TARTALOM MÛHELY. FÁZSY ANIKÓ Okkal, ok nélkül Az idegen újrafordításáról

LX. évfolyam, 7. szám

2015. július TARTALOM

IHAR BABKOU Perc. Három történet (Bárász Péter fordítása) .................................................... 711 PETR ŠABACH Ártatlan szeszcsapdák (Balázs Andrea fordítása) .............................................. 723 SZ. K. Milovan Danojlić: Levelek Amerikába .................................................................... 735 MILOVAN DANOJLIĆ Hatodik levél – Ki meri magát hozzánk mérni? (Szilágyi Károly fordítása) .......................................................................................... 736 ENES HALILOVIĆ versei .................................................................................................. 753 NICO HELMINGER Luxemburgi extázis (Ircsik Vilmos fordítása) ...................................................... 758 GUY HELMINGER versei (Ircsik Vilmos fordítása) ................................................ 764 BORIS A. NOVAK versei (Lackfi János fordításai) .................................................. 768 MARGARET ATWOOD Élettörténetek ................................................................................................................ 772 Ne legyen több fotó ...................................................................................................... 773 Téli mesék ........................................................................................................................ 773 A macskánk mennybe megy ...................................................................................... 774 Erszényes farkas-ragu .................................................................................................. 775 Gyorsabban ......................................................................................................................777 Megettük a madarakat ................................................................................................ 777 Az Idõ hajlik .................................................................................................................... 777 De még mindig (Sohár Anikó fordításai) .............................................................. 778 JEAN TARDIEU versei (Lackfi János fordításai) ...................................................... 780 MÛHELY FÁZSY ANIKÓ Okkal, ok nélkül – Az idegen újrafordításáról .................................................... 787

MAGYAR MIKLÓS Albert Camus: L’Étranger, Közöny, Az idegen .................................................... 793 ÁDÁM PÉTER Miért kell a Közönyt újrafordítani? ........................................................................ 810 TÁJÉKOZÓDÁS BÁRDOS LÁSZLÓ Az elbeszélhetetlen történet ...................................................................................... 816 SZILÁGYI KÁROLY Az írott szó tisztelete .................................................................................................... 822 NINA CINGEROVÁ A kortárs örmény irodalom (Sipos Tamás fordítása) ........................................ 826 KÜLFÖLDI SZERZÕINK .................................................................................................. 830

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

IHAR BABKOU

Perc. Három történet A MÛVÉSZ SZÜRKÜLETBEN LÁTHATATLAN PORTRÉJA Francisak elõszeretettel mondogatta, hogy csakis arra született itt és most, hogy jó kávét iszogathasson elõkelõ társaságban. Igaz, nem volt világos, hogy tréfál vagy komolyan beszél: az a hangsúly, ahogyan ezt a mondatot mondta, feltûnõen változott a napszaktól, évszaktól, helytõl és az elfogyasztott konyakmennyiségtõl függõen. Az sem volt világos, hogy mit jelent az „elõkelõ társaság”: közismert volt, hogy Francisak egyedül szeretett kávézni. Egyébként én pontosan tudom, hogy Francisak egyáltalán nem tréfált. A legtisztább igazat mondta. Volt egy ilyen hely Menszkben1 a hideg idõkben. Még ma is, amikorra minden megváltozott, bizonyos embereknek, ha különleges az alkalom, oda adok találkozót. A mûanyag és a szilikon bûvöletében élõ korban egyszerû volt a neve: Perc. Nem tudni, honnan jött ez a név. Egyesek úgy gondolták, a francia–orosz bisztrót fordították így, mások metafizikai felhangokat véltek kihallani. A perc, mondták – maga az emberi lét, ahová fennköltség és harsonaszó nélkül csöppenünk. Homályos célokkal. És ahol mindenki valami olyat akar találni, ami az övé. A többség számára valóban ez: finom illatok, lehetõségek elõérzete, a választás megkísérlése. Aztán hosszú sorban állás. Végül a pénztár, ahol mindent ki kell fizetni. Utána… De nem ez volt a lényeg. Ide be lehetett jönni – mondogattuk akkoriban. Csodás hely volt. Tulajdonképpen nem volt kávéház. Nem volt külön bejárata, nem volt ruhatár falitükörrel, nem volt terem asztalokkal, felszolgálókkal. Csak egy kis bársarok három pulttal – egy menszki pizzéria zugában, amely az elsõk között nyílt a városban. Ebben a sarokban állt a kávéfõzõ gép, presszókávét fõztek – a kései szovjet idõk talán legelsõ jó kávéját – valószínûleg a legjobbat. * Néhány hétig nem láttuk egymást. És most telefonon megbeszéltük, hogy találkozunk a Percben. Francisak valahogy szokatlan volt, szó nélkül üdvözölt és egy ideig mintegy bizonytalanul álldogált. 1

Minszk eredeti, fehérorosz neve (a ford.).

711

Aztán elmondta: írtam néhány új verset. És hozzátette: fehérorosz nyelven. Szerencsés költõi húzás volt ez, hogy végtére ilyen nyelvet választott magának. Ez már eleve kizár mindenféle sikerrõl, hírverésrõl, világhírrõl szóló reményt – mondta már akkor, kitörõ lelkesedéssel. Olyan nyelvet választani, amelyet a többség megért ugyan, de ritkán és szertartásosan beszéli, csak bizonyos alkalmakra tartogatja. Olyan nyelvet, amely távol áll az elterjedt nyelveket teleszemetelõ locsogástól. A locsogástól, amelyen mindig át kell verekedned magad, ha költõi hangot akarsz megütni. Hanglejtést. Azt a nyelvet, amelyre itt hallgatnak a fák és a madarak, a füvek és a vadon állatai. Késõbb persze minden prózaibbá vált. Szótárakat keresni, szavakat tanulni. Gyerekké válni egy idõre, aki örömét leli az ismeretlennel teli világ felfedezésében. Aki ismeretlen nevek után kutat, magának és másoknak adományozza ezeket. Egyszer még pánikba is esett, mert elhúzódtak a kutatások. De aztán ez véget ért – és szerencsésen ért véget. Álmokkal ért véget, amelyekben Francisak fehérorosz nyelven beszélt, ez volt a gestalt befejezése, akkor így mondtuk. De a legérdekesebb még csak ekkor kezdõdött. Amint egy kicsit magabiztosabban érezte magát a nyelvében, mindig és mindenkivel fehéroroszul kezdett beszélni. Ezzel pedig amolyan lakmuszpapírrá vált, amelynek segítségével láthatóvá válik, amit eltitkolnak, elrejtenek, kiszorítanak a helybéli társadalomból. Amit elfeledtek, és ami még meg sem született. Ami még csak vár a sorára. Évekig tévelyeghettél az orosz nyelveddel Menszkben láthatatlanul, észrevétlenül, mondta akkoriban Francisak. De alig kérdeztél valamit, vagy mondtál egypár szót fehéroroszul, rögtön minden megváltozott. Egyesek sírtak és bocsánatot kértek, hogy elfelejtették az anyanyelvüket. Másoknak a rendõrség jutott eszükbe és számadást követeltek, hogy miért és mi célból. Megint mások szótárért rohantak, és közölték, hogy ez nem fehéroroszul van, hogy ezt nem így, hanem úgy kell mondani. Egy mindennapos, egyszerû kérdés vagy mondat akár egy egész szociolingvisztikai minikonferencia kezdetét jelenthette, mondta Francisak. Te csak tüzet kérsz, hogy cigarettára gyújthass, de egy percen belül már egész tömeg vesz körül, és megvitatja azt a problémát, hogy milyen szerepet játszanak a polonizmusok a fehérorosz nyelvben. De barátai, különösen az orosz nyelvû környezetébõl valók közül sokak szerint kulturális öngyilkosság volt Francisak választása. Miért, kérdezték, mi értelme van ennek, mi a célja? Minek, ha úgyis mindenki ért oroszul? Ez olyan mesterkélt dolog, annyira nincs jövõje! Késõbb, amikor minden megváltozott, amikor Francisak választása már kezdett eredményt, bizonyos hasznot hozni, már valamiféle ravaszságot is vélelmeztek benne. 712

De Francisak, csakúgy, mint akkoriban sokan mások, nem kényszerbõl és nem holmi jövõbeni haszonra lesve állt át a fehérorosz nyelv használatára. A kérdés, hogy miért történt ez így – és nem csupán õvele, hanem az alkotó értelmiségnek egy egész korosztályával, amelybõl majd mindenki a birodalom nyelvén kezdett az írásba – még sokáig marad megválaszolatlanul. Nem volt ebben semmiféle determinizmus, mondta sokkal késõbb, amikor már minden lejátszódott. Sem etnikai, sem kulturális. Nem volt kényszer, nem volt kötelezettség. Teljesen szabad cselekedet volt – talán még metafizikai is. Mire való az ilyen nyelvekre való átállás? Mi vonz, mi kísért ebben az érthetetlen sorsban, a lét mezsgyéjén való kísérteties félig létezésben? Hazafiság? Hazaszeretet? Aligha. Mindnyájan tudjuk, hogy eleddig egyetlen jó szerzõ sem született a hazaszeretet gyümölcseként. Igaz, szeretet nélkül sem áll össze rendesen valami, bármi is legyen az. Késõbb sok író embert láttam, okosakat és kevésbé okosakat, akik büszkén vallották magukról, hogy önálló értéket képviselnek. És úgy tartották, hogy ami õvelük történik, az méltó a kortársak figyelmére, az utódok emlékezetére. Örök fennmaradásra érdemes érték. És azt mondogatták, hogy micsoda archaizmus, régimódiság, ráadásul micsoda buta dolog egy majdnem kihalt nyelven írni. Milyen ostoba dolog – etnikai szektába kényszeríteni magunkat olyan idõkben, amikor megnyílt minden lehetõség, amikor a világmindenség emberének érezhetjük magunkat. És hogy ezzel a választással bezárjuk magunk elõtt az igazi irodalom ajtaját. Aztán, évekkel késõbb, megjelentek az alkotásaikkal. És így szóltak: hazajöttem. Francisak elsõ könyve a korszakvátás idején, közvetlenül a birodalom széthullása elõtt jelent meg. Kis példányszámban, két nap alatt el is kelt. Hogy kik vásárolták meg, azóta is talány. A címe A városok fölött volt. A könyv mottóját Hölderlintõl vette, csaknem annyi ideig tartott a kiválasztása, mint maga a könyv összeállítása: elveszve, de nem hiábavalóan. A mottó a felhõkig ért, és nem csak a felhõkig. Bár ebben a könyvben elég sok felhõ volt. Az egyik bírálatnak ez is volt a címe: a felhõk dalnoka, itt egy kicsit ironikusan elemezték Francisak korai verseinek magasztos bonyolultságát. A kritikát a barátja írta, M., aki szintén költõ volt és szintén eléggé bonyolult. Néhány figyelmeztetés és kifogás, amit M. akkor Francisakhoz intézett, valójában mindkettõjükre vonatkozott. Francisak értette is ezt, és jó hangulatban itták el kettesben a két honoráriumot, amit a könyvért és a kritikáért kaptak – ez így éppen elegendõ volt egy baráti találkozóra az egyik kávéházban. Az egész országban mindenki boldog, euforikus hangulatban volt, úgy tûnt, most minden lehetõség nyitva áll, többek között az irodalomban is. Hogy még egy kis idõ, és minden jóra fordul. 713

Még csak akkor fedezte fel Zsilkát,2 és már kezdte átérezni Mickiewiczet. De a legfontosabb, hogy már akkor rátalált a költészetben a saját hangjára. Sõt úgy mondanám, hogy a saját költõi metafizikájára. Már akkor is érezhetõ volt, hogy különbözõek lehetnek a formai eszközök. Cserélhetõk. Ugyanakkor marad valami változatlan, valami megdönthetetlen. Az alapvetõ költõi hangulat. Jóval késõbb Francisak egyik szövegében ontológiai nyugtalanságnak nevezi ezt a hangulatot. Minden a meglepetéssel és az örömmel kezdõdött. Õszinte és mindent betöltõ volt. De történt valami. Mintha lírai hõse megállt volna az egyetemes odafigyelés közepette (így mondták ezt akkor), az élet eme felfoghatatlan karneváljában – és észrevett volna valamit, vagy egyszerûen illõ távolságnyira ment volna csak oda... és nem bírná már tovább elviselni ezt az õszintétlenséget. Mond valamit, de nem az általánosról, nem a többiekkel együtt... Aztán minden megváltozott. Nem lehet tudni, csak belül õbenne, vagy kívül is. Valami új hangulat, új elõérzetek. Talán ez az új normalitás ijesztett rá, ami csak akkoriban kapott erõre. De egyetlen könyvet sem adott ki többet. Nagy ritkán, évenként talán egyszer ha megjelent néhány verse valamelyik folyóiratban vagy almanachban. Azt mondhatnánk, hogy elhallgatott, de ez nem lenne igaz. Sokkal késõbb jutott eszembe egy gondolat, hogy egyszerûen a jelenlétnek egy más formáját választotta. A kor a pódiumra szólította: õ megköszönte, és a kulisszák mögött maradt. Egyszerûen azért, mondta el egyszer nekem, mert az olvasóim többsége még meg sem született. Vagy már meghalt. Ezért az egyetlen dolog, amit ebben a korban érdemes csinálni – „rejtett” raktárakat képezni. Nyugodtan és következetesen végezte ezt, hírverés és önmagát tönkretevõ kétségbeesés nélkül. Versei ugyan szétszóródtak a folyóiratok és almanachok között, de akikkel akart beszélni, azok így is tudták kívülrõl. Emóciói ritkák és bonyolultak voltak. Idõnként úgy tûnt, hogy tudat alatt ingerli és provokálja korát, valamint a tudatosan és egyszer s mindenkorra választott kultúrát. Amely pedig nem értette, mihez kezdjen mindazzal, ami az õ fejében megszületett. Azt a kultúrát, amelyben a legtöbb költõi szöveg ideálisan illik bele a fehérorosz gyermekek szövegkönyvébe – édes, csudálatos egyszerû szavak egyszerû dolgokról.

2

Uladzimir Zsilka (1900–1933) fehérorosz költõ (a ford.).

714

Igaz, akkor, azon a történelmi törésvonalon, ilyenforma egyszerû szavak – ez kevésnek bizonyult. Mindenki valami szokatlanra várt, valamilyen fontos igazságokra, melyeket egyszer csak kimondanak, és mindent megváltoztatnak. Pontosan ebben az idõben fordult a figyelem Francisak versei felé. Még egy kicsit ismertté is vált – ha lehet ilyet mondani egy költõrõl. De túl hosszúra nyúlt a várakozás, valahogy mindenki megfeledkezett a fontos igazságokról. Nem mintha kiábrándultak volna. Egyszerûen rájöttek, hogy fontos igazságok nélkül is meg lehet élni. Sõt úgy még jobb is. * Eva Daminyika már akkoriban költõk verseit kezdte énekelni, neve már mintegy jelszóként hangzott azok számára, akik értékelték a mûvészi dolgokat. Fõleg zongorakísérettel énekelt, idõnként gitárkísérettel, de amit õ csinált, nem fért bele a megszokott kategóriákba. Nem románc volt, ami rendes dolog, végtelen sokszor hallgatják és már keveseket érdekel, persze a románc rajongóin kívül. De a leginkább amatõrnek mondható költõ-zeneszerzõ-elõadó mûfaja sem volt, ami a szovjet nép birodalombéli életének utolsó évtizedeit tette színesebbé. Pláne nem volt rock, ami a birodalom széthullásának idejét színezte ki olyan szépen. Én nemesi folklórnak nevezném. Volt valami különös gyengédség, különleges intimitás abban, ahogyan, mielõtt az énekbe kezdett volna, elõször elszavalta a verseket. Vagy egy-egy szám közben váratlanul megállt és elkezdett a szerzõrõl vagy saját magáról, azokról az érzelmekrõl mesélni, amelyek hatalmukba kerítették, amikor zenét írt a vershez. Mindez a hajdani nemesi kúriákban kedvelt otthoni muzsikálás hagyományaiban gyökerezett. Képzeljünk el egy öreg, kicsit rogyadozó épületet, arcképekkel, régi könyvekkel. Barátokat és jó ismerõsöket, akik a környezõ birtokokról gyûltek össze. Sõt egyesek messze földrõl, a városból jöttek ide. Minden profán és természetes. Egyesek beszélgetnek, mások gondolkodóba esnek, megint mások kibámulnak az ablakon. A zene nem valami idegenbõl behozott valami, hanem a helybeliek saját muzsikája, és magától terjed a környéken, a mezõk, dombok és kis erdõk között. Mintha évszázadok történetét hordozná. Az a legérdekesebb, ami ezekkel az évszázadokkal történt. Késõbb, amikor már összeismerkedtem Eva Daminyikával, és kezdtem járni a koncertjeire, nagyobb figyelemmel néztem (és hallgattam), mit és hogyan csinál. Valóban régi nemesi családból származott, amely a számûzetésnek köszönhetõen maradt fenn csodálatos módon. Az évszázadok valóban jelen voltak, amikor zenélt és énekelt. De nem ez volt a lényeg. A lényeg nem a hagyományban volt, hanem õbenne magában. Nem játszotta a muzsikát. Magával hozta. Õ maga volt a muzsika. 715

Francisakkal egyszerûen és bensõségesen köszöntötték egymást, mint régi ismerõsök. Beállt melléjük a sorba. Én a magas bárpultnál maradtam. Nem csupán azért, hogy tartsam a helyet, hanem azért is, hogy figyelmesebben körül tudjak nézni ebben az új helyzetben. Ott álltak a sorban és halkan, feltûnés nélkül beszélgettek, mint akik régóta vártak erre a találkozásra, és végre összefutottak. Ezt kicsit furcsának találtam, mert Francisak nem mesélt nekem semmit a barátairól, pedig az ilyen történeteket általában megosztottuk egymással. Ráadásul akkor már Bahdan és Eva Daminyika is ismert személyiség volt. Persze csak bizonyos körökben. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy ismerik egymást: azokban az idõkben mindenki, aki legalább egy kicsit is kiemelkedett az átlagból, ismerte a többieket. Jártuk Menszket, és üdvözöltük egymást – mindenki mindenkit. De akkor már Bahdant és Eva Daminyikát is kezdték felismerni az utcán. Francisak viszont még csak régi kínai költõk néhány versét adta ki a fordításában, egy vékony füzetben. Egyébként ez a válogatás forradalmi volt, szakított a régi kínaiak rímelõ csingilingi fordításának õsi hagyományával, visszafelé fordult, Dél-Kína irányába, habár errõl csak két-három barátjának volt akár sejtelme is. Saját verseit pedig, ahogy mondani szokás, egy szûk kör számára írta. Õszintén szólva csak magamat tekintettem e körhöz tartozónak, és még néhány fontos személyiséget. akit a Percbõl ismertünk. Nehezen tudtam elképzelni, hogy új ismerõsei bármit is megérthetnének a verseibõl, azt pedig még kevésbé, hogy értékelni is tudják. Ebben lehetett némi féltékenység is: megszoktam, hogy én vagyok az elsõ olvasója, most pedig kénytelen voltam messzirõl nézni, hogy milyen bensõségesen bánik új ismerõseivel. Ott álltak, és egyszerûen beszélgettek. Megvolt a kapcsolat, volt valamilyen titokzatos, ki nem mondott valami is. Szemmel látható volt, hogy több van a közöttük lévõ kapcsolatban, mint egy találkozón kötött véletlen ismeretség. Volt még valami. Korábban kellett történnie egy olyan eseménynek, ami közelebb hozta õket egymáshoz. Igen, pontosan így: közelebb hozta. Mert az elsõ dolog, ami a szemedbe ötlött, hogy túlságosan is közel álltak egymáshoz. Egyrészt világos, hogy miért: sorban álltak, csak most találkoztak, muszáj volt halkan beszélgetniük, hogy ne vonjanak magukra túl nagy figyelmet. És ne zavarják a többieket. Ez megmagyarázott bizonyos dolgokat. De nem mindent. Mert általában az egyszerû ismerõsök, de még a barátok is maguktól érzik az egymás közötti közelséget és távolságot. És ezt csak nagyon ritkán sértik meg. Ha pedig megsértik, hát joguk van hozzá. De itt minden másképp volt. Elég volt csak a mozdulatokra, a testbeszédre irányítani a figyelmet. És meglátni. 716

Meglátni azt a bensõséget, amivel Francisak odahajolt Eva Daminyikához, mikor magyarázott valamit, amit õ rosszul hallott vagy nem értett meg. Ahogy Bahdan átkarolta mindkettõjük vállát olyan mozdulattal, ami jól mutatta, mennyire örül, kifejezte a köztük kialakult bizalmat, sõt azt is, hogy boldogok így hármasban. Vagy ahogyan Eva Daminyika gyengéden és kicsit titokzatosan mosolygott, amikor egyszerre súgtak a fülébe valamit kétfelõl. Mozdulataik többet mondtak el róluk, mint saját maguk hitték volna. Itt értettem meg, hogy Francisak nemcsak hogy új barátairól nem beszélt nekem. A legfontosabbról hallgatott. Azonnal megéreztem, hogy most jutottam el a saját történetem igazi kezdetéhez. Igaz, ez nem egy szerelem története – ez túl egyszerû lett volna. Három ember története. Olyan embereké, akik egy közös egésznek a részei. Akik véletlenül találkoznak össze életútjuk legelején. És megértik, hogy ebben az életben össze vannak kötve. Hogy arra vannak rendeltetve, hogy egymás mellett menjenek. Hogy fontosak egymás számára. Ebben lehetett szerelem, szimpátia, de csak mint az egésznek valamely összetevõje, egy nagyobb alakzat részlete. Ami majd csak minden után, posztfaktum világlik ki. Amikor már mindennek vége. Aztán ezek szerteszét szóródnak, minden ellenük dolgozik: a hely, az idõ, a körülmények. De megmarad a kapcsolat. Sõt erõsödik. Nagyon egyszerûen kellett kezdõdnie a történetnek. Alig több, mint húszévesek. Az egyetem Szverdlova utca 34. sz alatti kollégiumában találkoznak egy hosszú, augusztusi napon, közvetlenül a birodalom végnapjai elõtt. Külön-külön kerülnek oda, mindegyikük a saját útján. Eva Daminyika egy évfolyamtársa bátyjának a születésnapjára megy. Az illetõ történelem szakos volt és a kollégiumban lakott. Oda is beszélték meg a találkozót. Alig habozott: kicsit már ráunt a szokásos köreire, az pedig, ami ezen kívül volt, és fordított, vonzotta és érdekelte. Ráadásul, bár ezt próbálta magának sem bevallani, a történelem szakon sok fiú volt, és egyáltalán nem olyanok, mint a konzervatóriumban. Bahdan inkognitóban járt a kollégiumban: egy öreg írógépen másolt mûvet, Bahdanovics3 Vágta címû versét hozta. Húsz példányban. Ez volt az elsõ illegális akciója: miután betiltották népdal-folklór csoportjukat, úgy döntöttek, valós tevékenységbe kezdenek. Agitációval és propagandával foglalkoznak. Ez erõsíti a 3

Makszim Bahdanovics (1891–1917) fehérorosz klasszikus költõ, a Vágta címû hazafias verse a legfontosabb nemzeti jelképet, a lovas vitézt állítja középpontba. Tiltott nemzeti címer volt a szovjet korszakban is, akárcsak ma (a ford.).

717

hatásukat. Úgy gondolták, nem találhatnak hálásabb közönséget a történelem szakos diákoknál. Különösen a falusiakban és a kisvárosiakban bíztak. És szondázni kellene a helyzetet. Elõkészíteni a talajt. Így futnak össze. Bahdan és Eva Daminyika. Véletlen ismeretség, a folyosóról. Az elsõ szavak. Olyan érzésük támad, mintha már találkoztak volna. Talán egy gyûlésen, de lehet, hogy az elõzõ életükben. Ezt az érzést még inkább elmélyíti az elsõ pillantástól kezdõdõ kölcsönös szimpátia. Pontosabban az elsõ érintéstõl: mikor tüzet ad, Bahdan hozzáér a kezéhez… Francisak. Belefáradt a saját költõi szomorúságába. Már régen készen áll arra, hogy kilépjen. Boldog és egy kicsit megbolondult. A folyosókon tévelyeg, mint egy részeg Szókratész, élményeket és tanítványokat keresve. Hogy mit keresett ekkor a kollégiumban, senki sem értette. Olyan benyomást keltett, mintha egyszerûen épp akkor materializálódott volna a kollégium egyik folyosóján. Ott lát két alakot a sarokban, már a búcsúzkodásra készülnek. De nem tudnak. Bár már-már elszívták a cigarettát, a véletlen szavak már kimondattak, a nem véletlenekhez pedig nincs még elegendõ elszántság. Odamegy és megmenti a helyzetet: a kihunyóban lévõ beszélgetés újult erõvel parázslik fel. Már hármasban vannak. Francisak azt ajánlja, folytassák a szimpóziumot: van két liter madeirája, és a Lenin-szoba kulcsa is nála van. Eva Daminyika azonnal, gondolkodás nélkül benne volt. A születésnapról már az elsõ percekben meg akart szökni, hiába volt ott a barátnõje, és még az sem késztette maradásra, hogy hat fiú is volt a vendégek között. Úgy látszik, ma nem tudott olyan lenni, mint mindenki. Általában fél óra múlva lett hányingere az átlagemberekkel folytatott egyszerû, emberi beszélgetésektõl, de itt most bele sem tudott kezdeni ilyesmibe. Csöndben ült a sarokban, nem szólt egy szót sem. És most még csak el sem kellett búcsúznia – a kis zsákját is magával vitte, amikor kiment rágyújtani, így most megtehette, hogy egyszerûen nem megy vissza. Bahdan egy kicsit ellenkezett. Még tizenöt példány maradt a zsebében a Vágtából, ezeket el kellett helyezni valahol. Ráadásul õ ugyebár nem azért jött ide, hogy madeirát igyon Lenin képe alatt. De Eva Daminyika benne volt, és Baghdan megértette, hogy ma nincs választása. A Lenin-szobába külön-külön mennek be, a konspirációs szabályok betartásával, és ott is maradnak. És többé már nem zavarja õket az idõ múlása. Hosszas éjszakai beszélgetés. Elõfordul az ilyesmi gyakorlatilag idegenek között: ha jó a hangütés, különleges dolgokról lehet beszélgetni. Pontosan azért, mert ez véletlenszerû beszélgetés, olyan, mint az álom: nemsokára elbúcsúztok, és többé nem is látjátok egymást. Pontosan így is kezdõdött, a legfontosabbal, de aztán lépésrõl lépésre minden változni kezdett. Egy óra múlva már világos volt, hogy nem fognak elbúcsúzni egymástól. Legalábbis ebben az életben nem. 718

Innen aztán minden három vonulatra szakad. Három fonallá válik. De ezek a fonalak már nem külön-külön húzódnak. Összefonódnak, az emberi sors gyönyörû és hihetetlenül bonyolult mintáját képezve. Az indulatok, gondolatok, személyes történetek mintáját. Ebben van, ami megjelenik és van, ami rejtve marad, van, ami megtörténik, és ami megtörténhetett volna. Igazából úgy kellene mondanunk, hogy ezeket a fonalakat a Moirák fonják, a görög istennõk, akikrõl valójában nagyon keveset tudunk. Még a származásukat is különbözõképpen mondják el a különbözõ források. Valaha úgy mondták, hogy az éjszaka istennõjének, Nüxnek a lányai õk, a halál és az álom, a bosszú és a végzet testvérei. De Homérosz már öregedõ nõkrõl mesél, akik az emberi sorsok rokkájánál ülnek. Platón pedig szép, fehér ruhás ifjú lányokról, akik Anankének – az elkerülhetetlen sors istennõjének a lányai. Amit pontosan tudunk – hogy hárman vannak, és õk a felelõsek a mi életünkért. Tudjuk a nevüket is. A legidõsebb közülük Lakheszisz a múltba, a karmára tekint. Az a feladata, hogy észrevegye a predesztinációt. Még mielõtt megszületik az ember. És durván fonja meg az élet alapját, jó erõsre. A sors vezérfonalát. A második moira, Klóthó alkotja a jelent. Életre kelti ezt az alapot, különbözõ részletekkel, kitérõkkel és megállókkal színesíti. Végül Atroposz következik. Õ a legmerészebb és a legszebb közülük. Az õ legfontosabb rendeltetése: elszakítani a fonalat. Csak õ tudja, mikor jövünk és mikor megyünk el. Ezért figyelmesen követ minden egyes életet, hogy el ne szalassza a kellõ pillanatot. De idõnként tehernek érzi a kötelezettségeit, elálmodozik, nem a kellõ idõpontban szakít el fonalakat, vagy egymáshoz köti õket. Ilyenkor csodálatos sorsminták keletkeznek, amelyekben az egyes emberi életek nem csupán összefonódnak, hanem új, váratlan árnyalatokat vesznek. És egy más, láthatatlan egész részévé válnak. Nem egyszerû ezt meglátni. De lehetséges. Az elsõ összefonódás. Bahdan – Eva Daminyika. Én úgy mondanám, hogy ez a fõ témát kísérõ mellékminta, mert az õket összekötõ alapvetõ érzelem: a megtestesülés lehetetlensége. Hogy miért a megtestesülés – ez világos. Mindannyian arról álmodozunk, hogyan legyünk saját magunk. Az óvodától kezdve, ahol folyton azt kérdezik, hogy mi akarsz lenni, orvos vagy tanító. Különbözõ maszkokat próbálunk fel. És bár ez az önmagunkká válni életünk végéig titokzatosan hangzik, végül is választunk valamit, valamibe belemegyünk. De miért a lehetetlenség? Mert ahhoz, hogy saját magunkká legyünk, le kell ereszkednünk ifjúságunk magasságából. Meg kell tagadnunk ideáljainkat, azokat az álmainkat és elõérzeteinket, amelyekkel körülbelül tizenhat éves korunktól huszonötig tele vagyunk… 719

Az ifjúság – a repülés, a felemelkedés ideje. Ha huszonötig nem jutottál el a saját magaslataidra, nyugodtan el is felejtheted, és életed hátralevõ részében csöndben piszmoghatsz odalent. De még ha fel is jutottál a csúcsra, egy idõ múlva le kell menned. El kell fogadnod a valóságot olyannak, amilyen. Bele kell menned az édes és fájdalmas búcsúba. Az álmoktól és az ideáloktól búcsúzol. A többség így is tesz valamikor huszonöt és harminc között, utána beleveti magát az életbe, két kézzel kapaszkodik a valóságba. A többség, de nem mindenki. Van, aki megpróbál ott maradni. Nos, a maguk csúcsaihoz való kapcsolat értelmében Bahdan és Eva Daminyika hasonlítottak egymásra. Nagyon hamar jutottak föl. Talán túl gyorsan. És túl magasra. És egy idõ után nyilván megértik, hogy ott, a csúcsokon nem lehet megkapaszkodni. Nem csak azért, mert lesodor az élet, letaszít a túl ritka és szokatlan régióból. A csúcsokon egyáltalán nincs élet. Az élet más helyeket, más formákat választ. A felejtés lehetetlensége, e formák elfogadásának lehetetlensége köti össze a sorsukat. A második összefonódás: Eva Daminyika – Francisak. Ezt a témát így mondhatnánk: animus és anima, együtt és külön önmagunkban. Együtt, mert az elsõ, ami szembetûnõ – a közelség, a melegség, a távolság hiánya. Láthatóan egy pár voltak. A megfelelõ érzelmekkel és rítusokkal. De ennek a közelségnek a forrása nem egészen volt érthetõ. Egyrészt a maszkjaik kognitívak voltak. Francisak: gyám és oltalmazó. Aki mindent tud és eldönt. Aki mindig itt van, melletted. Aki abban a pillanatban, amikor szükség van rá, megért. És segítségedre siet. Ugyanakkor az az érzés alakult ki, hogy valami több fölött gyámkodik, mint egyszerûen egy barát fölött. Ez egy megfoghatatlan érzés volt, de biztos. Mert aki õt ismerte, az megértette, mennyire szokatlan és különleges volt számára ez a szerep. Eva Daminyika: mindig Francisak mellett. Jobban mondva az õ oldalán. És egyáltalán nem azért, mert Francisak tetszett neki. Vagy azért, mert hozott egy ilyen értelmû racionális döntést. Eva Daminyika azért állt az õ oldalán, mert ez a saját oldala volt. És aki együtt látta õket, képtelen volt elhinni, hogy ezek egyszerûen csak barátok. Egyszer megkérdeztem ezt Francisaktõl. Egy megfelelõ pillanatban. Talányos mondatokban válaszolt. Arról, hogy természetesen nem csak. Hogy valójában minden sokkal bonyolultabb. És hogy Eva Daminyika igazából az õ lelkének megvalósulási formája. Õszintén szólva már elfelejtettem a szövegkörnyezetet, amelyben akkor ezt mondta, de nem is hiszek abban, hogy ez jelentõsen megvilágítaná a helyzetet. Biztos, hogy valami másról kérdeztem. Akkoriban az volt az érzésem, hogy szerelmesek. Sõt lehet, hogy szeretõk. És hogy épp ideje mindent felfedni, világossá 720

tenni. Elsõsorban saját maguk számára, de a mi számunkra, a barátoknak és az ismerõsöknek is. Francisak akkor a szokásos módon megkerülte a választ, és végül minden az Arisztotelész lélekfilozófiájáról folytatott vitába torkollott. Egyébként õ mindig is ilyen volt. Nem egyértelmû. Azt hiszed, egyszerûen csak kávézol vele, valójában pedig, mint kiderül, egy ismeretlen kultusz sámáni rítusában veszel részt. Ez pedig fatális következményekkel jár. És végül az utolsó összefonódás. Bahdan–Francisak. A legérdekesebb és a legösszetettebb. Nem teljesen érthetõ. Ami így is marad, név nélkül. Egyrészt egyszerû és szürke, mint a fény, nagy vonalakban bármely mitológiai kézikönyvben megtalálható. Víz és tûz. Brahmá és ksátria. Perun és Velesz. Különbözõ valóságokból jöttek. Ez azonnal érezhetõ volt rajtuk, még mielõtt vitába kezdtek volna. Ezért logikus lett volna azt gondolni, hogy összefonódásuk témája a küzdelem volt. Szakrális, de nem csak az. Hogy vetélkedtek egymással. A hatalomért. A valóságért. Eva Daminyikáért. De ez nem így volt. Nem egészen így. Nem rögtön értettem ezt meg, mint ahogy valószínûleg õk maguk sem. Eleinte csak a külsõségeket láttam. Elég volt egyszerûen ugyanazon a helyen együtt megjelenniük – és kezdõdtek az események. Valami felforrt a levegõben, valami összesûrûsödött. A valóság hirtelen darabjaira osztódott, a helyzet robbanásveszélyes lett, pólusok, ellentétes pozíciók keletkeztek. És mégsem volt ez az egész ilyen egyszerû. Elképzelhetõ, hogy akkor, a Kuru birodalom mezein, meg is küzdöttek. De nem most. A mi idõnkben szükségük volt egymásra. A háborúikat már elvesztették, külön-külön és már nagyon régen, valamelyik elõzõ életükben. Ebben az életben számkivetettek voltak. És az egyetlen ember, aki össze tudta õket kötni, az egyetlen kis híd, ami megmaradt közöttük – Eva Daminyika. Igen, ez a pontos kifejezés. Eva Daminyika megosztotta, ugyanakkor össze is kötötte, összehozta õket. És ezért nem volt az övék egy szokványos háromszög, amelyikben valakinek muszáj a másik kettõ közül választania. Fordítva, együtt kellett maradniuk, hármasban. Az összetûzések, az összeférhetetlenség és az elkülönülés kísértésének ellenére. Akkor, a kollégiumban ezt mindhárman majdnem meg is értették. A történet ezzel nem ér véget. Értik, hogy mindez nem véletlen, és természetesen megbeszélik, hogy nemsokára megint találkoznak – hármasban. 721

Francisak a Percbe hívja õket, hogy ott beszélgessenek tovább. És itt jön a legfontosabb, amit ebben a történetben tovább kell adni. És ami, õszintén meg kell mondjam, nekem nem sikerült. Innentõl a történet misztikussá válik, ez pedig az elbeszélõ számára majdhogynem katasztrófa. Azután vízkereszt következik – megjelenik, ami Istentõl való, és betör a mi valóságunkba. Ez már a harmadik, a legfiatalabb moira – Atroposz. Igen, Atroposz az, aki összefonta a sorsukat. Pontosan õ felel azért, hogy 1984. augusztus 24-én összetalálkoztak a Szverdlova utca 34.-ben, a kollégiumban. Ugyanakkor, a Percben, élõben is megjelent elõttük és egy pillanatra megmutatta nekik az egész életüket. Minden csöndben, alig észrevehetõen történt, amúgy mellékesen. Egyszerûen beszélgetnek, miközben kávéért állnak sorba. És egyszer csak, váratlanul a karma kellõs közepében találják magukat. Egy pillanatra megvilágosodik, átláthatóvá, valamilyen egész más, embereken felüli perspektívából érthetõvé válik elõttük az életük. Mint valamiféle gestalt. Mint az isteni és az emberi összefonódása. Mindent megláttak és megértettek, de csak ott és akkor, életüknek abban a pillanatában. Nem véletlenszerû találkozásuk által egyesítve. Késõbb egész életükben ugyanoda próbálnak majd visszatérni. BÁRÁSZ PÉTER fordítása

Ihar Babkou.

PETR ŠABACH

Ártatlan szeszcsapdák Irigylem az amerikai írókat. Szerintem baromi könnyû nekik. Ezerszer könynyebb nekik, mint nekem. Elõször is: Amerikában élnek, és ott mindig történik valami. Ha pedig nem történik semmi (mármint ott, ahol egy ilyen író él), akkor odébbállnak egy kicsit. Másodszor: ott, ahol élnek, szépen berendezkednek, és rögtön mindent elneveznek, szóval, ha az ember kinyit egy könyvet, amit egy amerikai írt, azzal a kevés fantáziájával, amije van, otthon érezheti magát. Egy példa: „Nem messze a Clinton utcától, a Lower East Side-on születtem, pontosan a Morrison és a Tizenötödik utca keresztezõdésénél. Néhány háztömbre csak a lóversenypályától.” Ennyi és punktum! De mi lesz velem? Hogyan intézzem el magamban azt, hogy nem áll rendelkezésemre semmiféle lóversenypálya, semmiféle Tizenötödik utca? Mit írjak én? Hogy egy névtelen udvaron ülünk, ahol a szõnyegporolón kívül gyakorlatilag semmi költõi nincs, eltekintve a beton járdalapok rései közt makacsul vegetáló kamillától? Hogy hallgatunk, eltekintve az olyasfajta megjegyzésektõl, mint „Szerintem az idén minimum akkora lesz a cseresznye...” Na, megpróbálom bemutatni a haverjaimat. Mármint a két legjobb haveromat. Vagyis Honza Břečkát, akit kizárólag a vezetéknevén szólítottak („Fogd be a pofád, Břečka!”), és a süketnéma Víťát (neki nem kellett mondani, hogy fogja be a pofáját). Furcsa hangokat adott ki, és egy idõ után megtanultuk, melyik mit jelent. Honza Břečka egy osztályba járt velem (vagyis inkább nem járt, ahogy én sem), olyanok voltunk, mint két testvér, bár a szüleink nem voltak oda egymásért. Nem vették jó néven, hogy együtt lófrálunk, de egyikük sem merte megakadályozni. Fõleg Břečková néni viselkedett furcsán. „Honzík! Látogatód érkezett!” Értik ezt? Odamegyek a haveromhoz, aki legalább tíz éve egy emelettel fölöttünk lakik, az anyja meg azt mondja: „Látogató”! Na, mindegy... A süketnéma Víťa az utca túloldalán lakott, és egyszer, sok évvel ezelõtt úgy elpáholta Břečkát meg engem, hogy ott maradtunk a járdán fekve, mozdulatlanul. Õ meg fölénk hajolt (majdnem két méter magas és iszonyú erõs), és csak nyomta a maga „Hú, hú!”ját, mert tényleg berágott ránk, de amikor látta, hogy totál kikészültünk, megijedt, és igyekezett jóvátenni. Az arcunkat pofozgatta, ránk vigyorgott, és igyekezett barátságosan hangzó „Hú, hú!”-kat mondani. Hogy akkor mért vert úgy össze bennünket? Nem is tudom, talán azért, mert Břečkával meg akartuk tudni, hogy áll az onanizálással. Késõbb összehaverkodtunk. Irtó jól jött, hogy olyan coli volt, mert ha kocsmába mentünk, és az a veszély fenyegetett, hogy esetleg nem adnak inni, akkor mindig a söntés elé állt, Břečka pedig, akinek jó mély a hangja, bemondta, hogy „Három sört!” és behúzta a fejét a süketnéma Víťa háta mögé. Az meg ott állt, egyenesen a kocsmáros szemébe nézett és tátogott. Hatalmas cirkuszi szám volt. 723

Ha nem tudtunk mihez kezdeni magunkkal, elmentünk kisvonattal kirándulni. Hogy jól értsék, amit mondok... ezek nem holmi tanulmányutak voltak. Általában vettünk valami olcsó jegyet, vagy semmilyet, és kivonatoztunk egy kicsit Prága környékére. Břečka találta ki az útvonalat. Mi, Víťával csak úgy vitettük magunkat, nekünk tök mindegy volt, hová megyünk. Annyira azért nem volt tök mindegy, mert volt, ahol féltünk a peronon mutatkozni. Ott, ahol már ismertek bennünket. Hogy mért féltünk? Mert Břečkának a provokálás volt a specialitása. Folyton mindenkit provokált, és baromira élvezte, ha valakit jól megfingatott. De ahhoz el kellene képzelniük, hogy néz ki. Honza Břečka: az anyák álma. Olyan udvarias, olyan tiszta, olyan intelligens fiúcska, akinek kapásból megengednék, hogy a gyerekükre vigyázzon. Õ pedig, a gaz, természetesen tudta ezt. Már a vonaton kiszemelt magának egy áldozatot. Különös módszert alkalmazott. Ül, mosolyog az emberre, és amikor az már nem bírja tovább és visszamosolyog, akkor tesz egy megjegyzést, amitõl azonnal és végleg az illetõ ajkára fagy a mosoly. Hogy mit mond például? Egyszerû. Emlékszem, ahogy egyszer ellenállhatatlan tekintetével egy férfit nézett, aki vagy dühösen indult munkába vagy hullafáradtan ment hazafelé, de teljesen ki lehetett tikkadva, mert bedugta a fejét a kabátja mögé és húzta a lóbõrt. Lényeges, hogy a kabát mögé, mert Břečka azzal kísérletezett, vajon az erõs anyagon át hat-e a hipnózis. Hatott. Egy idõ után az ipse mozgolódni, helyezkedni kezdett, végül álmosan kikecmergett a kabátja mögül és úgy megdörzsölte a szemét, hogy kellemetlenül recsegett, majd tekintetét a szemben ülõ kisangyalra függesztette. „Ez mind nagyon szép – szólt oda a meglepett férfinak Břečka kissé elõredõlve –, de ha mindenáron dákóval akar sakkozni, mondja csak... hogy fog lépni a lóval?!” Egyik nap valami eldugott porfészekbe vetõdtünk. Az állomáson rögtön egy táncestre hívó plakátba botlottunk: Zene és tánc, játszik a Rozmarýnka. Vezényel: dr. Jindra Vočadlo. Pazar tombola! – Nem hangzik rosszul... – mormogta Břečka. – Rozmarýnka... – ismételte elmélázva, én pedig lelki szemeim elõtt már láttam a ránk váró orbitális botrányt. Egy darabig a faluban mászkáltunk, ami szóról szóra olyan, mint az összes többi cseh falu (egy nélkülözhetetlen autóbuszmegállóval és motoros vagányokkal), aztán egyenesen a kocsma felé indultunk. Sehonnan sem hangzott fel a „Fiatalurak, kérem a személyit!” felszólítás, bár ez vidéken megszokott dolog. Üldögéltünk, sört iszogattunk és figyeltük, hogy szállingóznak az emberek az esti banzájra. A manusok a söntésnél csoportokba verõdve fûtötték magukat rummal, mert azt tilos volt a terembe vinni. Valótlanul nagydarabnak tûntek, mintha sokkal kisebb ürgék cuccaiba préselõdtek volna bele. – Nem tudom, nem tudom... nem hagyjuk a francba az egészet? Nézd, micsoda fazonok! – szóltam oda Břečkának, és igyekeztem kifürkészni, mi játszódik le a tekintetében. Břečka egy gyufaszálat rágcsált és kedvtelve mustrálta õket. – Mi lenne, ha egyszer nyugodtan ülnénk? – javasoltam, de addigra már felhajtotta a sörét, felállt, és határozott léptekkel elindult jobb helyet foglalni. Víťa kíváncsian nézelõdött. Hányszor filóztam már azon, milyen lehet süketnek lenni. Szerintem 724

még mindig jobb, mint vaknak. Én legalábbis, ha választanom kellene, inkább az elõbbit választanám, bár zene nélkül vegetálni sem lehet túl jó. Persze nem a Rozmarýnkára gondolok, amelyik éppen teljes gõzzel bedurrantott. Annyian voltak, hogy még valami karmesterféléjük is volt, meg énekesük, és két énekesnõjük, akik két oldalról a férfira tapadtak, az meg idõnként malacságokat énekelt, és akkor õk fölsõtestükkel illegtek, és mutatóujjukkal fenyegették a férfit, valahogy úgy, hogy „te, te, te!” Az éneklõ kretén pedig eközben egy csapat darazsat próbált elhessegetni, amelyik kitartóan körözött sörszagú feje körül. Lehet, hogy szegény darazsak azt hitték, az énekes szája a fészkük bejárata, és õszintén csodálkoztak, miért csukódik be folyton. Amikor a Rozmarýnka mûsorának elsõ része véget ért, a zenészek meghajoltak, megköszönték a tapsot, és különösen dr. Jindra Vočadlo vigyorgott nagyokat. A nyúlfarknyi szünetben az egyik énekesnõ közvetlenül mellettem vonult el, és úgy éreztem, mintha kinyitottak volna a közelben egy gyümölcsökkel teli pincét. A nõnek akkora mellei voltak, mint a durranásig felfújt vásári lufik. A Rozmarýnka pedig folytatta, és a bálozók nagy része már jól belemelegedett, amikor belépett a terembe a legnagyobb ember, akit valaha is láttam. Traktoros lehetett, mert egy szál szerelõruhában és svájcisapkában jelent meg. Megmarkolt egy korsó sört, de úgy nézett ki, mintha kis korsó lett volna, vagy még annál is kisebb, ha létezne olyan. „Ja” gondoltam „így már elhiszem, hogy vannak olyanok, akik egy este megisznak százötven sört. Ez a fazon simán. Fogott egy széket, ami hozzá képest akkora volt, mint nálunk otthon a kissámli a cipõsszekrény mellett, és úgy nyomta a seggébe mint a kúpot. Teljesen eltûnt benne. Egyik kezével magába öntötte azt a nevetséges kis sört, a másikkal dr. Jindra Vočadlo dirigenst támogatta, aki hálásan vigyorgott rá a vállán át. Oldalra néztem, és istentelenül rossz érzésem támadt, mert Břečka akcióba lépett. Víťát kérdeztem, majd szétszakadt a szám, úgy artikuláltam, hogy megértse, de csak a vállát vonogatta és huhogott „Hú?”, hogy nem érti. – Én kis falum... – váltott át fejhangra az énekes –, csak te hallod, csak te tudod... –, de hogy mit kell tudnia a falunak, azt már sajna sosem fogom megtudni, mert épp abban a pillanatban jelent meg a pódiumon Honza Břečka. Eleinte csak állt és mosolygott azzal a jófiús mosolyával, amiért mindenki úgy odavan. Aztán tett egypár lépést az énekes felé. Teljesen úgy nézett ki, mintha azért menne oda hozzá, hogy közöljön vele valamit. Valami ilyesmit: „Apa, otthon hagytad a kulcsod...” Az énekes is valahogy így foghatta fel, mert egy pillanatra abbahagyta a gajdolást, és barátságosan odahajolt hozzá. – Mi van? – hallatszott a megrökönyödése. Břečka pedig mozdulatlan kezébõl kikapta a mikrofont, és beleszólt: – Ez egy nagy szar! Tudja, prágai vagyok! Az ember azt gondolná, a csendnek nincs súlya, csakhogy ez tévedés. Ez a csönd úgy telepedett rám, mint egy kõtömb.

725

– Hú...?! – adott hangot meglepetésének Víťa, és felém fordult, hogy meggyõzõdjön róla, jól értette-e. – Hóo?! – mutatott Břečkára, mert nem akarta elhinni. – Aha, azt mondta szar – súgtam kiguvadt szemébe. Csakhogy ezzel nem ért véget az ügy. A fõ poént Břečka a végére hagyta. A hatalmas ember közvetlenül a pódium elõtt ült. Odanyúlt a svájcisapkájáért, és villámgyorsan lekapta a fejérõl, mintha a szélvész sodorta volna le. – Döntsék el önök! – szólalt meg magabiztos, zengõ hangon Břečka, aztán fejébe csapta a maszatos sapkát. – Most szélvész vagyok – kurjantotta, és megemelte a svájcisapkát, majd angyali hangon közölte: – Most pedig prágai vagyok! – Aztán még néhányszor megismételte: – Most szélvész vagyok! Most prágai vagyok! Most szélvész vagyok! Most prágai vagyok! Hosszú másodpercek múlva tértek csak észhez az emberek, de addigra Břečka már az ajtóban állt, Víťa pedig egyenesen a mezõig futott, úgyhogy szokás szerint én maradtam a végére, és bár hülye cipõ volt rajtam, pár perc múlva ott lihegtem mellettük az állomás felé vezetõ úton, és elképedve megállapítottam, hogy jó futó vagyok, de csak rövid távon. Egypáran üldözõbe vettek bennünket, üvöltözve követ hajigáltak ránk, de úgy be voltak már szíva, hogy szerencsére egyikük sem talált el. Akkor mertem elõször hátranézni, amikor magunk mögött hagytuk a helyi halastavat. – Jól van már! – fújtattam. – Břečka, te rohadék, lassíts már le! – Így aztán fellélegeztünk, és Víťát figyeltük, ahogy ott nyargal elõttünk, de mi már csak galoppoztunk, egészen az állomásig. Az éjszakai vonaton alig utaztak egypáran, úgyhogy egyáltalán nem volt gond üres kupét találni. Kitikkadtunk a sörtõl meg a futástól, nem csoda hát, hogy elterültünk az egyik fülkében. Fogalmam sincs, meddig ringatózhattunk, de egyszer csak valaki felrázott a nagy mancsával. Álmosan pislogtam a kalauzra, aki, csak úgy szórakozásból, a hatalmas lyukasztóját csattogtatta, és gyanúsan méregetett mindhármunkat, majd szinte sóhajtva megszólalt: – Na, fiúk, a jegyeket... – és ismét megcsattogtatta a lyukasztóját, mintha nem érne rá a végtelenségig várni. – Egy pillanat... egy pillanat... – hajtogatta Břečka, és úgy tett, mintha a zsebeiben kotorászna. A kalauz élvezettel karba tette a kezét, és a kupé ajtajának támaszkodott. Ránk vigyorgott és bólogatott. Éppen valami pokoli helyen vesztegeltünk. Kint riasztó volt a csönd, az egyetlen hang, amit a nyitott ablakon át hallhattunk, az állomás vaslámpájának monoton nyikorgása volt, ahogy lustán lengette a szél. Valahol a távolban füttyszó hangzott, becsapódott egy ajtó, a vonat zökkent egyet, és lassan elindult. – Hát akkor, fiúk... – szólt elnyújtott hangon –, ez volt Kařez. A következõ állomás Kařízek... ott leszálltok! 726

Az egyetlen kinti lámpát bámultam, ahogy sunyin bólintott búcsúzóul. Izzadságcseppek ültek ki a homlokomra. Hogyha ez volt Kařez, akkor milyen lehet Kařízek, a francba?! Břečka Víťához fordult, és hevesen gesztikulálni kezdett. Víťa bólogatott, hogy érti, és arcát a tenyerébe rejtette. – Mit mutogatott neki? – kérdezte a kalauz mogorván, de azért érdeklõdve. – Talán egy kicsit...? – és a fejére mutatott. – Nem hall – suttogta Břečka –, és így aztán nem is beszél. – Szóval nem hall, mi? – vigyorgott kajánul a kalauz, mert evidens volt, hogy nem veszi be ezt a mesét. Aztán elgondolkodva megnyalta a szája szélét, és ravaszul végignézett rajtunk. – Hát jól van... – dünnyögve belépett hozzánk a fülkébe, és behúzta maga mögött az ajtót. – Na majd próbára teszlek benneteket! – E szavak közben mérgesen kotorászott vállán lógó szolgálati táskájában. – Ha bebizonyítjátok a kis barátotokról, hogy süketnéma, akkor oda utaztok, ahová akartok. Különben Kařízek vár rátok... Břečkával értetlenül néztünk egymásra. Víťa még mindig elõredõlve ült, és tenyerébe rejtette az arcát. A kalauz a táskájában kotorászott, azután gyõzedelmesen felkacagott, és lassan, valami perverz izgalommal a tekintetében, elõhúzott a táskájából egy riasztópisztolyt. – Tudjátok, mi ez? – kérdezte tõlünk. – Riasztópisztoly – válaszoltuk Břečkával. – Akkor tolmácsoljátok neki – mutatott a pisztolyával Víťára –, hogy fordítson hátat nekem! – Megböktem Víťát. – Azt akarja, hogy egy kicsit nézz ki az ablakon – magyaráztam neki. Nem akartam ráijeszteni azzal a riasztópisztollyal, amit a kalauz a háta mögé rejtett elõle. – Miért? – mutatta Víťa. – Idefigyeljetek srácok! A haverotok ne huhogjon itt nekem!... Nem hat meg vele. Forduljon csak meg szépen, majd próbára teszem – vetette oda foghegyrõl. – Hát akkor, nézz ki egy kicsit az ablakon! – kértem Víťát, és meg is tette. Rákönyökölt az ablakra és kibámult. A kalauz óvatosan mögé lopakodott, és a riasztópisztolyt odatartotta a fejéhez. Břečkával úgy ültünk, mint akit odaszegeztek, és a fazont figyeltük, ahogy halkan, magában nevet, rázkódik az egész teste, úgy nevet, hogy hunyorgó szemébõl potyognak a könnyek. Figyeltük, milyen nehezen lélegzik, az orrcimpájával, ahogy régen az énektanárunk mondta. Aztán meghúzta a ravaszt. Esküszöm, hogy nagyobb durranást az életben nem hallottam. Néhány másodpercre teljesen megsüketültem, szerintem Břečka és a kalauz is. Víťa meg se moccant. Tovább bámult zavartalanul, maga elé, a sötétbe. Pár pillanat múlva hátrafordult. – Mi bûzlik itt? – kérdezte tõlem a tekintetével. – Ez a fazon – magyaráztam neki.

727

– Bocsánat... – morogta a kalauz – most már mennem kell, mindjárt Kařízek következik... – Látszott, hogy totálkáros. – Mit is mondott? – kérdezte a fülke ajtajában Břečkától. – Hogy Ostravából egy pontot sem hoz! – Tudom, tudom... – bólogatott szomorúan, és eltûnt. * Este összejöttünk a srácokkal sörözni, és azt hittem, imádkoztam érte és reméltem, hogy csak úgy üldögélünk majd, iszogatunk, vizelni járunk, és dumálgatunk, mert semmi egyébre nem vágytam, de a végén minden másképp alakult, mert az a barom Břečka egyszer csak lecsapta az asztalra a slusszkulcsot. – Ma végrehajtjuk elsõ utunkat, úgy is mint taxisok! – közölte. Mindannyian elhallgattunk, még Jirka Ptáčník is, aki épp kifejtette, hogy az amerikaiak feltalálták a porított vizet, és mire megkérdezhettem volna, hogy mivel hígítják, elhallgatott és a fülét hegyezte. – Te – kérdeztem –, és mi leszünk az elsõ taxisok, akikhez senki nem száll be? – Nem – válaszolta Břečka –, te elöl ülsz velem, hátul pedig a kuncsaftok. A többiek csak bámultak ránk, és nagyon hülyén jött volna ki, ha azt mondom, semmi kedvem elmenni, úgyhogy szerencsétlenségére megszavaztam, de ezt a szerencsétlent háromszor is aláhúzom. Meg kellett várnunk, hogy besötétedjen, akkor kimentünk Břečkával a ház elé. – A faterom ezer éve nem volt osztálytalálkozón, és most végre elment – magyarázta a kocsihoz érve. –Te! – szólt hirtelen –, én hülye, nem csuktam be...! – Már voltál itt? – Megnéztem, van-e forgalmi, bazeg... – És hol a faterod? – kérdeztem rémülten. – Jó messzire ment? – Egészen Čáslavig, haver. Leghamarabb holnap jön meg, szóval addig szabad a pálya. – Legalább kapcsold fel a lámpát! – toltam le. – A nagy szart! – suttogta. – Mindenfelé zsaruk szaglásznak. A kis Alešt keresik. – Merre megyünk? – lettem kíváncsi. – Valahová a belvárosba, a kocsmákhoz, úgy... – morogta Břečka, miközben az útra meredt. Na, nem mintha a fényreklámok elterelték volna a figyelmünket. A külváros sivár volt és kihalt, csak a Vencel térhez közeledve sûrûsödtek az utcák és a fények. Folyton azt figyeltem, nem leselkednek-e ránk rendõrök, de el kell ismernem, hogy ebbõl a szempontból mázlink volt. – Te – kérdeztem –, és mi lesz, ha az igazi taxisok szétverik a pofánkat?! – Leszarnak bennünket. Túlságosan kis halak vagyunk... – állította Břečka. – Bennünket szétvernek, a faterodnak pedig kilyukasztják a gumiját és összetörnek mindent, amit csak lehet. 728

– Ne majrézz már! – kiáltott rám. – Nem ezért hoztalak magammal. Azért hoztalak magammal, hogy gerjessz, és nem azért, hogy rinyálj, hogy mi lesz, ha...! Inkább nézz kuncsaft után. Suskára van szükségünk, érted?! Suskára, haver! – Te – kiáltottam. – Megvan! A járdán egy pasas tántorgott, és a kocsiknak integetett, de ebben nem voltunk teljesen biztosak, mert alig állt a lábán, szóval vagy integetett, vagy nem. Aztán... két kezét a feje fölött lengette, ami elég szokatlan, de amikor megálltunk mellette, kiderült, hogy tényleg el akarja vitetni magát. – Menj arrébb! – parancsolt rám, bekászálódva a hátsó ülésre. – Mondom, menj arrébb! – Így aztán megpróbáltam arrébb menni, de nem tudtam pontosan merre, úgyhogy a biztonság kedvéért jól elõrehajoltam, hogy az elsõ, a legelsõ megrendelõnket fel ne izgassam fölöslegesen. – Indulás! – vezényelte. – De hová? – kérdezte Břečka. – Majd megmondom... – biztosított minket. Elindultunk és úgy tûnt, a pasas elaludt. – Nem kellene részeget szállítanunk... – suttogta Břečka –, összehány itt mindent, és akkor mit csinálok...? – Csakhogy nekünk muszáj részeget szállítanunk. Rendes ember nem száll feketézõ taxiba... – vetettem ellen, és ha szoktam is tévedni, ebben biztos igazam volt. – Ro-do-der... – hallatszott hátulról –, ro-do-der... a fenébe, nem megy – sóhajtott a részeg. – Hová akar menni? – fordult felé Břečka. – Haza... – világosított fel bennünket –, haza akarok menni, fiúk... – e szavak közben fejét közénk ejtette. Ki kellett nyitnom az ablakot, olyan bûzt árasztott. – Mondd azt – dörmögte a fülembe –, mondd azt, hogy ro-do-der-dron...! – Rododendron? – kérdeztem. – Pontosan azt, mondd csak...! – Így hát még egyszer azt mondtam, hogy „rododendron”, és vártam, mi lesz. – Egy oktávval mélyebben mondd – kért meg. – Rododendron! – Szólaltam meg a lehetõ legmélyebb hangon, amit csak ki tudok adni. – Most te! – csapott Břečka vállára. – Rododendron... – mondta Břečka. A pasas egy ideig lehajtott fejjel gondolkodott. – Te vagy a jobb, fiacskám – állapította meg –, te velem jössz! Ugye velem jössz? Adok érte egy százast. Břečka pár másodpercig gondolkodott, majd közölte: – Õ is jön! – és rám mutatott. – És összesen kétszáz lesz, oké? – Oké! – egyezett bele a pasas. – Das stimmt... Kiszálltam velük, mert nem akartam Břečkát magára hagyni ebben a helyzetben, és meg kell mondanom, nekem ez az egész ügy nem tetszett, bár a részeg kétségtelenül nem nézett ki veszélyesnek. De sosem tudhatja az ember. Igyekezett köztünk egyensúlyozni, és folyton azt mutogatta a mutatóujjával, hogy „Pszt!”. A 729

ház kapujában adódtak ugyan gondok, mert képtelen volt megtalálni a kulcsát, jó ideig eltartott, mire kaput nyitott, de aztán már nagyjából klappoltak a dolgok. Eltekintve legfeljebb attól, hogy fel kellett vonszolnunk a lépcsõn, egyik emeletrõl a másikra, és még mindig nem voltunk fent. Enyhén szólva fosni kezdtem. – Te, Břečka, hogy én miért álltam össze veled?! – Lihegtem két emelet között. – Már az elsõ találkozásunk gyanús lehetett volna! – Mit zagyválsz?! – sziszegte Honza a homlokát törölgetve. – Megállítottál a ház elõtt a járdán, és beszélgetni kezdtél velem, emlékszel? Már akkor elgaloppíroztad magad. Břečka neheztelve nézett rám. – Pszt! – mutatta a részeg. – Valamit meséltél nekem, és közben elment mellettünk valaki. Emlékszel? Emlékszel, hogy visszajött, és lekent neked egy rettenetes pofont? És te rá se bagóztál. Nyugodtan folytattad a szövegelést, és amikor eltûnt az illetõ, és megkérdeztem tõled, hogy: „Ki volt az, bazeg?!” azt felelted, „A faterom!”. A részeg mutogatva igyekezett a tudtunkra adni, hogy még feljebb kell mennünk. – Már akkor gyanús kellett volna hogy legyél. Az apák nem az utcán szokták verni a gyerekeiket. Azt meghagyják otthonra. Břečka, te már akkor gauner voltál... – Nyazsgem bazeg! – huhogta Honza. – Pont most jössz ezzel? Fogd meg rendesen, nehogy itt nekünk összetörje magát a lépcsõn! – Komolyan mondom, tele van már veled a tököm, Břečka! – közöltem halkan, de érthetõen. – Ide! – mutatott a pasas egy ajtóra. A névtábláján ez állt: Ing. Stoklasová, mérnök – JUDr. Stoklasa, ügyvéd. – Készülj – szisszent a pasas Honzára, mielõtt megnyomta volna a csengõt. – Bezárkózik a bestia... – morogta –, még a konyhát is bezárja... – Sose adtad vissza a bélyegeimet, bazeg. Két albumot! Vajon hol lehetnek?! De ha én akartam tõled könyvet kölcsönkérni, mindig azt volt, hogy „de csak holnapig!” Menj a francba, Břečka! Egyszer három órára adtál kölcsön egy könyvet. Úgy siettem vele, hogy ki kellett hagynom a leírásokat. Hát miféle olvasás az, ha ki kell hagyni a leírásokat?! – Te vagy az, Vladimir?! – hallatszott pár perc múlva az ajtó mögül. – Igen, kedvesem! – huhogta a férfi magához húzva Honzát. – Hát akkor, kezdd el! – parancsolta neki a szigorú nõi hang. – És háromszor egymás után. Különben alhatsz, ahol akarsz! – Háromszor! – suttogta rémülten JUDr. Stoklasa, és három ujját is felmutatta ámulatában, mintha meg akarna gyõzõdni róla, hogy jól hallotta. – Képes vagy rá, fiam? – kérdezte halkan, és kétségekkel a hangjában, együtt érzõn megbökte Honza karját. – Na, mi lesz már? – szólalt meg az asszony az ajtó mögött. – Rododendron, bazeg! – szólt hirtelen Břečka, és mellette a pasas a szívéhez kapott, és égnek emelte a tekintetét. – Hogyan? – hallatszott az ajtó mögül. 730

– Rododendron, rododendron, rododendron! – szólalt meg Břečka Eduard Haken hangján, és oldalról JUDr. Stoklasa szédelgõ alakját figyelte, aki elismerõen bólogatott, és két százast keresett a briftasnijában. – Itt van! – adta oda Břečkának, és amikor meghallotta, hogy az asszony leszedi a láncot az ajtóról, még sebtében megborzolta Břečka haját, aztán már csak intett, ami annyit jelentett, „most már tûnjetek el!”, így hát nem vártunk tovább, ez volt kiadva nekünk, szép csendben lenyargaltunk a lépcsõn. Mázlink volt, hogy közben senki nem jött, és a kapu nyitva volt még. – Nem is rossz! – ujjongott az utcán Břečka. – Bazeg, két kiló egy fél óra alatt! Ez egyáltalán nem is rossz! Leesett már neked, hogy mennyi lóvénk lesz, ha gyakrabban autózunk?! El kellett ismernem, hogy egész jól sikerült, és valami olyasmit akartam mondani, hogy visszaszívom a gaunert meg a satöbbit, de végül is nem mondtam, mert abban a pillanatban, amikor ki akartam ejteni a számon, abban a pillanatban, amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, leesett az állam. A hátsó ülésen összegömbölyödve ott aludt a kis Aleš, és édesen mosolygott álmában. Egyik kezét a feje alá tette, a másikban a hatalmas pisztolyt szorongatta. – Hát ezért mondta folyton az a pasas, hogy menj arrébb... – szólaltam meg elhûlve. – Břečka, te õrült, tudod, mi történhetett volna, ha véletlenül meghúzza a ravaszt?! – Azt hiszem, megint felmerült egy kis probléma – konstatálta Honza, miközben igyekezett a kis Aleš kezébõl a lehetõ legkevesebb mozdulattal kiszedni a pisztolyt. Én meg csak arra ügyeltem, nehogy lõvonalban legyek, ha esetleg elsülne a fegyver. Aleš felnyösszent, de nem ébredt fel. Břečka óvatosan letette a pisztolyt kettõnk közé a földre, és indított. Hazafelé mentünk, és én csak azt figyeltem, hogy Aleš alszik-e, mert egy csöppet sem vágytunk rá, hogy elbüszkélkedjen azzal, hogy Břečka docens autójában rejtõzött el, és a két jó barát Prágában kocsikázott vele. A legrosszabb az volt, hogy amikor visszaértünk az utcánkba, ugyanoda kellett a ház elé leparkolnunk, ahonnan elindultunk. Lekapcsolt lámpával lopakodtunk, de szerencsére akkor éppen senki sem vett észre minket. – Vedd ki a srácot! – súgta a fülembe Honza. – Addig én eltüntetem az ujjlenyomatokat, hogy késõbb ne legyen zûr... Beültem a kis Aleš mellé, és igyekeztem finoman manõverezni vele, de nem volt könnyû kiszedni, mert tornamutatványokhoz meglehetõsen kevés volt a hely a kocsiban. Na, aztán bezártuk az ajtót, és megálltunk a járdán. – Ez kész! – fújta ki magát Břečka. – Szóval kerestünk kétszáz koronát, és még hõsök is leszünk! Soha az életben nem éreztem magam olyan fontosnak, mint azon az éjszakán, amikor becsöngettünk a kis Aleš szüleihez, és óvatosan átadtuk nekik szendergõ kisfiukat. – Egy bokorban találtuk meg – magyarázta Břeřka egy váratlanul felbukkanó rendõrnek –, innen pár háznyira... – tette hozzá, miközben Alešek mamája sírt, a 731

faterja pedig töltögette nekünk a szlivovicát, egyiket a másik után, majd hálásan szorongatta a kezünket, és gyöngéden simogatta a fegyverét. – Ráadásul be is rúgtunk – vigyorgott Břečka, ahogy leszédelegtünk a lépcsõn. * – Ide hallghass – közölte elgondolkodva Ptáčník –, szinte nincs olyan dolog a világon, amit el ne tudnék intézni, de az biztos, hogy minden járgánynak megvannak a trükkjei, amiket meg kell ismerni, érted?! – Hát pont ezért megyünk, vagy nem? -- Nem értesz! – keseredett el Ptáčník. – Nekem egy kicsit meg kell kóstolnom azt a kocsit, mielõtt elhúzok vele, nem úgy van az, hogy éjszaka csak úgy bevágódunk egy idegen kocsiba, és már tûzünk is el! – Ha fosol, most mondd meg! – hunyorgott Břečka, mire Jirka Ptáčník magába zárkózott, és attól fogva, gyakorlatilag egészen a bírósági eljárásig sértõdötten hallgatott, igaz, hogy valószínûleg mindannyian kussoltunk volna, ha sejtjük, hogy azon a gyönyörû, langyos, illatoktól terhes nyári éjszakán milyen botrányba rohanunk. Elõször is Honza Břečkának el kellett mennie a kulcsért, így kénytelen volt magát alávetni egy jóéjt-puszi jelenetnek, de nekem csak azon járt az eszem, hogy Břečka docensnek tényleg nagyon szenilisnek kell lennie, ha nem gyanakszik, hogy a fia a sokéves hárítás után hirtelen milyen jellemváltozáson ment át. Ptáčník, Víťa és én a kukák árnyékában álltunk elrejtõzve. Víťa az órájára mutogatott, hogy iszonyú késõ van, és rövid úton haza kellene mennie, különben balhé lesz, és kétségbeesetten huhogott, ezért elmagyaráztam neki, hogy ezzel mi is így vagyunk, de ha már egyszer kitaláltuk ezt a baromságot, akkor végig is kéne csinálnunk, és hogy Jirka Ptáčníknak muszáj megismerkednie a kocsival, mert rohadtul közel van a tengeri utazásunk. Víťa csak állt és bólogatott, hogy érti, de közben csóválta a fejét, hogy nem nagyon, de hát mindannyian így voltunk ezzel. Kis idõ múlva Břečka felbukkant a kapuban és ránk szisszent. Az éjszaka lezajlott események összemosódtak bennem, néhány dologra viszont meglepõ módon elég pontosan emlékszem, pedig nem is voltak olyan fontosak, mint például arra, ahogy Břečka ujjai közt megvillant a kocsi slusszkulcsa. Csak megvillant a holdfényben, semmi több, csak ez a pillanat, és mégis belevésõdött az emlékezetembe, talán örökre. Bevágódtunk a Polulárba, és Honza hangos suttogással magyarázni kezdte Ptáčníknak, hogy mi a teendõje. Én hátul ültem Víťával. El kell ismerni, az indulás simán ment, és ahhoz képest, hogy Jirka még sosem vezette ezt a kocsit, kifejezetten pompásan ment neki. Egyáltalán nem volt semmi Břečka-féle halálugrás. Alighogy kiértünk az autóútra, Ptáčník belehúzott, ahogy csak tudott. – Ez az! – ujjongott mellette Honza. – Kakaót neki! Nem piskóta! – kurjongatott, és kisvártatva csatlakoztunk hozzá, naná, hogy Víťa kivételével, õ csak nagyokat vigyorgott és a combját csapkodta. Břečka azt javasolta, hogy menjünk a 732

repülõtér felé, aztán majd meglátjuk. Tény, hogy egyáltalán nem mi voltunk a leggyorsabbak az úton, pillanatonként megelõztek bennünket egy megalázó „Bzzm!”-mel, de nekünk ez most édes mindegy volt, mi mentünk a magunk módján, mentünk, ahogy lehetett, a körülményekhez képest. Csak ültem, és hagytam, hogy a nyitott ablakban a szél borzolja a hajamat. Csak úgy jólesõen elengedtem magam, élveztem, ahogy a huzat az arcomat csapkodja, és azt gondoltam: „Mi a fene hiányzik nekünk? Rohanunk az éjszakában, mint egy kétségbeesett vad csorda, tök mindegy, hová. Miért agyalunk folyton azon, hogy mi sül ki abból, amit csinálunk?” – Te, Ptáčník, tényleg jó vagy! – kiáltotta elöl Břečka, Ptáčník meg csak bólogatott, hogy igen, tudja, hogy jó. – Na, fiúk... – fordult hozzánk hátra –, lassan készíthetitek a fürdõgatyátokat meg a napozókrémet, mert én már világosan látom a tengert a lelki szemeim elõtt. – Én meg azt láttam, ahogy Béďa a sötét pincében ül, és azt mondja „Nem akartam látni, mennyi marad az üveg alján...” Szélvészként száguldottunk a repülõtér felé, és egyszer-kétszer fantasztikus dolog történt, ugyanis sikerült leelõznünk valakit, és a szó szoros értelmében nyerítettünk örömünkben, kinyúltunk az ablakon és fölemelt karral mutogattuk a középsõ ujjunkat, és rémes pofákat vágtunk, hisz nincs az úton bénább annál, mint akit éppen leelõzöl. – Félóra alatt megvoltunk! – dörzsölte a kezét Břečka, amikor megálltunk a repülõtér épülete elõtt. – Fantasztikus, mit ki lehet hozni ebbõl a kocsiból! – Kiszálltunk, és pár percig csak mászkáltunk, és igyekeztünk beleképzelni magunkat egy igazi utazó hangulatába, aki a New York-i vagy még távolabbra szállító repülõre vár. – Most lefelé megyünk, Ptáčník – közölte Břečka, amikor ismét letette a seggét a kocsiba. – Na, ne izgulj, és kakaót neki! – Ptáčník úgy beletaposott a gázba, hogy odatapadtunk az üléshez. – Akkor kapaszkodjatok, fiúkák...! – sziszegte a fogai közt. A Populár vadul felbõgött, és éppen abban a pillanatban, amikor Honza Břečka azt mondta: – Gondolod, hogy a féket kivéve rendben van a kocsi? --, észrevettem, hogy az egyik mellékutcából kikanyarodik egy fehér Škoda, és jóval a jelzõlámpa után megáll a külsõ sávban. Épp magyaráztam valamit Víťának, és éppen csak a szemem sarkából figyeltem, mert nem tartottam jelentõsnek az ügyet. Még arra is emlékszem, hogy Břečka megjegyezte: – Mit mûvel az a nõ...? – amikor egy fehér ruhás alak kinyitotta a Škoda ajtaját és ki akart szállni. Ezt nem lehetett kivédeni. Olyan erõvel rohantunk az ajtóba, hogy vagy húsz métert repült. Hirtelen megfordultam, és majd kitörtem a nyakam, mert tudni akartam, mi történt a nõvel. Láttam, hogy a kormányra borul, és ettõl teljesen bediliztem. – Állj meg! – üvöltöttem Ptáčníkra, de elég lehetelten idõpontban kavartunk az utcán. Belementünk még egy ház elõtt parkoló kocsiba, aztán egyszer csak hal733

kan megálltunk. Jirka Ptáčník úgy zihált, mint egy mozdony, és erõsen a volánba kapaszkodott. Fejét valahová egészen az ölébe hajtotta. Břečka a szemét dörzsölte. – A fenébe... A fenébe... – suttogta, Víťa pedig teljesen elõírásszerûen ült. Szinte mint az iskolában. Keze a térdén, és közben Břečka tarkóját nézte, mintha keresett volna valamit. Egy örökkévalóságnak tûnt, amíg ott vesztegeltünk. Nagyon késõ volt, és a szembejövõ autók a távolban világítottak, de ott voltak, és egyre közeledtek. Ptáčník egyszer csak óvatosan indított, és amikor megállapította, hogy a motor csodák csodájára mûködik, sebességbe tette a kocsit, de aztán meggondolta magát, és elzárta a motort. – Ez így nem megy, bazeg... – mondta Břečkának. – Tudom – sóhajtott Honza, és kikászálódott a kocsiból. – Ez így tényleg nem megy! – szipogta Ptáčník, és a volánra csapott. – Tudom én, a francba, hogy nem megy! Megette a fene! – üvöltötte Honza, és odaszaladt a nõhöz. Az még mindig a kocsiban ült, de már nem borult a kormányra, csak a fejét fogta. Honza megállt mellette, és kérdezett tõle valamit. Súlyos léptekkel utána ballagtunk. Mire megérkeztek a rendõrök, már összehaverkodtunk a nõvel, csakhogy a hekusokat ez nem akadályozta meg abban, hogy vért vegyenek Ptáčníktól, és bevigyenek minket az õrsre. A škodás nõt beszállították a kórházba kivizsgálásra. Nagyon kedves volt velünk, és bár életem legnagyobb botrányába kevert, valahogy nem tudtam rá haragudni. A hekusok bevittek minket az õrsre, és megkezdõdött a fárasztó jegyzõkönyvírás. Břečka ismét formába lendült, és azt a sztorit adta le a hekusoknak, hogy születésnapja lesz a papájának, és azt találták ki az autószerelõ barátjával, hogy megjavítja a papája autóját, mert új féket akartak venni a születésnapjára, és közben folyton azt kérdezte tõlük, lehetne-e, hogy a papája ne tudja meg, mert akkor nem lesz meglepetés. A rendõrök nyerítettek, és csak úgy dülöngéltek a röhögéstõl. – Meglepetés?! – vinnyogtak. – Hát, szép kis meglepetés lesz! És miután Břečka fölfogta, hogy ezt a meccset elveszítette, csak udvariasan válaszolt a kérdésekre. Engem és Víťát egy idõsebb rendõr vett gondjaiba, eleinte fenyegetett, hogy az olyan fickókkal, mint mi, kegyetlenül elbánnak, de aztán lehiggadt, és amikor rájött, hogy Víťa süketnéma, majdnem elbõgte magát, adott neki egy Az íjászat szabályai címû brosúrát és hazaküldte. Engem is hamarosan elengedett, mert nyilvánvaló volt, hogy sem Víťának, sem nekem nem volt jelentõségünk az ügyben. Örültem, hogy Víťa megvárt kint, így együtt indultunk haza. Azóta, hogy belerohantunk a nõbe, egy csomó idõ eltelt, és lassan kivilágosodott. A kutatóintézet mellett baktatva meghallottam a kakast, és komolyan mondom, ilyen borzalmas, egyenesen majrés kukorékolásra azért nem számítottam. BALÁZS ANDREA fordítása

734

MILOVAN DANOJLIĆ

Levelek Amerikába Egy szerbiai kisvárosba hazatelepült nyugdíjas levelek sorában számol be Amerikában maradt – szintén a hazatérés gondolatával foglalkozó – barátjának itthoni tapasztalatairól. Sorai tele vannak megértéssel, a szülõföld iránti szeretettel, a leveleibõl kialakult összkép mégsem egyéb, mint a szocialista Jugoszlávia kemény kritikája, amelybõl egyetlen következtetés vonható le: eszedbe ne jusson hazajönni, kedves barátom, aki annyi idõt töltött távol a Balkántól, mint te, az megérteni is képtelen mindezt, nemhogy megszokni. Rövid látlelet a balkáni viszonyokról (egy a sok hasonló közül): „Balkáni szemszögbõl – ahol a lomhaságot az elmélyülés és bölcsesség jelének tekintik – a nyugati civilizáció könnyelmûnek és felületesnek, sekély primitivizmusba sikkadtnak látszik. Nálunk minden olyan nehéz, egyetemes, mély és fárasztó, hogy az egész nekirugaszkodás fölöslegesnek, merõ hiúságnak tetszik. Amit akarnál, azt nem lehet, amit lehetne, azt nem mered, amit mernél is, lehetne is, az nem éri meg a fáradságot. Odaát meg folyton nyüzsögnek, mindent lehetségesnek tartanak, ha hibáznak, akkor sem dõl össze a világ, nem keresnek bûnbakot sem a társadalomban, sem a történelemben, egyéni pechként könyvelik el, s máris belekezdenek valami másba, másképpen. Itt még attól is ódzkodnak, amit meg tudtak volna csinálni. A mi levegõnk kigyógyítja az embereket a hiúságból, a reménybõl, a becsvágyból. Odaát még a tolvaj is olyan ártatlanul fog munkához, mint Ádám apánk. Itt pedig úton-útfélen éreztetik veled, hogy fölösleges vagy, hogy a verseny már úgyis eldõlt, és sem az idõpont, sem az alkalom nem megfelelõ, hogy nem érdemes, és nem is kell. (…) Ez a Balkán, kedves Petrović barátom, a Balkán végighúzódik mind a hat világrészen, talán már a világûr is balkanizálódott, már minden Balkán, egy-két oázist kivéve, ahol menedéket találtak azok a szerencsés kevesek, akikkel végképp nem értjük meg egymást.“ Amit Danojlić szerb létére a szerbekrõl elmond ebben a könyvében, szinte az utolsó betûig kiváló adalékul szolgálhatna egy nemzetszociológiai tanulmányhoz. Ugyanakkor érdekes – helyenként nagyon szellemes is –, ráadásul hiteles, mert nem a kívülálló pozíciójából bírál – bár Danojlić akkor már Párizsban élt –, hanem belülrõl, önmarcangoló kétségek között. A könyv ismeretében sok minden világosabb lesz elõttünk a közelmúltban lezajlott háborúkkal, a boszniai és koszovói tömegmészárlásokkal és a NATO-val való öngyilkos szembeszegüléssel kapcsolatban is. SZ. K.

735

Hatodik levél Ki meri magát hozzánk mérni? 1981. június Nincs olyan teremtménye e világnak, amely ne azt hinné, hogy élete valamely felsõbbrendû cél érdekének van alávetve. Az erdei fa legutolsó levelében is ez a nemes küldetéstudat feszül. Ha nem volnánk ennyire érthetetlenül meggyõzõdve saját fontosságunkról, elmenne a kedvünk a lélegzéstõl, a járástól, az evéstõl is… Micsoda önbizalomra van szüksége egy-egy törzsnek vagy népnek az önfenntartáshoz, a fennmaradáshoz! Elvárni tõlük, hogy lemondjanak errõl az önimádatról, annyit jelentene, mint megfosztani õket a létfenntartás alapvetõ feltételétõl. Az erõs öntudat, ha mégoly ingatag alapokon nyugszik is, életerõt ad, a túlzásba vitt önbírálat pedig fékez és öl. A hazafiúi öntömjénezés, melyet a kívülálló olykor nevetségesnek vagy bosszantónak tart, segít az egyszerû embernek helyreállítani méltóságát, fegyvert ad a kezébe a túlélésért vívott harcban. Azzal viszont, hogy ha kényszeredetten is, de elismeréssel adóztunk ezen egyéni és közösségi önzésnek, még nem mentesültünk azok alól a kötelezettségek alól, melyek céljai a puszta létfenntartás követelményei fölött állnak. Minthogy lelkünket valamelyest már átvilágította az értelem, igyekszünk féken tartani az önzésünket, hogy ne vétsünk azon mércék ellen, melyek életünknek felsõbbrendû jelentést kölcsönöznek. Minden nép szûkkeblû, önzõ és narcisztikus, de a komoly, érett népekre nem csupán ez a jellemzõ. A kis népeket kétszeresen lejáratja az etnocentrikus hõzöngés: nevetségessé teszi õket, és ahelyett, hogy feledtetné, csak még jobban hangsúlyozza kicsiny voltukat. Hogy az én szememben ki számít komoly népnek? Igyekszem a lehetõ legegyszerûbben válaszolni: az az emberi közösség, amely különféle közhasznú tevékenységével bizonyítja a saját értékét. Nagy és nélkülözhetetlen mûveket mi már régóta nem hozunk létre. Számtalan zavarba ejtõ ellentmondásunk már odaát is gyakran szóba került vitáink során, itt azonban lépten-nyomon beléjük lehet botlani. Toleráns népnek valljuk magunkat, s nem is ok nélkül, ugyanakkor igen keveset tudunk másokról, és semmi hajlandóságot sem mutatunk arra, hogy megtanuljuk azt, amit nem tudunk. Továbbá: bátor és szabadságszeretõ nép vagyunk, mégis megesett velünk, hogy évszázadokon át eltûrtük az idegen igát. Okosak vagyunk, közben egyetlenegy nagy embert sem adtunk a világnak. Én magam is hajlok rá, legalábbis részben, hogy elhiggyem, a fenti erények valóban jellemzõk ránk, és nem is igen tudok mit válaszolni az ennek ellentmondó, ezt megkérdõjelezõ tényekre. A közösség és az egyén lelke összetett, minden nép egy kicsit ilyen is meg olyan is, de a nagy népek valahogy könnyebben viselik el bonyolultságukat, mint a kicsik. No 736

de én nem arról akarok beszélni, hogy milyenek is vagyunk valójában, hanem arról, hogy milyennek képzeljük magunkat. Mi a világ valamennyi népénél különbnek tartjuk magunkat. Jelszavunk az ír Sinn Fein (Csak Mi) parafrázisa. Az írek az idegenek elleni harcban tûzték zászlajukra e jelszót, mi viszont a szomszédaink elõtt hangoztatjuk. Az angolok, németek, hollandok, írek, svédek, olaszok és zsidók felépítették Amerikát, a mi ágrólszakadt kivándorlóink meg öles betûkkel írják ki ohiói vagy illinoisi házuk homlokzatára, hogy Niko nema što Srbin imade!1 Önimádat dolgában csak a zsidók elõznek meg bennünket, de nekik legalább van mivel dicsekedniük: az egyetemes kultúra egyszerûen elképzelhetetlen az õ hozzájárulásuk nélkül – ezt a mi közremûködésünkrõl korántsem lehet elmondani. Derûs, kajánság nélküli gõg ez a miénk. Hogy nem restell olyasmivel dicsekedni az én derék honfitársam, amije senkinek sincs, morfondíroztam magamban, mi van, ha a szomszédja megkérdi tõle, mit jelent ez a felirat a házán? National pride, nemzeti büszkeség, mondják az amerikaiak, és legyintenek rá. Én meg hozzátenném: és a talajukat vesztettek bánata és keserûsége; ezzel emlékeztetik magukat arra, hogy voltak valakik, számítottak valamit, valahol, valamikor. Nem tudom, nevessek-e vagy sírjak. Õk a legszebbek, legbátrabbak, a legleleményesebbek. Honnan ennyi önteltség bennük, kérded magadban. Lehet, hogy valóban valami különbre, jobbra lennénk hivatottak, csupán a véletlen játéka, hogy ott vagyunk, ahol, és olyanok, amilyenek, és nem tudunk belenyugodni a sorsunkba. Tisztázni kéne már végre a helyzetünket, legalább önmagunk elõtt, de hát nem fûlik a fogunk hozzá, ellenséges szándékot sejtünk minden effajta kísérlet mögött. Ha valami kínos dologról beszélünk, tisztázás helyett inkább elmaszatoljuk a kérdést egy csomó kétértelmûséggel, abbeli reményünkben, hogy ily módon eltüntethetjük a nehézségek nyomait. A teljes valósággal való szembenézés halomra döntené azt a kis belsõ biztonságérzetünket is, ami, ha önámítás árán is, még megmaradt bennünk. Megsejtvén az elmarasztaló ítéletet, védõhálót szõttünk magunk köré csalásból és öncsalásból; olyan helyre suvasztjuk be a kellemetlen tényeket, ahol a legkevésbé árthatnak nekünk. Levitézlett hétszilvafás nemesek vagyunk. Birtok s alattvaló nélkül, úrnak nem igazán urak, szolgálni meg senkit sem akarunk. Képességeinket ez idáig még nem bontakoztattuk ki, tehát korlátlanoknak tekinthetõk. Ha valami megvalósult, azzal önnön mértékét is meghatározta; képesség tekintetében azok állnak a legjobban, akik eddig a legkevesebbet produkálták. A teljes igazsággal való szembesülésbõl pillanatnyilag több kárunk volna, mint hasznunk. Kérkedéssel védekezünk az ellen, hogy rá kelljen ébrednünk valódi helyzetünkre. Az önbírálat csak akkor ér valamit, ha a nehézségek leküzdésére hivatott erõ is áll ott mögötte; erõ és elszántság nélkül szembe-

1

Hazafias nóta egyik sora: Amije a szerbnek van, senki másnak nincs e világon (a ford.).

737

nézni a teljes igazsággal kész öngyilkosság. A nagy népek elég erõsek ahhoz, hogy a kíméletlen önkritikát is a hasznukra fordítsák. Nekünk viszont se erõnk, se eszünk hozzá; gyengéden végigszimatoljuk magunkat, csukott szemmel élvezve a saját szagunkat. Erõnk kevés, csúcsaink alacsonyak, a lomha agyú többség ránk tukmálta mércéit, a saját feje magasságába állította a lécet, mindent önmagához mér. Magunkat sem leljük önmagunkban, és olyanoktól várunk segítséget, akik semmit sem tudnak rólunk. Kábán tapogatózunk, azt sem tudjuk, merre forduljunk. Minden öszszekeveredett, ugyanabban az emberben egyszerre váltogatja egymást aljasság és tisztesség, félelem és ravaszság, kegyetlenség és gyöngédség. A lelkületünk is mintha csak a rajtunk ülõ átkot tükrözné, mely tespedésre kárhoztat, s nem enged bennünket valami tisztább, jobb felé indulni. Lelkünk önmagát emészti, kétértelmûségektõl terhes, s ahelyett, hogy fölszabadítana, örök adóssorba taszít bennünket: már azt sem tudjuk, kinek mivel tartozunk, holott minden pillanatban készen kellene állnunk a törlesztésre. Bármilyen alázatos is a lelkünk, már az alázatosságával is erõszakos; amennyire behódoló, legalább anynyira hódító is. A mi népünk jó és boldogtalan, azért jó, mert boldogtalan, márpedig ilyenfajta jósággal nem sokra megy manapság az ember. Hamar meghatódik és könnyen ígér, többet vállal, mint amire képes, azért ígér, hogy a kedvedben járjon, aztán lesz, ahogy lesz, úgysem rajta múlnak a dolgok. Lyukas zsák a lelke, hol ez pottyan ki belõle, hol az, ettõl örömödben elérzékenyülsz, attól pedig megüt a guta. A magunkfajta az utolsó ingét is odaadná, az igazságért az életét is feláldozná. Csak akkor van bajban, ha ennél kevesebbet kérnek tõle. Alig várja az alkalmat, hogy valami rendkívüli helyzetben tanúbizonyságot tehessen hõsiességérõl, de közben a kisujját sem mozdítja, hogy a környezetével szemben megbízhatóbb és lelkiismeretesebb legyen. Szívesen megtenné, ha lehetne, és igyekezne, ha alkalma volna rá, de elvárja, hogy ne aszerint ítéljék meg, ami valójában, hanem aszerint, ami lenni szeretne. Mindig egy fejjel önmaga fölé nõve lebeg az ûrben. Török átok, Csáky szalmája, tedd ki, hadd hûljön, erre rövidebb, arra hamarabb, majdcsak elmúlik ez is, egyik kutya, másik eb. Vérünkbe ivódott a balkáni szellem! Bašibozluk, murdarluk, baksuzluk,2, mondogatja Paligorić, s közben eltorzul az arca, mintha most húznák karóba az anatóliaiak. Bozluk, darluk, suzluk3 – zsíros és faggyús képzõk, szinte árad belõlük a pirított hagyma- és az izzadságszag, harsog belõlük a horkolás, mint az ablaktalan, földbe vájt putriból. A tunisziak megesküdnek rá, hogy õk készítik a legjobb salátát a világon, a marokkóiak ugyanezt állítják magukról, az örmények nemkülönben, rólunk, szerbekrõl nem is beszélve. Közben az egész nem több, mint apróra vágott, majd összekevert, és többé-kevésbé hasonló módon ízesített paradicsom, paprika és hagyma, amelyet mi szerb salátának hívunk, a görögök és macedónok pedig, mi2 3

Tucizmusok a szerb nyelvben. Garázdaság, félmunka, balszerencse (a ford.). Luk = hagyma (a ford.).

738

után meghintették egy kis sós juhtúróval, valóságos civilizációs-konyhamûvészeti remeket nyernek belõle, amelynek különlegességét készek akár fegyverrel is megvédeni! Isten õrizzen efféle vitákba bocsátkozni! Ha arra figyelsz, mit mondanak a honfitársaid, felfordul a gyomrod, ha arra, mivel érvelnek a többiek, végigfut a hideg a hátadon. A fajtájabelit mindig közelebb érzi magához az ember, de minél közelebb van hozzád, annál terhesebb néha: miután tökéletesen megérted, még undorítóbbnak találod ostobaságát. A lelkem legmélyén néha még föllelem közös múltunknak egy-egy jelenetét, amely büszkeséggel tölt el, amibõl ihletet meríthetnék, de hát mi értelme volna eldicsekedni vele mások elõtt? Azért vagyok szerb, mert nem tudok más lenni: megpróbáltam fölcsapni amerikainak, de nem sikerült. Minden népet annyi illet meg, amennyit megérdemel, itt meg állítólag kiharcolták, amijük van. Nem tartozol a néphez, nem tartozol a vezetõkhöz, nem tartozol önmagadhoz sem. Ki vagy hát, kérdezed akkor, és hol a helyed? A néplélektan gyenge lábakon álló tudomány. Bármilyen jellemvonását veszed egy népnek, rögtön ott kísért a kétség, vajon nem jellemzõ-e rá valamely másik, az elõzõvel ellentétes tulajdonság is. Az egy-egy nép erényeire vonatkozó megállapítások rendszerint az ellenpéldák elhanyagolása árán születnek. Leginkább a napról napra változó személyes tapasztalatainkra és a nehezen indokolható általános benyomásunkra támaszkodunk. Marad a tanúvallomás, de közben nem szabad elfelejtenünk, hogy magunk is részei vagyunk annak, ami fölött törvényt ülünk. Egész népemet magamban hordom, mint ahogy bennem van az egész emberiség is; népem közvetlenebb, az emberiség általánosabb módon. Népem hibái az én csúnyán felnagyított és történelmi vetületû fogyatékosságaim. Ha sommás benyomásom nem csal, népünk pillanatnyilag valamiféle kedvetlen vegetálás állapotában leledzik. Ez eltarthat ötven, de akár száz évig is: számára ezek percek, számomra egy örökkévalóság. Ezért vagyok türelmetlen: szeretném, ha még életemben meghallhatnám felgyorsult, mély lélegzetét. Õ viszont érti a módját az energiáival való takarékoskodásnak és az ésszerû pazarlásnak is a nehéz idõkben. Hallgat és vár. A már különben is megingott értékrendet az új próféták utópiával, zûrzavarral, hazugsággal és egyéb, a néptõl nem egészen idegen bohóságokkal színezték, most meg kell várni, hogy leülepedjenek a dolgok. Ez a század megbolygatta a parasztságot, kimozdította évezredek óta megszokott helyérõl, és a városok peremén, az országutak mentén telepítette le. Igyekszik feltalálni magát, megkönnyíteni gyermekeik életét. Még ha vakon kóborol is, valami irányt azért tart, bármilyen nehezére esik. Az a fontos, hogy mozogjon, akármerre halad; s ahova kiér, az lesz történelmileg elrendelt célja. A lelke egyelõre csak egy-egy sóhajjal vagy merengõ tekintettel ad jelt magáról; e pillanatokban szokott földerengeni benne létének legmélyebb értelme. Csodálom Vuk Paligorićot: hogy nem fárad bele? Soha egy percre nem ébred benne kétely? Én, ha másért nem, merõ unalomból elindulnék az ellenkezõ 739

irányba. Hadd lám, hogy fest az egész, ami annyira a szívemhez nõtt, ha a feje tetejére állítom!... Neki azonban nincs érzéke az efféle kísérletekhez. Õ a maga kis Szerbiáját egyirányúan, egyértelmûen és együgyûen szereti. Vajon az ilyen egy tömbbõl faragott emberek magasabb vagy alacsonyabb rendû lények-e, mint mi, a szõrszálhasogatók. Graham Greene is szereti a hazáját, ahogyan tõle telik; hazaszeretete azonban megengedi, hogy kiálljon egy hazaáruló mellett, aki egykor jó barátja volt. Amikor Philby, a kém kiszökött Moszkvába, Greene készségesen ajánlotta emlékiratait az angol olvasók figyelmébe. Igen, elárulta a hazáját, mondja a kötethez írt elõszavában, de vajon ki állíthatja magáról, hogy még sohasem árult el valakit vagy valamit, ami a hazánál is értékesebb? Paligorić döbbenten hallgatja szavaimat. És maga még csodálja is ezért, kérdi tõlem hunyorogva, mintha vakító fény bántaná a szemét. Bizonyos értelemben csodálom, felelem. Mire õ: Szóval ide jutottunk, már dicsõítjük is az árulást! Nem minden árulás, ami eltér a maguk fennkölt hazafiúi szabványától! A szülõföld iránti hûség szép erény, de tudok más emberi jó tulajdonságokról is. Szép dolog, ha a barátodhoz is hû tudsz maradni, akkor is – kivált akkor! –, amikor a hazája elítéli és kiveti magából, mint egy idegen testet. Philby rühes kutya, maga vált ki a falkából, országa meg is átkozta érte: a barát azonban barát, nincsen joga ítélkezni. Philby orosz kém, Greene katolikus, de mindketten elsõsorban emberek. Ne is tagadja, maga határozottan rokonszenvez az árulással és az árulókkal – mondja Paligorić kevés meggyõzõdéssel –, kiérzem a hangjából a csodálatot... Nem Greene és nem Philby számít, mondom, én igenis csodálattal adózom annak az országnak, ahol az ember megengedheti magának, hogy védelmére keljen a barátjának, mindvégig kitartson mellette, még akkor is, ha a közvélemény joggal árulónak bélyegzi. Greene védelme természetesen olcsó szofizmusra épül: ha ezt elárulhatom, miért ne árulhatnám el azt is? Ez minden, amit okkal-joggal elítélt barátjáért tehetett. Felmentést kér az esküdtszéki tagság alól, küldött egy utolsó baráti üdvözletet is, és ezt a saját hazájában írta alá. Nagyon kellett hinni az emberi szellem természet adta fontosságában, a szabadságban, a szabadságért vívott harcban, hogy ilyen magas szintû tolerancia alakulhasson ki a közéletben. Hogyne csodálnám akkor azt a társadalmat, ahol sikerült ezt valóra váltani! Hiszen éppen az ilyenfélék, mint ez a maga Philbyje és Greene-je, döntik romlásba Angliát, dohog tovább Paligorić. Nem, mondom én, pont az efféléknek köszönheti majd Anglia, ha mégsem pusztul el. Az, hogy egy országban az ember nyíltan a védelmére kelhet elítélt és megbélyegzett barátjának, azt jelzi, hogy annak az országnak egészséges és szilárd intézményei vannak. Mintha zavarba jött volna. Elgondolkodva hümmög: õk azért egészen mások... Hiszen éppen azért becsülöm õket, mert mások. Nézze, ez a másság nem az égbõl hullott az ölükbe; évszázadokig kellett gyomlálgatniuk a gondolkodásukat, fenniük az elméjüket, különbséget tenni a fontos és a mellékes között, hogy végül 740

olyan intézményeket építhessenek ki, amelyek tisztességesebbé és szabadabbá teszik az egyént, mint amilyen az természetes hajlamai és képességei folytán lenne, aminthogy másutt viszont bizonyos más intézmények még annyira sem hagyják embernek lenni az egyént, amennyire lehetne s kellene... Elszégyelljük magunkat, hogy ilyen sokat fecsegtünk, és jótékony hallgatásba merülünk. Lukić kihasználja a csendet, és közli velünk újságolvasás közben támadt újabb gondolatát. Egész világrészek kelnek fel és tépik le láncaikat, jelenti ki minden bevezetés nélkül, valószínûleg a dél-afrikai köztársaságbeli, indiai és libanoni zavargásokról tudósító kishírekbõl szûrte le ezt. Paligorićnak ma rossz napja van, a haladás kérdésén meg különösen felbosszantja magát mindig. A négerek, mondja inkább maga elé, mint Lukićnak, azok lehet, hogy valóban letépik a láncaikat, mi, szerbek meg éppen most süllyedünk újabb rabságba. Jobban tennék, ha inkább itt néznének körül egy kicsit, a maguk háza táján; a Koszovóból kivezetõ utak feketéllenek a sok menekülttõl, maguk meg Afrika nyomorán sopánkodnak… Lukić hallgat. Koszovóban nagyot csalódott, az ott történtek mély sebet ejtettek politikai filozófiáján. A háború elõtt mindent kristálytisztán látott. A háború után lelkesen támogatta a néphatalom döntéseit, melyek széles körû jogokkal ruházták fel a nemzeti kisebbségeket. Önrendelkezés, ami semmiképp sem jelenthet elszakadást, de azon kívül a legteljesebb önállóságot… Miért akarna valaki elszakadni, amikor itt él a legjobban? Ennek, ami most vagy két hónapja folyik Koszovóban, egyszerûen nem lett volna szabad megtörténnie. Maga sem tudja, mit gondoljon az egészrõl… Csak tisztességtelen ember állíthat olyat, hogy nálunk nem történt elõrelépés a háború után, mondja, hogy kitérjen a Koszovóról való beszélgetés elõl. Paligorić kedvetlenül replikázik: Zamíbiában is volt elõrelépés… és aztán? Nem Zamíbia, hanem Namíbia, javítja ki Lukić. Paligorić: Zambia , Zamíbia, Namíbia – egykutya. Maga mit szólna hozzá, ha valaki összetévesztené Szerbiát Bulgáriával, kötözködik Lukić. Paligorić: Akinek egy csöpp esze van, nem tévesztheti össze Szerbiát Bulgáriával. Namíbiát meg Zamíbiát viszont összetévesztheti! Elõvesz egy zsebnaptárt, pápaszemet biggyeszt az orrára, és belekezd egy rasszista kiselõadásba, melynek egyetlen célja, hogy felbosszantsa Lukićot. Ezeket az országokat maga az Isten is összezagyválta, amikor megteremtette, de komoly rendeltetéssel nem ruházta fel õket, mondja emelt hangon, majd olvasni kezdi: Bahrein, Wallis, Quo vadis, Fortuna, Frtutma, Barbados, Barbuda, Turks, Kajak, Benin, a hõs benini nép, mely évszázadokig nyögött idegen iga alatt, s ma saját fiainak elnyomását tûri el, aztán Afari, Isa, Pur és Homou, Bhutan, Etán, Metán, Propán, Chomore, Kajman, Guam és Burundi, Suriname, élén Sirimavo Bandaranaike asszonnyal, nem, õ Ceylon élén áll, csakhogy Ceylon már nem Ceylon, hanem Srí Lanka, aztán itt ez a Bleiz, a blézer õshazája, Lesotho, Macao és Kakaó, Nauru, Ruanda, Uganda, Swaziföld, Kváziföld, Tonga, Timor, Maldivi, Malawi és Brunei, Malvin-szigetek, ha Argentínából nézed, Falkland-szigetek, ha Angliából, a lecsúszott nagyhatalom utolsó kis mentsvára… 741

Díszes társaság, aki közéjük keveredik, még azt is elfelejti, hogy hívják! Idegenek húzták meg a határaikat, vonalzóval, s most e vonalzós határaik mögül vívják bõsz harcukat a vonalas – lenini – önrendelkezési és elszakadási elvekért. Ha a vallás kerül szóba, Paligorić csaknem tökéletesen egyetért Lukićtyal: Istennek vége! Észrevétlenül halt meg, minden különösebb törés és elméleti csinnadratta nélkül, alig keltve némi visszhangot a mûvészetben és a bölcseletben. Oroszországban jó száz éve haldoklik, s máig sem adta ki a lelkét, nálunk meg csak elhunyt csöndesen, és oda sem figyelt senki. Errefelé valójában sosem hittek igazán a létezésében, s most, hogy végleg bebizonyosodott, hogy nincs, s nem is volt, sok embernek nagy kõ esett le a szívérõl. Paligorićnak, Lukićtyal ellentétben, vannak bizonyos fenntartásai Istennel kapcsolatban: valamilyen sátánnak csak kell lennie… Isten vagy sátán, egyre megy. Lukić nem enged: egyetlen élõ ember sem látta még Istent! És ami Descartes-tal történt 1619. november 10-én? – emlékeztetem. Nem jön zavarba, Descartes zseni volt, de korának elõítéletein nem volt ereje felülemelkedni… És magának van rá ereje? – kérdem. Azt hiszem, hogy van… Különben is Descartes-nak lázálmában támadt az a látomása… Lukićnak volt már néhány lázálma életében, de Isten egyikben sem jelent meg elõtte. Egyszer arról álmodott, hogy egy magas szárú kivirágzott nõszirom két sárga tyúkkal viaskodott – ez volt eddig a legkülönösebb látomása, és aligha hihetõ, hogy bármi köze is lenne Istenhez. Le kell vetkõznünk mindenfajta elõítéletet, ez az ember felszabadulásának alapvetõ feltétele, mondja tanárosan, mint aki jól ismert algebrai szabályt diktál. És mit csináljak, kérdem, ha én, mondjuk, nem akarok felszabadulni? Az igazat megvallva nem akarok: aki felvilágosít, az elpusztít; elhamvadok a tudomány tüzén! Szükségem van a magam kis babonás félelmére; ez tart egybe, ez tart meg a helyemen. A maga helyében azért elgondolkodnék egy kicsit azon, mi lehet az oka, hogy egy Pascal, egy Leibniz, egy Einstein például hitt valamilyen felsõbb lényben, én meg nem hiszek? Csak nem képzelem, hogy okosabb vagyok náluk? Lukić: Én, személy szerint, nem vagyok okosabb, de a kor, amelyben élünk, az övékéhez képest vitathatatlanul elõbbre van… Igaz, mondom, csakhogy Einstein is ebben a században élt… Lukić: A nagy ember sem mindenben nagy. Neki is megvannak a maga korlátai. A nagyoknak vannak korlátai, Vita Lukićnak pedig nincsenek. Ritka példánya a harcos istentagadóknak. A magunkfajta, ha nem hisz is, általában nem szívesen nyilatkozik vallási kérdésekben. Ha van Isten, jó, ha kiderül, hogy nincs, úgy is jó, nem feltétlen hívõk, nem sokat veszítenek. Gyönge hitû népünk hitetlenségében sem tûnik ki. A paraszt megadja az egyháznak, ami az egyházé; a természettel való közvetlen érintkezése során megérezte, hogy nem véletlenül pottyant a földre, s hogy van valaki, valahol a mindenség közepén, akinek majd számot kell adnia mindenrõl. A legmesszebb a népnek az a része rugaszkodott el Istentõl, amely házát, földjét otthagyni kényszerülvén nemrég telepedett le a városokban; 742

ezek az atyafiak nem tisztelnek se Istent, se embert. Ilyenek egy csoportjával hozott össze a sors pár évvel ezelõtt Amszterdamban. Tíz-egynéhány napot töltöttem egyszer Amszterdamban. Ez akkortájt volt, amikor néhány hónapig erõsen kacérkodtam a gondolattal, hogy veszek egy nyomdát, és indítok egy hetilapot. Találtam a Herald Tribune-ban egy apróhirdetést: egy holland úriember megvételre kínálja a nyomdáját, teljes felszereléssel együtt. Írtam neki, válaszolt is mindjárt, és meghívott, nézném meg a gépeket. Elmentem. A nyomda nem a csúcstechnika mintapéldánya, de kitûnõ állapotban volt, és az árát sem drágállottam. Alkalmi vétel, hajtogatta a pirospozsgás tulajdonos, s én is rábólintottam. Akkor oké? Nem oké, mondom. Másodjára is enged valamit az árból, én meg a kínok kínját élem át: a dolog hivatalos részét még nem intéztem el, biztató ígéretem sincs. A határig nem gond a szállítás: gyors és olcsó. Hanem utána aztán kezdõdik a kilincselés a különféle igazolásokért, bizonylatokért, határozatokért és engedélyekért; öt-hat rendszerint hiányzik, közben lejár a korábbiak érvényességi ideje, válthatod ki újra õket, a linotype-ot meg ott eszi a rozsda a vámon, az idõ is elromlott, zuhog az esõ. Istenem, minek kellett nekem Amszterdamba jönnöm? Történetesen karácsony tájára esett az utazásom. Szenteste sétáltam egyet a belvárosban. Az egyik templom elõtt kisebb csoportra lettem figyelmes. Harmincegynéhány feketébe öltözött honpolgár sorakozott fel a lépcsõn, mint a fényképezkedni készülõ diákok az évzáró ünnepségen. Egyesek égõ gyertyát tartottak a kezükben, mások éhezõ néger gyerekek nagyított fényképét. Vézna karok, puffadt hasak, kerekre nyílt szemek. Harminc-egynéhány holland a karácsonyi ünnepek végigkoplalásával akarta felhívni polgártársaik figyelmét az éhezõkre. Szolidaritásnyilvánítás a távoli szenvedõkkel. Míg mások jókat esznek a gesztenyével töltött pulykából, õk éheznek. Ebben a pillanatban kisebb embercsoport nyomul közénk. Honfitársaim. Talán turisták, vagy hivatalos küldetésben vannak. Hazai ízû szavak röpködnek a levegõben. Kínosan feszengek. Se megszólítani nincs kedvem õket, se fapofával kihallgatni a beszédüket. Az, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, közelít is minket egymáshoz, ugyanakkor le is csupaszít, de arra nem ok, hogy ismeretlenül odacsapódjak hozzájuk. Mit mondhatnék nekik? Hogy én is az õ kutyájuk kölyke vagyok? És akkor mi van? Sunyi módon hallgatózni nem illik. Félek, lerí az arcomról, hogy értem õket. Hülyén hangzik, de így van… Odébb húzódom pár lépésnyire, éppen anynyira, hogy ne keveredjen a lélegzetünk, de még halljam, lássam õket. Mit akarnak ezzel a sok gyertyával, kérdi az egyik. Éhségsztrájk, magyarázza a másik. Zavartan néznek egymásra, csodálkoznak. Ilyen nálunk nincs. Arcukról lehervad a mosoly – ha egy magunkfajta egyszerû ember nem ért valamit, rögtön elszontyolodik. Aztán az egyik – az istentelenebbek közül való – nekibátorodik: Az igazságért harcolnak, mondja és kacsint hozzá. Erre aztán fellélegeznek mind. Ha a háború utáni években bármit is megtanultak, az éppen az, hogy az igazság bajnokait, bárki legyen is az, mindig fenntartással kell fogadni. Az igazságért folyó 743

harc rég lezárult, a kimenetelét is tudjuk… Ennek a leányzónak szerintem valami másra volna szüksége, mondja egy kopaszságát franciasapkával leplezõ tömzsi atyafi, bozontos szemöldökét egy áttetszõ fülû magas lány felé rándítva. (Isztambultól nyugatra egyre áttetszõbb és érzékenyebb bõrû emberekkel találkozol: a szappannal való mosakodás szokása évszázadok folyamán beleivódott a génjeikbe.) Nem árt neki egy kis fogyókúra, jegyzi meg szellemeskedve a másik. A sovány, a vezér meg kijelenti: Õk éheztették ki Afrikát, ideje, hogy megtudják maguk is, mi az éhség! Elnézem õket így hátulról. Félkörben állnak. Mindegyiken télikabát, rajta jókora hasíték hátul, a hasíték fölött tekintélyes domborulat. Nem tudom, észrevetted-e, milyen engedetlenül kiálló fenekû népség a miénk. Minden tiszta, rendes rajtuk, de a feszülõ kabáthasítékuk, a csípõjükben lapuló örökös készenlét – ugrani, fölkapni, eliramodni –, arról árulkodik, hogy a lelkük korántsem nyugodott még meg. Míg le nem lappad a fenekük, nem fognak kikecmeregni a nyomorból. Az efféle látvány zavarba hozza a magunkfajtát. Szolidaritási sztrájk: flancos egyénieskedés és nyíltság – márpedig az individualizmus és az egyenes beszéd nem túl becses erények nálunk. Kivonulni az utcára pusztán vélemény-nyilvánítás céljából, köszönöm, nem, ez túlzás, ízléstelenség. Az utcai tüntetés nálunk nemcsak tilos, de pszichológiailag is távol áll derék honpolgárainktól. Errõl is az állam gondoskodik: a tüntetésre való felhívást öt nappal elõre szétküldik, az újságok címoldalon jelentik be, az iskolákban takaros kis transzparenseket, nagyított fényképeket és papírzászlócskákat osztanak szét, s minthogy a tüntetések tömegesek, az egyénnek nem kell szégyenkeznie, hogy kivonult: észre sem veszi senki abban a nagy tömegben. Tiltakozni általában a dél-afrikai faji megkülönböztetés meg az arab területek megszállása ellen szoktunk. Kiállni ide a templom elé kis csoportban, gyertyával és ákombákomos jelszavakkal – nem, ezt nem a mi honfitársainknak találták ki: nevetséges és illetlen. Két, merõben ellentétes felfogás a szabadságról, a nyilvános fellépésrõl – két másfajta kultúra. Az egyik oldalon szükségben és ínségben él a nép, ahogyan mer és ahogy hagyják, a másik oldalon az egyén igyekszik kitûnni, részt vállalni a közös ügyért érzett felelõsségbõl. Nem, kedves Petrović barátom, én nem bocsátkozom a két felfogás értékelésébe, csak megvizsgálom és összehasonlítom õket. Ezek itt a templom elõtt mindkét lábukkal a földön járó idealisták, amazok, a nézõk meg talajukból gyökerestül kitépett és a történelem légüres terébe vetett pragmatisták. A mi honfitársaink százévenként egyszer tömegesen feláldozzák az életüket a szabadságért és az igazságért, de harminc órát állni egy templom elõtt, azt még nem próbáltak soha. Innen az a zavart lenézés a pillantásukban, ahogy a hollandokat figyelik. Sok hasznuk lesz az afrikaiaknak ebbõl az egészbõl, hallom a sovány fickó megjegyzését. Mit képzelnek ezek egyáltalán magukról, teszi hozzá a franciasapkás fölényesen, mintha kisgyerekekrõl volna szó, akik a felnõttek számára érthetetlen játékba kezdtek. 744

Késõbb, a szállodai szobámban, miközben a mosdó fölötti tükörben meg-megvillan egy mozireklám vörös fénye, eltöprengek: honnan ez a zavar honfitársaimban az ártatlanság és szabadság láttán? Mi hasznuk az afrikai gyerekeknek az egészbõl, kiknek képzelik magukat egyáltalán ezek a tüntetõk? Nos, a gyerekek annyit nyernek belõle, amennyit az emberiségnek – melynek maguk is részei – ez a gesztus jelent, a tüntetõk meg szabad embereknek képzelik magukat, s már a puszta tény folytán azok is lesznek: a szabadság egyebek mellett azt is jelenti, hogy én alakítom ki az elképzelésemet az emberek közt elfoglalt helyemrõl és szerepemrõl. Aki ilyen elképzelésekkel van elfoglalva és képes megújítani azokat, leküzdi zavarát és restelkedését a léttel szemben. Nem elképzelhetetlen, hogy ami egy amszterdami templom elõtt történik, az valami úton-módon mégis eljut az afrikai gyerekekhez. Nem éppen egy szerb költõ írta-e le, hogy az õ gondolataitól hajt virágot Szumátrán egy fa? A szerb emberben is van szépség és jóság, csak minden parttalanul hömpölyög benne, nem tud irányt szabni érzéseinek. A nemeslelkûségnek nem adott nevet, nem tette zengõvé, nem foglalta szóba. Igen, talán az ingét is odaadná, de szeretné látni, kinek is adja. Sokáig nem jött álom a szememre azon az éjszakán. Ablakom alatt kitartóan zümmögött a neoncsõ, hunyorogva világítottak a mozireklám betûi, meg-megszakadt az áram, majd ismét egyenletessé vált. Egy-egy pillanatra teljesen kivehetõ volt a legapróbb tárgy is a szobában, aztán kialudt a fény, és ismét visszatért a sûrû sötétség. A felvillanások és elsötétülések között föl-fölbukkant elõttem a megilletõdött, magzavarodott, kevély honfitársaim egyike-másika. Édes jó Istenem hol élünk mi? Még harmincan sem tudunk összeverõdni, hogy kimenjünk az utcára és világgá kiáltsuk, amit akarunk, ha akarunk még egyáltalán bármit! Mindenki otthon gubbaszt a családjával, az utcájában, helyi közösségében; az ember az embernek legjobb esetben is csak szomszédja, a nagyvilággal törõdjön csak az, akit ezért fizetnek, nekünk elég a bölcsõde és a szemétkihordás gondja. Kopanjában másról sem vitáznak, csak errõl, és persze még ezt sem tudják megoldani: ha nem szabad és tiszta a lelked, hogy akarod tisztán tartani az utcát? Balkáni szemszögbõl – ahol a lomhaságot az elmélyülés és a bölcsesség jelének tekintik –, a nyugati civilizáció könnyelmûnek és felületesnek, sekély pozitivizmusba sikkadtnak, privatizáltnak látszik. Nálunk minden olyan nehéz, egyetemes, mély és fárasztó, hogy az egész nekirugaszkodás fölöslegesnek, merõ hiúságnak tetszik. Amit akarnál, azt nem lehet, amit lehetne, azt nem mered, amit mernél is, lehetne is, az nem éri meg a fáradságot. Odaát meg folyton nyüzsögnek, mindent lehetségesnek tartanak, ha hibáznak, akkor sem dõl össze a világ, nem keresnek bûnbakot sem a társadalomban, sem a történelemben, egyéni pechként könyvelik el, s máris belekezdenek valami másba, másképpen. Itt még attól is ódzkodnak, amit meg tudtak volna csinálni. A mi levegõnk kigyógyítja az embereket a hiúságból, a reménybõl, a becsvágyból. Odaát még a tolvaj is olyan ártatlanul fog munkához, mint Ádám apánk. Itt meg úton-útfélen éreztetik veled, hogy fölösleges vagy, hogy a verseny már úgyis eldõlt, és sem az idõpont, sem az alkalom nem megfelelõ, hogy nem érdemes és nem kell. 745

Már a kezdet kezdetén abbahagytam minden ház körüli munkát, nem javítgatok semmit. Nincs kivel, nincs mivel, nincs miért. Félek a községtõl, a postától, a kereskedõktõl, a rádióban és tévében elhangzottaktól. Már azt sem lehet tudni, mi micsoda, meddig terjed a politika, hol kezdõdnek a szokások és beidegzõdések, hol a határ az emberek mentalitása és az ideológia között. Az alattvalói tûrés hosszú hagyománya s új keletû zûrzavar a fejekben: ez utóbbi mint az elõbbi kifejezõdése, az elõbbi mint az utóbbi alapja. Idõvel megbékélsz, már csak szokásból méltatlankodsz, zsörtölõdéseddel levezeted minden indulatod, s közben elszakadsz a földtõl. Ez a Balkán, kedves Petrović barátom, a Balkán végighúzódik mind a hat világrészen, talán már a világûr is balkanizálódott, már minden Balkán, egy-két oázist kivéve, ahol menedéket találtak azok a kevesek, akikkel végképp nem értjük meg egymást. Elmesélek neked egy történetet errõl a totális értetlenségrõl. Úgy három évvel ezelõtt egy fölkavaró, megindító, de ugyanakkor nevetséges eset történt valahol Prigrevica környékén. Annak idején tele voltak vele az újságok, ki is vágtam egy riportot. Föl kellett frissítenem az emlékezetem, így hát tegnap este megkerestem, s csodák csodájára meg is találtam a kivágást. Nevetséges és kínos történet, érdemes végigolvasni. Idevetõdött a hegyeink közé egy idegen autós, családostul. Az aszfaltút elvezette egy patakig, ott aztán, már ahogy ez lenni szokott mifelénk, egyszerûen kifutott a kocsija alól. Az idegen – valami svéd jóember – tanácstalanul nézett körül: istenverte hûvös völgykatlan, s lassan esteledik is már. Kiterítette a térképét a kis hídon, és megállapította, hogy vagy hetven kilométerre van a legközelebbi várostól. Még ha eljut is oda, kérdés, talál-e szállodai szobát. Nekivágott hát a hegyoldalnak, és elvergõdött valahogy két kocsiút keresztezõdéséig. Itt leült a feleségével és a lányával együtt, és várta a jó szerencsét. No, meg is jött nemsokára egy helybeli paraszt, Rousseau romlatlan vadembere képében. Barátságosan meghívta az eltévedt idegent kelta-illír-szláv vendégszeretetérõl híres otthonába. Föl is szedelõzködtek azonmód. Úgy fogadták õket, ahogy csak nálunk fogadják a vendéget: pálinka és sonka, kecsketej a kislánynak, érett túró, bor, kissé savanykás ugyan, de pancsolatlan, házi. Bevezetik õket a tisztaszobába, lavórt hoznak, kancsóban meleg vizet, törülközõket. Jóra fordul minden, ennél jobbra már nem is fordulhatott volna. Csakhogy a jóból is megárt a sok, mint tudjuk. A svédek szinte már örülnek, hogy eltévedtek, az effajta találkozások adják meg az utazás savát-borsát. Táguló tüdõvel szívják be egész éjjel a kukoricaszár és a friss fenyõdeszka szagát. Méhviasz és aszalt alma illata érzõdik, az ablakon túl a meleg sötétségben alváshoz készülõdnek a tyúkok. Lám, vannak még tiszta lelkû emberek a világon… Svédországban alig-alig, itt a Balkánon azonban bõven akad belõlük, nem is gyõz rajta csodálkozni az idegen. Reggel újabb trakta, ahogy illik: cukorban fõtt meggy és szilva, friss túró és tojás, hajnali fejésû tej. Csillog a fény a lombok között, már-már valószerûtlen minden. Fölkerekednek a vikingek kései, lenhajú leszármazottai, ölelkezés, búcsú746

csók, fogadkozás, hogy feltétlenül írni fognak legalább egy képeslapot, hogy szerencsésen hazaértek. Kézzel-lábbal gesztikulálva értetik meg magukat, mutatóujjukkal bökdösnek a szívükre, majd az égre, gyötrik a német rendhagyó igéket, melyek a házigazdára a fogolytáborban ragadtak rá valamikor, a vendégekre meg az iskolában. Sikerül is elmondaniuk egymásnak mindent, amit akartak, az emberek közti megértéshez csak jóindulat kell, ebben ezen a reggelen, ott a parasztház udvarán igazán nem volt hiány. A vendég a pénztárcájáért nyúl, ahogy illik, a házgazda pedig határozottan elhárítja, ahogy Prigrevicán illik: nicht, nicht, nein, szó sem lehet róla! Azzal már sietnek is a vendégek az útkeresztezõdés felé, hol az este a kocsijukat hagyták. Hanem ott kellemetlen meglepetés vár rájuk: a kocsi feltörve, kívül-belül lecsupaszítva, se kerék, se rádió, se fényképezõgép, az ülések kiszerelve, még a kormány is letörve. A csalódás iszonyú, hisz a vendégek még most is a szíves vendéglátás hatása alatt állnak, és úgy érzik, hogy az egész világ becsületes és jólelkû. Elfelejtették, hogy a romlatlan vademberek között is akad tolvaj. Úgy döntenek, hogy nem térnek vissza a derék háziakhoz, eleget voltak a terhükre, ezt a kellemetlenséget megoldják maguk. Az idõ pompás, nekivágnak gyalog a patak partján, s hamarosan odaérnek egy út menti kocsmához. A parkolóban kék rendõrautó, odabent két hekus reggelizik. Elmondják, mi történt, helyszínelést kérnek, a biztosítónak jegyzõkönyvre van szüksége. A rendõr, mint a világon mindenütt, gyanakvó fajta, nem kimondottan széplélek, pláne hogy nem is igen érti a rossz németséggel elõadott históriát, jó, jó, köszönik a hazájuk vendégszeretetét magasztaló bókokat, de azért mégis benéznének a derék házigazdához. El is mennek hozzá, s minden teketória nélkül átkutatják a házat. Az egyik az istállóba, a másik a pincébe… Nem múlik el egy perc, és elõkerül minden: rádió, kerék, kormány, ülés, fényképezõgép. A svéd asszony elájul. Kockacukorral és egy pohár vízzel térítik magához, ahogy vendégszeretõ házban illik. Persze a dologból bírósági ügy lett, ha jól tudom. A házigazda kapott vagy hat hónapot, és szomorú, bizonyos értelemben logikus befejezést nyert a vendégszeretetünkrõl szóló história. Ami azt illeti, ideje is volt már. A világ megokosodott, a saját dolgával törõdik, egyedül a mi parasztunkra hárul még a vendégszeretet szent hagyományának ápolása. S õ ápolgatta is, míg bírta, amikor megunta, föllázadt, elszemtelenedett, és kirabolta kedves vendégét. Miért hívta meg egyáltalán, kérdezhetné valaki. Miért látta vendégül a házában? Meglophatta volna az egész cirkusz nélkül is, egyszerûen kirabolhatta volna, mint akármelyik igazi tolvaj. Nos, éppen errõl van szó, hogy õ nem igazi tolvaj, csak megzavarodott, kétségbeesett földönfutó. Amikor a svédeket meghívta a házába, valószínûleg még esze ágában sem volt meglopni õket. Nemes beidegzõdésbõl fogadta be õket, nem is sejtvén, mivé fajul a dolog. A tolvaj csak késõbb ébredt 747

föl benne: besütött a hold az ablakon, hangoltak a tücskök, eszébe jutott, hogy ott áll a kocsi õrizetlenül, fogta a kisbaltát, és nekivágott a sötétségnek. Nagy bajban volt, közelgett a védszentünnepük, s váratlan vendégek toppantak be a házába. Szõleje nincs, amikor bort tesz az asztalra, senki sem kérdi, honnan a bora; most, hogy szétszedte a más kocsiját, nem gyõznek csodálkozni, mi lelhette! Nem, kedves Petrović barátom, dehogyis védem én a szerencsétlent. Inkább sajnálom. Sajnálom a svédeket is, különösen az asszonyt. Azt hitte, szegényke, hogy végre igazi emberekre talált, s eszébe sem jutott föltenni magában a kérdést, hogyhogy pont itt, ebben a zsiványfészekben terem az effajta, amikor az õ sterilizált Északukon írmagja sincs már régen… Játsszunk el egy kicsit a gondolattal: mi lett volna, ha a mi vendégszeretõ házigazdánk nem teszi meg azt, amit megtett, ellenáll a kísértésnek, történetesen mondjuk Svédországba utazik, és bekopogtat egykori vendégeihez? Vajon hogyan fogadnák? Nyilván felajánlanák neki a vendégszobát, megosztanák vele a vacsorájukat – semmi kétség, elég jó ahhoz, hogy a vendég elé lehessen tenni. Meglopni nem lopnák meg, az biztos: nem is volna mit, nem is volna miért. A lopás és a vendégszeretet ugyanazon értelmetlen magatartás két különbözõ megnyilvánulási formája. A svéd nem szokott hozzá, hogy világvándorok kopogjanak be hozzá éjnek évadján, õt a saját hagyományai nem kötelezik ilyen feltétlen vendégszeretetre, a mi parasztunknak viszont kutya kötelessége ajtót nyitni mindenkinek. Ahogy múlik a huszadik század, úgy válik számára egyre terhesebbnek ez a kötelesség: elhalmozza a vendégét mindennel, közben tisztában van azzal, hogy a régi szép szokások ideje lejárt, s miután tisztességgel lerótta, amit a történelmi hagyományok folytán elvárnak tõle, nekivág az éjszakának, kirabolja a kedves vendégét, amivel szégyent hoz a saját fejére, de megszégyenülésében egyszersmind láncait is letépi, és kivív magának egy kevéske szabadságot. Hogy miért nem küldök többé könyveket és folyóiratokat neked, és miért nem kérem ezt tõled sem? Hosszú história. Ha tehetségem volna hozzá, írhatnák belõle egy szociálpszichológiai burleszket. Kínos és bonyolult ügy, kínosabb már nem is lehetne. Hogy miért? Képtelenség rá röviden és egyértelmûen válaszolni. A szabad, azaz értelmes embernek az a mániája, hogy mindenféle egyszerû kérdést szögez a másik mellének, amire a nem-szabadok, akiken elhatalmasodott a téboly, nem tudnak mit mondani. Egy könyv elküldése nálad csak jó szándék és idõ dolga – elmégy a postára és föladod –, itt nálunk viszont egészen más a helyzet. Valahányszor ott állok a postai tolóablaknál s külföldre adok fel könyvet, úgy érzem magam, mint egy gyanús alak, aki megint valami rosszban sántikál. Tilosnak éppen nem tilos könyvet külföldre küldeni, de azért jobb, ha tartózkodom tõle. Vagy négy évvel ezelõtt kezdõdött: Bécsbõl jött valami küldemény a címemre, felszólítottak, hogy fizessek behozatali illetéket. Elmentem a postára, és csaptam egy kis patáliát: Drága jó uraim, civilizált országban könyvre és folyóiratra – ha személyes használatra szánták – nem szoktak vámot fizettetni; elvbõl sem fizetem 748

ki, amit rám róttak, küldjék csak vissza a csomagot a feladónak, azzal a megjegyzéssel, hogy a címzett nem hajlandó rá vámot fizetni. Összecsõdült egy csomó postatisztviselõ, csodálkozva néztek rám. Mit hõbörgök itt, õk csak a betartják a szabályok, eddig még nem kifogásolta, nem tiltakozott senki… Azért is jutottak ide, mondtam nekik, mert soha nem kifogásolja, nem tiltakozik senki! Válaszomat elengedték a fülük mellett. Egy vékonydongájú, ritkás szakállú fickó odajött a tolóablakhoz, és suttogva próbált a lelkemre beszélni: a szabály az szabály, értsem meg, ne vegyem személyem elleni támadásnak… De igenis annak veszem, mondom, kifejezetten ellenem irányul, azért találták ki, hogy megalázzanak, hogy megfosszanak egyik legalapvetõbb emberi jogomtól, aki kitalálta, meglelte a módját, hogy megsértsen, megalázzon. Ha a többi hajlandó eltûrni ezt a gyalázatot, az õ baja, én nem tûröm el. És minthogy a szabályokat nem tudom megváltoztatni, nem vagyok hajlandó átvenni a küldeményt. Nem ismerem el azt az állami postát, amelynek ilyenek a szabályai! Világos? Félrevonultak a terem sarkába, és hosszas sugdolózásba kezdtek, idõnként lapos pillantásokat lövellve felém. Zavarba hoztam õket. Õk a szabályokat engedelmes polgároknak hozták, ha valaki szembeszáll velük, komoly érvekkel hadakozik, eláll a szavuk; talán maguk is érzik, hogy valami hiba van a kréta körül. Végül a nagyfõnök legyintett egyet, és, hogy ne komplikáljuk agyon a dolgot, ideadták a könyvet illetékmentesen. A mi derék szerbünk hajlik a jó szóra, ha kell, el is néz ezt-azt, de hogy elvszerûen végiggondoljon valamit, s annak megfelelõen cselekedjen, arra már képtelen, és nem is meri megtenni. Ezután hónapokig nem volt gondom a címemre érkezõ küldeményekkel. Hanem egy idõ múlva megint valami pótdíjat akartak rajtam bevasalni. Persze kereken megtagadtam. Erre visszaküldték a csomagot a feladónak, vagyis neked. Az ottani postán azt hihették, hogy tévedés van a dologban, és újra elküldték. A végén ott találtam a küszöbömön: kihozta a postás vám, nélkül, pótdíj nélkül. Ennél már csak az a rosszabb, ha én akarok csomagot küldeni külföldre. Felbontatják velem. Alig csomagoltam be, kötöztem át, már bogozhatom is ki. De nem érik be ennyivel, megint megfizettetnek velem valami díjat, hogy másvalaki, aki most persze nincs itt, újra felbontsa majd. Amúgy is méregdrága a postaköltség, ráadásul itt ez a nyavalyás vámvizsgálati díj is. Nem vámvizsgálat ez, persze, szó sincs róla, tudják õk nagyon is jól, hogy könyvet tilos megvámolni: azért kell fizetned, hogy vámmentesítsék a küldeményedet! Ilyet is csak nálunk tudtak kitalálni: veled fizettetik meg, hogy az ellenõr utánanézzen, valóban könyv van-e a csomagban! Van itt ész, kérem! Beírtam egy csomó helyre: a vámhivatalba, a postaigazgatóságra. Többnyire semmi válasz. Ha telefonon érdeklõdtem, az ügyintézõ épp nem volt a helyén. Ki az ördög hozza ezeket a szabályokat, kérdem. A parlament, mondja a postaigazgató. A parlamentben meg nincs kihez fordulnom a panaszommal: nincs választott képviselõm, nincs aki beszámoljon a dolgokról nekem, a választópolgárnak. 749

Persze nálunk is érvényes a könyvforgalomról szóló nemzetközi egyezmény, de a könnyítéseken kívül bevezettek egy csomó nehezítést is: amit az egyik törvénnyel nyersz, tíz másik szabállyal elveszted. A végén a temérdek jogodból csak a kötelezettségeid maradnak meg. Az istenadta nép meg, mi mást tehet, azt hiszi, hogy mindenütt így van ez, és fizet. Nekünk a legrosszabb, akik meggyõzõdhettünk róla, hogy másutt azért nem így van. Jobb volna, ha nem tudnánk, amit tudunk, de miután tudjuk, képtelenek vagyunk kitörölni az emlékezetünkbõl. Odaát becsomagolod a könyvet, ahogy tudod, kijelented, hogy a csomagban könyv van, s az ügyintézõ szó nélkül elhiszi. Megfizetteti veled a díjszabás legkisebb tételét, és már mehetsz is. Az számít, amit mondtál; ezer éve arra nevelik õket, hogy hitele legyen a szavuknak, a szó helyettesíti náluk a tapintást, látást, szaglászást. Persze ott is akad olyan, aki könyvet mond és cipõt vagy hasist csomagol be, de hát arra valók a fináncok meg a rendõrök, hogy kiszúrják az ilyeneket. Csakis õket, anélkül, hogy sorra mindenkinek a csomagjába beleütnék az orrukat. Itt nálunk már eleve gyanús vagy, s veled fizettetik meg, ha meg akarnak gyõzõdni ártatlanságodról. Felbontani, lássuk csak azt a könyvet, lapozzunk csak bele, fussunk csak át egy-két oldalt! Elkezd olvasni, fennakad egy mondaton, nem tetszik neki, hohó, ez így nem megy, ezt meg kell mutatni valakinek! A lázadás és ellenállás versei. Már a cím is gyanús: miféle ellenállás, ki ellen, mi ellen? Na, töltse ki szépen ezt a nyilatkozatot, meg azt az ûrlapot, aztán az utalványt; idõt akar nyerni, addig majdcsak kifundálja, mit kezdjen a lázadás és ellenállás verseivel. Miféle hatóság, miféle hatalom az, amelyik nem nyaggat? Könyv, rendben van, nem vámoljuk meg, de tessék illetéket fizetni, hogy mentesítsük az illeték fizetése alól! Idõvel a frász tör ki, valahányszor a postára kell menned, s inkább lemondasz az egészrõl: nem jársz postára, nem küldesz és nem veszel át több könyvet! Könyv, ilyen körülmények között? Kell a fenének! Volt egy hosszabb eszmecserém a kopanjai posta igazgatójával. Udvariasan de értetlenül hallgatott végig. Rendben van, lehet, hogy igazam van, de akkor sem érti, miért csapok ekkora hûhót: aprópénzrõl van szó, én pedig, mint hallotta, gazdag ember vagyok, hogy nem röstellem ilyen csip-csup ügyre vesztegetni az idõmet? Itt így szokás, ott másképp, õk nem törõdnek a mi szokásainkkal, akkor miért törõdnénk mi az övékével? Minden polgárnak érdeke, hogy felbontsuk a csomagját, és megnézzük, miket küldözget külföldre. Lehet, hogy nem is tud róla, de vannak robbanóanyagot tartalmazó csomagok is, igen, naponta elõfordul ilyen… Nálunk? – kérdem… Nálunk is… azazhogy nálunk éppen nem, de a világban… És különben is, jobb megelõzni a betegséget, mint gyógyítani, ébereknek kell lennünk, semmi sem érhet bennünket készületlenül, ahogy mondani szokás… Hogy csak könyvek? Hát aztán! A könyvek is tele vannak mindenfélével. Ha nálunk szabadon terjeszthetjük ezt vagy azt a könyvet, az még nem jelenti, hogy külföldre is kell küldözgetni. Hagyjuk, kérem, Belgrádot, ismerjük a belgrádi tempót, megengedem, hogy ott lehetséges, de a kopanjai postáért én felelek! Miért 750

érdekelne az, hogy Amerikában másképpen csinálják? Ott is van ellenõrzés, ne legyen már olyan naiv, de ott rejtve csinálják, titokban. Megengedheti magának az állam, van mibõl – azt is tudjuk, honnan! –, nem a polgárokkal kell megfizettetni a helyszínen az ellenõrzést. Nekünk nincs semmi rejtegetnivalónk a nyilvánosság elõtt, mindenki mindent lát, mindenki mindent tud. Ki fizessen a maga csomagjáért, ha maga nem hajlandó? Igen, tudom, ott a pénzt is közönséges utalványon lehet feladni, nem kell könyvbe vagy cipõtalpba rejteni, mint nálunk. Ha volna elég valutánk, nálunk is lehetne. Továbbá, ha nem tudná: vannak könyvek, amelyeket nem is szabad behozni az országba! Hogy odaát ilyen nincs? Hát ha olyan fene jó volt ott minden, akkor miért hagyta ott azt a földi paradicsomot? Felhatalmazása volt rá, a lelkére kötötték, hogy tartsa nyitva a szemét, mindenbe beletúr és kutat, maga sem tudja, mit keres, nem gondolkodik, nem akar gondolkodni, mert az észmunka nagy strapa. Beéri azzal, ami épp összeállt a fejében, és ami magától, minden különösebb erõfeszítés nélkül kipattan az agyából. A társai sem különbek, nincs ki elõtt szégyellnie magát, oka sincs rá, nem tanították meg restelkedni. Beleivódott a hazugság a vérébe, az egyetlen, az egyedüli elképzelhetõ valóságként mutatkozik elõtte. Igazság? Minek az neki, ha csak önfeláldozás, lemondás árán lehet elérni! Õ élni akar, nem pedig elesni az igazság harcmezején, vérét ontani valami felsõbb igazságért. Az igazság õ maga, saját kis megalkuvásaival és felemásságával, visszatáncolásaival, örökös feledni akarásával. Ennyire fél, vagy ennyire okos, hogy így töri magát? Nem tudom. A félelem és az okosság, mint tudod, feltételezik egymást, nála elválaszthatatlanok. Két hangjegybõl álló kis dal, két pálcikából álló játék, a párhuzamosokat összekötõ vonalat egy istennek sem húzná meg. Utálja az ingadozást, a kételyt. Vagy fehér, vagy fekete. A tisztviselõ mogorva, az eladó udvariatlan, a mesterek becsapnak, fönt hazudnak, lent lopnak, a tanács nem válaszol se levélre, se kérvényre – na és? Szépen beletörõdsz, közömbössé válsz, keresztülnézel rajtuk, mintha nem is léteznének. Tudod, hogyan kellene rendezni mindent, de mit érsz vele? Nekik így is jó! Csak annyira lehetsz okos, amennyire a környezetednek szüksége van az okosságodra. E ponton túl nevetséges vagy, bolond vagy. Észbõl is megárt a sok, üres cinizmusba csap át. A világ valahol másutt van. S mivel neked másutt sem volt jó dolgod, többé sehol sem találod a helyedet. Hallgatsz, vársz, hogy mi lesz a vége. Senki és semmi vagy, ülsz a semmi magas trónján, és lógázod a lábad az ûrben. Nos, kedves Petrović barátom, ezért mondtam én le arról, hogy folyóiratokat és könyveket küldjek és fogadjak el tõled. Fõleg a posta miatt, de volt rá más okom is. Be kell vallanom: egyre kevésbé érdekelnek az amerikai könyvek és kiadványok. Annyira távol esnek mindattól, ami itt történik, és ami leköti minden gondolatomat. Mintha nem is egy másik országból, hanem egy másik, távoli korból, egy másik bolygóról érkeznének. Az a komolyság, mellyel e könyvekben és folyóiratokban minden témát elemeznek – akár kicsi, akár nagy –, itt Kopanjában abszurd és nevetséges. 751

Lassan félbehagyod ezt is meg azt is, és minél több tervedrõl mondasz le, annál elviselhetõbb, de üresebb lesz az életed. Commentary, Atlantic, National Rewiew, New Yorker, National Geographic – mi az ördögöt kezdjek velük? Az utóbbi idõben a Hátha nem tudja még és az Olvasók rovata tökéletesen kielégíti intellektuális érdeklõdésemet. SZILÁGYI KÁROLY fordítása

Milovan Danojliæ. 752

ENES HALILOVIĆ

Bélcsavarodás És így, minden reggel fáradtabban, mint ahogy lefeküdtem, loholtam a hírek, az emberek után, az ostobáktól véleményt kértem, a feketékbõl fehérséget facsartam, átkúsztam a diktátor repedésein, átugrottam a terhes babonák árnyain, megkerülve a jobb holnap felé masírozó, részeg csürhe hangzavarát. És hol vér folyt, fényképeztem, kráterekbe ereszkedtem, hogy a bombákról írjak. Kerestem a kórházakból kilopott magzatokat, kutattam az árva gyerekek, az egy éjszakás szerelmek gyümölcsei után, az ujjmintákat és a DNS-t – mindent az igazságért, melyre a hamis emberi szemek sóvárognak. A piacon úgy mosolygott az információ, mint polcon az alig sült vagy szénné égetett kenyér a fogcsikorgató nép számára. És így, minden reggel, kórházi ágyakon is jegyzetelve, kikötve, átszúrva szondákkal, csövekkel kimosva, majd újra loholva havon és jégen, napsütésben, a Hold sötét oldala után, örökké teletömve tablettákkal, zúgó füllel követve az utcai sípszót, melyek azért zengtek, hogy feketébben a feketéknél benyomuljanak a tornyokba. Minden szót kenyérhez és tejhez viszonyítva vizsgáltam, ûzött vadként tömegekre vadásztam, hogy függönyök mögött a döfésre várva jelentsem, minden bûzlik Dániában. 753

A telefoncsörgésre, diadalok és bukások tivornyáján zihálva jelentettem, zuhognak a bombák, boldogan, ha valaki reményt kelt, aggódva, mikor egy mániákus a félhomályban szurkál, a hatalom pedig a sötétben üldözi. És megzavartam a vastag kötetek csendjét, a régóta rothadó népek poros történelmét, hogy felidézzek bizonyos strófákat, sorokat a ki- és belégzés között, mindig loholva valami után és valami elõl. És ha megkérdenék, hogy tudtál te olvasni és írni, közölni, hogyan és mikor, csak vállat vonnék. Engem is kínoz e kérdés, éjjel és nappal. Most és mindörökké.

Filmtörténeti kommentár Bánom és megvallom! Fiatalon irodalmi és izgatott nemi érlelõdésemtõl hajtva néztem én mindenfélét. Egyszer vendégek jöttek anyához, rokonok és szomszédnõk (csendes és becsületes asszonyok), lagzis felvételt akartak nézni. A sok videókazetta közül anya akaratlanul elõkotort egyet (melyet titkon játszottam le). Francia film volt: egy hölgy már az elsõ másodpercben három buzogánnyal enyelgett. 754

A vendégek sértetten és háborogva felpattantak, majd tolakodva, egymáson taposva, elhagyták a házunkat. Anya a földbe sülyedt a szégyentõl. Mikor visszatértem a suliból, én is a földbe süllyedtem anyám elõtt. Megszégyenülve, bûnhõdve úgy döntöttem, azonnal kidobom a kazettát, kerestem és kerestem. De sehol semmi. Mert amikor a vendégek felpattantak, a kazettának is lába kelt.

Új-Guinea A talumba nép ma is a kõkorszakban él, nincs külön szavuk a jóra, úgy fejezik ki, hogy ököllel fejbe csapják magukat. Az élõ õseink jól bizonyítják, hogy minden, ami jó, a fejünkbe száll. * A talumboknak nincs szavauk a betegségre, noha egész nap és egész életükön át vaddohányt szívnak. Jaj nekik, ha megszelídítik õket. * A talumbok azt mondják, hogy egykor, törzsfõnökük ismerte a csillagok nyelvét is; 755

de amelyiket a sorsról faggatta, az rögtön elnémult. * A talumbok tisztelik a világot, törvényeit és körforgását. Nem szennyezik a vizet. Nem kiabálnak a gyerekekkel. Az ünnepeken éjjel-nappal némán táncolnak, ének és taps nélkül. Mert éjjel alszik a Nap. Mert nappal csillagokra vadásznak. * A talumbok elmesélik álmukat annak, aki szerepelt benne. Bizonyos reggeleken, láttam, elmesélik álmaikat a nõknek és a gyerekeknek, még a virágoknak és a fáknak, a folyónak vagy a felhõnek is. Egyikük azt álmodta, hogy a feleségével csókolóztam, és ezt közölte velem. Engesztelésül felkínáltam neki a tükröm, õ pedig csodálkozott: Mit kezdjek ezzel? Nem ihatok belõle! * Hû, micsoda vadászok a talumbok, nyelvükön a lépés szó a csendbõl ered.

756

* A talumbok nyelvét szintén talumbnak hívják. Ölni képesek egy sértésért, egy szó miatt. Tehát náluk egy ember értéke a szóéval azonos. Mikor megszámolják, hány fõbõl állnak, a talumbok úgy látják, több szavuk van, mint emberük. Tudják, a nyelv többet ér a népnél. * Nyelvük minden igéje statikus, nem hat rájuk a múlt, a jelen vagy a jövõ idõ. Egyedül a haldoklani szónak van folytatása – hosszabb a tõnél. Minek nekik az állkapocs szó? Ott van helyette a fogak erdeje. A vagina fogatlan erdõ. Minden fontos szó ártatlan, mint a játék. A háború szót úgy fordítják: gyerekezés vagy dobálózás gyerekekkel. A béke anyázás vagy anyák megdobálása. * Ha egy talumba asszony ikreket szül, ugyanúgy nevezik el mindkettõt. Ha az egyiket felfalná a dzsungel, akkor is maradjon meg az anyának. 2009. február ORCSIK ROLAND fordításai

757

NICO HELMINGER

Luxemburgi extázis A nevem Menn Malkovich, most könyvet írok. Így akartam a regényemet elkezdeni, de aztán rájöttem, hogy ez a kezdés már több írónál is szerepel, ezért nem az egész könyvet, hanem csupán a második fejezetet indítom e szavakkal. A nevem tehát Menn Malkovich, és napjaimat egy fürdõszobában töltöm. Ez sem egészen helyes. Inkább azt kellene írnom, hogy egy fürdõszoba atmoszférájában. Ugyanis egy körülbelül négy futballpálya nagyságú, hatalmas bemutatóterem leghátsó sarkában ülök, ahol kizárólag fürdõszobák és zuhanyozóberendezések vannak kiállítva, amerre a szem ellát, mindenütt wellness-design, kádak és bidék, csupa sugárzó öröm, csapok, pezsgõfürdõk, zuhanyrózsák, minden csillog, minden csupa tükör, az élvezetek valóságos labirintusa ez, a felüdülés katedrálisa. Az ügyfelek úgy érzik itt magukat, mint valami boldog álomban. Ha kedvük tartja, és megtalálták a leghátsó sarokba hozzám vezetõ utat, a sok csodás benyomás hatására a felfokozott életörömtõl gátlásaikat levetve olyan állapotba kerülnek, hogy mindenáron vásárolni akarnak, sõt vásárolniuk kell. De ha netalántán mégsem, hát éppen azért vagyok ott én, hogy eloszlassam az aggályaikat. Borzalmas egy munka! Ám a vevõk kedvelik a locsogásomat, szeretik, ha megerõsítem õket a választásukban, vagy merészebb döntésekre sarkallom õket. Hiszen egy olyan jóléti államban, mint Luxemburg, egy fürdõszoba már rég nem csak higiéniai kérdés. Mosakodni ugyan mindenhol lehet, az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan, milyen környezetben, milyen rafinériákkal. A fürdõszoba mindenekelõtt presztízs dolga. Az értékrendben elfoglalt helyét példának okáért jól mutatják az úgynevezett esküvõi listák, amelyeket hozzánk benyújtanak. Ha egy pár összeházasodik, és azt követõen majd beköltözik az új, még kifizetetlen házba, a nagyra becsült vendégektõl, akik ugye valamennyien nászajándékkal járulnak hozzá a fiatalok boldogságához, elvárják, hogy vállaljanak részt a lakberendezésben. Így a rokonsági foktól, a pénztárcájától és az ízlésétõl függõen mindenki azt keresheti ki magának a listán, amit éppen finanszírozni kíván. És mi is áll egy ilyen listán? Talán tetõcserép vagy ablakdeszkák? Dehogy, kérem. Ez a lista ki van téve nálunk, a DiBoccánál, a jelenleg legexkluzívabb szaniter-szakáruházban, és a rajta álló legfõbb kívánság egy új Norman Foster fürdõszoba, méghozzá olyan árszinten, amelybe egyik-másik vevõ beleszédül, vagy a számolgatástól és hangulattól függõen sárga irigység és megvetés fogja el. A kád olyan gyalázatosan drága, hogy csak részletekben lehet megvenni, a zuhanyozófüggönyt simán ki lehetne akasztani egy szépmûvészeti múzeumban, a zuhanyrózsa árából pedig minden további nélkül kikerülne egy használt autó. Szóval, ahogy mondtam, borzalmas, de mit tehetnék? Ráadásul minél többet forgalmazok, annál kevesebbet keresek. Keresni természetesen ez a szemét DiBocca keres rajta, ez az alak nekem és persze a vásárolni hajlandó luxuspolgároknak köszönhetõen olyan sokra vitte, hogy a leg758

gazdagabbak közé tartozik az országban. És mindez zuhanyozókból és zuhanyrózsákból! Én pedig itt ülök ennek a szürreális vízi és zománcvilágnak a sarkában, mesterséges fénynél – természetes megvilágítás csak legelöl van, ahol Gitta az ügyfeleket fogadja –, és a kényszerképzeteimmel viaskodom, vagy a hangulatomtól függõen éppen elõidézem õket. A tisztaságnak ez a túlkínálata ráadásul szinte kihívást jelent a piszok számára, és úgy érzem, hogy minél tovább dolgozom itt, annál szennyesebb lesz a fantáziám. Ám errõl a derék ügyfélnek fogalma sincs. Csak azt látja, hogy ott ülök fehér ingben – a nyakkendõ nem kötelezõ –, élére vasalt nadrágban, és úgy dicsõítem a fürdõszoba-berendezések világát és magát a fürdõszobát, mint a teremtés koronáját. Még egy vakbuzgó prédikátor sem csinált soha jobb hírverést az eszméinek, mint én a DiBocca fürdõszoba-berendezéseknek, ebben talán csak kollégám, Manuel Palma tud felülmúlni, akit amúgy Kaldeweinek hívunk. Ez a piperkõc szinte beteges alázattal viselkedik DiBoccával szemben, visszafojtott, eltévelyedett szexualitását pedig teljességgel az eladás megváltó aktusába képes állítani. Manuel Palma maga a megtestesült fürdõszobareklám, azt azonban vitatja, hogy ez betegség lenne. Képzeletben a legkülönbözõbb formatervezõkkel ápol barátságot, ami segíti bámulatos eladói munkájának teljesítésében. Az egyik ilyen képzelt barátja Philippe Strack, róla rendszeresen nyilvános elõadásokat tart nekünk, amelyek egyikébõl idézek is: „Philippe Strack olyan világba visz minket, ahol a fölösleges tényleg fölösleges, Vagyis olyan fürdõszobába, ahol nincs semmi pompa. Egy detektív szimatával tárja fel, hogy minden dísz és cikornya csak giccs…” Én pedig egy Fosterrel vágok vissza neki, és azt mondom: Mi ez? Design? Vagy építészet? Akármi is, de igazi Foster. Tekintélyt parancsol, mint minden más munkája. Amit a londoni Stansted repülõtér, vagy a Hongkongi Chek Lap Kok repülõtér, vagy a Hongkong és Sanghaj Bank, vagy az új német Reichstag számára készített. Legutóbb is építészként és formatervezõként ismét a teljességbõl merített, és megtervezett egy új távlatokat nyitó fürdõszoba-szériát, amely feloldja a határokat, és újrafogalmazza a fürdõszoba fogalmát… Így folynak beszélgetéseink a DiBoccánál, órákon át ilyen magas színvonalon társalgunk, és mert Sophie, szövetségünk harmadik tagja – Gittát nem számítom ide, õ túl távol ül tõlünk, és csak telefonon érintkezünk vele –, szóval, mert Sophie is szeretne beszállni, meggyõzõdéses Ciottolo-rajongóként azt mondja: Mosdóasztal vagy szobor? Ciottolónál a kettõ ugyanaz. Õ egyszerûen kavicsra emlékeztetõ kerek vagy ovális kerámiacsészéket tesz a konzolokra vagy a függõ, illetve álló mosdóasztalaljzatra, aminek anyaga kívül-belül nyírfából vagy magasfényû paliszanderbõl készült réteges, valódi fafurnér. Hogy szeretem ezeket a társalgásokat! Tiszta wellness! Most éppen egy pár jön be, a nõ lényegesen fiatalabb, mégis bágyadtnak tûnik. Fehérre, mondhatnám kádfehérre sikált arca van, alacsony, vörös hajú férje, valamilyen allergiafoltokkal a bõrén, megszólal: De megfürdetném most a farkamat a kagylódban. Azzal arcával a nõ arcához ér, ami a külsõ szemlélõ számára elég brutális érintkezési forma. Nyalni-falni kezdik egymást, az egész úgy néz ki, mint amikor túlcsordulnak az 759

érzelmek, vagy amit ilyen helyzetben érzelmeknek hívnak, leginkább a kéjjel és rombolással, igen, a kéjjel és rombolással rokon ösztönnek lehetne nevezni. A fickó a nõ szájába hatol, a nõ pedig úgy habzik, mint a fürdõkád. Olyan, mint egy szökõkút, amibe mosószert tettek, olyan, mint a boldogság ovális kerámiacsészéje, mint a redukció költészete. Vissza kell térnünk az eredetiséghez, mondja a férfi, és fel kell ismerni a dolgok lelkét. Történeteket kell mesélni róluk, és élettel kell megtölteni õket! És teltségével tényleg meg is tölti a nõt, megfogja az orrát, amitõl annak szélesre tárul a szája, és nyálazni és tajtékozni kezd, és ilyenkor szükséges elõváladékot bocsát ki. Manuel Palma, aki nem tud semmit szó nélkül elnézni, azt mondja: Az inkonvencionális forma, a lendületes vonalvezetés a legközvetlenebb úton vezette a sikerhez. Az általa teremtett kerek formák, kanyarulatok és ellipszisek kecsessége idõközben szinte az élet minden területére bevonult. És a férfi optimálisan tényleg ki is használja a kerek formákat, következetesen mellõz minden fölöslegeset, és helyette a víz mozgásából és színébõl alkot. Igen, most, amikor az elõbbi módszere kifulladt, a csodálat fényesen kibuggyanó vizeletsugarával igyekszik a nõbe jutni, ezzel teremtve magának új teret, amelyben a lélek ficánkolhat. És a nõ, aki ismeri férje kívánságait, kitágítja az ívet a hagyományos berendezéstõl a multifunkcionális design felé, valami új módot visz a fürdõszoba kialakításába, magától a fürdõtõl kezdve, az öltözõn át egészen a lakószobáig, és ez a komplett program egyetlen formai elemre, a hajlásra irányul. Ennek jegyében meghajlik, mint egy fûzfavesszõ, és felágaskodik, mint egy megbokrosodott kanca. Formás, könnyen kezelhetõ fürdõszobai tárgyként olyan, mint egy szép üvöltés a falon, és a lehetõ legszûkebb térben sok szabadságot nyújt egy nagyvonalú fürdõtervezéshez, amit férje nem kis megelégedéssel ki is használ. A jól képzett férj otthonosan mozog az urinális térségben, amerre most éppen a nõ feje jár. Adolf Loss, a nagy építész, a modernség atyja már 1930. december 30-án az alábbi figyelemre méltó mondatot mondta: Egy nép kultúráját a mosakodási alkalmatosságokon és a klozeten lehet leginkább lemérni. A nõ közben tökéletes kerekségbe hajlik, most olyan, mint egy lyuk, mint férjének pompásan beteljesedett vágya. A férj pedig, ennyi odaadástól meghatódva, mindent belead, amit csak tud. Márpedig sokat tud. Tud gazdag lenni, tud földet venni, kereskedni értékpapírokkal és ingatlannal, tud befolyásolni fontos törvényjavaslatokat, hiszen õ Fuchs úr, közkedvelt nevén a Fuxemburger, DiBocca barátja, sokoldalú vállalkozó, dörzsölt üzletember, aki itt most éppen három új fürdõszobát vásárol a nyaralójába, amelyet vadászháznak használ. Lucas Fuchs, akit alkalmanként Lucifer Fuchsnak is neveznek, nézetem szerint annyi piszkot cipel magán, hogy akár száz évig is fürödhetne, akkor sem tudná lemosni magáról. Még nem adtam fel azt az ötletemet, hogy egyszer megzsaroljam valamelyik afférjával, csak azt nem tudom, hogyan álljak neki. Feljelenteni nincs értelme, hiszen egy ilyen alakot a kapcsolatai révén azonnal felmentenének. Egy Fuxemburger ellen egy Malkovich esélytelen. Õ évtizedek óta a legfelsõ körökben mozog, én viszont egészen alulról jövök, még iskolai végzettségem sincs. Mindenesetre ez könnyítette meg a felvételemet DiBoccánál, hiszen egy érettségizett fickót ugyanezért a munkáért job760

ban meg kellett volna fizetnie. Másrészt viszont egy olyan intelligenciatesztet tudtam felmutatni, amit még az iskolában írtam, és ami meglepõen jól sikerült. Ha ez az IQ stimmel, mondta DiBocca, akkor érettségi nélkül is megfelel! Így tehát érettségi nélkül üldögélek irataimmal ennek a szaniterprogramokkal övezett és jól végiggondolt tisztítással telizsúfolt tájnak a legtávolabbi zugában, figyelem amint az ügyfelek a kellemes közérzet édenkertjében andalognak, aztán egy alkalmas pillanatban lecsapok rájuk, és teledumálom a fejüket a vízzel történõ ezoterikus gyógykezeléssel és mindenféle whirlpool-álmokkal. Van, aki nem is akar vásárolni. Az ilyenek csak azért jönnek, hogy szerezzenek maguknak néhány szép pillanatot, úgy sétálgatnak a DiBocca-felségterületen, mint valami szabadidõparkban, egymás hegyén-hátán tolonganak a carrarai márványkavicsba ágyazott kádak körül, vagy rátehénkednek az akácfa rakodópolcokra, és az átlátszó vagy halványkék térelválasztó mögött, a multifunkcionális zuhany és a zenélõ fürdõkád között, csábító tükrök birodalmában átadják magukat részben olcsó, részben fényûzõ fetisizmustól áthatott merész álmaiknak. Ahogy én a munkának adom át magam. És természetesen a kényszerképzeteimnek. Hogy ne kelljen Svenre gondolnom. És közben mégis folyton rá gondolok. Néha valamelyik iratból szólít meg hirtelen, néha két ügyfél között lép elõ, és azt mondja: Oké, Malko, úgysem tudsz csinálni semmit. Vagy pedig valami egész mást, épp az ellenkezõjét mondja: Mégis csak bosszút kellene állnod értem. Fél éve történt, de még mindig nem törõdtem bele. Közben Fuchs néhány hülye kérdést tesz fel a kellemes közérzet egyes részleteirõl. A felesége másfél méterrel mögötte áll, porcelánarcára most üdvözült mosolyt mázolt fel. Három nappal ezelõtt Fuchs a szeretõjével járt itt, õ választhatta ki az árukat, most pedig a feleség mindent jóváhagy, amit a szeretõ ajánlott, sõt még boldog is, amiért a zuhany egy fényûzõ vitorlás optikájára emlékeztet, és amiért a tíz masszázsfúvóka magasabb fokozatú hullámzásra állítva négy barral nagyobb hatást biztosít, mint egy profi masszázs. Fuxemburger feleségét Beátának vagy Beatricének hívhatják, õ Beának szólítja. Mit gondolsz, Bea, mondja neki, elég nagy a mosdóasztal rakodófelülete? Bea Fuxemburger harmadik felesége, a második egy vadászbalesetben halt meg, az elsõrõl semmit nem tudni. Ami a balesetet illeti, Alex Borchette ügyvéd mindent elsikált. Gondolom, ez a vadásztársaság egy kissé ahhoz hasonlított, amit egy régi francia filmben láttam. A filmet rendszeresen vetítik a különbözõ késõ esti programokban, soha nem tudtam végignézni, mindig csak részleteket láttam belõle, azt hiszem, Játékszabályok a címe, vagy valami ehhez hasonló, és a végén ott is balesetet állapítanak meg. Fuchs Fuxemburger, Joe DiBocca és Alex Borchette az ország legnagyobb vadvezérei közé tartoznak, és amióta Borchette fõfoglalkozású politikus lett, az üzleteik magasabb szinten is felvirágoztak. Társaságuk negyedik tagja Ady Gruber volt, DiBocca társa és az Ady Gruber fürdõtársaság résztulajdonosa. Ez az Ady Gruber októberben az õszi vásárról hazafelé tartva 190 kilométeres sebességgel és 1,9 promill véralkohol-tartalommal átsodródott a menetiránnyal szemközti oldalra, és ott összeütközött a fiatal Sven Freylinger kocsi761

jával. Mindketten a helyszínen meghaltak. Az egyik betartotta a szabályokat, a másik nem. Szóval nem egyszerûen két halottról van szó, hanem gyilkosról és áldozatról. Néha arra gondolok, hogy csak azért bírom ki ennél a cégnél, mert a gyilkosok körében forralhatom a legjobban a bosszúmat. Nagyon köszönöm, mondja Fuchs, majd a feleségéhez fordul: Itt mindig jól kiszolgálják az embert! A tarkója zsírosan csillog, gyér haja olyan, mint valami lerágott sztyeppei fûcsomó. Mikor ismét hozzám intézi szavait, feltûnnek ferdén elálló nyúlfogai. Mond valamit, amit nem értek, és a sanda mosolyától le kell csuknom a fél szememet. Felfoghatatlan. Honnan van annyi elvetemültség ezen a tejfeles tûzszalamandra-pofán, amitõl le kell hunynom az egyik szememet. Mintha cinkosan rákacsintanék, mintha régtõl fogva be lennék avatva a piszkos üzelmeibe. Ide figyelj, te köcsög, velem aztán senki nem csukatja le egykönnyen a fél szememet, különösen akkor nem, ha az illetõt Fuxemburgernak hívják, és ráadásul még Bayern München sálat is visel. Ez az anyaszomorító, a maszatos csecsemõábrázatával egyébként valóban Bayern-szurkoló, az Allianz Arénában egész évre bérelt páholya van, ahová hétvégén repülõn hozatja el politikusbarátait. Hogy a francba lehet valaki luxemburgiként Bayern-szurkoló? Ez a pali tényleg olyan beteg, mint amilyennek látszik. Na megállj csak, majd beépítek én neked valami szépet az újonnan kitiporcolt zenélõ kádadba, méghozzá a Bayernt, igen a Bayernt a Halott Nadrágoktól, azok majd jól elnadrágolnak, ne búsulj, minden alkalommal, ha ultimatív zenélõkádas élményként a Tannhäuserben szeretnél gyönyörködni, jó hangosan üvöltve így fogják polírozni a disznófüleidet: Milyen anya szülte azt/aki képes arra/hogy aláír a Bayernnak/és belép a szarba? Te pedig tombolni fogsz, Fuxemburger, és a pokolba fogod kívánni ezt az egész DiBocca hóbelevancot, de nem tudsz tenni ellene semmit. Örökké ezt a Bayernt fogod hallani, olyan hangerõvel és bömbölve, ahogy az Allienz Arénában ricsajoznak: Mikor olyan szép az élet/Hogyan lehet ilyet tenni?/Önmagadat megtagadva /Bayern-szurkolónak lenni. A kétségbeeséstõl tele fogod okádni az újonnan vett kádadat, és soha többé nem fogsz megfürdeni. A végén olyan koszosan fogsz kinézni, mint amilyen tényleg vagy, Fuxemburger, te teleordibált Bayern-seggfej! Fuxemburger csak úgy dagad a büszkeségtõl, olyan, mint egy megmerevedett kis pöcs, három fürdõszoba új gazdájaként boldogan a pénztárcája után nyúl, és közben egy pillanatig lábujjhegyre emelkedik. Köztudottan speciális készítésû, vastag talpú, magasított sarkú cipõt hord, amit a népnyelv Sárközynek nevez. Különben alacsonyabb volna a feleségénél, ami egy ilyen formátumú férfiú számára elviselhetetlen. A házaspár valami ragacsos kedvességgel elköszön, és elvonulnak újonnan meghódított fürdõterületeikre. De máris egy másik pár áll elõttem tájékoztatásért. Noha a férfi magasabb, és sötét haja van, mégis valamiképp hasonlít Fuxemburgerra. Azt hiszem, ez zavar engem ebben az országban a leginkább: Túl sok itt a Fuxemburger. Igaz, ezen a földön nõttem fel, kötõdöm is hozzá, de mégis valahogy idegennek érzem magam. Elõször azt gondoltam, azért, mert a nevem hallatán az emberek mindig enyhén összerezzennek, amit azonban lassanként megszoktam, és érzésem szerint az egész már nem is annyira 762

vészes, mint kezdetben. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy szkepszisem nem erre a korántsem elõítélet-mentes, ám annál felületesebb reakcióra vezethetõ vissza, hanem olyan tapasztalatokra, amelyeket fejlõdésem során gyûjtöttem, és amelyek az õslakók nagy része iránt nem egészen megalapozatlan bizalmatlanságot váltottak ki bennem. Ezek alapján elmondhatom, hogy valami teljesen ösztönös intelligencia segítségével egy szempillantás alatt kivétel nélkül fel tudom ismerni a minden hájjal megkent, álcázásra és színlelésre beállított összes Fuxemburgert. Ez az új ügyfél például nemcsak azért tûnik ismerõsnek, mert hasonlít Fuxemburgerra, hanem azért is, amint azt emlékeim adattárából rögtön lehívom, mert nemrég egy tévémûsorban szerepelt, méghozzá a munkaadók képviseletében. Na, tessék! Ez az alak fõfoglalkozású munkaadó, és a legkülönfélébb testületekben képviseli a fajtáját. Most pedig egy fürdõt akar tõlem, a nejével együtt, aki, ha az emlékezetem nem csal, újságíró, és azt hiszem, gazdasági szakértõként valamilyen hetilapba ír. DiBoccától árengedményük van a legdrágább csempékre, a teljes multifunkcionális tükrösszekrény-kínálatra és az összes apró, de nélkülözhetetlen fürdõszobai mütyürökre. Hogyne, hiszen jól ismerik egymást a mindenféle testületekbõl. A sorstársak és sporttársak összetartanak a mellékutak országában. És ez az ország itt van, a mosdókagylók és whirlrendszerek, a nyomógombok és masszív fogantyúk, az automata kioldók, a kombinálható zuhanytömlõ-csatlakozók és a diszkrét vécétisztító tartályok ragyogásában. Ezek az alakok mind egy hamis, titkos páholy tagjai, akik itt székelnek, DiBocca egyik fürdõszobaszalonjában, én pedig õrt állok a bejáratnál, és hallgatásra vagyok kötelezve. Nehogy elkotyogjam a különleges találkozásokat, titkos megállapodásokat, és azt, hogy a bemutatóterembõl hátsó szoba lesz, ahol ízléstelen visszatetszéssel minden álszentség leleplezõdik. Ám én minderrõl jegyzõkönyvet vezetek, és mint már említettem, egy esetleges zsarolás lehetõségét latolgatom. Elõtte azonban még a pár rendelkezésére állok néhány fényezettpapír-prospektussal és egy egész tûrhetõen hazug mosollyal. IRCSIK VILMOS fordítása

763

GUY HELMINGER

A fenyveserdõ tábláit követve egy sorompónál vártuk ki amíg elhúzott mellettünk a szöcskeraj majd az utat leszedve irányokkal és a behelyettesíthetõ szavak magányával tömtük meg hátizsákjainkat Egymást egymásra váltva addig beszéltünk a személycserékrõl amíg a vágy utolsó aprópénzünket is elorozta A jelen immár járhatatlan lett de haját felborzolta most a szélességi fokok utáni fájó vágyakozás s így éj nap között levelezõlapot találtunk oly vékonyat, mint láthatár a messzi tengeren „Csináljátok amit a hullámok csinálnak” állt rajta Sovány korallszirthez hasonló írással Óvatosan leválasztottuk a halakat a bélyegrõl és visszaküldtük a lapot Azóta várunk a parton a rododendronok rímképlete alatt szólni kész kabátjainkon a fény pikkelyként elkopik

A külsõ visszapillantó tükör leírása ovális világ feldõlt meglepetéstojás benne a fény ragasztócsíkjai aszfalt és fakoronák közé feszítve légyvad abroncs amelyen vadak pusztultak el fogolynyak nyúlcsontok közben Johnny Cash Istenrõl énekelt és a tükörkeret úgy csillogott mintha a nyár jéggel volna beszegve 764

Õ jött az asztalos úgy hordta végig a falun ujjatlan fafaragását mint rövid pamutruhát a tájban vágy dalolt és napraforgók az eldübörgõ traktorok kerekeinek dallamára Késõbb csend lett mint bereteszelt istállóban éjszaka a tavon holdfény sodródott A partnál nád lett belõle A kertben ébredtem fel ittasan és hajnalnedvesen akár egy kis boci A szél a csiganyálat nyalogatta nyakamról Amikor lábra próbálam állni madarak szédelegtek a szilvafán

A tyúk Fejünk felett feketerigók szõttese a kert a tyúkól elõvárosává növekedett tekintetünkben faágak között tévelygõ kúszóbabok darazsak mámorába csomagolt erjedõ szilvák voltunk lúdbõrzöttünk, ahogy a tej remegett mikor anyánk letette a kannát a szél szerette itt a metaforát a temetõbe tollakat sodort miközben a konduló harang vesszõseprûje ide-oda lendült az élet istállójában ahol karénekes öregapám gumós málnaarcával megígérte hogy a sárga foltos tyúkot nem vágja le mikor a szomszédék macskája megfialt a kölykök eltûntek a zseblámpa borostás fényseprûje alatt „ez a szabadság” vélték a felnõttek „nagyon jó” mondták mások nagyanyám mezõn száradó kontyos szénaboglyájára mikor 765

a kitett sörösüveg csapda mozaikja megváltozott egy újabb meztelen csigától akkor egyszeriben megöregedtem és az a sárga tollruhás tyúk jött felém abban a mély hitben hogy nem szabad levágni hát igen

Beszéd Utazni soha nem utaztunk A messzeség vertikális vágya mentén a gyömbéríz maga jött el hozzánk A nap bételdiót rágcsált amíg a szája estére hajlott az éjszakában vékony nyálfonalak úsztak mintha esne A falból sémák léptek elõ gázelek és gazellák a visszatérõ rím akár egy haldokló prémes szentjánosbogár Babkávétól fekete hajók siklottak a nappal fényébe elõtte éjfélkor hullócsillagok hulltak súlyos hópehelyként Ettõl szikkadt ki az ajkunk a véletlennek ettõl a meghökkentõ arcától amely mögött egy más világ volt ahol alávetve magát egy szûk pataknak lefelé nõtt a fû Vártunk a kávéscsészék mellett Porcelánpofa árnyalt daloló kanáltekintet mondaná erre valaki más csapongó hangok a verspolcon tüskésdiók és metélõhagyma cserjék néha olyannak láttam az öregedés foltjait lábainkon mintha alulról leguánná változtunk volna

766

A csésze elõtt Mikor felkeltettem a csapban a vizet használt kávéfilterek hevertek elõttem híradásként a távoli ültetvényrõl Fohász A termést leszedni se éri meg világos pörkölésû volt a reggel azt gondoltam hogy nem muszáj egy birka levágásához papnak kinézni Elõször jött a fák zúgása majd az aki zúgatja õket elõször a hörcsög majd a kerék amiben körbefut Majd látomások egy magasföldrõl ahonnan ez a kávé jön az ember kifullad amíg felér oda ott fent pedig megkérdezi: Hogy bír a hó ilyen magasra jönni? koffeinolvadás A sok értelmetlenség Úgy tör elõ mint fénysugár az apró ablakon keresztül Miért gondolkodom már kora reggel a hitrõl? Talán mert istent hallom lélegzeni este Ha leoltja a fényt IRCSIK VILMOS fordításai

767

BORIS A. NOVAK

Meghitt tárgyak Útitáskám nálad maradt, én pedig õrzöm bõröndödet. Káosz. A szennyeskosarad zoknim rejtekhelye. Túszom lesz már örökkön hálóinged, s vele szappan friss illata. Trikót, nadrágokat itt nem lelek, hiába, ezerkétszáz kilométerre mind a te lakásodon lapít. Egy pontba összerántva lenne csak élhetõ a kettõnk élete. Nem megy. Tág a világ ehhez. Közös helyünk mindig átmeneti, táskával érkezünk, már távoznánk. Éjjel együtt, nappal külön. Mikor elbúcsúzunk, mindez a tárgy-özön mind kõvé váljon és maradjon a helyén: nálam, ami tiéd, nálad, ami enyém.

Tégelyeid Fürdõszobádban lenni jó. Rám néznek a polcokon sorakozó tégelyek, az alapozók, samponok, a krémek, mind illóolajokat rejtenek, és sose látott virágok emlékét. Illatukat kölcsönveszed, szatén melleidrõl fûszerüket esténként szájam habzsolja, így szürcsölöm én virágok párlatát. Ekkor te újra sminkeled magad Szépíted szolid szénnel szemöldököd. Mint két madárka 768

szállnak szemed tava felett, s a telt ajak rúzsozva teltebb, teljesebb. Tudom, rejtelmes szertartásaik közben a nõk vágynak egyedüllétre, De hadd legyek tanúd. Bámuljak megigézve!

Alba Az álmos hajnal fanyar fénykörében, a félhomályos és vetetlen ágyban, hegyrõl hulló reggelben, félig ébren, testünk között penge villan, hibátlan, nyugszunk egymáshoz bújva, forró csendben, a visszaalvás komfortos hitványság, kalandor kezem egyre ernyedtebben tartja fenn zsongó bõröd borzongását: mélyben csillagok érintése olvad. Minden pillanat távolabbra ringat, csak titkos képed marad itt, ahol vagy. Fejed forrósága vállamon nyughat, az éjen át mely hosszú s rövid egyben, könnyre fakaszt, létem mily tehetetlen...

Illatod Illatod felzubog, mint tejnek bõsége, önt el, illatod lanyha tej, friss erõ. Messzi folyók mosnak hullám-özönnel. Ez jósnõk titka, illó levegõ. Az illat, mit tested köntösnek ölt fel, levethetetlen. Övez reszketõ vadonként, s nem ritkul. Mint híd, köt össze bennünket, törékeny, puha kõ. 769

Ha illatodat virágok dús, hibátlan parfüme nyomja el, leszürcsölöm bõrödrõl. Nyugszom tested titkában. Két test szagán mérhetõ az öröm. Nem is mosakszom, hagyom, hadd kerítsen hatalmába makacs illatod, idõn s téren át süssön rám billogot. Szépséged rejtjele végzetszerû, legmélyrõl ismerõs, titkos betû. Milyen messzire vagy már, hiába minden!

Egyetlen otthonunk Nyugszunk szerelem után, gyûrött az ágyunk, a közelség mérgezõ illata zsibbaszt, de máris szimatoljuk a távolt, füzetbe firkálni vágyunk krikszkrakszokat: nagy konyha, étkezõ, tágas kert, alkóv, a fény özönlik be a nappaliba, plafontól földig üveg, itt írhatok. Jaj tör elõ a görcsös betûkbõl, sok szín dereng fel, hálószobában pompás duplaágy, pont ez, melyen elnyúlunk lusta testtel,

770

éberen, s tudjuk, bár megszédít a vágy – tudjuk, de mégse mondjuk most ki bátran –, hogy ez lesz az egyetlen otthonunk, biztos, meleg hely, hol megbújhatunk az ellenséges, halódó világban, az ágy, ringó tutaj idõ vizén, míg napra nap fogyatkozik a fény... Szeretni épp elég. Meghalni épp elég. Csak élni túl kicsi. LACKFI JÁNOS fordításai

Boris A. Novak.

771

MARGARET ATWOOD

Élettörténetek Miért ez a szomjúhozás? Már amennyiben ez szomjúhozás. Talán inkább dirigálásra hasonlít. Talán csak mi szeretnénk kontrollálni azt az életet, mindegy, hogy ki élte le. Az segít, ha vannak fényképek is. A rajtuk lévõ embereknek soha többé nincs választásuk – ezt kiválasztjuk, azt elhajítjuk. A kérdéses életek leélõinek megvolt a maguk esélye, amit többnyire elpackáztak. Észre kellett volna venniük a bozótban megbújó fényképészt, nem lett volna szabad nyitott szájjal enniük, nem lett volna szabad azt a vállpánt nélküli topot viselniük, nem kellett volna ásítaniuk, nem kellett volna nevetniük: annyira rusnya az az exponált fogsor! Szóval így nézett ki akkor ez a nõ, mondjuk, összekapcsolván a pillanatfelvételt a szenvedélyes viszony esztendejével. Olyan az ábrázata, akár a félig megevett pizza, és az ott õ, az álomférfi, aki kocsányon lógó szemmel kancsalít a ruhája kivágásába? Ugyan, mit láthatott benne az olcsón megszerezhetõségen kívül? Jé, az álompasi is kopaszodik már! Miért is volt az a nagy csinnadratta körülöttük? Én már dolgozom az élettörténetemen. Nem úgy értem, hogy összerakosgatom; ellenkezõleg, szétcincálom. Többnyire szerkesztés kérdése az egész. Ha rendes cselekményt szerettél volna, hamarabb kellett volna szólnod, amikor még mindenre emlékeztem és erõs volt bennem a hajlandóság, hogy elmeséljem. Még azelõtt, mielõtt fölfedeztem az olló hasznát, a gyufa erényeit. Megszülettem, kezdtem volna a történetet, valaha régen. De nyissz, nyissz, eltûnik anya és apa, fehér papírcsíkokat visz a szél, ráadásnak a nagyszülõket is kivágom. A gyermekkoromban. Abból is elég. Ágyõ, bepiszkolódott ruhácskák, ágyõ, lehorzsolt cipõorrok, amik annyi gyötrelmet okoztak nekem, ágyõ, viseltes gondok és varas térdek, és mindennek a szélén ott cipelt bánat. A serdülõkor is elhajítható, sós, napbarnította bõrével, felelõtlenségével, ócska szerelmi afférjaival és az átszivárgó havivérzéssel. Milyen is volt levegõ után kapkodni, mintegy kábulatban, idegen bõrkabátokhoz dörgölõzve sikátorokban? Nem emlékszem. Mihelyst nekilátunk, jó mulatság. Olyan sok szabad tér tárul elénk. Letépni, összegyûrni, lángra lobbantani, ablakon kihajítani. Megszülettem, fölnõttem, tanultam, szerettem, szaporodtam, mondtam, írtam, most már mind oda. Jöttem, láttam, tettem. Búcsút veszünk a történelmi érdekesség omladozó fiatornyaitól, búcsút veszünk a jéghegyektõl és háborús emlékmûvektõl, az összes fölfelé nézõ, kõbe vésett fiatalembertõl, és bacilusoktól meg kétes szállodáktól hemzsegõ, kockázatos utazásoktól, és a mind ki-, mind befelé nyíló kapuktól. Búcsút veszünk a barátoktól és szeretõktõl, eltûntél, kitörlõdtél, elformátlanodtál: tudom, hogy valaha volt valamilyen hajviseleted és vicceket mondtál, de nem tudom õket vissza772

idézni. Földbe veletek, puha prém agyú macskáim és kutyáim, úgyszintén lovak és egerek is: imádtalak titeket, tucatszámra, de mi is volt a nevetek? Mindezekkel már jutottam valamire, megkönnyebbültem. Különváltam az emlékkönyvekbõl, az albumokból, a naplókból és jegyzõkönyvekbõl, a térbõl, az idõbõl. Csak egy bekezdés maradt, csak egy-két mondat, csak súgás-búgás. Én megszülettem. Én meg. Én.

Ne legyen több fotó Ne legyen több fotó. Ennyi épp elég. Ne legyen több önnön árnyékomból, amit a fény vet papírdarabkákra, mûanyag lapocskákra. Ne legyen több a szemembõl, a számból, az orromból, a hangulataimból, a rossz szögekbõl. Ne legyen több ásítás, fogsor, vagy ránc. Bánt önnön sokféleségem. Két-három kép elegendõ lett volna, vagy négy, esetleg öt. Az lehetõvé tett volna egy határozott elképzelést: Ez a nõ ilyen. Így azonban fölvizezett lettem, fodrozódom, pillanatról pillanatra átúszom a többi énembe. Lapozz: és te, aki látsz, újból összezavarodsz. Túl jól ismersz ahhoz, hogy megismerj. Vagy nem is túl jól, csak a kelleténél jobban.

Téli mesék Hajdanában-danában, meséled, voltak valaha szörny formájú bacilusok. A vécékagylóban laktak és csakis a literszámra rájuk öntött lúg tudta õket legyõzni. Az ember öngyilkosságot is elkövethetett azzal, ha megitta ezt a lúgot; néhány nõ így is tett. Az ifjak elkerekedett szemmel néznek föl rád. Vagyis inkább lenéznek rád: õk mostanság jó magasra nõnek. Hogy mennyire fiatalok a fiatalok manapság? Az attól függ. Némelyikük meglehetõsen vén. De azért még hiszékenyek, elvégre te ott voltál, danában-hajdanában, õk meg nem. És nem csak ez volt, meséled – s ezt a részt különösen élvezed –, nem voltak csupaszon hagyott derekak sem, és csak matrózok meg fegyencek tetováltatták magukat. Nem voltak telefonok, nem voltak védõoltások; ezért nem hívhattad az orvost, amikor haldokoltál, kifakadó mirigyektõl, renyhe belek fölpuffadásától, gubancoktól a torkodban, agyláztól. Amennyiben védekezés nélkül közösültél, az orrod sokkal hamarabb leesett, mint most. Az ifjak még mindig figyelnek. Vajon hisznek neked? Elég szenzációs vagy a számukra? Nagyon is reméled. 773

Ha férjes asszony voltál, minden véget ért harmincévesen, meséled. Arra voltál kárhoztatva, hogy nyomott mintás kartonruhát viselj, meg gumis harisnyatartót, és hintaszékben ülj a tornácon – akkoriban, régen még voltak tornácok –, legyezd magad, mert nem létezett légkondicionálás, és a lúdtalpadról, a faridegzsábádról, a visszereidrõl társalogj, no meg a férjed horkolási szokásairól, akinek az ingeit neked kellett vasalnod, minden kedden – egész inghegyeket. S mindez a ki nem elégítõ szex metaforája volt. Erre némi kuncogás hallatszik. De nem akarod, hogy túl könnyen vegyék a múltat: ahhoz túl sokba került. Megérdemli a tiszteletet. Egyszóval most jött el a nehéztüzérség ideje. Hadd meséljek most a húspogácsáról, mondod lehalkítva a hangodat, miközben a körülötted lévõ amúgy is halvány arcok halottfehérre sápadnak. Igen – a húspogácsáról! Húspogácsáról meg irrigációról meg gömbpumpás fecskendõkrõl, amiket úgymond a „nõi higiéniához” használtak – a három nem független egymástól, mondod, hátborzongató suttogással. Mostanra az ifjak lenyûgözött borzadállyal merednek rád, mintha arra készülnél, hogy lekapd fél lábad és megmutass egy zöld és mohos amputált csonkot alatta. Háborús történeteket, igazából azokat akarják – háborús történeteket és undorító étrendeket. Kínokat szeretnének, sebeket szeretnének. Be fogsz nekik számolni a párolt húsokról? De azzal talán túl messzire mennél. Különben is, már épp eléggé fölizgattad magadat egy estére.

A macskánk mennybe megy A macskánk elragadtatott a mennybe. Mindig is tériszonya volt, ezért aztán megpróbálta belemélyeszteni karmait abba az akármibe, láthatatlan kígyóba, óriási kézbe, vagy sasba, ami ilyen módon a magasba emelte, de nem járt sikerrel. Amikor a mennybe ért, az hatalmas mezõnek bizonyult. Rengeteg kis rózsaszín izé rohangászott szerteszét, amikrõl elõször azt hitte, egerek. Aztán észrevette istent, aki egy fán ült. Angyalok szálldostak erre-arra, fehér szárnyaikkal verdesve; olyan hangot adtak ki, mint a galambok. Isten idõrõl idõre kinyúlt nagy, szõrös mancsával, elkapta egyiket a levegõben és jóízûen elropogtatta. A fa alatt a talajt szinte ellepték a leharapott angyalszárnyak. A macskánk udvariasan odaballagott a fához. Miaú, mondta a macskánk. Miaú, mondta Isten. Bár igazából inkább bömbölte. Mindig úgy gondoltam, hogy te macska vagy, jegyezte meg a macskánk, de nem voltam benne biztos. A mennyben mindenre fény derül, nyilatkozta Isten. Ezt az alakot választottam ahhoz, hogy elõtted megjelenjek. 774

Örülök, hogy nem kutya vagy, jelentette ki a macskánk. Mit gondolsz, visszakaphatnám a golyóimat? Persze, válaszolta Isten. Ott vannak a mögött a bokor mögött. A macskánk mindig is tudta, hogy a golyóinak valahol meg kell lenniük. Egyik nap, egy meglehetõsen pocsék álomból ébredve, nem találta õket sehol. Mindenütt kereste õket – a kanapék alatt, az ágyak alatt, a szekrényekben – és közben egész idõ alatt itt voltak, a mennyben! Odament a bokorhoz: bizony, tényleg ott voltak, és rögvest visszanõttek a helyükre. A macskánk roppant elégedett volt. Köszönöm, hálálkodott Istennek. Isten hosszú, elegáns bajuszát nyalogatta. De rien, felelte Isten. Lehetséges lenne, hogy segítsek neked elkapni néhányat azok közül az angyalok közül?, érdeklõdött a macskánk. Mindig is tériszonyod volt, mutatott rá Isten és elnyújtózott a faágon a napsütésben. Elfelejtettem említeni, hogy sütött a nap. Igaz, ismerte el a macskánk. Mindig is tériszonyom volt. Elõfordult néhány kínos eset, amiket legszívesebben elfelejtett volna. Nos, és azok közül az egerek közül szóba jöhetne néhány? Azok nem egerek, közölte Isten. Nyugodtan kapj el annyit, amennyi csak jólesik. De ne végezz velük nyomban! Gyötörd meg õket! Úgy érted, játsszak velük?, firtatta a macskánk. Amiatt mindig bajba kerültem. Ez pusztán szemantikai kérdés, vélte Isten. Itt ezért nem fogsz bajba kerülni. A macskánk úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezt a megjegyzést, mivel nem tudta, mi az a szemantika. Nem akarta nevetségessé tenni magát. Ha ezek nem egerek, akkor mik?, kérdezte. Már le is csapott az egyikre. Ott tartotta leszorítva a mancsa alatt. Az kapálózott és apró sikolyokat hallatott. Azoknak az embereknek a lelkei, akik rosszak voltak a Földön, válaszolta Isten félig lehunyva sárgászöld szemét. És most, ha nem haragszol, ideje, hogy szunyókáljak kicsit. Akkor mit keresnek a mennyben?, tudakolta a macskánk. Ami nekünk menny, az nekik pokol, felelte Isten. Szeretem, ha egy világegyetem kiegyenlített.

Erszényes farkas-ragu Erszényes farkast klónoztak. Kerítettek némi DNS-t valami csontból, kivették egy erszényes ördög petesejtjének sejtmagját, betették az erszényes farkas csontjából nyert DNS-t a helyére, s amikor az kellõképpen növekedett, beültették, de hiába, ismét megtették, ismét hiába, s megtették újra meg újra meg újra, aztán megpróbálták egy kicsit másképp, kicsit csavarintottak rajta, erre is, arra is, és végül sikerült erszényes farkast klónozni. Megszületett az erszényes farkasbébi, nagy érdeklõdéssel és gyöngédséggel fölnevelték, és ott volt, ide-oda rohan775

gászva, csíkokkal a hátán, kétségbeesetten, mint az egyetlen róla fennmaradt filmen, ahol fut és lépked és hangtalanul csahol, mert az a film némafilm, és az erszényes farkas megáll, belebámul a kamerába, tekintete egyszerre megrendítõ és távolságtartó. Tényleg erszényes farkas lett, vagy legalábbis úgy nézett ki, amilyennek mi elképzeljük õt, mivel mégiscsak olyan állat, amilyet még soha senki sem látott a ma élõk közül. Különben is, ami végül megteremtetett, elég közelinek tûnt az eredetihez. Minek kötözködni? * Ez az esemény címlapra került, hát persze hogy fõcím lett belõle. Az erszényes farkast Trugannininek nevezték el, mely elnevezés a világ azon részén az éttermek étlapján látható, talán a tiszteletadás jeleként, vagy valami eladásának szándékával, vagy megemlékezésül, miként a sírköveken szokás. A lényeg, hogy Trugannininek nevezték el annak a szigetnek az utolsó tiszta vérû bennszülöttje után, akit megerõszakoltak, vagy legalábbis ez a hír járja, akinek a nõvéreit meggyilkolták, vagy legalábbis ezt beszélik, akinek az anyját megölték, akinek a férjét a szeme láttára fölkoncolták, akinek az apja belehalt a bánatba, aki magányosan élt, olyasfajta magányban, amibe a legtöbb ember belepusztulna, akinek a csontjait kiásták és száz évre kiállították akarata ellenére, de persze õ már halott volt, szóval miféle akarata is lehet neki, miféle joga van a holtaknak az akarathoz, nincsenek is jelen, csak csontok formájában, egy üvegtárlóban, hogy az emberek jól megbámulhassák õket. Mint az erszényes farkas csontjai, azok a csontok, amikre évekig nagy szemeket meresztettek, azok, akik a DNS-ét elrabolták, hogy létrehozzák az erszényesfarkas-klónt. * Tömegek keresték föl. Dokumentumfilm is készült. Díjakat osztogattak. S aztán mi történt? Az erszényes farkas eltûnt. Nyoma veszett. Egyik nap még ott volt, magányosan, egyedül, a ketrecében, vagyis az ízlésesen parkosított, elkerített kifutójában, körbe-körbe nyargalva, mintha keresne valamit, másnap meg nem volt sehol. Azonban nem a magányba halt bele. Eladták. A kapott összegbõl egy elvetemült tudós visszavonult a Bermudákra. Egy nagyon gazdag, kifinomult ízlésû férfiú pedig bekebelezte az erszényes farkast. Raguként elkészítve fogyasztotta el. Ez a férfiú ugyanis vágyta a párját ritkítót: õ akart lenni az egyetlen ember, aki valaha is erszényes farkast evett. Hiába készítették el a legnagyobb gondossággal – receptek ugyebár nem álltak rendelkezésre –, nem lett nagyon finom, csak kifejezetten nagyon költséges ízû, és a férfiú, aki fölfalta, azt írta titkos naplójába, hogy ennyi pénzért eléggé ízlett.

776

Gyorsabban A gyaloglás nem volt elég gyors, ezért futottunk. A futás sem volt elég gyors, ezért vágtáztunk. A vágtázás sem volt elég gyors, ezért vitorláztunk. A vitorlázás sem volt elég gyors, ezért vidáman gördültünk hosszú fémsíneken. A hosszú fémsíneken gördülés sem volt elég gyors, ezért autóztunk. Az autózás sem volt elég gyors, ezért repültünk. A repülés sem elég gyors, nem elég sebes nekünk. Gyorsabban szeretnénk odaérni. Hová is? Bárhová, ahol épp nem tartózkodunk. Ám azt szokták mondani, az emberi lélek nem közlekedhet sebesebben a gyaloglás tempójánál. Ha ez igaz, akkor hol az a rengeteg lélek? Hátramaradtak. Bóklásznak erre-arra, ráérõsen, halvány fények éjjelente villózva a lápon, amint minket keresnek. De persze közel sem elég gyorsak, hozzánk képest, mi messze elõttük járunk, sosem fognak utolérni. Ez az oka, amiért oly gyorsan haladhatunk: nem terhel minket a lelkünk súlya.

Megettük a madarakat Megettük a madarakat. Azt akartuk, hogy madárdal áradjon föl a belsõnkbõl a torkunkon át s törjön elõ a szánkból. Azt akartuk, hogy madártoll sarjadjon a húsunkból. A szárnyaikat akartuk, úgy akartunk repülni, ahogy õk, szabadon szállva a fák koronája és a felhõk között, ezért megettük õket. Lándzsára szúrtuk õket, bottal ütöttük õket, elfogtuk õket léppel, elfogtuk õket hálóval, nyársra húztuk õket, izzó szénre vetettük õket, s mindezt színtiszta szeretetbõl, merthogy szerettük õket. Eggyé akartunk válni velük. Akkoriban, amikor ifjak és fürgék voltunk, tudatlanok az ok és okozat viszonya felõl, sima, szépséges, tiszta tojásból akartunk kikelni, ahogy õk tették, nem akartuk a születés mocskát, és ezért bendõnkbe tömtük a madarakat, tollastul-mindenestül, ám hiába, mert nem tudtunk énekelni, olyan könnyedén nem, ahogy õk teszik, nem tudunk repülni, füst és fém nélkül nem tudunk repülni, és ami a tojásokat illeti, esélyünk sincs. Sárba ránt minket a gravitáció, földhözragadtak vagyunk. Bokáig állunk a vérben és mindez azért, mert megettük a madarakat, már réges-régen megettük õket, még akkor, amikor még hatalmunkban állt volna nemet mondani.

Az Idõ hajlik Az Idõ hajlik, mondta a férfi, s azt értette ezen, hogy ahogy az Idõ folyik tovább és tovább, elgörbül a szélsõséges hõségben, a szélsõséges hidegben, s ami régesrég elmúlt, az ezáltal közelebb kerül. Ezt szemléltetni lehet egy szalag összehaj777

togatásával, amin aztán átszúrunk egy tût: a Kettes Pont, ami korábban méterekre volt az Egyes Ponttól, most közvetlen mellette lesz található. Vajon az idõ/tér tényleg olyan mint egy harmonika, csak zene nélkül? Vajon a férfi a szigorúan vett fizikáról tett kijelentést? Vagy inkább azt mondta: az Idõ összehajtja a szárnyát, végre-valahára. Az Idõ összehajtogatja a sátrát és némán eloson. Az Idõ behajt téged a karámjába, mintha bárány lennél, az idõ hiánya meg a farkas. Az Idõ saját magából lévõ pokrócba takar, gyöngéden ölel és beburkol, mert hol is lennél nélküle? Az Idõ karjába vesz téged és egy utolsó csókot ad neked, aztán leterít és összehajtogat és elrak, míg el nem jõ az ideje annak, hogy valaki más múlt idejévé légy és akkor az Idõ megint hajlik egyet.

De még mindig Csúnyán festenek a dolgok: ezt elismerem. Esztendõk óta, évszázadok óta nem festettek ilyen csúnyán. Még sosem festettek ennyire csúnyán. Mindenfelõl veszélyek fenyegetnek. De még mindig jóra fordulhat minden. Egy kisgyermek lezuhant a nyolcadik emeleti erkélyrõl, ám egy juhászkutya épp alatta sétált, fölugrott és még a levegõben elkapta. Egy szemtanú lefényképezte s a kép megjelent az újságban. Egy fiú már harmadszor merült el, ám az anyja – pedig épp regényt olvasott – bugyborékolást hallott, odarohant a mólóhoz, benyúlt a vízbe, a hajánál fogva kihúzta a fiát, s nem történt maradandó agykárosodása. Amikor bekövetkezett a robbanás, a fiatalember épp a mosogató alatt javította a vízvezetéket, ezért nem sérült meg. A lány, úgy téve, mintha úszna, kartempóinak hála túlélte a lavinát. A kétesztendõs hármas ikrek apja, akinek minden szervét megtámadta a rák, rengeteg filmvígjátékot nézett és buddhista meditációkat végzett, mire föl teljesen tünetmentessé vált s mind a mai napig az. A légzsákok csakugyan mûködtek. A csekket nem dobták vissza. A gyógyszergyártó cég nem hazudott. A cápa megbökte a matróz meztelen, vérzõ lábát az orrával, majd elfordult. Az erõszaktevõ figyelme elterelõdött megerõszakolás közben, mind a kése, mind a pénisze visszahúzódott, akár egy csiga puha és kényes szarva, így inkább elment kávézni. Darwin A fajok eredete címû mûvének vaskos példánya, amit a katona a szíve fölött hordott, fölfogta az érkezõ géppisztolylövedéket. Amikor a férfi azt mondta, Drágám, te vagy az egyetlen nõ, akit mindörökké imádni fogok, komolyan gondolta. És ami a nõt illeti, a homlokráncolás meg az elutasítás meg a föl nem vett telefon ellenére kiderült, hogy õ is mindvégig szerette a férfit. Az évnek ezen sötét szakában ilyen történetekre vágyódunk. Ezek mind téli mesék. Köréjük húzódunk, mint egy kicsiny, ám vígan pattogó tûz köré. A nap négykor nyugszik, a hõmérséklet zuhan, a szél süvít, a hó szakad. Jóllehet csaknem lefagytak az ujjaid, csak elültetted a tulipánhagymákat, még épp idõben. Négy hónap múlva kikelnek, ebben hiszel, és majd úgy fognak kinézni, mint a 778

katalógusban. A barna földbõl máris százával bújtak elõ kicsiny, zöld hajtások. Nem tudod, mik azok – valami kis gumós növény –, ám mindennek ellenére teremni akarnak. Minek mondanád õket, ha egy történetben szerepelnének? Boldog befejezésnek vagy boldog kezdésnek? De nem szereplõi semmilyen történetnek, ahogy te sem. Mindazonáltal újra betakartad õket mulccsal és avarral. Mert ezt a leghelyesebb tenni az év legsötétebb napján. SOHÁR ANIKÓ fordításai

Kanada.

779

JEAN TARDIEU

Tér és furulya Pablo Picasso rajzaihoz

Prológus „Bûbájolom és megidézem elõszökken bennem bármi éhgyomor vagyok üres tér légszûrõ mely légbõl kapott Tárgyakat bepólyáló csend ostor szála csinos kobra hernyó nyoma a homokban minden bolygórobbanás furulyaszóvá változik” – Engem lobbantó üres tér engem felemésztõ kobra mélységes szabadság jelt küldj és loholok jelt küldj és meghalok te vagy a Tánc maga telesírom nevetésed kimúlok ruhádba bújva mintáját hamvam is õrzi.

I Az emberbe beleírom az erõt a pihenést pásztort és sokszarvú nyájat lándzsát íjat és nyilat izzó foltot és odafenn apró irgalmatlan fejét gyilkos rovaroknak. Beleírom a táncot mely teret építtestesedõ csendbe markol Muzsikának remegését. Beleírom Felruházom 780

Szerteosztom Rendet szabok de az élet keretébe szemmértékbe simulok.

II A festõ összegöngyöl szétgöngyöl hajtogat szétszerel kilapít összetör elhint szertefoszlat redõz girlandoz csûrcsavar foltoz lyuggat bestoppol beállít fellógat szétoszt kinyújt becsomóz kibogoz kijelöl elhajít – és távozik. A költõ habzsol rágcsál kóstol nyammog harapdál kapirgász kérõdzik zsörtölõdik morzsál fütyörész szajkóz szürcsöl sziszeg sutyorog ízlel csócsál dudorász gargarizál nyikorog kicsontoz felszít fújkod – és elnémul.

III Nézd kezemet csupa ujj villámgyors röpke szignó bélelve akár furulyám szarvam tekintetemet hátrataszítja odáig hol terjeng a csend mely arcom fintorait kitölti.

IV Furulya ujjain hatalmas oroszlán horgolódik termete mint a nap Sistergõ villanás akár Árkádiában szemöldöke bozontján nyájak tévedtek el 781

Nézz hát ez Arcra fel melyen ott ragyogunk mint lassú láthatár és most mindegyikünk e végtelen dühösség egy vonása csak.

V Szívem szulákja szarvaim szirénje nyilam fájdalma ostorom pörgettyûje furulyám lánykája kiluggatlak itt is ott is. Éljen a rajz mely elszakít árnyamtól égre vet eme pásztori téma (a szavak gyönyörét kivéve fu-furulya fufu-lya) merõben szokatlan nekem.

VI A láb? – aláhúz. A száj? – kiérdemel. A táncoslány? – létezik. A kígyó? – rajzol. Az ostor? – ugraszt. A furulya? – kivirágzik. A tér? – elrendez. A világ? – távol marad. A hang? – felszökik.

VII Strucctollak alatt firkált lombozat spalettahölgy termete vonalgubanc 782

szilfid száron ringatózik fiús mell cicomázza záruló ívbe hajlik furulyám csücskén táncikál a fény felfújta hatalmas orca tiszteletére.

VIII Boldog idõk mikor még a jövõnek mezõin legelésztem Néha gyengéd mélabúval visszatértem kicsit már elmúlt kaszálókra. A veszély akkor még messze járt elõttem lassanként mégis elnehezítette léptem.

IX Számsor a fûbe hangsor a fülbe szarvak az ûrbe Vonalak elválasztanak cifráznak és felhangzanak két pásztor két tollas alak Egymás mellett két gubanc alattuk föld szép szalagja csücsök vagyok te csomócska én õzike te bakocska zizzen a táj tilinkó cimbalom. X A szatír törökülésben kuporog a faun is lám csak egymást hergelik fuvolával síppal! 783

Kígyómintát rajzol a lábujj két kancsal tekintet révül magasságba bökõdik mint a szarvak az égre mint a hangok szökellnek Egyetlen árnytalan vonallal alkotótok ujja pattint elõ a semmibõl titeket Egy nap én is végigfuttatok mindenen egy zengõ szalagot egy hibátlan szelíd szót mely véget sosem ér.

XI Mintha víznek mélyén mintha koroknak mélyén ég boltozata alatt látom a láthatáron összehajolni magasodni a csordást és bikát. A kínzatás elõtt történt még jóval Ó éber álomban visszarémlik mezõk egébe döfve a szarv meg a dárda az elfeledett ártatlanság homok alatt hamu alatt tér erezete szélbarázdák. XII Szerelmesen szemlélni kit megölsz portrét vázolni róla más koroknak ó halál nemesítette tiszta vonások ó asszonyszemû áldozat megfeszített állat-isten nap kése vési mostan arcodat a porba.

784

Ó ki szabadít meg minket születéstõl és mind a bûnt igazoló haláltól Hadd nézzem gyilkos szándék nélkül az állatok bársonyos orrát.

Epilógus I Miután kiradíroztam mindama árnyékot mellyel furulyaszó kecsegtet miután itt e tájon sutba dobtam száz életem – Marszüász bohóc vagy sikló – csupafény láthatáron kiürült hangzatok lelappadt tömlõk kósza siklása már csak kacskaringós vonalnak mely a felszínhez hurkol Körül csönd csak bennem nincs puffasztja szájam semmi krikszkrakszokban jelekben ott a tér mindenestül.

Epilógus II Árnyéktalan színházam a furulya beszéde életem teljessége nektek nektek mutatnám fény kell hozzá csak ennyi (legelõimen a szél kifakítja a fekete mákot e poklok szökevényét) Fegyvertelen öröm létezik íme hát 785

idõk kezdete óta vár miránk rendületlen átlibben minden téren elég neki a dolgok körül kavargó fényszösz mint énekben a dallam. LACKFI JÁNOS fordításai

Jean Tardieu. 786

MÛHELY

FÁZSY ANIKÓ

Okkal, ok nélkül Az idegen újrafordításáról

A Nagyvilág három hónapon keresztül folytatásokban, új fordításban közölte Albert Camus L’Étranger (Az idegen) címû regényének elsõ részét, mely korábban Gyergyai Albert magyarításában Közöny címen jelent meg, s máris megkérdõjelezõdött, indokolt-e az új fordítás. Egyik napilapunk* újságírója úgy véli, mivel Gyergyai „jó kapcsolatokat ápolt a Gallimard kiadóval, ahol Camus mûveit gondozták”, és személyesen ismerte az írót, „megérezte azt a szellemi légkört, amelyben Camus alkotott”, s ez elegendõ a fordítás hitelességéhez. Ismerünk fordítókat, akik személyesen találkoztak kiadókkal meg nagy írókkal, mégsem tudták meggyõzõen lefordítani mûvüket, és ismerünk kiváló fordítókat, akik úgy fordítottak, kitûnõen, hogy nem volt alkalmuk személyesen megismerni se kiadót, se írót. A fordításhoz (akárcsak a fordításkritikához) ugyanis elsõsorban megbízható nyelvtudás kell. Már a cikk kiindulópontja is megtévesztõ: egy Csaba nevû fiatalember Hosszúpályiban baltával lemészárolta a nagyszüleit, a tõlük elrabolt pénzbõl pedig meghívta a szüleit vacsorázni. Az újságíró szerint ez „a hír egy klasszikus írót ma is megihletne”. Téved. Ugyanis egy baltás akció önmagában semmi olyan jelentést, értelmezést nem hordoz, ami méltó volna az irodalmi megformálásra. Ismerjük persze a harmincas évek irodalmából az action gratuite fogalmát, a logikai és lélektani szempontból indokolatlan, megmagyarázhatatlan cselekedetet, de talán nem véletlen, hogy Gide regénye, A Vatikán titkai nem lett „kultuszkönyv”. Lafcadio, az érdek nélküli kalandor, amikor, váratlan impulzussal, kilök egy ismeretlent a vonatból, indokolatlanul cselekszik, a regényben hiába keressük a hagyományos ok-okozati összefüggéseket, s mivel logikailag értelmezhetetlen a tette, kiszámíthatatlan a viselkedése, az olvasót sem tudja mozgósítani. Zavarba ejtõ a cikk számos megalapozatlan kijelentése, tévedése. Dosztojevszkij Bûn és bûnhõdésében Raszkolnyikov nem a „betoppanó szolgálót” öli meg „felindultságában”, hanem Lizavetát, az uzsorásnõ együgyû húgát. És ez nem „véletlenszerû gyilkosság”, mint a cikk írója hiszi, hanem nagyon is tudatos: nem akarja, hogy tanúja legyen az uzsorásnõ meggyilkolásának. Gyergyai fordításában a regény egyik kulcsmondata: „Az ember mindenképp hibás egy kicsit”, az új fordításban (Ádám Péter–Kiss Kornélia munkája) így hangzik: „Az ember így is, úgy is bûnös egy kicsit”). A cikkíró értetlenkedik: „ho-

* Körmendy Zsuzsanna: „Ölni okkal, ok nélkül.” Magyar Nemzet, 2015. április 18.

787

gyan feltételezhetõ egy közönyös gyilkosról, hogy éppenséggel bûnösnek tartja magát?”. Majd egy „manapság gyakori megállapításra” hivatkozva („Ez több mint bûn, ez hiba”) logikailag nehezen követhetõ fejtegetésbe bocsátkozik arról, hogy korunk bagatellizálja a bûnt, „hiszen a hibát súlyosabbnak tartja”. A mondás egyébként nem „mai megállapítás”: Talleyrand-tól eredeztetik, aki szerint a diplomáciában egy hiba még a bíróság által szankcionált bûncselekménynél is súlyosabb, hiszen a diplomáciában elkövetett hiba nem korrigálható. Való igaz, hogy „nagyon nagy a különbség bûn és hiba között”. De ezután egy még meglepõbb állítás következik: „Camus a »fautif« (helytelen) szót használja, és bizony ennek alapján Gyergyai Albert járt közelebb a mondat jelentéséhez és a mû szellemiségéhez.” Ez a „szellemiség” már-már mitikus fogalomként jelenik meg a cikkben, néhány sorral lejjebb már követelményként állítódik fel, hogy „a fordításnak a mû szellemiségét is közvetítenie kell”. A fordítás azonban nem „szellemiséget” közvetít, hanem jelentést. A fordítónak a szavak jelentését kell visszaadnia, nyelvi ekvivalenciára törekedve, a lehetõ legpontosabban. A „fautif” nem helytelent (hamis, téves, pontatlan, hibás, célszerûtlen, haszontalan) jelent, hanem: 1. gyarló, esendõ; 2. hibás, vétkes, bûnös. A francia nyelv értelmezõ szótára elég hosszan és részletesen, sok-sok példával elemzi ezt a szót. Elég felütni a Robert-t, ezt találjuk szinonimaként: coupable (bûnös), antonimaként pedig ezt: innocent (ártatlan). És akkor ott van még a szövegösszefüggés, az anya halála miatt érzett elfojtott bûntudat, ami az egész regényen végigvonul. De persze itt azt is tudni kellene, hogy a „coupable”, valamilyen bûncselekmény elkövetõje, jogi értelemben bûnös, a „fautif” meg olyan „bûnt” követett el, amit nem a büntetõ törvénykönyv szankcionál, hanem a lelkiismeret. A francia szövegben az áll: „De toute façon, on est toujours un peu fautif.” Aki ebben a mondatban „helytelennek” fordítaná a „fautif”-ot, az nemcsak azt nem tudja, mit jelent ez a szó, arról sincs fogalma, hogy ez az értelmezés a francia mondat szerkezete alapján nem lehetséges. Camus életmûve nem hibáról, „helytelen” viselkedésrõl, hanem a bûnrõl szól és a bûntudatról. Az idegen hõse, a cikk állításával ellentétben, nem „közönyös gyilkos”. Meursault a négy, végzetes lövés eldördülése után úgy érzi: „mintha az öklömmel négyszer egymás után megdöngettem volna a balsors kapuját”. Így nem beszélnek érzéketlen gyilkosok. Ez a mondat az idõk mélyérõl ver visszhangot, görög sorstragédiák hõsei vacogtak így, amikor a végzet lecsapott rájuk. A cikk gondolatmenete ahhoz a következtetéshez vezet, hogy gyilkolni helytelen. Hercule Poirot jut az eszünkbe, óhatatlanul, Agatha Christie regényeinek zseniális kis belga detektívje, õ vallotta be, egy kissé nevetséges, angol távolságtartással: „Helytelenítem a gyilkosságot” (I do not approve of the murder). Ilyen lapossággal traktálna minket Camus? S ha továbbvisszük ezt az érvelést, a „szinte ok nélkül elkövetett gyilkosság” ezek szerint még helytelenebb? A cikkíró tudni véli, hogy „Az 1948-as kiadás magyar címét is bizonyára ez ihlette, ez az 788

idegállapot révén elkövetett gyilkosság”. Ezzel azt sugallja, hogy Meursault egyszerûen pszichopata. Camus gondolatvilágában központi helyet foglal el a gyilkosság kérdése, ezzel foglalkozik A lázadó ember, Az igazak, A félreértés is. A félreértés alapjául szolgáló napihírt újságban olvasta, a cikket a börtönben Meursault kezébe adja Az idegenben. Camus a gyilkosságot nem „hibának”, hanem korunk alapvetõ kérdésének, súlyos bûnnek tartotta. Egész életmûve errõl szól. A címet a magyar kiadó kérésére változtatta meg a fordító Gyergyai Albert, tekintettel Márai Sándor Az idegenek címû regényére (A Garrenek mûve 3. kötete), illetve az 1930-ban megjelent Idegen emberekre. Az Illés Endre javasolta Közöny cím félrevezetõ, hiszen egyfajta értelmezést táplál be, azt sugallja a felületes olvasónak, Meursault „érzéketlen, hidegvérû gyilkos”. A regény, mint minden zseniális mû, ennél sokkal több szálból szövõdött: a történet felszíne, a bûnügyi hír alatt más síkok, fontos rétegek húzódnak. Camus-t ugyanis nem egy baltás akció, nem egy „értelmetlen bûncselekmény” elkövetése érdekelte, hanem élet és sors metafizikája. Elsõ regénye, A boldog halál is ezt a kérdést vetette fel: lehetünk-e boldogok egy rossz cselekedet elkövetése után? Már ennek a regénynek a hátterében is ott feszül a gyarmati Algéria francia–arab ellentéte, ott a tenger meg a nap fényében élõ, élvezkedõ, semmiféle érzelmi kötöttségrõl tudni nem akaró ifjúság. Az idegen keletkezése idejébõl származó naplójegyzetek idegenségérzetrõl árulkodnak („Idegen, valljuk be, hogy számomra minden idegen”). A regénnyel egy idõben írta nagy metafizikai esszéjét az abszurdról, a Sziszüphosz mítoszát, és papírra vetette „hármasoltára” harmadik táblaképét, a Caligulát. Ebben az idõben, egy újsághír bûnügyi rovata nyomán, már foglalkoztatta A félreértés. Az idegent az abszurd életérzésrõl szóló filozófiája illusztrációjának szánta, hiszen úgy vélte: „Az irodalom filozófia képekben.” Az egyén világba vetettsége, a létezés abszurd volta ismerõs életérzés volt abban a korban, hiszen Camus Algírjától néhány ezer kilométerre, Észak-Franciaország egyik városában egy középiskolai tanár, akit késõbb Jean-Paul Sartre néven ismert meg a világ, ugyanerrõl az érzésrõl számol be, idegenségünkrõl a világban. Eredetileg Mélancholie, majd végül La Nausée (magyarul Undor címen megjelent, bár talán pontosabb lett volna a Csömör) címû regényének hõse, Roquentin, a hideg szelek söpörte északi égbolt alatt, a szürkén csapkodó óceán mentén ugyanazt az idegenséget éli át, lét és létezés értelmetlenségét, mint déli rokona a meleg tenger partján. A kérdés: olyan lévén a világ, mint amilyen, hogyan viselkedjünk benne? Camus óhaja: nem válni le a világról. Tudjuk, lételeme volt, törékeny egészsége ellenére, a víz, a fény, a nap. Az idegen háttere a fénytõl remegõ öböl, a napfényben fürdõ rakpart, Algír, a nappal fényében „kemény és erõszakos” város, ahol a „tüdõben izzó vas a levegõ”. Az ég nyers kékje alatt a nyár barna fiai és leányai nyüzsögnek Algír utcáin és kávézóiban, fürödnek és játszanak a vízben és a parton, ahol elbódít az égetõ homok, a ragyogó fényözönben, a szépség szertelenségével, boldog, 789

telített fiatalságukkal, a nyár fojtogató, nyomasztó légkörében. A nappal „a tragédia igazi légköre” – jegyzi fel Camus. Az idegen kohója a francia Algéria, Camus gyermekkorának és ifjúságának a színhelye. Ott feszülnek benne a francia gyarmatosítók és az arabok konfliktusai, akik még az itt született franciákat, a pieds-noirs-okat is betolakodottnak tartják. Ott vibrál ez az ellentét Raymond és arab szeretõje meg a szeretõ rokonainak incidenseiben. Action gratuite, elõzmény nélküli, megindokolhatatlan Meursault végzetes tette? Az arabok egész délelõtt ott ólálkodnak a fürdõzõ fehér társaság körül, baljós árnyékuk rávetül az öböl sziklájára, késükön megvillan a nap gyilkos fénye. A regény egyik méltatója szerint Meursault a muzulmán világban elszigetelt algériai francia szimbóluma. Egy arab kritikus Camus szemére lobbantotta, hogy az arab megölésével Camus (vagy a hõse) minden olyan pied-noir titkos álmát valósította meg, aki szereti Algériát, a szülõföldjét, de a muzulmánok nélkül. Egy finn földrajztudós elmondta a szerzõnek, hogy az a jelenet, amelyikben Meursault, a napfénytõl elvakítva, meghúzza a ravaszt, klasszikus példája, milyen hatással van az éghajlat az emberekre. „Különleges könyv, szörnyû, kegyetlen… téma, csodálatosan, erõteljesen megírva, magával ragadó atmoszférával… ebben a kemény és cinikus könyvben ott a gyötrelmes szorongás” (B. Balain). Camus rendszeresen eljárt a kicsiny Charlot könyvesboltba, ahol az irodalmi folyóiratokon kívül megtalálta Hemingway, Dos Passos, Kafka, Silone regényeinek francia fordítását. Kezdetben a bolt kölcsönzõi közé iratkozott fel, majd a Charlot kiadó lektora lett és minden könyvhöz hozzájutott. A háború után adott egyik interjújában Camus elismeri, hogy bizonyos amerikai regényírói technikákat tudatosan alkalmazott a könyv megírásakor, ezek segítségével új színt és hangot vitt a klasszikus eszméket követõ francia regényírásba. Az idegen megírásakor hatással volt rá Hemingway, Steinbeck, Caldwell, James M. Cain, Dos Passos, Faulkner; nyelvezetüket, az amerikai regényírók érdes, kemény, nyers stílusát szándékosan alkalmazta, amikor egy olyan embert ábrázolt, akinek látszólag nincs lelkiismerete. Gyergyai fordításában nyoma sincs ennek a nyerseségnek, szikárságnak. Õ kora, a harmincas évek nyugatos, cizellált, emelkedett stílusában írt és fordított (Proust-fordításaiban adekvátan és gyönyörûen), s akik ismerhettük (jómagam még szerencsés tanítványaként), tiszteltük és csodáltuk egyéniségét, csillogó szellemét, bámulatos mûveltségét, írásmûvészetét, de talán ma, amikor a magyar irodalmi és köznyelv is megváltozott, számon kérhetjük Camus szikár, érdes stílusát, az algíri külváros durva nyelvét. A regény alakjai egyébként nem valami elvont „szellemiség” szülöttei. A regény alakjai elevenek, hiszen élõ emberekrõl mintázta õket Camus, a külvárosból ismerte valamennyiüket, ismerte az öreget, akit szadisztikus, forró szeretet fûzött rühes kutyájához. Raymond-t Pierre Galindo oráni gabonakereskedõrõl mintázta, akinek a húga, Christiane gépelte A boldog halál kéziratát (valószínûleg 1938 áp790

rilisában). Christiane révén ismerkedtek meg. Camus érdeklõdését felkeltette a tagbaszakadt, flegma ember, aki intelligens volt, de hiányzott belõle a mûveltség és a társadalmi élethez nélkülözhetetlen simulékonyság. „Rosszfiú” kinézete volt. Az idegen megjelenése után elõszeretettel mutogatott magáról olyan fényképet, amelyen „kemény gyerek”, szájában szivarral. Az a szóbeszéd járta, hogy csúnyán összetûzött a tengerparton néhány arabbal – ez bekerült a regénybe. Camus-nek nagyon imponált Galindo, neki dedikálta esszéjét, a Minótauroszt. Az idegennek nincs olyan oldala, amely elválaszthatatlan volna a való élettõl, Algírtól vagy Orán tengerpartjának katlanától. Galindótól, aki Meursault, egyszersmind Raymond, kölcsönözte Camus a durva, egyszerû nyelvezetet, a brutális viselkedést. Kávéházban beszélgetve egy Galliero nevû festõ elmesélte, hogy az anyja temetése után moziba ment a barátnõjével. Camus felkiáltott: „Megvan Az idegen második jelenete.” Galindo egy másik párral együtt Orántól tíz kilométerre bérelt villát, Bouisseville-ben. Egy arab megkörnyékezte a barát feleségét, a rá következõ verekedésben a barát késsel megsebezte a tolakodót. Azután visszament a villába Galindóért és a pisztolyáért, majd mindketten felkerekedtek, hogy a strandon megkeressék az arabot. De nem dördült el lövés. A kortársak szerint effajta összetûzés gyakran elõfordult a strandon. A regény természetesen nem Galindóról és nem Gallieróról szól, és nem is a halálbüntetésrõl, ami Meursault-t sújtja majd, amiért megölt egy arabot. A halálbüntetés egy arab legyilkolásáért nem volt túl reális a korabeli Algéria társadalmi klímájában. Az idegen nem egy hidegvérû gyilkos regénye, és nem csupán az abszurd világ illusztrációja. A modern amerikai regény objektív módszerével megírt történet fõszereplõje, Meursault, a mi korunk hõse is lehetne. A pillanatban, az állandó jelenben él, a pillanatok szabják meg a tetteit. Az érzelem folytonosságot feltételez. Meursault a jelenek egymásutánjait éli át. Nem ismeri az érzelmi megkötöttségeket. Erkölcsi állásfoglalása sincs, ezért könnyû és zökkenõmentes a kapcsolata az emberekkel. De nem érzéketlen. Érzékeny a biológiai impulzusokra – a tenger sós vizére, egy nõ sima bõrére, a nap perzselõ sugaraira. Meursault olyan ember, aki nem keres önigazolást. Nem tettet érzelmeket. Nem szövõdik be a társadalom elvárásainak szövetébe, idegenként él a világban. Gyilkos lesz, mert úgy hozzák a körülmények, mert elvakítja a nap, izzad és a keze ügyében a fegyver. De tette öngyilkosságnak is felfogható, hiszen gyilkosságával önmagát ítéli halálra. A világ közönyösen befogadta, de mivel idegenként mozog az emberek között, nem a társadalom elvárásai szerint él, nem hajlandó a képmutatásra, hogy megkönnyítse az életét, nem színlel érzelmeket, a világ kiveti magából. A börtönben Meursault a szalmazsák alatt egy megsárgult újságfoszlányt talál. A cikk egy gyilkosságról számol be (ez A Félreértés témája). Egy férfi elment szerencsét próbálni. Évek múltán visszatér a falujába, megszáll anyja fogadójában, eldicsekszik a pénzével, de nem árulja el a kilétét. A fogadósné és a leánya meg791

ölik, nem is sejtve, hogy a hazatért tékozló fiúnak oltják ki az életét. Meursault több ezerszer elolvassa ezt az újságcikket, és úgy érzi, az utas megérdemelte a sorsát, „mert sohasem kell játszani”. Õ sem játszott. Áldozatnak is tekinthetõ. A bírósági tárgyaláson többet foglalkoznak a viselkedésével, mint a balesetnek is felfogható gyilkossággal, azt firtatják, milyen viszony fûzte az emberekhez, szerette-e Marie-t, sírt-e az anyja temetésén. A regényben végig „mama”-ként emlegeti az anyját, ebben a megszólításban ott a visszfénye a gyermekkori gyöngédségnek (Gyergyai, hidegen, távolságtartóan, „anyám”-nak fordítja). Súlyos vád ellene, hogy a temetés után fürödni ment, majd moziba. Ez a látszólag érzéketlen ember a tárgyaláson hosszú ideig nem is érti, kirõl beszél az ügyész: „mert folyton a »szeretõmrõl« beszélt, én meg Marie-ra gondoltam”. Tulajdonképpen az a legfõbb vád ellene, hogy nem sírt az anyja temetésén. A camus-i morál világában az embernek mindig számot kell adnia tetteirõl. Jóllehet az abszurd világban nincs pokol és nincs túlvilág, a bûnért bûnhõdni kell. A világ ugyan üres és közömbös, mégis létezik benne valamiféle erkölcsi ítélõszék, amely nem hoz felmentõ ítéletet. A kivégzése elõtti utolsó éjszakán, a cellában csillagok fénylenek az arcán (a végtelen üzen?), és Meursault rádöbben, hogy élhetett volna másképpen is. Kész rá, hogy mindent újraéljen. De már késõ. Camus, mint ahogy regénye amerikai kiadásának elõszavában olvashatjuk, „szeretetteljes iróniával” tekint hõsére, akiben szerinte az igazság szenvedélye munkál, ezért képtelen hazudni. Nem vesz részt a társadalom játszmáiban, és ezt a társadalom nem bocsátja meg. Camus azt tanácsolja, olvassuk úgy Az idegent, „mint egy olyan – minden hõsiességet elutasító – férfi történetét, aki inkább meghal, de hazudni nem hajlandó”. A regény utolsó oldalán a „jelekkel és csillagokkal telehintett ég elõtt” az író Meursault-t átadja „a világ gyengéd közönyének”.

792

MAGYAR MIKLÓS

Albert Camus: L’Étranger, Közöny, Az idegen A Nobel-díjas Albert Camus azonnal világsikert aratott mûvének újrafordítása ez év februárjától jelenik meg folytatásokban a Nagyvilág hasábjain, Ádám Péter és Kiss Kornélia tolmácsolásában. Mielõtt az ihletett mûfordítás méltatására és Gyergyai Albert Közöny cím alatt évtizedek óta ismert fordításával történõ egybevetésére sort kerítenék, talán nem lesz felesleges magáról a camus-i mûrõl szólni.

L’ÉTRANGER. CAMUS REGÉNYÉRÕL A L’Étranger történése akár egy mondatban összefoglalható. Egy Meursault nevû algíri francia hivatalnok részt vesz anyja temetésén, egy konfliktusban elkövet egy gyilkosságot, aminek következtében halálra ítélik. A szimmetrikus szerkezetû regény az anya halálával kezdõdik, középpontjában a gyilkosság, az arab halála áll, és a fiú (Meursault) halálával végzõdik. Megjegyzendõ, hogy sem az anya, sem a fiú halála nem képezi a fikció részét. A cselekmény az anya halála után kezdõdik és a fiú halála elõtt fejezõdik be. A regény elsõ része nyáron játszódik, s tizennyolc napot foglal magában, míg a második rész legalább tizenegy hónapot. Az elsõ részben Meursault tudatát mintegy tejüvegként szerepelteti Camus, amelyen minden változtatás nélkül, objektíven rajzolódnak ki az események. Az egyes szám elsõ személyû elbeszélés egyszerre tolmácsolja a szereplõ által megélt eseményt s a módot, ahogyan megélte. Azonban ennek az „én”-nek objektív hitellel kell bírnia. Ezért beszélnek és beszélhetnek joggal a kritikusok az írói szándék szerint is egy olyan ,,én”-rõl, amely voltaképpen „õ”. A Camus által használt „én”-nek azonban csupán objektív oldalát észrevenni nemcsak az írói szándék megcsonkítását jelentené, hanem magának a mûnek koherens megértését is lehetetlenné tenné. A regény kulcsa pontosan abban a különbségben rejlik, ahogyan Meursault saját magát és cselekedeteit látja, s ahogyan a társadalom megítéli. Helyesebben az a különbség lesz a konfliktus lényege, ahogyan Camus a két részben láttatja a történteket: egyrészt Meursault szubjektumán átszûrve s mégis objektíven, másrészt a társadalom elõítéletének tükrében, ezeket meghamisítva olyannyira, hogy az olvasó szemében ártatlan Meursault a „társadalom” szerint halált érdemel. Az író feladata nem csekély. Ahhoz, hogy Meursault eljusson lényeges konfliktusáig az õt be nem fogadó társadalommal, és szembekerüljön a világ abszurditásával, a hõsnek olyan bûnt kell elkövetnie, amiért kiszabhatják rá a halálbüntetést, 793

ugyanakkor azonban a saját és az olvasó szemében ártatlannak kell maradnia, hogy végzetes tévedésében a társadalom annál bûnösebbnek bizonyuljon. Ezt az alapvetõ problémát szolgálja Camus valamennyi regénytechnikai megoldása, elsõsorban a két rész párhuzama, amelynek jelentõségét az író maga is hangsúlyozza. Naplójában olvashatjuk: „A könyv lényege pontosan a két rész párhuzamában van.” Bár részleteiben nem fejtegeti, Sartre utal elõször az elsõ rész valóságos funkciójára: „hogy érezzük az eltávolodást az ügyész következtetései és a gyilkosság valódi körülményei között, hogy bennünk maradjon a könyv bezártával is, menynyire abszurd ez az igazságszolgáltatás, hiszen sohasem fogja megérteni, egyáltalán ésszel felérni azokat a tetteket, amelyeket büntetni szándékozik, elõbb kapcsolatba kell lépnünk a valósággal vagy valamelyik körülményével.” Innen Camus írói technikájának azok a sajátosságai, melyek távol attól, hogy valódi napló benyomását kívánnák kelteni, szükségszerûek a regényben. Elsõsorban a már említett egyes szám elsõ személyû elbeszélés, azután az idõmegjelölések, az idõtechnika. A legegyszerûbben úgy tudja az író közölni Meursault közvetlen élményeit, ha ezeket nem választja el egymástól jelentõsebb idõszakasz. Ezért is sûríti mindöszsze tizennyolc napba az elsõ rész eseményeit. Másrészt a jelenre utaló kifejezések, mint a „ma”, „ma szombat van”, „ebben a pillanatban” stb., újra meg újra az élményeket közvetlenül átélõ Meursault tudatába helyezik az olvasót. De stiláris imperativus is megkívánja a jelenre történõ, állandóan visszatérõ utalást. Az elsõ részben ugyanis szinte kizárólagos az összetett múlt (passé composé), a beszélt nyelv par excellence múlt idejének használata, mely nagyszerûen támogatja Meursault jellemrajzának egységét, és aminek fontosságára Az idegen fordítói is utalnak bevezetõ szövegükben. Másrészt viszont monotonná, sõt nyelvtanilag is nehezen elfogadhatóvá tenné az egész részt az összetett múlt idõ kizárólagos használata. A fiktív mesélés jelenének állandó visszatérésével az összes múlt ehhez a jelenhez képest lesz múlt, míg az idõben utána következõ eseményhez viszonyítva a régmúlt (plus-que-parfait) szerepét tölti be; az elõzõhöz képest pedig jövõ idõ funkciója van a valóságban. Az olvasónak paradox módon az a benyomása lesz, hogy állandóan Meursault jelenét éli át; így a passé composé az egyes szám elsõ személy használatát is támogatja. Az összetett múltnak még egy szerepe van a regényben: az elbeszélés szaggatottságának felidézése. A kritika már mindent elmondott ezen a ponton. Henry Bonnier ahhoz hasonlítja Meursault múltjában való haladásunkat a passé composé révén, mint amikor egyik kõrõl a másikra ugrálva haladunk át egy gázlón. Sartre kevésbé szemléletesen, de sokkal mélyebb elemzést nyújtva, az „analitikus stílus”, az amerikai regény hatásának egyik megnyilvánulásaként magyarázza az összetett múlt használatát a L’Étranger-ban, s mint a diszkontinuitás idejét elemzi: „Camus éppen azért használja regényében végig az összetett múltat (passé composé), hogy hangsúlyozhassa minden egyes mondatjellegû egység különállóságát. Az elbeszélõ múlt a folyamatosság ideje: »Il se promena longtemps« (»sokáig sé794

tált«); ezek a szavak régmúltra vagy jövõ idõre egyaránt utalhatnak. A mondat realitását az ige, a cselekvés képezi a maga tranzitív jellegével és transzcendenciájával. »Il s’est promené longtemps« (kb. »jól kisétálta magát«) már nem domborítja ki az ige verbális jellegét. Ez az ige szétszakadt, kettétörött: az egyik oldalon egyszerû múlt idejû melléknévi igenevet találunk, amelyben nyoma sincs transzcendens elemnek, ugyanakkor tehetetlen is, mint bármely tárgy, a másikon pedig a létigét (volt), amely kopulává zsugorodott, s mindössze kapocs az igenév és a fõnév, valamint az alany és a jelzõ között.” Az idézet jól mutatja, milyen nagy jelentõséget tulajdonít Sartre a passé composé használatának a regényben. Ugyanakkor ráirányítja figyelmünket arra, hogy a fordítónak vissza kell adnia egy olyan múlt idõ stiláris értékét, amely a magyar nyelvben nem létezik. Egyben valamennyi kritikus egyetért: a passé composé magas szinten támogatja a Meursault által megélt valóság közvetlen tükrözését. Az elsõ rész Meursault-ja pontosan az ellentéte azoknak, akikkel a második részben konfliktusba kerül. S ezért „idegen”. Eredeti környezetében azonban otthonosan mozog, mivel a többiek nem sokban különböznek tõle. Igaz, amikor Meursault visszautasítja a párizsi munkalehetõséget, fõnöke megjegyzi, hogy nincs ambíciója, de nem ütközik meg különösképpen Meursault viselkedésén. Marie sem háborodik fel még azon sem túlságosan, hogy anyja temetése után Meursault moziba hívja. Salamano, bár feltételezi, hogy Meursault fájdalmat érez anyja halálán, nem kérdezõsködik tovább, amikor amaz nem válaszol. Sintès sem sokat törõdik azzal, hogy Meursault nem lelkesedik barátságáért. Azonnal megváltozik a helyzet, amint a hõs kimozdul természetes környezetébõl, s a „társadalommal” találja magát szemben. Joggal írja róla Sõtér István: „a L'Étranger hõse ugyanolyan ártatlan, mint amaz idegen, aki valamely ismeretlen tájra érkezve, akaratlanul és jóhiszemûen megsérti a törzsi életszabályokat és törvényeket.” Már a menhely igazgatója megütközik azon, hogy Meursault nem akarja látni halott anyját, nem sír a temetésen, és nem tudja anyja életkorát. De ez is csupán a tárgyaláson kerül ilyen éles megvilágításba. Azt mondhatjuk, az elsõ rész Meursault-ja megelégedett, konfliktusmentes életet él megszokott környezetében, természetesnek tartva, hogy csupán érzékeinek engedelmeskedjék. Túlzó azonban egyes kritikusoknak az a megállapítása, hogy Camus szisztematikusan megfosztja hõsét minden érzelmi megnyilvánulástól, minden erkölcsi ítélõképességtõl és akarattól. Hisz ha igaz, hogy Meursault-tól idegen a konvenciók által szentesített szerelem, s érzékisége inkább Gide Meztelen (L’Immoraliste) címû regénye hõsének testvérévé teszi, nem igaz, hogy minden erkölcsi ítélettõl mentes lenne. Nem azért kéri-e el Raymond-tól a fegyvert, hogy megakadályozza az arab lelövésében? („Nem volna szép csak úgy lelõni.”) S ez annál jelentõsebb, mert mindenütt másutt érzéketlenül reagál a világ dolgaira. Ez a megnyilvánulása azonban elõzõ viselkedését követõen mintegy reflektorfénybe helyezi cselekedetének erkölcsi értékét, s az olvasó szemében késõbb döntõ érv lesz Meursault „ártatlansága” mellett. 795

Mert mi történik a mû második részében? A bûnvádi eljárás során összegyûjtött valamennyi momentumot, amelyek az elsõ részben legfeljebb Meursault túlzottan kitárulkozó õszinteségérõl gyõznek meg, ellene fordítják. S valóban, végsõ fokon halálos ítéletének is õszintesége lesz az oka. A könyv második része minden tekintetben lényeges változást jelent az elõzõhöz képest. Az elsõ sorok errõl még nem árulkodnak; ugyanaz a passé composé, ugyanazok a rövid mondatok, mint az elsõ részben. Ez azzal magyarázható, hogy Camus meg akarja õrizni hõse jellemének hitelét. Hogyan? Letartóztatása után Meursault csak késõbb mesél abban a jellegzetes „irodalmibb” stílusban, mely a továbbiakban végig jellemzõ lesz. A változás nem önkényes írói beavatkozás eredménye. A börtönben várakozó Meursault-nak van két mondata, amely elkerülte a kritikusok figyelmét, s amely útbaigazíthat bennünket a válasz keresésében: „Idõvel cseppet sem unatkoztam, fõképp, mióta megtanultam az emlékezés tudományát. Olykor a szobámra gondoltam, s képzeletemben elindultam valamelyik szögletébõl, s ugyanoda tértem vissza, miután gondolatban felsoroltam, amit csak útközben találtam.”1 Ez azért lényeges, mert azt bizonyítja, hogy Meursault a börtönben tanult meg (és megtanult!) gondolkodni; erre kényszerítette maga a per, újra meg újra át kellett élnie múltját. De most már az okozati összefüggéseket kell keresnie. Ezért nem elégedhet meg a puszta tények felidézésével, ezért változik meg a második rész szerkezete, stílusa is. Ám ahhoz, hogy Meursault beleszokjon új „szerepébe”, idõ kell. Ezért nem vehetünk észre különbséget az elsõ sorokban, s itt kap jelentõséget az „egy hét múlva” idõmegjelölés, mely egyrészt azt mutatja, hogy nagyobb lélegzetû elbeszélés következik, másrészt idõt ad az író Meursault-nak arra, hogy megtanulja a jogi szakkifejezéseket, hogy azután ne legyen túlságosan meglepõ az, ahogyan az ügyész vagy az ügyvéd szavait idézi. Az egész elbeszélés atmoszférája megváltozik hát azzal, hogy Meursault szembekerül a társadalommal. Az ügyész célja, hogy bebizonyítsa: Meursault elõre megfontolt szándékkal gyilkolt, s a vád alapján a vádlott fejét kérje. „Amit mondott, hihetõ volt. A levelet szerinte Raymond-nal egyetértésben írtam, azért, hogy tõrbe csaljam barátnõjét, s kiszolgáltassam ennek a »kétes erkölcsû egyénnek«. Én hívtam ki, így mondta, Raymond ellenfeleit a tengerparton. Raymond-t megsebesítették. Elkértem a revolverét. Aztán egyedül mentem vissza, hogy hasznát vegyem a fegyvernek. Lelõttem az arabot, úgy ahogy elõre megfontoltam. Egyszer lõttem. Aztán vártam. S hogy »biztos legyek a munka sikerében«, utána még négyszer lõttem, nyugodtan, teljes biztonsággal, úgyszólván megfontolt módon.” Az olvasó tudja, hogy valójában a kiemelt részek felelnek meg a valóságnak. De ezért nem járna halálbüntetés. Ez csak akkor indokolt, ha az ügyész által a tényekhez fûzött magyarázat valósnak bizonyul. Mivel azonban Meursault egyedül volt a gyilkosság pillanatában az arabbal, az ügyész lélektani motiváláshoz fordul,

1

Az új fordításban még meg nem jelent részeknél Gyergyai Albert fordítását idézem.

796

hogy nyilvánvalóvá váljék a szándékosság. S így kap döntõ szerepet a regény indítása: Meursault anyjának halála s a hõs viselkedése a temetésen. „Vádolom ezt az embert azzal, hogy az õ bûnös szívével sírba vitte édesanyját” – mondja ki az ügyész a vádat, amely ugyanakkor, amikor a bûnösség bizonyításához szükséges és lélektani motívumként szolgál, valóságosan is Meursault fõ bûne a társadalom szemében. A gyilkosság másodrendûvé válik, sõt jelentõsége csaknem elenyészik. Az ügyvéd meg is jegyzi: „De végre is mivel vádolják ezt az embert: azzal, hogy eltemette az anyját, vagy hogy megölt valakit?” Ez lényeges momentum a mûben. Camus szinte eltünteti az egész konfliktus mozgatórugóját; a társadalom azért ítéli el Meursault-t, mert nem vesz tudomást a társadalom „legalapvetõbb szabályairól”, az olvasónak viszont fel kell mentenie a gyilkosság vádja alól – amely azért mégiscsak megtörtént –, hogy a társadalmat ítélje el. A második rész központi problémája tehát nem a gyilkosság körülményeinek tisztázása lesz, hanem a társadalom dühös támadása az egyén ellen, aki nem hajlandó elfogadni a konvencionális játékszabályokat, aki akkor sem képes hazudni, amikor az életérõl van szó. A tárgyalás során az olvasó szimpátiája természetes igazságérzetébõl fakadóan Meursault felé fordul. A hõs igaza s a vád hipokrita volta az elbeszélés két részének állandó összehasonlíthatósága alapján válik mind nyilvánvalóbbá. Pedig Meursault nem védi magát, sõt elismeri, hogy az ügyész következtetései nagyon is meggyõzõek. Camus még csak nem is figyelmeztet közvetlenül az ügyész túlzásaira. Módszerei sokkal közvetettebbek, finomabbak. Ebben elsõdleges szerepük van a stiláris megoldásoknak, elsõsorban az elsõ rész állandó jelenlétének az olvasó tudatában mint megbízható, objektív összehasonlítási alapnak. Gondoljunk például arra, hogyan teszi meg az ügyész Meursault-t az arab gyilkosává, s arra, ami ezzel szemben, az igazság. Vagy arra, hogy valójában Marie javasolja a Fernandel-filmet, Meursault csupán moziba hívja stb. A torzítások sorozata nyomán válik Meursault valóságos szörnyeteggé. Ugyancsak fontos stiláris eszköz Meursault igazának védelmében az irónia. Az irónia rendkívül változatos és finom formában mindvégig felbukkan a regényben, különösen a második részben, amikor Meursault a „társadalom” képviselõinek szavait idézi. Az irónia egyik legérdekesebb formáját a közvetett stílus alkalmazása nyújtja. Meursault hol egyenes, hol függõ beszédben idézi az ügyész, az ügyvéd vagy a pap szavait. Miben rejlik az irónia szerepe? Abban a kettõs perspektívában, amely egyrészt a beszélõ szavait eleveníti fel, ugyanakkor azonban a felidézõ személy – jelen esetben Meursault – véleményét is tükrözi. S ez a vélemény anélkül, hogy nyíltan kétségbe vonná az idézett szavak hitelét, egy-egy utalással egyszeriben porrá zúzza a ,,többiek” ravasz logikával felállított tételeinek igazságát. Lássunk erre egy-két példát: „Szerinte az õ feladata, hogy pártatlanul vezesse a vitát, éspedig egy olyan ügyben, amelyet tárgyilagosan óhajt szemlélni.” Itt pusztán a „szerinte” szó kérdésessé, sõt nevetségessé teszi az ügyészi eljárás objektivitását. Vagy: 797

„Az esküdtszék ítéletét az igazság szelleme fogja áthatni, s a legcsekélyebb rendzavarás a terem kiürítését vonná maga után.” („La sentence rendue par le jury serait prise dans un esprit de justice et, dans tous les cas, il ferait évacuer la salle au moindre incident.”) Az ironikus hatás abban a jelenségben van, hogy a nyelvtanilag is szükséges feltételes mód (futur dans le passé) ugyanakkor egybeesik az újságok nyelvében félhivatalos vagy kétes értékû hír közlésekor használt igeidõvel. A szándékosság nagy valószínûsége mellett szól Camus újságírói gyakorlata is. Gyergyai Albert fordítása nem adja vissza a „la sentence (…) serait prise” stilisztikai értékét. Valahogy úgy kellett volna lefordítani ezt a mondatrészt, hogy „állítólag az igazság szelleme fogja áthatni”. A L’Étranger formailag ugyan két részbõl áll, de az abszurd kálváriáját Meursault három fokozatban járja meg. (A kálvária kifejezés nem tûnik esetlegesnek, ha Camus kijelentésére gondolunk: Meursault „az egyetlen krisztus, akit megérdemlünk”.) A gyilkosságig, mellyel „megdöngette a balsors kapuját”, élete a legtermészetesebbnek tûnik számára, az abszurd érzése legfeljebb az olvasót keríti hatalmába (elsõ rész). Meursault saját maga számára akkor válik abszurddá, amikor felfedezi a társadalom abszurditását, amikor összeütközésbe kerül a „renddel”, amely bûnösnek találja (második rész). Végül a harmadik fokozatban Meursault már nem mint környezetével természetes harmóniában élõ egyén, sem mint a társadalommal konfliktusban álló bûnös, hanem mint a „condition humaine”, a LÉT abszurditásával szembenézõ EMBER szerepel. Az abszurd fogalma Camus-nél tehát három jelentésben is elõfordul; a mû végsõ értékelésénél a torzulások javarészt abból adódnak, hogy az elemzések csupán az abszurd társadalom ellen lázadó Meursault-t veszik figyelembe. Még Sartre is csak kétfajta abszurdról beszél Camus-nél: „…ez a szó Camus tollán két igen különbözõ értelemmel telítõdik: az abszurd nála tényleges állapot, és ugyanakkor bizonyos személyeknek ezen állapotáról nyert világos tudata egyszerre.” Azonban még ennek a „tényleges állapotnak” is két fajtáját kell megkülönböztetni. A társadalom és a Lét abszurditásának összemosása eltünteti a határt egy történelmileg pozitív lázadás és egy mindent örök emberivé oldó, kiúttalan moralizálás között. A társadalom abszurditásának felfedezése csak út ahhoz, hogy Meursault eljusson egy általánosabb, filozófiai problémához. És ezt alapvetõen fontos tisztázni ahhoz, hogy megértsük: a moralizáló Camus nemcsak jelen van már a L’Étranger-ban, de a kétségkívül meglevõ társadalombírálat élét is elveszi Meursault mint társadalmi lény konfliktusának örök emberivé szublimálása. Mert Camus abszurd világképének fõ motiválója nem az, hogy a társadalom igazságtalan, hanem, hogy a halál elkerülhetetlen, következésképpen létünk hiábavaló, abszurd. Sziszüphosz mítoszában – melynek elsõ részét már a L’Étranger megjelenésének évében papírra veti – ezt világosan meg is fogalmazza, de ha magánál a L’Étranger-nál maradunk is, nyilvánvaló az abszurd forrása: „Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.” Igaz ugyan, hogy Meursault magatartása a Lét abszurditásának evidenciája elõtt a lázadás. Amikor a pap a túlvilág ígéretét kínálja, s figyelmezteti a hõst, hogy 798

„mindnyájan halálra vagyunk ítélve”, Meursault félbeszakítja: „…ez nem egészen ugyanaz (...) ez mégsem vigasztalás.” De az élet igenlése, melyet a pap élõ-halott hitével szembeszegez, ugyancsak egy fajtája a rezignációnak; Meursault lázadása nem old meg semmit, mint ahogy Sartre Roquentinje is csupán pillanatnyi menedéket talál a zenében. Ha nem csupán egy-egy oldalát vizsgáljuk a mûnek, hanem valamennyi aspektusát figyelembe vesszük, a nyilvánvaló társadalombírálat mellett észre kell vennünk, hogy a társadalom abszurditásából a hõs nem az abszurd társadalom elleni lázadásban keres kiutat. Még kevésbé szándékozik megváltoztatni ezt a társadalmat, hanem az abszurd fogalmának más, örök emberi jelentését keresve, a Lét abszurditásának gondolatáig jut el. S innen már csak egy lépés, hogy az utóbbi aspektust abszolutizálva, késõbbi mûveiben egyre elvontabb problémák felé sodródjék.

A KÖZÖNY ÉS AZ IDEGEN. A REGÉNY FORDÍTÁSAIRÓL Camus 1942-ben publikált L’Étranger címû regénye magyarul 1948-ban jelent meg Gyergyai Albert fordításában. A Révai Kiadó, amely 1945-ben közreadta Márai Sándor Idegen emberek címû regényét, Camus mûvének címeként az eredetitõl eltérõen a Közönyt javasolta a fordítónak, elkerülendõ a két regény „összetévesztését”. A könyv valamennyi kiadásában ezen a címen került az olvasók kezébe. Mint minden cím, így a Közöny is metainformációt közöl a szövegrõl, mintegy ráirányítja az olvasó figyelmét az elkövetkezõ tartalomra. Azt várjuk, hogy a fõhõs, Meursault, mint a világ dolgai iránt közömbös egyén fog cselekedni a történet folyamatában. Ettõl kezdve minden megnyilvánulását közönyének tudjuk be. Holott Meursault nem közömbös, hanem idegen. A regény most új fordításban jelenik meg folytatásokban a Nagyvilág hasábjain. A fordítók, Ádám Péter és Kiss Kornélia, idézik Camus-nek a regény amerikai kiadásához írt elõszavából: „ez a magányos hedonista csakugyan idegenként ténfereg a társadalom meg a magánélet peremén. (…) Korántsem arról van szó, hogy híján van minden érzésnek, épp ellenkezõleg, mély és makacs szenvedély dolgozik benne, a lehetõ legteljesebb igazság szenvedélye.” Maga a hedonista szó megkérdõjelezi a Közöny címet. A hedonista Meursault „csupán” „nem akar beállni a sorba”, „csupán” „nem hajlandó hazudni”. Ha most már az eredeti címnek megfelelõ Idegen perspektívájából kezdjük el olvasni a regényt, és a közöny helyett Meursault idegenségének megnyilvánulásait keressük, azonnal közelebb kerülünk a camus-i szándékhoz: bemutatni azt a különbséget, ahogyan Meursault saját magát és cselekedeteit látja, s ahogyan a társadalom megítéli. Hogy a L’Étranger újrafordítása idõszerû volt, már a két magyar változat elsõ mondatainak egybevetésébõl is kitûnik. 799

Proust Az eltûnt idõ nyomában címû regénye mellett a L’Étranger indítása váltotta ki a legtöbb kommentárt, elemzést, értelmezést a francia kritikában. Gyergyai Albert fordítása mindjárt az elsõ mondatoknál (incipit) problematikus. Álljon itt ez a rész eredetiben és a két fordításban. L’Étranger: „Aujourd’hui, maman est morte. Ou peut-être hier, je ne sais pas. J’ai reçu un télégramme de l’asile: «Mère décédée. Enterrement demain. Sentiments distingués.» Cela ne veut rien dire. C’était peut-être hier.” Közöny: „Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. A menhelybõl sürgönyözték: »Anyja meghalt. Holnap temetik. Tisztelet. Részvét.« Ebbõl nem derül ki. Talán mégiscsak tegnap.” Az idegen: „Ma meghalt a mama. Vagy tegnap, nem is tudom. Táviratoztak az öregotthonból: »Anyja elhalálozott. Temetés holnap. Szívélyes üdvözlettel.« Ebbõl nem derül ki semmi. Ettõl tegnap is meghalhatott.” Amellett, hogy Gyergyai nem tesz különbséget a között, ahogyan Meursault és a „hivatal” közli az anya halálát (meghalt), a távirati stílusban nem szokás igét használni: „temetik”. Az új fordítás „elhalálozott” és „temetés” fordulatai már jelzik, hogy a fordítók a legapróbb részletekre terjedõen végzik majd el a látszólag könnyû, ám rendkívül sok buktatót rejtegetõ szöveg magyar nyelvre történõ átültetését. Ám az incipit legnagyobb problémáját a maman szó fordítása jelenti. A L’Étranger-ban a maman ötvenszer fordul elõ; Camus csak akkor ír anyámat, amikor a többiek szavait idézi. A Közönyben minden esetben anyám szerepel. Ádám Péter és Kiss Kornélia szövegében a mama ugyanazt idézi az olvasó tudatába, mint Camus maman-ja. Jegyezzük meg, hogy Fázsy Anikó a Noteszlapok I 1935. május – 1942. február fordításában (1993) a mama szóval fordítja a maman-t: „Ma halt meg a mama.” (Noteszlapok, 105.) Nem lehet nem észrevenni, hogy a maman erõs érzelmi töltése kiáltó ellentétben áll azzal, ahogyan Meursault viselkedik a temetésen. Hisz a továbbiakban nyoma sincs érzelmeknek. Meursault szinte automatikusan cselekszik. A minimális szintaxisra korlátozott megnyilvánulásai zavarba ejtik az olvasót. Miért mond hát Meursault maman-t a semleges anyám helyett? Ennek egyik oka, hogy Meursault – ha nem is lehet azonosítani Camus-vel – egyes vonásaiban nem áll messze az írótól. Erre maga Camus is utal, amikor ezt mondja: „Három személy szerepel a Közöny kompozíciójában: két férfi (az egyik én magam) és egy nõ.” Ismeretes, hogy Camus a rajongásig szerette hallgatag, analfabéta anyját, akit mindig mamának szólított. Ahhoz, hogy megértsük Meursault szenvtelennek tûnõ magatartását anyja temetésén, fel kell idéznünk Camus vallomásait anyjához fûzõdõ kapcsolatáról. Már az 1937-ben publikált Színe és visszájában (L’envers et l’endroit) megható szavakkal írja le azt a kölcsönös szeretetet, amihez nem kellettek a szavak: „Ülnek egymással szemben, némán. De pillantásuk találkozik: – Hát itt vagyok, mama. – Hát itt vagy. 800

– Unatkozol? Keveset beszélek? – Ó, sose voltál valami beszédes. Ajka nem mozdul, de mosoly olvad szét arcán. Való igaz, a fiú sose volt valami beszédes. De mire jó az? Hallgatás közben minden olyan egyszerûvé válik.” A másik forrás a Camus halála után, 1994-ben megjelent, Az elsõ ember (Le premier homme) címû, önéletrajzi elemekkel tûzdelt regény. Az író Jacques Cormery néven szerepel. A gimnazista gyerek „és családja közt egyre nõtt a csend”. Anyjáról ezt írja: „…az anyja úgy, ahogy volt, a világon a legkedvesebb maradt szívének.” Jóllehet a dialógus kommunikációt feltételez, létezik párbeszéd akkor is, ha a résztvevõk csendben szemlélik egymást. A csend néha beszédesebb a szavaknál, és egy tekintet minden szónál több jelentéssel bírhat. Heidegger szavaival a csend a beszéd legautentikusabb formája. Ez érezhetõ Camus és anyjának kapcsolatában is. De van egy másik lehetséges oka is a mama szó használatának a L’Étrangerban. Camus az elsõ részben úgy mutatja be Meursault-t és cselekedeteit, ahogyan a hõs maga látja, míg a másodikban a társadalom elõítéleteinek tükrében látunk mindent. Míg a társadalom halálra ítéli, az olvasó – a két rész egybevetése alapján – felmenti. És ebben a felmentõ ítéletben minden bizonnyal nagy súllyal esik latba a regény elsõ mondata: „Ma meghalt a mama.” És ha semmi másért, de már ezért is érdemes újrafordítani a regényt. Persze nem csak ezért. A fordítók részletesen megindokolják, miért szükséges újra lefordítani a mûvet. Igazuk van, amikor azt mondják, hogy „az eredetiben (…) szinte hallani a narrátor hangját”. Ez a hang az algériai franciák Camus által reprodukált tipikus beszédstílusa. A gyermek Camus ugyanazt a zsargont, a patauète-et használta, mint algériai barátai. A regényben a Meursault környezetében élõ emberek (Salamano vagy Sintès) viszont egyfajta „irodalmiasított” zsargont használnak. Ádám Péter és Kiss Kornélia teljes joggal adják vissza ezeknek az embereknek a beszédét a mai magyar köznyelvben használatos, tehát identifikálható szlengben. Nézzük ezt meg egyetlen példán. Sintès Meursault-val ellentétben bõbeszédû: „Vous comprenez, monsieur Meursault, m’a-t-il dit, c’est pas que je suis méchant, mais je suis vif. L’autre, il m’a dit: «Descends du tram si tu es un homme.» Je lui ai dit: «Allez, reste tranquille.» Il m’a dit que je n’étais pas un homme. Alors je suis descendu et je lui ai dit: «Assez, ça vaut mieux, ou je vais te mûrir.» Il m’a répondu: «De quoi?» Alors je lui en ai donné un. Il est tombé. Moi, j’allais le relever. Mais il m’a donné des coups de pied de par terre. Alors je lui ai donné un coup de genou et deux taquets. Il avait la figure en sang. Je lui ai demandé s’il avait son compte. Il m’a dit: «Oui.»” Az idegenben: „Tudja, Meursault úr – magyarázta –, én nem keresem a bajt, de mit csináljak, nem szeretem, ha palira vesznek. Azt mondja nekem az a pasas: »szállj le a villamosról, ha tényleg olyan tökös gyerek vagy!« Mire én: »Ne pattogjál már!« Erre õ azt mondja, hogy én be vagyok szarva. Erre már csak leszállok, és azt 801

mondom neki: »Most már elég, vagy szépen elhúzol a francba, vagy kidekorálom a pofád!« Mire õ: »De nagy pofája van valakinek!« Erre behúztam neki egyet. Akkorát, hogy hanyatt esett. Már éppen fel akartam segíteni, amikor fektébõl jól belém rúgott. Erre a térdemmel meggyomroztam, és kétszer jól orrba vágtam. Tiszta vér lett a feje. Megkérdeztem, hogy akkor, ugye, kvittek vagyunk. Mire õ: »Aha.«” Elsõ pillantásra úgy tûnik, hogy a magyar szöveg jóval „szlengesebb”, mint az eredeti. Ám ezek a fordulatok pontosan visszaadják azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek a francia szövegben fellelhetõk, ám magyarra nem fordíthatók le. Ilyenek: „c’est pas que” a ce n’est pas que helyett; „l’autre, il m’a dit”: az alany névmással történõ megismétlése a zsargonban mindennapos jelenség. Ezért van a fordításban a „pasas” szó: „Azt mondja nekem az a pasas”; „Assez, ça vaut mieux”, amit csak úgy lehet lefordítani, ha hozzátesszük azt, ami a fordításban van: „Most már elég, vagy szépen elhúzol a francba, vagy kidekorálom a pofád!” Az is kitûnõ megoldás, ahogyan Ádám Péterék visszaadják Sintès primitív mondatkapcsolatait: „il m’a dit”; „je lui ai dit”: „Mire én”; „Mire õ”. Ha merülhetnek fel kétségek Az idegen szövegével kapcsolatban, azok Meursault szavainak fordításával kapcsolatosak. A L’Étranger stílusa Roland Barthes szavaival egy „semleges írásmód”, „un style de l’absence”. A kritika „minimális stílusnak” is nevezi ezt. Egy kiigazítás kívánkozik ide: mindez nem vonatkozik az egész regényre, fõleg nem a második részre, de mint látni fogjuk, az elsõ részben is több helyütt találkozunk „emelkedett” stílussal. Az azonban igaz, hogy Meursault csupán az információk közlésére szorítkozik, minden magyarázat nélkül. Meursault nem szeret beszélni. Vannak témák, amikrõl egyáltalán nem kíván szólni. Azért nem megy Céleste vendéglõjébe, hogy ne kelljen anyja haláláról beszélnie. „Vannak dolgok, amikrõl sohase szerettem beszélni” – mondja a börtönben. A közelgõ estérõl se kíván szólni cellájában: „…ez az idõ, amirõl nem akarok beszélni.” Hallgatag egyéniség, aki a csendet szereti. „Szótlan marad”, „nincs mit válaszolnia”. Amikor Marie meglátogatja a börtönben és a házasságról beszél neki: „Ha kiszabadulsz, megesküszünk! – Azt feleltem: – Gondolod? – de csak azért, hogy mondjak valamit.” Meursault a regény elsõ részében vagy nem válaszol az õt körülvevõk kérdéseire, vagy a minimális választ adja: igen, nem. Ezért több helyen szerencsésebbnek tartom Gyergyai Albert fordítását. Csak néhány példát említsünk: amikor Meursault felébred a buszban, a mellette ülõ katona megkérdezi tõle, messzirõl jött-e. „J’ai dit «oui» pour n’avoir plus à parler.” Gyergyai pontosan úgy fordítja a választ, ahogyan az eredeti szöveg szól: „Azt mondtam: – Igen –, csak azért, hogy ne folytassuk a beszélgetést.” Az idegenben ez áll: „Messzirõl, mondtam, csak hogy ne kelljen beszélgetni.” Ugyanez a helyzet, amikor Meursault igenlõ választ ad az igazgatónak. „J’ai dit: «Oui, monsieur le Directeur«.” „Azt feleltem: – Igen, igazgató úr” – olvassuk Gyergyainál. „Ahogy mondja, igazgató úr” – szól az új fordítás. Amikor a gondnok le akarja venni a koporsó fedelét, hogy Meursault láthassa anyját, õ megállítja. „»Vous ne voulez pas?» J’ai répondu: «Non.»” A Közönyben: „Miért? 802

Nem akarja? – amire azt feleltem: – Nem.” Az Idegenben: „Akkor ne vegyem le? „Felesleges”, válaszoltam.” Még néhány példa, ahol úgy érzem, hogy az írói szándékkal szembe megy az új fordítás. Amikor Meursault tömören és szárazon kijelenti: „Ainsi, je pourrai veiller”, Az idegenben szinte bõbeszédûvé válik: „Így egész éjszaka nyugodtan virraszthatnék a mama mellett.” A „Ce n’était pas ma faute” fordításánál a „Nem tehetek róla” után az „ez van” felesleges. Meursault – ellentétben Sintèsszel – csak ritkán használ szlenget. Amikor fõnöke egy párizsi állásról beszél neki, Meursault ezt válaszolja: „J’ai dit que oui mais que dans le fond cela m’était égal.” A fordításban: „Miért is ne, válaszoltam, de nekem igazából tök mindegy.” A „Miért is ne” fordítás nem csupán a szóhasználat miatt helytelen, de meghamisítja Meursault gondolatát is. Hisz az igen, csak egy kitérõ válasz, míg a miért is ne határozott egyetértést fejez ki. A tök mindegy pedig nem tartozik Meursault szókincsébe. Marie-nak is csak annyit mond Meursault: „Cela m’était égal.” Ezért a „nekem tök mindegy” itt sem helyes fordítás. Néhány helyen a szintaxissal is felmerülhetnek kérdések. Ismeretes, hogy a regény elsõ részében Camus szinte csak mellérendelõ szerkezeteket használ, és a kötõszavak esetenként ellentmondanak a mondat logikájának. Ezt a jelenséget Sartre úgy fogalmazza meg, hogy „A L’Étranger minden mondata egy sziget. Nincs se folytatása, se elágazása. (…) a következõ mondattól egy semmi választja el.” Meursault pszichológiáját, a tükrözés közvetlenségét, a beszélt nyelvi pongyolaságokat hangsúlyozza Camus a mondatok tömör egyszerûségével, valamint a felidézés logikájának hiányát bizonyító mondatkapcsolásokkal is. Az elsõ részben Camus összetett mondatai többnyire mellérendelõek, s ezek között is a legritkább esetben találunk következtetõ vagy magyarázó mondatot, amelyek a fõhõs összetettebb, logikusabb gondolkodását feltételeznék. Meursault több helyen is helytelenül használja különösen a „mert” (parce que) kötõszót. Az eredeti szövegben ez áll: „J’ai eu très envie d’elle parce qu’elle avait une belle robe à raies rouges et blanches et des sandales de cuir.” Az idegenben: „Olyan jól állt rajta a piros-fehér csíkos ruha meg a bõrszandál, hogy nagyon megkívántam.” Pontosan azt fejezi ki Az idegen fordítása, mint az eredeti szöveg: Meursault végsõ soron valóban azért szerette Marie-t, mert tetszett neki a lány bõre, ruhája, egyszóval érzéki benyomásai kellemesek voltak a lányról. Mégis elsikkad a logika hiányát szuggeráló nyelvi megoldás: a magyarázó kötõszó (parce que) ott, ahol nem várná az ember, mert tartalmilag nincs logikai szükségszerûség a két mondat között. Hasonlóképpen a mellérendelõ „és” (et) nyelvtanilag indokolatlan használatát sem látjuk viszont a fordításban. „J’ai cru qu’il me reprochait quelque chose et j’ai commencé à lui expliquer.” Az idegenben ez áll: „Valami szemrehányás-félét éreztem a hangjában, ezért magyarázkodásba kezdtem.” Amikor Meursault végiggondolja anyja idõsek otthonába kerülésének körülményeit, azt mondja, hogy anyja eleinte „a megszokás miatt” sírt. Majd arra gondol, hogy néhány hónap után azért sírt volna, ha hazaviszi. „Megint csak a megszokás miatt.” „Quand elle était à la maison, maman passait son temps à me 803

suivre des yeux en silence. Dans les premiers jours où elle était à l’asile, elle pleurait souvent. Mais c’était à cause de l’habitude. Au bout de quelques mois, elle aurait pleuré si on l’avait retirée de l’asile. Toujours à cause de l’habitude” – írja Camus. Az idegenben ezt olvassuk: „Ebben volt valami igazság. Amikor még együtt laktunk, a mama minden idejét azzal töltötte, hogy némán ült a helyén, és állandóan engem figyelt. Miután megérkezett az öregotthonba, az elsõ napokban gyakran sírdogált. Hiába, az új helyet meg kell szokni. Néhány hónap múltán meg akkor sírt volna, ha haza akartam volna vinni. Akkor az otthonát érezte volna új helynek.” Meursault száraz, tömör megállapítását: „a megszokás miatt” nem gondolom, hogy visszaadná a „Hiába, az új helyet meg kell szokni” és az „Akkor az otthonát érezte volna új helynek”. Jegyezzük meg, hogy nemcsak a fordítók, maga Camus is több helyütt „vét” a Meursault-tól elvárható stílus ellen. Az író négy-öt helyen ismeri el a tónus emelkedettségét, amit az egyhangúság elkerülésével és a szerkesztés gondjával magyaráz. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy nem csupán ezeken a helyeken tudjuk kimutatni a mesélõ egyéniségének és az elbeszélés tónusának összeegyeztethetetlenségét. A két rész utolsó sorain kívül az elsõ rész második, a második rész harmadik fejezetének vége és még több rész árulkodik errõl. Erre azért is látom szükségesnek felhívni a figyelmet, mert ezek a regény legszebb részei, és Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása a camus-i szöveg minden árnyalatát, szépségét visszaadja. Idézzük fel ezeket a részeket a Közönybõl és Az idegenbõl. Szembetûnõ a két fordítás minõségének különbsége Ádám Péterék javára. Az elsõ rész második fejezetének végén az eredeti szövegben ez áll: „Les lampes de la rue se sont alors allumées brusquement et elles ont fait pâlir les premières étoiles qui montaient dans la nuit. J’ai senti mes yeux se fatiguer à regarder les trottoirs avec leur chargement d’hommes et de lumières. Les lampes faisaient luire le pavé mouillé, et les tramways, à intervalles réguliers, mettaient leurs reflets sur des cheveux brillants, un sourire ou un bracelet d’argent. Peu après, avec les tramways plus rares et la nuit déjà noire au-dessus des arbres et des lampes, le quartier s’est vidé insensiblement, jusqu’à ce que le premier chat traverse lentement la rue de nouveau déserte. J’ai pensé alors qu’il fallait dîner.” A Közönyben: „Az utcalámpák hirtelen kigyúltak, s fényüktõl elhalványodtak az éj elsõ csillagai. Éreztem, elfárad a szemem, ha még soká nézegetem a fényekkel s emberekkel telezsúfolt gyalogjárókat. A lámpák alatt felderengett az utcák nedves kövezete, s a villamosok visszfénye szabályos idõközökben villant végig a nõk ragyogó hajzatán, egy-egy mosolyon vagy karperecen. Kissé késõbb a villamosok már ritkábban közlekedtek, az éjszaka elfeketült a fák és a lámpák felett, és az egész kerület kiürült észrevétlenül: s az újból elhagyott utcán már csak egy macska sétált nesztelen. Akkor arra gondoltam, hogy ideje lesz vacsorázni.” Az idegenben: „Hirtelen felgyulladtak az utcai lámpák, elhalványítva az éjszakában feltünedezõ elsõ csillagokat. Ahogy bámultam az erõs fényben az utcán hömpölygõ tömeget, egyszer csak éreztem, hogy a nézelõdésben elfáradt a sze804

mem. A lámpák fénykörében nyirkosan csillogott a kövezet, a villamosok fénycsóvájában szabályos idõközönként felvillant egy-egy mosoly, ezüst karkötõ vagy brillantinos frizura. Nem sokkal ezután, a villamosok megritkultával, meg ahogy a fák és a lámpák felett egyre feketébb lett az éjszaka, szinte egyik percrõl a másikra elnéptelenedett az egész környék, mígnem a kihalt utcán ráérõs léptekkel felbukkant az elsõ macska. Eszembe jutott, ideje volna vacsorázni.” Az elsõ rész utolsó sorai az eredeti szövegben: „La mer a charrié un souffle épais et ardent. Il m’a semblé que le ciel s’ouvrait sur toute son étendue pour laisser pleuvoir du feu. Tout mon être s’est tendu et j’ai crispé ma main sur le revolver. La gâchette a cédé, j’ai touché le ventre poli de la crosse et c’est là, dans le bruit à la fois sec et assourdissant, que tout a commencé. J’ai secoué la sueur et le soleil. J’ai compris que j’avais détruit l’équilibre du jour, le silence exceptionnel d’une plage où j’avais été heureux. Alors, j’ai tiré encore quatre fois sur un corps inerte où les balles s’enfonçaient sans qu’il y parût. Et c’était comme quatre coups brefs que je frappais sur la porte du malheur.” A Közönyben: „A tenger felõl sûrû és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tûzesõt hullat a földre. Egész lényem megfeszült, és görcsösen szorongattam kezemben a revolvert. A kakas engedett, odaértem a csõ sima fémtestéhez, s akkor kezdõdött el minden abban a száraz, süketítõ zajban. Leráztam magamról a napot és egyben a verítéket. Megértettem, hogy leromboltam az egész nap egyensúlyát s egy fürdõ kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam. Akkor még négyszer egymás után lõttem egy már mozdulatlan testre, s a golyók úgy belemélyedtek, hogy még a nyomuk se látszott. Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján.” Az idegenben: „Újra megcsapott a tenger tömény és perzselõ lehelete. Mintha megnyílt volna fölöttem az ég, és csak álltam a zuhogó tûzesõben. Testem pattanásig feszült, kezem görcsösen rákulcsolódott a revolverre. A ravasz engedett, tenyeremben éreztem a tükörsima markolatot, és minden ezzel kezdõdött, ezzel a fülsiketítõ tompa csattanással. Átvillant rajtam, hogy földig romboltam ennek a napnak törékeny egyensúlyát, ennek a tengerpartnak a különleges csendjét, ahol pedig boldognak éreztem magam. Ekkor megint lõttem, négyszer egymás után, a golyók láthatatlanul fúródtak a már mozdulatlan testbe. Olyan érzésem volt, mintha az öklömmel négyszer egymás után megdöngettem volna a balsors kapuját.” Felesleges mondatonként utalni Az idegen összehasonlíthatatlanul szebb fordítására. Egyetlenegy – döntõ fontosságú – mondatra hívnám fel a figyelmet. Gyergyai Albertnél Meursault „kopogtat” „a balsors ajtaján”, ami távolról sem fejezi ki azt, ahogyan Meursault rádöbben tettének súlyára. Ádám Péteréknél „megdöngeti” „a balsors kapuját.” A különbség nem csekély! Idézzünk még fel néhány részt a L’Étranger-ból és fordításukat, amelyek nem csupán azt igazolják, hogy érdemes és szükséges újrafordítani Camus regényét, de megmutatják Ádám Péter és Kiss Kornélia rendkívüli stílusérzékét, amellyel a francia nyelv legnehezebben átültethetõ finomságait is érzékelik és érzékeltetik. 805

„Peu après, une des femmes s’est mise à pleurer. Elle était au second rang, cachée par une de ses compagnes, et je la voyais mal. Elle pleurait à petits cris, régulièrement: il me semblait qu’elle ne s’arrêterait jamais. Les autres avaient l’air de ne pas l’entendre. Ils étaient affaissés, mornes et silencieux. Ils regardaient la bière ou leur canne, ou n’importe quoi, mais ils ne regardaient que cela. La femme pleurait toujours. J’étais très étonné parce que je ne la connaissais pas. J’aurais voulu ne plus l’entendre. Pourtant je n’osais pas le lui dire. Le concierge s’est penché vers elle, lui a parlé, mais elle a secoué la tête, a bredouillé quelque chose, et a continué de pleurer avec la même régularité” – áll az eredeti szövegben. Gyergyai Albert fordításában: „Valamivel késõbben az egyik asszony sírni kezdett. A második sorban ült, de nem láttam jól, mert eltakarta az elõtte ülõ öregasszony. Szabályosan aprózott kis sikolyokkal sírdogált: minthogyha sose akarná abbahagyni. A többiek úgy tettek, mintha nem is hallanák. Csak ültek ott, mogorván, elgyengülten, hallgatagon. Nézték egyre a koporsót, a botjukat, akármit, de semmi mást nem néztek. Az öregasszony még mindig sírt. Csodálkoztam a bánatán, mert hisz sosem ismertem. Szerettem volna már nem hallani. De nem mertem megmondani néki. A kapus, láttam, feléje hajolt, szólt hozzá, de az csak a fejét rázta, dadogott is valamit, s csak sírt tovább egyformán, szabályosan.” Az új fordításban: „Nem sokkal ezután az egyik asszony sírni kezdett. A második sorban ült, nem láttam jól, az elõttem ülõ asszony eltakarta. Csak sírt, sírt, szabályos idõközönként fel-feljajdulva: olyan érzésem volt, mintha soha nem akarná abbahagyni. A többiek olyan képet vágtak, mintha nem is hallanák. Csak ültek a helyükön, szótlanul, komoran, magukba roskadtan. Hol a koporsót nézték, hol a botjuk végét, hol csak bámultak maguk elé, mást nem csináltak. Az asszony még mindig nem hagyta abba a sírást. Ezen már csak azért is csodálkoztam, mert nem ismertem személyesen. Arra gondoltam, bárcsak abbahagyná. Ezt, persze, nem mertem volna neki megmondani.” Elegendõ felolvasni magunknak a három szöveget, hogy megállapítsuk: míg Gyergyai Albert fordítása döcög, csikorog, addig Ádám Péter és Kiss Kornélia pontosan visszaadják Camus szövegének ritmusát, zeneiségét. Ha mármost részleteiben vizsgáljuk a két fordítást, Gyergyainál egyszerre látunk a „szövegbe ragadt” és tõle „elrugaszkodó” megoldásokat. „J’aurais voulu ne plus l’entendre.” Gyergyainál szó szerinti fordítás áll itt: „Szerettem volna már nem hallani.” Az új fordítás nem csupán szebb, de a francia mondat mögöttes tartalmát is kifejezi. A „bárcsak abbahagyná” nem egyszerûen azt jelenti, hogy Meursault nem akarja hallani a sírást, hanem az is benne van, amit Meursault a regény végén mond: nem akarja, hogy sirassák anyját: „Most elõször gondoltam régtõl fogva anyámra. Úgy éreztem, most értettem meg, mért választott »võlegényt« életének a végén, s mért játszott azzal, hogy újrakezd mindent. Ott messze, ott is, a menhely körül, ahol az életek kialszanak, az est olyan, mint egy bánatos fegyverszünet. Oly közel a halálhoz, anyám szabadnak érezhette magát, 806

s készen arra, hogy újraéljen mindent. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy õt megsirassa, senkinek.” (Kiemelés tõlem. M. M.) Másutt Gyergyai mintegy értelmezi, kiegészíti az eredeti szöveget: „et je la voyais mal” – mondja Meursault. „de nem láttam jól, mert (…)”– olvassuk Gyergyainál. Vagy: „J’étais très étonné” – áll a francia szövegben. Gyergyai indokolatlanul kiegészíti: „Csodálkoztam a bánatán.” De egyéb bajok is vannak Gyergyai fordításával. „Csak ültek ott, mogorván, elgyengülten, hallgatagon.” Az új fordításban: „Csak ültek a helyükön, szótlanul, komoran, magukba roskadtan.” Nem kell ehhez se az eredeti szöveg, se kommentálni a két fordítást. A szövegek önmagukért beszélnek. Egy helyütt úgy tûnik, mindkét fordítás egy-egy trouvaille-al oldja meg a francia imparfait átültetését magyarra. „Elle pleurait à petit cris, régulièrement” – olvassuk Camus-nél. A pleurait szót Gyergyai sírdogáltal fordítja, míg Ádám Péterék a csak sírt-sírtal. Ám ha közelebbrõl megnézzük a kérdéses szó szövegkörnyezetét, a sírdogál egy folyamatos, ám csendes, megszakítások nélküli sírást jelöl. Ily módon sehogyan se illik Gyergyai mondatába: „Szabályosan aprózott kis sikolyokkal sírdogált:” Az amúgy is ügyetlen mondat (hogy lehet sírni sikolyokkal?) így még értelmezhetetlenebb lesz. Nem így Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása: „Csak sírt, sírt, szabályos idõközönként fel-feljajdulva:” Ez a mondat nem csupán pontosan tükrözi az eredetit, de képileg is felidézi elõttünk az öregasszonyt, aki Meursault számára meglepõen és õt idegesítõen (nem is õszintén) siratja az elhunytat. A „régulièrement”, amit Gyergyai szó szerint fordít: „szabályosan”, Camus-nél mást jelent. Azt, hogy az asszony inkább csak az illendõség kedvéért siratja elhunyt lakótársát. És ezért nagyszerû Ádám Péterék fordítása: „gépiesen”. Itt kell megemlíteni, hogy a francia „concierge” szót Gyergyai „kapus”-nak, Ádám Péterék teljes joggal „gondnok”-nak fordítják. A regényben huszonhat elõfordulása van, fontos szerepet tölt be. A L’Étranger-ban a gondnok funkciója nem a kapusé. Az nem hagyhatná el a posztját. Itt mindenhová elkíséri Meursault-t; a gondozottak „felett áll a hierarchiában”. Gyergyai Albert nagyon sok helyen egyszerûen nem találja meg a megfelelõ szót, vagy azért, mert félreértelmezi a szöveget, vagy azért, mert egy szlengnek az irodalmi jelentését alkalmazza. Lássunk erre egy rövid példát. Az eredeti szöveg: „«Ton nom», a dit l’agent. Raymond a répondu. «Enlève ta cigarette de la bouche quand tu me parles», a dit l’agent. Raymond a hésité, m’a regardé et a tiré sur sa cigarette. À ce moment, l’agent l’a giflé à toute volée d’une claque épaisse et lourde, en pleine joue. La cigarette est tombée quelques mètres plus loin. Raymond a changé de visage, mais il n’a rien dit sur le moment et puis il a demandé d’une voix humble s’il pouvait ramasser son mégot. L’agent a déclaré qu’il le pouvait et il a ajouté: «Mais la prochaine fois, tu sauras qu’un agent n’est pas un guignol.» Pendant ce temps, la fille pleurait et elle a répété: «Il m’a tapée. C’est un maquereau.»” Gyergyai fordításában: „– Mi a neved? – kérdezte a rendõr. Raymond megmondta. – Ha velem beszélsz – szólt a rendõr –, vedd ki a cigarettádat a szádból. 807

– Raymond habozott, rám nézett, s tovább rágta a cigarettát. Akkor aztán a rendõrtõl erõs és súlyos pofont kapott pontosan az arcára. A cigaretta pár méterre repült ki a szájából. Raymond arca elváltozott, de akkor mindjárt egy szót sem szólt, majd utána megkérdezte, igen alázatos hangon, felszedheti-e a csutkáját. A rendõr ezt megengedte, s hozzátette: – De máskor majd idejében eszedbe jusson, hogy a rendõr nem pojáca. – A lány közben egyre sírt, s folyvást ismételte: – Megvert. Mert ez csak afféle selyemfiú.” Az új fordításban: „»Mi a neved?«, kérdezte a rendõr: Raymond megmondta. »Kiveszed a cigarettát a szádból, ha velem beszélsz«, mondta a rendõr. Raymond húzta az idõt, rám nézett, és szívott egy slukkot a cigarettából. Ebben a pillanatban a rendõr tiszta erõbõl lekevert neki egy jól célzott, hatalmas pofont. De akkorát, hogy a cigaretta több méterrel odébb landolt a földön. Raymond-nak rögtön megváltozott az arckifejezése, elõször nem mondott semmit, aztán alázatos hangon megkérdezte, nem vehetné-e fel a csikket. A rendõr ezt megengedte, majd hozzátette: »Ezentúl, kisfiam, tudni fogod, hogy a rendõr nem a haverod.« Eközben a nõ egyfolytában bõgött, és ezt mondta újra meg újra: »Megütött ez az aljas strici!«” A „taper” és a „maquereau” a stricik és a kitartottak körében ma is használatos szavak. Ezeket nem lehet így fordítani: „Megvert. Mert ez csak afféle selyemfiú.” Az idegen megoldása tökéletes. „Megütött ez az aljas strici!” Emellett nem létezõ fordulatokat használ Gyergyai: „tovább rágta a cigarettát” (csak a bagót lehet rágni). Az idegenben: „szívott egy slukkot a cigarettából”. Vagy a Közönyben szereplõ „felszedheti-e a csutkáját” (csutkája az almának van) így hangzik Az idegenben: „nem vehetné-e fel a csikket”. De suta, szó szerinti megoldások is terhelik Gyergyai szövegét: „erõs és súlyos pofont kapott pontosan az arcára”. Ádám Péteréknél: „tiszta erõbõl lekevert neki egy jól célzott, hatalmas pofont”. Vagy: „a rendõr nem pojáca” – írja Gyergyai. „A rendõr nem a haverod” – áll Az idegenben. Hogy Camus szövegében mennyi rejtett buktató van, arra az egyik legjobb példa Salamano és kutyájának története. Az öreg rendszeresen kínozza, szidalmazza kutyáját, ám amikor az megszökik tõle, megsiratja. A következõ részben Camus Salamanot mintegy „állati szintre” süllyeszti, míg a kutyát „humanizálja”. „À force de vivre avec lui, seuls tous les deux dans une petite chambre, le vieux Salamano a fini par lui ressembler. Il a des croûtes rougeâtres sur le visage et le poil jaune et rare. Le chien, lui, a pris de son patron une sorte d’allure voûtée, le museau en avant et le cou tendu. Ils ont l’air de la même race et pourtant ils se détestent. (…) Quand je l’ai rencontré dans l’escalier, Salamano était en train d’insulter son chien. Il lui disait: «Salaud! Charogne!» et le chien gémissait. J’ai dit: «Bonsoir», mais le vieux insultait toujours. Alors je lui ai demandé ce que le chien lui avait fait. Il ne m’a pas répondu. Il disait seulement: «Salaud! Charogne!» Je le devinais, penché sur son chien, en train d’arranger quelque chose sur le collier. J’ai parlé plus fort. Alors sans se retourner, il m’a répondu avec une sorte de rage rentrée: «Il est toujours là.» Puis il est parti en tirant la bête qui se laissait traîner sur ses quatre pattes, et gémissait.” 808

A Közönyben: „Oly rég élnek egyedül, együtt egy kis szobában, hogy az öreg Salamano szinte már hasonlít is a kutyájához. Az õ arca is tele van vörhenyes színû sebhelyekkel, s az õ haja is sárgás és ritka. A kutya viszont éppen olyan görnyedten jár, mint a gazdája, kinyújtott nyakkal s szagláló orral. Minthogyha csak mindketten egy fajtából valók lennének, s mégsem szívelhetik egymást. (…) Mikor a lépcsõházban találkoztunk, Salamano javában szidta szegény párát. Azt mondta néki: – Ronda dög! – s a kutya csak nyöszörgött. Odaszóltam: – Jó estét! –, de az öreg csak tovább szitkozódott. Akkor megkérdeztem tõle, mit vétett a kutyája. Az öreg nem is válaszolt. Csak annyit mondott: – Ronda dög! – Kitaláltam, mi bántja, ahogy a kutyája fölé hajolt, s próbált valamit rendbe hozni szegény állat nyakörvén. Akkor hangosabban szóltam. Meg se fordult, s úgy felelt, az elfojtott harag hangján: – Még mindig itt van. – Aztán továbbment, s erõszakkal húzta a kutyát, az meg csak hagyta, hogy vonszolják, s közben egyre nyöszörgött.” Az idegenben: „Attól, hogy évek óta össze vannak zárva egy szûk kis szobába, az öreg Salamano is egyre jobban hasonlít a kutyájára. Arcbõrét vöröses hegek borítják, ritkás szõrzete piszkossárga. A kutya a görnyedt testtartást, az elõreugró pofarészt meg a merev nyakat vette át gazdájától. Mintha egy fajtába tartoznának, de hiába, így is utálják egymást. (…) Amikor összetalálkoztunk a lépcsõházban, Salamano megint szidalmazta a kutyáját. »Te, aljas dög!« – mondta a vinnyogó kutyának. »Jó estét!«, köszöntem, de az öreg csak szitkozódott tovább. Erre megkérdeztem, most éppen mi a baja a kutyával. Nem is válaszolt. »Te, aljas!« – mondta még egyszer. A sötétben az volt az érzésem, hogy a kutya fölé hajolva a nyakörvön lehetett valami igazítanivaló. Még egyszer megkérdeztem ugyanazt, de hangosabban. Hátra se fordult, úgy válaszolt, visszafojtott dühvel a hangjában: »Egyszer agyonütöm, úgy éljek!« Majd lement a lépcsõn, a kutyát maga után vonszolva, aki vinnyogva próbált ellenállni.” Tegyük most félre a két fordítás részletes egybevetését, csupán azokat a momentumokat vizsgáljuk, ahogyan Camus emberi tulajdonságokkal ruházza fel a kutyát, így téve mintegy Salamano „élettársává”. Mindebbõl semmi sem jön át Gyergyai szövegébõl. Ádám Péterék viszont pontosan ráéreztek az írói szándékra. Ezért fordítják a „salaud” szót „aljas”-nak, amely erkölcsi minõsítést ad Salamano kutyájának. Ezért mondják rá, hogy „aki” és nem „az”. Kár, hogy a Camus által „maître” (gazda) helyett használt „patron” (fõnök) szót gazdának fordítják. Hisz a fõnök ugyanúgy „humanizálja” a kutyát, mint az „aljas” szó. Ugyanakkor van ebben a részben Ádám Péteréknek egy olyan megoldásuk, amely a fordítás magasiskolájára vall. Amikor Salamano azt mondja kutyájáról, hogy „Il est toujours là”, az nem azt jelenti, ami Gyergyai fordításában áll: „Még mindig itt van.” Ez semmitmondó. Salamano azt akarja mondani, hogy nem tudja már elviselni a kutya jelenlétét. Ezért kitûnõ az új fordítás: „Egyszer agyonütöm, úgy éljek.” A fenti, kiragadott példákon kívül Az idegen minden lapjáról tucatszámra lehetne idézni azokat a megoldásokat, amelyek azt igazolják, hogy a magyar fordításirodalom régi, nagy adósságát Ádám Péter és Kiss Kornélia rendkívül igényes, invenciózus módon róják le. Remélhetõleg könyv formájában is hamarosan olvasható lesz munkájuk. Addig is várjuk a folytatásokban megjelenõ részeket. 809

ÁDÁM PÉTER

Miért kell a Közönyt újrafordítani? Néhány hónapja egyik fõvárosi napilap újságírója indulatosan szóvá tette, nem érti, hogyan is volt bátorságunk Kiss Kornéliával – Gyergyai Albert immár „klaszszikusnak” számító magyarítása után – Camus L’Étranger címû kisregényének új fordításába belevágni. Érdekes, hogy az újságíró egyedül a Camus-regény újrafordítását kifogásolja, holott Gyergyai fordításai közül korántsem a Közöny az egyetlen, ami új átültetésben is olvasható. Már készül az Atlantisz Könyvkiadónál a prousti regényfolyam sokáig csak Gyergyai tolmácsolásában ismert elsõ két kötetének új fordítása, hogy a kilencvenes évek elején újrafordított Bovarynéról már ne is beszéljek.1 Másrészt az újrafordítás magától Gyergyai Alberttõl sem volt teljesen idegen, még akkor sem, ha történetesen szeretett mesterének, Ambrus Zoltánnak – egyébként úttörõ – Bovaryné-fordításáról volt szó.2 Mindezt csak azért bocsátom elõre, hogy az újrafordításban nem kellene eleve „szentségtörést” látni, és abban sincs semmi sértõ a korábbi fordítóra nézve, ha az új fordítónak sokszor bizony erõsen kritikus az elõdjéhez való viszonya. A Bovaryné 1958-as kiadásának utószavában például Gyergyai Albert is, igaz, a legnagyobb megbecsülés hangján, de szintén fenntartással beszél elõdje fordítói teljesítményérõl. „Ambrus kitûnõ író – mondja –, elsõrangú stiliszta, de józanul okfejtõ s kissé tanító hangvétele, amelyet úgy szeretünk eredeti írásaiban, nem mindig s nem egészen felel meg a Flaubert-ének.” Gyergyai csak azért „merte vállalni az új fordítás kockázatait”, mert magát Ambrus Zoltán tanítványának tartotta. Majd így folytatja (szokása szerint harmadik személyben beszélve önmagáról): „[a fordító] természetesen akárhányszor Ambrus Zoltán szövegét is felhasználta […], inkább a flaubert-i hangot, a flaubert-i stíltömörítést igyekezett másképpen, a mai fordítói szokás igényei és ízlése szerint tolmácsolni, sohase feledkezve meg arról a háláról és tiszteletrõl, amellyel […] Ambrus géniuszának tartozik.”3 Ahogyan Gyergyainál az 1904-es Ambrus-féle Bovaryné mégoly szigorú kritikája, és Ambrus Zoltán fordítói teljesítményének elismerése korántsem zárja ki egymást, természetesen az alábbi fordításelemzéssel nekem sem áll szándékomban megkérdõjelezni Gyergyai Albert mûfordítói érdemeit. A Közöny elõször 1948-ban (másodszor 1957-ben) jelent meg magyarul.4 A fordítás olvastán legelõször is a mai nyelvhasználatból már kikopott, illetve tájGustave Flaubert: Bovaryné. Pór Judit fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993. Gustave Flaubert: Bovaryné. Ambrus Zoltán fordítása. Budapest, Révai Testvérek, 1904. 3 Gustave Flaubert: Bovaryné. Gyergyai Albert fordítása. Európa Könyvkiadó, „A világirodalom klasszikusai”, 1958, 358. 4 Albert Camus: Közöny. Gyergyai Albert fordítása. Révai Könyvtár, 17., Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat, Budapest, 1948. Második kiadás: Albert Camus: Közöny. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1957. Elemzésemben a Közönynek azt a szövegét használom, amely 2006-ban az Európa Könyvkiadó Diákkönyvtár-sorozatában jelent meg, a cikkben megadott oldalszámok erre a kiadásra utalnak. 1 2

nyelvi szavak viszonylag magas száma szúr szemet az olvasónak. És itt nemcsak arról van szó, hogy ez a több mint hatvanéves szöveg mára bizony erõsen elöregedett, arról is szó van, hogy már a fordító által felhasznált „színes”, hol irodalmias, hol archaikusan veretes szókincs is ellentmond a francia szerzõ eredeti szándékának. Tudjuk, Camus többször is átírta, átjavította ezt az enyhén stilizált köznyelven vagy – ahogyan Roland Barthes mondta – „minden tudatos szövegformálás nélkül” írt regényt, és hogy a szerzõ ezeknek az átdolgozásoknak a során tudatosan homogenizálta a stílust,5 szûkítette és szürkítette a szókincset, módszeresen ritkítva az idõhatározókat, valamint a bizalmas nyelvhasználathoz tartozó szavakat és kifejezéseket, mintha valamiféle lexikai monotóniára törekedett volna. Gyergyai viszont, figyelmen kívül hagyva a mû tudatosan „semleges” stílusában kifejezõdõ szerzõi szándékot, túlszínezi, túlfûszerezi, egyszóval „visszairodalmiasítja” ezt az élõbeszédben írt, tartózkodóan dísztelen, üde szöveget. Többek közt olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek nemcsak hogy nem részei a köznyelvi szókincsnek, de feltehetõen már a fordítás elsõ kiadásának idején is avultnak, régiesnek vagy tájnyelvinek számítottak.6 Ugyanez a törekvés abban is megfigyelhetõ, hogy a fordító a szürkének vagy erõtlennek érzett köznyelvi szavak helyett legtöbbször azok választékosabb, írott nyelvi szinonimáit használja, holott ezzel legjobb szándéka ellenére is csonkítja, gyengíti, ha ugyan nem rombolja le teljesen az „én-formájú elbeszélõ” eleven hangjának, illetve az egyes szám elsõ személyben elbeszélt történetnek a hitelességét.7 Ugyanígy gyengíti a narrátor hangjának hitelességet az is, hogy az eredetit szorosan – néhol szóról szóra8 –

L. a Pléiade-féle kiadás elsõ kötetének jegyzetapparátusát, in Albert Camus Oeuvres complètes, I, 1931–1944, Édition publiée sous la direction de Jacqueline Lévi-Valensi, Gallimard, Párizs, 1263. Itt mondok köszönetet Bárdos Lászlónak, amiért ezekre a jegyzetekre felhívta a figyelmemet. 6 Pl. sürgönyöz, aggápolda, öli az idõt valamivel, fecskérelés, aggastyán, felhág, lenyeli a mondókáját, elszí, roppant (nagyságával lenyûgözõ), réveteg, eb, öleb, szép lányok kitartottja, selyemfiú (strici helyett), ipse, jó pajtása valakinek, história, ringyó, aggok (öregek helyett), cemende, cigarettacsutka, befogja a bagólesõjét, valakinek a kedvese, babája, elinal (megszökik helyett), megpipáz (kipipál helyett), felvet egy eszmét (ötlet helyett), taksa, gyepmester (sintér helyett), gondosan pomádézott, kifürkész, fõporkoláb, társaskör, tudakolni való (kérdés helyett), rókázik, mozidarab (film helyett), pertörlés (perújrafelvétel helyett), paroláz, fegyházõr (fegyõr helyett) stb. 7 Pl. szundikál, szünnap (munkaszüneti nap helyett), szabadság (szabadnap helyett), szárogatja magát (szárítkozik helyett), hölgy, raktárnok, távozik (elmegy helyett), fürdõ (strand helyett), szemrevaló (csinos helyett), iparkodik (siet helyett), nép (tömeg helyett), koros (idõs helyett), pör (per helyett), véletlenségbõl (véletlenül helyett), harsányan (hangosan helyett), lel (talál helyett), felhág (felmegy helyett) stb. 8 Jellemzõ példa erre a tapadásra, hogy Gyergyai még a plein à craquer szólást is szó szerint lefordítja: „A terem szinte szétpattant, úgy tele volt.” (67. o.) Itt annyi is elég lett volna, hogy „a terem zsúfolásig megtelt”. Itt említem meg azt is, hogy a fordító néha nem érzi, hogy egy kifejezés konkrét vagy elvont jelentésben áll-e a szövegben. Így például Raymond elképzelt levelében konkrétan fordítja a coup de pieds-t („Levelet akar néki írni, »amelyben megrugdosnám…«” (29. o.), holott a kifejezésnek itt elvont a jelentése: „amelyben elmondanám mindennek/jól beolvasnék neki…” 5

811

követõ fordító – épp a „tapadás” miatt viszonylag gyakran él nehézkes, idegenszerû, sõt nemritkán bizarr, ha ugyan nem nevetséges fordulatokkal és kifejezésekkel.9 Bárdos László, idestova jó két évtizede, nagyszerû esszében elemezte Az idegen címû Camus-regényt. „A regény szembeszökõ és […] eltökélt választása – írja –, hogy az úgynevezett passé composét […] használja” a normatív elbeszélõ múlt, a passé simple helyett. A passé composé azonban „nem egyértelmû, nem befejezett múlt idõ”, már csak azért sem, mert „minden eseményhez hozzáérti annak jelenben való folytatódását. […] Ezért is mondhatjuk, hogy Meursault-nak nincs […] története, mert az életének nincsenek szakaszai, az õ ideje egymás utáni, de nem egymásból következõ, folytatólagos, de nem kauzálisan elõreható eseményekbõl áll.”10 Mindennek egyfajta tagol(hat)atlanság, illetve artikulál(hat)atlanság a következménye. Meursault egyetlen tömbben, vagyis olyan egyetlen pillanatként érzékelt múltat, amely mindig szorosan kapcsolódik az elbeszélés jelenjéhez. Camus már azzal is sugallja – rögtön a mû elején – ezt az idõbeli tagolatlanságot, hogy a harmadik bekezdés elején ugyanaz a passé composé kétféle idõt jelöl: a bekezdés harmadik mondata valójában elõidejû a bekezdés legelsõ mondatához képest (míg a második mondat imparfait-ben álló „háttérideje” mind a két cselekvésre vonatkoztatható), más szóval a mondatok egymásutánja nem követi az események idõbeli egymásutánját. Gyergyainak, elvben legalábbis, igaza van, hogy itt nem iktat be idõhatározót az elõ- és utóidejûség jelölésére,11 csakhogy így a regénykezdet egy kicsit zavarossá válik, annál is inkább, mivel õ a második bekezdés úgynevezett futur prospectifjét is szimpla jelen idõvel adja vissza: „A kétórás autóbusszal megyek…” (7. o.) [„Úgy terveztem, a kétórás autóbusszal megyek…”] A regény magyar címe, tudjuk, nem Gyergyaitól, hanem Illés Endrétõl való. A Révai Könyvkiadó egykori irodalmi vezetõje szürkének, erõtlennek érezhette a francia cím szó szerinti magyarítását. Vagy úgy érezte, a szót Márai Sándor 1930as Idegen emberek címû regénye már lefoglalta? Akárhogyan is, a Camus-regénynek Illés Endre javaslatára Közöny lett a címe, a változást pedig, ha jól tudom, Gyergyai Camus-vel is elfogadtatta. Azóta sokan és sokszor szóba hozták – mint

Pl. „anyámat a menhelybe telepítettem” (40. o.); „egy motor könnyû zsivaja” (43. o.); „egy kicsit még türtõztettem a víz után való vágyamat” (44. o.); „csúnya dolog volna, ha most lõnél” (48. o.); „az arabok hirtelen hátrafelé kezdtek siklani” (49. o.); „ez az egész forróság rám dõlt, s ellenállt a járásomnak” (49. o.); „és most minden megállt itt, a tenger, a homok és a nap, a víz és a fuvola kettõzött csendessége között.” (49. o.); „a verejtékcseppeket szemöldököm alig gyõzte feltartani” (50. o.); „a hangok zsivaja, amely visszapattogott a meztelen falakról” (60. o.); „Tudni akarta, véletlenül tartózkodtam-e a közbelépéstõl” (77. o.); „csak arra vártam, hogy a napfény megszülessen” (91. o.); „a szomorúság egy nemével nézett rám (96. o.); „az éjszaka szegélyén szirénák kezdtek süvöltözni. Indulásokat jeleztek” (99. o.) stb. 10 Bárdos László: „Az elbeszélhetetlen történet”. Nagyvilág, 1994/5., 466. 11 „A kétórás autóbusszal mentem. Rettentõen meleg volt. A vendéglõben ebédeltem, Célestenél, mint máskor is.” (7. o.) [„A kétórás autóbuszt el is értem. Kutya meleg volt. Elõtte, mint mindig, Céleste-nél ebédeltem.”] 9

812

például a már idézett esszéjében Bárdos László is –, hogy a Közöny cím nem a legszerencsésebb (még akkor sem, ha maga a szó kétségtelenül ott áll a regény befejezõ részében). Az a baj vele, hogy – egyrészt – rövidre zárja (ha ugyan nem viszi rossz irányba) a regény értelmezését, másrészt idegen a szerzõ szándékától (már csak azért is, mert Camus-t, a naplóból tudjuk, rögeszmésen foglalkoztatta a l’étranger szó jelentése). Annál is inkább, mivel Camus csak tejüvegen át mutatja a fõhõst, akinek kétségtelenül az idegenség az egyik legfontosabb jellemvonása. Meursault nemcsak idegenként jár-kel a világban, nemcsak idegen számos embertársának szemében (legfõképp azok szemében, akik ítélkeznek felette), de tulajdon életében is idegenként mozog, mi több, mintha abban a bizonyos drámai pillanatban még az ujja is idegenként – függetlenedve Meursault egész személyiségétõl és érzésvilágától – húzná meg a ravaszt… A fordítás igen nagy koncentrációt igénylõ munka, még a legkiválóbbakkal is elõfordul, nem is egyszer, hogy elnéznek vagy félreértenek valamit. A Gyergyaiféle Közöny sem mentes az efféle melléfogásoktól. Amelyeknek csak egyik oka a fordítói figyelem lankadása. A másik az, hogy Gyergyai néha félreérti, félreértelmezi a szerzõi szándékot, és a fordításban jóhiszemûen kijavítja a szöveget. Mint például rögtön a regény elején, az öregotthonból jött távirat záróformulájában. Bár az eredeti fordulat (Sentiments distingués) szenvtelensége, elidegenedett közönye mintegy elõlegezi, rögtön az elsõ bekezdésben, a mû vezérmotívumát, Gyergyai a helyzet által indokolt formulával felelteti meg a gyásztávirattól ugyan idegen, a regény kontextusához azonban nagyon is illõ francia kifejezést („Tisztelet, részvét”, 7. o.). (A bevett francia fordulatnak „Szívélyes üdvözlettel” lett volna a pontos, bár kétségtelenül kegyetlen ekvivalenciája.12) Azzal a vigasztalásnak szánt közhellyel is ugyanez a helyzet, amit – még a regény elején – a vendéglõs Céleste mond Meursault-nak (On n’a qu’une mère): Gyergyai ezt szó szerint le12

Példák a francia szöveg félreértésére: „Kicsit fáradt és szédült voltam, mert közben Emmanuelnél is jártam, hogy fekete nyakkendõt meg karszalagot kérjek tõle” (7. o.) – az aláhúzott rész a francia eredetiben nem a múltra vonatkozik, hanem a jövõre („J’étais un peu étourdi parce qu’il a fallu que je monte chez Emmanuel pour lui emprunter une cravate noire et un brassard”), ezért helyesen: „Egészen össze voltam zavarodva, még Emmanuelhez is fel kellett mennem, õtõle fekete nyakkendõt meg karszalagot akartam kölcsönkérni.” Továbbá: „Már nem voltam álmos, csak fáradt, s éreztem, hogy fáj a vesém” (13. o.), illetve „Felébredtem, mert mindjobban fájlaltam a vesémet” (14. o.), helyesen: „Álmos már nem voltam, csak nagyon fáradt, és a derekam is sajgott.” Lejjebb: „Arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a derekam.” A 3. fejezetben, a teherautó után futva: „Emmanuel odaszólt hozzám: – Ne nézzük meg közelebbrõl? – s máris futottam az autó után.” (24. o.) Helyesen: „Emmanuel odaszólt, »na, elkapjuk?«, mire futásnak eredtem.” Emellett az honnête homme nem „becsületes ember” (77. o.), hanem ’(igazi/finom) úriember’; a „Megálltam, hogy megnézzem a »Szökevények Királyát«” (35. o.), helyesen (mutatványosbódéról van szó): „a »Szabadulómûvészek Királyát«”; a souffle obscur nem „homályos lehelet” (31. o.), illetve „homályos áradat” (98. o.), hanem ’bizonytalan/ismeretlen eredetû fuvallat/légáramlat’; a les plis d’une chemise amidonnée nem „keményített ingredõk” (78. o.), hanem ’a (védõügyvéd) kikeményített ingének (visszahajtható) mandzsettája’; a „deszka” (59. o.) valójában ’priccs’ (bas-flanc), a „vödörféle” (59. o.) pedig ’kübli’ (baquet d’aisance); a gâchette nem „kakas” (51. o.), hanem ’ravasz’; a trêve mélancolique nem „bús” vagy „bánatos fegyverszünet” (17. o., 99. o.), hanem kb. ’mélabús megnyugvás’, a j’aurais la tête tranchée sur une place publique nem „fejemet veszik egy köztéren” (87. o.), hanem kb. ’nyilvános kivégzésen fognak lefejezni’ stb. stb.

813

fordítja („Egy anyja van csak mindenkinek”, 7. o.), holott itt az ennek megfelelõ magyar közhely (’Anya csak egy van’) lett volna a pontos ekvivalencia. Végül idetartozik az is, hogy a fordító a regény egyik kulcsmondatát is félrehallja (arról a jelenetrõl van szó, amikor Meursault a lány kérésére elmondja, hogy elõzõ nap temette anyját, és ebben a pillanatban hirtelen elfogja, a temetés után elõször, valami homályos bûntudat): „Az ember mindenképp hibás egy kicsit.” (20. o.) Itt sokkal erõteljesebben kellett volna fogalmazni: ’Az ember így is, úgy is bûnös egy kicsit.’13 Itt említem meg azt is, hogy Gyergyait sokszor szemérmessége is olyan eufemisztikus megoldások felé viszi, amelyek idegenek a francia szöveg nyers szókimondásától. Nem csoda, hogy a magyar változatban szinte teljesen eltûnt az eredeti erotikus aurája. Amikor Meursault elõször találkozik Marie Cardonával, a francia eredetiben ez áll: une ancienne dactylo […] dont j’ai eu envie à l’époque (a franciában a szexuális célzás nyilvánvaló) – ugyanez Gyergyainál: „aki annak idején nagyon tetszett nekem” (19. o.), holott sokkal többrõl van szó: ’annak idején szívesen kikezdtem volna vele’. Késõbb, már a moziban, a francia szöveg ezt mondja: Elle avait sa jambe contre la mienne. Je lui caressais les seins. Gyergyai: „A lány combja az enyémet súrolta. Megsimogattam a mellét” (20. o.). [’Marie lába egészen odasimult az enyémhez. A mellét simogattam.’] Ugyanez a szemérmesség abban a részben is megfigyelhetõ, amelyben Raymond Sintès beavatja Meursault-t a zavaros nõügyébe. Raymond ezzel kezdi: J’ai connu une dame… c’était pour autant dire ma maîtresse… Gyergyai: „Szóval ismertem egy hölgyet… mondhatnám, hogy a babám volt…” (27–28. o.) [’Megismerkedtem egy hölggyel… Hogy is mondjam, szóval a szeretõm volt, na.’] Majd Raymond arról vall, mennyire kötõdik, még mindig, szexuálisan a nõhöz: Ce qui l’ennuyait, c’est qu’il avait encore un sentiment pour son coït. Gyergyai: „Az bántja, mondja, hogy még mindig odahúzza valami ahhoz a ringyóhoz.” (29. o.) [’Csak az bántotta, „hogy a nõvel nagyon szeretett szeretkezni”’] Végül, amikor Raymond el akarja vinni Meursault-t a kuplerájba (Il voulait ensuite aller au bordel…), Gyergyai így adja vissza a szöveget: „Utána lányokhoz akart vinni…” (34. o.) [Utána bordélyházba akart menni…]14 De toute façon, on est un peu fautif. A mû legújabb angol fordítója, Sandra Smith ugyanezt a mondatot így adja vissza: „Although actually, everyone is always a little guilty.” The Outsider, Penguin Books, 2012, 18. o. 14 Itt jegyzem meg, hogy Gyergyainál a folytatás se stimmel: „…de nem mentem, mert nem volt kedvem hozzá.” (34. o.) Ezzel szemben a szöveg ezt mondja: „Utána bordélyházba akart menni, de erre már nemet mondtam, nem szeretem az ilyesmit.” Amikor Raymond arról fantáziál, hogyan büntesse meg a szeretõjét, felmerül az a lehetõség is, hogy szállodába megy vele, botrányt csinál, hogy kihívják az erkölcsrendészetet, és hogy – ez a megszégyenítés lett volna a bosszú – felvegyék a nõt a prostituáltak nyilvántartásába. [Il avait d’abord pensé à l’emmener dans un hôtel et à appeler les „moeurs” pour causer un scandale et la faire mettre en carte.] Ugyanez Gyergyainál: „Elõször olyasmire gondolt, hogy elviszi egy szállodába, hívatja az erkölcsrendészetet, botrányt csap, s bárcát adat a cemendének.” (29. o.) Csakhogy a Gyergyaiféle magyar fordításban Raymond nemcsak nem áll bosszút a nõn, de még szívességet is tesz neki, mintegy segítséget adva a ’hatósági igazolvány’ megszerzéséhez… 13

814

Akadnak olyan pontatlanságok is a Gyergyai-féle Közönyben, amelyekre nem is annyira a fordítói felületesség a magyarázat, sokkal inkább az a tény, hogy akkoriban – vagyis a negyvenes évek második felében, és jó ideig késõbb sem – még nem fordítottak olyan nagy figyelmet a kulturális referenciák egzaktabb átültetésére. Tudjuk, Gyergyai Albert a fordítás kapcsán pár levelet is váltott a szerzõvel,15 de ezekben a levelekben, feltételezésem szerint, csak bizonyos argószavakra kérdezhetett rá, a reáliák utáni tudakozódást nem tartotta fontosnak. Így történt, hogy a connaissement szót egyszerûen „üzleti levélnek” fordította, holott itt a ’szállítólevél’ lett volna a pontosabb ekvivalencia (Meursault egy teherhajózási cég alkalmazottja), hogy az établissement de bains du port nála „kikötõi uszoda” (19. o.), holott itt ’(fizetõs) kikötõi strand’ a helyes ekvivalencia, a j’ai plongé dans la passe nála „mindjárt vízbe ugrottam” (19. o.), holott – mivel a passe szónak ’hajózási folyosó’ a jelentése – a francia mondat így hangzik magyarul: ’(A strandon) a hajók bejárati folyosójánál mentem/ugrottam a vízbe’. (Okkal, mivel az mély víz volt, és ott a hétvégi zsúfoltság ellenére is csak kevesen fürödtek.)16 Gyergyai ott se követi pontosan az eredetit, ahol Meursaut kivág az újságból egy viccesnek érzett reklámot: „Kivágtam egy gyógyszerhirdetést” (21. o.) – áll a Közönyben, a Kruschen-féle gyógysó akkoriban sokakat megmosolyogtató reklámja kimarad a magyar változatból, holott szerves része a francia szövegnek. Végül téved Gyergyai Albert, amikor szimpla „fellebbezésnek” fordítja a pourvoi (en cassation) jogi szakkifejezést. A Meursault által elkövetett bûncselekmény – emberölésrõl lévén szó – Franciaországban az esküdtszék (cour d’assises) hatáskörébe tartozik, márpedig az esküdtszék ítélete ellen egészen a közelmúltig nem lehetett fellebbezést benyújtani. Az elítélt csak két dolgot kérvényezhetett: vagy – mint annak idején Dreyfus – a per felülvizsgálatát, illetve újratárgyalását (pourvoi en révision), vagy az ítélet megsemmisítését (pourvoi en cassation). Meursault feltehetõen az utóbbit kérvényezi, bár ennek – akárcsak az elõzõnek – elenyészõen csekély lehetett az esélye. A Közöny, mindent összevéve, nemcsak hogy nem tartozik Gyergyai sikerültebb fordításai közé, de talán nem túlzás azt mondani, hogy egyik leggyengébb munkája. Ezért annyira meglepõ, hogy ezt a szöveget az utóbbi huszonöt-harminc évben úgy adta közre a magát igényesnek tartó Európa Könyvkiadó, hogy soha senkit nem kért fel legalább a legkirívóbb hibák, legalább legkínosabb félreértések kijavítására (a regény mind a mai napig kapható – persze, igényes elõszó és komolyabb jegyzetapparátus nélkül – a kiadó Diákkönyvtár-sorozatában). Megértem, hogy egy-egy ilyen kaliberû regény újrafordítása néha zavarja azokat, akik érzelmileg erõsen kötõdnek ahhoz a régi tolmácsoláshoz, amelyben a mûvet valaha megismerték. Pedig maga a L’Étranger csak nyerhet, ha immár két fordításban – mondhatnám úgy is, két értelmezésben, ha ugyan nem két hangszerelésben – áll az olvasók rendelkezésére… 15 16

Gyergyai Albert: A várostól a világig. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986, 200. Ugyanígy a Gyergyai-féle fordításban a mauresque szó erõsen pejoratív felhangja is elsikkad (a levélíró-jelenetrõl van szó): „Amikor megmondta a nevét, láttam, [hogy a nõ] arab származású.” (30. o.) A francia mondatnak inkább ez a magyar megfelelõje: ’Amikor megmondta a nevet, rögtön tudtam, hogy valami arab nõcskérõl lehet szó.’

TÁJÉKOZÓDÁS

BÁRDOS LÁSZLÓ

Az elbeszélhetetlen történet Döntõ cselekedetének lejegyzése közben Meursault nem értékel, nem védekezik és nem vádol, sem mást, sem önmagát. Az elsõ lövés már eldördült, a további – még érthetetlenebb – négynek még elõtte vagyunk, mikor közbeékelõdhet a következõ mondat: „Megértettem, hogy leromboltam egy egész nap egyensúlyát, s egy fürdõ kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam.” Az én formájú elbeszélõ vaskövetkezetességgel s engedelmes hûséggel tartja magát az implicit szerzõ választásához: az öneszmélés nem terjedhet túl az érzékek hatókörén, nem nyúlhat vissza a közvetlen emlékezet mögé. Habár Meursault föltehetõleg már jelentékeny idõbeli távlatból idézi vissza a gyilkosságot, nem egész életének kizökkenését, nem a köztörvényes halálraítélt végzetdrámáját olvassa ki a lövésekbõl: mintha csupán egy napot, egy helyszínt, egy rövid távú érzelmi állapotot rombolt volna le. „Ahol boldog voltam”; az eredetiben még a „pedig” enyhe ellentéte sincs jelen. Sõt ez a „boldog” szó is úgyszólván magában áll a szöveg kopár tényközléseinek sorozatában. Izolált tények halmaza volna a L’Étranger narrációja? Statikus halmaz vagy minõségtevõ halmozódás? A szinte kelletlenül középpontba, az elsõ rész legvégére helyezett gyilkosság valóban elõzmény nélküli, motiválatlan „action gratuite”? Bizonyos szempontból igen. A történettel bíró, cselekedeteiket felelõsen vagy felelõtlenül egymásba öltõ szereplõkhöz (és írói magatartáshoz) mérve okvetlenül. Ám ezen új logika szemszögébõl tekintve, melybe Camus itt és ekkor beállt, ez a „merénylet” nagyon is meg van okolva. Az egész elsõ rész megokolás. Fõszereplõje Meursault ellenséges társa, kínzó kísérõje, a nap, a tûrhetetlen fény és forróság végoka. Végsõ soron láthatatlan, nézhetetlen jelenvalóság. A többiek számára közeg, körülmény csupán. Igen, mert nekik – az elbeszélés kimondatlan hipotézise szerint – terveik, céljaik, eszméik és rögeszméik is vannak. Az elsõ személynek nincsenek. Õ közvetlenül találkozik a nappal, a tengervízzel, Marie testével, az anyját virrasztó öregek foghíjas szájának cuppogásával. Számára ennyi a világ és tulajdon élete. Csak egyvalamitõl van megfosztva: nincs idõtartama és nincsenek reflexiói, csupán percepciói. Következésképpen története sincs. Ez a történet, ahogy a naptól „minden ér egyszerre lüktet a bõr alatt”, ahogy „az ég egész széltében megnyílik, s tûzesõt hullat a földre”, csakis reá méretezett ahistorikus, anorganikus történet, voltaképpen artikulálhatatlan. Nem is ért belõle senki egy szót sem a magyarázatszerû második részben. Mégis: ki ne érzékelné az elsõ rész utolsó hat bekezdésébõl, hogy az író valójában sokasítja az elõjeleket, sulykolja a motivációt? A „vakító” jelzõ, a többször felbukkanó „ragyogás”, a „zihálás”, a tagok görcsös „megfeszülése”, a „káprázat”, végül a „tüzes kardként a szemben vájkáló” közönséges kés, melyet a névtelen arab elõhúzott, szinte már túlindokolja, végzetes ok-okozati viszonyba állítja a kitörést, a lövéseket, amelyek 816

csupán reflexek Meursault személyiségmûködése szerint. Szemléleti és retorikai fokozás vezet el a végsõkig, a tények, a környezet itt már csak mitologikus arányú látomásokban mondható el. Csakhogy ez a „mitológia” nem hozzáköti Meursault-t a világhoz, hanem elvágja tõle. Neki még története sincsen. Camus eme regényének, „récit”-jének talán legfõbb írói teljesítménye, hogy mégis megalkotja a történetet. * A történet egyidejû viszonylatoknak mint adottságoknak lineáris kinyújtása, kifeszítése. Hogyan kapcsolódik Meursault a környezetéhez? Igazából felettébb normálisan: az értelmezések talán nem veszik figyelembe eléggé, hogy Meursault-ban eredendõen nincs semmi patologikus. Az abszurditás, melyet Camus itt megcéloz, nem annyira individuális, inkább relacionális fogalom, léthelyzet. Helyzet a többiek között, a többiekhez képest. Vagyis Meursault alkata és története még annyira sem kórtörténet, mint Sartre „undoráé”. Az a „sziszüphoszi” helyzet, amelyben megvilágosodik a létezés abszurditása, hogy tudniillik az üveg mögül látjuk a telefonáló taglejtését, de nem halljuk szavait, s léte így egyszerre értelmetlen és nevetséges, kiiktatható lesz: szintén viszony terméke, külsõ meghatározásé. Nos, Meursault az a regényfigura, aki folytonosan ki van téve és át is adja magát mások meghatározásainak – legalábbis az utolsó eseményig, a pappal folytatott beszélgetésig. Folyton tõle várnak valamit, csakhogy ezt a mindenkori valamit senki sem kaphatja meg tõle. Jobban mondva kapja a látszatát, a gyakorlati kivitelezését. Az elsõ típusszituáció az anyja fölötti virrasztás és a temetés, bõvebben értelmezve az elsõ fejezet: Meursaultnak itt leírt cselekedetei (mulasztásai) mind készenlétben maradnak „ítéletre felrovottan”, a második rész vádbeszédéig. Mert Meursault már itt közömbösnek mutatkozik, másra figyel, kávét iszik, elalszik. „Egy percig az volt az érzésem, persze nevetséges érzés, hogy most majd ítélkeznek felettem.” Kik? Az anya menhelybeli társai. Valódi elõreutalás ez, és Meursault nem is téved (sajátosképp Meursault sohasem téved, a történet legvégén pedig fényesen igazolódik): a tárgyaláson majd mindezt felhozzák ellene, s végsõ soron, bármily „nevetséges”, legalább annyira a fiúi szeretet látható jeleinek, formuláinak hiánya miatt ítélik halálra, mint azért, mert agyonlõtt egy arabot. Két mániákus megszállott figurája van a történetnek: az öreg Salamano és Raymond Sintès. Mindketten belefeledkeznek valamibe: Salamano szadisztikus szeretettel bünteti, majd siratja kutyáját, mely elhalt felesége után egyedüli társa; Raymond pedig folytonosan sérelmein rágódik, és bosszún ügyködik, miközben aránytalanul komolyan veszi léha, fajsúlytalan életét. Mind a kettõ kibúvót, pótcselekvést fedezett föl magának; ellépett a veszély, a kísértés, a bûn és az ítélet elõl. A következményeket nem nekik, hanem majd Meursault-nak kell viselnie: a bûn bekövetkeztét, elkövetését is. Ebbe tulajdonképpen Raymond hajtja bele, de neki alibije van: õ csak megkérte Meursault-t egy kis baráti segítségre. Rávette, hogy levelet írjon az õ, Raymond szeretõjének, hogy vegyen magához fegyvert, hogy álljon ki védelmében. Állásfoglalást is várt tõle, de az „ugye igazam van?” típusú kérdésre Meursault nem tud és nem hajlandó válaszolni: legföljebb tessék-lássék felelettel üti el a dolgot. Ez az, amire föntebb azt mondtuk, õ látszatokkal és cselekvéssel válaszol. Hogyan fér meg e kettõ? Még csak 817

„látszatcselekvéssé” sem vonhatjuk össze a két szót, s nem oldhatjuk föl a kettõsséget. Meursault megteszi, amit kívánnak tõle, csakhogy azon ideológiai, formulatív elõírások, vélekedések, várakozások nélkül, melyek társai szemében a „megtétel”, a cselekvés lényegét teszik. Mészöly Miklós így értelmezi „a világosság romantikáját” Camus-nél: „Amit szenvedélyesen erõszakol, hogy a létet, a világot olyannak fogja fel, amilyennek a tettenérésben mutatja magát, s nem olyannak, amilyennek az értelmezés során valószínûsíthetõ.” Megjelenése (1942) táján a regényt elõszeretettel állították párhuzamba Hemingway narratív cselekvéskultuszával, a tettekre való összpontosítással. Meglehet, hogy a dikcióra csakugyan hatott Hemingway, annak is inkább módszerére, semmint szemléleti, értékelésbeli funkciójára. Hiszen az amerikai írónál a cselekedetek jótállnak az emberért, adekvát megnyilvánulásai lényegének: Camus „idegenje” viszont tetteiben sem talál haza. Lépései, szavai örökösen kisiklanak, torzító hangtérbe szóródnak, legkivált pedig ama döntõ tett forgatja ki énjébõl, lényegébõl. Újabb kérdés: hogy lehet ez, mikor Meursault „egyetlen eszméje”, hogy visszautasítja a hazugságot? Még A félreértés c. Camus-színdarab meséje is azért került Meursault kezébe egy börtönbeli újságlapon, hogy elmarasztalhassa a fiút, akit anyja meg húga tévedésbõl gyilkol meg: elmarasztalhassa a színlelés, a „hazugság” miatt. Miért nem felel meg hát a tett a lényegnek? Alighanem azért, mondhatnánk leegyszerûsítve, mert Meursault esetében nincs lényeg. A regény (a kisregény) magyar címe, a Közöny telitalálat, már csak azért is, mert a „világ gyengéd közönyének való kitárulkozás” a szöveg legvégén hangsúlyos választás, fölfedezésértékû megfogalmazás. Épp csak a cím lényegét hamisítja meg ez a telitalálat, amely puritánabb is, mélyebb értelmû is az eredeti szerint: Az idegen. Miért, menynyiben idegen Meursault? Továbbrezeg alakjában, sorsában egy Baudelaire-prózavers visszhangja is, melynek címe ugyancsak ez: L’étranger. A költõ hõse rövid válaszokban tagadja meg családját (nincsen se apja, se anyja), a barátságot, a hazát, a szépséget, az aranyat, és végül csak a felhõkrõl mondja ki, hogy szereti õket. Meursault-nak éppen hogy van, és már nincs is anyja (lásd a regény elsõ mondatát), de állása, szerelme, barátai vannak. S különben sem poétikus lélek. Mitõl idegen tehát? Bizonnyal Meursault lényegtelen ember, értsük úgy, hogy lényegtelen, szubsztancia nélküli, akinél csõdöt mond minden hivatkozás lelkiismeretére, akaratára, világnézetére, mert õ mindezeknek híján van, s a közvetett gondolkozási módszerek kicsorbulnak eredendõ közvetlenségén. Azt jelenti ez, hogy A boldog halál címû regénykísérletben Mersault-nak nevezett hõs utódja már a merre (tenger) is méltatlan, s olyan név illik hozzá, mely a halál s a gyilkosság szótövét (meurt, meurtre) hordozza magában? S fõképpen azt jelenti-e, hogy Meursaultnak súlypontja sincsen? Aligha. Az idegenség éppen azért olyan átható, baljóslatú és eseményszerûen végzetes, mert mélyét tömör súly tölti be. Ha pusztán áthullámoznának az érzékletek Meursault lényén, nem találhatna magára, azaz valamire önmagában az utolsó fejezetben, a letartóztatás után játszódó második rész ötödik fejezetében. Az itt elbeszélt föleszmélés azonban visszamenõleg megvilágítja a korábban csupán esetlegesnek, 818

pillanatnyinak beállított történéssort, és megköti ezeket a törvénytelen pillanatokat a ragaszkodás kötelékével. * Ahhoz, hogy ezt a ragaszkodást, ezt a nehezéket megpróbáljuk kivenni a homályban (illetõleg a vakító világosságban), még emlékeztetnünk kell a szöveg egészen sajátos, csak e mûhöz igazított elbeszélõ nézõpontjára és nyelvi kidolgozására. Az elõbbi az énformában, az egyes szám elsõ személyû beszédben valósul meg. Errõl maga Camus így írt a regény amerikai, egyetemistáknak szánt kiadása elé: „Az elsõ személyû elbeszélés, mely rendszerint a bizalmas közlés eszköze, Az idegenben az objektivitás szolgálatában áll.” A megszokottal tehát éppen ellentétes funkcióra képesíti az író ezt a narratív módszert: hiába sejlik föl általa a bepillantás lehetõsége, Meursault-hoz nem férhetünk hozzá, a Szabó Lõrinc-i Az Egy álmai értelmében „idegállapot” és „megfogalmazás” váltakozó szükségletei, életfunkciói mögött nem tapinthatunk ki akár szubjektív „igazságot” sem. Ami pedig az idõdimenziót illeti, a regény szembeszökõ és mégis rejtetten ható eljárása, eltökélt választása, hogy az úgynevezett passé composét, a passé indéfinit használja a tulajdonképpeni, a normatív francia elbeszélõ múlt, a passé simple mellõzésével. A passé composé nem egyértelmû, befejezett múlt idõ; minden kijelentett eseményhez hozzáérti jelenben való folytatódását. Az esemény belenyúlik a jelen idõbe, a jelen idõ birtokba veszi a múltat. Ezért is mondhattuk, hogy Meursault-nak nincs, elvben nem lehetne története, mert életének nincsenek szakaszai, ideje egymás után, de nem egymásból következõ, folytatólagos, de nem kauzálisan elõreható eseményekbõl áll. A jelenvonatkozású múlt idõ választását Meursault-nak azzal a belsõ kommentárjával igazolhatnánk, amelyet az ügyész magatartásához fûz: „Szó sincs róla, kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Nemigen bántam, amit elkövettem. De ez az acsarkodás meglepett. Szerettem volna megmagyarázni, szívélyesen, majdnem szeretettel, hogy igazán sohasem sajnáltam még semmit sem. Mindig azzal törõdtem, ami majd ezután történik, akár ma, akár pedig holnap.” Ha azonban valakinek nincs múltja, akkor nincs – Babitscsal szólva – erkölcsi emlékezete, az eseményeket, az akár több évtizednyi életszakaszokat is csak pillanatként tudja elképzelni, egy tömbben, mondjuk, húsz évet, melynek lehetséges perspektívája, ha fellebbezését elfogadnák, még elfojthatatlanul fölajzza. De képes megállapodni annál a gondolatnál, hogy ha húsz év múlva kellene meghalnia, ugyanúgy elszakadna – nem az élettõl, hanem – a futó örömöktõl, mint most, az egyszerre kiterjedt és szûkre szabott jelenben. Hogy mihez ragaszkodhat mégis, arról mindenekelõtt az utolsó fejezet tanúskodik. Ekkor, bár háromszor utasította el, mégis meglátogatja cellájában a pap, mégpedig este, amikor egyáltalán nem számít rá. Az egyébként egylényegû és egyenletes regénynek ez kétségkívül kulcsjelenete. Itt jut el ugyanis Meursault valamiféle önmeghatározáshoz, melyet a lelkész kérdései, szelíden állhatatos intelmei valósággal kiprovokálnak tõle. Hogyan fogadja a papot? Szokásához – lényéhez – híven eleinte a lényegtelenre figyelve. Nem arra, amit képvisel, amit kijelent, hanem arra, hogyan ül le, hogyan tartja 819

a kezét a térdén. A gesztusok néma nyelvére figyelt Meursault eddig is, és ezek a járulékos elemek, a lényegiség tartozékai, fölébe nõttek számára a döntéseknek. A halálbüntetés vaskos realitását valósággal elvékonyítják szemében a formulákban cselekvõ társadalom szabálytisztelõi számára nem létezõ tények: „Az a tény, hogy az ítéletet este nyolckor olvasták fel és nem délután ötkor, az a tény, hogy esetleg másképp is hangozhatott volna, hogy olyan emberek hozhatták, akik idõnként inget váltanak, s hogy egy olyan bizonytalan fogalom nevében hozhatták, mint a francia (vagy német vagy akár kínai) népé, mindez nagyon gyengítette, az én szememben, ezt az ítéletet.” Meursault egyébként éppúgy prédája, ürügye a nyílt tárgyalásnak, az értetlen igazságszolgáltatásnak, mint Dmitrij Karamazov, mint Édes Anna, mint – végsõ megszégyenítésben – Josef K. Véletlene, hogy Meursault sem, Édes Anna sem jut, juthat el odáig, hogy maga válasszon ügyvédet, s hogy hivatalból kirendelt védõik bemutatkozásra, szereplésre, érvényesülésre használják föl védencük ügyét? Látszólag ezt a relativizmust szegezi szembe a pappal. Meursault válasza a lehetõ legblaszfemikusabb: nemcsak azt mondja, mint a vizsgálóbírónak, hogy nem hisz Istenben, hanem azt is, hogy a hátralévõ idejét nem akarja Istenre vesztegetni. Fokról fokra kezd azután állítani valamit, s ezt az állítást a pap pontosan meg is érti, voltaképpen õ mondja ki. „Ennyire szereti hát ezt a földet?” Igen, a földet szereti Meursault, nem a felhõket, a földet, még akkor is, midõn az égre néz. A földhöz való hûség, mondhatni, részvétteli ragaszkodás késõbb erkölcsi állásfoglalássá érik Camus gondolkozásában. Nem véletlenül választotta a hölderlini Empedoklész-idézetet A lázadó ember mottójául: s az 1951-ben megjelent tanulmány Nietzschébõl is azt emeli ki, hogy abban akar hinni, ami van, felsõbb ideálok helyett. Akárhogyan is, más nem ébreszthette volna föl Meursault-ban egy életfelfogás szunnyadó csiráit, mint a pap, mint ez a pap – akit egyáltalán nem állít be ellenszenvesnek, akit a legkevésbé sem karikíroz a szerzõ. Mindketten meg- és felindulnak egymástól: a pap könnyezik, Meursault megragadja talárjánál fogva, és ordít vele: mindkét gesztus szenvedélyes találkozásra vall. Meursault itt, ebben a jelenetben szakít megrögzött tárgyilagosságával, beszéde is itt válik költõibbé, patetikusabbá, körülbelül a „Je me suis un peu animé” („Egy kicsit felélénkültem”) mondattól fogva. Amikor arról beszél, hogy a falakon csakis ürességet lát, hogy létét jövõje, le nem élhetõ jövõje igazolja, illetõleg, hogy mindenkinek igaza van, mindenki „kiváltságos”, egyszerre emfatikus kiemelésekkel, ismétlésekkel dúsul föl a szöveg – kilép az „írás nullfokáról”. Camus a jelzett elõszóban így határozza meg hõsét: „Meursault nem megy bele a játékba, nem hajlandó hazudni (…) a meghatározott (bevett, tiszteletben tartott) formulák szerint.” Hozzáteszi: „Meursault ezért nem kallódó lény az én szememben, hanem szegény és mezítelen ember.” S továbbmegy: Meursault szerinte föláldozza magát, mint „az egyetlen krisztus, akit megérdemlünk”. A megváltó nevét kis kezdõbetûvel írja, s hozzáteszi: szavaiban semmiféle blaszfemikus szándék sincsen. Miféle „krisztus” ez a Meursault? Az kétségtelen, hogy a záró bekezdésben elfogadja halálát, s „megkönnyítve a reménységtõl, e jelekkel és csillagokkal telehintett ég elõtt elõször tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének”. A világot a következõ mondatban testvérinek mondja (fraternel), vagyis olyan transzcendens motívumokat talál, melyek 820

épp azon a szerepen, jelentéshorizonton maradnak innen, mely eredetileg lényegük: az itteni „jelek” némák, a „testvériség” közönyös. A megváltó pedig, „akit megérdemlünk”, nem is „bûnné lesz”, hanem bûnössé, a bûnösség durva ösztöncselekvését, a gyilkosságot veszi magára – társai, cimborái, mindenki helyett. Csak persze véletlenül és céltalanul. Camus Meursault-nak ad igazat, nem a papnak. De „igazságát” csak a pap hozta ki belõle. Csakis ez az ütközés, egyedül ez a viszony és viszonyítás. És bár Meursault megszenvedett bizonyossága (és boldogsága) megrendítõ, talán éppen ott, abban sebezhetõbb, mint a pap, amiben végképp fölébe látszik kerekedni: abban, hogy a magabiztosságot s a bizonyosságot a paptól elvitatja, és saját magáévá avatja. Az, hogy a pap még „saját életében és halálában sem biztos” – s ez az értelmezõ észrevétele – korántsem hiányosság. * Az idegen remekmû. Kevés szöveg íródott a modern irodalomban, melynek minden porcikája ennyire a helyén volna, és ennyire jelentené egyszerre az egészet. Ez a tökély azonban alighanem áldozattal járt. Mégiscsak cselekményt kellett írni, egy tudatállapotot történettel ellátni. Lehet, hogy ez, így, utoljára sikerült. Utoljára az, hogy a „fehér lap” lényege, létjogosultsága a fehérség legyen, ne lépjen elõ fejlõdõképes Hans Castorppá. Mégis mintha – ez a „mintha” alighanem a legnagyobb mûvekrõl szólva is fölvetõdhetne – a néma jelenléthez képest még így is túl látványos, nyilvánvaló és típusszerû lenne a cselekmény. A lehetõ legbizonytalanabb talajon mozgunk. Éppen azzal, hogy az a gyilkosság annyira titokzatos és átlátható egyszerre, nem igazodik-e valamelyest képletbe, ami megtörtént? Mintha még ebben az erõszakosan nyers meursault-i világban is túl nagyot csattanna az az öt lövés. Semmit sem állítunk immár. Végre is Az idegen sokféle következtetést, levezetést hiteltelenít. Az igazán nagy mûvek közé sorolja mindenesetre jelentésvilágának kétféle, kétrétegû funkcionalitása. Az ügyész összefüggést erõszakolhat ki két tény közé. Meursault nem sírt, nem viselkedett illõen anyja temetésén, tehát ölt. Az elmélyült, felkészült esztétikai olvasás tudja, kiérzi, hogy a két esemény között nincs kapcsolat. Annál inkább a szemhéjra tóduló verejték és a pisztoly elsütése között. Mégis: még mélyebben nem a regény sugallja-e a felszínes, illetéktelen értelmezést, azt, hogy igenis azért lõtt Meursault, mert nem tudott (nem is akart) sírni anyja búcsúztatásán? A két dolog között mégis van kapcsolat, ha más nem, közös alárendeltségük egy világérzékelésnek. A nagy mûvek mohók, örvényszerûek: elkeverik lényegükkel még a felületes értelmezést is. Még a hamis szót is képesek átlényegíteni, bebizonyítani.

821

SZILÁGYI KÁROLY

Az írott szó tisztelete „Danojlić azon ritka kortárs szerb költõk közé tartozik, akik értik és tudják, hogy a nyelv szentség” – írta róla egyik méltatója. A megállapítás elsõsorban a verseire vonatkozik, de a Dragi moj Petroviću (Levelek Amerikába) címû esszéregényének fordítójaként nyugodtan állíthatom, hogy prózájára ugyanúgy érvényes. Õ maga így vall errõl: „Elbûvölnek a szavak, a lehetõségeik és sejtetéseik, a belsõ kötõdéseik, az a képességük, ahogy felröppennek a létezõ és nem létezõ térségek, az e világi és túlvilági tapasztalatok felé.” Legyen szó portrékról, élményekrõl, balkanizálódásról, néplélekrõl, honvágyról, hazafiságról, bármirõl, mindig az írott szó iránti mélységes tisztelettel, halálpontosan, aforisztikus tömörséggel fogalmaz, s amit mond, az mélyre hatol az olvasóba, olyan mélyre, hogy már fáj – kivált ha az illetõ történetesen szerb. Mindig nagyra tartottam azokat az írókat, költõket, akikben volt annyi bátorság, hogy szembesítsék népüket bántó hibáikkal, fogyatékosságaikkal. Amit Danojlić szerb létére a szerbekrõl elmond ebben a könyvében, szinte az utolsó betûig kiváló adalékul szolgálhatna egy nemzetszociológiai tanulmányhoz. Ugyanakkor érdekes – helyenként nagyon szellemes is –, ráadásul hiteles, mert nem a kívülálló pozíciójából bírál, hanem belülrõl, önmarcangoló kétségek között. Miközben semmi kétséget nem hagy afelõl, hogy nem az öncélú kritizálás, a lesajnálás, a megvetés, a gyûlölet, hanem a szeretet, a felelõsségérzet és a féltés beszél belõle. Egy-két példa: „A mi népünknek elvi fenntartásai vannak a logikával szemben: ha néha elismeri is hasznos voltát, akkor sem szereti. A logikát kegyetlennek és embertelennek tartja, mert nincs tekintettel az õ vágyaira és illúzióira. A szerb a maga számára folyton engedményt követel a gondolkodásban és ítélkezésben, s ezt másnak is örömest megadja, ha élni kíván vele.” Vagy: „A magunkfajta az utolsó ingét is odaadná, az igazságért az életét is feláldozná. Csak akkor van bajban, amikor ennél kevesebbet kérnek tõle. Alig várja az alkalmat, hogy valami rendkívüli helyzetben tanúbizonyságot tehessen hõsiességérõl, de közben a kisujját sem mozdítja, hogy, mondjuk, a környezetével szemben megbízhatóbb és lelkiismeretesebb legyen. Szívesen megtenné, ha lehetne, és igyekezne, ha alkalma volna rá, de elvárja, hogy ne aszerint ítéljék meg, ami valójában, hanem aszerint, ami lenni szeretne.” Vagy: „Nekifeküdtek a munkának, és most azt nézik, hogyan esik rajta kényelmesebb fekvés.” Vagy: „A civilizációk mindegyike elsõsorban fenséges önámítás, melynek szárnyán a szellem megpróbál fölemelkedni egy adott eszméhez. Ez, a materialista, egyrészt a mélyrepülés és a szükségszerûségek, másrészt az utópia megszállottja. Annak lenni, amivé a körülmények tesznek, ezt a vakond is meg tudja csinálni. Az ember az egyetlen élõlény, aki megpróbál számot adni a cselekedeteirõl egy magasabb rendû valami vagy valaki elõtt. Az emberi fölemelkedéshez hosszan tartó harc szükségeltetik, melynek során törvényekké és 822

beidegzõdésekké ültetjük át a szent önámításokat. Itt, ebben az Isten háta mögötti zugban máról holnapra akarták ezt megcsinálni, egy balga eszme igézetében, s most csodálkoznak, hogy mivé sikeredett…” Egy több évtizedig Amerikában élt szerb értelmiségi hazatelepül Szerbiába, és hosszú levelekben számol be tapasztalatairól barátjának, aki szintén a visszatérés gondolatával kacérkodik – errõl szól a könyv. Olvasása közben közelebbrõl is megismerkedünk a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveinek Jugoszláviájával, megcsap bennünket a kívülrõl annak idején oly irigylésre méltónak látszó szabadság és életszínvonal háttérszaga, döbbenten szembesülünk az általános balkanizálódás megannyi figyelmeztetõ jelével, és szétnézhetünk egy kicsit a szerb néplélek mélyrétegeiben is. A könyv ismeretében sok minden világosabb lesz elõttünk a közelmúltban lezajlott háborúkkal, a boszniai és koszovói tömegmészárlásokkal és a NATO-val való öngyilkos szembeszegüléssel kapcsolatban is. „Balkáni szemszögbõl – ahol a lomhaságot az elmélyülés és a bölcsesség jelének tekintik –, a nyugati civilizáció könnyelmûnek és felületesnek, sekély pozitivizmusba sikkadtnak, privatizáltnak látszik – írja Danojlić. – Nálunk minden olyan nehéz, egyetemes, mély és fárasztó, hogy az egész nekirugaszkodás fölöslegesnek, merõ hiúságnak tetszik. Amit akarnál, azt nem lehet, amit lehetne, azt nem mered, amit mernél is, lehetne is, az nem éri meg a fáradságot. Odaát meg folyton nyüzsögnek, mindent lehetségesnek tartanak, ha hibáznak, akkor sem dõl össze a világ, nem keresnek bûnbakot sem a társadalomban, sem a történelemben, egyéni pechként könyvelik el, s máris belekezdenek valami másba, másképpen. Itt még attól is ódzkodnak, amit meg tudtak volna csinálni. A mi levegõnk kigyógyítja az embereket a hiúságból, a reménybõl, a becsvágyból. Odaát még a tolvaj is olyan ártatlanul fog munkához, mint Ádám apánk. Itt meg úton-útfélen éreztetik veled, hogy fölösleges vagy, hogy a verseny már úgyis eldõlt, és sem az idõpont, sem az alkalom nem megfelelõ, hogy nem érdemes és nem kell.” Ennek ellenére Danojlić úgy gondolja, hogy igenis érdemes, igenis kell. Amikor 2013-ban irodalmi életmûdíjat kapott legújabb, Pisma bez adrese (Levelek cím nélkül) c. könyvéért, mûvérõl azt mondta a kritika, hogy nem más, mint a költõ ellenállása a túlerõvel szemben. Ennek kapcsán megkérdezték tõle egy interjúban: van-e súlya az író szavának, befolyásolhatja-e érzékelhetõ módon a közvéleményt? „– Az a fontos – hangzott a válasz –, hogy kimondjunk és tisztességesen megfogalmazzunk bizonyos dolgokat, s legalább közzétegyük õket valahol; már magával ezzel is kitágítottuk a szabadságnak és az életfolyamatok szerencsés értelmezésének határait. Az író a kollektív tudat kissé világosabb pontja, mindig másokért cselekszik, pontosabban másokért is. Tudom, hogy mindannak, amit alkotunk gyengécske, jelentéktelen a visszhangja, de ameddig hallatjuk a hangunkat, elmondhatjuk magunkról, hogy teljesítjük kötelességünket.” Danojlić több mint hetven kötetet kitevõ opusával – verseivel, cikkeivel, esszéivel, regényeivel és kritikáival – alaposan kivette a részét ebbõl a kötelességteljesítésbõl. S noha 1984-ben elhagyta hazáját, bejárta a fél világot és végül Franciaországban tele823

pedett le, soha egy percre nem feledkezett meg a gyökereirõl, mindvégig anyanyelve és önmaga kifejezési határait feszegette, soha nem lett belõle kozmopolita, s européernek is csak azért merném nevezni, mert nagy mûveltségû, európai gondolkodású és széles látókörû értelmiséginek ismerem. De ami még ennél is fontosabb: mûveivel és szellemével állandóan jelen volt a szülõföldjén, ott volt otthon; könyvei több kiadást megéltek, megkapta a szerb értelmiségi elit minden jelentõsebb díját és elismerését, 2000-ben a Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia tagjává választották, olvasói szerették és szeretik ma is. Hangja elhallatszott a nyelvhatárokon túlra is, fontosabb mûveit angolra, franciára – és magyarra is – lefordították. Õ maga is fordított, többek között Shakespeare-t, Yeatset, Aragont, Baudelaire-t, Ionescót és másokat. Egy személyes jellegû kis epizóddal fejezem be Danojlić bemutatását. Könyve fordítása közben – keményen megdolgoztatott, nem tagadom – úgyszólván kéthetente váltottunk egymással levelet (akkoriban még nem volt e-mail). Aki nem tudná, az Újvidéken kiadott háromkötetes Szerbhorvát–magyar szótár a világ legjobb (na jó: egyik legjobb) szótára, de Danojlić sokszor olyan rengetegébe csalt be a szerb nyelvnek, ahol sem szótár, sem szerb kolléganõ, sem echte szerb sógor nem tudott segíteni az eligazodásban. Mit volt mit tenni: magához a szerzõhöz kellett fordulnom segítségért. És Danojlić mindannyiszor készségesen válaszolt: részletesen körülírta a kérdéses fogalmat, tárgyat, helyzetet, látványt, olykor – nem vicc! – le is rajzolta! A legnagyobb bajban akkor voltam, amikor pár bekezdés erejéig kacskaringós szerb káromkodásfolyamot kellett magyarra fordítanom, megannyi jellegzetes szereplõvel és rekvizitummal. Az Istenig és a szentekig még ment valahogy a dolog, de amikor a tobzódó szóáradatban a ravatalhoz és más meglepõ kellékhez értem, rájöttem, hogy az én magyar olvasóm itt biztosan megakad (kiakad?), és ahelyett, hogy önfeledten sodortatná magát a szitkozódás asszociációs hullámain, elkezd azon morfondírozni, vajon mit akarhat a szerencsétlen fordító ezekkel a magyar fülnek ebben a szövegkörnyezetben teljesen szokatlanul hangzó tárgyakkal. Ettõl pedig Isten óvjon meg minden fordítót! Két megoldás kínálkozott: szó szerint lefordítani a kérdéses részt és meglábjegyzetelni (brrrr!), illetve elfelejteni az eredetit, és amennyire lehet, s nem hat zavarólag, a magyar káromkodások – egyébként nem szegény – szókincsével gazdálkodni. Utóbbi, meggyõzõdésem szerint, bõven belefér a fordítói szabadság fogalmába, de miután úgyis kapcsolatban állunk egymással, úgy véltem, illik kikérni hozzá a szerzõ jóváhagyását. Postafordultával ott volt a válasz a kezemben. „Kedves Kolléga, magam is sokat fordítok, tökéletesen megértem a helyzetét. Természetesen szabad kezet adok Önnek a kérdéses rész megoldásához.” Hátha sikerült némi érdeklõdést keltenem („ameddig hallatjuk a hangunkat”), íme a megoldás: „A szegényember irigylésre méltó mutatványai közé tartozik a káromkodás is. A híres Kraftausdruck. Nem kímél senkit és semmit; a magasságos égbolttól kezdve a mennydörgõs istennyiláig, a hétszentségtõl kezdve az Úristenig – olykor házi kedvencünk közbeiktatásával: a kutyaúristenit! –, Szûz Máriától 824

Szent Péterig és minden szentekig, ezeknek különféle szerveit és testrészeit is beleértve, a drága jó édesanyádtól kezdve a távolabbi rokonságig, a legtöbbször részletes utasításokkal, hogy ki kivel mit, ki mijét mibe. A nemi aktus mint a partner megalázásának és megbüntetésének eszköze. A szégyenlõsebbje esetleg csak basszushangot emleget vagy leborult szivarvéget. Káromkodnak dühükben és jókedvükben, munka vagy pihenés közben. A mester egymagában dolgozik a tetõn és szitkozódik. Egy kalapácsütés, egy káromkodás. Szidja a kalapácsot, szidja a szöget, ha elgörbül. Társalog az éggel és az idõjárással. Jó reggelt helyett rád dörög: ezer éve nem láttalak b…d meg. Mély gyökerei lehetnek ennek a piszkosszájúságnak, tán a török idõkig is viszszanyúlnak. Mi egyebet is tehettek az ottomán nagyúr ellen: csikorgatták a fogukat, és káromkodtak erõsen a háta mögött… S az élettel való perlekedésnek azóta sem akar vége szakadni.”

Milovan Danojliæ: Levelek Amerikába.

825

NINA CINGEROVÁ

A kortárs örmény irodalom Érdekes tényt említ Azat Jegazarjan a függetlenné vált Örményországban kialakult irodalmi irányzatokról szóló esszéjében: amikor elõször adták ki az örmény nemzeti költõ, Hovhannesz Tumanjan összegyûjtött mûveit, rögtön elkeltek a kötetek hetvenötezer példányban; a legutóbb ötszáz példányban jelent meg, de egy darabot sem tudtak eladni.1 Jegazarjan jó példát hozott fel arra a jelenségre, amely nem ismeretlen az egykori keleti blokk országai számára. Bár a társadalmi-politikai paradigmaváltással megszûnt a cenzúra, demokratikus átalakulás kezdõdött a médiában, csökkent a kiadók állami támogatása, és összeomlottak az elosztórendszerek. Míg 1990-ben közel tízmillió könyvet adtak el a hárommillió lakosú Örményországban, 1995-re félmillióra csökkent ez a szám. Mivel magyarázható ez, a piac szigorú törvényeivel vagy az államkincstár szegényes erõforrásaival, kétségbeejtõ hiányaival? Az említett két tényezõ közül egyik sem játszott döntõ szerepet ebben. A nyolcvanas évek lelkesedése után úgy nézett ki, egyszerûen már senkinek nincs szüksége az irodalmárok kezdeti euforikus álmodozásaira. Jegazarjan maga mondja, hogy a fáradt, kiábrándult értelmiségnek és az irodalmi élet alakjainak már elegük volt a korábbi szerepükbõl, nem akartak az erkölcsi értékek szószólói lenni, nem „akartak többek lenni, csak költõk”. Ezért lett Gurgen Handzsjan egy új típus legfõbb képviselõje. Prózájában a posztszovjet társadalmak visszataszító jelenségeit, pontosabban a bennünk és a körülöttünk dúló pusztítást mutatta be, lásd A kórház (1994), az Utazás a metrón át (2002) és a Jenok szeme (2012) címû regényeit. De nem ez az egyetlen különbség. Sokkal nehezebb már eligazodni az irodalmi életben. Míg a hanyatló szovjet korszakról elmondhatjuk, hogy egy nagyon erõs egyéniség, Hrant Matevoszjan uralta az örmény irodalmat, õ állt egy képzeletbeli tér közepén, ezt a meghatározó személyiséget vették körül olyan kisebb jelentõségû szerzõk, mint Vahagn Grigorjan,2 Agaszi Ajvazjan és Percs Zejtuncjan dráma- és forgatókönyvíró. Ma már „nincsenek ilyen mindenki által elismert írók”. Ezért talán több értelme lenne bemutatni az örmény irodalmi élet néhány jelentõs alakját. Az egyikük a Gurgen Handzsjan korosztályához tartozó bestselleríró, Levon Hecsojan.3 1991-ben lépett be az irodalmi életbe a Tömjénfák címû novelláskötetével. Ez pontosan abban az idõszakban történt, amikor Örményország elnyerte a függetlenségét, miután majd hetven évig volt szovjet tagállam. Amikor az örVö. A. Jegazarjan: Pereputyje. Zametki o literature 90-h. Druzsba Narodov, 2005, 2. Vahagn Grigorjan író, mûfordító és forgatókönyvíró a hatvanas években lépett az irodalmi életbe, legismertebb mûve Az idõ folyója (2009) címû regénye, melyben visszatért az örmény népirtás témájához. 3 A Mher ajtajának könyve címû regénye 2014-ben, nem sokkal a szerzõ halála után jelent meg. 1 2

826

mény nemzet éppen újradefiniálta magát a közbeszédben, Hecsojan a mitikus örménység ábrázolásával gazdagította az irodalmat: Mher olyan hõs, aki nem öregedett, nem halt meg a kötet címadó novellájában. Hecsojan prózájában másfajta jellemek is szerepelnek, õk a koruk hõsei, határhelyzetbe került emberek, akik a sebzett memóriájuk súlya alatt roskadoznak, a történelmi sötétségben találják magukat. A szerzõ értelmezése szerint mindez zárt, átláthatatlan rendszert alkot. Mint egy interjúban megfogalmazta Hecsojan, „a sors iróniája […], hogy a történelmünk mocsárra emlékeztet, amelyet ott találunk minden új évszázadban a szülõföldünk, a városunk alatt, a küszöbünk elõtt; nem nyel el, de nem is enged el. Ez a több évszázados viszály […] ma is tart, ahogy a történelmi irodalmunk is folytatódik […] ugyanez más nemzetekre már nem érvényes [azaz a konfliktus már a múlté, N. C.]; az õ történelmük véget ért, kerek egészet alkot, miközben a miénk folytatódik.” Az egyik történelmi mérföldkõ, amelyre Hecsojan utal, kétségkívül a hegyi-karabahi háború. Ebben a csecsenföldi konfliktusra emlékeztet, amely megteremtette a kortárs orosz háborús prózát (Arkagyij Babcsenko, Zahar Prilepin, Alekszandr Karaszjov). Az örmény–azeri háború olyan kataklizmává vált, amelyhez nyilván a jövõben is állandóan visszatér az örmény irodalom. A Hecsojan által említett „mocsár” részévé vált. A legutóbbi kezdeményezés ezen a téren a Dél-Kaukázus címû irodalmi almanach (Juzsnij Kavkaz), ezt 2011 óta adják ki évente azzal a céllal, hogy egyfajta „kaukázusi” platformot képezzen, hozzájárulva ahhoz, hogy felülemelkedjen az ellentéteken a térség. „Karabah” igen közvetlen hatással volt néhány író életére. „Vazgen írt egy novellát. Késõbb honvédelmi miniszter, szinte Örményország vezetõje lett,” írja Gevorg Ter-Gabrieljan Vazgen Szargszjanról szóló visszaemlékezéseiben.4 „Nem volt ehhez a novellához fogható mû az irodalomban.” Vazgen Szargszjan terroristatámadás áldozata lett 1999-ben. Egy másik tehetséges irodalmár, a Karabah-bizottság tagja, Vano Sziradegjan belügyminiszter és Jereván polgármestere lett; majd lemondott, mert gyújtogatással, emberölési kísérlettel és összeesküvéssel vádolták. „Nem õk voltak az egyedüli írók”, jegyzi meg Gevorg Ter-Gabrieljan, „de a sorsuk rányomta a bélyegét az egész írógárdára”. Vano Sziradegan manapság hihetetlenül elfoglalt. De így sem hagyta abba az írást. Korát és a tapasztalatait tekintve a két korszak közti nemzedékhez sorolhatjuk. Levon Hecsojan mellett említhetjük még a kortárs örmény irodalomból Gurgen Handzsjant, az író és újságíró Vahram Martiroszjant, a nagy sikert arató gyûjteményes kötet, A könyvgyûjtõ szerzõjét, Vardan Feresetjant és a különös stílusú kísérleti prózájával ismertté vált Armen Sekojant. Az örmény idõ címû regényét 2005-tõl folytatásokban közölte egy örmény folyóirat, az Avrot. Említenünk kell még itt egy másik jelentõs prózaírót, Szuzanna Harutjunjant, az õ nevéhez fûzõdik a 19 novella (2011) címû antológia, amely az Antaresz kiadó és a Granis

4

G. Ter-Gabreljan: Grant, Jerevan 2007.

827

irodalmi klub közös irodalmi pályázatának anyagából készült. Az Isten járt itt címû novellájában egy lány történetét meséli el, akit eladott az apja az európaiaknak, bár nem õk voltak az elsõk, akik eljöttek és fizettek érte. Néhány jereváni már korábban elérte a hegyeket, és megvette. Nem földhözragadt emberi vágyakkal, hanem tudományos célokkal magyarázható a viselkedésük. Megvették azt a jogot, hogy megvizsgálhassák a lány testét, amely a halála után világít a sötétben. Harutjunjan fura játékot ûz az olvasóval: kulcsot ad az értelmezéshez, aztán elveszi, és csak a végén tér vissza ehhez. Ahol mások nem hagyják, hogy a dolgok megnyugvást találjanak a szavakban, ott Harutjunjan azt nem hagyja, hogy megnyugvást találjon a világ a történeteiben. Vagy csak a világ nem hagyja, hogy megtalálja. A nap Isten arca, és mindennap láthatjuk címû elbeszélésében, amely az örmény, azeri, grúz és abházi szerzõk mûveibõl összeállított Ideje élni (Vremja zsity, 2004) címû dél-kaukázusi antológiában jelent meg, ugyanezzel a kényelmetlen elbeszélési móddal idézi fel a megrázó háborús eseményeket. Ami a költészetet illeti, az irodalmi megújulást hozó „két korszak közti” szerzõk névsora nem lenne teljes Marine Petroszjan és Violet Grigorjan költõk nélkül. Az utóbbi Teheránban született, 1975-ben települt haza a családja Örményországba. Vahan Ishkhanjannal együtt egyike volt az Inknagir címû online folyóirat és irodalmi klub alapítóinak. Elsõ pillantásra a feminista irodalomba sorolhatnánk. De hitelesebb lenne, ha úgy értelmeznénk a mûveit, jobban mondva irodalmi tevékenységét, hogy kétségbe vonja az establishmentet. Még mindig vannak olyan határterületei az irodalomnak, amelyeket már nem támogatnak az intézmények, ezek lerombolják a kényelmes igazságot és az ehhez kapcsolódó nyelvet. Az Inknagir irodalmi díjat is ad minden évben 2010 óta. Az elsõ nyertes egy megosztó személyiség, egy Dorian nevû blogger volt, aki Az ördög alkonyatkor címû, több szempontból is igen figyelemre méltó novellájáért kapta a díjat. Azt a tényt kell elsõként említenünk, hogy virtuális személyiségként lépett be az irodalmi életbe 2009-ben, csak 2011-ben derült fény a személyazonosságára, miután megjelent nyomtatásban, Liliom az éjszaka után címmel az elsõ regénye. Ugyanakkor magával a novellával is botrányos hírnevet szerzett, mert a mû két férfi szexuális kapcsolatáról szól, háttérben a hatalom kérdéseivel. Az Inknagirnak köszönhetõen lett ismert egy másik kortárs prózaíró, Luszine Vajacsjan is. Mûveiben „az utca nyelvét használja, irgalmatlanul sok vulgarizmussal”. Dorian és Luszine Vajacsjan a mai örmény irodalom fiatalabb nemzedékéhez tartozik, amely a Szovjetunió bukása után lett szellemileg érett, és más élettapasztalatokkal léptek az irodalmi életbe, mint „apáik”. A színész, forgatókönyv- és prózaíró Hovhannesz Tekgozjan A rohanó város (2012) címû regénye olyan helyen játszódik, ahol mindig minden rohan (beleértve a mozgó épületeket és embereket is), a szereplõk egyéniségét pedig abból ismerjük meg, hogy pszichológushoz járnak és sms-eket küldenek. Tekgozjan mellett az irodalmi csodagyereknek tekintett Arpi Voszkanjant említhetjük; ötévesen kezdett írni, tízévesen már meg is jelent az elsõ írása. Huszonhárom éves korában jelent meg az elsõ kötete, és hatalmas feltûnést keltett. Egy másik kiemelkedõ, a fiatalabb generációhoz tartozó 828

költõt is meg kell említenünk. Nara Vardanjan egyike volt azoknak a költõknek, akik bekerültek a 18-33. Modern örmény költészet (2013) címû antológiába. A prózából is készült a harminchárom évesnél nem idõsebb kortárs költõk antológiájához hasonló gyûjtemény 18–33. Modern örmény próza (2009) címmel, itt jelent meg Aram Pacsjan elsõ írása is. Pacsjan mindenekelõtt a Robinson és tizenhárom novella (2011) címû kötetében olvasható elbeszéléseinek és a Viszlát, madár (2012) címû regényének köszönheti hírnevét. Õt tekintik Örményország egyik legígéretesebb fiatal szerzõjének. Megragadja az olvasókat eredeti stílusa, a nyelvi kísérletezés és a mûvek filozófiai mélysége. A fiatal nemzedék másik képviselõje, Karen Antasjan az örmény irodalmi élet egyik fontos tendenciájához köthetõ, melynek egyik célja az, hogy olyan fórumokat, irodalmi klubokat hozzon létre, amelyek alternatívát jelenthetnek az Örmény Írószövetség mellett. Antasjan alapította a Garnist, amely hasonló szerepet játszik, mint a már említett Inknagir. Az irodalmi klubok mûködése ígéretes a jövõre nézve. Nagy szüksége van ma az örmény irodalomnak egy nagy forgalmat lebonyolító nyilvános helyre, ahol megvitathatják a mûveket és az irodalom általánosabb problémáit. Ennek az irodalomnak minden jel szerint van mire építenie. SIPOS TAMÁS fordítása

829

KÜLFÖLDI SZERZÕINK MARGARET ATWOOD (1939) kanadai költõ, író, esszéista, irodalomkritikus és harcos környezetvédõ hazánkban is népszerû, amit nemcsak eddig (többek közt a Nagyvilágban is) megjelent írásai bizonyítanak, hanem igen pozitív irodalomkritikai fogadtatása. Ontario és Québec északi tájainak vad vidéke meghatározó lett írói képzeletvilágának kialakításában. N. Frye tanítványaként a mítoszkritikai iskolák hatása érzõdik munkásságán. Számos irodalmi díj és kitüntetés tulajdonosa. A Nagyvilág többször közölte. E számunkban közölt írásai a 2006-ban megjelent The Tent (A sátor) c novellagyûjteménybõl származnak, igen jól összegzik Atwood szerteágazó érdeklõdését s alkalmazott módszereit. Ebben a kísérletinek nevezett novelláskötetben „miniírások” találhatók, melyek az atwoodi életmûbõl már jól ismert témákat variálják, a feminista múltábrázolástól a klasszikus mítoszok újraértelmezésén és a környezet esztelen pusztításán át a hírnév, az ismertség tehertételéig. IHAR BABKOU (1964) fehérorosz költõ, prózaíró, esszéista, filozófus és mûfordító a minszki egyetemen, filozófia szakon végzett. A Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében dolgozik, filozófiatörténettel és posztkolonialista elmélettel foglalkozik. Monográfiát írt Jan Śniadecki vilnai professzorról, a felvilágosodás kiemelkedõ képviselõjérõl (Filaszofija Jana Sznyadeckaha, 2002). Költõként, a fehérorosz nemzeti újjászületést elõkészítõ Helybeliek csoport tagjaként kezdte pályáját – Solus Rex (1992), Heroj vajni za prazrisztaszc (Az áttetszõségért vívott háború hõse, 1998), Zaszinac, pracsinacca, szluhac halaszi rib (Elaludni, felébredni, hallgatni a halak énekét, 2009) –, majd regényt írt Adam Klakocki i jahonija cenyi (Adam Klakocki és az árnyai, 2001) címmel. Esszéi a Karaleusztva Belarusz (Fehérorosz Királyság, 2005) c. kötetében olvashatók. Már korábban is jelentek meg mûvei a Nagyvilágban (2009, 12.; 2013, 1.), e számban abból a regényébõl olvashatunk részleteket, melyért 2014 decemberében, Pozsonyban megkapta a Visegrád Keleti Partnerség Irodalmi Díjat. NINA CINGEROVA szlovákiai szerző, a „Hospodârske noviny” című újság volt szemleírója. Az Oroszország képe közép-európai akcentussal című tanulmány társszerzõje, ebben a Szlovákiában tapasztalható Oroszország-képről ír.

MILOVAN DANOJLIĆ szerb író, költõ, mûfordító 1937-ben született egy kis szerbiai faluban. 1973-ban diplomázott Belgrádban a Filológiai Egyetem romanisztika karán. Pályafutását újságíróként kezdte, a legtekintélyesebb szerb napi- és hetilapok – Borba, Politika, NIN –, valamint több irodalmi folyóirat munkatársaként. Két alkalommal volt szerb nyelvi lektor a poitiers-i egyetemen, s több éven át tudósítója a párizsi rádiónak. Több mint hetven kötetet kitevõ életmûvében (gyermek)versek, esszék, kritikák, tanulmányok, regények, mûfordítások egyaránt megtalálhatók. Élénken foglalkoztatta a politika is, tizenhárom társával együtt újra életre hívta a háború elõtti Demokrata Pártot, a Milovan Đilas köré csoportosuló értelmiségi társaság tagjaként keményen bírálta a titói Jugoszlávia visszásságait. 1984 óra Franciaországban él, de szinte tapinthatóan jelen volt és van a mai Szerbia kulturális életében. Minden rangos irodalmi elismerést megkapott, és 2000-ben a Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia tagjává is megválasztották. ENES HALILOVIĆ szerb író, költõ, újságíró 1977-ben született Novi Pazarban. 1995-ös elsõ könyve, a Srednje slovo (Középsõ név) óta számos verseskötete jelent meg, köztük a válogatott költeményeit tartalmazó Lomača (Máglya, 2011). Regényt (Ep o vodi – A víz epikája, 2012), novellásköteteket (Kapilarne pojave – Kapilláris-jelenségek, 2006) és drámaköteteket (In vivo, 2004) is publikált, munkásságáért Branko Miljković- és Đura Jakšić-díjjal jutalmazták. GUY HELMINGER író, költõ 1963-ban született Esch-sur-Alzette-ben. Németül ír. Germanisztikát és filozófiát tanult Luxemburgban, Heidelbergben és Kölnben, 1985-tõl utóbbi városban él. Színészként és rendezõasszisztensként is dolgozott, prózát, drámát és verset egyaránt ír. Írórezidencián tartózkodott Indiában, Iránban és Jemenben is. Kötetei: Die Gegenwartsspringer (A jelenugrók, versek, 1986), Wer noch glaubt (Aki még hisz, színdarab, 1992), Die Ruhe der Schlammkröte (A varangyos béka nyugalma, regény, 1994), Entfernungen (Távolságok, versek, 1998), Morgen war schon (Reggel volt már, regény, 2007), Neubrasilien (Új-Brazília, regény, 2010). Számos elismeréssel jutalmazták, 2002ben Rost (Rozsda) címû novelláskönyvéért Servais-díjban részesült, 2004-ben a 3Sat-díjjal jutalmazták, 2006-ban pedig szülõvárosa kulturális érdemérmét vehette át.

830

NICO HELMINGER költõ, író, színpadi szerzõ 1953-ban Differdange-ban (Differdingen) született. Németül és luxemburgi nyelven ír. Germanisztikát, romanisztikát és színháztudományt tanult Luxemburgban, Saarbrückenben, NyugatBerlinben és Bécsben. Egy ideig Párizsban, majd Münchenben élt, jelenleg visszatért hazájába, és szülõvárosában telepedett le. Számos hangjátékot és színdarabot írt. Fontosabb kötetei: einer blättert im fahndungsbuch (valaki lapozgat a körözési könyvben, versek, 1979), e rosa dräieck (egy rózsaszín háromszög, elbeszélés, 1979), autogramm (színmû, 1986), happy birthday (színmû, 1986), landschaft mit seilbahn (Tájkép kötélpályával, versek, Phi, 1986), Patton ? Co (versek, Phi, 1992). Többször elnyerte Luxemburg Nemzeti Irodalmi Díját, 2008-ban életmûvéért Batty Weber-díjjal jutalmazták. BORIS A. NOVAK szlovén költõ, író, drámaíró 1953-ban született Belgrádban. A ljubljanai egyetem oktatója, két könyvet írt a francia szimbolista költészetrõl, és többkötetnyi tanulmányt összehasonlító irodalomtörténeti témakörben. 1991ben a Tennesseei Egyetemen tanított, a Mallarmé Akadémia levelezõ tagja, a francia becsületrend lovagja. 1991-tõl 1996-ig a Szlovén PEN Club elnöke, a jugoszláv háború idején nemzetközi öszszefogással segélyszállítmányokat szervezett a PEN-en keresztül. 2002-ben a Nemzetközi PEN Club alelnökévé választják. Elsõ verseskötete, a Stihožitje (Csendélet versben, 1977) óta több mint tucatnyi versgyûjteménye látott napvilágot. Hazájában rendkívül népszerûek gyerekversei és mesejátékai. Mûfordítói munkássága francia szerzõk mûvei mellett az angol, amerikai, holland és szláv nyelvû irodalmakra is kiterjed. 1984ben költészetéért a rangos Prešeren-díjjal, 1990-ben Mallarmé-fordításaiért a szlovén mûfordító szövetség Sovrè-díjával jutalmazták.

1998-ban a szlovén akadémia nagydíjjal ismerte el irodalomkritikusi munkásságát. 2000-ben életmûve egészéért neki ítélték a bosznia-hercegovinai írószövetség nemzetközi nagydíját. PETR ŠABACH (1951) cseh író a cseh groteszk képviselõje, közkedvelt prózaíró. Bölcsészkart végzett. Az 1970-es évek közepe óta ír, emellett különbözõ foglalkozásai voltak, az éjjeliõrtõl a kultúrreferensig. Könyveinek sikere lehetõvé tette, hogy a kétezres évektõl szabadfoglalkozású íróként éljen. Mûveibõl több film is készült, amelyek rendezõje Jan Hřebejk, a csehek egyik legjobb filmrendezõje. Magyarországon a Süvölvényévek (1993) és a Kuckók (1999) címû filmje ismert. Petr Šabach könyvei közül magyarul a Süvölvényévek (Jak potopit Austrálii) címû elbeszéléskötet jelent meg az Európa Könyvkiadónál, 1999-ben. A fordítás Petr Šabach Opilé banány címû regényébõl közöl. JEAN TARDIEU (1903–1995) francia költõ jogi és bölcsészeti tanulmányait végül sosem fejezi be. Indulása Gide és Roger Martin du Gard pártfogásának köszönhetõ. Az Hachette kiadó könyvészeti szaklapját szerkeszti, itt ismerkedik meg Francis Ponge-zsal. A háború alatt az ellenállásban mûködik, az illegális rádióadó munkatársa. Késõbb a rádiónál dolgozik, irodalmi és képzõmûvészeti kritikákat, prózát és színmûveket is ír. Néhány verseskötetcím: Accents (Hangsúlyok, Gallimard, 1939), Monsieur Monsieur (Úr úr, Gallimard, 1951), Le Fleuve Caché Poésies, 1938–1961 (Búvópatak, Válogatott versek, Gallimard, 1968), Comme ceci comme cela (Csak így meg úgy, Gallimard, 1979). Mûvei bõséges válogatását is a Gallimard adta ki Quarto sorozatában, 2003-ban. Itt olvasható versei a L'espace et la flûte címû, Picasso rajzaiból összeállított kis mûvészkötet költõi „illusztrációi”.

831

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Ádám Péter, Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-11