Minden okkal történik!

„Minden okkal történik!”

A teraszon röpködő szellőnek megtetszett az asztalon nyújtózkodó, csipkés szélű terítő. Óvatosan mellésuhant, és gyengéd érintéssel táncra hívta. Elmira a hintaágyban ülve figyelte, ahogy a csipke kacérul meg-meglebbent a lágy simogatástól. „Az ő románcuk sem tart örökké, mert az erőtlen szellő elfárad, és végleg pihenni tér. De az is lehet, hogy erős széllé nő, és a terítőt lelketlenül a padlóra dobja. Vagy erre tévedhet a vihar, elcsábítja, és a fák zöldellő ágai fölött magával repíti...” Elmélkedését szeretője léptei zavarták meg. A fiatal férfi két poharat szorongatva leült a hintaágyra. – Ne menj haza ma! – kérte a sármos szicíliai a gyönyörű lányt, miközben átnyújtotta neki az egyik poharat. – Az esküvő csak egy hónap múlva lesz. – De mondtam, hogy segíteni akarok a barátnőmnek az előkészületekben – közölte, majd kortyolt a hűs italból, és az asztalra tette a poharat. – Bárcsak veled mehetnék, de a turistaszezon... – Nem kell magyarázkodnod! – legyintett közbeszólva. – Tudom, hogy a nyár kevés szabadidőt enged neked. A bánat egy percnyi csendet parancsolt a két fiatal közé, de az életvidám szépség súlyos tehernek érezte, ezért egy hirtelen mozdulattal elzavarta. Hanyatt dőlt, és izmos lábait a férfi combjára rakta. Kacsintott, de közben huncut mosollyal sugallta, hogy érintésre vágyik. Az olasz arca felvidult. Kezeit végighúzta a formás lábszárakon, és haladt egyre feljebb, a combokon. Elmira szétnyitotta a lábait, hogy a mohó kéz ne ütközhessen akadályba, majd lejjebb csúsztatta csípőjét, és nyakát a hintaágy párnázott kartámlájára fektette. Livio imádta, hogy a lány a testi gyönyörök rabja, és izgatta, ahogy tüzelő testét kínálta. Leemelte a lábakat a sajátjáról, és felé fordulva mindkét kezével simogatta az izzó combok tövét. Elmira ajkát mély sóhajtások hagyták el, amelyek nyögésekké alakultak, ahogy a férfi ujja a hüvelyébe hatolt. Szemei lecsukódtak, mert semmi másra nem akart figyelni, csak arra, ahogy a kéz valóra váltotta vágyait, és azok lebegésében távolinak tűnt Livio hangja: – Most! – szólt, és az ölébe vette a pihegő testet. – Bevitte a hálószobába, és az ágyra fektette. Letolta a sortját, majd kibújtatta a lányt a köntöséből, és újra megcsodálta a gyönyörű testét. Ágaskodó mellbimbóit csókokkal halmozta el, miközben gyengéden ráhasalt. Merev hímvesszője vadult dörzsölte a sikamlóssá vált csiklót, de Elmira többre vágyott. Megragadta a péniszt, és a legrejtettebb nyílásába vezette. Livio már jól ismerte kedvese vágyait, így többszörösen a felhők fölé tudta repíteni, majd ő is az egekbe vágyva, belespriccelte magjait a tocsogó vaginába. Nyöszörgéseik lassan alábbhagytak, és szavakká formálódtak: – Úgy szeretem, ahogy éget a hüvelyed! Annyira jó veled! Ne utazz el! Elmira gyűlölte, ha könyörögnek neki, és Livio szájából, egy hónapja szinte mást se hallott. Levette kezét a férfi válláról, és mérgesen túrt izzadt hajába. – Ezt már százszor megbeszéltük! A barátnőmmel akarok lenni élete egyik legfontosabb időszakában! – Legalább egy héttel később szállj gépre! – De a hét elmúltával pont így kérlelnél. – Biztosan, mert beléd szerettem! – sóhajtotta reménykedő szemekkel. – Jaj! Miért? A kapcsolatunk elején leszögeztük, hogy csak testiség lehet közöttünk! – Én is emlékszem a május elején történt dolgokra is! – csattant fel Livio hangja, majd újabb sóhaj szállt ki ajkai közül: – De nem tudok parancsolni az érzelmeimnek. Magaddal ragadtál, mert kívül-belül gyönyörű vagy. Elmira kifújta magából a dühöt, és újra elmondta szeretőjének, amit a nyár folyamán már többször említett: – Tudod, hogy ez a ház számomra csak egy nyaraló. Magyarország az otthonom, és imádok ott élni. Minden odaköt: a munkám, a családom, a barátaim. Te itt élsz és dolgozol. Én is jól érzem

veled magam, de komolyabban nem tartozhatunk össze. – Legalább próbáljuk meg! – erőszakoskodott tovább a heves vérű latin. – Keresek rátermett embereket magam helyett, akik nélkülem is el tudják vezetni a szállodát. Csak a nyár egy részét, egy kicsi részét kéne itt töltenünk, a többit Magyarországon, a te hazádban... Elnémult, mert a lány gyengéden eltolta magától, és felülve az ágya szélére telepedve ezt tudatta vele: – Érzem, hogy nekünk nincs közös jövőnk! A férfi nem akarta feladni a rimánkodását, utána csúszott, és a fülébe duruzsolva tovább könyörgött, míg csengőszó meg nem zavarta. – Ki lehet ez? – kérdezte kedvesére nézve, de a szép, sokat sejtető mosoly elárulhatta, mert felpattanva így folytatta: – Á, tudom már! Megint idejött a nyálát csorgatni. Megyek és elküldöm a... – Ne! Ne dobd ki! – kérte lágy hangon. – Biztosan elköszönni jött. Kínáld meg kávéval, addig én gyorsan megtusolok! Újabb csengőszó hallatszott. Elmira a fürdőszobába ment, Livio pedig morogva kanyarodott ki a folyosóról. A lány kiváló hallása érzékelte, hogy fordult a kulcs a zárban, hallotta, ahogy a két férfi tüskés hangon köszöntötte egymást, de nem volt kíváncsi a kakaskodásra, ezért megnyitotta a zuhanyzó vízcsapját, és énekelgetve gyorsan megmosakodott. Már a törölköző dörzsölte a testét, amikor vendége gúnyos mondata ütötte meg a fülét. – A két cukrot el ne felejtsd! „Jobb lesz, ha kimegyek, mert ezek szétszedik egymást!” – gondolta, és magára kapta miniruháját. Gyors volt, mint mindig, mert soha nem fecsérelte szépítkezésre az időt. Igaz, nem is volt szüksége rá, mert ujjait és körmeit leszámítva tökéletes külsővel áldotta meg az ég. Gyönyörű arcbőrén nem volt mit takargatnia, ezért sosem púderezte magát. Mandulavágású, nagy, barna szemeit, hosszú szempilláit is csak rettenetesen ritkán, akkor festette ki, ha a bánat mardosta a szívét. Helyette inkább kacér pillantásainak tündöklő fényével hívta fel rájuk az emberek figyelmét. Idegen férfiak nem állták a tekintetét, mert roppant erős erotikus kisugárzással bírt, de aki ismerte, az vággyal telve süllyedt el benne. Így volt ezzel a váratlan vendég, Lorenzo Esposito is, aki a nyár folyamán már megszokta a csábító pillantásokat, ezért bátran, de izgatottan állt fel a fotelből, és köszönt a nappaliba lépőnek. – Szia Istennőm! – Szia! – mosolygott, és két puszit adott az előtte megálló, karcsú fiúnak. Lorenzo is nagyon tetszett neki, de Liviót ismerte meg korábban. Ám spanyol őseitől örökölt heves vére sosem nyugodott, és ezt talán akkor is elárulhatta a nézése, mert Livio, mögé lépve magához húzta. Elmira megijedt a hirtelen mozdulattól, és Livióra pillantott, akinek arcán elégedett gőg ült. Talán csak a vetélytársának tartott Lorenzo bosszantására, de elsimította a lány haját, és csókolgatni kezdte a nyakát, amíg a vendég figyelemfelkeltően meg nem köszörülte a torkát. A szépség lefejtette magáról szeretője karjait, és a dohányzóasztalhoz lépett. Háttal állt meg a férfiaknak, mert úgy könnyebben szállt ki belőle a zavara. Nem volt szégyenlős, csak fájt neki, hogy Livio, ahol tehette, megbántotta Lorenzót. A férfi akkor is kihasználta a percet. Derékszögbe hajlította karjait, és mindkét kezén kinyújtotta középső ujját. Nem is sejtette, hogy szerelmének mindezt tükrözte a vele szemben lévő szekrényen díszként elhelyezett ezüsttálca. De Elmira nem árulta el, hogy megleste a gúnyos mozdulatot. Mélyen hallgatott róla, pusztán önmagában raktározta el. Csak szülei tudták, hogy egy noteszt rejtegetett a szívében, aminek ezt a nevet adta: 'Az emberek viselkedése'. Ugyanis, rossz tulajdonságai közé tartozott, hogy titkon mindenkit megfigyelt. Tesztelte az embereket, különösen a férfiakat. Ezt is lejegyezte, majd láthatatlan tollát elrakva, Livio felé fordult, és gyors tisztálkodásra kérte, de szeretője csak legyintett. – Tudod, hogy focizni megyek, ha felszállt a géped, ráérek utána is tusolni. – Reméltem, hogy én vihetlek ki a reptérre! – szólalt meg Lorenzo. – Arról ne is álmodj! – hurrogta le Livio. – Nem köszönjük, hogy benéztél! Ne gyere máskor se! – mondta utálatosan, miközben mindkét karjával az ajtó felé legyezgetett. A békés természetű lánynak ez már a sokadik csepp volt a pohárban, ezért ellentmondást nem tűrő

hangon szólt a cinikus emberre: – Livio! Fejezd be! Ez az én házam! Én döntöm el, hogy ki lép be az ajtaján! A megfeddett reagálni akart, de megcsörrent a mobiltelefonja. Felvette, és a készülékbe kiabált: – Mit akarsz? – Elmira nemcsak partnere, a hívó beszédét is tisztán hallotta, de nem mélyedt el a mondatokban, mert mérge még nem szállt ki belőle. Ám Livio akkorát ordított, hogy kénytelen volt ráfigyelni. – A kurva életbe! Mindig a legrosszabbkor! Tizenöt perc és ott vagyok! – üvöltötte, majd megszakította a hívást, és szerelmére nézett. Elmondta, hogy azonnal a szállodájába kell mennie, mert az egyik vendége önmagából kikelve őrjöng, és csak vele, a tulajdonossal hajlandó beszélni, majd ezt találta ki: – Hívok neked egy taxit. – Arra semmi szükség! – tiltakozott, aztán Lorenzóra nézett. – Áll még az előző ajánlatod? Lorenzo megigazította hófehér ingét, és sejtelmes mosollyal nézett a lányra. – Természetesen! – Beszélhetnék veled négyszemközt? – kérdezte idegesen Livio, és ha nem is durván, de kihúzta a lányt a nappaliból, a szobákat, fürdőszobákat, a vécét, a gardróbot és a raktárnak használt helyiséget elválasztó folyosóra. – Nem akarom, hogy ezzel a nyálcsorgatóval kocsikázz! – közölte, mialatt barna szeme zöld szikrákat szórt. Elmira amúgy is haragudott a férfire, de az erőszakoskodásától még dühösebb lett. Ám a mérgét látva jobb kedvre derült és felkacagva így felelt: – Ígérem, nem ülök a sebváltóbotjába! – Nagyon mulatságos vagy! – Na, idefigyelj, kedvesem! – szólt utasító hangsúllyal. – Soha nem ígértem örök hűséget neked, csak azt, hogy veled maradok, míg jól megvagyunk és míg a szerelem rám nem talál. Ha normálisan viselkedsz, öt hét múlva visszajövök, és újra végigkúrjuk a szállodád üres szobáit. Ez így megfelel? – Livio legkevésbé sem meggyőzően, de bólintott. Majd újra megkérdezte a lányt, hogy tényleg visszamegy-e hozzá. Elmira lehiggadva válaszolt: – Igen, ha nem leszek szerelmes. Bár, egyre kevésbé hiszek az érzés létezésében – mondta, majd fújt egyet. – De most siess, mert ha a dühöngő vendég nem hagyja meg a szobákat, hol fogunk szexelni!? Livio arcán egy mosoly futott át, de a szeme félelmet sugárzott. Átölelte, megcsókolta a lányt, és lassan hátrálva tűnt el a folyosón. Elmira csak akkor lépett vissza a nappaliba, amikor hallotta, hogy partnere vad kerékcsikorgások közepette elhajtott a portája elől. – Minden rendben? – puhatolódzott a szolid arcú Lorenzo. – Talán – felelte bizonytalanul. – Segíthetek valamiben? – Köszi, de nem tudsz! Indulhatunk? A férfi igennel felelt, majd megkérdezte, merre találja a lány bőröndjét. Elmira elmondta neki, hogy soha nem bajlódik poggyásszal, mert minden otthonában, a szicíliaiban, a magyar- és a görögországiban is tart elegendő mennyiségű ruhákat. Ez a szokás nagyon tetszett Lorenzónak. Megvárta, amíg elmosta a poharakat, és miután fordult a kulcs a zárakban, kitárta a kocsija ajtaját. Elmira beült az autóba, és sóvárogva nézte az utcafront felől keskenynek tűnő, egyszintes házat, amit két és negyed éve örökölt Olgától, spanyol származású, de az országát elhagyó, gyermektelen, anyai nagynénjétől. Arra gondolt, hogy keresztanyja is mennyire boldog volt ott. Eszébe jutottak a nyarak, és a szép percek, amelyekkel imádott nénikéje ajándékozta meg, ám elkerülhetetlenül a tragikus nap is, amikor az utolsó útjára kísérte. Fájdalom öntötte el a szívét, és a teste megborzongott. – Jól vagy? – kérdezte Lorenzo. – Szomorúnak tűnsz. – Talán egy kicsit az is vagyok – mosolygott halványan az autót irányító férfire, miközben tenyerével megdörzsölte a felkarjait, remélve, hátha a mozdulata szívéről is lesöpri a bánatot. – Livio miatt, ugye? – Hogy? – kérdezte csodálkozva. – Ja, nem! – Pedig úgy hallottam, hogy köztetek komolyra fordult a dolog. – Tényleg? – tudakolta meglepetten. – Ezt én most hallom először. Neked milyen madárkák csicseregtek ilyesmit?

– A környékbeliek. Livio mindenkinek azzal dicsekszik, hogy feleségül fog venni téged. – Most ugratsz??? – kérdezte mérgesen. – Dehogy! – vágta rá a szép arcú férfi. – Már két hete ez a fő témája – közölte, majd értetlenül nézett a lányra. – Te erről semmit nem tudsz? – Bizony nem! – bólintott. – Akkor részedről nem komoly a kapcsolatotok? – A lány először egy határozott tőmondattal felelt, majd miközben az autó a városból kikanyarodva az autópályán haladt, ő közölte Lorenzóval, hogy semmilyen érzelem nem köti Livióhoz, és egyáltalán nincs az a tervei között, hogy vele fog megöregedni. A férfi végképp összezavarodva, furcsa kérdést szegezett felé: – Ezt neki is elmondtad? Elmira felkacagott. – Persze, többször is! Ma is, épp, mielőtt megjöttél. – Végképp nem értem, miért állítja annyira határozottan?! – Én sem, de öt hét múlva alaposan kifaggatom – jelentette ki. – Tudod mit, ne is beszéljünk róla, mert csak felhúzom magam! – Lorenzo széles mosollyal helyeselt, majd megkérdezte, bekapcsoljae az autórádiót. Elmira díjazta az ötletet, mert imádott, és nagyon jól tudott táncolni. A megszólaló latin zene felpezsdítette a vérét, és legszívesebben azonnal felpattant volna, de azt a helyzet nem tette lehetővé. Tapsolva emelte fel a kezeit, és nyújtózkodott egyet. Lorenzo hangosan felnyögött, majd nyálát a gyomrába küldte, aminek következtében hamis gondolatok futottak át a lány fején. Kívánta a csinos, mindig elegáns, igen jóképű férfit, és a tudat, hogy össze vannak zárva az autóban, nagyobb szárnyakat adott fantáziájának. Elhatározta, még jobban feltüzeli a férfi vágyait, hogy azok véletlenül se aludjanak ki az elkövetkező öt hét alatt, mert egyre jobban foglalkoztatta az a gondolat, hogy vele boldogabb lenne, mint Livióval. Lehajolt, mintha a lábfejét szeretné megvakarni, majd lassan visszaegyenesedve úgy húzta fel a kezét, hogy közben a szoknyája szélét is vitte magával, amely felcsúszva, teljesen látszani engedte a combjait. Utána ismét felemelte karjait, és átkarolta az ülés fejtámláját. Mellkasát kinyomta, fenekét lejjebb csúsztatta és becsukta szemeit. – Nagyon kényelmes a kocsid! – sóhajtotta, mialatt háromszor egymás után megtekerte a csípőjét. Hallotta, ahogy a férfi újra egy nagyot nyelt. Légvétele szaporább lett, és halk nyögés tört fel belőle. De az izgató pillanatot elűzte egy hangos dudaszó, amely egyben a lány szemhéjait is felemelte. – Basszus! – kiáltotta Lorenzo. – Mi történt? – Kis híján átmentem a másik sávba – válaszolta zavartan. – Elbambultál? – kérdezte huncut mosollyal. – Igen – mosolygott vissza, miközben letörölte az izzadtságcseppeket a homlokáról. Mélyen nézett a lány szemébe, majd kacsintott egyet. – Igen, nagyon kényelmes kocsi. – Elmirából hangos nevetés tört fel. Elégedetten nyugtázta, hogy terve sikerrel járt. Sajnálta, hogy Cataniába értek, mert csintalan játéka őt is felizgatta. Legszívesebben azonnal a férfi ölébe ugrott volna, hogy az ülést hátradöntve megvalósítsa ábrándjait. Elképzelte, hogy teljesen kigombolja a fehér inget, és tenyerével beletúr a mellkast borító szőrzetbe. De helyette gondolatban felpofozta magát, mert még számára is létezett megállj. Nehezen, de tudott parancsolni az ösztöneinek. – Megérkeztünk – közölte Lorenzo, miközben betolatott egy parkolóba. – Köszönöm, hogy elfuvaroztál! – hálálkodott mosolyogva. – Örömmel tettem! – vallotta szintén mosolyogva, majd mindketten kiszálltak az autóból. – Ha visszajöttél, meglátogathatlak? – kérdezte kissé félszegen. – Várni foglak! – válaszolta, és egy titokzatos mosolyt csempészett az arcára. Lorenzo megállt előtte, hogy szokásukhoz híven csókot nyomjon az arcára, de a lány nem fordított a fején, hanem egy leheletnyi puszit adott a férfi szájára, majd halk suttogással köszönt el. Lábai elindultak a reptér épülete felé, és már közel járt a főbejárathoz, amikor meghallotta Lorenzo kiáltó köszönését. – Szia Istennőm!

Megállt és visszafordult. Búcsút intett a megtorpant férfinek, majd újra megfordult, és tűsarkúját hangos kopogással indította a géphez igyekvő tömeg felé. A vasmadár kitárt szárnyakkal várta, hogy a sok ember felszálljon rá; és mintha csak tollpihék lennének, úgy emelte a magasba őket. Elmira kényelmesen ült a gépen. Igaz, a mellette helyet foglaló néni elég hangosan horkolt, de ő azzal mit sem törődve nézett ki az ablakon. Gondolatai a felhők fölé szálltak, és talán, valahol a végtelen égen ütköztek Lorenzóéval. Egyre jobban kedvelte a férfit. Lenyűgözte a szerénysége, amit Livióban hiába is keresett. Nem tudhatta, mi fog történni, ha újra visszatér Szicíliába, miként azt sem, hogy otthon mi vár rá. Barátnőjére, Brigittára gondolt. Irigyelte, hogy rátalált az igaz szerelemre. Nem volt se szép, se okos leány, de azon jelek szerint jóval szerencsésebbnek tűnt Elmiránál. A szépség eltűnődött, vajon mi lesz a tizenhárom éve tartó barátságukkal, hisz egy férj mellett kötelezettségei vannak a nőnek, ezért úgy vélte, az együtt töltött idők száma is ritkulni fog. „És egyáltalán milyen lehet a vőlegénye? Igazán szereti Brigit?...” Ahogy sűrűsödtek a benne megfogalmazódott kérdések, úgy nőtt a kíváncsisága, és különös, megmagyarázhatatlan bizsergést kezdett érezni. Aztán amikor a légikisasszony figyelmeztette az utasokat a közelgő leszállásra, egyre idegesebb lett, és gyomra le-fel liftezett. Szinte önkívületi állapotban lépett le a gépről; és csak a tudatalattija vezette ki a reptérről. Az ajtó mellett megállt és beszívta hazája illatát. Az oxigén új erővel töltötte fel, mégis félelemmel sétált az előre megbeszélt találkozóhely felé. Összerezzent, amikor meghallotta barátnője visítását, de kiszáll belőle a rettegés, amikor látta, hogy szalad hozzá. Kocogásra kényszerítette lábait, és kitárt karjába zárta a szőke hajú lányt. Úgy ölelték át egymást, mintha évek teltek volna el az utolsó találkozó óta, pedig nem több mint három hónap. Percekig szótlanul álltak és élvezték a barátság ajándékát: a szeretetet. Ám Elmira újra bizsergést kezdett érzeni, és észrevette, hogy két sportcipő közelít felé. Majd formás, izmos, szőrös lábakat, és egy zöld sortot látott, amely minden lábemelésnél hozzásimult egy ágyékhoz. A domb, amit létrehozott vele, hatalmas vágyat ébresztett tüzes természetében. Kíváncsisága feljebb emelte tekintetét, hogy az idegen arcát is szemügyre vegye. „Maríííjám! De átkozottul gyönyörű vagy!!! Igaz, picit keskeny a szád, de annál formásabb. Édes, pici nózid van, és a fülecskéid a fejecskédhez simulnak Egyenesek a szemöldökeid, mint a nyíl és... Ó, maríííjám! Honnan szedtél ilyen titokzatos, bódító, zöld szemeket? Mondd, hogy hozzám közelítesz, és én megzabálhatlak!” Csak nézte a férfi szemét, amelynek csillogó fényében meglátta önmagát. – Mit bámulsz? – kérdezte Brigitta, miközben elengedte a lányt, majd követte a tekintetét, és kacagott egyet. – Ja, nem tudtam, hogy már itt vagy – szólt a gyönyörű férfihez. Karjait behajlította maga előtt és X-et képezve velük mutogatni kezdett. – El, ő Gyula, életem szerelme. Gyula, ő El, életem barátnője – Elmira, a mondat hallatán megremegett. Lábai elgyengültek, és úgy érezte, a talaj megindult alatta. – Na, miért nem mutatkozol be a pasimnak? – kérdezte értetlenül Brigitta. Elmira hideg esőért imádkozott, de mivel az nem zúdult rá, és nem érte el a felhőket, önmagát rázta meg. – Szia! Végvári Elmira vagyok – mondta karját a férfi felé tolva. Alig várta, hogy megtapinthassa az irányába nyúló kezet, de nem érzett belőle semmit, mert a két tenyér, valamint a két szem egyszerre ért össze, és ő elvarázsolva repült a mennyekig. Tekintetük a másik lelkében fürdött, és ki tudja, milyen mélyre mártózott volna, ha Brigitta meg nem szólal: – Oké, most már elengedhetitek egymás kezét! Mehetünk? – Persze – eszmélt fel a lány, és lassan kicsúsztatta kezét a férfi tenyeréből, miközben érezte, teste hőt veszít. „Mit is mondott, milyen Gyula? Jaj, de hülye vagy Elmi...” Gondolatban szidalmazni akarta magát, de a férfi hófehér fogai ráragyogtak, és egy lágy hang a fülébe szökött: – Tartjuk magunkat az eltervezett programhoz? – kérdezte. – Kezdjük aszerint, és majd meglátjuk, hogyan alakul – mosolygott vissza a lány. – Rendben, én szinte mindenre nyitott vagyok! – mosolygott tovább sejtelmes titokzatossággal Gyula. De az arca komollyá vált, amikor menyasszonya megfogta a kezét, és elindult. Elmira csak nehezen tudta lépésre bírni lábait, mert fájdalom szökött egész testébe. Irigykedve nézte barátnője

ujjait, amelyek azt a kézfejet érinthették, amit ő szeretne, de nagy levegőt vett és kifújta magából az irigységét, mert a fájdalom is pont elég teher volt neki. Elindult. Már majdnem Brigitta mellé ért, amikor a férfi megtorpant, kiszabadította a kezét, és egy gyors mozdulattal mögötte termett. A vállára tette az állát, és egy cukrászda felé mutatott. – Mi lenne, ha máris a semmibe söpörnénk az eltervezett programot, és ott startolnánk? – kérdezte. Elmira az első pillanatban lebénult, de a férfi halk, gyors szuszogása rezgéssel töltötte fel. Felé fordította arcát, és közvetlen közelről nézett a szemébe. Nem mozdult, csak kedvére hempergett a tiszta tekintetben, mint egy édes kismacska, a tavaszi pázsiton, de ő nem az illatos ibolyát szagolta, hanem a férfi szájából kiáramló, szamóca illatú leheletet. Szólni akart, de félt, ha válaszol, az arc eltávolodik tőle. Ám Brigittát sem szippantotta be az űr. Hangja, abban a percben, egy boszorkány rikácsolására emlékeztette a lányt: – Biztos jó neki, imádja a fagyit és a sütit is! – közölte és visszalépve újra megfogta Gyula kezét. Már mindhárman egyszerre indultak és érkeztek a cukrászdába. Gyula mindkét hölgynek kihúzott egy széket, majd magának az Elmiráéval szemben lévőt. Leült és bámulta a lányt. Elmira megszokta, hogy gyönyörködnek benne a férfiak, de akkor zavarban volt, mert legjobb barátnője vőlegényének szédítő szemei tapadtak rá. Azt nem tudta, Brigitta mit vett észre az egészből, de nem is érdekelte, pont úgy, mint a mondandója sem, ami csakis az esküvőről szólt. Bánkódott, amiért felajánlotta a segítségét a leszervezésben, mert már attól a gondolattól is kirázta a hideg, hogy Gyula szíve foglalt, és a délután folyamán csak azokat a perceket tartotta értékesnek, amikben összemosolygott a férfivel. Megörült, amikor a nap erejét veszítve az ég alján sétál, mert akkor ők is elindultak egy taxi felé. Brigitta megfogta a hozzá közelebb eső ajtó fogantyúját, és Gyulára nézett. – Mi Ellel hátra ülünk, te meg előre! – közölte, majd beült az autóba. Elmira és Gyula átment a túlsó oldalra, de a férfi lépett előbb az ajtó elé, és a gomb felé nyúlt. Nem nyomta meg azonnal, hanem a lány szemébe nézve ezt suttogta: – Csodaszép vagy! Elmirából a bók a fájdalmat is kiégette, és tápláló hamujából illatos, piros rózsa fakadt, de a szirmait azonnal széttépkedte barátnője hangja: – Jöttök már? Elmira Gyulára nézett, és mosolyogva szólalt meg: – Köszönöm szépen! – mondta, aztán beült az autóba. Köszönt a sofőrnek, de nem őt, Gyula kerek hátsóját nézte, ahogy lejjebb ereszkedett és eltűnt az ülésen, majd világosbarna haját, aminek a napnyugta vöröses színt kölcsönzött. A szépség közölte a taxissal az úti célt, amely szülei háza volt. Az autó elindult. A lány hallotta a motor zúgását, de nem arra figyelt, hanem a sajátja heves dobogására, amíg Brigitta szakadt húrú hegedűje nyikorogni nem kezdett: – Holnap mit csinálunk? – Felrúgjuk az eltervezett programot – válaszolta a lány, és azzal elérte, hogy Gyula édes nevetése megsimogatta a lelkét. A visszapillantó tükörbe mosolygott, de barátnője nem lehetett elégedett a válasszal, mert újra feltette a kérdést, amire Elmia így reagált: – A délelőttöt a szüleimnél töltöm, de délután bevállalok újabb húsz gombóc fagyit és hat darab sütit. Gyula ismét felnevetett. – Oké, de majd próbáld megduplázni! – javasolta. Elmira kacagva tett ígéretet, de Brigittának nem volt kuncoghatnéka. – Most komolyan! – erőszakoskodott kényeskedve. – Jaj, Brigi, hát szervezzük az esküvőtöket. Ebédeljünk együtt, és közben megbeszéljük a részleteket! A tervvel megelégedett a házasodni készülő pár, és amíg a sofőr le nem állította az autót, városuk, Százhalombatta éttermeiről beszélgettek. Azután Gyula a menyasszonyára nézett, és szemrebbenés nélkül közölte vele, hogy ő is tiszteletét teszi a számára igen kedves Végvári szülőknél. – Majd holnap, ebéd előtt. Már késő van, meg egyébként is, Elre kíváncsiak. Elmira agytekervényei pörögni kezdtek, és elképzelte, hogy megmutathatja Gyulának a régi

szobáját. Testével barátnője felé fordult, és hadarva beszélt. – Ha tényleg annyira kedvelik egymást a szüleimmel, mint ahogy a cukiban mondtátok, akkor semmi gond! Biztosan szívesen látják, hisz ismered a híres vendégszeretetüket. – De én már pokoli álmos vagyok, mert... – Az nem baj! – vette át a szót Gyula. – Nyugodtan menj csak haza, és aludjál! Beszélgetek egy kicsit Mikivel, és én is megyek – jelentette ki, majd pénzt nyújtott át a sofőrnek, és Brigitta lakcímét megadva megkérte, vigye haza az álmos menyasszonyát. Utána kiszállt az autóból, kinyitotta az Elmira felőli ajtót, és mosolyogva nyújtotta neki a kezét. A lány visszamosolygott, majd belecsúsztatta tenyerét a férfiébe. Kezén az erek átforrósodtak, és fortyogó vért áramoltattak szíve felé. A puha kéz dunnaként takarta be lelkét, ám ő gondolatban kacéran elterült rajta, és elképzelte, a másik a mellét fedi. Érezte, hogy mellbimbói hegyet képeztek felsőjén, és ahogy felállt, a hüvelyéből egy csepp nedvesség folyt ki. A vágy lopott az erejéből, ezért elveszítette egyensúlyát, és talán el is esett volna, ha Gyula bal keze meg nem ragadja a derekát. Egy cseppet sem zavarta az esetlen mozdulata, mert így újra élményfürdőt vehetett a zöld medencében, amíg Brigitta hangja ki nem rángatta onnan: – Nem kaptam puszit! – Pedig az jár neki! – suttogott nagyon halkan Elmira. – Egyszerűen gyönyörű vagy! – sóhajtotta a férfi. – Festeni sem lehetne szebbet. Festményszépség vagy! A lány elmosolyodott. – Festményszépség?! Édes minden bók, ha a te szádból száll felém! Köszönöm szépen! Gyula szája mozdult. Talán szólni akart, de a türelmetlenkedő menyasszonya nem engedte. Átmentek a kocsi túloldalára, megpuszilták Brigittát, és elköszöntek a sofőrtől. Álltak egymással szemben. Csak a szemük sarkából látták, hogy az autó lámpáinak fényét fokozatosan oltja ki a távolság. Melléjük szökött a szürkület, és leste őket, de nem foglalkoztak annak kíváncsi, gyengén látó szemével, hanem élvezték a pillanatot, és engedték, hogy tekintetük beszéljen szájuk helyett. Így, némán álltak percekig, de talán a szürkület már unta a kábult állapotot, ezért meggyújtotta az utca lámpáit. Elmira a fény felé emelte fejét. Fátyol hajkoronájából egy tincs sóhajtva szabadult ki a mozdulatlanság rabságából, és a szeme elé csúszott. De a férfi nem engedte, hogy ellopja tőle tisztán ragyogó tükrét. Lassan, de nem tétován indította karját, és a picike fülek mögé simította a hosszú, sötétbarna fürtöt. A lány a kézhez fordította arcát, és megcirógatta vele Gyula csuklóját. A férfi ajkai szétnyíltak, lába egyet lépett, de a következő pillanatban fényáradat borította be arcbőrét. Elmira megfordult, és meghallotta édesapja hangját: – Tényleg állnak a kapu előtt! – Ugye mondtam, hogy autó dübörgött! – reagált édesanyja, büszke hangsúllyal. – Hozom a kulcsot. Elmira száját előbb suttogva, majd kiáltva hagyta el egy szó: – Apcikám! – Te vagy az, Katócám?! Na, végre már! Azt hittem, sose érsz ide! De ki van veled? – Szia Miki! – köszönt mosolyogva Gyula, majd a kapu elé igyekvő asszonynak is: – Szia Margitka! A szülők visszaköszöntek, majd nyílt a kapu, és a lány úgy ugrott édesapja ölébe, mint kislánykorában, amikor meglátta az óvoda ajtajában. – Annyira hiányoztál! – Hát még te nekem! – nevetett a tisztes, háromgyermekes családapa, és még szorosabban ölelte lányát. Szívük akkor is, mint mindig, amióta Elmira megszületett, egy ritmusra vert. Talán el sem engedte volna, ha felesége magához nem csábítja egyetlen leányát. De akkor sem szoborként állva nézte őket, hanem egyszerre karolta át a két nőt, akik pont oly fontosak voltak számára, mint a levegő. Sokáig álltak ölelkezve, amikor Miklósnak eszébe jutott, hogy vendégük is van. Elengedte féltett kincseit, és Gyulához lépett. – Szervusz Gyuszi! – köszönt jobb kezét a fiatal férfi felé nyújtva, a balt pedig a vállára tette, és magához húzta. Gyula leutánozta a mozdulatot, majd mosolyogva vágta zsebre Margit puszijait. Ám a nevetések,

simogatások és csókok áradataiból az anya komoly arckifejezéssel rugaszkodott el. – Hogyhogy együtt vagytok? Hol van Brigi? – firtatta a megérkezőkre nézve. Elmira elindult a mogyorószínű ház felé, és közben nagy vonalakban elmesélte, miként telt a délutánjuk, de igazán nem adott választ édesanyja kérdésére, ezért az asszony újra tudakolni kezdte, hogy miért a menyasszony nélkül érkeztek. A lány megállt az ajtó előtt, és lehajtotta a fejét, majd Gyula szemébe nézett. Nem szóltak semmit, csak egymásra mosolyogtak, de a sokat tapasztalt szülőknek az is elég lehetett, mert Margit a szájára csapta kezét, majd hüledezve szólat meg: – Kislányom...! Miklós csóvált egyet a fején, összehúzta a szemöldökét, de a tekintete nem volt haragos. – Na jó, menjünk be a házba, mert megesznek a szúnyogok! – javasolta, miközben a karjára csapott. – Nem zavarok? – kérdezte Gyula. – Te sose zavarsz! – felelte majdnem teljesen egyszerre a házaspár. Beléptek az ajtón. Elmira lelkét édes megnyugvás járta át az otthon szeretetét árasztó falak láttán. Ám nem mert elmerülni álomszép gyermekkora emlékeiben, mert félt, hogy újra elhangzik az a kérdés, amire nem tudott, vagy inkább nem akart felelni. A tágas konyhába sétált, majd leült a falat támasztó székre, arra, amelyik pici lánykora óta a kedvence volt, és figyelemelterelési hadműveletként szicíliai napjairól kezdett mesélni. De már azt is megbánta, mert édesanyja szeme felcsillant Livio neve hallatán. – Hogy van ő? Jaj, annyira jóképű fiú, és nagyon gazdag! Megkérte a kezed? Az eddig csendben ülő Gyulából köhögési roham tört ki. Miklós rásandított, de nem szólt semmit. Margit felállt, és üdítőt öntött négy pohárba, Elmira pedig sóhajtással kezdte a beszédét: – Anycikám! Ha végighallgattál volna, el tudtam volna mondani, hogy szakítani fogok vele, mert nem szeretem. De igen, ma megtudtam, hogy az esküvőnket tervezgeti. De engem rohadtul nem érdekel a pacák! Téma ejt! Veletek mi újság? Hogy vagytok? Gyula ivott, és a köhögése elmúlt. De a lány tudta, hogy nem a narancslé, hanem a szavai hatottak rá gyógyszerként. Hallgatta, ahogy szülei mesélnek magukról, és a két kedves hang egy kicsit kijjebb húzta az új ismerős okozta bódulatból. Örült, mert szüleivel minden rendben volt. Kigyógyultak az egész Európán átsöprő, hasmenéssel, hányassal, lázzal járó vírusból, és élték a megszokott, nyugodt, boldog életüket. Igazán újat nem tudtak mondani egymásnak, mert a kor egyik nagy csodájának, a mobiltelefonnak köszönhetően a távolság már nem okozott gondot a napi kommunikáció fenntartásában. Meg aztán azelőtt két héttel találkoztak, mert Ragusában együtt ünnepelték meg a lány imádott keresztapjának, Dimitrisznek (aki Olgának volt élete nagy szerelme, mégsem pecsételték meg házassággal a kapcsolatukat) az ötvenhatodik születésnapját. Amíg újabb üdítő ürült ki a poharakból, szóba is került az ősz hajú, bőbeszédű férfi, de gondolatban tőle is búcsút vettek, és a lány egészen másfelé kanyarodott. Gyula gyönyörű szemébe nézett, ám titkon az ölébe vágyott. De tudta, ha megtenné, súlyos réseket hasítana az illem kerítésén, ezért kacsintva ennyit szólt: – Menjünk, míg ki nem dobnak minket! Nevetés kísérte ki őket a kapuig, majd ölelés indította útnak. Margitnak jó kedve volt, de Elmira tudta, picit neheztelt, amiért egy vőlegénnyel látogatta meg őket, de azt is, hogy édesapja hamar megnyugtatja majd. A két fiatal pár métert távolodott a kaputól. Elmira megvárta, amíg sötét lett szülei udvarán, azután megállt, és Gyulára nézett. – Brigi mennyire szigorú élettárs? Meddig maradhatsz eltávon? – Direkt nem ígértem neki konkrét időpontot. Ráérek, amíg te úgy akarod – válaszolta a remény színével csillogó szemekkel. – Ezt örömmel hallom! – mondta mosolyogva. – Sétálunk egyet? – Akár Szicíliáig is, csak veled lehessek! – sóhajtotta mosolyogva. Elmira beszívta a szamóca illatú sóhajt, és gondolatban a vékony szájat sajátjára tapasztotta. De sikerült elkergetni buja énjét, ezért csak visszamosolygott, felemelte lábát, és elindult. Nem készített magában útvonaltervet, így tűsarkúi, parancs hiányában, átvették a vezetést, és haladtak, amerre akartak. Szájuk csak akkor nem mozgott, ha fülüket élesítették, hogy agyuk

felfogja az új, még teljesen ismeretlen, számukra nagyon fontos információáradatot. Orruk friss levegőt lélegzett be, amikor megálltak a Köves-domb lábánál. Felnéztek a tetejére, és mintha muszáj lenne, úgy baktattak fel rajta. Nem pihentek meg a csúcsán, csak fújtak egyet, és mentek tovább az ismerkedés lejtőjén. A domb túlsó lábánál egy gyönyörű tisztás, a Rejtett-tisztás lapult, amit fényes kérgű, öreg bükkfák öleltek. Elmira nagyon szerette azt az emberi kéz által meg nem csonkított helyet. Gyermekkorában gyakorta játszott ott, és nézte, hogy a fűszálain megcsillant a nyári napfény, amikor a pajkos szél megsimogatta az oldalait. De a nap már rég aludt. Váltótársának, a holdnak pedig nem adott kölcsön annyi fényt, hogy a két fiatalra ragyogtassa a fűszálakat. De nekik nem is volt szükségük rá, mert megelégedtek a másik szemének sziporkázásával. Leültek a fűbe, és Gyula folytatta a kérdezést: – Tehát, nem vár vissza Szicíliába komoly kapcsolat? – Nem. Bár van valaki, aki nagyon tetszik, de... De nem annyira, mint te. Én nem szoktam senki barátjával sétálgatni, de te egyszerűen, már a reptéren rabul ejtettél. Gyula hirtelen szembeült a lánnyal, és megfogta a kezeit. Szemében csillagok tündököltek, és lelkesen, de picit félszegen szólalt meg: – Remegett a gyomrom, amikor megláttalak. Azt hittem, összesek, ahogy felétek sétáltam. Megszédültem, de te erőt sugároztál felém, és... Én nem hittem abban, hogy meglátni és megszeretni, de amikor megláttalak, kész voltam..., lettem.., vagyok...! – Én is ezt érzem, de te vőlegény vagy. A legjobb barátnőm férje leszel,.... – De nem akarok! – nyögte a lány kezét enyhén megrázva. – Hogy??? – Hallani sem akarok az esküvőről! Beléd szerettem, festményszépség! – Én meg tebeléd, és... – Elakadt a hangja, mert akkor tudatosult benne igazán, végre átölelte a szerelmi mámor, amelyre mindig is vágyott, ámde tudta, nem élvezheti ki, ezért ilyen kijeletéssel próbálta elzavarni magától: – De nem szabad! – De igen, ha mindketten akarjuk! Veled szeretnék lenni! Egyikünk sem tehet róla, hogy csak most ismertük meg egymást. – De nem lophatlak el a barátnőmtől, hisz ő sem tehet róla – sóhajtotta bánatosan, majd lehajtotta a fejét. Gyula beletúr a lány hajába, és szembeemelte magával a gyönyörű arcot. – Esküszöm, hogy én sem szoktam sportot űzni a hölgyek szívének összetöréséből! Még hasonlót sem csináltam soha, de téged akarlak, csak téged! Nem véletlenül találkoztunk! Nincsenek véletlenek, mert minden okkal történik! Nekünk össze kellett ismerkednünk! Elmira a férfi kezéhez nyomta az arcát. Gyula még közelebb csúszott hozzá, és alig észrevehetően megnyalta az ajkát, aminek hatására a lány szája és öle is nedvességben úszott. Arra lett figyelmes, hogy más szögből látta a férfit. Oldalra biccentett fejük előredőlt, és szájuk összeért. Elmirából a szerelem minden ellenállást kivett, és ajkai közé vette a férfi alsó ajkát. A két száj gyengéden siklott egymáson, amikor a barátság védőangyala a lány fülébe ordított, és hajánál fogva a talpára állította. – Nem szabad! – kiáltotta Elmira. Gyula is felpattan, és könyörgő szemekkel nézett a lányra. – Ne mondd ezt! Menjünk és beszéljünk Brigivel! – Hogyan??? – kérdezte megdöbbenve. – Ahogy mondtam! Virradatkor elmegyünk hozzá, és elmondjuk neki, hogy egymásba szerettünk. – Hm, ő meg majd békésen az áldását adja ránk. – Nem baj, ha nem békésen, és az áldását sem kérem, csak téged! Te is azt érzed, amit én: összetartozunk. Nekünk találkoznunk kellett! Azért keringjünk egymás nélkül a világban, mert őt ismertem meg előbb? Nem mondok le rólad! Megszerettelek, és többé nem engedlek el!!! Beszéljünk vele, könyörgök! Elmira elgondolkozott a férfi szavain. Nem akart, mégis helyeselt, akart, mégsem tiltakozott. Lelke zavaros volt, mint a pocsolya, amelybe apró lábacskák pattognak a nyarat nyakon öntő záporok után. Úgy érezte, ő is beleugrott egy nagy tócsába, és a mocskos sár az egész testét

összefröcskölte. Sóhajtva zuhant a fűbe. Gyula is leült vele szemben, majd esdeklő szavaival, valamint könnyes szemeivel cseppenként, de lemosta róla a koszt. A hajnal már tiszta, sárga ruhájában állította fel a földről, és a pihenni készülő csillagok mosolyogva dobtak csókokat felé. Utána meghajoltak királyuk, a nap előtt, úgy tudatták vele, hogy elfoglalhatja dicső trónját, az eget. Az égitestek uralkodója biccentett egyet, majd kinyújtóztatta halványsárga karjait, és álomba ringatta vele testőreit. Utána az ölelkezve haladó párra mosolygott, és arcukat cirógatva figyelte a léptüket. – Tehát, egy picit sem szereted Brigit? – puhatolta a lány. – Nem! Őszintén mondtam az előbb, hogy: nem! És megígértem, kifejtem az okát is, csak beszéljünk vele. – Jó, míg oda nem érünk, nem kérdezem meg többet – közölte, majd hátrafordította fejét, és kicsit közelebb húzta arcához Gyula csuklóját. A karórájára nézett és így szólt: – De még csak fél hat van. Ő szeret sokáig aludni, és ha felköltik, nagyon pipás tud lenni. – Nekem mondod?! – nyögte. – Elviselhetetlen ébredéskor. – Akkor igyunk egy kávét nálam. Úgyis szeretnék megtusolni! Ja, és nagyon kell pisikélnem. – Nekem is – vallotta mosolyogva. Mivel mindkettőjük húgyhólyagja roppant mód feszült, és már közös, tudatos cél hajtotta őket, ezért jóval szaporább léptekkel haladtak felfelé a Köves-dombon, mint pár órával azelőtt. Ám Elmira sárga, hat centiméteres tűsarkúja nem bírta a gyors tempót, és gyakorta meg-megbicsaklott a fűcsomók között lapuló kövekben. Nem esett el, mert Gyula tartotta a derekánál fogva. De ha valaki látta őket, biztosan azt hitte, hogy átmúlatták a péntek éjjelt, és az elfogyasztott ital okozta a botorkálásukat. A lány megállt, mert le akarta venni a cipőit, de Gyula félt, hogy sebes lesz a talpa, ezért leguggolt, és így szólt: – Ülj a nyakamba, majd viszlek! – Az nem lesz jó, mert... Mert nem hordok bugyit. Gyula felállt. Tenyerei közé fogta a halántékát, és megkerülte a lányt, aztán megállt előtte. Szája sarkában mosoly ült, és csak a bal szeme volt nyitva, amivel csibészül hunyorgott. – Ez most komoly? – kérdezte. Elmira felkacagott, majd megharapta alsó ajkát, úgy bólogatott. – Ühüm! – Nem hiszek neked! – kacsintott, és magához húzta a lányt. A forró test hőt kölcsönzött Elmirának, amelyet két karja a férfi nyakán keresztül adott vissza. Gyula hol a száját, hol a szemét nézte, miközben tenyereit kutatóútra indította a combokon. Gyengéden siklottak egyre feljebb, majd megtorpantak, amikor a meztelen popsihoz értek. A vékony ajak halk sóhajtása rezegve szökött a lány szájába, és cseppfolyóssá változva távozott hüvelyén keresztül. Az égető folyadék pillanatok alatt elpárolgott a szemértestről, de a lány nem várta meg, amíg új buggyan ki belőle. Fürgén lépett el a férfitől és halk, kedves szavakkal kérte az indulásra. Gyula olyan mélyet lélegzett, mintha a Köves-domb összes levegőjét magának akarná, és egy nagyot, majd négy picit bólintott. – Oké! De a lábacskáidat akkor sem sérthetik fel a kövek. Vedd le a cipőcskédet, és állj a lábfejemre! Elmira elmosolyodott és teljesítette a kérést. Gyula átölelte a derekát, és a két jobb, majd a két bal láb egyszerre hajlott. Együtt szuszogtak a testüket megtartó fűszálak alatt, majd egyszerre könnyebbültek meg velük, amikor a domb tetejére értek. Ott a lány kitárta karjait, és kacagva élvezte, ahogy a férfi gyors léptekkel siet lefelé. A völgyben megálltak, és búcsúpillantást vetettek a domb felé. Gyula övtáskájából előkerült egy zacskó, szamóca ízű cukorka. Bekaptak egy-egy szemet, remélve, hogy kiszáradt szájukba újra nyálat termel az édes íz. A szépség visszabújt a cipőjébe; és egymást átölelve haladtak tovább. Nem vettek példát az alvó utca némaságáról, halk beszélgetéssel folytatták az ismerkedést, és amikorra a lány házához értek, Elmira már többet tudott Gyuláról, mint Livióról. Apró, sárga ridiküljébe nyúlt és kivette belőle kapuja kulcsát, amellyel engedelmességre bírta a zárat. Végigsimította bársonyos szirmú rózsabokrait, és magában kertészét, Istvánt dicsérte, aki egyben alkalmazottja is volt az igen magas haszonnal működő virág- és cserjeboltjának. Utána elment a házfal mellett, és jobbra fordulva feltipegett a lépcsőn, ahol újabb kulcs fordult már a bejárati faajtóban. A nappaliba érve viszont szüleinek mondott köszönetet, mert gondoskodtak a

szellőztetésről, és nem állott, hanem friss levegő fogadta a három hónapja nem látott, de nagyon szeretett otthonában. Átfuttatta szemét a berendezési tárgyakon, és hálát rebegett édesanyjának, amiért mindent leportalanított. Körbevezette Gyulát a lakáson, de a hálószobáját nem mutatta meg neki. A férfi megállt a zárt ajtó előtt, és rámutatva szólni akart, de a lány egy mosolygós kacsintással megállította a mozdulni készülő nyelvet. Kilépett a szobáját, a fürdőjét, a gardróbját takaró térelválasztó fal mögül, és a nappalin keresztül, az amerikai stílusú konyhájába ment. Csodálkozva nézte, hogy a kávéfőző nem szétszedve, és nem a mosogatón van, ahogy ő hagyta, hanem összetekerve, a gáztűzhelyen Ám hamar rájött, hogy édesanyja megtöltötte a kotyogót, mert tudta, hogy lánya a fekete, frissítő ital rabja. Naponta többször is ivott, és egyszerre mindig kettőt, két külön csészéből. A lélek útján egy nagy puszi szállt Margit felé, és a lány hitte, oda is ért. Meggyújtotta a gázt, és leült a tölgyfa étkezőasztala elé, a mályvaszínű, rózsamintás kárpitozású, nyolc szék közül a kedvencére, arra, amelyik az asztal szélén, a konyhának háttal állt, de a bejárathoz legközelebb esett. A minden mozdulatát leső Gyulára mosolygott, és így szólt: – Érezd magad otthon! Mint már mondtam, imádok sütni-főzni, vendégeket hívni, és velük nagyokat bulizni. De mindettől függetlenül rettenetes pincér lenne belőlem, mert utálok kínálgatni, felszolgálni! Ha szomjas vagy, igyál, ami jólesik. Hideg piát találsz a hütyiben, poharat a szekrényben... Bármit, csak kínálgatnom ne kelljen! – Ó, bármit! Ez nagyon jól hangzik! – kacsintott, és a lány elé guggolva, simogatni kezdte a meztelen lábszárakat. Elmirának akármennyire is jól esett az érintés, kacaghatnéka támad, és úgy tudatta, hogy egyáltalán nem olyasmire gondolt. De már késő volt, mert Gyula egyre feljebb szökő kezeinek hatására nevetése átadta a szolgálatot a halk nyögéseknek. Mintha síkos lett volna a gyönyörű bútorhuzat, úgy csúszott le a férfi ölébe. Mindkét kezével hátratúrta az oldalra fésült hajat, és a lágy szájjátékot mellőzve, vadul megcsókolta az ajkat. Az édes szamóca ízétől, és a lendületes nyelvmozgástól gondolatban kiszállongott háza ablakán, és egy szív alakú léghajóban repkedett a szerelem tengere felett, de Gyula nyelve hegye kipukkasztotta az aromás gázzal megtöltött ballont. – Eszmeralda! – nyögte halkan. – Szeretlek, kicsi Eszmeraldám! – Elmira felpattant a férfi öléből, és idegesen túrt hajkoronájába, miközben mérgesen kérdezte meg, hogy ki az az Eszmeralda. – Jaj, hát te! Te! Te vagy az! – A lány nem értette, pusztán halandzsának vélte a férfi beszédét, és már ott tartott, kidobja vendégét a házából, amikor Gyula elmondta neki, hogy egy gyönyörű színésznőre emlékezteti, aki az egyik filmjében az Eszmeralda nevet kapta. De azt is hozzátette, hogy Elmirát még tőle is sokkal szebbnek látja, mert kisebb, formásabb az orra, vastagabb a szája, és szebb a szeme körüli rész. A zavartságtól idegesen nyúlt szemhéjához, és le-fel mozgatva magyarázta, hogy a szép színésznő szeme miben másabb, mint az előtte állóé. – Érted, mit mondok? A szempillája és a szemöldöke között nagyon sok az üres terület... – A férfi szemének mozgása, tétova, esetlen, félszeg mozdulatai kiűzték a lányból a haragot, hogy helyet adjanak az önfeledt kacagásnak, de hamarosan elcsendesedett, mert Gyula nevetés és mosoly nélkül, igen komolyan nézett rá. – Ugye, hiszel nekem?! Elmira fürkészve analizálta a férfi arcát, szemét, ezért újra smaragdzöld tükörben látta magát, és észrevette, hogy az különös fénnyel csillog. Gyula tekintete annyira őszinte volt, mint az egyéves kisdedeké, akiknek még hótiszta lelkük semmi rosszat nem zúdított a világra. Hitt hát neki, és biztosra vette: bölcsen teszi. Kitisztult a feje, és eszébe jutott a kávé. Három csészét tett az asztalra, és mindegyiket teleöntötte. Cukrot, tejet, kanalat is vitt melléjük, majd elfoglalta kedvenc ülőhelyét, és határozott hangon, de nem utasítóan szólt Gyulához, miközben a vele szemben lévő székre mutatott: – Légy szíves, ülj le! A férfi engedelmeskedett, majd a lányra nézett, és amikor kérdezett, Elmira látta, hogy a szemében még mindig ült egy csipetnyi félelem: – Ugye, tényleg hiszel nekem?! – Mondtam, hogy igen! Meg ne kérdezd többször, mert... – Nem fogom! Köszönöm! – mondta, majd kisfiús bájjal biccentette oldalra a fejét, és elmosolyodott. – Akkor, kicsi Eszmeralda, hívhatlak Kicsi Eszmeraldának? A lány felkacagott, és huncutul kérdezte meg, hogy a férfi kevesli-e a százhatvanhét centiméterét.

Gyula, a kezeit maga előtt lengetve tiltakozott, miközben közölte, hogy tökéletesnek tartja, és a mozdulatával elérte, hogy a lány újra kacagjon. – Igaz, Livio a nevemen szólít, de megszoktam már a beceneveket, és az Eszmeralda gyönyörű név! Tehát... – szájára harapva törte meg mondatát, majd folytatta. –, ...hajrá, Phoebus Kapitány! Gyulából elszállt minden félelem. Szája elvékonyodva nyúlt meg, szeme sarka picit lefelé kanyarodott, és az óriási nevetése vággyal töltötte el a lányt. Ám két képzeletbeli pofonnal lehűtötte magát, és amíg a csészékből ki nem ürült a kávé, az újdonsült beceneveiket megihlető filmről beszélgettek. Utána a lány felállt és közölte, hogy letusol. – Én is megizzadtam – kacsintott rá Gyula. Elmira kacagva mutatott a nappalija jobb oldala felé, a barátai számára fenntartott vendégfürdőre, mire a férfi felsóhajtott. – Imádom, ahogy nevetsz! – Az jó, mert imádok nevetni! – mosolygott. – Na, Kapitányom, egyél-igyál, én meg sietek! – Rágyújthatok? Elmira három évet dohányzott, de a tizenkilencedik születésnapján, nyolc nap híján három és fél éve leszokott róla. Viszont a füst változatlanul nem zavarta, ezért egy hamutartót tett Gyula elé, aki megköszönte, majd a táskája felé nyúlt. A lány az öngyújtó kattanását már pisilés közben hallotta. Körbenézett fürdőszobájában, és még szebbnek látta, mint valaha. Tudta, hogy nem a fehér csempék közé sűrített, rombusz alakban felrakott, kék csempék szépültek meg, hanem az ő lelke. Csoda történt vele: szerelmes lett! Táncolva simította le magáról a ruháit, de túl lassúnak találta a mozdulatsort, ezért kapkodva mosakodott meg, hogy egy picit kicselezze a folyton rohanó időt. Törölközés közben már azt is kitalálta, mit vesz föl. Fehér miniszoknyába, és egy pont olyan színű, mély dekoltázsú, sztreccs fölsőbe bújt. Jól választhatott, mert amikor kilépett fürdőszobájából, és meglátta a nappaliban sétáló Gyula, lemeredve tátotta el a száját. Másodpercekbe tellett, amíg szavak szálltak ki rajta, és Elmira olvadozva nyugtázta, hogy rég kapott annyi kedves bókáradatot. A férfi elindult felé, de a lány hátrált. Kinyújtotta maga előtt mindkét karját, és a tenyereit Gyula felé tartotta. Reakciójával és hadaró beszédével egyszerre tudatta, hogy nem közelíthet felé, amíg nem beszéltek Brigittával. Gyula sóhajtva bólintott, majd sürgetni kezdte a szépséget; amelynek következtében, öt perc múlva már újra zárva volt a kovácsolt vaskapu. Ám a lány nem indult el rögtön. Szembefordult Gyulával, és a szemébe nézett. – Jól meggondoltad? Biztos, hogy ezt akarod? – Biztosabb vagyok magamban, mint ezidáig bármikor voltam! Téged akarlak, csak téged! Téged szeretlek, csak téged, festményszépségű, Kicsi Eszmeraldám! – mondta lágy, de határozott hangon. Elmira szinte már látta, hogy mint egy igazi kapitány, előkapja a kardját, és magasra emelve buzdítja a seregét, hogy szálljanak harcba a szerelemért. De Gyulánál nem volt kard, és nem is emelte fel a kezét, inkább a lányhoz lépett, majd mindkettővel átfonta a derekát. – Szeretlek! – suttogta. – Szeretlek! – suttogta vissza a lány, miközben felemelte a karjait, és a tenyere oltalmába vette a férfi nyakát. Fejük lassan közelített egymáshoz. Két ajak vált szét remélve, hogy két másikkal egyesülhet, de a nesztelenül mellettük termett Miklós máskor kedves hangja, akkor az eget megrengetve dörgött feléjük: – Legkevésbé sem helyénvaló, amit műveltek! – kiabálta, de egyetlen porcikája sem árulkodott dühről. A lány nem értette, miért nem hallotta meg édesapja lépteit, azt meg pláne nem, miért gyalogosan látogatta meg, de annyira megijedt, hogy eszébe sem volt megkérdezni. Lehúzta kezeit a férfi nyakáról, és el akart lépni tőle, de Gyula nem engedte, mert a jobb kezével továbbra is ölelte a derekát. – Miki, beleszerettem Eszmeraldába, vagyis Elmirába – közölte félelem nélküli hangsúllyal. – Azt már tegnap is észrevettem, miként anya... Elmira a lehiggadt hang hallatára összeszedte bátorságát, és félbeszakította édesapját. – Apcikám, én is szeretem Gyuszikát. De semmi rosszat nem csináltunk. – Azt is észrevettük. És mindig úgy neveltünk, hogy a szexualitást a test egyik legértékesebb kincsének tartsd, de az isten áldjon meg, Gyuszi nősülni...

– Nem feküdtünk le, apcikám. Most épp Brigihez készülünk, hogy elmondjuk neki. – Katócám, az élet nem így működik. Nem tiporhatjátok semmibe más érzéseit! – Miki, Brigivel nem szeretjük egymást, csak... csak... Kérlek, engedd, hogy elmenjünk és beszéljünk vele! Miklós oxigéncserével simította ki homlok-és szemráncait. Levette tekintetét Gyuláról, és lányára nézve, halkabb hangon szólalt meg. – Nézd, Katócám, sosem szóltam bele a dolgaidba, mert nagyobb az életbölcsességed, mint sok korombelinek. Mindig tiszteletben tartottam a magánéletedet, és ezen most sem fogok változtatni, hisz még sosem okoztál csalódást nekem. De megkérlek, mielőbb önts tiszta vizet a pohárba, hogy a lelkiismereted továbbra is nyugodt alvást biztosítson neked és nekünk is! Elmira nézte a még mindig nagyon szép arcot. Figyelte, hogy a száj, ami pontosan olyan, mint az övé, hogyan mozog. Leste a hunyorgó szemet – Miklós arcának egyetlenegy olyan részét, ami barna volt ugyan, de nem egyezett a lányáéval –, ami még kissé szigorúan szikrázott, de ő már mosolyt vélt látni benne. Elmélyedt a homlokban, aminek a tetejét szív alakúvá varázsolta a megkezdődött kopaszodás, és úgy látta, hogy még a forma is dobog édesapja jóságától. Kitépte magát Gyula karjából, és hozzászaladt. Átölelte, és menten érezte a két, munkában megerősödött karját a hátán. – Ígérem, most sem fogok csalódást okozni! – Rendben! – mondta az apa és engedett az ölelésén, hogy láthassa lánya szemeit. – Induljatok, de hívj fel, bármi történjék is! Elmira szája újabb ígéretet hallatott. Megpuszilta édesapja arcát, és visszalépett a fiatal férfihez. Mindketten megköszönték a megértését, és újra összefonódtak, mint a szőlő indái a karóval. Miklós bátorító pillantással indította el őket, és mivel a lány nem hallotta lépteit, biztosra vette, hogy tekintete kíséri őket a kikövezetlen, ismeretlen útjukon, ahol, mint általában, síri csend honolt. Ugyanis legfőképpen idősebb víkendesek, vagy egész nap dolgozó, az estéjüket a házban töltő emberek lakásai sorakoztak egymás mellett, de volt közöttük két olyan is, amiknek tulajdonosai üzletemberek voltak, és legtöbb idejüket a határon kívül töltötték. Az egyik Elmira srégen szemben lakó szomszédja volt. Ezért a lány nem azt figyelte, kell-e köszönnie valakinek, hanem fejét a férfi vállán pihentetve andalgott, miközben élvezte az egyik kertből kiáradó, zamatos őszibarackillatot. A tizenöt perces sétaút után balra fordultak, és mivel abban az utcában a második ház már Brigittáé volt, Elmira felemelte a fejét, és elengedte a forró derekat. Gyula megállt, és kérve kérte, hogy újra ölelje át, de a szavait kettéhasította menyasszonya gúnyos hangja: – Eltévedtetek talán, hogy erre jártok, ahol még a madár sem? – kérdezte, a kapuján kilépve, majd csípőre tette a kezeit, és Gyulára nézett. – Ha esetleg rám is tudnál egy kis időt szánni, az baromi jó lenni, mert dumálnunk kéne ám! Vagy te nem így gondolod? – De igen. Pont azért jöttem. De menjünk be a házba! – javasolta nyugodt hangon, majd ügyet sem vetve rá, hogy menyasszonya mit gondolt, átölelte Elmiraa derekát. Brigitta dühös darázzsá vált, és fullánkjait döfködte a házba érő párba. Elmira eleinte egy szót sem szólt, mert tudta, jogos barátnője haragja, de a századik csípős mondatát már megunta. Magmaként tört fel belőle spanyolt ősanyjaitól örökölt tüze, ami csak Brigitta közlésétől hűlt ki, ugyanis a szőke hajú lány a kávéfolttal átitatott foteljába rogyott és visszavett hangerejéből: – Nem, tényleg nem szeretjük egymást, de Gyula elég jó parti. Mármint nekem. Igaz, nem gazdag, még saját háza sincs... – Félbehagyta mondatát, és akkorát ordított, hogy még egy szárnya szegett madár is elrepült volna ijedtében. –, de az ő kölykét hordom magamban! – Mondd, hogy megint hazudsz, mint amikor Tibit megkedveltem, és... – Nem! – válaszolta cinizmus és ordítás nélkül. A tőmondat, mint egy erős ütés, úgy csattant a lány fülén. Idegszálai táncot jártak a testében. Felemelte hajzuhatagát, és vallató tekintettel nézett Gyulára. A férfi először lesütötte a szemét, majd a lány felé indult, de megtorpant ez elé nyúló kezektől, ám a szája képes volt a mozgásra: – Kicsim, el akartam mondani, de nem engedte. Kisírta, hogy az esküvőig tartsuk titokban. Nem szeretem! Esküszöm, hogy nem!!! Téged szeretlek, Kicsi Eszmeraldám!!! Csak a gyerek miatt egyeztem bele az esküvőbe!!! Könyörgök, higgy nekem!!! A lánynak már elég volt pusztán egy pillantás a férfi szemeiből, és nem volt kétsége. Gondolkozni

akart, de Brigitta sírása attól is megfosztotta. – El, ne vedd el a gyermekemtől az apját! Én nem vagyok képes egyedül felnevelni! – Brigi, nem tűnnék el! Támogatnálak. Annyit és akkor lehetne nálam a gyerek, ahányszor és amikor te akarnád! – Brigitta reakciója egy gúnyos nevetés volt. Elmira megszólalni sem tudott, mert a hír lebénította a nyelvét, de Gyula tovább beszélt. Sőt, a menyasszony elé térdelt, és úgy könyörgött neki. Felajánlotta, hogyha kell, egyedül is felneveli a gyermeket, csak engedje őt szabadon, ám Brigitta hallani sem akart a dologról, ezért az elkeseredése egy brutális javaslatot hozott ki belőle: – Vetesd el! – Mi? Nem! – ordította Brigitta. – Elmiraa úgy érezte: elveszett. A Föld, ami bő fél napja andalító pörgésével ringatta, mint a lótusz levelét a tavi tündér, szédítő forgásba kezdett, és kilendítette a végtelen univerzumba. Gondolkodni próbált, de a feje zúgása nem engedte. Segítségre vágyott, de nem tudta, ki adhatna. Szeme bambán meredt a hűtőt csúfító zsíros ujjlenyomatra, de nem az, inkább a háztartási gép súgott neki: „Pia!” Hangosan ismételte meg a szót, és elindult arra, ahonnan hallotta, majd kitárta a fehér ajtót. A felé áramló hűs levegő egy kicsit felfrissítette, visszaadta számára a gondolkodás képességét. Szétnézett a hűtőszekrényben és meglátott egy üveg, bontott vodkát. Kivette, és nagyot húzott belőle. Az erős ital megkaparta a torkát, és amíg köhögéssel próbálta kitisztítani, hallotta Brigitta csodálkozó hangját: – El, mit csinálsz? Te sose szoktál inni! Vagyis, nagy ritkán egy kevés pezsgőt, de mást soha! De őt nem érdekelte barátnője méltatlankodása, csak a méhében növekvő, ártatlan gyermek. Leült a konyhaszékre, újra ivott, és egy szál cigarettát kért Gyulától, amelyen Brigitta ismét megbotránkozott. Gyula nem is akart adni neki, de amikor halkan közölte, hogy megy, vesz egy dobozzal, akkor a férfi felállt, melléhúzott egy széket, és leülve meggyújtott két szál cigarettát. A lány elvette az egyiket, majd a szájába tette a füstszűrőt, és beszívta a füstöt, ami szintén megköhögtette. Az irritáló érzés elmúltával, újra ivott és slukkolt, majd a barna padlólapot bámulva, halkan beszélni kezdett: – Szeretlek, Phoebus Kapitányom, de még miattad sem leszek gyilkos! Jól ismerem már Brigit, és látom rajta, nem fogja meggondolni magát. Mondhatnám, hogy tojjunk rá, és szökjünk el egy álomhelyre, ahol édes szamóca terem, de nem mondom. Nem mondom, mert nem tehetem. Nem tehetem, mert nincs jogom hozzá. Nincs jogom hozzá, mert te már a gyermekedé vagy. Nem akartad, de Brigi méhébe ültetted a magodat, és mielőtt megismertél, megígérted neki, hogy vállalod felelőtlen tetted következményeit. – Gyula többször közbevágott, de a lány nem engedte szóhoz jutni, mert el akarta mondani az álláspontját. – Nem rabolhatlak el a picitől, mert szüksége van rád! Szeretlek, de nem lehetek önző, nem helyezhetem előtérbe a magam boldogságát, mert ő egy ártatlan kisbaba! Ha Brigi lemondana rólad, a tiéd lennék és segítenék a pici nevelésében, de látod, nem hajlandó rá. Most hazaballagok. Felhívom a repteret, és foglalok jegyet a délután Szicíliába induló gépre. – Gyula fájdalommal teli ordítása pár pillanatra megtörte a lány mondandóját, de utána úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna a fülsüketítő zajt: – Lehet, hogy gyengének fogsz tartani, esetleg kételyek merülnek fel benned, nem tudom, csak azt, hogy le kell mondjak rólad. Lehet, megszakad a szívem a bánattól, de elengedlek. Amilyen hirtelen léptem az életedbe, olyan hirtelen távozom is. Elmondta, amit akart. Felállt, és a kezében a vodkás üveggel elindult az ajtó felé. Gyula sírva könyörgött neki, hogy maradjon, és együtt próbálják lebeszélni Brigittát a házasodási szándékáról, de az ara így szólt: – El jól látja, nem fogom meggondolni magam! Az esküvőt megtartjuk a kitűzött napon, pontosan mához négy hétre, 2001. szeptember elsején! – Elmira köszönés nélkül lépett ki a házból, de még akkor is hallotta Brigitta cinikus ordítását, amikor túlhaladt a kapun: – Menjetek csak! Felőlem aztán dughattok is! Szarok rá! A lényeg, hogy négy hét múlva lagzi lesz! – kárörvendő nevetés tört fel belőle. – Ugye, leszel a tanúm, El? Elmira nem bírta tovább hallgatni a kismama gúnyolódását. Minél messzebb akart kerülni tőle, ezért futni kezdett, de a fájdalom és az ital csak botladozni engedte. Gyula kiabálva termett mögötte. Jobb kezével a háta, ballal a combjai alá nyúlt; és halk duruzsolások közepette a kapujáig cipelte.

Ott is csak azért tette le, hogy kinyithassák, majd fél perc múlva az ajtót is. A lány esetlenül indult a fürdőszoba felé, ezért Gyula újra az ölébe vette. – Pisikélned kell? – kérdezte. – Igen. Ráültetnél a pisildére, és adnál egy cigit? Bent is maradhatsz, nem zavarsz! Gyula bólintott, majd megtette, amit a lány kért, és leült vele szemben a padlóra. Elmira kihúzta a feneke alá szorult ruhát, aztán hallgatta, hogy milyen erős sugárral zúdult ki a vizelet, de a hólyagja kiürültével sem állt fel az ülőkéről. Kortyolt az üvegből, aminek nyakát azóta is úgy szorongatta, mint a gazda a libákét, ám amikor Gyula is inni vágyott, átnyújtotta neki, miközben elvette tőle, az egyik meggyújtott cigarettát. Percekig utazott kezük között az ital, amikor a férfi megszólalt: – Ne repülj el! Találunk megoldást! – Nem fogunk! Legalábbis egyelőre nem. Láttam Brigin, hogy nem fog engedni a huszonegyből. Én pedig úgy nem lennék boldog veled, ha a lelkiismeret-furdalás gyötörne. Ma, bizonytalan időre elutazom. Mentsd el a számomat, és hívj fel, ha mégis meggondolta magát, mert akkor azonnal hazajövök! – Még nem tudom, hogy miként, de lebeszélem az esküvőről, de te mit fogsz csinálni délen? Ugye, nem jössz össze azzal a Lorenzo nevű csávóval? – Mit akarsz, mit mondjak? Hogy nem? Közöltem veled a tisztáson, hogy a szex központi szerepet játszik az életemben. Én nem tudok és nem is akarok szex nélkül élni! Várjak rád, ki tudja meddig, akár örökké, és maszturbálással tengessem a napjaimat?! Szeretlek, de bocs, az nem fog menni! Ha biztosan tudnám, hogy elhagy, azt mondanám, oké, várok, de így nem!!! – Gyula szeme haragos zöldre váltott, mégsem mérgesen kezdett könyörögni a lánynak, hogy legalább egy kis ideig legyen önmegtartóztató. Elmira a vécébe dobta a csikket, és így szólt: – Nem azt mondtam, hogy millió százalék, hogy összejövök vele, de nagy esély van rá. Megmondtam, amit megmondtam! Ha így hajlandó vagy elfogadni, akkor ideiglenesen elzárlak a szívem legféltettebb bugyrába, és remegve várom a napot, amikor Brigi kiszabadít, de ha nem, akkor ennyi volt. – Tehát, nem hagysz sok választási lehetőséget! Én pedig mi a francokat csinálhatnék, ha fülig beléd szerettem? Rendben! Mást nem tehetek, el kell fogadnom, amit mondtál! De esküszöl, hogy amikor sikerült leráznom Brigit, visszajössz hozzám? – Esküszöm, imádott Phoebus Kapitányom! Esküszöm, mert veled akarok lenni! Esküszöm, mert őrülten szeretlek! És esküszöm, mihelyst elengedett Brigi, kimászom az esetleges szexpartnerem ágyából, és a tiéd... – De mi lesz, ha megszereted azt a Lorenzót? – Hm, úgy, mint téged, sosem tudnám! Te sebezted meg a szívem, ergo, csak te tudod meggyógyítani. Esküszöm, hogy a tiéd leszek, ha felszabadultál! Most én kérlek, hogy higgy nekem! A lány tudta, hogy igazat beszélt, és Gyula talán a szeméből olvashatta ki, ugyanis közölte, hisz neki. Elmirának nem volt ereje tovább társalogni, mert nagyon álmos volt, és pont annyira fájt a feje. Megkérte Gyulát, hogy forduljon el, amíg letörli magáról a pisicseppeket, utána megmosta a kezét, és a fürdőszobán keresztül a hálószobájába ment. Bordó, csipkés szélű baldachinja alá zuhant. Szemei lecsukódtak, és már csak félálomban hallotta, ahogy Gyula vizelete a vécékagylóba zubogott. Utána egy zöld vizű tavat, és egy vízesést látott maga előtt, amiből hatalmas fák magasodtak. Megfogta a megszeretett férfi kezét, és szaladni kezdtek, át a tavon, de ahogy közeledtek a zubogáshoz, meglátta alatta volt barátját, hazája egyik képviselőjének a fiát, Zsombort, és annak négy, kéjvággyal fűtött, gonosz cimboráját, akik gyakori molesztálásukkal, május elején Szicíliába űzték. A négy férfi arcán undorító vigyor ült. A lány megtorpant, mire Zsombor ordítása szelte át a tavat. – Vízesés! – kiáltotta a szót, ahogyan Elmirát becézte, a dús, egyenes szálú, derekáig érő haja miatt. – Gyere, Vízesés! Vízesés! Vízesés! Vízesés! A lány teste mozdult, és arra lett figyelmes, hogy ül. Remegett a félelemtől, és az első pillanatokban azt sem értette, hol van, de meghallotta Gyula horkolását. Felé fordult. Ideges lett amikor rájött, hogy mellette aludt. Végigmérte saját testén a ruhát, aztán a hüvelyébe nyúlt, majd

megszagolta az ujját, és amikor csak a jól ismert illatot érezte, megkönnyebbülten, magában sóhajtott: „Hú, szerencsére semmi nem történt!” Szembefordult a férfivel, és nézte, ahogy a szája meg-megvastagodott, miközben kifújta a levegőt. Tekintete végigsiklott a testén, majd megállt a megemelkedett sortnál, és olyan vágy öntötte el, hogy azonnal elfelejtette az előző sóhaját. Kezeit tolni kezdte a bordó, selyem ágytakarón, hogy megszabadítsa a sort madzagját a hurkolt csomó okozta zsibbadástól, ám a másik keze képzeletben arcon ütötte. Kipattant az ágyból, és a fürdőszobába szaladt. Fújtatva ült a vécére, és amíg pisilt, szex orientált lényét szidta. Dolgát végezve a nappalibaba ment, és a tölgyfa szekrényének fiókjából előhalászott egy fájdalomcsillapítót. Áttotyogott a konyhába, elővett egy poharat, és négyszer engedte tele vízzel. A folyadék felhígította a vérét, és visszaadta az erejét. Kitárta a bejárati ajtót, hogy még több levegő járja át a házat, majd újra a konyhába lépett, és kávét melegített. Mire megitta, alábbhagyott a fejfájása, és gondolkodni próbált. De nem ment könnyen, mert a szíve és az esze véres viaskodásba kezdett. Az asztalra borult, és a kezei alatt lapulva próbált elbújni a harc elől. De nem sikerült, így stratégiát váltott. Mindkét csatázó kezébe adott egy-egy fegyvert, és könnyei zápora mögül figyelte, ki lesz a győztes. Az ész nyert. Megtörölte a szemeit, kihúzta a táskájából a mobiltelefonját, és hívta a repteret. Az este nyolc órakor induló gépre sikerült helyet foglalnia. Nem tette el a telefont, mert látta, hogy tizenöt nem fogadott hívása volt Liviótól. Ujjaival parancsot adott a visszahívó menüpontnak, és két csörgés utána hallhatta szeretője lelkes hangját. Ám a lánynak semmi kedve nem volt a romantikus jó pofizáshoz. Hűvös hangon közölte, hogy megtudta a férfi házasodási szándékát, és felbontotta a kapcsolatukat. Livio üvöltve kezdte szidni Lorenzót, amiért beárulta, de Elmia féltette a kedves fiatalembert, ezért hazugságra szánta el magát: – Nem tőle, egy havernőmtől tudom, akivel összefutottam a reptéren. Légy boldog, Livio! – De az csak veled lehetséges. Kérlek,... – Ne kérj engem semmire! Ég veled! – mondta és megnyomta a piros gombot. A férfi visszahívta, de a lány nem fogadta. Helyette inkább édesapjának telefonált és elzokogta neki szíve bánatát. Miklós azonnal indulni akart gyermekéhez, de ő lebeszélte róla, mert előtte egy lazító, nyugtató fürdőre vágyott. Teleengedte a kádat vízzel, majd egyszerre merült el benne és a gondolataiban. Kiskaput keresett a szerelem kertjében, amin beszökve, egyé válhat Gyulával, de nem talált. Langyos vízzel locsolta a fejét, remélve, az lemossa róla a fájdalmat, de nem történt meg. Egy segítőtársa akadt csupán, az éhség, ami gyomra folyamatos, egyre hangosabb korgásával követelte, hogy ráfigyeljen. Sietve mosta át a testét, és öltözködött fel, hogy a beleit mielőbb megnyugtathassa egy szalámis szendviccsel. Megköszönte az ételt édesanyjának, utána sárga ridiküljéből átpakolt a pirosba. Kezébe akadt a fogamzásgátló tablettája, kivett belőle egy szemet, és lenyelte, hogy pótolja az előző esti mulasztását. Utána a konyhafalon ketyegő óra utasításának eleget téve a hálószobába ment, és Gyula mellé telepedett, hogy felébressze, de észrevette, a férfi száján boldog mosoly ült. „Költsem fel, most, amikor végre, legalább álmában boldog? Jaj, de muszáj!” Gondolatát szavakra cserélte. Lágy suttogással és simogatással hozta vissza a borzalmas, valós világba. A férfi kinyitotta a szemeit, és megkönnyebbült csodálkozással sóhajtott a lány felé. – Istenem, hát tényleg létezel?! Nemcsak egy csodás álom mesebeli királylánya vagy, hanem igazából élsz?! Ó, mennyire festményszépségű vagy! Felült és megsimogatta Elmira arcát, aki elmosolyodott, de közben egy könnycsepp gördült ki a hosszú szempillája alól. – Te is gyönyörű vagy! Viszont egyelőre tényleg csak egy csodás álom maradunk egymás számára. Két óra múlva indul a gépem, ami visszavisz Ragusába. – Kérlek szépen,... – Ne kezdd újra, mert mindenképp tartom magam a megbeszéltekhez! – közölte és felállt. – Abban bízom, Brigi hamar rájön, hogy nem működik a házasságotok, és akkor... Gyula felpattant az ágyról, és kikerekedett szemekkel nézett a lányra. – Házasságunk??? Nem veszem feleségül!!! – Ezt én már rád bízom. Ne vedd el, ha nem szereted! De ha csak ezért visszakozol, mert

megismertél, akkor megharagszom! Értsd már meg, hogy nem tudnék újra tükörbe nézni, ha megfosztanék egy gyereket az apjától! Felfogod, hogy megígérted Briginek az esküvőt, mielőtt megismertél? Ha nem tetted volna, talán elvetette volna a babát. És még az is jobb, mintsem hogy apa nélkül, egy idegroncs anyával nőjön fel. De tudod mit, azt csinálsz, amit akarsz! Ha akarod, elveszed, ha nem akarod, nem veszed! Egy biztos: nem fogod rám akasztani a bűntudat terhét, mert nem engedem meg! Elmira mérges lett. Fújtatva ment ki a konyhába, és csapkodva készített kávét Gyulának. A férfinek sem az lehetett a legnyugodtabb perce, mert utána ment, és indulatosan szólalt meg: – De amíg ráébred, hogy pocsék a házasságunk, az két-három évbe is beletelhet! Erre gondoltál már? – A lány beletett egy kiskanalat a kávéval teli csészébe, és a székre zuhanva közölte, hogy mindent, többször is átgondolt. Gyula ettől egy cseppet sem lett jobb kedvű. Sőt, kiabálni kezdett: – Marha jó! Talán már azt is elképzelted, hogy mekkora fasza van annak a Lorenzo csávónak? Én sínylődjek Brigi mellett, amíg te éled világod! A lány felpattan a székből, és felrúgta a mellette lévőt. – Élem világom??? Képzeld, úgy volt, míg meg nem ismertelek! Én, a szép, milliomos picsa az idei tavaszt leszámítva, éltem a gondtalan életem! De innentől kezdve vége, mert minden átkozott este utánad ácsingózva, bőgve fogok elaludni! Mindig az lesz a szemem előtt, hogy te bebújsz Brigi mellé az ágyba, és... A kiabálás abbamaradt, mert Miklós a küszöbön termett. – Gyerekek, hagyjátok abba! – kérte. – Percek óta hallgatom a vitátokat. Nem hiszem, hogy ez oldaná meg a problémátokat! – A lány mindig erős tartóoszlopnak érezte édesapja szeretetét. Hozzászaladt, és karjai közé bújva, zokogva próbálta megérteni, hogy a szerelem, amire évek óta remegve várt, miért fáj annyira nagyon, noha ő úgy tudta, az egy csodálatos érzés. Miklós a hátát, vállát simogatva vigasztalgatta. Amikor a sírás alábbhagyott, és a lány a kezeivel próbálta megszabadítani arcát a nedvességtől, az apa leült a konyhaszékre, aztán megkérte Gyulát is, hogy foglaljon helyet vele szemben. A férfi feneke beterítette a kárpitot, majd reszkető kézzel nyúlt a csésze után, és hallgatta Miklós szavait. – Átérzem a fájdalmadat, mert négy évet szenvedtem át, mire Margitka az enyém lett. Mégis megkérlek arra, gondold át józan ésszel Katócám érveit, és az időben bízva, türelemmel várd ki, míg a tiéd lehet! Ne akard, hogy lelkiismeret-furdalással bújjon hozzád, mert tudom, úgy nem lenne boldog! Ne akard kifordítani önmagából, mert az embersége nagy kincs! Lehet, nem is sejted, de amikor beleszerettél, a szemébe néztél, az is ott ragyogott a tiszta tekintetében. Gyula arcán végiggurult egy könnycsepp, és a csészéjébe csöppent. Bólintott, majd még négyszer egymás után, mire így szólt: – Rendben! Várok én. Várok rá, amíg a szívem dobog! Mert csak érte dobog! De minden erőmmel azon leszek, hogy Brigi ne akarjon velem élni! Nem mondom, hogy durva, erőszakos leszek, de jéggé válok minden pillanatban, amit vele kell töltenem. Miki, van még pár percünk. Beszélhetnék négyszemközt Eszmeraldával? Nem akarok így elválni tőle, hisz még azt sem tudom, mikor látom legközelebb. Miklós beleegyezett a kérésbe. Felállt és közölte, hogy a kocsiban lesz. Elmira bement a fürdőszobába. Megtörölte az orrát, pisilt, kezet, arcot mosott és visszament a konyhába. Tudatta Gyulával, hogy hallgatja, de közben, hogy egy kicsit elterelje a figyelmét, és ne duzzassza meg újra a könnycsatornáit, a mosatlan megtisztításával is foglakozott. Gyula elnézést kért tőle az előző kiabálásáért, Elmira pedig közölte, hogy egy picit sem haragszik. Megtörölte a kezeit, és megállt a férfi előtt. – El kell hinned nekem, hogy veled akarok lenni, de nem úgy, hogy elloplak Brigitől és a kisbabától! Nem tudom, mi fog történni Ragusában, de nem azért megyek ki, mert Lorenzo vár, hanem hogy minél messzebb legyek tőled. Fáj a közelséged, mert nem lehetek úgy veled, ahogy szeretnék! Az esküvőd után hazajövök, míg nászúton leszel, és itthon maradok, ha nem nehezíted meg a helyzetünket. – A reszkető testű férfi bólintva törődött bele sorsába. Félelemmel telve fogta meg a lány kezét, akiből az érintés egy vágyakozó kérdést hozott elő: – Hozzád bújhatok egy percre úgy, hogy nem csinálsz semmit, csak átölelsz?

– Persze, ezt nem kell megkérdezned! – válaszolta, majd elengedte a lány kezét, és karjai közé zárta a felsőtestét. Elmira a mellkasához bújt, és azonnal érezte a hőt, amit a férfi teste termelt. Becsukta a szemeit, és képzeletben újra a szív alakú gondolában lebegett, ahol a szerelem sós vize, fel-felfröccsenve az arcát csókolgatta. Kinyújtotta a nyelvét, és amennyire elérte, megnyalta a bőrét, hogy visszaadja a csókot, de a sós íztől megborzadva, kinyitotta a szemét. Arcához nyúlt és érezte, hogy nedves, de nem a tenger cseppjei, hanem a könnyei áztatták el. Megtörölte és Gyulára nézett. Az ő szeméből is könnyek folytak. Letörölgette és megpuszilta a száját, de nem maradt tovább forró karjai között, mert félt, hogy a puszi csókká nő, az pedig testi szerelemmé hatalmasodik, és érezte: nem tudna ellenállni. Megragadta a ridiküljét, és ajtaja, kapuja bezárásával tudatta az otthonával, hogy bizonytalan ideig, ismét magára hagyja. Édesapja autója mellé akart lépni, de Gyula megfogta a kezét, ezért megtorpant és ránézett. A férfi közelebb lépett hozzá, és mindkét karjával átölelte a derekát, Elmira pedig hozzásimult. Lecsukódni készülő szemei réséből látta, hogy Gyula arca mozdult, majd látóidege számára megszűnt a világ, mert a csók a Paradicsomba repítette át, ám a megcsörrenő mobiltelefonja úgy űzte ki onnan, mint az Úr egykoron Ádámot és Évát. Táskájába nyúlt és elővette a készüléket, ami Livio nevét írta ki, de nem fogadta a hívást. Újra Gyulára nézett, majd hirtelen emelte fel a lábát, és édesapja kocsijához szaladt. Kirántotta az ajtót, aztán fújtatva ült az ülésre, de Gyula sem vált cövekké a kapu előtt, hanem a lány után szaladt, és a kocsiba hajolva megpuszilta a száját. Ám Elmirának kevés volt az az érintés, és a nyelvét a férfi szájába csúsztatta. Remegett a csók varázs alatt, mégis volt ereje egy mindig jókor elcsattanó fantompofonnal észhez térítenie magát. – Könyörgök, indulj! – kiáltott édesapjának. A motor felbőgött, de Gyula túlkiabálta: – Szeretlek, Kicsi Eszmeraldám! – Szeretlek, Phoebus Kapitányom! – kiáltott vissza fátyolos tekintettel, majd becsapta az autó ajtaját. A négy kerék gurulni kezdett. Elmira letekerte az ablakot, és kihajolt rajta. Könnyei függönye mögül nézte, ahogy szerelme az út porába hullt, és a két kezét az arcába temetve, a teste rázkódni kezdett. Lelke édesapjára üvöltött, hogy vegye le a lábát a gázpedálról, de szája hallgatott, mint a sír. Az autó elkanyarodott, magára hagyta a földön szenvedő fiút, és kegyetlenül megtiporta az ülésre rogyó lányt. Apa és lánya viszonya párját ritkítóan jó volt. Nemcsak szép arcuk hasonlított, hanem szívük is. Mondhatni: barátok voltak. Mindig nagyon jókat tudtak beszélgetni. Eshetett szó munkáról, szerelemről, szexről, vagy csak az élet egyszerű dolgairól, mindegy volt. Ám amíg az autó a fővárosba nem ért, egy szót sem szóltak, mert a lány megállás nélkül zokogott, akárcsak a táskájában pihenő telefonja. A bánat és a düh egyszerre tetőzött benne, és mindkettőt fegyverként használva csapkodta meg a vonal túl végén könyörgő Liviót. Ahogy átadta mérgét a szicíliainak, egy kicsit megnyugodott. Közel hajolt az ablakhoz, és megkérte a szelet, szárítsa fel a könnyeit. Megtörölte az orrát, és édesapjára nézett. Miklós halványan lányára mosolygott, és beszélni kezdett, de az átélt szomorúság helyett a munkájáról. Elmira tudta, hogy nem érzéketlenségből, hanem figyelemelterelés céljából teszi, és nem is bánta, mert mindig érdekelte édesapja hivatása. Miklós nagyon jó hírű, igen keresett kőműves mester volt, de öt éve, negyvenöt éves kora óta már csak felvette és kiadta a munkát a megbízható, szorgalmas, több brigádot alkotó embereinek, mert felesége szíve vágya volt, hogy több időt töltsön vele. Miklós pedig teljesítette a kérést, mert harminc éve, amióta először megpillantotta, rendíthetetlenül szerelmes volt Margitba. Igaz, az asszony is pont olyan nagyon szerette az urát, azért is akarta, hogy ne dolgozzon többé. Az autó leparkolt Magyarország legnagyobb reptere előtt. Miklós bekísérte lányát a várakozókhoz, és nem hagyta magára, amíg el nem érkezett a búcsú ideje. Elmira átölelte és megköszönte neki, hogy ismét számíthatott rá. Csókokkal borította arcát, és pont annyit küldött édesanyjának is, valamit bocsánatkérését és köszönetét. Miklós magához húzta, majd elengedte lányát, és erejével, jóságával felvértezve indította útnak. Elmira ismét a felhők között utazott, de legkevésbé sem repkedett a boldogságtól. Úgy érezte,

mintha egy örökkévalóság telt volna el a legutóbbi repülése óta, pedig csak harminc óra, amelynek minden másodpercét újra és újra lepörgette maga előtt. Volt, hogy érezte, mosolyra húzódik a szája, akárcsak képzeletében Gyuláé, de az út legnagyobb részét zokogva tette meg. Élőhalott módjára totyogott kifelé a reptérről, és egy taxi előtt találta magát. Épp be akart szállni, amikor Livio autója nyikorogva a másik elé gurult. Hidegrázás futott át rajta, és szíve szerint ő is elrohant volna valamerre, de a férfi addig könyörgött neki, hogy legalább az utolsó beszélgetés jogától ne fossza meg; amíg be nem ült a kocsijába. Tudta, hogy meg fogja bánni, és úgyis lett, mert Livióból dőlt a siránkozás. – Szerelmes lettem – közölte suttogva a lány, pedig a férfi hasonlót sem kérdezett. – Mi van? – csodálkozott, majd gúnyosan nevetni kezdett. – Cefet vicces! Ne etess! Ha belezúgtál volna valakibe, most nem mellettem ülnél! – Még hangosabb nevetés tört fel belőle, és tövig nyomta a gázpedált. – Ezzel a sebességgel pikk-pakk otthon leszünk, és halálra keféllek! Az kell neked! Hiányzott a dugás, ugye?! Hát persze, hogy hiányzott! Hogy ne hiányzott volna, hisz fuldokolsz, ha nincs semmi a hüvelyedben! Jó, közben is...! De kitartás, bébi, mindjárt otthon leszünk, és... Livio csak beszélt és beszélt. Minden mondatából az erotika áradt. Ám Elmira füle mellett úgy suhantak el a szavai, mint az autó mellett Ragusa neonfényektől csillogó házai. Megörült, amikor meglátta a környéket, amit második otthonának tartott. A kocsi meg sem állt, amikor ő már kiszállt, kaput, ajtót nyitott, a szobájába szaladt, és megtörten kucorodott összeaz ágyán. Livio követte, és a haját simogatva kezdett beszélni: – Nem akarlak siettetni az esküvővel. Várhatunk még egy kicsit, míg jobban megszeretsz. – Vedd le rólam a kezed, és húzz ki a házamból! Soha nem szerettelek, és nem is foglak, mert a szívem már valaki másé! Beleszerettem a legjobb barátnőm vőlegényébe. – Te mégse viccelsz?! Mi a francokat süketelsz? – Amit hallottál! – felelte, majd bosszantásból elkezdte mesélni a múlt éjjel átélt, romantikus perceit. A célját elérte, mert Livio kipattant az ágyból, és hangosan kiáltott: – Na, ezt én nem hallgatom tovább! Válassz: az vagy én! – Már választottam! Őt szeretem! – Akkor baszd meg magad! – ordította, majd a szekrénybe rúgott. – Köztünk mindennek vége! Egy hülye liba vagy! Egy ócska kurva! Egy retkes, repedtsarkú... – hadonászva ordibált, majd az ajtóba is belerúgott és kiment a szobából. Becsapta maga után a bejárati ajtót, és a szokottnál vadabbul koptatott az autója kerekeiből. Elmira elterült az ágyán, és felsóhajtott. – Ez könnyebben ment, mint hittem! Igaz, nagyon beképzelt, gőgös faszi... Á, mindegy is! Na, pisiljek és aludjak. Mert el kell jönnie a következő napnak, hogy az is kedvére rugdosson, tépjen és marjon! És bizony, a másnap, a vasárnap egy pillanatot sem késett. Elmira arra ébredt, hogy csörög a telefonja. Rá sem nézett a kijelzőre, csak megnyomta a zöld gombot, és álmos hangon nyögött a készülékbe. Ám amikor meghallotta Gyula hangját, rugóként pattant ki az ágyból. Szíve hevesen zakatolt, szája hadarva zúdította a kérdéseit. Örült, mert a férfi hangja viszonylag nyugodtnak tűnt, de legfőképpen annak, hogy hallhatta. Rezgő tónusai átjárták a lelkét, és már kevésbé átkozta a napot, amiért újra felkelt. Füle, válla közé szorította a mobilt, és kávét bekészítve hallgatta, hogy Brigitta az este folyamán is pont olyan cinikus volt, mint reggel. Persze, ezen egy cseppet sem csodálkozott, mert tudta: barátnője is nagyon szenvedhet. Pisilés közben sóhajtva fejezte ki a sajnálatát, amiért ennyire megbolygatta a férfi életét, de Gyula így felelt rá: – Legkevésbé sem a te hibád! Én voltam a hülye, mert szerelem nélkül bólintottam rá az esküvőre. Életem második legnagyobb hibáját követtem el, hisz a legdurvább az volt, hogy egyáltalán lefeküdtem vele. De épp nem volt senkim, és gondoltam, üríteni jó! Már bocsi, hogy így mondom, de ez a nyers valóság! Most pedig vezekelnem kell. De igyekszem minél jobban beletemetkezni a munkába. Most épp a leendő műhelyemben vagyok. Megkezdtem a tatarozást.

– Ez jól hangzik, de úgy volt, hogy csak az esküvő után fogod. – Igen, Kicsikém, de mivel abszolút nem érdekel az esküvő, ezért nem veszek részt a leszervezésében sem. Megmondtam Briginek, úgy rendezze meg a vacsorát, hogy én nem leszek ott. Maximum az anyakönyvvezető előtt jelenek meg. De nagyon remélem, addig meggondolja magát! De miért csak én szövegelek? Mesélj, láttad-e azóta Liviót! A lány, amíg a kávét öntötte a csészéibe, elmesélte az előző estéjét. De alig ért a végére, csöngőszót hallott. Megkérte a férfit, hogy várjon egy picit, mire az idegesen kezdte tudakolni, hogy ki érkezett. Elmira kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Lorenzo állt előtte. Elmondta Gyulának is, de utána vendégére figyelt. – Szia Istennőm! Nyitva volt a kapu. Hát igazak a hírek, újra itt vagy?! – Igen! Szia! Bújj be és csüccs, de kérlek, egy picit légy csöndben, mert épp telcsizek! Lorenzo leült, és a rá jellemző, csendes visszafogottsága nem is zavart sok vizet. Ám Gyula akkor legkevésbé sem bizonyult szerénynek. Mérges féltékenykedéssel kérte a lányt, hogy zavarja el az olaszt, de ő nem tette meg. Helyette pipás lett Gyulára, de nem akarta még jobban meggyötörni, ezért kedves hangon szólt hozzá: – Imádlak, Phoebus Kapitányom, de most leteszlek, mert ki akarom faggatni Lorenzót a friss pletykáról, de ígérem, mihelyst elment, felhívlak! – De biztos, ugye? Ugye, azonnal? Elmira megerősítette az ígéretét, és ha nem is teljesen, de egy kicsit sikerült megnyugtatnia Gyulát. Puszikat röptettek egymás felé, majd az asztalra került a lány telefonja. Kávéval kínálta vendégét, és vele szemben ülve nézte az arcát, amit a találkozás öröme még szebbé tett. Legfőbb témájuk Livio volt. Elmira megtudta, hogy a férfi a szállodájában dühöng, és kedvesnek legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni azokat a jelzőket, amikkel a lányt illeti. Lorenzóhoz olyan információ jutott el, amely szerint Elmira megcsalta és kidobta a szeretőjét. – Ez részben igaz is – közölte a lány, miután kiitta az első csészéjéből az illatos kávét. – Részben! Tényleg kizavartam. Meg nem csaltam ugyan, de szerelemre leltem odahaza. – Nagy lódító hírében áll, de akkor ebben nem hazudott. Viszont nem értem, hogy akkor miért jöttél vissza! Elmira tudatta, hogy az eset elmesélése elég hosszú időt vesz igénybe, ám Lorenzo szabadnapos volt, ezért teljesen ráért. A lány pedig biztos volt benne, hogy jót tesz neki, ha valakinek kiöntheti a szívét. Hátradőlt hát a foteljában, megvárta, amíg Lorenzo szivarra gyújtott, és részletesen mesélni kezdte, mi minden történt vele, amióta nem találkoztak. Néha megállt, hogy lenyelje könnyeit, és a fájdalommal együtt a gyomrába küldje, bízva benne, hogy vizeletté alakulva kiürül testéből. Az természetesen nem történt meg, de a mondandója végén, amivel édesapját magasztalta, egy picit megkönnyebbült. Igaz, a kedves férfi együttérző szavai is sokat segítettek neki. A jóságos szempár szeretettel pislogott rá, majd mosolyra húzódott a vastag száj, mert a lány gyomra egymás után háromszor nagyot kordult. Érdeklődött, hogy mikor került bele legutóbb táplálék, Elmira pedig legyintve válaszolt, hogy a hétvégén az evés volt a legkisebb gondja. – Főzzek valamit? – kérdezte a hivatásos szakács. – Á, ne bajlódj vele! Nem vagy szolgálatban. Meg egyébként is, csak a fagyóban van hús, hisz úgy volt, öt hétig otthon leszek. De Lorenzót nem érdekelték a kifogások. Felállt és közölte, hogy kiszalad a boltba hideg- és főzhető élelemért. A lány nem kérette tovább magát. Megköszönte a férfi jóságát, és mivel féltette, azt javasolta neki, ha visszaért, a garázsba parkoljon, nehogy Livio meglássa az autóját. Lorenzo izgatottan, sűrűn bólogatva akasztotta le a garázs kulcsát, és köszönve távozott. Elmira elindult a folyosója felé, mert már igencsak ráfért egy tisztálkodás, és menet közben lehúzta magáról a blúzát. De újra nyílt a bejárati ajtó, aminek zajára a felsőt maga elé kapva megfordult. – A kocsihoz is kell kulcs, különben... Lorenzo nem tudta befejezni a mondatát, mert ott állt előtte lengén a nő, akinek két és fél hónapja udvarolt. Nagy, gömbölyű melleiből a falatnyi felső alig takart valamit, és a látvány szó szerint elakasztotta a szavait. Másodpercekig csak állt és bámulta a gyönyörűséget. Szemeit többször átfuttatta a testén, majd hatalmasat nyelt, és zavartan lépett a dohányzóasztalhoz. Lekapta róla a

kulcsát, elnézést kért, és egy „sietek vissza!” mondat kíséretében távozott. Elmira nem volt zavarban, mert egy másik ember gyengesége mindig erővel töltötte fel. Érezte, hogy huncut mosoly futott át az arcán. Szájára harapott, majd leriszálta magáról a szoknyáját is. Lorenzo vágyakozó tekintetétől felizgulva lépett tusolója kabinjába, és nézte, ahogy a színtelen folyadék zuhatagot képezve zúdul le felágaskodott mellbimbóin, miközben egyre többször idézte fel a nagy, barna szemeket. Azon elmélkedett, mennyire nem bánta volna, ha a férfi egy csepp bátorságot merítve elválasztja a blúzát a testétől, ám az is az eszébe jutott, hogy pont az egyszerűsége és a szerénysége miatt kedvelte annyira. Már a habot mosta le magáról, amikor arra eszmélt, hogy legalább tizenöt perce nem gondolt Gyulára. Úgy kezdte mardosni a bűntudat, mint keresztanyját a haláltusája közben, amiért büszkeségből nem vállalta, hogy házasságot köt igaz szerelmével. De neki még volt esélye. Törölközés közben azzal nyugtatta meg magát, hogy Gyulával mindent átbeszéltek. A fürdőszobából a gardróbba ment, és egy olyan ruhát választott, amit csak kigombolva lehet fellevenni. Kislányként billegett a tükör előtt, amikor meghallotta, hogy nyikorogva nyílik a garázsa ajtaja. Roppant izgatott le, mert új érzések kavarogtak benne, és hirtelenjében nem tudott mit kezdeni velük. De újra eszébe jutott az előbb sokat segítő mondat, és ismét abba kapaszkodva megkönnyebbült sóhaj tört fel belőle. Úgy határozott, hogy Lorenzóra és a sors kezére bízza magát. Mosolyogva tárta ki a férfinek az ajtót, aki még mindig zavartan mosolygott vissza. A konyhába ment és lepakolt a kezéből. Elkezdte sorolni, mi mindent vásárolt, de egy kapkodó légvétellel váltva megdicsérte a lányt, hogy mennyire csinos: – Nagyon jól áll ez a ruha! Persze, neked mindegyik. De meg kell valljam, ezidáig az előző viseleted tetszett a legjobban – közölte, már alig észrevehető zavarral. Elmirából boldogsághormonok buzogtak fel, és az előző reggel óta először nevetett felszabadultan. Lorenzo a kacajtól még magabiztosabb lett, és huncut mosollyal ajánlotta fel, hogy szívesen segít az átöltözésben is. A lány újra a fogait ragyogtatva örvendezett egyet, majd kacsintott. – Ó, gondolod, hogy meggyűlne a bajom a gombokkal? – kérdezte a mellét fedő szövetgombokat átsimítva. – Azt nem állítom, de ketten hamarabb végeznénk – válaszolta, és a lányhoz lépve így folytatta: – Egyébként, én a legfölsővel kezdenénk – tudatta, jobb mutatóujjával megérintve az említett gombot, és mivel semmilyen ellenállásba nem ütközött, kibújtatta a szövetet a lyukból. Elmira epekedni kezdett a férfi keze iránt. Meztelen mellein vágyta érezni. Suttogva szólalt meg: – Jó választás! És melyik lenne a következő? – Amelyik közvetlen alatta van – felelte, és a második gombot is kigombolta. – De utána megállnék egy kicsit, hogy a nyakadat... Titokként lapult meg a mondat az izgatottság és a térerő között, mert a lány telefonja megcsörrent, és Gyula számon kérő hangon kíváncsiskodott, miért nem hívta idáig. – Mert azt beszéltük meg, akkor hívlak, ha elment – felelte a kérdezett. De ez a válasz nem nyerte meg Gyula tetszését, mert éles nyelvvel faggatózott, hogy miként viselkedik a számára pokolba kívánt vendég. – Te be vagy piálva?! – kérdezte az italos tónust hallgatva. – Igen, mert így valamivel könnyebb elviselni a hiányod. Miről beszélgettek? Mit csináltok? És egyáltalán mikor húz már el a bánatos bánatba? – A lány mérges lett, de ismét átérezte a férfi kínjait, ezért lágyan kérte meg, hogy ne nehezítse meg a dolgát az effajta hívásokkal. Viszonylag hosszan beszélgetett vele, de amikor meglátta Lorenzo kezében a tálcára pokolt finomságokat, gyomra heves korgással sürgette az elköszönést. – De mikor hívsz? – pörgette meg újra a lemezét Gyula. – Mondtam, ha elment. – De az mikor lesz? – Nem tudom. Talán este. – De addig mit fogtok csinálni? – Főzünk és beszélgetünk. – Miért, talán szakács a cukika-mukika? – Igen, képzeld el: szakács! – válaszolta már kicsit mérgesen. Ám hamar meg is bánta, bár Gyula

akkor nem érdemelt más hangnemet. Fújt egyet, és tovább beszélt: – Kapitányom, felhívlak, ha elment. De most kérlek, hadd egyek, mert értelmes ételből itt, Ragusában laktam be legutóbb. Szeretlek és csókollak, és azonnal hívlak, ha egyedül vagyok. Gyula megint nem teljesen nyugodott meg, de csak-csak megengedte, hogy asztalhoz üljön a lány. Elmira megköszönte az ételt Lorenzónak, és hozzálátott az elfogyasztásához. Fejében örvényként kavarogtak a gondolatok, és lelke úgy szakadt ketté, mint egykoron az Amerikai Egyesült Államok. Északi fele a lelkiismeret-furdalás eltörléséért harcolt, a déli viszont azért, hogy továbbra is megmaradjon a gyötrő érzés, amely gátat épít a hozzá hasonló, peches szerelmeseknek. A csata nem dőlt el. Egyik területen sem lenget sokáig az ellenség győztes lobogója. Jobb haditerv híján az őszinte embernek megismert Lorenzót kérdezte meg, hogy ostobának, maradinak tarja-e, amiért nem maradt otthon Gyulával. De a férfi nem tudott neki konkrét választ adni, mert ő még sosem volt hasonló helyzetben. Mindenesetre, biztatásképpen megdicsérte jóságát, lelkierejét és önfeláldozó készségét. A tálca még nem volt teljesen üres, és a péksütemények, az illatukkal továbbra is csábították a lányt, aki épp a tepertős pogácsáért akart nyúlni, amikor a telefonja újra csörgött. Borzasztóan mérges lett, amiért Gyula már enni sem hagyta, mégis próbált a lehető legkedvesebben beszélni vele, de a férfi erősödő cinizmusa hallatán ő is változtatott a hangnemén, és ingerülten köszönt el. A gyomorideg elvette az étvágyát, és inkább kávéra vágyott, mert annak íze és illata mindig nyugtató hatással volt rá. Lorenzónak is készített, mert sejtelmes mosollyal közölte, hogy kihagyja a szokásos sziesztáját. Egymással szemben ülve kávéztak. A lány úgy volt vele, ő már eleget mesélt magáról, ezért a férfit faggatta olyan dolgokról, amiket még nem tudott róla. Ilyen volt például a szerelem és a családja. Lorenzo elmesélte, hogy egyetlen egyszer ő is járt úgy, mint a lány: meglátta és megszerette a kedvest, de mást nem akart mondani az esetről. Ellenben a családjáról szívesen mesélt. Szavaiból kiszűrődött, hogy igen jó viszonyban volt a lakatos édesapjával és a cukrász édesanyjával, de egyetlenegy testvérét, az öccsét egyáltalán nem magasztalta. Állítása szerint a fiatal férfi túlságosan komolytalan, és igen nagy nőcsábász. A lány elmosolyodott a szó hallatán, de Gyula hívása elzavarta a jókedvét. A férfi akadozó hangon sértegette Lorenzót, és a lány „még nem ment el” mondatát gúnyos, erotikus célzássá forgatta át. Ám Elmira azt már végképp nem tűrte el. Dühösen ment hálószobájába, mintha attól félne, vendége kihallgatja a beszélgetését, pedig Lorenzo nem beszélt magyarul. A szicíliai nyelvjáráson kívül az olasz és az angol nyelvet sajátította el, de az utóbbit nem anyanyelvi szinten. – Na, ki vele! Megdugott? – kérdezte arrogánsan Gyula. – Tudod mit, majd én válaszolok: IGEN!!! – ordította. – Nem vagy más, mint egy utazgató ribanc! Repkedsz az országok között, és mindenkivel megkúratod magad! Elmirából a hangsúly és a szavak könnyet hoztak felszínre, de összeszedte magát, és a férfi hangvételét átvéve válaszolt: – Így van! Tökéletesen igazad van, hisz veled is megdugattam magam, csak most délre röpködtem, mert nekem, a sokat tapasztalt, jóhoz szokott ribancnak, irtó karcsú voltál! De annyira klassz, hogy felhívtál, és mindezt közölted velem, mert legalább megtudtam, mit gondolsz rólam! Ezek után egy cseppet sem bánom, hogy meghagytalak Briginek! De azért én is válaszolnék a kérdésedre: nem! Viszont a kedves szavaid végképp rábeszéltek! És most, hapsikám, indíthatod a stoppered, mert miután leraktam a telcsimet, max. tíz perc fog eltelni, és úgy meglovagolom a szakács farkát, mint zsoké a lovát! Most pedig örökre elköszönök! Ha még egyszer fel mersz hívni, kikapcsolom a telcsimet! Na, pá, hapsikám! Sok boldogságot kívánok Brigihez! – kiáltotta és nagy erővel csapta mutatóujját a piros gombra. Nem kezdett el sírni. Sokkal inkább úgy érezte, nagy kő esett le szívéről. Elterült az ágyán, és végtelenül hitte, jobb lesz, ha megszabadul az újonnan rátámadott érzéstől, hogy birtokba vehessen egy másikat, mégpedig a neki nagyon tetsző Lorenzo személyében. Nem sok ideje maradt tovább elmélkedni, hogy mit várhat az esetleges, új kapcsolattól, mert a férfi bekopogott a nyitott ajtón. „Vágjunk bele!” – gondolta és közölte, hogy szabad a belépés. Lorenzo átlépte a küszöböt, de nem vesztegette ott az időt. Az ágyig ment, és tétovázás nélkül a lány mellé feküdt. Szétterülő hajával játszadozva kérdezte meg, hogy mi lett a beszélgetés vége. Elmira elmondta neki, majd úgy tett, ahogy Gyulának ígérte, mert a pillanatok múltán újra

megcsörrenő telefonját íziben kikapcsolta. Lorenzót a tett férfivé növesztette. Megsimogatta a lány arcát, majd a nyakára csúsztatta a kezét. – Nem akarom, hogy rosszkedved legyen miatta! – jelentette ki halkan. – Akkor vidíts fel! – kérte a férfi szemébe meredve. – Nincs semmi más a világon, amire jobban vágynék! – suttogta, miközben keze az étkezés előtt feltárt domborulatokra siklott. Elmira felemelte a jobbját, és indította volna a férfi felé, de Lorenzo megmozdult. Bal kezére támaszkodva hajolt a lány fölé, és megcsókolta. Csókja nem volt annyira mámorító, mint Gyuláé, de fenséges volt a lány számára, hogy húsos ajkat érezhet. Ujjbegyei a férfi tarkóját cirógatták, de Lorenzo levette róla a kezét, és a csókot megszakítva így szólt: – Arra kérlek, ne mozdulj, csak feküdj kényelmesen! Kérlek, tedd ezt meg nekem! Engedd meg, hogy gyönyörködhessem a testedben, és beszívhassam a finom illatod! Ne csinálj semmi mást, csak: feküdj, diktálj és élvezz! Most erre vágyom! „Maríííjám, ez oltári jól indul! Hú, a huszonhét hapsi közül egyik sem kért ilyet elsőre! Tuti, hogy átkozott fincsóságokat fogok kapni! Mindjárt elszállok a gondolattól is! Naná, hogy megteszem, drágaság! Játssz csak, és élvezkedj, mert az kegyetlenül izgat! Csinálhatsz velem bármi csuda jót, mert attól, a birtoklástól és az élvezkedéstől indulok be a legjobban!” A lány már érezte, hogy remeg. Gondolatait, ha nem is pont úgy, ahogy lefuttatta magában, de megosztotta a férfivel. Lorenzo tettre kész lett, és első mozdulat gyanánt két vállra fektette a lányt. Elmira nyögve fogadta a csókját, majd a mellkasa egyre sűrűbben emelkedett a magasba, ahogy a férfi lassan, egyenként szabadította ki a gombokat a lyukak fogságából. Amikor a végéhez ért, sebtében széttárta a ruhát, és nagyot nyögött. – Istenem, Istennőm! De meseszép vagy! A szájában megszakadt szavak fonalát halk cuppogásokká szőtte, és a ruha helyett csókokkal fedte be a kebleket. Nyelve körtáncot járt a mellbimbókon, és a már teljesen felajzott lány elélvezett a gyönyörűségtől. A férfi felemelte a felsőtestét, és a karjairól is lehúzta a ruhát. Elmira rongybabává válva hagyta, hogy az történjen, amit partnere akar. A vastag száj búcsúcsókot lehelt a kemény keblekre, és lefelé haladva beszívta a feszes has illatát. De nem reked meg a sík bőrfelületen, tovább haladva az ajkai közé vette a szeméremajkakat, és gyengéden szívni kezdte. Majd ismét a nyelvét fogta munkára, és gyors mozdulatokkal pörgette meg a csillogó csiklón. Elmira az újabb orgazmustól erőtlenné válva szólalt meg: – Nagyon jó, de most már te is... – Már én is elszálltam. Három hónapja nem szeretkeztem...! Még szeretnélek kényeztetni! Ne aggódj, szólok, ha már nem bírok magammal! – Egy ilyen ajánlatnak ki tudott volna ellenállni? Végvári Elmira bizony nem. Ellazult izmokkal terült el az ágyon, de az orgazmus görcsbe rántotta. Lorenzo is nagyon élvezhette a játékot, mert szorgos nyelve továbbra sem pihent meg. A lány már reszketett. Combjai satuba fogták a férfi fejét, kezei pedig még beljebb nyomták, és hangos sikításai is azt követelték, hogy el ne szökjön. Lorenzo nem is ment sehová. Sokáig hagyta, hogy a lány partra vetett hal módjára vergődjön fürge testrésze alatt, majd lerángatta magáról a ruháit, és nagyot kiáltott: – Finom a puncid, de most bele akarok bújni! – Hanyatt vágódott az ágyon, és magára húzta az elalélt lányt. Elmira energiáját kiszívta a sok orgazmus, de amikor meglátta az egyenes, felé meredő péniszt, tüzes szukaként emelte ölét, és belecsúszott, mire Lorenzóból ordítás tört fel: – De forró vagy!!! Elmira reagált valamit a közlésre, de közben látta az elnyúlt arcú férfin, hogy nem az lesz élete leghosszabb szeretkezése. Lassú mozgással próbálta elérni, hogy minél tovább érezhesse magában az ismeretlen hímvessző feszítését, de Lorenzo homlokán hullámos lett a bőr, akár az ablak előtt lógó függöny. Szája csücsörített, pedig nem csókot kért. Nyögései sűrűsödtek. A lány becsukta a szemeit, csípőjét a szita táncára fogta, és csak az orgazmusra koncentrált. Teste egyszerre rángott meg a férfiéval. Kábultan dőlt rá, és hallgatta, ahogy nyöszörögve magasztalta forró hüvelyét, miközben elnézést kért a rövid aktusért. De a füle egészen más zajt, Livio autójának vad fékezését is észlelte. Lorenzónak nem mondta el, mit hallott, mert kiváló hallását, amit édesanyjától örökölt, nagyobb titokként őrizte a családja, mint édesapja fogantatását... Viszont a csengőszót már Lorenzo is meghallotta, és azt is sejtette, ki érkezett. Kipattant az ágyból, formás fenekére húzta fecske

alsónadrágját, úgy ment ajtót nyitni. A lány maga köré tekerte a paplanhuzatot, és követte. Akkor ért a nappaliba, amikor Livio dühösen végigmérte Lorenzót, és vicsorogva kérdezte, hogy mit keres egy szál alsóban az ő barátnője házában. Elmira ismételten közölte vele, hogy ő már nem a barátnője. – Elhagysz emiatt a kuktacsicska miatt? – kérdezte egy virágcsokorral hadonászva. – Szakács vagyok, te! Méghozzá a város legjobbja! – mordult fel Lorenzo Elmira is a védelmébe vette a férfit, aki igen boldoggá tette az előbb. Livio láthatta, hogy a kiabálásával nem ér célt, ezért kedvesebben kezdte kérni a lányt, hogy gondolja végig kettőjük dolgát, ám neki már nem volt min töprengeni, utasította Liviót, hogy hagyja el a házát. – Hát így állunk?! Az ilyen puha pöcsökre buksz? – kérdezte Lorenzo felé mutatva. – Legyen, de hozzám ugyan ne gyere rimánkodni, hogy fogadjalak vissza, mert nem foglak! Megértetted?!?! Egyszer és mindenkorra végeztem veled! – ordította rángó arccal, majd Lorenzóhoz vágta a csokrot, és kidöngetett a házból. Elmira a kanapéra rogyva találgatta, hogy milyen élet várt volna rá, ha feleségül megy Livióhoz, de Lorenzo ráfeküdt, és gyengéd érintése, majd merev hímvesszője kipréselte belőle a mihaszna gondolatokat. Elégedetten pihegtek a kanapén, és a testi szerelemről beszélgettek, mintegy ismerkedési tanórát tartva egymásnak. Ám a bőr bútor felforrt alattuk, és ők megmutatták neki, mi mindent tanultak. A vad mozgástól és a huzattól igencsak megizzadva fürdeni készültek, de a víz helyett csengőszó hűtötte le őket. Elmira megijedt, hogy ismét volt szeretője akarja zaklatni, de nem ő jött, hanem kedvenc szomszédasszonya, keresztanyja legjobb barátnője, Teofila. Nem vágyott a bőbeszédű néni társaságára, de beengedte, mert mindig nagyon jó volt hozzá. Az asszony hamis tekintettel mérte végig Lorenzót, és kezeit imára kulcsolva lelkesedett, hogy a lány szakított Livióval. Lorenzo kávét tett a két hölgy elé, de nem csatlakozott a társaságukhoz, hanem a napi főtt étel fontosságára hivatkozva a konyhába vonult. Elmira nagyon irigyelte, hogy neki nem kellett végighallgatni a város összes, friss pletykáit, de mégsem akarta kidobni az asszonyt, mert valójában nagyon kedvelte. Csak ült és bólogatott, néha talán szólt is valamit, de leginkább búslakodott, mert Teofila elvette tőle az értékes időt, amit Lorenzóval tölthetne. A buja asszonynak mindig is nagyon tetszett Miklós, és megkérdezte, hogy van, mire a lány a homlokára csapott, és így kiáltott: – Jaj, de jó, hogy emlegeted! Fel kell hívnom! – Jó-jó, hívd csak! Nem is zavarlak én tovább! Szia Pindur Olga! – köszönt, majd a konyhába kiáltott. – Viszontlátásra, Lorenzo! A fiatal férfi a nappaliba lépett, és illedelmesen elköszönt. Elmira csak az ajtóig kísérte vendégét, mert kaput nem kellett nyitnia, ugyanis a két telek között volt egy kis átjáró, amin kedvükre közlekedhettek egymáshoz. Be sem zárta az ajtót, és szaladt a szobájába, mert tényleg nagyon fontosnak érezte, hogy felhívja aggódó szüleit. Látta a visszakapcsolt telefonján, hogy Gyula negyvenkilencszer kereste. Szíve egy pillanatra elszorult, de a felidézett, bántó szavak ismét ritmikus dobogásra bírták. Édesanyja számát kereste ki, és őt hívta, hiszen tőle elköszönés nélkül szökött el. Az asszony felsóhajtott gyermeke hangja hallatán, majd korholni kezdte, amiért beleszeretett Gyulába. De a háttérben felcsendülő Miklós hangjára meglágyult a szíve, és biztosította lányát, hogy számíthat rá, mellette áll. Elmira elmesélte neki, milyen ocsmány szavakkal illette barátnője vőlegénye, de nem nyújtotta hosszúra a beszélgetést, mert inkább Lorenzóval szeretett volna lenni. Elköszönt édesanyjától, puszit küldött édesapjának, és a telefont kikapcsolva, a konyhába riszált. Nézte, ahogy a férfi a zöldséges szószban úszó csirkecombokat kevergette, és pusztán egy dolog érdekelte. – Mikor lesz kész? – Most – válaszolt mosolyogva, és lezárta a gázt. – Éhes vagy? – Igen, de előbb belőled szeretnék falatozni. Rajta volt a sor, hogy megküzdjön a fehér ingek gombjaival, de ő nem vágyott olyan hosszan játszani velük, mint pár órával korábban Lorenzo. Csupán négyet szabadított ki, és magukra hagyta őket. No, nem azért, mert azt hitte, ellesték a technikáját, és már segítség nélkül is képesek lesznek elválni fogvatartójuktól. Pusztán egy egészen más gomb jobban érdekelte, az, amelyik a fehér szövetnadrágot tartotta a derékon. Kioldotta, de keze akadályba ütközött, mert a fecske alsó

szorosan tapadt a férfi lágyékához, ő pedig mohón, egyszerre mindkét kezét akarta beledugni, hogy testén minél több idegszál jelezhesse agyának, micsoda csodás dolgot tapintott. Valójában sokkal jobban tetszett neki az a fajta alsónadrág, mert teljesen kiemelte az értékes domborulatot, de régóta rájött már, hogy a sorthoz hasonlító boxerből százszor könnyebb előhalászni a kincset, amit rejt. Ki akarta húzni a kezeit, de beszorultak a szeméremdomb és a gumi közé. Lorenzo vagy elunta szerencsétlenkedését, vagy már izzott a vágytól, mert hirtelen a lány derekához nyúlt, megemelte, és az asztalra ültette. Lerángatta magáról a felszabadult alsót, és fara vad mozgatásával irányította az aktust, mialatt a lány akkorákat sikongatott, hogy talán még Teofila is meghallotta. Teste megkapta kéj-táplálékát, de energiaforrásra is szüksége volt, ezért jóval korábban, mint általában Szicília népe, hét órakor megkezdték a vacsorát. Nem másról, mint az ételről beszélgettek, és a lány megtanította a tányérjukon heverő szárnyas magyar kiejtésére Lorenzót. – Csirke. Csirke, csirke, csirke – ismételgette a férfi mosogatás közben. Elmira jóízűeket kacagott rajta, Lorenzo pedig ámulattal nézte, majd feltört belőle egy szó: – Szeretlek! De a vallomás kirángatta a bamba állapotából, és mentegetőzve elnézést kért. A lány nem tudta, hogy most hányadán állnak, de a férfi elmesélte, ő az a leány, akit meglátott és megszeretett, valamint azt, hogy az érzelmei a két és fél hónap alatt teljesen hatalmukba kerítették. Nagy sóhajjal, és egy újabb bocsánatkéréssel zárta beszédét. – Miért haragudnék? – kérdezte Elmira. – A szerelmed nagy ajándék nekem, amire most hatalmas szükségem van. Lorenzo elmosolyodott. – Köszönöm! – mondta halkan. – Nem várom én el, hogy te is ilyen hirtelen szeress belém, de... De ugye, találkozunk még? – Persze! Akár holnap is. Gyere át meló... Ó, holnap hétfő, a fix szabinapod! Aludj itt, és megpróbálunk egy szupis napot varázsolni a holnapból! Lorenzo alig akarta elhinni a hallottakat, mert értelmes beszédre nem, csak habogásra volt képes. Dadogását úgy törte meg, hogy a szépséget felemelve, futni kezdett, és meg sem állt a hálószobáig; ahol olyan varázslatos szeretkezéssel jutalmazta meg, amilyenben a lánynak még sosem volt része. Az ágyon pihenve akkor az ő szájára nem jöttek szavak, viszont édes összebújással élvezték a meghitt, hosszú perceket. De a klíma a friss, hűvös levegő helyett savanyú szagukat fújta feléjük, ezért elterültek egy kád vízben. Lorenzo boldog arcát tükrözte vissza minden buborék, amelyet a könnyű levegő a víz felszínén tartott, miközben arról beszélt, hogy sok olyan dolog van, amit mindketten szeretnek csinálni. Elhatározták, hogy péntek este átmennek Cataniába, a sziget egyik legközkedveltebb diszkójába. Ennek a lány nagyon megörült, és a csípője ringatásával még több buborékot vert föl a kádban, hogy mindenütt csak Lorenzo arcát lássa. Gyula eszébe sem jutott. Boldog volt, mert az égiek végre egy olyan férfivel ajándékozták meg, amilyenről mindig is álmodott. – Most pedig alaposan átmosdatom, majd átkefélem a gyönyörű testedet – kacsintott Lorenzo. Elmira rámosolygott, és valódi istennőként terült el a kádban. Kiemelte a vízből a karjait, és a férfi felé nyújtotta. Lorenzo tusfűrdőt öntött a már régóta halott tengeri állatra, és miután alaposan megnyomkodta, mosdatni kezdte a lányt. A szivacs lágyan simogatta a kreol bőrt, a buborékok pedig átvették a színét, és halványbarnáán csillogtatták be a fürdőszobát. Amikor a lábujjak is tiszták voltak, a férfi a térdhajlatok alá nyúlt és kitette a lábakat a kád szélére, majd megemelte a szerelemre mindig kész ölet. A lány lejjebb csúszott a vízben, és kényelmesen elterülve várta a varázst. Lorenzo a vízbe mártotta a szappant, és fel-letolta a csiklón. A halk nyögdécselések sikongatásokká nőttek, és az orgazmus messzire zavarta a nyugalmi állapotot. A benedvesedett öl felhabosította a szappant, amivel Lorenzo meg is mosdatta. Miután alaposan leöblítette, ő csúszott lejjebb, és így szólt: – Gyere, ülj a számra! – Nyami-nyami! – reagált kedvenc szavajárásával, ami boldog helyeslést jelentett nála. Megkapaszkodott a kád szélében, és már lendült is a férfi arca felé. Súlyát megtartva vonaglott a száj felett, melynek legizmosabb része addig csapkodta csiklóját, amíg leve össze nem keveredett a nyállal. Utána letolta a farát, és forró hüvelyébe engedte a péniszt, amíg annak magjai kitörni nem vágytak. Ahogy halkultak sóhajtásaik, úgy hagyott fel a kád víz háborgó tengeri voltával, és vált

újra nyugodt állóvízzé. – Ezt nem lehet megunni! – nyögte Lorenzo. – Ühüm! Pláne veled, aki egy varázspálcát hord a nadrágjában! – tudatta kacsintva. Lorenzo nagyot nevetett, majd kihúzta magát. A lány szívesen gyönyörködött volna még benne, de már nagyon kellett pisilnie. Lefröcskölte magáról a frissen szerzett izzadtságcseppeket, lemosta öléről a testnedveket, és kiszállt a kádból. Amíg ő törölközött, a férfi is megmosakodott. Felváltva vizeltek, de egyszerre mentek a szobába, és terültek el az ágyon. – Van kedved semmit csinálni? – kérdezte mosolyogva Elmira. – Veled az is izgalmas lehet! – mosolygott vissza Lorenzo, de rögtön utána ásított egyet. – Látom! – nevetett a lány. – Lefárasztottalak? – Alaposan, de roppant hálás vagyok érte. Meg tudod, én minden délután szoktam aludni. Ezt Elmira valóban tudta, és mivel az eseménydús hétvége miatt ő is nagyon álmos volt, úgy határoztak, hogy alszanak. Lorenzót nem kellett elringatni, hamar horkolni kezdett, ezért a lány magára maradt a gondolataiban, amelyek ismét Gyulához repítették: „Igazából már nem haragszom, de csak megbántottál. Azért is, meg a helyzet miatt is, elengedlek. Ne vedd el Brigit, ha nem akarod, de azt nem engedem, hogy az én vállamat nyomd le ezzel a teherrel! Elzárlak a szívemben és, egyszer, talán... Egyébként meg Lorenzo nagyon rendes pasi! Ki tudja... Na, jó! Tente, Elmira, tente!” A becsukott szemét másnap reggel negyed hatig ki sem nyitotta. Köszönt a vele egyszerre ébredőknek: a napnak és Lorenzónak. A férfi mosolya megszépítette a reggelét, a délelőttjét pedig gyönyörűvé tették gyengéd érintései és mámorítóvá a 'Varázspálcája'. Szerettek volna egész nap az ágyban hemperegni, de nem volt a házban pékárú, ezért a sziesztaidőt megelőzve tizenegy órakor az autóba ültek, és ott folytatták tovább az elkezdett beszélgetésüket, amik az álmaikról szóltak. – Sokfelé utaztam már. Bejártam egész Európát, de Afrikába is szeretnék szétnézni. Azonkívül egy régiségboltot akarok nyitni. Keresztanyumtól örökölt vagyonom elég is lenne rá, de egyelőre még nem merem befektetni. Nem tudom miért, de úgy érzem, még várnom kell vele, mert egyszer majd jön egy nagy lehetőség. De mindennél jobban szeretnék családot. És te? – Az utóbbit én is nagyon. Romantikus faszi vagyok. És még egy saját éttermet. Én is örököltem pénzt, anyai nagymamámtól, és már be is fizettem a szükséges összeget egy hamarosan felépülő áruházba. – Ez oltári klassz! Hol épül? Itt, Ragusában? – Igen. Megmutathatom, ha szeretnéd. – Nagyon. A bolt után ott kezdjünk! – Benne vagyok, de szeretnék kérni valamit! Kapcsold be a telefonodat, mert Gyulo... A lány elmosolyodott és kijavította a férfi kiejtését, de Lorenzo akárhogy próbálta, nem tudta kimondani az „A” hangot. Helyette hol „Á”-t, hol „O”-t mondott. Elmira feladta a küzdelmet, de megtette, amit kért, mert a bolt parkolójában bekapcsolta a telefonját. A sok nem fogadott hívások mellett négy SMS üzenetet is kapott Gyulától. Érkezési sorrendben nyitotta meg, és Lorenzo anyanyelvén olvasta fel: – Szia Festményszép, Kicsi Eszmeraldám! Többször is hívtalak, de ki vagy kapcsolva, amit az undorító szavaim miatt nem csodálok. Nincs mentség a viselkedésemre, mégis kérlek, bocsáss meg nekem!!! Tudnod kell, hogy legkevésbé sem gondoltam komolyan, amit mondtam, pusztán az elkeseredés, a kétségbeesés és a fájdalom mondatta velem azokat a valótlan szavakat!!! Annyira hiányzol, hogy leírni sem tudom!!! Minden gondolatom csak Te vagy!!! Látni vágylak, mert nélküled nulla vagyok!!! Semmi sem szép, semmi sem érdekel ebben az átkozott világban, csak Te!!! Csakis Te!!! Nagyon szeretlek, Festményszép, Kicsi Eszmeraldám!!! SZERETLEK! SZERETLEK! SZERETLEK! SZERETLEK! SZERETLEK! SZERETLEK! SZERETLEK! Lorenzo két marka a kormányra tapadt, mintha az autója csak úgy tudna megfelelően parkolni, ha ő szorongatja a bőrbevonatot. Nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett: – Szegény! Rettenetesen ki lehet! Akárcsak én, pár nappal ezelőtt. Írj neki, mert félő, hogy kárt

tesz magában! – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy a te fejedben is születtek őrült gondolatok? – kérdezte ijedten. – Hát, voltak iszonyú napjaim. Pláne, amikor azt hallottam, hogy Livio az esküvőtöket tervezi. De én mindennap láthattalak, Gyulo nem. Én erőt meríthettem a mosolyaidból, neki nincs miből! A lány elgondolkozva fogta fel, hogy Lorenzónak nagyon igaza volt. Megköszönte a hasznos, önzetlen tanácsát, és úgy írt, hogy közben beszélt: – Szia! A zabálnivaló jelzőidet megpróbálom betudni az idegállapotodnak és a részegségednek. De azt tanácsolom, ne igyál, ha meghülyülsz tőle! Szerdától ismét elérhető leszek. Délelőtt felhívlak. Puszi: Eszmeralda Az üzenet csilingelve repült Gyula felé, majd a telefon újra aludni tért. Lorenzo az autóból kiszállva megkérdezte, hogy miért épp szerdát írt. Elmira kitérő választ adott rá, mert nem akarta elárulni a titkát, mely szerint teszteli az embereket, és így lesz két napja, hogy figyelhesse Gyula viselkedését. A boltban nem időztek sokáig, mert az alkalmazottak a záráshoz készülődtek, hogy együtt pihenhessenek meg Ragusával. Az autó már a forgalommentes várost szelte át, amikor a házak lecsukták spaletta-szemeiket, hogy az elviselhetetlenül izzó napfény ne zavarja őket. Az utcák csendesek voltak. Bóbiskolva készítették fel a szórakozóhelyeiket, üzleteiket az esti, temperamentumos lármára. A kocsi a városhatáránál állt meg. A két fiatal kiszállt belőle. Lorenzo megfogta a lány kezét, és egy nagy sziklakőhöz vezette. – Nem túl kényelmes, de üljünk le! – A lány leült, a férfi pedig mögé telepedett. – Dőlj nekem, és csukd be a szemed! – Elmira eleget tett Lorenzo kérésének, és hagyta, hogy tovább folytassa a mondandóját: – Felejtsd el ezt a kopár, köves területet! Repülj előre az időben másfél évet, és képzelj el egy üvegfalakból épített, hatalmas, több szintes bevásárlóközpontot! A második szinten élelmiszerek, a harmadikon ruházat, a negyediken játékok, a legalsó pedig cukrászda, kávézósöröző és egy étterem lesz. Az utóbbiban rengeteg asztalt látsz, amiket puha ülésű székek vesznek körbe. Minden asztalt egy-egy díszes fakerítés zár kuckóba. A falakat barnássárgás díszkő borítja, és a konyhából az olasz ételek csodás illata száll ki. Ez a második nagy álmom! – Gyönyörű! – sóhajtotta, majd kinyitotta a szemeit, és a férfire nézett. – De mi az első? – Te! Részben sikerült, de nemcsak ennyit szeretnék belőled! – Őszintén mondom, te vagy az első férfi, akitől ezt jól esik hallanom! Veled minden más! Csodálatos a szex, és olvadozok az érzékiségedtől! – Köszönöm, szerelmem! Kezdetnek nekem ez tökéletes! – Suttogva hagyták el Lorenzo száját az utolsó szavak. Elsimította a lány arcát takaró hajszálakat, és lágy csókot fújt a szájába. De nyelvük nemcsak erotikus játékokra született. A férfi tovább beszélt a jövőbeli terveiről: – Tudod, mert annyira már ismersz, hogy nem élek olyan link életet, mint a legtöbb korombeli, például az öcsém, aki felélte az öröksége legjavát. (Mert ketten örököltük a nagymamám éttermének és a házának az árát, ugyanis anyunk miattunk lemondott róla. Eladta, hogy eloszthassa a pénzt.) Na, hol is tartottam? Ja! Nem verem a fogamhoz a garast, de igyekszem spórolni. Hat és fél éve gyűjtögetem a keresetemet. Abból és az örökségből összejött sok havi bérleti díj – a foglalót már be is fizettem –, a konyha ára, és már csak egy picit kell spórolnom a berendezési tárgyakra. – Édes, ez nagyon szép, de ugye tudod, hogy nem érdekelnek a vagyonos pasik. Remekül eltart a virágboltom, és nem akarom részletezni, hogy apum mellett keresztapukám mekkora suskákkal halmoz el. De az álmod gyönyörű és... – Tudom, tudom! Livio is gyakorta hangoztatta, hogy nem a pénzére buksz! – Ugye, nem dumált ki? – Nem! Tényleg nem! A város sok fiatal hapsija, sőt a szomszéd városoké is utánad ácsingózik. Sokan faggatták, de ő, a gőgös vigyorával, mindig csak ennyit mondott: „Ilyen buja bestiával még nem volt dolgom!” – És igaza volt? – kérdezte kacsintva, majd hanyatt döntötte a férfit, és a pólóját felhúzva csókolgatni kezdte a hasát. – Nagyon szerényen fogalmazott! De, mit csinálsz?

– Ezt minden alkalommal meg fogod kérdezni? – Mondtam, hogy nekem ilyesmiben nem sok részem volt, de... De nem! De itt bárki megláthat! – Most még nem, de ígérem, ha megkezdődik az építkezés, elbújtatlak abba a bokorba! – közölte, miközben egy haldoklóban lévő cserjére mutatott. De Lorenzo oda se nézett. Becsukta szemeit, és elterült a kemény kövön. Elmira kibújtatta az alsó ruházatából, és nézte, hogyan nő egyre nagyobbra a pénisz az arca simogatásától. Ajkai közé vette a makkot, és lágyan cirógatta, majd még jobban kinyitotta a száját, és tövig tolta a hímvesszőn. Hallgatta Lorenzo nyögdécseléseit, és igyekezett jelekként értelmezni őket, hogy biztos lehessen abban, kielégítő kényeztetést nyújt. Szája le-fel járt a megkeményedett nemi szerven, miközben olyan erővel szívta, hogy arcán gödrök keletkeztek. Játszani vágyva, cuppogva vált el a rámosolygó nyílástól, de a férfi nyögve kérte, hogy folytassa. Megtette, mert akkor nem az ő öröme volt a legfontosabb. Vadul szívta az első péniszt, amit becenévvel ajándékozott meg, és amíg Lorenzo nyögései ordítássá nőttek, ő arra gondolt, hogy választottja mennyire nagyon ki volt éhezve az orális szexre. Szidta magában azokat a nőket, akik érthetetlen undort érezve nem hajlandóak ilyen módon kedveskedni partnerüknek, de közben oly mohón nyelte le a torkáig lövellő magokat, mintha a gyomrában igazi termést remélt volna belőlük. Feje tetején csökkent a nyomás ereje, bőre megszabadult a húzó érzéstől. Felült és nézte a férfit, aki lassan megnyugodott. Arcbőre simulásnak indult, szája összezárulva gyengén elmosolyodott, szemében hála csillogott. – Köszönöm szépen! Őrülten jó volt! Kevésszer volt részem ilyesmiben, de ennyire finomban először csak ma délelőtt. Kérdezhetek valamit? – Hány férfin gyakoroltam? Te vagy a huszonnyolcadik. Tudom, a te tizenkettődhöz mérten sok, de nem élünk egyformán. Lorenzo tényleg sokallotta, hogy a lány hét év alatt annyi férfivel feküdt le. Kicsit húzta is a száját, de nem kerekített vitát a dologból. Elmira a távolba mutatva cukkolni kezdte, miszerint még úgyis megérte bujálkodniuk, hogy meglesték őket. Lorenzo az első pillanatban megijedt, de amikor meglátta, hogy senki sincs a környéken, felpattan és kergetni akarta a huncutkodót. Ám még mindig nem volt felhúzva a nadrágja, ezért, illetve a fürge mozgása miatt Elmira megelőzte; és kacagva ült az autóba. Lorenzo csak akkor érte utol, amikor felöltözött, de a játékos büntetés helyett, egy nagy cuppanós puszit nyomott a szájára. A kocsi elindult, hogy a városhatár is tudjon egy kicsit szunnyadni, mielőtt rátelepszik az éj, melynek leple alatt összebújnak a szereleméhes, otthonnal nem rendelkező, de nyugalomra vágyó fiatalok. A lány nézte a szundikáló várost, és nem értette, hogy miként szeretheti azt is majdnem annyira, mint azt, amelyikben él, noha szinte mindenben különböznek. A töprengése hazarepítette, és gondolatban Százhalombatta utcáin sétált. Egyenes úton haladt, ami az üzletébe vitte. Fejéhez csapott, és nagyot kiáltott: – Atti! Lorenzo el sem tudta képzelni, mi baja van, de a lány elhadarta neki, hogy azonnal fel kell hívnia Attilát, az üzlete eladóját-vezetőjét, aki egyben a jobbkeze, aki nélkül nem tölthette volna a nyarat Ragusában, mert úgy volt, aznap már ő is újra dolgozni kezd. Mialatt a férfi leparkolt a háza előtt, ő bekapcsolta a telefonját; és a lakásba lépve hívta is a kiszemelt számot. Míg a telefon csörgött, ő pisilni ment. Nem kellett keresnie a mellékhelyiség ajtaját, mert egyszer már járt Lorenzónál, és tudta, mit merre talál, a nőket megszégyenítően tiszta, rendezett otthonban. No, meg a ház sem volt túl nagy. A belépők egy nappaliba érkeztek, amelyből jobbra a hálószoba nyílt, balra a konyha volt, amellett a fürdőszoba. De Lorenzo ennek az épületnek is örült, tudniillik úgy kapta ajándékba főnökétől, aki egyúttal úgynevezett bácsikája volt, mert a hosszú évekig gyermektelen, anyai nagymamája saját gyermekeként szerette, és nemcsak lelkileg, anyagilag is támogatta fogadott fiát. A férfi nem feledkezett meg a háláról. A lakáson kívül magas kereseti lehetőséggel munkát adott az éttermében a kiváló szakácsnak, és évente, az átlagnál több fizetett szabadsággal jutalmazta meg. – Végre már! – hallatszott Attila sértődött hangja a telefonba. – Hol vagy már? Mikor jössz? Úgy hiányzol, gyönyörűségem! A lány elképzelte az arcot, aminél szebbet még soha életében nem látott. Tudta jól, hogy a férfi három és fél éve, amióta megnyitotta a virágboltját, ácsingózik utána, de ő soha nem engedte az ágyába, mert kivételesen jó munkaerő volt, az amúgy diplomával bíró könyvelő, és nagyon félt,

hogy esetleges magánéleti viták miatt megszakadt közöttük a kapcsolat. Megnyugtatta, hogy bár problémái adódtak, de jól van, és közölte vele hazautazásának várható időpontját. De bármennyire is kérlelte, nem társalgott vele sokáig, mivel a konyhába csábította imádott itala illata. Felsikított, mert az asztalon egy gyönyörű, virágmintás csészében gőzölgött az egyik kávéja. Szerette volna átönteni egy másikba, hogy kezébe forgatva alaposan szemügyre vegye, de még jobban vágyott inni belőle, ezért leült, kortyolt egyet, és kérdezte, amit sejtett: – Ez, ugye, magyar darab?! Herendi porcelán?! – Bizony, bizony! Az én drága nagymamámé volt, aki imádta Magyarországot! – A lány elcsodálkozott és buzdította a férfit, hogy meséljen az asszonyról és a csészéről. – Ebből a csészéből négy éve, a nagymamám halála óta senki nem ivott, mert az ő kedvence volt. Teljes készletben vette. Volt hozzá cukortartó, tej- és kávékiöntő is, de sajnos a negyvenhét év alatt eltörtek. Igen sajnálta is, mert szó szerint varázslatos emlékek fűzték hozzá. Húsz éve élt már boldog házasságban a nagyapámmal, de nem volt gyerekük, pedig borzasztóan szerettek volna, egy rakással – ezt már meséltem. Ám nyaralni mentek Magyarországra, és meg-megnyikorogtatták a herendi szállodaszobájuk ágyát. Haza már kismamaként jött. – Elmira a szép történet hatására homályosabban kezdte látni Lorenzót, de annál jobban élezte a füleit. – Amit az orvosok nem tudtak megoldani, azt egy magyar angyal igen. Mama, emlékgyanánt, a készletet hozta haza Herendről, de nemcsak a csoda miatt imádta meg a hazádat. Állítása szerint a gyönyörű városokat igen kedves emberek lakják. – A lány örült, hogy végre jót is hallott a magyar vendégszeretetről, és amíg Lorenzo tovább dicsérte honfitársait, addig ő a kiürült csészét forgatta. A poharat és a tányérkát egyaránt nagy mintázatú, színes levelek és virágok díszítettek. – Legyen a tiéd! – hallotta meg Lorenzo javaslatát, amit kézzel-lábbal tiltakozva próbált visszautasítani, de a férfi hajthatatlan maradt: – Istennőm! A csésze négy éve csak itt porosodik. Nagyon szép, de nekem túl csicsás. Tartsd csak meg, mert hozzád igazán illik, jól áll a kezedben, és te imádod a régiségeket! A szépség kérethette volna tovább magát, de teljesen feleslegesnek tartotta, hogy fussa az illem köreit, ezért megitta a másik csészéből is az utolsó kortyot, és mosolyogva állt fel. A férfihez lépett, és nyaka köré fonva karjait, megcsókolta. Lorenzo keze felgyűrte a ruháját, de amikor ujja a mellekhez ért, megszólalt a csengője. Nem értette, ki háborgathatja a sziesztaidő derekán, de az elrontott pillanat miatt nem csak kíváncsian, hanem idegesen lépett ki a konyhából, és úgy nyitott ajtót. – Sejthettem volna, hogy te leszel az! – nyögte. – Bocs, de most nem alkalmas, mert... – Szia Tesókám! Ugye, örülsz nekem?! Hogy vagy? Jól? Én is! Jó, hogy nem alszol! Mi ez a kávéillat? Csinálj már nekem is, míg csurgatok! Kegyetlenül kell brunyálnom! – hallatszott egy mély, hadaró hang, aminek tulajdonosa úgy suhant el a konyha előtt, hogy épp csak bepillantott, de rögtön utána, hátrálva visszalépett és eltátotta meseszép, vastag száját. Lorenzóra nézett, és hatalmas csodálkozással ezt kérdezte: – Tudsz róla, hogy egy bombázó van a konyhádban? – Elmira, a hang, az arckifejezés és a kérdés hatására óriásit nevetett, mire a megérkező rávillantotta hófehér fogait, és így szólt: – És nevet! Jaj, de szépen nevet! Hogy egyelek meg,... – Itt fejezted be! – mordult fel mérgesen Lorenzo. – Igen, tudok róla, ezért pisilj és hess! – Ne izélj már, Tesókám! – kérte, és belépett a konyhába. Megállt a lánnyal szemben, és meredten nézte a szemét. Elmirát megérintette a tekintet. El akart mélyedni benne, de a férfi megszólalt: – Ó, anyám, de gyönyörű vagy! Hogy lehetsz ennyire szép?! A lány elmosolyodott. – Köszönöm, de örökölt az arc, amit látsz! Egyébként szia! Elmirának hívnak. Te vagy Lorenzo öccse? – Ó, hogy egyem a szépséges mindened! Ej, de gyönyörű vagy! Én. Valentinónak kereszteltek. „Eszméletlen jó pasi vagy! De még ha felturbóznád egy kis borostával...” De Lorenzo nem engedte, hogy tovább gyönyörködjön benne, mert megragadta öccse vállát, és kihúzta a nappaliba. A lány nem ment utánuk, hogy ne alkalmatlankodjon, de a fülét élezte. – Megtennéd, hogy visszahúzol oda, ahonnan jöttél! – suttogott nagyon halkan, de annál mérgesebben. – Tesókám, ez a csaj gyönyörű! Hihetetlen, mennyire szép! …

– Hugyozz és menj! – Ne görcsölj már! Bajban vagyok! Beszélnünk kell! Egy csajról van szó! – Nem érdekelnek a nőügyeid! – De ez egy spanyol csaj! Tudod, hogy megveszek a spanyol nőkért! És a huszonkilenc közül egy sem volt az! Állítólag itt nyaral, Ragusában! Meg kell ismernem! Azt mondják a cimbik, hogy gyönyörű! Bár azt nem hiszem, hogy olyan szép lenne, mint ő! Hú, már nem is érdekel a spanyol csaj! Ugye, nem jársz vele?! Üzletet ajánlanék, Tesókám! Tudod, szabin vagyok a hónapban. Ledekkolok nálad egy hétre, és segítek felszedni azt a magyar csajt, akire egész nyáron hegyezted, te cserébe hozz össze vele, Elmirával! Álomszép!!! Láttad a szemeit? És ahogy nevet! Nem érdekel a spanyol bige, őt akarom! Na, áll az alku? Mert ha nem, megoldom... – Képes lennél kussolni egy átkozott másodpercre? Ő, Elmira az a spanyol és az a magyar csaj is. Az édesanyja spanyol, az édesapja magyar. Spanyol nagynénjétől örökölte a házat, ahol nyaral, ezért mondja mindenki spanyolnak. Ő az, akiről a környék és a környező városok kanjai ódákat zengnek. Tényleg gyönyörű, de az én barátnőm! – Mi??? – hallatszott Valentino idegesen feltett kérdése, majd léptek dübörgése erősödött a konyha felé. A megérkező megtorpant a küszöbön, és bámulta a lányt. Utána elindította lábait, és megállt vele szemben. Őt nézte, de eleinte nem hozzá beszélt: – Tehát ő az a magyar csaj, akire egész nyáron hegyezted?! De miért nem mondtad el, hogy spanyol is? Várj, kitalálom! De nem részletezem! Ó, bocsánat, szépségem! Anyám, de gyönyörű vagy! Ugye, nem komoly a kapcsolatod az én különc bátyámmal? Mióta jártok? Hú, de gyönyörű vagy! Ó, ezek a szemek! Szánj meg, és mondd, hogy csak úgy lötyögtök! Ugye, igazából nem is jártok, csak... – Szinte percre pontosan egy napja járunk – szakította félbe a lány. A szexis férfiarc izmait megrángatta a nevetés. Elmira csodálva nézte, ahogy két mosolyránc zárójelbe zárja a szép, de vékonyabbá vált szájat, míg a mondandója újra meg nem vastagította: – Egy napja? Az még nem kapcsolat, szépségem, csak... – Öt perce sem vagy itt, de már most unlak! – morgott újra Lorenzo. – Pisilj és menj! – Ne dobj már ki, Tesókám! Csurgatok és átdumáljuk! Az öcs megpaskolta a tőle fél fejjel kisebb bátya arcát, és kilépett a konyhából. Elmira látta, hogy Lorenzo szemét a düh rángatta, de nem az foglalkoztatta, hanem amit közvetlen előtte látott a konyhából kilépő férfi tarkóján. „Copfja van! Picike, de copf! Imádom a hosszú hajú pasikat! Vajon meddig ér a haja, ha kibontja? Izgatóóó! Ó, de nagyon...” – Csak hugyozzon, és úgy dobom ki, hogy a lába... „Hogy? Ki akarja dobni? Jaj, ne! Egyik az, hogy baromi dumája van, a másik meg, hogy ne már miattam...!” Félbehagyta a gondolatmenetét, és két kezét Lorenzo mellkasára téve, kérdezett: – Máskor meg szoktad engedni neki, hogy itt maradjon? – Igen, de... – Akkor most se dobd ki, mert engem zavarna, ha csak miattam tennéd! – Miért, tetszik neked? – kérdezte gúnyos megbotránkozással. – Természetes, hisz nagyon hasonlít rád, de nem azért mondtam! Egyszerűen nem akarom, hogy miattam tedd ki! Csinálunk neki egy kávét, dumálunk egy kicsit és annyi! Estére már nem lesz itt. Lorenzóból lassan kezdett kiszállni a méreg. A düh ráncait kisimította a nyugalom. Tenyerei közé vette a lány arcát, és megcsókolta a száját. Elmira elmerült az érintésben, és még azt sem hallotta meg, amikor Valentino lehúzta a vécét. – Látom, finom lesz a kávé! Én is így szeretem! – nevetett fel az ajtóban megálló vendég, majd kacsintott egyet. – Te is, szépségem? A két ajak szétvált. Elmira lehajtotta a fejét, de érezte, hogy mosoly cirógatta végig az arcát. Valentino megállás nélkül zúdította a bókjait, amíg Lorenzo rá nem szólt, és a kezébe nem nyomta a két darab kávéscsészét, amin a lány nagyon elcsodálkozott. – Te is két külön csészéből iszod a két kávét? – Ahogy azt kell, szépségem! Csak nem te is? Úgy a legfincsósabb, ugye? Teljesen más ízhatást kapok, mintha vödörbe tennék elém. És jobban be is lehet osztani. Mindig tudom, mikor érek a

feléhez, és rögtön utána készítem is a szivarom. Az az egyetlenegy olyan dolog, amit a bratyeszemmel imádok csinálni! Nagy különc a csávó! De csak tudhat valamit, ha téged, egy ekkora bombázót elcsábított. De mondj már valamit! Miért csak én.... – Mondanék, ha hagynál szóhoz jutni! Tudsz róla, hogy folyamatosan beszélsz? Hogy nem fárad el a nyelved? – Ó, szépségem! Az nagyon jól jár ám! Dicséri, aki csak érintkezik vele! A szemedből azt olvasom ki, hogy te is szeretheted a huncut dolgokat! – Valentino! Fog már be, könyörgök! – tette kezeit a fejére Lorenzo, majd elindult öccse felé, és vad gesztikulálások közepette kérte, hogy üljön le a nappaliban. A férfi hátrált, de csöndbe egy pillanatra sem maradt. Percek alatt hangos beszéd járta át a házat. A lány a konyha előtt állva nézte a testvérpárt, és nagyokat nevetett. – Te nevetős kiscica vagy! – kacagott hófehér fogait ragyogtatva Valentino. – De szeretheted a hülyeséget! Meg tuti, hogy mindent, ami fincsós! Tetőzzük a jókedvet egy kis borral! Hoztam! Koccints velem, kiscica! Szivarozni szoktál? Vagy cigizel talán? Én nem, de van nálam, mert a zsebembe maradt a barátomé, Donatellóé! Meg kell ismerned a tagot, ő is löki ám... – Nem kell megismernie senkit, aki hozzád kötődik! – morgott Lorenzo. Elmira az óriási kavalkád közepette az sem tudta, melyik férfire figyeljen. Csak állt, és a szeme egyikről a másikra ugrált, miközben mosolyráncai többet mélyültek, mint a huszonkét és fél év alatt. Csend nem lett, de egy boros és egy pezsgősüveg társaságában csak körbeülték a nappali asztalát. – Minek a pezsgő? – informálódott Valentino. – Elmira nem szereti a bort. Inni se nagyon szokott, de néha egy-egy korty pezsgőre... – Olyan nem létezik, hogy valaki ne szeresse a jó szicíliai bort! – akadt ki Valentino, majd felállt, és annak a fotelnek a karfájára telepedett, amin a lány ült. – Talán szűk volt a hely? – kérdezte mérgesen Lorenzo. De az öcs nem figyelt rá. Elsimította a lány arcából a hajszálakat, és a dús koronáját megdicsérve a bort kezdte magasztalni. A szépség hiába mondta, hogy már kóstolta, és nem ízlik neki, a rámenős férfi tovább erőszakoskodott: – Fogadjunk, hogy ilyet még nem ittál! – Nem, de hasonlót már... – Cicám, a hasonló dolgok nem azonosak! Elmirának roppant szimpatikus volt a férfi, de már elege volt abból, hogy örökké félbeszakította. Testével szembefordult vele, és kieresztette határozott hangját, de az előző megszólítás miatt nyelvére egy másik pattant: – Tigrisem, … – Ó, az én lennék?! Hogy egyelek meg, te szépséges cicuska, én mindjárt... A lány felállt, kivette a férfi kezéből a poharat, és az asztalra csapta. – Hallgass már el egy kurva percre! – Bocsánat, Cicám, csak az előző jelződ... Ugye, azt nekem mondtad?! Ó, hívnál úgy? Olyan cirógató és... – Te, ha nem hallgatsz el, esküszöm... – Jó, jó, jó! Már be is fogtam! Beszélj csak, Cicám, de hívj Tigrisnek! A lány várta, hogy a férfi valóban csendben lesz-e, és igen: megtörtén a csoda, elhallgatott. – Tehát ott tartottam, Tigrisem, hogyha még egyszer közbevágsz a mondatomba, én fogom magam, bevonulok a hálóba, és csak akkor mászok ki onnan, ha már hazahúztál! Ez idáig világos? Síri csend lett a házban. Elmira választ várt, amit csak késve, érdekes formában kapott meg: – Most beszélhetek? – kérdezte, miközben hosszú, de nem túl nagy szemei összehúzódtak. A lány óriásit nevetett, mire Valentino is megmutatta gyöngyfogait, amelyek szinte teljesen tökéletesek voltak, pusztán a felső, bal oldali metszőfoga volt egy parányit hosszabb a többinél. – Igen, Tigrisem, most már beszélhetsz! – Ó, dupla, nagy köszi neked, Cicám! Ez a becézés...! Tűzbe hozol... – Nem mindegy, mit dumálsz, öcsikém!

– Tudtad a tesómról, hogy átkozottul féltékeny tag? Elmira nagyon elcsodálkozott Valentino mondatán. Ilyen oldalról még nem ismerte Lorenzót. Persze, nem volt biztos abban, hogy a nagy dumás öcs igazat mondott, de még a bátyt sem tudta letesztelni, hisz bimbódzó kapcsolatuk alatt Valentino volt a harmadik ember, akivel beszélgettek. Picit megijedt, mert gyűlölte a féltékenykedést. Reagálni akart a közlésre, de Lorenzón, általa sosem látott harag lett úrrá. Felpattanva üvöltözni kezdett, és menten ki akarta dobni testvérét. Valentino elnézést kért tőle, de Lorenzo utána sem nyugodott meg. Kiabálását ordítássá hatalmasította. Elmira nem volt hozzászokva a veszekedéshez, mert szülei álomházasságában talán öt évente egyszer, ha tapasztalt vitát. Bedugta a füleit, de az rajta nem segített. Egyetlenegy lehetőséget látott csupán, hogy távozik. A bejárati ajtóhoz ment és belebújt a cipőjébe, majd lenyomta a kilincset. Nem tudta, hogy annak nyikorgására, netán a besuhanó szellő figyelmeztetésére, de a vita könyörgéssé alakult. A marakodó testvérpárt összekovácsolta a megrettenés, és egyszerre, de a lármát megtartva könyörögni kezdtek a szépségnek, hogy maradjon. Ám ő attól még mérgesebb lett, és egy akkorát ordított, hogy talán a város is annak hatására kezdett éledezni: – Kuss! Iszonyatosak vagytok! Elviselhetetlenek! Felőlem vitázhattok kedvetekre, de akkor én elhúzok! – Már be is fejeztük! – mondta halkan Valentino, majd bátyjára nézett. – Még egyszer bocs, Tesókám! Nem akartam, csak kicsúszott! Tényleg túl sokat dumálok, de én... Elmira a szája elé tette mutatóujját, mire a vastag száj felhagyott a mozgással. – Tigrisem, bírom a dumád, de lassíts! – Úgy lesz, Cicám! Ígérem, csak maradj! Kérlek, maradj! – A szép, szív alakú arcforma ellágyult, a könyörgő szemek még jobban összeszűkültek, és mindkét szemhéj egybeolvadt a dús, vastag, halántékig nyúló szemöldökkel. A lányból egy sóhaj suhant a férfiak felé, amit Lorenzo kapott el. Szerelméhez lépett, és két karjával átölelve kérte, hogy maradjon. Szája kinyílt, feje billent, de dőlni már nem engedte Valentino hangja: – Légyszi, Tesókám, ne! Légy már tekintettel rám is! Hat napja csak a markom van. Lorenzo a lány szájába fújta borszagú leheletét, és öccsére nézett. – Az egy hetet felejtsd el, de maradj még egy kicsit! – Hát...! Az is valami! Meghívlak titeket vacsizni! – Honnan van pénzed? – kérdezte gúnyosan Lorenzo. – Kösz az égetést! Van még az örökségből! Zöldségen tengődsz, Cicám, vagy jöhet a tészta is? Csak azért, mert álomszép tested van! Üljünk vissza, és mesélj magadról! Kérsz bort?... Elmirát düh öntötte el, de mivel izgatta a férfi lénye, úgy döntött, ad neki még egy esélyt, hogy visszavegyen a folyamatos beszédéből. Lerúgta cipőit, ellépett Lorenzótól, és lassan haladt Valentino felé. Megállt előtte, és tíz ujjbegyével, óvatosan a mögötte lévő fotelbe lökte. Felhúzta combjain a szűk szoknyát, és szemből az ölébe ült. A férfi vastag szája egy csöppnyit megremegett, majd szétnyílt és megállt. – Mit művelsz? – kiáltott Lorenzo. De a lány ügyet sem vetett rá, Valentino kikerekedett szemét nézte. – Jól figyelj rám, Tigrisem! De meg ne szólalj!!! Öt éve élek az őseim nélkül. Nagy kislánynak érzem magam. Olyan embernek, aki képes eldönteni, mi jó neki és mi nem. Ha egyszer azt mondom valamire, hogy nem szeretem, akkor mérget vehetsz rá, hogy nem szeretem! Ha azt mondom, hogy nem kérek, akkor nem kérek! Igen, őrülten szeretem a hülyeséget, és mindent, amiről a szemem azt sugallja: fincsós! Lételemem a kacérkodás! Kegyetlenül imádok kefélni! Imádom a pasikat, és azt, amit a gatyájukban hordanak! Ezért pár darab járt már bennem, de azt ne képzeld, hogy idejössz a macsó dumáddal, és én elolvadok tőled! Ha érdekel valami, ami velem kapcsolatos, kérdezd meg! De csak akkor, ha tényleg érdekel! Elhadarod a kérdéseidet, de valójában csak süketelsz, mert sosem várod meg a választ! Ne szólj hozzám, ha nem akarod hallani a hangomat, de ha mégis, akkor tanulj meg elnémulni! Nem érdekel a vagány szöveged, mert azzal engem nem lehet lekenyerezni. Igen, elmehetünk vacsizni, mert imádom a tésztát, de közbe egy percig se hidd, hogy bepezsgőzök, és te kiliheged magad rajtam! Tény, hogy csak egy napja, de a bátyáddal vagyok. Jól

érzem vele magam, mert nagyon rendes, érzéki pasi! Tehát, elmegyünk vacsorázni, utána mi idejövünk, te pedig haza, mert még füldugóval sem tudnál aludni tőlünk. Hiszen nem a te farkadon fogok lovagolni, hanem a bátyádén. Tehát, ne görcsölj az udvarlással, mert hasztalan próbálkozás! Értesz engem, Tigrisem, vagy kifejtsem másként is? Valentino nem szólt semmit. Úgy meredt a lányra, mintha a szavai megbabonázták volna. Elmira a hallgatást igennek vette, és le akart szállni a férfi öléből, de ő megfogta a combjait. – Ne siess annyira, Cicám! Visszaveszek a sok dumából, de azért én is hadd beszéljek már! Jól lököd a frankót, rohadtul tudod, hogy kell lebénítani egy csávót, de most, hogy már nem kapkodom a levegőt, hadd nyögjek két szót! Értem én a dörgésed, de arra még te sem tennéd le a nagy esküt, hogy az én bátyuskám mellett fogsz megőszülni. Nincs más dolgom, mint kivárni, míg szakítotok, utána pedig úgy keféllek szét, ahogy még sosem voltál! Értesz engem, vagy játsszam is el? – Befejeznétek??? – ordított Lorenzo. – Mindjárt! – nézett hátra a lány, de rögvest fordult is vissza, hogy a számára egyre vonzóbb férfit lássa. – Minden világos, Tigrisem! Nem születtem jósnak, de a jelek szerint te annak képzeled magad! Javaslom, hogy még mielőtt nagyon elbíznád magad, nézd meg újra a kártyáidat, nehogy hatalmasat koppanj! És most vedd le rólam, a kezed, mert még a végén összekened a gatyádat! – Valentino arcán már nem ült meglepődés. Megtette, amit a lány kért, utána elmosolyodott. Elmira felállt és visszamosolyogva kíváncsiskodott: – Áll még a meghívás, Tigrisem? – Naná, hogy áll! És vacsorázni is mehetünk! – mondta kacsintva. A szépségből ismét egy hatalmas nevetés szakadt ki, amit átadott Valentinónak is. De Lorenzo örvendezés helyett nagyot büfögött, majd elnézést kért. A két nevető arc elkomolyodva kérdezte meg, hogy jól van-e. Lorenzo bólintott, de közölte, hogy kicsit émelyeg a gyomra, ám hitte, a hideg szőlőnedű helyrehozza. A tréfát teljesen félretéve körbeülték az asztalt. Mindhárom ember kezébe egy-egy pohár került. Lorenzo ivott először, majd újra böffentett. Elmira viszont azt már semmibe vette, mert a pezsgő buborékjaiból próbálta kiolvasni, milyen lehet a csábító arc, ha nem feszíti hajgumi. – Khm! – köszörülte meg a torkát Valentino. – Szóval, dohányzol, Cicám? A lány várt, hogy lesz a folytatása a beszédnek, de nem lett. Nem tudta, hogy Valentino ennyire könnyen nevelhető ember-e, vagy csak visszavett magából, mert sejthette, hogy másként nem ér célt. De a férfi személyében egy új, számára ismeretlen lényt vélt felfedezni, akit tanulmányozni akart. – Ha kérnék egy szálat, de közben azt mondanám, nem bagózom, kiakadnál? – Nem, mert az előbb már átéltem életem legnagyobb sokkját – felelte kacsintva. – És ha nem a legnagyobb volt? Ha a jövő még triplán triplázhatja? – Ó, ha sokszor találkozunk, előfordulhat, de abszolúte nem bánnám! – Valentino, a mondatát zárva lecsatolta karcsú derekáról az övtáskáját, és kihúzta rajta a cipzárt. Elmira nézte szép, ápolt körmeit, amit képzelőereje a csiklójára tapasztott. De orcáin csattanó fantáziapofon felhívta a figyelmét az elé nyúló cigarettára. Magához húzta, és a szájába véve hajolt a tiszta körmöket megvilágító láng felé. Érezte szemhéján Valentino tekintetét, de ő csak a tüzet figyelte. Aztán a hálája egybeolvadt Lorenzo büfögésével. – Te, Tesókám, jól vagy? Lehet, hogy elkaptad a vírust? – Hagyjál már! – kiáltott Lorenzo. – De nincs kizárva – szólat meg a lány. – Otthon is tombol valami hányásos-hasmenéses... – Istennőm, legalább te ne kezdd el! – Tesó, semmi rosszat nem mondtunk! Vírus van. Edmondo is szenved tőle. Bárki elkaphatja! Na, most okosat mondtam, Cicám? – Nyami-nyami! – Ó, hogy egyem az édes hangodat is! Honnan hozod... – Valentino visszahőkölt a mondatától, mert bátyja gyomra oltári robajt csapott. Lorenzo felállt, és elnézést kérve szaladt a fürdőszoba felé. – Mindig, mindent elkap – közölte Valentino, kivételesen testvérét bámulva, de mihelyst zárult az ajtó, a lányra nézett. – Nem ülsz megint az ölembe, Cicám? Elmira felnevetett. – Nem, Tigrisem, az előbb már kidoromboltam magam! – kacsintott, majd slukkolt a cigarettából.

Valentino előbb egy nagyot kacagott, aztán sóhajtott. – Hogy tudnak meglenni a kanok a közeledben? – Ahogy te. – Á, feszengve! – nevetett újra. – De ne hülyüljünk egyfolytában! Nos, tetszenek a csíkjaim? – Megint kártyáztál? Valentino nevetését Lorenzo öklendezése zavarta meg. Elmira látta, ahogy a gyönyörű szemöldökök elszöknek a halántékról, hogy a másik végükön összecsókolózzanak. Ám újra érezni akarta magán a férfi tekintetét, ezért megkérdezte, mit dolgozik. – Édes-mézes-krémes sütiket formálok. – Mit süketelsz már megint? – csodálkozott, és talán még a csikket is tátott szájjal oltotta el. – Cukrász lennél? Nem hiszem! – Pedig az vagyok! De miért furcsállod? – Nem is tudom...! Más munkát jobban el tudnék képzelni neked. – Rakodómunkás? – kérdezte hunyorogva, de mosollyal. – Nem! Nem, nem, nem! – tiltakozott nevetve. – Gyönyörűséges vagy, Cicám! – sóhajtotta váratlanul, miközben valós komolyság ült az arcán. – Köszönöm szépen! – mondta halkan, de a mesebeli szemektől még mindig nem tudott észhez térni, és hogy egy parányit elterelje a figyelmét, kortyolt egy csepp pezsgőt. Kiváló hallása folyamatosan fogta Lorenzo öklendezéseit és szélgörcseit, de csak az előtte ülő férfire akart figyelni. – És van saját cukrászdád? – Jaj, nem! Szeretnék ugyan, de nem tudok úgy spórolni, mit a bratyeszom. Túlságosan nagy lábon élek. – Sokba kerülnek a csajok? – Valahogy úgy! – válaszolt nevetve. – Miért nem keresel komoly kapcsolatot? A strigulákra hajtasz? A férfi szemei annyira komollyá váltak, hogy a lány már-már megrémült tőle. Ám férfiasan mély hangja megnyugtatta: – Nem úgy indult – mondta halkan, miközben a keze körkörös mozgatásával megkeverte a poharában lévő bort. – Valakit egyszer nagyon megszerettem, de lelépett az egyik cimbimmel. – Sajnálom, de... Egy nő miatt leírod az összeset? – Mondjuk! De inkább te... És te? Vagyis... – a férfi arcára bánat ült, de a bor ereje visszatérítette önmagához, és tovább beszélt. – Te hogy állsz a komoly kapcsolatokkal? – Ahogy te! Talán még súlyosabb vagyok, mert beleszerettem a barátnőm vőlegényébe! De könyi, beszéljünk másról! És ne kérdezz semmit az ipsével kapcsolatba! Ő is belém zúgott...! Szegény, mármint Lorenzo! Nagyon rázendített! – Igen. A szaglásom nagyon jó, viszont a fülem nem annyira, de ezt a robajt egy süket is hallaná! – sóhajtott együttérzően, majd hozzáfűzte: – Állítólag egész Európán átsöpör a vírus. A valóban fennálló járvány volt a témájuk, úgy három percig, amíg Lorenzo ki nem ment a fürdőszobájából. Arca fehér volt, mint a hagyományőrző menyasszony ruhája, de megkönnyebbülés ült rajta. A fotelbe roskadt, de csak a kínjairól tudott beszélni, amivel jócskán lopott a két vendége hangulatából. Sőt, azzal még többet, hogy újra szólította a természet. Elmira nem akarta tovább hallgatni az öklendezéseit, ezért inkább kiment a konyhába, azzal a szándékkal, hogy főz egy újabb kávét, de az öcs sem maradt a nappaliban. A lány mögé állt és kérdezett: – Kettesben egy vacsi? A mondaton még az igen kacér lány is kiakadt. – Nem! Megvárjuk! – jelentette ki a kávéfőzőt kiürítve. – De elrontja az esténket. – Akaratán kívül, és akkor is megvárjuk! – Legalább sétáljunk egyet! – kérte, a lány haját megérintve. – Nem! – közölte határozottan, miközben úgy lépett arrébb, hogy a fém konyhapulton húzta maga után a kávéfőzőt. – Hát, jó...! De egy kis aperitif...?

– Ne már! Nem szoktam rövidet inni! – nyögte, de magában úgy gondolta, miért ne, ezért alig telt el két másodperc a mondatai között. – Na, bánja fene! De akkor sem fogsz rajtam lihegni! – Ó, Cicám! Hosszú még az este! Más lány lehet, hogy megsértődött volna a mondaton, de Elmirát kacagásra serkentette. A férfi kivett a hűtőszekrényből egy üveg pálinkát, és két pohárba öntött belőle. A szépség felhúzta, de hajszál híján Lorenzo után szaladt. Ám tudta, a fürdőszoba foglalt, ezért a mosogató csapja fölé hajolva próbálta enyhíteni az ital okozta maró hatást, Valentino pedig bort kortyolva mulasztotta el krehácsolását, és rögtön utána lezárta, illetve elrakta az üveget. Igazi megmentőjüknek viszont a kávé bizonyult, amire Lorenzo épphogy rápislantott, máris szaladt vissza a mosdóba. Elmira egyre idegesebb lett, hisz nagyon sajnálta a férfit. Orvost akart hívni hozzá, de ő – talán csak a vécével – üvöltve jelentette ki, hogy nincs rá szüksége. Valentino a torkát megköszörülve hívta fel magára a figyelmet, és újra felvetette, hogy amíg bátyja a vécékagylóval ordibál, addig ők nyugodtan sétálhatnának egyet. A lánynak jobb kedve lett a kacér pillantástól, de semmiképp sem akarta megadni magát, ezért így felelt: – Be kéne csajoznod! – Azon vagyok, Cicám! – nevetett fel. – Figyu, ha a bátyád jobban lesz... Szóval, én már látom a mai este végkifejletét. – Én érezni is szeretném! – mosolygott a szemöldökei felrándításával. Elmira nevetve beszélt: – Ha jól hallottam az előbb, hat napja nem keféltél! – Ej, de pimasz, imádnivaló Cicuska vagy! – kacagott, majd elhúzta a derekától kék sortja gumiját, és sóhajtozva nézte, amit a szövet takart. – Úgy mutatja a menetek számát és idejét, mint a fa gyűrűi a korát? Valentino a térdeire csapva nevetett. A lány szeretett volna elmerülni arcizmai rángásában, de kinyílt a fürdőszoba ajtaja. – De jó kedvetek van! – Te még élsz? – kérdezte csodálkozás nélkül, és a sortját elengedve Valentino, de ismét nem érdekelte a válasz, mert a lányra nézett. – Én elmondtam az előbb, hány nap marad ki. Neked? – Voltak szeretők, akiket vissza-visszaengedtem, így a négy napos stukával együtt öt – válaszolt szemrebbenés nélkül. – Mikorra várod a... – Feledésbe merült a megkezdett a kérdést meg a választ, mert Lorenzo ahogy kijött, úgy szaladt is vissza a mellékhelyiségbe. A lány sóhajtott egyet, majd megitta kortynyi pezsgőjét, utána tálcára pakolva a koszos poharakat, kiment a konyhába, és teleengedte vízzel a mosogatót. Tudta, hogy akad majd kísérője, de akkor sem bírta tovább, közvetlen közelről hallgatni a beteg szenvedését. – Menjünk el kettesben! – állt meg a mosogató előtt szorgoskodó mellett Valentino. – Nem, mert megbántanánk! – tört fel az őszinte válasz, amit sebtében meg is bánt, és próbált eltérni a tárgytól, de már késő volt, mert a férfi átlátott a szitán. – Csak azért? – kérdezte. Ám nem érkezett semmilyen felelet, ezért a lány, valamint a mosogató közé állt, és átfogta a darázsderekat. Elmira pulzusa szapora lett, de nem engedte, hogy toronymagasra szálljon. Levette a derekáról a két kezet, és arrébb lépett. – Igen, csak azért, de kérlek, engedj elmosogatni! Valentino oldalazva ment odébb, és a vízcsap felé mutatott. Elmira bólintott, majd munkához látott. Igen meglepődött, amikor a szép kéz elkezdte öblögetni az elmosott poharat, és a mosogató fölötti szekrénybe tette, hogy lecsöpöghessen róla a víz, de nem szólt semmit. Valentino viszont fájlalhatta a csendet: – Azért fojtod el a vágyaidat, hogy más ne szomorkodjon? – Igen! Létezik hűség is a világon! – Hm! Én már nem hiszek a mesékben, de nem szeretném, hogy miattam te se tedd! – Elmira nem nézett segítőtársára, csak folyamatosan bólogatott, miközben ízlelgette a fenséges szavakat. De Valentinónak annyi bőven elég lehetett a komolyságból, mert egészen mást mondott: – Folyamatos

erekcióm van a közeledben. – A lány akkorát nevetett, hogy kicsúszott a kezéből az egyik csésze, és hangosan koppanva ért a mosogatóvíz aljára. – Nevess csak, de megsúghatnád, hogy hogy van a te bugyid? Nedves lett? – faggatózott kacsintva. – Lököttke vagy, Tigrisem! – kacagott tovább. – Meglepődnél, ha meglátnád! – Ó, ezt bárhogy lehet értelmezni! Nincs mit tenni, meg kell néznem! – rikkantotta, és ölébe kapta a nevetve sikító szépséget. Átgázolt vele a nappalin, és az artikulátlanul üvöltve morgó bátyja ágyára fektette, majd ráhasalt. – Mit csináltok? – zengett Lorenzo hangja. – Csak pótollak, mert ki tudja, te mikor leszel újra férfi! – kiáltott vissza Valentino, majd a lányra nézett. – Hihetetlenül szép vagy, Cicám! – Te meg hihetetlenül pofátlan! Van vér a pucádban, azt meg kell hagyni! – mondta, de egyáltalán nem bánta a helyzetet, amibe a macsó sodorta. – Nemcsak ott. Más is megtelt vele. – Akkor most kimászom alólad, mert úgy látom, az agyadnak még többre lenne szüksége! – Ne! Ne, Cicám! – kérte tüzes tekintettel. Elmira nem merte elengedni magát, mert nem tudta, mit eredményezne a gyengesége. Próbált józanul gondolkodni, és aszerint kérdezni: – Miért, vetkőzzek? Mit vársz tőlem, amikor többször is közölted, hogy többé nem hiszel a nőkben? – Nem tudom, Cicám! De azt igen, hogy irtóra klassz csaj vagy! Vagány, nyílt, vicces, kedves, izgató, gyönyörű, tele vagy élettel, izzassz a tűztől és... – Most meg miért vagytok csöndben? – kiabált Lorenzo, de már öklendezés nélkül, ám csak az égiek tudták, miért nem válaszoltak neki. Valentino leszállt az ágyról, és kezét nyújtotta a lány felé. Elmira megfogta a jobbjával, a baljával pedig az ágyra támaszkodott és felállt. Nézte a férfi szemét, és érezte, hogy kábulat kezd lüktetni ereiben. Felemelte a kezeit, és Valentino tarkójához nyúlt. Megkereste a gumit, ami összetartotta a haját, és óvatosan lehúzta a copfról. A tincsek lassan, fellélegezve váltak szét egymástól. Beletúrt, hogy eligazítsa, mire a selyemszálak egyenként megsimogatták a kézfejét, majd teljesen szétváltak. Leengedte a kezeit maga mellé, és nézte az egyenlőtlen, félhosszú hajszálakat, amelyek szétállva, kisfiús bájjal, de ugyanakkor szexis férfiassággal ajándékozták meg az előtte álló, égi tüneménynek látott embert. Valentino kicsit hegyes, de nem hosszú orrán a lyukak egyre szaporábban tágultak ki, ahogy megszólalt: – Megszédítesz! – Nagyon szép vagy, Tigrisem! De tényleg nem szabad elvenned a mesékbe fektetett hitemet. – Nem akarom, Cicám, de segíts, hogy én pedig visszaszerezzem! Adj esélyt nekem, hogy... – Nem tudom, miért hallgattok annyira odakint, de azt hiszem, lázam van. – Elmira ellépett Valentinótól, és elindult a fürdőszoba felé. Szólni akart, de Lorenzo lehúzta a vécét, és kiment a mellékhelyiségből – Istennőm! Kérni szeretnék valamit, de ne bántódj meg! Szeretnék egyedül lenni! – Elmira legkevésbé sem erre a kérésre számított. Ellenkezni kezdett, és orvost akart hívni, de Lorenzo hallani sem akart róla. Csak arra vágyott, hogy remegő testét elteríthesse az ágyán. A lánynak fájt, hogy úgy kellett magára hagynia, de nem volt választási lehetősége. Cipőjébe bújt és hallgatta, amit a beteg az öcsétől kért: – Légy szíves, vidd haza Elmirát, mert féltem a volt barátjától! Várd meg míg bezárkózik, de aztán te se gyere vissza, menj haza, mert most terhes minden társaság! Utána szerelmére nézett, és gyötrődő szemeivel, akadozva mozgó szájával közölte, hogy mennyire szomorú, amiért még egy búcsúcsókot sem adhat. Elmira válasza ismét elmaradt, mert Lorenzo a szája elé csapta jobb kezét, és futott vissza a mosdóba. A két vendég, a házból kilépve, Valentino autójába ült. A lány bambán nézte a kék bőrkárpitot, és talán egy szót sem szólt volna, ha az autót elindító férfi nyelve nem lett volna örökös pörgésben: – Rögtön vacsi, vagy előbb strand? Elmira a bolondos kérdéstől egy pillanatra elfeledte, miként hagyta otthon barátját, és felkacagott, de közben rázta a fejét.

– Nem, vigyél haza! – Ott akarod? – Igen, a strandon megláthatnak! – felelte végeláthatatlannak tűnő nevetéssel, de Valentino sem másként válaszolt: – Igazad van! Cél az ágyad! – Lököttke vagy, Tigrisem! – Mindjárt megérezheted, milyen jól lökök! – Ó, ez ám a magabiztosság! De valami azt súgja, igazad lehet! – Köszönöm, de te se lehetsz semmi numera! – Ezt is a kártyáid súgták meg? – Nem, ezt a szemedből olvasom ki. – Hoppá, ennyire őszinte lenne a tekintetem! – kacsintott, de utána is ő beszélt, mert útkereszteződéshez értek, és magyaráznia kellett, hogy jutnak el a házához. Már csak egy egyenes utca volt hátra, a teljesen felébredt, de a hangos nyüzsgést még mellőzni kényszerült városrészben, amikor Valentino kérlelni kezdte: – Hadd menjek be! – Semmi értelme! Bármit is tapasztaltál vagy láttál a szememben, nem fekszem le veled! – Lehet... Figyelj, Cicám! Most hulla komolyan! Tényleg nem hülyülök! Csak úgy dumálni! – Kezdőnek nézel? – Nem! Látszik rajtad, hogy értesz a kanok nyelvén! Tényleg csak úgy dumálni! Veled az is szórakoztató! – Mi tagadás, veled is! Na jó, de tényleg viselkedsz! – Csajfaló becsszóra! – ígérte kacsintva. – Ez hihető volt! – állította nevetve. – Legyen, Tigriske, de ha nyomulni fogsz, többé szóba sem állok veled! – Nagy zsaroló vagy, de el kell ismernem, célba értél vele! – mondta, majd leállította az autót, és a lány felé sóhajtott. – Nagyon sokszor szeretnék még szóba állni veled! – Detto, de a túloldalon lakom. – mutatott jobbra. – Miért itt álltál meg? – Óvom a hírneved! – kacsintott a szexis szem. – Nyami-nyami! – kacsintott vissza a lány. Amíg a házba nem értek, Valentino a kislányos, játékos hangot dicsérte; majd azt nézte, a szépség hogyan pördült körbe a tágas nappalijában. – Na, ez volna az örökölt, ragusai kecóm! Érezd otthon magad! Egyél... Hopp, kajám nincs, mert úgy volt, Lorenzónál alszom... Jaj, hogy lehet szegényke? Főzzek kávét? Iszol bort?... – Ragályos lehet a dumálásom! – nevetett fel Valentino. Elmira akkor kapcsolt, hogy tényleg megállás nélkül, össze-vissza beszélt. Leállította nyelvét, és hallgatta a férfit, mert sejtette, hogy már ő is nagyon mondaná a magáét. Ez tört fel belőle: – Ezt nevezem én kecónak! Szép, modern berendezés! Az utcáról nem is tűnik ilyen nagynak, mert ott csak egy ablak látszik. De ezek az óriási, udvar felőliek – szólt a jobbra mutatva – nagyon világossá teszik. Meg a halvány színek. – A lány kicsit meglepődött, mert nem számított arra, hogy azt a szeleburdi férfit az erotika szépségén kívül más is lefoglalja. Egy pillanatig csak állt, és figyelte, az ég alján lomhán vánszorgó, beszökött napsugarat mennyire elandalította az érintés, amikor Valentino mozduló arca csakis hozzásimult. De irigykedés helyett megköszönte az otthonára kapott dicséreteket, majd egyszerre mondta ki a férfivel, hogy feszíti a hólyagja. Ezen jót kacagva elindult a folyosója felé, és a kezével intett, hogy kövesse. Megmutatta, hol találja a fürdőszobát, ő pedig a vécébe telepedett le, de az ajtó becsukását fölöslegesnek tartották, mert egyszerre pisiltek. Valentino hangosan kezdett beszélni, de úgy tűnt, mintha csak magának szánta volna a mondandóját, mert így taglalta: – Pimasz, kíváncsi, rámenős, gazdag, tüzes, gyönyörű, rafinált, huncut, vicces és zabálnivaló Cicuska! – Hallottam ám! – nevetett a lány. – Ó, pedig direkt suttogtam! – viccelődött szintén nevetve a férfi. A párbeszéd itt megszakadt, mert a lány lehúzta a vécét, és megmosta kezét a pici mosdóban. Ő ért előbb a nappaliba, és bort bontott vendégének, de cserébe kért egy szál cigarettát. Leültek a

kanapéra, majd Valentino szorosan a szépség mellé csúszott, és karját a vállára tette. – Mi ez a mozdulat, Tigrisem? – Gondoltam, dumáljunk meghitten – mondta mosolygós hangsúllyal, miközben játszani kezdett a lány tincseivel. – Gyönyörű a hajad is! – Köszönöm! – mosolygott, már a férfire nézve. – Az a baj, hogy te is nagyon tetszel nekem! – Nem haragszom érte! – mosolyodott el a férfi szép szája is. – De attól még nem fekszem le veled! – Ezt a lemezt már sokszor meghallgattuk. Egyébként sem döntenélek meg – közölte somolyogva és kacsintva. Elmira felkacagott, majd hanyatt dőlt a díványon, és lábait a férfi combjára rakva szívott egy slukkot a cigarettából. – Az jó – mondta. – Akkor bármit csinálhatok! – Ami jólesik. Otthon vagy – közölte, de közben a szuszogása erősödött, és a formás lábak cirógatásába kezdett. – Ez most csak baráti simogatás? – Természetesen – erőltetett komolyságot, majd kérdő hangsúlyra váltott: – Megmasszírozzalak? – Csak nem masszőr vagy másodállásban? Vagy így szoktál kezdeni a csajoknál? – Nem! Anyukám vállát szoktam megnyomkodni, de ő szereti. – Akkor lehet róla szó! Ülve vagy fekve? – Az első menet fekve legyen, a második ülve. – Tetszik a sorrend! Először szeretkezni a legjobb, utána baszni! – Látom, érted a különbséget! – Mert akkora, mint dákó és dákó között! – Vagina és vagina között! Először én leszek fölül. Kapd le a fölsőd, és fordulj a hasadra! – A lány kacsintva harapta meg a száját, és megfordult. Nem tudta, mi lesz a huncutkodásuk vége, de nem is érdekelte, mert érzete: Valentino nagyon különleges ember. Megfeledkezve egy napos kapcsolatáról, hagyta magát az egyre hevesebben zubogó árral sodródni. Bedobta a kialudt cigarettát a hamutartóba, és a férfinek hátat fordítva, lekapta a ruhája felső részét, mire Valentino nyögve kiáltott. – Cicám! Basszus! Ó... én... Én nem gondoltam komolyan! De... – Ragyás a hátam, Tigrisem? – kérdezte, és a jobb csípőjét picit kitolva jobb kezén megtámaszkodva mosolyogva fordította oldalra a fejét. Nem látta Valentino arcát, de hallotta a reszkető hangszínét: – Meg ne mozdulj! Maradj így! Ó, anyám, de gyönyörű vagy! – Most mi van? Hogyhogy ne mozduljak? – kérdezősködött, de még a kisujja sem rezdült. – De nagyon gyönyörű vagy! Csodálatos... Lerajzolhatlak? – Te most szórakozol velem? – kérdezte, mialatt megemelte a bal kezét, és a hátáról a bal vállára húzta bőrét csiklandozó hajzuhatagát. – Nem, Cicám! Esküszöm, hogy nem! Ez az! Szent Isten! Jaj, de gyönyörűséges vagy! Ahogy a barátom, Donatello szokta, most én is úgy esküszöm meg a farkamra! Ne használhassam többé, ha kamuzok! Kérlek, Kiscicám! Hol találok papírt? – Ezek komoly szavak! Okszi, szívesen ülök modellt neked, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy rajzol egy lökött Tigriske! A hálóban, ami a folyosón balra az utolsó előtti ajtó. Tudod, budi, fürdő, háló, utána már csak a gardrób van. Az éjjeliszekrényben kutácolj! Miközben beszélt, hallotta, hogy a férfi lábai alatt dübörgött a padló, majd a suttogását: – Ó, hogy zabáljalak szét a bordó baldachinoddal együtt! Kókadj már le te meg! Hogy lehet annak a kibaszott féltékeny tesómnak ekkora szerencséje? De őt is elmarja majd, és akkor... Megszédültem tőled, Cicám! Kókadj már le, a francba is! – A lányt roppantul szórakoztató sutyorgást befejezve kiáltott egyet: – Cerka is kéne, Cicám! – Ugyanott, csak a fiókban. A legalsóban. – Megvan! Már csak egy szék kéne! Mondanám, hogy becsukom a szemem, és viszek a konyhából, de úgyis leskelődnék. – Egyáltalán nem biztos, mert te tényleg lököttke vagy! Nem megdugni, hanem lerajzolni akarsz!

– Ne cikizz már, Cicám! Mindjárt szétrobban a tököm, úgy kívánlak, de muszáj, hogy lerajzoljalak, mert gyönyörű vagy, és imádok rajz... Cicám, te szeretkezni... – Ne folytasd, Tigrisem! Csak ugratlak! Nem csalom meg a bátyádat. Na, széket találsz a hátsóteraszon, ami a folyosó végéről nyílik, de siess, mert zsibbadok! – Sietek, sietek! – hadarta, majd nyitotta a teraszajtót, csörgött a székkel, rögtön utána a kilinccsel, és a hangja legközelebb már a folyosóról hallatszott. – Itt is vagyok! – Mit nem adnék, ha láthatnám a szemeidet! – Már indulok is! – Ne! – kiáltott nevetve. – Inkább elképzelem! – A piszkos kis fantáziáddal, ugye?! Hopp, rezeg a telóm. – Cipzár nyikordult, egy semmitmondó közlés hallatszott, majd koppant a dohányzóasztal lapja, és nagy szén-dioxid mennyiség került a levegőbe. – Na, de most komolynak kell lennünk, Cicám! Tényleg! Kérlek szépen, ne mozdulj és ne beszélj! Leültem. Nézlek. Bámullak. Nem lehet eltelni a szépségeddel! Te nem láthatod magad hátulról. Erős, de egy cseppet sem túl széles csípőd óvja a törékeny derekad, amely fölött a formás hátadat a hibátlan, simogatásra, csókolgatásra született kreol bőröd fedi. Egy picit látszik a melled gömbölyű, álomszép formája... Jaj, de felzabálnálak, Cicám! Anyám, segíts! Sosem láttam még hozzád hasonló szépséget! És ez nem valami lököm a sódert, csajozós szöveg, egyszerűen közöltem a tényeket – sóhajtott, majd folytatta. – Csak az a baj, hogy nemcsak a kezemben lévő cerka kemény! Így nehéz lesz rajzolni, de muszáj, mert téged meg kell örökíteni! Persze, nem nekem kéne, hanem egy valódi művésznek, de most csak én vagyok itt! Biztos nem lesz olyan szép a rajz, mint... Jaj, Kiscicám! Megszédítesz! – nagy levegőt vett, kifújta. – Belekezdek. – Jó, csöndben leszek, csak előbb megköszönöm a bókokat! Nagyon szépek voltak, és igazán jól estek! Kicsit fura figura vagy! Nehéz eligazodni rajtad, de azt hiszem, őszintén beszéltél! – Nem vagyok ám én bonyolult tag, csak tényleg túl sokat dumálok! Valóban őszintén beszéltem, és megígérem neked, hogy veled mindig úgy fogok! De most tényleg csönd, Cicám, mert végre nem azon jár az agyam, hogy mekkorát vadulnánk az ágyban. Jelenleg csak az egyik cerkára koncentrálok. Szicília teljes erejével nekifeszült a hangos, esti életnek, ám a lány házában csend honolt. Furcsa volt számára, mert kora délután óta folyamatos, vicces beszéd babusgatta fülét. A papíron hirtelen, hosszan, zizegve szaladt végig a ceruza. Valentino sóhajtott egyet, majd vad szuszogásba kezdett. Lélegzése felizgatta Elmirát. Gondolatban, ceruza nélkül, ő is lerajzolta a férfit, majd megtekintette művét, amin az álló pénisz tarja a festőkartont. Elmosolyodott ábrándjain, de egy éles kanyart téve visszatért Lorenzóhoz. Rosszul esett neki, hogy távozásra kérte, mert nem szerette, ha egy férfi nem tudja elfogadni az esendőség tényét, mégis megértette, hisz ki örül annak, ha mások füle hallatára kell megszabadulnia a salakjaitól. Viszont újra felcsendült a fülében a szó, amit azon a délutánon másodszor hallott: "féltékeny". Ezen már jóval hosszabban időzött, mint a víruson, ami pár nap alatt átszalad az emberen, mert utálta a bizalmatlanságot. „De Phoebus is féltékeny ember lehet – folytatta eszmefuttatását. –, ha úgy görcsölt tegnap?! Jó, valamilyen szinten érthető – már ha az érthető, hogy mindenáron makacsul ragaszkodik hozzám –, de akkor is nagyon bántó volt! De már nem haragszom rá annyira, mert biztos, hogy csak elkeseredésében sértegetett! Bár lehet, hogy Valentino igen kellemes társasága miatt érzem kevésbé élesnek a hallott szavakat? Ő tompított volna rajta? Annyira mókás figura! A társaság középpontja lehet. És átkozottul izgató! Az tuti, hogy most nem rajzolgatna, ha szombat reggel hoz össze vele a sors! Vagy bármikor a nyár folyamán. Mint a szél, hagytam volna el érte Liviót. Jaj, Tigrisem, te is megszédítesz ám engem! De mit csináljak? Dobjam el a kedves bátyádat, mert megismerkedtünk? Nem is tudom...! Végül is, eléggé egy hullámhosszon vagyunk, és még semmit nem ígértem Lorenzónak. Mi lenne, ha megszeretnélek... Na, ne siess úgy, Elmira! Őt még totál nem ismered! Majd meglátjuk, mi lesz, mert remélem, többször fogom még látni, hisz ő is azt akarja. Na, eleget görcsöltem... Igen, görcsölök ám rendesen! Nagyon zsibbad a jobb karom! Mikor lesz kész a...” Valentino köhögött egyet, amitől a lány összerezzent. – Nincs mocorgás, Kiscicám! Kitartás, pár perc és kész vagyok! Sejtem, hogy nagyon zsibbadsz, de utána megkapod a masszázst, meg mindent, amit csak kérsz!

– Ó, de fini lesz! Pontosan mit is? – Hát a másik cerkát! Pillanatok alatt újra tettre kész lesz. Most alszik, mert az előbb kifolyt a leve! Bizony, kis boszorka, csak összekentem a nadrágom, ahogy megjósoltad. – A lány kacagása miatt pár pillanatra elnémult, de nem ő lett volna Valentino, ha nem zendít rá újra: – Ha tudnád, mik jártak a fejemben, míg rajzoltam...! Az is csoda, hogy nem a vadulásunkat örökítettem meg! Na, de kész is! Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, ez most, a te szépséged hatására mégis igen jól sikerült. Egy satír még a hajadra és... és... És kész is! Kész vagyok, Cicám! Mozdulhatsz. Beszélhetsz, és mindjárt élvezhetsz is! – A lánynak a nevetéshez mindig volt fizikális ereje. Jól is esett neki, hogy a kacagás kicsit megrázta testét, mert könnyebben mozdította jobb karját, és már nyúlt is fölsőjéért, amit magára húzva hallgatta Valentino vicces panaszait. Billentette csípőjét, és rögtön utána fordult is. Lassan nyújtóztatta ki lábait, és elterült az ülőgarnitúrán. Valentino a dereka mellé ült, megfogta felsőruházatának szélét, és elmosolyodott. – És most újra levesszük ezt a szexis pólócskát, és lerajzolom a cicikéidet is, csak előbb felzabálom mind a kettőt! A lány kacagva csapott az ujjaira, és elkérte a rajzot. A férfi picit félszegen, de odaadta neki. Elmira a kezébe vette és felnyögött, mert amit a papír mutatott, az igazi műremek volt. Felült, és a szavaival glóriát fényesített Valentino feje fölé, majd kiugrott a száján egy kérdés: – Megtarthatom? – Én is ezt akartam kérdezni – mosolygott kedvesen. – De legyen a tiéd! Örülök, hogy tetszik! – De ha neked is... – Kiscicám! Nem akarlak félbeszakítani, mert fontos lett, hogy minél többet halljam a hangodat, de tartsd csak meg! Lehet, hogy majd lerajzolom magamnak is. Vagy készítek egy aktot... – A mosolya megszakadt, és szája szép íve visszanyerte eredeti formáját. – Édes csaj vagy, Cicám! – mondta komoly szemekkel. Elmira lemerült a barna színű tó, kristálytiszta fenekére, és olyan boldogság mosdatta, hogy érezte, végleg ott ragad, ha azonnal nem ugrik ki belőle. – Köszönöm, Tigrisem! Te is édes hapsi vagy, de kérlek, menj most el! – Cicám, megígértem, hogy jól fogok viselkedni, és nem is... – Tudom, Tigrisem! Szuper voltál! Nem is benned nem bízom, magamban! Kérlek szépen, menj most haza! A férfi bólintott. Szemei szomorúak lettek, de nem mérgesek. Inkább még egy cseppnyi elégedettség látszódott bennük. Felállt, és meglepő módon kereste mindig hű cimboráit, a szavakat. Amikor azok kézen fogták, teletankolta tüdejét, és megszólalt: – Lehet, hogy idiótán fog hangzani, de örülök, hogy visszautasítottál! Nincsenek kártyáim, de a szemed tényleg nagyon beszédes. Vágy izzik benne, de neked nemcsak ösztöneid, akaraterőd is van. Minden mondatod, tetted és pillantásod segít visszaadnia a mesékbe vetett hitemet. Megsimogatta a lány arcát, és elindult az ajtó felé. Elmira lelkében újra háború robbant ki, de most még arra sem volt ideje, hogy fegyvernemet válasszon a harcolóknak. Nézte a távolodó derekat, amely völgyet formált a testen. – Köszönöm! – A férfi megfordult, de nem állt meg, hanem tyúklépésben hátrálva nézte a lányt. – Köszönöm az ámulatba ejtő szavaidat! Köszönöm, hogy láthattam közben a szemeidet! Köszönöm, hogy megismertelek! Köszönöm, hogy veled tölthettem a mai délutánt! – Te vagy a legkülönlegesebb ember, Kiscicám, akivel valaha találkoztam! Egy hamisan pimasz, ördögi vadmacska, és egy angyalian bájos lány! Egy ördöglány! Én is mindent köszönök szépen! Ajándék, hogy megismertelek! Az órák pedig, amiket veled tölthettem, kábulatosak voltak! Életem legkülönlegesebb, legtanulságosabb délutánja volt! Csókollak, Kiscicám! – mondta, majd két kezét a szája elé téve puszit dobott, de nem várta meg, hogy visszakapja, mert sarkon fordult és kiszaladt a házból. Kapkodása közben nem jól mozgathatta a kilincset, mert az ajtó résnyire nyitva maradt. A lány nem állt föl, hogy bezárja, csak ült tovább, és a férfi szavaival cirógattatta magát. Belezuhant az űrbe, amit a távozó hagyott maga után, és ha nem leng meg kezében a rajz, talán egész este ott rekedt volna. Szeméhez emelte a papírlapot, és nézte az alkotást, önmagát úgy, ahogy még sosem látta, amikor halk lépések ütötték meg a fülét. Az ajtóhoz kapta fejét, de nem az ment be rajta, akit

visszavárt volna, hanem Livio. – Helló, bébi! – köszönt, összegyűjtve arcán a ráncokat. – Egyedül vagy? – kérdezte, miközben körbenézett. – Hol a kukta? – hangzott az újabb kérdés, majd becsukta az ajtót, és elindult a lány felé. Elmirát a tavasszal többször is átélt, jól ismert félelem járta át, amit akkor tapasztalt, amikor volt barátja, Zsombor haverjaival tízszemközt maradt. Felugrott a garnitúráról, és kiabálva kezdett hátrálni, de azzal még jobban erősített Livio vigyorán. A férfi elkapta, és a vállára vette. A lány az öklével püfölte a hátát, de Liviót nem érdekelte. A szobába vitte, és a baldachin alá dobta. Ráült a derekára, és a mellkasát nyomva az ágyhoz szorította, miközben jobb kezével nadrágját gombolta. A szépség próbált felülni, de nem tudott. Rövid körmei nem voltak alkalmasak a karmolásra, de erős ujjai a marásra igen. De az nem segített rajta, mert Livio csak egy morgást hallatott, tovább nem foglalkozott a fájdalommal. Felhúzta a szoknyát, aztán két kezével megtámasztotta magát a lány karjain. – Én is dugtam azóta, ribancka, de a forró lyukadhoz nincs hasonló! Szétbaszom az agyadat is! – Elmira érezte, hogy a merev pénisz megérinti ölét, de csak két lehetősége volt, hogy elkerülje a megalázást: sikított, ahogy a torkán kifért, és úgy rángatta csípőjét, hogy a pénisz minél messzebb essen a hüvelyétől. – Ez az, bébi! Keverj, ahogy csak te tudsz! Annál jobb! Előbb így durranok el, utána te elfáradsz szépen, és egész éjjel, kedvemre foglak baszni! Orrba-szájba, ahogy... – Baszod ám a kúrva anyádat! – törte ízekre Valentino mély hangja Livióét. Az erőszakoskodó teste megemelkedve vált le a lányéról. Elmira összezárta combjait, és látta, hogy volt szeretője teste a földre esett, Valentino lába pedig lendült. Livio felnyögött, majd mint egy darab zsák, kirepült a szobából. A vállig érő haj lobogva libbent utána, ám a lány aztán már nem látta a férfiakat, de hallotta az olaszokat is megszégyenítő, cifra káromkodást. Valentino kiabált, Livio nyögött, majd csapódott az ajtó, és távolodtak a hangok. A szépség fejében kavarogtak a gondolatok. Nem értette, miért nincs járókelő, aki megfékezze a verekedést, és azt sem, percekkel korábban miért nem hallotta Livio autóját. A lárma tompult, majd megszűnt. Az ajtaja nyílt és zárult. A testén a rettegés, a folyosóján lábak szaladtak. Valentino lépett a szobájába, mégis felsikított. Felcsúszott az ágya sarkába, és az ajtónak hátat fordítva összekucorodva igazgatta szoknyáját. – Csak én vagyok, Cicám! Jól vagy? Ugye nem bántott? – Elmira akkor még tőle is félt, ezért ösztönösen magzattá gömbölyödött. Beszélni akart, de nem tudott. Valentino felkúszott az ágyra, és reszkető hang jött ki a száján: – Kiscicám, mondd, hogy nem bántott! – kérte, kezét a lány karjára téve. Elmirából kezdett távozni a félelem, de még összerezzent. Hol bólogatott, hol a fejét rázta, amíg a férfi mély, de kedves hangja lassacskán meg nem nyugtatta: – Cicám, kérlek, mondd, hogy nem bántott! – Nem! – suttogta, majd erőt vett magán, és hangosabban folytatta. – Hála neked, nem! Nagyon szépen köszönöm! Tudom, hogy most indul az este és a csajok is ellepik a várost. Nem akarlak megfosztani a csajozási lehetőségtől, de... – Kiscicám, csak akkor nem foglak félbeszakítani, ha nem beszélsz butaságokat! Hazaindultam, nem csajozni. Befészkelted magad a fejembe. Csak te jársz benne, úgy meg nem lehet csajozni. Szóval, hazaindultam, de eszembe jutott, hogy itt hagytam a telómat. Arra gondoltam, biztos valami hülye, átlátszó szövegnek fogod venni, és csak szidtam magam, meg azt a rozzant kütyüt, de... De most már áldom. Teljesen jól vagy, Kiscicám? – Igen! Köszönöm szépen! Én is áldom a kütyükédet. Figyelj, ha csak hazaindultál, nem maradnál itt egy kicsit, velem? – Ameddig csak akarod! És nagyon-nagyon szívesen! Az a rohadék... De ki volt az? Ismered? – Az exem! Megtennéd, hogy csak úgy átölelsz? De csak úgy...! – Örömmel, Cicám! A lány hallotta és érezte, hogy közelebb csúszik hozzá a férfi. A hasát védő karjára tette a kezét, a fejét pedig arra a párnára, amin ő is pihent. – Köszönöm! Ez finom és megnyugtató! Nagyon sokszor jöttem már Szicíliába, mert imádom az egész szigetet, de annyira sokáig, mint nyáron, még sose voltam. Menekültem, mert otthon, a tavaszi exem haverjai sosem hagytak békén. Lesték, sőt kiharcolták a percet, hogy csak én és ők legyünk egy helyiségben, és...

A lány szemeire sötétség telepedett, aztán a kék égből hófehér felhők figyelték, hogy ő és Valentino leterítettek a fűbe egy pokrócot, majd ráültek. A férfi az övtáskájából elővett egy pakli kártyát, és a lányra kacsintva megkeverte. – Én osztok, Cicám, de a te lapodat játsszuk ki – mondta magyarul. – Nyami-nyami! – Édes hangú, édes Kiscica! – mosolygott. A káprázatos arcot látva a szépségnek már nem volt kedve kártyázni. Hanyatt döntötte a férfit, és pólóját feltolva puszilgatni kezdte a hasát. – Ne, Cicám! Jaj, Cicám! Ó, anyám! Mit csinálsz? Cicám! Nagyon fincsós, de ébredj fel, kérlek! – Elmira szemhéja felemelkedett, és meglátta, majd felfogta, hogy hol van, mit csinál. Hátracsapta magát az ágyon, és kezeibe temette arcát, hogy eltakarja a szégyen okozta pírt. Valentino vad zihálásai közepette zúdította bocsánatkéréseit, mire a férfi nyelt egyet, és így szólt: – Nem te vagy a ciki, hanem én! Egy tüzelő Kiscica vagy, én meg lehűtelek! Ha így folytatom, egy impotens baromnak fogsz nézni! – Jaj, dehogy, Tigrisem! Megint csúcs voltál! Én meg álmodtam. Valami füves pusztán kártyázni készültünk, de olyan cukin néztél, hogy... Hát, azt csináltam álmomban, amit ébren! – A férfi nyögve mondott ki fél szót, de a lány felkönyökölt, és lelkesen szakította félbe: – Képzeld, magyarul beszéltél! Elmira meghallotta, hogy rezeg a férfi telefonja, de nem merte kiadni jó hallását, ezért inkább a mellette fekvő szavaira figyelt: – Hú! Ez így egyre tökéletesebb álom! De az enyém sem volt semmi! Elmeséljem? – kérdezte kacsintva, de akkor ő is meghallotta az egyre erősödő zajt, így közölte a lánnyal azt, amit ő már tudott. Utána felpattant az ágyról, és kiszaladt a nappaliba. A szépség is kiment. Nagyon kellett pisilnie, de ki akarta hallgatni a férfi telefonbeszélgetését, ezért úgy döntött, a dohányzóasztal körül szorgoskodik. – Lorenzo az! – közölte Valentino. Elmirának így már nem volt muszáj pakolásznia, mert tudta, a báty valójában utána és az este után fog érdeklődni. Nem csalódott, mert a köszönése után ez a kérdés hallatszott: – Hol töltötted az éjszakát? Anyu szerint nem mentél haza. – Elmikénél. – Mi? Hol? Hoool??? – Az ágyon – válaszolt, de közben a lányra somolygott és kacsintott egyet. – Mi az, hogy ágy? – kérdezte kissé dadogós kiabálással Lorenzo. – Fekvőhely – felelte teljes természetesen, de alig tudta magában tartani a nevetést. – Szétverem, azt a redvás pofádat!!! – Én is szeretlek, Tesókám, de állj már le! Nem történt semmi – közölte, majd elmesélte, miért aludt a lánnyal. – Na, idefigyelj, öcsikém! Fáj a torkom, 39°-os lázam van, tehát ha ezt egy újabb, idióta ugratásnak szánod,... – Elnémult, majd újra megszólalt. – Mondd, hogy csak ugratsz! – Sajnos nem! Bárcsak úgy lenne! – Jézusom! De ugye, nem...! Ugye, nem... – Szerencsére nem! Hála a telómnak! A jókedve is visszatért. Ha látnád, milyen édesen mosolyog! Nem, most már nevet! Ó, de zabálnivaló! Egyre hangosabban kacag! – tudatta, a valóban kacarászóra mosolyogva. – Indulok! – Mi? Tesó! Hallasz? Tesó! – Valentino elvette a fülétől a telefont. – Letette. Mindjárt itt lesz! – közölte már mosoly nélkül, bánatos sóhajjal. Elmira sem az örömtől repesve bólogatott, mert nem Lorenzóval, hanem Valentinóval akart lenni, de nem tudta, hogy oldja meg. Ismét kifejezte háláját, amiért este a segítségére volt, amire a férfi így reagált: – Már megköszönted, Cicám! Nem kell többet! Nagyon szívesen tettem! Este hamar elaludtál, de elkezdtél mondani valamit. Azt még nem álmodtad? – Sajnos nem! De majd máskor mesélem el, mert most kevés rá az idő. – Jó, csak annyit mondj, hogy azok sem...?

– Szerencsére nem. Lefogtak, fogdostak... Mindig akadt segítség. Hm, négyen kurvára erősek voltak ellenem... Elmira szívét megmarta a bánat, amitől elcsuklott a hangja. Valentino tekintettel volt rá, és nem feszegette tovább a történteket, pusztán egy fogkefét kért. A lány megdicsérte csillogó fogait, amit a férfi egy szerény mosollyal köszönt meg, majd visszaadta a bókot. Elmira rákacsintott és javasolta, hogy mossanak együtt fogat, mire a férfi felkacagva jelezte, mennyire kedvére való az ötlet. Míg ő kibontotta a fogkefét, addig a lány gyorsan pisilt, majd kiszaladt a konyhába, és begyújtotta a gázt a előzőnap délelőtt telepakolt kávéfőző alatt, utána sietett vissza a fürdőszobába. Kacarászva sikálták kivételesen szép fogaikat, miközben gyerekké válva olyat játszottak, hogy melyikőjük nyálas fogrémcseppje kerekedik a másiké fölé. De a jókedv nem tartott sokáig, mert Lorenzo ordítva dübörgött az ajtón, követelve, hogy nyissák ki. A két ember fogkefével a kezében fogadta, amitől még haragosabb lett a tekintete, de végül csak legyintett egyet, miközben megjegyezte, hogy túlságosan komolytalanok. Megfogta a lányt, és pörgetve bámulta, hogy biztosan nincs-e semmi baja. Már a kávé is a dohányzóasztalon volt, mire kicsit megnyugodott, és hajlandó volt válaszolni a neki feltett, érdeklődő kérdésekre. – Jobban vagyok! Ma még nem hánytam, de a hasmenésem nem csökkent, meg lázam is... Gesztikulálva, a fejét a két hallgatója közt mozgatva beszélt, amíg a tekintete a festőkartonra nem tévedt. Megfogta, és rázogatni kezdte, majd üvöltve kérdezte, hogy az micsoda. Mindketten magyarázták neki, hogy csak egy rajz, és azon kívül semmi más nem történt, de ő nem hitt nekik. Ordítva, trágár szavakkal szidta egyszerre a két embert, de Valentino kifogyott a béketűrésből, és elhallgattatta. De csak addig maradt csendben, míg a négy kávé el nem fogyott, utána ismét rázendített, amit már Elmira is nagyon megunt, de kiabálás helyett halk szóra nyitotta a száját: - Nézd, tényleg, talán, lehet, hogy nem kellett volna levennem a fölsőmet, de próbálj meg gondolkozni! Ugyanaz a ruha van rajtam, amiben tegnap elindultam. – Lehet, de akkor is! – mondta halkabban, majd ledobta a földre a rajzot. – A magad cuccát dobáld, baszd meg! – kiabált már nagyon mérgesen a lány, és ugrott a papír után. – Te vagy a rajzon, és te az enyém vagy! – Nem vagyok a tiéd! Kevesebbért is felpofoztam már férfiakat, de mivel szarul vagy, csak annyit akarok, hogy húzz a jó büdös francba! – zengte, majd az ajtajához ment és kitárta. A férfi szemei kikerekedtek. Feje tetejére tette a kezét, és kérni kezdte a lányt, hogy hadd maradjon. Goromba szavai könyörgéssé váltak, tekintete kitisztult, arca kisimult. A szépség ettől függetlenül sem volt már kíváncsi rá, de Lorenzo gyomra nagy robajt csapott, lábai pedig futva kényszerítették a toalettbe. Elmira bezuhant vajszínű foteljába, és egyszerre sóhajtott fel Valentinóval. A férfi a táskájába nyúlt, kivett belőle egy apró noteszt, abból pedig kitépett egy lapot, és az asztalon hagyott ceruzával számokat írt rá. Amikor kész volt, a lány felé nyújtotta. – Ez a telószámom, Cicám. Most elhúzok. Van itt a közelben egy klassz büfé, bekapok valamit. Csábítanálak, de... Kiscicám, megszédítettél! Rendezd le a dolgodat a bátyámmal, és hívj, ha látni szeretnél! Remegve fogom várni! De megvárom, míg szabad leszel, mert bármilyen huncut is vagy, tapasztaltam, neked a hűség is fontos. Nekem is, nagyon! Nem volt sok komoly kapcsolatom, de hűtlen egyszer sem voltam. Még egy napja sem ismerlek, de úgy érzem, egy húron pendülünk. Őféltékenysége lehiggadt, tudom, mert ismerem, de ha mégis gáz lenne vele, hívj bátran! Öt perc alatt ideérek, mondjuk úgy tízig. Utána hazamegyek és lerajzolom a szép pofikádat! Gyönyörű, édes csaj vagy, Kiscicám! Na, megint sokat dumáltam. – Nem mindig baj ám! – mosolygott. – Sőt, nagyon bejön a sok szövegelésed, csak... De hisz már tudod! – Halk sóhajjal tépte ketté a papírt, és az üres felére leírta a saját telefonszámát. – Biztos nem maradsz? – kérdezte, miközben átnyújtotta. – Nem, Cicám, mert kitrónolja magát, és... Nincs túl jól, de lónak befoghatod. – Lököttke vagy, Tigrisem! – Te meg egy ördögi lány! Egy ördöglány. – Keze végigsiklott a lány arcán, majd teste hirtelen felemelkedett, és az ajtóhoz ment. – Sose változz meg, Cicám! Maradj mindig ördöglány! – mondta és megfordult, de Elmira kacajára újra a lakás felé nézett. – Most mit mondtam? – kérdezte nevetve.

– Álmodni valót, de nem azon nevetek, Tigrisem, hanem hogy a bátyáddal még telcsiszámot sem cseréltem. Nehogy megadd neki! – Eszemben sincs! – tudatta, majd újra két kezével dobott puszit, de már megvárta, míg visszakapja, csak utána fordult meg és kocogott le a három lépcsőfokon. Elmira megállt az ajtajában, nézte, hogy zárta maga után a hegyes csúcsdísszel ékesített kaput, és indult el jobbra, amerre feltehetően az autója parkolt. Lelkébe úgy szorult be a bánat, mint a vaskapu egyenes lécei az őket összefogó betonoszlopok közé. Hátát az ajtófélfának döntve lecsúszott, és a küszöbre guggolva kezdte szidni magát: „Te eszement, hülye liba! Végre találkozol egy olyan hapsival, aki átkozottul bejön és még szabad is, erre a tyúkeszed hagyja, hogy elmenjen! Utána kéne szaladnom, most, amíg...” Tervét nem valósította meg, mert a vécé öblített, és ő tényleg olyan volt, amilyennek 'Tigrise' látta: egy kacér, mégis lelkiismeretes lány. Valentino volt az első férfi, aki észrevette, olyan, mintha két lelke lenne. Az egyik bestiálisan buja, és csak a gyönyör hangjára hallgat, míg a másik a nagy őt keresi, akivel élete végéig, hűségben élhet. Akkor szolidabb énje kerekedett felül, így nem hagyta faképnél a beteg férfit. Felállt, és a dohányzóasztalhoz ment, hogy lepakol róla, de a gyomrával együtt a kezében lévő csészék, az előző esti boros üveg és pohár is remegett. Eszébe jutott, hogy Livio mindig tartott nála is tartalék cigarettát, ezért a koszos edényt magára hagyva elindult szobájába. Lorenzo akkor lépett ki a vécéből, de ő úgy suhant el mellette, mint a vadidegenek mellett az utcán. Ám a férfi követte, viszont nem mellé, az ágyra ült, hanem a szőnyegre. Nézte, ahogy rágyújtott, majd halk kérdést tett fel: – Haragszol? – Hagyj békén! Inkább nézd meg az ágyat, hogy szétkúrtuk! – Bocsáss meg! Csak az a rajz...! – Tudom, hogy nem kellett volna levennem a fölsőm, de én már csak egy ilyen hülye, kacér csaj vagyok, de attól még nem hűtlen. Ez van! Ha tetszik, tetszik, ha nem, nem! De azt most közlöm veled, én nem csak utálom, undorodom a féltékenységtől. De nincs semmi kedvem érzelmekről beszélgetni. Elszívom a cigit, és adok egy lázmérőt. Gondolom, nem ettél még ma, de inni ittál? – Negyedszerre bennem maradt egy pohár víz. Vagyis most kijöhetett, de nem nagy gond, mert állítólag nem több, mint három nap alatt átfut az embereken ez a vírus. A hétre betegszabit kértem. Szeretnélek kárpótolni! Jobban leszek, és elmegyünk táncolni. – Elmira a markába pöckölte a hamut, majd mivel tényleg nem érdekelte Lorenzo Érzelmi megnyilvánulása, csak bólintott. Utána felállt, de még mindig csak annyit mondott, hogy kövesse a nappaliba, mert ott van a lázmérő. Egyszerre dolgozott a higannyal, csak ő pakolt, mosogatott, és annak pozitívabb eredménye lett, mert a folyékony ezüst 39° fölé csúszott. Adott Lorenzónak egy lázcsillapítót, és megkérte, hogy feküdjön le aludni. – De nem akarok! – De az segít! – Addig te mit fogsz csinálni? – Megtusolok és kimegyek kenyérért. Délután te is megpróbálsz megemészteni fél kiflit! – Jó, csak bocsáss meg! – Igyekszem! Most megtusolok, mert megizzadtam, amiatt a szemét... – Istennőm, én is a tetű miatt mondom, nem biztos, hogy jó ötlet most egyedül... – Nem lesz semmi bajom, mert Valentino rendesen elijesztette. Lehet, hogy örökre. De egyébként is fényes nappal van, a város pedig tömve van emberekkel. Na, most aludj! Az segít, hogy erőre kapj! A lány nem mosolygott beszéd közben, de Lorenzónak talán az utolsó mondata megtetszhetett, mert kicsit nagyobb lelkesedéssel vonult a hálóba, és közben megköszönte, hogy ott hajthatja álomra a fejét. Elmira elővette a telefonját, és azzal a kezében a fürdőbe ment. Bedugta a kád dugóját, megnyitotta a vizet, majd levetkőzött és beleült. Miközben életet lehelt a készülékbe, elmerengett a sors fintorán: „Phoebus a gúzsba kívánja Lorenzót, pedig neki köszönheti az SMS-emet. De ha tudná, mennyire felpiszkált Valentino, őt is szidná, pedig csak miatta kapcsoltam be a telcsimet. Érdekes dolog ez! Hogy is mondogatta a Rejtett-tisztáson? Á! >>Minden okkal történik!<< Na, okos fiú, már csak

tízszer keresett! Ó, de huszonnyolc üzit küldött!” Elolvasott hármat, ami már-már bűzlött a bocsánatkérésektől, a többivel nem időzött, mert tudta, legalább egy órán keresztül telefonálni fog, és még várta a város. Először édesapját hívta, és elújságolta neki, hogy találkozott egy nagyon különleges férfivel, akivel kölcsönös vonzalmat érez, de egyelőre még nem döntött, lesz-e kapcsolat belőle. Azt is elmesélte, hogy kicsit szegény fiú, amire Miklós így felelt: – Tudod, hogy mi a véleményem erről. Engem négy évig gyötört apósom. Megfogadtam, én nem teszem azt a leendő vejemmel. – Tudom, édes apcikám! De te akkor sem tennéd, ha nem szenvedted volna át azt a négy évet. Most mást mondok, de ne ijedj meg, mert már minden... – Katócám! A lány értett a határozott hangsúlyból, ezért nem csigázta tovább édesapját. Elmesélte, mit élt át előző este, de egy kicsit megbánta, mert Miklós azonnal indulni akart hozzá. Nehezen sikerült otthon tartania, de csak-csak megnyugtatta. Miután elköszöntek egymástól, keresztapja számát lapozta fel. Hasonló párbeszédet folytatott vele is, egy reakciót leszámítva: – Nem értem, miért a szegény fiúkra buksz, de már kezdem megszokni. Na, de nem baj, mert ha neki nincs is pénze, nekünk van, dögivel. Utaljak? – Jaj, dehogyis, keresztapucikám! Még azokhoz sem nyúltam hozzá, amikkel nyáron megvastagítottál. Míg Dimitrisz válaszolt, elképzelte, hogyan ugrál fel-le a dús, ősz szemöldök. Jól esett neki, hogy hallhatta a hangját, de még sok hívás várt rá, ezért tőle is elköszönt, és magyar barátait, valamint Attilát csörgette meg. Füle jócskán elzsibbadt, mire a szennyestartó tetejére került a telefon. Lábujjai is kiáztak már, ezért megmosakodott, felöltözött, és indulni kész volt, amikor megakadt a szeme a rajzon. Kezébe vette, és visszagondolt a szép estére, majd úgy szólalt meg, mintha állna mellette valaki: – Bekereteztetem! Irány Adalberto, keresztanyum szeretője! Egyik szeretője! – hangsúlyozta ki az ujját felemelve, majd elmosolyodott és riszált is ki az ajtaján, kapuján. Alig tett meg pár lépést, és csörgött a telefonja. Titkon remélte, az hívja majd, aki miatt bekapcsolta, de nem, Gyula kereste. Felvette, és sóhajtva köszönt, miként a férfi is, de az ő légvételéből inkább megkönnyebbülés hallatszott. Bocsánat kérések, szabadkozások szálltak a mobil tornyok között, amíg a lány meg nem unta: – Elég már! Nem haragszom! Fogjuk rá, hogy jó emberismerő vagyok, akárcsak apcikám, és nem feltételezem rólad, hogy egy őstulok lennél. De most engedj beszélni, mert közölném a nyers valóságot! Ja és ne vágj közbe, mert csak pár percem van! – Várj! Kérlek, csak egy kérdés: Miért csak annyi időd van? – Ezt is elmondtam volna, csak a végén, de ha neked úgy jobb, megfordítom a történetet. Fél tíz van. Egy képkeretező boltja felé tartok, ahová az út pár perc. Sietnem kell, mert csak tizenegyig van nyitva, és még ma délelőtt keretbe akarom látni a rajzot, amit tegnap este egy szívdöglesztő pasi készített rólam! A csávó Lorenzo – akivel lefeküdtem – öccse. Teljesen felbolygatta az agyamat. Szexi, kedves, vicces... Na, mindegy! Mivel téged el kellett zárjalak, ezért azt hiszem, vele érdemes lenne megpróbálnom. Ja, Lorenzo nagyon kedves srác, de betegesen féltékeny, úgyhogy szerintem nem lesz közös jövőm vele. Egyébként most az ágyat nyomja, mert elkapta a vírust. Talán adok neki még egy esélyt, de még nem tudom. Tényleg, te hogy vagy? Nem betegedtél meg? – Szerencsére nem! Te sem? – Nem, jól vagyok. Brigi? – Ő is. Kicsikém, ami szombaton történt, jelent még neked valamit? – Ugyanannyit, mint akkor, de fogd fel, hogy nem veszlek el a babától! Ne kezdd el újra, mert nagyon mérges leszek! Szeretlek, Phoebus Kapitányom, de egyelőre nem lehetsz az enyém! – Legalább a hangod újra olyan, mint akkor volt. Hiányzott ez a megszólítás! Tudom, Kicsikém, hogy mindent átbeszéltünk, de ha én meglátlak egy másik hapsival, meg fogok őrülni! – Az jó, mert akkor ha Brigi szakít veled, előbb hónapokon keresztül a diliházban foglak látni, és csak utána az ágyamban! Ne bosszants, könyörgök, mert az életemnek haladnia kell tovább!

Megmondtam, hogy a tiéd leszek, mihelyst Brigi elenged, de ez csak úgy lesz lehetséges, ha közben nem veszünk össze. Ha gyötörni, idegesíteni fogsz, nem leszek kíváncsi rád. Tudom, hogy nagyon nehéz neked, de nekem sem könnyű! Tudom, hogy viszont szeretsz, és mégsem lehetek veled. Ha úgy könnyebb neked, keress Brigi mellé valakit! – Nem hiszem, hogy sikerülne, mert olyan lenne, mintha téged csalnálak meg. Megértem, hogy te pedig nem lehetsz szex nélkül, és... De ugye, azért, mert van az az öcs, hazajössz a hónap elején. – Igen, de... Kapitányom, ez még nem biztos, meg semmi sem... Semmit nem tudok, de lehet, hogy vele. – Marha jó! – Kapitányom, még a kezét sem fogtam meg, de... Nem tudom, ő extra különleges! Látom a boltot! Le kell tennem, szerelmem, mert nagyon szép ez a rajz. – „Szerelmem”! Legalább ezt még hallhatom! – Akkor is fogod, ha nem egyedül megyek haza. Ezt megígérem! Ezentúl bárkivel is jövök össze, mindig el fogom mondani neki, hogy te élsz, létezel, és én imádlak, és csak arra várok, hogy szabad legyél. De most leteszem, mert megérkeztem. A képkeretező bácsi nagyon aranyos, de nem akarok visszaélni a jóságával. – Mikor hívsz? – Nem ígérem, de lehet, hogy még ma! – Lesz ma randid az öccsel? – Nem, és holnap sem! Semmi ilyesmit nem beszéltünk meg, csak számot cseréltünk. Most dobok neked trillió puszikát, mert megérkeztem. Szia Phoebus Kapitányom! Szeretlek! – Szia Kicsikém! Én is szeretlek, nagyon! Csók az édes szádra! Szia! – Szia-szia! Puszikák! A lány gyorsan megszakította a hívást, nehogy a végtelenségig tartson a búcsú, és telefonnal a kezében nyomta le az üvegajtó kilincsét. Az idős úr arca széles mosolyra húzódott, amikor meglátta, ki lépett a boltjába. Egymás hogylétéről érdeklődtek, és csak után került elő a rajz. Adalberto csodálva vette szemügyre, miközben Olga szépségéről mesélt, majd huncutul kacsintott. – Angyal volt nappal, de egy boszorka éjjel. De hát mit tehettem volna, ha a szíve a görögé volt. Na – nyögte. –, milyen keretben képzeled el magad? – Kivételesen egészen modernt szeretnék, és mivel grafit rajz, ezüstös színt! A ráncos ujj elgondolkozva vakarta meg a korához képest alig deresedő haját, majd benyúlt a pult alatti szekrényébe. Elővett egy ovális alakú üvegkeretet, melynek hullámos széleit valódi ezüst óvta, és elszórtan, gyöngy formájában díszítette. A lány, a két kezét összecsapva lelkesedett. – Jól van, Elmira! Egy óra múlva jöhetsz is érte! A szépség boldogságtól repesve köszönt el és libegett ki az üzletből. A bolt felé indult, de közben nem bevásárlólistát készített, hanem Valentinóra gondolt: „Felhívjam? Fel kéne! De miért is? Úgyse tudok neki semmit ígérni! De csak kajálnánk egyet... De ő már evett! Jaj, keresztanyum, de jól jönne most a tanácsod! De végül is, tudom magamtól is, hogy te felhívnád, de nem biztos, hogy az a jó ötlet. Sose szoktam kéretni magam, sőt... De most nem kezdeményezek. Valentino vagány csávó, nem fog félni felhívni, ha akar!” Lélekbeli rikkantással zárta gondolatmenetét, azután a boltba lépve komótos vásárlásba kezdett. Társalgott néhány kedves ismerőssel, majd fizetett, és a megbeszélt időre ment vissza a rajzért. A szíve majdnem kiugrott a helyéről, és a pénzen kívül puszikkal is megköszönte Adalbertónak, hogy képpé varázsolta a rajzot. Szinte röpült hazáig, mert alig várta, hogy az ágya fölé akassza; de a felébredő férfi számon kérő arca elvette a jókedvét. Emlékeztette a megbeszéltekre, hogy a boltban lesz, de hiábavalóan ismételte magát. Ám a bili igazán akkor borult ki, amikor Lorenzo belenézett a lapos szatyorba. Zeusz is megirigyelhette volna a villámokat, amiket a szemei ordibálás közben szórtak. A lány nem akart kifogásokba bocsátkozni, miszerint megőrzi a rajzot, mint kedves emléket és remekművet, egyszerűen nem érdekelte, mit gondol a férfi. Kitárta az ajtaját, és az ordításaira egyetlenegy, halk mondattal reagált: – Menj el! – Lorenzo szeme már kevésbé kerekedett ki, mint reggel, de a könyörgés ismét

beleköltözött. Ám a lányt egy pillanatra sem hatotta meg. – Az sem érdekel, ha az úton fogsz fosnihányni, azonnal húzz innen! – kiáltotta, már egy cseppet sem nyugodtan. Lorenzo nem volt büszke ember, de nem is a plafont bámulva lépett ki a házból. A lány megvárta amíg elhajt a kapuja elől, utána kiment, és kulcsa segítségével még a zárat is arra kérte, öltse ki nyelvét a távozó, betegesen féltékeny férfire. Visszament a lakásba, és az ajtaját is bekulcsolta, de a teraszon keresztül megengedte a forró levegőnek, hogy vele töltse a délutánt. Úgy döntött, nem is hív más társaságot, hisz azon kívül a fejében még ott tombolt a rendetlenség. Bánta, hogy a lakása kinézete pont ellentétes volt vele, mert egy nagytakarítással lefoglalta volna magát. De három hete, a születésnapos tiszteletére mindent alaposan kitakarított. Egy szál cigarettával a kezében, az ágyán elterülve azon gondolkozott, miért csak a levegő simogatja a testét, amikor megannyi, szép, vállalkozókedvű férfi is akadna, és ki más lett volna a konkrét alany, mint Valentino. Szabadjára engedte fantáziáját, és amíg a cigaretta dohánya el nem hamvadt, azon gondolkozott, vajon az ágyban mennyire lehet tigris az ő 'Tigrise'. Felkelt, és a konyhába ment. Megmelegítette a megmaradt kávét, de annak gőze is csak a hosszú hajat lengette előtte. „Megbolondultam! Mindenütt, mindenben és mindenkor őt látom! Szerelmes lennék, vagy mi a szösz? Vajon ő is ennyit gondol rám? Drága jó nagymamámnak azt mondta az anyukája, hogy azért gondolunk sokat valakire, mert akkor ő is ránk gondol. Vajon ez igaz? A franc se tudja, hisz fel se hívott! Lehet, hogy épp egy reggelizés közben felszedett kis csajon liheg! De azt mondta, hogy nem fog, mert... De hát a pasiagy teljesen másként működik. Nem látnak túl a bugyin. Észbontó szexis csávó! Megriszálta előtte magát egy pincérnő, ő meg már nyúlt is a szoknyája alá!” – dühösen ütött az asztalra. – „A picsába, Elmira! Húzz haza a genyába! Magyarország is tele van jó hapsikkal, te meg egy olyan után ácsingózol, aki fel se hív! De miért is hívna most, hisz megkezdődött a szieszta?! Jézusom, már dél van! Így elrepült volna az idő? Ennyit merengtem? Otthon már verik a harangokat. Anycika már teríti is az asztalt.” Nagyot sóhajtott, és gondolatban hazarepült. A honvágy levegője felemelte, és faltól-falig csapkodta. Valódi számkivetettnek érezte magát, akit két kedvenc hazája úgy tolt el magától, mint az ösztönök nélküli anya a kisdedét. Hiába szerették mindkét országban nagyon sokan, az akkor nem jutott eszébe. Bánatos szívét úgy nyugtatta, hogy találgatni kezdte, mit főzhetett édesanyja, majd elmerült egy tál levesben, és a benne úszó zöldborsószemeket gyógyszerként kezdte bekapkodni. Álmodozása ráébresztette, hogy éhes, hiszen több mint egy napja nem evett. Sajtos pirítóssal itatta fel a gyomrában összegyűlt savat, majd egy tábla csokival jutalmazta, amiért annyira kitartó volt. Nem rogyott vissza az ágyra, amit órák óta egynek tartott a kínok völgyével, inkább a vendégfürdő mellett lévő óriási helyiségbe ment, amit keresztanyja csak így hívott: 'Lomos szoba'. Igaz, a halála után ő már kicsit rendezettebbé tette, de megőrizte régi funkcióját. Mérőszalagot, szöget, kalapácsot vett elő, és átment a hálóba. Megállt az ággyal szemben lévő televízió előtt, és találgatta, hol mutatna szebben a kép, a baldachin alatt vagy fölött. Végül alá képzelte el, ezért csak a falterület szélességének a közepét mérte be, és már ütötte is a szöget. Felakasztotta a képet, és az ajtó elé állt, hogy megtekinthesse, a szobájába lépők milyen szemszögből látják majd. Roppant elégedett volt a hatással, de még nem gyönyörködött benne eleget, ezért újra elterült az ágyán, és bűvölte a rajzot. Fejében úgy kanyarogtak a gondolatok, mint a rajzon a vonalak, és a lelkére ható hatásuk is úgy különböztek, mint a satírozás árnyalatai. És talán bele is őrült volna a merengésbe, ha gyerekzsivaj nem üti meg a fülét. Hátrafeszítette fejét, és ránézett a televízió tetején lévő digitális órára. – Mi a bánatos... Nem létezik, hogy fél hat legyen! Felpattant az ágyról, és a nappaliba sietve, a faliórán, valamint a mobilján is megnézte az időt. De hiába pislogott egyre hevesebben, akkor is 17.30 órát látott. Kívánta a kávét, de az estéje sem ígérkezett eseménydúsabbnak, mint a délutánja, így jobb híján csak saját magával, de megbeszélte, korán elalszik, és másnap reggel elmegy a kedvenc ruhaboltjába, hogy pár, új, szexis ruha segítségével kicsinosítsa megtépázott lelkét. Már látta is, hogy férfiak százai legeltetik szemüket a lenge ruhája alá rejtett testén. Kacér képzelgése felvidította, és táncolva csipegetett el egy üres kiflit. Bepörgött a fürdőszobába, hogy lemossa magáról a napi szennyet, de a csengetés, ami átjárta a házát, fekete felhőként borult örömére, mert sejtette, hogy Lorenzo akarja megcsipkedni a burkát,

amibe magát és azt a keddet zárta. Visszament a konyhába, és kilesett az ablakon. Már a szeretőjének sem tartott férfi idegesen toporgott a kapuja előtt, ő meg mintha senkit sem látott volna, úgy vonult vissza fürdőszobájába. Levetkőzött. Zubogásra késztette a vizet, és amíg a kád telefojt, ő megfésülködött, majd a tükör előtt állva szidta apai nagymamájától örökölt, szép arcát, ami, ha nem is annyit, mint az elhunyt Soós Katalinnak, de neki is okozott már sok bánatot. Ám sokáig nem okolta a genetikát, mert meghallotta, hogy csörög a telefonja. Elzárta a vizet, és kiment a nappaliba. A szám, amit írt a kijelző, ismeretlen volt számára. Visszatipegett a fürdőbe, és a vízbe ülve fogadta a hívást, de legkevésbé sem kedves hangon szólat meg, mert attól félt, Lorenzo valahogy megtudta a telefonszámát, és ő csörgeti a kapuja előtt: – Ki az? – Egy csíkos állat, aki valószínűleg rossz számot hívott! Valentino hangja hallatán mellkasa hevesen mozogva lépett akcióba, és a vizet hullámozva úsztatta a szivacsot. – Jaj, ne haragudj, Tigrisem, csak azt hittem, a bátyád az! Szia! – Szia Kiscicám! Nem haragszom, de miért készültél megint leharapni a Tesókám fejét? – Csak a szokásos. Mindenkire ennyire féltékeny volt? – Nem akarom befeketíteni, de igen. A legutóbbi barátnője helyes és kedves is volt, de őt is elmarta magától. Pedig ő nagyon kitartó volt, mert őszintén szerette. Egy évet kevertek át – tudatta, aztán kérdezett: – De míg táltossá vált délelőtt, addig nem vitáztatok? – Táltossá? Harminckilenc fölött volt a láza, ezért aludni küldtem. Felébredt és... Ó, várjunk csak, inkább te mesélj! Sikerült túl esned a hat, vagyis ma már hét napos böjtön? – A kérdést meg se hallottam! Valamit nagyon átformáltál bennem, Cicám, mert hazaértem, tizenegy előtt nem sokkal, és azóta ki se tettem a lábam a házból. Hívtak a cimbik is, de leráztam őket. Veled szeretnék lenni! Egyfolytában te jársz a fejemben. – Nyami-nyami! Te pedig az enyémben. Egész délután döglöttem, és csak rád gondoltam. – Hűha! Ez életem legjobb híre! Figyelj, ha mindketten... Szóval, nem... Szeretnék járni veled, Kiscicám! Nem mondanád meg a tesómnak a frankót? – Tervbe vettem, csak tudnod kell, hogy én egy borzalmas némber vagyok, mert úgy határoztam, hogy várok még egy kicsit, mondjuk két-három napot, hogy legyen alkalma igazán kimutatni a foga fehérjét... Na, megpróbálok értelmesebb lenni! Azt mondtad, ő javíthatatlanul féltékeny. Nem akarom provokálni, de úgy akarok elválni tőle, hogy nyilvánvaló legyen, az ő hibája. Érted már, miért vagyok borzalmas? – Érteni értem, és még el is fogadom, de... De közben le fogsz vele feküdni? Nem, felejtsd el a kérdést! Teljesen megszédítesz, és nem azt kérdezem, amit akarok. – De ez motoszkál a buksidban? – Igen, de kérlek, ne válaszolj rá! Más sokkal jobban érdekel! Két-három nap, és nem több? – Annyi, és egy perccel sem több! – És utána, járnál velem? – Boldogan, Tigrisem, de előbb haza kell utaznom pár napra, mert ha nem nézek be a virágboltomba, akkor a jobbkezem kilép, és leshetem, mikor utazhatok újra el. – Aj-aj! Mennyi az a pár nap? De várj már, ha saját boltod van, miért az alkalmazottad dirigál? De előbb az első kérdésre felelj! Na, már beszélni sem tudok, ha a te hangod hallom! Cicám, nem találkozhatnánk most? Úgy szeretnélek látni! Esküszöm, megint jól fogok viselkedni, csak... – Tigrisem, én is látni szeretnélek, de a bátyád a kapumban dekkol, és nem akarom provokálni! – Ja, az más! Nem tudtam! A francba is! Szóval, mennyi az a pár nap? Ma kedd van. Ha a legtöbbet, a pénteket számoljuk, amikor hazamész, akkor mikor jössz vissza? Vasárnap? Mert a pár ugyebár kettő. – Édes, szerda este. Egy kis időt a szüleimmel is akarok tölteni! – Szerda? Az nagyon sok! Jaj! Cicám, én nemcsak keverni akarok veled egyet. Úgy érzem, mi jól kijönnénk... Én ennyit még egy lányra sem gondoltam! Esküszöm neked, hogy nemcsak úgy mondom! Neked nem süketelnék, mert... Kiscicám, nem szökünk el holnap reggelizni? – Dehogynem! – kiáltotta és felült a kádban. A víz csobbant és ráfröcskölődött a telefonjára,

úgyhogy meg kellett kérnie Valentinót, tartsa egy kicsit a vonalat, amíg ő letörli a készüléket. – Na, kész is vagyok, száraz lett. – De mitől lett vizes? – Fürdöm. – Ó, hát így kell megtudnom, hogy meztelenül lubickolsz? – Te ruhába szoktál? – kérdezte, miközben a kádra mosolygott. Valentino nagyot kacagott. – Ez túlságosan személyes kérdés, nem válaszolhatok rá! – Már Elmira sem csak mosolyogva nézte a kádat. Valentino tényleg nagyon szerethette, ahogy nevet, mert tovább viccelődött: – Kifröcskölöd a vizet, ha ennyire kacagsz, és mire odaérek, már csak a lábfejemet fogja ellepni. Az erősödő nevetés után mégis komoly lett. A lány szép testét kezdte dicsérni, és elmondta, mennyire irigyli a vizet, ami a melleit simogatják. Elmirát elöntötte a tűz, és átvette a víz szerepét, de a hegyekről a völgybe csúsztatta kezeit, miközben nagyot sóhajtott. – Bárcsak itt lennél és odatennéd a kezedet, ahol most az enyém van! – Valentino felnyögve és halkan kérdezte meg, merre kószálnak a lány ujjai. – Ott, ahol nemcsak a víz miatt van nedvesség. – Csúszik rajta az ujjacskád? – De még mennyire, és nagyon finom! Csukd be a szemed és képzeld el, mennyire csilloghat most! – Ó, Kiscicám! Kikészítesz! Csináld még! Közben az én kezem sem pihen! Áll a farkam, mint a zászlórúd! Elképzelem a puncidat, és annyira belevágyom, hogy... Ó! Elnémult, csak nyögései hallatszottak, de azt Elmira nem tudta, melyikőjüké volt a hangosabb, mert ahogy a keze egyre gyorsabban csúszkált a csiklóján, úgy erősödött az övé is. Az idő a semmibe tűnt. Elernyedő teste már feladta a harcot, de füle még érzékelte, hogy egyszerre kiáltott fel a férfivel. Halkan szuszogtak egymás fülébe, és a szépség remélte, hogy miként ő, úgy Valentino is Marty Coopert áldotta. Megszűnt a szapora légvétel, de kielégült testük továbbra is bocsájtott ki hangokat, amelyek kacagva hagyták el szájukat, amíg egy női hang kiabálása meg nem zavarta őket: – Itthon vagy, fiam? – Várj egy picit, Cicám! Anyum szól. Igen, anya! Telózom! – Akkor azért mondja a bátyád, hogy már egy órája foglalt vagy! Bejöhetek, vonalban van az enyémről, de veled akar beszélni?! – Pillanat! Kiscicám, ne haragudj, átkozottul nem szívesen, de le kell tegyelek, mert a tesóm anyum mobiljáról hív. Most valószínű nekem esik. Hívhatlak még ma? – Nem baj, ha nemleges választ adok, mert ha korábban lefekszem, hamarabb jön el a reggel? – Nem. Persze, hogy nem! Aludj csak, hogy a pihent mosolyodat láthassam. Mit szólsz hét órához, a Reggeli büfénél? A lány nemcsak megfelelőnek találta, hanem majd kiugrott a bőréből örömében. Nagy puszit dobott a férfinek, és a telefont letéve gyorsan megmosakodott. Lefekvés előtt Gyulára is szánt egy kis időt, de korántsem annyit, mint Valentinóra, mert pusztán egy SMS-ben közölte vele, hogy álmos, ezért lefekszik. Igazából ez egy kis füllentés volt, de a Valentino okozta mámor olyan szorosan ölelte, hogy semennyit sem akart veszíteni belőle. Párnájához bújt, de képzeletben a szicíliai férfihez. Testére selyemhuzatot húzott, de gondolatban Valentino fedte be, és ő ringatta álomba. Az ébresztő zenélése előtt, 5.17 órakor nyitotta fel szemeit, és az izgatottság azonnal kizavarta az ágyból. Kávéjával egybeolvadva csak azt sajnálta, hogy még bő egy órát kellett várnia, amíg elindulhat. Mint Istenhez, úgy imádkozott az órához, hogy pörgesse gyorsabban a mutatóit, de minél többször kérte, annál lassabbnak látta a mozgását. Cigarettát pöfékelve sikerült egy picit szaladtatnia rajta, mert elméjét lefoglalta azzal a kérdéssel, hogy most újra dohányzik-e. Válaszolni nem tudott, de az elektromos időmérő csak megsajnálta, mert a percet mutató számok ötvenegyig ugrottak. Követte példájukat, csak ő a vécére pattant, majd onnan a tusolókabinba. Nem kapkodott, de húzni sem akarta az időt. Amikor már a törölköző kiélvezkedhette magát a testén, és a

gyönyörtől összeráncolódva terült el rúdágyán, akkor a gardróbszoba szekrényeit örvendeztette meg a meztelenségével. Az egyik ajtóhoz melleit, a másikhoz fenekét nyomta, de olyan szerencsés darab is akadt, amit a combjai közé zárt, és amíg csípője táncot járt, a zsanérok halk nyekergéssel élveztek el. – Megvagy! – kiáltotta csettintve, majd kivett a szekrényből egy fehér, halványlila, dőlt téglalapmintákkal díszített, kétrészes ruhát, amely teljesen a testéhez tapadt. A brokat pamut felső a melle közepéig mélyen dekoltált volt, és egy magas, felhajtásra kialakított gallérral végződött. Megállt a tükör előtt, és nyugtázta, hogy elégedett csaj mosolygott rá. Átpakolta személyes dolgait a halványlila ridiküljébe, és megfogta a hozzá vásárolt, tíz centiméteres sarkú körömcipőt. - Ez az, drága, most már hordhatlak, mert Tigriske legalább öt centivel magasabb, mint köcsögöcske! Belebújt, de mihelyt kinyitotta az ajtaját vehette is le, mert Lorenzo a teraszán, a hintaágyban aludt. „Mi a francokat keres itt?” – morgott magában, miközben leosont a lépcsőn, majd ki a kapuján. – „És miért alszik még? Legkésőbb fél hatkor... De mit is számít?” – tette fel a költői kérdést, mialatt visszabújt cipőjébe. – „De jó, most holt retkes lett a lábam! Na, mindegy, lényeg, hogy nem kelt fel! Azért, remélem, jól van! De most iszkiri, Cicuska, vár a Tigriske! Jó, tíz perccel korábban indultál, mert le kell tesztelni a hapsikát! Ha már ott lesz, ő is tűkön ült, ha nem, akkor... Akkor, lehet, hogy elromlott a kocsija, vagy dugóba került, esetleg még tankolnia kell,... Megbolondultál, Elmira?! Úgy beszélsz, mint egy nő! Mint a sok hülye tyúk, akiktől a hideg is kiráz! Ha közbejönne neki valami, fel kell hogy hívjon, és kész! Nincs kiskapu, meg kibújó! Most még tesztelek rajta egyet, utána valahogy méretet veszek róla, utána még egy utolsó teszt, hogy miként viseli a hiányom, és ha minden tökély, jöhet a hancúr! Hogy is mondta ő? Á, >>vadulnánk<
– Kár, pedig imádom, ha rendesen szét vagyok döngetve, de ha nem, hát, nem! – Ó, hát, esetleg visszatérhetünk a dologra! Elmira pusztán mosolygott, mert egészen más gondolat vetett bukfencet fejében, amit sóhajtva közölt: – Ha tudnád, mennyire hiányzott a nézésed, a szemed, a szavaid és te magad! – De nagyon édes vagy, Kiscicám! Köszönöm szépen, hogy így van, de legjobban azt, hogy ki is mondtad! Hát még te nekem! Csak döglöttem otthon, és folyton rád gondoltam! Többször lerajzoltalak, de mindig megremegett a kezem, mert elképzeltem, hogy a bratyeszom... Elakadt a mondat. Valentino vágytól csillogó szeme ridegebbé vált, mert megcsörrent a telefonja, és ő felnyögve közölte, hogy kár volt emlegetnie a bátyát, de azért fogadta a hívást. Elmira pedig a beszélgetés folyamán bánta, hogy túlságosan jó a füle, mert Lorenzo siránkozásait kellett hallgatnia, aminek a végszavai ezek voltak: – Itt kopogok, csöngetek az ajtaján, de még ki se néz! Attól félek, hogy hazarepült! Nem tudom, mit csináljak! Még a számát sem tudom! Itt, a teraszán fogok megbolondulni, vagy fölkötöm magam az egyik fájára! – Nyugi, nem ment haza! Itt van velem. Meghívtam reggelizni! – Mi a faszt csináltál? – Azt nem iktattam be, és egyelőre nem is fogom! Megvárom, hogy zöldágra vergődtök-e! De ha most itt elkezdesz kiabálni nekem, azt se fogja megtudni, hogy kerested! – Nem, nem fogok! Öcsikém, tényleg nem feküdtetek le? – Mondhatom én neked akárhányszor és akárhogy, úgy sem hiszed el! De az még hagyján, a gáz az, hogy neki sem! Megérdemelted volna, hogy megcsaljon, de ő nem tette! Tudod, hányan hegyezik rá, te meg elmarod magadtól! Szánalmas vagy! – Tudom! – sóhajtotta, majd halkabban beszélt. – Tényleg megtennéd, hogy nem hasalsz rá? Hátha, még nem basztam el mindent! Valentino arrébb lépett a lánytól, és oldalra fordult, hogy csak a teste látszott, az arca nem, majd halkabban kezdett beszélni: – Meg, de ne hidd, hogy csak miattad! Legfőképpen miatta és magam miatt! Tesókám, ez a csaj nagyon felbolygatott bennem valamit. Nemcsak egy-két hétre kell, mint a többi. Ő egy kincs, de úgy akarom, hogy tényleg csak az enyém. Ha veled nem jön ki, akkor én... – Testvérpárbaj? – Tesó! Nem véres, de ha úgy tetszik...! De ne úgy fogd fel! Én csak akkor, ha te nem teszed boldoggá! Csúnyán szólva: ha te nem kellesz neki! – Értem! Fasza! De mi a nyavalyát csináljak? Öcsi, visszahozod... Hazahozod, ha ettetek? – Igen. Kajálunk, dumálunk és hazaviszem. Beszélgessetek, de ne bántsd meg megint, és ne merj vele olyan rondán beszélni, mint tegnap reggel! – Nem is akarom... Ó, hogy is akarnám! Úgy szeretem, hogy beleveszek! Figyelj, megkérdeznéd tőle, hogy reggeli után elnyal-e velem egy fagyit? Valentino úgy kezdte kapkodni a levegőt, mint egy fuldokló, ha kiszabadul a vízből. – Meg – mondta megtörten, majd a lányra nézett, és teljesítette a kérést, de közben folyamatosan bólogatott: – Cicám, elnyalnál egy fagyit a tesómmal, ha bekajáltunk? – Elmira mérges lett, beletúrt a hajába, és kupolát képezett feje fölé, de Valentino már nemcsak bólogatással kérte tovább. Elvette a telefont a fülétől, és sutyorogni kezdett. – Cicám, bólints rá, mert vagy így, vagy úgy, de lépned kell! – Jó, igazad van! Fagyikázom! – mondta, és dühét félredobva leengedte a haját. Valentino megköszönte neki, majd közölte bátyjával a jó hírt, de utána a lelkére kötötte, hogy tízig ne zaklassa őket. – Legyen kilenc! – kérte a báty. – Fél tíz, és kész! Szia! „De jó, alku tárgya lettem! És még csodálom, hogy megzakkanok!” A telefon eltűnt az ingzsebben, és Valentino megkérdezte a lányt, hogy haragszik-e, amiért rábeszélte a fagylaltozásra.

– Nem az a bajom! – fakad ki. – Hanem először otthon azok a rohadékok, utána Livio esküvői mániája, utána belezúgtam Phoebusba, majd a bátyád angyali arca után jött az ördögi, aztán te. Itt vagy, és...! – Mielőtt csörgött a telóm, azt akartam mondani, hogy elepedek egy csókod után. Ez most sem változott, de inkább dumáljunk egyet! Ebben a büfében felest is mérnek. Igyunk valami rövidet, mert már a felsorolásodtól is rosszul lettem. Iszunk… Mit iszunk? – Vodkát – vágta rá, mintha naponta zúdulna bele, de az az átlátszó ital szombat reggel is segített neki, ezért remélte, hátha akkor sem hagyja cserben. – Vodkát! Az jó! Szeretem! Meg a bort is. Úgy tudom, a magyarok viszont a sört bírják nagyon. – Én nem, de ma arra is kapható leszek! Kész röhej, alkesz leszek az idegtől! – Dehogy leszel! Csak most nyugtatod magad! Én meg leitatlak és kilihegem magam rajtad! – mondta, és mosolyával megsimogatta a lány lelkét. Utána átkarolta a derekát, és besétált vele a büfébe. Nem várta meg, amíg a pincér az asztalukhoz megy, elkapott egyet, és a dolgokat egyáltalán nem aprózva, négy vodkát, két üveg sört, két pohár bort, négy kávét, és egy olyan márkájú cigarettát kért, ami hétfő este volt nála. Megfordult, és a lányra nézve kacsintott egyet, majd a karcsú testét riszálva táncolt az asztal felé. – Tudsz táncolni? – kérdezte Elmira, a kirívóan jó mozgást látva. – Te nagyon, azt hallottam. Na jó, ne szerénykedjek, én is, Cicám! Rázunk is majd, de nem ma! Most szépen nyisd ki azt a piros szájacskádat, és mesélj nekem! Ha nincs erőd, a tavaszi dolgokról még nem muszáj, de a gyökérről, és hogy hívják? Phoebus? – Úgy csak én becézem. Az igazi keresztneve Gyula. – Gyula? Elmira nem tudta, hol keresse az állát, amikor meghallotta a tiszta kiejtést. Szerette volna próbára tenni a férfit, hogy képes-e az „Ü”, „Ö” betűk kiejtésére is, de a gyors pincér mellettük termett, és a kerek tálcájáról az asztalra pakolt. Összekoccant két pici pohár, majd a lány utána kísérőként kávét kortyintott. Valentino megkérdezte, hozasson-e üdítőt, de ő nem kért, mert az ital jólesően marta nyelőcsövét. Kattant a gyújtó, égett a cigaretta, de még nem fogyott el, amikor Liviót túltárgyalt témának tekintették. A lány az első, a férfi a második kávéját itta meg, majd azonnal rágyújtott a kezében várakozó szivarra. A lány búcsút vett a dohánytól, a vodkáktól, és a sörösüvegből táplálkozva mesélte el Eszmeralda és Phoebus szerelmét, a csak ráfigyelőnek. – Ezek vannak, Tigrisem! – zárta le történetét. – Fasza! – mondta bölcsen. – Nagyon fasza! Ez totál matt! Tehát, elzártad a szívedbe, talonba tetted, de nem félsz, hogy a bánat felemészt? – Attól nem, de a bizonytalanságtól rettegek! – Jaj, Cicám! Végre találkozom egy olyan lánnyal, aki nekem minden téren tökéletes. Foglalt, oké! Várok rá, mert érted, Kiscicám, képes vagyok, de ugye, nem változol meg! Ígérd meg nekem, hogy történjen bármi, te sosem fogsz megváltozni!!! Valentino szemei borzasztóan furcsák voltak! Fátyolos tekintete tükrözött reményt, könyörgést, félelmet, vágyat, ám mégis olyan volt, mintha a távolból nézte volna a lányt, aki megborzadt, és a kezeivel kezdte melengetni karjait, de közben ígéretet is tett a nem igazán témába vágó kérésre, majd kérdezett: – Szóval, várnál rám? – Igen, Kiscicám! És nem csajozom közben! Nem mintha tudnék, mert csak te jársz a fejemben! De megtennéd, hogyha hazamész, te sem hapsizol be? – Eszemben sincs, Tigrisem! Tudom, hogy nem azért kérdezted, de azt még el akarom mondani, Phoebusra is hűségben várnék, ha biztosan tudnám, Brigi lemond róla. De térjünk vissza kettőnkre! Szóval, mivel a te csíkjaidra, a finom, puha bundácskádra vágyom, eszemben sincs hapsizni! Olyan nagyon finom voltál tegnapelőtt este is! – Hát még te, Kiscicám! Édesen hortyogtál! Tudod, hogy fenséges illatod van? – Tudom, mindenki mondja! De köszönöm! Most te mesélj magadról, a munkádról a barátaidról! Van még egy söröm, igaz, kicsit kezd a fejembe szállni, de nem baj! Ezt megiszom, és ehetünk. Érzem a sült paradicsom illatát. Paprikácska, kolbászka... Nyami-nyami! De most még söröcske,

cigicske... – Hogy lehetsz ennyire aranyos? – kérdezte, alig látható mosollyal. – Úgy, hogy te vagy itt velem! – Cicám, veled lenni a legszebb dolog a földön, de van egy borzalmas problémám! Kérted, hogy meséljek magamról, hát, belefogok! Ó, ne vágj már ilyen ijedt pofikát, nem törpegyíkot nevelgetek, csak... – A lány nagyot kacagott az apró péniszt burkoltan bemutató szón, de mivel Valentino csak mosolygott, és a szemei igen komolyak voltak, ezért ő is azzá vált. Nekilátott második sörének, újra rágyújtott, és a férfire nézett. – Te messze északon élsz, én meg itt, de ezt megoldjuk, ha megakarjuk, de van valami, ami ezerszer jobban feszélyez! Te egy gazdag csaj vagy, én meg egy csóringer! – Elmira közbe akart szólni, de Valentino nem engedte. Billentett az ujjain, és amikor azok a plafon felé figyeltek, folytatta: – Utána érdeklődtem annak a köcsögnek. Ragusa legnagyobb, legmenőbb szállodája az övé. Dúsgazdag, én meg... A lány nem bírta tovább nézni a csüggedt szemeket, ezért félbeszakította a férfit: – Tigrisem! Utálom a pénzes pasasokat! Ne haragudj, hogy közbevágok, de sejtem, mit akarsz mondani, és nem bírom végighallgatni! Tényleg tele vagyok pénzzel, de örököltem! Jó, traktálnak a szüleim, meg a csúcsmilliárdos, biológusprofesszor keresztapum. De én szarok a pénzre! Vagyis szeretek nagy lábon élni, de miért baj, ha abból mennék szórakozni, ami csak ott hever a bankszámlámon? Annyi zsebpénzt kapok havonta, hogy fél év alatt sem tudom elkölteni. Még akkor sem tudtam, amikor szegényebb fiúkkal randiztam. A pénz nem számít, ha mikrulival akarnál kielégíteni, azt mondanám, bocs, hapsikám, nem passzolunk, de a pénzre nagy ívben szarok! – Elhiszem, de csak gáz lenne, ha te fizetnél! – Majd úgy vágunk bele az éjszakába, hogy te cipeled a suskát! Együtt indulunk el, tehát az a kettőnk pénze lesz! – De az úgyis égés! – Hm, látom már, tudunk mi vitázni is! Mégsem pendülünk annyira egy húron?!?! – Ne kapd fel a vizet, Cicám! De, átkozottul egy húron pendülünk!!! Kezdjük ott, hogy én nyomom a hülye szövegem, te meg nevetsz. Amikor megláttam az első kacajod... Jaj, Kiscicám én megszédültem tőled! Együnk, közben józanodunk, és tisztább fejjel gondolkozunk! – Tigrisem, ha ezen túl sokat fogsz agyalni, akkor váltsunk színt! Legyek okádék! Lezavarunk pár menetet, hazautazom, te meg... –- Fejezd be! Többé ne merj ilyet mondani!!! – mordult föl, miközben szemében még a harag is tisztán ragyogott. – Akkor ne görcsölj, kérlek! Úgy szeretek veled lenni, és ha ez nem változik, akkor minden gondunkat meg fogunk tudni oldani! – Jól van, igazad van! Megoldjuk! Csak már tartanánk ott! Én is imádok veled lenni! Én még nővel nem éreztem ennyire jól magam! Na, de rohan ez a nyamvadt idő! Fél kilenc van. Tényleg együnk! A rendelést már leadtad... Ja, én fizetek, mert leégve azért nem vagyok. Úgy számoltam, a morzsák, amiket meghagytam az örökségemből, fél évig lennének elegek kajára. Majd kitalálok valamit! Ha tudtam volna, hogy megismerlek, hozzá se nyúltam volna! – Ne mondd ezt! Elmúltak, de akkor és ott jók voltak a régi orgazmusok! Visszatért a csodálatos hangulatuk. A nemi gyönyörökre ittak, de hogy ne tüzeljék tovább magukat, evés közben szinte csak a táncról beszélgettek. Ám a jó hangulatuk tovaszállt, amikor beültek az autóba, és majdnem az egész út alatt teljesen szótlanok voltak, mígnem a férfi, a két kezével a kormányra nem ütött: – Mennyire agybeteg vagyok! Idehozlak, ahelyett hogy elszaladnék veled egy lakatlan szigetre! Elmira megsimogatta a görcsösen szorító kezet. – Hagyd el, Tigrisem! Nem fekszem le vele! Arra gondolj, hogy fél órán belül úgyis belém köt valamivel, én meg hazasétálok. Valentino olyan sebességgel kezdett bólogatni, mintha fejrázása felpörgette volna az időt. – Oké! Oké! Oké! Már egy nap eltelt. Már csak kettő van! Nézd, az ajtaja előtt vár! Nem szállok ki, Kiscicám! Ne haragudj, de nem akarom látni, hogy milyen elégedett, amiért fagyizni vihet! Sziesztáig a városban leszek, hívj, ha hülye lenne! Ja és kérlek, akkor is, ha... ha... Ha összekaptok

és hazamész. Megtennéd? – Persze, de ne legyél ideges! Tigrisem! Te is megszédítettél ám engem! – vallotta, majd egy puszit adott a férfi arcára, megköszönte a reggelit, és kiszállt a duruzsoló autóból. Csapódott a kocsi ajtaja, felbőgött a motorja és elgurult a kerekein. Elmira Lorenzóra nézett, de nem tudta felfogni, miért áll vele szemben, és miért szállt ki a kocsiból. A férfi felé lépett, de ő nem várta meg, amíg a száját kínálta. Oldalt fordult neki, köszönt és közölte kedvenc cukrászdája nevét. Lorenzo nem kötött bele, amiért nem borult a karjaiba. Sétájuk első lépései közben még Valentino nevét sem hozta szóba, pusztán elnézést kért, és ígérgette, hogy többé nem csinál jelenetet. A lány nem hitt neki, de nem is érdekelte, jól teszi-e. Félbeszakította és megkérdezte, túl van-e már a víruson. – Tegnap, ahogy tanácsoltad, ettem fél kiflit, és bennem maradt. Hőemelkedésem még volt reggel, de a gyógyszer elmulasztotta. Ma is ettem már egy egész kiflit. – Ez jó hír! Megpróbálkozol egy kevéske fagyival is? – Igen, eszem egy keveset, legfeljebb kijön, de tudni szeretném, mennyit gyógyultam! Téged nem zavar, hogy mindenki bámul? – Mi van? – kérdezte a hirtelen váltástól meglepődve. – Bocsánat, csak... Minden hapsi megnéz. Nem idegesít? – Képzeld, nem! Már nyolc éve megszoktam. Legtöbbször fel se tűnik. Csak akkor figyelem őket, ha pasizni indulok. Nem lesz ez így jó, Lorenzo! Te megint kezded! Egy morgós ember vagy, és... – Megváltozom, Istennőm! Esküszöm! – Dehogy fogsz! Én fizetem a fagyit, jó? Ja, nem jó, mert egy hülye olasz szokás, hogy a nő nem fizethet! – Miért, nálatok elfogadott? – Nem az a leggyakoribb, de előfordul, és senkit nem néznek le miatta. De olyan is van, hogy együtt fizet lány és fiú. Ki-ki a magáét. Lorenzo a nagy csodálkozástól pár percig azt sem vette észre, hogy idegen vagy ismerős férfiak megbámulták a lányt. De amikor megemésztette a hallottakat, újra fürkészte fajtársait, és felfortyanva fröcskölte mérgezett nyálát az útra. Elmira rá-rászólt, szépen kérte, hogy fejezze be, de botrányt nem csinált. Igaz, nem állt tőle messze, mert förgeteg futkározott bőrén, de célja volt, ezért felidézte Valentino szemeit, és bársonyos tekintete segítségével növelte ellenálló képességét. De a férfi messze volt tőle, így a cukrászda kerthelyiségében, a sok morgástól, amit a járókelők lopott pillantásai vagy bámészkodásai idéztek elő, már nem tudta megvédeni. Higgadtan, de felszólította kísérőjét, hogy ne másokkal, vele foglalkozzon. – De ezek zabálnak téged a szemükkel. Egyáltalán felfogod, hogy mikre gondolnak közben? Elképzelni sem tudod, miken jár egy férfi agya! – tudatta kiabálás nélkül, de lekezelő hangnemben. Elmira a kehelybe tette kanalát, amely dühétől izzódva megolvasztotta a körülötte lévő fagylaltot, és lemerült az üveg aljára Szerette volna felrúgni az asztalt, hogy a folyékonnyá vált édesség a férfi undorítóvá formálódott arcába fröccsenjen, de elűzte magától anyai őseit, és Katalin nagymamájának béketűrő természetét hívta magához. – Neked van mocskos fantáziád! Javaslom, kedvesem, hogy keress fel egy pszichiáter, ő még talán tud segíteni rajtad! – Felállt, kitolta a székét, de az nekiütközött valaminek. Megfordult, és egy rég nem látott, kedves férfiarc meredt rá. – Szia! Vagyis sziasztok! – köszönt, amikor meglátta a férfi mellett a barátnőjét is. – Ti még együtt? De jó nektek? Hogy vagytok? A két ismerős megörült a lánynak, de csak pár szót váltottak, mert sietniük kellett a buszhoz. A férfi búcsúzóul adott egy puszit Elmira arcára, majd széles mosollyal távoztak. Lorenzón nem segített az előző jó tanács, mert a puszit látva még mérgesebb lett. A szépség levegőnek nézve elindult, de ő követte, és hangosan acsarkodva oktatta, hogy miként kell viselkedni a férfiakkal. A lány tűrte egy darabig, de amikor már úgy hallotta, millió lódarázs zúg a fülébe, megállt, és ráordított: – Kussolj már! Elviselhetetlen ember vagy! Nem viccelek, hogy kezeltesd magad, mert ha nem teszed, egyedül, sivár magányban fogsz megöregedni! – Én kezeltessem magam? Neked kéne? Hagyod, hogy mindenki bámuljon! Egyáltalán miért

veszel fel ilyen ruhákat? – kérdezte a női ruha gallérját meghúzva. – Kint van az egész csöcsöd! – A lány már a brokat piszkálásánál elköszönt Katalin nagymamájától, de a „csöcs” szót meghallva talán még a nevét is elfelejtette. Jobbja lendült, és tenyere hatalmasat csattanva lapult a férfi arcára. Éles füle mintha halk kuncogást hallott volna, de agyának csak parányi pontja fogta, mert a többit felháborodottság uralta. Hátat fordított Lorenzónak, és magában szidva a vasárnapot, hazaindult. A férfi fényesre pucolt cipője nem kopogott utána, csak a kiáltásai: – Szépen vagyunk! Még jó, hogy nem én leszek a férjed, de az biztos a pofonjaidba fog beledögleni. Szép vagy kívül, de belül mocskos! Nem is kell nekem egy ilyen laza erkölcsű lány! Szenvedjen veled a halál! – Hangszíne megváltozott, de továbbra is kiabált: – Maga meg mit bámul? Elmira gondolta, hogy egy kívülálló emberhez szólt, de nem nézett hátra, mert nem érdekelte, ki az, csak ment tovább, és próbálta felfogni, hogy került ő ilyen férfi karjai közé. Elméjében spanyolul forogtak a gondolatok, amikben Gyulát szidta és okolta, amiért újra Ragusába utazott. Kikulcsolta, majd berúgta a kapuja ajtaját. Átnyúlt a vasak között, hogy ismét fordítson a kulcson, de keze ledermedt. „Nem zárom vissza, hazamegyek! Nincs értelme tovább várni, mert ez a hülye, egyértelműen hülye! Megyek a szemétért és...” – Szia Pindur Olga! Nem lehet rózsás a hangulatod, ha így rugdosod azt a kaput! Olga is mindig azt csinálta, ha felbosszantotta Dimitrisz. – Szia Teofila néni! Tudom! A pasik...! Hazamegyek Magyarországra. – Most? Nyakunkon a szieszta! Gyere, ebédelj velem! Nyiszálja a rák a cukkinit, birkóznak a tésztában. – Az asszony nevetve, a lányt a jobb kezével magához csalogatva, a balban pedig a fakanalat lengetve kiabált, és addig nem adta fel, amíg a kiskapu ki nem nyílt. Elmirát nem érdekelte a közelgő szieszta, a kávé megnyugtató erejére vágyott, így Teofila öntött neki két csészével. Lezárta a gázt, és leült a padlót bámuló lánnyal szemben. Megfogta az állát és felemelte a fejét. – Csak nem az a helyes fiú a hunyó? – De! Helyes, de borzasztóan féltékeny! – Hú! – kiáltotta, mindkét karját a magasba lendítve. – Az a legrosszabb fajta! – sóhajtotta, majd elfordította fejét, és nyelvét egymásután sűrűn kidugva pár csepp nyálat küldött a padlóra. – És az a másik, a magasabbik, aki nálad aludt, miután helybenhagyta Liviót? – Te mindent tudsz? – mosolygott, majd fejéhez kapott. – Dobnom kell neki egy üzit! – Írjál csak, de utána mesélj róla! Elmira feldúltsága kicsit alábbhagyott. Elővette telefonját, és az üzenet mezőt megnyitva írni kezdett: „Szia Tigrisem! Újra morgott. Hosszú...! Most a szomszédban vagyok, de hajszál híján hazarepültem. Délután nem fogok aludni, inkább este fekszem le korábban, akárcsak otthon szoktam, de előtte még felhívlak. Pihenj jól, és fésüld át helyettem is a gyönyörű, csíkos bundácskádat! Sok puszi a pocidra!” Az üzenet már röpült az elektromágneses térben, de biztosan nem olyan gyorsan, ahogy a lány nyelve pörgött, amíg Valentinót, mint tökéletességet, bemutatta. Teofila széttette visszerektől csúfított lábait, összefonta combján megráncosodott ujjait, oldalra döntötte fejét, és a lány szemét elemezve bólogatott, aztán sikított: – Á! Ó! Hó! Hóhóhó! – felkacagott, utána előbb a saját, majd a vele szemben ülő arcát szorította tenyerei közé, és megrázogatva felkiáltott: – Te szerelmes vagy, hogy egyem a szíved! – Mi? Én? Hogy? Most? Miért?... Én Phoebust... De ő... Én csak Phoebust... Teofila a lány térdeit csapkodva kiáltotta egyre hangosabban: – Szerelmes vagy! Ó, ha látnád magad, hogy ragyogsz! Megjött, Pindur Olga! Megjött az érzés, amire évek óta vágysz! Szerelembe estél? Hát nem érzed? Nem érzed, hogy repülsz? Pedig szállsz a magas égen, mint a legszebb madárka! Ó, Olga, hallod ezt?! Látod őt, ahogy... – A kántálássá nőtt kiabálás abbamaradt, mert a fedőről leesett a fakanál. Teofila váltig hitte, hogy elhunyt barátnője lelke köztük él, és ezt gyors beszédével, valamint fakanala ütögetésével próbálta elhitetni a lánnyal. De ő lélekben egész másutt járt. Talán tényleg felszállt az égbe, amelyet az időjárás színez kedvére, és mosolyát szivárvánnyá alakítva a felhők fölé tapasztotta. – Ej, te lány! Hát már nem is hallasz?! Pindur Olga, állj már meg! Magasságos egek! Ez se lát, se hall! Tényleg szerelmes!

Az utolsó szó bűverővel bírhatott, mert Elmira azt már meghallotta, de csak utána fogta fel az előzőeket. Ujjai kemény fát tapintottak, cipője járólapokon kopogott, szeme füvet látott. – Hol vagyok? – Ej már! Az isten rakjon valahova, hát hol lennél? – hallotta maga mögött Teofila hangját. – Itthon, az udvarodon! Na, szépen kimosta azt az okos fejecskédet az a fiú! – De hogy kerültem ide? – értetlenkedett megfordulva. – Te lyány...! Elindultál, basszon meg ősöd! Egyszer csak fogtad magad, és elindultál! Mondom én, hogy szerelmes vagy! Mint egy narkós, hogy egyem a szíved! Ez a szerelem, kisasszony! Na, jól vagy? Enni azért még tudsz? Enni kell! Kell az erő a kufircoláshoz! Teofila behajlította két karját, és oldalai mellett húzogatva tekert egyet csípőjén. Elmira elméjébe visszatért a tudat, és elmosolyodott, de ebédet nem kért. Nevetve csókolgatta meg az asszonyt, és táncolva libegett a házába. Letette táskáját a dohányzóasztalra, és pisilni indult, de eszébe jutott, hátha ír közben Valentino, ezért visszaszaladt a nappaliba, elővette a telefont, és azzal a kezében ült a kagylóra. Ahogy elhelyezkedett, véletlenül megnyomta a készülék egyik gombját. Eltűnt a sötétség a kijelzőről, és meglátta, hogy már érkezett üzenete. – Jesszusom! Jól el bambulhattam! – mondta, miközben megnyitotta az SMS-t. – Szia Kiscicám! Láttam az egész jelenetet. Oltári voltál!!! Hívj, ahogy lesz időd! Nagyon várom!!! Millió puszika a puncidra! – Nyami-nyami! – nevetett egy hangosat, majd letörölte öléről a vizeletet, lehúzta a vécét, és a kézmosást mellőzve kiment a nappaliba. Két perc múlva tizenegy – állapította meg az órára nézve. – Valószínűleg már kajál. Jó! Akkor írunk neki még egy üzi-büzit, hogy... Úgy kezdjük, hogy: Nyami-nyami! Behajtom ám! Eszikéljél, Tigrisem, addig nem zavarlak! Egy óra múlva hívlak. Addig gyakorolom a jógát, hogy megtudjam, milyen ízű a puncim! És amikor belejöttem, ó, de fini is lesz nekem! Vagy ugorjak ki a boltba, és vegyek egy rúd alakú nyalókát? Á, jobb ötletem van! Tegnap vettem kígyóuborkát. Dupla gyönyör...! Csókollak, Csíkoskám!!! Az üzenet szállt, akárcsak ő, legbelül, egy pillangó szárnyán, a kert fölött, amely a töménytelen zsebpénz nélkül is jó megélhetést biztosított volna neki. Csókokkal árasztotta el a mobilt, és úgy szorította mellkasához, mintha az felvette volna Valentino testét. Előbb pörgött, majd táncolt vele, míg az csörögve a fülébe nem énekelt. Megijedt a váratlan zajtól, és a készülék megcsúszott a kezében. Rejtett zsonglőri tehetségét kellett előszednie, hogy a földre ne essen. Sikerült megmentenie, de közben véletlenül megnyomta a zöld gombot, így, akarata ellenére, igen cifrán köszöntötte Valentinót: – Az anyád! Ó, a picsába! Megvagy! Basszuska! – Halihó! Én megvagyok, Cicám! De te jól vagy? – Hú! Azt hiszem! Majdnem kiesett a kezemből a telcsikém! Szia Tigriske! Nem eszel? Miért nem eszel? Ettél már? Nem alszol? De fogsz?... – Meglehet, az idők végezetéig folytatta volna hablatyolását, ha Valentino fel nem kacag. „Megint hülye vagy, Elmira! El fogod árulni magad! De mit is? Mit árulok én el? Lehet, hogy tényleg...” – Szia Kiscicám! Ez még a vodka hatása, vagy felturbóztad egy kis pezsivel? De válaszolok én minden édes kérdéskédre! Nem eszem, nem ettem, nem tudom, mikor fogok. Nem vagyok éhes! Az vagyok, de rád! Téged akarlak flamikázni. Hogy állsz a jógával? Én nagyon jól állok! Nagyon keményen! Ha levágnák a lábaimat, nem kéne tolószék, mert megtartana a farkam! Ó, de nincs nagy gáz, mert ez csak egész nap van így! Mint te a fejemben. Ebben a keményben! Na, az is kemény! Lehet, azon kéne gurulnom hozzád, vagy inkább a farkamon ugráljak? De úgyis lehet, hogy bukfenc... Értesz ugye?! Gurulok, rugózok! Gurulok, rugózok... – Tigriske! Puszedliket formál a pofázmányom... – Elvágta saját mondatát, mert olyan kacagás tört fel belőle, hogy erejét vesztve a földre rogyott, és a hűs kövön elterülve nevetett. Hosszú ideig nem is hallott mást csak a saját maga és Valentino vihogását, majd hangos dörömbölést, és értetlen hangsúlyú kiabálást: – Megvesztél, fiam! Mit röhögsz egyfolytában? – Anya, miért nyitsz be csak úgy! – Mert már percek óta kopogok, de te csak röhögsz! Kivel beszélsz! Tedd le a telefont, és gyere enni, mert kihűl a leves!

– Tartsd egy picit, Cicám! – Á, egy kislánnyal beszélsz? Jó-jó! De majd folytatod! Gyere enni! – Nem kérek! – Olyan nincs! Tegnap sem ettél! – a hang közelített a lány füléhez. – Minden rendben, fiam? Nagyon furcsa vagy tegnap délelőtt óta. – Anya! Telózni szeretnék! Kimennél? – Hagyd, kedvesem! – hallatszott egy mély férfihang a háttérben. – Mondom én, hogy szerelmes! – Apa! Te is letelepszel mellém? Hagynátok már telózni, vagy húzzak ki a városhatárba? – Jól van már, na! De ki az a kislány? – Anya! – Naaa! Ismerem? – Ez nem igaz! Kiscicám! Bocsáss meg, de pár percre le kell tennem, hogy megneveljem az őseimet! – Szégyelld magad, fiam! – De anya, telózni szeretnék! – Hagyd már, gyere ki! Majd elmondja, ha akarja! De szerelemszaga van, az fix! Gyere, kedvesem, tudunk mi kettesben is enni! Az anya hangja távolodott: – Gondolod, hogy tényleg szerelmes? – Az hát! Látszik rajta! Egyfolytában szerelmes zenéket hallgat, táncikálgat. Azt se hallja meg, ha hozzászólunk. Képzeld, tegnap este... Csukódott az ajtó, és a szépség előtt titok marad, hogy mi történt kedd este. Valentino mentegetőzni kezdett, amiért megváratta a lányt, de Elmira nem azokra a szavakra figyelt, hanem amelyek előtte vésődtek a fülébe. „Akkor mi most egymásba szerettünk?” – értetlenkedett magában, hiszen még soha életében nem tapasztalta azt az érzést, hogy szabadon szerethet valakit, aki szintén viszont szereti. – A tieid is ilyenek? Valentino kérdésére felébredt, és igyekezett kitörölni az álmot a szeméből, hogy értelmes választ adhasson. Pont szemben feküdt az órával, ezért látta, hogy nyolc percen keresztül csak ő beszélt. Lezárta mondandóját, és egy kérdéssel adta át a szót a férfinek: – Hogy értetted azt, hogy láttad a vitánkat? – Ahogy írtam. Félre ne érts, nem téged ellenőrizgettelek, vagy ilyesmi! Esküszöm, hogy csak a tesóm viselkedését akartam figyelni, mert igazán nem tudom, milyen, ha nagyon hülye. Szóval, láttalak titeket a cukiban és persze a pofont is! Hú, Cicám, az volt ám a valami! De tetszett! Ja, és képzeld – te azt már nem láttad, mert álomszép popsikádat arrébb riszáltad –, valami öreg tag is lekapott titeket a szemben lévő oldalról, és tök jókat hahotázott. Na, az én Tesókám fejéből meg zúdult a gőz, és átnyargalt hozzá. Nekilátott vele hepciáskodni, mire az öreg dobbantott egyet a jobb lábával, és ő is lekevert neki egy akkorát. Szinte tök olyan mozdulattal, mint te, és ugyanarra az oldalra. Aztán odébbállt. Én meg majd kitéptem a kormányt a röhögéstől! Jaj, de nagy volt, ha láttad volna! – Elmira elképzelte a viccesen elmondott a szituációt, és mivel úgy gondolta, Lorenzóra igen csak ráfért egy kis nevelés, ő is jókat derült, de közben tovább hallgatta a komolyabb hangsúlyra váltott férfit: – Egyszerűen nem értem azt a hülyét! Ha az én barátnőm lennél, domborítva döngetnék veled az utcán, ez meg jó hogy nem egy faládába zárva cipel magával! – A mandulavágású szemek könnyben úsztak a rengeteg nevetéstől, de a férfi sóhaja megtörte a hahotázást: – Jaj, Kiscicám, egyfolytában a bordó selymeden képzellek el! – Ó, de fini is lenne, ha hozzákötöznél... – Folytasd, Kiscicám! Szétrobban a tököm! Ha tudnád, milyen régóta szeretném kipróbálni a kikötözős szexet! Van egy zsernyák ismerősöm, kérek tőle négy bilincset, kifeszítelek és szétzabállak! Felfallak! Járj velem, Kiscicám, könyörgök, mert meg fogok őrülni! Én úgy érzem...Azt hiszem... Csöngőszó rezzentette össze a karcsú testet. – Gyönyörűm, édesem! Szavad ne felejtsd, de csöngettek! Bocsáss meg! Csak egy perc! – darálta

és pattant is fel. Átkocogott a konyhába, ahol kilesett az ablakon. – Az átkozott életbe! Megint a bátyád az! Szieszta van, bassza meg! Miért nem döglik! Na, jó! Elhatároztam magam, mert egyszerűen veled akarok lenni! Ma nem, mert nagyon mérges vagyok rá, de már biztos, hogy elmondom neki a frankót. Lehet, ma kéne, de utálok veszekedni, és mivel a bátyád, nem akarok haraggal elválni tőle! – Megértem! Én se szeretném, ha rosszban lennétek! Így korrekt! Jaj, de végre biztos! Ó, anyám! Kiscicám, nem azért mondom, mert csóri vagyok, de olyan gyönyörű a... – Valentino! Ha még egyszer meghallom... – Jaj, Kiscicám... Jó-jó! Na, visszavonom! Szóval, gyönyörű a naplemente az erdőből! Megnéznéd velem holnap este? Utána elmehetnénk táncolni. – Ez csodásan hangzik, és ezer igen a válaszom rá, de ugye tudod, hogy még haza is kell mennem? – Tudom! De ugye, esküszöl, hogy visszajössz! – Esküszöm, gyönyörű Csíkoskám! Hívhatod a zsaru haverod, hogy rázza meg magát, mert szerdára kell a bilincs! – Ó, szent isten! Szerda! Szerdácska! Ünnepnappá... – Csippanás hallatszott a telefonba. – Ó, hogy a kurva életbe! Mióta hazajöttem, töltöm a telóm, de ez már olyan vacak egy valami...! Kiscicám, le fogok merülni! Kidobom ezt a szart! Ne haragudj, de el kell búcsúznom! Nagyon nehezen veszi a töltést! Régi és gagyi! Veszek egy újat, hogyha hazamész is tudjunk... Megint csipogott! – Semmi baj, Tigrisem! Holnap találkozunk! Reggelig csak fog valami töltést a telcsid, és hívj, mihelyst használható. Most nekem lesz egy kis dolgom. Csomót kell telcsiznem, át kell néznem a kajáimat … Mindegy is! Nem dumálok, hogy még egy puszit dobhassak neked! Reggel óta csak rád gondolok! Ha most nem lenne itt a bátyád... De biztos nem véletlenül dekkol az udvaromon. Ellenőriz, vagy mifene. Mindegy, hamarosan beszélek vele! Hívj reggel! Csókollak mindenhol és rengetegszer! – Én is téged, Kiscicám! Holnap! Ó, de várom! Összebújunk és megnézzük az aranykorongot. Utána bemutatlak Donatellónak, a legjobb barátomnak és az élettársának, Jolandának. Ők is szeretnek táncolni Én meg veled lenni! Ó, az a fenséges cicaillatod! Úgy szeretnélek a karomba zárni! Nem tudom, mi van velem, Cicám, de megszédít... A vonal megszakadt, a lány a földre rogyott és zokogott. Nem tudta, miért teszi, hisz belső énje boldogságról énekelt. Mégis annyi könnye hullott, hogy felmoshatta volna vele a konyhát. Csak ült, büszke tartását feledve, és sírt, mígnem egy angyal, a varázspálcájával meg nem érintette a telefonját. A mobil fényes csillogva esdekelt, hogy fogadja a sorban érkező üzeneteit, ezért ujja a gombokra tapadt. – Szia Kiscicám! Mi?! Ő írt?! – kiáltotta, majd felpattan a kőről, és szemeit dörzsölgetve bosszankodott, amiért csak két keze van, hisz az kevés könnyei letörléséhez. Kihúzott négy kockát a falra erősített kéztörlő adagolóból, és mint a gyilkos, aki fél, hogy ujjlenyomatot hagy, olyan alapossággal tisztította meg a szemét és az arcát a nem kívánatos folyadéktól. Aztán leült a székre és olvasott: – Szia Kiscicám! Anyum telefonjáról írok, de kérlek, erre ne üzenj vissza, mert aludni készülnek! Én is csak azért kértem el, mert nagyon fájt, hogy nem tudtam puszit dobni neked! Ma már nem hívlak, mert lehet, megint korán alszol el. (Érdekesen éltek ti északon, de ha jobban belegondolok, tök jó, hogy nem töritek ketté a napot!) Milliónyi puszit dobok a gyönyörű, kreol bőröd minden pontjára, és remélem, arról fogsz álmodni! Én biztos, hogy rólad, mert megszédítettél, Kiscicám! Csók és ölelés, tőlem, Neked! Sóhajtva nehezedett a telefon a lány szívére, és a benne olvasható üzenet végleg elapasztotta a szemnedveit. Sokszor elolvasta, majd úgy döntött, választ ír, de a haldokló telefonra. „Szia Tigrisem! Ha tudnád, mennyire örültem az üzidnek, mert nekem is nagyon fájt, hogy nem tudtál búcsúpuszit dobni! Köszönöm, hogy megtaláltad a módját, és pótoltad! Igen, mi magyarok másként élünk. Mi is szoktunk éjszakánként „tombolni”, de inkább csak pénteken, szombaton. Jól gondoltad, ma is korán fekszem le, hogy hamarabb jöjjön el a holnap. Reggel hívj, ha felébredtél, mert ha hallhatom a hangodat, akkor könnyebben tartok ki estig. Mondanám, hogy gyere át délután

és medencézzünk egyet, de mindketten tudjuk, mi lenne a vége... Nem azért nyújtom a „vadulást”, hogy kéressem magam, hanem hogy teljesen megtisztult lélekkel, gondok, vita, harag és lelkiismeret-furdalás nélkül ölelhesselek. De egy apró jó hírem is van, mert végleges döntésem szerint nem szerdán, hanem kedden utazom vissza. Így, SMS-en keresztül, gondolatban és álomban is millió csókot küldök a puha bundácskád csíkjaira!” Nem várt rá választ az elküldött sorokra, és már nem szomorkodott, mert érezte, a férfi lelke vele volt. Az üzenetét gigászi jelnek tekintette, amely tisztán látható pecsétlenyomattal bizonyította: fontos a számára. A visszatért életereje evésre ösztönözte. Nem főzött, mert nem tudta, mit hoz a délután, hisz az ablakból látta, hogy Lorenzo az udvarán ténfereg; és úgy volt vele, ha újra felbosszantja, csapot-papot, naplementét, táncot hagyva, felejtve, taxiba ül, és a reptérig meg sem áll. Két szendviccsel és két kávéval töltötte meg a hasát, majd ismét a telefonért nyúlt, és azokat hívta, akik nem sziesztáztak. Szüleivel Lorenzóról, Valentinóról, barátaival egy hétvégi összejövetelről beszélgetett. Ujja Brigitta számát lapozta, de kapcsolt, hogy voltaképpen már nem is a barátnője, ezért nem hívta meg a szombatra tervezett buliba. „Szerelmet nyertem, de szeretet vesztettem! Hm! Na, jó! Ha már ilyen türelmesen vártál és nem zaklattál, téged is felhívlak, Kapitányom! – gondolta és meg tette. Gyula nagyon boldog volt, hogy végre a lány kezdeményezte a hívást, de elkeseredett, amikor meghallotta, mit ébresztett Valentino a szívében. Nem gúnyosan, nem haraggal, de ezt puhatolta: – Hogy lehet egyszerre két embert szeretni? – Ez jó kérdés! Talán úgy, hogy Valentinóban még nem vagyok százszázalékig biztos, téged pedig elzártalak a szívem legszebb zugába. Gyula biztosan sokat tanult a vasárnap elkövetett hibáiból, mert felelősségre vonás és morgás nélkül beszélgetett a lánnyal 15.27 óráig, majd csókokat röptettek egymásnak, és elköszöntek. Elmirának jól esett a társalgás a Valentinótól komolyabb, de azért vicces fiúval is. Kivett a hűtőből egy flakon ásványvizet, és azzal hűsítette felforrósodott fülét. Cigarettára gyújtott és gondolkozott, hogy van-e még valami teendője. Semmi sem jutott eszébe, ezért lábait a szőrtől, testét az izzadtságtól szabadította meg, majd selymei közé bújva lezárta a tizenkét órás napot. Csütörtöki első gondolata ugyanaz volt, mint a szerda reggeli: Valentino. De amíg kávéját itta, másutt járt.: „Unatkozom! Egyszerűen, unatkozom! Livio – az a köcsög – mindig vitt valamerre. Vagy csak hülyültünk a szállodájába, de sose unatkoztam. Most meg unatkozom! Igen, unatkozom! De mit csináljak, hogy ne unatkozzam? Kezdjük azzal, hogy nem mondom ki többet az unatkozom szót, mert az is nagyon unalmas! Jaj! Te tiszta hülye vagy, Elmira! Agyadra ment az unalom, vagy a szexhiány... Tényleg, három napja nem is láttam himbesz-limbeszt! Hm, egy másik értelmes szó! Hat óra. Vajon mikor hív? És én addig mit fogok csinálni? Az hagyján, de hol van még a naplemente ideje, hisz épphogy felkelt? Atya ég! Mikor is megy le a nap? Hányadika is van? Csütörtök, akkor kilencedike. Szerintem nyolc körül. Szuper! Már csak úgy tizenhárom órát kell unatkoznom, és indulhatunk az erdőbe! Hát, én ebbe bele fogok dilizni! Jaj, Istenem, mit csináljak? Ilyenkor jönne jól egy barátnő, akivel lehetne...Mit is? Locsi-fecsizni a csacska hülyeségekről. Mint: jaj, de szép az új rúzsom, hogy a körömlakkomról már ne is beszéljek, de a legmenőbb az új cukikácska táskácskám, ami a derekacskámon fityegget....” – Ahogy így merengett, eszébe jutott Brigitta, akit pont azért kedvelt, mert sokkal vagányabb volt, mint átlagába a korabeli lányok. Nem volt annyira fiús természete, mint neki, mert ő még igen gyakran kényeskedett is, de vele nem kellett a női tollászkodásról beszélgetnie. De mivel tudta, a barátságuknak vége, nekinyomta állát az asztalnak, és inkább azon dolgoztatta az agyát, hogy kitaláljon valamit, amivel elütheti az időt estig. Jobb nem jutott eszébe, minthogy sétál egyet. Megitta a kávéját, és kilesett a bejárati ajtó üvegén, hogy megtudja, csak az övé-e a terasza, vagy Lorenzo is bitorolja. Úgy volt, ahogy sejtette, a férfi a hintaágyában feküdt, és az eget bámulta. – „Jó, nem csak én bolondultam meg, ő is! Brutál, hogy mennyire féltékeny. Nem kopog, nem csönget, nem könyörög, csak fekszik és őriz. Hogy fogok én lelépni este, hogy megússzam a balhét? Tegyük fel, behívom és elmondom neki, hogy viszlát! Összeveszünk, de ha nem, akkor is, megsértődik és elmegy, majd pár óra múlva, a franc se tudja,

miért, de újra reménykedni kezd, és visszajön. Mit csináljak? Lazán kimehetnék, hogy elküldjem a pitlákba, de nem akarok összeveszni vele, mert ha Valentinóval minden frankós lesz, előbb-utóbb a szülei szemébe is bele kell néznem!...” Véget kellett vetnie a fontolgatásnak, mert meghallotta Lorenzo hangját. Újra kilesett a kis ablakon. A férfi a kapuja előtt állt és telefonált. Nem jutott el hozzá összefüggő mondat, mert a véletlenszerűség úgy rendezte, hogy akkor bőgjön az utcában a kukásautó. Bosszantotta a tehetetlensége, kilátástalansága, és ez a két érzés addig formálódott benne, amíg bánattá nem hatalmasodott. Szája már lefelé görbült, de Valentino hívása felkanyarította. Ám flörtölős mondatai után eltátásra kényszerítette, mert megkérdezte, mit szólna, ha együtt ebédelnének ők és Lorenzo. – Ez valami beugratós kérdés? – Nem, Cicám! Pár perce hívott. Ő ébresztett. Padlón van, de rendesen. Felfogta, mekkora hülye volt tegnap, és tudja, hogy többé látni sem akarod, ezért azt eszelte ki, hogy hárman ütközzünk, mert ha én is megyek, talán te is. – Áhá! De jó nekem! Már csak azt nem értem, mi értelme lenne? Azt hiszi, ha te ott vagy, visszahódíthat? – Passz! De inkább azt tippelem, először azt akarja elérni, hogy újra szóba állj vele! Meg azt már ő is megfigyelhette, ha nagy ritkán együtt ebédeltünk, mondjuk otthon, akkor én nem hagytam görcsölni. Mindig lebasztam, ha belekötött a barátnőjébe. Talán még ebbe kapaszkodik. – Értem! Így már kicsit világosabb a dolog. Gondolkozzunk csak! Ha elmegyünk kajálni, talán még egy jót dumálunk is közben... Ja, zárójelben megjegyzem, hogy halálra unom magam. Én ennyit még életemben nem unatkoztam. Na, mindegy! Szóval, kaja után hazajövök, és... És mivel nem vesztem össze vele, persze, csak miattad, ezért ő randit fog kérni tőlem. – Egy keréken jár az agyunk! És te egy édes csaj vagy, ezért rábólintasz. Ütköztök valahol, összevesztek, és... Folytassam, Kiscicám? – Majd én, Tigrisem! Imádom a pénteki piacot, és feltétlenül ki akartam menni! Elhívom, mint kísérőt... Jaj, annyira unatkozom! Tök egyedül dekkolok napok óta, és azt én nem bírom! Utálom a magányt! Kérlek szépen, gyertek kilencre! – Ó, Kiscicám, én már most ugranék! Oké! Felhívom és megbeszélem vele! Ott leszünk! Addig te vegyél fel egy bordó ruhácskát! – Bordót? – nevetett a lány. – Nyami-nyami! Oké, már tudom is, hogy melyiket. De ugye, bármi is történik, az este áll? – Este? Már most áll! Jaj, Kiscicám...! Nagyon várom! De ha megint nálad lesz...? – Igen, erre már én is gondoltam, és kész a tervem! Csak annyit változtatnék, hogy a szomszédasszonyom telke mellett, a kis utcában várj rám! Most nem akarom, de le kell tegyelek, mert pót keresztanyukámat kell felhívnom, hogy a segítségünkre legyen! Rá bármikor, bármiben számíthatok! De ha nem hívom azonnal, elmegy otthonról, és... – Hívd, Kiscicám, hívd! Jaj, közbevágtam, ne haragudj, de... – Semmi baj, Tigrisem! Néha belefér, vagy inkább kötelező! Drága, gyönyörű, most lecsaplak. Lassan hét, és Teofila néni, a pót keresztanyukám, mindjárt indul a városba, hogy a szokásos napi... Jaj, de mindegy is! Indul! Leteszlek, te drága! Csókollak! Imádlak! Vágylak! Akarlak! Puszika neked! Szia! – Ragoznám, de ha megtenném, magam ellen dolgoznék! Nemsokára megyek, este pedig a kis utcában leszek! Imádlak és trilliónyi csók neked! Tedd le a telót kérlek, mert én nem tudom! – Á, rám hárítod a terhet! Puszi! Puszi! Rengetegtengernyipuszineked! A lány nyelve úgy pörgött, mint a ventilátor lapátjai, de a fantompofonjával leállította, és a piros gombra csapva megszakította a hívást. Viszont a telefonja még nem pihenhetett meg, és a csörgésével alaposan meglepte Teofilát. Az asszony csodálkozva kérdezte, hogy miért telefonon keresi, és meddig tűri el Lorenzónak, hogy az udvarán tanyázzon. – Pontosan róla van szó. Az árnyékom lett. Nem akarok összeveszni vele, mert lehet, hogy tényleg neked van igazad, és belezúgtam az öccsébe. Viszont Valentino elhívott estére, de ha a bátyja meglát minket együtt, botrányt csap. Tehát, a segítségeddel el akarok szökni itthonról. – Cseles! Rám számíthatsz! Van terved?

– Igen. Megkérlek, hogy tereld el a figyelmét, míg én kiszököm a kis teraszajtón, és átosonok hozzád, tőled pedig kimászom a kis utca felőli kerítéseden! Hatra jön értem Valentino. – Minden világos! Meglesz, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Hat előtt tíz perccel lefoglalom azt a helyes fiút. Ó, igazán szívesen foglalnám le az ágyban is! Na, én se változom! De most mennem kell, Pindur Olga, mert vár a város! Elmira nem is rabolta tovább az asszony idejét, aki, túl az ötvenen, már eléggé sablonos életet élt. Hálásan köszönt el tőle, és boldogan pörgött egyet. Elfelejtette a szót, amit egy órával korábban, csüggedten ismételgetett, és a levegő a vállát, ő az utolsó zsömléjét átölelve táncolni kezdett. Csípőjét rázva reggelizett meg, de utána sem ült le, noha nem volt szüksége arra, hogy bemelegítsen estére. Nyolc órakor olvadt egybe a habfürdővel, és fél kilenckor öltötte magára a kiválasztott, bordó, már két éves, de még mindig az egyik legkedvesebb ruháját. Az egyrészes, szűk miniruha mély dekoltázsát fűző tette titokzatossá, de igazán kirívóvá az, hogy két ovális formának köszönhetően teljesen csupasz volt benne a darázsdereka. Tanácsot a tükörtől kért, aki elismerően csettintett, így más dolga nem volt, minthogy várja a kilenc órát. Leült a kanapéra és meredten nézte a komótosan tik-takoló, mutatós órát. Tekintete együtt emelkedett fel, majd kanyarodott le a másodpercmutatóval, de három kör után megunta, és úgy határozott, kiles az ablakon. Az udvara magányosan terült el az út mellett, ezért egy szál cigarettával a kezében meglátogatta. Sétálgatott a száradásnak indult füvön, és nagyot sóhajtott. „Ne haragudj, keresztanyucikám, amiért sokkal csúnyább a kert, mint amikor még veled nevethettem benne, de hogyan gondozhatnám, ha nem élek itt!? Hm, ha ezt látnák a vásárlóim...! Szép! De hát, suszternek lyukas a cipője,...! Na, de ez otthon nem így van ám! Talán itt is kéne tartanom egy kertészt...” Senki sem szakította félbe, mégsem folytatta gondolatát. Szívott a cigarettából, elsétált a cserjék mellett, megsimogatta az ezüstfa puha kérgét, újra leellenőrizte magát a kristálytiszta, kék csempéjű medencében, majd a hátsóbejáraton visszament a házba. Tíz perc volt már csak kilenc óráig, így lángot lobbantott a kávéfőző alá. Még ki sem lépett a konyhából, amikor meghallotta Valentino autójának dübörgését. Kinézett az ablakon, és látta, hogy a két testvér együtt érkezett. Lorenzón hófehér szövetnadrág és ing volt, Valentinón világosszürke. Nagyon izgatott lett, de nem várta meg, amíg átizzadja a ruháját. A bejárati ajtóhoz ment és nekidőlt a toknak. – Ez ám a nem semmi! Két bombázó hapsival fogok ebédelni. Szívdöglesztőek vagytok, drágáim! Sziasztok! A két férfi mosolyogva fogadta köszönését, de Valentino arca hamar komollyá alakult, és kimeresztette a szemeit. – Ó, Kiscicám, mondd el, hogy lehetsz ennyire gyönyörű?! Köszönöm a szexis, bordó ruhát! Gyönyörű tested van! Annyira... – Oké, öcsikém, értjük, nem kell... – Csak nem újra morog a morgós? Ne fossz meg pár fenséges bóktól, mert ha nem kapok, hamar megöregszem. – Istennőm! Kérlek, bocsáss meg nekem a tegnapi... – Hagyd el, morcika! Már nem érdekel. – Morcika lettem? – kérdezte mosolyogva, majd megállt a szépség előtt. – Megpuszilhatlak? – Két igen – közölte a lány, de csak az arcát tartotta a férfihez. Lorenzo nem kifogásolta a mozdulatot, mert megérthette, hogy többre egyelőre nem számíthatott. Kérés nélkül lépett arrébb, hogy helyet adjon öccsének. Valentino selyemingét és haját egyszerre szeretgette meg a szél és a nap. A lány a kezükre akart ütni, hogy ne molesztálják az ő kedvesét, de megbocsátott nekik, mert tudta, egy olyan adonisznak még ők sem képesek ellenállni. Nem zavarta hát meg őket az élvezkedésben, helyette inkább önfeledten pörgött a kitágult pupillákon. A férfi szemén látszott, hogy kész tigrissé alakulni, de bátyja köhintése meggátolta a folyamatot. Két lágy puszit adott a lány arcára, és a nappaliba sétáltak. Ott viszont másként, igen zavartan nézett, miközben felemelte a kezében himbált, keskeny ajándékszatyrot. – Cicám, vettem neked virágot is, de mivel teljesen megszédítettél, miután kifizettem, a boltban felejtettem, és már csak akkor vettem észre, amikor megálltam a bratyeszem háza előtt. Tudom,

hogy tök égés, de nem tudom, mit szeretsz, nem tudtam, mit hozzak, ezért a csokron kívül, csak egy üveg vodkát.... A lány mosolya félbeszakította. Köszönettel vette el az italt, utána kávét öntve elmondta, hogyan került barátságba vele. És ha már annyit beszélt róla, vitt három pici poharat is, majd koccintással bizonyította a jó cimboraságot. Leültek, és a cigarettához fűződő viszonyát is elmesélte, de azt már nem igazolta, csak nézte, hogy a kávék elfogyása után, a két férfi milyen szinkronba és élvezettel gyújtotta meg a szivarját. – Már ezt is tudom, de mit szeretsz, Cicám? – Az édességeket – válaszolt Elmira helyette Lorenzo. – Imádja a csokit és a sütiket, meg mindent, ami édes... – A mondat nem fejeződött be, pedig senki nem szólt közbe. A férfi magától némult el, és a lány sejtette, öccse szakmája okozta a merengést, de nem foglalkozott az alacsonyabbik testvér lelkiállapotával, sőt levette róla tekintetét, hogy Valentinóéval olvassza egybe. – Ne szemezzetek már! – morgott Lorenzo. – Tudjátok, mennyire fáj?! – Mint a tegnapi pofonok, mi Tesókám! Hú, Cicám, csúcs voltál, de az az öreg tag...! Úgy lendült a keze, hogy látni is alig lehetett. Hatvanöt körül lehet, de fürgébb, mint egy húsz éves. Átkozottul gyors! Valentino kézzel és szájjal beszélt. Olyan mókásan hadonászott és csapkodta a levegőt, hogy még Lorenzo is jókat kacagott. Félretette zúgolódását, és azt tudatta, hogy az idős ember turista lehetett, mert a beszédében ötvözte az olasz nyelv északi és déli dialektusait. – De mit mondott? – kérdezte a lány. – Szó szerint nem tudom, mert igen idiótán ideges voltam. De az egyik meglepő válaszára, pontosabban visszakérdezésére emlékszem. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem a saját maga dolgával foglalkozik, amire ezt felelte: "Honnan tudod, hogy nem azt teszem?" – Hm! Ez nagyon érdekes? Hogy nézett ki? – Sajnos, nem tudom felidézni! Arra emlékszem, hogy eléggé csúnya arca volt. Utána vele is gorombáskodtam, és felképelt. Jó nagyot ütött. A lány elmerengett a hallottakon, miközben beleszőtte Valentino előző napi közlését, amely szerint az idős férfi dobbantott is jobb lábával. Ezt azért tartotta különösen furcsának, mert rá is jellemző, hogy dühében a jobb talpával a földet dobogtatja. De nem sikerült rájönnie, ki lehet az idegen, és miért olyan kérdéssel reagált. Vodkával feledtették a témát, mialatt Lorenzo a fagylaltozás előtt birtokába jutó magyar szokást említette meg öccsének, miszerint szerelme hazájában elfogadott, ha a nők is fizetnek. Valentino pont úgy csodálkozott, mint a bátyja, majd ezt jelentette ki: – Hát, Cicám, ha velem vagy, akkor biztos, hogy sosem fogsz! Ma én fizetek, hadd spóroljon a Tesókám, mert az ügyeskedése tényleg szuper. Ebben te vagy a király, Tesókám! – közölte bátyja vállára csapva. – Miért, mibe nem? – kérdezte Lorenzo, hátrahúzott nyakkal, majd felemelte mindkét mutatóujját. – Meg ne nyekkenj! Igyunk még egyet, és szerintem indulhatunk, mert mindjárt tíz óra van! Az egymás szemét néha lopva leső két ember egyetértett vele. Elmira felállt. Elindult a folyosó felé, hogy magához vegye táskáját, de visszahőkölt, mert Lorenzo nagyot káromkodott. Megfordult és látta, hogy az élére vasalt, hófehér ingen egy kávéfolt éktelenkedett. – Megőrjítesz az utolsó cseppes mániáddal! – hőbörgött Valentino. – Hogy lehetsz ennyire maximalista? Most mondd meg, Cicám! Neki mindig kell az utolsó csepp! – Hát...! Kimossam? – Köszönöm, Istennőm, de majd én! A lány nem erőltette a dolgot, hisz a férfi régóta önellátó volt. Felállt, és együtt mentek a folyosóra, de csak a fürdőszobáig. Elmira a szobájába lépett, de meglátta, hogy a nagy izgalomban elfelejtette elrendezni az ágyneműjét. Lehajolt és megfogta az ágytakaró szélét, mire Valentino suttogására lett figyelmes: – Ne mozdulj, Kiscicám! A lány nem fogta fel, miért nem hallotta meg a férfi lépteit, de elképzelte, a testhelyzete milyen képet projiciált, így a világ összes kincsért sem változtatott volna rajta.

– Miért? – kérdezte ártatlan hangsúllyal. – Gyönyörű popsid van! Őrületesen szexis és izgató! Megpróbálom kitalálni, hány centi híja, hogy kint legyen a bugyid. Számolgatok, méregetek... egyetlenegy! – Kevésnek hangzik, ám jelenleg mégis rengeteg. – Sajnos igazad van! – sóhajtotta, majd elindult, és csak akkor állt meg, amikor lágyéka a lány fenekéhez ért. „Ó, de finom! Ez tényleg nem törpe gyík, hanem...” Megreked a gondolat, mert négy kicsi kulcs pottyant az ágyra. Elmira felegyenesedett és megfordul. – Nyami-nyami! De ez így még kevés! – A hiányzó részeket egyelőre magamnál tartom. Neked szántam a bilincseket, de azt szeretném, hogy először velem használd! Nem! Azt szeretném, hogy csak velem használd, de ez még csak a legszebb álmaimban szerepel! – Ha rajtam múlik, valóra válik! – suttogta, majd lépett egyet, és beletúrt a férfi hajába. Valentino kimondottan hegyes, pici ádámcsutkája kettőt mozdult, majd a lány derekára tette kezeit, és felsimította rajta. Elmira lúdbőrös lett. Megnyalta száját, és megpuszilta a férfiét. Nyelve útra készen csúszott egyre kijjebb, de Lorenzo kiáltása visszarántotta: – Mi ez a csönd? – A szépség megijedt, ellépett a férfitől, és átment az ágy túlsó végére. – Mit csináltok? Én meg minek is zártam be az ajtót? – Nyikordult a kilincs és az ajtó, de a folttal bajlódó nem kapott választ. Valentino lehajolt, szép ujjai közé vette az ágytakarót, és kacsintott egyet. Elmira elmosolyodott és leutánozta mozdulatait. Egyszerre lendítették a magasba a selymet, amelyen a kulcs röpült, majd visszapottyant az ágyra. A két ember újra összekacsintott. Valentino megfogta a karikára fűzött fémet, és berakta a hozzá közelebb lévő éjjeliszekrény fölső fiókjába. – Beszélhetek én nektek! – jelentette ki Lorenzo, a szobába lépve. – Mit csináltok? – Beágyaztunk – felelte Valentino. Lorenzo hitetlenkedve nézett, de agya talán felfoghatta, hogy a két embert elválasztotta az ágy, így nem elégedetlenkedett. Közölte, hogy pár perc múlva kész lesz, majd kiment a szobából. Valentino betolta a fiókot, de ahogy fejét emelte felfelé, tekintete megakadt a képen. Szemei összehúzódtak, majd kikerekedtek. – Anyám! Te be is kereteztetted? – De be ám, mert imádom! És bármi is fog történni, életem végéig megőrzöm! Mindig az ágyam fölött lesz, hogy arra a gyönyörű estére emlékez... – Istennőm! Kérek szépen egy vasalót! – Adom! Elmira és Valentino egyszerre indult el, de a férfi volt közelebb az ajtóhoz. Megállt és megvárta a lányt, de épp amikor mellé ért, Lorenzo a nyíló előtt termett. Elmondta, hogy gyorsan simít az ingen, és mehetnek is. A lánynak a nyelve hegyén volt, hogy kimondja szakítási szándékát, mert Valentino karjai közé akart omlani, de épp az ő kedvéért tartotta magában a gondolatát. Helyette kiment a folyosóra, és a gardrób felé mutatva tudatta, hogy bent található a vasaló és az állvány is. – Kihozhatom? – kérdezte Lorenzo. A lány, a féltékeny férfi szájából nem tartotta különösnek a kérdést. Bólintott, azután pisilni ment. Ismét átkozni akarta magában a vasárnapot, de inkább áldotta, mert rájött, annak köszönheti, hogy megismerte Valentinót. „Basszus, ha nem szeretek bele Phoebusba, lehet, vissza se jöttem volna! Csúcs! Phoebus Valentinónak köszönheti, hogy él a telcsim, Valentino meg Phoebusnak, hogy megismert. Haláli!” Csodálkozással húzta le a vécét, majd mosolyogva huppant a foteljébe. Átsimogattatta a lelkét Valentino bókjaival, de csak röpke pillanatokig merte csodálni a szép arcát, mert Lorenzo fél szeme mindig rajtuk volt, és a rafinált férfi a vasalóállványt is csak akkor vitte a helyére, amikor öccse a toalettbe vonult. Ittak még egy-egy étvágygerjesztőt, utána magára hagyták a házat, hogy úrnője nélkül unatkozzon. Lorenzo kinyitotta a lánynak az autó hátsó ajtaját, de Elmira megkerülte a férfit, és az anyósülésre huppant. A visszapillantó tükörből látta, hogy gyűri össze a bosszankodás a fiatal, ránctalan arcot, de nem foglalkozott vele, inkább Valentino kacsintására figyelt. Az autó elindult, és öt perc múlva meg is állt a lány egyik kedvenc étterme előtt.

Kérésére hátul, a pálmafák árnyékában foglaltak asztalt. Amikor a pincérnek leadták az italrendelésüket, újra a felvetődött a magyar szokás. – Jaj, Tigrisem, ne akadj már ki ennyire a dolgon! – De, Cicám, ez totál röhejes! – Nem! És már csak azért is, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét, kötnék veled egy fogadást, hogy mondjuk harminc napon belül lesz még olyan csoda, hogy én fizetek. Valentino felkacagott. – Ez akkora röhej, hogy rá kell bólintsak! Tartom a fogadást, Cicám, de kell ám valami kemény tét is! – Hm, kemény? Oké, Tigrisem! Legyen kemény a tét! Mondjuk egy orális szex! Lorenzo olyan köhögésbe kezdett, mintha már hetven éve szivarozna. Ellenben Valentino a térdeit csapkodva, hatalmasakat kacagott, és csak nehezen nyerte vissza egyik legnagyobb adottságát, a beszédképességet. – Hát én megveszek tőled, Cicám! Nagyon vagány csaj vagy! Állati a tét! Nincs veszítenivalóm! – Nyami-nyami! – Akárcsak te, Kiscicám! Lehidalok! Hú, mekkora Ördöglány vagy! Hol jár már megint az imádnivalóan piszkos fantáziád?! De ígérem, miután megnyertem a fogadást, és bezsebeltem a tétjét, nem maradok hálátlan! – Azért ez mégis túlzás! – mordult fel Lorenzo, de a két nevetgélő nem figyelt rá. Kézfogással pecsételték meg az alkut, és poharaikat a tétre ürítették ki. Tekintetük egybeforrt, és ha Lorenzo nem szólal meg, talán helyben megelőlegezték volna egymásnak az orális szexet. – Rendelünk még ma? – Persze, Morcika! – Ez lesz a becenevem? – Nyami-nyami! – bólogatott mosolyogva a lány. A férfi szemébe beköltözött a remény, ami kihozta belőle kedves lényét, de nem tartotta sokáig magánál, mert a pincér a lányra mosolyogva írta össze az ebédmegrendelést. – Megint vigyorgott! – berzenkedett Lorenzo, amikor ismét hármasban voltak. – Háromszor mászott ide és háromszor, vigyorogva bámulta Elmirát. – Hogy ne vigyorogna, Tesókám?! Ez egy fiatal csávó, Elmike meg annyira szép, hogy egyszerűen nem lehet megállni, hogy ne mosolyogjunk rá. Én azon lepődnék meg, ha egy tag nem bámulná. Szerintem büszkeség, ha a csajunkat hesszelik. – Ja, el is higgyem, hogy tetszene, ha mindenki a te nődre izgulna? – Tedd, mert így van! Én kihúznám magam, és marhára nem érdekelne, ha nem bunkóznak! – De ha nem állítjuk le őket idejekorán, az fog történni és,... – Te melyik bolygón élsz? Még mindig több a rendes tag, mint a bunkó! Van ám férfi szolidaritás is a világon! Lehet, hogy esténként rágyúrják, de nappal csak stírölik. – Hülyeségeket zagyválsz! – Én?... – Hagyd, Tigrisem! – legyintett a lány. – Úgysem tudod meggyőzni! – Istennőm! Én csak féltelek! – Mitől, hogy a szemükkel leégetik rólam a ruhát? Nekünk nincs közös... – Nem mondta ki, amit nagyon szeretett volna, inkább sóhajtva nézett Valentinóra. – Hoztál nekem cigikét, Tigrisem? – Persze, Cicám!... – Istennőm! Kérlek,... – Morcika! El ne kezd! Gyönyörű ez a kert, ma még dög meleg sincs, csodásak az illatok, légyszi, ne rontsd el ez a napomat is, ha már az előző kettőt hazavágtad! Elmira elvette és megköszönte a felé meredő cigarettát. Csendben élvezgette ki az aromáját, de Valentino nem hagyta, hogy a lelkében forgó szomorkás gondolatok irányítsák. Páratlanul parádés poénokat produkálva élvezte a hatalmas hálakacagásokat. Ebéd közben már keveset beszélgettek, de a morgás is elkerülte az asztalt. – Jól laktál, Kiscicám?

– Nagyon, Tigrisem! Köszönöm szépen az ebédet! Fenséges az olasz konyha, de a magyar sem piskóta ám! – Mesélj, miket esztek! Csak előbb mondd, kérsz-e kávét? – Nem köszönöm! – mondta, és mivel Lorenzo épp nem rá nézett, kacsintott egyet. – Ma délután aludni akarok! – Valentino visszakacsintott. Utána a lány felállt, és elnézést kérve azt füllentette, hogy pisilnie kell. Voltaképpen nem is volt nagy lódítás, mert a vodka megdolgozta húgyhólyagját, de nem azért hagyta magára a testvérpárt, hanem mert ő akarta megnyerni a fogadást. Bement az étterembe, és megállította a konyhába igyekező pincért. Elsuttogta neki, hogy szeretné megtréfálni két kísérőjét, majd így folytatta: – Tehát, kifizetem most, itt, önnek a számlát, de kérem, el ne árulja a barátaimnak! Amikor az urak kérik, úgy jöjjön vissza az asztalunkhoz, mintha ez a párbeszéd nem zajlott volna le közöttünk, és csak akkor közölje velük, hogy én már fizettem, amikor ők szeretnének! A férfi picit furcsán nézett, de mosolygott. Összeadta a fogyasztott tételek árát, és azzal, valamint a magas borravalóval együtt elvonult. A lány nem húzta az időt pisiléssel, visszasietett az asztalhoz, és két szivar füstje fölött bemutatta a magyar konyhát. A téma meglepő méltatásra buzdította Lorenzót: – Valentino is nagyon jól főz ám! – Ó, ezt nem tudtam. Nyami-nyami, Tigrisem! – Köszi, köszi, de, a Tesókám is megállná a helyét, mint cukrász! – közölte, majd karórájára nézett. – Hamarosan vége a nap felének. Ha nem kértek mást, menjünk, hadd sziesztázzon ez a kajálda is! Senki sem kívánt már semmit, ezért Valentino kiáltott a pincérnek, aki azonnal az asztalnál termett. – Hozhatok még valamit? – Köszönjük, csak a számlát! – Parancsoljon! – mondta a férfi, és az asztalra tett egy papírt. – Kedves egészségükre! A viszontlátásra! – köszönt és indulni készült, de Valentino hadonászva kérte, hogy ne siessen, mert fizetnie is kell. – A hölgy már megtette! – mosolygott Elmirára. Valentino a számlára nézett, és úgy tátogott, mint a tátika, ha két, kicsi, kíváncsi ujjacska mozgatja. – Cicám! A francba! Cicám! – térdére csapott, és akkorát nevetett, hogy majdnem leesett a székről. – A bestiális, Ördöglányos mindenedet! Hát én felzabállak! Hogy kicseleztél már! – Nyami-nyami! – nevetett a lány is. – Csúcs vagy, Cicám! Ilyet... Tesó, fogod az adást? Mondj már valamit! – Menjünk! – felelte komolyan és röviden Lorenzo, majd felállt és elindult. Az "egy húron pendülők" is felálltak. Elmira megköszönte a pincérnek a segítséget, és Valentinóba karolva, vele kacarászva az autóhoz sétált. Beültek és elhajtottak, de jókedvüket szétdöfködte Lorenzo agyarkodása. Elmirának már nagyon a bögyében volt, ezért szép szavak helyett, veszekedni kezdett vele, de csak addig, amíg Valentino nagyot nem sóhajtott. – Ilyenkor jó vezetni! Alszik a város. Közlése lebénította a két embert, és elvágta vitájuk acélmadzagját. – Én is álmos vagyok, mert napok óta alig alszom – reagált halkan Lorenzo. Valentino rántott a kormányon, és szabálytalanul áthajtott a másik sávba, ami bátyja otthonához vezetett, majd a kis lakás elé érve leállította az autót. – Akkor szép álmokat! – mondta hátrafordulva. – Aha! Majd ha hazavittük Elmirát, ahogy meg is beszéltük. Őt viszed haza előbb, utána engem, aztán meg magadat. Tehát, indíts, mert Elmirához megyünk! – Csak ő meg én! Te csak aludj, míg lerovom a tartozásomat! A lánynak a három nap elég volt, hogy kiismerje Valentino arcjátékát, és bár a férfi halálos komolyságot erőltetett, szemöldöke mozgásából látta, csak viccel. Elfordult, mert biztos volt benne, ha tovább nézi, elneveti magát, és nem akarta elrontani a tréfáját.

– Nagyon vicces! – dünnyögte Lorenzo. – Lehet, de nem annak szántam! Na, menj már! – Befejeznéd?! – Figyelj, Tesókám! Nem szórakozom! A fogadás nem vicc! – Elég! Hajts tovább! Elmira összeszedte magát, mert csatlakozni akart a játékhoz. Lorenzo felé fordult, és pont olyan elmélyülten szólt, mint a mókázó. – Nem értem, Morcikám, miért vagy kiakadva? Fogadtunk vagy nem? – Már te is kezded? – kérdezte felháborodva a hátul ülő ember. – Mit kezdek? Pusztán tartom magam a megállapodáshoz! Ne mondd, hogy nem jár nekem a jutalmam! Csak egy ini-fini nyali-fali, és megy is haza az öcsikéd! – Ti nem vagytok normálisak! – kiabált Lorenzo. Elmira Valentinóra nézett. – Te érted, miért pipás? – Nem, egyáltalán nem! – mondta, széles vállát felhúzva, utána újra bátyjára tekintett. – Na, szállj már ki, és menj aludni! – A franc a hülye fejetekbe! – ordította, miközben kiugrott az autóból, és kirántotta a Valentino felőli ajtót. Elmira nem bírta tovább, kiengedte magából a kacaját. – Mi a jófenét nevetsz? – kérdezte a dühöngő báty, mire Valentino is az aszfaltra lépett, majd átment a lány felőli oldalra. Kinyitotta az ajtót, és leguggolva, együtt nevetett vele. A szépség izmai elgyengültek, és a karcsú test hanyatt dőlt. – Ó, nézd már, Tesókám, itt akarja! Helyben kéri a nyereményét! A lány a nevetéstől rázkódva ült fel, és könnyei miatt csak homályosan látta az előtte guggoló férfit. Átölelte a nyakát, és összesimulva nevettek tovább. – Imádlak, Kiscicám! Elmira jobb karja a nyakról a vállra csúszott, és a férfi szemébe nézve, a kacagást elhajítva szólalt meg: – Én is téged, Tigrisem! A tejfehér fogak elrejtőztek a gyönyörű száj mögé, a két szemöldök, pedig összeért a kecses orrnyereg fölött, majd az ajkak újra kinyíltak, de rezdülésüket megzavarta Lorenzo. – Csak ugrattatok, ugye?! Valentino a lányra kacsintva felelt: – Dehogy! De akkor már nem tudta, de lehet, nem is akarta tovább győzködni testvérét, mert sokkal inkább érdekelte a lány szeme. Ám túl hosszan nem csodálhatták egymást, mert Lorenzo az öccse mellé guggolt. – De igen! Csőbe húztatok, méghozzá rendesen! – közölte, de már harag nélkül, és mosolyogva. – Titeket össze kéne kötni! Mármint... Az említettek összenéztek, és teljesen egyszerre szólaltak meg: – Vagy bilincselni! Reagálásuk ismét nagyon megnevettette őket, de a komoly férfi csendet kért tőlük, nehogy miattuk haragudjanak meg rá a szomszédai. Felállt, megborzolta öccse haját. – Menjünk, vigyük haza Elmirát! Vaelentino végigsimította a lány karját, majd ezt suttogta: – Mellém rendeltettél! A szépség habozás nélkül visszhangzott: – Mellém rendeltettél! A férfi megpuszilta a lány tenyerét, és felállt, majd bátyjával együtt visszaült az autóba. A néptelen út sebesen pörgette az autó kerekeit, és közben csak Lorenzo beszélt: – Ilyet?! Rendesen rászedtetek! Folyton egy követ fújtok! Egyformán jár az agyatok! Még szerencse, hogy csak az ellentétek vonzzák egymást! – kacagta, de csak ő, az elöl ülők nem. A kocsi megállt és kiengedte utasait. Valentino a lányhoz lépett és megpuszilta az arcát.

– Köszönöm az ebédet, te Ördöglány! – Kedves egészségedre, Tigrisem! – Én is köszönöm szépen! – mondta a férfi, miután öccse utat nyitott neki. – Istennőm, este esetleg... – Morcika, csodás volt ez a délelőtt! Ne rontsuk el egy veszekedős estével! Reggel kimegyek a piacra, kísérj el, ha van kedved! De most szólok, ha újra belém kötsz, köztünk mindennek... – Nem fogok! Nem fogok! Csak vásárolgatunk! Veszünk, amit szeretnél! Köszönöm szépen! – Nincs mit! De amit én szeretnék venni, azt én fizetem! De te már ismersz erről az oldalamról is – mondta mosolyogva, majd megpuszilta Lorenzo arcát. – Nos, fiúkák! Köszönöm szépen, hogy nem hagytatok itthon unatkozni! Álmodjatok szépeket! Mindkét férfi szemébe belenézett, majd kikulcsolta a kapuját, és belépett rajta. Amikor visszazárta dobott a testvérpárnak egy-egy puszit, aztán az ajtajából még egyet, és kirekesztette az utcát. Persze, az sem volt zajosabb, mint az otthona, de nem is a csend csábítgatta befelé, hanem az ágya, amelyen elterülve, kezei segítségével megszabadult a kielégületlenség borzalmas gyötrelmétől. Az ujjain keresztül a telefonját is megörvendeztette hüvelye illatával, viszonzásul 16.45 órára kért és kapott tőle ébresztőt. Alighogy csendre intette, újra zenélni kezdett. Álmos elmével először azt hitte, rossz gombot nyomott meg, de amikor kézbe vette, látta, Gyula hívja. A lágy hang segített neki kávét készíteni, majd az első korty után, tónusát megtartva, kérdezett: – Kicsikém, lefeküdtél az öccsel? Nem duzzogásból, csak... Jaj, hogy is mondjam? Olyan furcsa dolog történik velem! Szerintem, az agyamra ment a hiányod! Lehetek teljesen nyílt? – Megkérlek rá! – Köszönöm! Úgy nekem is könnyebb! Akkor elmondom. Vasárnap, amikor olyan nagyon hülye voltam, és te kikapcsoltad a telefont, bevallom férfiasan, bőgni kezdtem. De bő öt perc után arra lettem figyelmes, hogy kegyetlenül felizgultam. Bezártam a műhely ajtaját, és köztünk szólva, kivertem. Elnyugodott ugyebár, de csak úgy negyven percre. Megint kézbe kellett vennem, és ez így ment egész délután és másnap délelőtt is. Eltelt két nap, hogy úgy mondjam, a megszokott módon viselkedett, de ma, fél egy fele megint rázendített. Egyszerűen olyan izgalmi állapot lett újjá rajtam, hogy nem tudtam kontrollálni. Lehet, hogy nagy hülyeség, de arra gondoltam, valahogy megérzem, ha felizgulsz, esetleg az orgazmusodat. Segíts rajtam valami értelmes válasszal, mert idegtépő a dolog! – Hm! Hm! Ez marha érdekes! Ilyet még nem hallottam, csak ikrektől. Pedig lehet, hogy úgy van, ahogy gondolod?! Azt mondtam, hogy hétfő délelőtt óta nem voltam senkivel, de ma, kb. negyed egytől, óráig masztiztam. Már teljesen ki voltam! Tök érdekes! Mármint, ha megérzed! – Nagyon! De kicsit bosszantó is! Lehet, hülye vagyok, de inkább nem is kicsit! Tehát, nem feküdtél le Valentinóval. De akkor most mi van köztetek? Én vagyok lassú felfogású? – Nem, Kapitányom, én totyogok eszetlen liba módjára. De ma elhívott táncolni, és én elfogadtam. Tényleg, cihelődnöm kell! Szerelmem, elmondok majd mindent, csak... – Tánc! De jó neki, hogy tud! – Te nem? – Sajnos nem! Botlábaim vannak! – Azt nem hiszem! Apcikám is úgy gondolta, aztán tök jól megtanult, anycikám kedvéért. Ha újra hazamegyek, megtanítalak! – Kérlek, ne úgy mond, „ha”, hanem: amikor! – Jó, jó! Amikor. Hallom, valaki ötös volt magyarból! – Fogjuk rá! Mikor hívhatlak? – Köszönöm, hogy megkérdezted! Holnap reggel kimegyek a piacra, és ha vagyis amikor hazaértem, felcsöröglek. – De ha ma Valentinóval táncolni mész, reggel nem leszel elfoglalt? – Nem, Kapitányom! Egyelőre akkor se fekszem le vele, ha szétrobban a hüvelyem! Ezt én megfogadtam, és akkor az úgy is lesz. Igazán még nem ismersz, de majd pótoljuk a hiányosságokat, de most engedj, kérlek! Megtusolok, mert rendesen lerendeztem a puncimat az előbb. – Csigázzál csak! Jaj, Kicsikém...! Jól van, csapjuk le, mert sürgős rejszolhatnékom támadt..

A lány nevetve, kedvenc mondatát hangoztatva köszönt el a férfitől. Hétfő óta az volt az első alkalom, hogy nem Valentino emelte fel a hangulatát. Cigarettázás közben azon gondolkozott, talán el kellett volna mondania a szívét megérintő férfinek, hogy az elkövetkező napon valószínűleg hazarepül, de nem hívta vissza, és nem is üzent neki, mert félt: felesleges reményt táplálna. „Hazamegyek, és talán szombat délelőtt vele megyek el vásárolni az esti bulira. De hol van az még?! Addig még sok retkes víz folyik le a Dunán! Csak egy dolog tuti: lefekszem Valentinóval! De nem ma és nem is holnap hajnalban, mert muszáj letesztelnem, milyen lesz, ha... >>amikor<< visszajöttem! Vajon fog-e bombázni féltékeny kérdésekkel? Nem hiszem, de még semmi sem tutajos! De az igen, hogy ömlök után...” Mást nem tudott egyeztetni magával, mert meghallotta Lorenzo köhögését. Ki se lesett az ablakon, csak suhintott egyet a kezével. Eloltotta a cigarettát, és rendbe szedte magát. Tükre kék, rövid, sztreccssortján és pólóján legeltethette a szemét, de csak háromnegyed hatig, mert utána az udvarát leste. Két perc múlva meghallotta Teofila hangját, majd meglátta a hintaágya és Lorenzo mellett. – De jó, hogy itt van, fiatalember! – hálálkodott, kávéfőzőjét rángatva. – Hát, most mondja meg, nem tudom letekerni, ezt a... A lány hallotta a mondat folytatását, de egyre távolabbról, mert átszaladt a folyosóján, majd végigosont a kerten. Utána az asszony házában, illetve az udvarán újra futva közlekedett, végül kiugrott a kerítésén; és csapódott is Valentino mellé. Alig köszöntek egymásnak, az autó már indult is, és kanyarogva szelte a szűk mellékutcákat, majd a legcsendesebben megállt. Valentino a lány felé fordult, és halkan köszönt: – Szia Kiscicám! A szemében izzó parázs, és a keze megcirógatta a lány haját, de ő tényleg a tudatával akarta irányítani az estét, ezért így szólt: – Tigrisem, meglessük a napocskát, riszálunk egy kicsit, és kész! – Hűha, de komoly valaki! – Valentino! Kiszállok, ha... – Hé, Cicám, csak egy puszit akartam adni! – Lehet, de a pusziból csók lesz, abból meg... – Cicám, idáig sem támadtalak le! – Tudom, de az más volt! Hétfő óta sok minden történt. Elhatároztam, hogy beszélek a bátyáddal, mert te is alaposan megszédítettél engem, de ma akkor sem fekszem le veled! Valentino hunyorogva nézett a lányra. – Oké! Éjfél után öt perccel? – Öt??? Miért nem egy? – Imádlak, te Ördöglány! – nevetett egy nagyot. – Tigriske, én is, de keddig nuku szex. – Tudom, te meg azt, hogy nem is akarlak megdönteni. Na, nézzük azt a napocskát, aztán folyamatosan az órát! – Kacsintással vetett véget beszédének, de uralkodott magán. Megfordult, és újra indulásra kényszerítette kocsiját, ám alig telt el tíz másodperc, ismét megszólalt: – Eszméletlen szép popsid van! Néztelek, ahogy átugrottál a kerítésen. Nagyon szép formája van! Nem nagy, nem kicsi, tökéletesen gyönyörű! Jaj, Cicám...! Nagyon jól áll a nadrág! Jó, a ruha is! Imádom, ahogy tipegsz a tűsarkúban! Nem úgy... – hogy is mondjam? –, rugózva haladsz benne, mint sok nő, hanem kecsesen, szexisen, és ahogy megfeszülnek a formás lábadon az izmok... Mert a lábad is bitang formás. És a derekad, mintha úgy faragták volna, de az extra kedvencem a csípőd. Ahogy ring... Anyám! És a harmóniája a melleddel! Tuti, hogy centire megegyezik a méretük! Megint csak beszélek, ugye? Jaj, ne haragudj, Kiscicám! De tök zavarban vagyok! Látszik, mi?! Üss már le, könyörgök, mert... – Eszemben sincs! – nevetett fel a lány. – Bizsergek a bókjaidtól! De szerencséd van, Tigriske, mert megérkeztünk! De jó, egész üres a parkoló! Gyorsan állj is meg légyszi, mert imádom ezt az erdőt! – Elmira kiszállt a még duruzsoló járműből, és megpördülve szívta magába az erdő illatát. – Isteni és csodaszép! A férfi is kiszállt, és a lány kezeit megfogva állította meg a pörgésében. Végighúzta ujjait a karján,

és ezt mondta: – Az te vagy, Kiscicám! Elmira lejjebb eresztette karját, és összekulcsolta kezét a férfiével. Nem forrósodott át a tenyere, mint amikor Gyula bőrét tapintotta, de a lelke igen. Egy pillanatra elgyengült, de erőt vett magán. – Köszönöm, gyönyörű Tigrisem! – mondta, aztán kacsintott. – De még nincs éjfél! – Miért, akkor mi lesz? – kérdezte a szemöldökét táncoltatva. – Ó, semmi, semmi! – Na, azért! Ne ijesztgess, Cicám, mert ha hamiskodást terveztél volna, közölnöm kell, hogy rossz emberrel indultál útnak! – Kár, hogy ezt mondod, mert éjfél után három perccel, már szabadon engednélek! – Micsoda? – botránkozott meg. – Kispályásnak nézel? – Elmira elengedte Valentino jobb kezét, de a balt tovább szorítva lépésre ösztönözte. – Baktathatunk, de válaszolj! – Nem! Tényleg nem! Csak mókáztam! – közölte, de csak részben mondott igazat, mert azt tapasztalta, hogy új partnerrel, az első aktus nem tartott tovább öt, legjobb esetben tíz percnél. – Na, azért! Mondtam már, hogy te vagy a legviccesebb csaj, akivel valaha találkoztam? De ne is erre válaszolj, mert ez inkább közlés volt, hanem mesélj már a tesómról! Még egy nőt sem tudtam megkérdezni, de kíváncsi lennék, hogy repeszt! – Tökéletesen! Az első menet rövid volt ugyan, de a későbbiekben nagyon kitett magáért. – Komolyan? – csodálkozott Valentino. – Bizony! Esküszöm neked, senkivel nem volt még olyan jó az ágyban, mint vele! Pár éve, anyum szülővárosában voltam egy spanyol pacákkal. Na, az volt még nagy penge! De te is mesélj! Csak olasz nőkkel voltál? De a spanyolok a zsánereid? – Igen és igen. Gyönyörű bőrük van! – Valóban, de én úgy hallottam, a déli hapsik az északi nőkre buknak. – Igen, sok cimbi hegyezi a fehér bőrre, de az nekem nem jön be! Olyan fakók! Engem undorít! De, Cicám, ha te nem lennél spanyol... Nekem te tetszel nagyon! Gyönyörű vagy, ezt a vak is látja, de a természeted is megszédít. Lecsüccsenünk? – Ülve még fiatal testüknek is kényelmesebb volt a beszélgetés, és úgy, a lopva a fatörzsek közé osonó napfény is kiolvashatta szemükből az érzelmeket. Persze, azért a páfrányoknak is adott az erejéből, hogyha majd végleg lenyugszik, tudjanak miből táplálkozni, amíg újra fel nem ébred, és helyet nem szorít magának a sűrű lombkoronák között. – Azt akarom mondani – folytatta Valentino –, hogy vártam már más lányra is, de közben nem otthon rejszoltam. Kerestem a kalandokat, és ha összejött a kiszemelt, akkor léptem tovább. Megtetszett egy másik és rámozdultam. Nem elhívtam őket beszélgetni, mint téged, Cicám! A naplementét is csak azzal a lánnyal néztem meg, akibe beleszerettem, de ő könyörögte ki, hogy jöjjünk el. Ha nekem valaki azt mondta volna, hogy egyszer majd a beszélgetést is fogom élvezni egy lánnyal, tutira képen röhögtem volna. Erre, itt vagyok veled, és boldog vagyok! Veled valahogy minden más! Jókat dumálunk! Akkorákat tudsz nevetni és hülyülni, hogy csak na! Úgy alszom el és úgy ébredek, hogy te jársz a fejemben. Egész nap rád gondolok! Totál kész vagyok! Az ősök meg faggatnak, hogy miért nem... – Csendben lett egy pillanatra, majd elgondolkozott, végül mosolygott. – Na, jól kiadtam a lapjaimat! De ez van, Cicám! Könyörgök, mondj már valamit! – Élvezkedem, Tigrisem! Zabálom a szavaidat! Imádom nézni a szemeidet! Hallottam már pár milliárd bókot, és tudom, melyikek igazak. Minden idegszálam azt súgja, hogy a tieid azok, és... – Azok, Cicám! Ja, megint közbeszóltam! Ne haragudj! – Nem kell bocsánatot kérned! Néha én is közbe szoktam, mert kitör belőlem egy mondat. Én csak arra kértelek... Jaj, de nem mondom el újra, hisz tudod te jól! Tehát ha belőled is kiugrani készül egy gondolat, ami akkor és ott talál helyet, ne tartsd magadban! De hol tartottam? – Ott, hogy hiszel nekem! – Ühüm! Látom, figyelsz! – Ezerrel, Kiscicám! Én is zabálom a szavaidat! Folytasd! – Megpróbálom, de itt jön az akadozós rész. Szóval, ha már így szédelgünk egymástól, akkor ez több kell legyen egy egyszerű vágynál?! – Több is, Cicám! Csak... Gyere vissza, és elmondom!

Elmira hanyatt dőlt, és sóhajtva nyögött egyet. – Visszajövök! Csak azt nem értem már én magam sem, miért bonyolítom túl az egészet. – Ezt már én is akartam kérdezni! De ha visszajössz, nem érdekel! Ám egyelőre még ne szökdöss! – kérte, és sebesen a szépségen termett. Egybeolvadt a tekintetük, akár a lány háta az alatt zörgő avarral. És talán még a mellettük elfutó törpe havasi pocok is leengedte egy pillanatra felfelé meredő farkincáját, és kíváncsian várta, összetapad-e a két ajak is, de nem úgy lett, mert a férfi a csók helyett egy sóhajtást fújt ki magából: – Úgy szeretnélek élvezni látni! Mindig azt képzelem el, hogy milyen lehetsz amikor... Hangja egyszerre halkult el a fák suhogásával, mert az erdei mámort egy hangos férfibeszéd hajtotta el: – Gyere már, kislányom! Siessünk! Anya nagyon várhat! – Jó, jövök apa! – hallatszott egy gyermek kiáltása. Valentino leszállt a lányról, és felhúzta. Lesöpörték magukról a leveleket, és a két kiránduló felé biccentve felnyargaltak a pici dombon. A mandulafenyők csodálkozva nézték a rájuk egyáltalán nem jellemző némaságot, majd meglepődés nélkül a férfit, aki megállt a lány mögött, és átfogta a hasát. A fák átvették légzésük ritmusát, és fakarjaikkal intettek a halványkék égen ásító napnak. Az égitest is meglengette feléjük sugarait, aztán egy utolsót ragyogva elköszönt trónusától. Megfogta a hozzá legközelebb eső felhőtakarót, és ásítva húzta magára. Egy kismadár hangosan csiripelve kérte, jöjjön vissza, de ő már csak a széllel üzent, hogy nem teheti. – Gyönyörű volt, Tigrisem! Köszönöm! – Szívesen! Veled minden az, Kiscicám! – sóhajtotta a lány nyakát megpuszilva, majd az ölébe kapta a karcsú testet. Elmira felsikított, de közben nevetett is, aztán elhalkult, mert a férfi karjai között sosem tapasztalt biztonságérzet lett úrrá rajta. A mellkasához bújt, és a kezét a hóna alá csúsztatta. Az elégedettség lehajtotta szempilláit, és minden érzékszervétől elvette a rendeltetését. Átlépett egy ismeretlen világba, ahol testének, lelkének csak lebegnie kellett, és ki se jött volna onnan, ha maga a férfi ki nem csalja. – A kocsinál vagyunk, Kiscicám! Ne kérdezd, hogy kerültünk ide, de itt vagyunk! Fenséges illatod van! Jaj, de nagyon finom! És ahogy bújni tudsz! Dorombolsz is ám, mint egy valódi kiscica! Most szépen becsücsükélsz! Elmira kinyitotta a szemeit, és miután meglátta a kék bőrkárpitot, nyújtózott egyet. – Nyami-nyami! Jaj, Tigrisem! Ez, hogy idecipeltél, felért egy orgazmussal! A választ a jobb fülébe várta, de a balba érkezett. – Nekem mondod! A farkamon cipeltelek, Cicám! – A lány a kormány mögött ülő férfi felé fordult, és az önkívületi állapottól nevetéssel szabadította meg magát. Az autó felbőgött és elindult. A lányt hála uralta, amiért a férfi nem kezdeményezett testi kontaktust. Ásított egyet, és megkérte partnerét, hogy hívja meg egy kávéra. – Ahogy kívánod! Jártál már Vittoriában? – Elmira elmesélte, hogy többször is, mire Valentino törni kezdte szépséges kobakját, hogy akkor ő merre járhatott, miért nem találkozott a lánnyal. Félútig azt a lehetőséget szedték szálaira, mi lett volna, ha akkor ismerkednek össze, de megállapodtak abban, hogy már nincs jelentősége. – Flamózzunk is, Cicám! Pizza? – Szuper, de most én fizetek! – mondta kacsintva. – Kizárt! – kiáltotta. – Ha kell, pisilni is követlek! – Akkor elértem, amit akartam! – nyögött elégedetten, majd nyújtózott egyet. – Hű, anyám! Ezt ne csináld, Cicám, mert nem tudok az útra figyelni! – Kár, pedig most akartam masztizni! – Jaj, de szívesen megnézném! – Megoldható, de csak ha már elkoptattad a fehér hegyű ceruzádat! – Hú, de kopik az kedd délelőtt óta! Már leve is alig van csórinak, de én csak gyúrom, hegyezem, préselem ki belőle a nem létezőt is!... – Folyamatosan ontotta magából a mondatokat, de a lány, a saját nevetésétől alig hallotta. Ha Lorenzo mögöttük ült volna, biztosan leállította volna őket, de helyette megtette egy türelmetlenkedő sofőr. Valentino szidni kezdte a méregdrága autó tulajdonosát, majd a pénz szót emlegetve akkorát kiáltott, hogy elnyomta a nyüzsgő város hatalmas ricsaját: – Cicám! Ultra gáz vagyok! Azt hiszem, otthon, az ágyon hagytam a pénztárcámat! A

rohadt életbe! De nyisd már ki, kérlek, a kesztyűtartót, és nézd meg, hátha becsaptam! Elmira meghúzta a kék fogantyút, és keresgélni kezdett az autó zsebében, de papírokon, zsebkendőn, rágón kívül csak egy doboz óvszert talált, amit a férfire nézve felemelt. – Ezt elfogadják, mint fizetőeszközt? – Ezt te mondd meg! – kérte önmagát túlszárnyaló szexisséggel. – Aha! Gyűlölöm! Ha te csak ebben vagy hajlandó,... A férfi kitépte a lány kezéből a dobozt, és kihajította az ablakon. – A lószart! Csak a legtöbb csaj nem hajlandó másként! Én csak akkor húzom fel, ha nem szed bogyót! Jaj, Cicám, én is utálom! Csíp, szorít meg minden! Csak itt volt!... – Oké, oké! El ne kezdj mentegetőzni nekem! Csak le akartam szögezni, hogy én nem kérek kupakot a ceruzád hegyére! – Jaj, de imádlak, Kiscicám!!! Én sem, és... Picsába, piros! – kiáltotta, majd szusszant egyet. Elengedte a kormányt, és felsőtestével a mellette ülő felé fordult. – Nem is baj! Cicám, utálom a kotont! Téged akarlak érezni! – suttogta, és tenyerét a lány combjára fektette. A kéz lágyan siklott fölfele, és a puhaságától Elmira elfeledte, hogy eljön majd a kedd is. Nekidőlt az ülésnek, széttárta combjait, és becsukta szemeit. Nyögve engedte az idegen ujjnak, hogy a sortja alá bújjon. – Ez az, Cicám! Ó, anyám, de gyönyörű vagy! – Húzzál már, köcsög! – ordított egy arrogáns hang, amitől a lány ijedtében majdnem a mennyezetig ugrott. Kinyitotta a szemeit, beletúrt a hajába, és csaholva kérte a férfit, hogy indítson. Persze, nemcsak ő, hanem a mögöttük álló sofőrök is. Valentino úgy zihált, mint egy szülni készülő kismama, de engedelmeskednie kellett a tömegnek, ám önmagát sem hazudtolta meg, mert újra megszólalt: – Hol is tartottunk? - kérdezte, a kezeit visszatéve a lány combjára. – Ott, hogy haza kell menned a pénztárcádért, de fizethetek én is, ha... – Tényleg, a rohadt életbe! – kiáltotta, majd elrántotta a kezét, és mit sem foglalkozva a vele szembejövőkkel, átkanyarodott a bal oldali sávba. Káromkodással felelet az őt szidalmazóknak, és haladt tovább az úton, miközben úgy váltott a szövegén, mint a sebváltóbotján, és megkérdezte a lányt, felkíséri-e a pénztárcájáért. Elmira óriásit nevetve kérdezte meg, hogy lát-e hártyákat az ujjai között, mire a férfi alig észrevehető zavarral kezdett mentegetőzni, amíg az autó dübörgése abba nem maradt, és a lány álmélkodva nézett a napellenzős ablakokkal díszített házra, ami mellett megálltak. – De szép! Itt laktok? – Igen. Ugye, nem azt gondoltad, hogy valami egymás hegyére-hátára állított, ütött-kopott... Cicám, a Tesókám nem mondta, hogy megboldogult, igen kedves nagymamánk tele volt pénzzel? – De... Csak ez a ház olyan szép, mint itt, némely szálloda. - Mi az, hogy itt? Na, jó! Tudom, vagyis hallottam, hogy gyönyörű országban élsz, de a sziget sem semmi! Hát még együtt a csizmával! Na, feljössz, Cicám? Vadulni csábítalak!... – Szaladj, Csíkoska! Itt várlak! Valentino arca komoly volt, amióta a lány emlékeztette, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, és az autóból kiszállva sem tudott minek örülni. Ellenben Elmira repesett az örömtől, hogy zokszó nélkül hagyta magára, és felszaladt a nagyjából két méter széles lépcsőn. Az utcát, aminek nevét nem tudta, nem pusztán az alkonyfény világította meg, hanem a vele szemben lévő téren elhelyezett szobrok, amelyek, a lányhoz hasonlóan, kék ruhát öltöttek, csak azok az elektromos áramtól lopták tündöklésüket. Valentino dübörögve kocogott le a lépcsőn, majd beugrott a kormány mögé, és indított. Mély hangján közölte, hogy bukszája a zsebében van, mehetnek pizzázni. Épphogy befejezte a mondatot, ismét leállította az autót egy székekkel körbepakolt büfé előtt. – Cicám, itt nyújtják a város legjobb pizzáját, de a sor is kígyózik ám! Maradjunk? – Persze, nem vagyunk időhöz kötve. Valentino az órájára nézett és megcsóválta a fejét. – Hát...! Tudod, mondtam, hogy be akarlak mutatni a legjobb... Elnémult, mert óriásit döngött a kocsi teteje, és vele párhuzamban rezgett meg az ég is. – Ti is itt kezdtek?....

Elmira borzalmasan megijedt, ami hatalmas dühöt váltott ki belőle. Kiabálva szakította félbe az ismeretlen férfit, aki ülve is alig fért volna be az autóban: – A szájbakúrt életbe is! Lehet, hogy te vagy Donatello, vagy a faszom tudja, ki, de ha még egyszer így megijesztesz,... – Khm, Cicám, ő tényleg Donatello, a legjobb cimbim! – mutatott Valentino a bal hüvelykujjával az ablak felé. – Fülsüketítően erős hangja van, de a legjobb tag. – Ezt közölve fordított fején, és barátjára nézett. – Komám, ő az én Kiscicám! Ha nem bosszantják fel, édesen dorombol, de ha felhúzzák, karmol. Tehát javaslom, viselkedj jól! Donatello felemelte kezeit, és feltehetően a kocsi tetejét fogva, bedugta arcát az ablakon. Egy pillanatra a lány szemébe nézett, utána nagyon lassan küldte egyre lejjebb a tekintetét. Megállt a comboknál, majd elindult visszafelé, de épp annyira komótosan, mint az előbb. Széles, sasorra még jobban beterítette arcát, ahogy vastag, de nem szép formájú szája elmosolyodott. – Hát, szervusz, Elmike! Hetek óta te vagy falkánk fő témája, de napok óta, igaz, csak kábelen, de csak rólad hallok. Tényleg szép vagy, nagyon szép, de én már foglalt vagyok! Ha kipattansz, bemutatlak a Nyuszikámnak! – mondta, majd a hosszú sorra mutatott. – Ő már ott áll valahol a tömeg elején. Itt pakolják a város legjobb pizzáját! Szereted a pizzát? Csak a zöldséges feltéttel eszed meg? Gondolom, a zsíros szalámi... – Komám, lassíts a kérdésekkel, mert úgy jársz, mint én! – nevetett Valentino. – Beugrik az ölembe? Semmi gond! – kacsintott a világosbarna, kirívóan kedves szem. – Á, a csajok a pletyisek?! – kacsintott vissza a lány. – Hát...ö...izé...! – habogott nevetve Valentino. – Tudod, hogy van ez, Cicám! A legjobb cimbinek, mindent el kell mondani. – Áhá, kedd este már tudni fogja, milyen árnyalata van a mellbimbómnak? A két férfi jóízűt kacagott. – Tényleg van humora! – Van ám, Komám! Na, kajálunk? – Nyami-nyami! – Mialatt a lány kiszállt a kocsiból, hallotta, hogy az erős hang nevetve dicséri a kislányos örvendezés különös tónusát. Megálltak egymással szemben, hogy bemutatkoznak, de a kézfogás is nevetve esett meg, mert a nyakukat igencsak próbára tették, amíg megtalálták a másik szemét. – Hány centi vagy? – kérdezte a lány. – Százkilencvenhat. De nem én vagyok túl magas, te vagy túl alacsony. – Ez nem igaz! – nevetett. – De-de, te vagy kicsike. Egy aranyosan, kacagó kislány. De nézd csak! – mondta lehajolva, egy hosszú, barna hajú, feltűnően magas lányra mutatva. – Ő az én Nyuszikám! Imádom! – közölte, majd megrezgette az eget: – Nyuszikám! A magas lány a hang irányába fordult, és óriásit sikított, amikor meglátta Valentinót. Hosszú lábait egymástól messzire csapkodva futni kezdett, és csak akkor állt meg, amikor Valentino nevetve az ölébe kapta. – Hiányoztál! A héten még nem láttalak! Hová lett a borostád? De szép vagy nélküle!... Az összeölelkezők pörögve nevettek, a lány pedig a kérdőmondaton fennakadva, bambán bámulta őket, mire Donatello a füléhez hajolt. – Féltékeny vagy, kislány? Elmira dobhártyája majd szétszakad a nagy hangtól, de nem merte szóvá tenni, nehogy kiderüljön, mennyire jó a hallása. A pörgők leálltak, és Valentino ijedten nézett kedvesére. – Cicám, nem ám félre érteni. Imádom Jolandát, de... – Hogy? Jaj, dehogy! – legyintett – Csak... Tigrisem, volt borostád, de levágattad? Mikor, miért? Valentino mindkét tenyerével megpaskolta az arcát, de nem ő válaszolt, hanem Donatello: – Mert hozzád indult. Gondolta, csupasz pofával kinéz valahogy. – Ez igaz? – kérdezte a lány, Valentinóra nézve. – Igen, igaz! – Rettenetes vagy! Amikor megláttalak, az volt az első gondolatom, hogy szédítően jó pasi vagy, tökéletesen szexis, csak a borosta hiányzik!

– Komoly? – Esküszöm! – Ó, Kiscicám, hogy mennyire imádlak! És a borostát is! Ha tudnád, hogy hiányzik! Akkor jöhet? Nőjön? – Szélsebesen, Tigrisem! – nevetett, miközben elképzelte a gyönyörű férfit borostával, és ha Jolanda bemutatkozásra nem nyújtja a kezét, biztosan pecsétes lett volna a nadrágja. De az olasz lány jókor lépett közbe. Álomszép, rózsaszínre lakkozott körmein megcsillantak a büfé lámpáinak fényei, és amíg el nem foglaltak egy szabad asztalt, Elmira a kedves arcú lány kezeit dicsérte. Leülve megtudta, hogy azért is annyira szépek, mert Jolanda manikűrösként dolgozott, mint alkalmazott, és amikor megmutatta neki széles körmeit, az olasz lány csak legyintett. – Láttam én már sokkal csúnyábbat is! A lányokat a pincér szakította félbe. Elmira meglepetten nézte, hogy a pizzán kívül két jegeskávé, és négy csésze frissen főzött is került az asztalra. Donatello, mintha olvasott volna a gondolataiban, úgy szólalt meg: – A kávét skubizod, kislány? Valentino mondta, hogy te is két csészéből iszod, akárcsak ő, és amikor láttam leparkolni a járgányt, szóltam Nyuszikámnak, hogy bővítsük a rendelést. – Á, drága vagy! Köszönöm szépen! – Szívesen! Nos, megyünk rázni, ha jóllaktunk? – Nyami-nyami! – Ó, de... – Komám, hol vannak a többiek? - Edmondo még beteg. Vagyis, jobban van, de még volt hőemelkedése, és nem akarja ránk köpködni a vírust. Kibékültetek? – Szo-szo! Hosszú! Ferro, Gavio, Meo? – Azt mondták, nem jönnek az Újhelyre, mert nagy lesz a tömeg, így szétváltunk. Furcsálltam, mert már ők is meg akarták ismerni Elmikét. De szerintem a csajaik hőbörögtek... Donatello nem hagyta abba a beszédet, de a lány, evés közben nem annak szentelte legnagyobb figyelmét, hanem a gesztikulációinak, és Toldi Miklóst is megszégyenítően erős testének. „Így született vagy sportol valamit, hogy ekkora bivaly? Hogy bírja el a törékeny Jolanda, ha ráfekszik? Na, Elmira, a te agyad megint hol jár?! Nem csúnya, de nem is valami bomba hapsi, de azok a meleg szemei...! Szimpi! A csaj is, de kicsit kislányosnak tűnik. És még én vagyok kislány? Most így fog hívni? Már ha látom még az életben. A nyavalya se tudja! De a pizza tényleg fini volt.” Ahogy lenyelte utolsó falatját, és a csészéje után nyúlt, hangosan is megdicsérte és megköszönte az ételt. No, nemcsak azért, hogy a szavairól mit sem tudó szakács domboríthasson, hanem hogy ne csak a fiúk beszélgessenek. Mindenkor szerette irányítani a körülötte zajló eseményeket, és ez alól a kommunikáció sem volt kivétel. Igaz, a jókedvű, de egyszerű emberekkel nem világmegváltó társalgásba kezdtek, mégis kellemesen eldiskuráltak. Azt követően elhagyták a büfét, és pár percet sétálva mentek át az 'Újhely'-ként emlegetett diszkóba. A sor ott még jóval hosszabb volt, mint a pizzázónál, de elég gyorsan haladt. Beléptek az ajtón, de azonnal meg is bánták, mert a rengeteg embertől a terem nem is látszott. Izzadtság, alkohol- és füstszag feszítette a lány orrát, de a lökdösődés még jobban zavarta. Valentino elé állt és megkérte, hogy ölelje szorosan, mert úgy vélte, már elegen taperolták össze a hátsóját. – Ahogy kívánod, Kiscicám, de akkor bajban leszünk, mert a feszes, meleg popsikád, hamar felhegyezi a cerkám! – Oda se neki, Tigrisem! Itt senki se veszi észre, ha becsúsztatod! – Ó, akkor már húzom is le a sliccem! – Ejnye, már rég lent kéne, hogy legyen! De én is hülye vagyok, hogy nem szoknyát húztam! – Bizony, Cicám, Csak felcsapnám, és már hegyeznélek is! – Jól elvagytok! – nevetett Donatello.

– És még hogy ellennénk! – nevetett a lány hasát simogató Valentino is. – De nem tartott tovább a jókedvük, mert hiába verekedték át magukat az előtéren, és a büfé körüli tömegen, mert a terem közepén is rengetegen voltak. Az olaszok saját magukat ócsárolták, amiért nem a másik három barátjukkal mentek a régi, megszokott diszkóba, de a lánynak szinte mindig akadt mentőötlete. Lehajolt, és elkezdte kikötni sportcipőjén a fűzőt. – Ó, Cicám, hát tényleg itt akarod?! – nevetett Valentino. – Igen, Tigrisem, de mezítláb! – mondta, majd cipőjét és zokniját is levette. – Mit csinálsz? – kérdezte Jolanda. – Megpróbálok helyet szorítani a tánchoz, de sportcipőben bénának érzem magam. A legjobb tűsarkúban vagy mezítláb táncolni. Na, szurkoljatok! – kérte, majd megfordult, megpuszilta Valentino száját, és elindult a táncparkett felé. De még mielőtt elnyelte volna a tömeg, felemelte karjait, tapsolt egyet, majd hátracsapta hajzuhatagát és megrázta popsiját. Hallotta, hogy két férfikísérője rikkantott egy hangosat, majd a lárma elnyomta hangjukat. A teremben tipikus diszkózene szólt, de ahogy furakodott a sok ember között, az elhalkult és a dj latinos temperamentumra váltott. „Ó, a legjobbkor!” – nyugtázta boldogan magában, majd megállt. Körbenézett, és a sok idegen arc közül meglátta, hogy három ismerős kimagaslik. Nem tudta, hogy Valentino és barátai mire álltak fel, de nem is azzal foglalkozott. Kikapcsolta elméjét, majd lelkét és testét egybeolvasztotta a zenével. Csípője ringott, lábai lendültek. Haja hol a hátára hullt, hol az arcát cirógatta. Egy férfi elé állt, mintegy felkérve, hogy legyen a partnere, de ő rá sem nézett. A területe egyre nőtt, a tömeg egymást húzva-tolva oszlani kezdett körülötte, majd egy gyűrűbe zárták. Mintha vakuk fényei villantak volna szemébe, de ő csak Valentinót nézte. Tenyereivel átsimította a testét, amit az őt körülvevők ujjongással háláltak meg. Egy puszit fújt feléjük, de közben tovább hódolt a ritmusnak. Az izzadtságcseppek sótartalma a szemébe mart, de nem számított neki, mert átjárta a tánc bódító varázsa, és végre újra szabadnak érezhette magát. Elfelejtette, hogy Gyula kezén súlyos rabláncok csörögnek, a semmibe szálltak Lorenzo sértései, és Livio, valamint a négy magyar férfi erőszakoskodásai. Csak könnyedén röpködött a parkett fölött, akár a madár az ágak fölött, és pusztán egy vágya maradt: megosztani Valentinóval azt az üdvösséget. Egy pillanatra megállt, és mosolyával, ujjával csalogatta magához. A férfi leugrott az őt magasba emelő tárgyról, és eltűnt a lány szeme elől. De a tömeg, mintha már várta volna, utat nyitott, és Elmira megláthatta a mosolyban úszó arcot. A férfi elé lépett, és a magasba emelte, ő pedig széttárta lábait, és közrefogta vele a karcsú derekat. Megpuszilta a száját, majd hátrahajol, de közben vitte magával lábait. Amikor az orra már majdnem a térdéhez ért, mintegy bukfencet vetve a talpra állt. Közönségük fütyült és tapsolt. Elmira átadta az irányítást a férfinek, és élvezte, akár pörgette, akár az ölébe kapta. Csípőjük és lábuk tökéletes összhangban mozgott, és csak a következő szám végénél álltak meg. A lány újfent puszit dobott a sikoltozó tömegnek, majd átölelte kedvese nyakát, és lassú lépésre serkentette. A dj-nek is tetszhetett mutatványuk, mert talán köszönetképpen, lassú zenére cserélte a pörgőset. Elmira megcsókolta a nedves nyakat, majd az átizzadt ingre hajtotta fejét. Valentino átkarolta, és szorosan magához húzva, andalító mozgásával vezette, miközben a fülébe súgott: – Számíthatok még valami meglepetésedre, te szédítő Ördöglány? – Talán, táncos talpú Tigriske! – Annak tartottam magam, de most, hogy téged láttalak, elbizonytalanodtam. Hány évig tanultad? A válasz elmaradt, mert Donatello hangja még a zenét is túldübörögte: – Ez szédítő volt, Kislány! Ilyen izgató táncot még sosem láttam! – Köszönöm! De bajban leszünk, ha te is Valentinóra izgulsz! A nagydarab férfi szemei kikerekedtek, de Valentino nevetésétől újra visszanyerték hosszúkás formájukat, majd összehúzódtak a kacajtól. Az őt ölelő Jolanda is elismerésre méltatta a párt és megkérdezte, mennyit gyakorolták a közös táncot. Elmira és Valentino hahotázva közölte, hogy először táncoltak együtt. – Igen? Akkor érdemes lenne gyakorolnotok, mert díjakat is nyerhetnétek, ha fellépnétek valahol. A megdicsértek megköszönték a bókot, majd újra összesimultak, és egymás fülébe suttogva arról beszélgettek, hogy előbb valami egészen más mozgást kellene gyakorolniuk.

Hajnalig le sem mentek a parkettről. Volt, hogy közönségüket kápráztatták el ritmikus mozgásukkal, de ha a zene is úgy akarta, csak egymást, összesimuló testük hevével. Négy óra volt, amikor kiléptek az Újhelyről. Jolanda ásítva puszilta meg a párt, és kérésére Donatello azonnal indult is haza, vele. Elmira még nem volt álmos, de nem engedett Valentino huncutkodó csábításainak; ezért az autó Ragusa felé indult. A férfi egyáltalán nem volt mérges, amiért a lány haza akart menni. Nevetgélve beszélgettek a táncról, és csak akkor komolyodtak el egy picit, amikor a kerekek Teofila kerítése mellett leálltak a pörgéssel. – Tehát piac, és végleg vége? – Igen, Tigrisem! Vége, mert megígértem, vége, mert veled akarok lenni! Úgy nézel rám, hogy elolvadok, de most akkor is kiugrom a kocsidból, és csak egy pici puszikát adok! – Szó szerint tette meg, amit mondott, de mielőtt becsukta volna az ajtót, a férfire mosolygott. – Gyönyörű volt ez az éjszaka! Nagyon szépen köszönöm, Tigrisem! – Szívesen, Kiscicám! Én is köszönöm szépen! Életem legszebb éjszakája volt! – De még fokozható! Na, jó! Nem rosszalkodom! Szép álmokat, Tigrisem! – Neked is, Kiscicám! Rögtön hívlak, ha felébredtem. – Várni fogom! Puszika! – mondta, aztán dobta, majd becsukta az ajtót, és szaladt a kerítéshez. Mikor átugrott rajta és eltűnt Teofila háza mögött, hallotta, hogy az autó hangos dübörgéssel távozott. Fájlalta, hogy nem maradt benne, de érezte, helyesen tette. Ám amikor a kiskapun és a kerten osont át, már egész másra gondolt: „Istenem, segíts, hogy Morcika ne legyen itt, vagy meg ne lásson!” – Imája meghallgatást nyert, mert gond nélkül zárhatta be a hátsó bejáratát. Kilesett konyhája ablakán, és a pitymallat gyenge fényei alatt feltérképezte az udvarát. Egy teremtett lelket sem látott, így megnyugodott. De tudta, kemény reggele lesz. Öt pohár vízzel pótolta a tánc okozta folyadékhiányt, majd kiment a nappaliba, leült a kanapéra, és nikotinnal serkentette agyát: – „Jó lassan kocsikáztunk, mert öt is elmúlt. Ha most lefekszem, jó, ha egy órát alszom, mert Lorenzo hét fele biztosan itt lesz. Elszívom a cigit, megkávézom, lesz mondjuk fél. Megtusolok, kirittyentem magam, negyed... Jó! Nem alszom, csak a piac után.” – Mindent pontosan úgy csinált, ahogy eltervezte. Aztán SMS-ben adott életjelet magáról a szüleinek, valamint Gyulának, akinek ezt írta: „Szia Kapitányom! Kitáncikáltam magam. Mindjárt indulok a piacra, utána alszom. Délután felhívlak. Szerelmetes puszikák!” – Letette a készüléket és ásítozva bosszankodott, amiért nem beszélt meg konkrét időpontot Lorenzóval. Attól félt, ha a férfi nem siet, elnyúlik és elalszik a kanapén. Szemhéjai egyre nehezebbé váltak, és minden bizonnyal letapadtak volna, ha Gyula nem ír választ, ami így hangzott: – Szia Kicsi Eszmeraldám! Tehát úgy tettél, ahogy tervezted. Én, természetesen nagyon örülök neki, de annak is, hogy jót táncoltál! Most, sajnos, nincsen időm többet írni, mert mennem kell a műhelybe, hogy kinyissam a villanyszerelőknek! Álmodj gyönyörűeket! A későbbi hívásodig millió puszikat küldök Neked, Szerelmem! Ölellek és csókollak: Phoebus Kapitány – Bezárta az üzenet menüpontot és felsóhajtott. – Én is téged, drágaság! Vajon, miként telnek a perceid, óráid és a napjaid? Mi lesz, ha hazamegyek? Mi lesz, ha újra belenézek a bódító szemeidbe? Milyen érzés lesz az nekem? És neked, hogy nem csókolhatlak... Fájdalommal teli kérdésláncolatát csengője csilingelése törte szét. Nem tartotta fontosnak, hogy megnézze, ki érkezett. Újabb sóhajjal gyűjtött erőt a rá váró vitára. Felállt, és táskájával a kezében indult is az ajtóhoz. A kapuban természetesen Lorenzo állt. Megpuszilták egymás arcát; és beültek az autóba. – Álmosnak tűnsz – közölte a férfi. – Pocsékul aludtam – hazudta. A piacig nem is nagyon beszélgettek másról, mint a kialvatlanságról. Beálltak egy parkolóba; és az autót egyedül hagyva elindultak a nyüzsgés felé. Elmira, mint általában minden nő, imádott vásárolni. A színes áruk forgatagában elfelejtette, hogy kivel érkezett, és jókedvűen nézelődve hallgatta a kofák kínálgató reklámszövegeit. Némelyiknél megállt, volt amelyikre csak rámosolygott, de olyan is akadt, akinek portékájára rá sem nézett. Viszont a hímzett szöveteknél elidőzött, mert meglátott egy vastag, bordó cérnával hímzett karkötőt. Már ott tartott, hogy

megveszi, de megzavarta két, ismerős férfi, akikkel gyerekkora óta igen jóban volt. Puszival köszöntötték egymást, majd mint gyerekkori barátait, bemutatta őket Lorenzónak. Ám rájött, nem kellett volna, mert a férfi odavetett, fokhegyről történő bemutatkozása csak szégyent hozott rá. Jobbnak látta, ha búcsút vesz a borzas hajú testvérpártól, mielőtt a féltékeny férfi kibontakozik. Jól is tette, mert alig haladtak el a hímzések mellett, Lorenzo szája morgásra nyílt: – Istennőm, nem akarok én kötekedni, de túlságosan közvetlen vagy. – Morcika, tizenöt éve ismerem ezeket a fiúkat. Keresztanyukám szeretőjének a gyerekei. – Már megbocsáss, de nem biztos, hogy keresztanyukád laza erkölcsű élete jó példa volt a számodra! A lány megtorpant, majd a férfi felé fordult, és lábával akkorát csapott a földre, hogy azt hitte, kitörik a cipője sarka. – Ha még egyszer, egyetlenegy szóval is meg mered sérteni elhunyt keresztanyucikámat, úgy... – Jó! Na! Jaj, a francba a hülye dumámba! Ne haragudj, nem úgy gondolta, csak ezek a fiúk... – Mi van velük? Csak két puszit... Á, de magyarázhatok én neked! – durrogott dühösen, majd kezeit lengetve továbblépett, és azon fohászkodott, hogy Lorenzót vigye el az ördög. De az alvilág ura nem jelent meg a piacon, és ocsmány szolgáit sem küldte fel. Inkább hagyta, hogy Lorenzo mentegetőzve, de morogva zúgjon a lány fülébe. Ő lépkedett tovább, de már nem volt kedve bámészkodni, mert szívét marta a sértés, amivel édesanyja legidősebb nővérét illette az utálatossá alakult férfi. Tudta ő nagyon jól, hogy Olga nem volt szent életű nő, de ha büszkesége nem befolyásolja, az ő férje lett volna az a férfi, aki után nők ezrei ácsingóztak: a hajdanán jóképű, mindig vicces, milliárdos, hivatása kimagasló személyisége, az az ember, aki, ha épp nem az életet habzsolta, laboratóriumaiba zárkózva, milliók egészségéért küzdött. A szépség nagyon szomorú lett. Lorenzo úgy zavarta el életvidámságát, ahogy öccse a bánatát szokta. Ám Valentino akkor nem volt mellette, hogy mókáival felkarolja és kihúzza a mocsárból, amibe bátyja rángatta. Mindösszesen egy dolog volt, amivel fel tudta vidítani magát: elképzelte, hogy Valentino sátorba bújtatott altesttel, széttett lábakkal, róla álmodva piheni ki az átmulatott éjszakát. De Lorenzo ezt a pici örömét is elvette, mert folyamatos papolását egy kérdéssel szakította meg: – Most kinevetsz? – Mi? – Min mosolyogtál? – Elmira nem tudott mosolygásáról, de elképzelhetőnek tartotta, hogy Valentinóról képzelt ábrándja felkanyarította szája szegleteit. Kitérő válasz gyanánt valamit motyogott foga alatt, s tovább, némán tűrte, hogy a férfi oktassa, a szerinte helyes kapcsolattartásról. Vásárolni igazán már nem volt kedve. Eldöntötte, hogy körberohan a piacon, és hazamegy aludni. Ám divatmániája behúzta cipője fékeit. Megállt a bazár legszexisebb ruháit kínáló ikerlányok előtt, és a kezébe vett egy toppot. Az árusok megörültek, amikor meglátták, és más ruhákat is mutogattak neki. Csakhogy Lorenzo is mellette volt még, és tenyérbemászó kérdésével lerakatta kezéből a felsőt: – Őket miért nem puszilod meg? A lány tenyerét égette az indulat, de valahogy már pofozkodni sem volt kedve. Elnézést kért az ikrektől, és Lorenzót hangosan szidva halad a kijárat felé, amikor mintegy a semmiből elé ugrott három férfi. És megérkezett a szépségkirálynő is! – kacsintott a fekete hajú. Elmira sóhajtva nézett a jól ismert arcra, de alig volt ereje mosolyogni. – Mi a baj? – kérdezte a bal szélen álló. – Lemaradtunk valamiről? Hol van Livio? – firtatta Lorenzóra nézve az idáig csendben álló, majd átölelte a lány vállát, és megpuszilta az arcát. – Ő a barátod? – tudakolta és a nevét mondva, kezét nyújtotta Lorenzónak. Ám a szakács jócskán felülmúlta önmagát, mert így füstölgött: – Nem ismerkedni jöttem! – Én sem a te képedért vagyok itt! – jelezte az ismerős, és a lányra nézett. – Elmira, ki ez a muki? – Ha tudni akarod, Elmira barátja vagyok! Együtt járunk! A lányt a büszkén kijelentő hazugság végső elhatározásra bírta. Megpördült a sarkán, és Lorenzóra nézett.

– Nem, Morcika! Mi nem járunk és nem is jártunk. Eltöltöttünk együtt egy klassz napot, de annyi volt, és nem is lesz több! Kösz, hogy elkísértél, de haza már egyedül megyek! – ellépett régi ismerőseitől, és elnézést kérve szaladni kezdett a kijárat felé. Lorenzo dübörögve követte, és olyan hangsúllyal kiabált, mintha az előző mondatból semmit nem értett volna: – Most hová rohansz? A lány visszahőkölt és megfordult. – Hát ilyen nincs! Te beteg vagy! Morcika, hallod, amit mondok? Te egy beteg ember vagy! Kezeltesd magad, vagy diliházban fogsz kikötni! – Mi van? Te most rólam beszélsz? Hát én nyalogattam össze a piac összes hapsiját? Én vagyok a beteg? – kérdezte, széttárt karjait lengetve. – Igen, Morcika, te vagy a beteg! Te pszichológusra szorulsz. Kérlek, figyelj rám, és próbáld meg felfogni, amit mondok! Mi ketten nem alkotunk egy párt! Én most buszra szállok és hazamegyek! Ha követni mersz... – Tudsz róla, hogy úgy beszélsz velem, mint egy degenerálttal? Azt hiszed, mert szép vagy, neked mindent szabad? Azt hiszed, eltűröm, elnézem, hogy mindenki téged taperoljon? Szerinted szemet hunyok... Biztosan akadt a tömegbe olyan ember, akinek tetszett Lorenzo prédikációja, de az nem Végvári Elmira volt. Ő csak állt és nézte a hadonászó férfit, miközben azon töprengett, hogyan fog tudni megszabadulni tőle. De a segítség pillanatok múltán, busz formájában robogott a piaci megállóba. – Kuss! – ordította el magát, miközben a tömegközlekedési eszközre mutatott. – Én most felszállok arra a buszra, te meg itt maradsz vagy hazamész, lényeg, hogy tartsd magad távol tőlem! Világos? – Menj! Menj csak! Most nagyon rossz passzban vagy, biztosan azért, mert álmos vagy, ezért eltoljuk ezt a beszélgetést, hisz szeretlek, tehát nem akarok veszekedni veled! Emlékszel, én megígértem, hogy nem veszekszem?! Sziesztázz! Később átmegyek, és mindent tisztázunk. A lány eltátotta csodaszép száját, és gépiesen bólogatott. Nem tudta, köszönt-e vagy sem, csak érezte, hogy szökellve ugrik fel a buszra. „Jézus atyám, dugtam egy dilissel! Ez tisztára beteg! Létezik ilyen ember is? Nem! De hát mégis! Hogy a picsába lehet egyszerre édes és szemét? Totál nem értem! Tele van tervekkel, okosan, céltudatosan építi a jövőjét... Hát persze! Építi a jövőjét, de csak az egyik részét! Lehet, hogy egy menő étterem tulajdonosa lesz, de hogy családot nem fog tudni... Basszus! Le kell szállnom!” – rikkantott magában és lelépett a buszról. A megálló csak pár perc sétaútra volt otthonától. Míg cipői a járdát koptatták, ő Lorenzo agyműködését próbálta vizsgálgatni, de nem állt össze benne a diagnózis. Kikulcsolta zárjait, és feladta a próbálkozást. Egy pillanatot sem gondolkozott, hogy mitévő legyen, csak elővette telefonját, és taxit rendelt. Tudta, hogy legjobb esetben tíz percet tud még a házában tölteni, és azalatt feladatira kell koncentrálnia. Kinyitotta hűtőszekrényét, hogy átnézze, minek mikor jár le a szavatossága, de nem volt hozzá idegzete, ezért becsapta az ajtaját, és végigszaladt a házon. Meglátta a róla készült rajzot, és Katalin nagymamájától, illetve édesapjától örökölt, mindig az igazat súgó előérzete miatt leakasztotta a falról, majd egy szatyorba rakta. Kivette a bilincskulcsokat fiókjából, és a ridiküljébe csúsztatta. Összekötötte a szemetet, kivitte az udvari kukába, mert tudta, szomszédasszonya gondoskodik róla, hogy az akkor is üres legyen, ha ő nincs a városban a kiürítés napján. Visszament a házba, kezet mosott, megfogta a táskáját, a szatyrot, és gondosan zárt ajtót, kaput. Körülbelül fél percet várt a taxira, majd nyithatta is az ajtaját. – Jó napot kívánok! Kérem, Cataniába, a reptérre vigyen! – A sofőr bólintott és elindult. A lány nem fordult hátra, hogy búcsút intsen a háznak, mert arra vágyott, minél messzebb legyen tőle. Az autórádió híreket sugárzott, de ő elzárta a füleit, hogy a külvilág helyett csak önmagával foglalkozzon. Próbálta megérteni Lorenzót, hogyha legközelebb látja, ne vitával indítsák a köszönést. De a nagy elmélkedésben elbóbiskolt, és a keze megcsúszott az ölében heverő szatyron. Feleszmélt és megigazította a képet. „Csak tudnám, minek hoztam magammal, ha kedden jövök

vissza? De valami azt súgta: hoznom kell! Jézusom! Lehet, nem jövök vissza? De hát az én Tigriském... Jaj, ne! Hozzá vissza akarok jönni! Imádom! Tegyük fel, meg akarom mutatni apcikáméknak, de a kulcs mit keres a tásenykámban? Istenem, könyörgök, mondd, hogy bújhatok még Valentinóhoz! … De ha nem jövök vissza, akkor az azt jelenti, hogy boldog vagyok otthon. Lehet, mégis félreismertem Brigit, és meggondolja magát? Á, azt nem hiszem! De akkor mi lesz? Meg fogok zakkani! Egy hete a feje tetejére állt az életem, és én nem szoktam meg ezt a rohanást! Már azt sem tudom, mit csinálok! De legalább már Cataniában vagyunk! Vajon mennyit szundikálhattam?” Elővette mobiltelefonját, és megnézte az időt, ami alig ért a reggel végéhez. Kikapcsolta, majd visszatette a táskájába, és előkészítette az összeget, amit már igen sokszor adott különböző szicíliai taxisofőröknek. Miután leparkoltak, fizetett; és iparkodott a reptér épületébe, a jegypénztár felé. „Ez is megvan!” – gondolta, amikor átvette a jegyet. – „Tízkor megy a gép, az egész tűrhető, mert már nem kell túl sokat várnom.” Gondolkozott, vegyen-e kávét, de helyette elhatározta, alszik a gépen. Ám még a beszállásig sem tudott ébren maradni, várakozás közben elszunnyadt. Arra riadt, hogy meghallotta hazája nevét. Tompán mutatta be a jegyét, és alig várta, hogy elpihenhessen a kényelmes ülésen. Fejét hátradöntötte, és tudta, egy olyan világba fog átlépni, ahol még a bántalom sem valós. A légi kísérő hangjára ébredt, aki egyúttal közölte, hogy készüljön a leszállásra. Hirtelen csapta fel szemhéjait, és úgy érezte, mintha egy percet sem aludt volna. Hasonlóan evickélt ki a tömegből, mint egy héttel azelőtt, és azonnal taxiba vágódott. Szinte bármit megadott volna egy csésze kávéért, de egyedül nem szeretett presszókban ücsörögni, ezért inkább vállalta a kábaságot. Gyönyörű hazája rohanó képeivel próbálta lefoglalni magát, és alig várta, hogy lássa Százhalombattát. „Végre, újra itthon! Igaz, most sem túl sokat, de a négy nap, mégis négyszer több, mint az egy. Na, hatalmas matekzseni vagy, Elmira! … Jaj, de fognak nekem örülni anycikámék! Fel is hívom őket!” – gondolta és elővette, valamint bekapcsolta mobilját. De azonnal meg is feledkezett a neki életet adó emberekről, mert a kijelző tizenegy nem fogadott hívást mutatott, méghozzá Valentinótól. Menten csörgette is, és szinte azonnal az imádott, mély hang simogatta dobhártyáját. – Végre már, Kiscicám! Halálra aggódom magam érted! Már ott tartottam, betöröm az ajtódat! A tesóm sírva hívott fel, hogy összevesztetek a piacon. Mondtam neki, hogy hagyjon dögleni, de úgy bőgött, hogy megsajnáltam és idejöttem. Én is itt vagyok a házad előtt. Légy szíves, nyisd ki az ajtót! – Teljesíthetetlent kérsz, mert Magyarországon vagyok. – Hol? Miért? Mióta? Nem is aludtál? Miért nem hívtál fel? A repcsi miatt kapcsoltad ki a telód? Kiscicám, tudom, hogy megint csak hadarom a kérdéseket, de könyörgök, válaszolj mindegyikre! Elmira könyörgés nélkül is megtette volna. Mindent részletesen elmondott Valentinónak, amire egy érzelemszegény tőmondat volt a válasz. Nagyon meglepődött, és először nem is tudta mire vélni, de amikor meghallotta Lorenzo nyekergését, már minden világos volt számára. – Tigrisem, úgy tartsd a telcsid, hogy a bátyád véletlenül se hallja a hangomat! Oké? – Oké! Megtörtént! – Jó! Most haragszol rám, vagy a tesód miatt vagy ennyire hűvös? – Totál csak a második! – Rendben! Akkor most én leteszlek, hogy ne értetlenkedjen Lorenzo. Próbáld úgy intézni a délutánodat, hogy ne legyen melletted! Alszom egy kicsit, és felhívlak! – Értem, Cicám! Minden világos! Szép álmokat! Valentino hangját eltüntette a sípolás. A lány, az érzéketlen hangszíntől majdnem sírva fakadt, de észérvekkel sikerült megnyugtatnia magát. Nézte az autópálya mellett elrepülő, egyre jobban beépülő tájat, és elképzelte, milyen lesz majd húsz év múlva. Sárgálló fűszálak közvetlen közelébe kanyarodtak be szeretett városába. Leste a sétálgató arcokat, amelyeken nem ült a sziesztát várók álmossága. De az ő arcáról is eltűnt, amikor meglátta szülei házát. Gyorsan fizetett, elköszönt és ugrott a csengőhöz. Édesanyja szaladt kaput nyitni, és remegő

hangon kiáltott: – Kislányom! Gyere, apa, itt a lányunk! Miklós egy kalapáccsal a kezében rohant fel a kert hátuljából, és úgy lengette, mintha fejbe készülne vágni a váratlan betoppanót. Hasonlóan forrtak össze, mint egy héttel azelőtt, csak a lány arca könnyben úszott. – Ne már, Katócám! Sírva mentél el és sírva érkezel! Menjünk be a házba, és meséld el, mi történt! A testvérekkel van baj? A lány, a szemeit törölgetve rogyott a konyhaszékre, és első mondta gyanánt kávét kért. Utána mindent részletesen elmondott, de azt voltaképpen nem tudta, miért sír, és édesanyja sem, ezért rákérdezett: – De akkor most mi a baj? – Nem tudom, anycikám! Talán csak kiborultam! Túlságosan sok minden történt a hét nap alatt. – Na, jó! Értem én, hogy vár vissza az a fiú – szólt Miklós –, de nem kéne pihenned egy kicsit, mielőtt visszamész? – Jaj, apcikám, csak a karjaiban tudnék igazán! Olyan nagyon jó érzés hozzábújni! Annyira megnyugtató! Valahogy teljes biztonságot ad a közelsége! – Miklós kedves szemeivel szemlélte lányát, miközben szája szélén apró mosoly ült. Tekintete titokzatos volt, mint a díszes csomagok a karácsonyfa alatt, de az elégedettség is úgy ragyogott benne, mint az ünnepi asztalon a gyertya lángja. Margit már másként, érdeklődőbben nézett, és miután gulyáslevest tett elé, mindent tudni akart Valentinóról. Elmirát nem zavarta, hogy nem tudott igazán nyugodtan enni, mert már az is örömmel töltötte el, hogy beszélhetett a hétfőn megismert férfiről. Nem is a leves ízét érezte, hanem Valentino pusziját, ami finomabb volt számára, mint bármelyik étel. Elővette a képet, és megmutatta a szüleinek, akik kézről-kézre adva gyönyörködtek benne, hevesen dicsérve az alkotó ügyességét. Amikor a rajz nyugalmi állapotba került, a lány lelke hirtelen egy másik irányba szállt. – Tudtok valamit Phoebusról, vagyis Gyusziról? – kérdezte. – Igen – bólintott Miklós. – Minden nap benéz hozzánk. Sokat fogyott, és annyit cigarettázik, hogy nézni is rossz. Sajnálom szegényt! – Én is, apcikám, de így jártunk! Ha belehalunk sem veszem el a babától. Ha ma is jönne, ne mondjátok meg neki, hogy hazajöttem! Majd holnap felhívom. Most ne haragudjatok, de mennem kell, mert égnek a szemeim! Alszom egy kicsit és holnap beugrom. – Rendben van, kislányom, de kérlek, ne menj el úgy máskor, mint egy hete. Nekem még puszit sem adtál! – panaszkodott Margit. A lány tudta, hogy igaza volt, és megígérte, legközelebb akkor is bemegy, ha nem lát a könnyektől. A másnapi viszontlátás reményében ölelték meg egymást; utána a karcsú lábak elindultak az aszfaltozott út szélén. Az autók sem cikázó gondolatait, sem a lépteit nem zavarták meg. A jobb cipő koppant a bal után, amíg a kapuja elé nem értek. Kinyitotta, de nem törődött álomszép kertjével, csak besietett a házba, azon belül is a szobájába. Az ágyra fekve oldalára fordult, hogy kialudja magát, de meglátta a selymet, amit még Gyula teste gyűrt össze. Rátette kezét, óvatosan végigsimította, majd megragadta, és az arcához húzta. A múlt péntek álomszép emlékei visítva kérték, hogy adja ki könnyeit, de ő ellenállt nekik. Felült, és hangosan kezdett beszélni: – Nem, nincs bőgés, Elmira! Az élet szép, és rád, délen, vár egy gyönyörű, vicces, szabad Tigriske, aki... Fel is hívom! – mondta és megtette. Valentino fellélegzett sóhajtással köszönt a telefonba, és a lánynak már a hangjától is visszatért a jókedve. Kérésére elmesélte, mi történt a piacon, mire Valentino huncut hangsúllyal így felelt: – Kamuzol, Kiscicám, mert én hallottam ám őféltékenységétől, hogy te mindenkit összecsókolgattál! – Nyami-nyami! Ja, Tigrisem, úgy örülök a hangodnak! – Én is a tiédnek, Kiscicám, de belehalok a hiányodba! Itthon döglök, és a tény, hogy országok választanak el téged tőlem, megőrjít! Én elképzelni sem tudom, mi lesz velem keddig! Ugye, biztosan visszajössz? Ugye, már semmiképpen sem a tesómhoz? – Biztosan, és csak tehozzád, csak miattad. Hozzá már semmi sem köt.

– És hozzám? – Azt hiszem, a mindenség. Ja, és négy bilincs! – vágta rá, majd elmondta, hogy maga sem tudja miért, de hazautaztatta. A férfi is furcsállta a dolgot, de nem csinált ügyet belőle. Flörtölve tervezgették, hogy mi mindent kezdenek majd a karperecekkel, amikor a lány meghallotta Lorenzo hangját: – Öcsi, te tudod a számát... – Mit lármázol, fel fogod ébreszteni anyáékat?! És miért nyitsz be kopogás nélkül a szobámba? Kulcsra fogom... – Add meg a számát, légy szíves! – Cicám, tartsd egy kicsit... – Vele beszélsz? Add ide a telefont! – ordította. Hangjára a szülei is beléptek a szobába, és fiaikat túlüvöltve próbáltak rendet teremteni. Emira elunta a ricsajt, és kiabált egyet. – Tigrisem, add át a bátyádnak a telcsidet! Pár másodperc múlva csendesedet a lárma, és a lány igyekezett csak Lorenzóra összpontosítani. Tudta, meddő társalgásba kezd, de újra elmondta, hogy közöttük mindennek vége. Lorenzóból zokogás tört fel, aminek következtében ismét hangzavar támad Valentino szobájában. – Cicám, most le kell tegyelek, mert a szüleim választ kérnek! – Jogos, de mit fognak gondolni rólam? – Egyet se félj, csak bízd rám magad! Csókollak! Felhívlak, ha nyugi lett. – Tigrisem, imádlak és elepedek a hangod után, de baromi álmos vagyok. Most lefekszem és hívlak, amikor felébredtem. – Jó! Este? – Fiam, elmondanád már végre, mi ütött belétek? – türelmetlenkedett az apa. – Nem tudom édes. Lehet, hajnalig alszom! – Jól van, Cicám! Semmi baj! Pihenj sokat, hogy keddre legyen erőd! Máris, apa! – Miért? Mi lesz kedden? – üvöltött Lorenzo. – Tényleg, fiam, mi lesz kedden? – kíváncsiskodott az anya. – Cicám, le kell tennem! Imádlak és csóközön! Szia! A telefon hangszórója pont olyan hirtelen kezdett el sípolni, mint három órával korábban. A lány nagyon sajnálta, hogy imádott lovagját magára kellett hagynia abban az őrült helyzetben, de tudta, vagány fiú, és megoldja. Mivel a fülét is annyira átjárta az olasz lárma, mintha szicíliai ágyán ülne, ezért egy kicsit felélénkült, és úgy döntött, megtusol, mielőtt elalszik. Nemcsak Lorenzo ráfröccsenő nyálaitól akart megszabadulni, hanem abban bízott, még jobban felfrissül, később alszik el, és nem ébred túl korán. Majdnem teljesen hideg víz alá állt, és szerelmes gondolataival próbált láthatatlan erőt küldeni Valentinónak. Megtörölközött és felvette rózsaszín selyemköntösét. Sétálgatni kezdett az otthonában, mintha még sosem látta volna berendezve. Szétnézett a vendégfürdőben is, hogy kell-e takarítania a buli előtt, de tisztának találta, ezért átment a szobába. „Ez is tiszta. Lehet, alszik majd itt valaki. Bár, annak most nem örülnék, ha kéjelgést hallanék, a nagy magányomban. De nem önzősködni, Elmira! Egy kicsit talán kiszellőztetek.” – Az ablakhoz lépett, hogy kinyitja, de meglátott egy férfit, aki a kapuja előtt ült és cigarettázott. Az összekucorodott helyzet miatt nem tudta megállapítani, ki lehet az, de az illető felköhögött, és a hangot már megismerte. „Kapitányom!” – gondolta, majd el is suttogta: – Kapitányom! – Keze a kilincshez nyúlt, hogy kirántja az ablakot, de meggondolta magát, és úgy döntött, másként lepi meg a férfit. Nem tudta, hogy Gyulának milyen a hallása, ezért nagyon-nagyon halkan tekerte meg a kilincset, és úgy tárta ki a nyílót is, de a hangja már kiáltva szelte át a kertjét: – Legjobb tudomásom szerint a kapuőröknek állva kell védeniük a kaput. Gyula felpattanva fordult meg. Szemei vörösen csillogtak, ajkai remegtek. – Kicsikém! – Szia, Kapitányom! – Szia Kicsi Eszmeraldám! Hát te...? Hogyhogy itthon vagy? – Végleg végeztem az báttyal, de hazajöttem pár napra, mielőtt visszamegyek az öccshöz!

– Egyszer talán azt is megélem, hogy jó híreket mondasz! – Azt előbb Briginek kell megtennie! – Bemehetek? – Igen, ha nem vársz, nem kérsz semmit, és nagyon jól viselkedsz! – Mindig nehezeket kérsz! De igyekszem! – Az kevés! – Jól van na! Viselkedek! – mondta, majd az útra dobta a cigarettát. – Akkor röpülök a kulccsal! Tényleg olyan gyorsan ért a kapuhoz, mintha szelek szárnyán szállt volna. Fordult a kulcs, és Gyula minden szó nélkül az ölébe kapta. Csókjaival borította nyakát, vállát, amelyről csak az ő kedvéért csúszott le a köntös. Elmira testét átforrósította a férfiből terjedő melegség, de felképelte vágyait, és megkérte Gyulát, hogy tegye le. – Az öccs miatt? – kérdezte a férfi. – Nem! Pusztán azért, mert nekünk ez tiltott érintés – közölte, miközben lecsúszott a férfi öléből. De nem lépett el tőle. Szemével és tapintásaival vizsgálta a szép arcon keletkezett gödröket. – Fogytál, szerelmem. Pedig az tilos, mert gizdán nem leszel bomba hapsi. Mikor ettél? – Mindig ettem valamennyit, amikor életjelet adtál magadról. – Az kevés! Azt mondtad, a kedvenc kajcsid a pöri. Gyere, főzök neked! – De festményszép vagy, Kicsikém! Annyira hiányoztál! A lány elmosolyodott a férfiből feltört reakción. Megköszönte szavait, majd megfogta a kezét, és a konyhájába ment vele. Már korántsem volt annyira álmos, mint tíz perccel azelőtt, de tudta, nem a tusolástól lett üdébb. Hellyel kínálta vendégét, de ő maga nem ült le, szorgoskodva kérdezgette, hogy áll a műhelye tatarozásával. A háztartási kis- és nagygép szerelő elhadarta, hogy az utolsó simításoknál tart, de már lépett is tovább, és Valentinóról érdeklődött. – Figyelj, én szívesen mesélek neked róla, de nem akarom, hogy összekapjunk a témán – közölte válasz gyanánt. – Nem fogunk. Uralkodom magam, mert kíváncsi vagyok, milyen ember készül elrabolni tőlem. Konkrétan azt nem értem, ha tud a vágyadról, ami nem ütközik semmilyen külső akadályba, miként tudja megállni, hogy ne közelítsen feléd!? Félszeg lenne talán? Elmira hatalmasat nevetett, az emlegetett férfire egyáltalán nem jellemző jelző hallatán. Leült, majd három kávé fölött mesélt Valentino stílusáról és viselkedéséről. Gyula hümmögött, de nem kötekedett, sőt néha még egy parányi mosoly is átszaladt rajta, majd két szál égő cigaretta mellett elmondta, hogy nagyon félti szerelmét a széptevőnek tűnő macsótól. Ám Elmira bízott az emberismeretében, és miután egy parányit a férfit is megnyugtatta, füsté alakította maradék cigarettáját, majd felállt. Lecserélte a kihűlt vizet a felkockázva lefagyasztott húsról, mialatt áldotta édesanyját, amiért arra szoktatta, hogy mindig konyhakész állapotban tegye a mélyhűtőbe a húsokat, de a padlólapon nyikorduló szék megzavarta. Hallotta, hogy Gyula felé lépked, de nem volt ereje sem megfordulni, sem ellépni a márvány konyhapult elől. Csak állt, mintha a férfi ragasztót nyomott volna talpai alá és lemeredve tűrte, hogy átölelje, csókjaival illatosítsa be lemeztelenedett vállát. Vére bugyborékolni kezdett, de nemcsak az, agyvize is felforrt, és a pultra csapott. Persze, mentem megbánta a mozdulatot, de elnézést már csak akkor kért a nagyokat pislogótól, amikor arrébb lépett: – Ne haragudj, Kapitányom! Nem akartam dühöngeni, csak felizgatsz, és nem szabad. Nekünk azt nem szabad! A férfi lépett egyet, de a lány tiltakozására visszahőkölt és a székbe zuhant. – Nem tudom, mi a rosszabb, hogy nem láthatlak, vagy hogy itt vagy, de nem érinthetlek! – sóhajtotta, majd darabos mozdulattal rágyújtott, és tovább beszélt: – Mondtam neked szombaton, hogy nagyon jóban vagyok anyukámmal. Elmeséltem neki a múlt heti óráinkat, és ő, aki mindig mellettem áll, azt mondta, igazad van. A tanácsa pedig az volt, hogy hagyjalak békén! De én nem tudom megfogadni! És aki érezné, amit én, az sem tudná! Egyszerűen csak tengődöm a tehetetlenség kínjába! Szegény szüleid nyakára járok, és eszem a papír zsebkendőjüket. Kivételes emberek!... – Szavai nem apadtak volna ki, ha a lány, a könnyeivel küszködve nem kezd el fújtatni,

de ránézett és csöndben maradt. A hamutartóba dobta a cigarettát, megpaskolta a bal combját, és kacsintott egyet. – Gyere, csücsükélj az ölembe, ígérem, viselkedni fogok! – Nem kellett kétszer mondania. Elmira már pattant is, hogy reszkető lelke felmelegedhessen a férfi forró testétől. Összefonták kezeiket, és ismét Gyula szólat meg: – Szokatlan pár vagyunk mi. Jól megbeszéljük, hogy mennyire szeretjük egymást, és összebújunk, de csak mint két barát. De megoldom, mert férfi és nő között nincsen csak barátság! Igaz, eltelt egy hét, és semmit nem tudok felmutatni, de amikor végleg itthon maradsz, jobban fogok tudni gondolkozni. De ha nem látlak, lebénulok. Teljesen kuszává válok, miként a gondolataim is. Néha azt mondom magamnak, hogy nem veszem el Brigit, máskor elbizonytalanodom, hogy te mit szólnál hozzá. De úgy is jártam már, hogy rálegyintettem a házasságra, hisz a papír már semmit nem számít. Voltaképpen semmi sem számít semmit, csak hogy veled lehessek. Kifordultam önmagamból, és a fejem, amit tisztának ismertem meg, zagyva lett. Csak lötyög benne az sok víz, és tán már az agyamat is szétmosta. De megoldom, Kicsikém, mert megesküdtem magamnak, hogy úgy szállok sírba, hogy te voltál a feleségem. Felnevelünk együtt két gyermeket... Mit szólsz két gyerkőchöz? Egy fiú és egy lány. Phoebus és Eszmeralda. – Én az első gyermekedet is szívesen felnevelném veled! És nem kérdés, hogy szülnék még kettőt. Phoebus és Eszmeralda. Az ő nevük lenne a legszebb a világon. – Nem, az ő nevük LESZ a legszebb a világon! De köszönöm, Kicsikém! Érzem, hogy meg is tennéd! Máskülönben – már megbocsáss – nem csücsükélhetnél az ölemben. A barátom, tudod, Zoli, akit említettem, ezt mondta: „Hajtsd el a francba!” Szerinte csak játszol velem! Ő úgy véli, ha nem tudsz várni rám, nem szeretsz igazán. Jókat szócsatáztunk az esetünkön. Másokkal is beszélgettem, hátha mond valaki, valami okosat, de senkitől sem hallottam mentőötletet. Volt aki Zolinak adott igazat, volt aki nekem. De a legtöbben csak derültek azon, hogy első látásra egymásba szerettünk. Lám, még a férfiak sem gondolkodnak egyformán a szerelemről. Szóval, segítség nélkül maradtam. De muszáj beszélnünk a helyzetünkről! Nem akarok, de a pillanat megköveteli, hogy visszakanyarodjunk Valentinóhoz. Hosszú neve van. Hívjuk Valnak. Mit szólsz? Becézzük, ha már kedveled. – Val? Val. Tetszene neki, de miért kanyarodunk vissza? – Mert a frász kerülget attól, ahogy beszélsz róla. Érződik a hangodon, hogy tényleg fontos neked, én pedig szeretném tudni, kit is utálok – bocs, de ez van – és kitől rettegek. Apropó: rettegek! Honnan tudod, hogy kemény legény? Ugye, nem keveredtetek valamiféle balhés... Eljött a perc, amikor a lány kénytelen volt kiszállni a puha, meleg nyugágyából, mert már szombat hajnalban megesküdött magának, hogy Gyulának sosem fog hazudni, de tudta, zsongító ölelése abbamarad, ha meghallja a hétfő estén történteket. Míg a konyhapulthoz sétált, felvillant elméjében az ötlet, amivel egy kicsit talán kiűzheti Gyulából Valentino iránt érzett haragját. Nekitámasztotta derekát a márványnak, összefonta a karjait maga előtt, és Gyula zöld szemébe nézve így fogott hozzá a tervéhez: – Kapitányom! Nem akarlak megbántani, őt pedig magasztalni, de mondanom kell valamit! Ne szidd, mert ő semmiről sem tehet! Ne haragudj meg, de ha az ügyeletes szexpartnere nem védekezik, ő gumit húz a farkára! Gyula arca kimeredt, majd lassú bólogatásba kezdett, végül felemelte a kezeit, és összeborzolta a haját. Visszataszítóan idétlen volt a mozdulata, ezért a lány rászólt, hogy hagyja abba, de csak a sokadik kérésére tette le a karját. Rágyújtott, és egy nagyot, majd négy kisebbet bólintott. – Rendben! Én azt tényleg nagyon, vagy inkább szó szerint elbasztam. Tudom! Nos, egy null oda! Nem vitatom, ha mindig figyel az ilyesmire, az elismerést érdemel! Én rendesen bepiáltam aznap. Már három hete nem voltam nővel, és kaptam a felkínált lehetőségen. A baj csak az volt, hogy négyesben, Brigi, az egyik haverom és az ő barátnője elmentünk a lány szüleinek a nyaralójába. Szabin voltam, a Tisza meg kínálta vizét, és mint te is tudod, hisz mobiloztatok, ott ragadtunk négy hétre. Igen ám, de óvszer nem volt nálam. Jó, először nem is az érdekelt, ittunk, mint a gödény. Úgy képzeld el, hogy másnap, amikor felébredtem, láttam, hogy véres az arcom. Menstruált, de nem szólt volna, hogy ne nyaljam ki. Bocs, a szóért! Mérges voltam, de az újabb piálgatás elfelejtette velem, és vasárnap délután már nem vérzett. Később már tudtam gondolkodni, szétnéztem, kutattam, de sehol sem találtam gumit. Úgy voltam vele, kevés az esély arra, hogy teherbe ejtsem

egy hétvége alatt, pláne hogy menstruált. De kaja volt rendesen, ezért csak szerdán mentünk el a legközelebb eső faluba. Nem akartam én vele kapcsolatot kezdeni, de gondoltam, megteszi egy időre, amíg ott vagyunk. Kéznél volt. Eltelt négy hét, és közölte velem, hogy nem jött meg a menzesze, pedig az neki sosem késik. Borzasztó ideges lettem, mire ő a kezembe nyomta a menstruációs noteszét. Nos, aszerint tényleg mindig napra pontosan jött meg neki. Nem tudtam, mit csináljak, undorodtam tőle és magamtól is. Hazamentünk. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, aztán elkísértem a dokihoz, hogy az ő szájából halljam a fogantatás feltételezhető idejét. Öt nap alatt összehoztuk, ami sok embernek egy élet alatt sem sikerül. De nemcsak az volt a célom, megtudd, hogyan rontottam el az életem, hanem valami egészen más. Valami, amivel megcáfolnám az előző mondatom. Tudod, min rágódtam rengeteget? Gyűlölettel gondoltam arra a péntek estére, amikor felkínálta magát. Csak átkoztam a percet, amikor elfogadtam a sört, amire meghívott. Aztán rájöttem, hogy mesebeli pillanat volt az, hisz így megismertelek. Minden okkal történik! Ha azon a görbe estén visszautasítom, és ha az alatt az öt nap alatt lett volna nálam koton, sosem ismerkedtem volna meg veled! Mert mint mondtam, csak egy futó kalandnak képzeltem el. De helyette apa leszek! Nem haragszom a babára, hisz ha ő nincs, téged sem ismerlek meg. És talán ad majd helyet a világ neki is. Talán ő sem ok nélkül születik meg. Hiszen, ha mi ketten tényleg egymásnak rendeltettünk, a sors megoldotta volna, hogy másként találkozzunk. De nem tette, mert minden okkal történik! Lehet, hogy a babának lesz kulcsszerepe a világban, lehet, Kicsikém, hogy neked van még teendőd. Persze, az sincs kizárva, hogy ez mind csak egy elkeseredett férfi megbomlott elméjének a hisztije. Lehet, de én nem hiszem, miként azt sem, hogy létezik véletlen! Az életnek van egy törvényszerűsége, és ezáltal minden benne élő lénynek. Minden okkal történik, Kicsikém!... Festményszépségű vagy, ahogy állsz! Dermedt vagy és hideg, mint a gépek, amiket szerelek. Ez nem rád jellemző! Nem így ismertelek meg! Kipanaszkodtam maga, mint egy barátnak, de te sem tudsz okosat mondani! Ki tudna...?! Elbasztam, de mégsem! – Megint harácsolást tervezhetett el, mert sóhajával magához vonzotta a konyha levegőjét, aztán, mintha mondandója teljesen lényegtelen lett volna, visszatért az eredeti kérdéséhez. De a lány már nem érezte annyira nyeregben magát, mint percekkel korábban, és lebénult agysejtjeit talán sosem tudta volna működésre serkenteni, ha Gyula nem segít neki: – Kicsikém, mondd, mitől akkora ász! Miért kemény legény? Mivel bizonyított neked? – Bejött hozzám Livio, és ha ő nem jön vissza a telcsiéért, megerőszakolt volna! Gyula reakciója rosszabb volt, mint amire számított. Először megfeszítette karizmait az asztal szélén, majd mintha azt legyőzte volna, felpattant, és a hajával birkózott, miközben kiabálva megkerülte a széket! – Miért nem mondtad el? – Mert nem akartalak felpiszkálni a dologgal! – Felpiszkálni??? Kicsikém, én... – Kapitányom, innen tudom, hogy nem ijed meg a saját árnyékától! Kérlek szépen, ülj vissza a helyedre, és... Tudod mit, ne is ülj le! Önts nekünk valami piát! Gyula nyelve marni kész volt, de visszahúzta a szájába. Ám fölső és alsó fogsorát végigdörzsölte egymáson, miközben szemei úgy hunyorogtak, mintha a napfény zavarta volna meg. Elmirát megijesztette az arckifejezés, de a test, amely indult az általa meghatározott irányba, közölte vele: minden rendben van. A férfi még fújtatott, akár a viadalra kész bika, de tudatos mozdulattal csapta le a jégszekrényből kivett üveget az asztalra. – Jövök neki eggyel! – Hogy? Ja! Hú! Ó, igen, ha te mondod! De légyszi, ne nézz így, mert bepisilek a félelemtől! – Vágyott volna egy forró ölelésre, de nem kapta meg. Viszont a vendégei számára fenntartott házi pálinkáját igen. Mentiben felhúzta a felest, amelynek legjava a mosogató fölött végezte. Gyula is nagyokat köhögött az erős italtól, de nem szorult kísérő folyadékra. Visszaült a székre, megpaskolta a combjait, és mintegy értékes rudat, úgy nyújtotta a lány felé egy cigarettát. Elmira a férfihez bújt, de nem gyújtott rá. – Kapitányom, ő semmiről sem tehet! – Tény! De szeretnék kérni tőled valamit! Ne utólag tudjam meg, ha sérelem ér! De elismerem: az adósa lettem!

– Nem azért tette, mert hálát várt érte. – Elhiszem, de én az vagyok. Így, talán egy picit kevésbé utálom! – A lány egyelőre nem is várt mást. Eszébe jutott a rajz, ezért felállt, elővette és odaadta a férfinek. Gyula kezéből a cigaretta a padlóra esett. Valószínűleg észre sem vette, mert a szépség hajolt le érte. Berakta a hamutartóba, és nézte, ahogy szerelme szeme egybeolvadt a képpel. Szája megcsókolta az üveget, ott, ahol a mell gömbölyödött, és megdicsérte az áramvonalas testet, de után Valentinót is: – Nagyon ügyes! Káprázatos alkotás! Tudod, mennyit adnának ezért a képért?! Szívesen néznék meg más műveit is, mert ha mind ennyire szép, akár meg is élhetne a hobbijából! Elmira Valentino nevében is megköszönte a kedves szavakat, de utána eltért a tárgytól: – Semmilyen zöldségem nincs itthon, és a pöri úgy finom igazán. Kiugrassz a boltba, vagy hagymakrémből főzzem meg? – Jól lesz tubusból is. Veled szeretnék maradni! Itt alhatok? – Micsoda? – csodálkozott, majd haját felemelve kérte meg a férfit, hogy ne zendítsen rá a régi nótára. - Nem áll szándékomban vitát provokálni! A vendégszobában? Holnap úgyis bulizunk. Gondolom, fogsz főzni, elmehetnénk együtt vásárolni. – A férfi tekintete tiszta volt, mint a hegyi forrás, ezért a lány haragja is elszállt, és igent mondott a kérdésre, de újra kihangsúlyozta, hogy csak a vendégszobát veheti birtokba. – Az is jó, ha te is ott alszol – kacsintott a férfi. – Elmira kacagva, de tiltakozott, majd felrakta főni az ételt, miközben Gyula a képet csodálta. Amikor a gáztűzhely már magától is tudta, mi a dolga, visszaült kedvenc székére, és nézte a kérést tükröző szemeket. - Kicsikém, szeretném kérni a a kisujjad után a karodat is! Hadd aludjak nálad amíg itthon vagy! – De Brigi attól nagyon mérges lenne. És a baba miatt nem szabad, hogy idegesítse magát! – Majd felhívom és lehiggasztom. Egyébként, az nem érdekli, csak az, hogy a társa legyek. – Lehet, de... De nem tartom egészséges ötletnek. – Az úgynevezett kapcsolatunk sem az. Légy szíves! – Meglátjuk, jó!? Attól függ, ma hogy fogsz viselkedni. Ha jó leszel, lehet róla szó. Legalább jobban megismerjük egymást. – Köszönöm! Iparkodni fogok. Bemutathatlak anyukámnak? – Micsoda? – Szeretném! Imádni fogjátok egymást! – Kapitányom! Baromi álmos vagyok, és borzasztóan feldúlt. Térjünk vissza a dologra vasárnap! Égnek a szemeim. Eszünk és alszom! Mikor keljünk reggel? – Jó, vasárnap megbeszéljük. Hogy mikor keljünk? Mivel nincs itthon kenyér, elmehetnénk reggelizni! Ha mindig olyan gyorsan csinosítod ki magad, mint szombaton tetted, akkor nyolcig is szundíthatunk! Szeretkezünk és elmegyünk reggelizni! Csábító mosolya kibontakozni készült, de közbeavatkozott a telefonja. Azt hitték, Brigitta várja haza, de helyette barátja, Zoltán hívta. A lány felállt, és az ételeket kavargatva hallgatta a párbeszédet: – Cső Gyuszi! Gáz van! Leragadtam az M7-en, a budaörsi kijárónál! Ugorj már el értem, és vontass haza, légyszi! – Ó, a rohadt életbe is! Nem tudnál valaki mást megkérni? Hazajött Eszmeralda, és megengedte, hogy nála aludjam! – Hoppá! Mégis megdöntöd a csajt?! Gratula! Tudod, hogy semmi rossznak nem vagyok az elrontója, de nem tudok mást megkérni! Isti és Kobak is csajjal van, a többiek meg tudod, hogy együtt mentek nyaralni. Én is egy lyukhoz iparkodtam. Elképzelheted, mennyire mérges vagyok! Végre megadta magát az a melírozott lyuk, erre fel kellett hívnom, hogy kések! Azt hiszed, megvár? A szart! Mással baszatja meg magát. Felrobbanok az idegtől! De legalább a kocsit ne kelljen itt hagynom! Gyere már el, légyszi, utána visszamehetsz és beiktathatod a lompost! Csak két órát kérek! Tudod, hogy utálok könyörögni! – Ó, hogy az a... Jó, vagyis nem jó, de megyek! De utána vidd el Karcsihoz a kocsit, és nézesd meg vele! Ezt papolom már egy hónapja! Fél óra és ott vagyok!

– Köszi! De várj már! Ne tedd le! Hol tartasz a csajnál? Közelítesz a bugyihoz? – Lassú víz partot most. – Hülye vagy! Döntsd meg, mielőtt újra elrepül! Fogadd meg a múltkori tanácsom! Élvezkedj rajta egy kurva nagyot, aztán engedd, hadd röpüljön tovább. Az ilyen nem való... – Némulj el, vagy az autópályán ragadsz! Kifejtettem múltkor az álláspontom. Ne üsd bele az orrod! Megyek! Szia! – Elmira háttal állt a férfinek, ezért, bánatára, telefonálás közben nem láthatta az arcát, de igyekezett jegyzetelni a hangsúlyából, ami a mobiltelefon csippanása után újra lágyan csengett: – Kicsikém, muszáj magadra hagyjalak két órára, mert Zoli lerobbant, és haza kell vontatnom! De nagyon sietek vissza. – Rendben, de ne haragudj, nem foglak tudni megvárni! – közölte, miközben megfordult. – Összesek az álmosságtól. Adok kulcsot. A kaja a gázon lesz, szedjél, amennyi jólesik! Gyula megköszönte, és a lányhoz lépett. Átölelte a derekát, és így szólt. – Itt libegsz ebben a picike köntösben, és ha nem tévedek, úgy ültél az ölemben, hogy nem volt rajtad bugyika?! – Vállalom a sortod kimosását! – mosolygott. – Ó, nem! Azt soha többé nem mosom ki! Bárcsak ne kéne elmennem, de visszajövök, és melléd bújok! Be ne zárd a szobád ajtaját! – Bolondos vagy, Kapitányom! – Nem, csak szerelmes! Csábító láng gyulladt Gyula szemében. Jobb kezét lassan húzta el Elmira derekától, de nem vette le a testéről, hanem a pocakjához csúsztatta. Mutatóujja hegyével apró rést feszített a köntösön, de a lány nem engedte meg neki, hogy a bőréhez érjen. Megfogta a kezét, és ennyit szólt: – Menj, ne várjon Zoli! – Rendíthetetlennek tűnsz, de a szemeid mást mutatnak. De visszajövök ám! – mondta majd egy aprócska puszit adott a vastag szájra, aztán megkérdezte, hol találja a tartalékkulcsot, és miután magához vette, távozott. A házzal együtt a lány lelke is üresebb lett. Ránehezedett a magány, amely az elmúlt napok alatt már igen sokszor meggyötörte. De az álmosságtól ereje sem nagyon volt gondolkozni átláthatatlanná vált életén. Lefoglalta magát a főzéssel, később pedig az ágyba zuhant, és arra sem emlékezett, hogy becsukta a szemeit. Ébredése első pillanatában a ragusai napfényt kereste baldachinján, de legkevésbé sem sajnálta, hogy a százhalombattait látta. Nyújtózással frissített magán, de közben nagyon halk énekre lett figyelmes. Kiment a szobájából, és követte a hangot, melynek orgánumára az istenek táncolhattak. Megállt a vendégfürdő előtt, és bekopogott. – Ó, reméltem, hogy meglátogatsz! Nyissam? Épp törölközöm. – Ne! Csak a hangod...! Ámulatba ejtően tiszta! Tanultál énekelni? Ja, és jó reggelt! – Jó reggelt, Kicsikém! Köszönöm az elismerést! Igen, tanultam is, de adottság is. Állítólag apukámnak volt ilyen hangja. – Gyönyörű! Kár, hogy őt nem ismerted! – Igen, de a vonat még az ő kedvéért sem tudott lefékezni. De ne emlegessük most a fájó múltat! Hogy aludtál? – Csodásan. Te? – Szintén, csak magányosan. – Detto. Kérsz kávét, vagy már ittál? – Köszönöm, kérek! Megyek egy perc! – Tényleg nem lehetett több idő, amíg elkészült, mert a lány ki sem öntötte a kávékat, amikor mellélépett, és megpuszilta a száját. – Ezentúl mindig így fogok köszönni neked! Ugye, szabad? Esetleg akkor is, ha hősünk, Val veled lesz? – Akkor is. Meséltem neki rólad, tud a szerelmünkről, és nem látszott rajta rosszallás. Nem tűnik féltékeny embernek. És az nálam nagy előny! Mindjárt meleg a kávé. Csüccs le és mesélj a tegnap estéről, meg Zoliról is! A múltkor csak nagy vonalakban mutattad be. Míg a lány készítette a kávékat Gyula már beszélt is:

– Három órát vett igénybe a tegnapi mentőakció, de hazakerült az autója. Utána én is hazamentem és hoztam pár ruhát, ha már voltál olyan kedves, és megengedted, hogy veled töltsem az elkövetkező pár napot – közölte mosolyogva, majd megköszönte az elé rakott kávét, és egy hörpintés után beszélt tovább: – Zoli. Azzal kezdeném, hogy sokan nem értik, miért is vagyunk barátok. Mondtam, hogy én nem vagyok az a fajta, aki a bugyik számát gyűjtik, viszont ő igen. Gyengéje a női nem. Meg kell hagyni, adottságai is vannak hozzá. Jóképű, jókötésű és dumája is van. De nem hisz a nőkben/nőknek. Szerinte mindegyik hűtlen és pénzéhes, tehát aszerint kezeli őket. Távol álljon tőlem, hogy szidjam, pláne a háta mögött, de amelyik csajnak egy csöpp esze is van, az messzire elkerüli! Pesten, az anyukájával lakik. Első ipariban ismerkedtünk meg, azóta vagyunk barátok. – Milyen furcsa, Valentino is az ő legjobb barátjával, Donatellóval. Tehát, Zoli nem egy angyal? – Nem, ha női szemmel nézzük, de barátnak klassz. Val hogy néz ki? – Sötét szem és haj. Állítólag borostát viselt, de levágatta, mielőtt Ragusába ment, de mivel én is imádom az arcszőrzetet, ezért újra megnöveszti. Széles váll, karcsú derék, szálkás izomzat. Ja és hosszú a haja, amit én imádok. Egészen pontosan félhosszú. Picivel a válla fölé ér. – Akkor nem mutatlak be Zolinak, mert az ő haja a válláig ér – mondta kacsintva. – Nyami-nyami! – Na-na! – mosolygott, majd megitta a kávéját. – Én nem szeretem a borostát. – Én nagyon, de rajtad nem tudnám elképzelni. És a hosszú haj sem illene a stílusodhoz. Te így vagy szép, ahogy vagy! A férfi megköszönte a dicséretet, és tovább folytatták az ismerkedést. De pusztán szavakkal. Gyula biztos, hogy tudatosan uralkodott a vágyain, mert nagyon visszafogottan viselkedett. Gondolataik, világnézetük olyan párhuzamban futott egymás mellett, mint a vonatsínek. És mire a napi teendőjüket is átbeszélték, Elmira elkönyvelhette magában, hogy igencsak imponál neki a férfi intelligenciája. De a hóbortos olaszról sem feledkezett meg. Egy kád vízben elterülve felhívta. Valentino derűje tovább turbózta idilli hangulatát, amíg Lorenzóról nem kérdezősködött. – Ne is említsd! A számodért rimánkodott, de én ugyebár nem adtam meg neki. Erre a hülyéje fogta magát, és elment Livióhoz, hogy tőle kuncsorogja ki. Na, az meg, négy kidobólegényével átrendeztette az arcát. – Jézusom! De miért alázta meg így magát? Ez nem vall rá! De komoly sérülése nem lett? – Nem! Kék-zöld a feje, de egyben van. Hiányzol, Kiscicám! Megállt az idő, amióta elmentél. Mit csinálsz éppen? – Fürdöm. De most kilőve a telefonszex, mert nálam van Phoebus! – De jó neki! Üdvözlöm, így ismeretlenül is, de azért ne engedd, hogy halálra tapizzon! – Aranyos vagy! Átadom neki! Jó, halálra nem, csak egy kicsit! – Ó, persze, annyi kell! Isten ments, hogy kibújj Ördöglányos mivoltodból! Mit fogtok csinálni ma? Megrendezitek a bulit? – Igen, de előtte még felhívlak. Valamikor este. Úgy hét fele. – Az is sokára van! Még fél nap. – Tudom, Tigrisem, de nem lóghatok egész nap a telcsimen. Most megyünk reggelizni a szüleimhez, utána megnézzük a műhelyét, vásárolgatunk, és főznöm kell estére. Most leteszlek, mert ketyeg az óra. – De itt, az enyém nagyon lassan. Jól van, nem fárasztalak a sopánkodásommal! Várom a hívásod! Üdv, Gyulának, neked pedig rengeteg puszi! A rengeteget sokszorosan megtriplázva szentesítette meg az elköszönést. A lány szedelőzködés közben feledte Lorenzo ostobaságát, és alig várta, hogy átadja Gyulának Valentino üdvözletét, amin a férfi módfelett elcsodálkozott: – Nos, köszönöm! Meglepett! Az effajta megnyilvánulás arra enged következtetni, hogy tényleg nem féltékeny természetű, vagy a te vonzalmad erősebb az övénél. Bocs, Kicsikém, de ez a véleményem! Én a helyébe gépre szállnék, és meg sem állnék... – Ugyan már! Azt sem tudja, hol lakom! – Én megtudakolnám! Ha tudnám, hogy nincs akadálya a vágyaimnak, akkor...

Gyanítható volt a mondat vége, de fejeződött be, mert Zoltán hívta barátját, és igen izgatott hangon kérdezősködött: – Na, felhúztad már? Gyula arrébb állt a lánytól, úgy válaszolt: – Nem! Leszállnál rólam a hülye kérdéseiddel?! – Nem! Húzd már fel és ereszd szélnek! De előtte passzold át nekem is! – Nem vagyok vevő a humorodra! Megmondtam tegnap is, hogy... – Hallottam, amit mondtál! De gondold át még egyszer az ajánlatomat, csak előbb mutass be neki! – Fel fogsz bosszantani, de piszkosul! Eredj Karcsihoz! Szia! Gyula arca nagyon mérges volt, amikor elköszönt Zoltántól. Ám Elmira sem lett mosolygós hangulatban az ismeretlen férfi szavaitól. Rossz érzés öntötte el, de nem merte megosztani Gyulával, hisz akkor fel kellett volna fednie kiváló hallását. Azt pedig nem tehette, mert Gyulát még alaposabban akarta vizsgálgatni, mint Valentinót. Mondhatni, hogy szótlanul mentek ki az ajtón, de nyelvük újra mozgásba lendült, amikor a lány meglátta az udvarán parkoló, szürke Audit. – Nem gond, hogy beálltam? – Nem, csak meglepett. Délután hol volt? – Otthon, vagyis Briginél. Gyalog jöttem át hozzád, mert sétálni akartam. – Máskor is ültél már a kapum előtt? – Minden nap, mert csak itt és a szüleidnél tudtam egy kicsit megnyugodni. De most az a jó, hogy itt vagy! Azt mondtad, hogy nincs jogsid, és nem is akarsz, de szeretsz kocsikázni? – Persze! Szép az autód! – Köszi! Három éves. Audi A4-es. Jobban szeretem, mint az A6-ost, mert... Jaj, bocsánat! Brigitől megtudtam, nem vagy nagy autóőrült. Akkor csak annyit, hogy nagyon elégedett vagyok vele, és viszonylag olcsón vettem, mert az egyik haverom, Karcsi autószerelő. Kapcsolatok...! De üljünk be! Elmira sem gyalog akarta hazacipelni a sok cuccot, amit vásárolni szándékozott, ezért köszönettel fogadta, hogy Gyula vállalta a taxiztatását, de azt is, hogy nem kellett a motorháztető alá lesnie. A kényelmes autó halk duruzsolással vitte a két embert a lány szüleihez. Nem emésztett meg sok benzint, mert Miklós az ő otthonukhoz igen közel építtetett házat a lányának. Ezt készakarva tette, hogy úgyszólván mindig szem előtt legyen. Nem attól tartott, hogy rossz útra tér, hitvány társaságba keveredik, egyszerűen csak féltette, mert ő már ismerte az élet sötét oldalát is... De azon a reggelen biztosan nem a múlt emlékei gyötörték, mert szemei megelégedetten néztek váratlan vendégeire. Ám Margit már egészen eltérő módon. Örült a két embernek, de annak nem, hogy együtt érkeztek, és ezt már a kapuban tudtukra adta: – Nem lesz ez így jó! Mit fognak szólni a környékbeliek? – Amit csak akarnak, anya! Jaj, ne legyél durcás! Ismernek minket és a lányunkat is. Reggeli, fiatalság? – Nyami-nyami! Ezért is jöttünk! – kacsintott a lány. – Á, kevés a zsebpénzed? – kérdezte szintén kacsintva az apa. – Ühüm! Alig kapok pár százast havonta. – Ó, hová lett a többi nulla? – Azok is voltak? – És még lesznek is! De mondta Dimitrisz, hogy még az előző utalásához sem nyúltál. – Még ahhoz sem, amivel tavasszal útnak indított. Mit reggelizünk? – Kaszinótojást. Szereted, Gyuszi? – Igen. Fenséges étel! Miki, szeretnék kérni egy nagy szívességet! – Vedd úgy, hogy már teljesítettem is! Ha nem a nejemmel kapcsolatos...! – Ej, már, te bolond vénember! – csapott Margit játékosan férje kobakjára. – Na, üljetek le a kerti asztalhoz és beszéljétek meg! Te meg gyere, kislányom, és segíts kipakolni! Elmira bármikor, kérés nélkül is kész volt segíteni édesanyjának, de akkor nem szívesen vonult vele a konyhába, mert tudta, fejmosásban lesz része. Nem is tévedett, mert Margit hadonászva osztotta ki, amiért Gyulával kettesben mutatkozott. A lány tudta, minden szidalma jogos, és megígérte, hogy nem fog olyasmit csinálni, amivel megbotránkoztatná a város lakóit. Nehezen, de

csak kikerült az étel a betonból készült, csempézett lábú, illetve tetejű asztalra, amely szintén betonra épült, viszont a körülötte lévő nagy területet puha pázsitfű borította volt, és a hölgyek még elcsíphették a férfiak társalgásának lényegét. Gyulának Miklós nagyobbik teherautójára volt szüksége, mert egy ismerőse által szert tett pár leselejtezett háztartási gépre, melyeknek alkatrészei jól jöttek műhelye megnyitásához. – Hogy fogod felpakolni őket? – kérdezte a lány. – Két haver megígérte, hogy segít. – Akkor munkást ne vigyünk? - kérdezte Miklós. – Köszönöm, de nem lesz szükség rájuk! – Jó, nyolcra gyere át! – Úgy lesz! Nagyon szépen köszönöm! – Nagyon szívesen, máskor is! Szólj bátran, ha segítség kell! De meg ne köszönd még egyszer! – kacsintott. Gyula felkacagott, de nem tudta megállni, hogy újra ki ne fejezze háláját. De azzal még nem merült ki a munka tárgyköre, mert Gyula Miklós legújabb munkájáról, egy társasház megépítéséről érdeklődött. A mesterember szívesen vette a kérdést, hisz rendezett világában csak a munka vitt egy kis változást, de ő úgy szerette az életét. Párját ritkítóan boldog ember volt kedves felesége; gyönyörű lánya; komoly, banki ügyintéző nagy fia, Miklós; és a lányokat kergető, szertelen, de igen okos, Németországban tanuló, Tamás fia mellett. Elmira egyszer megkérdezte tőle, ha visszamehetne az időben, mit változtatna meg az életében, mire ő így felelt: „Az elmúlt huszonhat évből semmit! De ifjú vérem hevességével felkutatnám és agyonrugdosnám az apámat! De anyu halálával tompultak az emlékek fájdalmai, és remélem, az a rohadék már a Pokolban ég!” Nagyon kellemes volt az a nyári reggel. A nap még erőtlen karja nem tudta átforrósítani a levegőt. Talán együtt kávézott a Végvári udvaron nevetgélő emberekkel, és az ő hangulatukból csipkedve lett tettre kész; mert amikor a pár visszaült az Audiba, már csak a légkondicionáló működtetésével tudták elviselni a nagy meleget. De szerencsére megint csak kevés ideig kellett keréklábakon közlekedniük, mert a Gyula által megvásárolt épület sem esett messze. Kiszálltak, és legyezőnek használták a szellőt, majd bementek a hűvösnek egyáltalán nem mondható üzletbe, ahol két fiatal villanyszerelő szorgoskodott. A két férfi szemmel láthatóan jóval nagyobb figyelmet szentelt a lány külsejének, mint Gyula közléseinek, ám Elmira rájuk sem hederített. Szerelmét kérdezgette, hogy mit hogyan képzel el a mindösszesen két helyiségből álló üzletben. – Mint látod, irodám nem lesz, de nem is fontos, megelégszem egy asztallal. A lényeg, hogy tágas a tér, így a nagyobb gépeknek is bőven lesz hely, és persze hozzájuk is férek. – Csúcs ügyes vagy! Milyen módon reklámozod az üzletet? – Egyelőre csak a széllel. Tudod, későbbre terveztem a nyitást, meg nem ez érdekelt mostanság. De menjünk, hagyjuk a fiúkat dolgozni! A szerelőket egyáltalán nem zavarta, hogy szépet is láthattak a vezetékeken kívül, de nem az ő kívánságuk döntött. A lépcsőn lefelé lépkedő lány a halk beszédükre lett figyelmes: – Micsoda dögös csaj! – Nagyooon! Szerencsés csávó ez a Gyula! – Az ám! Nem hittem volna, hogy ennyire gyönyörű menyasszonya van. Nem bánnám, ha ezentúl ez a kis húsi osztaná a melót! A két férfi nagyot nevetett, a lány pedig a nem létező bajsza alatt mosolygott, de nem osztotta meg Gyulával a hallottakat. Visszaültek az autóba; de ismételten csak kevés időre, hisz áruház is volt a központban, aminek a bejárata felé sétálva a lány megkérdezte, mit főzzön estére. – Jaj, nagyon aranyos vagy, hogy én választhatok! Brigi borzalmasan főz, de az a tegnapi pörkölt fenséges volt! Köszönöm szépen! – Már megköszönted! Kedves egészségedre! Örülök, hogy jót lakmároztál, és nagyon ügyi voltál, hogy beraktad a maradékot a hütyibe! – Ugyan, csak egy mozdulat volt. De hogy mit is főzz? Sült vagy rántott húst. – Oké, akkor mind a kettőt és fasírtot is. Mondtad, hogy nem vagy valami nagy szakács, de

segítenél egy... – Persze, zöldséget tudok pucolni, de apropó szakács! Val mit dolgozik? – Cukrász. – Cukrász??? – kérdezte hatalmas csodálkozással. – Egy macsó cukrász??? – Ne lepődj meg ennyire! A nagymamájuk szakács volt, az édesanyjuk cukrász lett, és ők, az emberileg nagyon különböző testvérpár, tovább vitték a két rokonszakmát. Te is vásárolsz? – kérdezte a kosarak előtt megállva. – Nem, de beszállok a kiadásaidba, hisz nálad... – Azt már nem! Ha vendégül láthatom a barátaimat, akkor téged is! – Rémisztő tekintettel tudsz nézni! Elszántság tombolt a szemedben. Sziklaszilárd jellemed lehet! De nem akarlak elemezni, csak azért tűnt/tűnik fel ennyire, mert se Margitka, se Miki nem ilyen. Kitől örökölted ezt, a bizonyos helyzetekben vad tekintetet? – El akarsz térni a tárgytól? – Eszemben sincs! Fizess te, ha azt szeretnéd! Ezen aztán végképp nem fogunk összekapni! Megköszönöm, hogy a te ízletes ételeidből ehetek, és csak arra kérlek, ha legközelebb fordulna a kocka, te se ellenkezz velem! – Hm! Ez így megfelel! Oké! Gurulhatunk! – jelentette ki, de nem ő, hanem Gyula tolta a bevásárlókocsit. A korábban feltett kérdés, még megválaszolatlanul lebegett a levegőbe. A lány ugyan nem akart felelni rá, de kénytelen volt, mert újra elhangzott. – Nem tudom. A szemem formája olyan, mint anycikámé, de szerintük is nagyon más a tekintetem. Senkit nem ismertek, akinek ilyen volt. De sok olyan szokásom, tulajdonságom van, amit ismeretlen őstől örököltem. – De miért ismeretlen? Anyukád szüleiről már sokat hallottam Mikitől, de az övéiről sosem mesélt. Ők milyen emberek voltak? A lány megállt, úgy nézett a férfi szemébe. – Kérdezhetsz bármit, mindent elmondok, amit szeretnél, de apcikám szüleiről nem mesélek!!! Annyit mondok csak, ami nem titok, hogy anyukája egyedül nevelte fel. Nagyon-nagyon szerették egymást, de Kati mama meghalt, amikor kilenc éves voltam. Sajnos már alig emlékszem rá, pedig állítólag pont olyan volt az arca, mint az enyém, kivétel a szeme. De róla még egy darab fénykép sem maradt meg, mert gyűlölte a külsejét! Kérlek szépen, ne kérdezz mást!!! Vásároljunk! Nehéz árú nem kell, mert a spájzom tele van. A fagyóm is, de húst venni kell, mert az álmosságtól elfelejtettem kiolvasztani! Elmira egy parányi pillanatig még nézte Gyula szemét, ami tele volt kérdéssel, de mind bent is rekedt. A sorok között céltudatosan haladtak, így a kosár hamar tele lett élelmiszerekkel. Ám a lány a ruhaosztályon is szét akart nézni, hogy kárpótolja magát a Ragusában tönkretett vásárlásért. Átvonultak a fehérneműkkel megpakolt sorok között, és a férfi huncutkodva találgatta, hogy melyik alsónemű állna legjobban szerelme formás fenekén. Hogy a gondolatai, vagy a szép modellek csábító idomai izgatták-e fel, az talány maradt, de a szeme úgy lángolt, mint a borsavval vegyített alkohol. A lány háta mögé lépett, és a bal kezével átölelte, a jobbját pedig a belső combjára tette. Széttárta ujjait, és elindította felfelé. Nem számított, hogy klimatizált volt az áruház, Elmira úgy érezte, zsírjára sül, de szerencséjére még ki tudott ugrani a forró serpenyőből, és haját feltúrva, lihegve fordult meg. – Kapitányom! Viselkedést ígértél! – Jól van na! De ez a picike ruhád, ami alatt nincsen bugyika... – Ennyit a fehérneműkről – jelentette ki, majd a szemben lévő nyári ruhakollekciókra mutatott. – Odamegyünk, és te nem mögöttem, mellettem jössz! – Festményszép vagy dühösen is! Tűnhet oktondiságnak, de jó nézni az indulatosságodat, mert az okát is látom! Ha azért lettél volna mérges, mert megérintettelek, már az első pillanatban elléptél volna, de nem tetted. Tehát, a felindultságodat a tiltott vágy elfojtása okozza. „Most elemezget? Jól lesz vigyázni! Bár vele mindig nyílt leszek, de akkor is...! Lehet, hogy neki is van 'Az emberek viselkedése' nevű jegyzetfüzete? Hihetetlenül titokzatosak a szemei! Biztosra veszem, hogy milliónyi titka van! De mik lehetnek azok? Hm! Jó lesz kimászni a bódulatot okozó szemeiből, hogy még jobban megfigyelhessem! Jaj, de szép vagy!... Na, lépés, Elmira!”

Nem szólt semmit, csak elindult, de mégis megállt, hogy Gyula mellé érhessen. – Szeretlek! – tört fel a vallomás a keskeny szájból. – Én is szeretlek, de legyél jó kisfiú! – Rossz lettem volna? – kérdezte kacsintva. – Ühüm! – bólogatott mosolyogva. Akkurátus léptekkel haladtak el a ruhák mellett, amíg a férfi meg nem torpant. – Ez nagyon szép! – mondta egy fényjátszó anyagból készült, színátmenetes ruhát megtapintva. A lány közelebb lépett és leakasztotta a bíbor árnyalataiban úszó ruhát a fémrúdról. – Tényleg gyönyörű! Nagyon szexissé teszi az oldalain lévő gyűrődés! Meg is veszem! – Persze, Pityu! Én láttam meg, az enyém! – Csini leszel benne! – Ugye! Cukikán fog állni! Ezentúl csak ebben szerelek! – mondta affektálva, miközben felemelte jobb mutatóujját, és pödört egyet a haján. A lány kacaja átjárta az áruházat. – Hogy tudod ilyen jól adni a homit? Marha jó ez a hangsúly! – Úgy, hogy valójában nem vagyok az! – folytatta a színészkedést. – De ha az lennék, sem árulnám el, csak egy cuki mókuskának! Most pedig, szexi lady, megveszem neked ezt a ruhácskát! A lány felhagyott a nevetéssel, és közölte, hogy a ruha neki kell, ezért ő veszi meg, mire Gyula újra férfias hangon szólalt meg: – Ne legyél már ilyen makacs! Tudom, hogy milliót is megvehetnél magadnak, de ezt én láttam meg, én szeretném megvenni neked! – Édes vagy, de most nagyon kell a pénz a műhelyedhez! – A műhelyemre megvan a pénz. Ez IS az előnye, hogy nem bugyigyűjtésre áldoztam az életemet! Én nem is értem azokat a csávókat, akik egy puncira – bocs – költik a fél havi fizetésüket! Oké, fantasztikus dolog a testi szerelem is, de hatalmas badarságnak tartom, hogy pár éjszaka miatt koplaljak, nélkülözzek, és remegve várjam a következő fizetést. Hogy azt már ne is hangsúlyozzam, a hónap közepétől már újabb lányra sem futja! Na, nekem annyit egy nő sem ér! Zoli viszont azt a szisztémát követi, és közben csodálkozik, hogy nem ismer meg rendes lányokat. Na, ne is emlegessük a dolgot, mert mérges leszek! Mekkorákat szoktunk vitázni ilyesmin! De hiába, nem tudjuk meggyőzni egymást! De nem is lényeges! A ruhát én veszem meg, és nem akarok ellenvéleményt hallani! Elmira csak egy elenyésző választ mondott, mert inkább beásta magát a férfi szemeibe, ahol legfőképpen megbotránkozást, és óriási határozottságot talált. „Érdekes, szerény, mégis olyan, mintha semmitől sem tartana! Kimondottan bátorságot látok benne. Úgy néz, mintha ő uralná a világot, mintha nem lenne ellensége, mintha...” – Szeretnél meg venni valamit? – Nem – válaszolta, majd átölelte a férfi nyakát. – Köszönöm szépen a ruhácskát! – Jaj, Kicsikém, nagyon szívesen! Olyan finom illatod van! Különleges, egzotikus,... Hogy Gyula még milyen illatúnak találta a lányt, azt nem tudta kifejteni, mert ölelkezésükkel túl sok helyet foglaltak el, és nem fért el mellettük a szintén ruhákat válogató, két tinédzser lány, ezért a pénztárhoz gurították a bevásárlókocsit. Sokan voltak, mint általában szombatonként, de nem hőbörögtek, amiért bővíteniük kellett a sort. A lány tudta, hogy a tömegben Gyula keze úgysem tévedne intim helyre, ezért kihasználta a helyzetet, és a hátát neki támasztva, hozzábújt. Cirógatta a hasát ölelő csuklókat, és élvezte, hogy senki nem szólt rá, hogy büntetlenül forrhat a vére. Átvette a férfi halk szuszogását, amely nedvességgel itatta át a nemi szervét. De a lopott ajándékpercek úgy futottak velük, mint az előttük álló, középkorú hölgy árui a futószalagon. – Kimondhatatlanul kívánlak! – sóhajtotta suttogva Gyula. – Én is téged, de kérlek... – Tudom, viselkedjek! Láthatod, hogy igyekszem, pedig fájdalmasan nehéz. Na, pakoljunk! Kezük olyan gyorsan pörgött, mint az idő, ami a várakozásuk alatt csakis ellenük dolgozott, de rá kellett jönniük, hogy nemcsak akkor; mert tizenegy óra volt amikor az Audi betolatott a lány udvarára. Kipakolás közben Gyula magához húzta a lányt, de ő megszabadult hevesebb ősei génjeitől, és a

higgadtabbakat használva, kedvesen elhessegette magától a férfit. Gyula búskomor arccal készített kávét, de nem nyitotta ki a visszautasított férfiak panaszkönyvét, hogy belevésse a megközelíthetetlenségről szóló fájdalmait, hanem miután rongált egyet a tüdején, megpucolta a körethez szükséges zöldségeket. Elmira a húsokat szelte, panírozta, fűszerezte, és amikor már a gáztűzhelyre bízhatták a munka legjavát, kimentek sétálni a fákkal hűsített, rózsákkal színesített hátsókertbe, melynek közepén egy „U” alakú, bordó márványkőből csiszolt asztal állt, amit ugyanolyan anyagú és színű székek fogtak közre. De az álomszép kertben Gyulának legjobban a jobb oldalt található, másfél méter mély, négy méter hosszúságú és szélességű, elektromos tetővel zárható medence tetszett, melynek fedettségét Elmira a bujaság perceiben szokta kiélvezni. – Gyönyörű az alján az a pálmafás sziget! – Köszönöm! Valóban. Külön csináltattuk hozzá a csempét. Tényleg nagyon szép, de én legjobban a mozaikképeket szeretem. A kupolás házam – tudod, amiről a Köves dombon beszéltem – mellett már olyan pancsolóm lesz. Tengeri mozaikképekkel fogom kicsinosíttatni. – Nekem is tetszik a mozaikozás. Ugye tudod, hogy nagyon szerencsés csillagzat alatt születtél?! Jólét vesz körbe, csodálatos szüleid vannak, festményszép vagy, nagyon kedves és... De mikor is születtél? – 1979. február 12-én. És te mikor múltál huszonöt? – Június legutolsó napján. – Apcikám is júniusban... Basszuska a husikák! – csapott a fejéhez, és szaladt is a konyhába, hogy megforgassa, kicserélje az olajban sercegő, ínycsiklandó ételeket. Akárhányszor nem látta Gyula szemét mindig attól rettegett, hogy váratlanul átöleli a két forró kar, és ő nem tud majd ellen állni nekik. De a férfi képes volt uralkodni magán. Feltételezhetően azért is, mert már megismerte annyira a lányt, hogy tudta, nem tréfának szánta az ígéretét, amely szerint nélküle tölti el azt a pár napot, ha nem tartja kordában a vágyait. Hat órakor ittak még egy kávét, de akkor már a lány is az asztalhoz ült és rágyújtott egy cigarettára. – Nem iszunk valamit? Ha nem is házi páleszt, de egy kis pezsit vagy sört...? – kérdezte a férfi. – Nem. Tudod, ritkán iszom – bár ez már nem igaz, mert Tigriskével, Valentinóval azért vodkáztam –, és házibulikon sosem szoktam, hogy véletlen se veszítsem el a fejem. – Ez klassz, de miért hívod Tigriskének Valt? – Kapitányom, nincs túl sok időnk, mert egy óra múlva szállingózni kezdenek a barátaim, és... Te ismered őket? – Igen, Brigi bemutatott nekik, de... – Jézusom! Ez nagy égés lesz, mert Bélus utálja, ha valaki foglalt emberre nyomul! Úristen, mit fog gondolni rólam! Amúgy se nagyon bír, csak Csilla kedvéért jön el a bulijaimra...! Basszus! – Kicsikém! Kit érdekel Béla véleménye?! Miért hívod Valt Tigriskének? – Mert ő Cicának hív. Majd elmesélem, hogy kezdődött a dolog. Kiakasztott a folyamatos dumálásával... De ez most hosszú! Lezárom a sütőt, mert az oldalas már kész, beteszem az utolsó adagokat az olajba, és elmegyek tusolni. Te is mész? – Elmira hallotta, hogy Gyula is mondott valamit, de a saját hadarásától nem tudott teljesen ráfigyelni. Tartotta eltervezett sorrendjét, és fél hétkor már rövid farmerszerelésben vette ki a halványbarnára sült húsokat az olajból. Gyula akkor lépett ki a vendégfürdőből, amikor lezárta a gázt. Ugyanaz a zöld öltözet volt rajta, ami egy héttel ezelőtt. Elmirán bizsergés rohant át, de a talpait elérve sem mászott a padló alá, hanem újra visszafutott testébe, miközben gyomrában és szívében növelte a sebességét. Gyula észrevehetett belőle valamit, mert beletúrt nedvességtől fénylő hajába, és magabiztosan lépkedett felé. „Istenem, segíts! Kérlek, segíts, mert ha ideér és átölel, én nem fogok tudni parancsolni magamnak! Jaj, de szép! Ó, de nagyon szexis! Meghülyültem, vagy még jobban dudorodik a sortja, mint akkor... Jaj, Istenem...” A lány sosem szokott templomba járni. Nem hitt abban, hogy az égen túl jóságos szellemlények irányítják a halandó emberek sorsát, mégis többször tapasztalta már, hogy fohászai hatására érkezik segítség. Ez akkor is megtörtént, méghozzá csengőszó formájában. Megmarkolta kulcscsomóját, és úgy rohant a kapuhoz, mintha magát a Megváltót várná, de helyette ősellensége, a Sátán érkezett, méghozzá Brigitta képében. A szépség megtorpant, a ház mögül kikanyarodott Gyula pedig olyan

lendülettel ment utána, hogy majdnem fellökte. – Bocsáss meg! – kérte, miközben elkapta a dülöngőt. – Semmi baj! – Na, össze ne ragadjatok már! – kiáltott a kapuban álló. – Jóféle az ábrázatotok! Nem rám számítottatok talán? Délfelé találkoztam Andival, ő mondta, hogy buli lesz. Gondoltam, ott a helyem, ahol a vőlegényemnek. Igazam van, El? Na, beengedsz, vagy várjuk meg Bélust? A gúnyos arc tulajdonosa jól tudta, mi a lány egyik gyenge pontja. Mindig ügyelt arra, amire szülei tanították, nevezetesen a jó hírére. Pont ezért is volt az, hogy bármennyire szerette a férfiakat – akikből sok jóképű akadt Százhalombattán is –, mindig messzebb indult kacérkodó körútra. Mert nem akarta, hogy az ő teste legyen a környékbeli kocsmák koccintásos témája. Számára Béla nem volt fontos ember, de tudta, hogy húsz öregasszonyon is túltesz a pletykálkodásával, arról nem is beszélve, hogy bájos feleségét, Csillát nagyon kedvelte. Voltaképpen barátnőként gondolt a belsőleg fiús, de külsőleg annál nőiesebb fiatalasszonyra. Még Brigittára is lecserélte volna, de Csilla nagyon hamar vált asszonnyá, és jóságos, de szigorú férje nem engedte neki, hogy arányosan csinos testét egy olyan lány társaságában billegesse, akiket szinte csak férfiak vettek körül. A butácska Brigitta kivételesen jól taktikázott, mert Elmira kitárta neki a kaput, amit utána vissza sem csukott, hogy várt vendégei szabadon bemehessenek rajta. – Kicsikém, ne engedd már be! – tiltakozott Gyula. – Kérlek, ne morogj, Kapitányom! Gyere, inkább terítsünk meg! Ülj le hátul, Brigi! Már előszedtük a tányérokat, csak ki kell vinnünk őket. – Dugtatok? – hangzott a váratlan kérdés. – Nem! Én nem vagyok olyan, mint te! Nem veszem el más pasiját! – Miért ő kit vett el, kitől? – kérdezte Gyula, a leendőbelijére mutatva. – Senkit nem vettem el senkitől! Nem jártál Tibivel! – De akartam, és te mit hazudtál neki rólam, azt... Elmira majd felrobbant a dühtől, amit volt barátnője látványa, és egy tíz hónappal azelőtti, fájdalmas emlék hozott ki belőle, de nem akarta veszekedéssel kezdeni a mulatozásra szánt estét, ezért haragját klumpáján keresztül a járdájába űzte, majd a hajkupolája rejteke alatt elindult a lakás felé. Hallotta, hogy Gyula sportcipője dobog mögötte, de még hangosabban Brigitta további sértegetéseit: – Mikor szoksz már le erről az idétlen dobbantgatásról? Tök hülyén áll! – Kussolj, Brigi, vagy felpofozlak! – kiáltotta a lány, de nem fordult hátra, hanem bement a házába, ám ott is hallotta az arából feltörő cinikus kacajt. – Egyszer már kaptam tőle. Téged is felképel, ha hülye leszel. Csak hogy tudd, kibe zúgtál bele...! Gyula cipője megállt. – A két kezemmel doblak ki, ha nem hallgatsz el! – Hú, de megijedtem! – nevetett gúnyosan Az indulat spanyol szavak formájában dőlt a lányból, miközben a kerti asztal mellé csapta tűsarkúját, és az étkészlet sem másként került az asztal tetejére, valamint a hifitorony az ablakba. Annyira ideges volt, hogy csak úgy, válogatás nélkül berakott egy CD-t a meghajtóba, de mielőtt megszólalt volna az első nóta, megállította, mert meghallotta Béla suttogást utánozni próbáló beszédét: – Nem maradunk sokáig, és ne tűnj el vele olyan hosszú időre, mint a múltkor! – Egyáltalán nem ismered! És ne beszélj ilyen hangosan, mert ha már jött valaki,... – Suttogok! – Csak szerinted! Na, adj egy puszit és lazíts! Szertelek! – Én is szeretlek! A házaspár csendben lett, de csak amíg elő nem léptek a ház mögül. Utána Béla nagy hangjával és vicces bőbeszédűségével köszöntötte az udvaron lévőket, Csilla pedig bájos mosolygásával. A két vendég elzavarta a tüskés hangulatot, de a lány nem tudott túl sokáig társalogni velük, mert meghallotta a szokásos módon megjelenő, öt gyermekkori barátjának, Ferencnek, Tibornak, Dávidnak, Ákosnak és Lászlónak a füttyszavát. A házsaroktól szaladt eléjük, és a lépcsőhöz érve azt

sem tudta, melyikőjüket ölelje és puszilja meg előbb. Ám rájuk sem fordíthatott elegendő időt, mert betoppant egyetlenegy igazi havernője, Andrea, akinek kísérőjét még nem ismerte. De nemcsak neki kellett bemutatkoznia, hanem a legutoljára érkező, négy kedves barátja közül kettő barátnőjének is. Élettel telt meg a nyarat átszunnyadó udvar, ahol egyszerre kavarogtak a szicíliai és a magyarországi élmények Az idő haladt, és az erőtlen karú nap már csak halványan tudott ragyogni az italos poharakon, ezért Dávid levette róla a terhét, és átadta az elektromosságnak, majd a lányhoz szaladt. – Ja, én is hoztam neked valamit, nemcsak ez a négy hülye – mondta, miközben barátaira kacsintott, majd átszaladt az „U” alak túlsó felére, és egy ajándékszatyorral a kezében kocogott vissza, amit a lány szeme elé emelt. Elmira minden porcikája megremegett, amikor meglátta, mi díszíti a zöld szatyrot. Nem más meredt felé, mint két, zöld tigrisszem, ráadásul a gyönyörű állat szájában egy szál piros rózsa volt. Tudta, hogy belenézett a szatyorba, és a tartalmát puszikkal köszönte meg, de azt már nem fogta fel, mit látott benne, mert gondolatai csak az ő Tigrise körül forogtak. Amikor Dávidot Andrea magához hívta, lerogyott a székbe, és úgy bűvölte a tigrist, mintha hitte volna, hogy szemével életet lehel belé, majd az Valentinóvá alakulva leugrik a szatyorról. Ujjbegyeivel a csíkos bundát cirógatta, és épp, amikor megérezte a szicíliai férfi illatát, Gyula megszólalt mellette: – Rá gondolsz? Elmira összerezzent, majd sóhajtott egyet, és körbemutatott vendégein. - Nézz körül! Azt a még gyereknek mondható, öt fiút leszámítva mindenkinek itt van a párja, csak én vagyok egyedül, mint... – Én itt vagyok veled! – mondta, a lány arcát megsimogatva. – Tudom, de te hivatalosan Brigihez tartozol – újabb, még bánatosabb sóhaj szált ki belőle. A szén-dioxid megrezgette a szatyrot, minek következtében a nap legutolsó erejével a tigris zöld szemébe kacsintott. A villanás ötlettel világította meg a lány elméjét. Felállt, és nagyot kiáltott. – Mindjárt jövök! – Hová mész? – kérdezte Gyula. – Miért, mész valahová? – kérdezte a szeplős arcú Ákos. – Csak a hálószobába – hangzott a válasz. – Ó, akkor követlek! – rikkantotta a csibészes mosolyú Ferenc. – Mi is! – kiáltotta egyszerre a másik négy barát. – Nyami-nyami! Öt hapsival még úgysem voltam! – Engem ki ne hagyj! – kérte kacsintva Gyula. – Te a menyasszonyoddal foglalkozz! – szelte át az asztalt Béla megjegyzése. – De ő Ellel is szeretne. – Nem! Én csak vele szeretnék! Elmira Gyula füléhez hajolt és halkan, hadarva kérte, hogy ne törődjön Bélával, különben vita lesz, de a frissen barátnőt szerző Károly is segítségére volt, mert teljesen mást kérdezett: – Elmi, mikor táncolsz nekünk? – Hamarosan, csak előbb elintézek valamit a hálóban. – Ezzel ránk célzott – nevetett Ferenc. A huncutkodást Brigitta hangja törte meg: – El! A bulit megnyitó táncod előtt akarok mondani valamit! Nemcsak neked, mindenkinek! – Rendben, tíz perc és jövök! – bólintott, mert abban a pillanatban még az sem érdekelte, ha Brigitta befeketíti a barátaik előtt, csak az, hogy megcsinálja, amit kitalált. A férfiakkal a lakásába ment. Első útja a gardróbszoba és a toalett közötti, kimondottan keresztanyja kedvéért terveztetett lomos szobához vezetett. Szöget, kalapácsot vett elő, majd elvette a dohányzóasztalra fektetett képet, és a férfiak társaságában a hálószobába vonult. Felállt az ágyra, és a baldachinja alá, a falra illesztette a képet. – Középen van, fiúkák? – Ez te vagy, ugye? – kérdezte a szőke hajú Dávid. – Igen.

– Fantasztikus ez a rajz! Ki készítette? – kíváncsiskodott a szemüveges Tibor. A lány pár szóval bemutatta a Ragusában megismert férfit, majd újra megkérdezte, hogy pontosan a fal közepén van-e a kép. – Ebből él? – tudakolta László. – Nem, cukrász. Középen van? – Akkor pályát tévesztett. – Köszönöm, de középen van? – Igen – szólt újra László. – Dehogy, balra húzd! – közölte Tibor. – Maradj már, te vakegér! Jobbra kell tolni – jelentette ki, Ferenc. – Fiúk, kurvára zsibbadok!... Kapitányom...? – Jobbra vidd, három centit! – javasolta Gyula, és a lány az ő tanácsát megfogadva, a tiltakozókra ügyet sem vetve, szöggel megjelölte a kép helyét. Gyulára bízta féltett kincsét, de amíg a szöget püfölte, rájött, nem kellett volna, mert a gyönyörű remekmű nyálfoltosan került fel a falra. Leugrott az ágyról, és visszament a lomos szobába. Helyére tette a kalapácsot, és elvette a polcról az ollót, valamint egy kis darab mágnást. Kiment a konyhába, és kedvenc székére telepedve elkezdte kivágni a tigrisképet. Ha már a megkedvelt férfi annyira messze volt tőle, legalább gondolatban szeretett volna hozzárepülni, de az öt, csacsogó fiú nem hagyta. Amikor kész volt, a képet a mágnessel a hűtőhöz fixálta, elpakolt, pisilt, és munkára fogta a férfiakat. Heten vitték ki az ételeket és az italokat az asztalra, majd leültek, és a ház űrnője Brigittára mutatott. – Hallgassuk a menyasszonyt! Brigitta felállt, és az „U” alak jobb felső széléhez sétált. Megköszörülte a torkát, majd körbenézett és beszélni kezdett: – Azt kérem, hogy kivételesen én járhassam el a nyitótáncot, a vőlegényemmel! Elmira mérgesen, felállva reagált: – Ez most mire volt jó? Tudod, hogy Phoebus, vagyis Gyuszi utál táncolni! – Jaj, már El! Lassúzni mindenki tud! – szólt közbe Béla. – Lehet, de Phoebus utál táncolni! – Csillu is, mégis lötyög egy kicsit, ha megkérem! Gyuszi is pont ki fog bírni pár tipegést! – Jött valaki! – kiáltott fel Ferenc. A lány előbb ránézett, majd az ujját követve a ház felé, miközben különleges érzés lett úrrá rajta. Szeme összeszűkülve próbálta felismerni a lépcsője felé közeledő alakot, de csak akkor sikerült, amikor a váratlan vendég a fény gyűrűjébe lépett. A karcsú test kecsesen mozdult, és a hosszú hajat meglebbentette az esti, meleg szél. – Tigrisem!!! – ordított torka szakadtából, majd a székét dobbantónak használva, felugrott az asztal tetejére, és nem foglalkozva vele, hogy kiborította Gyula sörét, rohant a megérkező karjaiba. Valentino a földre dobta a táskáját, és elkapta az ölébe ugró lányt. Derekát szorítva tartotta meg, miközben szája zihált, és arcán egy csepp nedvesség szaladt át. A lány csókáradattal borította a bőrét, és csak akkor szólalt meg, amikor egy szőrszál megszúrta a felső ajkát. – Nődögél! Mutasd magad! – kérte, és kezével, szemével ismerkedett a szúrós, de még alig látható szőrszálakkal. – De gyönyörű vagy, Tigrisem! – Megint kamuzol! Az te vagy, Kiscicám! – Ugye, nemcsak álmodom, és valójában is itt vagy? – Úgy kell legyen, mert nem akarom, hogy ez a varázslatos fogadtatás álom legyen! Annyira nagyon hiányoztál! Ó, a finom illatod, a... – El, ki a barátod? – hallatszott Béla kérdése. A lány lecsúszott Valentino öléből, és szétnézve látta, hogy minden vendége köréjük gyűlt. Szeme összeütközött a haragoszölden dühöngő Gyuláéval, de úgy határozott, azt a mesébe illő pillanatot még neki sem engedi meg, hogy elrontsa. Lefordította a társaság felé biccentő Valentinónak a mondatot, majd válaszolt a kérdésre, de amikor azt is le kellett fordítania, eszébe jutott egy ragyogó ötlet, és a rég nem használt, de kiváló angoltudását vette elő:

– No, drágáim! Dumcsikázzunk angolul, mert az mindnyájatoknak megy. Ti is tudtok? – kérdezte az alig egy órája megismert három embert, és mivel ők angolul helyeseltek, ezért úgy folytatta, miközben belekarolt Valentinóba: – Tehát, ő Valentino. Szicíliában ismerkedtünk meg, és ahogy ő szokta mondani, egy húron pendülünk!... – Esetleg a fúvóshangszer is bejátszott már? – kérdezte Béla, minek hatására Valentino nevetve mutatta be gyönyörű fogait, majd ő válaszolt: – Egyelőre még nem! Csak pengetjük húrjainkat, de az még amúgy is odébb lesz, ugyanis jelenleg ott tartunk, hogy egy bizonyos dologban fogadtunk Elmikével, és a tét egy orális szex volt. Én vesztettem, tehát, az adósa vagyok. – Törleszteni jöttél? – kérdezte kacsintva Ferenc. – Feltétlenül, de a húrok valami egészen mást, egy lágyabb ritmust is pengetnek a fülembe. – Hát, isten hozott! De meddig maradsz? – kérdezte Dávid. – Erre inkább én válaszolok! – szólt közbe a lány. – Ez attól is függ, hogy miként szólnak azok a hangszerek. - Ha hamisan? – Akkor érzékeny búcsúk nélkül, még ma hívok neki egy taxit. – Ma? – kérdezte Valentino, majd kacsintott. – Még ma? De nem kaphatott választ, mert Tibor vette át a kérdező szerepét: – És ha szépen játszik? – Akkor az ágyamhoz bilincselem, és szexrabszolgát csinálok belőle! Nagy nevetés járta át az udvart, és úgy indultak meg az asztalok felé. Csak Gyula volt borzasztóan komoly. Szúrós szemekkel, többször is végigmérte a szicíliait. A lány feje fölött fekete fellegek kezdtek kavarogni. Kérte a szelet, hívja hadseregét, hogy összefogva újra csillagok ragyogják be az udvarát, de az nem működött együtt vele. Segítség nélkül maradva visszaült az előbbi helyére, és immár az a két férfi fogta közre, akikért szíve dobogott. Nagyon zavarban volt, nem tudta, mit mondjon vagy csináljon, de valahogy oldania kellett a kínos feszültséget. A szék háttámlájához nyomta a hátát, és Valentinóra nézett, de Gyulára mutatott. – Tigrisem, ő... – Gyula – fejezte be a mondatot a frissen érkező. – A lány bólintott egyet, majd jobbra fordult és észrevette, hogy a zöld szem teljesen kikerekedik. Szerette volna látni Valantino arckifejezését is, ezért átugrott az asztal túloldalára, és szembeült a két férfivel. Szokatlan módon egyikőjük szeme sem követte mozdulatát, egymást bámulták meredten, ezért úgy határozott, megpróbálja csendben vizsgálni az ismerkedést. Valentino szólalt meg először: – Elmike mesélt rólatok. - Tudom, mondta. Így, gondolom, megérted, hogy nem örülök neked. - Kapitányom!... - Semmi baj, Cicám! - emelte fel a mutatóujját Valentino, de továbbra sem nézett a lányra, csak Gyulát figyelte, és neki beszélt: - Igen, megértem! Szerdán reggel Elmikével reggeliztem. Akkor mesélt rólatok. Te nem voltál ott, nem láttad, milyen tűz és fájdalom égett közben a szemében. Amikor a történetetek végére ért, az volt az első gondolatom, hogy nem lesz könnyű felvennem veled a versenyt. Szeretném meghódítani Elmike szívét, és ha sikerül, sokszor fogunk még találkozni, ezért arra kérnélek, ne ölj meg a szemeiddel! Próbáljunk meg elfogadni egymást, ebben az őrült helyzetben. - Nézd, én nem vagyok veszekedős ember, de átkozottul irritál, hogy te vagy nyeregben, én pedig, az összekötözött kezeim miatt nem tudok felpattanni a lovamra! - Nézőpont kérdése, hogy ki van nyeregben! Ha jól tudom, minden a menyasszonyodon múlik. Semmi kedvem azon rettegni, hogy felbontja-e az eljegyzéseteket... ! Segíts, hogy találjunk vitamentes megoldást, és ne gyötörjük Elmikét a kakaskodásunkkal! Valentino levette jobb combjáról a kezét, és Gyula felé nyújtotta. A zöld szem úgy nézte a mozdulatot, mintha még sosem látott volna hasonlót, de csak-csak felemelkedett az asztalról a hozzá tartózó kéz, és elfogadta a parolát. – Mint mondtam, nem vagyok a veszekedés híve, de hogy miként találunk kiutat ebből az útvesztőből, arról fogalmam sincs.

– Ne csak a kiutat keresd, először arról az útról segíts felszedni a köveket, amiken most járunk, mert eleshetünk bennük! – Hm! Ez érdekes mondat. – Én is úgy vélem! Tudod, mivel kezdjünk? Elmesélem, hogy jutottam el idáig! – Valentino keze a magasba lendült, és szája nevetett egyet. – Na, Gyula, képzelj el egy tök ősz hajú, ráncos nyanyuskát, akitől megszereztem Elmike címét. Ha te már láttál bitangul kiéhezett nőstényoroszlánt...! Hát, hallod, az majd felzabált a szemével, mire kicsikartam tőle a címet! Képzeld, még a seggemet is megfogta, azokkal a ráncos kezeivel! A sűrű gesztikuláció, és a parádés előadás nevetést hozott ki Gyulából. – Tehát, egy numerával beljebb kerültél, és még ide is találtál. – Á, próbáltam én megtöcskölni a nyanyust, hú, de nagyon szerettem volna, de nem hagyta! Pedig egy pókhálós puncit könnyű kielégíteni. Képzeld, mekkora dög petézhetett le benne! Gyula arcán egy röpke pillanatra mosoly látszódott, majd jóval komolyabb lett, és úgy szólalt meg: – Köszönöm, hogy hétfő este Eszmeralda mellett voltál! – Jaj, hát nagyon szívesen! Az a patkány...! De ne emlegessük, mert elronthatja a gyönyörűségünk jókedvét! Gyönyörű, ugye?! Imádom a mosolyát, és egyáltalán mindenét! Jaj, és már mosolyog is! – nevetett a férfi a lány felé. – Köszönöm, Tigrisem! Tehát, Teofila néni adta meg a lakcímemet? – Úgy bizony! De nem engedte, hogy megháláljam! - mondta kacsintva. – Nem hiába ő a kedvenc szomszédasszonyom! Nagyon örülök neked! De hogy jött az ötlet? – Egyszerű, majd beledöglöttem a hiányodba! És úgy voltam vele, mindig az eltervezetlen dolgok a legizgalmasabbak, így, életemben először kiléptem a szigetről. – Elmi, mikor táncolsz már nekünk? – kérdezte Károly. – És mi lesz a mi nyitótáncunkkal? – panaszolta Brigitta. A lány felállt, és előbb volt barátnőjére nézett. – Az elmarad, mert tudom, csak azért akartad, hogy Phoebust bosszantsd! – Azután fordított a fején, hogy lássa Béla kék szemét. – Bélus, mielőtt megszólalnál, megkérlek arra, ne üsd az orrod olyan dologba, amiről fogalmad sincs! Nemsokára szánok rád időt, és elmondom, miért romlott meg Brigitta és köztem a kapcsolat. – Elmi, a feszültség kézzel fogható, miért nem kergeted el egy kígyótánccal? – ragadt le témájánál Károly. – Tényleg, táncoljunk, Cicám! – Tudsz? – kérdezte Tibor. - Mondhatjuk! Cicám, rophatjuk? – Nem is tudom, Tigrisem...! Elmira talpa valójában már égett, de félt, ha Valentino karjaiba dől, már semmilyen akadály nem lesz előttük, és a tánc után ki sem akar majd szabadulni onnan. Természetesen nem vágyai ellen akart hadakozni, pusztán Gyula lelkét féltette. De vendégei egyre nagyobb hangon követelték, hogy táncoljon nekik. Ő csendre, türelemre intette őket, és közel hajolt két imádottjához. – Most nem lenne jó ötlet a közös táncunk, mert...! Jaj, olyan nehéz erről beszélni! – Azt hiszem, értelek! – szólalt meg nagyon halkan Gyula. – Félsz, hogy... Nem akarod, hogy... Jaj, tényleg nehéz, még kimondani is, legalábbis én nem tudom, és ezért nem is fogom! Megpróbálom másként megközelíteni a dolgot! Beszéljünk nyíltan! Egyelőre nem tudom elkerülni az elkerülhetetlen, és ha egy barom vagyok, ha nem, szeretnék mielőbb túlesni rajta. Megittam három sört, ezért kicsit nyugodtabb vagyok! … Táncoljatok, Kicsikém! – De nem muszáj! – Kérlek szépen, táncolj!!! Kezdd el! Én majd kimászom a kínok szakadékából, és fölötte megtalálom, megkapom, végleg megtartom a föld legszebb tisztását! Kicsikém, kérlek szépen, táncolj! – kiáltotta, majd összeborzolta a haját, és hatalmasat üvöltött: – Zenét! – Hú, Gyula, összetojom magam a szemeidtől! – Ne szólíts Gyulának, mert azt utálom!

– De akkor, hogy hívjalak? Nem az a neved? Vagy becenevet használsz? Brutális tekinteted van! Most utálsz, mi? Én nem akarok veszekedni! Ha marni fogjuk egymást, Elmike szomorú lesz! Mondj már valamit, vagy egész este én fogok beszélni! Szólalj meg... – A rohadt életbe is, baszd meg! – kiáltott Gyula, és öklével az asztalra csapott. – Bot lábaim vannak! Táncoltasd meg helyettem is Eszmeraldát! – Indul a zene, Gyuszi! – kiáltotta Dávid – Mit dühöngsz? – Gyuszi? Így szereted? – Te, Val, ha nem jó a ritmus, szólj és... – Jó, az marha jó! – hadarta Valaentino, majd felállt és kieresztette a hangját: – Kedves mindenki! Hamarosan táncolunk Elmikével, de előbb szeretnék egy kicsit vele és Gyuszival... – elvágta a szavait, és Gyulára nézett. – Jól mondom a neved? – Gyula a haját borzolva helyeselt, így Valentino befejezte a mondatát: – Ne haragudjatok, de egy kis időre kupaktanácsot tartanék Elmikével és Gyuszival! – Zajlanak az események! – reagált Béla. – Jó, tanácskozzatok, utána én is elmondom a magamét! A zene pusztán önmagát tudta táncra kérni, mert Valentino nem ment ki az „U” alak aljából. Megragadta a hozzá legközelebb eső vodkás üveget, és három feles poharat, majd visszaült a székre. Elmira nem tudta, mi fog rá várni, de nem is akart gondolkozni. Koccintás nélkül felhúzta a számára kiöntött felest, és egy szál cigarettát elcsenve várta a csodát.