Tar Sándor ENNYI VOLT

Tar Sándor ENNYI VOLT

Még csak

ÍRNI A javítóműhelyben dolgoztam akkoriban, mint okos ember. Ez nem beosztás, ilyen beosztás az országban nincs, ezt csak megszerezni lehet, elveszteni nem, de ne vágjunk a dolgok elébe. Észrevettem, mert volt rá időm bőven, hogy az egyik csoportban reggelente igen jól szórakoznak, Burai körül amúgy is mindig füstölt a levegő, mondom magamban, ezt meg kellene nézni. Megnéztem. Burai némi vonakodás után odaintette a segédmunkás fiút, és ráparancsolt, hogy hozza ide gyorsan a füzetét, ellenőrzés lesz. Aztán elmesélte, hogy a fiúval minden nap leíratja az előző napi mese tartalmát és leosztályozza. Nem tudtam észrevenni ebben a humort, míg a füzetet meg nem láttam. Kis alakú füzet, kellően összekoszolva, rajta a név, és az, hogy Mesék Írása. Most már idézem: „Cime: Buborék Nyaklánc. A vizipók csoda Pók sorozat. Tanuság: Ha a vizipók nem csufolta volna ki akkor nem kelet neki az ágyba feküdnie. Tartalom: A vizipók uszott a vizben arra uszot a Rák, és elkezte monda ni hogy uszik a rák és a ráknak az egyik éles szárnya oda ért a vizipók úszó hártyához és leengedet és a viz mélyére súlyet és a két csiga segitet felhozni a viz szintlyére. És otthon az ágyba fekteték a vizipókot és az monta a két csigának hogy énekellyenek neki valami szép éneket és azt énekelték. Bobita Bobita Dalt és uj ogszigint kapot a Ráktól. T: 5 Fog: 5 cime: a vakond Táskarádiója. A vakond. Tartalom: A vakond talált egy rádiót és elöször megismerkedet a rádióval és bekapcsolta és a béka és a nyul nemszeték a zenét és ezért elkeseredtek és elmentek amikor eltemete a rádiót visza mentek a helyükre és ott lefeküt a vakond. Tanuság: Ha a vakond nem szólaltata volna a Táskarádióját a ház lakói nem mentek volna el. T: 5 Fog: 5 cim: A rucász mese. Tartalom: rucász gomojagot tekert és manka etete a vodgalambokat és amikor kész let rucász a gomojagal akor manka megláta hogy ahol a galambok voltak onan elrepültek és patak let megnézte rucász hogy honan folyik a viz és látya sirni a vizimolomördögét sirni és nem sirt és mondta hogy eza harcsa elfoglalta a helyem és rucász oda ment és elsodrozta visza öket a partra és manka csinát a fonollal egy hálót és a vadgalambok legyezték és ráejteték a harcsára ott a kis halak huzták és rucász a hátán vol a harcs ának és ott vissza ment a parthoz ahol már várták manka. Tanuság: Ha rucász nem találta volna ki hogy csináljanak eböl a fonalbol hálot akr nem tudták volna a harcsa halat elvini egy másik vizhez. Tart: 5 Tanuság: 5 Külalak: 5 (...)” A füzet már majdnem tele volt, az osztályzatokat Burai adta, ezek az ötöstől a csillagos ötösig terjedtek. Azt mondta, osztályozzam le én is, mint ellenőr, ha benne vagyok. Benne voltam. Aztán arra

gondoltam, nem jó az, ha ez a kissé visszamaradott fiú azt hiszi, hogy tud írni. És fogalmazni, értelmezni. Így aztán kijavítgattam alaposan, a kis füzet szinte csak javítássá vált. És le is osztályoztam. Mindet. Úgy gondoltam, így becsületesebb, és visszaadtam. Nemsokára Burai „érkezett”, sebesen, ahogy szokott, levágta a füzetet elém a satupadra, és azt mondta, hogy te aztán kurva okos vagy! Mondott még valamit, de nem tudtam figyelni, nem is érdekelt, mert akkorra már értettem mindent. Azt mondtam, sajnálom, hülye voltam. Ebben maradtunk. A fiú déltájban került elő, úgy látszott, sírt is valahol, aztán már nem írt többé a mesékről. Már nem lehetett. Így vagyunk ezzel.

KOPÁR Ha késik, késik, majd bejön, mondta a művezető. Addig is Szabó átmegy az ő gépére, aztán majd csinálunk valamit. Az alacsony, kopasz embert Dugónak nevezték a háta mögött, ő is tudta, de nem érdekelte. Halálosan unta ezt az egészet, még százharmincöt napja volt a nyugdíjig, és minden reggel úgy érezte, nem bírja tovább. Amikor belépett a műhely ajtaján, és meglátta a gépeket, a ténfergő, szedett-vedett kinézetű munkásokat, az irodában az asztalt, szekrényt, széket, a papírokat, meg egyáltalán mindent, már elindult valami a gyomrából a szíve irányába, és ott megállt. Lidi se jött be. Nincs kávé. És most ezen sutyorognak odakint. Mármint hogy az a fiú, meg Lidi. A két másik fiú, akivel együtt lakik, azt mondja, nem aludt otthon. Hát egészségére. Harmincnyolc éve, mióta ide tették, történtek itt ennél furcsább dolgok is. Most már recsegtek, ropogtak a gépek, csupa kivénhedt roncs, mint ő maga, isteni csoda, hogy még egyáltalán működnek. Aztán néhány perc, legfeljebb egy félóra, és a hűtőfolyadék fanyar gőze felszáll a mennyezetig, és ugyanolyan büdös lesz, mint évtizedek óta mindig. A művezető leült a székére, és sóhajtott. Arrébb rakta a papírokat. Aztán vissza. És ez így megy majd egész nap. Azzal a különbséggel, hogy ma a Kopár nevű dolgozó nem jött be. Ezzel idétlenkedett tegnap is, mondta Csaba, ott álltak Kopár szekrényénél, már azt hittük, soha nem tudja becsukni. Valamit mindig kint felejtett, aztán azt mondtuk Lokival, na, mi megyünk. Mire feljött az öltözőbe, már meg is fürödtünk. Szabó kirakta a szerszámokat, és leült a gép elé, igazított valamit a ládán, és a fiúkra nézett. És aztán, kérdezte, aztán hova lett? Kopár? Otthagytuk, ezt Loki mondta, ők voltak Kopár lakótársai a cég által fizetett albérletben. Akkor már nem volt meleg víz, tette hozzá Csaba, várnia kellett, ha fürödni akart, azt mondtuk neki, a kocsmában megvárjuk. Nem is láttuk azóta, bizonygatta Loki, pedig még délelőtt azt mondta, akar valamit mondani. Szabó vállat vont, Soma, a kissé zavart anyagmozgató ácsorgott mögöttük, most köpött egyet, és arrébb ment. Ő nem vágta volna le a lakatot, ha neki szólnak, ő kinyitja. Mindegyiket ki tudja nyitni, és az irodákat is. Meg akármit. Kár, hogy nem tud levizsgázni vezetésből, akkor minden nap másik autóval jönne dolgozni. Hülye itt mindenki. A művezető Várinét küldte bevásárolni, mert már kilenc óra volt, és Lidi sehol. Beállította a munkalapok vastag csomóját az asztal közepére, és arra gondolt, hogy még vár valamennyit, aztán jelenti, hogy Kopár nem jött be. Lidit nem kell jelenteni egyelőre, de Kopár más eset, felügyelet alatt van, és ő a nevelőtisztje. Amikor idehozta az az ember, akkor öt jelölték ki. Tessék mondani, kérdezte ő akkor, az meg micsoda? Neveljem? Szoptassam, etessem, ruházzam vagy mi? Üssem? Az az ember csak nevette, és azt mondta, ezt ütheti is, nyugodtan, ez élvezi. Aztán elmagyarázta, hogy ez csak formaság, valakinek oda kell figyelni a fiúra, mert nincs senkije, ilyenkor a munkahelyi vezetőt szokták kinevezni. Jó, mondta akkor ö, ha nem kell csinálni semmit, azt elgyőzöm valahogy. Most viszont igencsak kell majd valamit csinálni. Lidi, az nem ügy, legfeljebb felmondanak neki. Kopárral meg azt csinálnak majd, amit akarnak. Az se lenne baj, ha megszabadulna mindkettőjüktől. Meg itt mindenkitől. Ettől az egész csőcseléktől. A művezető utált mindenkit a műhelyben és a műhelyen kívül, sőt, néha már a buszon is utált mindenkit, mondta is otthon a feleségének, akit szintén utált. Arrébb tette a munkalapokat, és arra gondolt, hogy biztos, hogy nem bírja ki nyugdíjig. Váriné elkérte Somát, hogy segítsen bevásárolni, neki is csak két keze van, és nem is nagyon bírja. Soma belevágta a lapátot egy forgácsgyűjtő hordóba, és azt mondta, neki is két keze van, majd meglátja Váriné, de az ősz hajú asszony csak nevette, amikor Soma a folyosón a fenekébe mart, eredj már. Nem sok mindent tudtak már hozni a büféből. Korábban kellett volna Dugónak felébredni, mondta a büfésnő, zsemle, kenyér, ilyesmi már egyáltalán nem volt, csak cigaretta meg májkrém, a

dolgozók morogtak, de Dugót ez egyáltalán nem érdekelte, neki se hoztak semmit, na és. Fábián pofázott valamit a szokott nagy hangján, aztán valahogy mindenki Kopárról kezdett beszélni, pedig azelőtt észre se vették. Harminc-valahány gép zörgött egész nap fület zsibbasztó zajjal, az előtte görnyedőknek az a néhány mozdulat volt a világ: jobbról felvenni a nyers darabot, feltenni a szerszámra, aztán jobb kézzel lehúzni egy kart, ballal tartani a rögzítő fogantyút, aztán balra kitenni a kész anyagot egy ládába, tízes oszlopba. És ezt sokszor. És sok évig. Annakidején, mikor Kopár beállt, észre se nagyon vették, legfeljebb az tűnt fel, hogy akkoriban senkit nem lehetett felvenni, öt mégis felvették. A fiú valami intézetből jött, mondta a művezető, munka és szállás kell neki, mert azért. Akkor jó. Csaba és Loki vették pártfogásba, elvégre velük lakott, és rengeteget röhögtek rajta. Már azokon, amiket a fiú mesélt magáról. Nem is nagyon hitték, és nem is nagyon érdekelte őket. Csaba jóarcú fiú volt, szőke, kékszemű, a művezető gyakran elképzelte, hogy egyszer a gép majd valamit abba a szép arcba robbant, talán meg is vakul, pedig semmi baja nem volt a fiúval, csak éppen látott már ilyet épp eleget. Loki hosszú, seszínű gyereknek született, ketten voltak fiatalok a műhelyben, illetve Kopárral hárman, mert Soma már nem számított fiatalnak, hiába volt nőtlen. Kopár fekete volt, de nem kreol, persze, attól még lehetett cigány, csak éppen nem tudta. Egyáltalán semmit se tudott magáról. Az se volt biztos, hogy hány éves. Csak az a biztos, hogy kani, mondta Soma, mert láttuk a zuhanyozóban minden darabját. Nem kell részletezni, szólt közbe Dugó sürgősen, sőt, jobb, ha eltakarodik innen. A művezető legjobban Somát utálta, pedig Soma szállította neki a híreket, rajta keresztül tudott mindenkiről mindent, anélkül, hogy ki kellett volna mozdulnia az irodából. De Soma egyszer azzal a hírrel lepte meg, hogy két normális ember van ebben az egész gyárban: maga meg én. És ő akkor is azt mondta neki, hogy, na, akkor takarodjon, de Soma hosszan nézett a szemébe, és kacsintott. És hozta a híreket. Ilyenkor a művezető nyomást érzett a szíve táján, és biztos volt benne, hogy nem húzza ki a nyugdíjig. Soma azt is tudta előre, hogy Kopár ide fog jönni, a forgácsolóba, mert ide nem kell ész. És még sok mindent. Hogy csecsemőként került valami intézetbe, vagy tán ott is született, mikor is? Ezt nem tudta. Ott jó volt, úgy mesélte a fiúknak, sokat játszottak, sokan voltak, mind olyanok, mint ö, néha felnőttek jöttek, odamentek valamelyik gyerekhez, ennivalót, játékot hoztak, ő ott csetlett-botlott közöttük, mintha hozzá is jöttek volna, nem bánták, azt mondták, szép kis gyerek, és simogatták az arcát. Úgy mesélte ezt az egészet, mintha még mindig visszavágyna oda, Csaba meg Loki az istennek se értette. A többi meg végképp hihetetlennek tűnt. Mert az még semmi, hogy később már nem simogatták az arcát, ahogy növögetett, és inkább elzavarták, ha odasündörgött valamelyik látogatóhoz, de utána vele, Kopárral történhetett valami. Mert egyszer az alagútban, ahogyan ő nevezte azt az alagsori folyosót, sorakoztak, mint máskor, és neki görcsbe rándult hirtelen az egész teste, a gyomra meg majd kiszakadt a helyéből. A falnak kellett támaszkodni, hogy el ne essen, aztán csak elesett. Mi a baj, kérdezték tőle, valami Róza néni is, ott valami ápoló vagy gondozó. Az, hogy nekem sose tetszik olvasni az anyám nevét, mondta neki Kopár nagy sokára. De hát most senkinek sem olvastam az anyja nevét, csodálkozott Róza néni. Nem is most, mondta ö, azt ő egy szóval se mondta. Róza néni még kérdezgetett tőle ezt-azt, de ő már oda sem figyelt, látta, hogy Róza néni nem érti az egészet. Ő megértette, hogy azért nem olvassák soha, mert nincs. Akkor egész nap zúgott a füle. A reggeli után Dugó visszaparancsolta Szabót a saját gépére, aztán telefonált a munkaügyre, hogy Kopár nem jött dolgozni. Ezidáig, tette hozzá, holott tudta, hogy ha eddig nem jött, ezután se fog bejönni. Nem az a típus volt, aki majd tíz óra tájban betámolyog, és felsorol egy sereg betegséget, ami mindenhol fáj, csak éppen az orvos nem tudja eltalálni. Mint például Fábián azzal a nagy pofájával, aki minden második héten kitalál valamit, és még sajnáltatja is magát. A művezető legszívesebben kirúgta volna Fábiánt emiatt is, és a pofája miatt is, de nem merte, mert Fábián azelőtt főbizalmi volt, és ha most kirúgja, akkora pofája lesz, mint egy ólajtó, hogy ö, a művezető üldözi a

kommunistákat, ezért meg ezért. Kopárral valami baj lehet, az most tényleg nem tud jönni, mert ha tudna, ha csak moccanni is tudna, akkor itt lenne, és hajtana, mint egy állat, ahogy szokott. Mire a többi reggel felébred, neki már ott egy halom készáru a ládában, és egy szava sincs. Soma révén Dugó azt is tudta, mint az anyagmozgató után a másik értelmes ember, hogy Kopár besegít Csabának is meg Lokinak is, mert az a nagy lingár csak a fociról, főleg a Lokiról járatja azt a penészes száját, onnan is kapta a nevét, ahelyett, hogy dolgozna. A másik, Csaba, annak is besegít, mert az meg állandóan tekereg vagy másnapos, mint a többi. Dugót azonban ez egyáltalán nem zavarta, ha nekik így jó, csinálják. Azt persze nem tudta itt senki, még tán Soma se, hogy a munkalapok már a hónap elején le vannak zárva, darabszám, teljesítmény, minden, majd fog ő itt minden nap számolgatni. Csak az ilyen esetek kavarnak be, ha valaki eltéved vagy beteg lesz, de mostanában azoknak is úgy számol, mintha dolgoznának, az az egy-két nap nem oszt, nem szoroz. Most azonban valami másként lesz, érezte a nyomást a szíve táján, amikor letette a telefont. Soma gépről gépre járt ott kint közben, kezében a lapáttal, magyarázott, öblös, nagy hangja behallatszott a kis irodának kinevezett ketrecbe is, de Dugó nem törődött vele, majd megunja. Néha rájött a beszélhetnék, hagyni kellett, elmúlt magától, vagy a munkások hajtották el, hogy hagyja őket dolgozni. Somát nehéz is volt követni, a szavakat úgy ejtette, mintha akkor jött volna a fogászatról, de az összefüggés és az értelem is hibádzott néha, különösen, ha valami felizgatta. De ez is elmúlt egy idő után, mindenki tudta. Kopár általában nem figyelt rá, vagy inkább észre sem vette, ha dolgozott, úgy kellett rászólni, hogy hé! Reggeli! Vagy hé! Megyünk haza! Soma aztán odébbállt, a szomszéd gépnél Csaba dolgozott, mellette Loki, náluk pótolta be, mert Loki például azonnal leállt, és olyan figyelemmel követte Soma szövegét, mintha az isten személyesen beszélne hozzá. Soma néha hangokat is hallott, csak nem tudta mindig kifejezni, hogy mit. Így találtak egyszer egy csókát az elszívó mögött, egy másik alkalommal pedig az igazgató hangját hallotta, és mit ad isten, fél óra múlva megjelent a rettegett ember teljes életnagyságban, pedig úgy tudták, Pesten van. Soma most azt mesélte mindenkinek, hogy Kopár hangját hallja, vesszen meg, ha nem igaz. És olyan a hangja, mintha mélyről jönne. Csaba megkérdezte tőle, tudja-e, mi az a csengőfrász? Soma azt mondta, tudja, amikor az ávósok mentek az emberekért, és csengettek. Nem, mondta neki Csaba, az más frász. Ezt majd én adom, és sokáig fog csengeni a füled, ha be nem fogod a pofád. Pont, tette hozzá Loki, új bekezdés. Soma erős volt, nemigen ijedt volna meg Csabától, és különben is tisztán hallotta Kopár hangját. És mit mondott, kérdezte Dugó, amikor hozzá került az ügy. Azt nem tudom, mondta Soma. Na, mondta neki Dugó, akkor most takarodjon, és ha majd megint hallja a hangját, okvetlen kérdezze meg tőle, hogy hol a fenében van. Sőt, ha utána akar menni, mehet. Minél mélyebbre. I-betű biztosan volt benne, erősködött Soma. Miben? Amit mondott. És az én nevemben van, kérdezte Dugó. Van. A művezetőt Kovács Albertnek hívták, és most intett a kezével, na hess innen. A telefon is csörgött. Valaki mondta a nevét, de a művezetőt nem nagyon érdekelte, mi a baj, kérdezte. Érdeklődnék, mondta az illető, az után a fiú után, akit annakidején én vittem magához. Hallom, elveszett. Ja, maga az? Dugó megint nyomást érzett a szíve táján, amit a felesége szerint csak bebeszél magának. Az a helyzet, hogy nem jött dolgozni, a lakótársai szerint nem aludt otthon, tegnap óta nem látták. Az illető most hosszabban beszélt, hogy Kopár jó gyerek, csak néha olyan, mint aki nincs magánál. Egyszer például beleugrott egy kútba, és nem tudta megmondani, hogy miért. Idefigyeljen, mondta a művezető, mikor idehozta a fiút, volt vele egy papír, hogy semmi titkolt betegsége nincs. Nincs is, mondta az illető, vizsgálták már minden oldalról, teljesen egészséges. Hát akkor? Én most mit csináljak? Az ember azt mondta, hogy szeretne beszélni azzal a két fiúval, akikkel Kopár lakik. Lehetne most? Nem, mondta Dugó, majd a műszak végén. Nézze, tette hozzá később, lehet, hogy mindjárt beállít a gyerek, és felesleges az egész felhajtás. Lehet. Mondta amaz. Akkor majd műszak után. Nem olyan volt a hangja, mint aki megnyugodott, amikor letette a kagylót. És Dugónak se. Soma az ajtó előtt állva hallott mindent, biztos azt is, amit az az ember neki a telefonba mondott. Dugó

rádörrent, hallotta?! Persze, mondta Soma gyanútlanul. Akkor jó, mondta Dugó, idefigyeljen, Lidi hangját nem hallotta véletlenül? Azt még nem, mondta az anyagmozgató, de ha egy kicsit erőlködök. Csak be ne csináljon nekem az erőlködéstől, mondta neki a művezető, na! Induljon már el! Soma eloldalgott, de Dugó tudta, hogy az igazi csak most kezdődik. Nemsokára az emberek egymás szájáról lesik a hírt, Kopár néha nem tud magáról, egyszer a kútba ugrott, és most meg Soma a hangját hallja. És mélyről. A művezető sejtette, hogy egyszer még elátkozza ezt a napot Kopárral együtt. Mert, sajnos, hiába nem akart, ő is emlékezett rá, hogy amikor ezt a fiút meghozták, bemutatták, majd felkísérték az öltözőbe, és magára hagyták, valami történt akkor is vele, hiába várták, nem jött le onnan. Másnap vette észre a takarítónő, ott aludt a hulladékcsomó alatt, Nádházi néni meg sikoltozni kezdett, azt hitte, egy hulla. Dugó áttette a munkalap-csomót az íróasztal jobb felső sarkára, és eszébe jutott, nem tudta miért, hogy neki nincs gyereke. Nincs, pedig van. Nem is nagyon bánta, mert a gyerekek állítólag szépek, de az ő rokonságában mindenütt csupa idétlen, taknyos, csúf, mi több buta és nyűgös gyerek sorakozott, az övét is beleértve. Az övét, aki annakidején kiszökött nyugatra, azóta nem látta. Nem is nagyon ír. Ha ír, csupa dicsekvés: azt írja, főmérnök egy dohánygyárban, háza van, úszómedencével. Haza nem jön. Aztán valaki látta favágóként, fél lábbal. Hát erről ennyit. Fábián most megy inni a falikúthoz. Ez azt jelenti, hogy perceken belül az egész műhely szomjas lesz. Minden elmúlik, gondolta Dugó, de most kissé bizonytalanul. Igaz, mondta Csaba a vízcsapnál a többieknek, nekünk is mesélte, nem, Loki? Azt mondta, nézett bele a kútba, aztán egyszer csak benne volt. Milyen kútba, kérdezte Meszeszánné kétségbeesett arccal, már fekete volt a szája, mert mindig az orrát törölgette. Milyen kútba, mit tudom én, mondta Csaba, ő mesélte. Valami téeszben voltak munkán, mondta Loki. Még ilyet, mondta Meszeszánné, és beleesett vagy beleugrott? Bele is fulladhatott volna! Kútba, kérdezte Szabó, aki most érkezett, szomjas lett ő is, milyen kútba? Meg a tóba is, mondta Loki, azt mondtad már? Dehogy mondtam, Csaba már ment volna, de Fábián elébe állt. Mi van azzal a tóval? Milyen tóval, kérdezte Meszeszánné, és megtörölte az orrát vasporos kezével. Na, menjünk dolgozni, majd elmondom. Csaba kifordult volna a gyűrűből, de nem tudott. Itt egy emberről van szó, bömbölte Fábián, hol az a tó? Azt mesélte, hogy néha rájött az az érzés, és akkor nem tudta, hol van, meg ilyesmi, mondta Loki, és akkor ott volt egy tónál, bement a vízbe és megfojtott egy rucát. Mit csinált, kérdezte Meszeszánné, milyen érzés? Dugó az irodában már jóval előbb járt a kútnál és a döglött kacsánál Soma jóvoltából, az anyagmozgató bizalmasan azt is közölte a művezetővel, amiket azok nem is sejtettek, Dugó türelmesen hallgatta, és egy cseppet sem érdekelte az egész. Van még, kérdezte a végén, ajjaj, mondta Soma, ez még semmi! Aztán átvitték a börtönbe, mert megszúrt valakit, várjon, mondta neki Dugó, hagyjunk holnapra is, most takarodjon. Leszedte az emeletes ágyakat, kiabálta Soma. Akkor itt hagyjuk abba, jó, mondta szelíden a művezető, és akkor most ahogy megbeszéltük, eltakarodik. Lidiről nem hallott még mindig? Ja, tényleg, kapott észbe Soma, és a homlokára ütött egy nagyot, el is felejtettem! Mit, kérdezte Dugó. Hát azt, amit elfelejtettem, mondta Soma büszkén. Értem, mondta a művezető, és úgy érezte, valami szorít a szíve táján. Akkor most takarodjon. Ha bemennék a női vécébe, kezdte Soma, de a művezető rádörrent: Ahova akar, csak menjen már! A kiáltásra szétrebbent a csapnál a társaság, Soma is kisomfordált az irodából, amitől a művezető hirtelen jobban lett. Már mondták neki, hogy ne fojtsa magába, ordítson, kiabáljon, az jobb. Felállt, kiment az ajtó elé, mi lesz már ott, kiáltott a dolgozókra, nem volt még elég a trécselésből?! És tényleg, mintha megkönnyebbült volna. Otthon majd összevész Emmával, a feleségével, gondolta, ha csak ezen múlik. Ha kell, minden nap. Aztán egy reccsenést, majd sikoltást hallott a női vécé felöl, Surányiné rohant ki feldúlva, hóna alatt egy csomag vattával, Soma rám törte az ajtót, kiabálta, és a művezető ismét érezte, hogy valami lassan elindul a szíve felé, és ott megáll. Csaba tudott dolgozni, ha akart, és Loki is, de ha nem volt nagyon muszáj, akkor inkább nem. Most mindketten hajtottak szó nélkül, ami nem volt szokásuk, különösen Lokinak. A munkára már oda se

kellett figyelni, legfeljebb arra, hogy az ember ne húzza rá a fúrófejet a saját kezére, mert azon is átmegy, nemcsak a vason. Közben lehetett pár szót váltani a szomszéddal, megtárgyalni a vasárnapi meccset, az összeállítást, a következő mérkőzést, és még sok mindent, ami a város csapatával, a Lokomotívval, meg egyáltalán a futballal volt kapcsolatos. A kis Cakó, aki Loki mellett dolgozott, nem volt annyira tájékozott, mint a szomszédja, egészen pontosan nem is emlékezett, mikor volt meccsen utoljára, ez valamikor gyermekkorában lehetett, és arra sem emlékezett, ki játszott, kivel, sőt, néha az a gyanúja támadt, amikor Lokit hallgatta, hogy még az is lehet, hogy annakidején nem is futballmeccsen volt, hanem valami mást játszott ott egy csomó ember. Ennek ellenére jól megértették egymást, Loki beszélt, Cakó hallgatta, néha helyeselt, abból nem lehet baj. A hosszú fiú azonban most hallgatott, a gépet nézte, és dolgozott. Az a másik, szintén. Igaz, az nem is sokat beszél, inkább megmegáll, tesz-vesz, húzza az időt, a ládáját áttette a másik oldalra, Kopár gépéhez közel, pedig úgy nem is esik a kezére, de Kopárnak igen, ha be akar segíteni. Csakhogy Kopár ma nem jött be. És most már mindenki arról beszél. Azelőtt ez nem volt, hallatszik messzire Fábián hangja, azelőtt érték volt az ember, törődtek vele! Még egy ilyennel is! Cakó nem tudta, milyennel, Meszeszánné se tudta, akinek már a füle is fekete volt a vasportól, mert ott is viszketett. Pedig annakidején a fiú mindenkit végigjárt, bemutatkozott, azt hitte, úgy illik, és elmondta, hogy ő kicsoda-micsoda, már amennyit tudott magáról. Meghallgatták, aztán dolgoztak tovább. Csabáék nevették, ők már mindent tudtak, egyszerű volt, egy intézeti gyerek, aki ebből lelki problémákat csinál, de majd kiverik belőle. Dugó szólt nekik annakidején, amikor a fiút meghozták, és nem mert egyedül lejönni az öltözőből, hogy menjenek már érte, és kérdezzék meg, hogy akkor most mit akar? Dugó ilyet még nem látott, hogy egy nagykorú ember elbújjon egy csomó rongy alá, hacsak nem azért, hogy halálra ijessze Nádházi nénit, a takarítónőt. Akkor lekísérték, a művezető csak ránézett, és tudta, hogy ezzel a fiúval valami nincs rendben, ezt még utálni se lehet, ezért utálni kezdte. Na, menjenek, mondta akkor, tanítsák be. Ki tud menni a saját lábán, kérdezte a fiútól, az nem értett semmit, zakatoltak a fejében a rövid, de magvas munkavédelmi és tűzvédelmi előadás képei, és olyan arcot vágott, mint aki menekülni akar. A fiúk hamar a helyére rakták a gépnél, nem nézett ki belőle, de hamar megtanulta azt a néhány mozdulatot, amit kellett, és egy jó óra múlva már dolgozott, mint egy robot. Délután együtt mentek haza, de előbb betértek a Nyakas nevű kocsmába, hadd szokja a fiú. Fél rum, üveg sör. Meg se látszott rajta. Mármint Kopáron. Aztán még egy ilyen, de az se. Na látod, mondta neki később Csaba, tudsz te élni. Ezt már otthon, a szálláson mondta, amikor gatyára vetkőzve heverésztek az ágyon, és Lokival eldöntötték, hogy beitatják a srácot. Volt egy üveg jugoszláv konyak erre a célra, meg egy pár üveg sör, és annyit röhögtek, hogy Lokinak hamarosan hányni kellett. Kopár mesélt, mesélt, vidám volt, fel se vette a dolgokat, jól érezte magát. Később Csabának is hányni kellett a nevetéstől, mert Kopár azt kezdte mesélni, mikor a börtönben leszerelte az emeletes ágyakról az emeletet. De miért? Nem tudja. És a kacsa? Azt se. A kutat se. Olyankor jön a csend, úgy érzi, jön, mint a sötétség, és utána, mikor kivilágosodik, akkor például egy kútban van. Vagy amikor a biztosíték-szekrényben találtak rá. Meg mikor odafeküdt a szobaparancsnok mellé, az meg azt hitte, hogy. Hát ez őrület, akkor te meg fogsz itt egyszer bennünket fojtani álmodban. Azt nem, azt biztos, hogy nem! Honnan tudod? Mert titeket szeretlek! Jó, mondta Loki, tudod mit? Mikor érzed, hogy jön ez a csend vagy sötét, vagy mit tudom én, akkor kezdjél el fütyörészni, jó? Én is úgy szoktam, télen, mikor fázom. Meg aztán mi is tudjuk, hogy mi a helyzet, mondta Csaba. Nem értitek, mondta Kopár, akin még mindig szinte semmi sem látszott, csak akkor jön rám, ha magam vagyok. És a szobaparancsnok? Nem tudtam, hogy ott van, mindenki munkán volt! Végre kezdett ő is berúgni, hanyatt lökte magát, és az ágyékát markolászta beszéd közben, mint Csaba. Loki később maga alá vizelt, annyira nevetett, mikor Kopár elmesélte, hogy Barna bácsi verte egy gumicsővel, ő meg megcsókolta a kezét. Az, aki idehozott? Az. És miért csókoltál neki kezet? Nem tudom. Na, én adtam volna a pofájába, és a végén ő csókolt volna kezet, mondta Csaba. Vagy valami más részemet, tette hozzá Loki, és bevizelt. Na,

idefigyelj, mondta aztán Csaba, amíg minket látsz, semmi majré, világos? Világos. Aztán tisztába tették Lokit, a két száraz ágyat meg összetolták, és lefeküdtek. Kopáron még mindig nem látszott annyira, mint a másik kettőn, mert le tudta oltani a villanyt. Éjszaka felkeltette Csabát, hogy kísérje ki a vécére. Soma nagy sokára került elő a női vécéből, és azt mondta, nem hallott semmit. Illetve hallott, de a szomszéd fülkéből, ahol állandóan jöttek-mentek, rotyogtattak, egy perc nyugta nem volt. Így nem lehet dolgozni. Erről jut eszembe, mondta neki Dugó, mivelhogy Lidi nem jött, takarítsa ki a vécéket. Kovács úr, mondta Soma, maga el se tudja képzelni, hogy mi minden van ott a falra írva. Dugó tényleg nem tudta, női vécében még nem járt. Nézze, folytatta az anyagmozgató, mi ketten azért tudjuk... Azt nem tudom, vágott közbe a művezető, hogy maga mit tud, és akkor most takarodjon. Soma nézett rá egy darabig, aztán kacsintott, és kiment. Dugó áthelyezte a munkalapokat az asztal jobb alsó sarkára, aztán középre, mert a könyöke nem fért. Valami azt súgta neki, hogy Kopár munkalapját ki kellene venni a csomóból. Meg a Lidiét is. Majd kiveszi. Ha most akármelyikük bejönne, rájuk dörrentene istenesen, és akkor sokkal jobban érezné magát, de nem jött egyik se, ezt utálta bennük legjobban. És egyáltalán, miért nem lehet egyszer egy olyan műhelyt kitalálni, ahol senki sem dolgozik? Lidinek régebben csak a kávéfőzés volt a feladata, mert ifjúsági titkár volt, meg brigádnaplókat irt. Volt időszak, amikor még lelkesedett, mint akire rájött valami, egyszer kitett egy dobozt, mintha persely lenne, és ráírta: VIETNAM MEGSEGITÉSÉRE! Egy hónap múlva bontotta fel, tizenhét forint volt benne apróban, ezt eltette, mert ő dobta bele. Nagyobb bulikra elvitték öt is a fejesek felszolgálni, mosogatni. Úgy hívták őket: KISZ-kurvák. Harminc év körüli nő volt, szőke, az arca, alakja se szép, se csúnya, olyan átlagos, az egyik szemére egy picit bandzsított, alig lehetett észrevenni. Amikor változtak az idők, a művezető azt mondta neki, hogy az van, hogy az irodákban is takarítani kell ezután, ha vállalja, különben elküldik. Lidi azt mondta, jól van, és attól kezdve takarított az irodákban. Később azt mondta neki Dugó, hogy a bevásárlásokat is neki kell intézni, ha vállalja, mert ez meg az. Lidi erre is azt mondta, jól van. Akkor már mindenki látta, hogy ki akarják utálni a műhelyből. Úgy kell neki, mondogatták néhányan, főleg a nők, most legalább majd megtudja. Aztán az ő reszortja lett a vécék takarítása is, akkor már sajnálták, de Dugó azt mondta, ő nem tehet róla, valakinek azt is csinálni kell és kész. Vagy pedig mindenki otthon piszkol, esetleg kiizzadja, lehet választani. Minden megoldódott volna magától, ha Lidi megsértődik, és felmond, Dugó ezt meg is világította neki, de Lidi csak ment dolgára, lemosta a vécé-falakról a neki szóló üzeneteket, ábrákat, meg minden mocskot, ürüléket, ondót, köpést. Néhányan akkor felhördültek, főleg Fábián a nagy pofájával, hogy nem lehet Lidi bevásárló is, kávéfőző is, mikor a vécét pucolja, nem higiénikus. A művezető azt mondta, jó, akkor nem lesz bevásárlás, mindenki hoz otthonról tarisznyát. És kávé se lesz, és akkor Lidit el lehet küldeni, mert nincs munkaköre. Aztán elmúlt ez is, tiszták lettek a vécék és főtt a kávé, Lidi reggel a bevásárlással kezdte, addig nem nyúlt semmihez, át se öltözött. És megnyugodott mindenki, kivéve Dugót, aki azt remélte, hogy most aztán tényleg mindenki felmond, ő pedig végre elmehet nyugdíjba, mint az a sok léhűtő annakidején. Fábián megint szomjas lett, és a művezető úgy gondolta, ez azért már több a soknál. Most majd megint szomjas lesz mindegyik, és neki megint le kell vonni tíz százalékot Fábiántól. Le kellene, de már tulajdonképpen le van vonva. Dugó már a hónap elején úgy zárta le Fábián munkalapjait, hogy tíz százalékot levont belőle, úgyis fog majd valami disznóságot csinálni, ki se bírná másként. A falikútból csak felfelé folyik a víz, a kézmosókból meg csak lefelé. A kézmosókból valami okból sárgás víz folyik, a vizesek azt mondták, majd kitisztul, egyébként az egészségre nem káros – ennek vagy tíz éve. Lehet, hogy a falikútból is sárga víz jön, csak nem veszik észre. Meszeszánné már fel is állt, és érdekes módon ott ácsorgott már a csapnál Soma is, pedig az előbb még itt csellengett az ajtó előtt. Most csak rájuk kellene dörrenteni, gondolta Dugó, és rögtön lemenne a szíve tájékáról az a

nyomás, vissza a gyomrába. És Fábiánnak megint jár a pofája. És még Cakócán. Lócán, kérdezte Meszeszánné, milyen lócán? Le volt tolva a nadrágja, gatyája, aztán csak ott ült, és fütyörészett. Mit csinált? Fütyörészett, erősködött Cakó, mert Szabó azt mondta neki, hogy az eszed tokja. Szomorúnak látszott. És kint, a portánál Lidi álldogált. Aha, mondta Soma, mint aki érti. Lidi és Kopár egy ideje már együtt szerepeltek a vécéfalakon, először Somának tűnt fel, mert ő írta. Lidi kávéfőző standja egy vasszekrény teteje volt, mindjárt Kopár gépe mellett, és amikor a nő elolvasta a szöveget a vécében, elgondolkozott. Abban biztos volt, hogy nem a fiú írta, éppen azért. Kávéfőzés közben, meg ha egy kis ideje volt, elnézegette a fiút, közben tessék-lássék egy poharat törölgetett. Aztán egy másikat. Nézte ő a többieket is, de Kopár volt legközelebb, az esetlen mozgású, nagycsontú fiú viszont nem nézett semerre, csak dolgozott. Egyszer rá fog esni a gépre, mondta Lidi valakinek, még nézni is rossz. Aztán úgy gondolta, mint korábban, ha kell, akkor kell. Ha már ki is van írva. Elmondta a fiúnak, hogy ha gondolja, felmegy hozzá a lakásba, ha a másik kettő nem lesz otthon, mert a partikból már úgy gondolja, elege van. Kopár csak nézett rá, nem értett semmit, Lidi meg elnevette magát, és hagyta az egészet. Egyszer már volt abban a lakásban, Csaba vitte fel, kettesben voltak a szépfiúval, hagyta is magát, de Csaba a végén mégis azt mondta neki, hogy Lidi, te még baszni is lusta vagy. Pedig ő megcsinált mindent, de éhes volt, és amíg a fiú lökdöste, megevett egy szelet lekváros kenyeret, olyan nagydolog ez? Dugó ezekről a dolgokról természetesen Somától értesült akkoriban, de természetesen akkor sem érdekelte. Délben megnyomta a sziréna gombját, hogy tudja ott kint ez a csőcselék, hogy most ehetne, ha lenne ebédidő, de nincs. Majd esznek otthon. Elgondolta, hogy mi lenne, ha mindenki hazavinné a gépét, és otthon dolgozna, és havonta egyszer behozná, amit elkövetett, lehetőleg olyankor, mikor ő nincs bent. Soma majd egy targoncába rakná a lapáttal, és elvinné valahová messzire az egészet. Dugó már rég tudta, hogy évek óta olyasmi dolgokat fúrnak, marnak, faragnak itt a műhelyben, ami senkinek és semmire sem kell. Áll minden. Azt is gyanította, hogy hátul valahol lenni kell egy nagy gödörnek, amibe ezeket belehordják, és attól rettegett, hogy egyszer majd visszahordanak mindent, és azt a temérdek vasat meg kell majd számolni. Ilyenkor marokra fogta a szívét az a valami a gyomrában, és biztos volt benne, hogy nem éri meg a nyugdíjat. Arrébb tette a papírcsomót az asztalon, de csak úgy, oda sem figyelve, egy pár lap le is esett, Soma már ugrott is utána. Kovács úr, mondta aztán, ezek azt mondják, hogy Kopárra tegnap rájött. Micsoda, kérdezte Dugó, és már bánta is, hogy megkérdezte. A happáré, mondta Soma, tudja.... Persze, mondta a művezető sürgősen, és megkérte az anyagmozgatót, hogy akkor most takarodjon, mert csörgött a telefon. Megint az az ember volt, aki annakidején idehozta azt a szerencsétlent, és elújságolta, hogy Kopár visszament hozzájuk, ne keressék tovább. Dugó megnyugtatta, hogy eddig se keresték, aztán megkérdezte, tud-e a fiú telefonálni, és hogy oda tudná-e adni neki a telefonkagylót. Azt a feketét, ami a kezében van, tette hozzá, mert az az ember nem értette. Erre az még elmondta, hogy a fiú össze van verve, de rendesen, de erről nem mond semmit. Egészségére, mondta a művezető, de azért beszélni tud még? Aztán azt mondta az az ember, hogy van itt egy nő is a bejáratnál, és azt állítja, hogy Kopárhoz tartozik, és mióta itt van, a lakókat nem lehet levakarni a kerítésről, úgyhogy el kellene valahogy távolítani. Majd küldök egy tolóekét, mondta erre Dugó türelmesen, meg egy lángszórót, de most adja már ki a kagylót a kezéből, mert görcsöt kap, látott ő már ilyet a baleseti sebészeten. Aztán csend lett. Soma már ideges volt az ajtóban, amikor Dugó belehallózott a telefonba. Na, idefigyeljen, mondta aztán a művezető, levonok magától nyolc órát, de ha most azonnal elindul, akkor csak hatot. Jó, majd elmeséli, nem érdekel ugyan, de munka után szakítunk rá egy kis időt, miután hazamentem. Na. Igyekezzen. Hozza azt az idétlent is, ha van még jártányi ereje. Barna bácsit nyugodtan rúgja seggbe, majd megadom, ha itt lesz. Nem, nem akarok vele beszélni, isten őrizz, induljon. Vége, mondta Soma, mikor a művezető letette a kagylót, és vigyorogva kacsintott. Aztán kiviharzott a helyiségből, hé, kiáltott utána Dugó, hová rohan? Most nem mondtam, hogy takarodjon! Igaz azt sem,

hogy ide egye a fene, mikor telefonálok! Küldje be azt a két gyönyörűséget. Melyiket, kérdezte az anyagmozgató ártatlanul. Tudja azt maga! Persze, hogy tudom, mondta Soma, és ismét kacsintott. Mindenki dolgozik, mint az angyal, mi történhetett? Dugó azonban biztos benne, hogy valamelyiknek hamarosan lemarja majd a gép a kezéről a húst, vagy átmegy a csuklóján a fúró, vagy csak egyszerűen húzza a kart lefelé, miközben a fúró átmegy a darabon, a befogó szerszámon, a gép asztalán, aztán lent a betonon majd megáll, azt nem viszi. Mert az egyik szeme mindegyiknek itt van, és közben fogalma sincs, hogy mit csinál. Nem kell leülni, mondta a két fiúnak, hamar végzünk. Csak egy szék volt. Soma, csukja be a száját, meg az ajtót, kívülről, és úgy helyezkedjen, hogy semmiképp ne lássam. Az anyagmozgató várt azért egy kicsit, aztán vállat vont és kiment. Na, mondta Dugó, hadd halljam. Mit, kérdezte Csaba, és Lokira nézett, az meg őrá. Na, jó, mondta a művezető, és lecsatolta az óráját. Annyi időt fogok levonni maguktól, amennyit itt együtt eltöltünk, úgyhogy azt javaslom, igyekezzenek. Loki nyugtalan lett, aztán megint a másikra nézett, és elkezdte. Berúgtunk tegnap, mondta sóhajtva. Dugó bólintott. Aztán. Utánunk jött a Nyakasba... Kicsoda, kérdezte Dugó csodálkozva. Hát Kopár, mondta Loki. Na ugye, bólogatott a művezető, és az órára mutatott. Az nem igaz, hogy ez mennyit bír inni, tört ki Csabából, mi már a kocsmában berúgtunk, ő meg még vett egy üveggel otthonra, azt mondta. Lidi is ott volt, szólt közbe Loki. De ő valamikor elment, de nem tudom, mikor, folytatta Csaba, aztán visszajött. De már a lakásra, vágott közbe Loki, mikor Kopárt otthagytuk... Egy kis csend lett, a művezető semmit nem szólt, csak az órát nézte. Szóval, az a helyzet, hogy részegek voltunk, mondta Csaba, aztán az jutott az eszünkbe, hogy milyen lehet Kopár, mikor rájön... Dugóra néztek, de az most se mondott semmit. Szóval azt mondtuk neki, hogy most itt hagyunk, és soha nem jövünk vissza. Itt maradsz egyedül. Mert azelőtt azt mondta, akkor jön rá, ha egyedül van, magyarázta Loki. Szóval otthagytuk, folytatta Csaba és kint vártunk egy darabig az utcán... Adtunk neki egy fél órát, mondta Loki, de nem jött rá semmi, csak el volt kenődve, mikor visszamentünk. És akkor te a hátára ütöttél... Volt egy gumicső a szekrényében, mondta Csaba, és azt mesélte, hogy azzal verte az a Barna bácsi ott, az intézetben, ha valami gazemberséget csinált, mert nem lehetett vele bírni másképpen. Ő meg megcsókolta a kezét a végén. Aztán ahogy idehozták, neki adta emlékbe. Nem úgy volt, szólt közbe Loki, hanem úgy mondta, hogy Barna bácsi ütötte azzal a csövel, ő meg élvezte, meg röhögött rajta, egyszer aztán a hapsi kikészült, és nem verte, hanem... Így van, vágott közbe Csaba, ez az, hogy bevitte a ruháskamrába, és nem bántotta, hanem beszélt hozzá, hogy miért csinálja, mert ő már unja. És ott akarta hagyni, de Kopárra rájött a frász, és akkor az ölében vitte ki onnan, mert nem tudott menni se. Akkor csókolta meg a kezét. A két fiú egymásra nézett, és elhallgattak. Dugó némán hallgatta őket, lassan bólogatott közben. Nagyon be voltunk már bombázva, folytatta egy kis idő után Loki, azt akartuk, hogy nekünk is csókoljon kezet... és vertük a csővel. Csak röhögte. Meg fogta a farkát, tette hozzá Csaba, én a többire nem is nagyon emlékszem. Valamikor elment, mondta Loki, de az már úgy hajnalban lehetett, akkor már Lidi is ott volt. Lidi, kérdezte Dugó, ő is ott? Maguknál? Persze, ott aludt, mondta Loki, reggel meg elment Kopár után. De ne kérdezze, hogy mit csináltunk, mert nemigen tudjuk megmondani. Nem volt semmi orgia, mondta Csaba, egyszerűen elájultunk, Lidi a Kopár ágyában... Ő is be volt rúgva, folytatta Loki, mint az ágyú. Vége? Dugó az órára nézett, aztán a fiúkra. Vége, mondta Csaba. Hát ez nem volt sok, mondta a művezető, felkerekítjük egy órára. El lehet menni. Csaba már nyitotta volna az ajtót, de nem tudta, az ajtón kívül az anyagmozgató feküdt a betonon. Most gyorsan felállt, mondtam én, hebegte zavartan, hogy nincs annak semmi baja, csak megjátssza magát. Csalódottság volt a hangjában, és kedvetlenül elsompolygott. A művezetőt nem rázta meg a történet, látott ő már ennél cifrább dolgokat is. Középre, előre tette a munkalap-csomót, most már ott marad a műszak végéig. Aztán hazamegy, elmondja az egészet Emmának, a feleségének, mert nem bírja ki, hogy ne mondja el, és az orvos is mondta, hogy beszéljen ki mindent magából. De kivel? Ezekkel? Emma elmondja majd az anyjának, aki a

félszobában lakik, és majdnem süket, csak azt hallja meg, amit akar. És jehovista is, sőt, mostanában a mormonokkal kacérkodik, bár lehet, hogy csak fürödni szeret, mert állítólag azok is belökik a vízbe az embert, mielőtt felveszik maguk közé. Akkor majd vagy Emmának vagy az anyjának eszébe jut, hogy vegyék pártfogásba a kis árvát. Aki száznyolcvan centi, lehet vagy nyolcvan kiló, és Soma szerint akkora micsodája van, hogy leér a térdéig. És az meg majd elveszi ezt a rüfkét, és gyerekük lesz, egy nyúlszájú, taknyos, nyűgös kis valaki, aki majd összenyálaz mindent a lakásban. Aztán majd valamelyik vagy mindegyik kimegy Amerikába, fát vágni. Dugó lassan utálni kezdett mindenkit, még az anyját is. Megvan a lába, és kettő, futott át az agyán, és nem tudta miért, valami megnyugvást érzett, amikor Kopár megjelent a műhely ajtajában. Mögötte Lidi, intett nekik: Kopár a gépre, Lidi a kávéhoz. Van még idő.

MÉG CSAK Én vagyok mindig a legmagasabb gépen, hogy ne érjem el, és ha szólok a gépbeállítónak, csak pofákat vág, mindig velem van baj, mit csináljon velem, alacsony vagyok, ezt azért figyelembe lehetne venni, biztosan el akar üldözni a műhelyből, két lábrácsot is oda vonszolok magam alá, hogy az asztalt elérjem, akkor meg mindig le kell szállni, ha az anyagot fel akarom rakni az asztalra, a nyelvem majd elharapom, akkorát döccenek. A nőket nem szereti a beállító, azt a nagy, behemót Jolánt kivéve, mert az olyan erős, mint egy férfi, egyedül arrébb tesz egy hatvankilós vasládát, és úgy dolgozik, hogy oda sem figyel, fütyörészik, bolondozik, mégis halad, jobban mint a többiek, amúgy nem rosszindulatú, engem is ő tanított be a marógépen, csakhogy én mindig zárat marok, ami rövid idő, állandóan váltani kell az irányváltóval az asztalt oda-vissza, délre már majd leszakad a karom, meg a szerszámot is oldani, kivenni a darabot, a másikat betenni, szorítani, forgácsot leseperni, ó, hagyjuk. Az elején egyszerűen nem volt hely, amikor reggeliztünk, leültem a helyére valakinek, mit tudtam én, hát egyszerűen odajött, felemelt, és kivett onnan. Azt mondtam, azért se sírok, rohadjatok meg, leültem egy vasládára, és ettem, ettem, de inkább magamat. Aztán a művezető is azt mondta, hogy nem való ez magának, picike, gyenge maga ehhez, aztán behívott, és megfogott, azt mondtam neki, idefigyeljen, én úgy tökön rúgom magát, hogy belezápul, a feleségét baszogassa, vagy rakja a forró zsírba, csak röhögte, magához szorított, és feltett az íróasztalra, de láthatta rajtam, hogy belemártom a kezem a szemibe, mert elengedett, azóta nincs bajunk egymással, csak ez a rohadt beállító, ez utál, vagy nem is, hogy utál, hanem el akar üldözni a műhelyből. Ha lemegy a szériám, szólok neki, hogy kész vagyok, akkor azt kérdezi már? És hogy már éppen ideje volt, teszi hozzá, hogy azért ne örüljek, na, akkor számold meg, azt mondja, azt is mondtam már neki, hogy ne tegezzen, nem ittunk pertut, de csak röhögi, nem számolom meg, mondom neki, ott van a segédmunkás, arra van, csak vállat von, akkor várjál. Várok. Teljesítményben. Ide megy, oda megy, még egy kávét is megiszik, a múltkor már bepörögtem, bementem a művezetőhöz, mondom neki, idefigyeljen, nekem két gyerekem van, annak is enni kell, szóljon annak a hájfejűnek, hogy mozgassa magát, de nem szól neki, csak kinéz az ablakon a műhelybe, már csinálja, azt mondja, ezek nem mernek szólni a beállítóknak, azok az igazi urak a műhelyben, annyit keresek, amennyit ő igazol le, ő adja a munkát, ő osztja be az időmet. Tizenhat gép van bent a műhelyben, marógépek, mindenki hajt, mint a hülye, na, mindegy. Örültem pedig, mikor ide felvettek, azelőtt a savanyítóban dolgoztam kint, a város szélén egy hodályban, hát az egy őrület volt, a torma szagát ma sem tudom elviselni, a szemem állandóan be volt gyulladva, és a férjem is itt dolgozik, örültem, hogy egy helyen vagyunk, igaz nem sikerült, hogy egy műszakban járjunk, éppen váltjuk egymást, de még talán jobb is így, amelyikünk otthon van, az rendezi a gyerekeket, este találkozunk, a két mocskos kölyök rászokott, teljesen, hiába fektetem le őket, ha jön az apjuk este, felkelnek, előmásznak, még esznek is velem vagy az apjukkal, egyikőnk kezdi, amelyik délutános volt, aztán mindenki rááll, zsíros kenyeret kenek, mikor mi van, a főtt étel azé, aki a munkából jön, aztán fekvés, négykézláb kell a kölyköket belovagoltatni a szobába, mi még várunk, míg elalszanak, aztán bemegyünk mi is. Ez a kicsike nyári konyha az otthonunk, albérlet, szoba-konyha lehetne, ha nagyobb lenne, de hát másnak még ilyen sincs, a férjem rekesztett le belőle egy pici konyhát, kint főzök, meg eszünk, az a nappali, ez meg a szoba, itt jár a busz egy méterre a fejünktől, hajnal négykor kezdi, az elején nem bírtam volna megszokni, meg itt van egy kocsma is, ide járnak hányni, meg vizelni a részegek, az egyiket fejen is vágtam egyszer a palacsintasütővel. Este, főleg nyáron, olyan húgyszag van, hogy nem merem az ablakot kinyitni, inkább a konyhán át

szellőztetek, hát szóval éppen hogy elférünk, a gyerekek, meg mi ketten, csak Gabi az úgy alszik, hogy szétlöki magát, sokszor úgy nekinyom a szekrénynek álmában, hogy alig kapok levegőt. Most reggeles vagyok, én viszem a gyerekeket, reggel mindig hideg van, az egyik a karomon, a másikat húzom magam után, sietni kell, nem akar jönni, aludna még, a kicsi már alszik is a vállamon, amannak meg már biztos ki van nyúlva a keze, mert mindig húzom, már akkor sírnak, amikor öltöztetem őket, istenem, csak aludhatnának, aludhatnánk még, ameddig akarunk, a karomon a kicsi sokszor olyan idegen, mint egy húszkilós csomag, rettenetes, hogy megfordult a fejemben, hogy belököm a kukába, amazt meg elengedem, én meg csak megyek, megyek világgá, istenem, de borzasztó, hogy ilyenre gondol az ember, a buszon is, mint az állat, egymáson, nincs ülőhely, nem adják át, azt mondja a múltkor egy hapsi, hogy asszonyom, én is gyerekkel vagyok, megmutassam? Ezen aztán jót röhögtek, szóval ilyen, de akkor már gyűlölök mindenkit, meg engem is gyűlöl mindenki a buszon, mert erőszakos vagyok, taposok, nyomok, hogy a gyerek levegőt kapjon, meg a kicsi fel ne ébredjen a karomon, lökök le mindenkit leszálláskor, lekurváznak, mert nem akarnak leszállni, aki leszáll, nem biztos, hogy vissza tud szállni, mert más, új felszállók tolakodnak előre, ilyenkor a nagyot is fel kell kapni, mert nem tud leszállni másképp, a múltkor is majdnem fent maradt. Akkor már tiszta ideg vagyok, de nemcsak én, az öltözőben olyan a hangulat, hogy na, itt aztán mindenki elengedi magát, van, aki állandóan pofázik, ez is idegesít, a másik meg hallgat, csak a cigarettát szívja és néz maga elé, a harmadik meg a nemi életéről dumál, meg vakarja, minden idegesít már, az jut eszembe, hogy vajon adtam-e a gyereknek sálat, meg hogy az óvónő, az a festett kurva a nyakába tekeri-e, ha hideg lesz, mert az is csak kicsapja a gyerekeket az udvarra, és oda se figyel rájuk, csak hetyeg a fűtővel, ezek meg marják egymást, mert utálja a gyerekeket, de meg is értem, néha én is azon kapom magam, hogy bár ne lennének, ó, istenem, nem is tudom, mit csinálnék, de hülye vagyok, mikor elkezdett szopni az első, az olyan gyönyörűség volt, hogy azt csak az tudja, aki anya. Lent a műhelyben is utáljuk egymást, pedig vigyorog mindegyik, de azért fizetéskor nem a maga céduláját nézi először, hanem a másikét, meg hogy a másik milyen munkát kap, meg megy a susmorgás, mindig alakulnak klikkek, kifognak valakit, szekálják, engem is kifogtak, de azt mondtam, azért se sírok, nem fogok sírógörcsöt kapni, mint Szabóné, berohant a művezetőhöz, na, akkor az meg letolt mindenkit, úgy látszik, magas a norma, ha mindenre ráérnek, majd levetetek belőle, hogy ne legyen idejük egymást baszlatni. Utál a hentes is a boltban, mindig át akar verni, belevágja a mócsingot, gyorsan becsomagolja, én meg ki, megnézem, visszaadom neki, még neki áll feljebb, akkor menjek máshová vásárolni, ott van, mondom, abból adjon, de ő ezt már levágta, nem érdekel, mondom neki, adja ide a panaszkönyvet, jön a főnöknő, végigmér gúnyosan, húzgálja a száját, meghallgat, szinte átszúr a nézésével, adjál neki másikat, mondja aztán, csak azt nem tudom, mitől ilyen igényes a hölgy, teszi hozzá, otthon veszem észre, hogy mégis hozzácsapott egy darab mócsingot, mert másodszorra már nem mertem kibontani, de gyűlölnek a közértben is, mert verem a kávédarálót, hogy jöjjön ki belőle, ami benne van, ha veszek Gabinak két sört, mindig megkérdezik, hogy vendég jön? És hogy nyugodtan vigyem vissza, ha nem fogy el, visszaveszik. Mindenki gyűlöl itt mindenkit, pólót akartam venni Gabinak, ott állt mellettem, erre az eladó vagy nyolc számmal nagyobbat akart adni, egyszerűen elállta a többi polcot, én meg félretoltam, azt mondja, az kamaszméret, mit nézek rajta, mondom neki, drága, nem látott még kétszer akkora kamaszt, mint a férjem? Egyet kihajtott, mondom neki, nem jó, Gabi is mondta, valami egér volt az elején, nekem egyszínű kell, nyúlnék a másik után, azt mondja, ő meg majd hajtogassa vissza a kedves vevő után, egyáltalán tudom, hogy mit akarok? Mondom, tudom, csak látni szeretném a többit, mind egyforma, azt mondja, az én kedvemért nem fogja kibontani mind a száz originál csomagolást, és a kenyérrel is, itt a mi boltunkban, a főnöknőnek minden ujján gyűrű van, olyan láncok a nyakában, hogy egy tehenet elbírna, mindig másnapos a kenyér, ott van a friss a raktárban, mondom neki, friss kellene, azt mondja, nincs, közben ott van, érzik a szaga a meleg kenyérnek, de amíg a száraz el nem fogy nem

tolja ki, hiába ácsorgunk ott, aztán azt is beírtam a panaszkönyvbe, és azt a választ kaptam, hogy a boltvezető helyesen járt el, mert a kenyér hetvenkét óráig fogyasztható, hát én szeretném látni azt a rohadékot, aki ezt leírta, amint hetvenkét órás kenyeret eszik. Az a baj, hogy mindenki gyűlöl mindenkit, egymást is utáljuk, elesett a gyerek a múltkor az utcán, hiába fogtam a kezét, tele a kezem cuccal, a kicsi a vállamon, hát segített valaki? A gyalogosátkelőn, még rám is dudált egy autó, hogy takarodjak már a francba onnan, a buszvezető is állandóan acsarkodik, az utcaneveket úgy mondja be, mint egy őrmester, de az állomáson is a bemondó úgy kiabál, hogy az ember megijed, mindenki utasít, parancsol, a tanácsnál is, az SZTK-ban is, mintha valami büntetőszázadban lennénk, a háztulajdonos is minden mondatát azzal kezdi, hogy meg ne lássam, hogy ez, meg az, már a gyerekek is gyűlölik egymást, nem tudnak játszani, rugdosnak, köpködnek, az enyémek is, itthon is, hisztiznek, nekem meg aztán végképp nincs idegem műszak után szépeket mondani, előbb-utóbb elverem őket, azt mondja a múltkor a nagyobbik lányom, mikor a seggire vertem, hogy dögölj meg te kurva. Nekem. Mit mondjak erre, kitől tanulja, csak egymástól tanulhatják, kimentem az udvari vécébe, és elkezdtem bőgni, aztán nyugtattam magam, hogy biztosan nem úgy gondolta, az ilyen kicsi gyerek még nincs tisztába a szavak értelmével, de azért félek, mert azelőtt meg belerúgott a lábamba, az apjának nem is merem mondani, mert biztosan agyoncsapná azonnal. Nézem a posztert, sziklás tengerpart, fák, napfény, nyugalom, nemsokára indulnak a buszok, már tiszta nyirkos a párnám, Gabi horkol, a gyerekek szuszognak, még aludhatnék egy kicsit, még csak fél négy.

ÜNNEPI EBÉD A gyerek a portán várakozott Anna néni nevelővel a sötét, szűk motozóhelyiségben. Gombold csak ki a kabátodat, mondta Anna néni, meleg van itt, hallod, amit mondtam, kérdezte később suttogva, a kapun emberek jöttek-mentek, egy kék teherautó előtt lassan felemelkedett a sorompó. Negyvenkettő huszonhetes, kiáltotta be a kívül álló portás. Tüzép! Kérem szépen, szólt ki Anna néni a motozóból a kissé megnyitott ajtón, uram! A portásfülkében egy férfi ült, irt valamit, nem látszott az asztal. Halló, szólalt meg újra Anna néni melleire szorított kézzel, halló! A portás felnézett, de először máshová, csak aztán szólalt meg, tessék. Nem lehetne újra telefonálni, kérdezte Anna néni, esetleg elfelejtették! Mit is tetszett mondani, kérdezte a portás, melyik műhely, és feltette a szemüvegét. Köszörűs műhely, mondta Anna néni, hangja elcsuklott az izgalomtól, köhintett, köszörűs műhely, mondta aztán ismét. Gombold ki a kabátodat, azt mondtam, nem? A kislány kifelé bámult az ajtó résén, nyitott szájjal számolta a hátán csiklandozva leguruló verejtékcseppeket. Kozmosz brigád, kiáltotta Anna néni a portásfülke felé, Kozmosz brigád! Nincsen már itt semmilyen brigád, kezitcsókolom, mondta a portás, kit is tetszett onnan keresni? Anna néni zsebkendőt vett elő, megtörölte vele az arcát. Hát én nem is tudom, mondta, akik eddig pártfogolták a gyereket. Vagy már ez is megszűnt? Havonta egyszer szoktunk jönni, elviszik a kislányt ebédelni, meg megmutatják a gyárat. A portás hümmögött, ingatta a fejét, aztán tárcsázott. Anna néni feltűrte a bundája ujját, az órájára nézett, te maradj itt, mondta, és kilépett az előtérbe. Gombold ki a kabátodat, édes, szólt vissza hangosan, meleg van ott nagyon! Hosszú csíkot vágott ki belőle az ajtórés, egy lába volt, húsz, sóhajtott fel Supa, a kislány boldogan, a sötétség, mint a sár fogta körül, és tudta, hogy nem mozdulhat meg többé. Lehunyta a szemét. Azt üzenik, tessenek várni, mondta a portás, jön valaki nemsokára, csak még dolguk van egy darabig. Igen, kérem, mondta Anna néni, köszönöm! A sorompó ismét felemelkedett, valami bejött. Látod, kislányom? A bácsi ott bent megnyom egy gombot, és a sorompó felemelkedik. A fülkében ülő portásra mutatott, Supa gyűlölettel nézte. Mondtam már, hogy gombold ki azt a rohadt kabátot, suttogta Anna néni nevelő, hát hiába pofázok én neked? Gyors, erős mozdulatokkal rángatta a gombokat a kislányon, van nálad zsebkendő, kérdezte aztán, töröld meg az orrod! Dudálás hallatszott az utcáról, Anna néni nevelő újra megnézte az óráját, aztán a portásfülkéhez ment, és kopogott. Halló, mondta, uram, nekem most sürgősen el kell mennem, nagyon sajnálom, hogy nem találkozhatok az üzem képviselőjével, de tényleg el kell mennem! Tessék, mondta a portás. Azt kérném csak, hogy vigyázzon a gyerekre addig is, míg jönnek ezek a köszörűsök, vagy kik. A portás csodálkozva felnézett, ásított, várt egy darabig, tessék, kérdezte aztán, mit csináljak? Itthagynám a gyereket, mert el kell mennem, jó, mondta a portás, tessék csak, és irt tovább egy füzetbe, Anna néni körülnézett. Ki ne gyere innen, hallod, mondta Supának, és minden úgy legyen, ahogy megbeszéltük! Nekem sietnem kell. A kislány nem válaszolt, szerbusz, mondta Anna néni, majd hazahoznak. Aztán kopogott a portásfülke ablakán, viszontlátásra, uram, viszontlátásra, mondta a kinti portásnak is, aki utánanézve látta, amint a nagydarab vörös nő bepréseli magát egy férfi mellé a várakozó autóba. Most már ne ökörködjenek itt nekem, mondta Gémes, a művezető, már harmadszor telefonálnak a portáról, hogy van ott valami gyerek, csináljak valamit. És mit? Ki az a gyerek? Kié? Az enyém nem, mondta Lóvé, és egy marék csiszolnivalót rakott az ölébe, én elváltam, és az asszonynak ítélték. Visszarakta a szája elé a kendőt, majd nekinyomta az első darabot a korongnak. A keskeny, folyosószerű műhelyben kétoldalt álltak a gépek, karcsú elszívók kígyói vitték el a port hörögve, fekete volt a fal, a padló, az ablak, a levegőben égett faggyúszag érződött, szöszfátylak lebegtek, a

padlón ládák, korongok egymásra rakott halmai. Rozika, makacskodott a művezető, maga mit tud? A vékony, fekete nő megállt a munkával, felhúzta a vállát, aztán megszólalt. Azt, amit mindegyik. Csak teszik itt magukat. Ez az a brigádgyerek, valamilyen Andrea, akit a brigád pártfogolt azelőtt, benne van a brigádnaplóban. Nyáriné intézte mindig. Mit, kérdezte a művezető. Hát a gyereket. Mit kellett azon intézni? Hát segíteni tanulni, meg havonta valamelyik brigádtag meghívta ebédre. Ebédre? Igen, ebédre, állította Rozika, a művezető értetlenül meredt rá. Én is, kérdezte. Bizony, maga is, szállt be a vitába Kelemen, a nagytestű, kopasz csiszoló, sőt! Még én is! Pedig agglegény vagyok! Képzelheti azt a rengeteg fáradságot, míg a teát megfőztem neki! Kitört a nevetés. De hát azt a gyereket én soha nem láttam, méltatlankodott a művezető, mikor már csend lett. Mi se, mondta Német, kinézve a szemüvege fölött, de nagyon megszerettük. Mi, Bagos? Mintha a sajátunk lett volna. Ott, a naplóban. Úgy értik, hogy csak be volt írva a brigádnaplóba a segítség, meg az ebéd, a gyereket meg... Pontosan, mondta Rozika, Nyáriné minden héten irt róla valamit, magának tudni kell, maga igazolta. Mikulásra is ajándékokat vittünk be, amit a gyerekek kedves kis műsorral viszonyoztak. Mit csináltak? Viszonyoztak, így lett beírva. Nincs meg az a napló, kérdezte a művezető, nincs, felelték többen is egyszerre, Nyáriné magával vitte az új munkahelyére, azt hitte, lehet majd vele villogni, de a többit tudjuk, tette hozzá Rozika. És hogyan hozták most ide a gyereket, ha eddig soha? Nem válaszolt senki egy ideig, csak a szélső gép zaja hallatszott, és az ütemes sivítás, Lóvé nem vett részt a vitában, dolgozott. A pénzt is felvettük, mondta később Német, de én már elköltöttem. Milyen pénzt? Hát a pontokért, Maga igazolta, és a patronálásért sok járt, elsők lettünk, másodikok, mikor hogy. És azért fizettek. Engem hagyjanak ki ebből, mondta a művezető idegesen, ki a fene törődött azzal, hogy az ilyen brigádügyekben mit ír alá. Akkor... akkor most elviszi valaki, vagy mit csináljunk? Lóvé, állj már le egy percre, nem hallok semmit! Lóvé felnézett, állni, azt tudok, mondta, ha fizetik. Nem volt nagy a tülekedés. Lóvé azt mondta, neki nincs az ilyesmire kerete. Kelemen agglegény, nem vezetek nagy háztartást, mondta, egy kis pálinka, vagy sör, ha van otthon, ha nincs, viszek, attól függ, mennyit fogyaszt a gyerek százon. Német megkérdezte, hogy fiú-e vagy lány a gyerek, nem értette pontosan a nevét. Lány? Akkor nem. És ha fiú? Akkor sem, az asszony gyengélkedik, mióta nekiesett a filodendronnak, még neki se főz. Bagos azt mondta, neki egyéb se hiányzik, már fizet egy gyerektartást, most meg állítson be egy másikkal? Rozika vidékről jár be. A művezető idegesen nézett egyikről a másikra, én sem vihetem, mondta a végén kényszeredetten, és mindenki tudta, miért, elvált, és egy fiatal növel állt össze. Tegyünk úgy, mintha nem tudnánk róla, mondta Lóvé, egyszerűen kimegyünk mellette a portán, hiszen ő sem ismer senkit. Hogy beszélsz, szólt rá Rozika felháborodottan, micsoda dolog lenne az! És különben is a portás ismer bennünket, mondta Német, és valamelyiknek okvetlen a kezébe adja a kis árvát. Vigyék vissza, jutott hirtelen valakinek az eszébe, az a legjobb, vigyék vissza! Így van, kiabáltak a többiek is megkönnyebbülve, meg kell mondani, hogy brigád nincs, patronálás sincs. Rozika csóválta a fejét, hát azért, ne haragudjatok, én szégyellem magam. Egy gyerekkel ezt csinálni! De a művezető már elrohant telefonálni, az emberek pedig beindították a gépeket, felrakták a szájkendőket, felerősödött a zúgás, sivítás, világítottak a leváló szemcsék csillagszórói. A művezető letette a telefont, és úgy érezte magát, mint akit megvertek. A nő, aki a gyereket hozta, már elment, a portásnak valami olyat mondott, hogy majd ők viszik haza a gyereket, ha vége az ünnepi ebédnek. Ráadásul azt sem tudjuk, honnan való a kislány, mert nem tudja ő sem, mondta Rozikának csüggedten. Na, ez szép, mondta az asszony, szerencsétlen gyerek. Nincs mese, mondta aztán a művezető, körbetelefonálok, hogy hol vannak ilyen intézmények, és hol van valamilyen Andrea nevű kislány. Hogy néz ki, kérdezte Rozika, telefonon nem láttam, vágta rá ingerülten a művezető, csak azt tudom, amit a portás mondott, tízéves forma, és nem hajlandó levenni a kabátját, és szakad róla a víz, és ha a nevét kérdezik, csak annyit mond, hogy Supa. Amúgy nagyon aranyos, tette hozzá fanyarul. Én elviszem, mondta Rozika, de csak reggel tudom visszahozni, és ide. Azt azért

mégsem lehet, hogy ennyi ember között... Jó, mondta nyersen a művezető, elviszem én! De hová vigyem utána? Megmondaná? Üzenetet hagyunk a portán, mondta Rozika, hogy ha keresik... Gémes sóhajtott, és azt mondta, menjen, nézze meg azt a gyereket, megyek én is hamarosan. Elvira! Virácska! Gémes még be sem csukta az ajtót, már kiabált, a kislányt maga előtt tolva. Egy vastagszájú, nagyon kifestett nő került elő valahonnan a lakás mélyéből, valami csipkeszerű hálóingféle volt rajta, lomhán közelebb jött, majd megállt, ez ki, kérdezte. Gémes magyarázni kezdte, közben vetkőzött, megcsókolta a nőt, zavartan nevetgélt, egyszer kibírjuk mi is, mondta, hamarosan jönnek majd érte, drágám, ne vágj már olyan tündérien fancsali pofát, na, akkor hogy is legyen. A nő nem szólt semmit, nézte a gyereket, mint valami növényt, ezt a sápadt, vékony, izzadt, ápolatlan kis alakot, akinek a szeméből csak úgy sütött az utálat. Hogy hívnak, kedves, kérdezte aztán tőle, de a gyerek nem válaszolt, Andreának hívják, mondta aztán Gémes helyette, a kislány megvetően nézett rá, Supa, kiáltotta sértődötten, keményen. Jól van, na, mondta Elvira, csak el ne nyelj. Ha neked Supa, akkor Supa. És hogy gondolod, fordult a férfihoz, velünk eszik? Elférünk, mondta Gémes, vagy nem szeretnéd? Nekem mindegy, mondta a nő, csak csomagold ki valahogy, mert még meggyúl itt a szemünk előtt, vagy mit tudom én, én nem akarok hozzáérni. Szójapörkölt van franciasalátával, mondta elmenőben, pompás, lelkendezett Gémes, pompás! Kolonc, gondolta Supa, aztán az jutott eszébe, hogy kilenc. Kilenc kolonc. Azt mondták, vegye le a kabátját és mosson kezet. Állt egy szobában. Kár, hogy eltévesztette a számolást, most megint legurult egy izzadtságcsepp a hátán, kicsit most errébb, lent, a derekánál olvadt szét, ha megmozdul, nem lesz több. A jobb lábát lassan előrébb tolta, itt jó meleg van, már a homlokán is, és a szája alatt is érezte a pici gömböket, itt jó lenni. Nem is hallotta, hogy ezek mit beszélnek, most többet is érzett a hátán egyszerre, Gémes hátulról akarta a kabátot, elrontott mindent! A nő meg két UJJAL ELÖLRÖL, MEG EGY RONGGYAL AZ ARCÁT! beleharapott a kezébe. Na, vidd innen ezt a dögöt, mondta Elvira, és a kezére szorított egy papírzsebkendöt. Látni sem akarom! Ez nem gyerek, ez egy vadállat! Édesem, nagyon megharapott? Hol van, mutasd! Gémes átkarolta a nőt, de az lerázta a kezét, és szótagolva megismételte, vidd-in-nen! Menjetek. Aztán bement valahová, a férfi utána indult, értsd meg, nem tudom hová vinni, mit csináljak vele? Hová tegyem? Lökd ki az utcára vagy a lefolyóba, hangzott bentről, nekem mindegy, de látni sem akarom. Koloniál bútorok a tágas nappaliban, zöld csempés kandalló, fotelek, szőrmék, hatalmas tükör, lágy szőnyegek, virágcsokor, béke és nyugalom, és most az egész közepén itt áll ez a kis szörnyeteg, sötét tekintettel, piszkosan, mocskos kabátban, nem szól, nem mozdul. Gémes egy pillanatra nem hitt a szemének, azt remélte, álmodik. Látod, mit csináltál, kérdezte a gyereket, de az csak nézett rá, szemében vad indulattal. Na jó, mondta Gémes, akkor most beülünk az autóba, és addig megyünk, míg meg nem találjuk azt az intézetet. Nyomás, kifelé! A gyerek nem mozdult, csak nézett rá, Gémes nyúlt volna hozzá, mire a kislány megszólalt: te rohadék. És kissé mosolygott, mint aki örül, hogy eszébe jutott valami. Aztán elindult magától. Gémes akkor állt, meg, amikor Supa hirtelen ötlettel előrenyúlt, és letörte a napellenzőt. Addig csak fészkelődött, néha ütött egyet az ablakra, felállt. Az anyád úristenit, mondta neki hátrafordulva, mi az istent csináltál? Mi az isten bajod van? Mi? A gyerek arca most is verejtékezett, pedig elöl nyitva volt az ablak. Hát normális vagy?! Kiváglak innen mindjárt, mint a macskát, vagy odaadlak egy rendőrnek! Kis hülye! A gyerek ledobta a napellenzőt a kocsi fenekére, hogy csak úgy dörrent, pisilek, vágta ki aztán. Mit csinálsz..? Gémesnek nehezen jutott el a tudatáig, hogy most gyorsan ki kell szállni, kirángatni a gyereket, otthagyni csapot, papot, bevonszolni gyorsan a közeli kocsmába, és belökni a vécébe. Atyaisten, háborgott magában, megtörölte a homlokát, körülnézett. Szabályos kocsma volt, néhány asztallal, lárma, füst és bűz. A hátsó asztalok egyikénél Kelemen és Német, igen, nem téved! Intett nekik, de nem vették észre, arrébb állt, hogy jobban lássák, végre! Kelemen egy felemelt sörösüveggel üdvözölte, Gémes elvigyorodott, és intett a férfinak. Nem iszunk már semmit,

mondta, amikor odajöttek, mi már túl vagyunk mindenen, mi, pajtás? Ajjaj, mondta Német, ajjaj. Idefigyeljenek, mondta Gémes, segítsenek már rajtam valahogy! Tudják, elvittem azt a kislányt... Hát ez kedves volt magától, dicsérte Német, mondtuk is egymás közt, hogy na azért a művezető... Nem is az a baj, siránkozott Gémes, ez a gyerek megharapta a feleségemet, most meg vinném vissza, de nem birok vele egyedül. Megharapta, kérdezte Kelemen érdeklődve, és megtámaszkodott Németbe, milyen porcikáját harapta meg a kedves... Hülye, mondta neki Német, és most hová tetszenek menni? Csuklott. Keresem, hogy hová tartozik, vinném vissza, de nem tudom, mert... És most hol vannak, már hogy a gyerek, kérdezte Kelemen, gondolom, addig sétálnak egyet, míg maga itt elnyel egy pár cseppet... Bent van a vécében, felelte idegesen Gémes, de már mióta, gondolta hozzá. Melyikben? Mit tudom én... azt hiszem ebben. Aha, az a férfi, mondta Német, és be kell értük menni? Igen, hagyta rá Gémes, meg valahogy vigyázni kellene rá, míg megkeresem azt a neveldét, vagy intézetet, vagy... Tudja, maga egy jó ember, mondta Kelemen, de csak magának, én itt lakok nem messze, úgy emlékszem, hogy is, Német? Itt kimegyünk, és akkor hogy is, na szóval nálam ellehetnek, amíg maga elmegy... valahová... Vitatkoztak még egy darabig, míg Kelemen megértette, hogy Elvirácska nincs itt, csak a kis árva, aki most éppen pesel, lassan egy félórája, jó veséje lehet, nem kellett volna annyi sörrel itatni, ezek még alusznak maguktól is, na, akkor hozzad Német a leányt, el lesz ott valameddig, majd adogatja sört, meg mos, meszel, mosogat. Van szatyor is nálam, mondta később, amikor Német már kihúzta Supát a vécéből, Gémes értette, kért öt üveg sört. Hát, ha megkívánja a gyerek, mondta Kelemen, míg az apja oda lesz. Nem az apja? Hát ki ez a leány? Ja! Persze! Na, gyere lányom, vagy iszol egy felest előbb erre a nagy vérveszteségre, ennyit vizelni, hogy csinálod? Csak megállsz, gondolsz egyet, és... Német összesegítette őket, itt fogjad apádnak, ez a keze, de el ne engedd, mert elesik, és eltörik a sör, na... A gyerek szigorúan nézett fel Kelemenre, aztán erősen megfogta a kezét. Gémes a kocsiból figyelte őket, tudta, hol lakik Kelemen, annak idején a mentőkkel ő kísérte haza. Nézte, ahogy imbolyognak, és azt is látta, hogy a gyerek olyan erővel fogja az öreg kezét, hogy annak lehajlik a válla. Nem irigylem, gondolta Gémes, és indított. Kelemen a kocsma épületében lakott, csak hátul, egy toldalékban, szoba, konyha meg egy kis előszoba volt az egész, arrébb valami bódé-féle korhadozott, néhány fa, sötét volt, ide már nem értek el az utca fényei. Kelemen sokáig babrált az ajtóval, míg bejutottak, közben állandóan beszélt, Supát néha magázta, máskor tegezte, tessék, mondta aztán, mikor sikerrel kinyitotta az ajtót, van itt villany is, akkor talán erre. Egy vetetlen ágy, felgyűrt dunnával, párna, lepedő nélkül, asztalból kettő is, székből egy. Az ablakot valami színes anyag takarta, előtte régimódi lóca állt, alatta és mindenfelé üres üvegek. Meleg volt a lakásban, ez Kelemennek is feltűnt, meleg van itt, mondta váratlanul félbeszakítva valami történetet, de hát nem tehetünk semmit, megveregette a radiátort, a kocsmából jön, magyarázta, ott tudják elzárni, nem érdekes. Illetve, jobb lenne, ha a sör lenne átvezetve ezen a vastag csövön, de hát beszélhet ezeknek az ember. Ülj le, majd jön érted apád nemsokára, jó ember az, emlékszem... Kelemen hirtelen megállt, nem, mondta aztán, már nem emlékszem. Bontott egy sört egy másikkal és ivott. Supa ott állt, ahol elengedte a nagydarab férfi kezét, itt is jó meleg volt, pont olyan, ruhák szanaszét, Anna néni verni fogja, a szag, az öreg levette az ingét, és, és tiszta verejték! Ő is érezte a hátán a meleg nedvességet, várta a pillanatot, amikor majd az első megindul, de NEKI rengeteg volt! A hátán, mellén, homlokán, és ivott, mesélt, aztán most, most, megindult! Supa megkönnyebbülve sóhajtott, aztán kigombolta a kabátját, állandóan az öreget nézve közben, ezt a gyönyörű, gyönggyel borított nagy testet, aztán lassan leeresztette a kabátot a padlóra, na, gyere, hallotta, igyál egy kis sört! Valamikor az idegenlégióban, Német bátyáddal így szaggattuk széjjel a kígyókat, mint az expandert, az arabok meg meg voltak háborodva, valami szent kígyó volt, vagy mi a fene... Supa közelebb ment, rátette a kezét Kelemenre, és nevetett, az öreg magyarázott, gesztikulált, később mutatott valami táncot is, a gyerek néha levegő után kapkodott a nevetéstől, aztán mire észrevette már ő is mesélt, az

apjáról, aki óriás volt, ostorral járt köztük, és az anyja, aki felpróbálta az apja nyakkendőjét, így lógott, és nevetett, addig, míg levették onnan, még akkor is nevetett, mikor a cipőjét keresték, mert leesett a lábáról és valaki az ablakban találta meg, és Anna néni is mindig elvisz valakit ebédelni valami üzembe, otthagyja őket, és megy kurválkodni, de még jobb, ha nincs ott. Supa mesélt, mesélt, kapkodva, nyeldekelve, az öreg bambán pislogva röhögött mindenen, a lány is nevette az egészet, sört ivott, gyufát gyújtogatott közben, aztán hirtelen elhallgatott. Mi van, kérdezte tőle az öreg. Bepisiltem, mondta a gyerek boldogan, mire Kelemenből megint kitört a nevetés, az semmi, mondta aztán fuldokolva, de én is! Én is! Na... abbahagyni most már a röhögést, ez komoly dolog... Megpróbált felállni a tócsából, de nem ment, mindig visszadőlt, legyintett, és röhögött tovább, Supa is, nem tudták abbahagyni. Amikor Gémesék éjfél felé rájuk nyitottak Kelemen már horkolt az ágyon, a kislány pedig a lócán ült egy hosszú, zöld pongyolában, és dohányzott, mellette a padlón üres sörösüveg és egy fésű. Lassan felállt. Akkor már tudta, hogy nem fog többé innen elmenni.

Ennyi volt

A HOSSZÚ NAP A csapat a Váladék nevű kocsmában gyülekezett, hogy levonja a tanulságot, és hogy sorait rendezze. Közben persze ittak, lármáztak, mert a tanulság nehezen formálódott, pedig a pohos Kerezsi rekedt hangján kiadta a jelszót: ma feltétlen be kell rúgni mindenkinek, abból komolyabb hátrány nem származik, és még gyereke sem lesz tőle senkinek. Dancsjuli rögtön találva érezte magát, mert neki ugyan volt gyereke, kettő is, de nem volt férje, és most nem is tudta pontosan, megsértődjön-e a szöveg miatt, vagy hagyja a fenébe az egészet. Hagyta. Nem is állt neki rosszul, mert szőke volt, kékszemű és jó harmincas, de festetlen arcával úgy nézett ki, mint egy kamasz fiú. Bogyó, a cigány meg azt mondta, hogy akkor igyekezni kell, mert mindjárt bezár a bolt, de az ismerős pincér megnyugtatta: amíg itt fizetővendég van, addig nem zárnak. Miért, kérdezte tőle Kerezsi, maga szerint ki akar itt fizetni? Ezen megint sokáig röhögtek, csak Hajdú nem, ő volt a legöregebb, most csak ült a székén, szipkából szívta félbevágott cigarettáit, és ivott kegyetlenül. Heten voltak, székeket húztak az asztalhoz, hogy egy asztalnál legyenek, aztán söröket hozattak, ahogy a fakó színű Pálfi mondta, folyamatosan, időnként gyorsítóval, ami fél rum volt egy másik fél rummal jól összerázva, Dancsjulinak konyak, ő azt szerette, ezen kívül Kerezsi szerint csak egy szenvedélye volt még: menstruálni. Juli ilyenkor mindig megnyugtatta, az ő igazi szenvedélyét Kerezsi soha nem fogja eltalálni, és ha nem veszik tolakodásnak, a többiek sem. Azon már siralmasan túl vagyunk, tette hozzá. Valakit mindig kifogtak, cikizték, Kerezsit a vörös haja, állandó másnapossága miatt, Bogyót, mert cigány, az öreg Hajdú, ha arrébb ment, az kacsatánc volt, Mézga egyszer beleült a pillanatragasztóba, és az orvos vette le róla a nadrágot, Latyak latyak volt, csak úgy, Pálfi meg Fakó, Albínó, mikor, hogy, Dancsjuli igazi nevén Deutsch Júlia, de hát azt épeszű ember nem mondja ki, ő egyébként már rég haza akart menni, aztán mégis maradt. Reggel még egyáltalán nem volt ilyen jókedvük. Kerezsi vakon volt a másnaposságtól, a többiek szintén, talán Julin nem látszott annyira, legalábbis a többiek nem látták. Háromhavi kényszerszabadság után most csak szédelegtek az üres szerelőcsarnokban, mint aki soha nem járt itt, nézegettek, húzgálták a fiókokat, Juli az üres kávésszekrényt, hüledeztek, aztán Kerezsi megkérdezte, ti is azt látjátok, amit én? Mert én nem látok semmit. Tisztelettel. A szerszámos fiókok üresek voltak, a fali csatlakozókból egyszerűen kitépték a csatlakozó kábeleket, a préslevegő-szerszámok csöveit elvágták, mintha egy sietős betörő kapkodta volna össze, amit lehetett, itt-ott elejtve néhány kisebb dolgot, csavart, villáskulcsot, egyebet, de nem volt egy szék, emelő, asztali lámpa, vízcsap is csak egy a nyolcból, az is elcsavarva, mintha nem tudták volna kicsavarni a helyéről, az üres csövekből halkan csepegett a víz. Betörtek ide, vagy mi az isten, kérdezte Bogyó, még a fusimat is elvitték. Nálatok? És mi a fenének van zárva az öltöző? Nézegették egymás fiókját, a csüngő kábeleket, na, itt nemigen lesz ma munka, vélekedett Latyak, pedig mára szólt a levél, nem? Itt van-e mutatta Mézga, hetedike, az ma van! Villany, az van, szólt Hajdú egy kapcsolót nyomogatva, na, ez is jó egynek, mondta Bogyó, és felült az asztalra, még szerencse, hogy ezeket el nem vitték. Gyerekek, mondta Kerezsi, itt valami gáz van, ti is azt gondoljátok? Gáz nincs, helyesbített Mézga, és az elnyiszált csőcsonkra mutatott, mikor felült ő is az asztalra Bogyó mellé, aztán Latyak is, meg Kerezsi. Nem foglalt, kérdezte az alacsony Mézgát, mikor felmászott, bérlet, tette hozzá, összvonalas. Aztán beszélgettek mindenféléről, hogy az idő teljen, cigarettáztak, Kerezsi azon a véleményen volt, hogy ide ma nem jön senki, és jobb lenne, ha Dancsjuli kicsattogna egy üveg hígítóért a sarokra, már csak az ijedtség miatt is. Dancsjuli azt mondta, ő nem küldönc, majd jön a hatórás. Bogyó is azon a véleményen volt, hogy ne siessék el, lehet, hogy itt ma kocsmát nyitnak, elvégre az a divat, és akkor itt lesz minden helyben. Kerezsi erre

azt mondta, hogy ha Bogyó nem ideges, az azt jelenti, hogy van a táskájában némi fertőtlenítő. Van bizony, mondta Bogyó, és lefogadom, hogy neked is. Hát nem is tudom, mondta Kerezsi, lehet, hogy az asszony beledugta... az anyátok istenit, kiáltotta Mézga, tudtam, hogy nem leszek egyedül! Az ember ne fedje fel a kártyáit mérkőzés előtt, mondta az öreg Hajdú méltósággal, és előmutatott egy üveget. A két fiatal, Latyak és Pálfi az asztal szélén gyufázott, és azt mondták, hogy így most nagyon jó, mert akkor nekik már elő se kell venni. Jó volt itt lenni még így is, ebben a kifosztott, tönkretett műhelyben, mert legalább ismét együtt volt a társaság, lehetett ökörködni, Kerezsi ugyan azt mondta, neki nem hiányzott senki, ő reggelente berúgott és délben folytatta. Bogyó nőügyeket mesélt, csak éppen senki sem hitte el, Latyaknak elhitték volna, csakhogy ő soha nem mesélte a nőügyeit, Pálfi se, mert azt meg tudta mindenki, hogy Dancsjulival közösen titkolóznak. Mézgának nem voltak nőügyei, ő azt mondta, hűséges a felesége emlékéhez. A felesége ugyan még él, mondja, ha kérdezik, de hogy utoljára mikor volt, mint nő a felesége, az már csak emlék. Hajdú csak hallgatta az ilyesmit, és ha sorra került, azt mondta, hogy ő aztán tudna mesélni. Aztán mire a nekikészült a mesének, már el is felejtették, hogy ő is ott van. Egyszer sikerült kivárni egy rövid részletet egy leninvárosi kalandból, akkoriban erős voltam, mint a bivaly, mondta az öreg, három kani is jöhetett rám. Ezt azonnal félreértették, Pálfi pofátlanul rá is kérdezett: és a nők? Azokkal nem tetszett próbálkozni? Az is igaz, viszont, hogy Latyak, aki a legerősebb volt közöttük, csak üggyel-bajjal tudta szkanderben lenyomni az öreget. Ez azonban már régen volt, most viszont az látszott legfontosabbnak, hogy megértsék valahogyan ezt a Pót Jánost, aki már percek óta beszélt hozzájuk. Úgy érkezett, mint egy hideg légnyomás, hirtelen, nem is lehetett tudni, melyik ajtón jött be, egyszer csak ott állt, és beszélt. Úgy hallgatták, mint valami messziről jött embert, pedig ismerték, ő volt valamikor Pótjani, a diszpécser, az akkori művezető liblingje, szorgalmas besúgó. Most tüdőszín zakó volt rajta, sötét nadrág, sárga ing, nyakkendő, és azzal lepte meg a csoportot, hogy ő a menedzser. Tessenek közelebb jönni, mondta, elsorolom a lényeget. És sorolta. Azzal kezdte, hogy magázódni fognak. Ezt még ki lehetett bírni, legfeljebb nem szól hozzá senki egész nap. És holnap se. Aztán olyanokat mondott, hogy nincs szerszám, felszerelés, eladták az adósság fejében. Nincs öltöző, ebédlő, ha dolgozni akarnak, hozzanak mindent, ami kell, mert a tulajdonos csak a csarnokot bérli, meg fűt és világít. A létszámmal meg az a helyzet, hogy a szerződés szerint nem lehet elküldeni senkit, de béremelés csak akkor lesz, ha valaki elmegy. Akkor azt a pénzt elosztják. És segédmunkás sincs, tessenek áthordani a lakatosoktól a portékát. Pótjani soha nem tartozott közéjük, nem azért, mert diszpécser volt, meg besúgó, hanem mert olyan volt, amilyen. Okoskodó, affektált volt a beszéde, a mozgásában is volt valami erőltetett, szélesen gesztikulált, mint a kistermetű emberek általában, nagyokat lépett, el is nevezték rögtön fonott seggű Pótjaninak. Most azzal fejezte be, hogy ő befejezte, ha valakinek problémája van, munka után megkeresheti a tulajdonost, aki egyébként egy szót sem beszél magyarul. Még mondott egyet-mást, lazán, könnyedén, látható volt, hogy élvezi, amint lassan mindenkinek az arcára fagy a jókedv. Aztán összecsapta a kezét, és elment. Hoppá, mondta egy kis csend után Kerezsi, ti is azt hallottátok, amit én? Tisztelettel. Akkor most, hogy legyen? Nézegettek egymásra. Ennek a fele se tréfa, mondta Bogyó, ha ez a seggfej komolyan beszélt. Nem ült már senki a satuasztalon, az iroda ajtaja előtt toporogtak, volt, aki cigarettázott, piszmogott valamin a kezével vagy csak egyszerűen zsebre dugta, és várt, mi lesz? És mivel fogunk dolgozni, kérdezte Mézga, ez már mindennek a teteje, tette hozzá Pálfi, ezt meg lehet csinálni? Legszívesebben leönteném benzinnel ezt az egész szart, mondta Latyak, és hadd égjen! Itt már az sincs, ami elégne, mondta Dancsjuli, nincs itt semmi. Akkor ezt a bájgúnárt, mondta Latyak. Bogyó azt mondta, hogy az a leggyönyörűbb az egészben, hogy akinek nem tetszik, mehet. Jön a helyébe száz. Akkor mi legyen, kérdezte Kerezsi, hagyjuk, a fenébe az egészet? Mellesleg én emellett vagyok, míg meg nem iszunk mindent... Most ne bohóckodj, szólt rá Bogyó, elég kabaré ez amúgy is. Aztán

már mindenki beszélt, egyszerre, méltatlankodva, füstölögve, aztán megint Kerezsi szólt, hogy uraim, telik az idő, én amondó vagyok, hogy ha már bejöttünk, csináljunk valamit, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Mi lenne, semmi, mondta az öreg Hajdú, alig várják, hogy itt hagyjuk az egészet. A Konzervgyárban is ezt csinálták, és az utcán van mind, akkor? Szerintem is induljunk, mondta Bogyó. Aki autóval jött, talpaljon ki a szerszámaiért, kérni is lehet. Világos, mondta Kerezsi, a többi meg induljon a lakatosba, áthordunk mindent, amit lehet, tisztelettel. És sebesen, mert mindjárt dél. És én mit csináljak, kérdezte Dancsjuli, ő is műszerész volt, de az utóbbi években csak kávét főzött, meg gépelt a művezetőnek, ha kellett, hozta, vitte a leveleket. Te majd lefekszel Pótjanival, mondta Mézga. Hülye, mondta Dancsjuli, akit nem lelkesített ez a lehetőség, annakidején a kotont se tudta felhúzni, úgy fogta, mint egy zoknit. És nem úgy kell, kérdezte Mézga, aztán Kerezsi azt találta ki, hogy Juli majd kisegít, adogatja a szerszámot kéz alá, alkatrészt, ilyesmi. Jó lesz így, tisztelettel? És indultak kifelé, ki a parkolóba, ki a lakatosokhoz. Júlia, szólt Hajdú az ajtó előtt Dancsjulihoz, szeretnék majd magával beszélni. A nő furcsán nézett rá, már maga is, kérdezte, mit mondhat maga nekem? Valamit, mondta halkan az öreg, majd. Julinak már a nyelvén volt valami harapós megjegyzés, de visszanyelte, mert az öreg keskeny arca most szomorú volt, ősz haja rendetlen. Majd meglátjuk, mondta aztán neki, és vállat vont, egy perc múlva pedig elfelejtette az egészet. Évek óta dolgoztak együtt, sok mindent megéltek már. Főnökök jöttek, mentek, átszerveztek, szétrakták őket, aztán megint egybe, dolgoztak már ülve, állva, kesztyűben, kesztyű nélkül, konvejor mellett, nevezték már őket csoportnak, brigádnak, team-nek, csürhének, egységnek, csapatnak, mindennek. Ez most új volt. Nem rázta meg őket nagyon, szaladtak hamar a szerszámokért, a lakatosoktól is kértek kölcsön, amit lehetett, villáskulcsokat, fogót, kalapácsot, fúrógépet, cserébe vodkát, rumot, konyakot kínáltak, hogy tompábban fájjon a seb, mondta Mézga, adakozzatok. Ott se volt különb a helyzet, ahogy megtudták az összecsődült ottani munkásoktól, csak őket egy hónappal hamarabb hívták, és már túl vannak mindenen. Komám, mondta Andor, a hegesztő Mézgának, nyuszik vagyunk, és még dorombolunk is, ha kell. Észnél legyetek, mondogatta, nagyon észnél legyetek, és vigyázzatok! De hogy mire, azt ő se tudta, csak azt, hogy vigyázni kell. Hát akkor majd vigyázunk, mondta Mézga aggodalmas arccal, és teknősbéka-szeme szaporán pislogott, na, vigyázz, kiáltott Pálfira, hadd vigyem arrébb ezt a valamit! Vodkásüveg volt a kezében, hóna alatt egy-egy öntöttvas ellensúly, együtt úgy hetven kiló. Amikor Dancsjuli mellé ért, megkérte, hogy vegye el tőle a vodkásüveget, de óvatosan. Úgy. És ha most a kezedet megkérném, azt is ideadnád? Juli nevetett, Mézga is, aztán szinte egyszerre hagyták abba, Mézga nagy, lapos arca borús lett. Az a baj, mondta, hogy te azt hiszed, viccelek, pedig hidd el, nem fogom sokáig ezt bírni. Juli csak nézett rá, mint aki mindjárt elsírja magát, aztán nem mondott semmit, rakta a festett lemezeket egymás mellé, óvatosan. Lassan elborították a szereldét az áthordott elemek, a falak mellett, az asztalokhoz támasztva, körülbelül azokon a helyeken, ahol majd beszerelik, középen pedig széles sáv maradt szabadon, itt megy végig a készülék, az elején csak a láb, arrébb a vázszerkezet, megy tovább saját görgőin, mindenütt raknak rá valamit, fúrnak, csavaroznak, forrasztanak, a végén Mézga várja a nagyfeszültséggel, és ha azt is kibírja, kész, mehet. Kilenc óra se volt, és az eleje már indult, Latyak és Pálfi állították be a nehéz, öntöttvas lábakat, a görgőket, fúrtak, kalapáltak, szinteztek, zsír sincs, kiáltott fel Latyak, és elrohant, majd vissza egy kis dobozzal, belevágta a csavarhúzó hegyét, hogy megfogja majd a csavart. Aztán ledobta az ingét, és félmeztelenül forgatta Pálfi keze alá a nagy, feketére festett idomot, nekik most sietni kellett, hogy feltöltődjön a szerelősor, aztán majd ráérnek. A többiek még vártak, Dancsjuli evett valamit állva, Mézga a konnektorokat nézegette, Bogyó és Kerezsi a betont seperte egy itt felejtett munkaruhával, majd a vízcsapokkal vesződtek egy darabig, aztán Bogyó megkérdezte: egyáltalán akarunk mi vizet inni? Nem, nem, mondta azonnal Kerezsi, és hagyták a francba ez egészet. Hajdútól sört kaptak, de az öreg nem ivott. Mi van veled, öreg pacal, kérdezte Bogyó, de nem tudták meg a választ, Latyak kiáltott rájuk: megy az első! Kerezsi egyet

lépett, és már el is kapta a gördülő szerkezetet, hoppá, mondta, itt már az enyém vagy, tisztelettel. Kongott a csarnok, hiába dolgoztak benne, hiányoztak a mennyezetről lógó szerelőgépek, az irodából a meósok, annakidején egy-két technológus is mindig itt csellengett, akkor a forgácsoló gyerek, a hatórások, anyagmozgató, tanulók is voltak mindig, most még a művezető is hiányzott, a takarítónő ilyenkor súrolta a kagylókat, savazta a vécét, de ha az ember kinézett az ablakon, kint is látott valamit, teherautók, elektromos targoncák jöttek-mentek, és az egész levegő rezgett a kompresszorok zajától, most meg minden halott volt, mint a temetőben, még a falevél se moccant odakint. Kerezsi sem volt már éppen fiatal, de jól tartotta magát, és ha másnap sikerült inni egy kicsit, a keze se reszketett, biztos, pontos mozdulatokkal dolgozott, zihálva vette a levegőt a sok dohányzástól, tempósan emelgette az oldallapokat a helyükre, csavarozott, fúrt, Juli adogatta neki a dolgokat, ő meg mindig dünnyögött közben valamit, most például azt szerette volna tudni, hogy Juli nem gondolta-e még meg magát? Ki van hagyva a helyed az egyik ágyon, tette hozzá, amelyikben az asszony meghalt, úgyhogy ki van próbálva. De ez most komoly. Juli már oda sem figyelt, odábblépett, Bogyónak fúrót cserélt, menetet vágott, az öreg Hajdúnak segített forrasztani, sürgött-forgott, kábelkötegeket cinezett, szerszámot adogatott, akár egy asszisztens, mondta lihegve, csak nincs bekötve a szám. Aztán lassan kilalakult a ritmus, megszokottá váltak a mozdulatok, addig csak Kerezsi dünnyögött magában, ahogy szokta, később már a többieknek is megjött a hangja, Bogyó valami dalt kezdett énekelni, de Mézga azt mondta neki, hogy ha nem hagyja abba, belevágja a leghosszabb csavarhúzót. Hülye, kiabálta Bogyó sértődötten, jó hangom van, mindenki mondja! Anyádnak volt jó hangja, mondta neki Mézga, míg kiénekelt magából, tudod, ott a klozeton. Persze, tromfolt Bogyó, ott mindjárt anyád mellett, csak az, szegény nem tudott énekelni, akkor is tele volt a szája! Mézga akart rá mondani valamit, aztán csak megállt és röhögött. Mit röhögsz, te féreg, kérdezte Bogyó, de a másik nem bírt beszélni, éppen ez volt benne az idegesítő, te varangy, mondta Bogyó, és ráköpött a Mézga standján álló gépre, ökör, tette hozzá, legalább csapna el az áram. A sapkája az asztalon volt, Kerezsi épp az imént rögzítette egy százas szeggel, és most az öreg Hajdú fehér kalapjával szemezett. Hogy beszéltek, mocskok, korholta Bogyóékat, a húsvilla álljon meg bennetek. Elöl Pálfiék röhörésztek valamin már régóta, de olyan halkan, hogy nem lehetett hallani, pedig Dancsjuli nagyon szerette volna tudni, miről van szó, két napja sincs, hogy a szőke fiúnak feltette a kérdést, hogy akkor mit is akar tulajdonképpen, neki apa kell a gyerek mellé, szeretőt talál mást is, ha annyira akar. Pálfi azonban nem mondott semmit, csak ötölt-hatolt. Közben dolgoztak azért, néha vita támadt, mert kevés volt a szerszám, egyszer-egyszer várni kellett, míg a másik továbbadja, aztán várni kellett néha Julira, néha Hajdúra, hogy mikor fejezi már be, és tolja tovább a készüléket Mézgának, a végén meg Mézga idegeskedett, ha nem volt szabad konnektor, ilyenkor ő is küldött egy-egy százas szeget valamibe az asztalon, volt mibe, egyre szaporodtak a levetett holmik, meleg volt. Déltájban már szakadt a víz mindenkiről, fáradtabb, idegesebb lett a csapat, már lehetett érezni az emelők, szerelőgépek, tapadókorongos megfogók, a levegős segédeszközök hiányát, nem volt elég a villáskulcs, de még kalapács se. Pálfiék is egyre gyakrabban álltak meg, hogy kifújják magukat, de a többiek is kezdtek alélni, sok munka volt fej fölött, térd alatt, és a rengeteg cipekedés! Csak Kerezsin nem látszott semmi különös, csak mintha gyakrabban köhécselt volna, szépen, egészségesen, mélyről, mondta neki Mézga, öröm hallgatni. Ne hallgasd, mondta neki Kerezsi, és ezzel vége is lett. Aztán Bogyó fakadt ki, hogy Juli agyonhajtja a jónépet, idefigyelj, kiabálta, hagyjál már egy szusszanásnyi időt! Mit nyomod rám az anyagot? Én nyomom, csattant fel Juli, én csak rakom elébed, akkor veszed el, amikor akarod! Csapzott volt ő is, mint a többi, de fáradhatatlanul cikázott közöttük. Hol az a rohadék, kiáltott Mézga, hát még víz sincs, hogy az ember leöblítse a pofáját! Tényleg, hol van Pótjani? Nekem nem hiányzik, mondta Bogyó, de legszívesebben belerúgnék. Lassítsunk már egy

kicsit, mondta aztán, muszáj nekünk ennyire rohanni? Egy tíz percre, mondta Hajdú is, egy tíz percre álljunk már meg, ma még a vécében se voltam! Még én se, mondta Dancsjuli, na és! Eredj öreg, mondta Kerezsi, majd mi csináljuk addig. Én majd beállok helyette, mondta Juli, de Kerezsi azt mondta, hogy nem, így lehet jól haladni, ha valaki besegít, tette hozzá, majd mi Bogyóval átvesszük az öreg melóját. Tudtam, mondta Juli, én meg holnap már ne is jöjjek, mi? Erre megy a játék! Ne ríjjál, mondta neki Kerezsi, béke van. Le vagytok ejtve, mondta Juli, aztán lecsapott valamit az asztalra, és megállt. Arrébb, a műhely túlsó végén az öreg Hajdú szédelgett a derekát fogva a vécé felé, kint a rekkenő hőségben szinte lángolt a levegő. Délután, egy óra körül az öreg Hajdú feleségül kérte Dancsjulit, amit az néhány keresetlen szóval hárított el. Az indoklás hosszabb volt, de az egész így sem tartott tovább öt percnél. Bent, a mosdó előterében történt, ide nyílott mindkét nembeli vécé, és kellemesen hűvös volt a levegő. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, mindketten merítettek egy kis vizet a vécékagylóból, máshol nem volt, így viszont többször is le kellett húzni, de lemoshatták az arcukat, Juli a mellét is hűtötte egy kicsit, haját. Aztán kilépett a fülkéből, onnan át az előtérbe, ahol az öreg már várta. Julika, kezdte, a nő értetlenül nézett rá, mi van, kérdezte a vizes arcú embert, megpisiltessem? Vagy pelenka kéne? Julikám, folyatta amaz, reggel már mondtam, hogy beszélni szeretnék magával, szóval az a helyzet, hogy azt szeretném, szóval, most, hogy otthon kellett lenni három hónapig... És elmondta az egyedüllét és az öregség minden félelmét, és azt, hogy úgy gondolta, jól meglennének együtt, ő nem bánná, hogyan él az asszony, éljen úgy, mint eddig, Pálfival, vagy akivel akar, öt nem zavarja, csak legyen mellette valaki, a gyerekeknek azt lehetne mondani, hogy ő a nagyapjuk, azoknak is jobb lenne, ő úgy gondolná, hogy rájuk íratná mindenét, mármint a gyerekekre, úgysincs kire hagyni... Dancsjuli, körülbelül eddig hallgatta, aztán közbeszólt: hagyja abba, jó? Hagyja abba! Hát normális maga? Vén szar! Hajdút azonban nem volt könnyű lerázni, újra és újra szóba hozta Pálfit, meg akárki mást, amitől aztán kicsordult a pohár, Dancsjuli elkapta a nyakán az inget, idefigyeljen, sziszegte, elegem van magukból, azt hiszik maguk, hogy annyira kurva vagyok, mint ahogy mutatom? Azt hiszi, hogy maga az egyetlen, aki a három hónap alatt megveszett otthon? Hajdú értetlenül nézett rá, aztán tátott szájjal hallgatta, hogy Bogyó már reggel, amikor jöttek át az udvaron, azzal lepte meg, hogy elege van az otthonból, asszonyból, meg mindenből, szívesen újra kezdené vele, otthagyna mindent a fenébe, a gyerekek úgyis elszálltak, most már élni szeretne. Mézga csak a hétvégi házába csalta volna, aztán, ha összeszoknak, azonnal beadja a válópert, úgyis beteg a felesége, nem várhatja el tőle senki, hogy mellette kínlódjon. És még Kerezsi is, az a fatökű alkoholista! Dancsjuli már kiabált: Neki is kellene valaki, mióta meghalt a felesége, nincs egy világos pillanata, és most kellene valaki, aki adogatja a sört! He? Mit szól ehhez? Mi? Elengedte az öreg gallérját. És tudja, mi a furcsa az egészben? Hogy a drágalátos Pálfi meg hallani sem akar a dologról, csak használ, mint a kapcát! És Latyak is! Úgy szeretik, hármasban! És az én lakásomban! Úgyhogy menjen maga az ajánlatával a francba! Hajdú nem tudott Latyakról, de azt se bánta volna, már éppen mondani is akarta, de Juli már az ajtónál volt, és úgy csapta be, hogy zengett tőle minden. Az öreg ácsorgott még egy kicsit, megtörölte az arcát, szemét, aztán mégis visszament az egyik fülkébe, leült, most nem akarta, hogy lássák, a karjára hajolt és hangtalanul sírni kezdett. Uraim, kérdezte odakint Mézga, ma senki nem akar megállni? Ezután így lesz? Már túl vagyunk a hatvan darabon, tudjátok? Ennyi volt eddig a norma. Hé, tette hozzá, mert nem válaszolt senki. Kerezsi megállt egy pillanatra, tátott szájjal, zihálva vette a levegőt, körülnézett, aztán azt mondta, nem lehet tudni, hogy fizetnek, lehet, hogy darabra. Csináljuk, abból nem lehet baj. Jó, jó, mondta Mézga, de akkor ne hajtsatok annyira, az öreg máris kiborult. És én se bírom sokáig cérnával. Erre aztán nem mondott senki semmit, csak dolgoztak tovább, Dancsjuli cipelte az elemeket, mintha mi sem történt volna, Pálfi vonszolta az ellensúlyokat, és a többieket is mintha megszállta volna valami dühödt versenyláz, még beszélgetni is elfelejtettek. Segíts Julinak, öreg, mondták Hajdúnak, amikor

előkerült. Hogyhogy, mondta az, van nekem helyem, csinálom tovább! Hagyjad, mondta neki Kerezsi, nem érünk rá terád várni, segíts inkább Julinak. Nekem ne segítsen senki, kiabált Juli, én elgyőzöm magam is! Akkor meg Pálfinak, az ellensúlyokat beemelni, mondta Bogyó. Ide nem kell az öreg, mondta azonnal Pálfi, még a lábára ejtem! Ketten csináltátok azelőtt is segédmunkással, kiabálta Kerezsi ingerülten. Most meg egyedül csinálom, na és, csattant fel a fiú, segítsen neked! Hajdú csak állt, és hallgatott. Ülj le valahová, öreg pacal, mondta neki Bogyó, ne szívd itt a fogad, pihenjél. Vagy vigyünk el moziba? Aztán arról kezdtek beszélni, hogy délután elindulnak szerszámokat venni, fúrógépet, ami kell, és majd összedobják a pénzt. Ezen volt egy kis vita, Dancsjuli azt mondta, neki nem kell fúrógép, ha ezután is segédmunkás lesz, ő nem fizet. Közben az öreg Hajdúról lassan megfeledkeztek, ott ült a fal mellett egy radiátoron, és szívta a cigarettákat. Délutánra már minden ajtót, ablakot kinyitottak, de a huzat is csak a forró levegőt mozgatta, támolyogtak benne a fáradtságtól, Bogyónak sikerült vizet fakasztani az egyik csapból, de az se sokat ért. Aztán Mézga bejelentette, hogy, uraim, száz! Halljátok? És négy óra. És nekem mára elég. Kerezsi nagyot fújtatva egyenesedett fel, azt mondod, kérdezte. Halljátok? Bogyó, Latyak! Hagyjuk abba mára. Száz buzerátor megvan. És így is rádolgoztunk két teljes órát, mondta Bogyó. Lassan leállt mindenki, nyögve, fújtatva támaszkodtak az asztalokhoz, Latyak leült a betonra. Hol lehet ez a kis rohadék, kérdezte később Bogyó, az egyetlen vízcsapnál, ahol sorakoztak, még mindig szótlanul, elcsigázva. Később beszélgettek még a szerszámokról, máris menni kellene, hajtogatta Pálfi, mielőtt bezárnak a boltok. És kinél van annyi pénz, kérdezte Kerezsi, ez lesz vagy húszezer forint. Meg kellene nézni reggel a zsibiben, javasolta Latyak, az oroszoktól meg lehetne venni mindent, olcsóbban. Azzal meg az volt a baj, hogy hétkor nyit, aztán ezen még viatkoztak egy darabig, majd, megint csak váratlanul, Pótjani hangja hallatszott, és megint nem lehetett tudni, hogy honnan került elő hirtelen, uraim, valaki majd kimegy, és megveszi, ezen ne problémázzanak, itt már nincs kilépő, szabadság, az a lényeg, hogy menjen a munka, ha valaki nincs itt, a többiek csinálják. Ez olyan, mint a vállalkozás. Azt hiszem, folytatta később, az öregúrnak javasolhatjuk, hogy hagyja abba, ez már nem az ő világa. Szóval, száz darabot csináltak? Remek. Ez lesz a norma. Viszontlátásra. Micsoda, kérdezte Kerezsi, a napi norma? Hát van neked fogalmad, hogy mit hajtott itt ma mindenki? Azelőtt hatvan volt, kiabálta Pálfi, és az se sikerült mindig, pedig voltak gépek, emelők! Aztán már megint mindenki egyszerre beszélt, és hangosan, de Pótjani nem foglalkozott senkivel, uraim, kérem szavakkal kifelé tartott az embergyűrűből, majd bement az irodába. Mindenki döbbenten állt. Csendben. Aztán Kerezsi szólalt meg: Ti is azt hallottátok, amit én? Azért jó nagy marhák vagyunk mi, nem, Bogyó? Tisztelettel. Hát ami azt illeti, ezt jól megszívtuk, felelte az. Hol van Hajdú? Én már sehol, válaszolt az öreg a bejárati ajtótól, és kiment. A többiek összenéztek, aztán Kerezsi benyitott az irodába. Bogyó utána. Aztán Pálfi és Latyak egyszerre. Mézga. Dancsjuli. Egy kis kavarodás támadt ott bent, szűk volt hely annyi embernek, nemsokára egy tüdőszínű zakó repdesett a fejek fölött a nyitott ajtón át, ki, a betonra, de az is lehet, hogy volt benne valaki, mert jajgatott, és hatalmasat nyekkenve terült el. Két cipő repült még utána, hegyes orrú, elszállt egészen a mosdóig. Aztán Kerezsi hangját lehetett hallani, Juli, mondta, eredj az öreg után, nehogy eltévedjen, rendeljetek hét sört, meg hét felest, egymás mellé, tisztelettel. (Rövid változata elhangzott a Sz.E.R. Hazai levél c. műsorában)

SEMMITTEVŐK Szépek voltak a naplementék, ha tiszta volt az idő, a temető fái között vöröslött a nap, még a mocskos ablakon is áttört, pontosan az esztergályosok szemébe, míg el nem tűnt, nem lehetett dolgozni. Ezért is szerették a délutáni műszakot, meg nyugodtabb is volt. Ilyenkor leálltak, cigarettáztak, beszélgettek, az egész nem tartott egy félóránál tovább. A művezető se ugatott ilyenkor, hagyják, mondta, mert még felkenődik valaki a tokmányra. Amúgy sem volt érdekes, hogy dolgoznak-e vagy sem, minden raktárra ment, és ott is maradt. Kulcsárnak hívták azt az embert, aki a negyedik gépen dolgozott, egy olyan harmincas, se hideg, se meleg valaki, minden olyan átlagos volt rajta, se nem szőke, se nem fekete, nem magas, de nem is alacsony, csak amikor dolgozni kezdett, akkor történt vele valami, ami miatt a többiek kezdetben utálták, később tisztelték, és ami miatt a legmagasabb volt az órabére. Aztán emiatt is bocsátották el néhány társával együtt. Értse meg, mondta a művezető, azt mondták fent, hogy a nagypénzűekkel kezdjük, mert már a bérfizetésre sincs mani. Aztán majd megy a többi is. Kulcsár abba is belement volna, ha levesznek a pénzéből akármennyit, csak maradhasson, de azt meg csak fegyelmivel lehetett volna a Kollektív szerint. Így aztán összepakolt, elrendezte a papírokat, letakarította a gépét, kezet fogott mindenkivel és kiment a gyárkapun. Másnap aztán újra megjelent a feleségével, egy apró, fekete asszonnyal. Az ismerős portás beengedte őket, a művezetőt keresték. Magyarázza már el ennek, hogy miért mondtak fel, mert nekem nem hiszi, mondta Kulcsár az ugyancsak alacsony embernek. Nem volt ideges, csak arrébb ment pár lépést, hogy azok beszélhessenek nyugodtan. A többiek kiabáltak neki, köszöntek, de ő nem szólt semmit, nem fogadta a köszönéseket, a cigarettáját nézte, aztán karon fogta a feleségét, ne sírj, mondta neki, és kimentek a műhelyből. Kétszobás lakásban laktak a Csemete utcában, a nyolcadik emeleten. Kulcsár rácsot szerelt az erkélyre, hogy a gyerekek ki ne essenek, a hatéves Péter és a négyéves Gergő, de még így se szerette, ha az erkélyen játszanak. Az övék lett a nagyobbik szoba, az ajtóra hintát akasztott, de volt ott csúszda, homokozó láda, rengeteg játék, a falat össze lehetett firkálni, akkor külön tévé, rádió. Nem engedte le őket egyedül a parkba mióta Pétert megverték a nagy kamaszkölykök. Ha nagyobbak lesznek, le fognak menni, mondta a feleségének, addig kibírják idefent is, csak mondják meg, hogy mi kell, és én hozom. Néha azért lement velük, de mindig távolabb mentek a többi gyerektől, labdát rugdosott nekik vagy futottak, elöl ő, a két gyerek utána, hogy megfogják, ezt szerették legjobban. Aztán vett nekik kólát, nyalókát, fagylaltot soha, mert az hideg, árt a toroknak. Volt olyan vasárnap, hogy felkerekedtek, beültek a Trabantba, kimentek a Vekeri-tóhoz vagy a Nagyerdőre, még olyan is volt, hogy szalonnát sütöttek valamelyik szabad főzőhelyen. Kulcsárnak nem sok ideje volt a családra, állandóan maszekolt, késő este járt haza, kellett a pénz. Sok volt a törlesztés, a rezsi, aztán a két gyerek is egyre többe került. Gergő már majdnem akkora volt, mint Péter, hiába volt fiatalabb, Péter kinőtt ruháit nem sokáig hordhatta, neki is venni kellett. Kulcsár régebben, még legénykorában megivott a barátaival egy-két üveg sört, egy-két felessel, volt, amikor többet is. Mikor megnősült, abbahagyta a barátkozást, a felesége lett a barátja, mindene. A kis fekete asszony minden nap hozott a boltból két üveg sört a párjának, amit aztán ketten ittak meg vacsora után, majd gyorsan ágyba bújtak. Nem néztek tévét sem, csak egymásban gyönyörködtek, érthetetlen, halk szavakat motyogtak egymás fülébe, szájába. Amikor Péter megszületett, Kulcsár azt mondta a feleségének, hogy ne hozzon többé sört, kell az a kis pénz másra is. Aztán jött Gergő, pedig az asszony kislányt szeretett volna inkább, de Kulcsár azt mondta, ne törődj vele, a következő kislány lesz, vagy az utána következő, addig nem hagyjuk abba. Az asszony nevetett, és amikor a férje

dolgozni ment, sört ivott, két üveggel, egész terhessége alatt rettenetesen kívánta, de nem volt szabad, most végre ihatott. Délután úgy várta a férjét, hogy megevett előtte egy szelet citromot, hogy az meg ne érezze a sörszagot a száján. Pár hét múlva elszégyellte magát, attól is félt, hogy elárulják a boltosok, és abbahagyta az egészet. Akkor már az új lakásban laktak, ami jó is volt meg rossz is. Rossz, mert jöttek az adók, a törlesztést megemelték, és hirtelen nagyon drága lett minden. Ne vegyél annyi húst, mondta Kulcsár, csak annyit, hogy nektek legyen, és azt sem muszáj minden nap. Anyámnál hetenként csak kétszer volt, mégis megvagyunk. Éva esténként órákig számolt, tologatta a pénzt az asztalon ide, oda, aztán sóhajtott és összesöpörte az egészet egybe. Kulcsár csak nézte, és azt mondta, hagyd a búbánatba az egészet. Később, mikor arra is sor került, letette a végkielégítést az asztalra, és azt mondta, tessék, ez voltam én, ennyit érek. Aztán elővett a tásákájából két üveg sört, csendben megitták. Éjszaka arról beszéltek, hogy el kellene adni a lakást és kisebbet venni, olyat, amin már nincs adósság, mert ezt a segélyből meg a GYES-ből nem fogják tudni fenntartani. Vagy vissza mehetnénk albérletbe, az se kerülne többe, mint a rezsi, mondta az asszony, ketten elférnénk egy szobában, vagy egy nyári konyhában. A gyerekeket meg be lehetne adni valami intézetbe. Elvégre ha majd tanulnak, úgyis kollégiumban fognak lakni valahol. Még tán jobb lenne nekik is, mint itt lenni bezárva a nyolcadikon. Kulcsár nem szólt semmit, az utca fényei világítottak a mennyezetre, azt nézte. Sokáig járt valami munka után, de nem talált semmit. A maszek munkáit is sorra felmondták, a vállalkozó örült, ha magát el tudta tartani. Sokan közülük vissza is adták az ipart, nem bírták az adót, a megnőtt költségeket, vevő meg sehol. Egy este, mikor hazament, a feleségét részegen találta, és a gyerekek egy nagy tálból húst ettek, kanállal, tiszta kosz, rendetlenség volt mindenütt. Nem szólt semmit, úgy-ahogy rendet csinált, majd levetkőztette a feleségét, a gyerekeket, aztán levetkőzött ő is és lefeküdtek. Az asszony nem sokkal később simogatni kezdte, de Kulcsár nem akart most semmit, aztán mégis hanyatt feküdt, és hagyta, hogy a nő böfögve, nyálazva ráüljön. Nagy nehezen sikerült minden, ez biztos kislány lesz, mondta az asszony heherészve, érzem. Aztán leszállt az ágyról és a szoba közepén a szőnyegpadlóra vizelt. Kulcsár a mennyezetet nézte egy ideig, aztán elaludt. Reggel hideg vizet engedett a kádba és beleejtve a félig még alvó asszonyt, fejét a víz alá nyomta sokáig. Igyál, sziszegte, idd ki mindet magad alól! Egy pár napig csak a lakáscsere miatt szaladgáltak, de nem sikerült semmi, a bank nem vette vissza, másoknak meg nem kellett. Aztán hetekig, hónapokig nem csináltak semmit, csak ténferegtek a lakásban, Kulcsár néha lement sétálni, levegőzni, de nem bírta sokáig, sehol nem fogta a hely, se otthon, sem az utcán. Később egy tanyát ajánlott valaki a lakásukért cserébe, Kulcsár sokáig gondolkozott rajta, aztán megnézték. Alig tudtak bemenni a kocsival, akkora sár volt, az elhanyagolt, romos épület körül szakadozott drótháló jelezte a kerítés helyét, vályogfalban egérlyukak, az udvaron öreg akácfák tengődtek, az ásott kút melletti kútostort árván lengette a szél. Villany se volt. Éva akkor azt mondta, mindent, csak ezt ne. Kulcsár a tanya ajtajában állt, aztán ráütött a falra, nem nagyot, csak úgy, mégis beszakadt, az egerek riadtan menekültek. Mire a tulajdonos megérkezett már a kocsiban ültek, és nem akarták a házat belülről is megnézni. Visszafelé úgy mentek, hogy az asszony szüleit is útba ejtették, Kulcsár megállt a Csap utcai kis ház előtt és az mondta a feleségének, hogy szálljon ki. Eredj be, tette hozzá, ha enned adnak, egyél, amennyit bírsz, mi még elmegyünk valahová, jövünk mindjárt. Aztán indított, és a kis tragacs nagy pöfékeléssel elindult. A két gyerek csendben ült hátul, nem értettek semmit, de tetszett nekik, hogy az apjuk körbe viszi őket a városban, közben magyaráz, ez a múzeum, ez a Nagytemplom, Városháza, aztán kimentek az állomásra, na, itt vagyunk, mondta nekik, szálljatok ki. Siessetek! Bent ácsorogtak egy kicsit, Kulcsár a vonatok indulását nézegette a nagy fekete táblán, aztán sietve felszálltak egy vonatra, na, mondta a két gyereknek, üljetek le ide. Hová megyünk, kérdezte Gergő, pszt, csitította az apja, majd meglátjátok! Na, én elszaladok kóláért, el ne menjetek valamerre! A kalauzok már az

indítást várták, Kulcsár odament az egyikhez, és megkérdezte, ez a pesti gyors? Ez, mondta a kalauz. És addig hol áll meg? Csak Kőbányán. Aha. Kulcsár megköszönte, aztán a kijárat felé sietett. Megtalálta a kocsit, beült, magára csapta az ajtót és indított. Senki nem látta többé.

VÉGRE NÁSZÚT Ez az este se volt különb, mint a többi. A gyár melletti, Zöld Váladéknak becézett kocsmában vastag füstben, áporodott, már megemésztett és kilehelt szesz-gőzben ültek, álltak, támaszkodtak a vendégek, beszélgettek, vitatkoztak, vagy csak magányosan néztek a levegőbe a pohár vagy az üveg mellett. Béla lökdösődve jött-ment köztük, összetolt két asztalt, szólt két embernek, hogy menjenek arrébb, és ne is jöjjenek vissza, mi van, kérdezte az egyik, semmi, mondta Béla, csak így akarom, rendi? A csapos egy láda sört tett le az asztal mellé, hozzál már egy felest, mondta neki Béla, és számold is össze, még mielőtt elfelejtem. Leült, felbontott egy sört, a csapos hamar hozta a féldecit, meg egy cédulát, Béla fizetett. A többit majd menetközben, mondta a csaposnak, a felest majd akkor hozzad, ha itt lesznek, oké? Aztán felhajtotta a pálinkát, és mindjárt könnyebben lett. Ötre beszélte meg a barátaival a találkozót, ma lesz a ballagásom, mondta nekik, gyertek, ha akartok, de amelyik nem jön, annak a szeme folyjon ki. Bélának felmondták a munkahelyét, pontosabban megszüntették. Eladták a gépét, mondta neki a művezető, eladnak ezek mindent, aztán majd kiírjuk a gyárkapura is, hogy eladó. Én is már csak dísznek vagyok itt. Na de maga még fiatal, dolgozni tud, gyerek nincs... Ezt ne mondja többször, vágott közbe akkor Béla durván, inkább énekeljen valamit. Béla mindent értett, nincs többé szükség a szikraforgácsolóra, meg őrá sem, de ma, amikor meglátta a hat tőcsavart árván meredezni a betonból, meg a nagy olajfoltot a gép helyén, nyelt egy nagyot. Te még jól jártál, kiáltotta oda neki a gépszomszédja, már fel is vettek, úgy hallom a Csapágyműbe, de majd ha mi megyünk, hol lesz akkor munka? Mert megy itt mindenki, most még csak haladékot kaptunk. Béla iszogatott a sörből, nézte az óráját, már itt lehetnének, csak nem teszik meg, hogy nem jönnek el? Az asszonyon persze megint kijött a happáré, egy kicsit hisztizett, aztán csak nézett maga elé, ahogy szokott ilyenkor, az arca teljesen lefehéredett, a homloka tiszta ránc. Az se tetszett neki, hogy ma be fog rúgni, én meg mit csináljak itthon, kiabálta rekedt hangján, nem érted, hogy félek? Akkor gyere te is, mondta neki türelmetlenül, vagy menj át addig Olgáékhoz, miért kell neked mindig mindentől elvenni a kedvem? Nincs elég bajom? Megint meghúzta az üveget, aztán feltartott kézzel mutatta a csaposnak, hogy még egy féldecit kér. Egy tönkrefestett nő őgyelgett az asztalok között, néhány foggal mosolyogva, részegen. Kisapám, szólalt meg, mikor Bélához ért, te aztán érted a módját! Két asztal, láda sör! Leült Bélával szemben, és széthúzta magán a ruhát, alatta nem volt semmi. Tehetek érted valamit, kérdezte, Béla a citrom melleket nézte, az egyik fölött egy forradás, tehetsz, mondta aztán. Mire gondolsz? Nem arra, amire szoktál. Jó, mondta a nő, az ötszáz, de nem nyelem le. Azt teheted, mondta Béla, hogy innen rögtön felállsz, és becsukod ott hátul a budiajtót, mert már eszi a szemem a húgyszag. Na, nyomás! A nő bizonytalan mozgással felállt, mintha köpni készülne, de a csapos már mellette volt, és bámulatos gyorsasággal tüntette el a füstben. Béla újra ivott a söréből, és az órájára nézett. Hát persze! Pohos, Dani meg Rétes, egyszerre! És már valahol fogyasztottak, mert igencsak jókedvük volt, gondolhatta volna, hogy azért késnek, Rétes azzal kezdte, hogy finom kis sütemény vagy te, Béla, az előbb láttunk innen vágtában egy ennivaló leányzót elügetni, eredj már, tiltakozott Béla, az a beles asszony volt! Belevaló, mondta Pohos, és nevetni kezdett, képzeljétek, mikor Pesten voltunk ez a hülye Rétes mit csinált. Ki volt egy hentesboltra írva, hogy belsőségek. Ez meg beállt a sorba, állt ott egy darabig, nem tudtuk, mit akar, aztán, mikor odaért, azt mondja, hogy huszonnyolcas biciklibelsőt kérek. Nem vártuk meg a hentest. Kitört a nevetés, de hülye vagy te, Rétes, mondta Dani, aztán lassan jöttek a többiek is, a csapos egy tálcán kihozta a féldeciket, megitták, Béla intett, hogy még egyszer. Aztán belelendültek a dumába, fogyott a sör, vicceket mondtak, de valahogy azért nyomott volt a hangulat. Nem olyan volt, mint máskor. Béla is érezte, hogy hiába iszik, nevetgél a

többiekkel, csak nő benne a feszültség, és amikor újabb söradagért ment a pulthoz, idegesen förmedt egy rosszarcú, rongyos öregemberre, eredjen már arrébb, olyan büdös maga, mint a vadászgörény, tán beszart? A férfi ránézett annyi bánattal az arcán, amennyit Béla most nem bírt elviselni, na itt van egy sör, igya meg, mondta aztán, csak ne dörgölőzzön, ez a legjobb ruhám. Lassan azért berúgtak, veregették Béla vállát, hangoskodtak, kint, a kocsma előtti sötétben valamennyien levizelték a falat emlékül, ígérgették, hogy azért a barátság az barátság marad, többször is elbúcsúztak, kezet ráztak, Béla egyre rosszabbul érezte magát, a gyomra is émelygett, csak mennének már, gondolta, mert mindjárt elsírom, vagy elhányom magam. A többiek taxit hívtak, Béla azt mondta, ő inkább gyalog megy, integettek, ő is, aztán hirtelen ottmaradt egyedül a sötétben. Nagyokat lélegzett, hogy tisztuljon a feje, aztán elindult, kicsit mackósan, de nagyjából egyenesen. Jutka, a felesége riadtan nyitott ajtót, megint sápadt volt, és ráncos a homloka, jaj, már azt hittem... kezdte, de Béla megölelte, ne félj mindig, mondta neki, nem bánt senki. Jutkát évekkel ezelőtt három fiú megerőszakolta valami diszkó után hazafelé menet egy parkban, Béla tudta ezt, mikor feleségül vette, csak azt nem, hogy ezt az eseményt nem fogja tudni soha kitörölni a felesége agyából. Félénk lett, zárkózott, aztán a szülei haltak meg és a testvére egy balesetnél, akkor már házasok voltak, Jutkát orvoshoz vitte a férje, mert nem tudta elviselni az állandó búskomorságát. Közben derült ki az is, hogy nem lesz gyerekük, na és, mondta akkor Béla, van elég a lelencben, majd hozunk vagy hármat. A felesége nem vette ilyen könnyedén a dolgot, hetekig nem lehetett hozzá szólni, ő akkor minek él, minek, rikácsolta rekedten, aztán volt egy kis szünet, jött az újabb: váljanak el, ő nem köthet le egy egészséges férfiembert, mikor magtalan, menjen nyugodtan, keressen magának valami egészséges nőt, vele meg majd lesz valami. Béla csak nevette, csitította, de nem ért semmit, az asszony egyre csak azt hajtogatta, hogy ő úgyis öngyilkos lesz. Béla akkor az egyszer rendesen pofonvágta, de azután soha többször. Megfürödnék, mondta most jókedvűen, de nincs meleg víz, folytatta a felesége. Teszek fel a gázra, vetkőzz addig. Nem eszel? Aztán lemosta a férje testét a kádban egy vizes törölközővel, Béla hátradőlt, élvezte, hogy az asszony dörzsöli a bőrét, dudorászott is egy kicsit. Tíz éve mondom, hogy ne igyál, suttogta az asszony rekedten, valami baj volt mindig a torkával, most már komolyan vehetnéd. Ha nem lesz munkád, tönkremegyünk. Nem megyünk, mondta Béla, mert van munkám. Aztán beszélt mindenfélét összevissza, hogy húzza az időt, az asszony a vécé deszkáján ült mellette, most már kimászhatnál, kiabált rá hirtelen, nekem nincs olyan jó kedvem! Mi a baj, kérdezte Béla, mi lelt? Aztán kiugrott a kádból, felkapta az asszonyt és berohant vele a szobába. Ott már úgy tette le, mint egy gyereket, csókolgatta, vizes vagy, mondta az asszony, meg sokat is ittál tette hozzá feleslegesen, aztán csendben voltak, az előszobában megszólalt a kakukkos óra. Megfázunk, mondta később az asszony, kezével a férfi száradó hajában turkálva, és felsóhajtott. Máskor alig lehet vele beszélgetni, csak ha iszik. Pedig úgy kellene. Fészkelődni kezdett, de a férfi nem engedte, a ruhák is szanaszét, mi lesz, ha jön valaki, de csak annyit mondott, hogy rumszagod van, amikor a férje megint a nyakán kezdett babrálni a szájával. Jutka később elpanaszolta, hogy a főnöke egy dagadt állat, ajánlatokat tesz neki, de róla ez lepereg, sőt, idegesíti, és ez így megy már régóta. Micsoda? Máté egy kicsit odafigyelt, mire az asszony elmondta, hogy az iroda szűk, és a főnök, mindig úgy megy el mögötte, hogy a hátához súrolja a testét. Az is lehet, hogy ki is veszi, mert néha mintha ujjal nyomná a hátát, nem tudja biztosan, mert nem mer megfordulni. Ketten vannak a ketrecben, nem szeret ott lenni. Miért nem mondtad ezt hamarabb, kérdezte Béla dühösen. Az a rohadt szemét, na várjál csak... Az asszony a hasához szorította a férfi fejét, bár így lennél mindig, gondolta, akkor azt se bánnám, ha iszol. Béla másnap a portán várta a felesége főnökét. Látásból ismerte, maga Zarándok István, kérdezte, mikor a kövér ember odaért. Én. Na, én meg a feleségem férje vagyok, mondta Béla, és jobbrólbalról irtózatosan pofon verte, a rendészek segítették fel a felháborodott, lángoló arcú embert. Ezt még megkeserüli, kiabálta, azt tudom, mondta Béla, ebben biztos vagyok! És összenevetett a köréjük

gyűlt emberekkel, aztán a rendészek kitessékelték a portáról. Törölje meg az orrát, kiabálta vissza a feldúlt embernek, vérzik! Meg taknyos is! Vén szar! Néhány alkalmi cimborával vidáman átmentek a Váladékba, és mint aki jól végezte dolgát rumot ivott velük sörrel. Meg tudnám ölni az ilyet, mondta, mint egy csótányt. Aztán megint jött a részeg nő, megint kinyitotta a ruháját elöl, most se volt alatta semmi, Béla azt mondta, rendben, fizet neki egy felest, ha lambadát táncol itt, középen. A nő felemelte a kezét, imbolyogni kezdett, de jött a csapos mindjárt, Béláék röhögték, és otthagyták az egészet. A feleségét néhány nap múlva azzal az indoklással küldték el, hogy a munkaköre megszűnt, az utolsó napon ott várta a porta előtt, nem engedték be. Gyere kisrigóm, mondta a sírdogáló asszonynak, le vannak szarva. Nincs barátnőd, kérdezte aztán, illő neked is elbúcsúzni. Várjuk meg őket. Este Béla mosta le a feleségét egy vizes törölközővel, mert most sem volt melegvíz, az asszony nevetgélt, sokáig beszélgettek, minden marhaságról: hány lábam van? És most? Ilyeneket. Aztán Béla a karjaiban vitte ágyba az asszonyt, rumot ittak, az asszony is becsípett egy kicsit, édesem, mondogatta állandóan, édesem, aztán hirtelen elaludt. Béla megitta a maradék rumot, aztán gondolkodott még mindenfélén sokáig, nem volt álmos, majd az asszony mellére tette a fejét, szagolgatta, ettől aztán virulni kezdett az agyában minden, mosolyogva aludt el. Reggel már megint ötkor ébredt, ahogy megszokta már tizenöt éve, ijedten nyúlt a vekkerhez, hogy az ne ébressze fel a feleségét, aztán majdnem elnevette magát, de hiszen nem kell menni, lehet aludni, ameddig akarunk, oldalra nézett, a felesége behunyt szemmel feküdt, nem alszom, szólalt meg aztán, én is úgy jártam, mint te, hiába, ez már bennünk van. Béla átnyúlt érte, magához húzta, nem is ismertük egymást, mondta a fülébe, simogatta, cirógatta, tisztára, mint a nászúton, gondolta magában, aztán helyet csinált magának az asszony ölében. Később szunyókált egy kicsit, de sehogyan se tudott elaludni, hiába forgolódott, eszébe jutott minden, nemsokára kezdenek ott bent a többiek, hamar szétosztják a munkát, megy a duma közben, akkor mennek a szerszámokért a Kisöreghez, ez a raktáros, akinek akkora pofája van, mint egy ólajtó, de nagyon rendes, húsz forintért kicserél bármit, ami hiányzik, aztán valaki bekapcsolja a központi elszívót, mint a repülő, beindul, Rétes rákezdi az élköszörűn, majd a gyalusok is elindulnak ütemes kattogással, szinte látta az egészet. Látta a gépét is, a nagy német szikrácsolót, jobbról a kapcsolószekrény, balra a generátor, meg egy kis asztalon az elektródák, szerszámok, érezte a dielektrikum fanyar szagát, hát igen, ez elmúlt. Megint megfordult a másik oldalára, de így sem tudott elaludni, az asszony bezzeg úgy feküdt mellette, mint aki elájult, aztán óvatosan kibújt a takaró alól, kiment a konyhába és rágyújtott. Kint az utcán már jobban érezte magát a siető emberek között, ő is igyekezni kezdett, mintha dolga lenne, maga sem tudta, hogy kapaszkodott fel a tömött buszra, a kezében is ott volt már az újság, a buszon ismerős arcok, volt, aki bólintott, az az idős nő pedig most is alszik, majd a gyárnál ébresztik fel, vagy ő vagy más, akkor mindig csap egyet a kezével, megrázza a fejét, megigazítja a haját, és leszáll. Béla egy megállóval előbb, a kocsmánál szállt le. Megivott egy felest, itt is sietett mindenki, az ajtó melletti asztalon egy hatalmas tálcán álltak a pálinkával töltött féldecis poharak, mindenki elvett egyet vagy kettőt, megitta, és ment az üres pohárral a pulthoz fizetni. Na, mi az, kérdezte a csapos, csak nem visszavettek? Nem, mondta Béla, volt bent még egy kis dolgom. Megy a bolt? Megyeget, mondta a csapos bizonytalanul, tudja, sokan nem mernek jönni a régiek, félnek. Most a legkisebb dolog is ürügy lehet, és kicsapják az embert. Ez van. Ezeknek messzire ér a kezük, mondta Béla, amikor felbontotta és elolvasta a levelet. Az állt benne, hogy ne jelentkezzen az új munkahelyén, mert a munkakörét időközben átszervezéssel betöltötték. A két hét felmondási idő azért megilleti, ennek a bérét postán küldik majd el. Hány óra van most, kérdezte Jutka, kicsit kába volt még az esti rumozástól, észre sem vette reggel, hogy a férje elment. Nem is főztem, mondta ijedten, csak fekszem itt az ágyban, mint aki szabadságon van. Az óra is megállt. Nem baj, mondta Béla, ránk fér egy kis kikapcsolódás. Szépnek látta most, sima volt az arca, homloka, a szája mellől is eltűnt az a két ideges vonás. Néhány napot megengedhetünk magunknak,

mondta, nem hajt a tatár. Odaadta az asszonynak a levelet, Jutka hunyorogva olvasta, aztán a férjére nézett, most mi lesz? Egyikünknek sincs munkája! Nem érdekel, mondta Béla, majd lesz. A csapágy is fizet két hetet, a gyártól egy hónap jár, úgyhogy van időnk. Kivett egy kétdecis rumot a zsebéből, és az asszonynak nyújtotta, de az csak a fejét rázta, nem, nem, kiabálta nevetve, de Béla lefogta, és a szájához tette az üveget. Néhány napig így éltek, ettek, ittak, heverésztek, az asszony már nem is vetette be az ágyat, minek? Csak arról nem tudott, hogy a férje minden reggel elbuszozik majdnem a gyárig, dolgozol már, kérdezi mindig a csapos, ő fölényesen mosolyogva válaszol: ezeknek? Aztán megissza a felest és távozik. Aztán egyszerűen megunták. Az asszony is elhagyta magát, már megint rájött a töprengés, aztán egyszer kifakadt, jó, jó, de lassan megbolondul az unalomtól, valamerre indulni kellene. A pénz is fogy. Béla kissé elhúzódott tőle, engem is unsz már, ugye? Dehogy unta az asszony, dehogyis, hiszen olyan gyönyörűsége volt a másik testét simogatni, érezni, rászoktak a meztelenségre, legszívesebben beleolvadt volna örökre, csak valahogy ez az egész nem volt valóságos, mindig attól rettegett, hogy egyszer csak vége lesz mindennek, valami rossz vége, ezután csak valami rossz jöhet. Béla meg arra gondolt, hogy mennyire más most, mint azelőtt, a hajnali, kapkodó, szinte durva ölelkezések, mint két állat, közben állandóan az órát lesve, mindjárt csörög, előtte még egy kicsit szusszanni kellene. Csak most figyelte meg, hogy milyen finom a bőre, itt-ott kéklenek a hajszálerek alatta, és micsoda erő van a szorításában, néha alig bír benne mozdulni, olyankor csak a nyakát, fülét csókolgatja, vár, míg a rekedt sóhaj kiszáll a torkából és ellazul, megnyílik, útjára engedi, nászút, gondolta, végre, végre. Másnap korán keltek, Béla hiába mondta, hogy felesleges, az asszony nem bírt már feküdni sem, nemhogy aludni, mikor a férfi reggel átnyúlt érte, már üres volt az ágy, az asszony a konyhában állt az ablak előtt, sápadt volt, homloka ráncos, egy idegen, felöltözve. Hova rohansz, kérdezte a férfi, nehogy azt hidd, hogy ezek hatkor kezdenek! Tegnap vettek egy csomó újságot, egész délután az álláshirdetéseket másolták egy papírra. Jutka gépi könyvelő volt, vitatkoztak egy darabig, hogy jelentkezzen-e oda, ahol adatrögzítőket keresnek, aztán meg, hogy mit vegyen fel, Bélát már teljesen kikészítette, lassan már ő is ideges lett, ő forgácsoló szakmunkás, de évekig csak a szikrácsolón dolgozott, kiesett a gyakorlatból, eltelik majd egy kis idő, míg a többi gépen belejön, de bele kell jönni, mert szikrácsolót sehol nem kerestek. Menjek veled, kérdezte induláskor az asszonyt, mert tudta, hogy ideges lesz, lámpalázas, tiszta görcs olyankor, nem tud leütni egy billentyűt se majd, és elküldik. Nem, nem, mondta az asszony, még azt hiszik, hogy... Aztán a kijárati ajtó helyett benyitott a vécébe, idefigyelj, mondta neki Béla, vegyél be egy gyógyszert, addig ne menjünk sehova. Nem, nem szabad, kiabálta az asszony, nehogy visszafordulj, ó, most minek mondtad, biztosan nem lesz szerencsénk! A busznál elbúcsúztak, na, egy zsák szart, mondta neki Béla nevetve, meg akarta csókolni, az asszony nyújtotta az arcát, aztán rémülten felkiáltott, a kulcsom! Otthon maradt az asztalon! Semmi vész, mondta Béla, itt az enyém, tessék. Biztosan nem lesz szerencsém, dadogta Jutka, most már biztos! Nyugodj már meg, áldjon meg az isten, mondta neki Béla, érezte, hogy tiszta hideg a bőre, mikor megcsókolta. Béla először a Csapágyműbe ment, meg akarta nézni azt az embert, aki nem vette föl, de csak a portáig jutott, hárman is eléálltak, bent, a fülkében meg telefonált a negyedik. Portás nem kell ide, kérdezte Béla, úgy látom, kevesen vannak, ha akarnék, hármójuk mellett akkor is bemennék, ha egymásra feküdnének előttem. Aztán trolival, busszal, villamossal, gyalog végigjárta a címeket, két helyen már elkésett, mire megjelent a hirdetés, már betöltötték az állást, érdekes, gondolta Béla, van akinek hamarabb viszik az újságot? A harmadik helyen gyakorlott forgácsolót kerestek, arra itt nincs idő, hogy maga belejöjjön, mondta egy szikkadt ember neki. A következő egy szövetkezet volt, ötöltek, hatoltak, aztán kinyögték, hogy olyasvalaki kellene nekik, akinek pénze van, és beszállna tagként. Mennyi az a pénz? Ötszázezer, mondták gyorsan, és majd el lesz itt valahogy, munkás az van

elég. Aha, mondta Béla, holnap hozom. Van? Hát persze. Esetleg többel is lehet, mondta az egyik, és ránézett a többiekre, ő lehetne akkor a motorrészleg vezetője, a többiek bólogattak, kikísérték a kapuig, felajánlották, hogy hazaviszik, de Béla már nem bírta tovább röhögés nélkül, mára ennyi, mondta hangosan az utcán, itt is volt közel egy kocsma, belépett. Otthon a feleségét az ajtó előtt a lépcsőn ülve találta. Mi van veled, kérdezte tőle, az asszony felállt, hát nem tudok bemenni, mondta zavarodottan, itthon hagytam a kulcsot! De én odaadtam az enyémet! Jutka ránézett, félek is, mondta, Béla magához ölelte, remegett az asszony, aztán valahogy bementek, a férfi megitatta rummal, attól egy kicsit magához tért. Mondtam, hogy nem fog sikerülni, szólalt meg később. Valami könyvelőgéphez ültettek, elém tettek egy papírt, azt se tudtam, micsoda. Még a gépet se tudtam elindítani. És a többi helyen? Nem mentem máshová, mondta az asszony, hát hová menjek, ha nem értek semmihez, kiabálta, nem való vagyok semmire! Nem érted?! A végén csak sikerült jól összeveszni, mire az asszony megnyugodott. Aztán megitták a rumot, Béla is elmesélte, hogy mire járt, nevették az egészet, ötszázezer! Mekkora, szélhámosság lehet ott! Így ment napokig, járták a várost, néha akadt valami, de Bélának például egy gyár nagyecsedi telephelyére kellett volna menni marósnak, Debrecenből, máshol jó lett volna, de a többiek megfenyegették, hogy ha belép, akkor valakit el fognak miatta küldeni, és akkor itt nem fogsz megélni, pajtás, ha beteszed a lábad. Ez meg mi, kérdezte Béla, akármi, mondta neki egy idősebb síkköszörűs, annyi, hogy ezek most szabadulnak a nagypofájú, meg nagypénzű emberektől, és nyuszikat vesznek fel, piri pénzért, aki örül, hogy talált munkát. Aha, mondta Béla, és kifogta a tokmányból a felvételi próbadarabot, hát így azért nem. Jutka, a felesége, a férje unszolására az egyik reggel bevett egy nyugtatót, aztán még egyet, mert nem érzett semmit. Aztán elfelejtette, hogy hányat vett be, és még egyet bekapott. A buszon aludt el, megtett vagy három kört, míg a sofőr ki nem tette valahol. Máskor a gyár előtt torpant meg, nem tudta, miért, nem mert bemenni. Volt, ahol igen jól szerepelt, de olyan zavartan viselkedett, hogy azt hitték, részeg, vagy nem normális, azt mondták neki, szedje össze magát, és másnap menjen vissza. Nem ment, szégyellte magát. Mondtam, megmondtam, kiabálta otthon, sápadt volt és ráncolta a homlokát, nem ivott, hiába erősködött a férje, hiába vigasztalta, dinnye vagy, mondta neki, hát nem megy egyszerre, na és? Különben is. Kiveszünk két gyereket az államiból, és itthon maradsz velük. Azért kapsz annyi pénzt, hogy nem kell dolgozni, én meg elmegyek guberálni, már agitálnak a fiúk a Váladékban, kell egy erős ember, aki megveri az orvosokat, mert ha elkapják és begyűjtik őket, lépten-nyomon beléjük nyomnak egy tetanuszt. Figyelsz egyáltalán? Nem figyelt. Csak valahová befelé. Leült a konyhába a tűzhely mellé, és nem szólt semmit, nézett maga elé, ráncolta a homlokát. Béla szólt neki, gyere már, feküdj le. Akkor lefeküdt. Ölelte, simogatta, duruzsolt a fülébe, hagyta. Ő már félig aludt, amikor észrevette, hogy az asszony kicsúszik a takaró alól, és kimegy a konyhába, a nyitott ajtón át látni lehetett, hogy sorra nyitja a gázcsapokat. Kinyitja a sütő ajtaját. Béla sóhajtott, aztán azon töprengett, mit tegyen? Ha dolgozna, visszatérne az életkedve is, de így csak emészti magát, hogy felesleges, hogy nem való semmire. Nem tud harcolni, küzdeni. Aztán ő is kimászott az ágyból, kiment, mit csinálsz itt, kérdezte. Minek csinálod? Engem is meg akarsz ölni? Az asszony nem válaszolt. A főcsapot rég elzártam, mondta később a férfi, és sóhajtott, a kulcsa nálam van. Aztán leült mellé a másik székre. Akarod, hogy kinyissam, kérdezte sokára, az asszony nemet intett a fejével, nem sírt, nem szólt egy szót sem, csak zárta el a csapokat. Bélának eszébe jutott, hogy délután, amikor a Váladékban járt, az a részeg nő a nyitott ruhájával azt mondta neki, hogy ha ad ötszázat, akkor le is nyeli. Négyszáz, mondta, amikor újra a szeme elé került. A terem hátuljában egy csoportguberáló ivott, nagyokat nevettek, kint, a kocsma előtt hatalmas zsákmányokkal megrakott biciklik álltak a falhoz támasztva. Nem tudta eldönteni, hogy ez most miért jutott eszébe.

ENNYI VOLT Kellene nekünk, munkátlanoknak is valamiféle menekülttábor, hogy ne rontsuk otthon a levegőt, meg a hangulatot az örökös kesergéssel, semmittevéssel. Oda aztán be lehetne hajtani mindenkit, munkanélkülieket, hajléktalanokat, koldusokat, árvákat, meg aki úgy általában útban van, vagy rontja a városképet. Nagy a Hortobágy, ott el is férnénk a többi marhával. Na, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meg se álmodtam, hogy elküldenek, egyedül voltam szerszámélező a műhelyben. Illetve volt még egy nő, de az állandóan táppénzen, nem is bántam, lehetett túlórázni, amennyit bírtam, nem is kerestem rosszul. Mondtam is, hogy fiúk, nekem mindegy, nem rinyálok, de ki fogja csinálni? Azt a temérdek marót, fúrót, egyszer csak kimegy az éle mindnek, és akkor a forgácsolóban nem sokan fognak dolgozni, vagy vesztek majd mindig újat? Leszámoltam, elköszöntem a fiúktól a kocsmában, jól berúgtunk, és vége. Huszonkét év után. Ezt csak azért mondom, mert mindenki szokta mondani, hogy ennyi és ennyi év után mondtak fel neki. Mintha nem lenne, mindegy, hogy valakit egy év után tesznek az utcára vagy mondjuk harminc év után. Én szartam bele, majd lesz valahogy, azt mondtam az asszonynak, hogy akkor most egy hétig alszok, behozom a lemaradást, aztán megindulok, és akkor itt kő kövön nem marad, annyi lesz a munkahely. Addig meg hagyjál békén. Egyébként aranyos kis feleségem van, egyem a tepertőjét, csak már unom. Na, nem úgy, úgy még megvagyunk, hanem a türelmét, a megértését, az már fel is tud idegesíteni. Na, nem is ez a lényeg, hanem az alvás, mert abból nem sok minden lett. Egyszerűen felébredtem, mikor szoktam. Nyílt ki a szemem, hogy szinte csattant. Nyomtam én vissza, hunytam, de csak nem. Jó, akkor heverészek. Az se ment. Néztem ki az ablakon, mentek az emberek, mentek a buszok, villamosok, autók, mentek az emberek dolgozni. Na, hadd menjenek, mondom magamnak, közben majd megevett a fene. Ment az asszony is, ő még dolgozik, ápolónő, gondolom, onnan nemigen rakják ki, hacsak meg nem eszi a beteget. Akkor a gyerek iskolába. A bitang kölyke tízéves vagy tizenegy, nem is tudom már pontosan, de úgy tud elmenni reggel, mint egy szakasz riasztott kommandós. Haza szintén úgy érkezik, a különbség csak az, hogy reggel álmos, délután fáradt. Kései gyerek, már azt hittük, hogy nem lesz, és tessék. Azt mondják, az ilyenek zárkózottak, csendesek, na hát őrajta ilyesmit nem lehet észrevenni. Szóval mennek. Én meg alszom. Elvileg. Nem is ez a lényeg, hanem ahogy mondtam, alvás az aztán semmi. És munkahely se. Sehol. Aki már elmúlt negyven, az már nem is ember. Az jobb, ha megy az asztaloshoz méretet vétetni magáról, és nem kezd el vastag könyveket olvasni, mert nem éri meg a végét. Szerintük. Uram, mondom az egyik ilyen helyen, tudja maga, hogy az űrhajósokat ebben a korban lövik fel? Hogy ilyenkor tud az ember a legtöbbet teljesíteni, és már nem futkorász a nők után, és nem is mindig másnapos? Hát, ha kell, én egy hónap alatt megtanulom a New York-i telefonkönyvet kívülről, angolul, nem hiszi? Persze, hogy nem hitte, nem azért volt ott, hogy engem felvegyen. Csak azt nem tudom, mivel küldi el a fiatalabbakat? Hogy éretlenek? Hogy nem elég öregek? Na, de nem is ez a lényeg, hanem hogy nem lett munkahely egy fia se. Nézem én ma is, minden nap, de már tudom, hogy nem is lesz. Valameddig kapom ezt a kegydíjat, aztán vége. Mondom az asszonynak, éjszaka, hogy hallod? Ezután majd én fekszek alul. Azt kérdi, miért. Azért, mondom neki, mert te tartasz el, te tartod a családot, te vagy a férfi. Csak nevette, pedig, sajnos, ez komoly. Kezdtem kiborulni. Tengődtem. Mászkáltam összevissza az álláshirdetésekre, már betelt, nem ilyenre gondoltak, meg persze az, hogy öreg vagyok. Még egy varrodába is elmentem, gondoltam, meg lehet azt is tanulni. Csak néztek, hát nem olvastam a hirdetésben, hogy nőket keresnek? Dehogynem, mondom, de én biztos, hogy nem megyek gyesre, és nem is menstruálok. Ezen még nevettek egy kicsit, de már az ajtóban. Kezdtem összemenni. Amúgy sem vagyok

nagynövésű, de szinte éreztem, hogy napról napra kisebb vagyok. Állati érzés. Akkor olyan érzésem is lett, ahogy otthon ténferegtem, mintha valami piszok lennék a lakásban, mint egy zsírfolt vagy sár, azelőtt, mindenki ment reggel a dolgára, délután a tiszta, üres lakásba mentünk haza, most meg mire jött az asszony, én ott összejártam, gyűrtem, tapostam mindent, telefüstöltem a lakást, és ott voltam hülyén, kábán, mindenkinek az útjában. Aztán gondoltam egyet, hogy ennek így semmi értelme. A világon semmi. Mondom Editnek, a volt menyasszonyomnak, te, váljunk el, mert ez így sehogy se jó, csak rontom itt a levegőt. Elmegyek, ti is jobban jártok, velem meg majd lesz valami. Csak nézett rám. Azt mondja, minek váljunk el, hát szeretjük egymást, nem? Meg ilyeneket. Szedjem össze magam, és várjak, ő kitart mellettem a végsőkig, csak ne mondjak ilyeneket. És a gyerek miatt is. Ugye csak vicceltem? És már sírt. Nem szokott pedig, csak ezeken a hülye filmeken. Na jó, mondtam magamban, mert elég makacs vagyok. Elkezdtem mindenbe belekötni, amit mondott, amit csinált, gondoltam, lassan megutál. Nem borotválkoztam napokig. Nem is fürödtem. Inni nemigen ittam, nem szeretem a szeszt, próbáltam egyébként, de nem ment. De ő továbbra is türelmes volt, nyugtatott, ne idegeskedjek, elmúlik, menjek sétálni, olvassak. Kiabáltam vele, sértegettem, aztán egyszer a fiúnak odagyűrtem egy fülest, már nem is tudom, miért, és amikor a védelmébe vette, neki is. És attól kezdve mind gyakrabban, gondoltam, egyszer csak megunja, és beadja a válópert. Egyszer még seggbe is rúgtam, mikor lehajolt. De nem. Azt mondta, tudja ő nagyon jól, hogy miért csinálom, és azt is, hogy ezt nem is tőlem kapja tulajdonképpen, hanem azoktól, akik elküldtek. Ebben, mondjuk igaza volt, de hát akkor is. Elmentem egy ügyvédhez, hogy ez és ez van, én válni akarok, az asszony nem. Miért, kérdezte. Mert nem tudok már apa lenni, férj lenni, egyáltalán férfi lenni, nem tudom eltartani a családomat. Ez már nem házasság. Még megkérdezte, hogy mi van? Iszik? Züllik? Mármint én. Veri őket, kurvázik? Mondom neki, hogy mi a helyzet, de őszintén. Azt mondta, ilyet még nem látott, de a biztos, hogy nincs az ügyvéd, aki ezen az alapon elválasszon bennünket. Megköszöntem a tanácsait, de megmondtam neki, hogy a tippeket, amiket adott, kipróbálom. És ha beválik, fizetek. Viszontlátásra. Hát mit mondjak, egy nap alatt végig próbáltam mindet. A kocsmában kezdtem, itt van szomszédban, ott fel is szedtem egy nőt, itt grasszáltunk a ház körül részegen, hogy sokan lássanak, kell majd a tanú, aztán felmentünk a lakásomba, hogy, majd ha jön az asszony, lásson is valamit. De ez a nő olyan büdös volt, mint a görény, a szája is, mindene. Mondom neki, fürödj meg, és mossál fogat, mert hányni lehet a szagodtól. Kiment, szöszmötölt, hallottam, aztán már gyanús volt, utánamentem. Hát belecsinált a fürdőkádba, annyira be volt seggelve, és úgy volt hagyva minden, ő meg állt a tükör előtt, és az ujjával dörzsölte a fogát, de nem a fogkrémmel, hanem valami kézbalzsamot talált a polcon, már tiszta zsír volt a pofája. Na, mondtam neki, most kapsz egy percet, és látni se akarlak. Egy perc után kilöklek az ablakon. Valamit láthatott az arcomon, mert pillanatokon belül kívül volt az ajtón, embert még nem láttam ilyen gyorsan felöltözni. Én meg nekiálltam sikálni, magamat is, a kádat, kagylót, mindent, a linót felmostam vagy ötször, mégis éreztem a szagát. Szellőztettem, huzatot csináltam, még borotválkoztam is, mégis, mikor jött Edit, az első kérdése az volt, hogy ki járt itt. Akkor leültem, és elmondtam neki mindent. Megölelt, mint egy gyermeket, úgy voltunk sokáig, már majdnem elsírtam magam, de azért jólesett. De az még jobb lett volna, ha csinál egy cirkuszt, és akkor elválunk, legalábbis ezt mondtam neki, pedig akkor már én se tudtam, hogy mi lenne a jó. Azt mondta, el kellene mennem az orvoshoz. És minek? Írjon fel munkahelyet, receptre? Nem, mondta, az idegeimmel. Majd ő beszél valakivel, sok ilyen van mostanában, két-három hét alatt helyre teszik az embert. És lesz majd munkahely is, csak bírjam ki addig, hát ki bánt engem? Senki. Akkor meg? Na, egy darabig elvoltam, megpróbáltam kibírni. Én jártam bevásárolni, számoltam az aprót a vénasszonyok között a pénztárnál, és igyekeztem, hogy fel ne robbanjak közben. Akkor üldögéltem a padon, itt előttünk, a parkban, hallgattam a sok haszontalan ember dumáját, volt aki sakkozott, kártyázott, de én! Én mi az istent csináljak? Egész délelőtt! Aztán délután, este, éjjel! Másnap megint! És meddig?

Az volt, hogy épp borotválkoztam, véletlenül egy picit megvágtam magam, ezen aztán úgy bepörögtem, hogy ököllel belevágtam a tükörbe, aztán, csak úgy, bele a pengét a bal csuklóba. Ahol az erek vannak. Nem nagyon sikerült, éppen csak vérzett. A pofám, meg a jobb kezem az üvegtől véresebb volt, mint a bal. Akkor jutott eszembe, hogy valaki a történelemben úgy halt meg, hogy beleült a kádba, meleg vízbe, a csuklóján meg elvágta az ereket. Még tán valami festményen is láttam. Na, mondom, ez az. Kinyitottam a csapokat, aztán beleültem a kádba. Eddig jó volt. Arra gondoltam, hogy hogy nem jutott ez nekem hamarabb eszembe, mikor olyan egyszerű. És vége mindennek. Meg van oldva minden. Megint nyestem egyet a csuklómon, szinte nem is éreztem, de az már vérzett rendesen. Vártam egy kicsit, jó volt ott ülni a kádban. Körülnéztem, és valami rám jött. Nem is tudom, mi lett velem, csak gyorsan kimásztam a kádból, betekertem valamivel a csuklómat, felkaptam egy gatyát, és átcsengettem a szomszédba, hogy hívják fel a feleségemet telefonon, elvágtam a kezem. Nagyon? Nem nagyon, de jobb, ha hazajön. Na jött is. Mentővel. Mi van, kérdezem tőle, ki beteg? Jöttek volna a fiúk is, hordággyal, de mondtam, hogy jobb, ha elmennek, nincs itt akkora sebesülés, mutattam nekik a jobb kezemet, meg az ajtót, a feleségem is rángatott, na, mondom ebből elég. A konyhában volt a gázpalack, amit télre behoztunk a kertből, kihúztam, elővettem egy gyufát, na, mondom, akkor gyertek, csak kinyitom, és gyújtom a gyufát. Hogy mentek kifelé, pedig csak rátettem a kezem a palackra! Megálltak a nyitott ajtóban, magyaráztak, de engem nem érdekelt. Az asszony közben bent a szobában már szedte ki a pizsamámat, törölközőt, ilyesmit, de erre előjött. Mit csinálsz?! Mondtam neki, küldd el ezeket, mert felrobbantom itt a szűzmáriát is! Nemhiába ápolónő, egy pillanat alatt lerántott a kerek hokedliről, és úgy megfogott, hogy levegőt is alig kaptam. Közben meg a szöveg, hogy Pistám, Pistukám, hát mit csinálsz? Rázott, hogy térjek már magamhoz, hát mi lelt? Mi lett a kezemmel? Közben beosontak a mentősök is, megfogtak a hónom alatt, és felemeltek, mint egy pihét. Van ezeknek egy fogásuk, a hóna alatt a bőrt odacsípik az embernek, de úgy, hogy most már elmentem volna velük Pestig is. Na, elvittek. Ellátják a sebet, aztán jöhetek haza. Így mondták. Hát persze. Két hét múlva. Na, ott aztán volt időm aludni, gondolkozni. Az asszony majdnem mindig ott volt, miért tettem? Miért csináltam? Legalább neki mondjam meg! Miért, kérdeztem, mi van ebben? Régen a rabszolgákat megölték, ha nem volt rájuk szükség, vagy kiöregedtek, akkor most mit vagy úgy oda? Nem értette. Én se, hogy mit nem lehet ezen érteni. Én befejeztem. Szeretek én élni, dehogynem. De most más a helyzet, nem? Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek. Lakás. Énvelem már nem is történik más, akkor meg mi a francnak az egész? Ennyiért megszületni is kár volt. Ennyi életért. Ennyi a kutyának is van. Nahát. Ennyi volt, kész, mehet. És hagyjanak már békén.

ADVENT Jenőék már megszokták, hogy ha valami eltűnt a háziaknál, vagy legalábbis nem találták, akkor, ahogy ők mondták, „átléptek a kisházba”, az albérlőkhöz, megkérdezték, hogy nem került ide véletlenül a merülőforraló? Vagy a kenyérvágó kés? Vagy a tévé távszabályzója? Jenő ilyenkor legszívesebben elsüllyedt volna, de csak annyit mondott csendben, hogy tessék csak nyugodtan mindenütt megnézni, hátha. Anna néni ilyenkor elbátortalanodott, és azt mondta, hogy nem is azért, csak már idegbajt kap, hogy sehol nem talál meg semmit. Anna néni hatvan éves volt, az anyja, akivel együtt lakott, sokkal több, nem is lehetett tudni, mennyi, mert ő se tudta. Általában ágyban feküdt, és ivott, vagy az udvaron szédelgett egy SZTK-botot húzva maga után, neki ugyanis senki nem mondta, hogy arra támaszkodni kell. A zsebeiből furcsa dolgok estek ki néha, merülőforraló, teaszűrő, tojás, karóra, csont és üvegek. Sok. Vilma néni ugyanis sósborszeszt ivott, mert az olcsó, viszont felviszi a vérnyomást, azt pedig muszáj fehérpálinkával levinni. Aztán ha Anna néni úgy gondolta, akkor Jenő elindult Vilma néni nyomvonalán, összeszedte a dolgokat, és akkor egy ideig megint rendben volt minden. Teri, a felesége már nem volt ilyen készséges, ilyenkor fogta magát, és szó nélkül kiment, jól becsapva maga mögött az ajtót, és dúlt-fúlt sokáig. Nem jó volt ez az egész a háziakkal, de nem csinálhattak semmit, kétezret kértek a szobakonyháért, ami egy külön épület volt, és manapság már ritkán adják ilyen olcsón az albérletet házaspárnak, gyerekkel. Jenőéknek ugyanis volt egy ötéves kisfiúk, és ez azért volt fontos, mert ha a válás szóba került, akkor mindig a gyerekre néztek, és elhallgattak. Nem volt értelme, hogy a gyerek is megtudja, tulajdonképpen már féléve elváltak annak rendje és módja szerint, a gyereket az anyának ítélték, kiszabták Jenőre, az apára a gyerektartást és vége. Megy ez. Nem lehetett már bírni azt az életet, elfogyott a szerelem, elfogyott a pénz, csak a gürcölés maradt, meg a fullasztó összezártság a pici szobában. A fontos dolgokat csak éjszaka beszélhették meg, ha a gyerek elaludt, suttogva, de még nappal is, mindig lábujjhegyen, osonva. Mint egy tolvaj, üvöltötte Teri egyszer, amikor kiborult, és sírógörcsöt kapott, állt a kis konyha közepén, karján egy csomó tányér, és verte a földhöz egyenként. Később elvitte a mentő, két hét múlva került haza. Még akkor éjszaka megbeszélték, hogy elválnak. Teri azt mondta, hogy ez így nem élet. A gyerek is nő, saját lakásuk már sohase lesz, házaséletet se élhetnek a gyerekkel egy szobában, akkor meg minek. Az orvos is mondta. Még jobban is járnak, mert ő a gyerekét egyedül nevelőanyának fog számítani, és biztosan kap majd segélyt. Ezt is az orvos mondta, kérdezte suttogva Jenő, igen, mondta Teri. Akkor jó, suttogta Jenő, akkor én mehetek, mi? Nem fontos azonnal, meg úgy gondolom, azért találkozhatnánk. Jenő nem mondott erre semmit, mire Teri megkérdezte, mi van veled? Értsd meg, megint kiborulok, ha minden így marad! Megmondták! Dögöljenek meg, súgta Jenő, hagyjál aludni! A válás után nem sokkal Jenő munkanélküli lett, és ez felborított mindent. Mikor a járadékból levonták a gyerektartás összegét maradt is, meg nem is. De inkább nem. És akkor most mit csináljon? Hová menjen? Teri megint sírt, de nem tudtak kitalálni semmit, így aztán megegyeztek, hogy Jenő egyelőre marad, míg valami állást nem szerez, lehetőleg olyat, ahol van munkásszálló. Addig a gyereknek nem mondanak semmit. És a háziaknak se. Csakhogy állás sehol nem volt. Jenő csak azt látta, hogy egyre többen tolonganak a Szív utcai hivatalban, ahol minden hónapban jelentkezni kellett, és ahol egyre idegesebb volt mindenki, Jenő is. Kezitcsókolom, minek vannak maguk ennyien, kérdezte egyszer valamelyik tisztviselőtől, minek ez a számítógép, meg a szalagfüggöny, ha nem tudnak munkát szerezni? Mi a fenének járunk ide? Miért, kérdezte vissza a nő, nem ér rá? Mi a dolga? Mit gondol, miért fizetem magát? Ha akarom, minden nap behívhatom. Megnyugodott? Otthon

dühöngte ki magát, de ott se nyugodott meg, a felesége rákiabált, hogy itt aztán ne üvöltözzön. Itt aztán végképp ne. Mert neki aztán itt nem sok joga van. Aztán a gyerekre néztek, és abbahagyták. Csak majd éjszaka, az ágyban sziszegte a férje fülébe, hogy mikor mész már el? Én tartalak! Még akkor azt akarod, hogy a kurvád is legyek! Ingyen! Hagyjál! És ha mégis engedett, végig azt suttogta ideges hangon, hogy fel ne csinálj megint! Mit csináltál? Ugye, nem tudsz vigyázni? Én vigyázzak megint, mi? Néha reggelig is eltartott a zsörtölődés, aztán reggel, kialvatlanul folytatódott. A két öregasszonnyal is egyre több bajuk volt, Vilma néni egy hétfői napon rosszul lett, Anna néni megmérte a lázát, de nem látta leolvasni, ezért átkiabált Jenőnek, hogy menjen gyorsan. Jenő átlépett, és azt mondta, ez bizony több, mint negyvenkét fok. Jaj, anyám, siránkozott Anna néni, maga meg fog halni! Vilma néni csak nézett a szemével, és részeg volt. Mentőt kell hívni, mondta aztán Jenő, és lerázta a lázmérőt, addig tessék még egyszer megmérni. Én meg elszaladok. Jó, mondta Anna néni, majd megint a kályha fölé tartom. Micsodát, kérdezte Jenő. A lázmérőt, mondta Anna néni. De minek, kérdezte Jenő, attól nem lesz lázasabb, hogy melegíteni tetszik a lázmérőt! Nem is azért, mondta Anna néni, nem vagyok bolond, csak nem akarom, hogy kihűljön, mire maga visszajön. Értem, mondta Jenő, és gyorsan kisietett, nehogy felrobbanjon. Később visszament, de nem foglalkozott a lázmérővel, rátette a kezét Vilma néni homlokára, és azt mondta, harminchat fok, mert hideget érzek. Már meg kihűl, mondta Anna néni reménykedve. Semmit nem lehet tudni, mondta Jenő, isten kezében vagyunk. Anna néni ezután áthívta a saját szobájába, leültette, és pálinkát töltött neki egy parányi pohárba. Fiatalember, mondta, miután megitták a pálinkát, nem muszáj maga ezzel. Mivel, kérdezte Jenő. Hát, amit csinál. Nézze, tudom, hogy elváltak, és munkája sincs. Maguk ott nyomorognak a gyerekkel, itt meg esetleg lenne még hely. Ne szóljon még semmit, mit gondol, hány éves vagyok? Azt akartam neki mondani, hogy kilencven, de egy fél napot nyugodtan letagadhat. Ezt már Terinek mondta Jenő, éjszaka, az asszony már a melegített lázmérőnél szét akart szakadni, suttogva tárgyalták az esetet, és fuldokoltak az elfojtott nevetéstől, később az asszonynak ki kellett menni, mert hányingere lett, amin megint sokáig nevettek. Azt ajánlotta, vegyem feleségül, itt maradhatsz te is, Vilma néni meg úgyis meghal. Pszt, csitította Teri, meg ne hallja a gyerek. Alszik, mondta Jenő, hálistennek, jó alvó. Jaj, istenem, suttogta később az asszony, gondolod, hogy jó lesz? Hát persze, mondta Jenő, lehet, hogy a karácsonyt már ott töltjük, csak bízd rám! Istenem, sóhajtotta az asszony, micsoda boldogság lenne! Egy széles ágyon aludtak ketten, az ágy végénél keresztben az összecsukható fotelágy, ezen aludt Zolika, a kisfiú, ezt nappal összecsukták, és mindjárt volt egy kis hely a szekrény és az ágy között. A kicsiny konyhába egy keskeny ajtó vezetett, nappalra Jenő levette, és rátette az ágyra, az volt az asztal, azon ettek. Anna néninél bezzeg volt hely bőven, két nagy ablak nyílt az utcára, külön konyha, spájz, fürdőszoba gázbojlerral, előszoba. A másik szobában Vilma néni lakott, aki majd úgyis meghal, addig meg ki lehet bírni. Ezt mondta Anna néni Jenőnek, mikor a félmeztelen férfi hátát mosta a fürdőkádban, vacsora előtt. Vacsora után beszélgettek, Anna néni töltögette a pálinkát, aztán Jenő gondolt egyet, és se szó, se beszéd, levetkőzött. Na, hogy lesz akkor, kérdezte. Hajnaltájban bújt a felesége mellé, és sokáig sugdolóztak, Teri néha kuncogott, reggel meg alig tudott felkelni. A város már karácsonyra készült, a közelben fenyőfákat raktak le, Jenőnek sikerült lopni egy kisebbet, megvárta, míg összegyűlnek a vevők, akkor átnyúlt a dróthálón, és kiemelte, nem vette észre senki. Otthon nagy volt az öröm, a kisfiú ugrándozott az ágyon, na fiam, mondta neki Jenő, most legalább megtudod, mi a karácsony. Azelőtt nem volt karácsonyfájuk, és most nem nagyon tudta hová tenni, de végül sikerült beszorítani az ajtó mellé egy műanyag hokedlire. Anna, mondta este az öregasszonynak, adjál kölcsön kétezer forintot. Már tegeződtek. Minek az neked, drágám, kérdezte az asszony, hiszen itt mindent megkapsz. A fiamnak akarok venni egy kerékpárt karácsonyra, és most nincs pénzem, mondta Jenő, és magához húzta az asszonyt. Az boldogan sikkangatott, néha feljajdult, olyan durva vagy, mondta szeretettel, levegő után kapkodva. Anyámnak van, mondta később. Fáradtan

lihegett az ágy szélén, Jenő takarót dobott rá, hogy ne lássa, és rágyújtott. Ha meghalna, lenne itt pénz, minden nála van, minden az ő nevén van. Jobb is lenne neki is, ha már nem lenne. Hát még nekem, gondolta Jenő, aztán elnyomta a csikket, ivott egy kis pálinkát, és lehúzta a takarót az asszonyról. Na, hogy lesz akkor, kérdezte, Anna néni nevetett, ó, már megint, nyögdécselte örömmel. Vilma néninél van minden, suttogta Jenő a feleségének, azt várja, hogy meghaljon, és akkor lesz minden. És akkor veszek a fiamnak egy kerékpárt, neked meg egy nyakláncot. Fürödtél te egyáltalán, kérdezte Teri gyanakvón, vagy a vénasszony után egyenesen jössz mellém? Ne butáskodj, mondta Jenő, mindig lefürdök utána. Teri azt mondta, ő mégis olyan savanyú szagot érez. Az a fenyőfáról jön, mondta Jenő. Ez nem fenyőillat, mondta Teri, jobb is, ha arrébb húzódol. Hallod? Hagyj már békén! Nem volt elég Annánál? Neked mindegy? Jenő nevetett, ez az egyetlen, amihez nagyon értek, mondta, de fogadjunk, hogy összehozom a kerékpárt is. Az jó lenne, mondta Teri, szegény gyerek, még soha nem kapott semmit. Aztán még sugdolóztak egy darabig, majd elcsendesedett minden. Anna néni másnap nem is nagyon bújt ki a házból, Vilma néni is csak kinézett, beleszagolt a levegőbe és visszafordult. Jenő bevásárolt nekik, még karácsonyfát is vett, szaloncukrot, beállította a helyére a fenyőfát, tett-vett a szobában, kidobálta az üres üvegeket Vilma néni ágya mellől, a vedret kiürítette a vécébe, Anna néni réveteg tekintettel nézte a férfi sürgölődését, nagyon fáradt volt és gyenge. Néha hányingere is volt, máskor meg hirtelen megizzadt, és mégis fázott. Este a vacsorát is Jenő készítette el, fel is tálalta, Vilma néninek bevitte az övét, aztán ettek. Anna néni csak ímmelámmal csipegetett, és bár az egész napot jóformán átaludta, mégis álmos volt. Jenő jóízűen evett, ahogy szokta, aztán sört meg pálinkát ivott, megtörölte a kezét, száját, és vetkőzni kezdett. Na, kérdezte, hogy lesz akkor? Aznap éjjel nem ment vissza a feleségéhez, nem is lehetett látni úgy kilenc óráig. Teri meghagyta a kisfiúnak, hogy mit mondjon az apjának, ha megkerül, bekapcsolta a gyereknek a tévét és elment dolgozni. A kisfiú csilingelő szánkókat látott a tévében, betlehemesek énekeltek, minden nagyon szép volt. Amikor az apja előkerült, elmondta neki, amit az anyja üzent, de Jenő nem mondott semmit, csak lefeküdt, és azonnal elaludt. Délután ébredt fel, amikor Teri megjött a munkából. Sugdolóztak egy ideig, aztán Jenő elment. Délután megint karácsonyi műsor volt, templomokkal, orgonamuzsika szólt, énekeltek. Estére megérkezett Jenő, azt mondta, ma nem megy sehová, szenteste van. Feldíszítik a karácsonyfát, esznek, isznak. Aztán behozta a kerékpárt. A kisfiú felkiáltott a meglepetéstől: meghalt Vilma néni! És boldogan nevetett. Jenő a feleségére nézett, sápadtak voltak mindketten. Te hallottad, kérdezte később Jenő, rekedt volt a hangja, hallottál mindent? Azelőtt is? A gyerek nem válaszolt, csak a bicikli érdekelte, úgy ölelte át, mint aki soha nem akarja elengedni. Zolikám, mondta neki az anyja, nem Vilma néni halt meg, hanem Anna néni. Vilma néni majd meghal magától. Ugye, apjuk? Igen, mondta Jenő, és lassan kiment a szobából.

AZ ILLETŐ A művezető mostanában valahogy nem hozta a formáját, idegesebb, durvább volt a szokottnál, nem csoda, hogy elnevezte valaki Potriennek. Azelőtt Terazininak hívták, mert csúnya is volt, mint az az olasz színész abban a tévésorozatban. Egyszer valaki egy vasdarabot csomagolt egy összegyűrt papírba, és ledobta a betonra. Ártatlan dolog volt, a művezető mégis akkorát rúgott bele, hogy sokáig húzta a lábát. Meleg volt, nyár, szandálban járt akkoriban. Okos ember nem rúg bele mindenfélébe, amit a betonon lát, ha igen, akkor meg nem okol ezért másokat. Potrien dúlt-fúlt, látszott rajta, hogy a dolog lelkileg is megrázta. A dolgozók napokig kerülték a tekintetét, hacsak lehetett, mert azt nem lehetett kibírni. Valami más is rághatta az öreget belülről, mintha napról napra nyomottabb lett volna, mogorva arccal közlekedett a műhelyben, és ha csak tehette, behúzódott az irodának nevezett üveges kalitkába, de ott is csak ült, nézett maga elé, néha mozgott a szája. Szonja úgy vélte, rágógumival próbálkozik az öreg, Elek szerint egy szőrszál akadt a torkán, vagy új a protézise. Nyavalyát, mondta Kelemen, nem látjátok, hogy beszél magában? Nagyanyám csinálta ezt, de ráengedtük a kutyát és abbahagyta. Vékony, katonás tartású ember volt, és mérnök, és senki nem értette, hogy maradt csak művezető, ráadásul egy ilyen semmirevaló népséggel, egy jelentéktelen műhelyben, mint a forgácsoló. De nemcsak ez volt feltűnő, hanem az a beteges precizitás és tisztasági mánia, amivel gyakran megkeserítette a beosztottjai életét. Hétfői napokon képes volt hazaküldeni azt, aki a múlthéti, piszkos munkaruhában jött dolgozni, és nem fogott kezet senkivel. Ha mégsem kerülhette el, sürgősen kezet mosott, ha beszélt valakivel, kissé elfordította a fejét, hogy ne menjen az arcára a másik lehelete. Ritkás haját simán hátrafésülte, és gyakran, napközben is végigsimította egy zsebbe való hajkefével. Mindig a közlekedési utat jelző két fehér csík mértani közepén járt, ha valamelyik géphez ment valamiért, az a mozdulat egy derékszöget irt le. Ha ült a székén, az biztosan elvágólag volt valamivel, a neon-sorral, az épület gerincével, vagy valami távoli, kozmikus alakzat központjával. A dolgozók is termetre nagyjából hasonlatosak voltak, így a sorból csak a tehénszerű és csámpás Erzsi lógott ki, meg persze Szonja, aki apró volt, és kurva. Minden mozdulata ledér volt és bájolgó, mintha mindenki öt nézné, pedig ezen már rég túl volt az egész műhely. Szonja, Iván, Elek, Illés, Ádám volt a sor elöl, Aztán Kelemen, Szücs, Balázs, és Erzsi hátul. Forgácsolók voltak valamennyien, más-más gépen különféle munkákat csináltak. Ahhoz az eldobott papírhoz a legtöbb köze Kelemennek volt, tudta mindenki, bár ő váltig állította, hogy a vasat nem ő tette bele. Ezen kívül itt lődörgött még Albert, a segédmunkás és mindenes, aki évek óta a behívóparancsot várta, azt is megmondta, miért. Azt mondta, ha neki egyszer fegyvere lesz, és beszabadul az irodaházba, az első emeletre, akkor ott vér fog folyni, de sok. Lehet, hogy épp ezért nem vitték el, bár a korban már jócskán benne volt. Nemigen tudta senki, hogy mi baja van a fekete fiúnak az irodaházzal, főleg az első emelettel, ahol az új igazgató székelt népes sleppjével együtt, azt ugyanis nehéz volt elképzelni, hogy valaha is találkozott volna bárkivel közülük. Amúgy Kelemen volt a legidősebb, és a művezető szerint a legnagyobb gazember a műhelyben. Potrien rögtön átlátta a helyzetet annakidején a vasdarabbal is, és még aznap az egyengetéshez osztotta be, Alberttel, aki elsőre akkorát ütött Kelemen fogójára, hogy a nagydarab embernek majd kiszakadt a csuklója. Hülye vagy, ordított a megszeppent fiúra könnybe lábadt szemmel, a fiú riadtan mentegetőzött: Potrien azt mondta, hogy először üssem a legnagyobbat, aztán mindig nagyobbat! Na, de a fogóra? Potrien azt mondta, majd Kelemen bácsi vigyáz, nekem nem kell! Egy-egy, mondta Kelemen, és a csuklóját tapogatta, a többiek röhögtek. Eddig rendben is volt. Mégse stimmelt valami Potriennel. És ez nem a

papírba csomagolt vasdarabtól eredt, ebben mindenki biztos volt, hiszen máskor is megviccelték már, aztán vagy törlesztett, vagy nem, de elmúlt, most meg nem akart elmúlni. Reggelenként volt a csúcs. Nem jó helyen álltak a ládák. A polcon rosszul voltak berakva a befogó szerszámok, és olajcsepp volt a betonon. Nedves volt a beton. Nem volt elég nedves a beton, porzott, egészségtelen. De kiabált a meóssal, elzavarta a villanyszerelőt, leköpte Szűcs gépét, hogy mocskos, tessék megtakarítani. Érdekes módon Alberttel nem volt baja, pedig a fiatal fiú volt azelőtt mindig az első számú célpont. Már reggeli után voltak, egy hétfői napon, amikor Potrien visszajött valahonnan, hóna alatt a cirkás füzettel, valami gyűlésen lehetett. Ádám látta meg először, amikor belépett a műhely ajtaján, és azonnal leadta a vészjelet, ami két ütés volt a kalapáccsal a vasláda oldalára. Potrien ugyanis úgy nézett ki, mint akit deréktól lefele megnyúztak, és holnap folytatják. Vörös volt az arca, a szája, mint egy lázbetegé, gyér haja összevissza állt, ami attól volt, hogy gyakran vájt bele az ujjaival. Ez most nagyon rossz előjel volt, mert a kávéja már az asztalon állt, benne két kocka danamid, ami színre, formára ugyanúgy nézett ki, mint a cukor, csak nem olvadt el, mint a műanyagok általában. Lelökte a füzetet az asztalra, hogy csak úgy dübbent, aztán úgy állva a kávéért nyúlt. Szonja kétségbeesetten nézett körül, a kávét ő főzte, de az ízesítést más csinálta, és akkor most mi lesz? Mindenesetre felállt, készen arra, hogy azonnal szól, amint adódik, csak azt nem tudta, mikor fog adódni. A művezető egyelőre némán kevergette a kávét, az asztalt nézte, és alig láthatóan mozgott a szája. A kockák csörögtek a csészében, elhallatszott a műhely másik végébe is. Ivott egy kortyot, Szonja már indult az iroda felé, a művezető ránézett, jó, hogy jön, mondta, valamit akartam mondani... Én is, nyöszörögte a lány, a művezető... kartársnak... Nevezzen csak egyszerűen Potriennek, mondta a művezető, és küldje be Albertet. Szonja szép volt, csak egy kicsit válogatós, és a művezető szerint a legbutább a műhelyben. Most sem Alberthez ment először, hanem Kelemenhez. Ide ne gyere, hallod, sziszegte már messziről a köpcös, tüskehajú ember, ne gyere ide! Azt fogja hinni, hogy én raktam bele! Szonja tágra nyílt szemmel nézett rá, Kelemen bácsi, most nem arról van szó, hogy maga csinálta a kockákat, hanem Alberttel akar beszélni! Na és, mondta Kelemen, nem tudod, melyik a gépe? Na eredj innen. Szonja tétován nézett körül, Albertnek ugyanis nem volt gépe, de jól látszott, a meóssal a munkadarabokat válogatták az Iván gépe melletti vasasztalon. Szonjának a menésében is volt valami kihívó, amitől annakidején, mikor idejött, sorozatban fúrták át a kezüket az emberek. Aztán megszokták. Engem hiv., kérdezte Albert, én nem csináltam semmit! Mit akar? Nem tudom, mondta a lány, és úgy nézett a fiúra, mint akinek udvarolnak. Albert lehúzta a kesztyűt, és beledobta a ládába. Ha nem jönnék vissza, akkor elvitt a rendőrség, mondta, és elindult. Idefigyeljen fiatalúr, mondta a művezető Albertnek, amikor az megállt az asztala előtt azzal, hogy tessék. Van már behívója? Még nincs, mondta a fiú, vegye ki a cukrot a kávéból, mert műanyag, tette hozzá. Tudom, mondta Potrien, nem rossz ötlet, többször is használható. És mi lesz, ha elmegy katonának, kérdezte a művezető. Katona leszek, mondta a fiú, egyáltalán nem volt megilletődve. Jó, jó, mondta a szikkadt ember, de azt hallottam, hogy vannak tervei a hadsereggel. Nekem? Igen. Azt hallottam, hogy ha fegyvert kap, akkor azzal, hogy úgy mondjam, vannak elképzelései. Jól tudom? A fiú mélyen a szemébe nézett Potriennek, aztán azt mondta, az biztos. Erre mérget vehet bárki. Foglaljon helyet, mondta a művezető udvariasan, ne feszélyezze magát. Úgy hallottam, hogy itt az irodaház első emeletén akar egy kicsit majd körülnézni. Beszéljen nyugodtan, egymás közt vagyunk, rágyújt? A fiú meglepetten nézett rá, aztán beszélni kezdett. Kintről csak azt látták, hogy Albert gesztikulálva magyaráz, izgatott arccal, közben Potrien szinte barátságossá válik, mi több, mosolyog, nevet, és szaporán bólogat. Ez nincs, mondta Kelemen, Szűcs, gyere, csípjél belém a fogóval. Lassan mindenki leállt, és az iroda felé figyelt. A cukrot megtudta, mondta Szonja, és nem is ideges. Miről beszélhetnek, kérdezte csak úgy, magának Szűcs, nem is kapott választ senkitől, Erzsi felállt, közelebb somfordált, de így sem hallott semmit. Ne figyeljetek oda, mondta Elek, majd megtudunk mindent, Albert majd elmondja.

Ebben tévedett. Eltelt már egy óra is, ha nem több, mikor a fiú felállt, nevettek mindketten, felállt Potrien is, és úgy nyújtott kezet Albertnek, hogy közben ballal átölelte, ilyen még nem volt. Soha. És kezet se mosott, mint máskor, sőt, belenyúlt kézzel a kávéba, kivette a két műanyag kockát, és odakiáltott Szonjának, hogy ne vegyen most már cukrot, ezt fogjuk legyártani, hogy mindenkinek legyen. Kelemen majd megcsinálja, tette hozzá, és nevetett! Aztán elővette a kefét a zsebéből, és megfésülködött néhány gyors mozdulattal. Mi a fenét ugattatok ennyit, kérdezte a meós, tán vicceket meséltél az öregnek? Á, semmi, felelte a fiú, és felhúzta a kesztyűt. Csak beszélgettünk, mondta Kelemennek, meg a többinek sorban, ahogy érkeztek, sok közös témánk van. Nektek, mondta Kelemen, neked, meg Potriennek! Na, ezt hallgassátok meg. Ha nem akarod elmondani, akkor ne mond, kérlelte Szonja, és maradt, mit akart tőled az öreg? Tán még fiává is fogad, mondta Szűcs utálkozva, fogjátok a hasamat, mert elröhögöm magam! Aztán elkezdték utálni a fiút, először Szonja. Utálatos vagy, tudod, kérdezte a fiút. Tudom, mondta az, de te is az voltál sokáig. Aztán elcsendesedtek az indulatok, duruzsolt a műhely tovább, sziszegtek a levegős befogók, ütemesen nyikorogtak, recsegtek, ropogtak a fúrók, más nem történt. Déltájban Potrien csapott egy kört a műhelyben, meg-megállt egyik-másik gépnél, szólt valamit, vagy csak nézelődött, és halkan fütyörészett. Atyaúristen, dünnyögte Kelemen, amikor a művezető elhaladt a háta mögött, ez a nászindulót fütyöli. Aztán látták, hogy Alberthez megy, aki a szerszámokat rendezte a polcon, és beszélgetnek. Azt akartam még magától kérdezni, hogy mi lesz, ha nem hívják be. Ha nem kap fegyvert. Hm? Ravasz arcot vágott a kérdéshez, de azért figyelt. Albert lassan lehúzta a kesztyűjét, és hátrasimította a haját, ami aztán azonnal visszahullt a homlokába. Olyan nincs, mondta. Ha nem visznek be, akkor veszek a zsibogóban. De akkor is. Potrien elnevette magát, nehogy azt higgye, mondta, hogy egy géppisztolyt csak úgy leakaszthat a falról. Akkor is, kezdte a fiú, de a művezető közbevágott, maga mindenben ilyen határozott? Albert nem nagyon értette a kérdést, de bólintott. Kérdezze meg Szonját, mondta, mit kapott, mikor rájöttem, hogy mással is, nemcsak velem. Igen, mondta a művezető elgondolkozva, persze, maga nem nős, így aztán könnyű. De ha, tegyük fel, húsz vagy harminc év után jönne rá. Mikor már gyerek is van. Hogy valaki olyan szoptatta a gyerekeit, aki mással is, szóval érti, ugye? És sokszor, kérdezte Albert. Sokszor, mondta a szikár ember szomorúan. És ez csak most jött elő, kérdezte a fiú. Potrien sóhajtott, és azt mondta, hogy most. Merthogy az illető elveszti az állását hamarosan. És ilyenkor minden előjön. Albert a kezeit nézte, aztán azt mondta, az olyan nőt, aki egy életen át becsapta, most meg ráadásul cserbenhagyja az urát, ő agyoncsapná. Kérdezés nélkül. Vagy beletenném a nyakát a hurokba, és ráakasztanám a kilincsre, mondta. Potrien nem mondott semmit, heherészett egy kicsit, aztán megveregette a fiú vállát, és otthagyta. Felmondtak neki, súgta Erzsi Kelemennek, amikor véletlenül elment a férfi mellett. Micsoda, hördült fel az, és ellökött mindent a kezéből. Néhány perc múlva már az egész műhely tudta: Potriennek felmondott az új tulajdonos. Elek azt fejtegette a vécé előterében, hogy nem lehet rajta csodálkozni, régi ember, a régi rendet is kiszolgálta. Szűcs szerint Elek egy nagy marha, de ezzel ne hencegjen, itt, a műhelyben senki nem szolgált senkit, csak dolgoztak, mert dolgozni mindig kell. Iván és Ádám megegyeztek abban, hogy ez elég gané dolog, ilyen korban valakit az utcára tenni, hát mihez kezd most? Szonja nem mondott semmit, hol ennek, hol annak adott igazat, Erzsi a kezeit tördelte, és azt hajtogatta, hogy valamit tenni kellene. De mit, kérdezte Kelemen, sztrájkoljunk? Azon mindenki halálra röhögné magát, mikor úgy sincs munka. Albert nem nyilatkozott, és már sajnálta, hogy elszólta magát Erzsi előtt. Arra gondolt, hogy egy rohamkéssel is nagy rendet lehetne vágni az első emeleten. Vagy egy gyalogsági ásóval. Potrien közben az irodában ült, és egy halom papírt nézegetett. Szóval, tudja, hogy van, ha már az ember megöregszik, mondta a művezető Albertnek. A fiú egy nagy forgács-halom mellett hallgatta. Sajnálja is, folytatta Potrien, meg aztán az illető már nehezen

lenne meg nélküle. Hány éves az illető, kérdezte Albert. Körülbelül velem egykorú, mondta a művezető. Én megnyuvasztanám, közölte a fiú, akkor már a mosdókagylóknál álltak. És úgy tessék elképzelni, mondta hevesen Potrien a fiúnak, hogy ez az illető mindig tisztességes volt! Igaz, nem sokra vitte, ő is művezető egy gyárban, az nem sok, de mindig azt mondta, első a tisztesség. Mehetett volna feljebb, de akkor ki kellett volna nyalni egy csomó ember fenekét, olyanoknak is, akiket nem nézett semmibe. Szakmailag sem, erkölcsileg sem. Ezt már a raktárablak előtt mondta Albertnek, a fiúnak már zúgott a feje, de nem merte mondani. Szinte az egész műhely állt, őket figyelték. És, tudja, ez az ember, Potrien itt megfogta a fiú karját, közelebb húzta, ez az illető az utolsó percig kiállt az emberei mellett. Nem hagyta, hogy szétzüllesszék, amit ő megteremtett. Mert ezt tanulta. Hogy a gyárban emberek dolgoznak. És ha egy rendszer ezt nem engedi, akkor az embertelen. A fiú sápadtan hallgatta, aztán azt kérdezte, magának mi fáj jobban, a felesége, vagy az emberei? Potrien elnevette magát, de nem volt abban semmi jókedv, nem én, mondta aztán, egy illető, mindegy, hogy ki. Albert akart valamit kérdezni, de a művezető hirtelen elengedte a karját és otthagyta. Kedden is Kelemen volt az első, nem tehetett róla, így jött a vonat. Végigment a kapcsolókon, bekapcsolt mindent, elszívókat, világítást, a főkapcsolót, bedugta a rezsót a kávéfőzéshez, mindjárt jön Szonja. Aztán meglepődve látta, hogy Potrien már az íróasztalánál ül, de nem gyújt villanyt az irodában. Jó reggelt, köszönt halkabban, mint szokott, aztán azt hitte, rosszul lát. Potrien szeme körül lilás-vöröses folt virított, a száján is látszott egy seb, egyszóval, mint akit rendesen megruháztak. Később szálingóztak a többiek is, lassan járva, egyik a másikhoz ment, aztán Albert az elektromos kürt kapcsolójához nyúlt, hogy beindítsa a műszakot, Potrien azonban rászólt bentről, hagyja! Jöjjön csak be egy kicsit! A fiú morcosan ment be az irodába, már tudott mindent, ahogy a többiek is. Tessék, mondta, és megállt. Potrien nézte a fiút egy darabig, aztán megszólalt, mondja, maga erős, ugye? Albert vállat vont, ezt másoktól kellene megkérdezni, mondta. Igen, igen, folytatta Potrien, úgy hallottam. És buknak a nők magára. Ez nem kérdés volt, a fiú vigyorogott, és azt mondta, hogy van, aki bukik. És mondja, ha viszonya lenne egy férjes asszonnyal, meg tudná verni a férjét annak az asszonynak? Az attól függ, mondta a fiú. Akiről tegnap beszéltünk, mondta halkan a művezető. Az más dolog, mondta Albert. Először is, én férjes asszonyokkal nem foglalkozok. Ha meg igen, akkor váljon el, mert az nem megy hogy én is, meg a férje is. Nem is igen bírná, kérdezze meg Erzsit, hogy ment haza a múltkor. Potrien hátradőlt székében, és ha dohányzott volna, akkor most biztosan fog egy cigarettát és rágyújt. Tudja, ez asszony sokkal fiatalabb, és valamikor... Tóth úr, szólt közbe a fiú, tessék engem ebből kihagyni, nem értek én ehhez. De ha kell, akárkit megverek. Vagy gerincre vágom, és utána verem meg, csak tessék szólni. Elmehetek? Tessenek dolgozni, szólt ki aztán a művezető bizonytalan hangon, mindenki azt folytassa, amit tegnap csinált! Odakint egymásra néztek, aztán Kelemen hangja hallatszott, János, én a tegnapival kész vagyok! Én is, mondta még valaki, nekem sincs több, sipította Erzsi is magas fejhangján, már tegnap se tartott be! Nekem is itt van ezerötszáz darab készen, ezzel mi legyen? A művezető mintha nem is figyelt volna eddig, most felnézett, tudja mit, Szűcs úr? Fúrjon mindegyikbe egy lyukat. Mondjuk, hármas menethez. Kijött a kalitka elé, ott megállt. Lyukat, kérdezte Szűcs, mint aki rosszul hall. Igen, lyukat, mondta Potrien, hármas menethez kettőnégyest. Ugye? És a többiek is. Mindenki fúrjon mindenbe egy lyukat. Érthető? De hát a rajz szerint nem kell a furat, akadékoskodott Szűcs. Akkor is, mondta a művezető, és egy tiszta zsebkendővel megtörölte a homlokát, sőt, továbbmegyek, folytatta, ha ezzel elkészülnek, vágjanak bele menetet. Csend volt. A művezető várt egy kicsit, aztán körülnézett. Érthető? Szóval lyuk, menet, megint lyuk, újra menet, és így tovább. De hát akkor tele lesz lyukkal minden, mondta Kelemen, jó lesz ez így? Jó, mondta Potrien, mert akkor a hegesztők precízen behegesztik majd az egészet, és akkor nekik is lesz munkájuk. Hát nem értik? Dehogynem értették. Olyan csend lett a műhelyben, mint soha máskor. Aztán Kelemen azt mondta, gyerünk akkor, emberek, csináljuk, a fene esne ebbe a világba. Mindenki a gépéhez ment, szó nélkül,

aztán egymást lesték, hogy vajon mit csinál a másik? Hát semmit. Csak nézegettek erre, arra, de leginkább az iroda irányába. Aztán Kelemen odament Szűcshöz, mondott neki valamit, és elindultak az iroda felé. János, mondta Kelemen Potriennek, hallottuk, hogy... szóval azt hallottuk, hogy felmondtak neked. Csak azt akartuk mondani, hogy sajnáljuk. Nem tehetünk valamit? A rohadt életbe, mondta Albert, mert ő is odakeveredett, mindjárt felmegyek, és puszta kézzel szedek szét mindenkit! Lassan odagyűlt mindenki az iroda ajtaja köré, a művezető csak integetett egy darabig, mert nem jutott szóhoz, uraim, kiabálta, uraim! Arról van szó, hogy nem nekem mondtak fel, hanem maguknak! Itt vannak a papírok már egy hete, de nem voltam hajlandó kiosztani. Egy halom papírt húzott elő a fiókból, és az asztalra lökte. Megint csend lett. Ez van, folytatta Potrien, és most már látták, hogy ittas. Nem nagyon, de látszott. Maguk már egy hete itt se vannak, mondta tovább a művezető, én meg portás vagyok! Na? Hogy tetszik? Senki sem emlékezett már, hogy a literes üveg hogy került elő, az biztos, hogy ivott belőle mindenki, pálinka volt. Aztán, mikor elfogyott, Albert kiugrott a sarki boltba, hozott egy másikat, közben beszélgettek, nevettek, kiderült, hogy az öreg rengeteg viccet tud, aztán táncoltak, Szonja kivette a melleit és mindenkinek meg lehetett fogni, Potrien is megfogta, aztán megkérte a lány kezét, később Albertnek is megkérte, de a fiú nemet mondott, és ezen megint lehetett röhögni. Szűcs már dadogott, Kelemen már azt se, Erzsi pedig percenként megsértődött, és a felmondási papírokat lyukasztgatta. A művezető még megfésült mindenkit a keféjével, aztán eltűnt. Albert akadt rá a vécé előterében, egy madzag volt a nyakán, összevissza kötözve, a másik végét húzta felfelé, és fuldoklott. Nincs hová akasztani, mondta a fiúnak, mikor az rányitotta az ajtót, és különben is kurva a feleségem, én meg portás, hát hallottál már ilyet? Aztán, mint egy összeesküvő: megölünk mindenkit, ugye? Az emeleten! Lassan, hogy sokáig tartson! Ha-ha-ha, nevetgélt később, mikor bevitték az irodába, annyiszor ugrattatok már, gondoltam, egyszer én is megviccellek benneteket. Szevasztok, tette hozzá, és elaludt.

ROSSZ DAL Egy javítóműhelyben mindenkinek megvan a maga feladata, kinek ez, kinek az, az egyik lakatos, a másik villanyszerelő, a harmadik hegesztő vagy kőműves vagy valami máshoz ért, és így tovább. Így mesélte Tót a feleségének már vagy századszor a konyhában, mert azon kívül csak egy szoba volt még a lakásban, és egy fürdőszoba vécével. A feleségét ez már régen nem érdekelte, valamit melegített a gázon, és halálosan unta az egészet. És mi a fene volt a te feladatod, kérdezte egyszer a sovány, korán meghajlott asszony, hogy olyan könnyen elküldtek, mindjárt az elején. Hát ez az, dünnyögte Tót, inkább csak magának, hát ez az. Elnyomta a csikket a rézből esztergált hamutálban, aztán csak ült, és nem mondott semmit. Rettenetesek voltak a délelőttök. És a délutánok is. Meg minden, ez az egész, úgy, ahogy volt. Közel egy éve volt munka nélkül, és néha már azt se bánta volna, ha meghal. Tót is lakatos volt, a gyárban szabadult vagy tizenöt éve, aztán ott is maradt. Nem volt valami nagy penge a szakmában, ahogy mondták a többiek, lassú is volt, viszont jól játszott tangóharmonikán, mint ez később kiderült, szerette a mókát, vidámságot, benne volt mindenben. Az ilyennek hamar híre megy, kezdetben csak néha-néha, később egyre gyakrabban hívták mindenféle kanmurikra, brigádösszejövetelre más műhelyekbe is, sőt, a főnökség is rászokott a harmonikaszóra. Egymaga képes volt hangulatot csinálni a harmonikával, bírta az italt is, és rengeteg nótát ismert. Amikor rázendített valami dalra, nótára mindjárt megvolt a hangulat, az emberek nevettek, ittak, énekeltek, és lassan megfeledkeztek mindenről. Kincs az ilyen ember, mondta a pesti vezér egy ilyen buli után Veressnek, Tót főnökének, el ne járjátok valahogy. Hárman rakták be a kocsiba a vacsora végén, aztán végigitta, énekelte, okádta az utat Pestig. Ott kivették, Tót meg hazajött egy másik autóval. Otthon aludt vagy két napig, aztán jelentkezett Veressnél. Nem lett semmi probléma, vigyáztak rá, hisz megmondta a vezér. Sőt, megtették brigádfelelősnek, lassan nem csinált semmit a műhelyben, csak összejöveteleket szervezett, az meg majd minden hétre jutott egy, volt úgy, hogy kettő is. Ilyenkor összeírta a jelentkezőket, külön azokat, akik hajlandók voltak kocsival menni, ezekhez utasnak beosztotta a többit, aztán eldöntötték, hogy mit fognak főzni, ehhez összeszedte a pénzt, vásárolt. Legtöbbször halászlé volt, Kelemen Csatorna-parti tanyáján, sült hal, máskor flekken, gulyás, pörkölt. Volt ott horgásztanyája másnak is, sőt, a gyár is épített egyet, de ők a Kelemenéhez szoktak. Amott a főnökök tivornyáztak inkább, nagyobb volt a kényelem, szakácsnő volt, és lányok segédkeztek a főzésben, mosogatásban, és amiben kellett. Tót sehol nem tanult harmonikázni, ezt a képességét az apjától örökölte a hangszerrel együtt, de el tudott játszani mindent, mert ezeken a bulikon azért sokféle kívánság felmerült, a magyar nótától a Bunkócskáig, amit csak el lehet képzelni. Tót mindig a hangulatot figyelte, ha fáradt volt a népség, vagy csak teleette magát, és elpilledt, akkor lassú hallgatókat játszott, aztán hirtelen belevágott valami pergő, trágár szövegű nótába, amitől megint feléledt a jónép, ittak, táncoltak, ordítottak, kanállal verték a ritmust, és kezdődött minden elölről. Alig tudták abbahagyni. Aztán napokig beszéltek róla, ha az is elmúlt, már készültek a következőre, Tót, kiabálták, mi lesz már? Mikor megyünk? Sose rúgunk már be? Készültek a kanalak, flekkensütők, nyársak, volt bogrács, üst, és Tót mindig kitalált valamit. Ideje volt bőven, munka után is, a házasságukból nem lett gyerek, így aztán vállalt mindent, csak haza ne kelljen menni a második emeletre. Aztán mégis abbamaradt az egész. Valahogy elromlott minden, átszervezések folytak a gyárban, mindenki susmogott, mi lesz? Hogy lesz? A főnökök idegesen jöttek-mentek, állítólag eladták a gyárat valakinek. Ezt Veress mondta, és mondott még mást is, de azt már nem lehetett követni, és nem

is nagyon érdekelt senkit, csak az, hogy lesz munka vagy nem. Azt mondta, lesz. Nyugodjon meg mindenki, munka, az lesz. Még volt egy-két összejövetel, de ezeken már csak ettek, ittak, aztán politizálni kezdtek, és nemsokára hazament mindenki. Ráadásul Veress, a művezető Tótot is beosztotta a felújítókhoz, nem voltak már brigádok, most már nem lehetett szervezkedni egész nap, dolgozni kellett. Kellett volna. De Tót már jóformán elfelejtett mindent, és szerszáma is alig volt a fiókban, eddig nemigen volt rá szükség. Szerencséjére munka se nagyon volt, hiába ígérték, csak lézengett mindenki, vagy ült a satu mellett és dohányzott. Tót is ott kesergett közöttük, és már azon gondolkozott, hogy elmegy valami más munkahelyre, csak azt nem tudta, hogy hová. Várni kell, gondolta jobb híján, az asszony is azt mondta neki, hogy most ne ugráljon, örüljön, hogy van munkahelye. De nem is szívesen ment volna el, itt már ismert mindenkit a portástól az igazgatóig, és csak itt érezte otthon magát. Na, majd, mondogatta, ahogy a többiek. Aztán egy délután éppen szundikált a konyhába kitett öreg heverőn, mikor jöttek érte. Hamar, gyorsan, kapja magát, meg a harmonikát, és már viszik is Szoboszlóra. Veressnek volt ott egy kis hétvégi háza, de most ott van az új tulajdonos is, valami német, meg egy csomó nagyfőnök, kell egy kis hangulatot csinálni, mert mindenki csak kornyadozik, Veress meg fel akar robbanni az idegességtől. Azt még megvárták, míg megborotválkozik, aztán rohantak le a lépcsőn. Az asszony fentről nézett utánuk, és nem tetszett neki az egész. Tót odafelé a kocsiban már azon gondolkozott, hogy mivel is kellene kezdeni. Nagyfőnökök, kérdezte a sofőrt, azt meghiszem, mondta az, majd meglátja. Istenem, fohászkodott Tót magában, add, hogy most az egyszer sikerüljön, csak most az egyszer! És akkor majd megint úgy lesz minden, mint régen. Járnak majd ki megint, jókedvvel, utána meg megy a duma, tán még munka is lesz, és véget ér ez a lidércnyomás a műhelyben, de az is lehet, hogy az egész gyárban. Nagyon sok minden eldőlt már az ilyen mulatozásokon azelőtt, olyasmi is, amit meg se álmodna az ember, kinevezések, gyártelepítés például, külföldi út, Tót is egy ilyen alkalommal kapott lakást, de sorolhatná órákig, ha észbe tudta volna mindet tartani. Istenem, csak most sikerüljön, fohászkodott újra, aztán meglátta a kocsikat a kis városszéli ház előtt, az ismerős arcokat a kertben, és megnyugodott: sikerülni fog. Vidáman szállt ki a kocsiból, aztán a vállára a hangszert, ez igen, gondolta, míg a keskeny járdafélén áthaladt, ez tényleg nem akármilyen buli. Szépen gondozott kis kert volt a ház mögött, fű, fa, rengeteg virág, középen köböl rakott főzőhely, körben padokkal, ami most kevésnek bizonyult, mert arrébb felállítottak még egy lábakon álló faszenes sütő-alkalmatosságot. Asztalok álltak szinte mindenütt, székek, meg egy csomó olyan dolog, amiről Tótnak fogalma sem volt, hogy mi lehet. Nem is kellett ezen gondolkoznia, mert rögtön intett neki Veress. Valahová ide üljön, mondta neki, aztán ügyesen! Töltött neki valamit egy fura üvegből, Tót megitta, ez igen, mondta, és tessék mondani, nincs itt valami innivaló? Veress elröhögte magát, idefigyeljen, mondta, itt hagyom az üveget, de most ne nagyon bohóckodjon, csak módjával! Az itallal is! A művezetőről szakadt a verejték, ideges volt, pedig a közönség nagy része régi ismerős, Tót el tudta volna sorolni mindnek a kedvenc nótáját, kedvenc ételét, és azt is, hogy ki, mikor fog berúgni úgy közepesen, és mikor lesz olyan, mint az albán szamár. Most még mind magánál van, gondolta, de majd meg kell nézni egy óra múlva, mikor majd Szilágyi marokkal eszi a pörköltet, Dézsi meg csak vonít, mint a fába szorult féreg. Féreg ez mind, dünnyögte aztán, egytől egyig. Mint régen. Két szakácsnő tüsténkedett a főzésnél a gyár konyhájáról, nem Béla, mint máskor, és a sofőrök is kint maradtak a kocsiban, ez sem volt szokás. Gyönyörű délután volt, sárgán sütött a nap, a városi zaj alig hatolt be a fák, bokrok közé, a vendégek csendesen beszélgettek, néha megzörrent egy edény, gyenge füst terjengett a levegőben. Tót csendesen, halkan kezdett. Felállt, nem szeretett ülve játszani, pedig így nehezebb, sétálgatott a fal mellett, ahol a helyét kijelölték, köszöngetett az ismerősöknek, ivott is némelyikkel, de a szék alá tett üveget is meghúzta olykor. Ráért. Míg vacsorázott a jónép, nem is nagyon erőlködött. Majd utána. Addig csak andalította őket, tetszett nekik, a három német láthatóan jól érezte magát, ettek,

nevetgéltek, koccintgattak, és egyre hangosabban beszélt mindenki. Tót intett az egyik szakácsnőnek, hogy a kocsiban van az ételhordója, tegyen majd bele valamit. Mindig így szokta, mert enni soha nem volt érkezése. Aztán sétálgatott tovább, nézelődött, tetszett neki a takaros kis ház a tenyérnyi, ám mindennel ellátott kert. Ismerős volt a gyárból a kerítés, az öntözőszerkezet, tudta, honnan származnak a székek, padok, a kerti hintát pedig éppen ő csinálta vagy öt éve, amikor a gyári kőművesek a járdákat betonozták. És ha még a házban is körülnézne! Nem volt benne harag, csak valami keserűség, hogy ez már így lesz, amíg világ a világ. Neki meg épp elég lesz az egyszobás lakást kifizetni, amíg él. Ha megéri. Pedig, ha neki egy ilyen tanyája lenne, azonnal kiköltözne a városból, és még csak nem is köszönne senkinek. És hirtelen, mint egy nyilallás, csak egy rövid pillanatra az vágott az agyába, hogy NEKI MÁR SOHA NEM LESZ SE ILYEN, SE MÁSMILYEN HÁZA, MEG EGYÁLTALÁN SEMMIJE, NINCS GYEREKE SE, SEMMI, SEMMI, SEMMI! Közben sörrel is itatták, pálinkával a régi ismerősök, Szilágyi meg hozott valahonnan egy üveg konyakot, suttyomban, mintha nem lenne szabad, Tót ezt se értette, hisz volt, mikor a harmonikába is öntötték, meg a nyakába, fejére, ruhájára, Veress pedig egyszer egy gumicsizmából itta a sört, most meg már másodszor integet neki, hogy ne igyon. Mutatta neki, hogy játszik közben, dolgozik, de a vastagnyakú ember csak a fejét csóválta. Akkor meg minek jött? És ha szomjas? Aztán már csak azért is meghúzta az üveget, és mikor letette volna a szék alá, az nem akart megállni. Próbálgatta, aztán kiitta a maradékot, és az üres üveget a szék alá lökte. Észre sem vette, mikor fejezték be a vacsorát, annyira beleélte magát egy tábori nótába, Király szólt oda neki, hogy ébresztő, Tót fiam, ez nem úrvacsora! Dehogynem, mondta Tót rögtön, vacsoráznak az urak, nem? Nem nevették, mindegy, gondolta, na, gyerünk, és rázendített: trink, trink, brüderlei trink... ez a németeknek szólt, és a következő is, köszönték, énekelték, hajladoztak, ezt elcsíptem, gondolta Tót boldogan, már vagy ötödször ismételte nekik, egyik-másik már fel is állt, ez az, gondolta, gyerünk! Csárdásba kezdett hirtelen, hadd táncoljanak, égnének meg ebben a melegben! Árokparton a suna, fogát vicsorítja... Tót fokozta a tempót, énekelt, a kecskének nagy szakálla van, héj! Énekelték vele egy páran, na, majd később, ha odaér, hogy jöjj ki, gyere ki, told le és verd ki, ilyenkor jobb helyeken le is tolják, most csak ő mutatta, hogy miről is van szó, közben bemutatta a nagy trükköket: húzta lábbal, foggal, közben még ivott is, táncolt, bolond jókedve volt, tudta, hogy jól csinálja, és vele együtt fog majd megveszni mind, jöjj ki, gyere ki, ez az! Csak nevette, mikor valaki leöntötte vízzel, fogd meg és verd ki, később slaggal locsolták, ő csak játszott tovább, ennél cifrább dolgok is voltak már, nyald meg és verd ki! Még el tudta kapni a levegőben az üveget, a harmonikát már nem, az leesett, mert ketten is fogták a karját, pedig már az Internacionálét játszotta csárdásba áttéve, ez mindig szokott tetszeni, most meg lökdösik ki a kapun, mi van? Ez a harc lesz a végső, bömbölte egy rendőrnek, és azt, hogy sikerült! Sikerült! A többire nem emlékszik. Régen volt. Akkoriban Gáspár, az öreg műszerész hozta ki a papírjait, meg a pénzét azzal, hogy most már nem is kell bemennie a gyárba, elküldték a többivel. Azt is mesélte, hogy Tót állítólag botrányosan viselkedett Szoboszlón, berúgott, sértegette az embereket, valakit le is köpött, miközben kommunista indulókat játszott, és felrúgta az egyik vendég kutyáját. Tót szerette a kutyákat, sajnálta, hogy az a dolog megtörtént. Az ételhordót sajnálta még, mert odaveszett az is, a harmonika is. És minden. (Elhangzott a Szabad Európa Rádió Hazai levél c. műsorában.)

Az egyik ember és a másik ember

C-PAVILON Az osztályon csak cigarettát, élelmet, esetleg pénzt lopnak. Pénzt ritkábban. Mikor felveszik a beteget, le kell adni mindet a nővéreknek, aztán kér az ember, ha kell valamire, meg kell mondani, mit akarsz venni, és akkor adnak. Annyit. De van, aki jobban szereti, ha van nála, pedig nem jó, mert gyógyszerosztás után lekábulsz, és még a zoknidból is kiveszi, aki érti a módját. Míg te alszol. Néha arra ébred az ember, hogy valaki a szekrényében motoz, vagy a pizsamája zsebében, máskor valaki rád fekszik, eltéveszti a kórtermet vagy az ágyat. Amúgy szelíd mindenki, a dühöngök a rácsos ágyban vannak egy nagy lakattal bezárva. De ezek se olyanok, hogy félni kell tőlük, csak ütnek, vágnak, vergődnek, olyat látnak, amit más nem, pókot, egeret, patkányt, denevért, ordítanak, mint akit ölnek. Mást nem bántanak, és őket se bántja senki, nem tehetnek róla. Nekik a legrosszabb. Na, de menjünk vissza az elejére. Szóval le kell adni a pénzt, ruházatot, akkor borotvát, ollót, kést, akinek van, szóval mindent, amivel az ember kárt tehet magában vagy a másikban. A látogatók üvegben semmit nem hozhatnak, csak műanyagban, mert az üveg is veszélyes, vannak öngyilkosok is, meg olyanok, akik becsavarodtak valamiért, és még most is olyanok. * Szirtes már a portán nyugtalanná válik, addig nem nagyon érdekelte az egész, de ott valahogy ideges lesz, aztán csak bemegy azzal a növel, nem is tudja pontosan, kivel, bent, a kezelőben magához tér egy kicsit, hisz nincs neki semmi baja, csak éjszaka nem alszik, étvágya sincs, de ha kialussza magát, elfelejti az egészet. A nő a felesége, de mostanában nem élnek együtt, ott derül ki, nem ül le, minden porcikája reszket, mint aki fel akar robbanni. Nagy nehezen lenyomják a székre, kap valamit a karjába, egy sárga tablettát a nyelve alá, dehogyis, nem akar ő itt lábatlankodni, minek vetkőzzön? Később már nyugodtabb, a magánéletéről nem beszél az istennek sem, csak annyit mond, hogy válni fognak, ő legalábbis úgy tudja, máskülönben nem érdekli az egész. Se munkám, se családom most már, mondja többször is, akármit kérdeznek, és legyint. * Koncz fűnek fának meséli, hogy elvált tőle a felesége, nem tudja miért, elvitte a gyerekeket is, nem érti az egészet, sir, aztán megy tovább. A legjobb hallgatója a fiatal Csányi, aki mereven nézi, alulról felfelé, aztán elővesz egy cigarettát, és nagyot nevetve tovább megy, a cigarettát később valaki szelíden kiveszi a kezéből, és tovább szívja. Koncz ötödször van az osztályon, sokkolják, azt mondja, előtte van egy vénás injekció, és nem érez semmit, és utána olyan jó. Egy darabig. De csak nem érti, hogy miért hagyta ott a felesége, mikor ő szereti. A gyárból meg elküldték, mert sokszor volt beteg, pedig nagy beosztása volt. Az is lehet, hogy előtte küldték el, a betegsége előtt, nem tudja már, mindig csak a család volt neki fontos. És akkor megint sir. Azt mondja a doktornőnek, hogy engedjék haza, mert lehet, hogy vissza akar menni hozzá a felesége, ő meg éppen nincs otthon, eddig is otthon volt mindig és várt, mert nincs kulcsa a feleségének, és nem tudnak bemenni a gyerekkel. És akkor megint sir. Amikor meghal az egyesben az öreg Mohácsi, ideges lesz, hogy ő ezt nem bírja, és hazakéri magát. Elengedik. * Csányit is sokkolják néha, de nem nagyon használ, a folyosón jön-megy, és egyre jobban

mosolyog, aztán meg elneveti magát. Nem lehet tudni róla semmit, csak azt, hogy nem beszél, pedig fiatalember. De ért mindent, ha mondanak neki valamit, akkor azt megcsinálja. Segít felrakni a székeket reggel az asztalokra, hogy fel lehessen mosni a követ. Vagy kihordja a tányérokat. Mosni már nem tud, mert azt kétszer kell, azt csak a haladók tudják, ő csak összeken mindent a ronggyal. Az anyja jár be hozzá, hoz neki cigarettát, de leadja a kezelőbe a nővéreknek, onnan kap, úgy, hogy megáll az ajtóban és vár. Aztán valamelyik nővér észre veszi, és ad. Kettőt, mert az egyiket odaadja majd valakinek, mindegy, hogy kinek. Vigyorinak is szólítják, azt is érti. Ha tüzet kér, akkor se szól semmit, hanem lassan ráhajol a cigarettájával a másikéra, és nézi a szemét. Megvárja, míg az illető hozzányomja a parazsat az övéhez. Néha sokáig tart, ha valamelyik szórakozni akar, addig Csányi ott áll lehajolva. * Sólyom is fiatalember, egyetemet végzett, de nem talált munkát. Ettől aztán nem tud enni. Vagy nem mer. Ő sem beszél, az orvosnak se válaszol, a szobatársakhoz se szól. Magas, nagyon sovány fiú, és egész nap a kórteremben járkál le-fel, csak idegesíti a többieket. Aztán valahogy megetetik, de egyből kimegy minden a beleiből, lepedő, takaró, pizsama csupa bélsár, még a papucsa is. Ezért nem mert enni, mert tudta. A látogatókkal se beszél, csak ülnek az asztalnál, mint aki néma. Aztán megint nem eszik, de kap valamit, amitől abbahagyja. És attól kezdve eszik. Nem törődik vele, hogy mi lesz majd utána. Naponta kétszer is pizsamát kap, az ágyneműjét meg lépten-nyomon át kell húzni. Beszélni mégse akar. * A fürdőben egy kád van, és négy zuhany, a kádba senki nem mer belemászni egyedül, mindenkinek bizonytalan a járása, inkább zuhanyoznak, pedig az se könnyű, fogózkodni kell, a magasban lévő csöveken nincs rózsa, egyiken sem, és nehéz beállítani a hőfokot. Legnehezebb levetkőzni és felöltözni, mindig el akar esni az ember. Főleg a pizsama nadrágot rossz le- és felhúzni, ilyenkor valameddig egy lábon kellene állni, de nem mindig sikerül, a végén csak le kell tenni a másikat is, a nadrággal együtt, bele a vízbe, sárba, vagy neki esel a falnak, esetleg le, a betonra. Általában segít valaki felállni, ha nem, akkor lassan, a fal mellett fel lehet egyenesedni. Egy-két pizsama alsót vagy felsőt, törölközőt mindig ott felejtenek, ott lehet napokig, nem vész el. (Aki hanyatt esik, annak először hasra kell fordulni, és onnan felállni, de ez ritka). * Jani, az Jani. Mindenki úgy hívja, a másik nevét nem lehet megtudni, és egyebet sem róla, nem beszél ő sem, egész nap fekszik, mindig az oldalán, és a fejére húzott takaró alól mereven figyel, az ágyszomszédja átkérezkedik egy másik kórterembe, mert fél Janitól. Néha felkel, mezítláb végigbaktat a folyosón előrehajolva, azt lehet hinni, mindjárt orra esik, de nem. Ha valakinél cigarettát lát, nyúl érte, ha szerencséje van, nekiadják, ha nincs, az álló hamuzóból csikkeket vadász. Ő az, aki napközben is bele-belenéz mások fiókjába, párnák alatt kotorász. Amikor Veress meghalt, mindenki kiment a kórteremből, amíg kihűlt, ő nem, kibontotta a lepedőbe csavart testet, de nem volt szerencséje, a halott már meztelen volt. Női hálót visel, mert a pizsama mindig lecsúszott róla, úgy járt csupasz altesttel, bokájánál az összeszart nadrág. Néha elkapja a két beteghordozó fiú, és nagy röhögés közben belevágják a kádba, hideg vízzel lecsutakolják, egy zokszava sincs, ilyenkor órákig vacog, és folyik az orra. *

Dani bácsi bottal jár, egy agyvérzés miatt került be ide, piros arccal sétál a folyosón, vidám, beszélni nem tud, csak annyit, hogy jó-jó-jó-jó, ha elégedett, máskor meg az úgy-úgy-úgy-úgy visszhangzik a folyosón, aztán huncutul: heeeejjj! Nagyjából ellátja magát. A szomszédja a kórteremben Palóc bácsi, neki annyira reszket keze-lába, hogy etetni kell, mosdatni, öltöztetni, nem beszél, néha valamit mintha mondana, de olyan halkan, hogy nem érti senki. Éjszakánként maga alá piszkol, majd felkel és a kórterem közepére vizel, ha nem kísérik az ágyához, álldogál vagy ülne napokig is, nem talál vissza a helyére. Napok múlva liberót kap, a köntöst a hátuljával veszi előre, fürdetni kell, mint a gyereket, borotválni. Pépes ételeket kap, a gyógyszert percekig nem tudja lenyelni. * A vécében három fülke van, igen rossz állapotban, a reggeli takarítás után egy-két órával ellep mindent a mocsok, néha valaki elfelejt visszamenni, csak ül a deszkán, míg valaki fel nem állítja. Reggelre sokszor üres üveget találnak a szemetesben, van olyan elvonós, aki italt szerez, és ott issza meg, van, amelyik ott is marad összemocskolva a kövön. A másik meg dühöngeni kezd a gyógyszertől meg a szesztől, így aztán bekerül a rácsosba, ott aztán ordítozhat reggelig vagy amíg jön a vizit. Akkor aztán eldől, hogy ott marad vagy visszamehet az ágyába. A vécéajtókon nincs zár, és ha bent van valaki, a másik meg jönne, már kiabálni kell, hogy foglalt, mert van, aki már az ajtónál elengedi, nem lát, nem hall. * Kocsis egy nagy sebbel a homlokán került be, már ismerik, nem először van bent, elvált, másról nem beszél. Valaki rendre ellátja itallal, azt beszélik, a testvére. Ettől aztán különössé válik a többiekhez képest, ő csak részeg, a gyógyszereket valahogy kiköpi, nem lehet tudni, hogy csinálja. A lábadozók ugratják: Leesett, mondják neki, ott van a széked alatt! Nem kérdezi, hogy mi esett le, néz körül magán, ott van, kiabálnak neki, feláll a székről, lehajol, benéz a székek alá, de nem talál semmit, ezt sokáig csinálja, azután is, mikor már senki sem ugratja, nem is figyelnek rá. Nappal józanabb, mindent megígér, sir, délután meg jön hozzá az a nő, és este megint részeg. * Este nagyobb adag nyugtatót kap mindenki, hogy aludni tudjon, az éjszakák mégsem nyugodtak. Éjfél után elindulnak a bolyongók, kábán szédelegve, a fal mellett tapogatózva, ki a vécébe, ki a kezelőbe altatóért, aztán az ágyba körülményes megint visszakerülni, hol a kórtermet, hol az ágyat tévesztik el. Lehet hallani, ha felborítanak egy szekrényt, vagy kiabálni kezd valaki, ha ráülnek. Visszafeküdni se sikerül mindig rendesen, baj van a takaróval, a párna sincs mindig a helyén. Palóc bácsi sokszor áll valahol reszketve, az előtérben vagy a vécé előtt, a folyosón összerondítva. Jani is máshol kél néha, befekszik valami üres ágyba, máskor valaki mellé vagy rá. Csányi is el-elkóborol, aztán összetéveszti a szobákat, csak áll a terem közepén, ha kell, reggelig, vagy amíg valaki el nem igazítja. Ha csend van, akkor valaki elkezd beszélni álmában, aztán többen is. A rácsosból meg mindig üvöltenek. Ha elmúlt éjfél, akkor már csak a hajnalt kell megvárni, akkor megy az első villamos, és ki lehet látni az ablakon. Éjféltől hajnalig félni lehet. Ilyenkor szoktak meghalni is, de az nem jár nagy zajjal. * Akinek élelmet hoznak, az a közös hűtőben tartja a folyosón, a rokon vagy látogató ráírja a beteg

nevét a csomagra, és elteszi valahova hátra, a beteg általában elfelejti az egészet, ha néha eszébe is jut valami homályosan, akkor benéz és eszik valamit, ami a keze ügyébe kerül. Csányi szeret pakolni, a hűtőgép elé guggol, és kirak mindent a kövezetre, aprólékosan, néha nagyokat nevet a maga módján, prüszkölve, veres arccal. Aztán visszarakja az egészet. De csak éjjel, nappal nem engedik neki. Éjszaka egyik-másik bolyongó nagydarab húsokat eszik a folyosón, majd egyet gondolva leteszi valahová, a nyitvahagyott hűtő meg világit. * A folyosóból nyílnak a kórtermek, mindegyik ajtót nyitva kell tartani. Az első ajtó a kezelőbe nyílik, ez is mindig nyitva, kivéve, ha sokkolás van, vagy megbeszélés. A folyosón végig asztalok állnak a szemközti falhoz tolva, mellettük székek. A betegek a maradék, méternyi széles csíkban közlekednek, ki lassan, ki gyorsabban, vécébe, vagy onnan, a tévéhez, esetleg ki, az udvarra, mások a büfébe, vagy csak úgy, unalomból. Csányi például határozottan megy, a szemét valahová egy pontra mereszti, és már mosolyog, lehet látni, hogy mindjárt elneveti magát. Szirtes pár nap múlva otthonosan, ráérősen. Piros minden kórterem előtt megáll, benéz, ha olyan a helyzet, ő is körülnéz, de szekrényeket nem nyitogat. Koncz aggódó arccal a kezelő környékén sétál barna köntösében, hazamenne, úgysem tudnak segíteni rajta. Karsai nagyon sápadt, beesett arccal tapogatja végig a falat, egyébként mindenki ráér, a folyosót megjárják naponta ötször, hússzor, ötvenszer, egymáshoz alig szólnak, semmi nem fontos. * A kezelés általában nagy gyógyszeradaggal indul, úgy mondják, kemo-sokk, amitől a beteg napokig nem tud felkelni, a kacsa az ágyán, abba vizel, vagy a pizsamába, ágyra, ahogy sikerül. A nővérek kiabálnak, amikor forgatják a lepedőn, mint egy csecsemőt, nem kell figyelni, nem haragusznak, ők is tudják. Aztán megy majd a kacsába is, nemcsak mellé, de le kellene tenni a köre, ami nem mindig sikerül, a magas ágyról kezdetben koppanva esik le a műanyag edény, eldől, a beteg fordulna utána, és leesik, persze, néha a nélkül is, ha gondol egyet ködös álmában, és elindul. Amikor csökken a gyógyszeradag már világos pillanatok is vannak, képek, érzések, a szemközti ablakon át a fák, a betegtársak. Később már felül, aztán leteszi a lábát is a köre, és elindul, nekiesik a szomszéd ágynak, szekrénynek, falnak, vagy csak le, a köre. Segítenek felállni, visszafeküdni, eltart egy darabig, míg megtanulja: lassan, óvatosan, az ágyak, a falak mellett tapogatózva, vigyázva. A többiek kitérnek előle, és feltámogatják, ha a vécé felé félúton hirtelen félni kezd, és csak áll a falhoz feszített tenyérrel, majd székeket halomra sodorva összeesik. Nem fáj. * Kovai is előre hajolva közlekedik, merev testtel, ő se nagyon beszél senkivel. Éjszaka gyakran felkel, le-fel járkál a folyosón, közben falatozik valamit a hűtőből, bárkiét, mindegy, mindenkinek mindegy, reggel senkinek nem fog hiányozni. Nem mondja el, miért van itt, úgy tudják, elvált, valami rokona hozatta be, a dossziéján ott áll: delirium tremens. A nővérek azt beszélik egymás között, hogy nagyon ivott. Ha az elfogyott az ital, akkor megveszett, megitta az arcszeszt, a mell-lemosót, kinyomta a szesztartalmú krémeket, aztán kocsiba ült, de nem tudott elindulni. Többször volt már kezelésen, de mindig visszakerül. Mostanában már önként jön, a hazaküldést húzza, halasztja. Azt mondja, jobb itt neki, mert odakint mindenki csak bántja, nem akar hazamenni, fél. De nem is tudja, hogy mitől, csak fél. Van olyan, hogy visszajön a villamostól, hogy hadd maradjon, csak még egy hétig. És pénzt kér mindenkitől, pedig neki is van. A pizsama kabátja felső zsebében százasok vannak, az aprópénz meg a fiókjában, egy könyv alatt. És minden nap borotváltatja magát Bajszival, Bajszi

meg egy húszasért borotvál akárkit, csak Janit nem. Öt a kórházi fodrász teszi rendbe hetenként, nem lehet tudni, hogy ki fizeti. * Csikkes is állandó cigaretta-problémával küzd, a hamutálakból a filtert is elszívja, csattogó papucsával sietve csoszog a folyosó kövén, egyszer-egyszer egész szál cigarettát látni a szájában, valahol, valamelyik szekrényben talál, ha szerencséje van. Tudja mindenki, de nem bántják, tüzet azonban cigarettáról nem adnak neki, mert valaki rájött, hogy átszív a másikéból is, amennyit csak bír. Vékony, ápolatlan ember, őszülő haja csapzott, apró, gombszemekkel közönyösen néz, nem beszél. Gyorsan jár, a kórtermekben váratlanul tűnik fel, és a kábult, mozgásképtelen beteg szeme láttára kivesz egy cigarettát a dobozból, beleiszik a kólába, és már kint is van. Ha haladó beteg van a kórteremben, az kiabálással elűzi, vagy kilökdösi a szobából. * Haladó beteg például az öreg Mohácsi. A haladó az már jár, segít takarítani, teríteni, tisztát cserélni, a haladót már át lehet küldeni a B-pavilonba valami irattal, vagy a laborba a levett vérmintákkal, vizelettel, haladók etetik, fürdetik Palóc bácsit, és másokat, akiknek reszket a keze, vagy görcsöl, vagy nem képes felülni sem az ágyban. A haladó borotvál is, ha kell, és segít lefogni a dühöngőt, bezárni a rácsos ágyba, afféle házimunkás, némelyik kimehet az utcára, akár haza is, ha akar, ha mer. * Mohácsi semmit nem csinál, úgy tudják, valami nagy fejes volt, és amikor nyugdíjba ment, fokozatosan becsavarodott. Napi órarendet csinált, amelyben egész napra, óráról órára beosztotta a felesége teendőit, és szigorúan megkövetelte. Nem lett volna ebből baj, ha nem kezd el eközben inni. Aztán kapott két infarktust, és ivott tovább. Az utcán esett össze, mentővel érkezett, pizsamában, fogsor nélkül. Aludni, enni nem tud, éjszakánként a nővéreket zaklatja, altatót kér, aztán megint, hajnaltájban alszik egy keveset, néha nappal próbál, de akkor sem megy. Egész nap a folyosón ül egy asztal mellett, fejét az öklére hajtva, és nem áll szóba senkivel. Békétlen, indulatos ember, nem szól, hogy nem tud rágni a fogsora nélkül, akkor kaphatna pépest ő is. Nem szól, hogy adjanak egy kórházi köntöst rá, ha fázik, pizsamát sem kér, a sajátját viseli három hétig, és két napig. Akkor meglátogatja a felesége, de se pizsamát se fogsort nem hoz. Nagyon összevesznek még utoljára, mert aznap éjszaka az öreg meghal. Hajnalban. Mikor Sólyom megkönnyebbülve mindent a pizsamába ereszt, majd a falnak fordul, és elalvás előtt még pontosan három mély hörgést hall az öreg ágya felöl. * Minden héten egyszer körömvágás van, egy haladó kap egy ollót, és levágja a betegek körmeit kézről, lábról, a folyosón áll a sor, Csikkes mindig előre megy, furcsa, hogy Jani is. Aki nem tud még járni, annak az ágyához mennek. Aztán vérnyomást, testsúlyt mér a nővér, előbb a testsúlyt. A mérlegnél egy haladó olvassa le a mutató állását, és hangosan mondja, hogy hallja a nővér is, mert némelyik beteg elfelejti, mire sorra kerül. A gyakorlott súlymérő már nem is tologatja a súlyt, beállít valamit körülbelül, és a beteg még rá se áll a mérlegre, már mondja is az eredményt. Palóc bácsi 37 kiló! Ez akkor hasznos, ha a beteg nem tud állni, kétoldalt tartják egy másodpercig a mérlegen és kész. Palóc bácsit mindig felizgatja a dolog, még jobban reszket, kapaszkodik, az ujjait úgy kell leválasztani a radiátorról, nem akarja elengedni, ahogy reszket, rázza, mintha ki akarná tépni a falból,

az arcán állati félelem. Mondana valamit, nyitja a száját, de nem tud. Dani bácsit úgy mérik, hogy a bottal támaszkodik a mérleg mellett a köre. Ezt hozzáadják, összesen 58 kiló. * Karsai nemrég érkezett, éjszaka, furcsa hangok jöttek a kezelőből, a nővérek siettek, telefonáltak is, lehetett hallani. Reggel már aludt, belecsavarva a lepedőbe, mintha halott lenne, Jani nézegette egy darabig, de lélegzett. Most kezd járni, alig eszik, az arca teljesen fehér, a szeme meg mint két fekete gödör. Még nem tudni, hogy milyen hangja van, nem beszél ő sem. A legtöbb nem beszél, mikor behozzák, helyette a hozzátartozó mond el mindent, később a betegnek is van egy története, aztán egy másik, mikor haladó lesz, de az igazat soha nem mondja el. Karsai azt képzeli, hogy mérgezi az étellel az anyja. Biztos benne, látta, mikor beleszórt valamit a levesbe. De nem mondja el. Az anyjától lehet megtudni. Másnap vizsgálják az ambulancián, világítanak a szemébe, nyomják. Aztán keresse meg a jobb keze ujjával az orrát. Aztán a ballal. Ütik a térdét, de nem nagyon. Kikérdezik mindenről, de hallgat. A vizsgálóasztalon rángatózik az áramtól, később csak nyög, még fogják egy darabig az ágyon, nehogy elinduljon. Az arca nagyon fáradt, nehezen teszik a tolószékbe, aztán sokáig alszik. Amikor felébred, leszáll az ágyról és összeesik. * Pirosnak még a nevét se lehet tudni, pedig mondják a nővérek, amikor vérvételre vagy injekcióra kell menni. Ő sem figyel oda, mintha nem is neki szólnának. Aztán a nővér megfogja a karját és bekíséri, ötször szúrják meg, míg megtalálják a vénát, az ötödiknél elájul. Két haladó visszakíséri az ágyához. Később, mikor magához tér, kint a folyosón vesznek tőle vért, a kezelőbe nem hajlandó bemenni. Cigarettája soha nincs, meséje igen. Azt mondja, a vérnyomása miatt van itt, mert magas, és nem akar lemenni. Ez olyan jó, hogy attól kezdve többen ezt mondják, ha valaki kérdezi. Pirosnak az a problémája, hogy a pénze a B-pavilonban van, és nem tud venni magának cigarettát. Senki nem hiszi el, mert Bajszi átment a B-pavilonba, és ott nem is tudtak róla. De nem mondják neki. Nem látogatják. * Délután ki lehet menni az udvarra, meg máskor is, ha nincs vizit vagy vizsgálat. Más is kijön, a másik épületből, vannak, akik ismerik egymást, azok beszélgetnek. Van olyan elvonós, aki együtt volt a másikkal Újfaluban, Hencidán, aztán ide kerültek. A többi csak ül a lócán, de van olyan, aki sétál, körbe megy az épületen, felmegy egy darabig a lépcsőn. A büfé közel van, oda is lehet menni, vagy csak ácsorogni, nézelődni. Jönnek a mentők új betegekkel, vagy viszik a szomszéd épületbe a részegeket, ott van a detoxikáló. Oda rendőrök is hoznak embereket, bilincsben. Egy alacsony, fekete ember jár az udvaron sokszor, szemetes zsákkal a kezében, őróla azt mondják, hogy megölte az anyját. A főorvos hozta ki a börtönből, most itt van, állandóan takarít, és hordja a szemetet. A nők is lejönnek, ők vidámabbak, beszélnek, ha kell, ha nem. Szabó azt mondta az egyiknek, hogy eredj innen, mert felrúglak. Mindnek lapos melle van vagy egyáltalán nincs. Júliának van, de az meg mindig kimászik a rácsosból, lehet, hogy odafent nem zárják be. Virágok is vannak, meg fa, bokor, olyan, mint egy festmény, jobbra meg a porta. Ezeket az ablakból is lehet látni, ha kiül az ember a folyosóra, mint Mohácsi. Csak ő soha nem nézett ki az ablakon. Ő meghalt. * Kovácsot este hozzák. Ő egy zömök gyerek, azonnal lefekszik, ahogy a kórterembe ér. Itt nem szokás köszönni, se amikor jön, se amikor megy az ember. Aztán elalszik, a nővér meg közben benéz

a haja közé. A fiú mond valamit, mire azt mondja a nővér, hogy mindenkinek megnézzük, pedig nem igaz, csak annak nézik, aki gyanús. Később látogatók jönnek hozzá, egy fiatalember, meg egy fekete nő. Mindketten italosok, de főleg a fiú kiabál, hangosan heccelik Kovácsot, hogy menjen velük haza. Az menne is, a nővérnek meg mindegy. Azt mondja, pizsamában oda megy, ahova akar, ő nem ad sem ruhát, sem engedélyt, mert rendőr hozta be. És az fogja magát egy fél órán belül visszahozni, teszi még hozzá a kezelő ajtajában, nehogy azt higgye, hogy én leállok itt magával birkózni, tessék, azt csinál, amit akar. Én hoztam be magát? Nahát akkor. A fiú tanácstalan és izgatott, a látogatók meg tovább heccelik, egy tablettát se vegyél be, hülyét csinálnak belőled! Jani jelenik meg a lármára, női hálóingben, mezítláb. Nézd meg! Így fogsz kinézni, kiabálnak a látogatók, Janit nem zavarja, a cigarettát nézi a nő kezében, aztán szelíden elveszi, még csak haragudni sem lehet rá. * Krisztián kedves arcú, erdélyi fiú, illedelmes, és nagyon csendes. Azt mondja, a vérnyomása nem szabályos. Ezt mindenki el is hiszi, mert el akarja hinni, és mert gyakran mérik a vérnyomását. Ilyenkor egy-két haladó mindig ott sündörög, pár nap múlva már mindenki sajnálja, aki eszénél van. Az éjszakákat éberen tölti, de soha nem panaszkodik, majd alszik nappal. Minden nap jön hozzá az édesanyja, az ágya mellé ül, és megvárja, míg a fia felébred. Furcsa, hogy nem dohányzik, de az még különösebb, hogy egy kis fekete bibliát lapozgat, étkezések előtt imádkozik. Meg lefekvéskor is, de biztos reggel is, ha akkor is kell. Janival egy kórterembe kerül, aki sokáig figyeli, aztán lassan leszáll az ágyról, és a fiú ágyához csoszog. Ott megáll, mint aki valamin gondolkozik, majd ráérősen kinyitja a fiú szekrényét. Belenéz a fiókba is, de semmit nem talál, csak kólát, azt pedig nem tudja kinyitni. A fiú nem szól, nézi a mennyezetet. Jani meg ácsorog még egy darabig mellette, aztán jön Piros, és visszalökdösi az ágyához. El fogom vágni a nyakad, mondja neki. Pirostól tartani kell, mert azt mondja, hogy kése van, és akárkinek elvágja a nyakát, ha egyet gondol. A kést még senki se látta, a nővérek szerint nincs is. Biztos, a B-pavilonban van az is, mondja Erzsi nővér, a pénze mellett. Piros erre aztán már nem mond semmit, de úgy néz, mint akinek van kése. Pedig nincs, megnézték. * Papok jönnek, hogy valamilyen istentisztelet lesz az alagsorban a főorvos úr engedélyével, szobáról szobára járnak, nem csodálkozik senki, vannak itt furcsább dolgok is. Aztán kiderül, hogy tényleg papok, néhány beteggel szóba elegyednek, de csak Krisztián megy velük. Menne más is, mindegy, hogy hol van az ember, de a gyógyszerosztást meg kell várni, utána meg járni sem tudnak, a néhány haladót kivéve, elalszanak az ágyban, széken, a tévé előtt, a vécé ülőkén, ahol éppen vannak. Csányi lemegy egyszer-kétszer, jókat nevet, aztán elalszik, ölben kell felhozni. Egyszer Jani is elindul, csak azt nem érti, miért kell lefelé menni, a fordulónál áll egy darabig, lassan felfogja, hogy nem jó helyen jár, így aztán ott marad, nem tudja, hogy merre induljon. Éneket hall, beszédet minden irányból, aztán az istentisztelet végén Krisztián visszakíséri. A beteg tudja, ha már egy kicsit tisztul, hogy nem szabad megfordulni, félig se, mert összezavarodik az ember, ha meg összezavarodik, akkor ott kell maradni. Ha nehéz, akkor le kell ülni. Csempére, betonra, földre, ha van szék, arra. Ágyra. Könnyű eltévedni. * Szabó is mentővel jön, pizsamában, csomag nélkül, nincs vele senki, leül a kezelő elé, ahová ültetik. Délelőtt. Délután kiderül, hogy most érkezett, akkorra már nyugtalan, a hűtőbe kapaszkodik, tiszta görcs, a székről nem akar felállni, a két haladó viaskodás közben lehúzza róla a pizsama felső részét, egész teste tele van sebekkel, zúzódással. Aztán felrántják, akkor meg lépni nem mer, úgy áll

ott, mintha szakadék szélén állna, valamit motyog rémülten, halálra vált arccal. Bent, a kezelőben egy értelmes szót sem tud kinyögni, aztán kap ő is valamit, amitől kicsit megnyugszik, és sírni kezd, majd fokozatosan rájön a reszketés, majdnem úgy csinálja, mint Palóc bácsi, de neki öt nap után elmúlik. Akkor már le is mer szállni az ágyról, a vécéig még nem tud elmenni, a kacsát a mosdókagylóba üríti. A feleségéhez nem szól egy szót se, az ágyszomszédjának mondja, az meg tovább, az ősz hajú, sírós asszonynak. Csirkehúst hagynak ott neki, meg süteményt, pénzt is, ezeket mindet Krisztiánnak adja, pedig a fiúnak nem szabad fűszerest enni. A pénzt nem is fogadja el, azt odaadják a nővérnek. Cigarettát, persze nem hozott, dünnyögi aztán az ágy szélén ülve, olyan okos ez, mint a csizmám feje. Hát milyen szemmel néz maga a feleségére, kérdezi a főorvos később, az egyik beszélgetés vége felé. Szabó erre azt mondja neki: amilyennel a kutyára. * Minden nap vizit van, tíz-tizenegy óra körül, ezt onnan lehet tudni, hogy valamelyik nővér kijön a kezelőből, és hangosan azt mondja, hogy vizit. Többször is. Tessenek bemenni a kórterembe. Ezt már tudja mindenki, aki meg nem, az úgyis ott van, az ágyon fekszik. A haladók állnak az ágyuk előtt, aki még kezdő, az örül, ha fekhet, némelyik alszik, azokat felrázzák. Az orvosnő kérdéseket tesz fel, de olyan halkan, hogy alig lehet érteni, meg úgy kicsavarja, hogy nem mindig lehet rá válaszolni. Aztán olyasmit is tud a betegről, amit az nem mondott el neki. Lehet, hogy az asszony, azzal sutyorogtak odabent, sokáig. Vigyázni kell nagyon. Mások is hallják, és különben is. A legjobb, ha az ember semmit se mond egy darabig, vagy csak éppen hogy. Panaszkodni nem szabad, azt például, hogy szédül, hogy nyom az agya, mert akkor még tovább kell itt maradni, mert akkor elküldik vizsgálatokra, jön a két beteghordozó fiú, bevágják a tolókocsiba, aztán gyerünk, sebesen, csak úgy pattog az ember a gödrös udvaron. Liftbe be, lépcsőn le-fel, az alagsorban a fal mellé tolják, és elmennek, azt mondják, maradjon itt, tata, ne ugráljon, majd jövünk, mire sorra kerül. A plafonon vastag csövek mennek, gyenge a világítás is, és sok a beteg. Van, aki saját lábán, a többi tolószékben, ki így, ki úgy. Ki meztelenül, csak egy takarót löktek rá, sápadtan, elkábulva, csendben. Nem néznek sehova. Az idő meg telik, és valahogy elromlik minden, rossz a szék a hátnak, nyilall a derék, levegő is alig van, és szinte szemmel láthatóan fogy, szólni kellene valakinek, hogy itt mindenki meg fog fulladni, és a többieknek, hogy hamar vegyenek nagy lélegzetet, mert azután már nem lehet. Meg akarnak ölni? * Piros onnan kapta a nevét, hogy piros az arca a vérnyomásától, meg a rengeteg cigarettától, ami soha nincs neki. Mert akinek nincs, az megijed, és fűhöz, fához szaladgál, hogy adjanak neki, és ha teheti, akkor dugdossa, hogy legyen, és így többet szív. (Ez így nem jó). Szóval azért szív többet, mert mindig kér, mindenkitől, nemcsak akkor, ha kívánja, és elszívja mindet. Meg tartalékol, de az sem tart sokáig, azt is elszívja. Aki tud menni, az bejárja az udvart, a pihenő padoknál összeszedi a csikkeket, feltúrja a szeméttartót, a hamutálakat, de főleg kér. Mindenkitől, akivel találkozik, látogatótól, ápolótól, férfitől, nőktől, gyerektől nem, gyerekeket ide nem hoznak. A lényeg a félelem. Hogy nem lesz majd, mikor kívánja. És nem is, mert addigra elszív mindent. Így aztán kétféle ember van, akinek van cigarettája, meg akinek nincs. És aki nem dohányzik, és itt bent se szokik rá, de ez ritka. Akinek van, az lenézi a másikat, az meg bezáródik, amikor kiderül, hogy neki nincs. Mert ez azt jelenti, hogy pénze sincs, és látogatója se. Ezek állandóan alusznak, mint Csikkes meg Jani, és Piros is, meg a többi, csak néha kelnek fel, és elindulnak cigarettára vadászni. Lökik el őket, dugják előlük a többiek, de nem nevetik ki, nem tudhatja senki, mikor lesz belőle is Csikkes. Szabó három cigarettát kér Karsaitól másnapig. Másnap jön az asszony, de nem hoz cigarettát, ezen összevesznek, az asszony

megsértődik és hazamegy. Pénzt se hagy. Szabó újabb három cigarettát kér, de nem kap. Kér altatót, és alszik. Amikor felébred, megint kér. Este már tíz forintot ígér egy cigarettáért, ami még gyanúsabbá teszi. Éjszaka valahonnan kerül száz forintja, egy doboz cigarettát kap érte. * Az emeleten nők vannak, de ez itt nem nagyon érdekel senkit. Valahogy összemegy az ember ott lent teljesen, a gyógyszerektől. Mint egy csecsemőnek. És a bőr se marad hátul, hanem visszamegy rá, és vizeléskor megy mindenhová, nemcsak előre, hanem a kézre, pizsamára, összevissza, vigyázni kell. Máskor észbe sincs, hogy egyáltalán van, csak a vécében. Fent nincs tévé, csak itt, a földszinten, itt is jó magasan, hogy ne lehessen elérni. Néhányan az emeletről rendszeresen lejárnak tévét nézni, beszélgetni. Júlia csak annyit mond, hogy Júlia, úgy megy, mint egy alvajáró, a szeme szinte teljesen behunyva, az arca szép, és mindig mosolyog, Krisztiánt ölelgeti, aztán táncol kitárt karokkal. Alig van lent, már jönnek érte, viszik a rácsosba. A tévé reggeltől estig állandóan megy, csak a vizit alatt kapcsolják ki a nővérek. A kép hol színes, hol nem, de nem lehet tudni, hogy tényleg, vagy csak a betegek látják úgy. Senki sem meri megkérdezni. A haladók általában itt ülnek reggeltől estig, ha nem mennek ki. Amikor a Dallas megy, akkor a nővérek is és a takarítónő is beül a betegek közé. Este tízkor ki kell kapcsolni. Van, amikor valaki hamarabb kikapcsolja, Karsai például nem tud tőle aludni, és szól Csányinak, hogy kapcsolja már ki. Csányi tudja, hol a kapcsoló, és kikapcsolja, aztán megáll, mosolyog, később elindul vissza. A többiek nézik egy darabig a kikapcsolt készüléket, aztán valaki megkéri a nővért, hogy legyen szíves, kapcsolja be. Meccs alatt Bajszi szól Kocsisnak, vigyázz, eltalál a labda. Kocsis nem nagyon érti, előrehajol, a labdát keresi, aztán feláll, és elmegy. A kezdők is kitámolyognak néha, és leülnek, ha van hely, van, aki háttal, a másik meg elalszik, aki nem, az meg csak néz maga elé, a tévét nem találja meg a szemével, mert rossz helyen van. * Gerőt a kaputól a két beteghordozó fiú tolja be, addig taxin hozták. Az egyik beteghordozó nagytestű, mint egy birkózó, a másik sovány, nemcsak a betegeket, a halottakat is ők viszik el a kórtermekből, de akkor kesztyűt húznak, kocsin tolják a nagy, fedeles pléhtepsit az épület bejáratáig, onnan pedig kézben. Akkor ki kell menni mindenkinek, vagy kiviszik. Kicsomagolják a testet a lepedőből, és egy mozdulattal, a vállát, lábát fogva beleteszik a tepsibe. Van, amikor még hajlik, nem hűlt ki teljesen, akkor alá kell nyúlni, átölelni, és úgy. Aztán rá a fedelet. Nehéz vele kifordulni az ajtón, mindenki ott toporog, nézik, hogy sikerül-e. Mohácsi bácsinak nyitva volt a szája is, meg a szeme. A szája be volt szívódva, de a szeme most is úgy nézett, mint amikor mérges volt. A két fiú mindig siet, Gerőt is betolják a kezelő elé, és ott hagyják. Az meg feláll, illegeti magát, jobb kézzel vezényelni kezd, lassan, mintha a zene után menne, Csányi egy lépés távolságról figyeli, most nem vigyorog, soha nem érdekli, hogy ki, mit csinál, a szemét keresi a másiknak, abba bámul. Gerő egy mozdulattól visszaesik a tolószékbe, mi van, kérdezi tőle a nővér, melege van? * Szűcsnek is magas a vérnyomása, ami abból áll, hogy még akkor is részeg, amikor behozza a fia. Kap két üveg infúziót, előbb leveszik a karjáról az órát, mert abba a karjába szúrják a tűt, az órát majd visszakapja a kezelőből, ha már lenyugszik. A kezét hozzákötözik az ágyhoz, hogy ne rángassa, míg bele megy az üvegből a folyadék. A másikat azért, hogy azzal meg ki ne rángassa magának a tűt. Közben elalszik. Mire felébred, reszket mindene, a foga is, szinte rángat a test az ágyon, pedig olyan hőség van, hogy meg lehet sülni. Kap még egy marék gyógyszert, apránként rakja a szájába a nővér, vizet itat rá. Nemsokára megint elalszik. Aztán arra ébred, hogy máshol van, ahol semmi sincs a

helyén, nem tudja merre van fel, merre le, rá akar esni a szekrény, egyik kezével nem éri el a másikat, pedig le kell ütni azt a valamit, mozog, amott is, észre sem veszi, már kiabál, védi magát, szinte belefullad a párnába, csorog róla és belőle a víz, szalad ki alóla a láb, azt sem tudja, hogy hárman birkóznak vele, míg benyomják a rácsos ágyba, ő csak szabadulna ebből az egészből, amiről azt sem tudja, hogy mi. Ott bent még csúszkál egy ideig, vergődik a gumin, aztán már csak ordít, mert elfáradt, és mert tépik, szaggatják, bújna előlük, az egyik sarokban találják reggel, nyöszörögve, összekuporodva, alatta tócsában áll a vizelet. Két-három napig még nem tud magáról, nem is akar, rengeteg folyadékot kell neki inni, négy-öt nap, múlva átbillen: aki járni kezd, lassan tisztul, az megmarad. Aki nem, az meg fog halni. * Bajszinak bajusza van és fodrász. És a vérnyomása is magas. Ő már otthon van, csak a vizsgálatokra jön be. De van, amikor itt kell neki maradni egypár éjszakára is. Akkor ő eteti, itatja Palóc bácsit, éjszaka tisztába teszi, fürdeti. Ha itt van, akkor a nők az emeletről lejönnek, hogy menjen hozzájuk, csinálja meg a hajukat. Aztán már mindenki mindenért őhozzá megy. Borotváltatni, akkor hajat is vág, levelet ír, lefogja a dühöngőt, mert nagydarab, erős ember. Karsainak megmondja kerekperec, hogy levespor volt az, amit anyád a levesbe szórt. Karsai nem vitatkozik, ő tisztán látta, hogy mi történt, és nem borotváltatja magát többé Bajszival. Aki tovább sürög-forog, mosolyog, sőt, nevet. Ezt aztán nem érti senki. Viccet is mond, bolondokról. Hogy egy zárt osztályról meg akarnak szökni. Megtervezik, hogy hogyan másznak át a falon, ki lesz alul, ki mászik rá, és hogy lesz majd minden. Mikor eljön az idő, kiküldenek egy embert, hogy nézze meg az őrt, hogy ott van-e. Az meg visszajön, hogy nem lehet szökni, lebontották a falat. Ez valamikor zárt osztály volt, de most már nincs ilyen. Úgyse megy el senki. És látogatók is jöhetnek akármikor. Jobb itt lenni, ha beteg az ember, kint csak a baj érhetné. Akit elengednek, az sem mehet egyedül, csak kísérővel. Csak Kovainak nincs mindig kísérője, vissza is jön olyankor a villamosmegállótól. Nem rossz itt. A koszt is jó, rendesek az orvosok, meg a nővérek is. A beteg meg mindenütt beteg. Bajszi mondott egy másik viccet is, de az is bolondokról szól, hogy megint meg akarnak szökni a zárt osztályról, de most egy szobából. És a kulcslyukon keresztül próbálnak, de nem akar sikerülni. Aztán valamelyikük rájön, hogy azért nem, mert benne van a kulcs, kívülről. * Van, aki részeg, van, aki bolond. Meg az öngyilkosok. De azok is bolondok. Tulajdonképpen a részegek se úgy részegek, hanem alkoholisták, mert halálra akarják inni magukat. Palóc bácsi nem részeg, hanem reszket, azért bolond, Dani bácsi meg a bénulás miatt, hogy nem tud beszélni. Amúgy nem bolond egyik se. Krisztián se bolond, mert még fiatal, és illemtudó, igaz, nem nagyon beszél senkivel, de azért látszik. Neki felment a vérnyomása és fent maradt. Pirosnak is felment, de neki attól, hogy rengeteget iszik. Gerő is. Azt mondja, rumot, fél litert naponta, a többire nem emlékszik. Arra se, hogy mikor hagyta ott a felesége. Kolozsváron is volt, arra sem emlékszik, Krisztiánról jut eszébe, de hogy miért ment oda, azt nem tudja. A legtöbb beteg középkorú, negyvenen felül, majdnem mind elvált. Meg jönnek a munkanélküliek, teljesen szétmenve, elhagyatva. És mind olyan szegényebb fajta, rossz ruhákban jönnek, vagy hozzák őket. Feküsznek napokig, nem kelnek fel, mert minek? És akkor is szomorúak, ha mennek haza valakivel. Van olyan, hogy a szomszéddal, mert rokon nem jön érte. A főorvos meg csak kérdez és kérdez türelmesen. Hogy mi bántja. Mi baja. Vagy miért iszik. Mi van otthon. A beteg meg válaszol, ha tud. Hogy otthon sincs semmi. Hogy ő inkább kimenne ebből a világból. Mert ott nyomják, tapossák. A család is. Mindenki. Neki elege van. És hagyják öt békén, menjen mindenki a francba. De nem mond inkább semmit, mert vigyázni kell. Mert ott áll még vagy

négy hallgató, meg az osztályos orvos, a nővér, és van egy nő, aki mindent leír, és semmi közük hozzá. Így van ez valahogy. Öngyilkos egy van, az is részegen csinálta, nyiszálta az ereket a karján egy késsel, aztán elfáradt és elaludt. A mentős kinyitotta neki a nyolcadik emeleti lakásban az ablakot, és azt mondta, tessék, itt lépjen ki, akkor biztos, hogy meghal, ne minket ugráltasson. Egy szót nem szól senkihez. Az ilyen ember is inkább alkoholista, szóval nem könnyű ez az egész. Mert mért akarta elvágni az ereket a karján, ha nem bolond? Mert a többi részeg nem csinálta, azok csak ittak. Az igazi bolond nem iszik, nem lesz öngyilkos, csak becsavarodik. Elkezd másként viselkedni. Hogy például nem szól senkihez. Mint Sólyom. Vagy Jani. Meg Csányi is. Koncz már megint más, mert ő bolond is, meg iszik is. Amúgy meg egy pár nap múlva mindenki egyforma, és nem mond semmit. Akkor most hogy legyen? Az épület bejáratánál van egy tábla: PSYCHIATRIA, alatta: C-PAVILON. A hordágyon, tolószéken, ételhordón meg az, hogy ELME C. És úgy is mondják, hogy elmeosztály. Akkor meg bolond itt mindenki.

MAGYAR KENYÉR Szendereg már ilyenkor csak az ember, pedig most meleg van, a takaróra terítettem a pufajkát is, a lepedőt inkább magunkra vesszük, mert akkor nem szúr annyira a pokróc. Van paplan is, de nem jut mindenkinek, a pufajka a vállamon, hátamon, alattam párna, matrac, dúlom, meg gyűröm nyughatatlan, sehogy se jó, mégis le kellett volna venni a zoknit, dörzsöl, bánt, a melegítő nadrágja is húzódik fel, csomók, ha fordulok, arrébb teszem egy kicsit a párnát, mert le kerül róla a fejem, ha elalszok. Olyan a szaga, mint nekem, amikor ráfordulok az arcommal, bele, mélyen, most már jobb. Alatta vannak az igazolványok, meg a két matrac között egy kés, nem tudom, minek, lehet, hogy egyszer még kell, nem tudom ezt se. Még az a magyar határőr hagyta nálam, de azt is mondta, hogy ez már fegyvernek számit, mert hosszú. Szőke fiú volt, csontos, estünk a nyakába, ő meg csak állt, na, mi van? Aztán hová, hová, kérdezte, mintha csak úgy, az utcán találkoztunk volna, piros volt az arca, egészséges, jó ruha rajta, bakancs, az a hosszúszárú, ő meg magas, vagy tán nem is, csak mi mentünk össze előtte, úgy nézett ránk lefelé, a földre, ő volt nekünk az egész világon a legszebb magyar. Nincs itt hideg, fűtenek, de valami ablakot mindig ki kell nyitni, hárommal arrébb alszik Makai, mégis érzem a szagát a szájából is az italt, meg a ruhája se olyan, mint az enyém, vagy a többieké, kocsmákba jár, ott panaszkodik, hogy fizessenek neki, átjárja a szag, ami ott van, teljesen. Akkor van négy gyerek, becsavarva, de nekik inkább olyan jó gyerek-szaguk van, egy kicsit pisis, meg tej, amilyen a gyerekek szaga szokott lenni. Akkor Dalinak van egy vágott lába, sebes, valamihez közel ment, valami géphez, ahogy mondta, amellett jött, hogy a katona ne lássa, és közel ment, kórházban is volt, de nehezen gyógyul, állandóan nedvezik, kötözgeti, de csak nem. Akkor az öreg, nyughatatlan Bács, ők négyen vannak öregek, nekik meg olyan a szaguk, mint a kovásznak, Bács egyedül jött, család nélkül, egy gépládába beszegezve napokig, valami ipari vásárról, már teljesen meghalt, amikor kivették, nem tudta senki, lefektették a kábelek mellé, hogy majd elviszi valami, aztán mégis feléledt, neki a vizelése nincs rendben, de nem megy vele sehova, este kiteríti a nadrágját száradni, vesz fel éjjelre másikat, azt meg másnap teríti ki. Most így jó, ha úgy fekszik az ember, hogy alatta kicsikét megsüllyed a matrac, a két széle felfele, és az összeér a takaróval, és nem megy közé semmi, aludni kell, aludni, mert nemsokára megyünk, ha sikerül. Az asszonyok ott vannak a gyermekek mellett, három, az egyik az öreg Sikosnak a felesége, és két fiatal, jobban azok dolgoznak körülöttünk, rendbe teszik a dolgokat, de a legtöbb nem szereti, ha a holmiját bántják. És a három fiatal férfiember, a Színes, Fodor meg Bénagy. Fodor most is dohányzik, látnám a parazsat, ha felnéznék, de most egy kicsivel jobb, ahogy fekszem, de azért figyelek, engem be szoktak venni, mert még bírom a dolgot, meg tudják, hogy tovább akarok menni innen, nincs itt senkim, és már otthon se, mindegy. Ha kapjuk ezeket a csomagokat, ruhákat, élelmet, cigarettát, adom nekik, ami nem kell, nem azért, hogy bevegyenek, hanem mert tényleg nem kell, az öregeknek se, hiába halámolnak, minek? Én úgyis megyek innen tovább, nem az, itt is jó, meg aztán majd kialakul ez sorjában, nem megy egyszerre, de úgy gondolom, hogy ha már elindultam, akkor megyek, és nem állok meg addig, amíg azt nem látom, hogy na, ez az, itt jó lesz. Egy kicsit nyomja az oldalamat a nadrágom, de ha mozgolódok, elromlik sok minden, meg kellene igazítani, lassan lenyúlni, hogy a pufajka el ne csússzon, nevettek csak, hogy ezt választottam, kiskabátban jöttünk, mint aki csak sétál, de sok ember sétálgatott akkoriban a határnál, a katonák egész biztos, tudták is, hogy miért, még az is lehet, hogy élvezték, mint egy vadászat, azt mondják, még pénzt is kaptak érte. Jóképű volt az a fekete gyerek, abban a foltos, terepszínű ruhában, embert még úgy meg nem

néztem, mint öt, jól is állt neki, úgy szólították, Mitu, annyit néztem, hogy már tetszett, szinte megszerettem, annyit láttam azt a fiút a szalma alól, ahogy lefelé sétálgatott, csak úgy, és tudta, biztosan tudta, hogy hányan, de hányan figyelik valahonnan, csak menne már. De ő ráért. Amikor rájött a szükség, nyugodtan elővette annál a fánál, rávizelt, meglógatta, aztán eltette, fütyörészett halkan, elvégezte, kész. És sétált tovább, mint aki semmire sem figyel. Istenem, akkor is aludni kéne, és nem kínlódni itt minden éjszaka, nem gondolni egyre se, csak ájulni kábán, mint otthon, álomtalanul, nem gondolni Mitura, azt mondta, tre, és mutatta az ujjával nevetve, csak sejtettük, hogy mit jelent, fogta a fegyvere csövét, lehet, hogy nem, hogy csak gondolom, hogy láttam a szemét, mégis meg kellene igazítani a nadrágomat, de akkor lehet, hogy felkeltem Lestyánt, aki román, de jól tud magyarul, odaát Leustean, ez van az igazolványában is, nekem mindegy, csak ne morogna álmában, ő tudta a járást, becsülete van, csak ne állítaná annyira, hogy ő magyar, már mondtam neki, hogy most már teljesen mindegy, hagyja abba. Csak mocorgok, hát ha. Eljöttem Színes mellől, mert rám tette a lábát. Nem akarattal, csak álmában, és nem volt erőm felkelteni, pedig nem tudtam tőle aludni semmit, csak izzadtam kimeredve. Akkor már ők, a legények kezdtek összejárni szomszédra is feküdtek, beszélgettek éjszaka, súgva, még nevettek is, aztán szóltak, az nappal volt, hogy öreg, lenne egy kis munka, jönnél? Hát hogyne. De éjszaka, mert titokban kell. Jól van. Akkor már adtam nekik anorákot, farmert, ami nem kellett, tudták, hogy én úgyis tovább megyek, nekem csak a pénz kell, most adjam az öregeknek? A kisebb fiúknak, lányoknak, akik még voltak, azoknak nem volt jó, de ami kellett, nekik is adtam, csak hagyjanak békén. Megyek én, mondom. Vashordókat raktunk le. Valahová menni kellett, ők tudták, ott várt bennünket egy ember, aztán fel a platóra, kimentünk valahová éjszaka. Gondolom, hogy nem lett volna szabad lerakni azokat a hordókat, kesztyűket adott az az ember, csak le kellett gurítani, és kész. Lezárva vittük a hordókat, mégis olyan büdös volt, amilyet még életemben nem éreztem, vigyázzanak, mindig csak azt mondta az az ember, meg hogy csendesen. Ezer-ezer forintot adott, a kesztyűt visszakérte, mert el kell égetni. Magas hangja volt, mint Mitunak, annak a katonának, aki úgy parádézott ott előttünk, hogy már azt hittük, bele kell őrülni, vagy beleszaladni a napba, mert még az is szembe sütött. Pedig hát öt is szereti otthon valaki szerelemmel, ha hazamegy, megcsókolja az anyja, az apja, meg az a lány, nekik az a fiú a legdrágább élet a sajátjukon kívül, vagy még annál is drágább. Falusi fiúnak látszott, akik vidáman jönnek haza, szesszel töltve, és mesélnek, mint a hősök, nevetnek, tapogatják a lányokat, asszonyra vadásznak nagy sietséggel, mert már menni kell vissza hamar, csak néztük őket, mi már tudtuk, hogy megölő ellenségek leszünk hamarosan majd valahol, úgy néztük őket, olyan szemmel, és lehet, hogy ők is, istenem. Fodor azt mondta, hogy nála is volt egy kés, és ő megölte volna, ha valamelyik elébe mer állni, ideges ember, otthon maradt a felesége, fiatal, azt mondja, nagyon szép, most jön majd utána, hogy most már lehet, csak rendesen eligazít mindent otthon, a szülőket, eladja a házat is, mindent, a szülök már nem jönnek. Akkor leveleket kapott, hogy a felesége ezzel, meg azzal, így, meg úgy, nem tudtuk, honnan vették az itteni címét, de hát tudtak azok mindent. Csitítottuk, ez a bolond még nekimegy megint a határnak, ne hidd el, mondtuk neki, direkt íratják az ottaniakkal, hogy zavarodj meg, a felesége levelei meg eltűntek, aztán kapott egy hivatalos papírt is, hogy a felesége elvált tőle. Most is dohányzik, szinte látom, gyorsan szívja, mélyen, aztán majd sziszeg, úgy tud, mint a kígyó, egy kis sípolás is van benne, azt mondja, ezzel a sziszegéssel csapta be a katonát, ahol ő átjött, sziszegett, a katona odakapta a fejét, aztán megint, csalta, aztán elhallgatott, a katona meg figyelni kezdte a bozótot, a kígyót kereste, ő meg szép csendben átcsúszott. Már ittenről, azt mondja, visszasziszegett neki, az meg csak állt egy darabig, aztán elkezdett nevetni, hová mész, te bolond magyar, állj meg, átengedlek, ha megtanítasz rá, de Fodor már ideát volt, és csak arra ügyelt, hogy a katona meg ne

lássa, mert rálő. Most is sziszeg majd, és akkor ki kell vackolódni valahogy innen, hogy Leustean fel ne riadjon, mert jönne ő is, meg mindenki, nem tudom, ma milyen munka lesz, majd meglátjuk, de nem jöhet mindenki, nem mehet oda ki egy egész csapat, mint nappal, ácsorgunk a téren, itt is, ott is, jönnek a magyarok, nézegetnek bennünket, ez már nem jó. Színes teszi magát, csinál ő mindent, ért ő mindenhez, de a legjobban a nőkhöz, Bénagy ideges, szégyelli, mogorva, hamar felcsattan, azt mondja, már rég megbánta, hogy nem ment el a németekkel, meg a szászokkal, ő is tud németül, mert jött ide egy német, hozott egy csomó segélyt, és a szászokat, németeket, svábokat külön hívta, beszélgetett velük, aztán azok lassan el is mentek, mi meg maradtunk, nem leszünk itt se sokáig, lesz majd rendesebb szállás, nekem ez is jó lenne, de nem erre való, egy nagy terem, így aztán a férfiak összetoltuk az ágyakat az egyik oldalra, a másik oldalon meg elrendeztük a három nőt a gyerekekkel külön, hogy ne legyen semmi baj. Én csak a professzort kerestem meg, akivel levélben és telefonon beszéltünk, megköszöntem neki, hogy segíteni akart, azt mondta, sajnálja. Most már nyugodtan kezdhetem mozdítani magam, úgy csúszok ki lassan hátrafelé a takaró alól, hogy ne nagyon mozogjon az ágy, ne is nyikorogjon, mert ha egy felébred, akkor már mind, nincs itt nyugodt álma egyiknek se, bár, ha fel is ébred valamelyik, általában nem szól, csak biztosan kesereg, hogy ő nem. Dali ébred fel legtöbbször, mert fáj a vágás a lábán, láttam a múltkor is, mert egy kis égő állandóan világit, megyek ki, látom, nyitva a szeme és sir. Mi van, mondom neki másnap, semmi ember vagyok, azt mondja, egy nulla, eredj már, mondom neki, meggyógyul a lábad, és rendbe jön minden, lesz lakás is majd, munka, most meg van mit enni, mit inni, hordják a papok a csomagokat, tőrödnek velünk, csak a lábad legyen rendben. Ez már soha, rátettem a szájára a takarót, hogy ne kiabáljon, onnan mondta, hát nem láttad, az aratógép lemarta a húst a lábam csontjáról, az már nem nő ki soha! Azt már eszi valami disznó vagy ember a kenyérben! Egy aratógép mellett jött át, meg volt beszélve a gépésszel, az is ideges volt, meg ő is, azt hittem, megfulladok, magyarázta, nem láttam semmit a portól, féltem is! Elkapta valami a lábát, de csak mentek tovább, a gépész is látta, de nem mert megállni, csak hajtott addig a mosásig, ott még átmászott, semmi vére nem volt, mire meglelték. Hidegbe ér ki a lábam a takaró alól, most jövök rá, hogy így kellett volna, hogy a fejem is a takaró alatt, így biztos tudtam volna aludni, de akkor meg a lábam, nem jó ez sehogy se. Akkor most mit lehet mondani, idejöttünk, befogadtak, de eltart egy ideig, amíg rendezik a dolgát ennyi embernek, legalább együtt vagyunk, itt vagyunk, van mit enni, az utcán majdnem elszédültem, az a rengeteg élelem, ruhanemű, az emberek az utcán, micsoda világ, azt mondja az öreg Síkos, hogy még mindig olyan az érzése, hogy majd rászól a boltos, na mi az, jó a román kenyér? Mikor először ment és rá került a sor, ki is állt onnan, mert nem tudott megszólalni, azt mondja, kiment az utcára egy kicsit, és lihegett, hiába mondják neki, te bolond, ez már magyar kenyér, ezt már eheted, ha nem kell neki sorba állni az is baj, hogy ha bemegy valahová, rögtön rászólnak, hogy mit akar, itt, a nagy üzletben a múltkor már majdnem azt hitték, hogy tán lopott valamit, olyan zavarodottság jött rá a kasszánál, úgy viselkedett, a románokat nem zavarja, üzletelnek, jönnek-mennek, még ha egy szót se tudnak magyarul, akkor is, alkudnak kint a téren, lemennek a sárga földig, az illetőnek meg mindegy, csak olcsó legyen a munkás, most egy kicsit oldalra kell nyomakodni a lábammal, mert támlája is van az ágynak, azon vannak a dolgaink, meg szekrényekben, az ágy alatt is, ami olyan, na, most már úgy vagyok, hogy csak várom a sziszegést. Azt mesélte Fodor, hogy a katonagyerek ott hajtogatta a bokrokat, mert ha egyedül van az ember, vigyázni kell a kígyóval, az biztos, mondta neki Bénagy, pláne, ha kés van nála. Mitu nem hajtogatott semmit, ott nem nagyon volt bokor se, csak fű, meg tarló, mi meg a szalma alatt, cselezett, eltűnt, és mikor már kezdtünk megnyugodni hirtelen előkerült, aztán újra, nem lehet, hogy olyan sokáig szolgálatban lett volna, kiszámoltuk, régen le kellett volna váltani, neki játék volt, bújócska, nagy

gyerek, fegyverrel, most is látom minden ráncát a zubbonyán, ahogy elöl megigazítja, hogy sima legyen, hátul meg lehúzza feszesre, tetszeni akart, a másikon, a társán láttuk, hogy egy málé, mert ketten voltak, aztán jött egy harmadik, a váltás, azon is látszott, hogy levegőt se kapna, ha hirtelen átrohannánk, de Mitu maradt, azt is elküldte arrébb, egyedül akart lenni, csak átkiáltott neki néha, hogy van valami? Meg hogy rendben van minden? Nekünk szólt ez, nem a másiknak, biztosak voltunk benne, meg az is, amikor azt mondta, te, mintha mozogna ott valami állat, látsz valamit? És nevetett vidáman, téssék, téssék, mondta néha magyarul, mintha csak úgy, magában beszélne, dudorászott, nem tudtam gyűlölni, ha az én fiam, ha románnak születek, örülök neki, ölelem magamra, ha hazajön, tán még büszke is vagyok rá, jól sikerült, bátor gyerek, teszi a dolgát, jó katona, de akkor ő fekszik egy kúp szalma alatt az apjával, mert szökne, mert menne el, mert magyar. Nem tudtam gyűlölni, mert nem tudok, nem vagyok rá képes, nem tanított rá senki, gyerek volt, szép, fiatal élet, játszott, az ő arcán se volt gyűlölet, csak pajkosság, huncut jókedv, tele volt a szám földdel, a szemem sírt a portól, izzadtságtól, fojtotta a nyakam a kis zsák a pénzzel, oda vizeltünk magunk alá kicsit félremoccanva csak, és ha kell, oda piszkolunk, ahová lehet, akár a nadrágba is, Májer sírógörcsöt kapott az idegességtől, mikor végre átkerültünk, engem meg csak húztak a földön, mint a részeget. Istenem, már megint kiment belőlem az az apró kerek, fehér ütés, amitől lágy lesz a világ, a testem meg mint a másé, ahogy a hasamon csúszok ki a takaróból belemarok a matracba, csak úgy recseg, és meg kell állni pihenni, mindjárt megyünk, állítólag valami vagonmunka, csak ne ébredjen fel senki a szívverésemtől, nem tehetek róla, na most, hallom, pedig a takarók, meg a pufajka alatt van a fejem, és csak úgy dobol. Szisszenés, ez Vasile, mert Fodornak román nevet adtak, az anyja is román, kisiklok a takaró alól, egy mozdulat csak, látom a két fiatalabb asszonyt, arrébb húzódva az öreg Síkosnétól alszanak a gyerekek felé fordulva, Síkosnénak folyik a nyál a szájából álmában, a feje épp a kis lámpa alatt van, a gyerekek paplanhurkában, lötyög rajtam minden, kint majd megigazítom, és nem nézek Dalira, értsed meg, mondom neki mindig, összetartunk mindenben, de te nem tudsz jönni, nincs lábad, értsed meg, és ne sírjál, Színes egy vonaton jött át, nem mondja, hogyan, gondolatom szerint az, aki segítette, most is vonaton jár. Bénagy velem, ő tud is mindent rólam, látott is mindent, nem is mond semmit, csak annyit, hogy jól van, öreg, halkan, és a vállamra teszi ilyenkor a kezét, vagy a kezemre, jólesik. Ha belenézek a szemébe, látok mindent, és ő is az enyémben, ez meg nem jó, mert mindig látom, és nem kellene. Letört egy foga, úgy szorította ott a szalma alatt, tiszta, eleven hús volt a szája, mire átértünk, meg vér, és még Májert is ő támogatta rettentő erővel, már kerestük a magyar határőrt, alig találtuk meg, az őrsön aztán megörült teljesen az örömtől, röhögött magánkívül, vicsorgott azzal a szájával, Májer görcsölve dadogott, nem emlékezett semmire, nekem meg zengett a fülem kábán, mint aki mindig lövést hall, a katonák csak néztek bennünket, kettő sakkozott, a sötéttel nyertek, mindenre emlékszem. Ki lehet menni a kapun, nem vagyunk bezárva, de nem nagyon szeretik. Nem vagyunk járatosak errefelé, főleg éjszaka, meg tudni kell, hogy ki hol van, mégis emberekről van szó. Színes jól tudja az utat, megy előttünk, olyan fajta, hogy nem lehet mellette menni, egy kicsit mindig előre megy, azt mondja erre Fodor, hogy tolja magát, de nem haragból, csak úgy. Tényleg a vasút felé megyünk, szeles az idő, kicsit didergek. Majdnem úgy vagyok, ahogy az ágyból kijöttem, na, majd a munka kimelegít. Az ég csillagos, szép, kerek a hold, fent minden olyan, mint otthon, csak lent más. Megyünk valameddig a sötét utcákon, aztán azt mondja Színes, várjatok. Bemegy valami kapun, kis ház, az ablak világit, Fodor rágyújt, aztán fújja a markát, fázik ő is. Bénagy nem dohányzik, én sem, zsebbe dughatjuk a kezünket. Na, itt vannak? Maguk azok? Csak alakot látni. Sóder, mondja, nem tud bejárni a gép, a kanalas meg nem tud kimenni, olyan sár van. Kétszázhetven mázsa egy-egy vagon, mondja nekünk Színes. Mennyi az, kérdezi Bénagy. Hogy-hogy mennyi? Egy vagonnal, mondja az ember. De mégis,

annyi, mint egy ház? Vagy egy boglya? Bénagynak megint olyan kedve van, hogy vasat harapna. Akkora, mint egy vagon, mondja az ember, nem nagyobb. Itt egy ember fél éjszaka ki szokta lökni. Akkor mi is, mondja Fodor, mind a kettőt, és mennyiért? Tulajdonképpen mindegy, úgyis megcsináljuk, ha már kijöttünk, mond valamennyit, én nem is nagyon hallom, engem csak hoztak magukkal, szívlapátot adnak, bent jó meleg van, hárman ülnek, cigarettáznak, azt gondolom, hogy most helyettük fogunk dolgozni, nekem mindegy, adnak valamennyit, a többi marad nekik. Sínek mellett megyünk, sötétben, sokáig, és tényleg sár van, de ez se baj csak legyen végre valami nálam, a kezemben. Zárt vagon. Ezen Bénagy megint okvetetlenkedik egy darabig, hogy ezt nehezebb kirakni. És egyajtós. Színes toporog, hagyjad már, mondja neki lépten-nyomon. Az ember vállat von, idefigyeljen, mondja aztán, most mit okoskodik? Nem hívta ide magukat senki. Vonatok tolatnak errefelé, összedörrennek az ütközök, úgy sivít, csikorog a saru a kerekek súlya alatt, hogy az embernek libabőrös lesz tőle a háta, sose tudtam megszokni, mikor a vasút mellett laktunk, míg apám ott szolgált, aztán egy iskolázottabb román került oda, és kiömlik a sóder a lábunkra, ahogy elhúzzuk az ajtót, le, a vagon alá, a sínek közé, pedig onnan ki kell majd valahogy kaparni, és a sínek mellett is elhagyni valamennyit, űrszelvény, úgy mondják, és az utolsó szemig ki kell majd lapátolni, vagy hozzá se fogjanak, mondja az ember, és hallom a hangjában, hogy nem is bánná, ha nem fognánk hozzá, csak szólna akkor valahová, és itt lennének hatan, tízen, harmincan, mert minket nem hívott ide senki, magunktól jöttünk, ő mondta. Bénagy velem van, Színes meg Fodor ketten a másik vagonnál. Nézegetjük, hogy kéne? Fel se tudunk mászni, és a sóder csak jön, már térdig. Fodor azt mondja, hozzunk valami deszkát, tegyük alá, hogy ne folyjon a sínre, az az ember meg elment már, szó nélkül. Ha akarja, elmondja, hogyan csinálják, vagy ad deszkát, valamit, hogy boldoguljunk. Kerülgetjük a kis dombot, Bénagy már megint a száját rágja, vicsorit a törött fogával, ha belefonnyadok is kirakom, zihálja, és el is hiszem. Vonatokon mászunk át, síneken, keresünk valamit, messze a lámpáktól, hidegben, semmit sem találunk. Embert se. Színes azt gondolja, visszamegy ahhoz az emberhez, hogy hogy fogjunk hozzá, én meg azt gondolom, erre is vállat vonna, és azt mondaná, ahogy akarják, maguk jöttek ide, még az is szerencse, hogy ideadták a lapátot. Nagy nehezen visszakeveredünk a szerelvényhez, és lapátolni kezdjük, ami lecsorgott, arrébb. Fodorék csak nézik egy darabig, de nekik se jut jobb az eszükbe, feltépik, rángatva kinyitják ők is a nagy tolóajtót. Elfogy bennem néha minden gondolat, máskor meg folyik egymásba, ellenemre, nem lehet abbahagyni, pedig kellene, jobb úgy, ha elfogy, akkor csak a kezem, a lábam, derekam, a sebek, az éhség, a test. A lapát végén a hasadás. Egy vízhólyag a tenyeremen. Egy tüske. Bénagyot sejtem arrébb, a vagon sötét túlsó végében, először az ajtó elé dobáljuk a sódert, aztán onnan ki, messzire, már fenn vagyunk. Kotorjuk kézzel-lábbal, szorulva a tetődeszkák alatt, semmi kis levegőben fulladozva, a számba folyik az izzadság, nem baj, teszem a dolgom, ezért vagyok itt, ezért jöttem, csak ez a vagon, ez a sötét doboz ne nyomna, alig tudunk még felállni. Később jobb lesz majd, minden jobb lesz, ez vizes most, másik cipőt kellett volna hozni vagy gumicsizmát. Niculescu bácsi majd megszakadt, kis ember, ezek mind erőset akarnak mutatni, megrakta a kosarát úgy, hogy majd bele reccsent, kijött elöl a hasa az inge alól, nevettük, úgy ment fel a lépcsőn, hogy meg se pihent, fújta az arcát veresen, Corina néni kis pálinkát adott neki minden fordulónál. Lent játszottunk labdával, szénnel, Lenával, Lucával, Gazsival, mint aki nem tud semmiről. Jandával. Ilonnal. Rossz, ha a vagon falának szalad a lapát, mert az az erő elvész, aztán majd látunk is valamit, ahogy haladunk, ahogy virrad. Az a fiú tudta, hogy ott bujkálunk valahol, előtte kutattak, feltúrtak ungot-berket, a kazlakat is, azt is, ahol mi voltunk összenyomva, meghalva szinte. Aztán már csak az őrök maradtak, hátha mégis, később jött Mitu karcsún, sötéten, és nem hagyta magát leváltani, érezte, és én is, mintha egyszer beakadt volna a szemem az övébe távolról, lesből, úgy rázott meg, mint a delej, ő ment tovább, órák

múlva is, sétált, hányaveti, kölyökmozgással, azért mondta magyarul, téssék, téssék, nevetve, nem tudott többet, nálunk ott nincsenek magyar táblák, itt olyan is van, hogy Pocei, értse mindenki, aki úgy akarja, hogy tulajdonképpen ez is az az ország még, egészen valameddig, egy kis levegőt kell venni, kicsúszok az ajtóhoz, kicsit már szürkül, és még mindenütt sóder, csepeg belőle a víz, mint az ürü moslék, mint a moslék, amitől elmarja a másikat az egyik, az idegent, a bozgort a nyájból, az iskolából, a bolt előtt a sorból, azt, akinek nem jár a közös kenyér, lökdös, dúr, megaláz. Ha tűröd, az sem elég. Ha mennél, vadásznak rád, mint a menyétre, rókára, jól van, öreg, Bénagy keze a vállamon, itt, az ajtó előtt látom a szemét is, itt van egy kis világ, he, szokta mondani ilyenkor, a végén az öreg Bács, na, akkor ezt add össze, és már ugrál az ágyán ültében, csapkod, Zsófi, az egyik fiatalasszony járkál lassan közelebb, közelebb hozzá, na, akkor most mi legyél? Hogy lehessél román, ha magyar lettél, ha cigány lettél, he! Vagy ha zsidó! És bereked, nyel, fuldokol, csinálunk valamit, hogy ne nézzünk rá, mikor elindul a nadrágján a víz az izgalomtól, Zsófi hamar a hóna alá nyúl, megemeli, Emese, a másik odalép, alátolja a nájlont, és lassan kivezetik, az öreg még kapál rossz kezével, kijön a szeme, jól van, öreg, ezt Bénagy mondja nekem, csak legalább hunyná be a szemét. Nem jó munka az ilyen, sötét deszkába bezárva, kikezdi az embert, már szakad le a karom is. Színes átszalad néha, megvagytok? Hogy álltok? Bírod, öreg? Mért nem danoltok? Ilyeneket mond, még jó is. Már az aljdeszkát kapargatjuk, egyszer mindennek vége. Reggel van. Nem tudom, mondja Bénagy, hogy ki rakja ki ezt egy fél éjszaka alatt, egyedül, azt még megnézném. És már arra gondolok, hogy vitatkozni fog majd, ha a fizetségre kerül a sor. De nem. Elfáradunk. Fodor is húzza a lapátot maga után, aztán még vissza is kell menni újra, mert ellenőrzik a munkát, hogy rendben vane minden, Fodorékkal egy keveset még feljebb lapátoltat az ember a sínek mellől, aztán elindul előttünk. Nem kell már a meleg. A kis ház olyan bent, mint egy kemence, az ember pénzt vesz elő, számol, majd osszák el, ahogy jónak látják, mondja. Most egy másik ül az asztal előtt, olvas valamit, egyenruha van rajta, cigarettázik. Színes utánaszámol, annyi. Hát akkor, mondja, mi elmegyünk, ha esetleg majd lenne még valami, tudják, hogy... Az ember a homlokához nyúl, mintha nehéz lenne, nem tudom, mondja majd, soká. Tudják, itt tizenkettő-huszonnégyeznek az emberek, majdnem mindig van, aki ráér. De mi olcsóbban csináljuk, mondja Fodor, és sokkal, hát ez az, mondja a könyvből az egyenruhás, ez a fene az egészben. Jó, tudom, folytatja gyorsan és felemeli a kezét, tudom. Maguk menekültek, meg miegymás, de hát itt is mindenkinek családja van, azt is meg lehet érteni. Hát mi hová meneküljünk? Nem kell itt már az ember, csak a boncmesternek. Ezt viccnek szántam, teszi hozzá keserűen, tudok még ilyeneket, ha rám jön. Jenő szólni szokott ilyenkor. És Jenő most is szól, azt mondja, hogy megette a fene ezt az egészet, mert temérdek a munka, ott van elvégzetlen, és a sok ember meg dologtalan, ő pedig nem érti. Üljenek már le, kiált ránk hirtelen, most már nem kell rohanni, senki se haragszik magukra! Maguk még azelőtt jöttek, kérdezi az egyenruhás, és hogy? Hát... Színes kezdené, Bénagy rám néz, és közbevág, tudják, olyan sokszor el kellett már mondani, hogy már lassan magunk se hisszük. Meg el is fáradtunk. Már elnézést. Az egyenruhás köszörüli a torkát, a könyvbe néz, hát igen, mondja, és mintha folytatná még, de inkább nem mond semmit, kint vagyunk már, és tényleg hideg van, akkor kiált utánunk az egyik, nem tudom ki, nem fordulok hátra, hogy azért nézzünk el a jövő héten, igencsak lesz egy kis tégla. És vajon meddig még. Az öreg Bács meg Síkos a zsibogót járják, Aba és Német, a másik két öreg valakinél segédkeznek, mindent csinálnak, amit kell valami iparosnak. Síkosék hozzák a híreket, mesélik az ágyon, mik mennek otthon, hallják azoktól, akik járnak át onnan, Ferike, egy madármozgású fiú hirdetéseket olvas, fiatal erdélyi fiút pártfogolna ötvenes úr, Színes biztatja, nevetik, aztán járják az utcát, gyárakat, tanyákat, és néhányan eltűnnek éjszaka, már nappal is titkolóznak sokan, dugdosnak, azelőtt ez nem így volt, és Dali egyre többet sir, ő mindenből kimarad. Néha megnézi az orvos, megveregeti a karját, jól van, jól van. Ne verje itt nekem, ordítja egyszer a nagytestű ember, ne verje, hanem vágja le! Most! Fűrészt hozzatok vagy fejszét! Sanyi! Zsiga! Emese

siet oda, hiába, nem bírnak vele, fogja az orvost, innen ki nem megy, míg le nem vágja! Tőből! Bocsásson meg, kérem, sírja később, de ezt már nem lehet kitartással bírni, nem azt, hogy fáj, hanem hogy... nem tudom. Jól van, nyugtatja a doktor ijedten, ne mondja azt, hogy jól van, üvölti Dali, érti?! Mert összezúzok itt mindent! A terem közepén asztalok vannak, azoknál eszünk, üldögélünk, aztán lassan mindenki visszakerül az ágyra, újságok vannak, mindig jön valaki, papok, buddhisták, jehovisták, az edények csörömpölnek, az asszonyok mindig csinálnak valamit, Zsófi puha, szép nyugalma, a nagyobb fiúk kártyáznak, meztelen újságokba mélyedve röhörésznek, fésülködnek a tükörben órákig, csupa illat a mosdó utánuk, ki kell nyitnom az ajtót, hogy el ne ájuljak, Zsófi szól rám, mit csinál, Laci bácsi? Idejöhetek? Csak a kezemet akarom leöblíteni. Nagyon szép asszony, inkább lánynak néznék, a fiúk, ha csak tehetik körülötte vannak, és elkövetnek mindent, hogy rájuk nézzen egy kicsit, de az emberek is, és tulajdonképpen mindenki. Vékony, bajuszos férje már talált munkát, lakást, finom ember, mindenki irigyli, de hamarosan elköltöznek, ettől egy kicsit mindenki szomorú. Nem tudják pontosan, hol jöttek, csak elindultak az erdőben, ahogy a férje elindult munka és lakás után, és itt vannak két kislánnyal. Mindenkinek csak Zsófi. Emese is szép, a másik asszony, de ő másként, ő kapkod, nyugtalan, ideges, a férje megissza a magáét, olyankor nagy hévvel, hogy lássák, fogja a matracot, karon veszi a feleségét, és mennek a mosdóba. Zsófiék csak szeretik egymást, csendben. Gergő, a férj, korán indul reggelente, halkan, Zsófi kimegy vele az utcáig, aztán már tesz-vesz, nem tudom, mit, napközben ő igazit el minden vitát, civódást, szerelmet, én félek tőle. Árpika jön, hogy azt mondták neki, hogy román, és nem érti, Zsófi megsimogatja, és magyaráz neki, alig halljuk, pedig jó lenne hallani, mert a gyerek megnyugszik, figyel, nevet is a végén, ilyen egyszerű. Ne mosson itt Laci bácsi, mondja aztán nekem, adja ide, majd mi géppel kimossuk. Én csak mosok. Hallottam, hogy tovább akar menni, mondja csak úgy, és félni kezdek, Zsófit nagyon szeretem, de félek tőle, mert lát. Igen, mondom, és mit hallott még? Adja ide azt az inget, mondja, és belenéz a szemembe. Bajban vagyok az emberek szemével, de nem mondok semmit. Ne bánkódjon, mondja később, és kiveszi az inget a kezemből, aztán anélkül, hogy kérdezné, elmesélem neki szegény, nyomorék fiamat, akit elhoztam volna, elhoztam, mindenki azt mondta rá, jobb lenne neki is, ha meghalna, mindenemet pénzzé tettem, hogy átlopjam ide, hogy itt talán majd valami csoda történik, pedig a professzor nem biztatott, hagyni kellene, mondta, az utazás megviselné, tán ki sem bírná, látom, ha megy a lépcsőn, vagy csak úgy, az úton, fáj mindene, összevissza rángó tagjai, és a szag a szobában, ahol naphosszat feküdt szemben a tévével, az a külön nyelv, amit beszéltünk, a gyógyszerektől kihullott hajcsomók, a feleségem görcsei, ne tessék mondani tovább, szól nekem, higgye el, mondom neki, én nem tehetek róla! Miről tehetne, kérdezi. Mert közben meghalt. Csak néz. Jobb, ha elmondja mindenkinek, mondja aztán, jobb, ha az ember kibeszéli magából, és jó lenne, ha igaza lenne, ha ilyen egyszerű lenne. Nappal mégis jó, csak az éjszaka ne lenne, a tévét ki kell kapcsolni hét óra körül a gyerekek miatt, négyen vannak, egy fiú, három lány, négy tiszta, lüktetés, robbanás, nem jönnek ide, csak messziről lesnek, aztán rohannak tovább. Valami van a szememben, félnek tőle, talán Mitu pillantása maradt ott, az a fekete üzenet, vagy a kazlak tüze, mikor már este volt, lassan éjszaka, és még mindig Mitu, nem fárad, mint az igazi táncosok, aztán meggyúlnak a tüzek, ahogy megbeszéltük, ha már nem lehet tovább várni, szaggatni kezd a gyomrom, rakéta ég a levegőben, rohan az őrség a lángok felé, Mitu is, mi pedig fel, egymást lökve, húzva, futás közben tépem ki a rongyot a fiam szájából, már üvölthet. Csak az árokig, csak a fáig még, most megáll makacsul, nincs kedve jönni, nem akar, húzom, cibálom, mire megvadul, mint otthon, ha rájött, ha váratlanul kialudt a villany a lépcsőházban, rángat vissza fiatal, görcsös erejével, szemében állati félelem, már-már szétszakad, és nem bírunk vele, a tüzet nézi rémülten makogva, ugatva iszonyattal, már szinte gyűlölöm, Bénagy kiált valamit, nem bírom már, nem bírom, Májer

belerohan a semmibe, aztán Mitu hangját hallom, acolo fuge! Ott mennek! Rohan felénk, emeli a fegyvert, a többi egy pillanat, a fiam, rossztestű, egyetlen cafatom lába fennakad a levegőben, mint egy madár csontja, csak aztán hallom a lövést, vége. Mitu felkiált, tre! Mutatja, és megperdül, aztán megtorpan, a szája nyitva marad, rosszat lőtt... vagy jót? A halottra néz, aztán szinte belém a célgömb mellett, ahogy magamon kívül szaggatom a zacskót a nyakamról, és dobom felé, nem kell már, talán ordítok is, és a szemében az a furcsa villanás, mikor elé esik a kis zsák a pénzzel, egy ház ára, a fiam ára, már nem kell semmire, aztán csak állok, a lövését várom, ő meg leereszti lassan a fegyvert, kis mozdulattal mintha intene, és mintha én is, belém kapnak, tépnek, vonszolnak, mindegy már.

TALÁN MAJD MA Jónás arra ébredt, hogy nem fáj a lába. Na nem teljesen, egy kicsit még sajgott, ha megmozdította, de ez már semmi, ahhoz képest, hogy alig bírt már ráállni, mióta kitört a balhé a roncstelepen, és valaki térden vágta egy karóval. Már annak is lehetett örülni, hogy nem fejen vágták, mert akkor ott marad, mint Szőnyi, aki aztán a kórházban meg is halt. Ezen egy kicsit elgondolkozott, úgy ülve, a vackán, hogy nem lett volna-e jobb neki is, ha akkor odamegy a mentősökhöz, hogy vigyék el, megmutatta volna a lábát, és akkor ott, a kórházban lett volna meleg ágy, étel, ital és fürdő, és egy kis pihenés. Ha szerencséje van, akkor még találnak valami más betegséget is, vagy beszélt volna az orvossal, hogy hadd maradjon tavaszig, mert a tél az nagyon rossz tud lenni. Csak hát a mentősök is ahány, annyiféle, a legtöbb olyan, hogy be se enged szállni a kocsiba, mert utána fertőtleníteni kell, inkább beléd nyomnak egy tetanuszt, és mehetsz. Nemhogy kórház. Mit gondol maga, nem menhely az! Mért nem mennek dolgozni? Akkor lenne pénze, nem kellene itt guberálni a szemétben! Így. Aztán kiborítanak mindent a rendőrök, amit nagy nehezen összeszedtél, meg felírnak, és elhajtanak a környékről is. Szóval nem lehet tudni, mi lett volna jó, Jónás úgy gondolta, hogy ez azért biztosabb, az se jó, ha felírják az embert, habár a börtönben se olyan rossz, de oda se könnyű bejutni, ahhoz sok kell, előbb kitiltják az embert a megszokott helyéről, aztán a belvárosból, aztán meg el kell tűnni a városból is, ki, messzire, akárhová, nekik mindegy, csak itt ne találjanak. Pedig az nem jó, ha kikerül az ember, ott meg is halhat, észre se veszik, vagy megfagysz valami erdőben, mint Bánki, és még szemét sincs, a falusiak kutyákat hajtanak rád, mesélte Antal, nem adnának egy darab kenyeret az istennek se, inkább a disznóval etetik meg. Itt azért mindig van hol aludni, van szemét, kérni is lehet egy kis élelmet, ha úgy adódik, és ha valami bajod van, mégiscsak észrevesz valaki. Megmozgatta egy kicsit a lábát, nem szabad gyorsan, előbb hadd szokja a mozgást, egy kicsit még fájt, istenem, add, hogy gyógyuljon meg, drága jó istenem. Ha nem lesz láb alattam, elvesztem, nem tudok menni. Reszketni kezdett, aztán rájött, hogy sir. Pedig örülni kellene, hogy már nem fáj annyira. Még mindenki alszik, sírhat nyugodtan, nem látják. Mostanában néha rájött a gyengeség, főként ilyenkor, reggel, vagy hajnalban, amikor még mindenki aludt, és hirtelen. De volt úgy is, hogy az utcán vagy valamelyik padon, ahol ülni szokott, egyszer egy szép, fiatal asszony meg is kérdezte, hogy miért sir, mi bántja, és ő nem tudott mondani semmit, legszívesebben a vállára borult volna annak a nőnek, de tudta, hogy büdös és ápolatlan, akitől undorodnak a népek. Akkor kapott egy százast, és arra gondolt, hogy így többet kereshetne, ha mindig tudna sírni, de azokat hamar megunják, meg el is gyengül tőle az ember, pedig erősnek kell lenni. Itt nyolcán-tízen feküdtek, hol ennyien, hol annyian, éjszaka, mindenféle ember, két menekült is volt itt, azok mindenkitől féltek, az egyik virrasztott sokáig, aztán abbahagyták. Nem volt értelme, Antal és Danyi uralkodott itt, és ha kellett nekik valami, úgyis elvették. Tőlük Jónás is félt, fiatalok voltak, erősek, paplanokból, párnákból csinált, kényelmes, meleg fekvőhelyük volt, azon heverésztek naphosszat és ittak, ettek. Ők nem mentek ki minden nap, csak néha, de akkor nagy csomagokkal jöttek meg, általában éjjel. Tőlük függött minden. Ha adtál valamit nekik, akkor volt fekhely, néha pálinkát is adtak, aztán ők keresték meg a jó helyeket, ahol talált is valamit az ember, és ha verekedésre került sor, akkor is ott voltak. Nem kértek soha semmit, azt tudni kellett, hogy mivel tartozik az ember, élelem, pénz, cigaretta, valami ital, ilyesmi. Ha valakiét nem fogadták el, az már gondolkozhatott, hogy hová menjen, mert itt nem sok volt neki hátra, de elmarták a placcokról is. Mindenki azzal kezdte, hogy a nekik valót keresse meg minél hamarabb, nehogy este azzal fogadják, hogy hess innét. Mondták máskor is, ha olyan kedvük volt, nem lehetett előre tudni, ezért kellett már

jó előre bebiztosítani a dolgot. Jónás most nem a legjobb helyen feküdt, lehetett látni, hogy télen majd behordja rá a havat a szél. A szemben lévő sorban az öreg Kincses, jó helyen, már nagyon a vége felé járt az életének, mondogatta is, látni is lehetett rajta, hogy nagyon beteg. Jónás már megbeszélte Antallal, hogy majd odamenne, mit szólna hozzá? Az csak vállat vont, ahogy szokta, de ebből tudhatta mindenki, hogy oda ő fog menni. Antal soha nem mondott igent, így aztán az utolsó pillanatban is meggondolhatta, de Jónás azt remélte, hogy sikerülni fog, sok ajándékot adott már, és fog is adni, csak sikerüljön. Még az is lehet, hogy egyszer azt mondja majd a nagydarab, fekete férfi, hogy Kincsessel cseréljenek helyet, és akkor sok minden jóra jönne. Most ez volt a legfontosabb, mert minden nap hidegebb lett az idő, és Kincses is csak gyengült, gyengült, de csak ki tudott mászni a vacokból. Jónás meg egyre idegesebb lett, hogy az öreg nem akar meghalni, pedig lehet, hogy neki is jobb lenne, meg mindenkinek. Ezt a pincét is Antalék találták, nem volt nagyon messze a központtól, egy romház volt felette, és nem törődött vele senki. Először csak ők, ketten voltak benne, meg egy csomó lom, aztán lassan ez is bekérezkedett, az is, előbb csak egy éjszakára, kettőre, eső, hideg elöl, vagy ha megkergették, vagy csak úgy, aztán ha nem mondtak rá semmit, akkor jó volt, ha azt mondták, hess!, akkor mehettél máshová. Ők a vasútra jártak, a vagonokat dézsmálták, és ha nem voltak a helyükön, valakinek mindig vigyázni kellett a holmijukra. A fejüknél voltak a lepedőbe csomagolt cuccok, addig is, amíg eladták valakinek, vagy becserélték ruhára, élelemre, italra. Ha úgy jöttek, éhesen, szomjasan, akkor a többi adott nekik a magáéból. Már messziről kiabáltak, hé! Férgek! Kinek van ennivalója? Na, nyomás, nyomás! Jónás hamar megtanulta, hogy mindig legyen tartalékban két deci pálinka, meg egy doboz cigi, mert ha odaadta, akkor már ővele nem foglalkoztak. Még dicsérték is, na látjátok! Így kell! Ezért bízott benne, hogy a Kincses helye az övé lesz, és még az is lehet, hogy felfogadják őrnek, állandóra, és akkor neki sehová nem kell menni, ellátják majd a többiek. De erről még nem beszélt nekik, pedig jó lenne, mert akkor öregségére nyugodt helye volna. Most azonban még elég rosszul állt, fájt a térde is, nem tudott rendesen járni, a többiek megelőzték, hamarabb odamentek, a tartalékja is elfogyott, nem volt semmije, most nem tudott volna adni Antalnak vagy Danyinak semmit, se pálinkát, se cigarettát. Semmit. Talán majd ma. Hirtelen az jutott eszébe, hogy hamarabb indul, hátha. Nem szoktak pedig, veszélyes, ketten-hárman jobb, ha valami baj érné az egyiket, lehet, hogy segít a másik, vagy szól valakinek, szóval jobb. Egyedül el is veszhet az ember, hallotta, beszélték, hogy valakit belegyömöszöltek a kukába, aztán bele a gépbe, a szemetesek utálják a kukásokat, de a lakosság is, mert kiborogatják a kukákat, széttúrják a szemetet, aztán ott marad minden szanaszét. Ezt inkább az újak csinálják, mert tudni kell, hogy ha rendben hagyja az ember a környéket, akkor ott megtűrik, nem bántják. Egyiket-másikat már ismerik is, Jónásnak is van ilyen helye, ahová akármikor mehet. Olyan is van, hogy a kenyeret külön teszik egy nájlonba, vagy más élelmet, ruhaneműt. Most is jó lenne találni valamit, mert már régóta nem adott semmit Antaléknak, az öreg Kincses meg csak nem akar meghalni. Ha valami olyat tudna szerezni nekik, akkor szólhatna is, hogy hadd cseréljenek helyet, az öreggel, neki már úgyis mindegy. Reggel a kukákkal szokták kezdeni, mielőtt elviszi a kocsi. Ehhez tudni kell, hol, mikor rakják ki, és mikor mennek a szemetesek, mert van, ahol már reggel elviszik, van, ahol csak délben, de már kirakják reggel, viszont olyan is van, ahol közvetlenül előtte rakják ki, szóval ahány annyiféle. Aztán lehet menni a lerakó telepre, vagy a piacra, kapualjakba. Délután a boltokhoz, dobozokért, azt el lehet adni pénzért, de csak másnap, mert az átvevő addigra bezár. Addig el kell dugni jó helyre, hogy meg ne találják. Ha ez is megvan, akkor tulajdonképpen már csak a szerencsére van bízva a dolog. Ácsorog az ember, és kér, úgy tesz, mintha járókelő lenne ő is, jön-megy, kinéz valakit. Van, aki éjszaka is kimegy, amikor a kocsmák zárnak, a részegeket próbálják megfejni, de ehhez fiatal kell, mert van, amikor megtámadják, elzavarják. A legjobb most az, amit Siposék csinálnak hárman. Este kimennek a MÉH-telepre, ahol az összegyűjtött hulladék van lerakva, hogy majd vagonnal

elszállítják, lopnak egy csomó vasat, és másnap eladják az átvevőnek. Este megint hoznak egy csomó vasat, van, amikor ugyanazt, amit délelőtt eladtak. Biztos munka, az átvevőtől függ, mikor unja meg, és szól, hogy na most már elég. Vagy megkérdezi, hogy honnan vannak ezek. Jónás gyanította, hogy az átvevőnek is dolgoznak, egykét ember mindig van ott, bennfentesek, lehet, hogy ő lopja vissza a javát a dolgoknak. Lehet, hogy neki is fizetni kellene. Vagy az őrnek, a telepen. Meg mindenkinek. Mindenütt. Csak azért, hogy élni tudj. Aztán ott vannak a fiatalok, munkanélküliek, rámenősek, nem néznek se istent, se embert, vannak, akik kocsival járnak, négyen egy autóban, gyorsan végigrabolják a placcokat, ha szólsz, ütnek, agyon is ütik az embert, ha kell, irgalmatlanul. Még a házmesterek is félnek tőlük, nem mernek nekik szólni. Jónást is egy ilyen kaszálta le a halomról, csak neki szerencséje volt, hogy elesett, és azt hitték, vége. Szőnyit viszont addig verték, míg el nem ájult. A deszkák között már ki lehetett látni, virradt. Jónás lassan felült. Fázott. Eddig a hosszú, szürkés télikabát volt a feje alatt, ha lefeküdt, a zöldes, vékonyabbal takarózott, ez valamikor női kabát lehetett. Most majd az megy a feje alá, és a másikkal kell takarózni. Ha kimegy, akkor is a szürkét kell felvenni, pedig a vékony jobb, jobban lehet benne mozogni, nagy zsebeket csinált rá úgy, hogy a bélést egy darabon felszakította mindkét oldalon. És este csak magára terítette, nem kellett belőle kipakolni, ha fáradt volt, jó helyen volt benne minden. A szürkén is van zseb, de kicsi, nem lehet a bélést kiszakítani, mert sallangosra van szakadva, olyan, mintha nem is lenne. Jónás a második volt az ajtótól, és már most látszott, hogy nem jó hely, télen majd bekavarja a havat a szél, most is befúj, hát még majd akkor. És Kincses még mindig megvan. Egy éjszaka már megnézte azt a helyet magának, csak úgy, az öreg kitakarózva zihált, horkolt. Akkor betakarta az arcát valami gönccel, kicsit nyomott is rajta, de nem merte sokáig, mert Antalék mellette feküdtek, és nem szerették, ha valaki éjszaka a környékükön mászkál. Hát bizony, az lenne a jó hely. Istenem, mondta ki félhangosan, könyörülj meg már énrajtam is, meg az öregen is. Neked az semmi. Ivott egy kis vizet a kulacsából, majd valahol meg kell tölteni. Régebben mosakodott is minden nap, tán még borotvája is volt, tükre, de ezek mára már nem kellettek, lehet, hogy elcserélte egy ollóért, mert az van. Vagy késért. Az ollóval néha igazított a haján, szakállán, levágta rövidre, hogy ne legyen vele baj, így a féreg se maradt meg úgy benne. Fésűje nem volt, azt mindig lehetett találni, volt, mikor elhozta, volt, mikor nem. Sapkája is volt, kettő, most már a téli kucsmát kell hordani, azzal meg az a baj, hogy ha kiteszi maga elé a járdára, fázik a feje. Ha meg viszi a másikat is, mit mondanak, nini, két sapkája van, és kéreget. Ivott még egy kis vizet, és felállt. Csak fájt a lába. Na, hátha majd bejáródik. Hátha nem kell ma sokat menni, akkor tesz rá majd vizes ruhát. Egy bot kellene. Talán majd ma, csak ne hagyja el magát az ember. Hideg volt kint. Hidegebb, mint gondolta. Gyorsan elbicegett a közelből, Antalék mondták, hogy ne ténferegjen itt senki, mert akkor rájönnek, hogy használják a pincét. Ha valaki jön, menni kell tovább, és utána visszafordulni. Vigyázni kell. Mert ha rájönnek, akkor lerombolják ezt is. Jónás ment egy darabig, aztán a kereszteződésnél befordult, és megállt. Itt már lehetett. Elővett egy rongyot, megtörölgette az arcát, szemét, a kabátjáról leverte a port, piszkot, a hóna alá igazította a nájlonzsákot, meg a szatyrokat. Szokatlan volt a nehéz kabát, de jó meleg. Most már csak menni kell. A buszmegállóban talált csikkeket, csak a nagyját vette fel, aztán egy férfitől tüzet kért. Az végignézett rajta, aztán kivette a szájából az égő cigarettát, és Jónásnak adta. Jónás megköszönte. Még várt egy kicsit, nem szólt semmit, nem is nézett arra az emberre, csak szívta, szívta a cigarettát. Akkor az benyúlt a zsebébe, elővett egy megbontott dobozzal, és odaadta. Jónás óvatosan vette el, mert volt már olyan, hogy nyújtották, aztán mikor nyúlt volna érte a kezére vertek, és kiröhögték. Ez nem. Jónás hangosan, érthetően megköszönte. Azt mondta, áldja meg érte az isten. Hogy soha ne jusson erre a sorsra, amire én. A férfi csak nézte, Jónás arrébb lépett mellőle, nehogy az higgyék, hogy összetartoznak, hogy ne égesse az illetőt, de azért adhasson még valamit, ha akar. Mert van, aki úgy csinálja, hogy ráragad az illetőre, és nem tágít, míg nem kap valamit. Az meg inkább ad, csak hogy

szabaduljon. Vagy rendőrért kiabál. Vagy pofán ver. Főleg, ha többen vannak. Jónás tudta, hogy sok ember szégyell adni, de nem tudta, miért. Ezért nem nézett a szemébe senkinek, inkább le, a földre, vagy oldalra. Csak néha pillantott valakire, de csak egy pillanatra, ha például megszólította valaki. Olyan is van, aki lelöki a pénzt a földre, vagy a járdára, akkor lassan kell lehajolni, mert ha szórakozik az illető, akkor arrébb rúgja, mikor már majdnem eléred. Vagy láthatatlan madzagot köt rá, és elrántja. Akkor hagyni kell, ha többen vannak, el kell onnan menni. Ahol kinevetik a kéregetőt, ott nem szabad tovább maradni. Persze, olyan is van, hogy pont ilyenkor sajnálja meg valaki, és a pártjára áll, és azt mondja, hogy miért bántják ezt a szerencsétlent? De akkor is jobb onnan elmenni. Jónás úgy gondolta, jól kezdődik a nap, már van cigarettája, ha más nem lesz, ezt is odaadhatja Antalnak vagy Danyinak. Danyi rengeteget sziv. Antal iszik inkább, de ő is dohányzik. Megnézte a dobozt, majdnem tele volt. ő még összeszed egy csomó csikket, az neki elég. Ezt meg odaadja. Ha még valamit tudna adni, az jó lenne. Van még papírja eldugva, azért lehet, hogy kap annyit, hogy vehet rajta pálinkát. És akkor szólhatna is, hogy hadd cseréljen ő helyet Kincsessel. Mert az nem akar meghalni magától. Az este nem tudott enni, fáradt volt, és a lába is fájt, fázott. Most se volt éhes, de rettenetesen kívánt egy kis pálinkát. Ahogy rágondolt, rögtön szinte remegett a kívánástól. Azért csak jól kezdődik a nap, gondolta. Lehet, hogy ma talál valami komolyabb dolgot. Szegi talált egyszer egy gyűrűt, mindenki csodálkozott rajta. De nem mondta meg, hogy hol, nem is tudták meg soha, pedig figyelték utána sokáig. Jó lenne, ha találna egy gyűrűt. Vagy valami ilyesmi nagyobb dolgot. Már rágondolni is jó volt, hogy mi mindent csinálhatna vele. Rögtön becserélné, mert ellopnák tőle. És meginna két deci pálinkát, adna Antaléknak is. Előre is. Venne egy csizmát vagy bakancsot. Igaz, ellophatják azt is. Mindent ellophatnak, ami nem rajtad vagy alattad van, de van, amikor azt is, ha alszol. Becserélné, és eldugná a pénzt. De hová? Ha jobb ruhát vesz, leszedik róla, megvárják, míg elalszik, vagy fejbe vágják, aztán az illető meglép mindennel. Addigra már megvan a helye máshol. Közben nézegette az utcai szemétgyűjtőket, de szinte semmi. Aztán arra gondolt, mégis az lenne a legjobb, ha a gyűrűt odaadná Antalnak, mert lehet, hogy ellopnák, vagy elvennék tőle, és akkor sehol semmi. Így meg biztos, hogy ő kapná az öreg Kincses helyét. Aztán arra gondolt, hogy lehet, hogy nem is lenne jó, ha találna ilyesmit, az a jobb, ha minden nap, de hát a fene se tudja, mi lenne a jó. Jónásnak jó napja volt. Került ennivaló bőven, megtalálta az eldugott papírdobozokat, még szerzett is hozzá, tudott venni pálinkát, cigarettát, még ivott is, már arra gondolt, hogy visszamegy, és borogatja a lábát, mert az továbbra is fájt, lüktetett. Aztán megállt még egy nagy bolt előtt, úgy gondolta, ötven-hatvan forintot összevár, aztán elmegy. Ha sikerül, akkor már tartalékja is lesz. Még mindig hideg volt, pedig sütött a nap, rengeteg járókelő csatangolt az utcán. Jónás nem tudta, milyen nap van, lehet, hogy szombat, gondolta, akkor vannak ennyien, neki egyébként mindegy volt. Csak a lábakat nézte, aztán rájött, hogy rossz helyet választott, és arrébb ment, beállt a bolt mellett a kapu alá, ott a szél se fújt annyira. Aztán ott se dobtak neki semmit, várt még egy kicsit, aztán felvette a sapkáját és a fejére tette, mert már nagyon fázott. Vizelni is kellett volna valahol. Körülnézett, aztán befelé indult a kapu alatt, át egy nagy ajtón, amire ki volt írva, hogy nem átjáró, és bent találta magát egy zárt udvarban. Körben lakások, középen fák, bokrok, egy kis eldugott helyen pedig a szeméttároló. Jónás abban a pillanatban tudta, hogy itt még nem járt senki rajta kívül, és megint arra gondolt, hogy ma jó napja van. Igaza is lett, itt még tényleg nem járt senki. A nagy, fekete tartályok rendben, egymás mellett álltak, semmi nem hullt mellé, tiszta volt minden, kis betonkerítés fogta körül az egészet. Jónás mindjárt az elsőnél kezdte. Előbb csak belekotort a kampójával, hogy mire lehet számítani, mert olyan is volt már, hogy tele volt sittel, törmelékkel vagy üvegcseréppel, amivel kár bajlódni, de most rögtön látta, hogy szerencséje van. Elővette a tartalék nájlonzsákot, hogy abba átszedi a kuka tartalmát, aztán ami nem kell, azt visszaönti. Így nem fog mellé menni semmi, ha vigyáz, és nem is szólhatnak érte. Aztán csak egy villanásfélét látott, mint amikor egy napra néző ablakot nyitnak, valaki füttyentett és Jónásra

szinte abban a pillanatban roppant erővel rázuhant valami test, és valósággal belevágta hanyatt a betonba. Még rémlett neki, hogy a fejét, karját belevágta valamibe, meleg fogakat érzett a nyakába marni, valamit kiáltott ijedtében, de hogy minek, azt akkor se tudta, mikor kisvártatva magához tért valami sötétségből. A napot pillantotta meg először, és hirtelen olyan tisztán látott, tudott mindent, mint soha máskor. A hátán feküdt a betonon, mellette a felborult kuka, és szemét mindenfelé. Vele szemben egy hatalmas, barnásfekete kutya ült hason, és öt nézte. Idomítva van, gondolta Jónás, ha megmozdulok, rám ugrik, és az is lehet, hogy széttép. Vagy csak megint hanyatt vág. Attól függ, mire van betanítva. És meddig bírja, hogy ne ugorjon rá. Mert vérzett a tarkója, érezte, meg a nyaka is, ahol a kutya elkapta. A vérszagtól pedig meg szoktak vadulni. Nem tehetett semmit, nagyon fájtak a karjai, lába, a gallérjába lassan gyűlt a vér. A fene megette az egészet, gondolta, abba kellett volna már hagyni. De kellett volna az öreg Kincses helye, ott a melegen. Pedig nem biztos, hogy megkapta volna, mert lehet, hogy valamelyik már kinézte magának, és Antalék is megkapták érte már a magukét. Lehet, hogy már ott is fekszik az illető. Álmos lett, most már nem érdekelte az egész. ő már oda nem megy vissza. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy most már biztos, hogy kórházba kerül. Ágyba. Még az is lehet, hogy meghal. Addig is várni kell. Lehet, hogy jön majd valaki.

AZ EGYIK ÉS A MÁSIK EMBER A megkeseredett embernek az a baja, hogy megkeseredett, ezt mondja neki a felesége, a gyerekei, szomszédja, munkatársai, akik egyébként úgy külön-külön szintén csalódott, megkeseredett emberek. A keserű ember kedvetlen, rossz hangulatú, otthon magányos, munkahelyén emberkerülő, és öt is kerüli a többi emberkerülő és magányos ember. A kedvetlen ember hajlamosabb a betegségekre, ideg-, elme és egyéb nyavalyákra, infarktusra, öngyilkosságra, és akkor még nem is beszéltünk az iszákosságról, gyomorbetegségről, és ha beüt a baj, lehangolt ápolók, szomorkás mosolyú orvosok vigasztalják legyintve. A rossz hangulatú ember azt magyarázza a lopva ásítozó, unott pszichiáternek, ha egyáltalán odakerül, hogy úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Ezt nem jegyzi fel a tudós ember, mert közhely, mélyebbre szeretne ásni, de nem is tudja mi célból, úgyis tudja, mit talál majd ott, a mélyben. Semmit. Űrt. A keserű arcú ember azt magyarázza a mellette könyöklő pofának a kocsma pultjánál, hogy neki a hite veszett el. Hol hagyta, kérdezi amaz, mert csak azt érti, hogy valami elveszett. Örökre, állítja a megkeseredett ember. Amaz bólint, ha ő elvesztett valamit, az sem került elő többé soha, ő például, ha hiszi a keserű ember, ha nem, a hitét vesztette el. Érdekes, mondja a keserű ember szomorúan, ezzel valahogy most mindnyájan így vagyunk. Iszik egy sört? Azt mondja az egyik, hogy nézze, maga okos embernek látszik, magával lehet beszélgetni, mert ma már az sincs, akivel beszélgessen az ember. És ha beszélget is, előbb-utóbb a politikánál kötnek ki. A számból vette ki a szót, mondja a másik, ezért nem beszélgetek én senkivel. Így igaz, mondja az egyik, a keserű, szó szerint, ahogy mondja, ha meg magában beszél, hülyének nézik. Mit csináljunk? Semmit, mondja a másik, semmit. Mert tudja, negyven év az csak negyven év folytatja a keserű ember bátortalanul, bár én nem számoltam, de akkor is, sok idő az, majd egy élet, és megszoktuk, mint a madár a kalickát, és tessék, most kinyitják az ajtót, mehetsz, amerre csak látsz, és akkor kirepülök, és akkor egyből úgy érzem magam, mint a Szaharában, sehol semmi. Hát ez az, mondja a másik, hogy sehol semmi. Én még abban sem vagyok biztos, hogy az az ajtó tényleg a szabadságba nyílott, és nem egy másik, nagyobb kalickába. Aztán elhallgatnak, mert valahogy nem értik igazán egymást. Pedig annyi mindent el kellene mondani. De kinek? És minek? Hát itt a baj. A keserű ember szégyelli mondani, amaz szégyelli hallgatni. Furcsa, hogy szégyellni kell. A rosszkedvű ember el szeretné mondani, hogy úgy érzi, gyerekes dolgok ma már azok, amikben leélte eddigi éveit. És szégyellni kell, nem kötelező ugyan, de benne van a levegőben. Ő például szeretett dolgozni abban a gyárban. Jó, nem volt kellemes korán kelni, műszakban dolgozni, de ő elhitte, hogy az a második otthona. Tudta, hogy nem igaz, mert nem a második volt, hanem az első, hiszen nappal több időt töltött ott, mint a lakásában. Neki tetszett, hogy vannak munkatársai, akik között volt, akit utált, de eltöltötték valahogy az időt, dolgoztak, nem az, tényleg nem szakadtak meg, nem kellett, és nézték valaminek. Embernek. És ez volt a fő. Azt mondták, az övék a hatalom. Jó, tudták, hogy ez sem igaz, de jó volt hallani. Egy csomó ember ott fontoskodott mindig körülöttük: szakszervezet, párt, KISZ. Vöröskereszt. Meg a fene se tudja hány ilyen-olyan szervezet. MHK. Ki emlékszik ma már ezekre? A másik ember is hallgat, és szégyelli magát, hogy arról hallgat, micsoda meccseket játszottak a többi üzemek ellen a gyári focibajnokságokon, előtte elmentek egy órával hamarabb, azt igazolták, aztán elmentek sörözni. És ha akarta belerúgott a művezetőbe, meg a meósba, meg akibe akart. És amikor nagy duzzogva elmentek a felvonulásra május elsején, vagy más ilyen ünnepen, utána megint elmentek sörözni, ettek is, régebben majális is volt, akkor megint módját lehetett ejteni, hogy az ember képen törölje a művezetőt vagy a meóst, ha rendesen berúgtak, de hát nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ott az isten tudja hány hangszóró acsarkodott, hogy a munkásság! A munkásság! A keserű ember kér még egy

sört, magának. A másik ember is. Akkoriban ilyen sem volt, egy kört én, egy kört te. De ma már annyira drága a sör is, hogy az ember a sorban jobb, ha nem néz hátra, mert még valami ismerőst talál. Meg a fene se tudja, hogy ez a másik ember kiféle. Ma már mindenki zugivó lett, a kocsmában meg úgy tesz, mintha nem látna senkit, míg ki nem kéri a magáét. Vagy hazaviszi. Nem iszik ma már senki. Csak az üres üvegeket hordja vissza szatyorszám. Annak se lehet örülni, ha vendég jön, az is pénzbe kerül. És ezt úgy lehet elkerülni, ha nem megy az ember senkihez, így az sem jön hozzánk, előbb-utóbb észreveszi magát. Azelőtt micsoda ulti-partikat játszottak! Meg sakkot, a pesti sógorral! Lassan három éve nem voltak Pesten se, ha elmenne a család, a menetjegy egy vagyon, és akkor még vinni is kellene valami ajándékot a keresztfiúnak. Különbenis, ők se jöttek a ballagásra, a sógornak szívritmus-zavara volt. Az van itt már mindenkinek. A másik ember azt gondolja magában, hogy micsoda marhák voltak, hogy elhitték, hogy itt micsoda szép lesz minden, miközben egyre rohadtabb lett az egész. De még akkor is, ha kiborult a bili, az ember berontott a párttitkárhoz, vagy az igazgatóhoz, levágta a piros könyvet vagy a felmondást az asztalra, és akkor mindjárt odafigyeltek, felhívatták a művezetőt vagy a meóst, foglalkoztak a dologgal. Na jó, tudta mindenki, hogy a végén az ilyesmire úgyis csak ráfázni lehet, de meg lehetett csinálni. A keserű ember arra gondol, hogy neki a régi címer is megfelelt, és szégyelli magát. Amiatt is restelkedik, hogy nem is tudja, milyen volt pontosan, mi volt benne, igaz, az újról sincs sok fogalma, hogy mi mit jelent, pedig ezek állítólag nagyon fontos dolgok. Azt sem érti, mi baja lett a köztársaságnak a néppel, meg a pártnak a munkással, és ezek az újmódi szavak, hogy demokrata, liberális, meg egy csomó olyan, amit ki se lehet becsületesen mondani, mintha eltévedtünk volna egy nagy történelemkönyvben. De ha tudnám is, mit érnék vele? A másik ember ki se meri mondani, hogy párttag volt, kap érte otthon épp eleget. Hogy neki tudni kellett, és fel kellett volna szólalni, tenni kellett volna valamit ellene, vagy érte, az egyetemista lánya állandóan ezt hajtogatja. Ő restelli neki bevallani, lehet, hogy fel se vették volna, ha az apja nem párttag. Lehet, hogy igen, de inkább nem. És az is lehet, hogy lakásuk se lenne, vállalati kölcsönnel. Ezek kegyetlen dolgok. Ha az ember új helységbe érkezik, jobb, ha az óráját hozzáigazítja a falu toronyórájához. Így szól valahogy a régi közmondás. Ennyit tudna ő mondani a párttagságáról, ha valaki kérdezné. A vízben úszni kell, repülni nem lehet. Ezt meg ő mondja, tapasztalatból. És most, mikor mindent vissza akarnak adni, ő igazából csak a tagdíjat kérné vissza. Huszonhét évit. És nem a pénz miatt, hanem mert semmi sem úgy lett, ahogy mondták. Az egyik ember amiatt is szégyelli magát, hogy a feleségét a KISZ-ben ismerte meg, egy kiránduláson. Kétszemélyes sátrakat kölcsönzött nekik a gyár, és úgy volt már itthon megbeszélve, hogy minden sátorban ketten lesznek, egy fiú meg egy lány. Kiosztották azt is, hogy ki kivel. Igazságosan. A tájra már nem emlékszik, csak arra, hogy Középhután voltak. A többiek aztán összevissza csereberéltek, meg ittak, ők kitartottak Pannival egymás mellett a mai napig. És KISZ-esküvő volt, akkoriban jött divatba, egy szőnyeget kaptak a gyártól. Ha jól belegondol, bármire néz otthon, minden miatt szégyellni kell magát, ha a gyerekre néz, akkor is. Ő az NDK-ban került szóba, egy csereüdülésen. A másik ember felsóhajt, nem tudni, hogy most mire gondol, tartozom magának egy sörrel, mondja hangosan, de ha most megadom, nekem nem jut. Nem baj, ha csak holnap fizetem vissza? Hagyja, legyint a megkeseredett ember, nem számit, jó lesz az holnap is, ha erre jár. Erre járok én minden nap, ráérek, csak restellem, hogy... Ugyan, legyint a szomorú ember, és kifelé néz a mocskos ablakon, hányan vannak, akik nagyobb dolgok miatt sem restellik magukat. Össze is barátkozhatnának, gondolja, ha lenne miről beszélgetni, ha nem lenne annyi hallgatnivalójuk.

A tenger

ESTI MŰSOR Az Albérlő élete egy szakaszán valamely különös és tűrhetetlen szeszély folytán különböző albérletekben lakik, miután a gyárban a fizetése oly magasra hág, hogy kiteszik a munkásszállóból. Az Albérlő szabad és felelőtlen ember, azt tesz, amit akar, ha az belefér a házirendbe. Ami nem, azt is, legfeljebb kirúgják, és költözik máshová. A történet idején egy mérsékelten bútorozott szobába, ahol a szokásos gyanakvással fogadják, kikérdezik, kicsoda, micsoda, hol lakott eddig, miért jött el. Mindezt még az ajtóban, a bejáratnál, addig a szoba nem látható. Ezt követi az érintett helyiség szertartásos bemutatása, templomi áhítat, a széket ki lehet vinni, mondja az Albérlő cinikusan, arra célozva, hogy a bútorzat meglehetősen szegényes. A házinéni nem érti, ablakot nyit a hátsó udvarra, egyben bejáratot egy nagyobb légyrajnak, az Albérlő ledobja a bőröndjét az ágyra, megfelel, mondja. Nagyon szép szoba, mondja a házinéni sokadszor, aztán a pénzügyek, a házirend. És legyek. A szomszédban lóistálló van. Az Albérlő kinéz a földszinti szoba ablakán, felméri a talaj és az ablakpárkány közötti távolságot, és úgy ítéli meg, hogy szakítania kell majd Jutkával, túl alacsony, nem ér fel a keze. Van tévé is, mondja a háziasszony, mintegy indokolván a szoba árát, az Albérlő oda sem figyel, az ablak alatti elárvult virágágyásra néz, csak a feljutás körülményes, gondolja, kifelé már puhára esik. Mert nem szívesen szakítana Jutkával ilyen apróság miatt, majd valahogy megoldjuk, gondolja. A házinéni azt magyarázza, hogy az eddigi albérlő úgy élt itt, mint családtag, azért is vették a tévét, hogy a lakó is nézhesse, este, amikor a család, és akkor nem fog úgy elvadulni. Az Albérlőnek eszébe jut, hogy ha a széket kiadja, azon bárki beléphet, erre megnyugszik. Ugyanakkor megüti a fülét valami, tessék, kérdezi, mert világéletében egy cél volt eddig: elvadulni. A házinéni megismétli az ajánlatát, amit az Albérlő tisztelettel elhárít, és szeretné, ha az öregasszony végre kimenne, hogy kipakolhasson. A házinéni kétségbeesett arccal ismétli a tévét, meg azt, hogy benne van a szoba árában, és marad. Aha, mondja az Albérlő, jó, majd néha benézek, de ugye nem kötelező? A házinéni megnyugszik, az Albérlő is, a legyek majd úgyis kimennek, ha rájönnek, hogy ő már mindenét felélte, eddig is úgy volt, csonttá soványodva hulltak a függöny alá, csak össze kellett seperni. Néhányat azért csak úgy, rutinból elkap a levegőben, és elnyomja a falon. A házinéni szája nyitva marad, aztán a meggyalázott falra néz, leszárad, mondja az Albérlő, nyom nélkül, és kinyitja a bőröndöt, segítek, mondja a házinéni, és az Albérlőt hirtelen megcsapja az öregség és a magány szaga. Tessék, mondja sóhajtva, akkor majd adogatom. Este előkerül a háziúr is, vékony, alacsony, mindig felfelé néző, szemüveges ember, a szája mosolyra bénult, a felső protézise olykor kattanva esik az alsóra, borral kínálja az Albérlőt, aki akkorra már elfoglalja örökös helyét az ágyon, jönnek a hírek, mondja lelkesen, hol, kérdezi az Albérlő szórakozottan, könyvekkel körülrakva, a tévében, kiáltja az öreg, megnézzük? Meg, mondja az Albérlő, mert megint megcsapja az a szag. És megnézik. Jönnének ám ide a házból sokan, mondja máskor a háziúr, nincs itt tévéje senkinek, csak nekünk, szeretettel néz az Albérlőre, ebben már ő is benne van, de én megmondtam anyjuknak, ide senki! Csak mi! Az Albérlő ebben is benne van, a szék pedig kint az ablak alatt, miért, kérdezi egyszer a házinéni. Szeretek ott üldögélni, mondja gátlástalanul az Albérlő, Jutka a szekrényben, majd kiteszek akkor egy hokedlit, ajánlja a házinéni, amit nem lopnak el. Aztán megnézik a filmet, az Albérlő nem tehet róla, de állandóan az öreg protézisét lesi, feszülten, hogy egyszer kiesik, le a szőnyegre, már-már ugrana, hogy azonnal elkapja a levegőben, de nem. A műsorra nem tud figyelni. A háziurat hallgatja helyette, nem igaz! Ez se igaz! Gondolod te! Aztán a megszokott köhögés, tüdőbaj, kérdezi egyszer a házinéni, kérem, maga olvasott ember, mondja meg! Dehogy, csillapítja az Albérlő, mert tényleg olvasott ember, Jutka odakint a

hokedlin, csak az idegesség, folytatja, nem lenne szabad tévét nézni. Annyit, teszi hozzá vigasztalásul. De hát azért vettük, mondja a háziúr, jöjjön csak! Magának is jár! Kifizette! Jutka közben hol itt, hol ott. Az éjszakák mégis csodálatosak Jutkával a keskeny ágyon, mindig fogniuk kell egymást, hogy valamelyikük le ne essen, ez valami gyönyörűség. Az Albérlő mindig is így képzelte az elvadulást: egy sziklapárkányon, egy deszkán, a vergődő vízen, valami óriásfa ágán, de mindig valakivel, akit annyira szeret, mint Jutkát. A falak megtelnek szétnyomott legyekkel, a kályhában csikkek óriási tartaléka, az asztalon ugyanez, kenyérhéjból, baj nem lehet. Mert az esti műsor után csend van. Addig. Addig, amíg a háziúr be nem állit egyszer, késői film van, gyerünk, Jutka az ablak párkányán, ki ez? Statikus, mondja az Albérlő valami ötlettől vezérelve, azt nézi, hogyan készült a ház, mellesleg a barátnőm, és azt gondolja, most aztán mindennek vége. A háziúr felfelé néz, és nem lehet tudni, mire gondol, hogy jött be, kérdezi aztán, nevetséges, mondja az Albérlő pirulva, a hokedlin, azért statikus. Aha, mondja a háziúr, szóval ő az, aki itt szokott aludni. Igen, mondja az Albérlő, mert úgy érzi nincs értelme, ha úgy is tudják. Na, gyerünk, mondja a háziúr. Már megkezdődött a film. Jutka a cserépkályha mellett kap helyet, több szék nincs. De van apró sütemény, keksz, valami likőr, ecetmérő pohárból porciózva, és az öregnek gyakrabban esik le a felső sor, mindenki ideges. Ha gyerek lesz, súgja a házinéni Jutkának, lesz itt hely annak is, kiszorítjuk, csak majd a fizetség. Jutka az Albérlőre néz, aki a háziúr fogát lesi. Gyerekek, mondja a háziúrkésőbb, minek titkolóztatok, aztán elmagyarázza a híreket, a filmet, a tanulságot, és ebbe bele kell örülni. Maga olvasott ember, mondja a házinéni az Albérlőnek, csináljon már valamit. Én már rég aludnék, és különben is miért pont neki van mindig igaza? Miért kell nekem azt látni, amit ő akar? Nem tudom, vallja be az albérlő, pedig olvasott ember, és tényleg nem tudja. És, suttogja még a házinéni napok múlva, ezt már nem is akartam mondani, amikor maguk elmennek, rázza. Micsodát, kérdezi az Albérlő türelmesen, a magáét, mondja az öregasszony. Úgy értem, a sajátját. Aha, mondja az Albérlő, és kivár. Nem jön belőle semmi, mondja a házinéni, hívjak orvost? Nem fontos, mondja az Albérlő, ki szokták nőni az ilyesmit. Meg hogy álljunk fel a Himnusz alatt, folytatja az öregasszony inkább magának, mert az Albérlő már Jutkát simogatja szerelemmel. Manapság annyit játsszák, dünnyögi még az ajtóban a házinéni, aztán elmegy. Szél van kint, beborul az ég, de ez semmi, az Albérlő elnyom még néhány legyet a falon, aztán szomorúan, de elszánt gyorsasággal pakolnak. Még az esti műsor előtt kimásznak az ablakon.

MÁLIKA Benda úréknál mindig nagy volt a sürgés-forgás, ha valaki érkezett, mert a nagyszoba ajtaja elöl el kellett tolni a heverőt, hogy be lehessen oda menni. A nagyszobában a nagylány tartózkodott, aki éjszakánként az Aranybika szállóban dolgozott, de hogy mit, azt nem tudta senki. A szomszéd lakók szerint Málika unalmában kurva lett, amúgy rendes lány, köszön mindenkinek és majdnem minden nap letesz a konyhaasztalra ezer forintot, csak hagyják békén. Fürgén szalad a töredezett lépcsőn, finom illatok lengenek utána, és mosolyog, de hogy miért, azt is csak ő tudja. Délelőtt alszik, délután nyelveket tanul, azért látogatják, egyébként senkinek semmi köze hozzá. A dolog azért nem ennyire egyszerű, mondta idősebb Benda a második emeleti gangon Ignác bácsinak, aki a szomszédban lakott, és élete nagy részét Benda úrhoz hasonlóan a gangon töltötte, ez alól csak a csípős, hidegebb, téli napok voltak kivételek. De hiszen láthatja, Benda úr, mondta csökönyösen Ignác bácsi, azt azért nyugodtan elhiheti, amit szinte naponta lát a saját szemével. Benda úr csak legyintett ilyenkor, és azt mondta: hogy én mit hiszek, és mit nem, azt csak a jóisten tudja, ha van. Tudja, negyvenötben rám omlott az épület, annyira bombázták, aztán nem is tudom hány napig voltam ott eltemetve. A többiek már meghaltak, én egy vízcsapon keresztül szívtam a levegőt, mert még az se volt. Aztán, mikor kiásták, folytatta Ignác bácsi, maga megkérdezte, hogy kik győztek. Úgy, úgy, mondta Benda úr bólogatva. És arra, hogy az oroszok, maga azt találta mondani, hogy hála istennek. És maga ebből élt vagy húsz évig. Én meg hallgatom itt minden áldott nap kétszer azóta is. Látja, mondta Benda úr, azért ez sem ilyen egyszerű. Benda úrnak semmi sem volt egyszerű. Nem volt egyszerű a másfél szobás, gangra nyíló lakás, mert az nem olyan, mint a többi, sarokban van, ahol a falak, pillérek, téglák kötésben vannak, és a gangról szinte minden lakásba be lehet látni. A gangon pedig azért ült, mert szerette a tágas teret maga körül, és ha bombáznak, akkor ő gyorsan le tud futni a lépcsőn, mert az is itt van mellettük. Egy öreg szék volt a falnál, abban üldögélt, mellette egy falba vert szögre akasztva egy tekercs vécépapír, Benda úrnak ugyanis szinte állandóan folyt az orra, és az isten se győzte volna zsebkendővel. Télen vagy esőben, a konyhában ült, az ablak mellett, ami nem volt bezárva, csak behajtotta, hogy ha történne valami, és az ajtó netán eltorlaszolódik, akkor az ablakon játszva kiléphet a gangra. Benda úr arra is gondolt, hogy ha a gangot lebombázzák, hogyan jut el a lépcsőig, arra is, hogy mit tesz, ha a lépcsőt is lebombázzák, és egyáltalán itt mindent, de ezt nem kötötte senkinek az orrára, még Ignác bácsinak se, a családjáról nem is beszélve. Azt se tudta senki, hogy van egy gázálarca is a megfelelő helyen, és csak nevet majd, ha gáztámadás éri a házat, az atombombáról nem is beszélve. Csak kiejtette a száján annakidején a gázálarc szót, és tessék, Rudi, a házmester derék, jóravaló fia már másnap beállított eggyel. Tessék felpróbálni, mondta, ha nem jó, hozok másikat. Na, hát ez is olyan, amit hiába magyaráz az öreg Ignácnak, hogy ez a fiú is egy semmirekellő, szélhámos tekergőnek látszott szemmel, és tessék, itt a gázálarc. Ez is azt mutatja, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek. És ez a Rudi aztán teljesen ideszokott. Azt mondta, hogy szerelmes Málikába. Tessék. Hát látszik ez rajta? Egy derék, becsületes, talpig munkanélküli fiatalember, aki elhatározta, hogy feleségül veszi Málikát. Csakhogy Málikának ezt még nem volt érkezése tudomásul venni, annyira leköti a tanulás, éjjel meg a munka. Így aztán a fiú, ha csak teheti, állandóan itt sündörög, hátha tudna beszélni azzal a lánnyal. Beül a konyhába, arra a heverőre, ami a nagyszoba ajtaja előtt van, be majd csak akkor mehet, ha Málika engedi. Addig csak ott ül, beszélget Juliskával, Benda úr feleségével. Hogy pont olyan a szeme, mint Málikának. És a keze is. A karja. Ha megfoghatná, úgy érezné, Málika kezét fogja. És a bőre is. A szája. Ha mellé ülne, akkor milyen jó lenne neki, Rudinak, mert azt

érezhetné, hogy Málikát tarja a karjában. És ha még Juliska is átölelné, szorosan, akkor aztán teljesen olyan lenne. És így tovább. Benda úr egész életében olyan munkahelyeken dolgozott, ahol közel volt az ajtó, ahol könnyen el lehetett menekülni. Sok helyet próbált, de a legtöbbször napok alatt kiderült, hogy az a műhely, bolt, csarnok, ha összedől, maga alá temet majd mindenkit, öt is. Legtovább a moziban bírta, mint jegyszedő, azok a kijáratnál állnak egész nap, vagy ülnek egy kis széken. A sötétséget ugyan nehéz volt megszokni, de kárpótlásul filmeket nézhetett állandóan. Aztán kigyulladt egyszer a nézőtér, öt pedig a menekülök majdnem agyontaposták az ajtónál, mire ki tudta nyitni. Megnyomorodott, leszázalékolták, és szó sem lehetett többé arról, hogy jegyszedő legyen. Akkor elment egy vendéglő kerthelyiségébe dolgozni, ott ült a vécé előtt, és szedte a pénzt, de télen, mikor be kellett volna menni a terembe, otthagyta. Akkor kezdett Málika a Bikába járni esténként, és csak reggel jött haza. És akkor mondta neki, az apjának, hogy apuka nekem ne magyarázzon. Apuka saját magát se tudja eltartani, akkor meg ne legyen okos. Én hozom a pénzt, apuka meg hallgasson. Így. Aztán jöttek délután is, olyan jobb emberek, egyszerre csak egy, volt, aki kocsival, taxival, és Málikát keresték. Benda úr készségesen mutatta az utat, mint a moziban, és ha pénzt adtak, megköszönte, segített elhúzni a heverőt az ajtó elöl. Ha Rudi ott volt, még azt sem kellett, a fiú egyedül arrébb tolta a bútort, még az ajtót is kinyitotta. Nem azért, de egyszer Rudinak is megemlítette, hogy már ne haragudjon, de ha ilyen gyakran jön Málikához, az neki, Rudinak szórakozás, viszont a helyiség, a bútor használódik, télen a fűtés, akkor a villany, a takarítás, szóval érti, ugye? Rudi értette, sőt, azt mondta, hogy a szájából vették ki a szót, ő már régen akart erről beszélni, csak nem akarta megsérteni Benda urat. Csak mondja meg nyugodtan Benda úr, mennyit tartozik fizetni egy ilyen alkalomkor, és ő kifizeti. Benda úr gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta, vegyük úgy, hogy moziban vagyunk, és maga a zsöllyében ül. Mondjuk száz forint. És a fiú szó nélkül kifizette, olyan sokat jelentett neki, hogy Málika közelében lehessen. Néha hallotta, ahogy sóhajtozott odabent, hogy Juliska vigasztalná már egy kicsit, mert ő olyan bánatos. Az próbálta is, ő még értett a fiatalok nyelvén, ő maga sem volt még olyan öreg a negyven-valahány évével, ideje is volt, és tényleg nagyon hasonlított Málikához. Hát ilyen a szerelem, mondta Benda úr Ignác bácsinak, és akkor a vécé-használatot még fel se számítottam. Ignác bácsi ezekhez a dolgokhoz nem szólt semmit, neki elég volt a fejét oldalra fordítani, hogy az ablakon át láthassa, mi is történik a nagyszobában. Ha meg közelebb jött egy kicsit Benda úrhoz, azt is látta, hogy Rudi és Juliska hogy és mint. De ha nem fordította a fejét sehova, akkor is tudta. Tudta az egész ház. Szemben már három helyen is vettek messzelátót, pedig nem olcsó. Benda úr ugyanis nem engedett függönyt rakni sehová, mert az hamar tüzet fog, így viszont gyönyörűen besütött délután a nap az egész lakásba. Aztán, ha jött az este, előbb Ignác bácsi kerekedett fel, na, minden jót, mondta. Holnapig, ha megérjük. Úgy bizony, mondta ilyenkor Benda úr, úgy bizony. Ő még maradt egy kicsit, hisz bent voltak még a vendégek. Majd hallani fogja, ha Rudi húzza a heverőt, hogy neki ne kelljen azzal se bajlódni. Aztán a kredenc fiókja nyílik, az asszony most adja vissza Rudinak a pénzét, meg még valamennyit, búcsúznak, majd kijön a fiú, és elköszön. Mosolyog. Aztán jön a másik, bentről, az is köszön. Néha pénzt ad. És az is mosolyog. Ő még marad, az eget nézi, valahol ott megy le a nap, de nem látni belőle semmit, a házak eltakarják. Aztán jön majd a sötétség, az meg eltakar mindent. Ott szemben, a távcsővel leskelődőket. A málladozó, szürkés falakat, a rozsdás vaskorlátot körben, lent a piszkot, a festetlen ajtókat. Ignác bácsit. Málit is ott bent. Akkor Julit. Meg ezt az egész fertelmet, az üzekedés nyomait, az összes mocskot és nyomorúságot. Még vár egy kicsit, hátha. Hátha megreszket hirtelen ez az áporodott, rossz szagú levegő, és odafent végre felzúgnak a megváltó Liberátorok. (Elhangzott a Szabad Európa Rádió Hazai levél c. műsorában)

EGY RÉGI HANGRA VÁRVA Még az a szerencse, hogy van hangom, tudok beszélni, mert már se a szemem, se a fülem nem olyan, mint valamikor. De hát mit várjon az ember már ebben a korban? Habár, az igazsághoz tartozik, hogy a húgomnak jobb volt a hangja, úgy értem, hogy erősebb, élesebb, ha jött a varjú a csirkére, akkor kiszaladtunk az udvarra, meg kellett hallani, ha károgott a kotló, és akkor a húgom rákezdte, hogy héjja te, héjja! De olyan hangosan, hogy tán még a faluban is meghallották. Én nem tudtam úgy kiabálni, a templomban is az ő hangja hallatszott jobban, még mondta is a tiszteletes, hogy nem muszáj olyan hangosan, de anyám meg azt mondta, lányom, nem szégyen az, hadd hallják! Csak nevettük. A két fiú a férfiaknál ült, azok nem énekeltek, csak tátogtak, nem volt jó hangja egyiknek se, meg amúgy is olyan magának való volt mind a kettő, szégyellős. Hát elment már mind, csak én maradtam itt, énrólam a jóisten valahogy elfelejtkezett. De az is lehet, hogy már meg is vagyok halva, és ezeket már csak álmodom odaát, a fene se tudja. Este, ha lefekszek, elbúcsúzok mindentől, ami itt körülöttem van, teszek a kutyának ki élelmet, két-három napra, vizet, annak a pár rossz tyúknak is, hátha nem kelek fel, és csak sokára vesznek észre. Nem szoktam az ajtót se magamra zárni, tán már nem is lehet, hogy ha valaki erre téved, be tudjon jönni. Mert úgy alszok én, mint akit agyonütöttek, alig tudok magamhoz térni. Egyszer, mikor is? Mindegy, na, szóval éjjel jött ide vagy három ember, olyan szépek, fiatalok, aztán másnap vagy harmadnap azt mondták itt a népek, hogy betörök voltak, nem láttam? Hát hogyne láttam volna, de olyan félálomban, azok meg biztos azt hitték, meg vagyok halva, még az ágyról is levettek, a párna alatt kereskedtek, meg a súrgyé alatt is, összekotorásztak mindent, az egyik odahugyozott a sarokba, aztán elmentek, én meg aludtam tovább a földön. Na, hát mit vittek volna el? Hát nincs itt semmi, ami egy olyan fiatalnak kellene. Ami pénzem van, azt abban a csuporban tartom, azt nem nézték meg, akkor mit jelentgessek? Azóta is volt már egy férfi meg egy nő, belevilágítottak a szemembe, szólítgattak, lökdöstek, aztán a nő kiszaladt, hogy itt halott van, mert nem szóltam semmit, megijedt. Meg aztán, akiről nem is tudok. Ki tudja, kiféle, miféle jár itt, mikor alszok. Azelőtt itt volt a kisfejsze a fejemnél, hogy ha jön valaki olyan, akkor fejbe vágom vele, de valahol elveszett, vagy elvitte valaki. Aztán behoztam a kolompot a góréból, hogy ha valami történik, kimegyek az udvarra, és megrázom, és akkor Imrével, a szomszéddal meg volt beszélve, hogy jön át a permetezővel, de hát meghalt már ő is. Ott lakott a gyepűnél, ide látszik a ház, azt se tudom, ki van most benne, már nemigen megyek el odáig. Ő se jön már sose. Aztán meg a kolomp is, nem is tudom, hová lett. Így vagyok mindennel, leteszem valahová, és elfelejtem, vagy ellopják, a fene se tudja. Most a fogam, az alsó van oda, azt csak nem viszik tán el, valahol meg kell lenni. Kerestem már mindenütt, csak még a kútban nem, oda pedig már nem megyek utána, a fene ott egye meg, ha ott van. Jól vagyok így is, csak már megszoktam a számban. Ez az Imre, szegény, sokszor átjött, pedig neki se volt már könnyű, van az ide vagy két kilométer, az ő tanyája, de ahogy a felesége meghalt, nem találta ott magát, még udvarolni is akart. Meg állandóan ijesztgetett, hogy így a cigányok, úgy a betörök, ha rám jönnek itt, akkor mit tudok csinálni? És, mondom, maga mit tud csinálni? Csak nevettem. Nagy bánata volt, hogy annakidején nem lettem a felesége, de hát nem tetszett. Apámnál volt legtöbbször napszámos, szegények is voltak. A bátyám előtt meg aztán végképp nem volt megállása. Elmesélte nekem, most, annyi év után, hogy amikor katonák voltak, a bátyám is, meg ő is, akkor ötét a bátyám megalázta. Akiket akkor behívtak, az mind baka lett, egyedül a bátyámat vitték huszárnak. Nagy dolog volt az, hogy egy ember vált be a huszárokhoz az egész faluból! És akkor hazajöttek szabadságra, a bátyám, ugye, feszített, és akkor találkoztak ezzel az Imrével, ez köszönt neki, ismerték egymást, a bátyám meg csak annyit mondott,

hogy na mi van, faszi! És azóta se felejtette el! Hogy nevettem, mikor mondta, most mielőtt meghalt! Hát az is. Mászott volna át az én lugasom alatt, ahol szokott, ide akart jönni, ezt csak úgy gondolom, részegen, aztán fennakadt a drótban. A nyakánál. És meg is fulladt. Részeg volt akkoriban már mindig. A zsebében hordott egy üveg pálinkát, mert tudta, hogy én részeg embert nem kínálok. Akkor, azt mondja, issza a magáét. Igya, mondtam neki, de majd kint, az udvaron. Nem kellett nekem senki, ahogy az uram elhalt. Pedig jöttek volna. A siket Márton. Meg a többi, akik annakidején lemaradtak, mikor még lány voltam. Még egy doktor is, ügyvéd lett belőle, valamikor együtt szerepeltünk a Süt a nap-ban, még az újságban is benne volt, azt se tudom, hová lett, pedig sokáig megvolt. Le vagyunk fényképezve a hadházi templom előtt a színpadon. Itt volt a kertje neki is, közel, hozta a barackot, almát, mondom neki, minek hozod ide, van nekem! Azt mondogatta mindig, ez a csend! Ez a nyugalom! Kiállt az udvarra az eperfa alá, ott szavalt, hullt a nyakába az a fehér hernyó, meg a fejére, már majdnem kopasz volt. Magázott. Mondom neki, ez meg mire fel? Hát együtt gyerekeskedtünk, meg a színjátszó körben is tegeződtünk, hát akkor? Már nem volt teljesen normális, volt, hogy itt aludt a ház végénél, a gazban. Aztán már ment összevissza, ahogy hallottam, másnak is udvarolt volna, Hadháziné Jolánkának negyvenezer forintot adott, hogy javítsa fel a házát belőle, aztán onnan is ki lett ebrudalva. Pénz nélkül. Na, ő meg egy pocsolyába fulladt bele, de hogy hogy került oda, azt nem tudta senki. Körülcsavarta magát nájlonnal, gumicsizma is volt a lábán, úgy találták meg. Úszni akart? De hová? És a sárban? Mert a patak az arra van, teljesen másfele, és azon is úgy lehet átmenni, hogy térdig se ér, és van híd is. Nem volt már magánál. És részeg is volt. Ez a csend! Ahogy mondta mindig, ez a nyugalom! Na, most aztán van neki csend. A siket Márton se tetszett valamikor, mit csináljak? Kicsi volt. Igaz, az én Jánosom, se volt sokkal nagyobb, de valahogy mégis olyan más. Formája volt, egyenesen járt, peckesen, büszkén, ez meg olyan kajla volt már akkor is, mint egy vénember. Most itt lakik, ahol a tanyája volt, oda ásott egy gödröt magának, abban. Van a faluban háza, de nem lakik ott, a felesége is él még, úgy tudom, de nincsenek jóban. Ez meg itt koslat, szerencsétlen, egy darabig járt ide a nyakamra, fát hozott, segíteni akart, de már nem jön. Még üzent vagy kétszer, hogy nézzek rá, nincs jól, de hogy menjek oda? Lehet, már meg sincs. Szóval még jól tettem, hogy nem közösködtem senkivel, hiszen jóformán mindegyik meghalt, mehettem volna minden évben temetni. Van még, aki él, de az is olyan, hogy hálni jár bele a lélek. Eljön egyszer, mint Bíró, leül itt a székemre, és egy félóráig meg se tud szólalni. Meg sírnak, aztán elmennek, és utána már nem tudnak jönni. Megtörte őket az élet. Az én Jánosom bezzeg már halálán volt, mégse sírt. A kórházból kihoztam, mikor az orvos megmondta, hogy rákja van. Kihoztam én, pedig akkor még nem nagyon látszott rajta, azt mondták az orvosok, maradjon, javítják, kezelik. Én meg leültem mellé, és megmondtam neki. És akkor megkérdeztem tőle, hogy itt akarsz meghalni, vagy otthon. Azt mondta, otthon. Na, mondom, akkor gyere. Még két évig megvolt. Adtam neki bort, pálinkát, amit kért, csak ne fájjon annyira. A gyerekek vissza akarták vinni a kórházba, mert már sok baj volt vele, mosdatni kellett, vécéztetni, nyűgös is volt, fájt már mindene. Nem, és nem. Én a pap előtt azt fogadtam, hogy jóban, rosszban. Fogtam a kezét, énekeltünk, sose felejtem el, tintaceruzával írott tábori levél, gránátok tüzénél, éjjel írom én. Úgy halt meg. Mikor az jött, hogy hull a hópehely. Fehér gyászlepel. Nem nagyon törődök én már itt semmivel, ezen a világon. Nem sok keresnivalóm van itt már nekem. Menőben vagyok, odafelé. Csak hát jönnek ide a kútra, ami itt a ház előtt van, az útban, még apám ásatta, a fene tudja, mikor, vagy a nagyapám. Nagy, széles, nem olyan, mint ezek a mostaniak, téglából, a kávája meg színtiszta tölgyfa. Gerendák. Olyan, hogy bele is lehet állni, ha sok a jószág, mert az, ha szomjas, megy neki az embernek, lökné bele. Nekünk meg mindig rengeteg jószág volt, tíz-tizenöt tehén, négy vagy öt ló, ökrök, csikók, borjuk, malac egy sereggel, birka, tyúk. Itt adtam egyszer vizet Hadik András grófnak, mikor erre jártak katonai gyakorlaton, és idejöttek a kútra. Én meg vittem a bádogot a fedővel. Aztán az egyik azt mondta, emlékezzél rá, lányom, hogy vizet adtál

gróf Hadik Andrásnak. Szaladtam be apámhoz, hogy itt van egy gróf, most adtam neki vizet! Apám meg jól pofon cserdített, hogy hát vizet adtál neki, te szerencsétlen? Mikor ott van a bor, a pálinka! És be se hívtad? Na, hamar, gyorsan egy tálcát, arra kancsó bor, pohár, de üvegből, mert azelőtt csak úgy, a bádogfedőből adtam neki, mint más embernek, gyorsan meg is mosdottam, a nyakamba egy tiszta kötényt, és megyek vissza, de hát hol voltak azok már! Szóval jönnek erre a kútra, vagy ha mennek itt az úton, hát megállnak, le lehet ülni mellé, van egy kis lóca, van, aki iszik, itat, van, aki csak beszélgetni akar, pihenni. Még ezek a városi emberek is megállnak autóval, traktorral, merthogy ott van egy nagy szomorúfűzfa is, az alá, a hűvösbe. Így aztán tudok mindent a világ folyásáról, ha akarom, ha nem. Ez a rengeteg föld mind az apámé volt, majdnem a faluig, emerre meg egészen a városi legelőre nyúlt, most csak azért nem tudom, hogy pontosan mennyi, mert volt, amit bérelt, aztán később meg is vette, de nem mindet, az biztos, hogy én itt a környéken mindenütt kapáltam, arattam, de volt még egy darab szőlője is, gyümölcsös, kaszáló, egy akácos, az Akasztó, minden. Azt tudom, hogy búzánk, tengerink rengeteg volt, cukorrépa is, napraforgó, akkor dohány, meg a jóisten tudja már, hogy mi minden. Takaráskor volt itt annyi termény, hogy azt se tudtuk, mennyi. Jöttek érte a futorások, beállították az udvarra a mázsát, és hozták, vitték, rakták egy hétig is, aztán számoltak, hoztam nekik bort a pincéből, pogácsát ettek, szóval, az egy olyan világ volt. Aztán, mikor rendben lett minden, apám sokáig susmorgott anyámmal, rakosgatták a pénzt, nekünk nem volt szabad tudni, mennyi van, de ha nem boldogultak, szóltak nekem, na, gyere csak! Számold meg! Én aztán elkezdtem, gyorsan, csak úgy repkedett a papír a kezemben, apám mérges volt, ne olyan gyorsan! Eltéveszted! Pedig csak az volt a baj, hogy nem tudták kísérni szemmel, fejjel, mondom aztán, hogy ennyi! Nem hitték, számolták ők is, nem annyi jött ki. Számold meg még egyszer, de lassan, ne kapkodj! Persze, hogy annyi volt, mint először, szétraktam ötösével, nem volt jó, tízesével, volt, hogy beterítettem az asztalt. Akkor a húgom is megszámolta, ők megint, akkor aztán megnyugodtak. Na, akkor szétrakta apám a zsebekbe, bukszákba, és másnap hajnalban vitte Debrecenbe, a bankba. De nem volt szabad mondani! Egy pár kaskát feltett almával, szőlővel, mintha a piacra menne anyámmal, mikor már nagyobb lettem, menni kellett nekem is, a fiúk is jöttek volna, de nekik ott volt a dolog, szántás, szénázás, mikor, mi. Jó szekere volt apámnak, szép, vesszőből a kasfar, ők elöl, a bakon, én a kasfarban, a kosarak mellett. Olyan szépen, csendben haladt a ló, nyikorgott a vessző, ahogy mentünk, úgyhogy én el is aludtam, mire beértünk, a vámháznál ébredtem, pedig apám mindig mondta, el ne aludj! Ha valaki megtámad, rablók, cigányok, mit kell mondani, akkor apám hátralöki a válláról a kabátot vagy a subát, hogy dugjam, hogy szaladjak, vagy sírjak, hogy beteg vagyok, a halálomon, anyám egyszer ki is festett, mint a himlőst, mert az ragályos, ott mostuk le a vámháznál. Soha nem találkoztunk senkivel, vagy csak olyannal, akiket ismertünk. Apám rém ideges természetű volt. Ott, Debrecenben voltak házak, ahová be lehetett állani a szekérrel akár egész napra. Ők akkor elmentek a pénzzel, vagy mikor árút vittünk, azzal, leadták a kofának, aztán nézegettek, vettek ezt, azt, intézték, amit kellett, aztán jöttek. Addig én ottmaradtam a szekérrel, meg a többi olyasféle gyerekkel, mint én, de nem volt szabad barátkozni. Biztos, nekik sem, mert csak ültünk a szekéren, vagy ettünk, könyv nem volt még akkor, meg újság, mint máma, hogy olvasson az ember. A fene majd megevett bennünket közben, hogy jönnének már. Már a szülök. Ott láttam meg először Jánosomat is, két szép sárga pej lóval voltak az apjáék, Ő meg csak úgy ingben, nadrágban, mint a városiak, szép fekete, göndör haja volt, a szeme is fekete, csak úgy villogott. Felült a bakra, fogta a gyeplőt, mintha ő hajtaná a lovakat, és úgy tett, mintha nem törődne semmivel, senkivel. Egy párszor ránéztem, ő is, de csak úgy. Mikor aztán előjöttek az apja meg az anyja, le kellett neki szállni a bakról, a gyeplőt is elengedni, és mars hátra! Láttam, szégyelli magát előttem, meg a többi előtt, én meg csak nevettem. Egyszer aztán, mikor az apjáék odavoltak, meg akarta mutatni, hogy ő kicsoda. Meg akart fordulni a szekérrel, de összeakadt a mienkkel, úgyhogy

nekem le kellett szállni, fogni a ló száját, vezetni, de a végén csak megfordult. Na, mikor az apja előkerült, volt baj! Veszekedett vele, és a végén pofon vágta. Jánosom aztán úgy ült a kasfarban hátul, hogy alig látszott. Sírt. Sajnáltam szegényt, de nem mertem szólni semmit. Akkor a piacra mentünk, úgy emlékszem. Hát persze, hogy emlékszem, hogyne emlékeznék. Lehet, hogy akkor lettem belé szerelmes, annyira sajnáltam. Csak meg akart fordulni a fogattal, hogy majd egyből indulhassanak, semmi bűnt nem csinált tulajdonképpen, és nekem is meg akarta mutatni, meg a többieknek, hogy mit tud. Mert megfordulni olyan kis helyen! Na, mindegy. Aztán egyszer megint odakerültek a mi fogatunk mellé, és megkérdezte, hogy te! Te kire vársz? Mintha nem tudta volna. Mondom, hogy apámékra. És mit csinálsz, ha a lovak megvadulnak? Mondom neki, hogy nem szoktak megvadulni. Így állva. És le vannak akasztva. Esznek. De ha mégis? Ha jön valami kutya vagy patkány! Akkor szólok neked, mondtam, és te majd segítesz. Ez tetszett neki, de azért megkérdezte, és ha nem segítek? Én is segítettem, mondtam neki, mikor fordultál! Mikor? A múltkor! Nem emlékszem rá! Meg ilyen bolondságokról kezdtünk beszélgetni, de akkor jöttek apámék, és rámförmedtek, mit beszélgetsz itt? Nem tudsz meglenni magadnak? Azt se tudod, kicsoda-micsoda! Pedig akkor már tudtam. És azt is, hogy hívják a lovaikat, az ostorát is megmutatta, meg bicskája is volt, úgy beszélt velem, mintha fiú lennék, pedig voltak ott fiúk is, de azokkal nem állt szóba. Azt mondta, megtanít majd ostort fonni, mert a mienk nem jó, hamar bomlik, megmutatta, milyen könnyen leszakad a csapó, aztán csinált másikat, rá is tette. Közben le nem szálltunk volna a szekérről, ahhoz bátorság kellett volna, meg odamenni a másik szekérhez! Pedig egymás mellett álltunk, de hát a parancs az parancs. A lovak álltak, eszegettek abban a nagy udvarban, volt, amelyik abrakos tarisznyából, a többinek csak elészórtak valamit a földre. Na, egyszer valahogy a mi lovunk kibújt a tarisznyából vagy leesett, nem tudom már, szóval le kellett volna szállni, előre menni, megigazítani. Most mi lesz! Ő szólt, hogy mi van, te, eredj, mondja, igazítsd meg. Megyek is, mondom, én lemerek szállni. Azt mondja, ő is. Akkor, mondom, igazítsd meg te. Azt mondja, nem az ő lova. Persze, mondom, félsz apádtól. Azt mondja, nem fél ő senkitől. Na, mindegy, lemásztam, de előbb nyújtogattam a nyakamat egy darabig, hogy nem jön-e valaki. Odamegyek a lóhoz, megigazítom neki az abrakot, hát ott van János is. Ugye, hogy merek, mondja. Akkor, ha én is, mondom neki, és csak nézem, bajusza van rajzolva. Mondom, hát te mit csináltál magaddal? Hol, azt mondja. Hát bajuszt kentél magadnak! Márpedig az igazi, azt mondja, de komolyan. Csak nevettem, aztán az ujjammal letöröltem neki a felét a szájáról. Akkor nevette el magát, és azt mondta, töröljem le a másik felét is, de rendesen. Ott lihegett az arcomba, ó, gondoltam, csak csókolna már meg, ha már ilyen közel vagyunk, aztán addig mesterkedtem a szája körül, hogy valahogy csak megcsókoltuk egymást, aztán gyorsan vissza a szekérre! Tiszta láng volt a fejem! A többi kölyök meg elkezdett füttyögni, kiabálni, hogy szerelmesek! Szerelmesek! János meg elővett valami nagy ostort valahonnan, felállt a bakra, megforgatta, ide is cserdített egyet, oda is, erre abbahagyták. Aztán megint leszállt, és nekem adta a tükröt, amiben nézte magát, mikor a bajuszt rajzolta. Úgy adta ide, hogy fogta a kezemet, és nézett a szemével, nevetősen. Érdekes, ezekre a dolgokra úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, ami tegnap volt, arra meg nem. Az öregek már így vannak. Aztán hallanak régi hangokat, és elindulnak, mint az ügyvéd úr is a pocsolyába, és meghalnak. És senki sem tudja, mért mentek oda, csak ők. Meg azt mondják, vén bolond. Na, akkor nem kaptunk ki, pedig úgy ültünk szemben egymással, úgy oldalt, a bakon, és lógáztuk a lábunkat, de nem ért össze, aztán mikor jött apám, csak rám nézett szigorúan, és már indultunk is. Hazafelé se szólt egy szót se, a vámház után volt egy bolt, meg egy kocsma, ott vett egy korsó sört magának, meg juhtúrót, azt megette, megitta a bakon, aztán visszavitte a korsót, és gyerünk. De mikor már lefordultunk a kövesútról a földútra a tanyánk felé, én már nagyon sírhatnék lettem. Ott szipogtam a kasfarban végig azon a hosszú úton, keresztül az erdőn, még otthon is.

Sokáig. És apámnak olyan kutya természete volt, hogy nem vitt attól kezdve Debrecenbe. Menni kellett nekem is kapálni a bátyámmal, öcsémmel. Répát egyelni, akkor a dohányba. Azt utáltam legjobban, ragadt tőle az ember, törni meg hajnalban kellett, harmaton. De sokat sírtam. Telt az idő, kijártam közben az iskolát még a két ismétlőt is, jó tanuló voltam, első az iskolában. Jött apámhoz a tanító, hogy adjon tovább. Még pénzbe se kerül, az állam fizeti. Na, azt aztán nem. Hogy ő urat neveljen a lányából. Aztán meg majd meg se ismeri a fajtáját. Vigyék a fiút, a nagyobbikat, iparosnak! De hát az nem tanul, nem állja meg a helyét! Az öccse se! Nem és nem. Én meg ott hallgattam az egészet, sírtam végig, mikor a tanító elment, széttárta a kezét, azt mondta, ő már nem tehet semmit. Én meg azt hittem, vége a világnak, gyűlöltem apámat, meg mindenkit, azt mondtam, ennél még a halál is jobb lehet. Hogy én itt éljem le az életemet a tanyán, a tehenek, lovak, disznók között, kapálni a melegben, tűző napon, markot szedni, tengerit törni! Nagy volt a bánatom. És az az igazság, hogy ezt soha nem bocsátottam meg apámnak. Mert anyámnak nem sok szava volt, ő azt mondta, amit apám, csak néha megsimogatta a kezem, az arcom, lehet, hogy ő is így volt valamikor, lehet, hogy ő is így indult az életbe. Kérdeztem is, de nem mondott semmit, csak hallgatott. Aztán megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, azokat kitaníttatom akkor is, ha sós kenyéren élek, ha beledöglök is. Mert ez nem élet. Na, be is tartottam. Kitanultak, aztán az egyik most Kanadában van, a másik Pestre ment férjhez. Én meg itt maradtam a tanyán, az isten háta mögött, egyedül. Ahonnét mindig elvágytam. El, minél messzebb. De ezt már csak a gyerekek tudták megtenni. Én meg itt rothadok elevenen. Apámnak két szekere is volt, meg egy kétkerekű bricska, homokfutó, télire szánkó. Az egyikkel, a fonottal csak ő járt, a fiuk nem hajthatták, és a bricskát sem. A másik volt, amivel kijártunk a földre, azzal hordták a terményt, búzát, rozsot, szénát, mikor mit kellett. Azzal indultak reggel a fiúk, aztán már én is, vittük szét a napszámosokat, kinek mi volt a dolga. Mert reggel mindenki itt kezdett, apám elsorolta, mit kell csinálni, mindenki kapott egy féldeci pálinkát, aztán mindig megkérdezte, van-e vize, élelme mindenkinek. Meg is nézte. Ha nem volt, akkor anyám pakolt neki szalonnát, kenyeret, hagymát. Ha bort lelt valamelyiknél, elvette, adott vizet, és este visszaadta. Akinek tej kellett, azt kapott. Volt, amikor tízen is ácsorogtak a tornácon. Ha sokan voltak, ő is befogott a fonott szekérbe, és vitte az embereket. Este megint összeszedtek mindenkit, és innen, a tanyáról mentek haza. Mert el kellett sorolni, hogy ki mit végzett, hogy volt, mint volt. Aztán akinek pénz kellett, azzal fizetett, akinek termény, azzal. De a pénzt mindig másnap, harmadnap. Mert azt mondta, neki is kérni kell, hozni a városból, azért el kell menni, szóval úgy csűrte-csavarta, hogy ne lehessen tudni, hogy van pénze, mi se tudtuk soha, hogy ha van is, mennyi lehet. Igaz, volt, hogy nekem odatett egy marék pénzt, hogy számoljam meg, de hát az biztos, hogy nem mindet. Ha meg vett valamit, akkor sírt-rítt, pedig már megegyeztek, hogy akkor most honnan vesz ő annyi pénzt, akkor most adósságba fogja verni magát, nem is kellett volna neki ezt a valamit megvenni, nem marad a családnak, a sok kiadás, adó, ez, az, mi már restelltük hallgatni, nézni, ahogy a kacska kezével kaszálta a levegőt. Még utána is mondta, mikor már megvett valamit, és csak mi hallottuk, ki is nevettük a háta megett a fiúkkal. Mert engem már férfiszámba vettek a többiek, elvégre a fiúkkal meg a napszámosokkal jártam ki dolgozni, még télen is, igaz, tuskót nem ástam, csak nyestem le a gyökereket, gallyaztam. Az öcsémet szerettem, a bátyám, Laci, az nem sokba nézett. Igaz, mást se. Már évek óta udvarolt egy lánynak, akinek még a nevét se tudtuk. Aztán csak úgy összeálltak, gyerek se lett. Úgy-ahogy voltak. Apám nem csinálhatott olyan nehezebb munkát, a karját ellőtték a fronton, nem bírt vele emelni, dolgozni, épp csak megvolt, mozgott. Anyám a húgommal a főzést, mosást intézte, a tyúkot, kacsát, libát, malacot, szóval volt otthon is mire nézni, sokszor nem is bántam, hogy nem kell otthon lenni. Kint elbolondoztunk az öcsémmel, Gabival. Mert Laci már nem nagyon kapált, inkább húzatott gépkapával, lóval, mi meg mentünk utána kézzel. Gabi nem szeretett dolgozni, mindig lemaradt, volt, hogy lefeküdt, apám pedig de sokszor megverte! Egyszer bevitte a sütőházba, bezárta az ajtót

belülről, és ott agyba-főbe! Szaladtam anyámhoz, hogy jaj, jöjjön, Gabit agyonveri apám! Az ment is volna, szegény, de hát nem tudott bemenni, ott sírtunk az ajtóban, Gabi meg odabent ordított, jajgatott, mint akit ölnek! Anyám verte az ajtót, eressz be, te! Engem üss agyon! Aztán kapott is egy nagy pofont, meg én is, mikor nyílt az ajtó, ez a szerencsétlen meg ott feküdt a földön, tiszta vérben. Egyszer meg a keze fejébe szúrta a kést, mikor megette a szalonnaléket. Amit kivágnak a szalonnából, mikor felakasztják, hogy át lehessen dugni rajta a madzagot. Hát ilyen ember volt. Nyugodjon ott, ahol van. Nem sokat sírtam utána, mikor meghalt. Pedig, ha akkor nem is, de előtte volt nekem éppen elég sírnivaló az életemben. Mert ahogy lemaradtam a piacra járásból, azt hittem, most már soha nem fogom látni azt az én Jánosomat. Pedig akkor megígérte, hogy feleségül fog venni. Mindig az eszemben volt. Mindig azon járt az eszem, hogy hogy nézett ki, milyen volt az arca, a szeme, a haja, és csak a hajára, meg a szemére emlékeztem, meg hogy szép volt. Gondolkoztam, hogy milyen volt a szemöldöke, a füle állása, és az istennek se jutott eszembe. Sokszor mérges voltam magamra, hogy hát ott volt előttem, és nem néztem meg. Attól féltem, hogy elfelejtem lassan. Néztem, néztem a tükröt, amit ő adott nekem, hogy hátha megjelenik benne, legalább az arca. Forgattam, hátha hátul, de ott sem. Apám, ahogy nőttünk, már a húgomat kezdte vinni a debreceni piacra, ő lett az eladó lány, pedig nekem már kérőm volt tizenhat éves koromban. De Julis húgom csúnya volt szegény, nem is nagyon ismerték, nekem meg híremet vitték a jövőmenő napszámosok, hogy milyen szép lánya lett a kacska kezű vitéz Molnárnak. Meg hogy szerepelgettem, még az iskolával, sokan ismertek, hiába laktunk messze mindenkitől. Sokan jártak a kútra is, messziről, aztán volt, aki megpihent, megkérdezte, mivel tartozik, milyen erre a világ. Ha csak lehetett, ilyenkor kiszaladtam egy bádoggal, bádogfedővel, hogy ne igyanak bele a vederbe, amiből a ló iszik, ha olyan jobb ember jött. Lehetett azt látni már a lovakról, szekérről, meg a rakományról. Egyszer még a fiatal református pap is betévedt az udvarunkra, de apám hamar elzavarta, hogy mi katolikusok vagyunk, nincs itt semmi keresnivalója. Kérdezgettem én Julist, hogy hogy és mint, kiket, miket látott ott, Debrecenben, de az bolond volt, szegény, evett, rágott állandóan, mint a hernyó, mégse volt kövér, de más nem érdekelte. Kérdeztem, nem látott ott egy fekete, göndör hajú fiút? Ja, azt a cigánykölyköt? Így. Azt hittem, megtépem. Gondoltam, üzenek vele valamit annak a fiúnak, vagy levelet írok, de nem mertem a húgomra bízni. Azt se tudtam, mit csináljak. De hát ő is üzenhetne valamit, azt gondoltam, ismeri a szekerünket, lovunkat, apámat pláne, akkor mért nem? Ezen járt az eszem, közben kapáltam, vagy csináltam mást, Gabi öcsémnek aztán elmondtam egyszer az egészet. Ő megértett. Azt mondta, gondolja ö, hogy ki az a fiú, az apja nagygazda, dohányosok. De el szokták hívni lakodalmakba, zenélni, mert klarinétozik. Akkor úgy mondtuk, klánét. Azt mondta, majd ő megtudja, hol laknak, aztán majd kitalálunk valamit. Csak ne szomorkodjak, mert azt ő nem bírja nézni. Énekeljünk, danoljunk inkább! A büdös kölyök, tudta, mit csinál, mert ha jókedvem volt, vittem az ő sorát is, kapáltam helyette, csak ne bántsák. Ő sem érezte jól magát itt a tanyán, azt mondta, innen sose fog tudni megnősülni, úgyhogy ha a tizennyolc évét betölti, elmegy innen, akárhová. Kikéri a jussát, és elmegy. Ki is kérte, kapott egy nagy büdös pofont, és maradt itt, ahol volt. Aztán katona lett, kikerült a frontra, hadifogságba esett, megjárta Szibériát, hazajött, és itthon halt meg három éve tüdőgyulladásban. De hát ott még nem tartottunk akkor, én annyira megörültem, hogy majd rájövünk, hogy ki az a fiú, hogy egészen jókedvem lett, tényleg elkezdtünk danolni, este, hazafelé még a szekeren is énekeltünk. Pedig Gábornak nem volt hallása, csak kedve, mondta a magáét, én meg próbáltam helyreigazítani, de hát, akinek nincs füle, azt nehéz. Aztán egyszer megyünk hazafelé ilyen nagy danászással, látom ám, hogy ott áll a kútnál két szép pej ló. Mondom, olyan ismerős, de a szívem már akkorát dobbant, hogy majd leestem a szekérről. Ugrok le gyorsan, hogy a nyakam majd kitört, rohanok ki a bádoggal, hogy tessék, ebből tessék inni! És tényleg az apja volt, de egyedül. Rám néz, aztán közelebb jön, megemeli az állam, csak néz, néz, én meg rá, és potyog a könnyem. Azt mondja, mért sírsz,

kislányom? Nem tudtam mondani semmit, meg még a hajamat is megsimogatta, hogy ha neki ilyen lánya lenne, a tükör alatt tartaná, és hogy én énekeltem ilyen szépen az előbb? Csak néztem rá, meg nyeldekeltem, aztán lehet, hogy bólintottam. Azt mondja, hogy na, jól van, és megfogtam a kezét, szorítottam az arcomhoz, hogy vinne el innen magával, oda, ahol ő van, ezt akartam mondani, de nyikkanni se tudtam, mint akit fojtogatnak, ő csak nevetett, elhúzta a kezét, és már lépett fel a szekérre, akkor tudtam csak nyöszörögni valamit, hogy tessék neki megmondani... de többet aztán nem. Ő várt még egy kicsit, aztán azt mondta, hogy jól van, meg fogom neki mondani. De akkor már kiabált apám, hogy mit csinálsz ott? Gyere elő! Kifogni, lepakolni, szekeret betolni! Hol vagy már? Meg tudtam volna ölni. Megismert? Nem ismert? Nem tudtam, nem mondta. Ebbe bele kellett örülni. Nem néztem meg a szekeret se, oda rá kell lenni írva, hogy kié, és hol lakik. Jaj istenem. Olyan voltam, mint aki nem normális, csak ténferegtem az udvaron, és először is összevesztem apámmal, hogy miért kell nekem mindenkinek a seggében lennem, nélkülem már semmit se tudnak csinálni? Inni mentem, szomjas voltam, de a két fiú itt van, olyan nehéz két lovat kifogni, hogy három ember kell hozzá, meg egy fél? Apám csak nézett rám. Mi van veled, kérdezte, és ki az a fél? Maga, szaladt ki a számon, aztán már hamar bocsánatot is kértem, jaj, ne haragudjon, ideges vagyok, a fejem is fáj. És csodák csodája, nem bántott. Pedig már úgy álltam, hogy nehogy nekiessek valaminek, csak le, a földre. A fiúkban is megállt az ütő, még tán a levegő is, és semmi. Aztán egy kézzel villámgyorsan leakasztotta a szekeret, lekapta a szerszámot a lovakról, a kacska kezére tekerte a szíjat, aztán a rudat fogva pillanatok alatt a helyére tolta a szekeret. Oda kellett mennem, odamentem, megfogtam a rossz kezét, megcsókoltam, és azt mondtam, csak most az egyszer ne haragudjon, csak most az egyszer bocsásson meg. Azt se bánom, ha megüt. Azt mondta, látod lányom, ha most nem jössz ide bocsánatot kérni, soha nem felejtettem volna el neked, hogy mit mondtál. Most csak azt mondom, vigyázzál a nyelvedre, már nem vagy gyerek. El tudja felejteni, apám, kérdeztem tőle, azt mondta, felejtsük el mind a ketten. Hát, még ma sem felejtettem el. Azt hiszem, ő se, habár soha nem esett róla szó. Az öcsém se mondta, a bátyám se, soha, soha. Úgy aludtunk, hogy apám, meg anyám a nagy ágyon, a fiúk a dikón, mi, Julissal a hárs-ágyon. Aztán ahogy nőttünk, keskeny lett nekünk az ágy. Aztán apám is panaszkodott, hogy fáj a rossz keze, van, mikor anyám ráfekszik álmában. A fiúk elfértek, széles volt a dikó, még apám csinálta valamikor. Nyáron amúgy is gyakran kint kellett aludni valakinek vagy az istállóban, ha ellett a ló vagy a tehén, vagy a keresztet őrizni, hordáskor meg az asztagot, hogy fel ne gyújtsák. Aztán anyám úgy rendelkezett, hogy ö, meg Julis átmennek aludni a másik szobába. Jobban szerettem volna én menni, és a végén sikerült is, én mentem, mert én hosszabb voltam, látni lehetett, hogy leér a lábam az ágyról. Így lett aztán alkalmam anyámtól megérdeklődni egy és mást. Mikor beszólt apám éjszaka, hogy Julis. Csendben. Akkor anyám nagy ásítozva kicsúszott a dunyha alól, és átment apámhoz. Kisvártatva hallom, hogy jön vissza, megáll a konyhába, és a lavórba pisil. Ez még nyáron is így volt, pedig nálunk mindenkinek ki kellett menni, vagy megvárta a reggelt. Majd megevett a fene a kíváncsiságtól. Egyszer aztán megkérdeztem, hogy miért. Csak nevetett. Azt mondta, aludj, ne kíváncsiskodj. Aztán egyszer mégis elmondta: apád hallani akarja. Hogy nem lesz több gyerek. Hát akkor se aludtam tovább reggelig. Pedig anyám nem volt hajlandó erről aztán többet egy szót se mondani. Hiába nyaggattam erről, arról, mindig csak azt mondta, majd megtudod, lányom, idejében, addig meg ne gondolj rá. Mindenre azt mondta, majd eljön az ideje. És hogy majd megtudom. Aztán ásított kettőt-hármat és elaludt. Aztán már úgy csinálta, hogy ott feküdt le, apámmal, és csak utána jött át, hogy ne kelljen apámnak beszólni. De hát mindegy volt, úgyse aludtam addig, míg a csorgást nem hallottam a konyhából. Próbáltam az öcsémet kérdezni, ővele sok mindenről lehetett beszélni, de ebben a dologban ő se volt okos, azt mondta, jön az magától. Miért, te mit tudsz? Elmondtam neki. Azt mondta, ő nem hall semmit, mert alszik. Danoljunk inkább. És danoltunk.

Ha jól emlékszem, akkoriban jártunk tánciskolába, hálistennek, ezért be kellett járni a faluba, itt, a majorságban, ahová iskolába is jártunk, nem rendeztek, a tanyavilágból kevesen voltunk. Apám csak a húgomat íratta be, azt mondta, nekem nem kell, én már tudok, mivelhogy szerepeltem, ott táncolni is kellett. A fiúk meg nem akartak menni az istennek se. Én úgy mentem, mint kísérő, de nem bántam, csak mehessek. Apám azt találta ki, hogy azért figyeljek, én megtanulom úgyis, amit nem tudok. Majd itthon lehet gyakorolni. Úgy is lett. Julisra ráadtunk mindent, hogy mutasson, én meg csak úgy. Leültem valahová, de jött a tánctanár, hogy én mit akarok. Mondtam neki, hogy én csak kísérő vagyok a húgommal jöttem, én már tudok. Na, hadd lássam, azt mondja. És felkért, szabályosan, a többieknek meg azt mondta, tessenek figyelni! Azt hittem, elsüllyedek. Dehogy tudtam én táncolni, csak úgy körülbelül sejtettem, de úgy igazából még életemben nem táncoltam. Azt mondta, tangó! Jaj istenem, most mi lesz, gondoltam, aztán átkarolt, ahogy kell, és mintha az isten parancsolta volna, egy pár lépés után úgy járt a lábam, ahogy elő van írva. Akkor azt mondta, állj. Nekem meg, hogy kislány, maga soha nem tanult táncolni, engem nem csap be. De mégis úgy táncol, mintha táncosnő lenne. Mert magában van tehetség. A tánc az művészet! Van, akit itt egy pár lépésre megtanítok, hogy nem esik hasra, nem töri össze a másiknak a lábát, de táncolni sose fog tudni. Magát ki kellene küldenem innen, de nincs hozzá szívem, ha szegények a szülei maradjon itt, nem bánom. O, de restelltem! Hogy szegények vagyunk! Apám az egész termet megvehette volna, tanárostól, ha nagyon akarja! Na, beosztotta a párokat, nekem nem osztott senki fiút, azt mondta, majd én táncolok magával. Mi mutatjuk ketten, hogy hogy kell. És azt kérem, hogy ezután se öltözzön fel jobban. Ne rakjon magára fodrot meg csicsát. Mert maga így is mutat annyit, mint a többi. Na, úgy is lett. Csakhogy otthon a húgomnak kinyílt a szája. Elmondott mindent egy pár nap után. Hogy én a tanárral táncolok, és a fiúk a szünetben mind ott sürögnek körülöttem, meg hogy én vagyok a szegény lány. Na, ezt már apám nem bírta ki. Még hogy szegény! Ki merte azt mondani? Mától nem mész sehova! Majd Gábor megy! Gabi azt mondta, ő nem megy sehová, oda ő be nem teszi a lábát! Akkor kint maradsz, kiabálta apám, ott állsz az ajtóban, ha esik, ha fúj, mert így akarom! És te kíséred haza Julist, nem más! Julis erre azt találta mondani, hogy akkor nem megy ő se. Ha ez mindenkinek annyira nagy teher. És nem kell őzet félteni, nem gyerek már. Hogy menjen férjhez, ha nem kísérheti haza senki, nem érhet hozzá senki! Volt sírás-rívás. Biztosan anyám is a sarkára állt, mert pár nap múlva engedett apám. Menjetek, azt mondta, mindnyájan. Mehetsz te is, így anyámnak. Mentünk is. Gabi kint az utcán, mi pedig bent. Egyszer mit látok? Beállít apám. Nem vettem észre, csak azt, hogy ott áll az ajtóban, és figyel. A tanár is csak későbbet kapcsolt, azt mondta rögtön, hogy megáll! Mindenki megáll! Akkor odament apámhoz, mi meg csak sunyítottunk a húgommal, hogy most vajon mi lesz? Nem is hallottunk semmit, csak azt láttuk, hogy apám pénzt vesz elő, és rám mutogat. A tanár meg nem, nem, mozgatta a fejét, és tolta vissza a pénzt. Akkor meg emezt, itt kint, mondta apám, jó hangosan, aztán kiszólt, gyere be! Gábornak aztán be kellett jönni, szegényt kinevették, én meg odamentem, hogy ne félj, velem fogsz táncolni. Úgy is lett egy darabig, de aztán magához jött, még jól is érezte magát. Nagy-nagy teremben volt a tánciskola, lehettünk vagy húszan, harmincan, egy zongorista is volt, az ablakok az utcára nyíltak, az meg mindig tele, főleg fiúkkal. Kívülről néztek bennünket, mert a tanár nem engedett be senkit. Majd csak a záró-táncra, már nem tudom, hogy mondtuk akkor. Akkor jöhetett mindenki. Vártam én valakit mindig, egész idő alatt csak az ablakot néztem, és hiába csapták ott nekem a szelet, nem nagyon érdekelt senki. A nyomába se értek. Volt helyes, jóarcú fiú, de szőke, aztán fekete is volt, de olyan volt a haja, mint a drót, és a homlokában mindig. A másikról jött az ital szaga, azt meg nem bírtam. Emez izzadt, állandóan jött róla a víz. Idétlenek, esetlenek voltak. Nem tudtak beszélni. Pedig voltak ott gazda-fiúk, nem is akármilyenek! A malomtulajdonos fia is próbálkozott, kicsi volt, és vörös hajú. Csúnya. Meg affektált. Julisnak bezzeg akadt egy elég mulya, de rendes fiú, el is vette feleségül. Gabi csak szórakozott, és mikor mentünk hazafelé, és nem kísért senki, mindig azt mondta, Zsófikám, én téged foglak feleségül venni. Majd meglátod. Nekem nem

kell más. Soká is nősült meg, már azt hittük, úgy marad, aztán mégis elvett valami gazdag lányt, de csúnyán éltek, italra szoktak, na, mindegy. Bánatos voltam, mi lesz énvelem, ha János elfelejtett, mert nekem bizony más nem kell. Igen ám, de híre ment, hogy nem nagyon engedek a fiúknak, engem nem lehet gyömöszölni a sötétben, pedig jó vagyok mindenkihez, kedves, de még azt se sokan mondhatták el, hogy megcsókoltak. Hogy komoly lány. Azt mondták. Mert azt nem mondhatták, hogy beképzelt, mert táncolni mentem én mindenkivel, még öregemberrel is. Na erre aztán megindultak a komoly emberek. Apámhoz! Azt se tudtam, mit csináljak. Ha megállt egy szekér, már szaladtam világgá, ne is lássanak. Ez apámnak is jó volt, Julis volt az eladó lány, öt kellett mutogatni. Akkor még az a fiú nem nyilatkozott, hogy elveszi vagy nem, így aztán ott ült apám mellett, a kérők jöttek, kerestek engem, a másik lányt, apám meg mondta, hogy hát itt van. Ez a másik. Ültette őket, marasztalta, mert fájin emberek jöttek volna értem, még egy tanító is, Debrecenből. Azt mondja egyszer anyám, mikor hazamentem valami munkából, te, keresett valaki. Sejtem, mondom neki, valami lánykérő. Nem, azt mondja, ez azt mondta, régi ismerősöd, beszélni szeretett volna veled. Úristen, János. Kérdem anyámat, fiatal volt, öreg, hogy nézett ki? Azt mondja, fiatal volt, egy szép pár lóval. Fekete? Fekete. A szeme is? Az is. Mit mondott még? Hogy majd visszajön. Mikor? Már volt itt megint. O, istenem, és elment? Merre ment? Mikor? Szaladtam volna utána ész nélkül, gyalog, akármeddig is, de anyám egyebet nem tudott, azt mondta, a fiú megitatta a lovakat, aztán játszott a kutyákkal és elment. Jaj istenem, most mit csináljak? Hát semmit. Ha tudja, hogy itt vagyok, megtalál. De hát nappal odavagyok mindig valahol. Hátha visszajön! És ha nem? Mi lesz? Nem tudtam elaludni az istennek se! Csak forgolódtam az ágyban. Még világos volt, mi korán feküdtünk és korán keltünk. Mi van veled, érdeklődött anyám, mert öt se hagytam aludni. Meleg van itt, azt hiszem, azt mondhattam, aztán meg azt, hogy kimegyek egy kicsit a levegőre. Na, magamra terítettem egy kendőt, és kimentem. Ki, át az udvaron a kúthoz, ott mindig mozog egy kicsit a levegő, és ott a nagy fűzfa is. A hangját hallottam meg először, te, mint akkor, a piacon mondta, te, Zsófi. Halkan, és csak nekem, ahogyan senki más nem tudta mondani. Mintha belém csapott volna a villám, gyenge lettem, de ő is, csak botlott egy párat felém, én meg bele a karjába. Nem láttam, nem hallottam semmit. Sóhajtoztunk. Hogy jöttél ide? Hát a szekérrel. De nem ugattak a kutyák! Megbarátkoztunk délután, nem bántanak. És tényleg, ott ült a két dög a szekér alatt. Öleltük, csókoltuk egymást, azt gondoltam, soha nem engedem el. Megnőtt, erős lett, most is csak egy fehér ingben volt, meg nadrág, rövidszárú csizma. Olyan szép volt, hogy minden madár a fülemben csiripelt, minden harang, minden csengő, simogattam a szemöldökét, fülét, orrát. Mit csinálsz, kérdezte. Gyönyörködök benned, mondtam. Azt mondta, ne benne gyönyörködjek, nézzek inkább a tükörbe. Nem akarlak elfelejteni, mondtam, most már sohasem. Csak nevette. Én eddig se felejtettelek el, mondta, mindig kerestelek. De hát ott volt a nevünk a szekér oldalán, mondtam. Megint nevetett, aztán azt mondta, eszem az nem sok van. Nekem se, mondtam neki, mert apád is járt itt, és én se néztem meg, de most megnézem. Nem kell, mondta, Bertalan János, a Bertalan tanya a miénk a Városföldön. Te meg Molnár Zsófi vagy. A vitéz Molnár gyönyörűséges lánya. Akinek már messze földön híre van, hogy egy béna-kezű ember meg hat kutya őrzi. Lecsúsztam a fűre, mert nem bírt a lábam. Ő meg mellém. Miért sírsz, kérdezte később, fáj? Nem, dehogy, mondtam neki, dehogy. Tudom már, mi az, hogy boldogság. Valahogy így lehetett, így kellett lenni, mert így emlékszem rá azóta is. Aztán már sötétedett, sok idő múlva, látszottak már felettünk a csillagok, akkor azt mondta, mennie kell, de ha tud, eljön holnap is. Azt mondtam, vigyen magával. Máris. Örült neki, mert összevissza csókolt, aztán azt mondta, én nem lopni jöttem az én szerelmemet, hanem majd jövök tisztességgel, ahogy kell, és akkor elviszlek akkor is, ha apád az összes lovával, tehenével, ökrével, kutyájával másfelé húz. El is vitt. Abba a nagy házba. És jöttek gyönyörűséges napok, hónapok, tán évek is. Aztán voltak másmilyenek is, háború, szegénység, halál. Azokra nem akarok emlékezni, elmúlt. Gyerekek jöttek, elmentek, én meg visszakeveredtem ide, mert így akartam. Nincs máshol semmi keresnivalóm, már itt se sok. Lehet,

hogy nem pontosan így volt minden, lehet, hogy csak most olyan szép, ahogy rágondolok. Mert mindennap ezzel alszom el, azért tudok úgy aludni, hogy elvihetik a fejem felöl a házat. Mondom, jönnek ide a kútra mindenféle emberek, beszélnek, én meg hallgatom őket. Van, aki azt mondja, Zsófi! Nem ismersz meg? Hát együtt voltunk itt és itt! A cséplőgépnél! Vagy a bányában. A fene emlékszik rá, nem is nagyon érdekel. Aztán megint mások, hogy hát hogy tetszik itt élni, egyedül? Hát így. És mit eszik a néni? Ami van. Valaki mindig hoz kenyeret, tejet, egy kis zöldség megterem itt körülöttem, nem kell már nekem sok. Nincs rádióm se, tévém se. Lehet, hogy a fiam küldött Kanadából, és ott van becsomagolva, ahogy a posta hozta, nem tudom. Minek az? Van nekem itt mit hallgatni, mit nézni. Elég az nekem. Én már csak a hangjára várok. Akkor majd elindulok én is valamerre. A kóchajammal, fogatlanul, tökön-paszulyon keresztül tűzbe, vízbe, lángba, mint a többi vén bolond.

A TENGER Az albérlő már akkor gyanús volt, mikor a szobát még úgyszólván meg se nézte, hanem mindjárt afelől érdeklődött, hogy csend van-e. Csend van, mondta Etus néni, és ez igaz is volt. A szoba ablaka az udvarra nézett, melynek a végét távolabb egy kőfal zárta le, azon túl a kórház hullakamráját lehetett látni, ha az ember felállt az ágyra vagy a székre. A fal tövében még egy ideiglenesen ottfelejtett hordozható árnyékszék dülöngélt, amit még a kőművesek hagyhattak itt az építkezés után, úgy hat éve. Etus néni ezt nem is titkolta, hozzátéve, hogy a fabódét nem használják. Aztán azt kérdezte az albérlő, hogy merre van észak. Etus néni nem tudta. Azt viszont tudta, hogy a kérdéses ablak délre néz, azért is adják ki, mert nyáron itt olyan meleg van, hogy meg lehet bolondulni. Ezt, persze, nem mondta a fiatalembernek, aki ezt nem is kérdezte, viszont úgy látszott, hogy a válasz ráeső része megnyugtatta. Az is gyanús volt viszont benne, hogy sem a sör, sem a bor, sem a pálinkaszag nem dőlt róla, hanem mind. Együtt. Etus néni szívesebben vette volna, ha az albérlő nem veszi ki a szobát, de már nem mondhatta vissza, a hirdetésbe nem írták bele, hogy milyen szaga lehet az albérlőnek, és ez most megbosszulta magát. Az albérlő azonban komoly embernek látszott, még nézelődött egy kicsit, de inkább kifelé az ablakon, más nem nagyon érdekelte. Etus néni közben arra gondolt, hogy ennek ugyan felesleges volt felsúrolni a padlót, meg se látja. Nem is. Etus néni már akkor észrevette, hogy az albérlő valahogy átnéz mindenen, és mintha üvegből lenne a szeme, mint Jolánkának a másik utcában, akinek addig gyógyították, míg vak lett. Az albérlő kinyitotta az ablakot, és csak nézte, nézte a kőfalat, valahogy olyan felfelé forduló szemmel, mint az új tiszteletes, ez csak úgy eszébe jutott Etus néninek, hogy azzal is úgy jártak, hogy mikor prédikálni kezdett, először csak az első sor, aztán már az egész gyülekezet felfelé bámult, a harangozó meg elszégyellte magát. Na, én megyek is, mondta Etus néni, mert ezt már nem lehetett bírni idegekkel, nem zavarom tovább. Mikor hozza a csomagokat? Itt vannak, mondta az albérlő, és levett a válláról egy bizonytalan színű és állagú szatyorfélét, és az ágyra tette. Ágynemű? Hálózsákban alszom, mondta a fiatalember és ehhez nem kívánt semmit hozzátenni. Etus néni sem, aki ugyan még nem látott hálózsákot, de el tudta képzelni, hogy abban aludni is lehet. Aztán egy füzetet húzott ki az albérlő a szatyorból, aztán még vagy húszat. Etus néni képtelen volt elszakadni a látványtól, ezek mik, kérdezte óvatosan. Füzetek, mondta az albérlő, és az egész halmot felrakta a sifon tetejére. Lehet, hogy poros ott fent, mondta Etus néni, nem érem el. Nem baj, mondta az albérlő, én elérem. És mik vannak azokban, kérdezte Etus néni, ha meg nem sértem. Tetszik tudni, írogatok, mondta az albérlő, mindenfélét, tette hozzá. Aha, mondta Etus néni, mint aki mindent ért, és kiment, mert ez mára épp elég volt. Ez valami író, mondta Lajosnak, a férjének, aki a cserépkályha mellett ült, és épp azon tűnődött, hogy miként lehetne a pincében lévő kannából a bort valami csövön felvezetni egészen a szájáig úgy, hogy minderről Etus néni ne vehessen tudomást. A cső már megvolt. Író, kérdezte aztán, és mit ír? Nem tudom, mondta Etus néni, nem mondta. Lajos, akinek az arca hasonlatos volt a nyers húsokhoz a tiltott borok élvezetétől, nem csinált ügyet a dologból, ha ír, hadd írjon, majd abbahagyja. Volt neki ennél fontosabb dolga is a csővezetékkel. Este már majdnem megvolt a megoldás: a fotel mellett le, a szőnyeg alatt az ablakig, ott ki – és itt megszakadt a dolog, mert Etus néni bejött egy füzettel, nézzed, mondta Lajosnak, ez az övé. Aztán kinyitotta, és halkan olvasni kezdte: Szívem ablakát a tengerre tárom, szerelmes Adriám, pont, pont, pont. Mi az, hogy pont, pont, pont, kérdezte Lajos, az van odaírva? Nem, csak úgy kell olvasni, mondta Etus. Tovább, mondta Lajos, nincs tovább, mondta Etus néni. És a többi lapon? Semmi. Ennyi az egész? Ennyi, mondta Etus néni búsan. Tengerre, tűnődött Lajos, hol itt a tenger? Etus néni nem tudta. Errefelé nincs is tenger, bizonygatta Lajos Etusnak, hm.

És kije lehet az az Adria, kérdezte Etus néni halkan, pedig az albérlő nem volt otthon, nem hallhatta. Az egy tenger, mondta Lajos, rengeteg nagy víz. Amin a hajók mennek, mondta Etus néni csalódottan, értem. Azt kérdezte, merre van észak, mondta később, Lajos ránézett, észak? Azt kérdezte? Mondtam neki, hogy az ő ablaka délre néz, mondta Etus néni. Aha, mondta Lajos, mint aki mindent ért. Az a szoba az Adriára néz, a tengerre, magyarázta Etus néninek, ha valakinek jó szeme van. Mennyire, kérdezte Etus néni. Debrecentől olyan hatezer kilométerre. Igen, mondta Etus néni, mert más nem jutott eszébe. És akkor, folytatta Lajos, emez, a mi szobánk meg a Kárpátokra néz. Persze, ha valakinek olyan a szeme. És az is szép. Nagy hegyek. Völgyek. Tessék, kérdezte aztán, nem, semmi, mondta Zavartan Etus néni, és becsukta a füzetet. Soha nem látott még tengert, hegyet is csak messziről, lehet, hogy nem is az volt, csak azt mondták. És biztos volt benne, hogy neki van igaza: az Adria, az egy nő. Akiről tengert neveztek el, hallott már ilyet. Hát hogy lehet valaki szerelmes egy tengerbe? Becsukta a füzetet és kiment. Hát igen, dünnyögte Lajos, a tenger. Lehetne a szobát úgy is hirdetni, hogy tengerre néző. Aztán arra gondolt, hogy a föld gömbölyű, azért nem látszik semmiből semmi. Ha amúgy lenne görbe, akkor látszana a tenger, akkor viszont az összes víz idefolyna, és lehetne takarítani állandóan, úgyhogy jól van az, ahogy van. Etus, szólt hangosan, várt egy kicsit, de nem hallott semmi választ, így aztán hozzáfoghatott a vezeték kiépítéséhez, legalábbis gondolatban. Először mindent fejben csinált meg, és ha már minden stimmelt, akkor fogott hozzá. Fél lábbal, mankóval nem szaladgálhatott feleslegesen. Ez volt a probléma a borral is, erre szolgál majd a cső, amely hajlékony és átlátszó, és leér a földszinti lakásból az ablakon át, be a pinceablakon és a kanna száján. Lajos nem tudhatta, hogy Etus néni a bort már rég kiborította, mert Etus néni számára a bor csak folyadék volt, nedvesség, amivel a követ ugyanúgy fel lehet mosni, mint a vízzel, és ott volt kéznél. És nem kellett lépcsőt mászni. Egy kicsit büdös, de azóta nincs egér. Szívem ablakát a tengerre tárom, olvasta újra és újra Etus néni, szerelmes Adriám. A sifon előtt állt egy széken, kezében a füzet, vajon miért nem folytatta? Itt állhatott ő is, mert csak így lát át a falon, innen láthatta a tengert. Biztos jó szeme van, azért van úgy kifordulva. Etus néni elmúlt hatvan éves, és most valahogy úgy érezte, hogy el van rontva minden. Ő már sohasem fog tengert látni, de még hegyet se. Egyáltalán semmit se fog látni, csak Lajost, meg a Mester utcát a boltig és vissza. Meg egy pár méterrel arrébb az SZTK-t. Aztán majd a Nagyerdőt, hamarosan, de oda már vinni fogják, merthogy ott van a temető. Kis csengő szólt, mikor becsukta a füzetet, mikor kinyitotta, akkor is. Aztán látta a vers hosszú sorait, amit addig sosem, a szenvedélyt, az epekedést, az egész egy varázslat volt, ha a melléhez szorította, hallotta is, felgyorsult szívveréssel, aztán az ablakon át meg is látta azt a rengeteg sok vizet, a hullámokat, és mikor Lajos megjelent a szoba ajtajában, Etus néni a széken állt, kifelé nézett az ablakon, és áhítattal ismételgette: a tenger! A tenger!

Imádság Édes jó istenem, add, hogy ne legyen már ennyire hideg. Megfogadom, hogy most már mindig imádkozni fogok ezután, de a kezem annyira fázik, hogy az borzasztó, és nem tudom azt se, hogy most úgy kell összetenni, hogy a bal kezem mutatóujja legyen felül vagy a jobb. És hogy lehet ülve is vagy csak állva. Azt tudom, hogy a katolikusoknak le kell térdepelni, de nekünk nem. De le is térdepelek, ha úgy jobb neked, csak ne fázzon már annyira a lábam is, meg mindenem. Én jó istenem, add, hogy ne legyek már annyira szerencsétlen itt magamban, ebben a házban, mert már lassan elpusztulok itt éhen-szomjan, vagy pedig megfagyok. Mert a víz is be van fagyva a bádogban, nem nagyon, csak a teteje, azt beütöm és öntök ki belőle a csuporba, és melegítem a kezemmel. Elhozhatnám az ajtó mellől, rátehetném a platra, de folyik egy kicsit az alja és nem lehet. Jó istenem, te mindent tudsz, azt mondják, az a csuda, hogy fejben tudod tartani, de azért elmondom neked, hogy az én apám meghalt, annyira részeg volt, elvitte a mentő, és nem hozta vissza, de amúgy is meghalt volna már, le volt százalékolva, mert bányában dolgozott sokáig, onnan százalékolták le. Addig nem volt olyan rossz, míg megvolt, mert kapta a nyugdíjat, és akkor anyám is itt volt, meg a két bátyám. De ahogy meghalt, elromlott minden. Istenem, énrám ne haragudjál, hogy nem mentem el az apám temetésére, de nem volt olyan ruhám, csak a két bátyám tudott oda elmenni, meg anyám. Még messziről se nézhettem, mert meglátott volna valaki, és az nagy szégyen, ezért azt kellett mondani mindenkinek, hogy beteg vagyok, ágyban fekszek. Azt is tudod biztosan, hogy anyám is iszik, és amikor vége lett a temetésnek, akkor a két bátyám mindent elosztott, anyámnak nem hagytak semmit, azzal, hogy úgyis elinná, és azt mondták neki, hogy takarodjon el a háztól. Nekik másvalaki az anyjuk, ez csak nekem az anyám, csak az apánk egy és ugyanaz. Mikor apámat leszázalékolták, elkezdett inni, és az a másik asszony itt hagyta, úgy kerültek össze anyámmal, hogy az is ivott. És most is. De anyám akkor még nem ment el, csak hallgatott, akkor kizárták a házból, kint hált az ólban, meg az udvaron, és panaszkodott mindenkinek, és mikor már nem bírta, elment. Akkor a két bátyámból az egyik, Misi, eladta az ő részét, ami a föld volt, a ház háta megett, harmincezer forintért. A szomszéd vette meg, hogy vett a bátyámnak egy autót használtan. Azt meg a bátyám összetörte, kiment vele valahová messze, hogy megtanul vezetni, de a fának is nekiment, aztán beleborult az árokba, a sárba, nem tudott kijönni vele más se, aki segített volna, és otthagyta. Lehet, hogy ott van még most is. Utána elment katonának, és nem is jött haza azóta. Segítsed öt is, édes jó istenem, juttasd eszébe, hogy itt van egy testvére, aki még csak tizenhét éves, és az sincs, hogy mit egyen. Nem tudom, hogy lehet-e a másik helyett is imádkozni, ha lehet, akkor gondoljál őrá is, istenem. Misi, az Mihály másképpen. A másik testvérem meg Sanyi, Sándor. Ő meg a szekeret örökölte a lóval, de ő is eladta a stráfot is, a lovat is, hámmal, mindennel, ekét, berenát, gépkapát, szecskavágót, mindent. Pedig a lóval lehetett volna fuvarozni, pénzt keresni, mondták a szomszédok is, de eladta. Azt is a szomszéd vette meg, motort vett a bátyámnak, magnót, rádiót, tévét, de a motort egy hét múlva ellopták, azóta sincs meg. Aztán ő is elment, nem volt itt maradása. Most egy asszonnyal lakik kint a Láng-tanyán, aki idősebb, és azt csak te tudod, istenem, hogy hogy élnek, mint élnek, én nem. Add, hogy neki is jó legyen, de azért annyira ne, mert elég szemét volt, hogy engem itt hagyott. A fele ház az övé, a másik fele az enyém, azért nem tudta eladni, a szomszéd pedig ezt is megvette volna, ha beleegyezek. Meg ha a községházán beleegyeztek volna. Ott azt mondták, nem lehet. Én pedig már nem is bántam volna, de így azért mégiscsak jobb, mert ha vissza akar valamelyik jönni, itt a ház, van hová. Most itt vagyok benne, és azt se tudom, hogy mit csináljak. Most egy kicsit megállok, mert a fülemet meg kell dörzsölni, és a kezemet is, nem tudom, hogy szabad, vagy nem, de az orrom is ki kell fújni, ha nem

szabad, akkor bocsásd meg, istenem, de már nagyon fázik. Van sapkám, de abban nem lehet, azt tudom. Istenem, én az iskolát is abbahagytam, nem szerettem járni, mert mi mindig szegények voltunk, és ruhám se volt rendesen. Meg tollam, könyvem, füzetem, a tanár meg mindig megbüntetett, egyest adott, a többi meg nevetett rajtam. Nem is tanultam én ott semmit, azt se tudom, mikor hagytam abba. Édes istenem, akkor is jó lett volna, ha segítesz rajtam, mert akkor most lenne iskolám, és tudnám vinni valamire, nem lennék ilyen szerencsétlen, mint most. De hát akkor eszembe se jutott, hogy imádkozzak, ez az én bűnöm, bocsáss meg érte, de akkor még megvolt az apám, és ő se mondta, hogy imádkozzak, ő se imádkozott soha, anyám se, senki minálunk. Mástól tudtam meg, és én már régen akartam, de csak most alakult úgy a dolog. Azt is Szabó Imre bácsi mondta, hogy mindenütt lehet, de eddig Fekete bácsinál dolgoztam a tehenekkel, és úgy gondoltam, hogy ott, az istállóban nem illik. Ott nyolc tehén van, két ló, akkor tizenkét disznó, egy csomó tyúk, kutyák, ezeket kellett ellátni, de nem bírtam. Csináltam valameddig, de tovább már nem bírtam. Még enni se volt időm, pedig ennivaló volt, sok, de még arra se volt megállásom, hogy egyek, olyan sok volt a munka. Mondtam Fekete bácsinak, hogy bátyám, én ezt nem bírom egyedül, ide két ember kell. És akkor is jó lett volna, ha segítesz istenem, mikor az egyik tehén, Manci, odaszorított a falhoz, hogy majdnem meghaltam, nem bírtam venni a levegőt se, el is szédültem. Bár lehet, hogy mégiscsak te segítettél rajtam, mert nem haltam meg, csak lecsúsztam a szalmára, és nem lépett rám a tehén, akkor ezt köszönöm neked, istenem. Akkor jöttem el Fekete bácsitól, mikor ez megtörtént, de akkor ő küldött el, azt mondta, eredj innen, nem való vagy te semmire. Márhogy én. Adott nyolcszáz forintot, pedig majdnem két hónapig voltam ott. Mondtam is neki, hogy ez nem igazság, de ő felszámolta az élelmet, szállást, meg adott egy pár cipőt. Én nem tudom, istenem, lehet, hogy jól van így, de Szabó Imre bácsi azt mondta, hogy nem. Csak ebből gondolom. És hogy ha valami bajom lett volna, mikor a tehén odaszorított, akkor Fekete bácsi nagyon megütötte volna a bokáját. Én jó istenem, nem bánom én már, csak hogy onnan el tudtam jönni, mert féltem is a lovaktól, a tehenektől is, gyenge is vagyok, ha vezettem őket, rángattak összevissza, vagy húztak a földön, és mentek, amerre akartak, sokszor sírtam is, hogy mért nincs énbennem több erő. Akkor arra jöttem vissza, hogy elment anyám, Sanyi elüldözte. Elment egy emberrel, a debreceni határban vannak, valamelyik tanyán. Egyszer visszajött, de nem maradhatott, mert Sanyi be se engedte a házba, azt mondta neki, megveri, ha még egyszer ide teszi a lábát. Neki nincs itt semmi öröksége, nem voltak megesküdve apámmal. És minden nyulam megdöglött, mire hazakerültem. Most aztán itt vagyok, semmi nélkül. Egyedül. Én még az utcán is egyedül vagyok, ha kimegyek, nincs egy barátom se, csak megyek, mint a bolondok, azt se tudom, hogy hová. De már nem birok itt bent lenni állandóan, mikor fűteni se tudok rendesen, nincs mivel. És hideg van. Nappal megyek én mindenfelé, ami fát találok, teszem a zsákba, de már más is szedi, és alig van. Ki kellene menni a falun túlra, az erdőben, fasorokban még lehet szedni gallyat, ágat letörni, de nem merek elmenni messzire, mert megfagyok ott valahol, kellene egy bicikli meg egy balta, azzal le lehetne csapkodni a gallyakat, összekötni, és a biciklivel hazatolni, de nincs semmi, egy kalapács van, azzal töröm össze ami kis fa adódik, és tartogatom estére, hogy egy kis meleg legyen legalább addig, míg elalszok. Úgyhogy nappal jövök, megyek a zsákkal a hónom alatt, mint akinek dolga van, pedig nincs semmi. A nyáron még hívtak is hol ide, hol oda, kapálni, egyelni, mikor milyen munka volt, de most nincs semmi. Meg azt mondják, miért hagytam ott Fekete bácsiékat. De hát te is tudod, istenem, hogy mit szenvedtem én ott. Hát tehetek én róla? Adj nekem, istenem egy kis tüzelőt tavaszig, el is megyek érte, ha kell, kérek baltát, elhordom. És cipő is kellene, egy vastag bakancs, mert ebbe már akármit rakok, nem meleg, olyan vékony a talpa. A lyukat becsináltam szurokkal, de csak vékony. Ezt adta Fekete bácsi. Istenem, te tudsz mindent, akkor azt is tudod, hogy nincs mit ennem, de tényleg. Csak ha ad valaki. Krumplim van még egy kosárral, de ha nappal megfőzöm, estére nem marad fa. És már nem nagyon ad senki semmit, azt mondják, miért nem dolgozok. De hát mit? Hol? Hogy elmenjek fát vágni, ahhoz ruha kell, cipő, kabát, sapka, fejsze, fűrész. Meg erő. Ennem kellene, hogy bírjam. Ha

fuvaroshoz megyek, ahhoz is ruha kell, meg bírni a rakodást. A községházán adnak néha ötszáz forint segélyt, hogy a villanyt legalább ki tudjam fizetni. Nincs se rádióm, se tévém, Sanyi elvitte. Csak ülök itt bent a hidegben. És most imádkozok. És ez most jó, mert legalább el lehet mondani valakinek, de ne haragudj érte, istenem. Mondanám én másnak is, de nincs kinek. Ha kezdem, már szólnak, hogy hagyjam abba, nem érdekel, és ha kérek valamit, akkor meg, hogy már megint? Hát a múltkor adtam! Én tartsalak? Hát anyád? Meg a két bátyád, mit csinálnak? Mért nem viselik gondodat? Drága jó istenem, hát tudom én? Hát honnan tudhatnám? Azt se tudom, mért vagyok én ilyen nyomorék, na, jó, megvan mindenem, kezem, lábam, de más fiúk meg mégis máshogy néznek ki, pénzük van, motor, van amelyiknek autó, az arcuk is más, én vajon mért nem lettem olyan? Fekete bácsi nem engedett közel se a kisgyerekhez, azt mondta, eredj innen, te, mert rosszat álmodik tőled. Meg hogy éntőlem még a tehén is megijed. Csak nézzél rám, istenem, hát hogy nézek én ki? A fogam elől kiáll, meg az egész fejem, a fülem, a hajam összevissza, ó, drága jó istenem, nem is jó a tükörbe nézni. Csak azért lesek bele, hogy nem maradt-e az arcomon valami, mert zsebkendőm sincs rendes, csak egy rongy. Édes istenem, nem bánnám én már ezt se, ha már úgyse lehet visszacsinálni, csak ne lenne ilyen hideg, és ne fájna a fogam. Mert mostanában az is mindig fáj. Főleg éjszaka. Azt mondják, húzassam ki, de én nagyon félek a fogorvostól. Ha nekem oda kell menni, akkor én meghalok. Az biztos. Istenem, add, hogy reggelre essen ki magától, vagy legyen vele valami, mert most már nagyon félek. Sokszor úgy lüktet, hogy majd megbolondulok. Már tettem a lyukába sót, de nem használt, gyufával is próbáltam bedugni, tettem rá hideget is, meleget is, de semmi. Van úgy, hogy fel is dagad, alig tudok beszélni. Vagy rothadjon ki teljesen egy reggelre, én már azt se bánnám, mert félek. Én az oltástól is félek, nemhogy a fogorvostól. Istenem, félek én mindentől. Add, hogy ne ilyen legyek, hanem olyan, mint más ember. Add, hogy eszembe jusson, hogy mit csináljak, hogyan csináljam, mert én már semmit nem tudok kitalálni, de tényleg. És bizonyisten imádkozni fogok ezután mindig rendesen, csak segíts most rajtam, mert nagyon éhes vagyok, és rettenetesen fázok. Valami rendes ruha kellene, meg tüzelő. És ennivaló, mindegy, hogy mi. És a fogam is fáj. Én Rác István vagyok, istenem, a Vári utca tizenegy alatt lakom, ahol csak elől van kerítés, a többit feltüzeltem. És a két bátyám: Rác Mihály, ő Orosházára vonult be, de már nem ott van, de ott biztos meg tudják mondani. És a másik: Rác Sándor, ő pedig a Láng-tanyán lakik egy asszonnyal. Őket is segítsd meg édes jó istenem, légy szíves. Ámen. Ja, és anyámat is, hogy ne verje az az ember, és hogy ne igyon. De a legjobb az lenne, ha hazajönne mind, istenem, neked is könnyebb lenne, ámen. (Elhangzott a Szabad Európa Rádió Hazai levél c. műsorában.)

TARTALOM Még csak ÍRNI KOPÁR MÉG CSAK ÜNNEPI EBÉD Ennyi volt A HOSSZÚ NAP SEMMITTEVŐK VÉGRE NÁSZÚT ENNYI VOLT ADVENT AZ ILLETŐ ROSSZ DAL Az egyik ember és a másik ember C-PAVILON MAGYAR KENYÉR TALÁN MAJD MA AZ EGYIK ÉS A MÁSIK EMBER A tenger ESTI MŰSOR MÁLIKA EGY RÉGI HANGRA VÁRVA A TENGER Imádság

Table of Contents Még csak ÍRNI KOPÁR MÉG CSAK ÜNNEPI EBÉD Ennyi volt A HOSSZÚ NAP SEMMITTEVŐK VÉGRE NÁSZÚT ENNYI VOLT ADVENT AZ ILLETŐ ROSSZ DAL Az egyik ember és a másik ember C-PAVILON MAGYAR KENYÉR TALÁN MAJD MA AZ EGYIK ÉS A MÁSIK EMBER A tenger ESTI MŰSOR MÁLIKA EGY RÉGI HANGRA VÁRVA A TENGER Imádság