TARTALOM MÛHELY TÁJÉKOZÓDÁS. Világirodalmi folyóirat Alapítva: október

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október

LVI. évfolyam, 3. szám

2011. március

TARTALOM

ALICE MUNRO Dimenziók (Mesterházi Mónika fordítása) ................................................ KAREL LOGIST versei (Lackfi János fordításai) ............................................ F. SCOTT FITZGERALD Az elvesztett évtized (Ortutay Péter fordítása) ......................................... KNUT HAMSUN versei (Kovács katáng Ferenc fordításai) ...................... HALASI ZOLTÁN Rekonstruált csillagcsoport – Paul Celan versei elé ............................... PAUL CELAN versei (Halasi Zoltán fordításai) ...............................................

139 161 167 171 176 177

MÛHELY A tenger füle és a mûfordítás – Csuday Csabával Lukács Laura beszélget a mûfordításról ...................................................................................

185

TÁJÉKOZÓDÁS CZES£AV MI£OSZ Saligia (Pálfalvi Lajos fordítása) .......................................................................

NV11-03.indd 137

197

2011.03.04. 11:53:33

SZTANCSIK KATALIN A Buendíák magányossága – Motívumkeresés Gabriel García Márquez Száz év magány címû regényében ............. MOJZER ANNA Korunk hôse: Albert Speer (Joachim Fest: Eine Biographie) ............

237

KÜLFÖLDI SZERZÔINK ..........................................................................................

242

217

Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

Nemzeti Kulturális Alap

NV11-03.indd 138

2011.03.04. 11:53:44

ALICE MUNRO

Dimenziók

Doreenak három busszal kellett mennie – az elsôvel Kincardine-ig, ott megvárta a londoni járatot, ott aztán megvárta a városi buszt, amelyik elvitte az intézethez. Vasárnap reggel kilenckor indult el. A buszok közti várakozási idô miatt körülbelül kettôig eltartott, mire azt a százötven kilométert megtette. A sok üldögélést a buszokon meg az állomásokon nem nagyon bánta. A munkája nem az a láblógatós fajta volt. Szobalány volt a Kékfenyô fogadóban. Fürdôszobákat súrolt, ágynemût cserélt, szônyegeket porszívózott és tükröket fényesített. Szerette ezt a munkát – bizonyos mértékig elterelte a gondolatait, és ki is merítette annyira, hogy este elaludjon. Ritkán találkozott igazi nagy felfordulással, bár néhány asszony, akikkel együtt dolgozott, olyan történeteket mesélt, hogy az embernek égnek állt a haja. Idôsebbek voltak nála, és arra biztatták, hogy lépjen tovább. Azt mondták, addig kéne tanulnia, amíg fiatal és jól néz ki, hogy irodába kerülhessen. De ô elégedett volt azzal, amit csinál. Nem akart emberekkel érintkezni. Azok közül, akikkel együtt dolgozott, senki nem tudta, mi történt. Vagy ha mégis, nem árulták el. A fényképe megjelent a lapokban – Lloyd készítette róla és a három gyerekrôl, a karjában az újszülött, Dimitri, kétfelôl meg Barbara Ann és Sasha nézett a kamerába. A haja hosszú volt, akkor még, hullámos és barna, természetes színû és formájú, ahogy Lloyd szerette, az arca szégyenlôs és lágy – mindez nem annyira azt tükrözte, milyen volt ô valójában, inkább azt, amilyennek Lloyd akarta látni. Azóta rövidre vágta a haját, kiszôkítette, és tüskésre zselézte, meg jócskán le is fogyott. Újabban a második nevét használta: Fleur. A munka is, amit találtak neki, jó messzire volt attól a helytôl, ahol elôtte lakott. Harmadjára vág neki az útnak. Az elsô két alkalommal Lloyd nem volt hajlandó találkozni vele. Ha most is így lesz, egyszerûen nem próbálja meg többször. De lehet, hogy egy ideig akkor sem jön újra, ha most találkoznak. Azért túlzásokba nem fog esni. Tulajdonképpen nem is igazán tudta, hogyan tovább. Az elsô buszon nem aggódott különösebben. Csak utazott, nézte a tájat. A parton nôtt föl, ahol létezett a tavasz is, de itt a tél szinte fejest ugrott a nyár139

NV11-03.indd 139

2011.03.04. 11:53:44

ba. Egy hónapja még hó volt, most meg olyan meleg, hogy ujjatlanban lehet járni. A földeken vakító vízfoltok, a csupasz ágak között dôl be a napfény. A második buszon kezdett kicsit ideges lenni és önkéntelenül is azt vizsgálta, melyik asszony tarthat ugyanoda, mint ô. Magányos, rendezett külsejû nôk voltak, talán hogy azt lehessen hinni, templomba mennek. Az idôsebbek úgy néztek ki, mintha szigorú, régimódi egyházakhoz tartoznának, ahol kötelezô a szoknya, a harisnya meg valamilyen kalap, a fiatalabbak viszont akár egy élénkebb kongregáció tagjai is lehettek, ahol a nadrágkosztümöt, a vidám sálakat, a fülbevalót és a tupírozott frizurát is elnézik. Doree egyik csoportba se tartozott. A másfél év alatt, amióta dolgozik, egyetlenegy ruhadarabot nem vett magának. A munkához a benti egyenruháit hordta, amúgy a farmerét. A sminkrôl már korábban leszokott, mivel Lloyd nem tûrte, most meg, hogy már festhetné magát, nem izgatta. Kukoricaszínû hajtüskéi nem illettek csontos, csupasz arcához, de ez nem számított. A harmadik buszon ablak mellé került, és megpróbálta azzal nyugtatni magát, hogy a táblákat olvassa: a hirdetéseket meg az utcaneveket is. Volt egy tuti trükkje arra, hogyan terelje el a gondolatait. Bármilyen szót talált, próbált belôle annyi új szót kirakni, ahányat csak tud. Az „italbolt”-ban például ott van, hogy „illat”, aztán „toll”, meg „bal” meg „al”, a „fûszer”-ben meg benne van a „fûz”, a „zûr”, a „ser”, sôt – várjunk csak – a „szûre”. A városból kifelé vezetô úton bôven voltak szavak: óriásplakátok, hipermarketek, autószalonok, sôt még egy tetôre horgonyzott, leárazást hirdetô léghajó mellett is elhajtottak. Doree nem számolt be Mrs. Sandsnek az elôzô két próbálkozásáról, és valószínûleg errôl a mostaniról sem fog. Mrs. Sands, akihez hétfô délutánonként járt, arról beszélt, hogy tovább kell lépni, bár mindig hozzátette, hogy ez idôbe telik, és semmit nem szabad sürgetni. Azt mondta Doreenak, hogy jól halad és fokozatosan rá fog jönni, milyen erôs. – Tudom, hogy ezeket a szavakat már halálosan elkoptatták – mondta. – De attól még igazak. Belepirult, amikor rádöbbent, mit is mondott – „halálosan” –, de nem rontotta tovább a helyzetét mentegetôzéssel. Amikor Doree tizenhat éves volt – hét évvel ezelôtt –, iskola után mindennap bejárt az anyjához a kórházba. A hátát mûtötték, lábadozott, azt mondták, komoly, de nem veszélyes. Lloyd mûtôs volt. Öreg hippi, akárcsak Doree anyja – bár Lloyd pár évvel fiatalabb –, és amikor ráért, beugrott hozzá, és azokról a koncertekrôl meg tüntetésekrôl beszélgettek, ahova közö140

NV11-03.indd 140

2011.03.04. 11:53:44

sen jártak, meg azokról a rémes fazonokról, akiket ismertek, meg a drogos lebegésekrôl, amik kiütötték ôket, ilyesmikrôl. A poénkodása meg a biztos, erôs keze révén Lloyd népszerû volt a betegek körében. Zömök volt, széles vállú, és olyan tekintélyes, hogy néha orvosnak nézték. (Nem mintha élvezte volna: az volt a véleménye, hogy a legtöbb orvosság csalás, és az orvosok sarlatánok.) Érzékeny, vörhenyes bôre volt, világos haja és vad tekintete. A liftben megcsókolta Doreet, azt mondta neki, hogy virág a sivatagban. Aztán önironikusan hozzátette: – Mennyire lehet az ember eredeti? – Költô vagy, csak nem tudod – mondta Doree kedvességbôl. Egy éjszaka az anyja hirtelen meghalt embóliában. Doree anyjának számos barátnôje volt, akik befogadták volna ôt – egyiküknél lakott is egy ideig –, de inkább az új barátot, Lloydot választotta. A következô születésnapján már terhes volt, aztán összeházasodtak. Lloyd korábban nem volt nôs, bár legalább két gyerekérôl tudott, igaz, a hollétük felôl nem sokat. Amúgy is felnôttek már. Ahogy idôsebb lett, változott az életfilozófiája: most már a házasságban hitt, az állandóságban, és elítélte a születésszabályozást. Úgy vélte, hogy a Sechelt-félszigeten, ahol Doreeval éltek, túl sok az ember: régi barátok, régi életformák, régi szeretôk. Hamarosan átköltöztek az ország másik felébe, egy Mildmay nevû városba, amit a neve alapján választottak a térképrôl. Nem a városban éltek, vidéken béreltek lakást. Lloyd egy fagylaltgyárban kapott állást. Kertészkedtek. Lloyd mindenfélét tudott a kertészkedésrôl, ahogy az ácsmesterségrôl, a fatüzelésû kályhák meg a régi autók mûködtetésérôl is. Megszületett Sasha. – Teljesen természetes – mondta Mrs. Sands. – Tényleg? – kérdezte Doree. Doree mindig az íróasztal elôtti egyenes támlájú székre ült, nem a virágmintás, díszpárnás kanapéra. Mrs. Sands is áthozta a székét az ô oldalára, hogy beszélgetés közben ne legyen köztük semmiféle akadály. – Valahogy vártam is – mondta. – Azt hiszem, én is épp ezt tettem volna a maga helyében. Kezdetben Mrs. Sands nem mondott volna ilyesmit. Még egy évvel ezelôtt, még akkor is óvatosabb lett volna, tudta, mennyire felháborodna Doree arra a gondolatra, hogy bárki, bármilyen teremtett lélek az ô helyében lehetne. Most már tudta, hogy Doree úgy fogja venni, hogy a maga módján, a maga szerény módján, próbálja megérteni. Mrs. Sands nem volt olyan, mint némelyik másik. Nem volt se lendületes, se vékony, se csinos. Se nagyon öreg. Körülbelül annyi volt, amennyi Doree 141

NV11-03.indd 141

2011.03.04. 11:53:45

anyja lenne, bár nem úgy festett, mintha valaha hippi lett volna. Ôszülô haját rövidre vágatta, és az egyik arcán egy anyajegy ült. Lapos cipôben járt, bô nadrágban, virágmintás felsôben. Ezek a felsôk hiába voltak néha málnavagy türkizszínûek, nem úgy festettek, mintha Mrs. Sandset érdekelné, mit visel; inkább úgy, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy öltözködjön kicsit csinosabban, ô meg engedelmesen vett néhány holmit, amirôl úgy gondolta, hogy megteszi. Végtelen, kedves, személytelen józansága távol tartott ezektôl a ruháktól minden kihívó vidámságot, minden provokációt. – Hát az elsô két alkalommal nem is találkoztunk – mondta Doree. – Nem jött elô. – De most igen? Most elôjött? – Igen. De alig ismertem fel. – Megöregedett? – Gondolom. Gondolom, fogyott is. Meg azok a ruhák. Egyenruha. Soha nem láttam rajta ilyesmit. – Úgy érezte, mintha egy másik ember lenne? – Nem. – Doree a felsô ajkába harapott, próbált rájönni, mi is volt a különbség. Hogy olyan nyugodt volt. Soha nem látta ilyen nyugodtnak. Mintha nem is tudná, hogy le fog-e ülni vele szemben. Doree elsô kérdése az volt: – Nem ülsz le? – Ô meg azt kérdezte: – Nem baj? – Valahogy kifejezéstelen volt – mondta Doree. – Gondoltam, talán gyógyszerezik. – Talán kap valamit, hogy szinten tartsák. De fogalmam sincs. Beszélgettek? Doree nem tudta, annak lehet-e nevezni. Feltett Lloydnak néhány hülye, általános kérdést. Hogy érzi magát? (Jól.) Kap-e eleget enni? (Mondjuk, hogy igen.) Van-e valami hely, ahova elmehet sétálni, ha akar? (Felügyelet mellett igen. Fogjuk rá, hogy az egy hely. Fogjuk rá, hogy séta.) Doree azt mondta: – Szükséged van friss levegôre. Lloyd azt mondta: – Az igaz. Doree majdnem megkérdezte tôle, talált-e új barátokat. Ahogy az ember a gyerekét kérdezné az iskoláról. Ahogy, ha járnának iskolába a gyerekei, akkor kérdezné ôket. – Igen, igen – mondta Mrs. Sands, és elôretolta a kikészített zsebkendôs dobozt. Doreenak nem zsebkendô kellett: a szeme száraz volt. A gondot a gyomorszája okozta. Az öklendezés. Mrs. Sands csak várt, tudta jól, hogy nem avatkozhat közbe. És mintha Lloyd megérezte volna, hogy mit akar kérdezni, elmondta, hogy van egy pszichiáter, aki idôrôl idôre jön és beszélget vele. 142

NV11-03.indd 142

2011.03.04. 11:53:45

– Mondom neki, csak az idejét vesztegeti – mondta Lloyd. – Annyit én is tudok, amennyit ô. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Doree úgy érezte, ez nagyjából az ô hangja. A szíve az egész látogatás alatt kalapált. Úgy érezte, mindjárt elájul, vagy meghal. Akkora erôfeszítésébe került, hogy ránézzen, hogy a látóterébe vonja ezt a sovány és szürke, bizonytalan, de azért hideg, gépiesen mozgó, de szétesett embert. Errôl nem beszélt Mrs. Sandsnek. Mrs. Sands még megkérdezné – tapintatosan –, hogy kitôl félt. Önmagától vagy Lloydtól? Pedig nem félt. Amikor Sasha másfél volt, megszületett Barbara Ann, és amikor Barbara Ann kettô lett, jött Dimitri. Sashát együtt nevezték el, aztán egyezséget kötöttek, hogy a fiúknak Lloyd ad nevet, a lányoknak ô. Dimitri volt az elsô hasfájós. Doree arra gondolt, talán nem kap elég tejet, vagy hogy a teje nem elég tápláló. Vagy túlságosan is? Mindenesetre nem jó. Lloyd hívott egy asszonyt a La Leche Ligától, hogy beszéljen vele. Bármit is csinál, mondta az asszony, egyet nem szabad: hozzátáplálni cumisüvegbôl. Az a könnyebbik megoldás, mondta, ha rászokik, nem kell majd neki az anyamell. Mit tudhatta, hogy Doree már cumiztatja Dimitrit. És úgy tûnt, hogy igaz: azt jobban szereti – a mellével egyre inkább csak játszott. Három hónapos korára már kizárólag cumisüvegbôl evett, és akkor már Lloyd elôtt se lehetett tovább titkolni. Doree azt mondta, elapadt a teje, azért kellett elkezdeni a hozzátáplálást. Lloyd dühödt elszántsággal kezdte nyomorgatni elôbb az egyik mellét, utána a másikat, és sikerült is kisajtolnia egy-két csepp borzalmas színû tejet. Hazugnak nevezte Doreet. Veszekedtek. Lloyd azt mondta, Doree is kurva, akár az anyja. Az a sok hippi mind kurva volt, mondta. Hamar kibékültek. De valahányszor Dimitri nyafogott, ha megfázott, ha megijedt Sasha kedvenc nyulától, vagy amikor még annyi idôsen is a székekbe kapaszkodott, amikor a testvérei már segítség nélkül jártak, felemlegetôdött a kudarcba fulladt szoptatás. Amikor Doree elôször kereste fel Mrs. Sandset a rendelôjében, egy ott dolgozó nô a kezébe nyomott egy prospektust. A borítóján arany kereszt és arany meg bíbor színû betûk. „Mikor elviselhetetlennek érzed a veszteséged…” Belül pedig egy halvány tónusú Jézus-kép meg valami finomabb nyomtatás, amit Doree nem olvasott el. 143

NV11-03.indd 143

2011.03.04. 11:53:45

Az íróasztal elôtt a székén, miközben még mindig a prospektust szorongatta, remegni kezdett. Mrs. Sandsnek úgy kellett kifeszegetnie a kezébôl. – Ezt kapta valakitôl? – kérdezte Mrs. Sands. – Tôle – mondta Doree, és a fejével a csukott ajtó felé bökött. – És nem kéri? – Akkor törnek rá az emberre, amikor a padlón van – mondta Doree és közben rájött, hogy ezt az anyja mondta, amikor valamilyen hölgyek hasonló üzenettel keresték meg a kórházban. – Azt képzelik, hogy az ember térdre hullik, és akkor minden rendbe jön. Mrs. Sands felsóhajtott. – Hát – mondta –, ez biztos, hogy nem ilyen egyszerû. – Nem is lehetséges – mondta Doree. – Lehet, hogy nem. Akkoriban soha nem beszéltek Lloydról. Doree ha tehette, nem gondolt rá, és amikor mégis, kizárólag úgy, mint a természet valami rettenetes tévedésére. – Még ha hinnék is ezekben – a prospektus tartalmára célzott –, akkor is csak azért, hogy… – Azt akarta mondani, hogy az ilyen hit azért jönne jól, mert akkor úgy gondolhatná, hogy Lloyd a pokolban ég, vagy valami hasonló, de nem tudta folytatni, mert ilyesmirôl hülyeség beszélni. És mert ott volt a jól ismert érzés: mintha gyomorszájon vágták volna. Lloyd úgy gondolta, hogy a gyerekeiket otthon kell tanítani. Nem vallási okokból – a dinoszauruszok, a barlanglakók, az emberszabású majmok meg a többi ellenében –, hanem mert azt akarta, hogy közel legyenek a szüleikhez, és a világot óvatosan, fokozatosan ismerjék meg, ne egyszerre lökjék bele ôket. – Valamiért úgy gondolom, hogy az én gyerekeim – mondta. – Illetve a mieink, nem pedig az Oktatási Minisztérium gyerekei. Doree nem volt benne biztos, hogy kézben tudja tartani a dolgot, de kiderült, hogy az Oktatási Minisztériumnak van tanmenete meg mindenféle óravázlata, és ezeket a helyi iskolában be lehet szerezni. Sasha értelmes kisfiú volt, gyakorlatilag önállóan tanult meg olvasni, a másik kettô meg még kicsi volt ahhoz, hogy igazán tanuljon. Esténként és hétvégén Lloyd magyarázta Sashának a földrajzot meg a naprendszert meg az állatok téli álmát, meg az autók mûködését; minden kérdést akkor vett át, amikor felmerült. Sasha hamarosan többet tudott az iskolai tananyagnál, Doree mégis begyûjtötte a jegyzeteket, és idôben megcsináltatta vele a feladatsorokat, hogy a törvénynek is eleget tegyenek. A körzetükben egy másik anya is otthon tanította a gyerekét. Maggie-nek 144

NV11-03.indd 144

2011.03.04. 11:53:45

hívták, és volt egy kis furgonja. Lloyd elvitte a kocsit a munkába, Doree meg nem tanult meg vezetni, úgyhogy örült, amikor Maggie felajánlotta, hogy hetente egyszer elviszi az iskolába, és beadják a kitöltött feladatsort, meg elhozzák az újat. Persze vitték magukkal az összes gyereket. Maggie-nek két fia volt. Az idôsebb annyi mindenre volt allergiás, hogy az anyjának folyton vigyáznia kellett, mit eszik – ezért is tanította otthon. És aztán már úgy érezte, annyi erôvel a kisebbiket is otthon tarthatja. Szeretett volna a bátyjával maradni, meg amúgy is asztmás volt. Milyen hálás volt ekkor még Doree az ô három egészséges gyerekéért. Lloyd azt mondta, ez azért van, mert ô mind a hármat fiatalon szülte, Maggie viszont megvárta, amíg a menopauza küszöbére ér. Maggie életkorát eltúlozta, de az igaz, hogy Maggie várt. Optikus volt. A férje volt az üzlettársa, és csak akkor alapítottak családot, amikor Maggie már abbahagyhatta a praktizálást, és házat tudtak venni vidéken. Maggie mákosan ôszült és egész rövidre vágatta a haját. Magas volt, lapos mellû, vidám és önfejû. Lloyd csak a Lezzie-nek nevezte. Persze csak a háta mögött. A telefonban hülyéskedett vele, de Doreenak eltátogta: „A Lezzie az.” Doreet ez nem igazán zavarta, Lloyd egy csomó nôt Lezzie-nek nevezett. Inkább attól félt, hogy Maggie a hülyéskedést bizalmaskodásnak fogja találni, tolakodásnak, de legalábbis elfecsérelt idônek. – Az öreg hölggyel akar beszélni? Ja. Itt van, ni. A súrolófával dolgozik. Ja, igazi rabszolgatartó vagyok. Ô mondta magának? Doree és Maggie rákapott, hogy együtt vásárolnak zöldséget, miután az iskolában beszerezték a feladatsort. Aztán néha vettek a Tim Hortonsban kávét elvitelre, és kimentek a gyerekekkel a Riverside Parkba. Leültek egy padra, közben Sasha meg Maggie fiai körberohangáltak vagy a különféle mászókákról lógtak, Barbara Ann hintázott, Dimitri meg homokozott. Ha hideg volt, a furgonban ücsörögtek. Leginkább a gyerekekrôl beszélgettek, meg hogy mit fôznek, de Doree valahogy megtudta, hogyan kalandozta be Maggie Európát, mielôtt optikusnak tanult, és Maggie is megtudta, milyen fiatal volt Doree, amikor férjhez ment. És azt is, milyen könnyen esett teherbe elôször, de késôbb már nem annyira, amitôl Lloyd gyanakodni kezdett, és átkutatta a toalettasztala fiókjait, nincs-e valahol fogamzásgátló, mert arra gondolt, hogy titokban nyilván szed. – És szedsz? – kérdezte Maggie. Doree megdöbbent. Azt mondta, nem mer. – Úgy értem, szörnyû lenne, ha neki nem szólnék. Inkább csak viccbôl keresgélte. 145

NV11-03.indd 145

2011.03.04. 11:53:45

– Ja – mondta Maggie. Egyszer meg Maggie kérdezte meg: – Minden rendben van veled? Mármint a házasságodban? Boldog vagy? Doree habozás nélkül vágta rá az igent. De utána jobban vigyázott, hogy mit mond. Látta, hogy vannak dolgok, amiket ô megszokott, de más esetleg nem ért. Lloydnak megvan a maga szemlélete: ô már csak ilyen. Már amikor elôször találkoztak a kórházban, akkor ilyen volt. A fônôvért, egy kimért asszonyt, Mrs. Picsellnek hívta, a rendes neve, Mrs. Mitchell helyett. Olyan hadarva mondta, hogy nemigen lehetett meghallani. Úgy érezte, a fônôvér kivételezik, de ô nem tartozik a kedvencei közé. Most, a fagylaltgyárban is utált valakit, ôt Rúdnyaló Louie-nak nevezte. Doree nem is tudta az illetô valódi nevét. De legalább ez is bizonyította, hogy nem csak a nôk provokálják. Doree biztos volt benne, hogy ezek az emberek nem olyan szörnyûek, mint ahogy Lloyd gondolja, de nem volt értelme vitatkozni vele. A férfiaknak talán szükségük van ellenségre, ahogy poénokra is. És Lloyd néha kifigurázta az ellenségeit, mintha csak önmagán nevetne. Doreenak még szabad is volt vele nevetni, feltéve, hogy nem ô kezdte a nevetést. Remélte, hogy Maggie-vel Lloyd nem jut el idáig. Néha tartott tôle, hogy valami ilyesmi jön. Ha Lloyd megakadályozza, hogy elmehessen Maggievel az iskolába meg a zöldségeshez, az nagyon kellemetlen lenne. De még rosszabb lenne a szégyen. Valami hülye hazugságot kéne kitalálnia, hogy megmagyarázza. De Maggie rájönne – legalábbis rájönne, hogy hazudik, és valószínûleg úgy értelmezné, hogy eszerint rosszabb helyzetben van, mint valójában. Maggie a maga sarkos módján nézte a dolgokat. Aztán Doree eltûnôdött, miért izgatja, mit gondol Maggie. Maggie kívülálló, még csak nem is érzi vele magát kellemesen. Ezt Lloyd mondta, de igaza is volt. Mindazt, ami köztük van, az ôszinteséget, a köteléket nem értheti meg senki más, és nem is tartozik senki másra. Ha Doree vigyáz, hogy lojális maradjon, akkor minden rendben lesz. Fokozatosan rosszabbodott a helyzet. Nem nyílt tiltás, csak több kritika. Lloyd elôállt azzal az elmélettel, hogy Maggie fiainak az allergiája meg az asztmája lehet, hogy az anyjuk hibája. Gyakran az anya az oka, mondta. A kórházban állandóan ezt látta. A túl aggodalmas, általában túlképzett anyákat. – Néha a gyerekek csak úgy születnek valamivel – mondta Doree óvatlanul. – Nem lehet mindent az anyára fogni. – Nem? Megtiltod? – Nem rád gondoltam. Nem úgy értettem, hogy neked nem. Csak úgy értem, hogy nem születhetnek valamivel? 146

NV11-03.indd 146

2011.03.04. 11:53:45

– Mióta vagy ilyen nagy orvosi szaktekintély? – Nem mondtam, hogy az vagyok. – Hát nem. Nem is vagy. Rossz volt és egyre rosszabb lett. Lloyd tudni akarta, mirôl beszélgetnek, ô meg Maggie. – Nem tudom. Semmi különösrôl. – Fura. Két nô egy autóban. Elôször hallom. Két nô, aki semmirôl nem beszél. Azon mesterkedik, hogy szakítsunk. – Kicsoda? Maggie? – Ismerem ezt a fajta nôt. – Melyik fajtát? – Az ô fajtáját. – Ne legyél már hülye. – Vigyázat. Ne nevezz hülyének. – De minek akarná? – Honnan tudjam én azt? De ezt akarja. Csak várj. Meglátod. Majd áthív, hogy arról óbégasson meg nyafogjon, milyen rohadt alak vagyok. Elôbb-utóbb. És csakugyan úgy történt, ahogy megjósolta. Legalábbis Lloydnak biztosan így tûnhetett. Doree csakugyan Maggie konyhájában találta magát egy este, tíz óra körül, a könnyeit nyelte és herbateát ivott. Mikor bekopogott, Maggie férje azt kérdezte: – Mi a fene? – jól hallotta az ajtón át. Nem tudta, ki ô. Doree azt mondta: – Elnézést, hogy zavarok… – a férfi meg csak bámult rá fölhúzott szemöldökkel, összeszorított ajkakkal. Aztán jött Maggie. Doree gyalog tette meg az utat a sötétben, elôször a kavicsúton, ahol Lloyddal laktak, aztán az országúton. Ahányszor jött egy autó, beugrott az árokba, és ez jócskán lelassította. Megnézte az elsuhanó jármûveket, arra gondolt, az egyik talán Lloyd lesz. Nem akarta, hogy megtalálja, egyelôre nem, amíg ijedtében ki nem gyógyul az ôrültségébôl. Máskor egyedül is képes volt jól ráijeszteni, mert sírt és kiabált, sôt a fejét verte a földbe, és azt kántálta, hogy „ez nem igaz, ez nem igaz, ez nem igaz”, többször egymás után. Lloyd végül visszaszívta. Azt mondta: – Oké, oké. Hiszek neked. Édesem, halkabban. Gondolj a gyerekekre. Hiszek neked, esküszöm. Csak hagyd abba. De ma este összeszedte magát, mielôtt belekezdett volna ebbe a mûsorba. Fölvette a kabátját, kisétált az ajtón, Lloyd meg utána kiáltotta: – Ezt ne csináld. Figyelmeztetlek! Maggie férje lefeküdt, de egy cseppet sem tûnt elégedettebbnek a dolgokkal, Doree meg csak hajtogatta: – Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy ilyen késô este magukra törtem. 147

NV11-03.indd 147

2011.03.04. 11:53:46

– Hallgass már – mondta Maggie kedvesen, gyakorlatiasan. – Kérsz egy pohár bort? – Nem szoktam inni. – Akkor jobb, ha nem most kezded el. Fôzök neked egy teát. Az majd megnyugtat. Málnás-kamillás. Nem a gyerekek, igaz? – Nem. Maggie elvette a kabátját és átnyújtott egy doboz zsebkendôt, hogy törölje meg a szemét és fújja ki az orrát. – Egyelôre ne mondj semmit. Mindjárt megnyugszol. De amikor félig-meddig megnyugodott, akkor sem volt képes a teljes igazságot kibökni, közölni Maggie-vel, hogy ô maga a baj. Még kevésbé akarta Lloydot kiadni. Annak ellenére, hogy torkig van már vele, még mindig ô áll hozzá a legközelebb a világon, és úgy érezte, minden összedôlne, ha fogná magát és valakinek elmondaná, milyen ember is valójában, ha nem lenne többé lojális iránta. Azt mondta, Lloyddal egy régi vitájukat folytatták, és neki annyira elege lett, hogy semmi mást nem akart, csak eljönni. De majd túljut rajta, mondta. Túljutnak. – Néha minden házasságban megesik – mondta Maggie. Megszólalt a telefon, Maggie fölvette. – Igen. Jól. Csak ki kellett eresztenie a gôzt. Rendben. Oké, reggel hazaviszem. Semmi gond. Oké. Jó éjt. – Ô volt az – mondta. – Gondolom, hallottad. – És milyennek tûnt? Normálisnak? Maggie elnevette magát. – Honnan tudhatnám, milyen, amikor normális? Nem tûnt részegnek. – Ô sem iszik. Még kávét sem tartunk otthon. – Kérsz egy pirítóst? Reggel Maggie korán hazavitte Doreet. A férje még nem ment be dolgozni, otthon maradt a gyerekekkel. Maggie sietett, csak annyit mondott: – Szia. Hívj fel, ha beszélni akarsz – aztán megfordult a furgonnal az udvaron. Kora tavaszi hideg reggel volt, a talajt még hó borította, de Lloyd a lépcsôn ült kabát nélkül. – Jó reggelt – mondta hangos, gúnyosan udvarias hangon. És Doree is jó reggelt kívánt olyan hangon, mint aki nem érzékelte Lloyd hangszínét. Lloyd nem húzódott odébb, hogy fölengedje a lépcsôn. – Nem mehetsz be oda – mondta. 148

NV11-03.indd 148

2011.03.04. 11:53:46

Doree úgy döntött, lazára veszi. – Akkor se, ha szépen kérlek? Kérlek. Lloyd ránézett, de nem válaszolt. Csukott szájjal mosolygott. – Lloyd? – mondta Doree. – Lloyd? – Jobb, ha nem mész be. – Nem mondtam el neki semmit, Lloyd. Sajnálom, hogy itt hagytalak. Azt hiszem, csak egy lélegzetnyi idôre volt szükségem. – Jobb, ha nem mész be. – Mi bajod van? Hol vannak a gyerekek? Lloyd a fejét rázta, mint amikor Doree olyasmit mondott, ami nem tetszett neki. Mondjuk, valami enyhe durvaságot, például „mi a szent szar”. – Lloyd. Hol vannak a gyerekek? Lloyd egy kicsit arrébb mozdult, hogy Doree felmehessen mellette, ha akar. Dimitri a kiságyban volt, oldalt feküdt. Barbara Ann az ágya mellett a földön, mintha kimászott vagy kihúzták volna. Sasha a konyhaajtó mellett – megpróbált elmenekülni. Egyedül az ô torkán voltak zúzódásnyomok. A másik kettônek elég volt a párna. – Mikor telefonáltam tegnap? – kérdezte Lloyd. – Amikor telefonáltam, már megtörtént. – Az egészet magadnak köszönheted – mondta. Elmebetegnek nyilvánították, nem lehetett bíróság elé állítani. Közveszélyes elmebeteg: zárt intézetbe küldték. Doree kirohant a házból és az udvaron botladozott, a két karját a gyomrára szorította, mintha kettéhasították volna, és próbálná magát egyben tartani. Ez a látvány fogadta Maggie-t, amikor visszajött. Rossz elôérzete volt és visszafordult. Az elsô gondolata az volt, hogy Doreet gyomorszájon vágta vagy rúgta a férje. Semmit nem értett azokból a hangokból, amiket Doree kiadott. De amikor Lloyd, aki még mindig a lépcsôn ült, udvariasan arrébb húzódott, egyetlen szó nélkül, és Maggie bement a házba, azt találta, amire most már számított is. Hívta a rendôrséget. Doree egy ideig amit csak talált, a szájába préselte. A föld és a fû után lepedôt és törülközôt, aztán a ruháját. Mintha nemcsak a feltörô üvöltéseket akarná elfojtani, hanem azt a képet is a fejében. Valami injekciót kapott, rendszeresen, hogy megnyugodjon, és az hatott. Sôt nagyon is lecsöndesedett, bár nem vált katatonná. Úgy mondták, stabilizálódott. Amikor kijött a kórházból, és a szociális munkások elhozták erre az új helyre, Mrs. Sands vette át, talált neki lakást, talált neki munkát és bevezette a heti egyszeri beszélgetést. Maggie szerette volna meglátogatni, de Doree hallani se akart róla. Mrs. Sands azt mondta, ez természetes – az asszociációk miatt. Azt mondta, Maggie meg fogja érteni. 149

NV11-03.indd 149

2011.03.04. 11:53:46

Mrs. Sands azt mondta, teljességgel Doreera tartozik, akarja-e továbbra is látogatni Lloydot, vagy sem. – Tudja, én nem azért vagyok itt, hogy helyeseljek vagy helytelenítsek. Jó érzés volt újra látni? Vagy rossz? – Nem tudom. Doree nem tudta elmagyarázni, hogy az, akit látott, mintha nem is ô lett volna. Mintha szellemet látott volna. Olyan halvány. Világos színû, bô ruhákban, a lábán nesztelen cipô – talán papucs. Az volt az érzése, hogy a haja is megritkult. A sûrû, hullámos, mézszínû haja. A vállának mintha nem lett volna meg a szélessége, semmi mélyedés a kulcscsontnál, ahova ô a fejét szokta hajtani. A rendôrségnek Lloyd azt mondta – és ezt idézték a lapok is –: „Azért tettem, hogy megkíméljem ôket a borzalomtól.” Milyen borzalomtól? „Attól a borzalomtól, hogy meg kelljen tudniuk, hogy az anyjuk elhagyta ôket” – mondta. Ez beleégett Doree agyába, és talán amikor úgy döntött, hogy megpróbál találkozni vele, akkor is az volt benne, hogy visszaszívassa vele. Hogy belássa, bevallja, hogyan is történtek valójában a dolgok. – Azt mondtad, ne ellenkezzek, vagy tûnjek el a házból. Úgyhogy eltûntem. Maggie-hez csak egyetlen éjszakára mentem. Határozottan vissza akartam jönni. Én senkit nem hagytam ott. Doree pontosan emlékezett, honnan indult a vita. Vett egy spagettikonzer vet, amelyik egy egész kicsit be volt horpadva. Ezért is volt leárazva, és Doree büszke volt, hogy milyen takarékos. Úgy érezte, most ügyes volt. De ezt nem mondta el neki, amikor faggatózni kezdett. Valamiért jobbnak látta, ha eljátssza, hogy nem vette észre. Bárki észrevette volna, mondta Lloyd. Mindannyian megmérgezôdhettek volna. Most mi baja van? Vagy épp ez volt a célja? Arra készült, hogy kipróbálja a gyerekeken vagy rajta? Azt mondta Lloydnak, ne legyen ôrült. Lloyd azt felelte, nem ô az ôrült. Ki más venne mérget a családjának, mint egy ôrült asszony? A gyerekek az utcai szoba ajtajából figyelték. Doree akkor látta ôket utoljára élve. Úgyhogy talán erre gondolt – hogy most végre beismerteti Lloyddal, ki is az ôrült. Mikor rájött, hogy mi jár a fejében, le kellett volna szállnia a buszról. Még a kapuban is leszállhatott volna, azzal a néhány másik asszonnyal együtt, 150

NV11-03.indd 150

2011.03.04. 11:53:46

akik végigbaktattak a kocsifelhajtón. Átmehetett volna a túloldalra, és megvárhatta volna a városi buszt. Néhányan biztos meg is teszik. Rászánják magukat a találkozásra, aztán meggondolják magukat. Biztosan nap mint nap elôfordul. De talán mégis jobb volt, hogy továbbment és látta, milyen idegen és elhasznált. Nem úgy, mint egy ember, akit bármivel érdemes vádolni. Nem is ember. Inkább olyan, mint egy álom szereplôje. Doree-nak voltak álmai. Az egyik álomban, miután megtalálta ôket, kiszaladt a házból, Lloyd meg nevetni kezdett a régi könnyed stílusában, aztán hallotta, hogy a háta mögött Sasha is felnevet, és akkor megvilágosodott, csodálatos módon, hogy csak tréfálnak. – Azt kérdezte tôlem, hogy jó vagy rossz érzés volt-e látni. Ugye ezt kérdezte legutóbb? – Igen – mondta Mrs. Sands. – Gondolkoznom kellett rajta. – Igen. – Arra jutottam, hogy rossz érzés volt. Úgyhogy többször nem megyek. Mrs. Sandsnél sose lehetett tudni, de mintha a bólintása elégedettséget vagy elismerést fejezett volna ki. Úgyhogy amikor mindezek után Doree mégis úgy döntött, hogy újra meglátogatja Lloydot, nem szólt róla. És mivel nehéz volt bármit elhallgatnia – hiszen olyan kevés történik általában –, inkább telefonált és lemondta az idôpontot. Azt mondta, szabadságot vesz ki. Benne jártak a nyárban, ilyenkor mindenki elutazik. Egy barátjával, mondta. – Most nincs rajtad a kabát, mint a múlt héten. – Az nem a múlt héten volt. – Nem? – Három hete. Most meleg van. Ez könnyebb, de nincs is rá igazán szükségem. Kabátra meg végképp nincs szükség. Lloyd az utazásról kérdezte, milyen busszal kellett jönnie Mildmaybôl. Doree mondta, hogy már nem ott lakik. Megmondta, hol lakik, és felsorolta a három buszt. – Egy egész túra. És szeretsz nagyobb helyen lakni? – Könnyebb állást találni. – Szóval dolgozol? Doree a múltkor elmondta, hol él, milyen busszal jön, hol dolgozik. – Egy motelban takarítok – mondta. – Meséltem. 151

NV11-03.indd 151

2011.03.04. 11:53:46

– Igen, igen. Elfelejtettem. Sajnálom. És gondoltál rá, hogy visszamenj tanulni? Esti iskolába? Doree azt mondta, gondolt rá, de soha nem elég komolyan ahhoz, hogy belevágjon. Az mondta, nem bánja a takarítást. Aztán úgy tûnt, nincs több mondanivalójuk. Lloyd sóhajtott. Azt mondta: – Bocsánat. Bocsánat. Gondolom, elszoktam a beszédtôl. – Hát akkor mit csinálsz itt egész nap? – Gondolom, elég sokat olvasok. Meditálok, meg minden. Csak úgy magamban. – Aha. – Jólesik, hogy eljössz. Sokat jelent nekem. De ne gondold, hogy folyton ide kell járnod. Mármint csak akkor gyere, ha akarsz. Ha valami történik, vagy ha kedved van… csak azt akarom mondani, a puszta tény, hogy egyáltalán el tudtál jönni, hogy akár egyszer is eljöttél, már nagy ajándék nekem. Érted, amit mondok? Doree azt mondta, igen, azt hiszi. Lloyd azt mondta, nem akar beleavatkozni az életébe. – Nem avatkozol bele – mondta Doree. – Ezt akartad mondani? Azt hittem, valami mást akarsz mondani. Doree voltaképp majdnem azt kérdezte: Milyen életbe? Nem, mondta, nem igazán, semmi mást. – Jó. Három hét múlva csörgött a telefon. Mrs. Sands volt, személyesen, nem az egyik nô a rendelôbôl. – Jaj, Doree. Azt hittem, talán nem jött még haza. A nyaralásból. Szóval visszajött? – Igen – mondta Doree és azon gondolkozott, mit mondjon, hol járt. – De még nem volt ideje új idôpontot kérni? – Nem. Még nem. – Semmi baj. Csak tudni akartam. Jól van? – Jól vagyok. – Helyes. Helyes. Tudja, hol talál, ha szüksége van rám. Vagy ha beszélgetni akar. – Igen. – Akkor vigyázzon magára. Lloydot nem említette, nem kérdezte, folytatódtak-e a látogatások. Persze Doree azt mondta, hogy nem fognak. De Mrs. Sands általában megérezte, 152

NV11-03.indd 152

2011.03.04. 11:53:46

mi megy végbe benne. Abban is jó volt, hogy visszahúzódjon, mikor felfogta, hogy valamelyik kérdésével nem jut sehova. Doree nem tudta, mit mondott volna, ha rákérdez: tovább hazudozik, vagy bevallja az igazat. Valójában már a következô vasárnap visszament, miután Lloyd többé-kevésbé azt közölte vele, mindegy, jön-e vagy sem. Lloyd meg volt fázva. Nem tudja, mikor kapta. Talán akkor, mondta, mikor Doree legutóbb eljött, és azért is volt olyan morózus. Morózus. Doreenak – mostanában – ritkán volt köze olyan emberhez, aki ilyen szavakat használ, és furcsának találta. De Lloyd mindig is használt ilyen szavakat, és persze valaha nem hatottak Doreera így, mint most. – Most másmilyen embernek találsz? – kérdezte. – Hát, máshogy nézel ki – mondta Doree óvatosan. – Én nem? – Nagyon szép vagy – mondta Lloyd szomorúan. Valami ellágyult Doreeban. De küzdött ellene. – Másmilyennek érzed magad? – kérdezte Lloyd. – Más embernek érzed magad? Doree azt felelte, nem tudja. – És te? Lloyd azt mondta: – Teljesen. A hét második felében egy vastag boríték érkezett Doree munkahelyére. Az ô neve szerepelt rajta és a motel címe. Több levélpapír volt benne, mindkét oldaluk teleírva. Doree elôször nem gondolta, hogy tôle jött – valahogy azt hitte, hogy a börtönben nem engedik az embereket írni. De persze Lloyd másfajta rab. Nem bûnözô, csak közveszélyes elmebeteg. A papíron nem volt dátum, még egy „Kedves Doree!” sem. Csak belevágott, méghozzá úgy, hogy Doree már azt hitte, valami vallásos közlemény lesz: Az emberek mindenütt a megoldást keresik. Az agyuk zsibbad (a kereséstôl). Annyi minden kavarog körülöttük és bántja ôket. Az arcukon látod az ütések és a fájdalmak nyomát. Bajban vannak. Folyton rohannak. Be kell vásárolniuk, el kell menniük a mosodába, a fodrászhoz, pénzt keresnek vagy sorban állnak a segélyért. A szegényeknek ez a feladatuk, a gazdagoknak meg az, hogy elköltsék a rengeteg pénzüket. Az is munka. A legjobb házakat kell felépíteniük arany csapokkal a meleg meg a hideg vizüknek. És az Audijuk meg a varázslatos fogkeféik meg az összes létezô ketyeréik meg a riasztóik, hogy megvédjék ôket a mészárlástól, és sem a (szom) szegények, sem a gazdagok lelkében nincs nyugalom. Majdnem azt írtam, hogy „szomszéd”, ahelyett, hogy 153

NV11-03.indd 153

2011.03.04. 11:53:46

„szegény”, de miért? Itt egyáltalán nincs szomszédom. Itt, ahol én vagyok, az emberek túl vannak egy csomó zûrzavaron. Tudják, mi az övék, és mi marad meg nekik, nem kell se bevásárolniuk, se fôzniük. Se dönteni róla. Döntések kiiktatva. Csak az itt a miénk, ami a fejünkben van. Az én fejemben kezdetben csak kháosz volt (hogy írják?). Örökkévaló vihar, és a betonba vertem a fejemet, hogy megszabaduljak tôle. Hogy véget érjen a kínszenvedésem és az életem. Így volt kiszabva a büntetésem. Lelocsoltak, lekötöztek, a vérkeringésembe kábítószert juttattak. Nem is panaszkodom, mert meg kellett tanulnom, hogy semmi hasznom belôle. És nem is különbözik ez annyira az úgynevezett való világtól, ahol az emberek isznak és dühöngnek és bûnöket követnek el, hogy elûzzék a fájdalmas gondolataikat. És gyakran elhurcolják és bekasztlizzák ôket, de nem elég sokáig ahhoz, hogy a túloldalon jöjjenek ki. Hogy ott mi van? A teljes elmebaj vagy a béke. Béke. Én megtaláltam a békét, és mégis ép az elmém. Úgy képzelem, amikor ezt olvasod, arra gondolsz, hogy mindjárt Jézus Istenrôl mondok valamit vagy Buddháról, mintha megtértem volna. Nem. Nem csukom be a szememet, és nem emel fel semmiféle Magasabb Erô. Nem igazán tudom, hogy az mind mit jelent. Csak Megismerem Magam. Ismerd Meg Magad, ez valami parancsolat valahonnan, valószínûleg a Bibliából, úgyhogy legalább ebben a keresztény tanítást követtem. Meg Légy Hû Tenmagadhoz – ezt is megpróbáltam, lehet, hogy ez is a Bibliában van. Azt nem mondják, hogy melyik oldalához – a rosszhoz vagy a jóhoz – legyen hû az ember, úgyhogy nem erkölcsi támpontnak szánták. És az Ismerd Meg Magad sem kapcsolódik az erkölcshöz, ahogy a Viselkedéstanból ismerjük. De a Viselkedés nem az én asztalom, azért is ítéltek el, elég helyesen, mert kiszámíthatatlannak tartották a viselkedésem, ezért vagyok itt. Visszatérve az Ismerd Meg Magad Megismerni felére. Tökéletesen józanul kijelenthetem, hogy ismerem magamat, és tudom, mi a legrosszabb, amire képes vagyok, és tudom, hogy el is követtem. A Világ engem Szörnyetegnek tart, és én ezzel nem is vitázom, bár mellesleg elmondhatnám, hogy akik bombákat szórnak le, meg városokat égetnek fel, meg emberek százezreit éheztetik, vagy gyilkolják le, azokat általában nem tekintik Szörnyetegnek, hanem elárasztják kitüntetéssel meg érdemrenddel, csak a kisebb létszámok ellen elkövetett tetteket tekintik megdöbbentônek és gonosznak. Ez nem mentség, csak egy észrevétel. Jól ismerem a bennem lakozó Gonoszt. Ez a biztonságom titka. Úgy 154

NV11-03.indd 154

2011.03.04. 11:53:46

értem, ismerem a legrosszabb oldalam. Lehet, hogy rosszabb, mint más emberekben a legrosszabb, de tulajdonképpen nekem arra nem kell gondolnom, sem törôdnöm vele. Nem mentegetôzöm. Én békében élek. Szörnyeteg vagyok? A Világ azt mondja, igen, és ha ezt mondják, akkor én elfogadom. De én meg azt mondom, hogy a Világ semmit se jelent nekem. Én Én vagyok, és esélyem sincs rá, hogy más legyek. Mondhatnám, hogy akkor ôrült voltam, de az is mit jelent? Ôrült. Épelméjû. Én én vagyok. Nem tudtam megváltoztatni az énemet akkor sem, és nem tudom most sem. Doree, ha eddig eljutottál, van még egy bizonyos dolog, amirôl beszélni akarok veled, de nem tudom leírni. Ha eljössz még ide valaha, talán el tudom mondani. Ne gondold, hogy szívtelen vagyok. Nem arról van szó, hogy nem változtatnék a dolgokon, ha tudnék, de nem tudok. Ezt a munkahelyedre küldöm, mert emlékszem rá és a város nevére is, úgyhogy az agyam bizonyos értelemben rendesen mûködik. Doree úgy gondolta, hogy ha legközelebb találkoznak, beszélniük kell errôl az írásról, úgyhogy többször is elolvasta, de nem jutott az eszébe semmi, amit mondhatna. Igazából arról akart beszélni, bármi legyen is az, amirôl Lloyd azt mondta, lehetetlen leírni. De amikor újra látta, Lloyd úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem írt volna neki. Doree témát keresett, mesélt neki egy hajdan híres folkénekesrôl, aki azon a héten a motelban szállt meg. Meglepetésére Lloyd többet tudott az énekes pályájáról, mint ô. Kiderült, hogy van tévéje, legalábbis tud hol tévézni, és néhány mûsort, meg persze a híradót rendszeresen nézi is. Így egy kicsivel több közös témájuk maradt, de aztán Doree nem bírta tovább. – Mi volt az, amit csak személyesen tudsz nekem elmondani? Lloyd azt felelte, bárcsak ne tette volna fel ezt a kérdést. Nem tudja, készen állnak-e rá, hogy megvitassák. Aztán Doree arra gondolt, hogy talán olyasmi, amit tényleg nem tud hova tenni, valami elviselhetetlen, mondjuk, hogy még mindig szereti. A „szeretet” olyan szó volt, amit hallani se bírt. – Oké – mondta. – Lehet, hogy tényleg nem. Aztán azt mondta: – De azért jobb, ha elmondod. Ha én most elmegyek innét, és elüt egy autó, akkor sosem tudom meg, és neked sem lesz alkalmad máskor elmondani. – Igaz – mondta Lloyd. – Akkor mi az? 155

NV11-03.indd 155

2011.03.04. 11:53:46

– Majd máskor. Máskor. Van, hogy nem tudok tovább beszélni. Szeretnék, de egyszerûen kiszáradok a beszédtôl. Amióta elmentél, Doree, folyton rád gondolok és sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. Ha itt ülsz velem szemben, mostanában jobban elgyengülök, mint amennyire talán mutatom. Nincs jogom elérzékenyülni elôtted, mivel neked nyilván több jogod van hozzá, és te mégis mindig nagyon fegyelmezett vagy. Úgyhogy most épp az ellenkezôjét mondom, mint korábban, mert végül is arra a következtetésre jutottam, hogy jobban tudok neked írni, mint beszélni veled. Na most hol kezdjem. A Mennyország létezik. Így is kezdhetem, de ez így nincs rendjén, mert a magam részérôl soha nem hittem a Mennyben meg a Pokolban stb. A magam részérôl ezt mindig egy kalap szarnak tartottam. Úgyhogy nyilván elég fura, hogy most ezzel jövök. Úgyhogy csak azt mondom: láttam a gyerekeket. Láttam ôket, és beszéltem velük. Tessék. Most mire gondolsz? Arra gondolsz, na most aztán tényleg becsavarodott. Vagy: ez egy álom, csak nem képes felismerni az álmot, nem tudja megkülönböztetni az álmot és az ébrenlétet. De el akarom neked mondani, hogy tudom, mi a különbség, és annyit tudok, hogy léteznek. Azt mondom, léteznek, nem azt, hogy élnek, mert élni azt jelenti, hogy ebben a mi Dimenziónkban, és azt nem mondom, hogy itt vannak. Sôt úgy gondolom, hogy nincsenek. De léteznek, ezért lennie kell egy másik Dimenziónak, vagy talán végtelen sok Dimenziónak, én csak annyit tudok, hogy én átjutottam oda, amelyikben ôk vannak. Ezt valószínûleg onnan veszem, hogy annyit vagyok egyedül, és csak gondolkodom és gondolkodom. Úgyhogy ennyi szenvedés és egyedüllét után valamilyen Kegyelem úgy látta jónak, hogy megadja nekem ezt a Jutalmat. Nekem, annak, aki a legkevésbé sem érdemlem meg a világ felfogása szerint. Hát, ha idáig elolvastad a levelet, és nem tépted darabokra, akkor biztos érdekel. Mármint, hogy hogy vannak. Jól vannak. Tényleg boldogok és ügyesek. Úgy látszik, semmi rosszra nem emlékeznek. Talán egy kicsit idôsebbek, mint voltak, bár ezt nehéz megállapítani. Már más szinten érzékelik a dolgokat. Igen. Dimitrin lehet látni, aki már beszél, amit elôtte nem tudott. Valamilyen szobában vannak, ami részben ismerôs. Emlékeztet a mi házunkra, 156

NV11-03.indd 156

2011.03.04. 11:53:47

csak tágasabb és szebb. Kérdeztem, hogyan gondoskodnak róluk, de csak nevettek rám, és valami olyasmit mondtak, hogy már tudnak gondoskodni magukról. Azt hiszem, ezt Sasha mondta. Néha külön-külön beszélnek, bár én nem tudom megkülönböztetni a hangjukat, de különálló lények, és azt kell mondjam, vidámak. Kérlek, ne vond le azt a következtetést, hogy megôrültem. Ettôl féltem, és ezért nem akartam errôl beszélni veled. Valaha ôrült voltam, de higgy nekem, már levedlettem a régi ôrültségemet, ahogy a medve vedli le a bundáját. Vagy talán azt kellett volna mondanom, hogy ahogy a kígyó vedli le a bôrét. Tudom, hogy ha ezt nem tettem volna meg, akkor nem kapom meg ezt a képességet, hogy kapcsolatba lépjek Sashával, Barbara Annel meg Dimitrivel. Most már csak azt kívánom, hogy neked is megadasson ez a lehetôség, mert ha érdem kérdése, akkor abban te jóval megelôzöl. Neked talán nehezebb lesz megtenned, mert te sokkal inkább ebben a világban élsz, mint én, de legalább át tudom neked adni ezt az információt – az Igazságot –, és azért mondom, hogy láttam ôket, mert remélem, hogy ettôl könnyebb lesz a szíved. Doree eltûnôdött, mit szólna, vagy mit gondolna Mrs. Sands, ha olvasná ezt a levelet. Vigyázna persze. Vigyázna, nehogy nyíltan ôrültnek nevezze, de óvatosan, kedvesen azt sugallná. Lehet, hogy nem is sugallná – csak elhúzná az útból a zûrzavart, hogy Doree levonhassa a saját következtetését, ami talán végig megvolt benne. Az egész veszélyes ôrültséget – ez Mrs. Sands hangja – kitörölné az agyából. Ezért nem ment Doree a közelébe se. Doree is úgy gondolta, hogy Lloyd ôrült. És abban, ahogy írt, ott a régi kérkedése is. Nem válaszolt neki. Teltek a napok. A hetek. Nem gondolta meg magát, de azért úgy kapaszkodott abba, amit Lloyd írt, mint egy titokba. Idônként, amikor éppen egy fürdôszobatükröt spriccelt vagy egy lepedôt simított ki, rátört egy érzés. Csaknem két éve egyáltalán nem vett tudomást semmirôl, amitôl az emberek általában jókedvûek lesznek, például a szép idôrôl, a bimbózó virágokról vagy egy pékség illatáról. Még most sem pontosan ugyanaz a spontán öröm fogta el, de valami felidézte benne, hogy milyen is volt. Semmi köze az idôjáráshoz, sem a virágokhoz. Az a gondolat környékezte meg, hogy a gyerekek ott vannak, ahogy Lloyd írta, a Dimenziójukban, és most elôször fogta el könnyû érzés, és nem fájdalom. Azóta, ami történt, valahogy szabadulnia kellett a gyerekekkel kapcsolatos gondolatoktól, úgy kellett kitépnie ôket, mint valami kést a torkából. Nem tudott a nevükre gondolni, és ha olyan nevet hallott, ami az övékre em157

NV11-03.indd 157

2011.03.04. 11:53:47

lékeztette, azt is ki kellett tépnie. Még a gyerekhangokat, a kiáltozásokat, a csattogó talpakat a hotel kövén, ahogy a medence elôtt rohangálnak, azokat is ki kellett zárnia a fülén, akár egy jól bevágott kapun. Most is csak annyi változott, hogy lett egy menedéke, ahova behúzódhat, ha ilyen veszélyek adódnak a közelében. És kitôl kapta? Nem Mrs. Sandstôl – az biztos. Nem az alatt a sok óra alatt, amíg ott ült az asztalánál, a tapintatosan kikészített papír zsebkendôk elôtt. Hanem Lloydtól kapta. Lloydtól, attól a rettenetes embertôl, attól az elszigetelt, elmebeteg szörnyetegtôl. Elmebeteg, ha úgy akarja hívni az ember. De nem lehetséges-e, hogy amit mond, az igaz – hogy a túloldalon jött elô? És ki a megmondhatója, hogy egy ilyen embernek, aki ilyesmit tett és ilyen utat járt meg, nem jelentenek-e valamit a látomásai? Ez a gondolat befurakodott Doree fejébe és ott is maradt. Azzal a másik gondolattal együtt, hogy Lloyd az az ember, és nem más, akivel most lennie kellene. Mi más haszna lehetne a világon – mondta ezt talán valakinek, valószínûleg Mrs. Sandsnek –, miért van itt, ha nem azért, hogy legalább meghallgassa Lloydot? Nem azt mondtam, hogy „megbocsátok”, mondta magában Mrs. Sandsnek. Ezt sohase mondanám. Sohase lennék rá képes. De gondolkozzunk. Nem vagyok-e én is épp annyira elszigetelve amiatt, ami történt, mint ô? Aki tudott errôl, senki nem akarna a közelében látni. Csak arra vagyok jó, hogy olyasmire emlékeztetem az embereket, amire senki nem bír emlékezni. A maszk nem mûködik, nem igazán. Ez a sárga tüskekorona is szánalmas. Úgyhogy azon vette észre magát, hogy újra a buszon ül, megy az országúton. Eszébe jutottak azok az éjszakák, közvetlenül az anyja halála után, amikor kilopózott, hogy találkozzon Lloyddal, az anyja barátnôjének meg, akinél akkor lakott, hazudott valamit, hogy hova megy. Eszébe jutott a barátnô neve, az anyja barátnôjének a neve. Laurie. Lloydon kívül ki más emlékezne a gyerekek nevére, vagy a szemük színére? Mrs. Sands, ha egyáltalán szóba hozta ôket, csak úgy, mint „a családját”, még csak nem is a gyerekeknek nevezte ôket, egy kupacba hányta ôket. Akkoriban, amikor Lloyddal találkozgatott és hazudott Laurie-nak, nem érzett bûntudatot, legfeljebb valami sorsszerûséget, megadást. Úgy érezte, nincs más oka, hogy itt legyen ezen a világon, mint az, hogy vele legyen. Hát, most nem így van. Nem ugyanaz. Doree az elsô ülésen ült, a sofôrrel egy vonalban. Tisztán kilátott a 158

NV11-03.indd 158

2011.03.04. 11:53:47

szélvédôn át. És ezért volt ô az egyetlen utas a buszon, az egyetlen ember a sofôrön kívül, aki látta, amikor egy kisteherautó kihajt egy másodrendû útról anélkül, hogy akár lassítana, látta, ahogy keresztülvág elôttük az üres, vasárnap délelôtti országúton, és az árokba borul. És látott valami még furcsábbat, a teherautó sofôrjét, ahogy átrepül a levegôn, egyszerre gyorsan és lassan, groteszkül és elegánsan. Az úttest mellett landolt, a sóderen. A többi utas nem tudta, miért taposott bele a sofôr a fékbe, miért állította meg a buszt ezzel a hirtelen, kényelmetlen zökkenéssel. És Doree elôször csak arra gondolt: Hogy jutott ki onnan? A fiatalember vagy fiú, aki nyilván elaludt a kormány mögött. Hogy repült ki onnan, és hogy vetette magát olyan elegánsan a levegôbe? – Egy fickó közvetlenül elôttünk – mondta a sofôr az utasoknak. Próbált hangosan és nyugodtan beszélni, de a hangjában az elképedés és valami ámulat remegett. – Most vágott át az úton, bele az árokba. Amint lehet, megyünk tovább, de addig kérem, hogy senki ne szálljon le a buszról. Doree, mintha nem hallotta volna, vagy mintha valami különös joga lenne hasznossá tenni magát, kiszállt mögötte. A sofôr nem utasította rendre. – Szerencsétlen seggfej – mondta, ahogy átkeltek az úton, és most már nem volt más a hangjában, mint harag és csüggedés. – Szerencsétlen seggfej kölyök, hát el tudja hinni? A fiú a hátán feküdt, a karja és a lába szétvetve, mint mikor valaki angyalt rajzol a hóba. Csak körülötte kavics volt, nem hó. A szeme nem volt teljesen becsukva. Olyan fiatal volt, egy fiú, aki elôbb nôtt magasra, mint hogy borotválkoznia kellene. Lehet, hogy jogosítványa sincs. A sofôr a mobilján beszélt. – Egy-két kilométerre Bayfieldtôl, a huszonegyesen, a keleti oldalon. A fiú feje alól, a füle közelébôl, rózsaszín hab szivárgott. Egyáltalán nem hasonlított vérre, inkább olyannak tûnt, mint lekvárfôzéskor az eper tetején a hab. Doree leguggolt. A tenyerét a fiú mellkasára tette. Nem mozdult. Doree odahajtotta a fülét. Az inget nemrég vasalták – érzôdött az illatán. Nem lélegzett. De Doree az ujjával kitapintotta a pulzust a fiú sima nyakán. Eszébe jutott valami, amit egyszer mondtak neki. Lloyd mondta, arra az esetre, ha valamelyik gyerekkel baleset történne, amikor ô nincs ott. A nyelv. A nyelv elzárhatja a légzést, ha hátracsúszik a garatba. Doree az egyik keze ujjait a fiú homlokára tette, a másik keze két ujját az álla alá. Nyomd le a homlokát, nyomd föl az állát, hogy szabaddá tedd a légutat. Döntsd meg óvatosan, de határozottan. Ha most sem lélegzik, lélegeztetnie kell. 159

NV11-03.indd 159

2011.03.04. 11:53:47

Doree befogja az orrcimpákat, mély lélegzetet vesz, lezárja a szájával a fiú száját, mélyet lélegzik. Két légzés, ellenôrzés. Két légzés, ellenôrzés. Másik férfihang, nem a sofôré. Nyilván egy autós állt meg. – Kéri ezt a takarót a srác feje alá? – Doree enyhén megrázta a fejét. Még valami az eszébe jutott, hogy nem szabad mozgatni az áldozatot, nehogy sérüljön a gerincoszlop. Becsukta a fiú száját. Megérintette langyos, friss bôrét. Lélegzett, várt. Lélegzett és újra várt. És az arcát mintha halvány nedvesség csapta volna meg. A sofôr mondott valamit, de Doree fel se nézett. Aztán már biztosan érezte. Lélegzet, a fiú szájából. A tenyerét szétterpesztette a mellkas bôrén, és elôször nem tudta eldönteni, nem csak a saját remegése miatt érzi-e, hogy emelkedik és süllyed. Igen. Igen. Igazi lélegzet volt. A légút szabaddá vált. A fiú önállóan lélegzett. Lélegzett. – Csak terítse rá – mondta a takarós embernek. – Hogy melegen tartsa. – Él? – kérdezte a sofôr, és Doree fölé hajolt. Doree bólintott. Újra tapintani tudta a pulzust. Az a szörnyû rózsaszín dolog nem folyt már. Talán nem is olyan fontos. Nem az agyából jött. – Nem tudok tovább várni magára a busszal – mondta a sofôr. – Már így is késésben vagyunk. Az autós azt mondta: – Semmi gond. Én átveszem. Maradjanak csöndben, maradjanak csöndben, akarta mondani Doree. Úgy érezte, csendre van szükség, a fiú testén túl a világon mindennek koncentrálnia kell, segíteni, nehogy eltérítsék a feladatától, hogy lélegeznie kell. Alig érezhetô, de egyenletes fuvallatok, édes engedelmesség a mellkasban. Gyerünk, gyerünk. – Hall engem? Ez az ember azt mondja, itt marad, és gondját viseli – mondta a sofôr. – A mentô is jön, ahogy tud. – Menjen csak – mondta Doree. – Majd velük bevitetem magam a városba, és este elkapom a buszt visszafelé jövet. A sofôrnek elôre kellett hajolnia, hogy hallja. Doree elutasítóan beszélt, nem emelte föl a fejét, mintha az ô légzése volna veszélyben. – Biztos? – kérdezte a sofôr. Biztos. – Nem kell Londonba mennie? Nem. MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása

160

NV11-03.indd 160

2011.03.04. 11:53:47

KAREL LOGIST

Mindkettô szép nagyon… Mindkettô szép nagyon ma péntek este van (ki kellett várni ám) most dartsot játszanak isznak pár pikolót Fogadnak Az a tét ki fekszik le kivel nálad vagy nálam épp nappal vagy éjszaka csak úgy vagy gumival Megszólal a mobil félbehagyja a nô a dartsot pillanat duzzogva a pasas a pultnál rendel egy pohár sört beveri Végén a lány fizet játékot és italt bár nem tetszik neki nincs választása más Fizet helyette is Sokat ivott a lány levegôbe beszél s a mobiljába még Nemigen sejti már hová is fut ki majd a péntek esti láz

161

NV11-03.indd 161

2011.03.04. 11:53:47

És dobálnak megint ki-ki pontot szerez Nincs már mit mondani a srác morcos, kemény hunyorogva lesi nézi-e valaki bíró vagy tán tanú az eredményt csatát – mindkettô szép nagyon – nem számolják pedig rajtuk világ szeme vágtat velük az éj Az engedelmesség fátyla alatt a lány fásultan mosolyog piára, férfira édes terhére ott a babakocsiban tökéletes gyerek nem ítéli el ôt.

Az élet azután hogy veled éltem én… Az élet azután hogy veled éltem én nem lesz cseppet se szebb cseppet sem édesebb csak rövidebb kicsit s nem annyira vidám Az élet azután hogy veled éltem én nem lesz ugyanolyan nem lesz egészen más nem lesz merô egy gond nem lesz égszakadás nem lesz ilyenolyan vagy húdeamolyan nem lesz nagyon emitt vagy túl amott ugyan Sebzett lesz életem vagy sebaj lesz csupán vagy semmilyen talán

162

NV11-03.indd 162

2011.03.04. 11:53:47

Néha majd csak azért is sorra járom kettônk nyomait sorra járom kettônk útjait Kis hûségáldozatokat mutatok be neked sebaj ha megtudod ha megbánt a dolog ha megbántódsz hogy ezt a tudtodra hozom itt a sorok közén. Sorra veszek minden kedves közös helyet Nem helyben járok én S ha nem lelem helyem majd a szekrény alól szépen elôszedem azt a cipôsdobozt benne a sok fotót átlesek a boldogság válla felett és szemügyre veszem milyen szép is voltál milyen szépek voltunk Veszek egy macsekot így hívom: Egymacsek felidézve hogy egykor te képtelennek tartottál engem erre Kihûl majd a tea: nem lesz, aki igya Kivirít majd a nyár: nem lesz, ki elhiggye Könyveim sorrendjén mit sem változtatok bútort sem mozdítok Barátainknak ím majd postára adom képeslapjaimat sorsot mutattak ôk ám sohase jövôt Nyújtom a napokat 163

NV11-03.indd 163

2011.03.04. 11:53:47

Gyásszal borítom hálószobám hátha így hosszabb lesz kicsit álmom és éjszakám az éjek azután hogy veled háltam én Az élet azután hogy veled éltem én Jó lesz és egyszerû Könnyû és sima is Mint a bôr ama kéz hátán mely üres mely magába mutat

Mikor nôsz végre fel… Mikor nôsz végre fel mondod nekem pedig legjobban szeretek ülni csak egy helyütt begubózni minél kisebbre a szoba négy fala közt alvajáró gyanánt emlékek fekhelyén Fel kell nôni tépni marokszám napokat szájjal szaggatni szót Tudj lapozni s ha nem égesd el könyvedet Mondod nálam pattog a labda én pedig elbújnék csigamód Gyatrán játszom bizony a labdát elteszem ôrzöm amíg lehet mint fiú ki soha kézbôl nem adja ki az ólomkatonát felnôni sem akar ha nem nô meg vele együtt plüssmacija 164

NV11-03.indd 164

2011.03.04. 11:53:47

Elôfordult már… Elôfordult már, hogy megkívántál valami nôt egy képes magazinból s átvillant fejeden vajon csókja szôlôszem-édes, gyönyöre milyen? Harmónia – a neve ennyi az idô rajta nem hagy nyomot sem a száján mely kinevet sem a szemén mely hiteget hogy nem is akart világszépe lenni Észrevenné hogy nézed ôt sajátjának hinné a vágyadat elfordítaná talán fejét Elôfordult már hogy olyan arcélbe szerettél bele mely felhô gyanánt siklik a feledés felé ott hol legmélyebb a pálya kékje?

Tegnap nem tudtál mit kezdeni… Tegnap nem tudtál mit kezdeni haragoddal Galacsinná gyúrtad négybe hajtottad kezet nyújtottál neki jól leplezted Néha aztán találomra eleresztetted a gyeplôt, hadd nyargaljon vakon a messzeségbe, utcákon, zsákutcákon által

165

NV11-03.indd 165

2011.03.04. 11:53:47

Barátaid elámultak: „hogy te milyen gonosz lettél!” és lassításban lepörgették újra fejükben a képsort, amint négylevelû lóherét találsz, mely szerencsét is hozott míg csak hitted, hogy minden lehetséges Korábban nem tudtál mit kezdeni haragoddal falhoz csapdostad, eljátszottad kockán vízbe fojtottad, napjaid terhét nyakába kötve csupaszon, mind elvadultabban tért vissza hozzád Mára haragod jócskán túlnôtt rajtad téged is lenyelt Mára haragod nem tud mit kezdeni veled LACKFI JÁNOS fordításai

Az 1937-es Párizsi Világkiállítás aranyérmes pavilonja, szemben a szintén aranyérmes szovjet pavilon, Vera Muhina szoborpárosával.

NV11-03.indd 166

2011.03.04. 11:53:48

F. SCOTT FITZGERALD

Az elvesztett évtized

A legkülönbözôbb típusú emberek látogatták a hetilap szerkesztôségének irodáit, és Orrison Brown ennek megfelelôen bánt velük. Munkaidôn kívül „a szerkesztôk egyike” volt, de munkaidôben csak egy fürtös hajú fiatalember, aki egy évvel ezelôtt még a Jack-o-Lantern címû harvardi diáklapot szerkesztette, és most mindennek örült, amit a hivatalban rábíztak. Annak is, aminek mások nem nagyon, az olvashatatlan kéziratok szerkesztésétôl a kefelevonattal való futkározásig. Látta, amint az új látogató – egy sápadt, magas, negyvenes férfi, márványszoborszerû szôke hajkoronával a fején – a fôszerkesztô szobájába lép. Nem tûnt sem szelídnek, sem túlzottan félénknek, sem olyan szerzetnek, aki minden földi jóról hajlandó lemondani, de volt benne mind a három embertípusból valami. A névjegykártyáján feltüntetett Louis Tremble halvány emléket idézett Orrisonban, de mivel nem tudott vele mit kezdeni, nem törte a fejét különösebben azon, hogy ki is az illetô, egészen addig, amíg íróasztalán meg nem szólalt a csengô, merthogy korábbi tapasztalataiból már tudta, hogy az elsô fogás ebédre Mr. Tremble lesz. – Mr. Brown – Mr. Tremble – szólt a Minden Ebédet Fizetô Pénzforrás. – Orrison, Mr. Tremble sokáig volt távol, vagy legalábbis úgy érzi, hogy sokáig, majdnem tizenkét évig. Szerintem vele ellentétben sok ember boldog lenne, ha ez az évtized kimaradt volna az életébôl. – Nagyon igaza van, uram – mondta Orrison. – Ma egy percnyi idôm sincs – folytatta a fônök. – Úgyhogy maga megy vele ebédelni. Mondjuk, a Voisin vagy a 21 jó lesz, de bármi megteszi. Ahová csak az úr akar. Mr. Tremble úgy érzi, sok mindent nem látott az utóbbi idôben. Mr. Tremble megpróbált udvariaskodni. – Ó, nem, köszönöm, én magam is egész jól el tudok igazodni errefelé. – Tudom, öregem, tudom! Senki sem ismerte jobban ezt a várost, ahogy te egykor. És ha ez a Brown gyerek olyasmit akar majd neked elmagyarázni, hogy miért tud futni a kocsi ló nélkül, csak szólj nekem bátran, én majd elrendezem. Remélem, négyig végeztek. 167

NV11-03.indd 167

2011.03.04. 11:53:48

Orrison vette a kalapját. – Csakugyan tíz évig volt távol? – kérdezte a liftben lefelé menet. – Igen, már épült az Empire State Building. Épphogy elkezdték – mondta Tremble. – Mikor is volt? – 1928-ban. Ám amint a fônök mondja, szerencséje, hogy kimaradt ezekbôl. – De aztán megértôen és diplomatikusan még hozzátette: – Biztosan sokkal érdekesebb dolgokat látott. – Azt azért nem mondanám. Kiléptek az utcára, és a forgalom zajára Tremble arca görcsbe rándult. Ez arra késztette Orrisont, hogy még egy feltevést megkockáztasson. – Távol volt a civilizációtól? – Bizonyos értelemben igen. A válasz olyan tartózkodóan hangzott, hogy Orrison megértette, ez az ember csak akkor fog beszélni, ha akar. Ugyanakkor az jutott eszébe, hogy a harmincas éveket nyilván börtönben vagy a bolondokházában töltötte. – Ez a híres 21 – mondta Orrison. – Vagy esetleg másutt óhajt ebédelni, uram? Tremble hezitált, miközben gondosan vizsgálgatta a barna köves épületet. – Emlékszem arra az idôre, amikor a 21 híressé kezdett válni – mondta. – Körülbelül akkor volt, amikor a Moriarty is divatba jött. – Aztán, szinte bocsánatkérôen, folytatta: – Talán mégis, sétálhatnánk még öt percet, az Ötödik sugárút sarkáig, aztán beülnénk valahová, ahol fiatalok is vannak. Szeretnék fiatal arcokat látni... Orrison vetett rá egy gyors pillantást, és megint csak a vastag rácsok meg a szürke falak jutottak eszébe. S ki tudja, gondolta még, nem tartozik-e feladatkörébe ezt a Mr. Tremble-t könnyûvérû kis nôcskéknek is bemutatni? De Mr. Tremble, ahogy látni lehetett rajta, egyáltalán nem gondolt ilyesmire. Arckifejezése kimondottan csak ôszinte, nagy kíváncsiságról árulkodott, és Orrison megpróbálta a nevét Byrd admirális déli-sarki menedékhelyével vagy azokkal a pilótákkal összekötni, akik a brazíliai ôserdôben tûntek el örökre. Ilyen vagány pasas lehet ez a Mr. Tremble is, vagy lehetett valaha, ez elég nyilvánvaló volt. Ám az egyetlen határozott támpont az volt vele kapcsolatban – bár Orrison ezzel a támponttal sem igen tudott mihez kezdeni –, hogy Mr. Tremble falusi módra tisztelettudóan engedelmeskedett minden piros és zöld jelzésnek, és a járdának is mindig azon a szélén haladt szívesebben, amely a kirakathoz volt közel, és nem az úttesthez. Egyszer megállt és szemügyre vette egy férfidivatárus kirakatát. – Nicsak, krepp nyakkendôk! – mondta. – Mióta lediplomáztam, nem láttam ilyet. 168

NV11-03.indd 168

2011.03.04. 11:53:48

– Hol végzett? – A Massachusettsi Mûszaki Egyetemen. – Klassz hely. – A jövô hétre tervezem, hogy leugrok oda. Ebédeljünk valahol itt... – Az Ötvenedik magasságában jártak. – Maga választ. A sarkon volt egy jó kis ponyvatetôs vendéglô. – Mit szeretne leginkább látni? – kérdezte Orrison, miután asztalhoz ültek. Tremble elgondolkodott. – Talán, talán... az emberek tarkóját – mondta. – Vagy a nyakát, ahogy a fejük a testtel összeér. Szeretném hallani, mit mond az a két kislány amott az apukájának. Nem igazán azt, amit mondanak, hanem inkább azt, ahogy a szavak lebegnek, vagy lebuknak, mint valami nehezék a víz alá, hogyan csukják össze a szájukat ezek a gyerekek, miután elmondták, amit akartak. A ritmust, a zenét szeretném hallani. Cole Porter 1928-ban csak azért jött vissza Amerikába, mert úgy érezte, új ritmus van születôben. Orrison biztos volt benne, hogy most rájött a titok nyitjára, de finom udvariassággal a tolakodásnak még a látszatát is igyekezett kerülni, s még azt a hirtelen feltörô vágyát is elnyomta, hogy kijelentse: ma este egy kitûnô zenekar fog fellépni a Carnegie Hallban. – Egy kanál súlya – mondta Tremble – milyen csekély! Icipici tálka, nyéllel... Az a pincér rám nézett. Ismertem, de ô aligha emlékszik már rám. De amikor indultak, a pincér úgy nézett Tremble-re, mintha csakugyan ismerte volna, de nem jutna eszébe, hogy kicsoda. Az utcán Orrison felnevetett: – Tíz év alatt az ember sok mindent elfelejt! – Most májusban itt vacsoráztam – szólt hirtelen Tremble, de nem folytatta. Egy kicsit bolond szegény, döntötte el magában Orrison, és hirtelen az idegenvezetô szerepét vállalta. – Innen igen jól látható a Rockefeller Centre – mondta lelkesen és a felhôkarcolóra mutatott. – Valamint a Chrysler Building és az Armistead Building, mindezeknek az új épületeknek „az apukája”. – Az Armistead Building – nyújtogatta engedelmesen a nyakát Tremble. – Igen, felismerem, én terveztem. Orrison nevetve ingatta a fejét – már megszokta, hogy mindenféle fura alakokat kellett kísérgetnie a városban, de ez a hülyeség, hogy itt ebédelt, ebben az étteremben, most májusban... Megálltak egy réztábla elôtt az épület sarkánál. „Épült 1928-ban”. Tremble bólintott. 169

NV11-03.indd 169

2011.03.04. 11:53:48

– Abban az évben kezdtem el inni. Ki se józanodtam azóta. Úgyhogy eddig nem is láttam. – Igen, értem – mondta Orrison habozva. – Bemenjünk? – Sokszor voltam már benn, nagyon sokszor. De sohasem láttam. Most pedig egyáltalán nem ezt akarom látni. Azt hiszem, képtelen is lennék rá. Csak azt akarom látni, hogy az emberek hogy s mint járnak, mibôl készül a ruhájuk, a cipôjük, a kalapjuk. Milyen a szemük, a kezük. Kezet fogna velem? – Nagyon szívesen, uram. – Köszönöm, köszönöm. Nagyon kedves. Nyilván furán veszi ki magát, de az emberek majd azt hiszik, hogy most válunk el egymástól. Csakugyan, sétálgatok egy kicsit egymagamban, ha nem bánja, úgyhogy most valóban elválunk. Mondja meg a fônökének, hogy pontban négykor ott leszek a szerkesztôségben. Orrison nézte, ahogy Tremble távozik, és majdnem biztos volt benne, hogy betér az elsô bárba felhajtani egy-két pohárkával. De a viselkedésében nem volt semmi, ami azt sugallta volna, hogy ez az ember inni akar. – Istenem, Istenem! – motyogta magában. – Tíz évig volt részeg. Hirtelen megtapogatta a kabátja szövetét, aztán kinyújtotta a kezét és hüvelykujját a mellette lévô épület gránitfalára szorította. ORTUTAY PÉTER fordítása

A Führerpalast terve.

NV11-03.indd 170

2011.03.04. 11:53:48

KNUT HAMSUN

Hanyatlik a világ Milyen meglepetést tartogat ez a nap? Magot rágcsál, töri a fejét: ha szabad választani és az idô tiszta… Nagyra tátja a száját, mélyrôl jön a hang beleremegnek a norvég turisták. Félelem nélkül, szédülés nélkül egyensúlyoz magányos holdkórosként a szônyeg szélén. Majd hirtelen megáll és kiköpi a magot pontosan oda, ahol találta… Ezt csináld utána, ezt csináld utána! Harmadszor hangzik fel az örömkiáltás: Nézzétek a verseny gyôztesét! Számoljuk meg, ha tudjuk, a kitüntetéseit mellkasa teleaggatva csillogó medálokkal. Halld, hogy kiáltoznak az emberek az utcán! Elvegyül az emberek, a lovak és a kocsik között ó, nézd, itt megy a verseny gyôztese! Halálos fáradtan az ablakhoz megyek és a többiek mögül nézem: Ott gurul az utcán egy kerék. Két kerék! A kerekek felett egy fura látvány trikó, két harisnya és egy izzadt bohóc boldog, mosolygó, agyatlan bohóc. Kétkerekes bajnokságokon szerzett arany- és ezüstérmekkel kirakva. Világverseny két keréken. Nézem az utcán hömpölygô tömeget nem hiszek a szememnek hullámzik alattam a szoba kifut alólam a szilárd talaj. Hanyatlik, hanyatlik, hanyatlik a világ. * 171

NV11-03.indd 171

2011.03.04. 11:53:49

Kívülállóként nézem az ünneplôket ezer ôrült szempár odakint kiáltások, fenyegetôzések, szidalmak tolulnak fel az ablakomig: ôrült … sült bolond… Meghátrálok, és a lelkemig hatol: körülöttem mindenki idegen. Egyedül sóhajtok, egyedül nevetek magam vagyok, ahol állok, ahol járok. Mindenki más, utam senkié bolyongok egy ismeretlen világban. * Szenteste reggele lett. Lejövök a szálloda lépcsôjén minden vendég rekeszében van levél jókívánságokkal, karácsonyi üdvözlettel – de nálam semmi. Szemem könnybe lábad az örömtôl ma végre nem jött levelem. Naponta kapom ezeket a buta papírokat utálat remeg minden betûjükben a bélyeget keserû nyállal kenték rájuk, pfuj! és nagy ütéssel nyomatékosították. Fölmegyek a lépcsôn leülök sivár szobámban a frakkom hónalját stoppolom. Holnap karácsony elsô napja lesz. * Ôrült? Én? Sült bolond? Én, aki Dagny nevével firkálom tele az itatóspapírt ABC-s könyvbôl kitépett szentképet tûzök a falra én, aki életemben csak egyszer éreztem némi tehetetlenséget, Napóleon sírjánál?

172

NV11-03.indd 172

2011.03.04. 11:53:49

Ülök, gondolkodom és gondolkodom a dolgon homlokomra csapva rájövök, nem, nem én nem vagyok bolond, nekem van igazam. Az igazam néz rám az utcán minden macskakôrôl s vitatkozik velem minden egyes hû pudliszem. Szél susog át az agyamon igen, szélben mártózik meg a szívem. Minden éjszaka és minden nappal éreztem és láttam: egyformák leszünk a földön összesereglünk, barátkozunk ünnepségeket tartunk, beszédeket mondunk teljes erônkbôl hurrát kiáltunk. Pudlik rohangálnak köztünk, pudlik csaholnak …minden jó ezen a lapos Földön. Ne is beszélj arról, hogy veszítünk, ha mihasznák lábai elé vetjük magunkat. Senki sem hallja. És köztudott a butaság és a jó emésztés serkenti az emberek vitakedvét és ellenálló képességét. Arról se szólj, hogy a régi idôkben lovon jártak az urak, meg kocsikban ültek. Az emberek vállvonogatva, hetykén visszaszólnak: Na és? Most kerékpáron közlekednek! De a kavargó embertömegben örökkévaló rejtett erô szunnyad mely feltámad egy történelmi pillanatban. Eddig soha meg nem értett géniuszok a haza, a nép hívószavára várnak ó, a ragyogó elméjû zsenik! De most senki nem hív, senki nem kiált. Az emberek jól elvannak, már ahogy. Krumplit termelnek, házasodnak gyûlésekre, táncmulatságokba járnak. Élnek és meghalnak, parasztok és polgárok mint az éj ártatlan gyermekei.

173

NV11-03.indd 173

2011.03.04. 11:53:49

Nem, semmi tûz keleten, semmi füst nyugaton semmi különös se délen, se északon. Semmi, széles e világon semmi sem söpri le a Föld színérôl a törpék hadát. Kéz a kézben dágványban gázolunk és boldogok vagyunk mi, igazán nagy liliputiak. Néhány nap választja el az újévet az ótól. Párizs, 1893

Bonyodalmak Láttam egyszer egy fiatal, szerelmes nôt. Szemei kétszeresen kékek és csillogók voltak senki elôtt nem tudta leplezni. Ültében egy férfit nézett és sem a zene, sem a tánc nem érdekelte. Pillantását egyenest rávetette és mily nyugtalan ült a széken! * És este, amikor hazaértünk, így szóltam, mert ismertem jól, hisz a menyasszonyom: Nézd kedvesem, ez a gyûrû szûk lett nekem, szorít, egy éve még illett az ujjamra, ma már nem. Megtennéd, hogy megnagyobbítod? Nem sürgôs, mondtam, ráér. Így válaszolt: Azt mondod, nem sürgôs neked az eljegyzési gyûrû? Rendben, add csak, ha úgy gondolod. Köszönöm. * Egy hónappal késôbb találkoztunk megint. Kérdezni akartam a gyûrû felôl, de hagytam a dolgot. Nem sürgôs, gondoltam, mindennek eljön az ideje.

174

NV11-03.indd 174

2011.03.04. 11:53:49

De ô nem tudott hallgatni nyugtalanította a bizonytalan helyzet. Így szólt: Igen, a gyûrû, az eljegyzési gyûrûd sajnos elvesztettem. Bizonyosan haragszol rám. Ó, Istenem, mennyire megkönnyebbült amikor nem haragudtam. * Elszaladt egy év. Újra eljutottam arra a bizonyos helyre sétáltam egy este az ismerôs, ismerôs úton. És akkor jött velem szembe szemei háromszorosan kékek és csillogók voltak igen, és a szája, a száját nem ismertem fel. A gyûrûd, mondta, az eljegyzési gyûrûd megtaláltam. Nem szorít majd többé, szerelmem, mert kitágíttattam. Megismered, ugye? Néztem a szemeit, néztem a száját aztán ránéztem a gyûrûre is de már egyikre sem ismertem rá. Nézd, kedvesem, nincs szerencsénk ezzel a gyûrûvel, mondtam. Magad is láthatod, nem illik az ujjamra. Most már túl bô. 1894 KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

175

NV11-03.indd 175

2011.03.04. 11:53:49

HALASI ZOLTÁN

Rekonstruált csillagcsoport Paul Celan versei elé Nemrégiben lefordítottam Elfriede Jelinek Kézimunka címû színmûvét. A Jelinek-darabban az osztrák megszólalók egy hentesbolt vásárlóiként, egyben egy tévés talk-show szereplôiként, egy négyes romagyilkosság apropóján sportról, halálról, dicsô múltról és jelenrôl szövegelnek. A szereplôk mintha a gyászszertartás közvetítését kísérnék figyelemmel, ám az idô java részében az egykori zsidó és mai cigány áldozatok kioktatása és megleckéztetése folyik. E sajátos halotti szertartás, pontosabban a moderátori és sportriporteri szózuhatagok, valamint konyhafilozofálgatás közben idônként a szereplôk által idegennek, olykor kínosan értelmetlennek, sôt egyenesen hülyeségnek minôsített versrészletek hangzanak el. A szerzô nem tünteti fel sehol a szövegben a forrást, ám a mûvelt német tudja, hogy itt a zsidóirtást bagatellizálók nem kisebb költô, mint Paul Celan sorait böfögik föl, hurrogják le és röhögik ki. A Celan-sorok úgy keverednek bele a médiaszószba, hogy a derék osztrák vásárlók, amint feltörnek belôlük (mintegy a mélytudatukból), mindjárt ki is köpik vagy éppen elnyelik ôket. Ahhoz, hogy a magyar változatban is betölthessék a szerzôi intenció szerinti szerepüket, a versrészleteket egyrészt a Jelinek-szövegbe illeszthetôen is le kellett fordítanom, másrészt, mivel a darabban javarészt csonkok, lefordítottam ôket a hozzájuk tartozó verstesttel együtt is. Az elôbbi változat magyarul nem föltétlenül felel meg az utóbbinak, hiszen Jelinek kiragadott és a drámai hatás kedvéért néhol ki is tekert részletei sokszor egészen másként szólnak a „talk-show-ban”, mint ha az „anyaversükhöz” kapcsolódnak (pl. más a szórend stb.). Az ilyen eltérések külön nehezítik a fordító dolgát, mert a színpadi szerzôt követve azt is érteni szeretné, hogy az írónô mit, miért és mért pont oda tesz, ahová teszi. Olyan ez, mintha egy csillagrendszerbôl egyik-másik égitestet (némi termonukleáris beavatkozás kíséretében) átemelnénk egy teljesen más galaxisba: más lesz a távolságuk tôlünk, más a fényük, a fénytörésük. Itt most egy ellenirányú folyamat végeredményét láthatja a kedves olvasó: a Celan-verseket visszahelyeztem a saját összefüggésrendszerükbe. Jegyzeteket nem írtam hozzájuk, mert véleményem szerint a titokzatosság nem árt a szépségnek, és mert ma már minden furcsa szóra rá lehet keresni az interneten. 176

NV11-03.indd 176

2011.03.04. 11:53:49

PAUL CELAN

Fél szem, nyitva Májusszín órák, hûsek. A már néven nem nevezendô, még forró: hallod a szájban. Senki hangja, ismét. A szemgolyó fájó mélye: a szemhéj nem állja útját, a pilla nem számolja, hány jön. A fél könny, a mozgatható, az élesebb lencse hozza a képet.

Föld volt bennük és ástak Ástak, csak ástak. A napjuk, az éjük is így ment el: ástak. Nem dicsérve istent. Mert isten akarta, így hallották, mindezt. Mert istenük tudta, így hallották, mindezt. Csak ástak. És nem hallottak már semmit. Nem lettek bölcsek. Sem éneket szerzôk. Nem találtak ki maguknak nyelvet. Csak ástak. Csönd szakadt rájuk. És égszakadás. És tengerek zúdultak rájuk. Én ások, te ásol, a féreg is ás, és ami zeng ott, az is azt fújja: ásnak.

177

NV11-03.indd 177

2011.03.04. 11:53:49

Ó, egyik, ó, egyik se, ó, senki, ó, te: az az út, ami sehova nem, hova vitt? Én ások, te ásol, feléd ásom magam, és az ujjunkon ébred a gyûrû.

Néhány kézhez hasonló is jött, sötéten, a füvekkel együtt: Gyorsan, kétségbeesések, ti fazekasok! Gyorsan ideadta az agyagot az óra, gyorsan megeredt a könny is –: még egyszer körülvett minket a Ma, kalászos kék peremével.

...Csobog a kút Ó, ti, hallgatásom imaéles, káromláséles kései! Ó, ti velem együtt görbülô, egyenes szavaim, ti! És te, te, te, te nap mint nap igazra, igazabbra nyúzott, kései rózsa! Mennyi, ó, mennyi világ! Mennyi út!

NV11-03.indd 178

2011.03.04. 11:53:49

Lendülj, mankó! El… …el fogjuk énekelni azt a gyerekdalt, hallod, azt, hogy itt az em, itt a ber, itt az ember, igen, és azt is, a bozótost, és benne a csorgó, a könnyezô szempárt.

` la pointe acérée A Hevernek az ércek a földön, a kristályok, a geodák. A még le nem írt, beszéddé keményedve, égboltot tár fel. (Fölvetôdve, napvilágra, egymáson keresztbe, így heverünk mi is. Ajtó te egykor elôtte, tábla rajta a megölt krétacsillag: most már csak egy – olvasó? – szem ôrzi.) Az utak oda. Az erdei óra a bugyborékoló keréknyom mentén. Fölszedett, kis tátogó bikkmakkok: elfeketült nyílás, ujjbegygondolatok faggatják, hogy merre – mihez?

NV11-03.indd 179

2011.03.04. 11:53:49

Ahhoz, ami megismételhetetlen, ahhoz, mindhez. A bugyborékoló utak oda. Valami, ami menni is tud, szívvé válva, szó nélkül jön.

Prágában A fél halál, felhízva életünk tején, hûen önmagához, hamuként terült mindkettônk körül el – mi is nyakaltunk, két keresztbe öltött lélek, két kard, mennykövekre rávarrt, belesüllyedve az éjbe, szóvérbôl születettek, egyre nagyobbra nôttünk, összevissza, név se akadt már arra, ami minket hajtott (a harmincvalahány egyike, élô árnyékom volt, aki felmászott hozzád azon a rögeszme-lépcsôn?), tornyot épített magának a fél – meddig is?, csupa aranymíves ellenkezésbôl egy Hradzsint,

180

NV11-03.indd 180

2011.03.04. 11:53:50

csont héber, spermává ôrölve, futott végig a homokórán – mi úsztunk, most két álom, át a tereken, az idô ellen.

Elnyerített ravatalimák a gondolatcsukrétákat vérpaták kaparják össze, ihaj-csuhaj, a hamvaké, lapoz énekszólamokat, aggatja fel a fényük vesztett topázokat, a zivatarszolgálatos hullazsákok kiegyenesednek, a gyászmenetben a Tseh Kerálság ellenállhatatlan tsont vigyora.

Ez a felszállási engedély is megadva, orrfutóének – coronával. A homálykormány üzembe lép, hirtelen felnyílt vénádból kiáll a csomó, ami még vagy, félig hanyatt fekszik, elemelkedsz.

NV11-03.indd 181

2011.03.04. 11:53:50

Örökkévalóságok hakniznak az elgörbített sugárban, köszönés fejjel lefelé, kettô közt a sötétvérû, saját titkáról is hallgató izom beburkolja a magával vitt nevet, és sarjadzással szaporodik.

Kidobod az írott követ, horgonynehezéked? Engem nem tart itt semmi. Az éj, az életet élôké, a féktelen kérôké, a leleményes hazatérôké. Gyere, hengerítsük a sziklát a bevehetetlen sátor elé.

Az örökkévalóság visszafogja magát: irdatlan mûszeres polipkarjaiban, lassan, lebegve forog a körmöktôl világító vércukorborsó.

182

NV11-03.indd 182

2011.03.04. 11:53:50

Fakó hangú, mélységbôl kinyúzott: szó se, dolog se, mindkettô egyetlen neve mégis, esetállítás benned, légiszállítás benned, világ sebetöbblet.

A sustorgóház, szökônaponta nyitva, továbbadás, mély bevéséssel, a vásznon ülve, jogaiba iktatja a réshangot, a gügyögésrôl az ajakpeckek gondoskodnak, – vajon beugrik-e a másik idôben? – ez a rémes gleccsersikoly, a kezedé, visz magával a csonthón a holtak mászócsapata,

183

NV11-03.indd 183

2011.03.04. 11:53:50

a pólust váltott hold eltaszít, második Földet, a maradék égen, halálbüszkén, a tolongó csillagcsoport veszi az akadályt.

Kis éj: ha elfogadsz, ha felfogadsz, három kínarasznyival a talaj fölött: az összes homok halotti leplet, az összes nem-segít-ez-sem-et, az összes pörgô nyelvû nevetôt – HALASI ZOLTÁN fordításai

184

NV11-03.indd 184

2011.03.04. 11:53:50

MÛHELY

A tenger füle és a mûfordítás – kötöttség és szabadság – Csuday Csabával Lukács Laura beszélget a mûfordításról

Borges, Cortázar, Onetti, Pitol, Fuentes, Bioy Casares, García Márquez, Vargas Llosa, Fernando Pessoa, Carlos Drummond de Andrade – hogy csak néhány nagy nevet mondjak az általad fordított szerzôk közül. De mielôtt arról kérdeznélek, hogyan jutottál éppen hozzájuk, tôled is meg szeretném tudni, amit minden alanyomtól: hogyan lett belôled mûfordító? Laposnak tûnhet a kérdés, mégis ahány fordító, annyi történet. Az én történetem elég egyszerû, mert alapvetô ambícióimmal függ össze. Már a gimnáziumban eldôlt, hogy elsôsorban az irodalom érdekel, és ebben fontos szerepet játszott, hogy Németh G. Béla volt az irodalomtanárom. Az ô személyes varázsa és az íróféle emberrôl adott leírásai, amelyekben „magamra ismertem”, még vonzóbbá tették az irodalmi pályát – az alanyi költôséget tûztem ki célul, titokban persze. Hogy tanárom tetszését elnyerjem, verseket írtam, és ezt a verselô tevékenységet késôbb spanyol (és magyar) szakos bölcsészként is folytattam, bár inkább csak magamnak; nem csatlakoztam az akkor elég zajosan mûködô egyetemi alkotókörhöz. Spanyolos tanszékvezetôm, Horányi tanár úr irodalomszemináriumán került elém az elsô vers – Antonio Machadóé –, amely annyira tetszett, hogy bár nem volt feladat, lefordítottam. Aztán jártam Kardos László híres-nevezetes mûfordításóráira, ahol olyanok ültek akkor, mint például Várady Szabolcs, úgyhogy egyre jobban körvonalazódott, hogy mûfordítással is foglalkozni fogok. Egyetem után egy évet töltöttem Kubában, ahol tudatosan keresgéltem fordítanivalót, így találtam rá Miguel Barnet épp akkortájt megjelent Canción de Rachel (1969) címû regényére, amely félig dokumentum, félig életrajz. Elkezdtem fordítani, és folytattam volna itthon is, de nem kellett a kiadóknak. Hogy író vagy költô leszek-e, majd elválik, valahogy így gondoltam; mindenesetre foglalkozásszerûen egyelôre a mûfordítás állt legközelebb ahhoz, amit igyekeztem kitermelni magamból. Az elsô prózafordításom, egy Jorge Edwards nevû chilei szerzô elég kemény tárgyú és hangulatú novellája (Vasárnapok a menhelyen), a Nagyvilágban jelent meg. Két év 185

NV11-03.indd 185

2011.03.04. 11:53:50

múlva már szerkesztônek szegôdtem el a Nagyvilághoz, ahol a mûfordítás szabályosan része lett a munkámnak: ha anyagkeresés közben olyat találtam, ami megtetszett, le is fordíthattam. Az elsô regényfordításom egy venezuelai regény volt, amelyik rangos spanyol irodalmi díjat nyert; egyébként elég nehéz szöveg: País portátil volt a címe, amit kicsit szerencsétlenül Vándorló országnak fordított a szerkesztô, holott inkább „hordozható országot”-t jelent, és ez nagyon jól beleillett a korba, mert akkor volt igazán divatban a „mobil art”; minden mozgott. A történet fôhôse bevetésre indul (városi gerillamozgalomban vesz részt), és egy bombát visz magával. Míg átutazik Caracason, lepörgeti magában a családja és az ország múltját, és mindez nagyon korszerû, „filmes” és narratív technikákkal van megírva. Nagyon jó modern regény, kicsit romlandó politikai töltelékkel. Úgy került hozzám, hogy valaki szerette volna négermunkában lefordíttatni velem… Beleolvastam, láttam, hogy kemény, nehéz szöveg, így nem vállaltam, különben is az elveimbe ütközött volna. Végül tehát én fordítottam le a Kossuthnak, az én nevem alatt jelent meg (1974). Nemcsak nagy élmény volt, mert kedvvel, élvezettel csináltam, hanem mindjárt belecsöppentem a szakma kellôs közepébe is. Benyhe János kontrollszerkesztette, ô is viszonylag elégedett volt a munkámmal. Nyilvánvaló, hogy a fordítás valamennyire írói feladat is, mert az ember írói ambíciójának is része, hogy szeresse, akarja csinálni, amit csinál, és úgy tûnt, hogy ez megy nekem. Van valami oka annak, hogy túlnyomórészt dél-amerikaiakat fordítottál (bár Kuba nyilván meghatározó volt), vagy egyszerûen egybeesett mûfordítói pályád kezdete és a latin-amerikai „boom”? Mindezek a tényezôk közrejátszottak. Ismét meg kell említenem Németh G. Bélát, mert ugyancsak neki köszönhetem, hogy spanyol szakos lettem. Idealista felbuzdulásból ugyanis népmûvelô akartam lenni (de annak nem vettek föl, túl teoretikus alkatnak bizonyultam), és Németh G. Béla ekkor vetette föl, hogy tanuljak spanyolul. A spanyolnak jövôje van, egy földrész beszéli, és az irodalma is feljövôben. Valahol olvashatta, vagy megérezte – ô maga német területen volt elsôsorban otthonos –, mindenesetre igaza lett: ’69–’70 a boom berobbanásának az idôszaka. Kubába érkezésünkkor adta ki a Casa de la Américas a Rayuelát,1 óriási olvasmányélmény volt. Latin-Amerika egyszerûen benne volt a levegôben, a lelkülete, a szellemisége egészen megrészegített. García Márquez Száz év magányát Kubában mindenki olvas1 Julio Cortázar: Rayuela. Benyhe János fordításában a Sántaiskola (L’Harmattan, 2009) címet viseli.

186

NV11-03.indd 186

2011.03.04. 11:53:50

ta, széltében-hosszában vitatták. Carlos Fuentest már korábban is olvastam. Egyszóval már tudtam, hogy a latin-amerikai irodalom jó, ráadásul egymás után születtek a világsikerek. De más szempontból is rá tudtam hangolódni. És most idekívánkozik magyarázatképpen valami, amit Vargas Llosa íróvá válásának körülményeirôl mesél egy interjúban. Minthogy fiatalon részt vett a perui diákmozgalmakban, erôsen feltöltekezett egyfajta (eléggé sztálinista) baloldali elkötelezettséggel, majd késôbb Párizsba kerülve azt látta, hogy Sartre-ék ugyancsak elkötelezettséget követelnek az írótól. Társaival együtt halálosan komolyan vette, hogy az irodalom sokkal több, mint szórakoztatás vagy önkifejezés, tehát világjobbító szándéknak kell munkálnia benne. Az ebben az érdekes, hogy ha a ’60-as évek Magyarországát vesszük, akkor nyilvánvaló, hogy ez nem volt idegen a mi nemzedékünk lelkületétôl. Vagy nézzük, mit akartak Illyésék az irodalommal, ôk miért mentek Párizsba. A latin-amerikai írókéval azonos indíttatásból. Csak az utóbbiaknak elônyük volt a hatalmas nyelvterület, s hogy sokkal könnyebben tudtak beszélni az egész világnak. (Ha a magyar irodalom nem hódított meg világirodalmi csúcsokat, jóllehet legalább akkora tehetségekkel bír, mint a latin-amerikaiak, annak egyetlen oka a nyelvi elszigeteltség.) Nos, tehát akár Vargas Llosát, akár Márquezt, Rulfót vagy Onettit nézem, ezek az írók megtanulták a franciáktól meg az amerikaiaktól mindazt, ami filozófiában és az írói mesterség dolgait tekintve a legjobb és legaktuálisabb volt, de hozzátettek valamit, amit csak ôk tudtak. És ez volt a legfontosabb, ezt volt érdemes közvetíteni. Ekkor jöttek elô a latin-amerikai írók fordításának igényével a magyar kiadók is, például a Magvetô, az Európa, a Kossuth. A Nagyvilágnál pedig ugyancsak azért lett spanyol rovat, amelynek elsô, félállású vezetôjeként engem alkalmazott Kéry, mert a spanyol nyelvû irodalmak erôteljes jelenléte egyszerûen megkövetelte a külön rovatot. (Addig az olaszos Gábor György, mintegy fél kézbôl szerkesztette a Nagyvilág spanyol vonatkozású részét.) Tegyünk egy kis kitérôt. A versfordításaid között rengeteg portugálból fordítottat látok. Ezek hogy kerültek a látókörödbe? Nem személyes döntés eredményeképpen, noha Fernando Pessoáról már a gimnáziumban hallottam (természetesen Németh G. Bélától), és nagyon izgatta a fantáziámat. Szívesen fordítottam volna, de akkor már olvasható volt a Somlyó-féle kötetecske,2 így egyelôre nem látszott idôszerûnek. A brazil Carlos Drummond de Andrade költészetét viszont Kubában ismer-

2

Fernando Pessoa: Ez az ôsi szorongás (Európa, 1969).

187

NV11-03.indd 187

2011.03.04. 11:53:50

tem meg, amikor a Casa de las Américas kétnyelvû kötetben megjelentette a verseit; elámultam, hogy milyen hatalmas költô. Talán a brazilok tudják ezt, de vajon ki tudja még a világon…? Nagyon szíven ütött, annyira személyes volt a hangja, úgyhogy ô is egyértelmû lett volna, ha én választhatok. De megbízás nélkül nem ment, így aztán amikor Benyhe János a Járom és csillag3 antológiát csinálta, nem önszántamból és saját választásom alapján dolgoztam neki, hanem inkább azért, mert nem volt elég portugálos fordító. Spanyolból régi, nagy tekintélyû költô-mûfordítók voltak a páston (Orbán Ottó, András László, Lator László, Somlyó György, Majtényi Zoltán stb.), tehát ott telített volt a piac. A portugál nyelvû versekre azonban nem volt annyi jelölt, így kaptam fôképpen brazilokat. Késôbb aztán Pessoát is fordíthattam, amikor Pál Ferenc kollégám és barátom bevont a Pessoa-kötetek kiadásába; nagy kedvvel vettem részt, örültem, hogy végre teljesülhet egyik régi vágyam és álmom. A spanyol alapján elég jól értem a portugált, szótárral meg nyelvkönyvvel elboldogulok, de nyersfordítás is kellett, hogy ellenôrizzem magam. Vagyis odáig azért nem merészkedtem, hogy segítség nélkül, egyedül fordítsak portugálból. Vannak csak prózával vagy csak verssel foglalkozók, és vannak olyanok, mint te, akik mind a kettôt fordítják. Érzel-e nagy különbséget a kettô között, és ha igen, akkor mi az? Nagyképûen fog hangzani, de nem annak szánom: verset mindig könynyebben fordítottam, mint prózát, még akkor is, ha kötött formájú volt, például szonett, bár igaz, hogy a kötöttség kényszerzubbonyába nem könnyû belebújni. Talán azzal függ össze, hogy eredeti ambícióm szerint költô lettem volna. Másfelôl, bár elválik egymástól a próza meg a vers, alapvetôen költô a regényíró is. Költônek lenni nem jelenti feltétlenül azt, hogy fellegevô az ember. Magyar tévképzet, hogy a költô szenvedélybeteg, fellegzabáló fura szerzet, lehetôleg tragikus alkat, aki belepusztul abba, hogy verset ír… Pedig alapvetôen az érzékenység egy fajtája teszi az embert alkalmassá az irodalmi szöveg írására vagy közvetítésére. Megint Vargas Llosa jut eszembe: ô is abból indul ki, hogy az érzékenység az alapvetô. Esztétikai lelkesedésbôl lett író, mondja. Ami azt jelenti, hogy az írónak észre kell venni a szépet, az érdekeset, a különöset, de valamiféle sérülékenységnek vagy érzékenységnek is társulni kell hozzá, és kell a vágy, hogy kifejezze, amit érez, és „eligazítsa a ferdeségeket” – hogy Don Quijotéval szóljak. Így keletkezik az

3

Járom és csillag. Latin-amerikai költôk antológiája (Kozmosz, 1984).

188

NV11-03.indd 188

2011.03.04. 11:53:50

írói tárgy, az irodalom tárgya – végsô soron a valóság megkettôzése. Valamiféle hasadás vagy hasítás ez, amikor az ember szembekerül az élményeivel, az emlékeivel, és ez megörökítést igényel. Fordításkor ugyanígy mûködik. Van, akinek eleve hiányzik ez az érzékenysége, és persze nem azt mondom, hogy ez plusz, hanem csak hogy adottság, amit – hál’ istennek vagy szerencsétlenségemre – úgy látszik, bírok, bár a tíz-húsz itt-ott közölt versen kívül saját lírai kötetem, egybegyûjtött próbálkozásaim sosem jelentek meg. Ki tudja, talán a fordításban kimerültek költôi-írói ambícióim, és nem maradt igazán koncentrálni való erôm, hogy szétválasszam a verset a prózától, meg arra sem, hogy saját mûveket írjak. A kérdés azért nem ok nélkül való, mert szokták azt mondani, hogy verset csak költô fordítson. Sokan határozottan hisznek benne, mások nem. Kardos László is rengeteg verset fordított, méghozzá jól, pedig ô maga nem volt költô. Vagy az volt, csak nem közölte a verseit. Igen, az is lehet, mindenesetre költônek nem ismerjük. Persze az sem mindegy, hogy ma mit tartunk versnek. Mert ma nem jön a vers úgy az emberbôl – az ének természetességével – mint egykor. Ma már nem, vagy nagyon kevesen gondolkoznak versben. Ha megkérdezünk valakit az utcán, hogy mi a vers, nagy valószínûséggel azt fogja mondani, hogy az, ami rövid sorokba tördelve egymás alá van írva! Igaz. Másfelôl nekem is azért könnyebb verset írni vagy fordítani, mert a vers rövid sorokból áll, kisebb egység, amely fölött könnyebb uralkodni! Kicsit komolytalanul hangzik a versnek ez a tipográfiai definíciója, de lényeges dologra mutat rá: arra, hogy a vers koncentrált, hangsúlyosan koherens, megemelt és tömörített szöveg, amelynek sajátos törvényei vannak. Ez a kisebb egység és nagyobb sûrítettség az egyik fordítónak fekszik, a másiknak nem. Megint az érzékenységre, az alkatra hivatkozva megkockáztatom, bár errôl nem konzultáltam költôkkel, hogy a meteorológia is alapvetô szerepet játszik! Bizonyos frontváltozások lelkületváltozásokkal járnak együtt, és azon kapja magát a halandó, például én, hogy ha nem is fakad ének az ajkáról, de a lelkiállapotából következôn szavak, sorok jutnak az eszébe, és ezek, mintha valaki diktálná ôket, szinte követelik a leírást. Igen, de ez egészen más, mint fordítani. Ezt nevezzük – talán kissé fellengzôs szóval – ihletnek. De a versfordítás nekem sokkal inkább kirakós 189

NV11-03.indd 189

2011.03.04. 11:53:51

játéknak tûnik, nagyon aprólékos munkának, fôleg ha kötött a forma. Bár Lator László például azt mondja, hogy a kötött formájú verset jobb fordítani, mert az egyúttal biztonságot ad, behatárolja a lehetôséget, kikényszeríti a megoldást. Hiszen a fordító tudja, mire kell kilyukadnia. Egyetértek: Lator Lászlónak, akit nagyon szeretek és tisztelek, teljesen igaza van. A kirakós játék hasonlat is találó, bár én inkább keresztrejtvényhez szoktam hasonlítani. Mindez azonban nem zárja ki az elôbb mondottakat, mert „ihletett” állapotba attól is kerülhet az ember, hogy birizgálni kezdi a feladat, kíváncsi, hogy meg tudja-e csinálni még azt is, ami elsô pillantásra lehetetlennek látszik. Emellett a költôi szöveg éppen lényegénél fogva az ihletettség állapotába tudja hozni az erre érzékeny alkatúakat. Nem emlékszem olyan versfordításomra, amelyet fogcsikorgatva, muszájból készítettem volna, csak mert megbíztak vele, és le kellett adni. Persze tény, hogy formailag adott valami, és azt kell egy másik szerkezetbe, nyelvre áttéve reprodukálni, ami nem könnyû. Sokat bíbelôdik az ember, míg összeér két rím, két sor, és még hozzá is tud tenni valamit, ami a sajátja, persze úgy, hogy az a „saját” az eredeti verset szolgálja. A beszélgetésünk végére szánt vers jól illusztrálja ezt. A magyar fordításban ugyanis van egy kép, amely – bevallom – nem szerepel az eredeti szövegben: a kagyló mint a tenger füle. Annak idején hoztam Kubából egy hatalmas kagylót, amely teljesen fülszerû, és emellett még erotikus képzeteket is kelt – innen a kép, a metafora, amely tehát régóta bennem lappangott. Most végre be lehetett tenni valahová, a helyére került, noha az eredeti szöveg a tenger fülét szó szerint nem tartalmazta, csak annyit, hogy a kagyló „hallja” a tenger zaját. A költôi szöveg jelentése azonban felkínálta a lehetôséget. Én azokkal értek egyet, akik szerint a versfordítás igazából lehetetlen… valami olyat csináltok, amit nem lehet megcsinálni, ez egy furcsa ellentmondás. Mert amikor jól sikerül, úgy érzed, hogy nagyon jól megcsináltad, akkor egy másik verset írtál. És ez a prózára talán kevésbé igaz. Persze prózája válogatja, mert van költôi próza is, amely legalább annyira megmozgatja az ember fantáziáját, és képes ugyanolyan nagy – bár más természetû – nehézségek elé állítani. Másfelôl igaz, hogy a forma kötöttsége hamisításra kényszerít, mert a nyelvek szerkezeti különbözôsége miatt nem jöhet át ugyanaz a fordításban, ami ott van. Pessoát emlegettem az elôbb, akit azért is szerettem fordítani, mert a Pessoa-féle szabadvers mintha ideális átmenetet képezne a kötött formájú vers és a költôi próza között. Szerintem 190

NV11-03.indd 190

2011.03.04. 11:53:51

a ritmus, a nyelvi megformálás és az értelmi hangsúlyok legalább annyira fontosak, mint a zeneiség, tehát sok tényezô belejátszik a költôi hatásba, de kétségtelen, hogy a prózában több olyan elem található, amely – divatos szóval élve – kevésbé jelent kihívást vagy nagy feladatot. Ott az a fontos, hogy három-négyszáz oldalon is egyenletesen jó, szép teljesítményt nyújtson az ember. Néha azonban egyetlen verssel is igen sokat kell küzdeni. A Járom és csillagba például fordítottam valamit, amit Benyhe János talán kétszer is visszaadott; nem tetszett neki. Addig rugdalt, míg meg nem csináltam úgy, hogy jobban hasonlítson az eredetire, formailag is rendben legyen, a jambusok a helyükre kerüljenek… egy versen mindig van mit csiszolni. Volt az életedben egy periódus, amikor kevésbé voltál aktív fordító, de közben is nyelvterületen maradtál. Mi volt ennek a legnagyobb hozadéka mûfordítói szempontból? Úgy hozta a sors, hogy a Nagyvilágtól a nagyvilágba kerültem. Öt évre, Madridba, diplomatának. Így közvetlen kapcsolatba kerülhettem az élô spanyol irodalommal. Elég sokat jártam az országot, olvastam, figyeltem a lapokban, mi minden jelenik meg. Aztán a diplomáciából hazatérve kissé durva váltás következett: egyszeriben az utcán találtam magam, munkanélküliként. Utána a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója lettem, ahol tanári feladataim egy idô után a spanyol irodalom oktatására koncentrálódtak, így a kettô – a klaszszikus irodalom és a kortárs – összekapcsolódott. Mûfordítói szempontból érdemes megemlíteni, hogy kiadói megkeresésre lefordítottam Gracián egyik traktátusát; ô már korábban is kedvencem volt, az aforizmagyûjteményét nagyon szerettem, hihetetlenül modern tartalmai miatt. Örömmel mondtam rá igent, nem is sejtve, hogy ez a negyvenoldalnyi kis könyv végül egyéves verítékes munkát fog jelenteni – nem rossz értelemben. A traktátus szövegének veretessége ugyanis fejtörést okozott: XVII. századi barokk nyelvet kellett visszaadnom, tele ma már nem használatos szavakkal. Olyan nyelvi rétegbe kerültem tehát, amelyik már nem él. S hogy mi felel meg ennek magyarul? Hát, olyasmi, mint a Biblia nyelve, a Károli-féle bibliafordítás. Református lévén nekem alapvetô a bibliai szöveg, úgyhogy csak erre a síkra kellett koncentrálnom a nyelvi fantáziámat, és ez nagy öröm volt, de megint csak nagyon nehéz. Gracián két-három oldalas, amúgy is nehezen értelmezhetô „konceptista” szövegeit fordítva keletkezett tehát A Hôs. Nagyon a szívemhez nôtt, és az az érdekes, hogy az egyetemistákkal is meg lehet szerettetni. Talán mert arról szól, hogy milyen a nagy ember, a jó ember, vagy micsoda, milyen a kiválóság maga, és ez minden korban érdekes. Ugyancsak diplomata 191

NV11-03.indd 191

2011.03.04. 11:53:51

múltamra nyúlik vissza egy másik munkám. Annak idején rettentô élvezettel olvastam az El País címû napilapban Juan José Millás tárcáit, rövid írásait. Értékeltem hihetetlenül morbid, fekete humorát, és azt, hogy ugyanakkor mindig húsba vágó problémákat tesz szóvá – szellemesen. Nem véletlen, hogy mint szépíró is elkezdte piszkálni a fantáziámat, és az lett a vége, hogy Szekrényjáró címen a Könyvklubnál megjelentek Millás-fordításaim (2002). Nem aratott nagy sikert, de nekem továbbra is szívügyem: írásaiból azt szûröm le, hogy a képzelet valósága legalább olyan fontos, mint a hétköznapi valóság, ha nem fontosabb. Ezt mesteri módon – sokszor Örkényhez hasonlóan – tudja frappáns kis történetekbe sûríteni, csetlô-botló kisemberhôsökön keresztül, akik nem boldogulnak a (poszt)modern világban… – és a végén mindig a rövidebbet húzzák. A másik kedvencem Javier Marías, akinek egy Szentkuthy nevû focistáról szóló elbeszélését fordítottam le, a Holmi közölte is. Nem tudni, honnan szedte Marías Szentkuthy nevét, mindenesetre nála a Real Madridban focizik az – íróéval megegyezô nevû – magyar csodacsatár. Tragikus hirtelenséggel szakad vége a pályájának: öngyilkos lesz. Nagyon megragadott, hogy egy mai spanyol író, aki szereti a focit, képes belevinni a fantáziáját egy magyar névbe. Mesteri író egyébként, a Szívem fehér címû regényét, amelyet csak kontrollszerkesztettem (Mester Yvonne fordította), még oktatni is szoktam, olyan rangos mai spanyol prózának tartom. Lefordítottad Miguel Otero Silva Lope de Aguirre, a szabadság hercege címû regényét (1979). Ezen azért csodálkoztam el, mert ugyanennek a véreskezû hódítónak a történetét beszéli el (nem éppen történelmi hûséggel) Werner Herzog Aguirre, Isten haragja (1972) címû filmje – Klaus Kinski félelmetes alakításával –, amely megelôzi a venezuelai író regényét! Otero Silva regénye közelebb áll a történeti figurához és a valósághoz, talán túlságosan is közel, és épp ezért mondhatom, hogy ezt a könyvet nem szerettem olyan nagyon; az ember elôbb-utóbb csömört kap a sok vértôl. Aguirre annyira szörnyeteg, hogy nem tudjuk, igazából mi a regény tárgya: az egyéni szörnyetegség, vagy az egész hódítói szörnyetegség, az a rengeteg szörnyûség, amit a spanyolok mûveltek Latin-Amerikában. A végére terhessé, meg egy kicsit öncélúvá is válik. De Asturias zsarnokkönyve mellé illôen Otero Silva mûve is fontos; Otero Silva maga nagy írónak számít, sokáig talán még a Nobel-díj várományosai között is szerepelt. És mi a helyzet Borges és Cortázar mellett a sokadik argentinnal, Bioy Casaresszel? 192

NV11-03.indd 192

2011.03.04. 11:53:51

Örülök, hogy kérdezed, ôt, mondhatni, imádom. Ezt a regényt (Aludj a napon, 1979) fordítottam elôször az Európának, nem kis részben Szônyi Ferenc barátomnak köszönhetôen. Ismertem Casares nevét, tudtam, hogy Borgesszel együtt írt detektívtörténeteket, de akkor még nem voltam egészen tisztában vele, hogy mi is az a fantasztikus irodalom. (Késôbb doktori értekezést írtam a fantasztikus irodalomról…) Szóval, Argentínában játszódik a történet, ahol én sosem jártam. Ismerni kellett volna jól Buenos Aires sajátos városi közegét. Mit tesz Isten, egyik legkedvesebb idôs barátném, Simonyi Paula, Argentínában élte le élete java részét, ahová a háború után került mint arisztokrata. Elôbb cselédlány, majd mindenes lett egy argentin családnál, végül pótanyja a földbirtokos gyerekeinek. Ô is Visegrádon idôzött nyaranta, mint mi, úgyhogy hozzá jártam át, és Paula néni mindent megfejtett nekem, ugyanis úgy ismerte Buenos Airest, mint a tenyerét. Még egy személyes dolog kapcsolódik ide: amikor Madridba kerültem diplomatának, akkor kapott Cervantes-díjat Bioy Casares, és ennek kapcsán személyesen is megismerkedtem vele. A kisregény egyébként a lélekátültetésrôl szól, s mint ilyen persze fantasztikus. Hogyan kerül egy makrancos feleség lelke egy kutyába? A mikrorealista eszközökkel megírt, városi kispolgári környezetbe helyezett fantasztikumot mégis elfogadja az ember. Adva van egy makrancos természetû feleség, akibôl normálisat csinálnak, de amikor a férj visszakapja „normalizált” feleségét, rájön, hogy neki a makrancos kell. A fantasztikum mögött tehát az a gondolat van, hogy az emberi személyiség, minden nyavalyájával együtt, szent és sérthetetlen. Prózát hogyan fordítasz? Mindjárt a szinte készet írod le, vagy sokszor átdolgozod az elsô verziót? El kell-e távolodnod az eredetitôl ahhoz, hogy jó legyen a végeredmény? Meggyôzôdésem, hogy nincs tökéletes szöveg, akár fordításról van szó, ahol a fordítás sajátosságait kérjük rajta számon, akár saját fikcióról. Nincs olyan, amin ne lehetne javítani, változtatni, vagy ami ne kívánna változtatást. Ha elôveszek egy régi szöveget, ugyanúgy beleszerkesztek vagy belejavítok, mert, ahogy újraolvasom, mindig észreveszem, hogy a természetesség igénye mit követel máshogy. A kérdésre válaszolva: rengeteget javítok a fordításaimon. A határidô szorítása miatt erre nem mindig van mód, régen pedig, amikor még gépelni vagy gépeltetni kellett minden új verziót, javított példányt, sokkal nehézkesebb volt a javítás. Számítógéppel lényegesen köny-

193

NV11-03.indd 193

2011.03.04. 11:53:51

nyebb. Utolsó – ötszáz oldalas – fordításom, a nemrég megjelent Chiquita4 például úgy készült, hogy minden napot az elôzô napon megcsinált részek átnézésével, javításával kezdtem. Amikor az egész készen volt, megint elolvastam, javítottam, aztán a feleségem is elolvasta, ô is észrevett benne dolgokat, és ezek után jött természetesen a kiadói szerkesztô, ô is elolvasta, majd összeültünk, és javítottunk rajta. Aztán egy zseniális olvasószerkesztôhöz került, aki egyben kontrollszerkesztô is, holott nem tud spanyolul, mégis olyasmiket fedezett fel az internet segítségével, és annyi szövegszerû hibát talált a már ötször átolvasott szövegben, hogy ennek alapján bízvást állíthatom: tökéletes szöveg márpedig nincsen. Ez a nyelvek jellegébôl is adódik: amikor az ember átteszi magyarra a spanyolul eltérô struktúrákat, akkor nyilván ezeket a strukturális különbségeket kell tekintetbe venni, miközben meg kell ôrizni sok mást. Hogy mi maradjon, mi ne, ez állandó döntést igényel. És a rengeteg döntés után, amikor már nagyjából késznek tekintenénk valamit, akkor sincs kész… Ahogy most elkezdtem olvasni a már megjelent Chiquita-fordításomat, már három-négy olyan megoldást találtam benne, amit most biztosan másképp csinálnék. Versre is, prózára is mondják, hogy akkor jó a fordítás, ha olyan, mintha magyarul írták volna. De ez megkérdôjelezhetô. Nem inkább úgy van-e, hogy olvasódjon jól az a fordítás, legyen szép a szöveg, mégis hagyjunk benne valami kis ízt, valami kis idegenséget, ami megsúgja (ha nem tudnánk, akkor is), hogy fordított szöveget olvasunk? Vagy mi a helyzet akkor, ha kezünkbe kerül egy irodalmilag fantasztikus szöveg, amely ugyanakkor stilárisan nem olyan jó? Akkor mi a teendô? Sok elvet kellene lefektetni. Régebben egyfajta mérce volt például a Kéry László vagy Kardos László nevével fémjelezhetô szövegigény a Nagyvilágnál. Aztán ilyen volt a Benyhe János, Lator László nevével jelezhetô európás mérce is. Vannak tehát normák, szabályok, ha nem írták is le ôket, hogy milyen legyen egy jó szöveg. A jó fordítás egyben jó szöveg is, így nem egészen értem, mit kellene azon érteni, hogy éreztessük: fordított szöveget olvas az olvasó. Persze nyilvánvaló, hogy ha az eredetiben „rontott” nyelvet használ egy szereplô, azt a fordításban sem szabad kijavítani. Aztán a nevek, földrajzi nevek megtartása is eleve garantálja az idegenséget, és mellesleg fölvet jó néhány kérdést. Például a Chiquitában vannak beszélô nevek, meg vannak – New Yorkhoz kötôdôn – olyan nevek, mint a Central Park vagy Empire

4

Antonio Orlando Rodríguez: Chiquita (Magvetô, 2010).

194

NV11-03.indd 194

2011.03.04. 11:53:51

State Building, amit nem szoktunk lefordítani. Ezeket meghagyjuk a helyi színek, értékek eredeti helyén. Nem egészen így értettem a kérdést, több minden összemosódott benne. Fölteszem máshogy: egyetértesz-e azzal, hogy a jó fordításra azt mondja az ember: „Ez a szerzô, ha magyar lenne, így írta volna meg”? Van egy kubai szerzô, az úgynevezett „mocskos realizmus” képviselôje – nem is igazán író, hanem eredetileg képzômûvész, tehát nem profi, csak átruccan az irodalomba –, szóval, amikor ôt fordítottam, talán egy kissé kisimítottam a szövegeit, és lehet, hogy ez nem vált hasznára. A többi novelláját durvábban, karcosabban, érdesebben fordították, ami jobban illik a szerzôhöz meg a világához; csak én úgy nem tudok fordítani. Nem tudok magamra erôszakolni valamit, ami tôlem idegen. Csak úgy tudom lefordítani, hogy én magam jónak találjam. Fogalmam sincs, én hogyan írtam volna meg ugyanazt, de az biztos, hogy az írás kohéziójából következôn is sok mindennek kell megfelelni a fordításban, mert minden szövegnek belsô törvényei vannak. Régebben úgy tartották, hogy a hosszú mellé- és alárendelt mondatok idegenek a magyar nyelvtôl, mi a rövidebb mondatokat szeretjük, amibôl az következik, hogy a túl hosszú mondat idegenül hat. Ugyanakkor nálunk az az elv, hogy az eredeti mondatokat nem szabad feldarabolni a fordításban, és még akkor is meg kell hagyni a mondathatárokat, ha az eredetiben is hosszúnak számítanak a mondatok. A spanyolok gyorsabban, pörgôsebben beszélnek, és ez eleve hosszabb mondatokat tételez fel, mint amit a magyar lélegzet elvileg elbír. Ezért sokszor odakívánkozna a pont, amikor még nincs, de nem szabad kitenni. Manapság egyébként nagyon nehéz megmondani, hogy milyen az ép nyelvérzéknek megfelelô, szép magyar nyelv. Sokat romlott a köznyelv, a nyilvánosság nyelve is, és amibôl régebben példát lehetett venni – mert a rádióban, a televízióban szépen beszéltek, és a lapok is adtak a stílusra –, az ma inkább ront, mint javít. Ráadásul ez több nemzedéket érint, mert már a szülôk is ritkán beszélnek úgy, hogy abból tanulni lehessen. Aki épebb nyelvet beszélô vidékrôl származik, talán még töltekezhet abból, amit otthon hallott, de a városi környezetben felnövô embereknél már nincs így. A nyelvi normák egyre kevésbé érvényesek – sajnos. Ettôl függetlenül igenis lehet szép szövegeket produkálni, és a fordítónak egyenesen kötelessége, úgyszólván „alkalmaztatási feltétele”, hogy legyen saját, ép nyelvérzéke, és azt kövesse. Azzal az érzéssel kell fölkelnie a munka mellôl, hogy ami tôle telt, azt megtette: a szövegért is meg önmagáért is. 195

NV11-03.indd 195

2011.03.04. 11:53:51

ARTURO CAPDEVILA

Playa Ay, el mar se precia de conocer, ensaya. ¿Qué velas son aquellas que vienen y que van? Apenas conocemos un palmo de la playa… Y hubo quién dijo: Hay naves que nunca volverán. ?

Un caracol apenas soy junto al mar profundo; que mar profundo – cierto – la muerte inmensa es. En mi humildad recojo la música del mundo… Una ola al mar inmenso me llevará después.

ARTURO CAPDEVILA

Part Ki ismeretre szomjas, azt ádáz próba várja. Honnan e sok vitorla, mely jön s indul tova? E partnak szegletét épp, ha értelmünk bejárja… És van hajó, mesélték, mely nem tér meg soha. Kicsiny kagyló vagyok csak, a mély vizek szegélyén; az ár, bizony hatalmas, s oly tág a kék halál. Tenger füle, kitartva zengem a föld zenéjét… Amíg egy hullám karja majd végül rám talál. CSUDAY CSABA fordítása

196

NV11-03.indd 196

2011.03.04. 11:53:51

TÁJÉKOZÓDÁS

CZESŁAW MIŁOSZ

SALIGIA S uperbia A varitia L uxuria I nvidia G ula I ra A cedia A középkorban a saligia szót adták ki a hét fôbûn elsô betûi, ez pedig két okból is hasznos volt: így könnyen meg lehetett jegyezni a hét bûn vagy inkább gyarlóság (vitia capitalia) nevét, a formula pedig a köztük lévô kapcsolatokra is felhívta a figyelmet. Ennyit tudtam, de nemrég kísértést éreztem arra, hogy belelapozzak néhány enciklopédiába, megnézzem, mi mondanivalójuk van a saligiáról. Még csak nem is említették ezt a szót egyikben sem. S mi több, hallgatnak róla a katolikus enciklopédiák és a teológiai szakszótárak is. Egyházi személyek már nem szívesen foglakoznak a bûnökkel, mintha bocsánatot akarnának kérni a világtól azért, amiért hosszú évszázadokon át pontosan ezt tartották az egyik fô feladatuknak. Még a bûn fogalmáról is hangfogóval nyilatkoznak, ezért lehetôleg inkább nem is emlegetik az általuk szerkesztett kompendiumokban és katekizmusokban a régi felosztásokat. Mivel szükségem volt egy bizonyos könyvre, amely a fôbûnök történetérôl szól, elindultam a Teológiai Dombra. Berkeley-ben ugyanis a minden tekintetben igen nevezetes egyetemen kívül van néhány, különbözô felekezetekhez tartozó teológiai fôiskola. Nincsenek messze egymástól, a dombról pedig szép kilátás nyílik a San Francisco-öbölre. Együttmûködnek az ökumenizmus szellemében, könyvtáruk gazdag gyûjteményeit pedig közösen használják. E fôiskolák közül a felekezetközi Pacific School of Religion a legismertebb. Itt tanított a néhai Earl Morse Wilbur professzor, aki annak idején megtanult lengyelül, hogy meg tudja írni a History of Unitarianism címû kétkötetes mûvét. Minden oka meg is volt erre, hisz a történetnek majdnem a felét teszik ki a lengyel ariánusok utazásai és vitái. Megtaláltam a fôbûnökrôl szóló könyvet, de raktárban volt (in storage), ahol olyan könyveket tartanak, amelyekre ritkán van szükség, ebbôl pedig 197

NV11-03.indd 197

2011.03.04. 11:53:51

azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem örvend nagy népszerûségnek a téma sem a leendô lelkipásztorok, sem a tanáraik körében. Egyiptomi remeték állították össze a fôbûnök listáját a IV. században, és ez valóban mindig is egy kicsit inkább történelmi ereklyének számított, hisz az elnevezések megmaradtak ugyan, de a jelentésük állandóan változott. Megtudtam a mûbôl, hogy Ostiai Henrik terjesztette el a saligia szót a XII. században, de egy másik változat is hosszú ideig versenyben volt, ez a siiaagl (superbia, invidia, ira, acedia, avaritia, gula, luxuria). Itt tehát más sorrendben vannak ugyanazok a vétkek. De a saligiát illeti az elsôbbség, legalábbis mnemotechnikai szempontokból, így az ellenreformáció idején ezt vették át a jezsuiták. 1. Kevélység superbia helyett. Piha, pihe, pufók pofa? Puffadt, pufog? Fölfuvalkodik módfelett? Az valaki más, egy illetô, keménygallérban kevélykedik, én biztos nem lehetek – vagyis ezt nem tudjuk magunkra alkalmazni. A kevélységet már rögtön a hangzása besorolja valahová, a superbia viszont Lucifer tulajdonsága, ennek már komoly jelentésárnyalatai valannak. Hasonló az angol pride, a francia orgueil, a német stolz és az óegyházi szláv gordoszty. 2. A mohóság mint avaritia. Ilyen kihágást láttam abban, hogy kinyalogattam a lekvárosüveget, édességbôl meg sosem volt elég. Ez ma már talán nem probléma, de gyerekkoromban ritkán került desszert az asztalra. És ki magyarázta volna akkor el nekem, hogy az édesszájúak torkosságára vezethetô vissza civilizációnk jó néhány gyászos története, ez ösztönzött uzsorára és manufaktúrák alapítására, Amerika meghódítására, a Lengyelországban élô parasztok elnyomására, ez adta a zseniális ötletet Amszterdam istenfélô polgárainak, hogy rabszolga-kereskedelemre használják a hajóikat? Desszertet mindig akartak a világ hatalmasságai, az biztos. Ha legalább ínyencek, vagyis érzéki élvezeteket hajszoló lények lettek volna, az még nem akkora baj. De az avaritia inkább aszketikus szenvedély, amint azt a francia avarice és a német geiz szó is mutatja. Ínyencnek kellene fordítanunk a L’Avare-t Molie`re-tôl? Az angol covetousness közelebb áll a mohósághoz, mint a fösvénységhez, de ez is rideg vágy, kizárólag a pénzre irányul. A görög filarguria szó óegyházi szláv tükörfordítása, a szrebroljubije mindkét jelentést, a fösvénységet és a mohóságot is visszaadja. 3. Tisztátalanság luxuria helyett. Ennek talán lehet valami köze a mosdatlansághoz? A „szemérmetlen helyek” megérintéséhez? De a latin szó bujaságot, termékenységet, bôséget jelentett; kezdetben a növényzetre vonatkozott, késôbb mértéktelen bujaságot értettek rajta, például a kifeje198

NV11-03.indd 198

2011.03.04. 11:53:52

zésmódban, meg fölösleget, mértéktelen fényûzést és ledérséget. A francia luxure szó megôrzött valamit ezekbôl a jelentésekbôl, bár feslettség értelemben használatos, és ez jobb lengyel megfelelô lett volna a tisztátalanságnál. Az angol nyelv itt nem követte a latint, az ógermán lustot használta, túlságosan eltávolodva az eredeti jelentéstôl, bár rávezet erre a lusty melléknév – buja, mokány, de valaha „játszó” és „vidám” értelemben is elôfordult. Az angol lust, vagyis bujaság azt mutatja, milyen átalakulásokon mentek át egymáshoz közel álló fogalmak, a nyelvtôl és a szokásoktól függôen, ez különösen akkor szembetûnô, ha egybevetjük e bûn óegyházi szláv elnevezésével: blud (a hibát jelentô lengyel b³¹d megfelelôje, a görög porneia szót vették át, latin közvetítés nélkül). A tisztátalanság viszont mintha egyszerûen a német unkeuschheit fordítása lenne. 4. Irigység invidia helyett. Ez a szó egyáltalán nem volt világos nekem. Ma már tudom, hogy a latin in-videre alakból ered, ami annyi, mint be-látni (mutatja ezt az óegyházi zaviszty). Más nyelvek többé-kevésbé hangsúlyozzák az akaratot, a vágyat, bár nehéz lenne megmondani, hogy a francia envice, az angol envy és a német neid kellôképpen visszaadja-e a latin terminus jelentését, amely a gyûlöletre és a rágalomra is kiterjed. 5. Falánkság és iszákosság gula helyett. Eredetileg nyakat jelentett latinul, késôbb falánkságot és torkosságot is. A falánkság és az iszákosság terített asztalok, nagy hasú, röhögô és hablatyoló férfiak képét idézte fel bennem; ez nyilvánvalóan a felnôttek bûne. Csak most gondolkodom el azon, hogy miért kellett két szót is használni a lengyel nyelvben a gula lefordítására. Az iszákosság egyik általam ismert nyelvben sem szerepel a fôbûnök között. Az óegyházi szláv csrevougogyije, vagyis kedvére tenni a hasnak, a görög gasztrimargia mintájára képzett szó, a legközelebbi lengyel megfelelôje az lenne, hogy „nyakló nélkül tobzódni” mind evésben, mind ivásban. Amúgy is történt valami váratlan ezzel a bûnnel a történelem folyamán, talán azért, mert valaha régen több embernek állt módjában a gula, mint a következô évszázadokban. Csorgott a nyála a sok éhenkórásznak, ha arra gondolt, hogy egyszer végre megtömheti a hasát, sajátos költészetet ihlettek a füstölt libák, sonkák és a söröshordók. Állítólag bûn, de mi más lett volna a nagyböjt idején mutatott mértéktartás jutalma, ha nem a zabálás és a vedelés? És mi olyan rossz van a francia gourmandise szóban? Talán inkább az ellenkezôje, hiszen ha valaki gourmand, az nagyon jó, azt jelenti, hogy pirospozsgás, szalvétát köt a nyakába, ért a konyhához meg a borokhoz, vagyis nem nyomorog. Az még nem gourmet, vagyis ínyenc, de már majdnem az. Nem él 199

NV11-03.indd 199

2011.03.04. 11:53:52

ilyen kiváltságokkal a német unmässig, és megint más az angol glutton, a haspók, aki átadja magát a gluttonynak, vagyis zabál válogatás nélkül. 6. Harag ira helyett. „Dühkitörés” – nem nehéz elképzelni, mi az. Ez tehát erôszakos cselekedetekben megnyilvánuló, rövid ideig tartó kedélyállapot (Merész Boleszló király beront a templomba, dührohamában megöli Szaniszló püspököt). Egyébként az ira fordítása nem okoz komolyabb nehézségeket. Anger, cole`re, zorn és az óegyházi szláv gnyev. 7. Restség acedia helyett. A lengyel nyelv itt nem felelôs a nevetséges félreértésért. A szó nem latin, csak latin közvetítéssel kölcsönöztük a görögbôl: akedia, és egykedvûségnek fordíthatnánk. De a negyedik századi remeték számára az akedia volt a fô veszély, a démon kísértése, ami délben a leggyötrelmesebb, amikor magasan jár a nap, és az egész természet csendben, mozdulatlanul pihen. Ilyenkor tör rá a szerzetesekre a bánat és az unalom. Imádsággal próbáltak harcolni ellene, de az az érzés kínozta ôket, hogy minden törekvésük és gyötrelmük értelmetlen. Ha sikerült legyôzni, a remete elhagyta barlangját és rohant, legalább a szomszédos barlangig, hogy ne maradjon magára. Ha gyakran tört rá ilyen roham, vissza kellett mennie az emberek közé, a városokba. Az akedia tehát veszedelmes akadály volt az olyan emberek számára, akik átadták magukat az intenzív lelki életnek. Késôbb, a középkorban is nagy terjedelemben tárgyalták a rendi instrukciók. Gyakran kapcsolták össze a tristitiával, vagyis a lupéval, vagyis a bánattal, amelyet ezekkel a szavakkal lehet a legkönnyebben kifejezni: „nincs értelme semminek”. Csak fokozatosan alakult át az akedia a (fizikai?) lomhaság és restség vétkévé. Az eredeti jelentést nem adja vissza sem a francia paresse, sem az angol sloth, sem a német trägheit. Csak az óegyházi szláv uninyije fejezi ki tökéletesen. Természetesen fogalmam sem volt, mi az a „restség”, leszámítva egyetlen változatát: érthetô okokból viszolyogtam a „rideg szükségszerûségtôl”, vagyis attól, hogy meg kell írnom a leckét. Annyiban érthetô a papok ódzkodása a bûnök osztályozásától, hogy elég késôn emelték a megkülönböztetések, fogalmak és szillogizmusok egész hatalmas építményét, végleges formája a jezsuita kazuisztikában alakult ki. Itt kétségkívül hatott a tudományos kutatások presztízse, amelyeknek az a feladatuk, hogy darabokra szedjék a plüssmacit, hadd lássuk csak, hogy van megcsinálva. A pszichológusok nem a rossz és a jó, vagyis az értékek szövevényeként fogják fel ezt a plüssmacit, vagyis az embert, hanem mint bizonyos „jelenségek” területét. Ezzel együtt szegény bûnök olyan absztrak200

NV11-03.indd 200

2011.03.04. 11:53:52

ciók lettek az ember belsô világában található gazdag faunához és flórához képest, mint az emigráns kormányok vagy a számûzött monarchiák. És mégis. Sed contra, ahogy Aquinói Tamás szokta mondani. Mindegyikünkben ki lehet nyomozni okok és okozatok különféle érdekes láncolatait, de ezzel foglalkozzon valaki más, ne mi. Amikor magunkra maradunk, a bennünk lévô rossz és jó nyugtalanít minket, nem pedig mindenféle érdekességek, vagyis az, hogy honnan és miért. És ha megnézném, mit jelentenek nekem ma a fôbûnök, amelyek olyan ködösek és megfoghatatlanok voltak gyermekkoromban? Nem akármilyen feladat, mert ez azzal járna, hogy új tartalmat olvasok ki a régi saligiából, vagyis megtalálom magamban pompázatos formáit, visszakapja komor méltóságát. Szögezzük le a bevezetôben, hogy a hét fôbûn legföljebb ösztönözhet olyan tettekre, amelyek örök kárhozatra ítélnek, de a hetes fogat egyik összetevôje sem vezet törvényszerûen végsô pusztuláshoz, mint ahogy az egész saligia sem. Hiszen a vitia capitalia a romlott emberi természet többé-kevésbé általános tünetei, a természet pedig nem olyan romlott, hogy ne hagyjon semmiféle reményt. Amikor az Isteni színjátékban Dante és az ôt kísérô Vergilius átkel a földgolyó közepébe helyezett poklon, és kijut a túloldalon, kezd fölkapaszkodni a Tisztítótûz hegyére, hét teraszra bukkan, mindegyiken a hét fôbûn valamelyikéért vezeklô lelkek laknak. E teraszok sorrendje nem a saligia mintáját követi, és Dante indoklása meggyôzônek tûnik. Itt különösen nagy jelentôsége van a tizenhetedik ének néhány tercinájának, ezért érdemes ezeket szó szerinti fordításban idézni. Amikor a negyedik teraszon vannak, Vergilius így szónokol: „Sem a teremtô, sem a teremtmény, fiam, kezdte, nem volt szeretet nélkül, természetes vagy lelki híján; és te tudsz errôl. A természetes mindig hibátlan, de az a másik tévedhet a tárgy kiválasztásában (per malo obietto), az erô is lehet túl sok vagy kevesebb az elégnél. Amikor az Elsô Jó felé tör és a másodikban tart mértéket, nem lehet a rossz élv oka; de mikor a rossz felé fordul, vagy a jó után indul a kelleténél nagyobb fürgeséggel vagy éppen kisebbel, a teremtôje ellen kél föl. Megértheted hát, hogy benned nyilvánvalóan a szeretet a magva minden erénynek és minden büntetést érdemlô cselekedetnek.” „A Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot” tehát minden dolog és élôlény legbelsô lényege. A Természet rendjében (amore naturale) nem esik erkölcsi megítélés alá. A kézbôl kiengedett kô leesik, mert így akarja a nehézkedés, az állat másik állatra vadászik, mert ezt parancsolja neki, ahogy mondani szokás, az ösztön. A lelki rendben munkáló, emberre és angyalokra egyaránt jellemzô szeretet (amore d’animo) viszont tévedhet. Arra hivatott, hogy az elsô jó, azaz minden jó forrása, Isten felé törekedjen 201

NV11-03.indd 201

2011.03.04. 11:53:52

(primo ben diretto). Téved, ha olyasmit ismer el javának, ami ellentétben áll fô céljával, de akkor is, ha ô maga túl erôs vagy túl gyenge. És a Purgatórium hét terasza ilyen tévedések illusztrációja. A három legalsó jelenti a megrontott szeretetet, amely tévesen tûzte ki a célját. Szenvednek a lelkek, amelyekkel találkozik Dante és Vergilius, mert életükben a szeretetük mágnestûje (vagyis az Akaratuk) önmaguk felé fordult: superbia, invidia, ira. A negyedik az akedia, vagyis a nem elégséges, bágyadt szeretet terasza, amely nem tudta kellôképpen kihasználni a halandóknak adatott idôt. A három legfölsôbb terasz, amely tehát már közelebb van a Földi Paradicsomhoz, a legmagasabb purgatóriumi fennsíkon található, olyan lelkek vezeklésére jelöltetett ki, akikben túl sok volt a szeretet, mert a túlzott bôségébôl ered az avaritia, a gula és a luxuria. Ez elég rejtélyes, mert a fösvények, falánkok és bujálkodók viszonylag jobban járnak a gyarlóságaikkal, mint mások. Hatalmas életerejük centrifugálisnak tûnik, vagyis a külvilágra, a bekebelezésére irányul, s mintha maga a hódító valamiképpen feledésbe merülne: a harácsoló vagy fösvény számára a pénz szimbolikusan sûríti magába a földi élvezeteket; a pecsenye magára tereli a falánk figyelmét, hiszen ô nem a maga ízére gondol, a pecsenyében lakozik az íz; a szép lány valami titokzatos, soha nem tapasztalt élmény ígéretével bûvöli el a hódítót. Ha így van, ha a centrifugális élnivágyás hajsza a létezés mint ígéret után, egy bizonyos mértéket átlépve a primo ben direttóban, vagyis Istenben találhat kielégülést, de akkor, túlzásokba esve, szentséghez vezetne. De a szentség nehezen elérhetô, ezért kell a három fölsô terasz. Vagyis a szeretet, amely, hogy úgy mondjam, kifelé, az érzékekkel birtokba vehetô dolgokra irányul, nem vétek, legfeljebb a túlzott mohóság kerülendô: légy szent, vagy ne legyen benned ennyi ebbôl a szeretetbôl. Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben hûségesen követi Dantét: mind az öreg Karamazov, mind Dmitrij avaritiája, gulája és luxuriája eltörpül a valóban súlyos bûn, Ivan superbiája mellett, amely Szmergyakov akédiájával szövetkezik. SUPERBIA Tegyük fel, hogy egyike vagy a korban alkotó ezer költônek, és azon gondolkodsz, mi történik a mûveitekkel száz vagy kétszáz év múlva. Vagy mindegyik nevet csak a kor mûvelôdéstörténetéhez írott lábjegyzetekben említik. Vagy egyikôtök a divatok és a csoportossá vált szokások fölé emel

Sergiusz Hessen ötlete, ô alkalmazta Dosztojevszkij regényére a saligiát. 1928-ban közölt tanulmánya újra megjelent az O Dosztojevszkom. Sztatyji (Providence, 1966) címû gyûjteményes kötetben.

202

NV11-03.indd 202

2011.03.04. 11:53:52

kedik, a többi viszont, még akkor is, ha úgynevezett egyéniségnek is tûnik mindenki, a karmesternek, azaz a korstílusnak engedelmeskedô kórust alkot, amelyben elcsitulnak a túlságosan független hangok. Az az egyetlen költô te vagy – egyedül neked van igazad. De mi köze a költészetnek az igazság kritériumához? Nagyon sok. A szavak elrendezése választást, a választás ítéletet jelent, a szavaid mögött rejlô néma ítélet számtalan emberi ügyet minôsít, amihez volt némi közöd. Ha (a tudatos, félig tudatos vagy nem tudatos) ítéletedben igazad van, átszakítod a korodban általánosan elfogadott vélemények selyemgubóját, mások viszont beleragadnak. Az igazságok ugyanis nem egyenrangúak, a tévedés pedig csak rövid ideig élvezi az igazságnak járó kiváltságot. Léteznek hát a képzelet és a nyelv mûveire alkalmazható abszolút kritériumok? Kétségkívül. De hogy lehet ez, amikor az egyik embernek ez tetszik, a másiknak meg az, végtére is de gustibus non est disputandum? Minden, ami az emberi lélek mûvének számít, szigorú hierarchiába illeszkedik. A kortárs mûvekrôl mondott ítéleteik ingatagok és bizonytalanok, mert csak az idô tárja föl a függönyök és az aranyozott kacat rakásai alatt rejtôzô igazi hierarchiát. Ennek ellenére amikor tollat fogsz és verset faragsz, szilárdan meg vagy gyôzôdve az igazadról, mint ahogy arról is, hogy minden riválisod hibás alaptételbôl indul ki. Nincsenek tán olyan társaságok, amelyekhez nagyon különbözô, de egymást tisztelô költôk tartoznak? Vannak ilyen társaságok. De magában az írás aktusában már benne van felsôbbrendûségi érzésed diadala, és tudod jól, hogy ilyenkor csak a daimonionod hangjára hallgatsz. Nincs kizárva, hogy mindeddig azért alakult így, mert a kevésszámú nagyságot „soha el nem múló dicsôség” szokta koszorúzni. Olvastam valahol egy jövendölést, mely szerint eljön az idô, amikor minden ember híres lesz – egyszer az életben, tizenöt percre. Ha figyelembe vesszük, hogy az írás (festés, szobrászat stb.) tevékenysége kerül elôtérbe, nem pedig az eredmények, hamar valóra válhat a jóslat. A mulandó dicsôségre termett alkotók sokmilliós tömegei ekkor felváltanák a néhány kiválasztottat. Én viszont még hagyományos hiedelmekben nevelkedtem, ezért hajlamos vagyok szakmai ártalomnak tekinteni a superbia bûnét. Ha a gôgre korlátozzuk a jelentését, maradéktalanul elvész a következmények többértelmûsége, mert a költô számára nélkülözhetetlen a büszkeség és a magabiztosság, ha el akar érni valamit, és nem enged a maga igazából. Életem különbözô szakaszaiban különbözô véleményem volt a költészetrôl és az irodalomról, tévednék hát, ha visszavetíteném a múltba a mai nézeteimet. Az „írói” hivatásban ma valamiféle szánalmas bohóckodást látok. Amikor a toll különbözô mesterei által közreadott naplókat olvassuk, 203

NV11-03.indd 203

2011.03.04. 11:53:52

szánalom fog el minket: ezek tényleg „nagynak” tartották magukat. Hányan hajlongtak közülük a fûrészpor, a saját nimbuszuk elôtt, amelyet néhány kávéházban és pár újságkivágásban hirdettek? Most ez a helyzet, de azt hiszem, a hivatásomról alkotott nem túl hízelgô vélemény nem új keletû, az elôzményei nagyon régiek, már kora ifjúságomban is megtalálhatók. A költészet már akkor is túl kevés volt, nem is beszélve az irodalomról általában. Tegyük fel, hogy – potenciálisan – jobb vagy a vetélytársaidnál (ebben nem kételkedtem). Akkor mi van? Vakok között a félszemû is úr, büszke lennél erre a címre? Kétségkívül nagyszerû költô akartam lenni. De nem akartam ennyivel beérni. Ha arra törekedem, hogy megírjak bizonyos számú tökéletes verset, azzal csak mérsékelt superbiáról teszek tanúbizonyságot, bennem viszont volt elég ahhoz, hogy bármiféle szépírás fölé emeljem magam. Nem tulajdonítottam magamnak kiemelkedô képességeket és tehetséget, leszámítva egyvalamit, amit ma sem tudnék meghatározni. Ez az intelligencia igen sajátos változata volt, amely képes olyan adottságokat társítani egymással, amelyeket mások nem tudnak egybegyûjteni. Vagy olyasfajta képzeletem lett volna, amely különösen érzékeny az erkölcsökre és az intézményekre? Akárhogy is volt, állandóan hallottam magamban a figyelmeztetést: ez nem maradhat fenn. Ha pedig mindenben, ami csak körülvett, volt valami irreális, akkor lehettek-e reálisak az irrealitás közepén írott mûvek? Ez egyébként nemcsak Lengyelországra, hanem – kicsit más aspektusból – egész Európára vonatkozott. Ortega y Gasset favágóhoz hasonlítja valahol a nem megfelelô korban született mûvészt: hatalmas izmai vannak, a fejszéje éles, de a sivatag közepén találta magát. Akkor még, ifjúkoromban nem ismertem ezt a hasonlatot, pedig ha ismertem volna, e szavakkal fejezhettem volna ki az iróniámat: „Ez is jól nekigyürkôzött a nagy erejével, pedig itt nincs egyetlen fa sem.” Be kellett lépni abba a dimenzióba, ahol mind az egész realitás, mind a költészet sorsa eldôlt. Ráadásul nem értette senki a verseimet, vagy, ami alighanem fontosabb, nekem tûnt úgy, hogy nem érti senki, mert teljesen elidegenedettnek éreztem magam, méghozzá annál inkább, minél közelebb voltunk az 1939-es évhez. Most a következôképpen látom mindezt: a lengyel társadalomnak nagyon jó érzéke van a szakralitáshoz, ezzel magyarázhatók a lengyelek különös kalandjai az elôrehaladott deszakralizáció évszázadában. De olyan szakralitásról van itt szó, amelyet egyetlen istennô, a Lengyelség sajátított ki, így semmi másra nem elegendô. Az a dimenzió, amely homályosan megmutatkozott a szemem elôtt a harmincas években, nem illett az összlengyel dimenzióhoz, így az én helyem az „idegenek” között volt, legyenek azok zsidók, kommunisták vagy kommunistaszimpatizánsok. Bárhová tértem vissza, sehol sem éreztem magam otthon. A „végsô dolgok” iránti vonzalmam szabott irányt az 204

NV11-03.indd 204

2011.03.04. 11:53:52

egész életemnek, bár különbözô geográfiai-pszichológiai furcsaságok miatt az én vallásomban nem volt uralkodó a lengyel-katolikus színezet. Igaza lett volna hát a képzeletemnek, amikor arra figyelmeztetett, hogy ez nem maradhatott fenn? Itt helyénvaló lenne egy bizonyos megkülönböztetés. A valóság „sötét” oldalait megragadó képzelet lehetôvé tette a pesszimista diagnózist, de próbálom valamelyest kétségbe vonni azt a rám nézve hízelgô véleményt, hogy ez egy költô prófétai adottsága volt. Ki tudja, nem volt-e itt lényegesebb az élet elutasítása általában, mint ha azért büntetném, mert nem ésszerû. Ez az ésszerûtlenség mind az egyéni, biológiai, mind a közösségi életben megnyilvánul, különbözô erôsségû, a megnevezhetôektôl (ilyenek a gazdaság abszurdumai, a sikertelen politikai intézmények stb.) a teljesen megfoghatatlanokig terjed a skála, amelyek szintén ellentétben állnak azzal az igényünkkel, hogy tökéletes rend legyen. Így hát az a kérdés, hogy megdöntik a fennálló rendet vagy nem, mindig elôre eldöntöttnek tûnt nekem. Az én superbiám büntetést követelt, és végül meg is hozta a büntetést. Mert amikor az ember, már felnôttkorában, kinyitja a száját, azok fülével hallja magát, akikhez beszél, de mit hall? – érthetetlen hablatyot, ezt pedig büntetésnek kell tekinteni. Újabb dührohamok után (mert végül is nem követeltem sokat) igazságosnak és rám nézve pedagógiailag hasznosnak kellett elismernem azt, hogy befalaztak a magányomba. Ha az ember lengyelül ír, ne legyenek illúziói. A lengyelekben kialakult az a szokás, hogy tisztelik az irodalmat mint nemzeti szentélyt; ha ez nem járna együtt a lelki dolgok legteljesebb lekezelésével, a világ igen szép tartózkodási helyünk lenne. A tisztesség kedvéért: épp csak föllebbentem a fátylat, tisztában vagyok azzal, hogy számtalan bonyodalmat hagyok figyelmen kívül, mert alávetem magam a nyelv fegyelmének. A superbiára szorítkozom, de mind a kétféle, negatív és pozitív következményeket is szem elôtt tartva. Nem lép-e gyakran a morál helyébe? Mint akkor, amikor eltilt minket bizonyos cselekedetektôl, mert alulmúlják azt, amit magunkról gondolunk, ha azt hisszük, csak a legmagasabb rendû tettek méltók hozzánk. Meglehet-e superbia nélkül az, aki csak a saját konokságában bízik? A magány elôbb-utóbb válságokba sodor, amelyeknek nem lehet más megoldásuk, csak az újjászületés, le kell vedleni a kígyóbôrt, hogy ami eddig gyötört minket, az most már ne zavarjon. Igaz, szeretném inkább azt hinni, hogy az én superbiám a bábaaszony szerepét töltötte be e születésnél, de azt is, hogy tôle függetlenül itt nemesebb alakok tevékenykedtek.

205

NV11-03.indd 205

2011.03.04. 11:53:52

INVIDIA Az övé az, ami engem illet, ez nekem jár, nem pedig neki – ilyen az irigység modellje. Nem arról van szó, hogy szeretnék olyan lenni, mint ô, ellenkezôleg, alacsonyabb rendû nálam, igazságtalanul jutalmazták, és nyilván még csak nem is tudja értékelni ezt, pont azért, mert alacsonyabb rendû nálam (én viszont felsôbbrendû vagyok, és tudnám értékelni). Röhejes, hogy a kevélység lánya, az irigység ennyire elterjedt jellemhiba az irodalmárok és a mûvészek között. Ha például mások kitüntetésérôl értesülnek, nehezen tudják leplezni, mennyire lesújtja ôket a hír. Igaz, magunkban nehezen tudjuk meghatározni az irigység kiterjedését és mértékét, mert jól tudja álcázni magát. Világvégi európai provinciáról származom, háromszor emigráltam, elôször Varsóba, aztán Párizsba, aztán Amerikába (mindig a hátizsákomban hordtam a marsallbotot?), nyilván rengeteg irigységet tartogattam magamban. De legyünk igazságosak, ezt mérsékelte az imádat kivételes képessége, így miközben szigorúan elítéltem egyeseket (sokakat), alázattal térdre borultam a kiválasztottak elôtt, tökéletesen meg voltam gyôzôdve a legteljesebb alacsonyabbrendûségemrôl (ezek az emberek egyébként csak a legritkább esetben kerültek ki az „írók” közül). De lépjünk túl a mûvészet és az irodalom területén. Az invidia korának nevezhetnénk az én évszázadomat, és rögtön el is magyarázom, miért. A társadalmi mobilitás hatására emberek nagy tömegei rövid idôn belül hirtelen megváltoztatják a foglalkozásukat, a viseletüket, a szokásaikat, ez pedig utánzásra ösztönöz. A kasztok szigorú elkülönülése egykor nehezítette egymás majmolását (kinevették például a polgárt, ha nemesembernek adta ki magát). Az utánzás azt jelenti, hogy kilessük a másikat, ugyanannyit akarunk birtokolni, mint ô (pénzbôl, ruhából, szabadságból stb.). Nos, itt jelenik meg a terrorizáló személyiség, ez a minden emberben meglévô „másoknak való én”, amely a „magának való ént” kínozza. Elképzelhetô olyan állapot, amelyben az ember viszonylag közönyösen fogadja azt, hogy mások hogyan viselkednek, mert vagy túlságosan elôkelôknek tartja ôket (például népviseletben jár, mert csak a városi emberek hordanak gyári ruhát), vagy jól berendezkedett a maga egyediségében, és nyugodtan mondhatja magában: „ez nem tartozik rám”. De a XX. században erôvel kényszerítenek arra, hogy szégyelljük különlegességünket. Egyébként a „magának való én” mindig szégyent hoz és bûntudatot kelt, kérdés, hogy az ember mennyire tudja ezt kezelni. Ha állandóan azt sulykolják bele, hogy mások kihasználják az élet lehetôségeit, ahogy kell, az ember nem gondolkodik el azon, hogy csalóka az a kép, amely kívülrôl mutatja az embert, vagyis úgy, mintha min206

NV11-03.indd 206

2011.03.04. 11:53:53

denki „másoknak való én” lenne. Körülnéz és irigykedni kezd: ez itt egy nyomorúságos teremtmény, mégis mennyi mindent kapott, elhalmozták minden jóval. Ô nem süllyedt a normális szint alá, én viszont igen. Egyébként ez a „normalitás”, vagyis a „másoknak való én” a titka az „új etika” terjedésének, azaz a „megengedô társadalom” jellemzôinek. Mindegyikünknek van valami „hivatása”, amiben benne van a normától való eltérés, az ehhez, nem pedig egy másik személyhez intézett felhívás. Mások válnak az irigység tárgyává, de nem mint Karol, Piotr vagy Ignacy, hanem mint kívülrôl látott „normalitás”, amibôl állítólag túl kevés jutott nekünk. Az úgynevezett eldologiasodás, az utánzás és az invidia szoros kapcsolatban áll egymással. De ha az ember olyan akar lenni, „mint mindenki”, az tényleg azt jelenti, hogy irigykedik? Talán igen. Nekem nincs, neki van, nekem az jár, mert ha nekem is lesz, akkor azon kívül még valami plusz is lesz a birtokomban (én magam, az egyediségem, természetesen). A „normalitás” hozzáadódik az egyediségemhez, miközben véleményem szerint a másik ember esszenciája ebben ki is merül. Ha elfogadjuk, hogy az irigység felosztható aszerint, hogy mekkora körre terjed ki – kisebb, például szakmai csoportra vagy „az emberiségre általában véve”, akkor ez az utóbbi változat a veszélyesebb. Könnyen hibázunk, ha nem akarjuk elfogadni a saját, csak nekünk megadatott sorsunkat, vagyis nem tudunk megbékélni azzal a gondolattal, hogy az úgynevezett életmód bizonyos változatai meghaladják a lehetôségeinket, sôt kínosak lennének nekünk. Ha alkalmazkodni próbálunk, föltárulnak elôttünk a „tömegember” különféle nyomorúságai. IRA Ha csak az ódivatú harag háborgatna minket. Rossz, ha pulykavörös a képünk a méregtôl, még rosszabb, ha ôrjöngési rohamunkban fejbe vágunk valakit a fokossal, az meg ott marad. De még ha valaki nem hord is magánál fokost, akkor is megtudhatja, milyen a heves vérmérsékletû ember késô bánata, amikor már nem lehet helyrehozni semmit. De az öröktôl fogva ismert harag mellett megjelent egy másik, új változat is, amikor a társadalom tagjaiként és a történelem résztvevôiként kezdtünk felelôsséget érezni a rosszért. Elönti az agyadat a vér, csikorgatod a fogad, ökölbe szorul a kezed – de hallgatsz, mert nem számítasz és nem tudsz változtatni semmin. És azt kérdezed magadtól: „Én vagyok megtébolyodva, vagy ôk hibbantak meg? Talán én, mert a többiek éldegélnek, nyoma sincs bennük felháborodásnak vagy a közös felelôsségtôl való félelemnek.” Ha haragos természettel születünk, 207

NV11-03.indd 207

2011.03.04. 11:53:53

méghozzá ebben a szép évszázadban, akkor mit kezdjünk magunkkal, hogyan boldoguljunk? Természetesen minden ember kap nevelést, már az is formál minket, ha mások között vagyunk. Az ember észreveszi, hogy nem segít az, ha ordít és a falba veri a fejét, ha pedig költô, meggyôzôdhet arról, hogy az üvöltés nem túl hatékony. Így a harag föld alá szorul, csak álruhában jöhet elô, átalakul iróniává, szarkazmussá vagy megkövült nyugalommá, az ember gyakran nem is sejti, hogy ôrjöngés rejlik mögötte. Egész tudatos életemet azzal töltöttem, hogy ilyen mûveleteket végeztem a haragommal, és máig sem értem, hogy férhet ez meg (tulajdonképpen) aszociális természetemmel. Egyébként is hogyan érthetjük meg azt, hogy ellentétes indulatok és szokások vannak bennünk? Attól még elöntötte az agyamat a vér 1939 elôtt, a háború alatt és után is. Hogy lehet, kérdezhetné valaki jogosan, egyenlôségjelet tenni olyan dolgok közé, amelyek összehasonlíthatatlanok, hogy lehet egy szintre hozni olyan történelmi korszakokat és társadalmi rendszereket, amelyekben a gonosz intenzitása kisebb, olyanokkal, amelyekben eljutott a paroxizmusig? Sajnos az az igazság, hogy minden emberi társadalom rétegezett és sok helyhez kötött. Ami sérti az erkölcsi érzékünket, az nem történik minden rétegben, minden helyen egyidejûleg. Még ahol a népesség nagyobb része éhen pusztul, még ott is vannak szép kerületek, ahol jóllakott emberek élnek, jó zenét hallgatnak és, mondjuk, matematikai logikával foglalkoznak. Azt sem kell hinnünk, hogy akiket lenyelt a sárkány, azok nem ismerik a tökéletes derû pillanatait. Így például az egyik legboldogabb emlékem egy nyári nap 1941-bôl, amikor meglátogattuk a Piñczów környéki Chroberzben Józef Morton parasztírót (pázsitos dombokon kanyargó fura kisvasúttal lehetett eljutni oda), aztán egy Krakkó környéki állomáson kötöttünk ki Jerzy Andrzejewskivel, ahonnan be lehetett gyalogolni a városba. Megálltunk az út melletti kocsmában, vándorcigányok zenéltek a kerthelyiségben, aztán lassan, kissé ingatag léptekkel vonultunk be az elsô városszéli utcákba, ahol Varsóhoz képest úgy nézett ki minden, mintha más országba, más korszakba kerültünk volna. A £obzowska utcai mûvészkávéház lármája és a sokszínû tömeg a fénykorát élô Montparnasse-ra emlékeztetett. A pincérnô, aki az asztalunkhoz jött, a barátunk, egy varsói költô felesége, zsidó nô volt. Szóval itt még nem ért véget, bár tíz nappal késôbb a nagy razzia megmutatta, milyen csalókák az ilyen oázisok. Itt nemcsak a rétegezett és sok helyhez kötött emberi társadalmak általános törvénye hat. A másik törvény a figyelmünk irányultsága, mivel az értelem minden „adatot” átalakít és bekever a pakliba. Ahol egyesek csak égbekiáltó sérelmeket látnak, ott a másik nem lát semmit, ahol az egyik nem 208

NV11-03.indd 208

2011.03.04. 11:53:53

mutat kedvet a lázadásra, a másik lô és bombákat helyez el. A haragról kialakított felfogásomra rányomták bélyegüket az Amerikában töltött évek; az idô és a tér két zónája, az európai és az amerikai kiegészíti egymást. Az amerikai terroristák nem sokban különböznek egy bizonyos költônôtôl, aki elég népszerû volt a varsói kávéházakban a harmincas évek végén. Az akkori Lengyelország bôven adott okot a haragra, de a költônô (értelmiségi családból származott) annyira telítôdött gyûlölettel, hogy szerinte a rendszer volt hibás mindenért, azért is, amin tényleg lehetett volna segíteni, és azért is, ami elkerülhetetlen volt Lengyelországban, meg azért is, ami nem küszöbölhetô ki semmiféle társas életbôl. Ô írta le ezt a meggondolatlan mondatot: „lengyel megszállásra cseréltük az orosz megszállást” (mintha az 1918 utáni független Lengyelország nem lenne jobb a cári Oroszországnál), de túl sokat kellett szenvednie a meggondolatlanságáért ahhoz, hogy ezt ma érdemes lenne fölhánytorgatni neki. Említést érdemelnek viszont gyûlölködô versei, mert ezekben a számunkra is ismerôs XX. századi harag egyszerre fordul az intézmények és gyaníthatóan bármi puszta létezése ellen. A vagyonos fehér családokból származó fiatal amerikaiak legalább annyira átérzik a gettóban élô feketék sorsát, mint az orosz nihilisták a parasztokét, és képesek a végtelenségig fölfújni magukat forradalmi retorikával, de ezt nem szabad könynyen venni. A Dosztojevszkij Ördögök címû regényével kínálkozó analógiák allighanem a társadalmi viszonyoknál mélyebb szinten lehetnek indokoltak – talán leginkább Kirillov, vagyis egy olyan ember alakján keresztül jöhet létre a kapcsolat, aki végez magával, mert, mint mondja, nincs Isten, pedig lennie kellene. A harag, korunk hatalmas démona vajon prométheuszi nekibuzdulás az emberszeretet nevében vagy a túlságosan igazságtalan világhoz intézett szemrehányás, és azt a vágyat fejezi ki, hogy érdemes legyen élni? Talán egyik is, másik is, bár az arányok itt nem világosak. Könnyû megérteni az elnyomottak, a rabszolgák haragját, különösen annak, aki maga is élt néhány évig az alsóbbrendû ember bôrében. De az én évszázadomban hangosabb volt a kiváltságaikat szégyenlô kiváltságosok haragja. Vannak elképzeléseim arról, hogy milyen ez a harag. Fiatalkoromban nagyon szegény voltam, de azt azért tudtam, hogy a zsebemben lévô pár z³oty sok ember számára majdhogynem gazdagság lenne Lengyelországban, egyébként pedig már a harmincas évek végén sokat kerestem, megjátszhattam az elegáns sznobot. Amerikában megint (kétséges) érv lehettem volna a klasszikus kapitalizmus védelmezôi számára, akik azt állítják, hogy itt „a jobb ember gyôz”, hisz a munkámért nem maradt el a megbecsülés. És valljuk be, magamfajták közt forgolódtam az én Berkeley-mben és Kaliforniámban, olyan emberek vettek körül, akiknek sikerült. „Bele kell 209

NV11-03.indd 209

2011.03.04. 11:53:53

harapni a kézbe, amely táplál minket”, mondta nekem az egyikük. Lehet. De ha így van, akkor egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy menynyi hamisság van azokban a jól táplált, pirospozsgás emberekben, akik úgy tesznek, mintha szenvednének. ACEDIA Ezt a vétket már senki sem tudja egyszerûen restségnek nevezni, mert manapság, ha ez nem is volt mindig így, megint az elsôdleges jelentésben használatos: félelem az ürességtôl, az apátiától, a bánattól. De ma már nem magányos remeték érzik a gyötrelmeit, hanem sokmilliós tömegek. Egy tökéletes reakciós azt mondaná, hogy ínségben és analfabetizmusban kellene tartani ôket a saját érdekükben, csak pár pillanatig tartó pihenôidôt hagyjon nekik a legelemibb szükségletek ostora, mert így legalább nem törnék a fejüket, nem lennének kitéve a nyomtatott szót használó félmûveltek hatásának. Másként alakult, bár országtól és rendszertôl függôen változik a modell, nagy vonalakban ugyanaz marad, azaz megjelent az írni-olvasni tudó átlagember, aki motort vagy autót is tud vezetni. Nincs felkészülve szellemi erôfeszítésre, aláveti magát a félmûveltek hatalmának, akik hamisított értékekkel nyomják tele a fejét. Ne sírjuk vissza a régi szép idôket, mert nem voltak jók. A középkori város szakrális létezése – ez nem képzelgés, hisz nyomot hagyott az építészetben és a mûvészetben – legfeljebb útmutatókkal szolgálhat a távoli jövônek, amikor a mostani átmeneti idôszak után megint lehetséges lesz az ehhez hasonló fölfelé törô mozgás, de már egy másik fokozatban. Egyelôre még tart a szellemi megrontás idôszaka, de alighanem muszáj megfizetnünk ezt az árat azért, hogy sok emberi lény elôtt nyílik hozzáférési lehetôség, noha ez régebben csak a kiváltságosok kis csoportjának volt fenntartva. De mihez férhetnek hozzá? Nem a „kultúrához”, az legjobb esetben is gondosan lezárt vasládára emlékeztet, amihez elfelejtettek kulcsot adni. Ha egyáltalán számíthat bármire is, legföljebb arra nyílik lehetôsége, hogy „magányos harcosként” csatázó emberi személyiséggé váljon. A törzsi szokásrendbe illeszkedô egyénnek valaha nem volt szüksége erre, de ma már mindenki kezd egyiptomi sivatagban élô remetévé válni, és döntenie kell – vagy fölfelé kapaszkodik, vagy lemegy valamiképpen kutyába, bár itt inkább az orosz szkotsztvo szó kínálkozik, ami ugyan baromi hitványságot jelent, mégis hajlamosak vagyunk, dacolva a nyelvészekkel, a sötétséget jelentô görög szkotosz szóval társítani. A kaotikus értékelés manapság lehetetlenné teszi az egyértelmû diffe210

NV11-03.indd 210

2011.03.04. 11:53:53

renciálást, ezért hódolnak sokan nem valódi nagyságoknak, akiket azért magasztalnak, mert rikítóan és könnyen felfoghatóan mutatják be a divatos tendenciákat. Ez az évszázad amúgy a szörnyetegek kora – ritkán látott ilyeneket az emberiség –, de emellett, mintha így akarná helyreállítani az egyensúlyt, nem kevés igen nagy formátumú egyéniséget is adott, akik elôtt nem szégyen alázattal hódolni. Valószínûleg nagyobb szellemi távolság választja el ôket a motorizált tömegembertôl, mint például a bognárcéh tagját a középkori teológustól. A pontosság kedvéért: itt még nem határoz meg semmit a mûveltségi szint, hiszen sok olyan, egyetlen tudományban kiemelkedô Nobel-díjas van, aki a saját szakterületén kívül nem különbözik szellemileg a legkevésbé képzett felebarátaitól. Jacques Maritain szokta mondogatni, hogy korunkban esztelen és jószívû, vagy eszes és szívtelen emberek viszik a prímet, olyan viszont alig akad, aki eszessége mellett jó természetû is lenne. Erre nincs jobb példa, mint a szavak és a képek nyelvét szabályozó piac Amerikában. Az ostoba nemeslelkûség úgy összefonódott a nemtelen kereskedôi ravaszsággal, hogy ha nevelô hatásukkal mérjük a lapokat, filmeket, könyveket, tévémûsorokat, akkor egyszerûen azt kell mondanunk, hogy tömeges bûntényt követnek el az ellen, amit pontatlanul, de nem alaptalanul neveznek „emberi méltóságnak”. Sajnos aki nem válik restté, mert tudja, hogy, mint mindenkit, ôt is acedia vagy uninyije fenyegeti, hamarosan észreveszi, hogy évrôl évre, ha ugyan nem hónapról hónapra nô a különbség közte és a kortársai között. A szellemi munkának megvan az a tulajdonsága, hogy egyre kevesebb idô kell ugyanarra a tevékenységre, vagyis kialakul az emberben az a képesség, hogy rövidített utakon járjon, átvágjon toronyiránt. Ennek következtében nincs gusztusa a piac kínálta szavakra és képekre, ezért nem kis probléma a kifinomult szellemek új arisztokratizmusa, amelyek viszont, mint már említettem másutt, nem abban a szférában mozognak, ahol fél évszázaddal ezelôtt, az „avantgárd” irodalom és mûvészet korában, amely többet ígért annál, amennyit meg tudott valósítani. Természetem szerint buzgó és szorgalmas vagyok, olyan sokat dolgoztam, hogy úgy tûnt, nem kell uninyijével vádolnom magam. Mégsem végeztem el azt, amit el tudtam volna, ez mind a tökéletlen mûveltségemmel, mind a depressziós állapotokkal magyarázható; ezek miatt nem tudtam sikeresen ellenállni korom agyrémeinek. Ez persze nem jelenti azt, hogy jobban járok, ha idejében felvértezem magam, hogy ne fertôzzön meg semmiféle XX. századi jelenség, ahogy egy ifjúkori ismerôsöm tette, aki akkor már kizárólag Platónnal foglalkozott. Ez téves és hiábavaló döntés lett volna. Itt nota bene a viharos történelemre kellene hivatkozni, ami nem nagyon 211

NV11-03.indd 211

2011.03.04. 11:53:53

kedvez a tisztánlátásnak. De csak a rest meri elhárítani a felelôsséget azért, ami rajta kívül van. Nem új dolog a minket körülvevô ûrrel való viaskodás, az ember évezredeken át volt kitéve ilyen próbatételeknek. De talán még soha nem volt enynyire védtelen a császári Róma és a hellén civilizáció kora óta. Ezek az aprópénzre váltott tudományos fordulat következményei: ebben a formában hat a népi képzeletre. Lehet, hogy az emberiség óriási többsége enged a nyomásnak, és jellegtelenné válik, legföljebb a hindu, buddhista vagy sátánista prédikátorok által forgalmazott csodatévô elixírekben keres vigaszt. AVARITIA Azt hinné az ember, nincs ennél általánosabb és klasszikusabb eset évszázadok óta. Bár a pénzsóvárság hódításra és elnyomásra ösztönzött, maradéktalanul kiirtott számos állatfajt, és azzal fenyegette az egész bolygót, hogy vegyszerekkel mérgezi meg a vizeket és a levegôt, az avaritia mégsem ölt olyan formákat, amilyeneket Dante ismert. Akkoriban ez mindig egy adott, konkrét személy jellemhibája volt, ma áthelyezôdik az egyes személyektôl független mechanizmusokra. Ez más fôbûnökre is vonatkozik, mintha már nem lehetne megnevezni ôket, hisz leválnak az emberrôl. Például a kapzsiság miatt szennyezi-e be tankhajóival az óceánokat a nagy olajtársaság? Ha igennel felelünk, kapzsiságot látunk ott, ahol nincs semmiféle személy, tehát nincs sem bûn, sem bûnbánat. Az igazgatók? De hát ôk nem emberekként, hanem a társaság akaratának megfelelôen tevékenykednek, amelynek nincs más célja, csak a bevétel növelése. Ha a bevételtôl különbözô cél érdekében hoznak döntést, büntetést kapnak. Bár otthagyhatják az állásukat, és más foglalkozás után nézhetnek, ez nem változtat a korporáció mûködésén, amely csak külsô erô elôtt hátrál meg. Lehet, hogy az ilyen társaságok élén álló igazgató helyzete a társadalmi ranglétra különbözô, sokkal alacsonyabb szintjeire is jellemzô. Egyik-másik Jones, Dupont vagy Kowalczyk titkon az erényrôl ábrándozik, füvecskét rágcsálna, forrásvizet kortyolgatna, kötéllel összekötött kámzsában járna, akár teljesen ôszintén is vágyhat a ferencesek ideáljára, de sajnos „megfogták”, már nincs visszatérés. Végszükség esetén akár a fösvénység új, személytelen változatait is tekinthetjük az egyik oknak, amiért kiszorult ez a fôbûn mint irodalmi téma. Az avaritiának mint a regényhôsök vészterhes szenvedélyének megvan a maga története, ez nagyjából párhuzamos az úgynevezett realista regény történetével. Defoe, Dickens, Balzac és Zola még századunk elején is ta212

NV11-03.indd 212

2011.03.04. 11:53:53

lált követôkre, fôként az amerikai írók körében. Oroszországban Puskin A fukar lovag címû drámájával kezdôdik a szrebroljubije irodalmi karrierje, nem jelentéktelen helyet foglal el Dosztojevszkij életében (egymilliót akart nyerni ruletten) és szinte minden mûvében. A regénytechnikában bekövetkezett fordulat, melynek tanúi lehettünk, olyan idôszakra esett, amikor a kapzsi egyén mellett már az igen nehezen leírható kollektív fösvénység is mûködésbe lépett. De maga az élet reáliáitól való menekülés is odavezetett, hogy a regény valahogy kerülni kezdte a pénz témáját. És miközben manapság lenyûgöz minket az emberi dzsungel vad burjánzásával, az irodalmat lefoglalják az egyén passzív tapasztalatai és benyomásai, ezért ódzkodik az ilyen vulgáris kérdésektôl: „Ki mibôl él, kit miért fizetnek?” Igen jellemzô, hogy az amerikai értelmiségik haragja, akik néhány ritka kivételtôl eltekintve nem függenek a könyvpiactól, mert az egyetemekbôl élnek, nem irányul az elsô számú gócpontra, azaz a piacra; ellenkezôleg, azokat veszi célba, akik korlátozni próbálják a szabadságát, pedig ez a szabadság a gyakorlatban a demoralizáló kereskedôk érdekeit szolgálja. Ezt valószínûleg egy hatalmas tabu, az egyik legrejtélyesebb társadalmi termosztát akadályozza, melynek erejétôl áruvá változik, vagyis magát az avaritiát támogatja minden olyan dologra irányuló forradalmi harag, ami felelôssé tehetô az avaritiáért. Nem annyira a többi bûn, mint inkább pontosan ez a vétek vagy a hiánya vezet el minket a személyes sors homályos ügyeihez. A pénzzel mérhetô siker vagy kudarc mintha nem állna egyértelmû kapcsolatban a fösvénységgel vagy a kapzsisággal, bár talán épp a közbülsô csoport mentes leginkább az avaritiától. Azok tartoznak ide, akik nem hivatottak sem szegénységre, sem gazdagságra. Ebben a közbülsô csoportban általában beigazolódik ez az elv: pontosan annyi pénzed lesz, amennyire szükséged van, feltéve, hogy nem hajtasz rá. GULA Kínos mindazokra az ôs-ôs-ôsapákra gondolni, akik átadták magukat a zabálásnak és a vedelésnek, amúgy is kínos azokra a génekre gondolnunk, amelyeket magunkban hordozunk. Az a tudat, hogy szláv génjeink vannak, annyira lesújtó, hogy az embernek az az érzése, úgy nehezedik rá „a savanyú uborka és a hôzöngés imádata”, mint a visszafordíthatatlan karma, és nem marad következmények nélkül a dáridózási hajlam, de ezeket aztán ügyesen különbözô geopolitikai okokra vezetik vissza. Pedig ha egyszerûen összeadjuk mindazt a gondolkodás számára elveszett idôt, amit dáridózással töltöttünk az évszázadok során, sok mindenre magyarázatot kapunk. Az idilli213

NV11-03.indd 213

2011.03.04. 11:53:53

kus lakomázás arról tanúskodhat, hogy az ember képtelen elviselni a világot olyannak, amilyen, barátságosabbá tett világba vágyik, ugyanakkor ez az önpocskondiázás egyik legfôbb oka, mert az utcán tántorgó részegek keltette undor valahogy összemosódik a saját viselkedésünk, a közlemúltban történtek keltette undorral. Az alacsony önértékelés, amit egyébként nemcsak ez indokol, hanem a kollektív erôtlenség is (mert itt csak az egyének energikusak), idôvel paranoid reflexeket vált ki: az önutálat „rájuk”, akárkikre tevôdik át, akik mindenrôl tehetnek. A dáridózás bizonyos módjában pedig emellett valami mást is kell látnunk, mint egyszerûen csak óbégatást, ostoba hôzöngést és hablatyolást. Itt nem is annyira a részegség számít, mint inkább az, amit ez leleplez. És ilyenkor nagyjából ugyanaz derül ki minden emberrôl, plusz az adott társadalom sajátosságai. Pont az utóbbiak lehetnek az alacsony önértékelés okai. Kisebb-nagyobb sikerrel próbáltam elkerülni a gula csapdáit. Bár tekinthetjük ezt már túl messzemenô gyakorlati érzéknek, felfedeztem, hogy „ki lehet használni az ellenséget”, vagyis eltöprenghetünk azon, hogy mi tárul föl, ha nem tartunk mértéket. Megmutatkoznak bizonyos reflexek, szeszélyek, sértettségek és egozimusok, amelyek túlságosan szégyenletesek ránk nézve ahhoz, hogy tudni akarjunk róluk. LUXURIA Amikor szóba kerül a tisztátalanság vagy a feslettség, mindenki hegyezi a fülét, ezért jobb rögtön a legelején lehûteni az ilyen várakozásokat. Ha az irodalmárok nem tudják semmi mással, mindenekelôtt magával az írásmûvészettel csábítani az olvasót, akkor az „ôszinteségben” kezdenek versenyezni, ennek alapján pedig alighanem bevezethetnénk egy újabb felosztást, elkülönítve a fentebb stílt az alantasabb változatoktól. Ha ad magára a szerzô, nem járatja le magát ilyen módszerekkel, amibôl egyébként az következik, hogy nem érdemes úgynevezett szépirodalmat olvasni, mert itt csak nagyon kevesen maradnak meg a fentebb stíl határain belül. Már régóta szembeállítják a tilalmakkal és a képmutatással a boldog, felszabadult ember vágyképét, hisz sokan szeretnének megfeledkezni arról, milyen hatalma van fölöttünk a libidónak. De azzal még nem sok mindent oldottunk meg, ha megszabadultunk a képmutatástól. Azt mondja D. H. Lawrence, hogy Ádám és Éva elsô nemi aktusa a bûnbeesés után fiziológiailag nem különbözött semmiben attól, amit már azelôtt is sokszor csináltak. Annyi volt a különbség, hogy most mindketten láttak, azaz tudatában voltak mind a saját testüknek, mind a partnerük mint Másik testének, s mi több, 214

NV11-03.indd 214

2011.03.04. 11:53:54

arra is ráébredtek, hogy a partnerük egy másik tudat. Ezért éreztek szégyent, életükben elôször, ezért döbbentek rá arra, hogy mezítelenek, ezért rejtôztek el Isten tekintete elôl. „Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy?” – kérdezte az Úr Ádámot. D. H. Lawrence a visszatérést kereste, azt akarta, hogy az ember olyan ártatlan legyen, mint azelôtt, amikor még nem ízlelte meg a Jó és Gonosz Tudásának Fáján termett gyümölcsöt. Itt nincs helyünk arra, hogy eltöprengjünk, mennyire sikerülhet ez nekünk. Maga a Genezisben található gubanc – két ember, az alma, vagyis a tudás, a szégyen – arra tanít, hogy a szavaink semmiképpen sem találhatnak otthonra Édenben, és az irodalom, vagyis a szellemi mûvek területe a legjobb esetben is határvidék lehet, vagyis az a szféra, amely csak közelében van a szerelem és a halál ártatlan-fiziológiai aspektusának. A századunk második felében zajló „szexuális felszabadulásnak” van néhány rejtélyes vonása. A hevessége talán magyarázható azzal, hogy ez reakció volt az egész XIX. századra, mert nem a „felszabadulást” közvetlenül megelôzô idôszak ellen irányult, hisz például az én fiatalságom évei nem voltak annyira puritánok. Egyezzünk meg abban, hogy nem zajlanak le olyan gyorsan az erkölcsi fordulatok, mert nemegyszer évtizedek kellenek ahhoz ott, ahol az úgynevezett tömegek csak átvesznek valamiféle általános példát. De még ha nem is értünk egyet ebben, a „felszabadulás” akkor is gondolkodóba ejt ôrjöngô tombolásával, mintha „pestis idején tartott dáridó” lenne, amikor még nagyobb borzadályt kelt az egyént fenyegetô halál, mert a pestis az egész emberi nem kiirtásával fenyeget. Az ôrjöngés tûzfészke nem is annyira a mirigyekben, mint inkább az értelemben keresendô, amelyet minden pillanatban betöltenek a kívülrôl vetített mozgóképek, ezeket pedig a saját formájuk dinamikája szabályozza, vagyis állandóan emelni kell az adagot, egyre nagyobb feltûnést kell kelteni. Az ilyen ôrjöngés nem állhat le, az sincs kizárva, hogy önmagát meríti ki, vészterhes unalmat hagyva maga után. De az is lehet, hogy új fordulatot jelez, amely elég paradox következménye lenne annak, hogy ártatlanságra és normalitásra áhítozunk. Egyébként a science fiction mûfajában írtak a látás, a szaglás és a tapintás érzékein keresztül kiprovokálható pótlólagos kielégülésekrôl. Beatrice az Isteni színjátékban nagy erejû szimbólum, vagyis pontosan ugyanolyan mértékben valós személy és a testetlen szerelem valós ideája, vagy sem az egyik, sem a másik, mert helyettük jelenik meg, így a kettô nem választható el egymástól. Ô kíséri el Dantét a csúcsokra – a szó szoros értelmében a Földi Paradicsom hegytetôjére és még följebb –, ott veszi át a kísérô feladatait, ahol Vergilius szerepe véget ér, vagyis elmúlik a mûvészet természetes varázsereje. 215

NV11-03.indd 215

2011.03.04. 11:53:54

Manapság ellenségesen tekintenek mindenféle aszkézisre, sôt valamiféle dühös indulattal gúnyolják ki, ez pedig elég ok arra, hogy felfedjünk egy bizonyos titkot. A Képzelet Isteni Mûvészetei, ahogy Blake nevezte ôket, hallgatnak Erósz hívó szavára, ugyanakkor barátságtalanul, mondhatni, féltékenyen tekintenek a szaporodás ösztönére. Ez egész komoly konfliktus, mert a mûvészetek kielégülés nélküli állandó törekvést követelnek a híveiktôl, és rájuk kényszerítik – ha akarják, ha nem – a maguk kolostori reguláját. Van errôl elég beszámoló, ráadásul itt ugyanúgy hivatkozhatunk mind a mûvészek, mind az olyan személyek életrajzára, akiknek vannak misztikus élményeik, hisz mindkettôben ugyanarról van szó. Minden álmunkban vagy ébrenlétünkben megjelenô „látomás” színe és kifejezô ereje számos feltételtôl függ, ezek egyike az erotikus energia felhalmozódása. A „beteljesületlen” szerelem, kezdve a provence-i dámáktól, akiket megénekeltek a trubadúrok, és firenzei húguktól, Beatricétôl egészen a romantikus életrajzokig, arról tanúskodik, hogy az egész Platóntól induló, majd az albigenseknél újjászületô dualista hagyomány megfelel a természetünk valamiféle igazságának. Vagy talán nem is a miénknek, vagyis nem az emberének általában? A kétféle totalitarizmus közül a „megengedô” lenne tartósabb, mint a „tiltó”, mert az elôbbiben maguktól sorvadnának el a képzelet mûvészetei. PÁLFALVI LAJOS fordítása

A Marmorgalerie a versailles-i tükörterem mintájára készült, Albert Speer tervei alapján.

NV11-03.indd 216

2011.03.04. 11:53:54

SZTANCSIK KATALIN

A Buendíák magánya Motívumkeresés Gabriel García Márquez Száz év magány címû regényében

CSALÁDFÁHOZ KÖTÖZVE A címbôl adódóan a magány értelemszerûen a Nobel-díjas regény központi témája. A magány családi bélyegként ül a Buendíákon. A történet legidôsebb szereplôi Ursula Iguarán és férje, José Arcadio Buendía. Ôk a „honfoglalók”, a család és Macondo alapítói. Velük kezdôdik a família elmagányosodási folyamata. Miután a családfô rádöbben, hogy „elromlott az idô gépezete”,1 megzavarodik. Hogy kárt ne tegyen önmagában, családtagjai egy fához kötözik, ott éli le élete további részét egyedül „a gesztenyefához kötve, esôverten, lucskosan, a teljes együgyûség állapotában”.2 Ezzel mintegy a többi családtag magányának az elôképévé válik. A párnak három gyermeke születik: José Arcadio, Aureliano és Amaranta. Közülük az utóbbi kettô érdemel több figyelmet ebbôl a szempontból. Sok kritikus azt gondolta, hogy Aureliano Buendía ezredest az író saját nagyapjáról mintázta. Márquez azonban elzárkózik ettôl az értelmezéstôl. „Nem, Aureliano Buendía mindenben ellentéte annak a képnek, amit a nagyapámról ôrzök (…) Buendía ezredes ezzel szemben nemcsak küllemében idézi fel jobban Rafael Uribe Uribe tábornok csontos alakját, de olyan szigorú is, mint amaz.”3 Az ezredesrôl már születése elôtt is tudni lehetett, hogy különleges ember lesz, hiszen édesanyja, Ursula, hallotta, hogy felsír a méhében. Akkor ugyan azt hitte, ez annak a jele,4 hogy a gyermek majd disznófarokkal születik, ám élete vége felé bebizonyosodott elôtte, hogy „az anyák hasából felhangzó gyereksírás nem a hasbeszélô képesség vagy a jóstehetség, hanem a szeretni nem tudás csalhatatlan jele”.5 Ez a szeretetre való képtelenség determinálta Aureliano sorsát. Gyerekkorában is magányos volt, majd idôvel a bátyjával való cinkosság is megkopott, „a kamaszkor elvette hangja lágyságát, s hallgataggá és végleg magányossá tette”.6 Magányára a nôkkel való kapcsolat sem hatott gyógyírként. Elsô próbálkozása kudarccal végzôdött: „dolgavégezetlenül távozott a szobából”. Bár késôbb nagy rutinra tett szert a „szerelem mechanizmusában”,

1 2 3 4 5 6

Márquez, Gabriel García: Száz év magány. Magvetô, Budapest, 2003, 73. Márquez i. m. 74. Apuleyo Mendoza, Plinio: A guajava illata. Magvetô, Budapest, 1997, 21. Vérfertôzés miatt az utódokon megjelenô „mutáció”. Márquez i. m. 225. Márquez i. m. 38.

217

NV11-03.indd 217

2011.03.04. 11:53:54

ezek a futó szexuális kalandok távolról sem érintették meg a lelkét. Házassága is egy ilyen gyorsan fellobbanó fizikai vágynak köszönhetô, hiszen amit Remedios Moscote iránt érzett, az nem ôszinte szerelem, hanem „fizikai fájdalom volt, amely szinte elnehezítette a járását, mintha kavics ment volna cipôjébe”.7 Késôbb az ô képe is elhomályosodott benne, és bár anyja kôszívûnek nevezte, mégis az udvaron máglyát rakva minden nosztalgia és szívfájdalom nélkül elégette Remedios babáit. Hadjáratai során számos nôvel volt kapcsolata, fanatikus anyák hajtották sátrába a fiatal lányaikat, hogy „nemesítsék a fajt”. Ezek a kósza nôcskék azonban, akik sötétben érkeztek hozzá és virradat elôtt már el is távoztak, nem hagytak nyomot az érzelmeiben, csak arra szolgáltak, hogy állatias ösztönét kiélhesse. Minden, amire vágyott, csak érzékeinek gyors kielégítését szolgálta. A konzervatívokkal vívott harcai során szíve mindjobban megkérgesedett. Mérlegelés nélkül adta ki a gyilkossági parancsokat, hívei pedig tétovázás nélkül teljesítették azokat, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ô valaha elmerészkedett volna. Ebben az idôben már nemcsak lelkileg tartotta magát távol az emberektôl, hanem fizikailag is: bármerre járt, segédeinek állandóan egy kört kellett köréje rajzolniuk, amibe senki sem léphetett be. Ez a kör jelképesen érzékelteti távolságát a világtól, az emberektôl, gôgjének fokozódását, s egyben életének egyre értelmetlenebbé válását is. Magányát azonban önként választotta. Akárcsak a Pátriárkát és a Tábornokot, ôt is utolérte a hatalom magánya. „Mérhetetlen hatalmának magányában bolyongva, már-már egészen irányt vesztett. A megszállt falvakban éljenzô emberek bosszantották, s az volt az érzése, hogy az ellenségnek is ugyanôk éljeneznek. (…) Úgy érezte, szétszóródott, megsokszorozódott, s mégis olyan egyedül van, mint még soha.”8 Ez az emberektôl való eltávolodás Aureliano megszólításának megváltozásával is nyomatékosítódik. Apósát, aki a háború kitöréséig Aurelitónak szólította (ez az Aureliano becézett alakja) szigorúan rendreutasítja: „...és többé ne szólítson Aurelitónak, mert én Aureliano Buendía ezredes vagyok.”9 A békekötés után hazatért a szülôi házba, de már nem ugyanaz az ember volt, aki elment. Amaranta – aki talán a legjobban szerette az ezredest – sejtette meg elôször, hogy valójában örökre elvesztették. És bár Aureliano „órákon át kapargatta magányának kemény héját, hogy talán végre mégis sikerül feltépnie”,10 mégsem járt sikerrel. Mûhelyébe zárkózva, visszavonulva tengette életét, aranyhalacskákat készített. Érdekes megfigyelni, hogy miként jellemzi ôt az író: „keresztrúddal zárkózott be magába, s a család végül már úgy gondolt rá, mintha meghalt volna”.11 Az élôkkel nem érintkezett, de a halottakkal sem „találta meg a hangot”. Furcsamód ô az egyedüli a családban, aki nem hallja José Arcadio Buendía kísértetének szavait. Az élôk és a holtak birodalmának határán, mindkét világtól elzárkózva, végtelen egyedüllétben tengeti napjait. S amiként magányosan élte le egész életét, halálakor is teljesen egyedül volt: homlokát

17 18 19 10 11

Márquez i. m. 55. Márquez i. m. 154. Márquez i. m. 95. Márquez i. m. 156. Márquez i. m.

218

NV11-03.indd 218

2011.03.04. 11:53:54

a gesztenyefa törzsének hajtva, vizelés közben halt meg. Utolsóként is „csak a maga nyomorúságos magányát” látta szemtôl szembe. Ezért túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Kulin Katalin meglátása helytálló, miszerint: „Aureliano ezredes a magányos Buendíák között is a legmagányosabb, a legképtelenebb a szeretetre.”12 Bár úgy tetszett, hogy Amaranta halálosan szerelmes volt Pietro Crespibe, olyanynyira, hogy akár Rebecát is hajlandó lett volna megölni érte, és Gerineldo Márquez udvarlását is szívesen fogadta, mégis, mindkettejük házassági ajánlatát elutasította. Mi volt ennek az oka? Ahogy fia tragédiáját, Amaranta Buendía „fogyatékosságát” is anyja, Ursula fedezte fel: „...a mértéktelen szerelem és a leküzdhetetlen gyávaság kelt benne halálos párviadalra, hogy végül is az irracionális félelem kerekedjék felül, az örökös félelem önnön háborgó szívétôl.”13 Miért kellett félnie Amarantának? Azért, mert szívében csak a család férfi tagjainak jutott hely. Általában az unokaöccsei iránti vonzódását emeli ki a szakirodalom, ennél viszont szerintem sokkal fontosabb az, hogy miként érzett a bátyja iránt. Aureliano Buendía volt az „akit a legjobban szeretett a világon”,14 de az a szeretet jócskán túlmutat a testvéri érzelmeken. Amikor értesült róla, hogy Aureliano hamarosan hazatér, „Amaranta fuldokolni kezdett az izgalomtól”.15 Az ezredes gyermekeinek ô viselte gondját: a tizenhét Aurelianót ô írta össze és integrálta a családba, Aureliano Josét pedig ô nevelte. Ha szó szerinti értelemben nem is lehetett az ezredes gyermekeinek az anyja, legalább képletesen igyekezett betölteni ezt a szerepet. Késôbb ezek az anyai érzések átváltottak vonzódásba, fizikai kapcsolatot alakított ki Aureliano Joséval: „...attól kezdve nemcsak az éjszakákat töltötték együtt meztelenül, kimerítô simogatásokban, de nappal is minduntalan kergetôztek a ház eldugott zugaiban, vagy pedig állandó és csillapíthatatlan izgalmukkal bezárkóztak valamelyik hálószobába. Ursula egy napon majdnem rajtakapta ôket: éppen csókolóztak.”16 Ez az Aureliano José iránt fellobbant szenvedély azonban valójában nem a fiúnak, hanem a fiú apjának, tulajdon bátyjának, Aureliano Buendía ezredesnek szólt. Ôt látta a fiúban, és tisztában is volt ezzel: „– Pontosan olyan vagy, mint amilyen Aureliano volt ennyi idôs korában.”17 Tudat alatt talán ezért is érzett olyan végtelen haragot Rebeca iránt, mert Rebeca meg merte tenni azt, ami benne meg sem fogalmazódhatott: feleségül ment „bátyjához”, José Arcadióhoz. Más nem indokolhatja ezt az engesztelhetetlen gyûlöletet a mostohatestvére iránt, hiszen Pietro házassági ajánlata kiköszörülte az önérzetén ejtett csorbát, azzal elégtételt kapott. Ez a megközelítés újszerûen hat, mégis megfelel a valóságnak. Márquez ugyanis egy interjúban rámutatott: „Sok kritikus megakadt például Amaranta Buendía alakján, néhányan egyenesen fölöslegesnek tartották. Az egyetlen kritikus, aki helyesen értelmezte az alakot – mert incesztusra való elhivatottságból indult ki –, a német Ernst

12 13 14 15 16 17

Kulin i. m. 138. Márquez i. m. 226. Márquez i. m. 248. Márquez i. m. 150. Márquez i. m. 132. Márquez i. m. 131.

219

NV11-03.indd 219

2011.03.04. 11:53:54

Volkening volt. Amarantának, úgy látszik, megvolt a pszichológiai és erkölcsi képessége, hogy disznófarkú fiút szüljön, aki kiirtotta volna a nemzetséget, és frusztrációjának oka csak az volt, hogy nem volt bátorsága magát megadni a sorsának.”18 Az elsô generáció másik két tagja, José Arcadio Buendía és Rebeca tehát egy párt alkottak. A lány rejtélyes körülmények között, tizenegy évesen került a családhoz. Miután José Arcadióval összeházasodtak, a család és a közösség is kitagadta ôket. Bezárkózva éltek, „szinte senkivel sem érintkeznek”.19 Férje halála után Rebeca teljesen elzárkózott a világtól, egyedüli társasága a cselédje volt. Mikor Aureliano Triste rátalált, a magány már csaknem felemésztette: „...kopasz fején néhány sárga hajszál libegett, még mindig szép, nagy szemében a remény utolsó csillagai is kihunytak, arcbôrét kiszikkasztotta az aszályos magány.”20 A család gondját akarta viselni, de Rebeca elzárzózott. „Hosszú évek kínlódásával és nyomorgásával vívta ki a magány kiváltságait, s most nem volt hajlandó lemondani róluk a könyörület hamis írjával felkavart öregségért.”21 Bár Rebeca nem volt vér szerinti családtag, mégis kiérdemelte a Buendía nevet. Leginkább azzal, hogy hasonlóvá vált hozzájuk magányában. Teljesen egyedül, elfeledve halt meg: „Ott feküdt magányos ágyán, begörbülve, mint egy rák, az ótvartól megkopaszodva, hüvelykujja a szájában.”22 A következô generáció tagjai mind férfiak. Az ezredes tizennyolc fia terméketlen maradt, José Arcadio és Pilar Ternera gyermeke, Arcadio vitte tovább a nemzetséget. Arcadio azonban öröktôl fogva elveszett volt a család számára. Kiskora óta kívülállónak érezte magát, és végig „magányos gyerek maradt”,23 egyedüli társasága Melchiádes volt. Miután Aureliano elindult a háborúba, Arcadióra bízta falut. Ô azonban igen egyéni módon értelmezte a megbízást. „Fölösleges szigorral egyre szorosabban fogta a gyeplôt, mígnem ô lett a legkegyetlenebb zsarnok, aki valaha is uralkodott Macondóban.”24 Végül a konzervatívok agyonlövették. A harmadik generáció tagjai Második José Arcadio, Második Aureliano és a szép Remedios. A szép Remedios viszonyáról testvéreivel és szüleivel semmit sem tudunk. A család többi tagjával sem volt bensôséges kapcsolata, a többiek egyszerûen gyengeelméjûnek tartották. Ursula és Amaranta eleinte megpróbálták szocializálni, és valamirevaló asszonyt faragni belôle, de egy idô után beleuntak a meddô fáradozásba. A többi Buendíához hasonlóan a szerelem sem oldotta fel a magányát. Bár ôrjítô módon hatott a férfiakra, sokan az életüket is odaadták volna egy vele töltött szerelmes éjszakáért, soha senki nem volt belé szerelmes igazán. Remedios tehát, akire immár senki nem fordított gondot „elhagyatottan bolyongott a magány sivatagában”,25 mindaddig a végzetes napig, amíg a lepedôk fel nem repítették az égbe.

18

http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/amidrama/marquez.htm Fried István: A családnyi emberiség regénye, in Tíz híres regény. Gondolat, Budapest, 255–277., 270. 20 Márquez i. m. 198. 21 Márquez i. m. 200. 22 Márquez i. m. 309. 23 Márquez i. m. 103. 24 Márquez i. m. 97. 25 Márquez i. m. 214. 19

220

NV11-03.indd 220

2011.03.04. 11:53:55

Az ikrek egymással való kapcsolata kiskorukban bensôséges, testvéri volt. Kamaszkorukban ez az érzés cinkossággá szelídült: mindketten Petra Cotes szeretôi voltak. Ursula szerint gyermekkorukban annyit játszottak egymás nevének cserélgetésével, hogy végül sorsot is cseréltek. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Második José Arcadio leginkább a család Aurelianóival, fôként pedig Aureliano Buendía ezredessel mutat hasonlóságot. Érdekes megfigyelni, hogy a „családi krónika legfakóbb szereplôje”, és az ezredes, aki a legerôteljesebb és legalaposabban jellemzett figura, mennyi azonosságot mutat. Mindketten teljesen magukba zárkóznak, menthetetlenül eltávolodnak a családtól, olyannyira, hogy „Második José Arcadio ugyanolyan süketen hallgatja (Ursula) kérlelését, ahogyan maga az ezredes hallgatná, és mindkettôjüket ugyanaz a páncél védi az érzelmek ellen. Bár se ô, se más nem tudta meg soha, hogy hosszas bezárkózásaik alatt mirôl beszélnek a mûhelyben, Ursula megértette, hogy a család tagjai közül, úgy látszik, csak ezt a kettôt köti össze a belsô rokonság.”26 Életük vége felé mindketten a magánnyal körülkerített terülten élnek Melchiades szobájában. José Arcadio annyira magába zárkózik, hogy a család teljesen elfelejtkezik róla. A nagy özönvíz után a vak Ursula szinte meglepôdik, amikor rátalál a zárt ajtók mögött. Ekkor érti meg, hogy „Második José Arcadio egy olyan világban él, ahol még áthatolhatatlanabb a sötétség, mint az övében, s mely hozzáférhetetlen és magányos, mint a dédapjáé volt”.27 Testvére, Második Aureliano viszont az Arcadiók sorsát éli tovább. Ugyanolyan duhaj életmódot folytat, mint José Arcadio, szerelmi szenvedélye is ôt idézi, mégis „a tivornyák bódulatában haldoklik a magánytól”.28 Felesége, Fernanda del Carpio, a „szép nô”, Rebecán kívül az egyetlen, aki nem Macondóból származik (az alapítók kivételével). Azonban Rebecával ellentétben ôt soha nem fogadta be a család, mindenki kívülállónak tartotta egészen élete végéig. Ennek azonban ô maga volt az oka. Nem igyekezett megkedveltetni magát, és az egész családra rákényszerítette ôsei életmódját: „remetei szenvedélye elmoshatatlan gátat emelt Ursula örvénylô száz éve köré. Nemcsak az ajtókat nem volt hajlandó kinyitni, amikor elült a száraz szél, de még az ablakokra is deszkákat tétetett, hogy az atyai tanításhoz híven, élve eltemetkezzék.”29 Fernanda házasságában is magányos maradt, hiszen Második Aureliano már pár nappal házasságkötésük után elmenekült tôle, hogy szeretôje karjaiban keressen vigaszt. Második Aureliano és Petra Cotes kapcsolata a ritka boldog szerelmek egyike a regényben. Érdekes megfigyelni azonban, hogy még ez az ôszinte, viszonzott szerelem sem egyéb, mint „a közös magány paradicsoma”.30 Második Aureliano és Fernanda középsô gyermeke Renata Remedios, akit mindenki csak Memének szólított. A lány fülig beleszeretett a banántársaság szerelôinasába, Mauricio Babiloniába, akit állandóan sárga lepkék vettek körül. Egészen idáig nem ütközött ki Memén a magány családi vonása, de ez a szerelem ôt is a végzete felé so-

26 27 28 29 30

Márquez i. m. 237. Márquez i. m. 301. Márquez i. m. 368. Márquez i. m. 310. Márquez i. m. 304.

221

NV11-03.indd 221

2011.03.04. 11:53:55

dorta. „Se enni se aludni nem bírt (…) mélyre merült magányában.”31 Miután titkos szerelmi kapcsolatuk kiderült, Fernanda egy felbérelt fegyveressel rálövetett a férfira, aki örökre lebénult, lányát pedig zárdába küldte. Meme a tragédia után soha többé nem szólalt meg, és egyre csak „Mauricio Babiloniára gondolt, olajszagú testére meg a körülötte rajzó pillangókra, mint ahogy ôrá gondolt minden hátralévô napján, míg nagy sokára, egy ôszi hajnalon, öreg fejjel, idegen név alatt, és mindvégig szótlanul meg nem halt egy sötét krakkói kórházban”.32 Meme öccsét, José Arcadiót kicsi kora óta papnak szánták. Ezt azonban ô soha egy percig sem gondolta komolyan. Szülei halála után hazatért Macondóba, a házban addigra viszont csak unokaöccse, Aureliano maradt. Eleinte nagyon feszült volt közöttük a viszony, de késôbb egymásrautaltságukban ráfanyalodtak egymás társaságára. „A két magányos vérrokon közeledése távol állt a barátságtól, de mindkettôjük számára enyhítette az a magányt, amely elválasztotta és összefûzte ôket.”33

A KÍVÜLÁLLÓK MAGÁNYA A magány nemcsak a család életét uralja, mindenki mást is megfertôz, aki kapcsolatba kerül a Buendíákkal. Pietro Crespi idegenként került Macondóba. Amikor Ursula gépzongorát vásárolt, a cég ôt küldte, hogy szerelje össze a hangszert, és tanítsa meg a divatos táncokra a fiatalokat. Teljesen elütött a falubeliektôl: „fiatal volt és szôke: a legszebb és legpallérozottabb férfi, akit addig Macondóban láttak”,34 a fullasztó hôség ellenére mindig akkutárusan öltözködött, brokátmellényt és sötét, nehéz szövetzakót viselt. Nem volt lobbanékony, a többiekkel ellentétben mindig tartózkodóan viselkedett. Elôször Rebecával járt jegyben, majd miután ô férjhez ment José Arcadióhoz, nôvérének, Amarantának udvarolt. A Buendíák magánya azonban ôrá is menthetetlenül átragadt, sorsa elôre sejthetô volt. Gyûrûtlen ujjaira az író többször ráirányítja a tekintetünket: „fehér kezû, gyûrûtlen ujjú, angyali fiatalember”.35 Ez az attribútum háromszor is megjelenik a regény során, mintegy elôrevetítve Pietro Crespi sorsát, miszerint sosem fog jegygyûrût viselni, sohasem lesz része a beteljesedett szerelem és a házasság boldogságában. Így is történt: miután Amaranta végleg kikosarazta, halottak napján öngyilkos lett. Gerineldo Márquez – Aureliano Buendía fiatalkori jó barátja, és hû társa az ezredes által kirobbantott harminckét háborúban – a Pietróéhoz hasonló sorsra jut: Amaranta ôt is kikosarazza, egyedüli osztályrésze a magány marad. Gerineldo Márquez ezredes októberi esôs délutánokon a szerencsétlen sorsán merengett, „kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány”.36 Itt kell megemlítenünk azt a négy férfit, akiknek végzetét szépségével Remedios okozta. Miatta halt bele a szerelembe a testôrség fiatal kapitánya, miatta lett öngyilkos

31 32 33 34 35 36

Márquez i. m. 259. Márquez i. m. 266. Márquez i. m. 335. Márquez i. m. 56. Márquez i. m. 57. Márquez i. m. 151.

222

NV11-03.indd 222

2011.03.04. 11:53:55

a messze földrôl érkezett lovag, miatta zúzta magát halálra egy leselkedô férfi, és végül titokzatos módon annak is ô volt az oka, hogy egy férfit halálosan megsebesített egy ló. „Azt a feltevést, hogy a szép Remediosban halálos erô lakozik, immár négy cáfolhatatlan tény támasztotta alá.”37 Mauricio Babilonia is azok közé az összetört szívû férfiak közé tartozik, akiket a Buendía család egyik nôtagja iránti szerelem kárhoztatott örök magányra. Memétôl elszakítva „öregkorában halt meg, magányosan, miután soha egy zokszót nem ejtett, soha nem tiltakozott, soha nem próbálta feltárni a szívét, csak küszködött emlékeivel és a sárga pillangókkal, amelyek egy pillanatra sem hagyták nyugton, és elmerült a tyúktolvajoknak kijáró közmegvetésben”.38 A magány annyira átszövi és befonja a regényt, hogy egészen váratlan dolgokat képes befolyásolni. Nem csak az élôk sorsát keseríti meg, még a halál birodalmában sem hagy nyugtot az embernek. Prudencio Aguilar – akit José Arcadio Buendía megölt – sóvárogva jár az élôk után „látszik, hogy nagyon egyedül van”.39 „A halál hosszú évei után Prudencio Aguilart olyan erôsen elfogta az élôk iránti sóvárgás, úgy nyomasztotta a társaság hiánya (…) hogy végül már szeretetet érzett legnagyobb ellensége iránt.”40 De nemcsak az emberek, hanem a tárgyak, élettelen dolgok is magányosak, például az ôserdôben talált spanyol gálya, ami „mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a pusztító idô és a madarak nem háboríthatták”.41

BOLDOGSÁG ÉS TÉBOLY Mivel a Buendíák nem tudtak kiteljesedni a szeretetben, szerelemben és a családi boldogságban, mind valamilyen pótcselekvésben kerestek vigaszt. „Számukra a boldogság és a téboly nagyjából ugyanazt jelentette.”42 Aureliano Buendía ezredes ilyen bûvös körben forgott az aranyhalacskáival: „aranytallérokra cseréli az aranyhalakat, azután az aranytallérokból halakat csinál és így tovább a végtelenségig, úgyhogy minél többet ad el, annál többet kell dolgoznia egy rettenetes, örök körforgás kényszerében”.43 A rombolás és teremtés szenvedélye ûzi Amarantát is a szüntelen kézimunkázással és szemfödelének szövésével. Ursula ilyen mániákusan veti bele magát a ház felújításába, a cukorállatkák készítésébe, José Arcadio Buendía a tudományos felfedezésekbe, José Arcadio a duhajkodásba, Fernanda az imádkozásba, Második José Arcadio a pergamenek tanulmányozásába, Második Aureliano pedig a ház körüli tennivalókba a nagy esôzés idején. Amaranta Ursula is örökölte ezt a szenvedélyt: „...legfôbb titka talán az volt, hogy mindig talált magának valami elfoglaltságot, megoldandó háztartási problémákat, melyeket maga

37 38 39 40 41 42 43

Márquez i. m. 213. Márquez i. m. 262. Márquez i. m. 23. Márquez i. m. 72. Márquez i. m. 14. Apuleyo Mendoza i. m. 97. Márquez i. m. 182.

223

NV11-03.indd 223

2011.03.04. 11:53:55

teremtett, és rosszul elvégzett feladatokat, melyeket aztán másnap kijavított, melyrôl Fernandának a rombolás – teremtés örökletes hajlama juthatott volna eszébe.”44 Kulin Katalin találóan mutat rá arra, hogy itt nem maga a cselekvés a lényeg „a közvetlen cél már érdektelen, a történés a személyiség kiúttalanságát, az élet reménytelen körforgását jelzi”.45 Úgy tûnik számunkra, mintha ezzel a kilátástalan sziszifuszi46 munkával vezekelnének a család tagjai bûneik, egész elhibázott életük miatt. Bár Amaranta Ursula és Aureliano ôrjöngô bujálkodása szintén a mániáig fokozódik, mégis, ôk kivételnek számítanak, hiszen az ô „rögeszméjük” a szerelem. „Megtanulták, hogy a makacs rögeszmék diadalmaskodnak a halálon, és újra boldogok lettek, mert tudták, hogy kísértet korukban is szeretni fogják egymást.”47

AZ ÖNMAGÁBA FORDULÓ SZERELEM Ursula, az „ôsanya”, felismerte gyermekei tragédiájának okát, ráébredt, hogy magányuknak oka az, ami a szívükben van: a szeretetlenség. „– A kurva mindenit! – kiáltotta. Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta az útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés érte. – Hol van? – kérdezte rémülten. – Micsoda? – A féreg – mondta Amaranta. Ursula a szívére bökött: – Itt.” A szív az érzelmek székhelyeként vált a szeretet és a szerelem szimbólumává. Ez abban a bibliai felfogásban gyökerezik, mely szerint a szív nemcsak az emberi test, de az érzelmek, az intellektus, az életerô jelképes centruma is, amely irányítja a cselekedeteket, a haragot és a szeretetet.48 A Buendíák szíve azonban zárva maradt, csupán saját családtagjaik iránt lobbant fel bennük néha érzelem, de ez is leginkább fizikai vágy formájában tört a felszínre. A vérfertôzô vágy majdnem mindannyiuknál megjelenik. José Arcadio Buendía miután teljesen elvesztette kapcsolatát a jelennel, hátralevô életét egy gesztenyefához kötözve élte le. Ez úgy is értelmezhetô, hogy a családfához kötözte magát, ezzel determinálva utódai sorsát, akik maguk sem szabadulhattak a család vonzásából, az incesztus rabságából. Mivel ez a beteges vonzalom nem tör ki a vér labirintusából, tulajdonképpen saját magukat szeretik családtagjaik személyében. „A családtagok nem idegenek, nem mások, a családtag mindig azonosságot jelent, ezt fejezi ki az azonos név is. Egy 44

Márquez i. m. 342. Kulin i. m. 45. 46 Mitológiai alak, akinek büntetése az alvilágban az, hogy egy nagy követ kell felgörgetnie a hegyre, hogy aztán az újra leguruljon, és ô kezdhesse a munkát elölrôl, folyamatosan az idôk végezetéig. 47 Márquez i. m. 368. 48 Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon, Békéscsaba, 1990. 207. 45

224

NV11-03.indd 224

2011.03.04. 11:53:55

Buendía egy másik Buendía karjaiban nem két különálló lény kapcsolódása (…) csupán az önmagával védett én, a határai között biztonságban meghúzódó személyiség, a nem kockáztatott magány.”49 Ezt az is igazolja, hogy közülük „senki sem ért rá mások boldogságával foglalkozni”,50csak a sajátjukéval. Ez az önzés azonban nem vezethetett jóra, épp ezért ôk maguk sem lehettek boldogok soha. Vizsgálatunk során egyértelmûvé vált tehát, hogy a család magánya abból ered, hogy képtelenek szeretni, szeretetet, szerelmet elfogadni. Ez az ô magányuknak, frusztrációjuknak és végsô soron pusztulásuknak az oka is. „Azt hiszem, nincs ennél nagyobb emberi szerencsétlenség. Nemcsak annak számára, aki ebben a bajban szenved, de mindazok számára, akik balsorsukra a hatósugarába kerülnek.”51 Amint tehát megállapítottuk, a Buendíák tragédiájának oka a szeretetlenség. Ezzel megszegik azt a jézusi parancsot, miszerint: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.”52 A regénynek azonban ennél jóval több bibliai vonatkozása van.

BIBLIKUM ÉS BABONA A Karib-tenger vidékén élô emberek hitvilágára jellemzô a „kevert vallásosság”, ez hangsúlyosan megjelenik Márquez mûveiben is. Az emberek felvették ugyan a katolikus keresztény hitet, de valamiféle furcsa összhangban ezzel együtt saját ôsi rítusaik, hiedelmeik, babonáik is tovább élnek. Márquez vallja önmagáról: „...nem vagyok nagyon istenhívô, viszont babonás vagyok. Amikor nincs Isten, babonák vannak.”53 Érzékletes példát láthatunk erre az együttélésre a Száz év magányban: Rebecán megérkezésekor „valami skapuláré is volt (…), az izzadságtól elmosódott képekkel, jobb csuklóján pedig egy vadállat szemfoga, rézfoglalatban, szemmel verés ellen”.54 A mítoszok mellett Márquez elôszeretettel merít a Szentírásból is, több mûvében láthatunk erre példát. Fried István szerint Márquez történetei „a dél-amerikai mitológiai történetekbôl (általában a mitikus hiedelmekbôl) és a Bibliából származnak”.55 A szerelemrôl és más démonokról címû regény egyik helyszíne egy Getsemáne-kertnek56 nevezett terület, megjelenik egy Menyhárt király57 nevû szereplô, a márkiné szeretôje pedig a delejes szépségû néger rabszolga, Iskarióti Júdás.58 Az orvos alakja

49

Kulin i. m. 164. Márquez i. m. 321. 51 Apuleyo Mendoza i. m. 147. 52 Ján 13, 34–35. 53 Bonett, Piedad: A világ ahogy Gabriel García Márquez látja. Magvetô, Budapest, 2006, 13. 54 Márquez i. m. 40. 55 Fried István, i. m. 265. 56 Más néven az Olajfák hegye. A zsidók itt fogták el Jézust nagycsütörtök éjjelén. 57 A hagyomány szerint az újszülött Jézust meglátogató három napkeleti bölcs egyike. 58 Iskarióti Júdás a tizenkét apostol egyike, aki harminc ezüstpénzért elárulta és kiszolgáltatta Jézust a zsidóknak. 50

225

NV11-03.indd 225

2011.03.04. 11:53:55

egyértelmûen Jézust idézi, „az egyetlen konkrét vád az volt ellene, hogy a Getsemani negyedben feltámasztott egy kis foltozószabót”.59 A Száz év magány is a mítosz és a Szentírás kettôs pillérén nyugszik. A szereplôk jellemének vizsgálatakor megfigyelhetô, hogy mindannyian betöltenek olyan szerepet, vagy hordoznak olyan tulajdonságot, amely rokonítja ôket egy-egy bibliai alakkal, emellett számos olyan motívum is megjelenik, amelynek van szentírási megfelelôje. Ennek fényében vizsgáljuk meg részletesen a regény szereplôit, eseményeit. Szerb Antal ezt írja a Szentírás, fôként az Ószövetség jelentôségérôl: „ez az ismeretlen (a Genesis szerzôje) teremtette meg az emberiség költészetének egyik felét… mintha a világ tavaszának leheletét éreznôk. Az a nagyszerû intonáció, amellyel a Genesis a Szentírást elindítja, mindvégig minta, ihlet és kötelezô színvonal maradt a Szentszövegek szerzôi számára. Egy könyv, amely így kezdôdik, nem laposodhat el.”60 Mintha a Száz év magány méltatását olvasnánk, ez a gondolat teljesen igaz a regényre is. Szintén egy újfajta irodalmat, irodalmi nyelvezetet teremtett meg az alkotó, a regény intonációja pedig egyértelmûen megfeleltethetô a genezisnek, az erôteljes kezdet után pedig nem kevésbé nagyszerû folytatás következik. A regény felütésében Macondo megalapításáról olvashatunk. „Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet sem kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”61 Ez a rész egyértelmû utalás a Biblia Genezisére,62 ami ugyanígy írja le a teremtést. A világ kezdetén még semminek nem volt neve. Erre bizonyíték Isten gesztusa, aki az ember elé vezeti „a föld minden állatát, és az ég minden madarát”63 és az emberre bízza, hogy nevet adjon nekik. Macondo alapításának ideje ezáltal egyenértékû a kezdetek kezdetével, vagyis a teremtéssel. Ezt a történelem elôtti idôszakot idézi fel még egy jelzô: a patak vize „ôskori tojás nagyságú” köveken hömpölygött. Macondo, ez az új, friss világ megfeleltethetô a földi paradicsomnak, José Arcadio Buendía az elsô embernek, Ádámnak, felesége, Ursula pedig az elsô asszonynak, Évának, minden élôk anyjának, akitôl az egész nemzetség származik. Erre a párhuzamra több bizonyítékot is találunk. José Arcadio Buendía, az ôsatya, utolsó éveit egy gesztenyefához kötözve töltötte, mivel ôrültsége miatt a családja veszélyesnek tartotta. A fa archetipikus jelképként felidézi a paradicsomkert-beli jó és a rossz tudásának a fáját.64 Az erre vonatkozó tilalom megszegése miatt ûzettetett ki az elsô emberpár az Édenkertbôl. A családfô szintén megszegte ezt a tilalmat. Boldog együgyûségben élt egészen addig, amíg Melchiadés meg nem jelent, és fel nem kínálta számára „a tudás fájának gyümölcsét”, vagyis az alkímiai megismerését. Az alkímia az anyag, az anyagi lét és az ember tökéletesítésére törekvô tan, mely az arany és az egyetemes gyógyszer, az „életelixír” készítésének titka után kutatott. A keresett „bölcsek 59 Jézus több embert is feltámasztott: Lázárt Jn 11,1–53, a naimi ifjút Lk 7,11–17, Jairus leányát (a szinoptikusok, nem teljesen megegyezô módon írnak róla: Mt 9,18–26; Mk 5,21–43; Lk 8,49–56). 60 Szerb Antal: A világirodalom története. Magvetô, Budapest, 1941, 121. 61 Márquez i. m. 62 Ter 19. 63 Ter 2, 19. 64 Ter 2,9.

226

NV11-03.indd 226

2011.03.04. 11:53:55

köve” a tökéletes tudás (gnószisz) birtoklását, az Abszolútum elérését jelképezte.65 José Arcadio tehát tulajdonképpen ugyanarra vágyott, mint Ádám, hasonlóvá akart válni Istenhez. Igent mondott a kísértésre, ezáltal elvesztette ártatlanságát, és ezzel kezdôdött el a tulajdonképpeni történet. Melchidés ördögi attribútumai a mû során felerôsödnek: elôször is ô nyitja fel az „ember” szemét, hogy hasonlóvá akarjon lenni az Istenhez, torzonborz szakálla van és verébkeze. Késôbb Ursula egyenesen az ördög bûzével azonosítja.66 Melchiades jelenléte ôskép, öröklôdô emlékkép jó néhány Buendía számára, éppúgy, mint a bûn csábítása, az incesztus iránti leküzdhetetlen vonzódás. „A »város« – Macondo – alapítását megelôzô ôstörténet két – az új korszakot meghatározó – eseménye az Ursula Iguarán és José Arcadio Buendía közötti rokonházasság és Prudencio Aguilar megölése. A mítosz (Biblia) nyelvére lefordítva egy vérfertôzés és egy gyilkosság.”67 A rokongyilkosság Káin bûnének parafrázisa, és a vérfertôzésre is több helyen találunk példát a Szentírásban. Míg azonban a Szentírásban Isten az aktív fél, ô ûzi ki az elsô emberpárt a Paradicsomból, és ô jelöli ki új lakóhelyüket az Édentôl keletre, addig a regényben az ember dönt a saját sorsa felôl. José Arcadio saját akaratából határozza el, hogy új otthont keres, és ez a föld „nem ígért föld”. Ez azért fontos, mert a konfliktus nem transzcendens lények, istenek között zajlik, hanem belül marad az emberi dimenziókon.68 Egy másik megközelítés szerint José Arcadio Buendía nem csupán Ádámnak feleltethetô meg, hanem Ábrahámnak is.69 Ahogyan az író maga mondja róla: „afféle ifjú pátriárka volt”,70 aki feleségével és követôivel éppen úgy vágott keresztül a sierrán egy új haza reményében, mint az Úr hívására egykor Ábrahám, hogy letelepedjen Kánaánban. Ô irányította a vetési munkálatokat, tanácsokat osztogatott, mindenkinek segített akár a kétkezi munkálatokban is a közösség jólétének érdekében. Egy másik rokon vonást is felfedezhetünk a két pátriárka között: José Arcadio és felesége, Ursula Iguarán egy ideig testvérként éltek egymás mellett (a torz utódoktól való félelem miatt) éppúgy, mint Ábrám és Sárai az egyiptomi fáraó udvarában, vagy Gerárban, az Abimelek királytól való félelmük miatt.71 Mindkét pátriárka esetében akadályba ütközött az utód születése, elôbbinél a félelem, utóbbinál a pár élemedett kora miatt.72 A családalapító Buendía ugyanakkor Mózessel is rokon vonásokat mutat. Amiként Mózes kivezette a választott népet az egyiptomi rabságból, José Arcadio Buendía is „felszedte sátorfáját, és asszonyostól, gyerekestül nekivágott az útnak, egy soha el nem hangzott ígéret földjére”73 vezette az övéit, ahol megalapította Macondót. Mielôtt azonban megérkeztek volna, Mózes és José Arcadio Buendía is „a felhôkkel borított

65 Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon, Békéscsaba, 1990. 19. 66 Márquez i. m. 9. 67 Kulin i. m. 162. 68 Kulin i. m. 172. 69 Ter 12. 70 Márquez i. m. 11. 71 Ter 20. 72 Ter 17,15. 73 Márquez i. m. 23.

227

NV11-03.indd 227

2011.03.04. 11:53:55

csúcsról végigjáratták szemüket” a (soha el nem hangzott) ígéret földjén, a különbség csupán annyi közöttük, hogy Mózes nem léphetett be oda, mivel egy pillantra megingott a hite.74 José Arcadio Buendía viszont letelepedett követôivel együtt. Ô lett a honalapító, a közösség vezetôje, akárcsak Józsué, Mózes halála után.75 Miután a családfô álmot látott, megalapították Macondót: „egy lármás város emelkedett körülötte, tükörfalú házakkal. Megkérdezte, hogy hívják a várost, amire egy olyan szót mondtak, amelyet még sohasem hallott, amely nem jelentett semmit, de álmában természetfeletti hangzása volt: Macondo.”76 A lakhely vagy templom kijelölése ismert motívum a mítoszokban, éppúgy, mint a Szentírásban. Ezek a helyek a transzcendens jelenléte miatt szentté válnak. José Arcadio Buendía álma párhuzamba állítható Jákob álmával, aki hasonló módon kapott jelet egy új templom építésére. 77 José Arcadio Buendía halálakor csoda történik, egész éjjel apró sárga virágok hullnak az égbôl. A halálesetkor bekövetkezô virágcsoda egyértelmûen a szent emberek kiváltsága. A szentek sírjának felnyitásakor általában üde virágillat érzôdik. A hagyomány szerint miután újra felnyitották, Szûz Mária koporsójában is virágokat találtak.78 A családfô alakjában tehát több bibliai figura olvad össze. Kulin Katalin szerint „...a Paradicsomból való kiûzetés mitémájával kapcsolatban Ádám transzfigurációjának láttuk, az exodus Mózesnek mutatta, és ha az eredeti gyilkosságra gondolunk, egy kissé Káin alakja is felsejlik benne.”79 A monográfia szerzôjének meglátását megfigyeléseink alapján kiegészíthetjük: a családfô Ábrahámmal, Jákobbal és Józsuéval is rokonságot mutat. Fia személyében az evangéliumi tékozló fiúra ismerhetünk.80 José Arcadio egy csütörtöki napon megismerkedett egy fiatal cigány lánnyal, szombaton pedig vörös kendôt kötött a fejére, és elment világgá a cigányokkal. Akárcsak a tékozló fiút, ôt is az élvezetek iránti vágy késztette arra, hogy elhagyja a családját, és a szûkölködés, az éhezés kényszerítette, hogy visszatérjen otthonába. Az író nyomatékosítja a párhuzamot a két férfi között: a tékozló fiú hazatérésekor akár a disznók eledelét is kész lenne elfogadni, Ursula pedig arról panaszkodik, hogy amíg a fia éhezett, addig a Buendíaházban a disznók elé vetették a rengeteg megmaradt ennivalót. A szentírási ifjúval ellentétben ô otthon is hedonista életmódot folytatott. Legendák keringtek hatalmas étvágyáról és férfiúi képességeirôl. José Arcadio legutolsó hazatérése azonban különösebb, mint a tékozló fiúé, egészen misztikus. Halála után is hazavágyakozik. Miután titokzatos módon eltávozott az élôk sorából, a vére „áthaladt a nappalin, kifolyt az utcára, egyenes vonalban végigfutott az egyenetlen járdákon, leereszkedett a lépcsôkön, és felkapaszkodott a kôkorlátokon, továbbfutott a Törökök utcáján, jobbra fordult egy utcasarkon, balra egy másikon, majd a Buendía-házhoz érve derékszögben megtört, lefolyt a csukott kapu alatt, áthaladt a nagyszobán, szorosan a fal mellett, hogy be 74 75 76 77 78 79 80

Kiv 34, 1–9. Szám 27, 12–22. Márquez i. m. 24. Ter 28,11. Makula nélkül való tükör, 1712. Kulin i. m. 178. Lk 15,11–32.

228

NV11-03.indd 228

2011.03.04. 11:53:55

ne szennyezze a szônyegeket, továbbment a másik szobán, nagy ívben megkerülte az ebédlôasztalt, kijutott a begóniás tornácra (…) és kibukkant a konyhában”,81 épp Ursula elôtt. Holtában is követte azt az ösztönös vágyat, hogy a családja közelében legyen. A Biblia szerint a vér nem más, mint a lélek.82 A család tagjai között olyan szoros kötelék van, amit még a halál sem képes elszakítani. Sôt a halál közelsége elôidézi bennük azt a vágyat, hogy hazatérjenek, és otthon érje ôket az elkerülhetetlen. Ezt a rendkívül szoros kötôdés Márquez saját családi életében is megfigyelhetô: „Számunkra csak egy ház volt a világon: a nagyszüleim aracatacai háza, ahol megszülettem.” Életrajzi regényében édesanyja harciasan jelenti ki: „– A ház nem eladó – mondta. – Ne feledjük, hogy mindnyájan itt születtünk, és itt halunk meg.”83 A regény többi szereplôjének esetében is megfigyelhetjük ezt a ragaszkodást az otthonhoz. Aureliano Buendía ezredesnek kivégzése elôtt az utolsó kívánsága az volt, hogy az ítéletet szülôfalujában hajtsák végre. Fia, Aureliano Amador évtizedekig menekült a fivéreit kiirtó rendôrök elôl, ezalatt végig úgy gondolt a házra, mint élete utolsó biztos erôdjére. Végül is az ajtó elôtt lelte halálát. Második Aureliano évekig a szeretôjénél lakott, betegsége súlyosbodásával azonban ô is hazatért, hogy hites felesége ágyában érje utol a halál. Az utolsó elôtti generáció tagjai szintén elhagyták Macondót. José Arcadio sokáig Rómában élt, Amaranta Ursula pedig Belgiumban tanult, mégis végül mindketten otthon keresték a boldogságot, és a halál is otthon érte ôket. A „ház” egyfajta központként mûködik, ha életükben el is hagyják, meghalni mind visszatérnek az ôsi hajlékba. Pietro Crespi, bár nem a család tagja, mégis számos bibliai vonatkozással gazdagítja a regényt. Az olasz „szépfiú” a Buendía család mindkét lánygyermekének udvarolt, ez Jákobbal rokonítja ôt. A bibliai Jákob ugyanis elsô látásra beleszeretett Leába, feleségül kérte, a lány apja azonban hétévnyi szolgálatot kért lánya kezéért cserébe. Bár Jákob teljesítette a feltételeket, mégsem szerelmét, hanem annak nôvérét, Ráchelt kapta feleségül. Jákob ezért még hét évet szolgált, hogy elnyerhesse választottját.84 Pietro is ekképp küzdött a boldogságért: miután Rebeca José Arcadiót választotta helyette, a lány húgának, Amarantának kezdett udvarolni. Jákobbal ellentétben ô azonban nem élvezhette a beteljesült szerelem boldogságát. Pietro kiválasztott, olyan ember, aki kedves az Isten elôtt. Kultúrát, tudást terjeszt, zenét, táncot tanít a macondóiaknak. A táncolás, a tánctanítás a Biblia szerint szent cselekedet,85 mágikus cselekvés, voltaképpen ima a testtel. Az olasz fiatalember alakja több ponton is kapcsolódik Istenhez: citerán játszik, melynek teste a szívet, húrjai az érzékeket, pengetôje az Istenre való emlékezést jelképezte.86 Szívén viselte az egyházi zene kérdését is, harmóniumot adományozott a templomnak, a gyerekekbôl pedig 81

Márquez i. m. 122. Mtörv 12, 23. 83 García Márquez, Gabriel: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, Budapest, Magvetô 2003. 35. 84 Ter 29,15. 85 Sám 2,6,5. 86 Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár, Helikon, Békéscsaba, 1990. 88. 82

229

NV11-03.indd 229

2011.03.04. 11:53:56

kórust szervezett. Személyét párhuzamba állíthatjuk az ószövetségi Dávid királlyal, aki szintén az Isten kiválasztottja, felkentje volt, valamint lelkesen zenélt (lanton játszott), és táncolt,87 csakúgy, mint Pietro Crespi Crespi kiválasztottságát, kedvességét az Úr elôtt az is alátámasztja, hogy angyali attribútumokat hordoz. Messze földrôl érkezik, idegen. Más, mint a többiek, elüt a falubeli férfiaktól. Nem dúvad, hanem érzékeny lelkû trubadúr, aki szárított virágokkal, pillangókkal teli, illatos szerelmes levelekkel udvarol, szerenádot ad. Ô az egyetlen, akit a regényben sírni látunk. Külsejében is eltér mindenkitôl, kissé feminin jelenség: gondosan öltözik, finom levendulaillatot áraszt. „Fiatal volt és szôke”, „fehér kezû”, brillantintól csillogó fürtjeivel valóban „angyali fiatalember” benyomását keltette. Ezeket a tulajdonságokat nyomatékosítja a neve is, a crespi szó jelentése olaszul ugyanis göndör, az angyalokat pedig, a hagyomány szerint göndör, szôke hajjal szokás ábrázolni. Pietro nem is e világi lénynek tûnik, szinte alig van kontaktusa a fizikai dolgokkal. Könnyedén bánik az evôeszközökkel, amik szinte lebegni látszanak a kezében, táncolás közben nem is érinti a partnereit. Amiként az angyalok nemtelen, transzcendentális lények, Pietro is ezt a benyomást kelti. Bár két lánynak is udvarol, mégis meglehetôsen aszexuálisnak tûnik. Az emberek azonban nem ismerik fel a benne rejlô értékeket, viselkedését, érzékenységét a nemi eltévelyedés jeleként értelmezik: José Arcadio Buendía szerint „nem kell úgy aggódni (…) ez az ember buzi”.88 Aureliano Buendía ezredesnek a harminckét hadjárata alatt tizenhét fia született, mind különbözô anyától. A magány közös családi vonásán kívül összekötötte ôket egy külsô, látható jegy is, a hamvazószerdai hamukereszt lemoshatatlanul ott világított mindannyiuk homlokán. A stigma a kiválasztottság manifesztátuma, csak különleges személyek kaphatják meg,89 akiket az egyház ezután általában szentként tisztel. Az Aurelianókat is ilyeneknek hitték, „hamukeresztjeik ugyanis vallásos tiszteletben álltak, mint valami kasztnak a jelvénye, mint sebezhetetlenségük jegye”. És pont ez a jegy, ami sebezhetetlenségüket volt hivatott jelképezni, okozta végül a vesztüket. „A partvidék különbözô pontjain úgy vadásztak a tizenhét fiára, mint a nyulakra: a hamukereszt közepét vették célba.”90 Csupán Aureliano Amadornak sikerült elfutnia az irtó hadjárat elôl, de végzete elôl ô sem menekülhetett: sok-sok év múlva egy meleg hajnalon ûzött vadként zörgetett be a Buendía-házba, ahol utolsó menedékét remélte, de José Arcadio és Aureliano már nem emlékezett rá. Ekkor zárult le a tizenhét fivér drámája: „Két rendôr-ügynök, aki éveken át üldözte Aureliano Amadort, kopóként szaglászva utána a fél világon át, hirtelen elôugrott a szemközti járda mandulafái közül, és két puskagolyót röpített belé, pontosan a hamukereszt közepébe.”91 Az Aurelianók tragédiája olyan mély nyomot hagyott a családban, hogy ettôl kezdve soha egyetlen Buendía sem járult hamvazószerdán az áldoztatórácshoz.

87

„Dávid teljes erejébôl táncolt az úr elôtt” 2 Sám 6,12–23. Márquez i. m. 57. 89 Krisztus sebeit hordozta például Assisi Szent Ferenc, akinek stigmáit a katolikus egyház is autentikusnak fogadta el. 90 Márquez i. m. 217. 91 Márquez i. m. 336. 88

230

NV11-03.indd 230

2011.03.04. 11:53:56

A hamukereszt elôrevetíti a fiúk sorsát, a hamu ugyanis a Bibliában a bûnbánat szimbóluma,92 jelkép, ami figyelmeztet a halandóságra, a földi élet mulandóságára. A nagyböjt kezdetén, hamvazószerdán a pap ezzel jelöli meg a hívôk homlokát: „Emlékezz, ember, porból lettél, és porrá leszel újra.” A kereszt Krisztus halál feletti gyôzelmének a szimbóluma, de egyben kivégzôeszköz is. A régi zsidó abc utolsó betûje, tehát a vég, a bevégzés, a végzet szimbóluma. Egyszerre élet- és haláljelkép.93 Az Apokalipszisben az igazak szintén jelet viselnek a homlokukon, ez a megkülönböztetô jegy az Istennel kötött szerzôdés pecsétje. A tizenhét Aureliano kegyetlen lemészárolása a betlehemi gyermekgyilkosságok parafrázisa. A fiúgyermekeknek mindkét esetben ártatlanul kell pusztulniuk a hatalomvágy miatt. Az ezredes fiainak azért kellett veszniük, mert Aureliano Buendía újabb felkelést akart szervezni,94 és a kormány fenyegetve érzi magát egy esetleges újabb polgárháborútól. Ugyanígy Heródest is a hatalomféltés ragadtatta arra a szörnyû tettre, hogy megölesse a kétévesnél kisebb fiúgyermekeket Betlehemben és környékén.95 Ez a vérengzés az Ótestamentumi Jeremiás próféta jóslatának a beteljesedése: „Hang hallatszik Rámában, nagy sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, És nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.”96 Ez a motívum Márquez egy késôbbi mûvében is visszaköszön. A pátriárka alkonyában a lottószámokat mindig kisgyerekekkel húzatják ki, olyan módon, hogy a fônyereményt a pátriárka nyerje. Mivel a gyerekek ismerik a csalás módját, a pátriárka nem engedi ôket haza, hanem mindannyiukat egy hajóra küldi, amit aztán felrobbantat. A gyerekek ebben a történetben is ártatlanul esnek áldozatul a hatalomvágynak. A Kivonulás könyvében az egyiptomiakat sújtó csapások között a legsúlyosabb szintén a fiúkat, az elsôszülötteket érinti. „Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsôszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr.”97 Arcadio és Irgalmas Szent Zsófia lánya, a szép Remedios is több bibliai alak képét idézi fel az olvasóban. A gyönyörû lány, aki állandóan valami izgató levegôt, kínzó fuvallatot áraszt, amivel szinte az ôrületbe kergeti a férfiakat, érdekes módon távozik a család körébôl: ágynemûhajtogatás közben a levegôbe emelkedik. Eltûnik az emberek szeme elôl a lepedôkkel együtt „amelyek felszálltak vele a magasba, elhagyták vele a 92 „Ekkor Támár hamut hintett fejére, megszaggatta bokáig érô köntösét, fejére tette kezét, és járt-kelt jajgatva.” 2 Sám 13, 19. „Amikor Mardókeus megtudta mindazt, ami történt, megszaggatta ruháját, zsákba öltözött, hamut hintett a fejére. A város közepén a téren keservesen kiáltozott,” Eszt 4,1. 93 Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon, Békéscsaba, 1990. 94 „– Majd én felfegyverzem a fiaimat – kiáltotta –, számoljanak le ezekkel a szaros gringókkal.” Márquez i. m. 216. 95 „Akkor Heródes (…) nagy haragra lobbant, és embereit elküldve megölette az összes fiúgyermeket Betlehemben és annak egész környékén kétévestôl lefelé.” Mt 2, 16. 96 Jer 31,15. 97 Kiv, 12,12.

231

NV11-03.indd 231

2011.03.04. 11:53:56

skarabeusok és dáliák szféráját, áthatoltak vele azon a szférán, ahol nincs többé délután négy óra, és eltûntek vele a felsôbb szférákban, ahol az emlékezet legmagasabb röptû madarai sem érhették utol”.98 Ez a furcsa „égbeszállás” az Ószövetségbôl Illés képét idézi elénk, akit Jahve tüzes szekérrel ragadott el, és repített a mennybe.99 A prófétára az utókor úgy tekint, mint kiválasztottra, amiért az Úr ilyen kegyben részesítette. Egy másik ótestamentumi alakot, Hénokot is hasonló módon ragadta el az Isten.100 Bár a Szentírásban nem szerepel, a szent hagyomány alapján az egyház úgy tartja, hogy Szûz Mária is abban a kegyelemben részesült, hogy testét nem érte romlás, halála után testestül-lelkestül a mennyországba került.101 Máriáról tudjuk, hogy Isten már születése elôtt kiválasztotta, szeplôtlenül fogant, hogy méltó anyja lehessen a Megváltónak. A Jelenések könyvében is megjelenik az égberagadás motívuma: a napba öltözött aszszony gyermekét ragadják el Isten trónja elé.102 A legemblematikusabb figura azonban mégsem a Szûzanya, hanem maga Jézus Krisztus, akivel a szép Remedios figurája párhuzamba állítható. Jézus ugyanis feltámadása után még negyven napig tanítványaival maradt, majd elment, hogy helyet készítsen számukra a Mennyei Atyánál. Az ô mennybemenetelét idézi leginkább a szép Remedios eltûnése: „...miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhô takarta el a szemük elôl.”103 Amint errôl már eset szó, az utolsó Aurelianót a származása miatt Mózessel rokoníthatjuk. Mindkettôjük „nevelôanyja” azzal a történettel védte magát, hogy a gyermeket a víz hozta egy kosárban.104 Mózes kiválasztott, akit Jahve arra rendelt, hogy a zsidókat kivezesse az egyiptomi rabságból, és bevezesse ôket Kánaánba. Aureliano is egyfajta kiválasztott, akinek lehetôsége van rá, hogy kitörjön az öröklött magányból, és az incesztus vonzásából, mégsem képes ezt megtenni. Amaranta Ursula hazatértével a kör bezárul, ôk sem menekülhetnek sorsuk elôl. Beteljesítik a vér szavát, kettejük szerelmébôl fogan a család utolsó sarja. Az ô gyermekük az elsô, aki hosszú idô óta elôször ôszinte szerelemben fogant, ez bizakodásra ad okot. A gyermek anyja, Amaranta Ursula a „december elsô angyalaival”105 érkezik, a december és az angyalok képe pedig a karácsonyt, Jézus születését idézik elénk. Apja, Aureliano szinte az ótestamentum nyelvén jövendöl a fiáról, mint gyôztes hadvezérrôl: „Aureliano lesz, és gyôzni fog harminckét háborúban.”106 Tudjuk, hogy a zsidók egy harcos Messiást vártak, aki megszabadítja ôket a római uralomtól. A család utolsó gyermekéhez fûzôdô remény tehát teljesen megfelel a zsidó megváltó képzetének. Ezt a krisztusi attribútumot nyomatékosítja az is, hogy a gyermek összesíti a család minden jó tulajdonságát, „alkalmas rá, hogy elölrôl kezdve megújítsa a nemzetséget, megtisztítsa káros

198 199 100 101 102 103 104 105 106

Márquez i. m. 215. 2 Kir, 2,11. Ter 4,17. XII. Pius ezt a néphagyományt 1951-ben dogmai rangra emelte. Jel 12,1-2. ApCsel 1, 9–10. Jézus Krisztus mennybemenetelét az egyház áldozócsütörtökön ünnepli. Kiv 2,5; Márquez i. m. 268. Márquez i. m. 337. Márquez i. m. 368.

232

NV11-03.indd 232

2011.03.04. 11:53:56

szenvedélyeitôl, és sorsszerû magányától, mert egy évszázad óta ô az egyetlen, aki szerelemben fogant”.107 A családalapító José Arcadio Buendía Ádámként elkövette az elsô vétket: megölte Prudencio Aigulart és vérfertôzést követett el, ami áteredô bûnként rányomta a bélyegét az egész család életére. A két vétek közül a másodikat szükséges részletesebben vizsgálni a család szempontjából. Az incesztusra való hajlam minden családtagban megvan. José Arcadio Buendía és Ursula unokatestvérek, mégis összeházasodnak, José Arcadio feleségül veszi „húgát” Rebecát, Amaranta reménytelenül szerelmes bátyjába, Aureliano Buendía ezredesbe, Arcadio anyját akarja magáévá tenni, Aureliano José és José Arcadio állandóan Amarantáról álmodozik, Aureliano és Amaranta Ursula szerelmébôl pedig gyermek is születik. A történelem kezdete óta minden kultúrkörben tiltották a vérrokonok közötti szexuális kapcsolatot, nincs ez másképp a Bibliában sem. Az Ószövetségben Jahve szigorúan szabályozza a nemi élet gyakorlását. „Senki se közelítsen vér szerinti rokonához, hogy felfedje szemérmét.”108 Késôbb ezt egyenesen halálra méltó bûnnek nevezi.109 A parancsot hosszasan kifejti, mégis van, aki megszegi az elôírást. Lót lányai például kihasználják apjuk részegségét, és a tudta nélkül gyermeket fogannak tôle.110 Az Ótestamentumban is olvashatunk „testvérnászról”, Dávid király fia, Ámnon erôszakkal magáévá teszi nôvérét, Támárt.111 A Buendíák sem képesek ellenállni vágyaiknak, így születik meg a család utolsó sarja, akinek disznófarkával beteljesíti mindazt, amitôl Ursula már több mint egy évszázada rettegett.112 Aureliano és Amaranta Ursula gyermeke, akit igaz szerelem hívott életre, messianisztikus vonásokat hordoz, lehetôséget kap arra, hogy megváltsa a családot. Szent Pál apostol ugyanis azt írja a rómaiaknak szóló levelében: „Amint tehát büntetés szállt minden emberre egynek a bûnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt.”113 Ennek fényében a regény lezárása is másfajta értelmet kap. Az utolsó Aureliano halálával megváltja a családot, így lesz „öröktôl fogva és mindörökre megismételhetetlen”114 a Buendíák tragédiája. Nem lesz többé olyan nemzetség, amelyik „száz év magányra van ítélve”.115 Nemcsak a regénybeli személyeknek, hanem eseményeknek is van bibliai megfelelôjük. A Kivonulás könyvében a 7., 8., 9., 10., 11. és 12. fejezetekben olvasha-

107

Márquez i. m. 368. Lev, 18,6. 109 Lev 20, 11–19. 110 „Gyere, részegítsük meg ôt borral, és aludjunk vele, hogy utódot támasszunk apánktól!” Ter 19, 30–38. 111 2 Sám 13, 1–19. 112 „Volt már erre elrettentô precedens; Ursula egyik nagynénje, aki José Arcadio Buendía egyik nagybátyjához ment feleségül, szült egy fiúgyermeket, ki egész életében valamiféle bô szoknyanadrágot viselt, és miután negyvenkét évig élt a legtisztább szüzességben, mivel dugóhúzó alakú, szôrpamacsban végzôdô, porcos farokkal született és nôtt fel, végül is elvérzett. A disznófarok, amelyet nôi szem nem láthatott soha, a halálát okozta, amikor barátja, egy hentes, vállalta, hogy szívességbôl levágja a bárdjával.” Márquez i. m. 21. 113 Róm 5,18. 114 Márquez i. m. 373. 115 Márquez i. m. 373. 108

233

NV11-03.indd 233

2011.03.04. 11:53:56

tunk az egyiptomiakat sújtó csapásokról. Macondo is ehhez hasonló katasztrófákat kénytelen megélni. Ide sorolhatjuk az álmatlansági kórt, melynek következménye a feledékenység, a polgárháborút, és az észak-amerikaiak invázióját is. Ezek közül a Bibliában és mítoszokban egyaránt megjelenô toposz az özönvíz.116 A Szentírás szerint Jahve azért sújtja az embereket, mert letértek az igaz útról, Macondóra viszont a banántársaság mérnökei küldték a vízözönt, hogy ne kelljen megtartaniuk azt, amit a munkásoknak ígértek, ôk valójában tehát ártatlanul szenvednek. Ezzel a megközelítéssel a macondóiak a választott néphez válnak hasonlóvá. Az Ószövetséggel ellentétben, ahol az özönvíz negyven nap és negyven éjjel tartott, a Száz év magányban „négy évig, tizenegy hónapig és két napig esett. Idônként csak szemerkélt, (…) de hamarosan megtudták, hogy a szünetekre csak még nagyobb ború következik”.117 Végül is „egy pénteki napon, délután két órakor fény gyúlt a világra, bárgyú napsugár, rôt és szemcsés, mint a téglapor, s majdnem olyan friss, mint a víz, és azután tíz évig nem esett”. Ez az idôpont elgondolkoztathatja a vallásos olvasót, és felidézheti benne Jézus Krisztus kereszthalálának idôpontját, ami szintén egy pénteki napon történt, de nem délután kettô, hanem három órakor. Ez bizonyára nem a véletlen mûve, hanem tudatos írói fogás (az özönvíz a megtisztulás szimbóluma, míg Krisztus kereszthalálával az embereket tisztította, váltotta meg a bûntôl), miként az is, hogy az „ôsanya”, Ursula, Jézus Krisztus halálának ünnepe elôtt egy nappal, nagycsütörtökön halt meg. Az Ótestamentumban sokan irreálisan magas életkort élnek meg, például Ádám és egész nemzetsége,118 Matuzsálem,119 vagy Noé.120 A regényben is találunk matuzsálemeket: Ursula halála elôtt „némi segítséggel megpróbált utánagondolni a korának, úgy számította, hogy a száztizenötödik és a százhuszonkettedik életéve között járhat”.121 Pilar Ternera azonban még rajta is túltesz, „amikor betöltötte száznegyvenötödik évét, felhagyott az életkor számontartásának káros szokásával, s az emlékek mozdulatlan, holtági idejében élt”.122 Ezzel Márquez visszavezeti az olvasót abba az ôsi korba, mikor Jahve még nem korlátozta az emberek éveinek számát gonoszságaik miatt.123 Talán nem véletlen, hogy a két „ôsanya” élt ilyen különlegesen sokáig, közöttük számos párhuzam fedezhetô fel. Egyetértenek abban, hogy a Buendía család története örök körforgásra emlékeztet, mindketten vérfertôzô vágyakat generálnak, ugyanakkor szemben is állnak egymással, amennyiben az anya-prostituált oppozíciót vesszük figyelembe. García Márquezt sokan méltatják azért, mert mûveiben hitelesen ábrázolja az öregedés folyamatát. Elmondása szerint kedvenc regényhôsei az idôs figurák: „ha sorra veszem a Száz év magány hôseit, akkor is úgy találom, mintha mindig is csak az öregeimre figyeltem volna. Sohasem írtam gyerekekrôl. (…) Kolumbiában most jelent meg

116

Ter 7,11–13. Márquez i. m. 282. 118 Ter 5. 119 „Matuzsálem összesen kilencszázhatvankilenc esztendeig élt, azután meghalt.” Ter 5,27. 120 „Aztán beteltek napjai, amelyek összesen kilencszázötven esztendôt tettek ki, és meghalt.” Ter 9, 29. 121 Márquez i. m. 307. 122 Márquez i. m. 353. 123 Ter 6,3. 117

234

NV11-03.indd 234

2011.03.04. 11:53:56

egy tanulmány a Száz év magány öregeirôl. Nem olvastam. A gerontológus szerzô kifejtette, hogy kitûnôen érzékeltetem az öregedés problémakörét.”124 Amiként a bibliai teremtéstörténettel indul a mû, úgy a lezárás is a Szentírást idézi, mégpedig a végidô, parúzia eljövetelét. „Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngô bibliai orkán örvényében”,125 „prófétai szélvihar” söpri el a falut a föld színérôl. Ezek alapján tehát a regény az emberiség egész történetét magába foglalja a kezdetektôl, egészen az Apokalipszisig.

SZENT ÉS PROFÁN EGYMÁSBA OLDÓDÁSA Furcsának tûnhet, hogy Remediost, aki olyan ösztönösen viselkedik, mint egy állat, aki fittyet hány minden konvencióra, közömbös a világ dolgai iránt, egyesek szerint egyenesen idióta, az író Jézus Krisztussal állítja párhuzamba. Olyan érzésünk lehet, mintha Márquez ezeknek a profán dolgoknak a kiemelésével próbálná „hitelesíteni” a csodát, de ennek az ellenkezôje a valószínûbb: arra törekszik, hogy feloldja a szent és a profán közötti éles határvonalat. Érdekes megfigyelni, hogy bár Fernanda bigottan vallásos, mégis az ô személyéhez kapcsolódik leginkább a szent dolgok profanizálása a regényben. Szentként tiszteli az apját, don Fernando del Carpiót, aki „fejjel magaslik ki a legjelesebb keresztények közül, a Szent Sír rendjének lovagja, és azt a kiváltságot kapta közvetlenül Istentôl, hogy ép testtel nyugszik sírjában, a bôre sima marad és fényes, mint a patyolat, a szeme tündököl és áttetszô, mint a smaragd”.126 Férje azonban nyersen helyreigazítja, és kibillenti ôt a vallásos áhítatból. „– Nahát, ez már nem igaz – vágott közbe Második Aureliano –, amikor idehozták, már bûzlött.”127 A Szentírásról is meglehetôsen szarkasztikusan esik szó. Amikor hazahozzák Meme fiát, Fernanda Mózesre hivatkozik: „– Majd azt mondjuk, hogy egy úszó kosárban találtuk – jelentette ki mosolyogva. – Senki se fogja elhinni – mondta az apáca. – Ha a Szentírásnak elhitték – felelte Fernanda –, nem tudom, miért ne hinnék el nekem is.”128 De egyfajta cinizmust is érthetünk a szavaiba Remedios „égbe szállása” után is, ugyanis a lány visszatértéért nem, de lepedôiért még hosszú idôn át fohászkodik az Istenhez. Szintén az ô személyéhez kapcsolható a szokás meghonosítása, miszerint a családnak minden vacsora elôtt kötelezô elimádkozni a rózsafüzért. Ez a szokatlan dolog „annyira magára vonta a szomszédok figyelmét, hogy nemsokára egész Macondóban elterjedt a hír: Buendíáék nem úgy esznek, mint a többi földi halandó, hanem nagymisét celebrálnak az asztalnál”.129 Sôt néha még maga Ursula is hajlamos a

124 García Márquez, Gabriel: Az öregség és a szex (Marlise Simons beszélgetése az íróval). Nagyvilág, 1985. 1397. 125 Márquez i. m. 372. 126 Márquez i. m. 291. 127 Márquez i. m. 291. 128 Márquez i. m. 268. 129 Márquez i. m. 192.

235

NV11-03.indd 235

2011.03.04. 11:53:56

vallással tréfálkozni: „...a kis dédunokájából most már biztosan pápa lesz, mert szent a nagyapja, királynô az anyja és marhatolvaj az apja.”130 „A szent és a profán feloldódására példa (…) Melchiades szobája, az egyetlen hely a Buendía-házon belül, amelyben nem múlik az idô, amely ellenáll a profán idô romlásának, afféle szent térnek is tûnhetne – ha nem lenne egyben a ház legprofánabb helyisége is: Meme osztálytársnôinek viharos látogatása után itt tárolják a hetvenkét éjjeliedényt.”131 Szintén erre példa Nicanor atya levegôbe emelkedése. Levitációja csak egy csésze csokoládé segítségével mûködik. A csokoládé azonban ebben az esetben nem teljesen profán dolog, hiszen a dél-amerikai ôslakosok az istenek italának tekintették, számukra ez szakrális táplálék volt. Márquez mûveiben máshol is megfigyelhetjük a vallással kapcsolatos dolgokhoz való ilyesfajta hozzáállást. Talán a legtipikusabb példa erre a „Vénséges vén apóka – hatalmas szárnyakkal” címû novella, ami egy, a vihar által a földre sodort szárnyas lény viszontagságait meséli el. Az „angyalt”, ezt a transzcendens lényt, meglehetôsen profán módon mutatja be az író: „semmi magasztos nem volt benne, ahogyan ott feküdt: mint egy szánalmas, pocsolyába mártott dédapó. Nagy, mocskos, félig megkopasztott keselyûszárnyai pedig mindörökre beleragadtak a sárba.”132 Pelayó, aki megtalálja az angyalt, nem sokat töpreng, hogy mihez kezdjen vele, egyszerûen bezárja a tyúkok közé, a ketrecbe. Ezután pedig mindenki cirkuszi jószágként kezeli, egy alkalommal még izzó marhabillogot is nyomnak az oldalába. A vénséges vén apóka távolról sem úgy viselkedik, mint a „rendes” angyalok, csodái gúnyolódásként hatnak: „...mint a vak esete például, aki nem nyerte ugyan vissza a látását, de három új foga nôtt; vagy a bénáé, aki nem tanult meg járni, viszont majdnem nyert a lottón; vagy a leprásé, akinek napraforgók nôttek ki a sebeibôl.”133 Végül odáig fajul a helyzet, hogy megtalálói valóságos istencsapásnak nevezik, és miután megszabadulnak tôle, az ablakokra rácsot szerelnek az angyalok ellen. Az ember és angyal közötti átmeneti lény a Száz év magányban is megjelenik a Bolygó Zsidó alakjában. A lény „annyit nyomott, akár egy ökör, bár termetre nem volt nagyobb egy kamasznál, és nyálkás, zöld vér szivárgott a sebeibôl. Testét durva sörte borította, apró kullancsokkal tele, s a bôre kôkemény volt, mint a gályatartóhal páncélja, de emberi testrészei, a plébános leírásával ellentétben, inkább valamiféle beteges angyalra vallottak, nem pedig emberre, mert finom és ápolt bûvészkeze volt, nagy, homályos szeme, s a lapockájából két behegesedett és kérges csonk állt ki, két hatalmas szárnyé, amit fejszével hasíthattak le.”134

130 131 132 133 134

Márquez i. m. 193. Bényei Tamás: Jelenések könyve. Holmi, 8. évf. 9. sz. 1996. szept. 1304. Márquez i. m. 306. Márquez i. m. 312. Márquez i. m. 308.

236

NV11-03.indd 236

2011.03.04. 11:53:56

MOJZER ANNA

Korunk hôse: Albert Speer Joachim Fest: Speer. Eine Biographie. Alexander Fest Verlag, Berlin, 1999

Albert Speer (1905–1981) jómódú polgári családból származó építész. Hitler kedvenc építészeként, Germánia világfôváros tervezôjeként tett szert ismertségre. 1942-tôl a Harmadik Birodalom védelmi minisztere volt, a nürnbergi per egyik fôvádlottjaként húsz évre ítélték, amit az utolsó másodpercig le is töltött a spandaui börtönben, 1966ban szabadult. Eredetileg matematikusnak készült, de az apai rábeszélésnek engedve a jobb megélhetést biztosító hagyományos építészszakmát választotta. A Berlin-Charlottenburgi Mûszaki Egyetemen végzett 1927-ben, Heinrich Tessenow tanítványaként. 1931 januárjában belépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba. Önálló építészeti megbízásokat ekkoriban nem kap, pályázatokra benyújtott terveit harmadik díjnál jobb helyezésre sosem értékelik. Igaz, nincs sok potenciális megrendelô a gazdasági válság közepén, az elsô világháborút lezáró békekötés után, ahonnan az általános vélekedés szerint „Németország bohócsipkával a fején tért vissza”. Elsô, inkább lakberendezô megbízásait pártbeli ismeretségeinek köszönheti: Karl Hanke berlini körzetvezetô megrendelésére egy villát kellett berendeznie elôbb Grünewaldban, késôbb pedig a párt központját kellett átépítenie és berendeznie a berlini Voß Strassén. A párt 1933-as gyôzelme után Hanke ismét Berlinbe hívja, a Goebbels minisztériumának kiszemelt Leopold Palais a Wilhelmsplatzon, a Schinkel által már egyszer átalakított XVIII. századi villa átépítése és berendezése a megbízás – ezúttal már költségkeretre és árajánlatokra való tekintet nélkül. Speer Hanke titkárságán látja meg véletlenül a berlini tempelhofi mezôre tervezett május 1-ji éjszakai nagygyûlés díszleteinek vázlatát – és elhatározza, hogy szélsebesen jobb, pontosabban látványosabb tervet készít. A hivatalos állami ünnepként elôször debütáló május 1. új díszlete, a tribünök mögött hatalmas talapzaton felállított, fényszórókkal megvilágított hármas csoportba rendezett gigászi zászlótartón alapuló terv megnyerte Hitler tetszését, egy kurta „egyetértek”-kel helybenhagyta, míg a mester, Tessenow ekképpen nyilatkozott: „Azt hiszi, alkotott valamit? Hatásosnak hatásos, de ennyi az egész.” Miután Hitler 1933. január 30-án birodalmi kancellár lesz, és az új pártelit berendezkedik Berlinben, megszaporodnak az építészeti és lakberendezôi feladatok. Az újonnan berendezett miniszteri lakások szobáiban vad, egyszínû kifestést alkalmaz, úgyanúgy, mint késôbb Spandauban, amikor engedélyt kap a kápolna kifestésére. Ez a perui indián színvilág tökéletes ellentéte a majdani épületterveknek, a patetikusbombasztikus, márvánnyal burkolandó épületgigászoknak. A berlini közegben ottho-

237

NV11-03.indd 237

2011.03.04. 11:53:57

nosabban mozgó Speer gyorsan kiszorítja Hitler korábbi építészét, a müncheni Paul Ludwig Troostot. 1934-ben Hitler elrendeli, hogy az évenként ismétlôdô nürnbergi pártnapok díszletét az ideiglenes faépítmények helyett kôbôl építsék meg. Így a Zeppelinfeldre katonai bemutatóknak felvonulási teret, stadiont, a tömegekhez intézendô beszédeihez pedig csarnokot rendelt, és Speer a tôle megszokott gyorsasággal szállította a nagyszabású tervet. Alapötletét tekintve a nürnbergi Zeppelinfeldre tervezett pártnapok állandó dekorációja, a tempelhofi díszszemle díszletéül készült lépcsôsorok, tribünök és zászlódísz nagyobb, betonba öntött változata lett volna, amelynek egyetlen célja a hatásosság. A tervezetet, amely városépítészeti makettként szerepelt az 1937-es Párizsi Világkiállításon, nagydíjra értékelte a zsûri, és ugyanitt aranyéremmel díjazták a Speer tervezte német pavilont is: a magas, pilaszterekkel tagolt, szögletes talapzaton álló birodalmi sas farkasszemet néz a Borisz Jofan szintén aranyérmes szovjet pavilonjának talapzatszerû ormán nagy lendülettel elôrelépô, huszonhárom méteres acélkolosszussal, Vera Muhina szoborpárosával. Az 1934-es – még fából ácsolt díszletek között zajló, százötven légvédelmi fényszóróval megvilágított – nürnbergi pártnapot a zseniális filmes, Leni Riefenstahl örökítette meg. Az elképesztôen hatásos Az akarat diadala címû filmet szintén az 1937es világkiállítás alkalmával mutatták be Párizsban; óriási sikerrel. A nagy mûvészegyéniségek legendává formálása közben a mûvészettörténet-írás lassanként tökéletesen elfeledkezett a megrendelôrôl, pedig jó ízlésû, tehetôs és vállalkozó kedvû megrendelô nélkül nincs nagyszabású mûvészet. Sok XVII–XVIII. századi professzionális építészeti részletrajzról nem is olyan régen derítették ki, hogy nem az építész, vagy mûhelyének valamelyik tagjának munkája, hanem a kérdésben járatos valamely nagyúri megrendelô vázolta fel elképzeléseit. A még építészeti kérdésekben sem túlságosan mûvelt, fiatal Speernek viszont olyan megrendelô jutott, akinek fô szellemi talapzatát Karl May eredetileg hittérítô és erkölcsnemesítô szándékkal írott, majd prédikációjellegû passzusaitól megfosztva az ifjúság szórakoztatására kiadott indántörténetei alkották. És ez a megrendelô mértéktelen, küldetéstudattól duzzasztott hatalomvággyal, hatalomra kerülése után nem sokkal pedig szinte korlátlan pénzeszközökkel rendelkezett, építészeti fantáziája viszont meglehetôsen csökött volt: szándéka szerint az örök dicsôségû ókori Rómát akarta Berlinben, pontosabban Berlin helyén felépíteni, tizenötszörös nagyságban; a Fischer von Erlach-féle, Habsburg birodalmi barokk ormótlanná súlyosbított változatát szerette volna látni saját építészeti felmagasztosulásaként. Berlin világvárossá tételének szándéka már II. Vilmost is foglalkoztatta a XIX. század második felében, de a császár nem érezte szükségét annak, hogy fôvárosa porig rombolása árán állítson emléket magának Speer megrendelôje tehát egy mûveletlen, hatásvadász diktátor volt; a fiatal, ügyes építész meg szinte megbûvölten teljesítette a monomániás elképzeléseket. A majdani Welthaupstadt Germánia vezérmotívuma sem tér el a korábbi, kôbe álmondott felvonulási terek alapterveitôl: felvonulási útvonal, kultúrcsarnok, vízen tükrözôdô oszlopcsarnok, benne falanxszerûen vonuló néptömegekkel. Ez az elképzelés sokkal félelmetesebb a sivár szociális utópiáknál, Campanella Napvárosánál, Morus Utópiájánál,

238

NV11-03.indd 238

2011.03.04. 11:53:57

mert míg ezekben egyfajta uniformizált erkölcs lapítja unalmas-egysíkúvá az egyes embert, itt már nincs szó egyes emberrôl, csakis néptömegekrôl. A berlini közlekedés átszervezése, az új lakónegyedek, üzleti és egyetemi negyedek kialakítása nem izgatta a Vezért: csak a felvonulási útvonal gigantikus díszletei, a minisztériumi épületek homlokzatai, a Diadalív és a Csarnok érdekelték. Fest egyébként mértéktartó, visszafogott tárgyszerûséggel megírt könyvének a világbirodalmi fôváros tervezetét taglaló része tele van elképedt lelkesültséggel, nemcsak az iszonyatos méretek miatt, hanem az ôrület nagyszabású, minden merev bájtalansága ellenére gigászi volta miatt is. Az irdatlan épületkolosszusokat nem is lehet mással, mint méreteikkel leírni: a bevallottan a Champs-Élysées-vel vetélkedô, nála szélesebb sugárút hét kilométer hosszú, egyik végén a 120 méter magas diadalív magasodott volna, vele szemben pedig kétszázötven méter átmérôjû kupolájával a Népek Csarnoka. Érthetetlen, hogy a munkaszervezésben egyébként racionális Speer alig egy-két óvatos kétkedô megjegyzést enged meg magának – és azt is csak utólag: például a több százezer ember befogadására tervezett csarnoknak egy nagy hátránya lett volna, jelesül az, hogy a szónok-népvezér ilyen díszletek között légypiszoknál alig látszott volna nagyobbnak, diadalának roppant jelvényei között. A gigászi építészeti lázálom nem számolt az emberekkel; tömegekben gondolkodott, méghozzá falanxszerûen együtt mozgó egységes tömegekben. Így a több tízvagy százezres tömegben felsorakozó embereknek ugyanolyan szerep jutott volna, mint az építészeti monstrumoknak: ôk is a hatalmi demonstráció díszletei lettek. Mert Hitler építésze tulajdonképpen Hitler önmagáról alkotott képének díszlettervezôje volt, és nem véletlen, hogy a többi, huszonhat, hasonlóképpen átépítendô város mellett az ôrület központja, a Hitler személyes és állandó felügyelete mellett áttervezendô Berlin tûnik fel mindmáig a legérdekesebbnek. A birodalmi kancellária Berlin ostroma alatt elpusztult épületén kívül semmi nem valósult meg Speer építészeti terveibôl – pár, Berlinben még ma is álló utcai lámpa kivételével –, csak a tervek és a nagy mennyiségû, szinte mániákus gonddal, különbözô méretben megépített, terepasztalszerûen kivilágított makett, melyekben oly gyermeki örömét lelte a birodalmi kancellár. Az irdatlan méretû kupolacsarnok Hitlernek, Speer által javított vázlata alapján készült, az építész ezért három x-szel jelöli, nem saját nevét írja alá. De a társszerzôség Berlin átépítésének egész tervezetére vonatkozik: Speer nem pusztán alkalmazkodott Hitler elképzeléseihez, hanem fantasztikus fogékonysággal ráérzett, ráhangolódott a diktátor szándékaira, ezért volt ô a birodalom egyetlen építésze, akinek terveibe Hitler nemigen szólt bele. Speer ugyanis, teljesen átvéve a megrendelô gondolatvilágát, pontosan azt szállította, amit Hitler elképzelt. Speernek saját építészi elképzelései nem voltak; bár szívesen hasonlította magát az elegáns Schinkelhez, Berlin építészéhez, de lusta és kényelmes hasonlat ez: csak annyi köze volt Schinkelhez, mint Hitlernek Haussmann báróhoz, a párizsi sugárutak kialakítójához. Mert Speer nem homo faber, nem alkotó ember, hanem homo activus, kizárólag a cselekvésben, a tevékenységben létezô ember. És ez a tevékenység irányulhat a birodalmi kancellária épületének megtervezésére, az építkezés feszített tempójú lebonyolítására, a német hadiipar termelésének emelésére, jó szervezéssel és rengeteg

239

NV11-03.indd 239

2011.03.04. 11:53:57

munkával, és irányulhat, a kényszerû tehetetlenségben, emlékirat- és naplóírásra, de csak attól a pillanattól kezdve, hogy perspektívája van az ügynek, azaz a leírtak nem a spandaui börtön iratmegsemmisítôjébe kerülnek, hanem a késôbbi publikálás reményével kicsempészhetôek. És ez a tevékeny ember, bármibe fogott bele, kiválóan véghez is vitte. Nincs könnyû dolguk az életrajzíróknak, hiszen az energikus védelmi miniszterépítész, spandaui évei alatt, erélyesen kiragadta a tollat majdani biográfusai kezébôl, profi és érdekfeszítô emlékiratírónak bizonyult: az egyik spandaui bejegyzés szerint gondosan ügyelt nemcsak az események, hanem a hangulat pontos felidézésére is.* Joachim Fest Speer írásaiban nem csak önmentegetô tanúsítványt lát, hiszi, hogy amit Speer leírt, az alapjában véve ôszinte és igaz. Biográfiájában sem igen tesz mást, mint hogy Speer írásaiból kiindulva a lehetô leghûségesebben követve az életutat, magyarázatot próbáljon találni egyrészt magára az emberre, másrészt a jelenségre. Pontosan úgy, ahogyan Speer szándékozott életrajzot írni Hitlerrôl, s miután belátta, hogy ez lehetetlen, viszont a Führer közvetlen környezetének tanúja volt, nekilátott elmesélni, hogy mi történt azokban az idôkben. Joachim Fest (1926–2006) német történész, a Harmadik Birodalom történelmének elismert szakértôje, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztôje 1973 és 1993 között. A német történészek közül elsôként írja meg Hitler életrajzát, a könyv 1973ban jelent meg. A XX. század Németországának összes fô- és mellékszereplôje mögött ott sejlik Hitler árnya. Ezért különös, hogy a Hitler-biográfia-szerzô Fest ebben a könyvében mindössze egy kurta bekezdésnyit szentel a Harmadik Birodalom vezérének, beéri annyival, hogy romantikus-mefisztói módon a koronként felbukkanó Gonoszt lássa benne. Amilyen nehéz Hitlert emberré formálni – ez még a hozzá közel álló Speernek sem sikerült, bár bevallott célja volt –, ugyanilyen nehéz megragadni Speer indulattalan, megnyerôen okos, de többé-kevésbé személytelenül érzelemmentes lényét. Önéletrajzában Speer pontosan úgy viselkedik – vélhetôen –, mint Hitler környezetében. A magára vonatkozó, személyes reflexiókat a minimumra korlátozva, a kívülálló szenvtelenségével számol be ostobaság és dilettantizmus gyilkos bábjátékáról. Karl Maria Hettlage mondását („Ön Hitler boldogtalan szerelme”), Speer legalább háromszor idézi visszaemlékezéseiben. Fest elfogadható magyarázata erre az, hogy Hitler a tulajdon ideális változatát, önmaga megtestesült álomképét látta a magas, jóképû, jó fellépésû, jó családból származó fiatal építészben, Speer pedig álmai valóra váltóját tisztelte a diktátorban, hiszen épületeket, egész városokat emelni csak rengeteg pénzbôl és korlátlan hatalommal lehet. Speert ciklonként ragadta magával ez a hideg ember, mert valóban a mindent kínálta neki: álmainak megvalósulását. Van-e, lehet-e ennél csábítóbb ajánlat egy tehetséges ember számára? Fest 21 évvel fiatalabb Speernél, gyerekként és kamaszként maga is megtapasztalta a Harmadik Birodalom hétköznapjait, a háborút. Speer szabadulása után az UllsteinPropyläen kiadó megbízásából tanácsadóként segített Speernek emlékiratai sajtó alá * Magyarul: Albert Speer: Hitler bizalmasa voltam. Zrínyi Kiadó. Liszkay Zoltán fordítása, 1996. Idem: Spandaui börtönnapló. Inter Press. Szántó Judit fordítása, 1999.

240

NV11-03.indd 240

2011.03.04. 11:53:57

rendezésében. Ebbôl fakad a könyv szinte valamennyi, a kritikusok felrótta hiányossága: Fest behódol az emlékiratírónak, mûvébôl hiányzik a történeti távlat; sok felmerülô kérdésnek nem néz alaposabban utána. Joachim Fest tökéletesen elfogult hôse iránt. Maga is eleven bizonyítéka Speer igézô erejének. Ez az elfogultságtól egyáltalán nem mentes könyv azonban sokkal empatikusabb képet rajzol hôsérôl, mint Gitta Sereny biográfiája, s ez már önmagában bátor vállalkozás. A felégetett föld ôrült parancsát, amibe üzemek, gyárak, de parasztházak földig rombolása is beletartozott a józan Speer szabotálni igyekszik, sokak csendes egyetértésével, sokszor sikeresen. A nürnbergi perben tanúsított bûnbánatot illetôen a szerzô megpróbál tényszerû maradni, ámde még így is nehéz eldönteni: színjátékról vagy komoly megbánásról van-e szó, túlélési stratégiáról, tisztázási vágyról, netán egyszerre mindkettôrôl. Speer a technokraták felelôsséget nem vállaló rémuralmától óvja az emberiséget. Nem a szadista verôlegények a félelmetesek a diktatúrák történetében, hanem a sima arcú bürokraták. A XX. században: az egyén felelôsségét a hivatal veszi át, és mindegy, hogy karriervágyból, vagy puszta rettegésbôl lapít az ember: az eredmény ugyanaz. A nemzetiszocialista birodalom eleinte sok tehetséges embernek kínált kibontakozási lehetôséget, és sokan kezdetben éltek is vele, többek között Leni Riefenstahl is, akit elítélt az utókor, míg a szovjet propagandafilmes Eisensteint felmentette. Ez azért sem igen érthetô, hiszen az ázsiai törzsi hûséget követelô ún. proletárdiktatúrával ellentétben a nemzetiszocialista birodalom a mûvészektôlmesteremberektôl nem párthûséget követelt, csak bizonyos fokú lojalitást, munkában pedig a minôséget. Joachim Fest Speer-életrajza nagy vihart kavart a német sajtóban. A kritikák egy részének azonban nem a mû a céltáblája, hanem a szerzô. Fest vélekedése szerint ugyanis Uljanov és a „Kreml hegyi réme” éppen olyan pszichopata tömeggyilkos, mint a Harmadik Birodalom kancellárja. Jóindulatúan szemlélt hôsét, Albert Speert ugyan hogyan ítélnénk meg manapság? Két kézzel kapna utána bármelyik fejvadászcég. És karriert futna be ma is.

Albert Speer és Hitler az Obersalzbergen.

NV11-03.indd 241

2011.03.04. 11:53:57

KÜLFÖLDI SZERZÔINK

PAUL CELAN (1920–1970) osztrák költô, lapunk többször közölte. F. SCOTT FITZGERALD (1896–1940): a XX. század egyik legjelesebb amerikai modernista regény- és novellaírója. Az elsô világháború utáni évek generációjához, az „elveszett nemzedék”-hez tartozott. Feleségével, a késôbb megháborodott Zelda Sayre-rel hírhedten extravagáns életet élt. Novelláiban és fôképp regényeiben (amelyek közül kiemelkedik A nagy Gatsby és Az éj szelíd trónján) a dzsesszkorszak világának kallódó sorsait, a kiürült kapcsolatokat, a pénz romboló hatását, az érzelmi elsivárosodást, az – általa is megtapasztalt – alkoholizmust írja meg. KNUT HAMSUN (1859–1952) Nobeldíjas norvég író. A Nagyvilág Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetei: Benôtt ösvényeken és Élettöredékek. E számunkban közölt verseit a Nagyvilág gondozásában a közeljövôben megjelenô Furulya szült a véremben c. verseskötetbôl válogattuk KAREL LOGIST (1962) író, költô, irodalomtörténész Spâ-ban született, Lie`ge-ben él, elôször tanárként, majd könyvtárosként dolgozik, informatikai végzettséggel is rendelkezik. Elsô kötete, Le Séismographe (A szeizmográf, Les

Éperonniers, 1988), nagy feltûnést keltett, rövid idôn belül öt különbözô rangos belga és külföldi irodalmi kitüntetéssel, ¡ többek között Maurice Careme-díjjal jutalmazták. Azóta több kötete megjelent, így a Ciseaux carrés (Négyszögû olló, l’arbre a` paroles, 1995), az Alexandre Costa Palamas (Les Éperonniers, 1996) és az Une quarantaine (Negyven körül, Cherche midi, 1997), Retours (Hazatérni, L’Acanthe, Namur, 2001), J’arrive a` la mer (A tengerhez érek, La Différence, Párizs, 2003), Tout emporter et autres poe`mes (Vinni mindent és más versek, Le Castor Astral, 2008), Eboulis oubliés (Elfeledett görgetegek, Fourre-tout, Lie`ge, 2009). Gilles Korta álnéven egy regényt is publikált, melynek címe Dés d’enfance (A gyermekkor dobókockái, Luce Wilquin, 1997). A La Différence kiadó kitûnô költészeti sorozatában, a Collection d’Orphéeben egy elfeledett kiválóság, René Purnal mûveibôl közölt életmû-válogatást. Logist költészetének alapmotívuma az utazás, az éghajlat és a szokások változása, a képtelenbe hajló egzotikum. A kortárs francia nyelvû költészetben kevesen képesek olyan könnyed és mégis tömör nyelven dalt írni, mint ô. CZES£AW MI£OSZ (1911–2004) Nobel-díjas lengyel költô, esszéista, regényíró, mûfordító és irodalomtörténész a

242

NV11-03.indd 242

2011.03.04. 11:53:57

litvániai Szetejniében született. A vilnai Báthori István Egyetemen végzett, a katasztrofista irányzathoz szorolt ¯agary költôcsoport alapító tagja volt. A háborút Varsóban vészelte át, majd diplomáciai szolgálatba állt, 1951-ben menedékjogot kért Franciaországban. 1960-ban áttelepült Amerikába, nyugdíjazásáig a Kaliforniai Egyetem szlavisztikaprofesszora volt. Az ötvenes évek elején politikai esszéivel keltett feltûnést, érdeklôdése késôbb a közép-európai regionalizmus és a metafizikai problémák felé fordult. Az itt közölt szöveget a Metafizikai pauza c. kötetbôl válgoattuk, mely magyarul a közeljövôben a Nagyvilág Könyvkiadó gondozásában jelenik meg.

ALICE MUNRO 1931-ben született Kanadában, Ontario tartományban. Winghamben nôtt fel. A kanadai Csehovként emlegetett írónô elsô novelláskötete 1968-ban jelent meg, azóta mûvei tizenhárom nyelven láttak napvilágot, és világszerte nagy megbecsülésnek örvendenek. Számos díj mellett elnyerte többek között az Egyesült Államok Országos Könyvkritikusi Körének díját és a rangos Giller Prize-t is. Magyarul eddig négy kötete jelent meg a Park Könyvkiadó gondozásában: a Szeret, nem szeret..., a Csend, Vétkek, Szenvedély, az Egy jóravaló nô szerelme és az Asszonyok, lányok élete. Too Much Happiness címû kötetét idén jelenteti meg a Park Kiadó.

243

NV11-03.indd 243

2011.03.04. 11:53:58

Világirodalmi folyóirat

Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre

Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

NV11-03.indd 244

2011.03.04. 11:53:58