Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október
LVI. évfolyam, 12. szám
2011. december
TARTALOM
Mariusz Szczygie³ összeállítása
AGNIESZKA WÓJCIÑSKA A kígyó levedli bôrét (Pálfalvi Lajos fordítása) ............................................ 891 HANNA KRALL A hamburgi nô ........................................................................................................... 900 A dibuk .......................................................................................................................... 907 A karosszék (Mihályi Zsuzsa fordításai) ......................................................... 915 MA£GORZATA SZEJNERT A teknôsbéka háza (Mihályi Zsuzsa fordítása) ............................................ 918 MARIUSZ SZCZYGIE£ Reality (Mihályi Zsuzsa fordítása) ..................................................................... 935 WOJCIECH TOCHMAN Hercegovina hegyei (Tempfli Péter fordítása) ............................................ 944 JACEK HUGO-BADER Cseresnyéskert (Pálfalvi Lajos fordítása) ........................................................ 957 W£ODZIMIERZ NOWAK Fejkörfogat (Pálfalvi Lajos fordítása) ................................................................ 975 LIDIA OSTA£OWSKA Hisz a véletlenben? (Németh Orsolya fordítása) ........................................ 989 ANGELIKA KUNIAK Megölték bennem Heidit (Németh Orsolya fordítása) ............................ 1003 WITOLD SZAB£OWSKI Szeretetbôl tettem, húgom (Karaba Márta Alexandra fordítása) ......... 1015
NV11-12.indd 889
2011.12.02. 7:25:10
This publication has been funded by the Book Institute – the ©POLAND Translation Program
instytut reporta¿u
Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
Nemzeti Kulturális Alap
NV11-12.indd 890
2011.12.02. 7:25:39
Lengyel tényirodalom Mariusz Szczygie³ összeállítása
AGNIESZKA WÓJCIN´SKA
A kígyó levedli bôrét Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy a Nagyvilág egy teljes számot szentel a lengyel riportnak. Nem csak azért öröm ez számomra, mert szeretem ezt a mûfajt, és a dokumentumfilm mellett ezt tartom a legjobb eszköznek a minket körülvevô, közelebbi és távolabbi világ megismeréséhez. Nagyon jó, hogy bemutathatunk a magyar olvasóknak néhány mintadarabot abból a mûfajból, amely az utóbbi idôben dinamikusan fejlôdik Lengyelországban, és igen érdekes irányban halad. Amúgy is nagyon izgalmas jelenség. Komoly hagyományai vannak a riportnak Lengyelországban, már a két világháború között is létezett, de csak a szocializmus idején bontakozott ki teljes pompájában, amikor az úgynevezett „kis realizmus” volt az uralkodó irányzat a világ leírásában. A riporterek részletesen beszámoltak arról, hogy miként utalnak ki különbözô eszközöket a gyáraknak, mit fôz a sztrájkoló bányász felesége ebédre, írtak fontos társadalmi jelenségekrôl, a rendszer mûködésébôl adódó abszurd helyzetekrôl és arról, hogy mi fáj az embereknek. A szavak között. A cenzúra hallgatott, a figyelmes olvasó pedig képes volt pontosan megragadni a szöveg üzenetét. Szerencsére változtak az idôk, s velük együtt a rendszer is, most már szabadon lehet beszélni és írni mindenrôl, a lengyel riport pedig nemcsak hogy nem indult hanyatlásnak, hanem, mondhatni, most bontakozott ki igazán. Annak ellenére, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány újságban közölnek szívesen olyan riportokat, amelyek eleget tesznek a mûfaj követelményeinek. Természetesen a szerzôknek még az a lehetôségük is megmarad, hogy könyvet írjanak. Nyilván ezért jelent meg annyi lengyel és külföldi riportkötet az elmúlt években. Ezek közül jó néhány igen figyelemreméltó. Bátran kijelenthetjük, hogy Lengyelországban megbecsülik a riportot. A legfontosabb lengyel irodalmi díjra, a Nikére, az elmúlt évben öt könyvet is jelöltek ebbôl a mûfajból, ebbôl kettô, Wojciech Jagielski Éjszakai vándorok és Magdalena Grochowska Jerzy Giedroyc. Álmomból Lengyelországba címû könyve a fináléba is bejutott. Idén három riportkötetet jelöltek Niké-díjra. Az olvasók is komolyan érdeklôdnek a mûfaj iránt, természetesen annak függvényében, hogy általában véve mennyire érdeklôdnek a könyvek iránt. Láthatóan szükségük van az embereknek erre az eszközre, ha meg akarják ismerni a 891
NV11-12.indd 891
2011.12.02. 7:25:40
világot. Miért? Amikor Mariusz Szczygie³ riporter, a Riportintézet egyik alapítója, a Varsó fikció nélkül címû nemzetközi riportfesztivál szervezôje közvélemény-kutatást végzett a résztvevôk között, azt felelték: „a könyvekben leírt emberek miatt”, „mert a tényirodalom érdekesebb és közelebb áll a valósághoz, mint a szépirodalom”, „mert semmiféle fikció sem ragadja meg az életet a maga teljes bonyolultságában”, „mert meg akarom tudni, hogyan élnek mások, milyen a világ más perspektívából nézve”. E helyt érdemes kitérni arra, hogy 2009-ben alakult meg a Riportintézet, létrehozták a mûfaj népszerûsítését szolgáló alapítványt. Két éve indult be a Lengyel Riportiskola, igazán nem lehet panasz arra, hogy nincs elég érdeklôdô diák. Tavaly nyitotta meg Varsóban Forr a világ néven az ország elsô tényirodalomra szakosodott könyvesboltját és kávézóját, ahol tematikus találkozókat és könyvbemutatókat is szerveznek. Miért ilyen sikeres a riport Lengyelországban? Azt hiszem, ez részben a világirodalmi trendeknek, részben bizonyos helyi sajátosságoknak köszönhetô. Zadie Smith angol írónô mondta nemrég a Katarzyna Surmiak-Domañskának adott interjúban: „Manapság sokan utálják a regényt. A non-fiction korában élünk. Egyre kelendôbbek a riportkönyvek. Egyre jobbak a dokumentumfilmek, egyre többen akarják megnézni ezeket. Kinek van ma türelme ahhoz, hogy elmélyedjen valami olyasmiben, ami nem történt meg igazából?” Ehhez még szeretném hozzátenni azt is, hogy nagyon sokan úgy érzik, bár egyre kisebb a világ, csak találékonyság és esetleg tömött pénztárca kell ahhoz, hogy az ember a legtávolabbi zugaiba is eljusson, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy jobban is értjük. Nyilván nem segítenek ebben a napi újsághírek és tévéhíradók, mert alig érintik a témát, harminc másodperces tudósításra vagy rövid, tömör jegyzetre korlátozódnak a beszámolók. És pontosan azért vannak a riporterek, hogy ennél többet mondjanak nekünk a világról, lehetôvé tegyék, hogy megértsük, eltöprengjünk azon, hogy mit gondoljunk róla. Ami pedig a lengyel nézôpontot illeti, igen találóan fogalmazta meg a Svédországról, svédül író Maciej Zaremba, a kitûnô lengyel, jobban mondva lengyel származású svéd riporter, hogy miért érdekel minket ennyire a non-fiction irodalom: „Lengyelország, mint a kígyó, levedli a bôrét. A lengyel átalakulás igen drámai, ezért hatalmas igény van a társadalomban arra, hogy megértse magát, az ilyen szükségleteknek pedig a riport felel meg a legjobban. Mert a riporterek megpróbálják azonnal elvégezni azt, amit a történészek csak harminc évvel késôbb tennének meg. Ennyit az olvasói elvárásokról. Ami pedig magukat a riportereket illeti, itt az tûnik a leglényegesebbnek, hogy egyszerûen nagyon jók azok a mûvek, riportkötetek, amelyek az elmúlt években keletkeztek és készülnek ma is Lengyelországban. Ezt tökéletesen érzékelteti a Nagyvilág e számába beválogatott szerzôk mûveibôl készült összeállítás. Teljes áttekintést kap a magyar olvasó: a legidôsebb nemzedéket Hanna Krall és Ma³gorzata Szejnert, 892
NV11-12.indd 892
2011.12.02. 7:25:40
az 1989 körüli idôszakban induló riportereket Mariusz Szczygie³, Wojciech Tochman, W³odzimierz Nowak, Lidia Osta³owska és Jacek Hugo-Bader, a legfiatalabb, de nem kevésbé érdekes szerzôket pedig Angelika KuŸniak és Witold Szab³owski képviseli. Az összeállításba beválogatott szerzôk és mûvek bemutatják az olyan témák egész makrokozmoszát, amelyek a legnagyobb forrongást idézik elô a mûfajban, ezek lehetnek helyiek, európaiak és globálisak, gyökerezhetnek a jelenkorban vagy a történelemben is. A szám két legidôsebb szerzôjérôl, Ma³gorzata Szejnertrôl és Hanna Krallról kijelenthetjük, hogy a kisujjukban van a szakma. Mûveik mégis frisseknek tûnnek – pedig állandóan írnak és publikálnak –, most is borzasztóan kíváncsiak a világra. Mindketten a szocialista Lengyelországban kezdték pályájukat, és a „kis realizmus” szellemében írták le a rendszer nehéz hétköznapjait: a munkahelyeket, a sorban állást, a kisvárosokat. Az is összeköti ôket, hogy mindketten vezették a Magazyn címû mellékletet, abból alakult ki késôbb a Du¿y Format. Hanna Krall elég rövid ideig, Ma³gorzata Szejnert tizenöt évig állt az élén. Azért tértem ki erre, mert a Gazeta Wyborcza 1993 óta megjelenô riportmelléklete kezdettôl fogva a lengyel riport fejlôdését elôsegítô mûhely volt, sok jelentôs lengyel riportert nevelt ki, köztük azt a hét fiatalabb szerzôt, akit ebben a számban mutatunk be. Krall és Szejnert idôvel egész más irányt vett. 1977-ben jelent meg Hanna Krall magyarul is olvasható híres könyve, az Egy lépéssel az Úristen elôtt. A varsói gettófelkelés utolsó élô vezetôjével, Marek Edelmannal készült interjúkötet fordulatot hozott Krall pályáján. A lengyel holokauszt portréfestôje lett, és megmutatta azokat a zárványokat, amelyek máig megmaradtak a lengyel társadalomban. A zsidó származású lengyel riporter megtalálta élete témáját, amelyhez mindmáig hû maradt. Nagy alapossággal és odaadással tárja fel, gyûjti össze és vizsgálja a zsidó sorsokat, tárgyakat, kisvárosokat. Azt a célt tûzte maga elé, hogy bemutassa ezt a világot az olvasónak, és ezt következetesen meg is valósítja a mûveiben. A Nagyvilág e számában olvasható három riport a Bánat címû kötetben jelent meg. Ezekben megtalálható minden, ami jellemzô Krall írásaira, a témától kezdve a szûkszavú, tömör, az üzenetet még inkább fölerôsítô megfogalmazáson át az igen emlékezetes részletekig, amelyek az általa leírt világ rémisztô realizmusáról tanúskodnak. Ilyen részlet például a karosszék, melynek sötétzöld bársonykárpitján világosabb csíkok láthatók: a tulajdonosával együtt éli át az egyik világ alkonyát és a másik, sokkal veszélyesebb világ eljövetelét, aztán a tulajdonosát is túléli. A mûveiben érintkezhetünk valamivel, ami rajtunk kívül vagy fölöttünk van, igazából nehéz leírni. Krall képes erre, mesterien oldja meg A dibukban, amelyben arról beszél nekünk, hogy a múlt különös, metafizikai módon ott van a jelenben. Szellemrôl ír, pedig ez igaz történet, riport, nem pedig kitalált elbeszélés. Mint Ma³gorzata Szejnert mondta, amikor a Du¿y Format fôszerkesztôjeként nyugdíjba vonult: végre maradt ideje írni. Miután hosszú évekig aktuális témák893
NV11-12.indd 893
2011.12.02. 7:25:40
kal foglalkozott, elhatározta, hogy riporterként tekint a történelemre. Így született a Fekete kert, ez a monumentális non-fiction saga egy sziléziai bányásztelepülés, Giszowiec (ma már Katowice egyik kerülete) és lakói történetérôl. Amint riportok esetében gyakran elôfordul, a szerzô mintha véletlenül talált volna erre a témára. Egyik nap, amikor éppen magántermészetû genealógiai kutatásokkal foglalkozott, észrevette, hogy a lengyel könyvtárakban egyetlen mû sem található Ellis Islandrôl, és kevesen tudják, mi is volt ez a hely. Úgy megdöbbent ezen, hogy elhatározta: majd ô leírja ezt a szigetet. Ez is hosszú és bámulatosan szerteágazó elbeszélés. Több tucat apró részletet felsorakoztatva – kezdve a buttonhooktól, e különleges gomboló szerkezettôl az intelligenciateszteken, az alapos orvosi vizsgálatokon át a bevándorlóállomáson dolgozó emberek sorsáig – mesél nekünk errôl a maga nemében egyedülálló helyrôl. Ellis Island volt hatvankét évig az a hely, amelyen át kellett jutnia az Egyesült Államokba érkezô minden bevándorlónak. Ott született meg a döntés számos teszt és vizsgálat után arról, hogy az illetô megfelelô alapanyag-e, amerikai lesz belôle vagy hazaküldik. Lenyûgözô, s ugyanakkor szörnyû történet. Ma³gorzata Szejnert így emlékszik vissza arra, amikor elôször látogatott a szigetre, ahol most múzeum van: „Megdöbbentem, milyen elszántak voltak azok a sötét, írástudatlan, szegény, megalázott emberek, akiknek volt bátorságuk ahhoz, hogy ilyen hatalmas erôfeszítést tegyenek. Pedig nem is tudták, mi vár rájuk. A szeretteikhez jöttek, akiktôl már búcsút vettek egy ideje. Újból meg kell ismerniük ôket, mert a szeretteik már egy másik világból valók. De alighanem a kofferek a legdöbbenetesebbek. Bemegy az ember egy nagy terembe, amelyen üveg alagút vezet át. Tizenöt-húsz vagy húsz-harminc méter hosszú. És abban állnak a kofferek. (...) Ez fájdalmas tanúságtétel arról, hogy az ember elszakad a helyétôl, és viszi magával szegényes vagyonát.”* Mint már említettem, Ma³gorzata Szejnertnek más érdemei is vannak. Ô nevelte a riporterek fiatalabb nemzedékeit, köztük Mariusz Szczygie³t, Wojciech Tochmant, Lidia Osta³owskát, Jacek Hugo-Badert és W³odzimierz Nowakot. Egy még fiatalabb nemzedékhez tartozó riporterre, Angelika KuŸniakra is hatással volt. Mint a magyar olvasók is láthatják, méltó utódoknak adja át a stafétabotot. Kötôdnek a lengyel riport hagyományaihoz, ugyanakkor különleges saját nyelvet és írásmódot alakítottak ki, a témaválasztásuk is egyéni. Van egy fénykép Mariusz Szczygie³ weboldalán, amelyen két idôsebb ember, egy mintás szoknyát és fehér blúzt viselô nô és egy bézs ruhás férfi ül összebújva egy fehér kanapén. A képaláírás: „A szüleim 09. március 1-jén, nálam. Rendszerint azt szoktam mutogatni nekik, milyen csodákat lehet találni az interneten. Ilyenkor az én vállamra helyezôdik a létezés elviselhetetlen terhe.” Van két dolog ebben a pár mondatban, amit imádok Szczygie³ mûveiben: gyengédség és távolságtartás. A válogatásunkban olvasható * A lengyel riporterektôl vett idézetek Agnieszka Wójciñska interjúiból származnak, amelyek a szerzô Riporterek fikció nélkül címû könyvében olvashatók.
894
NV11-12.indd 894
2011.12.02. 7:25:40
Reality címû riportban is felismerhetô ez a két sajátossága. Itt jól látható még egy elem, amely igen jellemzô e szerzô riportjaira: a formához való kötôdés, amirôl azt gondolja, méltóságot ad a dolgoknak és az embereknek. Ez abban mutatkozik meg, milyen gondosan választja ki a részleteket Janina Turek több száz füzetébôl, és hogyan alkot belôlük új egészet azzal, hogy létrehozza ezt a szöveget. Ez a riport két okból is különleges. Elôször is ez volt Szczygie³ elsô mûve hat év után, amikor befejezte a televíziós talkshow-ját, és visszatért az íráshoz. Mint mondja, riporterként elônyére változott. Másodszor pedig érdekes, hogy a magyarok pont ezt a Lengyelországban játszódó mûvet olvashatják, Szczygie³ ugyanis évek óta Csehország leírásával foglalkozik (két kitûnô riportkötetet adott ki errôl Gottland és Csinálj magadnak édenkertet címmel), a lengyel olvasó örömére és, mondhatni, bánatára is. Örömére, mert senki sem hozta ilyen közel hozzánk a déli szomszédunkat (talán Hrabalt leszámítva, akit nagyon szeretnek nálunk, legalábbis bizonyos körökben), amelyet kicsit mintha úgy közelítenénk meg, mint a kutya a sündisznót. De bánatára is, mert most senki sem ír úgy Lengyelországról, mint Szczygie³. Kicsit hiányzik nekünk ez a mi ügyeink felé fordított figyelmes, ironikus, s ugyanakkor gyengéd pillantás, és azt hiszem, szerencséjük van a cseheknek. Szeretném, ha valaki úgy írna meg nekem egy lengyel történetet, hogy ilyen mondatokat használ: „egyszer csak támadt valami a nô fejében” (részlet a Keressük egymást címû riportból, amely egyébként egy lengyel nô és... egy magyar férfi hihetetlen, mégis igaz történetét meséli el). Lengyelországról ír viszont, bár egész másképp, W³odzimierz Nowak. Az ország nyugati részén született és nevelkedett, jelenleg Poznañban él, magától értetôdôen választotta témájául a lengyel–német kapcsolatokat. Errôl szól 2004-ben megjelent riportkötete, a Fejkörfogat, melynek címadó írása került be a Nagyvilágba. Ebben a könyvben történelmi témájú elbeszélések olvashatók, így például egy meglepô beszámoló a varsói felkelésrôl, amelyet egy... belga szemével láthatunk, aki a Wehrmacht katonájaként vesz részt a leverésében, vagy Wildenhagen, a mai lengyel Lubin története, amely a háború alatt német falu volt, és 1945-ben, az év elején, amikor megkapták a hírt, hogy jönnek az oroszok, egy éjszaka tömegesen lettek öngyilkosok a német nôk. Vannak mai határvidéki történetei is. Nowak ugyanakkor a mai Lengyelország éles szemû megfigyelôje is, ahol az 1989. évi átalakulások haszonélvezôin kívül olyanok is élnek, akik nem tudtak teljesen ráhangolódni a rendszerváltásra. Az ô történetüket meséli A nemzet szíve a buszmegállóban címû riportgyûjteményben. Azt mondja, „ilyen Lengyelország is van, errôl sem feledkezhetünk meg, ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül”. Nagy érzékenységgel, mély megértéssel figyeli azokat a fiúkat, akiknek az tölti be az életüket, hogy a telepi konditeremben gyúrnak, és azokat is, akik szándékosan idéznek elô autóbaleseteket, hogy aztán pénzt hajtsanak be a biztosítón, meg azt a családot, amelynek nem fizetett kártérítést a gyár, miután a fiukat megölte a cukorka masszáját keverô, nem 895
NV11-12.indd 895
2011.12.02. 7:25:40
megfelelôen beállított gép, és azokat a munkanélkülieket, akik annak idején állami gazdaságokban dolgoztak, most pedig szembe kell nézniük a nyomorral. Ebben a könyvben jelent meg A szegény asszony címû riport, amely a kötet többi írásához hasonlóan azokkal az emberekkel szembesít minket, akikrôl jobb’ szeretnénk elfeledkezni. És megértéssel kell rájuk nézni, mint ember az emberre, nem pedig felülrôl, a sikeresek pozíciójából azokra, akiknek nem jött össze. A riport ebben az esetben olyan eszköz, amely empátiát kelt bennünk. Útikalauzt kapunk az ország területén szétszórt kisvárosokhoz és falvakhoz, útnak indulhatunk vele Lengyelországban, és nyitottak maradhatunk, nem lesz tele a fejünk sztereotípiákkal. Még egy név eszembe jut, ha azokra a riporterekre gondolok, akik a társadalomból kiszakadt szegényekre, a mai élet ritmusát meghatározó siker világán kívül élô emberekre irányítják a figyelmet. Errôl a szerzôrôl nyugodtan elmondhatom, hogy van hatodik, társadalmi érzéke. Lidia Osta³owska eljut azokhoz az emberekhez, akiknek nagy szükségük van arra, hogy leírja valaki a történetüket: olyan nôkhöz, akik rászánják magukat az abortuszra, mert nincs más választásuk (ezt titokban, félelemben és megaláztatásban kell elszenvedniük, mert törvénytelen); az egyik politikai pártnál dolgozó titkárnôhöz, akit szexuálisan zaklattak a fônökei; anyákhoz, akik gyermekeik apjával hadakoznak a tartásdíjért; lengyel romákhoz. Egyszerûen, fölösleges pátosz nélkül, hôseivel egyenlô pozícióból ír róluk. Nyilván ezért beszélnek vele olyan szívesen és nyitottan, bár a történeteik, amelyeket elmesélnek, rendszerint nem könnyûek, nyomasztóan szégyenletesek. De a Nagyvilág e számában nem a mai, hanem a háborús Lengyelországról szóló történet olvasható tôle. Ha pontosan meg akarjuk határozni a helyszínt, az egy különleges és rettenetes pont az akkori Lengyelország térképén – az auschwitzi német haláltábor. Olyan helyrôl szól, ahol ezrével haltak meg emberek, mégis zajlott az élet a maga különös, elfajult módján, alkalmazkodva a kémények árnyékában kialakult létfeltételekhez. Ilyen élete volt Dinah Gottliebovának, Osta³owska hôsnôjének. Ez a cseh zsidó nô tizenkilenc éves korában kerül a terezíni gettóba, aztán pedig Auschwitzba. Kiderül, hogy Dinah kezében van ütôkártya, a képzômûvészeti tehetsége, és ezt kijátszhatja az életükért, megmentheti vele magát és az édesanyját. Jól megy a játék, SS-katonák feleségét festi le fényképrôl, de fôként cigányokról készít portrét, Mengele doktor megbízásából, aki rasszista vizsgálatoknak veti alá ôket. Mindvégig ott lebeg a történet fölött egy mesealak, Walt Disney Hófehérkéje. Dinah hétszer látta a rajzfilmet a háború elôtt, aztán Auschwitz-Birkenauban a barakk falára festette, a háború után pedig, a körülmények különös összjátéka folytán ismét visszatér. Hamarosan megjelenik a Czarne kiadónál Osta³owska Vízfestékek címû, Gottliebováról szóló könyve. Wojciech Tochman Mintha követ ettél volna címû könyve pedig egy egészen közeli háborúról szól, amelyet a mai Európában vívtak, nem is olyan 896
NV11-12.indd 896
2011.12.02. 7:25:41
régen. Jó pár éve olvastam, de még mindig jól emlékszem a meggyilkolt gyermekei földi maradványait keresô Jasna és a tömegsírokba temetett meggyilkoltak csontjainak exhumálásával foglalkozó antropológus, Ewa Klonowski történetére. Amikor nemrég megnéztem a Ratko Mladiæ hágai perének elôkészületeirôl szóló tudósítást, megint visszatért ez az egész a maga teljes borzalmában. Tochman úgy ír arról, ami Srebrenicában történt, és a háború utáni Boszniáról, hogy a lelke mélyéig fölkavarja az olvasót, és sokáig megmarad benne a mû. Nem ok nélkül teszi. Azt akarja, hogy menjen el az étvágya az olvasónak, fájjon neki, érezze a rettegést, a fagyot vagy a bûzt. Tavaly jelent meg tôle a Ma halált rajzolunk, egy újabb könyv a népirtásról. Ezúttal a ruandairól. Azt mondja az interjúkban, hogy triptichont szeretne készíteni ebbôl a témából, és még le akarja írni azokat a gaztetteket, amelyeket a vörös khmerek követtek el Kambodzsában. Miért? Ezt a magyarázatot adta: „Ha nem tudjuk, mi történt ott, kit öltek meg, hány embert, ki gyilkolt, a népirtást segítjük gyôzelemre. A hóhér hallgatást követel, az áldozat emlékezetre vágyik.” Tochmant nem érdeklik a hétköznapi témák. Riportjaiban az emberi lét határterületeit járja be. S bár azt állítja, nem érdekli jobban a halál, mint bármelyik átlagembert, az ô mûveiben nagyon sok van belôle. Ha pedig a hétköznapokról ír, a sötét oldalait és a töréseit vizsgálja. A Veszett kutya és az Isten fizesse meg! címû kötetekben összegyûjtött, Lengyelországról szóló írásokban olyan eseteket tár föl elôttünk, amelyek a közelünkben, a szomszédságunkban történnek. Mindannyian tudjuk, hogy elôfordul ilyesmi, csak nem akarjuk észrevenni. Pedofil pap, egy nô, aki a hit nevében újabb gyerekeket szül, noha egyre inkább belerokkan ebbe; olyan gyerekek szülei, akik elégtek autóbusz-balesetben, útban a nemzeti szentély felé, a szülôk pedig bosszúvágytól hajtva bûnösöket keresnek; az egyházból eltávolított, AIDSben szenvedô pap. Minden keserûsége ellenére is hiteles képet ad a mi katolicizmusunkról. Egész más, mondhatni, kalandos riportokat készít Jacek Hugo-Bader, de ez nem jelenti azt, hogy nem látunk be a hôsök élményeibe és világába, akikkel a riporter találkozik útközben. E szerzô számára a megtett út a kaland, és minden ember, akivel csak találkozik. A Nagyvilágnak köszönhetôen eljuthatunk vele a Krímbe, Jaltába, az utolsó cárok nyári lakhelyére, ahol megpecsételte Közép-Kelet-Európa háború utáni sorsát Sztálin, Churchill és Roosevelt, ma pedig a korrupció és az ingatlanfejlesztôk gyanús üzelmei pörgetik. A Cseresnyéskert Hugo-Bader második, Fehér láz címû kötetében olvasható (2002-ben jelent meg az elsô, Oroszországról szóló riportkötete Lenn a gazban, a paradicsomi völgyben címmel). A kötetben összegyûjtött írások valamiféle útinaplóvá állnak össze. Az ötlet látszólag egyszerû, mondhatni, teljesen eszement. Hugo-Bader azt találta ki, hogy vesz egy szovjet UAZ-t, és azzal teszi meg az utat egyedül Moszkvától Szibérián át Vlagyivosztokig. Tizenháromezer kilométert. Útköz897
NV11-12.indd 897
2011.12.02. 7:25:41
ben a legkülönbözôbb figurákkal akad össze, stopposokat vesz föl, elromlik az autója. Az út egyik állomása Jalta, itt találkozik a tacskóját, Zsorzsot sétáltató Alla Alekszandrovnával, Ivan Kunyickijjal, aki foglalkozására nézve kômûves, és a Lenin emlékére állított szobor bal lábától sérült meg a gerince, vagy Inga Kozinával, aki egy tizenhat négyzetméteres lakásban él kilencfôs családjával. Azt hiszem, nem ismerek olyan szerzôt, aki ilyen könnyed természetességgel, s egyúttal ilyen jóindulatúan tudná leírni keleti szomszédunkat. Nem tudom, mi a helyzet Magyarországon, de Lengyelországban a történelmi múlt, az ország felosztását követô orosz megszállás és a kommunizmus miatt hatalmas mennyiségû negatív sztereotípia alakult ki Oroszországról és az oroszokról. Hugo-Bader támadást indít a russzofóbiánk ellen, és alapjaiban rendíti meg azt. Közeli, idônként egyenesen baráti, sôt testvéri kapcsolatot köt a hôseivel, esélyt adva ezzel nekünk arra, hogy belépjünk a világukba, és körülnézzünk benne. És a riporter sokadszor is eléri, hogy kezdjük megérteni azokat, akiket leír a szerzô, velük együtt éljük át az eseményeket. Angelika KuŸniaknak jó érzéke és nagy tehetsége van az intim emberi történetek megtalálásához és elmeséléséhez. Hôsei gyakran olyan megtört emberek, akik nem illenek bele a sémákba. Ilyen Marlene Dietrich a szerzô elsô kötetében olvasható Marlene címû riport-elbeszélésben. Ku¿niak elmeséli hôse életének lengyel epizódjait, de élete alkonyán is leírja Marlenét, amikor már legyôzték a rögeszméi és a fogyatékossága. Látjuk a sztárt – nagyszerû és minden ízében tökéletes, ugyanakkor despotikus, pedáns teremtés és megcsalt nô, akit eldobott a férje és a nemzete. KuŸniak nagyon személyes dolgokról mesél, de ezt bámulatos intuícióval, érzékkel teszi. Ugyanez az érzelmi finomság figyelhetô meg az olyan írnónôkkel készített interjúiban, akiket megsebzett az élet, ilyen a német Nobel-díjas Hertha Müller (most az ô életrajzán dolgozik) és a svájci jenis Mariella Mehr. Ugyanígy felismerhetô a keletnémet sportolónôk történeteiben is, akiket tönkretett a hatalom beleegyezésével adagolt dopping. Ilyen ügyrôl írt a Megölték bennem Heidit címû riportban. Amikor megkérdezték, hogyan beszélget a hôseivel, Angelika KuŸniak azt felelte, mindig van ideje rájuk, egyszerûen velük van. Hallgatja ôket. És az olyan emberek történetét is képes meghallgatni, akik már nincsenek köztünk. Most Papuszáról, az 1987-ben elhunyt cigány költônôrôl, Bronis³awa Wajsról ír könyvet, akit Jerzy Ficowski lengyel költô és mûfordító fedezett fel, a társai pedig eltaszítottak. Jövôre jelenik meg, már türelmetlenül várom. A Nagyvilágban bemutatkozó riporterek közül az 1980-as születésû Witold Szab³owski a legfiatalabb. Ô az egyetlen, aki tudatos életének nagy részét már a szabad Lengyelországban töltötte. Szab³owski tökéletesen ki is használja ezt az esélyt. Sokat ír Lengyelországról, de a világban is szétnéz. Stopposként járja be Kubát, leírja a sofôrök történeteit, akik fölvették. Szerbiába utazik, kirándulást tesz Radovan Karadiæ nyomában járva. Burmában egy helyi diszszidenssel, Aung San Suu Kyivel beszélget. Azt mondja: „Nem szeretem a mi 898
NV11-12.indd 898
2011.12.02. 7:25:41
lengyel-európai önelégültségünket, mert mindig szenteknek és ártatlanoknak mutat minket, még akkor is, ha háborúba megyünk azért, hogy védjük a demokráciát, mert szeretünk másokat, és tiszteletben tartjuk az emberi jogokat. Borzasztó könnyû hinni ebben. Szeretem lerombolni ezt az idillikus képet, vagy legalább egy karcolást ejteni rajta.” Ez az igény a Nagyvilágban olvasható Szeretetbôl tettem, húgom címû írásában és más törökországi riportjaiban is érezhetô, amelyek bekerültek a tavaly megjelent Gyilkos a sárgabarack városából címû könyvébe. A kilenc bemutatott szerzô mûveibôl világosan kiderül, mi élteti manapság a lengyel riportot, bár persze egyáltalán nem merítik ki a témát. Szerencsére több lengyel riporter is van, akitôl érdemes olvasni, egész biztosan közéjük tartozik Katarzyna Surmiak-Domañska, Magdalena Grochowska, Wojciech Jagielski, Pawe³ Smoleñski és Aleksandra Klich. És persze Ryszard Kapuœciñski, ô e mûfaj legelismertebb képviselôje külföldön. Már nem él, de a szelleme most is kíséri a lengyel riporterek csapatát. Reméljük, idôvel az említettek riportjai is eljutnak a magyar olvasókhoz. PÁLFALVI LAJOS fordítása
NV11-12.indd 899
2011.12.02. 7:25:41
HANNA KRALL
A hamburgi nô 1 Messze laktak innen. Borzasztóan szerették a társaságot – végigtáncolták a farsangot. Szerették a lovakat, lóversenyeztek, persze mértékkel. Talpraesettek voltak és szorgalmasak. A férfi szobafestôként dolgozott, idôvel saját mûhelye lett, három inast tartott. Az olyan egyszerû dolgokat, mint a falfestés, a tanulókra bízta, a cégtáblákat pedig megAgata Banaœ felvétele. tartotta magának, különösen akkor, ha sok betût kellett festeni. Rajongott a betûkért. A formájuk is elbûvölte. Képes volt órákig pingálni az egyre mûvészibb jeleket. Néha szomorkodott a pár, hogy nem lett gyerekük, de hamar megvigasztalódtak: ott voltak egymásnak ôk. 2 Nem sokkal a háború kitörése elôtt töltötték be a harmincat. Nem változtatott az életükön a háború, csak a táncot hagyták abba, és új szavak bukkantak föl a mûhelyben. Újabban figyelmeztetô táblákat rendeltek tôlük. Elôször lengyel felirattal – FIGYELEM, BEHAJTANI TILOS! Aztán oroszszal – VNYIMANYIJE, VJEZD VOSZPRESCSON! Végül némettel – ACHTUNG, EINTRITT VERBOTEN! 1943-ban, egy téli estén egy idegen nôvel jött haza a férfi. – A hölgy zsidó, segítenünk kell rajta. A felesége megkérdezte, látta-e ôket valaki a lépcsôházban, aztán gyorsan csinált néhány szendvicset. A zsidó nô aprócska volt, a haja fekete és göndör, a szeme kék, a külseje mégis nagyon sémi. Abban a szobában szállásolták el, ahol a szekrényt tartották. (A szekrények és a zsidók… Talán ez is az évszázad egyik fontos jelképe. Szekrényben élni… Ember a szekrényben… A huszadik század közepén. Európa közepén.) Ha megszólalt az ajtócsengô, a zsidó nô bebújt a szekrénybe, és mert a házigazdák még mindig társasági emberek voltak, hosszú órákat töltött odabent. Szerencsére értelmes teremtés volt. Nem fordult elô, hogy elköhintette volna magát, a legkisebb nesz sem hallatszott ki a szekrénybôl. 900
NV11-12.indd 900
2011.12.02. 7:25:41
A zsidó nô nem kezdeményezett beszélgetést, a kérdésekre nagyon rövid válaszokat adott. „Igen, volt.” „Ügyvéd.” „Be³¿ecben.” „Nem volt rá idô, közvetlenül a háború elôtt házasodtunk össze.” „Elhurcolták ôket. Nem tudom, hol, Janowskiében vagy Be³¿ecben.” Nem várt együttérzést. Ellenkezôleg, visszautasította. – Én élek – mondta ilyenkor. – És élni is akarok. Elnézte, ahogy a háziasszony (Barbarának hívták) mosott vagy a tûzhelynél állt. Néha megpróbált segíteni neki, de bosszantóan ügyetlen volt. Elnézte, ahogy a házigazda (Jannak hívták) a maga örömére rajzolja a betûket. – Érdekesebb szövegen is gyakorolhatna – mondta egyszer. – Például? A nô elgondolkodott. – Valami ilyesmin: „Élt egyszer Elon lanler liron Elon lania bibon bonbon…” Most hallották elôször nevetni a zsidó nôt, mindketten fölkapták a fejüket. – Mi ez? – kérdezték csodálkozva, a zsidó nô pedig mondta tovább vidáman: – „Élt egyszer Liron elon lanler. Élt egyszer a világon Lanlanler…” Látják, mennyi csodás betû? Tuwim – tette hozzá. – Ófrancia ballada. – Túl sok az L – mondta Jan –, de leírhatom azt, hogy ÓFRANCIA – jelentette ki, és a papírlap fölé hajolt. – Nem tanulhatna meg ez a zsidó nô krumplit hámozni? – kérdezte este Barbara a férjét. – Ennek a zsidó nônek van neve – mondta a férfi. – Reginának hívják. Egy nyári napon Barbara éppen bevásárlásból tért haza. Az elôszobában egy zakó lógott az akasztón: valamivel korábban ért haza a munkából a férje. A zsidó nô szobájába nyíló ajtó kulcsra volt zárva. Egy ôszi napon azt mondta a férfi: – Regina terhes. Barbara letette a kötôtûket, és kisimította a kötést. Egy pulóver ujján vagy talán a vállán dolgoztott. – Idehallgass – suttogta a férfi. – Csak nehogy eszedbe jusson valami butaság… Figyelsz rám? Figyelt. – Mert ha történik valami… – a felesége fejéhez hajolt, és egyenesen a fülébe suttogott. – Ha valami rossz történik vele, ugyanaz történik veled is. Értesz engem? Az asszony bólintott – megértette –, és kézbe vette a kötôtûket. Néhány héttel késôbb bement a zsidó nô szobájába, és szó nélkül elvitte a 901
NV11-12.indd 901
2011.12.02. 7:25:42
kispárnát. Felbontotta a szélét, és kiszórt belôle némi tollat. Szalagot varrt rá kétoldalt. A párnát betette a szoknyája alá. Hátul megkötötte a szalagokat, de a biztonság kedvéért össze is tûzte ôket biztosítótûvel, és az egészre húzott még egy szoknyát. Egy hónappal ezután még egy kis tollat tömött a párnába, és rosszullétekre kezdett panaszkodni a szomszédasszonyoknak. Aztán kettévágta a nagypárnát… A zsidó nônek nôtt a hasa, Barbara tömte a párnát és kiengedte a szoknyákat – neki és magának is. A bábát, aki a szülést kísérte, beavatták a titokba. Szerencsére gyors szülés volt, pedig keskeny volt a zsidó nô csípôje, ráadásul már elôzô nap elment a magzatvíz. Barbara kivette a párnákat a szoknyája alól, és végiglátogatta a szomszédasszonyokat a babával a karján. Elérzékenyülve csókolgatták. – Végre… – mondták. – Ha késôn is, de csak megkönyörült rajtatok az Úr… – és Barbara örömtôl és büszkeségtôl ragyogva köszönte meg nekik. 1944. május 29-én Barbara és Jan néhány barát kíséretében elvitte a gyereket a plébániatemplomba („Lwówi Róm. Kat. Érsekség, Szent Mária Magdolnaplébániatemplom” – ez került az anyakönyvbe, Szogun atya írta alá és látta el ovális bélyegzôvel: Officium Parochia, Leopoli… A pecsét közepén szent láng tört ki egy szívbôl). Este szerény ünnepséget tartottak. A kijárási tilalom miatt reggelig ültek náluk a vendégek. A zsidó nô a szekrényben töltötte az egész éjszakát. Július 27-én bejöttek a városba az oroszok. Július 28-án eltûnt a zsidó nô. Hárman maradtak: Barbara, Jan és a három hónapos, kék szemû, gyér fekete fürtös baba. 3 Az elsô transzportok egyikével érkeztek Lengyelországba. Beléptek a lakásba, Jan lerakta a bôröndöt, lefektette a gyereket, és elsietett otthonról. Másnap már hajnalban elment… Bolyongott az utcákon, hivatalokba járkált, zsidó lakásokról kérdezôsködött, megállított zsidós külsejû embereket… Csak akkor hagyta abba a keresést, amikor meglátogatta két férfi, Regina küldte ôket. Komoly összeget ajánlottak a gyerekért. – Nem eladó a kislányunk – mondta Barbara és Jan, és kitessékelte a vendégeket. A lányuk nagyon szép és jól nevelt kislány volt. Az apja kényeztette. Együtt jártak meccsre, moziba és cukrászdába. Otthon
902
NV11-12.indd 902
2011.12.02. 7:25:42
arról beszélt, milyen elbûvölô a kislány szépsége, fôleg a derékig érô, francia loknikba csavarodó haja. Helusia hatéves kora után kezdett csomagokat kapni. Hamburgból küldték ôket, egy furcsa, idegen nevû nô volt a feladó. – A keresztanyád – világosította föl Barbara. – Remélem, nem lesz könnyû halála, de írj neki, és köszönd meg szépen. Eleinte Helusia diktálta a leveleket, aztán saját kezûleg írta ôket. „Köszönöm a kedves Néninek, jól tanulok, fehér pulóvert szeretnék, lehet angóra, de jobb lenne moher.” A következô csomagban megkapta a fehér pulóvert, Helusia a mennyekben érezte magát, Barbara pedig azt mondta nagyot sóhajtva: – Ha van Isten, akkor nem lesz könnyû halála annak a nônek. Ülj le, írj neki. Írd meg, hogy elsôáldozó leszel, és jól jönne egy kis fehér taft. Néha bankjegyek voltak a csomagokban. Levél sosem érkezett, csak egyszer jött egy fénykép két tábla csokoládé között. Fekete ruhás, sötét bôrû nôt ábrázolt, vállán átvetett hosszú rókaprémmel. – Ezüstróka – jegyezte meg Barbara. – Nem szegény nô – de meg sem nézhették, mert apa elvette a fényképet, és eltette. Helusia nem szerette az apja szeretetrohamait. Fárasztóak voltak. A kislány tanult vagy játszott a barátnôivel, az apja meg ott ült és nézte. Aztán a két kezébe fogta Helusia arcát, és megint csak nézte. Aztán sírva fakadt. Nem rajzolt már mûvészi betûket. Elkezdett inni. Egyre gyakrabban sírt, egyre többet ivott, aztán meghalt. De mielôtt meghalt volna – pár hónappal a halála elôtt –, Helusia Franciaországba készült. Huszonöt éves volt. Egy barátnôje hívta meg, hogy Helusia nála hozza rendbe megviselt idegzetét nem sokkal a válás után. Sugárzó arccal jött haza, kezében az útlevelével. Az apja részeg volt. Megnézte az útlevelét, és átölelte a lányát. – Állj meg Németországban – mondta. – Látogasd meg a mamádat. – A keresztmamát – javította ki Barbara. – A mamádat – ismételte az apja. – A mamám mellettem ül, és cigarettázik. – A mamád Hamburgban lakik – mondta az apja, és sírva fakadt. 4 Helusia átszállt Aachenben. Reggel hétkor ért Hamburgba. A pályaudvaron hagyta a bôröndjét, és vett egy térképet. Várt egy darabig a téren, kilenckor pedig ott állt egy nagy ház kapuja elôtt egy csöndes, elegáns negyedben. Megnyomta a csengôt. – Wer ist das? – hallatszott az ajtó mögül. – Helusia. – Was? 903
NV11-12.indd 903
2011.12.02. 7:25:42
– Helusia, nyisd ki. Kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt ô maga, Helusia: fekete, feltûzött hajjal, kék szemmel, és túlságosan telt állal. Helusia, csak furcsán megöregedve. – Minek jöttél ide? – kérdezte. – Hogy lássalak. – Minek? – Látni akartam az anyámat. – Ki mondta? – Apa. A szobalány teát hozott. Az ebédlôben ültek, ahol apró, festett virágokkal díszített fehér bútorok álltak. – Igazat mondott, én szültelek – mondta az anyja. Nem volt más választásom. Mindenbe bele kellett egyeznem. Élni akartam. Nem akarok emlékezni az apádra. Nem akarok emlékezni azokra az idôkre. Rád se akarok emlékezni. (Ügyet sem vetett arra, hogy Helusia egyre hangosabban sír, csak azt a néhány mondatot hajtogatta.) – Féltem. Élnem kellett. A félelemre emlékeztetsz. Nem akarok emlékezni. Ne gyere ide soha többet. 5 Helusia másodszor is férjhez ment, most egy osztrákhoz. Nyugodt, kicsit unalmas ember volt, egy Innsbruck melletti kis hegyi szálloda tulajdonosa. Apja halálának évfordulóján Helusia Lengyelországba utazott. Elmentek a temetôbe az anyjával (Barbarát hívta anyának; azt a nôt, aki megszülte, így emlegette: az a hamburgi nô). Barbara azt mondta teázás közben: – A halálom után mindent megtalálsz abban a fiókban, ahol a fedôket tartjuk. Helusia tiltakozott, aztán elárulta, hogy gyereket vár, és egy kicsit fél a szüléstôl. – Nincs mitôl félned! – szólt rá Barbara. – Én idôsebb voltam, mint te, és még soványabb, a magzatvíz is túl korán ment el, mégis gond nélkül megszültelek. Helusia megrettent, de Barbara egészen normálisan viselkedett. – Értesítsem azt a hamburgi nôt, ha megszületik a gyerek? – Ahogy gondolod… Sokszor megbántott engem az a nô, de azt teszel, amit akarsz. 904
NV11-12.indd 904
2011.12.02. 7:25:42
Istenem – gondolta Barbara. – Milyen boldogok voltunk nélküle. Milyen vidámak. Ha ô nincs, boldogan élünk életünk végéig… Ha nincs az a nô, akkor én sem vagyok neked – gondolta Helusia, de ezt nem mondhatta az anyjának, aki gond nélkül megszülte, pedig idôsebb és soványabb is volt. 6 Amikor Barbara temetése után Helusia kinyitotta a fiókot, két nagy boríték hevert a fazékfedôk között. Az egyikben egy köteg százmárkás bankjegy volt. A másikban egy füzet, a lapjai rubrikákra osztva: „idôpont” és „összeg”. Barbara félretett és feljegyzett minden bankjegyet, amit Hamburgból kaptak. Helusia hosszú ezüstrókaprémet vett a pénzbôl. Varrt hozzá egy fekete ruhát, de kiderült, hogy rosszul volt kikészítve a prém, hullik a szôre, és egyáltalán nem megy a feketéhez. 7 Pár hónappal az esküvô után számolt be a férjének a két anyjáról. Nem tudott még németül. Tudta, hogy van a szekrény – Schrank. A párnát – Kissen – is tudta. Elrejteni – ezt megtalálta a szótárban: verstecken. A félelem is benne volt a szótárban: Angst. Amikor másodszor mesélte el, a húszéves fiának, már minden szót ismert. Csak azokra a nyilvánvaló kérdésekre nem tudott válaszolni, amelyeket a fia tett föl: Miért nem hagyta el a nagyapát Barbara nagymama? Miért nélküled szökött el Regina nagymama? Regina nagymama egyáltalán nem szeret téged? – Nem tudom – hajtogatta Helusia –, honnan tudhatnám ezeket? – Fogj egy szótárt – tanácsolta a fia. 8 Huszonkét évvel az elsô beszélgetés után a hamburgi nô meghívta Helusiát pár napra. Régi fényképeket mutatott neki. Chopin-mazurkákat játszott a zongorán. (– A háború miatt kellett abbahagynom a konzervatóriumot – mondta sóhajtva.) Tuwim-verseket szavalt. Beszélt a férfiakról is. Kétszer ment férjhez a háború után, a férjei imádták. Gyereke nem lett, de mindkét férje imádta. – És hogy van a férjed? – kérdezte. Helusia bevallotta, hogy a második házassága a végét járja. – Azért, mert vett egy-két szállodát… Kimaradozik éjszakánként… Azt mondta, új életet kellene kezdenem… Nem úgy beszélt vele mint „a hamburgi nôvel”, hanem mint az anyjával, de a hamburgi nô megrettent: 905
NV11-12.indd 905
2011.12.02. 7:25:42
– Rám ne számíts. Mindenkinek egyedül kell boldogulnia. Meg kell tanulni a túlélést. Én képes voltam rá, neked is ki kell bírnod… – A szüleimnek köszönheted, hogy túlélted – emlékeztette Helusia. – Az anyádnak köszönhetem – javította ki a hamburgi nô. – Ez az igazság, csak neki köszönhetem. Csak ki kellett volna nyitnia az ajtót, és megtenni néhány métert. Az utca túloldalán volt a rendôrôrs. Hihetetlen, hogy nem nyitotta ki az ajtót. Csodálkoztam, hogy nem teszi meg. Mondott rólam valamit? – Azt mondta, ha te nem vagy… – Kénytelen voltam. Élni akartam. Reszketni kezdett. Egyre hangosabban, egyre gyorsabban hajtogatta ugyanazokat a mondatokat: – Féltem. Kénytelen voltam. Akartam. Ne gyere ide többet… 9 – Mit akar tulajdonképpen? – kérdezte az ügyvéd, akit Helusia fölkeresett, miután hazatért Hamburgból. – A szeretetét akarja vagy a vagyonát? Ha a szeretetrôl van szó, azzal nem foglalkozik az irodám. Ha a vagyonáról, az semmivel sem egyszerûbb. Mindenekelôtt bizonyítani kell, hogy ô az anyja. Vannak tanúi? Nincsenek? Na látja. Kellett volna íratni egy nyilatkozatot Barbara S. asszonnyal. Közjegyzôvel kellett volna hitelesíttetni. Most már nem marad más hátra, mint a vérvizsgálat… Rászánta magát arra, hogy elindítja az ügyet? Akkor miért jött ide az irodámba? 10 – Akkor tulajdonképpen kinek a lánya vagy? És ki vagy? – kérdezte a fia. – Az anyád vagyok – mondta Helusia, pedig frappánsabb lett volna, ha így felel: – Az vagyok, aki túlélte. De ilyen válasz csak a modern amerikai regényekben hangzik el. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
906
NV11-12.indd 906
2011.12.02. 7:25:42
A dibuk 1 Adam S. magas, megnyerô férfi, a szeme kék, a fogai fehéren ragyognak, ha mosolyog. Építészettörténetet ad elô egy amerikai mûszaki fôiskolán. Többször járt Lengyelországban. A fa imaházak érdekelték, amelyek az utolsó háború alatt égtek le. Megkérdeztem Adam. S.-tôl, hogy miért érdekel olyasmi egy száznyolcvan centis, háború után született, ambiciózus amerikait, ami nem létezik. Levélben válaszolt. Számítógépen írta. Nem sok ideje lehetettt, mert nem tépte le a perforált csíkokat a lap két szélérôl. Az apja – mint írta – lengyel zsidó volt, a gettóban halt meg a felesége és a fia. A háború után Franciaországba ment és megnôsült. Az új felesége francia volt, Adam S. Párizsban született, otthon franciául beszéltek. „Akkor miért járok Lengyelországba? – tette fel a kérdést a számítógépen írt, kinyomtatott levélben. – Egy dibuk miatt. A féltestvérem az, aki apám elsô házasságából született a háború elôtt, az én nevemet viselte, és valahogy elveszett a gettóban. Régóta rejtôzik bennem, gyerekkorom, iskoláskorom óta…” A dibuk szó a héber dibbuk szóból származik, és kapcsolatot jelent. A zsidó hagyományban egy halott lelke, amely élô emberbe költözött. Adam S. elég korán ráébredt arra, hogy nincs egyedül. Megmagyarázhatatlan dühkitörései voltak, amelyek másvalaki haragjából eredtek, máskor idegen nevetés tört ki belôle hirtelen. Megtanulta, hogyan ismerheti föl ezeket a lelkiállapotokat, egész jól tudott uralkodni rajtuk, és nem árulta el magát idegenek jelenlétében. Idônként mondott valamit ez az albérlô. Adam S. nem tudta, mit mond, mert a dibuk lengyelül beszélt. Elkezdte tanulni a nyelvet: érteni akarta, mit mond a bátyja. Amikor megtanult lengyelül, elment Lengyelországba. Akkor kezdték érdekelni építészeti szempontból a fa imaházak, amelyek csak Lengyelországban léteztek háromszáz éven keresztül. Édenkerti jelenetek, mesebeli állatok, jeruzsálemi falak, babiloni folyók voltak a templomok falaira festve. Kívülrôl nem látszott a kupolájuk, mert közönséges tetôvel fedték le, belülrôl viszont olyan érzést keltettek, mintha kiszökne belôlük a végtelen tér. Rég nem voltak már meg ezek a kertek és falak, Adam S. régi, elmosódott fényképeken nézegette ôket, de szép tanulmányokat írt róluk. Késôbb ledoktorált, és átment egy jobb college-ba. Megnôsült. Vett egy házat. Úgy élt, mint minden rendes, tanult amerikai, csakhogy ez kettôs élet volt. A saját élete és a bátyjáé, aki gyerek volt, az Abram nevet viselte, és „valahogy nyoma veszett a gettóban” hatéves korában.
907
NV11-12.indd 907
2011.12.02. 7:25:42
2 1993 áprilisában Lengyelországba utazott Adam S. Évek óta nem járt itt, ezért elôször fölkereste Po³aniecet, Piñczówot, Zab³udówot, Grójecet és Nowe Miastót. Ki tudja, miért. Talán azt remélte, hogy ezúttal meglátja a grójeci zsinagógában Babilon folyóit és a fûzfákat, amelyekre „hárfáinkat függesztettük…” Talán Zab³udówban akarta megtalálni a griffmadarakat, medvéket, pávákat, szárnyas sárkányokat, egyszarvúkat és kígyóhalakat… Mint várható volt, füves rétet és néhány szomorú fát talált. Visszament Varsóba, kezdôdtek a gettófelkelés ötvenéves évfordulójára szervezett ünnepségek. A tudományos konferencia szünetében elmentünk ebédelni. Gratuláltam Adam S.-nek abból az alkalomból, hogy megszületett az elsô fia, megnéztem a fényképeket, és megkérdeztem: – És… ô? Nem tudtam, milyen szót használjak: a testvéred? Abram? A dibuk? – Megvan még? Adam S. rögtön tudta, mire gondolok. – Megvan. Itt él bennem, pedig jobban szeretném, ha elmenne. Mindenbe beleszól, pofákat vág, maga sem tudja, mit akar. Rossz neki velem, és én is egyre rosszabbul érzem magam vele. Megtudtam – folytatta Adam S. –, hogy él Bostonban egy buddhista szerzetes. Amerikai zsidó, de buddhista hitre tért, és szerzetes lett. Egy barátom szerint ez az ember tudna segíteni… Elmentem a szerzeteshez. Lefektetett a vizsgálóasztalra, és masszírozni kezdte a vállamat. Eleinte nem éreztem semmit, csak feküdtem, aztán fél óra múlva váratlanul sírva fakadtam. Sosem sírtam még, mióta felnôtt vagyok. Hallgattam a sírást, és tudtam, hogy ez nem az én hangom. Gyerekhang volt. Egy gyerek sírt bennem. Felerôsödött a sírás, kiabálni kezdtem. A kisgyerek kezdett kiabálni. Ô kiabált. Tudtam, hogy fél valamitôl, mert rémülten kiáltozott. Félt, dühös volt, vergôdött, csapkodott az öklömmel. Elhallgatott egy-egy pillanatra, nyilván elfáradt, aztán újrakezdte. Ez a gyerek félholt volt a fáradtságtól és a félelemtôl… Samuel – a szerzetes – beszélni próbált hozzá, de erre sem hagyta abba a kiabálást. Órákig tartott, azt hittem, meghalok, elfogyott az erôm. Egyszer csak úgy éreztem, történik bennem valami. Valami fészkelôdni kezdett belül. Halkult a kiabálás, egy árny derengett a hasamon. Tudtam, hogy ezt csak képzelem, de nyilván a szerzetes is észrevette, mert egyenesen hozzá szólt. – Menj innen! – mondta szelíden. – Menj ki a fényre! – Nem tudom, mit jelentett ez, mert rendes, nappali fénynél történt az egész. – No menj… – És az árny elkezdett visszavonulni. Samuel tovább beszélt, csak néhány szót mondott, mindig ugyanazokat: – Menj ki a fényre… No menj… Ne félj, jobb lesz ott neked… És elment… Nem ment, inkább siklott egyre messzebb és messzebb, és megértettem, hogy egy pillanat múlva teljesen eltûnik. Egyszerre megsaj908
NV11-12.indd 908
2011.12.02. 7:25:42
náltam. – El akarsz menni tôlem? – mondtam. – Maradj. A testvérem vagy, ne menj el. – Ô mintha csak erre várt volna. Megfordult, egyetlen gyors mozdulattal rám ugrott – és eltûnt a szemem elôl. Adam S. elhallgatott. Egy ázsiai étteremben ültünk a Színház téren. Az ablakon túl hideg délután. Nyirkos, hideg napokat éltünk. Az autókon megült a szürke nedvesség, az emberek maguk elé meredve siettek. Néztük ôket, és ugyanarra gondoltunk: érdekelnek vajon bárkit is az évfordulós megemlékezések, a fából ácsolt zsinagógák és a síró dibukok? – Amerikában sem érdekelnek senkit – tettem hozzá, bár Adam S. ezt jobban tudta, mint én. Az asztalunkon hevertek Adam S. felesége és fia fényképei, komoly barna szemû, vastag szemüveget viselô nô ölelte magához a vidám, huncut kisfiút. – Móse… – mondta Adam S. – Úgy hívják, mint az apámat. De apám egyszerû, igazi Móse volt, a kicsit Michaelnek szólítjuk. – Beszéltél apádnak a bostoni szerzetesrôl? – Telefonon elmondtam. Iowában lakott, fölhívtam, miután hazaértem, azt hittem, nem hiszi majd el, vagy legalábbis elcsodálkozik, de egy csöppet sem volt meglepve. Nyugodtan végighallgatott, aztán azt mondta: tudom, mi ez a sírás. Amikor kidobták a rejtekhelyrôl, az utcára került, ott sírt hangosan. Ez volt az a sírás, az én utcára dobott gyerekem sírása. Most beszéltem elôször apámmal a bátyámról. Apám szívbeteg volt, nem akartam felizgatni. Tudtam, hogy meghalt a bátyám, mint mindenki, mit kellett volna még kérdeznem? Most megtudtam, hogy az anyjával – apám elsô feleségével – és még tíz-húsz más zsidóval együtt rejtegették valahol a kisfiút. Nem tudom, hol, a gettóban vagy az árja oldalon. Néha felrémlik elôttem egy konyha, benne összezsúfolódó emberek. A padlón ültek… Próbáltak levegôt sem venni… A kicsi sírva fakadt… Próbálták csendre inteni… Hogyan lehet megnyugtatni egy síró gyereket? Cukorkával? Játékkal? Nem volt náluk sem játék, sem édesség. Egyre hangosabban sírt, a padlón szorongó emberek ugyanarra gondoltak… Valaki ezt suttogta: egy gyerek miatt halunk meg mindannyian… De lehet, hogy nem is konyha volt… Talán pince vagy bunker… Apám nem volt velük, csak Abram mamája. Az emberekkel maradt. Túlélte. Izraelben élt, talán még mindig ott él, nem kérdeztem, nem tudom… Apám meghalt. A feleségem bement a kórházba szülni. Vele mentem, lefeküdtem a szomszéd ágyra. Amikor a szülésznô azt mondta a feleségemnek: – Nyomjon, mindjárt szülni fog – éreztem, hogy bennem is történik valami. Mozgást éreztem, mintha fészkelôdne valaki… Rájöttem: ô az. Távozni készült. Át akart költözni a gyerekembe. Fölpattantam az ágyról. – Jaj, ne! – mondtam fennhangon. – Meg ne próbáld! Csak semmi gettó. Semmi holokauszt. Nem fogsz a gyerekemben lakni. Nem kiabáltam, nem, de határozott voltam. Lengyelül mondtam, a 909
NV11-12.indd 909
2011.12.02. 7:25:43
szülésznô és a feleségem nem értette. Ô viszont igen. Megnyugodott, megint leheveredtem. Olyan kimerült voltam, hogy elnyomott az álom. Hangos sírásra ébredtem, de ebben nem volt félelem. Egy egészséges, normális gyerek hangja volt, aki most jött világra. A fiamé. Móse hangja. 3 A buddhista szerzetes mereven elôrenyújtott lábakkal ült az ágyon. Fehér gipszcsizmában volt mindkét lába, csak hosszú, mozgékony ujjai látszottak ki belôle. Hosszú, méteres fuvolát tartott a kezében. Idônként a szájához emelte, a gipszcsizmából kiálló ujjai megremegtek, hajladozni kezdtek a dallamra, és magas, szomorú hangok töltötték meg a szobát. Két fuvolája volt a szerzetesnek, mindkettô cédrusból készült. A rövidebbik fehér cédrusból, ezt észak-dakotai indiánoktól kapta ajándékba, a másik, a vöröscédrus fuvola Arizonából, a hegyekbôl származott. Az illatáról lehet megkülönböztetni a két fafajtát. – Nézd – nyújtotta felém a fuvolát. Bódító, csupa titok illata volt, nem keltett félelmet. A szerzetes szobájában volt ágy, rokkantkocsi, két mankó, rezsó, egy csésze a kisasztalon és néhány könyv. Arra gondoltam, voltam már egyszer ilyen szobában. Egy középkori várban, Németországban, Axel von dem Bussche bárónál, a Wehrmacht tisztjénél. Azt mondtam: – Voltam már ilyen szobában, de az ágyon egy német báró feküdt, akinek nem volt lába… A szerzetes felélénkült. Neki is volt német barátja, de nem báró. Kommunista volt, Hitler elôl szökött az Államokba. Washingtonban tanított buddhista filozófiát. Tiltakozott a vietnami háború ellen, hatvannyolcban támogatta a lázadó fiatalokat. Radikális nézetei miatt tették ki a szûrét az Egyesült Államokból. Egy német kommunistának, Edward Conzának köszönheti Samuel Kerner, a bronxi zsidó, hogy a buddhizmus híve lett. A hatvanas években történt. Vállig ért a haja, akárcsak a diáktársainak, szandálban jártak, undorral nézték az amerikai jólétet, fôleg a saját otthonukban, nyelték az LSD-t, és várták a forradalmat. A világforradalmat, amely az igazságosságot védi, és a gazdagok ellen fordul. Sokat olvastak, ezért már tudták, hogy nem tart sokáig a forradalmi tisztaság. Az elsô felbuzdulások után belép a politika, és a forradalom felfalja gyermekeit. Három út állt elôttük. Elmennek egy szegény országba, mondjuk, Dél-Amerikában, és felkészítik a harcra a népet. Amerikai bankokat rabolnak ki, és szétosztják a pénzt a szegények között.
910
NV11-12.indd 910
2011.12.02. 7:25:43
Háttérbe vonulnak, hogy nyugalomban és csendben tökéletesítsék az elméjüket és a jellemüket. A tökéletesítést választották. Amikor kifullad a forradalom, és öldöklô harc indul a pénzért és a hatalomért, elôjönnek a rejtekhelyükrôl – ôk, a tiszták, a nemes lelkûek, a kísértésnek ellenállók –, és megmentik az ideált. Fogalmuk sem volt, hova menjenek a tökéletességet keresni, és Samuel Edward Conzától kért tanácsot. – Zsidó vagy – mondta Conza. – A saját hagyományaidból indulj ki! – mondta, és Sam elment a rabbihoz. – Mivel kezdjük? – kérdezte. – A Talmuddal – felelte a rabbi. – Mennyi ideig kell tanulmányozni? A rabbi elgondolkodott: – Öt év elég lesz. – Mi jön azután? – A kabbala. – Mennyi ideig tart? – Öt évig. – Mi jön azután? – Eljössz hozzám. Elbeszélgetünk… Ez nem volt komoly javaslat egy olyan ember számára, akinek meg kell mentenie a forradalmat. Samuel Kerner a barátaival együtt San Franciscóba ment. Kibéreltek egy romos házat a kínai negyedben. Hálózsákban aludtak, hideg vízben mosakodtak, és egyszer ettek egy nap, délben, mindig ugyanazt, káposztát és rizst. Egy mandzsúriai kínai, Du Lun irányítása alatt meditáltak és a buddhizmusról beszélgettek. Du Lun nem követelt tôlük tíz évig tartó tanulást. Hosszas elôkészületek nélkül is leülhettek és elmerülhettek a meditációban. Samuel csoportjában harminc zsidó volt. A szüleik az Államokban születtek, de a nagyszüleik testvérei, a testvérek gyerekei Európában maradtak, és elpusztultak a gázkamrákban. Du Lunt kérdezgették, miért küldte ôket Isten Treblinkába. Du Lun nem tudta, és mélyebb, koncentráltabb meditációt kért. Tíz-tizenkét órákat meditáltak. Az eljövendô világforradalomnál gyakrabban foglalkoztak Istennel, aki engedte, hogy végbemenjen a pusztulás. Samuel Kerner buddhista szerzetes lett. Vászonköntöst vett föl, és beköltözött egy kis faházba a montanai hegyekben. Olvasott, elmélkedett, hallgatta, ahogy hullt a hó. Amikor nyugodt a szív és a fej, a hópelyheket hallgatja az ember. Meghallja a választ, amelyet nem tudott Du Lun, a mandzsúriai kínai? Lehet, hogy az ember nem tesz föl kérdéseket, ha nyugalom van a szívében és a fejében?
NV11-12.indd 911
2011.12.02. 7:25:43
Samuel Kerner befejezte a történetet. Elgondolkodott. Egyszer csak lehajolt, és benyúlt az ágy alá. Elôvette a számítógépét, rátette begipszelt térdére, és keresni kezdett valamit. Nézte a képernyôt. Azt hittem, a válaszokat keresi, a legfontosabbakat, de csak egy zsidó naptárt nézett, az 5754. évre szólót. – Hanuka! – kiáltott fel. – Éreztem, hogy ma van az elsô napja! Megkért, hogy vegyem le a polcról a hanukai gyertyatartót, meggyújtott egy gyertyát, jobbról az elsôt, és elmondta az áldást. 4 Samuel Kerner visszatért hegyi magányából a világba, hogy segítsen a szenvedôknek. Bostonban, Bay Village-ben, a narkósok, a homoszexuálisok, a diákok és a meg nem értett festôk negyedében telepedett le. Kínai módszerekkel: érintéssel, gyógyfüvekkel és akupunktúrával segített a szenvedôkön. Az érintéssel végzett gyógyítás lényege, hogy felszínre hozzuk az emlékeket. Rejtve, az izomrétegben él az emlékezet az emberi testben. Akkor találjuk meg, ha megérintjük a fejünket, a tarkónkat és a lábfejünket. A feledésbe kényszerített és az újra elôhívott dolgok nem kínoznak többé. Samuel többnyire gyerekkori lidércnyomásaiktól szabadította meg az ideges amerikaiakat. Egy fejfájós németrôl kiderült, hogy egy tengeralattjáró parancsnoka volt a második világháborúban. A hajó a legénységgel együtt elsüllyedt, a parancsnok megmenekült. Samuel eltöprengett azon, vajon meg kell-e gyógyítania ezt a németet. Úgy ítélte meg, hogy igen, mert a német, aki elvesztette a legénységét, szenvedô lény volt. Egy nap Adam S. elment Samuel Kernerhez. Elmondta, hogy benne lakik a bátyja, akinek nyoma veszett a gettóban. Megkérdezte, lehet-e rajta segíteni. A szerzetes elbizonytalanodott. Adam S. a fiú halála után született, nem voltak emlékei a háborúról. Értelmetlen lett volna az izomrétegekben keresgélni, de megkérte páciensét, hogy feküdjön le a vizsgálóasztalra. Masszírozni kezdte a tarkóját. Nem történt semmi. Samuel újra elmondta, hogy csak az elraktározott emlékeket tudja kimozdítani, de nem fejezte be a mondatot. Adam S. sírva fakadt, és kiabálni kezdett. Egy perce még mindketten angolul beszéltek, most pedig Adam S. egy ismeretlen, mássalhangzóktól susogó nyelven kezdett kiabálni. Samuel döbbenten hallgatta. Adam S. egyértelmûen gyerekhangon, panaszosan hívott valakit. Aztán dühös lett. Aztán félni kezdett. Semmi kétség: a szobában jelen volt egy harmadik személy. Idônként elnémult, aztán indulatos lett, mint egy vergôdô, megvadult állatka. Samuelnek eszébe jutott, mit mondanak Tajvanon azokról, akik hirtelen vagy erôszakos halállal haltak meg. Nem tudják magukról, hogy meghaltak. Nem tud elszakadni a lelkük a földi világtól. A kínai buddhizmus népi vallás, 912
NV11-12.indd 912
2011.12.02. 7:25:43
a nép hitvilágát pedig szellemek népesítik be. Akik nem tudnak elszakadni, azoknak segíteni próbálnak a kínaiak. Megmutatják nekik az utat. Samuel Kerner megmutatta az utat Adam S. bátyjának. Azt mondta: – Gyere ki a fényre! Nem értette, miért mondja ezt, de biztos volt benne, hogy ezek a megfelelô szavak. Az, aki ott volt velük, de csak levegô és félelem formájában, a szavak után sietett. És ekkor Adam S. mondott valamit azon a susogó nyelven. Az a másik megállt. Megfordult, és Adamhoz sietett. Hirtelen csönd lett a szobában. – Mit mondtál neki? – kérdezte Samuel. – Azt mondtam: ne menj el... – felelte Adam S. már a saját hangján és angolul. – Szóval azt akarod, hogy veled maradjon? – De hiszen a bátyám… – suttogta Adam S. 5 Nyolc hónappal ezelôtt egy autó elgázolta Samuelt, összeroncsolta mindkét lábát. Azt mondták az orvosok, hogy két évbe telik, mire újra megtanul járni. Mindennap intenzív tornára járt, amikor pedig hazaért, odaültem az ágyára, és a kérdéseimmel kínoztam. – Értesz valamit ebbôl az egészbôl? – Nem. És nem is próbálom megérteni. A kínaiak azt mondják: tiszteld a szellemeket, de tartsd távol ôket magadtól. Én nem hívtam Adam S. bátyját. Csak szóhoz juttattam, hozzásegítettem, hogy hallható legyen. – Van ennek valami köze Istenhez? – Nem tudom. A judaizmus Istenével minden olyan homályos és bonyolult. A buddhista isten mintha egyszerûbb lenne, kevésbé fontos, miatta nem aggódom. Aggódjon ô értem. Az én dolgom az, hogy a szenvedô embereken segítsek, ne a szenvedô Istenen. Félbeszakadt a beszélgetés, mert Samuel berekedt. Elôször azt hittem, csak megfázott, de elmondta, hogy daganata van. Csak a felét operálták ki, nem rák volt. Ki kellene vágni a másik felét is, de ebben nem biztosak az orvosok. Fáradtan nyúlt a fuvola után. Mondtam valamit, ô a fuvolán válaszolt. Az indiánok cédrus hangszere nem ismerte a derûs hangzatokat, ezért a kis szoba egyre szomorúbb és egyre idôtlenebb lett. Végül Samuel taxit hívott nekem – magányos nôk nem járkálnak Bay Village sötét utcáin –, és hazamentem. Késô este hívott Adam S. a nyugati partról. Elmondta, milyen volt a napja. Befejezett egy referátumot, diákokat vizsgáztatott, a fia jól van, minden rendben, csakhogy megint fölébredt háromkor, és reggelig nem tudott elaludni. 913
NV11-12.indd 913
2011.12.02. 7:25:43
A családjában fiatalon haltak meg a férfiak, mindenkit a szíve vitt el. Kellemetlen. Ez azt jelenti, hogy mindössze tíz éve maradt. Mi jön azután? – Nem kellett volna visszahívnod – mondtam. Tudtam, kire gondolt, amikor megkérdezte: „Mi jön azután?” – Elôjött volna a fényre, akárhol van is most. Elfelejtette volna. – Tudom – helyeselt Adam S. – De amikor elindult… Amikor menni készült, úgy éreztem… Nem tudom, hogy van ez lengyelül… Olyan rachmoneszt éreztem… Valami irgalomfélét… Hajaj, micsoda rachmoneszt éreztem, milyen hatalmasat, amikor Adam S. eltávozott e világból… 6 Háromkor fölriad, és nem alszik reggelig. – Nem alszol? – kérdezi a felesége, és felül az ágyban. – Tudom – mondja Adam S., elôre tudja, mit akar mondani a felesége. – Mennem kell… – Segíteni akar neked – mondja a felesége, és sírva fakad. – Amikor utoljára látogatott meg, lerajzoltatta velem a gettó falát és az árja oldalt. Adott egy darab papírt, egy golyóstollat, és azt mondta: rajzold le, mert nem értem, mit mondasz. – Hogy is érthetné – mondja Adam S. felesége, aki Brooklynban született, akárcsak a pszichiáterük. – Magyarázd el neki, hogy nincs ebben semmi rossz. Ha megérti, segíteni akar majd. – Próbálj aludni – feleli Adam S., melegítôt húz, és elmegy otthonról. Tanárkollégái sötét, alvó kertjei között fut. Hatkor nyit a YMCA. Áttelepedik a klubba, edz a gépeken. Edzi a szívét. Megôszült, egyre jobban hasonlít az apjára. Egyre kevésbé hasonlít arra a másikra, aki az apjába zárva élt, és akit nem ért utol a halál, hatéves maradt mindörökre. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
914
NV11-12.indd 914
2011.12.02. 7:25:43
A karosszék 1 A síró dibukról meséltem egy ismerôsömnek, aki Jeruzsálemben lakik, költô és katona. Minden zsidó túlélô enyhe türelmetlenséggel hallgatja mások történeteit. A zsidó túlélô maga is százszor érdekesebb történeteket tud. – Befejezted? – kérdezi. – Akkor most én mesélek egy még jobb történetet. Elmesélem neki a dibukot is. – Befejezted? – kérdezte a katona-költô. – Akkor most én mesélek… A „még jobb történet” Majer nagypapáról és Mina nagymamáról szólt. Sêdziszówban laktak. Gazdag és tekintélyes család volt, egy darabig Majer nagypapa töltötte be a polgármesteri tisztséget. Késôbb üzleti ügyekkel foglalkozott, fatelepet épített, erdôket vásárolt, és vasúti talpfákat gyártott. Késôbb Podóliába költözött, az Okocim sörgyár képviselôje lett. Nem sokkal a háború elôtt tért vissza a szülôföldjére. Mina nagymamának fájt a lába. Senki sem tudta, mitôl, pedig a nagypapa a legjobb lwówi doktorokhoz hordta. A nagymama elôször sántítani kezdett, aztán bottal is egyre nehezebben járt, végül már egyáltalán nem tudott lábra állni. A nagypapa elment Lwówba, hozott neki egy karosszéket. Magas támlájú fotel volt, kényelmes lábtartóval, sötétzöld bársonykárpittal, amelyet kicsit világosabb csíkok díszítettek. Mina nagymama leült a karosszékbe, a lábát a lábtartóra támasztotta, és mélyet sóhajtott: – Innen már életem végéig nem állok föl. Ettôl a perctôl kezdve a nagymama a karosszék magasságából irányította a házat. Az ebédlôben rendezkedett be, de tudta, hogy a halhoz kell még egy kis bors, a céklaleveshez egy kis cukor, az unokáknak oda kell ülniük a könyv mellé, a szobalány meg hozzon a patikából orvosságot köhögés ellen. Majer nagypapa szedte az orvosságot. Gondosan kivizsgálták, kizárták a tüdôt, a pajzsmirigyet és a gégét, de csak köhögött tovább. Az élet folyt tovább a maga rendje szerint: üzlet – gyerekek – a szobalány – a ház – csak a nagypapa köhögött, a nagymama pedig a karosszékben üldögélt. Amikor kitört a háború, a nagypapa rögtön megértette, mi lesz. Áthívta magához a lengyel szomszédot, akivel baráti viszonyban volt a család, és kettesben bezárkóztak a szobába. A lengyel barát nemsokára elkezdte építeni a bunkert. Egy évig tartottak a munkálatok, a lehetô legnagyobb óvatossággal végezték ôket. Tágas volt a búvóhely, elfértek benne a szükséges berendezések, az élelmiszerkészletek, még a nagymama szônyege és – természetesen – a zöld karosszék is. 915
NV11-12.indd 915
2011.12.02. 7:25:43
Amikor kihirdették a gettókról szóló rendeletet, a nagypapáék beköltöztek a rejtekhelyre. Odahívtak más zsidó családokat is, több mint tízen laktak a bunkerban. Majdhogynem rendben folyt az élet. A lengyel barát bevásárolt, a nagymama üldögélt a karosszékben, a nagypapa köhögött. A bunker lakói aggodalmaskodni kezdtek a köhögés miatt. – Majer – mondták –, meghallják az emberek. Nem tudnád visszatartani? Pont most kell köhögnöd? A nagypapa tudta, hogy nem a legjobbkor köhög, a szomszéd egyre újabb orvosságokat hozott, a nagymama cukrot kevert ki tojássárgájával, de a nagypapa csak köhögött tovább. És egy nap feldühödtek a bunker lakói. És megfojtották a nagypapát. És furcsa dolog történt. Visszatért az erô a nagymama lábába. Fölállt a karosszékbôl. Lezárta a nagypapa szemét. Kilépett a bunkerból. Bekopogott a lengyel baráthoz. – Meneküljön – mondta. – Mindjárt itt vannak a németek. Megállított egy lovas kocsit az úton, és elvitette magát a csendôrségre. Minden zsidót agyonlôttek a németek. A nagymamát is agyonlôtték, de ôt hagyták utoljára. Elmagyarázták neki, hogy ez a jutalom. Nekik köszönheti, hogy végignézhette, hogyan halnak meg a nagypapa gyilkosai. Az én ismerôsöm, a katona és költô Krakkóban élte túl. A nagypapáék lengyel barátja mesélte el neki Majer nagypapa és Mina nagymama történetét a háború után. 2 – Sêdziszów… – sóhajtott fel a New York-i rabbi, Chaskiel Besser. – Nemrég gondoltam Sêdziszówra. Szánon siklottunk Chamonix-ban, a kocsis báránybôrt terített a lábunkra. Megéreztem a báránybôr szagát, és azt mondtam a feleségemnek: ismerem valahonnan ezt a szagot. A hotelszobában leültünk a nyitott ablak mellé, és néztük az Alpokat. Havazni kezdett. Azt mondtam: tudom már… Szánon utaztam Krynicába, havazott, a kocsis báránybôrt terített a térdünkre. Egy kövér asszonyság ült mellettem, és be nem állt a szája. Beszélt a rokonairól, a szomszédairól, temetésekrôl, valaki esküvôjérôl, és mindenki sêdziszówi volt. Zylberman volt a neve. Nem emlékszem a keresztnevére… Megtelepedtek a szempilláimon a hópihék, fújt a szél, magamra 916
NV11-12.indd 916
2011.12.02. 7:25:44
húztam a báránybôrt, éreztem a durva, kopott anyagra varrt gyapjú csípôs szagát. Zylbermanné csodálkozott, hogy fázom, és megkérdezte, mi a nevem. Chaskiel? Mint a testvéremnek – és az iskolai sikereirôl kezdett beszélni. Mindig Piwnicznában töltöttem a telet, de abban az évben férjhez ment a nôvérem, és együtt akartam lenni vele. Chamonix-ban egész idô alatt Piwnicznára, Krynicára és Sêdziszówra gondoltam, ahol sosem jártam… 3 Ha ez egy Singer-novellában történne, a szánon utazó kövér asszonyság elbûvölô történeteket tudna a sêdziszówi emberekrôl. És biztosan hallott volna Majer nagypapáról és Mina nagymamáról, mert a környéken legenda lett a sorsuk, amelyet izgatottan adnak szájról szájra. De hullott a hó és siklott a szán, az pedig régen volt, hogy Zylbermanné mesélt. MÉG AZELÔTT. A zöld karosszék még az ebédlôben állt, a nagypapa nyugodtan köhögött, és nem volt történelem. Ha ez Singernél történne, Mina nagymamáról és Majer nagypapáról Jentl nagynéni mesélne, aki gyöngyökkel és sárga, piros, zöld és fehér szalagokkal díszített sapkát hordott. Imádta a furcsa és borzongató kalandokat: a pap történetét, aki fekete gyertyákat égetett és egy démonnôvel élt, a vörös Dasza történetét, aki egy brutális emberrel élt, és a férfi megkorbácsolta… Ezek voltak a legborzalmasabb élmények, amelyekrôl Jentl nagynéni hallott. Mina nagymamáról, aki jutalomból utolsóként halt meg, nem írt Singer. Félt a Pusztulás korától. Még tisztátalan lelkei, démonjai, dibukjai, strigái és ördögei is féltek. Nem merészkedtek le a szônyeggel bélelt pokolba, ahol zöld bársony karosszék állt a fôhelyen. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
917
NV11-12.indd 917
2011.12.02. 7:25:44
MAŁGORZATA SZEJNERT
A teknôsbéka háza Zanzibár Szalme hercegnő. A palota, ahol élővíz folyik
Patryk Wiœniewski felvétele.
Barátságban élt ember és állat a palota nagy udvarán, nem zavarták egymást – a legnagyobb szabadságban lépegettek a pávák, gazellák, gyöngytyúkok, flamingók, libák, kacsák és struccok, kényeztette és simogatta ôket öreg és fiatal.
Mtoniban álló házáról írta ezt Szalme, miután külföldre szökött az angol Highflier hajóval, az angol konzul segítségével. Csakhogy németül írt. Az Indiai-óceán partján állt a ház Unguja sziget, vagyis Zanzibár nyugati partján, az afrikai szárazföld felé esô részen. Mtoni most a szintén Zanzibár nevû fôváros elôvárosa, a legôsibb, arab városmag neve pedig Stone Town – kôváros. 2010-ben egy magas, szabályos koronájú fa áll az ösvény elején, amely Szalme hercegnô egykori házának romjaihoz vezet, a fán felirat: Bismarck pálmája. A hercegnô 1844-ben született, de csak néhány éve lett Zanzibár egyik jelképe. A gyepen, a fa árnyékában legelnek Szalme szamarai, egy kanca és két hím: Heinrich és Kirk doktor. Az elsô név magától értetôdik, a másik kettô a hercegnô tengeri szökésével függ össze. A továbbiakban kiderül, hogy Bismarck sem véletlenül került ide. Anyám cserkesz családban született, kisgyerek volt, amikor elrabolták az otthonából. A kaukázusi háborúk jó alkalmat adtak arra, hogy zsákmányul ejtsék a tüzes szemû nôket, nagyra értékelték ôket a háremekben. A kisgyerek a föld alá bújt – vagyis valószínûleg a pincébe, ilyen nincs Zanzibárban –, írta a hercegnô németül, amikor már Hamburgban lakott, és tudta, mit jelent a pince. Mégis elôrángatták a föld alól, és az ománi Al-Buszaid-dinasztia sarja, Szaíd szultán tulajdona lett. Szép férfi volt, arca keskeny és szelíd. Tizenhat éves korában az egész udvar szeme láttára mészárolta le aranyberakásos, görbe kardjával az unokatestvérét, Szaíd Bedr régenst, és ellenállás nélkül vette át az uralmat Omán, Zanzibár és Kelet-Afrika tengerparti része fölött. 1840ben Maszkat helyett a több ezer mérföldnyi távolságra lévô Zanzibárt teszi meg Omán fôvárosának a negyvenkilenc éves Szaíd. Zanzibár igazi ékkô a koronáján; itt elsôsorban az elefántcsont- és a rabszolga-kereskedelem virágzik. Egyébként évszázadok óta ismerik a szigetet az utazók és a kereskedôk. 918
NV11-12.indd 918
2011.12.02. 7:25:44
Kedvez nekik a kétféle szél. A délnyugati monszun áprilistól szeptemberig fúj, gyors monszunáramlatot kelt, amely keleti irányba viszi a vitorlásokat. Az északkeleti monszun nyugatra tereli a hullámokat novembertôl februárig. A dhow-nak nevezett szép, kecses hajók emberemlékezet óta rendszeresen járják útjukat az Indiai-óceánon Zanzibár, Omán és India között, hasznos rakománnyal a gyomrukban. Egy idô után az angolok trade windnek, kereskedelmi szélnek nevezik a monszunt, ez a név pedig azért terjedt el, mert a XX. században a népszerû románc- és krimiíró, Mary Margaret Kaye, aki éveket töltött Zanzibárban, fôleg az Angol Klubban (a hotel neve ma Afrika-ház), éppen ezt a címet adta egyik regényének: Trade Wind. A sok-sok dhow-val, amelyeket a kelet-afrikai szigetekre és partokra fújnak a szelek, a VII–VIII. század óta érkeznek perzsák, hinduk, arabok, némelyikük sosem tér vissza régi hazájába. Afrikai nôkkel kötik össze az életüket. Olyan elbûvölô az a legenda vagy tény, hogy itt sirázi perzsa hercegek nemzettek kicsit világosabb bôrû, gyapjas hajú gyermekeket, hogy Zanzibár és a szomszédos afrikai partok kevert népességét is ezzel a névvel jelölik, sirázoknak nevezik ôket. A sirázok késôbb beolvadnak a szuahéli népek nagy tengerébe (nevük az arab szavahil – ’partvidéki lakos’ szóból ered), és átveszik a nyelvüket, amelyet napjainkban mintegy kilencvenmillió ember beszél. Amikor Szaíd szultán rezidenciát építtetett Mtoniban, azon töprengett, hogyan adhatna enyhülést a testnek, amikor a leghevesebben ömlik a forróság az égbôl. Ezért szinte az egész, földszintes épületegyüttest halott korallzátonyokból formázták, a korallrögök pedig a kohó salakjára emlékeztetnek, különösen akkor, amikor vöröslenek a sós víztôl. Az épület majdnem teljes egészében egy hatalmas fürdô, medencék, vagy inkább vizeskamrák rendszere, ahol el lehet tölteni a hôség hosszú óráit. A nôi fürdôkben titkokról, a ház ügyeirôl esik szó, a férfiak részében – állami és politikai kérdésekrôl. A vízben olvasnak, esznek, imádkoznak. A víz hûvös, mert élô, nem poshadt. Az egész márványburkolatú fürdôkomplexumon keresztülfolyik a Mtoni patak, mesterséges vízeséseket alakítottak ki rajta, és szökôkutakat mûködtetnek vele. Szalme szerint ezer ember lakik az épületegyüttesben. Szaídnak hetvenöt ágyasa – szararija – van a halálakor, ôk a közös medencéket használják. Törvényes felesége, a horme neve Azze, ománi hercegnô, ô tölti be a reprezentatív funkciót, és, sziklába vájt, tágas, saját kádja van. Szalme nem szereti ezt a feleséget, nagyon szigorúan ítéli meg a külsejét: kis termetû és nagy hasú, maga elôtt tolja a hasát. De nagy hatással van a szultánra – ismeri el Szalme. Szerencsére Azze gyermektelen, ezért az uralkodó utódainak egyenlô jogaik vannak, mert mindegyikük ágyastól született. Százhúsz ilyen gyereke volt – ebbôl kilencvenkilenc lány. De a szultán halálakor már csak – Szalme számításai szerint, amelyek nem mindig egyeznek meg a Kelet-Afrika történetét tanulmányozó kutatók információival – tizennyolc fiú és ugyananynyi lány van életben.
919
NV11-12.indd 919
2011.12.02. 7:25:44
A hercegnô memoárját olvasva nem értjük, miért hullanak ezek a gyerekek, mint a legyek. Az iszlám és a hagyomány parancsa szerint ugyanúgy kell bánni az ágyasoktól született utódokkal, mint a törvényes gyerekekkel. Az ágyasok szelídek, barátkoznak egymással, az apa igazságos, a szolgák gondosak, a tanítók megértôk, az élelem tápláló. Hajnalban rabnôk ébresztik a kicsiket finom csiklandozással, elviszik ôket a friss fürdôbe, ahol jázmin- és narancsvirágszirmok úsznak a vízen. Mielôtt beáll a hôség, a kisfiúk a szultáni istálló lovain, a kislányok a Maszkatból hozott fehér szamarakon lovagolnak. A szolgálók, akik az élelemrôl gondoskodnak, emlékeztetik ôket az imádságok és az iskolai órák idejére. Az iskolai foglalkozások egyszerûek. Házi készítésû tintát és csiszolt tevelapockából készült csonttáblát használnak. Szalme hercegnô felhívja a figyelmet arra, hogy simán, nem csikorogva siklik rajtuk a toll. (Amikor ezt írja, már tudja, hogyan csikorog a kréta gyerekei német táblácskáin.) Az összepiszkolt táblákat és tollakat a rabnôk mossák le, és ôk ügyelnek arra is, hogy a sok kis hercegkisasszony közül senki se aludjon el véletlenül a napon. A szultán nyájasan bánik az utódaival. A kicsik apjukhoz járulnak, hogy kezet csókoljanak neki, kíváncsian bámulják alakját, ahogy a Bendzsle nevû kerek torony nagy teraszán áll, a vízen túli láthatatlan afrikai partok és a jól látható közeli kis szigetek felé fordulva. Az egyik szigetet, Csanguut már régóta Börtönszigetnek nevezik. A másik, Csapvani neve idôvel Sírok szigetére változik. Most viszont még senki sem látja elôre ezt a változást. A Bendzslén, ahol kicsi, pufók feleségével szörbetet szürcsöl az ôsz szakállú szultán, felállítottak egy teleszkópot. Innen tehát követni lehet a hajók mozgását az óceánon. Szaídnak több mint hetven, ágyúval fölszerelt vitorlás hajója van. Úgy tartják, akkor is állná a sarat ez a flotta, ha a Japán és a Jóreménység foka közötti terület minden hercegének egyesített erôivel állna szemben. De nem kerül sor arra, hogy ezt ki is próbálják, a szultán jobban szereti a tárgyalást, mint az összetûzést, és egyre többször indítja el a vitorlásait kereskedelmi céllal; hajóznak Londonba, Marseille-be, sôt még New Yorkba is. Többre becsülik a puha afrikai elefántcsontot a kemény indiainál, díszes fésûket, biliárdgolyókat és zongorabillentyûket faragnak belôlük. A XX. század harmincas éveiben manufaktúrát építenek az amerikaiak Connecticut államban, amely nagy keresletnek örvendô tárgyakat állít elô a Zanzibár kikötôjében bepakolt agyarakból. A mellette kialakuló település neve Ivoryton, az elefántcsont városa. 1859-ben Zanzibár harmincöt amerikai hajót fogad, amely elefántagyarakat, fûszereket és rabszolgákat szállít a szigetrôl. A Bendzsle torony nagyjából két mérföldre található a kikötôtôl Zanzibár fôvárosában. Kelet-Afrikában ez a legforgalmasabb kikötô. Néhány év múlva itt köt ki egy skót misszionárius, orvos és utazó, aki úgy döntött, élete végéig Afrikában marad: David Livingstone. Nemrég szabadították ki egy oroszlán torkából, a rögeszméitôl viszont nem szabadult meg, és ezek még a szultánoknak is gondot okozhatnak. 920
NV11-12.indd 920
2011.12.02. 7:25:45
Kirk doktor. A brit konzulátus. Oszló tetemek Ez a pompás, lerobbant épület, amely elôtt ütött-kopott taxik ácsorognak és kisfiúk hintáznak a sarkukon unalmukban, hosszú évekig Zanzibár egyik legfontosabb épülete volt, Nagy-Britannia konzuljának hivatala, amelyet az útikönyvek régi rezidenciaként emlegetnek. Zanzibár, Kelet-Afrika és NagyBritannia történetében is jegyzik John Kirk, a szikár orvos és botanikus nevét, aki 1866-tól 1887-ig látott el itt diplomáciai szolgálatot. Most (2010-ben) a régi rezidencia némelyik ablaka még be van üvegezve, a tetô talán ép, de a kapu zárva, és nem könnyû kitalálni, vannak-e állandó lakói az épületnek, vagy csak éjszakánként talál magának valaki titkos bejáratot a rosszul záródó zsalugáteren. Talán azok használják ezt a zugot, akik kérelmükkel az anyakönyvi hivatalhoz járulnak, amely egy legalább ilyen öreg és még komorabb, Mambo Msziige nevû épületben helyezkedik el (a neve azt jelenti: Ne utánozz engem, és látszik rajta, hogy jó formában volt az építô és a tulajdonos), de nem valószínû, hogy ebben a hivatalban bármilyen iratot meg lehet szerezni egy-két nap leforgása alatt. Különösen akkor, ha vidékrôl jött az illetô, protekció és pénz nélkül, a dala-dala nevû közlekedési eszközön, amely kerekeken guruló verandára, karavánra és rozsdás szardíniásdobozra, csupa olyan szerkezetre emlékeztet, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz. Mindenesetre zárva van az egykori konzulátus fakapuja, ez az egyik legszebb darab Zanzibár fôvárosának régi negyedében, amelyet ôsidôk óta Stone Townnak neveznek, és világszerte a kapuiról híres. Ezért nem tudom megnézni a belsô kerengôt, ahol egy magas dáma lépked, a haja sötét fürtökben, dereka karcsú, hosszú szoknyája fekete-fehér csíkos. Az objektívnek hátat fordítva egy tonettszék felé tart, amelyen fényfolt látszik. Minden bizonynyal John Kirk feleségét, Lady Kirköt ábrázolja a kép. John Kirk lehetett volna Livingstone szellemi testvére, hiszen ô is skót, a Biblián nevelkedett, rettenthetetlen utazó, a természettudomány szerelmese, és – mint már említettük – orvos, ráadásul a rabszolgaság esküdt ellensége, Livingstone-t viszont tiszteli ugyan, de ki nem állhatja. Kirk lelkes amatôr fényképész volt, ô készítette a fotót a hölgyrôl, a képrôl pedig kiderül, hogy a brit rezidencia már akkor kopott és rozzant volt, amikor intenzíven szolgálta a birodalmat (azt is elárulja, hogy Kirk kimentette a Zambézi árjából a fényképezôgépét, miután Livingstone hibájából elmerült, mert a doktor nem számított arra, hogy emelkedik a folyó vízszintje – de az is lehet, hogy újat vásárolt). És hiába összehasonlíthatatlanok a belsô-afrikai falvakban szolgáló angol misszionáriusok életkörülményei és Viktória királyi fenség Zanzibárban élô képviselôinek helyzete, ez utóbbiak sokszor panaszkodnak a kényelmetlenségekre. Közvetlenül azután, hogy bérbe vették az épületet a szultántól (1841-ben), egy brit hivatalnok a következôket jegyzi föl: Veszélyes a tetô, újra kell vakolni az egész homlokzatot, hogy ne nedvesedjen tovább, szükség lesz tizenhat nagyméretû ablakra, 921
NV11-12.indd 921
2011.12.02. 7:25:45
kisebb ablakokat is feltétlenül be kell építeni az épület alacsonyabb részén, hogy bejöhessen a fény és a levegô… Az ománi épületeknek abba a bámulatos típusába tartozik az angol konzul háza, amely úgy néz ki, mintha egy vízen elterülô zöld szörnyeteg csorba fogazata lenne. Egyre több ilyen fogazatot látunk, mert Zanzibár (a rabszolgák, a szegfûszeg és az elefántcsont jóvoltából) egyre gazdagabb, a parton álló kôépület pedig nemcsak presztízst jelent, hanem kényelmet is biztosít. A kecses kis hajók – a dhow-k – közvetlenül a kis- és nagykereskedôk, az udvari méltóságok házainak küszöbénél köthettek ki. Az épületek hatalmas elôterébôl masszív árkádsor vezet a hosszú, keskeny, kôpadokkal és sötét mennyezeti gerendákkal díszített termekbe, udvarukon kerengôk húzódnak, lapos tetôteraszaikat gyakran alacsony, de masszív csipkézetû fal veszi körbe, mint az itteni arab erôd tornyait. Mindegyiket halott korallzátonyokból építették, és a napfényben ragyogó vakolattal vonták be. Az Egyenlítônél hat fokkal délebbre fekszik a város. Az utazók, akik Zanzibárból indultak Afrika meghódítására, és ellátogattak a konzul házába, többnyire írásos memoárokat hagytak maguk után. Felhívják a figyelmet arra, milyen szag terjengett Stone Town tengerparti negyedének utcáin és sikátoraiban. Ennek a szagnak semmi köze a szegfûszeg és a helyi növényzet illatához. A sûrû bûzben a rothadás szaga érezhetô. Kirk elôdje, Hamerton konzul szerint Stone Town a világ legmocskosabb települése. Richard Burton, aki 1856-ban látogatja meg Zanzibárban, innen indul a Nílus forrásának keresésére (százharminc teherhordóval, harminc málhás állattal), hasonló véleményének adott hangot, bár látott és szagolt már egyet-mást. Harcolt a krími háborúban (John Kirk is részt vett benne, orvosi szolgálatot teljesített), arab zarándoknak öltözve és a még jobb álcázás kedvéért körülmetélve jutott el Mekkába és Medinába – talán elsôként a britek között. Járt a rabszolga-kereskedelem központjában, az abesszíniai Hararban, a visszafelé vezetô úton pedig gyalog kelt át a sivatagon. Viszontagságos kalandokon ment keresztül, megtapasztalta a koszt és a bûzt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megtanuljon huszonkilenc nyelvet, és mielôtt Viktória királynô nemesi címet adományozott neki fantáziadús érdemeiért, angolra fordította Az Ezeregyéjszaka meséit (tizenhat kötetben). Jól forgatja a tollat. A Stone Town-i brit konzulátus oldalra fektetett borosládára emlékezteti, amelyet hullámok csapkodnak. Ahol tisztának látszik a part, az óceán még ott is felszínre hozza a rejtett mocskot: a hullámokon holttestek ringatóznak. Éjjel lángol a part, fekete bôrû munkások mészkövet égetnek korallhalmokból. Nappal elefántcsontot mosnak és tisztítanak, a tapasztalatlan utazó azt gondolhatja, hogy a tenger vetette ki a homokban heverô rengeteg értékes agyarat. Néha eljutnak a hullámok a város alacsonyabban fekvô részeibe, elborították már a konzulátus közelében álló mecsetet, és a konzulátust is cölöpökkel és törmelékkel kell védeni. Ha alacsony a vízállás, és már leszállt az este, a nap melege pedig nem szabadít föl kén-hidrogént a homokból, a színültig telt latrinákból 922
NV11-12.indd 922
2011.12.02. 7:25:45
fölszálló mérges gázok lebegnek ocsmány fátyolként a part fölött. Valahányszor kiköt egy-egy hajó Zanzibáron, mindig otthagyja a legénység egy részét. Öt brigg százhuszonöt matrózt temetett el, a láznak és a vérhasnak estek áldozatul. Egy másik hajó tizenhat fôt veszített el. Nemrég (1857-et írunk) hét bálnavadászhajó állt a kikötôben. Nekivágtak, hogy egészségesebb vizet keressenek, például a Seychelles-szigeteken… Burton nem fejti ki, milyen tetemek hánykolódnak a hullámokon. Lehet, hogy tengerészek holttestei, akiket hullámsírba temettek. De inkább rabszolgák lehettek, mert nincs még egy csoport, amely olyan tömegesen és olyan szaporán pusztulna, mint ôk, még ha nem is lôfegyvertôl vagy korbácstól lelik halálukat. Úgy is mondhatnánk, hogy buzgón pusztulnak. A matrózok holttestét egyébként a hajó oldalán eresztik a tengermélybe, a rabszolgákat viszont a part magasabb részeirôl hajítják egyenesen a vízbe, a laposabb partokon pedig a dagály hullámaira bízzák ôket.
Henry Morton Stanley. Nyergek, korallok, drót, perkál Henry Morton Stanley 1871. január 6-án köt ki Zanzibáron. Egy amerikai sajtómágnás, a New York Herald címû lap alapítója, James Gordon Bennett küldte. Bennett azzal bízza meg Stanley-t (akinek nagyra becsüli újságírói lendületét és érzékletes írásmódját), hogy keresse meg Livingstone-t, akinek nyoma veszett az afrikai bozótban, és már olyan rég nem adott magáról életjelet, hogy Kirk doktor a legrosszabbtól tart. Bennett mégsem azért küldi Stanley-t, hogy vegye üldözôbe Livingstone-t, ellenkezôleg. Azzal bízza meg, hogy elsôként számoljon be a Heraldnak a Szuezi-csatorna megnyitásáról és a jeruzsálemi régészeti munkálatokról, tárja föl, mi okozza a politikai feszültséget Konstantinápolyban, nézze meg a régi csatamezôket a Krímben, tájékozódjon a khívai kánságba indított orosz expedícióról, és nézzen be Perszepoliszba, mert egyre nagyobb az érdeklôdés az ottani monumentális mûemlékek iránt. (A Népek Kapuján, amelyet az idôszámításunk elôtti V. században építtetett Xerxész, a mai napig olvashatók a mélyen bevésett szavak és számok: Stanley NEW YORK HERALD 1870.) Bennett úgy ítéli meg, hogy az élô vagy holt Livingstone-ért indított expedíció jobban hat az olvasókra, ha már fölpiszkálták a kíváncsiságukat, fôleg, ha ezt a mentôakcióra indított szerzô teszi. Elsô pillantásra Stanley rokonszenves helynek látja Zanzibárt. Látja a hajóról, hogy alacsonyan fekszik a sziget, de nem sík vidék, a felszíni formák és a dús növényzet kellemes árnyékot és pihenést ígér. Civilizáltnak is látszik; Stone Town fölött piros szultáni zászlót és az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, az Északnémet Szövetség és Franciaország konzulátusainak zászlait fújja
923
NV11-12.indd 923
2011.12.02. 7:25:45
a szél (a podóliai költô sajnos már nem gazdálkodik itt).* A kikötôben tizenhárom nagy hajót számol meg Stanley, van köztük két amerikai, három angol, két német, egy francia és egy portugál. Körülöttük rengeteg dhow a Comoreszigetekrôl, Ománból, a Perzsa-öbölbôl, Indiából. John Kirkhöz kellene fordulnia a brit rezidencián, hiszen korábban ô volt Livingstone társa az expedíciókon. Stanley viszont már amerikai, de mindenesetre bemutatkozik. A nagy tiszteletnek örvendô amerikai konzul, Francis Webb házában látják vendégül, a város legfontosabb építményeihez hasonlóan ez az épület is a parton áll. A konzulátus munkatársai arra kérik, hogy érezze magát otthon; pedig Kirk után inkább távolságtartást várna. Stanley zavarodottan indul aludni. Új képek rajzanak a szemhéja alatt, nem tudja megkülönböztetni az arabot az afrikaitól, az afrikait a hindutól, a hindut az európaitól és így tovább. Zanzibár Kelet-Afrika Bagdadja, Iszfahánja, vagy – ha úgy tetszik (az olvasónak) – Isztambulja. Egybevág Burton és Livingstone feljegyzéseivel az, amit Stone Townban tapasztal. Fekvése alapján a világ legegészségesebb helye lehetne a város, mégis döglött puhatestûek, döglött kutya-páriák, döglött macskák, mindenféle oszló tetemek, temetetlen emberi és állati maradványok fertôzik. Fel kell készülnie az expedícióra. Hogyan? Fogalma sincs. Igaz, hogy tanulmányozta a három gentleman, Burton, Speke és Grant mûveit. Sok mindent megtudott tôlük a földrajzról, a néprajzról, a botanikáról, de alapvetô kérdésekre nem kapott választ: Mennyi pénzre lesz szüksége? Hány teherhordó és szállító menjen vele? Mennyi vászon kell? Mennyi korall? Mennyi drót? Milyenfajta kelméket vigyen az egyes törzseknek? Nem tanácsos mintának tekinteni azt, ahogy Livingstone készülôdött az expedícióra. Livingstone szíve szerint nem vitt volna magával semmit, abból a megfontolásból, hogy könnyebben épségben marad egy fegyvertelen, szegény karaván, mint az, amely félelmet és irigységet kelt a felszerelésével (ha egy doktor kisebb állatkertet hurcol magával, azt elsôsorban kísérletezési céllal teszi). Ezt az elméletet támasztja alá az a tény, hogy sokéves afrikai lét után Livingstone nem mérgezett nyílvesszôtôl vagy macsétától hal meg, ugyanakkor cáfolja is az elméletet – hiszen a végelgyengülés vagy betegségek okozta halál semmi szín alatt sem nevezhetô természetesnek. Stanley tehát nem támaszkodik másokra, egyedül kalkulálja ki, mekkora költséget jelent a karaván egy-egy tagja, az egész karaván egy napra, egy évre. * Henryk Jab³oñski (1828–1868) lengyel romantikus költô, a krími háborúban dezertált a cári hadseregbôl, és átállt a zuávokhoz. Késôbb a zanzibári francia konzulátuson dolgozott, majd feleségül vette a tiszteletbeli francia konzul lányát, és egy idô után a konzuli tisztséget is ô töltötte be (a ford.).
924
NV11-12.indd 924
2011.12.02. 7:25:45
De a sok számítás nem más, csak papír, amíg ki nem derül pontosan, melyik valutának mi az értéke az expedíció tervezett útvonalán. Henry Morton kezdi belátni, hogy csak az arab rabszolga- és elefántcsontkereskedôk tudnak gyakorlati tanácsot adni neki, például Hasid sejk, aki Webb konzul házát bérli. A legfontosabb tanácsa így hangzik: …az utazónak csak annyira van szüksége, amennyi elegendô neki az utazáshoz és a felfedezéshez, a fölösleges javak és eszközök ugyanolyan károsak lehetnek számára, mint az eszközök hiánya. Ezúttal pontosak a számítások. Tizenhatezer yard fehér amerikai vásznat, nyolcezer yard sötét, egyszínû pamut kanikit, ötezer-kétszáz yard színes perkált kell venni ahhoz, hogy száz embert etetni tudjon tizenkét hónapig. A korallfüzérekkel nehezebb a helyzet. Az egyik törzs jobban szereti a fehér, mint a fekete korallt, a másik a barnát kedveli jobban, mint a sárgát, a harmadik nagyobb becsben tartja a pirosat, mint a zöldet és így tovább. Nyamveziföldön szívesen fogadják a pirosat, a többi színre ügyet sem vetnek. A fekete korall Ugogóban valuta, de mindenhol máshol gyakorlatilag értéktelen. A koralltojásokat kizárólag Udzsidzsiben és Ugugában fogadják szívesen. A fehér merikani korallt Ukipában és Uszagara egyes részein keresik, de Uszeguhha és Ukonongo lakosai határozottan lenézik. Stanley nem felejtette el, hogy Burton és Speke zsákszámra öntötte ki a korallt, amely nem felelt meg a keresletnek. Megállapítja, hogy a korallnál is jobb valuta az ötös vagy hatos rézdrót. Ha a korall a rézpénz Afrikában, akkor a vászon az ezüstpénz; a drótot viszont olyan nagyra becsülik, mint az aranyat a Tanganyikán túli országokban. Hol vásárolta össze ezt a sok mindent? A mai Sangani utca neve szuahéli nyelven: a korall helye. Azzal az elhatározással lép ki Webb konzul házából parafa sisakban, vállára akasztott táskájával ez a zömök férfi, aki energiával ellensúlyozza kicsiny – százhatvanöt centiméteres – termetét, hogy kemény feltételeket szab ezeknek az acélszívû hinduknak és araboknak. Negyven-ötven dollárt kérnek egy szamárért, ô viszont tizenöt-húszra töri le az árat. Huszonkét szamarat vesz, vásárol csónakokat, sátrakat, puskákat, töltényeket, orvosságokat, edényeket, köteleket, fejszéket, élelmet, iránytûket. Rádöbben, hogy Zanzibáron nem kapható málhás nyereg, márpedig mire jók az állatok málhazsák nélkül? Maga tervez szállítónyerget, meg is varrja a prototípust ponyvából, kötélbôl és vászonból, kipróbálja egy szamáron, és varrat belôle még huszonegyet. Amíg a szamarakra alkudozik, megtudja, mennyibe kerül egy rabszolga a zanzibári piacon, és mennyit lehet rajta keresni. Ugyanaz az afrikai, aki hét és fél dollárba került a szárazföldön, ha nagy tételben vásárolták a kereskedôtôl, vagy szinte semmibe, ha közvetítô nélkül ejtették el, Zanzibár szigetén harminc dollárba kerül. Mondjuk, vásárol a kereskedô Udzsidzsiban négyszázhatvannégy rabszolgát hét ötvenért. Fizet 925
NV11-12.indd 925
2011.12.02. 7:25:45
értük körülbelül háromezer-ötszáz dollárt. Ehhez a kiadáshoz jön még ezerötszáz dollár, ez az utazás költsége. Zanzibáron tizenháromezer-kilencszázhúsz dollárt kap az áruért. A hatalmas összeg könnyen szaporodik. Mondjuk, hogy az afrikai szárazföldre tartva visz magával három és fél ezer dollár értékben vásznat és korallt. Ezért százhetvenöt fraszilah elefántcsontot kasszíroz, egy fraszilah (harmincöt font) pedig hatvan dollárt ér Zanzibáron, ami összesen tízezer-ötszáz dollár! Stanley már tudja, hogy a szamárkereskedôk több mint hatszor annyit kértek tôle egy állatért, mint amennyibe egy ember kerül az udzsidzsi piacon, és majdnem kétszer annyit, mint amennyit Stone Townban adnak egy emberért. Már korábban fölismerte: egy fehér embernek el kell ismernie, hogy a néger ugyanolyan ember, mint ô. Ebbôl gyakorlati következtetéseket von le: minél hamarabb tudatosítja ezt a tényt a fehér, annál könnyebben vándorol majd a szárazföld belsejében, a különbözô rasszok között. Minél sokszínûbb lesz a természete, annál hasznosabb az utazás. Ez a bátor utazó és önkéntes riporter szívesen borongott a sorsa fölött. Stanley tanácstalannak és fáradtnak érzi magát Webb konzul házában (aki a saját cilinderét adta kölcsön neki, amikor a szultánnal találkozott), a tiszteletre méltó Webbné oltalma alatt, aki amerikai zászlót varrt neki (harminchét csillaggal, tizenhárom sávval), amikor útnak indult Livingstone nyomában. Ó, milyen kemény feladat magányos expedícióra indulni! De egy pillanatra sem adja meg magát. Egyetlen hónap alatt feltölti a készleteket, és felfogadja az embereket. Megszemléli a vásárolt árut, amely sorba rendezve várakozik a tárolóhelyiségben, amelyet Webb bocsátott a rendelkezésére, becslése szerint legalább hat tonnát nyom az egész együtt. Úgy számol, hogy ha egy teherhordó rakománya nem lépheti túl a hetven fontot, akkor százhatvan emberre lesz szüksége, és mindegyik fizetséget követel. Milyen kár, hogy nincs itt egy bankfiók sem! Zanzibár és a kelet-afrikai partvidék uralkodója ez idô tájt Bargas. Ha a lépcsô tetején áll a szultán, akkor látni, hogy nincs rajta bôrcipô, csak bô és puha papucs. E kevéssé ünnepélyes viselet oka, hogy csúnya betegségben szenved, amely miatt elefántszerû lett a lába. Terjed a szigeten az elefantiázis, és a babonás helybelieknek ez jó okot ad arra a gyanúra, hogy a ragály azokkal a szenvedésekkel lehet összefüggésben, amelyeket ôk okoztak az elefántoknak az értékes csontok adásvételével Zanzibárban. Kényelmesebb és talán találóbb is lenne baobabkórnak nevezni ezt a betegséget, tekintettel a dudorokra, megvastagodásokra, a négy-ötszörös méretûre duzzadt végtagokra, a döbbenetes elformátlanodásra és a csomókra. E betegség rútsága nagy teher lehetett az élvhajhász világfi Bargas számára, talán ez okozta a dührohamait, amelyek visszhangja Szalme hercegnôhöz, Emilyhez is eljutott. Emlékirataiban följegyezte, hogy a testvére, akit egykor annyira szeretett, bottal verte agyon cserkesz ágyasát, ezt pedig Szalme annál is inkább elítéli, mert tulajdon anyja is cserkesz rabszolganô volt. 926
NV11-12.indd 926
2011.12.02. 7:25:45
Stanley cilinderével a kezében áll ki a lépcsôre, azt sajnos nem tudjuk, mit játszik a zenekar, illetve játszik-e egyáltalán, azt viszont igen, milyen ajándékot készítettek neki. A szultán a birodalmához tartozó területek hivatalnokainak szóló ajánlóleveleket nyújt át a vendégnek – ez mindig így történik hasonló körülmények között. Ezután int a lovászának, aki egy ötszáz dollárt érô arabs mént vezet elô. A szultáni ajándék szolgálja majd Stanley-t az angolhoz vezetô útján. Amikor kihajózik, zászlókat, keszkenôket lobogtatva, kalapját a magasba dobálva búcsúzik tôle háza tetejérôl az egész Webb család.
Livingstone. Hosszú az út hazáig Körülbelül hat héttel késôbb, rövid szenvedés után hunyt el Bargas szultán értékes arabs paripája. Stanley megvizsgálja a belsô szerveit, és a meg nem emésztett takarmány között fehér rovargomolyagot talál, ilyenek nyüzsögnek a belekben is. Tizenöt órával késôbb elveszítenek még egy lovat. Ezúttal gyomorrákot tár fel a rögtönzött boncolás. Stanley ellenállóbbnak bizonyul, mint a hátasló, kitartóbb, mint az igásló. Több hónapig tartó, betegségekkel, dezertálásokkal és más csapásokkal tarkított vándorút után mondja ki az újkor egyik legnépszerûbb poénját: Livingstone doktor, ha nem tévedek?, mire Livingstone azt feleli: Igen. A kutatók nem tudnak megegyezni abban a kérdésben, hogy 1871 októberében vagy novemberében került sor a találkozásra. Stanley nem tudta meggyôzni a doktort arról, hogy fejezze be az expedíciót. Livingstone derûs lélekkel, a mentôexpedícióval szállított készletekkel és Stanley útján érkezô emberi segítséggel megerôsödve – ötven válogatott, jó természetû férfi – be akarja teljesíteni a mûvét, de mit jelent ez? Lehet-e végsô pontja egyáltalán ennek a mûnek? A doktor azt tervezi, hogy megkerüli a Tanganyika-tavat, eljut a Bangveolo-tó déli partjára, a katangai rézbányák felé veszi az irányt, eljut a Lufira folyón képzôdött tóhoz, a Kamolondo-tóhoz, a Lulaba folyóhoz… Már jó ideje új nevet ad az afrikai vizeknek. A Lufira vízgyûjtô területét Abraham Lincolnnak ajánlja, amiért négymillió rabszolgát szabadított föl a hazájában, a Lufira forrását Sir Bartle Frere-nek ajándékozza az indiai rabszolgaság eltörlésében szerzett érdemeiért, a Felsô-Zambézi forrását Lord Palmerstonnak, mert növelte a rabszolga-kereskedelmet üldözô szerepben fellépô Nagy-Britannia jelentôségét. A Lulaba középsô folyását a barátjának, William Webbnek ajánlja, mert az ô házának fedele alatt írta a Zambézirôl és a Zambézibe torkolló folyókról szóló könyvét, a Molomo-ao-koku (’kakascsôr’) hegyvonulatot pedig Kirk doktorról nevezi el, akirôl már közös Zambéziexpedíciójuk óta tudja, hogy gyûlöli a rabszolgaságot. A Lulaba középsô folyását a skót feltalálónak, régi barátjának, egykori kémiatanárának, a Paraffinnak becézett James Youngnak adományozza. Sok szép kunyhóban és 927
NV11-12.indd 927
2011.12.02. 7:25:45
gazdag palotában gyújtott tiszta fehér fényt. Én másfajta fényt gyújtottam, és hajlok arra, hogy én is játszottam némi szerepet abban a nagy forradalomban, amelyet Teremtônk hajt végre évszázadok óta… Livingstone térképei olyan nevekkel népesülnek be, amelyek közel állnak hozzá, de hiába teszi ily módon otthonossá Afrikát, ez mégsem csökkenti az utazás nehézségeit. A doktor egyre világosabban látja, hogy sosem ér a tervezett út végére, és napról napra rövidebb az a táv, amit meg tud tenni. Legyengítette a vérhas, a vérzô aranyércsomók, egyre többször viszik kézben a teherhordók. Mindvégig hû marad hozzá három fekete segítôje, Jacob Wainwright, James Chuma és Abdullah Susi. Wainwright a Nyasza-tó (ma: Malawi-tó) környékén született, saját népe, a jao törzs adta el, amely régóta üzletel arab rabszolga-kereskedôkkel. A kereskedelmi hajókat ellenôrzô, a parton szolgálatot teljesítô brit lovasszázad szabadította föl. Indiába küldték egy keresztény missziós társaság oltalma alatt, ott tanult meg írni-olvasni. Jelentkezett a Livingstone segítségére sietô Stanley-expedícióba. Több mint két éve van Livingstone-nal. Chuma is a jao néphez tartozik. Tizenegy éves korában adták el két kosár halért. Állítólag Livingstone saját kezûleg vette le róla a láncot. Akárcsak Wainwrightot, ôt is indiai keresztény iskolába küldték, Jamesnek keresztelték, de nem maradt hû az új vallásához. Amikor felnôtt és expedíciókra indult, sok gondot okozott Livingstone-nak, szabotálta a munkát és lopott, mégis gondos és odaadó segítô lett. Több mint nyolc éve dolgozik Livingstone-nak. A supangai szabad fiút, Susit favágónak vették föl az expedícióhoz. Ugyanolyan régóta van Livingstone mellett, mint Chuma. Eljutottak a Bangveolo déli partjára, Csitambo faluba. Livingstone-nak már nincs ereje naplót és leveleket írni. Amíg írta ôket, nem számított, mennyire el volt vágva a világtól és a postától (ha Isten is úgy akarja, egyszer majd elküldi ôket). Családtagjainak szóló, utolsó leveleiben azt fogalmazta meg, mit gondol a misszió lényegérôl, amelynek szentelte magát. Agnes lányának, 1872. augusztus 15-én: Senki sem tudja felbecsülni, mekkora jótétemény lesz Isten örömére, ha az Ô kegyelmébôl véget ér ez a borzalmas rabszolga-kereskedés (…) Olyasmi lesz ez, amiért érdemes volt élni, és hajlok arra a meggyôzôdésre, hogy e célból maradtam életben ilyen hosszú ideig. A bátyjának írja Kanadába 1872 decemberében: Ha a Jóisten megengedi, hogy véget vessek a nagy rabszolga-kereskedelemnek (…), nem sajnálom majd, hogy éheztem és fáradoztam. Teljes szívembôl áldom majd a nevét. A Nílus forrása csak azért fontos, mert erôt ad a szavaimnak, ennek segítségével juthatnak el az emberekhez. Remélem, hogy használom még ezt az erôt (…). 1873. május 1-jén, hajnalban egy Majwara nevû szolga, aki a doktor kunyhójában alszik, aggódva lép ki a házból. Susi a közelben virraszt, ô ébreszti Chumát és még három embert. A viaszgyertya gyönge fényénél látják, hogy
928
NV11-12.indd 928
2011.12.02. 7:25:46
Livingstone a fekhelye mellett térdel. Az elsô pillanatban visszavonulnak, hogy ne zavarják, de Majwara azt mondja, hogy a bwana már régóta térdel így, nem változtat a helyzetén. Közelebb mennek. A teste már majdnem kihûlt. Fölemelik, az ágyra helyezik, letakarják, és kimennek egy gyors tanácskozásra. Dönteniük kell, méghozzá még hajnal elôtt – temessék el Livingstone-t ott, helyben, vagy vigyék el a holttestét valahova, ahonnan Zanzibárba hajózhatnak, aztán szállíttassák haza. Afrikában az a természetes, ha helyben hagyják a földi maradványokat. Livingstone így temette el a feleségét tizenegy évvel azelôtt, öt éve pedig, a Bangveolo-tó északi partján azon elmélkedett, milyen jó pihenôhely a bozót. Egy erdôn vágott keresztül, és megpillantott egy sírt. Kis kerek halom volt, mintha a lakója az itt szokásos módon kuporodott volna össze; liszttel szórták körül, és nagy, égszínkék korallokat tettek rá, egy kis ösvény pedig arról árulkodott, hogy látogatója is van. Ilyen sírt szeretnék: a csöndes, csöndes erdôben, hogy egyetlen kéz se érintse a csontjaimat soha (…), de nincs mit tenni, megvárom, míg Ô, aki mindenek fölött van, eldönti, hol kell leheverednem és meghalnom. Nemcsak az szól a gyors temetés mellett, hogy ilyen nagy távolságot – ezerötszáz kilométert – kell megtenni vele a bozóton keresztül a partig, hanem az is, hogy az afrikai törzsek félnek a halottaktól, úgy tartják, bosszút akarnak állni az élôkön. Nagy veszélyt jelenthet az úton lévôkre az a hír, hogy a karaván egy megboldogultat szállít. Ennek ellenére Susi, Chuma és Wainwright úgy dönt, hogy elszállítják a doktort. Kikérik az expedíció tagjainak véleményét is. Szinte mindannyian fekete teherhordók. Nincs köztük fehér ember. Nem ellenkezik senki. A falu elôtt titkolják, hogy Livingstone meghalt. Chuma engedélyt kér Csitambo fônökétôl, hogy kunyhót építhessenek a falun kívül. Elmondja, hogy a doktor fáradt, pihennie kell, és ehhez idô kell. A fônök beleegyezik. De néhány órán belül mindent tud a falu. A fônök nagylelkûen megígéri, hogy senki sem avatkozik bele a dolgukba, a hálás Chuma gazdagon megajándékozza, a fônök pedig szertartást rendez, és maga is részt vesz rajta a feleségeivel. Dobszó és jajongás hallatszik. A helyi sirató siraloméneket mond: Most meghalt az angliai ember Más volt a haja, mint nekünk Menjünk, nézzük meg az angolt A teherhordók kunyhót építenek a falun kívül, a tetején nyílással, és cölöpökkel kerítik körbe. Sót vásárolnak tizenhat gyöngysorért, amelyet a doktor készleteibôl vesznek. Jacob Wainwright misekönyvvel áll a bejáratnál. Kezelésbe veszik a meggyötört testet. Kiemelik a szívét és a belsô szerveit. A hasüreg alsó részén ököl nagyságú vérrögöt találnak, ez minden bizonnyal elviselhetetlen fájdalmakat okozhatott Livingstone-nak. A kivett szervek helyére sót tesznek. A szívet fémdobozba zárják, amelyben azelôtt lisztet tartot929
NV11-12.indd 929
2011.12.02. 7:25:46
tak, és elássák egy négy láb mély gödörbe. A fejet a doktor készletei közt talált brandyvel locsolják meg. Félretesznek egy keveset a brandybôl, ezt majd a szájába töltik. A tetemet a tetôn beesô napsugarak alá teszik, és mindennap változtatják a helyzetét. Tizennégy napig szárítják a holttestet. A falu tapintatos és együtt érzô. Ezután behajlítják a halott lábait, hogy rövidebb legyen a holttest. Hengert formáznak egy mionga-fa törzsébôl, ebben helyezik el a pamutkelmébe csavart holttestet, az egészet vastag vitorlavászonba varrják, és egy husángra akasztják, hogy két teherhordó vihesse. John Wainwright bevési Livingstone nevét egy erôs mvula-fa törzsébe, amely a szívet tartalmazó doboz fölött áll. Megbízza Csitambo fônökét, hogy irtsák ki a füvet a fa körül, hogy megvédjék a bozóttûztôl. Átad neki egy fémdobozt, amelyben kétszersültet tartottak azelôtt, és néhány újságot, hogy a késôbbi utazók elôtt bizonyítani tudja, hogy fehér emberek jártak ebben a faluban. A feketék nemegyszer a vállukon vagy a karjukban viszik a fehéreket, ha kényelmetlen az út, most viszont ez nem kiszolgálás, hanem szolgálat. Az út elsô napján megállapították, hogy feltétlenül meg kell tenni bizonyos biztonsági intézkedéseket, hogy megkönnyítsék a szomorú terhet cipelôk feladatát. Csitambóba küldtek embereket, hogy hozzák el azt a hordó szurkot, amelyet a fônöknél hagytak, és vastagon bevonták vele a vásznat. A beszámoló szerzôje nem mondja el világosan, miért tettek így. Diszkréten mégis értésünkre adja. Nem az volt a cél, hogy álcázzák a rakományt, mert azt már korábban nagyon alaposan megtették. A teherhordók munkáját akarták megkönnyíteni. Nyilván nem tudták elviselni az oszlás bûzét, amit nem tudtak megakadályozni a tetemen végzett primitív mûveletek. A Livingstone testét tartalmazó, lepke bábjára emlékeztetô csomag tehát nem fehér és szabályos, nincs körbetekerve kókuszvászon kötelekkel, ahogy a laterna magica népszerû angol képein látható, hanem fekete és ragacsos; hiszen a szurok megpuhul az erôs napsütésben. Susi és Chuma tapasztalt utazók, és ismerik az utat. Rövidesen mégis megbetegedik a karaván. Furcsák a tünetek – erôs végtag- és arcfájdalom, kimerültség, egyesek mozdulni sem tudnak. Mintha a doktor hiánya vagy inkább különös jelenléte venné el az erejüket. Meghal két nô, aki az expedícióhoz tartozott. Egy hónapig tart a betegeskedés. Egy egész hónapig nem haladnak elôre. A helyiek szívélyesen bánnak velük, enni adnak nekik. Azt mondják, az egész környék veszélyes az idegenek számára, sok arab kereskedô maradt itt mindörökre. Végre elindul a karaván, de másnap új erôvel támadja meg ôket a betegség. Kiderül, hogy a következô falu, ahová eljutnak, ismeri a küldetésüket. A jelek szerint a lépteik elôtt jár a rakományuk híre. A várakozásokkal ellentétben viszont nem vált ki ellenséges érzéseket. Ellenkezôleg, segítséget kapnak. Amikor elérik a Luapula folyót, a helyi fônök csónakokat kölcsönöz nekik. Nem 930
NV11-12.indd 930
2011.12.02. 7:25:46
tudták, hogy ezen a helyen szélesebb a Luapula, mint a Zambézi Supangánál, ahol eltemették Mary Livingstone-t. Legalább négy mérföld széles lehet, mert a túlsó partról hallani ugyan a lövés visszhangját, de a víz fölött átkiabálva nem lehet szót érteni. A túloldalon olyan alacsonynak látszanak a fák, mint a fû, az emberek alakját pedig egyáltalán nem lehet kivenni. Ingatag kenukkal kelnek át a vízen, a folyó nem követel áldozatot, rövidesen mégis elveszítenek néhány embert. Mérges kígyó kúszik le a fáról, egy kislányt támad meg, aki a karavánhoz tartozik, vizesedényeket szállít a fején. Azonnal meghal. A menet tagjainak késôbbi beszámolóiban mégis sokkal több helyet kap az, hogy egy oroszlán szétmarcangolta az egyik szamarukat. Az állat hasznosabb volt, mint a kisgyerek, mindenki ôszintén sajnálja a hû szolgát. Összetûzésre is sor kerül az egyik faluban. A helyieknek nem tetszik, hogy a menet élén haladó, dobján ritmust verô Majwara brit zászlót tart. Kilenc gyilkos hónapig tart Livingstone utolsó útja. A vándorút hatodik hónapjában találkozik a karaván Verney Cameron kapitány angol expedíciójával. A kapitány Livingstone után indult abban a reményben, hogy a doktor még életben van. Arról gyôzködi Chumát és Susit, hogy ott, helyben temessék el a holttestet, de a feketék teljes mértékben szabad emberhez méltó módon ellenszegülnek az angolnak. Cameront egy közeli barátja, Dillon doktor kíséri. Most, hogy mentôakciójuk szomorú véget ért, Cameron úgy dönt, hogy a maga útját járja. Ô is, akárcsak Livingstone, megszállott tudós (az elsô európai, aki rövidesen az Egyenlítô mentén átszeli Afrikát). Dillon viszont az óceán felé indul a Livingstone-t szállító karavánnal együtt. A két barát együtt tölti az elválás elôtti estét. Rossz elôérzetük van. Cameron késôbb többször emlegeti, hogy amikor a szülôi házról beszélgettek, és azt tervezgették, hogyan találkoznak majd Angliában, nem hittek abban, hogy eljön egyszer ez a vágyott pillanat, de nem árulták el a kétségeiket egymás elôtt. Gondolataik nyugtalanok, testük gyenge, körülöttük minden bizonytalan. Ez a bizonytalanság, a jövôtôl való félelem még gyötrôbb, mint az a fájdalom, amelyet a közeli baráttól való elválás miatt éreznek. Mindketten betegek. Ez idô tájt majdnem megvakultam a kötôhártyagyulladásom miatt, gerincfájdalmaimtól szinte lépni sem tudtam, állandóan föl-föllobbanó lázamtól pedig csonttá fogytam – írja Cameron. Dillont ráadásul vérhas kínozza. Pár nappal azután, hogy búcsút vesz Camerontól, a vérhastól, hidegleléstôl, látászavartól gyötört Dillon – akit a véget nem érô temetés is kínozhatott, amelynek részese volt, és útközben láncra vert rabszolgák gyászos menetével is találkozott – fôbe lôtte magát. Olyan hatásos a lövés, hogy koponyaszilánkjai összeszedéséhez – egyes szemtanúk titkos beszámolója szerint – Susi kénytelen igénybe venni a karavánnal haladó kutya segítségét is. Ezt a holttestet ott, a helyszínen temetik el. Cameron két évtizeddel éli túl a barátját; ötvenéves korában esik le a lóról, miután visszatért egy erdei vadászatról angliai birtokán. 1874 februárjában a karaván, vagy helyesebb lenne zarándokcsoportnak nevezni, eléri az Indiai-óceán partját, Bagamojót. A HMS Vulture (Keselyû) 931
NV11-12.indd 931
2011.12.02. 7:25:46
veszi föl a fedélzetre a szurokkal bevont csomagot, és rövid utazás után partra teszi Stone Townban. Ilyen különleges körülmények között nem egyértelmû a hajó neve, némelyik forrás nem is említi. De jól illik ez a név ahhoz a szerephez, amelyet általában betölt a hajó. A Vulture kifigyeli a rabszolgaszállító csónakokat, és megtámadja az arab kereskedôket, így hajtja végre a sajátos ítéletet – a rabszolga-kereskedôk testesítik meg a rothadást, amitôl meg kell tisztítani az óceánt. Nemrég szándékos ütközéssel foglalt el a Vulture egy arab hajót, és kiszabadított százhatvan feketét, többségében gyerekeket. Most a jól ismert helyre, a régi rezidenciára tér vissza a doktor, amely anynyiszor nyújtott segítséget a nagy-britanniai utazóknak. A hámló vakolatú utcai fronton a mai napig is (2010) látható egy kis kerek tábla: Ez az épület volt a Brit Konzulátus 1841 és 1874 között. Különbözô idôpontokban itt lakott Speke, Burton, Grant és Kirk. David Livingstone holtteste itt pihent meg a hazafelé vezetô hosszú úton. Leesett néhány betû, de attól még olvasható a felirat. Két évvel azelôtt, hogy Livingstone holttestét a konzulátusra szállították – melynek egy éve John Kirk konzul a gazdája –, egy másik utazó, Henn kapitány szinte fényképszerûen pontos rajzot készít az épületrôl. A Union Jack lobog a ház fölött, mégis rozzantnak látszik, feltehetôen azért, mert egy errefelé ismeretlen, iszonyatos erejû trópusi ciklon rongálta meg, amely nemrég Zanzibáron és Pembán pusztított. Elszaggatta a hajóköteleket, tönkretette a vitorlákat, ripityára tört százötven dhow-t, amelyek elsüllyedtek vagy a partnak csapódtak, egész szegfûszegültetvényeket szaggatott ki, egyes helyeken a fák alig két százaléka maradt életben, kitépett száznegyven kókuszpálmát Zanzibár városban, csak egyet hagyott meg viccbôl, errôl kapta a letarolt terület a Mnazi Moja (egy pálma) nevet. Kiirtotta a fôváros melletti, hatszáz pálmafából álló erdôt, a levegôbe röpítette a háztetôket – száraz levélnyalábok kavarogtak a levegôben. Ez a sosem látott kataklizma megrengette Zanzibár gazdaságát, megnôtt a kereslet a rabszolgák iránt – akár eladásra, akár munkavégzésre szánták ôket. Mindez alig két évvel a kolerajárvány után történt, amelyben Zanzibár népességének egyharmada, elsôsorban a fekete munkaerô pusztult el. De amikor a Keselyû Livingstone-nal a fedélzetén kiköt a szigeten, már nincs rabszolgapiac. 1873 júniusában, egy hónappal a doktor halála után zárták be. 932
NV11-12.indd 932
2011.12.02. 7:25:46
Sir Bartle Frere és John Kirk volt a két hôs, aki kikényszerítette Bargasból, hogy írja alá a rabszolga-kereskedelem eltörlését kimondó szerzôdést. NagyBritannia akaratával és saját meggyôzôdésükkel összhangban cselekedtek. A történelem megôrizte az angol konzul birodalmi szavait, amelyeket Bargas érveire adott válaszul. Kirk ezt mondja a szultánnak: Nem vitatkozni, hanem rendelkezni jöttem. A szultán pedig, akinek államát meggyengítette az elemi csapás és a járvány, nem engedheti meg magának, hogy eljátssza a birodalom jóindulatát. Ezért aláírja a szerzôdést, pedig egy korábbi levelében panaszkodott a britekre: Minden emberünk olyan lett, mint aki beteg, csupa fájdalom, és jó orvosra lenne szüksége, aki könnyû orvosságokkal kezeli, míg el nem múlik a kór. Vagyis amit követel tôlünk a (brit) kormány, az nehéz ügy, nem is bírjuk el, mert szegények vagyunk, teljes mértékben ki vagyunk szolgáltatva az ültetvényeinknek, ezeket pedig nem tudjuk másképp mûködtetni, csak a rabszolgákkal, az ô ideszállításuk tartja el a szigetet. Egy újabb szerzôdés elrendeli minden rabszolgapiac megszüntetését és a felszabadított emberek védelmét. Megtiltja a hinduknak (akik brit alattvalók), hogy rabszolgákat tartsanak. 1873 karácsonyán a bazár helyén (vagy annak közvetlen közelében), amelyet versben énekelt meg Henryk Jab³oñski lengyel romantikus költô és zanzibári francia konzul, anglikán székesegyház alapkövét helyezik el a misszionáriusok. A Krisztus Temploma nevet viseli majd, akárcsak e vallás legfontosabb szentélye, a canterburyi katedrális. Edward Steere az építtetô, ô már a harmadik anglikán püspök, aki Angliából érkezett Kelet-Afrikába. A terv C. F. Hayward angol építész munkája, aki sosem járt Zanzibárban. Történt egy nap, hogy Steere éppen nem felügyelte a munkálatokat, de éppen aznap jött el az ideje annak, hogy felállítsák a fôhajóban az Itáliából hozatott gránitoszlopokat. A helybeli munkások a legjobb szándéktól vezérelve mindegyiket az oszlopfôvel lefelé állítják föl. Így is marad, és ez csöppet sem zavarja a templom építészeti összhangját. A püspök kijelenti, hogy másnak van itt igazi jelentôsége: az oltár elôtt, a templom legszentebb helyén látható egy oszlop nyoma, amelynél azt vizsgálták, hány ütleget bír ki egy-egy fekete (az ellenállóbbakért többet fizettek). A hûvös Kirk konzul igazítja ki ezt a szép legendát, szerinte nem a régi piac helyén, hanem mellette áll a katedrális. Az viszont biztos, hogy a presbitériumtól jobbra látható keresztet annak a fának az ágaiból ácsolták, amely alatt eltemették Livingstone szívét. Elôször Ádenbe, aztán Southamptonba szállítják Livingstone holttestét (már nem a szurkos vászonba csavarva, hanem fakoporsóban), a Calcutta, illetve a Malwa hajóval. Fennmaradt egy fénykép az út második szakaszáról. A bôrszíjakkal átkötött koporsó egy ládán pihen, amely a doktor utolsó javait tartalmazza, gondosan biztonságba helyezve, ezeket ugyanúgy szállították, mint a tetemét – halálának helyszínétôl az óceán partjáig. Dobozokon ül Jacob Wainwright, ô kíséri Livingstone-t Angliába. Európai öltözéket visel, 933
NV11-12.indd 933
2011.12.02. 7:25:46
nyakán fekete csokornyakkendô, a fejét a kezére támasztja, a könyökét a koporsóra helyezi. Szomorú, fáradt és elrévedô. A helyszín, amelyet átfog az objektív, valószínûleg nem a Malwa raktere, mert jobbra falépcsôt látunk, oszlopos korláttal, talán szalon vagy ebédlô lehet, amelyet ideiglenesen gyászhelyiséggé alakítottak át. Susit és Chumát nem hívták meg a Nagy-Britanniában rendezett ünnepségre. Ezt James Young, a Paraffin teszi jóvá nemsokára. A világon egyre több olaj kell a lámpákba, szükség van gépolajra, újabb és újabb szabadalmai pedig gazdaggá teszik Youngot. Nemcsak kifizeti a két afrikai utazását, hanem meg is hívja ôket a birtokára. Megmutatja nekik, hogy miniatûr Viktóriavízeséseket épített egy kis mesterséges, többszintes patakban. Megsimogatják a szikomorfa törzsét, amelyet Livingstone ültetett kerek tíz évvel azelôtt, aztán a jól kiszárított, kiváló angol fûbôl elkészítik a csitambói kunyhó mását, amelyben Livingstone bevégezte az életét. A kunyhó ott marad Young kertjében, ôk pedig visszatérnek Afrikába. Korán halnak meg mindketten, Chuma nyolc évvel, Susi tizenhét évvel késôbb, de arrafelé a legtöbben manapság is túl korán halnak meg, ugyanezt mondhatjuk el 2010-ben is. Még mindig nem ért véget a doktor utolsó útja. Angol orvosok boncolják. A vonásai fölismerhetetlenek, de nem nehéz azonosítani a holttestet, a halott bal karja azóta is viseli az oroszlánmarás nyomait, pedig harminc év telt el a támadás óta. Tehát nyugodtan elhelyezhetik a holttestet egy elegáns, angol tölgyfa koporsóban az egyszerû zanzibári helyett. Zanzibár büszke lehet a faragott kapuk, dobozok és skatulyák kultúrájára, a dhow-k ácsolására, a pókháló-finomságú nyalábokból épített tetôkre, de a koporsóknak ott nincs kultúrájuk, ezért nemcsak a higiénia, de a halott méltósága miatt is elengedhetetlen az áthelyezés. Viktória királynô üres hintót küld a doktorért, benne azáleacsokorral. Livingstone a Westminster-apátság fôhajójában, királyok között nyugszik majd, az ismeretlen katona közeli szomszédja lesz. Anglia már tisztában van azzal, hogy egyik nagy hôsét készül eltemetni, aki nemcsak új utat mutatott neki egy ismeretlen kontinensen, hanem új morál ösvényét is kijelölte, és ezt kénytelen lesz figyelembe venni a világ. A gyászszertartásnak a kormány és a korona ad magas állami rangot, a résztvevôk között pedig jelen vannak a legbátrabb abolicionisták. Egyre növekvô tömeg kíséri a menetet, a nézôk tudják ugyan, kit temetnek, sokan mégis azon tanakodnak, milyen érdemeket jutalmaznak ilyen fényesen – a civilizációt, az államot, az egyházat, a felebarátait szolgálta? –, és miért utazik a második hintóban egy fekete bôrû férfi, Henry Morton Stanley pedig miért csak a harmadikban kapott helyet. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
934
NV11-12.indd 934
2011.12.02. 7:25:47
MARIUSZ SZCZYGIEŁ
Reality 1 Janina Turek, három gyermek anyja 1996. 10. 1-jén ebédre gombalevest evett tésztával, pörköltet krumplival, desszertnek bébicéklát és szôlôt. Negyven évvel korábban, 1956. 02. 19-én szintén egyszerû és tápláló ebédet evett: fôtt kolbászt kremsi Micha³ Korta felvétele. mustárral, kenyeret, almakompótot, házi csokoládét és püspökkenyeret. 1973. 03. 21-én kétszer felvette a telefont, de nem szólt bele senki; 1976. 06. 21-én új, gumírozott gyermekzoknikat talált az utcán; 1981. 08. 15-én odaadta a húsjegyeit a fiának; 1982. 01. 2-án hozott neki pár szem almát a lánya; 1983. 12. 7-én az elvált férje hozott neki két újságot, amelyet már elolvasott; 1985. 02. 3-án bekopogott hozzá egy ismeretlen, eltévesztette a lakást; 1997. 01. 3-án csipszet evett a barátnôjénél; 1998. 02. 1-jén kinézett az ablakon. Látta, hogy a szomszédasszonya, Urszula Krzywoñ kiszáll egy taxiból. A hétköznapokban mindig történik valami. Megszámlálhatatlanul sok apró tevékenységet végzünk, nem is reméljük, hogy megôrzi ôket az emlékezetünk, hát még mások emlékezete. Nem is az emlékezet kedvéért végezzük ôket, hanem mert meg kell lenniük. Idôvel minden feledésbe merül, amit csak tettünk a mindennapi sürgölôdés során. Janina Turek – háztartásbeli – több mint fél évszázadig volt saját megfigyeléseinek tárgya, ezalatt pontosan azt tette, ami hétköznapi, vagyis észrevétlen. Errôl elôször a lánya szerzett tudomást. Az anyja halála után, 2000 ôszén Ewa Janeczek kinyitotta a szekrényt, és egy halom füzetet talált. (Mint késôbb kiderült, 728 füzet volt, még késôbb észrevette, hogy van még tíz-húsz darab.) Világossá vált, hogy az anyja mindent följegyzett, amit csinált. Folyamatosan, napról napra, 1943-tól 2000-ig leírta, hányszor vette föl a telefont a lakásán, és ki hívta (38 196-szor); hányszor hívott ô valakit (6257-szer); hol és kivel találkozott véletlenül és köszönt „jó napottal” (23 397-szer); hányszor volt megbeszélt találkozója (1922); hányszor adott ajándékot, kinek és mit (5817); hány ajándékot kapott (10 868); 935
NV11-12.indd 935
2011.12.02. 7:25:47
hányszor játszott bridzspartit (1500); hányszor dominózott (19); hányszor volt színházban (110); hányszor nézett tévét (70 042); és így tovább. Ötvenhét évig jegyzett föl és számozott meg minden családi ünnepséget, kirándulást, táncmulatságot, talált tárgyat, levelet, olvasmányt, mozit, házon kívül töltött éjszakát, látogatót, másnál tett látogatást, reggelit, ebédet, vacsorát. Eleinte egy füzetet vezetett az élet összes területérôl, aztán minden terület saját noteszt kapott. Nem írt föl minden étkezést, itt egyfajta rendszert alkalmazott: az egyik évben minden reggelit, a következô évben minden ebédet, a rá következô évben minden vacsorát jegyzett föl. Három év eltelte után – megint a reggeliket. Ennek köszönhetôen ismerjük Janina Turek 4463 reggelijét, 5387 ebédjét, 5936 vacsoráját. Még a televízióban látott reklámokat is följegyezte. Különbözô jelölést alkalmazott a fekete-fehér és a színes adásokra, azt is fölírta, milyen készüléken látta. Az utolsó idôkben Elemis tévét nézett. Ez tetszene Jolanta Brach-Czaina filozófusnak, aki a hétköznapok metafizikai dimenzióját írta le. Létünk alapja az, hogy mechanikusan teszünk-veszünk. „Nem fogadhatjuk el azt a szerepet, hogy egzisztenciális tevékenységek öntudatlan végrehajtói vagyunk. A magunk védelme érdekében kell hajszolnunk a hétköznapiság értelmét, mintha bûnözô lenne” – írta a filozófus. Janina Turek krakkói lakos a saját hétköznapiságát fürkészte. Annak ellenére, hogy elolvasott 3517 könyvet, egyetlen könyvet sem olvasott Jolanta Brach-Czainától. Mégis önszántából, ösztönösen döntött úgy, hogy rangot ad az apró teendôknek. Életének minden mozzanata, még a legbanálisabb is megkapta a maga számát a naplójában. A filmek esetében gondosan fölírta a mozi nevét. Sztálin halála napján Janina Turek a Királylány a feleségem címû filmet látta. Még Sztálin életében lépett be a Wanda mozi kapuján, és a halála után jött ki rajta. A lánya fél évvel ezelôtt kezdte olvasni a füzeteit, és a mai napig sem ért a végére. 2 A háború óta ugyanabban a XIX. századi, kétemeletes házban lakott Krakkóban, a Park utca 6. szám alatt. Eleinte a férjével és a gyerekeivel, késôbb a férjével, aztán harminc évig egyedül. A földszinten volt a lakása, három ablaka az utcára nyílt. Ha kinézett, balra a podgórzei Fô teret látta a templommal, jobbra a parkot. Ez volt az ô mikrovilága. Azok voltak a fontos emberek, akik a látóterébe kerültek. Az „alkalmilag látott személyek” olyanok, akiket közelrôl vagy látásból ismert, látta ôket az utcán, de nem váltott velük egyetlen szót sem. Nem tévesztendôk 936
NV11-12.indd 936
2011.12.02. 7:25:48
össze a „véletlenül látott személyekkel”. Azokat sorolta ebbe a csoportba, akikkel beszélô vagy köszönô viszonyban volt. Tehát alkalmilag látott a háza közelében 84 523 ismerôst: 7713 – Park utca – az a magas, kövér szôke nô, aki a Limanowski utcai élelmiszerboltban dolgozott; 7685 – Park utca – egy nô, aki kicsit békára emlékeztet; 7756 – Park utca – Aniela Ryszkowa (korábban tévesen Nowakowaként feljegyezve); 7908 – Park utca – egy aranyos kisfiú; 17 110 – Park utca – Ewa (Ewunia) és Jacek (Jacuœ) Rodak a kislányukkal (régebben „csecsemôként” említve); 19 539 – podgórzei Fô tér – a feleség, annak a fiatal házaspárnak a tagja, amely három farkaskutyát tart, egy farkaskutyával; 19 945 – Park utca – a modernkedô házaspár; 69 896 – Park utca – egy lány, aki nagyon hasonlít Grecia Colmenaresre (argentin színésznô a Maria és Manuela címû sorozatból); 80 825 – Park utca – Sulichowa a kutyájával, Miœkával (korábban: „kiskutyájával”); 1998. 09. 18-án reggel az utcán parkolt Wysockiék autója, benne ült Wysocki egy nôvel, aki nem Wysocka volt. Janina Turek sok mindent látott, de diszkrét maradt. Nem engedte meg magának, hogy szabadon interpretálja a tényeket. Sosem sugallta, hogy az illetô a szeretôjével sétál éjszaka. Esetleg így: „egy nôvel, akinek létezésérôl valószínûleg még nem tud a feleség”. Néhányszor följegyezte, hogy elhaladt az utcán Aleksander Krawczuk professzor. Néha idegesítette a kamasz gyerekeit, aztán – a kamasz unokáit. Nem volt fontoskodó, de szerette rögzíteni a valós tényeket. – Ha eljött hozzánk a nagymama, és meglátott egy ismeretlent, mihelyt elment, megkérdezte, melyik iskolatársam volt nálam, és hogy hívják – mondja Luiza, Janina unokája. – „Miért érdekel az téged, nagyi?” – kérdeztem, mert egész életemben csodálkoztam azon, hogy olyanok nevét akarja tudni, akiket legföljebb egy percre láthatott. – Ha bosszankodtunk, finoman, de határozottan értésünkre adta, hogy tudnia kell az osztálytársam nevét – meséli Ewa. – Ilyenkor ingerült lett, és azt mondta, hogy a nemzedékünk nem süllyedhet mélyebbre: képesek vagyunk egy asztalnál ülni valakivel egy étteremben, úgy, hogy a nevét sem tudjuk. 3 Janina – leánykori nevén Gurtler – arról ábrándozott, hogy gyógyszerész lesz. Tizennyolc éves volt, amikor kitört a háború, ezért nem tette le az érettségit. Édesanyja vezette a háztartást, apja a villamos erômûnél volt tisztviselô és rajztanár a mûvészeti gimnáziumban. 937
NV11-12.indd 937
2011.12.02. 7:25:48
Janina ugyanazt az életpályát választotta, amelyet az édesanyja: háztartásbeli lett. De voltak ambíciói – elvégzett például egy haladó angol nyelvtanfolyamot. Czes³aw Turek mérnök volt, utakat és hidakat épített, többször kitüntették. Jó kiállású férfi volt, tetszett a nôknek. 1941-ben házasodtak össze, és 1958-ban váltak el. A válás után Janina baráti kapcsolatban maradt a férjével, a „Kapott ajándékok” cím alatt sorban följegyezte, milyen újságokat kapott tôle. Czes³aw 1988-ban halt meg. Három gyerekük született: egy lány, Ewa, és két fiú, Les³aw (nyomdai szedô lett) és Jurek (mérnök), aki Ausztriába költözött. A Park utcában mindenki emlékszik Janina Turekre: kedves volt, nem éreztette, hogy a családja cselédlányt is tartott. Táncmulatságokat, kirándulásokat és bridzspartikat szervezett. Titkárnôként dolgozott. Az sem látszott rajta, hogy hiányzik neki a férje. Ewa azt mondja, hogy a válás után az édesanyja sosem vitt a lakására más férfit. 1946-ban Mikulásra ajándékozott a férjének „1. amerikai Chelsea cigarettát, 2. Ba³tyk cigarettát, 3. Szent Miklós-figurát cukorból. Mindezt csillogó mûanyag táskában, amelyet felül egy ezüstszín és zöld rózsa díszített, világos rózsaszín szalaggal átkötve, amelyhez egy doboz amerikai Raleigh cigaretta volt erôsítve.” Amikor egy ismeretlen a vonaton megkínálta mandarinnal, Janina följegyezte az egy szem mandarint a „Kapott ajándékok” közé. Ajándékként jelölte meg a 12 személyes porcelán étkészletet ugyanúgy, mint az unokáitól kapott mezei virágot. A postásnak adott borravalót vagy a sonka levágott szélét („ajándék D¿okuœ kutyának”). Az ajándékok aprólékos összeírása mégsem jelenti azt, hogy Janina Turek olyan elviselhetetlen természetû lett volna, mint, mondjuk, Thomas Mann. A naplóiból derül ki, milyen végtelenül önzô teremtés volt az író. Mann fölírta, hányszor járt fogorvosnál, hányszor találkozott „makacs ellenállással”, hányszor „szállt a fejébe a vér”, hányszor volt borbélynál, mennyi borravalót adott a cselédeknek, mibe került a bor, amit megivott és így tovább. Janina feljegyzéseibôl azt állapíthatjuk meg, hogy barátságos és odaadó asszony volt. Szerette felköszönteni és megajándékozni az ismerôseit. A „társasági események” közé jegyezte föl, hogy tejszínhabot evett Rabka Zdrójban a korzón. Kapott egy számot az esemény, és végeredményben ugyanolyan fontos volt, mint az az eset, amikor Fidel Castro áthajtott a városon, miközben ezt Janina egy virágágyásból nézte. Janina Turek tárgyiasítja a hétköznapjait. Úgy tekint magára kívülrôl, mintha a saját könyvelôje lenne. Amikor 1960-ban véletlenül meglátta az utcán a fiát, Leszeket egy osztálytársával, pártatlanul írta le a megfigyelést: az „Alkalmilag” rovatban ez volt a 36 364. bejegyzés – „Les³aw (Lesiu) Turek és Bogdan Zaleski”. Egy szóval sem említette, hogy a nagyobbik fiáról van szó. Ez a tárgyilagosság döbbentette meg a lányát. Az apja két koncentrációs tábort járt meg. Ewa mindenekelôtt azt a dátumot kereste az édesanyja füzeteiben, amikor a papa hazajött a táborból. Kiderült, hogy Janina nem írt 938
NV11-12.indd 938
2011.12.02. 7:25:48
semmi olyasmit, amit várnánk, például: „Drága férjem, akiért úgy aggódtam, hazatért Auschwitzból.” Janina Turek mindössze ennyit rögzített: „Czes³aw Turek (S³awek) látogatása.” Az „Elôre be nem jelentett látogatások” rovatban. Sôt önmagáról is harmadik személyben ír: 1974. 03. 23. – „Bridzs Janina (Aæka) Tureknál, a Park utcában”. Egyébként sosem írt magáról. Ha azt jegyezte föl, mit evett – az az evésrôl szólt, nem arról, hogy ízlett-e neki. Ha fölírta, milyen tárgyat talált véletlenül – akkor a tárgyról készített jegyzetet, nem arról, hogy szerzett-e neki külön örömet a lelet. Azon tanakodunk a lányával, miért juthatott eszébe a mamájának, hogy könyvelje az eseményeket. – Talán valamiféle sérülés – mondja Ewa Janeczek. – A háború elôtt, 38-ban, tizenéves korában naplót írt a mamám. De a nagymama megtalálta és elolvasta. A napló mindörökre eltûnt. Volt benne egy rész, ahol arról számol be, hogy orgián vett részt az osztálytársaival. Csakhogy az egész orgia annyi volt, hogy táncoltak az asztalon. A nagymama botrányt csapott egy fiú jelenlétében. A mama azt írta késôbb, az okozta a vesztét, hogy nem a megfelelô szavakat használta. „Az »orgia« feltehetôleg valami mást jelent.” Bizalmas naplójának meggyalázása után a tizenhat éves Aæka úgy érezte magát, mint egy „máglyahalálra ítélt boszorkány”. „Mintha elöntötte volna a vér az agyamat” – írta. Ettôl kezdve nem vallott a papírnak. A hallgatás mögött kellett elrejtôzniük Janina Turek titkainak. Mindenki más okból ír naplót. Lechoñ öngyógyító terápiaként jegyezte föl a napi eseményeket. Thomas Mann azért, mert szerette „megállítani az elillanó napot”. Fernando Pessoa azért, mert „az emberiségnek akarta ajándékozni az életét”, hôse, a könyvelô Soares pedig azért, mert „jobb írni, mint venni a bátorságot az élethez”. Gombrowicz azért írt naplót, hogy „megoldja a legnagyobb problémáját: az én kérdését”. Tyrmand a naplójával akarta „kontrollálni magát, ez klasszikus vágy azoknál, akik az élet peremére kerültek”. Pascal szerint pedig a hétköznapi események aprólékos följegyzése „az a stílus, amelyben lassan haldoklik a múlt”. Nem tudjuk, miért írt Janina Turek. A pszichoterapeuta szemével nyilvánvaló: rögeszmés kényszercselekvés. Janina Turek családja számára nem nyilvánvaló. Ha az lenne, rögeszméskényszeres beteg lenne Claude Monet is, aki huszonegy évig festette ugyanazokat a tavirózsákat. Ewa még mindig olvassa a lapokat, nézi a fényképeket és a füzeteket. Janina titokban írt. Nem akarta, hogy tudomására jusson valakinek a naplók létezése. Ha elutazott, a vendégségben esténként jegyzetelt papírfecnik szélére. Nem írt le semmilyen nézetet. Sosem fûzött semmilyen reflexiót a felsorolt eseményekhez. Talán megnyugtatta, hogy szakaszokra bontja a napot, és mindennap új tételeket ad hozzá mindegyikhez? Azokban a klasszikus, bizalmas naplókban, 939
NV11-12.indd 939
2011.12.02. 7:25:49
amelyeket a francia forradalom után kezdtek írni a polgári életet élô nôk, terápiás, megnyugtató, lecsendesítô szerepet figyeltek meg a szakértôk. Szerintük biztonságérzetet adott a nôknek a mindennapos írás. A XIX. században nagy divat volt magukról írni, mégis titkolták az írást a nôk. Vajon Janina Turek azért kezdett el feljegyzéseket írni, mint a régiek, mert arra volt igénye, hogy még egyszer átélje ugyanazt? – Nem tudom – mondja a lánya. – Nem tudom – mondja az unokája. – Nem tudunk semmit – mondja a veje. 5 Nem volt még huszonkét éves, amikor elkezdte írni élete naplóját. Krakkó a Fôkormányzóság fôvárosa volt, a fôteret Adolf-Hitler-Platznak hívták. Pontosan azután kezdett feljegyzéseket írni, hogy letartóztatta a férjét a Gestapo. Valószínûleg jelentette valaki, hogy együttmûködik az illegalitással. Janina ekkor az ötödik hónapban volt a nagyobbik fiával. A szüleivel lakott a S³oneczna utca 4.-ben, fürdôszobás lakásban, nem sok ilyen volt Krakkóban a háború elôtt. A németek elfoglalták a lakást, a lakókat pedig áttelepítették a Park utcába, a podgórzei Fô tér közelébe. Podgórze szegény kerület volt a Visztula jobb partján. Adolf Nowaczyñski írta róla: „Podgórzét látni és meghalni.” Nem sok ház volt csatornázva, nem sok helyen volt bevezetve a gáz. Nem voltak kövezett utcák sem. Janina Turek egészen 2000-ig panaszkodott, hogy hideg a lakás. Úgy érezte, méltatlan hozzá ez a kerület. Közel volt a házhoz a gettó négy kapuja közül az egyik. 1943 júniusában született meg Les³aw. A németek pénzt követeltek a férje szabadon eresztéséért. Rokonoktól, barátoktól szedte össze. Amikor meglett a teljes összeg, elment a Gestapóhoz, de kiderült, hogy Czes³aw Turek már nincs a Montelupi utcai börtönben. Elszállították Auschwitzba, nem tehetnek semmit. Janina két és fél naponként elolvasott egy könyvet. 1943 folyamán 148 könyvvel végzett. Amikor ôsszel betelt az elsô füzete, amelyben a „Mozi”, az „Olvasmányok”, a „Kirándulások” és a „Mûsoros estek” rovatok szerepeltek, a Krakkót irányító Hans Frank kormányzó bevezette a rendkívüli állapotot. Ettôl kezdve a törvény megengedte, hogy a rendôrök szabad meggyôzôdésük szerint ölhessenek embert. „Nem haboztam biztosítani a Führert, hogy egyetlen németért száz lengyelt fogok agyonlövetni” – írta a naplójába Frank. „Szinte leírhatatlan a kétségbeesés” – jegyezte fel 1943. október 18-án Ludwik Landau varsói lakos. Ezen a napon Janina Turek azt örökítette meg, hogy a Sztuka moziban látta a Szerelmi valcer címû filmet. Két nappal késôbb a Wielicka utcában kegyetlen kivégzéseket hajtanak végre a németek. Megszaporodnak az utcai rajtaütések. Janina két napja Katherine Mansfield Naplóit olvassa esténként. A brit írónô fiatalon halt meg. Élete nagy részét ágyban fekve töltötte, kimaradt az eseményekbôl. „Ha
940
NV11-12.indd 940
2011.12.02. 7:25:49
egyetlen kérésem lehetne az Istenhez – írta Mansfield –, az a kérés így hangoznék: szeretnék VALÓDI lenni!”* Janina Turek minden bizonnyal többször visszatért ehhez a mondathoz, mert a könyv a mai napig ennél az oldalnál nyílik ki. A németek úgy tettek, mintha a maga medrében folyna az élet. Októberben téli idôszámításra váltottak a nyáriról, halászati iskolát nyitottak Krakkóban, textilipari és Chopin-kiállítást szerveztek, amellyel azt akarták bizonyítani, hogy Chopin német volt. Janina ötször volt moziban, kétszer névnapot ünnepelni. Virágot vitt ajándékba. Elfogyott a pénz, ezért pirított cukorból készített teát ivott a szüleivel, de ennek semmi köze sem volt a teához. Serpenyôben barnára pirították a cukrot, aztán hagyták megszilárdulni, és feloldották vízben. Voltak olyan napok, amelyeket a meggylekvár uralt. A teljes ebéd: víz meggylekvárral, zsemle meggylekvárral. Talán azt hitte Janina, hogy ha majd hazatér a férje, ô megmutatja neki a listát, ahol mindent följegyzett, ami az életében történt, amíg távol volt? Vagy talán úgy döntött, hogy amíg jegyzetel, Czes³aw életben marad? De miért írt össze mindent késôbb is, amikor mellette volt a férje? Krakkó fölszabadulásának napján, 1945. január 18-án fekete kenyeret evett és fekete kávét ivott. Éjjel Hermann Hessét olvasott. Másnap, reggeli elôtt vízszintes vonalat húzott a füzetben. Ezt írta alá: „LENGYELORSZÁG, azelôtt: Fôkormányzóság”, utána pedig azt, hogy malátás tejcukorkát evett. 6 Adomány a perselybe: 1955 – 2 z³oty; 1965 – 5 z³oty; 1977 – 10 z³oty; 1981 – 20 z³oty; 1990 – 500 z³oty; 1991 – 2000 z³oty; 1991 – 10 000 z³oty; 1993 – 50 000 z³oty; 1995 – 2 z³oty; 1997 – 5 z³oty. Ezután már nem járt templomba.
* Mesterházi Mónika fordítása.
941
NV11-12.indd 941
2011.12.02. 7:25:49
7 Janina halála után a lánya házába kerültek a füzetei. Hatalmas villa a környékszerte híres pékség mellett, amelyet a veje vezet. A család az elsô emeleti szobát szánta a füzeteknek, ott hevernek a naplók a polcokon és a padlón. Kupacokba rendezve – az élet területei szerint. Ewa Janaczek (igazi dáma, akárcsak Janina – mondják róla a szomszédok) kesztyûben rendezgeti édesanyja egykori lakását. A Guinness-rekordok könyvéhez gyûjti az anyagot – „a legtovább írt napló” kategóriában van esélye. Új titkokat fedez föl. – Vannak képeslapok is, amelyeket a mama írt – mondja telefonon. – Csak sosem küldte el ôket senkinek – csodálkozik el egy pillanat múlva. Kiderül, hogy olyan képeslapokról van szó, amelyeket valószínûleg saját magának írt. Janina Turek végre a saját hangján szól a lapokról. Levelezôlap 1957 márciusából, életének 36. évében írta, még a válása elôtt: „Ne akarjunk sokat. Ne mondjunk túl sokat magunkról.” Képeslap, 1976-ban, húsvét után írta: „Elmúltak az ünnepek. Elég emlékezetesen töltöttem ôket a Gyerekek és az Apjuk társaságában. Elvégre ez már 18 és fél év külön élés. Nem könnyû megszokni.” 1976 nyarán, 55 éves korában: „Rabka. Vettem magamnak egy hálóinget, de ruhaként fogom hordani. Ha merem.” Szintén 1976-ban: „Vendégségbe megyünk bejelentés nélkül, pedig azt ki nem állhatom.” Akkor írta a képeslapot, amikor betöltötte az 59-et: „Honnan van bennem ennyi vágy valamire, miért ilyen telhetetlen a szívem? Uralkodnom kell magamon. Nem láthatják rajtam, hogy hiányzik valami.” 1981 májusában: „Hôség. Vágyom valamire, de aligha tudom megfogalmazni, szavakba önteni. Szeretnék elutazni messzire valakivel, aki ugyanolyan, mint én vagyok. De a valóságban nincsenek illúziók. A Park utcában vagyok, nyáron szerencsére nagyon szép ez a hely, más, mint a többi.” Július, hadiállapot: „Vakáció. Híresek vagyunk. Nincs messze a sugárhajtású repülôk bázisa. Zaj. Mint a háborúban. Tizennyolc éves koromtól háborúban éltem. Nem akarom fölidézni sem!!!” Aztán írt egy képeslapot a 61. születésnapja elôtt: „Van egy társam a magányban: egy légy. Ha meleg van a szobában és eszem valamit, akkor röpdös. Hetek óta így van.” Két évvel késôbb: „Különösen vasárnaponként vagyok egyedül. Csöndben múlik az idô, nem akarok semmit, nem várok semmit. Úgy lesz, ahogy lennie kell, már nem lázadozom.” Egy évvel késôbb: „Hány nô várakozik mellékvágányra terelve? Élek, vagy úgy teszek, mintha élnék? Magamat áltatom a feljegyzésekkel, a statisztikával? Ha abbahagynám a jegyzetelést, vissza kellene térnem magamhoz.” Levelezôlap, fél évvel a halála elôtt írta: „Élet és halál között lebegek. Hetvennyolc és fél évet éltem, nincs miért gyorsítani, inkább fékezni kell. Sokat 942
NV11-12.indd 942
2011.12.02. 7:25:49
szenvedtem életemben. Szinte mindvégig elkísért a metafizika, sokszor nehéz volt megbirkózni vele. Szeretni akartam, de arra is vágytam, hogy engem szeressenek. És itt igen nagy nehézséggel kerültem szembe. A végeredmény… magány!!!” Harminchárom nappal a halála elôtt: „Kezdek rossz vágányra állni, kihuny az optimizmusom, erôsödik a rezignáció. A nap végéhez közelít a csónakom.” Az utolsó levelezôlap, harminckét nappal a halála elôtt írta: „Tegnap a padlóra ejtettem a tévé távirányítóját – reménytelen.” 8 2000. 11. 11., szombat. Janina Turek tévénézéssel töltötte az utolsó estéjét. Váratlanul érte a halál. Másnap, amikor elment otthonról, infarktust kapott. A járókelôk hívták ki a mentôket. Reggel még írt egy cédulát: „Ewunia, hajnali három óta nagyon fáj a szívem. Infarktus lehet. Vettem be gyógyszert.” Három elôtt még meg tudta nézni ezeket a mûsorokat: 71 040 – Híradó; 71 041 – Vasárnapi ige; 71 042 – Játék az Úr földjén (játékfilm). MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
NV11-12.indd 943
2011.12.02. 7:25:50
WOJCIECH TOCHMAN
Hercegovina hegyei
Július van. A Big Ben kávézóban, Mostar déli részén, mindennap ugyanaz a társaság gyûlik össze nyolc óra elôtt. A nap már perzsel. De a kis tér, ahol a fémasztalkák állnak, egyelôre sikeresen dacol a hôséggel, védik a szomszédos épületek magas falai. A kávézó vendégei nevetnek, beszélgetnek, újságot olvasnak, valaki telefonál. Látszik, hogy ismerik egymást. Többségük negyvenes, csak néhányan fiatalabbak vagy idôsebbek valamivel. A többi vendégre várnak, akik folyamatosan érkeznek, köszönnek és kávét rendelnek. Itt van Ewa Klonowski doktor: nehéz bakancsot, rövid farmert, könnyû inget és szalmakalapot visel. Itt van Jasna Ploskiæ is (harminckilenc éves). Most Sanja Mulaætyal ülnek egy magasabb asztalnál. Sanja a Boszniai Eltûnt Személyeket Felkutató Bizottság mostari részlegét vezeti. Jasna a helyettese. Biztos arról beszélgetnek, hova megyünk hamarosan, és ott mire számíthatunk. A hercegovinai hegyek közé indulunk. Sanja jelzi, hogy megyünk, bár a barlangászok, akikre már jó ideje várunk, még nem érkeztek meg Szarajevóból. Nem is jönnek – valaki rosszul adott meg valamit, félreértett, elnézték a dátumot vagy csak nem sikerült idôben meghozni a megfelelô döntést. Boszniában ez teljesen megszokott, nem kell csodálkozni ezen. Indulnunk kell: Mostarból délkelet felé – a Boszniai Szerb Köztársaságba. Útközben, valamelyik szerb faluban spanyol SFOR-katonák csatlakoznak hozzánk – védelem, minden eshetôségre. Balra kanyarodunk a fôútról, fehér murvás úton megyünk tovább. Több mint tíz kilométer hosszú, meredek szerpentineken kanyargunk fölfelé a hegyre. A nagy hegyet ritkás növényzet borítja. Kiégett föld, nagy, szürke sziklák, hôség. Egy sík hegyi legelôn látunk elôször fákat. Meg egy tanyát is. Valaki él itt, bár nem tudni, mibôl. Idôs asszony jön ki az útra, kezével védi a szemét a naptól, figyel. Nyilván csodálkozik, hogy terepjárókból, teherautókból álló konvoj halad át az ô kopár földjén. Talán kilenc éve is csodálkozott. Erre jöttek, nincs más út. Vajon nappal érkeztek, mint mi, vagy a sötétség leple alatt követték el a bûnöket? Elhagyjuk az istállókat, megyünk tovább, az erdôbe, az árnyakba. 944
NV11-12.indd 944
2011.12.02. 7:25:50
Szomszédok Mielôtt beköszöntött volna az év, amikor mindez történt (1992), Jasna elvégezte a jogi egyetemet, férjhez ment Hasanhoz (ugyanúgy hívták mint a sárga nárciszt szedô Mubina férjét), született egy fia (1987), betöltötte a harmincat, született egy lánya (1991). Hasan (foglalkozása szerint közgazdász) sokra vitte, jó fizetése, szép háza volt. A feleségének nem kellett dolgoznia. – Így jobb lesz a gyerekeknek – mondták –, hisz egész nap szükségük van az anyjukra. Egy évvel vagy talán fél évvel az események elôtt Jasna nyugtalankodni kezdett: Mostar utcáin szerb tartalékosok lövöldöztek a levegôbe, belekötöttek az emberekbe, sértegették a nôket. Ploskiæék háza, jobban mondva Jasna anyósának a háza Šehovinában volt. Mostar e negyedében fôleg szerbek éltek, a közeli Nevesinjébôl költöztek ide (innen származott a muszlim Hasan is). Tavasszal a szerb szomszédok bekopogtak Jasnához, és utazótáskákat kértek kölcsön. Elmenekültek Nevesinjébe, miután felrobbant egy benzintartály az északi külváros laktanyájában. Április 4-e volt: félelem, fejetlenség, pánik. A háború kezdete. Kölcsönadta a bôrödjeit a szomszédoknak. – Sosem bocsátok meg nekik – mondja ma. – Hiszen szólhattak volna: „Jasna, ne menj Nevesinjébe. Annak nem lehet jó vége.” Szerb csapatok foglalták el a várost. Hasan, Jasna, a kis Amar és Ajla, Hasan bátyja, az ô felesége és a három gyerekük – mind elmentek egyetlen autóval a nem messze lakó nagynénjükhöz. Ott a muszlim és a horvát nôk készülôdtek az útra. Gyerekeikkel együtt kellett eljutniuk a határon túli horvát menekülttáborokba. A hadra fogható férfiakat nem engedték át a határon. Jasna is útra kész volt. Rossz érzése támadt, attól félt, sosem látja viszont Hasant. – Itt maradok – mondta a férjének. Hasan pedig kénytelen volt engedni. – Azokat az idôket már el akarják felejteni az emberek – mondja Jasna. – De én megôrülök, ha egyszer elfelejtem. Ma a Hercegovina-Neretva Kantonban körülbelül másfél ezer eltûnt ember után kutatnak. Talán ötven horvát van köztük, szerb még annyi sem. Jasna úgy döntött a férjével, hogy utaznak tovább: elmennek Nevesinje környékére, mert ott biztonságosabb. Mindenki ismerte ôket. Mégiscsak szomszédok. Presjeka faluba mentek, az anyósához. Mezôkön, erdôkön, hegyeken keresztül, összesen negyven kilométert. Mindnyájan, a két házaspár és öt gyerekük.
945
NV11-12.indd 945
2011.12.02. 7:25:50
Szerb katonák állították meg a menekülteket, és elkérték az irataikat. Rendesek voltak, továbbengedték ôket. Presjekában ugyanúgy éltek az emberek, mint azelôtt: felkeltek, mosakodtak, imádkoztak. A nôk megitatták és kihajtották a legelôre az állatokat. Takarítottak, ebédet fôztek. A férfiak a gépeket javítgatták aratás elôtt (rozst és búzát termesztettek errefelé), panaszkodtak a szárazságra, beültek egy kávéra a kávézóba. Presjekában volt kávézó, élelmiszerbolt, iskola és több mint harminc földszintes kôház. A környéken mindenhol csak kô volt, a telkek körül elszórva néhány fa: szilva, körte, dió. Csenevészek, nem adtak rendes árnyékot. Ezért nappal mindenki behúzódott a házakba. A falak között kellemes, odakint hôség, kánikula. Estére azonban lehûlt az idô (errefelé akár harminc fok is lehet a napi hôingadozás). A gyerekek a házak körül zajongtak, az anyák fürdeni hívták és lefektették ôket aludni. Egy kicsit még üldögéltek a küszöbön, a szomszédasszonyokkal beszélgettek. A másnapi mosást, foltozást, gyomlálást, locsolást tervezgették. Így élt hát Jasna egy hónapig, aztán egyszer csak dörrenést hallottak a presjekai emberek. Vagy inkább zúgást: monoton, süket, tompa, de jól kivehetô zúgást. A nevesinjei völgybôl, tizenkét kilométeres távolságból. A völgy (pontosabban síkság) egy széles folyosó, melyet a Vele és a Crvanj hegyek meredek fala zár le kétoldalt. Lapos, mint az asztal lapja, nincs más, csak ritkás fû és kövek. Ezért lehetett olyan jól hallani a hangokat messzirôl is. Gránátok robbantak. Presjekában nem tudták, mi folyik a kisvárosban, amíg csak meg nem érkeztek az elsô túlélôk. Annyit mondtak: – Gyilkolnak. 1992. június 10-én gyilkoltak elôször muszlimokat Nevesinjében. A gazdagokkal kezdték, aztán gyilkoltak mindenkit, akit értek.
Farkasok Június 22-én reggel négykor szerb gránátok hullottak Presjekára. Egy nôt öltek meg (ki emlékszik ma a nevére?). Lángoltak a házak. Egyre fokozódott a hôség. Az emberek összekapkodták a ruhájukat, az ennivalót, a gyerekeiket. Rémülten indultak a Crvanj hegy felé. Az erdôben rejtôztek el. Nem mehettek tovább, a tágas, világos, nyílt tér felé. Leszállt az éj. A leégett Presjekát érintve indultak Kljuna falu felé. Kljunai és más környékbeli falvakból menekülô muszlimokkal találkoztak. Voltak köztük mostariak is, akiket foglyul ejtettek a szerbek, majd, nem tudni, miért, elengedtek. Ott kellett hagyniuk Kljunában tizenhét öregembert. Mert nem tudtak átkelni a hegyeken: Jasna emlékszik, ahogy egy férfi búcsúzott az anyjától. Nem tudta cipelni tovább. Hagyott neki egy kis ennivalót. Felesége volt, gyerekei, nem volt más választása. 946
NV11-12.indd 946
2011.12.02. 7:25:50
A sorsukra hagyott öregek nem sokáig vették hasznát az ételnek. Elvágták a torkukat. Farkasok marcangolták szét a holttestüket, az egész környéken széthordták a csontokat.
A ketrec Gyerekek, nôk, férfiak – csak mentek, amerre láttak, nem tudták, hová. A köztük lévô erdészek, akik korábban ezekben az erdôkben dolgoztak, megnyugtatták ôket, hogy ismerik az utat. Azt ígérték, mindenkit elkísérnek Mostarig. Ott már nyugodtabb volt a helyzet, lassan kivonultak a városból a szerbek, mert megegyeztek a horvátokkal. Korábban megöltek vagy száz embert, a holttesteket meg egyszerûen kihajították a szemétdombra (így halt meg Jasna unokaöccse és unokahúga is). Mentek fel a Vele hegyre. Esô, jégesô, fagyos éjszakák, forró nappalok. Nehezen haladtak. Jasna a lányát szorította magához, Hasan a fiukat. Ajla kilenc hónapos volt. Amar – négyéves. A vándorlás negyedik napján becsapódott egy gránát. A menetelôk közvetlen közelében. Valószínûleg véletlenül, akkoriban itt csak elszórt szerb– horvát harcok folytak. Kiabálás, pánik, rohanás kezdôdött. A robbanás két csoportra szakította a menekülôket. Jasna, a férje, Hasan, az ô bátyja a feleségével és az összes gyerekkel együtt a kisebbik csoportba került. Az anyós – a nagyobba. A nagyobbik csoport szerencsésebb volt. Az erdészek, akik ismerték a járást ezeken a hegyoldalakon, szintén eltûntek valahol. Mentek: Jasna, a férje, a gyerekek, a férj bátyja, az ô felesége és a gyerekeik. Négy napig körbe-körbe járt az erdôben, mint valami ketrecben harmincnegyven ember. Étlen-szomjan. Hátulról megközelítette ôket hét állig felfegyverzett szerb katona (június 26-a volt). A nôk magukhoz szorították a gyerekeket, a férfiak bedobták a pisztolyokat a bozótba. A katonák nem szidták és nem sértegették ôket. – Ne féljetek! – hajtogatták, és elindították ôket a Vele hegyi legelô felé. Ott is falvak voltak. Csak éppen szerb falvak. A faluban volt egy iskola. Az iskola elôtt a szerb férfiak gondosan megszervezték a szétválasztást: nôk és gyerekek az út egyik oldalára, a muszlim férfiak pedig a másik oldalra. A szerb nôk átkozódtak, ahogy csak bírtak: – Rohadt kurvák! A kurva anyátok! A muszlim nôk lehajtották a fejüket. De Jasna az út másik oldalát figyelte. Látta, ahogy elviszik Hasant. Nem tudni, hová. Egy óra múlva visszahozták. Hasan a feleségére nézett, és a fejét rázta, jelezve, hogy itt már nem számíthatnak semmi jóra. – Mi legyen ezekkel a csávókkal? – kérdezte az egyik szerb. – Várjuk meg a parancsnokot – felelték a többiek. 947
NV11-12.indd 947
2011.12.02. 7:25:50
Jasna szerint Zdravko Kandiæról volt szó. Pár órát vártak rá, délután öt körül érkezett. Kiadta a parancsot – Jasna hallotta. – Teherautókra velük, aztán a Brezába! Akkor még nem tudta, mi az a Breza. Ma már tudja.
A gumicsizma Az erdôben vagyunk. Sok nyílás és barlang van a földben. Itt van a Gajovabarlang is – ezt a helyet jelölte meg egy szemtanú. Ô nincs itt, a szemtanúk félnek. Sanja Mulaæ és Jasna beszélt vele. Azt mondta nekik: a Gajova-barlangban keressék. A Gajova-barlangnál (egész pontosan: a barlang felett) a munkások kiirtják a bozótot, ellapátolnak egy kis földet, és feltárul egy mély gödör. Nem is látszik, milyen mély. Egyébként nem is nagyon nézi senki, mindenki félrehúzódott egy fa alá. Ewa Klonowski fehér vízhatlan overallt vesz fel, a derekára pedig biztosítókötelet hurkol. Mivel nincsenek barlangászok, valahogy boldgulnia kell. Még néhány másikat hurkolunk a kötélhez, a másik végét pedig a legközelebbi vastag fához kötjük. Ewa doktor latexkesztyût húz, fogja a zseblámpát, és leereszkedik a szabálytalan formájú lyukba. Nem látjuk az alját, már Ewát sem látjuk. De minden pillanatban megrántja a kötelet, hogy még engedjük, úgy látszik, még lejjebb akar menni. Lent van már öt, tíz, húsz perce. – Semmi – dugja ki végül a fejét a föld alól, és lesöpri a hajáról a bogarakat. – Hogy lehet?! – idegeskedik Jasna. – Hogyhogy nincs semmi? Jasna arra számított, hogy ma végre megtalálja a piros gumicsizmát.
A pince Leszállt az éj. A nôket és a gyerekeket buszra szállították, amellyel nemrég még favágók jártak az erdôbe. Elindultak. Nevesinje külvárosában le kellett szállniuk, és lementek egy kazánház pincéjébe. Bereteszelték az ajtót. A betonra fektették a gyerekeket a nôk. Sírtak a gyerekek. Nem volt étel, ital, vécé. Levegô sem volt elég (csak egy kis rácsos ablakon jött be). Amikor felkelt a nap, lenézett az ablakon a pincébe egy szerb kisfiú. Talán hétéves volt, talán nyolc. Jasna megkérte a szerb kisfiút, hogy hozzon vizet a gyerekeknek. A kisfiú elment, Jasna azt hitte, hogy visszajön. Nem is tévedett. – Bassza meg az anyátok Alija! – mondta a kisfiú, kinyitott egy üveg vizet, és a szomjazók szeme láttára kiöntötte a földre. Alija Izetbegoviæ volt akkor Bosznia elnöke. – Vele hozassatok vizet!
948
NV11-12.indd 948
2011.12.02. 7:25:51
Jasna megkérte a fiát, hogy vizeljen bele egy kupakba. – Úgy itta, mintha gyümölcslé lenne – mondja a lányáról. Eltelt a második nap, a harmadik. Már nem volt szükség vécére, nem volt mit kipisilniük a gyerekeknek. A negyedik éjszaka, tizenegy felé, valaki dörömbölni kezdett az ajtón, és káromkodott. Többen voltak. Nem volt kulcsuk, ezért betörték az ajtót. Öt férfi, kettônek harisnya volt a fején. Jasna a karján tartotta Ajlát. Amar is ott állt mellette. Sötét volt, a férfiak zseblámpával világítottak a nôk arcába. Egy szép nôt hétnapos fia mentett meg. – Most szült – mondták. – Használhatatlan. A nôk megértették, miért jöttek. Elkezdtek kiabálni. Már kiválasztottak hármat: Fadilát és egy szép testvérpárt. Kiválasztották Mersadát is, két gyermek anyját. És Jasnát. Jasna kitépte magát a kezükbôl, de megragadták a hajánál, és ütötték. – Nem jössz? – kérdezték, és kést rántottak. – Akkor a szemed elôtt szúrjuk le a gyerekedet. Ment. A pincében harminc nô és húsz gyerek maradt. Köztük Ajla és Amar is.
Tettetés Augusztus van. Jasna a Big Ben kávézóban vár minket. Felnôtt arca, derûs, sötét szeme (finoman kihúzva), kifestett szája (néha egy kicsit elmosolyodik), vörös, ápolt haja, aranylánca, vállpántos topja, zöld, oldalzsebes katonai nadrágja és bézs színû, könnyû papucsa van. Szép, büszke. Ilyen akar lenni. – Ilyennek szeretett a férjem. Együtt utazunk Nevesinje felé (a Boszniai Szerb Köztársaságba). Jasna (most sötét napszemüvegben) az anyósülésen ül. – Itt születtem, itt haltam meg. Leereszti az ablakot, a szél belekap a hajába. – Az élet csak tettetés. Elhagyunk egy kisvárost: az emberek sétálnak, kávét kortyolgatnak a kávézókban. – Mindegyikükben gyilkost látok.
Motel a tóparton Az öt legszebb nôt elvitték a Boraæko-tó partjára, a régi üdülôbe, ahol volt egy motel, mellette bungalók. Ott állomásoztak a Fehér Sasok – ez egy szerb félkatonai szervezet. Szerb katonák voltak, Banja Lukából és Kninbôl. A fejükön piros barett. Ittak.
949
NV11-12.indd 949
2011.12.02. 7:25:51
Az egyik közülük Petar Divjakovity volt, a becenevén Divjak. Jasna szerint ô volt a legkegyetlenebb. Most Újvidéken él boldog családi életet. Szétválasztották a nôket. Jasnát a motelba vitték. Útközben levette kezérôl az aranyat, önkéntelenül a zsebébe rejtette, nem is gondolkodott rajta. Egy kis, kétszer kétméteres helyiségbe lökték. Középen egy férfi ült, az arcát már nem tudja felidézni Jasna. Csak az öve mögé tûzött hatalmas késre emlékszik. Egy széken ült, Jasnának vele szemben kellett leülnie. – Hova valósi vagy? Férjhez mentél? Hány gyereked van? Válaszolt. – A férjed muszlim? Válaszolt. És hozzátette, hogy neki mindegy, hogy az ember szerb vagy muszlim. Nem a nemzetiségük, és nem is a vallásuk szerint kell megítélni az embereket. – Balinka! Ha neked mindegy, akkor miért nem szerbhez mentél feleségül, hogy egy szerb basszon? Balinka – így nevezik Boszniában megvetôen a muszlim nôt, ezzel sértik vérig. Jasna azt hazudta, hogy volt egy szerb barátja a gimnáziumban. És hogy nem akart megnôsülni. – Hogy hívták? – kérdezte rögtön a férfi. Egész idô alatt majd fölnyársalta a tekintetével. Jasna félt, hogy ha félrenéz, mindjárt elvágja a torkát. Egyenesen a szemébe nézett. – Goran – mondta egy gimnáziumi osztálytársa nevét, aki az elsô padban ült. A vezetéknevét is hozzátette. – Amikor házasodtok, sok aranyat kaptok, igaz? Hol az aranyad? Arra gondolt, ha bevallja, hogy elrejtette, rögtön megöli. – Mostarban maradt. – Mindjárt átkutatom a zsebeidet – mondta a férfi halkan, és kivette a kést. – Maga az Úristen sem segít rajtad, ha találok valamit. Jasna érezte, hogy itt a vég. Arra kérte Allahot, hogy golyótól, ne pedig késtôl haljon meg. A férfi fölállt, közelebb lépett, hozzáért, majd visszament a székhez. – Hiszek neked. Bejöttek a többiek. Hárman, négyen. Köztük volt Petar Divjakovity is, aki ma Újvidéken él boldog családi életet. Megerôszakolták.
Fel nem tett kérdések – Megerôszakoltak – errôl csak ennyi mondanivalója van Jasnának. De ezt legalább hangosan kimondja. Boszniában talán Jasna Ploskiæ az egyetlen, aki nyilvánosan vállalja, hogy etnikai alapú nemi erôszak áldozata lett: szerbek erôszakolták meg, mert muszlim. 950
NV11-12.indd 950
2011.12.02. 7:25:51
Más megerôszakolt nôk hallgatnak, mert meggyalázták ôket. Még a férjük elôtt is titkolják a gyalázatukat (ha még él). De vannak itt olyan nôk is, akik – titokban – részletesen elmesélik, hogyan erôszakolták meg ôket. A nemzetközi bíróságoknak van szükségük a beszámolókra. Bizonyos elemek visszatérnek ezekben a beszámolókban: több férfi, sötét helyiség, ütés az arcba, beton, vetkôztetés késsel... Mi nem teszünk fel semmilyen kérdést Jasnának. Nem vagyunk törvényszék.
Név, vezetéknév – Mindegyikükben gyilkost látok – ismétli meg Jasna. – De amikor otthon vagyok Mostarban, mást gondolok, ha rájuk nézek: mégsem gyilkolt mindenki, minden bûnhöz tartozik név és vezetéknév. A nevesinjei bûnök: félezer meggyilkolt civil. Novica Gusity – a hercegovinai szerb hadsereg parancsnoka. Nemrég becsöngetett hozzá a szarajevói Oslobodjenia címû lap munkatársa, Edina Kamenica. Belgrádban, oda szökött. Azokról a bizonyos nevesinjei napokról kérdezte. Visszakérdezett: – És miért nem kérdezel az 1941-es szerb tömegsírokról? Zdravko Kandity – ô adott parancsot arra, hogy szállítsák a férfiakat a Brezába. Azt beszélik, valahol Trebinje környékén lakik – de ki tudja pontosan, hol? Krszto Szavity, becenevén Kityo – rendôrfônök, nemrég még Focsában ült börtönben (Boszniai Szerb Köztársaság). Egy szerb vajda meggyilkolásával gyanúsítják, ez már a háború után történt. Voltunk Focsában, próbáltunk beszélni Kityóval. Arról a bizonyos nevesinjei júniusról tettünk volna fel néhány kérdést. De már nem találtuk a börtönben. Szabadlábra helyezte a szerb bíróság, bár ítélet még nem született, szabadlábon védekezhet. Hol lakik? Azt nem tudhatjuk meg.
Rendcsinálás Jasna már tudja, mi az a Breza. Így nevezik a környezô erdôket. Ezen a helyen fedeztek fel 1999. május 18-án egy tömegsírt. Egy, talán fél méter mély árok, huszonhét megcsonkított holttest (a feltárásban Ewa Klonowski doktor is rész vett). Ez úgynevezett „sekondarna grobnica”, másodlagos sír volt. Jasna tudja, hogy 1993-ban, augusztus vagy szeptember vége felé Zdravko Kandity és az elöljárója, Novica Gusity parancsára négy ember elment a gödörhöz (az úgynevezett elsôdleges sírhoz), hogy elvigyék onnan a holttesteket a Vele hegyre, egy másik földbe ásott lyukba. Rendet kellett csinálni, mert már megérkeztek Nevesinjébe az Egyesült Nemzetek elsô egységei. Pár évvel késôbb Jasna beszélt valakivel azok közül, akik átszállították a holttesteket. Ma testvéreként tekint rá. 951
NV11-12.indd 951
2011.12.02. 7:25:51
Tehát két exhumáció volt. A csontok egy részét az egyik gödörben találták meg, a többit a másikban. Egy szemüvegkeret egyik fele az egyik, a másik fele a másik gödörbôl került elô. Az elsô gödör, az elsôdleges sír tíz méter mély. Száznegyvennégy töltényhüvelyt és telefonkábeleket találtak mellette (elôtte megkötözték ôket?). Nem tudni, rögtön megölték-e ôket, miután elszállítottak mindenkit az iskolából (1992. június 26-án), vagy vártak másnapig. Az órán június 28-án állt meg a kijelzô. Jasna megtalálta a férjét. Ewa doktor összerakta a koponyáját. Eltemették.
Fák Egy széles, sík völgyön keresztül közelítjük meg Presjekát. Áthajtunk a falun, ahol Jasna apja és ô maga is született. Nem semmisítették meg a falut, a muszlimok házaiban ma szerbek laknak. Presjeka. Hol van? A keskeny aszfaltúttól jobbra, alig látszik. A házak szürke kô csontvázai (tetô, ablak és ajtó nélkül) beleolvadnak a Crvanj hegy köves lejtôibe. Hôség, mint mindig, a levegô áll, síri csend. A növényzet viszont zöld, ebbôl látszik, hogy valaha itt település, falu volt (Dél-Lengyelországban, Lemkóföldön láthatunk ilyet). Körte-, szilva-, diófák, bodza- és berkenyebokrok. Fák, facsemeték, bokrok, mindenféle kúszónövények terjeszkednek büntetlenül a pitvarokban, pincékben, fürdô- és lakószobákban, konyhákban, kamrákban, mûhelyekben, istállókban, ólakban, iskolai osztálytermekben, a kávézóban és a boltban. Senki sem tartóztatja fel a fák elôretörését, senki sem gyomlál, senki sem metsz. A bôséges tavaszi és ôszi esôk életet adnak nekik. Van néhány új ház. Itt-ott elôbújnak a romok közül. Nem illenek a képbe. Vakoltak, ablak és piros tetô van rajtuk. Presjekába visszatér az élet. Egy idôs nô és egy férfi jön ki üdvözölni minket. Boldogok, hogy látják Jasnát. Úgy öltöztek, mintha vendéget várnának: a férfi bézs színû, élre vasalt nadrágban és kék, galléros ingben van, a nô világos kendôben, elegáns blúzban és mintás szoknyában. Nincs gyerekük. Nem látogatja ôket senki. Ide nem néznek be a szerbek. Amikor a hegyek között kóboroltak (és becsapódott a gránát), ôk a nagyobbik csoportba kerültek. Annak nagyobb szerencséje volt. Nemrég tértek vissza Presjekába. Az Európai Unió támogatásával építették újjá nekik ezt a kis házat. A nô ültetett virágokat és hagymát. A férfi egy slaggal helyrehozta a régi vízvezeték egy részét. Van vizük és szép fürdôszobájuk. Presjekába nem jár autóbusz. Hetente egyszer jön egy szerb Nevesinjébôl, kávét, cukrot és lisztet ad el nekik. Nincs munkája, ezt találta ki magának. 952
NV11-12.indd 952
2011.12.02. 7:25:51
Száz bosnyák márka nyugdíjuk van, abból veszik meg a legszükségesebbeket. A férfinak beteg a veséje, meg kellene mûteni, de nincs hol. Minden túl messze van. Azzal a pár szomszéddal, aki szintén nemrég tért vissza, ritkán beszélnek. Szét vannak szórva a házak (mindenki a saját régi házát építette újjá), sokat kell gyalogolni. A nap pedig tûz. Senkinek sincs ereje, mindenki öreg, mindenki beteg. Este olyan sötét, olyan mély csend van, hogy félnek kimenni a romok közé. Télen derékig fog érni a hó. Valaha saját erdejükbôl hordták a tûzifát. Most nincs erdô (kivágták a szerbek). Így meg kell venni, el kell szállítani, föl kell aprítani a fát. – Nincsenek fiatalok – mondják. – Visszatért az élet, de csak egy pillanatra. Ezek Presjeka utolsó évei. Presjekában van temetô. A régen egyenesen álló sírkövek (a török idôkbôl, Tito idejébôl valók) a föld felé dôlnek. Új sírok nincsenek. Itt kilenc éve nem hal meg senki. Mind a ketten azért imádkoznak Allahhoz, hogy egyszerre hívja ôket magához. Nem kérdeznek semmit Jasnától. Tudják, min ment keresztül.
Jó hír A Boraæko partján lévô motelban egy átmeneti börtönbe terelték a megerôszakolt nôket. Ott volt Jasna, Fadila, Mersada, csak a két szép nôvér hiányzott. Volt ott még tizenkét hadifogoly. Azt mondták, Mostar környéki horvátok. Éjszaka bejöttek a szerbek (csetnikek, így hívja ôket Jasna). Megkínozták a férfiakat. A nôk pokrócot húztak a fejükre. Azzal dicsekedtek a nôk elôtt a hóhérok, hogy egy gyereket is képesek megölni. Reggel jött egy ember, és kikísérte Jasnát. Azt mondta, nagyon tetszik neki, le akar vele feküdni és így tovább. Jasna a férjérôl és a két gyerekérôl beszélt. Hogy nem tudja, mi van velük. Egy bungalóba kísérte. Ott volt a két szép nôvér is. Nekik is sok mindent kellett elszenvedniük. Presjekából származtak, ennek köszönhetôen menekült meg Jasna. Az idôsebb nôvér a textilgyárban dolgozott Nevesinjében, és ismerte az itteni parancsnokot, Radoszlav Szoldot. A férfi megígérte, hogy megmenti ôket. Petar Divjakovity azt ígérte, hogy mindegyiküket megöli.
953
NV11-12.indd 953
2011.12.02. 7:25:51
Radoszlav megkérdezte a nôket, van-e Nevesinjében szerb ismerôsük, aki elrejtené ôket. – Van – mondták a nôvérek. – Szvetának hívják. A Boraæko-tónál volt még egy tisztességes ember, akirôl ma szeretne megemlékezni Jasna. Egy pravoszláv papi szeminárium diákja, akit erôszakkal vittek el katonának. Megkérdezte Jasnát, miért sír. Elmondta, hogy a gyerekek ott vannak a pincében víz, étel és az anyjuk nélkül. – Gyalázat! – kiáltotta. Jasna szeretné, ha leírnánk a nevét, de nem emlékszik rá. Hajnalban Radoszlav elvitte ôt és a két szép nôvért Nevesinjébe. Mi történt Fadilával és Mersadával, akik a megkínzott férfiakkal maradtak? Jasna sosem látta viszont ôket. A férfiakat sem. Mindmáig eltûntként tartják ôket számon. Az ismerôs szerb nô nyitott ajtót: – Rám gyújtják a házat. – Óvatosan körülnézett, és becsukta az ajtót. – Vigyél el a gyerekekért – mondta Jasna Radoszlavnak (a két szép nôvérnek nem volt gyereke). Azt mondta, várjanak a hotelben. Odaállított egy katonát, hogy vigyázzon rájuk. – Kávézzatok. Maga ment el a szerb rendôrfônökhöz és a szerb csapatok parancsnokához (az ô nevüket már tudjuk). – Mindent kiderítek, és visszajövök értetek – mondta búcsúzáskor. Egy óra múlva tért vissza, és valami olyat mondott, amit Jasna örökre az emlékezetébe vésett: – Jó hírem van. A gyerekek egészségesek. Tegnap átvitték ôket a muszlim oldalra, cserébe a hadifoglyokért. A kurva anyjukat, négy holttestet adtak egy egész busznyi élôért. A buszban húsz gyereknek kellett lennie. – Az enyémek ott voltak? – Ott. Radoszlav megkérdezte, át mernek-e kelni egyedül a Veleen, hogy eljussanak Mostarba. Ott kell lenniük a gyerekeknek. – A férjedet is ott találod – mondta. – Átmegyünk. Elvitte ôket a hegy lábához, adott nekik kenyeret és konzerveket. – Adja az Isten, hogy egyszer ember módjára találkozhassunk, és egymás szemébe tudjunk nézni. Legyetek óvatosak! Megmutatta nekik a Veleen átvezetô utat. Figyelmeztette ôket, hogy ha elkapják ôket Seselj katonái, maga Allah sem segít rajtuk. – Akkor senki sem ment meg benneteket. És engem sem. 954
NV11-12.indd 954
2011.12.02. 7:25:52
Ezzel elment. Kúsztak. Szürkületkor álltak föl. Nemrég még kizárólag muszlimok éltek a Vele lejtôin, mostanára csak a legelôkre kicsapott állatok maradtak. – Gyere ide, Glavica! – hallottak egyszer csak egy férfihangot. – Ó, hogy fordulnál fel! A nôk elsírták magukat. Azt hitték, ez már a vég. De a férfi egy tehénre ordított. – Egy csetnik nem tudhatja a tehenek nevét – mondta az egyik nô. – Várjál! – kiáltottak. A férfi (inkább fiú) futásnak eredt. – Veletek vagyunk! – kiáltottak utána. – Maga Allah küldött, hogy az utatokba akadjak – mondta, amikor lehiggadt. – Egyenesen a falu felé tartotok, ahol Seselj katonái állomásoznak. Seselj félkatonai szervezete kegyetlenségérôl híres. A muszlim pásztorok sátrában megpihentek. Elkísérték ôket egy muszlim faluba, ahol bosnyák katonák voltak. Éjjel átvitték ôket Mostar nyugati részébe. Egy árvaházban alakítottak ki menekülttábort. Jasna megörült. Az anyósát pillantotta meg elôször. – Hol vannak a gyerekek? – kérdezte az anyós. – Hol van Hasan? – Tegnap érkeztek. – Jasna aggódva nézett körül. – Egy egész busz. – Jasna! Nem jöttek semmilyen gyerekek. Nincsenek gyerekek.
Két nő A Crvanj hegy túloldalán (nem messze a Boraæko-tótól) található a Borisavac-barlang. Évszázadok óta azt beszélik errefelé, hogy feneketlen. De most már (augusztus végén) tudjuk, hogy van alja: csak le kell ereszkedni egy szûk járaton 75 métert. Csontok vannak ott, reflektorok világítanak, emberek dolgoznak. Sokan gyûltek össze a barlangnál. Ott van Jasna is. Mellette áll Ewa Klonowski doktor, aki egy hónapja eltörte a lábát egy másik tömegsírban, és most nem tud odalent dolgozni. Kapott egy monitort, leeresztettek a barlangba egy kamerát. Látjuk, mi történik lent. Az eltûntek hozzátartozói is figyelik a képet. Ewa doktor rádión keresztül vezeti az exhumálást. A hasadék mélyén dolgozik Piotr Drukier – egy fiatal wroc³awi antropológus. Vele van Amor Masoviæ is – a Boszniai Eltûnt Személyeket Felkutató Bizottság vezetôje. Arra számítunk, hogy megtaláljuk a Borisavac-barlangban a közeli faluban 1992 júliusában meggyilkolt tizenkilenc öregember csontjait. Arról számolt
955
NV11-12.indd 955
2011.12.02. 7:25:52
be a kivégzést túlélô szemtanú, hogy pontosan ide, a feneketlen barlangba dobták a holttesteket. Megérkeznek a felszínre az elsô fehér zsákok (body bags). A munkások a fûre fektetik ôket. Körülöttük állnak az eltûntek hozzátartozói, Ewa doktor megvizsgálja a csontokat, meghatározza a kort és a nemet. Két fiatal nô maradványait exhumálták. Ezek tehát nem azok a csontok. Jasna nem számított erre. – Lehet, hogy ez Fadila és Mersada? – kérdezi könnyes szemmel. – Lehet – mondja Ewa doktor. – Majd ellenôrizzük. – Vannak gyerekek? – Piotr! – szól le Ewa a rádión keresztül. – Vannak lent gyerekek? – Nem tudom. Egyelôre nincsenek.
Az anyák szerencséje A Nevesinjében, 1992 júniusában eltûnt gyerekek listája: Šipkoviæ (7 napos, keresztnév nélkül), Asim Šipkoviæ (17 éves), Huso Šipkoviæ (3 éves), Huso Alièiæ (8 éves), Meho Alièiæ (17 éves), Merima Alièiæ (5 éves), Nazika Alièiæ (11 éves), Saudin Alièiæ (5 éves), Salih Alibašiæ (16 éves), Ajla Mahiniæ (1 éves), Ibrahim Mahiniæ (12 éves), Lejla Mahiniæ (7 éves), Omer Mahiniæ (10 éves), Amina Omerika (1 éves), Agan Ploskiæ (1 éves), Amra Ploskiæ (5 éves), Emin Ploskiæ (1 éves), Samra Ploskiæ (4 éves), Ajla Ploskiæ (9 hónapos). Most lenne tízéves, Jasna számon tartja a gyerekek életkorát. A kislányról nincs kép. Nem volt idejük lefényképezni. Amar Ploskiæ (4 éves), piros gumicsizmában. Most lenne 13 éves. A képen biciklin ül. Jasna az egyetlen anya, aki megmenekült a kazánházból. A többi anyának nagyobb szerencséje volt: a gyerekeikkel együtt haltak meg. Nem kérdezzük Jasnát a gyerekekrôl: hány grammal születtek? Mennyi ideig szoptatta ôket? Okosak, vidámak, szófogadóak voltak? Mekkora volt a piros gumicsizma? TEMPFLI PÉTER fordítása
NV11-12.indd 956
2011.12.02. 7:25:52
JACEK HUGO-BADER
Cseresnyéskert
Jaltában, ahol a nagy hármas leengedte Európára a vasfüggönyt, vágják a fát. Vágják derekasan, csattognak a fejszék. A Naberezsnaja utcán virágoznak a szilvafák, meggyfák és ôszibarackfák, ôrjítô az illatuk, melegíti a hátunkat a nap, a sztár pedig ezt üvölti a hangszóróból: „Ja tyebe szkazsu, bejbi ajlavju, ja tyebja ljublju...” Magától fordul hát a lábam a Fehér Oroszlán felé, ahol Zsan-Zsakot, krími konyakot rendelek. – Fiatalember – szólított meg egy hölgy –, citrom nélkül issza? A szomszéd asztalnál ült. – Konyakot citrommal?! – kérdeztem fintorogva. – Mint a régi szép idôkben. II. Miklós cár csak citrommal itta. – Biztos azért lett ô az utolsó cár. – Ááá... Maga lengyel – találta ki, és nevetô szemmel nézett rám. Így kezdôdött a mi metafizikai románcunk. De hogy még közelebb járjunk Anton Csehov A kutyás hölgy címû elbeszéléséhez, melynek elsô jelenetei a Naberezsnaján játszódnak, ott üldögélt Anna Alekszandrovna ölében Zsorzs – igaz, tacskó volt, nem pedig spicc, mint a könyvben szereplô hölgy kutyája.
Arcok Jalta megôrizte a már nem fiatal szecessziós dáma báját. Ez a dáma már sok mindenen túl van – voltak pszichiátriai problémái, és az ivással is meggyûlt a baja, nemegyszer fordult elô vele, hogy elaludt a parkban a padon, és kedvét töltötte vele a részeg csôcselék. Leesett párszor a lépcsôn vagy a priccsrôl a cellájában, ezt pedig jó pár foga bánta. Hatalmas panelházakkal csúfították el a szovjet korszakban a várost, amelyet egykor a birodalom nyári, vagy pedig – Szentpétervár és Moszkva után – a harmadik fôvárosának neveztek. Több ezer kilométer vezetéket dobáltak a háztetôkre, mintha hálót vetettek volna rájuk. Különbözô vastagságú csöveket vezettek át keresztül-kasul a régi házakon és udvarokon. A föld felszínén haladnak, sôt néhol a levegôbe emelkednek, ha át kell ugraniuk az utcát, de olyan is elôfordul, hogy leereszkednek a várost átszelô patakok medrébe, a víz színére. Most Ukrajna politikai fôvárosának nevezik Jaltát. Ezt a rengeteg goszdácsának (goszudarsztvennaja, vagyis állami dácsának) köszönheti, mert 957
NV11-12.indd 957
2011.12.02. 7:25:52
ide járnak az ukrán politikusok, hogy szép környezetben hozzanak fontos döntéseket. A fekete-tengeri strand mellett húzódó utca a harmincas években kapta a Naberezsnaja im. V. Lenyina nevet. Most csak ez ragyog a friss festéktôl, a villanykörték és neonok ezreitôl. A bulvár drága kocsmákkal, kaszinókkal, céllövöldékkel és vidámparkkal csábít. – A szegények Las Vegasa – mondja Alla Alekszandrovna mosolyogva. – De nézze csak ezeket az arcokat! Megsárgult fényképeket vesz elô a tárcájából. – A nagymamám – mondja az idôs hölgy. – Próbáljon most ilyen arcot találni a Naberezsnaján, Jacek. Elôször is, a százezres Jaltában nehéz lenne olyan embert találni, aki itt született. Ellepik a jövevények az üdülôhelyet, jobb életet, napfényt keresnek, lesik az alkalmat arra, hogy meggazdagodjanak. Húznak dél felé, és Jaltában elfogy a szárazföld. Tovább nézegetjük Alla Alekszandrovna fényképalbumát a Fehér Oroszlán teraszán, a Naberezsnaján. – Istenem – mondja –, mindnyájan meghaltak már. Sokszor már azt sem tudom, ki van ezeken a fényképeken. Egyszerû emberek egy kupeccsaládból, mégis milyen értelmes, nemes arcok... Itt meg – nézze csak, Jacek – jön egy fiatal lány, és milyen elkeseredett, konok arca van. – E nemzedék szüleinek és nagyszüleinek kutya élete volt. – Ez igaz. És látszik is az unokáikon. Olyan ember, aki a cári idôkben élt, nem boldogulna a mi korunkban. Pofátlannak, kíméletlennek, tahónak, gyanakvónak és alattomosnak kell lenni. Mint a Szovjetunióban. Én is megváltoztam. Már nem hordom fenn az orrom, az aszfaltot bámulom a lábam alatt. A Fehér Oroszlán elôtt egy hatalmas platánfa áll. Mellette a várost reklámozó több száz hirdetôtábla egyike. Jalta – gorod szcsasztja. Nyaralók fényképezkednek elôtte. – A fasiszták partizánokat akasztottak erre a fára – mondja keserûen Alla Alekszandrovna. – A boldogság városa? Esetleg nyáron. A nyaralóknak.
A kozelszki kolostor A Fehér Oroszlán a legdrágább hely Jaltában. Annyiba kerül egy pohárka helyi konyak, mint egy üveg háromcsillagos Ararat a Gasztronom boltban. Hét éve építették az éttermet egy bádogból összetákolt förtelmes sörösbódé helyén, a Naberezsnaján sétáló emberek és a sörfogyasztó vendégek emögé jártak vizelni. Négyesben építették. Az egyik társ a legrémesebb helyi bandita, Szása S. volt. Márvány és kristály ragyog a rokokó beltérben, aranyban fürdik, mint az Aranyszájú Szent János-templom.
958
NV11-12.indd 958
2011.12.02. 7:25:52
– Szása visszavonult – mondja Szvetlana Andrjusenko. – Csak én maradtam a férjemmel és az oroszországi társammal. De a harmincnyolc éves Szvetlana az üzletvezetô, aki jogot tanul Moszkvában, levelezô tagozaton. A férjének (a beceneve Professzor) elege lett az üzletbôl. Vett pár száz hektár földet Szevasztopol környékén, gyümölcsfákat ültetett, szôlôt telepített, birkaakolt épített, és élvezi az új életét. Az utolsó elnökválasztáson mindketten háromszor is Viktor Janukovicsra, a volt elnök, Kucsma és Moszkva favoritjára szavaztak. – Mert templomba járó ember – mondja Szveta –, mélyen vallásos, különösen a felesége istenfélô. Én pedig pravoszláv keresztény vagyok. Nálunk az a parancs, hogy ezt figyelembe kell venni, ha pedig valamit nem tud az ember, a szentatyákhoz kell fordulni. – És kikérte a véleményüket? – Igen. Moszkva alatt, a kozelszki szent kolostorban sok szentatya van. Ha mondanak valamit, feltétel nélkül hiszünk nekik. Ukrajnában raszkol van, szakadás, az Antikrisztus küldte ránk a pártütô, renegát Filaretet a kijevi egyházával együtt. Azért szavaztunk Janukovicsra, mert ô kiáll a mi egyetlen moszkvai pravoszláv egyházunk és a mi nagy orosz nyelvünk mellett. – Miket beszél errôl a nyelvrôl? – kérdezem csodálkozva. – Hisz maga ukrán. – Aztán miféle nyelv az az ukrán? Orosz nyelvjárás. Az egész fiatalságomat Kijevben töltöttem, ott pedig mindenki oroszul beszélt. – Mert oroszosítás folyt. – Most meg Oroszországot ukránosítják. – Nem vagyunk Oroszországban. Ez a Krími Autonóm Köztársaság. Ukrajnában vagyunk, de maga nem ukrán patrióta. – De igenis az vagyok! Meg orosz, fehérorosz és lengyel. Én szláv patrióta vagyok. A lengyelek nem tudják feltartóztatni azt a romlást, a sok kábítószert és pornográfiát, ami Amerikából és a NATO-ból özönlik be. Maguktól folyik hozzánk az istentelenség és a romlás patakja. Minek kellenének nekünk ide idegen csapatok? Így csevegtünk szépen a Fehér Oroszlán teraszán. Azt mondják, Jaltában aranyból van a föld, mert olyan kevés van a hegy és a tenger közti keskeny sávban. Drágábbak az építési telkek, mint a fôvárosban. A legroszszabb helyen, a legmeredekebb lejtôn is kétszáz dollár egy négyzetméter, a Naberezsnaján pedig több ezer. De Szveta a férjével és a társaival együtt szimbolikus egy hrivnyát fizetett érte, mert újjá kellett építeniük a háború alatt leégett mûemlék olvasótermet, amely pontosan ezen a helyen állt. Miután megnyitották az éttermet és fölszenteltették a bátyuskával, két évig kinn is volt a bejáratnál a Csitalnij zal, olvasóterem feliratú tábla. Volt is ott egy polc újságokkal, de két év alatt egyetlen vendég sem vett újságot a kezébe, el is tûnt a tábla a polccal együtt. Azt híresztelik a városban, hogy Jalta elôbb leégett, és most épül. A banditák fölgyújtották a régi házakat, hogy legyen hová invesztálniuk az üzletem959
NV11-12.indd 959
2011.12.02. 7:25:52
bereknek. Tüzek gyulladtak a várost körülvevô parkokban és rezervátumokban. Természetesen az építkezésre igen alkalmas helyeken. A gyönyörû Tengerparti Városi Park területe a háború elôtt harmincöt hektár volt, most kilenc hektár. Szofija Rotaru, a szovjet esztrád és az ukrán biznisz sztárja szimbolikus kétszáz dollárért vette meg a Naberezsnaján a XIX. század elején épült városi fürdôt. Restaurálnia kellett volna. Amikor április 14-én a városba érkeztem, még tábla függött a falon, arról tájékoztatott, hogy az épület mûemlék. Amikor tíz nappal késôbb elutaztam, már nyoma sem volt az alapjainak. A város elveszíti szállodáit, panzióit, szanatóriumait, parkjait, játszótereit, óvodáit. Lakókkal együtt adják el a bérházakat. Az ilyen privatizációt prihvatyizacjának (lenyúlásnak) nevezik a helybeliek. Ugyanebbe a katalógusba tartozik a gyermokrata szó. A gyermo a szar választékosabb elnevezése. Gyermokraták mindazok, akik megváltoztatják a szovjetek országát a szétesés után. Szvetlana, a Fehér Oroszlán tulajdonosa is így gondolja, és mélységesen megveti ôket. Akárcsak Juscsenko elnököt. Szerinte minden hatalom Istentôl ered, és olyan, amilyet a nemzet érdemel. – Mit vétettek hát az oroszok, hogy Sztálint kapták? – kérdeztem. – Miért nem fékezték meg a bolsevikokat, miért irtották ki az arisztokráciát és a cári családot? Sztálin Isten ostora volt, büntetés a bûnökért.
Ikon az elnökkel – Képzelje, Jacek, itt ültem, ahol most, ott pedig, ahol maga, Juscsenko foglalt helyet! Viktor Juscsenko egy évvel ezelôtt Viktor Lopan szállodájában pihent. Ott ültek az asztalnál, és ukrán levest ettek. Juscsenko piros céklalevest, Lopan pedig zöld borscsot evett. Azt nálunk sóskalevesnek hívják. Ebéd után kimentek az étterem elé, és Lopan készített egy családi fényképet Juscsenkóékról. Be is kereteztette. – És elmentem a templomba fölszenteltetni. – Akkor készített egy ikont! – Igen – örvendezik Viktor Lopan. – Lehet, hogy ezért gyôzött Juscsenko. Ezzel az ikonnal mentem választani. Azt mondtam, ô lesz az új elnök. Majdnem megvertek. Narancssárga szalag volt az antennámon, a forradalom néhány hete alatt tizenhétszer törték le. Ez nem nagy kiadás Viktor Lopannak. Bár mesésen gazdag, mint ukrán hazafi, Tavrijával, olcsó és nagyon hitvány autóval jár. Jaltában és a Krímben Juscsenko a választások minden fordulójában nagyjából a szavazatok tizenöt százalékát kapta. A félsziget lakosságának kétharmada orosz. Lopan pedig ukrán. A Juscsenko-ikon Lopan livagyijai éttermének fôhelyén van kifüggesztve. Három éve százezer dollárért vette meg egy közvetítôtôl a cári kertész há960
NV11-12.indd 960
2011.12.02. 7:25:53
zának romjait (1863-ban, a januári felkelés idején épült); gondosan rendbe hozta és átalakította szállodává, mellette pedig aquaparkot épített. Útjában állt egy hatalmas fa, de nem vágta ki, inkább épített neki egy külön kis szobát a bár mellett, ott van a törzse, a tetô fölött nyílik szét a koronája. Livagyija a cár jaltai birtoka volt. A kertész háza háromszáz méterre van a Romanovok palotájától. 1945. február 4-tôl 11-ig itt folytak a tárgyalások Churchill, Roosevelt és Sztálin részvételével. Lopan könnyûatléta, középtávfutó volt. Ötvenhét éves. A függetlenség elsô éveiben az ukrán válogatott edzôjeként dolgozott, de becsapva érezte magát, mert csak háromszáz dollárt keresett, ezért inkább átnyergelt az üzleti életre. Kijevi irodát létesített lengyel partnereinek, és már önmagában ezért is kaszszírozhatta a keresetük egyharmadát. A Könnyûipari Minisztérium épületében volt az iroda. De ezek az üzletek kikészítették idegileg, jobbnak látta áttenni a székhelyét Jaltába. – Szörnyû lehetett a lehúzás – találgatok. – A banditák szedték a pénzt. – A banditák kekeckedése még nem vágott volna földhöz. Majdnem minden volt sportoló a maffiában nyomul, de hát én is a sportból jöttem, így mindig sikerült valahogy szót értenünk. Egyébként is megszedték már magukat a lehúzásból, normál üzletemberekké avanzsáltak. Lenyugodtak. Most viszont, hogy eljöttem Jaltába, sima állami lehúzást látok mindenhol. – Ugyan már, egyszerûen csak annyi történt, hogy végre adót kell fizetniük. – Adót és harácsot – igazít helyre Lopan. – A kommunista banditák (mert itt még mindig az egykori párttitkárok kormányoznak) leültették vagy lelövették a közönséges banditákat, és most ôk húzzák le az üzletembereket. A leghülyébb papírt is száz dollárért írják alá a hivatalban, az építési engedély ötezer-ötszázba kerül. Annyit tesz zsebre az illetékes. Tavaly telket akartam venni egy barátomnak, aki beruházást tervezett oda. A városi tanács megfelelô képviselôjéhez kellett eljuttatni a kenôpénzt. Egy rendôrtiszt volt a közvetítô. Harmincezer dollárt adtam, de a konkurencia harminchatezret tett le. Szintén képviselô az illetô, csak nem itt, hanem Kijevben, a Legfelsôbb Tanácsban. Közvetlenül mellettem rombolták le a cári család mûemlék fürdôjét. Háromszázhatvanezer dollárért passzolták el a telket. Nem tudom, mennyi ment zsebbe, de legalább százezret kaszáltak rajta. Juscsenko elnök hivatali idejének elsô három hónapjában százötvenezer panasz érkezett a kancelláriájába, ezekben ukrán állapolgárok sérelmezték a helyhatóságok mûködését. Sok pénzt fektethettek postabélyegbe a jaltai lakosok, mert az elnök ellenôröket küldött a városba a fôügyészségrôl. A helyi ügyészség hetvenhárom ingatlanforgalommal kapcsolatos vesztegetési és csalási ügyben indított nyomozást az ellenôrök utasítására. Ebbôl három a város polgármestere ellen folyik, de ô nem akarta elmondani sem nekem, sem a helyi újságíróknak, hogy milyen ügyrôl van szó. Jalta polgármestere korábban ügyész volt a városban. 961
NV11-12.indd 961
2011.12.02. 7:25:53
Három csoda Újabb találkozót beszéltem meg Alla Alekszandrovnával a Naberezsnaján. Kényelembe helyeztük magunkat a padon, de mellénk ült valaki, ezért Alla mindenképpen át akart ülni valahová. – Csehovi nép – magyarázza. – Beszélgetünk, ez meg ideül és hallgatja. Mekkora tahóság. – Biztos csak üldögélni akart kicsit. Mitôl kéne itt félni? – Igaza van. A túlzott óvatoskodás szovjet szokás. Alla Alekszandrovna annak köszönheti az életét, hogy csodák történtek vele. Az elsô mindjárt ötéves korában. A szibériai tajgában lakott a szüleivel egy elhagyatott kis faluban. Miután elvégezték az egyetemet, oda irányították ôket dolgozni. Allácska megbetegedett. Kegyetlenül szenvedett, már járni sem tudott. – Alig éltem már, amikor a falunkba számûztek egy kitûnô orvost. Lengyel zsidó volt, Sznajdernek hívták. Azt mondta, gerinctuberkulózisom van, és csak a krími éghajlat menthet meg. Kérvényt kell írni, hogy küldjenek szanatóriumba. Nem rossz. 1935-öt írtunk, mindkét nagyapámat agyonlôtték, mert Kolcsak tisztjei voltak. Nem volt esély a beutalóra, de a mama megírta a levelet. És csoda történt. Egy hónappal ez után. Öt napig tartott az út a Krímbe, hordágyon vitte Allácskát az anyja és a nagyanyja. Beköltöztek a cári palota mellett lévô gyerekszanatóriumba, a palotában a kolhozparasztok szanatóriuma volt. Három év alatt meggyógyult a kislány, de ott maradtak, mert az anyja orosztanári állást kapott a szanatóriumban, az orvosok meg azt mondták, hogy Alla csak ilyen klímájú helyen élhet. 1941-ben, mielôtt bevonultak a németek Jaltába, az oroszok evakuálták a gyerekeket a szanatóriumból. Pánikban hajtották a gyerekeket az Armenyija gôzhajóra, de harminc gyereknek már nem maradt hely Alla szanatóriumából. – Kétségbeesetten néztük Livagyijából, hogy az Armenyija kifut a kikötôbôl – meséli Alla Alekszandrovna. – Száz méterre volt a hullámtörôtôl, amikor repülôk szálltak fölé. Bombákat dobtak rá, a hajó kettétört, pár perc alatt süllyedt le a tenger fenekére. Csak néhány felnôtt úszott ki a partra. A hegyrôl néztük, mintha színházban ülnénk. Kész csoda, hogy ezt is túléltem. – És a harmadik csoda? – Amikor befejeztük a tanulmányainkat, kijelölték a munkahelyünket. A bölcsészkaron, orosz szakon végeztem, minden évfolyamtársamat Szibériába küldték. Egy évig sem bírtam volna ki Norilszkban, de az anyám egyik ismerôse tagja volt a bizottságnak, és a livagyijai szanatóriumba küldött dolgozni. Még húsz évig éltem és dolgoztam a cári palota mellett. 1974-ben Brezsnyev találkozott Nixonnal. Attól féltek az oroszok, hogy az amerikai elnök meg akarja nézni azt a helyet, ahol a három nagyhatalom konferenciáját tartották 1945-ben. Egy hónap alatt kivágták a palotából 962
NV11-12.indd 962
2011.12.02. 7:25:53
a kolhozparasztokat, fölújították az épületet, és elkészítették a tanácskozások idején használt bútorok másolatát, aztán még fölvettek pár embert. Alla Alekszandrovna rögtön jelentkezett. Nixon és Brezsnyev nem tisztelte meg látogatásával a Romanovok palotáját, de a múzeum elkészült. – Minden teremben ült egy nô, a szmotrityelnyica, és jelentette, mit mondanak az idegenvezetôk. Csak a konferenciáról beszélhettünk. Egyszer fegyelmit kaptam, mert megfeledkeztem errôl, és elmondtam, hogy ez Alekszej cárevics szobája. – És mit kellett volna mondania? – Azt, hogy kultúrterem, ahol ideológiai munka folyik. Alla Alekszandrovna a peresztrojka kezdetén hagyta ott a palotát. Már harminc éve várt lakásra, és azt mondták neki, hogy kaphat, de ahhoz Jalta központjában kell tanítania. Sírt, amikor megírta a kérvényt, melyben azt kérelmezte, hogy bocsássák el a palotából. – Nem kaptam lakást. Az iskolába sem vettek oda, a palotában sem kellett nyugdíj elôtt álló idegenvezetô. Munkanélküli lettem.
A bábuska Alla Alekszandrovna véresszájú komszomolista volt. Dagadt a keble a büszkeségtôl, mert a szovjethatalom fennállásának harmincadik évfordulóján lépett be a szervezetbe. – A nagyanyám, Natalja ezután nem volt hajlandó szóba állni velem – mondja a kutyás hölgy. – Azt mondta, a kommunisták agyonlôttek egy beteg fiút, akit a karján tartott az apja. Natalja nagymama csak „vörös kutyaként” emlegette Lenint. Több mint száz évig élt, az utolsó néhány évét ágyban töltötte, állandóan rádiót hallgatott. Lelkesen megtapsolta a szovjethatalom minden balsikerét, legyen az rossz termés, vasúti szerencsétlenség, de még az orkánt és Gagarin halálát is örömmel fogadta. Imádta nézni a tévében a Lenin októberben címû filmet. Hússzor vagy harmincszor is látta. Az utolsó jelenetben vöröskatonák rohannak át a téren a Téli Palota felé, fölugranak a kerítésre... a nagyanyám meg kirántja a dugót a konnektorból. „Akkor sem értek oda” – mondta. Csak az egyetemen szellôztették ki Alla Alekszandrovna fejébôl a kommunizmust, amikor összejött a leendô férjével, akit nem fertôzött meg a marxizmus. – 1989-ben halt meg a nagymama. – Megérte, hogy megbukott a kommunizmus Lengyelországban? – kérdezem. – Nem. Ezt sajnálom a legjobban. Januárban halt meg... Ó! Micsoda arc! Nézze csak, Jacek, azt a férfit! Ô is a mi emberünk. Ô? Ez a napfénytôl feketére sült fülbevalós pofa, sötét napszemüvegben és fekete kendôben? Szétégette az ajkát a marihuána, állandóan be van tépve 963
NV11-12.indd 963
2011.12.02. 7:25:53
vagy be van állva. És milyen büdös... Itt látom mindennap a Naberezsnaján, punknótákat gitározik, így keresi meg a kannás bor vagy a szalicilszesz árát, az utóbbit a gyógyszertárban veszi, aztán hígítja, ugyanannyi vizet tölt hozzá. Ezt ruszki féregnek nevezik. Elbúcsúztam Alla Alekszandrovnától, és elindultam a gitáros után.
Buba – Bubának hívnak – mondta az illetô, akit olyan jó arcnak talált Alla Alekszandrovna. – Hasonlítok egy ilyen nevû pornósztárra. Nálunk Pityerben játszanak ilyen filmeket a harmincnégyes csatornán péntekrôl szombatra virradó éjszaka. Szentpétervári vagyok. Már évek óta nem járt ott. A Jalta Szálló mellett vackolta el magát. Egy óra körül szokott kikecmeregni a kuckójából. Két óra körül tûnik föl a Naberezsnaján, és még késô éjszaka is ott van. Néha, ha buli van, ott alszik másokkal a strandon. Ha az ember letér a Naberezsnajáról, rögtön le is heveredhet a homokban. – Viktor Dacsinszkijnak hívnak. Orosz lengyel vagyok. Áprilisban töltötte be a harmincnyolcadik évét. Szezonban igen gyakran nyüzsögnek körülötte északi szépségek, vándoréletet élô narkós lányok, akik elvannak Bubával a Naberezsnaján, odaköltöznek hozzá, segítenek lelejmolni a turistákat („Adj egy hrivnyát a zenészeknek”), aztán lelépnek. – Hányszor elôfordult már, hogy csak játszunk és játszunk – meséli Buba –, aztán ránk szállnak mindenféle újorosz dámák, teletömik a zsebünket, és itt maradnak velünk. Ilyen vakációt találnak ki maguknak. Egy mocskos, büdös punkkal. Egy hónap után lelépnek. Vagy a Jalta Szálló drága lakosztályaiból járnak le hozzánk bulizni. Buba kisgyermekkora óta minden nyarat Jaltában töltött. Már évek óta nem tér vissza északra, még télre sem, pedig Murmanszkban van felesége, gyereke és lakása. Gyakran marad éhes. – A pravoszláv templomban hetente egyszer adnak enni. – Nem járunk oda. Akkor már inkább a katolikus templomba. Moszkvában és Pityerben minden nem formális egyén, vagyis punk meg mindenki, aki gitárral járkál, az katolikus. A pravoszlávokkal nem lehet szót érteni. Csak a pokollal meg a sátánnal riogatnak. Buba újabb punk-rock bandát alapít. Buba Honey Company, rövidítve Buhanyka lesz a neve. A buhanyka az ifjúsági szlengben ivászattal egybekötött bulit, hatalmas berúgást jelent.
964
NV11-12.indd 964
2011.12.02. 7:25:53
Vlad Vlad Vladkin az Élet Fénye, a Teljes Evangélium Keresztény Egyházának tagja. Huszonhat éves. – Tizenhárom évig mindennap vedeltem, leszámítva három hónapot, letartóztatás miatt – mondja. – Szívtam marihuánát, ópiumot, és a heroint sem vontam meg magamtól. Tíz-tizenötször voltam télen kórházban, mert megfagytam, vagy kóbor kutyák kezdtek fölfalni. Hiányzik fél lábfejem, a másikon meg nincs egy ujjam sem. Leégett a házam. Loptam, verekedtem, raboltam, hogy össze tudjam szedni a pénzt a narkóra. Mindent csináltam, csak nem gyilkoltam. Mocskos voltam és torzonborz. Szemétdombon ettem, erdôben laktam. Ugattam a kutyáknak, meg tudtam értetni magam velük, nem támadtak meg. Négy éve volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy Viktor Juscsenko lesz az elnök. Ezért szavaztam rá, bár nem volt könnyû, mert nem akartak beengedni a szavazóhelyiségbe. Aztán láttam az álom beteljesülését. Amikor a következô szerdán mentem az ingyenlevesért, Inga Kozina nôvér arra kért, hagyjak fel a bûnnel, én meg arra gondoltam, ez a prófétai álom jeladás volt, és bûnbánatot tartottam. Csatlakoztam az egyházhoz. Vlad egyik napról a másikra abbahagyta az ivást és a narkózást. Még a dohányzásról is leszokott. A testvérek megborotválták, megmosdatták, felöltöztették, aztán megetették, adtak neki szállást és munkát. Nem okozott neki semmiféle fájdalmat az absztinencia. A közösség minden vasárnap együtt imádkozik a pásztorral Juscsenko elnökért. Tudják, hogy az álom második részében Vlad látta Ukrajnát, amint Juscsenko vezetése alatt fölemelkedik térdeplô helyzetébôl, letépi a korrupció fejét, az ereje pedig egyre nô, ugyanolyan hatalmas lesz, mint Oroszország. – És mi volt az emberekkel abban az álomban? – kérdezem Vladot. – Úgy élnek Jaltában, mintha nyaralnának.
A bátyuska Az Aranyszájú Szent János nevét viselô pravoszláv templom azon a helyen áll, ahol 1837. április 4-én I. Miklós cár ebédelt egy szétszedhetô úti pavilonban. Följegyezték a krónikások, hogy aznap spagettinek nevezett olasz tésztát szolgáltak fel. Étkezés után az uralkodó fölkelt a fotelból, fölemelte a borospoharát, és kihirdette, hogy Jalta, a huszonhárom viskóból álló falu járási székhely lesz. Az egész városból látni a templom kupoláját, de pár nap múlva már nem látszik a kikötôbôl és a Naberezsnaja egy részérôl. Eltakarja az üvegbôl és acélból épített sokemeletes szálloda. Vlagyiszlav Smidt, az Aranyszájú Szent János-templom bátyuskája telekürtölte a sajtót azzal, hogy építkezés folyik a védett mûemlék százméteres körzetében, de a hatóságok megnyugtatták, azt mondták, csak négyemeletes lesz a szálloda, egyáltalán nem takarja el a 965
NV11-12.indd 965
2011.12.02. 7:25:54
kupolákat. Amikor az ötödik emeletet kezdték építeni, megint elszabadultak az indulatok a városban. Az újságírók rávetették magukat a polgármesterre, aki közzétette azt az információt, hogy a befektetô ugyan közölte vele, hogy az általa is aláírt szerzôdés értelmében a szálloda nyolcemeletes lesz, de még folynak a tárgyalások az épület magasságáról. Hatban állapodtak meg, ami azt jelenti – örvendezett a polgármester –, hogy a kupolák keresztjei kilátszanak. Amikor elutaztam Jaltából, már kész volt a hetedik emelet. – Nincs szerencsém ezzel a várossal – sóhajtott föl a pap. – Nekem sincs – csatlakozom hozzá fölsóhajtva. – Itt adták el a szövetségesek Lengyelországot a Szovjetuniónak. – Mert mi voltunk a legerôsebbek. De maguk sokat nyertek ezen. Ha úgy hozta a szükség, ömlött a segély a kiapadhatatlan forrásból. Fölfejlesztettük az ipart, az elmaradott régiókat. Így ment ez az egész táborban. – Na ne! Minden ország az unió hatalmát meg azt a szutyok hadsereget növelte. – Védekezni kellett – mondta Smidt atya. – Nem tudja, hogy hidegháború volt? Magunkat meg a tábort is védtük az amerikaiaktól. Lengyelországot szétverték a németek, aztán fölszabadította a Szovjetunió, tehát Oroszországhoz tartozott. – Ez elég ok lenne arra, hogy hadizsákmányként elragadjanak egy szabad országot? – Miféle szabad országot? Ez ugyanolyan röhejes, mint a „szabad Ukrajna”. Maguk az ukránok jönnek majd Oroszországba könyörögni, hogy vegyék vissza ôket az oroszok. Egész életünket Oroszországban töltöttük. Ugyanezt elmondhatjuk Lengyelországról is. A bátyuska harmincnyolc éves. Ukrán. – Maga nem ukrán hazafi – ezt inkább közöltem, mint kérdeztem. – Ukrajnában nincs olyan, hogy hazafiság. Szerencsére ott a nagy Oroszország és a moszkvai egyház, a népek barátságában rejlik a mi szovjet, ma pedig már orosz államunk hatalma. A beszélgetés alatt végig zavar az építkezés lármája. – Hallja? – kérdezi a bátyuska. – Vágják a fát a cseresnyéskertben. – Maguk vágtak ki minden fát, miközben beszélgetünk itt, már vagy egy órája.
Ruszki tempó Még nehezebben értettem szót Jevgenyij Anatoljevics Loginovszkijjal, Alla Alekszandrovna ismerôsével, aki az Orosz Nemesi Gyûlés jaltai elnöke. Ez a jobb családokból való helybeliek kis köre. Loginovszkij mérnök. Hatvankilenc éves. Pár éve ment nyugdíjba, azelôtt a városi lakásgazdálkodás fônöke volt, és úgy alakult, hogy ebben a vezetô
966
NV11-12.indd 966
2011.12.02. 7:25:54
beosztásban ô hozta meg azt a döntést, hogy lebontatja a saját házát, ahol nem lakhatott, mert 1937-ben államosították. A nagyapját agyonlôtték a bolsevikok, mert egy távíró fônöke volt, a másik nagyapjának köveket kötöztek a lábához, és Vrangel tábornok ezeregyszázötven tisztjével, kadétjával és junkerével együtt fojtották bele a jaltai kikötô medencéjébe. Azt hittem, megtaláljuk a közös hangot Loginovszkijjal, ha már ennyi sérelmet kellett elszenvednie a szovjethatalomtól, de tévedtem. Elmondott minden russzofóbnak, és paranoid történelmi elôadással gyötört, amelyben magyarázatot talált nemcsak a cári, hanem a bolsevik Oroszország disznóságaira is, minden nép leigázására, minden invázióra. II. Katalin természetesen azért foglalta el Lengyelországot, hogy rendet csináljon. – Nekünk már ilyen a mentalitásunk – mondta –, segíteni akarunk. Búcsú nélkül távoztam, a boltban vettem maszandrai konyakot, és lementem a Naberezsnajára iszogatni a fiúkkal. Van ott négy haverom.
Az eredmény Szejran Kurtbegyinov krími török, minden foga arany, 1957-ben üzbég bajnok volt száz méteren. Ivan Kunyickij harmincöt éve foglalkozik fizetett költészettel, és a Naberezsnaján várakozva verset költ megadott témákra. Ványa gyakran hozza magával Lila lányát, akinek pszichés problémái vannak, és mindig piros ruhában jár. A negyedik haver a szakállas Andrjusa, Jalta bajnoka dámajátékban és sakkban. Ô sincs teljesen rendben. Mindig van nála sakkóra és sakktábla. Bárki játszhat vele. Minden este elmentem hozzájuk, és Szejran minden este elmesélte, hogyan találkozott Jurij Andropovval, a KGB fônökével. Én is elmesélem. A krími törököket 1945-ben deportálták a félszigetrôl a tatárokkal együtt, 1956-tól harcol mindkét nép a hazatérés jogáért. Néhány havonta küldöttségeket indítanak Moszkvába, amelyek minden ajtón bekopognak. 1968-ban egy nyolcfôs delegációban a harmincéves brigádvezetô, Szejran Kurtbegyinov képviselte az ifjúságot. Egyik fele a KB-ba, a másik a KGB-be indult. – Én a szervekhez mentem – mondta Szejran. – Bejelentkeztünk a titkárságon, találkozót kértünk Jurij Andropov KGB-fônöktôl. Ellenôriztek, megmotoztak minket, és azt mondták, tizenöt perc múlva fogad. Eltelik tizenöt, harminc, negycvenöt perc... El akarunk menni, de szólít minket az adjutáns. Lemegyünk a föld alá, vörös márvány mindenütt. Megint várunk, de most már Andropov irodája elôtt. Mellettem egy nô. Ô az asszonyok nevében szól. De látom, hogy folyik itt valami. A padlón! Összehugyozta magát ijedtében! Szejran majd megpukkad a röhögéstôl, de mintha ideges lenne. – Hát te nem féltél? – kérdezem. – Mitôl féltem volna? A nép küldött. Összedobtuk a pénzt az útra. 967
NV11-12.indd 967
2011.12.02. 7:25:54
– És mit lépett Andropov? – Hellyel kínál, én meg azt mondom, már régóta ülünk, most nem akarok leülni. Megmutattam a megbízólevelemet, amelyen írva van, hogy az ifjúság nevében járok el, és azt mondom, választ kell adnia. Miért nem engednek minket visszatérni a Krímbe? Mi talán nem vagyunk rendes emberek? Ha nem vagyunk, akkor miért vesznek föl minket a kommunista pártba? Engem is beleértve. Ô rá sem néz a néptôl kapott megbízólevélre, csak a szemembe bámul, én meg érzem, hogy úgy vág az agyamba a tekintete, mint a borotvapenge. – Kágébés – mondtam. – Ért hozzá. – Igen. És azt mondja: „Nyugodjon meg. Menjen haza, majd küldjük az eredményt.” Én meg azt mondom, nekem nem kell eredmény, csak válasz. Konkrétan! – Adott választ? – Hát nem! Azt mondom erre, hogy akkor nem megyek sehova, itt fogok ülni ebben a szobában. Erre a nô, aki behugyozott, elokádta magát. Ha kidobnak innen, megyek a KB-ba, mert én vagyok a brigádvezetô, és nekem kell vinnem a választ az embereknek Üzbegisztánba. Mondja meg, mit mondjak nekik. Mire ô: „Foglalkozunk az üggyel, mert nehéz a helyzet, de akkor is foglalkozni kell vele.” Így társalogtak negyven percig. – Tényleg párttag voltál? – kérdezem Szejrant. – Kétszer is lajstromba vettek. Mert ott a KGB-ben végül odavágtam a párttagkönyvemet. Erre meg elájult az asszonyok küldötte. De mikor munkahelyet változtattam, megint fölvettek. – Miért akartál belépni? – Nem akartam, de a brigádvezetônek párttagnak kell lennie. Csak 1989-ben engedték vissza a hazájukba a Krímbôl deportált népeket.
Lenin bal lába Minden este lementem a Naberezsnajára egy kis idôre. Ványának be nem állt a szája. Jaltában ô a második helyezett szófosásban, a bajnok a szovjet kommunista párt volt titkára. Az egyik jaltai építôipari vállalat dolgozója. Ványa akkor érte el a rekordját, amikor busszal ment az abháziai kiküldetésére. Hát órán át járt a szája megállás nélkül, a busz utasai Novorosszijszk környékén már csoportos öngyilkosságot akartak elkövetni. Foglalkozását tekintve kômûves. Dnyipropetrovszkból származik. A Komszomol választási lehetôség elé állította: vagy Norilszkba vezénylik dolgozni, a sarkkörön túlra, vagy elmegy Jaltába építeni az artyeki pionírtábort. – Én meg nemrég jöttem haza Arhangelszkbôl – mondja Ványka –, mert stratégiai jelentôségû rakétás egységben szolgáltam, három évig utazgattam a tundrán, a Koszmosz, Szojuz, Progressz és Molnyija ûrhajók hordozóraké968
NV11-12.indd 968
2011.12.02. 7:25:54
táiból lehullott maradványokat kerestem. Odahullott az égbôl az ócskavas, mi pedig megsemmisítettük dinamittal, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Ványa két évig építette a tábort, jobban mondva a világ egyik legnagyobb Lenin-emlékmûvét. – Három hatvantonnás acélpilon volt, beburkolva gránittal – írja le a mûvet a szófosó. – A pártot, a Komszomolt és az úttörôket jelképezték, köztük pedig egy húsz vagon földbôl álló halmon állt egy tizenhét méteres posztamens, rajta a forradalom vezérével. – Ekkora kolosszus a kemping bungalói között, ahol a gyerekek nyaraltak? – De ez nemzetközi tábor volt, Ázsiából és Afrikából is fogadott gyerekeket. A jövôben közülük kerülhettek ki az országaik vezetôi. Meg kellett mutatni nekik, mekkora hatalma van a Szovjetuniónak. Ványa huszonhárom éve rokkantnyugdíjas. Háromszáznyolcvan hrivnyát kap (kétszázharminc z³otyt). Amikor a posztamensre helyezték az alakot, öszszezúzta a bolsevik vezér több tonnás lába. Megsérült a gerince, azóta nem tud kiegyenesedni. – A jobb vagy a bal lába volt? – A bal lábfeje meg a vádli és a nadrág egy darabja. – Nincs olyan érzésed, hogy Lenin tette tönkre az életedet? – Ellenkezôleg! Ô szabadított meg. Nem szerettem a munkámat. Most legalább költészettel foglalkozhatok. Itt álldogálok a Naberezsnaján, és árulom a versesköteteimet. – És ha te lennél az elnököm – kérdezem Ványát –, elmennél május kilencedikén Moszkvába, megünnepelni a németek fölött aratott gyôzelmet? – Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy nincs mit ünnepelnetek. Ti „második megszállásról” beszéltek, de azt mondom én nektek, hogy a Szovjetunió egész területe 1918 óta megszállás alatt állt. A lengyelek legalább megôrizték az államukat. Nálatok tényleg szédületesen jó volt. 1975-ben voltam Lengyelországban komszomolista építôbrigáddal. Ez az utazás teljesen megváltoztatta a történelemrôl és a Szovjetunióról kialakult elképzeléseimet. Biztosak voltunk abban, hogy a világ legboldogabb országában élünk, mi vagyunk a legszabadabbak, a leggazdagabbak és a legboldogabbak... Varsóban, Poznañban, Krakkóban azt láttam, hogy az emberek saját házat építenek, jó utakon közlekednek, a boltokban meg sok az áru... Mindenki vidám, normális, nem félnek semmitôl, étterembe járnak, és nem állnak vigyázzban a rendôr elôtt. Megértettem, hogy miért volt olyan nehéz külföldre utazni tôlünk. – Nagy ünnep volt május kilencedike? – Hatalmas – mondja Ványa. – Reggel a papa fölvette a kitüntetésekkel teleaggatott öltönyét. – Vagyis kitûzte a kitüntetéseit a zakójára – helyesbítek. – Nem. Állandóan ott voltak. Vagy harminc kitüntetés. A papának nem volt másik öltönye, mert nem volt rá szüksége. Csak május elsején és kilencedi969
NV11-12.indd 969
2011.12.02. 7:25:55
kén meg októberben, a forradalom évfordulóján használta. Nônapon és újévkor pulóverben járt. Ennyi szovjet ünnep volt. Ebben az öltönyben ment az ünnepségre, mi meg otthon vártuk. Amikor megjött, mindannyian asztalhoz ültünk, a papa a bajtársait emlegette, a mama pedig a két elesett fivérét, amikor meg már nem tudtunk enni, elmentünk otthonról, sétáltunk egyet a városban. Nagyon büszke voltam, mert egyik haverom apjának sem volt annyi kitüntetése, mint a papának. Ôk is mind ott sétáltak.
Fehér csont Karp Nyikitics Hulak nyolcvanöt éves. Együtt harcolt a fronton Ivan Kunyickij apjával, hadnagyként szolgált a nehéztüzérségnél. A Karp régi ukrán név, nagyon ritka. Tizenhét éve lakik Jaltában, és várja a lakáskiutalást, mert a törvény szerint jár neki mint veteránnak és hadirokkantnak. Jaltában négyezer család áll sorban lakásért. Kucsma elnök két éve megígérte, hogy a nagy gyôzelem évfordulójára minden hadirokkant megkapja a kiutalást, ha még nem jutott lakáshoz. – Valahányszor bemegyek a lakáshivatalba – meséli Karp Nyikitics –, azt mondják, bár a veteránok kiváltságosak, a sokgyerekes családok és a krími tatárok, akik hatvan év után térhetnek haza a sztálini deportálásból, még kiváltságosabbak. Ôk kapnak minden lakást.
Csillagocska Szergo Csolak állatorvos 1988-ban tért vissza a családjával az üzbegisztáni számûzetésbôl. A szülôházában idegenek laknak, ezért egy kis szobában szállásolták el ôket, amelyet furnérlemezzel választottak le a Csillagocska munkásszálló ebédlôjébôl. Szergo most hatvannyolc éves, narancssárga szalagot visel a hajtókáján, nyolcvanháromban készült sárga Moszkviccsal jár, háromszázharminckét hrivnya a nyugdíja, ebbôl kilenc hrivnya a sztálini represszióért járó pótlék (összesen kétszázegy z³oty). A gyerekek elvégezték az iskolákat, élik a maguk életét. – Baromi nehéz kiszabadulni a Csillagocskából – mondja. A deportálás elôtt a város lakóinak hatvannégy százaléka volt tatár. Ma csak háromezren vannak, közülük ezren állnak sorban lakásért. – Valahányszor bemegyek a lakáshivatalba – meséli Szergo Csolak –, azt mondják, bár a tatárok kiváltságosak, jobban rászorulnak a sokgyerekes családok és a hadirokkantak, mielôtt kihalnak. Ôk kapnak minden lakást.
970
NV11-12.indd 970
2011.12.02. 7:25:55
Az Élet Fénye A harminckilenc éves Inga Kozina az Élet Fényéhez, a Teljes Evangélium Keresztény Egyházához tartozik. Ô etette levessel a hajléktalan Vladot, ô kérte arra, hogy ne vétkezzen többé, mire abba is hagyta az ivást. Ez év februárjában ikreket szült. A hatodik és a hetedik gyerekét. – És valamelyik nap benéz a polgármester a szülôszobába egy csoport újságíróval – mondja Inga. – Mellettem feküdt egy lány, aki hármas ikreket szült, ô meg átadja neki az önkormányzati lakás kulcsát, pedig még nem is állt sorban érte, nekem meg kilencszáznyolcvanhatos a számom, tizennégy éve várok. Inga családja padláson lakik, egy tizenhat négyzetméteres lakásban, ahol nincs fürdôszoba. – Valahányszor bemegyek a lakáshivatalba – meséli Inga Kozina –, azt mondják, bár a sokgyerekes családok kiváltságosak, a krími tatárok és a hadirokkantak még kiváltságosabbak. Ôk kapnak minden lakást. – Mit hülyítenek mindenkit ezzel? – Nálunk mindenki azonnal kap önkormányzati lakást, ha letesz ezerötszáz dollárt négyzetméteréért. Telekürtöltem a lapokat azzal, hogy micsoda szörnyû igazságtalanság, miért kivételeznek a hármas ikrekkel. Az újságírók kivizsgálták az ügyet, és kiderült, hogy a mi családunk él a legrosszabb körülnények között Jaltában. Egy négyzetméter és hetven négyzetcentiméter jut egy személyre. – Kétszer akkora az íróasztalom. – Kihirdette hát a polgármester, hogy lakást ugyan nem tud adni, de kiutal nekünk építési telket. Mégis mibôl építkezzünk? A férjem szabó. Azt mondták, ha eladjuk a telket, abból vehetünk lakást. Na ki is utalták. Olyan meredek, hogy sílécen sem lehet lejönni rajta, ráadásul sûrû erdô borítja. Nincs értéke, de gyorsan aláíratták a papírokat, és fizettettek kétszázötven hrivnyát a fák kivágásáért. Valaki még a fát is el akarta lopni.
Elitnij dom A Naberezsnaja végénél, az Areanda nevû szép, százötven éves szálloda mellett tavaly ott állt egy tizenöt emeletes, csupa acél és üveg manhattani borzalom. Az Arteksz cég Elitnij dom néven reklámozza. A kisasszony, aki körbevezetett a még eladatlan lakásokban, azt suttogta, amikor a legfelsô emeleten áradoztam a szédületes tengeri kilátásról: „A legjobbat a legjobbaknak.” Jobbnak éreztem magam, mert a kisasszony nyilván azt hitte, megengedhetek magamnak hárommillió dollárért egy száznyolcvan négyzetméteres lakást, amelyet nekem kell befejeznem. Egy év alatt tizennyolcat adtak el a negyvenkét lakásból, de egyiket sem jaltai lakosnak. Donyecki, dnyipropetrovszki és kijevi üzletemberek veszik meg. de nem laknak itt, csak leruccannak nyaralni. 971
NV11-12.indd 971
2011.12.02. 7:25:55
Az Arteksz a DUSZPU leányvállalata vagy inkább fedôszerve. A cég informális szervezetként tevékenykedik (maffia, gang, titkos társaság...), a teljes neve Derzsavne Upravlinnja Szpravami Prezidenta Ukrajini (Ukrán Államelnöki Ügyosztály). Leonyid Kucsma volt elnök áll mögötte az embereivel együtt. Ôk húzták föl a toronyházat, ôk zabráltak több száz hektárt a Krím déli partján a legjobb építési telkekbôl. Megkapták a jaltai hatóságoktól Feliksz Juszupov herceg palotáját. A jaltai konferencia idején ott lakott a szovjet küldöttség. Cserébe a cégnek le kellett volna osztania a pénzt a város vezetésének ukrán iskolára (mert nincs épülete az egyetlen ilyen jaltai iskolának), de elmaradt a pénzosztás. Ezek után az egész világon felbontják az egyezséget, de Jaltában senki sem akar ujjat húzni Kucsma embereivel. A városatyák egy részét megkenték, a többi meg fél. Ördögien egyszerû az egész. Az Átlátható Hatalom nevû szervezet jaltai csoportjának aktivistái azt mondják, elég lefizetni a negyventagú városi tanács huszonegy képviselôjét, ôk pedig még olyan elvetélt terveket is lepacsiznak, mint a csupa üveg Elitnij dom. Ez nem tétel, még akkor sem, ha kapnak fejenként tízezer dollárt. Abban a házban ennyit ér két kis szoba meg egy konyha.
Gazemberek társasága – Ha bemegyek a városi tanács ülésére, és látom azt a kapzsiságot, hányingerem van – mondja a harminchét éves Oleg Alekszejevics Zubkov, a negyven képviselô egyike. – Azt még értem, ha bekerül két-három bandita, de itt az egész társaság gazemberekbôl áll, mert eladnak mindent, amire találnak seftest. Zubkov politruk, politikai tiszt akart lenni. Akkor végezte el a Haditengerészet Politikai Akadémiáját, amikor fölbomlott a Szovjetunió. Magánállatkertet alapított. Ô lett az egyetlen maszek zooloógus a volt Szovjetunióban. – Mert Ukrajnában nem láthat az ember állatokat a természetben, mint Lengyelországban vagy Csehországban, ahol ôzek és rókák szaladgálnak a földeken – mondja. – Nálunk mindet kilôtték és megették. De mikor a második forduló után kihirdették Janukovics gyôzelmét, bezártam az állatkertet, bejelentettem, hogy nem nyitom ki addig, amíg nem vonják vissza ezt a botrányos döntést. Nem tudok belenyugodni abba, hogy bûnözô legyen az elnököm. Tiszta orosz vagyok, de szeretem Ukrajnát, húsz éve élek itt. Oroszországot is szeretem, de ki nem állhatom a nyugat- és burzsoáellenes propagandáját. Úgy akarok élni, mint a nyugati emberek. Zubkov vezette Jaltában Juscsenko kampánystábját. Lakást akar kiharcolni a polgármesternél Inga Kozinának. – Megmondtam a városi tanács ülésén, micsoda szégyen ránk nézve, hogy tizenhat négyzetméteres lakásban nyomorog egy hétgyerekes család; ôk meg erre azzal jönnek, hogy vannak emberek, akiknek ennél is rosszabb a helyzetük; mire én, ha találnak ilyeneket, nekik adom a házamat. Kerestek, mert a képviselôtársaim gyûlölnek, mint a kutyát, de nem jött össze nekik. Rettegtem, mert állnom kellett volna a szavamat.
NV11-12.indd 972
2011.12.02. 7:25:55
Zubkov nemrég kiderítette, hogy a város eladta a Kiprida cégnek a Krasznov utcában, a Naberezsnajánál lévô telket, amelyen egy önkormányzati lakásokból álló ház található. Az a kínos az egészben, hogy öt család él a házban, már huszonöt éve. Tizenegy idôs ember. A Kiprida továbbpasszolta az ingatlant a Kombisz cégnek, az is el akarja adni, és harcol a lakókkal. Nem áll szándékában máshová költöztetni senkit, csak ki akarja ûzni ôket. Elzárták a vizet, kikapcsolták a villanyt és a gázt.
Jalta királynője Az ukrán városok közül Jaltában a legnagyobb a halandóság. Vagyis ezer lakosból pontosan itt hal meg évente a legtöbb ember. A szovjet idôkben itt telepedtek le öregségükre a háború és a munka veteránjai (komoly érdemeket szerzett, fontos nyugdíjasok), a nyugállományú tisztek, a magas rangú tisztviselôk, a pártemberek, a nómenklatúra... A hatalmas nyugdíj mellett mindannyiuknak volt még számtalan kiváltságuk. De mikor 1991-ben szétesett a Szovjetunió, a kiváltságok is odalettek vele együtt. Elvették a házukat, a lakásukat, az autójukat, megvonták az ingyenes közlekedés jogát, a szanatóriumi beutalókat... Összeomlott az életük. Sokan nem is biztosították be magukat a jövôre nézve – nem szedték meg magukat a Szovjetunióban. Erre nem volt szükség. Az ô tôkéjük a számos „kiérdemelt” kiváltság volt, amelyek ugyanúgy örökkévalónak tûntek, mint a Szovjetunió. Elvesztették a szovjet hazájukat, a kiváltságaikat és az életkedvüket. A városban, ahol tengeri levegôvel és mesés kilátással gyógyítják a depressziót, a neurózisokat és a lelki betegségeket, úgy kezdtek hullani az emberek, mintha feketehimlô pusztítana. A kitaszítottság betegségébe haltak bele. A Szovjetunió bukása óta hatszor kellett bôvíteni a temetôket a városban. A bátyuska, Vlagyiszlav Smidt három télen etette a környékbeli bomzsokat az Aranyszájú Szent János-templomnál. – Köztük volt Válja – mondja –, a városi pártbizottság volt titkárának a felesége. Bár a férje még ötvenéves sem volt, a Szovjetunió bukása után elvesztette az életkedvét, és meghalt. Válja elitta az agyát, a fia pedig rászokott a heroinra, és meggyilkolták a kábítószer-kereskedôk. 1992-ben, az év közepén eladta a lakást, hogy legyen pénze enni- és innivalóra. A Szovjetunió szétesése után fél évvel Jalta királynôje bomzs lett. A „bomzs” szó a „meghatározott lakóhellyel nem rendelkezô személy” („lico bez opregyelinnogo meszta zsityelsztva”) rövidítése. De összeszedte magát, mert talált egy magányos embert, akinek szüksége van rá, és vele lakik. Úgy gondozza, mintha az apja lenne. Az öregember klausztrofóbiában és paranoiában szenved. Politikai parancsnokhelyettes volt egy atom-tengeralattjárón, és át kellett élnie a reaktor üzemzavarát. Egyetlen kis szobában élnek víz, villany és gáz nélkül a Krasznov utcában, 973
NV11-12.indd 973
2011.12.02. 7:25:55
a Naberezsnajánál. A falon a Szovjetunió térképe, a polcon, üveg mögött kalendárium Juscsenko arcképével. – Jobb sokszobás nagy házban élni, mint egy kis lakásban – mondja a titkár volt felesége. – Világos – bököm ki. – Nem értett meg. Én a Szovjetunióról beszélek. Most úgy érzem magam a Krímben, mint egy bérelt garzonban. Lenyúlták ezt az üdülôt, és otthon érzik magukat, pedig vendégségben vannak. Új ukránok! Megszállók, nyugat-ukrajnai zahvatcsikok (rablók). Mindent lenyúlnak, amit csak tudnak, és palotákat építenek maguknak. Jalta már nem a birodalom nyári fôvárosa, hanem a gazdagok fôvárosa. A Fehér Oroszlán teraszán, a Naberezsnaján Zsan-Zsak konyakot iszunk búcsúzóul Alla Alekszandrovnával. Alla Alekszandrovna citrommal, én anélkül. A térdén Zsorzs. – Idejött egyszer Franciaországból Szergej Nyikolajevics Malcev – meséli a kutyás hölgy –, az egykori földbirtokosok leszármazottja. Találkoztam vele az étteremben. Rögtön látszott rajta, hogy arisztokrata. A forradalom elôtt a családja telket adott a barátoknak, hogy dácsát építhessenek, de volt egy igen figyelemreméltó feltétele. – Milyen feltételt szabott? – Egyik sem hasonlíthat a másikra. Így épült huszonöt gyönyörû ház. Túlélték a forradalmat, az 1927-es szörnyû földrengést, a háborút, a megszállást és az egész Szovjetuniót, most meg fölvásárolták és lerombolták mindet. – Kik? – Az új ukránok, az új oroszok, a gazdagok. Az új Aranyhorda. „Vágják, vágják a cseresnyéskertet, csattognak a fejszék.” Csehov színházában nyolc éve tart a felújítás, februárban föloszlatták a szimfonikus zenekart, pedig még a megszállás alatt is játszott. Még a kottatárat is ki kellett üríteni, hogy felszabaduljon a helyiség. Odaállt egy teherautó, amellyel korábban cementet szállítottak. El tudja képzelni? Ott voltak a partitúrák Rahmanyinov, Prokofjev, Sosztakovics kézírásával... Vágják az élô, virágzó gyümölcsöskertet. Az emberek szeme láttára. Szégyentelenül. Dôlnek a fák, kocsmákat húznak föl a helyükön. Ki tudja, talán egy újabb Sztálin kellene, hogy rendet csináljon. – De Alla Alekszandrovna, hiszen szörnyû bûnöket követett el! – Jaj, ez az Ukrajna... Itt sosem lesz rend. Tudja, dorogoj,* miért hívják így ezt az országot? Mert az orosz birodalom szélén** van. – Nem szereti ôket. – Miért ne szeretném az ukránokat? Szépen énekelnek. 2005. május PÁLFALVI LAJOS fordítása ** Kedves (orosz). ** Vagyis a hasonló jelentésû „kraj” szóból képezték (a ford.).
NV11-12.indd 974
2011.12.02. 7:25:56
WŁODZIMIERZ NOWAK
Fejkörfogat
Az Ördögforrás Po³czyn Zdrójban fakad, rögtön a Borkowo üdülô, az egykori Luisenbaden mögött. Már régóta nem veszik semmi hasznát, a közepe zöld a vasvegyületektôl. 1944 januárjában vagy február elején odaszaladt a forráshoz egy piros kabátos, mosolygós kislány. Németül hívta a kishúgát, hogy nézze meg, milyen különös: körös-körül hó és jég, itt meg víz folyik a földbôl. Alice hatéves volt akkor, Dora másfél évvel fiatalabb. Mindkét kislánynak szôke haja volt, németül beszéltek, csak Alice mondta „nein” helyett – nem tudni, miért – azt, hogy „nie”, amiért nagyon haragudtak a gyerekekkel foglalkozó fehér kötényes nénik. A közelben lévô nagy, erkélyes házban sok gyerek volt. Lent laktak a nagyobbak, az emeleten meg a csecsemôk. Tavaszszal tele volt a terasz a napon melegedô csecsemôkkel. A mamák a parkban sétáltak. Nagyon tetszett a kislányoknak az új heim. Még emlékeztek a ³ódŸi gyerektáborra. Ott csak ordítozás és verés volt, Ulka Kaczmareket addig locsolták vízzel az udvaron, amíg rá nem fagyott. Egymáshoz bújva aludtak a koszos matracon, és nem tudtak fölkapaszkodni a nagy fapriccsre. Itt meg fehér kiságyak, tiszta ágynemûvel, éjszaka halvány kis fény a mosdókagyló fölött. Csak néha kapnak a popsijukra a nénitôl, ha valaki bepisil. Kaliszból jöttek Bad Polzinba, ott jobb volt, mint £ódŸban. Amikor meglátogatta ôket Zygmunt bácsi, azt mondták, ne aggódjon értük, mert „Hitler bácsi nagyon jóságos, és küld nekik cukorkát”. Alice néha egy napsütötte kertben álló szép nagy házról és a mama szôke hajáról álmodik. Ez a magas, bajszos úr alighanem a papa. Kávét iszik és zenét hallgat rádión. Orvos lenne? Alice nem emlékszik. Csak azt tudja, hogy ôk most szegény német árvák, és várják a heimben az új muttit, aki elviszi ôket egy igazi házba. Ezt mondják a fehér kötényes nénik, ôk pedig mindent tudnak.
Egy zseni feje Amikor Alice és Dora vidáman csicsergett az Ördögforrásnál, az apjuk fejét már egy éve egy befôttesüveg formalinban tárolták. Egy polcon állt az üveg más lengyel fejek között a poznañi német Törvényszéki Orvostani Intézetben. Egy német professzor ráírta az üvegre: Der Kopf eines intelligenten, polnischen Massenmörders, dr Franz Witaschek. Szó szerinti fordításban: egy intelligens lengyel tömeggyilkos feje. 975
NV11-12.indd 975
2011.12.02. 7:25:56
1943. január 8-án Witaszek doktor emelt fôvel vonult át a poznañi VII. erôd udvarán, az Ajtódban állok, Uramat énekelte. Kilenc óra után akasztották föl ôket a bunker mennyezetén lévô kampókra. Így végezték ki a Witaszekcsoport harminc tagját. Aztán a Törvényszéki Orvostani Intézet levélben kérte a Gestapótól, hogy azonnal küldjék el nekik Witaszek fejét. Meg akarták vizsgálni egy ilyen zseniális ember agyát. Witaszekékhez péntek reggel, váratlanul érkezett a második világháború. Szokás szerint a rádió korai koncertjét hallgatva reggeliztek. A kislányok a hálószobában aludtak. Fél évszázaddal késôbb azt írja Halina Witaszek, hogy nagyon boldog család voltak. Harmincegy éves volt, mint Franciszek. A férje testalkatára is emlékszik, „szép karcsú volt, mint egy angol gentleman”. 1939 szeptemberében három lányuk volt, a legnagyobb, Mariola már betöltötte az ötödik évét, a legkisebb, Alodia másfél éves volt. A negyediket, Dariát még a szíve alatt hordta Halina. Októberben szült. Franciszek tehetséges tudós volt, tanársegédként dolgozott a Poznañi Orvosi Egyetem Higiéniai Intézetében és a Mikrobiológiai Intézetben. Minden orvostudományok doktora, a higiénia és a közegészségügy specialistája. 1939 nyarán kezdett bele a habilitációs értekezésébe. A Catgut Polski gyár igazgatója és alapítója volt, ott gyártották az elsô lengyel bélhúrt. Nem szenvedtek hiányt semmiben, volt új kertes villájuk a professzori negyedben, autóval jártak. Besegített a házimunkába a házvezetônô, a gyerekekre is vigyázott egy lány. 1939 augusztusában Franciszeket nem mozgósították. Mivel szívbeteg volt, fölmentették a katonai szolgálat alól. Nem akarta elhinni az utolsó pillanatig, hogy háború lesz. Azt hajtogatta Halinának, hogy a németek nem merik megtámadni Lengyelországot. A kertben játszottak a kislányok, amikor az elsô bombák hullottak Poznañra. Nagyon szép napos idô volt. Két nappal karácsony elôtt egy magas rangú német rendôr lépett be Witaszekék villájába. Halina egyedül volt otthon a kislányokkal. A német benézett a szobákba, a konyhába, lecsapott egy befôttesüveg babkávéra. Amikor meglátta magát a tükörben azzal az üveggel a kezében, kicsit zavarba jött, és kiszórt egy kis kávét a doktornak az ünnepekre. Tíz percet adott nekik a kiköltözésre, meg egy kulcsot a ³azarzi piactéren lévô hideg, szoba-konyhás lakáshoz. Doktor Otto Kraus költözött be Witaszekék villájába, két évvel késôbb ô lett a németek által meghódított Riga városparancsnoka. Witaszek orvosi praxist indított, bár a képzettsége ellenére sosem volt orvos. Biciklivel járt, oltotta a gyerekeket és szüléseket vezetett le. Ingyen gyógyította a szegényeket, ezért „második Marcinkowskiként”* kezdték emlegetni. Mint Edmund Serwañski poznañi történész írta, Witaszek „lelkes hazafi, forró szívû, nemes lelkû és kristálytiszta jellemû ember” volt. Halina semmit sem tudott Franciszek földalatti tevékenységérôl. Egyszer észrevette, hogy a * Karol Marcinkowski (1800–1846) poznañi orvos, harcolt a novemberi felkelésben, nagy áldozatokat hozott a lengyel társadalom felemelkedéséért (a ford.).
976
NV11-12.indd 976
2011.12.02. 7:25:56
férje elmosolyodott, amikor egy német újságot lapozgatva egy német tiszt nekrológjára bukkant. Azt mondta: „Katona vagyok, ha nem is a fronton. Ezt a német tisztet nem a keleti fronton ölte meg egy golyó. Tífuszfertôzést kapott a búcsúivászaton, egy poznañi étteremben.” Halina furcsállotta, hogy Franciszek pöfékelni kezd a pipából, pedig mindig ellensége volt a dohányzásnak. Nem tudta, hogy ez konspirációs jel. 1940tôl, az év közepétôl ô volt a Bosszúszövetség parancsnoka Poznañban. Több titkos laboratóriumban készítettek a vezetése alatt motorokat tönkretevô vegyi anyagokat, az autógumit átszúró különleges szögeket és kis hôbombákat, amelyek pár nappal késôbb robbantak, amikor már úton volt a német transzport. Witaszek csoportjában voltak tudósok, orvosok, laboránsok, sôt pincérek is. Az utóbbiak öntötték a német tisztek kávéjába azt a különleges szert, amelyet Witaszek talált föl. Tönkretette a vesét, a lépet, vagy megállította a szívet. A kezdetben nehezen kimutatható betegség akkor végzôdött halállal, amikor a tiszt már messze járt Poznañtól. Így hajtották végre az ítéleteket a besúgókon, a gestapósokon és a német tiszteken. 1942 áprilisában a Gestapo letartóztatta a Witaszek-csoportot. Az orvosi rendelôjébôl vitték el Witaszek doktort. Csodálták a németek. A kínvallatás után együttmûködést ajánlottak neki. A Harmadik Birodalmat kellett volna szolgálnia zseniális találmányaival. Visszautasította. Állítólag két írásos parancs jött Berlinbôl, az egyikben akasztást, a másikban lefejezést írtak elô Witaszeknek, és német alapossággal mindkét utasítást végrehajtották. Halina nem tudott a férje haláláról. Auschwitzba került, a 39 447-es számot kapta. Még Poznañban antropológiai vizsgálatnak vetették alá. Nem gondolta volna, hogy a gyermekei sorsa az ô szôke haján, fejkörfogatán, a két szem közti távolságon és az orra formáján múlik.
A két szegény árja, Alodia és Daria A Witaszek-csoport tagjainak családja iránt személyesen érdeklôdött Heinrich Himmler, az SS reichsführere, akinek rögeszméje volt a „tiszta faj”. A zseniális tudós és a faji szempontból értékes anya gyerekeit jó anyagnak tekintették ahhoz, hogy új germánok legyenek belôlük. Amikor 1943 októberében Himmler Poznañba látogatott, elmagyarázta az SS-parancsnokoknak: „A jövô században az lesz a feladatunk, hogy, miként a régi idôkben is volt, ismét az uralkodó osztály tagjává tegyük a nordikus embert, ô alkossa a világot irányító egyetemes arisztokráciát. Ha találunk itt [Lengyelországban] jó fajú személyt, elvisszük a gyerekét Németországba. Ha a gyerek nem tud beletörôdni ebbe, meg kell ölnünk, mert potenciális vezérként veszélyt je-
977
NV11-12.indd 977
2011.12.02. 7:25:56
lenthet ránk nézve. Ha viszont belemegy ebbe, köztünk fog nevelkedni, és sosem engedjük meg neki, hogy visszatérjen ide.” Néhány héttel azelôtt is hasonlóan beszélt: „Nyilván mindig feltûnnek bizonyos, faji szempontból nagyon jó típusok a népek keveredésében. Ilyen esetben az a dolgunk, hogy magunkhoz vegyük a gyerekeiket, még akkor is, ha el kell lopnunk ôket. Vagy megszerezzük a jó vért, amit hasznosíthatunk odahaza, ezzel is erôsítve a sorainkat, vagy – nevezhetik ezt, uraim, kegyetlenségnek, de a természet kegyetlen –, vagy elpusztítjuk azt a vért. Nem találunk mentséget a fiaink és az utódaink elôtt, ha a másik oldalon hagyjuk ezt a vért.” A legjobb vér az árja vér. Az urak, zsenik és vezérek fajának vére. A német erekben folyik a legtöbb – bizonygatta Himmler –, a többi az évszázadok során keveredett, kiömlô cseppjei Európa minden tájára eljutottak. Vissza kell szerezni vagy el kell pusztítani, mert ha ott maradnak az alsóbbrendû emberek között, az alacsonyabb rendû fajokhoz tartozó népeknek is lesznek führereik, vagyis zseniális vezéreik, ezzel pedig fölösleges veszélynek tenné ki magát a Harmadik Birodalom. Az öt kis Witaszeket (Krzyœ a háború alatt született) berendelték vizsgálatra a fajügyi hivatalba. Csak a legidôsebb, Maria emlékszik a vizsgálatra. Fekete egyenruhák és ordítozás. Meztelenre vetkôztették a gyerekeket, és az egyik szobából a másikba taszigálták, közben pedig mérték és fényképezték ôket. Maria emlékszik egy fából készült, nyikorgó mûszerre, amelyet a fejére helyeztek, egy német a szájában kotorászott az ujjaival, megtapogatta a szájpadlását. Végül az a fehér köpenyes végigolvasta az eredmények listáját, elmosolyodott, és azt mondta: na ja, schönes Kind, echte nordische Rasse (na igen, szép gyerek, igazi északi faj). Kiderült, hogy mind az öt fajtiszta. A család három gyereket elbújtatott valahol Lengyelországban. A négyéves Dariát és az ötéves Alodiát nem sikerült elrejteni. Idézés jött a Gestapótól. A kis Alodiának megmaradtak az emlékezetében a nagy horogkeresztes zászlók. Valaki megmutatta nekik az ablakból az utcán masírozó fúvószenekart, hosszasan bámulták Dariával. Amikor megfordultak, már nem volt ott a bácsi meg a néni. Teherautó, a poznañi pályaudvar és utazás £ódŸba. A közbiztonsági rendôrség gyerektábora, ahol hullottak a gyerekek, mint a legyek. De megsajnálta valaki a fajtiszta kislányokat, és néhány héttel késôbb a kaliszi SS-heimbe kerültek. Az egykori kolostor szürke falai között csak németül beszélgettek. Minden lengyel szóért verés járt. A két rémült kislány elôbb csak suttogott lengyelül, pár hónappal késôbb pedig már németül beszéltek egymással. Alodia Kaliszban diftériában haldoklott. Az utolsó pillanatban mentette meg az életét a légcsômetszés. Megmaradt különös ismertetôjelnek a seb a nyakán. Egy ostrówi volksdeutsch asszony emlékezett a kórház folyosóján játszó szôke hajú kislányra. Németül beszélt. Azt mesélte mindenkinek, hogy Ostrówban él a bácsikája. Így kapott hírt a család Dariáról és Alodiáról. Zygmunt Muszyñski megtalálta ôket a kaliszi SS-heimben. El akarta lopni a kertész segítségével mindkét unokahúgát, de mikor januárban megérkezett, 978
NV11-12.indd 978
2011.12.02. 7:25:56
már nem voltak ott. Senki sem tudta, hol vannak. Leveleket küldött német gyermekotthonokba, de csak a Lebensborn nevû ismeretlen intézmény válaszolt a messzi Münchenbôl. Hitleri üdvözlettel értesítették arról, hogy nem hallottak semmiféle Witaszek gyerekekrôl. Eltûnt Daria és Alodia.
Ajándék a Führernek Belenéztem az Ördögforrás zöld szemébe. Felül forrásvíz, alatta zöld mélység. Fölé hajolt Ferdinánd kurlandi herceg és számos lengyel mágnás, akinek külföldre kellett utaznia ahhoz, hogy eljusson a po³czyni gyógyvizekhez. Amikor Bismarck kancellár, a gyógyüdülô gyakori vendége is belenézett az Ördögforrásba, már Luisenbadnak nevezték a szanatóriumot Lujza porosz királyné tiszteletére. Manapság színes szabadidôruhás nyaralók néznek bele, akik a reumájukat gyógyítják Po³czynban. Elmentem Po³czynba, a két szôke hajú kislány sorsát kutattam, akik 1944 elején tûntek el. Így bukkantam a Lebensborn szervezet nyomára, ahonnan választ kapott a levelére Zygmunt Muszyñski. A Lebensborn (Életforrás) Társaságot Himmler utasítására alapították 1935 decemberében az SS név szerint nem ismert parancsnokai. Német terhes aszszonyoknak akartak segíteni, akik különbözô okokból titokban akarták tartani a terhességüket, vagy nyugodt körülmények között, diszkréció mellett akarták megszülni a gyereküket. A Lebensborn ilyen célból nyitott otthonokat az egész Birodalomban, aztán pedig a megszállt országokban is, rendszerint ember nem járta helyen álló rezidenciákat választottak ki. 1936-ban, amikor már hanyatlásnak indult a régi Luisenbad, a Bad Polzin-i vezetés Adolf Hitlernek ajándékozta, ô pedig átadta a Lebensbornnak. Itt jött létre a Heim Pommern, a Heim Hochland mellett ez volt a Lebensborn második legnagyobb központja a Birodalomban. Hatvan ágyuk volt az anyáknak, a gyerekeknek pedig hetvenöt. Az Életforrás Szervezet közvetlenül Himmler alá tartozott. Azt írta Jerzy Krasuski professzor a Németország története címû mûvében, hogy ha Hitler nem ilyen sikeres, a foglalkozását tekintve agronómus Himmler tovább vezeti a tyúkfarmját. „Akkor kezdôdött a tragédia, amikor Himmler agronómust megakadályozták a nagy tojáshozamú tyúkok tenyésztésében, ehelyett korlátlan hatalmat kapott, emberek tízmilliói fölött rendelkezett, mert azt a feladatot kapta, hogy rendezze a faji viszonyokat Európában.” Máig vitatkoznak azon a történészek, hogy az „embertenyésztés”, amirôl a reichsführer beszélt, azt jelentette, hogy a szó szoros értelmében véve összehozzák a fajtiszta nôket és férfiakat, vagy csak azt ellenôrzik, hogy kizárólag a megfelelô emberek szaporodjanak. Mint az SS-mannok, akiknek Himmler adott engedélyt a házasságra, miután ellenôrizte, hogy a menyaszszonyuk egészséges, termékeny és árja vérû-e. Ötletei egy részét Himmler 979
NV11-12.indd 979
2011.12.02. 7:25:57
a háború után, a leigázott Európában akarta megvalósítani, ahol hiány volt fajtiszta németekbôl. Akkor minden harminc év fölötti gyermektelen német nônek kötelessége lenne a gyerekszülés. A Lebensborn ekkor már nemcsak a szülésnél segédkezne, hanem közvetítéssel biztosítaná a reprodukciót, a nô pedig három ajánlott SS-mann közül választhatná ki a gyermeke apját. Himmler már 1942-ben készülôdött erre a nagy tervre: „Utasítást adtam arra, hogy titokban Lebensborn-központot építsenek Münchenben, mert tekintettel kell lennünk arra a majd négyszázezer nôre, aki a háború miatt már most sem talál férjet.” Úgy gondolta, nemcsak a független nôknek, hanem minden férjes asszonynak is kötelezô lesz teherbe esni, ha nincs legalább négy gyereke, fajtiszta német férfiaktól. Minden megfelelô családnak muszáj lenne apát „kölcsönöznie” ehhez az akcióhoz. Az ellenôrzött katonái számára be akarta vezetni a kétnejûséget. Himmler stábjában már 1942-ben fontolgatták a mesterséges megtermékenyítést és a „szülôasszisztensek”, vagyis olyan férfiak intézményét, akiket a Lebensborn rendelkezésére bocsátana a magtalan férfiak feleségének. De Himmler nem volt megelégedve az elsô kísérletekkel, mert „a felhívásra jelentkezô nôk és férfiak genetikai értéke rendszerint messze alulmúlta az átlagot”. Himmler már egy hónappal a Lengyelország ellen indított támadás után, 1939 októberében parancsot adott az SS-mannjainak, hogy törvénytelen gyerekeket is nemzzenek. És biztosította arról a „jó vérû német nôket és lányokat”, hogy „a házasságon kívül is megtisztelô feladatuk lesz: nem könnyelmûségbôl, hanem a legmélyebb erkölcsi indíttatásból lesznek anyjai a harcmezôre induló katonák gyermekeinek”. „SS-mannok – fejezte be a parancskihirdetést Himmler – és Ti, a németek által régóta várt gyerekek anyjai, mutassátok meg, a Führerbe vetett hittôl és attól az akarattól vezérelve, hogy vérünk és nemzetünk örökké élni fog. Nemcsak harcolnotok és meghalnotok kell Németországért, hanem át is kell adnotok az életet a németeknek.” Amikor Halina Witaszek hosszú évek után emlékezetébe idézi, milyen volt az élet Poznañban a megszállás alatt, leírja, hogy a nemrég volksdeutschcsá lett szülôk tizenhat éves lánya, a BDM (Német Nôszövetség) tagja sírva jött haza a gyûlésrôl. A német agitátor a haza iránti kötelességeikrôl ordítozott: „Nem kell prostituáltaknak lennetek, de meg kell engednetek a fiúknak, hogy gyereket csináljanak nektek.” A második „utódnemzési” parancsnak drámai címet adtak: „Az utolsó fiúknak”. 1942 augusztusában, a sztálingrádi csata idején hirdették ki. Himmler visszarendelte a frontról a fiatal, gyermektelen SS-mannokat, hogy gyorsan nemzzenek fiúkat, most, amikor még nem nyugszanak nyírfa kereszt alatt. A sztálingrádi vereség után parancsba adta, hogy minden frontkatona kapjon speciális utódnemzési szabadságot, feltéve, ha a feleségének épp termékeny napjai vannak.
980
NV11-12.indd 980
2011.12.02. 7:25:57
A mutti 1944-ben, április elején nézett bele az Ördögforrás zöld mélységeibe Luise Dahl, a Berlin környéki Stendalból érkezett alacsony, testes titkárnô. A parkban sétált egy kislánnyal, és nem volt túl elégedett, mert szôke hajú és kék szemû gyereket ajánlottak neki örökbefogadásra. Pedig nekik a férjével sötét volt a hajuk és a szemük is, nem illik hozzájuk a gyerek. De mikor egy óra múlva visszatértek a forráshoz, már egymáshoz bújtak. Alice megmutatta az új muttijának a húgát, Dorát, aki influenzás volt, a fertôzô betegek szobájában feküdt. De Dahl asszony nem vihette magával. Dorát mint jó vérû gyereket egy magas rangú SS-tisztnek szánták, már készültek is az átadásra. Érzékeny volt valamire, ezért befáslizták a kezét, hogy ne vakarhassa az arcát. Biztos szép volt. De a tiszt nem az elkülönítôbôl akart gyereket vinni, másikat választott. Kiadták hát Dorát az ausztriai szobafestônek, aki májusban vitte el Weitrába. Ebben a cseh határnál lévô kisvárosban Dora Schölmnek hívták. Schölmék egyszerû emberek voltak, ezért nem fogadhatták örökbe, csak a gondviselôi lehettek. Keskeny kis utcák, csendes ház, kilátással a hegyekre. Aztán egész életében visszavágyik oda, a hegyek közé. Arra is emlékezni fog, hogy a nevelôanyjának mindig karikás volt a szeme. Nyugalom és rend, mindennek megvolt a maga helye és ideje. Kenyérsütés, az erdôbôl begyûjtött bogyók, egyházi ünnepek, lepény pótkávéval. Semmi cirkusz vagy ordítozás. Az iskolában palavesszôvel írtak a kis táblákra. 1946-ban a tanító néni szólt, hogy fessenek le a tankönyvekben minden horogkeresztet. Dora volt a legjobb tanuló az osztályban, csupa egyese volt. Sosem mosolygott az órákon. Alice a Berlin környéki Stendalba költözött. Új vezetékneve volt, a muttijától pedig új keresztnevet is kapott. Alice Luise Dahl. A háború után, 1947-ben Dahl asszonynak magyarázkodnia kellett, amiért a Lebensbornból fogadott örökbe gyereket. Azt írta az egyik jogásznak: „Akkor még nem hallottam a Lebensborn nevét, de el kell ismernem, hogy csak ott értettek meg. Megértették, hogy szellemi dolgozó vagyok, aki az állandó alhasi fájdalmak miatt elvesztette a munkaképességét, és hiányzik a gyerek ebbôl a jól berendezett, napfényes lakásból. Táviratot kaptam Bad Polzinból, hogy vár rám egy kislány, aki 1938-ban született. Egyszer csak ott álltam a kis Alicja Witke elôtt. 1946 áprilisában, amikor hazajött a férjem a fogságból, a gyerek lett a legnagyobb öröm az életében. Jó gyereket választott a Lebensborn, aki munkáscsaládhoz is kerülhetett volna. Tisztelem a munkáscsaládokat, de ilyen intelligens gyereknek nem biztosíthatott volna mindent egy ilyen család (szellemileg és a nevelés terén). Mielôtt megkaptuk Alicét, ellenôrizték a személyes kapcsolatainkat, az egészségi állapotunkat és a párttagságunkat. 1937-ben lépett be a férjem az NSDAP-be. 1933 óta volt az SA tagja. Más szervezetekben, mint az NSV, a DAF, az RLB és a VdA, szintén fontos tag volt. De a hivatalban, amelyet egy százötven százalékos náci vezetett, ez nem is lehetett volna másképp. Én nem voltam tagja sem az NSDAP-nek, sem a Nôszövetségnek, sem más szervezetnek. 981
NV11-12.indd 981
2011.12.02. 7:25:57
De térjünk vissza Bad Polzinba. Sugárzó szemmel jön felém a gyerek, és ezekkel a szavakkal köszönt: Guten Tag, Mutti! Éreztem, hogy ez a gyerek megint mamira vágyik. Nem sokat tudtam Alicérôl. Német nemzetiségû állampolgár (volksdeutsch), árvaként vettem magamhoz, akit német néven, Alice Witkeként adtak örökbe. Arról nem volt szó, hogy lengyel származású, azt egyébként is elég furcsának találtam volna, mert jól beszélt németül a hatéves kislány. Tökéletesen illettünk egymáshoz Alicével, mintha az én testem és vérem lenne. Bár a gyerek irataiban azt írták a származás rubrikájába, hogy talált gyermek, éreztem, hogy jó családból származik. Azt mesélte nekem, hogy a papája »doktor bácsi« volt, és injekciókat adott. Beszélt a testvéreirôl, elmondta, hogy a papáját és a mamáját elvitte a rendôrség. Azt mondta a nagynénje, hogy mindketten meghaltak. Bad Polzinban ismertem meg a kishúgát, Dorist. Sajnos a kis Dorist nem tudtam elvinni Alicével együtt, mert ôt más családnak szánták, de késôbb meg akartam keresni, hogy újra összehozhassam a két nôvért. Alice gyakran keresett két csillagot az égen, mamának és papának nevezte ôket. Azt mondta, látják, hogy neki jó itt. Tényleg nem szenvedett hiányt semmiben. Amikor megérkezett 1944-ben, kötöttem neki fehérnemût, kisinget és bugyit nyárra és télre, mert nem lehetett kapni semmit. Kézzel csináltam neki mindent – kiskabátot, gyapjúruhát, pulóvert, harisnyát, zoknit. Egész tisztességes fizetést kaptam a járásbíróságon. Minden jól ment, az egyre nagyobb Alicjának nem kellett nélkülöznie. A mama mindent meg tudott venni neki. Amikor bezárták az iskolát a gyakori légiriadók, aztán meg szénhiány miatt, Alice magánórákra járt. Nagyon jó tanuló volt. Járt külön tornára, nyáron pedig úszni, télen síelt és szánkózott. Nyolcéves korában tett úszóvizsgát. Még gyerekbalettre is járhatott rendszeresen. Gondom volt mindenre” – írta Dahl asszony. Ott, Stendalban már minden összezavarodott Alice szôke fejében. Azt mesélte a muttinak, hogy a lengyel gyermekotthonban volt a legrosszabb. Mert német kislány létére ráparancsoltak, hogy egyik napról a másikra felejtse el a németet, és csak lengyelül beszéljen. Minden német szóért verést kapott. 1944-ben húsvétkor elutaztak Franciaországba. Dahl asszony meg akarta mutatni a kislányt a férjének, aki fogolytáborban raboskodott. Alice nagy kék nyuszit kapott az új papától, tele édességgel. 1945-ben mankót hozott a nyuszi Alicének. Fából készítette, méret után a helyi asztalos. Stendalban minden gyerek mankóval járt. Amikor Berlin fölé szálltak a szövetségesek bombázói, a gyerekek leszaladtak a pincébe, és a fejükre húzták azokat a nagy fazekakat, amelyekben krumplit fôztek. Aztán mankóval kerülgették a járdán a letépett karokat, az ablakcserepeket és a húscafatokat. Amikor Alice Dahl fazékkal a fején reszketett minden robbanás után, nem volt messze tôle Halina Witaszek. Ravensbrückben, a szögesdrót mögött örült minden bombának, amely Berlinre hullott. 1945 májusában jött haza. Túlélte Auschwitzot és Ravensbrücköt, az982
NV11-12.indd 982
2011.12.02. 7:25:57
tán majd szörnyethalt attól a két hírtôl, amelyet a háza küszöbén hallott: Franciszek két éve nem él, Daria és Alodia meg eltûnt. Egy háború elôtti küldönc ismerte föl a fiatal tanársegéd fejét a Higiéniai Intézet polcán tárolt befôttesüvegben. A temetés nagy tüntetés volt, a püspök és a vajda is kivonult az eseményre. A poznañi citadellában temették el Witaszek doktor és a két munkatárs, Henryk Günther és a laboráns Sonia Górzny fejét. Halina két évig kereste a kislányait. Az egész világot bejárta a hajában nagy masnit viselô két szôke kislány fényképe. Végül eljutott Roman Hrabarhoz, aki Ludwigsburgban, a lengyel kormány teljhatalmú megbízottjaként kereste a háború alatt eltûnt lengyel gyerekeket. Neki köszönhetôen ezrével tértek vissza a családjukhoz. Hrabar megtalálta azt a német titkos utasítást, melyben meghatározták, hogy milyen vezetéknevet kell adni azoknak a gyerekeknek, akik „lengyelek voltak”. Meghagyták az elsô három betût, hogy a gyerek évek múlva is úgy érezze, egész idô alatt ugyanúgy hívták. Ezért amikor Alodia és Daria Witaszeket kereste, felfigyelt a po³czyni heim névsorában Alice és Dora Witkére.
Bűnök lengyelül, bűnök németül Kiesett egy szép nagy pipa az almáriumból, amikor a családi iratokat kerestük. – Ó, ez apám pipája, meg akarja nézni? – kérdezte örvendezve Alodia Witaszek. Franciszek Witaszek lánya ma hatvankét éves. Egyedül él a poznañi Hárstelepen. A lányának és a fiának már saját családja van. Elhunyt férje után viseli a Napiera³a nevet. – Alodia, furcsa név, igaz? Egy olasz szent asszonyt hívtak így. Kornel nagybátyám ajánlotta a szüleimnek, aki a háború elôtt plébános volt Neklában. Az ismerôsei Alának vagy £usiának szólítják. – Meddig volt annál a német nônél? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam. – Szebben is beszélhetne róla – mondta idegesen Alodia asszony. – Több tiszteletet. Ô az én muttim. Jó ember volt. Én voltam a mániája. Nem lehetett saját gyereke, rákban szenvedett. Állandóan magához ölelt, ezért gyorsan kialakult bennem a ragaszkodás. 1947 novemberéig voltam náluk. Amikor eljutott hozzá a fényképünk, rögtön fölismert. Nem próbált elrejteni, ahogy más német családok tették a Lengyelországból rabolt gyerekekkel. Azt mondta, ha tényleg él az anyám, visszaad neki. De ha csak lengyel árvaház vár rám, akkor harcol értem. Amikor visszautaztam vonattal Lengyelországba, talán csak én mentem a családomhoz, a többiek gyermekotthonba kerültek. Alodia elmosolyodik. – Az októberi forradalom évfordulójára, november 7-re jöttem haza, a mama nem is számított rám. Halina Witaszek ebédszünetben hazaugrott a munkahelyérôl, hogy krumplilángost süssön a gyerekeknek. Ostrówban laktak, a rokonságnál. Süti a lángost, a gyerekek meg kiabálnak, hogy jött egy néni egy kislánnyal, akinek cédula van a nyakában. Az volt ráírva, hogy ô Alodia Witaszek, és raj983
NV11-12.indd 983
2011.12.02. 7:25:57
ta volt a cím, mint egy csomagon. Ott álltak, egymásra mosolyogtak. Alodia nem értett lengyelül. Végül azt mondta németül a megôszült anyjának: fiatalabb voltál és szôke. Odaégett a lángos. Daria egy hónappal késôbb, Mikulásra jött haza Ausztriából. Megmaradt az „átvételi jegyzôkönyv”: a transzport száma 0/138, a gyerek átadója, átvevôje, aláírások, a személyi poggyász egy kisbôrönd, benne játékok. – Ó, emlékszem – Daria Witaszek, a férje nevén Wójtowicz, Bydgoszczban lakik, nyugdíjas tanítónô. – Két bábu volt, Mikulásra kaptam ôket. A fehér a szent, a fekete meg a kisördög. Azzal a szenttel meg a kisördöggel álltam a mamám elôtt. Emlékszik, hogyan utaztak el a mamával a nagynénihez, aki a megszállás alatt Poznañban, £azarzban lakott. – A mama figyelte, hogy odatalálok-e, aztán a nagynénémmel együtt kérdezgették, hogy mire emlékszem Poznañból. Megmondtam, hol volt a konyha, hol vágtam meg az ujjamat az udvaron. A nagynéném bólogatott, a mama örült. Mert ô is biztos akart lenni abban, hogy az ô gyereke az a svábosan makogó kislányka. Minden stimmelt, csak akkor keseredtek el mindketten, amikor erôsködtem, hogy volt egy tó a ház mellett. De a nagynéninek eszébe jutott: Igen, volt itt egy nagy bombatölcsér, tele vízzel. Alodia: – Nagy nyomor volt a házban, anyám magára maradt öt gyerekkel. Poznañt teljesen kirabolták. Lengyel iskolába jártam, pedig egy szót sem tudtam lengyelül. Általános iskolás korom végéig még német akcentussal beszéltem, méghozzá azzal a kemény berlinivel. Dariának dallamosabb, ausztriai akcentusa volt, azt jobban viselte a lengyel fül. Azok a fülek pedig nagyon érzékenyek voltak akkor. Mindenki elveszített valakit a háborúban. Aztán idejön egy kis sváb lány, és makog itt valamit. Rettenetesen rám szálltak a gyerekek. Emlékszem, állandóan zavarba jöttem, feszült voltam, elvörösödött az arcom, az osztály meg röhögött. Stendalban bátor, magabiztos gyerek voltam. Elzárkóztunk Dariával a többiektôl. Hallgattunk. Nekünk nem ért véget a háború. A testvéreink sem értettek minket. A mamának kellett tolmácsolnia, ô tudott németül. Egyik nap úgy döntöttünk Dariával, hogy visszamegyünk Németországba. A legidôsebb nôvérem meghallotta, mirôl beszélgetünk, és szólt a mamának. Daria Wójtowicz: – Mikor kezdtem lengyelül beszélni? 1948 tavaszán, negyedik osztályos koromban. Mentem áldozni, és gyónnom kellett. A nôvérem is jött gyónni, így aztán együtt készültünk. Csak hát a nôvérem lengyelül sorolta a bûnöket, én meg németül. Aztán a gyóntatószékben térdelve egyszer csak meghallom, hogy lengyelül gyónok. És e gyónás után már csak lengyelül beszéltem. Megmaradtak a német nyelvvel kapcsolatos fóbiáim. A gimnáziumban a latint választottam. A mûszaki egyetemen is volt néhány szemeszter németbôl, de valahogy nem ment. Alodia Witaszek újabb szürke dossziét vesz elô a szekrénybôl. – Nem, nincs erôm hozzá, nézze át maga. – Leül a fotelba. – Bocsánat, mintha kicsit elva984
NV11-12.indd 984
2011.12.02. 7:25:58
dult lennék. Darával mindketten ilyen vadak vagyunk, ezért egymást értjük meg és egymást szeretjük a legjobban. Tudja, ez valamiféle belsô remegés, a szív vadsága. Talán ha nem kérdeznének minket, ha nem kellene állandóan emlékeznünk rá, akkor elcsendesednénk. De maga is kérdez, mások is kérdeznek… A mutti állandóan levelet írt, eleinte Halina Witaszeknek, aztán az ô imádott Alicéjének. Hívta Németországba. Alodia 1957-ben, kilenc év után ment ki hozzá. Dahlék már Nyugat-Németországban éltek. – Úgy volt, hogy nagyon sokáig maradok, de csak rövid idôt töltöttem ott. Pont akkor érettségiztem, a továbbtanulásra készültem. Egyébként már nem illettem abba a világba. Már elfelejtettem a németet. Az ô ismerôseik és szomszédaik meg nagyrészt Gdañskból és a nyugati területekrôl kitelepített németek voltak, ellenségesen néztek egy lengyel lányra. Csak egy hónapig bírtam. Ô ugyanolyan melegszívû volt, örült nekem, én viszont hideg voltam. Nem szerettem, ha magához ölelt. Nem akartam vele aludni. Késôbb, amikor évente kétszer utaztam hozzá, tizennégy évig, megint közel kerültünk egymáshoz. Benne élt az életemben. Minden érdekelte. Amikor gyerekeket szültem, örült, hogy vannak unokái. Úgy öltöztettem a gyerekeimet, mint a babákat, mert kihímezte a ruháikat, elküldte csomagban. Alodia elôvesz egy fényképet, két mosolygós, ôsz hajú asszony öleli át egymást. – Ô a mamám, ô meg a mutti. 1969-ben jött el hozzánk. Hogy megszerették egymást a mamával! Bizamas levelezést folytattak. És akkor azt mondta a mama, ki tudja, ha korábban megismeri a muttit, és tudja, mennyire keresi Dariát, hogy együtt lehessünk, akkor talán az sem lett volna kizárva, hogy ott maradok. Hisz a mamának nagyon nehéz sorsa volt, még családi pótlékot sem kaptunk, mert a papa a Honi Hadsereg katonája, a Lengyel Népköztársaság ellensége volt. Így alakult az életem. 1971-ben halt meg a mutti, a vati (a papa) 1980-ban, a mama 1985-ben. Alodia Witaszek hálószobájában a kisunoka képe lóg az ágy fölött, nemrég Alodia asszony mellé akasztotta a kis stendali Alice fényképét. Ugyanannyi évesek, kicsit hasonlítanak is egymásra.
Bizonyíték hiányában 1969 áprilisában elment az Ördögforráshoz Andrzej Zientarski, a Hitleri Bûnöket Vizsgáló Bizottság koszalini bírója. A po³czyni Lebensborn bûnös tevékenységét próbálta feltárni. A Lebensborn három tisztviselôjét is a nürnbergi bíróság elé állították, a vallomásaikban talált információkat arról, hogy a Heim Pommernben germanizálták a Warta-vidékrôl begyûjtött lengyel gyerekeket. Zientarski tanúkat keresett. Két lengyel, aki annak idején kényszermunkát végzett, vallomást tett arról, amit a helyi németektôl hallott a megszállás idején… Az SS-mannok, akik ideutaztak megtermékenyíteni a nôket, magas, 985
NV11-12.indd 985
2011.12.02. 7:25:58
kék szemû férfiak voltak. A parkban és a városban sétáltak a nôkkel. „A német történészek azt állítják, hogy ez csak képzelgés, kezdettôl fogva izgatta a nép fantáziáját a Lebensborn. 1945-ben a Lebensborn emberei igen gondosan semmisítettek meg minden dokumentumot. A Borkowót felújító munkások csak egy karton régi kémcsövet találtak a háború után, rajtuk lengyel, német és cseh nevekkel. Zientarski bíró odahívta helyszíni szemlére Alodia Witaszeket. Nem sok mindenre emlékezett. Mi ragad meg egy hatéves gyerek emlékezetében? A terasz a napon sütkérezô csecsemôkkel. A vendégfogadó szoba a félkör alakú nagy ablakokkal és a kispad, ahol más gyerekekkel együtt várta a muttiját. Három év elteltével bizonyíték hiányában beszüntették a nyomozást.
Lebensborn, nincs abban semmi rossz 1941 nyarán Po³czynba (akkori nevén Bad Polzinba) érkezett egy berlini német nô, Ellen Lundt. Itt akarta megszülni házasságon kívüli gyermekét, az apa, egy nôs osztrák férfi, torpedónaszádokon szolgált. Ellen emlékszik, milyen volt a kilátás a Lebensborn ablakából. Reggel hatkor a nôvérek kirakták a parkba a csecsemôk kiságyait. Fehér kiságyak, szépen sorban, napfény, zöld fû, világos színû ágynemû. Nyugalom és biztonság. A hallban függött Gertrude Scholtz-Klink reichsführerin fényképe, ô vezette a Birodalom minden nôszervezetét. Más heimekben rendszerint „a legnagyszerûbb német anya”, Hitler anyjának portréját akasztották ki. A hazafias anyák úgy emlékeztek meg a születésnapjáról (augusztus 12-rôl), mintha Mária-ünnep lenne. Ellen nem emlékszik politikai oktatásra, bár a müncheni központ jelentéseket követelt a heimek igazgatóitól, és részletes programokat ajánlott: közösen kávéznak, meghallgatják a Führer rádióbeszédét, népdalokat énekelnek, légvédelmi oktatáson vesznek részt, meghallgatják dr. Goebbels beszédét, népdalokat énekelnek… A fajtiszta gyerekek anyjának legyen „fajtiszta” nemzetiszocialista világnézete. A ma nyolcvannyolc éves Ellen Lundt, mint a Lebensbornba került anyák többsége, nem lát semmi rosszat abban a szervezetben, amely segített neki abban, hogy megszülje két gyermekét, a fiát Bad Polzinban, a lányát pedig a wernigerodei Heim Harzban. Akkor nem tudta, most pedig nem akar emlékezni arra, hogy ez a látszólag humanitárius intézmény a nemzeti faji higiénia szellemében mûködött, és az SS-hez tartozott, amelyet a háború után bûnös szervezetnek nyilvánítottak. Ellen emlékszik arra, hogy mielôtt eljutott a polczyni heimbe, a Lebensborn megvizsgálta az ô faji értékét, akárcsak az osztrák tengerészét. A különleges kérdôíven még a szôrzet sûrûsége iránt is érdeklôdtek. Mert minél ritkább a szôrzet, annál tisztább árja a test. Az anyák nevét és az apák névsorát csak a müncheni központban ismerték. A fajilag értéktelen nôk nem számíthattak arra, hogy bejuthatnak a heimbe, a rosszul sikerült gyerekeket kiiktatta a Lebensborn. 986
NV11-12.indd 986
2011.12.02. 7:25:58
Dorothee Schmitz-Köster német újságírónô A faj nevében címû könyvében írta le Jürgen W., a po³czyni heimben született beteg fiú esetét. Elvitték „speciális terápiára”, ami a Harmadik Birodalom nyelvén eutanáziát jelentett. A csecsemôket teleszurkálták luminál- és morfiuminjenkciókkal. Az erôs szerektôl elkábítva a szervezet elégtelen mûködésétôl szenvedtek, gyorsan tüdôgyulladást kaptak, és belehaltak, mert nem kezelték ôket. Georg Lilienthal német történész más bizonyítékkal is szolgál arra, hogy a Lebensbornban született „rosszul sikerült” gyerekeket kiiktatták. Az egyik heim iratai között talált írásos anyagot egy szellemileg elmaradott csecsemôrôl, akit át kell vinni egy bécsi gyógyintézetbe, mert az a „kiiktatás elvével összhangban” mûködik. A Himmler íróasztalára kerülô titkos jelentésekben szakszerûen leírtak minden anyát, aki a Lebensbornban szült. A fajtiszta és ellenôrzött anyák könnyen találtak munkát a Lebensbornban vagy más olyan intézményben, amely kapcsolatban állt az SS-szel. Himmler, aki ásványvizet itatott az SS-mannjaival, mert az javítja az emésztést, a Lebensbornba került anyáknak zabkását adatott, mert „a zab erôsíti az idegeket”. A szoptatás kötelezô volt a Lebensbornban. Több anya szoptatott együtt az e célra berendezett szobában, a bábaasszony pedig ellenôrizte, mennyi tejet szívtak magukba a gyerekek. Ha egy anyának elapadt a teje, másiktól vettek. Tizenegyezer gyerek született a Lebensborn házaiban, fele házasságon kívül. A po³czyni Charlotte D., aki egy évig segédkezett a heimben csecsemôápolóként, most pedig nem szívesen beszél errôl, észrevette, hogy az anyák fele ott hagyta a gyerekét. Azt mondták, a Führernek ajándékozzák a gyereket. Örökbe fogadó családokhoz kerültek mint „a Führer ajándékai”. Ellen Lundt nem hagyta ott a fiát a vezérnek. Michael ma ötvenkilenc éves. Délceg termetét tengerész apjától örökölte. Reklámmal foglalkozik, zenét szerez, dokumentumfilmeket készít, most épp a Stasi és a lengyel SB együttmûködésérôl. Berlinben lakik, kétlépésnyire Günter Grasstól. Akkor tudta meg, hogy a Lebensborn gyermeke, amikor átvette az elsô személyi igazolványát. Megmutatja a születési anyakönyvi kivonatát: Bad Polzin, Lebensborn, 1941. IX. 28. 14.15, anyja neve, az apa nincs feltüntetve. – Emlékszem, amikor az esküvônk elôtt az anyakönyvvezetô meglátta a születési anyakönyvi kivonatomat, rögtön szaladt megmutatni a kolléganôjének. Nagyon szégyellte megát a feleségem, mert azt hitte, úgy nemzettek, ahogy a nyulak szaporodnak – mondja Michael nevetve. – De azt mondja a mama, hogy nagy szerelembôl születtem. A Lebensborn lett volna az a forrás, amely az SS-t mint új nemességet táplálja. Himmler tudta, hogy akkor jó a tenyésztés, ha nemcsak megôrzik, hanem javítják is a faji jegyeket. Parancsba adta, hogy az SS minden negyedik jelöltje ne legyen SS-mann fia. Meg akarta védeni az SS nagy családját a túl közeli rokonságtól. Friss vér kellett neki az állományhoz. Az egyik forrásból jöttek az SS-mannok házasságon kívüli és más fajtiszta német katonák gyerekei, akiket 987
NV11-12.indd 987
2011.12.02. 7:25:58
a Birodalom határain kívül nemzettek. Ebben Norvégia járt az élen, mert ott volt a legtöbb a Himmler által nagyra értékelt nordikus vérbôl. Ezért Norvégiában nem kevesebb mint kilenc Lebensborn-otthon volt, ezeknek kellett volna a legtöbb fajtiszta gyereket szállítaniuk a Birodalom otthonaiba. Himmler terhes norvég nôket importált Németország déli részére, hogy északibbá tegye a kevésbé fajtiszta területeket. Évente egyszer szerveztek akciót „árja” gyerekek lehalászására a megszállt országokban, fôként Franciaországban és Lengyelországban. 1974-ben megrázta a németeket A faj nevében címû film, két francia dokumentumfilmes, Marc Hillel és Clarissa Henry mûve, akik elsôkként próbálták föltárni a Lebensborn titkait. Az egyik történet, amelyet elmesélnek a filmben, RogoŸnóban kezdôdik. 1943-ban a németek elvisznek a házakból néhány „fajtiszta” kisgyereket. Irenkát, Bronis³awa Ewertowska egyetlen lányát az éjjelirôl vitték el. A háború után megtalálták egy német családban. Amikor a Vöröskereszt munkatársa elment a kislányért, az örökbe fogadó szülôk bezárkóztak vele néhány órára a vécébe. Aztán megváltoztatták a címüket. Ewertowska harminc évig várt a lányára. A filmesek megtalálták Irenát Németországban. Nem akart beszélni velük. Az ügyvédjét küldte a kamera elé, aki fekete kabátban és kalapban közölte az utcán, hogy N. asszonynak itt van férje és két gyereke, elégedett az életével, és nem akar visszatérni a múltba. A film végén közelrôl láthatjuk Bronis³awa Ewertowska arcát. Azt mondja németül: „Imádott Irenám, írj nekem pár szót. Hatvanhét éves vagyok, ha meghalok, sírsz majd, mert nem akartál írni az anyádnak.” Meg akartam keresni Bronis³awa Ewertowskát, hogy megkérdezhessem, jelentkezett-e Irena, látta-e az anyját a német tévében. Megtudtam, hogy nem sokkal az utolsó jelenet forgatása után Ewertowska elbeszélgette az idôt egy ismerôsével a vonaton, útban Oborniki felé. Elindult a vonat, de ô még megpróbált leszállni. A peronra zuhant, és meghalt. A család megírta Irenának: „A mamád már nem él.” A lánya nem jelentkezett. ANGELIKA KUNIAK közremûködésével PÁLFALVI LAJOS fordítása
988
NV11-12.indd 988
2011.12.02. 7:25:59
LIDIA OSTAŁOWSKA
Hisz a véletlenben?
Lidia Osta³owska és Mariusz Szczygie³. Agata Banaœ felvétele.
HOLLYWOOD, 1937 Egy téli estén, miközben hullt a hó, a királynô az ébenfekete keretû ablaknál ült, és varrogatott. Mivel közben ki-kinézegetett az ablakon, megszúrta a tûvel az ujját. Három csepp vér csöppent ki belôle. A piros vér oly gyönyörû volt a fehér havon, hogy a királynô rögtön arra gondolt: „Olyan gyermeket szeretnék, aki fehér, mint a hó, piros, mint a vér, és ébenfekete, mint ennek az ablaknak a kerete.” Hamarosan kislányt szült, aki fehér volt, mint a hó, vörös, mint a vér, a haja pedig fekete, mint az ében. Nem sokkal karácsony elôtt, 1937. december 21-én, a Carthay Circle Theater-ben, Hollywood aranykorának leghíresebb mozijában mutatták be Walt Disney Hófehérke és a hét törpe címû filmjét. Az eseményre meghívott vendégek között megjelent Charlie Chaplin (aki éppen A diktátor megfilmesítésére készült), a fiatal Judy Garland, Douglas Fairbanks, Carole Lombard és Marlene Dietrich. Az újságírók észrevették, hogy John Barrymore (aki Hamlet szerepében lett sztár) kisírt szemeit rejtegeti sötét szemüvege mögött. 989
NV11-12.indd 989
2011.12.02. 7:25:59
A nézôtéren nem voltak gyerekek. Az elsô nagyjátékfilm terjedelmû rajzfilm. Azt jósolták, hogy ilyet senki sem tud végigülni. Megfájdul az ember szeme a színektôl. Most pedig mindenfelôl elragadtatott kiáltások hallatszanak, és fölállva ünneplik. Szergej Eisenstein, a Patyomkin páncélos alkotója nem sokkal késôbb a filmtörténet legjobb alkotásának nevezte a Hófehérkét. Leg, leg, leg. Hétszázötven mûvész dolgozott a sikerért. Egészen pontosan: harminckét rajzoló, százkét asszisztens, százhét fázisrajzoló (a mozgásfázisokat töltötték ki), húsz kompozíció-, huszonöt háttér- és hatvanöt különlegeseffekt-specialista (felhô, por, füst; minden, ami mozog, de nem szereplô) és százötvennyolc olyan szakember, aki a figurákat festette az átlátszó celluloidra. Ôk készítették a rengeteg rajzot és skiccet, a filmbe negyedmillió került be. Disney laboratóriumaiban különleges technológiák után kutattak a kémikusok, az operatôrök tökéletesítették a legújabb találmányt, a multiplane kamerát. Háromdimenziós hatást keltett. Hófehérke történetét különbözô európai nyelveken mesélik újra és újra, évszázadok óta. A német lélek forrásának romantikus kutatói, a Grimm testvérek írták. Ken Anderson tervezô észrevette, hogy ez bogarat ültetett Disney fülébe. Egyik éjszaka, amikor a rajzolók vacsora után visszatértek a stúdióba, jó néhányat behívott közülük a mûhelyébe. „Leültünk az összecsukható székekre, kialudtak a fények, és Walt négy órán keresztül mesélte nekünk Hófehérke és a hét törpe történetét. Nem csak mesélt, bele is helyezkedett minden egyes szerepbe. Teljesen megdöbbentünk.” Egy ilyen léptékû projekt senkinek sem fért a fejébe. És ehhez jött még a kockázatos forgatókönyv: az egyik szereplô megöli a másikat, a rajzfilmekben nem történik ilyesmi. De Disney olyan sokáig gyôzködött mindenkit, hogy végül hittek neki. Hollywoodban „Disney ôrültségének” kiáltották ki a filmet. A költségeket kétszázötvenezer dollárra, a munkálatokat tizennyolc hónapra taksálták. Három év alatt készült el, és másfél milliót nyelt el. Walt Disney elzálogosította a házát. „Szó sem lehetett takarékoskodásról vagy kompromisszumokról, ráadásul olyan idôket éltünk, amikor az egész ország a válsággal küzdött. Amikor már minden határon túllépett a költségvetés, magam is kételkedni kezdtem abban, hogy megtérül mindaz, amit belefektettünk. Aztán jött a sokk. A bátyám, Roy azt mondta, negyedmilliós kölcsönt kell felvennünk” – mondta egy interjúban. De ki ad hitelt a film néhány töredékére? A Bank of Americát képviselô Joseph Rosenberg megnézte a Hófehérke részleteit. Amikor felgyulladtak a fények, Disney semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Rosenberg fölállt, és szó nélkül kiment a vetítôterembôl. Végül felkiáltott: „Walt, ez a film szerencsét hoz!” * 990
NV11-12.indd 990
2011.12.02. 7:26:00
Európa. Két nappal karácsony elôtt és egy nappal az amerikai premier után Joseph Goebbels, a Birodalom propagandaminisztere följegyezte a naplójába: „Tizenkét Miki egér-filmet ajándékoztam a Führernek. Nagyon örült, boldoggá tette ez a kincs.” Miki az idegen nagyhatalom szimbóluma, mégis közel áll az emberhez. Hitler hétéves volt, amikor 1906-ban elkészült az elsô rajzfilm, a Humorous Phases of Funny Faces. J. Stuart Blackton biztatja arra a dohányosokat, hogy harcoljanak a szenvedélyük ellen. Négy évvel késôbb egy fiatal rendezô, W³adys³aw Starewicz rovarokkal kísérletezett Kaunasban. „Amikor le akartam filmezni, ahogy az élô hím szarvasbogarak harcolnak a nôstényért, kiderült, hogy mozdulatlanná dermednek, amikor felgyulladnak a reflektorok. Így aztán arra jutottam, hogy elaltatom a lovagjaimat. Leválasztottam a végtagjaikat és a szarvaikat a törzseikrôl, aztán vékony kis drótok segítségével visszatettem mindet a megfelelô helyre. Az elaltatott bogarakból preparált bábukat felöltöztettem, a lábukra csizmát adtam, a kezükbe pedig rapier kardot.” Starewicz kockáról kockára filmezte ôket. „Mozognak, úgy mozognak, mint az élôk!” Így készült az elsô bábanimáció. A rajzfilmekben különbözô tortúráknak van kitéve a test. Összetörik, kinyújtják, magasba dobják, megfojtják, megsütik, felvágják, összenyomják, összeverik. Bumm, bumm, uh, ó! Nem hal meg senki. Hitler imádta ezeket a filmeket, ezeken nevelkedett a hadserege. * A film nézettségi rekordokat döntött, három hónap alatt húszmillió amerikai vett rá jegyet. Aztán Hófehérke meghódította Európát. A forgalmazók népszerû színészekre bízták a szinkront, a legjobb költôk fordították a dalszövegeket. A gyerekek halálra nevették magukat, a slágereket pedig egyre több európai országban dúdolták. A bemutatók: 1938. február – London (a Királyság többi részén valamivel késôbb), március – Franciaország, május – Belgium, Hollandia, augusztus – Olaszország (velencei filmfesztivál), szeptember – Csehszlovákia, Svédország, Dánia, október – Finnország, december – Magyarország, Portugália, a német ajkú Svájc. A németek nem forgalmazták a filmet, valószínûleg a szigorú devizaszabályok miatt. Az osztrákok viszont bemutatták. Hófehérke szerepét honfitársuknak, Paula Wesselynek adták, aki az NSDAP által ellenôrzött UFA filmgyár sztárja volt. Partnerei között ott volt Otto Wallburg. Kiváló színész, de egy zsidó bankár fia, ezért az UFA-nál mondtak fel neki elôször, majd Reinhardt berlini színházában is elvesztette állását. Mindketten elhagyták Németországot. Max Reinhardt Franciaországon keresztül Amerikába ment, Otto Wallburg pedig Bécsbe. A németek úgy gondolták, hogy az 1938-as anschlusszal a Hófehérke és a hét törpe is az övék lesz. Az alkotók faja azonban akadályt jelentett. A Biroda991
NV11-12.indd 991
2011.12.02. 7:26:00
lomban nem vetítettek olyan filmet, amelyben zsidók szerepeltek, és március 12-tôl Ausztriában sem. Csak 1950-ben láthatták a németek Disney szuperprodukciójának osztrák változatát. (A nyugatiak, mert a keletieknek még harmincöt évet kellett várniuk rá.)
AUSCHWITZ-BIRKENAU, 1943 1943 karácsonya elôtt a húszéves Dinah Gottliebová Birkenauban áll, a fából készült barakk falával szemben. Van nála festék, ecsetek. Azon gondolkodik, mit fessen. A jövôben ezt a jelenetet ceruzával rajzolják, tussal húzzák ki, számítógépes animációval örökítik meg. A YouTube felhasználói és a Disney-oktatóprogramok rajongói fognak róla értekezni. Dinah felidézi a visszaemlékezéseiben, a beszámolókban, az interjúkban, kamera vagy mikrofon elôtt. Nem találkoztunk soha. 2001-ben levélben kértem, hogy beszélgessen velem, de nem válaszolt. Akkor folyt a vita az állami Auschwitz-Birkenau Múzeummal, lehet, hogy egyszerûen nem bízott egy lengyel újságíróban. Másoknak viszont mesélt a sorsáról. És ahogy az az élet legfontosabb pillanatairól szóló történetekben lenni szokott, néha újabb részleteket tett hozzá. Ezekbôl aztán történetek állnak össze, és Dinah Gottliebová minden egyes szava igaz. – Gondoltam, legyen egy balusztrád, mintha svájci kunyhóban lennénk, ahonnan a rétre nyílik a kilátás. Így aztán festettem zöld füvet, kék eget, kis felhôket. A kerítésre pedig stilizált cserepes virágokat, de olyan élethûeket, hogy igazinak látszottak. A gyerekek figyeltek. A legboldogabb jelenetet akartam festeni, amit csak ismerek. Épp neki akartam kezdeni a teheneknek és birkáknak, de inkább megkérdeztem: „Mit szeretnétek még a rétre?” Egyöntetûen azt felelték: „Hófehérkét és a hét törpét.” Ez volt az a film, amelyet hétszer láttam Prágában, mielôtt elhurcoltak, mert érdekelt az animáció technikája. És az utolsó, amelyet láttak a gyerekek. Maguk választották ki a jeleneteket. Jól emlékszem a figurákra, megfestettem Hófehérkét, ahogy Szendével táncol, a többi törpe pedig ugrál és tapsol. Az volt a lényeg, hogy a gyerekek ne csak az üres falakat nézzék. Fredy Hirsch kért meg, hogy fessem ki a barakk belsejét. Elôször megkérdeztem: „Mivel?”, mire azt felelte, hogy elintézi. Fredy – atlétaalkatú német zsidó, sportoló, a cionista ifjúsági mozgalom vezetôje. Miután elfogadták a zsidótörvényt, Csehszlovákiába költözött, a prágai Ha-Gibor klub oktatója lett. 1941-ben a terezíni gettóba zárták. Dinah a szülôvárosában, Brnóban ismerte meg, mielôtt még Prágába utazott volna grafikát és szobrászatot tanulni. Egy év múlva, amikor Csehszlovákiából Protektorátus lett, meg kellett szakítania a tanulmányait. Lichtag professzor, a szobrászattanár titokban asszisztensként alkalmazta. Szabad perceiben észrevétlenül levette blúzáról a sárga csillagot – a jelet, hogy büntetlenül el lehet taposni –, és elszökött moziba. 992
NV11-12.indd 992
2011.12.02. 7:26:00
Nemsokára jött a hír Brnóból: az anyja megy a gettóba. Dinah visszatért Prágából, és csatlakozott azokhoz, akik az U betûvel jelölt vonatokba és vagonokba taszítva transzporttá váltak. Ilyen pillanatban nem akarta elhagyni az anyját. Egymásra voltak utalva. A szülei, Richard és Jana, elváltak, amikor Dinah még csecsemô volt. Az apja két fiút nevelt egy másik Gottliebová asszonnyal. Az elsô nap Terezínben – a tizenkilencedik születésnapja. Dinah hamarosan rábukkant Hirschre és más ismerôsökre. Terezínbôl folyamatosan indultak „keletre” a transzportok, amelyeket a Zsidó Tanács tagjaival együtt szerveztek. 1943 szeptemberében nem kevesebb mint ötezer embert vittek el, a szállítási papírjaikon ismét U betûvel jelölték ôket. A sínek Auschwitzba vezettek. A marhavagonok éjszaka álltak meg, nagy ordítozás közepette rángatták le róluk az embereket: – Egész idô alatt a mamára gondoltam, nézegettem körbe, hogy ott van-e valahol. Ezenkívül semmit sem értettem. Aztán egyszerre, mint egy álom, optikai csalódás, délibáb: – Megjelent a mama, rám mosolygott, és azt mondta, úgy nézek ki, mint egy ferences. Hoszszú hajam volt, a barna ruhámat pedig madzaggal kötöttem össze. A rámpáról mindketten gyalog vánszorogtak el a BIIb részlegbe, a Familienlager Theresienstadtba, vagyis a terezíni zsidók birkenaui családi táborába: – Egy másik bolygón találtam magam. * 61 016 – ez Dinah tábori száma, a háború után ezekkel a számjegyekkel játszott a lottón, bár egy sebész eltávolította ôket. Nem kapott rabruhát, világos haját is megtarthatta. A férfiakat sem borotválták kopaszra, csak mindenkit megnyírt egy kicsit a fodrász. Terezín úgynevezett hat hónapos karantén volt a KL Auschwitzban. A raboknak civileknek kellett látszaniuk, tanúsítaniuk kellett, hogy a „kelet” nem a megsemmisülés. Mert ide várták a Vöröskeresztet. A BIIb részleg hétköznapi élete Arno Böhm vezetése alatt zajlott. Lagerältester volt, vagyis a tábor fônöke, a rabok ennél magasabb pozícióba nem juthattak. Harmincas férfi, a tábori száma nyolcas, az elsô, német bûnözôket szállító transzporttal hozták be. Ez volt a „régi gárda”. Böhm jókat evett a rabokon élôsködve, a nôket pedig szexre kényszerítette, gyakran mászkált részegen, ha pedig nem tetszett valami, már ütött is, de akkorát, mint a lórúgás. Tadeusz Borowski is említi Nálunk, Auschwitzban címû mûvében. „Évek óta blokkfelelôs, kápó, lágerkápó, ô az, aki agyonütötte a stubeparancsnokokat, ha eladták a teájukat, és huszonötöt veretett a foglyokra minden perc késésért és minden egyes szóért, ami az esti gong után hangzott el. Ô az, aki Frankfurtban élô idôs szüleinek rövid, de megható leveleket írt az elválásról és a viszontlátásról.” Dinah tudott vele bánni, sôt össze is barátkoztak: – Böhm utasítására elôször számokat festettem a barakkokra. Aztán SS-tisztek jöttek a családi tá993
NV11-12.indd 993
2011.12.02. 7:26:00
borba, és odaadták a feleségük, mennyasszonyuk vagy a barátnôjük fényképét. Ezekrôl festettem portrékat. Böhm kiutalt nekem egy külön szobát, hogy szabadon dolgozhassam. A szobájában Dinah hivatalosan propaganda- és figyelmeztetô feliratokat festett: HALT! A TISZTASÁG KÖTELESSÉG! A TETÛ ELLENSÉG! Nem hivatalosan a privát megbízásaival foglalkozott. Auschwitzban már készülôdtek a Hófehérkérôl szóló ünnepi mûsorra. Dinah: – A királynô parókáját feketére festett papírból csináltam, a tincseket pedig ceruza köré tekertem. Végre eljött a premier. A színészek eljátszottak és elénekeltek egy allegóriát, a Disney-film jeleneteibôl ismert díszletekkel a háttérben. Hófehérke megeszi a mérgezett almát, amelyet a mostoha adott neki, és elalszik. Lehet, hogy rémálma van, rogyadozik a lába, összeszorul a torka. Hosszú álom, amelybôl nincs menekvés, végül mégis felébred. Napsütés, levegô, erdô fogadja, és ott áll mellette a szép királyfi. A tábor csak álom, az ember felébred, és minden rendben van. Pár nappal ezután Franz Lucas, az egyik orvos megkérdezte, tud-e portrét festeni. – Gondolom, igen – válaszolta. * 1944 februárjában egy dzsip állt meg a barakk elôtt. Dinah: – Amikor beszálltam az autóba, biztos voltam benne, hogy megölnek. Egy szót sem szólt a sofôr. Joseph Mengele, a cigánytábor orvosa az állvány fölé hajolt a fagyos levegôben, lencsén keresztül vizsgálta a rabokat. Dinah: – Fogalmam sem volt, kicsoda, és milyen kísérleteket végez. Néztem, hogyan fotózza a cigányokat, láttam, hogy elégedetlen. Aztán Lucas doktor bemutatott, és elmondta, hogy festô vagyok, és tényleg jó portrékat tudok festeni. Elmagyarázta, hogy a színes fényképek nem tökéletesek, pedig itt a bôrszín természetes árnyalata a legfontosabb. Ekkor megszólalt Joseph Mengele is, és azt mondta Dinah-nak, nézzen bele az objektívbe. Tud ilyen élethû képeket készíteni a cigányokról? – Megpróbálhatom – felelte Dinah. * Lejárt azoknak a zsidóknak a féléves karanténja, akiket szeptemberben hoztak ide Terezínbôl. Mindenki ideges volt. Kérdezgették, hogy most mi lesz. Nagyon jó hírek érkeztek. Aztán nagyon rossz hírek érkeztek. Október végén a sonderkommandós Filip Müller meglátott egy papírt, amelyet az egyik SS-tiszt, Chustek hagyott elöl véletlenül, és megdermedt. Elô
994
NV11-12.indd 994
2011.12.02. 7:26:00
kellett készíteni a krematóriumot a cseh tábor számára, mert „különleges bánásmódban” részesül. Dinah: – Gyorsan terjedt a rémhír, hogy az egész terezíni transzportunkat elgázosítják. Négy nap múlva átvitték a Krankenblockba. A kórházban nagy összeírást tartottak. Egy ápolónô Mengele irányítása alatt az ikrek nevét jegyezte föl. Ott volt még egy írnoknô és egy zsidó rab, Hellmann doktor. Rámosolygott Dinah-ra, és azt mondta: – Mengele doktor kívánságára nem mész dolgozni a transzporttal. – Azt feleltem: „Élni akarok, de mi lesz anyámmal? Nélküle nem maradok.” Úgy néztek rám, mintha megôrültem volna. Hellmann doktor azt kezdte magyarázni, hogy anyám még fiatal, tud dolgozni. Mengele utasított, hogy mondjam meg anyám tábori számát. Nem tudtam, így elküldte a mamáért az írnoknôt. Jött, és megmutatta a számot. Mengele fölírta a listára. Még nem hittem el, hogy megmenekültünk. * Március 8-án Frinz Butroch rapportführer a karanténban lévô barakkokban cirkált. – Délben jött a papírral, és neveket olvasott föl, fôleg ikrekét. Anyám és én voltunk az utolsók. Emlékszem, ahogy felolvasta a nevünket, az ágyra zuhantam. Nem ájultam el, de egy pillanatra öntudatlan állapotba kerültem. Aztán ment tovább, a következô barakkba, nekünk meg azt mondták, hogy sorakozzunk fel, és menjünk ki. Dinah és az anyja visszakerült a BIIb részlegbe: – Valaki azt mondta, megôszült a hajam. * Dinah eztán már nem sok idôt töltött az övéi között. Ludwig Plegge oberscharführer, akinek Szipka volt a gúnyneve, minden reggel jött érte biciklivel. (1947-ben a krakkói Legfelsôbb Bíróság halálra ítélte.) A terezíni táborból a Zigeunerlager felé vették az irányt, onnan pedig az úgynevezett szaunába. Néhány zuhany, egy terem, ahol a rabokat nyírták, és doktor Mengele rendelôje. A barakk szinte a tábor legszélén volt. Hosszú út vezetett oda, Birkenau legrejtélyesebb zónáján keresztül. * Szarkasereg. A nôk sose mondták el, hogy volt. A kalapban járó férjek is hallgattak a háború után a Zigeunerlagerrôl. Mások tanúskodtak helyettük. Auschwitzban fekete háromszöggel jelölték ôket – aszociális. A tetoválásuk
995
NV11-12.indd 995
2011.12.02. 7:26:00
Z betûvel kezdôdött: cigány. A csecsemôk lábába szurkálták, a lágyékuktól a térdükig ért a szám. * A szaunában volt még egy kis helyiség Mengele rendelôje mellett. Dinah: – Dolgozószobának nevezném. Mengele adott vízfestéket, ecseteket és egy rajztömböt. Nem volt festôállvány, két széket kaptam helyette. Az egyiken ültem, a másikra állítottam a rajztáblát. És nekiláttam. * Joseph Mengele saját kérésére érkezett a táborba, több hónapig kellett ezért kilincselnie. Ambiciózus, tettvágytól ég. Fiatal, alig harminckét éves. Egy mezôgazdasági gépgyár tulajdonosának elsôszülöttje. A család kedvence, Mengele a nácik között, a terror szolgálatában. Otthon annyira szerették, hogy Beppónak becézték. 1930-ban, érettségi után Joseph orvostudományt tanult Frankfurtban és filozófiát Münchenben. Az eugenikáért rajongó professzorokra akadt, akik az új igényekhez igazították az angol kutató, Francis Galton nézeteit. Nem foglalkoztatta ôket az öröklôdô betegségek elkerülése, az alkoholizmussal vívott harc, a munkahigiénia vagy a sport. A fajgenetika és annak evangéliuma volt a cél: az északi vér szent, nem szabad keverni semmi mással. Az európai eugenikai társaságok felszólították az egészségeseket, a tehetségeseket és a gazdagokat, hogy szaporodjanak. Németországban nem bíztak a meggyôzés erejében. A müncheni egyetemen Ernst Rudin doktor azt tanította: az orvosoknak el kéne pusztítaniuk az értéktelen életet. Mindenekelôtt a zsidókat, mert négerek, arabok és fehérek furcsa keresztezôdésébôl jöttek létre. Theodor Mollison professzor fényképek alapján fedezte fel a szemita gyökereket. A Frankfurti Egyetem Öröklôdésbiológiai és Fajhigiéniai Intézete vitte a prímet ezen a divatos szakterületen. A kutatásokat klinikai gyakorlattal kötötték össze. Mollison ajánlotta be Mengelét, az újdonsült orvost, aki a filozófia és nemsokára az orvostudomány doktora lett. 1937-ben csatlakozott ahhoz az Európa legkiválóbb genetikusaiból álló csoporthoz, amelyet a vakbuzgó náci, Otmar von Verschuer professzor vezetett. Az ô asszisztense lett. A professzor támogatta Mengelét, fényes karriert jósolt neki, antropológiai kongresszusokra küldte Tübingenbe és Ritterbe. Ott fel is figyeltek a csöndes és disztingvált tudósra. Az asszisztens többször járt Verschuer otthonában, a professzor hatására kezdett szenvedélyesen érdeklôdni az ikrek iránt. Bárcsak minden német nô mindig többet szülne egy gyereknél! Közösen írtak jelentéseket a különleges bíróságoknak, amelyek elítélték az árja nôkkel közösülô zsidókat. Mengele már az NSDAP tagja volt, az SS-be is szeretett volna bekerülni. Meg996
NV11-12.indd 996
2011.12.02. 7:26:01
vizsgálták a családfáját, és fölvették. 1940-ben besorozták a Wehrmachtba. A Waffen SS-hez került, és tábori orvosként szolgált a Viking hadosztályban, a Franciaországban és a Szovjetunióban vívott harcokban. A Vaskereszt elsô osztálya, amiért kimentett két katonát egy lángoló tankból, miközben tüzelt az ellenség. A Német Ember Védelméért Emlékérem, Fekete Sebesülési Érdemrend. A Don-kanyarban kapott sebekért. Ezek olyan komolyak voltak, hogy haupsturmführer Mengele alkalmatlanná vált az aktív szolgálatra. Arra számított, hogy visszatérhet a tudományhoz. Von Verschuer bárót a berlini Vilmos Császár Antropológiai, Genetikai és Eugenikai Intézetben (a mai Max Plank Intézetben) találta meg. A professzor apátiára panaszkodott. Nincsenek vizsgálati alanyok. De megtalálták a megoldást. Hiszen léteztek olyan állomáshelyek, ahol villámgyorsan beindulhattak a vizsgálatok és a mérések. A koncentrációs táborok. Ott szabadon kutathat, a betegségek és zavarok kimeríthetetlen tárházában. Az elöljárók a legnagyobb megsemmisítô táborba irányították az ígéretes SS-doktort, és nekiadták a Zigeunerlagert. De ô foglalkozott a többi részleg sürgôsségi ellátásával és a kórházakkal is, hamarosan fôorvos, lagerartzt lett. Hatalma volt egész Birkenau fölött. A szaunában tartott mûsort mindennapi rituálé kísérte. Minden reggel összegyûlt a kiváló orvosokból és nôvérekbôl álló csapat. Mengele válogathatott a rámpán a szakemberek között, 1944-ben, május közepén választotta ki a magyar transzportból Nyiszli Miklós patológust, aki Németországban végezte tanulmányait. Vele boncoltatta azokat, akiken kísérletezett. Mengele vesszôparipái az ikrek, a törpék, az egyik szemükre kék, a másikra barna emberek és a fogyatékosok voltak. Azt kutatta, hogy mennyiben különböznek a zsidók és a cigányok a többi néptôl, mennyire állnak ellen a fertôzô betegségeknek (a terhes nôket tífusszal fertôzte meg, hogy megállapítsa, elkapja-e a gyerek). Minden élettani sajátosság érdekelte. A doktor gyakran hívatta Dinah-t, hogy elmélyítse a lány ismereteit: – Megmutatta, mi a különbség a cigányok típusai között. Hogyan helyezkedik el az árja típusnál a hajvonal a szemvonalhoz képest. Miben különbözik a cigányok kék szeme az árják kék szemétôl, melyik szín a mélyebb. A kísérletek során anyagot gyûjtött a különbözô országokban élô cigányok hasonló jellemzôirôl és testfelépítésérôl szóló könyvéhez. A lány kitalálta, hogy ô készíti a könyv illusztrációit. Mengele gondosan megvizsgált minden festményt, néha megkérte, hogy tökéletesítse, és magához vette a rajzot. Újabb és újabb cigányokat hozott, hogy fesse le ôket. Ôsz hajú nô, érett férfi, kisfiú… Joseph Mengele arra használta Dinah festôi tehetségét, hogy fényképhez hasonló pontosságot érjen el. 997
NV11-12.indd 997
2011.12.02. 7:26:01
Mengele professzori címre vágyott, nagy gondot fordított habilitációs dolgozata illusztrációira. Megtette Dinah-t privát akvarellfestônek (a háború után így mutatták be), de nem bízta volna a karrierjét egyetlenegy rabra. Tetszés szerint használta az auschwitzi gépezetet. Marianne Hermann, Ludwig Feld, Vladimir Zlamar és Janina Pra¿mowska is készített portrékat a cigányokról, vagy egyes testrészeiket festette le. Dinah bûnözôként ábrázolta a cigányokat, mert Mengele annak látta ôket. Vajon tudatában volt ennek a lány? Akiket a Zigeunerlagerben festett, mind eltûntek. Dinah-nak úgy rémlik, tíz vagy talán tizenkét cigányarcot örökített meg. Honnan jöttek ezek a cigányok? Mi volt a nevük? Vajon féltek-e? Mi lett velük ezután? Nem maradt meg benne semmilyen részlet. – Ami a modelleket illeti, nem emlékszem semmi különösre. * A Zigeunerlager – huszonháromezer ember. Ausztriában, Belgiumban, Csehszlovákiában, Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, Jugoszláviában, Németországban, Norvégiában, Lengyelországban, Magyarországon és a Szovjetunióban gyûjtötték be ôket. Különbözô csoportokból, klánokból és nemzetségekbôl származnak. Voltak, akik elegáns házakban laktak, és divatos varietéket vezettek. És voltak olyanok is, akiknek a cigánytábor volt az otthonuk. Más körülmények között sosem találkoztak volna. * A Zigeunerlager mint lepratelep. De nem a lepra terjedt, hanem a norma faciei, a vízirák vagy arcüszök. Három név, egy kór. Az állkapcsot támadja meg, a hús elkezd rohadni, majd lefoszlik, lecsupaszítva a csontot. Rejtély, ezzel a jelenséggel eddig nem találkoztak a táborban. Dinah: – Mengele doktor egyszer késô estig ott tartott, átmentünk egy másik barakkba. Ott egy kisgyereket mutattak a doktornak, Dinah elôször azt hitte, csecsemô. Csont és bôr volt, nyilvánvalóan kómában volt. – Mengele megkérdezte, hogy le tudnám-e festeni a szájürege belsejét. Valaki kinyitotta a fiú száját, az ínye körül valami fehér anyag gyûlt össze. A torka és a szájpadlása teljesen fekete volt. A kicsi megremegett, majd leragadt a szeme, a feje hátrahanyatlott. Gyorsan elfordultam. Akkor Mengele szólt, hogy vigyék el a gyereket. Nem kell festeni, nincs szükségünk rá. Nem kell festeni, mert nem érdekes az eset? Vagy mert Dinah-nak kínos lenne?
998
NV11-12.indd 998
2011.12.02. 7:26:01
– A doktor szemében kincset értek ezek a gyerekek, a bánásmód is ennek megfelelô volt. Csokoládét osztogatott a cigány gyerekeknek. Azok megbíztak benne, bácsikának szólították. Egymás után választotta ki ôket. Élô alapanyag a kísérletekhez. A doktorral folytatott együttmûködés bizonyos kiváltságokkal járt. Dinah: – Emlékszem, egyszer sikerült szereznem egy hosszú szárú fûzôs cipôt. Olyat, amilyet motorozáshoz viselnek. Boldog voltam, hogy hozzájutottam, mert Birkenauban borzasztó nagy sár volt. Mengele észrevette a cipôt, és megjegyezte, hogy nem illik egy fiatal lányhoz. Rosszindulatú megjegyzés volt. Szerezni annyit jelentett, mint illegálisan venni. A rabok többnyire facipôben jártak. Dinah cipôje egy deportált lábán, a transzporttal érkezett Birkenauba, tehát a Birodalom tulajdona volt. Mengele értésére adta: tudom. És szemet hunyt fölötte. Személyi akvarellfestô. A lány biztosan elgondolkodott azon, hogy vajon Mengele mikor jut arra az elhatározásra, hogy ideje lecserélni egy másikra. Át kellett látnia rajta, mindennap elemeznie kellett a gondolkodásmódját, a reakcióit, a komplexusait, a hangulatait. Dinah: – Szenvedélyesen végezte a munkáját. Mindig hûvös volt és konkrét. Olyan, amilyennek elképzeljük a tudomány emberét. Amikor ott ültem mellette, és ô dolgozott, a munkán kívül nem létezett számára semmi. Teljesen belefeledkezett, idônként mintha sugárzott volna az arca. Egy nap Dinah látott egy jelenetet, amelyet mintha a Hófehérkébôl vágtak volna ki. Egy csapat törpe tipegett, egyenesen felé. Dinah: – Nem hittem a szememnek, pont heten voltak. Mintha a gyermekbarakkban életre keltek volna a rajzolt törpéim, Szende, Morgó és Hapci, és leszálltak volna a képrôl. Egyszerûen nevetnem kellett, amikor megláttam ôket. Ezek Ovitzék, romániai zsidók az erdélyi Rozávlyából. Héttagú törpecsaládnál népesebbet nem ismernek sehol a világon. Amikor 1944 májusában kiszálltak Auschwitzban a marhavagonból, Miki Ovitz képeslapokat osztogatott a rámpán az SS-tiszteknek: „A Liliputi Társulat souvenirje”. Valaki elrohant és fölkeltette Mengelét. A doktor majd eszét vesztette örömében. Magas és alacsony rokonság. Nagy kincs egy ilyen hatalmas család, esélyt ad a titok megfejtésére, hátha kiderül, hogyan öröklôdik a magasság. Arról fogalma sem volt, hogy a falubeli szomszédságot is unokatestvérekként mutatták be. Mások szemében fantasztikus figuráknak tûntek, akiket egy meseíró keltett életre. Az egyik csevegés alkalmával még maga Mengele is beismerte a kedvencei elôtt, hogy gyerekkora óta szerette Hófehérke történetét. Mengele megkérte Dinah-t, hogy fesse le ôt. Így fogalmazott: „Egy portrét nekem.” Egy nagymester állítólag játszott egy sakkpartit a táborban a hóhérjával. Nyerni – nem jó. Elônyt adni és veszíteni… Ha rájön… Nem volt egyszerû me999
NV11-12.indd 999
2011.12.02. 7:26:01
net. V. Károly császár annak idején letérdelt, hogy fölvegye Tiziano ecsetét. A legutóbbi idôkig még a legrosszabb piktor sem kockáztatott semmit azonkívül, hogy a megbízó esetleg nem fizeti ki. De a lagerarzt nem a mûvészetek szabad piacán választotta ki a mûvésznôt, és nem állt szándékában honoráriumról tárgyalni. Dinah: – Ceruzával rajzoltam, alaposan megfigyeltem. Magával ragadó, kifejezô arc, M alakú ajkak, dús haj. – De a szeme élettelen volt, bár ez úgy hangzik, mintha most találnám ki. Nem láttam benne semmiféle érzést. A portrén csak az egyenruha színébe kötött bele: „Tényleg ilyen sötét?” Megértettem, hogy világosabbat akar, ezért kijavítottam. Viccesen megkérdezte, hogy találtam-e rajta valami különöset, amirôl csak a felesége tudhat. A lány egy pillanatig hezitált, mielôtt meg merte mutatni neki azt a valamit. Egy barna folt a bal fülén. Különös ismertetôjel. * Dinah: – Egy nap nem jött értem Plagge SS-tiszt. Azt mondta Willi Brachmann, elgázosították a cigányokat. Soha többet nem hallottam a cigányokról. * Joseph Mengele pakolt. Papírok, papírok, papírok. Kísérleti eredmények, kutatási kartonok, az ikrek, liliputiak, nyomorékok orvosi elemzései, rajzok, táblák, fényképek, akvarellek. Az életmûve. És a bizonyítéka annak, amit tett. Kiürült a tábor, felére csökkent a létszám. A lengyeleket, cseheket, cigányokat a Birodalom belterületére küldték dolgozni. De Felsô-Sziléziában most is kellettek rabszolgák a német iparnak. Auschwitzban, Birkenauban és az altáborokban hatvanötezer ember vegetált. November 28. óta már nem gázosították el ôket. A rabok apró darabokra vágták a társaik elégetésére használt tuskókat és fahasábokat. Jó volt üzemanyagnak a fagázzal hajtott autókba. A kocsiknak készen kellett állniuk az evakuálásra. A személyzethez július végén érkezett a riasztás: a Vörös Hadsereg elfoglalta a majdaneki tábort. A katonák látták a gaztettek nyomait, sôt jó tizenöthúsz SS-tisztet is sikerült elfogniuk. Ez nem ismétlôdhetett meg. A KL Auschwitz politikai vezetése leszögezte: egyetlen tanú vagy nyugta sem juthat az oroszok kezébe. Ezért terveltek ki számos intézkedést. A zsidók meghaltak a sonderkommandóban. Leszerelték a kamrák és a kemencecsarnokok berendezéseit. Lebontották a IV. krematóriumot, és fölkészültek a másik három felrobbantására. Kitisztították a raktárakat, elszállították a rablott holmit. A személyzeten totális pusztítási ôrület lett úrrá. Máglyákat raktak a papírokból a tábor utcáin, elégették a központi fûtôrendszer kazánházaiban, az irodák kályháiban. Aktákat, kartonokat, számlákat, jegyzékeket, a zsidó transzportok listáit… 1000
NV11-12.indd 1000
2011.12.02. 7:26:01
De a raboknak néha még a papírokat is sikerült megmenteniük. Tadeusz Joachimowski, Ireneusz Pietrzyk és Henryk Porêbski titokban kicsempészte és elásta huszonegyezer cigány nyilvántartókönyvét. Joachimowski a háború után megmutatta, hova tették. Tizenhetedikén, szerdán, még napfelkelte elôtt, Joseph Mengele elindult Gross-Rosen felé. Ugyanazon a napon vonultak vissza a német csapatok Varsó romjairól, Hans Frank kormányzó pedig – az összerabolt Rembrandtokkal együtt – elhagyta a Wawelt. Mengele nem süllyedt odáig, hogy raboljon, csak azt vitte el, amit a saját tulajdonának tartott. A papírokat, az archívum legértékesebb darabjait. Késôbb egy Gera nevû kisvárosban, egy hölgyismerôsénél rejtette el, és ô nagy kockázatot vállalt, amikor átvette. Üldözték a nácivadászok. Az akvarellek Birkenauban maradtak.
NYUGAT FELÉ Néhány óra telt el a doktor menekülése óta, és az utolsó sorakozóra készült a KL Auschwitz. Megszámolták a rabokat. A hatvanhétezer-tizenkét fô között volt néhány kimerült, beteg gyerek. Ôket otthagyták, hogy végezzenek velük. A többieket sorba állították és elindították a vasból készült „Arbecht macht frei” felirat alatt a szögesdróton és a kapun túlra, nyugat felé. Aki tudta, pokrócba tekerte magát, akinek volt cipôje, fölvette, így mentek egymás mellett, csíkos rabruhájukban. Minden egyes, hajlott hátú emberekbôl álló csapatot egy kivégzôosztag követett, a menet mellett libákat, teheneket, lovakat hajtattak. Az út az Auschwitztôl 63 kilométerre lévô Losauba (Wodzis³aw Œl¹ski) vezetett. Három nap és három éjszaka után végre vonatra szállították a rabokat. Az elgémberedett, sápadt rabok felkapaszkodtak a nyitott szénszállító vagonokra. A vonat Ostraván keresztül vitte ôket osztrák és német munkatáborokba. Dinah Goettlibovát Ravensbrückbe. A nôket egy nagy sátorban helyezték el, téglapadlón aludtak. Három hét múlva újabb transzport, a neustadt-glewei altáborba. De már normális személyvonattal, még fûtés is volt. Az ablakon túl takaros kis házak, falusias német táj. Január 26-án, pénteken, éjfél után, a terveknek megfelelôen a levegôbe röpült az V. krematórium. A véletlenen múlt, kit öl meg a robbanás. 1945. január 27. Szombat, délután három óra. Pillanatnyi csönd, egy nevek nélküli másodperc. Még nem hívják „halálmenetnek” a Wodzis³awba vezetô utat, Joseph Mengele még nem „a halál angyala”, a tábor még nem „gyár”. Még nem döntötték el, hogy a kápót nem c-vel, hanem k-val kell írni. Még nem mutattak rá a „német kultúrában szunnyadó bûnözô hajlamra”. Még nem sulykolták azt a paradoxont, mely szerint a „sztálini totalitarizmus adott 1001
NV11-12.indd 1001
2011.12.02. 7:26:01
szabadságot a hitleri rezsim rabjainak”. Az ikonok, jelvények, szimbólumok még épp csak megszületôben voltak. Ez a pillanat most az örömé. Még mindig tartott a háború, Dinah Goettlibová a repülôgépekre festett számokat a táborban. A neustadt-glewei repülôtérrôl bombázórajok szálltak fel. Áprilisban bôgô motorokkal repültek Berlin fölé, hosszú sárga csíkot húztak az égre, nem pedig pirosat, mint az ellenség gépei. Aztán vége lett. Május másodikán menekültek el az SS-tisztek. Este megjöttek az amerikaiak, akik csomagokat hoztak az UNRRA-tól, ezekbôl aztán még többet szállítottak. Másnap azt mondták: „Visszavonulunk az Elbán túlra, ide az oroszok jönnek, gyertek velünk.” Néhányan hallgattak rájuk. Dinah és Jana Csehszlovákiába akart menni. Végre viszontlátták az arany Prágát. Szinte semmit sem változott a város, csak a városháza égett le a szovjetekkel vívott rövid harcban. A lány 1946-ban hagyta el Csehszlovákiát: – Nem volt ott senkim, csak mi ketten éltük túl a mamával. Anyám két bátyja Londonban volt, a RAF-ban szolgáltak, de Franciaországban volt az állandó lakhelyük. Amikor visszatértek Párizsba, hozzájuk költöztünk. A keleti táborok után – ahol szappan nélkül, homokkal és kôvel mostuk ki a havibaj okozta foltokat (amíg egyáltalán volt), ahol egy liter víznek egy egész fürdéshez elégnek kellett lennie, ahol mások elôtt mosakodtunk – nyaralás az Azúr-parton. Dinah Párizsban megint elkezdett festészetet tanulni. Az egyik filmgyár az Alice Csodaországban bábfilmváltozatát készítette, jelentkezett hát, állást keresett náluk. Éppen volt üres hely, az amerikai rajzoló asszisztenst keresett. Harmincas, energikus, egész jóképû. Bemutatkozott: – Art Babbit. Együtt dolgozott Walt Disney-vel, tanította a csapatát, rengeteg rajzfilmfigurát alkotott. 1942-ben Amerika minden idôk legjobb animátorának kiáltotta ki. Ô rajzolta a Hófehérkét. Azt a filmet, amelyet hétszer látott a lány, mielôtt elvitték. És az utolsót, amelyet láttak a gyerekek. Azt mondta Dinah egy német újságírónak: – Hisz a véletlenben? Ez volt a végzetem. NÉMETH ORSOLYA fordítása
1002
NV11-12.indd 1002
2011.12.02. 7:26:01
ANGELIKA KUŹNIAK
Megölték bennem Heidit
– Heidi Kriegernek hívtak. Nô voltam, súlylökô. Tizenhat éves koromban hívattak az FC Dynamo Berlin sportklub könnyûatlétikai osztályának vezetôjéhez. Kezet nyújtott az edzô. Gratulálok! – mondta. – Mától egy speciális orvosi program részese vagy. Csak azt nem mondta, hogy pár év múlva alig tudok fölmenni a lépcsôn, hogy életem végéig tesztoszteront kell magamba fecskendeznem, és épp most kezdik el megölni bennem Heidit. És megszületik Andreas. Ute Krause exúszónô ma Andreas felesége. 1978-ban 100 és 200 méter háton a világ tíz legjobbja között volt. Negyvenöt éves. Depresszióban szenved. – Amikor nincs tervem másnapra, félek. Olyan érzésem van, egy fekete lyukba zuhannék. Amikor úsztam, a tabletták határozták meg a napirendet. Megkérdeztem, hogy ez a dopping miatt van-e. Nem, válaszolta az edzô, biztos a fogamzásgátlótól. Birgit Heukrodtnál 1993-ban diagnosztizálták a májrákot. Akkor volt huszonkilenc éves a gyorsúszás háromszoros világ- és hatszoros Európa-bajnoka. – Az anabolikus szerek hatására magasabb lett a fájdalomküszöböm – meséli Brigitte Michel, aki kilenc évig volt a TSC Berlin diszkoszvetôje. – Az edzôteremben képes voltam naponta megmozgatni hetven tonnát. Ötvenegy éves vagyok, tönkrement a gerincem, két csípôprotézisre szorulok. Ines Geipel világcsúcstartó 4 100 méteres váltófutásban (máig nem döntötték meg a rekordot), miután befejezte sportolói karrierjét, hosszú ideig bulimiában szenvedett. – Na és a hangom. Maga is azt hitte, hogy egy férfi van a telefonnál. 2000, Berlin, a moabiti kerületi bíróság. Ott sorakoznak az épület elôtt a nemzetközi televíziók közvetítôkocsijai. Mindjárt beülnek a terembe a 14.25ös számú terv alkotói. Ez az állami ellenôrzés alatt álló doppingrendszer. Ennek köszönhetôen lett sportnagyhatalom az NDK. Az elsô számú vádlott Manfred Ewald, a Német Torna- és Sportszövetség elnöke. A második Manfred Höppner, az UM operációs csoportvezetôje. Az UM annyit jelent, mint Unterstützende Mittel, segítô szerek. Az NDK-ban nem használták a dopping kifejezést. Amikor bemennek a terembe, Ute Krause a lehetô legközelebb akar ülni a vádlottakhoz („hogy a szemükbe tudjon nézni”). Andreas Krieger is ugyanar-
1003
NV11-12.indd 1003
2011.12.02. 7:26:01
ra furakodik. – A tárgyaláson találkoztunk elôször. Szerelem volt elsô látásra – meséli késôbb Ute. Brigitte Michel („semmit sem éreztem, amikor bevezették ôket”), Birgit Heukrodt és Ines Geipel („mindennap más ruhát vettem föl, hogy elsôsorban nônek érezzem magam, ne pedig áldozatnak”) oldalt foglal helyet. Többen is vannak. Összesen huszonkét mellékvádló. Három hónapig tart a per. Manfred Ewaldot huszonkét, Manfred Höppnert tizennyolc hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik. A bíróság nem szab ki pénzbüntetést. Nem akarja, hogy az emberek azt gondolják, a vádlottak pénzen megválthatják bûneiket. Ute Krause: – Megbüntették ôket, na és, nekünk továbbra is olyan testtel kell élnünk, amely már sosem lesz a sajátunk. És azzal a félelemmel, hogy a kék tabletták, amelyekkel tömtek minket, késôn robbanó idôzített bombák.
Birgit Heukrodt Túl kevés a szex, lányok A pincében van. Hallom, ahogy tologatja a kartondobozokat. Kinyitja. Megint odébb teszi. Amikor feljön, tizenvalahány érmet és egy kis NDK-zászlót tart a kezében. – A többit nem találom. Hogy visszaadnám-e az érmeket? És ki garantálja, hogy akik a mellettem lévô sávokban úsztak, nem doppingoltak? Birgit Heukrodt negyvenhárom éves. Hangosan, mély férfihangon beszél. Hangosan nevet. Egy Berlin melletti faluban lakik a férjével és a fiával. Sebész, biztosítási tanácsadó. 1974-tôl 84-ig a legnagyobb keletnémet klub, az SC Dynamo Berlin úszónôje. – Két papírt kellett aláírnunk: lemondunk a szabad orvosválasztásról (csak azokhoz az orvosokhoz jártunk, akiket az edzôk kijelöltek), és hallgatunk mindenrôl, ami a versenysportot illeti. Az általános iskolában kezdôdött az elôválogatás. – A sportiskolák beküldték a tornaórákra a megfigyelôiket – meséli Birgit. – Elvittek a Dynamo Berlin klub sportiskolájába, pedig egyáltalán nem úsztam jól. Viszont megvoltak hozzá az adottságaim. A szüleim miatt. Anyám 176 centi magas, evezett, apám 192 centi, bokszolt. Nézegettek, méregettek. A lehetôség adott, mondták, könnyen képezhetô. Emlékszem egy mondatra, amely az iskolai folyosón függött: „A szpartakiádokon harcolóktól az olimpiai bajnokokig”. Folyton ezt ismételgettem. Hetente háromszor, majd négyszer edzettem, hétvégén pedig versenyek voltak. Hat-hét óra a vízben, mindennap. Lengyelországból, a Barátság-versenyrôl hoztam az elsô érmet. Aranyat. Félévente elküldtek minket Lipcsébe felmérésre. A leggyengébbek kiestek. 1004
NV11-12.indd 1004
2011.12.02. 7:26:02
Néha elgondolkodom, hogyan is kaptam a kék tablettákat. Lehet, hogy a teában? Sokszor volt kék üledék a bögre szélén. Természetesen volt néhány dolog, ami nyugtalanított. Amikor pattanásos lettem, ez különösen az idény közepén volt gyakori, vagy amikor az egyik lánynak megnôtt a klitorisza, és mindenki azt mondta, hogy fütyije van. Amikor az uszodában az ölüktôl a mellükig szôrös úszónôket látott az ember. Vagy amikor három hónapig nem jött meg, és mélyebb lett a hangunk. Azt mondták az edzôk, az uszoda nedves levegôjétôl van. Vagy azt, amit Lothar Kipke doktor, a keletnémet úszószövetség orvosa: túl keveset szexeltek, lányok. A montreali olimpián egy újságíró megkérdezte az edzômet, hogy miért van ilyen mély hangjuk a keletnémet úszónôknek. Úszniuk kell, nem énekelniük, hangzott a válasz. Néhány lány nem adhatott interjút. Azok álltak a mikrofonok elé, akiknél kisebb volt a hangszínváltozás. Akkor is, ha nem ôk nyertek. Lázadni? Feltétlen engedelmességre neveltek. Már nem is tettem fel kérdéseket. Senki sem mondott igazat, mindenki benne volt. A legfelsôbb pártvezetôk, az orvosok, az edzôk. És mi, sportolók. Mert gyôzni akartunk. Az iskolában a kék bab, a kék csoda, a kék villám kortyolgatásáról pusmogtunk egymás közt. A szülôk nem kérdeztek semmit. Apámék máig sem hajlandók errôl beszélni. Miért nem gondolkodtatok el, amikor eltûntek a melleim? Miért nem kérdeztétek meg az edzôket, hogy minek ennyi tabletta? Büszkék voltak az eredményeimre, ez teljesen elvakította ôket. És még valami: a sikeres sportolóknak nem kellett éveket várni lakásra vagy autóra.
A fecskendődoktor 1980-ban Rolf Gläser edzô kezei közé került Birgit Heukrodt. Bajnokokat nevelt. – Vakon bíztam benne. Az életem legintimebb részleteirôl is tudott, az elsô menstruációm idôpontját és a családi problémákat is beleértve. Aztán a Stasiaktákból megtudtam, hogy Oral Turinabolt kaptam tôle. Tizennyolc sorozatot évente. Évekkel ezután bocsánatot kért. Kipke doktort tartom a legnagyobb gazembernek. Emlékszem a fémbôröndjére. Kijárt az edzôtáborokba. Tesztoszteroninjekciókat vett elô belôle. Egymás után hívott be minket. Nyugalom, mondta, ez jót tesz. A fontosabb versenyek elôtt akár tíz injekciót is kaphattunk. Gyermekkor? Gyakorlatilag nem volt. Másrészt viszont csupa kiváltság volt a keletnémet sportolók élete. Minden helyben. Orvosi ellátás, sportcsarnokok, étkeztetés. Csak azt sajnálom, hogy nem jutottam ki az olimpiára. Esélyem lett volna, de bojkottáltuk a Los Angeles-i játékokat. 1005
NV11-12.indd 1005
2011.12.02. 7:26:02
Gyorsan véget ért a pályafutásom, ennek két oka volt: az egyik az, hogy csak az olimpiai érem hiányzott a gyûjteményembôl. Amikor bojkottáltuk az olimpiát, összetörtem. Ráadásul kiderült, hogy szívritmuszavarom van. Tizenkilenc éves voltam. Gyorsan elvégeztem az iskolát, leérettségiztem. Rengeteg idôm volt arra, hogy új életet kezdjek, távol a sporttól. 1993-ban jóindulatú májdaganatot fedeztek fel nála. – Akkor már tudtam, hogy milyen káros az Oral Turinabol. Olvastam róla az orvosin. Tíz centiméteres volt a daganat. Mint megtudtam, nem lehet egyértelmûen kijelenteni, hogy az anabolikus szerektôl van. Egyelôre felszívódott. De mi lesz tíz-húsz év múlva?
Rózsaszín és kék Fokozott fehérjeszintézis, hirtelen megnô az izomtömeg, az erô és a tûrôképesség, a szervezet több vörösvértestet termel. Ilyen hatásuk van a doppingban kulcsszerepet játszó anabolikus szteroidoknak. A kék Oral Turinabol tabletták, amelyekrôl mindegyik hôsnôm mesél, tesztoszteront, vagyis természetes anabolikumot tartalmaztak. A Jenapharm (amely azzal a jelmondattal reklámozta a fogamzásgátlóit, hogy „a nôk bíznak a hormonjainkban”) 1995 óta nem gyártja. Amerikai tudósok 1997-ben egerekkel kísérleteztek. Helmut Mahler doktor, a düsseldorfi Kriminalisztikai és Technikai Tudományos Intézet toxikológiai szakértôje magyarázza el az eredményeket. Három csoportra osztották az állatokat: az elsô nem kapott tesztoszteront, a második csoport a természetes adag ötszörösét, a harmadik pedig a hússzorosát kapta. Fél évig tartott a kísérlet. Egy év múltán elpusztult a második csoport 33 százaléka és a harmadik csoport 52 százaléka. A leggyakoribb halálok a máj, a szív és a tüdô kóros elváltozása volt. Az NDK-ban mintegy 1 800 000 Oral Turinabol tablettát vettek be évente. Voltak rózsaszín tabletták is, ezek 1 milligramm hatóanyagot tartalmaztak, de rendszerint a kék, 5 milligrammos változatot használták. Manfred Höppner felügyelte a vásárlást és az adagolást. Berlinben, a Czarnikauer Str. 21.-ben, egy bérház földszintjén volt az irodája (egy háromszor három méteres szoba). Gondosan el voltak sötétítve az ablakok. A szobában volt egy páncélszekrény, ebben tárolták az Oral Turinabol-készleteket. Höppnernek nem kellett íróasztal, csak egy kis asztallapot szereltetett a falra. Ezen volt a telefon és az írógép. Az írógépen írta a jelentéseket a Stasinak. A telefonon pedig a szövetségek és sportegyesületek orvosai rendelték az anabolikus szereket. A rendelést rögtön el is küldték futárral. Gyakran maguk az orvosok mentek el érte. Aztán megsemmisítették a dobozt, és az elôírásoknak megfelelôen 1006
NV11-12.indd 1006
2011.12.02. 7:26:02
úgy adták a sportolóknak a gyógyszert, hogy ne láthassák az eredeti csomagolást. A mai napig megvan az a levél, amelyet Marita Koch rövidtávfutó írt a Jenapharmnak. Azzal vádolta ôket, hogy a legnagyobb riválisa ismeretség révén jobb és erôsebb segédanyagokat kap, mert az egyik rokona a gyárban dolgozik.
Brigitte Michel Leszámolás a hülye tehénnel Úgy van, ahogy a telefonban mondta: – Meg fog ismerni, én leszek a legnagyobb nô a csarnokban. A kézfogása erôs, szinte férfias. Járás közben enyhén dülöngél. A berlini Keleti pályaudvar központi várótermébe beszéltük meg a találkozót. – Miután megmûtötték a csípôízületemet, újra tanultam járni – meséli Brigitte Michel. – Leülünk? Nem tudok túl sokáig állni. Anyám óvónô volt, apám asztalos. Kitûnô származás. Hatodikos koromig rendes gimnáziumba jártam. Én voltam a legnagyobb lány az iskolában. 85 kilót nyomtam, hülye tehénnek hívtak. Amikor a bátyám edzôje javasolta, hogy eddzek én is, azonnal beleegyeztem. 1972-ben nyertem elôször szpartakiádot. Ötven méterre dobtam a diszkoszt. Csak fiúk voltak a csoportomban. Bekerültem a nemzeti B válogatottba. A többit elintézte a rendszer. Életemben elôször teljesen elfogadtak. Azok a lányok, akikkel versenyeztem, hasonlóak voltak. Anyám kétféle hangra emlékszik ebbôl az idôszakból: ahogy ledobtam a táskámat iskola után, és ahogy bezuhantam az ágyba. Edzés után nem volt erôm semmihez. Anyám hatvan márkát kapott a klubtól havonta az étkeztetésemre. Több steaket is meg tudtam enni naponta. Amikor tizenhét éves volt, azt mondta az edzôje: „Most eljutunk a csúcsra.” A tabletták segítségével. – Nyáron mindennap mentem a klinikára, ott volt szemben az edzôközponttal. Ezüstpapírba csavarva kaptam a tablettákat. De glükóz feliratú infúziós palackokat is használtunk. Nyilván azok is anabolikus szerek voltak. 1976-ban már hatvanhat métert dobtam (a világ hetedik legjobb eredménye). Olyan szintet értem el, amellyel más országokból kijuthattam volna a nemzetközi versenyekre. De az NDK-ban ez kevés volt. Napi hetven tonnát mozgattam meg az edzôteremben. Tizennyolc éves koromban izomszakadásom volt. De folytattam az edzést. Nyolcvan és százhúsz
1007
NV11-12.indd 1007
2011.12.02. 7:26:02
kiló között ingadozott a súlyom. Öt rend ruha volt a szekrényemben. Két-két nyári és téli ruha, meg egy kórházi.
Decemberben fogansz, vagy soha Brigitte Michel a dokumentumait mutogatja. Stasi-jelentéseket is. Az edzôje, egy titkos munkatárs, akinek Rolf volt a fedôneve, a következôt írta 1979. november 29-én: „Brigitte Michel három hete beteg. Rosszak a vizeletvizsgálat eredményei. Az orvosok vesekárosodásra gyanakodnak, amely roszszabb esetben életveszélyes.” – Én nem tudtam semmirôl. Egy éve házasodtunk össze, a férjem ugyanabban a csoportban edzett, amelyikben én. 1976-ban vonult vissza, gyereket akartunk. De a nôgyógyásznál azt kellett hallanom: olyanok az ivarszervei, mint egy tizennégy éves lánynak. De gyorsan változnak. Most szüljön, mert nemsokára már késô lesz. Akkor már tudtam, hogy egyes sportolónôket terhességmegszakításra kényszerítettek. Azt pusmogták az iskolában, hogy a gyermekeik genetikailag torzulhattak. Hivatalos levelet írtam Manfred Ewaldnak, a Német Torna- és Sportszövetség elnökének, amelyben arra kértem, hogy szülhessek. 1980-at írtunk. Amikor bementem az irodájába, rám nézett, elôvett egy papírt, és számolni kezdett. Azt mondta, 1980 decemberéig meg kell történnie a fogamzásnak, szeptemberig pedig szülni kell. 1982-ben kezdôdött Görögországban az Európa-bajnokság. Készen kellett állnom rá. Mindent megbeszéltünk a férjemmel. Úgy döntöttünk, hivatalosan mindenbe beleegyezünk, de nem térek vissza a sporthoz. Egészséges fiút szültem. Most huszonhat éves. Kérvényeztem, hogy „mentsenek föl a versenysport alól”. Ez 1981. július 17-én történt. Az aktákban a következô bejegyzés állt: „Brigitte Michel családi okokból befejezte sportpályafutását.” A belsô jegyzôkönyvben egészségügyi okokkal indokolták az engedélyt. Manfred Ewald a per után odament Brigitte Michelhez: Ha nem tévedek, mégiscsak jó, hogy engedtem szülni.
Kijátszani az ellenőrzést Mielôtt kiutaztunk a nemzetközi versenyekre, minden sportolót doppingvizsgálatnak vetettek alá. – Meg kellett határozni, hogy mikor kell leállni az anabolikus szerekkel, hogy ne bukjunk le – magyarázza Birgit Heukrodt. – Egész programot hoztak létre erre. Ines Geipel fülét mindennap megszúrták. Brigitte Michelen kéthetente végeztek májpróbát („ellenôrizték, milyen gyorsan ürülnek ki a szervezetembôl a tiltott anyagok”). A többiektôl mindennap vért vettek, vagy a vizeletbôl adtak mintát. 1008
NV11-12.indd 1008
2011.12.02. 7:26:02
A „vizsgálati anyaggal” teli üvegcséket kódokkal jelölték (a sportág és az edzés helye), majd elküldték Höppner irodájába. Csak az ô kartotékjaiban kerültek a sportolók neve mellé a kódok. Aztán a minták szerszámosládákban jutottak el Kreisch Drezda közelében lévô laboratóriumába. Ez ma már egy modern laboratórium, ahol a dopping ellen harcolnak. Akkor az volt a feladata, hogy álcázza a doppingolást. Évi húszezer mintát vizsgáltak meg. Eredmény szerint szortírozták a jegyzôkönyveket. Ha pozitív lett, az elemzés a kódokkal együtt a páncélszekrénybe került. Csak a laboratórium vezetôje fért hozzá. Azonnal telefonált Manfred Höppnernek. Ô pedig kimondta az ítéletet: a sportoló nem hagyhatja el az országot. Negatív eredmény? A sportoló megy a versenyre. – Emlékszem olyan esetekre, amikor a berlini Schönefeld repülôtéren egyszer csak kiderült, hogy valaki mégsem repülhet. Azt mondták, nem kapott vízumot – meséli Birgit Heukrodt. De arra is megvoltak a módszereik, hogy kijátsszák a doppingvizsgálatot. A Stasi-aktákban találtam információt arról, hogy idegen vizelettel teli óvszert vezettek föl a versenyzôk hüvelyébe. A vizsgálat során pedig kiszúrták egy tûvel.
Ines Geipel Nem akarok mellet Az Odera menti Frankfurttól nem messze, egy kistelepülés, Beeskow várában találkozom Ines Geipellel, a volt könnyûatlétával. Egyébként Berlinben lakik, de most kapott egy egyéves ösztöndíjat, és „a vár írónôje” lett belôle. Tárcái jelennek meg a helyi újságban. Több könyvet is írt, többek között a doppingról is, Verloene Spiele (Elvesztett játszma) címmel. 2008 márciusában jelenik meg a folytatás. – 1981-ben ott álltam az SC Jena Motor sportklub vezetôi elôtt. Tizenhét éves voltam, és nem akartam mellet, mert zavart a futásban. Az edzômtôl kaptam Oral Turinabolt. A szeme láttára kellett bevennem a tablettákat. Nem hittem, hogy ez méreg. Azt hittem: jó vagyok, hiszen részt vehetek a különleges orvosi programban. Ezenkívül mindennap ittam egy koffeinbôl és vitaminokból álló keveréket. Ma már tudom, hogy abban is férfihormonok voltak. Kék mezes diplomatákként emlegettek minket. Örültem, hogy eltûnt a mellem. Az izomnövekedésre meg büszke voltam. Annyira férfias akartam lenni, amennyire csak lehetett. Mert ez volt a siker kulcsa a sportban. Csak hát gyorsan véget ért a pályafutásom. Azt mondtam annak idején, hogy a szabad1009
NV11-12.indd 1009
2011.12.02. 7:26:02
ság felé futok. Nekem a szabadságot jelentette a Nyugat („Csak a nyolcvanas évek közepén sikerült. Az NSZK-ba szöktem”). De akkor elárulta a legjobb barátjának, hogy kint marad, ha kijut a Los Angeles-i olimpiára. – A barátom jelentette a Stasinak. Ráírták a személyi lapomra: politikailag megbízhatatlan. Ki kell zárni a sportból. És meg is tették, nagyon ügyesen. 1984-ben volt az elsô mûtétem Jénában. A per elôtt láttam az aktáimat, ott találtam egy ilyen bejegyzést: „Végre itt a lehetôség, hogy helyre tegyük.” Mit jelent ez, csak akkor derült ki, amikor felébredtem az altatásból. Hatalmas vágás volt a hasamon, pedig csak a vakbelemet vették ki. Tizenöt évig nap mint nap együtt éltem a fájdalommal. Egészen a második mûtétig. Kiderült, hogy Jénában szándékosan áthelyezték a szerveimet. Tíz óra elteltével azt mondta a második mûtétet vezetô orvos, hogy még sosem látott ehhez hasonlót. Ines Geipel 2006-ban kérvényezte, hogy érvénytelenítsék azt a világcsúcsot, amelyet Erfurtban, a keletnémet bajnokságon ért el 4 100 méteres váltóban. Elutasították. Clemens Prokop, a Német Könnyûatlétikai Szövetség elnöke azzal indokolta, hogy a nemzetközi sportban csak 1994 óta, Németországban pedig 1999 óta érvénytelenítenek rekordokat doppingvétség miatt. Ez a világcsúcs viszont 1984-bôl való. A váltó többi tagja pedig azt mondja: – Ezt nem hagyjuk. Mindig tiszták voltunk. Ines Geipel még hozzáteszi: – Amikor azzal fenyegetôztem, hogy jogi útra terelem az ügyet, a nevemet csillaggal helyettesítették. De nemrég megtudtam, hogy megint közlik a váltó teljes összetételét.
Ute Karuse Soha többet nem megyek vízbe! – Ötévesen tanultam meg úszni, és nyolc voltam, amikor komolyan elkezdtem edzeni – meséli Ute Krause. Azt mondták az edzôk a szüleinknek a megbeszéléseken, hogy vitaminokat kapunk. Azt állították, hogy ezektôl jobban bírjuk az edzéseket. És az eredményeink is jobbak lesznek. Olyanok voltunk, mint a robotok. Edzés után irány az asztal, fogtuk a tablettákat, és az edzôk elôtt bevettük. Nem kérdeztünk semmit. Az edzôknek abszolút tekintélyük volt. De ritkán hallottunk jó szót. Többször hangzott el az, hogy emeld már azt a lottyadt segged, tohonya tehén. Így aztán igyekeztünk, mert nem akartunk kiállni a csoport elé és mindezt végighallgatni. 1010
NV11-12.indd 1010
2011.12.02. 7:26:02
1978 februárjában kezdtem nézegetni, hogy mit is nyelek le. Mert valami megváltozott bennem. Nem éreztem semmit. Elôször csipkedtem magamat. Aztán tûvel szurkáltam. Hogy érezzek valamit, bármit. Már nem tartozott hozzám a testem. Olyan feszes volt minden izmom, hogy ugrás után nem is éreztem, mikor csapódom a vízbe. Mintha kiléptem volna magamból. Mintha távirányítóval irányítottak volna. Húsz kilót híztam. Azt mondták a lányok az uszodában, hogy a fogamzásgátlótól van. Mindenkinek muszáj volt tömnie magába, nem számított, van-e valakije vagy nincs. És ettôl lett krumpliorrunk. Anyám nyugtatgatott, de elôvigyázatosságból a nôvéremnek adtam a tablettákat. Egyszer eljött hozzánk a nagynéném, aki rám kiabált: gyermekem, mekkora lettél! Sírtam. Azt hittem, ha sokat eszem, kövér vagyok, ha keveset, sovány. Ezért leálltam az evéssel. Lipcsében, a felmérés alatt megismertem egy lányt, aki ott fogyókúrázott. Megmutatta, mit kell csinálni. Minden étkezés után ledugtam az ujjamat a torkomon, hogy hányjak. Aztán a lindowi edzôtáborban egyszerûen kijöttem a medencébôl, és megmondtam az edzômnek, hogy soha többet nem megyek vízbe. Odajött a párttitkár és a szakosztály vezetôje. Hazaküldtek. Három héttel ezután rám parancsoltak, hogy kezdjem újra az edzést. Megint közöltem velük, hogy nem folytatom. Állandóan a nyakunkra jártak. Tehetséges vagy, nagy reményeket fûztünk hozzád, mondogatták. Megpróbáltam hát visszatérni. Egy reggel fölébredtem és csak sírtam. Azt mondta az anyám: majd én elintézem. Nem tudom, mit csinált. Elengedtek. De ekkor kezdôdtek csak az igazi problémák. Mert eddig a rendszer része voltam. Minden percnek megvolt a maga értelme. Most meg nem tudtam, ki vagyok, mit szabad, és mit kell tennem. Azt hittem, mindenre van orvosság. Olyan, mint a kék pirula. Vodkával öblítettem le az antidepresszánsokat. Aztán egyszer csak a saját hányásomban ébredtem. Volt egy lányom. Ez segített abban, hogy összeszedjem magam. Amikor elkezdtem dolgozni az idôsek otthonában, egy kék tablettát pillantottam meg az éjjeliszekrényen. Ugyanaz a méret, ugyanaz a szín. Ez volt az Oral Turinabol. Akkor tudtam meg, hogy szteroidokat tartalmaz. A fizikoterapeuta magyarázta el, hogy bizonyos betegségek esetén arra használják, hogy visszaépítse az izomtömeget. A telefon csörgése szakítja félbe a beszélgetést. Ute belenevet a kagylóba. A férje, Andreas Krieger hívja. – A peren ismerkedtünk meg, amikor bíróság elé állították a doppingrendszer értelmi szerzôit. Mindketten áldozatok voltunk. Ez hozott össze minket. Csak Andreasnak köszönhetem, hogy most már boldogulok valahogy.
1011
NV11-12.indd 1011
2011.12.02. 7:26:02
Andreas Krieger, azelôtt Heidi Krieger Hormonlány Andreas katonai cuccokat árul, a bolt hátsó részében beszélgetünk. Pár éve erre fordította az összeg nagy részét, amelyet kártérítésként kapott a doppingszerek miatt elszenvedett fájdalomért. (Miután megegyeztek a Német Olimpiai Szövetség, a Jenapharm és az áldozatok ügyvédei, 2007 októberéig százötvenhét egykori sportolónak fizettek ki összesen 9250 eurót.) Egyenruhák, zubbonyok és dögcédulák lógnak a fogasokon. Andreas az ablaknál ül. Nagydarab, vállas, kopaszodó férfi. Az érmekrôl kérdezem. Egy piros mûanyag ládára mutat. Az asztal alatt áll. Tucatnyi érem van benne, meg újságkivágások és a keletnémet válogatott kék meze. De nincs itt a stuttgarti érem, pedig Heidi ott lett Európa-bajnok súlylökésben. 1999-ben visszaadta. – Nem kell. Tele voltam doppingszerrel. Ez nem volt tisztességes gyôzelem. De belenyomták az érem másolatát a Heidi Krieger-díjhoz járó szoborba, amelyet minden évben odaítélnek valakinek, aki komoly érdemeket szerzett a dopping elleni harcban. 1979-ben, tizennégy évesen irányítottak a Dynamo sportklubhoz. Két évvel késôbb kerültem be a különleges orvosi programba. Persze hogy örültem. – Nézze csak – mondja Krieger egy számokkal teli táblázatot mutatva. Felolvassa: – 1981. Tizenhat éves vagyok. Egy év alatt 925 milligramm Oral Turinabolt kaptam. Ez nagyjából száznyolcvanöt tabletta. 16,82 méter a legjobb eredményem. Egy év alatt 2,19 métert javítottam. Háromszázhatvannégy tablettát vettem be. 1983-ban ötszáztizennyolcat. Ez ezer milligrammal több annál, amennyit Ben Johnson kapott 1988-ban, amikor száz méteren nyert Szöulban. Már 20,24 métert dobok. Andreas Krieger egy sima kockás jegyzetfüzetet vesz elô a dobozból. A borítóján ez áll: Trainingsbuch Heidi Krieger (Heidi Krieger edzésnaplója). Lapozgatja. Néha meg-megáll egy bejegyzésnél. Hihetetlen, mormolja az orra alatt. A pontos dátumot keresi. Megvan, 1989. augusztus 19. – Másnap töltöttem be a huszonnégyet. Az edzésadagom: ötvenöt tonna szakítás, hatvan tonna guggolás. „Hormon Heidinek” neveztek az edzôim a hátam mögött, és ezt sulykolták belém: gyôztes típus vagy. Három, négy, öt tablettát kaptam naponta. Aztán leálltak vele. Maradtak a vitaminok. Aztán pár hét múlva kezdôdött elölrôl. Nem tudtam, hogy ez Oral Turinabol. Nem volt sem csomagolása, sem neve. Azt mondták: sokat edzel. Ez megvéd a betegségtôl, gyorsabban regenerálódsz. 1983-ban már több mint száz kiló voltam. Nem volt mellem, viszont volt helyette szôrzetem. De akkor még bemagyaráztam magamnak, hogy ez így van rendjén. Egyébként a legtöbb lány így nézett ki az egyesületben. 1012
NV11-12.indd 1012
2011.12.02. 7:26:03
1986-ban 21,1 métert dobott a stuttgarti Európa-bajnokságon, és gyôzött. „Elôször a verejték, aztán a gyôzelem” – mondta az interjúban. Amikor az újságírónô megkérdezte, hogy szoknyát vagy nadrágot hord szívesebben, azt válaszolta: a nôk nyolcvan százaléka azt mondja, hogy szoknyát. Én is közéjük tartozom. A schönefeldi repülôtéren várta Manfred Ewald és az anyja. Elsírta magát.
Követ tettem előre – Három bátyám volt. Egyedül nevelt minket anyám 1974-tôl. Mivel sokgyermekes család voltunk, ingyen járhattunk uszodába. Én is fürdôgatyát hordtam, pedig még kis Heidi voltam. Egy követ raktam az elejébe. Évekkel késôbb megkérdeztem Werner Frankét, aki már régóta foglalkozott a doppinggal, hogy az anabolikus szerek miatt vagyok-e most Andreas. Az biztos, hogy katalizátorként mûködtek – felelte. Amikor tükör elé álltam, nemcsak hogy férfit láttam, hanem annak is éreztem magam. Ha megkérdeztem a reptéren, hol a mosdó, a férfit mutatták. Amikor fodrászhoz mentem, a borbélyhoz küldtek. Ha melltartót akartam venni, megkérdezték, hogy a barátnômnek lesz-e. Beszéltem-e a klubban arról, hogy mit érzek? Kinek mondtam volna meg? Az edzô rögtön megtudta, ha beszélgettem a pszichológussal. Tudja, amikor az ember ilyen reménytelenségben él, amikor azt sem tudja, kicsoda, egyre csak azt hajtogatja: legalább megpróbálom. Szoknyát húzok, kifestem magam. Erre meg utánam kiabáltak: köcsög, hülye buzi.
Heidi halála – Itt a kórház – mondja Andreas Krieger a füzetre mutatva. – 1984. Heidi Krieger súlya eléri a száz kilót. Ekkor jelentkezik a lábfájás. Nehezen tud felmenni a lépcsôn. Alig kap levegôt. – Fájdalmamban becsuktam a szemem, és beleharaptam az ajkamba. Úgy vitatkozott az edzô és az orvos az ágyam mellett, mintha ott se lennék. Azt mondta a Dynamo orvosa: semmi ok az aggodalomra. Elég a blokkoló szteroid. És megint kaptam a tablettákat. 1991-ben már nem bírtam tovább. Abbahagytam a sportot. De nem tudtam, hogyan kell élni. Egy berlini állatkereskedésben kezdtem dolgozni. Volt egy barátnôm. Ritkán mozdultunk ki együtt. Ilyenkor bô nadrágot és férfiinget vettem föl. Két év után szakítottunk. Szinte ki sem mozdultam otthonról. Rajzoltam, és Mireille Mathieu lemezeit hallgattam. 1994-ben teleengedtem a kádat vízzel. Fogtam a pengét. Be akartam fejezni. A kutyám mentett meg. Lehet, hogy viccesen hangzik, de 1013
NV11-12.indd 1013
2011.12.02. 7:26:03
amikor hozzám dörgölte a nedves orrát, mintha kijózanodtam volna. Csinálj már valamit – biztattam magamat. 1995-ben azt mondta az egyik munkahelyi haverom: mintha magamat látnám, ha rád nézek. Transzszexuális volt. Döntöttem. 1997-ben halt meg Heidi. Egyetlen mûtét végzett vele. – Eltávolították a mellemet, és rögtön utána kivették az ivarszerveimet is – mondja Andreas Krieger, majd felhúzza az ingét, és két sebhelyet mutat –, ennyi maradt utána.
Csak egy csavar voltam 2007 decembere, Czarnikauer Straße 21a. A bérház, ahol Höppner irodája volt. Ma Dorit Rösler doktornô, háziorvos irodája van a fölszinten. De a szakterület nem változott, sportorvos. A keletnémet korszakban a TSC Berlin orvosa volt. 1998 szeptemberében 7200 márka büntetést rótt ki rá a bíróság. Kiskorúaknak adott doppingszert. – Visszaélt a gyerekek bizalmával. – Nem, tényleg törôdtem velük. Figyeltem, hogy érzik magukat, fizikoterápiát írtam elô nekik. – Meg anabolikus szereket. – Mástól is megkapták volna… Tudom, hogy ezzel mindent meg lehet magyarázni. De annak idején egyszerûen azt csináltam, amit elôírtak. Az NDKban nem volt ebbôl kiút. A második perben tanúskodtam Karen König úszónô mellett. Bocsánatot kértem tôle. – Miért? – Azért, mert egy csavar voltam a gépezetben. NÉMETH ORSOLYA fordítása
1014
NV11-12.indd 1014
2011.12.02. 7:26:03
WITOLD SZABŁOWSKI Szeretetbôl tettem, húgom
1 Hatice eltakarja a száját, mintha attól tartana, hogy kiszóródnak belôle a szavak. Nem akar beszélni. Soha senkivel nem beszélgetett ezekrôl a dolgokról. És nem is akart. Gyôzködöm, hogy nem érheti bántódás. De nem attól tart, hogy bántódás éri. Agata Banaœ felvétele. Hatice egyszerûen nem tudja, hogyan meséljen arról, amin keresztülment. Mert hogyan meséljen az apjáról? Az apák az egész világon szeretik lányaikat. Haticét pedig meg akarta ölni az apja. Hogyan meséljen az anyjáról? Az anyának a saját testével kéne védelmeznie lányát. Hatice anyja viszont így kiáltott a férjére: „Mikor ölöd meg végre ezt a ribancot?!” Hogyan meséljen a bátyjáról, aki késsel jött a házába? A nôvérérôl, akivel gyerekkora óta egy ágyban aludt, és aki nem figyelmeztette? Ha a férje, Ahmet, nem lenne erôs, Hatice már nem élne. A házukban találkozunk. Megbeszéljük, hogy ha nem tudnak beszélni errôl, nem erôltetem. Hatice keleti mintájú háremnadrágban fogad. A fejkendôje teljesen eltakarja a haját. A harcsabajszú Ahmet kockás flanelinget visel. Huszonkét évesek. Öt éve vannak együtt. Az ô házasságukat is a szülôk hozták össze, mint majdnem mindenkiét a faluban. De nagyon boldogok. A lakásuk: két szék, heverô és szônyeg a falon. Eddig ennyit sikerült összeszedniük. Nincs gyerekük. A piac mellett laknak, ahol pisztáciát, görögdinynyét, sajtot és kenyeret lehet kapni. Ott dolgozik Ahmet, mézet árul. Vannak barátaik. Új életet kezdtek. A réginek négy éve lett vége, amikor Ahmet bevonult a seregbe. Úgy volt, hogy Hatice addig a nagynénjénél fog lakni. A nagynéni özvegy, a fiával él, tehát ideális lakhely volt számára. Kelet-Törökországban egy nô nem élhet egyedül. Ez erkölcstelenségnek számít. Akkor kezdôdött a baj, amikor egy nappal Ahmet elutazása után bekopo1015
NV11-12.indd 1015
2011.12.02. 7:26:03
gott Hatice ajtaján a nagynéni másik fia, Abdullah. Nem kellett volna. Hatice elküldte. Elment, de másnap visszajött. Elkezdte rázni a kilincset. – Nyisd ki, különben elintézlek! – ordította. Hatice sóbálvánnyá meredt. Nem tudta, mitévô legyen. Kiabáljon? Abdullah hülyének fogja tettetni magát. Nem vallja be. Mondja meg a nagynénjének? Allahra! Ki hinne egy nônek! Így hát Hatice minden erejét megfeszítve tartotta az ajtót, amíg csak fel nem adta Abdullah. De a férfi másnap úgy döntött, bosszút áll. 2 Diyarbakιr úgy néz ki felülrôl, mint egy felhólyagosodott palacsinta. Itt-ott barna göröngyök sötétlenek rajta. Amikor a repülôgép lejjebb ereszkedik, látom, hogy ezek kövek, úgy vannak széthajigálva, mintha csak a földbôl nôttek volna ki. A síkság széleit a Tigris és az Eufrátesz kék cérnaszálai, az ókori Mezopotámia egykori határfolyói jelölik. Itt alakult ki az elsô civilizáció. Az ókoriak itt véltek rátalálni a bibliai Éden romjaira. A közelben születtek a pátriárkák: Ábrahám és Noé. Az ügyek, melyekkel foglalkozni fogunk, bizonyára azokból az idôkbôl is ismerôsek. A városba fekete téglafalon át vezet az út. A bizánciak építették több mint ezer éve. Az útikönyv szerint a kínai után ez a második legértékesebb fal a világon. Turisták ezreinek kéne látogatnia. De nem látogatják. Diyarbakιr rossz hírû hely. Egy nem létezô ország – Kurdisztán – fôvárosa. És olyan embereké, akik készek fegyverrel harcolni azért, hogy ez az ország létrejöjjön. Néhány évvel ezelôtt még nagy ívben elkerülte az üzlet világa a várost. De amióta nem robbantgatnak a kurdok, a hadsereg pedig nem lövi a környékbeli falvakat, ide is elértek az üzletemberek. Egymillióan laknak a városban. Sétálóutcája bármelyik európai városnak becsületére válhatna. Modern boltok, drága éttermek. Minden hónapban egyre több és több van belôlük, mert a fogyasztás démona már örökre befészkelte magát Diyarbakιrba. Csak a pátriárkaszakállú öregemberek nem vesznek részt ebben az egészben. Fák árnyékában ülnek a mecsetek körül, és panaszkodnak. Nem szeretik a televíziót, a mobiltelefonokat, a farmernadrágot, miniszoknyát, iskolákat és újságokat. Nem szeretnek semmit, ami megbolygatja az életüket. És nem szeretnek semmit, ami változtatni próbál örök érvényû szabályaikon.
1016
NV11-12.indd 1016
2011.12.02. 7:26:03
3 Évente harminc-negyven fiatal lányt ölnek meg Kelet-Törökországban. Továbbiak halnak meg ismeretlen vagy gyanús körülmények között. Ôk a becsületbeli gyilkosságok áldozatai, a hagyományé, melynek nevében nôket ölnek meg, ha foltot ejtenek családjuk becsületén. Egy kurd tévériporter, Ays¸e Gökkan a becsületbeli gyilkosságokról ír könyvet: – Itt a férfiuralom a kultúra alapja. Minden ellenszegülésért büntetés jár. Ays¸e Figen Zeybek, a családon belüli erôszak megelôzésén dolgozó szervezet, a Kamer tagja: – Ez a hagyomány több ezer éves, íratlan és nagyon képlékeny. Néha még a házasságtörés is megbocsátható. Máskor azért is meghal a lány, mert farmert akar viselni. – Tessék? – A függetlenségre törekvô lányok halnak meg. Az utóbbi években sok családot kényszerített a falvakból Diyarbakιrba a szegénység. Gyakran olyan ez, mintha a középkorból költöztek volna ide. Fôleg a fiatal lányokat éri hatalmas sokként a változás. – Miért? – A globális falu kellôs közepén találják magukat. Mobiltelefon, internet, MTV. Látják a velük egyidôs lányokat, akik férfi kísérô nélkül hagyhatják el a házukat. Szépen öltözködhetnek, nem kell állandóan kendôben és háremnadrágban járniuk. Esküvô elôtt is van fiújuk. És úgy akarnak élni, mint ôk. Közben az apjuk is össze van zavarodva. Falun könnyebben ôrizheti a lányát. De a városban – Allah tudja, mire vetemedik. És a lánya, ahelyett, hogy otthon ülne, ahogy azt az anyja, a nagyanyja és a dédanyja is tette, odamegy hozzá és azt mondja: sétálni akarok, moziba akarok menni, új cipôt akarok. Rendszerint a legjobb lányok halnak meg, a legnyitottabbak, legbátrabbak. Azon a napon, amikor Mezopotámiát néztem a repülôgéprôl, egy apa S¸anurfban megölte a lányát. Miért? Mert születésnapi SMS-t küldött a rádióba a barátjának. Az adásban elhangzott a lány teljes neve. Apja úgy gondolta, a lány foltot ejtett a szüzességén. Két héttel azelôtt egy kisvárosban, Silvanban egy férj megölte feleségét. Azt mondta a családnak, hogy nem volt szûz az esküvô pillanatában. A lány szülei igazat adtak neki. 4 Miközben Abdullah Hatice ajtaját feszegette, a várostól száz kilométerre egy másik dráma zajlott. Yalιm faluban, a gyönyörû ókori erôd, Mardin közelében egy ötvenöt éves férfi megerôszakolta a harmincöt éves S¸emse Allakot. Az a hír járja, hogy S¸emse kicsit ôrült volt. Egy mardini boltos egyenesen azt állítja, hogy a nô retardált volt. De másféle ôrületrôl lehetett szó. Egy szövést tanító nô, aki ismerte, azt 1017
NV11-12.indd 1017
2011.12.02. 7:26:03
mondja, S¸emse nem akart férjhez menni. Ezért nyilvánították ôrültnek a falusiak. Halil Acilnak hívták az erôszaktevôt. Felesége és két gyermeke volt. A falu szélén lakott. Szürke téglaháza mögött már a köves pusztaság kezdôdött. S¸emse a központhoz közelebb, a mecset felé vezetô út mellett lakott az apjával, az anyjával és a fivéreivel. A földrôl visszatérve az enyhén emelkedô úton mindennap elment Halil háza mellett. A rossz nyelvek szerint Halil egyáltalán nem erôszakolta meg. Régóta szeretôk voltak, az erôszakról szóló mesét pedig akkor találta ki S¸emse, amikor kiderült, hogy terhes. De a pletykákon kívül semmi nem mutat arra, hogy tényleg így volt – sem a rendôrség, sem a nôszervezetek nyomozása. Nem tudhatjuk, tetszett-e Halilnak S¸emse. Azt mondják egyesek, hogy régóta szerelmes volt belé. Mások szerint abban a reményben használta ki, hogy megússza szárazon. Mert ha el is árulja valakinek S¸emse, hogy megerôszakolta, akkor sem hisz senki egy ôrültnek. Amikor S¸emse terhes lett, a családja elment Halilhoz, és azt mondta: „Vedd feleségül, különben megölünk téged is meg ôt is.” A férfinak volt már felesége. De a család fölajánlotta, hogy esküdjenek meg az imámnál. Állami hivatalnok elôtt csak egy nôt lehet elvenni. Isten szolgája elôtt – kettôt vagy hármat. Halil bele akart egyezni, de S¸emse családja követelt még ráadásul pár ezer török lírát. Halilnak nem volt ennyi pénze. Így üres kézzel távoztak a fivérek. De ôk is, Halil is tudták, hogy ezzel nincs vége. Egy szeretô család mindig védelmezi a lányai becsületét. 5 Lehetetlen feltárni a becsületbeli gyilkosságok gyökereit. Valószínûleg nomád törzsi hagyományokból erednek. Az apa csak akkor kaphatta meg a lányért járó fizetséget, ha az szûz volt. Ha nem volt az, a férj visszaküldte. Nem elég, hogy szégyent hozott a családra, még el is kellett tartaniuk egész életében. A nomádok számára kulcskérdés volt, hogy hány embert kell eltartaniuk. A hozományként kapott pénznek is óriási jelentôsége volt. A tudósok szerint valószínûleg ezért kezdték megölni a lányaikat a nomádok. Megölték azokat a nôket is, akik el akartak válni – ilyen esetben vissza kellett téríteni a fizetséget. Megölték azokat is, akik nem akartak beleegyezni a házasságba, amelyben megállapodott a két család. Ays¸e Figen Zeybek a Kamerbôl: – S¸emse Allak tragikus halála egész Törökországot elborzasztotta. Meglehetôsen szemtelenül, a sírjánál hirdettük meg programunkat. Minden nônek, aki jelentkezik nálunk, garantáljuk a túlélést. – És mire jutottak? – Több mint százötven lányt mentettünk meg 2003 óta. Ha a család rászánta magát a gyilkosságra, másik városban keresünk neki menedéket. Odaküldjük 1018
NV11-12.indd 1018
2011.12.02. 7:26:03
a lányt, és segítünk neki új életet kezdeni. A menhelyeket szigorúan ôrizzük, mert némelyik klán nagy erôket mozgósít. Két éve az egyik klánvezér lánya elszökött otthonról egy fiúval. Húsz autóval üldözték. Minden nagyvárosban keresték. Megtalálták, de kimászott az ablakon a gyilkosa elôl. Senki nem tudja, mi van vele. – Honnan tudjátok, mennyire elszánt egy család? – Pszichológus is dolgozik velünk. Ô dönti el, hogy megbízhatunk-e bennük, ha megígérik, hogy nem ölik meg. – Megígérik? – Ez egy nehéz folyamat. Nem mehetünk el hozzájuk azzal, hogy: „Állítólag meg akarjátok ölni a lányotokat. Nem ajánlom!” Elôször információt gyûjtünk. Ha a család vallásos, imámmal látogatunk el hozzájuk. Ha az apa gyárban dolgozik, kérjük az igazgató támogatását. Egyszer a nagymama orvosa segített. Egy másik alkalommal Ankarából telefonált egy miniszter, aki az egyik család rokona volt. Mindenki ugyanarról gyôzködi ôket: Nem kell gyilkolni! Sok más megoldás is létezik! – Mit szólnak ehhez a családok? – Pár napja Virans¸ehirben jártam, ez egy kis falu S¸anlurfa mellett. A családja arra utasított egy lányt, hogy ölje meg magát. A nagybátyja SMS-eket küldött neki: „Öld meg magad, vagy kínok között halsz meg.” Miért? Mert volt egy fiúja az iskolából, aki autóval furikázta. Falun ez elképzelhetetlen. – És mi történt? – Mindig furán érzem magam, amikor a saját lányuk életéért kell alkudoznom egy családdal. De megvannak már a trükkjeim. Azt mondom nekik, hogy idevalósi vagyok. Hogy az én lányomnak is van fiúja, és nem áll szándékomban megölni emiatt. Fotókat mutatok a telefonomon. Elmesélem, hogy jó matekból, de nem megy neki a török. Az apa ekkor bekapta a horgot. Elkezdett panaszkodni, hogy a lányának törökül kell tanulnia, minden rossz okozója az iskola, mert minek is a török a kurdoknak. Mindig megpróbálom fölébreszteni a bennük szunnyadó szülôt. Megkérdezem, hány kilóval született a lányuk. Milyen betegségeken esett át. Mi volt az elsô szava: anya vagy apa. Ha felébresztem a szülôi ösztönöket, egyenesben vagyunk. – És náluk mi volt? Sikerült? – Megígérték, hogy nem bántják. A lány megfogadta, hogy ezentúl mindig a bátyjával megy haza az iskolából. Bár ebben van némi kockázat. Tavaly nagy port vert föl nálunk egy Ays¸egül Alpaslan nevû nô esete. A férje megígérte a rendôröknek, hogy soha többé nem üti meg. Egy héttel késôbb halálra kínozta.
1019
NV11-12.indd 1019
2011.12.02. 7:26:04
6 Mi az a becsület? Ezt a kérdést tette fel Kelet-Törökország lakóinak Yakιn Ertürk professzor és egy csoport önkéntes, akik a United Nations Development Programme (UNDP) számára készítettek jelentést. A törökországi becsületbeli gyilkosságok dinamikája címû jelentés a legösszetettebb munka ebben a témában. 1. A becsület az, amiért élünk. Nélküle nincs értelme az életnek – mondja egy fiatal lány S¸anlurfából. 2. A feleséged jelenti a becsületedet – huszonöt éves férfi, Isztambul. A helalιn szót használta a „feleség”-re, ami azt jelenti: valaki, akire jogod van. 3. Ahogy az idôsebbek mondják, a férfi számára a legszentebb dolgok: a ló, az asszony és a lôfegyver. A becsület a nô kötelessége. Ha megpróbál megcsalni, az azt jelenti, hogy elvesztetted a méltóságodat – harminckilenc éves férfi, Adana. 4. A becsület a mindenem… Ha lenne feleségem, ô lenne a becsületem. A húgom is a becsületem, akárcsak a nôrokonaim – a nagybátyám és a nagynéném lánya. Minden, ami körülöttem és a családom körül történik, a becsületem – huszonnégy éves férfi, Batman. 5. A tisztességes asszony ragaszkodik az otthonához és a férjéhez. Nem tehet semmi olyat, amirôl pletykálhatnak. Nem szabad olyan dolgokról beszélnie, amelyeknek a házukban a helye. Nem mehet oda az anyjához azzal, hogy: „Anya, a férjem ver.” Vagy: „El akarok válni” – huszonöt éves nô, Batman. De a becsület lényegét legjobban egy isztambuli fiatalember fogalmazta meg: Amikor azt hallom, „becsület”, mindig csak egy nô jut eszembe. Semmi más. Egy liberális ankarai újságíró: – Szerintük a becsület a nôi lábak között hever. Ertürk professzor arra a következtetésre jutott, hogy a nôk büntetésével kapcsolatos nézetekben a tizenhat-húsz éves iskolázatlan férfiak elképzelései a legradikálisabbak. 7 Minden a pletykával kezdôdik. Mehmet Sait Alpaslan kurd rendezô, a S¸emse Allak haláláról szóló színdarab és film szerzôje mesél nekem errôl. Hirtelen tûnik fel a pletyka. Kiváltó oka egy pillantás vagy mosoly is lehet, amikor arra jár egy férfi. De néha nem is kell ok. Elég, ha valaki mond egy szót, másvalaki pedig hozzáadja a következôt. Eleinte olyan a pletyka, mint a sólyom: magasan a fejünk felett köröz. Ekkora magasságból nem tud ártani. Néha elrepül, és elmúlik a veszély. De néha lejjebb száll. Az emberek közé megy, irigységükbôl, haragjukból, 1020
NV11-12.indd 1020
2011.12.02. 7:26:04
nyomorukból és féltékenységükbôl táplálkozik. Rossz emberek etetik, amíg csak elég erôt nem gyûjt ahhoz, hogy bemenjen a faluba. Úgy érkezik, mint egy ragadozó. Az áldozat még nem tud róla, de már megszületett az ítélet. Pletyka, átok, tôr. A gyilkos élesre fente a kését. Nem számít, hogy igaz-e. Ugyan ki venné a fáradságot ahhoz, hogy ellenôrizze. Az a fontos, hogy foltot ejt a becsületen. A pletyka sokkal fontosabb az igazságnál. Az igazság nem szabadít fel. Az a fontos, hogy mit beszélnek. Nehéz ezzel a tudással sétálnom Diyarbakιrban. Mellékutcákon megyek. A gyerekek itt lyukas cipôben járnak, az anyák pedig egész napokat töltenek a gangon, ott ülnek és pletykálnak. Nem történik semmi. Aztán egyszer csak feltûnik egy zöld pont a horizonton. Növekedik, de nem ölt jól ismert alakot. A fej megfelelô szót keres. És megtalálja: yabancι, idegen. Elôször gyerekek tömege rohan meg. Valamit beszélnek, kiabálnak. Cukorkákat és dollárokat kérnek, de inkább csak a vicc kedvéért, aligha remélik, hogy tényleg adok nekik valamit. Mert történik valami. Mert végre elûzhetik unalmukat. Az anyák fiatalok, még húszévesek sincsenek. Mosolyognak. Ôk is unatkoznak. Szívesen megszólítanának. De ebben a városban a férfinak kell elsôként megszólalnia. Viszonozzam a mosolyukra? Szeretném. Szeretem az ilyen találkozásokat. De pontosan így születik a pletyka. Késôbb azt mondhatja valaki, hogy az egyik nô túl gyakran vagy túl szélesen mosolygott rám. Vagy öt másodperccel tovább nézett, mint illett volna. Bármilyen lehetetlenül hangzik is a rágalom, valakinek az életébe kerülhet. Bár ez már talán túlzás, az az érzésem, hogy a mosolyom megölhet valakit. A földre szegezem hát a tekintetemet, és megyek a magam útján. 8 A pletyka úgy körözött Hatice feje fölött, mint a héja. Minden török falu központjában vagy egy kis teázó, ahol egész napokat töltenek a férfiak. Abdullah ott súgta néhány ember fülébe, hogy Ahmet felesége ribanc. – Mihelyt elutazott a férje, rögtön odahívott! Lefeküdtünk. Ma is lefekszem vele! A falvakban, ahol napokig nem történik semmi, szeretik az ilyen történeteket a férfiak. Azokon a vidékeken, ahol fontosabb az életnél az erény, különös élvezettel hallgatnak erkölcstelen történeteket. Abdullah haverjai csodálattal mondták: – Çapkn seni, abi! Micsoda nôcsábász vagy, öregem! Aztán elmesélték az ismerôseiknek. Azok meg továbbadták az övéiknek. Néhány héttel ezután már másról sem beszélt az egész falu. Közben a gyanútlan Haticének minden éjszaka a saját testével kellett eltorlaszolnia az ajtaját, hogy ne jöhessen be a szobájába Abdullah. 1021
NV11-12.indd 1021
2011.12.02. 7:26:04
9 A világon sehol nem szereti úgy a fivér a nôvérét, a gyermekek a szüleiket, a szülôk a gyermekeiket, mint nálunk. Ezt mondják magukról büszkén a törökországi kurdok. Hogyan lehetséges mégis, hogy az apák megölik a lányaikat, a férjek a feleségüket? Szeretetbôl. Aytekin Sr, a diyarbakιri egyetem pszichiátriaprofesszora felméréseket végzett ebben a témában. Félszáz bebörtönzött becsületbeli gyilkost látogatott meg. Többségük élete egész hátralevô részét rács mögött fogja tölteni. Mindegyiküknek ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Sr professzor: – A becsületbeli gyilkosság nem hirtelen felindulásból elkövetett bûntény, mint amikor a pasas másvalakivel találja a feleségét, elôkapja a pisztolyát és lô. Ez egy nagyon átgondolt folyamat. Elôször a nemzetség vénei jönnek össze, mert mindezt a klán szervezeti szintjén intézik. Elmondják, mi történt, és döntést hoznak. Azután kijelölik a végrehajtót. Az apa vagy a férj gyakran nem ért egyet az ítélettel. De nem érdemes vitába szállni az öregekkel, mert könnyen pórul jár az ember. Megesett, hogy a férj, aki nem akarta megölni a feleségét, vele együtt halt meg. – Kik a gyilkosok? – Valaki a közeli hozzátartozók közül. Többségük számára ez az elsô gyilkosság, amit elkövetnek. Gyakran sokkos állapotba kerülnek a tettük után. – Mit mondanak? – Hogy jól tették, amit tettek. Hogy megsértették a család becsületét, ezért pedig halál jár. Az egész társadalom megerôsíti ôket abban a meggyôzôdésükben, hogy igazuk volt. A becsület védelmezôiként még a börtönhierarchiában is magas rangjuk van. Kérdôívünk egyik kérdése így hangzott: „Mit mondanál most a feleségednek/nôvérednek/lányodnak?” A többség ennél a résznél érzékenyült el. Eddig úgy emlegették ôt, mint „az a nô”. Most viszont személyesen hozzá kellett fordulniuk. Így válaszoltak: „Azt mondanám neki, hogy szeretem. Hogy azt tettem, amit tennem kellett. És tudom, hogy megért engem.” – Hogyan magyarázzák a tettüket? – Beszélgettem egy férfival, aki megölte a húgát, mert a középiskolában fiúja volt. Normális ember, szabadlábon arról álmodozott, hogy sofôr lesz. Megkérdezem, tényleg halálbüntetés jár-e a diákszerelemért. Mire ô: „Megsértette a becsületemet. Nekem a becsület a legfontosabb dolog. Nincs másom, csak a becsületem.” Szerintem ez manapság az ilyen gyilkosságok fô oka. A falvakban, ahol nincsen se munka, se pénz, se jövô, az embereknek csak becsületük van. Akiknek jól megy a soruk – üzletelnek, tele vannak pénzzel, jók a kilátásaik –, ritkán ölnek.
1022
NV11-12.indd 1022
2011.12.02. 7:26:04
10 Halil már tudta, hogy nem ússza meg szárazon a nemi erôszakot. Hogy életre-halálra megy a játék. Támaszt keresett az imámnál. Egyesek szerint viszszautasította. Mások szerint elôször visszautasította, aztán elküldetett Halilért és S¸emse fivéreiért, megpróbálta ôket összebékíteni. Közben a pletyka Yalιmban, a falusi házakban növekedett. Azt beszélték, S¸emse provokálta Halilt, mert ha egy nô az ô korában hajadon, akkor biztosan ribanc. A ribancnak pedig bûnhôdnie kell. Bikaerôs volt már a pletyka. S¸emse családja titkos találkozót rendezett, és eldöntötte, hogy meg kell halnia a nônek. Legalábbis ezt állítják ma az emberek Yalιmban. De Halil olyasmit tett, amit senki sem várt volna. 11 Szinte kizárólag muzulmánok követik el a becsületbeli gyilkosságokat. Hogyan kapcsolódik ez az iszlámhoz? Van a Koránban olyan elôírás, hogy meg kell ölni a hûtlen feleségeket? A diyarbakιri körzet imámszakszervezetében keresem a választ. Zahit Gifkurantól, a szakszervezet szálfatermetû vezetôjétôl megtudom, hogy ha valakiben felmerül a gyanú, hogy a felesége hûtlen, négy megbízható férfival kell hazamennie. Ha tetten érik a szeretôket, a bíróság életfogytiglani házi ôrizetre ítéli a nôt. – A Koránban nincs szó halálbüntetésrôl – mondja Gifkuran imám. Nincs több mondanivalója, így beszélgetésünk a végéhez közeledik. Csak a terem sarkában ülô, hajlott korú imám akar még hozzátenni valamit. A neve Süleyman Baznabaz, és szinte az egész életét egy Diyarbakιr közeli kis faluban dolgozta végig. – Minden nô tudja, hogy eljöhet hozzám, ha veszélyben érzi magát – mondja. – Ha tényleg veszélyben van, próbálok beszélni a családjával. Néha elég, ha közbelép egy józan gondolkodású ember, és sikerül elkerülni a bûncselekményt. Ha a család vallásos, mindig hallgat rám. – Mire gondol, hodzsa? – Mondok egy példát. A lány megszökött egy fiúval. „Megöljük!”, kiabálja az apja. Én meg azt kérdem tôle: „Miért nem adjátok férjhez?! A fiú családja sok pénzt és egy kis földet is ad nektek. Megmentitek a családotok becsületét, pár év múlva meg úgyis elfelejti mindenki az egészet. A fiatokat meg nem csukják le gyilkosságért.” És ôk belemennek. Másik eset: A lány nem egyezett bele abba, hogy a fiú kihasználja. – Megerôszakolta? – Nálunk így mondják. A lány tizenhárom éves volt, a családja meg akarta
1023
NV11-12.indd 1023
2011.12.02. 7:26:04
kímélni, de már az egész falu errôl beszélt. Mondom nekik: „Adjátok össze ôket! A fiú nem megy börtönbe. A lány tisztessége is megmarad.” – Összeadni? Azzal, aki megerôszakolta?! – Fiam, ezzel megmentettem az életét. És tudod, mi történt? – Hallgatom, hodzsa. – Nagyon megszerették egymást. A lány eljött hozzám, és azt mondta: „Hodzsa, annyira boldog vagyok.” El is felejtette már a régi sérelmeket. – Elôfordul, hogy a közvetítés sikertelen? – Volt ilyen eset. A lányt a nagybácsi fia használta ki, terhes lett. A házamba hívtam arra az idôre, amíg megegyeznek. Fél évig élt nálunk. Mondtam a családnak, hogy az engedélyemmel második feleséget vehet magához. Csak a hozományban kellett megegyezniük. A fiú feleségül akarta venni, bár nem volt rákényszerítve. Nagyon gazdag családból származott. Az apja ki tudta fizetni a kártérítést. – Végül mi történt? – Az elsô feleség szörnyû jelenetet rendezett. Megsebezte a saját arcát, és azt mondta, hogy inkább meghal. A lány családja nem akart várni, amíg megszületik a gyerek. Betörtek a házamba, elrabolták, és vízbe fojtották. 12 Összegyûltek a család vénei Hatice ügyében, hogy megtárgyalják Abdullah pletykáit. Úgy döntöttek, meg kell halnia a lánynak. Mindegy, hogy beengedte a szobájába vagy sem, már túl széles körben elterjedt a pletyka. Ahmet már bevonult a seregbe. Ôt nem tájékoztatta senki. Metint, a fivérét jelölték ki Hatice gyilkosául. Metin kora reggel ment hozzá, amikor Hatice a teheneket fejte. Hátulról közelítette meg, és a nyakába akarta szúrni a kést. De nem tudta megtenni. Még csak tizenhét éves volt, korábban már ölt állatokat, de kiderült, hogy embert ölni nem olyan könnyû. Hatice megfordult, és megpillantotta a testvérét, késsel a kezében. Nem tudta, miért akarta megölni. De ezen a vidéken nem muszáj tudniuk a nôknek, hogy mi lehet az ok. Már gyermekkora óta ismer ilyen jeleneteket. Hatice tudta, hogy ha kimondták rá az ítéletet, akkor elôbb-utóbb meg is ölik. Menekült is rögtön, amerre látott. Futott Diyarbakιrba, ész nélkül, ahogy csak tudott. Az nyolc kilométer. Maga sem tudta, hogyan ért oda. A városban elment a rendôrségre. A rendôr megkérdezte, mi történt pontosan. – Meg akart ölni a fivérem. – Honnan veszi? – Kést szegezett rám. – Nem lehet, hogy épp csak arra járt, és szüksége volt egy késre? – Nem, direkt értem jött. 1024
NV11-12.indd 1024
2011.12.02. 7:26:04
– Mivel ártott neki? – Nem tudom. – Ha nem csinált semmit, biztos nem ölik meg – mondta a rendôr mosolyogva, és hazaküldte. Szerencse, hogy Hatice már hallott a Kamer szervezetrôl. Úgy döntött, hogy felkeresi. Ez nem volt könnyû. Soha nem közlekedett egyedül a városban. Soha nem kellett semmilyen utcát vagy szervezetet keresnie. Ha megkér valakit, hogy igazítsa útba, annak rossz vége is lehet. Egy fiatal falusi lány, egyedül az utcán? Ritka látvány. Sikerült. Az alapítvány székházában meghallgatták a történetét az önkéntesek. Segítettek megtalálni a nôi menhelyet, és megígérték, hogy közvetítenek az ügyben. 13 Nemrég még családi ügynek tekintették a becsületbeli gyilkosságokat, abba pedig nem illik beavatkozni. De Törökországon végigsöpört azóta néhány médiakampány. A legkisebb falvakban is ragasztottak ki plakátokat. A Kamer mellett csak Diyarbakιrban körülbelül harminc nôsegítô szervezet jött létre. Ma már szinte minden nô tudja, hogy szükség esetén hová forduljon. Az állam próbálja rákényszeríteni a családokat arra, hogy iskolába küldjék a lányaikat. A becsületbeli gyilkosságok áldozatai rendszerint iskolázatlan lányok. Akik már magukba szívtak némi mûveltséget, azok tudnak segítséget kérni. A „Minden lányt iskolába!” akcióban még az imámok is segítettek. De a becsületüket vesztett családok találtak más megoldást a megtisztulásra. Aytekin Sr professzor: – Azt vettük észre, hogy a régiónkban veszélyesen növekedik az öngyilkosok száma a fiatal lányok körében. A fiúk sokkal gyakrabban követnek el öngyilkosságot az egész világon. Nálunk meg hirtelen megfordult az arány. Elkezdtük vizsgálni ezeket az eseteket. Mardinban egy fiatalasszony fôbe lôtte magát. Rövid kérdezôsködés után kiderült, hogy balkezes volt, a lövés pedig jobbról érkezett. Hosszabb faggatózás után pedig megtudtuk, hogy a férje ölte meg. Egy másik esetben a nô hátulról lôtte magát fejbe. – Hogyhogy? – Ezeket a lányokat megölték, aztán öngyilkosságként jelentették az eseteket. Vagy balesetként. A Van nevû város mellett traktor ütött el egy lányt. „Baleset”, mondja a család. De a boncolás során kiderült, hogy legalább negyvenszer ment át rajta a traktor. Ays¸e Gökkan kivizsgálta minden fiatal lány esetét, aki 2006-ban öngyilkosságot követett el Diyarbakιrban: – Van ilyen esetem: egy fiatalasszony, mielôtt meggyilkolták, többször is eljött a rendôrségre. Azt mondta: „Meg akar ölni a férjem.” Ôk meg hazaküldték. Egy héttel késôbb már nem élt. Nézem az 1025
NV11-12.indd 1025
2011.12.02. 7:26:04
aktáit: öngyilkosság. A rendôröknek kényelmesebb ezt írniuk, hiszen az ô hibájuk volt. Az a probléma, hogy ôk is ebbôl a környezetbôl származnak. Egyenruhát viselnek, de ugyanaz van a fejükben, mint az áldozat férjének és bátyjának. Ays¸e Figen Zeybek a Kamertôl: – Akik ellenzik azt, hogy Törökország csatlakozzon az Európai Unióhoz, azt mondják: „Lányokat ölnek meg. Ne engedjük, hogy csatlakozzanak.” Én meg azt mondom: „Semmi sem segített nekünk annyit, mint a tagság lehetôsége. Ez mentette meg sok lány életét! Csatlakoznunk kell, hogy hatékonyan tudjunk ez ellen harcolni!” 14 S¸emse Halil házába menekült, aki megerôszakolta. Tudta, hogy a családja meg akarja majd ölni. Egyesek azt mondják, Halil befogadta, mert nem volt más választása. Mások szerint tényleg szerette a nôt. Elrejtette S ¸emsét a pincében, a bátyjainak meg azt mondta, nem tudja, hol van. Kitervelte, hogyan menekülhetnének meg. Éjszaka kivezette S ¸emsét a mezôre. A falu megkerülésével akarta elérni az utat. Onnan stoppal vagy busszal is eljuthattak volna Mardinba. Hogy késôbb mit akart tenni Halil, azt már sosem tudjuk meg. Azt mondják egyesek, hogy egy kutya ébresztette fel a falut. Mások szerint meglátta valaki a földeken átvágó árnyakat. Megint mások szerint S¸emse bátyjai elrejtôztek Halil háza közelében. Valami lehet a dologban, mert egyszer nagy tömeg csôdült össze az éjszaka közepén a mezôn. Még a rendôrség sem tudta megállapítani, hogy pontosan hányan voltak ott. Azt sem lehet tudni, ki dobta az elsô követ. Csak azt tudjuk, hogy tizenkét-tizennyolc személy gyûlt össze. A köveket férfiak és idôsebb asszonyok dobták, és néhány gyerek is mászkált közöttük. Halil a testével próbálta védeni S ¸emsét. Ô halt meg elôbb. Amikor elszállt a haragjuk, az emberek visszabújtak az ágyukba. Reggel járôrözô katonák találtak rá a mezô közepén a két halálra kövezett ember holttestére. 15 S¸emse Allak nem a mezôn halt meg. Amikor a katonák rátaláltak, még élt. Elvetélt, kómába esett, de élt. Diyarbakrban került kórházba. Már nem ébredt fel. A nôszervezetek tagjai temették el. A családjából senki sem jelent meg a temetésén. A falubeliek mintha hallgatási fogadalmat tettek volna. Ezért nem sikerült elítélni a bûnösöket. S ¸emse fivérei továbbra is Yalmban élnek. Halil felesége csak tavaly költözött Isztambulba. Három évvel az eset után utazom Yalmba, hogy beszélgessek a helybe1026
NV11-12.indd 1026
2011.12.02. 7:26:05
liekkel. A falu a milliós lakosságú Mardin elôvárosa. A város határában egy hatalmas galamb áll, csôrében olajággal. Azt mondjuk, az Európai Unió küldött, és a kurdok helyzetérôl szeretnénk feltenni kérdéseket. Nem akarok kockáztatni, néhány újságírót ökölharccal üldöztek el. Az Unióról viszont jó véleményük van. A férfiak meghívnak teázni. Mindegyiküknek hollófekete, sûrû bajsza van. A falu fôterén ülünk, és hallgatunk. Yalιmban százhúsz emberbôl csak húsz, talán harminc dolgozik. Egy részük kizárólag nyáron, amikor mezei munkát végez. A többségük azonban az egész évet a teázóban tölti. – Általában mit csináltok? – kérdezem a legfiatalabbakat, akik harminc körül lehetnek. – Hát, üldögélünk. Teázgatunk... Alig beszélnek törökül, ezért kurdra tér át a tolmácsnôm. Felélénkülnek – a falu minden lakója kurd. De még kurd nyelvû tévéadást sem nézhetnek, mert a mardini önkormányzat blokkolja a mûholdakról érkezô adást. – Mi értünk törökül. De a feleségeink nem – mondják. – Milyen gondjaik vannak még a feleségeiteknek? – kérdezem. – Az orvosi ellátás hiánya. Az orvosok nem beszélnek kurdul. Még a gyógyszerek feliratai is kizárólag török nyelvûek. – A hivatalokban nem tudják megértetni magukat... – És erôszak? Elôfordul? – kérdezem tíz-húsz kurd férjtôl. A statisztikák szerint ôk verik a leggyakrabban a feleségeiket Törökországban. Némi zavar támad. – Ami az otthonokban történik, az nem tartozik ránk – zárja rövidre egy idôsebb férfi. Összeszedem a bátorságomat, és megkérdezem, hogy megváltoztattak-e valamit a falu életében a három évvel azelôtti tragikus események. Megtanácskozzák, hogy vajon milyen események érdekelhetnek. Kitalálják, hogy a megkövezés. – Nem, a faluban nem változott semmi azután sem – zárja rövidre az idôsebb férfi. Hasonlóan vélekedik a szövést tanító nô, aki a faluszéli mûhelyt vezeti. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy beszélgessen velünk. Mindenki látta, hogy bementünk hozzá. – Addig dolgoznak a lányok a mûhelyemben, amíg férjhez nem mennek. Aztán már nem engedi a férj becsülete, hogy dolgozzon a felesége. Tehát tíztizenhat évesek. Nagy trauma lehetett számukra a S ¸emse meggyilkolása utáni nap. Úgy gondoltam, beszélnem kell velük errôl. – És mi történt? – Tapintatosan kérdeztem: „Biztos meg vagytok rémülve.” Mire a lánykák: „Úgy kellett annak a kurvának!” – Miért gondolják így? – Mert magányos volt. Ha egyszer megerôszakolták, akkor biztos ô provokálta ki. A tanítványaim teljesen magukévá tették ezt a fajta gondolkozást. 1027
NV11-12.indd 1027
2011.12.02. 7:26:05
– Változott valami S ¸emse halála óta? – Az emberek zárkózottak lettek. Egész Törökország a gyilkosok falvaként emlegette Yalmot. Évtizedek óta ez volt az elsô megkövezés Törökországban. Azt írták a sajtóban, hogy itt mindenkinek vér tapad a kezéhez. 16 Amikor Ahmet hazatért a hadseregbôl, Hatice megkérte a Kamer önkénteseit, hogy beszéljenek vele. Ahmet nem akart szóba állni Haticével. Azt mondta neki a családja, hogy a felesége elszökött egy másik férfival. Amikor megtudta, hogy mindvégig menhelyen volt, csak ennyit mondott: „Jöjjön vissza.” És Hatice visszatért. Az apja, az anyja és a fivére úgy tett, mintha nem ismerné. Biztosak voltak benne, hogy lefeküdt Abdullahhal. Meg sem kérdezték, mi történt valójában. Apósáék és a klán vénei azt parancsolták Ahmetnek, ölje meg a feleségét. De Ahmet hitt Haticének. Fellázadt. Így hát elvesztette a becsületét. Másnap már nem szolgálta ki a pék, átnézett rajta a teázó tulajdonosa, nem fogadták a köszönését az emberek. – Ott vagy, de olyan, mintha nem is léteznél – mondja ma Ahmet. – Egyszer bementem a teázóba, és öntöttem magamnak teát. Odajött hozzám egy alkalmazott, és kiöntötte a cipômre. Az öregasszonyok kiköptek, ha megláttak. A városba kellett bejárnom kenyérért, nyolc kilométer volt tôlünk. A fivéreim pedig elhatározták, hogy engem is megölnek a feleségemmel együtt. Közben Abdullah majd mindennap felhívta Haticét, és azt mondta, az övé lesz – ha nem itt, akkor a másvilágon. 17 Ahmet és Hatice úgy döntött, nem várják meg a végkifejletet. A nôszervezetek találtak nekik lakást Diyarbakιrban. Kölcsönt vettek fel, de Ahmet gyorsan visszafizette. Nagyon dolgos. Pár nappal a költözés után visszamentek a faluba a maradék holmijaikért. Hatice kölcsönkért valakitôl egy diktafont. Abdullah hívására várt. Tényleg fölhívta. Arról mesélt, milyen pozíciókban fogja kihasználni. Azt mondta, Hatice ribanc, bárki megkaphatja. Hatice feldobta a labdát. – Miért mondod mindenkinek, hogy lefeküdtél velem? Sosem engedtelek be a szobámba! – mondta. Abdullah elnevette magát. – Mit számít? Téged megölnek, én meg élni fogok. Ha akarom, apádat és anyádat is megölöm – mondta. 1028
NV11-12.indd 1028
2011.12.02. 7:26:05
Másnap Hatice lemásolta a felvételt. Ahmet elküldte a másolatokat a szüleinek és az apósáéknak. Pár nappal késôbb hívták a mobilján, bocsánatot kértek tôlük. Azt mondták, jöjjenek haza, most már minden világos. De Hatice és Ahmet már nem akart a faluban élni. Azóta sem beszéltek a szüleikkel. Csak Abdullah él ott, még most is. 18 Hosszú, fehér ruhás lány áll a színpad közepén. Szomorúan néz a közönségre és a szereplôkre, akik körbeveszik. Néha kiválik valaki közülük, és elôadja a mondandóját. A fehér ruhás lány S¸emse Allak. Épp most tért vissza a túlvilágról, az üldözôit hallgatja. – Kislányom, miért nem mentettelek meg?! – sír az anyja. – Hidd el, meg akartalak menteni! De nem engedték a régi hagyományaink. Nem engedte a félelem, mert engem is megölhetnek! – Nehogy azt hidd, húgom, hogy rossz ember vagyok – mentegetôzik a fivére. – Azért öltelek meg, mert muszáj volt. Mert túl szegények voltunk ahhoz, hogy fizessünk a becsületünkért. Még a börtönben is észrevették, milyen jó szívem van. Ezért engedtek ki… A gyilkos fivért Mehmet Sait Alpaslan rendezô és díszlettervezô játszotta. Egész Kelet-Törökországot bejárta a színészeivel. Gyakran játszották kisvárosokban a S ¸emsérôl szóló darabot. – A nézôközönség két részre oszlik. Egy részük akkor tapsol, amikor az anya így kiált: „Megölni! Megérdemli a halált!” Vannak olyanok is, akik a megkövezés közben tapsolnak és fütyülnek. Mégis az a legfontosabb, hogy a döntô többség akkor tapsol, amikor így szól az imám: „Hagyjátok élni ôket! Allah tiltja a gyilkosságot.” KARABA MÁRTA ALEXANDRA fordítása
1029
NV11-12.indd 1029
2011.12.02. 7:26:05
Világirodalmi folyóirat
Fôszerkesztô: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztô: Hernád Imre Szerkesztôség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon: 06 33 484 293 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelôs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztôk. Elôfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elôfizethetô a postai kézbesítôknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Elôfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elôzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
NV11-12.indd 1030
2011.12.02. 7:26:05
