TÁRSADALOM Felsőoktatás amerikai szemmel Tárgyszavak: felsőoktatás; tandíj; egyetem; felvételi rendszer; versenyképesség; oktatás.
Bevezetés Ha az egyetemek az adófizetőktől függnek, azt a függetlenségük és az oktatás színvonala szenvedi meg. Ahhoz, hogy a felsőoktatás intézményei tényleg szabadok és fenntarthatók legyenek, a legtöbb diáknak tandíjat kell fizetnie. Állítják az amerikai elemzők. Világszerte előszeretettel használják a szimbólumokat az egyetemek, a diplomaosztó ceremóniákon viselt középkori tudós öltözéktől az egyetemi heraldika részét képező baglyokig és pergamentekercsekig. A legtöbb, főleg európai egyetem esetében azonban sokkal pontosabb embléma lehetne egy málladozó épület, egy szamárfüles tankönyv vagy egy demoralizált oktató. Elérkezett az idő, hogy az európai, és a felsőoktatásuk bővítésén szorgoskodó fejlődő országok kormányai elgondolkodjanak azon, hogy az állami beavatkozás mennyire tesz jót az egyetemek működésének. Az egyetemek működtetésének két alapvető modellje létezik: – lehetnek elsősorban magánbevételekből (tandíjak, adományok, befektetések) fenntartott autonóm műhelyek, – államilag finanszírozott, és ennek következtében államilag működtetett intézmények. Amerika virágzó egyetemei az előbbire példák, az európaiak pedig az utóbbira.
Válságban a brit egyetemek Lehangoló képet fest manapság Oxford és Cambridge. A fenséges régi épületek csak még jobban kiemelik a csúnya, olcsó újak leromlott állapotát. Szellemi történelmük is fantasztikus: itt fedezte fel Newton a tömegvonzás elméletét; Ockham is itt fente borotváját. Manapság azonban Nagy-Britannia két legkiválóbb egyetemének tanárai túlterheltek és
alulfizetettek; a legkisebb évi fizetés csupán 14 139 GBP (25 733 USD). A legtöbben egyetértenek abban, hogy mindkét egyetem feléli a múltját, mind pénzügyileg, mind pedig reputációban. A college-ok borospincéi jobbak mint a konyhái, mert a portóit még a boldogabb időkben raktározták el, amikor még bőven volt pénz, és előre terveztek. A borral felszolgált ételek azonban gyakran borzalmasak, hiszen azokat a jelenlegi bevételekből kell megvenni, amelyek folyósításánál többnyire már előre meghatározzák, hogy a régi épületek fenntartásától a fizetéskiegészítésig mire fordíthatók. Ennek ellenére Oxford és Cambridge még viszonylag jó állapotban van. Ez főleg önkormányzati struktúrájuknak és önfinanszírozó collegeaiknak köszönhető, amely korlátozza a bürokraták hatáskörét, függetlenül kezelhető pénzforrásokat biztosít, és némi védelmet nyújt az eredetiségnek és a kiválóságnak. A többi brit egyetemnek jóval súlyosabb problémákkal kell szembenéznie. Először is, nincs vagy csak minimális bevételük van adományokból, amelyekre támaszkodhatnának. Oxford és Cambridge együttes költségevetési kerete 4 milliárd GBP, a többi brit egyetem összesen 1,7 milliárd GBP-vel gazdálkodhat. Amerikában a Harvard University egymaga kétszer annyi pénzt kap, mint a brit egyetemek összesen. Az egyetemek finanszírozási hiánya – amely az elmúlt 20 év nem finanszírozott bővítései miatt halmozódott fel – megközelíti a 10 milliárd GBP-t. Azonban nemcsak a pénzhiány jelent gondot. Az egyetemi kurzusok árát és mennyiségét az állam határozza meg. Ez a rendszer jobban illik a szovjet központi tervgazdálkodáshoz, semmint egy modern demokráciához. És más tervgazdálkodásokhoz hasonlóan a kormányzati beavatkozás eredménye egyre kevésbé kielégítő. NagyBritanniában az elmúlt 30 év során az egyetemek az egyösszegű állami támogatás biztosította, szinte teljes körű autonómiától odáig jutottak, hogy ma már leginkább egy minisztérium kihelyezett osztályaként működnek. A felvételi rendszer is a Szovjetuniót idézi. A kormány meg van győződve arról, hogy több munkásszármazású diáknak kell egyetemre járnia, még akkor is, ha sokan nem rendelkeznek a megfelelő előképzettséggel. A végcél az, hogy 2010-re a 18 és 30 év közötti korosztály 50%a járjon egyetemre, és ezért mindent el is követnek. A legfrissebb adatok szerint az adott korosztályból a felsőoktatási intézményekben tanuló diákok száma egy év alatt 43-ról csaknem 45%-ra nőtt (1979-ben a középiskola befejezése után felsőfokú oktatást választók aránya még mindöszsze 12,4% volt). De a több nem mindig jobb is. A londoni School of Oriental and African Studies, Nagy-Britannia egyik legismertebb felsőok-
tatási intézménye, büntetésben részesült, amiért túl kevés, „nem hagyományos” háttérrel rendelkező (értsd: szegény) hallgatót vett fel. Ezért az intézmény ezeknek a diákoknak a gyakran szerény tanulmányi eredményeire tekintettel engedett a felvételi követelményekből. Ez a lépés azonban nem hozta meg a kívánt eredményt, mivel az érintett diákok túl nehéznek találták, hogy az alapoktól kezdjék az arab vagy a kínai nyelv elsajátítását, és abbahagyták tanulmányaikat, amiért az intézmény újabb büntetést kapott az államtól.
férfiak
nők
60 50 40 30 20 10
Németország
Svájc
NagyBritannia
Franciaország
Ausztrália
USA
Japán
0
1. ábra A 25–34 év közötti korosztályból felsőfokú képzésben részt vettek aránya 2001-ben, % A brit felsőoktatás története nem annyira a bővítésről, mint inkább a diplomák leértékelődéséről szól. Az egyetemi végzettség egyre kevesebbet ér, miközben egyre többen rendelkeznek vele (1. ábra). A hanyatlás 1992-ben kezdődött, amikor a kormány lehetővé tette, hogy a politechnikumok – helyi intézmények, amelyek eredetileg szakképzést adtak – átkeresztelhessék magukat egyetemeknek. Ezzel a lépéssel, a felsőoktatási rendszer egyik alappillérét félrerúgva, az egyetemi (sokszor kétes értékű) kurzusok új tárházát hozták létre, és megszűntették a különbséget a pusztán szakmai képzést nyújtó főiskolák és a tisztán aka-
démiai tárgyakat oktató egyetemek között. Ez az egységesítési tendencia katasztrofálisan aláásta a brit felsőoktatást. Ezért van akkora jelentősége annak az egyetemek finanszírozási reformját célzó kormányjavaslatnak, amely mérsékelten liberalizálná a tandíjakat. A jelenlegi 1125 GBP egységes tandíj helyett az egyetemeknek lehetővé tennék, hogy maximum 3000 GBP tandíjat állapítsanak meg. A tervezet azért tartalmaz engedményeket a szegényebb diákoknak, nehogy a kormány elveszítse parlamenti támogatóbázisát. A diákok egy államilag finanszírozott keretből tandíjhitelt vehetnek majd fel, amelyet később a fizetésükből törlesztenek. A tervezet bírálói szerint az új tandíjak hihetetlen méretű adósságterhet rónak majd a hallgatókra. Ausztráliában azonban egy nagyban hasonló rendszer bevezetése nem járt ilyen következményekkel: amikor már eleget keresnek, a végzettek visszafizetik a felvett hitelt. A tervezet valódi gyengesége azonban, amellyel a legjobb egyetemek többsége egyetért, hogy a tandíjak felső határát jóval magasabban kellene megállapítani; a hallgatók képzésének tényleges költsége a bölcsészkarokon legalább 10 000 GBP, a műszaki és természettudományi karokon pedig ennél is magasabb. A javaslat azonban egy fontos szemléletbeli változást tükröz: azt, hogy az egyetemek fenntartásához szükséges összeget nem az átlag adófizetőnek, hanem a diáknak kell megfizetnie, és ami a legfontosabb, feladja azt az elképzelést, hogy minden egyetemet egyformán kell megítélni. A javaslat szakmai körökben leginkább tetszést arató eleme a variálhatóság: az egyetemeknek legalább lehetőségük lesz arra, hogy olcsóbb, rövidebb kurzusokat indítsanak azoknak a diákoknak, akik hajlandók fizetni. Szétfoszlani látszik az az illúzió, hogy minden egyetem valamennyi kurzusa egyformán jó.
Gondok a csatorna túloldalán A brit felsőoktatás helyzete nem éppen rózsás, de minden relatív. Oxbridge és a többi, kevésbé szép brit egyetem fakultásain 12 000 más európai uniós országból érkező diák tanul, mert hazai egyetemeik még a briteknél is rosszabb állapotban vannak: nemcsak, hogy zsúfoltabbak, de a közvetlen tanítással járó előnyöket is nélkülözik. Oxfordban és Cambridge-ben még mindig él az a hagyomány, hogy minden alsóbb éves mellé tutort jelölnek ki, aki folyamatosan nyomon követi az adott diák előmenetelét. Ez a rendszer ugyan elavult és meglehetősen pazarló, mivel sok diák nem igazán készül fel ezekre a különórákra, de legalább a lehetőség adott.
Franciaország leghíresebb egyetemén, a Sorbonne-on a tavalyi félévben az egyik fordítási szemináriumra 80 hallgató jelentkezett. A tanár ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy túl sokan vannak, és addig nem kezdi el a tanítást, amíg a létszám le nem csökken 40-re. Először a külföldieknek kellett távozniuk. Németországban is, ahol a professzorok véglegesített közalkalmazotti státuszt élveznek, a feltételek gyakran elrettentőek. A legfrissebb botrányt az ún. Blockseminar bevezetése okozta. Ez a zseniális rendszer abból áll, hogy a tanár egy hétvégén leadja a teljes félévi anyagot, majd visszatér kényelmes, kutatói munkájához. Hasonló történeteket hallani Spanyolországból és Olaszországból, ahol az egyetemeket megfertőzte a merevség és a korrupció. Tavaly a római Sapienza Egyetem diákjairól kiderült, hogy mintegy 3000 eurót fizettek azért, hogy átengedjék őket a vizsgán; a Bari Egyetem egyik tanárát pedig letartóztatták, mivel szexuális ellenszolgáltatást követelt azoktól, akik be akartak kerülni a pszichológiai szemináriumára. A valóságban ezek az állami tulajdonban lévő egyetemek diplomagyárakká degradálódtak. Az a céljuk, hogy a lehető legkevesebb pénzért a lehető legtöbb diákot képezzék. Az igazán elszánt diákok esetleg megtalálják a módját annak, hogy magukra vonják a tanárok figyelmét, elnyerjenek egy kutatói ösztöndíjat, és – leginkább a felsőbb évfolyamokon – valami komoly munkát végezzenek. A többiek diplomával a kezükben megjelennek a munkaerőpiacon, és úgy érzik, hogy többnyire középosztálybeli szüleik kaptak valamit cserébe az adójukért. Az összkép azért nem ennyire szörnyű. Minden országban léteznek a kiválóság szigetei, például a német műszaki egyetemek, vagy a francia grandes écoles. Finnországnak és Hollandiának pedig sikerült megőrizni a minőséget, és visszaszorítani a bürokráciát. Az európai kontinens nagyobb országaiban azonban az egyetemek az államosítás következményeinek intő példái. Nem csoda, hogy az európai egyetemek tanárai irigykedve és csodálva tekintenek az amerikai egyetemi rendszerre. Az amerikaiaknak sikerült összeegyeztetni a minőséget a mennyiséggel: az amerikai középiskolások több mint 60%-a legalábbis elkezd valamilyen felsőfokú képzést, miközben az oktatás színvonala is magas. Az Európai Bizottság nemrégiben közreadta a világ legjobb egyetemeinek rangsorát. A legjobb 50-ben 15 kivételével amerikai intézmények voltak. Európából csupán Oxford és Cambridge került be a legjobb 10-be, a többi EUország egyetemei közül egyik sem jutott be a legjobb 40-be. Persze az amerikai rendszer sem hibátlan: a sokféleség, amely a rendszer dinamikusságát biztosítja, a visszaélésekkel szemben sebezhetővé is teszi azt. A bölcsészettudományi karokon az entellektüel divat
teljesen elrugaszkodott a valóságtól. Számos rossz elképzelés – mint például a politikai korrektség – is az amerikai egyetemek szeszélyeként indult. Ezen felül nehezebb időkben a költségevetési nyomás is torzítja a rendszert. Ebben az évben a pénzügyi válság leginkább Kalifornia állami egyetemeit sújtotta. Mindezek ellenére az amerikai felsőoktatásba befolyó összegek folyamatosan emelkednek. Az átlagos tandíj 4500 USD körül van, ami mintegy 1000 dollárral kevesebb, mint a brit reformjavaslatban szereplő maximális tandíj összege. A kaliforniai állami egyetemeken a tandíj a költségvetési megszorítások miatt szükségessé vált kétszeri emelést követően is kevesebb, mint 3000 USD, az ebből származó bevételek egyharmadát pedig olyan hallgatók ösztöndíjára fordítják, akik még ezt a tandíjat sem tudnák kifizetni.
A különbség fokozatai Miért tud Amerika sikeres lenni ott, ahol Európa kudarcot vall? A legfontosabb tényező a sokszínűség. Az amerikai felsőoktatás nemcsak változatosabb, de kevésbé bénítja meg a sznobság és nosztalgikus önsajnálat, mint mondjuk a brit rendszert. A piramis alján azok a kétéves főiskolák (community/junior college) állnak, amelyek minden évben amerikaiak milliói számára kínálnak olcsó, rugalmas, munkaorientált kurzusokat. Ezek meglehetősen alapfokú képzést adnak, és a britek húzzák is a szájukat miattuk. Az amerikai és a brit felsőoktatás mentalitásbeli különbsége ott van, hogy az amerikaiak szerint „a semminél jobb a valami”. A másik lényeges dolog, hogy a rendszer különböző darabkái öszszeillenek. Egy diák például megkezdheti a tanulmányait egy kaliforniai community college-ban, szerez néhány kreditet, majd átjelentkezik egy állami egyetemre, és végül a Berkley-n szerzi meg a diplomáját. Egy ilyen pálya az európai országok többségében elképzelhetetlen. Franciaországban az állami tömegcikk-képző egyetemeket és a grandes écoles-t féltékenyen őrzött, vastag kerítés választja el. Az amerikai egyetemek ugyanakkor éles versenyben is állnak egymással: a tehetséges munkatársakért és diákokért, az adományokért, az eredményekért (noha a legmagasabb díjakért folyó verseny, ahol a tandíjak évente többtízezer dollárba is kerülhetnek, még csak most fog beindulni). A sztártanároknak pedig sztárfizetés jár (2. ábra).
állami
magán
8 7 6 5 4 3 2 1 Japán
NagyBritannia
Németország
Svájc
Ausztrália
Franciaország
USA
0
2. ábra Miért Amerika vezet? A felsőfokú oktatás ráfordításai a GDP %-ában, 2000 Ez éles ellentétben van az európai felsőoktatási rendszerek két szélsőségével. Nagy-Britanniában az állam annyira aprólékosan méri a teljesítményt, hogy az lefárasztja a zseniálisakat, miközben nem igazán szabadít meg a hozzá nem értőktől és a lustáktól. A nyomorral párosított állami felügyelet inkább a lepusztult államosított üzemekhez, semmint az eredeti gondolkodás kockázatos vállalkozásának szentelt, világszínvonalú intézményeihez teszi hasonlatossá az egyetemeket. A kontinens nagy részén ugyanakkor az jelenti a fő gondot, hogy az egyetemi tanárok teljesítményét nem igazán kérik számon. Tiszteletre méltó az a szándék, hogy megőrizzék az egyetemek szellemi szabadságának szentségét, a védőburok azonban mára börtönné változott. A német egyetemi tanároknak például a törvény tiltja, hogy üzleti ügyekkel foglalkozzanak. A tudományos kiválóság legjobb motiváló eszköze a pénz, az elismerés és a csapatszellem. A német rendszer azonban az egyenlőség nevében bünteti a sikert: annak az egyetemnek, amely a szövetségi bürokrácia véleménye szerint túl jól teljesít, megnyirbálják a támogatását. Annyira nagy a középszerűség eluralkodásának veszélye, hogy Gerhard Schröder kancellár tíz új elit egyetem létrehozását sürgette. A versenyképesség egyik kulcstényezője a rugalmasság a díjbevételek megállapítása terén. A legtöbb európai országban nem, vagy csak kevés tandíjat fizettetnek a hallgatókkal. A tandíjaknak azonban két jóté-
kony hatása is van. Egyrészt az egyetemek a tervezés során senkinek sem tartoznak hálával. A műszaki és a orvostudományok oktatása költségesebb, ezért többe is kerül. A jogra sokan jelentkeznek, ezért a Harvardhoz hasonló egyetemeken a fizetendő ár révén szelektálnak. Ezeket a döntéseket azonban maguk az egyetemek hozzák meg. Ha valami költségeset akarnak tanítani, akkor az ahhoz szükséges pénzt összegyűjthetik a tandíjakból, külső adományozóktól, vagy saját alapítványukból finanszírozhatják a költségeket. Nem kell azon törniük a fejüket, mint a brit egyetemek vezetőinek, hogy vajon el lehetne-e vonni némi pénzt az irodalom tanszéktől azért, hogy a kémiai labort ne kelljen bezárni. A tandíjaknak az az előnye is megvan, hogy a diákok motiváltabbak lesznek. Az emberek általában pazarlóan bánnak olcsó árucikkekkel és szolgáltatásokkal, és ez alól az egyetemi képzés sem kivétel. A diákok egy része az egyetemi éveket az élet olyan szükséges velejárójának tekinti, mint mondjuk a katonai szolgálatot, és tanulás helyett inkább végigbulizzák ezt az időszakot. Amikor Ausztriában 2001-ben bevezettek egy szerény, szemeszterenként 363 eurós tandíjat, a jelentkezők száma egyötödével csökkent. Úgy tűnik, sokan csak a juttatások, például a társadalombiztosítás miatt jelentkeztek. A tandíjak ugyanakkor magabiztosabb ügyfelekké teszik a diákokat. Az amerikai egyetemeken a tanítás módszertana sokkal fejlettebb. Az Európába látogató amerikai diákok meg vannak döbbenve attól, hogy az előadásokon nem használnak vizuális segédeszközöket, a jegyzetek elavultak, a hangosítás pocsék. Az ilyen hiányosságok megoldódhatnak, ha az ügyfelek választási lehetőséget kapnak. Az utolsó fontos kérdés a kiválasztás. Az európai kontinens legtöbb országában ez tabunak számít. A felvételt vagy mindenki számára lehetővé teszik, aki letette a középiskolai záróvizsgát, vagy a megszerzett jegyek alapján szelektálnak a jelentkezők között. Valójában az egyetemeknek azokat a diákokat kell felvenniük, akiket az állam hozzájuk küld. Ez jól hangzik, de rosszul működik. Ha az egyetemekre bízzák a felvételt, az azzal az előnnyel jár, hogy a tanári kar azokat választja ki, akiket tényleg tanítani akar. Ebben az esetben a diákok jobban összpontosítanak az általuk választott kurzusokra, és megpróbálnak eleget tenni az egyetem elvárásainak.
Álmodozzatok csak, ti büszke tornyok! Az egyetemek valóban képesek arra, hogy segítsék a hátrányos helyzetűeket – de ezt sokkal jobban meg tudják tenni, ha az állam visz-
szavonul. Az egyetemek felvételi politikájába kvóták, büntetések és előirányzatok révén történő közvetlen állami beavatkozásnak az a kockázata, hogy az amerikai, faji alapon történő pozitív diszkriminációs kísérletekhez hasonló következményekkel jár majd: megalázza a tehetséges, de hátrányos helyzetű diákokat, akiknek a sikere emiatt leértékelődik, és feldühíti azokat a tehetségeseket, akik nem minősülnek kellően hátrányos helyzetűnek, és akik úgy érzik, hogy az érdemeiket nem ismerik el. Egy igazán jó egyetemnek nincs szüksége ösztönzésre ahhoz, hogy társadalmi osztálytól (fajtól, nemtől) függetlenül a legjobb tehetségeket kutassák fel. A kormány esetleg támogathatja ezt a kutatást, a tandíjhiteleket, illetve korrepetálást biztosíthat a hátrányos helyzetű diákoknak. De az igazságossághoz vezető legjobb út nem az egyetemekkel való packázás, hanem az állami iskolarendszer színvonalának javítása. Amíg a középiskolások csupán negyedének sikerül jól a záróvizsga, addig az egyetemek nyilván főleg a legjobb középiskolákból válogatják a diákjaikat – azokból az (magán- és állami) intézményekből, ahová a középosztály gyermekei járnak. Az állami finanszírozás függőséget okoz, az elvonási tünetek pedig fájdalmasak. Az európai tapasztalatok üzenete a fejlődő gazdaságok (pl. Kína, India) számára, ahol az állam jelenleg nagy összegeket fektet be a felsőoktatási rendszerbe, egyértelmű: kerüljék az államosított, uniformizált rendszereket, és független, sokszínű felsőoktatást alakítsanak ki. Olyan modellre van szükség, ahol a különféle intézmények eltérő tandíjakat állapíthatnak meg. Nem minden kurzusnak kell évekig tartania, és teljes értékű egyetemi diplomát adnia. Ahogy az emberek sem egyformák, az oktatási igényeik is eltérőek. Egyes kurzusok lehetnek hosszabbak, és elmélyültebbek, mások rövidebbek és kevésbé mélyrehatóak. Az egyetemek egy része azt választja, hogy csupán az oktatásra koncentrál (mint pl. az amerikai liberal arts college-ok), míg mások elsősorban a kutatásra kívánnak összpontosítani. De valamennyiüknek biztosítani kell a jogot arra, hogy saját maguk válasszák ki a diákjaikat. Jobb néhány dolgot jól csinálni, mint mindent középszerűen. A politikusok azonban megfeledkeztek erről az elvről, és emiatt még a világ legrégebbi egyetemeinek a jövője is veszélybe került (3. ábra). A tehetségekkel és pénzzel bőségesen ellátott amerikai egyetemek jó pozícióban vannak ahhoz, hogy felvegyék a versenyt India és Kína új egyetemi nagyüzemeivel, amelyek csupán a tavalyi évben kétmillió végzőst produkáltak. Hogyan is álmodhatna a félénk Anglia és az álmos Európa arról, hogy ezekkel lépést tartson? Némi reményt csak a jelenleg zajló, apránkénti változások adnak. A diákok például a lábukkal szavaz-
nak. Nagy-Britannia Nyitott Egyetemének (Open University) vezetői szerint, amely postai és elektronikus levelezés útján kínál részidős képzéseket, a diákjaik leggyorsabb ütemben – az idei évben csaknem 5%-kal – növekvő csoportját az egyetemista korú fiatalok teszik ki. Ez arra utal, hogy a túlzsúfolt nappali képzés hátrányai, a diákhitelek és a kereset nélküli idő, kezdik éreztetni hatásukat. A munkaadók is egyre gyakrabban jelzik, hogy túl sok az érdektelen képzettséggel rendelkező diplomás. Némi szerencsével a brit kormány szerencsétlen, az egyetemek hallgatói létszámának erőszakos növelését célzó, 50%-os előirányzatából mindössze egy ártalmatlan figyelmeztetés lesz, hogy az embereknek a középiskola befejezése után valamikor nem árt valamilyen továbbképzési formában részt venni.
a felsőfokú oktatás ráfordításai (állami és magán) a GDP %-ában
10 Dánia
Franciaország
USA
7,5 Ausztrália
Finnország
Portugália
Svájc
5 Nagy-Britannia
Németország
Görögország
Japán
2,5
0 0
10
20
30
40
GDP/fő 1000 USD
3. ábra Laza összefüggés. Az egyetemi oktatás és a gazdaság helyzete A társadalom átalakítására tett kormányzati intézkedések napjai úgy tűnik, leáldozóban vannak. Az egyetemi felvételt szabályozó hivatalos testület, amelyet azért állítottak fel, hogy rákényszerítse a legjobb egyetemeket, hogy kevesebb diákot vegyenek fel a fizetős magániskolákból, és többet a szegényebbek közül, ma már nem igazán működik. Annál jobb, hiszen jelenleg az amerikai Harvard és Stanford azokból a brit ma-
gániskolai diákokból válogatja a tehetségeket, akiket társadalmi osztályuk miatt a brit intézmények kénytelenek elutasítani. Ugyanakkor Európában új intézmények is születnek. Németországban Bréma városállama a texasi Rice Egyetemmel közösen független magánegyetemet alapított. Az intézmény igazgatója szerint azért hozták létre a magánegyetemet, hogy megválaszthassák a diákjaikat, megfelelő tandíjat szedhessenek, kiváló, hozzáértő tanárokat alkalmazzanak, és kis létszámú csoportokban, tisztességes munkafeltételekkel oktassanak. Öt évvel az alapítás után a brémai nemzetközi egyetemnek 500 hallgatója van, akik több mint 3,5 millió euró tandíjat fizetnek. Az intézmény alapítványok és adományok révén további 20 millió euró bevételre tesz szert évente. A többi egyetem kezdetben gyanakvóan figyelte az új jövevényt, ma már azonban együttműködnek vele, például közös kutatási programokat indítanak. Időközben a régi intézmények hozzáállása is változik. A London School of Economics például ma már bevételei nagy részét az EU-n kívüli országokból érkező diákok felvételéből szerzi, akiktől piaci tandíjat kérhetnek. Ebből a pénzből világszínvonalú oktatói gárdát tudnak alkalmazni. Ez az egyetlen módja, hogy a brit egyetemek felvegyék a versenyt az amerikai egyetemi fizetésekkel. Nagy-Britannia legjobb egyetemeinek azt kell eldönteniük, hogy megvárják az állam visszavonulását, vagy saját maguk kezdeményezik szabadságuk visszaállítását. A kontinens egyetemeinek pedig arról kell határozniuk, hogy továbbra is csak beszélnek a reformokról, vagy végre meg is valósítanak néhányat. Amerika egyetemei sokkal gazdagabbak, boldogabbak és okosabbak, és mindenféle megbánás nélkül menetelnek előre. Összeállította: Csépán Lilla Irodalom [1] Who pays to study? = The Economist, 370. k. 8359. sz. 2004. jan. p. 23–26. [2] Pay or decay. = The Economist, 370. k. 8359. sz. 2004. jan. p. 11. [3] France, M.; Symonds, W. C.: Diversity is about to get more elusive, not less. = Business Week, 2003. júl. 7. p. 30–31.
Röviden… Balanced Scorecard a Bundesligában A magyar származású Horváth Péter professzor a Budapesti Controlling Fórumon jelentette be, hogy a VfB Stuttgart a Bundesligában elsőként bevezette a Balanced Scorecard (BSC) módszert, a kiegyensúlyozott mutatószámrendszerre épülő irányítási koncepciót. Szabics Imre csapata nem csak sporteredményeivel, hanem üzleti törekvéseivel is a Bundesliga élenjáró egyesülete. A Stuttgart irányításában jelentős fordulatot hozott, amikor a labdarugó csapat elnökévé választott Erwin Staudt kiemelt céljai között jelölte meg a klubon belüli szakszerű menedzsment kialakítását. A németországi IBM vezetői székéből érkező Staudt két fontos döntést hozott: az egyik az üzleti életben sikeres vezetők bevonása a klub irányításába, a másik a vállalatok irányításában széles körben elterjedt BSC mutatószámrendszer kialakítása volt. A BSC kialakítása úttörő kezdeményezésnek tekinthető a labdarúgás világában, mert a VfB Stuttgart volt az első klub a Bundesliga élcsapatai között, amely a vállalatok irányításában egyre inkább elterjedő megközelítést alkalmazta. A klub a BSC kialakítására a vezetési és informatikai tanácsadással foglalkozó Horváth & Partners-t kérte fel. A munka során a szakértők feltérképezték a Stuttgart környezetében tevékenykedő szervezetek, szereplők széles körét, többek között a profi sportegyesületeket, a nézőket, szurkolókat, a bajnokságot irányító szervezetet, a média különböző képviselőit, a sporthoz kapcsolódó szolgáltatókat és a szponzorokat. Azonosították a különböző szereplők célkitűzéseit, elvárásait, az egymáshoz kapcsolódó tevékenységek rendszerét, valamint a közöttük meglévő teljesítménykapcsolatokat. Kijelölték a Stuttgart stratégiai célkitűzéseit a működés különböző nézőpontjai mentén – a BSC módszertanának megfelelően (pénzügyi nézőpont, vevői nézőpont, belső folyamatok és potenciálok nézőpont). Ennek eredményeként a sportklub vezetői számára az átfogó célkitűzésekből konkrét, a szervezet különböző szintjein is értelmezhető célokat, intézkedéseket és az ezek teljesülését mérő mutatókat határozták meg. Az informatikailag is támogatott mutatószámrendszer összesen 130 mutatót foglal magába. A legfontosabb 30 mutató átfogó tájékoztatást ad a klub vezetésének a kitűzött célok teljesüléséről, míg a fennmaradó 100 mutató a részterületek vezetőinek nyújt rendszeres információt a működésről. Minderről bővebb információ az IFAU honlapján olvasható: www.ifau.hu.
