Tartalom. Csillagszem Tejút József Attila: Levegőt! 2

Tartalom Csillagszem Tejút

József Attila: Levegőt!

2

Csillagvizsgáló

Vörös István: Hordozható tábortűz; Kovácsné Gyapjas Betonka (versek) Szalóczi Géza: Milyenjóhogy; Lettitt; Csámborognak (versek) Pion István: És még horkolok is; Nem is piszkáljuk soha (slamek) Juhász Tibor: A harangszót várják; Különös rend (versek) Kalász István: A továbbjutás (novella) Pollágh Péter: Polipvilág (vers) Nagy Kalliopé Mária: most és mindennap; 400 csapás; Neved betűin elidőzve (versek) Péntek Orsolya: Délelőtt (regényrészlet) Ughy Szabina: Rend a lelke (regényrészlet) Frideczky Katalin: Találat (tárca) Vörös István: Krisztus talpa (vers) Életek a kordonokon túl (III.) Vass Csongor: takarjátok le; Konom Róbert: Sötét anyag; Hámori István Péter: Hajléktalandal (versek)

5 8 10 14 15 17 18 20 22 25 26 27

Csillagfényben Miklya Anna: Pasztell, édes, keserű (Háy János: Napra jutni) Háy János: Napra jutni (részlet)

30 32

Csillagkép

Válaszok a létezésre – Egy másik beszélgetés Ocztos Istvánnal

35

Csillagpor Nyerges Gábor Ádám: Sermo Scipiades Erzsébet: A domblakók Kerecsényi Zoltán: Voltak egyszer a csillagos házak

39 43 46

Csillagtér Kapaszkodók – László Anikó portré-összeállítása az Oltalom Karitatív Egyesület 25. évfordulóján Fleck Gábor: A lomis piac szabályozásának következményei (I.)

53 57

Hajléktalaninterjú

Hidegindító

68

Kicsi Csillag Mese

Sarkadi Ágnes: A csíkos kígyó

73

Könyvajánló Aradi Péter: Szorongáslista (Kollár Árpád: Milyen madár) Kollár Árpád: Milyen madár (részletek)

75 77

Szerzõink

80

Csillagszem – Tejút

József Attila

Levegõt! Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok. Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak – anyám ott született – az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.

Csillagszem – Tejút

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz. Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad! Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! (1935)

Csillagszem – Csillagvizsgáló

Vörös István

Hordozható tábortûz

kreatív költemény, más szóval lélektani reklámvers Nincs érzelmi élete? Nincsenek emlékei? Ne költsön pszichológusra vagy könyvekre, ne vesztegesse az idejét templombajárásra vagy veszélyes idegenekkel való barátkozásra, vegye meg termékünket, a hordozható tábortüzet. Téli este a loftjában, amikor kintről gyanús zajok hallatszanak, és betörőkre, halálra gondol? Csak előveszi a hordozható tábortüzet, és egy nyári este hűvöse ömlik szét magányában, meg egy tábortűz tücsökciripeléses melege. Gitárszó, mert gitárosokról mi gondoskodunk, cigánylányok, ha tetszik, kék mellbimbóval, de ez nem bordély, csak látvány és illat minden, tűz szaga, barátok szaga, zene szaga, biztonság szaga, szikrák szaga, csillaghullás- és szentjánosbogárszag, nem szükséges külön sprayt vennie, az egész benne van a szolgáltatásban, hordozható tábortűz, részeg barátok, zavaros beszéd, vibráló fényfoltok a falon, ahová, remélem, nem tett képet, mert azt a képet most le kéne vennie, hogy ez kerüljön ki, hordozható tábortűz, hordozható nyár, már rég meghalt barátok, már rég meghalt önmaga, negyven év garanciát vállalunk, ön akkor is újraindul, ha már rég lent porlad a föld alatt, vagy épp a hűtőházban vár a sorára, mert már nem bírta nyár nélkül, barátok nélkül, meg a valódi barátokkal, és csúnyán fölkötötte magát, úgy, hogy a kórboncnok alig tudta a nyelvét a szájába visszapakolni, semmi baj, itt a hordozható


tábortűz, a hordozható haza, és ön újra köztünk lesz, ön újra önmaga közt lesz. Szalonnát akar sütni vagy kolbászt, és spanyol zene szóljon a gitárokon, vagy magyar, felárért meztelen nők, hordozható öröklét, ugye kár volt magához nyúlni, mi sokkal szakszerűbben tesszük, diszkréció, tapintat, óvatosság, garantált felejtés, és találkozó akár egy tűzkígyóval, hamubogárral, egykori hóhér kísértetével, ürességlakóval, örök ébrenlét, ébresztődalok, magánvilág, sorsátültetés.

Kovácsné Gyapjas Betonka – arra hív fel, hogy változtassam meg az életem. Ne éljek úgy, mint egy aszkéta. A nevem Kovács Kopasz Gipszkarton. Mikor feleségül vettem Betonkát, azt hittem, csak egy jó nőt kapok, én, a ronda. Ezt azért mindig hangsúlyozta ő is. Nem lát szépnek. Nem értettem, mért akar mégis annyira. Betonka egy óriásnőstény. Mikor feleségül vettem, két és fél méter volt, és letette a nagy esküt, hogy nem fog tovább nőni. Éjszaka azonban sokszor rajtakaptam, ahogy kiszökik az udvarra, és követ zabál. Vagy kiissza a betonkeverő tartalmát, a házunk építésével meg sehogy se haladtunk.

Majd leszek én a te házad, mondta, megállt, egyetlen mozdulattal félresöpörte a bevakolatlan falakat, és az alapokra úgy ereszkedett rá, mint aki közösülni készül. Körkörösen mozgatta a derekát, a föld beleremegett. Én is. Nem éreztem féltékenységet. Kinyitottam az ajtót, és besétáltam Betonkába.


Azóta emeletei is vannak. Sokan lakunk Betonkában, az albérlők jól fizetnek. Csupa magányos férfi, hálálkodnak, hogy mióta ideköltöztek, nem érdeklik őket a nők. Nagy könnyebbség, suttogom. Csak az építési engedéllyel van baj. A hatóság már le is akarta bontatni Betonkát. De a buldózeres, akit ideküldtek, levette a zakóját, megnyalta a falat, aztán elfutott. (Vörös István lapszámunkban olvasható versei Rutkai Bori festményeihez készültek)


Szalóczi Géza

Milyenjóhogy Milyenjóhogy minden működik és helyén van az utolsószögig milyenjóhogy minden rendbevan hogy mércelett meginta rúdarany milyenjóhogy minden szóigaz nem könyvekben lepréselt kertigaz milyenjóhogy mind egyekvagyunk hogyújra bennünk él az ősisvung milyenjóhogy mindenki remél mert zárt a rendszer éskering avér milyenjóhogy megvan mindenünk a törzsből összes végtagunk kicsüng milyenjóhogy szívünk így dobog csak veri ará feszített dobot.

Lettitt Lettitt egy szobora kertben leheta szomszéd hajintotta át hallottamis ahogy nyekken a kutyais ugrott de akkorát kibotorkáltam hát tényleg ottállt csüngöttaz éjleple rajta huzigáltam az éjt nemsokat várt areggel jötts felavatta.


Csámborognak Csámborognak alszegen meg felszegen nemgatyázok aki rosszlesz megverem renda lelkem birodalmi enterspájz védelemvan tisztaudvar rendesház szolgálatban nemfogyasztunk alkoholt mermikor a polgármester haldokolt igazember akiből ma ritkavan nembírtuk a mentőthívni ittasan nademost a járőrautó felszerelt éskimondjuk fehérember nemfelejt mindenünkvan őrkutyától működig községünkben polgárőrség működik.

A Csillagszálló megrendelhetô a szerkesztôség postacímén: 1410 Budapest, Pf. 200, e-mailen a [email protected] címen vagy telefonon a 06–20–470–3434–es számon. Honlap: www.oltalom.hu/csillagszallo Negyedéves lap, éves elôfizetési díja 1400 Ft. Korábbi lapszámaink is megrendelhetõk.


Pion István

És még horkolok is mert minden valamirevaló újság feketével szedi a betűt, és ha nem vigyázol, megfogja a kezedet, ráadásul még az ablakot is csak összekoszolod, ha azzal pucolod egy napsütötte szombat délutánon, hiszen ez az egész úgysem jó semmire, aztán leülsz a tévé elé, ugye, milyen rohadtul színes, teszed fel magadnak a kérdést, és megnézed, ahogy kiderül, hogy a stockholmi állatkert megfázástól síró tatuja, az tulajdonképpen a rezsicsökkentés végének bejelentése, csak valahol elcsúsztak az arányok, olyan ez, mint az összes plasztikai beavatkozása egyben, szabad, csak éppen teljesen felesleges, sőt bizarr, de aztán nyugodt szívvel lefekszel aludni, és azt álmodod, hogy a BBC főműsoridőben szakította meg adását, mert a budapesti állatkertben egy közönséges házi egér elhányta magát, és még hasmenést is kapott szegény, közben meg még mindig feketével szedik a betűt, és mégis milyen színes a világ, csak éppen be vagyunk zárva a kettes számrendszerbe, ahol a nulla a náci, az egyes a kommunista, de hogy most éppen melyik a te nagyapád, és melyik az enyém, az rohadtul mindegy, mert addig jár sírni a tatu a tévébe, amíg fizetik, aztán ha elfogy a pénz, valahogy mégiscsak könnyezni kezd az egész Viharsarok,

10

az a vicc megvan, hogy eltörölték a reklámadót, és a kereskedelmi híradó ugyanolyan kemény maradt? és az, hogy egyetlen napilapot kell megvenned ahhoz, hogy az igazat olvasd? nincs meg?


én egy ideig hittem, hogy legalább nekem meglesz, de most már csak abban hiszek, hogy nektek lesz meg, csak szólok: a probléma az, hogy a párt-beszéd mellett képtelen vagy a párbeszédre, és tudom, hogy ez apád bűne, de apád közben ráült a te szádra is, és már saját sérelmeitek korlátozzák saját szabadságotokat, és még én érzem magam miattatok szarul, hogy én vagyok itt a díszjobbos, aki be mert menni az oroszlán barlangjába, de nézd meg, baszki, hát nem terített asztallal és vetett ággyal fogadtak? akkor én most jóízűen megvacsorálok, befekszem az ágyba aludni egyet, és még horkolok is, szóval minden valamirevaló újság feketével szedi a betűt, és ha nem vigyázol, megfogja a kezedet, ráadásul még az ablakot is csak összekoszolod vele, ha azzal pucolod egy napsütötte szombat délutánon, igen, így volna szép, így volna ez jó allegória, hogy ha azok a rohadt fekete betűk mindig csak ott hagynának nyomot, ahol egyébként is van mit letakarítani

11


Nem is piszkáljuk soha egy meszesgödör felszínén piros arcfesték kavarog, feltör néhány lassú buborék, a meszesgödör fölött ott áll a király és a királyné, a KGB, a Stasi meg az ÁVO, az adóellenőr, a providentes csávó, a kánonfelelős kormánybiztos, a rabbi és az apát, a feleség és a szerető, a gyermek és a mostoha, mind, aki most magára hagyta a gödörbe süllyedő Yorickot, mik vogymuk: isa, por es homou vogymuk, meg bohócmaszk vogymuk, meg bohócmaszk alatt pattanás vogymuk, és viszket és fáj és az őrületbe kerget, de nem merjük megvakarni, még csak nem is piszkáljuk soha, egy meszesgödör felszínén piros arcfesték kavarog, feltör néhány lassú buborék, pikk-pakk-pukk: apu, ha meghal a bohóc anyukája, akkor a bohóc szabadságot vesz ki? pikk-pakk-pukk: apu, ha meghal a bohóc, akkor a gyermeke soha többé nem nevet?

12

és ahogy a mész oldani kezdte a sminket, úgy lassan fák nőttek az utazók orrára, és pávatollak ezrei kezdték körbesuhogni az eget a király ágyasának szemrebbenésére, és a tankok virágokkal lőtték a macit, amely már bemajszolt egy félszigetnyi málnást,


és címlapokat kapott egy magyar vizsla kölykökkel pózoló, hitlerbajszos fotómodell, és kiderült, hogy mondatba illeszteni az együttműködési rendszert, az már archaizmus, de igazából csak az a bajunk, hogy túl sok időt töltöttünk vidéken, és nem fejlődött ki az agyunk, látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? és a mész még csak a sminket oldja épp, felszínén piros arcfesték kavarog, feltör néhány lassú buborék, és mire Hamlet megtalálja drága bohócának koponyáját, addigra Yorickról már lehúznak minden bőrt, s fesse bár magát bárki ujjnyi vastagon, erre jut az arca: egy meszesgödör felszínén piros arcfesték kavarog, feltör néhány lassú buborék, pikk-pakk-pukk por es homou vogymuk

13


Juhász Tibor

A harangszót várják Itt a szívek helyén üres konzervek vannak, azokba gyűjtik a könnyek helyett hulló esőt, mikor megtelnek, cserepes arcukat nedvesítik vele. Az aprópénzeket éhes zsebekbe rejtik, melyek felfalják az érméket, és aki zsebébe nyúl, koszból gömbölyödött galacsinokat talál, meg dohányszemcséket. A tekintetek nem akadnak fenn a megroggyant házak közötti szemétdombokon, megrebbenve hallgatnak, átsiklanak a félig földbe vájt autóroncsokon, át a sárba fulladt utcák tengerén, a telep mögötti völgyön, dombokon, s egy messzi templomtorony apró csúcsára szegeződnek. A harangszót várják, gondolom.

Különös rend

14

Bádog- és faviskók berogyott tetőkkel, feketén tátongó kályhacsövek a töltés két oldalán, különös, nyomor alkotta rendben, amiben megférnek egymás mellett a nevetve rohangáló gyerekek a csontjaikra soványodott jövővel, és amiben közönyösen tekintenek holnapjukra az étel helyett magukat felemésztő emberek. A kitaposott utcák bűze felerősödik az eső után, az újonnan érkezetteket elüldözi a szag, az itt lakóknak pedig alig érezhetően összerándul a gyomra. A sínek között egy lány fekszik, a vonatot várja, de nem tudja, hogy míg el nem feledkezik a köréje zsúfolódott éhségről, addig nem küldenek újabb járatot.


Kalász István

A továbbjutás A portás megkérdezte, mit akar. A fiú azt felelte, a bizonyítványáért jött vissza. A másik iskolában kérik, anélkül nem veszik át. Kell a papír. A portás azt mondta, várjon. Telefonált, de a titkárságon senki sem volt, mindenki ebédelni ment. A fiú állt, keze a zsebében, várt. Némán. A portás tudta, a fiút ebből az iskolából kitették, egy lányt vert össze a vécében, a lány csupa vér volt, eltört az orra. De most békésen állt a fiú. Fekete ruhát viselt, fekete hátizsák volt rajta. Tizenhat éves múlt, tizedik osztályba járt. Megijedt, gondolta a portás, végre megértette a hülyéje, hogy nem lehet mindent. Lányokat nem lehet ütni. Tanárokat nem lehet leköpni. Szőke, vézna fiú volt. Állt az üvegajtón túl, várt. Kicsöngettek, az utolsó óra volt, néhány diák jött kifelé. Megálltak a szőke fiú mellett, kezet fogtak vele, az egyik cigarettát vett elő. A portás nem szólt, csak intett, menjen odébb, ha dohányozni akar. A kövér fiú odébb ment. Most hárman álltak a bejárati ajtó előtt, a szőke fiú és kettő az iskolából. Azok is tizedikesek. A szőke nevetett, mondta, a hétvégén tehetségkutató versenyen volt. Bevállalta. Énekelt. A művelődési házban fel kellett mennie a színpadra, egy nő kísérte zongorán. És mit énekeltél, kérdezte az egyik diák. A szőke fiú azt felelte, egy dalt, amely egy anyáról szól. Aki szereti a kisfiát. A két fiú felröhögött, a szőke fiú azt mondta, lehet röhögni, de ő továbbjutott. Mehet a következő fordulóba. G. G. énekes is benne volt a zsűriben, ő mondta, hogy van a hangjában valami, ami fontos. Érdekes. Na, fontos vagyok, rendkívüli, mondta a szőke fiú, értitek? Megnyerem a versenyt, enyém lesz a fődíj, az amerikai autó, eladom, de a pénzt nem adom az apámnak, rohadjon meg, inkább magamnak fizetek be egy lakásra. Na? A két másik hallgatott. Szóval ez a terv. Csak most adják ide a papírjaimat, nézett a szőke fiú a portás felé, ez egy rohadt iskola, csak baj van vele, köpött egyet. A portás nem szólt, hagyta, mindegy, mit beszélnek az iskolán kívül. Az utca mindenkié. Még ezé a szemtelen kölyöké is. És köpködni is lehet. Jött a biológiatanár, a kulcsot kérte, az alagsorba akart lemenni. Várt a porta előtt, és meglátta a szőke fiút. Kilépett az ajtón. A két odavalósi diák lehajtotta a fejét, nem szerették a biológiatanárt, szigorú volt, kiabált. Buktatott is. Mi van veled, kérdezte a tanár a szőke fiút, hová kerültél? Melyik iskola fogadott be? A szőke állt, nem válaszolt. A tanár várt, mi van, nem tudsz beszélni? Az egyik fiú azt mondta, mennie kell. És sietve indult. Ekkor jött vissza a kövér gyerek, aki dohányzott a sarok mögött. A biológiatanár nézte a kövér diákot, mondta, hagyja abba a dohányzást, inkább sportoljon. A szőke diák ekkor kérdezte meg, mi köze hozzá a tanárnak. Kint vannak. Az utcán. Ahol mindent szabad. A tanár nézte a szőke fiút, aztán szó nélkül visszament, elvette a portástól a kulcsot, majd eltűnt az aula homályában. Lányok jöttek ki az épületből. Megálltak, vihogtak. A fiú a kövértől kért egy cigarettát, rágyújtott, megkérdezte, mit bámulnak. A lányok tovább vihogtak. A portás állt a bejárati ajtóban, arra gondolt, ő is rágyújtana már. De ha ez a gyerek itt van, akkor nem. Várnia kell. A szőke fiú hangosan azt mondta, énekes lesz. Legközelebb nézzék a tévét, ha látni akarják. Egy újságíró is beszélt már vele.

15


16

A kövér diák azt akarta tudni, hogy fényképet készítettek-e róla. A szőke azt mondta, nem, de majd lesz az is. Hogy csak pénzért áll szóba a tévével. Híres leszek, mondta a szőke fiú. A portás arra gondolt, amióta nem látta, nőtt ez a fiú. Magasabb lett, csapzottabb. Ismert leszek, mondta a fiú, kértek autogramot? A lányok vihogtak. A portás ismét telefonált a titkárságra, de még mindig nem vette fel senki a telefont. A fiú állt, mosolygott. Megint jött egy tanár, biccentett a szőke fiúnak, azt mondta, reméli, jó helyre került, megbecsüli magát. A fiú vigyorgott, eldobta a cigarettát, a lányok vihogtak, aztán elindultak. Végül csak a szőke fiú állt az ajtó előtt. Egyedül. Fekete ruhában. A portás arra gondolt, hogy már rá kellene gyújtania. A szőke fiú nézte a portást, miért nem mehetek be, kérdezte komolyan, ide jártam. De már nem, mondta a portás, most máshol vagy. Ide nem jöhetsz, csak ha engedélyt kapsz. A fiú hallgatott, nézte a portást. Diákok jöttek, kimentek, az egyik köszönt, de ő nem köszönt vissza. Állt és várt. Megint jött két tanárnő, az egyik a volt osztályfőnöke, a szőke fiú mosolygott. A nő nem állt meg, ment tovább, a szőke fiú azt kiabálta utána, nem hittél nekem, de megváltoztam, és te is meg fogod látni. Tudod? A tanárnő megállt, visszafordult, megkérdezte, mit akar. Mit akarsz még itt? A fiú vigyorgott, a papírokért jött, mondta a portás, aztán megy. Örökre. De a titkárságon senki, biztosan ebédelnek. A két tanárnő elment, a fiú nézte a portást. És azt mondta, köszönöm. Maga mindig rendes volt. Nem keménykedett. A portás nem értette, mit akar a fiú, de azért biccentett. Rendben, mondta végül, akkor telefonálok, hátha van végre valaki a titkárságon, és megkapod a bizonyítványod. Ekkor támadt fel a szél. A lakótelepi házak között por emelkedett, a szürkésbarnás felhő a fiúra támadt. A szőke az arca elé kapta a kezét, és önkéntelenül az épület felé ment, hogy behúzódjon. A védett helyre. A portás végül megengedte. A fiú állt a bejárat mellett, bent az aulában. Tudja, hogy még gondolni fog rám, kérdezte a fiú. A portás mosolyogott, azt felelte, hogy az első válogatás nem minden, messze van ám a tévés szereplés. De azért örül a fiú sikerének. A fiú mosolygott, és azt felelte, tudja, hogy nem könnyű. Sokat készült a fellépésre. És mégsem sikerült. A portás nem értette. Az előbb azt mondtad, hogy… A szőke mosolygott, ezeknek hazudtam. Amikor kirúgtak innen, senki sem védett meg. Pedig nem is szabadna kitenni innen. De mégis megtették. Ezért hazudtam. A portás azt mondta, sajnálja, hogy nem sikerült továbbjutnia. De ne add fel, mosolygott. A szőke fiú állt, és azt mondta, szeretné, ha ismert lenne. Híres. A portás azt felelte, hogy szerinte ez hülyeség. A fiú megint mondta, hogy neki ez fontos. És az is, hogy ne alázzák meg. A portás nevetett. A fiú ekkor levette a hátáról a fekete zsákot. Leguggolt, kivett belőle egy fekete maszkot, az arcára tette, és azt mondta, miért baj, ha azt akarja, hogy tiszteljék? Hogy komolyan vegyék? Végre! A portás nevetett, legyintett. A fiú ekkor belenyúlt a hátizsákba, kivett egy pisztolyt, és kétszer a portás mellkasába lőtt. Aztán elindult, kezében a pisztolyt lóbálva, a zajos ebédlő felé. Közben halkan énekelt. Senki sem tudta meg, hogy mit.


Pollágh Péter

Polipvilág Reggel a mosdótükörnél már csak legyintek: ma rosszabbat küldtek, kérem a következőt. Nem vagyok jól magamtól. Nincs jó: elhullik minden szent, minden apró. Pincérnép, polipvilág, degeneráció. A gravitációt mennyit átkoztam, és mennyit áthoztam abból, ami ott van a pepita bolygón, mit neked puhítottam, kékszemes dédfiam, s most tessék: elrúgom magam. Bolygó az, aminek pokolja van. A bolygók nagy frászok. Dorombolnak. Dobognak. Ölbe veszem, babusgatom őket, mint a tablettáim, olyan őszek. Gombok, gombócok, csak nagyobbra nőttek: észre se vettem, felhizlaltam őket. Kérlek, valóság, engedj el, mindennapi koporsómban én így fohászkodom. Csupa olyat csinálok már, amit nem szabad, csip-csup dolgokat; például felöltözök a lefekvéshez: kávégombok a tejruhán. Összeér a két drága szín. Fekete és fehér, mint a lánykori medvém. Csonttalan volt és puha, végigment a pompeji főutcán, de nem hitték el. Az emberek olyan ostobák. Csak azt látják, amire idomítják őket. Ki kéne szedni a szemükből a szürke lencséket, de ez már nem dolgom nekem. Nem vagyok jól a sok fúziótól, összevissza lyuggattak, szúrtak: ezek csak zsákutcák, nem folyik be fény. Nem hajolgattam hatalmaknak, inkább folyjon ki belőlem a világ, mint hogy kiszolgáljam a polipot.

17


Nagy Kalliopé Mária

most és mindennap tiszta minden tó feketék a földek tűz a csorgó nap felemészt a nyári fény a párnámba belefúlva álmok bábeli rendben torzók, félholdak, hideg égitestek térdelnek körbe finom antik ívben mennyi játék volt kikeletbe nyúló s csókok a szájra most és mindennap fejen állva élni visszafordítva a kevés időnket hátha lesz még tél csupa kék fehérség ülne a tájba fárad és meghal lecsorog a nap már hátam és vállam tüzesen világlik szétkenem lassan maradék időmet izzon a csendben

400 csapás elbukni annyi csak: belefeledkezni a mutatványba beleszeretni a kifeszített kötélbe fél lábbal guggolni a tériszony vállán és a zuhanás alatt nyakamra tekeredő hurkot összetéveszteni négyszáz összecsattanó tenyérrel.

Neved betûin elidõzve

18

A neved, mint labda, melyet a szomszéd telkére rúgtak át – duzzad a fényben és fénylik a csendben, akár a bokor alján megülő hold vagy a szobába szorult szembogár.


Verdeső szárnyakkal füstöl bennem egy csikkangyal – sziszegve szívja ki tüdőm szép színeit. Limlom szavak kisavazták a napot – most befőttesüveg hínáros levében ázó zsugorfej: ecetes borban hallgató féligazság. A részegen megbotló idő lombikgyermeke vagyok. A lábadhoz kucorodva kiegészítettelek egy betűvel, hogy tovább élj, csendesen megvilágítva a sötét erdőket, akik elmormogják neked az abc összes betűjét, hogy te kiválaszthasd azt, amelyikben majd véget érsz – és én elkezdődhetek.

19


Péntek Orsolya

Délelõtt (regényrészlet)

20

Aznap, amikor a platós kocsi befordult a Veder utcába, és a férfi, aki vezette, azt kiabálta, hogy krumpli van eladó, minden újra ismerősnek tűnt. Néha összesűrűsödnek a dolgok az ember körül; és megtörténik minden újra: az élet olyankor kikristályosodik egy már látott szerkezetben, mint egy sokismeretlenes egyenlet, amelyet egyszer már megoldottál. Amikor rájöttem, hogy a világ, legyen szó akármiről, leírható az igenek és nemek halmazaként, már tudtam, hogy mégsem leszek matematikus. Talán, mert az igenek és nemek rendje rögtön értelmetlenné is teszi önmagát: minden csak valami más tükrében látszik, így voltaképp semmi sincs, vagy minden van egyszerre, igen és nem, fekete és fehér, sok és kevés – mint ahogy Szterke meg én is csak egymás tükrében látszunk igazán. Én, aki fehér vagyok, vagy, ahogy nagyanya mondta sokszor, hóbőrű, sokáig irigyeltem az ő éjmélyét. Azt, ahogy a dolgokhoz ér, mintha egy lenne velük, ahogy megfog egy koszos tégladarabot vagy kihúz egy elszenesedett faágat a pécsi kertben a reggelre leparázslott tűz hagyta hamuból, és azzal íveket rajzol a betonra, guggolva. Mindig a földön ült. Mindenbe belenyúlt, legyen az parázs, homok vagy a túlérett ribizlik bokor alá hullott sora, sár vagy víz, mintha nem hinné el semmiről, hogy van, amíg meg nem érinti, meg nem szagolja, meg nem nézi vagy meg nem kóstolja. Ezért fájt neki minden annyira. Én nem szerettem megfogni a dolgokat. Megérteni szerettem őket. Mentem a Veder utcán, a férfi a platós autóról kiabált, én meg tudtam, hogy eldőlt minden, és az a pillanat van, amikor kikristályosodik megint az élet körülöttünk az ismerős formába. Szterke ezt úgy mondaná, hogy megint középkék volt az ég, ráismert a színére, és ebből tudta, hogy ugyanaz jön, mint akkor: a terhesség, tizenöt év után, pedig hol volt még akkor a férfi mellőle, és honnan vette a merszet, hogy az égre nézve ezt gondolja, amikor tizenegy körül felkelt? Láttam magamban, hogy áll a konyhában, ahol az asztal közepén, az anya régi, piros kockás terítőjén álló kék kancsó íveket ír a falra a napsütésben, és amikor felnéztem az utcáról, láttam Sztert az ablakban állva. Folytak a könnyei, mintha most jelent volna meg neki az angyal, akár a Bellini-képen, amelyet annyira szeretett. Gyerekkorunkban órákig ült a nagy album fölött, és bámulta az angyalt, mutogatta, hogy nem ér le a lába, hogy épphogy leér a lába, épphogy a földhöz ér, mint amikor egy gép leszáll, és hogy összekócolódott a csillagközi utazásban. A képből csak az angyal érdekelte, Mária nem igazán. – Máriát nem kellett volna odafesteni – mondta nagyapának azon az utolsó nyáron, amikor még gyerekek voltunk, és nagyapa felnézett a könyvből, aztán a térdére ültette Sztert, aki akkor már alig fért el az ölében. Tízévesek lehettünk. – Nem kellene tudnod – mondta neki, és amikor nézték tovább a képet, nagyapa valami olyasmit morgott, hogy Máriát valóban nem lehet megfesteni. Én meg arra gondoltam, olyan ez, mint amikor egy hosszú bizonyítássor közepén már látod, hogy mi lesz a végeredmény,


ezért felesleges levezetni papíron is, vagy amikor egy sakkjátszmát a negyedik lépés után nem kell végigjátszani ahhoz, hogy tudd: nyertél vagy vesztettél. Az angyalban benne van Mária, aki azáltal lesz Máriává, hogy megkapja a hírt, de amikor ezt elmondtam Szternek, csak a vállát vonogatta. – Biztos – mondta azon a nyegle hangon, amivel az őrületbe kergetett maga körül mindenkit –, de nekem egyszerűen nem tetszik így. Csak az angyal. Sohasem értette a matematikát. Képtelen volt megérteni, hogy mi miből következik, sokszor mégis rámutatott egy pontra a krikszkrakszok között, ahogy a számokat hívta, és akkor láttam, hogy hol akadtam el. – Ott kibicsaklott a sor – mondta, és lapozgatott tovább a füzetemben, mintha kötésmintákat nézegetne. Semmit nem értett belőle. Ő ugyanis lát. Neki nincs szüksége a számok és voltaképp a szavak kapaszkodójára sem, ő sárga, kék és piros napok szerint tartja számon az időt, amelyben hol tíz-, hol harminckét órásak a napok, a nyárban bármikor lehet tél és télen tavasz. Amikor azon a reggelen felmentem hozzá, az angyala miatt bőgött, akit talán a kancsó kék ívében látott meg a falon, talán a levegőben gyalogolt felé, a lábát épphogy a földhöz érintve, miután bejelentette a hírt és elhullajtott néhány levelet. Ahogy felmásztam hozzá a lépcsőkön, mert akárhol is lakott, mindig a tető alatti lakást vette meg, és kinyitotta az ajtót abba a sárga takaróba tekerve, megütött, hogy mennyire ugyanolyan, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Pedig fáradt volt az arca, és a homloka ráncos is talán. De ahogy az idő elvégezte a munkát rajtam és anyán, úgy Szterkén nem talált fogást. Ahogy tizenhárom évesen nézhette volna az ember húsznak, vagy huszonötnek is, úgy most, harmincöt évesen meg tizennyolcnak vagy huszonkilencnek, de éjjel, kevés fényben akár negyvenvalahánynak is. – Ma öreg leszek – mondta olykor, és középkorú nőnek festette magát, máskor copffal rohangált virágos nadrágban, és hogy tovább húzza anyát, leskiccelte a magával hordott vázlatfüzetébe anya nadrág és copf okozta pengeszáját. – Hány éves is vagy? – kérdezte anya az ilyen vasárnapokon, és Szterke, mintha hosszasan számolna, kivágta: – Ma harminckettő – aztán a vázlatfüzetébe egy másik számot írt: 86. Vagy 92. A sárga takaróban úgy harmincnak nézett ki, de amikor bejött utánam a konyhába, és kivette a kezemből dédanya rózsaszín csészéjét, amit még Pécsről hozott fel kamaszkorában, aztán visszaadta, mintha szégyellné, hogy irigy, már csak huszonhatnak, amikor megint rám nézett, meg negyvennek. Talán ugyanazzal a képességgel, amellyel a napokat hol tízórássá szűkítette, hol harminckét órássá tágította, hirtelen kiült a szája sarkába vagy a szemébe minden, ami addig történt vele, aztán eldobta, mintha játszana. – Ne szeress – mondtam neki eléggé erőtlenül, de megint nem hallotta. Pedig a szeretés volt mindig a baj. Akkor bementem a fürdőszobába, és megeresztettem neki a vizet, hogy ne kelljen tovább néznem. – Megkeresed? – kérdeztem tőle, hogy kérdezzek valamit, hogy mondhasson valamit a férfiról, aki nős volt, és számtalan gyerek apja már, és idősebb is nála jó húsz évvel. Valami olyat morgott, hogy majd, ha fagy, és amíg fürdött, álltam a konyhaablakában és néztem a külváros felett a januári eget, amelyen fel-felbukkant egy-egy sirály, mintha őrjáratot tartana, mint az angyalok. Szter nagyon szereti a madarakat.

21


ughy Szabina

Rend a lelke (részlet)

22

Barbara leült a számítógép elé. Tudta jól, mi fog következni, és már előre unta az egészet, mivel hetek óta ugyanezt csinálta minden egyes nap. Felment a Facebookra, és rákeresett Antonio nevére, hogy ellenőrizze, mi történt aznap az üzenőfalán. Esetleg írt-e, vagy kitett-e valamilyen zenét a fiú, amivel üzent volna neki. Az SMS-ekről jó pár hete leszoktak, mondván, hogy drága. Azóta csak minden második-harmadik napon jött hír Antonio felől, akkor is általában úgy, ha Barbara rá írt. Megnézte, hogy kik lájkolták a posztjait, majd végigböngészte azoknak a nőknek az adatlapját, akiknek tetszett Antonio tevékenysége, azokat pedig különös figyelemmel követte, akiknek a profilfotójához vagy egyéb tevékenységéhez Antonio hozzászólt. Barbara soha életében nem szenvedett ennyire a féltékenységtől. Halálosan irigy volt az összes lányra. Irigy volt széles csípőjükre, formás mellükre, dús, hosszú hajukra, fehéren csillogó fogsorukra. Felszínesnek és szenvedélyesnek képzelte őket, olyan nőknek, akiknek könnyen van orgazmusuk, és gyorsan felejtenek. Hallotta mély, erős hangjukat, miközben felháborodottan magyaráznak valamit. Emlékezett mindennapi beszédtémájukra, amelyet egy-egy bárban vagy az utcán kapott el: „Ettél már?” „Hol vetted ezt a ruhát?” „Mit csinálsz este?” Vajon melyikükkel feküdt le Antonio?, kínozta magát tovább. Egy-egy ilyen kör lefutása közben folyamatosan azt figyelte, mikor válik zölddé az Antonio neve melletti kis kör. Képes volt percenként többször is frissíteni, hátha csak az oldal elévülése miatt nem látta, hogy már fent van a fiú. A legrosszabb mégis az volt, amikor semmi hír, semmi megosztás nem volt a másik üzenőfalán. És ez így volt már három napja. Csak Salvo küldött neki levelet egy Ombráról készült fotóval, ahogy ott ülnek a tengerparton a december eleji napsütésben. Salvón napszemüveg, könyökét a szék támláján támasztja, kezében sodort cigaretta csikkje füstölög. Ombra sokat nőtt, tartásán látszik még a fiatal kutyák esetlensége, pofája mégis komoly, szinte már arisztokratikus. Visszavárunk, állt a levél alján. Barbara mélyet sóhajtott, és felállt a számítógép mellől. Fel-alá járkált a szobában. Rá akart gyújtani, de anyja megtiltotta, hogy a házban dohányozzon. Hiába fogták bent Évát a kórházban alacsony fehérvérsejtszáma miatt, Barbara tudta, hazatérve úgyis megérezné a füstöt. Odalépett a koloniál szekrénysorhoz, hogy valami olvasnivalót keressen. Ahogy a könyvek között matatott, szürkék lettek ujjai a portól. Kiment a konyhába kezet mosni, de mielőtt a csaphoz ért volna, kíváncsiságból megérintette a folyosó falán lévő képkereteket. Vastagon állt mindegyiken a por. A konyhában ugyan nem volt túl sok mosatlan edény, a tűzhely tisztának látszott, és a padló sem tűnt piszkosnak, azonban a helyiség mélyebb rétegeiben – és ezt igazán csalódottan vette tudomásul Barbara – kosz volt. A plafonig csempézett falat beszürkült zsírcseppek tarkították, a polcokon a lefordított poharak helyét fekete kör jelölte, a fűszertartó üvegcsék enyhén ragadtak, a kenyértartó tele volt száraz és penészes kenyérdarabokkal, a bútor repe-


déseiben, a falra függesztett tálalóeszközökön is vastagon állt az a fajta zsíros por, amilyet csak a konyha tud kitermelni magából. Egy müzlis dobozzal, egy tábla csokoládéval és egy nagy bögre rumos teával tért vissza a szobájába. Mielőtt leült volna a szőnyegre, maximumra állította a számítógép hangerejét, hogy ha Antonio bejelentkezne, azonnal meghallja. Lassan kortyolgatta a teáját, kellemesen megszédült tőle. Egy SMS-t fogalmazott Antoniónak, bár már akkor tudta, felesleges elküldenie, mégsem tudta megfékezni magát. A szolidan flegma kérdőjel, a „Napok óta nincs semmi hírem felőled…” és a legszégyenteljesebb változat, a „véletlenül félrecímzett” üzenet is megfordult a fejében. Végül a tartózkodóan szemrehányó: „Ha gondolod, fent vagyok a Skypon…” mondat nyert. Farkasszemet nézett a telefon kijelzőjével. Azt mondta magának, hogy ha pislogás nélkül kibírja a kijelző bámulását addig, amíg a percjelző vált egyet, az jó jel, és azt jelenti, hogy hamarosan megszólal a telefon. Teltek a pislogásmentes percek, harmincszor is elteltek, mire azt vette észre, hogy megnyitja a telefon névjegyzékét, és Antoniót tárcsázza. Nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülést érez, vagy halálos szégyent, amikor a telefon kicsengett. Lélegzet-visszafojtva számolta a búgásokat, de a fiú nem vette fel. Várt néhány percet. Hátha csak zuhanyozik, és amint kijön a fürdőből, és megtörölközik, vissza fogja hívni. De a mobil néma maradt. Talán nem hallotta meg, hiszen olyan halk az a telefon. A számítógépe meg lehet, hogy elromlott, a munkahelyén sem jutott gép közelébe, mert biztosan megint egy rakat bevándorlót kellett kimenteniük a tengerből. Úristen, mi van, ha valami baja esett?, futott át az agyán. Gondolatait különféle erőszakos leszámolások képei özönlötték el. Újratárcsázta Antoniót, és addig hagyta kicsengeni a telefont, amíg az olasz telefontársaság női géphangja lassan bemondta a fiú telefonszámát. A következő híváskor már csak az üzenetrögzítő köszöntötte. Elszállt minden ereje. A padlóra ejtette a telefont, ami ahelyett, hogy darabokra tört volna, koppant kettőt a laminált parkettán, de semmi baja nem lett. Barbara hallotta, ahogy a dobhártyáján lüktetve zúg a vér. Felkapta a telefont, úgy, ahogy volt, pizsamában, mezítláb kiszaladt vele az udvarra, és olyan erővel vágta a szomszéd ház falához, hogy a csattanástól a környék kutyái hangosan ugatni kezdtek. Gyorsan körbenézett, hogy meglátta-e valaki, de senki nem járt ilyenkor az elhagyatott zuglói mellékutcában. Kereste egy ideig a sötétben a telefon darabjait, hasztalan. Amikor visszament a házba, útja rögtön a konyhába vitte. Nekinyomta átfagyott lábát a radiátornak. Miután remegő végtagjai valamelyest kiengedtek, feltűrte pizsamája ujját, és beáztatott pár tányért. Alig látott hozzá a mosogatáshoz, egy piros konyharuha tűnt fel neki a konyhaszekrény és a fal közötti alig tízcentis résben. Félretette a mosogatószer habjától fehérlő poharakat, és egy hosszú nyelű fakanállal megpróbálta kihorgászni az ottfelejtett konyharuhát. Miután végre sikerült, bevitte a fürdőszobába, és hasonló színű ruhákat hozzáválogatva betett egy piros mosást. A mosógép monoton zúgásától nyugalom öntötte el. A fürdőből kifelé jövet megcsúszott az egyik szoba bejárata előtti lábtörlőn. Vastagon állt alatta a por. Ahelyett, hogy visszatért volna a konyhába, seprűt és felmosót keresett. Egész éjjel fent volt, és minden rendszer nélkül takarított. A lényeg az volt, hogy egyfolytában mozogjon, ne álljon meg egyetlen pillanatra sem. Érezni akarta a testét, ahogy

23


dolgozik, kívánta a cipekedést, a terhet, a bútorok fájdalmas hangját, amikor arrébb húzza őket. Látni akarta az eredményt, a tisztaságot, a rendet, az emlékezet nélküli tárgyak és terek békéjét. Miközben szobáról szobára járt. Pakolás közben bőven volt alkalma, hogy rácsodálkozzon anyja csoportosítási szokásaira, amelyeket eddig is jól ismert, de azok szokatlan és olykor undorító tulajdonságán most gondolkodott el először. Rájött, hogy nem a bútorok, a bekeretezett családi fotók vagy a szagok teszik otthonná az otthont, hanem ezek a kívülálló számára ismeretlen rendszerek. A ház és a benne élők titkos viszonya. A ruhaszöszölő gurigát és a macska keféjét egy nagy korondi bögrében tartották az íróasztalon, a még el nem olvasott könyveket „fejjel lefelé” tették vissza a polcra, ugyanazzal a törölközővel törölték szárazra a mosdót, amelyre kiléptek zuhanyzás után, és így tovább. A fürdőben hosszasan elidőzött a kád szélén ülve, miközben az egyik kihúzott fiók tartalmát rendezgette. Döbbenet, hogy anyám semmit nem dob ki, ingatta a fejét, miközben egy ronggyal törölgette anyja díszes, már üres púderes dobozát, amelynek tükrét Éva még mindig használta, amikor színházba vagy fellépésre mentek. Szemfestéke folyton elkenődött a szeme alatt. Barbara látta maga előtt a mozdulatot, ahogy anyja száját lebiggyesztve kidülleszti szemét, és két ujjbegyével letörli az elkenődött festékréteget. Már a levendulaillatú hálóban, anyja egyszemélyes fenyőágyánál járt. Az ágytakaró tükörsimán feszült rajta. A radiátor hőszabályzója le volt tekerve, mivel anyja hidegben szeretett aludni. A szoba túlfelén a zongora állt. A lány leütött két akkordot, és elszégyellte magát. Soha nem tanult zongorázni, kimondatlanul is így akart különbözni anyjától, aki annyira azért jó pedagógus volt, hogy tudta, nem taníthatja a saját lányát. Barterben tanították egymás gyerekeit egy kollégájával. Éva Istvánt zongorára, a nő pedig Barbarát gitározni, de azt sem túl sokáig. Barbara kinyitotta az összes ablakot, négy óra körül járt. Lehelete meglátszott a sötét, csillagos éjszakában. Néhány másodpercig tökéletes csend volt, amelyet csak a távolban elhúzó éjszakai busz hangja tört meg. Legszívesebb bebújt volna az ágyába, de ahogy az éjjeliszekrényen lévő közös fotójukra nézett, újra hallotta anyja hangját, amikor kiskorában egy viharos éjszakán a dörgésektől megriadva ő befutott hozzá: Menj vissza a szobádba, kicsim, egy ilyen nagylánynak már nem szabad félnie semmitől. Részlet egy készülő regényből

24


Frideczky Katalin

Találat Amikor az ember céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál… A fontos a találat. A találat a fontos. Az író is, lám, a találó kifejezést keresi. A találat siker. A torpedóban a hajókat. A találós kérdést. A célpont mellékes. Lehet egy odaszúrt papírlap a homokzsákon vagy rongylabda a vurstliban vagy osztálytársam a kidobós labdajátékban vagy ellenséges katona a túlparton. Ha célzok, találni akarok! Ha agyaggalambot, akkor azt. Vagy a mezőn álló madárijesztő tökfejét, amelyben biztos rejteket remélve az üldözött lapult. És röhögni, és boldognak és büszkének lenni mások és magam előtt. Röhögni a szét loccsant tökön, és nem venni észre a szétloccsant agyvelőt. Az ember, ha céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál… A célpont mellékes. Lehet sörös doboz távoli farönkön vagy fiam fején egy alma. Eltaláltam a repülőt a vállról indítható rakétával. Pásztorfiú a távolban csigaként vánszorgó turistabuszt a frissen szerzett csempészfegyverrel, amelyet, mielőtt farkasokra lőne, ki kell próbálni. A gyerek, ha céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál… Csúzlival madárra, békára, macskára. Csak játszott. Ügyes volt. Eltaláltam, eltaláltam! – ugrik ki a katona a fedezék mögül, és ordít és táncol örö mében. De néha odaátról is találnak. Aki céloz, találni akar. Mindegy, mi a célpont, ha megjelenik a célkeresztben. Aki céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál… Ha belegondolna, elvétené vagy lekésne róla. A nyúl megugrana, az őz elfutna, az ember hasra vágódna. Aki céloz, nem ölni akar, csak találni. Apa, te megöltél valakit a háborúban? Apa hallgat. Hallgat, hallgat, hallgat. Aztán hosszas unszolásra bevallja, hány találata volt. A találat csak akkor öl, ha engem ér. Akkor én meghalok.

25


Vörös István

Krisztus talpa Krisztus mezítláb volt az Olajfák hegyén. És mezítláb voltak a tanítványok is. Nyolc túlvilági teendőktől poros talp, miken még saru sincs. A vízenjáráskor szokta meg. Nincs jobb, mint pucér talppal szelni a vízfelszínt. Az ezüstös sík csak besüpped, de nem törik. A puha tükör mélyéből halak néznek föl, de képtelenek a felszínre jönni, és képtelenek elvenni szemüket a kékben járó emberről. A testvérünk ő, mondja a legokosabb. Föltátognak rá, mintha akvárium mélyéből. Krisztus mezítláb volt az Olajfák hegyén, mintha vízen járna, mintha a megváltás öröme és gondja között nem lenne nagyobb különbség annál, hogy megmarad-e az ember lábnyoma a porban vagy elenyész.

26


Életek a kordonokon túl (III.) A József Attila Kör Irodalmi Egyesület 2013-ban pályázatot hirdetett a hajléktalan emberek helyzetével foglalkozó versek és rövidprózák írására. A művészi értékű szövegekkel a szervezők a hajléktalanság politikai kriminalizálásának tarthatatlanságára, a hajléktalanellenes intézkedésekre, illetve a rendőrökkel és kordonokkal borított aluljárók hazugságaira kívánják felhívni a figyelmet. A mintegy kétszáz pályázatot beküldött százötvennél is több szerző közül tizenhét alkotót emelt ki az Erdős Virág és Schein Gábor alkotta szakmai zsűri. A JAK felajánlására a díjazott szövegekből a Csillagszálló szerkesztősége is válogathatott. A tematikánkhoz illeszkedő verseket és rövidprózákat három lapszámon át közöltük. Gratulálunk a kiíróknak a pályázat ötletéhez és lebonyolításához, a pályázóknak pedig a sikeres részvételhez.

Vass Csongor

takarjátok le takarjátok el a vétkeket hamar és kenjétek minden arcotok fehérre ezek az emberek az emberek vétke én vétkem te vétked igen nagy vétkek és ők is vétkesek persze hibáztak elestek csúsztak csúsztak a lejtőn és akkor nem voltál ott és én sem voltam ott ő éhes volt és enni nem adtunk szája kiszáradt de vízzel nem kínáltuk idegen volt és nem fogadtuk őt be ruhátlan volt és szakadt de mi félrefordítottuk fejünk beteg volt de mi csak lerészegdisznóztuk s ha fogoly lett mi akkor örültünk igazán ha bent volt már az őrszobán akárhol valahol lyukakban messze ahonnan nem érzik már az a büntető borzoló bűzük a szag hogy nem mostuk meg arcunkat sebükben bajukban a testük mosdatlanságának s lelkünk szennyének szaga zsebünkben a harminc ezüstpénzzel szaladunk szaladunk tovább elfordítjuk borzadva fejünk mígnem nekünk is véget ér az út

27


takarjátok le a nagyapát takarjátok le a testvért a szomszédot őt igen takarjátok le nem baj ha még él nem baj már úgysem bírja soká takarjátok le hamar mert mi nem bírjuk ki ha úgy marad takaratlanul

Konom Róbert

Sötét anyag Reggel csöngetnek, a villamos az, hátamon gumibot kopogtat. Személytelen igazolványomra egy arcot lézereztek, pedig inkább sugarazni kéne, szerintem, szájpadlásomon csinos kis daganat. Őrmester úr, kérem, nem lehetne-e végre lesöpörni a szájpadlásomat? Úgyis feketén kukázom már hónapok óta, sőt feketén váltom vissza az üvegeket. Bevallom: a lábujjam körmétől a fejem búbjáig lassacskán magam is teljesen elfeketedem – és feketén alszom el a városban lényegében bárhol, és már az ereimet is feketén vágom fel --vágottat kukából nem ehetek, csak sztaniolpapírba csomagoltat.

28

A szállón először levetkőztetnek, aztán slauggal lelocsolnak, végül tisztára törölnek, és egy alaposan előkészített jogszabályba becsomagolnak; illetve becsomagolják elhasználódott és némileg feljavított testemet, mielőtt egy előre megágyazott gödörbe lassan leeresztenek, hogy végleg egyesüljek a röggel – na persze – és magammal, a vigasztalhatatlanul sötétre mázolt anyaggal.


Hámori István Péter

Hajléktalandal Városnyi méret a hálószobám, elférünk benne, istenem, de hányan, pöffeszkedem az őslakos jogán, égbolt a plédem, anyaföld az ágyam. Szabad országban ki szabadon hál, könnyen szabadul, szabad a halál, tillárom, tillárom, haj! Nincs feleségem és nincs főnököm, egyedül hálok, fűből vetett priccsen, aki szívózik velem, föllököm, nekem barátom s fix vacsorám sincsen. Szabad országban ki szabadon hál, könnyen szabadul, szabad a halál, tillárom, tillárom, haj! Boldog vagyok, a kelő nap fia, magas ég helyett köztetek kell járnom, hogyha megkímél a koldusmaffia, virgonc suhancok gyújtják fel az álmom. Szabad országban ki szabadon hál, könnyen szabadul, szabad a halál, tillárom, tillárom, haj! (Uraim, hol itt a baj?)

29

Csillagszem – Csillagfényben

Miklya Anna

Pasztell, édes, keserû Háy János: Napra jutni

30

A Háy-prózáról szerzett tapasztalataim alapján kicsit féltem attól, hogy a Napra jutni is komor, lehangoló, bár kiszámíthatóan jó minőségű, színvonalas szöveg lesz. Így is lett, meg nem is. Jó minőségű és borongós, és közben mégsem lehangoló. Valahol mégis lehangoló, de csak halványan, mintha az utóíze lenne az – vagy épp ellenkezőleg, először szomorkásnak tetszik, aztán átüt a szövegen az öröm, a szeretet, efféle gyerekkori közhelyek mindenki által megízlelt és visszasóvárgott, ismerős édessége. A letisztult szerkezetű novelláskötet három fő részből áll, és egy egységként, széttördelt, töredezett regényként olvasható. Az Apák című novella amolyan „tartalomjegyzékként” vagy előrejelzésként vázolja fel, hogyan válnak a fiakból az apjuk sorsát másoló/újraélő/ választó, végül fiukat „a napra engedő” apák, az Apa fia harminchat novellája saját élményekből táplálkozó, bár egyes szám harmadikban megírt, mégis nagyon erős tudatszövegek laza láncolata. Az utolsó, Családállítás című rész pedig a novellák mellékalakjait beszélteti, így nemcsak a gyermek szűrőjén keresztül, hanem saját maguk elbeszélésében, amennyire lehet, teljes keresztmetszetét bemutatják az olyan fájóan tipikus, és olyan fájóan tipikus faluban élő kis családnak. Egyszer egy kritikus ismerősömmel beszélgettem egy regényről – nem Háyéról egyébként –, és ő azt a megjegyzést tette, rendkívül gúnyosan: „a halovány színeknek is van esztétikája”. Ezt a mondatát, az igazságtalanul bíráló felhangoktól eltekintve, azóta sem feledtem el, és ha valamivel jellemezni akarnám Háy Napra jutni prózáját, akkor ezzel tudnám. Háy egészen puha, szinte álomszerű színekkel operál, a szagok, az érzések, a képek, a benyomások mintha valami folyamatos, tüzelő illatú, füstös, késő őszi ködön, esetleg egy lusta nyári délután enyhén remegő kánikuláján szűrődnének át hozzánk: az érzékeinkkel hamarabb fogjuk fel és reagálunk az eseményekre, mint hogy a felnőtt agyunk végiggondolná, mégis mi történik, és miért a kisfiúval, a család vagy a közösség életében. De az író egy ennél kevésbé visszafogott, harsányabb nyelvvel el sem tudná érni céljait, hiszen nemcsak átadni szeretné, hanem a legmélyebbre bevonná, visszavonná az olvasót a saját, messze maga mögött hagyott, de sohasem felejtett gyerekkorába: ezt pedig, az élményanyag nyilvánvaló eltérése miatt, csak úgy tudja kivitelezni, ha a gyermekségnek a lényegét, az esszenciáját, az ízét sikerül valamilyen módon papírra vetnie. Erre pedig nincs más lehetőség, mint a paletta pasztell árnyalatait használni. A Napra jutni novellái egy családként alapvetően mégis, mindenek ellenére jól funkcionáló családot mutatnak be, azonban ahogy minden gyermek, a főhős is összeszedi a saját frusztrációit, átörökítődnek rá felmenői traumái, észreveszi a talán nem olyan nagyszabású, de egyes életeket mégis sikeresen tönkretevő apró sorstragédiákat. Mindez azonban, hála a gyermekkor nagyszerű, egyetemes varázslatának, mégiscsak beleolvad egyfajta édeskés, meghitt boldogságérzetbe. Amikor pedig megtörik – mert persze van, amikor megtörik a varázslat, amikor felfoszlik ez a finom fátyol –, szinte mindig a gyermek alapvető biztonságérzetén keletkezik


repedés. De ez csak egészen aprócska, szinte észrevehetetlen sejtés – arról, hogy apa esetleg nem elemien erős és mindenható, lehet, hogy nem mindig jó anyával, lehet, hogy megbetegedhet, lehet, hogy anya is szenved néha, elvágyódik, csapdában érzi magát, lehet, hogy más kontrollszemélyek, például a nagyszülők, az iskolaigazgató, tanítók szintén elfogultak, nincs igazuk, akár egyenesen és szántszándékkal gonoszok is lehetnek. Annak a derengő, pasztell, halvány, kimondhatatlanságában mégis oly iszonyú, valamennyi gyermek számára ismerős sejtése ez, hogy bármennyire vágyunk rá, lehet, hogy a gyermekkorból végül a vakító, kegyetlen napra jutni voltaképpen mégsem lesz olyan elemien jó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014, 264 oldal (3490 Ft)

31


Háy János

Napra jutni (részlet) Motorverseny

32

A parasztok azt mondták, hogy már a porszívó is gyanús volt. Minek kell egy falusi házba porszívó? Ültek a kocsmában, és röhögtek, hogy a szobában a padlódeszkák csak rá vannak fektetve a homokra, még nútozva sincsenek, ha a porszívót bekapcsolja az ember, kiszívja alulról a homokot. Röhögtek, és utána a hűtőszekrényről beszéltek, hogy az mekkora baromság, és mennyibe kerül, hogy a konyhában egy sarkot elkezdesz hűteni, főleg télen, amikor kurva hideg van amúgy is. Azt hiszi, olyan lesz, mintha városon lakna, pedig ez soha nem lesz olyan. Az biztos, mondta a másik, ebben az a jó, hogy épp nem olyan. Nem kell rohanni a buszhoz, legfeljebb ha Szobra kell menni vérvételre. Ittak, az autót nem hozták szóba, de valójában a porszívón meg a hűtőn keresztül az autóról beszéltek, hogy honnét tudott annyi pénzt szerezni, hogy autót vegyen. Az apa tudta, hogy erről beszélnek a kocsmában, az ő autójáról, amit használtan vett Nagymaroson egy málnatermelő embertől. Övé volt a második autó a faluban, ha az orvost nem vesszük számításba. Az apa örült ennek az autónak. Elvitte a gyerekét, megmutatni neki, hogy hogyan gurul, milyen könnyedén kaptat fel a perőcsényi partokon, s hogy mennyire más a világ, ha autóablakban suhan el mellettük. Az apa egy hosszabb utat is tervezett vasárnapra. Nem túl messzire, mert még elég friss volt a jogosítványa, csak Esztergomra, ahol terepmotorverseny lesz. Az nagyon izgalmas, még soha nem volt senki olyanon a faluból, csak hallottak róla, hogy milyen látványos, hogy egymás után felbőgnek a motorok, és vad iramban suhannak át a terepviszonyok között. A gyerek készült erre a versenyre, már mindenkinek elmondta az iskolában, hogy oda fog menni a szüleivel. Azok a gyerekek, akiknek amúgy az apjuk a kocsmában a porszívóról meg a hűtőről beszélt, nagyon utálták a gyereknek ezt a hétvégi programját. Elmondták otthon az anyjuknak. Az asszony alig várta, hogy a férje hazajöjjön a kocsmából, és végre kipakolhasson, hogy nekik azért nincs autójuk, mert az övéké ott van a kocsmárosnak a bankszámláján. A férfi részeg volt. Először csak olyanokat mondott, hogy a téeszből lopja biztos a pénzt, s csak később történt meg, hogy mondta, hogy fogd be a pofádat, mit hoztál te ebbe a házasságba a nagy valagadon kívül, mi a lófaszt? Ott laktatok az apáddal a majorban egy szobakonyhában, azt se tudtad, milyen az, hogy az embernek van saját ágya. Az asszony akkor elkezdett fülsértő, magas hangon kiabálni, hogy ő nem tehet arról, hogy béresek voltak, az a világ ilyen volt, hogy valakinek annak is kellett lennie. Az ő apja végiggürcölte az egész életét, és mégsem tudott továbblépni. A férfi hallgatta, gondolkodott, pofon vágja-e, de végül ledőlt a konyhában a sezlonra, és elaludt. Elérkezett a vasárnap, a gyerek összekészült, mikor mondta az apa, hogy akkor megyünk. Készen vagyok, mondta a gyerek. Hogyhogy készen, kérdezte az apa. Hogy mehetünk, mondta a gyerek. Ja, te azt hitted, hogy, az apa kicsit megállt. Mit hittem, kérdezte a


gyerek ebben a szünetben. Hogy te is jössz? Hát arról volt szó, hogy megyünk. De én azt úgy értettem, hogy megyünk az anyáddal, meg visszük a Gabi bácsit is, meg az Ilonka nénit, és ez az autó épp négyszemélyes. Hogy nem engem, hanem őket? Kell néha másokra is gondolni, mondta az apa, sokan amúgy is csak rosszat mondanak rólunk, mert van ez az autó. A gyerek nem értette. De én megyek, akkor is, mert arról volt szó, hogy megyek. Veszélyes, mondta az anya, ekkora gyerekeket oda sem engednek. Már kilenc elmúltam. Tizennégy a korhatár, mondta az anya nagyon határozottan. Ez biztos nem úgy van, ez terepverseny, ott nem is lehet ilyet ellenőrizni. De igen, mondta az anya, és elkezdett vitatkozni. Az apa egyre idegesebb lett. Már mennünk kell, megígértük a Gabiéknak, és nem akarom lekésni az első futamot, mire a gyerek, hogy én is, és elkezdett sírni. Az anya tovább magyarázott. Hagyd már a fenébe, nem jön, és kész. Jó, de nem akarom, hogy… De engem ez nem érdekel, egy gyereknek el kell fogadni azt, amit a szülei mondanak. De én megyek, mondta a gyerek, és tovább sírt. Az apa meg hogy nem jössz, érted, mert én azt mondtam, hogy nem. A gyerek egyre hangosabban kiabálta, hogy de, de, de megyek. Áthallatszott a szomszédba. Nem, mondta az apa, és ellökte az útból. A gyerek megbillent, nem esett volna el, de a hatás kedvéért mégis elesett, és a földön heverve zokogott tovább. Nem kell azért fellökni, mondta az anya. Alig értem hozzá. Az aligtól nem lehet elesni, mondta az anya. Az apa majdnem kiesett a szerepéből, mert kicsit szégyellte, hogy egy kisgyereken ekkorát lökött, de nem szabad engedni, nem szabad, mert a gyereknek is rossz, ha nem tudja, mik a szabályok. Az anya megpróbálta megnyugtatni. Anyu, jöjjön ide, kiabált a házba a nagymamának, csináljon valamit a gyerekkel, mert nekünk menni kell. Mi a francnak kell összevissza elmenni, mondta a nagymama, mikor jött kifelé. El tudta volna képzelni, hogy az apa őt meg a gyereket viszi magával, és nem motorversenyre, hanem a bazilikába nagymisére. Az apa elindult a kocsihoz, az anya utána. Szidta az apát, hogy ennyire nem mondta meg rendesen a gyereknek, hogy mi lesz vasárnap. Nagy verseny volt a vasárnapi. Külföldi résztvevőkkel. A gyerek beült a tévé elé, és elaludt. Kimerítette a sírás, meg nem volt semmi a képernyőn, csak egy ember, aki folyamatosan beszélt, nem is figyelte, miről, nem lehet egy embert ilyen sokáig nézni. Férfi volt, kicsit hasonlított az apára, amikor az apa felöltözik, mert mondjuk temetésre kell menni. Akkor is aludt, amikor az apáék épp odaértek a versenyre. Rengetegen voltak. Itt se lehet látni semmit, mondta a Gabi, az apa meg hogy nem is gondolta volna előre, hogy ennyien lesznek, pedig ide csak autóval lehet jönni. Biztos vannak buszok is, mondta az anya. Na, ez itt jó hely, mondta a Gabi, és megállt egy nagyon látványos kanyarnál. A motorok csak úgy vonyítottak, a kerekek kiverték a nézőkre a salakot, amivel az útjuk borítva volt. Hánnyal mehetnek, kérdezte Gabi. Nem tudom, de kurva gyorsan, mondta az apa. Az anya nem tudta a különböző motorosokat megkülönböztetni, azt hitte, nagyon rövid a pálya, és gyakran visszatér ugyanaz a versenyző. Unatkozott, meg a feje is elkezdett fájni, mondta is az Ilonkának, nem mennek-e el valami ennivalóért. Nem kell egy pár virsli? Inkább debreceni, mondta az apa. Nekem is, mondta a Gabi. A két asszony elment a pályától távolabb, hogy az ideiglenesen felállított kifőzdénél megvegyék az ebédet. Már majdnem elérték a helyszínt, amikor a folyamatos motorvonyításra, arra a hangra, aminél hangosabbat elképzelni sem lehetett, egy erősebb hang kenődött. Hátrakapták a fejüket, és csak néztek bele a levegőbe, ahol épp egy motoros volt, fent a kanyarnál a fák magasságában, ott repült, ahogy a madarak.

33


Az Ilonka sem tudott megszólalni, meg az anya sem, csak bámultak kimeredt szemekkel. A motoros, szemben a madarakkal, nem tudott olyan hosszan az égben tartózkodni, egy pillanatra olyan volt, mintha megállt volna, mintha valami tartaná ott, aztán hirtelen lezuhant, és csend lett, aztán kiabálás, üvöltözés, hogy orvost meg mentőt, és felsikított a sziréna. A két asszony akkor tért magához. Rohantak vissza, mert látták, hogy épp ott volt az esemény, ahol álltak. Rohantak. A mentőnél gyorsabbak voltak. Lökdösték el az embereket. Mindenki szaladt oda. Olyan tömörülés lett, hogy alig lehetett átvágni rajta, de a két asszonynak sikerült. Ott álltak a földre zuhant motor mellett, ami maga alá temette a motorost és még egy embert. Az Ilonka akkor zokogott fel, az uram, mert a Gabi volt a másik ember a roncsolt gép alatt. Az apa magyarázta a rendezőknek, hogy itt mi csak álltunk, a rendőrök meg, hogy nem látták, hogy piros szalag van kihúzva, és nem lehet odamenni. Nem, akkor már nem volt. Mert a hülyék elszakították. A rendezők utat engedtek a mentősöknek. Az orvos odaguggolt a Gabi fölé. Már nem kell sietni, mondta, és elvette a kezét a pulzusáról. Akkor már az anya is zokogott, részben azért, mert meghalt a Gabi, részben azért, mert felrémlett benne egy kép, hogy az ő gyereke áll ott a Gabi helyett, s milyen jó, hogy nem ő. Ott sírtak benne az üvöltöző tömegben, amikor megzörrent az ajtó a szobában. Az autó hangját nem hallotta a gyerek, beleveszett a motorverseny morajába, de az ajtónyílásra felrezdült, s még ki sem nyitotta a szemét, érezte, hogy az anya hozzáér a kezéhez. Elaludtál, kisfiam. Igen, mondta a gyerek álmosan. Feküdj le rendesen. Milyen volt, kérdezte a gyerek. Unalmas, meg nagyon sokan voltak. Azért majd legközelebb téged is elviszünk. Jó, mondta a gyerek. A Gabi bácsiéknak tetszett. Igen, mondta az anya. Az jó, mondta a gyerek, és örült, hogy megjöttek, s hogy a Gabi bácsiék is hazaértek a Gabihoz, akivel különben együtt járt iskolába, s biztos nagyon rossz lett volna, ha meghal az apja, s épp úgy, hogy ebben a halálban némiképp a gyerek apjának a bűnrészessége is megállapítható.

34

Csillagszem – Csillagkép

Válaszok a létezésre Egy másik beszélgetés Ocztos Istvánnal „Mappája megtelik rézkarcokkal: Táj toronnyal, Táj juhnyájjal, Fürdőzők. De a táj nemcsak a távolba nyúló síkságot, a nádfödeles házakat s a vízben tükröződő rekettyést idézi fel benne, hanem a csavargókat is, akiket ifjúkorában oly szívesen kapott ceruzavégre. Együtt érzett velük akkor is. Most meg különösen. Hisz félő, hogy ő maga is kezébe veheti nemsokára a vándorbotot.” (Gál György Sándor: Rembrandt élete)

– Képzőművészként bemutatkoztál már lapunkban, de eddig kevés szó esett eredeti, építész végzettségedről. Van-e érdemi hatással az eredeti szakmád a művészéletedre és a civil életedre? – Tevékenységeimre, az egész életemre, az ahhoz való hozzáállásomra alapvetően a szüleim a meghatározók, s az a környezet, amelyben velük, közöttük felnőttem. Ebbe a nagyszüleim, a tágabb rokonság és az óvoda, iskola is beletartozik. Természetesen nem gondolom, hogy mindnyájan azonos erővel hatottak rám, emlékeim sincsenek mindenről, mindenkiről, de hogy délután friss kifli került a közértbe, s amikor csak tudtam, átmentem venni belőle, ez felejthetetlen maradt. Édesapám építésztechnikus volt, s a Fővárosi Ingatlankezelő Vállalatnál dolgozott a X–XVII. és az V. kerületben mint műszaki osztályvezető. Édesanyám a pilisi Hámán Kató Nevelőotthonban kezdett mint ápolónő, és igazgatóként ment onnan nyugdíjba. Szóval édesapám révén amolyan családi hagyomány volt az építészet, és mint sajátos szemléletmód, biztosan máig hat a rajzaimra, a fotóimra, általában a formai megközelítéseimre. És hogy ki ne feledjem: a legközvetlenebbül a kicsiknek szervezett habkarton építészeti foglalkozásokon nyilvánulhatok meg építészként. A magunkkal hozott, tanult és látott mintákból érdemes a nekünk tetszőkhöz kitartóan ragaszkodni, még akkor is, ha azok az általunk értékesnek tartott dolgok és képességek a jelenben nem tűnnek feltétlenül annak, ha hasznosságuk, életrevalóságuk aktuálisan nem nyilvánvaló. E tekintetben sok választásunk egyébként sincs. A világ folyamatosan változik körülöttünk, percenként nem igazodhatunk hozzá. – A tevékenységedet figyelemmel kísérve talán elmondható, hogy mindig csoportokban, mozgalmakban gondolkodsz, nem vagy magányos alkotó típus. Milyen utóélete van a néhány éve létrehozott internetes közös alkotói projektednek? – Talán meglepő, de a magányos alkotó jelző többnyire igaz rám. Magunkhoz hasonló alkotókat viszont lehet találni, és öröm felfedezni. Így alakult a több mint egy évig tartó közös munkám Randi Antonsen norvég művésszel is. A közös munkákból kiállítások születtek Budapesten és Norvégiában is. Végül, mivel egyikünknek sem sikerült előteremtenie a további közös tevékenységhez szükséges tőkét, a kapcsolat parkoló pályára került. Közösen dolgozni nagy szellemi kaland. Jó példa erre a „The Game” néven meghirdetett nemzetközi kreatív alkotói együttműködés, amely négy évadot is megért, és sok

35


kiállítást eredményezett. Remek móka volt, sok hasznos tapasztalattal és új barátokkal gazdagított. Taskovics Évával a rajzaimból készített animációs film elkészítése szintén élvezetes munka volt. Szellemi tevékenység, kreativitás találkozása nem anyagi érdekek mentén – ez igen felemelő, viszont pénz híján folytathatatlan. Ekkor el lehet kezdeni azon gondolkozni és dolgozni, hogyan tarthatóak fenn továbbra is ezek a tevékenységek. Ha nem vagy piacképes vagy ha nem talál meg a piac, akkor érdemes olyan kreatív tevékenységet keresned, amely nagyobb érdeklődésre tarthat számot, eléri olyan cégek, intézmények ingerküszöbét is, amelyek fantáziát, üzletet, de legalábbis reklámot látnak abban, ha támogatják. Ha eljutsz erre a felismerésre, máris újabb megfontolandó kérdések vetődnek fel. Például hogy miért nem mész el pénzért dolgozni, vagy miért nem készítesz népszerűbb dolgokat, olyasmiket, amiket el is lehet adni. Miért ragaszkodsz valamihez, ami kevés embert érdekel, s elsősorban épp azokat, akik nem tudják megfizetni. – Milyen csoportokban tevékenykedsz mostanában? – Mostanában főként egyedül dolgozom. Akár az említett közös munkákat, vagy a nemzet közi „The Game” pályázatokat nézem, amelyek egyike a Belső-Erzsébetváros tűzfalaira tervezett képanyag, a tapasztalatom az, hogy egy érdekesnek tűnő kezdeményezésre sokan felfi-

36


gyelnek ugyan, és fel is ajánlják az együttműködésüket, de komolyabb, hosszan tartó munka befektetése a siker garanciája nélkül hosszabb távon nem elvárható, nem is működik, így most egyedül folytatom a számomra izgalmas és folytatásra érdemesnek tartott tevékenységeket. A dolgok hosszabb távon elhalnak. Csak akkor nem, ha ébren tartod őket, ha sok energiát fektetsz az utóéletük gondozásába. Ha fontosnak tartod azt, amit létrehoztál, vagy többen együtt hoztatok létre, akkor a megismertetésével, menedzselésével foglalkozni kell. A kitartás nálam viszonylag új jelenség. Eddig elég könnyen összejöttek a dolgok, így hamar el is dobtam őket, nem fejlesztettem addig, amíg komolyabb eredményt lehetett kivívni velük. Nem érdekelt, hogy elérjék a társadalmi ingerküszöböt, újabb ötleteim megvalósításába kezdtem. Szóval régen csak csapongtam. Ma már erőteljesebben terjesztem, amin dolgozom, összerakom újra, fejlesztem, kiegészítem, bővítem, aktualizálom, s nem hagyom magam olyan hamar lerázni sem. Ez összefügghet valamiféle önbizalom-erősödéssel is, s azzal, hogy felmerült bennem az az igény, hogy az eddigi tevékenységeimet összeszedjem, csoportosítsam, elérhetővé tegyem. Sosem értettem, mi honnan jön, honnan kerül elő. Azt sem, hogyan tudok olyanokat rajzolni, amilyeneket. Nem tudom, mitől adja fel valaki, más pedig nem. Egyetlen lehetőséget látok, erősíteni saját magamat. Keresem a választ, valamiféle legitimációt, hogy azt érezhessem, nem haszontalan, amit csinálok. Mostanában több könyvet olvasok híres tudósokról, művészekről: tőlük vagy az életükről. Öntörvényűek, mindannyian keresnek valami egészen rendkívüli választ a kérdéseikre, választ a létezésre, a létezésükre, a létfunkciók szükséges és elégséges kielégítésénél magasabb szintű magyarázatot. Életükkel, munkájukkal ezt próbálják megfogalmazni. De vajon honnan jönnek ezek a kérdések, s mire valók? – A közelmúltban elindítottad a Facebookon a Napi Jó oldalt, amelynek egyszeriben rengeteg tagja lett. Miért jött létre a csoport? Ilyen rossz a közérzeted? Egyáltalán hogyan érzed magad ma Magyarországon? És mit gondolsz annak a lelkes fogadtatásnak az okáról, amely a Napi Jót övezte? – A Napi Jó csoportot azért hoztam létre 2012 januárjában, mert a közérzetem elég vacak volt a társadalmi folyamatokra adott reakciókat érzékelve, és azt gondoltam, legyen ez egy amolyan béke szigete. A cél az volt, hogy minden nehézség ellenére keressük meg azt a több-kevesebb kellemes, mindennapi élményt, amely bennünket ér, és osszuk meg mások örömére is, vagy legalábbis felhívva a figyelmet arra, hogy ennél lehetne még sokkal rosszabb is. Mivel ez a jókeresés egyrészt elég passzív forma, másrészt illuzórikus, és nélkülözi a kritikát, meglátásom szerint a csoport nem tudott fejlődni, ezért a kezdeti nagy érdeklődés később erősen megcsappant. – Civil ténykedéseid között mindig felbukkan egy-egy olyan akció, amelyet gyerekeknek indítasz. Ilyen volt a színező füzeted, ilyen most az építős játszóház. Pedagógusvéna vagy családi hagyomány nálad ez a rajongás a gyerekekért? És mik a tapasztalataid a „mai gyerekekről”? – Gyerekekkel foglalkozni üdítő. A gyerekek esetleges ármánykodása elég könnyen tetten érhető, nem különösebben veszélyeztetik a személyiségedet, nem lopják el az ötleteidet, nem tesznek keresztbe. Nem képesek rá, hiszen még gyerekek. A már majdnem felnőttekkel való foglalkozás mind szakmailag, mind szellemileg nagyobb kihívás. Nekik azért adod át a tudásodat, tapasztalataidat, hogy felhasználhassák közelgő felnőtt életükhöz. A mai gyerekek ugyanúgy gyerekek, mint a régiek. Ahhoz, hogy lekösd a figyelmüket, olyasmit kell csináltatni velük, ami felkelti az érdeklődésüket. A szinte felnőtt gyerekek-

37


kel is meg kell találni a hangot, valami olyasmit adni át, ami életszerű, amit a magukénak tudnak érezni. Még akkor is, ha történetesen ábrázoló geometriát tanítasz nekik, amely nem túl népszerű tantárgy. De ha valamivel mégis fel tudod kelteni az érdeklődésüket – nem azt mondod nekik, hogy azért kell ezt meg ezt tanulni, mert a tananyag része –, akkor akár élvezetesek is lehetnek az órák. Az ábrázoló geometriában nagyon is át lehet érezni a felfedezés és az alkotás örömét, mindezt az euklidészi geometria szigorúan meghatározott szabályait betartva. – Egyre gyakrabban bukkansz fel karitatív akciókban. Mi ennek az oka, és mit gondolsz a mai (budapesti) világ és a karitativitás viszonyáról? Nem valami poros, idejétmúlt dolgot erőltet ezzel az ember? – Talán a tervszerű, szisztematikus és sokáig fenntartott gonoszság az, amely megkülönbözteti a felnőtt embert a gyerekektől és az állatoktól. Az erő, amely valóra tudja váltani az akaratot, mindenképpen előnyt biztosít. De mi végre van szükség a javak végtelen felhalmozására, miért kell az irányítást kiterjeszteni minél több emberre? Némely emberek összetévesztik magukat Istennel, de a természetet ez nem különösebben érdekli. A jelentős hatalomra szert tett emberek sorsa a bukás. Hosszabb távon nem lehet csak a kevesek érdekeit képviselni, ez tarthatatlanná válik, miközben rémes pusztítás megy végbe: tömegek lesznek kiszolgáltatottak, megszűnik a lehetőségük a viszonylag kényelmes és kellemes életre, képességeik kiaknázatlanok maradnak. Mindezek tömegek életminőségét rontják le. Jellemzően látszik ez a hajléktalan emberek létszámának megnövekedésében is. Mindazok az elképzelések, hogy valaki fontosabb valakinél, egyesekre szükség van, másokra nincs, az élet ellen mennek, az életet tagadják meg. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, a kukorica értékesebb, mint a búza, vagy a ló értékesebb, mint egy kutya. Aki ezt gondolja, képzeli, teszi, annak fogalma sincs az életről, az élet sokszínűségéről, s arról sincs fogalma, hogy akiket feleslegesnek, értéktelennek tart, azok nélkül ő maga nem létezhetne. Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy az emberek egymásra vannak utalva, akkor nem lehet úgy elmenni a sok hajléktalan ember mellett, mintha ott sem volna. Ha rájuk nézel, látod, hogy olyanok, mint akármelyik másik ember. A különbség nem számottevő. Az is felmerül az emberben, hogy vele is előfordulhat ugyanez; hogy nem is tudja, az a másik miért került utcára. Tovább segítheti a megértést, ha az ember tisztában van azzal, hogy meg fog halni, élete során komoly betegségek és egyéb traumák is érhetik, érik. A saját közérzetednek is használ, ha megpróbálsz segíteni másoknak. Lényeges a közérzeted karbantartása, és az a tudat is, hogy fontos vagy. Ha nem érzed, hogy a társadalomnak szüksége lenne a szakértelmedre, ha a tudásod pillanatnyilag értéktelennek látszik, akkor sem áll meg a világ; meg kell keresni azt a tevékenységet, amelyben számítanak az emberre. Ilyen a karitatív terület is. Megnyugtató hely, ott mindig szükség van rád. Az interjút Pálfi Anna készítette

38

Csillagpor

Nyerges Gábor Ádám

Sermo „Itt élned, halnod kell.” Épp egy igen kellemes, szellős-napsütéses, szerencsére még nem túl meleg tavaszi napon kelt fröccsözésből tartottam hazafelé egyik barátommal. Ültünk a buszon, picit még beszélgettünk, de már csak olyan levezető üzemmódban, ahogy el-elhal a rádióban a zene, amikor már kimerülni készül az elem vagy ingadozik az áram. A barát aztán előbb szállt le, mint én. Ülök az ablak mellett, jó kedvem van. Az alak, aki egy ideje figyel minket, ez túlzás, maradjunk annyiban, hogy néha felénk pillant, közelebb jön. Meglepő, de kettőnk közül nem én vagyok a félszegebb, holott az ő külseje a fenyegetőbb. A kezében olyasmi, amit a pesti szleng hajléktalanszatyornak hív. Hajléktalan. Megkérdezi, hogy leülhet-e mellém. Természetesen, felelem, és itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy nem kívánok a történet hőse, főleg erkölcsi bajnoka lenni; felé eső zsebemben, amelyben az akciós mivolta és legolcsóbb jellege ellenére is puszta értelmetlen és felesleges rongyrázásból vett okostelefonom megdöglése óta használt olcsó és régi (és őszintén szólva sokkal hasznosabb és rokonszenvesebb) mobiltelefonomat tartom, szóval ebben a zsebemben, amelyben épp a bal kezem is pihen, most megfogom, kicsit talán meg is markolom a mobilt. Rossz reflex vagy ösztönszerű előrelátás, nézőpont kérdése. Felkészülök lélekben a pénzadásra, sejtem, hogy kábé mennyi apró lehet nálam, számolgatok fejben. Felkészülök a mindkettőnknek kínos szabadkozásomra, amiért csak ennyi. De mégsem így alakul a történet. A hajléktalan, akinek most emlékeznem kéne a nevére, mert megmondta, és megfogadtam azt is, hogy megjegyzem, (elfelejtettem a nevet), tehát a hajléktalan köszönetet mond. Amiért megengedtem, hogy leüljön. Értetlenkedem, az udvariasság okán részben persze álságosan, részben viszont őszinte meglepettséggel. Mint mondja, akart már leülni más mellé is, de olyan választ kapott, hogy végül nem tette. Ivott, érződik a hanghordozásán, a felindultságán és a leheletén is, de nem részeg. Felkészülök rá, hogy mivel a végállomásig megyek, el fogja mesélni az életét. Felkészülök rá, hogy majd el kell játszanom az együttérzést, holott már előre tudom, hogy együtt fogok érezni vele, mégis, mivel érzelemkimutatásban, főleg az együttérzés jelzésében, rendre cserbenhagy a hangom, hamiskásan szól, legyen bármilyen őszinte is az érzelem, az arcom pedig fapofa marad, meg kell majd erőltetnem magam. Fejben előre be kell programoznom az arcom, hogy legalább emlékeztessen nálam jószívűbb és őszintébb emberek arcára, akik nemcsak jók, hanem annak is látszanak. Ezúttal eltalálom, hogy mi jön, valóban az életét meséli. A jelentől indulunk. Elmondja, hogy néznek rá az emberek, hogy viselkednek vele. Hogy azt hiszik, részeg, pedig nem az. S bár az ilyen mondatok szinte kivétel nélkül részegek szájából hangzanak el, meggyőz, valóban nem az. Megmoccan a lába, megint megcsörrennek az üvegek. Egy ideje már nem is drogozik. Abbahagyta, nem érdemes, nem segít. Bólintok, mint egy megszeppent kisgyerek, hogy az valóban nem. Nem tudom, honnan van bennem annyi lélekjelenlét a tapintat terén, hogy ezúttal kivételesen ne törjön föl belőlem szokásos arrogáns és hiteltelen

39

Csillagpor

40

kényszerem, hogy valami bölcset mondjak, természetesen azzal a bevezetéssel, hogy: nem mintha lehetne ilyenkor bármi bölcset mondani, de. Erre voltam képes, az emberségnek erre a legalacsonyabb szintjére, hogy legalább ettől megkíméljem. Attól, hogy úgy tegyek, mintha tudnám, mit élt át, mintha megérteném, mit érez. Így csak hümmögtem párat, többnyire megmaradtam az igeneknél és nemeknél, nem fakadtam emelkedett szónoklatra a szociális érzékenységről és egyebekről. Elmondta, hogy (remélem, nem tévedek, fakul már az emlék) műszaki egyetemet végzett, van képzettsége. Dolgozott is, becsületes volt. És ennyi. Ennyire emlékszem. Meg arra, hogy elmondása szerint önhibáján kívül került utcára, azt hiszem talán, de közben rettegek tőle, hogy már a fűzfapoéta és a gyenge memóriáját fantáziájával megfoltozó író dolgozik bennem, hogy átköltöm az élete történetét, mégis valahogy úgy rémlik, hogy örökölt, és ezzel kezdődtek a gondok. Valami az örökösödési adóval, kezdeném megpróbálni rekonstruálni a hallottakat, de nem megy, aznap este lusta voltam lejegyezni (pedig megfogadtam magamban, hogy úgy teszek), mostanra pedig már ízetlenség volna bárhogy is megpróbálnom kiszínezni, és ezzel meggyalázni az életét. Nem tudom hát, mi történt, de, és ez fontos, hiszen most az ő nevében beszélek, őhelyette üzenek: határozottan emlékszem rá, hogy nem elitta és nem eldrogozta a pénzét, ahogy sztereotipikusan hinni szeretik az emberek. Merthogy ebben kell hinni, hogy tudjunk aludni és tükörbe nézni, hogy azért hajléktalan, mert megérdemli, úgy kell neki. Ha nincs ez a hazugság, még talán eszünkbe találna jutni, hogy bár persze senki sem felelős, hiszen múltkor is adtunk ötven vagy száz forintot valakinek, és még szabadkoztunk is, amiért nem tudunk többet, valami talán még sincs rendben a lelkiismeretünkben. Én most mégis tanúskodom mellette, sőt mondanám némi retorikai éllel, hogy és még sokan mások nevében is, de ilyen pofátlan nem vagyok. Nem vagyok néptribun, sem lánglelkű szónok, az elesettek gyámola. Csak egy mezei gyilkos, akinek van hol aludnia, így nem verik halálra éjjel, és nem fagy meg, míg mások igen. Méghozzá öntudatos, tetteivel teljességgel tisztában lévő, jól megfontolt szándékú gyilkos, nem fogadok be senkit, nem alakítom a családi lakást hajléktalanszállóvá. Semmihez sincs erkölcsi alapom, egyetlen szavamnak sincs hitele azonfelül, amiket most az ő nevében tolmácsolok. És azokat sem népnevelő vagy erkölcsjavító felhanggal. Elmondta, hogy többször próbált öngyilkos lenni. Hipót ivott, meg különböző vegyszereket. Majdnem sikerült. Bosszankodott, majdnem sírt. Felkészültem a sírásra, a kínos jelenetre. Fixíroztam az előttünk ülő és teljes beszélgetésünket végighallgató utas tarkóját. Féltem, nehogy meg akarjon védeni, egy ponton fölpattanjon és megverje mellettem ezt az embert, megelőzve, hogy ez a züllött alak bántani merészelje ezt a szegény, szende, jó szándékú (mint a beszélgetésünkből kiderült) egyetemista fiatalembert, az irodalomtudomány leendő doktorát. Szerencsére nem történt ilyesmi, nem szeretek verekedni, félős is vagyok, és bár az előttünk ülő bízvást az én védelmemre kelt volna ezzel a sötét alakkal szemben, nálam nagyobb darabnak, erősebbnek tűnt, én pedig, ha így alakulnak a dolgok, bizony őt, a védelmemre kelőt akartam volna megütni. Ilyesmiket sakkozgattam fejben. Hipót ivott, és vegyszereket, akkor is buszon volt, talán ugyanezen a járaton, nem tudom már. Összeesett. Megint félek, hogy színezni, hogy írni kezdek, így nem merem teljes biztonsággal úgy narrálni a történteket, hogy ekkor megverték és megrugdosták, hogy hülye részeg geci, pedig így rémlik, de ahhoz mégsem elég pontosan, hogy ezt is az ő nevében meséljem el a történet részeként.

Csillagpor

Az viszont biztos, hogy páran megsajnálták, ekkor még valamennyire az eszméleténél volt, s bár könyörgött, hogy ne tegyék, levonszolták a buszról. Bevitték a kórházba, nem emlékszem, melyikbe, amelyik épp közel volt. Ott hagyták, megmentették az életét. Aztán fölvágta az ereit, és ezen a ponton felhúzta a jobb kezén (vagy a balon? megint pontatlan vagyok) a ruhája ujját. Minimum tízcentis volt a vágás, továbbiak kíséretében. Hosszában vágott, meg keresztbe is, úgy rémlik legalábbis, de nem tudom, mennyit dolgozott már a képen a fantáziám, ahogy az sem rémlik, hogy ekkor hogyan mentették meg. De talán a kettő egy és ugyanaz az eset volt, talán a sebre öntötte a vegyszereket, azt hiszem, ezt akarta, nem elvérezni, hanem megmérgezni magát. Az alkarja borzalmas volt, biztosan csak erre emlékszem, olyan állapotú emberi hús, ami leírhatatlan. Megint csak volt lélekjelenlétem, bár nem tudom, mit mondtam. Csak remélem, hogy nem azt, nagy bölcsen, hogy az öngyilkosság nem lehet megoldás. Talán voltam annyira pofátlan, emberileg annyira gusztustalan, hogy azt mondjam, nem tudom, miért, de próbáljon kitartani, ne ölje meg magát. Ekkor mondhatta talán, amire biztosan emlékszem, hogy szabályosan fáj neki az éhség. Nem tud gondolkodni, aludni, semmit. Múltkor kért valakitől pénzt, erre az vett neki egy féldecis vodkát. Nem bírta meginni, nem vette be a gyomra. Ételért könyörgött, azt nem kapott. Csak enni akar, csak erre tud gondolni. Nem kért pénzt, nem adtam. Mentegetném magam, hogy bizonyára a sokkhatás okán, hogy elfelejthettem, hogy zavarban voltam. De nyilvánvalóan nem ez történt. Nem tudom, mi történt, nem bírom, és minimális erkölcsi kötelességem, hogy ne is próbáljam bárhogy is magyarázni a bizonyítványomat. Annyi biztos, hogy a zsebemben pontosan ugyanannyi pénzzel szálltam le, mint fel. Kérdezett rólam is, ekkor mondtam el a bölcsészetet, hogy ebben az országban (pláne ezzel a szakmával) nekem sincs (nekem sincs!, hogy nem szakadt rám a buszplafon) jövőm, hogy külföldön én nem tudnék meglenni, nem akarok emigrálni. Ne drogozzak, mondta, nem bölcsen vagy kioktatóan, inkább csak pici aggodalommal, biztosítottam róla, hogy nagy eséllyel nem fogok, mert ugye „az nem megoldás”. Talán nem is a zsebemben volt a mobilom, hanem a táskámban, és vélhetően inkább azt markoltam meg, nem a telefont, mindegy. Meg fogja ölni magát. Most már biztosra fog menni. Elindult a vérmérgezés is, feketedik az ér. Nem mertem odanézni újra, mint valami beszart pisis. Végállomás, vagy talán nem is addig mentem, hanem az azelőtti megállóig. Igen, hiszen ő még maradt, előzékenyen beljebb húzódott, hogy kiengedjen. Talán nem is mondta a nevét, sőt egyre inkább úgy rémlik, hogy nem, ennek ellenére ocsmányság, hogy elfelejtettem – volna bízvást, ha elhangzik. A név nem elhangzása nem mentség annak elfelejtésére. Kezet fogtunk, ez biztos. Azt mondta, hogy nekem minden jót kíván. Érezhetően nem csak udvariassági formula volt. Talán én lehettem az utolsó ember, akivel beszélt ebben az életben, vagy legalábbis úgy beszélt, mintha az is lehetnék akár. Talán ismét megköszönte, amiért beszélgettem vele. Ekkor már bizonyára nem volt bennem elég emberség a hallgatáshoz, és valószínűleg megkértem, hogy bár látszólag semmilyen oka nincs rá, tartson ki, ne dobja el az életét. Talán lehetett bennem annyi empátia, hogy nem használtam ezt a szóvirágot, hogy ne dobja el. Legalábbis remélem. Mindenesetre minden jót kívánt, boldog életet, és hogy ne járjak úgy, mint ő. Erről jut eszembe, hogy még egy bűnöm van erről a napról, ebből a valahány percből, mikor volt pofám valami olyasmit mondani neki, hogy pár éven belül ugyanitt fogok tartani, mert hát

41

Csillagpor

mi más is várhatna rám a bölcsészdiplomámmal meg a doktorimmal, semmi máshoz nem értek. Elképesztő, utólag borzongok bele, micsoda felfoghatatlan csoda, hogy ekkor nem ütött képen. Ellenkezőleg, elbúcsúzván boldogságot kívánt. Azt hiszem, aggódott értem, nem mintha okot adtam volna rá, csak mert egy másik ember vagyok, és jót akart nekem, pusztán ezért. Tudom, hogy nem nagyzolt, amikor azt mondta, nyomtalanul tűnik majd el a világból, mintha soha nem is lett volna. Ekkor fogadtam meg, hogy megírom, ki volt ő, hogyan élt, hogyan halt meg majdnem, és hogyan fog minden bizonnyal, mire ezeket a sorokat írom. Pontról pontra és szóról szóra, hogy fityiszt mutatva a dolgok szokásos menetének, mégiscsak maradjon utána legalább ennyi, minden, amit abban a pár percben nekem, mert éppen én ültem ott, a buszon, az ablak mellett, elmondott. Ennyi sikerült csak belőle. Nem sok.

Csillagpor

Scipiades Erzsébet

A domblakók Felsődobszán a rend az, hogy a Rákóczi utcában, ott, ahol cigányok laknak, nincs járda. Az utca a dombra vezet föl, amelyet a helyiek hol Partnak hívnak, hol meg Halálkanyarnak, mert egy szakaszon éles görbületet vet, akkorát, hogy a sofőrök olykor elveszítik uralmukat a jármű fölött. Innen, a dombútról zúdulnak le a mezőgazdasági gépek is, amelyek közül néhány olyan irdatlan, hogy a cigányok sikongva az árokba szaladnak, ha meglátják. Van, aki azt mondja, ez a mi Halálsorunk. A Rákóczi utca legtetején, fönt a dombon áll egy ház. Egy kunyhó. Tizenkét négyzetméteres. Abban lakik egy ember. Szemüveges, sovány, nincsen ötven kiló. A 22 800 forintos jövedelméből, a segélyből hogyan is lehetne kövér. A domblakók Bécinek becézik, a kunyhó pedig a felsődobszai Független Roma Szervezet hivatalos telephelye. Szerencsénk van, kint süt a nap, és a levegő is csak a hőségtől remeg. Ha az ég leszakadna, akkor a Független Roma Szervezet kunyhójában, az ágy elé rögtön lavórt kellene tenni, amiben, ha összegyűlik a víz, legalább nem kell a közkúthoz menni. A tizenkét négyzetméteres telephely a szemüveges, sovány ember háza. Már huszonnégy éve, hogy itt él. Szinte rálátni az egész falura, ahol vagy kilencszázan élnek, és ahol a lakók egy része évek óta nem érzi jól magát. Ezért menekülnek el, és ezért van az is, hogy egyre több a cigány. Béci szerint a falu egyharmadát már ők alkotják. Béci tősgyökeres cigány, és az irdatlan múltról olyan szépen mesél, hogy bevackoljuk magunkat a kunyhójába, amely nyáron kellemesen hűs. A falakat vályogból tapasztotta, egy patics házban kucorgunk. – Az úgy volt – meséli –, hogy falusi csordások voltak a szüleim. Hol Monokon, hol Büttösön, hol pedig Perecsén. Akkoriban régen, amikor apámék még éltek, én pedig gyerek voltam, majdnem minden faluban állt egy csordásház. Vagy a település központjában, vagy a legszélén. Szoba-konyha, kis parasztház. Mi is folyton vándoroltunk egyik csordásházból a másikba, oda, ahol több pénzt ígértek. Felsődobszán a falu csordása Mariska néni volt, meg a férje, Ernő bácsi. Rézkürtöt vettek a kezükbe, ahogy mi is, és hajnalonta azt fújtuk. Így tudták meg a magyarok, szaladni kell, nyitni a kaput, azért, hogy a tehenek is nekiindulhassanak. Reggel hattól este hatig kint éltünk a legelőn. Ez volt a mi nagy függetlenségünk, hogy a fél életünket magunkban tölthettük, és csak estére mentünk vissza a csordásházba. Volt mit enni, a szabadságunkhoz ez is hozzátartozott. Tejet ittunk, a tejből sajtot csináltunk, téglákból kis kályhát raktunk, arra platnit tettünk, és már süthettük is a legelőn a vakarót, a cigányok kenyerét. Ezek voltak a szép világok. Hogy a magyaroktól bocskorpénzt kaptunk. Cipőre valót. Meg szoktatópénzt, azért, hogy védjük a teheneket az elkóborolástól. Amikor pedig eljöttek az ünnepek, a húsvét, a pünkösd, a karácsony meg a szilveszter, a rézkürtünkbe megint belefújtunk, s a magyarok rögtön tudták, na, jönnek a csordások kántálni. És már hozták is a káposztát, a bort, a süteményt, mi pedig vittük a vödröket, mert annyi ételt-italt kaptunk, ami nem fért volna a fazékba. Ez még a Kádár-rendszer idején történt 1970-től 1984-ig, amikor még volt megértés, összefogás, egymás iránti szeretet, és még behívták a cigányokat a lakásokba meszelni, padlást tapasztani. A homokot a dombokból ástuk ki,

43

Csillagpor

44

azt kevertük a mészbe, és így lett szép a padlás, a ház. Kapálni is eljártunk, meg ültetni, permetezni, szőlőt metszeni, jutott munka mindenkinek. Egyszer 1983-ban azt gondoltam, ráérek egy kicsit nem dolgozni. Csakhogy a falu rendőre, aki minden cigányhoz odament, egy nap tőlem is elkérte a személyit, kiszúrta, nem dolgozom, és közveszélyes munkakerülésért huszonöt nap letöltendő büntetést kaptam. Amikor annak vége lett, gondoltam, irány Budapest, mert csak több ott az ember. A kunyhóban két ágy van, és nagy a tisztaság. A betonpadlót linóleum borítja, s amikor a dombtetőn az idő hidegre fordul, a sovány ember befűt. A sütőbe. Gázzal. És amikor úgy gondolja, a vályogfalak már épp eléggé magukba szívták a meleget, a palackos gázt elzárja, magára vesz még egy pulóvert, betakarózik, és eszébe jut, hogy hiszen volt neki egy felesége, Terézia, aki rokonságban állt a felsődobszai csordásokkal, Mariska nénivel meg Ernő bácsival. A csordásház arrafelé állt, ahol most is élnek a Mariska néniék, és amikor Terézia látogatóba érkezett, Béci épp akkor nyitott be… – Ránéztem Teréziára, ő is énrám, aztán jót röhögtünk. Úgy megtetszettünk egymásnak, hogy már fogtam is a kezét, és az első szavam is az volt, jössz-e hozzám feleségül, vagy sem. S már vittem is föl a dombra, a Partra, a kunyhóba magamhoz. Megesküdtünk, rá fél évre megdagadt a bal herém. Szaladtam orvoshoz, megultrahangozták, és azt mondták: Horvát, magának tumora van. Megoperáltak, és szinte azonnal vágyakozni kezdtem egy saját gyerekre. Háromra vagy négyre, mert attól az élet is szebb lehet. De akárhogy is röhögtünk Teréziával, csak nem jött össze. Egy nap a kezelőorvos azt mondta: „Horvát, magának már sosem lehet gyermeke.” Ezért aztán 2006-ban, mivel Terézia is annyira vágyott gyerekre, háromra vagy négyre, kézen fogtam, és a ruháival együtt hazavittem. Törvényileg egymástól sosem váltunk el, a mai napig az én nevemet viseli, így él együtt egy másik Bélával. Született három gyermekük, de azok is az én nevemet viselik. Hát, csak megáldotta Horvát Béláné Papp Teréziát a Jóisten, bár az első gyermeke szellemi fogyatékos lett. Én meg maradtam magnak ebben a kicsike házban, és úgy fájt az elveszett élet, a Terézia, hogy menni kellett pszichológushoz. A sovány ember töpreng. Hogy mi lett volna, ha… Ha a kunyhóban legalább két szoba, konyha, fürdőszoba és víz is van, mert akkor magukhoz vehettek volna néhány gyereket. De így hogy akadt volna gyámügyes, aki tizenkét négyzetméterbe gyermeket engedélyez. Hiszen vécé is csak a szomszédban van. Felsődobszán a rend az, ha bárki vécét akar építeni, ha csak egy udvari pottyantósat is, ahhoz engedély kell. Minden a képviselő-testületen múlik, és mindent meg kell szavaztatni. Azt is, ha egy felsődobszai cigány vécére, használt deszkára kérne támogatást. Mert vagy van rá keret, vagy nincs. Olyan ma már nincs, hogy elmegy az ember egy régi, elhagyott házba, és az udvarról vagy a padlásról összeszed néhány senkinek sem kellő deszkát. Ha ugyanis meglátják, azonnal börtönbe küldhetik, és kinek éri meg néhány vécédeszka miatt három évet ülni. Kemény világ ez a mostani. Az év elején, január ötödikén, Béci, a sovány ember, Encsen járt. Csakhogy nem a járdán, hanem az út szélén. Meglátta őt a rendőr, kérte az okmányait, s már mondta: Horvát, én magát megbüntetem, amiért nem a járdán gyalogolt. És ki is töltött egy büntetési csekket ötezer forintról. Ugyanaznap Béci, a sovány ember, az állomás felé ment, megint az úton, a szélén. Meglátta őt a rendőr, ugyanaz, és megint megbüntette. Ez már összesen tízezer forint, amit a 22 800 forintból képtelenség befizetni, ezért lesz átváltva két nap börtönre.

Csillagpor

Felsődobszán az is a rend, magyarázza a sovány ember, hogy ha egy cigány biciklijéről valami hiányzik, nincsen szabályszerűen fölszerelve, akkor máris jönnek az ötezer forintos büntetések. Ezért a felsődobszai romák nem bicikliznek, inkább gyalogolnak. A Rákóczi utcán az úttesten. És a rendőr nem állít be a hivatalba, és nem bünteti meg a polgármestert meg a képviselő-testületet, amiért nem építenek járdát – a cigányoknak. A szemüveges sovány férfi kunyhójában már huszonnégy éve, hogy nincs villany. Sosem is volt. A kiszállás, a felszerelés, az óraszekrény ma körülbelül negyven-ötvenezer forintba kerülne, így aztán a Független Roma Szervezet telephelyén csak gyertyák világítanak. A családgondozók – a szikszói járásból – leginkább napközben jönnek; hivatalos látogatások ezek, a két asszony most is azért érkezett, hogy körülnézzenek a dombtetőn, megállapítsák, hogyan élnek a domblakók, s jövedelmük alapján megérdemelnek-e egy kis élelmiszeradományt. Gyertya van, eső beesik, pottyantós vécé a szomszédban… A családgondozók írásbeli javaslatával a Független Roma Szervezet most épp a pesti Dankó utcai Oltalom Karitatív Egyesülettől remél ennivalót. – Éhezés még nincs – mondja a sovány ember –, legfeljebb csak a hónap vége felé. Időnként a domblakók, általában akkor, amikor már túl sok a nincstelenség s a napi sötétség, föllázadnak, és egy kampóval áramot lopnak. Ahogy a szomszéd is tette. Előbb megbüntették 170 000-re, azután 250 000-re, de mivel ennyi pénz a világon sincs, a négygyerekes asszony mehetett a börtönbe, hat hónapra. A sovány embernek nyolc osztálya és egy szakmunkás-bizonyítványa van. Betanított pék, egy óbudai pékségben dolgozott éveken át úgy, hogy közben a Dankó utcai hajléktalanszállón élt. De most már betanított péknek is csak olyanokat alkalmaznak, akik pestiek, és nem hajléktalanszállón élnek. A Független Roma Szervezetnek tizennyolc önkéntese van. Napi négy vagy nyolc órában füvet kaszálnak, szemetet szednek, kőművesmunkákat végeznek vagy öregeket segítenek. Amikor a harminc igazolt munkanap összejön, mehetnek az önkormányzathoz, és megigényelhetik a havi 22 800 forintos szociális segélyt. A sovány ember folyton pályázik, pályázatban gondolkodik. Most például azt eszelte ki, ha már járda nincs, legalább kerítés legyen. Az útra kirohangáló kisgyerekek miatt. És írt az amerikai önkénteseknek. Abban reménykedik, hátha fontos néhány felsődobszai cigányélet.

45

Csillagpor

Kerecsényi zoltán

Voltak egyszer a csillagos házak… „Mikor reggel nyolc órakor kifelé indultam, helyet foglalván a lovas stráfkocsin, egy hosszába állított bőröndön, a szobafőnök, a kedves Misley avval búcsúzott, hogy semmit se búsuljak, jöhetek vissza két hét múlva. Ez nem megszállás, azt mondja, szó sincs róla, ez átvonulás és vonalbiztosítás: őt beavatták tegnap a szálláscsináló urak. Elhittem, komolyan; oly jólesett ezt elhinni. Továbbadtam a jó hírt a városban, mindenki kinevetett. Leköltöztem a testvéreimhez a Thököly útra. Onnét telepedtünk azután júniusban a Pozsonyi úti csillagos házba, egy negyedik emeleti rakásrészbe, kínos-keserves két hét után, míg az utolsó órában valami tűrhető elhelyezést kaptunk. Költözéskor már kaptunk egy kis kóstolót az eljövendőből: a fuvaros legényei, akik költöztettek, elzabrálták egy csomó drága ruhaneműnket, fehérneműnket, tündér ügyesen; két testvérem is kísérte a fuvart, semmit se vettek észre. Még konyakoztattam is a betyárokat, mielőtt elindultak, olyan hűvös reggel volt; amellett kaptak külön száz pengőt, mert felvitték a Pozsonyi úton a pianínót a negyedik emeletre. Miénk lett abból a lakásból a cselédszobácska, meg egy szép nagy, Dunára néző szoba, erkélyes. Az erkély is a miénk volt, a szomszédé is, ez a szomszéd úr igen művelt, kellemes ember volt, Dr. Bakonyi László, ny. törvényszéki jegyző, a hitközség főtitkára, Bakonyi Samunak, néhai debreceni negyvennyolcas követnek a fia. Harmadik beköltöztetettje is volt ennek a nagy lakásnak, ő egyszerűbb ember volt, kis családdal, az ő szobájuknak is volt erkélye, s a fürdőszoba is az ő szobájukból nyílott; az is közös volt persze. Bakonyi dr. feleségével lakott, kislányával és nyolcvanesztendős édesanyjával; ebben a korban megint bájos leánykák lesznek az asszonyok. Bakonyi mamának nagyon szerettem a debreceni zengzetű, ízes beszédét. Velök lakott (az előszobában hálván egy ládán, egész nap is jóformán mindig ott csücsülvén vagy feküdvén) egy tanti is. Ez a tanti nem vérségi tanti volt, nem: valami elárvult nevelőnő volt szegényke, magukhoz vették vagy tíz éve Bakonyiék irgalomból. Ennek az idegen családokkal való együttlakásnak némely nem éppen kívánatos mozzanatát nekünk is szerencsénk volt szenvedni; eszembe juthatott sokszor a Moszkvában közös lakásba, sőt egy szobába zsúfolt családok élete, a forradalom első éveiben, a Romanov regényéből. (Három pár selyemharisnya.) De hát a mi állapotunk istenes volt azoknak az életéhez képest” – emlékezik ekképpen az idén százharminc esztendeje született Szép Ernő, még nem sejtve ekkor, hogy mi is vár rá valójában. 1944 nyarának végén felvarratják vele is a sárga csillagot, a margitszigeti szállodából – ahol több mint három évtizeden át lakik – a Pozsonyi útra, egy csillagos házba költöztetik. Igazán csak rövidke időre, mert Horthyék szerencsétlen kiugrási kísérletét követően a nyilasok elhurcolják munkaszolgálatra. Kínnal teli hetek következnek életében. Viszontagságairól, a munkatábori lét sokkoló világáról Emberszag című regényével fest őszinte és hiteles képet. „Egy nemzetet nem érhet nagyobb tragédia, mint ha elveszíti a függetlenségét. Magyarország a múltban többször átélte ezt, így 1944. március 19-én, a német megszálláskor.

46

Szép Ernő: Emberszag. Osiris Kiadó, Budapest, 2000 (Millenniumi Könyvtár, 68). 9–11. o.

Csillagpor

E napon történelmünknek sötét korszaka vette kezdetét, a háború végső szakaszának embert próbáló ideje” – írja egykori köztársasági elnökünk, Göncz Árpád. Ezt a sötétséget azonban 1944. március 19-én az emberek többsége közömbösen fogadja, és csak fokozatosan döbbennek rá a megszállás következményeire. Ekkor Magyarországon mintegy nyolcszázezer zsidó vagy annak tekintett személy tartózkodik, itt él Kelet-Közép-Európa legnagyobb izraelita közössége. Életlehetőségeik korlátozására, összegyűjtésükre, majd Németországba deportálásukra az első lépések a megszállás után rögtön megkezdődnek. A cél az Endlösung, a zsidókérdés német minta szerinti megoldása. A magyar zsidóság tragédiája azonban nem a német megszállással veszi kezdetét. Idén július elején egy, a veszprémi vasútállomáson szervezett emlékező főhajtáson Iványi Gábor lelkész úgy fogalmazott, hogy az antiszemitizmus és a rasszizmus gyávaságban, önzésben fogant gondolatai, illetve szavai készítették elő a holokausztot, éppen ezért nemcsak az áldozatokra, hanem a felbujtókra, a gyilkosokra, a passzív szemlélőkre is figyelmeztetnek a hét évtizede történtek. Valóban, hiszen a modern politikai antiszemitizmus – német, francia, osztrák mintákra – már a XIX. század utolsó harmadától megjelenik a magyar sajtóban, a magyar közéletben, hivatalos, állami szintre pedig az 1940-es évek elejére lép. „Nem vagyok hajlandó semmilyen körülmények között kollektív ítélettel megbélyegezni bizonyos népcsoportot, mert az keresztényietlen és magyartalan álláspont. Azok, akik ma fajteóriát hirdetnek, tévúton haladnak. […] Lehetek én és vagyok is jó fajvédő, mert nem vagyok hajlandó megvonni az emberi jogokat attól a néptől, amely a tizenkét apostolt adta a világnak. […] Engem kötnek égbeli jegyek. Én tizenöt éves lecke után arra a sunyi árulásra szegény szenvedő népemmel szemben sohasem leszek kapható, hogy a zsidókérdés egyoldalú hajszolásával, vagyis annak ürügye alatt segítsek lehazudni a legégetőbb szociális, gazdasági, művelődési és külpolitikai kérdéseket, feladatokat” – tiltakozik az országgyűlésben, s minősíti alkotmányellenesnek a zsidótörvényeket két antifasiszta képviselő, Sulyok Dezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre, ám a többség elfogadja a gyalázatot. Az 1938-as első zsidótörvény korlátozza a zsidók hivatásgyakorlását; az 1939-es második zsidótörvény ezeket a korlátozásokat tovább szigorítja, s az érintettek körét is szélesíti; az 1941-es harmadik zsidótörvény még tovább szélesíti a jogfosztó korlátozások szempontjából zsidónak minősülő polgárok körét, és megtiltja a zsidóknak nem zsidókkal való házasságkötését. A német megszállást követően, április elején aztán gyors ütemben rendelik el a zsidóknak a sárga csillag viselését, majd májusban megkezdődik a magyar vidéki zsidóság gettósítása, megalázása, kifosztása. A magyar politikai vezetés elsőnek a budapesti zsidóság deportálását tervezi, de német tanácsra a vidéki lakossággal kezdik. A nyár eleji bevagonírozásig nap mint nap jelennek meg az emberi és személyiségi jogokat sértő törvények, rendszabályok. Göncz Árpád: Sodrásban. Válogatott beszédek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998. 259. o. A hetven esztendeje bevagonírozott honfitársaikra emlékeztek a veszprémi vasútállomáson. = www. veszpremi-hirhatar.hu, 2014. július 12. Kerecsényi Zoltán (összeáll., szerk.): Az utolsó nyár. Bajcsy-Zsilinszky Endre életének utolsó szakaszairól, valamint a magyar antifasiszta ellenállásról. MEASZ-Bajcsy-Zsilinszky Emlékbizottság kiadása, Budapest, 2013. 89. o.

47

Csillagpor

Szülővárosomban, a dunántúli Pápán a rendőrség különös gondot fordít a rendeletek betartására. A helyi zsidóságnak megtiltják, hogy zsírt, cukrot vásároljanak, telefonjaikat kikapcsolják, rádiójukat elkobozzák, vagyonukat zár alá veszik, valamennyi zsidó kereskedő üzletét bezáratják. Az 1944. évi német megszállás után összesűrűsödő tragikus események, a kiszolgáltatottság borzalma lebeg zsidó honfitársaink felett; vannak, akik a gettó rémétől az öngyilkosság, a méregpohár felé tekintenek. Ez vezeti a keresztény hitre áttért – országosan is ismert – jeles pápai pedagógust, költőt, nyugalmazott nőnevelő-intézeti igazgatót, Kőrös Endrét. A zsidó származású, az első világháborút végigharcolt, hadi kitüntetésekkel elismert magyar ember a gettóba, kijelölt házba való bevonulás előtti éjszakán, az iszonyat elől menekülve, feleségével együtt önként megy a halálba. Halála előtt nem sokkal, Nagypéntek című versében ekképp ajánlja fel magát Urának: „Én Megváltóm, alázat példaképe! / Ha szégyen és kín súlya eltemet, / Kezedbe tészem én is lelkemet.” Temetésén csak a bátrak, a hitvallók vannak jelen, nem sokan. Az emberek többsége csak önmagát félti, míg másutt az embertelenség ül orgiát. Akikre ezekben a napokban rátűzik a gyűlölet jelét – a 10×10 centiméteres, kanárisárga textilből készült hatágú Dávid-csillagot –, szinte megszűnnek emberként létezni. Ahogy vidéken, lassan a fővárosban is megkezdődik a gyalázat. A deportálások előkészületeit szolgálva 1944 nyár elején a hatalom kialakítja a csillagos házak rendszerét. Budapest zsidó polgárainak – otthonukat elhagyva – a számukra kijelölt csillagos házakba kell összezsúfolódniuk. Mintegy kétszázhúszezer budapesti zsidó honfitársunk élete változik meg ezzel. A jeles holokausztkutató történész, Szita Szabolcs professzor szerint a budapesti zsidók „összeköltöztetése”, a csillagos házak mintája a Németországban 1939-ben kialakított Judenhaus-rendszer, de Magyarországon kissé módosul: a fővárosi zsidók túszként is számításba jöhetnek, az épületekbe a zsidókat gyakorlatilag bezárják. 1944. június 25-től a házak elhagyását először csak délután két és öt óra között engedélyezik számukra. Közel kétezer budapesti épületre teszik ki a sárga csillagot 1944 júniusában. XXI. századi napjainkra a köztudatban alig maradt emléke mindennek, pedig ezen épületekből körülbelül ezerhatszáz ma is áll; ezek között járunk-kelünk nap mint nap, mit sem sejtve múltjukról, a bennük egykoron lakók máig ható üzenetéről. Ahhoz, hogy méltóképpen és tisztességgel nézhessünk szembe közös múltunk e nehezen felfogható fejezetével, a Közép-európai Egyetem OSA (Open Society Archives) Archívum példás igyekezettel egy hallatlanul értékes kezdeményezést hívott életre idén januárban. Elindította csillagoshazak.hu címet viselő honlapját és Facebook közösségi oldalát, amelyeken az összes még fellelhető budapesti csillagos ház listáját közli, s azok, valamint a budapesti gettó megrendítő múltjába enged betekintést fotók, kronológiák, videók, visszaemlékezések, fennmaradt iratok bemutatásával. „A történeti bemutatáson túl az a szándékunk, hogy a mai magyar társadalmat emlékeztessük a tragédiára, szembesítsük az akkori magyar politikai vezető réteg és társadalom felelősségével, ezen keresztül figyelmeztessünk a múlt Kerecsényi Zoltán (összeáll., szerk.): „Őrzők, vigyázzatok a strázsán…” A vészkorszakról pápaiaknak. Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2009. 28. o. Kránitz Zsolt: „Nem a költő búcsúzik e sorokban…” Emlékezés dr. Kőrös Endrére a Holokauszt emlékévben. = www.refdunantul.hu, 2014. június 23.

48

Csillagpor

és a jelen iránti közös erkölcsi felelősségünkre.” – áll Mink András és Rév István bevezetőjében a csillagoshazak.hu-n. A magyar antifasiszta szövetség tagjaként több éve járok a szervezet józsefvárosi, központi irodaépületébe, ahol több múltbéli példaadónk, magyar mártír ellenállónk emlékét őrizzük. Az idei, OSA-s kutatómunkának köszönhetően bizonyosodtam meg arról, hogy valaha ez az épület is csillagos házként volt megjelölve. Hamar átfutott agyamon, hogy azon falak közt, amelyek közt gyakorta ülünk, azon szomszédos egykori lakásokban, amelyek kilincseit naponta immár mások nyomják le, vajon bő hét évtizeddel ezelőtt mik keringhettek, hogy a sötét, több emeletes lépcsőházban miről susogott akkortájt a szél, hogy a szobákban hajdan pislákoló menórák kicsiny fényét milyen tekintettel figyelhették az itt lakók. Bizony, ezeknek a régi-régi falaknak lenne miről mesélniük nekünk. A Népszínház utca mindkét oldalán sok csillagos ház volt, és a Teleki tér jó része is ilyen terület volt, egy-egy lakásban akár tízegynéhányan is kénytelenek voltak összezsúfolódni. A Népszínház utca 46. szám alatt egy emléktábla emlékeztet arra, hogy a ház előtt nyilas és német egységek ellenállást tanúsító munkaszolgálatosokat mészároltak le. A házak többsége tehát ma is áll, s többen élnek még azok közül, akiket annak idején ezekbe az épületekbe költöztettek. A hetven év alatt sokan egyszer sem tértek vissza, mert nem tudnak szabadulni az emlékeiktől, de olyan is van, aki mindmáig ott lakik. Az index.hu internetes hírportál 2014. július 3-i számában közreadott azokból a hetvenedik évfordulóra készült fotókból s interjúkból, amelyek az OSA Archívum és a Gláser Jakab Emlékalapítvány Teleki ’44 kutatásának közreműködésével valósultak meg a még élőkről. Ezek közül egy, Márton Tamásé, a feljebb is említett Népszínház utca 46. szám alól álljon itt emlékeztetőül: „A mi házunkban, itt a Népszínház utcában az volt az érdekes, hogy az itt lakó keresztények nem mentek el a házból, hanem itt maradtak, és ahol tudtak, segítettek. Az, hogy ez a ház zsidó ház lett, az én édesapámnak köszönhető, mert összeköttetései révén 10 ezer pengőért sikerült ezt a házat is csillagos házzá nyilvánítani. Ami azt jelentette, hogy nekünk nem kellett elmenni, be kellett fogadnunk másokat. Hozzánk félig keresztény rokon családoktól érkeztek a zsidó rokonok. Itt a házban rögtön az október 15-i nyilas hatalomátvétel után megjelentek a nyilasok, kettes csoportokba állítottak, és elvittek minket először a Teleki térre, majd a lóversenypályára. Mindenkit kitereltek, csak azért, hogy ki lehessen rabolni a lakásokat, de itt nem volt szerencséjük, mert az itt lakó keresztények nem engedték be őket. Amikor már nagyon nagy volt a veszély, engem bevittek az árvaházba, hogy hátha azt nem fogják bántani. Nem sokkal utána a nagyanyámat és nagynénémet a gettóba vitték. Anyámat már korábban elvitette a házmester, őt deportálták Bergen-Belsenbe – ott halt meg, a felszabadulás után két nappal. Én az árvaházban véletlenül meghallottam, hogy onnan is elviszik a gyerekeket, ezért inkább megszöktem, és bementem a gettóba. Ez nehéz döntés volt, hiszen tudtam, onnan már nincs visszaút. 14 éves voltam. Január 18-án – akkor már enni sem volt mit – tépték fel a szovjet katonák a gettó kapuját, és kitereltek minket. Eljöttünk a Blaha Lujza térig, ott elkapott egy orosz, és letépte rólam a sárga csillagot. El nem lehet mondani, hogy nézett ki a város. A Corvin Áruház a pincétől a negyedik emeletig tele volt Mink András–Rév István: Bevezető, Budapest 1944. = www.csillagoshazak.hu/torteneti_hatter/bevezeto

49

Csillagpor

holttestekkel. A villamossín valami csoda folytán épen maradt, és minden második nap jött itt egy gőzmozdony, és vitt két-három vagyonnyi holttestet a temetőbe. Visszajöttünk ide, és az egész lakás egy romhalmaz volt. De itt lakunk azóta is. Amikor a németek megszállták az országot, már sejtettük, hogy itt valami rossz készül, de fogalmunk sem volt semmiről. 1943 nyarán sétáltunk az anyámmal a Duna-parton, és hatalmas hajók úsztak lefelé, lehetett látni, hogy emberekkel vannak tele. Őket már deportálták északról. Ott ült az előkelő zsidó társaság a Duna-parton, és szörnyülködtek. És senkinek nem jutott eszébe, hogy egy év múlva ugyanilyen sorsunk lesz nekünk is.” Sok százan döbbentek meg idén, amikor az egykori csillagos házak listáján megpillantották a saját házukat, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az ő házuk is egyike volt annak a közel kétezer csillagos háznak, amelybe annak idején a zsidókat beköltöztették. Ki gondolta korábban, hogy a Kossuth Lajos tér 2–4. szám alatti Miniszterelnöki Hivatal is csillagos ház volt, ahogyan a mai Radnóti Színház is, vagy éppen a Bolyai utcai óvoda, és több iskola is? Az index.hu hírportál csillagosházak-emlékprogramról szóló tudósítása szerint „Sokaknak nem könnyű a szembenézés. Bár a legtöbben csak meglepetésüknek vagy megdöbbenésüknek adnak hangot, amikor felfedezik, hogy ők is csillagos házban laknak, olyan budapesti is akadt azonban, aki azért telefonált, hogy vegyék le a házát a térképről, mert újra megbélyegezve érzi magát, és fél attól, hogy a háza támadás célpontjává válik”. Az egész emlékprogramnak a „Ki akar itt emlékezni?” volt a mottója. A Népszava napilap újságírója, Göbölyös N. László fel is tette a kérdést Tamási Miklósnak, az OSA munkatársának: „Ez a kulcsmondat sokakban azt a kérdést is felteszi, hogy kell-e még emlékezni – és ez vonatkozik a túlélőkre, szemtanúkra és a mai emberekre –, és hogy az idén a 70. évforduló kapcsán nem sok-e a megemlékezés, a szörnyűségek feltárása az embereknek, a közvéleménynek?” A válasz: „Mi azért nem emlékeztünk évtizedeken át, mert ez egy kibeszéletlen, feltáratlan történet volt. A budapesti holokauszt története tulajdonképpen egy »sikertörténetként« volt elkönyvelve, még a gimnáziumi tankönyvekben is, mintha »csak« annyi történt volna, hogy Dunába lőttek néhány száz embert […] Most már látjuk, hogy mintegy 20 ezer pusztult el. Ezeknek az embereknek az intézményes, szervezett megsemmisítéséről volt szó. Bár csak egy részüket tudták Auschwitzba hurcolni, sokan a gettóban pusztultak el. Tehát sajnos van mire emlékeznünk. Hogy az elmúlt 25 évben miért nem sikerült ezzel szembenéznünk, ez a mi történészi-levéltárosi felelősségünk is. Abszurd dolog, hogy 25 évvel a rendszerváltás és 70 évvel a holokauszt után először kerül a budapestiek kezébe egy tárgyszerű lista a csillagos házakról. Ami megdöbbentő, hogy még mindig vannak, akik tudnak emlékezni: a csillagoshazak.hu oldalunkon van egy menüpont »reflexiók« címmel, ahová naponta érkeznek az egyes házakkal kapcsolatos gondolatok, a lakókat bemutató visszaemlékezések. Nemcsak túlélők szólalnak meg, hanem olyan »nem érintettek« is, akik kíváncsiságtól vezérelve interjúkat készítettek a lakókkal. Kétszázötven házhoz van történetünk; ha erre a programra néhány év múlva visszanézünk, ez lesz a legnagyobb értéke. Az utolsó pillanatban kerültek elő konkrét, száraz, tényszerű történetek. Ami a közvéleményt illeti, valóban nehéz lehet sokszor hallani ezekről a szörnyűségekről, amelyekben ott van a Uo. Kalas Györgyi: Van, aki még ma is fél a csillagos házakban. = index.hu, 2014. január 28.

50

Csillagpor

számonkérés sugallata is. Lehet, hogy azok, akiknek mesélniük kellene a nyilvánosság előtt személyes 1944-es történetükről, még a családjukban sem beszéltek róla. Ennek fényében valóban nagy dolog, hogy 110 ház lakóival szót tudtunk érteni. Vannak persze olyanok is, akiknek torz az emlékezete, és ilyenkor ismét a történészeké a feladat, hogy ezeket a torzulásokat kijavítsák, és a helyes, tényszerű történéseket ültessék el a köztudatban. Nem könnyű, mert egyrészt bizonyos »ellenszélben« dolgozunk, másrészt pedig 70 év telt el, és számos családban már e történet »megkövült«, és az ő szembenézésük, tudásuk, identitásuk már nem változtatható meg. A butaságot, az előítéleteket nagyon nehéz leépíteni, ez már az iskolák feladata lenne. Talán ezt a hosszú távú célt is szolgálhatja a gyűjtőmunkánk. Kérdés, hogy lesz-e, aki vállalja.”10 A kilakoltatás és kényszerköltöztetés kezdetének hetvenedik évfordulóján, 2014. június 21-én az OSA munkatársai a házak jelenlegi lakóival, a város lakóival, a ma kulturális intézetként, színházként, közintézményként működő egykori lakóházak vezetőivel, művészei vel és csaknem százötven önkéntes szervező, számos közéleti személyiség közreműködésével közösen szerveztek megemlékezést a még álló egykori csillagos házaknál – több mint száznál. Matricát ragasztottak rájuk, közös emlékezésre szólítva fel az ott élő lakosokat. Elhelyeztek emléktáblákat is, többek közt a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium épületére is. A VII. kerületi Rumbach Sebestyén utca 3. szám alatti ház egykori és jelenlegi lakói például zenés megemlékezést tartottak, és az ott készült kis videót az interneten is megosztották; a Király utca 76. szám alatti épület udvarán pedig az acb Galéria és az Eleven Emlékmű rendezett közös beszélgetést, a Cirko-Gejzír moziban (amely 1944-ben szintén csillagos ház volt) eddig nem látott filmeket vetítettek a zsidóüldözésekről, a XIII. kerületi Tátra utcában Raoul Wallenberg-emlékhangversenyt rendeztek. Az OSA kezdeményezéséhez az Élet Menete Alapítvány is csatlakozott, június 21-én este tíz egykori csillagos házban tartottak megemlékezéseket művészek és önkéntesek részvételével. Volt olyan ház, ahol egykori túlélők mesélték el emlékeiket, például Korda György énekes, aki ötéves volt, amikor Dob utcai otthonukból is csillagos ház lett. Megemlítésre méltó az a tíz kisfilm is, amelyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakos hallgatói készítettek a csillagos házakba kényszerített, származásuk alapján megbélyegzett emberekről, a túlélőkről, a házak egykori, akkor 6–16 éves lakóiról, amelyen a túlélők mesélnek emlékeikről, és reflektálnak a mai világra. A filmekről szólva a Magyar Narancs kiemelte a Kende Péterrel készültet, „melyben van egy jelenet, amiben minden benne van. Áll kint a gangon, és éppen a házban, kémikus barátjával együtt működtetett irathamisító műhelyről beszél, amikor az operatőr észreveszi, hogy mögötte egy Jobbik-zászló leng a korlátról. Egy tapasztalt filmes valószínűleg kihasználta volna ezt a meredek ellenpontozást, a hallgatók viszont ledermedtek, és láthatóan azon voltak – bár nem tudták teljesen eltüntetni –, hogy kivágják a kellemetlen részletet. A zászló egyébként már nincs ott, mert amikor kitettük ezt a rövid részletet az esemény Facebook-oldalára, a lakók szinte azonnal írtak, hogy már korábban levetették a közösség nyomására”11 – nyilatkozta az egyik témavezető, Magyar-Ábel Ágnes. Göbölyös N. László: Csillagos házak emlékeznek. = Népszava, 2014. június 17. Grünczeisz Kata: „Megjelent Mengele bácsi”. Film a csillagos házak túlélőiről. = magyarnarancs.hu, 2014. június 16. 10 11

51

Csillagpor

A kényszerlakhelyként kijelölt csillagos házakból 1944. december elejére a zsidók többsége a gettóba került. A budapesti zsidók nagyobb része végül túlélte a háborút. Az elővárosokból azonban huszonhétezer embert vittek el a haláltáborokba; további ötvenezer embert a mai Budapest területéről hurcoltak el a nyilas hatalomátvétel után, és több ezer zsidót (számukat három- és tizenötezer közé teszik) lőttek a Dunába. A gettóban is több ezren haltak meg annak 1945. január 18-i felszabadulásáig. Szembe kell, hogy nézzünk a múlttal! Ezek a házak ebben segítenek. Írta, összeállította: Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta

További ajánlott irodalom Holokauszt Magyarországon – digitális tananyag diákoknak-tanároknak: www.holokausztmagyarorszagon.hu Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században. Babits Kiadó, Szekszárd, 1997. OSA Archívum – www.csillagoshazak.hu Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944–45). Remény, 2002. 1.

N É M A I M A A HAJLÉKTALAN SORSRA JUTOTTAKÉRT Az Oltalom Kórház Foglalkoztatójában hajléktalan sorsra jutott embertársainkért gyertyát gyújtva imádkozunk minden vasárnap este fél nyolc és nyolc óra között. Ha ügyünket ön is fontosnak érzi, arra kérjük, tartson velünk! Ajtónk nyitva áll, hogy a jelzett idôkeretben bármikor, felekezeti vagy társadalmi hovatartozására való tekintet nélkül bárki csatlakozhasson hozzánk. Kérjük, hogy az imádkozók csendességét beszéddel ne zavarja meg! Címünk: Oltalom Kórház Foglalkoztató, 1086 Budapest, Dankó u. 9. Dicsôségemtôl megfosztott, levette fejemrôl a koronát. Kitépte reménységemet, mint valami fát, Letördelt

52

körös–körül:

tönkrementem... ...kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok... ...könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim. (Jób könyve)

Csillagtér

László Anikó

Kapaszkodók Lapunk kiadója, az Oltalom Karitatív Egyesület idén ünnepelte megalakulásának huszonötödik évfordulóját. Az ünnepségen Iványi Gábor, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség vezetője, az egyesület elnöke Arany Szalmaszál Díjjal köszönte meg öt munkatársának, hogy a kezdetek óta aktívan segítik munkáját, a szervezet célkitűzéseit. Az öt díjazott – Totka Erzsébet, Dr. Samu István, Jónás Miklós, Szűcs László és dr. Iványi Tibor – egy-egy arannyal futtatott szalmaszálat kapott kis fiolában, emlékként a közös törekvésért, hogy kapaszkodót igyekeznek nyújtani a rászorulóknak. Az alábbiakban Iványi Gábor elnök, és a díjazottak közül hárman idézik fel az elmúlt negyedszázadot.

Egynapi továbblépés Az Oltalom Karitatív Egyesület még a rendszerváltás előtt, az utolsó Kádár-kori parlament szakmailag teljesen korrekt törvényalkotására reagálva született meg – kezdi az emlékezést Iványi Gábor elnök. – A másik ösztönző szál a Szegényeket Támogató Alap volt. A SZETA a hetvenes évek demokratikus ellenzéki mozgalmaiból nőtt ki. Inspiráló „szülőanyja” Solt Ottilia volt. A SZETA, az ugyancsak ekkortájt szerveződött Beszélő és a hozzájuk kapcsolódó politizáló körök egyszerre akarták a rendszert megváltoztatni, és készek voltak konkrét ügyekben segíteni. A SZETA mellett megjelenő tenni akaró emberek egy része azonban még mindig tartott a Kádár-rendszer végvonaglásától. A frissen megszülető egyesületi törvény viszont lehetőséget adott arra, hogy „legálisan” is végezhető legyen a civil tevékenység. Ezért magam, aki alapítója voltam a SZETAnak is, összehívtam egyházközségem aktív tagjait, és még 1988 végén létrehoztuk az Oltalom Karitatív Egyesületet. Amikor a következő esztendő elején napvilágot látott az új egyesületi törvény, azonnal beadtuk az engedélyezés iránti kérelmünket. Így 1989-ben, 40. sorszámmal nyilvántartásba vettek bennünket. Az elmúlt huszonöt év alatt az Oltalom egyszerű családsegítő szervezetből, elsősorban hajléktalanokat ellátó, de más szociális ügyekre (menekültkérdés, családsegítés, katasztrófavédelem, hajléktalan egészségügy stb.) gyorsan és gyakorlatiasan reagáló intézményhálózattá fejlődött ki. Kezdettől mindmáig szorosan együttműködtünk a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséggel. A Szalmaszál a Hajléktalanokért Alapítvány a kilencvenes évek közepén született. 1993 és ’98 között a Fővárosi Szociális Központ és Intézményeit is igazgattam. Ez alatt az öt év alatt mintegy ezer ággyal sikerült bővíteni az intézmény kapacitását. A fővárosi bürokráciával azonban állandó konfliktusaink voltak, mindig szükség lett volna arra, hogy költségvetésbe nem illeszthető támogatásokkal is rendelkezzünk. Ezért egyik év végi jutalmam összegével egy alapítványt hoztam létre. A névválasztásnál az a gondolat ösztönzött, hogy sokszor egy szalmaszálnyi segítség vagy két szalmaszál keresztbe rakása sokaknak az élet nélkülözhetetlen egynapi továbblépését jelentheti. Az alapítvány gondolni akart a támogatók elismerésére is, és erre hoztuk létre az Arany Szalmaszál Díjat. Egy időszakban az alapítvány kuratóriuma úgy döntött, hogy aktív

53

Csillagtér

hajléktalanellátásba kezd. Az anyagi lehetőségek beszűkülése és a kormány szegényellenes politikája azonban a sikeres évek után oda vezetett, hogy a Szalmaszál a Hajléktalanokért Alapítvány újra az Oltalom Karitatív Egyesült társszervezeteként működik tovább.

„Az ember mindig az üldözöttekhez és ne az üldözõkhöz tartozzon” – Kilencvenegy éves vagyok. Már úgy gondoltam, lelépek, de mégiscsak szeretnék hozzászólni a dolgokhoz – mondja dr. Samu István pszichiáter, akit humanista szellemisége születésétől fogva a társadalom perifériájára szorultak mellé állított. – Szeretném segíteni Iványi Gábor egyházát, tágítani etikai és társadalmi programjának hatáskörét. A Felvidéken, ahol születtem, más nevelést kaptunk, mint amerre az anyaország fiatalságát terelték. „Az ember mindig az üldözöttekhez és ne az üldözőkhöz tartozzon” – ez a mentalitást tettem magamévá. Hiszem, hogy megvan a lehetőség, hogy tisztán az evangéliumi értékek szerint alakuljon az élet. 1945-ben jöttem át Rimaszombatról Debrecenbe. Egy világhírű, kozmopolita, pacifista professzor, Dr. Sántha Kálmán (ideg- és elmeszakorvos, Magyarországon az agysebészet úttörője, az MTA rendes tagja) mellett dolgozhattam, akit ’51-ben eltávolítottak az egyetemről, nehogy „megrontsa az ifjúságot”. Balassagyarmatra került. Halála után átvettem ottani praxisát, 1957-ben. A hetvenes években csatlakoztam a humanizmuson alapuló szociális reformmozgalmakhoz. A XIX–XX. században egyre erősödött az a törekvés, hogy az elmebetegeket kórházakba zárják, ezzel biztosítva az egészségesek védelmét. Falak, kerítések. Félig-meddig börtönök. Ezen lazítani kellett, és lehetett is, ahogy fejlődött a társadalom. Létrehoztunk egy kórházon kívüli pszichiátriai ellátást, a betegek társadalomba való visszavezetésére törekedve. Már a görögöknél és a rómaiaknál is úgy volt, hogy amikor a humanista szellemiség felerősödött, a hatalom mindig felülbírálta. Minket is próbáltak korlátozni, egzisztenciális bizonytalanságot okozni számunkra, akik ebben dolgoztunk. Nyugdíjba vonulásom után a Dózsa György úti hajléktalankórházban, majd az Evangéliumi Testvérközösség által fenntartott kórházban dolgoztam. Iványi Gáborral a közös történelmi látásmód hozott össze bennünket. A rendszerváltás után feltárult a szociális gondok egy olyan területe, amelynek nem volt gazdája. És közben elindult egy időszerűtlen, konzervatív folyamat, végül egészen bizarr helyzet alakult ki: a sorsüldözöttek, az önsorsrontók nem „nemzetgazdasági húzó ágazati tényezők”, nem kell velük foglalkozni. Össze fog ez omlani, de közben fölösleges nagy kacskaringókat tesz meg az országunk. Azt vallom, mindenkit hozzunk emberhez méltó helyzetbe! Ne folytassuk azt, ami az élővilágban kialakult, hogy az alkalmatlant kihullajtja. A természetes kiválasztódás végrehajtójának lenni végtelen embertelenséget jelent. Ugyanakkor tény, hogy az orvosi pálya különösen szembemegy ragadozó genetikai örökségünkkel.

„Különös és szép idõszak volt” 54

− A legnagyobb erő, amely működteti és táplálja az egyesület látványos fejlődését, hogy szükség van rá – véli Jónás Miklós nyíregyházi lelkész, aki a kezdetek óta vesz

Csillagtér

részt az Oltalom Karitatív Egyesület munkájában. – 1988-ban kerültem kapcsolatba a Magyar Evangéliumi Testvérközösséggel. Akkoriban szabolcsi falvakban, leginkább romák között munkálkodtam. 1991-ben lettem az egyház munkatársa, amikor felkerültem Budapestre, és részt vettem a Dankó utcai romos ingatlan bontási munkáiban. Ugyanekkor kezdtem meg teológiai tanulmányaimat is a MET által működtetett Wesley János Lelkészképző Főiskolán. Akkoriban indult a hajléktalanokat segítő munka, megnyílt az éjjeli menedékhely a félig lerombolt épületben. Tíz-tizenketten dolgoztunk az egyesületnél. Éjszakánként ügyeltünk, nappal pedig „tarháltunk”. Rengeteget. Akkoriban sokkal nagyobb volt az emberekben az adakozási kedv. Huszonnégy vagy több órás szolgálatokat láttunk el, sokáig maradtunk: rendezgettük, intéztük az Oltalom dolgait. Ma már akkora a rendszer, hogy aki nem ismerte, el sem tudja képzelni, hogy akkoriban néhány ember vitte a hátán az egészet. A lelkesedésünk, az emberek iránti együttérzésünk hajtotta a munkát. Egy idő után persze mi is kénytelenek voltunk többet adni, bele kellett tanulnunk a szakmába. Mielőtt elkezdtük volna, Iványi Gábor bemutatta nekünk Mezei György szociálpolitikust, és megismertette a Twist Olivér Alapítványt, ahol már működött hajléktalanellátás. Ott kezdtünk belelátni, sokat tanultunk tőlük. Hivatalosan ugyanis a szociális képzés csak ’89 után indult el, mivel a rendszerváltás előtt nem létezett szegénység – legalábbis papíron. Akkor jöttem el a központból, amikor ’94-ben már kezdett igazán intézményesedni a rendszer. Kialakult a nappali melegedő, kezdődött az ebédosztás, épült az épület, fejlődött az egyesület, új munkatársak csatlakoztak. Visszakerültem Nyíregyházára, mert itt volt rám szükség, és mert az alapvető elképzeléseim az egyházi élethez kötődtek. Elkezdtem újra látogatni a romákat, a gyülekezeteket a szabolcsi és a szatmári területeken. Tartom a kapcsolatot a nyíregyházi utcán élőkkel, egyre több a visszajáró ismerős, de alapvetően nem a hajléktalanellátásban veszek részt, sokkal inkább a családgondozást tekintem feladatomnak. Fehérgyarmaton túl, egészen Csengerig havonta-kéthavonta jutok el a családokhoz, ahol nemcsak lelki gondozást látok el, de sok másban is segítek. Iskolákba látogatok, igyekszem helytállni a környékbeli intézményekben, például az egyesület hetefejércsei idősek otthonában. A karitatív munka sem állt le, az Oltalom központtal együttműködve, helyi gyűjtéssel igyekszünk segíteni, de nem intézményesített formában, hanem a feleségemmel, aki szociá lis munkásnak tanul, így talán nagyobb a rálátása. Eléggé pörgős volt ez a huszonöt év, összefolynak az események. A kilencvenes években talán csak Iványi Gábor látta, hogy merre tart az egyesület. Isten különös kegyelme, hogy nyitott ajtókat mutatott, olyan feladatokat, amelyeket végeznünk kell. Örömmel vettem részt a kezdetekben, és örömmel teszem a dolgomat ma is. Az Arany Szalmaszál Díj őszintén meglepett, de bátorításnak tekintem a munkámra, a jövőre nézve.

„Amíg nem láttam, magam sem hittem” − Mindig rácsodálkozom, hogy a hajléktalanellátáson kívül is van élet, engem minden afelé terelt, hogy ezeken az embereken segíteni kell – vallja Totka Erzsébet, aki 1999 óta látta el a Szalmaszál a Hajléktalanokért Alapítvány titkári teendőit, intézte a tennivalókat, szervezte a pályázatokat, koordinálta a különböző programokat. – Nekem majdnem húsz évig erről

55

Csillagtér

56

szólt az életem. Kétezer után, amikor elindultak a nagyobb pályázatok, még a kiírók sem tudták pontosan, mire és hogyan lenne szükség, és a legkülönbözőbb témakörökben hirdettek meg lehetőségeket. Nem volt ez baj, mert nagyon sokféle hajléktalansorssal, -gonddal találkozunk, a beiskolázástól a továbbtanuláson keresztül a munkahelykeresésig, és persze a lakhatási problémával, amely a legfontosabb kérdés. 1997 és 2013 között minden évben rendeztünk jótékonysági árverést, ahol művészek, gyűjtők, magánemberek ajánlottak fel valamilyen műtárgyat. A befolyt összeg minden esetben valamelyik programon keresztül jutott el a rászorulókhoz. A kórházprogram keretében csomagokat állítottunk össze olyan holmikból, amelyeket általában otthonról szoktak magukkal vinni az emberek: borotva, törölköző, papucs stb. De talán ennél is fontosabb volt, hogy meglátogattuk a hajléktalan betegeket. Amíg nem láttam, magam sem hittem, mennyit számít az egyébként is elszigetelődött, utcán élő embereknek, ha a hogylétükről érdeklődünk. És nemcsak nekik esik jól, de a többi beteg és a kórházi személyzet is másként tekint rájuk, ha látogatja őket valaki. Nyilván különböző okai lehetnek, ki hogyan veszíti el az otthonát. A lakhatási problémájuk kapcsán az emberek hajlamosak az utolsó pillanatig a homokba dugni a fejüket. Amikor már veszni látszik a lakás, akkor azonban azonnal kell a segítség. A jogsegélyszolgálatnál Falviné Dr. Szőke Veronika ügyvédnő több mint tíz éven át segített – jelképes díjazásért – különböző jogi ügyekben, és emellett elindítottuk az albérletszerző programot is. Kezdetben nehezen ment, csak később jöttünk rá, hogy ingatlanirodán keresztül kell címeket vásárolnunk. Ingatag mezsgye választja el az otthontalanokat és az effektív hajléktalanokat. Széles az a réteg, amelynek nincs fix jövedelme, sokan albérletről albérletre vándorolnak, és hagynak ott esetleg kifizetetlen számlákat. A családokkal mindig könnyebb, mert sokat segít, hogy minden nehézségen keresztül próbálnak együtt maradni. A hajléktalanellátó rendszerben nagyon kevés a hely számukra. Hiányzik az állami támogatás, a családsegítő szolgálatok, az önkormányzatok szociális részlegei eszköztelenné váltak, kevés a szociális lakás, pedig nagy lenne az igény. Nem számoltam össze, hány családnak nyújtott megoldást a programunk, de ha nem látnám, hogy lehet segíteni az embereken, nem is tudnám csinálni. Úgy hallottam, hogy alakul egy hálózat, ahol az emberek felajánlják a birtokukban lévő üres lakásukat, amelyet egy szervezeten keresztül adnak ki, és ez a szervezet rendezi a számlákat is. Ennek már réges-régen működnie kellene. Az utóbbi időben nagyon aggasztónak és félelmetesnek látom a fiatal hajléktalan drogosok helyzetét. Az alkoholista utcán élőket már jól ismeri a rendszer, tudjuk, mire számíthatunk, de a kábítószeresek kiszámíthatatlanok és veszélyesek. Nemcsak önmagukra, hanem a többi hajléktalanra és az ellátásban dolgozókra is. Változásként éltem meg azt is, hogy tíztizenöt éve elvétve fordultak elő a fővárosban hajléktalan romák, mára sokkal nagyobb az arányuk. Jönnek a szegény településekről, semmilyen képzettségük nincs, így nem találnak munkát sem. Az is igaz, Budapesten meg lehet élni az utcáról: kéregetéssel vagy kukázással. Utóbbit nem tiltani, hanem támogatni kellene, hiszen szelektálnak, újrahasznosítanak, fontos és hasznos feladatot látnak el. A hajléktalanság társadalmi probléma, és ezen csak az egyes emberek, illetve az általuk működtetett rendszer segíthet. Nemrég nyugdíjba vonultam. Egyelőre nincs utódom, de biztos vagyok benne, hogy rövidesen rendeződni fog az elindított programok sorsa.

Csillagtér

Fleck Gábor

A lomis piac szabályozásának következményei (I.) A lomizás természetrajza Lomizás: a háztartásokban feleslegessé vált lomok elszállítása és saját célú vagy értékesítés céljából való újrahasznosítása.

A lomizás nem ismeretlen fogalom sem a hazai közbeszédben, sem a társadalomtudományban. Az ország lakossága szinte biztosan találkozott már a jelenséggel: vagy akkor, amikor megpróbált megszabadulni számára értéktelen és feleslegessé vált használt holmijaitól, vagy amikor mások kidobott holmijai között véletlenül számára értékes tárgyra akadt, vagy éppenséggel a lakókörnyezetében folyó lomtalanítást és az ezzel járó jelenségeket élte meg kellemetlen, zavaró momentumként. És persze tegyük hozzá, hogy a posztszocialista országok többségében a használtcikk-kereskedelem formalizált és kevésbé formalizált változatai nagy népszerűségnek örvendenek. A kérdéskörrel korábban már többször is foglalkoztak kutatók, elsősorban szociológusok és antropológusok. De mi is az a lomizás? Hogyan tudnánk pontosabb definíciót adni, elég jól körülhatárolni ahhoz, hogy fogalmaink ne keveredjenek, illetve ne mosódjanak el? Lomizáson azt a piaci folyamatot értjük, amelynek lényege, hogy a társadalom egy része számára feleslegessé vált és kidobásra ítélt holmik a társadalom egy másik része számára, ahol e cikkek iránt kereslet mutatkozik, elérhetővé válnak azáltal, hogy egy válogatást követően (a szemét és a használt cikk szétválasztása révén) visszakerülnek az áruforgalomba. Ezt a válogatást, illetve az használtáru-piacra való eljuttatást végző lomizó a fenti piaci rést észlelve teremti meg saját megélhetését – többnyire informális és félformális módon, gyakran féllegális vagy illegális eszközökkel is élve.

Lomizás a gyakorlatban – párhuzamos történetek A keresleti oldalt lényegében a szegényebb rétegek igényei határozzák meg. A vágyott és szükséges termékekhez való hozzájutás a formális kereskedelemben az alacsony jövedelemmel rendelkezők számára érthető okokból korlátozott. Ezért igyekeznek a szükségle Az írás alapjául szolgáló kutatás A piaci szabályozás nem várt következményei és hatásai című, 101727 sz. OTKA projekt keretében készült. Vezető kutató: Laki Mihály. Lásd erről bővebben: Kovács Ernő és mások: Lomizók és lomok az Európai Unió perifériáján. A szegénység fogyasztói társadalma. OTKA zárójelentés, kézirat, 2008.

57

Csillagtér

teiket más forrásból kielégíteni, azaz a használtcikk-piacon próbálnak tartós fogyasztási cikkekhez hozzájutni. Empirikus tapasztalatokból is tudjuk, de elméletileg is világosnak tetszik, hogy minél szegényebb egy társadalom, annál élénkebb az adott országban a használtcikk-kereskedelem. Többek között ez az oka annak, hogy Kelet-Európa országaiban, így Magyarországon is, élénk kereskedelem folyik ezen a sajátos piacon. Természetesen vannak még ezt erősítő egyéb magyarázatok is, amelyek tekintetbe veszik a volt szocialista országok azon sajátosságát, hogy a szocializmus időszakában a kínálati piacot a hiány alapvetően jellemezte, azaz keresleti oldalról egyfajta túlkereslet. Ennek az időszaknak pedig több szempontból is vannak maradványai a kapitalizmus rendszerében is, amelyek egy-egy területen úgynevezett hiányszigeteket hoznak létre. De a volt szocialista országok politikai és gazdasági átmenetének drasztikus módját is érdemes itt figyelembe venni. Ferge Zsuzsa értékelésében rendszerváltáskor „az individualizmus »posztmodern« ideológiája rázuhant egy lassan modernizálódó, és többségében szegényedő társadalomra”. A felsőbb társadalmi csoportok saját érdekeiknek megfelelően alakítják a körülményeket, nem véve figyelembe a társadalom egyéb csoportjainak érdekeit – tulajdonképpen hosszú távon az össztársadalmi érdekeket. Így a rendszerváltás komoly elszegényedést hoz magával – a rendszerváltás vesztesei a korábban is alacsonyabb társadalmi státuszban lévők, a ma tartós szegénység körülményei közé szorulók, társadalmilag és gazdaságilag kirekesztett népesség, miközben a kínálati oldal termelte fogyasztási igények egyre nőnek. A fokozódó fogyasztási igények és a szűk és egyre szűkülő források között pedig törvényszerűen feszültség keletkezik. Ennek a feszültségnek egy lehetséges (és hozzátehetjük: leginkább konfliktusmentes) enyhítése a használtcikk-piac jelenléte a társadalomban. A kínálati oldal létrejöttéhez szükség van a tehetősebb társadalmi rétegek növekvő arányú felhalmozására, valamint a felhalmozásból és az esetenkénti túlfogyasztásból keletkező felesleg megjelenésére, illetve a fogyasztási cikkek cseréjének felgyorsulására. A feleslegesnek ítélt cikkektől való megszabadulásnak több lehetséges útja van: a különböző fizikai és online használtcikk-piacok, bolhapiacok nyújtják az egyik lehetőséget. A lomizás szempontjából azonban nem ezek a közvetlen újraértékesítési formák a fontosak, hanem azok, amelyek esetében a feleslegesnek ítélt tárgyak a szemétben, illetve lomtalanításkor a lomkupacban kötnek ki. A magyar társadalom sajátosságaiból következik, hogy az így szemétbe kerülő tárgyaknak csak kis része az, amely közvetlen újrahasználatra, illetve újraértékesítésre alkalmas. Legtöbb dolog mint újrahasznosítható anyag jöhet számításba inkább. Ezzel van összefüggésben az, hogy viszonylag nagy mennyiségben áramlik be az országba a fejlettebb gazdasággal bíró országokból (elsősorban Ausztriából) lomtalanításból eredő használt cikk, amely alkalmas a használtcikk-piacon való közvetlen árusításra. A kereskedelem az a pontja a lomizásnak, amely alapvetően különbözteti meg ezt a tevékenységet a használtcikk-kereskedelem egyéb részeitől. A lomizó a termékeket nem vá Lásd erről például Scitovsky Tibor: A használtcikkpiacok elméletéhez. Közgazdasági Szemle, 1995. 5., 437–453. o. Erről lásd bővebben: Kornai János: Mit mond �� a hiány és a szocialista rendszer a mai magyar olvasónak? Közgazdasági Szemle, 2012. 4., 426–443. o. Ferge Zsuzsa: Az állam dolgáról – Eötvössel szólva. Kritika, 1996. 3. Lásd erről bővebben: Szalai Júlia: A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. Szociológiai Szemle, 2002. 4.

58

Csillagtér

sárolja, hanem összeszedi a mások által feleslegessé vált és kidobásra ítélt tárgyakat, és újrahasznosítja. E dolgok egy része visszakerül az áruforgalomba (elsősorban az informális vagy félformális használtcikk-piacokon, ritkábban formalizált keretek között), másik része újrahasznosítható anyagként kerül eladásra erre szakosodott átvevőhelyeken (fém, papír, műanyag). A kereskedők tehát minimális befektetéssel végezhetik ezt a tevékenységet: az esetleges utazásból, szállításból eredő költségeken kívül a beszerzéshez más kiadás nem társul, eladáskor pedig – függően az eladás módjától – vagy egyáltalán nincsenek költségek, vagy (formalizáltabb piac esetén) online regisztrációs díj és jutalék, illetve piaci helypénz terheli a kereskedőt. Amennyiben maga a kereskedés is formalizált keretek között zajlik, a kiadások persze tovább növekszenek, hiszen ha a kereskedő bejelentett vállalkozásként űzi tevékenységét (amelyre ma már több példa is van; erre később még visszatérünk), a tevékenységből származó bevételt adók és járulékok is terhelik. A lomizást folytatók, azaz a lomizók gazdasági-társadalmi helyzete is alapvetően térségspecifikus. A rendszerváltás óta eltelt lassan két és fél évtizedben viszonylag jelentős számú társadalmi csoportnak vált elsődleges, illetve egyetlen megélhetési forrásává a lomtalanításokkor összeszedhető tárgyak eladása. Egy piaci rést töltöttek be, amely pont abból keletkezett, hogy a magyar társadalom egy része rákényszerül arra, hogy a használtcikk-piacon vásároljon tartós cikkeket, míg egy másik része nem a piacon szabadul meg feleslegessé váló dolgaitól, hanem kidobja azokat. Szintén kelet-európai sajátosságként értelmezhető az a helyzet, hogy a belső lomkínálat nem kielégítő, ezért szükség van a más országokban keletkező lomok importjára – amelyek a jobb gazdasági helyzetnek köszönhetően magasabb minőségű áruk is egyben. Az országba érkező, más országok lomtalanításából származó cikkeknek van még egy szintén térségi helyzetből fakadó vonzerejük: a „nyugati áru” szimbolikusan magasabb értéke, amely a szocializmus időszakából ránk maradt hagyományként is felfogható. A rendszerváltást követő években nagy keletje volt a holland és angol használt bútoroknak, a német használt elektronikai cikkeknek (a kereskedők így is hirdették azokat), amelyek származási helye a mai napig érvként jelenik meg a (bútor, autó, ruha és egyéb) használtcikk-piacon. A lomizók a piaci rést felismerve kezdték el ezt a tevékenységet, amely egyfajta szerző-mozgó életformát feltételez. A lomizók többségének helyzete a társadalmi kirekesztettség fogalmával elég pontosan leírható. A szegénység, a lehetőségek és társadalmi kapcsolatok hiánya, a formális munkaerőpiacon való elhelyezkedés esélytelensége és a befektethető tőke hiánya mind olyan megélhetési módok keresésére kényszerítik az érintetteket, amelyek mások számára nem vonzóak, befektetést és magasabb szintű szaktudást nem igényelnek, ugyanakkor viszonylagos megélhetést biztosítanak. A társadalom perifériáján való elhelyezkedés egyfajta gazdasági kényszerpályát jelöl ki az érintettek számára. A tevékenységek többsége, amely ebben a helyzetben elérhető, a formális munkaerőpiacon kívül van. A lomizásra is alapvetően ez jellemző. Jó része a mai napig az informális gazdaság részeként határozható meg mind a forgalmazott áruk, mind az árusítás, azaz a jövedelemszerző tevékenység szempontjából. Lásd például Holland Bútor Kecskemét: http://www.hollandbutor.eu; Marcali Hollandbútor Bolt és Matrac Stúdió: http://mhbb.hu; Karádi Holland Bútorbolt: http://karadbutor.uw.hu; Német Használtcikk Nyírturán: http://zsanetthasznaltcikk.freewb.hu Havas Gábor: Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közösségekben. Cigányvizsgálatok. Budapest, Művelődéskutató Intézet, 1982, 181–202. o.

59

Csillagtér

Ugyanakkor a gyakorlatban – bár ez a piaci szegmens sem mentes teljes mértékben az illegális tevékenységektől – a bűnözés határait nem lépi át. A lomizást tehát a használtcikk-piac olyan speciális részének tekintjük, amely alapvetően a szegényebb rétegek keresletét elégíti ki, a kínálati oldalt a (gyakran másik országban élő) magasabb státuszú rétegek fogyasztási cikkekhez való viszonya biztosítja, az árucseréről pedig nagyrészt egy, a társadalmi kirekesztődés helyzetébe szorított, dominánsan ebből élő réteg gondoskodik, akik számára ez az egyetlen vagy a jellemző megélhetési stratégia. A piac azon részének tehát, amely úgy írható le, hogy mind a tevékenység, mint az áru, mind az ezzel foglalkozók a piac perifériáján helyezkednek el.10 Bár a lomizók nem mindegyike cigány. Ezzel együtt sem gondoljuk azonban, hogy ennek a megélhetési módnak bármiféle kulturalista magyarázatot lehetne adni.11 A származás és a megélhetési mód együtt járása között ugyanis épp a társadalmi kirekesztettség a közvetítő: egy etnicizált szegény és kiszorított réteg találta meg a megélhetés egy lehetséges formáját. Bár a lomizást a piac peremén helyeztük el, mégsem gondoljuk, hogy ez a tevékenység teljes mértékben szegregált gazdasági rendszerként működik, ahogy azt az erről szóló szakirodalom egy része állítja.12 Az informális lomizás és a félformális-formális használtcikkkereskedelem között lehet és van is átmenet. Ennek egyszerűbb formája, amikor maga az elsődlegesen az informális piacon megjelenő, lomizásból származó áru kerül át a formális piacra. De mint azt később bővebben kifejtjük, a lomizás formalizálására vagy kifehérítésére is vannak példák, azaz a lomizók egy része bejelentett és adózó gazdasági vállalkozóként folytatja korábban informális keretek között gyakorolt tevékenységét.

A lomizás mint probléma Becslések szerint a családtagokkal összesen hozzávetőlegesen 50 000 ember élhet lomizásból hazánkban.13 Ez a szám már önmagában is jelzi, hogy egy ilyen kérdés szabályozása, feltételeinek megváltoztatása komoly következményekkel járhat. A helyzet komolyságát támasztják alá a lomok mennyiségére vonatkozó becslések is: hazánkban 2008-ban mintegy 272 288 tonna lom került kihelyezésre lomtalanításkor, és ebből 226 341 tonnát gyűjtöttek be a közszolgáltatók.14 Azaz a fennmaradó mintegy 46 000 tonna lom máshová került. Valószínűsíthető, hogy ez a körülbelül 20 százaléknyi veszteség a lomizók tevékenységének tudható be. Ezt azért is fontos leszögezni, mert a lomizás ellen ágálók esetében gyakran megfogalmazott érv a bűnözés jelenléte lomtalanításkor, illetve magának a lomizásnak a bűnözéssel összekapcsolt értelmezése. 10 Kovács Ernő és mások: 2. jegyzetben i. m. 11 Az etnográfiai irodalomban gyakori, hogy a romák által űzött foglalkozásokat, megélhetési módokat egyfajta etnikus foglalkozási stratégiaként vagy akár korábbi, „tradicionális cigány foglalkozások” modernizált formájaként értelmezik a szerzők – így az ószeres, használtcikk-kereskedő, majd manapság a lomis is gyakran kerül ilyen értelmezési keretbe. 12 Vö. Kovács Ernő és mások: 2. jegyzetben i. m. 13 Forrás: Az illegális szervezetek hulladékgyűjtésiés határokon átnyúló szállítási tevékenységeinek szabályozott keretek között történő működésének kialakítása. Konferenciaanyag, 2010. http://www.transwaste.eu 14 Lásd az előző jegyzetet.

60

Csillagtér

Ugyanebben az évben a más országokból hazánkba érkező lom mennyisége meghaladta a 150 000 tonnát. A lomisok szerint ezen összegyűjtött lomok mintegy fele nem értékesíthető, azaz hulladék. A lomis ügy több problémát is felvet. A legkézenfekvőbb a környezetterhelés. Rengeteg lom keletkezik, és döbbenetes az a mennyiség, amely a határon keresztül áramlik be az országba. Ezek jelentős része nem újrahasznosítható, azaz megsemmisítendő. Arra nincsenek becsült adatok, hogy mekkora arányuk minősül veszélyes hulladéknak, de sejtéseink szerint az sem jelentéktelen. Nyilvánvaló tehát, hogy ezzel valamit kezdeni kell. Ha csupán a lomisok által importált lom használhatatlannak ítélt részét veszem, az évi 75 000 tonna. Ha ehhez a hazai gyűjtésből származó lom szintén nem használható részét hozzáadom, az biztosan megközelíti a 100 000 tonnát. Ez a szemét azonban nagyrészt nem kerül be a hivatalos hulladékgyűjtési csatornákba – azaz vagy illegális lerakókba jut, vagy magánportákon gyülemlik fel. Ez komoly környezetszennyezési, illetve közegészségügyi problémákat okoz (mind az érintettek, mind a közvetlen és tágabb környezet számára), illetve ezzel összefüggésben növeli a helyi konfliktusok esélyét. Másik probléma a magából a lomis tevékenységből fakadó társadalmi feszültség. A lomtalanítások helyszínén – legyen az hazai vagy külföldi – a környező, ott élő lakosság nem veszi jó néven a lomtalanításkor előálló helyzetet. A különböző lomizó csoportok, családok „kupacfoglalása”, az ebből adódó esetleges konfliktusok, a gyűjtőhelyek körül kialakult rendetlenség és piszok, a lomok széttúrása a környéken élők számára mind kellemetlenségként értelmeződnek. Ezt fokozza még az a jelenség, amely ugyan nem közvetlenül a lomizáshoz kapcsolódik, mégis annak egy mellékkövetkezménye: a lomtalanítások környékén a lakosok arról panaszkodnak, hogy romlik a közbiztonság: betörésekről, rablásokról, utcai támadásokról számolnak be, illetve ezektől tartanak. Mivel erre sincsenek adatok, nem tudjuk eldönteni, hogy valóban a bűnözés növekszik, vagy a környéken élők szubjektív biztonságérzete romlik a lomtalanításkor megjelenő csoportok miatt. Itt érdemes megemlíteni, hogy ez a megélhetési forma, illetve a hozzá kapcsolt problémák a környezet szemében mint etnikus probléma jelennek meg. Ez azt is jelenti, hogy a cigányokkal kapcsolatos előítéletek erősíthetik a vélelmezett biztonsági kockázat nagyságát. A harmadik probléma munkajogi, illetve gazdasági jellegű. A lomizók, mint már említettük, alapvetően az informális piacon aktívak. A hivatalos intézmények megkerülésével végzik tehát tevékenységüket, így nem adóznak, járulékokat nem fizetnek jövedelemszerző tevékenységük után.15 E problémaegyüttes kétségtelenül azt jelzi, hogy valamilyen beavatkozásra szükség van annak érdekében, hogy ez a tevékenység hosszabb távon nyugodt és biztonságos körülmények között folyhassék tovább. Ezt a célt, azaz a lomizás legális mederbe terelését és hosszú távú, miden fél számára megnyugtató megoldását szolgálta az a nemzetközi projekt, amelyben 2009-től Magyarország mellett Ausztria, Lengyelország, Szlovákia és Németország vett Itt jegyeznénk meg, hogy a lomizással kapcsolatos irodalmakban gyakran találkozni a kényszergazdaság fogalmával (lásd például Kovács Ernő és mások: 2. jegyzetben i. m.). Ezt a fogalmat mi nem vettük át, mivel az értelemzavaró lenne, hiszen a szakirodalomban elsősorban a felülről irányított gazdaságok meghatározására szolgál, és nem a gazdasági kényszerek determinálta megélhetési módokra. 15

61

Csillagtér

részt. EU-s forrásból finanszírozták, három évig tartott, és záró konferenciáját Budapesten rendezték 2012 szeptemberében. Ezt megelőzően több nemzeti és nemzetközi workshopon igyekeztek segíteni egy közös hulladékgazdálkodási gyakorlat kialakítását. Már ennek a több éves szakmai diskurzussorozatnak is egyik lényegi eleme volt az, hogyan tegyenek különbséget hulladék és használt cikk között. A projekt keretében igyekeztek felmérni az érintett országokban folyó használtcikk-kereskedelem gyakorlatát és a vonatkozó nemzeti és nemzetközi szabályozásokat, illetve igyekeztek olyan ajánlásokat megfogalmazni, amelyek segíthetnék a lomizás szabályozott mederbe terelését anélkül, hogy az érintett családokat megfosztanák gyakran egyetlen megélhetésüktől.16 A projekt keretében több alternatívát is kidolgoztak a lomizás formális mederbe terelésére. Az első szerint a lomizók cégekbe tömörülnének, e cégek szövetségben való együttműködése segítené a hatékony kommunikációt és a megfelelő érdekérvényesítést. A cégszövetség lépne kapcsolatba a külföldi és a hazai önkormányzatokkal és közszolgáltatókkal, és működtetné egyben a lomok válogatását, javítását és eladását, tartana fenn egy ezt a célt szolgáló piacot és reparálóműhelyt, illetve gondoskodna a használhatatlan lomok legális elszállításáról. A második megoldási javaslat lényege, hogy a hulladék gyűjtése az eddig szervezett keretek között folyik, de a lomis cégek nem a hulladékok lerakásának helyén válogatnának (rendezés előtti helyzet), illetve nem is saját telepükön (első alternatíva), hanem a közszolgáltató által létrehozott átmeneti telepen, ahonnan a lomis cégek az értékes dolgokat elviszik továbbértékesítésre, -hasznosításra, a maradék lom pedig továbbmegy az ártalmatlanító üzembe. A harmadik javaslat szerint közterületeken elhelyeznének olyan őrzött hulladékgyűjtő konténereket, amelyekbe a lakosok betehetik feleslegessé vált holmijaikat, a lomisok pedig ellenőrzött körülmények között és engedéllyel válogathatnának az ott összegyűlt dolgokból. A maradék ebben az esetben is a közszolgáltató által jutna tovább az ártalmatlanító üzembe. Mindhárom javaslat igyekezett figyelembe venni az összes érintett fél érdekeit, illetve próbálta szem előtt tartani mindhárom korábban vázolt problémát. A gyakorlatban nyelvtanfolyamok, jogi képzések szervezését, a jobban menő lomisok vállalkozóvá válásának segítését, a többiek alkalmazottként való foglalkoztatását, formális használtcikk-árusító helyek létrehozását javasolták. El is indítottak pilot jelleggel ilyen képzéseket, amelyeknek köszönhetően néhány lomis csoport, illetve család formalizáltabb keretek között végzi tevékenységét, illetve a devecseri lomis piac is ellenőrzöttebb és formalizáltabb mederbe került.17 A lényeg tehát az volt mindhárom javaslat esetében, hogy a lomizás ellenőrzött és rendezett körülmények között folyjék, ne növelje a környezetterhelést, a gazdasági tevékenység formalizált keretek közé kerüljön, és mindeközben ne fossza meg az ebből élőket bevételi forrásuktól.18 Erről lásd bővebben a projekt honlapját: http://www.transwaste.eu Lásd erről bővebben a Devecserről szóló fejezetet. 18 A projektről a kezdeményezés honlapján található bővebb információ: http://www.transwaste.eu 16 17

62

Csillagtér

A piac jellegzetes szerepl�� õi Ezt csináljuk. Nincs is más, amit csinálhatnánk. De legalább nem kell éhen halnunk. (Pest megyei lomis, 46 éves)

A devecseri lomis piac A fentebb ismertetett projektben érintett országok között évekre visszamenő gyakorlat alakult ki a hulladékok újrahasznosítása és kereskedelme tekintetében. Magyarországon ebből a történetből Devecser, és az ott folyó használtcikk-kereskedelem emelkedik ki. A devecseri lomizás a kilencvenes évektől kezdődően, gyakorlatilag a rendszerváltást követően kezdődött. Elsősorban roma családok folytatták ezt a tevékenységet a kezdetektől: Ausztriába, majd Németországba jártak, ahol lomtalanításokon, illetve bolhapiacokon szerzett cikkeket hoztak át Magyarországra, és ezeket az árukat udvarukban árulták egészen 2008-ig. Ekkor ugyanis a devecseri önkormányzat megtiltotta az engedély nélküli használtcikk-árusítást a településen, és kijelölt egy területet (egy településen kívüli volt laktanyát) egy használtcikk-piac létrehozására.19 E piac működtetésével egy pápai székhelyű céget, az Aranyfregatt Kft.-t bízta meg. Ettől kezdődően a használt cikkek árusítása csak a piac területén folyhat, többé-kevésbé szabályozott körülmények között. Az árusok piacra terelésével azonban a problémának csak egy része oldódott meg. Azonkívül, hogy az árusok nem feltétlenül örültek ennek a változásnak (hiszen bonyolultabbá vált az áru mozgatása, ide-oda szállítása, illetve helypénzt kényszerülnek fizetni a piac üzemeltetőjének), a használt cikk és a hulladék viszonyának tisztázatlanságából adódó, és globális problémaként is jelen lévő gondok sem rendeződtek. Az el nem adott, el nem adható cikkek megsemmisítése ugyanis a mai napig rendezetlennek tűnik – 2008 óta rendszeres problémaként jelenik meg a környező erdős területeken nagy mennyiségben elhelyezett, gyakran veszélyes hulladéknak minősülő szemét. Egy másik probléma magának a kereskedelmi tevékenységnek a legális mederbe terelése. Itt az állam és az önkormányzat szabályozási törekvése egyértelműen ütközik a lomizást folytató családok gyakorlatával. Az árusok túlnyomó többsége ugyanis nem bejelentett vállalkozó, így nem számlaképes. A piacra terelést követően a kereskedők APEH-, majd később NAV-ellenőrzése rendszeressé vált, és a helyzetnek megfelelően nyilván komoly büntetéseket eredményezett. Mindeközben a devecseri lakosok körében kialakult az a vélemény, hogy a lomizásnak köszönhető a település lakosainak viszonylagos jóléte, és a többség ennek tudja be a bűnözés relatíve alacsony szintjét, és ezzel együtt azt is, hogy etnikai konfliktusok nem zavarják meg az együttélést.20 Lásd erről a piac honlapján található piactörténeti összefoglalót: http://devecseripiac.hu A jelenséggel több újságcikk is foglalkozik, amelyek többségében megjelenik ez az értelmezés (lásd például Legát Tibor: Használtcikk-kereskedelem Devecseren: Nyitott égbolt áruház. Magyar Narancs, 2004. 31.), de a Hóbor László devecseri vállalkozóval készült interjúban is megjelenik ez a magyarázat. 19 20

63

Csillagtér

Devecser nemcsak mint a lomizás egy tetszőleges példája emelkedik ki a hazai használtcikk-piac világából: már a kilencvenes évekre a lomizás regionális központjává vált. Az első körben Ausztriába, majd Németországba és Svájcba átjáró lomisok itt adják el összeszedett áruikat, a kelet-magyarországi és határokon kívüli (elsősorban Romániából érkező) használtcikk-kereskedők pedig itt vásárolják meg azokat, hogy aztán továbbadják. Ez a tevékenység a 2000-es évek elején élte a virágkorát – addigra ugyanis egyrészt rengetegen foglalkoztak már lomizással Devecserben, másrészt Ausztriában is egyre nehezebbé vált a hulladékok és használt cikkek beszerzése. Egyre gyakoribb volt az osztrák rendőrök ellenőrző akciója. A 2008-ban létrehozott piac21 ugyan segített a településen belül már tarthatatlannak ítélt helyzet rendezésében (rendetlen és szemetes udvarok, közegészségügyi problémák stb.), a lomizás formális mederbe terelése azonban ezzel korántsem oldódott meg. A kereskedők többsége ezt követően sem bejegyzett vállalkozásként végezte tevékenységét. Sőt egy idő után a lomisok egy része visszahúzódott a településen belülre, és ismét az udvarán kereskedett. Ez utóbbinak a beszámolók alapján két fő oka volt: gyakran nem tudták kifizetni a piaci helypénzt, illetve a rendszeres adóellenőrzések lehetetlenné tették piaci árusításukat. Az adószabályozás és a piaci mederbe terelés szigora tehát némileg visszalökte a lomis kereskedés gyakorlatát egy korábbi, közegészségügyi szempontból is kifogásolható, és a lakosok közötti konfliktusforrásként is jelentősnek számító gyakorlat irányába. Ezt a visszafordulást a helyi hatóságok újabb szigorral igyekeztek megállítani. Az egész szabályozástörténetben azonban egy lényeges szempont háttérbe szorult, amely a korábban már említett nemzetközi projekt keretében kidolgozott ajánlás egyik fontos eleme volt: hogy az érintettek megélhetési lehetőségeit figyelembe kell venni a helyzet rendezésekor. Erre lehet megoldás, hogy a lomizókat segíteni kell a vállalkozóvá válásban, illetve az erre anyagilag képteleneket abban, hogy a már vállalkozóként működők alkalmazottjaiként dolgozzanak, szintén legális keretek között. A helyzet rendezését azonban dominánsan nem ez a szemlélet jellemzi – bár a devecseri példa még így is több szempontból pozitívnak számít a térség lomis szabályozásainak rengetegében.

A házaló lomisok Az ország több településén, de elsősorban kisebb városokban és községekben, illetve nagyobb városok kertvárosi részeiben találkozhatunk a lomisok azon típusával, akik autóval járják a környéket (elsősorban azokon a településeken, ahol megszüntették a meghirdetett lomtalanítást). Ők a korábbról is jól ismert vándoriparos, vándorkereskedő gyakorlatnak megfelelően megszólítják a környékbeli lakosokat, azaz többnyire autóra szerelt hangszórón keresztül tájékoztatják az embereket, hogy nem használható, kidobott háztartási gépeket, elektronikai eszközöket, fémhulladékot, akkumulátort és egyéb dolgokat gyűjtenek. Korábban előfordult az is, hogy végigcsöngették a lakosokat, de ez rengeteg kellemetlenséget szült. Sokan meglehetősen agresszíven reagáltak erre, és zaklatásnak vették, illetve fel is jelentették őket a helyi hatóságoknál. Ezt elkerülendő a közvetlen házalás gyakorlatával mára felhagytak, és csak akkor szólítanak meg valakit, ha az utcán találkoznak, vagy a kerítésen keresztül elérhető.

64

http://devecseripiac.hu

21

Csillagtér

A legtöbb településen a házaló kereskedést is tiltják, így a házaló lomgyűjtés sem megengedett, de az utcák hangszórós végigjárását nem tiltják ezeken a helyeken sem. Így mára ez vált általánossá a házalók körében. Ez a tevékenység nem jár annyi lehetséges negatív következménnyel, mint a lomtalanítások végigjárása (még a hazai lomtalanításokat figyelembe véve sem), ugyanakkor a bevételi lehetőség is szerényebb. Emiatt a legtöbb kisebb településen vagy környéken egy-két lomis jár csupán – többnyire tartósan ugyanott. Ez utóbbi stratégia abból a szempontból is előnyösnek mutatkozott, hogy kialakult egy bizalmasabb viszony a házaló lomis és a lakosok egy része között.

Az utcai lomiz�� ók A lomisok legheterogénebb csoportja, akik elsősorban a városok lomtalanításakor kirakott hulladékból igyekeznek kihalászni az értékesíthető dolgokat. Helyzetük az elmúlt nagyjából hat-hét évben sokat nehezedett – talán leginkább az ő helyzetük romlott. Egyrészt a válság hatására egyre kevesebb érték került ki az utcákra, másrészt egyre többen

65

Csillagtér

kényszerültek lomizásra, vagy a kidobás helyett maguk a tulajdonosok vállalkoztak a piacozásra, felesleges dolgaik eladására. Ezt a helyzetet még tovább nehezítette a települési önkormányzatoknak az utóbbi években kialakult gyakorlata, hogy – megpróbálván elkerülni a lomizás körül kialakult helyzetet – igyekeztek a lomtalanítások időpontját az utolsó pillanatig eltitkolni. Emiatt a lomizó csoportok között a verseny még kiélezettebb lett, és már az időpontokra való vadászáskor elkezdődött. Néhányan a környékek folyamatos szemlézésével igyekeztek megtudni a kihelyezési napokat, mások a helyi lakosokon keresztül próbáltak tájékozódni. Akadtak azonban olyanok is, akik honlapot hoztak létre, hogy a lomizással kapcsolatos információt egymással megosszák, illetve tapasztalatokat cseréljenek egy erre a célra szerkesztett, zárt fórumban,22 ahol azonban regisztrációt követően bárki részt vehet. Ezen a felületen viszonylag gyorsan tudják egymást értesíteni a lomisok a közelgő vagy már zajló lomtalanításokról, az ott jellemző kínálatról és a kialakult helyzetekről. A kommunikáció jellege miatt azonban ez csak a lomizók szűk, relatíve jobb anyagi helyzetben lévő, helyben lakó részét érinti (az oldal budapesti lomtalanításokra koncentrál). Az utcai lomizók többsége azonban nem rendelkezik sem a megfelelő eszközökkel, sem a szükséges tudással, gyakorlattal, hogy ezt a lehetőséget kihasználja. A fórumozók többsége inkább az értékvadász kategóriába sorolható, azaz olyanokból áll, akik egy-egy típusú használt cikkre álltak rá, és kifejezetten azt igyekeznek minden lomtalanításkor összeszedni. Valaki híradástechnikára vagy hanglemezekre, mások bútorra vagy éppen könyvekre specializálódott. Ez nem jelenti persze azt, hogy ha más értéket talál, azt otthagyja. Ők azok azonban, akik időnként vásárolni is hajlandóak más, a lomtalanítás helyszínére előbb érkező lomisoktól annak érdekében, hogy viszonylag alacsony áron hozzájussanak értékekhez, amelyeket később továbbadnak. Ők az összeszedett holmikkal többnyire maguk kereskednek piacokon vagy online piactereken. A lomizásból származó összeg nem az egyetlen és nem is a legnagyobb része bevételeiknek. Mondhatjuk, hogy ők az utcai lomizók elitje. A többségében vidékiekből álló, vagy a város kertvárosi részeiről a lomizásra érkező, származását tekintve nagyrészt cigány lomizók többsége a gyorsan értékesíthető dolgokat igyekszik kihalászni a kupacokból: elektronikai berendezésekből a színesfém alkatrészeket, egyéb fémtárgyakat, ruhát, papírt, kisebb bútorokat. Ők a foglalók. Akik rendelkeznek autóval, maguk szállítják átvevőhelyekre, vagy adják el kereskedőknek, illetve néhányan maguk piacoznak vele valamelyik elárusítóhelyen. Vannak azonban olyanok, akik már a lomtalanítás helyszínén eladják a talált tárgyak egy részét a környéken ilyenkor cirkáló, autóval rendelkező kereskedőknek. Ez a csoport a legnépesebb a lomizók között. Gyakorlatilag nincs közöttük olyan, aki rendszeres jövedelemmel rendelkezne, egy részük esetében a lomizás az egyetlen bevételi forrást jelenti, de mindegyiküknél a legfontosabbnak számít – lényegében a lomizásból élnek. A lomisok legalsó rétegének tekinthetők a többségében hajléktalan guberálók. Ők a lomtalanításokon alkalmi jelleggel jelennek meg, hulladékokban való turkálásuk nem is korlátozódik ezekre az időszakokra és helyszínekre. Elsősorban újrahasznosítható anyagokat keresnek, amelyekért átvevőhelyeken pénzt kapnak: papírt, fémet, üvegpalackokat, illetve

66

http://oszeresek.hu/forum/

22

Csillagtér

olyan dolgokat, amelyek a hajléktalan léthelyzetükben saját szükségleteiket elégíthetik ki: ruhákat, kartonpapírt, időnként háztartási eszközöket, illetve élelmiszert. Ők azok, akik a kukák és konténerek tartalmát is rendszeresen átvizsgálják, értékeket keresve. Az innen származó bevétel ugyan igen csekély mértékű, de enélkül még rosszabb helyzetbe kerülhetnének. Végül érdemes számba venni azt a típust is, amely közvetlenül nem vagy csak ritkán, alkalomszerűen vesz részt a lomizásban, azonban nélküle a dolog mégsem működne: a kereskedő. Ők azok, akik a nagyobb értéket képviselő tárgyakat felvásárolják, akiknek anyagi helyzetük és életkörülményeik lehetővé teszik, hogy nagyobb árukészletet halmozzanak fel, időnként ezeket javítsák vagy javíttassák a jobb eladhatóság reményében. A kereskedők között is elindult egyfajta specializáció az elmúlt években: vannak ruhások, bakelitesek (hanglemezzel kereskedők), bútorosok stb. Ők az összeszedett portékáikat az értékvadászokhoz hasonlóan használtcikk-piacokon és online felületeken értékesítik. E réteg esetében a nagyobb bevétel nem ritka – vannak, akik ezt fő tevékenységként űzik. Bár többségük nem legálisan teszi ezt, olyan is akad körükben, aki bejelentett vállalkozásként kereskedik, így a korábban informális keretek között újrahasznosított lom közreműködésükkel átkerül a formalizált és legalizált használtcikk-piacra. Az elmúlt nagyjából tíz év tapasztalatairól egyik csoportba tartozó sem úgy számol be, mint élete szerencsés időszakáról. A gazdasági válság helyzetüket jelentősen nehezítette, a hatóságok egyre gyakoribb zaklatásai, és az egyre gyarapodó büntetések pedig – különösen az utcán közvetlenül mozgók számára – már-már lehetetlenné, elviselhetetlenné tették a lomizást. Közben a lomisok száma gyarapodott. A lomok kínálata és a lomisok generálta kereslet ilyetén arányeltolódása miatt pedig anyagilag is egyre kevésbé éri meg a hazai utcai lomizás, és a konfliktusok esélye is egyre növekszik. A kereskedők helyzetét nem annyira a lomtalanítás körül kialakult helyzet befolyásolja, hanem a használtcikk-kereskedelem formalizálására tett törekvések. Mind az online kereskedői felületekhez, mind a piaci árusításhoz kapcsolódóan egyre gyakoribbak az ellenőrzések, és eladott használt cikk esetén a számlaadás elmulasztása, vagy az ebből származó bevétel kihagyása a személyi jövedelemadó bevallásból büntetést von maga után, amennyiben a kereskedés gazdasági tevékenységnek minősül, vagy az ebből származó bevétel meghalad egy bizonyos értékhatárt.23 A hajléktalan guberálók létét pedig nemcsak a lomis helyzet hatósági rendezésének következményei nehezítik, hanem a hajléktalan lét szabályozása is. A tanulmány II. és III. részét a 2014/4. és a 2015/1. számunkban közöljük. A következő részben lomizók rövid beszámolóival is megismerkedhetnek.

A használtcikk-kereskedéshez kapcsolódó tevékenységek szabályozását is szigorították, amelyről bővebben lásd http://ado.hu/rovatok/ado/kell-e-adozni-a-vateran-eladott-sezlony-utan# 23

67

Csillagtér – Hajléktalaninterjú

Hidegindító A felvétel időpontja: 2014. július 18., péntek, este fél nyolc Helyszín: Siófok, Fő tér, egy padon Név: Béla

68

– Mióta hajléktalan? – Kilencvenhat óta. Hát… Feleségemtől elváltam; még a munkahelyről is elintézte, hogy elmenjek, szóval… Csak a három gyereket sajnálom… ami vót… a három gyereket. – Tartja a kapcsolatot velük? – Hú, nagyjából. Már nem is érdekel annyira. – Összevesztek valamin? – Én otthagytam a lakást is, mindent. – Ez hol történt? Hol élt? – Mezőkövesden. A Tiszántúlon. – Hogyan került most ide Siófokra? – Ja, mer’ be szoktam néha járni ide. – Hajléktalanszállón él? – Nem. – Akkor honnan jár be? – Nekem van szálláshelyem, amolyan tanya. – Akkor végül is nem hajléktalan. – Hát… Majdnem. – A sajátja az a tanya? – Nem, egy németé. Valami Péter. Én kaszálom le az egész udvart. – Csak nyáron van ott? – Mostan csak. De már mondta az öreg Karcsi, hogy menjek vissza a panzióba hozzájuk, hát én meg nem megyek. – Milyen panzióba? – Itten Szabadifürdőn, na… Ahol van az autóbontó. – A panzióban is dolgozik? – Nem. De dolgoztam ottan sokáig. – Mióta él annak a Péternek a tanyáján? – Vagy másfél hónapja. – Azelőtt hol aludt? – Vagy az állomáson, vagy a buszmegállóban. – Hogyan ismerkedett össze Péterrel? – Azt se tudom, hogy néz ki. – Akkor hogyhogy ott él a tanyáján? – Mert a szomszédja vigyázta az egészet. Már vagy háromszor lekaszáltam az udvart. Kézi kasza, nem géppel. Jól megcsináltam neki.


– Tehát a szomszéd vette föl önt. – Igen. Most is csak bejöttem, vettem egy bort. Most semmi gondom. – Milyen bor ez? Félédes fehér? – Igen. Kóstolja meg! – Most nem kérek, köszönöm. Mennyit iszik naponta? – Egy litert vagy másfél litert. Már reggel is iszok egy kicsit. Tudja, hidegindító. – A rendőrök nem szólnak, ha közterületen iszik? – Nem. – Jó nagy tenyere van! Sportolt valamit? – Bányász voltam. Amúgy nem sajnálom magamat, mert erről csak én tehetek. – Miért? Mi volt a probléma az asszonnyal? – Semmi, csak vagy kétszer megcsalt. Meg is tudtam. – Hány éves? – Ötvennégy. – Mekkora volt a család, amelybe született? – Hatan vagyunk testvérek. – Tartják a kapcsolatot? – Editkével tartom, az ikertestvéremmel. Ő amúgy rendes lány. Merthogy ő lány, én meg fiú vagyok. Hogy ki született hamarabb? Ki. Hát én! Állítólag én születtem hamarabb. Apám meg tudná mondani, de hát ő már nem él. – Hol él az ikertestvére? – Ott maradt Sajószentpéteren. Ott él. – Mondják, hogy az ikrek között különleges kapcsolat van. – Igen. Tudok ilyenről. Ha hazamegyek, beszélgetünk Editkével, már mondja, hogy Béla, ott a disznó, vágjuk le. Semmi gond, mondom, levágom én. Szeretek hízót vágni. De azt mondja, Béla, semmi gond, csak szépen csináld meg, jó? Oké. Mondom, gyere, nézd meg a hurkát, ahogy megforgatom, mert én szép hurkát csinálok. Este tizenegy óra is van, mire végzek mindennel. Van még a zsírnakvaló, ne törődj vele, Béci, egy sör kell, vagy egy bor? Semmi, mondom. Mert én azt mondom, hogy húgom, ő meg, hogy öcsém. Rendes. Én szerzek vágni disznót, már vagy harmincat… ááá, az kevés… De én szerzek. – Miért nem böllérnek ment, miért bányásznak? – Nem tudom. – Mekkora volt a legnagyobb disznó, amelyet levágott? – Három mázsa huszonhat kiló volt. – Egyedül csinálta? – Igen. – És hogyan boldogult egy ekkora állattal? – Csak mondtam az öcsémnek, hogy fogd meg a lábát. Köteleket kötünk a hátsó lábára, nehogy elmenjen, na, én meg nagy fejszével, jó nagy fejszével fejbe vágtam, elkábult, és már szúrtam is. Csak úgy folyt a vér… Mert én szeretem a vért. Hagymásan megcsinálva, úgy szeretem. Hülye voltam, hogy ebbe belekezdtem. – Hol volt bányász? – Sajószentpéteren.

69


70

– Mit bányásztak? – Feketeszenet. De a rendszerváltás környékén megszűnt. A főnököm mondta, hogy figyelj, Béla, lehet, hogy a jövő héten nem lesz munka. Mondom, hát dehogynem. Azt mondja, nem lesz munka. Gyere be Miskolcra, ott kapsz egy új gépet. – Mit kellett dolgozni Miskolcon? – Ott nem kellett dolgozni. Ez csak ígérgetés volt. – Milyen mélyre mentek le? – Hetven-nyolcvan méterre. Amúgy jó gyerekek voltak. – Milyen zenéket szeret? Miket szokott hallgatni? – Hú… Szeretem azt is, amit ez dobol itten, mit tudom én, ki ez, de a magyar zenét amúgy nem szeretem. [Egy fiatal kongázik a téren.] Apám – nyugodjon békében – szerette a magyar zenét. Múltkor a sétányon mondom a kiscsajnak, gyere, táncoljunk egyet, mert ment már az asztalon. Két kiscsaj mondta, hogy gyere, befizetünk téged. Egy szőke volt, meg egy barna. Aztán az ajtóban mondja a… a… hogy a Béla, az nem… – Ez egy diszkó volt? – Igen, az volt, nem engedtek be. Mondja a csaj: a dupláját fizetem a belépőnek. – És akkor beengedték? – Nem! – Akkor hogyan táncolt az asztal tetején? – Vissza, kimentem. Fogta a csaj a fejét. Aztán hozott egy vilmoskörtét, egy üvegest. Na, akkor igyuk meg ezt. Igyuk! Azt mondja, nem engedtek be, de ne törődj vele, akkor is itt van a helyed. Jól van, csajok, mondom. Aztán azt mondja a szőke, holnap lássuk egymást? Bár látnánk… – Miből vette ezt a bort? – Járok alkalmiba dolgozni. – Volt már úgy, hogy teljesen elfogyott a pénze? – Volt. – Olyankor mit csinál? Miből szerez élelmiszert? – Sokan ismernek Szabadifürdőbe’, ilyen panziósok, hogy Béla, gyere be, egyél. Megvannak a kapcsolatok. Hát… Énnekem így jó. – Hogyan megy el Szabadiba? – Van, mikor visszagyalogolok, van, mikor felülök a buszra… – Hogy viseli ezt a hőséget? Merre volt napközben? – Nincs hőség… Lent voltam Szabadiban. – Valami fedett helyen? – Ja. Van nekem jó helyem. De mondja a szomszéd, hogy Bélukám, ne haragudj rám, lehet, hogy el kell költözni, ja. Jó nagy kert van, négyszer is lekaszáltam. – A világbajnokságot nézte? – Engem nem érdekel a foci. Hülye vagyok hozzá. – Melyik sport érdekli? – Egyik se. – Mivel köti le magát? Olvasni szokott? – Fekvőtámaszozok… De már utálom az egészet. Már a fekvőtámaszt. Jó bányász karom van. A szomszédban most egriek vannak, buliznak reggelig… Négy-öt órakor mennek


lefeküdni. Na, én meg akkor fogom, oszt fenem meg a kaszát. Azt mondja, muszáj fenni a kaszát? Mondom, muszáj, mert nem viszi a füvet. Mér’ nem feküdtek le este? – Így leckézteti meg őket. De csak nyáron vannak itt, nem? – Persze. Elmegy az egyik csapat, jön a másik. – A tóra le szokott menni? – Le. Persze. – Szokott üveget szedni? – Szoktam. – Mennyi jön össze belőle? – Hát, három-négyezer forint. Nem sok. – Kukázni is szokott? – Persze. – Talált már nagyobb értéket? – Volt olyan. Egy doboz cigi, és hátul beletűzve ezerötszáz forint. – Ha lenne itt ecset, vászon, most mit festene meg? – Lefestettem legutoljára Mátyás királyt. Azt mondta a nagybátyám, hogy Béla, miért nem állsz neki festeni? Hát, mondom, mer’ nincs kedvem hozzá. Amúgy szeretem, tiszte lem, becsülöm Mátyás királyt. De most így ellopni az egész országot… – Ki lopta el az egész országot? – Hát nem ellopták? Hát még tengerpartunk is volt! – Szokta követni a politikai történéseket? – Igen. – Mi a véleménye, jó irányba mennek a dolgok? – Nem. – Ha ön egy hónapra miniszterelnök lehetne, milyen intézkedéseket tenne? – Gyorsan visszavenném Lengyelország, Csehszlovákia… Mindet vissza. Hadd legyen már rendes Magyarország. – Ez lenne a külpolitika. És a belpolitikában? Milyen döntéseket hozna az emberek életére nézve? – Nem volnának hajléktalanok, mert mindenkinek dolgoznia lehetne, mint a Kádár-rendszerbe’. Ó… Utálom az egészet! Ahogy kirabolták Magyarországot… Egy rohadt szemétláda az egész. – Ismeri a többi hajléktalant? – Párat ismerek. – Szoktak beszélgetni arról, hogy ki hogy került utcára? – Ja, úgy nem. Nem vagyok kíváncsi egyikre sem. – Miért nem? – Hajléktalanok vagyunk, és kész. – Volt katona? – Voltam. Üzemanyagos beosztásban. – Az csókos hely volt, nem? – Jó hely volt. Utána aztán elbasztam… Aj… – Mit rontott el? – Nemhogy elmentem volna főzőmesternek… Megcsináltam én mindent, amit az őrnagy mondott reggel.

71


– Mi jut eszébe arról a szóról, hogy rend? Ha ön lenne a miniszterelnök, hogyan tartana rendet? – Nem kerülök én abba a helyzetbe. De amúgy rendet kéne tartani. – Mi az élet értelme ön szerint? – Értelme… [motyog] – Vallásos? – Az vagyok. – Ön szerint van lélek? – Nincs. Én már kétszer meghaltam. – Honnan tudja? – Már kétszer meghaltam. – El tudja mesélni, mi történt? – Igen, mert akkor jöttem össze egy barátnővel, Gizikével, kis barna hajú csaj. A Margit hídnál, a 6-os villamosnál hátraestem, pedig nem is volt a fejemben. Akkor bevittek a Jánoskórházba. Az jó is volt. – És mikor halt meg másodszor? – Akkor, amikor összetörtem a fejemet. Jöttek a rendőrök meg a mentő. Éppen össze voltam veszve a Gizikével, de azt mondja, itt vagyok melletted. Jó, mondom, de mi a fene az, ami az orromból jön? Egy rossz, szemétláda kurva volt… Ne félj, addig, amíg föl nem ébredtem, ott ült az ágyam mellett… Akkor már össze voltunk veszve. De azért nem hagyott el sose. Ennyiből csípem. Aztán az orvos mondta, hogy kétszer elvesztettük önt. – Kétszer élesztették újra? – Kétszer. Mondom, mér’ nem hagytak úgy, halva? [iszik a borból] – Ön szerint nincsen túlvilág? – Nincsen. – Honnan gondolja? – Mert nincsen. Semmire nem emlékszel, ha meghalsz. – Mi fog önnel történni a jövőben? Hogy alakul az élete hosszú távon? – Szerintem nézni kell más munkahelyet, ahol rendesen lehet dolgozni, birkákkal vagy lovakkal… Remélem, alakul majd valahogy. – Lovászkodott már? – Hú, milyen sokáig! Még otthon. Százharminc ló volt, és harminc csikó. – Azt mondják, az állatoktól is lehet tanulni. A lovaktól mit? – Vigyázni kell velük. – Hogyan tervezi az estét? Meddig fog itt ücsörögni? – Ahogy alakul. Az interjút Kiss Géza készítette

72

Kicsi Csillag – Mese

Sarkadi Ágnes

A csíkos kígyó Előmászik a kígyó. Kék, fehér, zöld és piros színű csíkok tekeregnek körbe rajta. Halálos a mérge. Vigyázni kell, nehogy szembeköpjön! Milyen lassan csúszik végig a csempén, kész csoda, hogy nem esik le. Szépen felmászik a tükörre is, de az nem tapad olyan jól, és hopp, lecsúszik! Most meg körbetekergőzik a törülközőn, és azután zsumm, bele egyenesen a mosdóba! Vajon hogy fér el egy ilyen hosszú kígyó ilyen szűk kis helyen? És mikor fog támadni?! Mert mérges fajta, az biztos. Veszélyes! Hú, de izgalmas! A papa, amikor egyszer fényes jókedve volt, azt mesélte, hogy őt egy vopera megtámadta az erdőben. Nagyra tátotta a száját, és majdnem egészben bekapta. De ő rettenetesen bátor volt. Elkapta a voperát a farkánál fogva, és zzs-zzs-zzs, meglóbálta a feje felett. Úgy pörgette, ahogy a helikopter propellere jár körbe. Megpróbálom. Hátha én is olyan ügyes leszek, mint a papa. Megfogom a kígyó farkát, és gyorsan körbeforgok vele, azután meg, zsupsz, elhajítom. A papám kígyója a bokrok közé repült. Az enyém meg… hooó! Placcs… Jaj! Ennek nem fog örülni a mama. Ú, jön is. Meghallotta. Ez az ő papucsa! – Marci! Mit műveltél már megint?! Minden csupa fogkrém! A csempe, a tükör, a mosdó, a törülköző… Szegény mama szomorúnak látszik. Most biztosan azt hiszi, hogy rossz gyerek vagyok. Nem tudja, hogy a kígyó volt. – Reggelig fogom ezt sikálni! – morog, azután szivacsot hoz, és szivárványfoltokat mázgál körbe a csempén. – A fogadat legalább megmostad már? Nem nézek rá, csak a fejem rázom. – Miért nem? – kérdezi dühösen, és szabad kezével tenyerébe kapja az állam. Muszáj lesz a szemébe néznem, nincs mit tenni. – Mert elszökött előlem… – suttogom neki. Kiszabadítom magam a kezéből, és odamutatok. A szája tátva marad. Látom, hogy végre ő is érti. Előkapja a gumikesztyűt, felhúzza, benyúl a vécébe. Elkapja! Egyes-egyedül! Rálép a billenős kukára. Felpattan a fedele, és a kígyónak vége. Szegényke… Nem tekergőzik többet. Pedig szeretett itt lenni. És egész kedves volt. Nem is köpött szembe! Na jó, az a szerencse, hogy a törülköző sarka tiszta maradt. Gyorsan elkapom, és letörlöm ezt a buta könnyet, hogy a mama ne vegye észre. Mert én is bátor vagyok. Éppen, mint a papa, amikor olyan fényes jókedve van. Pedig a mama ilyenkor is szomorú. Talán még szomorúbb. Csak pakolja, pakolja az üres üvegeket, és nem szól egy szót se.

73

Kicsi Csillag – Könyvajánló

Aradi Péter

Szorongáslista Kollár Árpád: Milyen madár Ezt a verseskötetet az egyik legeredetibb és legigényesebb magyar gyerekkönyvkiadó, a Csimota jelentette meg. Külseje is arra utal, hogy gyerekkönyvről van szó. Ám a tartalmáról ez már nem mondható el egyértelműen. Legalábbis, ha a gyerekkönyvet úgy definiáljuk, ahogy általában szokták: gyerekeknek szóló könyvként. A gyerekekről szólók tehát nem feltétlenül sorolhatók ebbe a kategóriába. Lehet a gyerekekről külső, felnőtt nézőpontból írni, és lehet az ő szemükkel láttatni a világot. Kollár Árpád, a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) elnöke, egy (?) gyerek szájába adja a szavait, amelyek olykor valóban a gyermeki látásmódot tükrözik: ennek egyaránt jellemzője a szokatlan, látszólag össze nem illő dolgok társítása és a számunkra természetes, magától értetődő dolgokra, jelenségekre való rákérdezés és rácsodálkozás. A Csimota könyveit, tevékenységét a kiadó indulása óta figyelemmel kísérem. Soha nem a kisebb ellenállás irányába mozdulnak, bátran felvállalnak keményebb témákat is. Nem próbálják könnyen fogyasztható kiadványokkal kiszolgálni az állítólagos olvasói igényeket, hanem szemléletformálásra törekednek, határozott értékrendet képviselnek, s könyveikkel ezt próbálják átplántálni már a legkisebbekbe is. Szinte védjegyükké vált a másság elfogadása, a diszkrimináció elvetése – legyen szó akár siketekről, autistákról, Down-kórosokról vagy másokról. Van is egy tolerancia sorozatuk, amelyben már mintegy tucatnyi könyv jelent meg. Kollár Árpád versei között is található olyan, amely ebbe a vonulatba illeszkedik: a Két kezem című egyértelműen, de az Én címűben is találni olyan szót – „mandulaszemem van” –, amely feltehetőleg arra utal, hogy itt Down-szindrómás gyerek beszél. A kötetet a kiadó honlapján ötéves kortól ajánlják. Ezt nem tartom reálisnak. Legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen korú vagy néhány évvel idősebb gyerekek élvezettel hallgassák/olvassák ezeket a verseket, mondjuk este, elalvás előtt. Ugyanis nagyrészt súlyos szövegek, tele negatív érzelmekkel, félelemmel, szorongással. Amelyekkel persze adott esetben akár azonosulni is tudnak, hiszen szinte minden gyerek átél hasonlókat. A harminchárom versből álló kötet első harmadában szembetűnően sok a leltárszerű felsorolás (de a továbbiakban is vannak ilyenek). A tízből hét egyértelműen erre épül, a másik három pedig – köztük az első, a könyv címadó verse, amely megadja az alaphangot – kérdéseket sorakoztat fel. A második vers (Mondó) minden sora, az utolsó kivételével, a nincs vagy nincsen szóval kezdődik. A lista széles skálán mozog, a könnyed „nincs kalapom, elvitte a szél” és a letaglózó „nincsen mamám, bevitte a mentő” közötti spektrumban. A harmadik vers (Dalocska) hasonló szerkezetű, itt a sorkezdő szeretnék és szeretném váltakozik, a hétköznapi „szeretnék gombát szedni az erdőn” és az igencsak elgondolkodtató „szeretném, ha engednének félni” között, sokféle regiszterben. A listakészítés szorongáscsökkentő módszer, hiszen ha számba vesszük és megnevezzük a körülöttünk lévő dolgokat, jelenségeket, ezzel valamelyest „meg is szelídítjük” és átláthatóbbá tesszük őket, vagyis már kevésbé kell tartanunk tőlük.

75


A Karácsony első versszaka a házon kívülről, a második a házon belülről írja le az estét, nem szokványos módon, szívszorító, ám sok családra igaz konklúzióval: „ma mindenki boldog, ma mindenki szomorú”. Utána következik az Én apum, amely voltaképpen egy Miatyánk-parafrázis, ima a meghalt apához. Szinte külön egységet képvisel a Badar, a Zagyváló és a két „hülyevers”. Ez utóbbiak az első rímes versek a könyvben (felező nyolcas sorokkal) – a rímek hiánya, lássuk be, gyerekversek esetében elég szokatlan. A Zagyváló nem rímes, de ritmusát tekintve nagyrészt időmértékesként is olvasható. Akad még egy rímes (és ütemhangsúlyos) vers a kötetben: az Anya ma nem anya 4-4-4-2 osztatú, 14 szótagos sorokból áll, ami egy gyereknek is ismerős lehet, például az Elvesztettem zsebkendőmet kezdetű népdalból. A kötet vége felé két népballadaszerű vers is helyet kapott (Sovány folyó, Erdős vers), az utolsó pedig a Balladám címet viseli, noha sokkal kevésbé balladisztikus, mint a másik kettő, inkább a korábban már említett lista-versekhez kapcsolódik, s a könyv lezárásaként egy élet összegzését adja. Formai szempontból érdekes, hogy a versekben egyáltalán nincs nagybetű. A címek tipográfiája is ehhez illeszkedik: a könyvtervet és az illusztrációt jegyző Nagy Norbert olyan betűtípust választott, amelyben bizonyos betűk kis-, mások nagybetűszerűek, és a J-n kívül egyik sem lóg ki a sorból sem alul, sem felül. Az illusztrátornak ez az első bemutatkozása a nyilvánosság előtt: csupán néhány színt használó, rendkívül karakteres, a versekkel szinte egyenrangú munka. Fentebb már jeleztem kétségeimet, vajon valóban kisebb gyerekeknek való-e ez a könyv. Saját gyerekeim már túl nagyok ahhoz, hogy kipróbálhattam volna, hogyan hat rájuk. Mégis azt mondom, érdemes megkísérelni – ha nem jön be, megmarad a szülőknek, akik sokat tanulhatnak belőle a gyermeki gondolkodásmódról. Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2014, 88 oldal (2990 Ft)

76


Kollár Árpád

Milyen madár (részletek)

mi lesz a hóval anya, mi lesz a macimmal, hogyha meghalok, velem jöhet vagy egy másik kislánnyal alszik, és a biciklim majd nélkülem gurul tovább, és zöld lesz vagy átfestik, ha már nem kell nekem, és öreg leszek, mint a tata vagy még gyerek, és mi lesz a hóval, az is hullik tovább, és kik hógolyóznak az utcán, ha én nem leszek, és tényleg nem leszek, vagy leszek valahol, és hol lesz az a valahol, ahol nem leszek, és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek.

az állatgondozó az állatgondozónak állatszaga van, este állatszagot visz haza nem állat gyerekeinek, egy árva vidrakölyök szuszog a füle mögött, heringek laknak a farzsebében és vérvörös bolhák nyüzsögnek átlátszó szemhéja alatt, az állatgondozó bőrén pikkelyek harcolnak a szőrrel, a felesége is szereti az állatokat, a rigókat rántva, a nyulakat sütve szereti.

77


nálunk nálunk vadszőlő mászik föl a tetőn az égig, nálunk herélt macskák laknak a rigófészekben, nálunk bolondmadár kopogtat az ablakon reggel, nálunk kiságy van a szobában és a kiságy alatt por van, nálunk testvér van az ágyban és a testvérben láz és remegés, nálunk kakaó van a bögrében, a zsebemben két szelet kenyér, nálunk apa ül a tilos szobában és anya zúg a küszöbön, nálunk dübörög a padló és otthon van mindenki mindig, nálunk meleg van és ég a lámpa és jószagú a bőrünk, lakik nálunk egy egész család és kevesen vagyunk mégis.


homoktengeri fekszem a napon, homokba fúrom a kezem, meleg van, izzadok, nem fáj semmi sem, mint egy szelet kenyéren, átsüt a bőrömön a nap, homokba fúrom a fejem, homokba hát a lábam, homokba süppedek, mintha nehéz paplan alá, mintha bunkerben, mintha sötét szobában, a homokban csak én meg én vagyok, csak hínár van, csak csigák, csak rákok és homok, partra dobott a tenger a nagy vihar után, csak fúrom magam, süppedek tovább és tovább, homokféreg vagyok, bányász és vakond, a homok alatt, a homok alatt én már jó helyen vagyok.

79

Szerzõink Aradi Péter 1962-ben született Budapesten. Szabadúszó újságíró, fordító, nyelvtanár. Fleck Gábor Budapesten született 1970-ben, szociológus, a Budapesti Gazdasági Főiskola oktatója. Fő kutatási területe az etnicitás és szociális helyzet összefüggései, a társadalmi kirekesztés mechanizmusai. Az elmúlt két évtizedben számos civil kezdeményezésben is részt vett, jelenleg egy társadalmi inklúziót támogató virtuális kulturális intézet építésén dolgozik. Frideczky Katalin 1950-ben született Budapesten, zongoraművész, író. Több novelláskötete, valamint egy mesekönyve jelent meg, legutóbb pedig egy regénye Álomszőttes címmel 2013-ban. Hámori István Péter 1945-ben született Miskolcon, lapszerkesztő. Számos verseskötete jelent meg, a legutóbbi Írás a falon címmel 2013-ban magánkiadásban. Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, Karancsalján él, kereskedelmi tanulmányokat folytat. Költő, számos irodalmi folyóiratban közölték már a verseit. Kalász István 1959-ben született Budapesten. Tanár, televíziós szerkesztő. Számos műfordítás- és önálló kötete jelent meg, legutóbbi regénye 2011-ben A zsebtolvaj címmel (Xantusz Könyv Kft.). Kerecsényi Zoltán 1984-ben született Pápán, szociálpedagógus, újságíró. Kiss Géza 1970-ben született Budapesten, zenész, szellemi szabadfoglalkozású. Konom Róbert költő, számos irodalmi folyóiratban publikál, írásai gyűjteményes kötetekben is megjelentek. László Anikó 1968-ban született Debrecenben, újságíró. Miklya Anna 1987-ben született Békéscsabán, költő, prózaíró, kritikus. Több regénye jelent meg, legutóbbi Eső címmel 2012-ben a Jelenkor Kiadónál. Nagy Kalliopé Mária 1995-ben született Budapesten, bölcsészhallgató, költő, nyomtatott és elektronikus irodalmi folyóiratokban jelentek meg írásai. Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten, költő, író, szerkesztő. Több verseskötete után első prózakötete Sziránó címmel jelent meg 2013-ban (Fiatal Írók Szövetsége). Ocztos István 1962-ben született Budapesten, építész, képzőművész, díszlettervező. Gyerekfoglalkozásokat, előadásokat tart, az Élő Tűzfalak Erzsébetváros Alapítvány elnökeként a város élhetőbbé tételével foglalkozik. Legutóbbi kiállítása: Papír, Székely Gábor Lakásgaléria, 2014. Pálfi Anna 1969-ben született Budapesten, szerkesztő, író. Péntek Orsolya 1974-ben született Budapesten, író, publicista. 2002-ben jelent meg verseskötete Az őszön egy rőtbarna komondor borongol keresztül címmel (Fekete Zongora Kiadó). Pion István 1984-ben született Letkésen. Költő, slammer, szerkesztő. Budapesten él. Első verseskötete 2013-ban jelent meg a Helikon Kiadónál Atlasz bírja címmel. Pollágh Péter 1979-ben született Tatabányán. József Attila-díjas költő, esszéista, szerkesztő, újságíró, 1995 óta publikál. Legutóbbi verskötete A Cigarettás címmel jelent meg 2010-ben a Prae kiadónál. Sarkadi Ágnes 1967-ben született Hajdúnánáson, jogász. Meséit a Mesemalom (saját honlap) és Mesélj mindennap internetes oldalain publikálja. Scipiades Erzsébet 1956-ban született Zalaegerszegen. Pulitzer-emlékdíjas újságíró, a Nincs egy jó szava, és még él? Harminc magyar író krumpliért, konzervért kínált kéziratritkaságai című kötet szerkesztője (Syllabux Kiadó, 2011). Szalóczi Géza Egerben született 1954-ben. Ughy Szabina 1985-ben született Ajkán, költő. 2011-ben jelent meg verseskötete az Orpheusz Kiadónál Külső protézis címmel. Vass Csongor Marosvásárhelyen született 1986-ban, szülőfaluja Nyárádremete. Jelenleg Gyulafehérváron él, levéltáros. Vörös István 1964-ben született Budapesten, József Attila-díjas költő, prózaíró, irodalomtörténész. Számtalan verses-, dráma- és prózakötet szerzője, legutóbbi mesekötete Aki nevetve született címmel jelent meg 2013-ban a Napkút Kiadónál.

Tartalom. Csillagszem Tejút József Attila: Levegőt! 2

Recommend Documents