlt vagy régmúlt-e az idõbeli referenciája…12 „Akkor még nem voltam kísértet, mint ma este” (AV, 35. o.); „Enyhíthették volna [mármint „a baráti szó”] Villecourt nizzai jelenlétét” (AV, 64. o.); „…gyakran annyira magányosnak éreztük magunkat, hogy belénk hatolt és elborított minket ez a doh” (AV, 56. o.); „Léteznek bizonyos pontok ebben a hömpölygésben” (KB, 18. o.); „A legszívesebben nekiestem volna, hogy eltapossam, mint egy férget, s akkor föllélegezhettem volna, a mély vízbõl felbukkanó módjára (AV, 68. o.); „…semmi komoly okom nincs, hogy bárminek a fogságában érezzem magam” (KB, 31. o.); „Vigyázni kell mindennel, ami a meglétével bármit tanúsíthat” (KB, 34. o.); „Kell találni egy biztos pontot, ha nem akarja az ember, hogy az élete folytonos lebegésbõl álljon…” (KB, 27. o.); „Lehetséges, hogy az elmúlt tizenkét évben még jobban elhatalmasodtak rajta az idõnkénti bevadulások, szobába zárkózások vagy több napos eltûnések” (KB, 54. o.); stb. 9 „Számomra mind az idõk homályába veszett [mi?], mint azok a dolgok, amelyek…” (AV, 15. o.) „Ugyanebben az évszakban volt [mi?]: november végén, a platánok már lehullatták a levelüket…” (AV, 36. o.) „A vágóasztalon visszapergetett filmek módszere szerint jártam el, mint amikor alaposabban meg akarnak vizsgálni [kik?] egy részletet.” (AV, 127. o.) Sokszor annyi se világos, hogy a beszélõ a mondattal meg nem nevezett harmadik személyre céloz-e, vagy csak magáz valakit: „Jól törõdik majd vele” (KB, 43. o.); „Csüggedtség látszott a tekintetében, magam is átéreztem [mit?]” (AV, 39. o.). 10 Gyakran elõfordul, hogy a fordítók semleges nézõpontot tükrözõ mondatot szubjektív nézõpontot tükrözõ mondattal feleltetnek meg, és megfordítva: „Ismeretlen utcák”. (Semleges nézõpont, AV, 35. o.). Az eredetiben: Ces rues étaient nouvelles pour moi (szubjektív nézõpont). 11 „Mára mind gyakrabban éreztem úgy, hogy szép lassan megrohadok itt” (AV, 41. o.); „Akkor még nem vettem észre, hogy ingovány ez a város…” (AV, 42. o.); „Az asszony is valamiféle lebegés benyomását keltette (AV, 50. o.)”; „Ismét a pókháló jutott eszembe, amit Sylviával feszítettünk ki. Akkor akadtak fenn rajta, amikor a csökkent ellenállás állapotában voltak” (AV, uo.)”; „Távol tartottuk magunktól a szagot” (AV, 56. o.); „Jó, hogy rögtön kihúztam magam a mocsárból” (KB, 47. o.). 12 Erre A Kis Bizsu 54. oldalának elsõ bekezdése a legszemléletesebb példa, de mindkét könyvbõl több más példát is idézhetnénk. Példa a futur dans le passé és a conditionnel összetévesztésére: „Jelt akartam adni Sylviának. Kiszállhatnánk az autóból a következõ piros lámpánál (AV, 53. o.).” Helyesen: ’Ki fogunk szállni…’ 8

Ami a nyelvhelyességi és stilisztikai elemzést illeti, ebbe legjobb volna bele se kezdeni. Hibás vesszõhasználat (az Augusztusi vasárnapokban a mellékmondatot bevezetõ és kötõszó elõtt csaknem mindig elmarad a vesszõ), bántó pleonazmusok13 (a két fordító a tárgyasan ragozott igék után is kiteszi a tárgyas személyes névmást),14 helytelen szórend,15 igénytelen, suta mondatok, a számára névutó eluralkodása a -nak/-nek rovására16 stb. stb. De legzavaróbb mégiscsak a hiteltelen „irodalmiaskodás”, más szóval az, hogy a két fordító úgy díszíti fel „választékos” szavakkal és kifejezésekkel a célnyelvû szöveget, mint ahogyan karácsonyfát szokás sok színes üveggömbbel: „gyertya világa” (AV, 10. o.), „nyugtalanságom mindegyre nõtt”(AV, 53. o.), „kacagásban tör ki” (AV, 115. o.), „repes a boldogságtól” (AV, 107. o.) stb. Mindez A Kis Bizsu fordítójára is érvényes. Holott egy szöveg korántsem attól lesz irodalmi, hogy a fordító, „feltupírozva” az eredetit, következetesen a választékosabb szinonimáit használja az eleven köznyelvi szavaknak, sõt.17 Fordítói teljesítményt, legegyszerûbben, három szempontból lehet értékelni: forrás- és célnyelvi kompetencia, valamint fordítástechnikai szaktudás nézõpontjából.18 Nos, a két fordítónak egyik esetben sem tudnék jó jegyet adni. Bár mindkét fordító munkáját a közepesnél is rosszabbra taksálom, van azért különbség a két teljesítmény között. Az Augusztusi vasárnapokra a túlzó önbizalom mellett inkább hányavetiség, hanyagság jellemzõ, A Kis Bizsu fordítójával viszont az a baj, hogy szereptévesztésében idõnként elfelejti, nem szerzõje, csak fordítója a Nobel-díjas Patrick Modiano regényének. Míg az Augusztusi vasárnapok fordítója figyelmetlenségbõl ki-kihagy egy-egy mondatot vagy mondatrészt, A Kis Bizsué, épp ellenkezõleg itt-ott saját költésû betoldá-

„Ridegen válaszolt, mintha Villecourt súlyos hibát vétett volna…” (AV, 30. o.). „Valami azt sugallta, mintha átmenetileg táboroztak volna le ebben a hatalmas, elsõ emeleti szalonban… (KB, 39. o.).” 14 „Jól jegyezze meg, mindez nem történt volna, ha feleségül veszem Õt…” (elsõ kiadás AV, 13. o., a másodikban javítva (AV, 15. o.). 15 „Korán ment el másnap reggel (KB, 75. o.)”, helyesen: ’Másnap már korán reggel elment.’ „Valadier úr elõvett a zakója zsebébõl egy szivarkát és az öngyújtóját.” (KB, 79. o.), helyesen: ’Valadier úr szivarkát és öngyújtót vett elõ a zakója zsebébõl.’ „A taxiban egy pillanatra szorongás vett rajtam erõt.” (AV, 36. o.), helyesen: ’A taxiban egy pillanatra erõt vett rajtam a szorongás.’ 16 „Vajon veszélyt jelez-e számunkra a szürke mozdulatlan autó? (AV, 57. o.)”; „Elhatároztuk, hogy úgy viselkedünk, mintha Villecourt egyáltalán nem jelentene veszélyt számunkra (AV, 62. o.).” „Számomra a rossz sors és a rossz emlékek egyetlen arcban, az anyáméban összpontosultak (KB, 79. o.)”. 17 Márpedig a két fordításban csaknem mindig „visszatér” áll a visszamegy helyett, „két alkalommal” a kétszer helyett, „megpillantottam” az észrevettem helyett, „leereszkedik” (mozgólépcsõn) a lejön helyett, „felkaptat” (lépcsõn) vagy „felmászik” (emeletre) a felmegy helyett, „kellem” a kedvesség helyett, „távozik” az elmegy helyett, „pillant” a néz helyett, „hajlék” az otthon helyett stb. 18 Károly Krisztina: Szövegtan és fordítás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 57. 13

59

sokat illeszt a célnyelvi szövegbe.19 Az ember meg se mukkanna, ha két igénytelen lektûrrõl vagy valami olcsó krimirõl volna szó, de a két fordító, a kontrollszerkesztésrõl szakmaiatlanul lemondó könyvkiadóval karöltve, elõre megfontolt szándékkal egy Nobel-díjas szerzõ két jobb sorsra érdemes regényét tette tönkre… „Minden egybemosódik. A múlt képei áttetszõ masszává állnak össze…” – olvassuk Patrick Modiano Augusztusi vasárnapok címû regényének újra közreadott magyar fordításában (45. o.): a narrátor, persze, a múltra gondol, az idézet azonban, szerzõi szándéktól függetlenül, a két elemzett fordításra is igaz, mi több, még mottója is lehetne ennek a kritikának...

19

„A mondatok dallama azonban visszacseng az emlékezetünkben, mint például a «Volt egyszer egy kis hajó» címû dalocskáé, [önkényes betoldás:] amelyben a kis matrózt majdnem megeszik a tengerészek.” (KB, 9. o.) „Ez a bizonyíték arra, hogy nem álmodtam, [önkényes betoldás:] hogy mindaz, amit elmondok, megtörtént velem.” (KB, 30–31. o.) „Visszakísérnek a cellámba, nagyon nyugodt vagyok, mosolygok, mert tudom, hogy úgyis lelépek innen, [önkényes betoldás:] hiszen mindezt csak álmodom a rue Coustou-beli szobámban.” (KB, 38–39. o.)

60

TÁJÉKOZÓDÁS

ircsik vilMos

A nagy Oroszország csendes kis zugai A szovjet falusi próza

Az 1960-as évek közepétõl a jobbára uniformizált és központilag vezérelt szovjet irodalomban szinte észrevétlenül és önállóan új irányzat bontakozik ki, amelynek legfõbb célkitûzése kimondva, kimondatlanul az orosz falu értékeinek és hagyományainak rehabilitálása volt. Az irányzat a hetvenes évek végéig, a nyolcvanas évek elejéig éli virágkorát, és a kritika idõvel egységesen a gyerevenszkaja proza, azaz a falusi próza kategóriájába sorolja a hallgatólagos védés dacszövetségre lépõ képviselõit, õket magukat pedig a gyerevenscsiki (falusiak) néven kezdik emlegetni. A falusi prózaírók nem véletlenül találnak egymásra célkitûzéseikben. Eleve erre predesztinálja õket származásuk és társadalmi kötõdésük: szinte kivétel nélkül mindannyian színtiszta orosz vidékekrõl, faluról, parasztcsaládból, vagy paraszti környezetbõl jönnek, és életrajzukat olvasva soha nem hallott ismeretlen helyekre, ismeretlen vidékekre vetõdik az ember. Mindannyian elsõ generációs értelmiségiek, sõt van közöttük autodidakta is, és mindannyian aggodalommal figyelik a szovjetesített, kollektivizált orosz falut, amellyel a hatalom a kommunizmus építésének tébolyában a kezdetektõl fogva mostohagyerekként bánt. Ezért nevezik irányzatukat falusinak, a jelzõhöz kapcsolódó mûfaji megnevezés pedig arra utal, hogy zömében prózaírókkal van dolgunk. Évtizedek távolából és irodalomtörténeti perspektívából ma már azt is tudjuk, hogy a falusi próza meglepõ módon a szovjet irodalom legtermékenyebb irányzatának bizonyult. Azért meglepõ módon, mert a hivatalos szovjet kultúrpolitika annak idején el ugyan nem hallgattatta, csak elhallgatta a falusi prózaírókat, vagy jobb esetben minden fórumon igyekezett vitába szállni velük, a tûrtek közé sorolva be õket, így aztán mûveik ismertsége is jóval kisebb volt, mint a támogatottaké. A különleges és ellentmondásos bánásmód legfõbb oka az volt, hogy az irányzat nemcsak a még mindig dívó propagandairodalomtól, nemcsak az ötvenes–hatvanas évek kolhozirodalmától fordult el, hanem az elavultnak bélyegzett falusi értékek és hagyományok újjáélesztésével veszélyeztette az uralkodó ideológiai és esztétikai kánonokat, egyszersmind hozzájárulva majdani lebontásukhoz is. A falusi próza természetesen nem egyszerre, nem önmagától és nem máról holnapra jött létre a semmibõl. Történelmi távlatokban leginkább a XIX. századi pocsvennyicsesztva és a szlavofil ideológia szolgálhatott számára mintául. A pocsvennyicsesztvo elnevezés az orosz talaj szóból származik. Az irányzat követõi, a pocsvennyikok – akik magyarul jobb szó híján talajosoknak, vagy szebben a föld fiainak nevezhetõk – úgy vélték, hogy Oroszország felvirágzását 61

a nép szellemébõl fakadó nemzeti fejlõdéssel lehet elérni, idegen befolyás nélkül. Szociális szempontból a romlott felsõbb rétegekkel szemben az alacsony származású társadalmi osztályokat tartották az egészséges, romlatlan néplélek letéteményeseinek. A náluk jóval ismertebb szlavofilek sok tekintetben hasonló nézeteket vallottak, de a szociális szempontok helyett õket inkább a birodalmi felfogás jellemezte. Eszerint a társadalmi berendezkedésében elmaradottabb Oroszország minden látszat ellenére biztosabb alapokon áll, mint a gazdag, mûvelt, demokratikus Európa. Hazájuk fölényét többek között a vallás, a hit erejében, az önfeláldozó, jámbor, pravoszláv néplélekben, a szláv küldetéstudatban látták, ezeket az értékeket tekintették a rend, a nyugalom és folyamatosság zálogának, szemben a pénzhajhász, ingatag, képmutató, egoista és folyton forrongó, minden rosszra kapható Nyugattal. Természetesen a szlavofilek tisztában voltak országuk nyomorával, a tömegek jogfosztottságával, az évszázados elmaradottsággal, a modernizálást azonban a rendszer megtartása mellett a cenzúra, a rendõrállam és a jobbágyság eltörlésével megvalósíthatónak vélték. A két irányzat számos kiváló képviselõje közül elegendõ csak Dosztojevszkij nevét megemlíteni, akire a szovjet falusi prózaírók bármikor nyugodt lélekkel hivatkozhattak szakmai vitáik során. A birodalmi felfogáshoz egy gondolat erejéig érdemes még visszatérni. Száz évvel késõbb, az 1960-as évektõl kezdve ugyanis a szovjet birodalom is szembesült hasonló kérdésekkel, amikor a nyugati jóléti társadalmak csábításai a rádión, televízión keresztül, vagy a növekvõ idegenforgalom és mobilitás révén minden manipuláció ellenére is kezdtek átszivárogni a Szovjetunió határain. Bárhogy védekezett ellene a hatalom, a folyamat megállíthatatlan volt. Olyannyira megállíthatatlan, hogy paradox módon még a megszállt országokban ideiglenesen tartózkodó szovjet katonák is inkább siettették, mintsem feltartóztatták volna. Jól emlékszem az akkor világszenzációnak számító Jézus Krisztus szupersztár egyik elõadására, amikor a mozit, ahol én magam is megnéztem a XX. századi tömegkultúra tipikus termékét, szinte elözönlötte fiatal szovjet tisztek egy csoportja, akik közül sokan nyilván továbbgondolták az ehhez hasonló jelenségeket. Továbbgondolták, levonták belõlük a konzekvenciákat, és hazatérve másokkal is megosztották tapasztalataikat. Eszembe jut egy két hónapos moszkvai tartózkodásom is. Diákszállóban voltam elszállásolva, ahol a takarítónõ már az elsõ napokban felfigyelt az õ életszínvonalukhoz képest fényûzõnek számító ingeimre, holott igazán soha nem volt valami elõkelõ ruhatáram. Nem is hagyott addig nyugton, míg a legjobbat el nem adtam neki – a fiát lepte meg vele a születésnapjára. Néhány évvel késõbb pedig mûfordítói tanulmányúton Leningrádban sétálva egy Berjozka elõtt – a külföldi turisták számára mûködtetett valutás boltokat hívták így – fiatal lány szólított le. Markomba nyomva egy elnyûtt olasz papírbankjegyet arra kért, hogy vegyek neki egy napszemüveget. Bementem az üzletbe, de a szemüvegvásárból nem lett semmi. Én ugyan külföldi voltam, a nem tudom, milyen címletû papírbankó viszont a szélén be volt szakadva, így aztán az eladó gyanakvó pillantásaitól kísérve megszégyenülten kisomfordáltam, visz62

szaadva a pénzt csalódott tulajdonosának. Néhány nappal késõbb leningrádi ismerõsökhöz voltunk hivatalosak, akik turistaként nemrég Magyarországon jártak. A háziasszony különösen Keszthelyrõl lelkendezett elragadtatva, és mint Csehov három nõvére, félig színlelt, félig õszinte mélabúval hajtogatta: Keszthelyre akarok menni, Keszthelyre akarok menni… A világ egyik legkáprázatosabb városában is sínylõdésnek látta az életét a Keszthelyen megízlelt kicsinyke kis szabadsághoz képest. Nos, ilyen társadalmi háttérrel a hatalom a maga észjárásával félig-meddig még szövetségest is láthatott a falusi prózaírókban, és tette õket más egyéb okok mellett a tiltottak helyett inkább a megtûrtek listájára. Hogyne, hiszen egyik legjobbjuk, Vaszilij Belov is azt fejtegette egy írásában, hogy a falusi irodalom az orosz ember lelki értékeire, a nemzedékrõl nemzedékre örökölt erkölcsi elvekre, a lelkiismeretes munkára, a természet-, gyermek- és felebaráti szeretetre épít. „Az új szovjet ember” viszont az újságoknak, rádiónak, televíziónak, az utazásnak köszönhetõen tájékozottabb ugyan és többet tud, ám híján van a fenti erényeknek, amelyek nélkül aligha képzelhetõ el az emberi teljesség. Így Vaszilij Belov. A ravaszul megfogalmazott ars poetica némileg talán meg is gyõzte a munkásosztály vezetõ szerepét szajkózó kultúrpolitika pártbürokratáit. Belov gondolataiból ugyanis arra következtettek, hogy az orosz nemzeti örökség felé forduló irodalom a kisebbik rossz, és mint ilyen, akár segítségükre is lehet a tömegkommunikáció révén egyre veszélyesebben terjedõ kapitalista kultúra feltartóztatásában. Ezért hallgattak el, tiltottak, vagy üldöztek sokkal inkább politikai, mint esztétikai megfontolásból minden nyugatinak mondott avantgárd mozgalmat, vagy mûvet, még a Jézus Krisztus szupersztárt is, és ezért tûrték meg ímmel-ámmal a falusi prózát. No meg azért, mert bármilyen hihetetlen, még a szovjet pártbürokráciába is jóval több nemzeti érzés, ha úgy tetszik birodalmi öntudat szorult, mint például a magyarba. Közvetlen szovjet irodalmi elõzményekre alig támaszkodhattak, vagy hivatkozhattak a falusiak. A legkézenfekvõbb Solohov lett volna, akkor már klasszikusnak számító három nagyregényével, a Csendes Donnal, az Új barázdát szánt az ekével és a Feltört ugarral. Ám a falusi kozákság életét homéroszi teljességgel és nagy mûvészi erõvel ábrázoló Csendes Don a polgárháborúban játszódik, olyan társadalmi körülmények között, amelyeknek semmi közük nem volt az új szovjet falustruktúrához. Az Új barázdát szánt az eke és a Feltört ugar pedig szemléletében sokkal inkább ahhoz az osztályharcos kolhozirodalomhoz állt közel, és szolgált mintául, amelytõl a falusi prózaírók éppen szabadulni igyekeztek. Így aztán ihletõ forrásul leginkább az olyan szórványos jelenségek szolgáltak, amelyek valamilyen módon eltértek a zsdanovi szocialista realista kánonoktól. Idetartozik Jefim Dorozs (1908–1972) Falusi napló címû mûvével. Az 1956-tól 1970-ig rendszeresen megjelenõ naplójában Dorozs kimerítõen tárgyalja a falusi közösségek felbomlását, a kolhozparasztság elidegenedését természetes léthelyzetétõl és a paraszti-falusi életforma társadalmi értékvesztését. Az 1920-as, ’30-as években született falusi íróknál szintén egy nemzedékkel idõsebb Valenytin 63

Ovecskin (1904–1968) a Novij Mir hasábjain szociográfiáiban a kollektivizálás néhány kritikus pontjára hívta fel a figyelmet. Szergej Zaligin (1913–2000) a Novij Mir egyetlen nem párttag szerkesztõje 1945 tavaszán címmel ugyancsak ebben a folyóiratban és ugyancsak szociográfiában tárja fel a szibériai falu és a kolhozok reális helyzetét, egyben rámutatva a szükséges tennivalókra is. Zaligint aztán késõbbi mûvei, így a hatvanas években írt az Irtisz mentén és a Sósvölgy alapján be is sorolják a falusi prózaírók nem túl népes táborába. Ezek a regények ugyan még a kolhozosítás elõtti vagy alatti idõkben játszódnak, de mégis felhívják a figyelmet az orosz falura, a falu erkölcsiségére és fennmaradásának szükségességére. Pártonkívülisége és irodalmi munkássága mellett Zaliginrõl feltétlenül érdemes még tudni, hogy tanult hidrológusként felemelte szavát a szibériai folyók szabályozása ellen. Elrettentésül idézzük fel a kései korok számára: a szovjet vezetés vissza akarta fordítani az északra tartó szibériai folyamokat, az Ob, a Jenyiszej és a Léna folyásirányának megváltoztatásával kívánta megoldani a száraz déli területek öntözését, termékennyé tételét és ezzel együtt az egész ország élelmiszer-ellátását… Az ötvenes évek derekán aztán már megjelennek az elsõ fecskék, vagyis azok a fiatalok, akik egy évtizeddel késõbb a falusi prózaírók derékhadát fogják jelenteni. Fjodor Abramov 1954-ben írt A kolhozosított falu emberei a háború utáni prózában címû tanulmánya nagy feltûnést kelt, sõt kisebbfajta politikai vihart kavar. A szerzõ ugyanis vitába száll az idealizált, hivatalos faluképpel, sõt késõbbi írásaiban már az országhatárokon belüli nagyobb mobilitási lehetõséget, illetve nagyobb részesedést követel a kolhozparasztságnak munkája jövedelmébõl. Abramovot a megszokott módon az írószövetség és az SZKP központi bizottsága is megdorgálja, a szimbolikus büntetés mellett pedig kizárják a leningrádi Nyeva szerkesztõbizottságából. Simábban indul ugyanez idõ tájt Vlagyimir Szolouhin pályája, aki már elsõ szépprózai mûveiben megtalálja az irányzatra oly jellemzõ hangot és attitûdöt. Vlagyimiri dûlõutak és Egy csepp harmat címû novellásköteteinek báját és újdonságát az örök természettel szervesen egybefonódó kultúra és életmód aprólékos, lírai ábrázolása adja. Az új irányzat szárba szökkenéséhez és megerõsödéséhez nagyban hozzájárul egy 1963-ban megjelent kisregény, a Matrjona háza, amelynek szerzõje alig két-három évvel korábban a hasonló mûfajú Ivan Gyenyiszovics egy napjával már világhírnevet szerzett magának. Az író, Alekszandr Szolzsenyicin ugyan nem skatulyázható be a számára túl szûk kategóriába, ám a Matrjona háza mégis felszabadító hatással van a hangjukat keresõ falusi próza képviselõire. A két kisregény nemcsak keletkezési idejében áll közel egymáshoz, hanem fõszereplõjük sorsában is. Csak rabságuk kerete más. Ivan Gyenyiszovics büntetõtáborban, míg az özvegy parasztasszony, Matrjona egy isten háta mögötti, nyomorúságos szovjet faluban sínylõdik nyomasztó szegénységben, és vívja állandó harcát a mindennapi szükségletekért. Egy ideig nyugdíjat sem kap, a kertjét pedig úgy tudja felszántani, hogy más, hasonló sorsú asszo64

nyokkal kalákában faeke elé fogják magukat… Ez volt a hiteles szovjet falukép, ám mindeddig éppen ezt hallgatta el, vagy ezt idealizálta nemcsak a pártsajtó, hanem a kanonizált szovjet irodalom is. Matrjona életét mégis teljessé, értelmessé teszik a legõsibb emberi értékek, a hit, a szorgalom, a munka, az áldozatkészség és a felebaráti szeretet. Ez okozza pusztulását is. Hozományul nevelt lányának adja két szegényes gerendaházából a nagyobbikat, amelyet szétszednek, és traktor vontatta szánkón elszállítják. Matrjona is segít a szállításban, de a traktoros egy vasúti átjáróban egy tolató mozdony elé hajt… A kritika fanyalogva fogadta a Matrjona házát, ami már baljós elõjele volt a két-három évvel korábban még az egekig magasztalt Szolzsenyicin további sorsának. Elsõsorban azt kifogásolták, hogy a szegény özvegy kolhoztag nem elég pozitív hõs. Ha valakinek nincsenek megélt tapasztalatai a kommunista diktatúra gondolkodásmódjáról és természetérõl, akkor ebbõl az egyetlen példából is megértheti a lényeget: ez a rendszer még legjobb pillanataiban, az élet egyetlen területén sem látta a fától az erdõt, és folytonos önigazolásul hõsöket keresve éppen az embert és a legszentebb, legelemibb emberi értékeket, erényeket vette semmibe, tiporta lábbal. Szemben a rideg fogadtatással a falusi prózaírók viszont erõt meríthettek a Matrjona házából. Erõt meríthettek a kisregény én-elbeszélõ tanárának hazafiasságából, aki büntetõtáborból szabadulva, akárcsak maga Szolzsenyicin, és állást keresve vetõdik egy csendes kis oroszországi zugba. Megérkezésekor az állomás elõtti piacon kér útbaigazítást egy asszonytól, aki hosszan beszél neki a faluról, a környékrõl, õ pedig gyönyörködve hallgatja: Már a nevek csendülése is melengette a szívemet. A régi, tõsgyökeres Oroszországot ígérte mind. És persze erõt meríthettek a szovjet kolhozfalu szociális viszonyainak kíméletlen, kendõzetlen bemutatásából éppúgy, mint a címszereplõ alakjából is. Lírikus létére ugyancsak a falusi próza elõfutárai közé tartozik a Magyarországon úgyszólván ismeretlen Alekszandr Jasin, aki Szolzsenyicinhez hasonlóan egy nemzedékkel idõsebb volt a falusi prózaírók legtöbbjénél, sõt az irányzat kibontakozásakor már nem is élt. A parasztcsaládból származó Jasin 1913-ban született a Vologda körzetbeli Bludnovóban. Pedagógiai fõiskolát végez, és szülõföldjén tanítóskodik, itt jelenik meg elsõ verseskötete is. Ezután Moszkvába megy, a Gorkij Irodalmi Fõiskolán tanul, majd haditudósító lesz. A háború után az országot járja, a szûzföldek feltörése, az iparosítás csodája, a vízi erõmûvek építése õt is lázba hozza. 1949-ben írt és Sztálin-díjjal kitüntetett Aljonka Fomina címû elbeszélõ költeménye a hivatalos irányzatnak megfelelõen idealizált képet rajzol a háború utáni szovjet faluról. Az ötvenes évek végétõl kezd prózát írni, és erre az idõszakra tehetõ a megvilágosodása is, amely már példaként szolgált a küszöbön toporgó fiatal falusi nemzedéknek. 1956-ban, a XX. kongresszus után, a sztálini örökségtõl való szabadulás reményében született és jelenhetett meg a bürokratikus, képmutató és önkényeskedõ falusi pártvezetõkrõl szóló Emelõrudak címû elbeszélése. Az 65

1962-ben írt Árvákban (Szirota) szintén ott szunnyadnak a falusi próza csírái. A két árván maradt fivérrõl szóló elbeszélés a társadalmi kiválasztódás jelképes értelmû példázata. A nagyhangú, sima beszédû, behízelgõ modorú testvér a városba kerül, karriert csinál, és megalkuvó, haszontalan élõsdi lesz belõle, míg a másik falun marad, keményen és szorgalmasan dolgozik, de konok becsületességével nem viszi semmire, csak amolyan bajkeverõ lesz a helyi hatalmasok szemében. Az 1965-ben írt regény, a Vologdai menyegzõ (Vologodszkaja szvagyba) úgyszintén iránytûként szolgálhatott a falusi prózaírók számára. A mû egy távoli, észak-oroszországi faluban játszódik, a cselekmény keretéül pedig egy esküvõ szolgál. Jasin dokumentumszerû hitelességgel, ugyanakkor nagy költõi erõvel ábrázolja a kolhozfalu szociális és erkölcsi válságát. A kultúrájuktól megfosztott falusi emberek szûkös anyagi körülmények között élnek, ami azonban eltörpül szellemi, erkölcsi nyomorúságuk mellett. A násznép vagy elfelejtette, vagy már nem is tudja a régi hagyományos énekeket, szokásokat, amelyekkel egy ilyen fontos ünnepet megszentelhetnének. Helyette közönséges szavak röpködnek a levegõben, az asszonyok férjeik lumpolásaival, rendõrségi ügyeivel dicsekednek, az ifjú párt pedig teherautón viszik az esküvõre. Így lesz ez a Vologda környéki menyegzõ egy szakrális esemény szomorú travesztiájává, hasonlóan Nagy László Menyegzõjéhez, amelyben a násznép alacsony köznapisága hasonló módon alázza meg az örök emberi értékeket. Élete végére Jasin lírája is jelentõsen megváltozik, és új költõi attitûdje ugyancsak példaként szolgálhatott a falusi íróknak. Verseinek középpontjába a falu, a természet idillje, a gyökértelenné vált falusi ember magánya, elidegenedése, a halál és a hazavágyódás nosztalgiája kerül. Nem csoda, hogy hivatalos berkekben emiatt egyre inkább korszerûtlenséggel vádolják. Jasin 1968-ban, Moszkvában halt meg, és költõi hagyatékként értelmezhetõ végakaratának megfelelõen szülõfalujában helyezték örök nyugalomra. A falusi próza talán legjelentõsebb és egyetlen, még ma is élõ írója, az 1937ben született Valentyin Raszputyin több olyan nõalakot is teremt, amelyek Szolzsenyicin Matrjonájának házából bújtak elõ. Ilyen az 1970-ben keletkezett Végnapok nyolcvanéves asszonyhõse, Anna, aki a halálán van, ezért öt gyermeke hazalátogat a faluba, hogy még egyszer lássák anyjukat. Az öt gyermek felületességével, egoizmusával, kiegyensúlyozatlanságával az új nemzedéket testesíti meg. Velük szemben az igazi erkölcsöket a haldokló anya hordozza, aki élete végnapjaiban is megõrizte emberi méltóságát, bölcsességét, jóságát. A múlt értékeit hordozó és Szolzsenyicin Matrjonájára visszavezethetõ idõs nõ a falusi próza gyakori alakja, mintegy archetípusa lesz. A Végnapok után magánál Raszputyinnál is többször találkozni vele, így például az 1976-ben írt Búcsú Matyorától címû regény egyik fõszereplõjének személyében. Matyora az Angara egyik szigetén fekvõ, költött nevû szibériai falu, amelyet egy duzzasztómû építése miatt el akarnak törölni a föld színérõl. Egyébként már maga a cím is nõnemû, hiszen mûveltségtõl függõen akár az orosz maty (anya), akár a latin 66

mater szó is eszünkbe juthat róla. Matyora megsemmisítése ellen egy idõs aszszony, Darja emeli fel leghevesebben a szavát. Elõször a fiát és unokáját próbálja a maga oldalára állítani, aztán amikor elkezdik felszámolni a temetõt, valóságos lázadást szít. Darja természetesen vereséget szenved, ám reménytelen ellenállása a visszájára fordult hagyomány és haladás harcában mégis az õ értékrendjét igazolja. Az 1974-ben írt Élj, és emlékezz szintén Szibériában játszódik, 1945 elsõ hónapjaiban. A sebesült frontkatona, Guszkov, felgyógyulása után nem megy vissza alakulatához, hanem hazaszökik, és feleségének, Nasztyonának a segítségével faluja környékén bujkál. Az asszony ugyan tisztában van férje bûnével, ám nem a közösség, hanem a maga egyéni szempontjai, a hitvesi hûség és a szerelem törvényei szerint ítéli meg cselekedetét. Döntését az is befolyásolja, hogy bekövetkezik az, amire többéves házasságuk alatt hiába vártak: teherbe esik. Végül õ is éppen olyan tragikus hõs és áldozat lesz, mint Matrjona. Amikor a falu vezetõi az asszonyt követve végre Guszkov nyomára bukkannak, Nasztyona az Angarába öli magát. Valentyin Raszputyin egy Irkutszk környéki parányi faluban, az Angara menti Uszty-Udában született, gyerekkorát pedig a szomszédos Atalankában töltötte. A bratszki vízi erõmû építésekor mindkét falut a parttól távolabbra és magasabbra telepítették, Uszty-Uda önálló településként megszûnt, így ma hivatalosan Atalanka számít az író szülõhelyének, amelyet hosszabb-rövidebb idõszakoktól eltekintve igazán soha nem hagyott el, és ma is a környéken, a Bajkál-tó partján, a festõi Zeljonij Miszben él. Ifjúkori mulasztását pótolva 1982ben megkeresztelkedett. A hit és az erkölcs nemcsak munkáinak, hanem magánéletének is szerves része lett. Megtalált Istenének kegyelmébõl még ma is dolgozhat életmûvén, és talán ez segít neki elviselni lánya elvesztésének fájdalmát, aki a kétezres évek elején repülõgép-szerencsétlenség áldozata lett. A kurszki területrõl származó Jevgenyij Noszov (1925–2002) Az õszi kiállítás ötödik napja címû kisregényének nõi fõszereplõi már a hatvanas évek átalakuló, modernizálódó és felbomlófélben lévõ faluját idézik. A korosodó Anyiszja Kvaszova közeli rokona Szolzsenyicin Matrjonájának: Nincs náluk dolgosabb és bizonyára egész hazánk táján vendégszeretõbb gazdasszony, ha várt vagy váratlan vendég toppan a házba: legyen az éjjeli szállásért kopogtató sofõr, aki megrekedt az õsz sarában, vagy a gyermekeivel messzi vidékrõl érkezett, félig elfelejtett sógornõ – hangzik az író jellemzése Anyiszjáról, akit fejõnõként három legszebb, legjobban tejelõ tehenével egy hétre elküldenek a nagyvárosba, az õszi mezõgazdasági kiállításra. Ott a fõdíj reményében közönség elõtt holmi mutatványosként kell végeznie mindennapi munkáját, a fejést, etetést, az állatok tisztántartását, az almozást. Az effajta munkát pankrációnak tekintõ, névtelenül hullámzó városi-vásári tömeg elidegenedettségét Noszov montázstechnikával odavetett, elidegenítõ hatású mondatfoszlányokkal érzékelteti: – Krapekok, idenézzetek, fejnek! – Odanézz, micsoda tehén, adj neki egy slukkot! 67

– Nem tehén az, bika. Háttérzajként pedig a hangosbemondó és a mozgóárusok gépies mondatai fokozzák az elidegenítõ hatást. Ebben a személytelen forgatagban Anyiszja maradt az egyetlen emberi arc, ám régi jó falusi szokás szerint hiába próbál kapcsolatot teremteni a látogatókkal. Egy okoskodó felnõtt kérdésére nem tudja megmondani, hogy tehenei milyen fajtájúak, egy kisfiú pedig, akit frissen fejt tejjel kínál, megrémül a látványtól, és anyjával együtt elmenekül. A hét ötödik napján rövid szabadidejében Anyiszja egy társnõjével beül a kiállítás elegáns éttermébe, ahol a nekik felszolgáló pincérlányban volt munkatársát, Klavgyuhát ismeri fel. Klavgyuha nem gyõzte nehéz munkáját a kolhozban, a városba menekült, és elhanyagolt tehenei közül a leghitványabb éppen Anyiszjához került, aki aztán csodát mûvelt vele, és a kiállításra hozott három közül az lett a legszebb, az tejel a legjobban. Anyiszja jellemének egyik legfõbb mércéje az állatokhoz, nevezetesen a tehenekhez való viszony, amiben viszont Kalvgyuha gyengének bizonyult. Noszov azonban nem moralizál, nem ítélkezik, csak egyszerû mondatokkal érzékelteti a városba szakadt fiatal lány otthoni kudarcát, városi gyökértelenségét, elidegenedését, az arctalan tömeghez való hasonulását. A várt megoldással szemben Klavgyuha egyáltalán nem játssza a múltját szégyenlõ városi dámát, hanem hosszan elbeszélget Anyiszjával, elmegy vele az istállóba, megnézi a teheneket, és a mûvet lezáró elégikus sóhaja, amellyel a hazainvitálásra válaszol, mindennél többet elárul helyzetérõl: – Most bizonyára ökörnyálas a mezõ, szedik a krumplit… Jevgenyij Noszov ezzel a mûvével egyedi és kitüntetett helyet foglal el a falusi prózaírók között. Meglepõ helyszínválasztással, kiváló szituációteremtéssel, modern elbeszélõ technikával, egy falun kívül játszódó történettel képes a szovjet kolhozfalu, sõt általában a XX. századi falu válságának mélyére hatolni. Noszov másik reprezentatív mûve az 1977-ben írt Sisakviselõk. Az akkor már amerikai emigrációban élõ Szolzsenyicin, aki Belovot és Noszovot tartotta a két legjelentõsebb falusi írónak, nem sokkal a regény megjelenése után lelkendezve nyilatkozott a Sisakviselõk utánozhatatlan és minden más nyelvre lefordíthatatlan tájnyelvi stílusáról, valamint megkapó költõiségérõl. A mû egy dél-oroszországi faluban, Uszvjatiban játszódik, a cselekmény ideje pedig az 1941. június 22. utáni három napba sûrûsödik, amikor megkezdõdik az országos mozgósítás. Ennek ellenére egyáltalán nem háborús regénnyel van dolgunk, hanem ellenkezõleg, olyan mûvel, amely minden tekintetben magán hordozza a falusi próza legfõbb jellemzõit: az orosz falu szigorú erkölcseit, hiedelmekre, szokásokra épülõ kultúráját, a kemény munka becsületét, a hazaszeretetet, a természet szépségét, és a mindezekben gyökerezõ paraszti élet harmóniáját. Ezek az erények a háború kitörésének napjaiban egységbe forrasztják a falut, amelynek szörnyû szociális, gazdasági helyzete a szülõföld nagy bajában háttérbe szorul, és csak finoman sejlik fel az események mögött. Ennek megfelelõen tágabb értelemben maga az egész falu, illetve a behívott nyolcvan férfi, azaz a tömeg, szûkebb értelemben pedig az egyén, nevezetesen Kaszjan, 68

a kolhoz lóápolója, egykori parasztgazda és családja a fõszereplõ. Kaszjan az eposzi hõsök életének teljességét éli: maga csinálta juharfa fésûvel fésülködik, õ maga ácsolta nászágyukat és faragta az ágy fejtámláját, kényszerû kolhoztagsága ellenére pedig munkájában, a lovak gondozásában is megtalálja örömét. Egyébként az õ személyiségének is nagyon fontos mércéje a lovaihoz való mármár mitikus viszony, amelynek szellemében a harmadik nap reggelén tõlük is éppen olyan bensõségesen búcsúzik, mint búcsúzott anyjától, feleségétõl és két fiától. Emellett családjának eltartója és feje, akinek most, szintén a régi görögök mintájára, a sors akaratából hadba kell vonulnia, mert a nevéhez fûzõdõ falusi hiedelem nyomán ugyan szántásra, földmûvelésre született, de már a születése óta vár rá az a sisak, amelyet majd ráadnak. A behívó kézhezvételétõl a bevonulásig tartó három nap a falusi élet õsi törvényeinek szabályosan lüktetõ ütemében, csupa rituális esemény közepette telik el. A sorozat a férfiak nagy, közös ivászatával kezdõdik, majd a cselekmény a magánszférára, a családi körre tevõdik át, a Kaszjan búcsúztatását elõkészítõ munkákra, a sütésre, fõzésre, nagymosásra és a jelképes csúcspontra, a kenyérdagasztásra. Másnap reggel ismét a közösségi szféra következik, a többi férfival való szertartásos fürdés a folyóban, majd a búcsúlakoma, amelyen a családfõ szintén jelképesen átengedi a kenyér megszegésének, felszeletelésének jogát az örökébe lépõ nagyobbik fiának. A napot az intim szféra zárja. Kaszjan a csûrben együtt tölti az éjszakát a harmadik gyereküket a szíve alatt viselõ feleségével. Az utolsó napon aztán a nyolcvan férfi egy hadnagy vezetésével menetoszlopban elindul a távoli városba, a kiegészítõ parancsnokságra. A búcsúztató tömeg leírásában remek példát találni arra a költõiségre, amelyet Szolzsenyicin észrevett. Noszov szemléletes szóképekkel, az egész helyett a részt megjelölõ szinekdochékkal mutatja be a férfijait elvesztõ falu új összetételét: Azonnal látni lehetett, mivé lesz Uszvjati – csupa fehér keszkenõ, õsz szakáll és szõke gyermeküstök maradt csak itthon. Noszov úgy írt regényt egy 1941-es orosz faluról, hogy abban egyetlen párttitkár, egyetlen kolhozelnök, egyetlen brigádvezetõ vagy egyéb ilyen szereplõ, egyetlen politikai jelszó sem fordul elõ. A hatalmat egyedül a bevonulókat búcsúztató tanácselnök és a hadnagy képviseli, akinek alakja finoman sejteti a falu és a szovjethatalom közötti bizalmatlan viszonyt: kezdetben kimért és megközelíthetetlen, amikor pedig útközben a menetoszlop pihenõt tart, nem is ül le a most már katonáinak számító emberek közé. Õk azonban étellel-itallal kínálják, és megtalálják vele a kapcsolatot: Akaratlanul is szükségét érezték, hogy megértse õket, és együtt érezzen velük, ahogy gyakran megtörténik ez a tõsgyökeres orosz emberekkel, e válságos pillanatban õk is megértéssel és együttmûködéssel viseltettek a hadnagy iránt, aki magányos volt ezeken az idegen mezõkön az ismeretlen emberek között. A Sisakviselõk valóban nem háborús regény, hiszen ezzel a meneteléssel és a bevonulók baljóslatú énekével fejezõdik be: 69

Taganrogban, hej Taganrogban! Nagy baj történt Taganrogban… Megöltek egy kozáklegényt, Hej, fiatal kozáklegényt… Eltemették, eltemették, Sírba rakták árva testét… A háború még hátravolt. Noszov regényét a Szovjet Irodalom 1978/4–5 száma Király Zsuzsa fordításában folytatásokban közölte. Már a cím körüli bizonytalankodás is jelezte, hogy a fordító ezúttal kemény dióra akadt. A márciusi beharangozóban ugyanis a rövid részletet még Parasztlovagok címen közölték, aztán a végleges forma, nagyon helyesen, az eredeti szó szerinti fordítása lett, ami ugyan elsõre kissé körülményesen hangzik, de jobbat aligha lehetett volna találni, talán még a tömörebb és kifejezõbb sisakosok jöhetett volna szóba. Szolzsenyicin véleményének ismeretében érdemes tüzetesebben is megnézni a harmincöt év múltán még mindig élvezhetõ, választékos, szabatos magyar fordítást, amely a magyar köznyelvi normák precíz betartásával készült. És paradox módon éppen ez kifogásolható benne a leginkább. A fordító ennek a purizmusnak a szellemében például még a létige és a határozói igenév kapcsolatára épülõ szerkezeteket is gondosan kerüli, amibõl ilyen mesterkélt megoldások kerekednek: Kaszjan csüggedten meredt az immár száraz, csalánszövet alsóingekre, mintha keresztre feszítettek lennének. Itt természetesen a keresztre volnának feszítve az igazi , hiszen a népnyelv nemcsak ezekben az egyértelmû esetekben, de még a tárgyatlan igékkel is használ állapot kifejezésére ilyen szószerkezeteket: meg van halva. Többek között ezek a szabadon burjánzó szavak adhatták volna valamelyest vissza a regény Szolzsenyicin szerint más nyelvre lefordíthatatlan dimenzióját, a tájnyelvi hatást, ami azért jelzésszerû módon végig megtalálható a magyar szövegben a népnyelvi formák és szófordulatok tudatos és vissza-visszatérõ használatával: kódis, hidd ide, a végin, bõrire, fejire, meghíni, véletek, hadd adok, tekenõ, luk, kutyaellette kölyke. A kutyaellette kölyke szinte védjegye Móricznak. A boldog emberben az édesanyja dorgálja Joó Györgyöt ezzel a kifejezéssel, amely valószínûleg semmilyen más magyar mûben, semmilyen más magyar írónál nem fordul elõ. A tiszai és az északkeleti nyelvjárásokra jellemzõ í-zõ formák is Móricz dikciójának követésére utalnak, ami így összességében nagyon jó ötlet. Akkor viszont a luk alak kilóg a sorból, hiszen ez a hangtani változat elsõsorban a dunántúli és a nyugati nyelvjárásban fordul elõ. A tájnyelvi formák némileg következetlen használata nemcsak a magyar tájszólások enyhe keveredésében, hanem a tájszavaknak a regény elõadásmódjától függõ használatában is megfigyelhetõ. Pontosabban fogalmazva: a tájnyelvi formák mindig hitelesek a regényben jelentõs szerepet játszó párbeszédekben, illetve az úgynevezett függõ beszédekben és átélt függõ be70

szédekben, hiszen a párbeszéd a falusi szereplõk élõbeszédét, a függõ beszéd gondolataikat, az átélt függõ beszéd pedig a velük azonosuló elbeszélõ gondolatait adja vissza. Nem indokolt viszont a használatuk a leíró részekben, amikor azt a benyomást keltik, hogy maga a harmadik személyû elbeszélõ is tájnyelvet használ. Ezt a fordító is nagyon jól tudja és alkalmazza, amikor férj és feleség beszélgetésében a borotvával szemben a ma már inkább tájnyelvinek minõsülõ beretva alakot használja: – A beretvát még nem tettem ide. Elsõször beretválkozz meg – emlékeztette Kaszjant Nataha. Néhány sorral lejjebb viszont a harmadik személyû elbeszélõ már így fogalmaz: Kaszjan engedelmesen elõhúzta az ingaóra alól a rongyba csavart borotvát. A Kaszjan belsõ monológjaként a gyerekkort felidézõ függõ beszédes részben is indokolt a tájnyelvi forma: emlékezett rá, hogy a nagyanyja a háta megett állt. Ezzel szemben erõletett hatású az ilyenfajta leíró mondatokban, amelyeknek narrátora a harmadik személyû elbeszélõ: A sekély vízben kigázolt a ficfákhoz. Megtörülközött az inge szélivel. A fordító nemcsak a hangtani alakváltozatokkal, hanem a szókinccsel, a köznyelvitõl eltérõ tájszavakkal is képes jelzésszerûen megteremteni a tájnyelvi hangulatot: korrogtak a szalonkák, mosdódj, kuszpitolta a csizmát, szuszék, melence, bagyula, az olló megcsikkant. Ezek némelyike (szuszék) köznyelvi szinten is ismert, a megcsikkan, kuspitol, korrog pedig a szövegösszefüggésben válik világossá. Más a helyzet viszont az olyan tájszóval, mint a csincse. Ezt még a legtájékozottabb olvasó sem tudja hova tenni, különösen nem jelzõs, továbbképzett formáját, amely ráadásul egy hosszú költõi hasonlatban áll: Kaszjan belefeledkezve nézte, hogy bontja ki magát a hold a kékes ködfátyolból, amely a hosszú, forró nap alatt gyûlt össze az ég alján, ahogy a békalencsét sepri egy csomóba a szél a gólyahíres csincsés legtávolabbi sarkába. Itt egy köznyelvi forma, mondjuk a csincsésnek nagyjából megfelelõ tocsogó lényegesen megkönnyítette volna a szövegértést. Hasonló a helyzet a Szentheverdel napjával. Errõl ugyan a szövegkörnyezetben egyértelmûen kiderül, hogy pihenõnapot jelent, ám mivel Kaszjan a lovaktól búcsúzóban használja, groteszk hatást kelt. Ezekben a megoldásokban a Hadrovics–Gáldi orosz–magyar nagyszótár stílusa köszön vissza, amit természetesen a különbözõ mûfordítói iskolák és felfogások különféleképpen értékelnek. A népnyelvi dimenzió néhány vitatható megoldásától eltekintve Király Zsuzsa teljes sikerrel adja vissza az eredeti mû gazdag líraiságát, így a nehéz feladathoz képest a Sisakviselõk magyar változata idõtálló, jó szövegnek bizonyult. Raszputyin faluábrázolásában a régi és új, a hagyomány és modernség, az egyén és közösség egyetemes érvényû konfliktusai állnak a középpontban. A szovjet irodalomban jól ismert és gyakran hangoztatott ellentétpárok azonban a falusi prózaíróknál lassanként a visszájukra fordulnak: náluk ismét értékké vált az elrontott újjal szemben a régi, az amorális modernséggel szemben a ha71

gyomány, és a közösségi, leginkább pártérdekekkel szemben az egyéni boldogság. Ennek a felismerésnek a jegyében a falusi próza két másik kiemelkedõ alakja, Belov és Abramov most már a szovjet falu rögvalóságára, társadalmi, szociális feszültségeire fordítja leginkább a figyelmét. Az autodidakta Vaszilij Belov vologdai sírján e sorok írásának idején talán még ott hervadnak a koszorúk, hiszen 2012. december 4-én halt meg. Raszputyinhoz hasonlóan õ is mindhalálig hû maradt szülõföldjéhez. A vologdai körzet egyik falujában, Tyimonihában született, 1932-ben, parasztcsalád gyermekeként. Elõször ácsnak tanul, majd földijének, Alekszandr Jasinnak a tanácsára küldi el elsõ mûveit egy irodalmi lapnak. Ha nem is lírikusnak készült, de éppen Jasin hatására ekkoriban még verseket is írt. Ezután leérettségizik, majd Moszkvában elvégzi a Gorkij Irodalmi Fõiskolát és visszatér Vologdába. 1966-ban jelenik meg a falusi próza történetében mérföldkõnek számító kisregénye, az Ilyen az élet, amelynek fõszereplõje, Ivan Afrikanovics éppen olyan archetípusa lesz a falusi prózának, mint a Szolzsenyicin Matrjonájától eredeztethetõ asszonyfigurák. A nehéz sorsú kolhoztag élete messze van attól, amit az irodalom és a hivatalos fórumok addig a szovjet emberrõl összehordtak: megjárta a háborút, elsõ feleségétõl elvált, majd elveszi régi szerelmét, aki a cselekmény indulásakor éppen a kilencedik gyereküket szüli, miközben Ivan Afrikanovics a környékbeli kocsmákat róva úgy berúg, hogy nem talál haza. De egyéb bûnei is vannak Ivan Afrikanovicsnak. Így például a népes család eltartásában nélkülözhetetlen tehenét a kolhoztól jogtalanul szerzett szénával eteti. Amikor emiatt lebukik, a városban próbál szerencsét, beteges felesége pedig a rászakadt sok munkába belehal. A nyomor, az ellentmondásos jellem, a viszontagságos, kalandos élet, a betevõ falatért való mindennapi küzdelem mind olyan motívum, amelyek addig jószerével ismeretlenek, vagy tilalmasak voltak a szovjet irodalomban. Belov hõse ennek ellenére mégis emberi teljességet, harmóniát, kedélyt, életörömöt sugároz, ami az írónak az orosz parasztba vetett hitébõl fakad. Ez az archetípus a fõszereplõje a magyarul szintén megjelent Fuvarban címû elbeszélésnek is. A mû Szenyka Gruzgyev egy napjáról szól, aki lovas fogaton, negyedmagával egy zord téli napon lent szállít egy isten háta mögötti kolhozból az átvevõhelyre. A három napig tartó úton Gruzgyev apró lopásokkal, hazugságokkal, néhány kéve len áruba bocsátásával gondoskodik három éhezõ kocsistársa, köztük két nõ, és a saját maga kosztjáról, kvártélyáról, a lovak takarmányáról és istállójáról. Gruzgyev minden gyarlósága, esendõsége ellenére így valóságos hõssé magasztosul, hiszen leleményességével, életrevalóságával messze kiemelkedik a többiek közül, akiket a nevükben uralkodó rendszer vele együtt kiszolgáltatott a sors kényének-kedvének. Ezt az emberbe vetett hitet, ezt a szemléletet hamarosan két további mû is bizonyítja, amelyek nem is a szépirodalom, hanem a nevelés és a néprajz szemszögébõl világítanak rá az emberséget adó, megtartó paraszti értékekre. Az ironikus címû Neveljünk Spock doktor szellemében (1969) élesen szembeállítja a városi és falusi pedagógiát. Az író nem véletlenül használ olyan szocio72

lógiai kategóriákat, mint városi és falusi, és nem véletlenül emeli védõpajzsként maga elé az amerikai gyermekorvost. Hiszen látszólag az õ nevelési elveivel vitázva elkerülheti az ideológiai csapdákat. Holott a Szovjetunóban a városi nevelés fogalma kimondatlanul is azonos volt azzal a pionír- és komszomolista szellemmel, amelyben az ifjúság felnövekedett, és amelyet Belov, a régi paraszti, falusi társadalom nevelési módszereivel szemben természetellenesnek, sõt erkölcstelennek tart. Az 1979–81 között írt Lad (magyarul Összhang) az esztétika szempontjából közelíti meg a falusi élet témáját. A kis esszék arra a harmóniára mutatnak rá, amely a falusi közösségeket jellemezte, és amely kiterjedt az élet minden területére, nemcsak elviselhetõvé, de széppé is téve az emberi létezést. A falusi közösségek értelmet láttak a munkában, a szokások megtartásában és megülésében, az évszakok fogadásában és búcsúztatásában, a növények, állatok és a környezet világában. A könyvbõl az a meggyõzõdés sugárzik, hogy a nemzedékváltásokkal járó veszteségek, a természeti kincsek elrablása, a régi életmód lerombolása által eltorzított modern életforma óhatatlanul magával hozta az erkölcsi hanyatlást, és csak a régi alapokra épülve válhat ismét emberarcúvá. A többi falusi prózaíróval egyetértésben Belov természetesen nem az idõ kerekét akarta visszafordítani, nem a falu hamis idilljét, hanem szellemi, lelki tartalmát kívánja újjáteremteni, amit a parasztság valódi társadalmi haladásához, felemelkedéséhez elkerülhetetlennek tart. Ahogy valamikor az újjászületés érdekében a reneszánsz hozta vissza az európai kultúrába a régi, klasszikus értékeket. Belov életmûvébõl ki kell emelni regénytrilógiáját, amely huszonöt évet fog át munkásságában, és fényesen bizonyítja szemléletének radikalizálódását. A trilógia egy észak-oroszországi faluban játszódik és a cselekmény középpontjában három parasztcsalád tragikus hanyatlása, szétesése áll. A hetvenes évek végén keletkezett elsõ részben (Kanuni, magyarul Elõesték) csak a kollektivizálás elõtti idõk bemutatására merészkedik, aztán a kilencvenes évek politikai változásai és a demokratizálódás a befejezettnek vélt történet továbbírására serkentik. Ekkor születik meg a trilógia második és harmadik része: A nagy fordulat éve (God velikogo pereloma), majd a Hatodik óra, avagy az 1932-es év krónikája (Csasz sesztij-Hronyika 1932-ogo goda). A két mû immár egyértelmûen, köntörfalazás nélkül mutatja be a kolhozosítás embertelenségét, a falu népe és a bolsevizmus közötti kibékíthetetlen ellentétet, amely a három fõszereplõ család pusztulását is okozza. Végigtekintve életmûvükön, Raszputyin és Belov eleve nem hittek a szovjetesítésben és kolhozosításban. Így lehetõség szerint kerülték is a kényes témát, vagy csak a veszély elmúltával szóltak róla érdemben, írói programjukban pedig az orosz falu múltjából példát merítve esztétikai, erkölcsi megújhodását sürgették, és az össztársadalmi változások, a modernizációs folyamatok dacára a hagyományos paraszti életeszményekhez ragaszkodtak. Éppen ezért õket néhány más íróval, például Viktor Asztafjevvel, Jevgenyij Noszovval és Vaszilij Suksinnal együtt új talajosok néven a falusi próza nemzeti-konzervatív szárnyához sorolják. 73

Velük szemben Fjodor Abramov (1920–1983) reális tényként fogadja el a kollektivizálást, és az egyén felelõsségtudatára, lelkiismeretére hivatkozva a rosszul mûködõ kolhozrendszer megjavíthatóságának lehetõségeit keresi. A falusi prózának az õ, valamint a Vlagyimir Tyendrjakov és Borisz Mozsajev nevével fémjelzett liberális szárnya a válságból való kilábalást nem az orosz falu hagyományos értékeinek újrateremtésében, hanem az oktatás, a képzés színvonalának emelésében, a múlt tapasztalatainak tudatos hasznosításában látja. Abramovnak az 1976-os írókongresszuson elmondott beszéde a falusi próza kiáltványának is tekinthetõ, amelynek legfõbb tételeit a többfelé ágazó irányzat valamennyi tagja nyugodt lélekkel vállalhatta, és amely végsõ soron egybefogta õket: A régi falu megszûnése azt jelenti, hogy évszázados alapok omlanak össze, és eltûnik az õsi talaj, amelybõl egész nemzetünk kultúrája, erkölcse, esztétikája, népmûvészete, irodalma és csodálatos nyelve kisarjadt. Mert Dosztojevszkij szavait némileg megváltoztatva nyugodtan elmondhatjuk, hogy valamennyien a faluból jöttünk elõ. A falu az eredetünk, itt vannak a gyökereink, a falu az anyaöl, amelyben nemzeti jellegünk megfogant és kibontakozott. A falusi próza több mint irodalom, a falusi próza több mint téma, a falusi próza az emberi létezéshez való viszony mûvészi kifejezése. Abramov az Arhangelszk környéki Verkolában parasztcsaládban született, a háborút végigharcolva befejezi tanulmányait a Leningrádi Állami Egyetemen, ahol egy ideig tanít, majd szerkesztõségekben dolgozik, a hatvanas évek elejétõl pedig fõállású író lesz. I958-ban jelenik meg Fivérek és nõvérek címû regénye. Aztán egy 1963-ban írt elbeszélése miatt, amelyben az egy évtizeddel korábbi és fentebb már említett írásaihoz hasonlóan szintén a kolhozok hibáit bírálja, ötéves szilenciummal büntetik. A büntetéshez a hatalom a szokott módon igénybe veszi a mindenre kapható szovjet nyilvánosságot: a megtámadott mûrõl az Izvesztyija hasábjain indítanak vitát, amelyben egyszerû kolhoztagokkal ítéltetik el a tévelygõ írót. A szilencium után 1968-ban jelenik meg a Fivérek és nõvérek folytatásaként a Két tél és három nyár, majd öt évvel késõbb az Utak, keresztutak, végül pedig újabb öt év múlva A ház. Ezzel teljessé válik Abramov falusi tetralógiája, a kolhozfalu ábrázolásának minden részletre kiterjedõ eposza, amelyben egyszersmind az írói életmû is összegzõdik. A tetralógia voltaképpen családregénynek indul, és az elsõ három részt együtt még A Prjaszlin család címen is adták ki. A cselekmény térben az északoroszországi Pekasinóban játszódik, idõben pedig közel négy évtizedet ölel fel, az 1940-es évek legelejétõl a hetvenes évek derekáig. A fõszereplõ, a fiatal kolhozparaszt Mihail Prjaszlin jelképes alak: szorgalmas, szigorú önmagával szemben, jóságos és önzetlen. Ezek az emberi értékek a mû elsõ részében az egész falu vigaszává és reménységévé teszik. A háborús, majd a háború utáni sztálini évek nehézségei azonban egyre több konfliktusba sodorják. Örökölt paraszti öntudatával még a kollektivizált világban is saját erejébõl próbálja ala74

kítani sorsát, döntéseiben a lelkiismeret vezérli, az igazságtalanság és hazugság ellen akkor is felemeli szavát, ha betörik érte a fejét. Ebben a szélmalomharcban lassanként felõrlõdik, és magára marad. Amikor az ötvenes évek elején, a legsötétebb sztálini idõkben játszódó Utak, keresztutakban a kolhozelnököt letartóztatják, mert a tehénistállót építõ ácsokat fejenként tizenöt kiló rozzsal akarja jobb munkára ösztönözni, Prjaszlin hiába járja végig a falut, hogy aláírásokat gyûjtsön a kiszabadítására, senki nem csatlakozik hozzá. Konfliktusaiban nem is közvetlenül a hatalommal gyûlik meg a baja, hanem ami annál sokkal rosszabb, a hatalom által félrevezetett vagy megfélemlített emberekkel, akik valaha felnéztek rá. A hetvenes évek derekán játszódó negyedik részben aztán végképp megpecsételõdik a sorsa. A gépesítés, a viszonylagos életszínvonalemelkedés jóvátehetetlenül eltorzítja az erkölcsöket, felszámolja a régi falusi közösségeket és az összetartozást. Az egykor tekintélyes fiatal legénybõl szótlan, megkeseredett férfi lesz, aki elmaradottnak, provinciálisnak hat az új körülmények között. Elszigetelõdik a falutól, és éppen az okozza a vesztét, amit egykor annyira becsültek benne: munkaszeretete, kötelességtudata, lelkiismeretessége miatt most anakronisztikus alak lesz a többiek szemében. A négyrészes regényciklus méltán nevezhetõ a kolhozfalu eposzának, hiszen a fõhõs sorsa csak kis része a nagy cselekményfolyamnak, amely a paraszti élet teljességérõl nyújt képet: az embert végigkísérõ eseményekrõl, az ünnepekrõl, születésrõl és halálról, lánykérésrõl és házasságról, az embert hatalmában tartó érzelmekrõl és szenvedélyekrõl, szerelemrõl és csalódásról, hûségrõl és hûtlenségrõl, evésrõl és ivásról. De helyet kap benne a munka szépsége és nehézsége éppúgy, mint a vadászat öröme, vagy az örökké körben járó természet folyamatossága és állandósága. Abramovhoz hasonlóan Vlagyimir Tyendrjakov is reális tényként fogadja el a kolhozvilágot és a szovjet rendszert. Felelõsséggel gondolkodó íróként azonban nem huny szemet a kirívó hibák fölött, hanem ugyancsak Abramovhoz hasonlóan mûveiben folytonosan az egyén felelõsségtudatára és lelkiismeretére hivatkozik, illetve a mindenkori új pártvezérben látja meg-megrendülõ pártosságának, elkötelezettségének zálogát. Irodalmi pályája Sztálin halála után kezdõdik, amikor természetesen Hruscsovban, Hruscsov után Brezsnyevben bízott, az Andropovba és Csernyenkóba vetett bizalom kiérlelésére viszont már nem ért rá, mert szinte velük egy idõben, az õ kérészéletû uralmuk alatt halt meg 1984-ben. Õ is falun született, 1923-ban a Vologda környéki Makarovszkaján, és ebben a vidéki világban, járási, falusi párttitkárok, Komszomol-titkárok, középszintû pártfunkcionáriusok, kolhoz- és tanácselnökök, szovhozigazgatók között játszódnak regényei is, amelyek így valójában nem falusi, hanem sokkal inkább mozgalmi regények, és szinte mind egy kaptafára készültek. Fõszereplõjük konfliktusba kerül a szûk látókörû helyi vezetéssel, és gyakran tragikus véget ér, a katarzist pedig az jelenti, hogy a felsõbb pártvezetés így vagy úgy, de igazságot szolgáltat neki. A sematikus szemlélet ellenére a moralizálás, az etikai kérdések elõtérbe helyezése mindenképpen kiemeli Tyendrjakovot a hagyományos kolhozírók sorából, és ez az egyet75

len, amivel hozzájárul a falusi próza kibontakozásához. Szûkebb értelemben véve az irányzathoz csak néhány mûve tartozik, ezek közül a legfigyelemreméltóbb a Három zsák szemetes búza. A regény a háború utolsó hónapjaiban játszódik, és középpontjában egy ellenõrzõ körút áll, amelynek során a járási megbízottak azt a feladatot kapják, hogy faluról falura járva találják meg az esetleg még elrejtett gabonakészleteket. A lelketlen intézkedéssel három szereplõ száll szembe: Tulupov, a járási Komszomol-titkár, aki végigharcolta a háborút, és sebesülése miatt nemrégen jött vissza a frontról, a szintén sebesülése miatt leszerelt Kisztyerjov tanácselnök, valamint az idõs Adrian Fomics kolhozelnök, akinél a tavaszi vetõmagnak tartalékolt három zsák szemetes búzát találják. A kolhozelnököt letartóztatják, a beteg Kisztyerjov pedig belehal a zaklatásokba, míg végül a szokásos deus ex machinaként a felsõbb vezetés beavatkozása mindent elrendez. A sematikus történetet azonban több olyan motívum is hitelesíti, amelyek már egy másfajta faluábrázolásra utalnak. Ilyen a mérhetetlen falusi nyomor ábrázolása, továbbá a három említett szereplõ jelleme, akik éppen a falusiak éhezése láttán a pártutasítás helyett inkább a tulajdon lelkiismeretükre hallgatnak. Emellett az orosz falu még ilyen kifosztott állapotban is idilli menedéket jelent a háború borzalmai elõl, sõt a fiatal Tulupovot még az elsõ szerelem boldogságával is megajándékozza. Az idõs kolhozelnök pedig, amikor az asszonyok, öregek, és gyerekek megmentése érdekében félreteszi a három zsák szemetes búzát, voltaképpen a tolsztojanizmus egyszerû, keresztényi törvényeit hangoztatja: enni adok az éhezõnek, meleget a fázónak és fedelet a hajléktalanoknak. Nem véletlen az sem, hogy õ az, aki a regény végén, a tanácselnök temetésén keresztet vet a frissen hantolt sírra. Az íróként kevésbé jelentõs Vaszilij Suksin a hetvenes években sokkal ismertebb volt, mint Jasin, Belov, Abramov és Tyendrjakov együttvéve, sõt talán még Raszputyinnál is többen olvasták. Hogyne, hiszen kiváló színészként és rendezõként világhírnevet szerzett magának, és ezt az ismertségét aztán íróként is kamatoztatni tudta. A parasztcsaládból származó Suksin 1929-ben született az Altaj hegység lábánál fekvõ Szrotszkiban. Tizennégy éves korában a kolhozosításkor az agitátorok elhurcolják, majd agyonlövik apját, mert ellenállást tanúsított földjének és vagyonának elvétele miatt. Ez a tény a késõbbiek folyamán sehol nem bukkan fel Suksin életrajzában. A háború után környékbeli gyárakban dolgozik, szakmát tanul, aztán a katonaság után pedagógiai fõiskolát végez, és többek között szülõfalujában is tanít. Az ötvenes évek derekán Moszkvába megy. Mivel a film és az irodalom egyaránt érdekelte, a fõiskola forgatókönyv-írói szakára jelentkezik, de végül a rendezõire veszik fel. A moszkvai úthoz és a tanulmányai megkezdéséhez szükséges pénzt anyja egyetlen tehenük eladásával teremti elõ. Filmes pályáját színészként kezdi, és már több szerepen is túl van, amikor 1963-ban megjelenik a novellákat és elbeszéléseket tartalmazó elsõ kötete, a Falusiak. 1964-ben a kötet két írásából Volt egy ilyen legény címen filmet rendez, amellyel elnyeri a velencei fesztivál fõdíját. Sikerei 76

ellenére a cár elleni kozák felkelés vezérérõl, Sztyenka Razinról tervezett filmjének forgatókönyvét nem fogadják el. Önpusztító életet él, és ekkor már egyszerre két végén égeti a gyertyát: filmes munkája mellett egyre többet ír. Legjobb regénye a Vörös kányafa, amelybõl 1973-ban szintén filmet készít, sõt a fõszerepet is õ játssza benne. A Vörös kányafa fõszereplõje Jegor Prokugyin tipikus Suksin-hõs. Faluról került városba, egy bûnbandához sodródik, öt év börtönre ítélik, a szabadulás után jó útra akar térni, és visszamegy falura, egy fiatal elvált nõ hívására, akivel a börtönbõl levelezés útján ismerkedett meg. Tisztességesen dolgozni kezd a kolhozban, feltámadó lelkiismerete pedig azt diktálja neki, hogy a közelben élõ anyját csak akkor szabad felkeresnie, ha becsületes élettel levezekelte bûneit. Erre minden esélye meg is van, hiszen a természet, a munka, a föld és a szerelem lassanként új embert faragnak belõle. Volt bûnözõtársai azonban utána jönnek, és a szántóföldön agyonlövik. Suksin szerint rossz útra tért hõsei nem önmaguktól rosszak, hanem a környezetük tette azzá õket. És éppen ennek a környezetnek, vagyis a szovjet társadalomnak a hiányos ábrázolása miatt féloldalasak a mûvei. A bûn feltárása nélkül csak a bûnhõdést mutatja. Megtévedt szereplõi a levegõben lógnak, a javulás szándékán túl nem értjük, mi irányította cselekedeteiket, milyen körülmények sodorták õket bajba. Az író nem képes megragadni azt a hiteles hátteret, így például a paraszti életforma válságát, a falu szociális és lelki nyomorát, amelyek a falusi próza legjobbjainak szereplõit mozgatják, cselekedeteiket motiválják, és amelyek feltehetõleg az õ hõseit is a bûn útjára vitték. A szovjet hatalmi viszonyok ismeretében az is több mint meglepõ, hogy Hiszekegy vagy A mester címû novelláiban kimondottan negatív képet fest a pravoszláv egyházról, még a templomok pusztulásáért is az állam pénzén dõzsölõ papságot téve felelõssé. Holott Suksinnal ellentétben a falusi írók többsége a lehetõségek korlátain belül éppen a vallásszabadság hiányát és az egyház kulturális kincseinek tudatos tönkretételét kéri számon a szovjet államtól. Így aztán mûveiben sok a disszonánsan csengõ motívum, amelyekkel nem lehet mit kezdeni. Emiatt nála a falu idõnként csakugyan hamis idill, a nemzetre való hivatkozás pedig üres frázis lesz. A Vörös kányafa befejezõ részében Jegor halálának leírása például ezekkel a szavakkal kezdõdik: S ott feküdt egy orosz paraszt a hazai sztyeppen, a házakhoz közel. Feküdt arcával a földhöz simulva, mintha hallgatna valamit, amit egyedül csak õ hallhat. Az élet szerelmének motiválatlan múltú szökött fegyence mintha egyenesen az égbõl csöppent volna le a tajgába, aztán a nyomok eltüntetése végett agyonlövi azt az öreg vadászt, aki nemcsak menedéket nyújt neki, de menekülésében is segíti. A Sztyopka címszereplõje egy falusi legény. Az õ múltjából legalább annyi kiderül, hogy verekedés miatt ítélték ugyancsak öt évre. Néhány héttel a szabadulása elõtt azonban megszökik, mert elfogta a vágy, hogy még egyszer végigmenjen a falun… Persze, a hatvanas–hetvenes éveket ismerve könnyû 77

megérteni az ilyenfajta mûvek sikerét. Az egészen máshoz szokott olvasó számára valóságos szenzációt jelentett a börtönviselt, deviáns szovjet embertípus megjelenése. Az Ott, messze annyiban tér el ezektõl a már-már sematikus figuráktól, hogy fõszereplõje, Pjotr Ivlev nem volt börtönben. Õ másfajta suksini archetípus. Faluról kerül városba, megnõsül, és nem neki, hanem feleségének gyûlik meg a baja a törvénnyel, amiért börtönbe is kerül, Ivlev pedig visszatér falura, de igazán boldog már itt sem tud lenni. Közben Suksin hosszú évek kemény munkájával a Sztyenka Razinról szóló forgatókönyvbõl terjedelmes történelmi regényt ír, amely 1971-ben jelenik meg, Jöttem, hogy szabadságot hozzak címen. Történelmi összefüggésekben itt legalább pótolja, amire saját korának ábrázolásában képtelen volt: Sztyenka lázadásának és jellemfejlõdésének oka világos és jól motivált: a cár, a bojárok és az egyház elleni már-már mániákus gyûlölete teszi féktelen kozák atamánból parasztvezérré. A kozák atamánról Suksin maga azt tartotta, hogy nagyon is beleillik XX. századi, egyszerû, lázadó falusi hõsei sorába, mert Razin kozákvezér létére is paraszt volt, csak háromszáz évvel korábban élt. Amikor kellett, megoltalmazta népét, amikor kellett, bosszút állt, és feláldozta magát érte. A Vihar Judit fordításában magyarul is olvasható regény sikere után 1974ben úgy látszik, megvalósulhat Suksin régen dédelgetett álma, és a fõszerepet maga játszva filmet rendezhet Sztyenka Razin életérõl. Elõtte azonban még színészként kellett helytállnia a Solohov regényébõl készített és a Bondarcsuk rendezte A hazáért harcoltak forgatásán. A film forgatásának vége felé egy volgai hajón szívrohamban váratlanul meghal. Suksinnal ellentétben Borisz Mozsajev talán a falusi írók legszürkébb, legkevésbé ismert, ám mégis említésre méltó alakja. A szintén parasztcsaládból származó Mozsajev a rjazanyi körzet egyik falujában, Pityelinóban született 1923-ban, és 1996-ban halt meg Moszkvában. Hajóépítõi tanulmányait a háború töri meg, a háború után egy ideig még a haditengerészetnél szolgál, majd újságíró lesz. Írói pályáját a negyvenes évek legvégén egy elbeszéléskötettel kezdi, majd hamarosan verseskötettel jelentkezik. A hatvanas évek elején kezdi felfedezni magának az ocserk mûfaját. A sajátosan orosz megnevezés karcolatot, irodalmi riportot jelent, amely Mozsajev számára különösen alkalmasnak bizonyult a falusi, paraszti élet szociografikus, valóságfeltáró bemutatására. Ezekbõl az írásokból három kötete is megjelenik: Vár a föld, Föld és kéz és Kísérlet a földön címmel. A kötetek közös jellemzõje a riporteri attitûd, a periférián élõk, a legelesettebbek felkutatása és bemutatása, akik között van lumpensorba süllyedt párttitkár, vadorzó, névtelen levélíró, alkalmi munkából tengõdõ csavargó, szektás, mindenféle rendû és rangú alkoholista és így tovább. Egy ilyen világba az írónak vagy bele kell születnie, vagy élnie kell benne, hogy egyáltalán tudjon a létezésérõl. Ahogy például a magyar irodalomban is csak a köztük nevelkedett Illyés ismerte a földrajzilag a közvetlen közelbõl származó Babits számára teljesen ismeretlen puszták népét. Mozsajevben egyrészt 78

falusi származása, másrészt újságírói hivatása válthatta ki az érdeklõdést a társadalom mélyrétegei iránt, amelyeket persze a mindenfajta tényfeltárástól iszonyodó hatalom nem szívesen tett ki az ablakba. Így aztán az ábrázolásuk sem volt jó ajánlólevél egy szovjet író számára. Hogy ennek a merészségnek az élét tompítsa, Mozsajev általában deviáns alakoknak, atipikus jelenségeknek állítja be figuráit, a róluk festett kép azonban így is borús marad, mert háttérként vagy ellenpontként nem jelenik meg mögöttük világító fáklyaként az uralkodó kommunista ideológia. A mûfaji szabályoknak megfelelõen a tényekre, dokumentatív elemekre épülõ karcolatokban kevés az intuíció, illetve a szépprózára jellemzõ stilisztikai megoldás, és ugyancsak mûfaji szabályként helyenként még a humor is felcsillan bennük. Mozsajev leginkább ezzel az új színfolttal került fel a falusi próza palettájára. A hetvenes évek végén írja Muzsiki i babi (Emberek és asszonyok) címen legismertebb regényét, amely sok más prózai mûvéhez hasonlóan szülõföldjén, a költött nevû tyihanovi járásban játszódik. Az 1929–30-ban játszódó és önéletrajzi elemekbõl kibontakozó mû a kollektivizálás elõtti falut, illetve a kollektivizálás elsõ hullámának törvénytelenségeit ábrázolja. Az Emberek és asszonyok egyértelmû visszalépés a falusi próza legjobbjainak akkori írásaihoz és Mozsajev tényfeltáró riportjaihoz képest, különösen, ha hozzátesszük, hogy itt még feltûnõbben érvényesül fent említett és ezúttal már kimondottan torzító hatású kettõs optikája, amely a kolhozosítás látszólagos elítélése után valóságos meghunyászkodással végzõdik a hatalom és a hivatalos irodalmi kánon elõtt. Ennek az 1980-ban már elfogadhatatlan kettõsségnek az illusztrálására elegendõ az epilógus néhány sorának idézése: Az elsõ próbálkozásoknak eleve kudarcot kellett vallaniuk, mert az még mind merõ utópia volt. Aztán mégiscsak megalakultak a kolhozok, és a mai napig is léteznek, ám ezek már nem olyanok, mint az elsõk voltak és másként is jöttek létre: lassan, kínkeservesen, hosszú idõ alatt, csak 1935 tavaszára. Persze a hatalom elõtti meghunyászkodásból így vagy úgy minden szovjet írónak kijutott. Nem volt ez másként a szintén paraszti családból származó Vlagyimir Szolouhin esetében sem, aki 1924-ben született a Vlagyimir környéki Alepinóban és 1997-ben halt meg Moszkvában. 1989-ben írt Lenint olvasva (Csitaja Lenin) címû esszéjében elsõként számol le az akkor már haldokló szovjet rendszer két makacs túlélõjével, Leninnel és a nagy októberi szocialista forradalommal, ami szentségtörésnek és szélsõséges radikalizmusnak számított, és sokak szemében még ma is az. A terjedelmes esszébõl itt csak Leninnek az orosz falu és az orosz parasztság megsemmisítésében elkövetett bûneirõl szóló részt emelem ki, amelybõl kiviláglik, hogy Mozsajevvel ellentétben Szolohin már nem köntörfalaz, nem ingadozik. Nem különbözteti meg a jó Lenint az elfajzott Sztálintól, sõt egyértelmûen leszögezi, hogy az eredendõ bûn Lenin lelkén szárad még a kolhozosításban is: A munkásosztálynak keresztes hadjáratot kell indítania a bomlasztók és gabonarejtegetõk ellen – jelentette ki Lenin. Talán 79

a hadsereg egyedül nem volt elég? Mert a katonákkal együtt bevetették a moszkvai és petrográdi munkásokból összeállított élelmezési osztagokat is. Persze nem arról volt szó, hogy a hadsereg egyedül nem lett volna elég, hanem arról, hogy a munkást és a parasztot egymásra uszítsák. Ez már hihetõbben hangzik. Képzeljük csak el, amint a bõrzekés agitátorok elmennek a munkások közé, és a lelkükre beszélnek, hogy munkástestvéreik, meg családjaik, no meg kisgyerekeik mennyire éheznek, méghozzá a gabonát rejtegetõ parasztok miatt. Micsoda gyûlölet gyúlhatott ki erre a munkásszívekben! Micsoda dühvel állhattak be az élelmezési osztagokba, hogy elvegyék a gabonát onnan, ahol persze szintén volt kisgyerek. És micsoda gyûlöletet válthatott ki ez az erõszak a parasztokban! Az októberi forradalomról pedig így ír: Az egyszerû leigázás a jelenben teszi tönkre egy nép felvirágzását, kivirulását és lelki életét. A népirtás, különösen az a totális népirtás, amely Oroszországban évtizedekig folyt, a jövõben, de még inkább a távoli jövõben is tönkretette népünk felvirágzását, kivirulását és lelki növekedését. A genetikai veszteség pótolhatatlan, és ez a legszomorúbb következménye annak, amit a lelkesedéstõl elhaló hangon Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak neveztünk. Szolouhin hosszú utat járt be, mire eddig eljutott. Jó kiállású, daliás fiatalemberként 1942-ben besorozták a Kreml testõrgárdájába, aztán a háború után elvégzi a Gorkij Irodalmi Fõiskolát. Pályáját költõként és prózaíróként kezdi, ma leginkább csak próza- és esszéíróként tartják számon, ám stílusának líraiságában, gazdag szóképrendszerében költõi énje is tovább él. Ami pedig a hatalom elõtti meghunyászkodását illeti: sok más írótársáéhoz hasonlóan Szolouhin sorsa is jól példázza, hogy a kommunista diktatúrákban úgy általában is nehéz volt lelkiismeretes írónak lenni, de a Szovjetunóban még annál is nehezebb. Az ötvenes évek végén a hatalom belehajszolja a Borisz Paszternak ellen indított rágalomhadjáratba, abban bízva, amit persze senki nem mond ki, hogy törzsökös oroszsága jól jön Paszternak zsidó kozmopolitizmusával, vagyis szovjetellenességével szemben. Szolouhin meg is írja cikkét, amit élete végéig nem bocsát meg magának. Valószínûleg ezért munkált benne a legerõsebben a megtisztulás vágya mind a maga, mind a hazája sorsát illetõen. Az orosz falu témáját Raszputyin regényeiben a homo morális, míg Szolouhin leginkább esszéiben a homo aestheticus alapállásából közelítette meg. Raszputyin a népi erkölcs, Szolouhin a népi kultúra és a vallás üdvözítõ erejében bízik. Levelek az Orosz Múzeumból (Piszma iz russzkogo muzeja) címen 1966-ban jelenik meg több éven át írt esszéinek gyûjteménye, amelyben a leningrádi Orosz Múzeum népi kiállítási tárgyainak ürügyén a kihalással fenyegetõ paraszti hagyományok, mûvészeti és szellemi értékek megóvásáért 80

száll síkra. Elítéli a templomok és ikonok ideológiai okokból való elhanyagolását, bezárását vagy lebontását, a városok, közterületek régi nevének erõszakos megváltoztatását, és szorgalmazza a régi, történelmi orosz elnevezések visszaállítását. Fellép a „vulgár-szociológiai” szemlélet ellen, amely az orosz templomokat és ikonokat vallási objektumnak tekinti, semmibe véve a nemzeti kultúrában betöltött szerepüket. Az egyik legnagyobb hatású levél az 1930-as években lebontott Megváltó Krisztus-székesegyházról szól: A katedrális a híres moszkvai tûzvész emlékére, a félelmetes ellenség, Napóleon elleni felkelés emlékére és a felette aratott gyõzelem emlékére épült. Falait és boltíveit a legnagyobb orosz mûvész, Vaszilij Szurikov festette, Moszkva legnagyobb és legszebb épülete volt, a város minden pontjáról látni lehetett, és a Kremllel együtt meghatározta fõvárosunk központjának építészeti arculatát. Ennek ellenére lebontották és uszodát építettek a helyére. 1989-ben a politikai enyhülés beálltával, többek között Szolouhin munkásságának is köszönhetõen, a székesegyház újraépítésére alapot hoznak létre, amelynek elnökévé õt magát választják meg. 1997-re fel is épül az új katedrális, Szolouhin pedig végigélvezhette azt, ami írónak ritkán adatik meg: írásainak szelleme pompás építményben öltött testet. Az már a sors különleges kegyetlensége, hogy az ünnepélyes felszentelés elõtt néhány héttel meghal. A kötetben egy kimondottan nemzeti-konzervatív esztétika képe bontakozik ki. Ennek jegyében Szolouhin elítél minden modern mûvészeti irányzatot, mert szerinte azokban még azt sem lehet felismerni, hogy az alkotó olasz, francia vagy japán volt-e. Erre legjobb példaként az a levél szolgál, amely egy Leningrádban megrendezett amerikai építészeti kiállítás alkalmából íródott, és amelyben Szolouhin a Belovnál már említett taktikus módon a kommunista hatalom Nyugat- és Amerika-ellenességének megnyerésével próbálja az orosz nemzeti kultúra malmára hajtani a vizet: Miért engedjük meg, hogy Leningrádban szervezett, jól átgondolt propagandát folytassanak egy olyan építészeti stílus javára, amely idegen a mi lényünktõl, miközben félõ, hogy a régi orosz mûvészet népszerûsítésére fordított összeget egy kis töredékkel sem emelik. Az amerikai kiállítás az önelégült, elkényeztetett, és mégis közönséges nõvér szerepében tetszeleghetett, míg a mi hazai mûvészetünk a szegény, elhanyagolt Hamupipõke szerepére van kárhoztatva. A két évvel késõbbi hasonló esszégyûjtemény, a Fekete táblák (Csornije doszki) az orosz ikonok mostoha sorsát, az 1980-ban írt Ideje összeszedni a köveket címû tanulmány pedig egy kolostor pusztulását panaszolja fel. Kultúrtörténeti írásaiban a nemzeti-konzervatív esztétika mellett egy olyan író világképe fogalmazódik meg, aki egyre határozottabban ítéli el az ateizmust és a liberalizmust, ezért ma nyugati méltatói elõszeretettel sütik rá a nacionalizmus 81

bélyegét. Õk csak azt az antikommunistát látják benne szívesen, akivé aztán mindezek mellé a társadalmi változások után kinõtte magát. Sõt antikommunizmusán belül is csak a Lenint olvasva típusú írások szerzõjét, mert ebben a témában írt legjelentõsebb könyve, a Kameski na ladonyi (Egy marék kavics) a nyugati liberális demokráciáknak sem kegyelmez. A mû azokról az orosz menekültekrõl szól, akiket a szövetségesek a háború után cinikus módon viszszaszolgáltattak Sztálinnak. De ez már nem a falusi irodalom témája, mint Szolouhin legnépszerûbb regénye, az Ítélet (Prigovor) sem, amelyben a halállal való szembesülését írja le, miután egy késõbb tévesnek bizonyult diagnózis alapján orvosai menthetetlennek tartották. Ezután még húsz évet élt, és végakarata szerint õt is szülõfalujában helyezték örök nyugalomra. Az orosz nemzeti érzés újjáélesztése, mint a falusi írók egyik fontos célkitûzése, Szolouhin esszéiben fogalmazódik meg. Életmûvében azonban éppen ilyen súllyal van jelen a líra és a széppróza is. Irodalmi pályáját költõként kezdte, elsõ novelláskötetei az 1950-es évek derekán jelentek meg, és ettõl kezdve legsajátosabb mûfaja végig a novella marad, amely nála szintén a homo aestheticus jegyeit viseli. Nem a szovjet falu társadalmi szerkezete, a szociális gondok, a rosszul mûködõ kolhozok, szovhozok érdeklik, hanem a hamisítatlanul orosz táj, az örök természet, a természettel együtt élõ ember, vagy az emberi személyiség a maga lélektani konfliktusaival. Természetábrázolásának legfõbb jellemzõi a szóképekben, költõi eszközökben bõvelkedõ nyelv, és a legapróbb részletekre is kiterjedõ leírás. A lélek parányi rezdülései, a környezet, a táj miniatûr elemei a gigantikus méretek birodalmában és irodalmában az otthonosság meghitt melegét árasztják. Szolouhin novellái modern köntösben az orosz népköltészet legszebb hagyományait elevenítik fel. Alkotómódszerének kidolgozásában nem elégedett meg az írói intuícióval, hanem tudatosan képezte magát. Folyamatosan tanulmányozta, olvasta az orosz népdalokat, népmeséket, és jegyzetelte Tyimirzajev orosz botanikus mûveit. Tájleírásában gyakori motívum a folklór világából jól ismert fû, amellyel varázsolni vagy gyógyítani is lehet. Visszaemlékezéseibõl tudható, hogy novelláinak fûmotívumaihoz a népköltészetbõl merített ihletet, és a motívumok kidolgozásához Tyimirzajevnek a fûfélékrõl szóló munkáiból gyûjtötte a tényanyagot. Az oroszságtudatot megszólaltató, a természettel együtt élõ és neki egyszersmind kiszolgáltatott embert ábrázoló mûvei rokonítják a falusi prózaírókkal Viktor Asztafjevet (1924–2001), aki 1924-ben született Nyugat-Szibériában a Jenyiszej vidékén fekvõ Ovszjankában. Gyerekkora nagy részét árvaházban töltötte, ez ihlette olyan mûveit, mint a magyar fordításban is megjelent A szomorú detektív és a Távol a világtól. Mindkét regény nehéz sorsú gyerekekrõl szól, ami alapján Asztafjev az ifjúsági írók közé sorolható. De Zaliginnel, Raszputyinnal, Suksinnal együtt mûveinek helyszíne miatt szibériai írónak, korai háborús novellái, kései regényei, az Elátkozottak és meggyilkoltak (Prokljatije i ubitije), valamint A vidám katona (Veszjolij szoldat) ismeretében pedig háborús írónak is mondják. Falusi témájú mûvei többnyire nem a klasszikus 82

értelemben vett és tradicionális értékeket hordozó faluban, hanem isten háta mögötti szibériai településeken, telepeken, vagy a szabad természetben, vadászok, faúsztatók, halászok között játszódnak. Ezek közül a legismertebb A halkirály. A kisregény fõszereplõje Ignatyics, egy fafeldolgozó szerelõje, tõsgyökeres, rátarti szibériai, de ugyanolyan esendõ, mint minden más ember: fiatal korában féltékenységbõl örök életre szólóan megalázott egy lányt, gyûlölködik a saját öccsével, lenézi embertársait, és mindezek tetejébe õ a leghírhedtebb orvhalász. Egy szép napon aztán, akárcsak Melville vagy Hemingway hõse, találkozik a nagy hallal. Az életre-halálra menõ küzdelemben a halat végül ugyan elszalasztja, és fél lábát is amputálni kell, ám a természet õselemeivel és a halállal való szembesülés gyökeresen megváltoztatják az életét, más ember lesz belõle. Asztafjev Szolouhinnal, Belovval és Raszputyinnal együtt azok közé a falusi írók közé tartozik, akiknek életmûvét a kommunista diktatúra és a kolhozosítás megítélésében cezúraként két részre osztják a politikai változások és a demokratizálódás. Az addig elfojtott nemzeti öntudat már a nyolcvanas évek vége felé szélsõséges indulatokra ragadtatja, amikor több írótársával azt kezdi hangoztatni, hogy a kommunista ideológia idegen test volt az orosz nemzetben, a szovjet rendszer pedig idegenek uralma. Támadásainak célpontja a grúzok és a zsidók lesznek. Az orosz nyelvet is akcentussal beszélõ Sztálin bírálatában olyan messzire megy, hogy az írószövetségben komoly konfliktusa támad grúz írótársaival, mert õk nemzetük megsértését vélik kihallani szavaiból. Zsidóellenessége nyolcszáz oldalas regényfolyamában, az Elátkozottak és meggyilkoltakban mutatkozik meg a legerõteljesebben. A regény két részbõl áll, az elsõ egy szibériai kiképzõtáborban játszódik, ahol a besorozott, tizenéves orosz parasztfiúk kiképzése folyik, mielõtt a frontra vezénylik õket, a második rész cselekményének helyszíne pedig már a front. Asztafjev sajátos optikája szerint azonban az egyszerû katonák nevelõtisztjeikkel éppen olyan kíméletlen háborúban állnak, mint odakint a fronton a németekkel. Másként fogalmazva, a regény egyenlõségjelet tesz a nácizmus és a kommunizmus bûnei között, márpedig ez a vitatott és sokak szemében eldönthetetlennek látszó állítás orosz író tollából perdöntõ jelentõséggel bír. A kiképzõtábor kegyetlenségei közül a legkirívóbb egy testvérpár története, akik rövid idõre hazaszöknek közeli falujukba, hogy segítsék megkeresni anyjuknak az elbitangolt tehenüket. A két gyerekszökevényt fegyelmezetlenségükért kivégzik. Az ehhez hasonló kegyetlenkedéseket elrendelõ komisszárok szinte kivétel nélkül mind zsidók, akik hatalmuknál fogva tûzzel-vassal ráerõszakolják ideológiai másságukat az oroszokra. Ugyanezt a meggyõzõdést hangoztatta Szolouhin is az apai ágon kalmük, anyai ágon zsidó Leninrõl, aki szerinte az orosz nemzetet a természetétõl merõben idegen, ateista uralom jármába hajtotta, és aki a már idézett Lenint olvasva címû esszé szerint a proletárdiktatúra bevezetésének egyik legelsõ lépéseként az orosz falvakat változtatta egyetlen hatalmas kiképzõ- és átnevelõtáborrá. 83

A falusi próza hazai fogadtatása és ismertsége mindmáig felemásnak és féloldalasnak mondható, és valószínûleg már az is marad. Az irányzat legtöbb írójának mûvei a hetvenes–nyolcvanas években szép számmal jelentek meg magyar fordításban, így Abramov, Suksin, Tyendrjakov és Zaligin jó ismerõse lehet a magyar olvasónak, akárcsak Asztafjev, Belov és Raszputyin. Az utóbbi három szerzõ esetében azonban merõben más a helyzet. Az õ életmûvük még a szovjet és magyar politikai fordulat után is folytatódott, sõt száznyolcvan fokos fordulatot vett, aminek az új orosz irodalomnak ettõl a szárnyától elforduló magyar könyvkiadásban még a nyomait se találni. Mozsajev neve és írásai semmilyen magyar fórumon nem bukkannak fel, míg Jasin, Noszov és Szolouhin nevére a szovjet irodalom fordításának fénykorában is érdemtelenül kevés figyelmet fordítottak. A falusi prózáról német és angol nyelvterületen a kezdetektõl fogva egészen napjainkig minden részletre kiterjedõ monográfiák, sokoldalú, elmélyült tanulmányok készültek. Magyarországon viszont csak az 1970–80-as években foglalkoztak szórványosan az irányzattal, s a korabeli szovjet kritika hatására igyekeztek egybemosni a hagyományos kolhozirodalommal, amely azóta nálunk a feledés jótékony homályába veszett. Éppen ezért jelen próbálkozást minél teljesebbé téve, érdemes még néhány mondatatot ejteni a magyar irodalmi vonatkozásokról, nevezetesen a népi írók mozgalma és a szovjet falusi próza közötti párhuzamokról, eltérésekrõl. A legszembetûnõbb az, hogy a merõben más korok és társadalmi körülmények ellenére az írói magatartásokban, célkitûzésekben milyen sok a rokon vonás, amirõl persze a szovjet irodalomra szakosodott és a népi írók mozgalmától eleve iszonyodó korabeli hivatalos kritika tudni sem akart. Pedig mind a mi népi íróink, mind a szovjet falusiak programjának kiindulópontja a pusztulásra ítélt falu megmentése volt. Továbbá ezt a megmentést mindkét irányzat összekötötte a nemzeti értékek óvásával, feltámasztásával és egy harmadik utas gazdaságpolitika bevezetésével. A kitûzött célok gyakorlati megvalósításának módjai mindkét népi irányzatot megosztották. A szovjet falusi próza konzervatív-nacionalista és liberális szárnyához hasonlóan a magyar népi írók mozgalmán belül nem is két, hanem három irányzatot szokás megkülönböztetni: a Darvas József, Veres Péter, Erdei Ferenc nevével fémjelzett baloldalt, a Sértõ Kálmán, Erdélyi József, Sinka István képviselte nemzeti oldalt, és a közöttük álló centrumot Németh Lászlóval, Ilylyés Gyulával, Féja Gézával, Kodolányi Jánossal. A magyar népi írók tevékenysége szervezettebb, tudatosabb volt. Gondoljunk csak saját folyóirataikra, elsõsorban a Kelet Népére, a saját kiadóra, Püski Sándorra, a saját könyvsorozatra, a Magyarország felfedezésére, a falukutatásra, a szárszói konferenciára. A szovjet falusiak másként léptek a nyilvánosság elé. Nem volt kimondottan saját fórumuk, ám néhány folyóirat, így például a Novij Mir vagy a Druzsba Narodov az õ fellegváruknak számított. Felfogásukat heves viták közepette, a hatalomtól és a hatalomhoz hû írótársaiktól fenyegettetve legfeljebb az írószövetségben fejtették ki. Aztán a nyolcvanas–kilencvenes években, a peresztrojka 84

idején, majd a politikai fordulat után, amikor egyre több falusi író halálával az irányzat már lecsengõben volt, a mozgalomnak néhány bázisa is létrejött. Így például a Megváltó Krisztus-székesegyház újjáépítésének alapítványa, amelynek elnökévé Szolouhint választják, aki ebben a pozícióban lényegesen többet tehetett az orosz faluért. Mozsajev Rosszija néven lapot indított, de alig fél évre rá meghalt, és ez a falusi irodalom ápolására létrehozott fórum nagyon gyorsan megszûnt. Szolzsenyicin a nemzeti elkötelezettségû írók számára díjat alapított, amelyet többek mellett Asztafjev, Noszov és Raszputyin is megkapott. Ez a díj viszont, akárcsak Szolzsenyicin életmûve, örököseinek gondozásában az író halála után is tovább él, és ma is minden évben odaítélik annak, aki a különféle modernista mozgalmak közepette az orosz falu, az orosz nemzeti értékek ügyét szolgálja munkásságával.

Assisi. 85

Felhagytam Oroszország reformálásával Krzysztof Zanussi rendezõvel és forgatókönyvíróval beszélget Grzegorz Nurek

GRZEGORZ NUREK Azt mondta, „más filmjeimet értékelik Keleten és másokat Nyugaton”. Hogyan fogadták Oroszországban és Ukrajnában az elsõ filmjeit, Az apát halálát (elnyerte a szovjet ateisták díját), a Közjátékot, a Spirált, a Függeléket (FIPRESCI-díjat kapott érte) vagy a legújabb filmjét, az Idegen testet? KRZYSZTOF ZANUSSI Az alkotó nem a legjobb címzettje az ilyen kérdéseknek, mivel nem vagyok objektív kritikus. Tudom, mikor fogadták ellenérzésekkel a filmjeimet. Persze az az érdekes, amikor a film meghökkentõ, ha azt mondják a nézõk: „Ez idegen tõlünk.” Ha megfelel a film a nézõk ízlésének, azt magától értetõdõnek tekintem, hisz azért készítettem. Az elsõ filmemet, Az apát halálát sosem terjesztették a Szovjetunióban, bemutatták Oroszországban egy fesztiválon, ott megkapta az ateisták és a szabadgondolkodók díját. Ugyanakkor Mannheimban, Németországban Arany Dukát-díjat kaptam érte, emellett még a protestánsok és a katolikusok díját is nekem ítélték. Nagyon különösnek találtam, hogy ilyen ellentétes díjakkal jutalmaznak. Az a titka, hogy a filmben nincsenek dialógusok. A szovjet interpretáció bugyuta volt: a filmben haldoklik egy öreg szerzetes, a halála pedig metafora, a régi rend megszûnését jelzi, haldoklik a babona, vagyis a hit. Nyugaton szerencsére mélyebben értelmezték. Oroszországban megváltoztatott szinkronnal vetítették a Közjátékot. Próbálták megakadályozni, hogy megnézzem a Mérleg javított szinkronizált változatát, mert észrevehettem volna, hogy más foglalkozást adtak a hõsömnek. Az én változatomban szerény hivatalnok, aki az állami bank képviseletében játszik a londoni valutatõzsdén. Otthon számolja az aprót, a banknak viszont több ezer dollárt keres. Közbeléptek a szovjet hatóságok, így a szinkronban egyszer csak fizikus lett a fõszereplõbõl. Nyilván úgy gondolták az ottani cenzorok, hogy nem mindent lehet megmutatni, bár a szovjet bankok is játszottak a valutatõzsdén. A Ritka látogatót vagy a Védõszíneket társadalmi szempontok miatt nem mutatták be Oroszországban. A szocialista országokban létezett a régi értelmiség és polgárság maradványa. Az élet mint nemi úton terjedõ halálos betegség terjesztését vitaklubokra korlátozták. Az Illuminációval is voltak problémák, jóakaratú emberek fogadták õszinte ellenérzésekkel, mert más az értelem és a hit viszonya a pravoszláv vallásban, mint Nyugaton. Azt kérdezték az oroszok: „Miért törjem magam azért, hogy az értelmemmel fürkésszem ki a titkot, ha tudom, hogy úgysem lehet?” A nyugati felfogás szerint ha az értelem az igazságot keresi, a vallás pedig tartalmazza ezt az igazságot, akkor nem kell konfliktusnak lennie a kettõ között. A pravoszlávoknál viszont két különbözõ rend van, amelyeknek nem kell találkozniuk. Azt 86

hallottam: „Miért próbálja a tudós, a fizikus azt is kideríteni, hogy létezik-e értelem a világegyetemben, ha egyszer nincs?” És ez volt az a legemblematikusabb pillanat, amikor szétvált a kétféle mentalitás. Vetítették néhányszor a Spirált, ezeken én is részt vettem, azután nem játszották többet. A VGIK-n [Orosz Állami Filmmûvészeti Intézet] tartott vetítés közben egyszer csak megkérték a diákokat, hogy hagyják el a termet, csak az elõadók maradhattak. Próbáltam közbelépni, de ezt a magyarázatot kaptam a Központi Bizottság egyik tagjától: „Ti azt hiszitek Nyugaton, hogy ha a halálról szóló történetben nem említitek Istent, nem jelennek meg vallási szimbólumok, akkor sikerül átcsempésznetek valamit, mi viszont tudjuk, hogy mindenütt, ahol szóba kerül a halál, mindig Istenrõl van szó.” Itt tényleg ráéreztek arra a szándékomra, hogy a redukció segítségével, a hiányt megmutatva beszéljek a hitrõl. Ami a nézõszámot illeti, elég jól fogadták a Bárhol vagy, ha vagy… címû filmet. Döbbenetesen reagáltak az oroszok a Vágtára – a film Lengyelországban játszódik, a sztálini korszakban –, arra jutottak, hogy ez a történet egy másik bolygóról szól. A filmben az emberek nevetnek, örülnek, amikor meghal Sztálin, Oroszországban ez elképzelhetetlen. A nyugodt nap évében nem értették, miért várják az amerikai katonát, nem fogták fel Lengyelország háború utáni, korlátozott függetlenségét, és azt sem, hogy miért nem fogadják kitörõ örömmel a hitlerizmus felett aratott gyõzelmet. A legújabb filmemet, az Idegen testet bemutattam a moszkvai Pravoszláv Egyetemen. Nagyon jól fogadták az oroszok. Magukon is észreveszik a korporatív mentalitást, bár úgy gondolják, Nyugatról jött ez a csapás, és tényleg a vallás nyújthat menedéket. Igen jellegzetes volt egy orosz nõ reakciója: „Akkor jó egy film, ha az ember imádkozni akar utána. Ez után a film után akar.” – Hogy nézett ki az elsõ keleti útja? 1957–58 fordulóján történt, amikor a Lengyel Diákszervezet tagjaként látogatott a Szovjetunióba, és vendégül látták Szocsiban, egy ifjúsági táborban? – Az a legfeltûnõbb azokban az emlékekben, hogy mi, lengyelek akkor, „október után” bátorságot merítettünk az enyhülésbõl, elengedtük magunkat, mert meg voltunk gyõzõdve róla, hogy nekünk többet szabad. Sok szocialista országból jöttek fiatalok abba a táborba. Nem zavartattuk magunkat, olyan vicceket meséltünk nagy hangon, hogy elájultak tõlük, sõt egy kis zsiványságot is elkövettünk, ezt már bevallhatom annyi év után. Szóval: bírálatot kaptunk nem szocialista magaviseletünkért a Német Demokratikus Köztársaság diákjaitól, az oroszoktól és a bolgároktól is. Eztán a lengyel csoporttal hamis önkritikát gyakoroltunk, és versenyre hívtuk õket, ki tud több jelszót festeni a világbéke dicsõségére. Na és a tábor résztvevõi azzal töltötték az egész napjukat, hogy a Pax, Mir, és Pokój szavakat festették a tengerre vezetõ, aszfaltozott sétányokra. Mi viszont cinikusan vesztettünk, mert megfestettünk egy feliratot, a többi idõt pedig a strandon töltöttük. E kirándulás alatt Szocsin kívül Moszkvába is eljutottunk, a Lenin-mauzóleumban letérdeltünk a koporsó elé, mintha így tiszte87

legnénk a megboldogult elõtt, de mindezt akkora szenteskedéssel mûveltük, hogy az õrök ferde szemmel néztek ránk, nem tudták, nem gúnyolódunk-e. Tényleg gúnyolódtunk. Ezzel is hangsúlyozva, hogy a mauzóleum bálványimádat. – Elég jól megismerte már Oroszországot, rögtön ellátogatott oda, mihelyt megkezdõdött a politikai enyhülés, késõbb sok fesztiválon vett részt Moszkvában, Szentpéterváron, Jekatyerinburgban, Novoszibirszkben. Burjátföld fõvárosában, Ulán-Üdében pedig megrendezte a színmûvészeti akadémián Camus egyik darabját. Hogyan látja ezt a hatalmas országot, mi nyûgözte le benne a legjobban? – Azzal bûvöltek el a legjobban az oroszok, hogy képesek önzetlenül töprengeni az életen, az értelmén és a célján. Akadhatnak nehézségeik a fordítóknak, ha angolra akarják fordítani a Kak zsity? (Hogyan kell élni?) kérdés értelmét, mert ez a kérdés egzisztenciális jellegû. Úgy lehetne fordítani, hogy What should I do? (Mit kell tennem?), mivel olyanok alkotják az angolszász társadalmat, akik tevékenykednek, azaz doerek. De az oroszok felfogása szerint ezzel a létezés értelmére kérdeznek rá. Ez bûvöl el. Ugyanakkor van ezer dolog, amit nem tudok elviselni az oroszokban, számos ponton idegen tõlem a gondolkodásuk. Úgy érzem, a latin kultúrához tartozom, fontos hangsúlyozni – különösen akkor, ha egyetemekre hívnak meg –, hogy nekünk, lengyeleknek nincs sok közünk az oroszokhoz. Emlékszem, milyen útmutatót adott Krzysztof Skubiszewski professzor, amikor elõször kaptam meghívást az Európai Tanácstól. Ez így szólt: „ne hagyd, hogy Kelet-Európához sorolják Lengyelországot, mert ez sértõ ránk nézve”. Ez a meghatározás a jaltai felosztásból ered, a szovjet érdekszférát nevezik így; nem tekinthetõ földrajzi meghatározásnak, hiszen Bécs sokkal keletebbre található, mint Prága, noha azt tartják Kelet-Európának. Igaz, létezik Kelet- és Nyugat-Európa, de csak mint bizánci és latin Európa. Más szellemben jöttek létre, és más a történelmük. Nálunk Canossa-járás volt, náluk meg cezaropapizmus. Nálunk volt reneszánsz és felvilágosodás. Az igazság kategóriái, kapcsolat az ideállal – ha mindezt nem tanulja meg az ember, akkor olyanok lesznek a keleti tanulmányok, mintha bottal írnák a homokba. Ha kerülni akarjuk a felszínességet a Keletrõl készült elemzéseinkben, érdemes megismernünk az irodalmát, a filozófiáját, a nyelvét és mindenekelõtt a pravoszláviát. Nem szeretném gyõztesként bemutatni a Nyugatot, bár, ami a fejlõdést illeti, a nyugati civilizáció jelenleg jobban mûködik a keletinél. Amikor uniós szinten problémákat találtak Görögországban, azok részben abból is adódtak, hogy a bizánci civilizáció képviselõi mást értenek pénzügyi elszámoláson. Hogy ne boruljon fel az egyensúly, mindig mondok olyan példákat, melyekben a bizánci ideálok sokkal szebbek, csak gyakran nem célravezetõek. A keleti intuíciótól idegen a tulajdon érzése, mert minden Istené. Nem létezik lopás, mert amikor elveszem „valaki más” almáját, arra egyszerûen szükségem van. És ez talán szel88

lemileg szebb is. Mi Nyugaton szakralizáltuk a tulajdont, abszolút dolgot csináltunk belõle, noha valójában nem az. Gyakran és szívesen hivatkozom erre: „Van egy antik szekreterem, a nagyapámtól maradt rám, és a sajátomnak tekintem. De ugyanúgy a nagyapámé is volt, ahogy az apámé is, a halálom után valaki máshoz kerül, más lesz a »tulajdonosa«. Nálam csak haszonbérletben van.” Keleten a tulajdon, mint például a föld a cári idõkben, szintén csak haszonbérletben volt. A vallást és az államot összekötõ cezaropapizmus áll a legtávolabb tõlünk. Ez már a Canossa-járás alatt eldõlt. Az az érzés, hogy a hatalom szakrális jellegû, a felvilágosodás szándékos semmibevétele. Nyugaton felfogták az emberek, hogy a hatalom nem szakrális jellegû, a néptõl származik, nem pedig Istentõl. Egyszer hallottam, hogy egy ismert lengyel mûvésznõ interjút készített az orosz köztársasági elnökkel, és tréfásan megkérdezte: „Hogyan sikerült ilyen állást szereznie?”, õ pedig teljesen megdöbbent a „szerezni” szó használatától. Mert a felfogása szerint a hatalom Istentõl való, a nép csak megfejtette, kifürkészte Isten szándékait, ezért segítette õt hatalomra. A hatalom csak úgy jött, és a természete szerint szent. Mindez arra késztet, hogy átgondoljuk, milyen természetû a pravoszlávia. Egyébként pedig mennyi szorult az oroszokba abból a tatárból? Maguk az oroszok mondják: „Elég egy kicsit megkapargatni, máris elõjön.” A tatár iga következménye a társadalom atomizálódása. Nagy Novgorod virágzó Hanza-köztársaság volt, és nem tért el a nyugati normáktól, a mûvelt emberek száma itt felülmúlta a mûvelt párizsiak számát. A tatárjárás hozta a hanyatlást. Névai Szent Sándor inkább hajtott fejet a tatárok elõtt, mint hogy behódoljon a kereszteseknek. Ha nem így történik, annak más következményei vannak a társadalmi fejlõdésre nézve. A tatárok teljesen kiforgatták magából az orosz tudatot. A pravoszláv egyház mégis azt hirdeti, még ma is, hogy jobb volt behódolni a tatároknak, mint annak a szörnyû nyugati eretnekségnek. A keresztesek szolgáltak példával arra, hogy a nyugati kereszténység képes volt aljasul bánni másokkal. Elmondok egy történetet, amelybõl kiderül, milyen nyomokat hagyott az említett tatárság az oroszokon. 1991-ben épp taxiban ültem Moszkvában, amikor bemondták a rádióban, hogy Vilniusban életét vesztette tizennégy litván, amikor támadást indítottak a tévétorony ellen. A taxis így kommentálta: „Na végre elintézte valaki azokat a szemét litvánokat.” Bedühödtem, és azt mondtam: „Nem megyek tovább magával, maga a szemét!” Mire õ: „Mit szórakozik itt velem? Honnan tudja, mit gondolok vagy érzek? Én csak azt hajtogatom, amit a rádióban mondanak.” Nyugaton ilyen elõrehaladott állapotban az illetõ már egy pszichoanalitikus betege lenne, de Keleten bevett dolog ez a fajta szellemi önvédelem, amelyet az évszázadokon át tartó erõszakkal szemben dolgoztak ki. 89

Társadalmi és közösségi megmozdulások, szolidaritási tüntetések zajlanak a Majdanon és a Bolotnaja téren – az én szememben ez a pravoszláv szobornoszty.1 Ha azt hallom az oroszoktól, hogy a Majdan nyugati összeesküvés eredménye, próbálom elmagyarázni nekik: évek óta nem volt ehhez fogható, mélyen pravoszláv esemény. – Azt mondta a keleti kereszténység passzivitásán tûnõdve: „Vannak pillanatok, amikor õrületbe kergetnek az oroszok azzal, hogy olyan könnyen beletörõdnek a rosszba, abba, ami épp most történik, vagy például a kényelmetlenségbe – inkább szenvednek türelmesen, ahelyett, hogy cselekednének.” Egy másik alkalommal pedig így fogalmazott: „Bizonyos nyelvi vagy érzelmi közelségen kívül nem sok minden köt minket az oroszokhoz.” Említette, hogy Nyikita Mihalkov barátsága ellenére a Persona non grata forgatásán idõnként nehezen találtak közös nyelvet, mintha más gondolkodásmódok mutatkoztak volna meg. Hogyan írhatnánk le az oroszok és a lengyelek világszemléletében tapasztalható különbségeket? – Nemrég Nyikitával töltöttem egy napot. Minket inkább az különböztet meg, hogy másképp tekintünk a közügyekre, de hát nem muszáj beszélgetnünk ilyesmirõl. Nagyon jóindulatú, elbûvölõ egyéniség. A bátyja, Andrej Koncsalovszkij rendezõ a nyilvánosság elõtt hívta fel a figyelmet arra, miben különbözik a nyugati és a keleti szerzetesek viselkedése. A ciszterciták malmokat építettek, tanították a földmûvelés kultúráját, igen komoly szerepet játszottak az anyagi civilizáció építésében. A pravoszláv szerzetesek viszont nem foglalkoztak ilyen ostobaságokkal, õk egyenesen a sivatagi atyákig2 vezették vissza a gyakorlataikat. A spirituális átlényegülésre törekedtek, nem segítették a gazdaságot. Nyugaton komolyan vették Szent Benedek felhívását – imádkozz és dolgozz –, és a munka kapott nagyobb hangsúlyt. Keleten az imádságot hangsúlyozták. – A következõket írja Ideje meghalni címû emlékirataiban: „Aggaszt a lengyelek esztelen oroszellenessége. Ez gyaníthatóan abból fakad, hogy féltik a kulturális identitásukat.” Oroszellenesek vagyunk, vagy inkább nem tudjuk elviselni a tekintélyelvûséget és az imperializmust? – Igen, van bennünk némi oroszellenesség. Azt mondja Andrzej Wajda, valaki mást idézve: „A lengyel fejében ott ül egy kis muszka.” Ez a muszka rendszerint szeszközi állapotban kel életre, a másnapos lengyelben nem lobog az oroszimádat. Itt rendszerint szeretet–gyûlölet kapcsolatról beszélhetünk. Mert az oroszellenesség minden történeti feltétele adott, de ez sem változtat azon a tényen, hogy egyáltalán nem magas fokú. Különösen az fájt a lengyeleknek, Alekszej Homjakov értelmezésében a „katolikusság” görög fogalmának pontos megfelelõje. Egyetemes egységet jelent, egyszerre ekleziológiai, társadalmi és episztemológiai kategória. A karizmatikus életközösségben gyökerezõ, egyén fölötti tudat hordozója. A szlavofil ideológia egyik kulcsfogalma (a ford.). 2 Az egyiptomi sivatagba visszavonult õskeresztény remeték, akik a III. századtól gyakorolták az aszkézist, lerakva ezzel a szerzetesség alapjait (a ford.). 1

90

még a cári korszakban, hogy a függetlenség elvesztése után leromlott a közigazgatás, a hatalom gyakorlása és a technológia. A lengyel államnak a gyengesége ellenére is jobb intézményei voltak. A kommunista idõkben az oroszoknak Grúziában kellett leinniuk magukat, Észtországban varrattak ruhát, mert az anyaország állt a civilizációs fejlõdés legalacsonyabb fokán. Elnyomást éreztünk, ugyanakkor azt is láttuk, hogy a ránk erõltetett civilizáció rosszabb. Néha elmesélem az oroszoknak ezt a nyomasztó viccet: „Amikor azt beszélték a faluban, hogy »a ruszkik kirepültek az ûrbe«, ez volt az elsõ kérdés: »de mindannyian?«” – Találkozott orosz vezetõkkel: 1991-ben interjút készített Borisz Jelcinnel Milyen Oroszország? címmel, 2002-ben Vlagyimir Putyint látogatta meg a Kremlben. Mihail Gorbacsovval is megismerkedett? Milyen benyomást tettek önre? – Gorbacsovval is megismerkedtem. Ez tapintatlan kérdés. Nem kell kipletykálni a közszereplõket, ez hozzátartozik a jólneveltséghez. A rendezõ abban emlékeztet kicsit az orvosra, hogy kötelezi a szakmai titoktartás. Figyeli a politikusok testbeszédét, arcjátékát. Aki magas pozícióba jut, az nem átlagember, hétköznapi, teljesen ismeretlen emberek nem nagyon kerülnek hatalomra. Próbálok tisztelettel beszélni a politikusokról, akikkel találkozom, még akkor is, ha rossz véleménnyel vagyok róluk. A politikusok általában idegbajosak, az ön által említetteket is így jellemezhetném. Nincs kizárva, hogy valamikor a jövõben megírom ezeket a találkozásokat a naplómban. Rendkívül érdekes, ámulatba ejtõ számomra a véletlen vagy a félreértések szerepe a politikában. Néha föl se tudjuk fogni, milyen apró személyes sérelmek vezetnek fontos politikai döntésekhez. Kíváncsian figyelem ezt, ugyanakkor félelemmel tölt el, mert emiatt van olyan érzésem, hogy a világ nem racionális. – Az oroszországi politikai helyzettel kapcsolatban az a kérdés is fölmerült a Lengyelországban zajló nyilvános vitában, hogy milyen kulturális együttmûködést kellene folytatni ezzel az országgal. Például nem jobb-e „elszigetelni Oroszországot”, és szorosabb együttmûködést kialakítani Ukrajnával? – A lengyel–ukrán kapcsolatokban régi adósságokat kell rendezni, és szerintem jó úton járunk. Ami pedig Oroszországot illeti, a kultúrának sosem kell megszakítania a párbeszédet. Ha ilyen döntést hozunk, hagyjuk, hogy Oroszország szellemileg elvaduljon, mert az elszigetelés degenerálttá tesz. Oroszországhoz még mindig túl kevés jut el a világból. Nemrég az orosz médiában bírálhattam Oroszország mai külpolitikáját. Ha nem agresszíven, hanem a beszédhelyzethez alkalmazkodva fogalmazok, átmegy az üzenet, bár a média képviselõi nem értenek egyet velem. Most fogadtak el egy új törvényt, amellyel hadat üzentek az idegen eredetû és az obszcén szavaknak. Most folyik a vita arról, hogy a zsopa (vagyis segg) szó trágárság vagy nem. Az államnak nem kellene kiröhögtetnie magát azzal, hogy ilyen vitákba keveredik. Bár Lengyelországban is elszomorít és zavarba hoz a nyelv vulgarizálása. 91

– Okszana Zabuzsko ukrán írónõ mondta: „Számomra Zanussi a lengyel kultúra példamutató nagykövete; nagyon szeretem mint embert, és érdeklõdve figyelem, hogyan kötelezi el magát az ukrán ügy mellett olyan mûvészként, aki tisztában van azzal, micsoda vérre menõ belharc folyt a lengyel–ukrán történelemben. Zanussinak sem közömbös mindez érzelmileg, hisz kötõdik Ukrajnához a felesége, Elżbieta Grochloska családján keresztül, amely ukrán nemesekkel is rokonságban állt. A családi birtokaik ma már Vinnicja területén és külvárosában találhatók.” Ukrajnában is igen kiterjedt tevékenységet folytat. 2009-ben megkapta a Bölcs Jaroszláv Nagyfejedelem érdemrendet. – Az olasz gyökereimnek köszönhetõen igazán irigylésre méltó helyzetben vagyok. Vinnicjában, ahonnan a feleségem családja származik, és Ukrajna más helyein is nyugodtan mondhatom: „Amikor a polyákokat irtottátok, az õseim Velencében voltak, nekem ehhez semmi közöm.” De a lengyel nemesi köztársaság azért is omlott össze, mert a Lengyel Királyság nem talált módot a keleti szlávok megbecsülésére. Elidegenítette Ukrajnát, noha az kész volt az együttmûködésre. Nem akartak egyenlõ jogokat adni a keleti szlávoknak, nem fogadták be a kozákokat a nemességbe. Mi magunk viszont olyan nagy létszámú nemességet alakítottunk ki, amilyenre nem volt példa a történelemben, Franciaországban vagy Németországban a társadalom alig néhány százalékát alkotta ez a réteg, nálunk pedig túllépte a tíz százalékot. Érthetõ a lengyel nemesség félelme, hisz csatlakozott volna hozzá egy regiment írástudatlan kozák, õk is ehhez a rendhez akartak tartozni, ugyanakkor kétségkívül sérelem érte a keleti szlávokat. Nekünk, lengyeleknek jól alakult a sorsunk, így ma morálisan adósai vagyunk az ukránoknak, segítenünk kellene õket. Nem kisebbítem a volhíniai tömeggyilkosságot, hátborzongató dolognak tartom, de mielõtt sor került volna erre, évszázadokon át parázslott a konfliktus. Úgy gondolom, ez vezetett a késõbbi provokációkhoz és a mészárláshoz. Meg kell emlékeznünk ezekrõl a tragédiákról, beszélnünk kell róluk. Bármerre járok a világban, mindenhol azt mondom: „Büszke vagyok Lengyelországra, mert képesek vagyunk nemegyszer bocsánatot kérni azért, mert nem voltunk fair a kisebbségeinkkel, azaz a keleti szlávokkal, a zsidókkal, a németekkel. Ezt mind képesek vagyunk bevallani, mert hiszünk abban, hogy soha többet nem teszünk ilyet. Más nemzeteket is hasonló számvetésre biztatok.” Hivatkozhatunk a francia–német megbékélés példájára. – Még Örményországban, Tatárföldön, Azerbajdzsánban is lehet hallani az ön mûvészi tevékenységérõl. – Kíváncsi vagyok a világra, sokat utazom, az alkalommal élve megnézem a mûemlékeket, ezen a vidéken pedig rengeteg szakmai kapcsolatom van, bár inkább Nyugat-Európában érzem otthon magam. Többször ellátogattam Japánba, ennek köszönhetõen tanultam meg azt, hogy nem kell másokat reformálnom annak a példájára és hasonlóságára, amit én gondolok helyesnek. Miután visszatértem Japánból, felhagytam Oroszország reformálásával. 92

– Barátok voltak Andrej Tarkovszkijjal. Hogy nézett ki ez a barátság? Ismerte Joszif Brodszkijt, ha nem tévedek, Andrej Koncsalovszkij a barátja, abban viszont nem vagyok biztos, hogy Alekszandr Szokurovval is összebarátkozott. – Nagyon óvatosan kell kijelölni a határokat, hol kezdõdik a barátság, és meddig beszélhetünk csak ismeretségrõl. Rendezõk ritkán barátkoznak, nem csinálunk együtt filmet, nincs közös szint, amely közel hozhatna minket, ezért alig ismerjük egymást. Federico Fellini is talán csak egyszer beszélgetett Ingmar Bergmannal. Bergman kerülte Tarkovszkijt, amikor az utóbbi Svédországban forgatott. Próbálok szakítani ezekkel a sémákkal, sok rendezõvel alakítottam ki jó kapcsolatot. Természetesen nehéz összebarátkozni valakivel, ha viszolygok a mûvészetétõl. Sok orosz ismerõsömet és barátomat hagyta ki, hosszú a lista, említhette volna például Andrej Szmirnovot, az ifjabbik Alekszej Germant, Andrej Zvjagincevet. Valóban összebarátkoztam Tarkovszkijjal, közel hozott minket az, hogy Nyugaton nagyon szenvedett a magánytól. Érdeklõdéssel várom néhány kollégám új munkáit, figyelek rájuk, például Andrzej Wajda minden új filmje esemény számomra; bár mindig a vetélytársam volt, sosem csalódtam benne mint mûvészben. Nehéz lenne olyan filmet említenem tõle, amely nem váltotta be a várakozásaimat. – Tetszettek Sokurov filmjei: a Taurus, Az orosz bárka és a Faust. Mit gondol ezekrõl? – Ismerem õket, nagyon érdekesek, gyönyörû képek vannak bennük, de a Faust rendezõi értelmezésével például egyáltalán nem értek egyet. Megint aktuális lett az ember és az ördög tranzakciója, egy darabig úgy tûnt, Mefisztó nem tud ajánlani semmi érdekeset, de közben… Szerintem a rendezõ nem értette a fogadás lényegét. A Faust ma inkább arról szól, hogyan próbálják sokan bármi áron megõrizni a fiatalságukat, vagyis plasztikai mûtétnek és botoxkezelésnek vetik alá magukat. SIPOS TAMÁS fordítása

93

éles csABA

A mûemlékváros mint menedék és múzeum A köztéri Hellász és Itália muzeális arculatának világirodalmi tükrözõdései

Mielõtt kiindulásul elõadnánk a magunk merésznek látszó metaforáját régmúlt nemzedékek városépítõ munkájának örökségérõl, bocsássuk elõre két kiemelkedõ klasszikus szerzõ „tézisét” is az emberiség földi életérõl. Az elsõ Shakespeare-tõl, a második Comeniustól származik. „TÉZISEKTÕL” A TÉZISÜNKIG Amikor William Shakespeare 1599-ben megírta az Ahogy tetszik címû darabját, akkor nemhogy a szociálpszichológia messze nem létezett, de még a szociológia comte-i formája is bõ kétszáz esztendeig szunnyadozott, fészkelõdve formálódott a filozófia szféráin belül. Az említett vígjáték II. felvonásának 7. színében ugyanis egy különösen komoly párbeszéd hangzik el. A számûzött idõsebb herceg adja a felütést azzal, hogy a földi élet az õ szemében egyetlen „nagy és egyetemes színpad” (Szabó Lõrinc mûfordításában). Erre válaszol a kíséretébõl Jaques, az egyik nemesember, egy voltaképpeni monológgal. „Színház az egész világ” – így kezdõdik okkal híressé vált szónoklata, megrajzolva benne az emberi életszakaszok pályaívét. Tehát az ember földi életének egyik metaforája: a színház. Amikor Shakespeare ezt közzétette, akkor Johannes Amos Comenius életének hetedik évében járt. Méltán jelentõs sárospataki munkássága (1650–1654) után következett az életét lezáró amszterdami korszak. Egymás után jelentek meg átdolgozott korábbi és újabb könyvei; az enciklopédikus dimenziójú összegzõ mûvek sorában, 1656-ban a Pampaedia. Önmagában is heurisztikus élmény lett volna rábukkanni az V. fejezet 1. pontjának elsõ mondatára; de Shakespeare ismeretében különösen jelentõségteljesek abból a predikátumból ezek a szavak: „iskola az egész világ”. Életvilágunk másik metaforája tehát: az iskola. Ha Comenius csak ennyit állított volna, akkor ez alapján is az ún. „élethosszig tartó tanulás” vagy permanens mûvelõdés, az andragógia és antropagógia elsõ neveléstudományi klasszikusának nevezhetnénk. (Lásd errõl bõvebben a Confessio 2011. évi 3. számában is megjelent tanulmányunkat; ott A protestáns nevelésfilozófiai tradíció aktualitása. Az egész ember mûvelésének komplex elmélete Comenius könyveiben címen.) Amit eddig tett egy mai szerzõ, az szellemi búvárkodás, fölfedezés és markáns, tézisjellegû gondolatok társítása. Ezután jöhet a metaforák körének kiterjesztése a mára kulturális örökséggé nemesedett épített környezetre. Ha igaz lehet az, hogy „színház” és „iskola” az egész világ, akkor miért nem állíthatnánk azt, hogy múzeum is? A mi alaptézisünk tehát: 94

múzeum az egész világ; amit jelen tanulmányunk második részében bizonyítani és illusztrálni szeretnénk. Argumentumaink olyan XVIII–XX. századi szépirodalmi, esztétikai, filozófiai forrásokból (teoretikus fragmentumok és esszék, emlékezések és útirajzok, levelek és naplók) származó szemelvények, amelyeknek szerzõi éppúgy nem gondolhatták, hogy a múzeumandragógiához szolgáltatnak adalékokat, ahogyan Shakespeare sem, akit viszont a szociálpszichológiával hoztunk összefüggésbe. Az a kijelentés, hogy „múzeum az egész világ”, természetesen rögtön korrekcióra szorul. Mindenekelõtt azért, mert azt sugallja, hogy nincs semmiféle új, valami modern a nap alatt; a haladás megállt (miközben naponta jelenik meg az öt kontinens x pontján valamilyen technikai találmány vagy újítás, megállíthatatlanul termelõdnek a különféle divatok, születnek az alkotások stb.), az élet pedig majdhogynem mumifikálódott. Csakhogy mi ezzel a – bizonyos mértékig a szellemi provokálás szándékától sem mentes – tézisünkkel nem a civilizáció, hanem a kultúra világára koncentrálunk. Árnyalva tehát tételünket: múzeum az egész kulturális világ. A kultúra tulajdonképpen – vagy oroszlánrészt – kulturális örökség. (Ez az a kérdéskör, amit A tradíció kalandjai címû, elõször 1996-ban megjelent könyvünkben – mindenekelõtt Lukács György, de Fülep Lajos, Ady Endre, Hauser Arnold és mások kapcsán is – részletesen analizáltunk.) Ha a teóriáról átváltunk a praxis példáira, akkor azt látjuk, hogy a kultúra rádióállomásai, televíziós csatornái vagy éppen a kulturális turizmus gyakorlatilag nem létezhetne a mûvelõdéstörténeti múlt klasszikus zenéje, filmjei, építészete és képzõmûvészete nélkül. Visszatérve egy paradoxonnal a teóriához: ami ma igazán modern a kultúrában, az holnap már tradíció. A kulturális örökség erõteljes jelenlétének formái bosszantották elõször az olasz, majd az orosz futuristákat; s késztették õket különféle kiáltványok, költemények stb. megírására. Marinetti 1909-es, harciasan indulatos föllépésére még visszatérünk. Most említjük viszont Jean Dubuffet francia festõ és szobrász kifejezetten provokatív könyvét, amely – habitusára igen jellemzõen – Fullasztó kultúra címmel jelent meg. Anélkül, hogy megkérdõjeleznénk más földrészek, és különösen kontinensünk északi felének (kelettõl nyugatig) képzõmûvészeti kultúráját, látható és tapintható esztétikai értékvilágát, figyelmünk jelen összefüggésben Dél-Európára irányul. Az európai Mediterráneumon belül is – egy görögországi intermezzót leszámítva – részletesen Itáliára: egészében és városait is vizsgálva. Tézisünk ezekkel a fókuszálásokkal tovább részletezõdik – avagy osztódva szaporodik. Múzeum egész Hellász, és külön mindenekelõtt maga Athén; múzeum egész Olaszország, s benne Toscana, a tartományon belül Firenze, Siena stb., vagy más régiót tekintve Velence. A városnevek még hosszan sorolhatóak volnának – késõbb mi is folytatjuk, de akkor már meg is állva, egy-egy avatott szemû szerzõ mellett –; azonban éppen az a különös most, hogy a múzeumokat, képtárakat kifejezetten elkerüljük. Sétálunk sikátoraiban, utcáin és más közterein, kertjeiben, parkjaiban; megnézzük hegytetõrõl és közelrõl: palotáit 95

és középületeit, szobrait és kútjait. De nem megyünk be még a katedrálisokba sem; mert ezzel úgy térítenénk el magunkat jelen témánktól (A város mint múzeum), hogy idõ elõtt rátérnénk egyik lehetséges jövõbeli múzeumandragógiai – vagy általában múzeumelméleti – problémánkra (A templom mint múzeum). MÛVELÕDÉSFILOZÓFIAI ÉS ESZTÉTIKAI VÁLTOZATOK A VÁROSRA Ennek az esszének igazi fõszereplõje tehát a város. Pontosabban: a mûemlékváros, a történelmi óváros. Még ebben a szûkített értelemben is több szempontból lehetne értekezni a településeknek errõl a varázslatosan, ellentmondásosan titokzatos típusáról – miközben megmaradunk a filozófus, az esztéta és a mûvelõdéstörténész illetékességi körén belül. Kezdjük az utalásokat és példákat a filozófiával, ezen belül is a kultúra vagy mûvelõdés ágazati filozófiájával. Ferdinand Tönnies szembeállította egymással a népközösség faluját a tömegtársadalom városával (Közösség és társadalom, 1887); Georg Simmel pedig fontos mûvelõdésszociológiai esszét írt a probléma továbbérlelõdésének városi vetületérõl (A nagyvárosok és a szellemi élet, 1903). A településtípusok témájának civilizációkritikai – és ezzel párhuzamosan a kultúrát preferáló – kiteljesedését azonban igazából Oswald Spengler nagy hatású könyvében találjuk meg. A Nyugat alkonya (1918) szerzõje nyújtja számunkra a „világváros” és az ún. „kultúrváros” antagonisztikus szembeállítását; s utóbbi megnevezéssel a kiindulópontot is nekünk, már a címben megjelenõ mûemlék- vagy múzeumváros fogalmához. A „világváros” legjellemzõbb kibontakozásai – Spengler szerint – az ókorban a császári Róma és az egyiptomi Alexandria, a XVIII. század végétõl London és Párizs, majd a XIX–XX. század fordulóján – fölemelkedve az angol és francia fõvároshoz – New York és Berlin. (A világvárosok száma a XX. század második felében tovább szaporodott; különösen az amerikai, az ázsiai és az ausztrál kontinensen. Elegendõ, ha – csak a fõvárosokon kívül! – Montrealra, Rio de Janeiróra, Sanghajra vagy Sydneyre stb. gondolunk.) A „kultúrváros” tipikus spengleri példái pedig Firenze, Nürnberg, Salamanca, Brugge és Prága. (Ezeken kívül még sok „kultúrvárost” rendezhetünk alfabetikus sorrendbe: Assissitól és Ávilától például Toledóig és Urbinóig.) Spengler várostípus-polarizálásának teoretikus elõzményei Tönniesnél is jóval korábbra, egészen Rousseau-ig nyúlnak vissza. A civilizációkritika alapvetõ klasszikusa az 1750-es évek második felében két olyan filozófiai levelet és egy értekezést is írt, amelyekben föllelhetõ az erkölcstelen civilizációjú Párizs és a példásan erkölcsös kultúrájú Genf szembeállítása. Amit Spengler a filozófia felülnézetébõl megkonstruált, azt legyen szabad illusztrálni alulnézetbõl is: egy szenzibilis szépíró-riporter szemével. „Lesújtva, kétségbeesetten, testben és lélekben összetörve tértem én meg akkor Londonból; elõször éreztem vak dühöt és utálatot a modern civilizáció 96

iránt. Én nem tudom, de barbárnak és katasztrofálisnak éreztem az embereknek ilyen feltorlódását… Csak annyit tudok, hogy elsõ látásra szinte tragikusan hatott rám ez a hatalmas tömeg; féltem és mondhatatlanul vágyódtam Prága után, mint kisgyermek, ki eltéved az erdõben.” Amit a cseh Karel Čapek egyik 1924-ben írt angliai levelében megvallott, az – bár indulatmentesen és ellenpontozottan – jelenik meg újra honfitársa, Milan Kundera Nemtudás (2000) címû regényében. Irena „Párizsban boldognak érezte magát” ugyan, „de a szépség egy titkos póráza csakis Prágához kötötte”. A „világváros” és a „kultúrváros” szembeállításának további részletezése olyan könyvek kereteibe tartozik, amelyeknek fõ témája vagy a civilizáció és a kultúra kollíziója; vagy maga a város mint átfogó esztétikai és mûvelõdésfilozófiai probléma. Maradjunk egyelõre még az átfogó vagy általános esztétikánál, amelyhez – sok más egyéb mellett – az alkotás és befogadás esztétikájának kérdésköre is tartozik. A város képzõdményének elméleti körbejárását – itt tanulmányunk második, múzeumfilozófiai felének alapozó célzatú fölvezetését – folytassuk tehát a mûvészi alkotás esztétikájával. Ez ugyanúgy három részbõl tevõdik össze, mint az esztétikai befogadás tudományos igényû tárgyalásmenete. A mûvészi „teremtés” középsõ szakasza, tehát az effektív alkotói fázis számos feltételt kíván meg: az általánosan érvényesektõl a legegyedibb különcségekig. Ezek egyike a földrajzi értelemben veendõ helyváltoztatás alkotói igénye. Ennek egyik fõ kiváltója az, hogy a megszokott lakókörnyezet már nem ösztönöz, már nem ébreszt munkakedvet; vagy éppenséggel fékezõen, sõt félemlítõen hat. Elmenni sok helyre lehet; miként Csehovnak Szahalin szigetére, Moraviának a Szaharába, Hemingwaynek Spanyolországba és az afrikai szavannákra stb. De ahová a legtöbb és maradandót is alkotó különféle mûvész ment, fõleg a XVIII–XX. században, ahová keletrõl, nyugatról és északról egyaránt érkeztek hetekre és hónapokra, évekre vagy egész életükre: az – Párizst most leszámítva – fõleg Itália. Nézzük közelebbrõl az elsõ variációt, amikor az itáliai utazás motivációja még pozitív; amikor az alkotómûvész feltöltõdést és nyugalmas idõszakot keres munkájához. Az angol költõk és írók itáliai inspirációkeresése Miltontól kezdve a nagy romantikus poétákon át (Byron, Shelley, Keats, a Browning házaspár) a XIX–XX. századi regény- és novellaszerzõkig imponálóan gazdag, s az amerikai irodalmárokkal még tovább terebélyesedik (D. H. Lawrence és Golding, Henry James és Hemingway stb.). A német neoklasszicisták és korai-késõi romantikusok olyan sokasága zarándokolt el egészen Rómáig, hogy már Mengs nemzedékét követõen, a nazarénus mozgalom megalapítója és legkövetkezetesebb képviselõje, J. F. Overbeck az Itália és Germánia címû festményével (1828) fejezte ki a német mûvészek és Olaszország összefonódását. A kíváncsiság, az ihletkeresés és alkotói kötõdés további néhány német példája még Heine és Mendelssohn, Lenbach és Wagner, Fontane és Thomas Mann, Heinrich Mann és Hesse; de a nyomatékos nyitányt Winckelmann tette meg, az iránymutatóan példaszerû „itáliai utazást” pedig Goethe. 97

Weimarból való „szökését” teljes emberi és mûvészi fölszabadulásként élte meg, s ennek számos bizonyítéka is van. Például az a levél, amelyet 1786. november 10-én a Herder házaspárnak írt: „aminek a leginkább örülök, az a lelki hatás, mely máris érezhetõ: bizonyos belsõ szilárdság, mely mintegy rányomja bélyegét szellememre, szárazság nélkül való komolyság és örömteli megfontoltság. Úgy vélem, életem végéig érzem majd üdvös következményeit.” Északról természetesen nemcsak a németek, hanem más nemzetek mûvészei és írói is elmentek Itáliába. Például Bertel Thordwaldsen, a neoklasszicizmus dán szobrásza; vagy Henrik Ibsen, a realista szimbolizmus norvég drámaszerzõje. „Itt Rómában megtalálja az ember azt az áldott békét, ami az íráshoz kell” – írta 1864. szeptember 16-án pályatársának, a szintén norvég Bjørnsonnak. Róma tehát (Párizs mellett) a nemzetközi mûvészvilág szinte megkerülhetetlen Mekkája. A romantika korától a két világháború közötti évekig mindenképpen, sok francia alkotó fõ célpontja is – már a barokk nagy századától – Itália. Kiemelkedõ festõk (Poussin, Lorrain) a Római Akadémián, zeneszerzõk Római díja (Berlioz, Bizet, Debussy) már önmagában bõven bizonyítja ezt; akikhez írók és költõk szép számmal hozzákapcsolódnak. Csupán a romantika korából elegendõ olyan nevekre utalnunk – akikre részben még visszatérünk –, mint mindenekelõtt Stendhal, majd Musset és George Sand, Chateaubriand és Lamartine, a XIX. század utolsó évtizedeibõl Maupassant, Zola és Anatole France. Ezért is idézünk most éppen egy XX. századi (egyébként egzisztencialista szemléletû) szerzõt. Pisából frissen érkezve, az ottani „Csodák terére” is gondolva, Firenzében jegyezte föl noteszébe Albert Camus, hogy „itt a csöndbõl, a titokból nyerek életet”. Keltezése 1937. szeptember 9., néhány nappal a Provence-ban fölismert, megváltódást ígérõ parancsszavak után: „Élni kell és alkotni.” Ami Camus lelkében „csönd és titok”, az Márai Sándornak muzeális ízû-illatú levegõ. „A nápolyi vidék levegõjében olyan atmoszferikusan érzékelhetõ a Történelem, mint egy jól berendezett múzeumban.” Az elsõ esetben tehát Itália vonzására, a „második típusú” találkozásnál azonban a szülõföld taszítására tevõdik a hangsúly. Jelen összefüggésben az itáliai utazás kiváltója már negatív elõjelû ok; mert az alkotni szeretõ mûvész mindenekelõtt menekül. Számára a szülõföldi környezet már nem egyszerûen kiüresedett, hanem egyenesen ellenséges, elmeõrlõ és szívszorító. Okozója nem kizárólagosan vagy elsõsorban az állami erõszak, hanem más társadalmi kényszerek. Például A félkegyelmû, Az örök férj vagy az Ördögök írója is a pénzüket követelõ hitelezõk elõl ment Annával Drezdába, Genfbe, majd Milánóba és Firenzébe is stb. hosszabb idõre. (Jellemzõ érdekesség, hogy a Dosztojevszkij házaspár Drezdában több olyan orosz arisztokrata családról szerzett tudomást, amelyek az 1861. évi jobbágyfelszabadítás elleni tiltakozásul hagyták el a cári Oroszországot.) Ivan Szergejevics Turgenyev esetében ez éppen ellenkezõ okból, a felszabadítást megelõzõ idõkben történt. „Mindenképpen távol kellett kerülnöm ellenségemtõl, hogy a kellõ távolságból annál erõsebben támadhassam. Sze98

memben ez az ellenség határozott alakot öltött, pontosan körülhatárolt nevet viselt: ellenségem a jobbágyrendszer volt” – emlékezett vissza 1868-ban, megint csak külföldön. Oroszországtól távol legszívesebben francia földön, különbözõ fürdõhelyeken és Itáliában tartózkodott. Turgenyevet természetesen elbûvölte Velence is; de Rómában érezte úgy, hogy „a Fenség, a Szépség, a Nagyság kézzelfogható közelben van”; s erre késõbb még visszatérünk. „Ezért itt sokkal jobban esik a munka, és nem terhes a magány” – írta Annyenkovnak, 1857. december 1-jén. Olyan élmény volt az, amihez orosz kortársai közül különösen Gogol és Repin rajongása fogható. Rómában úgy találhat menedéket, lelki búvóhelyet magának a vándor és a bujdosó is, úgy temetkezhet bele a történelem rétegeibe, mint csak kevés helyen, mint ilyen elvarázsolóan csak Görögországban. Talán senki nem fejezte ki ezt megragadóbban, mint a klasszikusan romantikus, Bonaparte politikájával azonosulni nem kívánó Chateaubriand 1803-ban, Fontanes úrhoz írt levelében. „Ha valakinek senkije sem marad már az életben, Rómában telepedjen le. Az ottani föld társa lesz, táplálni fogja gondolatait és megtölti szívét, és a séták mindig mesélnek valamirõl. Szólni fog hozzá a kõ, amelyre rátapos; a léptei alatt a szélben felkavarodó por emberi nagyságot rejteget.” És ha a városi zaj el-elûzné is ezt a virtuális rejtõzködést, még mindig megvan a Róma környéki táj, még mindig milyen nagyszerû menedékül szolgál Tivoli. Mindenekelõtt a XVI. század derekától 1918-ig az Este-család bíborosainak, majd a szerteágazó Habsburg-ház birtokában lévõ kastélyvilla a parkkal, a szökõkutakkal együtt (gondoljunk Liszt Ferencre) és Hadrianus római császár villavárosának romjai. A teljesebb képhez tartozik, hogy Itália egének és vizeinek kékjei, települései és tájai, városai és vidékei, a mûemlékvárosok patinája és kincsei nem mindig ébresztik, hanem alkalmasint altatják, sõt bosszantják is az ösztönzésre vágyakozó alkotókat. Mint minden múzsa, Itália is szeszélyes; s ami benne szárnyalóvá teheti a szerzõket, az nyomaszthatja is. De az az igazság, hogy egyrészt Itália is türelmet vár, másrészt ihletésének maga is irányt akar szabni. Az elõbbi változatot példázza egy magyar költõ – az utóbbi variációt pedig egy amerikai író esete. 1911 májusának végén történhetett, hogy amikor Kisfaludi Stróbl Zsigmond Firenzében összefutott Adyval és Lédával, a költõ kifakadt: „Eh, itt a fene se tud alkotni!” Szobrászunk kérdésére poétikai jellegû panaszát ki is fejtette. „Hát, ha az ember kimegy az utcára, a sarkokon mindenfelé Dante-idézetek, aztán itt egy Michelangelo, amott egy Donatello, Verrocchio; csupa óriás, a hangjuk mindent elnyel! Ki hallja itt meg az enyémet?” Néhány nappal késõbb, június közepe táján, aztán a költõ – immár az „Örök Város” atmoszférájában – végre meghallotta a maga belsõ hangját, mert megszületett a Nyárdélutáni Hold Rómában címû verse. (Tisztelõ alázattal örökítette meg Ady római napjait Elek Artúr riportszerû novellája vagy elbeszélésként élõ visszaemlékezése.) Azt a kreativitást, amit akkor az egyik múzeumváros megdermesztett Adyban, azt 99

egy másik mûemlékváros fölolvasztotta. Íme Itália ihletõ ereje ambivalenciájának két konkrét esete, aminek ugyanazokon a helyeken a fordítottja is könnyen bekövetkezhet. Amikor Henry James Velencében egy lagúnára nézõ palota legfelsõ emeletén lakott, azon kapta magát, hogy íróasztalától folyton az ablakhoz hajtja „valami az írással való terméketlen viaskodás közepette, mintha csak azt vártam volna, hogy azon a kék vizû csatornán feltûnik a hajója valami jó ötletnek, valami jobb mondatnak, témám valamilyen ügyes fordulatának, a vásznamra helyezendõ kép valamilyen szerencsés ecsetvonásának. De élénken emlékszem, hogy a nyugtalanul kitekintõ könyörgésekre a legtöbb esetben abban a meglehetõsen komor figyelmeztetõ válaszban volt részem, hogy azok a regényes, történelmi tájak, amelyekben oly igen bõvelkedik Itália földje, bizony jóformán csak akkor segítik a mûvészt az összpontosításban, ha õk maguk – mármint a tájak – a gondolatkoncentráció tárgyai.” Ezt olvashatjuk az Egy hölgy arcképe (1881) címû regényének elõszavában. Konkrétabban fölismerte azt is, hogy „Velence nem vesz kölcsön, hanem csak ad, mégpedig nagyvonalúan. S ebbõl óriási hasznot húzhatunk, de ehhez vagy teljesen szolgálaton kívül kell lennünk, vagy pedig teljességgel Velence szolgálatában.” Szerencsés bizonyítéka ez utóbbinak A galamb szárnyai (1902) címû késõbbi mûve, melynek London a másik helyszíne; de Velencében történik mindaz, ami igazán lényeges és izgalmas. Amikor az elõbbiekben alkotásesztétikai aspektusból érintettük Olaszország mûemlékvárosait, akkor láthatóan többször is közel kerültünk jelen tanulmányunk központi, teljességgel a második részben kidomborodó kérdésköréhez. Arra gondolunk nevezetesen, ahogyan Márai emlékezetében megjelent Nápoly, Turgenyev levelében Róma, Ady szavaiban Firenze, végül Henry James szemében Velence. Mielõtt megtennénk azonban virtuális múzeumandragógiai utazásunkat Görögországtól, illetõleg Genovától Rómáig, végig kell mennünk nagyjából ezen az útvonalon tisztán befogadásesztétikai szempontból is. (Miközben mindig tudtuk és tudatosítottuk, hogy sem alkotás, sem múzeumandragógia nem lehetséges befogadás nélkül; legyen szó akár egy város múzeumairól-képtárairól, akár a mûemlékvárosokról mint múzeumokról.) A város befogadásának szövegezésekor a hangsúly két pólus között cirkulál: hol a városra mint élményt nyújtó objektumra, hol meg a befogadóra mint élményszerzõ szubjektumra helyezõdik. Milyen „meglepõ, gyönyörû” látványban volt része többedmagával Carlo Goldoni hírneves színpadi szerzõnek, amint a tengerparton eléjük tárult a szeretett Velencéjéhez több tekintetben hasonlatos Genova. „A város félkör alakú amfiteátrumra hasonlít, egyik oldalán a kikötõ tágas medencéje, másik oldalán a fokonként emelkedõ hegy hatalmas épületei messzirõl úgy festenek, mintha egymás fölébe nõttek volna; tetejükön: teraszok, erkélyek, s fedélként szolgáló kertek” – emlékezett vissza élményére 1787-ben. 100

Toscana tartomány építészeti jellegzetessége a nevével alliteráló torony; bár Itália számos más városában is föllelhetõek, arra késztetnek, hogy fölfelé nézzünk. Toscana tornyai – elsõsorban a templomok harangtornyai és a városházák óratornyai, de a középkori lakóépületek tornyai is – szép számmal magasodnak Firenzében és Sienában, Pisában és San Gimignanóban, Luccában és még sok más helyen. A kör azonban tágítandó Emilia Romagna (Bologna), Umbria (Assisi) és Veneto (Velence, Verona) tartományok irányába. Külön is megemlítendõ San Marino városköztársasága: „a szabadság õsi földje”, amelynek híres „harmadik tornya” Szerb Antal szemében a személyes szuverenitás szimbólumává vált. Azé a független – mára gyakorlatilag virtuálisan muzeális vagy panoptikumi – európai polgári értelmiségié, aki „senkinek és semminek, semmi államnak és semmi eszmének nem adhatja oda önmagát” – ahogyan azt õ 1936-ban kinyilvánította. Toscana tartomány központját nézzük meg elõször az egyik legnagyobb angol romantikus költõ, Percy Bysshe Shelley szemével, 1818 augusztusában. „A legszebb város, amit valaha láttam. Megmûvelt hegyoldalak veszik körül, és a hídról, mely az Arnót keresztezi, a legélénkebb és legelegánsabb látvány tárult elém. Három vagy négy hidat láttam – egyik korinthoszi oszlopokon nyugszik –, a folyópartig futó erdõk mély zöldjébõl fehér vitorlák válnak ki, a lejtõs domboldalakat ragyogó villák tarkítják. Kupolák, tornyok roppant tisztán elrendezett sokasága mindkét oldalon – sohase láttam még ily szeretetre méltó várost.” A következõ évszázad elején, 1904-ben jelent meg könyv alakban a Nobeldíjas német író, Hermann Hesse elsõ jelentõs, világhírûvé vált regénye, a Peter Camenzind. A két bohókás és búslakodó jó barát Richard és Peter elhatározták, hogy elválásuk elõtt „valami ragyogó, ünnepélyes vállalkozással” fejezik be életük közös korszakát. Peter a Bern-közeli svájci Alpokat javasolta, sok hegyvidéki túrázással; de Richard egy észak- és középolasz utat szervezett számukra. Elsõ nagyobb állomásuk a „zajos, különösségével egyszerre vonzó és taszító” Milánó; majd Genova, Rapallo és – Szent Ferenc földje: Assisi elõtt – Firenze és környéke következett. „Éppen olyan volt, amilyennek a könyvekbõl és álmainkból megismertem: világos, tág terû, vendégszeretõ. Hídjai alatt zöld folyó kígyózott végig, tiszta vonalú dombok karéjában állt. A Palazzo Vecchio merészen döfött a fényes égboltba, s magasságában fehéren a napmelengette Fiesolo, s a tavaszi virágzás fehér habja borította gyümölcsösök a domboldalakon. Csodaként tárult elém a mozgalmasan boldog, ártatlan toszkán élet, és hamarosan otthonosabban éreztem magam, mint otthon bármikor. A nappalokat templomokban, tereken, sikátorokban és lodzsákon töltöttük, esténként a dombvidék kertjeiben álmodoztunk a citromfák alatt, vagy kis, együgyû chianti-kimérésekben iddogáltunk és beszélgettünk. Boldogítóan gazdag órákat töltöttünk a képtárakban és a Bargellóban, kolostorokban, szentélyekben; egész délutánokat Fiesoléban, San Miniatóban, Settignanóban, Pratóban.” 101

Siena gótikáját Vas István – Siena címû költeményének elsõ szakában – „komor” és „kemény kõképtelenségként” írja le, de a rá következõ négy verssor derûje és játékossága ezt rögtön ellenpontozza és föl is oldja. Amikor 1923-ban Karel Čapek barangolt „pajkosan csúszkáló”, szeszélyesen futkorászó utcáin, akkor õt ez a toszkán gyöngyszem csak derûs hangulatokra késztette. „Ez a Siena bûbájos városka, három dombocskán ül és mosolyog. Mindegy neki, ha langyos esõ paskolja, ha nap süti; van néhány nevezetes emléke, de maga is egy kedves emlék. Itt csak jó gótika van, megfontolt téglagótika, megszórva egy kis mazsolával a korai reneszánszból; nem az a támadó, háborús gótika, és nem is az a reneszánsz, az a kemény, bevehetetlen, mint a Strozzi-palota erõdféle reneszánsza; ez egészen intim, vidámabb, kecsesebb, mint máshol.” Európa minél távolabbi zugából érkezik valaki Rómába, természeti és/vagy társadalmi klímájában, mentalitásában minél eltérõbb részébõl, annál erõsebb a rajongása iránta. Minden út Rómába vezet(het), de a messzebbrõl eredõek talán még sietõsebbek; utasaik még vágyakozóbbak (gondoljunk a német romantikus íróra, Jean-Paulra!), még élményekre szomjasabbak. A svéd Krisztina királynõ 1654-ben evangélikus egyházát és trónját is Stockholmban hagyta; hogy Rómában élve például olyan kiváló barokk mûvészeket támogasson, mint Gianlorenzo Bernini, Alessandro Scarlatti vagy Arcangelo Corelli. Az utóbbiak zeneköltõk, de Bernini oszlopai és fõként kútjai révén láthatóan jelen van Róma közterein is. „Róma ma is a világ fõvárosa!” – írta lelkesülten Shelley, 1819 márciusában. Elkápráztatta õt korábban a Colosseum, és most a Pantheon is; de ami a szökellõ-csobogó vízzel együtt nyer értelmet, az késõbb. „Kútjai a mûvészet oly csodái, hogy egymagukban is megérik a fáradságot Rómába utazni.” Mintegy száz esztendõ múltán, 1916-ban, Ottorino Respighi szimfonikus költeményében hangzó életre is kelt a hajnali Valle Giulia-forrás, a reggeli Triton-kút, a déli Trevi-kút és az alkonyati Villa Medici-forrás. Amikor az ukrán-orosz Nyikolaj Vasziljevics Gogol az 1830-as, 1840-es években többször Rómában tartózkodott, akkor „egyformán érdekelte ez is, az is: a sötét gerendapárkány alól elõbukkanó óvilág, a középkori mûvészóriások és bõkezû pápák hatalmas keze nyoma, de az is, amit végül az új századok szapora lakossága ragasztott hozzá. Gyönyörködött a sokfélének csodálatos összeforrásában; szép volt a népes fõváros és a romhalmaz együtt; a paloták és oszlopok, a falakra felfutó vadcserje, a piaci nyüzsgés sötét és néma épületóriások tövében, a halárusok élénk kiáltozása az antik oszlopcsarnok elõtt, a citromoskofa zölddel díszített, könnyû kis bódéja a Pantheon lábánál.” Mi a tartalma és jelentése e fogalomnak: az Örök Város „levegõje”? Olvassuk el egy európai értelemben különösen keleti irodalmár, az orosz Konsztantyin Pausztovszkij 1957-bõl származó szavait. Természetesen nem meghatározásként, hanem egyik lehetséges megközelítésként. „Ezernyi gondolatból és benyomásból tevõdik össze, amelyeket a város ébreszt; ered abból, ahogyan Róma a világ kultúrájához kapcsolódik; függ ismereteink fokától. Mindez a sokféle elem abban a sajátságos valamiben összegezõdik, amit »római atmoszférának« 102

nevezünk.” Így elmélkedett a messzirõl jövõ és messzire elbolyongó orosz européer, a finomtollú Pausztovszkij. Teljesen nyilvánvaló, hogy Róma levegõje ebben a szövegösszefüggésben nem természeti, hanem történelmi – azaz múzeumvárosi – fogalom. Lehetséges azonban ennek a fordítottja is, amikor a környezeti vagy meteorológiai jellemzéstõl jut el az érzékszervi és szellemi értelemben egyaránt nyitott gondolkodó a levegõ történeti, társadalmi és urbanisztikai metaforájáig. Toscanában járva még elkerültük, de Rómából is vezet vissza út Pisába. „Rögtön elbûvölt Pisa éghajlata” – írta Giacomo Leopardi Paolina nevû húgának, 1827. november 12-én. „A város sokkal jobban tetszik nekem, mint Firenze. Ez az Arno-part oly felemelõ, oly csodálatos, oly derûs, oly vidám látvány, hogy szinte beleszeret az ember. Soha nem láttam ehhez foghatót sem Firenzében, sem Milánóban, sem Rómában; s igazán nem tudom, létezik-e hasonló szépség egész Európában. Télidõn is kellemes a séta, mert szinte mindig tavaszias a levegõ errefelé: úgyhogy ez a városrész bizonyos napszakokban megtelik élettel, lovas kocsik, gyalogosok lepik el a folyóparti sétányt. Tíz-húsz nyelv szavai kavarognak, ragyogó nap szikrázik a kávéházak és az elegáns vásárlókkal teli üzletek aranyló kirakatain, a paloták és a házak üvegablakain. Különben Pisa nagyváros és kisváros keveredésének mondható, jellegében városias és falusias egyszerre, az a romantikus keveredés, melyet sehol másutt nem tapasztaltam eddig.” (Egyébként angol kortárs, emigráns költõk és írók 1821/22-ben – a középpontban Byron és Shelley delejesen vonzó személyiségével – kis romantikus kört alakítottak ki a Torre pendente városában.) Toscana tornyai és Róma kútjai után visszatérünk északra, de most Velence fényesre koptatott köveire. The Stones of Venice – ezen a címen írta meg talán legismertebb könyvét a klasszikus brit mûvészettörténész és esztéta, John Ruskin 1853-ban. A lagúnák városából általában csak a Szent Márk teret szokás kiemelni – azt különösképpen (sokan meg is tették); de egyébként Velence mint egész egyedi és csodálatos: a csendjétõl kezdve a színekig, a formáktól a fényekig. Könnyen igazolódik ez, ha egymás mellé illesztünk két olyan szövegrészletet, amelyben az a közös, hogy mindkettõ szerzõje regényíró, és akik hosszabb idõt töltöttek a szárnyas oroszlán egykor diadalmas köztársaságában. A szó elõször a francia George Sandé, aki 1834-ben egy hosszabb és szép úti levelet írt Musset-nek, de csak 1855-ben tette közzé. „A nap már lenyugodott a vicenzai hegyek mögött. Velence fölött violaszín felhõk úsztak át az égen. A Szent Márk tornya, a Boldogasszony templomának kupolái és a város minden pontjáról égnek meredõ csúcsos és hegyes tornyok erdeje, mint megannyi nyílhegy rajzolódott ki a láthatár tündöklõ hátterén. Az ég színe fokozatosan, bámulatos árnyalatokon át, cseresznyepirosból kobaltkékre vált, a sima, tiszta víz tükrébõl pedig híven verõdött vissza a szivárvány összes színében tündöklõ hatalmas ég. A város alatt a víz óriási vörösréz tükörnek látszott. Sosem láttam még Velencét ennyire szépnek és mesésnek.” 103

A másik „szemtanú” William Dean Howells, aki Lincoln elnök megbízásából 1861-tõl amerikai konzulként mûködött Velencében. 1866-ban jelentette meg a Venetian Life címû gyûjteményes kötetét. Nyitódarabjából (Érkezés és az elsõ napok Velencében) idézünk most két mondatot. „Eleinte csak a csodálatos csendet észleltem, amit egyedül a csillagfénybe mártózó evezõk hangja tört meg. Aztán mindkét oldalon megpillantottam a sötét vizekbõl szürkén, magasztosan kiemelkedõ fenséges palotákat, homlokzatukat itt-ott lámpa világította meg, s ez dombormûvé formálta a balkonokat, oszlopokat és faragott boltíveket, és hosszú bíborpászmákat vetett a csatornára.” Ha nem említenénk és idéznénk meg Felsõ-Itáliában járva egy németet is Európa északabbra fekvõ részébõl, akkor az összkép szembeötlõen hiányos lenne – bár vele sem lesz korántsem teljes. Az Utazás Münchenbõl Genovába könyv alakban 1830-ban jelent meg, és szerzõjének 1828 második felében szerzett itáliai tapasztalatairól szól. Heinrich Heine útjának egyik állomása a Rómeó és Júlia színhelye. Hogyan festett akkoriban a Piazza delle Erbe, Verona óvárosának fõtere? „Lombard-velencei stílusban épült magas paloták állnak ott, számtalan erkéllyel és kacagó freskókkal. Középütt egyetlen emlékoszlop emelkedik, egy szökõkút és egy kõszent. Hatalmas pilléres kapu mögött magasodik a podesta szeszélyesen pirosra és fehérre festett háza. Amott ódon, négyszögletes templomtornyot látni, fönt az óra számlapja és mutatói félig elpusztultak, mintha az idõ önmagát akarná megsemmisíteni. Az egész téren ugyanaz a romantikus varázs, mely oly bájolón lebeg felénk Lodovico Ariosto, vagy Lodovico Tieck fantasztikus költeményeibõl.” Genova, Firenze, Siena, Róma, Pisa, Velence, Verona – Itália egyik lehetséges keresztmetszete. Ezeket megközelítõ mûvészi és muzeális értékben, a következõ városokból válogatva, további sorozat is összeállítható lenne. Feltétel ugyanakkor, hogy az újabb virtuális útitervekhez az esszé szerzõje azokat az utazókat is megtalálja, akik élményeiket, gondolataikat útinaplójuk és levelezésük lapjain kellõ mélységgel, eredetiséggel és érdekességgel meg is örökítették. Hadd illusztráljam a választék bõségét, alfabetikus sorrendben: Amalfi, Arezzo, Assisi, Bergamo, Bologna, Brescia, Como, Cremona, Ferrara, Lucca, Mantova, Milánó, Modena, Nápoly, Orvieto, Padova, Palermo, Parma, Pavia, Perugia, Ravenna, Rimini, San Gimignano, San Marino, Sorrento, Taormina, Torino, Urbino, Vicenza vagy Viterbo. (Néhányat ezek közül mi is érintettünk.) Engedtessék meg jelen esszé szerzõjének, hogy ezen a ponton kitérjen az Ember és esztétikum. Az esztétikai befogadás élményvilágai (2007) címû könyvére; amely második alcíme szerint „adalékokat” kínál „az esztétikai közoktatás és felnõttképzés alapjaihoz”. A kötet – ha most, tartalmát leszûkítve, csupán a mûvészeti ágakat tekintjük – a zene és az építészet után, a szobrok és a festmények elõtt vizsgálja a városok befogadásának esztétikai sajátosságait. A kötetbeli fejezet elsõ harmada a problematikával általában, majd német (Nürnberg), flamand (Brugge), francia (Arles), spanyol (Toledo) várospéldákkal foglalkozik. A további kétharmad viszont kizárólag Itáliával: Olaszországgal 104

általában, azt követõen egyes olasz városokkal (Genova, Firenze, Siena, Róma és Velence). Ami az illusztráló szövegszemelvényeket illeti – esszénk egészét tekintve –, vannak köztük olyanok, amelyek – amennyiben a múzeumelméleti szempont indokolta – mindkét textusunkban szerepelnek. Ugyanakkor vannak olyanok is, amelyek vagy a könyvben, vagy itt kizárólagosak: jelen összefüggésben tehát újdonságnak számítanak. A kötetben például – Olaszország egészét nézve – Babits Mihály, Ilja Repin és Nyikolaj Gogol kapott hangot; most viszont elõbb Guy de Maupassant, majd Szerb Antal szólal meg. Maupassant 1884. március 16-án fejezte be A boldogság címû elbeszélését. A történet színhelye a barbár és durva Korzika. Ellenpontja a kulturált és kifinomult Itália, Franciaország híres-hírhedt szigetének a nagy olasz félsziget. „Itáliát, ahol minden palota tele van remekmûvekkel, és maga is remekmû, ahol a márvány, a fa, a bronz, a vas, a fém, a kõ az emberi lángelmérõl tanúskodik, ahol a régi házakban heverõ legapróbb tárgyak is a kellemre való isteni törekvést tükrözik – Itáliát valamennyien szent hazánknak valljuk, s azért szeretjük, mert az alkotó értelem erõfeszítését, nagyságát, hatalmát és diadalát bizonyítja és példázza.” Olaszország tehát a mûvészek „szent hazája”; amely nemcsak remekmûvekkel van tele, hanem „maga is remekmû”. De mégis kinek-kinek mi Itáliában az a „szexepil”, amely miatt az egészbe szerelmes? Szerb Antal számára ez a varázsos vonzerõ a sikátor. „Ha egészen konkrétan kellene beszélnem, azt mondanám, hogy sikátoraiért szeretem Olaszországot” – írta A harmadik torony szerzõje 1936-ban. „A sikátor nekem az, ami Goethe korának a kert volt, és a romantikának a »természet«. Nincsen olyan havas és gleccser, hegyi tó és folyó, tenger és park, ami annyira megilletne, mint régi olasz városok sikátorai. Álmaim, nosztalgiáim idevezetnek, amikor elõször megláttam egy sikátoros kis olasz hegyi várost, életem legnagyobb eksztázisát éltem át.” VIRTUÁLIS MÚZEUMVÁROSI TÚRA ATHÉNTÓL RÓMÁIG Heine postakocsin ment Münchenbõl Genovába; de érkezhetett volna hajón is, ha (mondjuk a nagybátyja támogatásával) elõzõleg meglátogatja Hellász híres romjait. Ez egyrészt szerencsésen illett volna a szabadságharcosok iránti rokonszenvéhez (gondoljunk Byronra, az 1849 októberében címû versére stb.), másrészt ifjúkori romantikus lelkiállapotához. Heine Livornóban, a különféle történelmi korokból megmaradt kõdarabok láttán írta egyik levelében, hogy azok jól megértik õt. „Hiszen rom vagyok magam is, aki romok közt járkálok.” (Kibõvített szövegkörnyezetével erre a mondatra még visszatérünk.) Nekünk viszont Homérosz klasszikus földjét kell kiindulásként vennünk, mert Görögország kulcsként szolgálhat kezdeti tézisünk kibontásához. Közismert, hogy milyen meghatározó, mélyreható, szerteágazó forrásértékû szerepet játszott a görög-római antikvitás az újkori kultúra történetében. A XV. századi itáliai reneszánsztól kezdve, a franciaországi barokkon át egészen a 105

XVIII–XIX. századi egyetemes és különösen a német szellemi és mûvészeti neoklasszicizmusig. Az már azonban jóval kevésbé köztudomású, hogy – a kolostoroknak köszönhetõen – ez a kontinuitás a középkorban sem szakadt meg (bár kétségkívül elvékonyodott), s hogy a kezdetei magában az ókorban keresendõk. A keresztény idõszámítás 100. esztendejében, egy ismeretlen szerzõ levelének részletébõl ugyanis kitûnik, hogy már a rómaiak is tulajdonképpen múzeumvárosokként tekintettek Hellász leghíresebb poliszaira. „A görög városok ma kicsinyek és jelentéktelenek; maga Spárta és Athén csak árnyékai a múltnak és ma már olyanok, mint az elaggott vén emberek. De annál nagyobb tisztelettel járulj eléjük. Légy tisztelettel templomaik iránt, légy tisztelettel történetük iránt.” A görögök földjébõl eredõ impulzusok azonban a neoklasszicizmus után is, a mai napig hatnak. Nem teremtenek már korstílust ugyan, és nem formálják a korszellemet, de idõnként relevációként hatnak egy-egy íróra vagy filozófusra. Aki a szemével és a szellemével is beszívja levegõjét, az számos fontos kérdés megértéséhez közelebb kerülhet. Ilyen például az önismeret viszonyrendszere, a kultúra és a civilizáció kontrasztja, a tradíció és a modernség dialektikája. Nem utolsósorban pedig egyfelõl a múzeum mint városi intézmény – másfelõl a mûemlékváros mint múzeum korreszpondenciája, közös andragógiai-antropagógiai üzenete. Az ezekkel kapcsolatos, az alábbiakban számításba veendõ heurisztikus fölismeréseknek – természetesen nem kizárólagos – vissza-visszatérõ helyszíne Hellász és Athén szimbóluma: az Akropolisz. A modern korban elõször Renant ragadta magával az Akropolisz panorámája úgy, hogy hatásának himnikus tükre kivívta a kortársak (köztük a szigorú Flaubert) elismerését. „Olyan erõs benyomást, amilyet Athén tett rám, soha, még csak távolról sem éreztem. Van egy hely, ahol létezik a tökéletesség; ez az, és nincs másik” – ezekkel a mondatokkal indítja útjára Ernest Renan az Ima az Akropoliszon (1876) címû esszéjét. „Amikor megpillantottam az Akropoliszt, az isteni nyilatkozott meg számomra” – folytatja alább; és érzékelhetõ konkrétságában az egész klasszikus görög kultúra „mértéke”. Míg Renan az Akropoliszon egyszerre ébredt rá keresztény és klasszikus európai identitására, addig Justh Zsigmond ugyanott végérvényesen írói hivatására és a magyarsághoz való mély odatartozására. Más szavakkal: egyéni és nemzeti önismeretének egy-egy elemére. „Az Akropolisz, Zeusz temploma, a görög tájkép – s minden, mi ezzel jár, lesújtott, érzem, élem az élet mûvészetét. Azt hiszem, e percben születtem, mint ember s mint mûvész. Azt hiszem, eddig vak voltam, s most látok” – írta Feszty Árpádnak, 1890. április 25-én. Majd bõ két és fél év múltán, 1892. november 18-án így vallott Czóbel Minka költõnõnek: „Az Akropolisz tetején úgy éreztem, hogy megértettem (s tán) felfedeztem a magyar népet.” (Ezek a szavak megerõsítik, miért tartottuk fontosnak és odatartozónak, hogy az I. országos múzeumandragógiai konferencián – 2009-ben, Széphalmon – beszéljünk, majd a 2010-ben megjelent kötetben írjunk az európai és magyar nemzeti örökség és önbecsülés, az emlékhely és a múzeum összefüggéseirõl.) 106

A Nyugat, különösen az USA, még közelebbrõl a világváros New York („gyûlöletes város”, „maga az õrület”) civilizációjának kíméletlen, szarkasztikus stílusú kritikusa volt az amerikai Henry Miller. Megtette már ezt elõször csak Párizsban kiadható könyveiben (1934: Ráktérítõ, 1939: Baktérítõ), majd A légkondicionált lidércnyomás (1945) címû amerikai „útirajzában”. Ezt elõzte meg 1941-ben gyönyörû útikönyve – minden bizonnyal legmaradandóbb mûve, amely stiláris szempontból sem kifogásolható! –, Az amarusszioni kolosszus. Visszafogottan, de határozottan ebben is bírálja az amerikai civilizációt; ahol „talán az a legjobb, hogy az ember bízik önmaga megújulásában”. Azonban itt természetesen az ellenpólus a „fõszereplõ”. Görögország klasszikus földje és kultúrája: hegyei és völgyei, városai és emlékhelyei, legjobb lakóinak humanizmusa és humora. Az a Görögország „emberszabású világ”, amely „szabaddá és teljes emberré tett”. Görögország „a lehetõ legfontosabb mindazok számára, akik igyekeznek megtalálni önmagukat”, és „még mindig a nemzetek anyja, a bölcsesség és az ihlet kútfõje”. (A más munkáiban a szexualitás sötét mélységeibe alámerülõ Henry Miller ott valóban olyan ihletett bölcsességekig emelkedett, amelyek a társadalmi igazságosság és a világbéke, a léleknemesítõ egyéni és nembeli önmegismerés megoldásához közelítenek.) Hellász (és Itália) az a világ, amelyrõl Henry Miller könyve is azt sugallja, hogy múzeum az egész ország; mert – a múzeumi intézményein kívül – muzeális az egész atmoszférája, mert muzeális reminiszcenciákat keltenek levegõjének és vizeinek, ételeinek, gyümölcseinek, italainak ízei is. De azért akadnak ebben a nagy milleri esszében olyan toposzok is, amelyek ennél konkrétabban közelítenek témánkhoz. Egyik peripatetikus sétája közben például, amelyet Katszimbálisszal – a könyvének címet adó „amarusszioni kolosszussal” – tett, Miller megértette, hogy „nincs is régi és új Görögország, egyszerûen csak Görögország van, egy, az örökkévalóságban fogant és megteremtett világ”. „Görögország az istenek hona – állapítja meg mintegy összegzésének részeként könyve végén –; s bár az istenek meghaltak, jelenlétük még mindig érezhetõ.” Katszimbálisz „túl gyakran beszélt a múltról, de nem úgy, mint amely halott és feledésre ítélt, hanem mint olyan valamirõl, amit magunkban hordozunk, ami megtermékenyíti a jelent és vonzóvá teszi a jövendõt.” Ezzel a szerzõ nemhogy nem tér el igen eredeti szándékától, hanem éppenséggel beteljesíti, hiszen dokumentumértékû mûvének van egy alcíme is: Görögország szelleme. A görög származású Nikosz Kazantzakisz számára még elméletileg sem létezett az a dilemma, hogy – miként azt Heine esetében megkonstruáltuk – Genovából avagy Görögországból érkezzen Itália belsejébe. Azaz valamennyire mégis, mert a krétai születésû Kazantzakisznak (miután teljesítette a szülõi feltételt: kitûnõ eredménnyel elvégezte Athénban a jogi egyetemet) apja egy teljes esztendei utazási szabadságot engedélyezett. A friss diplomás jogász rövid hezitáció után kiadta önmagának a jelszót: „kezdjük tehát Hellásszal!” Szuniont, az attikai tájat és természetesen Athént – mindenekelõtt az Akropoliszt a Parthenon „rejtélyeivel” – természetesen ismerte Kazantzakisz; a szülõhaza mélyebb megismerését azonban 107

„zarándokútja” hozta meg. Mihálisz kapitány fia és Zorbász barátja – mint minden „görögországi utazó, ha van szeme és esze” – „Hellászban végképp megbizonyosodhatott felõle, hogy a szellem az anyag kivirágzása, és a mítosz a kézzelfogható valóság egyszerû, tömörített kifejezése. Évszázadokon át járta ez a szellem a görög köveket, ma is mindenütt fölfedezheted isteni lábnyomát.” A Jelentés Grecónak – amely emlékekbõl építkezõ szerzõi számvetés az életrõl és a sorsról, az alkotásról és a hitvallásról – par excellence görögországi fejezete súlyos gondolatokkal terhesen lassan tovagördül végsõ tanulsága: a szabadságszeretet felé. Ennek egyik lépcsõfoka az a fölismerés, hogy a görög föld egésze és minden egyes részlete maga egy nagy múzeum – hol nyíltabban, hol meg rejtõzködve. „Minekünk, görögöknek, egy-egy görög táj vagy helység nemcsak a szépség önzetlen és kellemes borzongásával szolgál; annak a helynek neve van – Marathónnak hívják, vagy Szalamisznak, Olympiának, Thermopylainak vagy Misztrának, és ehhez emlék fûzõdik: emitt szégyenben maradtunk, ott megdicsõültünk, és abban a pillanatban a táj történelemmé válik, megtelik könnyel, szenvedéssel, és a görög zarándok lelke felkavarodik.” Kazantzakisz, a görög egyébként ugyanarra a következtetésre jut, mint Henry Miller, a turista. Az amerikai írónál azt olvashattuk, hogy nincs régi meg új, csak egyetlen Görögország létezik. Kazantzakisz pedig az antik Hellászt saját sorsaként, nemzedéke és különösen a maga megküzdendõ feladataként élte meg, már fiatalon. Zeusz küszöbén Szabó Magda is azt a tanulságot következtette ki, hogy mindenki megtalálhatja a valamikori Görögországot a jelenvaló mögött; ha elég „makacsul” keresi, ha mentális értelemben és önmaga hasznára egy új Schliemann szerepébe rejtõzik. Ezután következett Kazantzakisz itáliai utazása, a „nászút a saját lelkemmel”. Városok és múzeumok, katartikus élmények és aprócska emlékek Palermótól Nápolyon és Firenzén át Veronáig. A legmaradandóbbnak bizonyult mind között Assisi: Olaszország „legszentebb városa”. Atmoszféráját Szent Ferenc templomának „súlyos” és Szent Klára kolostorának „csilingelõ” harangjai szõtték össze – legalábbis így maradt az meg Kazantzakisz fülében, belsõ hallásában, emlékezetének halhatatlanságában. „A levegõt, a házakat, kiskerteket, udvarokat, mindent betöltötte itt »Isten szegénykéjének« jelenléte.” Hubay Miklós az 1960-as évtizedben – közelebbrõl az 1963 és 1968 közötti években – nagy utazásokat tett a világban. Útjai Mexikótól Indiáig, Franciaországtól Finnországig, Görögországtól Örményországig, Itáliától Egyiptomig terjedtek. Athénba például 1967 kora tavaszán jutott el. A Nemzeti Múzeumot még zárva találván, megnézte Dionüszosz színházát a közelében. Ami a középpontja, az ún. orkhésztra, az egyben a görög kultúra kulcsa; s amit képtelenség múzeumba vinni. Delphi színházában járván, lényegében hasonló következtetésekre jutott 1960-ban Devecseri Gábor. „Az Idõ szaval az orkhésztrában, emberi segítség nélkül, láthatatlan-láthatóan. S a Tér hallgatja.” Ezek szerint Athén és más városok, emlékhelyek stb., illetõleg maga egész Hellász az igazi múzeum. „Egész Hellász mûemlék” – tette közhírré Szabó Magda is 1968-ban. 108

Utóbb a filozófiatörténész Tordai Zádor fejezte ki ezt, plasztikusan érzékeltetve a kérdés összetettségét. „Számtalan út vezethet Hellasz felé: mindenki a magáét járja. Sokfelé lehet Hellasszal találkozni: nagyon régi helyeken és nemrég létrehozottakon: vannak múzeumok sokfelé a világon és Hellasz romjaira Görögországban is és azon kívül is rá lehet bukkanni. Hellaszt ugyanúgy megleled Delphoiban, mint Athénban, Aiginán, mint Olümpiában. Valami szilánkot pedig mindenütt találsz. A múzeumok azonban többnyire a mai világ szelleme szerint kínálnak mindent: már mint tárgyakat. Hellaszt azonban csak valaha volt szelleme nyithatja meg elõtted.” Valóban „számtalan” az út, de – bár többékevésbé mindenki a maga útját járja – a Homéroszi utazás (1960) és az Odüszszeusz hajója (1963) után minden modern magyar szerzõ legalább egy kevéssé a költõ-mûfordító Devecseri Gábor útját is járja Görögországban. „Szúnion fokáról szertetekintve oly erõsen árad a szem elé a mozdulatlan tájon is a történelem, hogy – ugyanúgy, mint az Akropoliszon – itt is szinte jelen volt minden hajdani évezred erre járt lelke, de a hajók is, a díszes orrú gályák ott látszottak emelkedni-süllyedni a múltba figyelõ tekintet elõtt. Nagy az ember.” Hubay Miklós a színház után végre bejutott a múzeumba is. Hamar ráeszmélve, hogy „a távolság, amit tartanak, olyan szervesen hozzájuk [ti. a szobrokhoz – É. Cs.] tartozik, mint a felületükön kiütközõ fémoxidok”. Ettõl a fölismeréstõl inspirálva, már kimondható a múzeum paradoxona. A látszat az, hogy a múlt emlékei közelebb visznek bennünket a letûnt korokhoz; ezzel szemben a valóság az, hogy a patinás tárgyak demonstrálják a távolságot a történelemmel. A monstre múzeumok – mint például mindenekelõtt a British Museum és a National Gallery Londonban, a Musée du Louvre Párizsban, a Metropolitan Museum New Yorkban stb. – minden mûvelõdés- és mûvészettörténeti korszakot magukba kívánnak foglalni. Ugyanakkor a különféle múzeumvárosok organikusan rétegzõdve tükrözik a különbözõ korszakok egymásmellettiségét, sõt egymásra épülését. Állításunkat az elmúlt bõ kétszáz esztendõbõl négy itáliai és egy dél-franciaországi példával szeretnénk alátámasztani. Goethe itáliai utazásának római állomására még visszatérünk, de a Herder házaspárnak 1786. november 10-én keltezett levelében található egy olyan mondat, amely tézisünkre vonatkozóan nagyon tanulságos. „Az a legsajátosabb s ezt a legnehezebb belátni, hogy miképpen következik Rómára Róma, és nemcsak az óra az új, hanem az ó különbözõ korszakai egymásra.” A pályakezdõ Heine, aki költõként Goethébõl kívánt kiindulni, maga is tett egy itáliai utazást; de az éppúgy torzóban maradt, ahogyan önmagát is „romnak” tekintette. Heine 1828. augusztus 27-én Livornóban írta azt a levelét, amely párhuzamba állítható Goethe imént idézett episztolájával. „Itt a kövek beszélnek, és én értek néma nyelvükön. S úgy látszik, õk is mélyen átérzik, amit én gondolok. Egy kettétörött római kori oszlop, egy málladozó longobárd torony, egy viharvert gót pillérdarab nagyon jól megért engem. Hiszen rom vagyok magam is, aki romok közt járkálok.” 109

Justh Zsigmondnak föntebb idézett, Athénban keltezett levelei már példázták, hogy ez a rövid életet élt, de naplóiban és leveleiben annál érzékenyebben gondolatgazdag magyar szerzõ mennyire szeretett utazni. Hónapokat töltött Párizsban és hosszú heteket Indiában is, de úti céljainak visszatérõ világa a Mediterráneum, beleértve Észak-Afrikát is. Szicília szigetén Justh rövid idõre útba ejtett egy olyan várost, amely az idõben értendõ többszólamúság – az ókortól a barokkig – mellett egy térbeli sokszínûséget is magába sûrített: ti. a Szentföldtõl Gibraltárig. Pár napja járkálgatott már „a virágok városában”, amikor 1890. november 29-én, Palermóból levelet írt Czóbel Minkának. „Abban a városban, amely tán a legelsõ Olaszországban, amelynek »hangulata« – még a szívemig is eljut. Inkább oriens, mint Olaszország, s inkább Spanyolország, mint az oriens. Tropikus kertek között, orientális és bizánci dómok, körülkerítve Görögország hegyeivel. Ma egy görög templom oszlopai alatt belebámulok a végtelenségbe, a létezõ poézise fog meg, holnap a kapucinusok katakombáiban a fekete s a misztikus kap meg, holnapután egy kocsmában Spanyolország szellemét érzem.” A kiváló lengyel költõ és drámaíró, Zbigniew Herbert is sokat és esszéistaként kreatív befogadóként kalandozott Itáliában (Nápoly és Paestum, Orvieto és Siena, Perugia és Arezzo, Urbino és Firenze stb.). Azonban az építészeti korszakoknak azt a történelem adta montázsát – amit tehát Justh Palermóban – õ 1973-ban Arles-ban kapta meg, az avatottan nyitott szemûek lehetõségeként. „Õseinknek megközelítõleg sem volt olyan hajlamuk múzeumok berendezésére, mint nekünk. A régi tárgyakat nem üvegszekrényekben õrzött kiállítási darabokká változtatták, hanem új konstrukciókhoz használták föl õket, a múltat közvetlenül beleépítették a jelenbe. Az Arles-féle városok megtekintése, melyekben korszakok és kövek keverednek, tanulságosabb a rendszerbe foglalt gyûjtemények hideg didaktikájánál. Ugyanis az emberi alkotások maradandóságának, valamint a civilizációk párbeszédének nincs meggyõzõbb bizonyítéka, mint a váratlanul fölbukkanó és az útikalauzban sehol sem említett, római alapokra épült reneszánsz ház, melynek kapuzatát román kori szobrok díszítik.” Róma és Livorno, Palermo és Arles… A sor még hosszan folytatható, nevezetesebb és kevésbé híres helyekkel, de a tanulság végül is egyre megy, ha érzékeny szem tekint föl a faragott kövekre. Devecseri Gábor például Spoletóban döbbent rá arra, ami Goethe és Heine, Justh és Herbert szavait mintegy összefoglalja. „Mintha korszakok, mikor végük eljön, nem tûnnének el, hanem maradnának, szolgálni a következõt. Vagy mintha nem óhajtanának távozni e kedves vidékrõl, s a következõ korokat kényelmes derûvel pihenve szemlélnék.” Most következõ virtuális itáliai utazásunk azt fogja példázni, hogy egy nagy múltú történelmi (ó)város milyen értelemben és nézõpontokból válhat múzeumvárossá – ismét hangsúlyozva, hogy nem a múzeumok városává, mivel megmaradunk a köztereken, a szabad ég alatt. A mûemlékvárosok múzeumi jellegét még akkor is érvényesnek véljük, ha azok – ellentétben a múzeumokkal – folyamatosan szegényednek. Méghozzá kettõs aspektusból is: egyrészt direkt módon, mert eredeti köztéri szobrok – érthetõ okokból – másolatokra cserélõdnek (például a Dávid a firenzei Piazza della 110

Signorián, vagy Marcus Aurelius lovas szobra a római Campidoglión stb.). Másrészt közvetve, mert a kortárs mindennapi élet számos efemer jelensége töredezi meg a múzeumi összhatást. Ebben éppen azoknak a turistáknak nyújtott különféle piaci szolgáltatások dominálnak, amelyeknek fogyasztói – ellentétben a múzeumtermek, a képtárak természetes csendjével – a múzeumvárosok közterein gyakorlatilag ugyanúgy hangoskodnak, mint a tengerparti strandokon. Márai Sándor a naplójegyzeteiben két esetben is kifakadt a „vánszorgó turistahordák”, a „térdnadrágos, pogány karavánok” ellen: 1965-ben Assisiban és 1973-ban Sienában. Friedrich Nietzsche Genovában jutott arra a fölismerésre, hogy egy történelmi város tulajdonképpen a „letûnt nemzedékek” múzeuma – amennyiben jól kinyitjuk szellemi szemünket is. Szójátékkal és szerzõnk szavával is élve, egy muzeálisan patinás város arculatában régi idõk meghatározó várospolgári rétegeinek arca rejtõzik. „Alaposan megnéztem ezt a várost – kezdi 1882-ben A vidám tudomány címû mûvének 291. fragmentumát –, vidéki házaival, díszkertjeivel, beépített magaslataival és lankáival; végül is ki kell mondanom: letûnt nemzedékek arcait látom – ez a vidék merész és független emberek képét viseli önmagán. Ezek az emberek valóban éltek és fönn akartak maradni – ezt mondják nekem házaikkal, amelyeket évszázadokra építettek és díszítettek, nem pedig néhány tünékeny órára csupán: jók voltak az élethez, még akkor is, ha gyakorta roppant gonoszak voltak önmagukkal szemben. Mindig az építõ embert látom, amint tekintetét a közelben és távolban emelt épületeken nyugtatja és ugyanígy nézi a várost, a tengert, a hegyvonulatot, szinte megerõszakolva a természetet, e tekintettel hódítva: amit csak lát, beilleszti tervébe, végül pedig birtokává teszi, azáltal, hogy mindez tervei részévé válik.” Fülep Lajos rendkívül nagy reményekre jogosító mûvészettörténészként és mûvészetfilozófusként kezdte pályáját. Valamikor 1907. november 24., a Régi erõk földje címû cikke megjelenése elõtti hetekben fölment a Firenze vonzáskörzetében található settignanói hegy legtetejére. Addig szemlélõdött és meditált ott, addig ölelkezett fejében a látvány és a gondolkodás, mígnem múzeummá lényegült át benne a szép toszkán táj. Azért történhetett ez meg, mert Toscana tartomány földje, az egész toszkán természet a keresztény hitet újra föltámasztani képes vidék. Hegyei és völgyei, bányái és városai egyetlen nagy és interaktív „múzeumként” õrzik és galvanizálják a vallást, válaszolva ezzel a modern nagyvárosi civilizáció emberének kínzó kételyeire. Ha „épületkõben, szoborban és színben mindenütt találkozunk ezzel a földdel és mindenütt szentek társaságában, akkor rájövünk: itt a föld parancsol. Az egész föld, amely odaadta mindenét a kereszténység ölébe. Parancsol a föld cipruserdeivel, sziklás hegyeivel, mély bányáival. Az erõ, a borzasztó nagy erõ, amelyik ebben a földben élt, amelynek hánykolódása oly messze elérzett és amely ma is úgy tud parancsolni, középkori erõ, keresztény erõ volt.” Stendhal számára Firenze – éppen az épületek utcai frontja, a köztéri összképet kialakító külsõ falfelületek révén – ugyanúgy a „letûnt nemzedékek” egyéniségének, lelki tartásának, jellembeli arculatának múzeuma, mint – az elõbb láthattuk – Nietzsche szemében Genova. Ugyanakkor Stendhal esetében 111

konkrétabban és kontrasztosan megfogalmazódva; ami azonban csak a két szerzõ idézett szavainak, és korántsem átfogó szellemiségének a különbsége. „Ezeket a palotákat óriási kõtömbökbõl építették – írta Stendhal Firenzében, 1817. január 23-án –, s utcára nézõ felüket amúgy nyersen hagyták; tömör formájukról jól látni, mennyiszer kóborolt itt a veszély! ” Stendhal nosztalgikusan szeretett, régmúlt Firenzéje tehát az egykorvolt belsõ és külsõ harcok, a kardokkal-tõrökkel vívott veszélyek, a férfias szenvedélyek „képzeletbeli”, de rusztikus falakkal tárgyszerûen is illusztrált múzeuma. A konkrétság és a kontraszt abból adódik, hogy Stendhal szembeállította a reneszánsz kori és a XIX. századi firenzei polgárt: az elõbbit bátorként és szenvedélyesként – az utóbbit viszont a szegényes fösvénység és a hiú szokások foglyaként láttatva. Ez a szemlélet az, ami azonos platformra állítja Stendhalt, Taine-t, Burckhardtot; ez a gondolatközösség az, ami kinyilvánította Nietzsche tiszteletét irántuk. Mintegy száz évvel késõbb, 1911. július 23-án Ady fülében a firenzeiek oktalan ordítozása egyetlen értelmes nyilatkozattá tömörül: „õk nem a reneszánsz szobrai”. Ugyanakkor Rilke 1919. augusztus 6-án Bernben azt tapasztalta, hogy a kortárs polgárok töretlen folytatói a karakterek örökségének; hogy a házak nemcsak a tradicionális, hanem a jelenkori jellem értékeit is tükrözik. „Õsi, tömör testû, itt-ott még egészen romlatlan város, a megbízható és szorgos polgárság összes tulajdonságaival; érzi az ember a magasan fejlett öntudat jeleit, mely kiül a rokon ízlésû házak homlokzatára.” (Egyébként Hessét is vonzotta a firenzei emberek „nagyvonalú természetessége” – a modern civilizáció „kisszerûségeivel” szemben.) Amit tehát a történelmi óváros mintegy szabadtéri múzeumként megõriz és visszatükröz a múltbeli vitalitásból, az a (poszt)modern civilizáció enervált polgári életének indirekt kritikája. De maradjunk csak önmagában Firenzénél, amely nemcsak nyilvánvalóan múzeumváros, hanem egyben a legtermészetesebb módon múzeum is; mert nem kell különféle ötletekkel-trükkökkel éltetni, „közel hoznia” a múltat. Firenze városa ugyanis maga a tökéletes, a goethei értelemben veendõ mûalkotás: közel is engedi, és egyszerre távol is tartja a közterein járó turistákat, akik adekvát módon ugyanezt az ambivalenciát akarják. „A nagyszerû múlt ugyan fájdalmasan kevéssé kapcsolódik a mai Firenze életéhez, mégis túlontúl erõteljesen él önmagában, túl közvetlenül ragadja meg az embert ahhoz, hogy erõt vehetne rajtunk az egykor és a most között tátongó szakadék romantikus érzése” – írta valamikor az 1910-es években Georg Simmel német szociológus és mûvészetfilozófus szép, Firenze címû esszéjében. (Esszéistaként neki is megvan a maga „három városa”, mint a regényíró Zolának; csak egészen más eszmei értelemben.) Kulturális közhely, hogy Firenze a klasszikus, a XV–XVI. századi itáliai és európai reneszánsz fõvárosa – majd múzeuma. Az viszont esztétikai síkon különös kegyelmi ajándék a befogadó számára, ha ezt valaki a város egy rejtõzködõ pontján is képes észrevenni: üzenetének összetettségét és mélységét meglátni. Ez esett meg például Hubay Miklóssal, a drámát és a verset egyetemi szinten értõ-értelmezõ szerzõvel. 1966 decemberében egy fogadáson vett részt a Me112

diciek palotájában. A vacsora elõtti szünetben, többedmagával egy olyan erkélyen találta magát, amely egy elrejtett belsõ udvarra, vagy inkább zárt kertre nézett. Felülnézetbõl egybefoglalva, sûrítetten és szemléletesen tárult elé a reneszánsz formateremtés és látványkultúra néhány lényegi jellemzõje, például a „pontos geometria”, a plasztika és a vegetáció szintézise stb. Esztétikai élményét, illetve élményének emlékét Hubay egy kulcsszóra épülõ mondattal összegezte. „A harmóniára emlékszem, s ez olyan tökéletes volt, hogy elfeledtette a részleteket, amelyekbõl felépült.” Ezt megelõzõen, valamelyik októberi vasárnap reggelén történt, hogy Hubay szálláshelye szobájának egyik ablakkeretébe, virtuálisan „belekomponálhatott” egy olyan firenzei városképet, amelybe belefért egy román oszlop, három gótikus torony (Bargello, Abadia, Palazzo Vecchio), egy kora reneszánsz ablak, amely már „merõ elegancia”. A szeme elõtt állt össze egy valóságos kis mûvészettörténeti múzeum – az építészet szemszögébõl. A Firenzei éjszakák szerzõjét, Heinrich Heinét hátrahagyva, egyelõre mi is búcsúzunk Firenzétõl, sietve Sienába. Ott Márai Sándor meglepve tapasztalta, hogy mindenki „a legtisztább olasz nyelven köszönt Petrarca nyelvén. Mintha valaki mosogatás után gótikus szövetekkel törölgetné el az edényt. A városban nemcsak minden kõ, minden ablak, de minden idevalósi ember is belsõ, organikus kapcsolatot tart a Középkorral. …A házak kapuja felett a nagy toscanai családok, a Chigik, a Piccolominiek és a Mediciek címere; s a házakban kis emberek élik tovább a címer mögött a régi nagy családok életének öntudatát. Gõgjük, hogy õk – egyedül õk Olaszországban – tisztán õrizték meg és hétszáz év távolából is tisztán beszélik Petrarca nyelvét” – írta 1950-ben, a naplójában. A köveket, falakat megelõzve, Márai szemében-fülében ismét az ember került a fókuszba; ahogy az korábban megtörtént Nietzschével Genovában, vagy Stendhallal és Adyval is („régi szemek városa”) Firenzében. Siena az olasz – pontosabban a petrarcai poézissel fémjelzett toszkán – nyelv élõ múzeumaként, múzeumvárosaként került most föl tanulmányunk virtuális térképére. Ha nyelvében él a nemzet, akkor nyelvében él a város is; s vele együtt a város mûvelõdéstörténete. Ismert az a középkori eredetû német szállóige, mely szerint „a városi levegõ szabaddá tesz”. Ámde hogyan hat a város levegõje az újkor kezdete óta? Kulturális értelemben konzervál, ami témánk szemszögébõl azt jelenti, hogy – természetesen megszûrve, szelektálva – muzeálissá nemesíti a lokális mûvelõdéstörténet régebbi és újabb jelenségeit. Ezzel emelkedik igazán a falu fölé, amelynek népi kultúráját – ha nem zárkózik el kvázi hermetikusan a külvilágtól – minden könnyûszerrel szétzilálhatja, ami a civilizáció mindenkori újdonsága; ugyanis a falut nem védik szilárd szellemi városfalak. Robert E. Park állapította meg 1925-ben, hogy „a város lélekállapot, szokásokból és hagyományokból, a szokások keretében szervezõdõ s a hagyomány által közvetített viselkedésformákból és érzelmekbõl összetevõdõ egész”. Föntebb már idéztük Goethének azt a Rómából írt levelét, amely az „Örök Várost” mint különbözõ korok térben rétegzett múzeumvárost láttatja. (Mint láttuk, ehhez 113

hasonlóan tudatosult Heinének Livorno, Justhnak Palermo, Herbertnek Arles és Devecserinek Spoleto.) Egy mélyreható tudományos elemzés tárgya lehetne, hogy „Rómának esete” mennyiben igazolja, illetve cáfolja Michel Foucault idevonatkozó teóriáját; a középkorral és a jelennel keretezett elméletét, amelyet az Eltérõ terek címû tanulmányában kifejtett. Ehelyett mi most is megmaradunk a befogadót a középpontba állító koncepciónk nyomvonalán. „Az embernek hol az az érzése, hogy a város és a Város (mert kettõ ez, csak egy idõben van jelen) félelmetes gazdagságával, változatosságával mindjárt agyonlapítja; hol pedig az, hogy õ maga egyszerre több helyen tartózkodik, s több idõben is persze” – ez az egyetértõ, de szuverén „válasza” Devecseri Gábornak Goethe episztolájára. Amit Goethe egy emelkedett levélben, Devecseri pedig egy gondosan szerkesztett útirajzban rögzített Róma térben kiterített, korszakokat rétegzõ sajátosságáról, azt Georg Simmel elvontságában is szép filozófiai esszéjében fejtette ki a XX. század tízes éveiben. Úgy veszi észre, hogy a megismételhetetlen történetiségû római mûemlékváros egy olyan kivételesen virulens múzeum, amely a múlt és a jelen egybevegyülésének a megtestesülése. „Róma szemléleti képében tehát, térbelileg, a lehetõ legkülönbözõbb dolgok olvadnak egymásba, s ez a folyamat az idõ formájában is valóságosan hat. Egészen sajátos, nehezen leírható módon úgy érezzük, hogy az egymástól elkülönült idõk egymásba és egymáshoz nõnek. Ezt néha úgy fejezik ki, hogy Rómában jelenné válik a múlt; de fordítva is, a jelen válik olyan álomszerûvé, szubjektivitás felettivé s nyugalmassá, mintha múlt volna.” A XIX–XX. század fordulóján (tehát mintegy hetven-nyolcvan évvel a korszerû, a látogatót a középpontba állító koncepció megvalósulásának kezdete elõtt) a múzeumokat és nézõiket egyaránt a mûtárgyakra koncentráló maximalizmus jellemezte. A mûgyûjtõ intézmények ugyanis mindent meg akartak mutatni – a mûvelt középosztály utazói pedig mindent meg akartak nézni. Abban is megegyeztek, hogy nem az esztétikumot kívánták demonstrálni; s nem az esztétikai élményeket óhajtották preferálni: ez már önmagában elvezethetett volna a kiemelésekhez és a válogatáshoz. A mûvészettörténeti információk árasztása és hajszolása helyett, az esztétikai érzelmek kínálása és keresése ugyanis feltételezi a tudatos szelektálást, továbbá az idõleges és informális „komponálást” mint tervezést. Ez az, amit az elõzõ századforduló táján Heinrich Wölfflin mûvészettörténeti „elmûvelõdésnek” nevezett. A történeti érdeklõdés ti. túlságosan „elhomályosította a képzõmûvészet fõ problémáját”; ami nem más, mint a formák iránti érzék. Meglepõnek tûnhet, hogy a történetiség túltengését éppen egy mûvészettörténész kifogásolta; csakhogy Wölfflin kutatásainak középpontjában egy esztétikai kategória állt, nevezetesen a stílus és formaváltozásai. Wölfflin A mûvészettörténeti „elmûvelõdésrõl” címû esszéje azért figyelemre méltó témánk felõl is olvasva, mert szemlélete még a képek esztétikai értékein is túlterjed; pontosan abban az értelemben, ahogyan azt föntebb, a térben kiterített római idõrétegek után fejtegetni kezdtük. Esszéje azért tekint túl az esztétikán 114

is, mert észreveszi és jellemezni tudja az embert mint városnézõ, templomokban tájékozódó, képtárakban keresgélõ turistát; a múzeumokban pedig nemcsak az egyes mûalkotásokat látja kritikusan, hanem az intézmény egészét és korabeli koncepcióját is. „A modern, »mûvelt« turista becsvágya pszichológiai rémség. Mûvészettörténeti teljességre törekedve veszi át Itália templomait és múzeumait, pedig hamar rá kellene jönnie, hogy így nem szerezhet mély benyomásokat, hanem éppen ellenkezõleg, egyik benyomás a másikat oltja ki. … Nagy múzeumaink persze már eleve mindent látni akarásra csábítanak, és ha megfigyeljük, hogy a látogatók nagy tömege mily csekély pszichológiai ökonómiával nyomakodik át a termeken, nagyon borúlátóan kezdhetnénk az efféle intézmények hasznáról vélekedni, de hát a múzeumok önmagukban gyûjtõhelyek, és nemcsak esztétikai, hanem történeti feladatokat is ellátnak. Csak annyi változásra lenne szükség, hogy egy (kis) kiállítási anyag és egy (nagyobb) anyaggyûjtemény szétválasztásával ezt a kettõs jelleget figyelembe is vegyék.” Wölfflint a kortársai közül egy nagyszerû német író igazolja vissza. Theodor Fontane 1874-ben és a rá következõ esztendõben kétszer két hetet töltött Itáliában, s igazán mély és maradandó élményeinek vesztére, „szûken számítva tízezer képet meg szobrot” látott. Fontane a maga kárán tanulta meg azt, amit 1896. szeptember 24-én keltezett levelében másnak tanácsolt. Mondatainak mottója az lehetne, hogy a város élménye nemcsak sokkal élvezetesebb, hanem még maradandóbb is, mint a múzeumoké. „Ön megrajzolta mindazoknak a sorsát, akik ahelyett, hogy csatangolnának, vagy trattoriákban reggelizgetnének, három hét alatt az összes quattro- és cinquecentistákat be akarják kebelezni. A ráfordított idõ és fáradság semmiféle arányban nincs azzal, amit ebbõl nyerni lehet. Még a szakembereknek is kevés hasznuk van belõle és nem járnak sokkal jobban, mint a laikusok. … A város és a táj képét magunkba fogadni – ettõl kapunk valamit, s ha megnézzük a híres és nagyszerû építészeti alkotásokat, még akkor is, ha nagyságukat és szépségüket nem értjük. …Megállni a Palatinuson, átvágni az Esquilinuson, felkeresni a Caecilia Metella síremlékét, végigkocsizni a Campagnán egész a Nemi-tóig – ezek a nagy pillanatok, nem a képek, bármennyire is szépek. Néhány kivételt azért elismerek.” Ami Fontane levelében csak futólag és mellékesen kapcsolódik össze, az Malwida von Meysenbug emlékezéseiben mindennap mélyülve, s egyre tudatosabban szemlélve. Ez a település és a közeli természet összetartozásának jelensége: most az „Örök Város” és a Róma környéki táj, a Claude Lorrain és késõbb a mi idõs Markó Károlyunk ecsetjével is megfestett Campagna. Amit a Római idill (1877) címen olvasható memoárrészletbõl megidézünk, abból egy ennél sokkal lényegesebb, általános érvényû eszmei üzenet szûrhetõ ki. A mûemlékváros kövei – különösen a romjai – a memento mori: az „emlékezz az elmúlásra”. A környezõ természet, a vigasztaló vegetáció viszont a memento vivere: az „emlékezz az életre”. „Körülöttem emelkednek a nagyszerû rommezõk, fölöttünk mintha kiterjesztett szárnnyal lebegne a világtörténelem 115

– mélabús memento mori a jelen számára, míg az örökkön megújuló természet vigaszt hozó zöldjével fonja be az omlatag falakat. Itt van a Forum, a Palatinus, a Colosseum, és a távolban kéklik az Albano-hegység szelíd vonala.” A felnõttkorban folytatott tanulás – vagy sokkal inkább (ön)mûvelõdés, sõt (ön)formálódás – még annyira sem lehet a kényszerûség érzetét keltõ, mint a gyermekkori, hiszen munka vagy munkanélküliség mellett történik. Minél idõsebbek vagyunk, a mûvelõdés annál inkább a szórakoztatásával és szemléletességével szerezheti-õrizheti meg a vonzerejét. A felnõtt valamiféle visszakapott szabadságként éli meg a kötöttségektõl és tervezettségtõl való mentességet: a kényszerûségek alól fölszabadulva mûvelõdik csak igazán. Saját élményeként megragadóan ábrázolta ezt a lelkiállapotot Lamartine a Graziella (1852) c. regényének elején. „Komolyan tanulmányoztam Rómát, de tevékenyen akartam tanulmányozni. Ez volt számomra a legjobb történelmi lecke. Unalom helyett az antikvitás így csupa izgalom lett. Semmiféle terv nem vezetett a tanulásban a puszta kedvtelésen kívül. Mentem vaktában, amerre lépteim vittek. Az antik Rómából a mai Rómába, a Pantheonból X. Leó palotájához, Horatius tiburi házából Raffaello otthonába. Költõk, festõk, történetírók, nagy emberek egyetlen nagy kavargásban vonultak el szemem elõtt, csak azt állítottam meg közülük egy-egy pillanatra, aki aznap különösen érdekelt.” Ez már par excellence múzeumandragógia – a mûemlékvárosra, tehát a történelmi óvárosra mint szabadtéri múzeumra kivetítve. Megszámlálhatatlanul rengeteg cserépdarabot tárolnak a világ megannyi múzeumának raktáraiban és tárlóiban. Ámde Róma maga az „óriási, darabokra tört edény” – írta Rilke. Az 1903. augusztus 11-én keltezett levelet a költõ úgy folytatja, hogy ez az „a város, melybõl a századok alatt tömény történelem szivárgott a talajba”. Mennyi elképesztõen sok és legszívesebben nagy kezdõbetûvel írandó fenség, szépség és nagyság lelhetõ föl a földkerekség mûgyûjteményeiben – különösen a mega- és metropolisok (Róma, Párizs, Berlin, London, New York, Szentpétervár stb.) monumentális múzeumaiban! De egyedül Róma az, ahol ez a megnevezett múzeumi „feeling” már a köztereken megkapható, belépõjegyek nélkül. „Egyetlen más városban sincsen az embernek szüntelenül az az érzése, hogy a Fenség, a Szépség, a Nagyság kézzelfogható közelben van, állandóan körülvesz, következésképp minden pillanatban beléphetünk a szentélyébe” – vélekedett Turgenyev 1857. december 1-jén. Róma és egész Itália csodája mindenkit lenyûgözött – kivéve a futuristákat, akiket viszont kifejezetten fölbõszített. Fõleg vezérüket, Filippo Marinettit, a futurista proklamációk megszövegezõjét. Marinetti már 1909. február 11-én kelt kiáltványában, a futurista irányzat megindulásakor, mozgalmuk minden meghatározó jellemzõjét szerteharsogta a médiában. A múzeumok és az antikváriumok szerinte „temetõk”, a képzõmûvészetek „vágóhídjai”; a megújulni vágyó Itália „bûzös rákfenéi” a professzorokkal, régészekkel és idegenvezetõkkel együtt. Olaszország összességében az „ócskaságok piaca”, s ebbõl a tényállásból radikális konzekvenciák vonandók le. Le kell rombolni a múzeumokat és a könyvtárakat, meg még azt is, 116

ami körülveszi a modernizálódást „mérgezõ” intézményeket! Tulajdonképpen „köszönet” illeti részünkrõl Marinettit, aki – bár szándékolatlanul, közvetve és ellenkezõ elõjellel – igazolja kezdeti tézisünket. „Ragadjátok meg a csákányokat, a fejszéket, a kalapácsokat, és romboljátok, romboljátok könyörtelenül a tiszteletre méltó városokat!” A múzeumok azonban ma is állnak, magukba illesztve természetesen a futurista mûvészetet is. Száz év múltán állnak a városok is: múzeumi arculatukat megõrizve, sõt még vonzóbbá fokozva. Felhasznált irodalom Ady Endre: Összes prózai mûvei. Akadémiai, Bp., 1973. Benevolo, Leonardo: A város Európa történetében. Atlantisz, Bp., 1994. Camus, Albert: Noteszlapok. 1. kötet, Nagyvilág Kiadó, Bp., 1993. Čapek, Karel: Barangolások Európában. Európa, Bp., 1972. Chateaubriand, François René de: Síron túli emlékiratok Osiris, Bp., 1999. Comenius, Johannes Amos: Pampaedia. Magyar Comenius Társaság, Sárospatak, 1992. Devecseri Gábor: Epidauroszi tücskök, szóljatok. Útinapló. Magvetõ, Bp., 1978. Fontane, Theodor: Élete levelekben. Gondolat, Bp., 1962. Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, elõadások, beszélgetések. Latin Betûk, Debrecen, 1999. Fülep Lajos: A mûvészet forradalmától a nagy forradalomig. Cikkek, tanulmányok. 1. kötet, Magvetõ, Bp., 1974. Geréb József: A római kultúra legjelentõsebb vonásai. Franklin-Társulat, Bp., 1917. Goethe, Johann Wolfgang von: Levelek. Európa, Bp., 1988. Gogol, Nyikolaj Vasziljevics: Mûvei. 1. kötet, Európa, Bp., 1971. Goldoni, Carlo: Emlékezései. Európa, Bp., 1963. Gyergyai Albert: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Európa, Bp., vál., 1977. Heine, Heinrich: Versek és prózai mûvek. 2. kötet, Európa, Bp., 1960. Herbert, Zbigniew: Barbár a kertben. Esszék. Európa, Bp., 1976. Hesse, Hermann: Peter Camenzind. Cartafilus, Bp., 1999. Hubay Miklós: Úton és itthon. Gondolat, Bp., 1970. Ibsen, Henrik: Levelei. Fõvárosi Könyvkiadó Rt., Bp., 1922. James, Henry: Egy hölgy arcképe. Európa, Bp., 1985. Justh Zsigmond: Naplója és levelei. Szépirodalmi, Bp., 1977. Kazantzakisz, Nikosz: Jelentés Grecónak. Gondolat, Bp., 1970. Kisfaludi Strobl Zsigmond: Emberek és szobrok. Képzõmûvészeti Alap, Bp., 1969. Kõrössi P. József: Csók a Palatinuson. Magyar írók római novellái. Noran, Bp., vál., 2001. Kundera, Milan: Nemtudás. Európa, Bp., 2001. Lamartine, Alphonse de: Graziella. Európa, Bp., 1963. Leopardi, Giacomo: Gondolatok. JATE, Szeged, 1992. Maupassant, Guy de: Elbeszélések 1882–1884. Európa, Bp., 1979. Márai Sándor: Föld, föld!..., Helikon, Bp., 2006. Márai Sándor: Napló, 1945–1957. Akadémiai–Helikon, Bp., 1990. Márai Sándor: Napló, 1958–1967. Akadémiai–Helikon, Bp., 1992. Márai Sándor: Napló, 1968–1975. Akadémiai–Helikon, Bp., 1993. Márai Sándor: Tájak, városok, emberek. Helikon, Bp., 2002. Meysenbug, Malwida von: Nagy emberekre emlékezem. Gondolat, Bp., 1964. Miller, Henry: Az amarusszioni kolosszus. Görögország szelleme. Magvetõ, Bp., 1993. Nietzsche, Friedrich: A vidám tudomány. Holnap, Bp., 1997. Országh László: Az el nem képzelt Amerika. Az amerikai esszé mesterei. Európa, Bp., vál., 1974. Pausztovszkij, Konsztantyin Georgijevics: Messzi-bolyongás. Gondolat, Bp., 1974. Rilke, Rainer Maria: Levelek 1899–1907. Új Mandátum, Bp., 1994. Rilke, Rainer Maria: Levelek 1919–1922. Új Mandátum, Bp., 1999. Salyámosi Miklós: Kultusz és áldozat. A német esszé klasszikusai. Európa, Bp., vál., 1981. Sand, George: Életem története. Emlékiratok, levelek. Magyar Könyvklub, Bp., 2000. Shakespeare, William: Összes mûvei. Helikon, Bp., 1992. Simmel, Georg: Velence, Firenze, Róma. Atlantisz, Bp., 1990. Stendhal: Séták Itáliában. Gondolat, Bp., 1961. Szabó Magda: Zeusz küszöbén. Útijegyzetek. Szépirodalmi, Bp., 1968. Szabó György: A futurizmus. Gondolat, Bp., vál., 1967. Szerb Antal: A harmadik torony. Magvetõ, Bp., 2007. Tordai Zádor: Utazás Hellaszba. Héttorony, Bp., 1993. Tótfalusi István: Shelley világa. Európa, Bp., 1971. Turgenyev, Ivan Szergejevics: Visszaemlékezések, levelek. Gondolat, Bp., 1963.

KÖNYVRÕL KÖNYVRE

kAló kriszTinA

Be nem hegedõ sebek Sophie Képès: Un café sur la colline (Kávé a hegyoldalban). Éditions Noir sur Blanc, 2007 Aludtam, ettem, öltem, és a Gondolat nem üldözött; állat voltam az állatok s gyökér a gyökerek között. (SZABÓ LÕRINC: Nem voltam én mindig ilyen…) „Hetven éve békében élünk” – mondhatják Franciaországban, és mondhatjuk mi is itt, Magyarországon, hiszen ha háborúra gondolunk, sokaknak a második világháború a legutolsó példája a nemzetek közötti politikai, vallási, nacionalista nézetek összeütközésének és a vele járó emberi elaljasodásnak, a leírhatatlan borzalmaknak, a generációkon keresztül feldolgozhatatlan szenvedésnek. Pedig az azóta eltelt évtizedek nemzetközi konfliktusait felsorolni is hosszú lenne. Ha csak szûkebb környezetünket, Európát nézzük, akkor is ott van példának a Sophie Képès hetedik regényének keretet adó, 1991-ben kezdõdött délszláv háború. Persze könnyû mentegetõznünk, hogy „az a háború nem nálunk volt, kevés országot érintett, és különben is, ki emlékszik már ilyesmire ennyi év után – ha egyáltalán tisztában voltunk az eseményekkel akkoriban?”. Sophie Képès – sajnos, magyarul még nem olvasható – regénye is ilyen kollektív emlékezetkiesésre igyekszik felhívni a figyelmet, a közös emlékezés kötelességére és az emberi gonoszság elleni állásfoglalás felelõsségére. Mert a gonoszság fekély az emberiség testén: örökké kiújuló ulcus, amely nem mindig okoz halált, de annál borzalmasabbá teszi az életet. Ahogy a testfelszínt borító bõr elhalása után kialakul a fekély, úgy fakad háborúból háború s terem halálon halál. A regényt 2007-ben, friss aktualitással jelentette meg a svájci Noir sur Blanc kiadó, hiszen 2006 májusában Szerbia és Montenegró államszövetségének felbomlásával hivatalosan is megszûnt „Harmadik” Jugoszlávia. A második világháborút lezárni kívánó béke az egy nyelvet beszélõ, de eltérõ vallású és kultúrájú szerbeknek, horvátoknak és bosnyákoknak egy országot adott. Az 1945-ben Tito által eggyé kovácsolt hat ország a nyolcvanas évektõl kezdve mutatta a széthullás jeleit, és a nemzeti, nacionalista, soviniszta törekvések elkerülhetetlenné tették a heves összecsapásokat. 1991 és 1995 között a XX. századi Európa harmadik legvéresebb háborújára került sor. A daytoni rendezés elnémította ugyan a fegyvereket, kereteket adott egy háborúmentes ország megteremetéséhez, de véglegesen nem oldotta meg a konfliktust, amely így több mint tíz évig húzódott. S bár háború most nem dúl a térségben, a regény helyszínéül szolgáló Bosznia-Hercegovina ma megosztottabb, mint valaha. 118

A cselekmény, amely talán nem is a regény legfontosabb eleme, a szarajevói ostromzár idején játszódik, amely még Leningrád ostrománál is hosszabbra nyúlt. 1992. április 5. és 1996. február 29. között, ezerháromszázötven napon keresztül a félmilliós városban nem volt villany, víz és gáz, a lakosság segélyekbõl élt. Egy szarajevói bosnyák közösségbe érkezik a történések elbeszélõje, Nila Kazan francia önkéntes, aki egy forgatócsoport tagjaként segédkezik a francia Külügyminisztérium megbízásából készülõ dokumentumfilm elkészítésében. Nila Kazan a szerzõ írói álneve két korábbi regényében is (Madame est serbie, Baleine, 1998; Prisonniers de l’eclipse, Albin Michel, 2000), így az azonosulás nyilvánvaló. Nila, aki honfitársai érdektelenségén és a hírek „semlegességén” megütközve kötelességének érzi, hogy a helyszínen tegyen valamit, nem beszéli egyik helyi nyelvet sem. Érzékszerveire hagyatkozva sodródik az eseményekbe, néz, figyel és hallgatja az embereket. Kiváló megfigyelõkészsége, kifinomult emberismerete, együtt érzõ metakommunikációja lehetõvé teszi, hogy ne csak szemtanúja, de részese is legyen az eseményeknek. Ugyanakkor nyilvánvalóan kívülálló is marad, aki a józan ész képviselõjeként áll az értelmetlen vérontás és az emberi gyarlóság legkíméletlenebb megnyilvánulásai elõtt. Nila szemlélõdõ hozzáállásával sok mindent megtanul az emberekrõl, önmagáról, a minket körülvevõ, általunk (is) formált világról. Elõször is megtanulja, hogyan kell figyelmesen hallgatni másokat, megismeri a testi és lelki túlélés fortélyait, ugyanakkor az élet mulandóságát is; látja a nélkülözés leküzdésének különféle lehetõségeit, megtanulja a dolgok jelentésének és fontosságának átértékelését, az emberi becsület és tisztesség fenntarthatóságát, a további gyûlölködést szító, mélyrõl jövõ harag elûzését. Az olvasó pedig vele együtt tanul. Sophie Képès írása tehát nem elsõsorban a háborúról, a fegyveres összecsapásokról szól. Sokkal inkább a háború okozta be nem hegedõ sebekrõl, az ember embertelenségérõl, a gyilkos indulatok által kiváltott félelemrõl, a lelkükben továbbra is vérzõ túlélõkrõl, és arról a közös felelõsségünkrõl, hogy mindez a két világháború máig tartó traumája ellenére újra megtörténhetett Európában. Az írónõ, aki nagyszerû novellákat is ír, regényében is kiváló érzékkel használja a tömör mûfaj elõnyeit. A sajátos szerkezetû regény apró mozaikképekbõl áll össze. Egy-egy szereplõ, helyzet, szó kapcsán tipográfiailag is jól elkülönített történetek sorát olvashatjuk a fõszövegbe ékelve. Ezek a lábjegyzetszerû betoldások azonban csak látszólag melléktörténetek, valójában ezekbõl rajzolódnak ki azok az emberi sorsok, amelyeknek mindegyike egyegy vonása a háború arcának és a borzalmaknak, amiket a békés, gyûlölködést korábban nem ismerõ civil lakosság kénytelen átélni. A drámai, döbbenetes és megindító szövegfoszlányokban megjelenik többek között a tüzelõt gyûjtõ, gépfegyver elõl menekülõ nõ, a meggazdagodásban reménykedõ csetnik, a gondosan gyûjtögetett könyveinek pernyévé válását végignézõ író, a hasában magzatot képzelõ megerõszakolt, tébolyodottságában öncsonkító kamasz lány, a háború elõtt meghitt barátságban élõ, azóta ellen119

ségekké lett szerb-bosnyák diákok, a vukovári áldozatok emléke, a bombázást megtagadó szerb dezertõrök, a kivégzések áldozatait vizsgáló orvos szakértõ, a hídon lelõtt szerelmesek és a vallásukat megtagadni kényszerülõ muszlimok. Mind megannyi példája a háborús élet abszurditásának. Ezek a beékelt epizódok úgy törik meg az olvasás lendületét, ahogyan a bombázások és a gépfegyverropogás szakítják meg az ostromzár alatt élõk hétköznapjait. Sophie Képès regénye azonban a délszláv háborúnál sokkal többrõl és általánosabbról is szól. Magáról az emberrõl, aki minden körülmények között megpróbál élni és derûsnek maradni. Bármilyen embert próbáló szörnyûségekrõl is olvashatunk, a regény helyenként humoros is. Az elbeszélõ találó gondolatai és öniróniája nemegyszer mosolyt csal az olvasó arcára, a szereplõk ugratják egymást, meg-megcsillan az élet derûs oldala is, mint például a fentebb említett szövegbetoldások között található háborús viccgyûjtemény. S bár az irodalom csak megközelítése a valóságnak („La fiction n’est que la servante de la réalité” – írja maga a szerzõ), az értõ és együtt érzõ olvasó a regény mindkét aspektusát, a borzalmakat és a derût is átéli. Úgy tartják, hogy húsz-huszonöt év kell, mire egy háború bekerül a közös narratívába. Lehetséges. Ennél hosszabb idõnek azonban nem szabad eltelnie hallgatásban. Sophie Képès mély emberséggel, nagy együttérzéssel és nõies gyengédséggel mondja el Nila és barátai szinte elmondhatatlanul kemény történetét. A Café sur la colline örök érvényû, elgondolkodtató, nyugtalanítóan felelõsségre vonó mû az ember békevágyáról és élni akarásáról.

PeTrõczi évA

Mágikus szürrealizmus, Portugáliából Afonso Cruz: Kokoschka babája. Bense Mónika fordítása. Typotex Kiadó, 2014 A távoli kamaszéveinket lázba hozó irodalmi „boom”, a Latin-Amerikából érkezett, s magyar földön is diadalt arató mágikus realizmus megértése általános iskolásokhoz méltóan egyszerû feladat volt ahhoz a penzumhoz képest, amely elé az 1971-ben született portugál író-grafikus-zenész, a vérbeli polihisztor, Afonso Cruz állítja olvasóit. Bár feladatunk nem az olvasók lebeszélése a könyvrõl (s erre okunk sincs, hiszen a könyv szövege szikrázóan intelligens, húsba vágóan õszinte, bölcs, ugyanakkor nem szürkén filozofálgató, hanem igazi „kaleidoszkóp-textus”), két embercsoportot mégis óvnunk kell tõle. Elsõsorban azokat, akik idegenkednek a prózai mûveket újra meg újra átszövõ költészettõl. Meg azokat, akik a lineáris cselekmény rabjai és idegenkedve fogadnak minden rapszodikus kavargást. Mert kavargás aztán bõven akad a Kokoschka babája lapjain. Hogy stílusosak próbáljunk lenni: olyan ez a regény, mint Oskar Kokoschka Szélmenyasszony 120

címû festménye, amelyben a mester és Alma Mahler (ekkor még nem Werfelné, sõt még csak nem is Gropiusné asszony!) 1911–1914-ig örvénylõ szerelmét ábrázolja. A párhuzam nem véletlen: az Oskar–Alma-kapcsolat morbid befejezése adta a Cruz-regény címét és alapkoncepcióját. Kokoschka ugyanis négy évvel viharos szakításuk után, 1918-ban megrendelt egy életnagyságú és élethû Alma babát a híres baba- és bábkészítõtõl, Hermine Moostól. Az erõsen Pygmalion-ízû történet tragikomikus véget ért: az élettelen, de végre engedelmes „élettárs”, akit a szerelmi bánatát dajkáló festõ mindenhová magával cipelt, egyenesen a tiszteletére rendezett estélyen „múlt ki”. Akkor, amikor kapatos készíttetõje hozzávágott egy üveg vörösbort, s a baba feje erre szépen messzire gurult és a torzó „vérbe”, akarom mondani borba borult. És itt kezdõdik az igazi szürrealizmus, Cruz saját, szenzációs, olykor képregénystílusba hajló illusztrációival nyomatékosabbá téve az örvénylõ-vibráló cselekményt. Mivel Kokoschka 1917-tõl 1931-ig Drezdában, a második világháború német „mártírvárosában” élt, s Alma babát is itt, pontosan Hans Possénak, a drezdai Mûvészeti Galéria igazgatójának a házában vette át, természetes, hogy a legendás bábu sorsa Drezda sok lakójának végzetével fonódik össze. Ebbõl a szörnyû drezdai „Guernicá”-ból most elsõként azt a tragédiát idézzük fel, amely a legközelebb áll az Oskar–Alma szerelmi történet befejezéséhez. A fejezet címe önmagáért beszél: „a jó barát feje egy örökkévalóságot hagyott maga után”: „Isaac Dresner épp legjobb barátjával, Pearlmannal játszott, amikor az egyik utcasarok és a kapufa között megjelent egy német katona. A katonának fegyver volt a kezében, és fejbe lõtte Pearlmant. A fiú arccal fölfelé Isaac Dresner jobb bakancsára zuhant… A katona… Nem találta el Isaacot, aki vértõl és holt emlékektõl tocsogó csizmájában rohant tovább. három golyó süvített el Isaac Dresner lelke mellett, de csak a gettó falaiba fúródtak bele. Bár Pearlman feje egy örökkévalóságot hagyott maga után, mégis örökre odanõtt Isaac jobb lábához, az a vaslánc rögzítette oda, amely az egyik embert a másikhoz köti. Ezért kezdett sántítani alig észrevehetõen, amirõl aztán soha többé nem fog tudni leszokni. Ötven év múlva Isaac Dresner a jobb lábával még mindig maga után fogja vonszolni annak a távoli fejnek a súlyát.” Már az imént idézett néhány sor is érzékelteti Afonso Cruz írásmûvészetének költõi erejét. S ez az erõ nem fárad el, nem hamvad el (ahogyan Drezda városának nagy része!) a háborús apokalipszis történései között. A szerzõ pedig közben továbbra is hû marad a szerelmét gyászoló Kokoschka egykori világához, tetteihez. Így a maga is több mûvészeti ágban jeleskedõ, Almát sirató festõ kanárimadara is felénk röppen, ha nem is egy feketére festett mûteremben, hanem az Isaacnak menedéket adó, szelíd madárkereskedõ, Bonifaz Vogel boltocskájában. Hogy azután ott találkozhassunk minden idõk egyik legszebb, legtömörebb metaforájával: „A madarak behúzódtak az egyik sarokba, és nem nagyon akartak ránézni arra a nyitott ajtóra, elnéztek a szabadság mellett, hisz ez az egyik legijesztõbb ajtó a világon. Csak a börtönben érezték szabadnak magukat. A bensejükben volt a kalitka. A másik, a fém- vagy fakalitka csupán metafora volt. Bonifaz Vogel metaforák közt élt.” 121

Nekünk, magyar olvasóknak külön érdekesség lehet. hogy Alma baba földi maradványai befolyásolják egy Drezdába szakadt magyar család, a Varga dinasztia sorsát is, különösen a kerek arcú, kiálló pofacsontú Anasztáziáét. Aki két évre megmenti egy nigériai óriás, az egy német családnál kertészként dolgozó Eduwa életét, aki egyszersmind Alma baba „feltámasztója” is lesz. Rendbe hozza, összerakja a szemétbõl kimentett bábut, s Oshun, a nyugat-afrikai istennõ fehér másaként imádja. Anasztázia Varga természetesen nem Eduwa, a szelíd fekete férfi rajongója, hanem egy saját sikertelenségében valósággal „elfészkelõ” íróé, Mathias Popáé. Akit azután két generációval késõbb Anasztázia unokája, Adele kerestet, de voltaképpen csak azért, hogy szembesülnünk kelljen az alábbi, megcáfolhatatlan sorokkal: „Csodálkozva figyelte (Adele!), hogyan körvonalazódik homályosan ez a láthatatlan szövedék, amely minden sorsot összekapcsol, vagy ha úgy tetszik, minden tragédiát. A nagyanyjának pedig be kell érnie az emlékeivel, a múltjával, ezekkel a vasgolyókkal, fejekkel, amelyeket egész életünkön át cipelünk.” És itt elérünk egy újabb Kokoschka–Alma-párhuzamhoz. A haldoklásában is szerelme, Popa után vágyakozó nagymama, Anasztázia kedvéért Adele a nyomozó kudarca után maga fog kutatásba. És mire bukkan? Egy kiadó nevére, amelyrõl egy 1923-ban bemutatott Kokoschka-dráma, az Orpheusz és Eurüdiké juthat az eszünkbe, a világhírû festõmûvész szerelmi gyászmunkájának egyik késõbbi állomása: „Adele annyit hallgatta ezeket a sóhajokat, amelyek Mathias Popa után vágyakoztak, hogy egy nap úgy döntött: megkeresi ezt a férfit, vagyis a nagyapját. Elevenen vagy holtan. Odalépett a ruhásszekrényhez, vagyis a kartondobozhoz, amelyben Anasztázia az emlékeit õrizte, hogy megnézze, van-e valami nyom, amelyen elindulhat. És talált is egy levelet, amelyen ez állt: Euridiké! Euridiké!, a hátulján pedig: Mathias Popa. Egy másik levélen, egy olasz étterem fejléces papírján tintával mindössze ez állt: szeretlek. Úgy, ahogy a szerelmet le kell írni: tintával.” Egy bizonyos: a hosszú életû Kokoschka és nyolcvanöt évet megért babája nagyon szeretné ezt a kis remekmûvet, ahogyan mi is, hála írója tehetségének és nem utolsósorban Bense Mónika hajlékony-szép magyar szövegének.

122

KÜLFÖLDI SZERZÕINK ALEKSZANDR JASIN (családi nevén Popov, 1913–1968) orosz költõ és író a szovjet falusi próza egyik elõfutára volt. Magyarul eddig mindössze néhány verse látott napvilágot költészetének korai, sematikus korszakából Lányi Sarolta és Szabó Lõrinc fordításában. Itt közölt kései versei a Druzsba Narodov címû folyóiratban jelentek meg az 1970-es évek elején. SOPHIE KÉPÈS francia író, mûfordító. Párizsban született magyar apától és francia anyától. Tanulmányait a párizsi Keleti Nyelvek Fõiskoláján végezte. Diákkora óta ír: amikor a Le Seuil kiadó 1984-ben közreadta elsõ regényét, alig volt húszéves. Azóta tíz könyve jelent meg, ezek között a szerb polgárháborúról szóló Un café sur la colline (Egy csésze kávé a dombtetõn) címû regény az egyik legjelentõsebb (Noir sur Blanc, 2007). Több magyar írót fordított, többek közt Kosztolányi Dezsõt és Székely Júliát. Itt közölt írását kéziratban küldte el szerkesztõségünknek. ELSA KORNETI görög írónõ, költõnõ 1969ben született Münchenben. Trierben és Thessalonikiben gazdaságtant tanul, majd újságíróként helyezkedik el. Németbõl, olaszból, spanyolból és angolból is fordít, többek közt Margaret Atwood, Homero Aridjis és Hertha Müller mûveit. Hét kötete jelent meg, esszék és versek vegyest. Egyik novelláját az év elbeszélésének, egyik verseskötetét az év könyvének választották. Itt olvasható mûveinek fordítása a szerzõ segítségével készült.

BORISZ MOZSAJEV (1923–1996) a szovjet falusi próza irányzatához tartozó orosz író. Magyarul eddig még semmilyen írása nem jelent meg. Itt közölt novellája, eredeti címén Sztyepok és Sztyepanida, négykötetes összegyûjtött mûveinek második kötetébõl való. (Hudozsesztvennaja Lityeratura, Moszkva, 1989.) IAN PARKS angol költõ, bányászcsaládban született 1959-ben, Mexborough-ban, Yorkshire-ban, és ma is ott él. A sheffieldi, az oxfordi és a leedsi egyetemen oktatott szépírást. Az Endymion címû költészeti folyóirat szerkesztõje. Legutóbbi kötete, The Cavafy Variations (Kavafisz-variációk) 2013-ban jelent meg. Egyéb verseskötetei: Shell Island: Love Poems 1979–2009 (Kagylósziget: szerelmes versek), The Landing Stage (Kezelõtér), és The Exile House (A számûzetés háza). Kötetet szerkesztett kortárs yorkshire-i költõk verseibõl, Versions of the North (Északi változatok) címmel. Jelenleg a leicesteri De Montfort Egyetem szépírástanára. VLAGYIMIR SZOLOUHIN (1924–1997) orosz költõ, író, esszéista, a szovjet falusi prózaírók csoportjának kiemelkedõ alakja. Itt közölt két novellája 1978-ban megjelent Nozsicsek sz kosztyanoj rucsko (A csontnyelû kés) címû kötetébõl való. (Izdatyelsztvo Gyetszkaja Lityeratura, Moszkva, 1978.)

123

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Ádám Péter, Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-11