A PENTATEUCHUS RÉSZEI (Rózsa Huba) A Pentateuchus a világ teremtésétó1 és a népek eredetétó1 kiindulva elbeszéli a pátriárkák történetét, az izraeliták őseinek egyiptomi tartózkodását, a Sinai hegynél történt szövetségkötést, a pusztai vándorlás eseményeit, Kelet-Jordánia elfoglalását és Mózes halálát. Az öt könyv mindegyike ennek az eseménysornak egyegy részletét beszéli el. Az elbeszélés fonalát törvényszövegek, törvénygyűjtemények, rendelkezések szakítják meg, amelyeket úgy illesztettek be a történések menetébe, ahogy ezek történeti keletkezését hitték. Az Ószövetségben a legtöbb törvényszöveget a Pentateuchus tartalmazza, ezért tekintették Mózes öt könyvét Törvénynek. A Pentateuchus mint Törvény azonban nemcsak a törvényszövegeket jelenti. Az elbeszélő részek megmagyarázzák Izrael eredetét, isteni kiválasztását, s ugyanakkor azokat a feltételeket is, amelyeket a kiválasztó Isten népétó1 követel: azaz Izrael élet- rendjét. A) GENEZIS KÖNYVE 1. Neve, szerkezete, tarta1ma A Pentateuchus első könyve a Genezis. A név az Ószövetség görög nyelvű fordításából származik, a latin nyelvű fordítás, a Vulgata közvetítésével, jelentése: eredet, kezdet, teremtés. A katolikus bibliakiadás a Teremtés könyve nevet használja, a protestáns kiadásban Mózes első könyve. A könyv szerkezete: A Genezis könyve a bibliai őstörténettel kezdődik, amely leírja a világ teremtését és az emberiség történetének kezdeteit (1-11). Az üdvtörténetet magyarázó és indokló fejezet célja, hogy a pátriárkák és Izrael népének történetét beiktassák az emberiség történetébe. A Genezis további fejezetei (12-36) Izrael ősatyáinak, a pátriárkáknak – Ábrahám, Izsák és Jákob – történetét beszéli el. A könyvet a József novella zárja (37-50), célja a pátriárkai kor és Izrael egyiptomi tartózkodásának összekapcsolása. A felsorolt egységek meghatározzák a Genezis szerkezetét is. 1-11: Bibliai őstörténet 12-36: Pátriárkák története 12-25: Ábrahám 26 (27): Izsák (27) 28-36: Jákob 37-50: József történet (38 és 49 inkább a pátriárkák történetéhez tartozik) 2. A Genezis kánoni formája A Genezis könyvének végső formáját a papi mozgalomhoz tartozó iskola vagy végső redaktor (R) teremtette meg a fogság után. Átvette azt a már írásba foglalt hagyományt (Jahvista-Elohista szintézist: JE), amely főként a szájhagyományból merített és a fogság előtt szilárd formát öltött. Ennek az írásba foglalt elbeszélő hagyományanyagnak alapja a Jahvista (J), kiegészítve többségében az Elohistából (E) kölcsönzött részletekkel, de felölel különböző korú és eredetű hagyományokból származó kiegészítéseket is. A benne található dublettek (kettőstörténetek), ismétlések és ellentmondások arra utalnak, hogy ez az elbeszélő hagyomány hosszabb fejlődési folyamaton ment át. A Genezis kánoni formája a Papi-írás (P) és JE összedolgozásából jött létre. A redaktor a P-t a JE szintézis keretévé tette, mégpedig úgy, hogy az ősibb, de lazán kapcsolódó elbeszélő anyagot a P-ből eredő toledótformulák (a nemzetségek leszármazása) beleszövéséveI folyamatos összefüggéssé teremtette. Ezzel nemcsak a könyv összefüggő egészét alkotta meg, hanem a papi mozgalom számára fontos teológiai hangsúlyokat is hozott a szövegbe. Mindenekelőtt egyetemes, az emberiséget és a világot átfogó távlatot adott az ősibb elbeszélő anyagnak toledot-formula révén összekötötte a világ teremtését a világtörténelemmel, a nemzedékek Ádámtól Józsefig tartó folyamatossága által az egyetemes emberi történelmet összekapcsolta Izrael történelmével.
A Genezis könyvében a JE és P hagyományok a következő módon oszlanak meg: A bibliai őstörténet leírásában (1-11) J és P szövegek egyenlő mértékben találhatók, az E viszont nem szerepel. A pátriárkai történetek és a József novella elbeszélésanyaga a JE hagyományból ered, míg a P hagyomány nemzetségtábla természetű részletekre és néhány sematikus elbeszélésre (17 és 23) szorítkozik. A p-nek ennek ellenére jelentős szerepe van a folyamatos elbeszélés megteremtésében és teológiai távlataiban. A Genezis elbeszéléseinek jelentős része a pátriárkák története. Ezek az elbeszélések többségükben a szájhagyományból származnak. Az "atyák" hagyományának eredete visszamegy a Kr. e. II. évezredre. A hagyomány kezdetén önálló elbeszélések keletkeztek, s olyan eseményeket őríztek meg, amelyek a nagycsalád ill. a nemzetiség hétköznapi életében, főként a nemzetség ősatyjával történtek. Az elbeszélések tartalma különféle: fontos családi események, a letelepedett lakossággal való kapcsolat (pl. szerződések a legelőre, kutakra), veszélyek és azokból való megmenekülés, isteni jelenések. Az elbeszélések már írásba foglalásuk előtt egy-egy pátriárka személye körül kristályosodtak ki, és ciklusokká, nagyobb összefüggésekké kapcsolódtak össze. József története nem tartozik a pátriárkai elbeszélésekhez, amelyektől megkülönböztetve novellának nevezik. Szerkezetileg nagyobb önálló egység, témája és a cselekményfonala eleve nagyobb összefüggéseket feltételez. Ezért nem gondolható el, hogy József története eredetileg önálló, kis elbeszélések utólagos összekapcsolásából jön létre, mint a pátriárkai ciklusok. Ezenfelül az Ábrahám-, Izsák- és Jákob-elbeszélések (Gen 12,36) csak családtörténetek, vagyis az élet horizontja a család, a nemzetség, tehát az állam előtti kor jegyeit hordozza. A József novellában viszont (Gen 37-50) megjelenik az állam és a királyság intézménye, és a királyság alapjelensége, a mások felett való uralkodás. 3. Tanítása A pátriárkai történetek jelenlegi kánoni formájukban a Pentateuchus többi hagyományával – kivonulás (Ex 1-14/15), Sinai perikópa (Ex 19-24), pusztai vándorlás (Ex 16-18; Num 11-20), honfoglalás (Num) -és az őstörténettel egyetlen folyamatos összefüggést alkotnak. Ezáltal a pátriárkák alakja üdvtörténeti távlatba került, s így lehetőség nyílt szerepük és jelentőségük teológiai értelmezésére. A pátriárkai történetek a bibliai őstörténettel összekapcsolva az egész emberiséget átfogó egyetemes üdvtörténet szintjére emelkednek. Az Ábrahám-ciklus a pátriárka meghívásával és a neki adott isteni ígérettel indul (Gen 12,1-3), amelyből egészen világos, hogy kiválasztása végső fokon az emberiség üdvösségére irányul. A Gen 12,1-3 célja, hogy Izrael népének Ábrahámmal kezdődő üdvtörténetét összeköti az emberi nem őstörténetévei. Isten megteremtette a kozmoszt és az embert, aki azonban bűnös magatartásával ismételten szembeszegül Istennel. Az emberiség méltatlannak bizonyult az üdvösségre, ezt igazolja az őstörténet utolsó epizódja, a bábeli torony története. Isten büntetéseként az emberiség szétszéledt a földön, de üdvösségre való meghívottsága megmaradt. Isten Ábrahám kiválasztásával készíti elő az ember üdvösségét: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége" (Gen. 12,3). A pátriárkák történetének és az őstörténetnek összefüggését megerősíti az őstörténetet lezáró nemzetségtábla (Gen. 11,27 köv.), amely összeköti Ábrahámot az ősszülőkkel. Tehát Ábrahám mint „nagy nép atyja” (Gen. 12,2), nemcsak Izrael képviselője, hanem egyúttal az egész emberiségé is. Isten a közte és Izrael között létrejött üdvözítő kapcsolat alapját a pátriárkai korban vetette meg. Isten azt teljesítette be, amit az atyáknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak megígért. A megsokasodás ígérete Izrael néppé válásában, a haza ígérete pedig a honfoglalásban teljesedett be. Eszerint a pátriárkai kor az ígéret ideje, amelyet a kivonulással és a honfoglalással a beteljesedés ideje követ. A Pentateuchus hagyományanyaga (pátriárkák, kivonulás, Sinai szövetség, pusztai vándorlás, honfoglalás, az ígéret és a beteljesedés kettősségében rendeződött üdvtörténetté. A Genezis első látásra a kezdetekről, a múltról tudósít, valójában azonban a jövő felé fordul. Jahve, Izrael nemzeti Istene egyben a világ és az emberiség teremtője is. Izrael és az emberiség történelmét ugyanaz az üdvözítő isteni akarat irányítja. Bár a bűn ismételten keresztezi azt, mégis az üdvösség felé irányítja az emberi sorsot. Tanulást segítő kérdések: Honnan ered a könyv elnevezése? Melyek a Gen fő részei? Hogyan jött létre a Gen kánoni formája? (Miképpen alakították ki a jelenlegi kompozíciót?) 2
Milyen mértékben vannak jelen a különböző hagyományok a Gen-ben? Hogyan alakultak ki a pátriárkai történetek ciklusai? Miben különbözik a József-novella a pátriárkai történetektől? Mi a Gen 12,1-3 teológiai jelentősége a Gen-en belül? A Pt üdvtörténeti gondolkodásában milyen korszakot jelent az ősatyák ideje? B) EXODUS KÖNYVE 1. Neve, szerkezete, tartalma A Pentateuchus második könyve az Exodus. Neve az Ószövetség görög nyelvű fordításából származik, a latin fordítás, a Vulgata közvetítésével, jelentése: kivonulás. A katolikus bibliakiadás a Kivonulás könyve nevet használja, a protestáns kiadásban Mózes második könyve. A könyv szerkezete: A Exodus könyve Izrael népének egyiptomi szolgaságával és a szolgaságból való szabadulással, az Egyiptomból való kivonulással kezdődik (1,1-15,21). Ezután leírja a pusztai vándorlást a Sínai hegyig (15,2218,27), majd a szövetségkötést és a szövetségkötéssel kapcsolatos eseményeket a Sínai hegynél (19-40). Tartalmában azonban az elbeszélések mellett még előírások és jogi szövegek is találhatók, így a Szövetség könyvének nevezett joggyűjtemény (20,22-23,19), és a szent sátor elkészítésére és felállítására vonatkozó előírások (25,31; 35-40). Az események főszereplője Mózes. 1,1-15,21: szabadulás Egyiptomból 15,22-18,27: pusztai vándorlás a Sínai hegyig 19-40: szövetségkötés a Sínai hegynél jogi szövegek: 20,22-23,19: Szövetség könyve 25-31; 35-40: előírások a szent sátor elkészítésére és felállítására 2. Az Exodus kánoni formája Az Exodus könyvének végső formáját is – a Genezissel együtt – a papi mozgalomhoz tartozó iskola vagy végső redaktor (R) alakította ki a fogság után. A források Jahvista-Elohista-Papi-írás JEP) felhasználására jellemző, hogy a mózesi kor ábrázolásánál a P elbeszélések és törvényszövegek – a pátriárkai elbeszélésekkel ellentétben – mennyiségileg is jelentős szerepet kapnak (Exodus-Leviticus-Numeri). A redaktor sokszor nagy, összefüggő egységeket vett át a P szövegéből, és beillesztette az események menetébe. A deuteronomista részek (D) a másik három forráshoz viszonyítva csak csekély mértékben fordulnak elő az Exodus szövegében. A redaktor sikeresen hajtotta végre a JE és P szövegek harmonizálását, bár adott esetekben – mivel a JE és P forrás szövegéből a lehető legtöbbet akarta megőrizni – nem tudta elkerülni az ismétléseket és feszültségeket. Az Exodus kánoni formája eltér a Genezisétől, hiányzik belőle a nemzetségtáblák sora, amelyek meghatározzák a világos szerkezeti tagolást. Az Exodus anyaga nem eredetileg önálló elbeszélésekből formált ciklusokból, hanem eleve nagyobb egységekből szerkesztett, amelyek lazábban, kronológikus, a történeti egymásutániság rendjében kapcsolódnak. Az Ex 12,40-41 időbeli támpontot nyújt: ,,Izrael fiai 430 évig laktak Egyiptomban. A 431. esztendő végén ... vonult ki az Úr egész serege Egyiptomból…”. A kánoni megformálás jellegzetessége, hogy az egykori eseményt úgy írja le, ahogyan azt a későbbi liturgikus ünneplés felelevenítette (pl. az első pászka, a csodálatos tengeri átkelés). 3. Tanítása Izrael isten ismerete nem elméleti-filozófiai természetű, hanem a közvetlen történeti tapasztalás eredménye. Izrael az üdvtörténet eseményeinek megtapasztalásában ismerte meg Istenét, aki üdvözítő, szabadító, magát a történelemben kinyilatkoztató Isten. Az Exodus könyve az üdvtörténelem Izrael hite számára legkiemelkedőbb eseményeit beszéli el.
3
Az Egyiptomból való kivonulás Isten üdvözítő tetteinek ősképe, míg a pusztai vándorlás Izrael történelmen át tartó vándorlásának lett ősképe. Izrael Istenbe vetett hitét más nem jellemezheti jobban, mint az a hitvallás jellegű kijelentés: „Jahve a mi Istenünk, aki kivezetett minket Egyiptomból, a szolgaság házából” (vö. Ex 20,2). A szabadítás Egyiptomból és a pusztai tartózkodás ezért sohasem csak a múlthoz tartoznak, hanem mindig megőrzik érvényüket és aktualitásukat: Isten állandó üdvözítő jelenlétének, Izrael választottságának biztosítékai, egyúttal pedig felhívást jelentenek a hűségre. Ennek jele, hogy az események az izraelita kultusz részei lettek, és a kultikus felidézés lett aktualitásuk ébrentartója. Az Exodus könyvében is megtaláljuk a kultikus-liturgikus ünneplés formáit az események ábrázolásában. Az Exodus könyvében törvényeket és előírásokat kapcsoltak az elbeszélés menetébe, amelynek meghatározott célja van. Isten ingyenesen, kizárólag szeretetből és irgalmasságból tulajdon népének választotta ki Izraelt. Ennek a kegyelmi kiválasztásnak megtapasztalt jele az Egyiptomból való szabadulás és isteni vezetés a pusztában (Ex 19,4). Az ingyenes választottság Isten népe létének alapvető eleme, de ugyanígy hozzátartozik az Isten akarata iránti engedelmesség is. Csak ennek teljesítése révén lesz méltó Izrael választottságához, és tölti be azt a célt, amelyre Jahve elkülönítette a népek közül (Ex 19,5). A Sínai törvényhozás keretébe kapcsolt parancsok, törvényszövegek Isten engedelmességre szólító akaratát nyilvánítják ki, a választottságot követő feltételeket, és azok megtartására szólítanak. A felszólítás egyúttal felelősség is: ha Izrael nem teljesíti a választottsággal járó parancsokat, Isten büntetésével k számolnia (Ex 34,6 köv.). Az Exodus könyve tehát egyszerre "evangélium és törvény", az ingyenes kegyelmet és az isteni narancs teljesítésének kötelezettségét hozza összefüggésbe. Tanulást segítő kérdések: Honnan ered a könyv elnevezése? Mi az Ex szerkezete? Milyen mértékben vannak jelen a különböző hagyományok az Ex-ban? Miben különbözik az Ex szerkesztéstörténete a Gen-étől? Az Ex alapján honnan ered Izrael istenismerete? Mi a jelentősége az Ex-ban elbeszélt eseményeknek Izrael üdvtörténeti gondolkodása szempontjából? Mi a szerepe az Ex-ban az elbeszélésekbe illesztett törvényszövegeknek? C) LEVITICUS 1. Neve, szerkezete, tartalma A Pentateuchus harmadik könyve a Leviticus. Neve az Ószövetség görög nyelvű fordításából ered, a Vulgata közvetítésével. A katolikus bibliakiadás szintén a Leviták könyve nevet használja, a protestáns kiadásban Mózes harmadik könyve. A könyv tartalma, szerkezete: A Leviták könyve kizárólag kultikus-rituális törvényeket és előírásokat tartalmaz. Nevét is azokról a kultikus törvényekről kapta, amelyek a levitikus papságra vonatkoznak. A Leviticus törvényszövegeiben a következő egységek találhatók, meghatározva egyúttal a könyv szerkezetét is:
4
•
az áldozatbemutatás törvényei (1-7);
•
a papságra vonatkozó rendelkezések, amelyeket Áron és fiai felszentelésének leírása követ (8-10);
•
előírások a papságnak, hogy mit kell kultikusan tisztának és tisztátalannak tartani, mit kell tennie annak, aki kultikusan tisztátalanná vált, hogy ismét tiszta legyen (11-15);
•
az engesztelés napjának leírása (16);
•
az ún. "Szentség törvénye", amely a Leviticus legjelentősebb gyűjteménye, nevét a következő, ismételten előforduló kifejezésről kapta: „Szentek legyetek, mert én Jahve, a ti Istenetek, szent vagyok" (17-26);
•
az Istennek ajánlott fogadalmak megváltására vonatkozó rendelkezések. (27)
2. Kánoni formája A Leviticus egész terjedelmében törvényeket és előírásokat tartalmaz, és a Papi-íráshoz tartozik. A törvényszövegek elemzéséből megállapíthatjuk, hogy különböző korú törvények gyűjteményéről van szó. A könyv a jelenlegi kánoni formájában a Pentateuchus-elbeszélés menetébe illeszkedik. A könyv bevezető (Lev 1,1) és záró verse (Lev 27,34) folytonosságot teremt az Exodus könyvének utolsó nagy egységével (Ex 19-40), a Sínai szövetségkötéssel. A folytonosság még nyilvánvalóbb Áron és fiainak felszentelésével (Lev 8-9 vö. Ex 29), és a felszentelés alkalmával Mózes ismételt kijelentésével: Mózes az Úr parancsa szerint jár el (Lev 8,9.13.17.21 stb.). A jelenlegi összefüggés tehát a Sínai kinyilatkoztatás tekintélye alá helyezte a Leviticus törvényeit. 3. Tanítása A Leviták könyve a kultuszt a Sínai eseményekre vezeti vissza. A kultikus istentisztelet az áldozatokkal, a rituális cselekményekkel és előírásokkal Isten kifejezett parancsából ered. Legitim bemutatása, azaz hogy „Istennek tetsző” legyen, csak úgy lehetséges, ha a szent cselekményeknél a legapróbb részletekig menően lelkiismeretesen teljesítik az isteni előírásokat. A kultuszt, a kultuszt végző papság és a kultuszt körülvevő Izrael tagjainak mindennapi életét szabályozó rituális előírásokat Isten személyes akaratának kell tekinteni. Ez az isteni akarat nyilvánul meg a törvények sokaságában. Az egész életet meghatározó kultikus-rituális formák hátterében az az alapeszme áll, hogy a kultusz Izrael életformája: Izrael szent kultuszközösség. A Leviták könyvének másik alapeszméje a kultikus szentség. Isten a Sínai hegynél szövetséget kötött Izraellel, lefoglalta magának, elkülönítette a nemzetektől, és szent néppé tette. A szentség állapotát Isten teremtette meg a kiválasztás által, de követeli népétől, hogy őrizze meg ezt a szentséget. Izrael a parancsok, elsősorban a Szentség törvényének való engedelmessége révén – a tiszta és tisztátalan, a szent és közönséges megkülönböztetésével – tesz eleget Isten akaratának. Az ismételt felhívás „Szentek legyetek, mert én Jahve, a ti Istenetek szent vagyok!” emlékezteti Izraelt helyzetére és küldetésének teljesítésére, amelyre kiválasztása szólítja. A törvények megtartása még nem tesz szentté – hiszen egyedül csak Isten teheti azt –, de követésük elhanyagolása fenyegeti az Isten és népe közötti kapcsolatot. A szent Isten megígérte ugyanis, hogy népe körében fog lakni, a népnek viszont Isten szentségéhez kell magát tartania. Tanulást segítő kérdések: Milyen szövegeket tartalmaz a Lev? Mi a Lev szerkezete? Melyik forráshoz tartozik a Lev? Milyen eseményhez rendeli a törvényeket a Lev a jelenlegi kánoni helyén? Milyen alapeszme áll a kultikus-rituális rendelkezések hátterében? Miképpen érti a Lev a kultikus szentség fogalmát? D) NUMERI 1. Neve, szerkezete, tartalma A Pentateuchus negyedik könyve a Numeri (= számok). Neve az Ószövetség görög nyelvű fordításából ered a Vulgata közvetítésével. A katolikus bibliakiadás szintén a Számok nevet használja, a protestáns kiadásban Mózes negyedik könyve. A könyv szerkezete: A könyv népszámlálással kezdődik (1-4), innen kapta nevét is. A továbbiak elbeszélik a nép 39 esztendeig tartó pusztai vándorlását, az izraeliták útját a Sínai hegytől Moáb síkságáig. A történések menetébe a Sínai törvényhozást kiegészítő törvényeket illesztették, bár ezek kevésbé simulnak az elbeszélő részekhez, mint az Exodusban. A viszonylag kevés időrendi és földrajzi adatot alapul véve, a könyv következő felosztása lehetséges: 1,1-10,10: népszámlálás, rendelkezések a levitákról és a tábor rendjéről 10,11-22,1: az izraeliták vándorlása a pusztában a Sínait6l Kádesig, s onnan Moáb síkságáig. 5
22,2-36,13: az izraeliták vándorlása az Ígéret földjének határáig 2. A Numeri kánoni formája A könyv egyes részei között az összefüggés lazább. A végső redaktor (R) nagyobb összefüggő egységeket helyezett egymás mellé a jahvista-Elohista (JE) és a Papi-írás (P) szövegébó1, míg bizonyos epizódok esetében összedolgozta a JE és P forrásokat (pl. a kémek története). Fölmerült az a vélemény is, hogy a JE-hez tartozónak tekintett ősibb elbeszélések ezektó1 független forrásból erednek. 3. Tanítása Az irodalmi anyag különbözősége (elbeszélő szövegek, törvények, rituális előírások) és a könyv irodalmi összefüggésének fokozatos kialakulása miatt nehéz megállapítani önálló teológiai tanítást. A Numeri folytatja és lezárja a Sínai kinyilatkoztatás Exodus és Leviticus könyvében kezdett témáját. A Papi írás szellemében mutatja be az ideális Izraelt a pusztai vándorlás e végső szakaszában. Az Ex 25. fejezetétől kezdve és a Leviták könyve a kultusz megszervezését tárgyalja. A Numeri viszont már bemutatja a megvalósult kultuszt papi szolgálatával együtt, amelyben a tizenkét törzsből álló Izrael mint valódi kultuszközösség részesül. A pusztai vándorlás epizódjai viszont az Isten ellen lázadó és ezért büntetést érdemlő nép magatartását ábrázolják. Tanulást segítő kérdések: Honnan ered a könyv elnevezése? Mi a Num szerkezete? Miből és mlyen módon szerkesztették össze a Num kánoni formáját? Mi a különbség a Num és az Ex-Lev kultuszábrázolásában?
E) DEUTERONOMIUM 1. Neve, szerkezete, tartalma A Pentateuchus ötödik könyve a Deuteronomium (Dt, és vele összefüggésben a Deuteronomista hagyomány (D) a Dt 17,18 alapján kapta nevét. A Dt 17,18 az ún. királytörvény része, és a királyoknak arról a kötelességéről szól, hogy a törvényró1 másolatot kell készíteniük: „amikor királyi trónjára ül, írassa le magának a törvény másolatát abból a könyvbó1, amely a levita papoknál van. A Septuaginta a héber szöveg „törvény másolata” kifejezést „második törvény” (deutero nomion) kifejezéssel fordította, s innen kapta az egész könyv a Deuteronomium, Második Törvénykönyv elnevezést. Ezt az utóbbi nevet használja a katolikus bibliakiadás, a protestáns kiadásban Mózes ötödik könyve. Tartalma, szerkezete: A könyv irodalmi formájában Mózes Izraelhez intézett búcsúbeszéde. Egyetlen szereplője az öregedő Mózes, aki elvezette Izraelt Moáb pusztájáig, egészen a Jordán folyóig. Izrael felkészül a Jordánon való átkelésre, Kánaánnak, az Ígéret földjének elfoglalására. Mózes Isten parancsa szerint nem léphet a megígért földre, s meg kell halnia, mielőtt a nép átkel a Jordánon. Ennek tudatában az Ígéret földje határán még egyszer összegyűjti Izraelt, és megadja a végső utasításokat. 1-4: Mózes első beszéde 5-11: Mózes második beszéde 12-26: deuteronomiumi törvény 27-28: Mózes harmadik beszéde 29-30: Moáb földjén kötött szövetség 31-34: függelék: Mózes utolsó tettei, halála
6
2. Kánoni formája A Deuteronomium jelenleg a Pentateuchus utolsó, záró része. Megalapozottnak látszik az a vélemény (M. Noth), hogy eredetileg egy másik nagyobb egységnek, az ún. Deuteronomisztikus történeti mű (Dt-J6zs-BirSám 1-2-Kir 1-2) bevezető egysége volt, s csak a Pentateuchus végső redakciója során (Kr. E. 400) választották le, és kapcsolták az öt könyv összefüggésébe. A Deuteronomium irodalmi jellegzetességeiből joggal következtethetünk arra, hogy jelenlegi formája hoszszabb folyamat során jött létre. Keletkezéstörténetéhez támpontot jelent a 2 Kir 22 köv. fejezetekben elbeszélt esemény. Józija király rendeletet adott ki a templomépület restaurálására. Ennek folyamán a templomban egy törvénykönyvet találtak (622), amelyet Józija Jeruzsálem egész lakossága előtt felolvastatott, és népszövetség formájában kötelezte magát a könyvtekercsben leírt isteni parancsok teljesítésére. Majd a törvények alapján rendelkezések egész sorát hajtották végre a vallási élet és a kultusz reformálására. Végül Józija Jeruzsálemben megünnepelte a pászkát – szintén a törvénykönyv szerint – úgy, ahogy a bírák ideje óta nem ülték meg. A Királyok könyvéből ismert egyes intézkedések (lásd 2 Kir 23) és a Deuteronomium előírásai között számos megegyezés van. Az azonosságokból arra lehet következtetni, hogy a templomban talált könyvtekercs a Deuteronomium vagy annak része. Egyes kutatók kétségesnek tartják a két törvénykönyv kapcsolatát. A Deuteronomium rendelkezései és Józija reformintézkedései között kétségtelenül vannak egybeesések, de a megtalált törvénykönyv nem azonos a mai Deuteronomiummal, hanem legfeljebb a maitól terjedelmében különböző úgynevezett ősdeuteronomiummal, amelyet a Dt 12-26. fejezetekkel azonosítanak. A Deuteronomium keletkezéstörténete, akár kapcsolatba hozzák a 2 Kir 22 köv. fejezeteinek eseményeivel, akár nem, túlmutat Józija korán. A könyvnek előtörténete van, és vannak későbbi, Józija kora utáni, fogság alatti és utáni részei, tehát fokozatosan növekedett a mai Deuteronomiummá. A mű alapállománya visszanyúlik a Kr. e. VII. évszázadra, illetve a VIII. század első felére. Olyan időszakra utal, amelyben Jeruzsálem még nem számított egyetlen legitim kultuszhelynek, hanem a kultuszhelyek sokasága létezett. A kultuszcentralizáció igénye és hangsúlyozása a jeruzsálemi templom javára azt tanúsítja, hogy a Deuteronomium keletkezése Júdához, illetve a Sion teológiához és Jeruzsálemhez kapcsolódik. Az ősibb, nem jeruzsálemi eredetre utaló részek csak előformák. Megfigyelhető, hogy a könyv bizonyos részei az északi ország, Izrael vallási hagyományával mutatnak rokonságot, de a Deuteronomium északi országgal való tényleges kapcsolata bizonytalan. A Deuteronomium legősibb része a 12-26. fejezetek törvénygyűjteménye, amelyet ősdeuteronomiumnak is neveznek. Célja a kultuszcentralizáció. A gyűjtemény a deuteronomista redaktor által rendezett kisebb, különböző korú és fajtájú részgyűjteményekből és értelmező hozzáadásokból áll. Keletkezése Hiszkija, Manassze és a Józija-féle reformot megelőző időszakra tehető. Ezeket a fejezeteket szokták a templomban talált törvénykönyvvel azonosítani. Ezt az egységet későbbi redakciók – a fogság előtt, alatt és után – átdolgozták, keretbeszédeket illesztettek hozzá, és további kiegészítésekkel bővítették. A rétegek különbözősége tehát arra a következtetésre vezet, hogy a Deuteronomium keletkezése nem egy szerzőnek, hanem iskolának tulajdonítható amelynek tevékenysége a fogság előtt kezdődött, és a fogság alatti és utáni időben is folytatódott. Működése a törvénykönyv megtalálása nélkül is hatással volt Józija korának valláspolitikájára. Az iskola létében korábbi és későbbi szakasz különböztetnek meg, s ennek megfelelően beszélnek „deuteronomista” és egy későbbi, vele nyelvében, teológiájában összefüggésben álló „deuteronomisztikus” iskoláról. Ez utóbbi tevékenységének nyomai elsősorban a Deuteronomiumon kívül találhatók (pl. történetírás), de előfordulnak a Deuteronomiumban is. Időbeli határpontként nagy általánosságban a fogság jelölhető meg. 3. Tanítása A Deuteronomium középpontjában az Isten népe eszméje áll. Az egész mű célja, hogy teológiailag kifejtse: mit jelent ez, és milyennek kell lennie Isten népének. Izrael Isten népe A Deuteronomium jellegzetes, ismételten visszatérő kifejezése: Jahve a te Istened, Jahve a ti Istenetek, Jahve a mi Istenünk (Dr 1,6; 4,2 stb). Használatával tudatosítja, hogy Jahve a többi nép közül kiválasztotta magának népéül és privilégiumokkal látta el Izraelt: „Amikor kiadta a Fölséges a népek örökségét … a népeknek határokat az Isten fiainak számához mérten szabott. Mert Jahvénak népe lett a része, Jákob jutott neki örökségül" (Dt 32,8-9). Isten minden népnek megadta tehát helyét a világban, Izraelt azonban magának őrizte és 7
tartotta meg (Dt 7,6). Ez a nép „kahal”, szent közösség, amelyet maga Isten vezet és kormányoz (Dt 6,10; 7,1). Az Isten népe teológiája egyben a kiválasztás, éspedig az ingyenes kiválasztás teológiája is. A kiválasztás Isten szabad tette: nem emberi kiválósága vagy nagy száma (Dt 7,7) alapján, sem igaz volta miatt (Dt 9,5) választotta ki magának Izraelt a többi nép közül, hanem mert szerette Isten ezt a népet (Dt 7,8), féltékeny és szenvedélyes szeretettel (Dt 6,15). Az ingyenes és szeretetbó1 fakadó kiválasztás teológiája utat nyit annak a hívő magatartásnak, amelynek alapmotívuma a szeretetből kiválasztó Isten iránti viszontszeretet és odaadás. A deuteronomista buzdítás e szeretetből fakadó kiválasztás mindent felülmúló adományára hivatkozva hívja fel hallgatói figyelmét az Isten iránti odaadásra: „s most, Izrael, mit kíván tőled Jahve, a te Istened? Csak azt, hogy Jahvét, Istenedet féld, az ő útjain járj, szeresd és Jahvénak, a te Istenednek szíved, lelked mélyéből szolgálj ...” (Dt 11,12). Isten szeretete mélységének ez a felismerése rokon a prófétai igehirdetéssel (Ozeás). Isten népének életrendje Isten a választott nép közösségének, a „qahal”-nak, látható intézményeket adott. Először hazát, „jó földet” (Dt 6,18) adott birtokul ingyenes adományként népének, amelyet már a pátriárkáknak megígért. Az új hazában Isten intézményeket is ajándékoz népének, melyeket isteni rendelkezés szakralizál: bírákat és előljárókat (Dt 16,18), a bírákhoz kapcsolja a papokat is (Dt 17,9), a prófétaságot (Dt 18,15 köv.), a királyságot (Dt 17,14 köv.), a legitim áldozat helyét (Dt 12 f.), sőt még a karizmatikus szent háború rendjét is (Dt 20. f.). Az intézmények által a választott nép szent közössége Istentől szándékolt formát ölt. Bennük kirajzolódik a „qahal”-nak, a szent közösségnek felépítése, körvonalai. Isten törvényei és parancsai áthatják, s meghatározzák a közösség tagjainak cselekvési normáit a közösség életében levő szociális vonatkozásokban is, amelyek az 5-26. fejezetekben, részleteiben főként a deuteronomiumi törvénygyűjteményben (12-26) láthatók. A legkifejezőbb összefoglalást a dekalógus adja (Dt 5). Isten népe köteles megtartani az Istentől kapott intézményeket, törvényeket és rendelkezéseket, de ezek nem puszta jogszabályoknak tekinthetők, minthogy indítékukat a főparancs adja: „Szeresd Jahvét, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből" (Dt 6,5). Teljesítésük rugója és indítéka a kiválasztó Isten iránti viszontszeretet. Tanulást segítő kérdések: Honnan ered a könyv elnevezése? Tartalmilag mi a Dt? Mi a Dt szerkezete? Milyen nagyobb irodalmi művel van a Dt összefüggésben? Milyen esemény áll a Dt keletkezésének hátterében? Mi a kapcsolat a 622-ben megtalált törvénykönyv és a mai Dt között? Milyen területhez, ill. korhoz kötődik a Dt előtörténete? Milyen időszakokban zajlott a Dt szerkesztéstörténete? Mi a deuteronomista és a deuteronomisztikus iskolák közti különbség lényege? Milyen gondolat áll a Dt tanításának központjában? Mit kell értenünk az ingyenes kiválasztás dtr teológiája alatt? Mire épül fel Izrael életrendje? Mi kell legyen Isten parancsai megtartásának mozgatórugója a Dt szerint?
8
