TARTALOM. MÛHeLy MÓZeS HUBA Trochaikus tetrameterek Babitstól Weöresig...771

LVII. évfolyam, 8. szám

2012. augusztus TARTALOM

ZeLeI DáVID Carlos Fuentes (1928–2012) ..............................................................................699 CARLOS FUeNTeS Hús, gömb, szürke szemek a Szajnánál ............................................................706 A szerelem foglya ....................................................................................................711 Utolsó szerelem (Szõnyi Ferenc fordításai)....................................................722 Családi történet (Pál ágnes fordítása)..............................................................731 LOUIS MACNeICe, SeAMUS HeANey versei (Kiss Zsuzsánna fordításai) ......736 HeLWIG BRUNNeR versei (Gágyor Péter fordításai) ......................................740 JULIAN BARNeS Cinkosság (Tóth Bálint Péter fordítása) ..........................................................743 Végérzet (Lukács Laura fordítása) ....................................................................751 KAVABATA JASZUNARI Csipkerózsikák 2 (Vihar Judit fordítása) ........................................................755 MÛHeLy MÓZeS HUBA Trochaikus tetrameterek Babitstól Weöresig ................................................771 MAGyAR VILáG Barcikai oratórium – Albert Zsuzsa beszélgetése Papp Tiborral ................774

TáJÉKOZÓDáS CARLOS FUeNTeS Idegengyûlölet (Pál ágnes fordítása)................................................................797 LUKáCS LAURA „Néha azt gondolom, az élet célja, hogy megbékítsen minket végsõ elvesztésével…” (Julian Barnes: The Sense of an Ending) ..............................800 PeTRÕCZI ÉVA Tigris Úr belgrádi unokája – avagy mágikus realizmus szerb módra (Téa Obreht: A tigris asszonya)..........................................................................803 KÜLFÖLDI SZeRZÕINK ............................................................................................805

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

Zelei DáviD

Carlos Fuentes (1928–2012) „Reggel ötkor baljóslatú reccsenés hallatszott: Carlos Fuentes szíve megszakadt” – írta Twitter-falára a fiatal mexikói írógeneráció jeles alakja, Antonio Ortuño 2010 októberében, amikor bejelentették: a perui Mario Vargas Llosa nyerte az irodalmi Nobel-díjat. ezzel ugyanis minden emberi számítás szerint eldõlt, hogy Cortázar mellett az akkor 82. évében járó Fuentes az, aki a boomgeneráció négy kiemelkedõ alakja közül nem kapja meg a legnagyobb irodalmi elismerést. A metafora ugyanakkor bõ másfél év elteltével valóra vált, miután 2012. május 15-én hirtelen rosszullét után (melynek valóban köze lehetett az író szívés érrendszeri problémáihoz) Fuentes egy mexikóvárosi klinikán elhunyt – szerencsére jóval kevesebb vívódás után, és mindenképp értékesebb örökséget hátrahagyva, mint világhíres regényének, az Artemio Cruz halálának címadója. A jószerével felmérhetetlen gazdagságú, már mennyiségre is tetemes Fuenteséletmûvet legalább hármas keretben illik látni. Fuentes Panamában született, Chilében nevelkedett, hazatelepedése elõtt pedig Quitóban, Buenos Airesben és Montevideóban is élõ diplomatagyerekként kevés olyan író van (rajta kívül tán csak Alfonso Reyes vagy Pedro Henríquez Ureña), aki nála komplexebben, árnyaltabban látta volna a sokféleségében is egységjeleket mutató latin-amerikai szubkontinenst. Mindez ugyanakkor ritka és szerencsés módon nem járt együtt a gyökértelenség érzetével, csupán a mexikóiságnak egy olyan kifejezõdésével, mely, távol valami bezárkózó nacionalista szemlélettõl, egyszerre nézte belülrõl és kívülrõl a hazát, oly módon rávilágítva az identitás, a mexicanidad gyenge és ellentmondásos pontjaira, ahogy rajta kívül csak Octavio Paz volt képes. A mexikóiság és a latin-amerikaiság problematizálásához és artikulálásához ugyanakkor kora legmodernebb fegyvertárát használta föl, melyet Washingtonban (is) töltött gyerekkora, genfi tanuló- (ne feledjük, a világkultúrából hozzá hasonló szemérmetlen természetességgel merítõ Borges is ott tanult) és késõbb amerikai tanárévei alatt egészen közelrõl vehetett szemügyre. Hogy miért és hogyan kerülhetett be Fuentes a világirodalmi kánonba, majd késõbb a permanens Nobel-várományosok közé, annak megértéséhez nem árt két fejlõdési folyamatot egymással párhuzamosan látnunk. Mexikóban a XX. század közepén tûnik fel az irodalmi palettán egy döntõen a húszas évek végén, a harmincas évek elején született generáció, mely, a megelõzõekkel ellentétben már nem élte át személyesen az 1910-ben kezdõdõ forradalmat (pardon, Forradalmat), melynek delejes hatása egészen az ötvenes évekig uralta, tematizálta az irodalmi kánont. A „forradalomirodalomtól” megcsömörlött fiatal mexikói írók már más környezetben, más áramlatoktól érintve, s nem mellékes módon, más körülmények között kezdhették meg pályájukat, írásaik színtere így már nem a vidék, hanem a (nagy)város, történetfûzésük apró, szétszóródó mozaikdarabokra töri a realizmus lineáris vonalát, az élénkülõ urbánus értelmiségi miliõben soka699

sodó kötetek megírását pedig 1951 után állami ösztöndíjak is segítik (e szempontból kiemelkedõ szerepe van a Mexikói Íróközpontnak). Nem mellékesen ez az idõszak a kiterjedt folyóirat-kultúra kiépülésének s ezáltal a mexikói novella megújulásának érája is, melynek fellendülésében az akkor húszas évei végén járó Fuentes is élen jár: emmanuel Carballo mellett õ az alapítója annak a Revista Mexicana de Literaturának, mely szándékoltan kozmopolita parafrázis-hadüzenet a nacionalista Revista de Literatura Mexicanának (elõbbi az irodalom mexikói, utóbbi a mexikói irodalom szemléje). A folyóirat 1955–65 közötti évtizedében olyanok publikálnak itt, mint Sergio Pitol, Salvador elizondo vagy Rosario Castellanos, de korán közölnek írásokat a jószerével ismeretlen Cortázartól, García Márqueztõl és Lezama Limától is, s az elsõk között fordítják Thomas Mannt, Henry Millert vagy James Joyce-t Latin-Amerikában. A viharos hatvanas évek ugyanakkor Latin-Amerika nagy évtizedét is jelentik, melynek során a Nyugat – tán nem túlzás kijelenteni – másodszor is „felfedezte” magának a szubkontinenst. A köztudatba való berobbanást minden kétséget kizáróan az 1959-es kubai forradalom indukálta, mely ugyanakkor a nagypolitika aspektusából tekintve még nem ad magyarázatot a hidegháborúban ellenérdekelt hatalmak lakóinak lelkes érdeklõdésére, s nem indokolja az egész, Kubán kívüli kontinens „felfedezését” sem. Sokkal érthetõbbé válik azonban e folyamat, ha társadalmi szinten tekintünk a hatvanas évek kiábrándult, apagyilkos generációjára, akik mindennél jobban vágytak a váratlanra, az újra, az alternatívra, s ennek megfelelõen a kultúra rájuk esõ szeletének lázadást sejtetõ szegmensére, legyen az bár farmernadrág vagy kísérleti irodalom. e kezdetben még artikulálatlan igény a korlátlan lehetõségek éveiben éppúgy megtestesülhetett politikai szinten a saját utat egyéni hangvételben hirdetõ kubai útban, mint vallásilag a zen buddhizmusban, vagy irodalmilag a latin-amerikai újprózában. A programként elõírt antikonformizmus igényei nagyon is kedveztek a hagyományos perifériának, mely így most épp számkivetettsége révén kerülhetett a középpontba – ahhoz ugyanakkor folyamatos impulzusokra volt szükség, hogy az újság ne szûnjön meg újnak tûnni. e szempontból kapóra jött a kifulladó noveau roman helyébe azonnal biztonsággal léptethetõ latin-amerikai próza, mely, bár távolról sem volt mentes az euroamerikai hatásoktól (Faulknertõl, Hemingwaytõl, a kísérleti irodalomtól), de olyan valóságot és/vagy nézõpontot hozott be a köztudatba, amely éppoly izgatóan idegen volt, mint évszázadokkal korábban a gyarmatokra igyekvõ spanyolok számára a meggazdagodást ígérõ Utópia-Újvilág, eldorádó. A gyors terjedést nagyban elõsegítették a felmerülõ igényekre gyorsan és hatékonyan reflektáló kiadók, az elnyúló konjunktúrát pedig az a tény, miszerint a szubkontinens irodalmi színvonalában már egy ideje kortársa volt a világnak – csakhogy a világ errõl eddig a pillanatig nem vett tudomást, így rengeteg könnyen kibányászható aranykincs hevert fordításra/terjesztésre várva. Ilyen körülmények között a remek háttérrel rendelkezõ, széles látókörû, több nyelven folyékonyan beszélõ, a vezetõ nyugati trendeket és Mexikót egyaránt jól ismerõ Fuentes elõbb a mexikói új hullám, majd a boom „élére állt”: a hatvanas 700

évek elejére már túl volt egy nagy figyelmet kiváltó regényen (ez volt az 1958-as Áttetszõ tartomány), élénk részt vállalt a fellendülõ mexikói értelmiségi életben, és egy vállaltan kozmopolita folyóirat alapítójaként kontinensszerte olyan kapcsolathálóval rendelkezett, amilyennel rajta kívül kevesen. Mivel, ahogy Gerald Martin fogalmaz, Fuentes „intellektuális nagylelkûsége páratlannak bizonyult”, ez azt is jelentette, hogy afféle menedzserként igyekezett saját maga mellett pályatársait is nemzetközi figyelemhez juttatni – ekkortájt sem a mindig ágrólszakadt Márqueznek (aki különösen sokat köszönhet Fuentesnek), sem a még igen fiatal Vargas Llosának, sem Cortázarnak nem állt a háta mögött olyan kiadói-kapcsolati háttér, mint neki. (Fuentes késõbb egész könyvet szentelt a boomnak La nueva novela hispanoamericana [A spanyol-amerikai új regény címmel.]) A fuentesi életmû, akárcsak García Márquezé, saját bevallása szerint valójában csupán egyetlen grandiózus könyv – míg azonban Márquez a magány regényét írja, õ az „én” és a „mi” regényeit, vagyis magáét az identitásét. Saját életmûvét egy interjúban olyan többszintes, többszobás házhoz hasonlítja, „melynek pincéjében Aura él unokahúgával és egy rakás vízkedvelõ növénnyel, a tetõtéri penthouse-ban pedig Artemio Cruz lakik nagy bõségben, pezsgõt kortyolgatva”, máshol pedig hozzáteszi: „egyfolytában az identitás kérdéseit kutatom minden írásomban, ez egyfajta monomániám, rögeszmém”. ez az identitás ugyanakkor, akár az egyén, akár a közösség szintjén merül fel, jól kapcsolható a heterogenitás, a bizonytalanság, a határok elmosódásának motívumaihoz, egyúttal pedig a XX. századi irodalom, történelem és filozófia kérdésfelvetéseihez, technikailag és nyelvileg pedig a kísérleti irodalomhoz. Fuentes pályájának jelentõs részében, az egyedül a „ki-a-gyilkos” megfejtésére vágyó, Cortázar által kigúnyolt „nõstény olvasó” (lector hembra) nagyobb bánatára komoly technikai apparátust vonultat fel mûveiben, kemény erõfeszítésekre, egyúttal folyamatos gondolkodásra kényszerítve olvasóit, nyelvi játékai pedig néhol (például a Cristóbal Nonato [Meg nem született Cristóbal] címû regényében) esterházyt, Parti Nagyot juttatják az ember eszébe. Mûvészete tehát lehetne egy kísérleti kontinens énkeresése két másik kontinens kísérleti eszköztárával – csakhogy ahhoz õ maga is hozzáteszi saját invencióit. Az egész világirodalomban ritka például az a prózatechnika, amit 1962-es Aura címû kisprózájában (mely 1969-tõl több helyen is megjelent magyarul Hargitai György fordításában) használ, ahol a hagyományos elsõ személyû szereplõ-, vagy harmadik személyû mindentudó narrátor helyett egyes szám második személyû mesélõt használ. Mindez azt eredményezi, hogy az elbeszélõ nem passzív, hanem aktív istenségként, nem forgatókönyvíróként, hanem rendezõként mûködik közre: nem mindentudása emeli a fõhõs és az olvasó fölé, hanem az, hogy folyamatosan alkotja a cselekményt, a fõszereplõ Felipe Monterót felszólítással felérõ kijelentõ mondatokkal instruálva, mintegy bábként mozgatva. A szintén ugyanebben az évben született (magyarul 1966-ban, Hargitai György fordításában megjelent) Artemio Cruz halála ugyanakkor úgy váltogatja az én, te és õ narratív szekvenciáit, hogy közben nem szakad el a hõstõl, az opportunista, 701

korrupt, mindent és mindenkit elárulva a társadalmi elitbe betörõ Artemio Cruztól, aki halálos ágyán próbálja újraírni saját történelmét (a kiindulás, ahogy sok kritikusa megjegyzi, Orson Welles Aranypolgárát idézi), melyben az erkölcsös, õszinte vagy bátor döntések hozói túl gyakran szenvedtek gyors halált – helyette, miatta. Sokan, sokféleképpen próbálták már magyarázni a regény legvégén egyesülõ szekvenciák („Artemio Cruz… a neved ˙[…] magamban hordalak, és veled halok meg… mi hárman… meghalunk… Te… meghalsz… meghaltál… meghalok…”) narrációban betöltött, világosan valószínûleg tisztázhatatlan szerepét ugyanakkor, mivel a regény olvasható Mexikó mozaikos történeteként, Artemio pedig értelmezhetõ a mexikóiság egyfajta reprezentációjaként (fogantatása megismétli Mexikó mitikus születését az indián Malinche és a hódító Cortés törvénytelen nászának újraírásával), a skizofrén monológ (trialóg?) jól szimbolizálja azt a tudathasadásos állapotot, melyet országa és kontinense kapcsán késõbb számtalan mûvében jár majd körül. ez a késõbb is rögeszmeszerûen ismétlõdõ kérdésfelvetés ugyanakkor, a kortárs prózatechnikai arzenál teljes felvonultatása mellett már elsõ regényében (sõt részben már legelsõ, Los días enmascarados [álarcos napok] címû, 1954-es elbeszéléskötetében is), az Áttetszõ tartományban (1958, magyarul 1980-ban jelent meg Kesztyûs erzsébet fordításában) is felmerül. A regény ismét több keretben értelmezhetõ: egyrészt mint Mexikó kettõs hanyatlástörténete, másrészt mint a szörnyvárosok szomorú krónikája. A hanyatlástörténet mint interpretációs séma, európában ekkorra már nagy történeti hagyománnyal rendelkezik (edward Gibbontól Oswald Spenglerig és a mi Szekfû Gyulánkig), de a spanyol nyelvû világban is vannak elõzményei. A latin-amerikai gondolkodás a függetlenség kivívásától, vagyis az 1820-as évektõl csaknem száz évig le-, de nem elmaradottnak látja saját kontinensét, a sorozatos kudarcok után azonban a XX. század húszas– harmincas éveire általánossá válik a harmadik világiság-érzet. e váltásnak kontinentális szinten nem pontosan tisztázott a miértje, Mexikóban ugyanakkor jól köthetõ a lassan lecsapódó, posztforradalmi csalódottsághoz, a Forradalom korrumpálódásához, mely talán összevethetõ a mi rendszerváltás után lassan tudatosuló csalódottságélményünkkel. (Ahogy Fuentes egyik hõse, Ixca Cienfuegos fogalmaz: „Mexikóban nincsenek tragédiák; itt mindenbõl gyalázat lesz.”) e kontextusban az Áttetszõ tartomány egyrészt rövid út a pokolba a Forradalom ideáljaitól a Miguel Alemán-féle visszarendezõdésig, másrészt egy jóval hosszabb kálvária a paradicsomi ígérettõl, a „lég legáttetszõbb tartományától” a magából mérgezõ gázokat, nyomort és korrupciót lövellõ szörnyvárosig – Tenochtitlántól Mexikóvárosig. A metropolisz veszélyes szörnyként, bûnös városként való interpretációja (mely Fuentesnél „mint az undok ótvar, egyre csak terjeszkedik”) európában egészen a francia forradalom másnapjáig és Louis-Sébastian Mercier-ig vezethetõ vissza, irodalmi kicsengései pedig Dickensig, Stevensonig, Henry Jamesig. Latin-Amerikában ugyanakkor ekkortájt ilyen vaskos, regényformátumú városrajzzal csak Leopoldo Marechal dicsekedhetett (Adán Buenosayres, 1948). A város kollázsszerû megjelenítése ugyanakkor együtt jár az ötvenes évek Mexikójának társadalmi tablójával: talán nem véletlen, hogy a mû egyik kritikai kiadá702

sához a könnyebb követhetõség kedvéért mellékeltek egy ötoldalas (!) szereplõjegyzéket is. Az aktorok közül kiemelkedik a múltba, az indián eredethez való visszatérést szorgalmazó Ixca Cienfuegos, illetve a Fuentes (és Octavio Paz) alteregójaként értelmezhetõ költõ, Manuel Zamacona, aki szerint „az eredeti a tisztátalan, a keverék. Mint mi, mint én, mint Mexikó. (…) Nem eredetinek születünk, hanem eredetivé leszünk: az eredetiség alkotás. Mexikónak elõretekintve kell eredetiségre szert tennie: visszafelé nézve sose talál rá.” A kaotikus mivoltával is a zûrzavaros és kiismerhetetlen Mexikót szimbolizáló Fuentes a hatvanas években írt további regényeiben tovább bonyolítja a szálakat: 1967-ben két, nehezen követhetõ regényt ad ki, a Cambio de pielt (Vedlés) és a Zona sagradát (Szent terület). Mindkettejük a metamorfózisra épít, és a szereplõkkel játszik (ennyiben visszavezethetõk az Aurához), komoly teret enged a mitológiának, de kettejük közül tán elõbbi foglal el elõkelõbb helyet a kánonban. A Cortázarnak ajánlott történet két pár Cholulában megszakított utazása a húsvéti szünetben Mexikóvárosból Veracruzba – hogy ki alkotja a két párt, az ugyanakkor többféleképp értelmezhetõ, és a történet folyamán is állandó alakulásban van. Az alapképletben a bukott mexikói irodalmár, Javier, butácska, mozimániás New york-i felesége, elizabeth, Javier tanítvány-szeretõje, Isabel, és a hajdani náciból lett autókereskedõ, Franz indul neki az útnak, de a cselekmény elõrehaladtával folyamatosan változnak a párosítások, olyannyira, hogy a Francoéra mókás kedvû cenzora szerint Cambio de Condónra (Óvszercsere) kellett volna változtatni a mû címét. Fuentes ugyanakkor minden szereplõt több funkcióban használ: nem véletlen az elizabeth-Isabel áthallás, a két mexikói-két „turista” képlet, s a végkifejlet is olvasható a mexikóiság nézõpontjából – ahogy az író maga biztat rá –: a két „betolakodót” maga alá temeti Mexikó, az elmenekülõ Javier pedig megfojtja Isabelt. A következtetések egyértelmûek és igen pesszimisták: az európától (Franz) és az USA-tól (elizabeth) megszabadult mexikóiak összefogás helyett egymás torkának esnek. A hetvenes évek termésébõl egyértelmûen kiemelkedik a monumentális, asztalroskasztó Terra Nostra (Földünk, 1975),1 mely Fuentes szerint „a leghosszabb regény, amit a Don Quijote óta írtak”, felesége szerint kiválóan alkalmas párnának a gyerekek alá, ha nagyasztalhoz akarják ültetni õket, Márquez szerint pedig nem árt hozzá egy egyéves ösztöndíj, hogy az ember elolvassa. (Maga Fuentes egy interjúban azt is felvetette, hogy a regénybõl egy light verziót: „Terra Nostra kezdõknek” is piacra kellene dobni.) Minden szempontból totalizáló regényrõl van itt szó (nem csoda, hogy a szerzõ többek közt egy Rómulo Gallegos-díjat is besöpört érte): José Miguel Oviedo szerint Fuentes e mûben mintegy enciklopédiáját nyújtja mindannak, amit a mûfajról tud, s minden témát felölel, ami csak foglalkoztatja, miközben rengeteg könyvet olvaszt magába, nemcsak mert kalandés erotikus regény, esszé és utópia egyben, hanem mert, ahogy késõbb António 1

egy fejezet magyarul is megjelent belõle a Nagyvilág 1988/7. számában, Szõnyi Ferenc fordításában. Jelen számunkban olvashatnak további részleteket.

703

Lobo Antunes az És visszatérnek a karavellákban, számos klasszikus spanyol hõst (Don Quijotét, Celestinát, Don Juant) épít be a cselekménybe. Ha az eddig elemzett mûveket fõleg a mexikói identitáshoz társíthattuk, a Terra Nostra ezen felülemelkedve a latin-amerikaiság, illetve az egész hispán világ interpretációs kísérlete, mely különbözõ szubsztrátumokon utaztatja át olvasóit és szereplõit az antik Rómától a prekolumbián Amerikán át az ókori Keletig és II. Fülöp Spanyolországáig, hogy feltárja identitásuk minden összetevõjét. Fuentes korábbi munkásságát tekintve nem meglepõ, hogy a kicsengés negatív: van, aki José Vasconcelos Kozmikus fajának kifordításaként értelmezi a mûvet, más kritikusok pedig kiemelik: az író nem a fejlõdést, hanem a különbözõ maszkokba bújtatott erõszak állandóságát láttatja nagy ívû történelmi utazásában. A nyolcvanas években Fuentes – néhány kivételtõl eltekintve – lezárja a formai kísérletezés szakaszát, és lazít a narráció komplexitásán, egyre inkább közelítve a lineáris szövésû realista regény tradíciói felé, ugyanakkor tematikája – rögeszmés íróról lévén szó – nemigen változik. elõbb ír egy, az Áttetszõ tartomány Cienfuegos–Zamacona ellentétét latin-amerikai köntösben megjelenítõ regényt (Una familia lejana [Távoli család], 1980), melyben az európai (párizsi) módit mímelõ Víctor és a gyökerekhez visszatérni vágyó Hugo Heredia ellentétét élezi ki, majd kiad egy, a Forradalommal foglalkozó novelláskötetet˙(Agua quemada [Égetett víz], 1981), és egy ugyanebben az idõben játszódó regényt is, mely a háborúban eltûnt amerikai újságíró, Ambrose Bierce történetét meséli el – a regénybõl bestseller, majd mozifilm lett az északi szomszédnál (Gringo viejo, Vén gringó címen 1985-ben). A Felfedezés ötszázadik évfordulójához közeledve, Cervantes-díjának évében (1987) aztán Fuentes a groteszk fegyvertárához nyúlva alkot zseniálisat: a Sterne Tristram Shandyjének hatásait magán viselõ, 1987-es Cristóbal Nonato (Meg nem született Cristóbal)2 a fiktív közeljövõben játszódik, amikor a csõdbe ment Mexikó független államokra bomlott, a hajdani fõváros úszik a szemétben és mindennapos a savas esõ. A kétségbeesett helyzetben az állam pályázatot ír ki: a Felfedezés napjának ötszázadik évfordulóján születõ elsõ kisgyerek olyan kiváltságok birtokosa lehet, amiért – talán – megéri megszületni; legalábbis a stílszerûen Cristóbalnak (=Kristóf) nevezendõ gyermek szülei, ángel és ángeles így gondolják. A mû kilenc fejezetében (melyek, természetesen a terhesség hónapjait szimbolizálják), az idõben visszafelé haladva válik világossá, milyen szikár jövõ vár a világra jövõ gyermekre. A kilencvenes–kétezres években Fuentes figyelme a közösségi történelem mellett a saját élettörténete felé fordul: különösen izgalmas ebbõl a szempontból az 1994-ben megjelent Diana, a magányos vadász, mely magyarul is olvasható Szõnyi Ferenc fordításában. A regény az író hatvanas évek végén fellángoló viharos szerelmi kapcsolatát örökíti meg Diana Soren (a valóságban Jean Seberg) színésznõvel, aki azonban rövid idõ után otthagyja egy forradalmár kedvéért. Itt is, ahogy a késõbbi, 2003-ban kiadott Laura Díaz évrõl évrében (magyarul 20032

Részlet jelent meg belõle a Nagyvilág 1991/4. számában, Mester yvonne fordításában.

704

ban jelent meg, Pávai Patak Márta fordításában), kiemelkedõ szerepet kapnak az 1968-as események, melyek miatt az akkor inaktív írót láthatóan gyötri a lelkiismeret-furdalás – a Dianában feltûnõ alteregója, a (Fuentest olvasó!) Carlos Ortiz mintegy törvényszerûen lesz Soren-Seberg új szeretõje, mert õ azt az utat választotta ’68-ban, amit Fuentesnek kellett volna. A nyolcvanhárom éves korában elhunyt mexikói író halála elõtt adott utolsó nyilatkozatában is épp befejezett kéziratáról és romantikus regényciklusáról beszélt, mert aktivitása az elmúlt években sem hagyott alább. Regény- és novellatermése mellett minden értelemben nagy szerelmese volt a színpadnak: drámákat és filmforgatókönyveket is írt (hogy Seberg mellett elsõ feleségérõl, a színésznõ Rita Macedóról ne is szóljunk), s ki kell emelni igen gazdag, invenciózus esszéit, melyekben olyan fogalmakat alkot meg, mint a mexikói fogyasztóisten, Pepsicóatl, vagy a csonka valóságot tükrözõ Latin-Amerika helyett javasolt, a lassan évszázados névadási vitára ironikusan reflektáló Indo-Afro-Ibero-Amerika. Mely utóbbinak, akárhogy nézzük is, talán õ maga volt a legtudatosabb, legalaposabb, s mindenképp legrögeszmésebb krónikása.3

3

ezúton szeretném megköszönni Csikós Zsuzsannának a szöveg elkészültében nyújtott segítségét.

705

CARlOS FUeNTeS

Hús, gömbök, szürke szemek a Szajnánál Hihetetlen az elsõ állat, amely másik állattal álmodott. Szörnyûséges az elsõ gerinces, amely két lábra állt, elültetve a félelmet a közönséges fenevadak között, melyek még vidám és természetes közösségben, egymás mellett csúsztak-másztak a teremtõ sárban. Bámulatos az elsõ telefonhívás, az elsõ felforralt víz, az elsõ dal és az elsõ ágyékkötõ. ezt álmodta Polo Febo egy július 14-ei napon, hajnali négy óra felé, mialatt magasan fekvõ padlásszobájában aludt, amelynek ajtaját és az ablakait is nyitva tartotta, és éppen válaszolni készült magamagának. De akkor, még mindig álmában, egy sötét, arc nélküli, szerzetesforma alak állított be hozzá, s az õ nevében gondolkodva, szavak formájában folytatta a képekkel telezsúfolt álmot: – A fürge és eleven értelem arra tanít bennünket, hogy a rendkívüli, ha sokszor ismétlõdik, mindennapossá válik, a megszokott pedig, ha nem ismétlõdik meg többé, a csodálatos helyébe lép: a földön való csúszás-mászás, a galambposta, a nyersszarvashús-evés meg a halottak felhurcolása a dombtetõkre, hogy a táplálékot keresõ keselyûk a természetben kapott feladatukat betöltve eltakarítsák õket. Az, hogy a Szajna vize felforrt, harminchárom és fél napja még csodaszámba menõ szerencsétlenségnek számított; egy hónappal késõbb azonban már oda se fordult senki, hogy lássa a jelenséget. A fekete hajók, melyeket igazi meglepetésként ért a hirtelen felforrt víz bugyborékolása, ami hallatlan erõvel a meder kõfalának csapta õket, feladták a kilátástalan küzdelmet. A folyón élõ emberek fejükbe csapták gyapjúsapkájukat, elnyomták fekete cigarettájukat, és fürge gyíkokként felkapaszkodtak a mólókra; a hajók csontvázai pedig lassacskán összetorlódtak Béarne-i Henrik gúnyos tekintete elõtt, s ott lebegtek magukra hagyva, mint megannyi fénylõ szén-, vas- és forgácshulladék. Hanem a Notre-Dame vízköpõi, amelyeknek az eseményekrõl általában csak elvont fogalmaik vannak, sokkal szélesebb panorámát fogtak át fekete kõszemeikkel, és a tizenkétmillió párizsi most végre megértette, hogy ezek a múltból itt maradt szörnyek miért öltik rá nyelvüket oly csúfondáros és vad grimasszal a városra. Mintha csak most vált volna világossá, valami botrányos idõszerûség révén, miért is faragták ki õket annak idején. A békés vízköpõk, bizony, nyolc évszázadot várakoztak, mire kinyithatták a szemüket és dúdolhattak egyet a villás nyelvükkel. A távoli Sacré-Coeur egész homlokzata, a kupolákkal együtt, feketére mázolva virradt meg. Idelent, a csupán karnyújtásnyira lévõ Louvre épülettömbje átlátszóvá vált. egy sebtében elvégzett vizsgálat után a félrevezetett hatóságok arra a megállapításra jutottak, hogy az a festék márvány, ez a láthatatlanság pedig üveg. S ahogy a bazilika maga színt váltott, a benne õrzött képek fajtát cseréltek: de hát lehet keresztet vetni egy kongói Szûzanya csillogó ébenarca elõtt, el lehet várni egy negroid Krisztus vastag ajkairól a bocsánat szavát? A múzeum képei és szobrai vi706

szont átláthatatlanná váltak, sokak szerint azért, mert túlságosan nagy volt a kontraszt köztük meg az üvegszerû falak, padozatok és mennyezetek között. A jelek szerint senkit sem lepett meg, hogy a Szamothrakéi Niké magától megemelkedett; végül is vannak szárnyai. A kétség akkor költözött vissza a lelkekbe, amikor a Fáraó maszkja, mely a szinte anyagtalan környezetben most a valóságosnál is tömörebbnek látszott, az új, felszabadult perspektívában a Gioconda arcvonásaira telepedett rá, azok pedig David Napóleonjának az arcára költöztek. S ez még nem volt elég: a megszokott keretek feloldódása az áttetszõségben felszabadítóan hatott a tisztán konvencionális terekre, aminek következtében most világosan látni lehetett: Mona Lisa, a keresztbe tett karjával, nincs egyedül. S hogy mosolyog. Harminchárom és fél nap telt el, s ez alatt az idõ alatt a Diadalív látszólag homokká változott, az eiffel-torony pedig állatkertté. Látszólag, mondjuk, hiszen az elsõ megrázkódtatás elmúltával senki sem vette a fáradságot, hogy a kezével is megérintse a homokot, amely a szem számára továbbra is kõ volt. Akár homok volt, akár kõ, ott maradt a helyén, és ennél többet végül is senki sem várt el tõle: nem kívánták meg tõle, hogy új természete legyen, beérték annyival, hogy a formája továbbra is felismerhetõ, s hogy kétségbevonhatatlanul a helyén van. ezzel szemben mekkora zavart okozott volna, ha a változatlanul kõbõl lévõ Diadalív a Bellechasse és a Babylone utca sarkán jelent volna meg, ahol közismerten egy gyógyszertár volt. Ami az eiffel-toronyt illeti, annak az átalakulását csak a potenciális öngyilkosok tették bírálat tárgyává, amivel egyben el is árulták beteges szándékukat, bár nagyon látványosan nem háboroghattak, ha azt akarták, hogy új, legalább ilyen jó helyek épüljenek, ahonnan ugyanúgy levethetik majd magukat. – Nem csak a magasság számít; ugyanilyen fontos vagy még fontosabb a hely presztízse, ahonnan a halálba ugrik az ember – mondta Polo Febónak a Le Bouque kávéház egyik törzsvendége, aki tizennégy éves korában megfogadta, hogy a negyvenedik születésnapján öngyilkos lesz. Mindezt egy közönséges délutánon mondta, mialatt a mi fiatal és szép barátunk a napi tennivalóival foglalatoskodott, abban a meggyõzõdésben, hogy ha valami mást találna csinálni, az olyan volna, mintha egy telt házas vasárnap esti moziban sortüzet vezényelne. A közönség remekül elszórakozott rajta, hogy a világkiállítás rozsdás emlékmûve most majomhintaként, oroszlánudvarként, medvebarlangként és zsúfolt madárházként szolgált. A közel száz éven át ontott reprodukciók, az örök jelképi szerep és a folyamatos utalások a legszomorúbb és legbensõségesebb közhellyé fokozták le ezt a helyet. A szünet nélküli szárnycsapkodás, a szanaszét repdesõ galambok, a ludak repülõ alakzatai, a magányosan ücsörgõ baglyok és a ripacskodó, imbolygó, fürtökben lógó denevérek most szórakoztatóak és kellemesek voltak az általános metamorfózisban. A nyugtalanság akkor keletkezett, amikor egy fiúcska rámutatott egy keselyûre, amely a vasépítmény csúcsáról elrugaszkodva elõbb széles kört írt le Passy fölött, majd nyílegyenesen a Saint-Sulpice tornyaihoz repült, ott letelepedett a templom véget nem érõ tatarozásához felhúzott örök állványzat egyik zugában, ahonnan sóváran és ingerülten nézte a negyed néptelen utcáit. 707

Polo Febo elsimította szemébõl a szõke hajfürtöt, az egyetlen kezével (másik nem volt neki) elrendezte a vállára omló sûrû sörényét, és kihajolt a régi ház hetedik emeletén lévõ szoba kis ablakán, hogy üdvözölje a nyári napfényt, amelynek, mint Párizs valamennyi nyári reggelének, egy meleg párákból épült hintón állva kellett volna megjelennie, apró utcai illatok egész udvarától kísérve, hiszen a szagok, amiket a királycsillag júliusban hint szét, merõben mások, mint amiket a holdkirálynõ decemberben szokott egybegyûjteni. Ma azonban... Polo a Saint-Sulpice tornyai felé fordult, felidézve emlékezetében a megszokott szagok katalógusát. A keselyû ott terpeszkedett a kõmûvesállványon, és Polo hiába szimatolt. Sem a frissen kisütött kenyér, sem a mulandó virágok, sem a felforrt cikória, sem a nedves járdák. Azelõtt behunyt szemmel fogadta a nyári reggelt, s átszellemülten várt, míg meg nem érezte a bimbók távoli illatát a Quai de Corse piacán. Ma még a közeli Saint-Germain piac káposztáit és cékláit sem érezte, sem a Gauloise-ok és a Gitane-ok füstjét, sem a szalmára vagy az asztalokra kiloccsantott bort. A rue du Four egyszerûen nem lélegzett, s a pára sem vette a hátára a napot, ahogy máskor szokta. A mozdulatlan keselyû eltûnt a fekete füstfelhõben, amely egy fújtató böffenésével tört elõ a templom tornyai közül. S ez a hatalmas, illattalan ûr hirtelen valami bántó, gigantikus zihálással telt meg, mintha a pokol egyszerre kiokádta volna a tüdejében felgyülemlett, pangó vért. Polo égett hús, szõr és köröm szagát érezte. Huszonkét nyara során elõször csukta be az ablakot, és megállt, nem tudta, mitévõ legyen. Csak félig-meddig érzékelte, hogy ebben a percben hiányozni kezdett neki a szabadság, a szabadság kézzelfogható jele, amit ez az éjjel-nappal, télennyáron, esõben-viharban mindig nyitott ablak jelentett. Csak félig-meddig tudatosult benne, hogy szokatlan bizonytalansága egy tõrõl fakad azzal az érzéssel, hogy mind õ, mind az õt körülvevõ világ gyógyíthatatlanul megöregedett. Csak félig-meddig tudta leküzdeni ezt a bizonytalanságot a gyors kérdéssel: mi történt, hogy életemben elõször kénytelen vagyok becsukni szabad és mindig nyitott ablakomat, szemetet égetnek talán, de nem, ez hússzag, netán állatokat égetnek, járvány van, áldozatot mutatnak be? Polo Febo, aki meztelenül aludt (ez a szabadság másik, jól átgondolt formája volt), bement a hordozható zuhany alá, hallgatta a víz hangos zubogását a fehérre festett bádogon, gondosan beszappanozta magát, míg csak a hab fel nem tornyosodott aranyló szeméremszõrzetén, felemelte egyetlen karját, s az arca felé fordította a zuhanyrózsát, hagyta, hogy a víz végigfolyjon az ajkain, aztán elzárta a csapot, megtörülközött, kilépett a szûk és makulátlan gyóntatószékbõl, amely ezen a reggelen egy kivételével minden bûnébõl kimosta, ez a kivétel pedig az ártatlan gyanakvás bûne volt, s utána anélkül, hogy akár csak gondolt volna is rá, hogy reggelit készít magának, bõrszandált húzott a lábára, sárga kordbársony Levi’s nadrágot vett fel meg egy eperszínû inget, egy gyors pillantást vetett a szobára, ahol olyan boldog volt, siettében még beütötte a fejét a túlságosan is alacsony mennyezetbe, és gyorsan lement a lépcsõn, ügyet sem vetve a minden lépcsõfordulóban ott felejtett üres szemetesdobozokra. A félemeleten megállt, s ujjával kopogtatott a házfelügyelõ ajtaján. Nem kapott választ, így aztán úgy döntött, bemegy, hogy átvegyen egy valószínûtlen postai 708

küldeményt. Mint valamennyi kapuslakás ajtaja, ez is félig fából, félig üvegbõl készült, és Polo tudta, hogy ha Madame Zaharia elmerült arca nem jelenik meg a függönyök között, az azért van, mert Madame Zaharia nincs itthon, s minthogy semmi titkolnivalója nincs a világ elõtt (ez volt a leggyakoribb mondása: hogy õ egy üvegfalú házban lakik), semmi kivetnivalót sem látott benne, hogy a bérlõk bemenjenek a lakásába és felvegyék azokat a hébe-hóba érkezõ leveleket, amiket õ gondosan szétválogatva a tükör mellett szokott hagyni. Polo ezért úgy határozott, hogy belép a múltba veszett kedvességeknek ebbe a barlangjába, ahol örökös fõttkáposzta-gõz itatta át az elesett katonák emlékbõl õrizgetett fényképeit, akiket odakint a verduni föld alá temettek el, itt pedig a sûrû páraréteg alá. És ha pár perc elõtt bizonytalanság fogta el Polo Febo lelkét, amikor nem találta a nyár illatait, a kijózanodás és az öregség megszokott üzenetét, most a cselekvés tûnt föl számára úgy (az, hogy bemegy a házmesterasszony szobájába és megkeres egy valószínûtlen levelet), mint az eredeti ártatlanság igazi kifejezése. ezzel az érzéssel átjárva lépte át a küszöböt. De a fizikai újdonság erõsebb volt a szellemi újdonságnál. A konyhában emberemlékezet óta elõször nem fortyogott semmi, a halott katonák fényképei pedig mint a haszontalan áldozatok és a gyengéd lemondások tiszta tükrei néztek vissza rá. A megszokott szagnak sem volt semmi nyoma Madame Zaharia szobájában. Nem így a hangoknak. Durva ágyán, régi, hideg telektõl elnyûtt matracán a házmesternõ – a tekintete most korántsem volt olyan elmélyült, mint máskor – egy tajtékos üvöltést fojtott magába. Nagyon sok idõ fog még eltelni, mire Polo Febo képes lesz kielemezni azokat a benyomásokat, amiket Madame Zaharia állapota és meglepõ testtartása, más szóval az ok és az okozat keltettek benne. Talán szabad megelõlegezni, a fõhõs felhatalmazása nélkül, hogy az általa felállított kora hajnali egyenlet oldalai most felcserélõdtek: a világ jóvátehetetlenül megfiatalodott, és sürgõs döntéseket kellett hozni. Gondolkodás nélkül rohant, egy vödröt teleeresztett vízzel, begyújtotta a tûzhelyet, és feltette a vizet forrni, miközben valamiféle atavisztikus tudás és az egyszerû megdöbbenés keverékével törülközõket gyûjtött egybe és lepedõket hasogatott széjjel. Az a sajátos tény, hogy a házmesterasszony él, túlságosan is sokszor ismétlõdött meg az elmúlt harminchárom és fél napban. Polo a fogával feltûrte az ingujját az egyetlen használható karján (a másik ingujja gombostûkkel fel volt tûzve a csonk fölött), és letérdelt Madame Zaharia széttárt lábai és lázas combjai közé, hogy megfoghassa a fejet, amelynek most már hamarosan elõ kellett bukkannia. A házmesternõ akkor tajtékzó üvöltésben tört ki. Polo hallotta, hogy a víz felforrt, lekapta a vödröt a tûzrõl, beledobta a lepedõcsíkokat, és visszasietett az ágy lábához, hogy megfogja nem a fejet, amire számított, hanem azt a két apró, kék lábacskát, amely a szétnyitott combok közt megjelent. Madame Zaharia hasa a háborgó óceán görcseivel zúgott, és Polo karcsonkja úgy lüktetett, mint egy márványtest, amely a párja társasága után sóvárog. Amikor a gyerek farral megszületett, Polo megpaskolta a csecsemõ fenekét, elvágta a köldökzsinórt, bedobta a méhlepényt a vödörbe, és ronggyal felitatta a vért, majd egy-két dolgot még elvégzett utána: megnézte a trónörökös nemi szer709

vét – kisfiú volt –, megszámolta, hogy mindkét lábán hat-hat ujj van, és csodálkozva látta a hátán a születés jelét: egy vöröslõ húskeresztet a lapockák között. Nem tudta, odategye-e a gyereket a kilencvenévesnél is vénebb öregasszonynak a karjába, aki néhány perce a világra hozta, vagy inkább õ maga babusgassa-altatgassa, megóva a fertõzésveszélytõl és a fulladásos haláltól. Az utóbbi mellett döntött: valóban tartott tõle, hogy a vénségesen vén Madame Zaharia megfojtaná vagy felfalná ezt az olyannyira idõn kívül született gyermeket, és odament az aranykeretes, öreg tükörhöz, amelynek az üvege és a kerete közé a portásnõ a lakók gyéren érkezõ, valószínûtlen leveleit szokta becsípni. Igen: volt ott egy levél, amit neki címeztek. Azt gondolta, ez is egyike azoknak a hivatalos értesítéseknek, amelyeket idõnként kapni szokott, mindig tetemes késéssel, hiszen a postai szolgáltatás szinte teljes összeomlása akkoriban már, amikor minden, száz évvel korábban fejlõdésként értékelt újdonság mostanra megszûnt hatékonyan és gyorsan mûködni, normális dolognak számított. Akkor már sem a klór nem tisztította a vizet, sem a posta nem érkezett meg idejében. A baktériumok pedig teljes diadalt arattak a védõoltások fölött: az emberek védtelenek, a férgek immúnisak lettek. A borítékhoz lépve megállapította, hogy a levélen nincs felismerhetõ postabélyegzõ; az újszülöttet a melléhez szorítva kivette a borítékot a keret alól. A levél csak ósdi, mohos viaszpecséttel volt lezárva, az elsárgult boríték ugyancsak öreg volt már, s a feladó is különös, régi, elavult betûkkel volt ráírva. Amikor a kezébe vette, néhány remegõ higanycsepp gördült végig a papíron, és lehullott a földre. Anélkül, hogy a csecsemõt elengedte volna, Polo feltörte fogával a vörös viaszpecsétet, és egy gyûrött pergament húzott ki belõle, olyan vékony pergamenlapot, hogy szinte hártyapapírnak tetszett. S a következõ üzenetet olvasta: „A Dialogus Miraculorumban Caesarius von Heisterbach arra figyelmeztet, hogy Párizs városában, mely minden bölcsesség forrása s az isteni írások kútfõje, a sátán, rendkívüli meggyõzõképessége révén, természetellenes tudással ruházott fel egynémely tudós férfiút. Résen kell lenned. A két erõ nemcsak Párizsban, hanem az egész világon küzd egymással, jóllehet itt a küzdelmet kiélezettebbnek látod. Az idõ szeszélye úgy akarta, hogy itt szüless meg, itt nõjél fel és itt élj. Lehet, hogy az életed és ez az idõ másfajta térben estek egybe. Nem számít. Sokan fognak még megszületni, de csak egynek lesz hat ujja mindkét lábán és egy húsból való kereszt a hátán. Õt ezzel a névvel kell megkeresztelned: Iohannes Agrippa. Sok évszázada vár már, õ az, aki az eredeti birodalmak folytonosságát magában hordozza. Azonkívül, bár más idõben, de a te fiad. Teljesítsd ezt a kötelességedet. Várunk; meg fogunk találni; ne akarj megkeresni minket.” A különös üzenetet Ludovico és Celestina írták alá. Meglepetésében, hogy a halál, amelyet a Saint-Sulpice füstjében megszimatolt és az izgatottan repdesõ keselyûkben megérzett, most visszaháramlott az egyetlen karjában tartott élethez s amelyet inkább kigyomlálni vélt, mint bevetni, ahogy a levél titokzatosan jelezte, Polónak nem volt ideje még egyszer elolvasni az írást. Kétszer is megrázta a fejét, teljes bizonyossággal: senkit sem ismerek, akit Ludovicónak vagy Celestinának 710

hívnának; sohasem feküdtem le ezzel az öregasszonnyal. egy kis véres vizet fogott az ujjai közé, meghintette vele a rendkívüli jövevény feje búbját, és azt morogta, amire a levélben megkérték: – ego baptiso te: Iohannes Agrippa. ezzel szemével a goromba poilu fényképe felé hunyorított, aki valamelyik elfeledett lövészárok-, tank- vagy harcigáz-ütközetben esett el, és aki a vén Madame Zaharia egyetlen, hivatalos férje volt, bár csak igen rövid ideig; letette a gyereket a riadt szemû öregasszony karjába, megmosta a kezét, és hátra se nézve kiment a szobából, azzal az elégedett érzéssel, hogy teljesítette a kötelességét.

A szerelem foglya A szép ifjú elmerült szemmel, tágra nyílt pupillákkal nézte, ahogy az asszony odalép hozzá, megigazítja az illatos párnákat a karja közt és a feje alatt, s mindjárt utána visszahúzódik; akkor az asszony egy darabig hálás, csodáló tekintettel bámulta; majd megint hozzá lépett, megcsókolta a fiú alvó, parányi mellbimbóit, megpróbált életet lopni beléjük, s kezét a hóna alá csúsztatta, ujjaival megsodorta a szõke, nedves bolyhot; majd újra eltávolodott tõle: nézte, ahogy ott fekszik egészen meztelenül az ágyon, idegenül, a belladonnától és a mandragórától kábán, mit sem tudván a helyrõl meg az óráról meg arról a nõrõl, aki imádta, aki a köldökét tisztogatta a nyelvével, aki a kemény hasát simogatta és behunyt szemmel csókolgatta az alvó nemi szervet övezõ rézszínû bozótot; akkor a Felséges Asszony újra kinyitotta világoskék szemét, félõs sietséggel megragadta az ifjú kezét, a másik kezével pedig körbemutatott a hálószobában. – Tessék, ez mind, mind a tiéd; ez az egyetlen fényûzõ hely ebben a panteonban, amit a férjem, a Felséges Úr épített, ezt az egész pompát neked halmoztam fel, neked, akit álmomban és ébrenlétemben, haragomban és bánatomban, csalásaimban és csalódásaimban szüntelen vártalak, aki folyvást itt égtél a keblemen meg a lábam közt, miközben forrón vártalak, itt minden a tiéd és minden semmi tenélküled... Nyújtott karjával odakínálta a szép, távoli fiúnak a kõfalon függõ drága drapériákat, az aranytallérokkal és ezüstdirhemekkel teli nyitott ládikákat, a keleti mintájú tapétákat, a barbár ötvösmunkákat és a sztyeppei motívumokkal tetovált bõröket; a füstölõ serpenyõket és az üvegkalitkákat, melyekben terméketlenül, közömbösen, tompán mászkáltak a foglyul ejtett, nehéz rézruhába öltöztetett, páncéljukban beépített smaragdköveket viselõ óriáslegyek, méhek, pókok és skorpiók. Odakínálta neki ezt a biztos erõdöt, ezt a pazar búvóhelyet, amit csalással és vesztegetéssel, de mindenekfelett a Felséges Úr közömbösségének köszönhetõen szerzett meg. Hiába könyörgött; szeretne egy fürdõt, szeretné hallani a pásztorok énekét...; a férje mindent megtagadott tõle: a palota az élõk sírja volt; a Felséges Asszony akkor megértette, hogy a férjének, aki a halál megszállottja, se ideje, se kedve nincs az élõk búvóhelyein szaglászni, leskelõdni vagy ku711

takodni; s azt is megértette, hogy mit jelentenek Guzmán szavai: a Felséges Úr csak a leírt dolgoknak hisz, nem annak, amit lát vagy hall, s hogy amíg valaki le nem írja a Felséges Asszony hálószobáját, a Felséges Asszony békében élhet; egy nyakláncot ajándékozott a munkálatok irányítójának, egy gyûrût pedig az építésvezetõnek; az ágy függönyei mögött felépíttetett magának egy csodálatos, mór csempés fürdõt, a hálófülke padlóját pedig fehér homokkal szóratta fel, a legõsibb sivatagi zsinagógák mintájára. A Felséges Úr akkoriban egy rendeletet diktált le Guzmánnak, amelyben kihirdette, hogy ebben a palotában nem lehet helyük mór vagy zsidó szokásoknak, s hogy mindenki ugyanabban az alsónadrágban fog meghalni, amit egész életén át viselt, mint a Felséges Úr nagyanyja. Mindezt Guzmán mesélte el a Felséges Asszonynak, õ pedig felsóhajtott: a Felséges Úrnak elég papírra vetni valamit, hogy elhiggye, hogy az a valami a valóságban is létezik; többé nem fog ezekkel az érzékies semmiségekkel törõdni. A párnák alatt a Felséges Asszony szagos füvekkel, illatos kesztyûkkel és színes pasztillákkal teletömött apró tasakokat õrzött. Akkor az ifjú viszonozta a szorítását, majd elvette a kezét, és megfogta a Felséges Asszony karját. A szoba padlóját borító fehér homokra nézett, s meglátta benne a saját lába nyomát; azt hitte, még mindig a tengerparton van, a hajótörése helyszínén, csak az most be van bútorozva, ki van illatosítva, és bõrökkel meg vásznakkal ki van bélelve. A homok pedig megváltoztatta a színét. Az ifjúnak megmozdult az ajka: – Ki vagy te? Hol vagyok? Az asszony megcsókolta a fiú fülét, kivett egy fülönfüggõt az egyik közeli dobozból, s a vendége fülcimpájára csíptette; vidám mozdulat volt, vele leplezte azt a könnyû zavart, amely a derûs gesztus mögött a felszínre próbált törni benne; meztelenül, minden nélkül talált rá a Katasztrófa-foknál; most egy fülbevalót akasztott a fülébe; s ezzel az egyetlen, egyszerû, örömteli cselekedettel talán személyiséget és sorsot is adott ennek az embernek, aki, akárcsak a tengerpart vagy a hálószoba homokja, fehér lap volt, amelyre semmit se lehet ráírni, hiszen a hullámok meg a szél meg a többi emberi lábnyom úgyis minden jelet azonnal eltörölnének; de a karika már ott függött a fülcimpáján, õ pedig azt felelte neki, hogy egy távoli palotában van, ahol a világ különbözõ tájai egymás mellett élnek, s ahol a lakók kedvük szerint Bagdadban, Szamarkandban, Pekingben vagy Novgorodban érezhetik magukat, ami pedig õt illeti, õ egyszerre az úrnõje és a rabszolganõje... A Felséges Asszony arcán a legellentétesebb érzések kifejezései jelentek meg, úrnõ és rabszolganõ, magában arra gondolt, vajon most életet adotte ennek a fényûzõ ágyasházban fogva tartott embernek, vagy éppen megfosztotta az életétõl, vajon eltérítette-e igazi sorsától, amikor idehozta, vagy éppen ellenkezõleg, akkor született meg, amikor ideérkezett, vajon a javára cselekedette vagy tönkretette azzal, hogy birtokba vette, s hogy õ, a Felséges Asszony, az Istenéhez hasonló teremtõ erõ ura-e?: hiszen mindketten foglyok, be vannak zárva, kettesben, szemtõl szembe egymással, és még nem tudni, az ifjú alakul-e idõvel az úrnõje képére, vagy õ lesz ennek az ifjúnak a hasonmása, csak mert tanulékony 712

rabszolganõje lett a tiszta, mostanáig érintetlen, a lepkeszárnyak vagy a villámok módjára egy csapásra megszületõ erõknek?; megcsókolta a fiú ajkát, átölelte a derekát, de sóhajtva vállat vont és elhúzódott tõle, amikor az ifjú újra megkérdezte: – Ki vagy te? Hol vagyok? – Légy irgalmas hozzám – válaszolta a Felséges Asszony, s az ágy szélére ülve a következõket mondta el: – Kislánykoromban hoztak el a hazámból, Angliából egy spanyolországi nagyúr, a nagybátyám várába. Örömmel jöttem, hiszen csecsemõkorom óta rengeteget hallottam mesélni a nap földjérõl, ahol a narancsfa virágzik, s ahol az én országom ködei ismeretlenek. De azt kellett látnom, hogy itt a nap mintha valami természeti csapás lenne, az öröm pedig undok bûnt fakasztana az ember testében: a fényt számûzik, mély, föld alatti tömlöcökbe zárják, hogy nyomorultul elpusztuljon ott, s gránitfalakat emelnek az útjába; az egyszerû testi gyönyört pedig a böjt, az önostorozás és az etikett gyötrelmeinek vetik alá. egy idõ után kezdett hiányozni az angolok harsány közönségessége; ott a mértéktelen ivás, a tánc, a durvaság, a falánkság és a testi érzékiség a fagyos, esõs klímát hivatott ellensúlyozni. A szüleim folyóparti házában minden este örömtüzek égtek és bõséges lakomák voltak, míg az apám meg nem halt kolerában, az anyám pedig gyerekszülésben. Megérkeztem Spanyolországba; elõkelõ, bodor hajfürtös, merev kalikószoknyás társaságba kerültem. Hosszú gyermekkorom volt, kedvesem, s ezalatt az volt az egyetlen szórakozásom, hogy babákat öltöztettem, barackmagokat gyûjtöttem, késõ délelõttig aludtam s az úrnõimet öltöztettem, akár azok a komédiások, akiket apámmal láttunk Londonban. Azt hiszem, akkor szûntem meg gyermek lenni, amikor egy reggel, a menstruációs periódusom alatt, a kápolnába mentem, hogy magamhoz vegyem az Oltáriszentséget; az ostya azonban, alig érintette meg a nyelvemet, kígyóvá változott; a vikárius mindenki elõtt keményen leszidott, és kikergetett arról a szent helyrõl. Figyelj csak, szerelmem; még mindig nem tudom, mennyi bajt indított el ez a szörnyû eset; még mindig nem tudom. Az unokafivérem, a nagybátyámnak, a Felséges Úrnak a fia titokban akkor talán már szeretett engem; õ maga mondta el, hogy azon a reggelen, amikor áldozni szerettem volna a kápolnában, távolról nézett és már imádott engem; én ezt nem tudtam. A parancsot viszont hallottam az apja szájából, hetekkel késõbb, a borzalom és a gyilkolás óráján, a vár egyik termében, ahol halmokba rakva álltak a holttestek, akiket azután az õrök egyenként, lábuknál fogva húzkodtak oda ahhoz a rettenetes máglyához, amely napokon át fertõzte émelyítõ bûzével a tartományt. És azt is megtudtam, hogy a fiatal Fülöp herceg ezeknek a lázadóknak, kommünároknak, eretnekeknek, móroknak és zsidóknak a lemészárlásával – akiket hitszegõ módon õ maga csalt be az egérfogóba – bizonyította apjának, hogy mind a hatalmat, mind a kezemet megérdemli immár. Megtudtam és engedelmeskedtem. Én voltam a trónörökös jövendõbeli felesége, nászunkat a kiontott vér oltárán ültük meg. Lezajlott a szertartás; attól a pillanattól nem játszhattam többé. A tisztátalan nyelvemrõl fakadt kígyó most a testemet harapdálta, gúzsba kötötte a lábamat és a kezemet, fojtogatott és sebeket 713

ejtett rajtam. Én lettem ezeknek a kígyóknak: a társalkodónõknek és a fõkomornáknak a rabszolgája, akik elvették a babáimat, eldugták a jelmezeimet, megtalálták a barackjaim rejtekhelyét, s mindennek tetejében egy szigorú és végeérhetetlen felkészülés órabeosztását is elõírták nekem: meg kellett tanulnom, hogyan beszéljek, hogyan járjak, hogyan egyek: ahogy egy spanyol Dámához illik. erõvel rákényszerítettek a szokások tiszteletére. A makulátlan szimmetria rabjává váltam. S miután már tíz éve csak megadott alkalmakra elõkészített mondatokkal beszéltem, meg azt gyakoroltam, hogyan kell egyenesen, merev háttal járni, a csuklómon egy sólymot hordozva (tévedhetetlen szimmetria: ahogy a parasztasszonyok járnak a kútra korsóval a fejükön, úgy járok én a sólymommal), meg hogy hogyan kell kényeskedve és rosszul megenni azt a pár falatot, amit mindig kinyújtott ujjakkal, magasra emelt fejjel kellett a szájamhoz vinnem, épp olyan hõ szívvel vágytam vissza a régi idõket, mint amilyen ártatlan voltam; de sem a kezeim nem játszhattak többé a babákkal, sem a lábaim nem futkározhattak a maskarás úrnõk körül, sem a térdeimet nem hajlíthattam be, hogy a kertben elültessem a barackmagjaimat. elfogadtam a sorsomat. Fordíts tengernyi idõt egy mozdulat tökéletessé csiszolására, ez a hagyomány értelme, válassz ki az élet lehetõségeibõl egyet, õrizd, simogasd, nevelgesd, és háríts el mindent, ami ezt sértheti vagy megsebezheti: ez a viselkedés az urakhoz és a népekhez tesz minket hasonlatossá; mindketten sokat éltünk már, semmi szükségünk rá, hogy évente változtassunk a szokásainkon. Hagyomány, urak, nép: így magyarázta nekem legkedvesebb barátom, Julián barát, ennek az udvarnak a miniátora. Sokáig nem értettem ezt a végletes protokollt, amely oly mélyen rányomta a bélyegét az életemre (a testem természetesen mindent elfelejtett, amit valaha is tanult), míg aztán egy napon, amikor hordszékemen éppen visszatértem a környékbeli virágoskertekbõl – a férjem akkor is távol volt, ellenséges fejedelmek és eretnekek pártfogói ellen hadakozott –, a székbõl leszállva rosszul nem léptem s a vár udvarának kövein hanyatt nem vágódtam. Segítséget kértem, hiszen a hátamon fekve, vasabroncsos, széles szoknyáimban a saját erõmbõl képtelen voltam felkelni. De sem a kiáltozásomra odasietõ törvényszolgák, kamarások és udvarhölgyek, sem a vagy százan körém sereglõ apácák, káplánok, pohárnokok, papok, lovászok és alabárdosok közül senki sem nyújtotta ki a karját, hogy fölsegítsen. Ott álltak körülöttem, és sajnálkozva, zavartan néztek; a törvényszolgák parancsnoka mindenkit figyelmeztetett: – Senki sem érhet hozzá. Senki sem segítheti fel, ha csak õ maga fel nem áll egyedül. Õ a Felséges Asszony, õt kizárólag a Felséges Úr keze érintheti meg. ez az érvelés felháborított; kiabálni kezdtem a komornáimmal: nem ti öltöztettek és vetkõztettek minden áldott nap, nem ti fésülitek, tetvezitek ki a hajamat, most miért nem érhettek hozzám? Sértetten néztek vissza rám, s neheztelõ tekintetük azt mondta: Más az, ami a hálószobában történik, Felséges Asszony, és megint más, ami az egész világ szeme láttára: ez szertartás. 714

Megint visszasírtam, édes szerelmem, hazámnak, Merrie englandnek a laza szokásait. És arra gondoltam, hogy nekem még az angol zarándoknõkénél is keservesebb lesz a sorsom, akiknek a rossz híre miatt Szent Bonifác betiltotta a nõi zarándoklatokat, mivelhogy a többségük elbukik útközben, s csak kevesen érkeznek meg tisztán a célhoz, és bizony kevés várost találsz Lombardiában vagy Franciaországban, ahol ne élne angol fajból való kurva vagy házasságtörõ asszony. Hanem az én sorsom, bizony mondom neked, ennél is ezerszerte rosszabb: én olyan zarándok vagyok, aki az etikettnek meg a szüzességnek esett áldozatául, annak a két dolognak, mely súlyos bánatként nehezedik a szívemre. eltelt a délután; leszállt az este, és csak a leghûségesebb komornáim és a legfaragatlanabb katonák maradtak mellettem; a ruháim vasabroncsai ropogtak a testem súlya alatt; láttam, ahogy elhaladnak fölöttem a csillagok, egyikük-másikuk a szokásosnál sebesebben; láttam feljönni az új napot, de nekem lassabbnak tûnt, mint korábban bármikor. A második napon a társalkodónõim is elhagytak, csak az alabárdosok tartottak ki mellettem, bár néha elfeledkeztek róla, hogy ki vagyok, meg hogy egyáltalán ott vagyok, és ott ettek, vizeltek, káromkodtak az udvaron. Kõbõl vagyok, gondoltam rezignáltan; most változom át kõvé. Többé nem számoltam az órákat. Képzeletemben ezerféle hajnalpírral öltöztettem fel az éjszakát; feketére festettem a nappalt. De a nap lehámlasztotta a bõrt az arcomról, és sötét gombát fakasztott a kezemen; álló éjjel és nappal esett, az arcfestékeim szétfolytak, a hajam és a szoknyáim eláztak. Jókora késéssel, mert az elõállt helyzet, nem szerepelvén a szertartáskönyvben, zsibbadt zavarral töltötte el õket, a társalkodónõim kihoztak egy fekete ernyõt, és egymást felváltva az arcom fölé tartották. Amikor újra kibújt a nap, a szemérmet félretéve kioldoztam a mellényem zsinórját, hogy megszárítsam a kebleimet. Az egyik éjjel egerek kerestek menedéket a felemelt szoknyáim tágas üregében; nem kiálthattam, hagytam, hogy csiklandozzák a combomat, annak pedig, amelyik a legbátrabb volt közülük, azt mondtam, „Te mur, te messzebb jutottál, mint a tulajdon férjem”. Csak a férjem karjának volt joga kiemelni engem ebbõl a véletlenül adódott, késõbb nevetségessé vált, végül patetikus helyzetbõl. De hiszen azok a karok még sohasem fogtak át, soha! Kinek mondtam el, abban a pillanatban, ezeket a szavakat? Nem akarlak félrevezetni, szerelmem: ezeket a szavakat a leghûségesebb egérnek mondtam, amelyik tartósan befészkelte magát az abroncsos szoknyám üregei közé, hiszen értelemszerûen jobb beszélgetõtársnak tartottam, mint a meghökkent társalkodónõimet, a cifra öltözetû törvényszolgákat és a merev alabárdosokat. emlékezetembe idéztem annak a kemény, mélabús férfinak a melankolikus arcát, aki a férjem volt, amikor elõször szerelmesen rám nézett azon a régi reggelen a kápolnában, amikor a vikárius kiûzött a templomból. Mit tudtam én akkor a szerelemrõl, mur? Valami durvát, állatiasat: azon a reggelen egy szuka kölykezett meg a hálószobámban; én menstruáltam; Azucena, a komornám erényövvel volt megvasalva. Mit tudtam a szerelemrõl? Amit Andreas Capellanusnak a jámbor szerelmesekrõl szóló könyvében titokban olvastam: az igazi szerelemnek szabadnak, kölcsönösnek és nemesnek kell lennie; egy közönséges ember, egy paraszt 715

képtelen rá, hogy szerelmet adjon vagy kapjon. De a legfontosabb, hogy titkos legyen, egér; a szerelmesek a nyilvánosság elõtt nem ismerhetik fel egymást, csak rejtett gesztusokkal; a szerelmesek csak keveset ehetnek és ihatnak; a szerelem összeegyeztethetetlen a házassággal; mindenki tudja, hogy férj és feleség között soha sincs szerelem. Az én férjem, patkány, sohasem érintette meg a testemet; ez annak a bizonyítéka, hogy a házastársak közt valóban nincs szerelem, olyannyira nincs, hogy nem is egyesülnek soha a nászágyon?, vagy annak, hogy a férjem, igazi szerelmeshez illõn, csak titokban, alattomban szeret engem, mint te, mur, mint te, Juan? Az egérrel osztottam meg ezeket a szomorú gondolataimat: a tulajdon anyósom, a férjemnek, a Felséges Úrnak az édesanyja csak sötétben tapasztalta meg, mit mûvelnek a férfiak, mivel csak fejedelmi utódokat nemzeni használta õt a spanyol nagybátyám, a korábbi Felséges Úr; én még erre sem kellek; én olyan szûz vagyok, mint azon a napon, amikor a hazámban, Angliában hajóra szálltam. Képtelen helyzetemben enni és inni is alig tudtam; csak az egér volt velem titokban, láthatatlanul, csak õ volt mellettem, mint igazi és becsületes szerelmes, õ látogatott meg éjszakáról éjszakára, õ harapdálta, õ ismerte meg a testemet... Így töltöttem el harminchárom és fél napot, szerelmem: a vár élete visszatért a megszokott kerékvágásba; a komornáim leveseskanállal tették a számba az ételt; de elõtte retortákban péppé kellett passzírozniuk, másképp nem tudtam volna lenyelni; a legprimitívebb tömlõkbõl ittam, mert minden másfajta edénybõl az államra folyt az ital; amikor pedig a porcelánedényt hozták oda nekem, kiáltva hátrább kergették a minden hájjal megkent õröket, bár volt, hogy nem tudtam visszatartani természetes szükségleteimet, sokszor nem tudtam kivárni, amíg az udvarhölgyeim odaérnek, mert mindig megszabott idõben jöttek, cseppet sem voltak figyelemmel sürgetõ szükségemre vagy a szeszélyeimre. Az alattomos egér pedig minden éjjel meglátogatott, az abroncsszoknyám üregét hátrahagyva mind tágabbra rágta a szüzességem üregét. Õ volt az én igazi társam ebben a keserves szenvedésben. egy este, amikor már nem is számoltam az idõt, amikor már el se próbáltam képzelni, milyen lehet a mosdatlan arcom, és már a kifakult szoknyáimat sem nézegettem, a férjem, gyõztes csapatai élén, bevonult a várba. Már út közben hírül vette a szerencsétlenségemet. De amikor megérkezett, szótlanul elment mellettem, a kápolnába sietett, hogy hálát adjon a gyõzelemért, meg se állt, rám se nézett. Én már jó ideje megesküdtem, hogy semmiért sem fogok neki szemrehányást tenni; arra gondoltam, ha meghal a csatában, akkor nekem az lesz a sorsom, hogy mostantól a magam halálát várjam, mert nincs a világon méltó kar, mely felemelhet a kõrõl; ott, az udvar kövén fekve, kényrekedvre kiszolgáltatva az elemek játékának, ifjan vagy vénen elõbb vagy utóbb magam is eggyé válok ezekkel az elemekkel: magányos csont- és bõrhalom leszek a szabad ég alatt, akinek egyetlen társasága egy egér. Csak a férjem, a Felséges Úr karja méltó rá, hogy felemeljen; ha õ meghal, én is meghalok; ha õ meghal, csak egyetlenegy élet marad társam halálom órájáig: egy apró, bölcs, kopott szõrû, folyvást rágcsáló mur. Hát hogyne adtam volna oda magam annak az egérnek, hogyne paktáltam volna le vele, hogyne engedtem volna meg neki mindent, amit csak akart? Bocsáss meg, Juan, bocsáss meg; nem tudtam, hogy még meg kell álmodnom téged, hogy álmomban meg foglak találni... 716

Késõbb a férjem odajött hozzám; két legényke kísérte, akik egy nagy, egész alakos tükröt cipeltek magukkal. A férjem parancsára a két ifjú elém tartotta a tükröt; borzadva sikoltottam fel, amikor megláttam azt az arcot, amely már nem az én arcom volt; abba a szörnyû pillanatba csúfos vezeklésem mind a harminchárom és fél napja bele volt sûrítve, ráadásaként a megaláztatásnak, amelyben férjem, a Felséges Úr öröknek gondolt halandó szándékkal és halandónak gondolt örök szándékkal részeltetett engem: abban a percben, jóllehet még szûznek hittem magam, örökre elvesztettem az ártatlanságomat. Ránéztem a férjemre, és rögtön megértettem, mi történt; megöregedett, nyilvánvalóan fokozatosan, de akkor, az újabb, gyõztes háborúból való megtérése pillanatában az idõ múlása tapinthatóvá vált; s valami történt is közben, amirõl nem tudtam, ami miatt a Felséges Úrnak ez volt az utolsó csatája; és akkor rájöttem, hogy ez a pillanat az öregsége beismerésének, a lemondása bejelentésének a pillanata volt, hogy ettõl fogva csak az emlékezés és a halál mûveinek kívánja szentelni magát; megpróbáltam felidézni, ezúttal hasztalan, a bájos ifjú álmodó szemét a kápolnában vagy a férfi kegyetlen tekintetét a vértõl csatakos teremben, a férfiét, aki csak a kegyetlen mészárlás után érezte úgy, hogy méltóvá vált a kezemre; azok az arcomra visszanézõ szemek egy öregember szemei voltak, egy megfáradt öregemberé, aki, csak hogy ne legyen egyedül a korai aggságban, odamutatta nekem az én vedlett, poros, szemöldök és szempilla nélküli arcomat; elvékonyodott, reszketõ orromat, amely egy koplaló farkas orrához volt hasonlatos; kifakult hajamat, amely most olyan volt, mint a testemen futkosó patkányok szürke szõrzete. Behunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy az én felséges férjem talán maga intézte úgy, valami ördögi segítséggel, a távoli flandriai harctérrõl, hogy nevetségesen megbotoljak, és mint valami bucskázó majom, leessek a várudvar kövére, hogy mire újra találkozunk, magam is ugyanolyan siralmas képet nyújtsak, mint õ. A Felséges Úr tette azonban nem az ördög mûve volt, hanem az Isten felé forduló keresztényi buzgóságé; ám ha õ Istent választotta szövetségesének az én megcsúfolásomra, én majd a Sátánt fogom választani, hogy megfeleljek neki. Csak miután így megmutatta az arcomat abban a borzalmas, zavaros tükörben, csak akkor nyújtotta a Felséges Úr a kezét, de nekem nem volt elég erõm hozzá, hogy belé kapaszkodjak és felálljak. Kénytelen volt lehajolni és életében elõször a karjai közé fogni, így kísért a hálószobámba, ahol az öltöztetõnõim már elõkészítették a forró fürdõvizet, amit magam kértem, a Felséges Úr rosszallását kockáztatva, aki a fürdést az orvoslás túlzó formájának tartotta. A férjem levetkõztetett, besegített a fürdõdézsába, és életében elõször ruha nélkül látta a testemet. Nem is éreztem a víz égetõ melegét; béna és érzéketlen voltam. Akkor azt mondta, el fogjuk hagyni az õsei öreg várát, a fennsíkon új palotát épít, mely egyszerre lesz a fejedelmek mauzóleuma és a Legszentségesebb Oltáriszentség temploma. ezzel kíván emléket állítani a katonai gyõzelemnek és a... Nem tudta befejezni a mondatot. Térdre esett, kezével eltakarta a szemét, és azt mondta: erzsébet, te nem tudod, mennyire szeretlek, s fõleg, hogy miképpen... 717

Kértem, mondaná meg; de kérésemet megvetõen, kihívóan, és mérhetetlen haraggal tettem fel, mire õ azt válaszolta nekem: Az óta a reggel óta a kápolnában, amikor kiköpted a kígyót, szeretlek, de úgy, hogy soha hozzád sem érek; a szenvedély, amit irántad érzek, a vágyból táplálkozik: de ezt a vágyat nem tudom és soha nem is szabad kielégítenem, mert a kielégülés megölné bennem a vágyat. Én ebben az eszmevilágban nevelkedtem; ez a hamisítatlan keresztény lovagi eszme, amihez halálomig hûnek kell maradnom. Mások lehetnek hûségesek egy álomhoz, és akár meg is halhatnak érte: az álomhoz, hogy lehetséges hatalom, betegség és halál nélküli világ, hogy megvalósulhat a teljes érzéki kielégülés vagy az istenség emberré válásának a világa. Én, mivel az vagyok, aki vagyok, csak egy folyton lebegtetett, mindig ébren tartott, de soha meg nem valósuló vágy álmához lehetek hûséges; ami, ha úgy vesszük, a vallásos hithez hasonló. elmosolyodtam: azt feleltem neki, hogy a tulajdon atyja bezzeg híres volt arról, hogy ezerszer is kielégítette a vágyait az elsõ éjszaka jogával élve; mire a férjem azt válaszolta, hogy lehajtott fõvel maga is elismeri e téren elkövetett bûneit, de más a köznép asszonyait ledönteni, és megint más az eszményi nõt, a háza Felséges Asszonyát megérinteni; keserû dühvel emlékezetébe idéztem, hogy atyja még ha sötétben és örömtelenül is, de ledöntötte Felipe édesanyját, másképp nem lett volna utódjuk; õ hogy fogja ezt a kérdést megoldani?; vagy üresen kívánja hagyni a trónt?; a férjem erre többször is azt motyogta, fattyúk, fattyúk, de szavai ellenére, velük különös ellentétben õ is levetkõzött elõttem, életében elõször és utoljára, a fürdõfülkém sûrû párái közepette, és ez olyan volt, mintha most én tartanám az õ teste elé ugyanazt a méltatlan tükröt, ami által az én szabad ég alatt szerzett, múló bajaim helyett most azokat az állandó hibákat volt alkalmam szemügyre venni, amiket az örökölt bajok hagytak a Felséges Úr testén, a keléseket, a kankó nyomait, a mirigyduzzanatokat, a test látható fekélyeit, a nemi szerve korai erõtlenségét. A forró víz felégette a bõröm, s vörös pipacsokkal ültette tele a combomat meg a hátamat; végre éreztem a testem, és szinte üvöltve kértem, hagyjon magamra. ez a pillanat követelése volt; de a jövõbe nyúló idõé is; nem akartam, hogy a férjem még egyszer az életben megsértse a hálószobám szentségét; tudtam, hogy ennek a pillanatnak a szégyene óhajtott magányom legbiztosabb lakatja lesz; és ez a szégyen csak még teljesebb lett, amikor férjem, a Felséges Úr távozóban azt mondotta: Ugyan mi születhetne a mi egyesülésünkbõl, erzsébet? A mozdulat, ahogy Felipe kiment tõlem, az eszményi szerelemrõl vallott szavai és az undok kelésekkel borított teste közt feszülõ irtózatos ellentétnél is beszédesebb volt; hallgatása kérés volt, hogy szabad végeket kössek össze, következtetéseket vonjak le, bocsássak meg neki. Nem volt erõm hozzá. elhagytam a fürdõfülkét; lepedõbe burkolózva végigsiettem a vár tágas folyosóin. Káprázó szemmel néztem libasorban várakozó udvarhölgyeimet, akik sorra hátat fordítottak nekem, ahogy elhaladtam elõttük. Alakjukat kiemelte az ellenfény; láthatatlan arcukat a fehér ólomkeretes ablakok felé fordították, én csak apácaruhás hátukat s a fekete fõkötõvel fedett fejüket láthattam. Mindegyikhez külön odamentem, és megkérdeztem tõlük: 718

Mit tettetek a babáimmal? Hol vannak a barackmagjaim? De mikor a fényben is megnéztem õket, láttam, hogy csak a hátukon van ruha; elölrõl fedetlenek voltak, szabadon mutatták mezítelen, öreg, kövér vagy éppen fonnyadt, visszeres, törõdött, szõrtelen, sárga, tejfehér vagy bíborvörös testüket; sipító hangon vihogtak, s a kezükben, mint valami rózsafüzér szemeit, vértelen sárgarépára emlékeztetõ, rothadt és csomós gyökereket tartottak, és odanyújtogatták nekem. A Fõkomorna, Azucena köpött egyet törött fogai közt, a nyála végigfolyt hatalmas, sötétlila, a szivárvány színeiben játszó mellbimbóin, és azt mondta: Fogd ezt a gyökeret, ez a bûvös erejû mandragóra, akasztófák, kínpadok és máglyák tövén szedtük; fogadd örökre elveszített játékaid helyett; fogadd soha be nem teljesülõ szerelmeid nevében; nem lesz más játékod, sem szeretõd, csak ez az ördögi test, amely az akasztottak, a megkínzottak, az élve elégetettek könnyébõl született; köszönd meg ajándékunkat; irtózatos veszélyeket vállaltunk érte, hogy megszerezhessük neked; tövig levágott hajunkat hosszú, szürke copfba fontuk, annak végét a gyökér gumójára, a másik végét egy fekete kutya nyakára kötöztük; a mandragóra sikolyaitól halálra rémült állat futásnak eredt, kiszakítva a gyökeret nedves sírjából, mely egyben bölcsõje is volt; mi kóccal tömtük be a fülünket, de a kutya elpusztult félelmében; fogd ezt a gyökeret, vigyázz rá, mert igazában sohasem lesz más társaságod; nevelgesd, mint egy újszülöttet, vessél búzát a fejébe, selymes haj fog kinõni belõle; nyomjál két cseresznyét a szemei helyére: látni fog; egy szelet retket a szájába: beszélni fog; ne ijedj meg hullaszínû, göcsörtös testétõl, sem attól, hogy olyan kicsiny; vidd keresztül, hogy õ legyen az udvari törpe; õ lesz a szolgád, a barátod, a rejtett kincsek felkutatója... fogd... e szavakkal Azucena a kezembe adta a sápadt gyökeret, kényszerített, hogy zárjam össze az öklömet a körül a mocskos, lüktetõ répaféle körül, próbáltam megszabadulni az ajándékától, de a mandragóra nyálkás bõre a tenyeremhez tapadt, és én rémülten elmenekültem onnan, vissza a hálószobámba, lázasan, reszketve, a férjem vágyára gondolva, amit egy másikkal, egy valóságos, élõ, tapintható vágygyal helyettesítettem be, s ez a vágy felrobbant az agyamban, mint a tûz futott végig a mellemen, a hasamon, a zárt nemi szervemen, a karomon meg a lábamon meg a hátamon: egy testet, egy testet, egy testet akarok, Uram, egy testet, amely csak az enyém, csak magamnak; nem egy nyáladzó gyökeret, nem egy ótvaros egeret, nem egy fekélyes férjet: egy testet. Lázasan, õrjöngve a meztelen, frissen mosott, tiszta, megújult testemet néztem a szobám tükrében; megsimogattam magamat; s amikor ujjaim a szüzességem virágához értek, rájöttem, hogy az egyik ujjamat be tudom dugni, szétrepesztve a megrágott hártya maradványait, a még kibontatlan gyönyöröm legmélyéig; nem értettem; én szûznek tudtam magam, én szûz voltam, mégis, a szüzességem fenséges bejárata most cérnavékony szálak szövedéke volt. Nem bírtam tovább; az érzések gyõztek felettem; lezuhantam az ágyra, és álmodtam; a friss élmények sûrû áradásából emlékezõ álom fakadt; téged álmodtalak, terád emlékeztem: láttalak hason fekve a tengerparton, ahogy a hullámok végigsepernek rajtad, egy bíborszínû kereszt bélyegével a hátadon, a tizenkét lábujjad, mert mindegyik lábadon hat ujj volt, belemélyedt a sáros 719

homokba; és amikor álmodtam rólad, emlékeztem rád, te az én nevetni való mártíromságom hamvaiból, a férjem patetikus látomásaiból születtél, én meg abban a fürdõben, a boszorkányok sorfala elõtt, a mandragórával a kezemben: az udvari bolond, amikor meghalt, egy ismeretlen fiúcskát hagyott hátra a párnája szalmájába rejtve; Azucena, a komorna a karjába vette, megsajnálta, engedélyt kért rá, hogy a frissen kölykezett szukával megszoptattasson; megismertelek; visszajöttél; megálmodtalak, mint egy ismeretlen tengerpartra kivetett hajótöröttet... Amikor fölébredtem, arra gondoltam, hogy megérdemlem a bûneimet, és anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, magamhoz hívattam Julián barátot, az udvar miniatúrafestõjét, akinek az utolsó örömteli pillanataimat köszönhettem, a percet, amikor megengedte, hogy megnézzem a metszeteit, az érmeit és a pecsétjeit, és aki titokban odaadta nekem a De Arte Honeste Amandi köteteit; és neki megmutattam magam meztelenül, õ pedig, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, fogta az ecseteit, és kékre festette az ereket a mellemen. ez még jobban kiemelte a testem fehérségét, s utána a barát a magáévá tett, és végre megszûntem szûz lenni. Visszanyertem elvesztett természetemet. A babáimat. A maskaráimat. A barackmagjaimat. Újra magam voltam; megint kislány lettem. Mondom: megszûntem szûz lenni egy férfi karjaiban. Mert miközben a barát aprólékos szenvedéllyel szeretett, semmit sem hagyva kihasználatlanul belõlem, egyre inkább megbizonyosodtam róla, hogy egy rágcsáló kisállat révén már korábban elveszítettem a szüzességemet. Az élvezet után együtt aludtunk. Valamivel késõbb furcsa, apró hangokra ébredtem. Valami mozgott az ágyam lepedõi közt. Valami orrfacsaró bûzt árasztott. egy kisegér lapult a redõk közt, kidugta a fejét, ránézett Juliánra meg énrám, aztán újra elbújt; egy fehér, csomós gyökér, melynek ember alakja volt, egy parányi emberke szinte, egyre közelebb férkõzött összebújt arcunkhoz, nyomában álom, vágy és hallucináció áradt... A mandragórák a vesztõhely tövében nõnek. Ne sirassuk a halottakat: hamu a hamuhoz, homok a homokhoz. Mikor az új palotába költöztünk, a mandragórát a hálószobám homokjába temettem el. Téged találtalak meg a tenger homokjának lábainál, Juan Agrippa. A Felséges Asszony lassan levetkõzött. Anélkül, hogy megzavarta volna pihenésében, alvó kis skorpiónak szólította az ifjút, mintha valamelyik álmosan mászkáló bogárhoz beszélne ott bent az üvegdobozban, elmondta neki, hogy végre megtalálta az elvesztett õszibarackjait, azt a két lágy, de rugalmas gömböt az ízletes, telt húsuk mélyén szunnyadó, kemény magjaikkal, itt lógnak érett gyümölcsként aranyló bõrének a fájáról, és megnyalogatta és megcsókolgatta, és amikor már életre kelt és olyan kemény volt, mint egy tûzbõl és márványból kovácsolt kard, amikor már olyan hideg volt, hogy égetett, és olyan forró, hogy fagyot lehelt, fölé telepedett és a lábai közé szegezte, érezte, hogy töri fel a fekete vadont, hogy választja ketté a nedves ajkakat, hogy hatol belé gyengéden és keményen; ilyen lehet a láng, mely a halálraítéltek húsát elemészti, mondta, ítélj halálra hát, vigyél gyorsan a pokolra, mert én nem tudok különbséget tenni a mennyország és a pokol közt, ha ez a bûn, keveredjen össze a húsomban az örök üdvösség és az örök kárhozat: húsláng, fekete denevéreimet felfaló kígyó, tenger gyermeke, 720

Venus és Apollo, én ifjú androgén istenem, simogasd a faromat, engedd, hadd érezzem a lüktetõ tökeidet a neked széttárt combjaim között, dugd be az ujjadat a seggembe, feszítsd szét jól a szeméremajkamat, ott van, érzem, ott játszik a lágy és nedves szõrömmel, engedd, hadd tapadjon össze a tiéddel, ott van, érzem, ott, ott, ott, meghalok, mert nem halok meg, ott, ott, döfd belém a jogarodat, az az én igazi uram, verd belém a megdagadt mandragórádat, az az én igazi gyökerem, ismerd meg a testemet és add nekem a te testedet, ereszd belém a meleg gecidet, gyere, gyere, most, most, ereszd belém, gyere... Késõbb, amikor már ott feküdt az új és szép ifjú mellett, aki mostantól a hálószobájának a lakója lesz, a Felséges Asszony, miközben megpróbálta kitörölni emlékezetébõl az elõzõ ifjút, nagyon halkan odasúgta neki, nézz meg jól, mert itt senki mást nem fogsz látni; vállalom ezt a kockázatot; lehet, hogy meg fogsz unni, de sohasem mehetsz ki ebbõl a szobából, és senkit sem fogsz látni, senkivel sem fogsz beszélni, senkit sem fogsz megérinteni soha többé, csak engem; azelõtt hajlandó voltam nagylelkû lenni, megengedtem annak a fiúnak, akit arra az idõre, amíg téged meg nem talállak, amíg meg nem keresem az álmom megtestesülését, kiválasztottam magamnak, szóval megengedtem neki, hogy tetszése szerint járjon-keljen fel-alá a palotában, sõt még ki is mehetett, ha akart; a saját vágyammal csábítottam el, s úgy intéztem, hogy maga is egy másfajta életrõl álmodjon, egy olyan életrõl, amelyben nincsenek tiltások, amely mentes azoktól a szigorú erkölcsi elõírásoktól és illemszabályoktól, amiktõl mi itt fuldoklunk, de õ kivitte ezt a szabadságot a karámokba, az istállókba és a konyhákba; ezért kellett meghalnia, meg azért, mert volt olyan oktalan, hogy többet akart egy versben megírni, mint amit megélnie adatott; te nem fogsz meghalni, én gyönyörûséges mandragórám, te énvelem fogsz élni, én szõke egerem, csak énvelem, itt, örökre, még ha ez az öröklét egy röpke pillanat lesz is, még ha meggyûlölsz vagy megundorodsz is tõlem, és hiába próbálnál becsapni, én tudni fogom, mikor jön el a pillanat, amikor kihûl a szívedben az irántam lobogó szenvedély, amikor a szabad levegõre és más emberek társaságára fogsz vágyni; talán ez lesz az a pillanat, amikor a magod növekedni kezd a méhemben; azt hiszed majd, hogy csak a gyönyört kerestem benned, s szabadulni kívánsz a kötelesség fogságából; de én most örökre kijelentem neked: innen csak holtan mehetsz ki, Juan Agrippa... A Felséges Asszony elhallgatott, ismét felneszelve a fehér homokpadlóról odahallatszó kaparásra és szuszogásra; valami megnõtt ott, valami villámgyorsan, titokban átfutott a szobán, valami õt, illetve mostantól õket nézte. A Felséges Asszony csak a foglyul ejtett, látszatra bódult ifjút nézte, elmerülten, ezt a nyomok nélküli homokpartot, ezt a jelek nélküli falat, ezt a figyelmes idegent, aki szó nélkül végighallgatta, miközben õ választ adott a makacs kérdésekre, ki vagyok én?, ki vagy te?, hol vagyok?: a Juannak nevezett ifjú akkor kinyitotta a fél szemét, és az a szem szavak nélkül is azt mondta az asszonynak: egy múlt nélküli ember abban a pillanatban kezd el élni, amikor felébred, amikor hallani és látni kezd; az õ számára az a világ, amit elõször megnéz, meghallgat és megtapint: te, meg a szavaid; el kell fogadnom a nevet és a sorsot, amit tõled kapok, hiszen ezeken kívül 721

semmim sincs, és magam is semmi vagyok; te így akartad: de ha megismerlek, nem félsz tõle, hogy ugyanolyan leszek, mint te, hiszen mást, ami nem te lennél, nem ismerek? És abban a nyitott fél szemben, mely olyan ártatlan volt, mikor a tengerparton rátaláltak, a Felséges Asszony most kételkedést és hitetlenséget látott, Asszonyom, sok mindent meséltél nekem, de mindent mégsem mondtál el; és amit te nem mesélsz el, azt nekem magamnak kell megélnem.

Utolsó szerelem Carolyn Pfeiffernek

Félrehúzta a függönyt, és beszippantotta a tiszta levegõt. A kora reggeli szellõ beáramlott a szobába, s mintha csak jelezni akarná, hogy megérkezett, meglebegtette a függönyöket. Kinézett: a hajnalnak ezek az órái a legjobbak, a legderûsebbek, ezek az órák az induló nap tavasza. Nemsokára belefúlnak a lüktetõ napsütésbe. De reggel hét órakor az erkéllyel szemközti partrész csöndes körvonalait friss béke ragyogta be. A hullámok alig hallhatóan morogtak, s a gyér számú fürdõzõ hangja nem tudta elvonni a figyelmet a felkelõ nap, a nyugodt tenger és a dagály fésülte homok magányos találkozásáról. Félrehúzta a függönyt, s beszippantotta a tiszta levegõt. Három kisfiú baktatott a parton, kis vödreikbe gyûjtögették az éjszaka kincseit: tengericsillagokat, csigákat, tükörsima fadarabokat. A part mellett egy vitorlás ringatózott; az átlátszó ég alig derengõ, halványzöld szûrõn át vetült a földre. A hotelt a strandtól elválasztó úton egyetlen autó sem járt. elengedte a függönyt, és bement a mór mintás csempével kirakott fürdõszobába. A tükörben szemügyre vette alvástól felpuffadt arcát, pedig milyen rövid, milyen furcsa volt az az alvás. Vigyázva becsukta az ajtót. Kinyitotta a vízcsapot, és bedugaszolta a mosdót. A pizsamafelsõjét a vécé lehajtott fedelére dobta. Kiválasztott egy új pengét, leszedte róla a viaszos papírburkot, és behelyezte az aranyszínû borotvatartóba. Az elõkészített borotvát akkor bepottyantotta a meleg vízbe, s egy megnedvesített törülközõvel megtörölgette az arcát. A tükör bepárásodott a gõztõl. Az egyik kezével letörölte az üveget, és meggyújtotta a neonlámpát a tükör fölött. Megnyomta egy új amerikai termék, egy azonnal felhasználható borotvahab nyitógombját; a fehér, hûs anyagot szétkente az arcán, az állán és a nyakán. Megégette az ujját, amikor a borotvát kivette a vízbõl. Fájdalmas grimaszt vágott, a bal kezével feszesre húzta az arcát, és borotválkozni kezdett, felülrõl lefelé, gondosan, a száját félrehúzva. A gõztõl izzadni kezdett; érezte, ahogy a verejtékcseppek végigfutnak az oldalán. Lassan, gondosan megborotválkozott, s amikor kész lett, megsimogatta az állát, elég puha lett-e a bõre. Újra kinyitotta a csapot, megnedvesítette a törülközõt, és megtörölgette az arcát. A fülérõl is letörölte az ott maradt habot, s az arcára egy izgató arcvizet hintett, amitõl buja illatfelhõ lepte el. Letörölte a zsilettpengét, visszatette a borotvatartóba, s az egészet berakta a bõrtokba. Kihúzta a mosdó dugóját, s egy pillanatig elnézte, hogy szívja be a lefolyó azt a szappantól és piszkos szõrtõl szürke pocsolyát. Megvizsgálta a voná722

sait: a megszokott arcot kereste, mert mialatt újra letörölgette a párát az üvegrõl, öntudatlanul is úgy érezte – a jelentéktelen, de nélkülözhetetlen tennivalók, a gyomorbántalmak és a bizonytalan éhségérzet e korai órájában, az álom tudattalan életét körbegomolygó, kellemetlen szagok közepette –, hogy már nagyon régen nem látta az arcát, bár mindennap megnézte magát valamilyen fürdõszobatükörben. Az üveg foncsorozott derékszögében most elõtte volt az egyetlen igazi képe ennek a zöld szemû, határozott szájú, széles homlokú, kiugró pofacsontú arcnak. Kinyitotta a száját, kinyújtotta érdes, fehér lepedékes nyelvét; megkereste a tükörben az elvesztett fogak üres helyét. Kinyitotta a neszesszerét, s egy vízzel teli pohárból elõvette a póthidakat. Gyorsan megtörölgette, s a tükörnek hátat fordítva a szájába tette õket. Kinyomta a zöldes pasztát a kefére, és megmosta a fogait. Gargarizált, majd levette a pizsamanadrágot. Kinyitotta a zuhanyozó csapját. Tenyerével megnézte, elég meleg-e a víz, s a tarkójára engedte az egyenetlen vízsugarat, miközben végigszappanozta sovány, kiugró bordájú, petyhüdt testét, melynek izmai ugyan még õriztek valamit ideges feszültségükbõl, de a hasa már annyira megereszkedett, hogy megítélése szerint nevetségesen lógott volna, ha nem húzza be erõvel, természetellenes tartással... persze csak olyankor, amikor, mint ezekben a napokban is, ki volt téve a szálló- és fürdõvendégek tolakodó pillantásainak. Arcát a zuhanyrózsának tartotta, elzárta a csapot, és gondosan megtörülközött. Megint elöntötte az elégedettség érzése, amikor a mellét és a hónalját bedörzsölte kölnivízzel, s két mozdulattal megfésülte göndör haját. Kivette a ruhásszekrénybõl a kék fürdõnadrágját és a fehér pólóingét. A lábára felhúzta a fûzõs olasz vászoncipõt, és lassú mozdulattal kinyitotta a fürdõszoba ajtaját. A függönyök tovább lebegtek a szélben, s a nap is kitartóan ragyogott: kár lenne, igazán kár lenne, ha megváltozna az idõ. De szeptemberben sosem lehet tudni. Odanézett a franciaágyra. Lilia még mindig aludt, a szokásos keresetlen, laza testhelyzetben: feje a vállára hajtva, kinyújtott karja a párnán, a háta szabadon, behajlított térde kibújt a lepedõ alól. Odament a fiatal testhez; a szitáló reggeli fény játékosan megvilágította a karok aranyló bolyhait, a szemhéjak nedves sarkait, az elnyílt szájat, a szalmaszínû hónaljat. Fölé hajolt, hogy jobban lássa az ajkakra kiült verejtékgyöngyöket, s hogy érezze abból a napbarnított, ártatlanul szemérmetlen, pihenõ állatkatestbõl áradó langyosságot. Kinyújtotta a karját, hogy megfordítsa az alvó testet, hogy szemtõl szembe lássa. A félig nyitott ajkak becsukódtak, s a lány felsóhajtott. Lement reggelizni. Megitta a kávéját, megtörölte a száját a szalvétával, és körbenézett. A jelek szerint a gyerekek mindig ebben a korai órában reggeliztek, a nagymamák kíséretében. egyik-másik lurkónak, amelyik nem tudott ellenállni a reggeli elõtti fürdés kísértésének, már vizes és letapadt volt a haja, de már alig várták, hogy ázott gatyájukban visszamenjenek a strandra, ahol minden csordultig volt azzal az idõ nélküli idõvel, aminek csak a gyerekek fantáziája szabott ritmust, kinek-kinek hosszabbra vagy rövidebbre mérve a homokvár- és gátépítéssel, mókás temetésdivel, tapicskoló ugrándozással és önfeledt játszadozással áthancúrozott órákat, amikor idõtlenül kínálták oda testüket az idõ kerekein forgó nap melegének, vagy vidáman sivalkodtak a víz érinthetetlen pólyája alatt. Furcsa volt látni ezeket az 723

apróságokat, amint a megnyílt térben máris határozott helyet keresnek egy képzeletbeli temetésnek vagy egy homokpalotának. A gyerekek elmentek, most a felnõtt szállóvendégek jöttek be. Cigarettára gyújtott, és átadta magát annak a könnyû szédülésnek, ami néhány hónapja mindig elfogta, valahányszor a nap elsõ cigarettafüstjét tüdõre szívta. Tekintetét most a csipkés tengerpart távoli kanyarulatára fordította, mely tajtékosan kígyózott a nyílt óceán legtávolabbi pontjától az öböl legzártabb félholdjáig, ahol már vitorlák pettyezték a vizet, s ahonnan odahallatszott az induló élet moraja. egy ismerõs házaspár ment el mellette, egy kézmozdulattal üdvözölték. Biccentett, és újra mélyet szívott a cigarettájából. Az étterem hangjai felerõsödtek: a tányéroknak koccanó evõeszközök, a csészékben megforgatott kávéskanalak, az üvegek lepattintott kupakjai, az ásványvíz pezsgése, a megigazított székek, a párok beszélgetései, a turistacsoportok. S a hullámok élénkülõ zúgása, mely nem akarta hagyni, hogy az emberi zaj elnyomja. Az asztaltól jól lehetett látni Acapulco modern homlokzatát az elõtte húzódó parti sétánnyal, az új városrészt, amit rohammunkában építettek föl, hogy kiszolgálják a nagyszámú észak-amerikai turista kényelmét, akiket a háború megfosztott Waikiki, Portofino vagy Biarritz élvezetétõl, meg azért is, hogy a mögötte meghúzódó szakadt, sáros negyedeket eltakarják, ahol mezítelen halászok éltek a kunyhóikban nagy hasú gyerekeikkel, rühes kutyáikkal, fekete vizû csatornáikkal, trichináikkal és bacilusaikkal. Mindig két idõt mutatva ebben a Janus-arcú, kettõs közösségben, amely mérhetetlenül messze van attól, ami volt, és mérhetetlenül messze attól, ami lenni akar. Tovább cigarettázott, kicsit elzsibbadt lábakkal, melyek már délelõtt tizenegykor rosszul viselték ezt a nyári öltözéket. Titokban megdörzsölte a térdét. Benne bujkálhatott valami hideg, mert a délelõtt egyetlen, gömbölyû fényrobbanás volt, s a nap koponyáján narancsszínû tolldísz izzott. Bejött Lilia, a szemét napszemüveg takarta. Felállt, és a lány alá igazította a széket. Intett a pincérnek. Látta, hogy az ismerõs házaspár összesúg. Lilia papaját és kávét kért. – Jól aludtál? A lány bólintott, zárt szájjal elmosolyodott, és megsimogatta a férfi sötét kezét az abroszon. – Megjöttek már a fõvárosi lapok? – kérdezte Lilia, miközben felszeletelte a gyümölcsöt. – Megnéznéd? – Máris. Siess, tizenkettõkor indul a hajó. – Hol ebédelünk? – A klubban. A férfi az iroda felé indult. Igen, a mai nap is éppen olyan lesz, mint a tegnapi, csikorgó beszélgetésekkel, semmitmondó kérdésekkel és válaszokkal. De az este, amikor nem kell beszélgetni, az más. Mit akar még? A hallgatólagos megállapodás nem követelt meg igazi szerelmet, még csak egyfajta személyes érdeklõdést sem. egy lányt akart vakációra. Itt van. Hétfõn mindennek vége lesz, soha többé nem 724

fogja látni. Mi mást akar még? Megvette a napilapokat, és felment a szobába, hogy felvegyen egy flanelnadrágot. Az autóban Lilia rögtön az újságokba temetkezett, néhány megjegyzést tett egyikmásik mozihírre. Napbarnított lábait keresztbe tette, az egyik papucsa lelógott, nem zavarta. A férfi meggyújtotta aznapi harmadik cigarettáját, nem mondta meg, hogy ennek a lapnak õ a kiadója, szórakozottan nézegette az új épületek homlokzatán díszelgõ hirdetéseket, meg azt a különös átmenetet a tizenöt emeletes hotel, a hamburgerfalatozó és a lekopasztott hegyoldal között, amelynek a belsejét markológépek szakították fel, nyitott hasa ott vöröslött az országút fölött. Amikor Lilia kecsesen a fedélzetre szökkent, és némi egyensúlyozás után neki is sikerült megvetnie a lábát a jachton, a fiú már ott volt, a kezét nyújtotta nekik, hogy beljebb segítse õket az ingadozó pallóról. – Xavier Adame. Szinte meztelen volt, csak egy kurta fürdõnadrág volt rajta, sötét arca napolajjal volt bekenve kék szeme és sûrû, játékos szemöldöke körül. egy ártatlan farkas mozdulatával nyújtotta a kezét: egy vakmerõ, jámbor, titokzatos farkas mozdulatával. – Don Rodrigo mondta, hogy vendégeim lesznek a hajón. A férfi bólintott, helyet keresett az árnyékos kabinban. Adame azt mondta Liliának: – ...az öreg már egy hete megígérte, de aztán megfeledkezett róla... Lilia elmosolyodott, és leterítette a törülközõt a hajó napsütötte farrészében. – Kérsz valamit? – kérdezte a férfi Liliát, amikor a fedélzeti pincér megjelent az italos kocsival. Lilia, már fekve, az ujjával intett, hogy nem. A férfi odament a kocsihoz, és mialatt a pincér egy gin-tonicot készített neki, felcsipegetett néhány szem mandulát. Xavier Adame eltûnt a kabin tetején. Hallották biztos lépteit, s hogy néhány szót vált valakivel, aki a pallón állt, aztán érezték a test mozgását és súlyát, ahogy leheveredik a kabintetõre. A kis jacht lassan kiúszott az öbölbõl. A férfi fejére tette átlátszó ellenzõjû sapkáját, és hátradõlt, hogy megigya a gin-tonicot. Szemben vele a napfény elomlott Lilia testén. A lány kioldotta a bikinifelsõje csomóját, s odatartotta a napnak a hátát. Az egész testébõl elégedett öröm áradt. Felemelte a karját, s egy rézcsattal összefogta kibontott haját a tarkóján. Nyakán finom verejtékcsík futott végig, megnedvesítve karjának lágy, gömbölyû húsát és sima, mély árokkal kettéválasztott hátát. A férfi a kabin mélyébõl nézte. Mindjárt el fog aludni, ugyanabban a testtartásban, mint reggel. Vállra hajtott fejjel, felhúzott térddel. Látta, hogy a hónalja ki van borotválva. A motor beindult, s a hullámok két sebes tarajra nyíltak szét, sós, egyforma, kavargó permetet szórva Lilia testére. A tengervíztõl átnedvesedett bikinialsó odatapadt a csípõjére, és mélyen besüllyedt a farpofák közé. A sirályok rikoltozva ûzõbe vették a gyors hajót, s a férfi ráérõsen szopogatta italát a szívószálon át. Az a fiatal test csöppet sem hozta izgalomba, inkább ingerültséggel, valamifajta rosszindulatú szigorúsággal töltötte el. A kabin mélyén, vászonszékén üldögélve azt játszotta, hogy elodázza a vágyait, arra a csöndes és magányos éjszakára tartalékolva õket, amikor a testek eltûnnek 725

a sötétben, amikor semmiféle összehasonlításnak nem lehetnek alanyai. Éjszaka teljesen a lánynak adja tapasztalt kezeit, az elnyújtott élvezet és a meglepetés avatott szerelmeseit. Lenézett napbarnított, zöldes, kidagadt erû kezére, az egykori türelmetlen férfierõ egyetlen örökösére. Kint jártak a nyílt tengeren. A kusza bokrokkal benõtt, sziklaormos, lakatlan part fölött vibrálva ragyogott a levegõ. A jacht éles kanyart vett a nyugtalan tengeren, s egy hullám az oldalának csapódott, lefröcskölve Lilia testét; a lány vidáman felsikoltott, s hirtelen felkapta magát, de a rózsaszín mellbimbók visszafogták, mintha lecsavarozták volna kemény melleit. Visszafeküdt. A pincér ismét megjelent, egy zúzott szilvától, õszibaracktól és hámozott narancstól illatozó tállal. A férfi becsukta a szemét, erõltetetten elmosolyodott a gondolattól: ez a buja test, ez a karcsú derék, ezek a telt combok maguk is ott hordozzák, egy ma még parányi sejt mélyére elrejtve, az idõ rákját. Múló csoda csak mind, néhány év, és rá sem lehet majd ismerni erre a mostani, kápráztató testre. Napra kitett holttest, csak úgy csorog róla az olaj meg az izzadság, gyorsan múló, perc alatt elszálló fiatalságának, hervadó hajszálcsövességének a verejtéke; a combjait meggyûri majd a többszöri szülés meg a csupa szorongás földi lét, meg a minden eredetiségtõl megfosztott, kiürült hétköznapok örök ismétlõdése. Kinyitotta a szemét. A lányra nézett. Xavier lekászálódott a kabintetõrõl. elõször a szõrös lábszárát látta meg, majd a nadrág alatt dudorodó nemi szervét, végül az égõ mellkasát. Igen: ez a fiú úgy mozog, mint a farkas, csak lehajolva tud bejönni a nyitott kabinba, hogy elvegyen két õszibarackot a jégtartóra helyezett tálról. Rámosolygott a férfira, és kiment, markában a két gyümölccsel. Leguggolt Liliával szemben, a lábai kettényíltak a lány arca elõtt; megérintette a vállát. Lilia mosolyogva elvette az egyik barackot, de a kínálás szavait a férfi nem hallhatta, mert a motor, a szél meg a sebes hullámok robaja elnyomta õket. A két száj egy darabig szótlanul rágcsált, a gyümölcs leve végigfolyt az állukon. Ha legalább... Igen. A fiatalember most összezárta a térdét, hátával nekidõlt a hajó bal oldali korlátjának, és kinyújtotta a lábát. Összehúzott szemöldökkel a tiszta déli égre emelte mosolygó szemét. Lilia a fiút nézte, mozgott a szája. Xavier, karját a part felé nyújtva, mutatott neki valamit. Lilia megpróbált odanézni, közben eltakarta a mellét. Xavier odahajolt hozzá, mindketten nevettek, amikor a fiú megkötötte a vászon bikinifelsõ zsinórját, a lány akkor felült nedves, a törülközõ lenyomatait õrzõ felsõtestével, és egyik kezét a homloka elé emelve nézte, amit a fiú a meredek homokpart távoli vonalában mutatott neki; az a vonal most olyan volt, mint egy sárga kagyló a dzsungel sûrûjében. Xavier felállt, valami utasítást kiáltott a motorkezelõnek. A jacht újabb fordulatot tett, és a part felé fordult. A lány is nekidõlt a hátával a hajó korlátjának, és magához húzta a táskáját, hogy cigarettával kínálja Xaviert. Beszélgettek. Nézte a két egymás mellett ülõ, egyformán barna bõrû és egyformán sima testet, mindkettõ egyetlen, megszakítás nélküli vonallal volt megrajzolva a feje búbjától a kinyújtott lába fejéig. Két mozdulatlan, biztos várakozástól feszült test; mindkettõt megborzongatta a másik újszerûsége, s egyformán érezték az alig lep726

lezett vágyat, hogy kipróbálják egymást, hogy odakínálják magukat egymásnak. Szívott egyet a szívószálon, és feltette a fekete szemüvegét, ami a sapkaellenzõvel együtt szinte eltakarta az arcát. Beszélgettek. Amikor megették a barackot és leszopogatták a magokat, valami ilyesmit mondhattak: „Nagyon finom volt”, vagy talán azt, hogy „ez jólesett...”. Valami olyat, amit korábban senki sem mondott még, ami csak a testek életavató jelenvalóságában fogalmazódhat meg. Ilyeneket mondhattak... – Hogyhogy eddig még nem találkoztunk? Én mindig ott vagyok a klubban... – De én nem... Gyere, dobjuk be a magokat a vízbe. egy... Látta, ahogy egyszerre eldobják a magokat, és közben nevetnek, de a nevetés hangja nem jutott el hozzá; látta a karjuk erejét. – Én nyertem! – mondta Xavier, amikor a magok hangtalanul becsapódtak, jó messze a jachttól. A lány nevetett. Visszaültek . – Szeretsz vízisízni? – Nem tudok. – Na majd én megtanítlak... Vajon mirõl beszélhetnek? Köhögött, magához húzta a kocsit, hogy újabb italt készítsen magának. Xavier nyilván kipuhatolja, miféle pár õk ketten Liliával. A lány nyilván elmeséli piszkos kis történetüket. A fiú nyilván vállat von, és kényszeríti a lányt, hogy inkább a farkas testét szeresse, legalább egy éjszakára, a változatosság kedvéért. De szeretni... szeretni... – Az a fontos, hogy az ember erõsen tartsa a karját, érted?, hogy ne hajlítsa be a könyökét... – elõbb megnézem, te hogy csinálod... – Jó. Majd kint, a part mellett. Hát, igen! Ha az ember fiatal és gazdag. A jacht egy eldugott partrészen, a homokpadtól néhány méterre megállt. Fáradtan ringott néhányat, majd kiokádta benzinlélegzetét, foltot böffentve a kristályzöld, átlátszó tengerre. Xavier bedobta a vízbe a síléceket; utána maga is beugrott, mosolyogva kidugta a fejét a vízbõl, és felhúzta a léceket a lábára. – Dobd le a kötelet! A lány megkereste a fogantyút, és ledobta a fiúnak. A jacht újra elindult, és Xavier kiemelkedett a vízbõl, szorosan a hajó nyomvonalában, s magasba emelt karjával üdvözletet intett Liliának, aki elbûvölten nézte, miközben a férfi a gin-tonicot itta: a tengernek ez a keskeny kis csíkja, mely a fiatalokat elválasztotta, valami titokzatos módon közel is hozta õket egymáshoz; jobban egybeforrasztotta õket, mint a legtapadóbb szeretkezés, egyfajta állandó, mozdulatlan közelségben tartotta a két embert, mintha a jacht nem is a Csendes-óceán habjait szelné, mintha Xavier egy öröklétre kifaragott, hajó vontatta szobor lenne, Lilia pedig egy anyagtalan, közönséges hullám tetején állana, a feltornyozódó, széttörõ, meghaló, újra összeálló, örökké háborgó, sosem változó – mindig más és mindig ugyanolyan – hullámok valamelyikén, melyek önmaguknak, a keletkezés felkorbácsolta habok727

nak, az elveszett ezer évnek és az eljövendõ ezer évnek a tükörképei, kívül az idõn. Belesüppedt az alacsony, kényelmes, nagy székbe. Most mit tegyen? Hogy szabaduljon ebbõl a véletlenül adódott helyzetbõl, mely tele van szükségszerûséggel, olyan szükségszerûségekkel, melyek nem engedelmeskednek az õ akaratának? Xavier elengedte a fogantyút, s a parttal szemben belebukott a tengerbe. Lilia fejest ugrott a vízbe, õrá oda se nézett, egy pillanatra se. Persze biztosan meg tudná magyarázni. De mit? Lilia meg tudná magyarázná neki? Xavier magyarázatot kérne Liliától? Lilia magyarázatot adna Xaviernek? Amikor Lilia feje, a nap és a tenger ezernyi furcsa fénycsíkjától megvilágítva felbukkant a víz színén a fiatalember feje mellett, a férfi tudta, hogy õrajta kívül senki sem merne a lánytól magyarázatot kérni; hogy odalent, ebben a hajóktól szegdelt, átlátszó, nyugodt tengerben senki sem merné firtatni az okokat, senki sem tudná feltartóztatni a végzetes találkozást, senki sem tudná megakadályozni azt, ami történik, aminek meg kell történnie. Mi állhatna a két fiatal közé? ez a székbe belesüppedt, pólóingbe, flanelnadrágba és ellenzõs sapkába bújtatott test? Odalent a másik két test csöndesen úszott, õ pedig a hajókorláttól nem láthatta, mi történik. Xavier fütytyentett egyet. A jacht beindult, és Lilia egy pillanatra megjelent a víz fölött. Visszaesett; a jacht megállt. A gömbölyû, önfeledt nevetés a füléig elhatolt. Még sosem hallotta így nevetni. Mintha csak most született volna meg, mintha nem is volnának mögötte, mindig mögötte, emlékezetes, szégyenteljes történetek, tettek, amiket õ, a lány és õ, a férfi együtt követtek el. Mindketten. ez volt az elviselhetetlen szó. Hogy ezeket a tetteket mindketten, együtt követték el. A keserû grimasz nem tudta visszafogni ezt az arcára kiömlõ szót. A hatalom és a bûn minden rugója eltört, a mások fölötti, az egyvalaki fölötti, a birtokba vett, megvásárolt lány fölötti sajátos uralom rugója széttörött, pedig ezt a lányt épp azért vette meg, hogy együtt lépjen be vele a közös cselekvésnek, a sorsbeli hasonlóságnak és a birtoklási illemszabályok nélküli élményeknek a tág birodalmába. ezek szerint ez a nõ nincs örökre megjelölve? Nem lesz örökre az a nõ, aki alkalmilag az õ tulajdona volt? Nem az a meghatározása, nem az a végzete, hogy attól az, aki, mert egy adott pillanatban az övé volt? Tud egyáltalán Lilia úgy szeretni, mintha õ sohasem létezett volna? Felállt, a hajó hátsó részébe ment, és odakiáltotta: – Késõ van. Vissza kell menni a klubba, lekéssük az ebédet. Mintha az arca, az egész teste halvány keményítõréteggel volna bevonva, olyan feszes lett mindene, amikor látta, hogy a kiáltását senki sem hallotta meg, hiszen két könnyû test, amely az opálos vízben egymáshoz sem érve egymás mellett úszik – mintha egy más levegõégben lebegne –, nemigen hall semmit. Xavier Adame a mólón elköszönt tõlük, és visszament a jachtra: még sízni szeretett volna. A hajó orrából integetett nekik. Meglengette a pólóját, s a szemében nyoma sem volt annak, amit a férfi látni szeretett volna. Ahogy a parton elfogyasztott ebéd közben, a pálmatetõ alatt sem találta Lilia barna szemében, amit látni szeretett volna. Xavier nem kérdezett semmit. Lilia nem mesélte el neki ezt a szomorú, melodrámai történetet, amit most újra végigkóstolgatott magában, miköz728

ben a Vichysoisse kevert ízeit próbálta egyenként felismerni. A középosztálybeli házasság, a szokásos piszkos ügyek, a kan, a szoknyavadász, a szegény ördög; a válás és a kurválkodás. Jó volna elmondani mindent – ó, talán el kellene mondania mindent – Xaviernek. Mégis, ma délután, amikor valósággal menekült Lilia tekintetétõl, alig volt képes emlékezetébe idézni a történetet, mintha a délelõtt folyamán a múlt menekült volna el a nõ életébõl. De a jelen nem menekülhetett el, hiszen éppen azt, a jelent élték, miközben ott ültek a szalmafonatos székükön és gépiesen ették az egyéni ízlés szerint rendelt ebédet: Vichysoisse, languszta, Côtes du Rhône, Baked Alaska. A lány ott ült, mert õ megfizette, hogy ott üljön. egy pillanatra megállt a kezében a parányi halvilla, mielõtt a szájához emelte volna: megfizette, mégis megszökött tõle. Többé nem az övé. Ma este, még ma este meg fogja keresni Xaviert, titokban találkozni fognak, már meg is beszélték a randevút. De Lilia tekintete, mely elmerült a vitorlásokkal pettyezett, alvó tenger távolában, semmit sem árult el. Persze kivehetné belõle, rendezhetne egy hangos jelenetet... Mindent hamisnak, kényelmetlennek érzett, tovább ette a langusztát... Mit csináljon... ez egy végzetes találkozás, amely erõsebb az õ akaratánál... Ó, hétfõn mindennek vége lesz, soha többé nem fogja látni, nem fogja keresni a sötétben, meztelenül, abban a biztos tudatban, hogy a lepedõk közt ott találja azt a formás langyosságot, soha többé... – Nem vagy álmos? – kérdezte szinte suttogva Lilia, amikor kihozták a desszertet. – Nem nyomott el a bor? – De igen. egy kicsit. Vegyél. – Nem; nem kérek fagylaltot... Aludnék egyet ebéd után. Amikor megérkeztek a hotelbe, Lilia egy ujjmozdulattal elköszönt tõle, õ pedig átsétált az úton, és megkért egy fiút, tegyen ki neki egy széket a pálmafa alá. Csak nehezen tudott rágyújtani: valami láthatatlan szél, amirõl a fülledt melegben azt sem lehetett tudni, merrõl fúj, minduntalan eloltotta a gyufáit. Néhány fiatal pár pihent közel hozzá, összeölelkezve, voltak, akik összefonták a lábukat, mások letakarták a fejüket a törülközõvel. elfogta a vágy, hogy Lilia lejöjjön hozzá és fejét a flanelnadrágos, sovány, kemény térdére hajtsa. Szenvedett, vagy inkább meg volt bántva, bosszús volt és bizonytalan. Szenvedett annak a szerelemnek a misztériumától, amihez nem volt hozzáférése. Szenvedett annak a cinkos egyetértésnek az emlékétõl, ami egyetlen szempillantás alatt, szavak nélkül jött létre a tulajdon szeme elõtt, olyan testbeszéddel, amely önmagában semmit sem mond, de annak a férfinak, annak a vászonszékbe belesüppedt, sapkaellenzõ és napszemüveg mögé süppedt férfinak a jelenlétében... Az egyik fekvõ lány bágyadt mozdulattal nyújtózkodott egyet, és kezébõl finom homokesõt pergetett a párja nyakába. Felsikoltott, amikor a fiatalember színlelt haraggal felugrott, és átkapta a derekát. Mindketten lehemperedtek a homokba; a lány felugrott, és futni kezdett; a fiú utána, s amikor elérte, karjába kapta a lihegõ, izgatott lányt, s a tenger felé futott vele. A férfi ledobta az olasz vászoncipõt, a talpát átjárta a homok melege. Végigmenni a strandon, az utolsó méterig, egyedül. Járni, tekintetét a saját lábnyomaira szegezve, meg se látni, hogy a hullámok lassan elmossák ezeket a 729

nyomokat, nem is tudni, hogy minden újabb lépés a létezése egyetlen, bár tünékeny tanújele. A nap szemmagasságban sütött. A szerelmesek kijöttek a tengerbõl – zavarában nem tudta megbecsülni ennek a szinte az egész fürdõközönség szeme láttára, de a lemenõ nap ezüstszínû tengerének lepedõi alatt lezajlott, hosszúra nyúlt szeretkezésnek az idejét –, s az a játékos diadalordítással a vízbe rohanó pár most két csöndesen összebújó fej volt, meg annak a ragyogó, barna bõrû, fiatal lánynak a lesütött szeme... Fiatal. A fiatalok visszafeküdtek a helyükre, egészen közel hozzá, és megint letakarták a fejüket ugyanazzal a törülközõvel. Az este elõl is, a hirtelen leszálló trópusi este elõl is be fognak takarózni. A néger, akitõl a strandkellékeket kikölcsönözték, kezdte összeszedni a székeket. Felkelt, és elindult a szálloda felé. Úgy döntött, megmártózik a medencében, mielõtt felmegy. Bement a medence melletti öltözõbe, leült egy padra, és megint levetette a cipõjét. A kabinsor, amiben a vendégek ruháit õrizték, eltakarta. A háta mögött nedves lépések közeledtek a gumipadlón; a hangok lélegzés nélkül nevettek; a testek törülköztek. Levetette az ingét. A locker túloldaláról orrfacsaró izzadságszag, fekete szivar és kölnivíz szaga csapta meg. Sûrû füstfelhõ szállt a mennyezet felé. – Ma nem jött le a szépség és a szörnyeteg. – Nem, ma nem. – Micsoda dögös csaj... – Kár érte. Attól a madárijesztõtõl aligha kapja meg, ami kell neki. – Csórikám, a végén még szélütést kap az erõlködéstõl. – Ja. Siess. Újra kimentek. Visszabújt a cipõjébe, és kiment, közben az ingét is visszavette. Felment a szobába, gyalog. Kinyitotta az ajtót. Nem lepõdött meg. A déli pihenõtõl megbolygatott ágy ott volt, de Lilia nem feküdt benne. Megállt a szoba közepén. A ventilátor úgy keringett, mint egy kelepcébe esett keselyû. Kint, a teraszon egy újabb tücsökcirpeléses, szentjánosbogaras este kezdõdött. egy újabb este. Becsukta az ablakot, hogy bent tartsa az illatot. Érzékei beszívták azt az illatkavalkádot, a nemrég kifújt parfüm, az izzadság, a nedves törülközõk és a kozmetikumok szagának elegyét. Nem ez volt a nevük. A még mindig besüppedt párna kert volt, gyümölcs, nedves föld, tenger. Odakullogott a fiókhoz, amiben... Kezébe vette a selyem melltartót, és az arcához emelte. A serkenõ szakáll meghorzsolta az anyagot. Készülnie kell. Meg kell fürdenie, meg kell borotválkoznia estére. Letette a ruhadarabot, és megújult léptekkel, ismét elégedetten a fürdõszobába ment. Felgyújtotta a villanyt. Kinyitotta a melegvíz-csapot. Az ingét ledobta a vécé lehajtott fedelére. Kinyitotta a neszesszert. A tekintete végigfutott a benne levõ dolgokon, a kettejük dolgain. Fogpasztás tubusok, mentolos borotvakrém, teknõcfésû, cold cream, aszpirines doboz, sav elleni pasztillák, higiénikus tamponok, arcvíz, kék zsilettpengék, brillantin, ajakrúzs, görcsoldó tabletták, sárga gargarizáló folyadék, gumi óvszerek, magnéziumtej, sebtapaszok, jódos üvegcse, samponos üveg, csipeszek, körömvágó olló, ajakceruza, szemcseppek, eukaliptuszos orrkenõcs, kö730

högés elleni szirup, dezodor. Kezébe vette a borotvát. A penge és a kaparó közti rész tele volt odatapadt, barna szõrrel. Megállt, kezében a borotvával. A szájához vitte, és akaratlanul behunyta a szemét. Amikor ismét felnézett, az a véreres szemû, szürke pofacsontú, hervadt ajkú öregember, aki már nem a korábbi férfi volt, jól bejáratott reflexszel grimaszt mutatott neki a tükörbõl. SZÕNyI FeReNC fordításai

Családtörténet Felmenõimrõl csak a dédszüleimig vannak értesüléseim. Anyai nagyanyám apja, Teodoro Rivas, a spanyol Santanderbõl vándorolt ki a XIX. század második felében és Sonora állam egyik gyönyörû városában, álamosban telepedett le, amely valóságos ligetet alkot az észak-mexikói sivatagban. álamos az ezüst szellemek, füstös indiánok, meg a szentekkel és keresztekkel tarkított kalendáriumok városa. Dédapám itt a pénzverde igazgatója lett. Keveset tudok a családjáról, mert nagyanyám, emilia Rivas Gil szûkmarkúan bánt az információkkal, mintha csak meg akarná tartani magának, így próbálván megóvni a családi kört, amelyet alaposan megtépázott a fájdalom és a halál. Amikor nagyanyám férjhez ment, nagyszüleim házasságuk elsõ éveit Mazatlánban töltötték, ahol a tengerparti sétány közelében laktak. Itt született meg anyám. A XX. század elején készült családi fényképek sokatmondóak. Nagyanyám kis termetû, barna bõrû, sasorrú, szeme fekete, tekintete elszánt és vesébe látó. Nagyapám, Manuel Macías Gutiérrez, sápadt, magas, nagyon jóképû férfi, és olyan fess, mintha skatulyából húzták volna ki: hegyesre viaszolt bajusz, megfontolt tekintet, elegáns hosszú kabát és ingmell. Négy lánya fehér virágcsokorként veszi körül. Hárman (María emilia, Carmen és Sélika) ábrándos tekintetûek, anyám, Berta nézése pedig ugyanolyan határozott, mint a nagyanyámé. De a lányok fehér ruhakölteményeit hamarosan gyászruha váltotta fel: Sélika tízéves korában skarlátlázban életét vesztette. Délceg és oly szépséges nagyapámat pedig rejtelmes módon a legfélelmetesebb végzetes betegség fertõzte meg: a lepra. Nagyanyám és a három lány minden bizonnyal mindenféle szánalomtól mentesen, mérhetetlen fájdalommal nézett szembe nagyapám félelmetes hanyatlásával. A halála után készült képen mindannyian gyászruhát viselnek, göndör fekete hajukat kendõ takarja. Nagyapám becsületes kereskedõ volt, de vagyont nem hagyott hátra. Ismertem a testvéreit és az unokahúgait, a nagynénjeimet. Kísértetiesen hasonlítottak egymásra, magasak voltak és a bõrük fehér, az idõsebbeké pergamenre emlékeztetett, a fiatalabbaké pedig viaszra. Az egyik megdöbbentõ megjelenésû lánytestvére apáca volt. Özvegyen maradt nagyanyámnak saját erejébõl kellett eltartania három lányát. Gyerekkorában még Sonorában jó barátságban volt álvaro Obregónnal. Amikor Obregón államelnök lett, nagyanyámat iskolai felügyelõnek nevezte ki, José Vasconcelos kultuszminiszter pedig fontos feladatkörrel bízta meg a bámulatos al731

fabetizációs kampányában. 1921 után az országnak szembe kellett néznie a tényekkel: a mexikóiak kilencven százaléka írástudatlan volt. Miután mindhárom lánya férjhez ment, nagyanyám visszavonult a három család: a Fuentesek, a Romadíák és a Juárezek gyengéd támogatásával. Vejeivel való kapcsolata olyan viharos lehetett, mint ahogy az nagyanyám erõs természetébõl következett. Lányaival továbbra is úgy viselkedett, mint egy anyaoroszlán a kölykeivel. Viszont velünk, az unokáival, felszabadultan vidám volt, folyamatosan viccelõdött, anekdotázott. A múltat, amely egyre távolodott, élõ kapocsként tárta fel elõttünk, és az õ varázsa révén jelenvalóvá vált számunkra is Sonora, Porfirio Diaz tábornok kora, a forradalom, Mazatlán, az emlékkönyvébe beírt enrique González Martínez-vers, vagy az elfelejtett vonzalma a zongora iránt. A filmeket, ehhez ragaszkodott, fekete-fehérben nézte, de színesben álmodta õket újra, és vele együtt mi is… Hasonló jellemû volt, csak sokkal szigorúbbnak mutatkozott másik nagyanyám, emilia Boettiger. Apja német bevándorló volt, Darmstadtból származott, a Rajnavidékrõl. Dédapám, Philip Boettiger Ferdinand Lasalle lelkes híve volt, de elhagyta Németországot, amikor Lasalle Bismarckkal, a vaskancellárral szövetkezett zavaros meggyõzõdésbõl, miszerint csak a porosz arisztokrácia – a junkerek – és a proletár szocialisták szövetsége mentheti meg az országot a mohó és törtetõ burzsoáziától. Valójában a szocialista Lasalle szalonforradalmár volt, akit a Karl Marx iránti megvetés vezérelt. Foltos zakójú ellenfelét, Marxot, közönségesnek és modortalannak tartotta. A Boettiger fivérek hajóra szálltak, és New Orleansban kötöttek ki. Ott elváltak útjaik. Dédapám bátyja északra ment és Chicagóban telepedett le, ahol sikeres üzletember lett belõle, az unokája pedig Franklin D. Roosevelt elnök lányát, Annát vette feleségül. A dédapám Veracruzba jutott el és beleszeretett a városba meg a Catemaco-tó vidékébe, ahol virágzó kávéültetvényt alapított. Három lánya született: emilia nagyanyám és a testvérei, María és Luisa, de a családhoz tartozónak tekintette házasságon kívül született mulatt kislányát, Annát is. A német nyelv használatát megtiltotta a házában. Mexikóivá akart válni, és arra törekedett, hogy a vén európát végleg maga mögött hagyja. Apai nagyapám, Rafael Fuentes Vélez egy Kanári-szigetekrõl elszármazott kereskedõ, Carlos Fuentes Benítez fia volt, aki egy gyönyörû kreol lányt vett el feleségül, Clotilde Vélezt. A feleségérõl, dédanyámról, azt lehet tudni, hogy egyszer egy útonálló támadta meg és a gyûrûit követelte. Mivel nem akarta neki átadni, kegyetlen támadója gyûrûstül csapta le a kezét machetéjevel. Nagyapám Veracruzban, a kikötõvárosban nõtt fel, és nagyanyámat a tlacotalpani búcsúban ismerte meg. Negyvenéves volt akkor, nagyanyám meg tizenhét. A fényképeken alacsony embernek látszik, sasorra van és átható tekintete, és olyan fantasztikusan íves szemöldöke, mint a francia háztetõékezet, amitõl arckifejezése dühösnek, sõt szinte démoninak látszik. Nagyanyám, emilia viszont olyan, mint egy gótikus szobor, karcsú, magas és szigorú, vonásai tökéletesek, arcán nemes és örök szimmetria tükrözõdik. 732

Három fiuk született. A legidõsebb, Carlos Fuentes Boettiger hamar kitûnt mint költõ. Salvador Díaz Mirón kedvenc tanítványa volt. A daliás ifjú magas volt és szõke. Huszonegy évesen Mexikóvárosba utazott, hogy ott folytassa tanulmányait, de soha nem tért vissza. Tífuszjárvány áldozata lett, ami abban az idõben gyakran pusztított az elmaradott, kaotikus és élhetetlen fõvárosban. De a családnak voltak boldog évei is, elõbb Veracruzban, ahol nagyapám a Mexikói Nemzeti Bank helyi fiókjának igazgatói székét foglalta el, majd Jalapában, ahol ugyanezt a pozíciót töltötte be. Aztán az egészségi állapota romlani kezdett és fokozatosan lebénult. Végül már a hangját is elvesztette és csak a tolószékében tudott ülni, nem maradt más kifejezõeszköze, mint a tekintete és kivételesen íves szemöldöke, akárcsak az öreg Villefort-nak a Monte Cristo grófjában. Apámtól tudtam meg, hogy ez az öregember, akit még én is ismertem, mohón olvasott spanyol, francia, olasz és angol nyelvû könyveket. Rafael nagyapámtól néhány gyönyörû kiadású XIX. századi könyv maradt rám: Dante, Swift és Walter Scott mûvei. Olyan apró betûkkel nyomtatták, hogy bizonyára nagyítóval tudta csak olvasni. Apám mesélte, hogy gyerekkorában nagyapám minden hónapban kézen fogta és elvitte a kikötõbe, amikor a Liverpoolból és Le Havre-ból érkezõ gõzösök befutottak Veracruzba és meghozták a színes magazinokat – The London Illustrated News, La Vie Parisienne – meg a divatos szerzõk: Pierre Benoît, Alphonse Daudet vagy Pierre Loti regényeit. Mivel semmi remény nem volt arra, hogy nagyapám valaha újra egészséges legyen, nagyanyám, emilia Boettiger, átköltözött Mexikóvárosba és a fõvárosban panziót nyitott veracruziak számára. Abban az idõben a forradalom által sújtott családok tömegesen települtek át vidékrõl a fõvárosba. Nagyanyámnak fantasztikus munkabírása és akaratereje volt: gondozta mozgásképtelen nagyapámat és irányította a konyhát, ahol hagyományos veracruzi ételek kerültek terítékre: ízletes sült húsok, tintahal, babos rizs és sült banán. Nagynéném, aki szintén az emilia nevet viselte, nagyanyám erõs akaratának árnyékában a szüleinek szentelte életét: haláláig gondozta õket. Akárcsak az akkoriban divatos regények szereplõi, a saját boldogságát áldozta fel, hogy szülei iránti kötelességét teljesíthesse. Apám, Rafael Fuentes Boettiger, viszont úgy döntött, hogy azt a foglalkozást választja, ami már abban az idõben vonzotta, amikor gyerekkorában apjával eljártak a kikötõbe a gõzös érkezésekor. Korán kezdett olvasni, és az olvasmányait szívesen elõ is adta, így például amikor egyszer a gimnáziumban színielõadást rendeztek, õ azonnal lecsapott D’Artagnan szerepére. Amikor az amerikai tengerészek megszállták a kikötõt, apám tizenhárom évesen a katonai iskola kadétjaként Jalapából Veracruzba utazott, hogy részt vegyen az ellenállásban. Nem jutott messzire, az invázió túl gyorsan lezajlott. De akkor sem jutott túl messzire, amikor tizenkilenc évesen elhatározta, hogy csatlakozik Fernando Soler és Sagra del Río színtársulatához, és titokban hagyta el Jalapát. Nagyapám a córdobai vonatállomáson várt rá és a fülénél fogva szedte le a vonatról. Huszonöt évesen fiatal ügyvédként dolgozott és a Veracruzi egyetem Jogi Karán tanított, amikor a mexikói külügy ügyvédje lett, Mexikó és az egyesült államok reklamációs bizottságának tagja. Az északi határnál folyó háborús esemé733

nyek miatt az õket ért sérelmekért tehettek panaszt ennél a bizottságnál az egyesült államok polgárai. Anyámat egy rozoga sárga villamoson ismerte meg, akkoriban ezek a járgányok sûrûn behálózták Mexikóvárost. Szüleim összeházasodtak és az elsõ diplomáciai kiküldetési lehetõséget megragadva Panamába utaztak, ahol én kilenc hónappal késõbb, 1928. november 11-én megszülettem. Boldog család voltunk. Tolsztoj azt mondaná, hogy nem túl érdekes család. Na de ki akar érdekes lenni, azon az áron, hogy közben boldogtalan? A húgom, Berta, Mexikóvárosban született 1932-ben, a gyerekkorunkat pedig Mexikó különbözõ nagykövetségein töltöttük: Washingtonban, Santiago de Chilében, majd Buenos Airesben. Bizonyára a diplomatacsaládok vándorélete is összekovácsolt bennünket – „frakkos cigányok vagyunk”, mondogatta apám –, de leginkább az kötött össze, hogy kölcsönösen tiszteltük egymást, és az állandó szeretet jegyében telt közös életünk. Alfonso Reyes így írt apámról: „Lényegre törõ, sallangmentes ember volt.” ez a sallangmentes ember egy napon, amikor új munkahelyére, a Rio de Janeiró-i Mexikói Nagykövetségre megérkezett, és azt látta, hogy Reyes, a nagykövet, egyben a legnagyobb mexikói író levelekre válaszol éppen és újságkivágásokat rendezget, így szólt neki: „Don Alfonso, én majd elrendezem az irodai ügyeket, ön pedig csak írjon nyugodtan.” egy másik nagy formátumú követ, Francisco Castillo Nájera mellett, akit Lázaro Cárdenas kormánya delegált Washingtonba, apám továbbfejlesztette kivételes munkaszorgalmát, valamint azt a képességét, hogy a legapróbb részletekre is oda tudott figyelni. ezek az erényei végigkísérték munkáját különbözõ beosztásaiban: a Külügyminisztérium protokollosztályának vezetõjeként és a különbözõ külképviseleteken Panamában, Hágában, Rómában és Lisszabonban. Amikor nyugdíjba ment, az ölte meg, hogy ott kellett hagynia a diplomáciát. Mexikóvárosba vonult vissza, de mindig a sofõrjét, a jelentéseit, a napi diplomáciai teendõit hiányolta. ezek nélkül lassan kihunyt, megrendítõen szétesett, a tekintete pedig nosztalgikussá és révedezõ vált, mint aki nincs is jelen. Neki köszönhetem irodalmi tanulmányaimat. Kisgyerekkorom óta az õ lendülete vitt elõre, néma tisztelgése halott bátyja be nem váltott ígérete elõtt. Humoros, gyengéd és pontos ember volt, jó példát mutatott mindig. Mellette anyám a nem szûnõ szerelmet élte meg. Halála napján apám két dolgot csinált: felpróbált egy új öltönyt és magáévá tette anyámat. Anyám mindig is az otthon büszkeségét és rendezettségét jelképezte. Azt a bizonyosságot, hogy az utazások mögött, a szükségszerû alkalmazkodás mögött a különbözõ iskolákhoz, nyelvekhez és szokásokhoz, mindig ott van a komolyság és az egyenesség mint érték, de ott van a türelmetlenség is az ambiciózus törtetõkkel és intrikusokkal szemben. Anyámnak is volt humorérzéke. Kiválóan pókerezett, láttam, hogyan kopasztotta meg a forradalom tábornokait, akik szerencsétlenségükre egy nagykövetségi vacsorán leültek vele játszani. Még a minap is azt mondta nekem, kilencvenévesen, legyengülve, de egészségesen: „Volt egy nagy vágyam, ami soha nem teljesült. Szerettem volna megtanulni helikoptert vezetni.” Viszont remekül vezetette a Buickot, amivel nyaranta végigautóztuk Amerikát Washingtonból Mexikóvárosig. el kellett viselnünk a meleget, a texasi megaláz734

tatást („Kutyák és mexikóiak belépése szigorúan tilos”), meg a szerpentines utat Tamazunchale magasságában. Anyám gyakorlatias hozzáállásával alaposan ellensúlyozta apám álmodozó természetét. Anyám szervezte meg a mindennapjainkat, õ vezette a háztartást, készítette elõ a ruhákat, és õ vette fel a hitelt is az autóra, a tandíjra, a lakásra. Jobban gondoskodott a jövõrõl, mint az apám, aki bár szélsõségesen pontos és szorgalmas ember volt, nem érdekelte a pénz, gyengéd volt és álmodozó – tisztelet érte. De tudott energikus és elutasító is lenni. Velem természetesen sokszor volt ilyen: még ma is fájnak a verések, amiket tõle kaptam. Ilyen esetekben félretette minden pontosságát, fegyelmezettségét és udvariasságát. Így járt el a korrupt vagy beképzelt politikusokkal is. Még most is emlékszem, amikor szembeszállt Potosí állam egyik kiskirályával, Gonzalo N. Santosszal, mert nem adta meg neki a kellõ tiszteletet. Arra is emlékszem, amikor Abelardo Rodríguez elnöksége alatt beadta a lemondását Mexikóváros kormánybiztosi pozíciójáról, annyira elborzadt a fölajánlott „kenõpénzektõl” és a törvénysértésektõl. Két hónapig volt kormánybiztos. Hiszem, hogy elnyerte az örökkévalóságot az égben. PáL áGNeS fordítása

Tollas Kígyó istenség.

735

lOUiS MACNeiCe

Dugó A lámpa mind piros volt, nem váltott, Nõtt a sok hamuvég, senki nem szólt, A napilap kifakult kezükben, Üresen maradtak a karikák A totószelvényen, jégbe fagytak A friss hírek, az adatok, feledve Lehulltak, szénné vált gyufaszálak, A lányok nem kacérkodtak tovább, És elveszett a kód, a gép leállt, Magas üvegdoboz a járdán, Holttest a zûrzavarban, füle még Figyelt, és senki nem szólt, telefon Nem csöngött, mert mérföldeken át Bökdöste egymást és villogott a többi busz És kiszállni senki nem mert. A kalauznõ komor és zavart volt, pénzt nem váltott.

A természet megjegyzései Pitypangok Javíthatatlan merészek, Beragyogták gyermekkorom hamvas útjait, Nyersek, a kankalin ellentétei, De szemben a kankalinnal, képesek Bárhol virulni, sínek között, oszlopfõn, Mint kitárulkozó barátok, kikkel Sosem esünk szerelembe, de kik betöltik A kankalin és a rózsa hiányát.

736

Macskák Javíthatatlan öntörvényûek, Kovászolták gyermekkorom sok hosszú óráját, Ravaszok, a kutya ellentétei, És, szemben a kutyával, képesek Flörtre, behódolásra, ásítozni bárhol, Mint nõk, kik nem szerzõdést akarnak, Hanem önmagukat adva Szerelmük minden útját megédesítik.

Harisok Javíthatatlan botfülûek, Röptük híd volt gyermekkorom sövényhatárain, Harsányak, a feketerigó ellentétei, De, szemben a feketerigóval, képesek Bárhol, amerre szállnak, jóváhagyni a nyarat, Mint hangos férfiak amott a sarkon, Kiket sohasem látunk, de érdes Hangjuk bátorsággal tölt el.

A tenger Javíthatatlan kegyetlen, Csörgette gyermekkorom kavicsos partját, Kifinomult ellentéte a földnek, És, szemben a földdel, képes Az öröklétet hirdetni bármikor, Mint olyan, akinek Muszáj megadni magunkat, Hogy általa éljünk.

737

SeAMUS HeANeY

Nyári lak I Bánat szele volt-e vagy valami a hõség mélyén ránk acsargott, megerjedt volna a nyár, szennyezett fészek lapult valahol? Ki hibája? fogtam vallatóra a megzápult levegõt, hogy kiderüljön hirtelen, a matrac alatt lárvaszerû mocorgás − hát forrázd, forrázd, forrázd!

II Az ajtó is kihajt, annyi vadcseresznyét és havasi rózsát behordok, hallom, elveszett kislány-zokogásod harangként csendül, öblösödik a nevemre, nevemre. Ó, szerelmem, itt a baj. Az elszórt virágok kettõnk között összehajolnak mint egy májusfa oltár. e becsületes szirmok zápora most keserûvé kavar egy édes kenetet. Gyere. Kend be a sebet.

738

III Ó, mi sátrat vontunk sebünkre az otthonos lepedõ alatt és úgy feküdtünk, mintha egy hûvös kardlapon levegõznénk. egyre csak a tömény gyógyulást kívánom, most is, amint a zuhany vize frissíti kebled himbálózó kelyheit.

IV Végsõ zenétlen vágyban hosszú szárú búza nyílik és a szemek kiperegnek elõre még egyszer merülünk a szív hamvassá koptatott ösvényén.

V Gyermekeink felsírnak a forró idegen éjszakában. Fel-alá téblábolunk, gonosz szájam téged hibáztat, dermedten heverünk, míg a hajnal eléri a párnát és a kertet és a szõlõlugast, Mely növekvõ terhét a fényre bízza. Tegnap dalra fakadt a szikla, hogy függõ Cseppkõre leltünk a barlang könnyezõ vén sötétéjében. Szerelmünk aprót rezdülõ hangvilla. KISS ZSUZSáNNA fordításai

739

HelWiG BRUNNeR

Hajat kell vágni és mit még hisz úgy nõ ki a haj a fejbõl minden növekedik Fû, békevágy, templom jó és a rossz, felróva rovásunkon felcserélhetõ a nincs és a felejtés meg annyi minden, magam sem tudom, nem hiszem el soha, amit nem én gondolok, mi miben áll, áll-e, van-e joga, oka Mi a helyes, és mi a hibás következtetés Hallgatni kellene a jól végzett munka után váll a váll mellett, együtt, szótalan és a koponyánk bõségkosarába a gondolatok egy-két édes cseppje, talán lepottyan.

Tárjátok ki a zsalukat Ludwig van Beethoven: Cisz-moll vonósnégyes, No. 14. Op. 131. Tárjátok ki a zsalukat és az ablakok szárnyait kiáltsatok, repedjen szét a tágas ég a Nap homlokán majd minden fátyol szétfoszlik, s elolvad a mindenség kék mennyezetén csak az égre karcolt betûk sora marad ott lebeg a bús ûrben a hófehér gondolat az érthetetlen, a sietõ, néma képek közt… a con legno és sul ponticello csak üres frázis, és hiába pattog a sforzato mint egy ostorral kicsikart ígéret ajándék-e a hallóknak a hallatlan. Viszont a lüktetés tudománya az a hang, amit nem felejtesz el, az van, valóságos mint a halál a lelked peremén szól dübörögve és a lelked közepén mélyen hallgat 740

mintha egy dallam ébredne táncra szólít, tán pantomimra a kottából elõlép fehérsége… kínos? Nos, ez mégsem történik meg soha.

A hangokkal való bánásmódról Henryk Górecki: 1. vonósnégyes. Op. 62. ez itt már az alkonyat Néhány testet öltõ sejtelem a hangokról: ez tán önvizsgálat volna, de nincs összhangzat, koloritok lebegnek kopár útjaink felett szorongat a hosszú aszály kínja. Ötletek, kulisszák, hajnali köd lebeg, vélt jelenetek a fenyõk keskeny ujjai felett, a szurdokból meleg szél fú, súlyos az állatok lázas lehelete. A lengõ ingát a vad erõ lóbálja, a mutatók a számlapon elakadnak, szétválnak és újra összetapadnak a rövidülõ árnyékok sivár perceiben. Minden oly mesteri a hangok szélesedõ lapálya, a hegyesedõ csúcsok a formák alakulása. Mit számít, hogy minden hang csak példa, mind mintát mutat a hangoknak, mit számít, hogy sosem önmaga a minden csak a lét nyoma a tükörképen.

741

Tengernyi agyvelõ Az óceán komoly vagy nem, tán inkább fuvolaszó a Hold csele, a dagály is átlátszó a tenger mintha gondolkodna – de ez látszat, vagy hasonlat csupán sekély az agyunk mélázása és az óceán, a fodros Atlantikum: hatalmas agyvelõ, ez a gondolatok tengeri pusztasága a feledés végtelen világa.

esõ hol a közepe, attól függ, hol a széle, és hol élek, ez már a formák függvénye, És az ég, ahonnan esik, sem központja, sem formája, sem széle.

Masszázs A fejünkön az izomzat laza ide-oda mozgatom a húsom érzem rezdülõ izmaim járomcsonton és állkapocscsontokon érzem az összefüggéseket is az élet s halál törékeny szintaxisát GáGyOR PÉTeR fordításai 742

JUliAN BARNeS

Cinkosság Kiskoromban, valahányszor csuklani kezdtem, édesanyám máris hozta a hátsó ajtó kulcsát, a tarkómnál félrehúzta a galléromat és becsúsztatta a hideg fémet. Akkoriban valamilyen orvosi – vagy legalább anyai – praktikaként értelmeztem ezt. Csak késõbb töprengtem el azon, vajon a gyógymód megtévesztõ jellegébõl adódóan mûködött-e, vagy talán mert volt valamilyen egészségügyi magyarázata, miszerint egy érzék közvetlenül képes hatni egy másikra. Húszévesen reménytelenül beleszerettem egy férjezett asszonyba, akinek fogalma sem volt iránta táplált vonzalmamról és vágyaimról. Valamilyen bõrbetegség jött ki rajtam, a nevére már nem emlékszem. A testem, a csuklómtól egészen a bokámig, élénkvörös színû lett. Kezdetben csak annyira viszketett, hogy már az ekcémakenõcs sem segített, késõbb hámlott, végül szinte mállott a bõröm, mígnem úgy néztem ki, mint valami levedlett hüllõ. Bõrdarabkákat hullajtottam az ingembe és a nadrágomba, az ágynemûbe, még a szõnyegre is. egyedül az arcom, a két kezem és a lábfejem, valamint a lágyékom nem égett és hámlott. Nem kérdeztem meg az orvost, miért van ez így, és a nõnek sem beszéltem a szerelmemrõl. Miután elváltam, orvos barátom, Ben, kérte, hogy mutassam meg neki a kezem. Kérdeztem, vajon az orvoslás újra a tenyérjóslás és a piócák alkalmazását részesítie elõnyben, és ha igen, meddig kell még várni az asztrológia, az igézés és a testnedvek elméletének újbóli alkalmazására. Azt felelte, a tenyerem és az ujjaim színébõl egyértelmû, hogy túl sokat iszom. Késõbb, amikor azon rágódtam, nem holmi átverés miatt kellett-e csökkentenem a bevitelt, megkérdeztem Bent, viccelõdött-e vagy találgatott. Õ erre felfelé fordította a tenyeremet, bólintott és azt mondta, segít nekem keríteni el nem kötelezett nõnemû orvosokat, akik nem tartanak majd túl visszataszítónak. elõször Bennél találkoztunk valami összejövetelen. Az anyja is vele volt. Láttál már anyát és lányát együtt ilyen bulikon, illetve próbáltál már netán rájönni, melyikük vigyáz a másikra? A kislánynak sikerült-e végre kimozdítani Anyut, vagy Anyu figyel, milyen pasik érdeklõdését kelti fel a kislánya? Vagy egyszerre mindkettõ? Még ha a legjobb barátságot adják is elõ, érezni egy szikrányi távolságtartást kettejük között. A helytelenítés vagy nem hangzik el, vagy túlzó; szemforgatás, színpadias grimasz és egy „Úgysem vesz rólam tudomást”. Szoros körben álltunk egy negyedik személlyel, akit már nem tudnék felidézni. Õ velem szemben volt, az anyja pedig a balomon. Próbáltam önmagam lenni, bármit jelentsen is ez, miközben igyekeztem minél elfogadhatóbbnak látszani, még ha nem is rögtön vonzónak. Mármint az anyja számára; ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy közvetlenül õneki legyek vonzó – legalábbis mások társaságában nem. Már nem emlékszem, mirõl beszélgettünk, de rendben alakultak a dolgok; 743

lehet, hogy az elfeledett negyedik ember segítségével. Valamire viszont igenis emlékszem: a karját oldalt lógatta, és amikor észrevette, hogy feléje nézek, csak úgy, alig észrevehetõen a cigizõs jelet mutatta – tudod, kinyújtott és enyhén szétterpesztett mutató- és középsõ ujj, a többi behajlítva. egy doki, aki bagózik, gondoltam, ez biztató. Miközben folytattuk a csevegést, elõvettem a Marlborómat és anélkül, hogy odanéztem volna – az én mozdulataim is derékmagasságban játszódtak le – kihúztam egy szálat, visszadugtam a csomagot a zsebembe, megfogtam a cigit a filternél, átnyújtottam az anyuka háta mögött és éreztem, ahogy kiveszi a kezembõl. Miután észrevettem, hogy habozik, visszadugtam a kezem a zsebembe, elõvettem a gyufát, a doboz érdes felével újra felé nyújtottam, ismét éreztem, ahogy megfogja, majd néztem, amint rágyújt, kifúj, összecsukja a gyufaskatulyát és visszaadja az anyja háta mögött. Óvatosan vettem vissza, ugyanannál a felénél fogva, ahogy átadtam. Hozzá kell tennem, az anyja mindent észlelt. Ugyanakkor nem szólt semmit, nem sóhajtozott vagy nézett rosszallóan, mintha drogdíler lennék. Azonnal megkedveltem emiatt, feltételeztem, hogy helyesli a lánya és köztem kialakult cinkosságot. Persze lehet, hogy szándékosan, stratégiai megfontolásból nem tett semmit. De nem érdekelt, pontosabban nem törõdtem vele, és inkább a helyeslés feltevéséhez ragaszkodtam. De nem ezt akartam elmondani. Nem az anyuka a lényeg. A lényeg az a három másodperc volt, amíg az egyikünk kezébõl átkerült valami a másik ujjai közé. Aznap nem kerültem hozzá közelebb, sõt hetek múltán sem. Játszottál már valaha olyat, hogy körbe kell ülni lehunyt vagy bekötött szemmel, majd ki kell találni, kizárólag tapintás alapján, milyen tárgyat adnak körbe? Aztán továbbadod, és ugyanez a feladata a következõ játékosnak. Úgy is lehet játszani, hogy senki nem mondja el, mire tippel, csak a legvégén, egyszerre. Ben mesélte, hogy egy alkalommal, amikor ezt játszotta, mozzarellát adogattak körbe, és hárman úgy tippeltek: mellnagyobbító implantátum. Gondolhatnánk azt is, hogy orvostanhallgatók voltak, de valójában csukott szemmel valahogy sebezhetõbbé válunk, vagy épp a fantáziánk kalandozik veszélyes vizekre – különösen, ha az a bizonyos tárgy puha és lágy. Életem során az eddigi legsikerültebb feladvány egy hámozott licsi volt: borítékolni lehetett, hogy valaki kiborul tõle. Pár évvel ezelõtt – tíz, tizenöt? – elmentem egy Lear király-adaptációra, ahol csupasz téglafal szolgált díszletként, maga az elõadás pedig igen durva volt. Nem emlékszem a rendezõ nevére, sem arra, hogy ki játszotta a címszerepet, Gloster megvakítására viszont emlékszem. általában úgy zajlik a jelenet, hogy a grófot székhez kötözik. Cornwall így szól a szolgákhoz: „Tartsátok, fiúk, a széket”, majd Glosterhez fordul: „Lábamat szemeidre szegzem.” Miután kinyomják az egyik szemét, Regan hátborzongató megjegyzést tesz: „ezt majd amaz gúnyolná; még amazt is.” Aztán elhangzik a hírhedt mondat: „Pusztulj, silány kocsonya!”1 Glostert ezután talpra állítják, miközben az arcán mûvér csorog. 1

Vörösmarty Mihály fordítása.

744

Azon az elõadáson, amit én láttam, a vakítást a színfalak mögött végezték. Úgy rémlik, Gloster egyik rángatózó lába látszott a téglafal mögül, bár lehet, hogy ez késõbbi kitaláció. emlékszem viszont Gloster üvöltésére: még rémisztõbbnek hatott azáltal, hogy valahonnan hátulról szólt. Amit nem látunk, valószínûleg ijesztõbb a láthatónál. Aztán az egyik kinyomott szemet behajították a színpadra. Látom – emlékezetem szemével –, ahogy halvány csillogással gurul. Újabb üvöltés, és a másik szemet is bedobták oldalról. Bizonyára rájöttek, hogy a szemek hámozott licsik voltak. Aztán az történt, hogy a nyurga és vad Cornwall elõjött, megkereste a licsiket és másodszor is rátaposott Gloster szemére. egy másik emlék ugyanabból az idõbõl való, amikor sokat csuklottam kisiskolás koromban. A délelõtti szünetekben szokásunk volt modellkocsikkal versenyezni az aszfaltozott játszótéren. Körülbelül tízcentis, öntöttvas autók voltak igazi gumikerekekkel, amiket le lehetett szedni, ha szervizelésrõl volt szó. Élénk színekben pompáztak a kor jellemzõ versenyautóinak megfelelõen: tûzpiros Maserati, zöld Vanwall, kék… valami francia gyártmány. egyszerû játék volt: az a kocsi nyert, amelyik a legmesszebb ment. A versenyzõk rászorították hüvelykujjukat a hosszú motorháztetõre, tenyerüket pedig laza ökölbe zárták. A megfelelõ jelre a leszorító erõt elõrerepítõ lendületté alakítottuk, a járgányok pedig messzire száguldtak. Megfelelõ technikával lehetett csak maximum lökhajtást elérni, ami viszont magában hordozta annak a veszélyét, hogy a középsõ ujjunk, alig valamivel a beton fölött, végigsúrolhatta az aszfaltot, ezáltal pedig gyakran lehorzsolódott a bõr bütykeinkrõl, és így a futamot se lehetett megnyerni. A seben heg képzõdött, emiatt módosítani kellett a kéztartáson, vagyis a gyûrûsujj került közvetlen veszélybe. Így viszont sosem lehetett megfelelõ sebességre szert tenni, vagyis maradt a középsõ ujjas módszer. Így jó néhányszor szakadt le a friss var. A szüleink ugyebár sosem a megfelelõ dolgok miatt figyelmeztetnek. Illetve lehet, hogy csak az azonnali, megszokott eshetõségekre tudják felhívni a figyelmünket. Bekötözik jobb középsõ ujjunk bütykeit és figyelmeztetnek, nehogy elfertõzõdjön. A fogkezelést is elmagyarázzák, meg azt is: hogyan múlik majd el utána a fájdalom. Megtanítják a KReSZ-t is – pontosabban azt a részét, mely a fiatalkorú gyalogosokra vonatkozik. A bátyámmal egyszer épp átkeltünk volna az úttesten, amikor édesapánk határozott hangon utánunk szólt: „Sarkon megállni!” Abban a korban voltunk, amikor a kezdetleges nyelvérzék bizonyos, a nyelv lehetõségeit illetõ szeleburdisággal párosul. egymásra néztünk és felkiáltottunk: „Sarkon megállni!”, azzal talpunk elülsõ részét felemelve dülöngélni kezdtünk a sarkunkon. Édesapánk butaságnak tartotta mutatványunkat, és nyilván már azon töprengett, hányszor mesélheti majd el a történteket. A természet is figyelmeztetett, a szüleink is figyelmeztettek. Felfogtuk, mit mondtak a bütyökhegekrõl és a közlekedésrõl. Megtanultunk figyelni a lépcsõn felgyûrõdött szõnyegre, mivel a Nagyi egyszer majdnem nagyot esett, annak követ745

keztében, hogy az évenként esedékes tisztítását követõen nem megfelelõen helyezték vissza a szõnyegtartó rézrudak egyikét. Hallottunk a vékony jégrõl, a fagyról és azokról a gonosz fiúkról, akik kavicsot, sõt esetenként borotvapengét dugtak a hógolyóba – bár velünk semmi ilyesmi nem történt meg. Hallottunk csalánról és bogáncsról, és arról is, hogy a látszólag ártalmatlan fû hogyan képes hirtelen égõ fájdalmat okozni, akár a smirgli. Figyelmeztettek a kések, ollók és a kioldódott cipõfûzõ jelentette veszélyekre. Figyelmeztettek az idegen férfiakra is, akik esetleg megpróbálhatnak kamionjaikba csábítani, bár eltelt pár év, míg rájöttünk, hogy az „idegen” nem azt jelenti „bizarr”, „púpos”, „nyáladzó”, „ragyás” – vagy bárhogy is határoztuk meg magunk számára az idegen fogalmát –, hanem mindössze „számunkra ismeretlen”. Figyelmeztettek a rossz fiúkra, aztán késõbb a rossz lányokra is. Zavart biológiatanárunk a nemi betegségekre is felhívta a figyelmünket, bár félrevezetõ módon azt állította, hogy a „rendetlen nemi élet” okozza. Óvtak a torkosságtól, a restségtõl és iskolánk hírnevének rontásától, a fösvénységtõl, a kapzsiságtól és családunk jó hírének rontásától, az irigységtõl, a haragtól és országunk cserbenhagyásától. Arra viszont sosem figyelmezettek, milyen szomorú lehet az ember. Az imént használtam a „cinkosság” szót. Szeretem. Számomra két ember közti kimondatlan megértést jelent, egyfajta elõérzetet, ha úgy tetszik. Azt az elsõ sejtést, hogy talán összeillünk, még mielõtt kiderülne, nagy veszõdség árán, „milyen közös érdeklõdésünk” van, ugyanúgy mûködik-e az anyagcserénk, szexuálisan összeillünk-e, mindketten akarunk-e gyereket, vagy hogy mitõl is érvelünk tudatosan tudatalattinkban hozott döntésekrõl. Késõbb visszatekintve mindenki úgyis nagyra tartja az elsõ randit, csókot, közös nyaralást, és mindezekrõl megemlékezik, ami viszont számít, az mindezek elõtt történt: az a pillanat, inkább rezdülés, mint gondolat, amely úgy szól, Igen, talán ez a lány, illetve Igen, talán ez a fiú. Megpróbáltam ezt elmagyarázni Bennek pár nappal az összejövetelt követõen. Ben szeret keresztrejtvényezni, imád szótárakat bogarászni és folyton okoskodik. Azt mondta, hogy a „cinkosság” közös részvételt jelent valamilyen bûntettben, vétekben vagy becstelen aktusban. Azt jelenti: valami rosszat tervelni. Én inkább megtartom a magam elképzelését. Számomra azt jelenti, valami jót tervelni. A nõ is és én is felnõttek voltunk, képesek szabad elhatározásból saját döntést hozni. És ilyenkor senki nem tervez semmi rosszat, ugyebár? Moziba mentünk. Nem ismertem még a természetét és a szokásait. Hogy vajon precíz vagy nem, nyugis vagy hirtelen haragú, türelmes vagy rideg, jó kedélyû vagy nyomott, épelméjû vagy õrült. ez így elég egyszerûnek hangzik; mi több, embertársunk megértését aligha lehet elintézni feleletválasztó jelölgetéssel, ahol a válaszok változtathatatlanok. Könnyen elképzelhetõ, hogy valaki vidám és nyomott, nyugis és hirtelen haragú. Azt akarom ezzel mondani, hogy még mindig természetének alapértelmezését próbáltam megfejteni. 746

Hideg, decemberi délután volt; külön kocsival érkeztünk a mozihoz, mivel bármikor rácsöröghettek és visszahívhatták a kórházba. Ültem, néztem a filmet, de ugyanúgy figyeltem reakcióira: egy mosoly, hallgatás, könnyek, az erõszak szülte rémület – mind egy-egy információfoszlányként hatott számomra. Nemigen fûtöttek a teremben, és ahogy ültünk egymás mellett, a karfára könyökölve, azon kaptam magam, hogy sorra veszem a köztünk levõ ruhadarabokat. Ingujj, pulcsi, dzseki, esõkabát, blézer, blúz – és aztán? Semmi, csak a teste? Tehát hat réteg választ el egymástól, esetleg hét, ha van rajta még valami a pulóvere alatt. Véget ért a film, a csipogója nem jelzett, tetszett, ahogy nevetett. Már sötét volt, mire kiértünk a moziból. Közeledtünk már a kocsik felé, amikor megtorpant és felém nyújtotta bal tenyerét. – Idenézz! – mondta. Nem tudtam, mit is kéne látnom: az alkoholizmus jegyeit, az életvonalát? Közelebb léptem. ekkor észrevettem az elhaladó kocsik fényénél, hogy mutató-, középsõ és gyûrûsujjának begyei halványsárgák. – elég húsz méter, kesztyû nélkül – magyarázta. – Rögtön ilyen lesz. – Megemlítette a betegség nevét is. Rossz keringés okozza, melynek során a hideg hatására a hajszálerek összeszûkülnek, ez pedig elégtelen véráramlást eredményez. A zsebébe túrt a kesztyûjéért: emlékszem, sötétbarna volt. Szórakozottan húzta föl, aztán összefonta az ujjait, hogy a gyapjú elsimuljon az ujjak tövénél. Aztán újra elindultunk és tovább beszélgettünk a filmrõl. Végül megálltunk, egymásra mosolyogtunk és elváltunk; az én autóm pár méterrel volt az övé mögött. Épp kinyitottam volna az ajtót, amikor megéreztem, hogy õ még mindig a járdán ácsorog lesütött tekintettel. Vártam pár pillanatig, aztán úgy ítéltem meg, baj lehet, ezért visszasétáltam. – A kocsikulcs – mondta anélkül, hogy felnézett volna rám. Nem sok fény volt, úgy kotorászott a táskájában, sokkal inkább a tapintására hagyatkozva, mintsem a látására. Aztán hirtelen ingerültséggel a hangjában hozzátette: – Gyerünk, te bolond! egy pillanatig azt hittem, hozzám beszél. Aztán rájöttem, hogy csak magára dühös, illetve zavarban van. egyre frusztráltabb és idegesebb lett, amiért nem találta a kulcsát, illetve talán azért is, mert mindez elõttem történt. Persze nem pontoztam le emiatt. Ahogy ott álltam és néztem, hogyan bajlódik, két dolog történt: valami olyasmit éreztem, amit gyengédségnek hívnék, ha nem lenne annyira vad; illetve hirtelen felállt a farkam. emlékszem az elsõ alkalomra, amikor injekciót adott a fogorvos; kiment a rendelõbõl, míg hatni nem kezdett az érzéstelenítõ, majd tettre készen visszajött, benyúlt a számba és ujjával megtapogatta annak a fognak a tövét, amelyiket be kellett tömni. Megkérdezte, érzek-e bármit. eszembe ötlött a zsibbadás, ami akkor szokott rám törni, ha túl sokáig ülök keresztbe tett lábbal. Olyan történetek is felelevenedtek, amelyekben az orvosok tûket döfködnek a beteg lábába anélkül, hogy az bármit is szólna. Azt akartam tudni, hogy ha merészebb lettem volna, ha jobb kezemmel megérintettem volna az õ bal kezét, a tenyeremet az õ tenyerére fektettem volna, ujjai747

mat pedig az õ ujjaira, mint valami szerelmes pacsi, és ha mutató-, középsõ és gyûrûsujjamat az övéire nyomom, érzett volna valamit? Milyen érzés, ha nincs érzés – neki és nekem egyaránt? Látja, hogy hozzáérek, mégsem érez semmit; látom, hogy hozzáérek, de tudom, hogy nem érez semmit. És természetesen ezt a kérdést tágabb, még ijesztõbb módon értelmezve is feltettem magamnak. Azon járt az eszem, milyen lehet, ha valaki kesztyûben van, a másik viszont nem, milyen lehet a gyapjú érintése a húson, és a hús érintése a gyapjún. Megpróbáltam elképzelni az összes lehetséges kesztyût, amit hord a jelenben, illetve hordhat a jövõben – már amennyiben annak a jövõnek része leszek én is. A barna gyapjúkesztyûjét már láttam. Ismerve betegségét, elhatároztam, hogy ellátom jó néhány újabb kesztyûvel, különbözõ színekben. A hidegebb napokra és estékre kap egy-két meleg, hasított bõrkesztyût: feketét, gondoltam, ami illik a hajához, az ujjak mentén jól látható fehér öltésekkel és halvány nyúlszõr béléssel. Aztán esetleg adok neki még egy pár mancsszerû egyujjas kesztyût, amibe külön kell bedugni a hüvelykujjat, a többit pedig a nagyobb zsebrészbe. Feltételeztem, hogy a munkájához vékony, gumiból készült orvosi kesztyût használ, ami az orvos és betege közt létezõ legvékonyabb réteget jelenti – és mégis, akármilyen köztes réteg a közvetlen érintkezést teszi lehetetlenné. A sebészek szoros kesztyût hordanak, a többi medikus lazábbat, hasonlót a felvágottas dolgozókéhoz, ahogy a szeletelõgépbõl szedik ki a sonkacsíkokat. eltûnõdtem, vajon kertészkedik-e. A könnyebb munkálatokhoz gumikesztyût hordhat; például, hogy a virágföldben elrendezze a gumókat és magoncokat, vagy megigazgassa a finom hajtásokat. A keményebb mûveletekhez viszont erõsebb – valószínû vékony bõrbõl és vászoncsíkokból készült – kesztyûre lehet szüksége: mondjuk, metszéshez, a föld átforgatásához vagy gyomláláshoz. Azon is elgondolkoztam, hasznát venné-e a levágott ujjú kesztyûknek. Én személy szerint sosem értettem, mire jók. Leszámítva az orosz szánhajtókat és Dickens zsugori szereplõit különbözõ tévés feldolgozásokban, ki hord ilyet? Figyelembe véve továbbá ujjbegyeinek állapotát, szó sem lehet róla. Felmerült bennem, vajon lábainak vérellátottsága hasonlóan gyatra-e, mert ha igen: hálózokni. De milyen? Bõ és gyapjúból készült – netán valami expasi sportzoknija, ami a bokájára csúszik, valahányszor felkel? Vagy szorosan illeszkedõ és nõiesebb? egyszer, valamelyik újság életmódmellékletében láttam egy tarka hálólábtyût. Nem tudtam eldönteni, hétköznapi viseletnek tartanám-e, nevetségesnek vagy éppen szexinek. Még valami? Lehet, hogy síel és van neki pufikesztyûje, ami jól megy a pufikabátjához? Ó, és természetesen a mosogatókesztyûk: minden nõnek van. És az összes ugyanazokban a feltûnõ, valószerûtlen színekben virít – sárga, rózsaszín, fakózöld, sápadt kék. Csak egy perverz tartaná ezeket a gumikesztyûket erotikusnak. Lehetne bármennyire egzotikus – bíborvörös, égszínkék, tíkfaszínû, halszálkás, esterházykockás –, rám aztán nem hatna. 748

Senki nem mondja, hogy „Tapogasd meg ezt a parmezánt,” ugye? Kivéve talán a parmezánkészítõket. elõfordul, hogy ha egyedül vagyok a liftben, végigfuttatom ujjaim a gombokon. Annyira nem nyomom meg, hogy más emeletre menjek, mint amelyikre szándékoztam, csak annyira, hogy érezzem a Braille-írás rücskeit. Közben elképzelem, milyen is lehet. Amikor elõször láttam valakinek a hüvelykujját sínben, felfoghatatlan volt számomra, hogy egy valódi hüvelykujj van bepólyálva. Sérüljön csak meg akár a legkevésbé fontos ujj, és az egész kéz mûködése megváltozik. Még a legegyszerûbb mozdulat is – zoknihúzás, gombolkozás, sebességváltás – megterhelõvé és tudatossá válik. A kéz nem csúszik csak úgy be a kesztyûbe, a kézmosás külön odafigyelést igényel, éjszaka nem szerencsés ráfeküdni s a többi. Képzeljük hát el, milyen lehet törött kézzel szeretkezni. Hirtelen egészen felindulva azt kívántam, hogy soha ne essen baja. egyszer láttam a vonaton egy férfit, akinek kampó volt a keze helyén. Tizenegytizenkét éves lehettem és egyedül utaztam a fülkében. Végigjött a folyosón, benézett, látta, hogy foglalt, és továbbment. Akkoriban csak kalózokra és veszélyre bírtam gondolni; késõbb mindarra, amire képtelen az ember, még késõbb pedig az amputáltak fantomfájdalmára. Az ujjainknak együtt kell dolgozniuk, mint ahogy az érzékeinknek is. Önmagukban tevékenykednek, mégis elõérzései egymásnak. Megtapogatunk egy gyümölcsöt, vajon érett-e; megnyomkodjuk a húst, vajon átsült-e. Az érzékeink együtt dolgoznak a nagyobb jóért: kedvenc szófordulatommal élve, egymás cinkosai. Aznap este kontyba tûzte a haját; két teknõspáncél fésû és egy arany hajtû tartotta helyén a fürtjeit. Nem volt olyan fekete, mint a szeme, viszont sötétebb a vászonkabátjánál, amely már enyhén megfakult és gyûrött is volt. Kínai étterembe mentünk, ahol a pincérek kellõ odafigyeléssel bántak vele. Talán a hajviselete tûnt kínainak. Vagy tisztában voltak azzal, hogy inkább vele kell törõdni, mintsem velem. Vagy talán tudták, hogy ha vele foglalkoznak, az nekem is tetszik. Megkért, hogy én rendeljek, mivel gyakran ettem azon a helyen. ennek megfelelõen a szokásosat választottam: alga, tavaszi tekercs, zöldbab sárgababöntettel, ropogós sült kacsa, párolt padlizsán, sima fõtt rizs. Valamint egy palack traminit és csapvizet is kértem. Ahogy beléptem mögötte a bejárati ajtón, éreztem az illatát, viszont ha nevén kellett volna neveznem, milyen, gondban lettem volna. Kifejezetten szegényes az ilyen irányú szókincsem: kellemes, kellemetlen, finom, szexi, túlzó, büdös – ennyi. Különben is, az éttermi illatok hamar elnyomtak mindent, pláne ahogy elvittek mellettünk egy adag fénylõ sertésoldalast, útban a megfelelõ asztalhoz. Szerintem a kínai ételek illatát erõsebbnek érezzük, mivel evés közben közelebb emeljük a szánkhoz a tányért, mint máskor. Aznap este valahogy a sima rizs is jellegzetesebbnek és ízletesebbnek tûnt. A háttérzene kiválasztását minden bizonnyal megfelelõ piackutatás elõzte meg: könnyen emészthetõ kínai és visszafogott nyugati muzsika keveréke szólt, leszámítva 749

a túlságosan ismert számokat. Azt javasoltam, ha megszólal Lara témája a Doktor Zsivagóból, fizetés nélkül lépjünk le, a bíróságon pedig hivatkozzunk arra, hogy fizikai kényszer hatására cselekedtünk így. elmosolyodott és megkérdezte, tényleg lehet-e kényszerítõ körülményre hivatkozva védekezni. Talán túl hosszadalmasan magyaráztam el a témát, aztán olyasmirõl beszélgettünk, ahol a szakmáink keresztezik egymást: mikor érintkezik a jog az orvostudománnyal és fordítva. ezt követõen a dohányzásról beszélgettünk, hogy mikor is érkezik el az a pillanat, amikor muszáj volna rágyújtanunk, ha nem tiltották volna be nyilvános helyen a dohányzást. A fõfogás és a zöldségek után, viszont még a desszert elõtt, állapodtunk meg, akár eszünk desszertet, akár nem. A cigaretta igenis segíthet abban, hogy az étel leülepedjen, sõt az emésztésben is. Mindketten kocadohányosoknak tartottuk magunkat. ezután, röviden és körültekintõen, a gyerekkorunkról csevegtünk. Megkérdeztem, hány éves korában kezdtek el az ujjbegyei elszínezõdni a hideg hatására, illetve mennyi kesztyûje van otthon. ezen, valamiért, nevetett. Épp azon voltam, hogy megkérem, sorolja fel a különbözõ kesztyûit, aztán felmerült bennem, hátha félreérti. Ahogy zajlott a vacsora, úgy éreztem, rendben lesz minden – ami alatt csak azt az estét értettem, semmi egyebet. egyikünk sem készült éppen ásítani vagy hazamenni, egyikünkben sem hagyott alább az összeszedettség – nem mintha összeszedettségrõl lett volna szó. És õ is hasonlóan érezhetett, mert amikor elérkeztünk a desszerthez, úgy döntött, õ is kér, csak ne legyen ragacsos vagy tömény, így esett a választása a licsire. Inkább nem említettem meg a régi emlékemet arról a bizonyos játékról, illetve a Lear király megfelelõ elõadását sem hoztam szóba. Úgy határoztam, hogy ha késõbb majd visszajövünk ide – nem a legközelebbi randi alkalmával, hanem máskor –, akkor talán elmesélem. És abban bíztam, sosem játszott Bennel, aki szeretett mozzarellát körbeadogatni. ez járt a fejemben, amikor megszólalt Lara zenéje. egymásra néztünk és felnevettünk. Úgy tett, mintha hátratolná a székét, hogy felálljon, és valószínû látta riadt tekintetemet, mert újra elnevette magát. ezután, ha már belement a játékba, az asztalra dobta a szalvétáját. A mozdulat hatására keze karnyújtásnyira került tõlem. Nem állt fel, nem tolta el az asztaltól a székét, csak mosolygott. Keze a szalvétán feküdt, tenyérrel lefelé, felém nyúló ujjakkal. És akkor megérintettem. TÓTH BáLINT PÉTeR fordítása

750

JUliAN BARNeS

Végérzet egy nap a reggeli sorakozónál az igazgató elõvette a kizárásokra és katasztrofális sportvereségekre tartogatott hangját, és bejelentette, hogy szomorú hírt kell tudomásunkra hoznia, mégpedig azt, hogy a hétvégén a hatodik reáltagozatos osztály egyik tanulója, Robson örökre itt hagyott minket. A döbbenet felmorajlása, rettent suttogásunk fölé emelkedve hozzátette, hogy Robsont ifjúsága virágában kaszálta le a halál, elvesztését az egész iskola gyászolja, ezért jelképesen mindannyian ott leszünk a temetésén. Majdnem mindent elmondott, csak azt nem, amire leginkább kíváncsiak voltunk: hogyan és miért halt meg Robson, és ha netán meggyilkolták, ki tette. – erósz és Thanatosz – jegyezte meg Adrian még az elsõ óra elõtt. – És megint Thanatosz gyõz. – Robson nem volt éppenséggel erósz-Thanatosz alkat – vetette ellen Alex. Colin meg én egyetértõn bólogattunk. Mi csak tudtuk, hiszen Robson – ez a rendes, fantáziátlan, a mûvészetek iránt jóvátehetetlenül közömbös fiú – korábban a mi osztályunkba járt, úgy döcögve végig két évet, hogy soha senkivel nem rúgta össze a port. Annál inkább sérelmeztük most, hogy korai halálával ismertséget szerzett magának. Az ifjúság virága, valóban: azt a Robsont, akit mi ismertünk, növényi anyagból gyúrták. Betegségrõl, biciklibalesetrõl vagy gázrobbanásról nem esett szó, és néhány nap múlva a szóbeszéd (úgy is mint Brown a reáltagozatos hatodikból) szállította azt, amit a hatóságok nem tudtak vagy nem akartak az orrunkra kötni. Robson teherbe ejtette a barátnõjét, felakasztotta magát a padláson, és csak két nap múlva találtak rá. – Soha nem gondoltam volna, hogy tudja, mit kell csinálnia, ha fel akarja kötni magát. – Végül is reáltagozatra járt. – Spéci csúszócsomó kell hozzá. – á, csak a filmekben. Meg ha kivégeznek valakit. Amúgy a sima csomó is megteszi. Csak tovább tart, mire megfulladsz. – Milyennek képzeljük el a barátnõjét? Sorra vettük az általunk ismert lehetõségeket: szemérmes szûz (most már persze csak exszûz), felvágott nyelvû bolti eladó, tapasztalt idõsebb nõ, nemi betegségek tucatjain átesett kurva. ezt találgattuk, míg Adrian ki nem zökkentett belõle. – Camus szerint az öngyilkosság az egyetlen tisztán filozófiai kérdés. – Az etikát, politikát, esztétikát, a valóság természetét és egyebeket firtató kérdések mellett – vetette ellen Alex, hangjában némi éllel. – Az egyetlen igazi kérdés. Az alapvetõ, amelyiktõl függ az összes többi. Hosszas elemzés után arra jutottunk, hogy Robson öngyilkossága csak számtani értelemben tekinthetõ filozofikusnak: bizonyára tudta, hogy tettei következtében egy fõvel nõni fog az emberiség lélekszáma, és erkölcsi kötelességének tartotta a 751

maga részérõl mindent elkövetni, hogy a bolygó népessége állandó maradjon. ám minden egyéb tekintetben úgy véltük, Robson nemcsak minket, hanem a komoly bölcseletet is cserbenhagyta. eljárása filozófiátlan, puhány, mûvészietlen – más szóval: helytelen volt. Ami a búcsúlevelét illeti, és ebben a szóbeszéd (ismét csak Brown) szerint mindössze ennyi állt: „Bocs, anya”, úgy éreztük, Robson rendkívüli lehetõséget hagyott ki, hogy mások épülését szolgálja. Talán nem ítéltük volna meg ilyen szigorúan, ha nem játszott volna közre egy döntõ, megmásíthatatlan tény: Robson velünk egyidõs volt, jelentéktelennek tartottuk, és mégis, nem elég, hogy barátnõt szerzett magának, hanem minden kétséget kizáróan le is feküdt vele. A szemét disznó! Miért õ, és miért nem mi? Nekünk miért nem sikerült még annyi sem, hogy mindhiába hajtottunk volna egy barátnõre? Akkor legalább a kudarc megalázó élménye gyarapíthatná életbölcsességünket, megajándékozna egy hiánnyal, amellyel dicsekedni lehet („Hogy pontos legyek, ezekkel a szavakkal intézett el: »Buggyant vagy, pattanásos, és kábé olyan karizmatikus, mint egy tornacipõ«”). Rangos irodalmi olvasmányainkból tudtuk, hogy a Szerelem szükségszerûen Szenvedéssel jár, és boldogan szereztünk volna némi gyakorlatot a szenvedés terén, ha ebbõl, talán logikusan is, a szerelem eljövetelének burkolt ígérete következik. Félelmeink egyike éppen ez volt: kiderülhet, az élet nem olyan, mint az irodalom. Vegyük csak a szüleinket – hát elõfordulnak ilyenek az irodalomban? Legfeljebb a bámész kívülálló, afféle társadalmi háttér szerepére pályázhatnak, míg a valóságos, igaz és fontos dolgok az elõtérben történnek. Mint például mi? Hát minden, amirõl az irodalom szól: szerelem, szex, erkölcs, barátság, boldogság, szenvedés, árulás, házasságtörés, jó és rossz, hõsök és gazemberek, bûn és ártatlanság, becsvágy, hatalom, igazság, forradalom, háború, apák és fiúk, anyák és lányok, az egyén harca a társadalom ellen, siker és kudarc, gyilkosság, öngyilkosság, halál, Isten. És gyöngybaglyok. Van persze másfajta irodalom is – elméleti, önelemzõ, könnyfakasztón önéletrajzi –, de azt sivár önbuzerának tartottuk. Lelki, érzelmi és társadalmi igazságokról kell szólnia az igazi irodalomnak, amely mindezt a fõhõsök cselekedetein és gondolatain keresztül mutatja be; a regény pedig ábrázolja az idõben fejlõdõ jellemet. Phil Dixon is így magyarázta nekünk. És Robsont nem számítva Adrian volt köztünk az egyetlen, akinek életkörülményei legalább távolról méltóvá tették arra, hogy egy regényben szerepeljen. – Miért hagyta ott a mamád a papádat? – Nem is tudom. – Felbukkant egy másik pasi? – Felszarvazta az öregedet? – Vagy a papádnak volt szeretõje? – Nem tudom. Azt mondták, majd megértem, ha idõsebb leszek. – Mindig ezzel etetnek. Szerintem magyarázd meg nekik, hogy te most akarod tudni; én így szoktam. 752

ez persze nem volt igaz. Ráadásul nálunk – kiábrándítóan és szégyenszemre – nem létezett semmiféle rejtély, legalábbis amennyire én meg tudtam ítélni. – Talán fiatal kedvese van az anyukádnak? – Honnan tudjam? Sosem én megyek hozzá. Mindig õ jön fel Londonba. Reménytelen. egy regényben Adrian nem érné be ennyivel, nem maradna ilyen passzív. Mi értelme író tollára kívánkozó helyzetben lenni, ha a fõszereplõ nem úgy cselekszik, ahogy egy regényben tenné? Adriannak az lenne a dolga, hogy szaglásszon, összespórolt zsebpénzébõl magánnyomozót fogadjon; esetleg felbujtson mind a négyünket az igazság keresésére. Vagy ez már nem is anynyira szépirodalom, mint inkább ifjúsági regény lenne? A tanév utolsó történelemóráján a jó öreg Joe Hunt, miután végigvezette fásult diákjait a Tudorok és Stuartok, viktoriánusok és edvárdiánusok korán, a birodalom felemelkedésének, majd ezt követõ bukásának történetén, felszólított minket, hogy tekintsünk vissza a régmúlt századokra, és próbáljunk meg levonni valamiféle következtetést. – Talán kezdhetnénk azzal a látszólag egyszerû kérdéssel, hogy mi is a történelem. Van valami ötlete, Webster? – A történelem a gyõztesek hazugságaiból épül – vágtam rá a szükségesnél kicsit gyorsabban. – Igen, féltem tõle, hogy ezt fogja mondani. Nos jó, mindaddig, amíg nem feledkezik el a legyõzöttek önámításáról sem. Simpson? Colin jobban fel volt készülve, mint én. – A történelem, tanár úr, az egy nyers hagymás szendvics. – És ugyan miért? – Mert csak önmagát ismétli. Fel-felböfög. Idén is hányszor meggyõzõdtünk róla. Mindig ugyanaz a régi nóta, ugyanaz az ingázás zsarnokság és lázadás, háború és béke, felvirágzás és elszegényedés között. – elég sok mindennek kell abba a szendvicsbe beleférnie, nem gondolja? Év végi hisztérikus felajzottságunkban sokkal harsányabban nevettünk a kelleténél. – Finn? – A történelem annak a pontnak a bizonyossága, ahol az emlékezet tökéletlensége találkozik a dokumentáció elégtelenségével. – Ó, valóban? Hol találta ezt? – Lagrange-nál, tanár úr. Patrick Lagrange. Francia. – Gondoltam. Mondana nekünk egy példát? – Robson öngyilkossága. Némelyekben hallhatóan elakadt a szusz, és sokan nyakukat nyújtogatva fordultak Adrian felé. De Hunt, akárcsak a többi tanár, különleges elbánásban részesítette. Ha mi, többiek próbálkoztunk provokatív megjegyzéssel, gyermeteg cinizmusnak könyvelték el, olyasminek, amit majd kinövünk. Adrian provokációját azonban szívesen fogadták, mert az igazságkeresés csetlõ-botló megnyilvánulásait látták benne. 753

– Mi köze ennek a tárgyhoz? – Az, hogy történelmi esemény, még ha csekély jelentõségû is. De friss. Vagyis könnyen meg kellene tudnunk ragadni. Tudjuk, hogy Robson meghalt, tudjuk, hogy barátnõje volt, és tudjuk, hogy a lány terhes, vagy az volt. Mi mást ismerünk? egyetlen papírfecnit, amelyen a „Bocs, anya” szavak dokumentálják a történteket, legalábbis Brown szerint. Létezik-e még az a darab papír? Vagy megsemmisítették? A kézenfekvõ okokon kívül lehetett-e Robsonnak más indítéka? Vajon milyen lelkiállapotban volt? Biztosak lehetünk-e benne, hogy az övé a gyerek? Nem tudhatjuk, pedig nem sok idõ telt el az esemény óta. Mi lesz akkor ötven év múlva? Hogy írhatná meg bárki Robson történetét akkor, amikor már a szülei sem lesznek életben, a barátnõje pedig eltûnt, de ha meglenne, sem akarna Robsonra emlékezni? Érti a tanár úr a problémát? Mindannyian Huntra néztünk, félve, hogy Adrian ezúttal kissé elvetette a sulykot. Már a „terhes” szó önmagában is olyan súlyosan ülte meg a levegõt, mint a krétapor. És ami az alternatív apaság merész ötletét illeti, Robsont mint Felszarvazott Nebulót tételezve… A tanár rövid hallgatás után válaszolt. – Értem a problémát, Finn. De azt hiszem, alábecsüli a történelmet. És ha már itt tartunk, a történészeket is. Az érvelés kedvéért tételezzük föl, hogy szegény Robson érdekesnek bizonyulhat az utókor számára. A történészeknek mindig is számolniuk kellett a közvetlen bizonyítékok hiányával. Hozzá vannak szokva. És ne felejtse el, hogy a jelen esetben vizsgálat folyt, a halottkém megírta a jelentését, amely, ha kell, az utókor rendelkezésére áll. Robson talán naplót is vezetett, telefonbeszélgetéseket folytatott, és bizonyára késõbb is lesz, aki emlékszik majd egyikmásik beszélgetés tartalmára. A szülei részvétleveleket kaptak és válaszoltak meg. És ötven év múlva, a jelenlegi életkilátások figyelembevételével, Robson jó néhány iskolatársa életben lesz még, és készségesen válaszol a kérdésekre. A probléma talán nem is olyan ijesztõ, mint képzeli. – De Robson tanúvallomását semmi sem pótolhatja. – Bizonyos szempontból valóban nem. Ugyanakkor azt is fenntartással kell kezelnie a történésznek, ha egy érintett maga magyarázza az eseményeket. Mert éppen az a vallomás a leggyanúsabb, amelyet fél szemmel a jövõre kacsingatva tesznek. – Ha a tanár úr mondja… – A lelkiállapotra pedig sokszor maga a tett utal. A zsarnok sem szokta kézírásos levélben utasítani a bérencét, hogy tegyen el láb alól egy halálos ellenséget. – Ha a tanár úr mondja. – Nos, mondom. ez a párbeszéd hangzott-e el? Szinte biztosan nem. Legjobb emlékezetem szerint azonban mégiscsak így hangzott el a párbeszéd. LUKáCS LAURA fordítása

754

KAvABATA JASZUNARi

Csipkerózsikák* Harmadik fejezet Nyolc nap telt el egucsi második látogatása óta, amikor harmadszor felkereste a Csipkerózsikák házát. Körülbelül két hét volt az elsõ és a második látogatása között, most ez az idõ szinte felére zsugorodott. egucsi is egyre inkább az alvó lányok varázserejének megszállottja lett. – Ma egy növendékkel fogja tölteni az éjszakát, nem tudom, megnyeri-e a tetszését, de azt kívánom, hogy sok szerencséje legyen az ölelésében – mondta a ház asszonya, miközben behozta a zöld teát. – Megint egy másik gyermek? – Uraságod az utolsó pillanatban hívott fel telefonon, mit is tehettem volna… Ha egy bizonyos lányt szeretne, akkor legyen kedves, két-három nappal elõbb tudassa velem. – Rendben. De mit jelent az, hogy növendék? – Új és még kicsi. Az öreg egucsi meglepõdött. – Nem szokott hozzá és bizony fél. Azt mondta, jó volna, ha egy másik lánynyal ketten együtt lennének, én viszont azt hiszem, hogy ez a kedves vendégnek nemigen tetszene. – Ketten? Nekem teljesen mindegy. De mi ebben a félelmetes, hiszen úgysem tud semmirõl, olyan mélyen alszik, akár egy hulla. – Hát bizony. Még nem szokta meg, így aztán csak finoman simogassa õt, kérem. – Nem teszek én semmi rosszat. – Tudom én azt. Növendék? – mormogta magában az öreg egucsi. – Hogy micsoda dolgok vannak! Az asszony, mint ahogy máskor is történt, kinyitotta a cédrusfa ajtót és bekukucskált rajta: – Már alszik, parancsoljon! – Azzal kiment a szobából. Az öregember egyedül maradt, megivott még egy csésze zöld teát, majd lefeküdt, fejét megtámasztva. ekkor a hûvös hiábavalóság érzése kerítette hatalmába. Nagy nehezen felállt, halkan kinyitotta a cédrusfa ajtót, és körbenézett ebben a sötétbíbor titokszobában. – Még kicsi. – ennek a kislánynak valójában az arca volt kicsi. Hajának egy része kibontva terült szét arcának egyik oldalán, mintha most oldották volna meg hátul összefogott varkocsát, a másik orcáján egyik tenyere pihent, mely ajkát érintette, s ettõl még kisebbnek látszott az arca. ez az ártatlan kislány mélyen aludt. Ujjait ki* A regény elsõ része a Nagyvilág 2012. júliusi számában olvasható.

755

nyújtotta, ezekkel és a bal tenyere szélével könnyedén érintette a szeme környékét, néhány ujja az orrától az ajkáig pihent. Hosszú középsõ ujja még az álla alá is elért. A jobb keze a vattapaplan hajtókáján hevert, ujjait kecsesen tartotta. Éjszakai smink egyáltalán nem volt rajta. De úgy tûnt fel, hogy még nappalra sem használ semmiféle kozmetikumot. Az öreg egucsi az oldalára fordult. Vigyázott, nehogy hozzáérjen a kislányhoz. De az meg se mozdult. Az öregembert elborította a lány testének melegsége, amely azonban egészen más volt, mint az elektromos takaróé. egy kis vadállat melegségére emlékeztetett. Talán hajának és testének illata miatt volt ilyen érzése, de nem csak emiatt. – Tizenhat éves lehet – mormogta egucsi. Csak amikor harmadszor jött el ebbe a házba, akkor értette meg, hogy azok az öreg urak, akik ide járnak, a nõket már nem nõként értékelik, hanem a nyugodtan alvó lányokat a múló élet örömei utáni vágy, a pillanatnyi vigasz miatt keresik fel. Mint talán a többi öreg úr, titokban abban reménykedett, hogy az elaltatott lány mellett õ maga is örökre elalszik majd. A lányok ifjú testében lehet valami szomorúság, ami az öregemberekben a halál érzését hívja elõ. Nem, egucsi az ide járó öreg uraknál jóval érzékenyebb, azok többnyire a fiatalságot akarják kiszippantani az elaltatott lányokból. A párna alatt most is ott volt a két fehér tabletta, az altató. Az öreg egucsi megfogta, nézegette õket, de semmiféle írást nem talált rajtuk, így aztán nem tudta, mi a neve ennek az orvosságnak. „Biztos, hogy a lányok nem ezt a tablettát, vagy injekciót kapják”, gondolta. Ha legközelebb eljön, akkor a ház asszonyától ugyanolyan altatót fog kérni, mint amit a lányok kapnak. Valószínû, hogy nem adnak neki belõle, de ha mégis, akkor õ is úgy fog aludni, mint aki már nem is él. Legyõzhetetlenül csábító érzés volt az öregember számára, hogy úgy aludjon el az elaltatott lánnyal, mintha meghalt volna. „Úgy aludni, mintha az ember meghalt volna”, ezekrõl a szavakról egucsinak egy nõ jutott az eszébe. Három évvel ezelõtt tavasszal történt, hogy a nõvel Kóbéban elment egy szállodába. egy éjszakai bárból jöttek el éjfél után. Aztán a szobájukban whiskyt ittak mind a ketten. A nõ körülbelül ugyanannyit, mint egucsi. Az öregember felvette a szállodai könnyû kimonót, a nõét viszont nem találták, így õ alsóingben maradt. egucsi átölelte a nõ nyakát, gyöngéden megsimogatta a hátát, miközben a nõ ezt mondta: – Na, én ebben nem tudok aludni! – Azzal levette magáról mindazt, ami rajta volt, majd a tükör elõtti szék alá dobta. Az öregember kissé meglepõdött, de azt gondolta, hogy a nõnek nem volt még dolga fehér emberrel. A nõ azonban meglepõen csöndes volt. egucsi így szólt hozzá: – Most vagy elõször…? – Ravasz! egucsi úr, maga ravasz! – mondta a nõ kétszer is, bár különben elég csöndes volt. Az ital megtette hatását az öregemberre, és rögtön elaludt. Másnap reggel egucsi a nõ mozgolódására ébredt. A tükör elõtt a haját rendezgette. – Ilyen korán? 756

– Nekem gyerekeim vannak. – Gyerekeid? – Igen, kettõ. Még kicsik. A nõ sietett, és amikor elment, egucsi még nem kelt fel. Kivételesnek tartotta, hogy egy ilyen karcsú, apró testû nõ két gyereknek is életet adott már. Soha nem gondolta volna a teste alapján. A szoptatás egyáltalán nem látszott a mellén. Amikor egucsi kinyitotta a bõröndjét, hogy új fehér inget vegyen elõ, a bõrönd belsejében gyönyörû rendet talált. Tíznapos utazása közben a szennyes ruháit csomókba gyûrte a bõrönd mélyén és összekeverte a tiszta holmikkal, a Kóbéban vásárolt és az útja során kapott ajándékokat bedobálta és rendetlenül bepréselte a csomagjába, úgyhogy még be sem tudta csukni. A teteje nyitva volt, és amíg az öregember cigarettázott, a nõ észrevehette, micsoda rendetlenség van a bõrönd belsejében. De akárhogy is, miért döntött úgy, hogy rendet csinál? S mikor csinált rendet? A már viselt fehérnemûk is példásan össze voltak hajtva, egész biztos, hogy nem mindegyik nõi kéz képes ezt megcsinálni ilyen rövid idõ alatt. Lehet, hogy elõzõ este, amikor egucsi már elaludt, a nõ pedig nem volt álmos, felkelt és rendet csinált a férfi bõröndjében? – Nahát! – bámult az öregember az ügyesen összerendezett bõrönd belsejébe. – Mégis, miért csinálta? Másnap estefelé, ahogy megbeszélték, találkoztak egy japán étteremben, ahol a nõ kimonóba öltözve jelent meg. – Szoktál kimonót viselni? – Igen, néha szoktam hordani... Nem áll jól? – A nõ zavartan mosolygott. – Délben egy barátnõm telefonált, és rettenetesen meglepõdött. Azt mondta, hogy ezt nem várta volna tõlem. – elfecsegted? – Aha. Nem is akartam eltitkolni. elmentek sétálni, az öreg egucsi kimonóanyagot és obit, azaz díszes övet vásárolt a nõnek, aztán visszamentek a szállodába. Az ablakon keresztül látni lehetett a kikötõbe érkezõ hajók fényeit. egucsi az ablak elõtt állva csókolózni kezdett a nõvel, de közben becsukta a spalettákat és behúzta a függönyt. A tegnap esti whiskysüvegre nézett, erre a nõ megcsóválta a fejét. Meg akarta tartani a kontrollt maga felett. Hamar mély álomba merült. Másnap reggel, amikor kinyitotta a szemét, egucsi már felkelt. – Úgy aludtam, akár egy hulla. Teljesen úgy, akár egy hulla. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, hogy meg se mozdult. A szeme nedves volt, olyan, mintha vízzel mosták volna. A nõ tudta, hogy egucsi aznap visszautazik Tokióba. A nõ férjét egy külföldi cégtõl Kóbéba helyezték, ekkor házasodtak össze, és vagy két éve áthelyezték Szingapúrba. egy hónap múlva érkezik vissza Kóbéba, hogy meglátogassa a feleségét és a gyerekeit. ezt a nõ az elõzõ este mesélte el neki. egucsinak elõtte sejtelme sem volt arról, hogy ez a fiatal nõ férjnél van, ráadásul egy külföldi felesége. Olyan könynyedén sikerült elcsábítania az éjszakai bárból. Amikor az öreg egucsi csak úgy véletlenül benézett ebbe az éjszakai bárba, a szomszéd asztalnál két európai férfira 757

és négy japán hölgyre lett figyelmes. Közülük egy középkorú nõt egucsi arcról ismert már valahonnan, ezért odaköszönt neki. Valószínûleg kísérõként jött ide. Miután a két férfi elment táncolni, megkérdezte egucsit, hogy van-e kedve egy fiatal nõvel táncolni. egucsi a második szám kellõs közepén azt javasolta, hogy lépjenek le. A fiatal nõ, úgy tûnt fel, kedvelte a kalandokat. ezért egy percig sem tétovázott, és elment vele a szállodába, de mikor felmentek a hotelszobába, egucsi kissé kényelmetlenül kezdte érezni magát. Így történt, hogy egucsinak egy férjes asszonnyal lett viszonya, ráadásul olyan japán nõvel, akinek a férje külföldön dolgozik. A nõ a kis gyerekeit éjszakára dadusra, vagy gyerekcsõszre hagyta, s mivel nem látszott rajta, hogy mint férjes asszonynak különösebb lelkiismeret-furdalása volna, egucsi sem érzett erõs megbánást, bár legbelül, mint akinek a bõrét nyúzzák, igencsak kínlódott. De az az öröm, amikor a nõ azt mondta, hogy úgy aludt, akár egy hulla, a fiatalság muzsikájaként maradt meg benne. egucsi hatvannégy éves volt akkor, a nõ talán huszonhat körül lehetett. Az öregember valahogy úgy érezte, hogy õ az utolsó fiatal nõ az életében. Alig két éjszakát, valójában csak egyet töltöttek együtt, de az a nõ, aki úgy aludt, akár egy hulla, egucsi számára örökre feledhetetlen maradt. A nõ levelet is küldött neki, amelyben azt írta, hogy szívesen találkozna vele, ha újra ellátogat Kóbe környékére. Körülbelül egy hónap múlva azt írta neki, hogy a férje hazajött, de ennek ellenére is szívesen találkozna vele. egy jó hónappal késõbb kapott tõle egy hasonló tartalmú levelet. De attól kezdve megszakadt minden kapcsolat. – Hahaha! Biztos terhes lett! A harmadik gyereket várja… Csak errõl lehet szó – mormogta magában három évvel késõbb az öreg egucsi egy olyan kislány mellett, aki úgy aludt, akár egy hulla, miközben az a bizonyos nõ jutott az eszébe. Mostanáig soha nem gondolt arra az esetre. egucsi furcsának találta, hogy miért tört fel belõle most ez hirtelen, de abban biztos volt, hogy a dolog így történt. Minden bizonnyal azért szûntek meg a hírek, mert a nõ terhes lett. Vajon így történhetett? ekkor mosoly jelent meg egucsi arcán. A férje hazajött Szingapúrból, a nõ pedig terhes lett, ezáltal a nõ megtisztult attól az erkölcstelen kapcsolattól, amely egucsihoz fûzte. ettõl a gondolattól megkönnyebbült az öregember szíve. Ugyanakkor lágy melegség töltötte el, amikor képzeletében megjelent elõtte a nõ teste. De ezt szexuális gerjedelem nem kísérte. Nyúlánk termete, feszes bõre, telt idomai miatt egucsi a fiatal nõk jelképének érezte. A terhesség egucsi hirtelen elképzelése volt, de pontos realitásában nem kételkedett. – Szeret engem, egucsi úr? – kérdezte tõle a nõ a szállodában. – Szeretlek – válaszolta egucsi. – Minden nõ ezt kérdezi. – De mégis… – erõsködött a nõ, tovább azonban nem folytatta. – Azt nem kérdezed, hogy midet szeretem? – tréfálkozott az öregember. – á, nem! Hagyjuk! Amikor a nõ aziránt érdeklõdött, hogy szereti-e, akkor teljesen biztos volt benne, hogy szereti. Az öreg egucsi három év után sem feledkezett meg arról, hogy a nõ ezt kérdezte tõle. Vajon három gyerekszülés után is ugyanolyan gyönyörû maradt a teste, mintha sohasem szült volna? egucsit elfogta a vágy a nõ után. 758

Az öregember eközben valóban megfeledkezett a mellette alvó kislányról, de mégis, a kóbei nõ éppen errõl a kislányról jutott eszébe. Mivel a kislány egyik könyöke az oldala mellett hevert, a tenyere pedig a nyakán pihent, egucsi megfogta a csuklóját és betakarta. A lány az elektromos takaró alatt kimelegedett, így aztán kitakarózott egészen a lapockájáig. ártatlan kerek válla olyan közel volt az öreg egucsi szeméhez, hogy majdnem megérintette. Szerette volna kipróbálni, hogy elfér-e a tenyerében ez a kerek váll, de aztán felhagyott vele. Jól látszottak kitüremkedõ lapockái. egucsi meg akarta simogatni, de ezzel is felhagyott. ekkor a lány hosszú haját az arcának egyik felérõl könnyedén hátrasimította. Az alvó lány arca rendkívül bájos volt a mennyezeti megvilágításban, ahogy visszatükrözõdött rajta a szoba négy oldalát takaró sötétbíbor bársonyfüggöny színe. Nem szedte a szemöldökét. A szempillája olyan hosszú és sûrû volt, hogy az ujjai közé foghatta. Alsó ajkának középsõ része kicsit duzzadtabb volt. Fogai nem látszottak ki. egucsi ebben a házban jött rá arra, hogy nincs gyönyörûségesebb a fiatal lányok ártatlan alvó arcánál. Lehet, hogy ebben rejlik a boldog vigasz ezen a világon? Nincs az a szépség, aki el tudja rejteni a korát, amikor alszik! Mindig elbûvölõ egy fiatal alvó lány arca, még ha nem szép is. Vagy talán ebben a házban úgy válogatják ki a lányokat, hogy szépek legyenek, amikor alszanak? Ahogy egucsi a lány kicsi alvó arcát közelrõl szemlélte, úgy érezte, hogy eközben folytonos hiábavalóságaival könnyedén kialszik az õ élete. Ha most bevenné az altatóját, akkor azonnal elaludna, és biztosan a jótékony éjszaka áldását nyerné el, de az öregember csak nyugodtan behunyta a szemét. Sajnált elaludni, mert ez a lány a kóbei nõt juttatta az eszébe, s talán majd valami más emléket is fel fog ébreszteni benne. Ahogy hirtelen felötlött benne, hogy a kóbei fiatalasszonynak két év után hazajött a férje, egucsi képzelete rögtön beindult: a nõ szerinte azonnal teherbe esett. ebben olyan nagyon biztos volt, mint a megfellebbezhetetlen valóságban, melytõl az öregember nem tudott szabadulni. A születendõ gyermekre sem szégyent, sem tisztátalanságot nem jelent, hogy együtt hált ezzel a nõvel, gondolta egucsi. A terhességet és a születést valójában áldásnak érezte. Hiszen a nõben fiatal élet fogant s indult fejlõdésnek. eközben mindez egucsiban saját öregségét erõsítette meg. De vajon miért adta oda ez a nõ olyan engedelmesen neki a testét, miközben semmi nyugtalanság és félelem nem volt benne? Majdnem hetvenéves élete során még soha nem esett meg vele ilyesmi! A nõ nem volt se kurva, se kalandvágyó. egucsi nem érezte vele bûnösebbnek magát, mint ebben a házban, a kétséges módon elaltatott fiatal lányok mellett. Amikor reggel a nõ minden köntörfalazás nélkül a kicsi gyerekeihez sietett, a kényelmes ágyból az öreg egucsi szeretõ tekintete kísérte. Az öregember azt gondolta, hogy õ lehet az utolsó fiatal nõ az életében, és így feledhetetlen maradt a számára, de talán a nõ sem felejti el soha az öreg egucsit. egyikõjük sem okozott mély sebet a másiknak, s bár életük folyamán mindvégig titokban tartják a történteket, egyikõjük sem felejti el soha a másikat. De most milyen különös, hogy éppen ez a kislány, ez a „növendék”, ez a „Csipkerózsika” juttatta eszébe a kóbei nõt! egucsi kinyitotta a szemét. Könnyedén meg759

cirógatta a kislány szempilláját. A lány összevonta szemöldökét, arcát félrehúzta és felnyitotta az ajkait. Nyelvét kidugta, majd kissé visszahúzta, mintha valami folyadékot akart volna megnyalni. Aranyos gödröcske villant elõ gyermekien rózsaszín nyelvének közepén. Az öreg egucsi erõs csábítást érzett. Belenézett a lány szájába. Vajon görcsbe rándulna-e ez a pici nyelv, ha most fojtogatni kezdené a lány nyakát? Az öregembernek eszébe jutott, hogy valamikor régen találkozott egy gyerek prostituálttal, aki még ennél a kislánynál is fiatalabb volt. egucsi nem kedvelte különösebben az ilyesmit, de egyszer valaki meghívta vendégségbe, és ott kínálták fel ezt a lehetõséget. Hát az a kislány nyújtogatta kifelé a keskeny, hosszú nyelvét. Olyan vizenyõs volt! egucsit undor fogta el. Kintrõl dobszó és fuvola csábító hangja hallatszott. Aznap este valami ünnepség lehetett. A kislánynak különösen ferde vágású szeme, makacs arckifejezése volt, látszott rajta, hogy sietni akar és egucsinak nem is tetszett. – Ünnepség van – szólalt meg egucsi. – Szeretnél minél elõbb ott lenni? – Jé! Hogy megértette! Aha! A barátnõmnek már megígértem, és akkor elhívtak, hogy azonnal ide kell jönni. – Rendben van – húzódott el egucsi a kislány hûvös, vizenyõs nyelvétõl. – Menj minél hamarabb… A sintó szentélyben már verik a dobot. – De kikapok az asszonyságtól! – Ugyan. Majd megvédelek. – Tényleg? ez igaz? – Hány éves vagy? – Tizennégy. A lány egy cseppet sem volt szégyenlõs a férfi elõtt. Se megalázottnak, se eldobottnak nem érezte magát. egyszerûen csak figyelmetlen volt. Sietve felöltözött és már rohant is a városi ünnepségre. egucsi rágyújtott, miközben egy darabig a dob, a fuvola és az utcai árusok hangját hallgatta. Arra már pontosan nem emlékezett, hogy hány éves volt abban az idõben, de még nem lehetett olyan öreg, hogy minden különösebb sajnálkozás nélkül elengedte a kislányt az ünnepségre. A ma éjszakai kislány két-három évvel lehet csak idõsebb annál, és sokkal nõiesebb, formásabb. Az óriási különbség kettejük között azonban az, hogy ezt a kislányt úgy elaltatták, hogy soha fel nem ébred. Akármilyen hangosan verik is a dobot az ünnepségen, õ azt meg se hallja. A fülét hegyezte. A ház mögötti hegy felõl könnyû, hideg téli szél fújt át a tájon. A lány kicsiny, nyitott ajkai közül friss meleg levegõ áradt az öreg egucsi arcába. A sötétbíbor bársonyt visszatükrözõ halovány fény még a lány szájába is bevilágított. egucsi úgy látta, hogy ennek a kislánynak a nyelve nem olyan vizenyõs és hûvös, mint azé a kis prostituálté volt. Még most is erõs csábítást érzett. A „Csipkerózsikák” házában elõször látott olyan kislányt, akinek álmában kilátszott a nyelve. Az öregember ujjaival meg akarta érinteni, de az izgalomtól vér tolult a mellébe, és rossz érzése támadt. ez azonban most nem változott heves félelem kísérte brutalitássá. Miféle vad kegyetlenséget képes általában egy nõnek okozni egy férfi? A kapcsolata a kóbei feleséggel vagy a tizennégy éves prostituálttal például csupán egy pillanat760

nak számít hosszú élete során, egy villanás, és aztán vége. A feleségével való házassága, lányai nevelése mind olyan jótétemény, amit körülötte mindenki látott, ami hosszú ideig tartott, s amellyel sokáig egybefonódott az élete. ezalatt a családban a nõk életét irányította, vagy a jellemüket formálta, s talán inkább ezt lehet rossznak ítélni. A világ szokásai és rendszerei olyan hatással vannak ránk, hogy gondolataink lebénulnak, és többé nem tudjuk, mi a rossz. Az biztos, hogy rossz, bûnös cselekedet egy elaltatott lány mellett feküdni. Ha valaki megöli ezt a lányt, akkor ez még jobban szembetûnik. Nem okozna különösebb nehézséget megfojtani, száját, orrát befogni és elvenni tõle a levegõt. De a kislány úgy aludt, hogy nyitva volt a szája, nyelvét gyermeki módon kidugta. Az öreg egucsi azt képzelte, hogy ha az ujjával benyúl a kislány szájába, akkor – mint kisbaba a mellbimbót, – rögtön szopni kezdi. egucsi a lány állára helyezte tenyerét, így kényszerítette, hogy becsukja a száját. De amint elvette onnan a kezét, a kislány ajkai újból kinyíltak. Az öregember elgyönyörködött a lány fiatalságában, igazán szeretnivaló volt, ahogy alvás közben kissé megnyíltak ajkai. Valószínû, hogy egucsi azért érezte azt a remegést a mellkasában, mert a lány olyan fiatal volt, de azok az öreg urak, akik titokban felkeresték a „Csipkerózsikák” házát, magányukban nem csak tovatûnt fiatalságukat sajnálták, biztos voltak olyanok is közöttük – gondolta egucsi –, akik az életük során elkövetett bûneiket szerették volna elfelejteni. Az öreg Kiga, aki megmutatta egucsinak ezt a házat, persze nem mesélte el neki más látogatók titkait. De talán nem is járhatott ide olyan sok vendég. És ezek az öreg urak az életük során sikeres emberek voltak, nincs közöttük egy lecsúszott alak sem. Ráadásul úgy lettek sikeres emberek, hogy bûnt követtek el, és úgy õrizték meg sikereiket, hogy tovább halmozták bûneiket. Nem ismerték a lelki nyugalmat, és fõleg a kudarctól féltek. Amikor ezek az öreg urak az elaltatott fiatal lányok meztelen testéhez érnek, mellkasukból nemcsak a közelgõ halál miatt érzett félelem tör fel, hanem talán az elvesztett tavasz iránti kínzó szomorúság is. Lehet, hogy megbánást éreznek az általuk elkövetett bûnök miatt, de fájhat nekik a családjukat ért szerencsétlenség, ami persze sikeres embereknél is megtörténhet. ezek az öreg urak hiába könyörögnek Buddhához térden állva. Szorosan magukhoz ölelik a meztelen gyönyörû nõket, hûvös könnyeket hullatnak, sokáig zokognak, kiáltoznak, miközben a lányok errõl mit sem tudnak és soha nem nyitják ki a szemüket. Az öreg urak pedig nem szégyenkeznek, és még az önbecsülésük sem csorbul. Teljesen szabadon panaszkodnak, szabadon mondják el bánatukat. Végül is ilyen értelemben a „Csipkerózsikák” talán Buddhát jelentik a számukra. Az élõ Buddhát! A lányok hamvas bõre és illata nyugalmat ad, megbocsátást nyújt az öreg uraknak. Az öreg egucsi nyugodtan lehunyta a szemét, miközben ilyen gondolatok kavarogtak benne. egy kicsit furcsa, hogy éppen ma éjjel, az eddig látott három „Csipkerózsika” közül a leggyermekibb, a legtapasztalatlanabb kislány váltott ki belõle váratlanul ilyen gondolatokat! Az öregember szorosan magához ölelte a lányt. Mostanáig nem nagyon érintette meg. Az volt az érzése, mintha a lány a saját testébe olvadna. A lánynak nem volt ereje tiltakozni. Szánalmasan sovány volt. Bár mély álomba merült, talán mégis érzett valamit egucsiból, mert nyitott 761

ajkait becsukta. Kiugró medencecsontja fájdalmasan fúródott bele az öregember testébe. „Vajon hogyan alakul majd az élete ennek a kislánynak? Bár valószínû, hogy nem tesz szert különleges sikerre és karrierre, mégis jó volna, ha nyugodt élete lenne”, gondolta egucsi. Ha ebben a házban mostantól fogva megnyugtatja és megmenti bûneiktõl az öreg urakat, elnyeri elkövetkezendõ boldogságát, ahogy a régi legendák tartják: ezek a lányok valamennyire Buddhát személyesítik meg. Hiszen vannak olyan elbeszélések, amelyek szerint a kéjnõk és prostituáltak Buddha alakváltozatai voltak. Miközben az öreg egucsi a kislány hajfürtjét morzsolgatta könnyedén, azzal nyugtatta meg magát, hogy megbánta régi bûneit, erkölcstelen tetteit. Lelki szemei elõtt azonban ekkor múltbeli asszonyok jelentek meg. Kellemes emlékek voltak, s nem számított, mennyi ideig tartott a viszonyuk, hogy szép arcú volt-e a nõ, vagy csúnya, okos vagy buta, jó avagy rossz. Olyanok voltak, mint például a kóbei feleség, aki azt mondta: – Úgy aludtam, akár egy hulla. Teljesen úgy, akár egy hulla. Öntudatlan gyönyörtõl eszüket vesztett nõk voltak, akik magukról megfeledkezve érzékenyen válaszoltak egucsi simogatásaira. ez a nõi szerelem mélysége vagy sekélysége helyett talán inkább a nõi test sajátosságaiból fakadt. „Vajon milyen nõ lesz ebbõl a kislányból, ha nemsokára megérik”, gondolta egucsi, miközben a lányt ölelõ keze végigsimította a kicsiny hátat. ezt azonban aligha fogja megtudni. Amikor elõzõleg ebben a házban volt és az igézõen szép lány mellett töltötte az éjszakát, egucsi hatvanhét éves múltjában kutakodva az emberi szexualitás határtalanságáról és mélységérõl és megvalósulási formáiról töprengett, s eközben arra gondolt, hogy õ maga milyen gyenge is lett öregségére. Most pedig meglehetõsen furcsa, hogy ez a kislány ma éjjel élénken újból megjelenítette számára az õ szexuális múltját. Az öregember a kislány csukott ajkaihoz nyomta az ajkait. Nem érzett semmilyen ízt. Az ajkak szárazak voltak. Jó érzés volt, hogy nincs semmilyen ízük. Lehet, hogy egucsi többé soha nem fog találkozni ezzel a lánnyal. Könnyen meglehet, hogy mire a szex ízlelgetésében elmerülve mozognak majd ennek a kislánynak az ajkai, addigra egucsi már halott lesz. És ez egyáltalán nem szomorú. Az öregember a kislány szájától elhúzta az ajkait, majd a száját a lány szemöldökéhez, szempilláihoz érintette. Talán csiklandozhatta a lányt, mert arcát elfordította, homlokát egucsi szeméhez nyomta. erre az öregember még erõsebben behunyta a szemét. Szemhéja mögött egymás után jelentek meg és tûntek el a különbözõ emlékképek. Majd ezek az emlékek valamiféle formát vettek fel. Aranyszínû nyílvesszõk röppentek feléje, s közvetlen mellette suhantak el. A hegyükre sötétlila jácintot tûztek. És a nyilak végére különbözõ színû orchideákat erõsítettek. Gyönyörûek voltak! De a nyilak oly gyorsan szálltak, hogy egucsi attól tartott: lehullanak róluk a virágok. „Furcsa, hogy nem esnek le”, gondolta az öregember és kinyitotta a szemét. Még nem vette be a párnája alatt lévõ altatót. A gyógyszerek mellett hevert a karórája, ránézett, fél egy is elmúlt már. Kezébe vette a két tablettát, ma éjszaka nem kólintotta fejbe az öregségi rosszkedv és magány, ezért nem akart még elaludni. A lány nyugodtan aludt. egy cseppnyi szenvedés sem látszott rajta, vajon milyen 762

gyógyszert adtak be neki, vagy esetleg egy injekciót kapott? Óriási adag altató lehetett, vagy talán valami könnyû méreg, egyszer egucsi is szerette volna kipróbálni. Csöndesen kibújt az ágyból, kiment a sötétbíbor színû szobából a szomszédos szobába. Megnyomta a ház asszonyához szóló csengõt, mert olyan orvosságot szeretett volna kérni, mint amilyet a kislány bevett. De hiába csöngetett, a benti és a kinti hideget az éles hang megsokszorozta. egucsi félt hosszan csengetni éjjel ebben a titokzatos házban. A talaj meleg volt, de a télben a falevelek már az ágakon összezsugorodtak, s a korábbi szél által lesodort levelek zizegését hallotta a kertben. Ma éjjel a sziklafalhoz verõdõ hullámok is megnyugodtak. Sehol senki a némaságban, olyan volt ez a ház, mint egy kísértetkastély, az öreg egucsi válla beleremegett. Csak egy hálóköntös volt rajta. Visszament a rejtélyes szobába, a kislány kipirult arccal aludt. Az elektromos takaró alacsony hõfokra volt állítva, így inkább fiatalsága fûthette a lányt. Az öregember mellébújt, saját hidegségét szerette volna felmelegíteni. A lány forró keble megemelkedett, széttárt lábbal hevert a tatamin. – Meg fogsz fázni – szólalt meg az öreg egucsi, érezte, milyen nagy korkülönbség van közöttük. Milyen jó lett volna ezt a forróvérû kislányt beleolvasztani a tulajdon testébe! Másnap reggel, miközben a ház asszonya a boy által hozott reggelit felszolgálta egucsinak, az öregember megkérdezte: – Tegnap este nem hallottad, amikor csengettem? Szerettem volna kérni egy ugyanolyan altatót, mint amit a lány kapott. Ki akartam próbálni, milyen úgy aludni, ahogy õ alszik. – ez tilos! elõször is veszélyes az idõs vendégeinknek. – Nem kell félni, erõs szívem van. De azt sem sajnálnám, ha örökre elaludnék. – Harmadszor van itt nálunk még csak a kedves vendég, de ahhoz képest már annyi sok külön kívánsága volt… – Melyik a legnagyobb kívánság ebben a házban, amit meg lehet kapni? Az asszony szigorúan összehúzta a szemöldökét, és halvány mosollyal az arcán az öreg egucsira nézett.

Negyedik fejezet Sötét, téli hideg reggel volt, aztán hûvös esõ szemerkélt, de estére kitisztult az ég. Amikor azonban egucsi átlépte a „Csipkerózsikák” házának kapuját, már havas esõ esett. Mindig ugyanaz az asszony várta, lopva kinyitotta az ajtót, aztán kulccsal bezárta maguk mögött. Az asszony lábnyomát megvilágította a kezében hordott lámpa halovány fénye, miközben az esõcseppek között egucsi valami fehérre is felfigyelt. A fehér, puha hópihék csak itt-ott tûntek fel. A bejárati elõtérhez vezetõ ösvény köveire hullva azonnal elolvadtak. – Tessék vigyázni, a kövek csúszósak! – mondta az asszony, miközben ernyõt tartott az öregember feje fölé, másik kezét pedig egucsi keze felé nyújtotta. Az öreg763

ember a kesztyûjén keresztül érezte a középkorú nõ kezének kellemetlen csúszós nyúlósságát. – Minden rendben van, majd magam… – szabadította ki a kezét egucsi. – Még nem vagyok olyan öreg, hogy vezetni kelljen! – Csak mert csúszósak a kövek – magyarázkodott az asszony. A kövekre hullott törpejuharleveleket még nem söpörték össze, színük megfakult, nedvesen csillogtak az esõben. – Olyan aggastyánok járnak ide, olyan félkarú, féllábú nyomorékok, hogy fogni kell a kezüket, vagy be kell cipelni õket a házba? – kérdezte az öreg egucsi. – Nem szabad más vendégek iránt kérdezõsködni. – De hamarosan itt a tél, és az ilyen öregembereknek ez elég veszélyes. Mi van akkor, ha agyvérzést vagy infarktust kapnak? – Ha ilyesmi történik, akkor nekünk végünk van. Viszont a vendégnek talán ez lenne a legszebb halál – felelte az asszony közönyösen. – Azt nem úsznád meg egykönnyen! – Az biztos! – Az asszonynak egy arcizma se rezdült. Az emeleti szobában minden úgy volt, mint azelõtt. Csak a tokonomában, vagyis a díszes falmélyedésben a pirosló törpejuharfákat és a hegyi falut ábrázoló reprodukció helyett most egy havas táj képe függött. Persze egészen biztosan ez is reprodukció volt. Az asszony ügyes kézmozdulatokkal töltött a finom zöld teából, miközben így szólt: – Hát, mindig aznap este telefonál a kedves vendég! Az elõzõ három lány talán nem volt kedvére való? – Dehogynem! Tetszett mind a három, talán túlságosan is… ez biztos! – Nagyon jó lenne, ha két-három nappal elõtte megtelefonálná, hogy melyik kislányra esett a választása. Csapodár egy személy maga! – Még hogy csapodár! Alvó lányokkal? Fogalmuk sincs arról, hogy ki a partnerük! Nekik aztán teljesen mindegy, hogy kivel vannak! – Ugyan már, akárhogy is alszik, mindegyik élõ nõi test! – Vannak olyan kislányok, akik megkérdezik, hogy milyen volt az éjszakai öreg vendég? – Meg van tiltva nekik, hogy ilyeneket kérdezzenek. Legyen nyugodt a kedves vendég, ez tilos ebben a házban! – Úgy rémlik, mintha azt mondtad volna, hogy zaklatásnak számít, ha egy bizonyos kislány iránt fejezi ki a hódolatát az ember. emlékszel, hogy korábban beszéltél már arról, hogy mit jelent a csapodárság ebben a házban? Akkor azt mondtad nekem, amit ma éjjel én mondok. Ma éjszaka viszont épp az ellenkezõjét állítod! Furcsa! Te is éppolyan nõ vagy, mint a többi… erre gúnyos mosoly jelent meg az asszony keskeny szája szélén: – Sok nõ sírt maga után, amikor fiatal volt! Az öreg egucsi meglepõdött az asszony szokatlan fordulatán: 764

– Miket nem beszélsz! Még tréfának is rossz! – Teljesen félreértett! Az ellenkezõjét gondoltam! – Ha olyan volnék, mint amilyennek mondasz, akkor el se jönnék egy ilyen házba. Ide olyan öreg urak jönnek, akik tele vannak együttérzéssel a nõk iránt. Akárhogy is sajnálják, akárhogy is küzdenek érte, ezek az öreg urak már soha többé nem kapják vissza azt, ami elmúlt. – Szóval így gondolja? – szólt rezzenéstelen arccal az asszony. – A múltkor, amikor itt voltam, már akkor is megkérdeztem, hogy mi az a legnagyobb kívánság, amit az öreg uraknak itt meg lehet kapni? – Hát… Hogy a lány alszik. – Lehetne ugyanolyan gyógyszert kapni, mint amilyet a lányok kapnak? – Bocsánat, de ezt már a múltkor is megmondtam. – Akkor mi a legrosszabb, amit egy öregember okozhat? – ebben a házban nincs semmi rossz! – szólalt meg az asszony, miközben mélyíteni próbálta fiatalos hangját, hogy így is a lelkére tudjon beszélni egucsinak. Nincs rossz? – morogta magában az öregember. eközben az asszony fekete szemének pillantása rászegezõdött. – Ha egy lány nyakát kitekeri, az olyan, mintha egy csecsemõt fojtana meg. Az öreg egucsi megpróbált viccet csinálni a rossz hangulatból: – Akkor sem ébred fel, ha megfojtják? – Szerintem nem. – Különleges lehetõség kettõs szerelmi öngyilkosság1 elkövetésére. – Ha magányosnak érzi magát, akkor legyen öngyilkos, de kérem, csakis egyedül! – És ha túl magányosnak érzem magam ahhoz, hogy öngyilkos legyek? – ez elõ szokott fordulni az öreg uraknál – jegyezte meg továbbra is nyugodtan az asszony. – Ma este nem ivott egy kis szakét véletlenül? Olyan fura dolgokat mond! – Még a szakénál is rosszabbat ittam. Ahogy várható volt, az asszony lopva egy röpke pillantást vetett az öreg egucsira, de úgy tett, mintha nem tulajdonítana jelentõséget a szavainak: – Ma éjszaka egy tüzes kislány várja. Olyan hideg az este, éppen a legjobb lesz ez! Melegedjen fel mellette! – mondta az asszony és ezzel eltávozott. egucsi kinyitotta a titokszoba ajtaját, még soha ilyen erõsen nem érezte a nõi test édes illatát. A lány a hasán fekve aludt. Nem horkolt, de álmában szuszogott. Teltkarcsú lánynak látszott. A sötétbíbor fényben pontosan nem lehetett megállapítani, de óriási hajkoronájában volt egy kis vörösesbarna árnyalat. Kövérkés fülén, telt nyakán a bõr vakítóan fehér volt. Valóban tüzesnek látszott, ahogy az asszony mondta. Fürtökkel keretezett arca egyáltalán nem volt piros.

1

A japán színdarabokban a XVII. századtól kedvelt fordulat volt a kettõs szerelmi öngyilkosság. (A ford.)

765

– ááá! – tört fel az önkéntelen sóhajtás az öregemberbõl, amikor az ágyban a lány hátához bújt. Nemcsak tüzes volt ez a lány, de sikamlós teste szinte mágnesként vonzotta. Az illatát bõrének nedves csúszóssága okozta. Az öreg egucsi gyorsan lehunyta a szemét és meg se moccant. A lány sem mozdult. Buja csípõje volt. A lányból áradó forróság az öregembert is felmelegítette, szinte bepólyálta. A lánynak telt mellei voltak, mellbimbói nem különösebben magasodtak ki, meglepõen kicsiknek látszottak. eszébe jutott, amit elõzõleg a ház asszonya a „megfojtásról” mondott, s szinte remegett a csábítástól, hogy egy ilyen csodálatos bõrû lányt megfojthasson. Vajon milyen szaga lenne a lány testének, ha megfojtaná? Hogy megszabaduljon ettõl az undortól, egucsi szándékosan elképzelte: milyen esetlen lehet ennek a lánynak a járása napközben. ez egy kicsit megnyugtatta. De vajon mit nevezhetünk esetlennek egy ilyen lány járásában? A jó alak elsõsorban azt jelenti, hogy jó lába van. egy hatvanhét éves öregembernek mit számít, hogy az a nõ, akivel csupán egy éjszakát tölt együtt, okos-e vagy buta, magas mûveltségû vagy mûveletlen? Ma csak egy dolog marad számára: megérinteni a lány testét! Az elaltatott lánynak ráadásul fogalma sincs arról, hogy aznap éjjel a randa öreg egucsi tapogatja. És másnap se fogja tudni. Tényleg, játékszer lenne ez a lány, vagy inkább áldozat? Az öreg egucsi még csak negyedszer jött el ebbe a házba, de ma éjszaka különösképpen úgy érezte, hogy minél többször alszik itt, annál inkább érzéketlenné válik a lelke. Vajon a ma éjszakai lány is beletörõdött már ennek a háznak a szokásaiba? Úgy megszokta már a szánalmas öreg urakat, hogy meg se moccant, amikor egucsi simogatni kezdte. A hibát is megszokja a világ, egy idõ után az emberek egészen természetesnek tekintik. A világon mindenféle bûnt és erkölcstelenséget homály takar. egucsi azonban kicsit más, mint a többi öreg úr, aki eljár ebbe a házba. Helyesebben: gyökeresen különbözik tõlük. Az öreg Kiga, aki elõször beszélt az idõs egucsinak errõl a házról, azt hitte, hogy õ is ugyanolyan, mint a többiek, a nagy különbséget, hogy egucsi még férfi, nem tudta. Valószínû, hogy egucsi ezért nem érzi át olyan élesen a házba járó többi öreg úr igazi szomorúságát és örömét, szánalmát és magányát. Ami egucsit illeti, neki igazán nem fontos, hogy a lányt olyan mélyen altassák el, hogy ne lehessen felébreszteni. Amikor második alkalommal töltötte ebben a házban az éjszakát azzal az elbûvölõ lánnyal, majdnem megtörte a tilalmat, de aztán megfékezte magát, mikor meglepõdve észrevette, hogy egy szûz lánnyal van dolga. Azóta tiszteletben tartja a ház tilalmát, vagyis felesküszik arra, hogy vigyáz a „Csipkerózsikák” nyugalmára. Felesküszik arra is, hogy nem rombolja le az öreg urak titkait. Mégis, miért van az a különös szokás, hogy ebbe a házba csak szûz lányokat hívnak? ezt így kívánják meg tõlük az öreg urak? egucsi ostobaságnak tartotta az egészet, de azért szerette volna megtudni. A ma éjszakai lánnyal kapcsolatban azonban kételyei voltak. Az öreg egucsi nem hitte, hogy szûz. Az öregember felült, mellét a lány vállának támasztotta és hosszan figyelte az arcát. Ahogy az alakja, úgy a lány arca sem volt arányos. De az elképzeltekhez képest arca érintetlennek mutatta. Tömpe volt az orra, orrnyerge kissé szé766

les. Orcája telt és kerek. Hajtövének rajzolata a Fudzsi hegy formájára emlékeztetett. Rövid szemöldöke sûrû, átlagos rajzolatú volt. – De édes! – mormogta az öregember, miközben arcát a lány arcához érintette. Az arca is nedves volt. Valószínû, hogy a lánynak nehéz volt a ránehezedõ súly, ezért elfordult az öregembertõl. egucsi hátrébb húzódott. egy darabig behunyt szemmel feküdt. Sûrû illat szállt felé a lány testébõl. Azt mondják, semmi a világon nem hívja elõ jobban az illatoknál a múlt emlékeit, s ezek közül is talán az erõs édes illatnak van ilyen hatása. Megint csak a csecsemõtej szaga jutott az eszébe. Bár a két illat különbözik egymástól, talán mégis mindkettõ döntõnek számít az emberek számára. Régi idõktõl fogva az öregek az örök fiatalság varázsszerét a fiatal lányok által kibocsátott kellemes illatból próbálták kivonni. ennek a lánynak az illatát azonban nem lehetett varázsszerû illatnak nevezni. Ha az öreg egucsi megtenné ezzel a lánnyal azt, ami ennek a háznak a tilalma, akkor az a szag borzasztó és elviselhetetlen lenne. Az efféle gondolatok azonban valószínûleg inkább azt jelentik, hogy már egucsi is megöregedett. Az emberi élet eredetének is ugyanilyen vérszaggal átitatott erõs illata van, mint ennek a lánynak. Olyan lány õ, aki könnyen teherbe esik. Bármennyire mélyen elaltatták is, az élettani folyamatok azonban tovább mûködnek, és másnap reggel fel fog ébredni. Ha mégis teherbe esne, a lány semmit se fog tudni errõl. Mi volna, ha az öreg egucsi hatvanhét évesen most egy gyereket hagyna maga után? A férfit a nõi test csábítja a „pokolra”. De ezek a lányok minden védelemtõl meg vannak fosztva. Az öreg vendégek kedvéért, a szánalmas öregemberek miatt! Még egy árva cérnaszál sincs rajtuk és soha nem nyitják ki a szemüket! egucsit el is fogta a szégyen, belesajdult a szíve, és még õ is meglepõdött ezen a gondolaton, amelyet magában mormogott: „Az öregnek halál, a fiatalnak szerelem, halál egyszer, szerelem akárhányszor.” Váratlan gondolat volt, s mégis megnyugtatta egucsit. eredetileg nem volt valami gõgös természetû. Kintrõl alig hallhatóan behallatszott a havas esõ suhogása. elhalt a tenger morajlása is. Az öregember képzeletében ekkor megjelent a sötét és határtalan tenger, melynek vizébe egyre csak hull a havas esõ. egy óriás ragadozó madár, olyan, mint egy sas, egy véres valamit tartva a csõrében, köröz egészen közel a fekete hullámok felett. Lehet, hogy egy emberi csecsemõ? Nem, egyáltalán nem valószínû. Ilyesmi talán csak az emberi romlottság képzeletében lehet. egucsi könnyedén megrázta a fejét, amely a párnán nyugodott, és elkergette a látomást. – Nahát milyen meleg van! – mondta az öreg egucsi. Nem csak az elektromos takaró miatt. A lány lehúzta magáról a takarót, pazar teste megmutatkozott, félig feltûnt telt melle, amely alig magasodott ki. Fehér bõrén halványan verõdött vissza a sötétbíbor bársony színe. Miközben az öregember a gyönyörû mellet csodálta, egyik ujjhegyével végigsimította a lány hajtövének Fudzsi hegy formájú rajzolatát. Mivel a lány továbbra is hanyatt feküdt, nyugodtan, kimérten vette a levegõt. Vajon milyen fogak lehetnek egy ilyen parányi szájban? egucsi óvatosan egy kicsit lejjebb húzta az alsó ajkat. A parányi szájhoz képest nem voltak olyan picik, de azért kicsiknek találta, szép, arányos fogsora volt. Az öregember elengedte az alsó ajkat, a lány pedig úgy hagyta nyitva. Idõnként kivillant egy-egy foga. Az öreg egucsi a rúzsos 767

ujját beletörölte a lány fülcimpájába, a maradék rúzst pedig a telt nyakán húzta végig. Igazán aranyos volt a hófehér nyakon alig észrevehetõen végighúzódó piros csík. „Õ is szûz volna?”, gondolta egucsi. Amikor a második éjszakát töltötte ebben a házban, és felébredt benne a kétely, saját alantasságán is meglepõdött, sõt alaposan megbánta, így most nem volt kedve a kíváncsiságra. Szûz-e vagy sem, számára nem volt érdekes. „Nem, természetesen nem így van”, gondolta, miközben az öregember belülrõl saját gunyoros hangját hallotta. – engem nevetsz ki, talán az ördög vagy? – Ördög? Nem ilyen egyszerû a dolog! Magad is tudod, mint sikertelen öngyilkos, hogy mindig felfújod érzelmes vágyaidat! – Nem, csak megpróbálok úgy gondolkodni, mint a többi, nálamnál szánalmasabb öreg urak. – Hm. Micsoda erkölcstelen alak! Mások nyakába akarod varrni a saját bûneidet! – erkölcstelen alak volnék? Hát legyen! De miért mondjuk a szûz lányt tisztának, aki pedig nem szûz, az tisztátalan? Nekem igazán nem kell szûz lány ebben a házban! – Hát mert még nem ismered az igazi öregember vágyakozását. Még egyszer be ne tedd ide a lábad! egy cseppet sem gondolsz arra, hogy micsoda szégyen lenne az öregemberre nézve, ha tízezer közül csak egyetlenegyszer az egyik lány kinyitná a szemét az éjszaka közepén? Ilyen kérdések és válaszok törtek fel egucsiból, de persze nem volt biztos benne, hogy itt mindig szûz lányokat altatnak el. Az öreg egucsi még csak négyszer járt ebben a házban, így csupán gyanította, hogy itt minden lány szûz. Vajon az öreg urak kívánják meg ezt? „Ha mégis kinyitná a szemét”, ez a gondolat ma éjjel különösen izgatta egucsit. Az elaltatott lányokat hol, hogyan és mekkora erõvel lehet felébreszteni úgy, hogy legalább öntudatlanul is kinyissák a szemüket? Semmiképpen sem tudnának aludni, ha például levágnák az egyik karjukat, ha mélyen beleszúrnának a mellükbe vagy a hasukba! – Micsoda rossz ember lett belõlem! – dörmögte az öreg egucsi. Nem is kell olyan sok idõ ahhoz, hogy egucsi is olyan gyenge legyen, mint a többi öreg úr, aki eljár ebbe a házba. Kegyetlen gondolatok kavarogtak benne. „Rombold le ezt a házat, s vele együtt öld meg magad!” Mindezt a ma éjszaka elaltatott lány váltotta ki belõle, aki ugyan nem igazi szépség, de nagyon aranyos, s aki feltárta neki hófehér, telt mellét, amellyel így bizalmas közelségbe került. Mintha tótágast állna benne a bûnbánó lélek. A gyáváknak is lehet merszük a bûnbánatra az életük végén! Talán már annyi bátorság sincs benne, mint a legkisebb lányában, akivel a Cubaki-templomnál virágzó kaméliát ment megnézni. Az öreg egucsi lehunyta a szemét. A kertben a lépõkövek mentén az alacsonyra nyesett sövénynél két pillangó játszadozott. Elrejtõztek a sövény között, megérintették a leveleket, vidáman incselkedtek. Aztán mind a két pillangó felszállt egy picit, könnyedén táncra per768

dültek, majd a levelek közül megjelent még egy, meg még egy. Miközben arra gondoltam, hogy két párocska repked körbe, megjelent az ötödik pillangó is. Úgy tûnt, talán valami versengés, aztán a sövény közül, egyik a másik után, táncolva emelkedtek fel a magasba, s az egész kertet fehér pillangók rajának tánca népesítette be. De egyik sem szállt magasra. Lenge szellõben szállongtak a szélesen elterülõ törpejuhar ágai elõtt. A nagy levelek a törpejuharágak végein finoman ringtak a szellõ fúvására. A fehér pillangók raja, mint fehér virágmezõ, egyre nagyobb és nagyobb lett. Vajon milyen kapcsolatban áll ez a látomás a „Csipkerózsikák” házával, ha csak a törpejuharfa környékére gondolunk? A képzeletbeli törpejuharlevelek sárgából vörösbe hajló színben pompáztak, a pillangók rajának fehérségét még ki is emelték. Ennek a háznak a juharfáiról már lehullottak a levelek, bár egy-egy ágon még ott maradt néhány elszáradt, összezsugorodott levél, de közben egyre hullt a havas esõ. egucsi teljesen megfeledkezett arról, hogy kinn milyen hideg lehet a havas esõben. ekkor értette meg, hogy a képzeletében megjelent fehér pillangók rajának táncát talán a mellette fekvõ lány telt fehér melle váltotta ki belõle. Lehet, hogy ez a lány elûzi az öregemberek rossz gondolatait? Az öreg egucsi kinyitotta a szemét. elgyönyörködött a dús keblek õszibarackszínû parányi mellbimbóiban. Maga a jóság áradt belõlük. Arcával az egyik mellhez tapadt. Szemhéja mögött egyszerre mindent betöltött a melegség. Az öregember valamilyen jelet szeretett volna hagyni ezen a lányon. Ha lerombolja a háznak a titkát, akkor ez a lány, miután felébred, biztosan nagyon elkeseredik majd. Az öreg egucsi kiszívta néhány helyen a lány mellét és megremegett. – Megfagysz – mondta, és betakarta a lányt. A párnája alatt, mint mindig, most is megtalálta a két szem altatót, és egyszerre bevette mind a kettõt. – De nehéz vagy – azzal arcával maga felé fordítva letette a lányt. Másnap reggel az öreg egucsit kétszer is keltette a ház asszonya. elõször az asszony csak halkan kopogott be a cédrusfa ajtón: – Uraságod felébredt már? Kilenc óra van! – Igen, fenn vagyok. Már kelek is! Hideg a másik szoba? – Kora reggel óta fûtjük a kályhát. – És a havas esõ? – Már nem esik. Be van borulva. – Igen? – Már kész uraságod reggelije. – Ühüm – felelt határozatlanul az öregember, és félálomban lehunyta a szemét. Azzal a lány pompás meztelen testéhez simult. – Akkor se mennék, ha maga a pokolbeli ördög hívna is! Még tíz perc sem telt el és az asszony másodszor is ébresztette. – Kedves vendég! – kopogott be jó hangosan a cédrusfa ajtón. – Megint elaludt? – Mérges volt a hangja. – Nincs kulcsra zárva az ajtó – válaszolt egucsi. Az asszony bement. Az öregember kényelmesen feltápászkodott. Az asszony segített neki felöltözni, még 769

a zokniját is felhúzta, bár egucsi utálkozott az érintésétõl. Amikor kiment a szomszédos szobába, az asszony – ahogy általában – ízletes zöld teával kínálta. Miközben az öreg egucsi lassan ízlelgetve iszogatta a teáját, az asszony hûvös, kétkedõ tekintettel ezt kérdezte: – Uraságod meg volt elégedve a ma éjszakai kislánnyal? – Hogyne! – Nagyon örülök! És szépet is álmodott? – álmodni? Nem álmodtam én semmit. Mélyen aludtam. Már rég nem aludtam ilyen jól! – egucsi egy nagyot ásított. – Még rendesen fel se ébredtem. – Tegnap alaposan elfáradhatott. – A kislány miatt lehetett. Gyakran jár ide ez a kislány? Az asszony lehorgasztotta a fejét, arcvonásai megkeményedtek. – egy kérésem van hozzád – kezdett bele az öreg egucsi. – A reggeli után nem tudnál adni nekem még egy adag altatót? Nagyon kérlek. Igaz, nem tudom, mikor ébred fel az a kislány… – Nem szégyelli magát?! – Az asszony sápadt arca földszínû lett, még a válla is megdermedt. – Mit meg nem enged magának! Mindennek megvan a maga határa! – Határa? – Az öregember el akart mosolyodni, de nem sikerült neki. Az asszony azt hitte, hogy egucsi csinált valamit a kislánnyal, izgatottan felállt és átment a szomszéd szobába. VIHAR JUDIT fordítása (A regény folytatása a következõ számban.)

770

MÛHeLy

MÓZeS HUBA

Trochaikus tetrameterek Babitstól Weöresig Babits Mihálynak a férjgyilkos libüai királylányok alvilági bûnhõdését festõ költeménye, A Danaidák csonka ütemre végzõdõ sorai látszólagos túlbeszéltségével a rendkívüli sûrítettség hatását kelti: „Csak daloljunk: Meggyilkoltuk – s emlékezzünk: férjeinket, csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgysem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félõs! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél –” Így dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél lenn a csöndes alvilágban, szellõtlen bús alvilágban alszik asphodeloságyban, mélyen alszik, nem beszél. A négy és három szótagos trochaikus ütemek nyolc és hét szótagos hangzásegységekbe szervezõdnek. Két egymást követõ nyolc szótagos hangzásegység akatalektikus, egy nyolc és egy utána következõ hét szótagos hangzásegység katalektikus (azaz csonka végû) tetrametert alkot. Ilyen tetrameterekre épül nemcsak az 1910-ben megjelent Babits-költemény, hanem a húszas évek több alkotása is. Akatalektikus és katalektikus trochaikus ritmusegységek sorakoznak megszabott rendben edgar Allan Poe A holló címû költeményének 1923-ban Tóth árpád közreadta fordításában: S hogy szobámba visszatértem, s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak, No, te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, Szél lesz az, más semmi már!” A Babits-vers ritmusa is visszhangozhatott azoknak az alkotóknak a fülében, akikre az artisztikus Tóth árpád-fordítás metruma tagadhatatlan hatást gyako771

rolt. A kortársak nemzedékébõl áprily Lajost, a fiatalabbak közül Dsida Jenõt említeném itt. áprily Lajos 1926-ban megjelent Esti dal címû költeményében nyolcas-hetes álarcos periódusokba tördelt, ám trochaikus tetrameterré összevonható, hosszú soraival érzékelteti vagy inkább csak sejteti a Laokoónt és fiait fojtogató óriáskígyók szorítását: Ültem bent a két fiammal / tûzvilágos pamlagon. Jött az este, barna koldus, / könnyesen jött és vakon. […] Két fiacskám karcsu testét / átölelte két karom. (Hármas árnyék játszva lengett, / nõtt mögöttünk a falon.) […] (Nõtt az árnyék, óriásra / nõtt mögöttünk falon.) S vércsecsõrû kín csapott rám, / régi kínnal vérrokon − Az 1926-ban még saját hangját keresõ Dsida Jenõ torz halált és esti fantomot emlegetõ Összetartás, szeretet címû költeményében áprily Lajos mívességét mûviségre váltja: Bús sirámú rengetegben / felzokog a torz halál, bûnös arcú esti fantom / pusztulásról prédikál. […] Szent zenéjû rengetegben / elnémul a torz halál s bûnös arcú esti fantom / már hiába prédikál. A trochaikus forma mûviségen túli sugallatosságára Dsida Jenõ 1928-ban, emil Isac Kaláka címû prózaversének − az eredetinél kötöttebb − fordításában talál reá: Hét leányok fonnak, fonnak, hét leányok sírdogálnak. Vén hegedõs húrba zöndít; ablak alatt szél üvölt. […] – Volt egyszer hét ifjú legény, szívük tiszta, szemük fénylõ, hajuk, mint a holló tolla, foguk, mint a gyöngyfüzér. Kezük alatt szállt az eke, pacsirtákkal versenyeztek, s barázdájuk, mit szántottak, egy világot vett körül. 1929-ben, Ballada két testvérrõl címû korai, áprily Lajos és Dsida Jenõ idézett versével és mûfordításával egyaránt rokon költeményében Weöres Sándor a rímes trochaikus tetrametert nemcsak balladaivá, hanem veretes hangulatúvá is képes varázsolni: 772

Két viharvert, árva testvér csönd-erdõben éldegélt. Künn nagy éj volt, hófuvásos, néma éj volt és sötét. –––––– „Ifju testvér, jó füled van: semmi zaj sincs szerteszét?” „Nem hallok zajt, kedves bátyám, csak a dús, vén csönd neszét.” (Vén csönd méhe mélybe zárja messze puszták énekét.) Gondolom, nem nehéz felismerni, hogy A Danaidákra (is) visszautaló fenti mûvek a ritmus és metrum mívességével, sugallatosságával, veretességével évezredek világirodalmi áramába kapcsolják az 1920-as évek magyar költészetét és mûfordítás-irodalmát.

Coatlicue istennõ, a Nap, a Hold és a Csillagok anyja. 773

MAGyAR VILáG

Barcikai oratórium

Albert Zsuzsa beszélgetése Papp Tiborral ALBeRT ZSUZSA: Papp Tiborral úgy találkoztam, hogy Parancs Jánosról készítettünk legendát, õ pedig Parancs János egyik társa volt Párizsban, mikor ’56 után Franciaországba került. Most kettõs állampolgár, otthon van Franciaországban és Magyarországon. Magyar költõ, de francia is, akit talán nem ismernek úgy itthon, amennyire megérdemelné. Francia barátaival meg az ott íróvá felnõtt magyarokkal, a költészet új formáival kísérleteznek nem kevés eredménnyel. Ha jól emlékszem, l957 januárjában hagyta el Magyarországot. PAPP TIBOR: Január 12-én gyalog léptem át az osztrák határt. Tokajban születtem. Apám vasutas volt, összevissza dobált a vasutasélet bennünket, az összevisszát nem negatívan értem, hanem hol itt laktunk, hol ott, és gyerekkoromban megszoktam, hogy nem mindig ugyanazon a helyen lakik az ember. – Láttam is egy kis pendelyes gyermek képét a Magyar Mûhely hatvanadik születésnapjára készített különszámában, egy Tokaj feliratú tábla alatt. – Ráadásul az állomáson születtem, az állomáshoz tartozott egy raktárépület és egy lakóház, amelyikben a vasúti tisztek laktak. Ott a ház elõtt állok, arra volt kiírva, hogy Tokaj. Ma már az a ház nem áll, pár hete voltam éppen Tokajban, egy hasonló ház áll a helyén, de mellette megvan a raktár, ami még ugyanúgy néz ki, mint régen. A vasúti élet egy kicsit jövõ-menõ élet. ’43-ban apámat kihelyezték Kosnára, Dés mellé, a legtávolabbi magyar vasútállomásnak volt a fõnöke. Amikor jött a hadszíntér, jöttek az oroszok, akkor el kellett kezdeni húzódni visszafelé, és mi anyámmal gyerekek, anyai nagyszüleimhez mentünk Vállajra, ami egy kisközség Nagykároly, Mátészalka és Nyírbátor háromszögének a közepén, a Partiumban. – Északkelet-Magyarország az egyik legmagyarabb vidéke ennek az országnak, szép tájszólását is megõrizte. – Odakerültünk anyai nagyszüleimhez Vállajra, és ott is ragadtunk véglegesen, apám aztán a vasúttal menekült, menekült, menekült, egészen Németországig. Aztán visszajött, akkor bélistázták, különbözõ bajai voltak, szüleim elváltak, s mi ott maradtunk a nagyszülõknél anyámmal és a húgommal. Ott jártam harmadik-negyedik elemibe. – ’36-ban született. – ’36-ban. 1946-ban még volt nyolcosztályos gimnázium, tehát nem ötödik elemibe írattak be, hanem Debrecenben a piaristákhoz elsõ gimnáziumba. egy évet ott végeztem, amikor is megszüntették a nyolcosztályos gimnáziumot, és lett nyolcosztályos általános iskola, tehát akkor én az elsõ gimnáziumból a hatodik osztályba kellett hogy lépjek, – Én meg hetedik gimnazistából lettem negyedikes! 774

– Szóval nagyon komplikált volt, lényeg az, hogy akkor már nem volt értelme annak, hogy Debrecenben tanuljak, visszamentem Vállajra, ott is volt nyolcosztályos általános iskola, ott végeztem el. Akkor jött volna a középiskola, ahova már nem vettek fel, rettenetes nehéz volt. Nem vettek fel, elsõsorban apám miatt, mert õ bélistás volt. – Azt írta valahol, hogy osztályidegen volt, azért nem vették fel. – Többrétegû bûn volt a fejemen. Nagyapám kulák volt. – Volt szõlejük? – Volt, volt, volt. Anyai nagyapám hentes- és mészárosmester volt. Amikor még az ántivilágban felsorolták, hogy a költõnek az apja paraszt volt vagy munkás volt, én azt mondtam, hogy a nagyapám hentes és mészáros volt, mint Petõfi apja, az apám vasutas, mint Szabó Lõrinc apja, ezek az én pedigréim. A falusi szituáció is nagyon megnyomta az életemet, a faluban nagyapám az egyik leggazdagabb ember volt. Mai szemmel nézve abszolút nem volt gazdag, egy kicsit gazdagabb volt, mint a faluban az átlag, ezért a faluban a párttitkárok meg hasonló tisztségviselõk nem szerették a családunkat. Minden iskolai felvételinél kérték a falusi párttitkár beleegyezését, ami mindig negatív volt. – Hogy került gimnáziumba, végül? – Az egyik nagynéném révén. Az apám családjában a fiúk görög katolikusok voltak, a lányok meg reformátusok. A nagymamám Komoróczy lány volt, azaz református, nagyapám pedig erdélyi görög katolikus. A nagynéném férje református lelkész volt Debrecenben, gimnáziumban tanított a háború elõtt és alatt. Amikor odajutottam, hogy nem vettek fel sehova gimnáziumba, õ már nem tanított, de nem szakadtak meg a kapcsolatai, akkor õ, volt tanártársai segítségével és apám ismerõseinek a segítségével elintézte, hogy a gimnáziumba fölvegyenek. Csak az iskolakezdés napján tudtuk meg, hogy fölvettek a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumba. Ahol nagyon jó tanárok voltak. Többek között Kiss Tamás, a költõ, akivel késõbb nagyon jó barátságban voltam meg vagyok mind a mai napig. Az elsõ osztályfõnököm Kéry László volt, aki akkor éppen büntetésbõl tartózkodott Debrecenben, mert a Magyarság címû lapot szerkesztette 1945 után, amit, a dátumot nem tudom pontosan, a kommunisták nagyon keményen megtámadtak. – S angolt tanított magának? – Csak fakultatíve, a hatodik órában, egyébként õ magyartanár volt. Osztályfõnökünk volt és magyart tanított. Mint diák azt tudom mondani, nagyon tiszteltük a tudását. A kisujjából is tudás folyt, de nem volt igazán jó tanár. erre csak egy példát mondok: 15 éves gyerekek ülnek a padban, és Petõfi Négyökrös szekerét tanítja. Azt akarta érzékeltetni, hogy milyen csodálatos egy versben, mikor az idõ folyik, folyik, folyik, és nem történik semmi, és a költõ ezt éreztetni tudja. És mondta, hogy ott a négyökrös szekéren Petõfi ült a menyecskével, de nem történt semmi. ezen a gyerekek rögtön elkezdtek nevetni. – Nem történt semmi, és ezt erõltette egy darabig. Olyannyira erõltette, hogy legalább hatan osztályfõnöki intést kaptunk a nevetésért. Mert nem értette, hogy mit nevetünk. egy kicsit más ember volt, mint a többi tanár, angolos eleganciával járt, és úgy lépett be az osztályba: „Uraim”, ez olyan érdekes volt, amikor mindenki elvtársozott. 775

– Mikor érettségizett? – ’54-ben. Õ volt az, aki nemcsak hogy osztályfõnököm volt, hanem õ vezette az iskolában az irodalmi önképzõkört is. – Maga akkor jeleskedett már? – Nagyon benne voltam, anélkül, hogy különösebben mutogattam volna az írásaimat, de abban az önképzõkörben volt Buda Feri, Komoróczy Géza, Beke Albert. A tanárok között már említettem Kiss Tamást, aki nekem külön kedves volt. – Okos ember, mûvelt ember, jó ember... – Igen, az emberi hozzáállása melegszívû, és azt a diák rögtön észreveszi, hogy ez a tanár neki biztos nem akar rosszat. Ha valamelyikünk félrelépett, akkor Tomi bácsi szomorúan rászólt, jobban fájt, mintha pofont adott volna. Volt még egy költõ a gimnáziumban, az iskola igazgatója, Komjáthy István, aki kimondottan a rendszer embere volt, akkor jelent meg egy könyve éppen, amikor elsõ gimnazista voltam, az volt a címe, hogy Zengõ Hortobágy. Így jutottam el az érettségiig, amikor kezdõdött a hajsza elölrõl. Nem vettek fel egyetemre. A középiskolában sportoltam, röplabdáztam elég magas szinten, elsõ osztályban, és utána NB I.-be kerültem, sõt egyszer egy orosz válogatott ellen is játszottam. Az ember próbálta elõkészíteni, mi segíthet esetleg a felvételinél. Azon kívül, hogy kitûnõ az érettségim. Mert tudtuk, hogy nem ez az elsõ, ami számít. erõs voltam magyarból, ábrázoló geometriából és matematikából. – Ez aztán késõbb hasznos lehetett. Az ábrázoló geometria is meg a matematika is. – De fõleg úgy gondoltuk, hasznát vehetem, ha ide nem vesznek fel, mehetek oda, végigzongoráztam, sehova nem vettek fel „Hely hiányában”. – Matematikára sem? Próbálta? – Nem matematikára jelentkeztem, mérnökire. Mûegyetemre. – Ez volt az elõzménye annak, hogy aztán elment. – Meg sok minden más. Érettségiztem ’54-ben, kilátástalan volt a világ elõttem, mit csináljak, más nem volt, el kellett mennem dolgozni. Apám akkor az egri lakatosárugyárban volt könyvelõ, elintézte, felvettek segédmunkásnak. Borzalmas nehéz körülmények között dolgoztam az elején. Ráadásul a kezdõket mindenütt egy kicsit nyúzzák az idõsebbek. – Azt tudja, hogy akiket hasonló helyzetben fölvettek ötvenben a bölcsészkarra, éjszakánként dolgoztak így, hogy valami kis pénzük legyen. – Azt én már gimnazista koromban csináltam, sódert hánytam, meg vasútról rakodtam. A lényeg, hogy elkezdtem dolgozni ebben a gyárban, és fél év után szerveztek egy olyan tanfolyamot, amivel szakmunkásoklevelet adnak az embereknek. Az volt a kikötés, hogy valakinek legyen legalább ötévi gyakorlata a gyárban, vagy legalább érettségije. Mivel nekem akkor már volt egy féléves, háromnegyed éves gyakorlatom, meg volt érettségim, fel is vettek a tanfolyamra. A tanfolyamon hárman voltunk olyanok, akik nem ötéves gyakorlat után kerültünk oda: az egyik érettségizett munkásember, a másik egy dr. Kerekes Károly nevû közgazdasági szakember, aki megérezte, hogy ki akarják rúgni a tanácsházáról az állásából, de 776

mivel jóban volt a gyár igazgatójával, kérte, hogy vegyék át õt segédmunkásnak. Így nem rúgták ki, nem érte megszégyenítés, és segédmunkás lett velem együtt. Hatvanéves volt. Vagy ötvennyolc. Õ is jött velem szakmunkásképzõre. – Milyen szakmunkára? – Lemezlakatos. Ráadásul Károly bácsi József Attilának osztálytársa volt. Rengeteget dumáltunk vele. Lényeg az, hogy elvégeztük ezt a szakmunkásképzõt. A gyár légtechnikai berendezéseket gyártott más gyáraknak. Fonodáknak, szövödéknek stb. Mindig volt három-négy ún. szerelõcsoport, amelyek a gyár termékeit szerelték fel a fonodákban, hol Miskolcon, hol Budapesten. Ahogy a tanfolyamon túl voltam, rögtön jelentkeztem kiküldetéses szerelõnek. Károly bácsi úgyszintén. egy csoportba kerültünk, s az elsõ ilyen munkahelyünk Miskolc volt, a Zsolcai kapunál építettek egy óriási fonodát, ahol nekünk több hónapra való munkánk volt. Olyan volt, mintha elköltöztünk volna Miskolcra. Szállodában laktunk, mert abban az idõben az állami vállalattól kiküldött munkás nem mehetett magánházhoz, mert akkor nem fizették ki a költségeit. Ha szállodába ment, akkor a vállalat mindent kifizetett. Onnan a csoportunk elkerült Csongrádra, aztán Budapestre, ott a Palace Szállodában laktunk, és Budapesten ért ötvenhat. A budai pamutfonóban, valahol Kelenföld felé, volt egy francia–magyar pamutfonó vállalat, ez volt a neve régen, ott dolgoztunk. Ott ért bennünket 23-án a hír, hogy felfordulás van a városban, a diákok tüntetnek. És hát, mint a lovaknak verseny elõtt, már pezsgett a vérem, hogy gyerünk befelé! Megérkeztem a Nagykörút és a Rákóczi út sarkára busszal, leszálltam és pont akkor érkezett oda egy nagy tömeg: „Ruszkik haza!” – Mi is ott mentünk, aztán onnan át a Bem térre. – A Hõsök terére, ez a csoport a Keleti felé ment, és utána a Dózsa György út... – De ez már délután volt. – Délután vége felé, négy órakor fejeztük be a munkát, fél öt tájt, és esteledni kezdett, mire megérkeztünk a Hõsök terére. A Hõsök terén az elsõ sorban voltam a Sztálin-szobor elõtt. – Az már jó estefelé volt... – emlékszem, jegyzeteltem is, mert azért ez bennem volt, hogy itt történelem készül. – Akkor már olyan sötét volt, alig lehetett látni, és jöttek Csepelrõl szétdarabolni a szobrot. – Jöttek különbözõ motoros alkotmányok, és húzták, nem bírták lehúzni, én azok között voltam, akik próbálták a népet egy kicsit hátrább terelni, nehogy rájuk essen. – Én elég messze voltam tõle. – Aztán egyszer csak azt a hírt hozta valaki, hogy a Rádiónál lõnek. Másvalaki pedig azt, hogy milyen beszédet mondott Gerõ, felháborodás stb., lassan kezdett szétoszlani a tömeg, én is mentem a tömeggel a Rádióhoz. – Én ott voltam akkor már a Nemzeti Múzeum kapujában. Akkor határozta el, hogy elmegy? – Még egy pici kitérõ, pont elõtte, abban az évben is akartam egyetemre felvételizni. Akkor éppen Szegedre, gyógyszerész szakra, de visszautasítottak még felvételi 777

elõtt. S akkor még egyszer jelentkeztem a Mûegyetemre, és a Mûegyetem átadta a jelentkezésemet a Gábor áron Tüzértiszti Fõiskolának. Kaptam szeptember elején egy behívót. egerbõl jöttem Pestre, s már az állomáson összegyûjtöttek bennünket, sorba kellett állni, kivittek valahova nagyon messze Pesttõl, az Üllõi úton. Megérkeztünk másfél óra gyaloglás után, a fõiskola udvarára tereltek bennünket, és meglepetésemre a volt gimnáziumom jó néhány rossz tanulója ott volt. Orvosi vizsgával kezdõdött az a nap, mindenünket megvizsgálták, a lábunk ujjától a hajunk száláig, és bármit kérdeztek tõlem, mindenem hibás volt. A hajamtól a szememen át a torkomig. Kérdezték, a szemével van valami? Van! Nem látok jól. A szívével van valami? Persze hogy van. – Elhitték? – Dehogy hitték, egy kis idõ múlva megszólal az orvos: „Tankot lehetne járatni vele, mit magyaráz itt maga nekem!” – Gondolták, ha már a Mûegyetemre nem veszik fel, legyen mûszaki tiszt. – Igen. Pontosan. este az iskolaigazgató, talán vezérõrnagy, behívatott az irodájába és mondja, hogy: „Itt nézem a maga orvosi vizsgálatait, maga mindenütt panaszkodott. Ilyen nincs, csak rá kell nézni magára. Nem akar idejönni?” elöntött az õszinteség, s azt mondtam, hogy nem. – „Hát akkor ne is jöjjön.” És megszabadultam. ’56-ban Pesten voltam végestelen-végig, egy, az MTI-nél dolgozó nyíregyházi újságíróval voltam együtt, fényképeket készítettünk. Az újságíró az unokatestvéremnek volt a võlegénye. Így jöttünk össze. egy-két hétig az volt Vili elképzelése, hogy fényképezzünk, mert az is nagyon fontos. Õ mint MTI-s dolgozott, én voltam a segédje. Ha egy tankot akartunk lefényképezni, megálltam az utcán, õ kicsi ember volt, mögöttem állt, én a kezemet a derekamra tettem, a karom alatti lyukon át fényképezett. – A Parlamentnél nem voltak ott. – Hál’ istennek nem. De ott voltunk a Pártháznál. – Az asszonyok tüntetésénél ott voltak. – De az már decemberben volt. A forradalom utolsó elõtti napján, mivel Vili nyíregyházi volt, anyám meg Vállajon lakott, hatvan kilométerre Nyíregyházától, elhatároztuk, hogy most már minden rendben van, hazamegyünk. Hazamentünk stoppal, felkéredzkedtünk egy teherautóra, ám az úton láttuk, hogy tíz kilométeres karavánok jöttek velünk szemben megállás nélkül, harckocsik, ruszkik, úgyhogy mire megérkeztünk Nyíregyházára, már nagyon le voltunk konyulva. Neki volt motorbiciklije, levitt anyámhoz, az unokatestvérem is ott volt. Anyám vasárnap hajnalban ébresztett: fiam, a rádió azt mondja, hogy vége… Utána nem mentem vissza egerbe, a gyárba, csak valamikor november végén. A gyárban mindenféle legenda járt rólam, egyrészt az, hogy itt jártam, ott jártam, hogy meghaltam. Mert a többi melós elvesztett szem elõl, amilyen gyorsan csak tudtak, hazamentek. És õk mind egriek voltak. Szerencsétlen apámnak is mondták, hogy meghaltam, nagyon nagy sokk volt az öregnek. Mikor visszamentem, mondták, hogy most egy kicsit pihenj, adunk neked kiküldetést Debrecenbe. Az Aranybikában laktam két hétig, Aztán visszamentem megint a gyárba, mondták, hogy Pesten 778

megkezdõdött a munka, menjünk föl Pestre, és úgy, ahogy tudunk, dolgozzunk. Visszamentünk a Palace Szállodába december 3-a, 4-e táján. Mi 23-a elõtt a hatodik emeleten laktunk, november 4-e után ötödik meg hatodik emelet már nem is volt. Azt leágyúzták a szálloda tetejérõl. De szerencsére a cuccainkat – mi rendszeresen ott lakók voltunk –, a cuccainkat lehordták a pincébe. Ott történt, hogy amikor az elsõ pufajkás tüntetés volt, teherautókkal, vörös zászlókkal járták a várost felbujtatott emberek, és nagy lövöldözések voltak, mi kiültünk az ötödik emeletre. Ami nem létezett, csak a parkettája volt meg, oda kiültünk, a lábunkat lógattuk a Rákóczi út fölé, és néztük, hogy mi van. Véletlenül egy ajtó becsapódott a hátunk mögött, akkorát szólt, mint egy ágyú. Abban a pillanatban máris géppuskával tüzeltek ránk. ez december 4-e, 5-e táján történt. Közeledett a karácsony, karácsonyra hazamentem anyámhoz, és január 7-e, 8-a tájt mentem vissza egerbe a gyárba, újabb kiküldetési papírért. Az a tisztviselõ, aki a kiküldetések szervezésével foglalkozott, azt mondta, hogy két ávós keresett engem. Azt javasolta, egy darabig tûnjek el. Akár itt maradok, akár elmegyek, õ szívesen ad nekem kitöltetlen kiküldetési papírokat. Nem látja jónak, hogy egy darabig engem itt lássanak. ez volt az egyik. elég súlyos ok volt. Közben még azt is hozzá kell tennem, hogy novemberben Vállajon egy éjszaka elkaptak többünket, elvittek a nagyecsedi rendõrõrsre, és ott jól megrugdosták a bokánkat. Amikor kidõzsölték magukat a bokarugdosásban, mondták, hogy most hazamehetünk. Azt jelentette, hogy tíz kilométert gyalog. Örömmel mentünk haza, sõt még futottunk is, bár fájt a bokánk. ezek voltak, mondjuk, a durva részletek. Nem vettek fel egyetemre, elõttem a világ egy nagy sötét lyuk volt. Semmi se volt benne. Mit csináljak én itt? A munka, amit csinálok, számomra értelmetlen. Azt még nem is mondtam, hogy a családomból, Vállajról elég sok embert deportáltak a Szovjetunióba ’45-ben. ’56-ban a húgom Nyírbátorban volt középiskolás, és a matematikatanárát deportálták a Szovjetunióba. De elég hamar visszajött. Nem mondhatom, hogy pont ezért, vagy pont azért kellett elmennem. Borzalmas, fekete súly volt a vállamon, amit, úgy éreztem, nem tudok lerázni. Akkor jött még, hogy az ávósok kerestek. ez volt a végsõ lökés, hogy el kell mennem. Nem tegnap, nem holnap, hanem most. Túl hosszú lenne elmesélni, hogy milyen volt a menekülés, az is elég komplikált volt, lényeg az, hogy megérkeztem Ausztriába, menekülttáborba, Traiskirchenbe, ahol 3-4000 menekült volt együtt. Ott több ismerõssel találkoztam. Osztálytársammal, az egyik nagyon jó barátommal. Fõ gondunk az volt, hogyan szerezzünk ösztöndíjat, és hova, és milyen egyetemre. Abból állt a napunk, hogy tûnõdtünk, hova menjünk, mit csináljunk. – Ezt még ott el kellett dönteni? – ezt Traiskirchenben el lehetett kezdeni. Én aztán bementem Bécsbe, az elsõ utam a Francia Intézetbe vezetett, hogy szeretnék Franciaországba menni. És ösztöndíjat kérnék a bölcsészkarra, akármelyik szakra. Akkor megmagyarázta nekem egy úr, hogy negyvenötezer bölcsész szabadul minden évben a francia bölcsészkaron, és az országnak csak ötre van szüksége. Mondom, ha kettõ lenne, akkor is én volnék az egyik. egy fiatalember a várószobában, akit késõbb Csiszoltnak becéztünk, azt mondta: gyerekek, állítólag a belgáknál lehet televíziósnak menni. Mentem 779

egyenesen a belgákhoz. A szokásos, ötven év körüli vénkisasszony fogadott, aki végtelen kedves volt és jó kedélyû. Amikor már Liège-ben egyetemre jártam, az egyetemi szociális osztály vezetõje is egy ugyanolyan ötven év körüli kedves vénkisasszony volt, akivel nagyon jóba lettem. Nagyon szerette a magyarokat, mesélte, hogy három évig volt egy teniszpartnere, akibe még halálosan szerelmes is volt, és úgy hívták, hogy Szent-Györgyi Albert. – Nagyon érdekes egyébként, hogy Liège-ben aztán sikerült a Mûegyetemre járnia, és ott a matematikai készségét, tudását tudta érvényesíteni. De ott már találkozott olyan francia diákokkal, akikkel mint költõ barátkozott össze, tudott együtt dolgozni. – Amikor Liège-be megérkeztünk, a belgák mondták, hogy rendben van, mehetek televíziósnak, szereztem egy Ford-ösztöndíjat, mert azzal, hogy õk elfogadták az egyetemi jelentkezésemet, a Fordtól lehetett ösztöndíjat kérni. Ha nem volt egyetemi elfogadás, a Ford nem is állt szóba az emberekkel. ez olyan circulus vitiosus volt, ha nem adnak ösztöndíjat, nem fogadott el egy ország. Megérkeztünk Liègebe, egy országba, ami olyan messze volt a mi világunktól, mint a Hold a Földtõl. Megérkezik az ember, teljesen lerobbanva, egyedül, teljesen egyedül. Mert amit sokan nem értenek meg, akik menekülnek, egyszer csak szembenéznek azzal, hogy az a legnagyobb traumájuk, hogy egyedül vannak. Nincs anyuka, nincs apuka, nincs szülõi ház, nincs falu, ahol ismeri a világ, semmi nincs az égvilágon mögötte. És ott volt még az is, hogy beteg lettem. Nagyon beteg lettem, a manduláim elkezdtek nõni. Kórházba kellett vinni engem, Mademoiselle Motard, aki végtelenül kedves, ügyes és eredményes volt, fél órán belül talált Liège-ben egy átutazó hollandot, aki tudott magyarul, és volt autója. Aztán talált az egyetemen egy asszisztenst, aki tudott hollandul és franciául, mert az egyetemi kórház francia nyelvû volt. elvittek a kórházba megvizsgálni. Az orvos franciául kérdezte: Mi baja van? ezt az asszisztens lefordította hollandra, majd a holland magyarra, erre válaszoltam magyarul, amit lefordított a holland hollandra, majd az asszisztens franciára stb., végül az orvos azt mondta befejezésül, hogy komoly a baj, maradjon bent. – A gimnáziumban milyen nyelvet tanult, oroszt? – Hát persze. Angolt hatodik órában tanultam, egy évet, meg magánszorgalomból is angoloztam egy kicsit, és németül. – Franciát semmit. – Sajnos nem volt rá lehetõség. Németül tudogattam. Tudtam beszélgetni. A kórházról csak annyit, hogy képzelje el, egy szót nem tudtam senkivel váltani, és ott feküdtem egy kórházi ágyon. Nem tudtam, hogy meg fogok halni vagy élve maradok, vagy mi lesz. elég komoly volt a baj, mert minden három órában kaptam egy penicillininjekciót, és éjszakára az orvos ott ült az ágyam mellett, hogy elvágja a torkomat, ha fulladok. Mikor kijöttem a kórházból, azt mondták, most mehetek haza. Igen ám, de nem tudtam, hogy hol lakom. egy ötszázezres városban. Gyakorlatilag nem voltam elõtte még otthon. Nagyon nehezen, de hazataláltam. Liège-ben is voltak magyarok, irodalmi érdeklõdésûek is. Nem irodalmárok, de irodalmi érdeklõdésûek. 780

– Az egyetemen? – Az egyetemen. – Ugyancsak olyanok, akik ’56-ban mentek ki? – Ötvenhatosok, régebbiek, elég szép magyar kolónia volt, Liège környéke is ipari környék, mint mondjuk a Ruhr-vidék, Belgiumnak az a Ruhr- vidéke. – Hallottam, hogy Belgiumban a magyarokat kezdik a harmadik nemzetként befogadni. Annyian vannak. Most. – Sok magyar bányász volt Belgiumban a két háború között. Kimentek, s vissza is jöttek Magyarországra sokan. És ott is maradtak sokan. Liège-ben volt egy elég szép, több száz fõbõl álló magyar kolónia, volt olyan család, amelyik a húszas években jött ki, tehát már második meg harmadik generációsok, voltak olyanok, akik ’45-ben és ’56-ban. Az ötvenhatosok között volt többek között egy mérnök fiú, az a típusú magyar mérnök, aki nagyon a földközelségbõl nõtt bele az értelmiségi létbe, és azzal együtt a népi irodalmon nõtt föl. Tehát az irodalomnak volt számára küldetése. elõbb-utóbb kitudódott, hogy írogatok, például ez a fiatalember rögtön arra kért, hogy mutassam meg neki, mit írok. Közben voltak magyar újságok Nyugaton, tudtuk, van a Nemzetõr, a Látóhatár, az Irodalmi Újság, a Bécsi Magyar Híradó, én meg küldözgettem nekik verseket. – Maga most avantgárd költõ. Azok a versek milyenek voltak? – Az ellenpólus. – Azok a versek, amelyek a Sánta vasárnap címû elsõ kötetében megjelentek, a Magyar Mûhely kiadásában, már olyanok, mint a kortárs magyar költészet friss hajtásai. – ebben vannak olyanok, amelyek ötvenhetes, ötvennyolcas darabok, nem találtam én fel a spanyolviaszt. ez sajnos annak is betudható, hogy az életkörülményeink meg a kulturális körülményeink végestelen-végig olyanok voltak, hogy nem volt kitõl tanulnunk, mit láthattunk volna! Például Kassákot nem tanították az iskolában, és arról, hogy egyáltalán mi van Nyugaton, fogalmunk se volt. – Mikor végül is irodalommá szervezõdtek a Magyar Mûhely körül, Kassák volt az ideáljuk. Nekem küldött egy kis levelezõlapot, amikor szó volt errõl a mûsorról, könyveket is küldött, azon Kassák neve szerepelt többször. – Igen, igen, azért átszaladok még a liège-i szituáción. Tehát az egyetemen felvételizni kellett, megmondták, hogy a felvételi gyengeáramú villamosmérnökire szól. Kilencen voltunk és engem, aki irodalmi érdeklõdésû voltam, vettek fel egyedül. Bekerültem az egyetemre, a többiek fõiskolákra kerültek. Nekik mindegy volt. Hova kerültem, Istenem már megint?! De csipás szemem elég gyorsan kinyílt, érdeklõdtem, majd rájöttem arra, hogy van egy interfakultatív irodalmi kör az egyetemen, ahová akárki bemehet, nem csak a bölcsészek. Látogatni kezdtem, azt hiszem, hetente egyszer volt, mit mondjak, önképzõkör jellegû dolog, de azért egyetemi tanár vezetésével. – Francia nyelvû volt, ugye, franciák voltak ott. – Igen, alig tudtam akkor franciául, nagyon hibásan beszéltem. Kérdezték tõlem, hogy mit csinálok, mondtam, hogy mûszaki egyetemre járok – és az irodalom? 781

Mondtam, hogy én is írogatok. De magyarul. Jó, ez nem zavarta õket. Ott lett a dolog érdekes, amikor egyszer az egyik diák felolvasott egy nagyon modern verset. Amit a tanár, aki nagyon nem volt modern, elég durván megkritizált. És ahogy szokásos ilyenkor, a diákok közül is a jó tanulók mind megkritizálták. ez engem annyira bántott, hogy egyszer csak szólásra jelentkeztem. És most megpróbálom magyarul felidézni, hogyan szóltam a dologhoz franciául: kérem, maguk érteni nem jól az irodalomhoz, mert ez egy nagyon vers jó. Maguk nem elég modern. Mondtam vagy tízperces ilyen jellegû hozsannát arról, hogy ez egy modern szellemû vers, a képépítése nagyon modern, érdemes odafigyelni rá. – Maga honnan vette ezt észre? A hangzásából? – Nagyjából megértetettem én a szöveget, a passzív tudásom már elég jó volt, tehát azt, hogy a képeket hogyan építi föl, hogy milyen logikai ugrásokat csinál, mert én nagyon fontosnak tartom a költészetben, hogy egy költõ tudjon költõi logikával ugrani. A logika azt kívánja meg, hogy ha mozdonyt mondok, akkor van füst. A költõi logikában, ha mozdonyt mondok, abból kibontakozhat egy verekedés, de lehet utána kismadár, amelyik fekete, és úgy tud csicseregni, mintha a mozdony szuszogna. Tehát a költõi logika másképp mûködik, mint a normál logika. ez valahogy bennem volt, én ezt éreztem. A lényeg az, hogy akkor ezzel a fiúval összebarátkoztunk, és a körben lévõ többi modern érzékenységû diákkal. egy év múlva megjelent a saját folyóiratunk, Dialogue címmel. A Dialogue szerkesztõségének tagjai késõbb szép pályát futottak be: egyik szerkesztõnk volt Francis edeline, a másik mûszaki ember, õ ma a Liège-i Grouppe µ-nek, a világhírû nyelvésztársaságnak egyik oszlopa. Remek kritikus, fantasztikus érzékenységgel tud a vizuális vagy a klasszikus irodalom felé közeledni, ilyen emberekkel kerültem tiszta véletlenségbõl össze. Az elsõ szerkesztõség tagjai közül az egyikbõl lett a liège-i egymillió példányszámú napilap fõszerkesztõje, a másik a luxemburgi múzeumok igazgatója lett stb., tiszta véletlenségbõl állt így össze a csapat. Persze én azt szoktam mondani, ezek nem igazán véletlenek, ezt az ember maga keresi. – Olyanokkal kerül össze, akik ugyanoda tartanak. – Hát ugyanígy Parancscsal, Nagy Palival összeismerkedtem, kisült, hogy ugyanoda tartunk. Akkor én már befejeztem Liège-ben az ottlétemet és átmentem Párizsba. – Amikor a Magyar Mûhelyt szerkesztették, saját maguk nyomták, s maga megint olyan helyzetbe került, hogy valami mást kezdett csinálni, mint annak elõtte. Az is elõbbre vitte, mikor például fénytechnikával kezdett foglalkozni az ólom után. – Igen, de a legeslegelején megint csak az irodalom vitt minket oda is. Én azt mondom, hogy engem mindenhova mindig az irodalom vitt. Tulajdonképpen azért kerültem Belgiumba, mert szerettem volna televíziózni, ami az irodalom miatt érdekelt, és azért mentem át Párizsba, mert a Magyar Mûhely már készülõben volt, és az én átmenetem után néhány hónappal meg is született. Megint az irodalom vitt oda. Hogy lettünk nyomdászok? Csak azért, mert az irodalom vitt rá. 782

– Azért, mert másképpen akartak nyomtatni, mint a nyomdászok. – Több okból. egyik az, hogy a lap életben maradásához azt láttuk megoldásnak, hogy kitanuljuk a mesterséget. – Mert maguk nem lineárisan akartak tördelni. – Másképpen. Mondok egy klasszikus példát. Sárközi Györgynek van olyan verse, amelyikben nagyon sok rövid sor van, és idõnként egy nagyon hosszú sor. A nyomdai tördelési szabály azt mondja, hogy a leghosszabb sort az oldal közepére teszem, és ennek a sornak a bal feléhez elvágólag fogom az összes többi sort az oldalra tenni. Tehát akkor az lesz, hogy az oldal bal oldalán lesznek a kis sorok, sorok, sorok, sorok, és talán egy hosszú s ezek szinte eldûtik az oldalt. Mi próbáltuk a tördelõnek megmagyarázni, hogy uram, van egy optikai tengely, az oldal közepe. Nem, nem lehet, elmondta megint a törvényt, és csinálta újfent úgy, ahogy eladdig. egy idõ után rájöttünk, hogy végül is a tipográfiával, ahogy használom, a szöveghez hozzá tudok valamit adni. ez érdekelt aztán bennünket. – Újra feltalálták végül is a képverset. – Nem, nem találtuk fel a képverset, egyszerûen csak azt az apróságot vettük észre, hogy ha van egy szabályosan nyomtatott oldalam, és abban teljesen véletlenül úgy jön ki a lépés, hogy van egy aláhúzott szó, amit vagy dõlttel, vagy fettel szedünk, akkor, amikor kinyit az ember egy könyvet, egy olyan oldalon, ami tele van egyforma sorokkal, de egy fettel szedett szó van az oldal közepén... – ...akkor azt fogja látni... – ...arra esik a pillantása. És onnan fogja kezdeni az olvasást. Ráébredtünk, hogy ez így mûködik. Jó lenne, ha ezt mi magunk tudnánk kezelni. De semmi avantgárd nem volt benne. ez rögtön a Weöres-szám után történt. Hol volt még akkor az avantgárd!? – Weöres Sándortól sokat tanult. – egyrészt a nyelvhasználatában, mondjuk a halandzsaversekben, másrészt a képi építkezésben, a vadságával. Például Juhász Gyuláról, ahogy mondja: „szakállas menyasszonyom”. ezt a fajta finoman kimondott durvaságot. – Meg az erotikát. Csak õ nem írja ki, maga kiírja. – Sok mindenkitõl sokat tanultam, mert az a fajta ember voltam, hogy ha lehet, akkor tanulok. És tulajdonképpen szerintem egy költõ indulásánál nagyon fontos, hogy kitõl tanul. Mert tanulhattam volna Csepeli Szabó Bélától is. Aztán szerkesztõ voltam harmincöt évig, s rengeteg fiatallal volt dolgunk, az egyik szerkesztõi elvem az volt, mondjuk egy fiatalnál, aki csak úgy kapirgált még az irodalomban, hogy fiam, próbálj magadnak egy nagyon jó költõt kiválasztani, és próbáld õt utánozni. De nagyon jól utánozni! S majd mikor ez már nagyon jól megy, könnyû lesz azt mondani, hogy most a magam irányát próbálom megkeresni. – A középiskolában ismerte meg a magyar irodalmat. Jó tanárai voltak. De utána is rengeteget tanult. – A Magyar Mûhely címe többek között abból adódott, hogy akkor mind zöldfülûek voltunk. Nem volt igazán irodalmi gyakorlatunk, bár közöltünk már verseket meg kritikákat. 783

– Például Vajda Pétert középiskolában nem tanították. – Az már késõbbi, amikor már tudatosan dolgoztam, a második kötetemben, 1968-ban jön elõ elõször. Amikor elkezdett foglalkoztatni a prózavers. És rájöttem, hogy a XIX. században van egy nagy prózaversírónk, úgy hívják, hogy Vajda Péter. De ehhez rengeteget olvastam meg kerestem. Hozzá kell tenni, hogy amikor már Párizsban voltam, könnyebben tudtam könyvhöz jutni. Liège-ben gyakorlatilag egykét embernek volt egy kis könyvtára, de mind klasszikus könyvtár volt. Hogy kicsit mélyebbre menjen az ember, ahhoz nem volt anyag. Párizsban be lehetett menni nagyobb könyvtárba is, ahol volt egy kis magyar anyag, ott is lehetett nézelõdni. Nagy Pali, Parancs Janó, Sipos Gyula, én meg Karátson endre rengeteg könyvet vásároltunk. Ha ezeket összeadtuk, akkor az egy igen jó könyvtárat tett ki. Tehát ha nekem kellett egy könyv, ami nekem nem volt meg, akkor Janónál megvolt, vagy Siposnál, vagy Palinál. – Említette a harmadik kötetét. Ez a Vendégszövegek 1. A maga kifejezése, a „vendégszövegek”. Ez mit jelent? Miért volt rájuk szüksége? – Valójában a második kötetemben indult el, az Elégia két személyhez vagy többhözben akkor fedeztem fel úgy igazán magamnak Vajda Pétert. eljutottam ahhoz a felismeréshez: az, hogy õ nem klasszikus verseket írt, alapjában véve a mondatszerkezetét is meghatározta. Tehát így nagyobb kifutási lehetõsége volt valamit kifejteni, egy képet megrajzolni, mert az õsi nyolcasokban mégiscsak kellenek cezúrák stb., nála ilyen nincs, mert õ prózaverset ír. És rájöttem, hogy sok olyan dolog van nála, ami bizony nekem nagyon izgalmas. És akkor idézgetni kezdtem tõle. „S elhunytak ott. Csupa fény nyomokat hagyva maga után, ezredekig nyúlik vissza az árnyék.” ezen el tudtam gondolkodni, a második kötetem tele van Vajda Péter-idézetekkel. Sokat gondolkoztam rajta, hogy most mit írjak: hogy ezt én lopom, vagy becsempészem, vagy bekebelezem, franciául is csináltam ilyesmit. Franciául találtam egy szót, az incorporer-t, a corps a testet jelenti, az incorporer meg hogy beolvasztandó a testbe, magyarul bekebelezem. De a bekebelezés túl durva az incomporer-hoz képest. Kerestem magyarul, hogy milyen szót találnék, egyszer, véletlenül Bárczit lapozgatva, látom, hogy a régi, latinul írt könyvekben itt-ott vannak magyar sorok, ezeket vendégszövegeknek nevezzük. Akkor kezdtem gondolkozni, hogy milyen ügyes találmány az, hogy „vendégszöveg”. Mert a vendéget tiszteljük. ez nagyon fontos. Olyan szöveg, amelyik vendég, tehát tisztelem. Azzal, hogy idehoztam, tisztelet aziránt, aki idejött. A másik, hogy jelzi azt is, hogy nem az enyém. – Amikor maga kikerült Liège-be, aztán Párizsba, megismerte az akkori francia költészetet. Változott ettõl a költõi magatartása? Változhatott a sokktól is, ami a haza elhagyását jelentette, egyedül volt idegenben, aztán volt egy szerelme, aki meghalt; már a második kötet táján talán ez tette töredezettebbé a verseit. – Nem hiszem. Azt hiszem, az én elképzelésem szerint ez természetes folyamat nálam. Másnál lehet, hogy másképp ment volna ez a folyamat. Miután Párizsba kerültem, ’61 õszétõl kezdve, én már teljes magyar irodalmi közegben éltem. Pont olyan volt az irodalmi közeg Párizsban nálunk, mint Budapesten. – Ugyanakkor francia irodalmi közegbe is került. 784

– A magyar irodalmi közeg nagyon erõs volt. Komoly magyar irodalmi élet folyt, ami hétfõn Pesten történt, azt kedden már tudtuk. Voltak emberek, akik kijöttek, mindig jöttek a Mûhelyhez, elmondták, hogy mi van, és körülöttünk is nagyon okos és nagyon dörzsölt irodalmi emberek éltek. Az igazság az, hogy az elsõ idõben fõleg a magyar irodalom érdekelt bennünket. Én, mivel a francia folyóirat a hátam mögött volt, mint szerkesztõ, nagyon sok francia költõvel kapcsolatba kerültem. Élõ költõvel. Igazából a modern dolgokat szerettem, akkor René Char, vagy Henri Michaux volt a modern. Õket szerettem olvasni, úgy éreztem, hogy õk gazdagítanak engem. Például Pierre emmanuelnél az elején nem nagyon éreztem, hogy gazdagít engem. Olyan volt, mint egy magyar költõ. Mondjuk francia felhangokkal. A mi magyar irodalmi fejlõdésünk teljesen magyar közegben folyt le. ezen Parancsot, Nagy Palit stb. értem. Nem volt ötezer olvasónk, de megvolt az a szûk réteg, amellyel minden normális költõ rendelkezik, van körülötte egypár ember, akinek a szavára odafigyel, akivel tud érintkezni, és tud beszélni irodalomról. Fordítgattam én összevissza mindent, René Chart is, akit fontos költõnek tartottam. A költõi logika nála csodálatosan mûködik, a kép építése fantasztikus, meddig lehet feszíteni a szavakat meg a mondatokat. René Chart fordítottam, de néha rajtakaptam magam, hogy amikor fordítom, abbahagyom, s akkor én kezdek el írni, egy kicsit olyant, mint õ, de mégsem olyant. Akkor kezdtem a fordítással elméletileg is foglalkozni, és egy René Char-verset lefordítottam vagy huszonötször, harmincszor, különbözõ konnotációs alapokon. És akkor egymás mellé tettem ezeket a fordításokat, és úgy néztem rájuk, mintha nem egy vers fordításai volnának, hanem versek. S úgy kezelem õket, hogy kihúzom belõlük, ami nem igazán jó. ezt elneveztem szeriális fordításnak. Az a vers címe, hogy Nous tombons, Zuhanunk, aminek van egy olyan magyar címe is, hogy Combon. – Van ebben a kötetben, itt elõttünk, egy francia vers, és mellette a két magyar fordítás. És a francia a René Char. – De egészen más elkanyarodás is van, mert például az elsõ sorban a legmegközelítõbb fordítás az, hogy „Gátlástalan a hirtelenségem”. De úgy is lehet fordítani, hogy „azonnal, mert nem gátol semmi.” Meg azt is lehet mondani, hogy „alaptervem változatlan” és így tovább. ebbõl indult a fordítással való elméleti foglalkozás, és lett a szeriális fordítás. Sok minden mást is fordítottam René Chartól, de a kötetben vannak fordított versek meg vannak saját verseim is. Aki jól odafigyel, megtudja, melyik a saját versem, melyik nem, mert a saját versem címe alatt nincsen francia alcím. egyébként minden olyan, mintha René Charé lenne. Így született meg a vendégszöveg ötlete, és rájöttem, hogy nem is olyan rossz az ötlet, mert én az irodalmat a szövegek nagy kotyvalékának tartom, de nagyon finom, ízes kotyvaléknak. Tehát egy versben, valahol egy magyar versben mindig benne van Arany János is meg Csokonai, Petõfi meg kicsit mindenki. elég egy szó, amit használtak, az már átsüt az egészen. Jacobsonnak van egy olyan elképzelése, hogy versformát nem lehet átültetni. Tehát egy magyar versforma franciául nem versforma. – Maga a fordítás nagyon kétes dolog egyébként, mert minden szó mögött sajátos kulturális, történelmi háttér van. 785

– Mert azt mondja Jacobson, hogy a versforma mögött is van tartalom. Példának hozza fel a francia alexandrinust, ami ott van az egész francia trubadúrköltészetben, ha ezt lefordítják egy más nyelvre, ugyanolyan szótagszámmal, lehet, hogy más nyelven sokkal modernebb érzéseket kelt. Magyarban például egy alexandrinus sokkal modernebb felhanggal jön elõ, mint franciául. – Maga írt alexandrinusokat magyarul? – Magyarul? Nem. – Franciául? – Franciául írtam. – Franciául is ír? – Írogatok, igen. – A vendégszövegek még írott szövegek. Megkülönböztetnek ugye írott nyelvre szabott szöveget, meg látványszöveget. – A vizuális nyelv és az orális nyelv. Itt a tördelés miatt már a látható nyelv mûködik. – Azt mondja, hogy térversképek, vagy térképversek. Nagyon érdekes egyébként, hogy ahol a térképbe írja a szöveget, ott mellette is megjelenik, de a hangzó versek, például a Weöres Sándor ötvenedik születésnapjára készült vers, papíron nem tudnak életre kelni. Nekem mint rádiósnak volnának hozzá eszközeim, ezt maga számítógépen csinálta? – ezt még ezelõtt húsz-huszonöt éve csináltam, egy nagyon jó magnetofonon, keverve, visszahangosítva stb. Három hónapig dolgoztam rajta. – Kétségtelen, hogy ezek többet is adnak a hallgatónak, mint ha egyszerûen elmondunk egy verset. Például Weöres Sándor Dob és tánc címû verse ihlette a maga munkáját. Meg más Weöres Sándor-motívumok is vannak benne. – Nem Weöres ihletett. Ami a CD-n van másodiknak, a Hangverseny Cs-re... – ...az a nyelvek cs-vel hangzó szavait keveri. – De abban van magyar szöveg, orosz, olasz, angol, docska, ocska, tocska. A hangköltészetben a nyelveknek más a szerepük, mint az írott, beszélt költészetben. A klasszikusban. Ott a nyelv adja meg az alaptónust, a zenét, a formát, de nem feltétlen kell ugyanannak a nyelvnek a szavait használni. Én egy nagy nemzetközi fesztiválra készítettem ezt a Hangverseny Cs-re címû mûvet, nem magyaroknak. Sok nációbeli hangköltõ volt ott, óriási sikere volt. A hangköltészet az orális nyelv mûvészi kiteljesedése. Mint ahogy egy klasszikus vers az írott-beszélt nyelv, mûvészi kiteljesedése. egy térképvers pedig a vizuális nyelv kiteljesedése. – S melyik a legfontosabb? – Mindegyik. – Mert ez a hangköltészet nagyon érdekes, magával ragad a ritmusa, a hangzása, a költészetnek ezt a darabját adja nekem. Hatványozottan. De csak azt. – Amit tudtam adni, az éppen egy fertályra való, de a hangköltészetben vannak egészen más jellegûek is. – De kihagyják belõle a vers lelkét! A gondolatát! Ez inkább játék. 786

– Én nem tartom egyszerû játéknak, halálosan komoly játék, de van sok olyan hangvers, amelyiknek nem ez a lényege. A hangverseknek is van formájuk. ezek a hangversek szótagos, ritmikus hangversek. Ahol fontos, hogy szótagok vannak, fontos, hogy ritmikus, de lényegtelen, hogy a szótagok szavakat alkossanak. Létezik olyan hangvers is, ahol más összetevõk vannak, a legegyszerûbb hangversnek, amit úgy hívunk, hogy dúsított hangvers, világhírû példája egy Paul de Vree nevû holland költõ mûve, az a címe, hogy Veronika. Õ flamandul, recsegõsen mond egy szöveget, szeretlek, szeretlek nagyon (a flamand eleve sérti az ember fülét), és mondja, mondja, mondja, de közben, mintha körüllengné tollpehely szárnyakkal egy nagyon kellemes halk hang: Verónika, Verónika, és a vers végére a hallgató szerelmes lesz Veronikába. – Azzal, hogy egy nemzetközi fesztiválon sikere volt ezzel a hangverssel, elõsegíti a magyar költészet betörését a nyugati szférába? – Olyannyira, hogy a mai európai hangverstérképen a magyarokat nagyon számon tartják, a legismertebbek közé tartozik Ladik Katalin. Nincs olyan nemzetközi hangvers-antológia, amelyben Kati ne volna jelen. Nemrégen jelent meg egy orosz antológia, a vizuális irodalomról és hangversekrõl. Benne van Ladik, Szkárosi, benne vagyok én. A hangversem, amelyrõl szó volt az elõbb, a Pogány ritmusok, elõször a nyolcvanas évek elején, egy olasz hangantológiában szerepelt ebben a formában, amit maga hallott. Olasz antológiában, de mivel hangköltészeti antológia, hanglemezen került kiadásra. Én úgy gondolom, hogy a magyar költészetnek van két olyan területe, amit Magyarországon nem nagyon, viszont Nyugat-európában igen jól ismernek, az egyik a performansz, és olyan költõk, mint Juhász R. József, Mészáros Ottó, Szkárosi endre, Szombathy Bálint Nyugaton nagy nevek. – Mit csinálnak? – Performaszot. A költõ a testével is jelen van, – Maga is. – Én is csináltam elég sokat. – Milyen volt? – Van egy mûvem, amelyik egy hosszú papírra van leírva, tizenöt méter hoszszú papírra, ami föl van tekerve, s az a lényege, hogy egy szótaghoz hozzáadódik egy másik szótag, s ezzel létrejön egy szó. Utána ehhez a szótaghoz jön egy másik szótag, és azzal is létrejön egy szó. – Mondjon egy példát. – Mondjuk: láb-szár-nyal-ka-rock-sztár, szóval minden hozzátétel után létrejön egy új szó. ezt egy bizonyos módon írom le, mindig mindent újra olvasok, adva van egy szótag, majd alatta két szótag, három szótag, a papíron egy fenyõfát rajzol ki. És ahogy olvasom, a papír forog, és a fenyõfát látják nõni. De mindehhez – hogy ennek ritmusa legyen –, egy metronóm szól. És megy a papír, s a performansz az, hogy látják a fejlõdést, azt, hogy az a fa hogyan nõ ki a semmibõl. És közben van egy audioélményük. Tehát audiovizuális élményük van. Ilyen mûvem van franciául, van magyarul, és ezt performansznak hívják. De vannak más jellegû performanszok is. 787

Én mindig csak az irodalmi performanszról beszélek. A performanszról tudok, ismerem, de ami engem érdekel, az az irodalmi performansz. Tehát ahol az irodalom szerepe elsõdleges. Például a magyar irodalom egyik kitûnõ performerét, Tóth Gábort, nem ismerik itt Budapesten. Már a hatvanon is túl van. Csak egy performanszáról néhány szót: az a címe, hogy Nehézségek a vers írása közben. Kimegy a közönség elé, megáll, mint egy gólya, a lábát felemeli, a két karját, mintha szárnya volna, széttárva tartja és áll, áll, áll, ez fizikailag nagyon fárasztó, s egy idõ után reszketni kezd. Akkor odahoznak elé egy papírt, és elkezdi olvasni róla a szöveget, hogy milyen bajos a költõnek egy lábon állni, és reszketni, és az irodalomra kell gondolni, a szöveget jól megfogalmazni. Igazi jó szöveget olvas, majd amikor ennek vége, akkor leül a fal mellé, s azt mondja: a költõ néha, amikor verset akar írni, falba vágja a fejét. De akkorákat üt a fejével, hogy azt hiszi az ember, szétloccsan a feje. ez is egy irodalmi performansz. – Azt mondja a Magyar Mûhely különszámában beszélgetõtársa, Bujdosó Alpár, hogy magának a „mondatideálja a dekonstruált és újra kreált mondat”. Maga meg valahol azt mondta, hogy „amióta ismerjük a generatív grammatikát, azóta ez meg az történt. Itt van ez a Chomsky-féle generatív grammatikám, belenézegettem. Azt mondja: A generatív szemantika annak érdekében, hogy inkorporálhassa a felszíni struktúra szerepét a szemantikai reprezentáció meghatározásában, anélkül, hogy elvetné a mélystruktúra és a szemantikai reprezentáció azonosítását, bevezette a globális szabályok fogalmát. Ezek a szabályok a deriváció nem egymást követõ lépéseit hozzák összefüggésbe egymással, közelebbrõl, az absztrakt mélystruktúrát, s a felszíni struktúrának azokat a tulajdonságait, melyek szerepet játszanak a jelentés meghatározásában.” A Bárczi nyelvészete – én ezt tanultam az egyetemen, maga is tanult tõle, más. Azt magyarul írták. Most meg ezt tanítják az egyetemen. – Mindenesetre nagy megrázkódtatást jelentett nyelvészek körében is, amikor Chomsky híres könyve, a generatív nyelvtan megjelent, egy darabig nem is tudtak róla. Párizsban elég gyorsan bekapcsolódtunk az irodalmi életbe, a franciába is, errõl nem beszéltem az elõbb. elmentünk különbözõ elõadásokra, összejövetelekre. ’68 elõtt felforrósodott az élet, nagyon sok ilyen jellegû esemény és elõadás volt, ott a mi korosztályunknál egy picivel idõsebbek is sokat szerepeltek. Akikkel már volt kapcsolatunk. Mert egy idõsebb, befutott francia költõvel nehéz volt kapcsolatot teremteni. ebben a mozgásban ért el bennünket ’68. Ami nagy trauma volt. Égett a város, verekedések, az ember a satupad két pofája közé szorult, mert egyrészt szimpatizált a diákokkal, másrészt nagyon nem szerette, hogy bizonyos trockista, meg nem tudom, milyen nézetek kerekednek felül, mert mi lesz itt akkor, ha ezeket a követeléseket elérik. Õk még nem tudták, mi már tudtuk. Közvetlen utána még nagyobb lett ez az összejövetelesdi, írószövetség, folyóiratok. – Beépült a Mûhelybe egy francia csoport. Ez ekkortájt volt? 788

– Négy évvel késõbb. Az a fiú, akit én annak idején rossz franciasággal megdicsértem, akkor már Párizsban lakott, és vele, Philippe Dôme-mal együtt, jártunk ezekre az összejövetelekre. Akkor már létezett a Tel Quel címû folyóirat, meg a Change, és ezeknek a szerkesztõi jelentették a legnagyobb izgalmat. ez már az „új regény” után van. A Tel Quel címû folyóiratnak Philippe Sollers volt az egyik fõembere. 1967-ben rendeztünk Párizsban egy nemzetközi írótalálkozót, franciául tudó íróknak. Az volt az elképzelésünk, hogy olyan írókat hívunk meg, akiket nem szoktak meghívni, de jól tudnak franciául, és jelentõsek. Tehát, ha azt mondom, hogy meghívok Magyarországról egy franciául tudó írót, akkor rávágják: Illyés. Nem. Nem Illyést akarjuk, hanem Nemes Nagy ágnest, Pilinszkyt. És ugyanezt megcsinálni a csehekkel, a lengyelekkel, tehát, hogy jöjjön össze egy nagy társaság, ahol mindenki jól tud franciául, mindenki nagyon jó költõ, de nem azok, akik minden évben ötször találkoznak egymással.. – Ezek ráadásul nyilván a fiatalabbak voltak. – Igen, és ezt meg is csináltuk, 70-80 író részvételével. Nagy Pali meg én rendeztük. ekkor például szerettük volna, hogy a Tel Queltõl jöjjön valaki elõadást tartani. Bementünk Sollershez, elmondtuk, hogy mirõl van szó. Jellemzõ a sikeres francia íróra, hogy rám néz, s azt mondja: de uram, nekem most nincs idõm. Mondjuk, jó, de biztosan van valaki a szerkesztõségben, aki jöhetne. – Uraim, mondom, nincs idõm. – egyszerûen nem értette meg, hogy más is szóba kerülhet. Nem sokkal utána a Tel Quel szerkesztõségének egy része kivált és létrehozta a másik folyóiratot, a Change-ot. A Change-ban voltak egyetemi emberek is, nyelvészek. Õk azonnal jóban lettek Chomskyval. A Change-hoz tartozott Jacques Roubaud, a költõ. Az egyik oldalon volt Denis Roche, a másikon Jacques Roubaud. ezek ismerik, tisztelik egymást, nem ellenfelek. Denis Roche-sal nagyon jóban voltam, mert én fordítottam magyarra. Hosszú tanulmányt jelentettem meg róla, ez neki a tudomására jutott. A Change folyóirat indította meg a Polivanov-kört, oda járt Jacques Roubaud, de oda járt Georges Perec, Mitsou Ronat, Jean-Pierre Faye stb. Én is rendszeres látogatója voltam a körnek. – Azóta is szoros kapcsolatban van a francia írókkal. Nagy Pál mondja valahol, hogy néha még a magyar kapcsolatok hátrányára is, mintha lassanként a francia irodalomhoz több köze volna. – Nem hiszem. Csak én megtartottam bizonyos szálakat, tehát nem szakítottam meg. ez a Polivanov-kör összefüggésben van egy egyetemmel, ahol össze lehet jönni. Minden év elején van egy megbeszélés, hogy mi legyen az év mûsora. Kiket hívjunk meg elõadónak. Mert ha átutazik valaki Párizson, egy nagy hírû prof, mondjuk, a Dick Higgins nevû amerikai költõ, vagy áigi, a csuvas költõ, akkor rávesszük, hogy jöjjön be a Polivanov-körbe, és beszélgessünk a költészetérõl. Chomsky is többször volt ebben a körben, és más menõ egyetemi tanárok. ebben a körben a kreatívok oldaláról is a francia irodalom krémje volt mindig jelen, vagy legalábbis egy idõben. Mitsou-val itt barátkoztunk össze, vele nekem igazi komoly szellemi és baráti kapcsolatom volt. És amikor a Mallarmé-ügy fölröppent, azaz kisült, hogy Mallarménak a Kockadobás címû mûvét mindenben a szerzõ akaratát követve soha 789

nem adták ki, akkor Mitsou azt mondta, hogy ti, vizuálisok, és én, a Mallarmé-specialista, álljunk össze. Összeálltunk, és egy év munkájával létrehoztuk a valódi elsõ kiadást. Az szenzáció volt a francia irodalomban. S ezt Mitsou-val ketten csináltuk. Volt, amikor minden szombat–vasárnap 6-8 órát voltunk ezért a nyomdában. És amikor megjelent, mintegy száz kritika foglalkozott vele. Itt kell aláhúznom, hogy ezt a mûvet a Magyar Mûhely adta ki, közösen a Change címû folyóirattal. Mellesleg, ez volt a legnagyobb kassza-sikerünk. – Nem beszéltünk még a talán képverseknek nevezhetõ versekrõl. – Képköltemények, – A Vendégszövegek 4-bõl van egy, a Cérnavirág, a Barcikai oratórium, amit a húga halála után írt. Egyenesek, egy irányba törõ nyilak, a cérnavirág ovális alakba nyújtott szövegei. – Az egy virág, – Középen egy Ó. – Ó, cérnavirág! Közben azért van mellette szöveg is, itt-ott, a könyvben magában. – A képverseit meg a térképverseit sokszor úgy csinálja, hogy a szöveg megvan, és aztán azt formálgatja. – Nem, mindig abban a pillanatban születik, amikor készül. Nem a szöveg miatt lett ez ilyen, általában elvem, hogy én nem filmet csinálok, ahol van egy szinopszis elõre, hanem mindig a pillanat kell, hogy szülje. – Akkor mégiscsak van valami ihlet benne. – Hát persze hogy van! A számítógépes irodalom is így mûködik. – Szóval, nem a programozó… – A programozó csak annyi, hogy a ceruza a szomszédom kezében van, és õ ír vele. – Vannak a generált versek. A Disztichonok. Hogyan készül? Beprogramoz bizonyos szavakat? Rengeteg munka. – A Disztichon alfa egy évig készült, amit most fejezek be, a Hinta-palinta, már kétéves. – Ha valaki odaül, és a számítógépében benne van a maga programja, megmondja, hogy milyen billentyûket mozgat, akkor kijönnek bizonyos disztichonok, amit végül is õ generált? – Tulajdonképpen arról van szó, hogy aki egy picit ért a számítógéphez, amikor kinyitja, mondjuk azért, hogy elindítsa a Word programot, valamire rá kell koppintani. Hasonlóképpen kell a Disztihon alfa programját elindítani. Rákoppintunk kettõt az ikonra és akkor a program elindul, többet nem kell semmit se csinálni. Lent van egy kis gomb, amit a nyíllal meg lehet bökni, akkor kinyílik egy másik képernyõ, amelyiken meg lehet hosszabbítani az olvasás idõtartamát. A generálásban, amikor nyelvrõl van szó, a legeslegelsõ probléma az, hogy hibátlan nyelvi eredményt adjon. ez az elsõ. A második, hogy mivel én költészetrõl beszélek, amit majd létrehoz, költõileg is legyen pertinens. – Végül is, az egyik ilyen kis könyvben vannak oldalak, ahol hagyományos módon is lehet olvasni. 790

– Mivel ez a program csak Macintoshon mûködik, Magyarországon nincs olyan sok Macintosh, barátaim unszoltak, hogy nyomtassak ki egypárat. Bár az én elképzelésem az, hogy a képernyõn kell megjelennie. Amikor Cegléden, a gimnáziumban elõször bemutattam a programot, a tanárok rengeteg rossz kérdést tettek fel. Az elsõ okos gyerek feltett egy kérdést: tessék mondani, ezentúl nem lehet több disztichont írni, mindent ki tetszett írni a magyar irodalomból? el is gondolkodtam rajta, és aztán írtam is róla, hogy az az érdekes, hogy dehogynem! Ugyanolyan szabad a terület, mintha semmit se csináltam volna. Mert arra semmi esély nincs, hogy valaki ebbõl egy disztichont leírjon. – Akkor most olvasson fel néhányat! – egyet, vagy kettõt. Pirkad a nap, huzakodva hasal a zanótba. Kinek kell most a szavad! Ne beszélj, dobd ki a gondjaidat! (ez a zanót egy kis fõhajtás Vajda Péter elõtt.) Rossz bortól részeg költõ, átkozva kereslek. Holnapi biztonság és menedék a szavad. Talpra magyar! Hírforrásként a hitünk buborékol újfent. Szánk kivirul. Dacból törlekedik. Végre tanúként, itt ül a bús Adonisz kalapostul. Csák Elemér régész, nadrágszíj a nyakán. Börtönbõl kilövõ bosszú nyoma pírlik a hóban. Vérrel fût az idõ. Üt, vág, szúr, kaszabol. Azt, ki a csajjal fekszik, táncol a fûben, ezentúl Jól kiokítja. Legyen, mint a lapát, steril is. – Aztán vannak itt úgynevezett logo-mandalák. – A konkrét költészetnek egyik mûfaja, amit, többek között, az elõbb említett Francis edline liège-i társam, a Grouppe µ tagja dolgozott ki. – Ennek mi a jelentése? – A mandalának a lényege az, hogy elmélkedés. Az indiai mandala a szent tudatba való belemélyülés útja. A logo már a logosszal függ össze. A logo-mandala legfõbb tulajdonsága, hogy a formája kör vagy négyzet alakú, hogy középpontja van, hogy szimmetrikus, olvasata a tengelyek mentén megfordítható, például: Hasa cipóján elnémulni márványpucéron. Visszafelé: Márványpucéron elnémulni hasa cipóján. ez ugyanolyan jó. Minden esetben így kell, hogy mûködjön. A logo-mandalában a szavak írott képe a többszólamú olvasat szolgálatában áll, a látványban rejlõ tartalom gazdagsága többnyire csak hosszabb szemlélõdés után bontakozik ki. A logo-mandala az elmélkedés mûfaja. 791

A Generált versek és logo-mandalák címû könyvemben egy logo-mandalát kibontottam, hogy megmutassam, mi mindent lehet kihozni belõle, kilenc szó van ebben a költeményben, középen van a „kertedben” szó, ez a kör közepe, s a tengely egyik végén van az, hogy „én is”, a másik végén, hogy „halandó”. Én is kertedben halandó. Másik: egyik tengely végén: „szeretnék” a másik végén: „kezemmel”. ezeket lehet kombinálni, amikor az ember elmélkedik ezek felett, tehát nincs meg benne az a megrögzött vershez való kapcsolat, hogy van egy kezdet és van egy vég, itt nincs véglegesség, ezt lassan kell megemészteni. Nézzük a lehetséges variációkat: „elültetem szõrös kezemmel a gyertyám. Kertedben én is szeretnék. Minden szõrös. A gyertyám halandó. Minden kezemmel elültetem. Halandó kezemmel a gyertyám. Szõrös kertedben minden halandó. Én is szeretnék minden szõrös kezemmel kertedben én is. Minden kertedben elültetem a gyertyám. Kezemmel kertedben elültetem. A gyertyám szõrös. Szeretnék halandó minden. Kertedben halandó. Én is. Kertedben minden szõrös. elültetem a gyertyám szõrös kezemmel. Kertedben. A gyertyám. Én is szeretnék kertedben halandó a gyertyám elültetem szõrös kezemmel. Kertedben minden szõrös, halandó minden, a gyertyám én is. Kezemmel elültetem. Kertedben szeretnék.” ez mind ebbõl a kilenc szóból bontakozik ki, de ezt persze nem kell úgy elképzelni, hogy minden logo-mandalát az ember így rak össze. A logo-mandala arra van, hogy nézegeti az ember és hagyja magában, mint a szeszt, feloldódni. A generatív nyelvtan révén tudjuk, hogy az emberi agy, ha egy nyelv tökéletesen mûködésben van benne, képes nyelvtani formákat tenni a szavakhoz, hogy összefüggõvé tudjon tenni egymástól távol álló szavakat. Az agy képes rá, hogy az itt-ott elejtett szó mellé a múlt idõt kiteszi, ha nincs is leírva. ez kép, ezt nevezzük mi látható nyelvnek. – A térképverseket maga találta ki? – Igen. egyik indítóok az volt, hogy a klasszikus vers kezdõdik valahol, és befejezõdik valahol. – Van, hogy a bal fölsõ sarokban kezdõdik, és a jobb alsó sarokban fejezõdik be. – Akárhol kezdõdhet a szöveg. – Minek a térképét rajzolta le elõször? – Kitaláltam egy várost. Másik az, hogy a turizmus óriási ipar lett az elmúlt negyven évben, az emberek utazgattak és mi is egy idõ után, stoppal ugyan, de utazgattunk. Megérkezett az ember egy városba, igyekezett minél hamarabb egy térképre szert tenni, hogy a városban el tudjon igazodni. Mindenki jön-megy a világban, használ térképeket, hozzá van szokva a térképekhez. Méláz a térképen és olvasgat. – Ezt lehet lapozgatni, innen oda jutni, onnan ide, ezek az irányok egyéb képverseiben is megvannak. Nyilakat is használ, a vendégszövegeknél is láttam effélét. Elgondolkodtató. – A Vendégszövegek 4-ben van egy ciklus, aminek az a címe, hogy Hínárzók, mert a szövegek ugyan leírt szövegek, de olyanok, mint a hínár, kicsik, számítógéppel és fényképezõgéppel lehet csinálni. Kiszedett szöveget lenyomtattam egy pa792

pírra, lefényképeztem, és a negatívval elkezdtem játszani. Kivetítettem egy tükörfényes fémlemezre, amit elkezdtem hajtogatni, és azt lefényképeztem. ezek lineáris versek, csak vannak benne lehetõségek visszakanyarodni. Még a számítógépes versekrõl: beindítjuk a programot, de olyan mérhetetlen mennyiségû lehetõség van egy programban, hogy azt a mi biológiai idõnkben lehetetlenség megismerni. – Ezek tulajdonképpen szóvariációk. Ha maga betáplál ezer szót, akkor Isten tudja, hány variációja van. – Igen, de olyan variációk, hogy mindegyik értelmes, jó magyar szöveget ad. ez a nehezebb. Ha nem lehet kinyomtatni, akkor aki elindítja a programot, annak kijön egy disztichon, mondjuk a hatmillió hatszáztizenkétezer ötszáznegyvenegyedik, azt õ elolvassa, azt rajta kívül soha senki se elõtte, se utána nem látta, nem fogja látni, annak õ lesz az egyetlen olvasója, nézõje. ezt a véletlen rakja össze. egy új világba lépünk, és én ezt is fontosnak tartom. – Ez a pillanat. A pillanat az örökkévaló mûvészettel szemben. – Én úgy gondolom, hogy utazunk gyorsvonaton egy gyönyörû táj mellett, Svájcban, ahová soha többet nem fogunk visszatérni. De azért a táj megmarad bennünk. Valamit hagy a lelkünkben. Az nem egy pontos lenyomat. – És mi lesz a maga lelkével? – Boldog lesz, hogy egy lenyomatot hagyott valakinek a lelkében. Én úgy gondolom, hogy a mûvészetben megyünk a tünékeny felé. ezt tartom nagyon lényegesnek, hogy mi a papírkultúrában nõttünk föl, minden rögzítve van, minden mozdulatlan. – Bármikor elõvehetem. – Akkor is mozdulatlan. ettõl van az agyunk úgy betáplálva, hogy ugyanazt akarjuk újraolvasni. Mondhatnám még azt, hogy én meg egy disztichont akarok újraolvasni. Nem feltétlenül ugyanazt, egy másikat. Mert a disztichon foglalkoztatja az agyamat. A repetíció másodrangú kérdés nekem. Az elsõrendû az, hogy létrejön egy szöveg, azt a szöveget elolvassa az olvasó, és az a szöveg el is tûnik rögtön utána örökre. De hagyhat benne valamit. Ha nagyon tetszik neki, kézzel leírhatja. Mert úgy csináltam meg a programot, hogy nem lehet kinyomtatni. Voltak gyerekes elképzeléseim, mikor ráébredtem, hogy mi az, hogy tizenhatbillió disztichon. Mert egybõl nem fogja fel az ember. egyszer csak ráébred, hogy ez egy kicsit sok. Kinyomtattam egypárat, papírlaponként egy disztichont, azaz egy mûvet. Tehát egy oldalon egy disztichon, az egy mû. egyszer számolni kezdtem: az én számítógépemen naponta tizenegyezer-ötszáznegyven lapot tudok kinyomtatni. Tehát reggel még egy mûvem sincs, estére már van tizenegyezer-ötszáznegyven. – Az devalválódna! – A saját mûvemet nem akarom devalválni. Így nézve, két hét múlva több mûvem lesz, mint az egész magyar irodalomnak? Többek között ez volt az, ami nagyon elgondolkoztatott. Hogy egy ilyen versgenerátor egészében egy mû, vagy csak egy darabja is egy mû? Hogyan kell ezt kezelni? Tulajdonképpen azt szeretném, hogy a 793

jövõ generáció foglalkozzék ezzel a problémával filozófiailag, és minden egyéb szempontból. A következõ verset hangperformanszként szoktam elõadni, egy nejlonzacskóban van két vas fazékfedelem, s ahogy olvasom, azzal zörgök. Nem a ritmust zörgöm, hanem a szörnyûséget.

Barcikai oratórium nadrágostól jön a köd lába közé szorulnak a buszra váró körtefák világ szélén sárga kerti szék uszoda tornácán mint a harminc éve építõ rabok lapátnyél és pikkelyes parasztok foltjai évrõl évre kifehéredik a hiábavalóság mint harminc éve az építõ rabok két szabályos sorban éhes hexameterek fülkémbõl a Sajó-part és a vasútvonal ízelt csíkja között csak a tábor romjai állnak, ahonnan reggelente valaki Ovidiusra hivatkozik hiányod szakállát növesztve hiányod törhetetlen üvegje mögött hiába nyitogatom a versek konzervdobozát reggelente valaki Ovidiusra hivatkozik tempus edax rerum nádszálat, korcsolyát egymás vállát érik a szavak hétköznapom szögesdrótjain aszott babafejek, éretlen citromok a városban gyökértelen házak telet érzek a gyászban hideg szópelyheket fekete havazásban

794

cérnavirág ó cérnavirág hiányok hiánya szeplõtelen katicabogárka cérnavirág ó cérnavirág kétajtós ingecskében kócosan fehéren cérnavirág ó cérnavirág bekulcsolt ingecskéddel földdé keményszel cérnavirág ó cérnavirág tányéron tenyéren pocsolya-leves zöldöklõ természetté fajuló gyerek hol vagy ha el vagy igekötõ csak ázik barcika az örök hideiglenes az õrök örök örök örökölt tüskésdrót mögött fogyatkozik az öregek türelme beszélgetek veled halálod besajtolom két mondat közé mint nudista gondolatjelet (féloldalt fekvõ német menyecske sziéna-barna segge vonalát) ó cérnavirág kétajtós ingecskében kezed mintája tavalyi kötényen ó cérnavirág kétajtós ingecskéden homokkötõ akác

795

Utószó az oratóriumhoz 1 Minden tûzfal bõre alatt internáltak vére csorog a jelzõlámpák véradó rabok az ablakok idézõjelek az idézetek soványak az idézetek árnyak idézettek az idézetek napok, hónapok, évek örökzöld tüskésdrót rezeg rabok rabokból rakták az utca-szöveget vajh a janicsárok értették-e a házak zavarát a kovácsoltvas ember-keretet ezért van híd a kiszáradt meder felett és poloska a csillagok között 2 Ovidius libákkal cserélt könyveket a partot elkerülve az örvény torkából visszaevezett telefon hörög kagylóból a tenger szivárog a gyász fehérje BAZ megye hegyi forrásai egy számoszlop feladat nélkül kõ kövön az örök matek tanítóból a tanított anyag a szilárd test – a metafizika föld alatt csavargó halak menyasszonya 3 ma árokban alszik a vers

796

TáJÉKOZÓDáS

CARlOS FUeNTeS

Idegengyûlölet

Mások ítéletének vagyunk kitéve valamennyien. Látunk, de bennünket is látnak. Folyamatosan találkozunk a mássággal, azzal, ami nem mi vagyunk. Felfedezzük, hogy csak a halott identitás marad változatlan. Mindannyian szüntelenül alakulunk. Semmi nem segít hozzá jobban, hogy megértsük – vagy elutasítsuk – ezt a valóságot, mint a XXI. századot egyre inkább meghatározó népvándorlások, a tömegek délrõl északra és keletrõl nyugatra irányuló áramlása. Semmi sem teszi próbára jobban azt, hogy képesek vagyunk-e adni és elfogadni, semmi sem jelent nagyobb kihívást elõítéleteink, illetve nagylelkûségünk számára. Napjainkban megtapasztaljuk a kirekesztés, a fasizmus, a pogromok, az antiszemitizmus, az iszlámellenesség, a Latin-Amerika-ellenesség újjáéledését, az idegengyûlölet megannyi heves megnyilvánulását. Nemcsak a külföldiek utálatát, hanem a másság iránti gyûlöletet is. Homofóbia, nõgyûlölet, rasszizmus. Hogy milyen alapon? A feltételezett felsõbbrendû faj tisztaságának a jegyében, az érinthetetlen nemzeti identitás, az önmegtermékenyítõ kultúrafelfogás nevében, amely külsõ behatásoktól mentesnek határozza meg magát. Na de hol a színtiszta nemzet a gall–latin–germán Franciaországban, amely egyszerre héber, mint Chagall, spanyol, mint Picasso, olasz, mint Modigliani, cseh, mint Kundera, arab, mint BenJelum, román, mint Ionesco, argentin, mint Cortázar, német, mint Max ernst és orosz, mint Gyagilev? Vagy a keltibér, föníciai, görög, római, muzulmán, zsidó, keresztény és vizigót Spanyolországban? Hogyan értelmezhetõ a kirekesztõ faji tisztaság az indián, európai, afrikai, mulatt és mesztic Latin-Amerikában? egy elszigetelt kultúra gyorsan kimúlik. Folklórrá, mániává vagy tükörszínházzá alakulhat át. Helyrehozhatatlanul meggyengíthet bennünket, ha hiányoznak a viszonyítási pontok, és ha hiányzik a tudás. Szélsõséges borzalmakig süllyedhet az ember, ha tagadja a másság identitását: a holokauszt és a lágerek így jöhettek létre. A munkaerõ áramlásának lehetõsége az idegengyûlölet valamennyi veszélyét magában hordozza. Az úgynevezett globalizációt azért ünnepeljük, mert csodálatosan megkönynyíti a javak, a szolgáltatások és az értékek helyváltoztatását a világban. A dolgok szabadon áramolhatnak. De a dolgozó emberek nem. John Kenneth Galbraith, a Harvard egyetem professzor emeritusa emlékeztet bennünket arra, hogy a migráció annak az országnak is jó, ahonnan, és annak is, ahová emigrálnak. 1846 és 1906 között ötvenkétmillióan vándoroltak ki európából. Svédország a XIX. század egyik legszegényebb országa volt, fellendülését a legnehezebb helyzetû állampolgárai Észak-Amerikába történõ tömeges kivándorlásának köszönhette. 797

A nagy éhínség, amelynek 1845-ben az ír lakosság fele áldozatul esett, a potato famine következtében megindult ír népvándorlás hasznára vált az egyesült államoknak és Írországnak is, amely aztán mezõgazdasági országból a fejlett technológia és szolgáltatások országa lett, és ma már magának Írországnak is külsõ munkaerõre van szüksége ahhoz, hogy továbbfejlõdhessen. Napjaink népvándorlásai szinte mindig délrõl északra irányulnak. De az okok ugyanazok, mint régen: menekülés az otthoni nyomorból, kiszakadás a rezignáció bûvkörébõl. A mai kivándorlók, ugyanúgy, mint régen, a gazdasági húzóerõnek engedelmeskednek, hiszen a fejlett gazdaságoknak szükségük van munkaerõre olyan feladatok elvégzéséhez, amelyeket a helyi lakosság nem tud ellátni, akár az elöregedés miatt, akár azért, mert bizonyos munkákat a helyiek nem vállalnak, vagy már kényelmesebb és magasabb mûszaki képzettséget igénylõ foglalkozáshoz szoktak hozzá. A munkaerõ-áramlás másik oka a tévében, újságokban, az északi társadalmak filmjeiben és hirdetéseiben megjelenõ és mágnesként ható jólét. Amikor úgy tíz éve egy hajónyi albán menekült kötött ki az olasz partokon, az elsõ kérdésük így hangzott: „Merre van Dallas?” De a vendégmunkások soha nem jutnak el Dallasba, sem Disneylandbe. egyre inkább a faji erõszak áldozataivá válnak. Nem lehet igazságos fejlesztési politikát, ésszerû globalizációs tervet kidolgozni anélkül, hogy a bevándorlók védelmét ne biztosítsák: a törökökét Németországban, az algériaiakét Franciaországban, a mexikóiakét Arizonában, a feketékét Olaszországban vagy az észak-afrikaiakét Spanyolországban, hiszen éppen arról van szó, hogy a vendégmunkások munkások, nem pedig bûnözõk. A nyugatiak ötszáz évig utazgattak délre és keletre és ráerõltették a peremvidékek lakóira gazdasági és politikai elképzeléseiket anélkül, hogy erre bárkitõl is engedélyt kértek volna. Most ezek a kizsigerelt népek visszatérnek nyugatra, és próbára teszik a nyugati értékeket: a mozgásszabadságot, a szabadpiacot, a kereslet-kínálat törvényét nemcsak a javak, hanem a munkaerõ tekintetében is, valamint az emberi jogok intézményét, amely az összes vendégmunkásra ugyanúgy vonatkozik. Ismétlem, elképzelhetetlen a globális mûködés és kommunikáció a globális munkaerõ-áramlás nélkül. ezt a témát vetítette elõre teljes drámaiságában a XX. század egyik legnagyobb spanyol regénye, Juan Goytisolo bámulatos könyve, az 1982-ben megjelent Tájképek csata után. Az egyik legjelentõsebb és legnagyobb hagyományra visszatekintõ regénytéma, a vándorlásmotívum ebben a mûben úgy jelenik meg, mint a modern nagyváros felé törekvõ áramlás, ahol a bevándorlók nemkívánatos elemek lesznek, a nyelvi, nemi, konyhamûvészeti és álombeli tisztaság fogalma pedig megkérdõjelezõdik. Goytisolónál az új mesztic város képe jelenik meg: egyszerre nyugati és keleti, déli és északi, helyet kap benne a város valamennyi lakójának hangja. 798

Akár tetszik, akár nem, a többkultúrájú városok mára valósággá váltak. Az olyan amerikai nagyvárosok esetében, mint Los Angeles, Miami vagy Chicago, ahol magas a spanyol ajkúak aránya, a pezsgés elválaszthatatlan a város mesztic jellegétõl. Los Angeles, amely nem csupán latin-amerikai, de koreai, vietnami, japán és kínai is, a XXI. század Bizáncát fogja megtestesíteni: az egész LatinAmerika kapuját jelentõ mexikói határtól a csendes-óceáni térség felé, egészen Vlagyivosztokig, Tokióig, Sanghajig, vagy Hanoiig terjeszkedik… Hiszek a testvéri gesztust jelentõ kérdésekben, még ha a szakadék szélére vezetnek is: Talán nem létezik más hang, és talán az enyém sincs? Talán nincs más idõ, amellyel érintkezhetek, és amely érintkezhet velem? Nem léteznek más hitek, történetek, álmok, és talán az enyém sincs? Benne vagyunk a világban, együtt éljük meg a többiekkel korunk történelmét, és az élet folytonosságának nevében kell majd elszámolnunk földi jelenlétünkkel, vágyainkkal és emlékezetünkkel. Az idegengyûlölet megszakítja és megöli az életet. A kultúrák hatással vannak egymásra. Az elszigetelt kultúrák kimúlnak, a párbeszédben lévõk pedig fellendülnek. Nekünk, nõknek és férfiaknak, mind a globális, mind pedig a helyi értékeket képviselõ polgároknak, az a feladatunk, hogy megküzdjünk az elõítéletekkel, felülemelkedjünk saját korlátainkon, gyakoroljuk, hogy jobban tudjunk adni meg kapni, és elfogadni azt, ami idegen tõlünk. Az egyetemes értékek csak akkor mûködnek, ha a helyi értékek érvényre jutnak. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, be kell fogadnunk mások kultúráját azért, hogy mások viszont a mi kultúránkat fogadják be. Az új évezred kezdetén emlékezzünk arra, hogy a történelem nem zárult le. Befejezetlen történetet élünk. Az emberiség befejezetlen történetének az a tanulsága, hogy a kirekesztés által szegényebbek, a befogadás révén pedig gazdagabbak leszünk. Vajon lesz-e idõnk, hogy felfedezzük, megérintsük, felsoroljuk számtalan felebarátunkat? Mert semelyikünk sem fogja felismerni saját emberi értékeit, ha elõször nem másokban ismeri föl õket. PáL áGNeS fordítása

799

lUKáCS lAURA

„Néha azt gondolom, az élet célja, hogy megbékítsen minket végsõ elvesztésével…” Julian Barnes: The Sense of an Ending. Jonathan Cape, London, 2011

Julian Barnes legújabb kisregénye, amellyel harmadszori jelölés után 2011-ben elnyerte a rangos Man Booker-díjat, nemcsak tartalmával, hanem többféleképpen értelmezhetõ címével is próbára teszi a kritikust. Fordíthatnánk például „egy vég elõérzeté”-nek is (a tartalom ismerete nélkül ez a legkézenfekvõbb), ami a „vég” értelmezésének tágassága („halál”, „befejezés”, „lezárás”) miatt késõbb is tartható. A recenzió számára elsõre választott munkacím – „Értelmet nyer a vég” – szájbarágós, de legitim lett volna: a történet végén krimibe illõ, váratlan fordulatok után jön rá az elbeszélõ ifjúkori barátja öngyilkosságának okára. Ugyanakkor félrevezetõ is, hiszen nem „értelmet” nyer a halál, hanem csak magyarázatot. egyszerûbb meghagyni a majdani fordításnak a cím gondját; az eredetitõl talán jobban elrugaszkodva adódhat jó magyar cím. Hogy mégis ennyit idõztünk itt, jó oka van: a mondandó lényegével szorosan összefügg. Barnes 2008-ban megjelent Nothing to be Frightened of (Nincs mitõl félni) címû, több száz oldalas esszé-memoárjában már alaposan, filozófiailag, kultúrtörténetileg és lélektanilag is bejárta azt a vidéket, ahol ezúttal is kalandozik, mégsem lett egy szemernyivel sem „okosabb”, ami a halált, Isten létét vagy nemlétét, a túlvilágot és az emlékezés elmondhatatlan relativizmusát – ha úgy tetszik, egész jelenlétünk „értelmét” illeti. „Nem hiszek Istenben, de hiányzik”, írja a Nincs mitõl félni elején, és ez az igény – a dolgok magasabb szintû megértésének igénye – hatja át az egész terjedelmes elmélkedést halandóságról, halálfélelemrõl, mulandóságról és a mûvészet érvényérõl. A Végérzet is érinti mindezt, de elsõsorban az emlékezésre, múltunk emlékeire, mûködésük megbízhatatlan voltára koncentrál. Az vagyok, amire a múltamból emlékszem, mondja Barnes, hozzátéve, hogy a saját múlt mindig konstruált, kozmetikázott, kiigazított jellegû. „Az emlékeinkrõl beszélünk – írja –, holott inkább talán a felejtéseinkrõl kellene, még ha ezt a hõstettet nehezebb – vagy éppenséggel logikailag lehetetlen – is végbevinni.” Az új kisregény elsõ személyû elbeszélõje, Tony Webster a hatvanas évei elején jár; mögötte egy „közönséges”, talán kissé unalmas, hétköznapi értelemben sikeres élet, amelynek eredményeivel (egy felnõtt lány, egy unoka, egy békében elvált feleség, anyagi biztonság) kesernyésen elégedett. A könyv elsõ részében elbeszélt középiskolai, majd egyetemi évek a késõbbiek fényében válnak igazán fontossá, amikor kiderül, hogy amit Tony rendezettnek, elintézettnek hitt, nem az. „Azt akartam, hogy ne kelljen túl sokat veszõdnöm az élettel, és ez sikerült – milyen szánal800

mas”, állapítja meg, amikor saját végének érzete és egy nem várt örökség arra készteti, hogy számot vessen a múltjával. A könyv elsõ része Tony két utolsó középiskolai évében kezdõdik. Új fiú, a komoly, okos, bölcselõ hajlamú Adrian Finn érkezik az osztályba, és az addig három fiúból álló szoros, „könyvekre és szexre éhes” baráti körhöz csatlakozva szinte azonnal vezéregyéniség lesz. A hatvanas évek elején járunk, a „szexuális forradalom” még nem érte el a fiúiskolákat; de a rengeteg elfojtás és leplezkedés alatt már nagyon forr valami. A vágyak sokszor fanyar humorral ábrázolt felemás beteljesülésének ugyancsak jelentõsége lesz. A fiúk alig várják, hogy az õ életükben is bekövetkezzenek a könyvekben olvasott sorsformáló dolgok, és a serdülõkre jellemzõ radikalizmussal utasítanak el mindent, ami langyos, unalmas, megalkuvó (vagyis olyan, mint szerintük a felnõtt világ). Az elsõ döbbenet egy iskolatársuk öngyilkosságával éri õket. Az eset és csak részben magyarázható indítéka késõbb keserûen köszön vissza, amikor az addig mit sem értõ Tony – immár bõ hatvanévesen – rájön, hogy emberi kapcsolatainak lényege egy életen át rejtve maradt elõtte. ez az elsõ öngyilkosság ugyanis csak elõhang, bevezetés a másodikhoz, amely évtizedeken át megfejtetlenül kísért, és bizonyos értelemben lezárja Tony ifjúságát. A középiskola után Adrian Cambridge-be megy filozófiát tanulni, Tony pedig történelmet Bristolba, ahol szert tesz élete elsõ komoly barátnõjére. A határozott ítéletû, titokzatos és vonzó Veronica egy hétvégére hazaviszi Tonyt, hogy bemutassa a családjának: részeges, nagyhangú apjának, udvarias, de mérsékelt érdeklõdést tanúsító bátyjának, és könnyed, közvetlen anyjának, aki minden tekintetben „kilóg” a családból. ez az epizód több szempontból is kulcsfontosságú: egyrészt kiközösítik Tonyt (maga Veronica is), éreztetve vele, hogy a brit kasztrendszer íratlan szabályai szerint rangjukon alulinak tartják, és ezzel elõkészítik a nemsokára bekövetkezõ szakítást. Másrészt, egy rövid jelenetben az anya közösséget, együttérzést ajánl a megalázott fiúnak, õ azonban nem veszi a lapot. Tony és Veronica szakítanak, majd nemsokára, Adrian jelentkezik, mintegy Tony áldását kérve arra, hogy Veronicával járjon, akinek korábban épp Tony mutatta be. Tony fölényes levélben szólítja meg mindkettõjüket, és gonoszul minden jót kíván, abban a hitben, hogy „kiírta” õket az életébõl. Adrian pedig szerelmes és boldog; három hónap múlva mégis megöli magát. ezt a második – és Tony szempontjából különösen lesújtó – öngyilkosságot még érthetetlenebbé teszi az annak idején közösen elítélt elsõ. Barátai letaglózva próbálják megfejteni Adrian motivációját, de semmire sem jutnak, hiába rakják össze róla õrzött utolsó emlékeiket. Nem lehet megmagyarázni, miért vágja föl valaki az ereit, amikor éppen beteljesült szerelmet él meg. Végül – jobb híján – Tony azt a nyakatekert, filozofikus érvelést teszi magáévá, hogy Adrian az elveit követte, és a végzetes lépés megalkuvásra képtelen gondolkodásának logikus következménye volt. Az élet megy tovább: Tony megnõsül, lánya születik, dolgozik, csendben elválik, kopaszodni kezd, öregszik, nyugdíjba megy (Barnes majd negyven évet intéz el 801

mindössze két oldalon). A második rész hatvan feletti narrátorának élete, ha unalmasan is, de mûködik, ám ekkor egyszer csak értesítik, hogy Veronica anyja meghalt, és õrá (!) hagyta Adrian naplóját. A napló azonban Veronicánál van, õ pedig nem válik meg tõle (késõbb el is égeti). Tony hiába veszi fel Veronicával a kapcsolatot, többszöri találkozás után is csak egy rövid töredéket olvashat a naplóból – ez csak tovább csigázza, de nem fejt meg semmit; valamint újraolvashatja saját régi – vitriolos – levelét, amelyben szabályosan megátkozza Adriant és Veronicát, többek között azt kívánva, hogy szerelmüket kísérje nem kívánt gyerekáldás. ezután még váratlanabb fordulatokat vesz a történet: kiderül, hogy megfogant az átok, Adriannek negyven éve valóban fia született, aki azonban szellemileg nem ép. Tony folyamatosan kénytelen átértékelni a múltját, és az erõfeszítés következtében új emlékképek sorjáznak elõ. Adrian vélt motivációja is állandóan változik, és nem segít, hogy Veronica szinte semmit nem árul el – sem magáról, sem Adriannel töltött idejérõl, sem az azóta eltelt négy évtizedrõl. Csak az utolsó pillanatban derül ki a megdöbbentõ igazság, amely mindent megmagyaráz, de – noha olvasói mohóságunkat a végletekig fokozza – nem ez a lényeg. Hanem mindaz, amire közben Tony – mintegy a felismerés hozadékaként – rájön. Hogy a végérvényes, visszafordíthatatlan dolgokkal rettenetes szembenézni; hogy az emlékek csalnak, és mi is hozzáteszünk a csaláshoz; hogy az ismeretlen hézagokat saját gusztusunk szerint töltjük ki; hogy miközben mindenki önmaga marad egy életen át (mert a jellem valószínûleg csak a fejlõdésregényekben változik…), a szemlélete, a perspektívája visszavonhatatlanul átalakul; hogy semmit sem lehet jóvátenni, az idõ könyörtelen, mert nemcsak testi-szellemi valónkat õrli fel, hanem az emlékeink eltorzításával korábbi önmagunktól is megfoszt. A Barnesra jellemzõen hajlékony, lendületes, sokszor szellemes, de dísztelen szöveg nagyszerûen van megszerkesztve. A két rész számos ponton válaszol egymásnak, a második bizonyos értelemben ironikusan érvényteleníti az elsõt. A nagy részek kisebb egységekre tagolódnak, amelyek reflektorszerûen világítják meg a figyelem fénykörébe került emlékképeket, illetve továbbgörgetik az elbeszélést. A történéseknél azonban mindig nagyobb súlyt kap az, ami másokkal történt (történhetett), és az ezt kísérõ tûnõdések. Barnes elemében van: arról beszél, ami (viszsza-visszatérõn, 2008 óta pedig leginkább) foglalkoztatja, vagyis az elmúlásról és a számvetésrõl, miközben sikerül elérnie, hogy az esszészerû gondolatmenet megférjen a modern olvasó pergõsebb tartalomra való igényével.

802

PeTRÕCZi ÉvA

Tigris Úr belgrádi unokája – avagy mágikus realizmus szerb módra Téa Obreht: A tigris asszonya (Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2012. Megyeri Andrea fordítása) Az 1985-ben, Belgrádban született, Ciprust és egyiptomot is megjárt, s tizenkét éves kora óta az egyesült államokban élõ Téa Obreht, aki számtalan egyéb díj mellett A tigris asszonyával elnyerte az Orange Prize-t, a legrangosabb angol nõi irodalmi díjat (bár nem tudom, az írói pályán van-e értelme a külön „nõi” és „férfi” díjaknak!) modellszerû, szinte „babás” szépsége mellé írói zsenialitást is kapott ama bölcsõ melletti jó tündérektõl. Bár könnyû sorsot nem. egy bizonyos: nemrég magyarul is megjelent regénye joggal került rövid idõ alatt nálunk is könyveladási sikerlistás helyre. Regényét forgatva olyan érzésünk támad, mintha a hatvanas– hetvenes évek latin-amerikai „boom”-ja támadna fel, s vele együtt a Gabriel García Márquez és társai által világszerte híressé tett mágikus realizmus – kelet-európai változatban. Minden tényregénynél beszédesebb dokumentuma ez a könyv a közelmúlt gyötrelmes háborújának, az egykori Jugoszláviában, amelynek egyik területe, Horvátország mára ismét a tengeri nyaralások paradicsomává szelídült. Jól is van ez így, de csak akkor, ha ugyanakkor nyármámorunkban nem felejtjük el a „másik” Horvátországot, illetve az egész valahai Jugoszláviát, a kiéhezett, megfélemlített, betegségekkel küszködõ árvák földjét. És persze az írónõ szûkebb hazáját, Szerbiát, s annak fõvárosát, Belgrádot sem. Az egykori Nándorfehérvárból, Hunyadink gyõzelmének városából az onnan hétévesen elsodródott Obreht viszonylag nem sokat láttat, de amit mégis, azt annál intenzívebben. egy ottani polgárcsalád – az orvos nagyapa és leszármazottai – életének békebeli, háborús és a háborút követõ napjait. S olyan helyszíneket, mint a város történelmi szívének számító méltóságteljes erõd, a Kalemegdan (az elsõ világháború elõtt e városban katonáskodó k. u. k.-tiszt nagyapám ugyanezt az épületegyüttest Kalimegdanként emlegette meséiben!), amely nem volt messze az idõs orvos és unokája, Natalia állatkerti barangolásainak, tigrislátogatásainak színhelyétõl. e zoológiai barangolások kalauza mindig ugyanaz az ütött-kopott Kipling-kötet volt, az öregúr életének valóságos „másodbibliája”, A dzsungel könyve, amelynek egyik felejthetetlen állathõse Sir Kán, a tigris. „Akinek” neve urdu nyelven ennyit jelent: Tigris Úr. S bár az Obreht-regényrõl eddig olvasott kritikákban-értelmezésekben nem ez az olvasat bukkan fel, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az értelmezést sem, hogy a nagyapa voltaképpen „egy vérbõl való” volt – kiplingesen szólva – azzal a szerencsétlen állatkerti tigrissel, „aki” úgy reagált a háború borzalmaira, hogy két mellsõ lábát apránként, egészen az üszkösödésig lerágta. 803

ez a magányos önkínzás érezhetõ az idõs doktor életének végnapjaiban is, amikor halálos betegen – valószínûleg a gyomorrák utolsó stádiumában – fõvárosi kollégái szakszerû gyámolítása elõl balkáni szülõvároskája jelentéktelen kis kórházába menekül, meghalni. A nagyapa és a kislány kettõs portréjának megrajzolása a könyv egyik legszebb, részben a mágikus, részben a realista réteghez tartozó eleme: „Nagyapa megértéséhez két történeten át vezet az út: az egyik a tigris asszonyáról szól, a másik a halhatatlan emberrõl. ezek a történetek búvópatakként követik az élete folyását… A háború csendesen kezdõdött, az elejét eltompította a szakadék szélén várakozva, egyensúlyozva töltött évtized. A gyerekek olyanokat mondogattak egymásnak az iskolában, hogy »csak napok kérdése«… A háború elõtti idõkben, hároméves koromtól kezdve, nagyapa és én minden héten elsétáltunk a várba a tigrisekhez. Mindig csak mi ketten.” ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy a városkája patikusától – aki õt koldusszegény kisfiúként a gyógyítói hivatás felé terelte – kapott Kipling-kötetet haláláig õrizgetõ nagyapa egyetlen lányunokája ugyancsak az orvosi hivatást választotta. Az öregúr titokzatos körülmények között lezajlott utolsó útjának kinyomozását, s az õ balkáni szülõvároskájába tett látogatást (s egyben a kettõs tigrisasszony-halhatatlan ember-mágia megfejtését!) tengerparti jószolgálati úttal, beteg gyermekek vizsgálatával-gyógyításával kötötte össze. A titokzatos tigrisrõl, aki asszonyát, a meghalt mészáros elkínzott, néma feleségét az éj sötétjében kereste fel és termékenyítette meg, valójában nem sokat tudunk meg a regénybõl. Annál többet és balladaian kacskaringósabbat a másik mágikus szereplõrõl, a meghalni nem tudó Gavran Galiérõl, a halál unokaöccsérõl, akit sem vízbe fojtani, sem golyó által a másvilágra küldeni nem lehet. Külseje ugyan jelenésrõl jelenésre hullaszerûbb, de állapotának fittyet hányva jár-kel az emberek között, s idõnként jósol is nekik, méghozzá az azon a vidéken honos török kávé üledékébõl, s nem is akármit, hanem azt, hogy a nagybetûs Halál mikor jön el értük. A nagyapának például éppen egy kiadós halvacsora és keleties édességek belakmározása után. Bár a kötet címében a tigrisasszony, s nem a halhatatlan ember szerepel, sokak (sokunk!) számára mégis õ a regényben az igazán ikonografikus figura, aki lehetne Kelet-európa bármely országának szülötte, hiszen aki itt élt, aki itt él, annak élete során számtalan fizikai és lelki halállal kell szembenéznie, s ha a minden élõk Ura úgy dönt, újra meg újra fel is támadnia. A regényben ott húzódik a tragikus vonulat mellett egy gyöngysornyi komikus epizód is, például a szerb–horvát határon szigorúan tanügyi célzattal átcsempészett mûanyag koponyák históriája, vagy az a mókás eset, amikor a nagyapa egy hevenyészett mûtõasztalon megmenti az ételmérgezéssel csaknem halálba gyógykezelgetett Tito elnök életét. egyszóval: A tigris asszonya fajsúlyában ugyan minden, csak nem bestseller, mégis napról napra több olvasóra talál, úgy is, mint a XX. századi volt Jugoszlávia életének rendhagyó történelemkönyve, úgy is, mint szokatlan-szépséges családregény, és úgy is, mint a mágikus realizmus halhatatlanságának ékes bizonyítéka. Megyeri Andrea vibrálóan életteli magyar szövege – természetesen angol és nem szerb nyelvbõl – tökéletesen beteljesíti Goethe szigorú elvárását „a fordító láthatatlanságá”-val kapcsolatban. 804

KÜLFÖLDI SZeRZÕINK JULIAN BARNeS (1946) angol író. Oxfordban francia filológiát és jogot tanult. A New Satesman, a The Observer munkatársa volt, a Sunday Times és a New Revieuw irodalmi szerkesztõje. Fõbb mûvei: Metroland (1980, Metróország), Before She Met Me (1982, Mielõtt találkozott velem). Flaubert’s Parrot (1984) c. regénye magyarul is megjelent, Flaubert papagája címen. Staring at the Sun (1986, Napbanézés) és A History of the World in 10 § a Half Chapters (1982, Világtörténet 10 és fél fejezetben) c. regényeibõl a Nagyvilág részleteket közölt. HeLWIG BRUNNeR osztrák költõ, regényíró, esszéista és szerkesztõ 1967-ben született Isztambulban, de gyermekkorától már az Alpok napos oldalán, Grazban él. Érettségi után zenei tanulmányokat folytatott, és diplomát szerzett (hegedû tanszakon), valamint biológiából (állattan-ökológia szakon). elõbb zenekari muzsikusként, majd egy környezettervezési ügynökség vezetõjeként dolgozik. Verseket, regényeket, novellákat, esszéket és népszerû tudományos szakcikkeket publikál. e változatos mûfajokban eddig tizenkét kötete jelent meg. CARLOS FUeNTeS (1928–2012) mexikói író. Már elsõ munkájával, a Los días emmascarados (1954, álcázott napok) felhívta magára a figyelmet, míg második könyvével, a La región más transparente c. könyvével (1958, A legáttetszõbb táj), amelynek egy részletét a Nagyvilág 1966-ban közölte, a mai latin-amerikai próza egyik kiemelkedõ személyisége lett. ez a regénye 1954-ig ábrázolja a XX. század mexikói történelmét. 1987-ben Cervantes-díjat kapott.

SeAMUS HeANey Nobel-díjas ír költõ. 1939ben született, szülei gazdálkodók voltak. Költészetének forrásvidéke a gyermekkori emlékek, a vidéki élet, a természet. Lapunk többször közölte. KAVABATA JASZUNARI (1899–1972) Nobeldíjas elbeszélés- és regényíró. Az új érzékenységû írók csoportjának jelentõs képviselõje. elsõ irodalmi sikerét az Izu no odoriko (1926) (Az izui táncosnõ, Nagyvilág, 2004/10.) címû elbeszélésével aratja. A modern japán írók közül a japán hagyomány Kavabata írásaiban fogalmazódik meg a leglíraibban. egyik legkiemelkedõbb alkotása a Jukiguni (1935–1947) (Hóország), ebben a regényében egy tiszta szerelem szépségét és mulandóságát ragadja meg leheletnyi finomsággal. Kavabatát 1968-ban Nobel-díjjal jutalmazták, 1972-ben pedig önkezével vetett véget életének. Az itt közölt regénye, a Nemureru bidzso (1960) (Csipkerózsikák) egy öregember életbe való kapaszkodásának utolsó megnyilvánulásait ábrázolta. A regényt folytatásokban közöljük. Az elsõ rész 2012. júliusi számunkban olvasható. A fordítás japánból készült. LOUIS MACNeICe (1907–1963) az ír költészet klasszikusa, drámaíró, W. H. Audennel, Stephen Spenderrel, Cecil Day Lewisszal egy nemzedékben indul, költészete még életében nagy népszerûségnek örvend. Tanulmányait Birminghamben és Londonban végzi. Aiszkhüloszt fordít, 1950-ben átmenetileg az athéni Brit Intézet igazgatója. Sokáig a BBC irodalmi osztályán dolgozik. Összegyûjtött költeményeit 1966-ban rendezték sajtó alá. Válogatott verseinek átdolgozott kötete 2009-ben jelent meg Michael Longley utószavával.

805

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Levelezési cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 e-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKeR Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

806