TARTALOM MÛHELY. Alapítva: október

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október

LV. évfolyam, 11. szám

2010. november

TARTALOM MARIO VARGAS LLOSA Szerelmi útvesztô .................................................................................................. Rózsaszín ifjú (Csuday Csaba fordításai) ................................................... JAN SONNERGAARD NETTO és fakta (Kunszenti-Kovács Dávid fordítása) ............................ LONE HO / RSLEV versei (Kovács katáng Ferenc fordításai) ...................... ALAN SILLITOE Ivy ................................................................................................................................ Versek ........................................................................................................................ A szegénységrôl (Szilágyi Mihály fordításai) ............................................ JOHN CRACE „Voltaképp egyetlen történetem van, a sajátom” – interjúesszé Alan Sillitoe 80. születésnapja alkalmából (Szilágyi Mihály fordítása) ................................................................................. ANTÓN ZAPATA GARCÍA verse (Pál Dániel Levente fordítása) .............

1063 1065 1070 1085 1092 1101 1103

1108 1113

MÛHELY MÓZES HUBA Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.............................................................

1115

MAGYAR VILÁG ALBERT GÁBOR Kiért szól a hidasi harang? Avagy a történelembe vetett ember felelôssége ................................................................................................................

1120

TÁJÉKOZÓDÁS ROGER SCRUTON Menekülés a szép elôl (Orosz István fordítása) ....................................... OROSZ ISTVÁN Az áldozat esztétikája ........................................................................................... HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE Ondaatje, a térképész – Michael Ondaatje: Az angol beteg címû regénye kapcsán .................................................................................................... KÜLFÖLDI SZERZÔINK ..........................................................................................

1135 1156

1161 1178

Lucien Hervé fényképeinek kiállítása a Szépmûvészeti Múzeumban tekinthetôk meg. (A fényképeket Judit Hervé engedélyével közöljük)

Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

Nemzeti Kulturális Alap

MARIO VARGAS LLOSA

Szerelmi útvesztô

Kezdetben nem is látsz, nem is értesz engem, de légy türelemmel, és nézz. Nézz, állhatatosan és elôítéletek nélkül, szabadon és vágyakozva. Szabadjára engedett képzelettel, készenlétbe helyezett – de lehetôleg még tokjában nyugvó – szerszámoddal, nézz. Ide úgy lép be az ember, mint novícia a klastromba vagy az ifjú szeretô a szerelmese barlangjába: eltökélten, fukar számítgatások nélkül, odaadva mindent, de semmit se várva, s lelkében annak bizonyosságával, hogy a dolog örökre szól. Csak ha e feltételek adva vannak, akkor mozdul meg ez a sötétlila és ibolyaszín felület, akkor mutatja meg egymásba játszó színeit, értelme akkor ölt formát s bomlik ki azzá, ami valójában: a szerelem útvesztôjévé. A középsô sáv geometrikus alakja, a kép felezési pontjában, ez a síkba kiterített háromlábú vastag bôrû állatsziluett egy oltár, oltárkô, vagy ha netán ki nem állhatod a vallási jelképeket, akkor színpadi díszlet. Izgató, gyönyörteljes és kegyetlen sugárzással teli szertartás ment végbe éppen, és amit látsz, azok a nyomai, a következményei. Tudom, mert én voltam boldog áldozata, de én voltam az ihletôje s a színésznô is, aki eljátszotta. Azok a vöröslô foltok az özönvíz korabeli lény lábán: vércseppek; az én vérem csepegett és alvadt oda, a te spermáddal keveredve. Igen, életem, az a valaki, aki ott fekszik az áldozati kövön (vagy ha úgy jobban tetszik, a Kolumbusz elôtti díszleten), az a nyákos teremtmény a mályvaszín sebeivel és vékony hártyáival, a sötét üregeivel és szürkén evesedô mirigyeivel, az én magam vagyok. Úgy értem: én, de belülrôl és lentrôl nézve, amikor te felizzítasz és kifacsarsz. Én, amint kitörök, kiáradok magamból sóvár-figyelmes tekinteted alatt, amely a férfié, aki derekasan megtette a dolgát, s most bölcsek módjára szemlélôdik. De ott vagy te is, drágaságom. Figyelôn, mintegy engem boncolva, ott van a szemed, mely azért néz, hogy lásson, éber, alkimista eszed, mely feltalálja a gyönyör foszforeszkáló receptjeit. Az meg, ott balról, abba a gesztenyebarna felületbe állítva, akinek fején szaracén félholdak meredeznek s élénk tollköntösben fényeskedik, totemmé változóban, az a kakastaréjos, rôt pihés, aki a hátát mutatva engem vizslat, ki más is lehetne, ha nem te? Most egyenesedtél fel, s merevedtél némán a leskelôdô pózába. Egy perce sincs 1063

még, hogy vakon térdepeltél combjaim között, s szánalmas, dolgos szolgaként hánytad a tûzrevalót parazsamra. Most élvezettel nézed, ahogy élvezek, és eszedbe vésed a látványt. Most már tudod, milyen vagyok. Tudod, és szeretnél puszta agyszüleménnyé változtatni. Szemérmetlenek volnánk? Inkább kiteljesültek és szabadok, s mert mások nem lehetünk, emberszabásúak. Lehántották rólunk a bôrünket, megtörték csontjainkat, fölfedték zsigereinket és porcainkat, közszemlére tették mindenünket, ami az imént bevégzett szerelmi szertartáson vagy elôadáson egymáshoz idomult, megnôtt, verítékezett és kiválasztódott. Itt vagyunk leleplezve, immár titoktalanul, szerelmem. Amaz ott, én rabszolgám és uram, én vagyok, a te áldozatod. Hosszában vágott ketté, akár egy gerlét, a szerelmi kés. Felhasítva és lüktetôn, én. Lassúdad önkielégítés, én. Csurranó szirup, én. Útvesztô és friss tapasztalás, én. Mágikus petesejt, ondó, vér, és hajnali harmat: én. Ez az én arcom, melyet mutatok feléd az érzékek óráján. Ez vagyok én, amikor teérted kibújok mindennapi és vasárnapi bôrömbôl. Az ott, talán, a lelkem. A tiéd, tetôled. Az idô, természetesen, megállt. Ott nem öregszünk, és nem is halunk meg. Örökkévalóan tart már gyönyörünk ebben az alkonyati félhomályban, melyen lassanként erôt vesz az éjszaka, s ahol csak a hold világít meg bennünket, részegségünktôl megháromszorozódva. A valódi az ott, a középpontban, az a feketésbarna hollószárny; a kísérôi pedig: zavaros borszín, s a képzelet. Eltörölték már az emberbaráti érzelmeket is, nincs már sem metafizika, sem történelem, nincs elfogulatlan ítélôképesség, nincs jó szándék és jó cselekedet, nincs emberfaj iránti szolidaritás, állampolgári bizalom, a hasonló nemû iránti rokonszenv; eltöröltetett minden emberi lény, aki nem te vagy és nem én vagyok. Eltûnt minden, ami eltéríthetne vagy elszegényíthetne bennünket a legmagasabb rendû egoizmus, a szerelem óráján. Itt, mint a szörnyetegeket és az isteneket, semmi sem fékezhet, semmi sem gátolhat bennünket. Ez a hármasság jegyében épült lakhely – három láb, három hold, három tér, három ablak és három uralkodó szín – a tiszta ösztön hazája, s a képzeleté, amely szolgálja ôt, amiképp kígyót mímelô nyelved és édes nyálad szolgált engem, szolgált nekem. Elveszítettük már vezetéknevünket és keresztnevünket, arcunkat és hajunkat, a tiszteletre méltó látszatot és emberi jogainkat. Nyertünk viszont mágiát, misztériumot, testi gyönyörûséget. Én nô voltam, te pedig férfi, most pedig kilövelléssé, kéjcsúccsá és egy rögeszmévé lettünk. Megszenteltek és megszállottak vagyunk ismét. Kölcsönös ismeretünk immár teljes. Te én és te vagy, én pedig te és én 1064

vagyok. Olyan tökéletes és egyszerû valami, mint a fecske vagy a nehézségi erô. A romlott perverziót – hogy néven nevezzem, noha egyikünk sem hisz a szavakban, sôt mindketten megvetjük ôket – az a három exhibicionista kukucskáló jeleníti meg, ott a kép bal felsô sarkában. A szemeink azok s maga a leskelôdve látás, melyet oly nagy kedvvel ûzünk – mint te most –, a lényegig levetkôztetés, amit a szerelmi ünnepen mindenki igényel a másiktól, s ez az az eggyéolvadás, melyet csak a nyelv szabályainak kerékbe törésével lehet kifejezni: én neked magam odaadom, engem te önkielégítsz, szopjálnyaljál minket. Most pedig elég a nézésbôl. Most hunyd be a szemed. Ne nyisd ki, nézz rám így, és nézz magadra, és látni fogsz bennünket, ahogyan megjelenünk ezen a képen, melyet sokan néznek, de csak kevesen látnak. Most hát tudod, hogy mielôtt még megismerkedtünk volna, mielôtt szerettük volna egymást, s mielôtt egybekeltünk volna, valaki ecsettel a kezében már elôre látta, micsoda borzalmas dicsfénnyé változtat bennünket minden napon és minden eljövendô éjjelen szörnyû leleményünk: a boldogság.

A rózsaszín ifjú A déli hôségtôl elszundítottam, ezért nem vehettem észre érkezését. De mikor kinyitottam a szemem, egyszerre ott volt a lábamnál, és rózsaszín ragyogás övezte. Valóban ott volt? Igen, ott, nem álmodtam. A hátsó ajtón kellett bejönnie, amit a szüleim hagyhattak nyitva, de az is lehet, hogy bemászott a kerítésen, bármelyik gyerek könnyedén átugrik rajta. Ki lehet? Fogalmam sincs, csak annyi bizonyos, hogy itt járt, itt ment végig ezen a folyosón, itt térdepelt a lábam elôtt. Láttam és hallottam is. Csak az imént ment el. Vagy azt kellett volna inkább mondanom, hogy az imént tûnt tova? Igen: itt térdepelt elôttem. Nem tudom, miért ereszkedett térdre, de biztos, hogy nem gúnyolni akart. Mindjárt olyan kedvesen, olyan tisztelettel beszélt velem, olyan finom alázat sugárzott belôle, hogy a riadalmam, amiért egyszer csak ott látok egy idegen férfit a közvetlen közelemben, úgy elpárolgott, mint napfényben a harmat. Hogyan lehetséges, hogy egyáltalán nem féltem mellette? Egy jövevény mellett, aki ráadásul csak úgy bemászott a házunkba? Fel nem foghatom. De egész idô alatt, amíg csak itt volt az ifjú, s úgy beszélt hozzám, az egyszerû teremtéshez, mintha csak valami fontos 1065

dáma volnék, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a szüleim társaságában vagy szombatonként a templomban. Milyen szépséges volt! Talán nem illendô, hogy ilyet mondok, de az az igazság, hogy sose láttam még hozzá foghatóan harmonikus és gyengéd emberi lényt, akinek ilyen tökéletes formája és ilyen finom hangja lett volna. Alig mertem ránézni; valahányszor megpihent tekintetem gyöngéd orcáján, tiszta homlokán vagy árnyékos pillájú, jóságosan és bölcsen fénylô nagy szemén, mindannyiszor éreztem, hogy meleg hajnalpír vonja be az arcom. Ha ez a tûz átterjed az egész testre, vajon akkor mondják a lányok, hogy szerelembe estek? Ez a melegség, ami nem kívülrôl jön, hanem a test belsejébôl, a szív mélyérôl, ez volna a szerelem? A falubeli barátnôim gyakran beszélnek ilyesmirôl, tudom jól, de ha a közelükbe érek, elhallgatnak, mert nagyon szemérmesnek ismernek, és tudják, hogy bizonyos témáktól – amilyen például a szerelem – olyan zavarba esem, hogy lángvörös lesz az arcom, és dadogni kezdek. Rossz, ha ilyen valaki? Eszter azt mondja, ha ilyen félénk és szégyenlôs maradok, sosem tudom meg, mi a szerelem. Debóra meg így biztat, mindig: „Légy kicsit merészebb, különben szomorú sors vár rád.” A rózsaszínû ifjú mégis azt mondta, hogy én vagyok a kiválasztott, engem jelöltek ki valamennyi asszony közül. Kicsodák? Mire? Miért? Miféle jó vagy rossz dolgot mûveltem, hogy jobban szeressenek a többieknél? Nagyon is tisztában vagyok vele, milyen keveset érek. A faluban vannak nálam formásabb, dolgosabb lányok is, vannak erôsebbek, szemrevalóbbak, bátrabbak. Miért választanának hát éppen engem? Mert tartózkodóbb, ijedezôbb vagyok? A türelmemért? Amiért olyan jól kijövök mindenkivel? Azért, amilyen szeretettel terelgetem a kisgidámat, vagy az örömért, amivel az egyszerû, mindennapos tennivalókat végzem idehaza, ahogyan kitakarítom a házat, öntözöm a kertet, fôzöm az ételt a szüleimnek? Nem hiszem, hogy más erényem is volna ezeken kívül, már ha ezek erények és nem fogyatékosságok. Debóra egyszer azt mondta: „Mária, benned nincs semmi nagyravágyás.” Lehet, hogy igaza van. Mit tegyek, ha ilyennek születtem: szeretem az életet, és a világ nekem úgy szép, ahogy van. Talán ezért találnak kissé együgyûnek. Vagy inkább egyszerûnek, hisz mindig is húzódoztam a bonyodalmaktól. Vágyaim azért vannak. Szeretném például, ha a gödölyém örökké élne. Amikor nyalogatja a kezemet, arra gondolok, egy szép napon vége, nincs többé, és ilyenkor összeszorul a szívem. Nem jó szenvedni. Azt is szeretném, ha senki sem szenvedne. Az az ifjú képtelenségeket beszélt, de olyan dallamosan, olyan ártatlan ôszinteséggel adta elô mondanivalóját, hogy nem mertem kinevetni. Hogy engem áldani fognak, és áldott lesz méhemnek gyümölcse. Ezt 1066

mondta. Valami mágus talán? Valami fogadalom lett volna ez, de ki vagy mi mellett, ki vagy mi ellen? Nem tudtam megkérdezni tôle. Csak annyit tudtam kinyögni a szavaira, amennyit a szüleimnek szoktam mondani, ha leckéztetnek vagy megrónak valamiért: „Igenis, megteszem, ami tôlem telik.” És ijedten összekulcsoltam a kezem a hasamon. „A méhednek gyümölcse”; azt akarta mondani talán, hogy gyerekem lesz? De boldog is lennék! Hát még ha olyan gyengéd és titokzatos ifjú válna belôle, mint amilyen ô, a látogatóm. Nem tudom, örüljek-e vagy bánkódjam e miatt a látogatás miatt. Úgy érzem, ettôl a pillanattól fogva megváltozik az életem. De miképpen? Jóra vagy rosszra fordul? Miért van, hogy bármennyire megörvendeztet, amikor visszaidézem az ifjú kedves szavait, mégis, félelem önt el hirtelen, mintha csak rút szörnyekkel teli szakadék nyílna meg elôttem, és arra kényszerítenének, hogy ugorjam bele? Szépséges, jól hangzó szavakat mondott az ifjú, de nehéz kihámozni az értelmüket. ,,Különleges, természetfeletti sorsról” beszélt többek között. Ugyan mire értette? Amilyen vagyok, abból éppenséggel a szokványos, a közönséges sors következne. Minden, ami kiugrik a sorból, vagy más hangon szól, mint a kórus, legyen az akár beszéd, akár cselekedet, minden, ami erôszakot tesz a megszokáson vagy a normálisnak elfogadott dolgokon, engem visszariaszt és elgyámoltalanít. Ha valaki elragadtatja magát a jelenlétemben, s ezzel nevetségessé válik, nekem pirul bele az arcom, én szenvedek miatta. Csak akkor érzem felszabadultan magam, amikor bizonyosan tudom, hogy észre sem vesznek a többiek. ,,Mária olyan illedelmes, hogy szinte láthatatlan”, szokta tréfásan mondani Ráhel, a szomszédasszony. Jólesik, amikor hallom. Mert igaz: az észrevétlenség nekem maga a boldogság. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nekem nincsenek álmaim, érzéseim. Csak azt, hogy sosem vonzott, ami rendkívüli. Mindig elképedek a barátnôimen, amikor ilyeneket hallok tôlük: utazni akarnak, sok szolgálót akarnak, s azt szeretnék, ha egy király jegyezné el ôket. Az ilyen álmodozások engem határozottan zavarnak. Ugyan mihez kezdenék én idegen földön, más emberek között, akiknek a nyelvét sem értem? És milyen szánalmas királyné lennék én, akinek hangja elakad, keze-lába remeg, ha egy idegen elôtt kell megszólalnia? Nem kérek mást a sorstól, csak egy becsületes férjet, egészséges gyermekeket és nyugodalmas életet, amelyben nincs éhezés, nincsen félelem. Mit akart az ifjú a ,,rendkívüli, természetfeletti sorssal”? Csak félénkségem tartott vissza, hogy azt ne mondjam neki: ,,Én nem vagyok felkészülve az ilyesmire, én nem az 1067

vagyok, akirôl beszélsz, uram. Menj a szép Debórához inkább, vagy a talpraesett Judithoz, vagy Ráhelhez, aki olyan okos. Hogyan hozhat nekem ilyen hírt, hogy minden ember királynôje leszek? Miféle beszéd az, hogy hozzám imádkoznak majd az összes nyelveken, s hogy a nevem úgy szeli majd át a századokat, mint csillagok az eget? Összetévesztettél valakivel, uram, te egy másik leányt, egy másik házat keresel. Én nagyon is parányi vagyok az ilyen hatalmas dolgokhoz. Szinte nem is létezem.” Mielôtt elment volna, az ifjú meghajolt elôttem, és megcsókolta a tunikám szegélyét. Egy szemvillanásra láthattam a hátát: valami szivárványos szín játszott rajta, akár egy lepke összecsukott szárnyán. Most hát eltávozott, engem meg itt hagyott a kétségeimmel. Vajon miért szólított asszonyomnak, amikor még hajadon vagyok? Miért nevezett királynônek? Vajon miért csillogtak könnyek a szemében, amikor azt jósolta, hogy sokat fogok szenvedni? Miért mondta, hogy anya leszek, mikor még szûz vagyok? Mi történik itt? Mi lesz most velem? Ugyan mihez kezdenék én idegen földön, más emberek között, akiknek a nyelvét sem értem? És milyen szánalmas királyné lennék én, akinek hangja elakad, keze-lába remeg, ha egy idegen elôtt kell megszólalnia? Nem kérek mást a sorstól, csak egy becsületes férjet, egészséges gyermekeket és nyugodalmas életet, amelyben nincs éhezés, nincsen félelem. Mit akart az ifjú a ,,rendkívüli, természetfeletti sorssal”? Csak félénkségem tartott vissza, hogy azt ne mondjam neki: ,,Én nem vagyok felkészülve az ilyesmire, én nem az vagyok, akirôl beszélsz, uram. Menj a szép Debórához inkább, vagy a talpraesett Judithoz, vagy Ráhelhez, aki olyan okos. Hogyan hozhat nekem ilyen hírt, hogy minden ember királynôje leszek? Miféle beszéd az, hogy hozzám imádkoznak majd az összes nyelveken, s hogy a nevem úgy szeli majd át a századokat, mint csillagok az eget? Összetévesztettél valakivel, uram, te egy másik leányt, egy másik házat keresel. Én nagyon is parányi vagyok az ilyen hatalmas dolgokhoz. Szinte nem is létezem.” Mielôtt elment volna, az ifjú meghajolt elôttem, és megcsókolta a tunikám szegélyét. Egy szemvillanásra láthattam a hátát: valami szivárványos szín játszott rajta, akár egy lepke összecsukott szárnyán. Most hát eltávozott, engem meg itt hagyott a kétségeimmel. Vajon miért szólított asszonyomnak, amikor még hajadon vagyok? Miért nevezett királynônek? Vajon miért csillogtak könnyek a szemében, amikor azt jósolta, hogy sokat fogok szenvedni? Miért mondta, hogy anya leszek, mikor még szûz vagyok? Mi történik itt? Mi lesz most velem? CSUDAY CSABA fordításai 1068

Lucien Hervé: Jaipur (1955)

JAN SONNERGAARD

NETTO és fakta

Valaha voltak barátaim, és egyikôjük minduntalan ugyanazt a történetet mesélte. Volt katona, és mindig arról a nagyszerû ôrmesterrôl mesélt, aki annyira csodálatosan bunkó volt, hogy az ember nem hitt a fülének. Már az elsô nap megkezdte a sorkatonák megalázását. Azt kérdezte: – Kinek van érettségije? – és miután négyen vagy öten feltették a kezüket, vagy kiléptek, vagy mi a nyavalya, amit ott csinálnak, azt mondta: – Nahát, milyen tehetségesek vagytok! Mostantól ti takarítjátok majd a klotyókat… Ennek a barátomnak, mint egy makacs kisgyereknek, az volt a mániája, hogy újra meg újra elmesélte ezt a történetet. És amikor megkérdeztem, miért éppen ezt a sztorit tartja olyan egyedülállóan mulatságosnak, valami olyasmit szokott válaszolni, hogy jó, ha van, aki helyükre teszi azokat, akik „azt hiszik, hogy valakik”. Ahányszor csak hallottam ezt a hülye sztoriját, mindig arra gondoltam, hogy az kellene már végre, hogy mást tegyenek helyre, mégpedig azt az ôrmestert, aki szerintem igenis azt hitte, hogy ô „valaki”. De úgy rémlik, hogy ezt a poént valahogy sose sikerült elsütnöm. Mégpedig azért nem, mert soha semmit sem tudunk elsütni, sem ebben a konkrét esetben a volt katona ismerôsömmel, sem úgy egyébként. Ugyanis csak egy, legfeljebb két lehetôséget kapunk, ha egyáltalán, és akkor sem olyat, amilyet szerettünk volna. Ha pedig választ kapunk, tuti, hogy egyáltalán nem arra, amit kérdeztünk. Ha valami értelmeset akarsz megtudni, akkor a pokolba is, menj klotyót takarítani! És nem azért, mintha nem kapnék válaszokat – rengeteg választ kapok, a leveles résen át minden szombaton, és szerdán, és amúgy egész héten teljesen kiszámíthatatlan idôpontokban: vásárlásra hívó reklámok és Direct Mail, ajánlatok nagy kedvezményekrôl, ha postán megrendelek fél disznót vagy egész birkát. Szenzációsan olcsó közfogyasztási cikkekrôl a Fredrikssund utcai vagy bispebjergi üzletektôl. Ajánlatok fura sorsjátékokon való részvételre („Jó hírünk van az Ön számára, Jesper Nielsen Úr! Részt vehet a Det Bedste nyereménysorsolásának harmadik, döntô fordulójában. A fôdíjak 1070

értéke 1 740 000 korona!”), vagy felhívások mindenféle elôfizetésre. Kiváltképp a hónap elsô napja körül, amikor megérkezik a munkanélküli-segély. Nyomtatványok ömlenek be felszólítással, hogy ezt vagy azt csináljam, és csak azért küldik ezeket, mert tudják, hogy errefelé mindenben hiányt szenvedünk. Feltételezik, hogy bármit megtennék, hogy kikerüljek társadalmi és pszichológiai gettómból. És igazuk van. Csupa olyasmi, amit nagy ívben kerülnék a francba, ha a dolgozó felsô osztályhoz tartoznék, fix fizetéssel, takarékbetéttel, nyugdíjjal és biztos állással, meg mi minden egyébbel, ami azoknak van. És hát határozottan nem ez a helyzet, nincs egy rohadt vasam sem, semmim. Abszolút semmim. Idônként magam elé képzelem Dánia térképét. A kifinomultat és értelmeset Nordsjaellandon reklámozzák, a hasznosat Jyllandon, a szórakoztatót Fynen, és a sok szart… azt itt próbálják meg eladni. „Nyerj egymillió koronát és kapj egy ingyen órát az Állami Óriás Sorsjátékon!” Csak ki kell nézni az ablakon, és tudni lehet, hogy itt veszve minden remény. Az ember ihat sört az utcán, vagy kiabálhat a parkban ülve, és kész. És az üzletemberek tudják, hogy errefelé senkinek sincsen módja másra költeni, mint a legszükségesebbre a NETTO-ban, az Aldiban és a faktában, és mi is a nevük azoknak a többi gusztustalan szar üzleteknek? Csak úgy dôlnek a szórólapok, és szinte mindig OLCSÓ. Mindig OLCSÓ, és mindig lehet SPÓROLNI. És az ISO üzletlánc bizonyára pont nekem és az enyéimnek találta ki szlogenjét, amikor azt írja hirdetéseiben és okádékzöld nejlonzacskóin, hogy „JÓ, JOBB, LEGOLCSÓBB”. Az olcsó szarokról szóló kampányaiknak épp mi vagyunk a célpontjai, ugyanis ki az ördög más álmodna arról, hogy ilyen rossz élelmiszereket vegyen, ilyen ocsmány ruhát, és egyáltalán ilyen silány árut… Bár úgy néz ki, lehet, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, hiszen akad elég sok tisztességes ember is, aki azzal kérkedik, hogy ôk is vesznek szemetet. És néha azt hinné az ember, hogy az egész nemzetet spórolási láz kerítette hatalmába, mikor még egy olyan nemes és tiszteletre méltó seggfej, mint Schlüter is be találta egyszer vallani, hogy jár a NETTO-ba. A „változatosság kedvéért”, ugyebár. És lehet, hogy igaz, hogy jót tesz idônként szart venni, de tagadhatatlanul más lesz a helyzet, ha az ember rákényszerül, hogy minden egyes áldott nap szart egyen, és csak szart. És amúgy más a helyzet. Valójában senki sem szereti a rossz árut. A többiek csak hébe-hóba veszik. De mi kénytelenek vagyunk. Csak minket sújt igazán. A többiek csak játszanak, de nekünk ez halál komoly. Mindennap. 1071

Félig rothadt zöldség a NETTO-ból, öreg hús egy tízesért a faktából vagy a Fo/ texbôl, és majonézsaláta tele zsírral, adalékanyagokkal, színezékkel és tartósítószerrel a Brugsbôl. Szar. Nap nap után, és igazán a munkanélküli-segély kifizetése elôtti utolsó két hét az elviselhetetlen. Tizennégy nap, amikor olcsó cikóriakávét veszek és félkész ételen vagy Daddy csirkéjén élek, 15 évig garantált tartós kenyéren, vagy konzerv baked beansen és szalonnán, amin csak 5 mm a hús, a többi zsír, s csak annyira fehér, mint a kukac. És ketrecben élô tyúk tojta tojáson, nyolc korona fél tucatja. És ez így megy, mióta csak az eszemet tudom. Elseje körül utalják át a pénzt, és akkor következik pár nap, amikor majdnem tisztességesen tudok élni, viszonylag friss húst venni, és még nem teljesen rohadt zöldséget. És minden alkalommal azt képzelem, hogy mostantól minden újra jó lesz, mostantól már nem süppedek olyan mélyre a mocsárban, és okom van egy kicsit ünnepelni. Csak kicsit. De az eksztázis sosem tart tovább néhány napnál – aztán bezár a kassza, szortírozom a számlákat, és sosem tudom ôket egyszerre kifizetni. Így jön a részletfizetés, a halasztás, és a hónap hátralevô része a diszkont üzletek zsíros ételeinek és Harboe vagy Maribo olcsó söreinek jegyében telik. Ha eleget iszik belôlük az ember, alaposan be is rúghat. De utólag fizetheti is az árát, kegyetlenül rosszul lesz. Ott erjed és növekszik a gyomorban, mint valami folyékony daganat. És néha hasmenést okoznak, és akkor az ember folyton rohanhat a vécére kiszarni a rosszul erjedt folyadékot. És nem ez a gond, hiszen a rendes sörök – Tuborg, Faxe vagy Carlsberg – természetesen ugyancsak megölnének. Csak éppen sokkal kellemesebben. Mindig is jobban szerettem volna szívbénulásban meghalni, mint attól, hogy kilyukad a gyomrom. De a szívbénulás a jómódúak betegsége, nem a magamfajtáé. Ha az alja népnek halnia kell, hát haljon fájdalmas halált! Ha egyszer kitör rajtam a betegség, meggyôzôdésem, hogy a lehetô legrosszabb kezelésben lesz részem. Egy filózó orvos majd kiszámolja, hogy esetemben a kezelés pazarlás, hiszen annak alapján, ahogy az életminôségûrlapomat kitöltöttem, egyértelmû, hogy nincs már túl sok igazán szép órám hátra, és ha a kórháznak választania kell két élet között – az egyik jó, a másik rossz kilátásokkal –, akkor a kórháznak természetesen a jó kilátásokkal rendelkezôt kell választania. Elvégre korlátozottak a források. Így, miközben tudom, hogy sosem fogok új vesét, májat vagy tüdôt kapni, mindent változatlanul folytatok, és az életvitelem garantálja, hogy egyszer majd valóban szükségem lesz arra a szervátültetésre, amelyet úgysem hagy1072

nak jóvá. Szép kis látvány lesz, mikor egy nap ott állnak majd fölöttem a szakemberek és vizsgálnak, aztán cirkalmas szófordulatokban közlik, hogy „NEM”. És amikor „nem”-et mondanak, nem a kis fukar haszonerkölcsük alapján indokolják majd meg, hanem valami egészen mással, szakmai okokkal. Amikor aláírják halálos ítéletemet, nem filozófiai, hanem orvosi érveket hoznak majd föl. 20 kiló túlsúlyom van, mondják majd talán. És tény, hogy 20 kilóval többet nyomok a kelleténél, ha nem egyenesen 30-cal – de aztán megint ott a gond, hogy hogyan is kerülhetném el ezt a bizonyos 30 kiló fölösleget. Napjaink szegényei éhezni éppen nem éheznek, hiszen még a segélybôl is futja májasra, húskolbászra és mérgezô kenyérre, meg eszméletlenül magas zsírtartalmú, öreg húsra. Arra mindig futja, hogy az ember naponta egyen valamit, de arra sosem, hogy valami rendeset egyen. Hulladéktermékre futja, ad libitum, és atrazinos burgonyára, meg szalmonellás csirkére és hôkezelt felvágottra. Épp arra futja, amit senki más nem hajlandó megenni – és a súlyom csak egyre nô. Biztos csak néhány év, és allergiás is leszek. Elôször kirekesztenek, majd tönkretesznek, végül hulladékgyûjtô konténerekké válunk. Tízmillió légy nem tévedhet. Egyél szart! A SuperBrugs mostanság bukott le egyik trükkjével. Három különbözô baromfisalátát hirdettek: „házi”, „light” és „luxus” változatot. Egy fogyasztóvédelmi csoport tesztelte a salátákat, és pontosan ugyanannyi hús, spárga, gomba, illetve majonéz volt bennük. Teljesen azonosak voltak. Mikor szembesítették a vizsgálat eredményével, a SuperBrugs sajnálta, röstellte a dolgot, és ígérte, változtat a helyzeten. Változtatott is. Csökkentette a hústartalmat a nem „luxus” salátákban – így a legdrágább saláta tagadhatatlanul jobb a másik kettônél. Amelyek még rosszabbak lettek. A méreglerakatok csak duzzadnak szivacsos testemben, és semmit sem tehetek. Semmit. Lassanként olyan súlyossá vált a helyzet, hogy már együttérzést keltek, és nem is ritka, hogy hirtelen mások együttérzésével szembesülök, miután ugyanolyan hirtelenséggel kedvük támadt jónak lenni. Mint amikor most télen Mariannéval találkoztam. Idôtlen idôk óta elôször merészkedtem ki apró, klausztrofobikus lakásomból, és persze az volt az elsô, hogy Mariannéval futottam össze az utcán. Felhagyott a jó napot köszönéssel, ezért inkább így szólt: – Szereztél munkát?

1073

Természetesen nem. A dolognak ugyanis az a mechanizmusa, hogy önmagában diszkvalifikál az, ha mások már diszkvalifikáltak, és persze senki sem akar olyasvalakit alkalmazni, aki hat évig szinte megszakítás nélkül munkanélküli volt. Úgyhogy természetesen nem. – Ne szomorkodj emiatt – mondta édesen –, lehet, hogy van munkám a számodra. Ráadásul feketén. Felajánlotta, hogy takaríthatok Allero/ dben a nagybácsijánál, egy finom, elôkelô úrnál. Azon fáradozott, hogy jó embernek tûnjön, és a vicc az, hogy annyira szorult helyzetben voltam, hogy tényleg hálás lettem, és lelkesen válaszoltam, hogy „nagyon is szívesen”. Heteken át telefonálgattam, hogy beszélt-e a nagybátyjával, de mindig kitérôen válaszolt, és végül fel kellett adnom. A mai napig meg vagyok róla gyôzôdve, hogy a nagybátyja még csak nem is álmodott róla, hogy takarítót fogadjon fel. És amúgy még abban is kezdtem kételkedni, hogy egyáltalán van nagybátyja. Afelôl viszont semmi kétségem, hogy biztos benne, máris segített rajtam. Úgy hiszi, azzal, hogy munkával ámított, „optimistábbá” tett és „aktivizált”. Ha jól ismerem, teljesen meg van hatódva a saját jóságától, és régi közös ismerôseinknek arról henceg, hogy „helyrerázott”, és fôleg neki köszönhetô, hogy „motivált” vagyok. És nem akarja belátni, hogy egyáltalán nem vagyok az. Túlságosan el van foglalva glóriája fényesítésével, és természetesen nincs tisztában azzal, hogy csak fölényeskedik. Bebizonyítja, hogy ô van felül, és én vagyok lent. Megerôsítette magát a hitben, hogy nincs mitôl aggódnia, a dolgozó felsô osztály tagja, fix munkával az irodában, azokkal az édes, édes kollégákkal. Olyan jólesett neki a szemembe hazudnia, és ezt az ördögért sem vallaná be magának. Sose volt könnyebb az embernek kiegyeznie a munkájával, bármily esztelenség is, hiszen mégiscsak jobb dolga van, mint azoknak, akiknek nem engedik, hogy bármit is csináljanak. De aztán mégsem olyan magabiztosak ezek a dolgozó emberek, mint amennyire ôk azt hiszik. Néhány napja elhagytam apró, undorító lakásomat egy kis élményért. Alig pár saroknyit mentem az utcánkban, mikor észrevettem, hogy ma van a nagy játéknap. A nyeremény és a nagy szociális felemelkedés esélyének napja! A bódék mellett embernagyságú plakátok, majdnem kiáltozták, hogy a Viking Lottón ma háromszor annyit lehet nyerni, és a fôdíj akár a 22 milliót is meghaladhatja. Még az Ekstra Bladet hirdetôplakátjain is ott virított, és ôk persze szokás szerint túloztak: „Rekord nyeremény: ezen a héten közel 30 millió!” A Bordrups Allén több mint negyvenméteres sor állt, szinte kizáró1074

lag felnôtt, ápolt férfiakból, akik korábban eljöttek gyönyörûséges munkájukból, csak hogy játszhassanak. Álltak szépen sorban, mind a „nagy nyereményben” reménykedve; türelmesen, jól nevelten, és arról álmodoztak, hogyan fog épp az ô életük megváltozni a fôdíjtól. Gyönyörûség volt látni, hogy még ôk is egyért vagy másért elégedetlenek a sorsukkal, és örömmel néztem, hogy dobták ki keservesen megtakarított pénzüket olyan átverésre, melyen egy ötéves kisgyerek is átlát. Fôleg az tetszett, hogy nyilvánvalóan nem voltak teljesen elégedettek az életükkel, a jövedelmükkel. Többet és mást akarnak – még ha mindig azt hajtogatják is, hogy övék a boldogság, enyém meg a boldogtalanság. A sor mellé léptem, nagy szemekkel bámultam és hangosan kinevettem ôket. És amikor továbbálltam, egy icipici kis diadalérzés tört fel bennem, mert egyértelmû volt, hogy velem együtt ôk is nyakig vannak a szarban. Ám a diadalérzés nem tartott sokáig, legfeljebb öt percig. Aztán elkezdtem mérgelôdni. Minden porcikámat elöntötte a méreg, amiért ilyen szarul megy nekem. A sok idióta megengedheti, hogy bolondot csináljon magából, de nekem még a legkisebb apróság is azonnal fáj. Aztán engem is elöntött a nyerési vágy, és a Stro/getbe siettem, a Szentlélek-templom elôtti padokon backgammonozókhoz. Itt a játék ideje, gondoltam, és két parti alatt elvesztettem a nálam lévô száz koronát. Még buszjegyre sem maradt. A hazagyaloglás szörnyû volt, és kimondhatatlanul bosszantott, hogy a pénzemet holmi kis páriáknál és bûnözôpalántáknál hagytam. Megbántam, hogy egyáltalán eljöttem hazulról, bár igaz, hogy eléggé lehangoló, rút, mocskos és visszataszító. Mégis maradnom kellett volna ott, ahol voltam. De hát nem így történt, és utolsó százasomat is elvesztettem. Azt gondoltam, az ördögbe is, most már akár ki is vehetem a maradék 210 koronámat, és mikor azt is elköltöm, már semmim sem lesz, és csak a véletlenen múlik majd, hogy élek-e vagy halok. Végül is éltem már meg rosszabb hónapokat is, hisz csak 11 nap van a következô átutalásig. Rossz, de nem annyira rossz, mint amikor csak spagettin és ketchupon, sült burgonyán éltem, vagy a Hvidovre fogyókúrás porán, melytôl mindig hányingerem volt és szédültem. Ha visszaváltom az üres sörösüvegeket, lesz pénzem még három-négy adag spagettire, Danablure és felettébb zsíros szalonnára meg tejfölre. Korábban már úgyis vettem két kiló cukrot és néhány csomag hosszú lejáratú toastkenyeret, meg a konyhaszekrényben is kell lennie egy olcsó eperlekvárnak és két csomag lengyel keksznek. Úgyhogy nem fogok kifejezetten éhezni. 1075

Bementem hát a Bikubenbe kivenni az utolsó kis maradék pénzemet, és amíg szépen, türelmesen vártam a felfestett vonal mögött, újra feltört bennem a méreg, és úgy éreztem, tényleg az vagyok, aminek mindenki más tart. Egy pária. A többiek tekintete fürkész, osztályoznak, mérlegelnek, és kis skatulyákba sorolnak. A magamfajtát pedig csak egyetlen dolog jellemzi, a munkanélküliség. Ha már ezt tudni, akkor teljesen érdektelen, vagyok-e valami több, és szinte soha senki sem próbálja meg kideríteni, hogy rejtôzik-e esetleg valami emberféle is a szánalmas homlokzat mögött. Már a bankban közhírré tétetik, hányadán is állunk. Ha lenne munkám, nem állnék most itt, mert nem érnék rá, csak csütörtökön, amikor hosszabb a nyitva tartás. De az meg teljesen fölösleges lenne, mert ha volna munkám, adnának csekkfüzetet meg bankkártyát, megengednék a kerettúllépést, hitelkeretet ajándékoznának, és mindent megtennének, hogy meg legyek velük elégedve, ne menjek át más bankhoz. De ezek egyikét sem szabták a magamfajtákra, ezért már azon látni rossz soromat, hogy egy bankfiókhoz kell folyamodnom a pénzemért, nem pedig csekkfüzethez vagy bankkártyához. Helyzetem még nyilvánvalóbbá vált, amikor kiléptem a bankból a szar 210 koronámmal, mert képtelen voltam magamat nem az ô szemükkel látni, és nyomorúságom minden egyes tettembôl leolvasható. Arról, ahogyan végigslattyogok az utcán, a frizurámról, amit egy vén nyanya vágott 50 koronáért, és a ruházatomról. Olcsó Nike és Levis utánzatok, meg használt ruhák. Még csak karórám sincs. Ha pedig végre be is szereznék egyet, lerína róla, hogy SZEGÉNY vagyok. Hisz természetesen csak egy igazán olcsóra futná, olyanra, amit kinevetnének. Vagy egy másolatra, de azt is azonnal észrevennék, és akkor aztán pláne jót mulatnának. De ez még csak a kezdet. Már az a tény, hogy ennyire aggódom csóró kinézetem miatt, tisztán jelzi, mennyire szorult helyzetben vagyok. Ha ugyanis rendben mennének a dolgaim, lehetnék olyan kövér és visszataszító, amennyire csak bírnék, és mehetnék a létezô legrondább ruhákban, cseppet sem zavarna. Mert az az én választásom lenne. De most, hogy nem az én választásom, egészen más a helyzet. Kénytelen vagyok a legolcsóbb ócska ruhákban járni, hisz szegény vagyok, és épp ezért vagyok „lapos” vagy „ronda” és stílustalan. De ha jól mennének a dolgok, azt mondanák az idegenek, hogy „józan” vagyok, talán „kissé takarékos”, vagy akár „meggondolatlan”. De tudnák, hogy nem a pénz miatt. És hát akkor rendben. Fordítva elképzelhetnénk, hogy talán egyszer egy csöpp kis pénzt nyerek, vagy talán egy nagy karácsonyi ajándékot kapok anyámtól, és kivételesen len1076

ne elég pénzem, hogy rövid ideig egy kissé, csak kissé rendesen öltözködjem. Nem menne. Csak még keményebben ítélnének el. „Felfújt hólyag”, „kontár”, „hamis”, mondanák, hiszen tudják, hogy nincs pénzem így mászkálni. Ezért tessék csak nejlonban, gabardinban és poliészterben járni. Csakhogy az sem jó – láthatóan bármit is teszek, megvetendônek és undorítónak tartják. Ne tegyek tehát az égadta világon semmit! Így megelégedtem azzal, hogy továbbmentem a Fredriksundsvejen, forrongtam, és visszaálmodtam magam a punkba, abba az idôbe, amikor volt valami jó abban, hogy mindannyiunknak olyan kevés pénze volt, mint most nekem. Tény, hogy mindannyian rondán öltözködtünk, de legalább csoportot alkottunk, és tetteink mögött volt valami elképzelés. Nem egyszerûen szegények meg kirekesztettek voltunk, hanem punkok. Nagyvárosi indiánok és alternatívok. Közismert, milyen óriási erôfeszítésbe került, hogy beszerezzük ezeket a hosszú, fekete télikabátokat, konténerekbôl vagy az Üdvhadseregtôl. Néhány évig megvolt a saját egyedi esztétikánk. Ez egészen más helyzet volt, mint most, amikor öltözékem csak a társadalmi lecsúszás világgá kürtölése. Valamilyen értelemben egészen elegánsak voltunk – de aztán ugyebár jöttek a kereskedôk, és a Deres, a Magasin és az Illum elkezdte a divattervezett felöltôkbôl és bôrkabátokból álló „új stílust” árusítani, úgyhogy a Hellerup és Gentofte köpönyegforgatói egy ideig úgy tehettek, mint akik olyan valóság részesei, mely sosem volt az övék. Pár évig elegánsak lehettünk, aztán jöttek a kufárok, ellopták az egészet, és olyan kommersszé és népszerûvé tették, hogy mindenki pontosan úgy szaladgált körbe és úgy viselkedett, mint mi. És többé már nem ismertünk egymásra. Mert a zenénket is elvették, és lemezeket adtak ki mindenféle kommersz bandákkal, melyek pont úgy szóltak, mint a punkok, csak épp egyáltalán nem voltak azok. És azokat a tisztességes, spontán és teljesen vad koncertjeinket teljesen tönkretették a Holtéból, Rungestedbôl és Hellerupbôl ideözönlôk. Beférkôztek közénk, és mikor már a mieinkként is álcázhatták magukat, teljesen lehetetlenné vált kiszûrni ôket és lenyomni a szokásos „zártkörû buli”-t. Egyszerûen már nem ismertük fel ôket, és így, mint mindenki más, ôk is csak tíz koronát fizettek a koncertjeinkért, pedig nekik hússzor többre is futotta volna. Élôsködhettek rajtunk a fukar gazdag szarháziak, és miután pár évig ezt ûzték, vége lett a mozgalmunknak, épeszû már nem nevezhette magát nagyvárosi indiánnak. Adták-vették a nemes szegénységrôl szóló ideálunkat. 1077

És ez még nem minden! A rendôrség is közbelépett. Épp azokban az években költöttek újabb és újabb adómilliókat és vetettek be irdatlan erôket annak a néhány koppenhágai BZ kollektívának a szétverésére. Beindították az óriási gépezetet, és nagy sajtófigyelem közepette mindent szétzúztak, ami csak volt. Az adófizetôk milliókkal szegényedtek, a Sorte Hest és az Allotria kitakarítva, nekünk meg már nem volt hova mennünk. A Fremskrittaspartiet ujjongott, mert lehetetlenné vált akár csak egy kicsit is tisztességesen szegénynek lenni, minden páriának egyedül, magányosan kellett élnie, és nem tehettünk mást, mint befogtuk a pofánkat. Vége a koncerteknek, a gyûléseknek, a közös konyháknak és a dumáknak. Elhallgattattak. Pofa be! Az ember ne mulasson, ha nincs munkája! Akkor se mulasson, ha van! Be kell fogni. Hiszen a dolgozó felsô osztály sosem mulat. Épp ellenkezôleg. Spórol a háztartáson, és lottózik. Tehát hazafelé tartottam, és a helyi NETTO-nál úgy gondoltam, akár most is elkölthetem utolsó vasamat. Bementem a felettébb ronda raktárépületbe, ahol minden piszkos, az árut még ki sem pakolták a dobozokból, és szemétben úszott az egész padló. Tele izzadt, vén idiótákkal és visítozó gyerekekkel, az egész olyan visszataszító volt, hogy majdnem megjött tôle a jókedvem. De csak majdnem. Vettem tizenkét So/ lvbjo/ rnt, egy kis zsírszalonnát, néhány doboz borsót, egy világos vörös húskolbászt, egy kisadag hosszú lejáratú német kávétejszínt, és egy kis csomag olcsó cikóriakávét. Aztán siettem a sorba, hogy mihamarább kijuthassak, és pont odaértem egy bûzlô bunkó elé. Akit ez feldühített, és hangosan szidta a feleségét, amiért mindig „olyan gyengeelméjû”. A sor eszméletlenül lassan haladt, és folyton az járt az eszemben, hogy „fogd már be; mekkora bûz van idebent”. Amikor végre én következtem, megláttam a legrondább pénztárosnôt, akihez valaha is szerencsém volt. Kicsi, kövér, apró malacszemekkel. Mikor közelebb értem, észrevettem, hogy valami sárga kis lepényféleségek vannak a szeme alatt. – Thomas! – kiáltott oda, mikor arra járt egy lusta naplopó –, nem vennéd át a kasszát? Thomas megállt egy pillanatra, és bambán odabámult. – A szemem – mondta a nô –, alig látom az árukat… De Thomas csak odébbállt, még válaszolni sem volt hajlandó, így a pénztárosnô kénytelen volt továbbra is itt ülni a mocsokban, valami izével teli szemekkel. És még ideje sem maradt egy kicsit bánkódni Thomas miatt, mert a mögöttem álló tuskó ráförmedt, hogy „a pokolba is, nem tudna végre 1078

nekilátni”. Így gyorsan kiszolgált, hogy mihamarább a tuskóra kerülhessen a sor. Fizettem, és elhúztam a csíkot. Majdnem elhánytam magam, és úgy éreztem, legfôképpen az ô hibájuk, hogy az életem ilyen lett, amilyen. 30 kiló túlsúlyomat továbbvonszoltam az utcán, be a lépcsôházba, abba a nyomorházba, ahol lakom, be a harmadik emeleti piszkos lakásomba. De furamód, amint hazaértem, elszállt a depresszióm, megkönnyebbültem, és majdnem örültem is kissé, hogy a külvilági expedícióknak mára végük, és egy kis nyugalmam lehet. Végük mára az olyan élményeknek, melyek majdnem az ájulásig felbosszantanak. De alig telt el öt perc, s két régi szlogen jutott eszembe. Majdnem elrontották a kedvem. „Nincs egy szál esélyed sem – használd ki.” „Eredetiekként születünk, másolatokként halunk meg.” De nem tudok semmiféle esélyt sem kihasználni, és már másolattá váltam. Aztán nemsokára leállítják az átutalásaimat, és rákényszerítenek, hogy elfogadjam a „munkaképzési” ajánlatukat, amit régen egyszerûen „munkaajánlatnak” hívtak, és amely mindig kötelezô, ma még rosszabbul fizetik, mint annak idején, és ha lehet, még hülyébb. Áss árkot – ad ám tapasztalatot! És éppen ezért pénzt meg nem. És mikor árkokat ástál, és elloptunk 52 hetet az életedbôl, jövünk, és a szemedbe hazudjuk, hogy „jó útra” térítettünk. Te meg ott állsz és sírsz, mert minden olyan értelmetlen – mi meg csak szélesen vigyorgunk, hazudunk még egy keveset, és folytatjuk az életed megkeserítését. Nem csak a pénzügyi helyzetem meg a sok hazugság húzta ki a lábam alól a talajt. Egyszer csak éreztem a testem, és fájt. Fájt a mellkasom, kapkodtam levegô után, és majdnem elájultam. Le kellett feküdnöm a másik szobában a matracra, szédülni kezdtem, és olyan volt, mintha fojtogatnának. A gyomrom szúrt, a torkom égett, és olyan fáradt voltam, hogy egy hétig tudtam volna aludni. Alig aludtam el, amikor megszólalt a csengô. És amikor nem nyitottam ki azonnal az ajtót, a hülyéje elkezdett rajta dörömbölni. Kitámolyogtam, kinyitottam, és szembe találtam magamat a régiek legmarkánsabbjával. – Az ördögbe is, de rég nem láttunk téged! – mondta barátságosan, és megrázta a kezem. Aztán kicsit hátrább lépett, és végigmért. – Iszol is? Vigyorogva nézett duzzadt testemre, majd kiment a konyhába, biztosan azt hitte, hogy éppen fôzök. Mikor észrevette, hogy nem, figyelme a zacskó olcsó sörömre terelôdött. 1079

– Megdobsz egy sörrel? – kérdezte, és becipelte a zacskót a nappaliba, ahol azonnal le is ült, és feltette a lábát az asztalra. Nagyon sokat változott legutóbbi találkozásunk óta, semmi sem maradt vissza a 80-as fazonból és mindabból, ami jó volt. A ruhája új, megfelelô márkájú, ô maga szoláriumbarna, testépített, és szélesen mosolygott rám, miközben kinyitotta az elsô sörömet. Majdnemhogy Ügynökké lett. Rágyújtott egy cigire, és bôkezûen felém lökött egy félig üres Look Light dobozt, majd elkezdett informálni arról, hogy mi történt vele ma a munkahelyén, és hogy Maj-Britt – merthogy ugye emlékszem Maj-Brittre –, mit szólok hozzá, az Istenért, terhes lett. Mintha abszolút nem vette volna észre, hogy van más is rajta kívül a szobában, és mikor végzett Maj-Britt-tel, az új barátnôjérôl kezdett mesélni. Merthogy egész múlt héten mérges volt ôrá, de most újra jóban vannak, és bárcsak tudnám, milyen klassz az a lány a hatalmas, új valdbyi lakásában. – Meg is érheti dolgozni – fölényeskedett, majd nekilátott a jelenlegi lakáspiacról beszélni, az úri lakásról, melyet Fredriksbergen terveztek venni, mikor sikerül majd annyit összespórolniuk, hogy készpénzben fizessenek, és még a záloglevelet is kiváltsák. Fantasztikusan megy neki, barátnôjének meg még jobban. Tudnám mennyire… Mikor végre szünet következett, magam is próbáltam megszólalni. Igyekeztem leírni, milyen rosszul megy minden, és megkérdeztem, nem tudja-e, hogy esetleg hogyan úszhatnám meg, hogy a leghülyébb kényszermunkában kössek ki, amikor lejár a támogatásom. De szemmel láthatólag nem érdekelte a dolog. Ujjaival az asztalon dobolt, és vágyakozva nézett ki az ablakon. Miután nem hagytam csak úgy abba, unalmában az üvegrôl kezdte a címkét lefejteni, majd talált egy kupakot, és az asztallapot karcolgatta vele. – Van valami különös okod arra, hogy tönkretedd az asztalomat? – kiáltottam rá, de csak vigyorgott, fogott egy új üveget, és az öngyújtómmal nyitotta ki. – Egészségemre – mondta vígan, és félig kiitta. Majd ismét elvigyorodott, talán mert észrevette, mennyire idegesít. Mikor látta, hogy nem veszek részt a mulatságban, megkérdezte: – Besavanyodtál? Aztán felállt, és eltûnt az elôszobában. Egy kis, négyszögletes csomaggal tért vissza. – Ez a tiéd – mondta, és ünnepélyesen átadta az ajándékot. Valami karácsonyi papírba volt becsomagolva. A várakozástól tányérnyira kerekedett a szeme. – Ajándék – erôsítette meg, s míg letéptem a papírt, hogy hozzáférjek a 1080

dobozhoz, kiitta a maradék sört, majd megkezdett még egyet. Pedig nem kerülhette el a figyelmét, hogy az volt az utolsóm, és hogy teljesen le vagyok égve. De láttam, hogy ez nem indította meg, hiszen épp ajándékot hozott. Kibontottam a csomagot, és valami masinafélét találtam benne. Egy pirítóssütôt. Egy régi pirítóssütôt. Fekete zománcozott, a külseje tessék-lássék tisztítva. Az alja még enyhén sárga az odaszáradt, régi konyhazsírtól. – Csak egy kis semmiség – tette gyorsan hozzá szabadkozva, miközben még egy cigit nyújtott felém –, és tudod, mit? Megráztam a fejem. – A tavaszi nagytakarítás közben találtam rá, ugyebár, és úgy gondoltam, hogy ez épp neked való… Nem válaszoltam, ettôl egy röpke pillanatra majdnem csalódott lett, de aztán sietve hozzátette: – Úgy gondoltam, egy régi pirítóssütô is jobb, mint a semmi. Mert neked ugye nincs? Válaszolni sem volt idôm, mert megtette helyettem: – Nincs, persze hogy nincs. De hát akkor tessék, megkaphatod ezt. A helyzet annyira egyértelmûen arra volt kihegyezve, hogy köszönetet mondjak, hogy halál komolyan mondtam „nagyon köszönöm” ezt az öreg, zsíros konyhagépet, mely biztos a legutolsó, ami hiányzott. – Nincs mit – válaszolta szerényen, és aztán folytatta meséjét saját magáról, munkájáról és nyugdíjbiztosításáról. Amikor kértem, hogy fogja be, csak témát váltott, új sztoriba kezdett, ezúttal Peter nevû nagybátyjáról, és annak Sydhavneni import-export cégérôl. – Az az ember igazán ért a borokhoz – mondta, majd megjósolta, hogy alig pár év, és Dél-Afrika kiszorítja majd Franciaországot a dán borpiacról. És ha mindez nem lett volna elég idegesítô, azzal folytatta, hogy ha egyszer találkoznék Peter nevû nagybátyjával, akkor egészen biztosan tudna nekem kedvezményt szerezni minden borra, amit csak akarnék. – A pokolba is, leeshetett volna már, hogy nincs pénzem semmire – mondtam, de minden eredmény nélkül. Csak mosolygott. És mikor megpróbáltam megmagyarázni, hogy mennyire kezdtem aggódni minden miatt, ami körülöttem történik, elkezdte piszkálni a pirítóssütôt. Beszámoltam az iménti rohamról – az ujjaival cirógatni kezdte a vén zsíros masinát, majd talált egy kupakot, és beledobta a résbe. Mesélésem közben gépiesen bó1081

logatott. Olyan volt, mintha már ezerszer hallotta volna a sztorimat, és megérintené, aztán lenyomta a pirítóssütô kallantyúját. Mozdulatlanul ült, és azt hittem, most már figyelni fog. De amikor megkérdeztem tôle, mit tenne a helyemben, ütközésig nyomta a kallantyút, és kioldotta a rugós szerkezetet. A kupak egy kis kattanással kilôtt, és eltalálta a plafont. Christoffer hangos, véget nem érô mániákus nevetésben tört ki. – Hát – mondta, és megtörölte nevetéstôl könnyes szemét –, jó kis limlomokat tudtak ám annak idején készíteni… Nem válaszoltam, így csak imbecillis módon folytatta: – Nézd… – és fel-le nyomogatta a kallantyút. Sokszor. Minden alkalommal ugyanolyan jól szórakozott – és magam sem kételkedtem abban, hogy sikerült teljesen uralma alá vonnia a helyzetet, engem meg valami olyasmivé redukálnia, amivel cseppet sem szükséges foglalkozni. – Nos – mondta végre –, most már talán itt az ideje, hogy menjek… Kiment az elôszobába, felvette az új kabátját. Egy zöld bôrkabátot a Magasinból vagy az Illumbôl. Biztosan többe került, mint amennyit én egy hónapra kapok. Megveregette az arcomat, majd azt mondta: – Valakinek fel kell kelnie reggelenként és lendületben tartania a gépezetet! És ismét tartott egy kis elegáns hatásszünetet, hogy legyen idôm felfogni, mit is mondott. Majd demonstratív, önelégült nevetésben tört ki, pedig egy cseppet sem volt mulatságos. Mert talán ironikusan értette, talán hasonlított az iróniára, és talán más körülmények közt vicces is lett volna. De most nem volt az. Ugyanis halál komolyan mondta. És láttam, hogy mennyire élvezte, hogy a földbe tiporhatott, és egész lénye azt sugározta, hogy meg volt gyôzôdve az igazáról. Miután elment, elraktam az üres üvegeket, kiürítettem a hamutartót, és megnéztem, hány cigit hagyott hátra. Hármat. Majd fogtam a zsíros, öreg pirítóssütôt és bevágtam a konyhaszekrény legmélyére. Ismét a rosszullét kerülgetett, és megint gonosz asszociációk keringtek bennem. Újra és újra azt gondoltam magamban: egy nap meghalsz. Meghalsz egy nap. Egy nap mindez megfoszt az élettôl, és meghalsz. Végig arról volt szó, hogy csak ez az egy életem van, és végtelenül rosszul használom ki, és talán épp minden a végéhez közeleg. Magam elé képzeltem, hogy tíz hónap múlva nem bírom tovább, és hirtelen bevisznek a kórházba. Fekszem, köhögök, a testemben mindenütt olyan szörnyû a fájdalom, mint ma délután, hányingerem van, és folyton 1082

kidobom a taccsot. Pár nap múltán bejön egy nagyokos doki, rám néz, és a tekintete elárulja, hogy csak egy páriának tart, egy félresikerült életnek. És egyértelmû, hogy arra gondol, a Kórháznak spórolnia kell. Elképzeltem hideg, számító szemét, és annak minden jelét, hogy az Orvos már eldöntötte, hogy Ô nem ajánlhat átültetést. Hiszen teljesen egyértelmû, hogy a betegség oka az én életvitelemben keresendô, így a megfontolásokba bele kell venni, hogy aktív befolyással bírtam az egészre. És hát semmilyen filozófiai logikával nem lehetett amellett érvelni, hogy a Kórháznak kezelnie kelljen egy önhibájából szenvedô pácienst, ha az az ára, hogy kezelés nélkül marad valaki más, aki nem önhibájából van itt. Aztán, mint a régi idôkben, felmerült a gondolat, hogy reagálnom kell, hogy tennem kellene valamit, mielôtt már késô. Csak döglött halak úsznak az árral. Valami élményre van szükségem, teendôre, mozgásra, míg képes vagyok rá. Holnap már lehet, hogy késô. Most kell történnie valaminek. De hát oly keveset tehettem, itt és most. Nem mehettem a városba, hiszen legfeljebb 12 koronám ha maradt. És a fülkébôl sem hívhattam fel senkit, mert ha egyáltalán maradt még barátom, mind úgy viselkedne, mint Christoffer. Az egyetlen, ami eszembe jutott, hogy kereshetnék pár kazettát, és hallgathatnám az akkori zenét. És szívhatnék egyet. Leginkább elszívhatnék egyet, és elmenekülhetnék. Mindent átkutattam – és vicces, de tényleg volt egy kevés hasis valahol. Volt egy kis golyó, melyet talán egy vendég felejtett itt valamikor nagyon régen, vagy talán én loptam annak idején, amikor a lenti részegekkel iszogattam. Tényleg találtam egy kis fekete golyót egy cigarettásdobozban, a komód mélyén. Lehetett vagy fél gramm. Megörültem, és emlékek bukkantak fel, a régi idôkbôl, amikor a sztereó elôtt szívtunk, és éreztem a zenét, és ha eléggé be voltam lôve, külön kihallottam az egyes hangszereket, csak a basszust, vagy a dobokat, vagy a gitárt. És emlékeztem a fantázia és a gondolatröpte mindig jelentkezô kisüléseire, arra, hogy mennyire boldog voltam, és milyen ködös terveket szövögettem. Mindenre, amit akartam. Meggyújtottam egy gyertyát, és addig melegítettem a kis fekete golyót, míg egészen puha és nedves nem lett, majd szétmorzsoltam, és az apró darabkák az ezüstpapírra potyogtak. A hamutartóból szedett dohánnyal kevertem össze, és a keveréket beletömtem egy vén pipába, mellyel egykor az apám tisztelt meg, mert úgy vélte, a pipázás nem annyira ártalmas 1083

a tüdônek. Bekapcsoltam a rádiót, meggyújtottam a pipát, és elszívtam az egészet. És nem történt semmi. Semmi az égvilágon. Nem dobódtam fel, nem kezdtem el vihogni. Nem jött se fantáziálás, se gondolatröpte, se remény. Egyszerûen nem történt semmi. Ittam egy So/ lvbjo/ rnt, de pontosan olyan volt az íze, mint lenni szokott. Ettem egy lekváros toastkenyeret, de annak is ugyanolyan mûíze volt, mint mindig. Egyszerûen nem történt semmi. Egész nap vártam. Besötétedett körülöttem, egymást váltották a mûsorok a rádióban, de se vicces, se felemelô nem történt. Csak ültem, és bámultam. Még csak nem is untatott igazán. A halálfélelmem valamivel alábbhagyott, való igaz, de nem tûnt el. Csak egy tompa, érzéketlen elôérzetbe ment át, hogy tulajdonképpen édes mindegy, élek-e vagy halok. Úgyhogy nem volt miért aggódni. Mikor beesteledett, és már eleget vártam valamiféle hatásra, felvettem valami felsôruhát, és lementem az utcára. A sötétség ellenére láttam, hogy megjött a tavasz, és körülöttem minden zöld lett. Miközben a park felé tartottam, virág- és fûillatot éreztem. Nem mintha öröm töltött volna el, vagy elfelejtettem volna, hogy milyen rossz a helyzetem. De mégis vihogni kezdtem, mert hirtelen azt gondoltam: – A mindenit, de sok homok van a Szaharában! KUNSZENTI-KOVÁCS DÁVID fordítása

Lucien Hervé: Az Escorial (1959)

LONE HØRSLEV

Szeretôk és ölebek 1 A Mayland-naptár fölös lapjaiból kártyavárat építek Görögdinnye zamatából próbálom visszaidézni magam egyre többet és többet gondolok rád – Nyelvem a szád körül, az arcodon Tiéd akarok lenni! Erkélyen, esôs idôben Gyere, csókolj! Nyálasan, kapzsin örökké emlékezni akarok rád ha szél fordul ha esô pereg ha arcom ostromolja decemberben 2 Az éjjel ifjúi emlékektôl bódult nyugalommal ébredtem fel citromkarikákra gin-tonikot kevertem – ha jól emlékszem de el tudod képzelni rólam? Pohárral a kézben, álmodozva zaklatott életem alapjáraton – Valójában csak álltam tétlenül s a gumiasztal-akrobatáról mesélt történeted járt a fejemben egy reggel arra ébredt, hogy MINDEN gyakorlatot elfelejtett; kezdhette elölrôl. 1085

Gondoltam, de jó, hogy nem velem történt mindez. Olyan hévvel tettem a konyhaasztalra a poharat, hogy a jégkockák és a citromkarikák úgy buktak halomra mint a zátonyra futott komphajó utasai. 3 Állatok parádéja a vadász polaroid fényképén, a deszkakerítésen csôrüknél fölszegezett vadlibák sorakoznak. Halálosan komoly, ugyanakkor nevetséges csakúgy, mint a felcicomázott néptáncosok Aulum fôterén körbe-karikában. Képeslapokat írogatva némán hallgatom a vadász csak beszél, beszél például a halakról – csak másfél másodperces a memóriájuk Igen, itt ülök és neked üzenek de mit is szeretnél hallani? Magam is bûnözô vagyok Képeslapokat küldök azoknak, akiknek semmivel sem tartozom. Tiltott gyümölcsbe harapok... megkívánom a vadászt vajon a gyilkos szaga izgat? Ittasan vezetek át a városon. S az ördögbe is, nem halok bele. Erre is iszom egy snapszot.

Kalózhajó Ha tudni akarod, találkoztam egy norvég hajóssal, megtévesztésig hasonlított a királyfira. Sajnos úgy remegett a keze, mint egy vénembernek. Ha rumot ivott, én tartottam a poharát. Honvágyán kívül semmije sem maradt. Még a fütyije is – mint tévedhetetlen iránytû – északra meredt. Elsírta magát, ha síugrást közvetített a tv. „Norvégiában még tél a tél, és nyár a nyár”, mondogatta folyton, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Nyáron nekivágtunk a világnak. Kalóz vágyakkal, ha jól emlékezem. Véreztünk. Gyôzedelmeskedtünk. Simogatás, dédelgetés után kezünk

1086

– idônként pókerben hozott szerencsét – köteleknek volt a foglya. Mi ûzött? A szomorúság? Egy szép napon összepakoltuk a bujaságunkat és partra szálltunk.

Palackposta Tisztelt uram, nagy sajnálatomra, nem tudom önt beépíteni a palackba, megérti, ugye, egynek is kevés a hely. A múltamról meséljek elôbb vagy a VERSEKRÔL? Hogy is kezdjem? Talán fesztelenebbül, szabadabban: ez az én palackom! Gyere gyorsan, de soha, soha ne vedd le a kupakot! Igen, ezt kell mondanom. Vitorlát bontok, vörösre mázolt ajakkal megyek a randira. Ügyelve, hogy ô érkezzen elôbb. S ez az a pillanat, amikor tisztelt uram ön – s a bemutatkozása – képbe kerül. Elképzelhetô, hogy így lesz?

Királyi hajó S ott volt az a kereskedô. A porcelán rabja, kávéscsészéket gyûjtött. Mögöttük kistányérok kulisszája. Végtelen naplemente-sorozat. Ó, hogy tudtam irigyelni ôt hiányt semmiben sem szenvedett. Reggeli kávézás közben mindig felsóhajtott, Ahhhh. Mint a leszálló chartergépek betont fogó kerekei. Virágos ingei jutnak eszembe. Csak ilyeneket viselt. Finnyás volt: soha nem csókolt szájon. Egy szép napon kirakós játékkal lepett meg. A Danneborg királyi hajót ábrázolta. Hogy én azt mennyire utáltam! Szinte minden darabja egyforma volt, sehogy sem kapcsolódtak össze. Púpos és görbe lett. Az égbôl tenger vagy ellenkezôleg. Itt a vége, fuss el véle! Hagyjuk a fenébe…

A vonaton Az Intercity expresszen egy tengerész a felsôkarját mutogatja nemrég a kislánya arcmását tetováltatta rá megkérdezi tôlem, hogy mi a véleményem – A tetoválás ronda, de azt válaszolom, hogy szép. Így az egyszerûbb. A matektanárom szavai jutnak eszembe: A feladat megértése fél siker. 1087

Anyagi gondjaid vannak? Nyerj a lottón! Elégedetlen vagy a kormánnyal? Zárd el a tévét! Kívülállónak érzed magad, amikor a tengerészrôl beszélek? Ha igen, akkor örökre ott lesz a válladra karcolva egy rózsa körül a nevem. Iratkozz be az ”Örömzene, örömmozgás” tanodába, s ott vigasztalódj! Mert a tengerész és köztem – ott is – óriás tenger fekszik leírhatatlan végtelen

Bosszantó bosszantó – Be kell látnom, úgy kell élnem, ahogy. Játszadozva a mérgezett Földdel de téged soha többet nem érintelek! Oly veszélyes vagy, mint a kiszuperált hûtôgépben a freongáz (s megszabadulni is hasonlóan nehéz tôled) emléked elkendôzhetetlen lyukat mart szívembe gondold csak el ha rászoknék a dohányzásra füstkarikákat eregethetnék belôle Voila`!

Grönland ...nekem Grönland egy forever-dolog nyilatkozza a királyfi a képes újság riporterének gyászszalagot visel egy hajótörés emlékére nyakában elefántmedál lóg.

1088

A párizsi Pompidou Központra gondolok ami éppúgy önmagamutogató mint a ’70-es generáció ömlengô regényei. Ha ez a képes újság engem is megkérdezne, elmesélném, hogy valaha megöltem egy kutyát. Meg én. És lefeküdtem az akkori legeslegjobb barátnôm fiújával (Kenneth a neve). Nyitott szájjal alszom. Bizony sokat iszom. Csak a legolcsóbb samponokat használom. Vihartól, erôszaktól, betörôtôl félek. Imádom az értéktelen szennylapokat. Kint süt a nap. ...amúgy nagyjából elégedett vagyok mondja a királyfi allround elégedett.

Remek utolsó fogások I A szerelmet illetôen: Majdnem elfeledtem a filteres teát fantasie naturali Sosem tudtunk betelni vele, emlékszel? – csalántea, fahéjas, köményes – Fent és lent az elvakult szerelemben Mint két nagy teás hipnotizôr próbáltuk titokban a másikat elvarázsolni. A Discoveryn látott hegymászónô elvesztette a vészjelzô rakétáját. Mosolyogva nézett a kamerába: vigyázat! – mondta. Ebben a hidegben törékenyek a fogak! Ezeket elfeledi az ember, miközben forr a teavíz s ilyesmiket mond – A CSOKI HIZLAL. A VIRÁGOK ELHERVADNAK. Vallomások. Üres szavak. 1089

Továbbra is ánizsos és kapros reggeliételt eszem, csak hogy magamra vonjam a figyelmedet. A dobozos sört szívószállal iszom. Csakis! Lekvárral és édes szavakkal tálalom neked a húsgombócot s egyre több furcsa MEGLEPETÉST, ha te is úgy akarod. A legédesebb álmokból szívesen repetázom, pirulás nélkül bevallom, ennék még egy adag búzadarát, ha nem lennék már amúgy is torkig vele – II ha nem lennék már amúgy is torkig vele egész biztos megérezném a boldogság pezsgését a gyomromban. Ez volt aztán az igazi csók! A tortáról felém kacsingatnak az ezüstösen csillogó golyók, mintha közös titkunk lenne. A marcipán jegyespár egy teljes kört fordul a csúcson. Úgy bizony! Elkényeztetett cica vagyok a macskaszeretô házban, s a te vörösboros nyelves puszid itt érzem továbbra is a számban. Tudtad, hogy egyszer leáztattam egy boroscímkét (Rioja) a te erôs, könynyen izgatható tested emlékére? Bizony, tettem ilyet. Igen, kis rosszindulattal mondva bûnöztem. Mindez semmi. Könyvet írtam a férfiról, aki még a túlélés egyetlen esélyeként sem tudta rászánni magát, hogy leöljön egy tyúkot. Szegény férfi, késôbb villamosszékben végezte – de milyen tanulság is vonható le ebbôl? Buszkalauz vagyok, molesztálom az utasokat, hol üljenek és hogyan, pék vagyok, és a tésztába köpök. Parancsolgatok, hisztizem. A konyhámban játszom az Urat, s jobban teszed, ha megszokod: Vannak dolgok, amikrôl NEM vitatkozom veled! III Vannak dolgok, amikrôl NEM nyitok vitát! S amikor az emlékek elhomályosulnak, mindig jól jöhet a szabályokhoz, a kívánságlistákhoz, RECEPTEKHEZ folyamodni. Ezek mindig beválnak. Például: Sose használd idegenek toalettjét (ez mindenkinek kínos)! Ne ajándékozz levetett ruhát! Ne fogyassz bontott csirkét, angol marhát, fagyasztott húst! Soha ne egyél többet, mint amennyit magad haza tudsz cipelni! Veszek egy szakácskönyvet Hotter than Hell 1090

és a cukormázba besûrítem a reggeli vizeletem, majd újabb dolgokat kívánok meg. És így tovább. Végül a kelttésztánál kötök ki megint. Közben azt kívánom, hogy a halászok hálója mellett teremjek, s a mólón kórusban rikácsoljak a sirályokkal: Így legyen, így legyen. Végül úgy maradjon. Néhanapján óvatosan, hízelegve körültipegem az ételre és a figyelemre áhítozó igényeimet. Gondolj a texasi börtönök halálraítéltjeit kiszolgáló szakácsra. Akinek a sírásukat visszanyelôk utolsó kívánságát kell kielégítenie. Neked csak az enyéimet! Az utolsókat. Szerelmem. Miszter Baskerville egy betûtípust ajándékozott a feleségének (Miszisz Eavesnek), a királyfi facipôt a királykisasszonynak, a színésznô dalt az elnöknek. Én tulajdonképpen nem is kívánok ilyen sokat. Adj hát az új üvegbe áttöltött tegnapi borból, s megígérem, hogy úgy teszek, mintha sosem ízleltem volna jobbat! Csak biztosíts, hogy lesz elég. Csak ígérd meg, hogy oly irtóztatóan savanyú lesz (vagy édes), hogy feláll a szôr a hátamon, illata betölti az eget, mint korábban a sirályok a móló felett. Ha mindezt megígéred, soha nem lesz más kívánságom. Soha. KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

1091

ALAN SILLITOE

Ivy

Ha valaha szerelmes voltál egy férfiba, és ô meghalt, amikor te még szeretted, utána nem lesz több szerelmed. Folyton emlékezel. Ivy tudta, mirôl beszél, mert ez történt vele. Holta napjáig így gondolta, bár akkor eltûnôdött, hogy a saját hangja szólt-e, amikor ezt mondta. Ernest Guyler ugyanabban a dohánygyárban dolgozott, de elküldték, mert tébécés lett. Nem az a hely volt, ahol köhögni kezdhetsz. Amikor merev mosollyal kijelentette, hogy nagy valószínûséggel sose gyógyul ki belôle, mindenki nevetett és azt mondta, száz évig fog élni. A férfi tudta, a nô látta, hogy nem. Ivy mégis csatlakozott a többiekhez, hogy de igen, mert mi mást mondhatsz, ha szeretsz valakit. – Mindig tovább élünk, mint a szerelmeink – mondta késôbb az egyik kolléganôje, amikor Ivy nagyon vigasztalan volt. – Igen, de emlékezünk rájuk – felelte, bár akkori állapotában remélte, hogy már nem kell sokáig emlékeznie. A vasúti híd szürke kôkorlátja, hátul a szénbánya zaja-moraja, elöl a redfordi pályaudvar sínrengetege oly meszszire ragadták fájdalmától, hogy attól félt, leveti magát az ürességbe, miután eldöngött alatta a szenesvonat. A fájdalom Ernest arcának képzetével tért vissza, és mert tudta, hogy a férfi majd óva inti e butaságtól, lement a gyalogjárón, ki a rétre és azon át hazáig. Sose felejti azt a vasárnap délutánt, amikor a férfi elsétált hozzá a hídtól, ahova busszal érkezett városbeli lakhelyérôl. Apja és anyja ágyban voltak az emeleten, ô a rozoga deszkakerítésre könyökölt, hogy csak a feje és a két karja látszott. Haját, melynek szôkeségébe némi vörös vegyült, úgy fogta össze a szalag, hogy sötétkék, hosszú ujjú ruhájának vállára omlottak a fürtjei. Ô volt a komolyabbik a patkolókovács szürke szemû lányai közül, aki ha nevetett, abban értelem volt, és ettôl tartottak a többiek, mert éleslátásra vallott – amit még az apja szerint is inkább tôle örökölt, mint az anyjától –, és illett figyelembe venni. Ernest karján most könnyû kabát volna, és ahogy ismerte ôt, az egyik zsebében fehér sál hirtelen lehûlés, a másikban sapka esô esetére. A nyári 1092

délutánokon – egyedül ezekre érdemes emlékezni – fûrészpor illata szállt az udvar felôl, ahol reggel apja és Dick felaprította a hétre való tûzifát, meg korpa és trágya savanykás szaga az ólból, ahol folyton röfögtek a disznók; még tehették, csak ôsszel vágták le az egyiket. Ernest magas volt, vékony, barna öltönyt viselt, nyakkendôt, és fehér zsebkendôje hármas koronaként kandikált ki a zakója zsebébôl. Sötét haját inkább hátrafésülte, mint oldalra, mégis elválasztotta. Ivynak megdobbant a szíve, amikor megpillantotta, amint felfelé jön az úton, merev tekintettel, mintha nem látná ôt. De Ivy tudta, hogy látja. Ilyenkor mindig azt játszották, ki bírja tovább, hogy nem néz a másikra, és jókat nevettek, amikor megállapították: egyikük se nyerhet. Ivy elé szaladt csókot váltani, nem törôdve azzal, hogy megláthatják; igaz, tudta, ez nem valószínû, mert az út hajlatát bodzabokrok takarták, és nem feltételezte a férfiról, hogy az ô állapotában futni kezd, amikor a lépteit se gyorsította meg. Kéz a kézben elsétáltak a ház mellett, átmentek a réten, be az erdôbe, és Ivy sose fogja elfelejteni, ami ott történt, bár a férfi mindig csinált valamit, hogy ne legyen belôle gyerek. Egyébként voltak már annyi idôsek, hogy értsenek ehhez, hiszen az 1930-as években járunk, és mindketten az évszázad szülöttei. Visszafelé Ivy elkísérte a férfit a buszmegállóhoz – a jó szolgálatot tett zsebkendô a zakóból átkerült a nadrágzsebbe –, nyirkos ujjaik szorosan egymásba fonódtak. Még az apja se nagyon talált kivetnivalót Ernestben, ami csodaszámba ment, mert Ivy minden korábbi udvarlóját elutasította. Talán azért nem ellenezte, mert neki is Ernest volt a keresztneve, vagy – ami valószínûbb – azt gondolta róla, hogy elôbb meghal, mintsem a lányát elvehetné. Ivy ezt bôven el tudta képzelni az apjáról, aki a kinti életben egészen barátságosnak tûnt Ernesttel, ám – ezt tudta róla – a háznál nem látta volna szívesen. Ivy azért hajolt ki a kerítésen, hogy minél elôbb meglássa szerelmét és elé siessen. * Ivy a nagynéném volt, és én mindenre élénken emlékszem azokból az idôkbôl. Persze volt néhány dolog, amit nem értettem egészen, mert csak hétvagy nyolcéves voltam. Visszagondolva és mindent összevetve, a szívemben mégis úgy érzem, hogy tudok róla annyit, amennyit ô tudott magáról. Olyan nagynéni volt, aki eszményi anya: nem tart pórázon, és nem zsarol érzelmileg. A szeretet és a bizalom derûs egybefonódását nagyban megkönnyítette, hogy nem volt férje vagy saját gyereke, akire tekintettel kell lennie. Az egyik nagy esemény, melyet késôbb oly gyakran emlegetett, az volt, 1093

amikor engem életem – szerinte – elsô fürdetésében részesített. Újszülöttként nyilván megmosdattak, amire nem emlékezhettem, és nem volt rá bizonyíték sem. Egy nyári délután – mikor anyám egy idôre ôrá bízott, mert ismét szülni készült – Ivy és a testvére, Emily a fa körül kergettek az udvaron, mint mondták: „akár egy rózsaszín malacot, amelyik nem hajlandó bemenni, mert fél, hogy elvágják a torkát”. A tyúkólnál kaptak el – rúgkapáltam, és minden általam ismert trágárságot elsivítottam, ami nem volt kevés, mert már akkor szerettem a szavakat –, és egy köveken álló, nagy bádogkádba dugtak odakint. Otthon a kályha elôtt, a testvéreimmel együtt biztos fürösztöttek már, nekem – a szokatlan körülmények miatt – mégis ez tûnt az elsô alkalomnak. És nemcsak a fürdetés, hanem az is, hogy a szabadban történt, a friss levegôn, ahol a szellônek levélés fûillata volt, amit hamarosan elnyomott azé a White Windsor szappané, amilyet a nagymamám használt a heti mosáshoz. Mire nénéim befejezték a csutakolásomat, úgy festettek, mintha ôk is megfürödtek volna. Ez vasárnap délután lehetett, mert másnap Ivy ott állt a kerítésnél Ernest Guylert lesve. Én is láttam a férfit, mert – egy odakészített rönkön – a néném mellett álltam, aztán kézen fogva mentünk az érkezô elé. – Ismerd meg az én kis lovagomat! – mondta, és éreztem izgatottságát, meg Ernestét is, aki egyik kezét a vállamra téve azt mondta, milyen nagy vagyok a koromhoz képest, de közben egyfolytában Ivy szemébe nézett. Ernest elôvett egy csomag cigarettát és kihúzta belôle az ajándékkártyát. Mivel automatából vette, a tasakban ott volt a visszajáró félpennys. Két ujja közé fogta: – Fej, vagy írás? – Egyik se – mondtam neki. – Akkor a tied – adta oda nekem és nevetett, de csak a szája, a barna szeme nem. Megkínálta Ivyt egy szállal, és noha betegnek tûnt, ô is rágyújtott egyre, miközben a rét felé indultak. Ivy megkért, hogy menjek vissza a házba, Emily majd gondoskodik rólam. Én egy kôre állva inkább a három malacot bámultam, néha megdobtam ôket szénnel, hogy halljam a röfögésüket, és csak miután kicsordult a könnyem a szaguktól, akkor mentem be a házba – a macskát hajkurászni. * Ernie Guyler elvesztésével nem lett vége a világnak Ivy számára. Volt néhány kapcsolata a háború alatt, köztük egy amerikai katona, akitôl rágógumit kaptam az utcán, de egyiket se tartotta túl sokra – volt, amelyik külföldre ment, aztán sose jelentkezett –, és Ivy ottmaradt abban a városbeli kis házban, ahová a szülei költöztek, egy fedél alatt Emilyvel, aki szintén nem ment férjhez. 1094

Amikor hatvanéves lett, és a szülei már tíz éve nem éltek, hallottam amint nevetve meséli anyámnak, hogy feleannyi idôsnek érzi magát, mint a kora, és sok tekintetben úgy is mutatott. Ekkor találkozott Albert Jonesszal, egy hatvanöt éves, sovány kis emberrel, aki egy élet munkája után épp nyugdíjba ment a vasúttól. Remélem, magára ismer, ha elolvassa ezt a történetet, bár nem valószínû, hogy még életben van. Egyébként sem hinném, hogy szokott olvasni, és ha cselekvôképes, akkor biztos a büdös dohányát pöfékeli, és belöki a napi adag sörét, mert egyedül ez tarthatja mozgásban. Ivy a Boulevard Hotel bárjában találkozott vele, egy igazán felkapott helyen, nem messze a házuktól, élete talán legsötétebb napján, de ezt akkor még nem tudhatta. A testvérével ment oda, és Albert épp ott állt a pultnál. Péntek volt, valamikor az ’50-es évek vége felé, és a férfi öltönye, ezüstösen hullámzó, alig elvékonyodott haja megfontoltságot sugallt. Ennek csak a szeme csillogása mondott ellent, amit Ivy, merôben tévesen, a huncutság és a derû jelének vélt. Azt mondta, alig egy éve halt meg a felesége. – Eltemettem, és ha hozzám jön feleségül, tubicám, fogadok egy fontba, hogy magát is eltemetem. – Gondolom, mindenkinek ezt mondja, maga ördögfajzat. – Csak a csinibabáknak. – Maga egy söralátétet se tud felemelni – mondta Ivy –, de mindegy. Temessen, akit akar, úgyis kifordul tôle a csuklója. – Azért arra jó, hogy ezt itt felemeljem – mondta egy újabb teli korsót a magasba tartva. Jól forgatta a szót, és volt olyan gyakorlott, hogy észrevegye, Ivy veszi a lapot. Úgy intézte, hogy mindig ott legyen, amikor Ivy hétvégenként betér inni egyet, és egy hónap álságos évôdés után megkérte a kezét, ügyelve, hogy közben – a komolyság látszatát keltve – elrévüljön a tekintete. Ivy kezét senki nem kérte meg azóta, hogy Ernie Guyler meghalt, mielôtt ezt megtehette volna. Sose akart férjhez menni utána. Más találkozgatni, és más együtt élni valakivel. És Ivy, miután az apja élete végéig zsarnokoskodott felette, köszönte szépen, nem kért belôle. Ott volt neki az állása, a háza, a testvére. Akkor miért mondott igent? Anyám kérte, hallgasson a jobbik eszére, három hónappal késôbb mégis férjhez ment. – Nem vagy te bolond egy kicsit? – súgta neki egy hang, miközben az anyakönyvvezetô elé járult. – Neked jó, ahogy eddig, Ernie, de meghaltál, és nekem tovább kell élni valahogy. Albert épp a gyûrût készült felhúzni Ivy ujjára: – Kihez szóltál az elôbb? – Senkihez. Csak a szám mozgott. 1095

– Azt hittem, sutyorogsz. – Ugyan már, a kezünkre figyelj! Késôbb kiderült, hogy Albert a nôvérével lakott és annyit gyötörte, hogy az megkérte, csomagoljon és költözzön el, mert elege van az önzésébôl. Hilda volt a neve, és ott volt az esküvôn, de alig szólt Ivyhoz. Olyan csendben volt, mintha attól félne, ha sokat beszél, abból vita kerekedhet, és Albert ôhozzá megy haza. A férfi arra számított, hogy aranyélete lesz, egyszerre két nô várja otthon, de Emilynek egyre kevésbé tetszett a dolog. Ezt sose mondta ki, de Albert tudta és csendben piszkálni kezdte. Emily a család leggyámoltalanabb tagja volt, és az anyjuk, mielôtt meghalt, megígértette Ivyval, hogy gondját viseli. Ivy sose gondolta volna, hogy a házassága ennyire megnehezíti ezt. – Idegesítesz – kezdte Albert. – Te is engem – vágott vissza Emily. – Miért nem sétálsz egyet? – Nincs kedvem. Miért nem mozdulsz ki te? Albert fejhangon utánozta: – Miért nem mozdulsz ki te? – Ez ugyanúgy az én otthonom, mint a tied. Majd meglátjuk, sejtette a férfi vigyora. – Hagyd békén – szólt rá Ivy. Ahelyett, hogy epedve várnának, összefogtak ellenem, gondolta Albert, és nem volt vevô a két nô véd- és dacszövetségére. Gyerekes viselkedése megdöbbentette Ivyt, és fokozta Emily gyermetegségét, amelybôl – Isten a tanúm, gondolta Ivy – már születésekor épp elég jutott neki. Néha még ô is nehezen viselte, és Albert csak súlyosbította. Ha szóvá tette, a férfi megkérte, hogy ne szóljon bele, vagy úgy tett, mintha nem értené, mirôl beszél, és ezzel kétségbe ejtette Ivyt. Egy nyugdíj helyett nemsokára hármat kezelt. A lakbérrôl, amely csupán heti tizenkét schilling volt, ô vezette a könyvet, és gyakran került hátralékba, minden ok nélkül, csak hogy Ivyt nyugtalanítsa. Sokszor részegen jött haza a kocsmából, de többnyire a tûz mellett ült és a tévét nézte. Ivy és Emily alkalomszerûen rágyújtott egy-egy cigarettára, de Albert folyton füstölt, és olyan büdös dohányt, hogy nem gyôztek panaszkodni. * Néhány napot Nottinghamben töltöttem és tudtam, a nénéim örülni fognak, ha beugrom hozzájuk egy fél órára. Ez valamikor a hatvanas években történt, amikor mindig örömmel hagytam ott Londont nyugodtabb, lassúbb életritmusú szülôvárosom kedvéért. Bekopogtam a hátsó ajtón és választ se 1096

várva bementem, hiszen a családhoz tartoztam. A kabátom zsebében egy kis üveg whisky lapult a nénéimnek – tudtam, hogy kedvelik az itókákat –, és egy doboz jobbfajta dohány Albert számára. Úgy láttam, nem boldogok, de kérdés, hogy ki tudták volna-e mutatni, ha igen. A boldogság fogalma valahogy távol állt tôlük – tôlem is, ami azt illeti –, és bár nem igazán kedveltem Albertot, ha tudom, hogyan bánik a nénéimmel, és ôk mennyire utálják ezért, akkor még kevésbé szíveltem volna. Sejtettem, hogy valami nincs rendben közöttük, de reméltem, az ajándék dohány jobb kedvre hangolja. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Ivyt kilátástalan helyzetbe hozta a házassága, és úgy gondoltam, talán felvidítja, ha a régi idôkrôl, a régi közös ismerôsökrôl beszélgetünk. A keze úgy remegett, mintha szélütéses volna. Nem volt jól, és feltûnt, hogy Albert ezt mennyire semmibe, sôt zokon veszi. Amikor Ivy megkérdezte, fôzhet-e nekem egy csésze teát, azt feleltem, már ittam egy vödörrel, mielôtt elindultam. Élvezte, ahogy a londoni csiszoltságról visszaváltottam gyerekkorom csibésznyelvére. – Tegnap a Radford Woodhouse-nál összefutottam Ernie Guylerrel – szaladt ki a számon. – Emlékszel rá? Rám emelte szürke szemét, a keze kevésbé remegett. – Ó, igen. Hát persze. – Szerettem, mert amikor kicsi voltam, nekem adta a cigarettakártyáit és a visszajáró félpennyseket. Ivy leült és egyik kezét hirtelen az arcához emelte. Albert a tûz felé fordult, mert semmit nem értett abból, amit beszéltünk. Én a nagyszüleim tárgyait nézegettem, melyekre még abból az idôbôl emlékeztem, amikor kint laktak a tanyán: a polcon álló, szinte emberien szelíd arcú kerámiakutyákat, melyeket mára értékessé vált régiségnek véltem; nagyapám mintadobozát az utolsó fél tucat patkóval; nagyanyám teáskészletének egymásra rakott darabjait a vitrinben és sok más, ma már ritkaságnak számító csecsebecsét – kézzelfogható emlékeimet, Ivy és Emily ereklyéit, melyek születésük óta védelmezik ôket. – Ernest Guyler nyulászni is elvitt – mondtam. – Sose felejtem el. Most is sovány, és köhécsel. – Sose fog megváltozni – mondta Ivy elmosolyodva. – Ernie már csak ilyen. – A híd alatt ment, a tanya felé, ahol nagyapáék laktak. Ivy alig tudott megszólalni. – Tényleg? Albert hátrafordult felénk: – Nagy sündörgô lehet a kriplije, úgy veszem ki. – Ugyan mit tud maga róla? – Olyan szigorú volt a hangom, hogy eltûnt az agresszív rosszindulat a szemébôl, mert tudta, bármilyen idôs, odacsapok 1097

neki, ha folytatni meri. De nem akartam felhúzni, nehogy Ivyn vezesse le a dühét, miután elmentem, és a búcsúzásra tartalékoltam a dohányt, hogy inkább öröme legyen. Ivy rám kacsintott, újra elmosolyodott, és amikor azt mondtam, ideje indulnom, két hatalmas puszit adott: egyet nekem, egyet Ernest Guylernek – legalábbis szerettem volna ezt hinni. Amikor legközelebb meglátogattam, láthatóan beteg volt. Én is, persze nem valami kórtól, hanem a kilátástalanságtól, az akkori életemtôl, amelyrôl semmit nem tudhatott, és amelybe egyáltalán nem kellett volna belekeserednem, de így történt, és ô biztos csak nevetett volna rajta, mint olyasmin, ami nem jár következményekkel. Ágyban kellett volna lennie, de talpon volt, mert olyan családból származott, ahol elôbb ki kell merülnöd, hogy lefekhess, mielôtt másnap újra dolgozol – vagy haldokolnod. Remegett a keze, miközben cigarettára gyújtott. Sértésnek vette volna a segítségemet. – Most jöttem ki a kórházból – mondta, hozzátéve, hogy elôször volt ilyen helyen. – Most már rendben leszek. Albert kinyújtotta a mancsát és átvette a doboz dohányt, de nem köszönte meg, mert ez bók lett volna Ivynak, hogy milyen nagylelkû unokaöccse van. Hagytam, mert ha az orrára koppintok, azzal csak Ivy és Emily helyzetét nehezítem. Állapotával nem törôdve Ivy teát fôzött nekem és – mialatt Albert a pincébe ment, hogy szenet hozzon a kialvóban lévô tûzre – rám emelte könnytôl csillogó szürke szemét és így szólt: – Alan, vigyél magaddal. Nem bírom tovább. Se ôt, se ezt. Aztán elmosolyodott, mintha jelezné, hogy csak tréfált, és megadja nekem a kívánt és szükséges kibúvót; az esélyt, hogy visszamosolyogjak rá: tudom, hogy nem gondolta komolyan; szóba se jöhet, hogy egy gyengélkedô hetvenéves nôvel térjek vissza Londonba – ô csak arra vágyott, hogy megnyílhasson, lásson gondolkodni a helyes válaszon, és hogy nehéz kimondanom, elég bizonyíték volt arra, hogy szeretem. Mert ô úgyse tudna innen elszakadni és velem jönni, még akkor se, ha én kérném tôle. Bárcsak azonnal igent mondtam volna – kérlek, gyere: majd én gondodat viselem –, megadva neki a lehetôséget, hogy elutasítson. Árulás volt, az a fajta, melynek szégyene életem végéig elkísér, mert a bûntudat és a lelkifurdalás folytonos önvizsgálatra késztet. – Nem, ez nem megoldás – mondta Emily, mintegy összegzésül, bár erre egyikünknek se volt szüksége. – Mert akkor mi lesz velem? Albert bejött a szénnel, rakott a tûzre, és én szóltam, hogy indulnom kell. Ivy néhány év múlva meghalt, és nem voltam ott a temetésén, mert külföldön 1098

tartózkodtam valahol. Amikor elért a hír, megpróbáltam elképzelni Emilyt Alberttel összezárva, és csak a legáldatlanabb helyzetre tudtam gondolni. Albert nem érdemelte meg, de jól járt, mert Emily egy estén a templomból kijövet szívrohamot kapott, mielôtt átment volna az úton a sarki bárba. Néhányszor elmentem Alberthoz, aki nem változott. Ritkán említette Ivyt, pedig én beszéltem róla. Érdektelenségét az aggkori elhülyülés jelének véltem – mert nem a gyász fájdalma tompította el –, de nyolcvanévesen egészséges volt, rendesen ellátta magát, és folyton pipázott. A házat halálra ítélték, felbúgtak a kényszer-korszerûsítés erôgépei, és Albertnak mennie kellett. Jó ház volt, szilárd szerkezettel, mégis ezrével bontották le a hozzá hasonlókat az összkomfort hiánya miatt, pedig egy mosókonyha könnyen fürdôszobává alakítható. Gyorsan összerakható, egy emberöltô alatt lepusztuló szabványketreceket kezdtek építtetni azok, akik sose költöztek volna ilyenbe, de úgy döntöttek, hogy ez kell a „dolgozó osztályoknak”. Albert visszakönyörögte magát a nôvéréhez, aki egy faluban lakott harmincmérföldnyire. Amikor Hilda másodszor is kiutasította, ami elôre látható volt, a helyi idôsotthon Hitlere lett, és kényelemben élt haláláig. Mielôtt lebontották a házat, elmentem, hogy egy utolsó pillantást vessek rá. Az utcára nézô ablakokat bedeszkázták, ezért az udvaron át a hátsó bejárathoz mentem, és berúgtam az ajtót. A hely üres volt, tiszta és rendes, mintha a következô lakókra várna, hogy beköltözzenek. Egy pillanatra megálltam az utcai hálószobában, amelyben Ivy és a nagyszüleim meghaltak – a régi tapéta volt a falon –, aztán a szûk folyosón átmentem a másik, szintén üres hálóba. Eltûnôdtem, mit csinálhatott Albert a bútorokkal és a nénéim értéktárgyaival. A nôvéréhez nem vihette, az idôsotthonba sem. Nyilván eladta ôket és zsebre vágta azt a kevés pénzt, amit az ószerestôl kapott értük. Hová lett a teáskészlet, hová lettek a nagyapám patkói? Albert olyan volt, amilyen, de magamon kívül senkit nem vádolhattam. Változó sûrûséggel zajlott a forgalom az úton, és az ablaktól elfordulva egy tekercs papírra lettem figyelmes. A padlón hevert, a tisztaság és a rend egyetlen ellenpéldájaként. Felvettem, és jobbról balra lassan szétgörgettem. Ha akkor Albert ott van velem a házban, örökre letörlöm pofájáról a mosolyt, talán meg is ölöm, de biztosan halálra rémítem. A papír az ô és Ivy házassági anyakönyvi kivonata volt, és mielôtt elment, utolsó cselekedeteként, eldobta és hátrahagyta, mint valami szemetet. Elképzelni se tudom, hogyan és mitôl lehetett benne akkora gyûlölet, miért volt annyira hitvány, hogy nem tudta elviselni a legjobb tulajdonságokat, 1099

melyekkel nô rendelkezhet. Nyilván tudta, hogy ô híján van minden hasonlónak, az ember mégis azt gondolta volna, Ivy halála után megértette, hogy akik együtt élnek, sok mindent elviselnek, és hogy tudni kell megbocsátani. Zsebemben a gondosan összehajtott okirattal kisétáltam és Ivy élete egyetlen nagy hibáján töprengtem, a vonaton – vissza London felé – pedig azon, hogy milyen sokan vannak, akik legalább egyet elkövetnek. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása

Lucien Hervé: A ronchamp-i kápolna (1953)

ALAN SILLITOE

Bôsz hold Bôsz holdam szól ma éjjel, Megmutatja nekem Árkos ábrázatát. A bôsz hold mosolyog, Ölni kész, sárga vadmacska Fénylô fogakkal. Ma éjjel letámad, Bûvöletbe ejt, És felkínált szívem Megeszi, mint egy narancsot. Ma éjjel túlteng. Inkább ôrült, mint bolond, Falánk fenség sáfrányajakkal, Nem sápad, nem nyugszik. A holnap éjjelt várja, Még mindig gömbölydeden, És akkor másnak mondja: Eszem a szívedet.

Ezer közül egy Ezernyi hangom közül Az egyiken szólok A hullámveréshez És sós permetéhez, Eresszék át szavaim A tajtékot szelô hajóhoz, Mely az éj leple alatt Elviszi kedvesem. 1101

Ezernyi hangom közül A maradék egyetlent Röptetem a tenger felé, De szárnyát szegi a nyílt vízen. Árva, szerelmes hang, Mely a hullámsírba vész, Mielôtt célhoz érne.

Lucifer döntése Lucifer aludt délre utazván, Egyszer volt ébren, Mert reggel, miután átkelt a folyón, És búcsút vett a holdtól, Mikor egy kutya se ugatott már, Kunyhófüst se látszott, Szó se hallatszott, Döntenie kellett, Hogy jobbra vagy balra menjen, Ahol az út elágazik. Jobb volt nem megállni, Nem gondolni a melegre, Csak hirtelen jobbra vagy balra térni. Vagy egyenest középre tartani – A gránitzöld vadonba, Melyben sokáig élt, És sokkal többet tanult, Mint akit romlásba visz gondatlansága, Vagy épp helyes döntése. SZILÁGYI MIHÁLY fordításai

1102

ALAN SILLITOE

A szegénységrôl

Ismertem egyszer egy amerikai írót Mallorcán, aki egy üveg gin és egy tányér pácolt csiga mellett, a taplószáraz szivarját pöfékelve elégedetten hátradôlt aznapi munkája végeztével, és így sóhajtott fel: Ah, vajon mit csinálhatnak a szegények ma este? Nem próbáltam meg elmagyarázni neki, mert magam is szegény voltam. Amellett igazából nem volt kíváncsi rá, mert csak tréfált, és mert ô is szegény volt. Angliában félmillió embernek nincs munkája, és tízszer ennyien élnek valódi szegénységben, ahogy én nevezem: tévétlenségben, illetve kenyértelenségben. A szakadék a nagyon szegények és az átlagosan gazdagok között szélesebb, mint valaha. Ennek az öt-hat millió embernek a felnôttjeibôl áll az a huszonhárom százalék, amely ismétlôdôen nem megy el szavazni az országos képviselô-választásokon. A választás soha semmit sem változtat a szegénységükön. Sokkal sürgetôbb a helyzetük: most szeretnének kikerülni belôle, ebben a percben, de legkésôbb ezen a héten. Amikor napról napra élsz, hogyan hihetnél annak, aki azt mondja, néhány év alatt megváltoztatja a dolgokat? Az eljövendô évek: végtelen sivatag, tájékozódási pontok nélkül, túl a képzelet határain. A szegények a jelenben élnek. A szegényeknek nincs mozgásterük. Pénz nélkül ott halsz meg, ahova születtél. Az utazás olyan nehézségekbe ütközik, melyek csak ritkán leküzdhetôk. Meg vagy kötve, és csak bizonyos mértékig tudsz eltávolodni a szegénységed gyökereitôl. Ez részben elônyös, mert alaposan megismered a lakóhelyed környezetét, és lehet, hogy meg tudsz élni az ottani földbôl. A világod szûk, feszült és szokványos lesz. Élesebben látod a dolgokat, ám ebbôl, furcsamód, nem feltétlenül következik, hogy fogékonyabb, vagy kezdeményezôbb leszel. Képességeid rendszerint eltompulnak a lakhely és a táplálkozás rendjéért folytatott küzdelemben. A túlélés érdekében tett, úgyszólván eszelôs erôfeszítést ügyességnek láthatják a jobb helyzetûek: milyen talpraesett, hogy ilyen kevésbôl megél! A nagyon szegényeket teljesen leköti a túlélés, nem marad akaraterejük elôrébb jutni. Az elôrébb jutás gyakran téveszme, az a kultúra várja el tôlük, 1103

amelyen kívül rekedtek, amelyet nem tudnak igénybe venni. Minden erejüket leköti, hogy megoldják ruházkodási és táplálkozási gondjaikat. A gazdagok és a kicsit módosabbak el sem tudják képzelni, hogy valójában mekkora teljesítmény ez. Hiányolhatják belôle a tervszerûséget és a megtakarítást (ami nekik kötelezô, ha nem akarják lejjebb adni), de ott van mellettük a legnagyobb erény: a szegények megtanultak úgy életben maradni, hogy nem zavarják a gazdagokat. A társadalom más rétegeiben is elôforduló emberi gyengeségeken túlmenôen azért vannak ott, ahol, mert nincs lehetôségük fejleszteni a képességeiket és bôvíteni az ismereteiket. Életüket a türelem, a kitartás, a kétség és a büszkeség tartja fenn. A jómódúak elfelejtették az önfenntartás e módját, mert nincs szükségük rá; más beállítottság kell ahhoz, hogy megtartsák, amijük van. A tévé- és mozifilmeket, melyek hôse önerôbôl, így vagy úgy, viszi valamire, a szegények kedvelik a történet miatt, de dajkamesének tartják. Nem a mi fajtánknak való, mondják. Bizonyos értelemben igazuk van. Tudják, hogy hol a helyük (melyekbôl, úgy látszik, ôrjítôen sok van), ragaszkodnak hozzá, és csak a saját értékítéletük szerint hajlandók kikerülni onnan. A szegények elszigeteltségben élnek, a magánadomány, a szívjóság és a bölcs tanács számára elérhetetlenül. A szegénység betegség, éppúgy gyógyíthatatlan, mint a rák, mert az állam nem mozgósítja erôforrásait, hogy elvégezze a nagy mûtétet. Hogyan határozhatnánk meg a szegény embert? Egyszer, mikor volt némi pénzem, a belváros felé igyekezve egy ôsz szakállú, rongyos férfira lettem figyelmes, egy fal romján feküdt. Esett az esô. Pénzt akartam adni neki, de bosszúsan elhessentett. Tudhattam volna: a szegények vagy munkával keresik, vagy kéregetéssel gyûjtik, vagy elveszik a pénzt. A saját felfogásuk szerint védik önbecsülésüket szükségleteik kielégítése közben. A szegénységnek vannak fokozatai. A legáltalánosabb, hogy valaki tizenkét fontot keres, és családja van. Ha Londonban él, heti négy font lakbért fizet, és a felesége nem járhat el dolgozni, mert a gyerekeket nem lehet egyedül hagyni. Ezt többnyire nem tekintik szegénységnek. A szobában van tévé vagy rádió. A férfi cigarettázik, néha moziba megy, megiszik egy korsó sört – mindezt mértékkel, ha már megvan a kosztra való, néha akkor is, ha nincs meg. A wigani mólóban Orwell kifakadt a szegények étrendjén. Megint ezt tenné, ha még élne, mert most se telik nekik tisztességes élelemre. Fagyasztott ez, tartósított az, silány konzerv, ragacsos elôszeletelt kenyér, mûmargarin, színezett gyümölcsíz, tea, cukorpótlós sütemény, rágós hús – ettôl sápadtak 1104

és mérgesek, és van épp csak annyi erejük, amennyi a munkavégzéshez kell, vagy kevesebb annál. Ha egy család semmit nem költ cigire és mozira, hamarabb lecsúszhat, mint ha áldoz rájuk. Tagjai, tartásukat elveszítve, a szegényházban vagy a gumiszobában köthetnek ki. Ez az oka a szegények úgynevezett felelôtlenségének – egy film néha többet ér egy meleg vacsoránál. Egy szegény család nem mindig talál kiadó szobát. Megfélemlítheti, vagy kidobhatja ôket a tulaj, ha a környék felértékelôdik. Amikor egy újsághirdetés házat kínál eladásra „igény szerint bérlômentesen”, egy család jut eszembe, amelyet – tíznapos huzavona után – hajnali fél ötkor kilakoltat egy sereg rendôr és végrehajtó. Aki szegény, sose tudhatja biztosan, hol fog lakni a következô héten. Csak a négy fal között van szabad mozgása. Hogy részese lehessen a kinti, vadul nyüzsgô életnek, belépôjegyre van szüksége. Ehhez pénz kell, és ô tudja ezt. A szegények ördögi körben forognak: keményen dolgoznak, és drágán fizetnek a megélhetésükért – állandó „mindent bele”, hogy hatvan, vagy hetven év után megüssék a fônyereményt: rendes koporsóban nyugodhatnak. Többféle szegénység van. Az elsô a sírig tartó, amelybe beleszülettél, és amelybôl sose tudtál kikecmeregni. A második a fiatalemberé, aki író vagy festô szeretne lenni – az önként vállalt. Szörnyû és megalázó lehet, de bármit mond az illetô, kisebb rossz, mint a nyomor. Átmeneti állapot. Jóra vezethet. A harmadik azé, akirôl azt szokták mondani: látott már szebb napokat is. Nehéz neki, viszont tudja, hogy nem ez az egyetlen életforma. Azt is, hogy nem lehetetlen a változás. És legalább voltak szebb napjai. A legrosszabb a negyedik, amely azt sújtja, aki önhibáján kívül hosszú idôre munka nélkül marad. Ez lelkileg és anyagilag egyaránt kisemmizi; munkát keres és közben azt látja, hogy a gyerekeinek sose jut elég ennivaló; tudja, hogy lehet tenni ez ellen, ám egymaga tehetetlen. Az ilyen ember megkeseredik, aztán – ha a gyerekei egy kicsit is lopnak ama javakból, melyeket ô nem tudott beszerezni – meghasonlik. A szegények csak két társadalmi osztályt ismernek. Nagyon leegyszerûsített a világképük. Vannak ôk, és vagyunk mi. Ôk, akik irányítanak minket, autót vezetnek, más a kiejtésük, házat vesznek egy másik kerületben, nem használnak készpénzt, beszedik a lakbért és a tévédíjat, néha megállnak nekünk a zebra elôtt, nem néznek a szemünkbe, rádióból vagy televízióból értesülnek a hírekrôl, segélyt vagy támogatást folyósítanak nekünk, a boltos, a zsaru, a tanító, a doktor, a védônô, a fehérgallérosok. Ôk, akik elvették a jóhiszemûségedet, rajtad élôsködnek, megveszik a fejed fölül a házat, beda1105

rálnak vagy letaposnak. A tiszta lelkû szegények úgy utálják a törtetôket, a talpnyalókat, a harácsolókat és az üzéreket, mint a döglegyet. Ha általános a nélkülözés, segítenek egymáson a szegények; ha szórványos és helyenként eltérô mértékû, akkor elveszítik a hitüket az összefogásban. Bûntudatuk lesz, és ez mindennél rosszabb, mert felesleges, alaptalan és még inkább aláássa az önbecsülésüket Viszont gyûjtésre, adakozásra indítja a segítôkészeket, és ilyenkor az állam megszabadulhat egy gondtól. Miközben sokuk elboldogul vagy elôrébb jut, még mindig marad közöttük, aki képes azt gondolni, az ô hibája, hogy szegény. A megnôtt bûntudathoz képest gyönge bátorítás, hogy vannak náluk is szegényebbek, akiknek az ô példájukat kellene követniük, hogy jobban legyenek. Ha egy szegény elemel a pultról egy darab csokit, bíróság elé kerül, és a bolti ár százszorosát kell megfizetnie. Ahogy ô látja, ez a jogrend alapja. Hát nincs elég élelmiszer, hogy elosztva mindenkinek jutna? Elég szoba, hogy mindenki lakhatna valahol? A végkimerülésig kell dolgozni (a munkával semmi baj; el is várod, hogy legyen), de nincs akkora bôség, hogyha elosztanák, jutna elég nekem és mindenkinek? Hosszú idôbe telik, míg rájön, hogy jutna elég a szegényeknek, de akkor nem jutna elég a gazdagoknak. A totónyertes, csak az tudja ezt. A nép hôsei azok, akik ésszel és bátorsággal megpróbálnak zsákmányt szerezni a gazdagok összeharácsolt vagyonából. Ehhez sokkal nagyobb ügyesség kell, mint puszta szerencsével nyerni a totón. Robin Hood népszerûsége évszázadok óta tart. Mi másért volna most is tananyag? Egyébként kétlik, hogy helyénvaló, ha valaki azzal foglalkozik, hogy megrabolja a gazdagokat, és a zsákmányt a szegényeknek adja. Ezzel ugyanis lekenyerezi egy részüket: tartsák vissza a nélkülözô többieket attól, hogy közvetlenül a gazdagság forrásához nyúljanak – ez egyedül az ô dolga. Robinnak nem hivatalos, kizárólagos joga volt erôszakkal megadóztatni a gazdagokat. Van egy mondás Nottinghamban: „Robin Hood útonálló? Inkább útban álló!” A végén a király embere lett. A szegények bálványozzák és eszményítik a pénz- és a vonatrablókat, akiket nem sikerült elkapni. Mennyivel izgalmasabb errôl olvasni, mint egy harci bátorságért kapott kitüntetésrôl! Nem várnak részesedést a zsákmányból, elég nekik az akció puszta sikere. Aki a nála módosabbaktól elvesz, az nem rabló. Rabláson, a szó lesújtó értelmében, azt az esetet értik, amikor az egyik szegény a másikat rövidíti meg. A szegénység egyik velejárója a helyhez kötöttség, a másik az eszköztelenség. A kitartáson és a túlélésen kívül semmit nem tehetsz ellenük. 1106

Ha nem tudsz segíteni magadon, Istentôl se várj segítséget. Ha Isten segít azokon, akik segítenek magukon, miért nem gyámolít mindenkit, aki nem jómódú? A szegények szemében Isten kiváltságpárti, kényúr, milliárdos és vérbíró. Ha munkás, akkor az a sumák, aki öt fonttal kezdte, és ötmilliót csinált belôle. Kihasználta a társait, aztán rájuk se hederít. A reményvesztetteknek – vagyis, akik a legfájóbban érzik, és (ha lehet ilyet mondani) a legkevésbé érdemlik a szegénységüket – mindig ott a gáztûzhely. A tudat, hogy van még egy ütôkártya, segít átvészelni a legnehezebb idôket. Csak végsô esetben, kétségbeesésedben nyúlsz hozzá. Ezt az óriási egyéni elhatározást mások engedélye nélkül, a lelked legmélyén hozhatod meg. Nem kényszerülsz rá, szabad akaratodból teszed; a gyûlöletbôl valaki, vagy általában a világ iránt, vagy mert semmi mást nem tehetsz már – és erre ezer okod van. Olyan méltóságot ad, amit semmi más nem képes adni, és amire kevesen képesek. Végsô szabadság, amelytôl senki nem foszthat meg, és egyedül tôled függ. Végleges mindent eltaszítás, mely összetöri a szívét azoknak, akik szeretnek téged (ha és épp vannak ilyenek), és egyáltalán nem zavarja a közönyösöket. A szegények nem rokon lelkek. Mind külön egyéniség, akik iránt a gazdagok – az állam tartóoszlopai – felelôsséggel tartoznak. És mivel a gazdagok nem képesek hatékonyan segíteni a szegényeket (tudni sem akarnak róluk), az egyetlen megoldás egy olyan politikai rendszer, amely ezt a felelôsséget nem a jótékonyság szintjén, hanem alapelvként vállalja. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása

Lucien Hervé: Csandígarh (1955)

„Voltaképp egyetlen történetem van, a sajátom” John Crace interjúesszéje Alan Sillitoe 80. születésnapja alkalmából

Közkeletû anekdota Alan Sillitoe-ról, hogy amikor az ötvenes évek végén Mallorcán élt és hatodik vagy hetedik kiadatlan regényét írta, megkérte szintén ott tartózkodó pályatársát, Robert Gravest, hogy olvassa el a legújabb mûvét. A neves író teljesítette a kérést, és a következô ötszavas tanáccsal látta el Sillitoe-t: Csak amit ismersz, arról írj. Sillitoe ripsz-ropsz leásott nottinghami gyökereiig, és a Szombat este, vasárnap reggel – a háború utáni korszak egyik meghatározó regénye – elindította karrierjét. Sok jól hangzó történethez hasonlóan ez sem teljesen igaz. – Valójában több nottinghami fogantatású elbeszélést megírtam már, mielôtt Robert ezt javasolta – nevet Sillitoe –, és arra gondoltam: Badarság. Tudja ez, mirôl beszél? Miért hallgassak rá, csak mert öreg és híres? Csupán két évvel késôbb, amikor egy olajfa alatt az Arthur Seaton kalandjait [a Szombat este, vasárnap reggel elsô változatát] írtam, akkor döntöttem úgy, hogy átveszek néhány mozzanatot a korábbi novellákból a cselekmény élénkítésére. És akkor mi van? Az eredeti szöveg sokkal egységesebb, de egye fene. Ha valaki képes átszerkeszteni a saját életét, az író az. Úgyhogy boldogan átírom a történetemet. Bármit, amitôl élvezetesebb, érdekesebb lesz. Ez egyike ama tanácsoknak, amelyeket mind gyakrabban hallhatnak a Ruskin College írásmûvészettel foglalkozó diákjai, amióta Sillitoe-t felkérték vendégelôadónak Oxfordban. – De csak elôadok – teszi hozzá sietve –, arra nincs idôm, hogy a hallgatók nyers regényváltozataival bíbelôdjem. Sillitoe márciusban töltötte be a nyolcvanat és egyetlen engedményt tett az életkorának: abbahagyta a dohányzást, de most is fenntartja a jogot, hogy bármikor újrakezdheti. Reggelente egy fekvôtámaszokból és rugózásokból álló tizenöt perces gyakorlattal indít, amelyet több mint hatvan éve a királyi légierônél tanult. – Miért hagynám abba? – mondja. A munkatempója is ugyanolyan, mint eddig volt. Abban a korban, amikor mások visszafogják magukat, ôt még mindig az a belsô hang ösztönzi, amely azt mondja: minden írás nélkül töltött nap eltékozolt idô. Mostanában jobban emlékszik az írótársai, mint a saját könyvei címére. 1108

Több mint ötven regénnyel, dráma- és verseskötetek sorával maga mögött, meglepôbb volna a fordítottja. Töretlen lendülettel dolgozik, és új regényének cím nélküli kézirata itt fekszik nyugat-londoni lakásának íróasztalán. Még nem elégedett vele, és az év végéig adott határidôt magának, hogy készre csiszolja. Beszélni sem nagyon akar róla azon túlmenôen, hogy Nottinghamben játszódik, napjainkban. Nagyrészt mégis formát öltött már, mert gépelt oldalakból áll, márpedig az elsô változatot mindig kézzel írja – nem a múlthoz való érzelmi ragaszkodásból, hanem gyakorlati megfontolásból. – Azzal a sebességgel kell írnom, amivel gondolkodom. Kézzel percenként huszonkét szót vetek papírra, géppel [ez is a légierônél töltött idô hagyatéka] kilencvenet. Ami túl sok. Szívesen bocsátkozik ilyen részletekbe. Sillitoe-t távírásznak képezték ki a katonaságnál, és a mai napig használja a morzeábécét. Az íróasztalán álló jelfogóval éjszakánként az éter hullámait fürkészi. – Sokkal ritkábbak az adások, mint régen, de ha keresel, mindig találsz valamit. Egy francia adó költészeti folyóiratot közöl morzejelekkel. Hétfôn kezdik, viszonylag lassan, aztán a hét végére felpörögnek. Gondolom, így tartják formában a távírászokat arra az esetre, ha a számítógépes rendszer összeomolna. Nekem egyfajta terápia. Sillitoe készségesen elismeri, szokatlan idôtöltés ez, de sosem érdekelte különösebben, hogy mások mit gondolnak róla. Inkább izgatja az, hogy mit adjon át a Ruskin College hallgatóinak. – Nekem voltaképp egyetlen történetem van – húzza fel a vállát –, a sajátom. Nem biztos, hogy másnak meg tudom mondani, hogyan írjon. Húsz éve egy amerikai egyetem felkért, hogy töltsek ki egy ötvenoldalas kérdôívet az alkotás folyamatáról. Nem tudtam mit mondani, és kedvem támadt valami régi blablát odarittyenteni, majd Virginia Woolf néven aláírni. Aztán arra gondoltam, gyerekes dolog ez, és hagytam az egészet. Képtelen vagyok az efféle általánosításokra. Gyakorlati tanácsokat azonban tud adni. Az elsô: Olvass el mindent, amit tudsz. A második: És még ennél is többet. Az ötvenes évek elején öt éven át minden keze ügyébe került olvasmányon átrágta magát, Platóntól, Arisztophanésztôl egész Mailerig, Salingerig. – Különben hogyan éreznél rá a nyelvre? És nyilván nem akarsz éveket tölteni a Háború és béke írásával, hogy aztán kiderüljön, más megírta már. Az említett öt év arra szolgált Sillitoe-nak, hogy pótolja az iskolai tanulmányai után mutatkozó hiányokat. Megható – és számára is elismerhetô – szimmetria, hogy pályája vége felé azt a Ruskin College-ot választotta tudása átadásához, amely munkásszármazású felnôtteknek nyújt továbbképzést. 1109

Sillitoe 1928-ban született Nottinghamben. Apja a helyi Raleigh Kerékpárgyárban dolgozott. Szûkében voltak az anyagiaknak, és családi életük egyszerre volt zûrzavaros és ijesztô. A kis Sillitoe többször volt tehetetlen tanúja szülei veszekedésének, hogy apja az anyját veri. Egyetlen módon tudott védekezni: magába zárkózott. – A helyi általános iskolába jártam. Sápadt, kedélytelen tanárnôk oktattak, akiknek a párja odaveszett a világháborúban. Egyikük mindennap felolvasott az I. Jakab-féle Bibliából. Nem emlékszem, hogy magával ragadott volna a szöveg, de a szavak muzsikáját élveztem. Hirtelen váltással megemlíti, hogy anyja késôbb átíratta a hátrányos helyzetû gyerekek iskolájába. – Azt hallotta, hogy ott sokkal jobb a koszt, mint a többiben – mosolyodik el –, és szerette volna, ha bôségesen táplálkozom. Végül mindenkinek feltûnt, hogy alig tanultam valamit, úgyhogy felsôbe már rendes iskolába jártam. Ott fôleg helyesírást tanítottak, és sok volt a teszt. Ezt szerette. – Tetszett nekem az egyértelmûsége. Hogy eldönthetô, helyes vagy nem helyes valami. Ha jól csináltad, azt jelentette: vág az eszed. Ez némi kapaszkodót nyújtott neki zûrös gyerekkorában, és miután megtanult olvasni és helyesen írni, elkezdhette megismerni Conan Doyle és Rider Haggard képzelt világát, és felépíteni a sajátját. Tizenkét évesen találkozott elôször a cenzúrával. – Anyám egy jegyzetfüzetben megtalálta az egyik történetemet, amely arról szólt, hogy az unokatestvéreimet lopáson kapták, miután megszöktek a hadseregbôl. Összetépte, és azt mondta, nem kellene ilyesmiket írnom. – Dühös lett? – Hát persze, de ez még mindig kisebb sérelem volt, mint az a gáncsoskodás, amely a Szombat este, vasárnap reggel film- és színpadi változatának engedélyeztetésekor ért. A hatóságok gyûlölték az új nemzedék realista munkásábrázolásait, de nem tudták ôket elhallgattatni. Nagyanyja figyelt fel Sillitoe képességeire, és az ô tanácsára felvételizett a nottinghami gimnáziumba tizenegy évesen. Sikertelenül. Kétszer is. – Kevés író részesült ebben a megtiszteltetésben – teszi hozzá büszkén. Így gimnázium helyett a helyi szakközépiskolába ment annak tudatában, hogy tizennégy évesen befejezi tanulmányait. – Nem csináltam belôle nagy ügyet. Így történt, de nem kámpicsorodtam el. Már dúlt a háború, és mást se akartam, mint a légierôhöz kerülni. Eltelt néhány év, mire elég idôs lett ehhez. Iskola után a Raleigh-gyár következett, és örült, hogy saját jövedelme van. Apja ôrültnek nevezte, amikor 1110

tizenhét évesen bevonult elôképzésre. Ráért volna egy évvel azelôtt, hogy beáll a légierôhöz. Neki azonban az volt minden vágya, hogy navigátor legyen, és bombázhassa Németországot. A háború elôbb befejezôdött, mint hogy erre lehetôsége nyílt volna, ezért felemás érzéssel fogadta a hírt, hogy vége a harcoknak. – Biztos vagyok benne, hogy meghaltam volna, ha bevetnek. Mégis sajnáltam, hogy lemaradtam valami lényegesrôl. Ehelyett két évig Malájföldön állomásozott. 1948-ban tért vissza Angliába, és ekkortól változott meg az élete. Azt tervezte, beáll a kanadai légierôhöz. – Odaát kétszer annyit lehetett keresni, ezért Liverpoolba utaztam az utolsó orvosi ellenôrzésre. Az érdekelte ôket, hogy ugyanolyan állapotban vagyok-e, mint újonc koromban. Leszerelték. Ahelyett, hogy megkapta volna az engedélyt, közölték vele, hogy tébécés. – Egy rohadék biztos rám köhögött. Kilenc hónapra beköltöztették a légierô kórházába Wiltshire-be, majd heti öt font nyugdíjra jogosították és hazaküldték. A pénz megadta neki a szabadságot, hogy belátása szerint cselekedjen. És ô, az amerikai költônô – majdani felesége –, Ruth Fainlight társaságában, Dél-Franciaországba utazott. – Alig vártam, hogy elhagyjam Angliát. Minden olyan szürke volt és keserves. Angliában még jegyre adták az élelmiszert, és emlékszem, hogy Párizson áthaladva mennyire meglepôdtem a boltok bôséges kínálatán. Nem sokáig tartózkodott Franciaországban. Ahogy késôbb sem tudott megragadni egy helyen. Fainlighttal együtt – olcsó helyeket és új barátokat találva – folyton költöztek. Csak az olvasás és az írás volt állandó, mígnem 1959-ben Sillitoe berobbant a Szombat este, vasárnap reggellel. Kicsit furcsállta, hogy egy kalap alá veszik a Dühös Ifjak néven ismert honi írókkal, mikor ô napfényes külföldi tájakon töltötte az elôzô kilenc évet, de a dicsôség nem izgatta különösebben. – Azt csináltam, amit szerettem, és ennek semmi nem állhatott az útjába. Egy hollywoodi stúdió ötvenezer fontot ajánlott egy forgatókönyvért a Szombat este, vasárnap reggel sikere után, és egy pillanatra gondolkodóba estem, aztán leráztam ôket. Amikor a film kijött, Tangerbe költöztem, nehogy megszédítsen a nagy felhajtás. Sillitoe azóta is nyughatatlan lendülettel ír és költözik. És kevés jele van, hogy lassítana. – Mit tanácsolna a kezdô íróknak? 1111

Egy pillanatra elgondolkodik. – Tedd szabaddá magad, amennyire csak lehet. Menj segélyre, betegállományba, lopd vagy fejd meg a szüleidet; bármit, ami idôhöz juttat. – Nem hinném, hogy ilyesmit javasolhatunk az olvasóknak. – Hát jó – higgad le. – Akkor csak annyit, hogy használják a képzeletüket. Útravalónak tökéletes. Befejezésnek is. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása

Lucien Hervé: Csandígarh (1955)

ANTÓN ZAPATA GARCÍA

Halhatatlan vég Már nem súgnak-zúgnak fenyôk ôsi fenyvesekben, hová rôzséért görnyed a szegény, s hová rebben találkahelyre galamb s gerle csöndes délután, mikor énekében búg vágy, szerelem vagy magány; fenyves, hol kövér tobozok testébôl magokat fiókjaiknak gyûjtenek az éhes madarak. Szelek csókolják és cirógatják lenge szellôk a körben kitekert, földre tepert fenyôerdôt, mint roppant tetemû égi óriások hadát, amely míg daccal és nyugodtan várta a halált… elvérzett, kicsorgatva illatos gyantavérét; ebben látja minden galego hôs példaképét!… PÁL DÁNIEL LEVENTE fordítása

Lucien Hervé: Ahmedabad (1955)

Lucien Hervé: Couvent de la Tourette (1954)

MÛHELY

MÓZES HUBA

Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa A Keleti Újságban 1937-ben Dsida Jenônek négy Puskin-fordítása is megjelent: a 37. számban az Álmatlan éjszakán született ez a költemény és az Elégia, a 43. számban A három forrás és az Exegi monumentum. Ezek, az utolsó elôtti kivételével, bekerültek Dsida Angyalok citeráján címû posztumusz kötetébe is. Az elsô közleményt kísérô jegyzetbôl tudjuk, hogy a fordítások Sigismund von Radecki német nyelvû közvetítésével készültek. Az 1891-ben született és 1970-ben elhunyt von Radeckit a lexikon oroszból és angolból fordító mérnökként, színmûvészként és esszéistaként tartja számon. Jó közvetítô lehetett, vélhetôen neki is tulajdonítható tehát, hogy Dsida fordításai állják az összehasonlítást Puskin verseinek más magyar tolmácsolásaival. Az Álmatlan éj címû Szabó Lôrinc-fordításnak az elsô sorait idézem: Hánykolódom ágyamon; Szinte fojt az éj, a fülledt, Csak a fali óra lüktet A sötétben monoton. Dsida Jenô Álmatlan éjszakán született ez a költemény címû tolmácsolásának megfelelô részlete ritmikailag-képileg egyaránt eltér Szabó Lôrinc fordításától és az eredetitôl, szuggesztivitása azonban vitathatatlan: Álmatlan éj. Éber a szellem. Fojtó sötét, rossz fulladás. Egyhangú, sûrü kopogás döngeti, döngeti a mellem. Az Elégia záró oktávájának virtuális magyar változatát különféle tolmácsolásokból is összeállíthatjuk, akár a fordítók nevének betûrendjében is. Dsida Jenô: De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér! Gondolni, fájni – élni vágy e rest vér: 1115

Franyó Zoltán: Tudom, ha közben gond és bánat éget, Még tartogat sok új gyönyört az élet: Rónay György: Ha versek érnek s fölvillan a szépség, Könnyekre indit a lelkesedés még, Szabó Lôrinc: S mikor estém nagy árnyai lehullnak, A szent szerelem csillaga bucsuztat… A sorpárok egymásutánját mérlegelve az a benyomásunk támadhat, hogy Dsida Jenô fordításának sorai nem csupán a betûrend véletlenének köszönhetôen kerültek/kerülhettek az oktáva élére. A három forrásnak ismét két fordításváltozata állítható párhuzamba. A Kemény Ferencé: Az élet végtelen sivatagában Három titokzatos forrás fakad: Az ifjuságé gyors és zabolátlan, Buzog, csobog, futása büszke, vad; Kasztáliáé az ihlet vizével Üdíti a sivatag vándorát; A harmadik felejtés hûs izével Édesen oltja a szív mámorát. És a Dsida Jenôé: Az élet, ez a roppant sivatag, három csodaforrás vizében ázik. A Ifjuság forrása balgatag fut és csobog és csillog és cicázik. Kasztália a másik neve és újjáteremtik habjai, ki bágyadt. A harmadik, a hideg Feledés, kiolt minden parázsló földi vágyat.

Utolsó elôtti rímválaszának ritmusképlethez igazodó magánhangzó-rövidülésével Kemény Ferenc átültetése akaratlanul is a frivolitás határát súrolja. Dsidánál ilyen ízlésficamra keresve sem bukkanhatunk. Meglepô viszont fordításában – a forrássá változtatott nimfa nevének mintájára – az Ifjúság és a Feledés nagybetûs megszemélyesítése, miközben a verszárlat talán legsajátosabb költôi mozzanata nála is elsikkad. Последний ключ – холодный ключ забвенья, Он слаще всех жар сердца утолит – hangzik az eredeti. És ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a feledés az ifjúságnál is, Kasztália ihletô forrásánál is édesebben oltja a szív lángjait. Az Exegi monumentum a horatiusi ódák III. könyvének Melpomenéhez, a halhatatlanságba emelô múzsához címzett 30. darabját visszhangozza. A latin eredeti helyett álljon itt Bede Anna fordításának néhány jellemzô részlete: Ércnél is maradóbb mûvet emeltem én, fenséges piramis csúcsa nem ily magas; […] Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább. Hírem hû unokák ajkain egyre nô, […] én írtam legelôbb aeoli dalt latin nyelven! Szegd fel ezért homlokodat jogos gôggel, Melpomeném, szedj üde delphoi lombot, s fonj koszorút büszke fejem köré. Puskin versének dsidai változatában a fenti soroknak a következôk a megfelelôi: Emléket állítottam szürke üszkén az életnek […]: egekbe szökken s felülmulja büszkén a híres Sándor-oszlopot. Nem múlok el, ha testem porrá vedlik, […] Orosz földön majd legendák keringnek nevem felôl, amikor eltünök, […]

Rólam beszélvén, milliók zokognak, […] mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak s hallottam minden jajt, panaszt. Az utolsó strófában Puskin is, fordítója is a megidézett múzsával azonosul: Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa. Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa kínál: a babérkoszorút! A verszárlat dsidai fordítását öt régebbi és egy újabb magyar tolmácsolással vethetem össze. A régebbieket ezúttal is a fordítók nevének betûrendjében idézem. Feleki Sándor: Óh múzsa, csak Isten szavára hallgass S a sors tehozzád nem lesz mostoha. Egyformán vess meg sértést, dicsbeszédet S ne harcolj balgákkal soha. Franyó Zoltán: Óh Múzsám, csak kövesd az istenek sugalmát, Ne várj babérra, tûrd a rágalom nyilát, A tapsot és a gúnyt közömbösen fogadd hát És bárgyúkkal ne kezdj vitát! Illyés Gyula (ô meglepô módon alkaioszi strófákban fordít): Múzsám, te égi jelre figyelj, ne félj A támadástól, és koszorút se várj. Ne bánd, gyaláz-e, vagy dicsér-e: Szóba se állj a barommal eztán! Lányi Sarolta: Múzsám, te csak kövesd, mit istenek sugallnak, Nem félve sérelmet, nem várva tapsvihart, 1118

Dícséret? rágalom? egykedvûen fogadd csak S az ostobákat meg se halld. Szabó Lôrinc: Istenednek figyelj minden szavára, Múzsa! Ne fájjon sérelem, babérért ne epedj, Tekints közönyösen a tapsra és a gúnyra S a balgákkal ne pörlekedj! Az újabb tolmácsolást, fogságban szerzett és késôbb elmélyített orosz nyelvtudására támaszkodva, Galgóczy Árpád készítette: Ó, Múzsa, Istened parancsát vedd örömmel, Ne félj, ha bántanak, s ne várj dús koronát, Dicséretet, szidást fogadj el bölcs közönnyel, S a balgákkal ne kezdj vitát. A fenti strófákban esetleges és meggyôzô fordítói megoldásokat egyaránt találunk. Érvényes ez a megállapítás az Exegi monumentum utolsó szakaszának dsidai változatára is. Ez utóbbi – ihletett indításának köszönhetôen – mégis a fordítói telitalálat erejével hat.

Lucien Hervé: A siennai katedrális (1966)

MAGYAR VILÁG

ALBERT GÁBOR Hetvenhat éve, 1934-ben történt, hogy az azóta legendává vált hidasi harangot budapesti és pécsi egyetemi diákok ellopták. Nem azért, hogy pénzre tegyenek szert, hanem hogy felhívják a közvélemény figyelmét arra a pusztulásra, amely a falusi magyarságot, a magyar parasztságot fenyegeti. A haranglopás vihart kavart, és az ország legsúlyosabb bajaira vetett fényt: az egyke pusztító hatására, az erkölcsi züllésre, a magyarság pusztulására, és mellékesen… a német expanzió veszélyeire. A körülötte kialakult vita az elmúlt évtizedek alatt talán hangot váltott, de a mai napig tart. A harmincas években mindenre árnyat vetett a trianoni katasztrófa, s a közvetlen fenyegetés, Hitler uralomra jutása. Napjainkban pedig az 1945 után történtekkel kell szembesülnünk, a német nemzetiségû lakosság kitelepítésével, a népbíróságok ítéleteivel. Egy fiatal német történész – Norbert Spannenberger – munkájával vitatkozva a Kiért szól a hidasi harang? Mindenekelôtt megvizsgálja a megvádolt Illyés Gyula és Fülep Lajos felelôsségre vonásának jogosságát. Albert Gábor tanulmánya többek között a következô kérdésekre ad választ: Ki volt Bleyer Jakab, s mi volt politikai szerepe? Trianon után hogyan illeszthetôk a hazai magyar történelembe a német nemzetiség mozgalmai? Ki volt az Eötvös-kollégista, magyar írónak készülô Basch Antal Ferenc? Kik voltak az úgynevezett „német utazódiákok”? Milyen szerepe volt Gratz Gusztávnak? Mi határozza meg az identitást? Ki döntött a német nemzetiség kitelepítésérôl? Hazatelepítés, kitelepítés vagy kiûzetés? Kik tekinthetôk ôslakosnak? A felelôsség hogy oszlik meg a kitervelôk, a végrehajtók és a valódi tettesek között? Kik az áldozatok és kik a valódi tettesek? Hogy függ össze mindez a nagyhatalmi politikával, amely sosem békét köt, hanem példát statuál, és célja a megtorlás? A máig vitatott kérdéseket vizsgáló, kimerítô, alaposan dokumentált tanulmány teljes szövege a PONT Kiadó nemzetközi CONFLUX sorozatában jelenik meg rövidesen magyar és német nyelven.

Kiért szól a hidasi harang… ? Avagy a történelembe vetett ember felelôssége

VÁRATLAN MEGBÍZATÁS Egyik barátom vaskos könyvet nyomott a markomba, s mindjárt egy kérést is csatolt hozzá: „Nézd meg, igaza van-e? Neked igazán tudnod kell, hogyan is némult el a hidasi harang.” 1120

A kérés második részéhez persze ildomos valamiféle magyarázatot fûzni. Miért is lennék vagy volnék éppen én illetékes magyarázatot adni az elnémult hidasi harang ügyében? Hisz vajmi kevesen tudják még azt is, hogy egyáltalán hol található a térképen Hidas, s még kevesebben, hogy egyszer vagy valamikor harangja volt, s az valamiért és valamikor elnémult. Hogy barátom a harangügyben nekem nyújtja be „interpellációját”, az egyáltalán nem lepett meg. Pár hónapja, a 2010-es Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg ugyanis Emelt fôvel címû szociográfiám új kiadása, amelynek elsô fejezete éppen a vándorútra kelô hidasi harang történetét mondja el. Mondhatnám úgy is, a könyv a bizonysága, hogy hallottam már valamit harangozni a hidasi harangról. Az elôbb említett baráti kérés a vaskos könyv – Ünnepi kötet Gerhard Seewann 65. születésnapjára – egyetlen tanulmányára vonatkozott, amelynek szerzôje (e könyvbôl másolom ki, betûhíven) Nobert Spannenberger, címe pedig: Az író felelôssége avagy hogyan némult el a hidasi harang? Mindenekelôtt szeretném megjegyezni, hogy Nobert Spannenberger – a tanulmányt követô bibliográfia tanúsága szerint – az elôször 1983-ban megjelent Emelt fôvel címû szociográfiámat nem ismeri, s egyébként is tanulmányában a hidasi harang csak ürügy, mellékes motívum, az a sarokban árválkodó kályha, ahonnan a szerzô az írói felelôsség körüli táncát el tudja kezdeni. A harang nem tanúság nélküli anekdotikus történetére még visszatérek, de mindenekelôtt szembesüljünk az írói felelôsség elsôrendû vádlottjával, Illyés Gyulával. Ehhez fel kell lapoznunk a Nyugat 1934. év 8. számát, amelyben a magyarság pusztulásáról tartott ankét összefoglalását követôen Illyés Gyula az alábbi kiáltványt intézte a magyar ifjúsághoz.

Kiáltvány az ifjúsághoz A politikus az az ember, aki csak engedelmeskedik. A legkeményebb diktátor sem tesz mást, mint befogja magát egy jelszó elé. Az országkormányzás a szolgálat tudománya, arra hajlik, amerre a legsürgetôbb parancsot kapja. Elébe tárhatjátok a legragyogóbb tervet, ha akarna, sem tudna egyetlen lépést sem tenni, míg nem kényszerítik rá, hisz állandóan annyi meg annyi kényszernek, annyi „égetô reformnak” és „elengedhetetlen problémának” kell eleget tennie! A ti feladatotok, barátaim, hogy az ostromló kérdések falanxában helyet szorítsatok a pusztuló magyarság kérdésének és az égetô megoldásnak, ha helyesnek találjátok és elfogadjátok. A magyarság rengeteg kérdése elôtt ezt

1121

kell elsô helyre emelnetek. Ehhez legelôször is a közhangulatot kell megnyernetek. Szavatoknak csak akkor lesz hatása, ha annak szájából harsog. Az ankét egyik résztvevôje szerint: „A magyarság népi öntudatlanságának tragikus mélységeirôl külön tanulmányt kellene írni és feltárni annak történelmi, gazdasági, kulturális és szociális okait.” Ehhez meg kell ismernetek a népet, melyet még az is alig ismer, aki belôle származott. Keressétek fel; a német utazódiákok módjára, akik ezer kilométernyi távolságból jönnek ide, hogy nyelvtestvéreik sorsát megismerjék és könnyítsék: gyûjtsétek össze ti is népetek szellemi értékeit, készítsetek róla szociográfiai felvételeket, tanulmányozzátok hibáit és elônyeit. Meg fogjátok szeretni. Azt kell kikutatnotok, mit akar, hogyan akar élni ez a nép, mert a ti sorsotok elszakíthatatlanul már e nép sorsához van kötve. Minden értéketekkel a népbe kell visszatérnetek. Nem azt mondom, hogy a kultúrát tagadjátok meg, hogy ködös faji mithoszok rabjai legyetek. Tudástokat oltsátok be a népbe, legyetek egy véle, hogy ha ti emelkedtek, ôt is magatokkal emelhessétek. Mert addig éltek és úgy fogtok élni, ahogy az él. Magatoknak és neki, a századok óta hontalannak-földtelennek, új otthont kell teremtenetek. Sorsotok vagy patetikus lesz, vagy semmilyen. E pátoszt valósággal kell megtöltenetek. Nagy feladat, mert azonnal munkába kell állnotok. Hazát kell néktek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is! Kell alkotnotok Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély, nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljut a nap s a tiszta levegô… és így tovább, szó szerint olyat és úgy, ahogy az írva van Petôfinek „A Nemzetgyûléshez” 1848 derekán kelt versében.

Ez a Kiáltvány egyébként a Magyarország felfedezése könyvsorozat és az ahhoz kapcsolódó mozgalom alapító oklevelének is tekinthetô. KIK VOLTAK AZOK A „NÉMET UTAZÓDIÁKOK”? Az 1930-as években bizonyára sokan találkoztak velük, s annak idején nem kellett magyarázni. Maga Illyés is beszámolt egy ilyen találkozásról, s a vihart kavaró Pusztulás címen, a Nyugatban megjelent írásában errôl be is számolt. A Nyugat olvasóinak ezt nem kellett megmagyarázni. A Pusztulás újraközlésénél azonban – Magyarok I. köt. 11–43. – Illyés ezt a részt elhagyta.

1122

Íme a találkozás története: „Feleségemmel a dombos határt jártuk, elfáradtunk, leültünk az út szélére, korán volt még hazatérni. Szórakozásul azt a játékot találtuk ki, hogy aki arra téved, boldog-boldogtalant megszólítunk, próbára tesszük »népiességemet«, megpróbálunk szóba elegyedni a falusiakkal, így kapásból, ami a legnehezebb. Persze, kevés sikerünk volt, kevés magyar haladt el elôttünk. Késôbb három német diák jött arra, hátizsákkal, turistaöltözékben, hatalmas meztelen térdekkel. Ilyesfélék nem ritkák erre, láttunk már máskor is. Németországból jönnek, faluról falura vándorolnak, meg-megtelepszenek, tanulmányozzák a vidék flóráját, népét, a nép szokásait. Persze van köztük, akit csak a mászkálási vágy, vagy egyenest a nélkülözés hajt. Ezek diákok voltak. Láttuk már ôket a faluban is, megkérdeztük, hogy hívják a patakot a völgyben. Nem tudták, de volt náluk térkép. Szívesen elôvették, mellénk telepedtek; bemutatkoztunk. Württembergiek voltak. Volt vagy öt térképük is, végre megtaláltuk a nekünk valót. Megtaláltuk a patakot is, de engem már nem ez érdekelt. A térképet néztem. Elkértem tôlük a többit is és azokat is vizsgálatba vettem; néprajzi térképek voltak. Ne rémüljenek meg, nem olyan bekebelezô térképek, melyek a Dunántúlt már az egységes nagy Németbirodalomhoz színezik, bár ilyet is láttam már. Részletes turistatérképek voltak, melyek azonban a hegyek és dûlôútak mellett a vidékek nemzetiségi helyzetét is feltüntették. Piros jelölte a németet, itt-ott friss piros ceruza. Ez már a mi pótlásunk, mondta az egyik diák. Hatalmas lángnyelv lobogott a Duna–Dráva közébôl észak felé, láng marta a nyugati széleket, az egész Dunántúl tele kisebb-nagyobb ôrtüzekkel; Pest környéke valóságos kivilágításban úszott. Hosszasan szemléltem. Elég jól ismerem a mi hivatalos néprajzi térképeinket, azokon is eltûnôdhet az ember. Ezek láttán megdöbbentem. Keserûség fogott el, szó nélkül pillantgattam hol a térképre, hol a diákokra. Idô kellett, hogy tárgyilagosságomat visszanyerjem. Ismétlem, nem vagyok soviniszta, tudom, hogy minden fajnak egyformán joga van az élethez és a földhöz, sôt azt is, hogy az élelmesebbnek több joga van, mint a gyöngének. Találomra megnéztem egy-két falut, melynek néprajzi helyzetét magam is ismerem. A térkép hitelesnek látszott. Végre, egy helyütt, mintha egy kis túlzást fedeztem volna fel. N. Aki magyarul is tud, az még nem magyar, mondta csendesen az egyik diák. N. Találkoztunk mi olyanokkal is, vágott közbe a másik, akik alig tudtak már németül és mégis németnek vallották magukat. Két-három nemzedék is megtagadhatja származását s a következôben mégis teljes ere1123

jével föltámad az összetartozás ôsi emléke, mint atavisztikus tudat… – Aztán lassan, elgondolkozva hozzátette még, hogy szerinte magyar faj tulajdonképpen nincs is. N. Mit keresnek önök tulajdonképpen errefelé? – kérdeztem. N. Érdekelnek bennünket a németség messze szakadt törzsei. A folklore szempontjából ezek a legértékesebbek. Különbözô adatokat gyûjtenek, egyikük elôfizetést is gyûjt valami folyóiratra, melyet egyenesen a külföldi németek számára szerkesztenek Berlinben. Valami félhivatalos támogatásban is részesülnek. Lelkesedéssel beszéltek munkájukról. Ezt megértettem. Magam is szívesen útra kelnék ilyen tanulmányokra, mondjuk a csángók közé. Tisztelettel, egy kicsit irigykedve néztem rájuk. N. Önök horogkeresztesek? – kérdeztem. Fölnevettek. Az egyáltalában nem lényeges. Egyikük véletlenül az. A fiatalabbik viszont marxistának vallja magát, méghozzá szélsôségesnek, itt az erdô szélén megmondhatja. Tudósok, vagy legalábbis azok szeretnének lenni, ez a lényeges. Megkértem ôket, látogassanak meg bennünket falubeli szállásunkon. Sajnos, nem tehetik, holnap már mennek tovább, Bonyhádra. Fölajánlottam, hogy szolgálok egy-két ismerôsöm címével, véletlenül ott jártam gimnáziumba. Megköszönték, van hova fordulniok. Figyelmeztettem ôket, hogy odáig elég hosszú az út gyalog. Köszönik azt is, a közbeesô falvakban is megszállhatnak, van ott is hova fordulniok. Cigarettát cseréltünk, szívélyesen kezet ráztunk, sokáig integettünk egymásnak.” (Nyugat. 1933. 17–18. sz.) Hasonló találkozásról számol be a dunántúli táj szerelmese, mondhatnám, monográfus írója, Várkonyi Nándor is életrajzában (Pergô évek. Budapest, 1976. Magvetô Kiadó. 409–410.). „Róttam a Dunántúl útjait, gyalogszerrel, hátizsákkal. Egyszer Mohácsról Szekcsô felé menet, a tûzô napon, szembejön velem egy kopottasan öltözött fiatalember, mezítláb, cipôit kezében viszi kímélet okából. Mintegy magától értetôdôen hozzám lép, és megszólít. Mondom: ’Bin leider völlig taub’, s továbbmegyek. Tudtam ugyanis, hogy birodalmi német az ipse, és valóban sajnáltam, hogy nem beszélgethetek vele, érdekes lett volna. – Más. Megint kutyagolok, ezúttal Siklósról Villány, Vókány irányában; egy parasztszekér utolér, sváb atyafi és két asszony ül rajta; az atyafi megállítja lovait, barátságos mosollyal maga mellé invitál. Elhárítom, nem óhajtottam a ’Schwäbische Türkei’ falvain átkucsírozni mint a horogkereszt szálláscsinálója. Mert annak 1124

néztek volna, magától értetôdik. Akkoriban már sûrûn járták a Dunántúlt, sôt az egész országot a Harmadik Birodalom politikai wandervogelei, földerítették a terepet, és szervezték a néptársakat. A müncheni Südost Institut irányította a mozgalmat, kiküldötteit Hitler is fogadta: ’Önök honfoglalók, ellenséges földre mennek, el kell viselniük, ami evvel jár. Mi meg fogjuk tagadni önöket, de a német néptôl megkapják, ami a hôsöket megilleti.’ – Odahaza kiszolgáltatták a gyûjtött adatokat, sokan könyvet írtak tapasztalataikról. Néhányat megszereztem, egyiknek ez volt a címe: ’Tôrôkország’ (így!). Schwäbische Türkeinek hívták Magyarország török alól fölszabadított és németekkel betelepített déli részeit, de ez a név nálunk sosem terjedt el, jobban mondva ismeretlen maradt, csak a birodalmi németek használták. A szerzô ezt nem tudta, lefordíttatta magyarra, vélve, hogy evvel helyi színezetet, couleur locale-t ad mûvének. Záradékul: megkaptam a Münchenben kiadott Hitlers Traum címû térkép fotográfiáját is, mely a leendô Harmadik Birodalmat ábrázolta, határain belül a Dunántúllal.” Ôk voltak tehát az Illyés példaként emlegetett „utazódiákjai”. Elbizonytalanodtam ugyan kicsit, amikor Gerhard Wahrig méltán híres Das grosse deutsche Wörterbuchjában a Wandervogel címszónál azt olvastam, hogy az 1896-ban alapított ilyen nevû német Jugendbundot 1933-ban feloszlatták, de ettôl még a mozgalom tovább élhetett, és ha hihetünk Várkonyi Nándornak, Hitler is illegális, államilag, hivatalosan nem támogathatónak tekintette a Wandervogelek küldetését. Ugyancsak érdekes ennek a müncheni Südost Institutnak és tevékenységének felemlegetése. Úgy látszik ez az intézmény túlélte a második világháború viharait, s megszakítás nélkül, napjainkban is mûködik, s küldi Magyarországra korántsem mezítlábas vándordiákjait, mint például dr. Gerhard Seewannt, aki a Südost Institut munkatársa, és akit 65. születésnapján tanulmánykötettel tiszteltek meg tanítványai és a Pécsi (Hrsg. Von Zsolt Vitári. Universität Pécs / Pécsi Tudiományegyetem. Pécs, 2009. 452 l.) Tudományegyetem. (Minderheiten und Mehrheiten in ihren Wechselbeziehungen im südöstlichen Mitteleuropa. Festschrift für Gerhard Seewann zum 65. Gebursttag. Ünnepi kötet Gerhard Seewann 65. születésnapjára.) Hogy az Illyés-írásban emlegetett Bleyer-beszéd lényegérôl mit tudott Illyés és mit érthettek a birodalmi vándordiákok, egyáltalán Bleyer tudományos munkásságában mi nem tetszett nekik, nem lehet kinyomozni. Bleyer Jakab parlamenti képviselô ebben a vihart kavaró 1933. május 9-én tartott beszédében ugyanis a kormányt, Gömbös Gyula miniszterelnököt támadta, mégpedig a Német Birodalommal kapcsolatos tartózkodó politikájáért. Szerinte a magyarországi német nemzetiség jövôjét tekintve rend1125

kívül káros, hogy Gömbös mindent megtesz annak érdekében, „hogy a birodalmi kormány mértékletességet tanúsítson a magyarországi német kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekben”. (N. Spannenberger: A magyarországi Volksbund. 92.) Magyarán: ne támogassák anyagilag és erkölcsileg a Bleyer vezette német Népmûvelôdési Egyesületet, a késôbbi Volksbund elôdjét. Gömbös németországi nagykövete, az egyébként németbarát Masirevich Szilárd, 1933 szeptemberében, mikor Hitler hivatalosan fogadta, meglehetôsen szárazon kifejtette Hitlernek: a birodalom számára fontosabb kell, hogy legyen a baráti viszony Magyarországgal, és kevesebbet kellene foglalkozni a túlbuzgó népi német agitátorok arról szóló jelentéseivel, „hogy Tobias Krakszhuberben sikerült-e felébreszteni a német nemzeti érzést”. (Idézi Spannenberger: Volksbund. 92.) Nem ez volt az egyetlen szinte komédiába illô jelenetsor a Gömbös-éra idején. A beszéd elhangzása után a Turul és a katolikus egyetemi diákszervezet tüntetést szervezett Bleyer lakása elôtt, ablakait betörték, úgyhogy egyetemi elôadásait sem tarthatta meg. Csalódottan 1933. december 5-én halt meg 59 éves korában. Hogy szimpatizált-e a nemzetiszocializmussal, máig vita tárgya. A birodalmi német történészek tagadják, magyar oldalról viszont kijelentéseinek, gesztusainak fénytörése az ellenkezôjét mutatja. Hogy sokat várt és remélt a németországi változásoktól, az abból is látszik, hogy Hitlert „a mi népi kancellárunknak” nevezte. (Spannenberger: Volksbund. 91.) Bleyer Jakab 1932 augusztusában Gratz Gusztávnak írt alábbi levele egyszerre jellemzi az írót és a címzettet, de mindenekelôtt a magyarországi német nemzetiség helyzetét a hitleri uralom és a jóval késôbb megalakuló népi szövetség, a Volksbund elôtt. (A levelet Spannenberger: Volksbund 79–80. l. alapján közlöm. A kiemelés tôlem.) „Ami a dolog lényegét illeti, nekem kezdettôl fogva az volt az álláspontom, hogy Magyarországnak magától kell megoldania a német kérdést, és meg is fogja oldani. Túlzott mértékben építettem a jogra és az igazságra, a belátásra és a saját érdekek józan felismerésére. Ennek jegyében és ebben a hitben küzdöttem és dolgoztam sok éven át. Ezt a hitemet teljesen elvesztettem. Magyarország sosem fogja megoldani a német kérdést, magától sosem. A magyarosítás még soha nem volt olyan kíméletlen, olyan céltudatos és olyan átfogó, mint ma. Ez tény, amelyrôl nem lehet vitatkozni. Az út, amelyet tizenöt éve követek, zsákutcának bizonyult, és a kérdés az: quid nunc? Arra természetesen gondolni sem lehet, hogy a Népszövetség vagy valamelyik másik nemzetközi fórum kényszeríthetné Magyarországot, vagy kényszeríteni akarná, hogy a kisebbségek vonatkozásában teljesítse a trianoni szerzôdés elôírásait. Ennek következtében mi lehet az ultima ratio? Ha a Német Biro1126

dalom és a világ németsége valóban meg akarja menteni az egyes német népcsoportokat, akkor éppen Magyarországgal szemben fel kell használnia minden rendelkezésére álló eszközt. Majd kiderül, hogy Magyarország ellenálló ereje nagyobb-e, mint az össznémetség ütôereje. Ha igen, akkor a magyarországi németség elveszett.” (Spannenberger Volksbund. 79.) [Ha az akkor már felderengô Hitler-képet is hozzáképzeljük, a kiemelt rész életveszélyes fenyegetésnek is felfogható.] Majd a következôket fûzi hozzá: „Számomra egyértelmû, hogy a magyarországi németség elôtt két út áll: vagy enged a magyar asszimilációs törekvéseknek, vagy a németséghez fordul. Nem kétséges, hogy a második út bizonytalan, és mindkét félnek kára fog származni belôle. Ami engem illet, kész vagyok harcolni és szenvedni a jogért és az igazságért. (A jog és az igazság a magyarországi németség oldalán van, de a magyarok rendelkeznek hatalommal, és gátlástalan, sikerthozó taktikával.) Nem tudom, hogy fizikai erôm és szellemi képességeim alkalmassá tesznek-e efféle harcra. Ezért vagyok ilyen rettenetesen nyomott, fájdalmas hangulatban már hosszú évek óta. …Csak egy Berlin és Budapest közti megbeszélés bírhat jelentôséggel.” A német történészek, s köztük Gerhard Seewann is, tagadják, hogy a magyarországi német nemzetiség történetében, vezetôjük, Bleyer Jakab halála fordulópontot jelentett volna. Halála és addigi politikájának csôdje valószínûleg nem, de az 1933–1934-es év legalábbis a lehetôség szintjén mindenképpen óriási változást hozott. Meglehet, hogy Berlin közömbössége (egyelôre) változatlan maradt, de az 1934. augusztus elsején elhunyt Hindenburg magabiztos nemtörôdömségét nagy hiba azonosnak tekinteni a kiszámíthatatlan (vagy éppenséggel nagyon is kiszámítható) Hitler, az ugrásra kész ragadozó nyugalmával. Ha az ajtók, amelyekrôl csörömpölve hullottak le a lakatok, nem is nyíltak meg azonnal, de senki sem kételkedhetett (aki ismerte Hitlert, vagy legalább a Mein Kampfot olvasta), hogy az Anschluss hamarosan bekövetkezik (Fenyô Miksa már a Nyugat 1933-as szeptemberi számában úgy ír errôl, mint kivédhetetlen casus bellirôl), és a Harmadik Birodalomhoz forduló népi németek „nemzetiszocializálása” vagy más szóval „nácifikálása” elkerülhetetlen. Norbert Spannenberger a Volksbund történetérôl írt könyvében tagadja, Gratz Gusztáv viszont ezt felismerve mond le a Volksbund megalakulása után néhány nappal (1938. december 4-én) a Magyarországi Német Népmûvelési Egyesületben viselt minden tisztségérôl * 1127

Nobert (sic!) Spannenberger számára az egyébként kalandos harangtörténet – ahogy már korábban említettem – csak ürügy, nem más, mint felvezetés. Tanulmányának igazi témája ugyanis vádbeszéd és számonkérés. Bizonyítottnak vélt tétele szerint a magyar társadalom mélyén mindig is ott lappangó rasszista indíttatású idegengyûlöletet a trianoni katasztrófa csak elmélyítette, s ebben a környezetben Fülep Lajos és Illyés Gyula felelôtlen, tudományos szempontból tarthatatlan, emocionális megnyilatkozásai a német veszély felidézésével elôkészítették, sôt szinte provokálták a magyarországi német nemzetiség kitelepítését, helyesebben a németek kegyetlen és embertelen kiûzetését. Ebben a kérdésben igazi megnyugvást csak a temetô hozott. Tanulmányának „megbékélô” utolsó mondatai imigyen összegezik Nobert Spannenberger véleményét: „1962-ben a [hidasi] harangtornyot is lebontották, úgyhogy nyoma sem maradt. Az egyetlen, ami ezek után a régi református magyar lakosságra emlékeztet, a temetô. Fülep Lajos 1970-ben hunyt el, Illyés Gyula 1983-ban. A régi református magyar Hidas tényleges eltûnése miatt már nem emelték fel szavukat.” A két bajkeverô halálával úgy látszik, a kérdés is végleg nyugvópontra jutott, s az egész ügyet ad acta lehet tenni. A fenti néhány sor abszurditása oly nyilvánvaló, hogy a továbbiakban talán nem is volna szabad idôt vesztegetni rá. Csakhogy Nobert [!] Spannenberger írása nem egy eldugott zuglapocskában, hanem a pécsi egyetem kiadványaként a neves müncheni egyetemi tanár, Gerhard Seevann 65. születésnapjára kiadott Festschriftben jelent meg (Festschrift für Gerhard Seewann zum 65. Geburtstag. Hrg. Von Zsolt Vitári. Universität Pécs. 2009. 452 l. – [A kiadvány néhány tanulmánya magyar nyelvû.]). A kiadvány intellektuális súlyát az is jelzi és növeli, hogy a tisztelettel gratulálók közt jeles történészek, magyar germanisták neve is olvasható. Nem hiszem ugyan, hogy a kötetben megjelent tanulmányokkal a név szerint felsoroltaknak egyet kellene érteniük, nevük és rangjuk azonban arra kötelez, hogy a kötetben foglaltakat komolyan vegyük. A TANULMÁNYÍRÓ FELELÔSSÉGE N. Spannenberger tanulmányát olvasva, be kell vallanom, szigorúan vett állításain túl vagy mellett volt néhány olyan momentum, amely a dolgozat egészét tekintve a tárgyilagos megítélést legalábbis zavarta. A félreértések elkerülésére szeretném megjegyezni, hogy a „néhány momentum” közé 1128

semmiképpen sem sorolom azt, hogy a szerzô a dolgozat témájához szorosan kapcsolódó könyvemet (Emelt fôvel. Bp. 1983) nem ismeri. Ez csupán véletlen, valószínûleg a szakbibliográfiák hiányosságával magyarázható, a dolgozat lényegét nem érinti. Igaz, a dolgozat lényegét úgyszintén nem érinti, az olvasót azonban zavarja, hogy a tudományosnak tekinthetô kiadványban a szerzô neve ugyan majdnem húsz helyen olvasható, s mind a húsz alkalommal Norbert helyett az idétlen Nobert szúrja az olvasó szemét. Az ilyen figyelmetlenség a kiadvány filológiai megbízhatóságát nem erôsíti. Ugyanebbe a kategóriába sorolhatók azok a kifogásaim, amelyek olykor már a szakmai hozzáértést is megkérdôjelezik, s a tanulmányt a „tudományos” kategóriából a sokkal szabadabb „publicisztika” felé tolják el. Ezen kategórián belül az azt alkalmazók úgy hiszik, a dokumentált állítások helyett a sanda célzások stilisztikai fordulatai is megengedettek. Nem kedvelem, mikor a korrekt „téved” helyett a „ferdít” áll (88. l.), mikor azt olvasom, hogy az író „ügyesen alkalmaz pszichés emocionális elemeket” (90. l.), vagy amikor élet-halál kérdésérôl esik szó, s mégis azt olvasom, hogy a szerzô „óvatos lavírozásba kezd” (92. l.). Az meg egyenesen sért, mikor a „Kálvin téri református imaház”-ról ír (93. l.). Nyilván abban a hitben, hogy a templom és az imaház bármikor felcserélhetô, s lényegében a bazilika is imaház (101. l.). Mint ahogy akkor is nyelek egyet, mikor azt olvasom, hogy valakit a „katolicizmusra”„ akartak áttéríteni, vagy a „hidasi református hitközség”rôl olvasok (Ungváry Krisztián forrásként használt tanulmányában), amely természetesen nem létezik. A „hitközség” a magyar nyelvet ismerôk számára az „izraelitáknál és baptistáknál a vallási felekezeti élet és igazgatás alapegysége” (A magyar nyelv értelmezô szótára), a reformátusoknál ezt egyházközségnek nevezik. TÖRTÉNETI FORRÁSAI – ÉS AZ IFJÚ DÖGKESELYÛ Norbert Spannenberger amilyen otthonosan mozog a Volksbund történetében olyan tanácstalan a két háború közti magyar szellemi életben. Ebben a nagy sötét erdôben Vergiliusa – tanácsadója és vezetôje – az ismert hadtörténész, a méltán népszerû Budapest ostroma szerzôje, Ungváry Krisztián. Többször is idézett írásának (Antiszemitizmus és németellenesség – a kétfrontos harc) lecsupaszított alapgondolata, mondhatnám úgy is, tétele a következô: 1919 után Magyarország szellemi vezetôi fajvédô rasszisták voltak. Ez részben antiszemitizmusban nyilvánult meg, késôbb pedig németellenességben, azaz antifasizmusban. A magyarországi antifasiszták 1129

azonban szinte valamennyien nem demokrataként, hanem rasszistaként voltak antifasiszták. Ennek az egyetemes rasszizmusnak lettek áldozatai a háború után kitelepített magyarországi németek. A rasszista névsor impozáns. Bajcsy-Zsilinszky Endre éppúgy ezek sorába tartozik, mint Teleki Pál, Szabó Dezsô, de lényegében Illyés Gyula is ide sorolható, vagy az ugyancsak véleményalakítóként megidézett Dücsô Csaba, s természetesen bizonyos fokig Zengôvárkony bukott református papja, Fülep Lajos. A tanulmány, még ha adatai hitelesek is, éppúgy abszurd, mint az erre alapozott Spannenberger-tanulmány. A részt az egésszel szemben abszolutizálja, a jelentéktelent a jelentôs rangjára emeli, miközben tudomást sem vesz a történelmi környezetrôl és a századokon át történelmet alakító tendenciákról. Az Ungváry Krisztián-tanulmány is (hasonlóan Spannenbergeréhez) Festschriftben jelent meg. Az impozáns, pazar kiállítású, 785 oldalas kötetet Küzdelem az Igazságért címen a MAZSIHISZ adta ki a Magyarországról származó, 80 éves holokausztkutató, Randolph L. Braham tiszteletére. A kötetet Karsai László és Molnár Judit szerkesztette, megjelenését a Zsidó Hitközségek Szövetsége mellett a Wesley János Lelkészképzô Fôiskola (amelynek éveken keresztül fôigazgatója volt a két írással is szereplô Iványi Gábor lelkész), valamint a Hit Gyülekezete támogatta. Ha még hozzávesszük, hogy a bevezetést Göncz Árpád írta, akit annak idején az SZDSZ delegált a köztársasági elnöki székbe, s aki az úgynevezett taxisblokád idején félredobva az államfôtôl elvárható pártatlanságot az államhatalom megdöntésére szervezkedô, késôbb amnesztiában részesült lázadók mellé állt – semmi kétségünk sem lehet, hogy kifejezetten, nem is titkoltan egy politikai párt propagandakiadványáról van szó. Az írásokat – ha nem is valamennyit – behálózza az a publicisztikai nyelv- és ténykezelés, amely a cikkek hatásosságát talán növeli, hitelüket viszont szétporlasztja. A kötet 2002-ben jelent meg, Göncz Árpád elnöksége utolsó évében, amikor az Orbán Viktor miniszterelnök vezette Fidesz 2002. május 7-én elvesztette az országgyûlési választást. Az egyik tanulmányban – a kötet jellemzésére idézem – például a következôket olvasom: „Orbán Viktor jobboldali színrelépéséig a neonácizmus, irredentizmus, a soviniszta nacionalizmus, antiszemitizmus, a szélsôjobboldaliság eszméi nem jelentettek komoly veszélyt Magyarországon, mert képviselôi marginális csoportokat vezettek, túlságosan radikálisak és marginálisak voltak, szélsôséges nézeteiket pedig szalonképtelen formában jelenítették meg. Nem volt esélyük arra, hogy periferikus helyzetükön valaha is változtassanak… Orbán Viktor esetében azonban olyan ember használja ezeket a nézeteket, aki alkalmas arra, hogy a neonáci jellegû ideológiák valódi tartalmát és jelen1130

tését hosszú idôn át elfedje, azokat egészséges nemzeti öntudatnak mutassa, és olyan vonzó, lelkesítô formában jelenítse meg, hogy azokkal fanatizálni képes egyébként intelligens, jó szándékú embereket (is). Ahogyan arra csak legnagyobb elôdei, a különféle tekintélyelvû, elnyomó rendszerek vezetôi és nemzetiszocialista diktátorok voltak képesek saját korukban” (39–40. l.) És így tovább, ebben a tónusban, Mein Kampf-idézetekkel megspékelve. A huszonnyolc oldalas írás címe is figyelemre méltó: Az ifjú dögkeselyû, avagy a Fidesz (szélsô)jobboldali fordulata. Hogy ki légyen az Ifjú dögkeselyû, gondolom, a fenti idézet alapján könnyen megfejthetô. A tanulmány nemcsak írójára (az egyébként törekvô Bartus Lászlóra), hanem magára a kötetre is mély árnyékot vet. Gyanítom, a Festschriftek közös és gyógyíthatatlan betegségének lehetünk tanúi. A baj forrása mindig az ünnepelt személyiségében rejlik. Minél több köze van az ünnepeltnek a politika vagy a hatalom világához, a szerzôk és a tisztelgô írások kiválasztásában (kiválasztódásában) is inkább érvényesülnek a politika és a hatalom kívánta elvek. Azok pedig – tudjuk – sosem az érték és erkölcs, hanem az érdek és az alkalmazkodás szerint rendezôdnek. Mi sem természetesebb, hogy ilyen Festschrift szellemû iránytûvel a két világháború közti magyar társadalom sötét erdejében csak eltévedni lehet. Bár ez a tévelygés – úgy ítélem – nincs éppen szerzônk, Norbert Spannenberger, ellenére. Neki kapóra jön, ha Illyés Gyulát és társát, Fülep Lajos zengôvárkonyi lelkészt – Ungváry Krisztián nyomán – úgy mutathatja be, mint vérbeli rasszistákat, akik hamis statisztikai adatokra hivatkozva a magyarság pusztulását vizionálják, s a nem létezô német veszély ördögi falra festésével riogatnak. És ezzel – ez a legsúlyosabb vád – lényegében (sôt valójában is) kezdeményezôivé válnak a svábság 1945 utáni embertelen kitelepítésének. Ahhoz, hogy valaki képet kapjon a „magyarság pusztulásáról” mai napság nem kell elzarándokolnia az egykézô Ormánságba, nem kell szembesülnie a bedeszkázott ablakú falusi házakkal, a gyomfelverte, elhagyott és elhanyagolt kertekkel, udvarokkal, elég ha a Statisztikai Hivatal napilapokban rendszeresen közzétett ijesztô adataival szembesül. Azok tárgyilagosan beszámolnak arról, hogy az elmúlt évben milyen méretû kisváros törlôdött le Magyarország demográfiai térképérôl. A rasszistának bélyegzett zengôvárkonyi lelkész, Fülep Lajos 1929-ben még így beszélt: „Röviden és szárazon, hogy szól tehát a vitás tétel? A magyar nép pusztul, s ha így megy tovább, belátható idôn belül kipusztul. Ne tessék könnyedén legyinteni: ez nem egy ember csodabogara, nem is néhányé, aki talán egymásnak vagy valami ’sötét szemléletû ember’ hatása alá kerül – ez kivétel nélkül mindenki meggyôzôdése, aki a magyarság veszélyeztetett vidékein 1131

él, vagy ezeket a vidékeket jól ismeri. Mikor azt mondom, ’kivétel nélkül’ – értsék szó szerint. Nemcsak mi vagyunk benne, úgynevezett urak vagy elméletgyanús mûveltek – hanem maga a nép is. S én ezt tartom itt döntô fórumnak: hogy maga a nép mondta ki és mondja ki a szentenciát, maga a nép tudja, vallja, belenyugodva vallja a maga pusztulását.” Vagy: „Ez a nép igenis tudja a pusztulást, nyitott szemmel látja, de belenyugszik, akarja. Jól akar élni, de az ilyen akarat nem élet-akarat. S ezzel eljutottunk a végsô kérdéshez: ebben a népben sok helyütt megszûnt a közösség tudata, a nemzeti közösség érzése – de hogy maradhat fenn a nép, a nemzet, tehát a közösség, ha megsemmisül benne, mint közösségben, az élni, fennmaradni, növekedni akarás? Ha az egyén nem érez kötelességet és felelôsséget a közösség, a nemzet iránt?... …Értsék meg odafönt, semmivel se kevésbé fontos a lelkek számának apadásánál a lelkek erkölcsi szintjének apadása.” „…a magyarság ma (1929) nyitott sebbôl állandóan vérzô szervezet”, és „minden évben egy egész falu népével megfogy a magyarság, éspedig nem kis faluéval, hanem jókoráéval”. (Mainapság már kisvárosokról beszélnek a híradások.) Aki ezekben a mondatokban nem érzi a mélységes felelôsséget, a nép iránti kemény szeretetet, az érzelmi süketségben szenved és semmit sem ért a magyar történelembôl. Az Ungváry Krisztián járszalagján botorkáló Norbert Spannenbergertôl ez az „érzékenység” talán nem is várható el, de egy magyar történésztôl igen. Csakhogy a szóban forgó tanulmányt olvasva (Antiszemitizmus és németellenesség – kétfrontos harc) az embernek az az érzése, hogy a szerzô (legalábbis ebben a tanulmányában) valami egészen különös felfedezés rabja lett. A történelem nélküli történetírást fedezte fel. Adatokat, tényeket sorakoztat fel egymás után, mintha mind, egyenként valamiféle önálló jelentéssel bíró, a történelemtôl független entitás volna. Mintha jelentését és magyarázatát nem abban az ellenállhatatlan zuhatagban, abban a határtalan erejû sodrásban kapná meg, amelyet leegyszerûsítve történelemnek nevezünk. Amelyben nem az egymásutániság a lényeges, hanem az egymásutániságot is megszégyenítô hatások és visszahatások összessége. Aki nem veszi észre a századokon is átívelô nagy tendenciákat, azok módosító hatását, az lehet jó adatfeldolgozó, de magából a történelembôl, a folyamatból vajmi keveset ért. Bajcsy-Zsilinszky revolvere, amellyel a rátörô németeket fogadta, nemcsak eljövendô sorsát határozta meg, hanem múltját is értelmezi, más áramba sodorja. A nemzetféltés nem rasszizmus, mint ahogy az sem idegengyûlölet és 1132

nem erkölcsi defektus, ha a saját gyermekemet, unokáimat jobban szeretem, mint a szomszéd gyerekeit. Fülep Lajos azonban csak felbujtó, az igazi tettes, a Nyugat 1933. 17–18. számában (szept. 1–15.) Pusztulás címen megjelent úti jegyzet szerzôje, Ilylyés Gyula. Az úti jegyzetet a Nyugat ankétja követte, amelynek bevezetésében (amelyet N. Spannenberger a PR-kampány legfontosabb momentumának nevezett) Babits Mihály így foglalta össze a lényeget: „…nem kisebb dologról van itt szó, mint hogy a magyarság, elôre kiszámítható és már nagyon rövid idô alatt az ôs Dunántúlról teljesen eltûnik, helyébe német lakosság lép, és a magyar önnön megmaradt kicsiny hazájában is kisebbségben lesz! Itt élmények beszélnek és nem statisztika, és az élmények hitelesebbek, mint a statisztikák.” (Nyugat. 1933. 19. sz.) A fájdalmas pont (Norbert Spannenberger ezért ülteti a vádlottak padjára Illyést), a német lakosság térnyerésének felemlegetése. A másik a statisztikák kérdése. Ezek hitelességét a Jászi Oszkár közvetlen munkatársának is tekinthetô Braun Róbert kétségbe vonta, s Kovács Alajos, a Magyar Központi Statisztikai Hivatal európai hírû elnöke a Statisztikai Szemlében írt tanulmányában Illyés Gyula cikkét „egy különben jóhiszemû, de rendkívül sötéten látó, a statisztikához egyáltalán nem értô költô képzelôdésé”-nek bélyegezte, amely alkalmas arra, hogy „a magyarság önbizalmát és erejébe vetett hitét megingassa”. (Annak érzékeltetésére, hogy a politika milyen mértékben átszô [vagy csak átszôtt?] mindent, csak így zárójelben jegyzem meg, hogy Kovács Alajost egy évtized múlva, 1945-ben – no persze nem Ilylyés megrovásáért – népellenesség vádjával két év börtönre ítélték.) Illyés ugyan többször is elmondta, megírta, hangsúlyozta, hogy nem a németek gyarapodása, hanem a magyarok pusztulása, vagy ahogy késôbb korrigálta: „a magyarság sorvadása nyugtalanít bennünket”. És: „Megvetem és semmi jót nem várok olyan törekvéstôl, mely egyik nép boldogulását a másik rovására akarja kiharcolni. Sajnos, a németek sorában felfedezhetô ilyen törekvés, ezt meg kell állapítanunk. Megvolt ez a múltban is – Magyarország története az Árpádoktól Mátyásig, majd Rákóczi és Kossuth korában, vagyis amikor csak a történelmet magyarok végezték – egyetlen, megszakadó és újra felcsapó küzdelem a német befolyás ellen. Ez a törekvés ma ismét lábra kapott, nem hagyhatjuk észrevétlenül. Én nem fogadtam mosolygással, ahogy a nemzeti biztonság fennkölt érzete kívánta volna, mikor kezembe került az elsô térkép, mely az egyesülendô németség országhatárait a budai hegyekig, lejjebb a Balaton nyugati partjá1133

ig rajzolta. Nem mosolyogtam azon sem, mely már Baranyát, Somogyot is bekebelezte. Figyelmesen vizsgálni kezdtem rajtuk a lakosság nemzetiségi eloszlását.” Mosoly helyett egy kiáltványt fogalmazott a magyar ifjúsághoz a pusztuló magyarság megmentésére. (Nyugat. 1934. 8. sz.) Ezzel Fülep Lajos és Illyés Gyula „bûnlajstromát” – ahogy Norbert Spannenberger teszi – be is lehetne fejezni. Minek háborgatni a temetôk nyugalmát.

Lucien Hervé: Csandigarh (1955)

TÁJÉKOZÓDÁS

ROGER SCRUTON

Menekülés a szép elôl Az elsô fejezetben* a szépnek két különbözô fogalmát különböztettem meg, az egyik, amely az esztétikai sikerességet jelzi, a másik, amely a szépnek egy sajátos formáját jelenti, azt, amiben gyönyörködünk, amivel egyek vagyunk, a világ egy ábrázolt szemléletét. Könyvemben számtalanszor utaltam olyan esztétikai tárgyakra, amelyek oly módon sikeresek, hogy közben nem szükségképpen szépek is ebben az utóbbi, idealizált értelemben – vagy azért mert túl hétköznapiak, mint a ruhaviselet, vagy azért, mert azzal keltik fel érdeklôdésünket, hogy nyugtalanítóak, mint Zola regényei, vagy Berg operái. De a szép még Zolánál és Bergnél is megmutatja arcát, mint például a fiatal Françoise és tehene bájos ábrázolása A föld nyitó jelenetében, vagy a hasonlóképpen kedves dallamok, amelyekkel Berg elsiratja Lulut. Zola és Berg különféle módokon arra emlékeztet bennünket, hogy a valódi szépség még abban is fellelhetô, ami ágrólszakadt, fájdalmas és romlott. Az a képességünk, hogy jól megválasztott szavakkal és megindító dallamokkal elmondjuk az igazat tulajdon állapotunkról, egyfajta megváltást is jelent ebbôl az állapotból. A XX. század legnagyobb hatású angol költeménye, T. S. Eliot Átokföldje lélektelen sivatagként írja le a várost: ám ezt olyan képek és utalások segítségével teszi, amelyek megerôsítik, amit a város tagad. Maga az a képességünk, hogy meghozzuk ezt az ítéletet, egyszersmind a végsô helytelenítése is ennek az állapotnak. Azért vagyunk képesek megragadni a modern élet ürességét, mert a mûvészet egy másfajta életminôségre mutat, és Eliot költeménye elérhetôvé teszi ezt a másfajta minôséget. Az Átokföldje Baudelaire A romlás virágai, Flaubert Bovaryné és James Az aranytál címû mûveinek hagyományát folytatja. Olyan szavakkal írják le a nyomorúságost és a hitványt, amelyek ellentétükre rezonálnak, vagyis felruháznak bennünket azzal a képességgel, hogy megérezzük, átérezzük és megértsük, hogy az életet a maga legalantasabb formáiban is érvényesíti, ahogyan reagálunk rá. Ez a „mûvészet általi megváltás” azért történik * A Nagyvilág 2009/7–8. számában.

1135

meg, mert a mûvész a szûkebb értelemben vett szépre törekszik. És ez a fin de sie`cle kultúrájának paradoxona: nevezetesen, hogy továbbra is hitt a szépben, miközben mindazokra az okokra összpontosított, amelyek megkérdôjelezik, hogy a szép a mûvészet birodalmán kívül egyáltalán elérhetô lenne. Azóta a mûvészet újabb fordulatot hajtott végre, és immár megtagadja, hogy az emberi életet megáldja a megváltás látomásával. A baudelaire-i hagyományban a mûvészet angyalként lebeg az általa szemlélt világ fölött. Nem kerüli el az emberi butaság, rosszindulat és romlottság látványát, de egy másik helyre hív meg bennünket, és azt mondja nekünk: Csupa szépség odalent, / csupa fény és csupa rend. (Baudelaire: Útrahívás, Szabó Lôrinc fordítása.) A mai mûvészet a tudatos szabályszegés pózába vágja magát, és maga is éppen olyan ronda, mint az a rondaság, amit ábrázol. A szép lefokozódik, mint olyasvalami, ami túlságosan édeskés, túlságosan ábrándvilágot idézô, ami túl messze van a valóságtól ahhoz, hogy érdemes legyen csalhatatlan érdeklôdésünkre. Azokat a minôségeket, amelyeket korábban az esztétikai kudarc jeleinek tekintettek, most sikerként ünneplik, miközben a szépségre való törekvést a mûvészi alkotás igazi céljától történô eltávolodásként bélyegzik meg, hiszen az igazi cél az elandalító illúziók széttörése és az, hogy olyannak ábrázoljuk az életet, amilyen. Arthur Danto egészen odáig ment, hogy szerinte a szép nem csupán csalóka cél, de ráadásul ellenséges is a modern mûvészet küldetésével. Ez az eszmei irányzat részben persze tekinthetô a „szép” fogalom ambivalens jellegének elismeréseként. Ám egyszersmind el is utasítja a szûkebb értelemben vett szépet, és azt állítja, hogy az otthon, a béke, a szeretet és a megelégedettség ódivatú felidézése csupa hazugság, és ezért a mûvészetnek tényleges állapotaink valódi és kellemetlen igazságát kell ábrázolnia. A MODERNISTA APOLÓGIA A szép megtagadása a modern mûvészet és története egy sajátos felfogásából táplálkozik. Számos kritikus szerint, ha ma valaki mûvet ír, azzal igazolhatja ezt a tevékenységet, hogy a jövôbôl érkezô látogatóként jelenti be magát. A mû értéke a sokkolási együttható: a mûvészet azért létezik, hogy ráébresszen bennünket történelmileg nyomorú helyzetünkre, és hogy emlékeztessen arra, hogy az egyetlen állandó dolog az emberi természetben a szüntelen változás. A mûvészettörténészek ezért egyfolytában emlékeztetnek bennünket a XIX. század közepén virágzó Szalon-festészetre – ami egyáltalában nem is 1136

volt mûvészet, mivel elhasználódott gesztusok repertoárjából táplálkozott –, és arra a kezdeti ellenállásra, ami Manet képeit fogadta, akit pedig Baudelaire „a modern élet festôjének” nevezett. Emlékeztetnek arra, hogy micsoda hatalmas energiákat szabadított fel Manet tekintélyrombolása, illetve a rendszert érô további megrázkódtatások, ahogyan egymás után tûntek föl az újabb és újabb kísérletek, mígnem a figuratív festészetet sokan elavult dolognak kezdték tartani. A zenetörténészek Beethoven utolsó szimfóniájára és kései vonósnégyeseire hívják föl figyelmünket, amelyekben a formai korlátokat valami titáni erô zúzza szét; elidôznek a Trisztán és Izoldánál, amelynek elmozduló kromatikus harmóniái végsô határáig feszítik a tonalitást, rámutatnak Sztravinszkij, Bartók és Schönberg zenéjére, olyan mûvekre, amelyek elôször sokkolták a világot, és amelyeket olyan fogalmakban igazoltak, mint amilyenekkel a figuratív festészet leáldozását indokolták. A régi nyelv, mondják a mûvészet történészei, kimerült: további használatából csakis klisék keletkezhetnek. Az új nyelv viszont arra hivatott, hogy történelmi kontextusába helyezze a zenét, hogy a jelent olyasvalamiként fogjuk fel, mint ami elszakadt a múlttól, mint ami olyan új tapasztalat, amit csak akkor tudunk megragadni, ha megértjük, hogy „más”, mint minden, ami azelôtt volt. De abban a pillanatban, amikor megragadjuk a jelent, elmúltként és elavultként ismerjük fel. HAGYOMÁNY ÉS ORTODOXIA Az építészetben és az irodalomban is ugyanezt a történetet találjuk, a mûvészetét, amely saját múltjával harcol, arra kényszerül, hogy kihívást intézzen a klisék uralma ellen, és hogy kitapossa a szabályszegés ösvényét. Ám ezt a történetet nagyon egyoldalú példák támasztják alá. Azzal egy idôben, amikor Rothko, de Koonig és Pollock belebonyolódott a maga (szerintem erôsen monoton) kísérletezéseibe, Edward Hopper olyan figuratív festményeket alkotott, amelyek ôt éppannyira a modern amerikai élet festôjévé tették, mint amennyire Manet a XIX. századi párizsi élet festôje volt. Ugyanakkor, amikor Schönberg elvetette a tonalitást a tizenkét fokú szeriális technika kedvéért, Janáèek éppen a Katya Kabanovát komponálta, Sibelius meg belefogott nagyszerû tonális szimfóniáinak megalkotásába. Mi több, létezik a modern mûvésznek egy másik, igazabb története is, és ezt a történetet maguk a nagy, modernista alkotók beszélik el nekünk. Ez az a történet, amelyet T. S. Eliot mond el esszéiben és a Négy kvartettben, Ezra Pound a Cantókban, Schönberg kritikai írásaiban és a Mózes és Áronban, valamint Pfitzner a Palestrinában. Eszerint a modern mûvész célja nem az, 1137

hogy szakítson a hagyománnyal, hanem hogy olyan körülmények között ragadja meg újra, ahol a mûvészt öröksége alig vagy egyáltalán nem segíti. Ez a történet nem a jelen valóság elmúlt jellegét látja meg, hanem jelen lévô realitását, mint olyan helyét, ahová el kellett jutnunk, és amelynek természetét csak egy folyamatban érthetjük meg. Ha modern körülmények között újra kell alkotni a mûvészet formáit és stílusait, ez nem annak érdekében történik, hogy elvessük a hagyományt, hanem hogy helyreállítsuk. A modern mûvész erôfeszítései arra irányulnak, hogy eddig még nem tapasztalt valóságokat fejezzen ki, amelyeket különösen nehéz megragadni. De ez csakis akkor lehetséges, ha kultúránk egész spirituális tôkéjét a jelenre vonatkoztatjuk, és ilyen módon mutatjuk meg olyannak, amilyen valójában. Ennélfogva Eliot és társai számára nem volt lehetséges olyan modern mûvészet, amely egyben ne kereste volna az ortodoxiát is: úgy igyekeztek megragadni a modern tapasztalat természetét, hogy vonatkozásba hozták egy élô hagyomány bizonyosságaival. Az ember persze megragadhatatlannak, értelmezhetetlennek sôt kifejezetten rondának is tarthatja az eredményt, például sokak így éreznek Schönberg esetében. De az bizonyos, hogy nem ez volt a szándék. Schönberg, éppúgy, mint Eliot, megújítani akarta a hagyományt, nem lerombolni, megújítani olyan közegként, amelyben ismét a szép és nem a banalitás lesz a norma. Semmi abszurd nincs abban a nézetben, miszerint Schönberg Várakozásának áttetszô soraiban több dallam van, mint Vaughan Williams szimfóniájának nehézkes szövetében. Igaz, ez a kis melodráma rémálomszerû, ami igen messze áll a Schubert-dalok szépségétôl. De a schönbergi idiómát felfoghatjuk úgy is, mint kísérletet arra, hogy megértse a rémálmot és egyszersmind meg is zabolázza, hogy olyan zenei formák közé szorítsa, amelyek szépséget és jelentést kölcsönöznek a katasztrófának, éppen úgy, ahogyan Aiszkhülosz adott jelentést és szépséget a fúriáknak, vagy ahogyan Shakespeare és Verdi tette ezt Desdemona szörnyû halálával. A modernisták attól tartottak, hogy az esztétikai vállalkozás elszakad a mûvész valódi szándékaitól, üressé, monotonná, mechanikussá, közhelyessé válik. Eliot, Matisse és Schönberg számára evidens volt, hogy éppen ez történik körülöttük, nekiláttak hát, hogy megvédelmezzék a fenyegetett esztétikai ideált a tömegkultúra rombolásától. Ennek az ideálnak a jegyében a szépség keresését összekötötték az emberi élet felszentelésével és azzal, hogy e világon túlmutató jelentôséggel ruházták föl. Röviden, a modernisták arra vállalkoztak, hogy ismét egyesítsék a mûvészi vállalkozást mögöttes spirituális céljaival. A modernizmust nem szabályszegésként, hanem helyreállításként fogták föl: olyan fáradságos ösvényként, amely visszavezet a je1138

lentés egykor oly nehezen kivívott örökségéhez, ahol a szépet ismét megbecsülik mint a transzcendens értékek jelenvaló szimbólumát. A ma tudatosan „szabályszegô” és „kihívó” mûvészetében azonban nem ezt látjuk, hanem éppen ellenkezôleg, menekülést a szép elôl, ahelyett, hogy megkísérelnék visszanyerni azt. MENEKÜLÉS A SZÉP ELÔL Mozart egyik legszórakoztatóbb mûve a Szöktetés a szerájból vígopera, amely Konstanza történetét meséli el, aki hajótörést szenved, elszakad vôlegényétôl, Belmonte-tól és Szelim pasa háremébe kerül. Különféle intrikák után Belmonte kiszabadítja, amiben a pasa könyörülete is szerepet játszik, aki tiszteli Konstanza erényességét, és erôvel nem akarja megfosztani szüzességétôl. Ez a valószerûtlen cselekmény lehetôvé teszi Mozart számára, hogy kifejezze azt a felvilágosodásbeli meggyôzôdését, hogy a könyörület egyetemes erény, és éppoly valóságos a törökök muzulmán birodalmában, mint II. József keresztény császárságában (aki maga igen kevéssé volt keresztény). Belmonte és Konstanza hûséges szerelme váltja ki a pasa könyörületét. És még ha Mozart ártatlan elképzelése nélkülözi is a történelmi alapot, az érdek nélküli szerelem valóságában való hitét a zene mindenütt kifejezi és megerôsíti. A Szöktetés a szerájból egy erkölcsi eszmét hirdet, és dallamai osztoznak ennek az eszmének a szépségében, és meggyôzô erôvel mutatják be azt a hallgató számára. A darab 2004-es berlini elôadásában a rendezô, Calixto Bieito úgy döntött, hogy az opera cselekményét egy berlini bordélyházba helyezi át, ahol Szelim selyemfiú, Konstanza pedig örömlány. Az elôadás során még a legfinomabb dallamok alatt is a színpad tele volt szórva üzekedô párokkal, és minden alkalmat megragadtak az erôszakra, akár követte szexuális beteljesülés, akár nem. Az egyik jelenetben egy prostituáltat alaposan megkínoznak, vérzô mellbimbóit a teljes realizmus elhitetésével levágják, majd megölik. A szöveg és a zene szerelemrôl és együttérzésrôl beszél, de ez az üzenet belefullad a gyilkosság és narcisztikus szex ordító erôvel megrendezett jeleneteibe, amelyek beszennyezik a színpadot. Ez arra a jelenségre példa, amelybe minduntalan beleütközünk a jelenkori mûvészet legkülönbözôbb aspektusaiból. Nem csupán arról van itt szó, hogy a mûvészethez kötôdô festôk, rendezôk, zenészek és mások pusztán menekülnek a szép elôl. Vágynak arra, hogy meg is rontsák a szépet, mégpedig az esztétikai tekintélyrombolás jegyében. Bárhol, ahol a szép várakozna reánk, ez a megrontó vágy megakadályozza, hogy hatással lehessen ránk, 1139

és gondoskodik róla, hogy a szép gyenge hangját elmossák a megszentségtelenítés jelenetei. Hiszen a szép követel tôlünk valamit: arra hív fel bennünket, hogy elutasítsuk önnön narcizmusunkat és tiszteletteljes csodálattal szemléljük a világot. (Vö. Jago szavaival Cassióról: ô naponként / Egy-egy szépséget tûntet ellenembe, / Mi engemet rúttá tesz; – Szász Károly fordítása; illetve Claggart monológjával Britten Billy Budd címû mûvébôl, aki dühödten kikel a szép ellen, ami megvilágítja önnön erkölcsi értéktelenségét.) A „megszentségtelenítés” kifejezést használtam, ezzel is visszautalva a szentrôl a 2. fejezetben* kifejtett gondolatokra. A megszentségtelenítés azt jelenti, hogy megrontjuk azt, ami különben önállóan létezik a megszentelt dolgok világában. Megszentségteleníthetünk egy templomot, egy mecsetet, egy temetôt, egy sírt, egy szentképet, egy szent könyvet vagy egy szent szertartást. Megszentségteleníthetünk egy holttestet, egy dédelgetett képet, még egy emberi lényt is, amennyiben ezek a dolgok tartalmaznak (és tartalmaznak) valamiféle eredeti „különállóságot”. A megszentségtelenítéstôl való félelem az összes vallás egyik alapeleme. Eredetileg éppen ezt jelentette a religio szó: olyan kultusz vagy szertartás, amely arra irányul, hogy egy szent helyet megvédjünk a megszentségtelenítéstôl. A szépre irányuló szükségletünk nem olyasmi, ami nélkül meglehetünk, és ennek hiányában is teljes embernek érezhetjük magunkat. Ez a szükséglet metafizikai lényegünkbôl ered, ahogyan mint szabad individuumok keressük helyünket a másokkal megosztott és közös világban. Bolyonghatunk ebben a világban elidegenedett, sértôdött, gyanakvó és bizalmatlan lényekként. De meg is lelhetjük otthonunkat itt, nyugodt harmóniába kerülhetünk másokkal és magunkkal. A szép tapasztalata erre a második ösvényre irányít bennünket: azt mondja nekünk, hogy igenis otthon vagyunk ebben a világban, hogy a világ már úgy van elrendezve érzékeinkben, mint olyan hely, amely illik a hozzánk hasonló lényekhez. Ámde – és ez is a korai modernisták egyik üzenete – az olyan lények, mint mi, csak akkor lelhetik meg otthonukat ebben a világban, ha elismerik „bukott” mivoltukat, mint ahogy Eliot elismerte az Átokföldjében. Ennélfogva a szép tapasztalata túlmutat ezen a világon, a „célok birodalmába”, ahol a halhatatlanság és a tökéletesség iránti vágyódásunk végül meghallgatásra talál. Így tehát, amint azt Platón és Kant egyaránt meglátta, a szépérzék a vallásos tudat tartozéka, a tökéletlenség alázatos érzésébôl fakad, miközben a transzcendenciával való lehetô legmagasabb egyesülésre törekszik. Nézzük meg a nagy tájképfestôk – Poussin, Guardi, Turner, Corot, Cé* A Nagyvilág 2009/12.

számában.

1140

zanne – bármelyik festményét, és látni fogjuk, hogy a szépnek ezt az eszméjét ünneplik és rögzítik képekben. Nem arról van szó, mintha ezek a festôk nem látták volna a szenvedést, vagy a világegyetem fenyegetô hatalmasságát, amiben mi oly picinyke zugot foglalunk el. Épp ellenkezôleg. A tájképfestôk a dolgok szívében mutatják meg nekünk a halált és a pusztulást: a dombjaikat megvilágító fény fakó, házaik faláról helyenként omlik a vakolat, mint Guardi falvainak stukkóiról. Ámde ábrázolásaik mégis a pusztulásban bimbózó örömre mutatnak, arra az örökkévalóra, amire az átmeneti utal. Még az élet visszásságainak és gonoszságainak azokban a brutális ábrázolásaiban is, amelyekkel Zola regényei vannak tele, megtaláljuk, ha nem is a szépség valóságát, de legalább valami távoli fölvillanását, amit a próza ritmusa rögzít, és amit az a nyugalom idéz meg, amely a céljaikat hiábavaló erôfeszítésekkel kergetô hôsök világát belengi. Zola, Baudelaire és Flaubert realizmusa egyfajta csalódott fejet hajtás az ideál elôtt. Az ábrázolás tárgya profán, de nem azért, mert az író arra törekedett, hogy megszentségtelenítse a szépnek még azt a néhány elszórt töredékét is, amelyre rábukkan. A megszentségtelenítés mûvészete egy újfajta kiindulópontot képvisel, amelyet meg kell értenünk, hiszen a posztmodern tapasztalat központjában áll. SZENT ÉS PROFÁN A megszentségtelenítés egyfajta védekezés a szent ellen, kísérlet arra, hogy lerombolják a szent minôségeit. A szent dolgok jelenlétében életünk megítéltetik, és annak érdekében, hogy elmeneküljünk ez elôl az ítélet elôl, megpróbáljuk elpusztítani azt a dolgot, ami úgy tûnik fel, vádol bennünket. Sok filozófus és antropológus véleménye szerint azonban a szent megtapasztalása az emberi lényeg egyetemes jellegzetessége, és ezért nem olyan könnyû megszabadulni tôle. Igaz, életünk nagy részét múlékony célok szerint szervezzük. Ám néhány cél ezek közül emlékezetes vagy megindító számunkra. Újra és újra megtörténik velünk, hogy kizökkenünk mindennapi elbizakodottságunkból, és valami olyasminek a jelenlétét érezzük meg, amely sokkalta jelentôsebb, mint éppen adott érdekeink és vágyaink. Megérezzük valami értékes és rejtélyes jelenvalóságát, ami olyan követelést szegez velünk szembe, ami bizonyos értelemben nem ebbôl a világból származik. Ez történik a halál jelenlétében, kivált egy szeretett személy halálakor. Rettenettel nézzük az emberi testet, amelybôl elszállt az élet. Ez már nem egy személy többé, hanem csupán egy személy „halandó maradványai”. És ez a gondolat hátborzongató titokzatossággal tölt el bennünket. Vonakodunk a halott test megérintésétôl, valamilyen értelemben úgy tekintünk rá, 1141

mint ami már nem helyénvaló a mi világunkban, szinte úgy, mintha valami idegen világból érkezett látogató lenne itt. Ez a tapasztalat a szenttel történô találkozásunk paradigmája. És egyfajta szertartásszerû elismerést követel tôlünk. A halott test rítusok és megtisztító aktusok tárgya, amelyek nem csupán arra irányulnak, hogy a test korábbi lakóját illô kegyelettel elküldjék a túlvilágra – hiszen ilyen aktusokat azok is elvégeznek, akik nem hisznek a túlvilágban –, hanem arra is, hogy leküzdjék a halott emberi alak kísérteties, természetfölötti minôségét. A holttestet visszaigénylik az e világ számára olyan rítusok segítségével, amelyek ugyanakkor elismerik a holttest különállóságát is. Másképpen fogalmazva, a rítusok fölszentelik a testet, megtisztítják kórságától és visszaállítják eredeti státuszába, ami a megtestesülés. Ugyanilyen módon a halott testet meg is szentségteleníthetik azzal, ha puszta élettelen hústömegként állítják elénk, ami egészen bizonyosan az egyik elsôdleges válfaja a megszentségtelenítésnek, amiben emberemlékezet óta részesül az ember, mint amikor Akhilleusz gyôzelmi mámorában körbevonszolja Hektór testét Trója falai körül. Vannak más esetek is, amikor hasonló módon kizökkenünk mindennapi elfoglaltságainkból. Jelesül, amikor szerelembe esünk. Ez is egyetemes emberi tapasztalat, méghozzá az egyik legfurcsább. A szeretett személy arca és teste a lehetô legintenzívebb élettel telítôdik meg. Ám egy lényeges szempontból éppen olyan, mint egy halott személy teste: úgy tûnik föl nekünk, mintha nem ehhez a világhoz tartozna. A szeretett személy egy olyan pontról tekint szerelmesére, mint ahogy Beatrice nézett Dantéra, ami kívül esik a mulandó dolgok folyamán. A szeretett tárgy azt követeli tôlünk, hogy dédelgessük, hogy szinte már szertartásszerû hódolattal közelítsünk felé. És a szellem olyasfajta teljessége sugárzik azokból a szemekbôl, azokból a végtagokból, azokból a szavakból, amely mindent radikálisan megújít. Az emberi alak szent számunkra, mert önnön megtestesülésünk bélyegét hordozza magán. Az emberi alak szándékos megszentségtelenítése akár a szex pornográfiája, akár a halál és az erôszak pornográfiája által, sok ember számára egyfajta kényszerré vált. És ez a megszentségtelenítés, ami megrontja a szabadság tapasztalatát, egyszersmind a szerelem, a szeretet tagadását is jelenti. Arra irányuló kísérlet, hogy egy olyan új világot hozzanak létre, amelyben a szerelemnek, a szeretetnek többé már nincs helye. És ez az, ami egészen bizonyosan a posztmodern kultúra legfontosabb jellemvonása, ahogyan azt a Szöktetés a szerájból Bieito-féle produkciója is példázza: szeretet nélküli kultúra, amely fél a széptôl, mert zavarja a szeretet.

1142

BÁLVÁNYIMÁDÁS A szent és a profán dialektikája a zsidó biblia egyik uralkodó témája, amelyben Isten újra és újra olyan rejtélyes módokon ad hírt magáról, amelyek az ô szent jellegét hangsúlyozzák, ám a zsidók folyamatosan arra csábulnak, hogy profanizálják ôt, hogy képeket és bálványokat imádjanak ôhelyette. De miért profanizálja Istent a bálványimádás, és miért csábulnak erre az emberek? Miért bünteti Isten szörnyû népirtással az izraelitákat egy olyan (legalábbis modern fogalmaink szerint) esetleges gyarlóságért, mint az Aranyborjú imádása? Istennek talán nincs arányérzéke? Ezek a kérdések rámutatnak a szent dolgok egy sajátosságára: nevezetesen, hogy nem tûrik a helyettesítést. A megszentségtelenítésnek nincsenek fokozatai, a megszentségtelenítés egyetlen és egységes aktus, éppen az, amikor helyettesítôt állítanak annak helyébe, aminek nincs helyettesítôje – a „vagyok, aki vagyok” önmagában egyedülálló, és azért kell imádni, ami, nem pedig valami cél eszközeként, amely cél más módokon, vagy más rivális istenségek révén is elérhetô. A bálványimádás a megszentségtelenítés paradigmája, mert az istentisztelet birodalmába bevonja a csereérték eszméjét. Bálványokkal lehet kereskedni, ki lehet ôket cserélni, új változataikat lehet kipróbálni, meg lehet nézni, hogy melyikük hallgatja meg legjobban imáinkat, és melyikkel lehet a legjobb alkut kötni. Mindez pedig azért megszentségtelenítés, mert olyasmivel kereskednek, amit nem lehet elcserélni anélkül, hogy megszûnne annak lenni, ami, vagyis a szent tárgy önmaga. Az istentisztelet tárgyát el kell különíteni ebben a világban, de nem ebbôl a világból, egyedülállóként kell viszonyulni hozzá, mint olyasvalamihez, amiben életünk minden értelme valamiképpen összefoglalást nyer és felszentelôdik – „felölti végzetét”, ahogyan Larkin mondja (Philip Larkin: Templomlátogatás –Fodor András fordítása). Erre gondolunk, amikor szentnek nevezzük. Az antropológia mélyreható kérdése, hogy miért van szükségünk ilyen tárgyakra, és a teológia mélyreható kérdése, hogy vajon ez a szükséglet megfeleltethetô-e valamilyen objektívan létezô realitásnak. Azt azonban fontos látnunk, hogy az az Istenhez való odafordulás, amit a héber biblia hirdet, és ami bizonyos mértékben újítás (mint maga az az eszme is, hogy ô az Isten, nem pedig egy isten) olyasvalami, amit ösztönösen értünk, még ha értelmes magyarázatot nem is tudunk adni rá, és azt sem tudjuk megindokolni, hogy miért játszik oly fontos szerepet egy vallásos ember életében.

1143

PROFANIZÁLÁS Vannak más olyan esetek is, amikor úgy igyekszünk valamire összpontosítani figyelmünket, hogy azt kizárólag önmagában értékeljük, pusztán azért, ami, és amikor beállítódásunkat – jóllehet ezúttal nem vallási imádatról van szó – úgyszintén fenyegeti a helyettesítôk keresése. Ennek legkézenfekvôbb példája, amelyhez ebben a könyvben újra és újra visszatérek, a szexuális érdeklôdés, amelynek során a tárgyat idealizáljuk, elkülönítjük, nem valami kicserélhetô árucikknek tekintjük, hanem egyetlen, egyedülálló személynek, ami ô. Ez a fajta érdeklôdés, amit erotikus szerelemnek hívunk, veszélyben van, és a legnagyobb veszélyt a bármiféle álarcban megjelenô helyettesítô jelenti a számára. Amint már a 2. fejezetben utaltam rá, a féltékenység nem utolsósorban azért gyötrelmes, mert a szerelem korábban szentnek tekintett tárgyát most megszentségtelenítve látja. A megszentségtelenítés fájdalmára az egyik gyógymód a totális profanizálás felé történô elmozdulás lehet: más szóval, ha a szentség minden ismérvétôl megfosztjuk a korábban imádott tárgyat, ha besoroljuk ennek a világnak a tárgyai közé, mint olyant, ami nem csupán itt van, hanem ide is tartozik, mint ami semmivel nem haladja meg, nincs fölötte azoknak a tárgyaknak, amelyek bármikor helyettesíthetik. Ezt látjuk a pornográfia elharapódzó szenvedélyében, ami olyan profanizálás, amely teljes mértékben kiveszi a szexuális vágyat a belsô értékek birodalmából. Ez annak a területnek a teljes lerombolását jelenti, ahol a szép eszméje annak idején gyökeret vert, mégpedig azért, hogy megvédjük magunkat attól a lehetôségtôl, hogy esetleg megszeretjük és ezért aztán el is veszthetjük. A másik terület, ahol ez a profanizálódás általában végbemegy, az esztétikai ítélet birodalma. Itt is olyan beállítódással van dolgunk, amely megkísérli elkülöníteni tárgyát, hogy önmagában valóságáért értékelje, hogy egyedülállóként, helyettesíthetetlenként tekintse, ami elválaszthatatlan módon önmagában hordja jelentését. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mûalkotások szent dolgok, noha a legnagyszerûbb mûalkotások éppenséggel mint ilyenek kezdték el életüket, például a görög és római szobrok és templomok, és a középkori Európa oltárképei. Azt azonban állítom, hogy a mûalkotások annak a folyamatos emberi erôfeszítésnek a részei, amely a tapasztalat tárgyait idealizálni és felszentelni akarja, és amely oly módon kívánja emberi mivoltunk képeit és narratíváit ábrázolni, amelyhez fel kell nônünk, és nem olyanként, amelyet egyszerûen csak át kell élnünk. És ez még azoknak a brutálisan realista alkotásoknak az esetében is igaz – mint amilyen Flaubert Bovarynéja és Zola Nanája –, amelyek meggyôzô ereje 1144

abból az ironikus ellentétbôl származik, amely aközött feszül, amilyenek a dolgok, és amilyeneknek az emberek szerint lenniük kellene. Amint már mondtam, a profanizálás csábítása, amely nyilvánvalóan megvan a szexuális szférában, megvan az esztétikai szférában is. Mûalkotások válnak a megszentségtelenítés tárgyává, és annál inkább célpontba kerülnek, minél inkább igényt tartanak önnön felszentelt státuszukra. (Ebbôl fakad például a Wagner-operák rutinszerû profanizálása olyan rendezôk által, akiket dühít, vagy elidegenít a mûvek öntelt spirituális tartalma.) ANTROPOLÓGIAI MEGJEGYZÉSEK A kultúra azokból az erôfeszítéseinkbôl fakad, hogy megállapodjunk az emberek közötti egyetértés általános feltételeit megszabó mércékben, amelyek ugyanakkor felkeltik bennünk az igényt, hogy felnôjünk azokhoz a célokhoz, amelyek az embert csodálni valóvá és szeretetre méltóvá teszik. A kultúra tehát több nemzedékre elnyúló befektetés, amely hatalmas – és korántsem mindig világosan meghatározott – kötelezettségeket ró ránk, legelsôsorban is azt, hogy mások és jobbak legyünk, mint amik vagyunk, minden olyan lehetséges módon, amit mások megbecsülhetnek bennünk. Az illemszabályok, az erkölcsi törvények, a vallási elôírások és a hétköznapi rendes viselkedés formái nevelnek rá erre bennünket, és ezek minden kultúra középponti magját alkotják. Szükségképpen olyasmire vonatkoznak, ami közös és könnyen tanítható. Amint eddig is már minden erômmel igyekeztem megmutatni, maga az esztétikai ítélet is a társadalmi koordináció ezen formáinak szerves része, ám az esztétikai ítélet a maga módján más, és potenciálisan „magasabb” és stilizáltabb alkalmazások felé mutat. Egyfolytában túlvisz hétköznapi tökéletlenségeinken és hiányosságainkon, és a magasztos ideálok világa felé fordít bennünket. Ennélfogva két állandó okot hordoz magában, ami kellemetlenül érintheti az embert. Elôször is olyan megkülönböztetésekre sarkall bennünket – az ízlésben, a kifinomultságban, a megértésben –, amelyek egyfolytában arra emlékeztetnek, hogy az emberek nem egyformán érdekesek, nem egyformán csodálatra méltóak és nem egyformán képesek megérteni a világot, amiben élnek. Másodszor, mivel a demokratikus beállítódás folyamatosan konfliktusban van önmagával – hiszen lehetetlen úgy élni, mintha nem léteznének esztétikai értékek, miközben valódi életet élünk az emberek között –, ezért az esztétikai ítéletet kezdik egyfajta csapásként megtapasztalni. Elviselhetetlen terhet helyez az ember vállára, amihez föl kell nônünk, az ideáloknak 1145

és törekvéseknek egy olyan világát, amely éles konfliktusban áll rögtönzött életünk hitvány cifraságaival. Bagolyként ül a vállunkon, miközben kedvenc rágcsálónkat a kabátunk alatt rejtegetjük. És ez a helyzet arra csábít bennünket, hogy ellene forduljunk, hogy elhessegessük. A megszentségtelenítés vágya az a vágy, hogy az esztétikai ítéletet önmaga ellen fordítsuk, hogy többé ne tûnjön föl olyasminek, ami megítél bennünket. A gyerekeknél ezt folyton-folyvást megfigyelhetjük: örömüket lelik a gusztustalan hangokban, szavakban, gesztusokban, amelyek segítik ôket abban, hogy eltávolítsák magukat a felnôttek világától, amely megítéli ôket, és amelynek tekintélyuralmát tagadni akarják. (Ebbôl származik például a Roald Dahl-mûvek népszerûsége.) A gyermekeknek ez a menekülése a felnôttek ítéleteinek terhe elôl ugyanolyan, mint a felnôttek menekülése kultúrájuk terhe elôl. Amikor a kultúrát a megszentségtelenítés eszközeként használják, akkor ezzel semlegesítik velünk szemben felállított követelményeit: elveszíti tekintélyét, és tettestárssá válik az értékek elleni összeesküvésben. A SZÉP ÉS AZ ÖRÖM A megszentségtelenítés vágya sajátos örömet szerez, és az ember esetleg azt gondolhatja, hogy ez is esztétikai öröm, a Baudelaire által meghirdetett „romlás esztétika” új szakasza. Ahhoz, hogy belássuk ennek a felfogásnak a téves voltát, röviden vissza kell térnünk az elsô fejezet fejtegetéseihez. Amint ott kifejtettem, különbséget kell tennünk a valamiben meglelt, illetve a valamibôl származó élvezet között. Továbbá megmutattam, hogy további különbséget kell tennünk a valamiben meglelt élvezet két formája között: az érzéki és az intencionális öröm között. Az elôbbi közvetlenül az ingerbôl származik, izgató hatású és automatikusan kiváltható. Ilyen az evésbôl, ivásból származó öröm, ami könnyen megszerezhetô és éppoly könnyû túlhajtani, és amihez nincs szükség semmiféle kognitív képességre. (Még a laboratóriumi patkányok is képesek megszerezni maguknak ezt a fajta örömöt.) A másik fajta öröm a megértés aktusából fakad: nem a tárgy kiváltotta érzéki kielégülés, hanem a tárgyban meglelt örömteli érdeklôdés. Az ilyen intencionális örömnek kognitív dimenziója van: kinyúlik az énbôl, hogy megragadja a világot, és elsôdlegesen nem magára az örömérzésre összpontosít, hanem arra a tárgyra, amely ezt az örömöt kiváltja. Mondhatni, objektív öröm, amit annak a tárgynak a valóságában lelünk meg, amelyre intenciónk irányul. Ezzel szemben az érzéki öröm szubjektív, magára az élményre összpontosít, arra, hogy milyen is az annak a számára, aki érzi. E kétfajta öröm között persze seregnyi átmenet létezik, mint például a borszakértô öröme, 1146

ami egy sajátos „ízlelést” jelent, de ami nem függ a tárgy tartalmának vagy jelentésének értelmezésétôl. Az esztétikai öröm tárgyának megjelenített vonásaira összpontosít, ami arra csábítja az embert, hogy összemossa a pusztán érzéki örömökkel, mint amilyen az evés-ivás élvezete. És hasonló csábítás babonázza meg a szex elemzését. Létezik olyasfajta szexuális érdeklôdés, amelyben az érzéki élvezet elhomályosítja az interperszonális intencionalitást, és egy általánosított és személytelen izgalom foglyává válik, rabul ejti egy kép vagy egy jelenet, amire a szubjektum kényszeresen reagál. Ez a fajta szexuális érdeklôdés könnyen szenvedéllyé válhat. Annak a feltételezésére csábít, hogy ez a személytelen és érzéki öröm a nemi vágy valódi célja annak minden formájában, és hogy a szexuális élvezet a szubjektív élvezet egyik formája, éppen olyan, mint az evés-ivás élvezete, Freud például kifejezetten ezt állította. ÖRÖM ÉS SZENVEDÉLY Az elme kognitív állapotai ritkán válhatnak szenvedéllyé, hiszen a világ felfedezése, illetve az individuális tárgyakkal történô individuális találkozás alakítja ôket, amely tárgyak hatása kívül áll az egyén ellenôrzésén. A szenvedélybôl akkor lehet szenvedélybetegség, amikor az egyénnek teljes hatalma van az élvezet fölött, és azt kénye-kedve szerint bármikor elôidézheti. Elsôdlegesen érzéki élvezet, ami az örömhálózat rövidre zárásából fakad. A szenvedélyt annak az érzelmi dinamizmusnak az elvesztése jellemzi, ami egyébként egy kifelé irányuló, szellemileg kreatív életet irányít. A szex iránti szenvedélyes vágy ebben a tekintetben nem különbözik a kábítószer-függôségtôl, és háborút visel a valódi szexuális érdeklôdés ellen, ami a másikban leli fel érdeklôdése tárgyát, a vágy individuális tárgyát. Miért bajlódjunk a kölcsönös elismeréssel és a vágy kölcsönös felkeltésével, amikor egy rövidre zárással elérhetjük ugyanazt az érzéki élvezetet? És amiként a szexfüggôség azt jelenti, hogy elválasztjuk a szexuális örömöt a vágy interperszonális intencionalitásától, ugyanez a helyzet az ingerfüggôséggel – az éhség arra, hogy sokkoljanak, megragadjanak, felkavarjanak bennünket, mindegy, hogyan, csak mihamarabb eljussunk a felajzottság állapotába –, amely azt jelenti, hogy az érzéki érdeklôdést elválasztjuk a racionális gondolkodástól. Jól ismerjük ezt a patologikus állapotot, aminek érdekes karikatúráját adja Huxley a Szép új világban a „tapi”-val, ami olyan szélesvásznú filmshow, amelyben az összes érzéket közvetlenül ingerlik. Talán a római játékok is hasonlóak voltak: rövidre zárt módjait nyújtották annak, hogy az elszörnyedés, horror és rémület állapotába kerüljön a nézô, 1147

ami csak még inkább felfokozta a biztonságérzetet, a megkönnyebbülést, hogy éppen nem engem, hanem valaki mást tépnek cafatokra az arénában. S talán azok az öt másodperces snittek is, amelyek a B kategóriás filmek és a reklámok sajátjai, hasonló módon mûködnek, olyan rövidre zárt áramköröket hoznak létre, amelyek odatapasztják a nézôt a képernyôhöz. Az az ellentét, amelyet implicite fölrajzoltam a tiszteletet adó szerelem, illetve a megszentségtelenítô gúny között, voltaképpen az ízlés és a függôség ellentéte. A szép szerelmesei kifelé fordítják figyelmüket, azt a jelentést és rendet keresik, amely értelmet adhat életüknek. A szeretett dolog iránti beállítódásukat átitatja a megítélés és a különbségtétel. És hozzá mérik magukat, saját eleven szimpátiáikban a benne megtestesülô rendhez akarnak fölérni. A függôség, amint a pszichológusok már régen megállapították, a könnyû kielégülés funkciója. A függô személy újra és újra megnyomja az öröm gombot, és az így szerzett öröm minden ítélettôl és gondolattól mentesen ér el a szükségletek birodalmába. A mûvészet háborúban áll az effektusfüggôséggel, ahol az ingerlés és a rutinszerû felizgatás szükséglete elzárja a széphez vezetô ösvényt, és a megszentségtelenítés aktusait helyezi a központi színpadra. Érdekes kérdés, hogy ez a függôség miért oly virulens napjainkban: de bármi legyen is erre a magyarázat, fejtegetéseim azt mutatják, hogy az effektusfüggôség nem csupán a mûvészet ellensége, hanem a boldogságé is, és mindenkinek, akit érdekel az emberiség jövôje, azt kell vizsgálnia, hogy miként lehetne föléleszteni az „esztétikai nevelést”, ahogyan Schiller nevezte, amelynek célja a szép szeretete. A SZENT ÉS A GICCS A mûvészet, ahogyan eddig ismertük, a transzcendencia küszöbén áll. Túlmutat a véletlenszerûségek és kapcsolat nélküli dolgok e világán egy másik birodalomba, ahol az emberi életet egy olyan érzelmi logika hatja át, amely a szenvedést nemessé, a szerelmet értékessé teszi. Ennélfogva senkinél, aki érzékeny a szépre, nem hiányozhat a megváltás fogalma, amikor a halandó rendetlenség végleg átmegy a „célok birodalmába”. A hit hanyatlásának korában a mûvészet a kitartó tanúja az emberi faj spirituális éhségének és halhatatlanság iránti vágyódásának. Ezért ma az esztétikai nevelés fontosabb, mint bármikor korábban a történelemben. Ahogyan Wagner kifejezte: „A mûvészetre maradt, hogy megmentse a vallás lényegét, amennyiben azokat a mitikus képeket, amelyekrôl a vallás azt szeretné, hogy igaznak higgyük ôket, a mûvészet szimbolikus értékük miatt ragadja meg, és ezeknek a szimbólumoknak az eszményi bemutatásán keresztül feltárja a bennünk rejlô 1148

mély igazságot.” Ennélfogva még azok számára is, akik nem hisznek, a szent „jelenvalósága” ma a mûvészet legmagasabb rendû ajándéka. Ezzel szemben a mûvészet lealacsonyítása még soha nem öltött oly hatalmas méreteket, mint napjainkban. És ennek a lealacsonyításnak a legelterjedtebb változata – még annál is elterjedtebb, mint a humanitás szándékos megszentségtelenítése a pornográfián és a céltalan erôszakon keresztül – a giccs, az a furcsa járvány, amelyet azonnal felismerünk, de soha nem tudunk pontosan meghatározni, és amelynek osztrák-német neve, a kitsch a XX. század tömegmozgalmaihoz és tömegérzelméhez köti ezt a járványt. Clement Greenberg „Avantgárd és giccs” címû híres cikkében, amely a Partisan Review-ban jelent meg 1939-ben, érdekes kérdést vetett fel a mûvelt amerikaiak számára. A figuratív festészet halott, mondta, kimerítette kifejezéstárát, és az általa korábban betöltött ábrázolási funkciót a fényképezés és a film vette át. Bármely további kísérletezés a figuratív festészettel ezért szükségképpen giccset fog eredményezni, vagyis olyan mûvészetet, amelynek nincs semmiféle önálló üzenete, amelyben minden hatás másolt és minden érzelem hamis. Az igazi mûvészetnek az avantgárdhoz kell tartoznia, amely szakít a figuratív hagyománnyal az „absztrakt expresszionizmus” jegyében, amely a formák és színek újszerû használata révén kívánja kiszabadítani az érzelmeket a narratíva fogságából. Ezzel Greenberg de Koonig, Pollock és Rothko festészetét népszerûsítette, míg a nagy Edward Hopper mûvészetét mint „elnyûttet, másodkézbôl valót és személytelent” ítélte el. Ha visszanézünk a XVIII. század elôtti nyugati figuratív festészet történetére, akkor látni fogjuk, hogy volt primitív festészet, naiv festészet, rutinszerû és díszítô mûvészet, de giccs nem létezett. Vitatható, hogy ez a jelenség mikor ütötte fel a fejét elôször: talán nyomokban már Greuze-nél megjelent, talán már Murillónál is megvan az elôképe. Annyi viszont bizonyos, hogy Millet és a preraffaeliták korában a giccs már polgárjogot nyert. Ugyanekkor a giccstôl való félelem lett a fô mûvészi hajtóerô, amely létrehozta az impresszionizmust, a kubizmust és a zenében az atonalitást. De nem csak a mûvészet világában figyelhetjük meg a giccs térhódítását. Ennél sokkal fontosabb, lévén nagyobb hatása a néplélekre, a vallás elgiccsesedése. A képek óriási fontossággal bírnak a vallásban, mert a Teremtôt az általa teremtett világ idealizált képein, a transzcendentális igazság konkrét képein keresztül segítenek megérteni. Bellini szüzének kék leple az anyaság ideálját tárja elénk, mint ami a tisztaság kibomlása és a béke ígérete. Ez nem giccs, hanem a legmélyebb spirituális igazság, aminek megértésében a festmény hatóereje és eleganciája segít bennünket. Azonban, amint a puritánok újra és újra fölhívják rá a figyelmünket, az ilyen ábrázolás 1149

a bálványimádás határát súrolja, és a legenyhébb lökés is letaszíthatja spirituális nagyszerûségébôl az érzelmesség szakadékába. Ez történt mindenütt a XIX. században, amint a tömegtermelés kegytárgyai, a mai kerti törpék elôfutáraként, elárasztották a háztartásokat. A giccs penészként rakódik le egy eleven kultúra egészére, ahol az emberek a hit érzéki cifraságait választják a helyett a dolog helyett, amiben valóban hisznek. Nem csupán a keresztény civilizáció ment át az elgiccsesedésnek ezen a folyamatán. Ugyanilyen szembeötlô a hinduizmus és a hindu kultúra elgiccsesedése is. Tömegesen gyártott ganeshák taszítják le a fenséges templomi szobrokat esztétikai piedesztáljukról; a bunjee zenében az indiai klasszikus zene talasát szétrombolják a tonális harmóniák és ritmusgépek; az irodalomban a szútrák és a puranák elváltak a Brahman fenséges eszméjétôl, és gyerekes képregények formájában árulják ôket. Egyszerûen fogalmazva, a giccs elsôsorban nem mûvészeti jelenség, hanem a hit kórsága. A giccs a doktrínákban és ideológiákban kezdôdik, majd ezekbôl elterjedve fertôzi meg az egész kulturális világot. A mûvészet eldisneyesedése csak egy aspektusa a hit eldisneyesedésének, és mindkettô legmagasztosabb értékeink profanizálódásával jár. A giccs, amint arra Disney esete emlékeztet bennünket, nem az érzelmek elburjánzását jelenti, hanem azok elégtelen voltát. A giccs világa bizonyos mértékig szívtelen világ, ahol az érzelmeket eltérítik valódi tárgyuktól édeskés sztereotípiák felé, és megengedi nekünk, hogy egy múló pillanatban rójuk le tiszteletünket a szerelem és a bánat elôtt, anélkül, hogy valójában átéreznénk ôket. Nem véletlen, hogy a giccs abban a korban lépett a történelem színpadára, amely megismertette velünk a lövészárok-háború, a holokauszt és a Gulag addig elképzelhetetlen szörnyûségeit, amelyek mind beteljesítették a giccs által hirdetett próféciát, ami nem más, mint az ember átalakítása bábuvá, amelyet az egyik pillanatban csókokkal halmozunk el, a másikban pedig széttépünk. GICCS ÉS MEGSZENTSÉGTELENÍTÉS Ezek a gondolatok visszavisznek bennünket e fejezet korábbi fejtegetéseihez. Felfoghatjuk a mûvészetben lezajlott modernista forradalmat Greenberg fogalmaiban: a mûvészet abban a pillanatban föllázad a régi konvenciók ellen, amint azokat uralma alá hajtja a giccs. Hiszen a mûvészet nem létezhet a giccs világában, amely elfogyasztandó árucikkek világa, nem pedig olyan ikonoké, amelyek megbecsülést és tiszteletet érdemelnek. Az igazi mûvészet az ember magasabb rendû természetére apellál, azt a másik birodalmat igyekszik megerôsíteni bennünk, ahol az erkölcsi és spirituális 1150

világrend uralkodik. A másik ember nem engedelmes bábuként létezik ebben a világban, hanem spirituális lényként, aki végtelen számú és elkerülhetetlen igényeket támaszt velünk szemben. Számunkra, akik megéltük a giccs kóros elhatalmasodásának napjait, a mûvészet újfajta jelentôségre tesz szert. A mûvészet biztosítja számunkra spirituális eszméink valódi jelenlétét. Ezért számít a mûvészet. A szép tudatos keresése nélkül azt kockáztatjuk, hogy visszahullunk a függôséget okozó szenvedélyek és rutinszerû megszentségtelenítés világába, egy olyan világba, ahol az emberi élet értelme és értéke többé nem ragadható meg világosan. A paradoxon azonban abban áll, hogy a mûvészeti újítások szakadatlan szorgalmazása a nihilizmus kultuszához vezet. Az a kísérlet, hogy a szépet megoltalmazzák a premodernista giccstôl, a szép posztmodernista megszentségtelenítéséhez vezetett. Mintha a megszentségtelenítés két formája között lennénk fogva tartva, az egyik édeskés álmokban utazik, a másik vad fantáziákban. Mindkettô a hamisság egy formája, amely lealacsonyítja és beszennyezi emberi mivoltunkat. Mindkettô elmenekül a magasabb rendû élettôl, és annak legfontosabb ismérvétôl, a széptôl. De mindkettô rámutat arra a valódi problémára, hogy modern körülmények között milyen nehéz olyan életet élni, amelyben a szépnek középponti helye van. A giccs megfosztja az érzelmet a mögötte lévô erôfeszítéstôl, és ezért valódiságától, míg a megszentségtelenítés hatalmasra növeli az érzelmek árát, és ezért elijeszt tôlük. Mindkét lelkiállapotra ugyanaz az orvosság, amelyet mindkettô tagad: az áldozat. Konstanza és Belmonte Mozart operájában egyaránt kész arra, hogy föláldozza magát a másikért, és ez a hajlandóság bizonyítja szerelmük valódiságát: az opera minden szépsége ennek a bizonyosságnak a folyamatos felmutatásából fakad. A való életben elôforduló haláleseteket azért tudjuk elviselni, mert az áldozat aspektusából tekintünk rájuk. A tragikus hôs egyszerre önfeláldozó és ugyanakkor áldozati áldozat, és az a megrendülés, amelyet halála miatt érzünk, bizonyos értelemben megváltás is, annak bizonyítéka, hogy az elhunyt élete nem volt hiábavaló. Az emberek közötti szeretet és szerelem csak annyiban valódi, amennyiben hajlandó erre az áldozatra, legyen szó azokról az apró gondokról, amelyek Marcelt Saint Loup-hoz kötik Proustnál, vagy arról a bizonyosságról, amelyet Alcestis szolgáltat nekünk, aki kész meghalni férjéért. Az áldozat az erény középponti magja, a valódi mûvészet jelentésének forrása és igazi témája. Az áldozat persze elkerülhetô, és a giccs legnagyobb hazugsága az, hogy egyszerre el is kerülhetjük, és ugyanakkor részesülhetünk is adományaiból. Az áldozatot megfosztja értelmétôl a megszentségtelenítés. De amikor az áldozat jelenvaló és tiszteletben áll, akkor az élet megváltja önmagát, akkor 1151

a szemlélôdés tárgyává lesz, amire „elviseljük, hogy ránézzünk”, és amely csodálatot és szeretetet vált ki belôlünk. Az áldozat és a szeretet eme kapcsolatát jelenítik meg a rítusok és a vallásos történetek. A mûvészetnek is újra és újra fölbukkanó állandó témája. Amikor a nagy háborúk vérfürdôje közepette a költôk azon igyekeztek, hogy értelmet találjanak a körülöttük zajló pusztításban, teljesen tudatában voltak annak, hogy a giccs csak elleplezi a vétkeket. Nem arra törekedtek, hogy tagadják a szörnyûségeket, hanem arra, hogy áldozati módon tekintsenek rájuk. Ezekbôl az erôfeszítésekbôl születtek Wilfred Owen háborús költeményei, és sokkal késôbb, Benjamin Britten Háborús rekviemje. Itt van hát a gyógymód, már ha utat találunk hozzá. Olyan gyógymód, aminek hatásos mûködéséhez a mûvészet nem elég. Rilke szavaival: Változtasd meg élted! (Archaikus Apolló-torzó, Tóth Árpád fordítása). A szép azért tûnik el életünkbôl, mert úgy élünk, mintha ez nem számítana, és azért élünk így, mert leszoktunk az áldozati magatartásról, és próbáljuk mindenáron elkerülni. Napjaink giccsel és megszentségtelenítéssel szennyezett mûvészete ennek egyik jele. Amikor azonban jelenlegi állapotainknak erre a vonására rámutatunk, ezzel nem akarunk okot adni az elkeseredésre. Az értelmes lények egyik ismérve, hogy nem csak, vagy egyáltalán nem a jelenben élnek. Szabadságukban áll megvetni a körülöttük lévô világot, és megtehetik, hogy másként éljenek. Civilizációnk képzômûvészete, irodalma és zenéje erre emlékezteti ôket, és megmutatja azt az ösvényt, amely mindig is nyitva állt elôttük: az ösvényt, ami kivezet a megszentségtelenítésbôl és elvezet a szenthez és az áldozathoz. És ez az dióhéjban, amire a szép tanít bennünket. BEFEJEZÔ GONDOLATOK Az olvasó nyilván észrevette, hogy nem mondtam meg: mi a szép. Implicite elutasítottam azt a neoplatonikus felfogást, hogy a szép a Lét egy vonása. Isten szép, de nem ebbôl az okból. Azokat a kísérleteket is igyekeztem elkerülni, amelyek mind arra irányulnak, hogy a szépet valamilyen meghatározott tulajdonság vagy tulajdonságok fogalmaiban értelmezzem, amelylyel vagy amelyekkel minden szép dolognak rendelkeznie kell. Nem foglalkoztam például azzal a hagyománnyal, amely megint csak Plótinoszra és a neoplatonistákra megy vissza, amely a szépet mint valamiféle organikus egészet igyekszik megragadni, amint azt például Alberti meghatározása teszi: „Szép az, amibôl semmit nem vehetünk el, és amihez semmit nem adhatunk hozzá anélkül, hogy rontsunk rajta.” Ez a meghatározás persze valami 1152

nagyon fontosat állít, de mégis megkérdezhetjük: „rontsunk rajta, milyen értelemben?”, és akkor rájövünk, hogy az érvelés körkörös. Ugyanígy mellôztem azt a XVIII. században Francis Hutcheson által népszerûsített nézetet is, miszerint a szép a sokféleség egységében „áll”. Ennek az elgondolásnak, amelyet Hogarthtól Coleridge-ig sokan átvettek, még ma is vannak követôi. Csakhogy ennek az állításnak a lényegi részét, amelyet idézôjelbe tettem, soha nem magyarázták meg. A szépnek ez a felfogása vajon egy a priori belátás a szép dolgok természetérôl, avagy empirikus általánosítás, egy eszmény, vagy csupán jámbor óhaj? És minden olyan kísérlet, amely általános érvényûnek kívánja tekinteni a meghatározást, szükségképpen olyan homályossá teszi a „sokféleség” és az „egység” értelmét, hogy az végül mindenre kiterjeszthetô lesz, az én kertemtôl (ami kész rendetlenség, viszont összefüggô), a legszörnyûségesebb tévétoronyig (ami egység, de borzasztó kiszögellésekkel). Nézetem szerint az összes ilyen meghatározási kísérlet rossz oldaláról közelíti meg tárgyát, ami nem „a világban lévô dolgok összessége”, hanem a rájuk vonatkozó tapasztalat, illetve annak a jelentésnek a kutatása, amely ebbôl a tapasztalatból fakad. Az következik-e vajon ebbôl, hogy „a szép a szemlélô tekintetében rejlik”, hogy nincs olyan objektív tulajdonság, amelyet fölismerhetünk, és amelynek természetében és értékében egyetérthetünk? Erre egyszerûen azt válaszolom, hogy minden, amit mondtam a széprôl, arra utal, hogy a szép racionális alapokon nyugszik. Arra hív föl bennünket, hogy jelentést találjunk tárgyában, hogy kritikai összehasonlításokat tegyünk, és hogy a találtak fényében felülvizsgáljuk életünket és érzelmeinket. A mûvészet, a természet és az emberi alak egyaránt arra ösztönöz bennünket, hogy a szép tapasztalatát életünk középpontjába helyezzük. Ha megtesszük, akkor olyan felüdülésben lesz részünk, amibe soha nem fogunk beleunni. De ha azt képzeljük, hogy ezt megtehetjük úgy, hogy közben továbbra sem tekintjük többnek a szépet, mint szubjektív preferenciának vagy múló örömnek, akkor nem értjük meg, hogy az értelem és az érték milyen mélyen hatja át életünket. Akkor nem vesszük észre, hogy egy szabad lény számára éppúgy létezik helyes érzelem, helyes tapasztalat és helyes élvezet, mint ahogyan létezik helyes cselekvés. A szépítélet elrendezi annak érzelmeit és vágyait, aki meghozza. Örömét és ízlését is kifejezi persze, de ez az öröm abban nyilvánul meg, amit a szubjektum saját valódi eszményei miatt értékel és tart szépnek.

1153

JEGYZETEK Roger Scruton: Modern Culture (London, 2005); Anthony O’Hear: Plato’s Children (London, 2007); Danto: The Abuse of Beauty; George Steiner: Real Presences: Is there Anything in What we Say? (London, 1989). Lásd még: Vendy Steiner: Venus in Exile: The Rejection of Beauty in Twentieth-Century Art (Chicago, 2002). A MODERNISTA APOLÓGIA Harold Rosenberg: The Tradition of the New (New York, 1959). Robert Huges: The Schock of the New (London, 1980). Lásd még: André Malraux: The Voices of Silence (Les Voix du silence) (Párizs, 1949), amely a mûvészt a burzsoá társadalmat forradalmian felforgató elemként ünnepli. Malraux-t elegánsan cáfolja Wyndham Lewis a The Demon of Progress in the Arts (London, 1954) címû munkájában, pp.76–81. HAGYOMÁNY ÉS ORTODOXIA T. S. Eliot: Tradition and the Individual Talent, in: Essays (London, 1963). Arnold Schönberg: Brahms the Progressive, in: Style and Idea, ed. L. Stein (New York, 1975). Balthasar: The Glory of the Lord: a Theological Aesthetics, 3 vols. (Edinburgh, 1986). MENEKÜLÉS A SZÉP ELÔL Wendy Steiner: Venus in Exile; Roger Kimball: The Rape of the Masters: How Political Correctness Sabotages Art (San Fransisco, 2004). SZENT ÉS PROFÁN A szent lenyûgözô antropológiai és irodalmi elemzését nyújtja René Girard: La Violence et le sacré (Párizs, 1972); Violence and the Sacred (Baltimore, 1977). A kérdést tárgyalja még Scruton: Death-Devoted Heart. További releváns szövegek: Mircea Eliade: The Sacred and the Profane: the Nature of Religion (New York, 1961), és Gerardus van der Leeuw: Sacred and Profane Beauty: the Holy in Art (Nashville és New York). BÁLVÁNYIMÁDÁS Az itt felmerülô mélyebb problémákat tárgyalja Lenn E. Goodman a God of Abraham (New York, 1996) címû munkájában. PROFANIZÁLÁS Nietzsche: Az Antikrisztus. ANTROPOLÓGIAI MEGJEGYZÉSEK Az ebben a részben felvetett gondolatok részben Nietzschétôl származnak, Az erkölcs genealógiája címû mûvébôl.

1154

A SZÉP ÉS AZ ÖRÖM Freud a szexuális élvezetrôl kialakított elméletét a Három esszé a szexualitásról címû munkájában fejti ki. ÖRÖM ÉS FÜGGÔSÉG A tévéfüggôségrôl lásd: Mihaly Csikszentmihalyi és Robert Kubey vizsgálatainak összefoglalóját a Scientific American 2002. februári számában. Az esztétikai öröm és a szenvedélyfüggôség ellentétét más fogalmakban már John Dewey is jelzi Art as Experience címû munkájában (New York, 1934). A SZENT ÉS A GICCS A gicccsrôl lásd: Hermann Broch: „Einigen Bemerkungen zum Problem des Kitsch” in Dichten und Erkennen, ed. Hannah Arendt (Zürich, 1955); Clement Greenberg: Avante-Garde and Kitsch, Partisan Review (1939). A Wagner-idézet a Die Religion und Kunst címû írásból származik. Az ebben a részben kifejtett gondolatmenetet, zavarosabb fogalmakban már Theodor Adorno is elôadta, amikor a tömegkultúra „fétisjellegét” támadta. Lásd: T. W. Adorno: The Culture Industry, ed. J. M. Bernstein (London és New York, 2003). GICCS ÉS MEGSZENTSÉGTELENÍTÉS Az ehhez a részhez tartozó szociológiai érveket lásd: Christopher Lasch: The Culture of Narcissism: Cultural Life in an Age of Diminished Expectations (New York, 1991). BEFEJEZÔ GONDOLATOK Leon Battista Alberti: De re aedificatoria (Firenze, 1458); R. Scurton: Alberti and the Art of the Appropriate, in. The Classical Vernacular; Francis Hutcheson: An Enquiry into the Original of our Ideas of Beauty and Virtue (London, 1725); William Hogarth: The Analysis of Beauty (London, 1772).

OROSZ ISTVÁN fordítása

1155

OROSZ ISTVÁN

Az áldozat esztétikája

Roger Scruton új könyvében1 fölteszi a kérdést: mi a szép? És nem válaszol rá. Illetve válaszol persze, ezerféleképpen, de nem adja meg a szép meghatározását, merthogy az megadhatatlan. Mármint racionális, logikai, ok-okozati, egyetemes meghatározása megadhatatlan. Megadhatatlan, még akkor is, ha a kétezer éves görög-zsidó-keresztény európai kultúrában a legjelesebb elmék törték ezen a fejüket és álltak elô érdekfeszítô meghatározásokkal. Közülük kétségtelenül Kant elképzelése futotta be a legszemrevalóbb pályát, miszerint a szép az, ami érdek nélkül tetszik. Scruton erre ironikusan összevonja a szemöldökét, és azt mondja: valóban minden érdek nélkül? Tényleg érdek nélkül állunk meg egy gyönyörû nô látványa elôtt? Érdek nélkül akad el a szavunk a tengerparti vörös szikláknál Cannesból Saint-Tropez felé tartva? Érdek nélkül igazgatjuk el a virágokat meg a boroskorsót az ebédlôasztalon? Érdek nélkül hallgatjuk A varázsfuvolát? Hát nem éppen azért viselkedünk így, mert mindannyian érezzük, hogy ami szép, annak tétje van? Heidegger mondta az emberrôl, hogy „a jelenvalólét olyan létezô, amelynek létében erre a létre megy ki a játék”. Az ember létének tétje van. És csak az ember létének van tétje. Nem utolsósorban az, hogy ez a lét szép legyen. Így aztán mások, mint például Platón vagy Heller Ágnes megpróbáltak olyan meghatározást adni a szépnek, amiben ez a tét benne foglaltatik. Platón az eroshoz, Heller a szeretethez kapcsolta a maga tételét, mondván, hogy a szép az, amit szeretünk. Ezzel azonban az a bökkenô, mondja Scruton, hogy sokszor olyasmirôl is elismerjük, hogy esztétikai értelemben szép, ami nyugtalanít, fölkavar, esetenként taszít bennünket, ám mégis lebilincsel, mint egy Bartók-mû, egy Baudlaire-vers, egy Koetze-regény. Mások azzal próbálkoztak, hogy megkíséreljék megadni azon tulajdonságok katalógusát, amelyek megléte esetén bizton állíthatjuk, hogy valami szép. Leon Battista Alberti például azt a neoplatonikus nézetet népszerûsítette, miszerint a szép olyan dolog, amihez semmit nem tehetünk hozzá és sem1 Roger Scruton: Beauty, Oxford University Press, 2009. A mû egyes fejezetei magyarul olvashatóak a Nagyvilág 2009-es és 2010-es számaiban.

1156

mit nem vehetünk el belôle anélkül, hogy rontanánk rajta. Scruton azonban azonnal megkérdezi tôlünk: rendben van, rontanánk rajta, de milyen értelemben? És ha belefogunk ennek a kérdésnek a megválaszolásába, azonnal kiderül, hogy valójában most kellene meghatározásokat tennünk valamilyen szempontból, ámde honnan vegyük a szempontot? Scruton számára ez az igazi kérdés, mint ahogy mindannyiunk számára, hogy honnan is származnak szempontjaink? Igaz vajon az a posztmodern vélekedés, hogy a szépre vonatkozó ítélet csakis szubjektív lehet? Ízlések és pofonok tényleg különböznek? Valóban? Találkoztál már valakivel, aki a strasbourgi katedrális hajójában állva azt mondta neked, hogy ez az épített tér kifejezetten csúnya? Akinek tavasszal nem tetszenek a réteket beborító mezei virágok? Még az összeaszott trójai vének is gondolkodás nélkül, egy csapásra úgy döntöttek, amikor meglátták Helénát, hogy ezért a gyönyörû teremtésért érdemes csatába indulni. Volt valaki közöttük, aki azt merte volna állítani, hogy Heléna nem szép? De ha igaz az, hogy a szép egyetemes módon megérinti az embert, méghozzá lehetô legbelül, a szíve mélyén, akkor miért nem lehet meghatározni? Azért nem, mondja Scruton, mert ez a kérdés azzal a másik, még átfogóbb és még nyugtalanítóbb kérdéssel áll összefüggésben, hogy mi az ember. És hogy mi az ember, azt a transzcendenciára történô hivatkozás nélkül egyszerûen nem tudjuk megmondani. Ha nem hivatkozunk azokra az eszmékre, amelyek folyton-folyvást kivezetnek bennünket ebbôl a világból egy olyan más-világ felé, ahol ezek az eszmék honosak, ha képtelenek vagyunk kitekinteni mindennapjaink szánalmas küszködéseibôl, ha nem létezik számunkra múlt és hagyomány, akkor maradunk az „önzô gén” rabjai, amely a bôvített reprodukció oltárán föláldoz mindent, ami emberi. És ezzel föláldozza a szépet is. Hiszen csak az emberhez hasonló értelmes lény képes gyönyörködni a szépben. Egy tigris képtelen értékelni a gazella kecses futását, egy bálna nem szemléli csöndes megelégedéssel az óceáni naplementét. Ráadásul, mondja Scruton, az ember nem csupán szemlélni képes a már adott, csakis neki adott szépet, hanem igénye is támad arra, hogy világát a szép – mégoly megragadhatatlan – törvényei szerint alakítsa. Ezért igazgatja a háziasszony vendégei jövetelére várva az asztalterítôt, teszi rá a boroskancsót éppen arra a helyre és nem máshová, ezért babrálunk kertjeinkkel anynyit, mert azt akarjuk, hogy világunk otthonos legyen. Hogy otthon érezzük magunkat ebben a világban, aminek oly sok vonatkozását szépnek találjuk. Legelemibb emberi érdekünk, hogy ne egyszerûen túléljük az életet, hanem hogy ezt otthonosan tegyük, együtt szeretteinkkel és barátainkkal. Az 1157

emberrel nem történhet szörnyûbb, mint hogy otthontalanná válik világában. És azt a kérdést, hogy az ember otthontalanságra ítéltetett-e ebben a világban – ahogyan Heidegger gondolta –, vagy van esélye az otthonosságra, a transzcendenciára történô hivatkozás nélkül, nem tudjuk megválaszolni. Korunk uralkodó eszméje, a posztmodern, azonban mintha végérvényesen lemondott volna errôl a transzcendenciáról. Ám valahogyan mégsem tud meglenni nélküle, menekül elôle és ezt a menekülést kétféle formába önti: a giccsbe és a megszentségtelenítésbe. Az elgiccsesedés legfôbb terepe Scruton szerint nem is a mûvészet, hanem a vallás. A modern tömegtermelés elôször az olcsó, bóvli vallási kegytárgyakkal árasztotta el a háztartásokat, és ezzel felkínálta az e világi üdvözülés hamis formáját a népeknek: hihetik, hogy letudhatják a transzcendenciát egy falvédôvel anélkül, hogy bármit is valóban átélnének a transzcendencia misztériumából. Ezt követte azután világunk eldisneyesítése, ahol minden érzelem, vágy és indulat megvásárolható, ahol az emberbôl bábu lesz, amit az egyik pillanatban csókokkal halmoznak el, a másikban pedig darabokra cincálják. A megszentségtelenítés viszont a mûvészetekben dívik, mondja Scruton, és példaként rámutat a Szöktetés a szerájból egy berlini elôadására, ahol az eredeti mû szerelmi története helyett selyemfiúk és prostituáltak orgiáját látjuk a színpadon, miközben Mozart zenéje a szerelem hatalmáról zengene a fülünkbe, ha hagynák. És amikor ezek a mûvek szándékosan, még a csírájukban elfojtják a szeretet, a szerelem mindennemû halvány felbukkanását is, amikor menekülnek a szép elôl, akkor valójában a szépben megbúvó transzcendencia elôl menekülnek. Menekülnek a másik ember transzcendenciája elôl. A másikat nem tisztelik önmagában, nem célként, hanem eszközként tekintik, megalázható, elfogyasztható bábuként, rabszolgaként, aki eleve lemondott szabad akaratáról, hogy az legyen, aki. Menekülnek a szép dolgok transzcendenciája elôl, amelyek sokféle titokzatos módon utalnak egy olyan világrendre, amely felé érdemes törekednünk, ha értelmes lényként óhajtjuk leélni életünket. Menekülnek, mert a szép komoly igényeket támaszt velünk szemben, megítél bennünket, tükröt állít elénk, amelyben megmutatkozik életünk elégtelensége, nyomorúsága, mert a szép szüntelenül arra hív fel bennünket, hogy változtassuk meg életünket. És ez nem megy áldozat nélkül. Scruton így ír: „A giccs megfosztja az érzelmet a mögötte lévô erôfeszítéstôl, és ezért valódiságától, míg a megszentségtelenítés hatalmasra növeli az érzelmek árát, és ezért elijeszt tôlük. Mindkét lelkiállapotra ugyanaz az orvosság, amelyet mindkettô tagad: az áldozat. Konstanza és Belmonte Mozart operájában 1158

egyaránt kész arra, hogy föláldozza magát a másikért, és ez a hajlandóság bizonyítja szerelmük valódiságát: az opera minden szépsége ennek a bizonyosságnak a folyamatos felmutatásából fakad. A való életben elôforduló haláleseteket azért tudjuk elviselni, mert az áldozat aspektusából tekintünk rájuk. A tragikus hôs egyszerre önfeláldozó és ugyanakkor áldozati áldozat, és az a megrendülés, amelyet halála miatt érzünk, bizonyos értelemben megváltás is, annak bizonyítéka, hogy az elhunyt élete nem volt hiábavaló. Az emberek közötti szeretet és szerelem csak annyiban valódi, amennyiben hajlandó erre az áldozatra, legyen szó azokról az apró gondokról, amelyek Marcelt Saint Loup-hoz kötik Proustnál, vagy arról a bizonyosságról, amelyet Alcestis szolgáltat nekünk, aki kész meghalni férjéért. Az áldozat az erény középponti magja, a valódi mûvészet jelentésének forrása és igazi témája.” Az a mûvészet tehát, amely igyekszik megfeledkezni az erénynek errôl a középponti magjáról, nem méltó a figyelmünkre. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy ne ábrázolhatná az erénynélküliség nyomorú állapotát. De egyáltalán nem mindegy, hogy ezt milyen szempontból teszi. Azt sugallja-e, hogy erény nem is lehetséges többé, hogy erre nem is érdemes törekedni, hiszen minden igyekezetünk úgyis hiábavaló, eleve kudarcra ítéltetett, vagy inkább azt, hogy érdemes áldozatot hoznunk az erény oltárán, még akkor is, ha elbukunk, mert ez a bukás egyben megváltást is jelent emberi nyomorúságunkból. A szépnek tehát komoly tétje van. Tétje van a mindennapokban, amikor szomszédunkkal vitát folytatunk arról, hogy az utcánkba tervezett háza rontja az utca összképét, nem illik annak megszokott stílusába, és ebben a vitában észérveket sorakoztatunk fel, nem csupán saját, szubjektív ízlésünkre hagyatkozunk, hanem hivatkozunk a hagyományra, összehasonlításokat teszünk, logikusan érvelünk. A széprôl folytatott állandó, értelmes vita minden eleven közösség létszükséglete, amely arra törekszik, hogy a másikkal együtt éljen egy otthonosan elrendezett világban, és ezt a rendet, ezt az elrendezettséget konszenzuson alapulva hozza létre. Ugyanígy, folyamatos vita zajlik a kritikusok között is arról, hogy mely mûalkotás tekinthetô esztétikai értelemben sikeresnek, szépnek, ami persze nem szükségképpen ugyanaz, hiszen a csúnya, a nyugtalanító, a felkavaró, a nyomorúságos is lehet esztétikai értelemben szép, amennyiben az ábrázolás magában hordozza az áldozat és ezzel a megváltás aspektusát. Ámde, a sokszor ellentétes ítéletek közül melyiket fogadjuk el magunkénak? Ki ítéli meg a kritikusok ítéleteit? Scruton erre azt a talán sokak számára meglepô választ adja, hogy a kritikus saját személyiségével szavatolja ítéletét. Ha személyisége az adott közösség számára hiteles, ha személyesen is 1159

fontosnak tartja azokat az erényeket, amelyeket a közösség fontosnak tart, akkor érdemes hallgatni a szavára. A szépben rejtezô erény elôl menekülô mûvészet méltatója saját erényei elôl is menekül. De a szépnek komoly tétje van a szerelemben is. Hiszen amikor szerelmesünk mozdulatait csodáljuk, amikor elsimítjuk a szemébe lógó tincset, amikor arca szôke pihéit csókkal illetjük, akkor ugyanolyan áhítatos és örömteli tisztelettel viseltetünk iránta, akárha valamiféle istenség jelenlétében részesülnénk. Mert a szerelem megszenteli, fölszenteli tárgyát, és ezzel adózik a transzcendenciának. Részesül benne. Megváltást nyer belôle. És ezekért a pillanatokért érdemes élni.

Lucien Hervé: Unité d’habitation, Marseille (1949)

HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE

Ondaatje, a térképész Michael Ondaatje: Az angol beteg címû regénye kapcsán

Az angol beteg címû regény 1992-ben Booker-díjat nyert, amely az angol nyelvterületek legrangosabb irodalmi elismerése. 1996-ban a belôle készült film elsöprô sikert ért el, kilenc Oscar-díjjal, és nemzetközi közönségsiker hullott Anthony Minghella és a stáb ölébe a regényhez képest kissé gyenge adaptáció elkészítéséért, ami felett Ondaatje is bábáskodott. Magyarországon a film sikere miatt fordították le a könyvet. Ondaatje választott témája a második világháború, és természetesen általában a háború, amirôl nagyon sok könyv született, mely artikulálni akarta borzalmait, lényegét, hatását, mûködését és egyéb aspektusait. Ondaatje költészete, jelenetei és karakterei nyomán a mélyben rejlô folyamatokhoz kerül közel, és viszi közel az olvasót. Ambíciói pedig túlmutatnak a háborús regény keretein, jobban mondva persze a mûvészi kompozíció lényege, hogy a háború, a kollektíva legszélsôségesebb állapotával párhuzamosan a mélyére ásson az individuum legszélsôségesebb állapotának, a szerelemnek. Ha olyannyira lenyûgözött minket a minimalizmus Hemingway vagy Camus regényköltészetében, Ondaatje elénk tár egyfajta irodalmi, stílusbeli maximalizmust, szövege gazdagságával és bonyolultságával teszi fel kérdéseit az emberi létezés lehetôségeirôl. ELÖLJÁRÓBAN Ha egy filozófiai gondolat, egy kép vagy árnyalat, szimbólum egy négyzetméter, a regényekben kontinensek foglaltatnak, ráadásul a modern írásmûvészet vívmányainak köszönhetôen ezeket a kontinenseket minden oldalról tükrök veszik körül. „Herman Broch azt hajtogatja: feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel – ez adja a regény létjogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely adott ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés.”1 1

Milan Kundera: A regény mûvészete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000, 16.

1161

Ondaatje stílusának legalapvetôbb jellemzôje, ami már a kezdet kezdetén megragadja figyelmünket, hogy mintha csak az érzékszervekkel felfogható jelenségeket gyûjtene és teremtene, hogy aztán ezekbôl trompe l’oeil-jek, „szemcsaló perspektívák” egész hálóját szôje egybe. Pusztán érzékszervi tapasztalatokat ír le, azokat, melyeket szereplôi felfognak a világból, és ahogy a szereplôk látszanak a világ számára, a világhoz viszonyítva. Ez a legalsó szint, melybôl a szöveg építkezik, egy-egy kiragadott érzékelhetô jelenség. Ezekbôl tevôdnek össze az élesen exponált jelenetek, melyek kialakítják a történetek labirintusát. Vagy szolgálnak páratlan epizódokkal: olyan figurákkal és megfigyelésekkel, melyeket joggal aposztrofálhatunk az „ondaatje-i csodák” terminus technicusszal. Ilyen a kutya talpának illat-katedrálisa, vagy az üvegcsefüggönnyel vándorló sivatagi gyógyító. Ondaatje nem kitalál fantasztikumot, minden valódi, amit leír, ô megkeresi a fantasztikumot, az emberi lét újabb lehetôségeit, tereit, jellemzôit. Ezek a talált lírai holmik a koncepcióba illesztés során egy másik teljes világ, a regény világába helyezve az író teremtményeinek nevezhetôk, az irodalomban mûködô „amit megnevezel, a tied” törvény alapján. Hasonló párhuzamos játéktérként húzódik a szöveg azon szintje, melyben Ondaatje fel-felvillantja szövege életre hívásának sajátos és saját tulajdonú szabályait, az alkotási folyamatot és alkotási normákat – magában az alkotásban. „Valami kis keringô volt abban, ahogy a férfi beszélt vele, és ahogy gondolkodott.” Ez fogja meg az angol betegben Hanát, az ápolónôt, ez fogja meg Az angol beteg címû regényben az olvasót: mintegy a keringôzés része lesz, hogy a keringôzést magát is folyamatosan szóba hozza. Ondaatje legmagasabb szövegrendezô elvei: a jelenetek ismétlô körbejárása, az idôviszonyok keverésének koncepciója, a narrációs lehetôségek kiaknázása. Emellett vendégszövegek és mûvészeti alkotások tömegét szerepelteti, mind egy-egy leágazást vagy folyosót jelent a globális emberi kultúrába, ennek visszahatásaként a regény a hagyomány beazonosítható részévé kíván válni. Érdemes ezek után a négy fôszereplô (Hana, Almásy, Caravaggio, Kip), útját végigjárni. Négy ország, négy térkép. A többi szereplô személyes földrajzuk részét képezi, részletei a négy térképnek, amelyeket viszont szintén fel kell tárni. Almásy többek között azért hat a legerôsebb karakternek, mert terének része Katharine; a nô figuráját (saját szabályaimat megszegve) külön is tárgyalom. Ezen elemzések irányító elve szintén egy regényelméleti alapvetés, miszerint „megragadni az ént: megragadni egzisztenciális problémájának lényegét”.2 Ondaatje is ezen séma szerint alkot: kísérleti éneket te2

Uo. 40. o.

1162

remt, melyek segítségével új kérdéseket fogalmaz meg, az emberi lét újabb lehetôségeit próbálja felderíteni – fontos tehát, hogy mindezt milyen módon teszi, miben látja szereplôi egzisztenciális lényegét, s ezt hogyan fejezi ki ábrázolásukban. ÉRZÉKELÉSEK Elsô benyomásunk lehet, hogy a regény szövege többnyire érzékszervi tapasztalatokat közöl, ez objektivitás benyomását kelti, mintha az író kínosan ügyelne az ábrázolás valóságosságára és pontosságára. Csakhogy éppen ezt az eszközt fordítja ellenünk Ondaatje, ezzel bizonyítja be a világ megismerésének nehézségeit, jobban mondva lehetetlenségét. Ez stilisztikai bravúr, az író egész életmûvében fellelhetô rendezô alapvonás. Azt mutatja, amit érzékeiken keresztül tapasztalnak szereplôi, csak precízen kíséri mozgásukat, jegyzi élményeiket. Az angol beteg esetében egy narrációs fogással, Almásy emlékezéseivel kitágítja a kört, s így a tapasztalatok mélyebb emberi feldolgozását, magyarázását kísérli meg. Ehhez természetesen hihetetlenül erôs karakterre volt szüksége, nem véletlen, hogy a regény címe a karakter maga, a cím jelentése jelen esetben valóban a szöveg belsô rendszerének záróköve. Fontos foglalkozni a legfelsô réteggel, az érzéki tapasztalatok világával, leginkább annak lenyûgözô gazdagsága miatt. Az angol beteg szövege rendkívül képszerû líra, ritkán érjük tetten a kötelezô prózai szakaszokat, melyeken látszik is, hogy bármilyen színvonalasak, szerepük kimerül a líra pontrendszerének összekötésével, hogy az eredménybôl nagy halmaz, regény jöjjön létre.3 Ezek a prózai szakaszok kimerülnek egy-egy helyszín, évszám, háborús vagy egyéb körülmény lejegyzésével (mintegy szövegen belüli lábjegyzetekrôl beszélhetünk). A mû építôelemei, a lírai pontok a lényegesek: egy-egy élesen exponált jelenség s ezek tükrözôdései, benyomások, metaforák, emlékfoszlányok. Legtöbbször egy pontosan körülhatárolt érzéki jelenség. Ondaatje minden érzékelési síkot kiaknáz az ábrázolás teljességének eléréséért. Általában nem puszta leírás részei ezek az egyes jelenségek, hanem metaforák. Sôt megfigyelhetô, hogy a történések konkrét leírása helyett inkább azok érzékelhetô részleteivel írja körül az eseményeket (például Kip a szobában robbanás távoli hangját hallja, gyenge korditszagot érez, s utána puszta tényleírás Hardy temetésérôl). 3 Márai Sándor írja, hogy a regény olyan, mint egy ház, s az írónak a kevésbé fontos részeket is tisztességgel fel kell építeni (mellékhelység, folyosó stb.), nem csak a báltermet. Ondaatje ezeket a helyközöket minimálisra szorítja. Márai Sándor: Négy évszak. Budapest, 2000.

1163

Nézzük sorra, milyen módon használja az író regényében az egyes érzékelési területekben rejlô lehetôségeket. A hangok tartományának számos különbözô részét használja a szöveg: zene, zajok, emberi beszédhangok, egyfajta teljes szfératapasztalat (az „angol”-ra jellemzô, mikor csak a hangok világa marad neki). Ondaatje felidéz és elemez korabeli slágereket, valamint az ezzel összefüggô táncok világát, ha követjük ezen részleteket, egyfajta film noir hangulatba kerülhetünk, a csillogó és fülledt kairói estékbe, valamint ezeknek szinte romjait jelentô villabeli táncos estébe, ahol egy egész kort gyászolnak a zenével (a kétfajta élmény párhuzamba állítható Almásy és az angol beteg közti különbséggel, állapotváltozással). Rendkívül fontos a csend, a hiány, mint a sivatag lényege, a tiszta üresség, ami minden egyébnek kontrasztot ad, mely minden egyebet másképpen világít meg, feldúsít vagy nyomasztóan harsánnyá, dekadenssé változtat. Ez a különbség olyan mértékû, hogy Madox halálának okozóját láthatjuk benne, egy mások által értelmezhetetlen tragédia lényegét (csend után a repülôgépzaj – hatásos kép, ráadásul eddig senki sem kritizálta hasonló módon a hôsi Royal Air Force létezését). A sivatag csendjében pedig minden hang jelentése különválik és magánál erôsebb értelmet nyer (avagy elnyeri valódi jelentését). Erre utal a Milton-idézet is.4 A teli vizeskannák tompa zöreje, Katharine halotti leplének kibomlása a pilótafülkében „szörnyû zaj a napokig tartó néma gyaloglás után”, egy expedíció során eltévedve a teáskanál koccanása lesz a felfedezôk egyetlen kapcsolata az emberi világgal. A villában is különös jelentôségûek a hangok, itt a lélek csendje honol, melynek egy apró „egérszerû neszezés” is visszhangja lehet. Kip legfontosabb tárgyainak egyike a detektoros rádió. Ez egyrészt „tengerentúli tánczenét sugároz”, mellyel az utász kikapcsolja a külvilágot, s így képes átlépni az éppen adott térbôl szakmája által megkövetelt másfajta közegbe, „kristályos világába”, „tehetsége szigorú békéjébe”. Paradox módon a rádió közvetíti a külvilág híreit is, ez az egyetlen ajtó, mely a villa elszigeteltségébe újra behozza a „világ viszályait”, ami elôl mind a négy szereplô menekült, az atomrobbantás híre is így kerül a szikh utász tudomására, kialakítva a végkifejletet. Az angol beteg is szinte csak hangok alapján tájékozódik, úgy mond le végleg a világról, hogy kikapcsolja hallókészülékét. A tapintás tartományában a felületek (haj az összeégett bôrön stb.) a testiség, szexualitás gazdag és lenyûgözô megjelentetésén kívül Ondaatje fontos külön képalkotási technikája bizonyos megragadhatatlan jelenségek anyagiasítása: a regény szereplôi a távolságot tenyerük csészéjébe fogják fel, a fényt

4

A visszhang a hang lelke, mely üres helyeken gerjeszti magát.”

1164

belélegzik, az esték sorából kivesznek egy szálat, és szájukba teszik, mint az ételt, érintéssel akarnak misztikus közelségbe kerülni a szavakkal stb. A szagok és illatok gyakori felbukkanásával (olykor orgiája, mint a sivatagi gyógyító jelenetében) az író a világ teljesség igényével való megjelenítésének szándékát és annak sikerét bizonyítja, igazán plasztikussá téve a regényt – s egzotikussá is, hiszen a költészet tudja ezt az érzékelési területet is belekeverni a fiktív világba, növelni az elhitetô erôt, eszünk valóban képes átcsúszni a regény világába, hiszen minden érzék követelései ki vannak szolgálva. A regény tereibôl nem hiányzik azok szaga, a tábori kórházak ember-, a robbanások kordit-, a szeretôk találkozásának parfüm- és izzadság-, az angol beteg testének betegségszaga stb. Az ember legmélyebb megismerési lehetôsége az ízlelés és lenyelés, márpedig a regény szereplôi elkeseredetten keresik a világot, a valós dolgokat, mintegy a létezés igazolásául. E misztikus terület mindig is jelen volt az irodalmi hagyományban, elég ha az Újszövetségre, vagy Proustra5 gondolunk. Az angol betegben két területen jelenik meg hangsúlyosan: a táplálkozás és a szexualitás ábrázolásakor. Az ízlelés is találkozik a fogalmi jelenségek szférájával: emlékeket ízlelnek, szavakat stb. A látás tartománya a legfontosabb. Ondaatje költészetének alapvetô eleme a trompe l’oeil teremtése. E mûvészeti fogás lényege látszat és a valóság összekeverése. A szöveg leginkább e technika révén nyeri erejét, a puszta látszat ábrázolásával. Önmagában természetesen mit sem érne az objektív líra pontossága, kulcsfontosságú az író szelektálási képessége. Minden, amit ábrázol, túlmutat önmagán, a képek mindenütt szimbolikussá válnak, az igazi irodalmi mutatvány, hogy keresettségük nem tûnik fel. A stilisztikán kívüli összes komponens is a stílust hivatott támogatni Ondaatje mûvészetében, nem egy alapvetô hangvételbôl teremtôdik a szöveg, hanem a szöveg összes eredôje és aspektusa arra szolgál, hogy a stílus lehetôségeit tágítsa. A szem csapja be leginkább az embert a körülötte lévô világ megismerésére tett erôfeszítései során (melynek ô maga is része), hiszen ami a világból elénk tárul, annak látványa a legkevésbé közelebbi, legkevésbé testi. A tévesztésre való hajlam a lírának viszont aranybánya, ahogy a keveredés lehetôsége is (külön-külön szagokat, ízeket, hangokat, felületeket nehezebb vagy lehetetlen úgy eggyé komponálni, hogy ennek nyomán egy harmadik, vagy még további jelenséggé szintetizálódjanak, módosult jelentést hordozva, viszont a vizuális dimenzió ezt természetes módon, köznapian is produkálja). A re5 Talán elôtte való tisztelgés, hogy az angol betegnek a szilva ízérôl eszébe jut a gyerekkora (55.).

1165

gény látványvilága e lehetôségek miatt olyan gazdag, hogy külön elemzés témájául is szolgálhatna. Ondaatje elhalmoz minket költôi jelzôivel, metaforáival, szinesztéziákkal, megszemélyesítésekkel, minden sor újabb fényesre csiszolt lírai remekmû. A képek zöme pedig egy-egy látványt ragad meg, fest le, támaszt alá, akár az egyszerûbb (pl. „arca mint sötét puska” két vizuális lehetôség) a legfantasztikusabb és komplexebb hasonlatokkal („úgy lépkedett, mintha lenne valaki a szobában, akit nem szabad megzavarni”). Az érzékelési területek külön ingereinek halmazokba rendezésekor Ondaatje két szélsôséges nézôponttal operál: a felerôsödött és a lecsupaszított, megbénult érzékelés helyzetének lehetôségeit használja ki, hogy a mindennapos jelenségeket irodalommá szintetizálja. A felerôsödött érzékek az élôké, akik háborúban vesznek részt. A jelenetek többsége ebben a világban zajlik. Nem véletlen a fôszereplôk közös vonása, a kiemelkedô intelligencia, az inter lego a sorok közti olvasás emberi készsége, ösztöne, mivel ez az érzéki tapasztalásra is rányomja bélyegét. Pilinszky mondta, hogy a költôt az teszi költôvé, hogy észrevesz olyan apróságokat, melyeket más nem, és ezekbôl felépíti a mélyebb valóságot. A másfajta látás és érzékelés képessége ez, melynek a regénybeli karakterek mindegyike birtokában van. Így a szöveg elegánsan idôzhet el tapasztalataikban (melyeket általában jelen idôben közöl, s így grammatikailag is a lehetô legközelebb hoz, legintenzívebbé tesz), Ondaatje láthatatlan marad, ezzel szemben a legsûrûbb lírát teremtheti meg. A karakterek persze nem költôk, csak benyomásaikat (leginkább azon állapot miatt, melybe háborús sebeik nyomán kerültek) képesek a köznapitól eltérôen megélni és kifejezni. Beszélgetéseik is „lassúak és közvetlenek” lesznek, nos egyszerû jelenlétük és számukra a világ ingerei is megváltoznak, mélyebb és több értelmet nyernek. Vagy többletjelentést kapnak, mert felidéznek egy emléket, így megtestesítenek sorsukból egy darabkát, vagy egyszerûségük miatt válnak szinte szentté, mivel kiválnak az értelmetlen káoszból, ami a háború, ahol minden elpusztult, összekuszálódott, megromlott, képlékennyé vált, ahol megvalósult Ézsaiás próféta jóslata.6 A részleges érzékelés irodalmi lehetôségeit leginkább az angol beteg beduinok közti utazása és a villabeli jelenetétében tapasztalhatjuk. Emellett kevéssé élesen azokban a jelenetekben, mikor Hana kóborol a szobák sötétjében, vagy Kippel éjjeli fogócskát játszanak. Caravaggio csonkasága a megváltozott tapintásról szól, a német tiszt szeretôjével folytatott „beszélgetése” a hang és közvetlenség nélküli kommunikáció lenyûgözô balett6 „Mert az egek mint a füst elfogynak, és a föld, mint ruha elavul, és lakosai hasonlóképpen elvesznek. Mert mint a ruhát, moly emészti meg ôket, és mint a gyapjat, féreg eszi meg ôket.” 309. o.

1166

ja, melyben a két fél mégis, más utakon nagyon is közvetlen kapcsolatba kerülnek: Caravaggio akár lehet gyilkos, átérzi a nô gondolkodását (azaz „gondozkodását”), hallja szeretkezésüket (sôt a nô ezt használva köt vele szerzôdést). A bombahatástalanítás kihívása is az információ hiányán alapul, a hiányos érzékelésen. Ahogy az egyes karaktereknek kiesik egy-egy érzékelési terület, ezzel egyenes arányban válnak valami ôsibb, mélyebb lénnyé. Caravaggio állati tulajdonságokat hordoz csonkolása nyomán, mancsai lesznek keze helyén, egészen máshogy tekint számunkra evidens dolgokra. Az angol beteg pedig tulajdonképpen magává a regénnyé alakul át,7 miután annyira összeégett, hogy teste épphogy biztosítja a lélek és a szellem fizikai jelenlétét, egy szürke szem, egy lehorzsolt véna marad, a morfium csónakjává változik, olyannyira roncsolódott, hogy „talán nem is létezik”, ahogy Caravaggio gondolja róla. Ondaatje nem ír különösebben Almásy fizikai szenvedésérôl, de akár errôl is szólhatna a regény, mert az szinte a hihetôség határát súrolja. Az angol beteg annyit érzékel a körülötte lévô világból, amennyit fekve lát belôle (ez pedig gyakran morfiumos illúzió), valamint amit hallókészülékével befog. Így értesül az utász beköltözésérôl, s úgy lép ki teljesen a világból, hogy kikapcsolja, mert Hirosima után nem akar többet hallani. Az ízlelés, a szilva és a sûrített tej élményét adja, mintegy utolsó morzsákat az élôk világának kellemes aspektusaiból. A tapintás a fájdalom megvalósulása lesz, az angol betegnek tulajdonképpen a bôre pusztult el, Ondaatje új szemszögbôl mutatja meg ezt a furcsa felületet, az ember felületét. A beteghez nem lehet hozzáérni anélkül, hogy fájdalmat ne okoznának neki, csak hever, mozgásképtelenül. Mint valami ôsi ének a beduinok közti utazás leírása, a névtelen roncs ember tapasztalatai, akinek „a történelmi állat egyetlen sejtje” elég, „hogy a világ térképe a helyére csússzon”. Két kísérôjét nyáluk és lábdobogásuk alapján ismeri meg, a szán, amin magukkal viszik, dübög a homokon, úgy érzi, ezzel megtöri „a sivatag szikárságát”. A puszta szellem utazik ebben a sivatagban – egyben az ôskorban, a nomádok belsô világában, a „hasznosság zsetonjaként”, mert ha birtokában lenne képességeinek, egészen máshogy járna-kelne köztük, mint európai, automobilon vagy repülôvel, így megtapasztal egy új perspektívát, ahogy ennek köszönhetôen mi is: megszemlélheti a modern háborút az ôskori emberek, a beduinok szemszögébôl.8 7 266. „Vagy csak egy könyv vagyok? Valami, amit csak elolvas, valamilyen lény, akit kicsalnak a tengeröbölbôl, telepumpálnak morfiummal, tele folyosókkal, hazugságokkal…” 8 Furcsa, mitikus lény Almásy a beduinok között, mint egy totem. De babonáik ellenére sokkal praktikusabb szemléletûek a racionális Nyugatnál, és mikor nem veszik hasznát, megszabadulnak tôle (furcsa, hogy nem vetnek véget a szenvedéseinek – persze akkor nem lenne az egész regény).

1167

Az érzékek elvesztése kényszeríti az emlékezésre is, a morfium újrateremti számára régi önmagát, újra átérzi azt az állapotot, amikor éppen hogy megvadult érzékei ejtették csapdába, azaz a szerelmet. Az érzéki tapasztalatok ezen zsarnoksága is az angol beteghez kötôdik, mikor még Almásy formájában él, azaz tulajdonképpeni életét éli, ilyen szempontból még élesebben elhatárolódik a karakter két állapota. Másfelôl alaptézisem, a regény által elôrevetített globális párhuzam (ami a közösségnek a háború, az az egyénnek a szerelem) az érzékelés területein valósul meg: a szerelem és a háború az ingerek zárótüze, olyan mértékig omlasztják össze az embert, hogy az bizalmatlan lesz saját érzékei iránt, mintegy ellenségként tekint nemcsak a világra, hanem önmagának azon részeire, melyek a világot közvetítik a lélek felé – a Villa San Gironaldóba ezek elôl is menekülnek a szereplôk. „SZAVAK, CARAVAGGIO. NAGY HATALMUK VAN.” A szavak a regény eseményeinek kulcsmomentumai is, szavak hatására lesz szerelmes Almásy, késôbb nem megfelelô szavakat használ (nevet mond) az angoloknak, így elôidézve Katharine halálát. A villában a szereplôk „lassú és közvetlen beszélgetéseinek” egyik fô tárgya a szavak, és a nyelvi kifejezés ugróiskoláját járják végig, hogy artikulálni tudják a borzalmakat, melyeken átmentek, hogy sorsukban új ajtók nyíljanak, mint Katharine sorsában, mikor felolvasott egy történetet. Hana számára a levél írása a feloldozás kezdete, s Kip szótlan némasága kapcsolatuk vége. Kip a rádióban hallott szavak, „Hirosima”, „Nagaszaki”, „nukleáris” hatására hagyja el négyük közösségét, s fordít hátat az „angol”, azaz európai, fehér kultúrának. Caravaggio a beszélgetés szexualitásáról tart értekezést: „vödörszám ez, vödörszám az”, a szavakkal sarokba szoríthatjuk magunkat. S a tolvajt láthatjuk beszéd nélkül kommunikálni a német tiszt szobájában annak „gondozkodó” szeretôjével, a tolvaj „agya átcsúszik az ötletbe”, a szó ötletébe – az író tetten éri a gondolkodási folyamatot, a regény egyik legkidolgozottabb jelenete ez, erejét az a feszültség adja, hogy nem hangozhatnak el benne szavak. A félhomály szó (angol eredetiben „felhomaly”, s ott át is jön az író üzenete, minket a szó ismerete megfoszt ettôl) önmagában kifejezi Almásy és halott kedvese találkozásának dimenzióit. Katharine jellemzésében bizonyos szavak (lugas és sündisznó) ismerete, mint döntô tulajdonság szerepel, ahogy Hana személyiségéhez, lelkiállapotához, viszonyulásaihoz is leginkább két kedves szava a „kuporodni” és a „maman” visz közel. A regény egyik alaptémája a földrajz, a szereplôk személyiségébe, emlékeikbe vezetô ajtók kulcsai a földrajzi nevek. Almásy felsorolja az oázisok és 1168

sivatagi városok neveit („Ain, Bir, Vadi, Foggara, Kattára, Sáduf”), értekezik a „Líbia” szó szexuális jellegérôl („érezni, ahogy a nyelv befordul a sarkon”), nem akarja nevét ezen gyönyörû nevek mellé tenni. És sokáig nem is tudjuk a valódi nevét, rejtôzik benne, a regény feléig mint az angol beteg szerepel.9 A sivatagi tájegységek nevei is eleve lírai hangulatot teremtenek (Zarzura, Gilf Kebir, Dzsesszet-Uveinat stb.). Hana személyiségében hordja a Toronto, Danforth Avenue stb. szavakat, és Alice, Clara, Patrick, Caravaggio nevét, mint bizonyítványokat. Kip elviszi meséivel a fiatal nôvért indiai tájaira, az öt folyó vidékére („ezek: Szutledzs, Dzshelam, Rávi, Csenab, Bessz”) a papok és szentek nevei dallamos idegenségükkel (ahogy a sivatagi nevek is): egyszavas versek. Caravaggio pedig szintén nevek alapján kezd gyanakodni az angol betegre: Daphne du Maurier Rebecca címû regénye a kémkedés kódrendszerévé vált, részegen e könyv szereplôinek neve jut Almásy eszébe (Cicero, Sámson, Delila). Bizonyos szavakat és neveket, akárcsak mi magunk is, a szereplôk bélyegként, bizonyítékként, mintegy testiségben, önálló lényként élik meg és birtokolják. A névadás misztikuma mind hivatalos, mind nem hivatalos formában jelen van: elôbbi, amikor Madox „vaszkuláris gödörként” megnevezi az Almásy által Boszporusznak hívott testrészt, utóbbi pedig a legfontosabb, az egész szöveget rendezô rejtélykód-név: „az angol beteg”. SZERKEZET Az angol beteg szövegének jellemzôit leginkább tömörségén merengve érdemes összeszedni: hogy képes Ondaatje ennyi rengeteg eseményt, gondolatot és tengernyi képet 314 oldalas, vékony kötetbe szerkeszteni? Véleményem szerint, ha részeire bontjuk, azt fogjuk látni, legalább öt regényt gyúrt eggyé ebben az egyben: – Almásy sivatagi szerelmi tragédiája – Kairó, Líbia, – Hana története – Toronto, háború, – Kip története – Pandzsáb, Anglia, olasz hadjárat, – Caravaggio története – Toronto, háború, – a villában zajló események – a karakterek visszaemlékezései nélkül, pusztán a beszélgetések, jelenlétek, kapcsolatok is kitennének egy teljes, épkézláb regényt.

9 Szintén a magyar olvasónak evidens csak az Almásy név, eredeti nyelven sokkal inkább kilóg a szövegbôl, akár a „felhomaly” szó, így mi kevésbé érzékeljük a hatást, amit Ondaatje el kívánt érni fôhôse magyar nevével, mely angol olvasóinak nyilván egészen egzotikus.

1169

Az öt regényt egyszerre olvassuk, néha soknak is tûnik, annak ellenére, hogy Ondaatje egységbe kovácsolta ôket. A regény elején található egy remek metafora magáról a regényrôl: „történeteket mesél csendesen a férfi, bele a szobába, ezek úgy siklanak szintrôl szintre, akár a sólyom”. Ondaatje két alapvetô eszközét leplezi le, az ismétlést és ennek segítségével a réteges történetépítést. Az egyszerû ismétlés mondatszinten is megfigyelhetô, mivel az író egyik fô célkitûzése a gondolkodási folyamat, ennek ábrázolását támogatja az ismétlés, egy-egy kulcsfontosságú gondolat állandó visszatérése: „Nem volt hajlandó Katharine-re gondolni”, „Ettôl a pillanattól kezdve vagy megtaláljuk, vagy elveszítjük a lelkünket”, „Legyen Isten segítségével a biztonság a társad”. Stb. Ennél sokkal fontosabb a jelenetek megismétlése, szinte nincs olyan jelenet a könyvben (fôleg a villabeli események közül), mely ne lenne két perspektívából is szemléltetve. Nem feltétlen ugyanazon jelenetek ezek (pl. a szilvával való etetés), de ugyanaz történik bennük, s az eseményeket második nekifutásra is leírva új lírai aspektusokat adhat neki a regényköltô. A szöveg fokozásának is nevezhetjük Ondaatje módszerét (mely Ottlik Géza szövegalkotására emlékeztet), elôször megemlít egy eseményt tômondatokban, késôbb hosszabban leírja, s kiderül, hogy lényegi a regény és a karakterek szempontjából. Az eltemetett repülôgép címû fejezetben leírja, ahogy Almásy elmegy a barlanghoz, bemegy és kihozza Katharine testét, aztán felrepülnek és lezuhannak. A szöveg ezen szakasza is önmagában véve elegendô drámaiságot hordoz, hogy elismerôen adózzunk szépirodalmi teljesítményének. De száz oldallal késôbb visszatér ugyanerre a színtérre, és képes még mélyebbre alámerülni, a tragédia velejéig, filozófiai tanulságokig, döbbenetes részletekig, melyek csak afféle transzban, más-állapotban nyilvánulhatnak meg, így teremti meg a regény katartikus szakaszát: milyen volt ott a barlangban, mit gondolt, hogyan viszonyult, milyen tanulságokra jutott félig ôrülten s egyben immár végletekig letisztult világlátással, hogyan magyarázta bûneit vagy a velük történteket halott szerelmesének Almásy. Hasonlóképpen bontakozik ki az összes szál, szintrôl szintre, mint a sólyom röpte, egy-egy bevezetô, „felszíni” réteggel kezdve, utána kicsit más szemszögbôl, némi pluszinformációval kiegészítve újra és újra ugyanaz a jelenetsor. Hana ápolónôi múltja, a villába való berendezkedés és fôleg az ottani élet, a morfiumkúra jellemzôi – mindezek szintén több nekifutásra, több oldalról, mozaikos építkezéssel tevôdnek össze. Más módon is jelen van az ismétlés, mert például Kip kalandjai inkább pikareszk jellegûek (kivéve magát a bombahatástalanítást és Lord Suffolkkéhoz fûzôdô kapcsolatát, mert ezek szintén egyfajta spirálba állnak össze elôttünk). Ondaatje a 1170

regény arányai miatt nem élhet ugyanazzal az ismétlô technikával, úgy az utász kalandjai túlságosan nagy teret követelnének. A kulcsfontosságú terek leírásánál is fontos az ismétlô körbejárás: elsôsorban a villa, azután a sivatag. Mindkettônél lelassul a történetmesélés, az író hangsúlyt fektet a lehetô legaprólékosabb leírásra, nem elégszik meg motívumokkal (mint Anglia, Toronto, India, vagy Olaszország esetében), ezeket a közegeket kell ismernünk, látnunk legalaposabban. A villából ered minden visszaemlékezés, ez a regény jelene, innen ágazik le a szereplôk külön múltja, ez a találkozási pont. A sivatag pedig a legerôsebb leágazás, Almásy karaktere csak itt él, az angol beteg a villában csak egy árnyék. A sivatagi szín a szerelem lényegét keresi, így tartalmi szempontból is regény a regényben, bár szintén megtalálható benne a háború, itt a „háborús árulások gyermekdednek tûnnek békebeli emberi árulásainkhoz képest”. A könyv többi része (Hana és Kip kapcsolata ellenére) inkább háborús traumákat gyûjt össze. A narráció szintén a tömörítés szolgálatába szegôdik, és segít megteremteni a szöveg fokozott líraiságát. Almásy visszaemlékezése az alanyi költészet személyes jellegét (a legszemélyesebb irodalmi lehetôség ez) adja, nemkülönben a karakterek párbeszédei, Hana lejegyzései és levele. Ondaatje prózai leírásai is kifejezetten líraiak, de karakterei leírásai olyannyira líraiak, hogy leginkább ez alakítja ki ôket szemünkben, azaz hogy miképp látják és artikulálják a világot és benne magukat. Almásy figurája nem cselekedetei miatt eleven leginkább, hanem az teszi igazán közelivé, ahogy a sivatagról és Katharinerôl beszél. A személyes jelleg megenged egy újabb technikát, az elhagyást. A szereplôk lépten-nyomon jelzik, hogy képtelenek artikulálni adott gondolatukat, vagy leírni egy-egy jelenséget („Hogyan írjam le Ôt? A kezemet használjam?”). Ez egyrészt izgalmas szövegen belüli párbeszéd a szövegrôl, másfelôl alkalmat ad a kommunikáció keresetlenségének megteremtésére, ami szintén a személyes jelleget erôsíti („beszélgetéseink lassúak és közvetlenek voltak”, írja Hana négyük közösségérôl). Mindez nem lenne elég a szerkesztési technika nélkül, mely leginkább a filmes vágásra emlékeztet. Felsoroltuk a regény rétegeit: érzékelhetô jelenségek, költôi képek, ezekbôl jelenetek. A jeleneteket pedig mozaikszerûen rendezi az író fejezetekké és az egész regénnyé. Hogy öt regény is található Az angol betegben, leginkább akkor nyilvánvaló, ha megpróbáljuk átrendezni a mozaikdarabkákat, és idôben lineárisan sorba helyezni. Így megkapnánk a teljesen külön ösvényeket, melyek csak a villában történteket leíró ötödik regényben nyernének némi összefüggést. Ondaatje az idôsíkok keverésével teszi koherenssé a szöveget. Szintén a filmmûvészetre hajaz, 1171

ahogy alkalmanként két jelenetsort montíroz egymásra, futtat párhuzamosan: a regény elején a lány kóborlását a villában és az angol beteg utazását a beduinok között, az utolsó fejezetben pedig Kip nápolyi élményeit és a villa körüli viharok leírását (melyek a végkifejlethez megelôlegezik a feszültséget), valamint Hana levelének részeit és Kip hazaútjának részleteit. Érdekes Caravaggio „jutalomjátékának”, a fényképfilm visszalopásának jelenetsora, az idôbeli tördeltség, összevisszaság nagyban hozzájárul hatásosságához (elôször a „beszélgetés” a sötétben, utána mindennek az elôzményei, a szobába való bejutás). ÁTJÁRÓK A részben a könyvárteremben játszódó regényben a könyvek fizikai valójukban is szerepet és jelentést kapnak. Bizonyos kötetek mint speciális tárgyak kerülnek használatra a villában. Hana könyvekkel pótolja a hiányzó lépcsôfokokat, melyeket úgy szakít ki a polcról, a többi közül, mint egész testbôl egy részt. Ahol a fal és a tetô átszakadt, a könyvtárba, ebbe az eleve furcsa terembe holdfény és éjszaka hullik be, mint az esô, vagy az esôvel, a civilizáció és az irodalom anyagszerûen hordozó és tároló könyvek közé valami szintén elvont, megragadhatatlan, ami szintén anyagiasodni látszik. Hana a víztôl duzzadt könyveket olyannak látja, amilyennek Robinson Crusoe egy-egy tengerpartra sodort, hullámosra száradt példányt (ez is erôsíti a villa szigetszerûségét). Almásy egyetlen kísérô tárgya a bejegyzésekkel felduzzadt Hérodotosz-kötet, egyetlen tulajdona és fizikai bizonyítéka múltjáról, saját összeégett testén kívül (melyet szintén a könyv metaforájával illet). Úti jegyzeteket és érdekességeket tartalmaz, melyek közé Almásy beragasztgatta saját feljegyzéseit, mintegy laponként beleszórta a róla szóló könyvet a többi történelmi könyv közé, melyekhez oly közel került, hogy szintén sajátjának, tudata részének tekintett. A könyvek tehát puszta anyagi mivoltukban is erôs szimbolikus jelentést hordoznak. De térjünk a sokkal fontosabb nézôponthoz, a regényben szerepet kapó, Az angol beteg szövegének alakítójául és leágazásaiul is szolgáló irodalmi mûvekhez. A posztmodern irodalom egyik legfontosabb vívmánya és alkotói alappillére az intertextualitás. Ondaatje biztos kézzel használja és éri el a remélhetô esztétikai eredményt, a jelentések megsokszorozódását, saját és az idézett mûvek írói stílusának összefonódását, egymásra hatását. Másfelôl az intertextualitás meglehetôsen eredeti trükk arra nézve, hogy a nyilvánvaló párhuzamokat elfedje az író, hisz ha konkrétan idéz, saját szö1172

vegébe olvasztja be az idegen sorokat és már felépített képeket, hangulatokat, elkerüli a másolás bántó élét, és hangsúlyozza a másolás hagyományát és kikerülhetetlenségét. A Hérodotosz-kötet már tárgyi mivoltában is fontos, emellett mintegy „a múlt kútjául” szolgál, melybôl mind a térképészek rendje, mind a regény szövege merít. A sivatag térképészeinek egyik legmeglepôbb jellemzôje, hogy egy huszonhárom évszázaddal korábban írott történeti mûvet vesznek kutatásuk alapjául, annak is legködösebb, misztikusabb részét, az ókori Egyiptomról szólót. Ondaatje új megvilágításba helyezi az irodalmat, a szavak erejét hangsúlyozza, melyek eltérései a sivatagban száz mérföldeket jelentenek, és fölösleges kiejtésük nagyobb pocsékolás, mint a kiöntött víz. De hasznosságát tekintve a térképészek munkáját is inkább árnyalja, a megszállottságig mélyíti, mint befolyásolja, praktikusabb az idézett arab szerzôk, beduin szóbeszédek és a modern technika, automobilok és felderítôgépek használata, hisz ezek voltak a valódi Almássy László és társai eredményeinek kulcsai. Hérodotosz csak útikalauz a múltban való expedíciókhoz, mely olyan ókori utazó jegyzeteit tartalmazza, aki szintén a múlt eltemetett és félig, vagy egészen misztikus tájai és jelenségei után kutat. Ondaatje általában a hasznosság és a mítosz közti hierarchia elmosódásáról, valótlanságáról ír. Hérodotosz a regény szereplôinek életére közvetlen befolyást is gyakorol. Almásynak egész élettörténetére, hiszen a sivatagi térképészek rendjének tagja, törekvései, életmódja egyszerre modern és ôsi (a nemzetek hátrahagyása, a szavak hatalmában való hit), Hérodotosz számára mágikus szöveg. Természetesen Katherine-nek is az, aki „úgy nyitotta ki, mint ablakot a saját életére”, és megteremtette kettejük közösségét egy történet felolvasásával. A regény egyik legfontosabb jelenete ez, egyben merész, lenyûgözô intertextuális kísérlet. Élesen exponált, kimerevített képsor. Almásy visszaemlékszik arra, amikor a nô Kandaulész és Gügész történetét olvasta fel, s a felolvasást, és magát a szöveget is kommentálja, s így összeáll szemünk elôtt a szerelembe esés pillanata. „Van valami nagyon döbbenetes és valami nagyon emberi a férj cselekedeteiben. Valamiért elhisszük.” A regény e jelenetének is ugyanez ad leginkább elhitetô erôt, a megkomponáltság, a ritmus, a tér- és idôbeli síkok váltogatása és az író nyelvi ábrázolásmódjának alapvetô erején túl, hogy nagyon emberi mind a férfi változása, mind a nô viselkedése. Ondaatje, ahogy korábban Hérodotosz, hitelesen jelenít meg egy sorsfordító eseményt. Almásy számára érdektelen volt a történet, amíg Katherine nem olvasta fel, pedig addig is ô hurcolta magával, mindig nála volt, Hérodotoszba ágyazva várta, és sorsának kíméletlen formálója lett. Ondaatje az irodalmi szöveget élô közegnek fogja fel, hôsei gyakran éb1173

rednek rá, gyakran fejezik ki, hogy irodalmi figuráknak érzik magukat, avagy elhelyezik tapasztalataikat az irodalmi térben. Don Quijote emblematikus figurájához hasonlatos, aki Cervantes regényében ráébred, ô csak regényalak, amikor Almássy saját kommentárjaival kapcsolatosan megjegyzi: „a halál az, amikor harmadik személyben vagyunk”. Végig érezhetjük, hogy a könyv magát írja. Tele kiszólásokkal, melyek valójában nem csak modern gesztusként létjogosultak, Ondaatje szereplôi így hitelesek, ráébredünk, hogy magunk is így viszonyulunk a könyvekhez, az irodalom világa és az úgynevezett valóság nem választható el. „Csak egy könyv vagyok?”, kérdezi Almásy. Másutt furcsa lénynek, emlékezôgépnek, morfiummal telepumpált, saját életébôl partra vontatott groteszk élôlénynek tekinti magát, amit a többi hasonló élôlény kizsigerel, s üresen otthagy. Az angol beteg, aki már nem Almásy László, hanem ez a furcsa, késôi lény, fellázad ez ellen, ahogy Don Quijote is fellázadt. Az angol betegben kétszer is megjelennek más könyvek bevezetô sorai. Egyszer Hérodotosz a városok emelkedésérôl és bukásáról, a történelem céljáról, másodszor Kipling Kim címû regényének kezdete, ahogy a kisfiú a Zamzammah nevû ágyún ül. A Kim evidens vendégszöveg, lévén, hogy Ondaatje egyik fôalakja az angol környezetbe került indiai fiatalemberrôl szól, míg a Kimben angol származású fiú él India tarka forgatagában, s Kipling mûvének ereje is jórészt kultúrák bemutatásán alapul, az egzotikum hiteles és plasztikus ábrázolásán, különbözô értékrendek egymás mellé állításán és vegyítésén, ami Az angol beteg írójának is alapvetô szándéka regényeiben. Érdekes színfolt a visszaemlékezés hagyománya, ami viszont Almásyt állítja párhuzamba Kimmel, Hana olvassa fel a jelenetet, amikor a kisfiú mesterétôl a memória erôsítésének leckéit veszi, az összeégett beteg pedig visszaemlékszik magyar nagynénjére, aki szintén ugyanerre tanította gyerekkorában, s ez a képesség teszi késôbb a „hasznosság zsetonjává” a beduinok szemében, a tudás birtokosává, aminek cserébe megmentik és ápolják. És minden metafora magáról a gyermekkorról is, a felkészülés világáról. Sziget abban a regényben, ahol a visszaemlékezés rendezi teljes szerkezetet, s a szereplôk így vagy úgy kegyetlenné lett emlékeikkel harcolnak. Kiváltképp Almássy, akinek már csak múltja van. Ezért lesz ô, a fehér ember a tanító, az indiai Kip pedig a tanítvány (a Kip név, hiába hogy Ondaatje leírja születését, attól még a Kipling rövidítése marad, és miért pont Kipling-süteményt esznek egy olyan könyvben, ahol minden szó fontos?). Hana figurája olykor szintén nagyon hasonlít Kimhez, a magára maradt kópé kisfiúhoz, a mozgása, gondolkodása, túlélése és játékai, a gyermekiség, amibe menekül a háború és a valóság elôl. És „Hana maradt az öregemberrel éjszakánként, ô vezette át a hegyeken a szent folyóhoz” ahogy Kim az öreg Lámát. Persze 1174

haldokló bölcs és az ôt ápoló fiatal lány hagyományos kép, elég, ha csak Heinére gondolunk, és halálos ágyán ôt ápoló írástudatlan parasztlányra. Ondaatje a szövegszerûségen kívül a kultúra elengedhetetlen részeként helyezi el a könyveket, misztikus szerepükkel és valóságukkal, mint az emlékezet részeiként, ahogy minden mûvészeti alkotást. Almássy hallgatja a nôvér felolvasását, elég egy támpont, egy oldalszám, és belesodródik a könyvek szövegébe, ez is jól kifejezi polihisztor mivoltát, és elôrevetíti az emlékezés töredékes, szaggatott mûveletét, melyekbôl a regény története végül is majd összeáll. Talán ez a töredékesség, amit Ondatje közölni akar szerkesztési módjával, történeteivel, mûvészetével, elôsegítve a háború ábrázolását, kifejezve, hogy az emberek az „Istenség romjai”.10 A mûben a töredékes szövegek beiktatására rengeteg példát találunk, versrészletek, dalszövegek, egy-egy sor, mely érzékelteti, hogy az irodalom élô, szinte testi része életünknek. Ondaatje a gondolati folyamatokat is megpróbálja ábrázolni, ahogy eszünkbe jutnak találó idézetek és betagozódnak elmélkedésünkbe vagy indulatainkba. Így jelenik meg Kip szeme elôtt a „Pierre, avagy a kétértelmûségek” megkapó cím, versek morzsái a sivatagban. Ondaatje egy helyütt a „történelmi állatról” ír, melynek egy-egy sejtje elég volt Almássy számára, hogy beazonosítsa a törzset, amelynél éppen tartózkodott, létezik egy irodalmi állat, melynek sejtjei szét vannak szórva, a könyvben, mert az olvasónak is elég ennyi azonosítás, hogy a végtelen méretû élôlény, az irodalmi hagyomány jelenlétét érezze. Számos irodalmi alkotás megjelenik még a mûben. Az Anna Karenina, Tolsztoj regénye a házasságtörésrôl egyszerre, mint egy adott szituáció és Madox karakterének jellemzése, akinek e mû a Hérodotosza, ami eligazítja a világban, árulkodva az eligazítás szükségességérôl, furcsa házasságáról, melyet tulajdonképpen maga mögött hagyott, és nem vegyített el valódi, sivatagi életével. A társadalmi háló mûködésének leírása, melyrôl az idézett szövegrész szól, továbblendíti a regényt a végkifejlet felé, hiszen bevezeti Clifton féltékenységét és a tragédiát. Ezenkívül az Anna Karenina párhuzamba állítható Az angol beteg Almásyra vonatkozó részeivel, ugyanis mindkét fôhôs cselekedeteibôl hiányzik a kauzalitás. Anna tépelôdése és az öngyilkosság, a dráma kibontakozása és betetôzése nem logikus, tudatos döntéseken alapuló eseményláncolat, ahogy Almásy szerelmének története és a végkifejlet sem az (hogy Katherine-rôl azt állítja, a felesége, és három év múlva visszatér, a szerelem lényege a maga irracionalitásában, amit 10 John Cassavetesrôl mondta Peter Falk egy interjúban: a nagy független rendezô észrevette és mûveiben ábrázolta „hogy az emberek Isten romjai”. Ondaatje mûvészetét is hasonlóképpen lehet jellemezni.

1175

Ondaatje meg akar ragadni). Az emberi cselekvésben fellelhetô irracionalitás megmutatásának szándéka, mely fontos regényelméleti aspektus, közös a két regényben. A bogaras Lord Suffolk karakterének eredeti vonása Lorna Doone kutatása, mely az egyik leginkább Angliát jellemzô regény. Amikor Kipnek is megmutatja a bizonyos helyszínt, ahol a történetben a gonosz rálôtt a menyasszonyra, mégis indiai mesének tûnik, a kegyetlen sor: „kitépték izmait a testébôl”, másfelôl a valóság és az irodalom direkt ütköztetése a gesztus, hogy belépnek egy történet díszletei közé. Ondaatjénél a díszletek rendkívül fontosak. Ha alkotói folyamatot próbálnánk rekonstruálni, ennél a regénynél kifejezetten ezek jelentenék a kulcsot. Néhol a díszletek kidolgozottsága a történettel szemben az eposzokban lévô arányokhoz hasonlóak, tehát az elôbbi van túlsúlyban a kevés eseményhez képest. Máskor pedig a Bibliához hasonlít az események erôssége és sûrûsége, ami pedig azt a kísérteties érzést okozza, hogy ezek is a díszlet részei, ahogy a karakterek is, mintha a commedia dell’arte alapvetô figurái lennének, s a díszlet elôtt a háború, vagy az idô, a pusztulás és a létezés szerepelnének. Persze minden épkézláb szépirodalmi alkotás ezt a benyomást kelti. Fontossági sorrendben, ha lehet ilyet felállítani, harmadik helyre kerül a Biblia, természetesen csak a regény szövegére való kölcsönhatás mértékét tekintve. Közelebbrôl Ézsaiás könyve, mely hagyományosan a háborús pusztulás és az emberi sors mély metaforáit tartalmazza. („Mert az egek, mint füst elfogynak…”, „Íme, az Úr elhajít téged erôs hajítással…”). Ézsaiás, Salamon és Jeremiás könyvébôl részleteket ragasztott be Almásy a Hérodotosz kötetébe, mely így még inkább szakrális jellegû, egy ember saját szent könyve, ahogy azt Kip is látja. De a fiatal indiai nem fogadta el a könyvet, mondván „nekünk is van saját szent könyvünk”. Ebben is kifejezôdik a kultúrák összeolvadásának kudarca, melyet a végkifejletben Hirosima híre okoz, a villából, azaz négy ember közösségébôl való (haza)távozásra késztetve az utászt. Vérbeli regényíróra vall, ahogy Ondaatje a szakmai-tudományos szövegeket szépirodalommá szintetizálja. Ilyenek a földrajzi és tûzszerészeti beszámolók. Az elôbbiekkel való munka nem is látszik nehéznek, mivel a sivatagi útleírások regényszerûek, és ahogy azt az író is például sejteti Bagnoldról és a dûnék leírásáról szólva egészen líraiak, képszerûek. Nem beszélve az ókori kapcsolatról. A bombaleírások jóval szárazabbak, de ellenpontozza szakmaiságukat, hogy Ondaatje a bombákat mint testeket és élôlényeket, vagy mitológiai szörnyeket ábrázolja, ennek segítségével e pusztító tárgyak filozófiai jelen1176

téséhez is közelebb kerül. Az angol beteg, és az író egyéb mûveiben való leírások mindegyike attól válik izgalmassá, hogy mindenrôl, mint egzotikumról ír a Srí Lanka-i mûvész, a szikhek életmódjáról, az Úszók barlangjáról éppúgy, mint az olasz hadjáratról és az angliai vidékrôl. Megfelelô figurákat, helyzeteket és jelenségeket tart fontosnak lejegyezni, melyekben egy-egy táj intim és olykor szakrális valóságát képes megragadni, s ez a fajta szelektálási képesség mûvészetének egyik alapvetô titka. A regényében található vendégszövegek másik része nem a tartalmat, hanem a szöveg erejét, a líra gazdagságát növelik. Ilyenek a versrészletek (Milton, Daniel Craig), ilyen Lyall Watson A menny lehelete címû könyvének idézett részei, a szelek leírása, vagy Anne Wilkinson sora a szerelemrôl („olyan kicsi, hogy át tudja szakítani magát egy tû fokán”). Az intertextus kapcsán említésre méltók még a beiktatott levél- és naplórészletek. Ezt persze hagyományosan narrációváltásnak kellene tekinteni, mégis, egyfajta belsô intertextus az író szándéka. Hana utolsó levelében ráadásul egy rajz is található, ami meglehetôsen posztmodern, másfelôl a kommunikáció keresetlenségével növeli a levél intimitását. Kissé meseszerûvé is teszi, Saint-Exupéry vagy Milne gyerekrajzai jutnak az ember eszébe, mely párhuzam a karakter gyermeki szenvedését vetíti ki, merthogy a rajz annak a galambdúcnak a suta vázlata, ahol az apja haldoklott. Ondaatje úgy illeszti a szövegbe a karakterek intim jegyzeteit, hogy amennyire lehetséges, önállónak, élônek tûnjenek, Almásy feljegyzései a szerelemrôl vagy egy-egy sivatagi éjszakáról, Hana kis jegyzetei az angolról, Caravaggióról és Kiprôl, végül pedig a levél, mindezek az idegen szövegek beillesztésének remek illúzióját képesek kelteni, azon kívül, hogy az elegáns és teljességet teremtô narrációs kompozícióban is fontos szerepet játszanak. Ondaatje képalkotásának egyik titka az anyagi és a nem anyagi állandó ütköztetése. Regényében rendkívül fontos szerepet töltenek be a könyvek, az irodalom, a közösségi tapasztalat manifesztumai, a világok közti átjárók.

1177

KÜLFÖLDI SZERZÔINK

LONE HO / RSLEV (Korábbi neve Lone Ho/ rslev Rasmussen) dán költônô 1974ben született. Az Aalborgi Egyetemen elôbb humán informatikát tanult, majd irodalom szakon szerzett BA-fokozatot. 2001-ben beiratkozott az Íróakadémiára. A TAK címû verseskötetével 2001-ben debütált. 2005-ben Fjerne galakser er kedelige (A távoli galaxisok unalmasak) címmel regénye jelent meg. 2009-ben a Jeg ved ikke om den slags tanker er normale (Nem tudom, normálisak-e az ilyen gondolatok?, ún. szakításversek) címû kötetével jelentkezett. Az összeállításunkban szereplô verseket az AErgerligt, oergerligt (Bosszantó, bosszantó, 2003) címû verskötetébôl válogattuk. Köszönet a szerzônek és a Gyldendal, Ko/ benhavn kiadónak az önzetlen támogatásért. ALAN SILLITOE (1928–2010) Angol író, költô, esszéista. Nottinghamben született, munkáscsaládban. Tizennégy éves korától gyárban dolgozott, szabadidejében olvasott. Rádiósként részt vett a második világháborúban, de tuberkulózis miatt leszerelték és nyugdíjazták. Éveken keresztül élt Franciaországban és Spanyolországban. Mallorcán ismerkedett meg Robert Graves angol íróval, az ô hatására kezdte írni elsô regényét. Számos mûve megjelent magyarul, lapunkban is.

Leghíresebb alkotásából, az Egy hosszútávfutó magányosságából nagy sikerû film is készült. ROGER SCRUTON angol filozófus. JAN SONNERGAARD 1963-ban született Koppenhágában. Irodalomtudományból és filozófiából szerzett magister fokozatot. Sex címû színdarabját 1999ben mutatta be az Aalborgi Színház. Elsô önálló kötete, egy novellagyûjtemény 1997-ben látott napvilágot Radiator címmel. Ennek második része Siste so/ ndag i oktober (Október utolsó vasárnapja) 2000-ben, harmadik része Jeg er stadig bange for Caspar Michael Petersen (Még mindig tartok Caspar Michael Petersentôl) 2003-ban jelent meg. Legújabb kötete Om atomkrigens betydning for Vilhelm Funks ungdom (Az atomháború hatása Vilhelm Funks ifjúságára, Gyldendal kiadó, 2009). Köszönet a szerzônek és a dán Gyldendal kiadónak az önzetlen támogatásért. ANTÓN ZAPATA GARCÍA (1886–1953) galego nyelven író költô. 1903-ban emigrált Buenos Airesbe, ahol a galego közösség egyik szervezôje lett. Összegyûjtött versei A roseira da soidade címmel halála után, 1954-ben jelentek meg.

1178

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÔFIZETÔINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 7200 Ft A NAGYVILÁG BARÁTI TÁRSASÁG tagdíja egy évre 6000 Ft, diákoknak 3000 Ft

A BARÁTI TÁRSASÁG TAGJAI INGYEN KAPJÁK A NAGYVILÁGOT!

A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003 Kérésre csekket küldünk! Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Kedves olvasóink, tisztelet előfizetőink! Aki el szeretne jönni a rendezvényeinkre, kérjük, küldje el postai vagy e-mail-címét: [email protected] – Nagyvilág, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Minden kedves érdeklődőnek küldünk meghívót.

Világirodalmi folyóirat

Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre

Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42