MEG FOGTOK HALNI A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga

EGY APRÓ KIS TÉNY:

MEG FOGTOK HALNI 1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga. Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.

FONTOS INFORMÁCIÓK ez a kis történet egy lányról, egy harmonikásról, néhány fanatikus németről, egy zsidó bokszolóról, és egészen sok lopásról szól.

MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL: A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT

MARKUS ZUSAK A KÖNYVTOLVAJ

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: Markus Zusak: The Book Thief

This project has been assisted by the Australian Government through the Australia Council for the Arts, its arts funding and advisory body.

Copyright © Markus Zusak 2005 Illustration ©Trudy White 2005 Cover illustration © Finn Campbell-Notman Hungarian translation © M. Nagy Miklós, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 387 1

Elisabeth és Helmut Zusaknak, szeretettel és csodálattal

PROLÓGUS

A KŐTÖRMELÉKHEGYVONULAT

MELYBEN ELBESZÉLŐNK BEMUTATJA: ÖNMAGÁT – A SZÍNEKET – ÉS A KÖNYVTOLVAJT

A HALÁL ÉS A CSOKOLÁDÉ Először: a színek. Aztán: az emberek. Általában így látom a dolgokat. Vagy legalábbis így próbálom látni. EGY APRÓ KIS TÉNY Meg fogsz halni.

Teljesen őszintén mondom: próbálok vidáman beszélni erről a témáról, bár a legtöbb embernek nehezére esik, hogy higgyen nekem, hiába tiltakozom. Kérem, bízzanak bennem. Igenis tudok vidám lenni. Víg, vicces, vidor, vígságos. És ez még csak az ábécé vége; kezdhetnénk az elejéről is. Csak azt ne kérjétek, hogy kedves legyek. A kedvesség távol áll tőlem. REAKCIÓ A FENT EMLÍTETT TÉNYRE Zavar ez benneteket? Csak azt kérem tőletek, hogy ne féljetek. Az biztos, hogy tiszta lapokkal játszom.

Na jó, szóval egy bevezető. Egy kezdet. Hol a jó modorom? Bemutatkozhatnék tisztességesen, de arra aligha van szükség. Elég hamar elég jól meg fogtok ismerni, hogy pontosan mikor, az változók változatos sokaságától függ. Elég az hozzá, hogy valamikor, egy pillanatban ott fogok majd állni fölöttetek, olyan barátságosan, amennyire csak lehetséges. A karomban lesz a lelketek. És egy szín gubbaszt majd a vállamon. Szelíden elviszlek majd benneteket. Abban a pillanatban ti csak feküdni fogtok (ritkán találkozom olyanokkal, akik felállnak). Saját testetekbe lesztek alvadva. Talán hirtelen rádöbbentek valamire; s egy sikoly csurog le a levegőben. Az egyetlen hang, amit azután hallani fogok, a saját lélegzésem lesz, és a szag hangja, meg a lépteimé. A kérdés az, milyen színű lesz minden abban a pillanatban, amikor majd jövök értetek. Mit fog mondani az ég? Személy szerint én a csokoládészínű eget szeretem. Legyen jó sötét, nagyon sötét csokoládé. Azt mondják, az illik hozzám. Én persze igyekszem élvezni minden színt, amit látok – az egész spektrumot. Millió színt, melyek közt nincs két egészen egyforma, és az eget, ahogy lassan szopogatom. Az élét veszi nyugtalanságomnak. Segít kikapcsolni. EGY KIS ELMÉLET Az emberek egy nap színét csak az elején és a végén figyelik meg, de számomra teljesen világos,

hogy egy nap árnyalatok és intonációk sokaságán megy át minden elmúló pillanatban. Egyetlen óra különböző színek ezreiből állhat. Viaszsárgákból, felhő köpte kékekből. Borongós sötétségekből. Az én munkámban fontos, hogy figyeljek rájuk.

Ahogy már utaltam rá, az egyetlen áldásos kegy, a megmentőm az, hogy ki tudok kapcsolódni. Így tudom megőrizni ép elmémet. Ez segít megbirkózni a munkámmal, figyelembe véve, hogy milyen régóta csinálom. A baj az, hogy ugyan ki tudna valaha is a helyemre lépni. Ki tudna helyettesíteni, míg én egy kis szünetet tartok, és lazítok egyet a bejáratott üdülőhelyeiteken, akár a trópusokon, akár egy olyan pompás síparadicsomban? A válasz természetesen az, hogy senki, és ez indított arra, hogy meghozzam ezt a tudatos döntést – hogy az elvonulás lesz a pihenésem. Mondanom sem kell, hogy apránként pihenek. A színekben. Most talán szeretnétek megkérdezni tőlem, egyáltalán miért van szükségem pihenésre. Mitől kell egyáltalán elvonulnom? Eljutottunk a következő ponthoz. A megmaradt emberektől. A túlélőktől. Ők azok, akiket látni sem bírok, bár még mindig gyakran előfordul, hogy nem tudom megállni. Direkt keresem a színeket, hogy ne kelljen rájuk gondolnom, időről időre mégis nézni kezdem azokat, akik megmaradtak, málladozva a rádöbbenés, a kétségbeesés és a meglepődés kirakós játéka között. A szívük átszúrva. A tüdejük szétverve. És ezzel eljutottunk a témához, melyről mesélni fogok nektek ma este, vagy ma, vagy bármilyen órában legyünk is, és bármilyen színben. Ez a történet az egyik ilyen állandó túlélőről szól – a mindig itt maradás mesteréről. Ez csak egy kis történet, egyebek között: • egy lányról, • néhány szóról, • egy harmonikásról, • néhány fanatikus németről, • egy zsidó bokszolóról, • és egészen sok lopásról. Háromszor láttam a könyvtolvajt.

A VASÚT MELLETT Először valami fehér látható. Vakító fehér. Némelyikőtök biztosan azt gondolja, hogy a fehér nem is igazán szín. Tudtok ilyen unalmas butaságokat mondani. Na jó, akkor én közlöm veletek, hogy de igenis szín. A fehér kétségtelenül egy szín, és én személy szerint azt gondolom, hogy erről nem nyitunk vitát. CSAK NYUGALOM! Kérlek benneteket, őrizzétek meg a nyugalmatokat a korábbi fenyegetés ellenére. Csak a szám nagy – de nem vagyok erőszakos. Nem vagyok gonosz. Én csak egy következmény vagyok.

Igen, fehér volt. Olyan érzés volt, mintha az egész földgolyó hóba öltözött volna. Mintha felhúzta volna magára a havat, ahogy egy pulóvert húz fel az ember. A vasút mellett a lábak sípcsontig süppedtek. A fákon jégtakarók. Jól gondoljátok: valaki meghalt. Nem hagyhatták csak úgy ott a földön. Most még nem lett volna olyan nagy probléma, de amint letakarítják a pályát, a vonatnak tovább kellett mennie. Két őr volt ott. És egy anya meg a lánya. És egy holttest. Az anya, a lánya és a holttest konokul hallgatott. – Na és mit akar még, hogy mit csináljak? Az egyik őr magas volt, a másik alacsony. Mindig a magas szólalt meg elsőnek, bár nem ő volt a parancsnok. Ránézett alacsonyabb, kerekebb társára, akinek zamatospiros arca volt. – Hát – jött a válasz – nem hagyhatjuk csak így itt őket, nem igaz? A magas kezdte elveszíteni a türelmét. – Miért nem? Mire a kisebb majdnem felrobbant dühében. – Spinnst du? Megőrültél? – Arcán egyre nőtt a gyűlölet. Bőre kitágult. – Na, gyerünk! – mondta, a hóban gázolva. – Mind a hármat visszavisszük a vonatba. És értesítjük a következő állomást. Ami engem illet, én már elkövettem a legelemibb hibát. Nem tudom elmagyarázni nektek, hogy mekkorát csalódtam önmagamban. Eredetileg mindent jól csináltam. Megszemléltem a vakító, hófehér eget, mely a mozgó vonat ablakából látszott. Gyakorlatilag beszívtam, de még így is tétováztam. Hol meghátráltam, hol megint érdekelt. Mármint a lány. A kíváncsiság legyőzött, és beletörődtem, hogy addig maradok, amíg csak engedik a teendőim, és figyeltem.

Huszonhárom perccel később, amikor megállították a vonatot, kimásztam velük együtt. Egy kis lélek volt a kezemben. Ott álltam mellettük, kicsit jobbra. Az agilis vasúti őrök visszamentek az anyához, a lányhoz és a kisfiú hullájához. Tisztán emlékszem, hogy aznap hangos volt a lélegzetem. Meglepett, hogy az őrök nem vettek észre, amikor elhaladtak mellettem. A világ most kezdett megereszkedni a sok hó súlya alatt. Tőlem balra, olyan tíz méterre, ott állt a sápadt, üres hasú lány, fagytól gémberedetten. Remegett a szája. Dermedt keze összefonva a mellén. S a könyvtolvaj arcán megfagyott könnycseppek.

AZ ELSÖTÉTEDÉS A következő szín a koromfekete, hogy mutassa sokoldalúságomat, ha úgy tetszik. A hajnal előtti legsötétebb pillanat volt. Ezúttal egy körülbelül huszonnégy éves emberért jöttem. Bizonyos értelemben gyönyörű volt. A repülőgép még köhögött. Füst szivárgott mindkét tüdejéből. Amikor lezuhant, három mély sebet vágott a földbe. A szárnyai most lefűrészelt karok voltak. Ez a kis fémmadár nem csapdos velük többet. MÉG NÉHÁNY KIS TÉNY Néha túl korán érkezem. Rohanok, és néhány ember a vártnál tovább kapaszkodik az életbe.

Percek múltak el, és a füst eloszlott. Nem maradt semmi éghető. Egy fiú érkezett elsőként, zihálva, kezében láda, talán szerszámkészlet. Lázas sietséggel ment a pilótafülkéhez, és nézte a pilótát, hogy él-e még, és ekkor még élt. A könyvtolvaj talán harminc másodperccel később érkezett. Évek múltak el, de így is felismertem. Lihegett. A szerszámosládából a fiú egy játék mackót vett elő. Benyúlt a törött szélvédőüvegen, és a pilóta mellére tette. A mosolygó mackó ott kuporgott a férfi zúzott, véres roncsán. Néhány perccel később próbálkoztam. Jó volt az időzítés. Bementem, leoldottam a lelkét, és szelíden elvittem. Nem maradt más, csak a test, a ritkuló füstszag és a mosolygó mackó. Mikor jó sokan odagyűltek a repülőgép köré, természetesen minden megváltozott. A láthatár lassan sötétszürkébe olvadt. A fenti feketeségből nem maradt más, csak egy firka, s az is gyorsan elenyészett. Az ember viszont csontszínű volt. Bőre mint a csontváz színe. Gyűrött egyenruha. Szeme hideg és barna – mint a kávéfoltok –, és az utolsó firka fent egy számomra furcsán ismerősnek tetsző alakot formázott. Egy aláírást. A tömeg azt tette, amit a tömegnek tennie kell. Ahogy mentem át rajta, mindenki állt, s játszott a csenddel. Összefüggéstelen kézmozdulatok, fojtott mondatok és néma, feszengő fejfordítások kis kotyvaléka. Visszapillantottam a repülőgépre: a pilóta nyitott szája mintha mosolygott volna. Egy utolsó, perverz vicc. Egy újabb emberi csattanó.

Ott maradt egyenruhájába burkolva, miközben a szürkülő fény leszkanderezte az eget. Mint máskor is megannyiszor, mikor útnak indultam, mintha megint jött volna egy gyors árnyék, az elsötétedés egy utolsó pillanata – a felismerésé, hogy még egy lélek eltávozott. Tudjátok, a rengeteg szín ellenére, melyek gyürkőznek mindazzal, amit látok ebben a világban, gyakran elkapok egy ilyen elsötétedést, amikor valaki meghal. Milliószor láttam már. Több elsötétedést láttam, mint amennyire emlékezni tudnék.

A ZÁSZLÓ Az utolsó alkalom, amikor láttam őt, piros volt. Az ég, mint a leves: fortyogott, kavargott. Néhány helyen ki volt égve. A pirosságban elszórtan fekete morzsák s borsszemek. Korábban gyerekek ugróiskoláztak ott, az utcán, amely olajfoltos könyvlapokra hasonlított. Amikor megérkeztem, még hallottam a visszhangokat. Az úttesten trappoló lábakat. A nevető gyerekhangokat és a gyorsan elhaló mosolyok sóját. Aztán: a bombák. Ezúttal minden túl későn jött. A szirénák. A kakukksikolyok a rádióban. Minden túl későn. Perceken belül beton és föld kusza kupacai mindenütt. Az utcák felszakadt erek. Ömlött a vér, míg meg nem száradt az úttesten, és a holttestek úgy akadtak el, mint uszadékfa áradás után. Ott ragadtak mindahányan, egytől egyig. Nyalábnyi lélek. Sors volt? Balszerencse? Az ragasztotta őket így oda? Természetesen nem. Ne legyünk ostobák. Bizonyára több köze volt ennek a bombákhoz, amiket felhők közt rejtőző emberek dobtak le. Órákon át pusztító vörös volt az ég, házi sütésű vörös. A kis német várost még egyszer lerombolták. Hamu hópelyhek hullottak oly gyönyörűségesen, hogy az ember szerette volna kinyújtani a nyelvét, elkapni s megízlelni őket. Csak persze megperzselték volna az ajkát. Megsütötték volna a száját. Tisztán látom. Épp menni akartam, amikor láttam, hogy ott térdepel. Kőtörmelék alkotta hegygerinc volt megrajzolva, megtervezve, felállítva körülötte. Egy könyvet szorongatott. Minden egyéb mellett a könyvtolvaj kétségbeesetten szeretett volna visszamenni a pincébe, hogy írhasson még, vagy hogy még egyszer utoljára átolvassa az elbeszélését. Visszatekintve egyértelműen ezt olvasom le az arcáról. Majd meghalt érte – a biztonságért, a biztonságos otthonért –, de nem tudott moccanni. És persze a pince nem létezett már. A roncsolt táj része lett. Még egyszer kérlek benneteket, higgyetek nekem. Meg akartam állni. Leguggolni. Azt akartam mondani: „Sajnálom, gyermekem.” De nem szabad. Nem guggoltam le. Nem mondtam semmit. Csak néztem egy darabig. Amikor meg tudott mozdulni végre, követtem.

Leejtette a könyvet. Letérdelt. A könyvtolvaj felüvöltött. Többször ráléptek a könyvére, amikor elkezdődött a tisztogatás, és bár az emberek azt a parancsot kapták, hogy csak a betontörmeléket szedjék össze, a lány legdrágább kincsét is egy teherautóra hajították, s ekkor nem tehettem mást. Felmásztam, és kezembe fogtam, nem tudva még, hogy több százszor fogom elolvasni az elbeszélését az évek során, az utazásaimon. Figyelni fogok a helyekre, ahol keresztezte egymást az utunk, és ámulni fogok, hogy mi mindent látott a lány, és hogy életben maradt. Ez a legjobb, amit tehetek – nézni, ahogy beilleszkedik minden más közé, amit néztem az alatt az idő alatt. Amikor felidézem, színek hosszú sorát látom, de a legjobban az a három ver visszhangot bennem, amiben láttam hús-vér emberként. Néha sikerül messze a fölé a három pillanat fölé szállnom. Ott lebegek, amíg egy fertőző, mérgező igazság a világosság felé csorgatja vérét. Ekkor látom, ahogy formát öltenek. A SZÍNEK

PIROS:

FEHÉR:

FEKETE:

Egymásra hullanak. A firkált koromfekete a vakító gömbfehérre, s azután együtt a sűrű levespirosra. Igen, gyakran emlékszem rá, és temérdek zsebeim egyikében ott tartom az elbeszélését, hogy elétek bocsássam. Egy a sokból, amit magammal hordok, s a maga módján mindegyik különleges. Mindegyik próbálkozás – egy hatalmas ugrásnyi próbálkozás –, hogy bebizonyítsátok nekem, hogy ti és a ti emberi létezésetek nem haszontalan. Hát tessék. Egy a maroknyiból. A könyvtolvaj. Ha van kedvetek, gyertek velem. Mesélek nektek egy történetet.

Mutatok nektek valamit.

ELSŐ RÉSZ

A SÍRÁSÓ KÉZIKÖNYVE

HIMMEL UTCA – A SAUMENSCHEZÉS MŰVÉSZETE – A VASALÓÖKLŰ ASSZONY – A MEGHIÚSULT CSÓK – JESSE OWENS – SMIRGLIPAPÍR – A BARÁTSÁG SZAGA – A NEHÉZSÚLYÚ BOKSZBAJNOK – ÉS MINDEN WATSCHENEK ANYJA

MEGÉRKEZÉS A HIMMEL UTCÁBA Az az utolsó alkalom. Az a piros ég... Hogy történik, hogy egy könyvtolvaj végül térdepel és üvölt, és nevetséges, koszos, égett törmelék ember alkotta kupacai veszik körül? Évekkel korábban a hóval kezdődött. Eljött az idő. Egyvalakinek. EGY LÁTVÁNYOSAN TRAGIKUS PILLANAT Gyorsan szaladt a vonat. Emberekkel zsúfolva. S egy hatéves kisfiú meghalt a harmadik kocsiban.

A könyvtolvaj Münchenbe utazott az öccsével, nevelőszülőkhöz. Mi már természetesen tudjuk, hogy a kisfiú nem jutott el odáig. HOGY TÖRTÉNT? Erős köhögésroham tört rá. Szinte ihletett roham. És nem sokkal utána – semmi.

Amikor a köhögésnek vége lett, nem volt más, csak a semmibe tovacsoszogó élet vagy egy majdnem nesztelen rándulás. S akkor valami hirtelen megtalálta az utat ajkához, amely rozsdabarna volt, és hámlott, mint a régi festék. Nagyon ráfért volna az újrafestés. Az anyjuk aludt. Beléptem a vonatba. Átsurrantam a zsúfolt folyosón, és tenyerem egy pillanat alatt ott volt a száján. Senki sem vette észre... A vonat zakatolt tovább. ...kivéve a lányt. Egyik szemét kinyitva, a másikkal még az álmában a könyvtolvaj, akit Liesel Memingernek is hívtak, látta, kérdeznie sem kellett, hogy Werner, az öccse oldalra dőlt – és halott. Kék szeme a padlót bámulta. De nem látott semmit. Mielőtt a könyvtolvaj felébredt, a Führerről, Adolf Hitlerről álmodott. Álmában egy tömeggyűlésen volt, amelyen a Führer beszélt, nézte a koponyaszínű választékot a hajában és bajszának tökéletes négyzetét. Elégedetten hallgatta a szájából ömlő szózuhatagot. Mondatai ragyogtak a fényben. Egy csendesebb pillanatban Hitler leguggolt, és rámosolygott. A lány viszonozta a gesztust, és azt mondta: „Guten Tag, Herr Führer. Wie geht's dir heut?” Nem tanult meg túl jól beszélni, és olvasni sem tudott, mert keveset járt iskolába. Hogy miért, azt majd a maga idejében megtudjátok. Épp amikor a Führer válaszolni akart, felébredt.

1939 januárja volt. Liesel kilencéves volt, már majdnem tíz. Az öccse meghalt. Egyik szeme nyitva. A másik még álmodik. Jobb lenne egy teljes álom, gondolom, de efölött már valóban nincs hatalmam. A lány másik szeme is felpattant, és ekkor megpillantott, kétség sem férhet hozzá. Pontosan amikor letérdeltem, és kivettem a kisfiú lelkét, s lankadtan tartottam duzzadt karomban. Nem sokkal utána a kisfiú felmelegedett, de amikor megfogtam, még puha és hideg volt a szelleme, mint a fagylalt. Olvadni kezdett a karomban. Aztán teljesen felmelegedett. Gyógyult. Liesel Meminger megmerevedett, és tántorgó gondolatok rohanták meg. Es stimmt nicht. Ez nem igaz. Ez nem a valóság. És a rázás. Miért kezdik mindig rázni őket? Igen, tudom, tudom, feltételezem, hogy az ösztönhöz van köze. Leállítani az igazság áramlását. Szíve ezen a ponton csúszós és forró volt, és hangos, olyan hangos, olyan nagyon hangos. Ostobán ott maradtam. Néztem őt. Aztán az anyját. Ugyanazzal a riadt rázással ébresztette őt is. Ha nem tudjátok elképzelni, gondoljatok a suta csendre. Gondoljatok a lebegő kétségbeesés darabkáira és foszlányaira. És arra, milyen lehet megfulladni egy vonatban. Egyfolytában esett a hó, és a Münchenbe tartó vonatnak meg kellett állnia, mert nem takarították le rendesen a pályát. Egy nő sírt. Mellette zsibbadtan állt egy kislány. Az anya rémülten nyitotta ki az ajtót. Lemászott a hóba, karjában a kis testtel. Mi mást tehetett volna a lány, mint hogy követi? Ahogy már értesültetek róla, két őr is kiszállt a vonatból. Előbb csak beszélgettek, aztán vitatkoztak, hogy mit tegyenek. A helyzet enyhén szólva is kellemetlen volt. Végül úgy döntöttek, hogy mindhármukat el kell vinni a következő városba és otthagyni őket, hadd rendezzék el a dolgokat. A vonat most csak vánszorgott a behavazott tájban. Döccent egyet, és megállt. Leléptek a peronra, a kis test az anya karjában. Álltak. A fiú egyre nehezebb lett. Lieselnek fogalma sem volt, hogy hol vannak. Köröskörül minden fehér, és mivel az állomáson maradtak, csak a felirat kopott betűit bámulhatta maga előtt. Liesel számára névtelen

volt a város, ahol Wernert, az öccsét két nappal később eltemették. Jelen volt még egy pap és két didergő sírásó. EGY KÉRDÉS Két vonatőr. Két sírásó. Ha arra került sor, egyikük adta a parancsokat, a másik meg tette, amit mondott neki. Az a kérdés, mi van, ha a másik sokkal több egynél?

Hibák, hibák, néha mintha semmi másra nem lennék képes. Két napon át csak tettem a dolgom. Száguldoztam a földgolyón, mint mindig, és az öröklét futószalagjára helyeztem a lelkeket. Néztem, ahogy tétlenül gördülnek tovább. Néhányszor figyelmeztettem magam, hogy távol kell maradnom Liesel Meminger öccsének temetésétől. De nem tudtam megtartani a fogadalmamat. Miközben közeledtem, már mérföldekről láttam a havas pusztaságban dermedten álló kis csoportot. A temető úgy üdvözölt, mint régi barátot, s hamarosan én is ott álltam közöttük. Lehajtottam a fejem. A Lieseltől balra álló sírásók a kezüket dörzsölgették, és siránkoztak a hó meg a kutya kemény talaj miatt. „Piszok nehéz feltörni azt a sok jeget”, meg effélék. Egyikük nem lehetett több tizennégy évesnél. Egy sírásóinas. Amikor elindult, egy fekete könyv szelíden kipottyant a kabátzsebéből. Nem vette észre. Talán két tucat lépést tett meg addigra. Néhány perccel később Liesel anyja elbúcsúzott a paptól. Megköszönte a szertartáson végzett munkáját. A lány azonban maradt. Letérdelt. Bele a puha földbe. Eljött az ő pillanata. Még most sem tudta elhinni... és ásni kezdett. Werner nem lehet halott. Nem lehet halott. Nem lehet... A hó pillanatokon belül a húsáig hatolt. Fagyott vér borította a kezét. Valahol abban a sok hóban látta saját összetört szívét, két darabban. Mindkét fele ragyogott, és vonaglott a sok fehérség alatt. Csak akkor vette észre, hogy az anyja visszajött érte, amikor megérezte egy kéz csontjait a vállán. A kéz elrángatta onnan. Meleg sikoly töltötte be a torkát. EGY KIS KÉP, TALÁN HÚSZ MÉTERRE ONNAN Miután a kéz elrángatta őt onnan, anya és lánya csak állt és zihált. Volt ott valami fekete és szögletes tárgy – a hóba süppedve. Csak a lány látta. Lehajolt, felvette, és erősen szorította ujjai közt.

Egy könyv, ezüst betűkkel a borítóján.

Fogták egymás kezét. Egy utolsó, ázott búcsú, azzal megfordultak és elmentek, többször visszanézve. Ami engem illet, én maradtam még pár pillanatig. Integettem. Senki nem intett vissza. Anya és lánya elhagyták a temetőt, és mentek, hogy felszálljanak a következő müncheni vonatra. Sovány és sápadt mind a kettő. Mindkettőnek sebes az ajka. Liesel ezt a vonat koszos, párás ablakában vette észre, amikor kevéssel déli tizenkét óra előtt felszálltak. Hogy magát a könyvtolvajt idézzem, az utazás úgy folytatódott, mintha minden megtörtént volna. Amikor a vonat megállt a müncheni Bahnhofon, úgy csusszantak ki belőle az utasok, mint egy szakadt csomagból. Mindenféle emberek voltak köztük, de a szegényeket lehetett a legkönnyebben felismerni. Aki elszegényedett, az igyekszik egyfolytában mozogni, mintha a helyváltoztatás segíthetne rajta. Mit sem érdekli a pőre valóság, hogy úgyis csak ugyanannak a régi problémának az új változata várja az út végén – s a rokon, akit alázatosan megcsókol. Azt hiszem, a lány anyja ezt nagyon jól tudta. Nem valami gazdag müncheni családhoz vitte a gyerekeit, hanem olyan nevelőszülőket talált nekik, akik, többre nem igazán számított, legalább kicsivel jobban táplálják majd a kislányt és a kisfiút, és gondoskodnak róla, hogy rendesen járjanak iskolába. A fiú. Liesel biztos volt benne, hogy az anyja magával cipeli az emlékét, a vállára vetve. Aztán ledobta. Látta, ahogy a lába, a combja, a teste a peronhoz csapódik. Hogy tudott járni? Hogy tudott egyáltalán mozogni? Olyasmi ez, amit soha nem fogok tudni, amit soha nem fogok megérteni – hogy mi mindenre képesek az emberek. Aztán felvette, és ment tovább, a lány oldalról kapaszkodott belé. Hatósági emberekkel találkoztak, elmagyarázták a késés okát, s azok felkapták törékeny fejüket, hallva, mi történt a fiúval. Liesel a kis, poros iroda sarkában állt, míg anyja összeszorított gondolatokkal ült egy nagyon kemény széken. Jött a búcsúzás káosza. A lány anyja kabátjának kopott, vékony gyapjába temette fejét. És jött az újabb rángatás. Jócskán München külvárosán túl volt egy Molching nevű kisváros, amit ti és én talán jobb, ha egyszerűen Molkingnak ejtünk. Oda vitték, egy Himmel nevű utcába. EGY FORDÍTÁS Himmel = mennyország

Bárki nevezte is el a Himmel utcát, igencsak jó humorérzéke lehetett. Nem mintha földi pokol lett volna. Nem volt az. De az pokolian biztos, hogy mennyország sem volt. Mindenesetre Lieselt várták a nevelőszülei. Hubermannék. Egy kislányt és egy kisfiút vártak, meg a kevéske pénzt, amit majd fizetnek az eltartásukért. Senki nem akarta magára vállalni, hogy megmondja Rosa Hubermann-nak: a fiú nem élte túl az utazást. Az igazság az, soha senki nem akart elmondani neki semmit. Nem volt épp irigylésre méltó a természete, bár több fogadott gyereket is rendesen felnevelt már. Úgy tűnt, szépen egyenesbe hozta őket. Lieselt kocsival vitték. Még sohasem ült kocsiban. Egyfolytában emelkedett és süllyedt a gyomra, és egyfolytában hasztalan reménykedett, hogy eltévednek, vagy meggondolják magukat. S mindeközben gondolatai szüntelenül anyja körül jártak, ahogy ott áll a Bahnhofon, várva, hogy induljon vissza. Miközben reszket. Abba a haszontalan kabátba burkolózva. A körmét rágja, míg várja a vonatot. Hosszú és kényelmetlen a peron – hideg betoncsík. Vajon figyelni fog majd a visszaúton, hogy hol is lehet a hely, ahol a fiát eltemették? Vagy ehhez túl mélyen fog aludni? Ment tovább a kocsi, és Liesel az utolsó, halálos kanyartól rettegett. Szürke volt a nap: Európa színe. Összehúzott esőfüggönyök a kocsi körül. – Már majdnem ott vagyunk – fordult hátra mosolyogva Frau Heinrich, a gyámügyes hölgy. – Dein neues Heim. Az új otthonod. Liesel letörölt egy kört a csurgó ablakon, és kinézett. A HIMMEL UTCA FÉNYKÉPE Az épületeket mintha összeragasztották volna: idegesnek tetsző kis házak és háztömbök. A borongós hó úgy terült szét, mint a szőnyeg. Beton, csupasz kalapfogas fák és szürke levegő.

Egy férfi is volt a kocsiban. Ő a lánnyal maradt, amíg Frau Heinrich eltűnt odabent. A férfi egyetlen szót sem szólt. Liesel úgy gondolta, csak azért van ott, nehogy ő elszökjön, vagy hogy bevigye, ha valami baj lenne. Később azonban, amikor a baj valóban elkezdődött, csak ült ott és figyelt. Talán csak az utolsó menedék volt, a végső megoldás. Pár perc múlva egy nagyon magas férfi jött ki. Hans Hubermann, Liesel nevelőapja. Egyik oldalán a közepes termetű Frau Heinrich. A másikon a tömzsi Rosa Hubermann, aki úgy festett, mint egy kisszekrény, amire egy kabátot hajítottak. Erősen kacsázó volt a járása. Szinte kedvesnek tűnt volna, ha nincs az arca, mely mintha gyűrött kartonpapírból lett volna kivágva, és mérgesnek

látszott, mintha épp csak eltűrné ezt az egészet. A férje egyenesen jött Liesel felé, ujjai közt cigaretta izzott. Maga sodorta. A tény ez volt: Liesel nem akart kiszállni az autóból. – Was ist los mit diesem Kind? – kérdezte Rosa Hubermann. És megismételte. – Mi a baja ennek a gyereknek? – Bedugta a fejét az autóba, és azt mondta: – Na, komm. Komm. Az első ülést előrehajtották. Hideg fény folyosója hívta kifelé. De nem mozdult. Kint, a körön át, amit maga vont meg, Liesel látta a magas férfi ujjait, ahogy még mindig a cigarettát tartja. Hamu billent le róla, és többször föllibbentette a szél, mielőtt a földre esett. Tizenöt percbe telt, mire végül sikerült kicsalogatniuk a kocsiból. A magas férfinak sikerült. Csendes szóval. Aztán jött a kapu, amibe belekapaszkodott. Könnyek csorogtak a szeméből, ahogy tartotta magát, és nem volt hajlandó bemenni. Kezdtek összegyűlni az utcában az emberek, míg Rosa Hubermann rájuk nem ripakodott, mire ki-ki ment vissza, ahonnan jött. ROSA HUBERMANN RIPAKODÁSÁNAK FORDÍTÁSA „Mit bámultok, seggfejek?”

Végül Liesel Meminger óvatosan bement. Hans Hubermann fogta az egyik kezét. A másikat a kis bőröndje. Az összehajtogatott ruhák rétegei alá temetve ott volt a bőröndben egy kis fekete könyv, melyet egy tizennégy éves sírásó egy névtelen városban bizonyára órák óta keresett. Úgy képzelem, azt mondja a főnökének: „Esküszöm. Fogalmam sincs, mi lett vele. Mindenütt kerestem már. Mindenütt!” Biztos vagyok benne, hogy soha nem gyanakodott volna a lányra, és mégis itt volt nála – egy fekete könyv ezüst szavakkal Liesel ruháinak mennyezetéhez tapadva. A SÍRÁSÓ KÉZIKÖNYVE Tizenkét lépéses útmutató a sikeres sírásáshoz Kiadta a Bajor Temetkezési Társaság

A könyvtolvaj ekkor csapott le először – egy ragyogó karrier kezdete.

EGY SAUMENSCH NEVELÉSE Igen, egy ragyogó karrieré. De azonnal el kell mondanom, hogy nagyon sok idő telt el az első ellopott könyv és a második között. Szintúgy érdemes megemlíteni, hogy az elsőt hóból lopta, a másodikat tűzből. És ne felejtsük el, hogy kapott is könyveket. Úgyhogy összesen volt neki tizennégy, de ő a saját történetére úgy tekintett, mint ami inkább csak tízből áll közülük. Abból a tízből hat volt lopott, egy csak úgy ott volt a konyhaasztalon, kettőt egy rejtőzködő zsidó készített számára, és egyet egy puha, sárgába öltözött délután hozott. Amikor nekiállt megírni a könyvét, elgondolkozott, pontosan mikor történt, hogy a könyvek és a szavak kezdtek nemcsak valamit, hanem mindent jelenteni. Akkor, amikor először látott egy szobát, ahol csak úgy sorakozott a rengeteg könyvespolc a falak mentén? Vagy amikor Max Vandenburg a Himmel utcába érkezett sokmaroknyi szenvedéssel és Hitler Mein Kampfjával? Amikor az óvóhelyen olvasott? Amikor látta az utolsó menetet Dachauba? Vagy A szórázóval kezdődött? Talán soha nem lesz precíz válasz arra, hogy hol és mikor történt. De ne szaladjunk ennyire előre. Mielőtt eljutunk ezekhez a dolgokhoz, előbb meg kell néznünk Liesel Meminger kezdeti életét a Himmel utcában és a Saumenschezés művészetét. Amikor megérkezett, még látni lehetett a hó fagycsípéseit a kezein, és a dermedt vért az ujjain. Mindene alultáplált volt. Sípcsontja drót. Karja vállfa. Mosolya éhes, már ha nagy ritkán mosolygott egyáltalán. Haja a németszőke elég közeli utánzata, de a szeme veszélyes. Sötétbarna. Akkoriban senki nem kívánt barna szemet magának Németországban. Talán az apjától örökölte, de ezt nem tudhatta, mivel nem emlékezett rá. Igazából egyetlen dolog volt, amit tudott az apjáról. Egy címke, amit nem értett. EGY FURCSA SZÓ Kommunist

Többször is hallotta az elmúlt években. Voltak zsúfolt internátusok és kérdésekkel teli szobák. És az a szó. Az a furcsa szó mindig ott volt valahol, állt a sarokban, figyelt a sötétből. Öltönyben vagy egyenruhában. Bárhová mentek, ott volt, valahányszor említették az apját. Megkérdezte anyjától, hogy mit jelent, de ő csak annyit mondott, hogy nem fontos, nem kell ilyen dolgok miatt aggódnia. Az egyik internátusban volt egy egészségesebb nő, aki próbálta megtanítani a gyerekeket írni, szénnel írta nekik a szavakat a falra. Liesel szerette volna megkérdezni tőle a szó jelentését, de soha nem volt rá jó alkalom. Egyik nap a nőt elvitték kihallgatásra. Aztán már nem jött vissza. Amikor Liesel megérkezett Molchingba, legalábbis derengett számára, hogy megmenekült, de ez nem vigasztalta. Ha szerette az anyja, miért hagyta valaki másnak az ajtaja előtt? Miért? Miért?

Miért? A tény, hogy tudja a választ – még ha csak a legelemibb szinten is –, lényegtelennek tűnt. Anyja mindig beteg volt, és soha nem volt pénz a gyógyítására. Liesel tudta ezt. De ez nem jelentette, hogy el is kellett fogadnia. Akárhányszor mondták neki, hogy szeretik, nem tudta megérteni, hogy ennek bizonyítéka épp az volt, hogy az anyja elhagyta. Semmi sem változtatott a tényen, hogy ő egy elveszett, sovány gyerek egy újabb idegen helyen. Újabb idegen emberek között. Egyedül. Hubermannék az egyik kis blokkházban éltek a Himmel utcában. Néhány szoba, egy konyha és egy melléképület, melyen osztoztak a szomszédaikkal. Lapos volt a ház teteje, és tartozott hozzá egy alacsony pince. Nem volt megfelelő mélységű. 1939-ben ez nem jelentett problémát. Később, '42-ben és '43-ban nagyon is. Amikor kezdődtek a légiriadók, mindig rohanniuk kellett az utcán egy jobb óvóhelyre. Kezdetben a káromkodás volt a legnagyobb hatással rá. Annyira heves volt, és annyira szapora. Minden második szó a Saumensch, a Saukerl vagy az Arschloch. Meg kell magyaráznom őket, ha nem ismeritek ezeket a szavakat. A Sau természetesen a disznót jelenti. A Saumensch a lányok és nők fenyítésére, korholására vagy szimpla megalázására szolgál. A Saukerl (ejtsd „zaukerl”) ugyanez fiúk esetében. Az Arschlochot egyszerűen seggfejnek lehet fordítani. Itt nincs különbség a két nem között. – Saumensch du dreckigs! – kiáltotta Liesel nevelőanyja azon az első estén, amikor nem volt hajlandó megfürödni. – Piszkos disznó! Miért nem vetkőzöl le? – Jól tudott mérges lenni. Akár azt is mondhatjuk, hogy Rosa Hubermann-nak állandó méreggel ékes arca volt. Így alakultak ki a ráncok arcának kartonpapír felszínén. Liesel természetesen csupa szorongás volt. Szó se lehetett róla, hogy bármilyen kádba belemásszon, vagy épp bármilyen ágyba belefeküdjön. A kis fürdőszoba egyik sarkában gubbasztott, a fal nem létező karjaiba kapaszkodva valamiféle támaszért. Nem volt ott más, csak száraz festék, a nehéz légzés és Rosa szitkainak özöne. – Hagyd békén! – lépett a csatába Hans Hubermann. Szelíd hangja úgy siklott be, mintha egy tömegen hatolt volna keresztül. – Hagyd, majd én! Közelebb ment, és leült a padlóra, hátát a falnak döntve. A hideg, mogorva csempéknek. – Tudod, hogy kell cigarettát sodorni? – kérdezte Lieseltől, és aztán egy órán át ültek ott a sűrűsödő sötétben, játszva a dohánnyal és a cigarettapapírokkal, és Hans Hubermann elszívta a megsodort cigarettákat. Amikor letelt az az egy óra, Liesel már egész ügyesen tudott cigarettát sodorni. De még mindig nem akart fürdeni. NÉHÁNY TÉNY HANS HUBERMANNRÓL Szeretett dohányozni. A dohányzásban legjobban a sodrást élvezte. Mestersége szerint szobafestő volt, és játszott tangóharmonikán. Ez hasznos volt, különösen télen,

amikor tudott egy kis pénzt keresni azzal, hogy a molchingi kocsmákban játszott, például a Knollerban. Egy világháborúban már túljárt az eszemen, de aztán belekerül egy másikba (valami perverz jutalomként), ahol valahogy megint sikerül majd kitérnie előlem.

A legtöbb ember számára Hans Hubermann alig volt látható. Egy ember, akiben nincs semmi különös. Az persze igaz, hogy ragyogóan tudott festeni. És hogy a zenei érzéke jobb volt az átlagosnál. De valahogy, és biztos vagyok benne, hogy már találkoztatok ilyen emberekkel, megvolt az a képessége, hogy mindig a háttérben maradjon, még akkor is, ha egy sor elején állt. Mindig csak úgy ott volt. Észrevétlenül. Nem volt fontos, sem különösebben értékes. Ezzel a megjelenéssel, ahogy elképzelhetitek, csak az volt a baj, hogy, mondjuk úgy, teljesen félrevezette az embert. Nagyon is határozottan volt benne érték, és ez nem maradt észrevétlen Liesel Meminger számára. (A gyerekember időnként sokkal, de sokkal eszesebb, mint a döbbenetesen tompa agyú felnőttek.) Azonnal meglátta benne. A viselkedésében. A nyugalomban, amit árasztott. Amikor Hans lekapcsolta a lámpát abban a rideg kis fürdőszobában azon az estén, Liesel észrevette, milyen fura szeme van a nevelőapjának. Csupa kedvesség és csupa ezüst. Mint a puha, olvadó ezüst. Liesel meglátta azokat a szemeket, és tudta, hogy Hans Hubermann értékes ember. NÉHÁNY TÉNY ROSA HUBERMANNRÓL Százötvenöt centi magas volt, és kontyban hordta barnásszürke, rugalmas haját. Hogy kiegészítse a jövedelmüket, mosott és vasalt öt gazdagabb molchingi családnak. Förtelmesen főzött. Különleges érzéke volt hozzá, hogy felbosszantson szinte mindenkit, akivel találkozott. De szerette Liesel Memingert. Csak épp furcsán fejezte ki a szeretetét. Azzal például, hogy szidta, és időnként fakanállal verte.

Amikor Liesel végül megfürdött – ekkor már két hete élt a Himmel utcában –, Rosa úgy megölelgette, hogy kis híján összeroppantotta a csontjait. Liesel majdnem megfulladt, miközben Rosa azt mondta neki: – Saumensch du dreckigs – már épp ideje volt! Néhány hónap múlva már nem Hubermann úr és Hubermann asszony voltak számára. Rosa a rá jellemző maroknyi szóval azt mondta: – Na, ide hallgass, Liesel, mostantól fogva Mamának fogsz szólítani. – Gondolkodott egy pillanatig. – Hogy szólítottad az igazi anyádat? Liesel halkan azt felelte: – Auch Mama – Őt is Mamának.

– Hát, akkor én vagyok a Kettes Mama. – A férjére pillantott. – Őt meg ott... – Úgy tűnt, mintha összegyűjtené a szavakat a markában, aztán összegyúrná és áthajítaná őket az asztal fölött. – Azt a Saukerlt, azt a piszkos disznót, őt Papának szólítod, verstehst? Érted? – Igen – egyezett bele Liesel azonnal. Ebben a házban szerették a gyors válaszokat. – Igen, Mama – javította ki a Mama. – Saumensch! Szólíts Mamának, ha hozzám beszélsz! Hans Hubermann épp ebben a pillanatban végzett egy cigaretta megsodrásával, megnyalta és összeragasztotta a papírt. Lieselre nézett, és kacsintott. Őt nem volt nehéz Papának szólítani.

A VASALÓÖKLŰ ASSZONY Az az első néhány hónap volt a legnehezebb, az biztos. Lieselnek minden éjjel rémálmai voltak. Az öccse arca. Ahogy bámulja a vonat padlóját. Verejtékben úszva ébredt, sikított és fulladozott az ágynemű árjában. A szoba másik oldalán az öccsének szánt ágy úgy úszott a sötétségben, mint egy hajó. Aztán lassan, ahogy eszmélt az álomból, a hajó süllyedni kezdett, s mintha belesüppedt volna a padlóba. Ez a látomás is csak még jobban megrémisztette, és rendszerint jó ideig eltartott, hogy abbahagyja a sikítást. Alighanem egyetlen jó dolog volt ezekben a rémálmokban: hogy ilyenkor bejött a szobába Hans Hubermann, az új papája, hogy megnyugtassa. Hogy szeresse. Minden éjszaka bejött, és ott ült mellette. Az első pár éjszakán egyszerűen csak ott volt vele – egy idegen, hogy elkergesse a magányát. Aztán már suttogott is: – Csssss, itt vagyok, minden rendben. – Három hét múlva már átölelte. Gyorsan gyűlt a bizalom, főleg a férfi kedvességének brutális erejétől, az ottlététől. A kislány kezdettől fogva tudta, hogy mindig meg fog jelenni a sikítása közepén, és nem megy el. EGY DEFINÍCIÓ, AMIT NEM TALÁLTOK MEG A SZÓTÁRBAN Nem elmenni: A bizalom és szeretet aktusa, amit a gyerekek szinte mindig megértenek.

Hans Hubermann álmos szemekkel ült az ágyon, miközben Liesel a karjában sírt, és beszívta a szagát. Minden hajnalban, valamivel két óra után a kislány újra elaludt erre a szagra: a halott cigaretták, sok évtizednyi festékek és emberi bőr keverékére. Amikor eljött az igazi reggel, a Papa ott volt tőle vagy kétméternyire, gyűrötten, szinte kétrét görnyedve a székben. Soha nem feküdt le a másik ágyra. Liesel kimászott, óvatosan megcsókolta az arcát, s ekkor Hans Hubermann felébredt és mosolygott. Néha a Papa azt mondta neki, hogy bújjon vissza az ágyba, és várjon egy percet, aztán hozta a harmonikáját, és játszott neki. Liesel felült és dúdolt, hűvös lábujjait összeszorította izgalmában. Soha senki nem zenélt még neki. Liesel csak mosolygott, bambán, boldogan, és nézte a ráncokat a Papa arcán, meg szemének lágy fémét – amíg meg nem hallották a szitkozódást a konyhából. – FEJEZD MÁR BE EZT A HÜLYESÉGET, SAUKERL! De a Papa még játszott egy kicsit. Aztán a kislányra kacsintott, ő pedig ügyetlenül visszakacsintott rá. Néhány alkalommal, csak hogy még jobban felbosszantsa a Mamát, Hans Hubermann a konyhába is kivitte a harmonikát, és játszott reggeli közben. A Papa lekváros kenyere félig megéve, harapásnyomokkal lekerekítve feküdt a tányérján, és a zene Lieselt nézte. Tudom, hogy ez furán hangzik, de ő így érezte. Papa jobb keze fel-alá járkált a fogszínű billentyűkön. Bal kezével a gombokat nyomogatta. (Liesel különösen szerette nézni, ahogy

az ezüstös-pettyeset nyomja meg – a C-dúrt.) A harmonika összekarcolt, fényes fekete teste előrehátra járt, ahogy Papa nyomta a poros fújtatót, s az hol beszívta, hol kifújta a levegőt. A konyhában azokon a reggeleken a Papa életre keltette a harmonikát. Szerintem ez értelmes mondat, ha jól belegondolunk. Honnan tudjuk, hogy valami életre kel? Az ember megnézi, hogy lélegzik-e. A harmonika hangja egyúttal a biztonságot is jelentette. A napvilágot. Napközben lehetetlen volt az öccséről álmodnia. Hiányzott neki, és gyakran sírt a kis fürdőszobában, amilyen halkan csak tudott, de akkor is örült, hogy ébren van. A Hubermannéknál töltött első éjszakáján az utolsó dolgot, ami összekapcsolta az öccsével – A sírásó kézikönyvét – a matrac alá rejtette, és aztán néha kivette onnan, és fogdosta. Bámulta a borítóján lévő betűket, simogatta a nyomtatást a lapokon, és fogalma sem volt, hogy mi van benne. Persze, nem is igazán számított, hogy miről szól a könyv. Sokkal fontosabb volt az, amit jelent. A KÖNYV JELENTÉSE 1. Az utolsó alkalom, amikor látta az öccsét. 2. Az utolsó alkalom, amikor látta az anyját.

Néha suttogni kezdte a „Mama” szót, és százszor is látta az anyja arcát egyetlen délután alatt. De ezek kis gyötrelmek voltak álmainak borzalmához képest. Akkor, az álom által bejárt hatalmas térségeken soha nem érezte magát olyan tökéletesen magányosnak. Biztosan észrevettétek már, hogy nem voltak más gyerekek a házban. Hubermannéknak volt ugyan két gyerekük, de azok már felnőttek és elköltöztek. Kicsi Hans München belvárosában dolgozott, Trudy pedig cseléd és gyerekgondozó volt. Hamarosan mindkettőt magába szippantja a háború. Az egyik golyókat készít majd. A másik ki fogja lőni őket. Az iskola, ahogy azt biztosan el tudjátok képzelni, szörnyű gyötrelem volt. Állami iskola volt, de erős katolikus befolyással, és Liesel lutheránus volt. Nem a legszerencsésebb kezdet. Aztán felfedezték, hogy nem tud írni és olvasni. Megalázó módon betették a kisebb gyerekek közé, akik még csak akkor tanulták az ábécét. Bár vékony csontú és sápadt gyerek volt, így is óriásinak érezte magát a kis törpék között, és gyakran vágyott arra, bárcsak annyira sápadt lenne, hogy teljesen eltűnjön. Otthon sem kaphatott sok segítséget. – Tőle ne kérj segítséget – mondta a Mama. – Egy Saukerl. Papa bámult ki az ablakon, szokása szerint. – A negyedik osztályban kimaradt. Papa, anélkül hogy megfordult volna, nyugodtan, de csípősen azt mondta: – Hát akkor őtőle se kérj. – Leverte a hamut az ablakban. – Ő a harmadik osztályban maradt ki. Nem voltak könyvek a házban (leszámítva azt az egyet, amit Liesel a matrac alá rejtett), és Liesel nem tehetett mást, mint hogy magában mondogatja az ábécét, amíg a Mama rá nem szólt, hogy maradjon csendben. Az a sok motyogás! Csak később kezdődött az igazi tanulás, miután megtörtént az ágyba pisilős eset az egyik rémálom közben. Maguk közt éjféli iskolának nevezték, bár igazából rendszerint két óra tájban kezdődött. De erről majd kicsivel később.

Február közepén, amikor tízéves lett, Liesel kapott egy használt babát, sárga haja volt, és hiányzott a fél lába. – Ennél többre nem futotta – mentegetőzött a Papa. – Ugyan miről beszélsz? Boldog lehet, hogy ennyit is kap – csattant fel a Mama. Hans folytatta a megmaradt láb vizsgálatát, miközben Liesel felpróbálta az új egyenruháját. A tízéves kor a Hitlerjugendet jelentette. A Hitlerjugend pedig egy kis barna egyenruhát jelentett. Liesel a BDM ifjúsági tagozatának lett a tagja. A RÖVIDÍTÉS MAGYARÁZATA Azt jelentette: Bund Deutscher Mädchen – Egyesült Német Lányok

Először is azt tanulták ott meg, hogy a Heil Hitlerjük tökéletes legyen. Aztán megtanultak menetelni, sebet kötözni és ruhát foltozni. Elvitték őket kirándulni is, meg egyéb efféle tevékenységekre. Szerdán és szombaton volt a gyűlésük, délután háromtól ötig. Minden szerdán és szombaton Papa elsétált Liesellel a BDM központjába, és két órával később hazavitte. Soha nem beszéltek róla sokat. Csak fogták egymás kezét, hallgatták a saját lépéseiket, s a Papa közben elszívott egy-két cigarettát. A Papa egyedül azzal okozott neki aggodalmat, hogy gyakran elment otthonról. Jó sok olyan este volt, amikor bement a nappaliba (mely egyben Hubermannék hálószobájaként is szolgált), kivette a harmonikát a régi szekrényből, és a konyhán keresztül a bejárati ajtóhoz navigált. Miközben ment felfelé a Himmel utcán, a Mama kinyitotta az ablakot, és utána kiáltott: – Aztán nehogy későn gyere haza nekem! – Ne olyan hangosan! – szólt vissza a Papa. – Saukerl! Nyald ki a seggem! Olyan hangosan beszélek, ahogy akarok! Káromkodásának visszhangja végigkísérte Papát az utcán. De ő már nem nézett vissza, legalábbis addig, amíg biztos nem volt benne, hogy a felesége már nincs ott. Az ilyen estéken a harmonikával a kezében Frau Diller sarki boltja előtt megfordult, és visszanézett arra az alakra, aki felváltotta a feleségét az ablakban. Hosszú, kísérteties keze kissé felemelkedett, majd visszafordult, és lassan ment tovább. S aztán Liesel legközelebb éjjel két órakor látta, amikor a Papa szelíden kirángatta a rémálmából. Az esték a kis konyhában mindig, kivétel nélkül zajosak voltak. Rosa Hubermann állandóan beszélt, és amikor beszélt, schimpfen volt. Egyfolytában vitatkozott és panaszkodott. Igazából nem volt kivel veszekednie, de a Mama mesteri módon kihasznált minden alkalmat. Képes volt vitatkozni az egész világgal abban a konyhában, és jóformán minden este meg is tette. Miután megvacsoráztak, és a Papa elment, Liesel és Rosa rendszerint ott maradtak a konyhában, és Rosa vasalt. A hét néhány napján Liesel a Mamával jött haza az iskolából, együtt gyalogoltak Molching utcáin, összeszedték a mosnivalót, és visszavitték a kimosott és kivasalt ruhákat a város gazdag negyedeiben lakó kuncsaftoknak. A Knaupt utcán, a Heide utcán. És még néhány utcában. A Mama

kötelességtudó mosollyal adta le a mosott ruhát, s vette el a mosnivalót, de amint becsukódott az ajtó, és elindultak, elkezdte szidni ezeket a gazdag embereket, akiknek annyi pénzük van, és annyira lusták. – Túl g'schtinkerdtek, hogy kimossák a saját ruhájukat – mondogatta, jóllehet belőlük élt. – Na, ez is – mondta vádlón a Heide utcában lakó Herr Vogelról. – Az összes pénzét az apjától örökölte. És nőkre meg italra szórja el mindet. Meg persze mosásra és vasalásra. Olyan volt, mint egy szitkozódó névsorolvasás. Herr Vogel, Pfaffelhürver úr és Pfaffelhürver asszony, Helena Schmidt, a Weingartnerék. Minannyian bűnösek voltak valamiben. Ernst Vogel a részegeskedése meg a drága bujálkodása mellett Rosa szerint állandóan vakarta a tetves haját, nyalogatta az ujjait, és csak utána adta oda a pénzt. – Meg kéne mosnom, mielőtt hazaviszem – mondta. Pfaffelhürverék gondosan ellenőrizték a munkáját. – De aztán egyetlen gyűrődés se legyen ezeken az ingeken, kérem – utánozta őket Rosa. – Egy ránc se legyen ezen az öltönyön! Aztán ott állnak, és ellenőriznek mindent, ott előttem. Egyenesen az orrom előtt! Micsoda G'sindel – micsoda mocsokság! Weingartnerék egészen ostoba emberek voltak, és volt egy állandóan vedlő macskájuk, az is egy Saumensch. – Tudod, mennyi ideig tart, amíg eltüntetem azt a rengeteg szőrt? Mindenen ott van! Helena Schmidt gazdag özvegyasszony volt. – Az a vén nyomorék álló nap csak üldögél és sorvadozik. Soha egy napot nem kellett dolgoznia egész életében. A legmélyebb megvetését azonban Rosa a Grande Strasse 8. lakójának tartogatta. Jó nagy ház volt, fent a domb tetején, Molching felső részén. – Ez itt – mondta Lieselnek az első alkalommal, amikor odamentek – a polgármester háza. Azé a gazemberé. A felesége otthon ül egész nap, olyan zsugori, hogy még be sem gyújt, mindig meg lehet fagyni náluk. Teljesen őrült. – Szótagolta a szavakat. –Tel-je-sen ő-rült. – A kapuban intett a kislánynak. – Na, menj be! Liesel meg volt rémülve. A kis lépcső tetején hatalmas barna ajtó volt rézkopogtatóval. – Mi? A Mama meglökte. – Ne mizzél itt nekem, Saumensch! Mozgás! Liesel elindult. Végigment az ösvényen, fel a lépcsőn, habozott egy kicsit, aztán bekopogott. Egy fürdőköntös nyitott ajtót. Benne egy asszony ijedt szemekkel, a haja, mint a pihe: a vereség pózában állt a kislány előtt. Meglátta a Mamát a kapuban, és átadott a lánynak egy zsák mosnivalót. – Köszönöm – mondta Liesel, de nem jött válasz. Csak az ajtótól. Becsukódott. – Látod? – mondta a Mama, amikor visszament a kapuhoz. – És ezt kell elviselnem. Ezeket a gazdag nyomorékokat, ezeket a lusta disznókat... Ahogy cipelte a mosnivalót, Liesel visszanézett. A rézkopogtató figyelte az ajtóról. Amikor Rosa Hubermann befejezte az emberek szapulását, akiknek dolgozott, rendszerint átváltott másik kedvenc szitkozódós témájára. A férjére. Nézte a nagy zsák mosnivalót és a gubbasztó házakat, és beszélt, beszélt, beszélt. – Ha a papád nem ilyen semmi ember lenne –

magyarázta Lieselnek minden egyes alkalommal, amikor sétáltak Molchingon át –, nem kellene ezt csinálnom. Szobafestő! – fintorgott. – Miért is mentem hozzá ehhez az Arschlochhoz? Pedig mondták is, már hogy a családom. – Lépteik csikorogtak a járdán. – Na, most aztán megnézhetem magam, lejárom a lábam, és gürcölök a konyhában, mert ennek a Saukerlnak soha nincs munkája. Legalábbis rendes munkája nincsen. Csak az a szánalmas harmonikázás azokban a koszfészkekben minden este. – Igen, Mama. – Csak ennyit tudsz mondani? – A Mama szeme olyan volt, mintha világoskék papírból vágták volna ki, és ragasztották volna az arcára. Mentek tovább. Liesel cipelte a zsákot. Otthon kimosták egy üstben a tűzhely mellett, kiteregették a nappaliban lévő kandalló előtt, s aztán kivasalták a konyhában. A konyhában történt minden érdekes dolog. – Hallottad ezt? – kérdezte a Mama majdnem minden este. Kezében a vasaló, amit a tűzhelyen melegített fel. Az egész házban homályos volt a fény, és Liesel a konyhaasztalnál ülve a tűz réseit bámulta maga előtt. – Mit? –felelte. – Mi az? – Holtzapfel! – A Mama már felállt. – Az a Saumensch megint az ajtónkra köpött. Frau Holtzapfelnak, az egyik szomszédjuknak az volt a szokása, hogy Hubermannék ajtajára köpött, valahányszor elment mellette. A bejárati ajtó csak pár méterre volt a kaputól, és ez a távolság Frau Holtzapfelnak nem jelentett gondot – mint ahogy a célzás sem. A köpés azzal a ténnyel állt kapcsolatban, hogy ő és Rosa a szavak évtizedes háborúját vívták egymással. Senki sem ismerte az ellenségeskedés eredetét. Valószínűleg ők maguk is elfelejtették már. Frau Holtzapfel inas asszonyság volt, és egész nyilvánvalóan rosszindulatú. Soha nem ment férjhez, de volt két fia, néhány évvel idősebbek, mint Hubermannék gyerekei. Mindketten a seregben szolgáltak, és biztosíthatlak benneteket, hogy mindkettőnek lesz egy epizódszerepe, mire itt végzünk. Frau Holtzapfel rosszindulatáról még annyit, hogy nagyon alaposan végezte ezt a köpködést. Soha el nem mulasztotta volna, hogy rásercintsen a harminchármas ajtóra, és azt mondja, „Scwheine!”, valahányszor elment mellette. Észrevettem valamit a németekben: Úgy tűnik, nagyon szeretik a disznókat. EGY KIS KÉRDÉS ÉS A VÁLASZ És mit gondoltok, kinek kellett letörölnie a köpést az ajtóról minden este? Igen, kitaláltátok.

Amikor egy vasalóöklű nő azt mondja neked, hogy menj ki, és töröld le a köpést az ajtóról, te megteszed. Különösen, ha forró a vasaló. Igazából az egész csak a mindennapos rutin része volt.

Liesel minden este kiment, letörölte az ajtót, és nézte az eget. A legtöbbször olyan volt, mintha odalöttyintették volna: hideg és súlyos, csúszós és szürke, de nagy ritkán néhány csillag kimerészkedett és ragyogott, még ha csak néhány percre is. – Sziasztok, csillagok. Várt. Várta a hangot a konyhából. Vagy amíg megint le nem cibálták a csillagok a német ég vizébe.

A CSÓK (Egy gyerekkori döntéshozó) Mint a legtöbb kisváros, Molching is tele volt különös alakokkal. Egypáran a Himmel utcában laktak közülük. Mint például Frau Holtzapfel is. Rajta kívül ott volt még például: Rudy Steiner – a szomszédban lakó fiú, aki rajongott Jesse Owensért, a fekete bőrű amerikai atlétáért. Frau Diller – a sarki bolt rendíthetetlen árja tulajdonosa. Tommy Müller – egy gyerek, akit a krónikus fülfertőzései miatt többször megoperáltak, rózsaszínű bőrpatak volt az arcára festve, és gyakran elkezdett rángatózni az arca. És egy férfi, akit mindenki Pfiffikus néven ismert, és olyan csúnya szája volt, hogy hozzá képest Rosa Hubermann valóságos költőnek és szentnek tűnt. Összességében viszonylag szegény emberek laktak az utcában, annak ellenére, hogy a német gazdaság nyilvánvalóan fellendült Hitler alatt. Azért még léteztek szegénynegyedek a városokban. Mint már említettem, a Hubermannék melletti házat a Steiner nevű család bérelte. Steineréknek hat gyerekük volt. Egyikük, a hírhedt Rudy hamarosan Liesel legjobb barátja lesz, később pedig a társa, és néha közös bűncselekmények kieszelője. Liesel az utcán ismerkedett meg vele. Néhány nappal az első fürdése után a Mama megengedte Lieselnek, hogy kimenjen játszani a többi gyerekkel. A Himmel utcában a barátságok kint kötődtek, lehetett bármilyen az idő. A gyerekek ritkán látogattak el egymás otthonába, mert a lakások kicsik voltak, és általában nagyon kevés dolog volt bennük. Amellett a kedvenc időtöltésüket, akárcsak a profik, a szabad ég alatt végezték. A futballt. Szervezett csapatokkal. A szemeteskukákat használták kapufának. Lévén új gyerek a városban, Lieselt azonnal beállították két kuka közé. (Tommy Müller így végre felszabadult, annak ellenére, hogy ő volt a legbénább focista a Himmel utca történetében.) Minden nagyon jól ment egy darabig, addig a végzetes pillanatig, amikor Rudy Steiner elterült a hóban Tommy Müller csúnya szabálytalansága után. – Mi van?! – üvöltötte Tommy. Kétségbeesetten rángott az arca. – Mit csináltam? Rudy csapatának minden tagja tizenegyest követelt, s aztán Rudy Steiner egyszer csak ott állt az új gyerekkel, Liesel Memingerrel szemben. Letette a labdát egy koszos hókupacra, és biztosra vette a gólt. Elvégre Rudy tizennyolc büntetőből még egyet sem hibázott el, még akkor sem, amikor az ellenfél játékosai kilökdösték a kapuból Tommy Müllert. Bárkit állítottak is be a helyére, Rudy mindig berúgta. Most Lieselt próbálták kilökdösni a kapuból. Liesel persze tiltakozott, ahogy azt elképzelhetitek, de Rudy megvédte. – Nem, nem – mosolygott. – Hadd maradjon. – És a kezét dörzsölte. Épp vége lett a havazásnak a piszkos utcában, és meggyűltek a sáros lábnyomok közöttük. Rudy nekifutott, lőtt, Liesel vetődött, és valahogy kivédte a lövést a könyökével. Mosolyogva állt fel, de abban a pillanatban egy hógolyó csapódott az arcába. A fele sár volt. Iszonyúan csípett.

– Na és ez hogy tetszik? – vigyorgott a fiú, aztán elszaladt, hogy visszahozza a labdát. – Saukerl – suttogta Liesel. Gyorsan megtanulta új otthonának szókincsét. NÉHÁNY TÉNY RUDY STEINERRŐL Nyolc hónappal idősebb volt Lieselnél, és csontos lába, éles foga, csúnya kék szeme és citromsárga haja volt. Steinerék hat gyereke közül az egyik, aki állandóan éhes volt. A Himmel utcában kicsit bolondnak tartották. Éspedig egy olyan esemény miatt, amiről ritkán beszéltek, de mindenki „a Jesse Owens-incidensként” emlékezett rá, amikor is koromfeketére festette magát, és egyik este lefutotta a száz métert a helyi sportpályán.

Akár bolond volt, akár nem, Rudynak az volt megírva a sorsában, hogy Liesel legjobb barátja legyen. Egy hógolyó az arcodon biztosan a lehető legjobb kezdete egy tartós barátságnak. Néhány nappal azután, hogy Liesel elkezdte az iskolát, már mindig a Steiner gyerekekkel jött és ment. Rudy anyja, Barbra megígértette a fiával, hogy vigyázni fog az új lányra, főként mert hallott a hógolyóról. Rudy becsületére legyen mondva, boldogan beleegyezett. Egyáltalán nem olyan nőgyűlölő fajta gyerek volt. Nagyon is szerette a lányokat, és tetszett neki Liesel (ezért is dobta meg hógolyóval). Igazából Rudy Steiner az a fajta bátor kis gazfickó volt, aki ténylegesen elképzelte magát hölgyek társaságában. Úgy tetszik, minden gyerekkor közegében és ködében van egy ilyen kis csirkefogó. Ő az, aki nem hajlandó félni az ellenkező nemtől, csak mert mindenki más fél, és az is ő, aki nem fél döntéseket hozni. Ebben az esetben Rudy már döntést hozott magában Liesel Memingerről. Az iskolába menet próbálta megmutatni a város nevezetességeit, vagy legalábbis megemlítette őket, miközben egyfolytában rá kellett szólnia a fiatalabb testvéreire, hogy fogják be a szájukat, az idősebbek meg őt nyaggatták, hogy fogja be. Az első nevezetesség az egyik ház második emeletén lévő kis ablak volt. Ott lakik Tommy Müller. – Látta, hogy Liesel nem emlékszik Tommyra. – Tudod, a rángó arcú. Amikor ötéves volt, eltévedt a piacon az év leghidegebb napján. Három órával később, amikor megtalálták, merevre volt fagyva, és szörnyen fájt a füle a hidegtől. Aztán a füle teljesen elfertőződött belül, és három vagy négy műtétje volt, és az orvosok tönkretették az idegeit. Úgyhogy most rángatózik az arca. – És nem tud focizni – szólt közbe Liesel. – Ja, teljesen béna. Aztán jött a sarki bolt a Himmel utca végén. Frau Diller boltja. EGY FONTOS MEGJEGYZÉS FRAU DILLERRŐL Volt egy aranyszabálya.

Frau Diller szögletes asszonyság volt vastag szemüveggel és gonosz tekintettel. Azért fejlesztette ki ezt a gonosz tekintetet, hogy véletlenül se jusson eszébe senkinek lopni a boltjából, amelyet katonás testtartással, mélyhűtött hanggal és Heil Hitler-szagú egyenletes légzéssel védett. Maga a bolt fehér és hideg volt, sivár a végtelenségig. A mellette gunnyasztó kis ház még mogorvábban reszketett, mint a Himmel utca többi épülete. Frau Diller gondoskodott erről az érzésről, és az egyetlen ingyenes áruként osztogatta. A boltjáért élt, a boltja pedig a Harmadik Birodalomért. Még azután is, hogy bevezették a jegyrendszert abban az évben, pult alól árusított bizonyos nehezen beszerezhető cikkeket, és a náci pártnak adományozta a pénzt. Rendszerint ült, és mögötte a Führer bekeretezett fényképe függött a falon. Ha bementél hozzá, és nem mondtad, hogy Heil Hitler, nem szolgált ki. Miközben elmentek a bolt mellett, Rudy felhívta a figyelmet a kirakatból leső golyóálló szemekre. – Ha bemész oda, mindig mondd, hogy Heil! – figyelmeztette Lieselt szigorúan. – Hacsak nem akarsz kicsit messzebbre menni. – Már jócskán odébb jártak, de Liesel még visszanézett, és a nagyított szemek még mindig ott voltak, az ablakra szögezve. A sarkon túl a Münchener utca (a Molchingból kivezető főút) csupa latyak volt. Mint gyakran máskor is, menetelő katonák haladtak el mellettük néhány sorban. Egyenes háttal lépkedő egyenruhák, a fekete csizmák tovább szennyezték a havat. Arcuk merev összpontosítással előreszegezve. Megnézték a katonákat, aztán a Steiner testvérek és Liesel valami boltkirakatok előtt mentek el, majd az impozáns városháza mellett, amit évekkel később majd térdben lecsapnak, és eltűnik a föld színéről. Némelyik bolt üresen állt, még mindig sárga csillaggal és zsidóellenes szitkokkal megjelölve. Lejjebb a templom az eget célozta, teteje valóságos tanulmány a cserepek összeillesztéséről. Az utca összességében hosszú, szürke cső volt – nedves folyosó, a hidegben meggörnyedt emberek és latyakban tocsogó léptek hangja. Rudy egyszer csak előrerohant, magával rángatva Lieselt. Bekopogott egy szabóüzlet ajtaján. Ha Liesel el tudta volna olvasni a feliratot, előre tudhatta volna, hogy Rudy apjáé az üzlet. Még nem volt nyitva, de bent egy férfi ruhadarabokat készített elő a pult mögött. Felnézett és intett. – A papám – mondta Rudy, s a következő pillanatban különböző méretű Steiner gyerekek tömegében álltak, mindegyik integetett, vagy puszit küldött az apjának, vagy csak állt és biccentett (az idősebbek), aztán mentek tovább, az iskola előtti utolsó nevezetesség felé. AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS A sárga csillagok útja

Olyan hely volt ez, ahol senki sem akart időzni, még rápillantani sem, de majdnem mindenki megtette. A hosszú, törött kar formájú úton több háznak ki volt törve az ablaka, és bezúzva a falai. Dávid-csillag volt az ajtókra festve. Olyanok voltak azok a házak, mint a leprások. Vagy legalábbis fertőzött sebek a megnyomorodott német földön.

– A Schiller utca – mondta Rudy. – A sárga csillagok útja. Lejjebb néhány ember látszott. A szemerkélő esőben szinte szellemeknek tűntek. Nem is emberi lények, csak ólomszínű felhők alatt mozgó alakok. – Na, gyertek már! – szólt vissza nekik Kurt (a legidősebb Steiner gyerek), és Rudy meg Liesel siettek a többiek után. Az iskolában Rudy mindig megkereste Lieselt a szünetekben. Nem izgatta, hogy a többiek gúnyolják az új lány butaságát. Ott volt vele a legelején, és ott lesz később is, amikor Liesel nem bírja tovább. De mindezt persze nem ingyen csinálja. AZ EGYETLEN DOLOG, AMI ROSSZABB, MINT EGY FIÚ, AKI GYŰLÖL Egy fiú, aki szeret.

Április végén, miután Rudy és Liesel hazajöttek az iskolából, a Himmel utcában várták a szokásos focit. Kicsit korábban érkeztek, és még egyetlen más gyerek sem volt ott. Nem láttak mást, csak a mocskos szájú Pfiffikust. – Oda nézz! – mutatta Rudy. PFIFFIKUS PORTRÉJA Törékeny termet. Fehér haj. Fekete esőkabát, barna nadrág, szakadt cipő és egy száj – de micsoda száj!

– Hé, Pfiffikus! Amikor a távoli alak megfordult, Rudy fütyülni kezdett. Az öregember egyszeriben kiegyenesedett, és káromkodni kezdett, de olyan hévvel, hogy azt csak tehetségnek lehet nevezni. Úgy tűnt, senki sem tudja az igazi nevét, vagy ha tudták is, senki nem használta. Mindig csak Pfiffikusnak szólították, mert ez egy olyan név, amit annak adnak, aki szeret fütyülni, márpedig Pfiffikus azt nagyon szeretett. Folyton egy Radetzky-mars nevű dallamot fütyült, és a városban minden gyerek odakiáltott neki, és utánozta. Pfiffikus ilyenkor egy pillanat alatt megváltoztatta szokásos testtartását (előrehajolva, nagy, szikár léptekkel ment, kezét hátratéve az esőkabátján), és kiegyenesedve káromkodott. És azzal vége is lett a derű minden látszatának, mert fröcsögött belőle az indulat. Ez alkalommal Liesel szinte reflexszerűen utánozta Rudyt. – Pfiffikus! – visszhangozta, gyorsan elsajátítva a megfelelő kegyetlenséget, amit, úgy látszik, megkövetel a gyerekkor. Borzalmasan fütyült, de nem volt ideje tökéletesíteni. Pfiffikus kiabálva kergette őket. Egy „Geh'scheissen!”-nel kezdte, majd gyorsan jöttek a még cifrább kifejezések. Először csak a fiút szidta, de Liesel is hamar sorra került.

– Te kis ringyó! – üvöltött. A szavak Liesel hátát csapdosták. – Téged még nem láttalak! – Szép dolog ringyónak nevezni egy tízéves kislányt. De Pfiffikus már csak ilyen volt. Mindenki egyetértett, hogy ő és Frau Holtzapfel gyönyörű pár lennének. – Gyertek csak ide! – ezek voltak az utolsó szavak, amiket Liesel és Rudy hallottak futás közben. Egészen a Münchener utcáig futottak. – Gyere csak! – mondta Rudy, miután kifújták magukat. – Itt lesz, csak egy kicsit lejjebb. Elvitte a Hubert-pályára, a Jesse Owens-incidens helyszínére, és zsebre dugott kézzel álltak. Ott nyúlt el előttük a futópálya. Egyetlen dolog történhetett. Úgyhogy Rudy belekezdett. – Száz méter – mondta noszogatva. – Fogadjunk, hogy nem tudsz megverni. Liesel ezt nem tűrhette. – Fogadjunk, hogy igen. – Miben fogadsz, te kis Saumensch? Van pénzed? – Nincs. Miért, neked van? – Nincs. – De Rudynak volt egy ötlete. Kezdett kibújni belőle a szoknyavadász. – Ha legyőzlek, engeded, hogy megcsókoljalak. – Leguggolt, és elkezdte feltűrni a nadrágszárát. Liesel megijedt, és akkor még enyhén fogalmaztam. – De hát miért akarsz megcsókolni? Koszos vagyok. – Én is. – Rudy nyilván nem látta okát, hogy egy kis kosz megakadályozza a csókban. Mindketten jó ideje nem fürödtek. Liesel gondolkozott, és közben ellenfelének vézna lábát nézegette. Nagyjából ugyanolyan volt, mint az övé. Nem, ki van zárva, hogy le tudjon győzni, gondolta. És komolyan bólintott. Ez üzlet volt. – Megcsókolhatsz, ha győzöl. De ha én győzök, akkor nem kell többet a kapuban állnom. Rudy megfontolta a dolgot. – Jól van – mondta, és kezet ráztak. Sötét és ködös volt az ég, és szemerkélni kezdett az eső. A pálya sárosabb volt, mint amilyennek látszott. A két futó nekikészült. Rudy eldobott egy követ, az volt a startpisztoly. Akkor kezdhettek futni, amikor földet ért. – Nem is látom a célvonalat – panaszkodott Liesel. – Én talán látom? A kő a földbe vájódott. Egymás mellett futottak, könyökölve, próbálva megelőzni a másikat. A csúszós talaj szörcsögött a talpuk alatt, és vagy húsz méterre a céltól mindketten elestek. – Jézusmáriám! – kiabált Rudy. – Tiszta szar lettem. – Ez nem szar – javította ki Liesel –, hanem sár. – Bár neki is voltak kételyei. Még vagy öt métert csúsztak a cél felé. – Akkor mondjuk, hogy döntetlen? Rudy ránézett, csupa éles fog és esetlen kék szem. Fél arcát sár borította. – Ha döntetlen, akkor is megcsókolhatlak? – Azt ugyan nem! – Liesel felállt, és levert egy kis sarat a kabátjáról. – Nem kell, hogy a kapuban állj. – Dugd fel a kapudat! Miközben mentek vissza a Himmel utcába, Rudy figyelmeztette. – Egyszer majd, Liesel – mondta –, meghalnál érte, hogy megcsókolhass. De Liesel jobban tudta. Káromkodott.

Amíg csak élnek ők ketten, ő és Rudy Steiner, soha nem fogja megcsókolni ezt a nyomorult, koszos Saukerlt, de hogy ma nem, az biztos. Sokkal fontosabb dolgai voltak. Lenézett csurom sár ruhájára, és kimondta, ami anélkül is egészen nyilvánvaló volt. – Meg fog ölni. Természetesen Rosa Hubermannra gondolt, más néven a Mamára, aki aztán valóban majdnem megölte. A Saumensch szó számtalanszor elhangzott a büntetés végrehajtása közben. Szinte fasírtot csinált a kislányból.

A JESSE OWENS-INCIDENS Liesel úgy emlékezett rá, mintha ténylegesen ott lett volna Rudy hírhedt gyerekkori tetténél. Valahogy mindig Rudy elképzelt nézőjeként látta magát. Talán csak tetszett neki egy feketére mázolt fiú gondolata, ahogy rohan a füvön. 1936 volt. Az olimpia. Hitler olimpiája. Jesse Owens a 4x100 méteres váltó utolsó futójaként beérkezett a célba, és megnyerte negyedik aranyérmét. Az egész világon arról beszéltek, hogy mivel fekete, nem is egészen ember, és hogy Hitler nem volt hajlandó kezet fogni vele. Még a rasszista németek is csodálták Owens teljesítményét, és hőstettének híre átszivárgott a repedéseken. Azonban senki sem volt jobban lenyűgözve, mint Rudy Steiner. Az egész család a nappaliban volt, amikor ő kilopózott a konyhába. Kivett egy faszenet a kályhából, és jól megmarkolta kis kezével. – Akkor hát most – mosolygott. Készen állt. Szépen, vastagon bedörzsölte magát a szénnel, míg teljesen fekete nem lett. Még a haja is kapott belőle. Majdhogynem tébolyodott mosollyal nézte a tükörképét az ablakban, és csak úgy rövidnadrágban és trikóban csendben ellopta a bátyja biciklijét, aztán tekerni kezdett az utcában a Hubert-pálya felé. Az egyik zsebébe eltett még néhány széndarabot, ha egy része lekopna róla. Liesel úgy képzelte, hogy aznap este a hold az égre volt varrva. Köré pedig felhők odafércelve. A rozsdás bicikli a Hubert-pálya kerítésénél állt meg, és Rudy átmászott rajta. Leugrott a másik oldalon, és vézna lábaival futni kezdett a százméteres síkfutás startvonalához. Suta mozdulatokkal, lelkesen bemelegített. Kis mélyedéseket vájt a földbe a starthoz. Várva a megfelelő pillanatot, először csak járkált körbe, gyűjtötte a kellő koncentrációt a sötét ég alatt, miközben a hold és a csillagok figyelmesen nézték. Owens remekül néz ki – kezdte kommentálni a versenyt. Ez lehet a legnagyobb diadala mind közül... Kezet fogott a többi odaképzelt atlétával, és sok szerencsét kívánt nekik, pedig tudta... Nincs esélyük. A startbíró intett nekik, hogy menjenek előrébb. A Hubertpálya megtelt nézőkkel, köröskörül óriási tömeg. Mindannyian ugyanazt kiáltozták: Rudy Steiner nevét – akit most Jesse Owensnek hívtak. Minden elcsendesedett. Csupasz lába megfeszült a talajon. Érezte a földet a lábujjai közt. A startbíró jelzésére felemelte a fenekét – aztán a startpisztoly lyukat hasított az estébe. Az első harminc méteren eléggé együtt haladt a mezőny, de csak idő kérdése volt, hogy a faszénnel bemázolt Owens otthagyja a többieket.

– Owens vezet – visította a fiú éles hangján, ahogy futott az üres pályán, egyenesen az olimpiai diadal dübörgő tapsa felé. Még azt is érezte, ahogy a célszalag elszakad a mellén, amikor elsőként berobbant a célba, ő a leggyorsabb ember a föld kerekén. Csak a tiszteletkör alatt kezdődtek a bajok. A tömegben ott állt az apja, épp a célvonalnál, mint valami mumus. Vagy legalábbis egy öltönyös mumus. (Mint már említettem, Rudy apja szabó volt. Ritkán lehetett öltöny és nyakkendő nélkül látni az utcán. Ezúttal csak öltöny és gyűrött ing volt rajta.) – Was ist los? – mondta a fiának, amikor az ott állt előtte tetőtől talpig faszénben. – Mi az ördög folyik itt? – A tömeg eltűnt. Fújni kezdett a szél. – Aludtam a székemben, amikor Kurt észrevette, hogy eltűntél. Mindenki téged keres. Steiner úr normális körülmények között rendkívül udvarias ember volt. De hogy egy nyári estén szénnel összemázolva találja meg az egyik gyerekét, azt nem nevezte volna normális körülménynek. – Ez a gyerek bolond – motyogta, bár elismerte magában, hogy ha van hat gyereke, akkor valami ilyesminek biztosan be kellett következnie. Legalább egynek közülük rosszul kellett sikerülnie. Most csak nézte ezt a gyerekét, és várta a magyarázatot. – Szóval? Rudy lihegett, lehajolt, a térdére tette a kezét. – Jesse Owens voltam. – Úgy mondta ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Sőt még valami olyasmi is volt a hangjában, hogy: „Miért, mi másnak néznék ki?” De ez a hang azonnal eltűnt, amikor észrevette az apja szeme alatt a kialvatlanság árkát. – Jesse Owens? – Steiner úr a nehézkes gondolkodású emberek közé tartozott. Szögletes hangján mindig igazat mondott. Magas és súlyos volt a teste, akár a tölgyfa. Haja mint megannyi szilánk. – Mi van vele? – Tudod, papa, a Fekete Varázslat. – Majd adok én neked fekete varázslatot! – A hüvelyk-és a mutatóujja közé fogta a fia fülét. Rudynak megrándult az arca. – Jaj, ez fáj! – Fáj? – Az apját jobban zavarta az ujjait bepiszkító ragacsos szénpor. Mindenét bekente ez a gyerek, gondolta. Még a fülében is benne van, az Isten szerelmére. – Na, gyerünk! Hazafelé menet Steiner úgy döntött, hogy elbeszélget a fiával a politikáról, már amennyire ő maga ért hozzá. Rudy csak évekkel később értette meg mindazt, amit mondott – amikor már késő volt ahhoz, hogy bármit is érdemes legyen megérteni. ALEX STEINER ELLENTMONDÁSOS POLITIKAI NÉZETEI ELSŐ PONT: A náci párt tagja volt, de nem gyűlölte a zsidókat, mint ahogy senki mást sem gyűlölt. MÁSODIK PONT: Titokban azért eltöltötte egy kis megkönnyebbülés (vagy ami még rosszabb,öröm!), amikor a zsidó szabókat eltávolították az iparból – a propaganda belé sulykolta, hogy csak idő kérdése, mikor jön a zsidó szabók özöne, hogy elrabolja az összes kliensét.

HARMADIK PONT: De azt jelenti ez, hogy mindet el kell zavarni? NEGYEDIK PONT: A családja. Természetesen mindent meg kellett tennie az eltartásuk érdekében. Ha ez azt jelentette, hogy párttagnak kell lennie, akkor párttagnak kell lennie. ÖTÖDIK PONT: Valahol, mélyen lent, volt egy viszketés a szívében, de vigyázott, hogy ne vakarja meg. Félt, hogy mi kezdhet el kiszivárogni onnan.

Befordultak néhány sarkon, a Himmel utcába értek, és Alex azt mondta: – Fiam, nem járkálhatsz úgy, hogy feketére mázolod magad, világos? Rudy kíváncsi volt és zavarodott. A hold most eloldódott, szabadon mozoghatott, emelkedett és süllyedt, és a fiú arcára cseppent, amitől szép és borongós lett, mint a gondolatai. – Miért nem, papa? – Mert akkor elvisznek. – Miért? – Mert nem szabad, hogy fekete akarjál lenni, vagy zsidó, vagy bárki, aki... nem mi vagyunk. – Kik azok a zsidók? – Ismered a legöregebb kliensemet, Kaufman urat? Ahol a cipődet vettük? – Igen. – Hát ő egy zsidó. – Nem is tudtam. Fizetni kell azért, hogy zsidó legyen valaki? Engedély kell hozzá? – Nem, Rudy. – Steiner úr fél kézzel a biciklit irányította, a másikkal Rudyt. A beszélgetést már nehezen tudta irányítani. A fia fülét még mindig nem engedte el. El is felejtkezett róla. – Ugyanolyan, mint hogyha német az ember, vagy katolikus. – Ó. Jesse Owens katolikus? – Nem tudom! – Ekkor megbotlott a bicikli pedáljában, és elengedte a fia fülét. Szótlanul mentek tovább egy darabig, aztán Rudy megszólalt: – Én csak szeretnék olyan lenni, mint Jesse Owens, papa. Steiner úr ezúttal Rudy fejére tette a kezét. – Tudom, fiam, de gyönyörű szőke hajad van – magyarázta –, és nagy, biztonságos kék szemed. Örülnöd kell neki, világos? De semmi sem volt világos. Rudy semmit sem értett, és az az este volt az előjátéka bizonyos dolgoknak, amik később történtek. Két és fél évvel később a Kaufman Cipőboltból csak törött üveg maradt, és az összes cipőt dobozostul feldobálták egy teherautóra.

A SMIRGLIPAPÍR MÁSIK OLDALA Minden ember életében vannak meghatározó pillanatok, különösen gyerekkorban. Egyesek számára ez egy Jesse Owens-incidens. Mások számára az ágyba pisilő rémület pillanata. Május vége volt 1939-ben, ugyanolyan este, mint a legtöbb. A Mama rázta vasalóöklét. A Papa nem volt otthon. Liesel letörölte az ajtót, és nézte az eget a Himmel utca fölött. Korábban felvonulás volt. A NSDAP (a náci párt) barna inges szélsőségesei végigmasíroztak a Münchener utcán, büszkén lobogtatták zászlóikat, és fölszegték a fejüket, mintha csak botra lettek volna tűzve. Hangjuk csupa dal, s a csúcspontja a Deutschland über alles dübörgő előadása. Németország mindenekfelett. Mint mindig, most is nagy taps üdvözölte a felvonulást. Biztatták őket: csak így tovább, s ők mentek is tovább, ki tudja, hová. Kint álltak az utcán az emberek, és bámulták a parádét, némelyik kinyújtott kézzel szalutált, mások úgy tapsoltak, hogy tüzelt a kezük tőle. Volt, akinek arcát eltorzította a büszkeség és az optimizmus, mint Frau Dillerét, és voltak persze elszórtan olyasfélék is, mint Alex Steiner, aki úgy állt ott, mint egy ember formájú fatömb, és lassan, kötelességtudóan tapsolt. Gyönyörűen. Alázattal. Liesel a járdán állt a Papájával és Rudyval. Hans Hubermann arcán le volt húzva a redőny. NÉHÁNY KEMÉNY SZÁM 1933-tól kezdve a németek kilencven százaléka rendületlenül támogatta Adolf Hitlert. Vagyis tíz százalékuk nem támogatta. Hans Hubermann a tíz százalékhoz tartozott. Megvolt rá az oka.

Éjszaka Liesel ugyanúgy álmodott, mint mindig. Először a masírozó barnaingeseket látta, de aztán hamar egy vonatban találta magát, és jött a szokásos felfedezés. Az öccse, ahogy bámul. Amikor sikoltozva felébredt, Liesel azonnal tudta, hogy most valami megváltozott. Valami szag szivárgott a takaró alól, meleg és undorító. Először próbálta meggyőzni magát, hogy semmi sem történt, de amikor a Papa közelebb jött, és átölelte, Liesel elsírta magát, és a fülébe súgva beismerte, hogy mi történt. – Papa – suttogta. – Papa. – Csak ennyit. A Papa biztosan maga is érezte a szagot. A Papa gyengéden felemelte az ágyról, és kivitte a fürdőszobába. Néhány perccel később jött el a nagy pillanat. – Lehúzzuk a lepedőt – mondta a Papa, s amikor alányúlt és meghúzta, valami egyszer csak a padlóra esett. Egy ezüst feliratos fekete könyv bucskázott ki, és huppant a földre a magas férfi két lába közt. Lenézett rá.

Aztán a kislányra, aki félszegen megvonta a vállát. Aztán elolvasta a címet, koncentrálva, hangosan: – A sírásó kézikönyve. Tehát ez a címe, gondolta Liesel. Csend foltja volt közöttük. A férfi, a kislány, a könyv. A férfi felvette, és olyan puhán beszélt, mint a vatta. EGY BESZÉLGETÉS HAJNALI KÉT ÓRAKOR „Ez a tied?” „Igen, Papa.” „El akarod olvasni?” Megint: „Igen, Papa.” Fáradt mosoly. Olvadó fémszemek. „Hát akkor olvassuk el.”

Négy évvel később, amikor írni kezdett a pincében, Lieselnek két gondolat jutott eszébe arról a traumáról, amikor bepisilt az ágyban. Először is: hogy mekkora szerencséje volt, hogy a Papa fedezte fel a könyvet. (Amikor korábban mosták az ágyneműt, Rosa a kislányt utasította, hogy húzza le, aztán vesse be az ágyat. „És járjon a kezed, Saumensch! Mit gondolsz, egy egész napunk van rá?”) Másodszor: nagyon büszke volt rá, hogy Hans Hubermann segített neki a tanulásban. Nem is gondolnátok, írta, de igazából nem az iskolában tanítottak meg olvasni. A Papa tanított. Az emberek azt gondolják, hogy nem túl okos, és igaz, hogy nem olvas valami gyorsan, de hamarosan megtudtam, hogy egyszer az írás mentette meg az életét. A szavak. Vagy legalábbis a szavak és egy ember, aki megtanította harmonikán játszani... – Csak szép sorban – mondta Hans Hubermann azon az éjszakán. Kimosta, aztán kiteregette az ágyneműt. – Na, jól van – mondta, amikor visszajött. – Hát akkor kezdjük az éjszakai olvasásórát. A sárga fény eleven volt a portól. Liesel a hűvös, tiszta ágyneműn ült, szégyellte magát, boldog volt. Kínozta a gondolat, hogy bepisilt, de most olvasni fog. El fogja olvasni a könyvet. Duzzadt benne az izgalom. Egy tízéves olvasózseni képe ragyogott fel előtte. Bárcsak olyan könnyű lett volna! – Az az igazság – vallotta be a Papa azonnal –, hogy én magam se tudok olyan jól olvasni. De nem számított, hogy lassan olvasott. Még talán segített is, hogy az olvasási ritmusa lassúbb volt az átlagosnál, így nem idegeskedett annyit, amikor a kislánynak olyan nehezen mentek a fejébe a betűk. Mindenesetre Hans először mintha kicsit feszengett volna, ahogy a kezében tartotta és nézegette a könyvet.

Amikor odament, és leült a lány mellé az ágyra, hátradőlt, lábát oldalt kinyújtva. Még egyszer megvizsgálta a könyvet, és a takaróra dobta. – Na és miért akarna egy ilyen könyvet olvasni egy kedves kislány? Liesel újból megvonta a vállát. Ha az a sírásóinas Goethe vagy más hasonló szellemi nagyság összes műveit olvasta volna, akkor most az lett volna előttük. Liesel próbálta megmagyarázni. – Én... amikor... Ott volt a hóban, és... – A halk szavak lepotyogtak az ágyról, és porként szálltak a padlóra. De a Papa tudta, hogy mit mondjon. Ő mindig tudta, hogy mit mondjon. Kezével megsimította Liesel álmos haját, és azt mondta: – Hát, ígérj meg nekem valamit, Liesel. Ha meghalok valamikor mostanában, ügyelj rá, hogy rendesen temessenek el. Liesel nagyon őszintén bólintott. – Nehogy kihagyják a Hatodik fejezetet vagy a Kilencedik fejezet negyedik pontját. – Nevetett, és vele együtt nevetett az ágyba pisilő kislány. – Hát, örülök, hogy ezt megbeszéltük. Akkor hát kezdhetjük. Kényelmesen elhelyezkedett, és úgy recsegtek a csontjai, mint a száraz padlódeszkák. – Kezdődik a móka. Az éjszaka csendjétől felnagyítva, a könyv kinyílt – egy szélroham. Visszatekintve Liesel pontosan meg tudta mondani, mit gondolt a Papája, amikor A sírásó kézikönyvének első oldalait vizsgálgatta. Amikor észlelte a szöveg nehézségét, nyilván azonnal látta, hogy egy ilyen könyv messze nem ideális. Voltak benne szavak, amikkel még neki is meggyűlt a baja. A téma morbidságáról nem is beszélve. Ami a kislányt illeti, hirtelen elfogta a vágy, hogy el tudja olvasni, de hogy miért, azt meg sem próbálta megérteni. Talán biztos akart lenni abban, hogy az öccsét rendesen temették el. Bármi volt is az oka, olyan erős volt benne a vágy, hogy elolvassa a könyvet, amilyet csak egy tízéves emberi lény érezni képes. Az Első fejezetnek az volt a címe: Az első lépés: a megfelelő felszerelés kiválasztása. Egy rövid bevezetésben összefoglalták a következő húsz oldal tartalmát. Lapátok, csákányok, kesztyűk fajtái voltak részletezve, és a gondos karbantartásuk életbevágó fontossága. A sírásás komoly dolog. Miközben a Papa átfutott rajta, biztosan magán érezte Liesel tekintetét. Ott függött rajta, és várta, hogy valami, bármi kijöjjön a száján. – No akkor. – Megint fészkelődött, és átadta a könyvet Lieselnek. – Nézd meg ezt az oldalt, és mondd meg, hány szót tudsz elolvasni. Liesel megnézte – aztán hazudott. – Nagyjából a felét. – Akkor olvass nekem egy kicsit! – De Liesel természetesen nem tudott olvasni. Amikor a Papa megkérte, hogy mutassa meg azokat a szavakat, amiket tényleg el tud olvasni, és mondja is ki őket, összesen három ilyen szó akadt – a három különböző német névelő. És az egész oldalon lehetett összesen vagy kétszáz szó. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Liesel rajtakapta a Papáját, hogy ezt gondolja, de csak egy pillanatra. Hans felállt, és újból kiment.

Ezúttal, amikor visszajött, azt mondta: – Van egy jobb ötletem. – Egy vastag festőceruza volt a kezében, meg egy köteg smirglipapír. – Kezdjük az elejéről. – Liesel nem látta okát, hogy ellentmondjon. Egy darab smirglipapír hátoldalának bal sarkába rajzolt egy nagyjából egy hüvelyk oldalú négyzetet és abba egy nagy A betűt. A másik sarkába meg egy kicsit. Ez eddig jól ment. – A – mondta Liesel. – A mint micsoda? Liesel elmosolyodott. – Mint alma. A Papa leírta a szót nagybetűkkel, és egy formátlan almát rajzolt alá. Ő csak egy szobafestő volt, nem pedig festőművész. Amikor készen lett vele, Lieselre nézett, és azt mondta. – Most jöjjön a B. Ahogy haladtak előre az ábécében, Liesel szeme egyre nagyobb lett. Csinálták ezt az iskolában is, meg az óvodában, de most jobb volt. Most egyedül volt, és nem egy óriás a kisgyerekek között. Jó volt nézni a Papa kezét, ahogy írta a szavakat, és lassan rajzolta a primitív ábrákat. – Jaj, Liesel, ne már! – mondta, amikor Liesel hiába törte a fejét. – Mondj valamit, ami S-szel kezdődik! Könnyű. Nagyot csalódtam benned. De Lieselnek semmi nem jutott eszébe. – Jaj, ne már! – mondta a Papa évődő suttogással. – Gondolj a Mamára! És ekkor úgy csapta meg az arcát a szó, mint egy pofon. Önkéntelenül elmosolyodott. – SAUMENSCH! – kiáltotta, és Papa harsogó nevetésben tört ki, aztán elcsendesedett. – Cssss, csak halkan! – De mégis harsogva nevetett, és leírta a szót, aztán rajzolni kezdett. HANS HUBERMANN EGYIK JELLEGZETES ALKOTÁSA

– Papa! – suttogta Liesel. – Nincs szemem! Hans megpaskolta a kislány haját. Liesel beleesett a csapdájába. – Ilyen mosollyal – mondta – nincs szükséged szemre. – Átölelte a kislányt, aztán megint a rajzra pillantott, az arca meleg ezüst. – Most jön a T betű. Amikor végeztek az ábécével, és vagy tucatszor elgyakorolták, Papa odahajolt, és azt mondta: – Elég lesz mára? – Még néhány szót? De a Papa nem engedett. – Elég. Amikor felébredsz, majd harmonikázok neked. Köszönöm, Papa. – Jó éjt. – Halk, kurta nevetés. – Jó éjt, Saumensch. – Jó éjt, Papa.

Hans lekapcsolta a lámpát, visszajött, és leült a székbe. A sötétben Liesel nyitva tartotta a szemét. A szavakat nézte.

A BARÁTSÁG SZAGA És folytatták. Jött a nyár, és a következő néhány hétben minden rémálom után kezdődött az éjszakai tanulás. Volt még két ágyba pisilős incidens, de Hans Hubermann nyugodtan kimosta az ágyneműt, aztán nekiállt az olvasásnak, rajzolásnak, magyarázatnak. A kora hajnali órán a csendes szó is hangos volt. Egyik csütörtökön, nem sokkal délután három óra után, a Mama szólt Lieselnek, hogy készüljön, viszik vissza a vasalt holmit. A Papa azonban máshogy gondolta. Bement a konyhába, és azt mondta: – Bocs, Mama, de Liesel ma nem megy veled. A Mama még csak fel se nézett a ruháskosárról. – Téged meg ki kérdezett, Arschloch? Gyere, Liesel! – Liesel olvasni fog – mondta a Papa. Azzal rendíthetetlenül rámosolygott a kislányra, és kacsintott. – Velem. Én tanítom. Elmegyünk az Amperra – felfelé, oda, ahol gyakorolni szoktam harmonikán. Most már odafigyelt rá a Mama. Letette az asztalra a kosarat, és a cinizmus megfelelő szintjére tornázta magát. – Mit mondtál? – Szerintem jól hallottad, Rosa. A Mama nevetett. – Ugyan mi az ördögre tudnád megtanítani? – Kartonpapír vigyor. Szavak jobb horga. – Mintha te magad tudnál olvasni, Saukerl! A konyha várt. A Papa visszaütött. – Majd mi elvisszük azt a kosarat. – Te piszkos... – De nem folytatta. A szavak elakadtak a szájában, ahogy elgondolkozott. – De még sötétedés előtt itt legyetek! – Sötétben nem tudunk olvasni, Mama – mondta Liesel. – Mit volt ez, Saumensch? – Semmi, Mama. A Papa mosolygott, és a kislányra bökött az ujjával. – Könyv, smirglipapír, ceruza! – adta ki a parancsot. – És harmonika! – tette hozzá, amikor Liesel már ott se volt. Hamarosan kint voltak a Himmel utcában, és vitték a szavakat, a zenét és a mosott ruhát. Miközben Frau Diller boltja felé mentek, többször visszafordultak, hogy lássák, ott áll-e még a Mama a kapuban, ellenőrzi-e őket. Ott állt. Még utánuk is kiáltott: – Liesel, egyenesen tartsd azt a kosarat! Nehogy összegyűrődjön a ruha! – Igen, Mama! Újabb néhány lépés, aztán: – Liesel, elég melegen felöltöztél? – Mit mondott? – Saumensch dreckigs, süket vagy? Elég melegen vagy öltözve? Lehet, hogy később lehűl a levegő! Mikor befordultak a sarkon, Papa lehajolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét. – Liesel – kérte –, sodornál nekem egy cigarettát? Liesel számára nem volt annál nagyobb öröm az életben.

Mikor a vasalt ruhát leadták, visszamentek az Amper folyóhoz, amely megkerülte a várost, aztán folytatta útját Dachau, a koncentrációs tábor felé. Volt rajta egy fahíd. Onnan olyan harminc méterre ültek le a fűbe, írták a szavakat, és hangosan olvasták őket, és amikor közeledett az este, Hans elővette a harmonikát. Liesel nézte és hallgatta őt, de nem vette rögtön észre a zavart kifejezést a papája arcán aznap este, miközben játszott. A PAPA ARCA Utazott és csodálkozott, de nem mesélt el semmit. Még nem.

Valami megváltozott benne. Egészen kicsit elmozdult. Liesel látta, de csak később tudatosodott benne, amikor minden összeállt. Azt nem látta, ahogy a papája néz valamit, miközben játszik, fogalma sem volt, hogy Hans Hubermann harmonikája egy történet. Egyszer majd, egy hajnali órán, az a történet megérkezik a Himmel utca 33-ba, összetört vállal és reszkető kabátban. Hoz majd egy bőröndöt, egy könyvet és két kérdést. Ez is egy történet. Történet történet hátán. Történet a történetben. De egyelőre még csak egy történetnél járunk, Liesel legalábbis csak azt az egyet hallotta, és nagyon tetszett neki. Elhelyezkedett a fű hosszú karjaiban, hátradőlt. Lehunyta szemét, és füle befogadta a hangokat. Természetesen akadtak problémák is. A Papa néhányszor majdnem rákiáltott. – Ugyan már, Liesel – mondta. – Ismered ezt a szót, tudnod kell! – Épp amikor már úgy tűnt, hogy jól haladnak, valahogy megint elakadt a dolog. Ha jó volt az idő, délután elmentek az Amper partjára. Rossz időben meg lementek a pincébe. Főleg a Mama miatt. Eleinte próbálkoztak a konyhával, de reménytelen volt. – Rosa – mondta neki Hans egyszer. Halkan mondta, Rosa egyik mondatába vágva. – Megtennél nekem egy szívességet? Rosa felnézett a tűzhelyről. – Mit? – Kérlek. Könyörgök, be tudnád fogni a szád csak öt percre? Elképzelhetitek a reakciót. Így aztán a pincében kötöttek ki. Ott lent nem volt világítás, ezért vittek magukkal egy petróleumlámpát, és lassan, az iskola és az otthoni feladatok között, a folyóparton és a pincében, a rossz és jó napok alatt Liesel megtanult olvasni és írni. – Hamarosan csukott szemmel is el tudod olvasni azt a borzalmas temetői könyvet – mondta neki a Papa. – És otthagyhatom azt a törpeosztályt. Valami komor tulajdonosi érzéssel mondta ezeket a szavakat.

Az egyik föld alatti órájuk közben a Papa nem smirglipapírt vett elő (abból már alig maradt), hanem egy ecsetet. Nem voltak luxusholmik a Hubermann-házban, de festékből volt elég, és az nagyon hasznosnak bizonyult Liesel tanulásához. Papa mondott egy szót, Lieselnek betűznie kellett, aztán ha jól betűzte, rá kellett festenie a falra. Egy hónap alatt az egész falat telifestette. Egy friss oldalt festett rá. Néhány este, miután a pincében dolgoztak, Liesel görnyedten ült a kádban, és mindig ugyanazokat a szavakat hallotta a konyhából. – Bűzlesz – mondta a Mama Hansnak. – Cigaretta-és petróleumszagod van. Liesel ült a vízben, és elképzelte a szagot, a Papa ruhájának a szagát. Mindennél inkább barátságszaga volt, és Liesel önmagán is érezte. Liesel szerette ezt a szagot. Szagolgatta a karját, és mosolygott, miközben kihűlt a víz körülötte.

AZ ISKOLAUDVAR NEHÉZSÚLYÚ BOKSZBAJNOKA 1939 nyara egyetlen nagy sietség volt, vagy talán Liesel sietett. Azzal töltötte az idejét, hogy Rudyval és a többi gyerekkel focizott a Himmel utcában (télen-nyáron fociztak), vitte a vasalt ruhákat a Mamával, és szavakat tanult. Úgy tűnt, hogy csak néhány nap telt el, és már vége is volt a nyárnak. Az év további részében két dolog történt. 1939 SZEPTEMBERE ÉS NOVEMBERE KÖZÖTT 1. Elkezdődik a második világháború. 2. Liesel Meminger az iskolaudvar nehézsúlyú bokszbajnoka lesz.

Hűvös nap volt Molchingban, amikor elkezdődött a háború, és egyszeriben sokkal több munkám lett. Az egész világ erről beszélt. Az újságok főcímei ebben kéjelegtek. A Führer hangja dübörgött a német rádiókból. Nem adjuk fel. Nem pihenhetünk. Győzni fogunk. Eljött a mi időnk. Elkezdődött Lengyelország német megszállása, és az emberek mindenütt összegyűltek, együtt hallgatták a híreket. A Münchener utca, mint Németország minden más főutcája, megelevenedett a háborútól. A szagok, a hangok. Néhány nappal korábban megkezdődött a jegyrendszer; addig is ijesztgették vele az embereket, de most hivatalosan bevezették. Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Hogy ellopjuk Hans Hubermann kifejezését: Kezdődik a móka. A bejelentés napján a Papának épp szerencséje volt, mert akadt egy kis munkája. Hazafelé menet talált egy eldobott újságot, és ahelyett, hogy csak behajította volna a kordéján lévő festékesdobozok közé, összehajtogatta, és becsúsztatta az inge alá. Mire hazaért és kivette, az izzadságától a nyomdafesték a bőrére tapadt. Az újság az asztalon kötött ki, de addigra a hírek is ott voltak a mellkasán. Egy tetoválás. Szétnyitotta az ingét, és lenézett a mellkasára a homályos konyhai fényben. – Mit írnak? – kérdezte Liesel. Hol a Papa bőrén lévő tetoválást nézte, hol az újságot. – HITLER ELFOGLALJA LENGYELORSZÁGOT – felelte Hans Hubermann, aztán leroskadt egy székbe. – Deutschland über alles – suttogta, és a hangja távolról sem volt hazafias. És megint olyan lett az arca – olyan, mint amikor harmonikán játszott. Így kezdődött el egy háború. Liesel hamarosan egy másikban vett részt. Majdnem egy hónappal az után, hogy elkezdődött az iskolaév, Lieselt áttették a korának megfelelő osztályba. Persze, mert megtanult olvasni, gondolhatjátok, de nem ez volt az oka. Sokat

fejlődött, az igaz, de még mindig nagyon nehezen olvasott. A mondatok darabokra hullottak, a szavak incselkedtek vele. Hogy áttették felsőbb osztályba, az inkább annak a ténynek volt köszönhető, hogy csak baj volt vele a kisebbek között. Válaszolt a kérdésekre, amelyeket más gyerekeknek tettek fel, és mindenbe belekotyogott. Néhányszor a folyosón alapos Watschent (ejtsd: vacsen) kapott. EGY DEFINÍCIÓ Watschen = verés

Úgyhogy átrakták egy másik osztályba, kapott egy széket oldalt, és a tanítónő, aki amellett apáca volt, ráparancsolt, hogy ki ne nyissa a száját. Az osztály másik végében ülő Rudy integetett neki. Liesel visszaintett, és próbált nem mosolyogni. Otthon a Papával már szépen előrehaladtak A sírásó kézikönyvében. Bekarikázták a szavakat, amiket Liesel nem értett, és levitték őket másnap a pincébe. Liesel azt hitte, az elég. De nem volt elég. Valamikor november elején felméréseket végeztek az iskolában. Az egyiket olvasásból. Minden gyereknek ki kellett állnia az osztály elé, és elolvasnia egy bekezdést, amit a tanár kijelölt. Fagyos, de napfényes reggel volt. A gyerekek dörzsölték a szemüket. Glória vette körül a komor kaszás apácát, Maria nővért. (Mellesleg, szeretem a komor kaszás emberi képét. Tetszik a kasza. Viccesnek találom.) A naptól súlyos teremben találomra szólította a gyerekeket. – Waldenheim! Lehman! Steiner! Mindannyian felálltak és olvastak, ki-ki a maga szintjén. Rudynak meglepően jól ment. A felmérés alatt egész végig Liesel a forró várakozás és a bénító félelem keverékével ült a helyén. Szenvedélyesen szerette volna próbára tenni magát, egyszer és mindenkorra megtudni, hogy mennyire haladt az olvasással. Képes volna rá? Meg tudná közelíteni Rudyt és a többieket? Valahányszor Maria nővér a névsorra pillantott, Liesel bordái közt megfeszültek az idegek. A gyomrában kezdődött, de feljebb húzódott. Hamarosan a nyakán lesz, feszesen, mint egy kötél. Amikor Tommy Müller befejezte az olvasást – közepesen ment neki –, Liesel körülnézett a teremben. Már mindenki olvasott. Egyedül ő maradt hátra. – Nagyon jó – bólintott Maria nővér, a névsort nézegetve. – Mindenki megvolt. Micsoda? – Nem! Egy hang szinte a semmiből bukkant elő a terem másik oldalán. Egy citromsárga fiúhoz tartozott, akinek csontos térdei összekoccantak a pad alatt a nadrágjában. Felnyújtotta a kezét, és azt mondta: – Maria nővér, azt hiszem, kifelejtette Lieselt. Maria nővér. Nem repesett az örömtől.

Lecsapta dossziéját az asztalra, és rosszallóan, sóhajtva nézte Rudyt. Szinte bús volt a tekintete. Miért, kesergett magában, miért kell elviselnie Rudy Steinert? Egyszerűen nem tudja befogni a száját! Miért, Istenem, miért? – Nem – mondta ki végérvényesen. Kis hasa előrehajolt teste többi részével együtt. – Attól félek, Rudy, hogy Liesel nem tudná megcsinálni. – A tanárnő arrafelé nézett, ahol Liesel ült, és megerősítést várt tőle. – Ő majd máskor fog olvasni nekem. A kislány megköszörülte a torkát, és csendes daccal szólalt meg. – Meg tudom csinálni most is, Maria nővér. – A legtöbb gyerek szótlanul nézte a jelenetet. Néhányan a kuncogás gyönyörű gyerekkori művészetét gyakorolták. A nővérnek elege volt. – Nem, nem tudod!... Mit csinálsz? Liesel ugyanis felállt, és lassan, mereven kiment a terem elejére. Fogta a könyvet, és találomra kinyitotta. Hát jól van – mondta Maria nővér. – Annyira akarod? Akkor tessék! Igen, nővér. – Liesel egy gyors pillantást vetett Rudyra, aztán lehajtotta a fejét, és tanulmányozni kezdte az oldalt. Amikor megint felnézett, a terem kettévált, majd újból összecsattant. Minden gyerek összezúzódott, közvetlenül a szeme előtt, és egy ragyogó pillanatban elképzelte, ahogy az egész oldalt hibátlanul, folyékonyan, diadalmasan elolvassa. EGY KULCSSZÓ elképzelte

– Gyerünk, Liesel! Rudy törte meg csendet. A könyvtolvaj megint lenézett a könyvre, a szavakra. Gyerünk. Rudy most csak ajkával formálta a szót. Gyerünk, Liesel. Hangosan zúgott a vére. A mondatok összemosódtak. A fehér lapon hirtelen valami idegen nyelven írt szöveg jelent meg, és az sem segített, hogy könnyek gyűltek Liesel szemébe. Már nem is látta a szavakat. És a nap. A szörnyű nap. Zúdult be az ablakon – mindenütt üveg –, és egyenesen a haszontalan lányt verte a ragyogása. „El tudsz lopni egy könyvet, de elolvasni nem tudod!” Aztán rájött. A megoldásra. Kapkodó lélegzettel olvasni kezdett, de nem az előtte lévő könyvből. A sírásó kézikönyvéből olvasott. A harmadik fejezetből. „Hó esetén”. Kívülről megtanulta a Papa felolvasásából. – Hó esetén – mondta – ügyelni kell rá, hogy jó lapátot használjunk. Mély gödröt kell ásni, nem lehet lusta az ember. Nem mondhatjuk, hogy ilyen időben kevesebb is elég. – Megint jó nagy levegőt vett. – Természetesen könnyebb megvárni a nap legmelegebb szakát, amikor... És itt vége lett. A nővér kikapta kezéből a könyvet, és felcsattant: – Liesel, a folyosóra! Kint megkapta a kis Watschent, és Maria nővér ütései között hallotta, ahogy bent a teremben mindenki nevet. Látta őket. Azt a sok egymáshoz lapult gyereket. Vigyorogtak és nevettek. A napfényben fürödve. Mindenki nevetett, Rudyt kivéve.

A szünetben ugratták. Egy Ludwig Schmeikl nevű fiú odament hozzá egy könyvvel. – Hé, Liesel – mondta –, meggyűlt a bajom ezzel a szóval. Kiolvasnád nekem? – Nevetett, tízéves, önelégült nevetéssel. – Te Dummkopf – te idióta. Gyülekeztek a felhők, nagyok és esetlenek, és újabb gyerekek szóltak oda neki valamit, és nézték, ahogy dühöng. – Ne is figyelj oda rájuk – tanácsolta Rudy. – Neked könnyű ezt mondani. Nem te vagy a hülye. A szünet vége felé már tizenkilenc gúnyos megjegyzést kapott. A huszadiknál nem bírta tovább. Schmeikl volt az, aki visszajött repetázni. – De tényleg, Liesel. – Az orra alá dugta a könyvet. – Segíts már egy kicsit. Liesel segített egy kicsit, abban nem volt hiba. Felállt, elvette tőle a könyvet, és miközben Schmeikl a válla fölött vigyorogva hátranézett valami más gyerekekre, Liesel elhajította a könyvet, és tiszta erejéből belerúgott a fiú ágyékába. Na, ahogy azt el tudjátok képzelni, Ludwig Schmeikl összecsuklott, és miközben zuhant elfelé, kapott még egyet a fülére is. Aztán amikor már a földön feküdt, a támadója rávetette magát. Ütötte, karmolta, gyilkolta. Egy lány, akit teljesen elvakított a düh. Olyan meleg és puha volt a fiú bőre. A lány bütykei és körmei meg oly félelmetesen kemények, pedig mennyire kicsik. – Te Saukerl! – A hangja is képes volt összekarmolni. – Te Arschloch. Tudod betűzni nekem azt, hogy Arschloch? Ó, hogy botladoztak az égre felhők, s gyűltek össze egy kupacban! Nagy, kövér felhők. Sötétek és dagadtak. Egymásnak ütköztek. Bocsánatot kértek. Mentek tovább, és találtak más helyet maguknak. A gyerekek köréjük gyűltek, olyan gyorsan... nos, olyan gyorsan, ahogy a gyerekek mindig megjelennek egy verekedés körül. A karok és lábak, a kiáltások és biztatások levese egyre sűrűbb lett. Nézték, ahogy Liesel Meminger úgy elveri Ludwig Schmeiklt, hogy egy életre megemlegeti. – Jézusmária – sikított egy lány –, meg fogja ölni! Liesel nem ölte meg a fiút. De közel volt hozzá. Igazából talán egyetlen dolog állította le: Tommy Müller szánalmas, rángatózó, vigyorgó arca. Még tombolt benne az adrenalin, amikor megpillantotta, ahogy szerencsétlenül vigyorog, mire őt is földhöz teremtette, és őt is elkezdte verni. – Mit csinálsz, hé? – üvöltötte Tommy, és Liesel csak ekkor hagyta abba, a harmadik vagy negyedik pofon után, és miután fényes vér kezdett szivárogni a fiú orrából. Liesel zihálva térdepelt, és hallgatta a nyögdécselést a földről. Nézte az arcok örvényét, jobbra és balra, és kijelentette: – Nem vagyok hülye. Senki nem kezdett el vitatkozni vele. Miután mindenki visszament a terembe, és Maria nővér meglátta, milyen állapotban van Ludwig Schmeikl, folytatódott a harc. Először Rudy és még néhány másik fiú volt a gyanúsított. Mindig csépelték egymást. – Kezeket! – parancsolta a fiúknak, de mindegyiké tiszta volt.

– Ezt nem hiszem el – motyogta Maria nővér magában. – Ez már sok. – Mert amikor Liesel lépett előre, és megmutatta a kezét, Ludwig Schmeikl vére ott volt rajta, ott alvadt, s lett egyre sötétebb minden pillanatban. – A folyosóra! – adta ki a parancsot a nővér, már másodszor aznap. Pontosabban, már másodszor abban az órában. Ez most nem egy kis Watschen volt. Nem egy átlagos. Ezúttal minden folyosói Watschenek anyja volt, egyik botcsípés a másik után, úgyhogy Liesel egy hétig alig tudott ülni utána. És most nem nevettek a teremben. Nem volt más, csak rémült hallgatás. Iskola után Liesel Rudyval és a többi Steiner gyerekkel ment haza. Ahogy a Himmel utcához közeledtek, Liesel agyában vadul kergetőztek a gondolatok, és olyan végtelen kín töltötte be – a kudarca A sírásó kézikönyvével, a családjának pusztulása, a rémálmai, az aznapi megaláztatása –, hogy leguggolt az árokban, és sírt. Nem tudott mást tenni. Rudy ott állt mellette, és nézett le rá. Esni kezdett az eső, szépen, erősen. Kurt Steiner odakiáltott nekik, de egyikük sem mozdult. Az egyik ott gubbasztott fájdalmában, és verte a kövér eső, a másik pedig mellette állt és várt. – Miért kellett meghalnia? – kérdezte Liesel, de Rudy ekkor sem csinált semmit, és egy szót sem szólt. Amikor Liesel végre befejezte a sírást, és felállt, Rudy átölelte, ahogy az embert a legjobb barátja öleli át, és mentek tovább. Nem kért csókot. Semmi ilyesmi. Kedvelhetitek ezért Rudyt, ha úgy akarjátok. Csak nehogy szétrúgd a golyóimat. Ezt gondolta, de nem mondta Lieselnek. Csak majdnem négy évvel később mesélte el neki. Most Rudy és Liesel egyszerűen csak hazamentek a Himmel utcába. Rudy a bolond fiú volt, aki egyszer feketére festette magát, és legyőzte a világot. Liesel pedig a könyvtolvaj, akinek nem voltak szavai. De higgyétek el, a szavak már úton voltak, és amikor megérkeztek, Liesel úgy tartotta őket a kezében, mint a felhőket, és úgy csavarta ki őket, mint az esőt.

Második rész

A VÁLLRÁNDÍTÁS

A SÖTÉTSÉG LÁNYA – A CIGARETTA ÖRÖME – A VÁROS UTCÁIT JÁRVA – NÉHÁNY HALOTT LEVÉL – HITLER SZÜLETÉSNAPJA – MAKULÁTLANUL TISZTA NÉMET VEREJTÉK – A LOPÁS KAPUJA – ÉS A TŰZ KÖNYVE

A SÖTÉTSÉG LÁNYA NÉHÁNY STATISZTIKAI INFORMÁCIÓ Első ellopott könyv: 1939. január 13. Második ellopott könyv: 1940. április 20. A két lopás között eltelt idő: 463 nap

Ha nyeglén akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, csak egy kis tűz kellett hozzá, meg egy kis emberi kiabálás. Azt mondhatnánk, csak ennyi kellett Liesel Memingernek, hogy megszerezze a második lopott könyvét, még ha füstölgött is a kezében. Még ha megégette is a bordáit. A probléma azonban a következő: Ez nem olyan idő, amikor nyeglének lehet lenni. Ez nem olyan idő, amikor lehet csak félig odafigyelni vagy elfordulni, vagy újra és újra visszamenni és ellenőrizni, hogy nem hagytuk-e égve a tűzhelyt – mert amikor a könyvtolvaj ellopta a második könyvét, nemcsak hogy sok tényező játszott szerepet e vágyában, hanem maga e tolvajlás aktusa indította el mindannak a velejét, ami aztán következett. Az biztosít majd számára egy helyet, hogy folytassa a könyvlopást. Az ösztönzi majd Hans Hubermannt arra, hogy előálljon egy tervvel a zsidó bokszoló megsegítésére. Nekem pedig újból meg fogja mutatni, hogy az egyik lehetőség egyenesen a másikhoz vezet, mint ahogy a kockázat több kockázathoz, az élet több élethez és a halál több halálhoz. Bizonyos értelemben sorsszerű volt. Az emberek, ugye, azt mondhatják nektek, hogy a náci Németország az antiszemitizmusra épült, meg egy kissé túlságosan lelkes vezérre és egy gyűlölet táplálta fanatikusokból álló nemzetre, de mindebből még nem lett volna semmi, ha a németek nem szeretnek annyira egy bizonyos tevékenységet – az égetést. A németek imádtak elégetni dolgokat. Boltokat, zsinagógákat, Reichstagokat, házakat, személyes holmikat, meggyilkolt embereket és természetesen könyveket. Nagyon élveztek egy jó kis könyvégetést, ami a könyvszerető embereknek lehetőséget adott, hogy hozzájussanak bizonyos kiadványokhoz, amiket különben bajosan tudtak volna megszerezni. Az egyik ilyen hajlamokkal megáldott személy, mint tudjuk, a Liesel Meminger nevű vézna kislány volt. Négyszázhatvanhárom napot kellett várnia, de megérte. Egy délután végén, amiben sok izgalom volt, sok gyönyörűséges gonoszság, egy vérben ázó boka és egy megbízható kéztől kapott pofon, Liesel Meminger megszerezte második sikersztoriját. A vállrándítás. Kék könyv volt, piros betűkkel a borítóján, és volt egy kis kakukk a cím alatt, az is piros. Visszatekintve Liesel nem szégyellte, hogy ellopta. Épp ellenkezőleg, az a valami a gyomrában, amit érzett, inkább büszkeségre hasonlított. A vágyát pedig, hogy ellopja a könyvet, a harag és a sötét gyűlölet táplálta. Ami azt illeti, április 20-án – a Führer születésnapján –, amikor kikapta a könyvet egy nagy halom füstölgő hamu alól, Liesel egy csupa sötétséggel bélelt kislány volt. A kérdés természetesen az, hogy vajon miért. Miért volt annyira mérges? Mi történt az elmúlt négy vagy öt hónapban, ami ilyen érzésben csúcsosodott ki?

Dióhéjban, a válasz a Himmel utcából a Führerhez utazott, aztán az igazi anyjának a meghatározhatatlan tartózkodási helyéhez, és onnan vissza. Mint a legtöbb bánat, ez is örömmel kezdődött.

A CIGARETTA ÖRÖME Az 1939-es év végére Liesel egész jól beilleszkedett a molchingi életbe. Még voltak rémálmai az öccséről, és hiányzott az anyukája, de voltak örömei is. Szerette a papáját, Hans Hubermannt, sőt még a mostohaanyját is, bármennyit dolgoztatta, verte és szidta. Szerette a legjobb barátját, Rudy Steinert, és közben gyűlölte is, ami teljesen normális. És jó érzés volt, hogy a kudarca ellenére határozottan fejlődött olvasásban és írásban, és már-már elért egy tisztességes szint határára. Mindez legalábbis az elégedettség valamilyen formájához vezetett, és erre építve Liesel már megközelítette azt, amit Boldogságnak lehet nevezni. KULCSOK A BOLDOGSÁGHOZ 1. Kiolvasni A sírásó kézikönyvét. 2. Elkerülni Maria nővér haragját. 3. Két könyvet kapni karácsonyra.

December 17. Jól emlékezett a dátumra, mivel pontosan egy héttel karácsony előtt volt. Szokás szerint rémálma volt, és Hans Hubermann ébresztette. Keze az átizzadt pizsamafelsőn. – A vonat? – suttogta. – A vonat – mondta Liesel. És nyelte a levegőt, amíg készen nem állt a tanulásra, s aztán elkezdték olvasni A sírásó kézikönyvének tizenegyedik fejezetét. Nem sokkal három óra után befejezték, és már csak az utolsó fejezet maradt hátra, aminek „Tiszteljük a temetőt” volt a címe. A Papa a fáradtságtól duzzadt ezüstös szemével, borostás arccal becsukta a könyvet, és az alvás maradékára készült. De hiába. Alig egy perce oltotta el a lámpát, amikor Liesel megszólalt a sötétben. – Papa? Hans csak egy hangot adott ki, valahol a torkában. – Ébren van, Papa? – Ja. Liesel felkönyökölt. – Nem fejezzük be a könyvet, Papa? Hosszú sóhaj, kéz sercegése a borostán, aztán fény. Hans kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. – Tizenkettedik fejezet: Tiszteljük a temetőt. Olvastak egész hajnalban, bekarikázták és leírták a szavakat, amiket Liesel nem értett, és lapoztak a nappali fény felé. Papa néhányszor majdnem elaludt, a viszkető fáradtság a szemében legyőzte, és lebukott a feje. Liesel minden alkalommal elkapta, de nem volt benne annyi önzetlenség, hogy hagyja aludni, sem annyi érzékenység, hogy megsértődjön. Egy kislány volt, akinek egy hegyet kell megmásznia. Végül, mikor a sötétség odakint kezdett felszakadni kicsit, végeztek a könyvvel. Az utolsó bekezdés ez volt:

Mi a Bajor Temetői Társaságnál reméljük, hogy kellően informáltuk és szórakoztattuk önöket a sírásás technikájáról, biztonsági előírásairól és kötelmeiről írt munkánkkal. A legnagyobb sikereket kívánjuk önöknek a temetkezési mesterségben való pályájukon, és reméljük, hogy e könyv segítségükre szolgál valamelyest. Amikor becsukták a könyvet, egymásra sandítottak. – Huh, megcsináltuk, igaz? Liesel félig a takaróba burkolózva nézegette a kezében tartott fekete könyvet és az ezüst betűket. Kiszáradt szájjal, kora reggeli éhséggel bólintott. A tökéletes fáradtság pillanata volt ez: nemcsak az előttük álló munkát győzték le, hanem az éjszakát is, amely eltorlaszolta az útjukat. Papa ökölbe szorított kézzel, összeszorított szemmel nyújtózkodott, és a reggel nem mert esőt hozni magával. Felálltak, és kimentek a konyhába, és ott az ablak ködén és zúzmaráján keresztül látták a rózsaszínű fénycsíkokat a Himmel utcai háztetők havas lejtőin. – Nézd a színeket! – mondta Papa. Nehéz nem szeretni egy olyan embert, aki nemcsak észreveszi a színeket, hanem ki is mondja őket. Lieselnek még a kezében volt a könyv. Még szorosabban fogta, ahogy a hó narancsszínbe váltott. Az egyik háztetőn egy kisfiút látott, ott ült, nézte az eget. – Wernernek hívják – mondta. Önkéntelenül szaladtak ki belőle a szavak. – Igen – mondta a Papa. Az iskolában ekkortájt nem volt újabb olvasási felmérés, de ahogy Lieselnek lassan nőtt az önbizalma, egyik reggel felvett egy kósza olvasókönyvet, hogy megnézze, gond nélkül tudna-e olvasni belőle. Minden szót el tudott olvasni, csak persze sokkal lassabban ment neki, mint az osztálytársainak. És rájött, hogy sokkal könnyebb valaminek a küszöbén lenni, mint ténylegesen tudni azt a valamit. Ahhoz még kell egy kis idő. Egyik délután némi csábítást érzett, hogy ellopjon egy könyvet az iskolai polcról, de őszintén szólva elég volt elrettentésnek, hogy egy újabb folyosói Watschenra gondolt Maria nővér kezei között. Meg aztán nem igazán vágyott arra, hogy az iskolából vigyen el könyveket. Valószínűleg a novemberi szörnyű kudarca okozta, hogy azok a könyvek nem érdekelték, de Liesel nem volt biztos ebben. Csak azt tudta, hogy ott van benne ez a közömbösség. Az osztályban nem beszélt. Még arra is ügyelt, nehogy véletlenül rossz irányba nézzen. Ahogy beköszöntött a tél, hirtelen megszűnt Maria nővér mérgelődésének áldozata lenni, viszont szerette nézni, ahogy másoknak kell kimenniük a folyosóra, és megkapják méltó büntetésüket. Nem volt különösebben nagy élvezet hallgatni, ahogy egy másik gyerek szenved ott kint a folyosón, de az a tény, hogy valaki más az, ha nem is igazi örömet, de megkönnyebbülést mindenképpen jelentett. Amikor jött a Weihnachten és a rövid téli szünet, Liesel még egy „Boldog karácsonyt” is képes volt kiutalni Maria nővér számára. Tudta, hogy Hubermannék lényegében tönkrementek, és az adósságaikra meg a lakbérre több pénz kell, mint amennyit meg tudnak keresni, így hát nem számított semmilyen ajándékra. Talán csak a szokásosnál jobb ételre. Meglepetésére szentestén,

miután a templomban ült az éjféli misén Mamával, Papával, Kicsi Hansszal és Trudyval, hazaérve talált valamit újságpapírba csomagolva a karácsonyfa alatt. – Ezt a Mikulás hozta – mondta a Papa, de a kislányt nem lehetett becsapni. Megölelte a nevelőszüleit, miközben még csupa hó volt a válla. Kibontotta a csomagot, és két kis könyvet talált. Az elsőnek Faust, a kutya volt a címe, és egy Mattheus Ottleberg nevű ember írta. Mindent összevéve tizenháromszor olvasta el. Szenteste elolvasta az első húsz oldalt a konyhaasztalnál, miközben a Papa és Kicsi Hans valami olyan dologról vitatkoztak, amit nem értett. Valami politikáról. Aztán olvasott még egy kicsit az ágyban is, tartva magát a hagyományhoz, hogy bekarikázza és kiírja a szavakat, amiket nem ismer. A Faust, a kutyában képek is voltak – vicces képek egy német juhászkutyáról, aminek bájos idomai és nagy fülei voltak, folyton csorgott a nyála, és tudott beszélni. A másik könyvnek A világítótorony volt a címe, ezt meg egy Ingrid Rippinstein nevű nő írta. Kicsit hosszabb volt, úgyhogy Liesel csak kilencszer tudta elolvasni, és a rengeteg olvasás hatására valamennyit gyorsult a ritmusa. Néhány nappal karácsony után feltett egy kérdést a papájának a könyvekkel kapcsolatban. Mindannyian a konyhában ettek. Liesel nézte, ahogy a borsóleves kanalanként eltűnik a Mama szájában, és úgy döntött, hogy inkább a Papára koncentrál. – Valamit meg kell kérdeznem. Semmi reakció. – No? Ezt a Mama mondta, félig teli szájjal. – Csak arra vagyok kíváncsi, honnan szedték a pénzt, hogy megvegyék nekem a könyveket. A Papa kurtán a kanalába mosolygott. – Komolyan tudni akarod? – Persze. A Papa elővette a zsebéből, ami még megmaradt a dohányadagjából, és elkezdett egy cigarettát sodorni, mire Liesel türelmetlen lett. – Megmondják vagy nem? Papa nevetett. – De hát most mondom, te gyerek. – Elkészült egy cigarettával, az asztalra pöckölte, és nekilátott egy másiknak. – Hát így. A Mama ekkor fejezte be a levesét, koppant a kanala, lenyelt egy böfögést, és válaszolt a férje helyett. – Ez a Saukerl – mondta. – Tudod, mit csinált? Megsodorta az összes büdös cigarettáját, elment a piacra, és eladta őket valami cigánynak. – Nyolc cigaretta egy könyvért. – Papa diadalmasan a szájába dugta az egyik cigarettát. Meggyújtotta, és leszívta a füstöt. – Dicsértessék az Úr, amiért cigarettát adott nekünk, igaz, Mama? Mama csak a szokásos viszolygó pillantását lövellte felé, majd szókincsének leggyakrabban használt darabját. – Saukerl. Liesel, miután még összekacsintottak a Papával, befejezte a levesét. Mint mindig, ott volt mellette az egyik könyve. Nem tagadhatta, hogy a kérdésére adott válasz több mint kielégítő volt. Nem sok ember van a világon, aki elmondhatja, hogy cigarettákkal fizették ki az oktatását.

A Mama viszont azt mondta, hogy ha Hans Hubermann nem lenne olyan semmirekellő alak, akkor a cigarettáit egy új ruhára cserélte volna el, amire a feleségének oly igen égető szüksége volna, vagy egy pár jobb cipőre. – De nem... – A csapba ürítette a szavakat. – Ha rólam van szó, inkább elszívnád az egész fejadagodat, nem igaz? Még a szomszédét is. Néhány nappal később azonban Hans Hubermann egy doboz tojással jött haza. – Bocsáss meg, Mama. – Letette a dobozt az asztalra. – Cipőt sehol se kaptam. A Mama nem panaszkodott. Még énekelt is magában, miközben úgy megsütötte a tojásokat, hogy majdnem elégtek. Kiderült, hogy nagy öröm rejlik a cigarettákban, és ezek vidám napok voltak a Hubermann házban. De néhány héttel később véget értek.

A VÁROS UTCÁIT JÁRVA A romlás a mosnivalóval kezdődött, és gyorsan terjedt. Amikor Liesel elkísérte Rosa Hubermannt a mosott ruhával Molchingon át, egyik kliense, Ernst Vogel közölte vele, hogy többé nincs pénze mással mosatni és vasaltatni. – Ilyen időket élünk – mentegetőzött –, mit mondhatnék? Minden egyre nehezebb. A háború mindenkit megszorongat. – A kislányra nézett. – Biztosan kap segélyt, amiért neveli a kicsit, igaz? Liesel rémületére a Mama torkán nem jött ki szó. Egy üres táska volt mellette. Menjünk, Liesel. De ezt nem szavakkal mondta. Hanem húzta, durva kézzel. Vogel utánuk szólt a lépcsője tetejéről. Lehetett vagy százhetvenöt centi magas, és zsíros haja élettelenül csüngött a homlokán. – Sajnálom, Frau Hubermann! Liesel intett neki. A férfi visszaintett. A Mama rászólt: – Ne integess annak az Arschlochnak! – mondta. – És szedd a lábad! Aznap este, amikor Liesel fürdött, a Mama különösen keményen dörzsölte a hátát, közben végig arról a Saukerl Vogelról morgott magában, és kétpercenként utánozni kezdte. – Biztosan kap segélyt a kislányért... – Liesel pucér mellét szidta dörzsölés közben. – Nem érsz te annyit, Saumensch. Nem teszel gazdaggá engem, azt, ugye, tudod? Liesel csak ült, és hallgatta. Alig egy héttel ez után az incidens után Rosa berángatta Lieselt a konyhába. – Na jól van, Liesel. – Leültette az asztalra. – Mivel az időd felét amúgy is az utcán töltöd és focizol, akár hasznossá is teheted ott magad. A változatosság kedvéért. Liesel a saját kezét nézte. – De hogyan, Mama? Mostantól fogva te fogod összeszedni és visszavinni a ruhákat. Azoknak a gazdag embereknek nem lesz szívük felmondani nekünk, ha te állsz velük szemben. Ha megkérdezik, hol vagyok, azt mondod, hogy megbetegedtem. És vágj szomorú képet, amikor ezt mondod. Te elég sovány és sápadt vagy, hogy megessen rajtad a szívük. Herr Vogelnak se esett meg a szíve. – Hát... – Látszott a Mamán, hogy mennyire aggódik. – A többieknek megeshet. Úgyhogy ne vitatkozz! – Igen, Mama. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a nevelőanyja szeretné megvigasztalni vagy megveregetni a vállát. Aztán mégsem. Ehelyett Rosa Hubermann felállt, fogott egy fakanalat, és Liesel orra alá dugta. Úgy gondolta, ezt kell tennie. – Szóval elmész, elviszed a táskát minden egyes helyre, és aztán egyenesen hazajössz a pénzzel, akármilyen kevés. Nem mehetsz el a Papához, ha véletlen épp dolgozik valahol. Nincs kujtorgás azzal a kis Saukerllal, Rudy Steinerrel. Jössz haza! Egyenesen! – Igen, Mama.

– És rendesen fogod nekem azt a táskát! Nem lóbálod, nem ejted el, nem gyűröd össze, nem hajítod a válladra. – Igen, Mama. – Igen, Mama. – Rosa Hubermann nagy utánzó volt. Lelkes utánzó. – Ajánlom is, Saumensch. Mert megtudom, ha azt csinálod, azzal tisztába vagy, ugye? – Igen, Mama. Gyakran a túlélés legjobb eszköze volt, hogy ezt a két szót mondja, mint ahogy az is, hogy tegye, amit mondanak neki, és attól fogva Liesel járta Molching utcáit, a szegénynegyedtől a gazdagig, szedte össze és vitte vissza a ruhákat. Eleinte magányos munka volt ez, de soha nem panaszkodott miatta. Legelső alkalommal, amikor cipelte a táskát a városon át, és épp befordult a sarkon a Münchener utcára, és jobbra meg balra nézett, hatalmasat lendített a táskán – hogy egy egészet fordult –, aztán ellenőrizte benne a ruhákat, szerencsére nem gyűrődtek össze. Semmi baj. Elmosolyodott, és megfogadta, hogy soha többé nem lóbálja a táskát. Liesel összességében élvezte a munkát. Nem kapott részesedést a fizetségből, de legalább elmehetett otthonról, és róni az utcákat a Mama nélkül maga volt a mennyország. Nem volt mutogatás, káromkodás. Nem bámulták meg az emberek, amiért rákiabált a Mama, hogy rendesen fogja azt a táskát. Semmi más, csak derű. És megszerette az embereket is: • Pfaffelhürveréket, akik megvizsgálták a ruhákat, és azt mondták, „Ja, ja, sehr gut, sehr gut”. Liesel úgy képzelte, hogy csinálni is mindent kétszer csinálnak. • A kedves Helena Schmidtet, aki görbedt reumás kézével adta át a pénzt. • Weingartneréket, akiknek a kajla bajszú macskája mindig kiszaladt velük együtt az ajtóhoz. Kis Goebbelsnek hívták, Hitler bizalmasa után. • És Frau Hermannt, a polgármester feleségét, aki ott állt a pelyhes hajával, reszketve a hatalmas, huzatos ajtajában. Mindig némán. Mindig egyedül. És egy szót sem szólt, soha. Néha elkísérte Rudy. Mennyi pénz van nálad? – kérdezte egyik délután. Már majdnem besötétedett, és épp a Himmel utcába értek, mentek el a bolt mellett. – Hallottál Frau Dillerről, ugye? Azt mondják, vannak valahol eldugva cukorkái, és ha van elég pénzed... Eszedbe ne jusson! – Liesel, mint mindig, most is keményen szorította a pénzt. – Te könnyen beszélsz, nem neked kell a mamám elé állnod. Rudy megvonta a vállát. – Azért megpróbáltam. Január közepén az iskolában a levélírást tanulták. Miután átvették az alapokat, minden tanulónak kellett írnia két levelet, egyet egy barátjának és egyet valakinek egy másik osztályból. Rudy így kezdte a Lieselnek írt levelét: Kedves Saumensch!

Még mindig ugyanolyan bénán focizol, mint legutóbb, amikor játszottunk? Remélem. Mert akkor még mindig ugyanúgy el tudok futni melletted, mint Jesse Owens az olimpián... Amikor Maria nővér megtalálta ezt a levelet, nagyon kedvesen feltett Rudynak egy kérdést. MARIA NŐVÉR KÉRDÉSE Szeretne kijönni velem a folyosóra, Steiner úr?

Mondanom sem kell, Rudy nem szeretett volna, úgyhogy összetépte a lapot, és újból nekikezdett. Ezúttal egy Liesel nevű lánynak írt, és megkérdezte tőle, hogy mi a hobbija. Otthon, amikor Liesel a leckeként feladott levelet írta, úgy döntött, hogy Rudynak vagy valami más Saukerlnak címezni nevetséges. Annak semmi értelme. Miközben a pincében írt, beszélgetett a Papával, aki újból lefestette a falat. – Was wuistz? – Ennél csúnyábban már nem nagyon lehet beszélni németül, de a szavak mégis a lehető legkedvesebben hangzottak. – Mi van, he? – Írhatok levelet a Mamának? Szünet. Minek akarsz levelet írni neki? Mindennap el kell viselned. – A Papa arcán egy Schmunzel – ravasz mosoly – jelent meg. – Nem elég az? – Nem annak a Mamának. – Nagyot nyelt. – Ó. – Papa visszament a falhoz, és folytatta a festést. – Hát, miért ne? Elküldheted annak a... hogy is hívják... aki idehozott, és meglátogatott párszor, a gyámügytől. – Frau Heinrich. – Igen. Küldd el neki. Talán ő továbbítani tudja az anyukádnak. – De nem volt meggyőző a hangja, mintha titkolt volna valamit Liesel elől. Frau Heinrich rövid látogatásai alatt is kerülték Liesel anyukájának említését. De ahelyett, hogy Liesel megkérdezte volna, mi baj, azonnal nekiállt írni, nem akart törődni a rossz előérzettel, amely gyorsan gyűlt fel benne. Három órába és hat piszkozatba került, hogy megírja a levelet, mindent elmeséljen az anyukájának Molchingról, a papájáról és a harmonikáról, a fura, de becsületes Rudy Steinerről és Rosa Hubermann vitézkedéseiről. Azt is megírta, mennyire büszke, hogy egy kicsit már tud olvasni és írni. Másnap fel is adta Frau Diller boltjában, a konyhai fiókból vett bélyeget rá. És elkezdett várni. Azon az estén, amikor megírta a levelet, kihallgatott egy beszélgetést Hans és Rosa között. – Mi a csudának kellett levelet írnia az anyjának? – mondta Mama. Meglepően nyugodt és aggódó volt a hangja. Ahogy elképzelhetitek, Liesel ettől rögtön nagyon nyugtalan lett. Jobban szerette volna hallani, hogy veszekednek. Soha nem jelent jót, ha a felnőttek sugdolóznak. – Megkérdezte – felelte Papa –, és nem tudtam nemet mondani neki. Hogy mondhattam volna? – Szentséges Úristen. – A Mama továbbra is csak suttogott. Egyszerűen el kellene felejtenie. Ki tudja, hol van? Ki tudja, mit csináltak vele? Liesel szorosan ölelte magát az ágyában. Egészen összegömbölyödött.

Az anyjára gondolt, és elismételte magában Rosa Hubermann kérdéseit. Hol van? Mit csináltak vele? És kik? Egyszer és mindenkorra tudni akarta, kik bánthatták az anyukáját.

HALOTT LEVELEK Ugrás előre. A pince, 1943 szeptemberében. Egy tizennégy éves lány ír egy kicsi, sötét fedelű könyvbe. Csontos, de erős lány, és sok mindent látott már. A Papa ott ül mellette, lábánál a harmonika. Azt mondja: – Tudod, Liesel, majdnem írtam neked választ, úgy, mintha az anyukád írta volna. – Megvakarja a lábát, ahol a gipsz volt. – De nem tudtam megtenni. Nem vitt rá a lélek. Január végén és egész februárban többször előfordult, hogy Liesel nézte a postaládát, jött-e válasz az anyukájától, és a nevelőapjának majd' megszakadt a szíve. – Sajnálom – mondta neki. – Ma sem jött, eh? – Visszatekintve Liesel látta, hogy mennyire értelmetlen volt az egész. Ha az anyukája megtehette volna, már biztosan kapcsolatba lépett volna a gyámügyesekkel vagy egyenesen ővele, vagy Hubermannékkal. De semmi sem történt. A baj persze nem jár egyedül, február közepén Liesel levelet kapott egy másik kliensüktől, a Heide utcában lakó Pfaffelhürveréktől. Ott állt a két magas ember az ajtóban, és szomorúan nézték a kislányt. – A mamádnak – mondta a férfi, és a kezébe nyomta a levelet. – Mondd meg neki, hogy sajnáljuk. Mondd meg neki, hogy sajnáljuk. Ez nem volt jó este Hubermannék házában. Liesel lement a pincébe, hogy megírja az ötödik levelét anyukájának (az első kivételével még egyiket sem küldte el), de onnan is hallotta Rosa káromkodását, ahogy azt az Arschlöcher Pfaffelhürvert meg a tetves Ernst Vogelt szidta. – Feuer soll'n 's brunzen für einen Monat! – hallotta. Fordítás: „Hogy egy hónapon át tüzet pisiljenek!” Liesel írt. Amikor eljött a születésnapja, nem volt ajándék. Nem volt ajándék, mert nem volt pénz, és a Papának épp dohánya sem volt. – Megmondtam – mutatott rá az ujjával a Mama. – Megmondtam neked, hogy ne add oda neki mind a két könyvet karácsonyra. De hallgattál rám? Dehogy hallgattál. – Tudom. – A Papa csendben a kislányhoz fordult. – Sajnálom, Liesel. Egyszerűen nincs pénzünk rá. Liesel nem bánta. Nem nyafogott, nem sóhajtozott, nem toporzékolt. Egyszerűen csak lenyelte a csalódottságát, és úgy döntött, hogy megtesz valami kockázatos dolgot – megajándékozza magát. Összeszedi az összes levelet, amit az anyukájának írt, beleteszi őket egy borítékba, és a mosáspénz egészen kicsi kis részét arra költi, hogy postára adja. Utána persze jön majd a Watschen, alighanem a konyhában, de ő szótlanul fogja tűrni. Három nappal később megvalósította a tervét. – Ebből hiányzik. – Mama negyedszer számolta meg a pénzt, miközben Liesel a tűzhely mellett állt. Meleg volt ott, szinte felforrt tőle Liesel sebesen áramló vére. – Mi történt, Liesel? – Biztos kevesebbet adtak, mint máskor – hazudott a kislány.

– Megszámoltad? Nem bírta tovább. – Elköltöttem, Mama. Rosa közelebb jött. Ez semmi jót nem ígért. Nagyon közel volt a fakanalakhoz. – Micsoda? Mielőtt Liesel válaszolhatott volna, a fakanál úgy csapott le Liesel Meminger testére, mint Isten lépte. Vörös foltok mint lábnyomok, és égtek. A padlóról, amikor vége volt, a kislány felpillantott, és megmagyarázta. Vibrálás és sárga fény – egyszerre. Pislogott. – Feladtam a leveleket. Utána nem érzett mást, csak a padló porosságát, s hogy a ruhája inkább mellette van, mint rajta, és hirtelen felfogta, hogy mindez semmit sem ér – hogy az anyukája soha nem fog válaszolni neki, és ő sohasem látja többé. Ez volt a második Watschen, hogy ezt megértette. Perzselte a testét, hosszú perceken át. Rosa mintha foltokból állt volna fölötte, de gyorsan kitisztult a kép, ahogy kartonpapír arca közelebb ereszkedett. Ott állt csüggedten, teljes kövérségében, úgy tartva maga mellett a fakanalat, mint egy furkósbotot. Lenyúlt, és kicsit összezsugorodott. – Sajnálom, Liesel. Liesel ismerte már annyira, hogy tudja, nem a verés miatt mondja. A piros foltok nagyobbra nőttek a bőrén, ahogy ott feküdt, a porban és a koszban, és a homályos fényben. Légzése megnyugodott, és egy kósza, sárga könnycsepp csorgott le az arcán. Érezte, ahogy teste a padlóval érintkezik. A karja, a térde. A könyöke. Az arca. A lábikrája. A padló hideg volt, különösen az arcánál, de nem tudott mozdulni. Soha többé nem látja az anyukáját. Majdnem egy órán át feküdt mozdulatlanul a konyhaasztal alatt, amíg meg nem jött a Papa, és el nem kezdett harmonikázni. Csak akkor ült fel, és kezdett magához térni. Amikor erről az estéről írt, semmi harag nem volt benne Rosa Hubermann iránt vagy éppenséggel az anyja iránt. Számára ők csak a körülmények áldozatai voltak. Az egyetlen gondolat, ami állandóan visszatért, a sárga könnycsepp volt.És arra gondolt, hogy sötétben az a könnycsepp fekete lett volna. – De hát sötét volt – mondta magában. Akárhányszor próbálta elképzelni azt a jelenetet fényben, mert tudta, hogy volt fény, sehogy sem volt képes így látni maga előtt. Sötétben kapta a verést, és ott maradt lent, a konyha hideg, sötét padlóján. Még a harmonika hangja is sötét volt. Még a harmonika hangja is. Az a furcsa, hogy nem felkavarta, hanem valamennyire megvigasztalta ez a gondolat. Sötétség, fény. Mi a különbség? A rémálmok ebben is, abban is újra megjelentek, s a könyvtolvaj közben kezdte igazából megérteni, hogy is állnak a dolgok, és hogy fognak maradni örökre. Legalábbis fel tudta készíteni magát. Talán ebből fakadt, hogy a Führer születésnapján, amikor az anyja szenvedéseivel kapcsolatos kérdésre adott válasz egészen világos lett, képes volt minden zavara és dühe ellenére cselekedni. Liesel Meminger készen állt. Boldog születésnapot, Herr Hitler. Az Isten éltesse.

HITLER SZÜLETÉSNAPJA, 1940 Minden reménytelensége dacára Liesel minden délután megnézte a postaládát, egész márciusban és április nagy részében. Annak ellenére, hogy Hans elhívta magukhoz Frau Heinrichet, aki elmagyarázta Hubermannéknak, hogy a gyámhivatal teljesen elvesztett minden kapcsolatot Paula Memingerrel. A kislány mégis kitartott, s ahogy azt gondolhatjátok, soha nem talált semmit a postaládában, hiába nézte meg mindennap. Molching, akárcsak egész Németország, lázasan készült Hitler születésnapjára. Ebben az évben a háború alakulásának és Hitler diadalainak köszönhetően a molchingi nácik azt akarták, hogy különösen méltó legyen az ünneplés. Lesz felvonulás. Menetelés. Zene. Ének. És lesz tűz. Miközben Liesel Molching utcáit járta, szedte össze a szennyest, és vitte vissza a vasalt ruhát, a náci párt tagjai tüzelőanyagot gyűjtöttek. Liesel néhányszor látott férfiakat és nőket, amint bekopogtak az ajtókon, és megkérdezték az emberektől, van-e bármi olyan holmijuk, amitől megválnának, vagy amit szívesen megsemmisítenének. A Molching Express egy Papánál lévő példányában meghirdették, hogy ünnepi máglyát raknak a főtéren, és a Hitlerjugend minden helyi egysége jelen lesz. Nemcsak Hitler születésnapjáról fognak megemlékezni, hanem az ellenségei fölött aratott győzelmekről is, meg azoknak a korlátoknak a széttöréséről, amelyek az első világháború óta béklyózták Németországot. „Mindenki köteles az azokból az időkből való anyagot – írta a Molching Express –, újságokat, plakátokat, könyveket, zászlókat és ellenségeink minden propagandaanyagát a náci párt Münchener utcai irodájába vinni.” Még a Schiller utcát – a sárga csillagok útját – is, amely még az újjáépítésre várt, kifosztották még egyszer, hogy találjanak valamit, bármit, amit elégethetnek a Führer dicsőségére. Nem lett volna meglepő, ha a párt egyik-másik tagja fogja magát, és kinyomtat ezer könyvet vagy plakátot, vagy valami más erkölcsileg mérgező anyagot, csak azért, hogy aztán elégethessék. Minden a helyén volt, hogy április 20. pazar ünnep legyen. Egy nap, amely csupa tűz és csupa lelkesedés. És könyvlopás. Aznap reggel a Hubermann-házban minden olyan volt, mint máskor. – Az a Saukerl megint csak bámul ki az ablakon – szitkozódott Rosa Hubermann. – Minden áldott nap – folytatta. Most épp mit bámulsz? – Óóó – nyögte a Papa kéjesen. Az ablak tetejéről lelógó zászló a hátára borult. – Meg kéne nézned azt a nőt. – Hátranézett a válla fölött, és Lieselre mosolygott. – Mindjárt fogom magam, és utánaszaladok. Te a közelébe se érhetsz, Mama. – Schwein? – Rosa megfenyegette a fakanállal. A Papa tovább nézett kifelé az ablakon, nézte a képzelt nőt és a német zászlók nagyon is valóságos folyosóját. Molching utcáin aznap minden ablak ki volt díszítve a Führer tiszteletére. Egyes helyeken, mint például Frau Diller boltjában, lemosták az ablakokat, a zászló vadonatúj volt, és a horogkereszt úgy nézett ki, mint egy ékszer egy piros-fehér takarón. Máshol a zászló úgy lógott a párkányról, mint valami kiteregetett lepedő. De azért ott volt. Korábban volt egy kis riadalom. Hubermannék nem találták a zászlójukat.

– Elvisznek minket – figyelmeztette a férjét Mama. – Jönnek, és elvisznek minket. Meg kell találnunk! – Már úgy tűnt, a Papának le kell mennie a pincébe, és festenie egy zászlót az egyik takaróponyvájára. De szerencsére csak előkerült, a harmonika mögött volt a szekrényben. – Az az istenverte harmonika, amiatt nem láttam? –sürgött-forgott a Mama. – Liesel! A kislányt érte a megtiszteltetés, hogy feltűzhette a zászlót az ablakkeretre. Később Kicsi Hans és Trudy is megjöttek a délutáni ünnepi ebédre, ahogyan karácsonykor és húsvétkor is. Akkor most talán épp itt az ideje, hogy egy kicsit alaposabban bemutassam őket. Trudy, vagy Trudel, ahogy sokan hívták, csak néhány centivel volt magasabb a Mamánál. Örökölte Rosa Hubermanntól a szerencsétlen kacsázó járását, de minden más sokkal szelídebb volt benne. Bentlakó cseléd volt egy tehetős müncheni családnál, úgyhogy alighanem elege lehetett a gyerekekből, de mindig képes volt legalább néhány kedves szót szólni Lieselnek. Puha ajkai voltak. És halk hangja. Kicsi Hans szemére is, magasságára is tiszta apja volt. De az ő szemében az ezüst nem volt meleg, mint a Papáéban – már führeressé vált. Meg több volt a hús a csontjain, a haja pedig szőke és tüskés, s a bőre, mint a törtfehér festék. Együtt jöttek haza vonattal Münchenből, és nem telt bele sok idő, hogy a régi feszültségek újból megjelenjenek. HANS HUBERMANN ÉS A FIA KAPCSOLATÁNAK RÖVID TÖRTÉNETE Kicsi Hans véleménye szerint az apja egy régi, rozoga Németországhoz tartozott – egy olyan országhoz, amelyik engedte, hogy mindenki becsapja, miközben a saját népe szenvedett. Ahogy Kicsi Hans egyre nagyobb lett, tudta, hogy apját „der juden Maler”-nak – a zsidó festőnek – nevezik, amiért zsidó házakban dolgozott. Aztán jött egy olyan incidens, amelyet mindjárt részletesen is el fogok mesélni – az a nap, amikor Hans Hubermann mindent elrontott, pedig már majdnem bevették a náci pártba. Mindenki tudta,hogy nem szabad lefesteni a zsidó boltokra írt szitkokat. Az ilyen viselkedés ártott Németországnak, és ártott a vétkesnek is.

– Na, mi a helyzet, felvettek már? – Kicsi Hans ott folytatta, ahol karácsonykor abbahagyták. – Hova? – Na, találd ki! A pártba. – Nem, azt hiszem, elfeledkeztek rólam. – De legalább próbálkoztál? Nem ülhetsz ölbe tett kézzel, várva, hogy az új világ az öledbe hulljon. Menned kell, hogy te is a részese legyél – a múltban elkövetett hibáid ellenére.

A Papa felnézett. – Hibák? Sok hibát követtem el az életemben, de hogy nem léptem be a náci pártba, az nem tartozik közéjük. Még ott van a jelentkezésem – te is tudod –, de hogy odamenjek, és könyörögjek nekik, azt azért nem. Én csak... Ebben a pillanatban nagy szélroham érkezett. Zúgva-pörögve húzott be az ablakon. Talán a Harmadik Birodalom lehelete volt, melynek egyre nőtt az ereje. Vagy talán megint csak Európáé, ahogy zihált. Akárhogyan is, közéjük zúdult, miközben úgy csattant össze a két férfi fémszeme a konyhában, mint két konzervdoboz. – Te sohasem szeretted ezt az országot – mondta Kicsi Hans. – Legalábbis nem eléggé. Papa szeme rozsdásodni kezdett. De ez nem állította meg Kicsi Hansot. Valami okból a kislányra nézett. Ott állt mindhárom könyve az asztalon, mintha beszélgetnének egymással, és Liesel némán formálta a szavakat, ahogy olvasott az egyikből. – És miféle szemetet olvas ez a lány? A Mein Kampfot kellene olvasnia. Liesel felpillantott. – Semmi baj, Liesel – mondta a Papa. – Csak olvass nyugodtan. Hans nem tudja, hogy mit beszél. De Kicsi Hans még nem fejezte be. Közelebb lépett, és azt mondta: – Vagy a Führer mellett állsz, vagy ellene vagy – és látom, hogy te ellene vagy. Mindig is ellene voltál. – Liesel nézte Kicsi Hans arcát, vékony száját és alsó fogsorának sziklás vonalát. – Szánalmas, hogy egy ember így meghúzza magát, és ne csináljon semmit, amikor egy egész nemzet söpri ki a szemetet, és válik naggyá. Trudy és a Mama némán, riadtan ültek, mint ahogy Liesel is. Borsóleves, égés és veszekedés szaga volt a levegőben. Mindannyian várták a következő szavakat. A fiú mondta ki őket. Mindössze két szót. – Gyáva vagy. – A Papa arcába borította őket, aztán gyorsan kiment a konyhából, a házból. Hiábavaló volt, Papa mégis az ajtóhoz ment, és a fia után kiáltott. – Gyáva? Én vagyok a gyáva? – Aztán szaladt az ajtóhoz, és könyörgőn futott a fia után. Mama az ablakhoz sietett, letépte róla a zászlót, kinyitotta. Ő, Trudy és Liesel egymás mellett szorongtak, nézték az apát, ahogy utoléri a fiút, megragadja, könyörög neki, hogy álljon meg. Semmit sem hallottak, de az, ahogy Kicsi Hans kitépte magát az apja kezéből, elég hangosan beszélt. A Papa látványa pedig, ahogy nézte távolodó fiát, egy üvöltés volt az utca végéből. – Hansie! – kiáltott végül Mama. Trudy és Liesel is összerándult a hangra. – Gyere vissza! De a fiú eltűnt. Igen, a fiú eltűnt, és bárcsak azt mondhatnám, hogy minden jól alakult ifjabb Hans Hubermann életében, de nem mondhatom. Miután aznap eltűnt a Himmel utcából a Führer nevében, átbukdácsolt egy másik történet eseményein, és minden lépése tragikus módon Oroszországba vezetett. Sztálingrádba.

NÉHÁNY TÉNY SZTÁLINGRÁDRÓL 1. 1942-ben és 1943 elején a város fölött lepedőfehérre fakult az ég minden reggel. 2. Álló nap, míg vittem a lelkeket, vér fröcsögött arra a lepedőre, amíg teli nem lett, és a földig hasasodott. 3. Estére ki volt facsarva, és megint kifakult, készen a következő hajnalra. 4. És mindez akkor volt, ha csak nappal folytak a harcok.

Miután a fia elment, Hans Hubermann csak állt még néhány pillanatig. Olyan nagynak tetszett az utca. Amikor bement a házba, a Mama ráfüggesztette a tekintetét, de egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Rosa egy rossz szót nem szólt a férjéhez, ami, mint már tudjátok, rendkívül szokatlan volt. Talán úgy gondolta, hogy Hans eléggé meg van sebezve anélkül is, hisz a saját fia nevezte gyávának. Hans szótlanul ott maradt az asztalnál még egy darabig, miután befejezték az evést. Valóban gyáva lenne, ahogy a fia oly kegyetlenül mondta? Az első világháborúban bizony gyávának tartotta magát. És úgy gondolta, ennek köszönheti, hogy túlélte. De vajon gyávaság beismerni, hogyha fél az ember? Vajon gyávaság örülni annak, hogy él? Bámulta az asztalt, a gondolatai azon cikáztak. – Papa? – kérdezte Liesel, de ő nem nézett a kislányra. – Miről beszélt Hans? Mire gondolt, amikor... – Semmire – felelte Papa. Halkan, nyugodtan beszélt, az asztalhoz. – Nincs semmi baj. Felejtsd el, Liesel. – Jó egy percbe telt, míg újra megszólalt. – Nem kellene készülnöd? – Most Lieselre nézett. – Nem akarsz elmenni az örömtűzre? – Igen, Papa. A könyvtolvaj ment, felvette a Hitlerjugend-egyenruháját, és félórával később elindultak a BDM központjába. Onnan csoportokban vitték a gyerekeket a főtérre. Beszédek lesznek. Nagy máglyát gyújtanak. És valaki el fog lopni egy könyvet.

MAKULÁTLANUL TISZTA NÉMET VEREJTÉK Emberek álltak végig az utca mentén, miközben Németország fiatalsága a városháza és a főtér felé menetelt. Jó pár alkalommal előfordult, hogy Liesel elfelejtette az anyukáját és minden más problémát, amely bántotta éppen. Dagadt a melle, ahogy tapsoltak az emberek. Néhány gyerek integetett a szüleinek, de épp csak egy pillanatra – szigorúan megmondták nekik, hogy egyenesen előre kell nézniük, és nem szabad integetniük a tömegnek. Amikor Rudy csoportja kiért a térre, és Állj! parancsot kapott, volt egy kis gikszer. Tommy Müller. Az ezred többi része azonnal megállt, mire Tommy egyenesen belemasírozott az előtte lévő fiúba. – Dummkopf! – köpött a fiú, mielőtt megfordult. – Bocsánat – mondta Tommy, és még a kezét is bocsánatkérően emelte. Arca megbotlott önmagában. – Nem hallottam. – Egy pillanat volt az egész, de egyben jövendő bajok előhírnöke. Tommynak. Rudynak. Mikor befejezték a menetelést, a Hitlerjugend egységei oszolhattak. Úgyis szinte képtelenség lett volna együtt tartani őket, miközben szikrázott a tűz a szemükben, és felizgatta őket. Együtt kiáltottak még egy Heil Hitler!-t, aztán ki-ki mehetett, amerre akart. Liesel Rudyt kereste, de amint szétszóródtak a gyerekek, egyenruhák és éles hangok tömegében találta magát. Gyerekek kiabáltak más gyerekeknek. Fél ötre eléggé lehűlt a levegő. Az emberek vicceltek: semmi baj, majd mindjárt jól felmelegszenek. – Ez a sok szemét úgyis csak arra jó. Talicskákkal hordták a tér közepére a sok papírt. Ott kiborították, és lelocsolták valami édeskés szagú folyadékkal. A könyvek, újságok, egyebek lecsúsztak, lebucskáztak a kupacról, de visszahajigálták őket. Távolabbról úgy festett, mint egy vulkán. Vagy valami groteszk, idegen dolog, ami holmi rémes csoda folytán szállt le a város közepén, és most minél gyorsabban el kell tüntetni. A szag a tömeg felé sodródott, melyet meglehetős távolságban tartottak. Ezernél jóval többen lehettek – a téren, a városháza lépcsőjén, a teret körülvevő háztetőkön álltak. Amikor Liesel furakodni kezdett, a ropogó hangból azt hitte, már meggyújtották a tüzet. De nem. Ez csak a fürge emberek zaja volt, ahogy sodródtak, furakodtak. Elkezdték nélkülem! Bár valami a belsejében azt súgta, hogy ez bűn – végtére is neki a három könyve volt a legdrágább kincse –, muszáj volt látnia, ahogy meggyújtják a tüzet. Nem tehetett róla. Azt hiszem, az emberek szeretnek nézni egy kis pusztítást. Homokvár, kártyavár, ezzel kezdik. És egyre nagyobb dolgok jönnek – ehhez nagy tehetségük van. Megkönnyebbült – mégse marad le róla –, amikor talált egy rést a testek között, és látta a szégyen dombját, még érintetlenül. Rugdosták, locsolták, még köpdöstek is. Lieselnek egy népszerűtlen, magányos és zavarodott gyerek jutott az eszébe róla, aki nem tud változtatni a sorsán. Senki sem szereti. Lehorgasztott fej. Zsebre dugott kéz. Örökre. Ámen.

Még mindig hullottak mindenféle dolgok a kupac oldalára, és Liesel Rudyt kereste. Hol lehet az a Saukerl? Amikor felnézett, az ég lekuporodott. Náci zászlók és egyenruhák horizontja emelkedett fel, eltakarva a kilátást, valahányszor megpróbált egy kisebb gyerek fölött elnézni. Hasztalan volt. Csak a tömeg létezett. Nem lehetett megingatni, átpréselődni rajta, beszélni vele. Vele együtt kellett lélegezni és énekelni a dalait. És várni a tüzet. Egy férfi az emelvényen csendet kért. Fényes barna egyenruhában. Még szinte rajta volt a vasaló. Csend lett. Az első szavai: – Heil Hitler! Az első mozdulata: tisztelgés a Führernek. – Gyönyörű nap a mai – folytatta. – Nemcsak nagy vezérünk születésnapja, hanem egyben az a nap, amikor újból megállítjuk ellenségeinket. Megállítjuk őket, hogy ne nyúlhassanak bele az agyunkba... Liesel még mindig próbált furakodni. – Véget vetünk a betegségnek, mely szétterjedt Németországban az elmúlt húsz évben vagy talán már régebb óta! – Amit csinált, annak németül Schreierei a neve – az üvöltő szenvedély tökéletes kiáradása –, figyelmeztette a tömeget, hogy legyen óvatos és éber, kutassa fel és semmisítse meg a gonosz mesterkedéseket, melyekkel alávaló módon meg akarják fertőzni az anyaföldet. – A gonoszok. A Kommunisten! – Megint az a szó. Az a régi szó. Sötét szobák. Öltönyös férfiak. – Die Juden – a zsidók! A beszéd közepénél Liesel megadta magát. Miután arcon csapta a „kommunista” szó, a náci szónoklat többi része kétoldalt elsiklott mellette, és eltűnt valahol a körötte lévő német lábak között. Szavak vízesései. Egy lány, amint a vízben tapos. Még egyszer átvillant az agyán. Kommunisten. Mostanáig a BDM-ben azt mondták neki, hogy a németek felsőbbrendű faj, de különösebben senki mást nem említettek. Természetesen mindenki tudott a zsidókról, hiszen ők voltak a fő gonosztevők, akik megsértették a német eszményeket. De a mai napig soha, egyetlenegyszer sem említették a kommunistákat, jóllehet az ilyen politikai nézeteket valló embereket is meg kellett büntetni. Ki kellett jutnia innen. Előtte egy fej, elválasztott szőke hajjal és lófarokkal, abszolút nyugalomban ült egy vállon. Ahogy bámulta, Liesel újra meglátogatta a múltnak azokat a sötét szobáit, és anyja egyszavas kérdésekre válaszolt. Olyan tisztán látta az egészet: Éhező anyját, eltűnt apját. Kommunisten. Halott öccsét. – És most búcsút mondunk ennek a szemétnek, ennek a méregnek.

Épp mielőtt Liesel Meminger viszolyogva megfordult, hogy kimenjen a tömegből, a fényes barna inges alak lejött az emelvényről. Valami segéd fáklyát nyomott a kezébe, s ő meggyújtotta a hatalmas rakást, melynek minden tömérdek bűne mellett valósággal eltörpült. – Heil Hitler! A nézők: – Heil Hitler! Férfiak csoportja jött oda egy emelvényről, körbevették a rakást, meggyújtották, s mindenki nagyon elégedett volt. Hangok másztak hátakra, és a tiszta német verejték szaga először csak erőlködött, aztán kiáradt. Sarkot sarok után került meg, míg végül valamennyien benne úsztak. A szavakban, a verejtékben. És a mosolygásban. Ne felejtsük el a mosolygást. Sok vicces megjegyzés hangzott el, és újból felharsant a Heil Hitlerek kórusa. Tudjátok, tényleg el szoktam gondolkozni azon, hogy vajon volt-e valaki, aki elvesztette a fél szemét, vagy akinek megsérült a keze vagy a csuklója emiatt. Épp csak rossz felé kellett nézni egy rossz pillanatban, vagy épp túl közel állni egy másik emberhez. Lehet, hogy sérültek meg emberek. Én mindenesetre csak annyit tudok mondani nektek, hogy senki nem halt meg tőle, legalábbis fizikailag nem. Ott van persze az a negyvenmillió ember, akit összeszedtem, mire az egésznek vége lett, de ez már nagyon metaforikus. Hadd térjek vissza a tűzhöz. A narancssárga lángok integettek a tömegnek, ahogy papír és nyomdafesték olvadt fel bennük. Égő szavak szakadtak el mondataiktól. A másik oldalon, a homályos hőségen túl látni lehetett az egymás kezét fogó barnaingeseket és horogkereszteseket. Embereket nem lehetett látni. Csak egyenruhákat és jelképeket. Madarak keringtek az égen. Valahogy vonzotta őket a ragyogás – amíg túl közel nem mentek a forrósághoz. Vagy az emberekhez? Mert a forróság önmagában mit sem ért. Miközben menekülni próbált, egy hang megtalálta. – Liesel! Átfurakodott hozzá, és Liesel megismerte. Nem Rudyé volt, de ismerte ezt a hangot. Tekergett-furakodott, és megtalálta az arcot, mely a hanghoz tartozott. Jaj, ne! Ludwig Schmeikl. Nem vigyorgott, ahogy Liesel számított rá, nem viccelt, még csak beszélgetni sem próbált. Semmi mást nem tudott tenni, mint hogy maga felé húzta Lieselt, és a bokájára mutatott. Letaposták a nagy izgalomban, és most sötét, baljós vérfolt virított a zokniján. Arcán tanácstalan kifejezés a kócos szőke haj alatt. Egy állat. Nem egy szarvas a fényben. Nem valami ennyire tipikus vagy konkrét. Csak egy állat, mely megsérült saját fajtája tolongásában, s melyet hamarosan teljesen össze fognak taposni. Liesel valahogy felsegítette és hátravonszolta. Friss levegőre. A templom oldallépcsőjéhez bicegtek. Ott volt egy kis hely, és megpihentek, mindketten megkönnyebbülten. A levegő bent rekedt Schmeikl szájában. Visszacsúszott a torkán. Végül mégis meg tudott szólalni. Ült, szorította a bokáját, és szeme rátalált Liesel Meminger arcára. – Köszönöm – mondta, inkább a lány szájának, mint a szemének. Újabb légzésszeletek. – És... – Mindkettejük szemében az iskolaudvari bolondozás és egy iskolaudvari verés képei. – Bocsáss meg, tudod, hogy...

Liesel újból hallotta a szót. Kommunisten. De úgy döntött, Ludwig Schmeiklre koncentrál. – Én is. Ekkor mindketten a légzésre koncentráltak, mert nem volt mi mást tenni vagy mondani. Amit kellett, már megtették. Nőtt a vérfolt Ludwig Schmeikl bokáján. Egyetlen szó dőlt a lánynak. Tőlük balra a lángokat és az égő könyveket úgy éljenezték, mint hősöket.

A TOLVAJLÁS KAPUI Liesel ott maradt a lépcsőn, várva a Papát, nézve a kósza hamut és az összegyűjtött könyvek hulláját. Minden szomorú volt. A narancssárga és vörös zsarátnokok eldobott nyalókáknak tűntek, és a tömeg nagy része már szétszéledt. Liesel látta, ahogy Frau Diller elment (nagyon elégedetten), és látta Pfiffikust (fehér haj, náci egyenruha, ugyanaz a szakadt cipő és egy diadalmas fütty). Most már nem maradt más hátra, mint a tisztogatás, és hamarosan el sem tudja majd képzelni, hogy ez megtörtént. De érezni lehetett a szagát. – Mit csinálsz te itt? Hans Hubermann jött a templom lépcsőjéhez. – Csókolom, Papa. – A városháza előtt kellett volna lenned. – Ne haragudjon, Papa. Hans leült Liesel mellé, megfelezve magasságát a betonon, és ujjai közé csippentett egy keveset Liesel hajából. Gyengéden a füle mögé tűrte. – Liesel, mi baj? Liesel egy darabig nem mondott semmit. Számításokat végzett magában, pedig már mindent tudott. EGY KIS ÖSSZEADÁS A kommunista szó + egy nagy máglya + sok halott levél + anyjának szenvedése + – öccsének halála = a Führer

A Führer. Ő volt az ők, akikről Hans és Rosa Hubermann beszéltek azon az estén, amikor először írt az anyukájának. Tudta, de azért meg kellett kérdeznie. – Az anyukám kommunista? – És nézett. Egyenesen maga elé. – Mindig kérdeztek tőle dolgokat, mielőtt idejöttem. Hans kicsit előrehúzódott, próbált valami hazugságot kitalálni. – Fogalmam sincs – én soha nem találkoztam vele. – A Führer vitte el? A kérdés mindkettejüket meglepte, annyira, hogy Papa felállt. A barnaingeseket nézte, akik most lapátokkal estek neki a hamu kupacának. Hallotta, ahogy belevájnak a lapátok. Újabb hazugság növekedett a szájában, de sehogy sem tudta kiereszteni onnan. Azt mondta: – Azt hiszem, az lehetséges, igen. – Tudtam. – A szavak a lépcsőfokokhoz csapódtak, és Liesel érezte a düh sarát, ahogy forrón kevereg a gyomrában. – Gyűlölöm a Führert – mondta. – Gyűlölöm! És Hans Hubermann? Ő mit csinált? Mit mondott?

Lehajolt, és átölelte a nevelt lányát, ahogy szerette volna? Azt mondta neki, hogy sajnálja, ami vele, az édesanyjával és az öccsével történt? Nem egészen. Összeszorította a szemét. Aztán kinyitotta. És jó erősen pofon vágta Liesel Memingert. – Ezt soha többé ki ne mondd! – Halk, de éles volt a hangja. A kislány megrázkódott, aztán leroskadt a lépcsőn, Hans pedig leült mellé, és a kezébe temette az arcát. Könnyű lenne azt mondani, hogy csak egy magas ember volt, aki kényelmetlen testtartásban és összetörten ült egy templom lépcsőjén, de ez nem volna igaz. Abban a pillanatban Lieselnek fogalma sem volt róla, hogy a nevelőapja, Hans Hubermann a legveszélyesebb dilemmával küszködik, amivel csak egy német állampolgár szembekerülhetett. És nemcsak most, hanem már majdnem egy éve. – Papa? A meglepődés a hangjában! Futni akart onnan, de nem tudott. Mozdulni sem tudott. A Papa elvette a kezét az arcáról, amikor megtalálta önmagában az erőt, hogy újra megszólaljon. – Mondhatod ezt a házunkban – mondta, és komoran nézte Liesel arcát. – De soha nem mondhatod az utcán, az iskolában, a BDM-ben, soha! – A kislány előtt állt, aztán felemelte a karjánál fogva. Megrázta. – Hallod? Lieselnek elkerekedett a szeme, és megadóan bólintott. Ez éppenséggel főpróba volt egy majdani előadáshoz, amikor Hans Hubermann legrosszabb félelmei megérkeznek a Himmel utcába, még abban az évben, egy novemberi nap hajnalán. – Jól van. – Visszatette a földre. – Most próbáljuk meg... – A lépcső alján állva Papa kihúzta magát, és előrelendítette a karját. Negyvenöt fokos szögben. Heil Hitler. Liesel felállt, és ő is kinyújtotta a karját. Végtelen kínnal elismételte: – Heil Hitler. – Micsoda látvány volt – egy tizenegy éves kislány, amint próbálja nem elsírni magát a templom lépcsőjén, és tiszteleg a Führernek, miközben a hangok a Papa válla mögött lapátolják, dobálják a háttérben lévő sötét halmot. – Azért még barátok vagyunk? Talán egy negyedórával később a Papa cigaretta olajágat tartott a kezében – papírt és dohányt; épp megkapta a fejadagját. Liesel szó nélkül, morcosan nyúlt érte, és nekiállt megsodorni. Egész sokáig ültek ott kettesben. A füst a Papa válla fölé szállt. Újabb tíz perc múltán résnyire nyílt a tolvajlás kapuja, Liesel Meminger pedig épp csak egy kicsit szélesebbre nyitotta, és befurakodott. KÉT KÉRDÉS Be fog záródni a kapu mögötte? Vagy lesz benne annyi jóakarat, hogy kiengedje?

Mint Liesel később felfedezte, egy jó tolvajnak sok mindenre van szüksége.

Settenkedő léptekre. Jó idegekre. Fürgeségre. De mindezeknél is fontosabb még valami. A szerencse. Ami azt illeti. Felejtsétek el azt a tíz percet. A kapu most nyílik.

A TŰZ KÖNYVE A sötétség darabokban jött, és amikor a cigaretta végigégett, Liesel és Hans Hubermann elindultak haza. El kellett menniük a máglya maradványai mellett, és egy kis mellékutca vezetett a Münchener utcába. De nem jutottak el odáig. Egy Wolfgang Edel nevű középkorú ács utánuk kiáltott. Ő építette az emelvényt a náci fejeseknek, hogy arról nézhessék a tüzet, és most épp azt bontotta le. – Hans Hubermann? – Nyílként a szája felé mutató hosszú barkója volt, és sötét hangja. – Hansie! – Hé, Wolfal – felelte Hans. Bemutatta a kislányt, és jött a Heil Hitler. – Jól van, Liesel. Az első pár percben Liesel a beszélgetés ötméteres sugarában maradt. A foszlányai elértek hozzá, de nem nagyon figyelt rájuk. – Sok munkád van? – Nem, most minden nehezebb. Tudod, hogy van ez, különösen, ha nem vagy párttag. – Azt mondtad, hogy be fogsz lépni, Hansie. – Próbáltam, de elkövettem egy hibát – gondolom, még nem döntötték el, hogy mi legyen velem. Liesel a hamuhegy felé lopózott. Olyan volt, mint a mágnes, vagy mint egy torzszülött. A szem nem állhatott neki ellen, hasonlóan a sárga csillagok útjához. Mint ahogy annyira akarta látni a rakás meggyújtását, most sem tudta levenni róla a szemét. Így egyedül nem volt annyi önfegyelem benne, hogy biztonságos távolságban maradjon tőle. Szívta magához, és Liesel oldalazva közelített hozzá. Fölötte az ég a maga rutinja szerint lett egyre sötétebb, de a messze távolban, a hegy vállán túl homályos fénycsík derengett. – Pass auf, Kind! – szólt rá egy egyenruha. – Vigyázz, te gyerek! – Közben lapátolta a hamut a talicskára. Közelebb a városházához, egy lámpa alatt néhány árnyalak állt és beszélgetett, bizonyára a máglya sikerén örvendeztek. Onnan, ahol Liesel állt, a hangjuk csak zaj volt. Szavakat nem lehetett kivenni. Néhány percen át nézte, ahogy az emberek lapátolják a dombot, először az oldalait csipegetve, hogy fentről mind nagyobb része leomoljon. Egy teherautóhoz talicskázták a hamut, és miután háromszor megtették ezt az utat, s a halomból már alig maradt valami, egy adag épségben maradt holmi került elő. A HOLMI Egy fél vörös zászló, két plakát, melyek egy zsidó költőt hirdettek, három könyv és egy fatábla, melyen valami héber írás volt.

Talán nedvesek voltak. Talán nem égett elég sokáig a tűz, hogy eljusson abba a mélységbe, ahol megbújtak. Bármi volt is az oka, ott kuporogtak a hamuban, megrettenve. Túlélők. – Három könyv – szólalt meg Liesel halkan, és a férfiak hátát nézte.

– Gyerünk! – mondta egyikük. – Siessünk már, mindjárt éhen halok. A teherautó felé indultak. A három könyv kidugta orrát. Liesel odament hozzájuk. Még akkora volt a forróság, hogy azonnal felmelegítette, amikor megállt a hamudomb lábánál. Ahogy odanyúlt, perzselő hőség csípte meg a kezét, de másodjára már vigyázott, hogy elég gyors legyen. A legközelebbi könyvre csapott le. Kék volt, a széle megperzselődött, de egyébként sértetlen. A borítót mintha sok száz feszes zsinórból szőtték volna. Piros levelek voltak a rostokba préselve. Lieselnek csak az egyik szó felét volt ideje elolvasni: Váll.... A többire nem maradt ideje, és volt egy probléma. A füst. Füst szállt a borítójáról, ahogy Liesel elcsente és elsietett vele. Fejét lehajtotta, és az idegek nyers szépsége rettenetesebb volt minden lépésre. Tizennégy lépést tett meg, amikor jött a hang. A háta mögött ágaskodott fel. – Hé! Ekkor majdnem visszafutott, és visszadobta a könyvet a kupacba, de képtelen volt rá. Egyetlen mozdulatot tudott megtenni: megfordult. – Van itt pár dolog, ami nem égett el! – Az egyik lapátos ember volt az. Nem a lánynak kiáltott, hanem a városháza mellett álló emberek felé nézett. – Hát akkor égessék el őket! – jött a válasz. – És ügyeljenek rá, hogy minden elégjen! – Azt hiszem, nedvesek. – Jézus, Mária és Szent József, mindent nekem kell csinálnom? – Léptek kopogtak el Liesel mellett. A polgármester volt az, fekete kabátban a náci egyenruhája fölött. Nem vette észre a lányt, aki tökéletesen mozdulatlanul állt a közelben. EGY FELISMERÉS A könyvtolvaj szobra ott állt a téren... nagyon ritka, nem gondoljátok, hogy valakinek szobra legyen, még mielőtt híressé válik?

Liesel összehúzta magát. Az észrevétlenség öröme! A könyv most már eléggé lehűlt, hogy bedughassa az egyenruhája mögé. Először kellemesen melengette a mellét. De amikor elindult, megint kezdett felforrósodni. Mire visszament a Papához és Wolfgang Edelhez, a könyv már égette. Mintha meggyulladt volna. Mindkét férfi őt nézte. Liesel mosolygott. Abban a pillanatban, hogy a mosoly lehervadt a szájáról, érzett valami mást is. Vagy pontosabban: valaki mást. Hogy valaki figyeli! Elöntötte ez az érzés, és megerősítést is kapott,

amikor a városháza előtt álló alakok felé mert nézni. A sziluettek csoportjától néhány méternyire állt még egy alak, és Liesel hirtelen rájött két dologra. NÉHÁNY APRÓ FELISMERÉS 1. Az árny kiléte, és 2. A tény, hogy mindent látott.

Az árny keze a kabátzsebében volt. Pihehaj. Ha lett volna arca, a sértettség kifejezése ült volna rajta. – Gott verdammt – mondta Liesel, csak annyira hangosan, hogy ő maga hallja. – Az Isten verje meg. – Mehetünk? Az iszonytató veszély ezt megelőző pillanataiban a Papa elbúcsúzott Wolfgang Edeltől, és készen állt, hogy hazakísérje Lieselt. – Mehetünk – felelte Liesel. Otthagyták a bűncselekmény helyszínét, és a könyv most már igencsak égette Lieselt. A vállrándítás a mellkasához tapadt. Ahogy elmentek a városháza előtt álló árnyalakok előtt, a könyvtolvajnak megrándult az arca. – Mi baj? – kérdezte Papa. – Semmi. Pedig néhány dolog egész határozottan nem volt rendben. Füst szállt fel Liesel gallérjából. Verejték nyaklánc csillogott rajta. Az inge alatt egy könyv emésztette a testét.

Harmadik rész

MEIN KAMPF

HAZAFELÉ MENET – EGY MEGTÖRT ASSZONY – EGY HARCOS – EGY VARÁZSLÓ – A NYÁR RÉSZEI – EGY ÁRJA BOLTOS – EGY HORKOLÓ – KÉT CSALÓ – ÉS BOSSZÚ VEGYES CUKORKA FORMÁJÁBAN

HAZAFELÉ MENET Mein Kampf. A könyv, amit maga a Führer írt. Ez volt a harmadik nagy jelentőségű könyv, amely Liesel Meminger birtokába került, csak épp ezt nem lopta. A könyv talán egy órával azután jelent meg a Himmel utca 33-ban, hogy Liesel visszasodródott az álomba az elmaradhatatlan rémálom után. Egyesek azt mondanák, csoda, hogy egyáltalán valaha az övé lett az a könyv. Akkor kezdődött az utazása, amikor mentek haza, a tűz éjszakáján. Már majdnem az út felét megtették, amikor Liesel nem bírta tovább. Nyúlt, és kivette a füstölgő könyvet, mely szégyenlősen ugrált két keze közt. Amikor eléggé lehűlt, mindketten nézték egy pillanatig, várva a szavakat. Papa: – Ez meg mi az ördög szerinted? Odanyúlt, és megragadta A vállrándítást. Magyarázatra nem volt szükség: világos, hogy a kislány ellopta a tűzből. A könyv forró és nedves volt, kék és piros – szégyellte magát –, és Hans Hubermann kinyitotta. A harmincnyolcadik-harminckilencedik oldalon. – Még egy? Liesel a bordáit dörzsölgette. Igen. Még egy. – Úgy néz ki – jegyezte meg Papa –, hogy többet nem kell cigarettát elcserélnem, igaz? Ha egyszer olyan gyorsan lopod ezeket, ahogy én venni tudom őket. Liesel egy szót sem szólt. Talán ekkor jött rá először, hogy a bűn magáért beszél. Cáfolhatatlanul. A Papa a címet nézegette, s bizonyára az járt a fejében, vajon miféle fenyegetést jelent ez a könyv a német emberek szívére és elméjére. Visszaadta. És ekkor történt valami. – Jézus, Mária és Szent József! – Minden szó az élére pottyant. Eltört, és megformálta a következőt. A bűnöző nem bírta tovább. – Mi van, Papa? Mi van? – Hát persze. Mint az emberek többsége, amikor hirtelen rádöbben valamire, Hans Hubermann is megbénult egy pillanatra. A következő szavakat vagy kiabálnia kell, vagy nem tudnak kipréselődni a fogai közt. Amellett bizonyára csak ismételnék azt, amit pár pillanattal ezelőtt mondott. – Hát persze. Ezúttal olyan volt a hangja, mint egy ököl, amivel egy asztalra csapnak. Látott valamit. Gyorsan látta, elejétől a végéig, mint egy versenyt, de túl magasan és túl messze volt ahhoz, hogy Liesel is láthassa. – Jaj, Papa, mondja már, mi van! – könyörgött a kislány. Félt, hogy a Papa elmondja Mamának a könyvet. Az emberek már csak ilyenek: azt hitte, ez az egész csak róla szól. – El fogod mondani? – Mi van? – Tudja. El fogja mondani a Mamának?

Hans Hubermann még mindig csak nézett a magasba, a messzeségbe. – Mit? Liesel felemelte a könyvet. – Ezt. – Meglóbálta, mintha egy pisztolyt lóbálna. A Papa értetlenül meredt rá. – Miért mondanám el? Liesel utálta az ilyen kérdéseket. Arra kényszerítették, hogy beismerjen egy csúnya igazságot, hogy feltárja piszkos tolvajtermészetét. – Mert megint loptam. A Papa leguggolt, aztán felállt, és Liesel fejére tette a kezét. Megborzolta a haját durva, hosszú ujjaival, és azt mondta: – Dehogy mondom el, Liesel. Ne izgulj amiatt. – És akkor mit fog csinálni? Ez volt a kérdés. Milyen csodát fog Hans Hubermann elővarázsolni a ritka Münchener utcai levegőből? Mielőtt megmutatom nektek, talán nézzük meg, mit látott, mielőtt meghozta a döntését. A PAPA PERGŐ LÁTOMÁSAI Először a lány könyveit látja: A sírásó kézikönyvét, a Faust, a kutyát, A világítótoronyt és most A vállrándítást. Aztán a konyhát és az agilis Kicsi Hansot, ahogy nézi azokat a könyveket az asztalon, ahol a kislány gyakran olvas. Azt mondja: „És micsoda szemetet olvas ez a lány?” A fiú háromszor elismétli ezt a kérdést, majd azt is elmondja, hogy mi lenne a megfelelőbb olvasmány.

– Ide hallgass, Liesel! – A Papa átölelte Lieselt, és így sétáltak tovább. – Ez a mi titkunk, ez a könyv. Éjszaka fogjuk olvasni, vagy a pincében, ugyanúgy, mint a többit – de meg kell ígérned nekem valamit. – Bármit megígérek, Papa. Csendes, derűs éjszaka volt. Minden hallgatózott. – Ha bármikor arra kérlek, hogy valamit tarts titokban a kedvemért, akkor megteszed. – Megígérem. – Jól van. Most menjünk. Ha még tovább elmaradunk, a Mama meg fog ölni bennünket, és azt nem akarjuk, igaz? Akkor nincs több könyvlopás, ugye? Liesel mosolygott. Azt csak jóval később tudta meg, hogy a következő pár napban a nevelőapjának sikerült elcserélnie még néhány szál cigarettát egy újabb könyvre, csak ezt most nem Lieselnek vette. Bekopogott a náci párt molchingi irodájának ajtaján, és az alkalmat megragadva érdeklődött a tagsági kérelme felől. Miután ezt megbeszélték, odaadta nekik az utolsó filléreit és egy tucat cigarettát. Cserébe megkapta a Mein Kampf egy használt példányát. – Kellemes olvasást! – mondta az egyik párttag. – Köszönöm – biccentett Hans. Az utcáról még hallotta a bent lévőket. Az egyik hang különösen tiszta volt. – Soha nem vesszük fel – mondta –, ha száz Mein Kampfot vesz, akkor se. – És ezt egyhangú helyeslés fogadta.

Hans a jobb kezében tartotta a könyvet, a postapénzre gondolt, a cigaretta nélküli életre és a nevelt lányára, aki ezt a ragyogó ötletet adta neki. – Köszönöm – ismételte meg, mire egy járókelő megkérdezte, hogy mit mondott. Hans a szokásos kedvességével azt felelte: – Semmit, jóember, semmit a világon. Heil Hitler! – És ballagott tovább a Münchener utcában, kezében a Führer könyvével. Igencsak vegyes érzései lehettek e pillanatokban, mert Hans Hubermann-nak nemcsak Liesel miatt jutott eszébe ez az ötlet, hanem a fia miatt is. Vajon félt már attól, hogy soha többé nem fogja látni őt? Mindenesetre élvezte az ötlet örömét, és még nem merte elképzelni a vele járó komplikációkat, veszélyeket és gonosz abszurditásokat. Egyelőre maga az ötlet elég volt. És elpusztíthatatlan. Valósággá változtatni, hát, az már egészen más dolog. De egyelőre hagyjuk, hadd élvezze. Adunk neki hét hónapot. Aztán eljövünk érte. De mennyire, hogy eljövünk.

A POLGÁRMESTER KÖNYVTÁRA Valami egészen nagy dolog közeledett a Himmel utca 33. felé, de Liesel most mit sem törődött ezzel. Hogy kiforgassunk egy elcsépelt emberi kifejezést, a kislánynak most más sütnivalója volt. Ellopott egy könyvet. Valaki meglátta. A könyvtolvaj ennek megfelelően érezte magát. Minden percben, minden órában aggódott, vagy hogy pontosabb legyek, üldözési mánia kerítette hatalmába. Ezt teszi az emberrel, ha bűncselekményt követ el, különösen egy gyerekkel. A legkülönbözőbb formákban képzelik el, hogy elkapják őket. Néhány példa. Emberek ugranak elő egy mellékutcából. A tanárok hirtelen tudomást szereznek minden egyes bűnről, amit valaha elkövettél. Rendőrök jelennek meg az ajtóban minden egyes alkalommal, amikor megzörren egy falevél, vagy becsapódik egy távoli ajtó. Liesel számára maga az üldözési mánia lett a büntetés, s amellett a rettegés, hogy a polgármester házába kell elvinnie a mosott ruhát. Mint ahogy biztosan el tudjátok képzelni, nem feledékenységből történt, hogy amikor eljött az ideje, Liesel egyszerűen kihagyta a Grande Strassén álló házat. Elvitte a ruhákat a reumás Helena Schmidtnek, és elhozta a mosnivalót a macskaszerető Weingartneréktől, de megfeledkezett a házról, melyben Heinz Hermann Bürgermeister és Ilsa, a felesége lakott. MÉG EGY GYORS FORDÍTÁS Bürgermeister = polgármester

Az első alkalommal azt mondta, hogy egyszerűen elfelejtette – no persze, ilyen gyenge kifogást nem nagyon hallottam még, hiszen a ház a város fölött magasodó dombon feszített, egyszerűen nem lehetett megfeledkezni róla. Amikor visszament, és továbbra is üres kézzel tért haza, azt hazudta, hogy senkit nem talált otthon. – Senki nem volt otthon? – A Mama hitte is, nem is. Mindenesetre azonnal kapta elő a fakanalat. Meglengette Liesel felé, és azt mondta: – Most azonnal visszamész, és ha nem hozod nekem a mosnivalót, akkor haza se gyere! – Tényleg? Ez volt Rudy válasza, amikor Liesel elmesélte neki, hogy mit mondott a Mama. – Akarod, hogy együtt szökjünk el? – Éhezni fogunk. – Én úgyis éhezek! – Nevettek. – Nem – mondta Liesel. – Egyedül kell csinálnom. Együtt sétáltak a városon át, mint máskor is, amikor Rudy elkísérte. Mindig próbált udvarias lenni, és ő akarta vinni a táskát, de Liesel soha nem engedte. Csak az ő feje fölött függött a

Watschen fenyegetése, ezért csak saját magában bízhatott meg, hogy elég óvatosan fogja vinni a táskát. Mindenki más könnyen lóbálni kezdte volna, vagy pörgetni, vagy akár csak a lehető legenyhébb óvatlansággal kezelni, és az túl nagy kockázat lett volna. Amellett meg, ha megengedi Rudynak, hogy vigye a táskát helyette, akkor a fiú bizonyára egy csókot kért volna cserébe, és arról szó sem lehetett. Meg aztán meg is szokta már a súlyát. Olyan százlépésenként egyik válláról a másikra tette a táskát, és így mindig pihenhetett a jobb vagy a bal válla. Liesel ment a bal, Rudy a jobb oldalon. Rudy szinte egyfolytában beszélt, az utolsó focimeccsről a Himmel utcában, a munkájáról az apja műhelyében, meg minden másról, ami csak az eszébe jutott. Liesel próbált figyelni, de nem sikerült. Nem hallott mást, csak a fülében zúgó rettegést, mely egyre hangosabb lett, ahogy a Grande Strasse felé közeledtek. – Mit csinálsz? Nem ez az? Liesel bólintott, igen, Rudynak igaza van, csak próbált elsétálni a polgármester háza előtt, hogy nyerjen még egy kis időt. – Hát akkor menj! – nógatta a fiú. Molching kezdett sötétségbe borulni. Hideg szivárgott elő a földből. – Mozogj már, Saumensch! – Ő maga ott maradt a kapu előtt. A járda után nyolc lépcsőfok vezetett a ház bejáratához, és a nagy ajtó olyan volt, mint egy szörnyeteg. Liesel hunyorogva nézte a rézkopogtatót. – Mire vársz? – szólt utána Rudy. Liesel megfordult, és az utca felé nézett. Van valamilyen, bármilyen lehetőség, hogy kibújjon ez alól? Van még egy történet, vagy ne kerteljünk, még egy hazugság, ami nem jutott az eszébe? – Nincs egy egész napunk erre. – Megint Rudy távoli hangja. – Mi az ördögre vársz? – Befognád végre, Steiner? – Egy elsuttogott kiáltás. – Mi van? – Azt mondtam, fogd be, hülye Saukerl! Azzal megint az ajtó felé fordult, fogta a rézkopogtatót, és koppantott vele hármat, szép lassan. Léptek közeledtek bentről. Először nem nézett a nőre, hanem a kezében lévő táskára koncentrált, amiben a mosnivaló volt. A húzózsinórt figyelte, miközben átvette a táskát. Megkapta a pénzt, és aztán: semmi. A polgármester felesége, aki sohasem beszélt, csak állt ott a fürdőköntösében, pihehaja rövid lófarokba volt hátrakötve. Mintha huzat jött volna bentről. Olyasmi, mint egy hulla képzelt lehelete. Még mindig nem szólt egy szót sem, és amikor Liesel végre összeszedte a bátorságát, hogy ránézzen, a nő arcán nem szemrehányás volt, hanem tökéletes közöny. Egy pillanatra Liesel válla fölött a fiúra nézett, aztán bólintott, hátralépett, becsukta az ajtót. Liesel csak állt ott egészen sokáig, és bámulta a vigyázzban álló ajtót. – Hé, Saumensch! – Semmi. – Liesel! Liesel megfordult. Óvatosan. Megtette az első lépéseket visszafelé, és közben zakatolt az agya. Lehet, hogy mégse látta meg, amikor ellopta a könyvet. Hisz már egészen sötét volt. Vagy talán ez is olyan volt, mint amikor úgy tűnik, hogy valaki egyenesen terád néz, amikor valójában épp

valami mást figyel, vagy egyszerűen csak ábrándozik. Bármi volt is a válasz, Liesel nem próbálkozott további elemzéssel. Megúszta, és ennyi elég volt. Megfordult, és a további lépcsőfokokat gond nélkül tette meg, az utolsó hármat egyszerre. – Menjünk, Saukerl! – Még egy nevetést is megengedett magának. A tizenegy éves üldözési mánia hatalmas erejű. A tizenegy éves megkönnyebbülés maga a boldogság. EGY APRÓSÁG, MELY KIKEZDTE LIESEL BOLDOGSÁGÁT Nem úszott meg semmit. A polgármester felesége nagyon is látta őt. Épp csak várta a megfelelő pillanatot.

Elmúlt néhány hét. Foci a Himmel utcában. A vállrándítás olvasása minden éjjel kettő és három óra között, a rémálom után, vagy délután, a pincében. Újabb szerencsés látogatás a polgármester házában. Minden szép és jó. De egyszer csak. Amikor Lieselnek újból oda kellett mennie, most Rudy nélkül, feltárulkozott előtte az újabb lehetőség. A mosnivalót kellett elvinnie. A polgármester felesége kinyitotta az ajtót, de most nem volt a kezében a táska, mint máskor. Ehelyett oldalt lépett, és krétafehér karjával, csuklójával intett a kislánynak, hogy lépjen be. – Csak a mosnivalóért jöttem. – Lieselben megdermedt a vér. És kezdett szétporladni. Majdnem darabokra hullott ott a lépcsőn. A nő ekkor szólalt meg először. Nyújtotta a kezét, hideg ujjai egészen közel voltak, és azt mondta: – Warte!– Várj! – Amikor biztos volt benne, hogy a kislány megnyugodott, megfordult, és sietve elindult befelé. – Hála Istennek. – Liesel kifújta a levegőt. – Hozza. – Mármint a mosnivalót. De a nő egyáltalán nem a mosnivalóval jött vissza. Amikor újra megjelent, és megállt előtte azzal a képtelenül törékeny rendíthetetlenségével, egy egész torony könyvet tartott a hasán, a köldökétől a melléig ért. Olyan sebezhetőnek látszott az óriási ajtóban. Hosszú, világos szempillák, és épp csak a legfinomabb arcrándulás. Egy sugallat. Gyere, nézd meg őket, mondta. Kínozni fog, gondolta Liesel. Bevisz a házába, meggyújtja a kandallót, és beledob engem is meg a könyveket is. Vagy bezár a pincébe étel nélkül. Valami okból azonban – minden bizonnyal a könyvek csábították – azon kapta magát, hogy megy befelé. Cipője csikorgott a padlódeszkákon, hogy megrándult tőle az arca, és amikor egy olyan helyre lépett, ahol a fa felnyögött alatta, majdnem megállt. A polgármester felesége nem riadt vissza. Csak hátrapillantott, és ment tovább egy gesztenyebarna ajtóhoz. Most kérdés volt az arcán. Készen állsz?

Liesel kicsit nyújtotta a nyakát, mintha úgy át tudna látni az útjában álló ajtón. Láthatóan ez volt a jel a kinyitására. – Jézus, Mária... Ezt hangosan mondta, s a szavak berontottak a szobába, amely hideggel és könyvekkel volt tele. Könyvek mindenütt! Minden falon zsúfolt, de makulátlan polcok sorakoztak. A falfestést szinte nem is lehetett látni. Mindenféle stílusú és méretű betűk a fekete, piros, szürke, mindenféle színű könyvek gerincén. Ez volt az egyik legszebb dolog, amit Liesel Meminger valaha látott. Ámulva elmosolyodott. Hogy egy ilyen szoba létezik! Próbálta letörölni a mosolyt a karjával, de azonnal rájött, hogy hiába. Érezte, ahogy a nő szeme a testén vándorol, s amikor végre ránézett, megállapodott az arcán. Nagyobb volt a csend, mint amekkorát valaha el tudott képzelni. Nyúlt, mint a gumi, el akart szakadni. A kislány törte meg. – Szabad? A szó megállt a messze távolba nyúló üres, padlódeszkás földön. A könyvek mérföldekre voltak. A nő bólintott. Igen, szabad. A szoba egyenletesen zsugorodott, s a könyvtolvaj végül már megérinthette a polcokat, épp csak pár kis lépésre voltak tőle. Végighúzta kézfejét az első polcon, hallgatta körmeinek súrlódását, ahogy végigsiklottak a könyvgerinceken. Mintha egy hangszer szólalt volna meg, vagy mintha futó lépteket hallott volna. Mindkét kezét használta. Gyorsan. Egyik polc a másik után. És nevetett. Hangja szétterpeszkedett, magasan a torkában, és amikor végül abbahagyta, és csak állt a szoba közepén, hosszú perceken át hol a polcokat, hol az ujjait nézte. Hány könyvet érinthetett meg? Hányat érzett? Odament hozzájuk, és megismételte, de most sokkal lassabban, és a keze másik oldalával, érezve minden egyes könyv kis zökkenését a tenyerén. Olyan volt, mint valami varázslat, mint maga a szépség, mint egy csillár fénysugarai. Többször is majdnem kihúzott egy könyvet a helyéről, de nem merte megzavarni őket. Annyira tökéletesek voltak. Tőle baloldalt újból meglátta a nőt, egy nagy íróasztal mellett állt, és még mindig maga előtt tartotta a kis tornyot. Boldogan meggörnyedt. A mosoly mintha megbénította volna ajkát. – Akarja, hogy...? Liesel nem fejezte be a kérdést, hanem azonnal meg is tette, amit kérdezni akart, odament, és finoman elvette a könyveket a nőtől. Aztán elhelyezte őket a polcon, ahonnan hiányoztak a könyvek, a résnyire nyitott ablak mellett. Áradt be a hideg kintről.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy becsukja, de meggondolta magát. Ez nem az ő háza, és jobb, ha nem bolygatja a varázst. Így hát visszament a mögötte álló nőhöz, akinek most olyan volt a mosolya, mint egy seb, s vékony karja a két oldalán csüngött. Mint egy kislány karjai. És most? Valami feszélyezettség áradt szét a szobában, és Liesel még egy utolsó, futó pillantást vetett a könyvekkel teli falakra. Fészkelődtek szájában a szavak, de aztán egy rohamban törtek ki. – Mennem kell. Három próbálkozás kellett hozzá, hogy el tudjon menni. Várt pár percet a folyosón, de a nő nem jött, és amikor Liesel visszament a szoba ajtajába, látta, hogy az íróasztalnál ül, és üres tekintettel bámulja az egyik könyvet. Úgy döntött, nem zavarja meg. A folyosón fogta a táskát a mosnivalóval. Ezúttal kikerülte a meglazult padlódeszkát, s a bal oldali fal mentén ment végig a hosszú folyosón. Amikor becsukta az ajtót maga mögött, réz zörrent a fülében, és a zsákot maga mellé téve megsimogatta a fát. – Na, menjünk – mondta. Kábultan sétált hazafelé. A könyvekkel teli szoba és a bódult, összetört nő szürreális élménye kísérte. Látta az épületeken, mint egy színdarabot. Talán hasonló volt a Papa Mein Kampfos látomásához. Bármerre nézett Liesel, mindenütt a polgármester feleségét látta, kezében a könyvek tornyával. A sarkokon hallotta saját kezének súrlódását, ahogy a polcokat háborgatta. Látta a nyitott ablakot, a gyönyörű fényű csillárt, és látta önmagát, ahogy eljött onnan, és egyetlen szóval sem mondott köszönetet. Nyugalmát hamarosan zaklatottság és önutálat váltotta fel. Korholni kezdte magát. – Egy szót se szóltál. – Hevesen megrázta a fejét sietős léptei közben. – Még csak el se búcsúztál tőle. Meg se köszönted. Még csak annyit se mondtál, hogy ilyen szépet még soha életedben nem láttál. Semmit! – Ő egy könyvtolvaj, az igaz, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne legyen modora. Nem jelenti azt, hogy ne tudna udvariasan viselkedni. Így lépkedett jó pár percen át, küszködve és tépelődve. A Münchener utcában aztán vége lett a kínlódásának. Épp amikor már ki tudta venni a STEINER – SCHNEIDERMEISTER feliratot, megfordult, és szaladni kezdett visszafelé. Minden habozása szertefoszlott. Bekopogtatott az ajtón, réz visszhangot küldve a házba a fán keresztül. Scheisse! Nem a polgármester felesége állt előtte, hanem maga a polgármester. Siettében Liesel nem vette észre a kocsit, amely ott állt az utcán a ház előtt. A bajuszos, fekete öltönyös férfi megszólalt: – Segíthetek valamiben? Lieselnek nem jött ki hang a torkán. Még nem. Kifulladva előrehajolt, és szerencsére megjelent a nő, épp amikor már valamennyire összeszedte magát. Ilsa Hermann megállt a férje mögött, kicsit oldalt. – Elfelejtettem – mondta Liesel. Felemelte a táskát, és a polgármester feleségéhez intézte szavait. Bár még mindig alig kapott levegőt, beszuszakolta a szavakat az ajtónyíláson – a

polgármester és az ajtófélfa között – a nőnek. Annyira zihált, hogy egyszerre csak egy-két szó tudott kiszökni a száján. – Elfelejtettem... hogy... én csak... meg akartam... köszönni. A polgármester felesége újból megsebezte magát. Előrelépett, megállt a férje mellett, nagyon gyengén bólintott, várt, aztán becsukta az ajtót. Vagy egy percbe telt, mire Liesel el tudott indulni. Mosolyogva nézte a lépcsőfokokat.

A HARCOS MEGJELENIK Most váltsunk helyszínt egy kis időre. Egészen eddig nagyon könnyű helyzetben voltunk mindketten, te nem úgy gondolod, barátom? Mi lenne, ha egy-két percre elfelejtenénk Molchingot? Jót fog tenni nekünk. Amellett fontos a történet szempontjából. Elutazunk egy kis időre, éspedig egy titkos raktárba, és megnézzük, mi van ott. SZERVEZETT SZENVEDÉSNÉZŐ TÚRA Tőled balra, vagy talán jobbra, vagy talán éppen előtted egy kis fekete szobát látsz. Egy zsidó ül benne. Koszos. Éhezik. Fél. Kérlek, ne fordítsd el a fejed.

Néhány száz kilométerre északnyugatra, Stuttgartban, messze mindenféle könyvtolvajoktól, polgármester-feleségektől és a Himmel utcától, egy férfi ült a sötétben. Valaki úgy döntött, az lesz a legjobb hely neki. Sötétben nehezebb megtalálni egy zsidót. A bőröndjén ült és várt. Hány napja is? Mintha már hetek óta nem evett volna mást, csak saját rosszízű, éhes leheletét, és még mindig semmi. Olykor hangok sétáltak el, és néha arra vágyott, hogy dörömböljenek az ajtón, törjenek be hozzá, rángassák ki a kibírhatatlan fénybe. De így nem tehetett mást, csak ült a bőröndpriccsén, keze az álla alatt, könyöke perzselte a combját. Jött az álom, az éhes álom, aztán az ingerlő félálom, aztán a hideg padló kínpadja. Ne törődj a viszkető lábaddal. Ne vakard a talpad. És ne mozogj túl sokat. Csak hagyj mindent úgy, ahogy van, mindenáron. Talán hamarosan itt az idő, hogy elmehess. Könnyedén, mint egy pisztoly. Robbanás a szemedben. Lehet, hogy itt az idő. Lehet, hogy itt az idő, úgyhogy ébredj. Ébredj már, az Istenért! Ébredj! Az ajtó kinyílt és becsukódott, és egy alak guggolt fölé. A kéz szétfreccsentette ruhái hideg hullámait és az alattuk lévő koszos áramlatot. Egy hang érkezett fentről, hátulról. – Max – suttogta. – Max, ébredj! Szeme nem tett semmi olyat, ami általában egy sokkal jár együtt. Semmi felpattanás, semmi csapdosás, rángás. Azok a dolgok akkor történnek, amikor rossz álomból ébred az ember, nem akkor, amikor rossz álomba. Nem, a szeme csak nagy nehezen nyílt ki, a sötétségből a homályba. A teste volt az, ami reagált, felfelé rándult, s nyúlt a kar, hogy megmarkolja a levegőt.

A hang nyugtatni próbálta. – Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott. Azt hiszem, figyeltek. És hosszabb időbe telt elintézni az igazolványos emberrel, de... – Szünet. – Itt van. Nem valami jó minőségű, de remélhetőleg elég jó ahhoz, hogy eljuss oda, ahova kell. – Lekuporodott, és a bőrönd felé intett. A másik kezében valami nehéz és lapos tárgy volt. – Gyerünk, menjünk ki! – Max engedelmeskedett, felállt és vakarózott. Érezte, ahogy feszülnek a csontjai. – Az igazolvány ebben van. – Egy könyv volt az. – Ide kell betenned a térképet is, meg az utasításokat. És van egy kulcs – a borító belsejére ragasztva. – Amilyen halkan csak tudta, kinyitotta a bőröndöt, és beletette a könyvet, mint egy bombát. – Pár nap múlva visszajövök. Otthagyott egy kis táskát, benne kenyér, szalonna és három kis répa. Meg egy üveg víz. Semmi bocsánatkérés. – Ennyi sikerült. Ajtó nyílik, ajtó csukódik. Megint egyedül. Ami ekkor azonnal megrohanta, az a hang volt. Minden kétségbeejtően zajos lett a sötétben, amikor egyedül maradt. Valahányszor megmozdult, hallotta a gyűrődést. Mintha papírból lett volna a ruha rajta. Az étel. Max háromfelé osztotta a kenyeret, és két adagot eltett. Aztán elmélyülten enni kezdte azt, ami a kezében maradt, rágott és nyelt, erőltette lefelé torka száraz alagútján. A szalonna hideg és kemény volt, lassan kúszott lefelé, néha elakadt. Nagy nyelések szakították el és lökték tovább. Aztán a répa. Abból is eltett kettőt, és a harmadikat felfalta. Rémisztő volt a hang. Biztosan maga a Führer is hallotta a narancssárga ropogást a szájában. Minden harapásba beletörtek a fogai. Amikor ivott, egészen biztos volt benne, hogy lenyelte őket. Legközelebb előbb inni kell, tanácsolta magának. Később, megkönnyebbülésére, amikor elhallgattak a visszhangok, és összeszedte a bátorságát, hogy az ujjaival ellenőrizze, minden foga a helyén volt, épségben. Mosolyogni próbált, de nem sikerült. Csak a jámbor próbálkozást tudta elképzelni, meg egy törött fogakkal teli szájat. Órákon át újra és újra megtapogatta őket. Kinyitotta a bőröndöt, és kivette a könyvet. Nem tudta elolvasni a címet a sötétben, és túl kockázatosnak tűnt, hogy meggyújtson egy gyufát. Amikor megszólalt, csak falatnyi suttogás szakadt ki belőle. – Kérem – mondta. – Kérem. Egy olyan emberhez beszélt, akit sohasem látott. Néhány más fontos részlettel együtt tudta a férfi nevét. Hans Hubermann. Megint hozzá beszélt, a távoli idegenhez. Könyörgött neki. – Kérem.

A NYÁR RÉSZEI Itt van tehát. Most már pontosan tudjátok, mi jött a Himmel utcába 1940 végén. Én tudom. Ti tudjátok. Liesel Memingert azonban nem sorolhatjuk ebbe a kategóriába. A könyvtolvaj számára annak az évnek a nyara egyszerű volt. Négy fő részből, avagy összetevőből állt. Néha eltűnődött, vajon melyik a legerősebb közülük. A JELÖLTEK PEDIG... 1. Haladni A vállrándításban, minden éjjel. 2. Olvasni a polgármester könyvtárának padlóján. 3. Focizni a Himmel utcában. 4. Megragadni egy újabb alkalmat a lopásra.

A vállrándítás nagyon tetszett neki. Minden éjjel, amikor megnyugodott a rémálma után, eltöltötte az öröm, hogy ébren van, és olvashat. – Na, pár oldalt? – kérdezte a Papa, Liesel pedig bólintott. Néha másnap délután fejezték be a fejezetet, a pincében. Világos volt, hogy mi a bajuk a könyvvel a hatóságoknak. A főszereplő zsidó volt, és pozitív fényben ábrázolta az író. Megbocsáthatatlan. Gazdag ember volt, aki belefáradt, hogy csak úgy elhalad mellette az élet – vagyis hogy csak a vállát rándítja a problémákra és az örömökre, amikkel az ember e világi útja során találkozik. Míg Molchingban a nyár első fele volt, és Liesel meg a Papa haladtak előre a könyvben, ez az ember Amszterdamba utazott üzleti ügyben, és kint reszketett a hó. A kislánynak ez nagyon tetszett: a reszkető hó. – Pontosan ezt csinálja, amikor hullik lefelé – mondta Hans Hubermann-nak. Egymás mellett ültek az ágyon, a Papa már félig álomba merülve, a kislány egészen ébren. Néha nézte a Papát alvás közben, és egyszerre többet is és kevesebbet is tudott róla, mint bármelyikük gondolta volna. Gyakran hallotta, ahogy veszekednek a Mamával, hogy nincs munkája, vagy elkeseredetten beszélnek arról, hogy Hans menjen el, látogassa meg a fiukat, de aztán kiderült, hogy a fiatalember már otthagyta a szállását, és minden bizonnyal a háborúba tart. – Schlaf gut, Papa – mondta a kislány ilyenkor. – Aludj jól. – És a papáját megkerülve kimászott az ágyból, hogy leoltsa a lámpát. A következő összetevő, mint már említettem, a polgármester könyvtára volt. Ennek érzékeltetésére vegyünk egy hűvös június végi napot. Rudy épp megharagudott, s akkor még enyhén fogalmaztunk. Ugyan kinek képzeli magát Liesel Meminger, hogy csak úgy kijelenti neki, hogy ma egyedül kell vinnie a mosott ruhát? Tán ő nem elég jó neki ahhoz, hogy együtt sétáljon vele az utcán? – Ne nyavalyogj már, Saukerl! – szólt rá Liesel. – Egyszerűen csak nem érzem jól magam. Különben is lemaradnál a meccsről. Rudy hátranézett a válla fölött. – Hát, ha így mondod. – Arcára kiült egy Schmunzel. – Feldughatod magadnak a mosott ruhádat. – Elszaladt, és azonnal beállt az egyik csapatba. Amikor

Liesel a Himmel utca tetejére ért, még épp időben pillantott vissza, hogy lássa, amint Rudy megáll a közelebbi hevenyészett kapu előtt. Integetett. – Saukerl – nevetett Liesel, és miközben feltette a kezét, pontosan tudta, hogy a fiú ajkát abban a pillanatban egy Saumensch hagyja el. Azt hiszem, két tizenegy éves gyereknél ezt nyugodtan nevezhetjük szerelemnek. Futni kezdett a Grande Strasse, a polgármester háza felé. Persze jól megizzadt, és gyűrött zihálás terült szét előtte. De olvasott. A polgármester felesége, miután negyedszer is beengedte a kislányt, az íróasztalnál ült, és csak nézte a könyveket. A második látogatásakor megengedte Lieselnek, hogy kihúzzon egy könyvet, és megnézegesse, aztán még egyet, és még egyet, míg végül már vagy fél tucat könyv volt nála, vagy a karja alá szorítva, vagy a kupacban, amely egyre nagyobbra nőtt a másik kezében. Ez alkalommal, ahogy Liesel ott állt a hűvös szobában, korogni kezdett a gyomra, de a néma, összetört nő nem törődött vele. Megint a fürdőköntösében volt, és bár néhányszor a lányra nézett, sohasem hosszú időre. Általában jobban figyelt arra, ami mellette volt, valamire, ami hiányzott. Ki volt tárva az ablak, hűvös, négyzet alakú száj, melyből egy-egy erős fuvallat jött. Liesel a padlón ült. Körötte szétszórva a könyvek. Negyven percig volt ott, aztán eljött. Minden könyvet visszatett a helyére. – Viszontlátásra, Frau Hermann. – Mindig megrettent a saját szavaitól. – Köszönöm. – Utána a nő kifizette, és Liesel elment. Minden mozdulat ki volt számítva, s aztán a könyvtolvaj szaladt haza. Ahogy beköszöntött a nyár, a könyvekkel teli szoba melegebb lett, és ha jött a mosnivalóért, vagy hozta a vasalt ruhát, már nem volt olyan fájdalmas a padló. Liesel egy kis halom könyvvel üldögélt, és mindegyikből olvasott néhány bekezdést, próbálta megjegyezni a szavakat, amiket nem ismert, hogy otthon megkérdezze őket a Papától. Később, serdülőkorában, amikor Liesel írt azokról a könyvekről, a címükre már nem emlékezett. Egyikére sem. Talán ha lopta volna őket, akkor jobban megmarad a fejében a címük. De arra emlékezett, hogy az egyik képeskönyv borítójának belsejére ügyetlen kézírással egy név volt írva. EGY FIÚ NEVE Johann Hermann

Liesel az ajkába harapott, de nem tudta sokáig magába fojtani a kérdést. A padlón ülve megfordult, felnézett a fürdőköpenyes nőre, és megkérdezte: – Johann Hermann... ő kicsoda? A nő nem rá, hanem mellé nézett, valahova Liesel térde irányába. Liesel bocsánatot kért. – Sajnálom. Nem kellene ilyeneket kérdeznem... – Hagyta, hogy a mondat magától meghaljon. A nő arca nem változott, de valahogy sikerült megszólalnia. – Ő most már semmi ezen a világon – magyarázta. – Ő volt az én...

AZ EMLÉKEK AKTÁI Ó, igen, nagyon is emlékszem rá. Borongós és mély volt az ég, mint a futóhomok. Volt egy fiatalember szögesdrótba tekerve, mintha óriási töviskoszorú volna. Kiszabadítottam és elvittem. Messze a föld fölött együtt borultunk térdre. Olyan nap volt ez is, mint a többi – 1918-ban.

– Minden más egyéb mellett – mondta – megfagyott. – Egy pillanatig játszott a kezével, aztán megismételte: – Megfagyott, biztos vagyok benne. A polgármester felesége épp csak egyvalaki volt egy egész világot behálózó társaságból. Biztosra veszem, hogy már találkoztatok velük. A történeteitekben, a verseitekben, a filmjeitekben, amiket úgy szerettek. Mindenütt ott vannak, akkor hát miért ne lennének itt is? Egy német kisváros csinos kis dombján? Ugyanolyan jó hely a szenvedéshez ez is, mint bármelyik. Az a lényeg, hogy Ilsa Hermann úgy döntött, szenvedésből sző glóriát magának. Amikor a szenvedés nem volt hajlandó távozni, megadta magát neki. A keblére ölelte. Golyót ereszthetett volna a fejébe, karmolhatta vagy másképpen kínozhatta volna magát, de azt választotta, amit valószínűleg a leggyengébb választásnak érzett – legalább az időjárás kényelmetlenségeinek elszenvedését. Amennyire Liesel látta, hideg és nedves nyári napokért imádkozott. Az biztos, ehhez épp megfelelő helyen élt. Amikor Liesel aznap elment, nagy kínok közt mondott valamit. Két szó volt, azokkal küszködött, cipelte őket a hátán, és összegabalyodott párosként dobta le Ilsa Hermann lába elé. Oldalt zuhantak le, ahogy a kislány épp megfordult velük, és már nem bírta a súlyukat. Ott gubbasztottak együtt a padlón, nagyon hangosak voltak, és esetlenek. KÉT ÓRIÁS SZÓ Nagyon sajnálom

A polgármester felesége megint csak az üres teret nézte mellette. Arca, mint az üres lap. – Mit? – kérdezte, de addigra elillant az idő. A kislány már kiszaladt a szobából. Már majdnem a bejárati ajtónál járt. Amikor meghallotta a kérdést, megállt, de úgy döntött, nem megy vissza, inkább nesztelenül kilépett a házból, és lement a lépcsőn. Fentről beitta Molching látványát, mielőtt eltűnt benne, és egészen sokáig sajnálta a polgármester feleségét. Liesel időnként arra gondolt, hogy talán egyszerűen nem kellene többet foglalkoznia vele, de Ilsa Hermann túlságosan érdekes volt, és a könyvek csábítása túl erős. Valamikor a szavaktól Liesel tehetetlenné vált, de most, amikor a padlón ült, a polgármester felesége pedig a férje íróasztalánál, valami veleszületett erőt érzett magában. Minden egyes alkalommal, amikor kibetűzött egy új szót, vagy összerakott egy mondatot.

Egy kislány volt. A náci Németországban. Milyen találó, hogy felfedezte a szavak hatalmát. És milyen borzasztó (s egyben felvillanyozó!) érzés lesz sok hónappal később, amikor szabadjára engedi új felfedezésének erejét abban a pillanatban, amikor a polgármester felesége végül is cserbenhagyja. Milyen gyorsan szertefoszlik a szánalom, és milyen gyorsan átcsordul valami egészen mássá... Most viszont, 1940 nyarán, még nem látta, mi áll előtte, több szempontból sem. Ő csak egy bánatos nőt látott egy könyvekkel teli szobában, akit szeretett meglátogatni. Ennyi volt az egész. Ez volt létezésének Második Része azon a nyáron. A Harmadik Rész, hála Istennek, egy kicsit vidámabb – a foci a Himmel utcában. Engedjétek meg, hogy fessek nektek egy képet: Az úttestet koptató lábak. Fiúk fujtatása, zihálása. Kiáltások: „Ide! Passz! Scheisse!” A labda durva pattogása az úton. Mindannyian ott voltak a Himmel utcában, és bocsánatkérés hallatszott a rekkenő nyárban. A bocsánatkérés Liesel Memingertől jött. És Tommy Müller volt a címzettje. Július elejére végre sikerült meggyőznie, hogy nem fogja megölni. Mióta előző novemberben megverte, Tommy még mindig félt a közelébe menni. A Himmel utcai meccseken is jó távol tartotta magát tőle. – Soha nem lehet tudni, hogy mikor gurul dühbe – mondta bizalmasan Rudynak akadozó hangon, rángó arccal. Liesel védelmében el kell mondanom, hogy mindig próbálta eloszlatni Tommy félelmét. Rossz érzés volt, hogy Ludwig Schmeikllel már sikeresen kibékült, az ártatlan Tommy Müllerrel pedig nem. Tommy még mindig kicsit összehúzta magát, valahányszor meglátta őt. – Honnan tudhattam volna, hogy mellettem mosolyogsz? – kérdezte tőle mindig. Néha még a kapuba is beállt helyette, amíg mindenki más el nem kezdett könyörögni Tommynak, hogy álljon vissza. – Nyomás vissza a kapuba! – parancsolt rá végül egy Harald Mollenhauer nevű fiú. – Béna vagy. – Ez az után történt, hogy Tommy elgáncsolta, amikor épp gólt akart rúgni. Megítélt volna magának egy tizenegyest, csak épp ugyanabban a csapatban voltak. Liesel előrement játszani, és valahogy úgy alakult, hogy mindig Rudyval került szembe. Ellökték vagy elgáncsolták egymást, és mindenféléket kiabáltak a másikra. Rudy kommentálta az eseményeket. – Liesel most nem jut túl rajta, a buta Saumensch Arschgrobbler. Semmi reménye. – Úgy látszott, élvezi seggvakarónak nevezni Lieselt. A gyerekkor egyik öröme. Egy másik öröme természetesen a lopás volt. Negyedik Rész, 1940 nyara.

Az igazat megvallva sok minden hozta össze Rudyt és Lieselt, de a lopás volt az, ami tökéletesen megszilárdította a barátságukat. Egy alkalom szülte, és egy ellenállhatatlan erő: Rudy éhsége. Egyfolytában csak arra vágyott, hogy ehessen valamit. A jegyrendszer tetejébe az apja üzlete se ment valami jól újabban (a zsidó konkurenciát ugyan kiiktatták, de azzal együtt a zsidó kuncsaftok is eltűntek). Steinerék máról holnapra éltek. Mint sokan mások is a város Himmel utcai felében, ők is rákényszerültek a cserekereskedelemre. Liesel adott volna neki egy kis ennivalót otthonról, de nekik sem jutott elég. A Mama rendszerint borsólevest főzött. Vasárnap este főzte meg – és nem csak annyit, hogy egyszer vagy kétszer ehessenek belőle. Annyi borsólevest főzött, hogy kitartson a következő szombatig. Aztán vasárnap elkészítette az újabb adagot. Borsóleves, kenyér, néha egy kis adag krumpli vagy hús. Megette az ember, nem kért repetát, és nem panaszkodott. Eleinte próbáltak olyasmiket csinálni, amik elfelejtetik velük az éhséget. Rudy nem volt éhes, ha fociztak az utcán. Vagy ha kölcsönkérték a bátyja meg a nővére biciklijét, és elbicikliztek Alex Steiner üzletéhez vagy Liesel papájához, ha épp dolgozott aznap. Hans Hubermann elüldögélt velük, és vicceket mesélt nekik a délután utolsó fényénél. Amikor megjött a forróság, azzal is el tudták terelni a figyelmüket, hogy úszni tanultak az Amperban. A víz még kicsit hideg volt, de azért belementek. – Gyere már! – biztatta Rudy. – Erre. Itt nem annyira mély. Liesel nem látta a hatalmas árkot, amibe épp belesétált, és aztán lemerült egészen a folyó fenekére. A kutyaúszás mentette meg az életét, de majdnem megfulladt, annyi vizet nyelt. – Te Saukerl! – mondta vádlón, amikor leroskadt a parton. Rudy vigyázott, hogy ne menjen a közelébe. Látta, mit művelt Liesel Ludwig Schmeikllel. – De most már tudsz úszni, nem? Ez nem nagyon vidította fel Lieselt, miközben elment onnan. Haja az arcára lapult, és folyt a takony az orrából. A fiú utánakiáltott. – Akkor nem kapok egy csókot azért, hogy megtanítottalak? – Saukerl! Van bőr a képén! Elkerülhetetlen volt. A lehangoló borsóleves és Rudy éhsége végül nem hagyott más megoldást: lopniuk kellett. Ezért csatlakoztak egy idősebb gyerekekből álló csapathoz, akik a parasztoktól loptak. Gyümölcstolvajok voltak. Egyszer, foci után Liesel és Rudy megtanulták, milyen hasznos tud lenni, ha nyitva tartják a szemüket. Rudyék háza előtt ültek a lépcsőn, és meglátták Fritz Hammert – egy idősebb fiút –, amint egy almát evett. Klár alma volt, ami júliusban és augusztusban érik, és hatalmasnak tűnt a fiú kezében. Még három vagy négy dudorodott a kabátzsebeiben. Közelebb mentek. – Honnan szerezted ezeket? – kérdezte Rudy. A fiú először csak vigyorgott. – Cssss. – Aztán előhúzta az egyik almát a zsebéből, és odadobta Rudynak. – Csak nézni szabad – figyelmeztette. – Nehogy megedd!

A következő alkalommal, amikor meglátták ugyanazt a fiút ugyanabban a kabátban, egy olyan forró napon, amikor nem kellett volna kabátot venni, követni kezdték. Fritz az Amper partja felé ment. Egészen közel jártak ahhoz a helyhez, ahol Liesel néha olvasott a Papával, amikor még épp csak elkezdett olvasni tanulni. Öt fiú várt ott, kettő magas volt közülük, három pedig alacsony és vézna. Jó pár ilyen csapat volt Molchingban akkortájt, némelyikhez egészen kicsi, akár hatéves gyerekek is tartoztak. Ennek a bandának a vezére egy kedves tizenöt éves bűnöző volt, Arthur Berg. Körülnézett, és meglátta a két tizenegy éves gyereket. – Und? – kérdezte. – És? – Éhes vagyok – felelte Rudy. – És nagyon gyorsan tud futni – mondta Liesel. Berg végigmérte a lányt. – Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet. – Magas siheder volt jó hosszú nyakkal. Arcán fürtökben pattanások. – De tetszel nekem. – Barátságos volt a maga csípős serdülő módján. – Nem ez az, aki megverte az öcsédet, Anderl? – Híre járt a dolognak, az egyszer biztos. Egy jó verés híre átlépi a korcsoportok határait. Egy másik fiú – a kicsi és véznák közül –, akinek bozontos szőke haja és jégszínű bőre volt, odanézett. – Asszem, ő az. Rudy megerősítette: – Igen, ő. Andy Schmeikl odajött, alaposan végigmérte Lieselt, elgondolkozó arccal nézte, aztán hatalmas mosoly terült szét az arcán. – Szép munka volt, kölyök. – Még a hátára is csapott, épp az egyik lapockacsontja élére. – Engem megnyúznának érte, ha ezt csinálnám vele. Arthur továbblépett Rudyhoz. – Te meg a Jesse Owens-es kölyök vagy, igaz? Rudy bólintott. – Hülye vagy, az világos – mondta –, de épp ilyen hülyékre van szükségünk. Gyere! Így lettek a banda tagjai. Amikor a birtokhoz értek, Lieselnek és Rudynak odahajítottak egy zsákot. Arthur Berg megfogta a maga vászonzsákját. Kezével végigszántott puha fürtjein. – Loptatok már valaha? – Naná – felelte Rudy. – Állandóan. – De ez nem hangzott valami meggyőzően. Liesel konkrétabb választ adott. – Én már loptam két könyvet. – Mire Arthur felnevetett, három gyors horkanással. Pattanásai helyet változtattak. – A könyveket nem tudod megenni, szivi. Mindannyian az almafákat nézték, amelyek hosszú, görbe sorokban álltak. Arthur Berg kiadta a parancsokat. – Egy – mondta. – Ne akadjatok fenn a kerítésen. Ha fennakadtok, itt hagyunk benneteket. Világos? – Mindenki bólintott, vagy igent mondott. – Kettő. Egyik felmegy a fára, a másik lentmarad. Valakinek kapkodnia kell az almát. – Összedörzsölte a kezét. Élvezte a kalandot. – Három. Ha látjátok, hogy jön valaki, olyan hangosan elkiáltjátok magatokat, hogy a holtak is felébredjenek – és mindannyian futunk. Richtig? – Richtig – felelték kórusban. KÉT KEZDŐ ALMATOLVAJ SUTTOGÓ

BESZÉLGETÉSE „Liesel, biztos vagy benne? Még mindig akarod csinálni?” „Nézd a szögesdrót kerítést, Rudy, nagyon magas.” „Nem, nem, figyeld, rádobod a zsákot. Látod? Mint ők.” „Jól van.” „Akkor gyere!” „Nem tudok.” – Habozás. – „Rudy, én...” „Mozogj már, Saumensch!”

Rudy a kerítés felé tolta Lieselt, feldobta az üres zsákot a szögesdrótra, és átmásztak, aztán futottak a többiekhez. Rudy felmászott a legközelebbi fára, és elkezdte ledobálni az almákat. Liesel lent állt, és rakta be őket a zsákba. Mikor tele lett, újabb problémával álltak szemben. – Hogy mászunk át a kerítésen? Megkapták a választ, amikor látták, hogy Arthur Berg közvetlenül a kerítésoszlop mellett mászik fel. – Ott erősebb a drót – mutatta Rudy. Áthajította a zsákot, előreengedte Lieselt, aztán mellette ért földet a másik oldalon, az almák között, amik kipotyogtak a zsákból. Mellettük Arthur Berg állt a hosszú lábaival, és derűsen nézte őket. – Nem rossz – hullott le a hang fentről. – Egyáltalán nem rossz. Amikor a fák között rejtőző folyóhoz értek, Arthur elvette a zsákot, és adott Lieselnek és Rudynak egy tucat almát. – Szép munka volt – jegyezte meg búcsúzóul. Aznap délután, mielőtt hazamentek, Liesel és Rudy félóra alatt megevett hat-hat almát. Először arra gondoltak, megosztják a zsákmányt a családjukkal, de az komoly veszéllyel járt volna. Nem volt épp örömteli a gondolat, hogy el kellene magyarázniuk, honnan szerezték a gyümölcsöt. Lieselnek az is az eszébe jutott, hogy talán csak a Papának mondaná el, de nem akarta, hogy a papája azt gondolja, egy megrögzött bűnözővel van dolga. Úgyhogy megette mindet. A folyónál, ahol úszni tanult, gyorsan eltüntette az összes almát. Nem szoktak hozzá ilyen dőzsöléshez, és tudták, hogy valószínűleg hányni fognak. De azért megették mindet. – Saumensch! – pörölt vele a Mama aznap este. – Mitől hánysz ilyen sokat? – Lehet, hogy a borsólevestől – felelte Liesel. – Úgy bizony – visszhangozta a Papa. Megint az ablakban volt. – Biztosan attól. Nekem is kicsit hányingerem van. – Téged meg ki kérdezett, Saukerl? – Gyorsan visszafordult az öklendező Saumenschhez. – Szóval? Mitől? Mit ettél, piszkos disznó? De Liesel nem mondott semmit. Az almától, gondolta boldogan. Az almától, és még egyet hányt, csak hogy szerencséje legyen.

AZ ÁRJA BOLTOS Frau Diller boltja mellett álltak, a fehérre meszelt falnak támaszkodva. Egy cukorka volt Liesel Meminger szájában. Napfény a szemében. E nehézségek ellenére meg tudott szólalni, sőt vitatkozott. MÉG EGY BESZÉLGETÉS RUDY ÉS LIESEL KÖZÖTT „Gyerünk, Saumensch, megvolt a tíz.” „Nem, még csak nyolc – kettő még hátravan.” „Hát akkor siess! Mondtam, hogy kellene hoznunk egy kést, hogy kettévágjuk... Na, gyerünk, megvolt a kettő.” „Jól van. Tessék. És le ne nyeld!” „Hülyének nézel?” Rövid szünet. „Nagyon finom, igaz?” „De mennyire, Saumensch.”

Augusztus végén találtak egy pfenniget a földön. Micsoda izgalom! Félig elrozsdásodva hevert a porban. Egy árva, rozsdás érme. – Odass! Rudy lecsapott rá. Az izgalom szinte csípett, ahogy rohantak vissza Frau Diller boltjához, és eszükbe sem jutott, hogy egyetlen pfennig nem sok mindenre lehet elég. Berontottak az ajtón, és megálltak az árja boltos előtt, aki megvetően nézett rájuk. – Várok – mondta. Hátra volt kötve a haja, fekete ruhája fojtogatta a testét. A Führer bekeretezett fényképe figyelte őket a falról. – Heil Hitler – mondta Rudy. – Heil Hitler – felelte Frau Diller, és még jobban kihúzta magát a pult mögött. – És te? – Szikrázó szemét Lieselre vetette, aki azonnal szállította a maga Heil Hitlerét. Nem tartott sokáig, amíg Rudy előhalászta a pénzt a zsebéből, és keményen letette a pultra. Egyenesen Frau Diller szemüveges szemébe nézett, és azt mondta: – Vegyes cukorkát legyen szíves. Frau Diller elmosolyodott. Fogai könyökölve próbáltak egy kis helyhez jutni a szájában, és a váratlan kedvességre Rudy és Liesel is elmosolyodott. Nem sokáig mosolyogtak. Frau Diller lehajolt, kotorászott, aztán megint szembenézett velük. – Tessék – mondta, és egyetlen szem cukorkát dobott a pultra. – Keverjétek össze magatoknak. Kint kibontották a cukrot, és próbálták kettéharapni, de olyan volt, mint az üveg. Túl kemény még Rudy ragadozófogainak is. Így aztán felváltva kellett szopogatniuk. Tíz szopás Rudynak. Tíz Lieselnek. Ide, oda. – Szép az élet – jelentette ki Rudy cukorkafogú mosollyal, és Liesel egyetértett vele. Mire végeztek, mindkettejük szája égővörös volt, és miközben mentek haza, emlékeztették egymást, hogy tartsák nyitva a szemüket, hátha találnak még egy darab pénzt.

Természetesen semmit sem találtak. Senki sem lehet olyan szerencsés kétszer egy évben, nem hogy kétszer egyetlen délután alatt. De mégis, ahogy piros nyelvvel és fogakkal mentek a Himmel utcában, boldogan kutatta szemük a földet. Csodás napjuk volt, és a náci Németország csodálatos hely volt.

A HARCOS, FOLYTATÁS Most továbbmegyünk, egy hideg éjszakai küzdelembe. A könyvtolvaj majd később utolér minket. November 3-a volt, és a vonat padlója a lábához tapadt. Előtte a Mein Kampf egy példánya, azt olvasta. A megmentője. Keze verejtékben úszott. Nedves ujjlenyomatok markolták a könyvet. A KÖNYVTOLVAJ PRODUKCIÓS VÁLLALAT HIVATALOSAN BEMUTATJA Adolf Hitler Mein Kampf (Harcom) című könyvét

Max Vandenburg mögött Stuttgart városa gúnyosan tárta szét a karját. Őt ott nem szerették, és próbált nem visszanézni, miközben a szikkadt kenyér szétmállott a gyomrában. Néhányszor még megfordult, és nézte, ahogy a fényekből csak maroknyi marad, majd azok is eltűnnek. Nézz büszkén!, tanácsolta magának. Nem lehet félelem a tekintetedben. Olvasd a könyvet! Mosolyogj! Ez egy nagyszerű könyv – a legnagyszerűbb, amit valaha olvastál. Ne törődj azzal a nővel veled szemben! Most úgyis alszik. Gyerünk, Max, már csak pár óra! Mint kiderült, az ígért újabb látogatásra a sötétség szobájában nem napokat kellett várni, hanem másfél hetet. Aztán még egy hetet az újabb látogatásra, aztán még egyet, míg végül teljesen elveszítette az időérzékét. Aztán megint egy újabb helyre került, egy másik kis raktárszobába, ahol több volt a fény, a látogatás és az étel. Az idő azonban kezdett elfogyni. – Hamarosan elmegyek – mondta neki Walter Kugler, a barátja. – Tudod, hogy van ez – a hadsereg. – Sajnálom, Walter. Walter Krugler, Max gyerekkori barátja a zsidó vállára tette a kezét. – Lehetne rosszabb is. – Barátja szemébe, zsidó szemébe nézett. – Lehetnék a te helyedben. Ez volt az utolsó találkozásuk. Egy utolsó csomagot hagyott a sarokban, és ezúttal volt benne egy jegy. Walter kinyitotta a Mein Kampfot, és belecsúsztatta, a térkép mellé, amit a könyvvel együtt hozott. – Tizenharmadik oldal – mosolygott. – Sok szerencsét! – Sok szerencsét! – Átölelték egymást. Amikor becsukódott az ajtó, Max kinyitotta a könyvet, és megvizsgálta a jegyet. Stuttgart – München – Pasing. Két nap múlva indul, este, épp időben, hogy elérje az utolsó csatlakozást. Aztán gyalogolni fog. A térkép már a fejében volt, négyrét hajtva. A kulcs meg a borító belsejére ragasztva. Félóráig csak ült, aztán odament a zsákhoz, és kinyitotta. Az ennivalón kívül volt benne még néhány dolog.

WALTER KUGLER AJÁNDÉKÁNAK PLUSZ TARTALMA Egy kis borotva. Egy kanál – tükörnek. Borotvakrém. Egy olló.

Amikor elment, a raktárszoba üres lett, a padlót leszámítva. – Viszontlátásra – suttogta. Az utolsó, amit Max látott, a kis kupac haj volt a fal mellett. Viszontlátásra. Frissen borotválva és csáléra nyírt, de gondosan fésült hajjal, új emberként lépett ki abból az épületből. Éppenséggel németként lépett ki. Várjunk csak, hiszen német is volt. Vagy pontosabban: azelőtt német volt. Gyomrában a táplálék és az émelygés elektromos elegye. A pályaudvarra ment. Megmutatta a jegyét és az igazolványát, most pedig ott ült a kis fülkében a vonaton, közvetlenül a veszély reflektorfényében. – Papírokat! Ettől rettegett. Elég rossz volt az is, amikor megállították a peronon. Tudta, hogy nem bírja ki kétszer. A remegő kéz. A bűntudat szaga – vagy inkább bűze. Egyszerűen nem bírta volna ki még egyszer. Szerencsére hamar jöttek, és csak a jegyet kérték, és most nem maradt más, csak az ablak a kisvárosokkal, a fénycsomókkal és a fülke másik oldalán horkoló nő. Az út nagy részében a könyvet olvasta, próbált fel sem pillantani belőle. A szavak elkushadtak a szájában. Furcsa módon, ahogy forgatta a lapokat, és haladt a fejezeteken át, csak két szót ízlelgetett egyfolytában. Mein Kampf. Harcom. A címet, újra és újra, ahogy kattogott tovább a vonat, egyik német városból a másikba. Mein Kampf. Épp ez lett a megmentője.

CSALÓK Mondhatjátok azt is, hogy Liesel Memingernek könnyű volt. Valóban könnyű volt neki, Max Vandenburghoz képest. Igaz, az öccse szinte a karjai között halt meg. Az anyja elhagyta. De minden jobb volt, mint zsidónak lenni. A Max érkezéséig eltelt időben még egy mosáskuncsaft veszett el, ezúttal Weingartnerék. A konyhában megvolt a kötelező schimpfen, és Liesel azzal a ténnyel nyugtatta magát, hogy még mindig maradt két kuncsaft, és ami még jobb, egyikük a polgármester. Meg a felesége a könyvekkel. Ami Liesel egyéb tevékenységeit illeti, mind újabb pusztító akciókat hajtottak végre Rudy Steinerrel. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy tökéletesítették bűnöző módszereiket. Elmentek még néhányszor Arthur Berggel és a barátaival, bebizonyítani, hogy mennyit érnek, és bővíteni lopási repertoárjukat. Az egyik birtokról krumplit loptak, egy másikról hagymát. A legnagyobb diadalukat azonban kettesben aratták. Mint korábban már kiderült, a városban kószálás egyik előnye az lehet, hogy találnak valamit a földön. A másik pedig az, hogy megfigyelhetik az embereket, vagy ami még fontosabb, ugyanazokat az embereket, amint hétről hétre ugyanazt csinálják. Ilyen volt például Ottó Sturm, az egyik iskolatársuk. Otto minden péntek délután elbiciklizett a templomba, és elemózsiás ajándékkosarat vitt a papoknak. Egy hónapon át figyelték, miközben a jó idő rosszra változott, és Rudy egyik pénteken, egy szokatlanul fagyos októberi héten nagyon erősködött, hogy Otto most nem tudja majd megtenni a szokásos útját. – Azok a papok – magyarázta Rudy, miközben gyalogoltak át a városon –, azok úgyis mind túl kövérek. Egy-két hétig nyugodtan ellennének úgy is, ha nem kapnának enni. Liesel egyetértett vele. Először is, ő nem volt katolikus. Másodszor, elég éhes volt ő maga is. Mint mindig, a mosott ruhát cipelte. Rudy meg két vödör hideg vizet, vagy ahogy ő mondta, két vödör jövendő jeget. Kicsivel két óra előtt munkához látott. Minden habozás nélkül kiöntötte a vizet az útra, pontosan ott, ahol Ottónak be kellett fordulnia a sarkon. Liesel nem tehetett semmit ellene. Eleinte kicsit furdalta a lelkiismeret, de a terv tökéletes volt, vagy legalábbis a lehető legjobban megközelítette a tökéletességet. Minden pénteken kicsivel két óra után Otto Sturm a kormány közepén lévő kosárban az elemózsiával befordult a Münchener utcába. Ezen a pénteken azonban ennél tovább nem jutott el. Az út amúgy is jeges volt, de Rudy gondoskodott még egy extra borításról, és közben alig bírta megállni vigyorgás nélkül. Úgy húzódott keresztbe az arcán, mint egy gerenda. – Gyere – mondta –, elbújunk a bokor mögött! Eltelt vagy tizenöt perc, és az ördögi terv, mondhatni, meghozta gyümölcsét. Rudy az ágak közti résen át mutatott az ujjával. – Ott van.

Otto épp fordult be a sarkon, bambán, mint a borjú. Aztán persze azon nyomban el is veszítette az egyensúlyát, elcsúszott a jégen, és arccal lefelé feküdt az úton. Amikor nem mozdult, Rudy riadtan nézett Lieselre. – Szentséges Úristen – mondta –, lehet, hogy megöltük? – Szép lassan kimászott, fogta a kosarat, aztán felhúzták a nyúlcipőt. – Lélegzett? – kérdezte Liesel, amikor már elég távol jártak. – Keine Ahnung – felelte Rudy, a kosarat szorongatva. Fogalma sem volt. Aztán már jó messziről nézték, ahogy Otto feláll, megvakarja a fejét, aztán az ágyékát, és néz mindenfele, hogy hova tűnhetett a kosár. – Hülye Scheisskopf – vigyorgott Rudy, aztán megszemlélték a zsákmányt. Kenyér, törött tojások és a lényeg, a Speck. Rudy az orrához emelte a zsíros sonkát, és diadalmasan beszívta az illatát. – Csodás. Bármennyire csábító volt, hogy megtartsák maguknak a diadalt, az Arthur Berg iránti lojalitás érzése felülkerekedett. Elmentek a Kempf utcán lévő hitvány szállására, és megmutatták neki a zsákmányt. Arthur nem titkolta, hogy elégedett velük. – Kitől loptátok ezt? Rudy válaszolt. – Otto Sturmtól. – Hát – bólintott Arthur –, bárki is ez az Otto, hálás vagyok neki. – Bement a házba, és egy késsel, egy serpenyővel és egy kabáttal jött vissza, és a három tolvaj elindult kifelé a szobák közti folyosón. – Hívjuk a többieket is – jelentette ki Arthur Berg, amikor kiértek az utcára. – Lehet, hogy bűnözők vagyunk, de azért van bennünk becsület. – Akárcsak a könyvtolvaj, ő maga is legalább meghúzta valahol a vonalat. Ajtókon kopogtattak. Neveket kiáltoztak az utcáról különböző ablakok felé, és hamarosan Arthur Berg egész gyümölcstolvaj csapata úton volt az Amperhoz. A folyó túlpartján tüzet raktak egy tisztáson, és megsütötték, ami a tojásokból maradt. A kenyeret meg a sonkát felszeletelték. Az utolsó morzsáig felfalták Otto Sturm küldeményét, kézzel, késsel, ahogy jólesett. Egy fia pap nem volt sehol a közelben. Csak a vége felé alakult ki vita, a kosár miatt. A fiúk többsége el akarta égetni. Fritz Hammer és Andy Schmeikl meg akarta tartani, de Arthur Berg, egészen különleges erkölcsi érzékenységről tanúbizonyságot téve, másként döntött. – Hé, ti ketten – mondta Rudynak és Lieselnek. – Talán jobb lenne, ha visszavinnétek annak a Sturmnak. Szerintem ennyit megérdemel szegény fiú. – Jaj, ne már, Arthur! – Ezt hallani sem akarom, Andy! – Jézusom! – Ő sem akarja hallani. A csapat nevetett, Rudy Steiner pedig felvette a kosarat. – Visszaviszem, és felakasztom a levélszekrényükre.

Még csak húsz métert tett meg, amikor Liesel utolérte. Tudta, hogy így a kelleténél jóval később ér haza, de azt is tudta, hogy akkor is el kell kísérnie Rudy Steinert, át a városon, Sturmék birtokához. Sokáig szótlanul lépkedtek egymás mellett. – Rosszul érzed magad? – kérdezte végül Liesel. Ekkor már hazafelé tartottak. – Mitől? – Tudod. – Persze, hogy rosszul, de legalább nem vagyok már éhes, és lefogadom, hogy ő sem éhes. Nehogy azt hidd, hogy akkor is küldenének ételt a papoknak, ha nekik nem volna elég otthon. – De olyan csúnyán megütötte magát. – Ne is mondd. – Rudy Steiner nem tudta megállni egy mosoly nélkül. Az elkövetkező években kenyéradó lesz, nem pedig tolvaj – ami megint csak az emberi lény ellentmondásos természetének bizonyítéka. Ennyi és ennyi jóság, ennyi és ennyi rosszaság. Csak vizet kell hozzáadni. Öt nappal a keserédes kis diadaluk után Arthur Berg még egyszer utoljára felbukkant, és meghívta őket a következő akcióra. A Münchener utcában futottak össze vele szerdán, amikor épp hazafelé tartottak az iskolából. Már a Hitlerjugend-egyenruháját viselte. – Holnap délután megint megyünk. Érdekel benneteket? Persze, hogy kíváncsiak voltak. – Hova? – A krumplis kertbe. Huszonnégy órával később Liesel és Rudy újból leküzdötték a szögesdrót kerítést, és megtöltötték a zsákjukat. A baj akkor ütött be, amikor már indultak vissza. – A francba! – kiáltotta Arthur. – A gazda! – De ami megrémisztette őket, az a következő szava volt. Úgy kiáltott fel, mintha már megtámadták volna vele. Felrepedt a szája. Kirobbant belőle a szó, és a szó „fejsze” volt. És amikor megfordultak, valóban meglátták a gazdát, amint rohan feléjük, magasra emelve fegyverét. Az egész csapat rohant a kerítéshez, és lóhalálában mászott. Rudy, aki a legmesszebb volt, futott, mint a nyúl, de mégsem olyan gyorsan, hogy ne ő legyen az utolsó. Miközben húzta fel a lábát, beleakadt a szögesdrótba. – Hé! A kétségbeesés kiáltása. A csapat megállt. Liesel ösztönösen futott vissza. – Siess! – kiáltotta Arthur. A hangja távoli volt, mintha lenyelte volna, mielőtt kiszökött a száján. Fehér égbolt. A többiek futottak.

Liesel odaért Rudyhoz, és rángatni kezdte a nadrágja szövetét. Rudy szeme kikerekedett a rémülettől. – Gyorsan – mondta –, mindjárt ideér! Még mindig hallották messziről a menekülő lépteket, amikor egy újabb kéz ragadta meg a szögesdrótot, és kitépte Rudy Steiner nadrágjából. Egy szövetdarab ott maradt a fémcsomón, de Rudy így már el tudott menekülni. – Mozgás! – mondta Arthur, s aztán pillanatokkal később odaért a gazda, káromkodva, fújtatva. A fejszét most már alig bírta tartani, csak lógatta a lábánál. A megraboltak haszontalan szavaival szitkozódott. – Börtönbe kerültök! Mindannyian! Megtalállak benneteket! Kiderítem, hogy kik vagytok! Arthur Berg ekkor válaszolt neki. – Owens a neve! – És csak aztán szaladt Liesel és Rudy után. – Jesse Owens! Amikor biztonságban voltak, vadul zihálva leültek, és Arthur Berg odament hozzájuk. Rudy nem nézett rá. – Mindannyiunkkal megtörtént már – mondta Arthur, érezve a fiú szégyenét. Hazudott vajon? Nem lehettek biztosak benne, és sohasem derítették ki. Néhány héttel később Arthur Berg Kölnbe költözött. Még látták, amikor Liesel vitte vissza a vasalt ruhákat. Egy mellékutcában, amely a Münchener utcáról nyílt, adott Lieselnek egy barna papírzacskót, benne egy tucat gesztenyével. Mosolygott. – Jó kapcsolataim vannak a gesztenyesütő iparban. – Miután elmondta nekik, hogy elköltözik, megeresztett egy utolsó pattanásos mosolyt, és mindkettejüket homlokon legyintette. – De ne egyétek meg mindet egyszerre. – S aztán soha többé nem látták Arthur Berget. EGY KIS TISZTELETADÁS ARTHUR BERGNEK, AKI MA IS ÉL A kölni ég sárga volt és rothadt, hámlott a szélein. Egy falnak dőlve ült, karjában egy gyerekkel. A húgával. Amikor a kislány nem lélegzett tovább, vele maradt, és éreztem, hogy órákon át fogja a karjában tartani. Két lopott alma volt a zsebében.

Ezúttal ügyesebbek voltak. Megettek egy-egy gesztenyét, a többivel pedig ajtótól ajtóig kopogtattak, és eladták őket. – Ha lenne néhány pfennigjük – mondta Liesel minden háznál. – Gesztenyét árulok. – Tizenhat érmét gyűjtöttek össze. – Most jön a bosszú – vigyorgott Rudy. Még aznap délután megint elmentek Frau Dillerhez, letudták a kötelező Heil Hitlert, és vártak. – Vegyes cukorkát megint? – jött a schmunzel, mire csak bólintottak. Az apró a pultra freccsent, és Frau Diller mosolya kissé elferdült. – Igen, Frau Diller – mondták egyszerre. – Vegyes cukorkát kérünk. A bekeretezett Führer büszke volt rájuk.

Vihar előtti öröm.

A HARCOS, BEFEJEZÉS A bűvészkedés most véget ér, de a harc nem. Egyik oldalon ott van Liesel Meminger, a másikon Max Vandenburg. Hamarosan összeterelem őket. Csak még néhány oldal. A harcos: Ha ma este megölnék, legalább elevenen halna meg. A vonatút már messze volt, a horkoló bizonyára már lefeküdt a fülkében, mely az ágya lett, és utazott tovább. Most már csak léptek voltak Max és a túlélés között. Lépések és gondolatok és kételyek. Követte az agyában őrzött térképet, Pasingból Molchingba. Későre járt, amikor meglátta a várost. Szörnyen fájt a lába, de már majdnem ott volt – a lehető legveszélyesebb helyen. Olyan közel hozzá, hogy meg is tudta volna érinteni. A leírás alapján könnyen megtalálta a Münchener utcát, és elindult a járdán. Minden megdermedt. Utcai lámpák izzó zsebei. Sötét, tétlen épületek. A városháza úgy állt ott, mint egy óriás, sonkaöklű fiatal, túl nagy a korához. A templom eltűnt a sötétben följebb, amerre a szeme vándorolt. Minden őt nézte. Megborzongott. Figyelmeztette magát: – Tartsd nyitva a szemed! (Német gyerekek kerestek kósza pénzérméket, német zsidók lestek, ki az, aki elkapná őket.) Tartva magát a tizenháromhoz, mint szerencseszámhoz, tizenhármasával számolta a lépteit. Csak tizenhárom lépés, mondogatta magának. Gyerünk, csak még tizenhárom. Úgy becsülte, kilencvenszer tette meg a tizenhármas adagot, míg végül a Himmel utca sarkán állt. Egyik kezében a bőröndjét fogta. A másikban még mindig a Mein Kampfot. Mindkettő nehéz volt, és mindkettőtől enyhén izzadt a keze. Most befordult a mellékutcába, a 33-as házhoz ment, ellenállva a kísértésnek, hogy mosolyogjon, ellenállva a kísértésnek, hogy felzokogjon, vagy akár csak elképzelje a biztonságot, amely várhatja. Emlékeztette magát, hogy ez nem a remény ideje. Igen, szinte meg tudta érinteni. Érezte, épp csak karnyújtásnyi távolságon túl. De nem erre gondolt, hanem megint csak azt próbálta eldönteni, mit tegyen, ha az utolsó pillanatban elkapják, vagy ha valami véletlen folytán nem a megfelelő ember várja odabent. Természetesen ott volt még a bűntudat viszkető érzése is. Hogy tehet ilyet? Hogy teheti meg, hogy egyszerűen csak megjelenik, és arra kéri az embereket, hogy kockáztassák az életüket miatta? Hogy lehet ennyire önző? Harminchárom.

Egymásra néztek. A ház sápadt volt, szinte beteges külsejű, vaskapuval és barna, köpésfoltos ajtóval. Zsebéből elővette a kulcsot. Nem szikrázott fel, hanem lustán, bágyadtan hevert a kezében. Egy pillanatra megszorította, félig arra számítva, hogy szivárogni kezd a csuklója felé. De nem. A fém kemény és lapos volt, egészséges fogakkal, és addig szorította, amíg felsértette a bőrét. A harcos ekkor lassan előrehajolt, arcát a fához szorította, és kivette a kulcsot az ökléből.

Negyedik rész

A FÖLÖTTEMÁLLÓK

A HARMONIKÁS – AZ ÍGÉRET MEGTARTÓJA – EGY RENDES KISLÁNY – EGY ZSIDÓ ÖKÖLVÍVÓ – ROSA HARAGJA – EGY ELŐADÁS – EGY ALVÓ – RÉMÁLOM-CSEREBERE – ÉS NÉHÁNY LAP A PINCÉBŐL

A HARMONIKÁS (Hans Hubermann titkos élete) Egy fiatalember állt a konyhában. A kezében lévő kulcs mintha belerozsdásodott volna a tenyerébe. Nem szólt semmit, semmi jó napot, kérem, segítsen, vagy bármi más elvárható mondat. Két kérdést tett fel. ELSŐ KÉRDÉS Hans Hubermann? MÁSODIK KÉRDÉS Játszik még harmonikán?

Ahogy feszengve nézte az előtte álló emberi alakot, a fiatalember úgy kaparta elő a hangját, s nyújtotta a sötétségen át, mintha az lett volna minden, ami maradt belőle. A Papa, éberen és riadtan, közelebb lépett. A konyhának suttogta a választ: – Persze, hogy játszom. Az egész sok-sok évre nyúlt vissza, még az első világháborúra. Fura dolog a háború. Vérrel és erőszakkal van tele – de egyben történetekkel is, amelyeknek éppoly nehéz a mélyükre hatolni. „Így igaz – mormolja valaki. – Ha hiszi, ha nem. A róka mentette meg az életem.” Vagy: „Tőlem balra is, jobbra is mindenki meghalt, csak én maradtam ott állva, én egyedül nem kaptam golyót a két szemem közé. Miért én? Miért én, és nem ők?” Hans Hubermann története is egy kicsit ilyen volt. Amikor megtaláltam a könyvtolvaj szavai között, rájöttem, hogy elmentünk egymás mellett néhányszor akkoriban, pedig egyikünk sem tervezte a találkozást. Ami engem illet, volt elég dolgom anélkül is. Ami pedig Hansot, ő, azt hiszem, minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerüljön. Az első esetben, amikor egymás közelébe kerültünk, Hans huszonkét éves volt, és a franciák ellen harcolt. A szakaszához tartozó fiatalemberek többsége alig várta, hogy harcolhasson. Hans nem ez az eset volt. Elvittem jó párat közülük, de akár úgy is mondhatjuk, hogy soha esélyem sem volt, hogy megérintsem Hans Hubermannt. Vagy túl szerencsés volt, vagy megérdemelte, hogy éljen, vagy épp jó oka volt az életben maradásra. A hadseregben semmivel sem tűnt ki. Középen futott, középen kúszott, és elég jól tudott lőni ahhoz, hogy ne bőszítse fel a feletteseit. De annyira azért nem, hogy őt válasszák ki, és neki kelljen elsőként egyenesen énfelém futnia. EGY APRÓ, DE FONTOS MEGJEGYZÉS Annyi sok fiatalembert láttam az évek során, akik azt hitték, más fiatalemberek felé futnak. Pedig nem. Énfelém futnak.

Már majdnem hat hónapja harcolt, amikor végül Franciaországba került, ahol, őszintén szólva, egy őrült esemény mentette meg az életét. Máshonnan nézve persze azt is mondhatnánk, hogy a háború értelmetlenségében ennek nagyon is sok értelme volt. Összességében végig meg volt döbbenve abban a világháborúban, attól a pillanattól kezdve, hogy besorozták. Olyan volt, mint egy sorozat. Napról napra, napról napra: Golyók beszélgetése. Pihenő emberek. A világ legjobb piszkos viccei. Hideg verejték – egy gonosz barát –, mely a kelleténél tovább vendégeskedik a hónod és a nadrágod alatt. Legjobban a kártyát élvezte, meg sakkozni is jó volt néha, bár abban szánalmasan gyenge volt. És a zenét. Mindig a zenét. Egy nála egy évvel idősebb férfi, egy Erik Vandenburg nevű német zsidó tanította meg harmonikán játszani. Ők ketten lassacskán összebarátkoztak, leginkább annak köszönhetően, hogy egyiküket sem érdekelte olyan nagyon a harc. Jobban szerettek cigarettát sodorni, mint hóbansárban kúszni. Jobban szerettek kockázni, mint lövöldözni. Erős barátságuk alapját a szerencsejáték, a dohány és a zene iránti rajongásuk alkotta, nem is beszélve a közös vágyukról, hogy túléljék a háborút. Az egyetlen baj ezzel az volt, hogy Erik Vandenburgot később több darabban találták meg egy füves hegyoldalon. Nyitva volt a szeme, és a jegygyűrűjét ellopták. Felnyaláboltam a lelkét a többivel együtt, és elsuhantunk. A láthatár, mint a tej. Hideg és friss. Kiömlött a holttestek között. Erik Vandenburgból nem maradt más, csak néhány személyes holmi és egy ujjlenyomatokkal teli harmonika. A hangszert kivéve mindent hazaküldtek. Azt túl nagynak találták. Szinte bűnbánóan hevert egy hevenyészett ágyon a táborban, és odaadták Erik barátjának, Hans Hubermann-nak, az egyetlen embernek, aki a szakaszból életben maradt. HOGY MARADT ÉLETBEN? Úgy, hogy aznap nem ment csatába.

Ezt Erik Vandenburgnak köszönhette. Vagy pontosabban Erik Vandenburgnak és az őrmester fogkeféjének. Azon a reggelen, nem sokkal indulás előtt Stephan Schneider őrmester bement az alvókörletbe, és mindenkitől figyelmet kért. Népszerű volt az emberek között a humorérzékének meg a tréfáinak köszönhetően, meg azért is, mert soha nem követett senkit a tűzbe. Mindig elsőnek ment. Bizonyos napokon hajlott rá, hogy bemenjen a pihenő emberek közé, és valami ilyesmit mondjon: „Jelentkezzen, aki Pasingból jött!”, vagy „Ki ért a matematikához?”, vagy, mint a Hans Hubermann sorsát eldöntő esetben: „Ki tud szépen írni?”

Soha senki nem jelentkezett önként, legalábbis azután, hogy egyszer valaki megtette. Philipp Schlink, egy lelkes fiatal katona volt az illető, aki büszkén felállt, és azt mondta: „Igenis, uram, én Pasingból jöttem.” Mire azonnal kapott egy fogkefét és egy parancsot, hogy tisztítsa meg a budit. Így hát, amikor az őrmester megkérdezte, hogy ki tud szépen írni, amint azt bizonyára megértitek, senki nem lépett előre. Mindenki azt gondolta, hogy akkor, mondjuk, egy teljes higiéniai ellenőrzést kapna még a nyakába, vagy sikálhatná egy különc hadnagy szaros csizmáját, mielőtt indulnak a csatába. – Na, gyerünk már! – játszott velük Schneider. A haja olajtól csillogva tapadt a fejére, bár egy kis része mindig éberen felállt a búbján. – Legalább egyvalaki biztosan tud rendesen írni maguk közül, haszontalan gazfickók! A távolból ágyúzás hallatszott. És kiváltott bizonyos reakciót. – Ide figyeljenek – mondta Schneider –, ez most nem olyan, mint máskor. Egész délelőtt eltart a munka, talán még tovább is. – Nem tudott visszafojtani egy mosolyt. – Schlink akkor csiszatolta a budit, amíg a többiek kártyáztak, de most menniük kell kifele. Élet vagy büszkeség. Nyilván azt remélte, az egyik emberének lesz annyi esze, hogy az életet válassza. Erik Vandenburg és Hans Hubermann egymásra néztek. Ha valaki most előrelép, a szakasz pokollá teszi az életét a további együtt töltött idejük alatt. Senki sem szereti a gyávákat. De persze ha valakit ki kell jelölni... Még mindig senki nem lépett előre, de egy hang tétován az őrmester felé poroszkált. Lekushadt a lába elé, és várta a rúgást. – Hubermann, uram – ezt mondta a hang, amely Erik Vandenburghoz tartozott. Alighanem azt gondolta magában, nehogy már épp ezen a napon haljon meg a barátja. Az őrmester fel-alá járkált a katonák két sora közti folyosón. – Ki mondta ezt? Stephan Schneider remek járkáló volt – egy alacsony ember, aki mindig sietve beszélt, sietve mozgott, és sietve cselekedett. Ahogy föl-alá sétált a két sor között, Hans feszülten várta, hogy most mi lesz. Lehet, hogy beteg az egyik ápolónő, és szükség van valakire, aki tépéseket csinál, és kicseréli a kötést a sebesült katonák elfertőződött lábán. Vagy ezer levelet kell megnyalni és leragasztani, bennük a halotti értesítésekkel. Ebben a pillanatban újból megszólalt ugyanaz a hang, mire még néhányan csatlakoztak hozzá. – Hubermann – visszhangozták. Erik még azt is mondta: – Gyönyörű kézírása van, uram, gyönyörű. – Hát akkor ezt megbeszéltük. – Kis száján kerek vigyor jelent meg. – Hubermann. Maga lesz az. A langaléta fiatal katona kilépett a sorból, és megkérdezte, mi a feladata. Az őrmester felsóhajtott. – A századosnak meg kell írnia néhány tucat levelet. De szörnyű reuma állt bele az ujjaiba. Vagy valami ízületi gyulladás. Maga fogja megírni őket.

Bajos lett volna vitatkozni, különösen, hogy Schlinknek a budit kellett megtisztítania, Pflegger meg majdnem belehalt a borítéknyalogatásba. Csupa kék lett a nyelve, úgy elfertőződött. – Parancs, értettem, uram – bólintott Hans, és ezzel el volt döntve a dolog. Enyhén szólva kétséges volt ugyan, hogy mennyire tud írni, de így is szerencsésnek mondhatta magát. A legjobb tudása szerint megírta a leveleket, míg a többiek mentek a csatába. Egyikük sem tért vissza. Ez volt az első alkalom, amikor Hans Hubermann elszökött előlem. Az első világháborúban. Aztán másodjára 1943-ban fog elszökni, Essenben. Két háború, két szökés. Egyszer fiatalon, egyszer idősebb fejjel. Nem sok embernek van olyan szerencséje, hogy kétszer is túljárjon az eszemen. A harmonikát az egész háborún át magával cipelte. Amikor utána megkereste Erik Vandenburg családját Stuttgartban, Vandenburg felesége azt mondta neki, hogy megtarthatja. Tele volt a lakás harmonikákkal, és annak az egynek a látványa túlságosan felkavarta. A többi elég volt emlékeztetőnek, mint ahogy a nő szakmája is, aki harmonikatanár volt. – Ő tanított meg játszani – mondta el neki Hans, mintha az segíthetne. Bár lehet, hogy segített, mert a lesújtott nő megkérdezte, hogy játszana-e neki, s aztán csendben sírt, miközben Hans nyomogatta a billentyűket és gombokat, ügyetlenül eljátszva a Kék Duna keringőt. Az volt a férje kedvence. – Tudja – magyarázta neki Hans –, megmentette az életemet. – A fény homályos volt a szobában, s a levegő áporodott. – Ő... ha bármire valaha szüksége van... – Egy darab papírt csúsztatott elé az asztalon, rajta a nevével és a címével. – Szobafestő vagyok. Ingyen kifestem a lakását, amikor csak akarja. – Tudta, hogy mennyire haszontalan ez kárpótlásnak, de azért felajánlotta. A nő elvette a papírt, s nem sokra rá egy kisgyerek jött be, és az ölébe ült. – Ő Max – mondta a nő, a fiú túl kicsi és félszeg volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Sovány volt, puha hajjal, és sűrű, sötét szeme nézte, ahogy az idegen eljátszott még egy dalt a fülledt szobában. Egyikükről a másikra nézett, ahogy a férfi játszott, a nő pedig sírt. Szeme a hangok foglya volt. Micsoda szomorúság. Hans elment. – Soha nem mondtad nekem – mondta Hans a halott Erik Vandenburgnak és a stuttgarti szemhatárnak. – Soha nem mondtad, hogy van egy fiad. Épp csak egy pillanatra állt meg, hogy megcsóválja a fejét, s aztán visszatért Münchenbe, s úgy gondolta, soha többet nem fog hallani azokról az emberekről. Nem tudta, hogy egyszer majd nagyon határozottan szükség lesz a segítségére, de nem a festő tudományára, és csak olyan húsz év múlva. Néhány héttel később nekiállt dolgozni. A melegebb hónapokban bőven volt munkája, de még télen is gyakran mondogatta Rosának, hogy talán nem dől hozzájuk a pénz, de azért időről időre legalább szemerkél.

Több mint tíz éven át minden rendben ment. Megszületett Kicsi Hans és Trudy. Úgy nőttek fel, hogy meg-meglátogatták az apjukat munka közben, csapdosták a festéket a falakra, és mosták az ecseteket. Miután Hitler 1933-ban hatalomra került, már nem volt olyan jövedelmező számára a szobafestő szakma. Hans ugyanis nem lépett be a NSDAP-be, mint az emberek többsége. Sok töprengés után jutott erre a döntésre. HANS HUBERMANN GONDOLATAI Nem volt épp művelt ember, és a politika sem érdekelte különösebben, de becsületesnek becsületes volt. Egy zsidó egyszer megmentette az életét, és ezt nem tudta elfelejteni. Nem tudott volna belépni egy olyan pártba, amelyik így szembefordította egymással az embereket. Amellett, akárcsak Alex Steinernek, neki is voltak hűséges zsidó ügyfelei. Ahogy azt sok zsidó is gondolta, neki is az volt a véleménye, hogy ez a gyűlölet nem tarthat sokáig, és tudatos döntés volt a részéről, hogy nem követte Hitlert. Ugyanakkor sok szempontból katasztrofális döntés.

Miután elkezdődött a zsidóüldözés, lassanként elfogyott a munkája. Eleinte nem volt olyan tragikus a helyzet, de aztán egyre több kuncsaftját veszítette el. Megbízások tucatjai párologtak el a sűrűsödő náci levegőben. Odament egy Herbert Bollinger nevű régi, hűséges nácihoz – akinek félgömb alakú dereka volt, és Hochdeutschot beszélt (Hamburgból jött) –, amikor egyszer meglátta a Münchener utcában. Herbert először lefelé nézett, a pocakjára és a földre, de amikor tekintete visszatért a szobafestő arcára, látszott, hogy kényelmetlennek találja a kérdést. Hans tudta is, hogy fölösleges megkérdeznie, de azért megkérdezte. – Mi folyik itt, Herbert? Olyan gyorsan fogynak a kuncsaftjaim, hogy már számolni se bírom. Bollinger addigra határozott arcvonásokat öltött. Kihúzta magát, és úgy közölte a tényt, mint egy kérdést. – Hát, Hans, beléptél? – Mibe? De Hans Hubermann pontosan tudta, hogy miről beszél ez az ember. – Ugyan már, Hansie – folytatta ugyanolyan határozottan Bollinger. – Ne akard, hogy szótagoljam neked. A magas szobafestő csak legyintett és továbbment. Ahogy teltek-múltak az évek, az egész országban egyre jobban zaklatták a zsidókat, és 1937 tavaszán Hans, szinte szégyenkezve, végül beadta a derekát. Kérdezősködni kezdett, aztán beadta a jelentkezését.

Miután átadta a jelentkezési lapot a Münchener utcai náci pártközpontban, egyszer tanúja volt, ahogy négy ember téglákat hajít egy „Kleinman” feliratú ruhaboltba. Ez volt a kevés zsidó bolt egyike, melyek még mindig működtek Molchingban. Bent egy alacsony ember sürgött-forgott, lába alatt ropogott a törött üveg, miközben feltakarított. Egy mustárszínű csillagot mázoltak az ajtajára, s a csillagra csúnya, nagy betűkkel azt írták: ZSIDÓ MOCSOK. Bent a sietős mozgás lelassult, aztán teljesen leállt. Hans közelebb ment, és bedugta a fejét. – Segíthetek valamiben? Kleinman úr felpillantott. Kezében ernyedten tartott egy porseprűt. – Nem, Hans. Kérlek. Menj el. – Hans festette ki Joel Kleinman házát az előző évben. Emlékezett a három gyerekére. Látta maga előtt az arcukat, de a nevüket nem tudta volna megmondani. – Holnap eljövök – mondta –, és lefestem az ajtódat. És meg is tette. Ez volt a második hiba, amit elkövetett. Az első közvetlenül az incidens után történt. Visszament oda, ahonnan jött, és beleöklözött az ajtóba, aztán a NSDAP ablakába. Az üveg megrázkódott, de senki sem jött oda. Már mindenki összepakolt és hazament. Egy utolsó párttag még ott volt a Münchener utcában. Amikor meghallotta az üvegzörgést, megfordult, és meglátta a szobafestőt. Visszajött, és megkérdezte, mi a baj. – Most már nem léphetek be a pártba – jelentette ki Hans. A férfi megdöbbent. – Miért nem? Hans a jobb keze bütykeit nézte, és nagyot nyelt. Már érezte szájában a hibát, mintha egy fémízű tabletta lett volna. – Felejtse el. – Megfordult, és elindult hazafelé. Szavak pattantak utána. – Jól gondolja meg, Herr Hubermann. És szóljon, hogy döntött. Hans mintha nem is hallotta volna. Másnap reggel, ígérete szerint, a szokásosnál korábban kelt fel, de nem elég korán. A Kleinman ruhabolt ajtaja még nedves volt a harmattól. Hans letörölgette. Amennyire csak emberileg lehetséges, kikeverte pontosan ugyanazt a színt, és szép vastagon lekente az ajtót. Egy férfi ballagott arra ártalmatlanul. – Heil Hitler – mondta. – Heil Hitler – felelte Hans. HÁROM KICSI, DE FONTOS TÉNY 1. A férfi, aki elsétált ott, Rolf Fischer volt, az egyik legnagyobb molchingi náci. 2. Tizenhat órán belül új szitkot festettek az ajtóra. 3. Hans Hubermannt nem vették fel a náci pártba. Egyelőre legalábbis.

Hans szerencsére nem vonta vissza hivatalosan a jelentkezését. Míg sok embert azonnal felvettek, őt egy várólistára tették, a „gyanús elemek” közé. 1938 vége felé, amikor a Kristályéjszaka után mindenhonnan kiszórták a zsidókat, a Gestapo meglátogatta Hanst. Átkutatták a házat, és amikor nem találtak semmi és senki gyanúsat, Hans Hubermann szerencsésnek mondhatta magát: Nem vitték el. Valószínűleg az mentette meg, hogy az emberek tudták, legalábbis várja, hogy jóváhagyják a jelentkezését, így aztán eltűrték, még ha nem méltányolták is ragyogó szobafestői kvalitásait. Aztán volt egy másik megmentője is. Minden bizonnyal a harmonika óvta meg a teljes kiközösítéstől. Szobafestő akadt elég, Münchenből is sokan jöttek, de Erik Vandenburg rövid okításának és a majdnem két évtizednyi szakadatlan gyakorlásnak köszönhetően nem akadt még egy ember Molchingban, aki úgy tudott volna játszani, mint ő. Nem tökéletesen, de szívvel-lélekkel. Még ha hibázott, abban is volt valami melegség. Ha kellett, Heil Hitlerrel köszönt, és a megfelelő napokon kitette a zászlót. Nem volt semmi különösebb problémája. Aztán egyszer csak, 1939. június 16-án (a dátum most olyan lett, mint a beton), hat hónappal azután, hogy Liesel megérkezett a Himmel utcába, történt egy olyan dolog, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatta Hans Hubermann életét. Olyan nap volt, amikor épp akadt egy kis munkája. Pontosan reggel hét órakor ment el otthonról. Húzta maga után a festékes kordéját, és nem vette észre, hogy követik. Amikor megérkezett a helyre, ahol dolgoznia kellett, egy ismeretlen fiatalember lépett oda hozzá. Egy szőke, magas, komoly fiatalember. Egymásra néztek. – Maga Hans Hubermann? Hans kurtán bólintott. Nyúlt az egyik ecsetért. – Igen, én vagyok. – Nem szokott harmonikán játszani véletlenül? Hans most már megállt, hagyta az ecsetet ott, ahol volt. Újból csak bólintott. Az idegen megdörzsölte az állát, körülnézett, aztán nagyon halkan, de nagyon tisztán kezdett beszélni. – Olyan ember maga, aki szereti megtartani az ígéretét? Hans letett a földre két festékesdobozt, és megkérte az idegent, hogy üljenek le. Mielőtt leült, a fiatalember nyújtotta a kezét, és bemutatkozott. – Kuglernak hívnak. Walter Kuglernak. Stuttgartból jöttem. Ültek és halkan beszélgettek olyan tizenöt percen át, és megbeszélték, hogy este találkoznak.

RENDES KISLÁNY 1940 novemberében, amikor Max Vandenburg megérkezett a Himmel utca 33. konyhájába, huszonnégy éves volt. A ruhája mintha lehúzta volna, és olyan fáradt volt, hogy egy pöccintésre kettétörik. Remegve és összetörve állt az ajtóban. – Játszik még harmonikán? Igazából természetesen azt kérdezte: „Segít nekem?” Liesel papája a bejárati ajtóhoz ment, és kinyitotta. Óvatosan kinézett, jobbra és balra, aztán visszajött. Semmi. Max Vandenburg, a zsidó lehunyta a szemét, és egy kicsit jobban belesüppedt a biztonságba. A puszta gondolata is nevetséges volt, de akkor is elfogadta. Hans ellenőrizte, hogy rendesen be vannak-e húzva a függönyök. Hogy résnyire se lehessen belátni. Max közben nem bírta tovább. Leguggolt, és összekulcsolta a kezét. A sötétség simogatta. Ujjainak bőrönd-, fém-, Mein Kampf- és túlélésszaga volt. Csak amikor felemelte a fejét, akkor ért el a szemébe a folyosóról jövő gyönge fény. Meglátta a pizsamás kislányt, aki ott állt. – Papa? Max felállt, mint egy meggyújtott gyufaszál. A sötétség megduzzadt körülötte. – Minden rendben, Liesel – mondta a Papa. – Menj vissza az ágyadba. Liesel még állt ott egy gondolatnyit, aztán kelletlenül vonszolni kezdte a lába. Amikor megállt, és egy utolsó lopott pillantást vetett a konyhában lévő idegenre, egy könyv sziluettjét vette ki az asztalon. – Ne féljen – hallotta a Papa suttogását. – Rendes kislány. A következő egy órában a rendes kislány ébren feküdt az ágyában, és hallgatta a mondatok halk zizegését a konyhából. Egy dzsókert még ki kellett játszani.

A ZSIDÓ BOKSZOLÓ RÖVID TÖRTÉNETE Max Vandenburg 1916-ban született. Stuttgartban nőtt fel. Úgy nőtt fel, hogy nem szeretett semmit annyira, mint egy jó bunyót. Az első meccsére tizenegy éves korában került sor, amikor olyan sovány volt, mint egy ázott seprűnyél. Wenzel Gruber. Ő volt az ellenfele. Nagy szája volt ennek a Gruber gyereknek, és göndör dróthaja. A helyi játszótér követelte, hogy küzdjenek meg egymással, és egyikük sem vitatkozott. Úgy küzdöttek, mint két bajnok. Egy percen át. Amikor épp kezdett érdekessé válni, mindkét fiút elrángatták a grabancuknál fogva. Egy figyelmes szülő. Vér csorgott Max szájából. Megkóstolta, és jó íze volt. A környékükön kevés fiúból lett harcos, vagy ha igen, akkor nem az öklükkel harcoltak. Akkoriban azt mondták az emberek, hogy a zsidók jobban szeretik lenyelni a sértéseket. Csendben elviselik, ha gyalázzák őket, aztán visszakúsznak a csúcsra. Persze nyilvánvalóan nem minden zsidó egyforma. Még nem volt kétéves, amikor meghalt az apja, golyók szaggatták darabokra egy füves domboldalon. Kilencéves korára az anyja teljesen elszegényedett. Eladta a zenei stúdiót, amely egyben a lakásuk is volt, és a fiú nagybátyjának a házába költöztek. Ott nőtt fel Max a hat unokatestvérével együtt, akik verték, zaklatták és imádták. A legidősebbel, Isaac-kal folytatott küzdelmek jelentették a bokszolói kiképzését. Isaac majdnem minden este elpáholta. Tizenhárom éves korában újabb tragédia történt: meghalt a nagybátyja. Már csak a statisztikából is következik, hogy a nagybátyja nem volt olyan forrófejű, mint Max. Az a fajta ember volt, aki nagyon csendben dolgozott nagyon kevés pénzért. Nem volt gazdag ember. Soha nem vette el a másét, és valami elkezdett nőni a gyomrában, abba halt bele. Olyan volt, mint egy mérgezett tekegolyó. Amint az gyakorta történni szokott, a család körülállta az ágyat, és nézte, ahogy megadja magát. Valahogy, a szomorúság és a veszteség érzése között Max Vandenburg, aki most már kemény öklű, bekékült szemű és egy fájós foggal küszködő serdülő fiú volt, egy kicsit csalódottnak is érezte magát. Sőt dühösnek. Ahogy nézte a nagybátyját, amint lassan süppedt bele az ágyba, eldöntötte, ő soha nem fogja engedni, hogy így haljon meg. Annyira elfogadó volt a tekintete. Az arca olyan sárga és nyugodt, koponyájának erőszakos architektúrája ellenére...

Végtelen, mérföldekre nyúló áll, kiálló arccsontok és üreges szemek. Olyan nyugodt volt, hogy a fiú szeretett volna kérdezni tőle valamit. Hol a küzdelem? – csodálkozott. Hol az akarat, hogy kapaszkodjon az életbe? Tizenhárom évesen természetesen kicsit eltúlozta a keménységét. Még soha nem nézett szembe a magamfajtával. Még nem. A többiekkel együtt állt az ágy mellett, és nézte, ahogy meghal ez az ember – ahogy az életből oly nagy biztonsággal áttűnik a halálba. Az ablakban szürke és narancssárga volt a fény, a nyári bőr színe, és a nagybátyja mintha megkönnyebbült volna, amikor teljesen megszűnt a légzése. „Amikor a halál engem kap majd el – fogadta meg a fiú –, érezni fogja az öklömet az arcán.” Személy szerint én ezt kifejezetten kedvelem. Ezt az ostoba hősködést. Bizony. Nagyon is kedvelem. Attól a pillanattól fogva rendszeresebben bokszolt. Konok barátok és ellenségek gyűltek össze egy kis parkban a Steber utca mellett, és ott bokszoltak a halódó nap fényében. Kiköpött németek, egy-egy kósza zsidó, keletről jött srácok. Mit számított. Egy jó bunyónál semmi sem tudja jobban levezetni a tizenéves energiákat. Még az ellenségek is épp csak hüvelyknyire voltak a barátságtól. Élvezte a feszes kört és az ismeretlent. A bizonytalanság keserédességét: Győzöl vagy veszítesz. Úgy kavargott a gyomrában az érzés, hogy végül úgy érezte, nem bírja tovább. És sehogy máshogy nem lehetett gyógyítani, csak ha előrelép, és osztja az ütéseket. Max nem az a fajta fiú volt, aki belehal a töprengésbe. A kedvenc meccse, visszatekintve, az Ötös Számú összecsapása volt egy magas, kemény, csupa izom fiúval, akit Walter Kruglernak hívtak. Tizenöt évesek voltak. Walter az előző négy meccsüket megnyerte, de Maxot ezúttal valami új érzés töltötte el. Új vér volt benne, a győzelem vére, mely egyszerre járta át félelemmel és izgalommal. Mint mindig, a fiúk szoros kört vontak köréjük. A föld csupa sár. Az arcokon feszült mosolyok. Pénzt szorongattak a koszos kezek, és a biztatások, kiáltások olyan elevenségtől lüktettek, hogy semmi más nem létezett a világon, csak ez a küzdelem. Úristen, micsoda öröm volt ez, és micsoda félelem, milyen szikrázó izgalom. A két bokszolót összekapcsolta a pillanat intenzitása, arcukon feszültség, szemük kitágult az összpontosítástól. Miután vagy egy percen át kóstolgatták egymást, kezdtek közelebb menni, kockáztatni. Hisz végül is ez egy utcai bunyó, nem pedig egy órán át tartó címvédő meccs. Nincs annyi idejük.

– Gyerünk, Max! – biztatta az egyik barátja. Nem vett levegőt a szavak között: – Gyerünk Maxi-Taxi elkapod, gyerünk, elkapod zsidó fiú, elkapod! A puha, kócos hajú, bevert orrú és ingoványos szemű Max jó egy fejjel alacsonyabb volt ellenfelénél. A küzdőstílusában nem volt semmi kecsesség, előrehajolt, nyomult előre, gyors ütéseket vitt be Kugler arcára. De Kugler láthatóan erősebb és ügyesebb volt, egyenesen tartotta magát, és ütései, a szurkáló egyenesek folyamatosan megültek Max arcán és állán. De Max csak ment előre. Hiába, hogy egymás után kapta az ütéseket, egyre csak támadott. Ajkát vér színezte be. Hamarosan rászárad a fogára. Nagy üvöltözés támadt, amikor Kugler kiütötte. Már majdnem elkezdték kifizetni a nyereményeket. De Max felállt. Kugler még egyszer kiütötte, mielőtt taktikát változtatott: egy kicsit közelebb csalta Walter Kuglert annál, mint amennyire az közel akart menni hozzá. És amikor ott volt, Max bevitt egy rövid, éles ütést az arcára. Telibe találta. Pontosan az orrán. Kugler vakon megtántorodott, és Max lecsapott a lehetőségre. Rögtön ment utána, és bevitt még egy ütést, aztán még egyet a bordáira, ami után Kugler már nem védekezett. A jobbkezes ütés, ami végül leterítette, az állát találta el. Walter Kugler elterült a földön, szőke haját sár pettyezte. Lába V alakban. A könnyek mint kristálycseppek csorogtak le a bőrén, pedig nem sírt. Az ütések fakasztották a könnyeket. A kör számolt. Mindig számoltak, a biztonság kedvéért. Hangok és számok. A szokás az volt, hogy a vesztes felemeli a győztes kezét. Amikor Kugler végül felállt, komoran Max Vandenburghoz lépett, és felemelte a kezét. – Kösz – mondta Max. Kugler figyelmeztette: – Legközelebb megöllek. A következő néhány év során Max Vandenburg és Walter Kugler összesen tizenháromszor csapott össze. Walter mindig bosszút akart állni azért az első vereségért, Max pedig újra át akarta élni azt a diadalt. Végül 10:3 volt az eredmény Walter javára. A bokszcsatáik 1933-ig tartottak, amikor tizenhét évesek voltak. A kelletlen tisztelet átalakult őszinte barátsággá, és már nem volt kedvük egymás ellen küzdeni. Mindketten dolgoztak, amíg Maxot '35-ben el nem bocsátották a többi zsidóval együtt a Jederman Gépgyárból. Ez nem sokkal a nürnbergi törvények bevezetése után történt, amelyek megtiltották, hogy zsidó német állampolgár legyen, és hogy németek és zsidók összeházasodjanak. Jézusom! – mondta Walter egyik este, amikor találkoztak azon a sarkon, ahol valamikor bokszolni szoktak. – Azok voltak a szép idők, nem igaz? És még semmi ilyesmi nem volt. A kézfejével rácsapott a Max karján lévő csillagra. – Most már soha nem bunyózhatnánk úgy, mint akkor.

Max nem értett egyet vele. – Dehogyisnem. Nem vehetsz feleségül egy zsidó nőt, de azt nem tiltja a törvény, hogy bokszolj egy zsidóval. Walter elmosolyodott. – Sőt, a törvény még jutalmazza is, feltéve, hogy megvered. A következő néhány évben csak nagy ritkán találkoztak. Maxot a többi zsidóval együtt következetesen kilökték mindenhonnan, és megtiporták, míg Walter elmerült a munkájában. Egy nyomdában. Ha az a típus vagy, akit érdekel az ilyesmi, igen, volt néhány lány azokban az években. Az egyiket Taniának hívták, a másikat Hildinek. Egyik sem tartott sokáig. Nem volt idő rá, alighanem a bizonytalanság és a növekvő feszültség miatt. Max kénytelen volt utcaseprőként dolgozni. Ugyan mit kínálhatott volna azoknak a lányoknak? 1938-ban nehéz volt elképzelni, hogy az élet lehet még ennél is nehezebb. Aztán jött november 9-e. A Kristályéjszaka. Az üvegcserepek éjszakája. Sok zsidó sorstársa pusztult el akkor, de Max Vandenburg számára ez az incidens jelentette a szökés pillanatát. Huszonkét éves volt. Sok zsidó üzletet épp ekkor zúztak össze és fosztottak ki sebészi precizitással, s egyszer csak dörömbölés hallatszott az ajtón. Max a nappaliban szorongott a nagynénjével, az anyjával, az unokatestvéreivel és a gyerekeikkel. – Aufmachen! Összenéztek. Nagy volt a kísértés, hogy szétszaladjanak a többi szobába, de a félelem a lehető legkülönösebb dolog. Mozdulni sem tudtak. Még egyszer: – Nyissák ki! Isaac felállt, és az ajtóhoz ment. A fa még elevenen zúgott a dörömböléstől. Visszanézett a félelemtől csupasz arcokra, elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Ahogy várták, egy náci volt az. Egyenruhában. – Soha. Ez volt Max első válasza. Az anyja kezét szorongatta, és Sarah-ét, a legközelebbi unokatestvéréét. – Nem megyek el. Ha nem mehetünk mind, én sem megyek. Hazudott. Amikor a család többi tagja kilökdöste, a megkönnyebbülés úgy küzdött benne, mint valami trágárság. Nem akarta érezni, de mégis érezte, és olyan örömmel, hogy hányni szeretett volna tőle. Hogy érezhet ilyet? Hogyan? De érezte. – Ne hozz magaddal semmit! – mondta neki Walter. – Csak ami rajtad van. Minden mást én adok. – Max! – Az anyja volt az. Egy fiókból előhúzott egy régi papírdarabot, és bedugta a fia zakójának zsebébe. – Ha valaha... – Még egyszer utoljára megszorította a könyökét. – Ez lehet az utolsó esélyed. Max az anyja kor lepte arcába nézett, és megcsókolta, nagyon keményen, a száján.

– Gyere! – Walter már húzta, miközben a család többi tagja búcsúzott tőle, és pénzt meg ilyen-olyan értéktárgyakat adtak neki. – Káosz van kint, és nekünk épp káoszra van szükségünk. Kimentek, és vissza sem néztek. Mennyit gyötrődött miatta. Ha legalább megfordult volna, hogy még egy utolsó pillantást vessen a családjára, amikor kiment a lakásból. Akkor talán nem furdalná annyira a lelkiismeret. El sem búcsúzott tőlük rendesen. Nem kapcsolódott össze még egyszer a tekintetük. Semmi, csak úgy elment. A következő két évben rejtekhelyen volt, egy üres raktárban. Egy olyan épületben, ahol Walter dolgozott azelőtt. Nagyon kevés volt az étel. Nagyon sok a gyanakvás. A környék megmaradt zsidói, ha volt rá pénzük, emigráltak. A pénztelen zsidók szintén próbáltak elmenni, kevés sikerrel. Max családja az utóbbi kategóriába tartozott. Walter időnként megnézte őket, amilyen észrevétlenül csak tudta. Egyik délután, amikor elment hozzájuk, valaki más nyitott ajtót. Amikor Max meghallotta a hírt, olyan érzés volt a testének, mintha gombócba gyűrték volna, mint egy hibákkal teli lapot. Mint a szemetet. De napról napra sikerült kibogoznia és kiegyenesítenie magát, undorodva és hálásan. Nyomorultul, de valahogy mégsem darabokra szaggatva. Az 1939-es év közepe táján, amikor még csak hat hónapja rejtőzött, úgy döntöttek, hogy valami új tervet kell kieszelniük. Megnézték a papírt, amit Max kapott az anyjától a szökésekor. Igen, szökés volt, nem egyszerűen menekülés. Ő legalábbis így gondolt rá, minden groteszk megkönnyebbülése mellett. Már tudjuk, mi volt arra a papírra írva. EGY NÉV, EGY CÍM Hans Hubermann Molching, Himmel utca 33.

– Egyre rosszabb a helyzet – mondta Walter Maxnak. – Bármelyik pillanatban megtalálhatnak minket. – Összehúzták magukat a sötétben. – Nem tudjuk, mi történhet. Lehet, hogy elkapnak. Meg kellene keresned azt a helyet... Én félek itt bárkitől is segítséget kérni. Feldobhatnak. – Egyetlen megoldás volt. – Lemegyek Münchenbe, és megkeresem azt az embert. Ha náci lett belőle – ami nagyon valószínű –, akkor egyszerűen sarkon fordulok. De akkor legalább tudjuk, richtig? Max az utolsó pfennigjét is odaadta neki, hogy megvehesse a jegyet, és néhány nappal később, amikor Walter visszajött, megölelték egymást, mielőtt Max a lélegzetét visszafojtva megkérdezte: – És? Walter bólintott. – Jó ember. Még mindig játszik harmonikán, azon, amiről az anyád mesélt neked, az apádén. Nem tagja a pártnak. Adott nekem pénzt. – Hans Hubermann e pillanatban csak egy név volt. – Elég szegény, nős, és van egy gyerek.

Max erre még izgatottabb lett. – Hány éves? – Tíz. Nem lehet minden tökéletes. – Hát igen. A gyerekek szeretnek fecsegni. – Így is szerencsénk van. Csendben ültek egy darabig. Végül Max szólalt meg. – Biztos máris gyűlöl, mi? – Nem hiszem. Adott pénzt, nem igaz? Azt mondta, az ígéret az ígéret. Egy héttel később jött egy levél. Hans értesítette Walter Kuglert, hogy amikor csak tud, igyekszik majd küldeni dolgokat, amikkel segíthet. Küldött egy térképet Molchingról és München környékéről, és megírta, hogyan lehet eljutni Pasingból (ott biztonságosabb leszállni) a házáig. És a nyilvánvaló szavakkal zárta levelét. Legyenek óvatosak. A borító belső oldalára ragasztott kulccsal 1940. május közepén megérkezett a Mein Kampf. Ez az ember egy zseni, gondolta Max, de még így is reszketett a félelemtől, ha arra gondolt, hogy Münchenbe kell utaznia. Ő is arra vágyott, mint ahogy a többiek is ebben a történetben, bárcsak ne lenne szükség erre az utazásra. De az embernek nem mindig teljesül a vágya. Különösen a náci Németországban. Újból csak teltek a napok. A háború terjeszkedett. Max most egy másik szobában bújt el a világ elől. Amíg be nem következett az elkerülhetetlen. Waltert értesítették, hogy Lengyelországba küldik, segítenie kell a német uralom fenntartásában a lengyelek és zsidók fölött. Az egyik nem volt sokkal jobb, mint a másik. Elérkezett az idő. Elérkezett az idő, és Max elutazott Münchenbe, onnan pedig Molchingba, és most egy idegen konyhájában ült, kérte a segítséget, amire sóvárgott, és kínlódott a rosszallástól, amit úgy érzett, megérdemelt. Hans Hubermann megrázta a kezét, és bemutatkozott. Kávét főzött neki a sötétben. A kislány már visszament az ágyába, de most újabb lépések hallatszottak. Az ismeretlen az egyenletben. A sötétségben mindhárman tökéletes elszigeteltségben álltak. És nézték egymást. A nő szólalt meg.

ROSA HARAGJA Liesel már visszasüppedt az álomba, amikor Rosa Hubermann eltéveszthetetlen hangja belépett a konyhába. De erre riadtan felébredt. – Was ist los? A kíváncsiság ekkor felülkerekedett rajta, ahogy elképzelte Rosa dühös tirádáját. Heves mozdulatok hallatszottak, egy szék siklása a padlón. Liesel tíz gyötrelmes percen át tűrt, aztán kiment a folyosóra, és amit látott, az mélységesen meglepte, mert Rosa Hubermann Max Vandenburg válla mellett állt, és nézte, ahogy a férfi nyeli hírhedt borsólevesét. Az asztalon gyertya. Nem reszketett a lángja. A Mama nagyon komoly volt. Látszott, hogy aggódik. De valahogy mégiscsak diadalmas volt az arckifejezése, és ez a diadal nem abból fakadt, hogy megment egy embert az üldöztetéstől. Inkább az volt benne, hogy „Látod? Ő legalább nem panaszkodik”. Hol a levest, hol a zsidó férfit nézte. Amikor újból megszólalt, csak azt kérdezte, hogy kér-e még. Max nem kért többet, inkább rohant a mosdókagylóhoz hányni. Rázkódott a háta, és széttárta a kezét. Ujjai a fémet markolták. – Jézus, Mária és Szent József – morogta Rosa. – Ez is. Max megfordult, és bocsánatot kért. Szavai aprók és csúszósak voltak, a sav elfojtotta őket. – Bocsánat. Azt hiszem, túl sokat ettem. A gyomrom, tudja, olyan régóta, hogy... Nem bírja az ilyen... – Na, menjen onnan! – parancsolt rá Rosa. És elkezdett feltakarítani. Amikor végzett, a konyhaasztalnál találta a fiatalembert, nagyon lehangoltan. Hans vele szemben ült, keze összekulcsolva az asztallap fölött. Liesel a folyosóról látta az idegen beesett arcát, mögötte pedig a Mama aggodalmas arcát, mintha valami koszt firkáltak volna rá. Nézte a két nevelőszülejét. Kik ezek az emberek?

LIESEL LECKÉJE Hogy pontosan milyen ember volt Hans és Rosa Hubermann, az nem épp a legkönnyebben megválaszolható kérdés. Kedves emberek? Vagy nevetségesen buták? Vagy nem egészen ép elméjűek? Könnyebb megmondani, hogy milyen helyzetben voltak. MILYEN VOLT HANS ÉS ROSA HELYZETE? Nagyon nehéz. Vagy pontosabban: félelmetesen nehéz.

Ha egy zsidó jelenik meg a házadban kora hajnalban, a nácizmus szülőhelyén, minden bizonnyal roppant kellemetlenül fogod érezni magad. Aggodalom, hitetlenség, üldözési mánia kerít hatalmába. Mindegyik érzés játssza a maga szerepét, és mindegyik ahhoz az alattomos gyanúhoz vezet, hogy ennek korántsem lesz jó vége. A félelem szikrázik. Kegyetlenül vakítja a szemed. A meglepő csak az, hogy a sötétben szivárvány színekben ragyogó félelem ellenére valahogy visszafojtották a hisztéria ösztönét. A Mama elküldte Lieselt. – Bett, Saumensch! – A hang halk, de határozott volt. Egészen szokatlan. Néhány perc múlva bejött a Papa, és felemelte a takarót az üresen lévő ágyon. – Alles gut, Liesel? Minden rendben? – Igen, Papa. – Mint látod, vendégünk van. – Liesel alig látta Hans Hubermann magas árnyát a sötétben. – Itt fog aludni ma éjjel. – Igen, Papa. Néhány perccel később Max Vandenburg ott volt a szobában, némán, homályosan. Nem lélegzett. Nem mozgott. De valahogy mégis eljutott az ajtótól az ágyig, és a takaró alá. – Minden rendben? A Papa volt az megint, de most Maxhoz beszélt. A válasz fellebbent Max szájából, majd mintha foltként tapadt volna a plafonra. Ekkora volt a szégyene. – Igen. Köszönöm. – És megismételte, amikor a Papa elfoglalta szokásos helyét a széken, Liesel ágya mellett. – Köszönöm. Még egy óra kellett hozzá, hogy Liesel el tudjon aludni. Mélyen, hosszan aludt. Egy kéz ébresztette reggel fél kilenckor. A hang a kéz végén közölte vele, hogy aznap nem megy iskolába. Akkor most nyilván beteg. Amikor teljesen felébredt, nézni kezdte a másik ágyon fekvő idegent. A takaróból csak csálé hajának fészke állt ki, és egy hangot sem adott, mintha valahogy még azt is sikerült volna megtanulnia, hogy minél csendesebben aludjon. Liesel nagyon óvatosan elment mellette, és követte a Papát az előszobába. A konyha és a Mama most először aludt ilyenkor. Valami zavart, ünnepélyes csend töltötte be. Liesel megkönnyebbülésére csak néhány percig tartott.

Volt étel és az evés zaja. Mama közölte az aznapi legfontosabb feladatot. Az asztalnál ült, és azt mondta: – Ide figyelj, Liesel! Papa mondani fog neked valamit. – Ez komoly dolog volt – még azt sem, mondta, hogy Saumensch. Egy kis személyes diadal: hogy megtartóztatta magát. – Beszélni fog veled, és neked meg kell hallgatnod. Világos? A kislány még nyelt. – Világos, Saumensch? Így már jobb. Liesel bólintott. Amikor visszament a szobába a ruhájáért, a test a másik ágyon megfordult, és összehúzta magát. Már nem hosszú gerenda volt, hanem egy Z alak, mely saroktól sarokig nyúlt átlósan. Cikcakk az ágyon. Liesel most már az arcát is látta a fáradt fényben. Nyitva volt a szája, s a bőre tojáshéjszínű. Borosta lepte állát és arcát, a füle kemény és lapos. Kicsi, de formátlan orra volt. – Liesel! Megfordult. – Mozgás! Ment a fürdőszobába. Miután átöltözött, és kiment a folyosóra, látta, hogy nem fog messzire menni. A Papa a pinceajtó előtt állt. Nagyon halványan mosolygott, meggyújtotta a lámpát, és elindult lefelé. A takaróponyvák halmai közt, a festékszagban a Papa azt mondta neki, hogy üljön le. A falakon ott lángoltak a festett szavak, amiket valamikor megtanult. – El kell mondanom neked néhány dolgot. Liesel a takaróponyvák egy méter magas halmán ült, Papa egy tizenöt literes festékdobozon. Néhány percen át kereste a megfelelő szavakat. Amikor megtalálta őket, felállt. Megdörzsölte a szemét. – Liesel – mondta halkan –, nem voltam biztos benne, hogy ez valaha meg fog történni, úgyhogy soha nem mondtam el neked. Rólam van szó. És arról az emberről odafent. – A pince egyik végéből a másikba sétált, a lámpafény felnagyította az árnyékát. Föl-alá sétáló óriás lett a falon. Amikor abbahagyta a járkálást, az árnyéka mögötte magasodott és figyelt. Valaki mindig figyelt. – Tudod, van egy harmonikám – mondta, és azzal belekezdett a történetbe. Elmesélte az első világháborút és Erik Vandenburgot, aztán a látogatást az elesett katona feleségénél. – A kisfiú, aki bejött a szobába azon a napon, az az ember, aki most itt van. Verstehst? Érted? A könyvtolvaj ült, és hallgatta Hans Hubermann történetét. Jó egy órán át tartott, az igazság pillanatáig, amely egy nagyon nyilvánvaló és szükséges leckét is magában foglalt. – Liesel, most nagyon figyelj! – A Papa felállította a kislányt, és megfogta a kezét.

Velük szemben a fal. Sötét árnyékok és szavak. Hans Hubermann keményen tartotta a kislány ujjait. – Emlékszel a Führer születésnapjára, amikor jöttünk haza a tűztől aznap este? Emlékszel, mit ígértél nekem? A kislány bólintott. És azt mondta, a falnak: – Hogy megőrzök egy titkot. – Úgy van. – Az egymás kezét fogó árnyékok között ott voltak szétszórva a festett szavak, a vállukon gubbasztottak, a fejükön pihentek, a karjukról lógtak. – Liesel, ha bárkinek is beszélsz erről az emberről odafent, mindannyian nagy bajba kerülünk. – Hans egy vékony vonalon haladt: egyszerre akarta úgy megijeszteni Lieselt, hogy eszébe se jusson beszélni, és megnyugtatni annyira, hogy megőrizze a lélekjelenlétét. Egyik mondat a másik után – s közben fémes tekintettel figyelte a kislányt. Kétségbeesés és megnyugvás. – Akkor minket mindenképp elvisznek, a Mamát és engem. – Hans láthatóan megijedt, hogy ezzel már túlságosan megijeszti Lieselt, de a kockázatokat kalkulálva arra jutott, jobb, ha ebben az irányban követi el a hibát, inkább a túl sok, mint a nem elegendő félelem irányában. Abszolút, megmásíthatatlan ténynek kell lennie, hogy Liesel engedelmeskedik. A vége felé Hans Hubermann Liesel Meminger szemébe nézett, hogy biztosan nagyon figyeljen rá. Elsorolta a lehetséges következményeket. – Ha bárkinek is beszélsz erről az emberről... A tanárának. Rudynak. Nem számít, kinek. Csak az számít, hogy büntetés jár érte. – Először is – mondta Hans – fogom az összes könyvedet, és elégetem őket. – Ez kegyetlen volt. – Bedobom őket a kandallóba vagy a kályhába. – Úgy viselkedett, mint egy zsarnok, de muszáj volt. – Megértetted? A sokk lyukat vágott Lieselbe, élesen, precízen, ahogy kell. Kicsordultak a könnyei. – Igen, Papa. – Aztán. – Keménynek kellett maradnia, és ez nem ment könnyen. – Elvisznek tőlem. Akarod ezt? Liesel most már rendesen sírt. – Nein. – Jól van. – Hans még erősebben szorította a kezét. – Elviszik azt az embert, és lehet, hogy a Mamát meg engem is – és soha, soha nem jövünk vissza. Ez már sok volt. A kislány olyan hevesen kezdett zokogni, hogy a Papa legszívesebben átölelte volna. Mégsem ölelte át. Csak leguggolt, és egyenesen a szemébe nézett. És szelíden azt mondta: – Verstehst du mich? – Megértetted, amit mondtam? A kislány bólintott. Sírt, és most, legyőzve, összetörten, a papája feltartotta a festékes levegőben, a petróleumlámpa fényében.

– Értem, Papa. Értem. Hangját elfojtotta a Papa teste, és így maradtak néhány percen át, Liesel összepréselt légzéssel, s a Papa a hátát dörzsölte. Fent, amikor visszamentek, a Mama a konyhában ült, egyedül, elgondolkozva. Amikor meglátta őket, felállt, és odaintette Lieselt, látva a megszáradt könnycsíkokat az arcán. Magához vonta a kislányt, és ahogy szokta, durván magához ölelte. – Alles gut, Saumensch? Válaszra nem volt szükség. Minden rendben volt. És minden szörnyű.

AZ ALVÓ Max Vandenburg három napon át aludt. Liesel néha nézte közben. A harmadik napra, mondhatni, a rögeszméje lett, hogy időről időre ellenőrizze, lélegzik-e még. Most már érzékelni tudta az élet jeleit, az ajka mozgását, a szakálla növekedését és dróthajának enyhe rezzenéseit, amikor feje megrándult valami álomban. Amikor Liesel ott állt fölötte, sokszor gondolt rémülten arra, hogy talán épp most fog felébredni, felpattan a szeme – és látni fogja, hogy nézi. Ez a gondolat, hogy a férfi rajtakapja, egyszerre volt rémületes és lelkesítő. Rettegett tőle. Alig várta. Csak akkor tudott elszakadni onnan, amikor a Mama hívta, s ilyenkor megkönnyebbült, de egyben csalódott is volt, hogy talán nem lesz ott, amikor felébred. Néha, a maratoni alvás vége felé Max beszélt. Neveket motyogott. Mintha névsorolvasást tartott volna. Isaac. Ruth néni. Sarah. Mama. Walter. Hitler. Család, barát, ellenség. Mindannyian ott voltak vele a takaró alatt, és egyszer mintha harcolt volna magával. – Nein – suttogta. És hétszer elismételte: – Nein. Liesel, miközben nézte őt, máris kezdte észrevenni a hasonlóságokat önmaga és az idegen között. Mindketten feldúltan érkeztek a Himmel utcába. Mindkettejüknek voltak rémálmai. Amikor eljött az ideje, az idegen ijedten ébredt: nem tudta, hol van. Egy pillanattal a szeme után a szája is kinyílt, és derékszögben felült. –Oj! Egy darabka hang szökött ki a torkán. Amikor meglátta egy kislány felfordított fejét maga fölött, egy rémült pillanatra eltöltötte az idegenség érzése, és emlékezni próbált – az időre és a helyre, hogy hol is van most. Pár másodperc múlva megvakarta a fejét (rőzsezizegés), és a lányra nézett. Mozdulatai darabosak voltak, a szeme, most, hogy kinyílt, ingoványos és barna. Sűrű és nehéz. Liesel reflexszerűen elhúzódott. De nem elég gyorsan. Az idegen kinyúlt, és ágymeleg kezével elkapta a karját. – Kérlek. A hangja is kapaszkodott belé, mintha annak is körmei lettek volna. Belemélyedtek Liesel húsába. – Papa! – Hangosan. – Kérlek. – Halkan. Késő délután volt, szürke és ragyogó, de a szobába csak piszkos színű fény kapott belépési engedélyt. A függönyök szövete csak ennyit engedélyezett. Ha optimisták vagytok, gondoljatok e fényre úgy, mint bronzra.

Amikor a Papa feltűnt, először csak megállt az ajtóban, és nézte Max Vandenburg markoló ujjait és kétségbeesett arcát. Mindkettő Liesel karjába kapaszkodott. – Látom, összeismerkedtetek – mondta. Max ujjai kezdtek lehűlni.

RÉMÁLOM-CSEREBERE Max Vandenburg megígérte, hogy soha többet nem alszik Liesel szobájában. Mi ütött belé azon az első éjszakán? Maga a gondolat is rémülettel töltötte el. Csak az érkezése utáni zavarodottságával tudta magyarázni, csakis amiatt engedhette meg magának. Számára a pince az egyetlen hely. Nem számít a hideg és a magány. Ő zsidó, és ha van egy hely, ahol megadatik léteznie, az csak egy pince lehet, vagy a túlélést szolgáló hasonló rejtekhely. – Bocsássanak meg – mondta Hansnak és Rosának a pincébe vezető lépcsőn. – Mostantól itt leszek lent. Csendben leszek. Egy neszt sem fognak hallani. Hans és Rosa, mindketten átitatva a kétségbeejtő helyzet riadalmával, nem vitatkoztak vele, még a hideget illetően sem. Takarókat cipeltek le, és megtöltötték a petróleumlámpát. Rosa bevallotta, hogy nem lesz sok étel, mire Max hevesen megkérte, hogy csak maradékokat hozzon neki, és azt is csak akkor, ha senki másnak nem kellenek. – Jó, jó – nyugtatta meg Rosa. – Azért majd etetni fogom, amennyire tőlem telik. Levitték a matracot is a Liesel szobájában lévő plusz ágyról, arra meg takaróponyvákat tettek helyette – minőségi csere. Lent Hans és Max a lépcső alatt helyezték el a matracot, és építettek egy falat mellé takaróponyvákból. Elég magas lett, hogy elrejtse az egész háromszögletű bejáratot, és könnyen félre lehetett hajtani, ha Maxnak több levegőre volt szüksége. Papa mentegetőzött: – Tudom, hogy nagyon hitvány hely. – Jobb, mint a semmi – nyugtatta meg Max. – Jobb, mint amit megérdemlek, köszönöm. Hans elhelyezett ott még néhány festékesdobozt, aztán kijelentette, hogy most már úgy néz ki, mintha csak hanyagul felhalmozott volna a sarokban mindenféle vackot, hogy ne legyenek útban. A probléma az volt, hogy csak néhány festékesdobozt kellett eltenni az útból, meg egy-két takaróponyvát elmozdítani, és máris kiszagolhatta az ember, hogy egy zsidó rejtőzik ott. – Hát, reméljük, hogy elég jó lesz – mondta. – Jónak kell lennie. – Max bemászott. És még egyszer azt mondta: – Köszönöm. Köszönöm. Max Vandenburg számára ez volt a legnyomorúságosabb szó, amit csak kiejthetett a száján, talán csak a „bocsánat” versenghetett vele. Állandó késztetést érzett, hogy ezeket a szavakat mondja, a bűntudata sarkallta rá. Az ébrenlétnek azokban az első óráiban hányszor érezte azt, hogy szeretne kisétálni abból a pincéből, otthagyni azt a házat? Biztosan sok százszor. De minden alkalommal csak egy nyilallás volt. S attól csak még rosszabb. El akart menni – szentséges Isten, mennyire el akart menni (vagy legalábbis akarta, hogy akarjon) –, de közben tudta, hogy nem megy el. Egészen olyan volt ez is, mint ahogy otthagyta a családját Stuttgartban, a hamis lojalitás leple alatt. Hogy élhessen.

Mert az élet az élet. Az ára pedig a bűntudat és a szégyen. Az első néhány napon, amit a pincében töltött, Liesel nem foglalkozott vele. Tudomást sem vett a létezéséről. A zizegő hajáról, a hideg, csúszós ujjairól. A gyötrelmes jelenlétéről. Mama és Papa. Mennyire komolyak voltak most, és egyre csak valami döntést akartak hozni, de hiába. Átgondolták, hogy elvinnék valahova. – De hova? Nem volt válasz. Ebben a helyzetben baráttalanok és bénultak voltak. Nem volt senki, akinél Max Vandenburg elbújhatott volna. Csak ők. Hans és Rosa Hubermann. Liesel még sohasem látta, hogy ilyen sokszor egymásra néztek volna, és ilyen komolyan. Ők vitték le az ennivalót, és ők adtak egy üres festékesdobozt Maxnak, hogy abba végezze a dolgát. Hans olyan óvatosan ürítette ki, ahogy csak lehetett, és remélte, hogy kap majd még munkát. Rosa levitt neki néhány vödör forró vizet is, hogy megmosakodjon. A zsidó piszkos volt. Kint hegynyi hideg novemberi levegő várta Lieselt, valahányszor kilépett az ajtón. Meg-megeredt a sűrűn szitáló eső. Halott levelek tapadtak az útra. De hamarosan eljött az idő, amikor a könyvtolvajnak kellett lemennie a pincébe. Leküldték. Óvatosan lépkedett lefelé, tudva, hogy szavakra nincs szükség. Lépteinek zaja elég, hogy a férfi azonnal éber legyen. A pince közepén állt és várt, és úgy érezte magát, mintha egy nagy, borongós mező közepén állna. A nap lemenőben volt a betakarított takaróponyvák mögött. Amikor Max előbújt, a Mein Kampf volt a kezében. A megérkezésekor vissza akarta adni Hans Hubermann-nak, de ő azt felelte, hogy megtarthatja. Liesel, míg a kezében tartotta az ebédet, természetesen nem tudta levenni a szemét a könyvről. Látta már néhányszor a BDM-ben, de nem olvasták, és nem használták közvetlenül a programjaikon. Néha említették a nagyszerűségét, és megígérték, hogy később majd lesz alkalmuk tanulmányozni, ha átlépnek a Hitlerjugend magasabb korcsoportjába. Max, a tekintetét követve, szintén a könyvet nézte. – Az...? – suttogta Liesel. Volt valami furcsa forgács a hangjában, gyalultan pöndörödött a szájában. A zsidó kicsit közelebb hajtotta a fejét. – Bitte? Odaadta neki a borsólevest, és gyorsan felment a lépcsőn, vörösen, kifulladva, ostobán. – Az jó könyv? A fürdőszobában, a kis tükör előtt gyakorolta, amit mondani akart. Még körülfogta a vizelet szaga, mert Max épp használta a festékesdobozt, mielőtt lement hozzá. So ein G'stank, gondolta. Micsoda bűz.

Senkinek a vizelete nem lehet olyan jó szagú, mint a sajátunk. Bicegtek tovább a napok. Minden este, mielőtt álomba merült, hallotta a Mamát és a Papát a konyhából, megbeszélték, hogy mit tettek, hogy mit tesznek most, és hogy minek kell történnie ezután. És közben végig Max képe derengett mellette. Mindig a sebzett, hálás arca és az ingoványos szeme. Csak egyszer volt kiabálás a konyhában. Papa. – Tudom. Durva volt a hangja, de sietve elfojtott suttogássá változtatta. – De akkor is el kell járnom, legalább néhányszor egy héten. Nem ülhetek itt állandóan. Szükségünk van a pénzre, és különben is, ha nem játszom többet náluk, gyanút fognak. Találgatni kezdik, hogy vajon miért hagytam abba. Megmondtam nekik, hogy a múlt héten beteg voltál, de most már mindent ugyanúgy kell csinálnunk, mint mindig. Épp ez jelentette a problémát. Az élet a lehető legvadabb formában megváltozott, de létfontosságú volt, hogy úgy tegyenek, mintha mi sem történt volna. Képzeljétek el, hogy mosolyognotok kell, miután kaptatok egy pofont. Aztán képzeljétek el, hogy ezt kell csinálnotok napi huszonnégy órában. Mert ilyen az, ha az ember egy zsidót rejteget. Ahogy a napokból hetek lettek, ha más nem is, eljött valami sebzett elfogadás: mindannak az elfogadása, ami történt – s ami a háborúnak, egy ígéret megtartásának és egy tangóharmonikának volt a következménye. S emellett alig több mint egy év alatt Hubermannék elvesztették a fiukat, és nyertek helyette egy mérhetetlenül veszélyes másikat. Lieselt a legjobban az döbbentette meg, hogy mennyire megváltozott a mamája. Akár azt vesszük, hogy milyen gondosan osztotta be az ételt, akár azt, hogy mennyire féken tartotta hírhedt száját, vagy hogy még a kartonpapír arca is kedvesebb lett, egy dolog világossá vált. ROSA HUBERMANN EGYIK FONTOS TULAJDONSÁGA Válságos időkben remekül helytállt.

Amikor egy hónappal Max érkezése után a reumás Helena Schmidt közölte, hogy a továbbiakban nem tart igényt mosásra és vasalásra, ő csak ült az asztalnál, és magához húzta a tányért. – Finom lett ma a leves. A leves borzasztó volt. Minden reggel, amikor Liesel iskolába indult, vagy azokon a napokon, amikor elment focizni vagy elvinni a mosott ruhát a még megmaradt kuncsaftoknak, a Mama halkan csak annyit mondott: – És el ne felejtsd, Liesel... – Azzal a szájára mutatott, és ennyi volt az egész. S amikor Liesel bólintott, azt mondta: – Okos lány vagy, Saumensch. Na, szaladj!

És valóban okos lány volt, ahogy a Papa mondta, és most már a Mama is. Lakat volt a száján, bárhová ment. Mélyen eltemette a titkot. Járta a várost Rudyval, mint mindig, és hallgatta a locsogását. Néha megosztották egymással a Hitlerjugend-csapatukban szerzett élményeiket, és Rudy elkezdett emlegetni egy Franz Deutscher nevű szadista fiatal vezetőt. Ha Rudy épp nem Deutscher viselt dolgairól beszélt, a szokásos lemezét tette fel, részletesen elmesélte és újrajátszotta a Himmel utcai futballstadionban lőtt góljait. – Tudom – csitította Liesel. – Én is ott voltam. – És akkor mi van? – Csak az, hogy láttam, Saukerl! – Én meg azt honnan tudhatnám? Alighanem valahol a földön fetrengtél mögöttem, és nyelted a sarat, miután kicseleztelek, és berúgtam a gólt. Talán Rudynak köszönhette, hogy megőrizte az ép elméjét, az ostoba fecsegésének, a citromlé áztatta hajának és az elbizakodottságának. Rudyt mintha eltöltötte volna az a magabiztos érzés, hogy az élet csak egy vicc – gólok és csínyek végtelen sorozata meg az értelmetlen locsogás kifogyhatatlan repertoárja. És ott volt még a polgármester felesége is, meg az olvasás a férje könyvtárában. Most hideg volt ott, minden egyes látogatáskor hidegebb, de Liesel így sem tudott ellenállni neki. Választott egy kupacnyi könyvet, és pár oldalt elolvasott mindegyikből, míg egyik délután egy olyat nem talált, amit nem tudott letenni. Az volt a címe, hogy A füttyös. Eredetileg azért választotta, mert néha látta a Himmel utcai füttyöst, Pfiffikust. Maga elé idézte hajlott alakját, a kabátját, meg ahogy megjelent a máglyánál a Führer születésnapján. Az első esemény a könyvben egy gyilkosság volt. Leszúrtak egy embert. Egy bécsi utcában. Nem messze a Stephansdomtól. EGY KIS RÉSZLET A FÜTTYÖSBŐL Ott feküdt rémülten egy vértócsában, s fülében furcsa dallam szólt. Emlékezett a késre, befelé és kifelé is, és egy mosolyra. Mint mindig, a füttyös most is mosolygott, ahogy futott el a sötét és gyilkos éjszakába...

Liesel nem tudta pontosan, hogy a szavaktól vagy a nyitott ablaktól kezdett borzongani. Valahányszor mosnivalót vitt a polgármester házából, vagy vitte a vasalt ruhát, elolvasott három oldalt, és reszketett – de ez nem tarthatott örökké. Mint ahogy Max Vandenburg sem bírta már a pincét sokkal tovább. Nem panaszkodott – mi jogon tette volna? –, de érezte, ahogy állapota lassan, de biztosan romlik a hidegben. Mint kiderült, a megmentője az írás és az olvasás lett, meg A vállrándítás című könyv. – Liesel – mondta Hans egyik éjjel. – Gyere!

Max érkezése óta nagy űr tátongott Liesel és a papája olvasásgyakorlásában. Hans most bizonyára úgy érezte, ideje újrakezdeni. – Na komm! – mondta Lieselnek. – Nem akarom, hogy ellustulj. Menj, hozd az egyik könyvedet! Mit szólnál A vállrándításhoz? Lieselt csak az izgatta fel, hogy amikor visszajött a könyvvel a kezében, a Papa intett neki, és elindult a régi osztálytermükbe. A pincébe. – De Papa – próbált ellenkezni. – Oda nem... – Mi az? Tán egy szörnyeteg van ott lent? December eleje volt, és jó fagyos nap. A pince barátságtalanabb lett minden egyes beton lépcsőfokkal. – Túl hideg van, Papa. – Ez eddig sohasem zavart. – Igen, de sosem volt ennyire hideg. Mikor leértek, a Papa suttogva megkérdezte Maxtól: – Kölcsönvehetjük a lámpát? Reszketve megmozdultak a ponyvák és dobozok, jött a fény, a lámpa egyik kézből átkerült a másikba. Hans a lángot nézte, és megcsóválta a fejét. – Es ist ja Wahnsinn, net? Ez őrült dolog, nem? – Mielőtt bentről a kéz visszatehette volna a helyére a ponyvát, elkapta. – Jöjjön maga is. Kérem, Max. Ekkor a kéz lassan oldalt rángatta a takaróponyvákat, és megjelent Max Vandenburg aszott teste és arca. Varázsos kínban állt meg a nyirkos fényben. És reszketett. Hans megérintette a karját, hogy közelebb húzza. – Jézus, Mária és Szent József! Nem maradhat itt lent. Hisz halálra fagy. – Megfordult. – Liesel! Töltsd meg a kádat! De ne túl forró vízzel. Olyan legyen, mint amikor már épp kezd kihűlni. Liesel felszaladt. – Jézus, Mária és Szent József! Liesel megint ezt hallotta, amikor felért a folyosóra. Amikor Max már bent ült a kicsi kádban, Liesel a fürdőszoba ajtaja előtt hallgatózott, és elképzelte, ahogy gőzölög a langyos víz, és felmelegíti a jégheggyé vált testet. Mama és Papa vitatkoztak a nappaliban, ami egyben a hálószobájuk is volt, de csak halkan, hogy a folyosóajtón ne szökhessen ki a hangjuk. – Meg fog halni ott lent, hidd el. – De mi van, ha valaki meglátja? – Nem, nem, csak éjszakára jön fel. Napközben mindent nyitva hagyunk. Nincs rejtegetnivalónk. És nem a konyhát, hanem ezt a szobát használjuk. Jobb távolabb lenni a bejárati ajtótól. Csend. Aztán a Mama: – Rendben... Igazad van. – Ha már kockáztatjuk az életünket egy zsidó miatt – mondta a Papa –, én jobb' szeretném egy eleven zsidó miatt kockáztatni. – És attól kezdve új rendszer szerint éltek. Minden este tüzet gyújtottak a Mama és a Papa szobájában, és Max szótlanul megjelent. Leült a sarokba, feszengve, zavarodottan, bizonyára az emberek kedvességétől, a túlélés gyötrelmétől, és ami mindennél fontosabb volt, a meleg ragyogásától.

Szorosan összecsíptették a függönyöket, és Max a padlón aludt, egy párnával a feje alatt, miközben a tűz leégett, és hamuvá változott. Reggel visszament a pincébe. Egy hangtalan ember. Egy zsidó patkány – ment vissza a lyukába. Eljött és elmúlt a karácsony, és vele a még nagyobb veszély átható szaga. Ahogy arra számítottak is, Kicsi Hans nem jött haza (ami egyszerre volt áldás és baljós csalódás), de Trudy szokása szerint megérkezett, és minden simán ment. A „SIMÁN” JELENTÉSE Max a pincében maradt. Trudy jött és ment, és semmire sem gyanakodott.

Eldöntötték, hogy Trudyban, hiába olyan szelíd a természete, nem bízhatnak meg. – Csak azokban bízunk meg, akikben muszáj – jelentette ki a Papa –, vagyis csak mi hármunkban. Volt ünnepi étel és bocsánatkérés Maxtól, hogy ez nem az ő vallása, de akkor is egy ünnep. Max nem panaszkodott. Mi jogon tette volna? Elmagyarázta, hogy neveltetése és vére szerint zsidó, de azt is, hogy a zsidóság most még inkább, mint azelőtt, egy címke – és a leggyilkosabb balszerencse, ami csak létezik. És ekkor történt, hogy az alkalmat megragadva azt mondta, sajnálja, hogy Hubermannék fia nem jött haza. Papa azt felelte erre, hogy az ilyen dolgok fölött nincs hatalma az embernek. – Végső soron – mondta – maga is biztosan tudja, hogy egy ilyen fiatalember igazából még fiú, és egy fiúnak néha joga van makacskodni. Ennyiben maradtak. A tűz előtt töltött első néhány héten Max szótlan maradt. Most, hogy hetente egyszer rendesen megfürdött, Liesel észrevette, hogy a haja már nem egy gallyakból rakott fészek, hanem inkább egy halom toll, ami lengedezik a fején. Még félt az idegentől, ezért a papájának suttogta: – Olyan, mintha tollból lenne a haja. – Mi van? – A tűz elfojtotta a szavakat. – Azt mondtam – suttogta Liesel újból, közelebb hajolva –, hogy olyan, mintha tollból lenne a haja... Hans Hubermann a fiúra pillantott, és bólintott. Biztos vagyok benne, hogy arra gondolt, bárcsak olyan szeme lenne, mint a kislánynak. Nem vették észre, hogy Max minden szavukat hallotta. Max néha magával hozta a Mein Kampfot, és olvasott belőle a lángok fényénél, háborogva a tartalmán. Amikor már harmadjára olvasta, Liesel végül összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze: – Az... az jó könyv?

Max felnézett, ökölbe szorította az ujjait, aztán kiegyenesítette őket. Lerázta dühét, és a kislányra mosolygott. Felemelte a tollbokrétáját, és a szeme felé lökte. – A legjobb. – A Papára nézett, aztán megint a lányra. – Megmentette az életemet. A kislány kicsit közelebb ment, és keresztbe tette a lábát. – Hogyan? – kérdezte halkan. Így kezdődött az esti mesélések időszaka a nappaliban. Max épp csak olyan hangosan beszélt, hogy hallják. Egy zsidó bokszoló életének kirakójátéka szép lassan összeállt előttük. Max Vandenburg hangja néha derűssé vált, bár különben olyan volt, mintha súrlódott volna valamin – mintha egy követ dörzsöltek volna finoman egy nagy sziklához. Helyenként mély volt, máshol szétdörzsölődött, néha teljesen széttört. A legmélyebb a megbánásaiban volt, és egy-egy vicc vagy egy önostorozó kijelentés végén tört szét. „Szentséges Úristen!” – ez volt a leggyakoribb reakció Max Vandenburg történetére, s ezt rendszerint egy kérdés követte. ILYEN KÉRDÉSEK Mennyi ideig volt abban a szobában? Hol van most Walter Kugler? Tudja, hogy mi történt a családjával? Hova utazott az a horkoló? Tíz:három? Az csúnya eredmény! De hát akkor miért folytatta a bokszolást?

Amikor Liesel visszanézett élete eseményeire, azok az éjszakák a nappaliban a legtisztább emlékei közé tartoztak. Látta az égő fényt Max tojáshéjszínű arcán, és még szavainak emberi ízét is érezte. Kis szeletekben mesélte el megmenekülésének történetét, mintha mindet saját magából vágta volna ki, hogy egy tányéron kínálja eléjük. – Annyira önző vagyok. Amikor ezt mondta, karjával eltakarta az arcát. – Otthagytam a családomat. Idejöttem, veszélynek teszem ki magukat... – Mindent kiöntött magából, és a megbocsátásukat kérte. Arcán bánat és vigasztalanság fémbevonata. – Sajnálom. Hisznek nekem? Annyira sajnálom, annyira, én...! Megérintette a tüzet a karjával, aztán visszarántotta. Mindannyian némán nézték, majd a Papa felállt, és közelebb ment. Leült mellé. – Megégette a könyökét? Egyik este Hans, Max és Liesel a tűz előtt ültek. A Mama a konyhában volt. Max megint a Mein Kampfot olvasta. – Képzelje, még nem is mondtam – hajolt közelebb a tűzhöz Hans. – Liesel is nagy olvasó ám. – Max leeresztette a könyvet. – És több mindenben hasonlít magára, mint gondolná. – A Papa odasandított, hogy nem jön-e a Mama. – És ő is szeret bokszolni. – Papa!

Liesel, aki már majdnem tizenkét éves volt, és még mindig sovány, mint a kóró, a falnak dőlve ült, és most mintha megnyílt volna alatta a föld. – Én soha nem verekedtem! – Csitt – nevetett a Papa. Intett neki, hogy ne olyan hangosan, és most felé is hajolt. – Na és az mi volt, amikor jól eltángáltad Ludwig Schmeiklt, he? – Én soha... – De a további tagadásnak nem volt értelme. – Ezt meg honnan tudja? – Beszéltem az apjával a Knollerban. Liesel a kezébe temette az arcát. Most, hogy újból lelepleződött, feltette a legfőbb kérdést. – A Mamának elmondta? – Viccelsz? – Maxra kacsintott, aztán odasúgta a kislánynak: – Még életben vagy, nem igaz? Aznap este a Papa hónapok óta először megint játszott nekik a harmonikán. Olyan félórán át, aztán feltett egy kérdést, Maxnak. – Tanult játszani? A sarokban lévő arc a tüzet nézte. – Igen. – Hosszú szünet következett. – Kilencéves koromig. Akkor anyám eladta a zenestúdiót, és nem tanított tovább. Csak egy hangszert tartott meg, de nekem már nem volt kedvem tanulni, úgyhogy feladtam. Ostoba voltam. – Dehogy – mondta a Papa. – Csak kisfiú. Éjszakánként Liesel Meminger és Max Vandenburg folytatta azt, ami még hasonlított bennük. Ki-ki a maga szobájában rémálmot látott, és felébredt, az egyik sikoltva, vízben vonagló takaró alatt, a másik levegőért kapdosva a füstölgő tűz mellett. Néha, amikor Liesel majdnem hajnali háromig olvasott a Papával, mindketten hallották, amikor Max felébredt. – Úgy álmodik, mint te – mondta ilyenkor a Papa, és egyszer, amikor Max rémületének zaja felzaklatta, Liesel úgy döntött, hogy felkel az ágyból. Már ismerte a történetét, el tudta képzelni, hogy mit lát azokban az álmokban, még ha a pontos részleteket nem is, amik minden éjjel meglátogatták. Halkan végigment a folyosón, aztán be a nappaliba. – Max? Suttogva szólt, torkában még az álom ködével. Először nem jött válasz, de aztán Max felült, szeme a sötétséget kutatta. A Papa még a hálószobában volt, Liesel pedig leült a kandalló másik oldalára, Max közelébe. Mögöttük a Mama hangosan aludt. Mint az a horkoló nő a vonaton. A tűz már csak füst temetése volt, egyszerre halott és haldokló. Ezen a hajnalon hangok is voltak. RÉMÁLOM-CSEREBERE A Lány: „Mondd el! Mit látsz, amikor ilyet álmodsz?” A Zsidó: „...Látom magam, ahogy megfordulok, és búcsút intek.” A Lány: „Nekem is vannak rémálmaim.” A Zsidó: „Te mit látsz?”

A Lány: „Egy vonatot és a halott öcsémet.” A Zsidó: „Az öcsédet?” A Lány: „Akkor halt meg, amikor jöttem ide, útközben.” A Lány és a Zsidó együtt: „Ja – Igen.”

Szép lenne azt mondani, hogy ez után a kis áttörés után se Liesel, se Max nem látta többé a rémálmát. Szép lenne, de nem lenne igaz. A rémálmok ugyanúgy jöttek, mint mindig, mint a legjobb védőjátékos az ellenfél csapatában, amikor azt beszélik, hogy sérült vagy beteg – aztán mégis ott van, melegít a többiekkel együtt, kész elkezdeni a játékot. Vagy mint egy vonat, ahogy megérkezik az éjszakai állomásra, és kötélen húzza maga mögött az emlékeket. Húzza, rángatja őket. És azok folyton csúnyán összeütköznek. Egy dolog mégiscsak változott: Liesel megmondta a papájának, hogy már elég idős, egyedül is meg tud birkózni az álmaival. Egy pillanatra a Papa kicsit sértődöttnek tűnt, de mint mindig, most is igyekezett megtalálni a lehető legjobb szavakat. – Hát, hála Istennek – mondta egy félmosollyal. – Akkor legalább rendesen tudok aludni ezután. Az a szék egy kínszenvedés volt. – Átölelte a kislányt, és kimentek a konyhába. Ahogy telt-múlt az idő, tisztán elvált egymástól két nagyon különböző világ – a Himmel utca 33-as számú ház belső világa és az, ami azon kívül volt. Csak vigyázni kellett, hogy így is maradjanak. A külvilágban Liesel azt tanulgatta, mi mindent tudna még hasznosítani belőle. Egyik délután, amikor hazafelé sétált az üres táskával, észrevett egy szemeteskukából kikandikáló újságot. A Molching Express heti kiadása. Kihúzta, hazavitte, és odaajándékozta Maxnak. – Gondoltam, megfejthetnéd benne a keresztrejtvényt, hogy gyorsabban múljon az idő – mondta neki. Max hálás volt a gesztusért, ezt azzal is bizonyította, hogy az utolsó szóig kiolvasta az újságot, és néhány órával később megmutatta Lieselnek a keresztrejtvényt, amit egy szó híján teljesen megfejtett. – Az az átkozott függőleges tizenhét – mondta. 1941 februárjában, a tizenkettedik születésnapjára Liesel kapott még egy használt könyvet, és nagyon örült neki. A sáremberek volt a címe, és egy nagyon furcsa apáról és a fiáról szólt. Megölelte a mamáját és a papáját, miközben Max feszengve állt a sarokban. – Alles Gute zum Geburtstag – mosolygott halványan. – Minden jót kívánok a születésnapod alkalmából. – Keze a zsebében volt. – Nem is tudtam, különben adtam volna neked valami ajándékot. – Ez persze nagy hazugság volt, hiszen semmije sem volt, amit odaadhatott volna, kivéve talán a Mein Kampfot, márpedig arról szó sem lehetett, hogy ilyen propagandát adjon egy fiatal német lánynak. Az olyan lett volna, mintha a bárány adná a kést a mészáros kezébe. Kínos csend támadt. Liesel átölelhette a Mamát és a Papát. Max meg közben annyira magányosnak tűnt. Liesel nagyot nyelt.

Aztán odament hozzá, és őt is megölelte. – Köszönöm, Max. A fiú előbb csak állt, de ahogy Liesel tovább ölelte, lassan felemelkedett a keze, és finoman megszorította a vállát. Lieselben csak később tudatosodott, hogy milyen tanácstalan volt ebben a pillanatban Max Vandenburg arca. És azt is felfogta, hogy a fiú abban a pillanatban határozta el, hogy ad neki valamit cserébe. Gyakran elképzelem, ahogy aznap egész éjszaka ébren volt, és gondolkozott, mit is adhatna a kislánynak. És aztán jó egy héttel később kész is lett az ajándék. Kora reggel vitte be Lieselnek, mielőtt visszament a betonlépcsőn a pincébe, amit most szeretett az otthonának nevezni.

LAPOK A PINCÉBŐL Egy héten át szigorúan ügyeltek rá, hogy Liesel ne mehessen le a pincébe. Mindig a Mama vagy a Papa vitte le az ételt. – Nem, Saumensch – mondta neki a Mama minden egyes alkalommal, amikor Liesel magától ajánlkozott. Mindig más volt a kifogás. – Mi lenne, ha a változatosság kedvéért most itt csinálnál valami hasznosat, mondjuk, befejezhetnéd a vasalást? Azt hiszed, olyan nagy dolog a városban sétafikálni a ruhákkal? Próbáld meg kivasalni őket! – Titokban mindenféle kedves dolgokat is csinálhat az ember, amikor a csúnya szájáról híres. Azon a héten Max kivágott egy csomó lapot a Mein Kampfból, és fehérre festette őket. Aztán fellógatta őket egy zsinóron, a pince egyik végétől a másikig. Amikor megszáradtak, kezdődött a munka neheze. Tanult annyit, hogy elboldoguljon, de persze nem volt se író, se rajzoló. Mindenesetre addig formálta a szavakat a fejében, amíg hiba nélkül el nem tudta ismételni őket. Csak akkor kezdte el leírni a történetet a lapokra, melyek felhólyagosodtak és göröngyösek lettek a megszáradt festéktől. Egy kicsi, fekete ecsettel dolgozott. Úgy számolta, hogy tizenhárom lapra lesz szüksége, úgyhogy negyvenet festett, arra számítva, hogy legalább kétszer annyit fog elrontani, mint amennyi sikerül. A Molching Express oldalain gyakorolt, addig javítgatva kezdetleges rajzait, amíg elfogadhatónak nem ítélte őket. Miközben dolgozott, egy kislány suttogó szavait hallotta: „Olyan, mintha tollból lenne a haja” – mondta neki a hang újra és újra. Amikor végzett, egy késsel kilyukasztotta a lapokat, és összekötötte őket egy madzaggal. A végeredmény ez a tizenhárom oldalas kis könyv lett:

Egész életemben féltem azoktól az emberektől, akik fölöttem álltak.

Azt hiszem, az első fölöttem álló az apám volt, de ő eltűnt, mielőtt emlékezhettem volna rá.

Valami okból gyerekkoromban szerettem verekedni. Sokszor vereséget szenvedtem. Egy másik fiú, néha vérző orral, ott állt fölöttem.

Sok évvel később rejtőzködnöm kellett. Próbáltam nem aludni, mert féltem, hogy ki lehet ott, amikor felébredek. De szerencsém volt. Mindig a barátom volt az.

Amikor rejtőzködtem, egy bizonyos emberről ábrándoztam. A legnehezebb az volt, amikor elutaztam, hogy megtaláljam.

Nagy szerencsém volt, és sokat kellett gyalogolnom, de megtaláltam.

Amikor odaértem, nagyon sokáig aludtam. Azt mondták, három napon át..., és mit találtam, amikor felébredtem? Nem férfi, hanem valaki más állt fölöttem.

Ahogy múltak a napok, a kislány és én megtudtuk, hogy sok mindenben hasonlítunk. VONAT ÁLMOK ÖKLÖK

De van egy fura dolog. A kislány azt mondja, én valami másnak nézek ki.

Most egy pincében élek. Ha elalszom, még mindig jönnek a rémálmok. Egyik éjszaka, a szokásos rémálmom után egy árnyék állt fölöttem. Azt mondta: „Mondd el, mit álmodsz!” És én elmondtam.

Cserébe ő is elmesélte a saját álmait.

Most, úgy gondolom, barátok vagyunk, ez a kislány és én. A születésnapján ajándékot adott nekem. És most már tudom, hogy a legjobb fölöttemálló, akit valaha ismertem, egyáltalán nem férfi...

ÉRTÉKES ÉRTÉKES ÉBT ÉRTÉKES NAPFÉNY VÍZ MOZGÁS NAPFÉNY NAPFÉNY

Február végén, amikor Liesel egyszer hajnalban felébredt, egy alak jött be a szobájába. Szinte csak nesztelen árnyék volt Maxra annyira jellemzően. Liesel a sötétbe meredve épp csak kivette a közeledő férfit. Hahó? Nem jött válasz. Nem volt más, csak lábainak szinte néma léptei, ahogy közelebb jött az ágyhoz, és letette a lapokat a padlóra, Liesel zoknija mellé. A lapok megzizzentek. De éppen csak. Az egyiknek a széle beleakadt a padlóba. – Hahó? Most jött válasz. Liesel nem látta pontosan, honnan jönnek a szavak. Az a lényeg, hogy eljutottak hozzá. Megérkeztek, és letérdeltek az ágy mellé. – Megkésett születésnapi ajándék. Nézd meg majd reggel! Szép álmokat! Liesel egy ideig lebegett álom és ébrenlét között, és nem tudta, nem csak álmodta-e, hogy Max bejött a szobájába. Reggel, amikor felébredt, és a másik oldalára fordult, meglátta a kis könyvet a padlón. Lenyúlt érte, felvette, hallgatta a papír zizegését álmos kezében. Egész életemben féltem azoktól az emberektől, akik fölöttem álltak... Ahogy forgatta őket, a lapok zajosak voltak, mint recsegés az írott történet körül. Azt mondták, három napon át... és mit találtam, amikor felébredtem? A Mein Kampf kitörölt lapjai tátogtak, fulladoztak a festék alatt. És most már tudom, hogy a legjobb fölöttemálló, akit valaha ismertem... Liesel háromszor elolvasta és megnézegette Max Vandenburg ajándékát, és minden alkalommal felfedezett valami új szót vagy ecsetvonást. Amikor végzett a harmadik olvasással, amilyen halkan csak tudott, kimászott az ágyból, és bement a Mama és a Papa szobájába. A tűz melletti hely üres volt. Aztán arra gondolt, hogy jobb is, sőt úgy lesz a tökéletes, ha ott köszöni meg az ajándékot, ahol készült. Lement a pincébe vezető lépcsőn. Egy képzelt bekeretezett fényképet látott beszivárogni a falba – egy halk mosolyú titkot. Nem több néhány méternél, s mégis hosszú volt az út a takaróponyvákhoz és a festékesdobozokhoz, amelyek Max Vandenburgot védték. Liesel eltolta a ponyvát a fal mellett, s így lett egy kis folyosó, amin benézhetett. Max vállát pillantotta meg először, és a vékony résen át lassan, fájdalmasan bedugta a kezét, és rátette a fiú vállára. Hideg volt a ruha rajta. Nem ébredt fel. Érezte a lélegzését, érezte, ahogy finoman mozog a válla. Egy ideig csak nézte őt. Aztán leült és hátradőlt. Mintha egyre csak követte volna valami álmos levegő.

A lépcső mellett a falon fenségesen virítottak az ügyetlenül odapingált szavak, csúnyák, gyerekesek és kedvesek. Nézték, ahogy a rejtőzködő zsidó és a kislány alszik: a lány keze a fiú vállán. Lélegeztek. Német és zsidó tüdő. A fal mellett ott állt A fölöttemállók, némán, boldogan, mint egy gyönyörű viszketés Liesel Meminger lábán.

Ötödik rész

A FÜTTYÖS

EGY SODRÓDÓ KÖNYV – A JÁTÉKOSOK – EGY KICSI KÍSÉRTET – KÉT HAJVÁGÁS – RUDY FIATALSÁGA – VESZTESEK ÉS VÁZLATOK – EGY FÜTTYÖS ÉS NÉHÁNY CIPŐ – HÁROM BUTA CSELEKEDET – ÉS EGY MEGRÉMÜLT, MEGFAGYOTT LÁBÚ FIÚ

A SODRÓDÓ KÖNYV (I. rész) Egy könyv sodródott lefelé az Amperon. Egy fiú beugrott a vízbe, utolérte, és a jobb kezében fogta. Vigyorgott. Derékig állt a jeges, decemberi vízben. – Kapok egy csókot, Saumensch? – kérdezte. A levegő gyönyörű, pazar, émelyítő hideg volt, nem is beszélve a lábujjaitól a csípőjéig egyre sűrűsödő víz okozta konkrét fájdalomról. Kapok egy csókot? Kapok egy csókot? Szegény Rudy. EGY KIS BEJELENTÉS RUDY STEINERRŐL Nem érdemelte meg, hogy úgy haljon meg, ahogy meghalt.

Még láthatjátok az ujjaihoz tapadó ázott papírfoszlányokat. Láthatjátok reszkető szőke fürtjét. És azt hiszitek, ahogy én is hittem, hogy Rudy még aznap meghal a test lehűlése következtében. De nem halt meg. Az efféle emlékek pusztán felidézik bennem, hogy nem érdemelte meg a sorsot, amely alig két évvel később várta. Elvinni egy olyan fiút, mint Rudy, sok szempontból rablás – mennyi élet, s mennyi minden, amiért élni lehet –, de valami okból biztos vagyok benne, hogy szerette volna látni az ijesztő köveket és az ég duzzadását azon az éjszakán, amikor meghalt. Felkiáltott, megfordult és mosolygott volna, ha megpillantja a könyvtolvajt négykézláb élettelen teste mellett. Boldog lett volna, ha látja, ahogy csókolja poros, bomba zúzta ajkát. Igen, tudom. Sötéten lüktető szívem sötétségében tudom. Nagyon szerette volna. Értitek? Még a halálnak is van szíve.

A SZERENCSEJÁTÉKOSOK (Egy hétoldalú kocka) Hát igen, komisz vagyok. Elrontom a végét, nemcsak az egész könyvnek, hanem ennek a résznek is. Előre elmondtam nektek két eseményt, mert nem nagyon érdekel, hogy izgalmasan meséljek. Unom a rejtélyeket. Fárasztanak. Tudom, hogy mi fog történni, így hát ti is tudjátok. Az odáig vezető machinációk azok, amik kétségbe tudnak ejteni, amik zavarba ejtenek és megdöbbentenek. Azok érdekelnek. Sok minden van, amire gondolni lehet. Sok történet. Itt van például A füttyös című könyv, amit igazán meg kell még beszélnünk, azzal együtt, hogy miért is sodródott az Amperban 1941 karácsonya előtt. Először is ezzel kellene foglalkoznunk, nem gondoljátok? Akkor hát megbeszéltük. Ezzel. A szerencsejátékkal kezdődött. Vess el egy kockát azzal, hogy rejtegetsz egy zsidót, és ez lesz belőle: ilyen élet.

A HAJVÁGÁS: 1941. ÁPRILIS KÖZEPE Az élet egyre jobban kezdett emlékeztetni a normális hétköznapokra. Hans és Rosa Hubermann a nappaliban vitatkoztak, bár sokkal halkabban, mint máskor szoktak. Liesel szokás szerint figyelte őket. A vita előző este kezdődött a pincében, ahol Hans és Max festékesdobozok, szavak és takaróponyvák között ültek. Max megkérdezte, hogy Rosa le tudná-e vágni a haját. – Belelóg a szemembe – mondta, mire Hans azt felelte: – Megnézem, mit tehetek. Rosa most a fiókokban kutatott. Szavai minden más kacattal együtt zúdultak a Papára. – Hol az az átkozott olló? – Nem a legalsóban? – Ott már néztem. – Lehet, hogy nem vetted észre. – Szerinted vak vagyok? – Felemelte a fejét, és elüvöltötte magát: – Liesel! – Itt vagyok. Hans összehúzta magát. – Az Istenért, asszony, azt akarod, hogy megsüketüljek? – Fogd be, Saukerl! – Rosa folytatta a kutatását, miközben a kislányhoz beszélt. – Liesel, hol van az olló? – De Liesel sem tudta. – Saumensch, semmi hasznodat nem veszem. – Őt hagyd ki ebből!

Újabb szavak csapódtak ide-oda a ruganyos hajú asszony és az ezüstszemű férfi között, aztán Rosa becsapta a fiókot. – Úgyis csak elrontanám. – Elrontanád? – Papa addigra úgy festett, mint aki mindjárt elkezdi kitépdesni a saját haját, de a hangja alig hallható suttogás volt. – Ki az ördög fogja látni? – Még mondani akart valamit, de elvonta a figyelmét Max Vandenburg, aki udvariasan, zavartan, tollasan ott állt az ajtóban. Hozta a saját ollóját, és jött, hogy átadja, de nem Hansnak vagy Rosának, hanem a tizenkét éves kislánynak. Ő volt a legnyugodtabb. Max szája megremegett egy pillanatra, mielőtt kimondta: – Levágod nekem? Liesel fogta az ollót, és kinyitotta. Fényes volt, rozsdás foltokkal. A Papához fordult, és amikor ő bólintott, lement Maxszal a pincébe. A zsidó leült egy festékesdobozra. Egy kis takaróponyvát kanyarított a vállára. – Lesz, amilyen lesz – mondta. A Papa megállt a lépcsőn. Liesel felemelte az első tincset. Miközben nyírta a tollszerű fürtöket, csodálkozva hallgatta az ollót. Nem a csattanó hangokat, hanem a fémkarok csikorgását, ahogy lenyisszantott egy-egy fürtöt. Amikor elkészült a munkával – néhol túl rövid lett, néhol csálé –, felment a hajjal a kezében, és bedobta a kályhába. Meggyújtott egy gyufát, és nézte, ahogy a hajkupac összezsugorodik és magába roskad, narancssárgán és pirosan. Max megint ott állt az ajtóban, ezúttal a pincelépcső tetején. – Köszönöm, Liesel. – Magas és érdes volt a hangja, egy mosoly rejtőzött benne. Aztán azonnal eltűnt, ment vissza a föld alá.

AZ ÚJSÁG: MÁJUS ELEJE „Van egy zsidó a pincémben.” „Van egy zsidó. A pincémben.” A padlón ülve a polgármester könyvekkel teli szobájában, Liesel Meminger ezeket a szavakat hallotta. Mellette egy zsákban a mosnivaló, a polgármester feleségének kísérteties alakja pedig az íróasztalnál ült görnyedten, kábán. Liesel A füttyöst olvasta, a huszonkettedik és huszonharmadik oldalt. Felnézett. Elképzelte, ahogy odamegy, szelíden elsimítja a nő pihés haját, és a fülébe suttogja: Van egy zsidó a pincémben. Míg a könyv az ölében reszketett, a titok ott ült a szájában. Kényelmesen elhelyezkedett. Keresztbe vetette a lábát. – Most már mennem kell haza. – Ezúttal tényleg megszólalt. Remegett a keze. Bár a távolban napfény derengett, az ablakon enyhe szél fújt be, és fűrészporhoz hasonló esőt hozott. Amikor Liesel visszatette a könyvet a helyére, a nő széke koppant a padlón, és ő maga odajött hozzá. Mindig ez történt a végén. A bánatos ráncok finom körei megduzzadtak egy pillanatra, ahogy most odanyúlt, és újra levette a könyvet. Nyújtotta a kislánynak. Liesel félszegen elhúzódott.

– Nem, köszönöm – mondta. – Elég könyvem van otthon. Talán majd máskor. Épp újraolvasok egy könyvet a papámmal. Tudja, azt, amit a tűzből loptam azon az estén. A polgármester felesége bólintott. Azt biztosan el lehet mondani Liesel Memingerről, hogy nem ok nélkül lopta a könyveket. És csak azért lopta őket, mert úgy érezte, hogy szüksége van néhányra. És most már volt neki elég. Már négyszer elolvasta A sárembereket, és most élvezettel ismerkedett újra A vállrándítással. Amellett minden este elalvás előtt kinyitotta a sírásás tökéletesen megbízható kézikönyvét. Annak mélyén volt elrejtve A fölöttemállók. Formálta a szavakat, és megtapogatta a madarakat. Lassan forgatta a zajos lapokat. – Viszontlátásra, Frau Hermann. Kiment a könyvtárból, aztán végig a padlódeszkás folyosón, és ki a hatalmas ajtón. Szokás szerint megállt egy kis időre a lépcsőn, és nézte az alatta elterülő Molchingot. A várost aznap délután sárga köd borította, úgy simogatva a háztetőket, mintha kiskutyák és kiscicák volnának, és úgy töltve meg az utcákat, mint valami kádat. Amikor a könyvtolvaj lement a Münchener utcába, esernyős férfiak és nők között kanyargott – egy esőkabátos kislány, aki minden szégyen nélkül ment egyik szemeteskukától a másikhoz. Mint egy óramű. – Megvan! Boldogan felnevetett a rézszínű felhőkre, aztán benyúlt, és kivette a gyűrött újságot. Bár a címoldalát meg a hátoldalát nyomdafesték fekete könnyei csíkozták, akkurátusan kettéhajtotta, és a hóna alá dugta. Hónapok óta így történt mindent csütörtökön. Mostanra a csütörtök maradt az egyetlen szállítási napja Liesel Memingernek, és az rendszerint meghozta a maga jutalékát. Soha nem lankadt a diadalérzése, valahányszor talált egy Molching Expresst vagy bármilyen más újságot. Ha talált egy újságot, jó napja volt. Ha ráadásul nem volt megfejtve benne a keresztrejtvény, akkor szuper napja. Hazament, becsukta maga mögött az ajtót, és levitte Max Vandenburgnak. – Keresztrejtvény? – kérdezte Max. – Üres. – Remek. A zsidó mosolyogva vette el, és azonnal elkezdte olvasni a pince gyér fényében. Liesel gyakran nézte őt, ahogy az újságra összpontosít, megfejti a keresztrejtvényt, s aztán újra elkezdi olvasni, az első oldaltól az utolsóig. Ahogy melegedett az idő, Max már mindig lent maradt a pincében. Napközben nyitva hagyták a pinceajtót, hogy egy kis napvilág beszivárogjon a folyosóról. A folyosó sem fürdött épp a napfényben, de bizonyos helyzetekben az ember beéri azzal, ami van. A kevéske fény jobb, mint a semmilyen, és takarékosnak kellett lenniük. Még nem volt veszélyesen fogytán a petróleum, de akkor is jobb volt a minimálisra csökkenteni a fogyasztását. Liesel rendszerint valami takaróponyván üldögélt. Olvasott, miközben Max a keresztrejtvényt fejtette. Egymástól néhány méterre ültek, nagyon ritkán szólaltak meg, és nem nagyon volt más zaj, mint a lapok zizegése. Gyakran otthagyta a könyveit Maxnak, hogy olvassa

őket, amíg ő az iskolában van. Míg Hans Hubermannt és Erik Vandenburgot a zene kötötte össze, Maxot és Lieselt a szavak csendes gyűjtögetése. – Szia, Max. – Szia, Liesel. Leültek és olvastak. Liesel időnként figyelte a fiút. Úgy döntött, a legjobban „a sápadt figyelem képe” szavakkal lehetne leírni. Bézs színű bőr.Ingoványos szem. És úgy vette a levegőt, mint egy menekült. Kétségbeesetten, de hang nélkül. Csak a mellkasa árulta el, hogy él. Egyre gyakrabban történt meg, hogy Liesel becsukta a szemét, és megkérte Maxot, hogy kérdezze ki tőle azokat a szavakat, amiket mindig rosszul ír le, és káromkodott, ha hibázott. Aztán felállt, és vagy tucatszor leírta azt a szót a falra egy ecsettel. S aztán Max Vandenburg és Liesel Meminger együtt szívták be a festék és beton szagát. – Szia, Max. – Szia, Liesel. Liesel csak feküdt az ágyban, nem jött álom a szemére, és elképzelte Maxot lent a pincében. Képzeletében Max mindig ruhástul aludt, sőt még a cipője is rajta volt, hátha megint fel kell kelnie pisilni. És a fél szeme nyitva volt alvás közben.

AZ IDŐJÁRÁS-JELENTŐ: MÁJUS KÖZEPE Liesel egyszerre nyitotta ki az ajtót és a száját. A Himmel utcában 6:1-re elpáholták Rudyék csapatát, úgyhogy diadalmasan rontott be a konyhába, és azonnal mesélni kezdte a Mamának és a Papának, milyen gólt rúgott. Aztán lerohant a pincébe, hogy részletesen elmesélje Maxnak is, aki letette az újságját, figyelmesen hallgatta a kislányt, és vele együtt nevetett. Amikor Liesel végzett a gól történetével, jó pár percig csend volt, s aztán Max lassan felnézett. – Megtennél nekem valamit, Liesel? Még izgatottan a Himmel utcai diadalától, a kislány felugrott a takaróponyváról. Nem mondta ki, de a testtartása egyértelműen kifejezte, hogy bármit kész megtenni. – Elmesélted nekem a gólt – mondta Max –, de nem tudom, hogy miféle nap van odafent. Nem tudom, hogy napsütésben rúgtad-e azt a gólt, vagy felhők borították az eget. – Beletúrt rövidre nyírt hajába, és ingoványos szeme a lehető legegyszerűbb dologért könyörgött. – Felmennél, és elmondanád, milyen idő van? Liesel természetesen azonnal szaladt fel a lépcsőn. Megállt pár lépésre a köpésektől foltos ajtótól, és körbefordult, figyelve az eget. Visszament, és elmondta Maxnak. – Ma kék az ég, Max, és van rajta egy nagy, hosszú felhő, úgy nyúlik el, mint egy kötél. A végénél van a nap, az meg olyan, mint egy sárga lyuk... Max abban a pillanatban tudta, hogy ilyen időjárás-jelentést csak egy gyerek mondhat neki. És festett a falra egy hosszú, feszesen csomózott kötelet, csöpögő, sárga nappal a végén, olyan volt, mintha egyenesen fejest lehetne ugrani bele. A kötélszerű felhőre két alakot rajzolt – egy sovány

kislányt és egy sorvadó zsidót –, akik a karjukkal egyensúlyozva lépkedtek a csöpögő nap felé. A kép alá egy mondatot írt. MAX VANDENBURG MONDATA, AMIT A FALRA ÍRT Hétfő volt, és egy kötélen a nap felé sétáltak.

A BOKSZOLÓ: MÁJUS VÉGE Max Vandenburg számára ott volt a hűvös beton és a rengeteg idő. Minden perc kegyetlen. Minden óra maga a borzalom. Az ébrenlét minden pillanatában ott volt fölötte az idő keze, és nem habozott őt kifacsarni. Mosolygott, megszorongatta, de életben hagyta. Mekkora rosszindulat lehet abban, ha valakit élni hagynak. Hans Hubermann naponta legalább egyszer lement a pincébe, és beszélgetett vele. Rosa olykor hozott neki egy kis kenyérhéjat. De Max csak akkor érezte, hogy megint igazán érdekli az élet, amikor Liesel ment le hozzá. Eleinte próbált ellenállni, de minden nappal nehezebb volt, amikor a kislány megjelent, és mindig hozta az újabb időjárás-jelentést, vagy a tiszta kék égről, a kartonfelhőkről, vagy a napról, amely úgy tört át rajtuk, mint az Isten, amikor leül, miután túl sokat evett vacsorára. Amikor egyedül volt, a legtisztább érzése az eltűnés volt. Minden ruhája szürke lett – az is, ami eredetileg más színű volt –, a nadrágjától a gyapjúpulóveréig és a kabátjáig, amely most úgy csöpögött róla, mint a víz. Gyakran megnézte, nem hámlik-e a bőre, mert úgy érezte, mintha kezdene szétmállani. Ki kellett találnia egy sor tennivalót. Az első a torna volt. A fekvőtámaszokkal kezdte: lehasalt a hideg padlóra, és felnyomta magát. Olyan volt, mintha mindkét könyökénél eltört volna a karja, és úgy érezte, folyni kezd a szíve, és lecsöpög a padlóra. Stuttgartban tizenéves gyerekként meg tudott csinálni ötven fekvőtámaszt egyszerre. Most, huszonnégy évesen és a szokásos súlyánál jó nyolc kilóval könnyebben, alig bírta tízig. Egy hét gyakorlás után már háromszor tizenhat fekvőtámasznál és huszonkét felülésnél járt. Amikor végzett, a pince falának dőlve ült a festékesdoboz barátaival, és a fogában is érezte a pulzusát. Izmai lekvárrá változtak. Néha arra gondolt, vajon van-e egyáltalán értelme ennek a küszködésnek. Máskor viszont, amikor elcsitult a szívverése, és megint működőképessé vált a teste, lekapcsolta a lámpát, és csak állt a sötétben. Huszonnégy éves volt, de még tudott fantáziálni. – A kék sarokban – kommentálta halkan – ott a világbajnok, az árja remekmű: a Führer. – Nagy lélegzetet vett, és megfordult. – A piros sarokban pedig patkányképű zsidó kihívója: Max Vandenburg. Körülötte mindez megelevenedett.

Fehér fény ereszkedett a ringbe, és tömeg moraja hallatszott – az a varázslatos hang, amikor sok ember beszél egyszerre. Hogy lehet minden embernek annyi mondanivalója ugyanabban az időben? Maga a ring tökéletes volt. Tökéletes vászon, ragyogó kötelek. Még minden egyes szorosan meghúzott cipőfűző vége is makulátlan volt, csillogott a feszes, fehér fényben. A teremben sűrű cigaretta- és sörszag. Átlósan szemben Adolf Hitler állt a sarokban a segédeivel. Lába piros-fehér köntösből kandikált ki, a hátán fekete horogkereszt virított. Bajsza úgy volt odavarrva az arcára. Goebbels, az edzője suttogott neki valamit. Hitler ugrált, egyik lábáról a másikra, és mosolygott. Aztán még hangosabban mosolygott, amikor a műsorvezető felsorolta számos győzelmét, s a rajongó tömeg mindet lármásan megtapsolta. – Veretlen bajnok! – rikoltotta a műsorvezető. – Hiába fenyegeti a német eszményt oly sok zsidó és másféle veszedelem! Herr Führer – mondta végül –, köszöntjük önt! – A tömeg tombolt. Aztán mindenki leült, és jött a kihívó. A műsorvezető átperdült Max elé, aki egyedül állt a kihívó sarkában. Köntös nélkül. Segédek nélkül. Csak egy magányos, piszkos leheletű, meztelen felsőtestű fiatal zsidó, akinek fáradt a keze, lába. A nadrágja természetesen szürke. Ő is egyik lábáról a másikra állt, de csak szép lassan, hogy őrizze az erejét. Jó sokat izzadt az edzőteremben, hogy hozza a súlyát. – A kihívó! – dalolta a műsorvezető. – Nem más – ekkor hatásszünetet tartott –, mint egy zsidó. – A tömeg úgy hörgött, mint megannyi embervámpír. – Súlya... A többit nem lehetett hallani. A szavakat elnyomta a lelátóról jövő szitokáradat, és Max nézte, ahogy ellenfeléről leveszik a köntöst, s aztán a ring közepére jön, meghallgatni a szabályokat és kezet fogni. – Guten Tag, Herr Hitler – bólintott Max, de a Führer csak kivillantotta sárga fogait, s aztán rögtön el is takarta őket az ajkával. – Uraim – szólalt meg a köpcös, fekete nadrágos, kék inges bíró. A nyakán csokornyakkendő. – Először és mindenekelőtt tiszta, becsületes harcot szeretnék látni. – Most csak a Führerhez beszélt. – Hacsak, természetesen, Herr Hitler, ön nem kerül hátrányba. Ha ez megtörténne, szívesörömest szemet hunyok bármiféle szabálytalanság fölött, amivel a földbe döngöli ezt a zsidó szemetet. – És udvariasan biccentett. – Világos? A Führer ekkor szólalt meg először. – Tökéletesen. Maxot a bíró figyelmeztette: – Ami pedig téged illet, zsidó barátom, a helyedben minden egyes mozdulatomra nagyon figyelnék. Nagyon, de nagyon. – Aztán mindketten visszamentek a szorító sarkába. Csend. Aztán az első menetet jelző gong. A Führer támadott elsőnek, suta lábával és csontos testével nekirontott Maxnak, és keményen állon vágta. A tömeg zúgott, a gongszó még a fülükben csengett, és elégedett mosolyuk átugrott a köteleken. Hitler szájából füstös lehelet áradt, miközben ökle Max arcát csépelte, több tiszta ütést is bevitt a szájára, az orrára, az állára – noha Max még alig merészkedett ki a sarokból. Maga elé emelte a kezét, hogy védje az ütéseket, de a Führer most a bordáit, a veséit, a tüdejét kezdte célozni. Ó, azok a szemek – a Führer szemei! Olyan finom barna szemek – akárcsak egy zsidó

szemei –, és annyira elszántak, hogy még Max is megdermedt tőlük egy pillanatra, amikor észrevette őket a csapdosó kesztyűk egészséges homálya között. Egyetlen menet volt, de az órákig tartott, s a nagy részében nem változott semmi. A Führer csépelte a homokzsák zsidót. Zsidó vér mindenütt. Mint esőfelhők a fehér ég vásznán a lábuk alatt. Max lába végül kezdett rogyadozni, arccsontja némán üvöltött, és a Führer elégedett arca egyre homályosabb lett, míg végül a zsidó kimerülten, megverten, összetörten a padlóra rogyott. Először: az üvöltés. Aztán csend. A bíró számolt. Volt egy aranyfoga, s az orrában dús szőrzet. Max Vandenburg, a zsidó lassan felállt és kiegyenesedett. Támolygó hangon megszólalt: – Na, gyere, te Führer! – és amikor Adolf Hitler nekirontott, Max oldalra lépett, és egy ütéssel a sarokba küldte. Hétszer ütötte meg egymás után, mindannyiszor ugyanazt célozva. A bajuszát. A hetedik ütés célt tévesztett. Az állát találta el a Führernek, aki a kötélre zuhant, aztán előregörnyedt, és térdre omlott. A bíró most nem számolt. Behúzódott a sarokba. A nézők visszasüppedtek az ülésükbe, a sörükbe. A Führer térdepelve megtapogatta magát, hogy vérzik-e, aztán megigazította a haját, jobbról balra. Majd az ezer néző örömére felállt, közelebb lépett ellenfeléhez, és valami egészen fura dolgot művelt. Hátat fordított a zsidónak, és levette a kesztyűjét. A tömeg döbbenten nézte. – Feladta – suttogta valaki, de a következő pillanatban Adolf Hitler a kötélen állt, és a tömeghez intézte szavait. – Német honfitársaim – mondta –, ma este itt valami fontosat láthattok. – Csupasz felsőtesttel, diadalmas szemekkel Maxra mutatott. – Láthatjátok, hogy amivel szembe kell néznünk, az sokkal rettenetesebb és hatalmasabb, mint valaha képzeltük. Látjátok? – Igen, Führer – felelték. – Látjátok, hogy ez az ellenség alávaló módon megtalálta az utat páncélunkon át, és hogy egyedül nem tudom legyőzni? – Szavait látni lehetett, úgy potyogtak a szájából, mint a gyöngyök. – Nézzétek meg! Jó alaposan! – Nézték. Alaposan megnézték a véres Max Vandenburgot. – Most is, miközben beszélek, azt tervezgeti, hogyan férkőzzön a közeletekbe. Beköltözik a szomszédotokba. Megfertőz benneteket a családjával, és uralkodni fog fölöttetek. Ő... – Hitler viszolygó tekintettel pillantott Maxra. – Ő hamarosan a tulajdonosotok lesz, és már nem a pultnál fog állni, hanem hátul üldögél, és szívja a pipáját. Észre sem veszitek, és neki fogtok dolgozni minimálbérért, ő pedig már moccanni is alig bír a tömött zsebeitől. És ti ölbe tett kézzel akarjátok nézni, hogy ezt művelje? Ölbe tett kézzel akarjátok nézni ezt, ahogy a vezetőitek tették a múltban, amikor odaadták a földjeiteket mindenki másnak, vagy amikor eladták az országotokat néhány hitvány aláírásért? Csak nézitek mindezt gyámoltalanul? Vagy – és ekkor fellépett a felső kötélre – ti is beszálltok a ringbe, mellém? Max remegett. Rémület vibrált a gyomrában. És a végső csapás. – Beszálltok a ringbe, hogy együtt győzhessük le ezt az ellenséget?

A Himmel utca 33. pincéjében Max Vandenburg egy egész nemzet ökleit érezte a testén. Egyenként bemásztak a ringbe, és ütötték. Addig ütötték, amíg vérezni nem kezdett. Hagyták szenvedni. Milliók egy ellen – s aztán amikor még egyszer utoljára feltápászkodott... Nézte, ahogy egy újabb ember mászik be a kötelek között. Egy lány volt az, és ahogy lassan jött közelebb, Max egy könnycseppet pillantott meg az arcán. A jobb kezében egy újság volt. – Nincs kitöltve a keresztrejtvény – mondta kedvesen, és nyújtotta az újságot. Sötétség. Most már semmi sincs, csak a sötét. Csak a pince. Csak a zsidó.

AZ ÚJ ÁLOM: NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB Délután volt. Liesel lement a pincébe. Max a fekvőtámaszai felénél járt. Liesel nézte egy darabig, anélkül hogy Max észrevette volna, s aztán mikor odament, és leült mellé, Max felállt, és nekidőlt a falnak. – Meséltem már – kérdezte –, hogy mostanában van egy új álmom? Liesel kicsit fészkelődött, hogy lássa Max arcát. – De ezt ébren álmodom. – A homályos petróleumlámpa felé mutatott. – Néha eloltom a lámpát. Aztán csak állok itt és várok. – Mire? Max kijavította: – Nem mire, hanem kire. Liesel pár pillanatig nem mondott semmit. Tudjátok, az a fajta beszélgetés volt ez, amikor el kell telnie egy kis időnek a megszólalások között. – Kire vársz? Max nem mozdult. – A Führerre. – Ezt nagyon tényszerű hangon mondta. – Ezért edzek. – Ezért fekvőtámaszozol? – Igen. – Max a lépcsőhöz ment. – Minden éjjel várok a sötétben, és a Führer lejön a lépcsőn. És utána órákon át harcolunk egymással. Liesel most már állt. – És ki győz? Max először azt akarta felelni, hogy senki. Aztán szeme sarkából meglátta a festékesdobokozokat, a takaróponyvákat és az újságok egyre növekvő kupacát. Nézte a szavakat, a hosszú felhőt és az alakokat a falon. – Én győzök – mondta. Olyan volt, mintha kinyitotta volna a kislány tenyerét, odaadta volna neki a szavakat, s aztán újra becsukta volna. Németországban, Münchenben, a föld alatt két ember állt és beszélgetett egy pincében. Úgy hangzik, mint egy vicc kezdete. – Szóval áll egy zsidó meg egy német a pincében... Ez nem volt vicc.

A FESTŐK: JÚNIUS ELEJE Max egy másik terve a Mein Kampf maradékával volt kapcsolatban. Vigyázva kitépte a könyvből az összes oldalt, letette őket a padlóra, és mindet lefestette. Aztán föllógatta őket száradni, hogy utána visszategye az oldalakat a könyv első és hátsó borítója közé. Amikor Liesel egyik nap az iskola után lement a pincébe, Max, Rosa és a Papa épp festették a lapokat. Sok már lógott a kifeszített kötélen, pontosan úgy, ahogy A fölöttemállók lapjai is ott lógtak valamikor. Mindhárman felnéztek és megszólaltak. – Szia, Liesel. – Tessék, egy ecset, Liesel! – Na, végre, hogy megjöttél, Saumensch! Hol voltál ilyen sokáig? Liesel is nekiállt festeni, és közben elképzelte, ahogy Max Vandenburg a Führerrel harcol, pontosan úgy, ahogy Max elmesélte neki. LÁTOMÁSOK A PINCÉBEN, 1941 JÚNIUSA A két bokszoló üti egymást, és a tömeg kimászik a falakból. Max és a Führer az életükért küzdenek, hol az egyik, hol a másik pattan vissza a lépcsőről. A Führer bajusza véres, mint ahogy a választék is a feje jobb oldalán. „Gyere csak, te Führer!” – mondja a zsidó. És int neki. „Gyere csak, te Führer!”

Amikor a látomások szétfoszlottak, és végzett az első lappal, a Papa rákacsintott. A Mama leszidta, amiért pazarolja a festéket. Max minden egyes oldalt megvizsgált, talán azt tervezgette, hogy mit fog festeni rájuk. Sok hónappal később majd a könyv borítóját is lefesti, és új címet ad neki, az egyik elbeszélés címét, amit beleír és illusztrál. Azon a délutánon, a Himmel utca 33. számú ház titkos föld alatti rejtekében Hubermannék, Liesel Meminger és Max Vandenburg előkészítették A szórázó oldalait. Jó érzés volt festőnek lenni.

A VÉGSŐ ÖSSZECSAPÁS: JÚNIUS 24. Aztán jött a kocka hetedik oldala. Két nappal azután, hogy Németország megtámadta Oroszországot. Három nappal azelőtt, hogy Nagy-Britannia és a szovjetek egyesítették erőiket. Hét. Eldobod, nézed, ahogy gurul, és közben tudod, hogy ez nem szokványos kocka. Azt mondod, balszerencse, de mindig is tudtad, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Te hoztad a szobába. Az asztal is érezte a szagát a leheleteden. A zsidó kezdettől fogva kikandikált a zsebedből. Foltos lett tőle a

kabáthajtókád, és abban a pillanatban, hogy eldobod a kockát, tudod, hogy hetes lesz – az a szám, ami valahogy megtalálja a módját, hogy ártson neked. A kocka megáll. A szemedbe bámul, csodálatos és irtóztató, és te elfordulsz, miközben már a melledet rágja. Csak balszerencse. Ezt mondod. Semmi komoly. Ezt hiteted el magaddal – mert valahol mélyen tudod, hogy ez az apró balszerencse rossz dolgok előhírnöke. Egy zsidót rejtegetsz. Fizetni fogsz érte. Így vagy úgy, de fizetni fogsz. Liesel még visszatekintve is azt mondta magának, hogy nem volt az olyan nagy dolog. Talán azért, mert annyi sok minden történt még addigra, amikor megírta a történetét a pincében. A dolgok nagy összefüggéseit nézve úgy gondolta, egyáltalán nem volt az balszerencse, hogy Rosát elbocsátotta a polgármester és a felesége. Semmi köze nem volt a zsidó rejtegetéséhez. Egyedül a háború nagyobb összefüggéseihez volt köze. Akkor azonban nagyon is büntetésnek érezték. Igazából ez már olyan egy héttel 24-e előtt kezdődött. Liesel szerzett egy újságot Max Vandenburgnak, mint máskor is. A Münchener utca mellett nyúlt bele egy kukába, és bedugta az újságot a hóna alá. Max azonnal elkezdte olvasni, ahogy odaadta neki, aztán a kislányra pillantott, és a címlapon lévő képre mutatott. – Nem ez az, akinek a mosott ruhát szoktad hazavinni? Liesel odament hozzá a faltól. Épp leírta a „vitatott” szót hatszor Max festménye, a kötélszerű felhő és a csöpögő nap mellé. Max a kezébe nyomta az újságot, és Liesel bólintott: – Igen, ő az. Max olvasta tovább a cikket, amiben idézték Heinz Hermannt, a polgármestert, aki azt mondta, hogy bár remekül alakul a háború, Molching lakóinak, akárcsak minden felelősségteljes német állampolgárnak, megfelelő lépéseket kell tenniük, hogy felkészüljenek a nehezebb időkre. „Soha nem lehet tudni – jelentette ki –, hogy mit gondolnak az ellenségeink, és hogyan próbálnak gyengíteni bennünket.” Egy héttel később a polgármester szavai csúnya gyümölcsöket teremtek. Liesel annak rendje és módja szerint megjelent a Grande Strasséban, és A füttyöst olvasta a polgármester könyvtárának padlóján. A polgármester felesége nem mutatta a bomlott elme jeleit (pontosabban újabb jeleit) egészen addig, amíg Liesel el nem indult haza. Ezúttal amikor felajánlotta Lieselnek A füttyöst, ragaszkodott hozzá, hogy elvigye. – Kérlek. – Szinte könyörgött neki. És feszesen tartva nyújtotta neki a könyvet. – Vidd el! Kérlek, vigyed! Lieselt meghatotta a nő különös viselkedése, és nem tudott volna újból csalódást okozni neki. A szürke borítójú könyv a sárguló lapjaival egyszer csak a kezében volt, és így indult kifelé a folyosón. Amikor épp kérni akarta a mosnivalót, a polgármester felesége még egy utolsó, szomorú, fürdőköpenyes pillantást vetett rá. Benyúlt a komódba, és egy borítékot húzott elő. A sok hallgatástól érdessé vált hangja úgy köhögte ki a szavakat. – Sajnálom. Ezt add oda a mamádnak. Lieselnek elakadt a lélegzete. Hirtelen végtelenül üresnek érezte a lábát a cipőjében. Valami csúfolódott a torkában. Reszketett. Amikor végre nyújtotta a kezét, és elvette a levelet, hirtelen meghallotta a könyvtárban

lévő óra hangját. És az a nyomasztó gondolat töltötte el, hogy az órák hangja egyáltalán nem ketyegés vagy tiktakolás. Sokkal inkább olyan, mint egy kalapács hangja, amelyik módszeresen üti a földet. A sír hangja. Bárcsak az enyém már kész lenne, gondolta, mert Liesel Meminger abban a pillanatban meg akart halni. Amikor a többiek bocsátották el őket, az nem volt ennyire fájdalmas. Hiszen megmaradt a polgármester, a könyvtára és Liesel kapcsolata a feleségével. És persze most ezzel az utolsó kuncsaft, az utolsó remény tűnt el. Liesel ezt a legnagyobb árulásnak érezte. Hogyan kerüljön a Mama szeme elé? Rosának a kevéske pénz annyi mindenben segített. Egy maréknyi lisztet vett rajta. Egy darabka szalonnát. Ilsa Hermann most maga is a halálán volt – csak ne kelljen már látnia a kislányt! Liesel ezt látta rajta abban, ahogy kicsit szorosabban ölelte magához a köntösét. Még ott állt egészen közel, sután a bánatában, de szerette volna, hogy minél előbb túl legyen ezen. – Mondd meg a mamádnak – szólalt meg újra. A hangja kezdett magához térni, ahogy kétfelé vágta a mondatot. – Hogy sajnáljuk. – És az ajtó felé terelte a kislányt. Liesel most a vállában érezte. A fájdalmat, a végső elutasítás súlyát. Hát ennyi?, kérdezte magában. Egyszerűen csak kirúg? Lassan felvette az üres táskát, és lassan lépkedett az ajtó felé. Kint megfordult, és szembenézett a polgármester feleségével, az utolsó előtti alkalommal aznap. Szinte vad büszkeséggel nézett a szemébe. – Danke schön – mondta, és Ilsa Hermann haszontalanul, megverten mosolygott. – Ha bármikor el akarsz jönni olvasni – hazudta a nő (legalábbis döbbent szomorúságában a kislány hazugságnak érezte) –, szívesen látlak. Abban a pillanatban Liesel elámult, hogy mennyire széles az ajtónyílás. Akkora hely volt ott. Miért kell ekkora nagy hely az embereknek, hogy kimenjenek egy ajtón? Rudy idiótának nevezte volna, ha ott van – hát azért, hogy mindenféle holmit be lehessen vinni rajta. – Viszontlátásra – mondta a lány, és lassan, mogorván becsukódott az ajtó. Liesel nem ment el. Hosszú időn át ott ült a lépcsőn, és Molchingot nézte. Nem volt se meleg, se hideg, és tisztán lehetett látni a mozdulatlan várost. Molching egy befőttesüvegben volt. Kinyitotta a borítékot. Heinz Hermann polgármester diplomatikusan közölte benne, hogy miért nem tartanak igényt a továbbiakban Rosa Hubermann szolgálataira. Jobban mondva elmagyarázta, hogy álszent volna, ha fenntartaná a maga kis luxusait, miközben azt tanácsolja másoknak, hogy készüljenek fel a nehezebb időkre. Végül felállt, és elindult hazafelé, s aztán egyszer csak újabb érzések töltötték el, amikor meglátta a STEINER – SCHNEIDERMEISTER feliratot a Münchener utcában. A szomorúság helyét düh foglalta el. – Az a szemét polgármester – suttogta – és az a szerencsétlen nő. – Ha nehezebb idők jönnek, az éppenséggel a legjobb ok lenne arra, hogy továbbra is adjanak munkát Rosának, de nem, ők elbocsátják. Na, mindegy, gondolta, legalább most akkor maguk csinálhatják az átkozott mosást és vasalást, mint a normális emberek. Mint a szegény emberek. A füttyös ott feszengett a kezében.

– Szóval ideadja nekem ezt a könyvet – mondta Liesel –, szánalomból, csak hogy jobban érezze magát... – Most nem számított, hogy a polgármester felesége már régebben is oda akarta adni neki ezt a könyvet. Megfordult, mint ahogy valamikor már máskor is, és visszament a Grande Strasse 8. számú házhoz. Hatalmas volt a kísértés, hogy fusson, de megtartóztatta magát, hogy maradjon ereje a szavakra. Amikor odaért, csalódás volt, hogy maga a polgármester nincs otthon. Nem állt ott gondosan leparkolva az autó az út mellett, s talán ez volt Liesel szerencséje. Ki tudja, mit művelt volna vele ebben a pillanatban, amikor forrt benne a szegények dühe a gazdagok ellen. Kettesével vette a lépcsőfokokat, s aztán olyan erősen dörömbölt az ajtón, hogy megfájdult a keze. Érezte a fájdalom kis szilánkjait. A polgármester felesége természetesen megrémült, amikor újra meglátta. Pihehaja kicsit nedves volt, és ráncai kiszélesedtek, amikor észrevette a nyilvánvaló indulatot Liesel rendszerint sápadt arcán. Kinyitotta a száját, de semmi sem jött ki rajta, s ez így is volt jó, mert Liesel akart beszélni. – Azt hiszi, hogy megvásárolhat ezzel a könyvvel? – mondta. Hangja, bár reszketett, belekapaszkodott a nő nyakába. A csillogó düh sűrű és ernyesztő volt, de Liesel csak folytatta keményen. Dühe még jobban felhorgadt, annyira, hogy már ki kellett törölnie a könnyeket a szeméből. – Ideadja nekem ezt a Saumensch könyvet, és azt hiszi, ezzel mindent jóvátesz, amikor majd megyek, és elmondom a mamámnak, hogy az utolsó megrendelőnket is elveszítettük. Miközben maga itt ül a palotájában? A polgármester feleségének karja. Hogy lógott. Arca elcsúszott. De Liesel nem hátrált meg. Egyenesen a nő szemébe fröcskölte szavait. – Maga és a férje. Ahogy itt ülnek. – Most gonosz lett. Gonosz és rosszindulatú, amilyennek addig el se tudta képzelni magát. Sebeztek a szavai. Igen, brutális szavak voltak. Valami olyan helyről szedte őket, amit csak most ismert meg, és Ilsa Hermannra zúdította őket. – Különben meg épp ideje – mondta –, hogy saját maga mossa a büdös gönceit. Épp ideje, hogy szembenézzen a ténnyel, hogy a fia meghalt. A fiát megölték! Megfojtották és feldarabolták, több mint húsz évvel ezelőtt! Vagy tényleg halálra fagyott? Akárhogyan is, halott! Ő halott, az meg szánalmas, hogy maga csak ül itt reszketve a házában, és szenved. Azt hiszi, maga az egyetlen? Azonnal. Ott volt mellette az öccse. Suttogva kérte Lieselt, hogy hagyja abba, de ő is halott volt, ugyan miért kellene hallgatni rá? Meghalt egy vonaton.

És eltemették a hóban. Liesel az öccsére pillantott, de nem tudta abbahagyni. Még nem. – Ez a könyv – folytatta. És lelökte a fiút a lépcsőn, hogy elesett. – Nekem nem kell. – Most már halkabban beszélt, de még mindig ugyanolyan dühösen. A nő papucsos lába elé dobta A füttyöst, hallotta a csattanást a betonon. – Nem kell a nyamvadt könyve... Most végre sikerült. Elhallgatott. Torka kiégett pusztaság. Sehol egy szó, merre a szem ellát. Az öccse a térdét szorítva eltűnt. Elvetélt hallgatás után a polgármester felesége előrelépett, és felvette a könyvet. Megvert és meggyötört volt, de ezúttal nem a mosolygástól. Liesel látta az arcán. Vér szivárgott az orrából, és a száját nyaldosta. A szeme elfeketedett. Vágások nyíltak meg, és egy sor seb emelkedett a bőre felszínére. Mind a szavaktól. Liesel szavaitól. Kezében a könyvvel, és guggoltából görnyedt állásba emelkedve, Ilsa Hermann megint elkezdte volna mondani, hogy sajnálja, de nem jöttek ki belőle a szavak. Üss meg, gondolta Liesel. Na, gyerünk, üss meg! Ilsa Hermann nem ütötte meg. Csak hátrált, be gyönyörű házának áporodott levegőjébe, és Liesel megint egyedül maradt, belekapaszkodva a lépcsőfokokba. Félt megfordulni, mert tudta, hogy Molching üvegburkolata széjjeltörött, és ő örülni fog neki. Mintha ez volna az utolsó feladata, még egyszer elolvasta a levelet, és amikor már közel járt a kapuhoz, összegyűrte, amilyen kicsire csak tudta, és odahajította, mint egy követ. Fogalmam sincs, mire számított a könyvtolvaj, de a papírgalacsin nekicsapódott az erős fának, aztán legurult a lépcsőn, és megállt Liesel lába előtt. – Jellemző – mondta, és belerúgta a fűbe. – Nem jó semmire. Hazafelé menet elképzelte annak a papírnak a sorsát a következő esőben, amikor Molching helyrehozott üvegháza a feje tetejére áll. Látta, hogy betűről betűre szétolvadnak a szavak, míg végül semmi sem marad. Csak papír. Csak föld. Otthon Rosa persze a konyhában volt, amikor Liesel bement az ajtón. – És? – kérdezte. – Hol a mosnivaló? – Ma nincs mosnivaló – felelte Liesel. Rosa leült a konyhaasztalhoz. Tudta, mi történt. Hirtelen sokkal öregebbnek látszott. Liesel elképzelte, hogy nézne ki, ha kibontaná a kontyát, és engedné, hogy a vállára omoljon a haja. Rugalmas haj szürke törülközője. – Mit műveltél már megint, te kis Saumensch? – kérdezte fásult hangon. De nem tudta felszítani magában a szokásos haragját. – Az én hibám volt – felelte Liesel. – Teljesen az enyém. Sértegettem a polgármester feleségét, és megmondtam neki, hogy hagyja abba a halott fia miatti siránkozást. Szánalmasnak neveztem. És erre mondta, hogy többet nem kell mosni neki. Tessék. – A fakanalakhoz ment, fogott egy egész csokorra valót, és letette a Mama elé. – Válasszon. Rosa megérintette az egyiket, és meg is fogta, de nem ütött. – Nem hiszek neked.

Liesel a félelem és a teljes értetlenség között őrlődött. Az egyetlen alkalom, hogy kétségbeesetten szeretne egy Watschent, és nem kapja meg! – Az én hibám volt! – Nem, dehogy – mondta a Mama, sőt felállt, és megsimogatta Liesel viaszos, szutykos haját. – Tudom, hogy nem mondanál ilyeneket. – De mondtam! – Hát jó, akkor mondtad. Ahogy kiment a konyhából, Liesel hallotta, ahogy a fakanalak kopogva visszakerülnek a helyükre a fémtartójukban. Mire a szobájához ért, az egész, a fakanalak, a fémtartó, a padlón kötött ki. Később lement a pincébe, ahol Max ott állt a sötétben, és bizonyára a Führerrel bokszolt. – Max? – A fény reszketett – mint egy vörös pénzérme lebegett a sarokban. – Megtanítasz fekvőtámaszokat csinálni? Max megmutatta neki, és néha felemelte a törzsét, hogy segítsen, de Liesel, bármilyen csontosnak látszott, erős volt, és szépen meg tudta tartani a testsúlyát. Nem számolta, hogy mennyit tud csinálni, de azon az estén, a pince félhomályában a könyvtolvaj annyi fekvőtámaszt csinált, hogy több napon át fájt mindene. Hiába mondta neki Max, hogy ennyi már elég lesz, ő akkor is folytatta. Az ágyban olvasott a Papával, aki látta, hogy valami baj van. Egy hónapja ez volt az első alkalom, hogy bejött hozzá, és ott ült vele, és Lieselt ez valamennyire megvigasztalta. Hans Hubermann valahogy mindig tudta, hogy mit kell mondani, hogy mikor kell a kislánnyal maradnia, és mikor egyedül hagynia. Lehet, hogy Liesel volt az egyetlen dolog, amihez igazán értett. – A mosás? – kérdezte. Liesel megrázta a fejét. A Papa napok óta nem borotválkozott, és két-három percenként megvakarta viszkető borostáját. Ezüstszeme nyílt és nyugodt volt, és kicsit meleg, mint mindig, amikor Lieselt nézte. Amikor belefáradtak az olvasásba, a Papa elaludt. És Liesel csak ekkor mondta el azt, ami végig kikívánkozott belőle. – Papa – suttogta. – Azt hiszem, a pokolba kerülök. A lába meleg volt. A térde hideg. Emlékezett az éjszakákra, amikor bepisilt az ágyba, és Papa kimosta az ágyneműt, és tanította az ábécé betűire. Most érezte a lélegzetét a takaró fölött, és megcsókolta szúrós arcát. – Meg kell borotválkoznia – mondta. – Nem kerülsz a pokolra – felelte a Papa. – Liesel néhány pillanatig nézte az arcát. Aztán visszafeküdt, a Papa vállára tette a fejét, és együtt aludtak, Münchenben persze, de ugyanakkor valahol Németország kockájának hetedik oldalán.

RUDY IFJÚSÁGA Végül Liesel nem tehetett mást, megadta neki, amit kért. Rudy nagyon tudott játszani. RUDY STEINER PORTRÉJA: 1941. JÚLIUS Csíkokban száradt a sár az arcára. A nyakkendője egy réges-rég halott órainga. Citromsárga haja borzasan izzik a lámpafényben, arcán szomorú, abszurd mosoly.

Néhány méterre állt a lépcsőtől, és nagy meggyőződéssel, nagy örömmel beszélt. – Alles ist Scheisse – jelentette ki. Minden szar. Az 1941-es év első felében, míg Liesel el volt foglalva Max Vandenburg rejtegetésével, az újságlopkodással és a polgármester-feleségek sértegetésével, Rudy új életet élt a Hitlerjugendben. Február eleje óta mindig sokkal rosszabb állapotban jött vissza a gyűlésekről, mint ahogy elment. Ilyenkor visszafele jövet gyakran vele volt Tommy Müller, ugyanolyan állapotban. Három nagy baj kínozta őket. EGY HÁROMSZINTES PROBLÉMA 1. Tommy Müller füle. 2. Franz Deutscher – a lelkes Hitlerjugend-vezető. 3. És hogy Rudy sehogy sem tudott kimaradni semmiből.

Bárcsak Tommy Müller ne veszett volna el hét órára München történetének egyik leghidegebb napján, hat évvel korában! A fülfertőzése és a rossz idegei miatt mindig elrontotta a menetelést, ami, biztosíthatlak benneteket, a Hitlerjugendben nem volt kellemes dolog. Először csak fokozatosan romlott a helyzet, de ahogy múltak a hónapok, Tommy egyre jobban magára vonta a Hitlerjugend-vezetők haragját, különösen, ha a menetelésről volt szó. Emlékeztek Hitler előző évi születésnapjára? Tommynak egyre súlyosbodott a fülfertőzése. Olyannyira, hogy már komoly problémái voltak a hallással. Nem hallotta a parancsokat, amiket menetelés közben kiabáltak nekik. És lehettek akár bent az épületben, akár kint, hóban-sárban vagy zuhogó esőben. A cél az volt, hogy mindenki egyszerre álljon meg. – Egyetlen csattanás! – mondták nekik. – A Führer ezt akarja hallani. Hogy mindenki egységbe forr. Hogy egy emberként cselekedtek. És aztán Tommy.

A bal füle volt a hibás, azt hiszem. A kettő közül az volt a problémásabb, és amikor a harsány „Állj!” kiáltás mindenki másnak a fülébe hatolt, Tommy komikusan és önfeledten tovább masírozott. Egy szempillantás alatt kutya vacsorája lett a menetoszlopból őmiatta. Egy bizonyos szombaton, július elején, nem sokkal fél négy és a Tommy miatt meghiúsult menetelési kísérlet okozta litánia után Franz Deutschernak (tökéletes név egy tökéletes tizenéves nácinak) végképp elege lett. – Müller du Affe! – Sűrű szőke haja a fejét masszírozta, szavai pedig Tommy arcát. – Hé, majom, mi a bajod? Tommy riadtan összehúzta magát, de jobb arca közben őrülten eltorzult a virgonc rángástól. Úgy tűnt, diadalmas vigyorral nevet, és kárörvendve fogadja a szidalmakat. Franz Deutscher ezt nem tűrhette. Fakó szeme felizzott. – Szóval? – kérdezte. – Mit tudsz mondani? Tommy rángása csak fokozódott, gyorsaságban és mélységben is. – Gúnyolódsz rajtam? – Heil – mondta Tommy rángva, kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt, de nem jutott el a „Hitler”-ig. Ekkor lépett előre Rudy. Megállt Franz Deutscher előtt, és felnézett rá. – Van egy kis problémája... – Azt látom! – A fülével – próbálta befejezni Rudy. – Azért nem... – Szóval a fülével. – Deutscher összedörzsölte a kezét. – Hat kör futás mind a kettőnek! – Engedelmeskedtek, de nem futottak elég gyorsan. – Schnell! – kergette őket Deutscher hangja. Amikor lefutották a hat kört, jött még egy kis futás-hasra-föl-futás-hasra típusú kínzás, és tizenöt nagyon hosszú perc végén jött még egy utolsó „Hasra!”, vagy bizonyára ez lett volna az utolsó. Rudy a földet nézte. Vigyorgott rá a sár. Mintha azt kérdezte volna: Na, mi van, mit nézel? – Hasra! – üvöltötte Franz. Rudy átugrotta a sártócsát, és hasra vetette magát. – Fel! – mosolygott Franz. – Egy lépés hátra! – Hátraléptek. – Hasra! Világos volt az üzenet, és Rudy most hasra vetette magát a sárban. Feküdt, visszafojtotta a lélegzetét, és ebben a pillanatban, ahogy füle az ázott földhöz lapult, véget ért a kínzásuk. – Vielen Dank, meine Herren – mondta Franz Deutscher udvariasan. – Nagyon köszönöm, uraim. Rudy feltérdepelt, turkált egy kicsit a fülében, és átnézett Tommyra. Tommynak le volt csukva a szeme, és rángott az arca. Amikor visszaértek a Himmel utcába, Liesel épp ugróiskolázott pár kisebb gyerekkel, és még rajta volt a BDM-es egyenruhája. A szeme sarkából látta, ahogy a két szomorú alak közeledik felé. Az egyik odakiáltott neki. Steinerék cipősdoboz házának lépcsőjén találkoztak, és Rudy részletesen elmesélte az aznap történteket. Tíz perc után Liesel leült.

Tizenegy perc után Tommy, aki mellette ült, közölte, hogy „Az egész az én hibám”, de Rudy csak legyintett erre egy mondat és egy mosolygás között, és ujjával kettévágott egy sárcsíkot. – Az én... – próbálkozott Tommy újból, de Rudy ezúttal belefojtotta a szót, és rábökött az ujjával. – Tommy, kérlek. – Volt valami különös elégedettség Rudy arcán. Liesel még senkit sem látott, aki egyszerre lenne ennyire nyomorult, ugyanakkor ennyire teljes szívével eleven. Csak ülj itt, és... rángatózz vagy valami. – Azzal folytatta a történetet. Fel-alá járkált. Birkózott a nyakkendőjével. Zúdultak Liesel felé a szavak, és lepotyogtak valahova a betonlépcsőre. – Az a Deutscher – mondta végül vidáman. – Jól kicsinált minket, mi, Tommy? Tommy bólintott, rángatózott, és beszélt, nem feltétlenül ebben a sorrendben. – Miattam volt az egész. – Tommy, mit mondtam neked? – Mikor? – Most! Csak maradj csendben. – Persze, Rudy. Amikor Tommy kicsivel később búsan hazament, Rudy megpróbálkozott egy új, mesteri taktikával. A szánalommal. A lépcsőn állva az egyenruhájára száradt sarat nézte, aztán reménytelenül Lieselre emelte tekintetét. – Na, mit szólnál hozzá, Saumensch? – Mihez mit szólnék? – Tudod te... Liesel a szokásos választ adta. – Saukerl – nevetett, aztán ment is haza. Egy dolog a sár és a szánalom zavarba ejtő keveréke, és egészen más megcsókolni Rudy Steinert. Rudy szomorú mosollyal állt a lépcsőn, és kezével a hajába túrva utánakiáltott. – Eljön az a nap – figyelmeztette a lányt. – El fog jönni, Liesel! A pincében, valamivel több mint két évvel később, Liesel még akkor is, ha épp írt a kora reggeli órákban, néha nagyon szeretett volna átmenni a szomszédba, hogy lássa Rudyt. És azt is megértette, hogy Rudy vágyát a bűnözésre, s ennélfogva az övét is, valószínűleg azok a latyakos napok táplálták a Hitlerjugendben. A szokásos esők ellenére végül is lassacskán mégiscsak megjött az igazi nyár. Nemsoká megérnek az almák. És akkor újból lopni kell.

A VESZTESEK Ha lopásról volt szó, Liesel és Rudy eleinte ahhoz az elvhez tartották magukat, hogy minél többen vannak, annál biztonságosabb. És Schmeikl meghívta őket a folyópartra, gyűlésre. Egyebek között a gyümölcslopás akcióterve szerepelt napirenden. – Szóval te vagy most a vezér? – kérdezte Rudy, de Andy megrázta a fejét, és áradt belőle a csalódás. Láthatóan szerette volna, hogy az lehessen. – Nem. – Hűvös hangja szokatlanul meleg volt. Félig sült. – Valaki más. AZ ÚJ ARTHUR BERG Hullámos hajú, felhős szemű fiú volt, az a fajta fiatalkorú bűnöző, akinek egyetlen oka volt a lopásra: az, hogy élvezte. Viktor Chemmelnek hívták.

A legtöbb embertől eltérően, aki a lopás művészetének különböző formáival foglalkozik, Viktor Chemmelnek mindene megvolt. Molching legjobb részén lakott egy villában, amiből kifüstölték a zsidókat. Volt pénze. Volt cigarettája, ő azonban többet akart. – Nem bűn az, ha az ember többet akar – jelentette ki hátradőlve a fűben, miközben a többiek körülvették. – Nekünk, németeknek alapvető jogunk, hogy többet akarjunk. Mit mond a Führerünk? – És válaszolt is saját szónoki kérdésére. – El kell vennünk azt, ami jogszerűen minket illet! Őszintén szólva Viktor Chemmel csak egy szokványos tizenéves handabandázó volt. De amikor épp kedve támadt handabandázni, sajnos rendelkezett bizonyos karizmával is. És ezért a többiek boldogan követték. Liesel és Rudy épp közeledtek a folyóparton összegyűlt csapat felé, amikor Liesel hallotta, ahogy Viktor feltesz még egy kérdést. – Na és hol van az a két lökött gyerek, akiről hencegtetek itt nekem? Már tíz perccel elmúlt négy óra. – Az én órám szerint nem – mondta Rudy. Viktor Chemmel felkönyökölt. – Nincs is rajtad óra. – Naná, hogy nincs. Nem vagyok olyan gazdag. Mit gondolsz, akkor most itt lennék? Az új vezér rendesen felült és mosolygott. Egyenletes, fehér fogai voltak. Aztán hanyagul a lányt kezdte nézegetni. – És ki ez a kis kurva? – Liesel, aki már megszokta a csúnya beszédet, csak nézte a fiú ködben úszó szemét. – Tavaly – mondta – loptam legalább háromszáz almát és több tucat krumplit. Egy szögesdrót kerítés nem akadály, és itt mindenkivel tudom tartani a lépést. – Igaz ez? – Igaz. – Nem húzta össze magát, nem hátrált meg. – Nem kérek mást, csak egy kis részt mindabból, amit szerzünk. Egy tucat almát. Egy kis maradékot nekem és a barátomnak. – Hát, azt hiszem, ebben megegyezhetünk. – Viktor a szájához emelt egy cigarettát, és rágyújtott. Összpontosított, és Liesel arcába fújta a füstöt.

Liesel nem köhögött. A csoport ugyanaz volt, mint előző évben, a vezért kivéve. Liesel csodálkozott, hogyhogy nem állt egyik fiú sem a többiek élére, de ahogy egyenként végignézett rajtuk, látta: egyik sem az a típus. Nem voltak aggályaik a lopással kapcsolatban, de szükségük volt rá, hogy valaki kiadja nekik a parancsot. Szerették, ha a valaki kiadja nekik a parancsot. Viktor Chemmel pedig szeretett parancsolni. Tökéletesen működő mikrokozmosz. Liesel egy pillanatra szerette volna, ha egyszer csak újra megjelenik köztük Arthur Berg. Vagy talán ő is elfogadta volna, hogy most Chemmel a főnök? Nem számított. Liesel csak azt tudta, hogy Arthur Bergben egy szikra zsarnokszellem nem volt, az új vezérükben meg annál több van belőle. Tavaly tudta, hogy ha fenn ragad egy fán, Arthur visszajön érte, hiába mondja az ellenkezőjét. Most viszont egészen biztos volt benne, hogy Viktor Chemmel még csak vissza se nézne. Viktor nézte a cingár fiút meg az alultápláltnak látszó lányt. – Szóval akartok lopni velem? Mit veszíthettek? Bólintottak. Viktor közelebb lépett, és megmarkolta Rudy haját. – Hallani akarom. – Naná – mondta Rudy, mire Viktor a hajánál fogva ellökte. – És te? – Persze. – Liesel elég gyors volt hozzá, hogy elkerülje ugyanazt a bánásmódot. Viktor mosolygott. Elnyomta a cigarettáját, mélyen beszívta a levegőt, és megvakarta a mellét. – Uraim, kurvám, úgy néz ki, itt az ideje a bevásárlásnak. Mikor elindultak, Liesel és Rudy mentek leghátul, mint azelőtt is mindig. – Tetszik neked? – kérdezte Rudy suttogva. – Neked? Rudy habozott. – Szerintem egy totál barom. – Szerintem is. A többiek kezdtek eltávolodni. – Gyerünk! – mondta Rudy. – Ne maradjunk le! Gyalogoltak pár kilométert, és elértek az első birtokhoz. Sokkoló látvány fogadta őket. A fák, melyeket gyümölcstől duzzadva képzeltek el, véznának és sebzettnek tűntek, és alig pár szem alma fityegett nyomorultul minden ágon. A következő birtok ugyanilyen. Talán ez egy rossz év volt, vagy ők nem jól időzítették az akciót. A délután végén, amikor elosztották a zsákmányt, Liesel és Rudy egyetlen apró almát kaptak. Ketten együtt. Szó se róla, borzasztóan szerény volt a zsákmány, de Viktor Chemmel is keményebb kézzel fogta őket, mint Arthur. – Szerinted ez mi? – kérdezte Rudy, a tenyerén tartva az almát. Viktor meg sem fordult. – Miért, minek néz ki? – A válla fölött vetette oda a szavakat. – Egyetlen nyamvadt alma? – Nesze. – És odahajított még egy félig megevettet, amely a megrágott oldalával esett a porba. – Ez is a tiétek lehet. Rudy felbőszült. – A rohadt életbe! Nem azért caplattunk tíz kilométert, hogy a végén másfél nyamvadt almát kapjunk, nem igaz, Liesel? Liesel nem válaszolt.

Nem volt ideje rá, mert Viktor Chemmel Rudyn térdelt, mielőtt akár egy szót is szólhatott volna. Térdével leszorította karját, a keze a nyakán. Az almákat meg nem más, mint Andy Schmeikl kapta fel a földről, Viktor kérésére. – Fáj neki! – mondta Liesel. – Mi, hogy fáj? – Viktor megint mosolygott. Liesel gyűlölte azt a mosolyt. – Nem is fáj. – Rudy kínlódva köpte ki a szavakat, s arca vörös volt az erőfeszítéstől. Vérezni kezdett az orra. Viktor még egy hosszú pillanatig fokozta a szorítást, aztán elengedte Rudyt, és lemászott róla. Hanyagul tett néhány lépést. – Állj fel, kölyök! – És Rudy, bölcsen döntve, felállt. Viktor hanyagul megint közelebb lépett hozzá, és az arcába bámult. Szelíden megdörzsölte a karját, és vigyorgott. Aztán suttogva azt mondta: – Hacsak nem akarod, hogy az a vér szökőkút legyen, azt javaslom, hogy húzz el innen, kisfiú. – Lieselre pillantott. – És a kis kurvát is vidd magaddal! Senki sem mozdult. – Na, mire vártok? Liesel megfogta Rudy kezét, és elmentek, de Rudy még egyszer utoljára megfordult, és Viktor Chemmel lába elé köpött egy adag véres nyálat. Amire jött még egy utolsó megjegyzés. EGY KIS FENYEGETÉS VIKTOR CHEMMELTŐL RUDY STEINERNEK „Ezért még fizetni fogsz, barátocskám.”

Mondhatunk bármit Viktor Chemmelről, de azt meg kell hagyni, hogy volt türelme, és nem felejtett el semmit. Körülbelül öt hónap kellett hozzá, hogy beváltsa a fenyegetését.

VÁZLATOK Ha 1941 nyara falakat épített az olyanok köré, mint Rudy és Liesel, akkor Max Vandenburg életébe beleírta és belefestette magát. A pincében töltött legmagányosabb pillanataiban a szavak kezdtek fölhalmozódni körülötte. Ömlöttek és potyogtak a látomások, és olykor kibicegtek a kezei közül. Eszközökből, ahogy ő mondta magában, csak egy kis fejadagja volt. Egy festett könyv. Egy maroknyi ceruza. Egy agynyi gondolat. S mint egy egyszerű kirakós játékot, összerakta őket. Max eredetileg a saját történetét akarta leírni. Azt gondolta, hogy le fog írni mindent, ami történt vele – mindazt, ami a Himmel utcai pincébe vezette –, de nem ez jött ki belőle. Max száműzetése valami egészen mást ihletett. Véletlen gondolatok gyűjteményét, és Max elfogadta őket. Igaznak érezte őket. Valóságosabbak voltak, mint a levelek, amiket a családjának írt, meg a barátjának, Walter Kuglernak, nagyon is jól tudva, hogy sohasem küldheti el őket. A Mein Kampf megszentségtelenített lapjai egy sor rajzzá változtak, egyik a másik után, s ezek összefoglalták az eseményeket, melyektől az előző élete átváltozott a mostanivá. Némelyikkel percek alatt végzett. De akadtak olyanok, amelyeken órákon át dolgozott. Elhatározta, hogy amikor elkészül a könyv, Lieselnek adja, már amikor Liesel elég idős lesz hozzá, és amikor, remélhetőleg, ennek az egész értelmetlenségnek vége lesz. Attól a pillanattól fogva, hogy kipróbálta a ceruzáit az első lefestett lapon, mindig maga mellett tartotta a könyvet. Gyakran vele aludt, sőt alvás közben is szorongatta az ujjai közt. Egyik délután a fekvőtámaszok és felülések után a pince falának dőlve elaludt. Liesel, amikor lement hozzá, ott találta mellette a könyvet, a combjának döntve, és erőt vett rajta a kíváncsiság. Lehajolt, és közben figyelte, mozdul-e Max. Nem mozdult. Feje és válla a falnak döntve. Liesel alig hallotta a lélegzését, olyan halkan siklott ki és be a levegő, miközben kinyitotta a könyvet, és találomra megnézett néhány lapot...

Nem a Führer – a karmester!

Hát nem gyönyörű ez a nap?

Megrémülve attól, amit látott, Liesel visszatette a könyvet, pontosan oda, ahol megtalálta, Max lábához. Egy hang megrémisztette. – Danke schön – mondta, és amikor Liesel odanézett, a zsidó száján elégedettséget látott. – Uramisten! – fújtatott Liesel. – Megijesztettél, Max. Max aludt tovább, a kislány pedig cipelte magával fel a lépcsőn ugyanazt a gondolatot. Megijesztettél, Max.

A FÜTTYÖS ÉS A CIPŐK Ugyanaz folytatódott a nyár végén és még jócskán ősszel is. Rudy mindent megtett, hogy túlélje a Hitlerjugendet. Max fekvőtámaszozott és rajzolt. Liesel újságokat keresett, és írta a szavakat a pince falára. De érdemes megjegyezni azt is, hogy minden rutinban van legalább egy apró ingatag rész, és egy napon az el fog billenni, vagy átesik egyik oldalról a másikra. Ebben az esetben Rudy volt ez a döntő tényező. Vagy legalábbis Rudy és a frissen trágyázott sportpálya. Egy október végi napon úgy tűnt, minden olyan, mint máskor. Egy koszos fiú ballagott a Himmel utcában. Pár percen belül várja otthon a családja, és azt fogja hazudni, hogy a Hitlerjugendcsapatában mindenkit külön gyakorlatoztattak a pályán. A szülei még azt is várnák, hogy nevessen ezen. De hiába várták. Rudy ma nem volt se nevetős, se hazudós kedvében. Ezen a bizonyos szerdán, amikor Liesel közelebbről megnézte, látta, hogy Rudy Steineren nincs ing. És hogy iszonyú dühös. – Mi történt? – kérdezte, amikor a fiú elcaplatott mellette. Rudy visszafordult, és nyújtotta az ingét. – Szagold meg! – mondta. – Mi van? – Süket vagy? Azt mondtam, szagold meg. Liesel kelletlenül odahajolt, és megcsapta orrát a barna szövet förtelmes bűze. – Jézus, Mária és Szent József! Csak nem...? A fiú bólintott. – Az állam is olyan. Az állam! Még szerencse, hogy nem nyeltem le! – Jézus, Mária és Szent József. – Most trágyázták a Hitlerjugend sportpályáját. – Még egyszer óvatosan, undorodva beleszagolt az inge bűzébe. – Gondolom, tehéntrágya. – Tudta az a hogyishívják – Deutscher –, hogy ez ott van? – Azt mondja, hogy nem tudta. De közben vigyorgott. – Jézus, Mária és... – Abbahagynád ezt végre?! Amire Rudynak szüksége volt e pillanatban, az egy győzelem. Veszített Viktor Chemmellel szemben. Csúnyán meggyűlt a baja a Hitlerjugendban. Nem kívánt mást, csak egy icipici győzelmet, és elszánta magát, hogy meg is szerzi. Ballagott tovább hazafelé, de amikor odaért a betonlépcsőhöz, meggondolta magát, és lassan, céltudatosan visszament Lieselhez. Óvatosan, halkan azt mondta: – Tudod, hogy mi vigasztalna meg? Liesel összerázkódott. – Ha azt hiszed, hogy épp most – amikor ilyen állapotban...

Rudy úgy nézett rá, mint aki csalódott benne. – Nem, nem az. – Felsóhajtott, és közelebb lépett. – Valami más. – Gondolkodott egy pillanatig, aztán egy hajszálnyival feljebb emelte a fejét. – Nézz rám! Piszkos vagyok. Bűzlök, mint a tehéntrágya vagy a kutyaszar, ahogy tetszik, és mint mindig, majd meghalok az éhségtől. – Kis szünet után folytatta. – Egy kis győzelemre van szükségem. Komolyan. Liesel tudta. Közelebb húzódott volna, ha nincs az a bűz. Lopni. Lopniuk kell valamit. Nem. Vissza kell lopniuk valamit. Nem számít, hogy mit. Csak gyorsan. – Most csak mi ketten – mondta Rudy. – Nem kellenek Chemmelek vagy Schmeiklek. Csak te és én. Liesel nem tudott ellenállni. Viszketett a keze, felgyorsult a szívverése, és a szája mosolyra görbült. – Jól hangzik. – Akkor megbeszéltük – mondta Rudy. És bár próbálta visszafojtani, nagy, trágyás mosoly terült szét az arcán. – Holnap? Liesel bólintott. – Holnap. Tökéletes volt a tervük, egyetlen dolgot leszámítva: Fogalmuk sem volt, hol kezdjék. A gyümölcs nem jöhetett szóba. Rudy húzta az orrát a hagymára és a krumplira, és megegyeztek abban, hogy nem próbálkoznak még egyszer a biciklis Otto Sturmmal és az elemózsiás kosarával. Már egyszer is szemét dolog volt. Kétszer, az már igazi gazemberség lenne. – Akkor hát hova az ördögbe menjünk? – kérdezte Rudy. – Honnan tudjam? A te ötleted volt, nem? – Attól még te is törhetnéd a fejed egy kicsit. Mindent én találjak ki? – Te soha semmit nem találsz ki... Így vitatkoztak, miközben mentek a városon át. Kiértek a külvárosba, és meglátták az első birtokot – a fákkal, amik aszott szobroknak néztek ki. Szürkék voltak, és amikor felnéztek, nem láttak mást, csak a bütykös ágakat és az üres eget. Rudy kiköpött. Sétáltak vissza Molchingon át, és próbáltak kitalálni valamit. – Na és Frau Diller? – Mi van vele? – Lehet, hogy ha szépen Heil Hitlerrel köszönünk neki, és utána lopunk valamit, akkor nem lesz semmi bajunk. Miután vagy egy órán át bolyongtak a Münchener utcában, már kezdett besötétedni, ők pedig már a határán voltak annak, hogy feladják. – Semmi értelme – mondta Rudy –, és még éhesebb vagyok, mint valaha. Istenemre mondom, mindjárt éhen halok! – Megtett még vagy

tizenegy lépést, aztán megállt, és visszanézett. – Mi van? – Liesel ugyanis megdermedt, és látszott az arcán, hogy hirtelen támadt valami nagy gondolata. Hogyhogy eddig nem jutott az eszébe? – Mondjad már, mi van! – Rudy kezdett türelmetlen lenni. Hé, Saumensch, mi történt? És ebben a szent pillanatban Lieselben megfogant a döntés. De vajon végre tudja-e hajtani, amit kigondolt? Valóban bosszút állhat egy ilyen emberen? Létezik, hogy ennyire megvet valakit? Elindult az ellenkező irányba. Amikor Rudy utolérte, kicsit lassított, abban a hiú reményben, hogy kissé kitisztulnak a gondolatai. Mert a bűntudat máris ott volt. Nedves talaján a mag máris sötét levelű virágba szökkent. Vívódott: képes-e megtenni? Egy kereszteződésnél megállt. – Tudok egy helyet. Átmentek a folyón, aztán fel a dombra. A Grande Strasséban csillogtak a kifényesített ajtók, a tetőcserepek pedig mint a tökéletesre fésült frizurák. A falak és ablakok manikűrözve, s a kémények szinte szabályos füstkarikákat leheltek. Rudy megvetette a lábát. – A polgármester háza? Liesel nagy komolyan bólintott. És kis szünet után azt mondta: – Elbocsátották a mamámat. Már a ház felé lopakodtak, amikor Rudy megkérdezte, hogy a csudába fognak bejutni, de Liesel tudta. – Helyismeret – felelte. – Csak ez kell hozzá... – De amikor megpillantották a könyvtár ablakát, döbbenten megállt. Az ablak be volt zárva. – Na? – mondta Rudy. Liesel lassan megfordult, aztán sietve elindult visszafelé. – Ma nem jó – mondta. Rudy nevetett. – Tudtam – szaladt utána Rudy. – Tudtam, te kis piszok Saumensch. Akkor se mernél bemenni oda, ha lenne kulcsod. – Nem baj. – Még gyorsabban ment, és lerázta magáról Rudy megjegyzését. – Csak ki kell várnunk a megfelelő alkalmat. – Belül közben elhessegette magától a megkönnyebbülést, amiért zárva találták az ablakot. Korholta magát. Miért, Liesel?, kérdezte. Miért kellett úgy felfortyannod, amikor elbocsátották a mamát? Miért nem tudtad csukva tartani azt a lepcses szádat? Különben meg lehet, hogy a polgármester felesége teljesen megváltozott, mióta üvöltöztél vele. Lehet, hogy összeszedte magát, és rendbe jött. Lehet, hogy soha többé nem fog ott reszketni abban a házban, és örökre zárva marad az ablak... Hülye Saumensch! Egy héttel később azonban, amikor ötödször mentek el a felsővárosba, ott volt az alkalom. A nyitott ablak szeletnyi levegőt lehelt. Csak ennyi kellett. Rudy volt az, aki elsőnek állt meg. Kézfejével megütögette Liesel bordáit. – Csak nem nyitva van az ablak? – suttogta. Hangjából úgy hajolt ki a mohóság, mint egy kar Liesel vállán. – Jawohl – felelte Liesel. – De nyitva van ám! És hogy felforrósodott a szíve!

Minden korábbi alkalommal, amikor az ablakot szorosan bezárva találták, Liesel külső csalódottsága heves megkönnyebbülést leplezett. Volna elég bátorsága hozzá? És igazából kiért és miért akar bemenni? Rudy miatt? Hogy valami ennivalót találjanak? Nem, a visszataszító igazság ez volt: Nem érdekelte az ennivaló. Rudy, bármennyire próbálta is lerázni magáról ezt a gondolatot, csak másodlagos volt a tervében. Ő a könyvet akarta. A füttyöst. Azt nem bírta volna elviselni, hogy egy magányos, szánalmas öregasszony adja oda neki. De hogy ellopja, az egy kicsit elfogadhatóbbnak tűnt. Ellopni, az valami bódító értelemben olyan volt, mint kiérdemelni. A fény nagy árnytömbökben változott. Lassan lopóztak a makulátlan, nagy ház felé. Zizegtek bennük a gondolatok. – Éhes vagy? – kérdezte Rudy. – Farkaséhes – felelte Liesel. Egy könyvre. – Nézd, fent épp meggyújtottak egy lámpát. – Látom. – Még mindig éhes vagy, Saumensch? Egy pillanatig idegesen nevettek, aztán megvitatták, ki menjen be, és ki maradjon kint őrködni. Rudy úgy gondolta, neki kellene behatolnia, elvégre ő a férfi, csak persze Lieselnek volt meg a helyismerete, ő megy be! Ő tudja, mi van az ablak másik oldalán. És kimondta. – Nekem kell bemennem. Liesel becsukta a szemét. Szorosan. Kényszerítette magát, hogy emlékezzen: hogy maga előtt lássa a polgármestert és a feleségét. Nézte a lassanként meggyűlt barátságát Ilsa Hermann-nal, s aztán azt is, hogy sípcsonton rúgja, és otthagyja az út mellett. Ez működött. Gyűlölte őket. Lesték az utcát, aztán csendben átmentek az udvaron. Most a földszinti ablak szeletnyi rése alatt gubbasztottak. Lélegzésük hangja felerősödött. – Vesd le a cipőd! – mondta Rudy. – Úgy halkabb leszel. Liesel szó nélkül kioldozta a nyűtt fekete cipőfűzőt, és otthagyta a cipőt a földön. Felállt, és Rudy halkan kinyitotta az ablakot épp csak annyira, hogy Liesel be tudjon mászni. Olyan volt a hangja, mint egy alacsonyan szálló repülőgépé. Liesel felhúzódzkodott a párkányra, aztán lendületet vett. Jó ötlet volt levetni a cipőjét, gondolta, amikor súlyosabban huppant a padlóra, mint várta. A talpáról fölbizsergett a fájdalom egészen a zoknija pereméig. Maga a szoba olyan volt, mint mindig. A poros homályban Liesel lerázta magáról a nosztalgia érzését. Mászni kezdett, várva, hogy szeme alkalmazkodjon a sötéthez. – Na, mi van? – suttogta Rudy élesen kintről, de Liesel a kézfejével visszaintett, ami azt jelentette: Halt's Maul! Maradj csendben! – Kaját! – emlékeztette Rudy. – Keress kaját! És cigit, ha lehet.

Lieselnek azonban ez volt az utolsó gondolata. Otthon volt, a polgármester mindenféle színű és méretű, arany és ezüstbetűs könyvei között. Érezte a szagukat. Szinte a szavak ízét is érezte a nyelvén, ahogy ott voltak körülötte. Lábai a jobb oldali falhoz vitték. Tudta, hogy melyiket akarja – s hogy pontosan hol van –, de amikor odament A füttyös megszokott helyéhez a polcon, a könyv nem volt ott. Csak egy kis rés a helyén. Fentről lépteket hallott. – A fény! – suttogta Rudy. Úgy hajította be a szavakat a nyitott ablakon. – Elaludt. – Scheisse. – Jönnek le. Egy irdatlanul hosszú pillanat következett ekkor, a másodperc töredéke alatt hozott döntés végtelenje. Liesel szeme kutatott a szobában, és meglátta A füttyöst. Türelmesen feküdt a polgármester íróasztalán. – Siess! – sürgette Rudy, de Liesel nagyon nyugodtan odament az asztalhoz, elvette a könyvet, s aztán csendben indult kifelé. Fejjel előre mászott ki az ablakon, aztán sikerült megint úgy a lábára érkeznie, hogy még egyszer érezte a zsiborgó fájdalmat, ezúttal a bokájában. – Gyere már! – könyörgött neki Rudy. – Futás! Schnell! Mikor befordultak a sarkon, és már a folyóhoz és a Münchener utcába vezető úton voltak, Liesel megállt. Lehajolt, és kifújta magát. Teste középen összehajtva, a levegő félig megfagyva a szájában, szíve a fülében zúgott. Rudy a pontos mása. Amikor Lieselre pillantott, meglátta a könyvet a hóna alatt. Küszködve szólalt meg. – Az meg miféle könyv? – buktak ki belőle a szavak. A sötétség most már igazán megsűrűsödött. Liesel zihált, torkában kezdett felolvadni a levegő. – Csak ezt találtam. Rudy sajnos érezte a szagát. A hazugságét. Megdöntötte a fejét, és kimondta, amit érzett. A tényt. – Nem is a kaja miatt mentél be, igaz? Ami neked kellett, azt elhoztad... Liesel ekkor kiegyenesedett, és hirtelen émelyítő érzés töltötte el: egy újabb rádöbbenés. A cipő. Rudy lábára pillantott, aztán a kezére, aztán körben a földre. – Mi van? – kérdezte Rudy. – Mi baj? – Saukerl – mondta Liesel vádló hangon. – Hol a cipőm? – Rudy arca elfehéredett, s Lieselnek akkor már nem voltak kételyei. – Ott maradt a háznál, igaz? Rudy kétségbeesetten kutatott körbe a szemével, minden realitással szemben rimánkodva magában, hogy talán mégis elhozta. Elképzelte magát, ahogy felvette a cipőt a földről – de hiába, nem volt ott. A cipő ott hevert tehetetlenül, vagy ami még rosszabb, bűnjelként, a Grande Strasse 8. számú ház falánál. – Dummkopf – szidta magát Rudy, és a fülére csapott. Szégyenkezve nézett le Liesel szánalmas, zoknis lábára. – Idióta! – De aztán gyorsan kitalálta, hogyan tegye jóvá a hibáját. Nagy komolyan azt mondta: – Várj meg! – s azzal sietve elindult visszafelé. – El ne kapjanak! – kiáltott utána Liesel, de Rudy ezt már nem hallotta.

Tíz súlyos perc telt el. Most már teljes volt a sötétség, és Liesel egészen biztos volt benne, hogy nem kerülheti el a Watschent, amikor hazaér. – Siess! – mormolta magában, de Rudy még mindig nem jött. Elképzelte, ahogy rendőrségi sziréna hajítja előre magát, aztán becsavarodik magába. Ahogy begyűjti magát. Még mindig semmi. Már elindult vissza a kereszteződéshez a nedves, koszos zoknijában, s ekkor végre megpillantotta Rudyt. A fiú diadalmasan felszegett arccal szaladt felé. Vigyorgott, villogtak a fogai, a cipő pedig ott himbálódzott a kezében. – Majdnem megöltek – mondta –, de megvan. – Előbb átmentek a folyón, aztán odaadta Lieselnek a cipőt, aki lehajította a földre. Leült, és felnézett a legjobb barátjára. – Danke – mondta. Rudy bólintott. – Nincs mit. – De próbált egy kicsivel többet kicsikarni. – Kár is kérdeznem, hogy kapok-e ezért egy csókot, igaz? – Amiért visszahoztad a cipőmet, amit te hagytál ott? – Hát jó. – Rudy feltartotta a kezét, és továbbra is beszélt, miközben sétáltak tovább, Liesel pedig igyekezett nem odafigyelni rá. Csak az utolsó részt hallotta. – Meg asszem, nem is akarnálak megcsókolni... ha a szádnak kicsit is olyan a szaga, mint a cipődnek. – Undorító vagy – közölte Liesel, és remélte, hogy Rudy nem vette észre a kis mosolyt, ami kiszökött az arcára. A Himmel utcában Rudy kikapta Liesel kezéből a könyvet. Egy utcalámpa alatt elolvasta a címét, és megkérdezte, miről szól. Liesel ábrándosan válaszolt. – Csak egy gyilkosról. – És kész, ennyi? – Meg van egy rendőr, aki próbálja elkapni. Rudy visszaadta a könyvet. – Erről jut eszembe, azt hiszem, mindketten szorulni fogunk, amikor hazaérünk. Különösen te. – Miért én? – Tudod – a mamád. – Mi van vele? – Liesel élt minden olyan ember nyilvánvaló jogával, aki valaha is tartozott már egy családhoz. Egy ilyen ember nyugodtan panaszkodhat és siránkozhat, kritizálhatja a családja tagjait, de nem engedi senki másnak, hogy ezt tegye. Mert ilyenkor kihúzza magát, és a család védelmére kel. – Valami bajod van vele? Rudy visszakozott. – Bocs, Saumensch. Nem akartalak bántani. Liesel még így a sötétben is látta, hogy Rudy egyre felnőttebb. Megnyúlt az arca. Egészen kicsit sötétebb lett borzas szőke haja, és mintha a vonásai is változtak volna. De egyvalami sohasem változott. Egyszerűen nem lehetett sokáig haragudni rá. – Lesz nálatok valami rendes ennivaló ma este? – kérdezte Rudy. – Nem hiszem. – Nálunk se. Kár, hogy a könyvet nem lehet megenni. Arthur Berg mondott egyszer valami ilyesmit. Emlékszel?

Míg megtették a hátralévő utat, a régi szép időkre emlékeztek, s Liesel közben gyakran lepillantott A füttyösre, a kék borítóra és a cím fekete betűire. Mielőtt ki-ki hazament, Rudy megállt egy pillanatra, és azt mondta: – Viszlát, Saumensch. – És nevetett. – Jó éjt, könyvtolvaj. Ez volt az első alkalom, amikor Lieselt ezzel a szóval illették, és nem tudta titkolni, hogy mennyire tetszik neki. Mint tudjuk, korábban is lopott már könyveket, de 1941 októberének végén hivatalossá vált. Ezen az estén Liesel Meminger végleg könyvtolvajjá változott.

RUDY STEINER HÁROM OSTOBASÁGA RUDY STEINER, AZ IGAZI GÉNIUSZ 1. Ellopta a legnagyobb krumplit Mamer csemegeboltjából. 2. Belekötött Franz Deutscherba a Münchener utcában. 3. Nem járt el többé a Hitlerjugend-gyűlésekre.

Az elsőnél Rudy mohósága okozta a bajt. 1941. november közepe volt, egy szokásosan sivár délután. Egész ragyogóan besurrant a jegyeiket szorongató nők között – azt mondanám, volt benne valami bűnözői zsenialitás.És tényleg, már majdnem úgy volt, hogy nem veszik észre. De bármennyire ügyesen lopózott, sikerült a legnagyobb szem krumplit elvennie – épp azt, amit a sorban már többen is nézegettek. S így persze látták, ahogy egy tizenhárom éves gyerek mancsa odanyúl, és megragadja. Testes Helgák kórusa harsant, és Thomas Mamer viharosan ott termett. – Meine Erdäpfel! – mondta. – A krumplim! A krumpli még Rudy kezében volt (pontosabban két kezében, mert egyben nem fért el), és az asszonyok úgy gyűltek köré, mint díjbirkózók csapata. Most aztán muszáj volt gyorsan beszélni. – A családom – magyarázta Rudy. Világos folyadék előzékeny csíkja kezdett folyni az orrából. Direkt nem törölte le. – Mindannyian éhezünk. A húgomnak kabátot kell venni, mert ami volt, azt ellopták. Mamer nem volt ostoba. Rudy gallérját markolva azt mondta: – És egy szem krumpliba akarod öltöztetni? – Nem, uram. – Rézsút belenézett fogvatartójának abba az egy szemébe, amit láthatott. Mamer hordóforma ember volt, két kis lőréssel, amin kinézett. A fogai, mint zsúfolt lelátó a futballstadionban. – Az összes pontunkat becseréltük a kabátra három héttel ezelőtt, és most nincs mit ennünk. A boltos egyik kezével fogta Rudyt, a másikkal a krumplit. És a feleségéhez fordulva kimondta a rettegett szót: – Polizei. – Ne – könyörgött Rudy –, kérem! – Később azt mondta Lieselnek, hogy egy picurkát se félt, pedig biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban majd kiugrott a szíve. – Ne hívja a rendőröket! Kérem, ne hívja őket! – Polizei. – Mamert nem hatották meg a fiú szavai, aki tehetetlenül vergődött a szorításában. Azon a délutánon volt a sorban egy tanár is, Herr Link. Azok közé a tanárok közé tartozott az iskolában, akik nem voltak papok vagy apácák. Rudy kiválasztotta a tekintetével. – Herr Link. – Ez volt az utolsó esélye. – Herr Link, mondja meg neki, kérem! Mondja meg neki, milyen szegény vagyok!

A boltos kérdő tekintettel nézett a tanárra. Herr Link előrelépett, és azt mondta: – Igen, Herr Mamer. Ez a fiú szegény. A Himmel utcában lakik. – A nagyrészt asszonyokból álló tömeg ekkor zsongani kezdett, mindenki tudta, hogy a Himmel utca nem épp az idilli molchingi élet megtestesülése. Jól ismerték mint viszonylag szegény negyedet. – Nyolc testvére van. Nyolc! Rudynak vissza kellett fojtania egy mosolyt, pedig még nem menekült meg. De legalább már az ő oldalára állt a tanár, és még hazudott is. Valahogy hozzáadott még három gyereket a Steiner családhoz. – Gyakran reggeli nélkül jön iskolába. – Az asszonyok megint felzsongtak. Olyan volt, mintha egy új réteg festék került volna a helyzetre, fokozva erejét és hangulatát. – És ez azt jelenti, hogy szabadon lophatja a krumplimat? – A legnagyobbat! – spriccelt a szó az egyik asszonyból. – Maradjon csendben, Frau Metzing! – szólt rá Mamer, mire az asszonyság gyorsan elhallgatott. Először minden figyelem Rudyra és a tarkójára irányult. Aztán hol ide, hol oda csapódott, a fiúról a krumplira, onnan Mamerra – a legszemrevalóbbról a legcsúnyábbra –, és hogy pontosan mitől döntött a boltos Rudy javára, az örök rejtély marad. Talán mert olyan szánni való volt a fiú? Vagy Herr Link tekintélye döntötte el a kérdést? Esetleg Frau Metzing alkalmatlankodása? Bármi volt is az, Mamer visszadobta a krumplit a többi közé, és kipenderítette Rudyt a boltból. A jobb cipőjével adott neki egy jó kis löketet, és azt mondta: – Meg ne lássalak itt még egyszer! Rudy kintről nézte, ahogy Mamer visszamegy a pult mögé, és kiszolgálja a következő vevőjét ennivalóval és szarkazmussal. – Na, kíváncsi vagyok, maga melyik krumplit fogja kérni – mondta, fél szemmel a fiút figyelve. Rudy számára ez újabb kudarc volt. A második ostobaság hasonlóan veszélyes volt, de más okokból. Rudy ezt az összecsapást nem ússza meg bekékült szem, repedt borda és hajvágás nélkül. A Hitlerjugend-gyűléseken Tommy Müllernek megint problémái akadtak, és Franz Deutscher alig várta, hogy Rudy közbelépjen. Nem kellett sokat várnia. Rudy és Tommy megint csak kint a sárban szenvedett, miközben a többiek bementek harcászatot tanulni. Futottak a hidegben, és az ablakokon keresztül látták a meleg fejeket és vállakat odabent. És még akkor sem lett vége a kínzásuknak, amikor bementek a többiekhez. Rudy leroskadt a sarokba, és a sarat pöckölgette a gallérjáról az ablak mellett, amikor Franz nekiszegezte a Hitlerjugend kedvenc kérdését. – Mikor született a mi Adolf Hitlerünk? Rudy felnézett. – Hogy mi?

Franz elismételte a kérdést, és az ostoba Rudy Steiner, aki nagyon is jól tudta, hogy a helyes válasz 1889. április 20., Krisztus születésének idejét mondta válaszul. Még azt is hozzátette, hogy Betlehemben. Franz összedörzsölte a kezét. Nagyon rossz jel. Odament Rudyhoz, és ráparancsolt, hogy menjen ki, és fusson le még néhány kört. Rudy egymagában futott, és Franz minden kör után újból megkérdezte tőle, hogy mikor született a Führer. Hét kört futott le, mire kimondta a helyes választ. Az igazi baj azonban néhány nappal a gyűlés után történt. A Münchener utcában Rudy egyszer csak meglátta Deutschert, a járdán sétált néhány barátjával, és Rudy úgy érezte, muszáj megdobnia egy kővel. Mi a fenére gondolt, kérdezhetitek teljes joggal. A válasz valószínűleg az, hogy semmire a világon. Ő maga bizonyára azt mondta volna, hogy csak Isten adta jogával élt, hogy ostobaságot kövessen el. Vagy a másik lehetőség: Franz Deutscher puszta látványára hatalmába kerítette az önpusztítás vágya. A kő a gerincoszlopán találta el célpontját, bár nem olyan erősen, ahogy Rudy talán remélte. Franz Deutscher megfordult, és boldogan látta, hogy Rudy áll ott Liesellel, Tommyval és Tommy kishúgával, Kristinával. – Futás! – biztatta Liesel Rudyt, de a fiú nem mozdult. – Most nem a Hitlerjugendben vagyunk – jelentette ki. Az idősebb fiúk máris ott álltak előttük. Liesel ott maradt szorosan a barátja mellett, mint ahogy a rángó arcú Tommy és a madárcsontú Kristina is. – Steiner úr – szólalt meg Franz, azzal felkapta Rudyt, és a földhöz vágta. Rudy gyorsan felállt, ami még jobban felbőszítette Deutschert. Még egyszer a földhöz teremtette, aztán beletérdelt a bordáiba. Rudy újból felállt, és az idősebb fiúk már nevettek a barátjukon. Ez nem volt jó hír Rudy számára. – Nem tudod úgy csinálni, hogy megérezze? – mondta a legmagasabb fiú. Szeme olyan hideg és kék volt, mint az ég, a szavainál pedig Franznak nem kellett több biztatás. Eltökélte, hogy Rudy most nem fog felkelni a földről. Már többen is köréjük gyűltek, miközben Rudy Deutscher gyomrát próbálta eltalálni ököllel, de persze elhibázta. És abban a pillanatban perzselő fájdalmat érzett a bal szemében. Aztán jöttek a szikrák, de akkor már a földön feküdt. Majd újabb ütést kapott ugyanoda, és szinte érezte, ahogy egyszerre lesz sárga, kék és fekete. Égető fájdalom három rétege. A tömeg gyűlt és vigyorgott, találgatva, hogy Rudy feláll-e még egyszer. Nem állt fel. Ezúttal ott maradt a hideg, nedves földön, s érezte, ahogy átszivárog a ruháján és szétterjed benne. Szemében még ott voltak a szikrák, és túl későn vette észre, hogy Franz most fölötte áll, kezében egy vadonatúj bicskával, készen rá, hogy leguggoljon, és a testébe döfje. – Ne! – tiltakozott Liesel, de a colos lefogta. Mély, öreg szavak kúsztak a fülébe. – Ne izgulj – mondta. – Nem teszi meg. Nem olyan bátor. Tévedett.

Franz letérdepelt, s közben közelebb hajolt Rudyhoz, és azt suttogta: – Mikor született a Führerünk? – Minden egyes szót gondosan artikulált, egyenesen bele Rudy fülébe. – Gyerünk, Rudy, ki vele, mikor született? Nekem elmondhatod, minden rendben van, nem kell félned. És Rudy? Mit válaszolt? Okosan cselekedett, vagy engedte, hogy az ostobasága még mélyebbre süllyessze a sárba? Boldogan nézett a Franz Deutscher fakókék szemébe, és azt felelte: – Húsvét hétfőn. A kés pillanatok alatt dolgozni kezdett a haján. Ez volt a kettes számú hajvágás Liesel életének ebben a szakaszában. Egy zsidó haját ő maga vágta le rozsdás ollóval. A legjobb barátjának egy csillogó bicska esett neki. Liesel senkit sem ismert, aki ténylegesen fizetett volna egy hajvágásért. Ami Rudyt illeti, ebben az évben már nyelt sarat, fürdött trágyában, megpofozta egy kezdő bűnöző, most pedig megkapta azt, ami a hab volt a tortán – nyilvános megszégyenítést a Münchener utcában. Minden egyes tincs nagyja szépen hagyta magát, de néhány hajszál erősen kapaszkodott, és azok tövestül tépődtek ki. Rudy arca összerándult minden egyes nyisszantásra, bekékült szeme lüktetett, bordái visongtak a fájdalomtól. – 1889. április 20.! – mondta Franz, és amikor elment a csatlósaival, a közönség is szétszéledt, csak Liesel, Tommy és Kristina maradtak ott barátjuk mellett. Rudy csendben feküdt a földön, a szivárgó nyirkosságban. Úgyhogy most már csak a harmadik ostoba cselekedet maradt hátra – hogy nem járt el többé a Hitlerjugend-gyűlésekre. Nem azonnal hagyta abba, mert előbb meg akarta mutatni Deutschernak, hogy nem fél tőle, de néhány héttel később nem ment többé. Felvette büszke egyenruháját, és elindult a Himmel utcában hűséges alattvalójával, Tommyval az oldalán. De nem a gyűlésre mentek, hanem kisétáltak a városból, s aztán az Amper partján kószáltak, kavicsokat kacsáztattak, hatalmas köveket döntöttek bele a vízbe, és általában mindenféle rosszaságokat műveltek. Rudy mindig jól bepiszkolta az egyenruháját, hogy be tudja csapni az anyját, legalábbis addig, amíg meg nem érkezik az első levél. Aztán megérkezett, s ő meghallotta a rettegett kiáltást a konyhából. A szülei először fenyegették. Hiába. Utána könyörögtek neki. De nem és nem. Végül is kiderült, hogy csatlakozhat egy másik csapathoz, s ez lökte vissza Rudyt a helyes irányba. Szerencséje volt, mert ha továbbra sem jelenik meg a gyűléseken, Steineréket megbírságolták volna a mulasztások miatt. A bátyja, Kurt megkérdezte, hogy Rudy beléphet-e a Flieger-csapatba, amelyik a repülőgépekre és a repülésre specializálódott. Leginkább repülőgépmodelleket építettek, s ami a lényeg, itt nem volt Franz Deutscher. Rudy beleegyezett, és ment vele Tommy is. Ez volt az egyetlen olyan eset az életében, amikor az idióta viselkedése végül is áldásos eredményhez vezetett.

Az új csapatában, valahányszor feltették neki a führeres kérdést, Rudy elmosolyodott, és azt felelte: – 1889. április 20-án. – Aztán gyorsan egy másik dátumot suttogott Tommy fülébe, mondjuk, Beethoven születésnapját, vagy Mozartét, Straussét. Az iskolában tanultak a zeneszerzőkről, és a nyilvánvaló butasága ellenére Rudy abban nagyon jó volt.

A SODRÓDÓ KÖNYV (II. rész) December elején Rudy Steiner végre megért egy diadalt, bár nem tipikus formában. Hideg, de nagyon csendes nap volt. Már majdnem havazott. Iskola után Rudy és Liesel benéztek Alex Steiner üzletébe, és miközben mentek hazafelé, meglátták Rudy régi barátját, Franz Deutschert, amint épp jött feléjük a sarokról. Liesel kezében ott volt A füttyös, mint újabban mindig. Szerette érezni a kezében. Csak hogy néha megsimogassa a gerincét vagy a lapok egyenetlen élét. Ő látta meg előbb Deutschert. – Odass! – mutatott. Deutscher egy másik Hitlerjugend-vezetővel jött feléjük. Rudy összehúzta magát, és megtapogatta még gyógyulófélben lévő szemét. – Ne! – Szeme az utcákat kutatta. – Ha elmegyünk a templom mögött, kiérünk a folyópartra, és majd onnan visszafordulunk. Liesel szó nélkül követte, s így sikerült elkerülniük Rudy kínzóját – hogy egyenesen egy másikba fussanak bele. Először nem is észlelték a veszélyt. A hídon egy csapat jött velük szemben, dohányoztak, és lehettek volna akárkik, de nem akárkik voltak. Túl késő lett volna visszafordulni, amikor felismerték egymást. – Jaj, ne, megláttak minket! Viktor Chemmel mosolygott. Nagyon nyájasan beszélt. Ez csak azt jelenthette, hogy nagy baj van készülőben. – Lám, lám, csak nem Rudy Steiner és a kis kurvája. – Megállt, és könnyedén kikapta Liesel kezéből A füttyöst. – No csak, mit olvasunk? – Ez a kettőnk dolga – próbált Rudy a lelkére beszélni. – Neki semmi köze hozzá. Add vissza a könyvet! – A füttyös. – Most Lieselhez beszélt. – Na és jó? Liesel megköszörülte a torkát. – Nem rossz. – Sajnos, elárulta magát. A szemével. Hogy olyan aggodalom sütött belőle. Tudta, melyik volt az a pillanat, amikor Viktor Chemmel megérezte, milyen sokat jelent neki az a könyv. – Megmondom, mi az ábra – mondta Viktor. – Adsz ötven márkát, és visszakapod a könyvedet. – Ötven márka! – Ez Andy Schmeikl volt. – Ugyan már, Viktor, annyi pénzért ezer könyvet vehetsz. – Kérdeztelek? Andy elhallgatott. Szája mintha összecsattant volna. Liesel próbált pókerarcot vágni. – Akkor megtarthatod. Én már elolvastam. – Mi a vége? A fenébe! Még nem ért el odáig. Habozott, és Viktor Chemmel azonnal olvasott a tekintetéből.

– Hé, Viktor – rontott rá Rudy –, ne csináld ezt vele! Neked velem van problémád. Megteszem, amit csak akarsz. – Az idősebb fiú csak félretolta, és magasra tartotta a könyvet. És közben kijavította Rudyt. – Nem – mondta. – Én teszek meg bármit, amit akarok. – Azzal elindult a folyó felé. Mindenki fürgén követte. Futólépésben. Néhányan tiltakoztak. Néhányan biztatták. Minden olyan lazán történt. Egy kérdés – gúnyos, barátságos hangon. – Mondjátok csak – kérdezte Viktor –, ki is volt az utolsó diszkoszvető olimpiai bajnok Berlinben? – Szembefordult velük. Bemelegítette a karját. – Na, ki volt? A fenébe is, itt van a nyelvem hegyén. Az az amerikai, nem? Carpenter vagy valami... Rudy: – Kérlek! A víz dülöngélt. Viktor Chemmel elkezdte a forgást. Diadalmasan eresztette ki a könyvet a kezéből. Kinyílt, csapdostak a lapok, ahogy repült a levegőben. Váratlanul megállt, mintha szívni kezdte volna a víz. Becsapódott, és sodródni kezdett. Viktor megrázta a fejét. – Nem volt elég magas. Gyenge dobás. – Megint mosolygott. – De azért elég a győzelemhez, he? Liesel és Rudy nem maradtak ott, hogy hallgassák a nevetést. Rudy szaladni kezdett a parton, figyelte, hol úszik a könyv. – Látod? – kiáltott utána Liesel. Rudy futott. Futott tovább a parton, és mutatta Lieselnek a könyvet. – Ott van! – Megállt, mutatott, futott tovább, hogy megelőzze. Aztán ledobta a kabátját, és belegázolt a vízbe. Bement a folyó közepéig. Liesel lassított, és látta Rudy minden egyes lépésének fájdalmát. A kínzó hideget. Amikor elég közel volt, látta, hogy a könyv elúszik Rudy mellett, de a fiú gyorsan utolérte, és elkapta az ázott papírtömböt. – A füttyös! – kiáltott ki Lieselnek. Ez volt az egyetlen könyv, ami aznap az Amper folyón sodródott, de akkor is úgy érezte, hogy ezt közölnie kell. Érdekes az is, hogy Rudy nem próbált a lehető leggyorsabban kijönni a pusztítóan hideg vízből, amint a kezében volt a könyv. Még ott maradt benne jó egy percen át. Erre soha nem adott magyarázatot, de azt hiszem, Liesel nagyon jól tudta, hogy Rudynak két oka volt erre. RUDY STEINER FAGYOS INDÍTÉKAI 1. Hónapokon át egyik kudarc érte a másik után, és ez a pillanat volt az egyetlen esélye, hogy valami győzelem örömét élje át. 2. Egy ilyen önzetlen cselekedet után teljes joggal állhatott elő a szokásos kérésével Lieselnek. Hát vissza lehet utasítani ezek után?

– Mit szólnál egy csókhoz, Saumensch?

Derékig a vízben állt még néhány pillanatig, mielőtt kimászott, és odaadta Lieselnek a könyvet. A nadrágja rátapadt, és csak ment tovább megállás nélkül. Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy félt. Rudy Steiner félt a könyvtolvaj csókjától. Olyan sokáig vágyott rá. Olyan borzasztóan szerette Lieselt. Olyan erősen, hogy soha többé nem kérte az ajkát, és a csókja nélkül feküdt a sírba.

Hatodik rész

AZ ÁLOMCIPELŐ

A HALÁL NAPLÓJA – A HÓEMBER – TIZENHÁROM AJÁNDÉK – A KÖVETKEZŐ KÖNYV – EGY ZSIDÓ HULLA RÉMÁLMA – ÚJSÁGPAPÍR ÉG – EGY LÁTOGATÓ – EGY SCHMUNZELLER – ÉS EGY MÉRGEZETT AJAKRA ADOTT UTOLSÓ CSÓK

A HALÁL NAPLÓJA: 1942 Korszakos év volt, hasonlóan 79-hez, vagy 1346-hoz, hogy csak néhányat említsünk. Felejtsétek el a kaszát, az Isten szerelmére, söprűre vagy felmosórongyra volt szükségem. És pihenésre. EGY APRÓ KIS IGAZSÁG Nincs se kaszám, se sarlóm. Csak akkor viselek csuklyás fekete köpenyt, ha hideg van. Az arcvonásaim pedig, hát, egyáltalán nincs az a halálfejem, amilyennek olyan élvezettel szoktatok lerajzolni. Akarjátok tudni, hogy nézek ki igazából? Segítek. Kerítsetek egy tükröt, miközben folytatom.

Ami azt illeti, igencsak önzőnek érzem most magam, hogy csak a saját dolgaimról beszélek. Én, én, én. Hogy én mennyit utaztam, hogy én mi mindent láttam '42-ben. Persze, ti emberek vagytok – értenetek kell az önzést. De az a lényeg, hogy jó okkal mesélem, mit láttam akkoriban. Mert sok minden hatással volt belőle Liesel Meminger életére. Közelebb vitte a háborút a Himmel utcához, és engem is belerángatott a sűrűjébe. Szó se róla, sokat kellett rohangálnom abban az évben, Lengyelországból Oroszországba, Afrikába és vissza. Mondhatjátok persze, hogy én amúgy is rohangálok, írjunk bármilyen évet, de az emberi faj néha szereti kicsit felpörgetni a dolgokat. És hirtelen sokkal több lesz a holttest meg a belőlük szabaduló lélek. Néhány bomba rendszerint elég hozzá. Vagy néhány gázkamra, vagy távoli ágyúk fecsegése.És ha ezek nem végzik is be a munkát, legalábbis megfosztják az embereket az otthonaiktól, és mindenhol hajléktalan bolyongókkal találkozom. Gyakran a nyomomban járnak, miközben megkínzott városok utcáit rovom. Könyörögnek, vigyem magammal őket, és nem gondolnak arra, hogy van elég dolgom anélkül is. – Eljön a ti időtök is – biztatom őket, és próbálok nem visszanézni. Néha azt kívánom, bárcsak mondhatnék valami ilyesmit: „Hát nem látjátok, hogy már így is elegem van?”, de soha nem mondok ilyet. Csak magamban panaszkodom, míg végzem a munkámat, és vannak évek, amikor a lelkek és a testek nem összeadódnak, hanem megsokszorozódnak. RÖVID SZÁMVETÉS 1942-RŐL 1. A kétségbeesett zsidók – lelkük az ölemben, ahogy ültünk a tetőn, a füstölgő kémények mellett. 2. Az orosz katonák: akiknek alig volt muníciójuk, s a többit az elhullottaktól vették el. 3. A francia tengerpart ázott hullái, ahogy kisodródtak a kavicsos fövényre és a homokra.

Folytathatnám, de úgy döntöttem, három példa egyelőre elég lesz. Három példából is érezhetitek azt a hamuízt a szátokban, amely meghatározta a létezésemet abban az évben. Olyan sok ember. Olyan sok szín. Egyre csak fortyognak bennem. Zaklatják az emlékezetemet. Látom őket: az egymásra hányt holttestek kupacait. A levegő, mint a műanyag, a láthatár, mint dermedő enyv. Vannak emberek által gyártott egek, lyukasak, szivárgók, és vannak puha, szénfekete felhők, melyek vergődnek mint fekete szívek. És aztán. Aztán a halál. Ahogy furakszik mindezen át. A felszínen: rendíthetetlen, megingathatatlan. A mélyben: ideges, borzolt és bomlott. Teljesen őszintén mondom (és tudom, ez most panaszkodásnak hangzik), hogy még nem tettem túl magam azon, amit Sztálin Oroszországban művelt. Az úgynevezett második forradalmon – a saját népe mészárlásán. Aztán jött Hitler. Azt mondják, a háború a halál legjobb barátja, de nekem erről más a véleményem. Számomra a háború olyan, mint az új főnök, aki lehetetlent követel. Megáll a vállad fölött, és egyfolytában ugyanazt ismételgeti: „Csináld meg, csináld meg!” Úgyhogy keményebben dolgozol. Megcsinálod. A főnök azonban nem köszöni meg. Hanem még többet követel. Gyakran próbálok visszaemlékezni arra a kevés szép dologra, amit azokban az időkben láttam. Átforgatom történeteim könyvtárát. Most éppenséggel ki is választok egyet. Azt hiszem, a felét már ismeritek, és ha eljöttök velem, megmutatom a többit. Elmesélem egy könyvtolvaj történetének második részét. Bár nem tud róla, sok-sok olyan dologra vár, amire épp csak egy perce céloztam, de vár tirátok is. Épp levisz egy kis havat egy pincébe. A golyóba gyúrt fagyott víz szinte mindenkit mosolyra késztet, de nem tud elfeledtetni semmit. Itt jön.

A HÓEMBER Liesel Meminger számára 1942 első részét így lehet összefoglalni: Tizenhárom éves lett. A melle még lapos volt. Még nem jött meg a vérzése. A fiatalember, aki a pincében lakott, most az ő ágyában feküdt. KÉRDÉS ÉS VÁLASZ Hogy került Max Vandenburg Liesel ágyába? Úgy, hogy elesett.

Eltérőek voltak a vélemények, de Rosa Hubermann azt állította, hogy a magok előző karácsonykor lettek elvetve. December 24-e éhes és hideg volt, de most legalább elmaradtak a hosszadalmas látogatások. Kicsi Hans épp oroszokra lövöldözött, és egyben folytatta a családjával szembeni sztrájkot. Trudy csak a karácsony előtti hétvégén tudott elugrani pár órára. Elutazott a családdal, ahol alkalmazásban állt. És amelyik Németországnak egy egészen más osztályához tartozott. Szenteste Liesel levitt két marék havat Maxnak ajándékul. – Csukd be a szemed! – mondta. – Nyújtsd a tenyered! – Amint áttette a havat, Max megborzongott és nevetett, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Először csak gyorsan megkóstolta a havat, beledugva az ajkát. – Ez a mai időjárás-jelentés? Liesel mellette állt. Gyengéden megérintette a fiú karját. Max újból a szájához emelte a havat. – Köszönöm, Liesel. Ez volt minden idők legnagyszerűbb karácsonyának kezdete. Kevés ennivaló. Semmi ajándék. De volt egy hóember a pincében. Miután levitte az első néhány marék havat, Liesel körülnézett, hogy senki sincs kint az utcán, aztán kivitt annyi vödröt és tálat, amennyit csak tudott. Megtöltötte őket hóval és jéggel, ami betakarta a világ Himmel utcaként ismert kis szeletét. Amikor mind tele lett, bevitte őket a házba, onnan pedig le a pincébe. Hogy egészen pontos legyek, először megdobta egy hógolyóval Maxot, aztán rögtön ő is kapott egyet a hasára. Max még Hans Hubermannt is megdobta, amikor jött le a lépcsőn. – Arschloch! – kiáltott fel a Papa. – Liesel, adj egy kis havat! Egy egész vödörrel! – Pár percre mindent elfelejtettek. Nem volt több kiabálás, de a nevetést nem tudták visszafojtani. Hisz csak emberek voltak, akik egy házban hógolyóztak. Papa a hóval teli edényekre nézett. – Na és a többivel mit csinálunk? – Hóembert – felelte Liesel. – Csinálunk egy hóembert belőle. Papa felkiabált Rosának. A szokásos távoli hang felelt rá. – Mit akarsz már megint, Saukerl? – Gyere csak le ide!

Amikor felbukkant, Hans Hubermann az életét kockáztatva a felesége felé hajított egy káprázatos hógolyót. Épp csak elhibázta, a hógolyó a falnak csapódott, és a Mamának így remek alkalma nyílott arra, hogy hosszú ideig káromkodjon levegővétel nélkül. Mikor magához tért a meglepetéséből, lement, és segített nekik. Még gombokat is hozott, hogy azokból legyenek a szemek és az orr, és valami zsineget a hóember mosolyához. Sőt egy sál és egy kalap is került az igazából csak hatvan centi magas hóemberre. – Egy törpe – mondta Max. – Mit csinálunk, amikor elolvad? – kérdezte Liesel. Rosa rávágta a választ: – Feltörlöd, Saumensch, de gyorsan. Papa nem értett egyet vele. – Nem fog elolvadni. – Összedörzsölte a kezét, és rálehelt. – Piszok hideg van itt lent. Persze a hóember aztán mégiscsak elolvadt, de valahol a lelkükben akkor is ott volt még. Alighanem az volt az utolsó dolog, amit elalvás előtt mindannyian láttak azon a szentestén. Egy harmonika volt a fülükben, egy hóember a szemükben, és Liesel Max utolsó szavaira gondolt, mielőtt otthagyta a tűz mellett. KARÁCSONYI ÜDVÖZLET MAX VANDENBURGTÓL „Gyakran kívánom, Liesel, hogy ennek az egésznek vége legyen, de aztán csinálsz valamit, mondjuk, lejössz a pincébe egy hóemberrel a kezedben.”

Épp azon az estén, sajnos, Max egészsége hirtelen romlani kezdett. Az első jelek elég ártalmatlanok voltak, és tipikusak. Állandóan fázott. Izzadt a keze. Fokozódtak a látomásai, ahogy bokszol a Führerrel. Csak akkor kezdett igazán aggódni, amikor hiába csinálta a fekvőtámaszait és felüléseit, sehogy sem tudott felmelegedni. Bármilyen közel ült a tűzhöz, sehogy sem tudta kicsit is egészségesnek érezni magát. Napról napra veszített a súlyából. Kevesebbet tornázott, aztán már semennyit sem, nem tudta felemelni arcát a pince durva padlójáról. Januárban még csak-csak tartotta magát, de február elején már aggasztó állapotban volt. Nem tudott felkelni, jócskán a délelőttbe nyúlóan aludt a tűz mellett, szája eltorzult, arca kezdett feldagadni. Amikor kérdezték, azt mondta, jól van. Február közepén, néhány nappal Liesel tizenharmadik születésnapja előtt úgy ment a tűzhöz, hogy már előtte majdnem összeesett. Kis híján belezuhant a tűzbe. – Hans – suttogta, és arca mintha görcsbe rándult volna. Aztán nem tartotta meg a lába, és feje a harmonika tokjának csapódott. Egy fakanál abban a pillanatban zuttyant bele a levesbe, és Rosa Hubermann egy szempillantás alatt ott volt Max mellett. Tartotta a fejét, és rámordult Lieselre, aki ott állt a szoba másik oldalán. – Mit állsz ott, mint a faszent, hozd a többi takarót! Vidd az ágyadhoz őket! Hé, te meg! – Most a Papa következett. – Segíts felállítani, és vigyük Liesel szobájába! Schnell! A Papa arca megfeszült az aggodalomtól. Szürke szeme megcsendült, és egyedül felkapta Maxot. Könnyű volt, mint egy gyerek. – Nem tehetnénk ide, a mi ágyunkba?

Rosa ezt már átgondolta. – Nem. Ezeket a függönyöket napközben elhúzva kell tartanunk, különben gyanús lenne. – Ez igaz. – Hans sietve vitte Maxot kifelé. Liesel takarókkal a kezében nézte. Petyhüdt lábak, lelógó haj. Az egyik cipő leesett a lábáról. – Mozgás! A Mama benyomult utánuk a maga kacsázó járásával. Miután lefektették, rápakolták a takarókat, és jól bebugyolálták. – Mama? – Liesel torkán nem jött ki több szó. – Mi van? – Rosa Hubermann kontya olyan feszes volt, hogy már csak attól is lehetett félni. És mintha még feszesebbé vált volna, amikor megismételte a kérdést: – Mi van, Liesel? Liesel közelebb lépett, félve a választól. – Él? A konty bólintott. Rosa ekkor megfordult, és nagyon eltökélten mondott valamit. – Hát ide hallgass, Liesel! Nem azért fogadtam be ezt az embert a házamba, hogy lássam, amint meghal. Megértetted? Liesel bólintott. – Most menj! A folyosón a Papa átölelte. Nagyon kellett neki ez az ölelés. Később hallotta, ahogy Hans és Rosa beszélgetnek éjszaka. Rosa az ő szobájukban készítette el a fekhelyét az ágyuk mellett, a padlón. A pincéből cipelték fel a matracot. (Aggódtak, hátha fertőzött, de arra jutottak, hogy ez aligha lehetséges. Max nem valami vírustól szenvedett, úgyhogy felcipelték a matracot, és kicserélték rajta a lepedőt.) Amikor a Mama már azt hitte, hogy a lány alszik, elmondta a véleményét. – Az az átkozott hóember – suttogta. – Lefogadom, hogy az egész a hóemberrel kezdődött. Bolondozni a hóval ott lent, abban a hidegben. A Papa filozofikusabb volt. – Rosa, az egész Adolffal kezdődött. – Felült az ágyon. – Meg kell néznünk, hogy van. Azon az éjszakán hétszer látogatták meg Maxot. MAX VANDENBURG LÁTOGATÓLISTÁJA Hans Hubermann: 2 Rosa Hubermann: 2 Liesel Meminger: 3

Reggel Liesel felhozta Max rajzkönyvét a pincéből, és letette az éjjeliszekrényre. Szörnyen érezte magát, amiért előző évben megnézte, és most tisztelettudóan csukva tartotta.

Amikor a Papa bejött, Liesel nem fordult meg, hanem a falhoz beszélt, Max Vandenburg fölött. – Miért is kellett levinnem azt a sok havat? – mondta. – Az egész amiatt van, ugye, Papa? – Összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. – Miért is kellett hóembert építenem? A Papa, örök becsületére, rendíthetetlen volt: – Liesel – mondta –, kellett, és kész. Liesel órákon át ült Max mellett, miközben a fiú reszketett és aludt. – Ne halj meg – suttogta. – Kérlek, Max, ne halj meg. Ő volt a második hóember, aki a szeme láttára olvadt, csak ez más volt. Egy paradoxon. Minél hidegebb lett, annál jobban olvadt.

TIZENHÁROM AJÁNDÉK Olyan volt, mintha Max újból megérkezett volna. A tollakból megint ágak lettek. A sima arca durva lett. A bizonyíték, amire Liesel várt, ott volt. Max élt. Az első néhány napon Liesel ott ült mellette, és beszélt hozzá. A születésnapján azt mondta, egy hatalmas torta várja a konyhában, csak ébredjen fel. De Max nem ébredt fel. És nem volt torta. EGY KÉSŐ ÉJSZAKAI JELENET Sokkal később rájöttem, hogy akkoriban ellátogattam a Himmel utca 33-ba. Épp a kevés olyan pillanat egyikében, amikor a kislány nem volt ott vele, mert nem láttam mást, csak egy embert egy ágyban. Letérdeltem. Felkészültem rá, hogy bedugjam a kezem a takarók közt. És ekkor jött egy újjászületés – egy hatalmas küzdelem: ellenem. Visszakoztam, és mivel úgyis annyi munka állt előttem, örültem, hogy abból a sötét kis szobából elzavartak. Egy pillanatra még derűsen le is hunytam a szemem, mielőtt elmentem.

Az ötödik napon nagy izgalom volt, amikor Max kinyitotta a szemét, ha csak pillanatokra is. Amit látott (és milyen félelmetes közelkép lehetett!), az Rosa Hubermann volt, aki szó szerint beletukmált a szájába egy tányér levest. – Nyelj! – mondogatta. – Ne gondolkozz! Csak nyelj! – Amint a Mama visszaadta a tányért, Liesel próbálta újból megnézni Max arcát, de a nagy tápláló hát eltakarta előle. – Még ébren van? Amikor megfordult, Rosának már nem kellett válaszolnia. Majdnem egy hét után Max másodszor is felébredt, és ekkor épp Liesel és a Papa volt a szobában. Mindketten őt nézték az ágyban, amikor halk nyögést hallottak. Ha lehetséges, a Papa fölfelé esett, ki a székből. – Nézze! – sikkantott Liesel. – Maradj ébren, Max, maradj ébren! Max egy pillanatra ránézett, de szemében nem csillant felismerés. Úgy tanulmányozta, mintha egy rejtvény volna. Aztán megint elment. – Papa, mi történt? Hans visszaroskadt a székbe.

Később a Papa kitalálta, hogy Liesel olvasson neki. – De tényleg, Liesel, már olyan jól tudsz olvasni! Az persze mindannyiunk számára rejtély, hogy honnan szerezted azt a könyvet. – Már megmondtam, Papa. Az egyik apáca adta az iskolában. A Papa játékosan tiltakozva tartotta fel a kezét. – Tudom, tudom. – Sóhajtott egyet, jó magasról. – Csak... – Szép lassan választotta meg a szavait. – El ne kapjanak. – Ezt egy olyan ember mondta, aki ellopott egy zsidót. Attól a naptól fogva Liesel hangosan olvasta A füttyöst Maxnak, aki az ő ágyában feküdt. Csak az volt a baja, hogy egész fejezeteket kellett kihagynia, mert sok helyen összeragadtak a lapok, miután megszáradt a könyv. De azért csak küszködött vele tovább, és már a könyv háromnegyedénél járt. Háromszázkilencvenhat oldal volt benne összesen. Liesel mindennap rohant haza az iskolából, abban a reményben, hogy Max jobban van. – Felébredt? Evett? – Nyomás kifelé! – ripakodott rá a Mama. – Lyukat beszélsz a hasamba. Futás! Menj focizni, az Isten szerelmére! – Igen, Mama. – Már nyitni akarta az ajtót. – De szól, ha felébred, ugye? Csak találjon ki valamit. Kiabáljon, mintha valami rosszat csináltam volna. Mindenki el fogja hinni, amiatt ne aggódjon. Ezen még Rosának is mosolyognia kellett. A csípőjére tette a kezét, és elmagyarázta, hogy Liesel még nem annyira idős, hogy megúszhassa Watschen nélkül, ha így beszél. – És lőj egy gólt – fenyegette meg a kislányt –, különben haza se gyere! – Igen, Mama. – Vagy inkább kettőt, Saumensch! – Igen, Mama. – És ne feleselj! Liesel ezt nem nagyon értette, de szaladt ki az utcára, hogy szembeszálljon Rudyval a sártól csúszós úton. – Na végre, seggvakaró! – köszönt neki Rudy a szokásos módján, miközben a labdáért harcoltak. – Hol voltál? Félórával később, amikor összelapította a labdát a Himmel utcába tévedő egyik ritka autó, Liesel megtalálta az első ajándékot Max Vandenburg számára. Miután látták, hogy a labda menthetetlen, a gyerekek mind mérgesen hazamentek, és a labda ott reszketett a hideg, felpattogzott úton. Csak Liesel és Rudy maradt ott a szegény tetem fölé hajolva. Tátongó lyuk volt az oldalán, mint egy száj. – Kell neked? – kérdezte Liesel. Rudy megrántotta a vállát. – Mire kellene egy ilyen összenyomott szarkupac labda? Már úgyse lehet felfújni. – Kell vagy nem? – Kösz, nem. – Rudy óvatosan megbökte a lábával, mintha egy állattetem volna. Vagy egy olyan állat, ami talán döglött.

Liesel, amikor indult haza, felkapta a labdát, és bedugta a hóna alá. Hallotta, ahogy Rudy még utánaszól: – Hé, Saumensch! – Várt. – Saumensch! Megenyhült. – Mi van? – Van itt egy kerék nélküli bicajom, ha kell. – Dugd fel a bicajodat! Aztán már csak egy nevetést hallott, annak a Saukerl Rudy Steinernek a nevetését. Bent rögtön a hálószobába ment. Bevitte a labdát Maxnak, és letette az ágy végébe. – Sajnálom – mondta –, ez nem valami nagy dolog. De amikor majd felébredsz, mesélni fogok róla. Elmondom, hogy a legszürkébb délután volt, amit csak el tudsz képzelni, és hogy jött egy kocsi, és a lámpája nem volt bekapcsolva, és átment rajta. Aztán a férfi kiszállt, és kiabált velünk. És utána tőlünk kérdezte az utat. Volt bőr a képén... – Ébredj fel! – szerette volna kiáltani. Vagy megrázni Maxot. De nem tette. Csak nézte a labda zúzott, hámló bőrét. Ez volt az első ajándék a sok közül. 2-5. SZÁMÚ AJÁNDÉKOK Egy szalag, egy fenyőtoboz. Egy gomb, egy kő.

A focilabda adta az ötletet. Attól fogva valahányszor ment az iskolába, vagy jött hazafelé, kereste a kidobott tárgyakat, amik értékesek lehetnek egy haldokló számára. Először nem is értette, miért olyan fontos ez. Hogyan szolgálhat egy látszólag annyira jelentéktelen dolog vigasszal valakinek? Egy szalag, amit az árokból szedett fel. Egy fenyőtoboz. Egy gomb, amit az osztályban talált, a fal mellett hevert. Egy lapos, kerek kő a folyóból. Ha másra nem voltak is jók, legalább mutatták Liesel aggodalmát, és lesz miről beszélgetniük, amikor Max felébred. Amikor egyedül volt, már beszélgetett is vele. – Na és mi ez a sok minden? – kérdezte Max. – Ez a sok vacak? – Vacak? – Képzeletben az ágy szélén ült. – Ezek nem vackok, Max. Ezek ébresztettek fel. 6-9. SZÁMÚ AJÁNDÉKOK Egy toll, két újság. Egy cukorkapapír. Egy felhő.

A toll szép volt, és be volt szorulva a Münchener utcai templom ajtajának zsanérjába. Hajlottan kandikált ki, és Liesel szaladt, hogy megmentse. A bal oldalon lelapultak a pihék rajta, de a jobb oldalán éles, cakkos háromszögekben álltak. Ennél jobban nem tudom leírni. Az újságok egy szemeteskuka hideg mélyéről származtak (erről elég is ennyi), a cukorkapapír pedig lapos volt és kifakult. Azt az iskola mellett találta, és feltartotta a fénybe. Cipőnyomok kollázsa volt rajta. Aztán a felhő.

Hogy lehet valakinek egy darab eget adni ajándékba? Február vége felé Liesel a Münchener utcában állt, és nézte, ahogy egy óriás felhő kúszik a hegyek fölé, mint egy fehér szörnyeteg. Megmászta a hegyeket. Eltakarta a napot, aminek a helyéről most egy szürke szívű, fehér vadállat nézte a várost. – Nézze csak, Papa! – mondta a papájának. Hans megdöntötte a fejét, és kimondta azt, ami számára annyira nyilvánvaló volt. – Oda kellene adnod Maxnak, Liesel. Odatehetnéd neki az éjjeliszekrényre, mint a többi ajándékot. Liesel úgy nézett rá, mint egy bolondra. – De hát hogyan? Hans könnyedén megütögette a fejét az ujjbütykeivel. – Vésd az emlékezetedbe! Aztán írd le neki! – ...Olyan volt, mint egy nagy, fehér vadállat – mondta, amikor legközelebb Max mellett virrasztott –, és a hegyeken túlról jött. Amikor különböző módosításokkal és kiegészítésekkel kész volt a mondat, Liesel úgy érezte, hogy megtette, amit akart. Elképzelte, ahogy a felhő képe az ő kezéből átkerül Maxéba a takarón keresztül, s aztán le is írta egy darab papírra, és arra tette rá a követ. 10-13. SZÁMÚ AJÁNDÉKOK Egy játék katona. Egy csodálatos levél. A füttyös, kiolvasva. Egy darab szomorúság.

A katona félig el volt temetve a földben, nem messze Tommy Müllerék házától. Csupa karcolás és horpadás volt, de Lieselnek épp ez tetszett benne a legjobban. És azért így, sebesülten is tudott állni. A levél egy juharlevél volt, és az iskolai takarítóeszközös szekrényben találta a vödrök és portörlők között. Résnyire volt nyitva az ajtó. A levél száraz és kemény volt, mint a pirítós kenyér, és az egész dimbes-dombos. Valahogy bejutott az iskola folyosójára, és onnan abba a szekrénybe. Mint egy fél csillag szárral. Liesel megfogta, és megpörgette az ujjai közt. A többi ajándéktól eltérően a levelet nem tette az éjjeliszekrényre. A behúzott függönyre tűzte rá, épp mielőtt elolvasta az utolsó harmincnégy oldalt A füttyösből. Nem vacsorázott aznap este, és nem ment vécére. Inni sem ivott. Az iskolában megfogadta, hogy aznap befejezi a könyvet, és Max Vandenburg hallgatni fogja, ahogy olvas. Fel fog ébredni. A Papa a padlón ült, a sarokban, szokás szerint munka nélkül. Szerencsére hamarosan indulhatott a Knollerba a harmonikájával. Állát a térdén nyugtatva hallgatta a kislányt, akinek valamikor küszködve tanította az ábécét. Liesel büszkén olvasott, s már a könyv utolsó, félelmetes szavait zúdította Max Vandenburgra. A FÜTTYÖS UTOLSÓ RÉSZE ...A bécsi levegő bepárásította a vonat ablakait azon a reggelen, és miközben az emberek magafeledten utaztak a munkába, egy gyilkos

fütyülte boldog dallamát. Megvette a jegyét. Udvariasan köszönt az utastársainak és a kalauznak. Még át is adta a helyét egy idős hölgynek, és udvariasan elbeszélgetett egy szerencsejátékossal, aki amerikai lovakról mesélt. A füttyös szeretett beszélgetni. Mindig beszélt az emberekhez, elbolondította őket, hogy megkedveljék, és bízzanak benne. Akkor beszélt hozzájuk, amikor megölte őket. Amikor kínozta őket, és forgatta bennük a kést. Fütyülni csak akkor fütyült, amikor nem volt kihez beszéljen, és ezért is szokott fütyülni gyilkosság után... „Szóval azt mondja, a pálya a hetesszámúnak kedvez, ugye?” „Azt ám” – mosolygott a szerencsejátékos. Máris csupa bizalom volt az idegen férfi iránt. –„Hátulról fog előretörni, és könnyedén megelőzi a többi lovat!” Túl kellett kiabálnia a vonat kattogását. „Ha maga mondja” – mosolygott a füttyös, s aztán hosszan tűnődött magában, vajon mikor találják meg a nyomozó holttestét abban a vadonatúj BMW-ben.

– Jézus, Mária és Szent József! – Hans nem tudta visszafojtani az elképedését. – Ezt egy apácától kaptad? – Felállt, odament a kislányhoz, és megcsókolta a homlokát. – Szervusz, Liesel, vár a Knoller. – Viszontlátásra, Papa. – Liesel! Semmi. – Gyere, egyél valamit! Most válaszolt. – Megyek, Mama. – Tulajdonképpen Maxnak mondta ezt, miközben ment oda hozzá, és letette a kiolvasott könyvet az éjjeliszekrényre, a többi ajándék közé. Max fölé hajolt, és nem bírta tovább. – Jaj, Max, ébredj már fel! – suttogta, és bár hallotta a háta mögül a Mamát, csendben sírni kezdett. Egy adag sós víz csorgott ki a szemén, és potyogott Max Vandenburg arcára. A Mama átölelte. Karjával magába nyelte. – Tudom – mondta. És tudta.

TISZTA LEVEGŐ, EGY RÉGI RÉMÁLOM, ÉS MIT KEZDJÜNK EGY ZSIDÓ HULLÁVAL Az Amper partján voltak, és Liesel épp azt mondta Rudynak, hogy szeretne még egy könyvet szerezni a polgármester házából. A füttyös helyett most A fölöttemállókat olvasta többször is Max ágya mellett. De egy-egy olvasás csak néhány percig tartott. Próbálkozott A vállrándítással, sőt még A sírásó kézikönyvével is, de egyik sem volt az igazi. Valami újat akarok, gondolta. – Elolvastad egyáltalán azt az utolsót? – Persze, hogy el. Rudy egy követ dobott a vízbe. – Jó volt? – Persze, hogy jó volt. – Persze, hogy el, persze, hogy jó volt. – Rudy próbált még egy követ kikaparni a földből, de megvágta az ujját. – Úgy kellett. – Saumensch. Amikor valaki végül csak annyit mond, hogy Saumensch vagy Saukerl vagy Arschloch, akkor tudod, hogy legyőzted. Ami a lopást illeti, tökéletesek voltak a körülmények. Borongós délután március elején, épp csak néhány fokkal nulla fölött – az mindig jobb, mint a mínusz tíz. Nagyon kevesen voltak az utcákon. Az eső, mint szürke ceruzaforgács. – Megyünk? – Aha, bicajjal – felelte Rudy. – Te is kapsz egyet. Rudy most sokkal lelkesebb volt, mindenáron ő akart lenni a betörő. – Most én jövök sorra – mondta, miközben kezük odafagyott a bicikli kormányához. Liesel sebesen gondolkodott. – Talán mégis jobb lenne, ha megint én mennék be, Rudy. Teli van a szoba mindenfélével.És sötét van. Egy olyan idióta, mint te, biztosan elbotlik, vagy nekimegy valaminek. – Kösz szépen. – Rudyt nehezen lehetett visszatartani, amikor ilyen hangulatában volt. – Meg ott van a leugrás is. Magasabb, mint gondolod. – Azt mondod, hogy szerinted nem tudom megcsinálni? Liesel felállt a pedálokon. – Dehogy. Átmentek a hídon, aztán fel a kanyargós úton a Grande Strasséba. Nyitva volt az ablak. Mint a legutóbbi alkalommal, most is előbb csak figyelték a házat. Homályosan látták a belsejét, ahol lent égett egy lámpa, bizonyára a konyhában. Egy árnyék mozgott benne. – Csak körbetekerünk párszor a háztömb körül – mondta Rudy. – Még szerencse, hogy bicajjal jöttünk, igaz?

– Csak aztán nehogy itt felejtsd a tiédet! – Nagyon vicces, Saumensch. Ez kicsivel nagyobb, mint a koszos cipőd. Vagy tizenöt percen át tekertek, de a polgármester felesége még mindig lent volt, veszélyesen közel a könyvtárszobához. Hogy merészeli ilyen makacsul lefoglalni a konyhát? Rudy számára kétségtelenül a konyha volt az igazi célpont. Bemegy, összeszed annyi ennivalót, amennyit csak elbír, aztán, ha van még egy pillanata (de csak akkor), bedug egy könyvet a nadrágjába kifelé jövet. Mindegy, hogy melyiket. Rudy nagy baja azonban a türelmetlensége volt. – Késő van már – mondta, és elindult visszafelé. – Jössz? Liesel nem ment. Nem volt nehéz eldönteni. Felküzdötte magát egészen idáig azzal a rozsdás bicajjal, és most el nem megy könyv nélkül. Letette a bicajt, hogy a kormánya az árokba lógott, körülnézett, látszik-e bárhol egy szomszéd, aztán az ablakhoz ment. Tempósan, de nem sietve. Most a lábával vette le a cipőjét, rálépett a sarkára. Ujjai megkapaszkodtak a fán, s aztán már bent is volt. Most, ha csak kicsivel is, nyugodtabb volt. Néhányszor körbejárta a szobát, olyan címet keresett, ami megragadja a képzeletét. Háromszor vagy négyszer már majdnem nyújtotta a kezét. Arra is gondolt, hogy talán nem csak egyet visz el, de aztán nem akarta megzavarni azt, amit valamiféle rendszernek érzett. Egyelőre csak egy könyvre van szüksége. Nézegette a polcokat, és várt. Mögötte újabb adag sötétség kúszott a szobába. Por és lopás szaga lebegett hátul, s akkor megpillantotta. A könyv piros volt, fekete betűkkel a gerincén. Der Traum Träger. Az álomcipelő. Max Vandenburgra és az álmaira gondolt. És a bűntudatra. A túlélésre. Hogy elhagyta a családját. Harcolt a Führerrel. És a saját álmára is gondolt – az öccsére, ahogy meghalt a vonaton, és hogy megjelenik itt a lépcsőn, a sarkon túl. A könyvtolvaj a térdét nézte, véres lett, amikor leugrott. Kihúzta a könyvet a polcról, a hóna alá csapta, aztán egyetlen lendülettel felmászott az ablakpárkányra, és kiugrott. Rudy most nem felejtette ott a cipőjét. És készenlétben tartotta a biciklijét. Amint Liesel felhúzta a cipőjét, már tekertek is. – Jézus, Mária és Szent József, Meminger! – Még soha nem nevezte Memingernek. – Te tisztára lökött vagy, tudod? Liesel egyetértett vele, és közben pedálozott, mint a veszett. – Tudom. A hídnál Rudy összefoglalta a délután eseményeit. – Azok az emberek vagy teljesen őrültek – mondta –, vagy nagyon szeretik a friss levegőt. EGY APRÓ GONDOLAT De az sincs kizárva, hogy egy asszony a Grande Strassén most más okból hagyta direkt nyitva a könyvtár ablakát – bár lehet, hogy csak cinikus vagyok. Vagy optimista. Vagy mindkettő.

Liesel a kabátja mögé dugta Az álomcipelőt, és amint hazaért, rögtön el is kezdte olvasni. Leült az ágya mellett lévő székre, kinyitotta a könyvet, és azt suttogta: – Ez egy új könyv, Max. Csak neked. – Olvasni kezdett. – Első fejezet: Nagyon is helyénvaló volt, hogy az egész város aludt, amikor az álomcipelő született... Liesel mindennap két fejezetet olvasott a könyvből. Egyet reggel, iskola előtt, és egyet rögtön azután, hogy hazaért. És este, amikor nem tudott aludni, gyakran félig elolvasott még egy harmadikat is. Néha az ágy mellett ülve csuklott le a feje, úgy aludt el. Ez lett a küldetése. Úgy adta oda Az álomcipelőt Maxnak, mintha maguk a szavak táplálhatnák. Egyik kedden Max mintha megmozdult volna. Liesel megesküdött volna rá, hogy kinyílt a szeme. Ha igen, akkor is csak egy pillanatra, de inkább csak képzelődött, és azt látta, amire vágyott. Március közepén kezdtek jelentkezni a repedések. Rosa Hubermann – aki olyan jól helytállt a válságos helyzetekben – erői végére jutott egyik délután a konyhában. Felemelte a hangját, aztán gyorsan lehalkította. Liesel félbehagyta az olvasást, és gyorsan kiment a folyosóra. Ilyen közelről is alig tudta kivenni a mamája szavait. És amit mégis hallott, azt jobban szerette volna nem hallani, mert borzasztó volt. És a valóság. A MAMA SZAVAI Mi van, ha nem ébred fel? Mi van, ha meghal itt nekünk, Hansie? Mondjad! Az Isten szerelmére, mit fogunk csinálni a holttesttel? Nem hagyhatjuk itt, a bűz megölne bennünket... és nem vihetjük ki az ajtón, nem cipelhetjük végig az utcán. Nem mondhatjuk azt: „Ki se találnátok, hogy mit találtunk a pincénkben ma reggel...”Akkor nekünk annyi.

Tökéletesen igaza volt. Egy zsidó holttest komoly problémát jelentett. Hubermannéknak életre kellett kelteniük Max Vandenburgot, éspedig nemcsak őmiatta, hanem saját maguk miatt is. Még a Papa is ideges volt, pedig ő mindig mindenkit meg tudott nyugtatni. – Ide figyelj. – Halk, de súlyos volt a hangja. – Ha ez megtörténik, ha tényleg meghal, valamit majd csak kitalálunk. – Liesel megesküdött volna, hogy hallotta, amint nyel egyet. De olyat, mintha egy ütést kapott volna a légcsövére. – A festékes kordém, néhány takaróponyva... Liesel belépett a konyhába. – Ne most, Liesel! – Ezt a Papa mondta, de nem nézett rá. Saját eltorzult arcát nézte egy felfordított kanálon. Könyöke az asztalba temetve. A könyvtolvaj nem ment ki. Tett még néhány lépést, és leült. Hideg keze az inge ujján matatott, és egy mondat hullott ki a szájából. – Még nem halt meg. – A szavak az asztalra estek, és

elhelyezkedtek a közepén. Mindhárom ember azokat nézte. A gyönge remény nem mert magasabbra emelkedni. Még nem halt meg. Még nem halt meg. Aztán Rosa szólalt meg. – Ki éhes? Alighanem a vacsora volt az egyetlen olyan idő, amikor Max betegsége nem fájt. Ezt le sem tagadhatták volna, amikor ott ültek hármasban a konyhaasztalnál a plusz adag kenyerükkel, levesükkel vagy krumplijukkal. Mindannyian gondoltak rá, de egyikük sem mondta ki. Éjszaka, alig pár órával később Liesel felébredt, és csodálkozott a szíve magasságán. (Ezt a kifejezést Az álomcipelőből tanulta, ami tökéletes ellentéte volt A füttyösnek – egy elhagyott gyerekről szólt, aki pap akart lenni.) Felült, és mélyen beszívta az éjszakai levegőt. – Liesel? – gördült felé a Papa. – Mi van? – Semmi, Papa, minden rendben. – De abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot, pontosan látta, hogy mi történt az álmában. EGY KIS KÉP Nagyrészben minden ugyanaz. A vonat ugyanolyan sebességgel halad. Az öccse erősen köhög. Most azonban Liesel nem látja az arcát, ahogy a padlót nézi. Lassan odahajol hozzá. Keze az állánál fogva gyengéden felemeli a fejét, és egyszer csak Max Vandenburg arca van előtte, tágra nyílt szemmel. Őt nézi. Egy toll hull a padlóra. A test most nagyobb, az arc méretéhez illő. A vonat felsikolt.

– Liesel? – Mondtam, hogy minden rendben. Reszketve lemászott a matracról. A félelemtől bódultan ment át a folyosón Maxhoz. Miután már percek óta ott volt mellette, és amikor minden lelassult, próbálta értelmezni az álmát. Max halálának előérzete volt? Vagy egyszerűen csak a délutáni konyhai beszélgetés hatása? Max az öccse helyére lépett? És ha igen, hogy tagadhatja így meg a saját vérét? Akár az a mély vágya is kifejeződhetett benne, hogy Max meghaljon. Mert ha Werner, az öccse meghalhatott, akkor ez a zsidó is meghalhat. – Így gondolod? – suttogta, az ágy fölött állva. – Nem. – Nem tudta elhinni. Válasza még ott lebegett, miközben a sötétség apadni kezdett, és az éjjeliszekrényen láthatóvá váltak a nagy és kis sziluettek. Az ajándékok. – Ébredj fel! – mondta. Max nem ébredt fel. Még nyolc napig.

Egyszer csak valaki kopogott az osztályterem ajtaján. – Szabad – mondta Frau Olendrich. Kinyílt az ajtó, és az egész osztály csodálkozva nézte Rosa Hubermannt. Egyik-másik gyerek eltátotta a száját – egy kis kredencnyi asszony rúzsos mosollyal és klóros szemmel. Ennyi. Így szólt a legenda. A legjobb ruháját viselte, de a haja merő borzalom: rugalmas szürke tincsekből szőtt törülköző. A tanár láthatóan megijedt. – Frau Hubermann... – Mozdulatai kapkodók. Tekintete cikázott a gyerekek közt. – Liesel? Liesel Rudyra pillantott, felállt, aztán gyorsan elindult az ajtó felé, hogy minél gyorsabban véget érjen a kínos jelenet. Az ajtó becsukódott mögötte, és most kettesben voltak a folyosón Rosával. Rosa a másik irányba nézett. – Mi van, Mama? Rosa megfordult. – Ne mivanmamázz nekem, te kis Saumensch! – Lieselt felnyársalták a fürgén ripakodó szavak. – A hajkefém! – Csermelynyi nevetés loccsant ki az ajtó alatt, de azonnal visszahúzódott. – Mama? Rosa arca szigorú volt, de mosolygott. – Mi az ördögöt csináltál a hajkefémmel, buta Saumensch, te kis tolvaj? Százszor megmondtam neked, hogy ne nyúlj hozzá, de hallgatsz rám? Dehogy hallgatsz. Még tán vagy egy percig folytatódott a tiráda, s közben Liesel kétségbeesetten adott egy vagy két ötletet, hogy hol lehet az a nyavalyás kefe. Aztán hirtelen vége lett, és Rosa magához húzta Lieselt épp csak pár pillanatra. Szinte lehetetlen volt hallani a suttogását, még ilyen közelről is. – Azt mondtad, kiabáljak veled. Azt mondtad, mindannyian el fogják hinni. – Jobbra és balra nézett, hangja, mint a tű és a cérna. – Felébredt, Liesel. Ébren van. – Aztán előhúzta zsebéből a heges játék katonát. – Azt mondta, ezt adjam oda neked. Ez volt a kedvence. – Liesel kezébe nyomta, aztán megszorította mind a két karját, és mosolygott. Mielőtt Liesel bármit is válaszolhatott volna, azt mondta: – Na? Válaszolj! Van még valami ötleted, hogy hol hagyhattad? Él, él, lüktetett Lieselben. – Nem, Mama. Bocsásson meg, Mama, én... – Eh, te mihaszna! – Elengedte Lieselt, bólintott, és elment. Liesel csak állt még ott néhány pillanatig. A folyosó hatalmas volt. Megvizsgálta a tenyerében lévő katonát. Ösztöne biztatta, hogy azonnal rohanjon haza, de a józan ész nem engedte. Úgyhogy csak beletette a meggyötört katonát a zsebébe, és visszament az osztályba. Mindenki őt figyelte. – Buta tehén – suttogta az orra alatt. A gyerekek megint nevettek. Frau Olendrich nem. – Mi volt ez? Liesel olyan boldog volt, hogy elpusztíthatatlannak érezte magát. – Azt mondtam, buta tehén – mondta sugárzó arccal, és egy pillanatot sem kellett várnia, hogy a tanárnő tenyere az arcán csattanjon.

– Nem beszélhetsz így az anyádról – mondta, de nem sok hatása volt. Liesel csak állt, és próbálta visszafojtani a mosolyt. Meg se kottyant volna neki a legnagyobb Watschen. – Mars a helyedre! – Igenis, Frau Olendrich. Csoda, hogy Rudy meg mert szólalni mellette. – Jézus, Mária és Szent József – suttogta. – Látom a kezét az arcodon. Egy nagy, vörös kezet. Mind az öt ujjat! – De jó – mondta Liesel, mert Max életben volt. Amikor hazament aznap délután, Max az ágyán ült, ölében a leeresztett futball-labdával. Viszketett a szakálla, és ingoványos szeme küszködött, hogy nyitva maradjon. Egy üres levesestányér volt az ajándékok mellett. Nem mondták egymásnak, hogy szia. Mintha mindketten részegek lettek volna. Az ajtó nyikorgott, a lány belépett, és megállt Max előtt, a tányért nézte. – A Mama beléd erőlteti? Max elégedetten, fáradtan bólintott. – De nagyon jó volt. – A Mama levese? Komolyan? Max nem mosolygott erre. – Köszönöm az ajándékokat. – Épp csak megrándult a szája. – Köszönöm a felhőt. A papád azt el is magyarázta. Amikor már vagy egy órája volt ott Max mellett, Liesel megpróbálkozott az igazsággal. – Nem tudtuk, mit fogunk csinálni veled, ha meghalsz, Max. Mi... Maxnak nem kellett sokáig gondolkoznia. – Úgy érted, hogyan szabaduljatok meg tőlem? – Bocsáss meg. – Nem. – Max nem sértődött meg. – Igazatok volt. – Gyenge keze a labdával játszott. – Persze, hogy gondolkoztatok rajta. A ti helyzetetekben egy halott zsidó ugyanolyan veszélyes, mint egy élő, ha nem még veszélyesebb. – Álmodtam is. – És Liesel részletesen elmesélte az álmát, s közben a katonát szorongatta. Már épp megint bocsánatot akart kérni, amikor Max a szavába vágott. – Liesel! – mondta, hogy a kislány a szemébe nézzen. – Soha ne kérj tőlem bocsánatot. Nekem kellene bocsánatot kérnem. – Nézte az ajándékokat, amiket Liesel hozott neki. – Nézd meg ezeket! Az ajándékokat. – Megfogta a gombot. – És Rosa azt mondta, mindennap kétszer felolvastál nekem, sőt néha többször is. – Most a függönyöket nézte, mintha átláthatna rajtuk. Kicsit jobban felült, és csak hallgatott, miközben tucatnyi néma mondat formálódott benne. Zaklatottsága kiült az arcára, és végül megszólalt. – Liesel? – Kicsit elmozdult jobb felé. – Félek – mondta –, hogy újból elalszom. Liesel határozott volt. – Akkor olvasni fogok neked. És megpofozlak, ha elkezdenél aludni. Becsukom a könyvet, és addig rázlak, amíg fel nem ébredsz. Aznap délután, és jócskán az éjszakába nyúlva, Liesel olvasott Max Vandenburgnak. Max ült az ágyon, itta be a szavakat, és most ébren volt, egészen tíz óra utánig. Akkor Liesel egy gyors

pihenőt tartott, Maxra pillantott a könyv fölött, és a fiú aludt. Idegesen megbökte a könyvvel. Max felébredt. Még háromszor aludt el. Liesel kétszer felébresztette. A következő négy napban Max minden reggel Liesel ágyában ébredt, aztán a kályha mellett, és végül, április közepétől a pincében. Egészsége javult, a szakállát levágta, és valami kis húst is visszaszedett magára. Liesel belső világában nagy volt a megkönnyebbülés. Kint viszont minden kezdett bizonytalanná válni. Március végén egy Lübeck nevű várost megszórtak bombákkal. Majd Köln következett, s nem sokkal később még sok-sok német város, köztük München. Hát igen, a főnök egyre a nyomomban járt. – Csináld, csináld! Jöttek a bombák – és jöttem én is.

A HALÁL NAPLÓJA: KÖLN Május 30., hajnali órák. Biztos vagyok benne, hogy Lisa Meminger mélyen aludt, amikor több mint ezer bombázó repült egy Köln nevű város felé. Számomra az eredmény ötszáz ember volt, hozzávetőlegesen. Ötvenezren pedig hajléktalanná válva botladoztak a szörnyű törmelékkupacok között, és próbálták kitalálni, mi merre van, és melyik rommá lett otthon volt az övék. Ötszáz lélek. Az ujjaimba fogva vittem őket, mint bőröndöket. Vagy a vállamra vetve. Csak a gyerekeket vittem a karomban. Mire végeztem, az ég sárga volt, mint az égő újságpapír. Ha közelebbről megnéztem, láttam a szavakat is, a főcímeket, amelyek a háború menetéről tudósítottak és a többi. Mennyire szerettem volna letépni ezt az egész újságpapír eget és jó messzire elhajítani. De fájt a karom, és nem égethettem meg az ujjaimat. Még annyi munka állt előttem. Mint magatok is elképzelhetitek, sokan azonnal meghaltak. Másoknál kicsit tovább tartott. Néhány más helyre is el kellett mennem, más egekhez, más lelkeket összegyűjteni, és amikor később visszamentem Kölnbe, nem sokkal az utolsó gépek után, észrevettem egy egészen különös dolgot. Egy tizenéves gyerek megperzselt lelkét vittem, amikor komoran felnéztem a kénsárga égre. Tízéves kislányok csoportja állt a közelemben. Egyikük felkiáltott. – Mi az? Nyújtotta a kezét, ujjával mutatta a lassú fekete tárgyat, mely az égből hullott lefelé. Először fekete tollnak látszott, ringott, lebegett. Vagy egy darab hamunak. Aztán nagyobb lett. Ugyanaz a lány szólalt meg újra – vörös hajú, szabályos pontszeplőkkel –, ezúttal izgatottabban. – Mi a csuda az? – Egy holttest – mondta egy másik lány. Fekete hajú, lófarkas, ferde választékkal középen. – Még egy bomba! De lassú volt hozzá, hogy bomba legyen. Míg a kamaszlélek még enyhén izzott a karomban, a kislányokkal együtt gyalogoltam néhány száz métert. És akárcsak ők, én is egyfolytában az eget néztem. Semmi szín alatt nem akartam lepillantani a karomban lévő kamasz lány meggyötört arcára. Szép teremtés volt. S még előtte az egész halál. Akárcsak a többiek, én is megijedtem, amikor egy hang csattant. Egy mogorva apa volt az, parancsolta be a gyerekeit. A vörös hajú szólt vissza neki. Pontjai vesszőkké nyúltak. – De Papa, nézd! A férfi tett néhány kis lépést, és hamarosan rájött, hogy mi az. – Az az üzemanyag. – Hogy mi? – Az üzemanyag – ismételte. – A benzintartály. – Kopasz férfi volt szakadt öltönyben. – Kifogyott belőle az összes üzemanyag, és megszabadultak az üres tartálytól. Nézd, ott is van egy! – Meg ott!

A gyerekek már csak gyerekek, és mindannyian lázasan kutatni kezdték az eget, hogy találjanak még egy üres benzintartályt, ahogy a föld felé lebeg. Az első tompa dörejjel ért földet. – Megtarthatjuk, Papa? – Nem. – Ez a papa láthatóan nem volt jókedvében a bombázás és a rémület után. – Nem tarthatjuk meg. – Miért nem? – Megkérdezem a papámtól, hogy én megtarthatom-e – mondta egy másik lány. – Én is. A kölni romok mellett a gyerekek üres benzintartályokat gyűjtöttek, amiket az ellenségeik dobtak le. Én pedig, mint mindig, embereket gyűjtöttem. Fáradt voltam. És még felénél sem tartott az év.

A LÁTOGATÓ Új labdát szereztek, hogy focizhassanak a Himmel utcában. Ez volt a jó hír. A kissé nyugtalanító hír pedig az volt, hogy a náci párt egy osztaga tartott feléjük. Átvonultak egész Molchingon, utcáról utcára, házról házra, és most Frau Diller boltjánál álltak, gyorsan elszívtak egy cigarettát, mielőtt folytatták a munkájukat. Volt már néhány légópince Molchingban, de nem sokkal a kölni bombázás után úgy döntöttek, hogy bizonyára nem ártana még néhány. Az NSDAP minden egyes házat megvizsgált, hogy alkalmas-e a pincéje erre a célra. A gyerekek a távolból nézték őket. Látták a felszálló füstöt. Liesel épp csak most jött ki, és odament Rudyhoz és Tommyhoz. Harald Mollenhauer szerezte meg a labdát. – Mit csinálnak ott azok az emberek? Rudy zsebre dugta a kezét. – A párt. – Figyelte, hogy a barátai mit csinálnak a labdával Frau Holtzapfel sövényénél. – Ellenőrzik az összes házat. Liesel szája egy pillanat alatt kiszáradt. – Minek? – Te semmit se tudsz? Mondd el neki, Tommy! Tommy zavarba jött. – Hát én nem tudom. – Reménytelenek vagytok mind a ketten. Több légópincére van szükség. – Mi? Hogy pincékre? – Nem, padlásokra. Naná, hogy pincékre. Jézusom, Liesel, hogy te milyen tompa agyú vagy. Épp arra gurult a labda. – Rudy! Rudy nekiiramodott, Liesel meg csak állt egy helyben. Hogyan mehetne vissza a házba, hogy ne legyen túl gyanús? Frau Diller boltja előtt eltűnt a füst, és a kis csapat kezdett szétszóródni. Lieselt szörnyű pánik fogta el. A torka és a szája. A levegő, mint a homok. Gondolkodj, parancsolt magára. Gyerünk, Liesel, gondolkodj, gondolkodj! Rudy gólt rúgott. Távoli hangok gratuláltak neki. Gondolkodj, Liesel... Megvan. Igen, ez lesz az, döntötte el, de most még meg is kell csinálni. Miközben a nácik közeledtek az utcán, és az LSR szavakat festették némelyik ajtóra, az egyik nagyobb gyerek, Klaus Behrig kapott egy magas átadást. LSR Luftschutzraum: légoltalmi óvóhely.

A fiú épp abban a pillanatban fordult meg a labdával, amikor Liesel odaért, és olyan erővel ütköztek össze, hogy azonnal leállt a játék. A labda elgurult, a többiek mind odaszaladtak. Liesel

egyik kezével a lehorzsolódott térdét fogta, a másikkal a fejét. Klaus Behrig csak a jobb sípcsontját tapogatta, grimaszolva és káromkodva. – Hol van? – fröcsögte. – Megölöm! De gyilkosság nem történt. Hanem valami rosszabb. Egy jólelkű párttag látta az ütközést, és kötelességtudóan odaszaladt. – Mi történt? – kérdezte. – Ez tisztára bolond. – Klaus Lieselre mutatott, és a párttag felsegítette a kislányt. Dohányszagú lehelete füstös homokbucka az arca előtt. – Nem hiszem, hogy folytathatod a játékot, kislány – mondta. – Hol laksz? – Jól vagyok – felelte Liesel. – Tényleg. Egyedül is haza tudok menni. – Csak tűnj innen, tűnj innen! És ekkor lépett közbe Rudy, az örök közbelépő. Hogy miért nem tud egyszer az életben a saját dolgával törődni? – Tényleg – mondta Liesel. – Csak folytassátok a játékot, Rudy. Haza tudok menni egyedül. – Nem, nem. – Most már sehogy sem lehetett eltántorítani. A rohadt konoksága! – Csak egy perc az egész. Megint gondolkodnia kellett, és gondolkodott. Miután Rudy feltámogatta, újból a földre zuhant, most a hátára. – A papám – mondta. Észrevette, hogy milyen tökéletesen kék az ég. Sehol egy felhő. – Ide tudnád hívni, Rudy? – Maradj itt! – És odakiáltott a tőle jobbra álló Tommynak. – Tommy, figyelj rá! Ne hagyd, hogy megmozduljon. Tommy azonnal vette a parancsot. – Vigyázok rá, Rudy. – Megállt Liesel fölött, rángott az arca, és próbált nem mosolyogni, miközben Liesel a nácit nézte. Egy perc múlva Hans Hubermann nyugodtan megállt Liesel fölött. – Csókolom, Papa. Keserű mosoly játszott Hans szája szélén. – Tudtam, hogy valamikor ez fog történni. Felkapta Lieselt, és hazavitte. A játék folytatódott, s a náci párttag már az egyik ház ajtaja előtt állt, följebb az utcán. Senki sem nyitott ajtót. Rudy utánuk kiáltott. – Segítsek, Herr Hubermann? – Nem, nem, csak játsszanak tovább, Herr Steiner. – Herr Steiner. Nem lehetett nem szeretni Liesel papáját. Bent a házban Liesel azonnal elmondta, hogy mi a helyzet. Próbálta megtalálni a középutat a hallgatás és a kétségbeesés között. – Papa! – Csitt, ne beszélj! – A párt – suttogta Liesel. A Papa megdermedt. Visszafojtotta az ösztönös mozdulatot, hogy kinyissa az ajtót, és végignézzen az utcán. – Ellenőrzik a pincéket, hogy jók-e óvóhelynek. Hans letette Lieselt. – Okos lány. – Aztán hívta Rosát. Egy percük volt, hogy kitaláljanak valamit. Gondolatok kavalkádja. – Betesszük Liesel szobájába – javasolta a Mama. – Az ágy alá. – Mi? És ha a szobáinkat is megnézik?

– Van jobb ötleted? Helyesbítek: nem volt egy percük. Hirtelen dörömbölni kezdtek a Himmel utca 33. ajtaján, és túl késő volt bárkit bárhová vinni. A hang. – Nyissák ki! Egymással versengve zakatolt a szívük, összevissza ritmusban. Liesel a sajátját próbálta lenyelni. A szív íze nem volt túl szívderítő. – Jézus, Mária... – suttogta Rosa. Ezúttal a Papa volt az, aki megőrizte a hidegvérét. A pinceajtóhoz rohant, és lezúdított egy figyelmeztetést a lépcsőn. Aztán visszajött, és villámgyorsan beszélt. – Figyeljetek, nincs idő trükközésre. Százféleképpen elvonhatnánk a figyelmét, de csak egy megoldás van. – Az ajtót nézte, és kibökte. – Semmi. Rosa nem erre számított. Elkerekedett a szeme. – Semmi? Megőrültél? Újabb dörömbölés. – Semmi – ismételte meg a Papa keményen. – Még csak le sem megyünk oda – mintha egyáltalán nem érdekelne minket a dolog. Minden lelassult. Rosa beletörődött. Aggodalomtól gyötörten megrázta a fejét, és ment ajtót nyitni. – Liesel. – A Papa hangja kettészelte. – Csak nyugalom, verstehst? – Igen, Papa. Próbált a vérző lábára koncentrálni. – Aha. Rosa az ajtóban még a látogatás célja felől érdeklődött, amikor a kedves náci megpillantotta Lieselt. – Az őrült focista! – mosolygott. – Hogy van a térded? – Általában nem úgy képzeljük el a nácikat, mint jó kedélyű embereket, de ez egyértelműen az volt. Bejött, és úgy tett, mintha le akarna guggolni, hogy megvizsgálja a sérülést. Tudja vajon?, gondolta Liesel. Érzi, hogy egy zsidót rejtegetünk? A Papa egy nedves rongyot hozott a csaptól, és Liesel térdére tette. – Csíp? – Ezüstszeme csupa gondoskodás és nyugalom. A riadtságukat nyugodtan a kislány sérülésének számlájára lehetett írni. Rosa odaszólt a konyhából. – Csak csípjen! Az talán móresre tanítja. A náci felállt és nevetett. – Nem hiszem, hogy ezt a lányt bárki móresre tanítja kint az utcán, Frau... ? – Hubermann. – A kartonpapír eltorzult. –...Frau Hubermann, szerintem ez a kislány tanítja móresre a többieket. – Lieselre mosolygott. – Az összes fiút. Igazam van, ifjú lány? A Papa dörzsölni kezdte a sebet a ronggyal, és Liesel válasz helyett csak grimaszolt. Hans szólalt meg. Csak egy halk bocsánat – a kislánynak.

Aztán feszült csend lett, és a nácinak eszébe jutott, hogy miért is jött. – Ha megengedik – magyarázta –, meg kell vizsgálnom a pincéjüket, épp csak egy perc az egész, hogy alkalmas-e óvóhelynek. A Papa még egy utolsót dörzsölt Liesel térdén. – Szép kis plezúr lesz a térdeden, Liesel. – Aztán hanyagul a fölöttük álló férfira nézett. – Tessék csak. Az első ajtó jobbra. Nézze el a rendetlenséget. – Csak ne aggódjon, nem lehet rosszabb, mint jó néhány, amit ma már láttam. Ez az? – Igen. A LEGHOSSZABB HÁROM PERC HUBERMANNÉK ÉLETÉBEN A Papa az asztalnál ült. Rosa a sarokban imádkozott, szájával formálva a szavakat. Liesel főtt húsnak érezte magát: a térdét, a mellét, az izmokat a karjában. Kétlem, hogy bármelyikükben is lett volna elég bátorság belegondolni, mit fognak tenni, ha a pincéjük alkalmasnak bizonyul légoltalmi óvóhelynek. Először túl kellett élniük az ellenőrzést.

Hallgatták a náci lépteket a pincéből. A mérőszalag hangját. Liesel nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy Max ott ült a lépcső alatt, a melléhez szorított rajzkönyve köré gömbölyödve. Papa hirtelen felállt. Eszébe jutott még valami. Kiment a folyosóra, és lekiáltott. – Minden rendben? A válasz fölkaptatott a lépcsőn, Max Vandenburg fölött. – Már csak egy perc! – Kér egy kis kávét vagy teát? – Nem, köszönöm! Amikor a Papa visszajött, ráparancsolt Lieselre, hogy hozzon egy könyvet, és Rosára, hogy kezdjen el főzni. Úgy döntött, egy valami tilos: ülni tétlenül, aggodalmas képpel. – Na, nyomás – mondta hangosan –, mozogj már, Liesel! Nem érdekel, hogy fáj a térded. Ki kell olvasnod azt a könyvet, te magad mondtad. Liesel próbált nem összetörni. – Igen, Papa. – Na, mire vársz még? – Liesel látta, milyen nagy erőfeszítésébe került, hogy rákacsintson. A folyosón majdnem összeütközött a nácival. – Gondjaid vannak a papáddal, he? Ne is törődj vele. Én is így vagyok a gyerekeimmel. Aztán ki-ki ment a maga útján tovább, és amikor Liesel a szobájában volt, becsukta az ajtót, és térdre rogyott, nem törődve a fájdalommal. Hallotta a náci szavait, hogy a pince nem elég mély, aztán a búcsúzkodást. A náci neki is odakiáltott a folyosón át. – Viszlát, őrült focista! Felocsúdott. – Auf Wiedersehen! Viszontlátásra! Az álomcipelő izzott a kezében.

A Papa szerint Rosa elolvadt a tűzhely mellett abban a pillanatban, hogy a náci elment. Mentek Lieselhez, aztán le a pincébe, elmozdították az ügyesen elhelyezett festékesdobozokat és takaróponyvákat. Max Vandenburg a lépcső alatt ült, és úgy tartotta a rozsdás ollóját, mint egy kést. Csurom víz volt a hónalja, és a szavak sebekként potyogtak a szájából. – Nem használtam volna – mondta halkan. – Én csak... – A homlokához szorította az olló rozsdás szárait. – Annyira sajnálom, hogy miattam kellett ezt elviselniük. A Papa rágyújtott. Rosa elvette az ollót. – Életben van – mondta. – Mindannyian életben vagyunk. Túl késő volt a bocsánatkérésekhez.

A SCHMUNZELLER Pár perc múlva újra kopogtak az ajtón. – Szent Isten, még egy! A rémület azonnal visszatért. Betakarták Maxot. Rosa felcaplatott a pincelépcsőn, de amikor kinyitotta az ajtót, most nem nácik álltak ott. Hanem Rudy Steiner. Ott állt a sárga hajával és csupa jó szándékkal. – Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van Liesel. Amikor Liesel meghallotta Rudy hangját, elindult felfelé a lépcsőn. – Ezt majd elintézem. – A fiúja – szólt oda a Papa a festékesdobozoknak. És kifújta a füstöt. – Nem a fiúm – tiltakozott Liesel, de nem lett dühös. Ilyen nagy rémület után hogy is lett volna? – Csak azért megyek fel, mert a Mama úgyis bármelyik pillanatban elkezdhet kiabálni értem. – Liesel! Az ötödik lépcsőfoknál járt. – Ugye megmondtam. Amikor az ajtóhoz ért, Rudy egyik lábáról a másikra állt. – Csak azért jöttem... – Elhallgatott. Beleszagolt a levegőbe. – Cigizik valaki ott bent? – Ó. Csak a Papa mellett ültem. – Van cigarettátok? Eladhatnánk párat. – Lieselnek most nem volt kedve ehhez. Olyan halkan beszélt, hogy a Mama ne hallja. – Nem lopok a papámtól. – De más helyekről lopsz. – Miért nem beszélsz egy kicsit hangosabban? Rudy arcán megjelent egy Schmunzel. – Látod, milyen az, ha az ember lop? Tiszta ideges vagy. – Mintha te soha nem loptál volna semmit. – Igen, de te bűzlesz tőle. – Rudy most kezdett komolyan belemelegedni. – Lehet, hogy ez nem is a cigarettafüst szaga. – Közelebb hajolt, és mosolygott. – Egy bűnöző szagát érzem. Meg kellene fürödnöd. – Visszakiabált Tommy Müllernek. – Hé, Tommy, gyere, szagold meg te is! – Mit mondtál? – Tommyban meg lehetett bízni. – Nem hallom! Rudy megrázta a fejét Liesel felé. – Reménytelen alak. Liesel elkezdte becsukni az ajtót. – Tűnj el, Saukerl, semmi szükségem rád. Rudy, nagyon elégedetten magával, visszament az utcára. A postaládánál járt, amikor mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy miért is jött. Tett néhány lépést visszafelé. – Alles gut, Saumensch? Már hogy a sérüléseddel? Június volt. Németországban. Minden a romlás küszöbén. Liesel ezt nem tudta. Neki csak az számított, hogy nem fedezték fel a zsidót a pincéjükben. Nem vitték el a nevelőszüleit, és neki nagy része volt mindkettőben. – Minden rendben – felelte, és nem holmi kis futballsérülésre gondolt. Igen, minden rendben volt.

A HALÁL NAPLÓJA: A PÁRIZSIAK Eljött a nyár. A könyvtolvaj számára minden jól alakult. Számomra zsidószínű lett az ég. Amikor a testek abbahagyták az ajtók kaparászását, hogy rést találjanak rajtuk, fölszállt a lelkük. Körmük kaparta a fát, és néha a kétségbeesés minden erejével mélyen belevájtak, majd jött a lelkük felém, a karomba. Kimásztunk azokból a fürdőkből, fel a tetőre, és még feljebb, az öröklét tágasságába. Egyre csak tápláltak. Percről percre. Zuhanyról zuhanyra. Soha nem fogom elfelejteni az első napomat Auschwitzban, és azt sem, amikor először mentem Mauthausenba. Ott, ahogy aztán múlt az idő, sokszor a nagy szikla aljáról kellett felszedegetnem őket, amikor szörnyen balul ütöttek ki a szökési kísérleteik. Törött testek és halott, édes szívek. De ez is jobb volt, mint a gáz. Némelyiket zuhanás közben kaptam el, amikor még csak félúton volt. Megmentettelek, gondoltam magamban, miközben fogtam a lelküket ott a levegőben, s lényük többi része – az anyagi burok – becsapódott a földbe. Mindegyik könnyű volt, mint az üres dióhéj. Füstös volt az ég azokon a helyeken. A szag, mint a tűzhelyé, és mégis annyira hideg volt. Reszketek, amikor emlékezem – és próbálom meg nem történtté tenni. Lehelni kezdem a kezem, hogy felmelegítsem. De nehéz melegen tartani őket, amikor a lelkek még dideregnek. – Isten. Mindig kimondom ezt a nevet, amikor erre gondolok. – Isten. Kétszer egymás után. Kimondom a nevét abban a hasztalan reményben, hogy megértsem. – De nem a te dolgod, hogy megértsd. – Én magam válaszolok. Isten soha nem mond semmit. Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki sohasem válaszol? „A te dolgod, hogy...”, és ekkor nem hallgatom tovább, mert, hogy őszinte legyek, fárasztó vagyok magamnak. Amikor így kezdek gondolkozni, annyira kimerülök, márpedig nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy fáradt legyek. Muszáj folytatnom a munkát, mert bár nem igaz minden egyes emberre a földön, de a nagy többségre igen, hogy a halált nem lehet megvárakoztatni, vagy ha mégis, akkor sem túl sokáig. Volt egy francia zsidókból álló csoport egy lengyelországi német börtönben 1942. június 23án. Az első, akit elvittem, közel volt az ajtóhoz, az agya száguldozott, aztán már csak sétált, s aztán egyre lassult, csak lassult... Kérlek benneteket, higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy minden egyes lelket úgy vettem a karomba azon a napon, mint egy újszülöttet. Még meg is csókoltam néhány elgyötört, mérgezett arcot. Hallgattam utolsó, elhaló sikolyaikat. A francia szavaikat. Láttam szerelemlátomásaikat, és megszabadítottam őket a félelemtől.

Elvittem mindet, és utána igazán szükségem volt kikapcsolódásra, jobban, mint bármikor. Végtelen bánattal néztem a világot fölöttem. Néztem az eget, ahogy ezüstösből szürkévé, aztán esőszínűvé változott. Még a felhők is próbálták elfordítani a fejüket. Néha elképzeltem, milyen lehet a felhők fölött, és biztos voltam benne, hogy a nap szőke, és a végtelen atmoszféra egy hatalmas, kék szem. Franciák voltak, zsidók voltak, és ti voltatok.

Hetedik rész

A TELJES DUDEN SZÓTÁR

PEZSGŐ ÉS HARMONIKÁK – EGY TRILÓGIA – SZIRÉNÁK – AZ ÉGLOPÓ – EGY AJÁNLAT – A HOSSZÚ ÚT DACHAUBA – BÉKE – EGY IDIÓTA – ÉS NÉHÁNY KABÁTOS EMBER

PEZSGŐ ÉS HARMONIKÁK 1942 nyarán Molching városa készülődött az elkerülhetetlenre. Voltak még olyanok, akik nem hitték el, hogy ez a München közelében lévő kisváros célponttá válhat, de a lakosság nagy része tisztában volt vele, hogy a kérdés csak az, mikor. Az óvóhelyeket világosabban megjelölték, az ablakokat elsötétítették éjszakára, és mindenki tudta, hol van a legközelebbi pince. Hans Hubermann számára ez a kellemetlen helyzet éppenséggel némi könnyebbséget hozott. A baljós időben valahogy megszaporodtak a megbízásai. Sok aggódó ember kérte meg, hogy fesse le a spalettáit. Most az volt a nagy gondja, hogy a fekete festéket többnyire inkább csak keveréshez használták, és hamarosan nehéz lett beszerezni. De jó szakember volt, és egy jó szakember ismeri a szakmája fortélyait. Szénport szerzett, abból kevert festéket, és olcsón dolgozott. Sok olyan ház volt Molchingban, ahol elkobozta az ablakok fényét az ellenséges tekintetek elől. Néha, amikor volt munkája, Liesel elment vele. Húzták a festékes kordét a városon át, érezték az éhezés szagát egyes utcákon, máshol meg csóválták a fejüket a gazdagság láttán. Gyakran előfordult, amikor már hazafelé mentek, hogy nők szaladtak ki a házukból, akiknek nem volt semmijük, csak a szegénységük és a gyerekeik, és könyörögtek Hansnak, hogy fesse le a spalettáikat. – Frau Hallah, sajnálom, nem maradt fekete festékem – mondta Hans, és ment tovább, de aztán mindig megenyhült. Egy magas ember egy hosszú utcában. – Holnap – ígérte meg –, holnap az első dolgom lesz. – És másnap hajnalban ott is volt, lefestette a spalettákat semmiért vagy egy darab kétszersültért, egy csésze meleg teáért. Előző este kitalálta valami új módját, hogyan csinálhat feketét a kékből, a zöldből vagy a bézsből. Soha nem mondta, hogy takarják el az ablakukat pokrócokkal, mert tudta, hogy azokra szükségük lesz, amikor megjön a tél. Azt beszélték róla, hogy olykor még egy fél cigarettáért is lefestette valakinek a spalettáit, ott ült a lépcsőn a ház előtt, és együtt szívta el azt az egy szálat a lakóval. Nevetés és füst szállt fel a beszélgetésből, mielőtt mentek tovább, a következő munkára. Tisztán emlékszem, mit írt Liesel arról a nyárról, amikor eljött az írás ideje. Rengeteg szó megfakult az évtizedek során. A papír megkopott a zsebemben a szüntelen mozgástól, de sok mondatát lehetetlen elfelejteni. EGY PICINYKE PÉLDA EGY KISLÁNY ÁLTAL ÍRT SZAVAKRA Az a nyár egy új kezdet és egy új vég volt. Amikor visszanézek, emlékszem a festéktől síkos kezemre és a Papa lépteinek hangjára a Münchener utcában, és tudom, hogy az 1942-es nyár egy kis darabja egyetlen emberé volt. Ki más festett volna le egy ablakot egy fél szál cigarettáért? Ez volt a Papa, ő ilyen volt, és én szerettem őt.

Minden nap, amikor együtt dolgoztak, Hans mesélte a történeteit Lieselnek. A háborúról és arról, hogyan mentette meg az életét a nyomorult kézírása, és arról a napról, amikor megismerte a Mamát. Azt mondta, valamikor gyönyörű volt, és nagyon halk szavú. – Nehéz elhinni, tudom, de szent igaz. – Minden nap mesélt valamilyen történetet, és Liesel megbocsátotta neki, ha ugyanazt többször is elmondta. Máskor, amikor Liesel ábrándozott, a Papa könnyedén megbökte az ecsetjével, pont a két szeme közt. Ha rosszul számította ki, és túl sok festék volt az ecseten, egy kicsi lecsorgott az orra oldalán. Liesel nevetett, és próbálta visszaadni a kölcsönt, de Hans Hubermann-nak nehéz volt túljárni az eszén munka közben. Akkor volt a legelevenebb. Valahányszor szünetet tartottak, hogy egyenek vagy igyanak, Hans harmonikázott, és Liesel erre emlékezett a legjobban. Minden reggel, miközben a Papa tolta vagy húzta a kordét, Liesel a hangszert cipelte. – Jobb, ha a festéket felejtjük otthon – mondta neki Hans –, mint ha egyszer is megfeledkezünk a zenéről. – Amikor szünetet tartottak, hogy egyenek, Hans felszeletelte a kenyeret, és megosztoztak rajta Liesellel, egy kis lekvárt kent rá, ami az utolsó fejadagból maradt. Vagy egy kis szelet húst tett rá. Együtt ettek, ültek egy-egy festékesdobozon, és miközben még rágták az utolsó falatokat, a Papa megtörölte az ujjait, és kicsatolta a harmonika tokját. Morzsák voltak a kezeslábasa ráncaiban. Festékfoltos kezek nyomogatták a gombokat, és futkároztak a billentyűkön, vagy tartottak ki hosszabban egy-egy hangot. A karja mozgatta a fújtatót, hogy legyen a hangszernek levegője, amivel lélegzik. Liesel minden nap a térde közé dugott kézzel ült a nappal hosszú lábain. Soha nem akarta, hogy véget érjen a nap, és mindig szomorúan nézte, ahogy nagy léptekkel közeledik a sötétség. Ami magát a festést illeti, Liesel számára a legérdekesebb a keverés volt. Mint a legtöbb ember, ő is azt hitte, hogy a Papa egyszerűen csak elmegy a festékboltba a kordéjával, megveszi a megfelelő színeket, és ennyi az egész. Nem tudta, hogy a legtöbb festéket tégla formájú tömbökben árulják. Aztán ezt ki kellett nyújtani egy üres pezsgősüveggel. (Ehhez, magyarázta Hans, a pezsgősüveg a legjobb, mert valamivel vastagabb, mint a boros.) Amikor ezzel végzett, vizet, mészport és enyvet kellett hozzáadni, a megfelelő szín kikeveréséről nem is beszélve. Liesel még jobban tisztelte a Papát, látva, hogy milyen bonyolult művészet a mestersége. Jó volt vele osztozni a kenyéren és a zenén, de legalább ugyanolyan jó tudni, hogy mennyire ért a szakmájához. Vonzó volt a hozzáértése. Egyik délután, néhány nappal azután, hogy a Papa elmagyarázta, hogyan kell kikeverni a festéket, az egyik gazdag háznál dolgoztak a Münchener utcától nem messze keletre. Kora délután a Papa behívta Lieselt a házba. Már épp készültek, hogy menjenek egy másik munkára, amikor meghallotta a hangját, amely valahogy szokatlanul csengett. Odabent a Papa bevezette a konyhába, ahol két idősebb nő és egy férfi ült finom, különleges székeken. A nők szépen voltak öltözve. A férfinak fehér haja volt, a pofaszakálla mint a sövénykerítés. Magas poharak álltak az asztalon. Megtöltve habzó itallal. – Hát – mondta a férfi –, akkor rajta! Felvette a poharát, a többieket is biztatva.

Jó meleg délután volt. Lieselt kicsit megijesztette, hogy mennyire hideg a pohara. A Papára pillantott jóváhagyásért. Hans mosolygott, és azt mondta: – Prosit, Mädel – Egészségedre, lányom. – Összekoccantották a poharukat, és abban a pillanatban, hogy Liesel a szájához emelte az övét, megcsípte a pezsgő gyöngyöző, édes íze. Reflexszerűen kiköpte egyenesen a Papa kezeslábasára, és nézte, ahogy habzik és lecsorog rajta. Mindenki nevetett, Hans pedig biztatta, hogy próbálja meg még egyszer. Most le tudta nyelni, és élvezte a megszegett szabály mennyei ízét. Fantasztikus volt. A buborékok harapdálták a nyelvét. Csipkedték a gyomrát. Már mentek a következő munkára, s még mindig érezte a melegen bizsergető tűszúrásokat a belsejében. Miközben húzta a kordét, a Papa elmondta, hogy azok az emberek azt mondták, nincs pénzük. – És pezsgőt kért tőlük? – Miért ne? – Lieselre nézett, és soha nem volt még a szeme ennyire ezüstös. – Nem akartam, hogy azt hidd, a pezsgősüvegeket csak festék kilapítására használják. De nehogy elmondd a Mamának! – figyelmeztette. – Megegyeztünk? – Maxnak elmondhatom? – Persze, Maxnak elmondhatod. A pincében, amikor az életéről írt, Liesel megesküdött, hogy soha többé nem fog pezsgőt inni, mert soha nem lenne olyan jó íze, mint azon a meleg júliusi délutánon. Ugyanez volt a harmonikával. Sokszor meg akarta kérni a papáját, hogy tanítsa játszani, de valami mindig megakadályozta. Talán egy ismeretlen megérzés azt súgta neki, hogy soha nem tudna úgy játszani, mint Hans Hubermann. Naná, hisz vele még a világ legnagyobb harmonikásait se lehetett összehasonlítani. Soha nem tudták volna utánozni azt a hanyag összpontosítást a Papa arcán. Vagy nem fityegett volna egy spalettamázolással kifizetett cigaretta a játékos szájában. És nem tudtak volna olyan jó dallamosat nevetni egy apró hibán. Úgy hibázni csak a Papa tudott. A pincében Liesel időnként a harmonika hangját érezte a fülében, amikor felébredt. És érezte a pezsgő édes izzását a nyelvén. Néha a falnak dőlve ült, és arra vágyott, csak még egyszer csorogna a festék meleg ujja az orrán, vagy láthatná a papája smirglipapír kezét. Bárcsak még egyszer olyan önfeledt lehetne, érezhetne akkora szeretetet, anélkül hogy tudna róla, mert azt hiszi, hogy csak nevetés és kenyér az egész, leheletnyi lekvárral a tetején. Ezek voltak a legszebb napok az életében. De az egész egy aláaknázott rét volt. Úgy bizony. Bátran és fényesen folytatódott a boldogság trilógiája az egész nyáron át és még ősszel is. Akkor aztán hirtelen véget ért, mert a fény megmutatta az utat a szenvedésnek. Nehéz idők jöttek. Mint egy felvonulás.

DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 1. Zufriedenheit – boldogság: a boldog szóból – öröm, elégedettség érzése. ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: jókedv, élvezet, szerencse, siker.

A TRILÓGIA Míg Liesel dolgozott, Rudy futott. Köröket futott a Hubert-pályán, körbefutotta a háztömböt, és versenyt futott szinte mindenkivel a Himmel utca aljától Frau Diller boltjáig, különböző előnyt adva az ellenfeleinek. Néhány alkalommal, amikor Liesel a konyhában segített a Mamának, Rosa kinézett az ablakon, és azt mondta: – Most meg mire készül ez a kis Saukerl? Folyton rohangászik ott kint. Liesel az ablakhoz ment. – De legalább nem festette be magát megint feketére. – Hát már az is valami, nem igaz? RUDY CÉLJAI Augusztus közepén Hitlerjugend-karnevált rendeztek, és Rudy meg akarta nyerni mind a négy számot: az 1500, a 400, a 200 és természetesen a 100 métert. Szerette az új Hitlerjugend-vezetőit, és bizonyítani akart nekik, és persze régi barátjának, Franz Deutschernak is.

– Négy aranyérem – mondta Lieselnek egyik délután, amikor együtt futottak a Hubertpályán. – Mint Jesse Owens '36-ban. – Már nem vagy annyira oda érte, ugye? Rudy lába rímelt a lélegzésével. – Nem igazán, de szép lenne, nem? Akkor megmutatnám a sok szemétnek, aki azt mondta, bolond vagyok. Látnák, hogy azért mégse voltam annyira hülye. – De tényleg meg tudod nyerni mind a négy számot? Lassítottak, aztán megálltak a pálya végén, és Rudy csípőre tette a kezét. – Muszáj. Hat héten át edzett, és amikor augusztus közepén eljött a karnevál napja, forrón izzott a nap, és egyetlen felhő sem volt az égen. A füvet letaposták a hitlerjugendesek, a szülők és a rengeteg barna inges vezető. Rudy Steiner csúcsformában volt. – Nézd! – mutatta. – Ott van Deutscher. A fürtös tömegen át látták, ahogy a Hitlerjugend-szabvány szőke megtestesülése utasításokat ad a csapata két tagjának. Azok bólogattak, és hébe-hóba nyújtottak egy kicsit. Egyikük úgy takarta el a szemét a naptól, mintha tisztelegne. – Oda akarsz köszönni neki? – kérdezte Liesel. – Kösz, nem. Majd később. Miután győztem. Ezt nem mondta ki, de egyértelműen ott voltak a szavak valahol Rudy kék szeme és Deutscher utasításokat adó karja között. Először jött a kötelező felvonulás. A himnusz. Heil Hitler.

Csak utána kezdhették. Amikor Rudy korcsoportját hívták az 1500 méterre, Liesel jellegzetes német módra kívánt neki szerencsét. – Hals und Beinbruch, Saukerl. Azt kívánta, hogy törje ki a nyakát és a lábát. A fiúk összegyűltek a pálya túlsó végén. Némelyik nyújtott, némelyik összpontosított, a többi meg csak azért volt ott, mert ott kellett lennie. Liesel mellett Rudy anyja ült a legkisebb gyerekeivel. Egy vékony pokróc, teli kölykökkel és kitépett fűvel. – Látjátok Rudyt? – kérdezte tőlük. – Baloldalt van a legszélén. – Barbra Steiner kedves asszony volt, akinek mindig olyan volt a haja, mintha épp megfésülte volna. – Hol? – mondta az egyik lány. Talán Bettina, a legfiatalabb. – Nem látom. – A szélén. Nem, nem ott. Ott. Még mindig találgatták, hol van Rudy, amikor eldördült a startpisztoly. A kis Steinerek a kerítéshez futottak. Az első körben hét fiúból álló élboly alakult ki. A másodikban már csak öten maradtak, a harmadikban négyen. Rudy a negyedik helyen futott minden körben, az utolsót kivéve. Egy férfi tőlük jobbra azt mondta, hogy a második helyen futó fiú látszik a legjobbnak. Ő volt a legmagasabb. – Majd csak nézd meg! – mondta értetlenül bámuló feleségének. – Kétszázzal a cél előtt meg fog lógni. – Tévedett. Egy rettentő méretű barna inges rendező közölte a futókkal, hogy egy kör van hátra. Ő aztán biztosan nem éhezett a jegyrendszer miatt. Akkor kiáltott oda nekik, amikor az élboly áthaladt a célvonalon, és nem a második helyen futó fiú kezdett hajrázni, hanem a negyedik. Ráadásul kétszáz méterrel hamarabb. Rudy futott. Egyszer sem nézett hátra. Mint egy kifeszített kötél, fokozta az előnyét, amíg el nem pattant minden remény, hogy bárki más győzhet. Már a kanyarban járt, amikor a mögötte lévő másik három futó egymással küzdött a maradék helyekért. A célegyenesben nem volt más, csak szőke haj és rengeteg tér, és amikor Rudy átfutott a célvonalon, nem állt meg. Nem emelte fel a kezét. Még csak előre sem hajolt, hogy pihenjen. Egyszerűen csak sétált még vagy húsz métert, és végül visszanézett a válla fölött, hogy lássa, hogyan érnek célba a többiek. Mikor ment vissza a családjához, először a vezetőivel találkozott, aztán Franz Deutscherral. Mindketten biccentettek. – Steiner. – Deutscher. – Úgy tűnik, meglett az eredménye a sok körnek, amit futtattam veled, mi? – Úgy látszik. De el nem mosolyodott volna, amíg meg nem nyeri mind a négy számot. AMIT A KÉSŐBBIEKRE NÉZVE NEM ÁRT TUDNI Rudy most már nemcsak elismerten

jó tanuló volt. Hanem tehetséges atléta is.

Aztán Liesel következett, 400 méteren. Hetedik lett. Utána meg negyedik 200 méteren. Nem látott mást, csak az előtte futó lányok lábikráját és ugráló lófarkát. A távolugrásban jobban élvezte a puha homokot a lába körül, mint a távolságot, és súlylökésben sem remekelt. Ez Rudy napja, döntötte el magában. A 400 méter döntőjében Rudy végig vezetett, s aztán a 200 métert is megnyerte, de azt már éppen csak. – Elfáradtál? – kérdezte tőle Liesel. Akkor már kora délután volt. – Dehogyis! – Rudy erősen zihált, és nyújtotta a láb izmait. – Miről beszélsz, Saumensch? Mit értesz te ehhez? Amikor hívták a 100 méteres síkfutás előfutamainak résztvevőit, Rudy lassan állt fel, és követte a többi kamasz fiút a pályára. Liesel ezúttal utánament. – Hé, Rudy! –Megrángatta az inge ujját. – Sok szerencsét! – Nem vagyok fáradt – mondta Rudy. – Tudom. Rudy rákacsintott. Fáradt volt. Rudy a saját futamában a végén lassított, és csak második lett, s aztán tíz percig tartott a többi futam, míg végül a döntő mezőnyét szólították. Két másik fiú félelmetesnek látszott, és Lieselnek az az érzés volt a gyomrában, hogy Rudy ezt nem tudja megnyerni. Tommy Müller, aki az utolsó előtti lett a saját futamában, ott állt vele a kerítésnél. – Megnyeri – mondta. – Tudom. Nem nyeri meg. Amikor a döntősök felsorakoztak a startvonalon, Rudy letérdelt, és a kezével árkokat kezdett vájni az elrugaszkodáshoz. Egy kopaszodó barnainges azonnal odament hozzá, és rászólt, hogy hagyja abba. Liesel nézte a figyelmeztető felnőtt ujjat, és látta a lehulló földet, ahogy Rudy összedörzsölte a tenyerét. Amikor elhangzott a „Kész!” vezényszó, Liesel keze összeszorult a kerítésen. Az egyik fiú kiugrott; kétszer dörrent a startpisztoly. Rudy volt az. A versenybíró megint mondott neki valamit, és a fiú bólintott. Még egy kiugrás, és kizárják a versenyből. Másodszor is felsorakoztak a rajthoz, Liesel erősen koncentrált, és az első néhány pillanatban nem hitt a szemének. Megint kiugrott valaki, és megint ugyanaz a versenyző. Liesel a lelki szemeivel egy tökéletes futamot látott, amiben Rudy lassan kezdett, de az utolsó tíz méteren lehajrázta a mezőnyt. De a valóságban azt látta, hogy Rudyt kizárták. A pálya mellé kísérték, és ott kellett állnia, miközben a többi fiú újból felsorakozott a rajthoz. Eldördült a startpisztoly, és futottak. Egy rozsdabarna hajú, hosszú léptű fiú győzött legalább öt méterrel. Rudy meg csak állt egy helyben.

Később, amikor a nap véget ért, és a nap elbúcsúzott a Himmel utcától, Liesel a járdán ült a barátjával. Minden másról beszélgettek, hogy milyen arcot vágott Franz Deutscher az 1500 után, meg egy tizenegy éves lányról, aki toporzékolt, miután nem nyerte meg a diszkoszvetést. Mielőtt ki-ki elindult haza, Rudy hangja nyúlt, és átadta Lieselnek az igazságot. Egy darabig Liesel vállán ült, de néhány gondolattal később bejutott a fülébe. RUDY HANGJA Direkt csináltam.

Amikor felfogta, hogy mit mondott Rudy, Liesel feltette az egyetlen lehetséges kérdést. – De hát miért, Rudy? Miért csináltad? Rudy fél kezét a csípőjére téve állt, és nem válaszolt. Csak sokatmondóan mosolygott, és lassú, ringó sétával vitette magát haza. Soha többet nem beszéltek erről. Liesel a maga részéről sokszor eltűnődött azon, vajon mit válaszolt volna Rudy, ha tovább erősködik vele. Talán három éremmel már megmutatta, amit meg akart mutatni, vagy félt, hogy elveszíti azt az utolsó versenyt. Végül aztán az egyetlen magyarázat, amit hajlandó volt meghallgatni, egy tizenéves belső hangtól jött. – Mert ő nem Jesse Owens. Már felállt, hogy ő is menjen haza, amikor észrevette a három aranyutánzatból készült érmet maga mellett. Bekopogott Steinerék ajtaján, és nyújtotta őket Rudynak. – Ezeket ott felejtetted. – Nem, dehogy. – Rudy becsukta az ajtót, és Liesel hazavitte az érmeket. Lement velük a pincébe, és mesélt Maxnak a barátjáról, Rudy Steinerről. – Ez tényleg hülye – mondta végül. – Úgy látszik – értett egyet vele Max, de nem hiszem, hogy őt így be lehetett csapni. Ekkor mindketten munkához láttak, Max a rajzos könyvén dolgozott, Liesel pedig Az álomcipelőt olvasta. Már a regény vége felé járt, ahol a fiatal pap kételkedni kezd a hitében, miután találkozik egy furcsa, elegáns nővel. Amikor felfordítva az ölébe tette a könyvét, Max megkérdezte, hogy mit gondol, mikor fogja befejezni. – Pár nap és vége. – És akkor jön egy új? A könyvtolvaj a pince mennyezetére pillantott. – Lehet, Max. – Becsukta a könyvet, és hátradőlt. – Ha szerencsém van. A KÖVETKEZŐ KÖNYV Nem a Duden szótár az, ahogy bizonyára gondoltátok.

Nem, a szótár ennek a kis trilógiának csak a végén jön, ez pedig még csak a második része. Ez az a rész, ahol Liesel befejezi Az álomcipelőt, és ellop egy történetet, aminek az a címe: Dal a

sötétben. Természetesen ezt is a polgármester házából. Az egyetlen különbség az volt, hogy most egyedül ment el a felsővárosba. Rudy nem volt vele ezen a napon. Olyan délelőtt volt, amikor napsütés is van bőven, meg habos felhők is. Liesel mohó ujjakkal, ajkán könyvcímekkel állt a polgármester könyvtárában. Most már elég otthonosan érezte magát ahhoz, hogy végighúzza ujjait a polcokon – újrajátszva legelső látogatását –, és sok címet suttogott magában, miközben haladt a sorok mentén. A cseresznyefa alatt. A tizedik hadnagy. Természetesen sok cím csábította, de miután jó két perce ott volt már a könyvtárban, a Dal a sötétben mellett döntött, valószínűleg a színe miatt: még sohasem volt zöld könyve. A borítón a metszett betűk fehérek voltak, és egy kis fuvola volt a cím és a szerző neve között. Kimászott vele az ablakon, és közben köszönetet mondott. Rudy persze nagyon hiányzott neki, de ezen a délelőttön valami okból a könyvtolvaj mégis jobban érezte magát egyedül. Elvégezte a munkáját, aztán az Amper partján olvasta a könyvet, jó messze attól a helytől, ahol Viktor Chemmel főhadiszállása volt, előtte meg Arthur Berg korábbi bandájáé. Senki sem járt arra, senki sem zavarta meg, és Liesel elolvasott négyet a Dal a sötétben nagyon rövid fejezeteiből, és boldog volt. Öröm és elégedettség töltötte el. A jól sikerült lopás öröme. Egy hétre rá véget ért a boldogság trilógiája. Augusztus utolsó napjaiban egy ajándék érkezett, vagy pontosabban: egy ajándékot fedeztek fel. Késő délután volt. Liesel Kristina Müllert nézte, aki a Himmel utcában ugrókötelezett. Rudy Steiner lefékezett előtte a bátyja bicajával. – Van egy kis időd? – kérdezte. Liesel megvonta a vállát. – Mire? – Gyere csak velem! – Ledobta a bicaját, és ment, hogy hozza a másikat otthonról. Liesel nézte, ahogy forog a pedál. Felkerekeztek a Grande Strasséba, ahol Rudy megállt és várt. – Na – kérdezte Liesel –, mi van? Rudy mutatott az ujjával. – Nézd csak! Szép lassan jobb pozícióba pedáloztak, egy kék lucfenyő mögé. A tüskés ágakon keresztül Liesel látta a csukott ablakot, aztán a tárgyat, ami az üvegre hajolt. – Az egy... ? Rudy bólintott. Hosszú perceken át beszélték meg a dolgot, mire megegyeztek, hogy meg kell csinálni. Nyilván szándékosan lett odatéve. Persze lehet, hogy csapdának, de akkor is érdemes kockáztatni. A púderkék ágak közt Liesel azt mondta: – Egy könyvtolvaj nem futamodhat meg. Ledobta a bicajt, körbenézett az utcán, és átment az udvaron. Felhők árnyékai bújtak a perzselt fűbe. Lyukak, amikbe bele lehet esni, vagy extra sötétség foltjai az elrejtőzéshez? Képzeletében belecsúszott az egyik ilyen lyukba, egyenesen a polgármester gonosz karjai közé. Ezek

a gondolatok mindenesetre elterelték a figyelmét, és gyorsabban az ablakhoz ért, mint ahogy tervezte. Mint amikor A füttyöst lopta. Idegei nyalogatták a tenyerét. Kis verejtékpatakok csorogtak a hóna alatt. Amikor felemelte a fejét, el tudta olvasni a címet. Teljes Duden szótár és szinonimatár. Egy pillanatra visszafordult Rudy felé, és suttogta a szavakat. Ez egy szótár. Megvonta a vállát, és nyújtotta kezét. Módszeresen dolgozott, lassan csúsztatta felfelé az ablakot, és arra gondolt, vajon hogyan látható mindez a ház belsejéből. Elképzelte tolvaj kezének látványát, ahogy felnyúl, és feltolja az ablakot, amíg le nem esik a könyv. Úgy tűnt, lassan adja meg magát, mint egy dőlő fa. Megvan. Szinte nesztelenül történt. A könyv egyszerűen megbillent Liesel felé, aki elkapta a szabad kezével. Aztán még be is csukta az ablakot, szépen és tisztán, majd megfordult és elsétált, vissza a felhők üregein. – Szép volt – mondta Rudy, miközben felemelte neki a bicajt. – Köszönöm. A sarok felé tekertek, ahol aztán elérte őket ennek a napnak a jelentősége. Liesel tudta. Megint jött az az érzés – hogy figyelik. Egy hang pedálozott a belsejében. Két kör. Nézz az ablakra! Nézz az ablakra! Muszáj volt odanéznie. Mint egy viszketés, mely követeli a körmöt, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megálljon. Letette a lábát a földre, megfordult, hogy hátranézzen a polgármester házára és a könyvtár ablakára, és meglátta. Tudhatta volna, hogy ez megtörténhet, de nem tudta leplezni a rémületét, amikor meglátta a polgármester feleségét az üveg mögött. Áttetsző volt, de ott volt. Pihés haja ugyanolyan, mint mindig, és sebzett szeme, szája, arckifejezése kínálta magát, hogy lássák. Nagyon lassan felemelte a kezét a könyvtolvajnak. Egy mozdulatlan intés. Rémületében Liesel nem mondott semmit, se Rudynak, se magának. Csak összeszedte az erejét, és felemelte a kezét, viszonozva a polgármester feleségének intését. DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 2. Verzeihung – megbocsátás: a harag, ellenségesség vagy neheztelés érzésének megszűnése. ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: megbékélés, feloldozás, kegyelem.

Hazafelé menet megálltak a hídnál, és megvizsgálták a nehéz, fekete könyvet. Miközben Rudy pörgette a lapokat, egyszer csak egy levelet talált. Kivette, aztán lassan a könyvtolvajra nézett. – A te neved van rajta. A folyó futott.

A LEVÉL

Kedves Liesel, Tudom, hogy szerinted én egy szánalmas és melankolikus vénasszony vagyok (nézd meg ezt a szót a szótárban, ha nem ismered), de meg kell mondanom, hogy nem vagyok annyira ostoba, hogy ne lássam meg a lábnyomaidat a könyvtárban. Amikor először észrevettem, hogy hiányzik egy könyv, azt hittem, hogy egyszerűen csak rossz helyre tettem, de aztán, amikor úgy esett be a fény, megláttam a lábnyomokat a padlón. Mosolyognom kellett. Örültem, hogy elvitted, ami jogosan téged illet. De aztán elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem, ezzel vége is lesz a dolognak. Amikor visszajöttél, dühösnek kellett volna lennem, de nem voltam az. A legutóbbi alkalommal hallottalak, de úgy döntöttem, hogy nem zavarlak meg. Mindig csak egy könyvet viszel el, és ezer látogatás kellene hozzá, hogy mind eltűnjön. Csak abban reménykedem, hogy egy napon majd kopogni fogsz az ajtómon, és civilizáltabb módon jössz be a könyvtárba. Még egyszer: sajnálom, hogy nem tudtunk továbbra is munkát adni a nevelőanyádnak. Végül pedig remélem, hogy hasznosnak találod ezt a szótárat, amikor a lopott könyveidet olvasod. Üdvözlettel: Ilsa Hermann Liesel fogta a levelet. Mennünk kéne haza – javasolta Rudy, de Liesel nem mozdult. – Tudnál várni itt tíz percet? – Persze. Liesel küszködve visszapedálozott a Grande Strasse 8. számú házhoz, és leült a bejárati ajtó előtti ismerős helyre. A könyv Rudynál maradt, de ott volt nála a levél, és ujjaival az összehajtogatott papírt dörzsölgette, miközben a lépcsőfokok egyre súlyosabbak lettek körülötte. Négyszer próbált kopogni az ajtó rémisztő húsán, de sehogy sem tudta rávenni magát. Csak odáig jutott el, hogy finoman a meleg fára helyezte az ujjbütykeit. És megint megtalálta az öccse. A lépcső aljáról – már szépen gyógyult a térde – azt mondta: – Gyerünk, Liesel, kopogj! Mikor másodjára is elmenekült, látta Rudy távoli alakját a hídnál. Szakadt a szél a haján keresztül. Lába úszott a pedálokkal. Liesel Meminger egy bűnöző. De nem azért, mert ellopott egy csomó könyvet egy nyitott ablakon át. Kopognod kellett volna, gondolta, és bár jó adag bűntudat volt benne, volt egy adag fiatalos nevetés is. Miközben pedálozott, próbált elmondani magának valamit. Nem érdemled meg, hogy ennyire boldog legyél, Liesel. Tényleg nem. Lophat az ember boldogságot? Vagy ez is csak egy belső, pokoli emberi trükk.

Liesel elhessegette minden gondolatát. Átment a hídon, és odaszólt Rudynak, hogy siessen, és ott ne felejtse a könyvet. Hazakerekeztek a rozsdás bicajokon. Vagy két mérföldet tettek meg, és a nyárból az őszbe jutottak, s egy csendes éjszakából München bombázásának zajos zihálásába.

A SZIRÉNÁK HANGJA A kevés pénzből, amit Hans a nyáron keresett, hazahozott egy használt rádiót. – Így – mondta – hallani fogjuk, mikor lesz légiriadó, mielőtt még megszólalnak a szirénák. Kakukkhangot adnak, aztán bejelentik, hogy milyen régiók vannak veszélyben. A konyhaasztalra helyezte, és bekapcsolta. Próbálták a pincében is bekapcsolni Maxnak, de ott csak sercegést lehetett hallani, meg olykor egy-egy szótöredéket. Szeptemberben nem hallották meg – aludtak. Vagy a rádió nem nagyon működött már, vagy azonnal elnyomta a hangját a szirénák visítása. Egy kéz gyengéden rázta Liesel vállát, miközben aludt. Aztán a Papa hangja, félve: – Liesel, ébredj! Mennünk kell. Jött a megzavart álom utáni zavarodottság, és Liesel alig tudta kivenni a Papa arcát a sötétben. Az egyetlen igazán látható dolog a hangja volt. A folyosón megálltak. – Várjatok! – mondta Rosa. A sötétben a pincéhez futottak. Égett a lámpa. Max kilesett a festékesdobozok és a takaróponyvák mögül. Fáradt volt az arca, és idegesen akasztotta a hüvelykujját a nadrágjába. – Menni kell, eh? Hans odament hozzá. – Igen, menni kell. – Megrázta Hans kezét, és megpaskolta a karját. – Jövünk vissza nemsokára, rendben? – Hát persze. Rosa megölelte Maxot, s aztán Liesel is. – Viszlát, Max. Hetekkel korábban már megbeszélték, hogy mindannyian együtt maradjanak-e a saját pincéjükben, vagy inkább ők hárman elmenjenek egy másik pincébe az utcában, a Fiedler családhoz. Max volt, aki meggyőzte őket. – Azt mondták, ez nem elég mély. Elég veszélynek tettem már ki magukat. Hans bólintott. – Szégyen, hogy nem vihetjük magunkkal. Szégyen, gyalázat. – Ez van. Kint a szirénák üvöltöttek a házakra, és az emberek futva, botladozva, riadozva jöttek kifelé. Nézte őket az éjszaka. Néhányan visszanéztek rá, próbálták kivenni a levegőben suhanó bádogkaszni repülőgépeket. A Himmel utca összegabalyodott emberek nyüzsgése lett, mind a legbecsesebb értékeit cipelte. Volt, aki egy babát. Mások egy kupac fényképalbumot vagy egy fadobozt. Liesel a könyveit

vitte a karja és a bordái között. Frau Holtzapfel egy bőröndöt cipelt, duzzadt szemekkel és apró léptekkel küszködve a járdán. A Papa, aki mindenről megfeledkezett – még a harmonikájáról is –, visszaszaladt hozzá, és kivette a kezéből a bőröndöt. – Jézus, Mária és Szent József, mi van ebben? – kérdezte. – Egy üllő? Frau Holtzapfel mellette tipegett. – Csak a legszükségesebb holmik. Fiedlerék hat házzal lejjebb laktak. Négy tagból állt a család, mindannyiuknak búzaszőke hajuk volt, és rendes német szemük. De ami még fontosabb, szép, mély pincéjük volt. Huszonketten zsúfolódtak össze benne, köztük az egész Steiner család, Frau Holtzapfel, Pfiffikus, egy fiatalember és egy Jenson nevű család. A civilizált körülmények érdekében Rosa Hubermannt és Frau Holtzapfelt elkülönítették, bár bizonyos dolgok a kicsinyes viták fölött állnak. Egyetlen izzó lógott a plafonról, és a helyiség nyirkos és hideg volt. A falak egyenetlenségei bökdösték az emberek hátát, ahogy álltak és beszélgettek. A szirénák elfojtott hangja beszivárgott valahonnan. Eltorzult változatát hallották, amely valahogy megtalálta az utat a pincébe. Bár ez komoly nyugtalansággal töltötte el őket, már ami az óvóhely minőségét illeti, így legalább hallhatták a hármas szirénázást is, ami a légiriadó végét és a biztonságot jelentette. Nem volt szükségük Luftschutzwartéra – légiriadó-felügyelőre. Rudy gyorsan megtalálta Lieselt, és megállt mellette. Felállt a haja, mintha mutatna valamit a plafonon. – Hát nem szuper? Liesel nem tudott visszafojtani egy kis szarkazmust. – De, csodás. – Ah, jól van már, Liesel, ne legyél ilyen. Mi a legrosszabb, ami történhet, leszámítva, hogy mindannyian kilapulunk vagy megsülünk, vagy bármit csinálnak is a bombák. Liesel körülnézett, megvizsgálta az arcokat. Magában összeállított egy listát arról, hogy kik félnek a legjobban. A FÉLELEMLISTA 1. Frau Holtzapfel 2. Herr Fiedler 3. A fiatalember 4. Rosa Hubermann

Frau Holtzapfel szeme kimeredt, inas teste előregörnyedt, a szája egy kör. Herr Fiedler azzal foglalta el magát, hogy megkérdezte az emberektől, némelyiktől többször is, hogy érzik magukat. Rolf Schultz, a fiatalember, bevette magát a sarokba, és halkan motyogott, szidva a levegőt maga körül. Keze a zsebébe betonozva. Rosa nagyon finoman ringott előre-hátra. – Liesel – suttogta –, gyere ide. – Hátulról megfogta a lányt, és erősen szorította. Egy dalt énekelt, de olyan halkan, hogy Liesel nem hallotta a szavakat. A hangok a leheletével születtek, és az ajkán haltak el. Mellettük a Papa nyugodt volt és mozdulatlan. Egyszer Liesel hűvös fejére tette meleg kezét. Élni fogsz, mondta, és igaza volt. Tőlük balra Alex és Barbra Steiner álltak a kisebb gyerekeikkel, Bettinával és Emmával. A két kislány az anyjuk jobb lábához tapadt. A legidősebb fiú, Kurt tökéletes Hitlerjugend-tartásban meredt maga elé, Karin kezét fogva, aki egészen kicsi volt még a hétéves korához képest is. A tízéves Anna-Marie a betonfalat borító pépes anyaggal játszott.

Steinerék másik oldalán Pfiffikus volt és a Jenson család. Pfiffikus most megtartóztatta magát, nem fütyült. A szakállas Jenson úr szorosan ölelte a feleségét, a két gyerekük pedig vissza-visszasodródott a szótlanságba. Néha szekálták egymást, de visszafogták magukat, amikor komolyabb civódás kezdődött volna. Eltelt vagy tíz perc, és a legfeltűnőbb a pincében valami különös fajta mozdulatlanság volt. A testek egymáshoz hegesztve, és csak a lábuk változtatott pozíciót. Arcukra csend volt béklyózva. Nézték egymást, és vártak. DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 3. Angst – félelem: kellemetlen, gyakran erős érzés, melyet a veszély előérzete vagy tudata vált ki. ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: rettegés, rémület, pánik, szorongás, frász.

Más óvóhelyekről azt mesélték, hogy énekelték a Deutschland über allest, vagy az emberek veszekedni kezdtek a saját leheletüktől áporodott pincében. Semmi ilyesmi nem történt a Fiedleróvóhelyen. Ott csak félelem volt és aggodalom és a halott dal Rosa Hubermann kartonpapír ajkán. Nem sokkal azelőtt, hogy megszólalt a légiriadó végét jelző sziréna, Alex Steiner – akinek merev faarca volt – magához csalta a gyerekeket a felesége lábától. Kinyúlt, és elkapta a fia szabad kezét. Kurt, továbbra is sztoikusan bámulva maga elé, finoman megszorította a húga kezét. Hamarosan a pincében mindenki fogta a kezét valakinek, és a kis német csoport rögös kört alkotott. A hideg kezek megolvadtak a meleg kezekben, és volt, aki átvette a másik vérének lüktetését. Áthatolt a fakó, dermedt bőr rétegein. Néhányan lecsukták a szemüket, várva a végpusztulást, vagy reménykedve, hogy mindjárt vége lesz a légiriadónak. Mondhatjuk-e, hogy ezek az emberek nem érdemelték ezt meg? Hányan üldöztek aktívan másokat, megrészegülve Hitler tekintetétől, ismételve a mondatait, a bekezdéseit, a művét? Rosa Hubermann felelős volt? Egy zsidó rejtegetője? Vagy Hans? Mindannyian megérdemelték, hogy meghaljanak? A gyerekek is? Nagyon érdekel, hogy mi lehet a válasz mindezekre a kérdésekre, bár nem engedhetem, hogy elbódítsanak. Csak azt tudom, hogy ezek az emberek mindannyian a közelükben éreztek engem azon az éjszakán, kivéve a legkisebb gyerekeket. Én voltam a sugallat. Én voltam a tanács, az én képzelt lábaim sétáltak a konyhában, és végig a folyosón. Amikor olvastam a könyvtolvaj szavait ezekről az emberekről, sajnáltam őket – általában így vagyok az emberekkel –, de nem annyira, mint azokat, akiket különböző táborokból szedtem össze azokban az időkben. A pincékben gubbasztó németek persze szánalmat ébresztettek bennem, de nekik legalább volt esélyük. Az ő pincéjük nem egy mosdó volt. Nem zuhanyozni küldték őket oda. Ők még visszajuthattak az életbe. A percek elszivárogtak a göröngyös körben. Liesel Rudy és a mamája kezét fogta.

Csak egy gondolat bántotta. Max. Hogyan maradhat Max életben, ha a bombák megérkeznek a Himmel utcába? Körbenézett, megvizsgálta Fiedlerék pincéjét. Sokkal masszívabb és mélyebb volt, mint a Himmel utca 33. számú ház pincéje. Hangtalanul megkérdezte a papájától. Te is őrá gondolsz? Akár hallotta a papája a hangtalan kérdést, akár nem, gyorsan bólintott a kislány felé. És néhány perccel később hármas sziréna jelezte az ideiglenes békét. A Himmel utcai 45-ös ház pincéjében az emberek megkönnyebbülten süppedtek magukba. Néhányan összeszorították és megint kinyitották a szemüket. Egy cigarettát adtak körbe. Épp amikor Rudy Steiner szájához ért, az apja hirtelen odanyúlt. – Na ne, Jesse Owens! A gyerekek a szüleiket ölelték, és jó pár percbe telt mindannyiuknak, amíg tudatosodott bennük, hogy élnek, és élni fognak. Csak utána mentek fel a lépcsőn Herbert Fiedler konyhájába. Kint az emberek szótlanul mentek az utcán. Sokan felnéztek az égre, és megköszönték Istennek, hogy élnek. Amikor Hubermannék hazaértek, egyenesen a pincébe mentek, de úgy tűnt, Max nincs ott. Ott volt a kicsi, narancssárga lámpa, de Maxot nem látták, és nem is válaszolt. – Max? – Eltűnt. – Max, itt vagy? – Itt vagyok. Először azt hitték, a takaróponyvák és festékesdobozok mögül jött a hang, de aztán Liesel megpillantotta: ott állt előttük. Elcsigázott arca festőeszközök és szövetek között álcázva. Ott ült, arca és szája merő ámulat. Mikor odamentek, újra megszólalt. – Nem tudtam ellenállni – mondta. Rosa ocsúdott elsőnek. Leguggolt, a szemébe nézett. – Miről beszél, Max? – Én... – Küszködött a szavakért. – Amikor minden csendes volt, felmentem a folyosóra, és a nappaliban épp csak résnyire nyitva volt a függöny... ki lehetett látni. És kinéztem, épp csak pár másodpercre. – Huszonkét hónapja nem látta a külvilágot. Nem volt se harag, se szemrehányás. Ekkor a Papa szólalt meg. – És milyen volt? Max felemelte a fejét, nagy-nagy bánat és ámulat volt benne. – Voltak csillagok – mondta. – Égették a szemem. Négy ember. Ketten állnak. A másik kettő ül. Mindannyian láttak egy-két dolgot ezen az éjszakán.

Ez a hely volt az igazi pince. Ez volt az igazi félelem. Max összeszedte magát, és felállt, hogy visszamenjen a takaróponyvák mögé. Jó éjszakát kívánt nekik, de nem jutott el a lépcső alá. A Mama engedélyével Liesel vele maradt reggelig, és olvasta a Dal a sötétben-t, miközben Max rajzolt és írt a könyvébe. A Himmel utcai ablakból, írta, a csillagok tüzet gyújtottak a szememben.

AZ ÉGTOLVAJ Az első légiriadó, mint kiderült, egyáltalán nem is volt légiriadó. Ha az emberek várták volna, hogy meglássák a repülőgépeket, hát mereszthették volna a szemüket egész éjjel.És persze ezért nem is volt a rádióban figyelmeztető kakukkolás. A Molching Express megírta, hogy a légvédelmi torony ügyeletese okozta a vaklármát. Az illető megesküdött, hogy hallotta a repülőgépek zúgását, és látta is őket a horizonton. Ő adta le a figyelmeztetést. – Lehet, hogy direkt csinálta – jegyezte meg Hans Hubermann. – Te szeretnél egy légvédelmi toronyban ülni és lőni a repülőgépekre, amik bombákat hoznak? És persze kiderült a cikkből, ahogy Max folytatta az olvasását, hogy a bizarr képzelőerejű embert leváltották addigi pozíciójából. Minden bizonnyal az lett a sorsa, hogy valami más szolgálatra vezényelték át. – Hát, sok szerencsét neki. – Max ezt valami nagy megértéssel a hangjában mondta, miközben áttért a keresztrejtvényre. A következő légiriadó már igazi volt. Szeptember 19-e éjjelén felhangzott a kakukkolás a rádióban, majd egy mély hang szólalt meg. És Molchingot is felsorolta a lehetséges célpontok között. A Himmel utcán megint siettek az emberek, és a Papa megint a házban hagyta a harmonikáját. Rosa szólt neki, hogy vigye, de nem akarta. – A múltkor nem vittem – magyarázta –, és nem haltunk meg. – A háború nyilvánvalóan elmosta a különbséget logika és babona között. Baljós levegő kísérte őket a Fiedler-pincébe. – Azt hiszem, ez most igazi lesz – mondta Herr Fiedler, és a gyerekek gyorsan észrevették, hogy a szüleik most még jobban félnek, mint legutóbb. És az egyetlen módon reagáltak erre, ahogy tudtak: a legkisebbek bömbölni kezdtek, miközben a pince mintha ringott volna. Még a pincéből is hallották a bombák elfojtott dallamát. A légnyomás úgy csapott le, mint a mennyezet, mintha össze akarná zúzni a földet. A bombák kiharaptak egy darabot Molching üres utcáiból. Rosa vadul szorította Liesel kezét. A síró gyerekek zaja ütött, rugdosott. Még Rudy is mereven, egyenesen állt, megjátszotta a közömböst, megfeszítette magát a feszültség ellen. Karok és könyökök harcoltak helyért. A felnőttek egy része próbálta nyugtatni a gyerekeket. Mások magukat sem tudták megnyugtatni. – Hallgattassa el azt a kölyköt! – ordított Frau Holtzapfel, de szentenciája csak egy újabb szánalmas hang volt az óvóhely meleg káoszában. Koszos könnycseppek csorogtak a gyerekszemekből, és az éji leheletek, a hónaljbűz és az agyonhordott ruhák szaga összekeveredett és fortyogott az emberekkel teli üstben. Bár közvetlenül egymás mellett álltak, Lieselnek kiabálnia kellett. – Mama? – Még egyszer. – Mama, összenyomod a kezem!

– Mi van? – A kezem. Rosa elengedte, és Liesel vigasztalásul, meg hogy kizárja a pince zaját, kinyitotta az egyik könyvét, és olvasni kezdett. A legfelül lévő könyv A füttyös volt, és Liesel hangosan mondta a szavakat, hogy jobban tudjon koncentrálni. Az első bekezdés zsibbadt visszhang volt a fülében. – Mit mondasz? – üvöltötte a Mama, de Liesel nem törődött vele. Tovább koncentrált az első oldalra. Amikor a második oldalra lapozott, Rudy észrevette, hogy mit csinál. Aztán hallgatni kezdte, és megbökdöste a bátyját meg a nővéreit, hogy ők is hallgassák. Hans Hubermann közelebb jött, hangosan megszólalt, és hamarosan csend csorgott végig a zsúfolt pincén. Mire a harmadik oldalra ért, már mindenki hallgatott, Lieselt kivéve. Nem mert felnézni, de érezte, ahogy rémült szemek tapadnak rá, miközben beszívta a szavakat, és kilehelte őket. Egy hang játszotta a dallamot a belsejében. Ez a harmonikád, mondta. A lapozás hangja kettévágta őket. Liesel olvasott tovább. Legalább húsz percen át olvasta a történetet. A legkisebb gyerekeket megnyugtatta a hangja, és mindenki más maga előtt látta, ahogy a füttyös rohan el a bűncselekmény helyszínéről. Liesel nem. A könyvtolvaj csak a szavak szerkezetét látta – a papíron megfeneklett testüket, amiket ledöngöltek számára, hogy járhasson rajtuk. És valahol, a pontok és a nagybetűk közti résekben ott volt Max is. Emlékezett rá, hogyan olvasott neki, amikor beteg volt. Vajon ott van a pincében? Vagy megint lop egy pillantásnyit az égből? EGY SZÉP GONDOLAT Az egyik könyvtolvaj volt. A másik az eget lopta.

Mindenki várta, hogy megremegjen a föld. Ez továbbra is megváltoztathatatlan tény volt, de most legalább elvonta a figyelmüket a könyvet olvasó kislány. Az egyik kisfiú megint rá akart zendíteni, de Liesel abban a pillanatban abbahagyta az olvasást, és utánozta a papáját – vagy épp Rudyt. Rákacsintott, aztán olvasott tovább. A szirénák hangja hirtelen újból beszivárgott a pincébe, s csak ekkor szakította félbe valaki Lieselt. – Biztonságban vagyunk – mondta Jenson úr. – Cssss! – szólt rá Frau Holtzapfel. Liesel felnézett. – Már csak két bekezdés van a fejezet végéig – mondta, és folytatta az olvasást minden kérkedés nélkül, még csak nem is gyorsítva. Csak olvasta a szavakat egymás után. DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 4. Wort – szó: a nyelv jelentéssel bíró egysége /egy ígéret/ egy rövid megjegyzés, kijelentés vagy beszélgetés része.

ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: terminus, név, kifejezés.

A felnőttek a kislány iránti tiszteletből mindenkit lepisszegtek, és Liesel befejezte A füttyös első fejezetét. Mikor mentek fel a lépcsőn, a gyerekek elrohantak mellette, de az idősebbek közül sokan – még Frau Holtzapfel is, Pfiffikus is (nagyon helyénvalóan, már ha figyelembe vesszük, hogy milyen könyvből olvasott fel Liesel) – megköszönték a kislánynak, hogy elterelte a figyelmüket. Aztán ők is siettek tovább, ki a házból, hogy lássák, szenvedett-e valami sérülést a Himmel utca. A Himmel utca érintetlen volt. A háború egyetlen jele egy füstfelhő volt, mely keletről nyugatra sodródott. Benézett az ablakokon, próbálva utat találni befelé, és miközben egyszerre sűrűsödött és terjedt, mindenki kísértetté változott benne. Már nem voltak emberek az utcán. Csak táskát cipelő rémhírek. Otthon a Papa mindent elmesélt Maxnak. – Köd és hamu mindenfelé, szerintem túl korán engedtek ki bennünket. – Rosára pillantott. – Mit gondolsz, elmenjek? Megnézni, kell-e segítség, ahol leestek a bombák? Rosa nem lelkesedett az ötletért. – Bolond vagy? Megfulladnál a portól. Nem, nem, Saukerl, itt maradsz. – Aztán eszébe jutott valami. Most nagyon komolyan nézett Hansra. Ami azt illeti, az arcára volt írva a büszkeség. – Maradj itt, és meséld el Maxnak, mit csinált a lány. – Épp csak egy kicsit hangosabban tette hozzá: – A könyvvel. Max kérdő tekintettel nézett rá. – A füttyöst olvasta – közölte vele. – Az első fejezetet. – És pontosan elmagyarázta, mi történt az óvóhelyen. Liesel a pince sarkában állt, Max pedig őt nézte, és megdörzsölte az állát. Azt hiszem, abban a pillanatban találta ki a következő történetet a rajzkönyvébe. A szórázó. Elképzelte, ahogy Liesel olvas az óvóhelyen. Egész biztosan látta, ahogy szó szerint szétosztja a szavakat. De mint mindig, bizonyára Hitler árnyékát is látta. Alighanem hallotta már a Himmel utca és a pince felé közeledő lépteit. Hosszú szünet után már mintha épp meg akart volna szólalni, de Liesel megelőzte. – Megnézted az eget ma éjjel? – Nem. – Max a falra nézett, és mutatott is az ujjával. S aztán mindannyian a szavakat és a képet nézték, amit több mint egy évvel azelőtt festett – a kötelet és a csöpögő napot. – Ma éjjel csak azt. – S aztán már nem szóltak semmit. Csak gondolatok maradtak. Maxról, Hansról és Rosáról nem tudok beszámolni, de tudom, hogy Liesel Meminger arra gondolt, hogy ha a bombák valaha a Himmel utcára hullanak, Maxnak nemcsak hogy mindenki másnál kevesebb esélye lesz életben maradni, hanem teljesen egyedül fog meghalni.

FRAU HOLTZAPFEL AJÁNLATA Reggel megszemlélték a pusztítást. Senki sem halt meg, de két többemeletes lakóház törmelékpiramissá változott, és Rudy kedvenc Hitlerjugend-pályájából ki volt kanalazva egy hatalmas tál. A fél város ott állt körötte. Az emberek találgatták a mélységét, hogy összehasonlítsák az óvóhelyeikkel. Néhány fiú és lány beleköpött. Rudy Liesel mellett állt. – Úgy néz ki, megint meg kell trágyázni. Amikor a következő néhány hét légiriadó nélkül telt, az élet majdnem visszatért a normális keretek közé. De történt két sokatmondó esemény. KÉT ESEMÉNY OKTÓBERBEN 1. Frau Holtzapfel keze. 2. A zsidóparádé.

A ráncai, mint megannyi szitok. A hangja, mintha bottal vernék az embert. Igazából szerencséjük volt, hogy a nappali ablakából látták közeledni, mert aztán kemény és határozott volt a kopogása az ajtón. Komoly dolgok előhírnöke. Liesel meghallotta a szavakat, amiktől rettegett. – Menj, nyisd ki! – mondta a Mama, ő pedig, nagyon jól tudva, hogy mikor cselekszik helyesen, ment, és kinyitotta az ajtót. – Itthon van a mamád? – kérdezte Frau Holtzapfel. Ott állt a legfelső lépcsőfokon, ötvenéves drótból összerakva, és minduntalan hátrapillantott az utcára. – Na, itthon van az a disznó anyád? Liesel megfordult, és kiáltott a mamájának. DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 5. Gelegenheit – esély: alkalom az előbbre jutásra vagy sikerre. ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: kilátás, lehetőség, alkalom.

Rosa ott volt Liesel mögött egy pillanat alatt. – Mit akar itt? Most már tán a konyhám padlójára is rá akar köpni? Frau Holtzapfel csöppet sem riadt vissza. – Maga így üdvözöl mindenkit, aki bekopog az ajtaján? Micsoda G'sindel! Liesel figyelt. Balszerencséjére beszorult kettejük közé. Rosa eltolta az útból. – Na, elmondja, hogy miért jött, vagy nem? Frau Holtzapfel újból hátrapillantott az utcára. – Van egy ajánlatom. A Mama a másik lábára állt. – No csak. – Nem, nem magának. – A hangja egy rándításával elhessegette Rosát, és most Lieselre összpontosította a figyelmét. – Neked. – Akkor meg engem minek hívott ide?

– Hát, az engedélye azért kell hozzá. Ó, Mária, gondolta Liesel, már csak ez hiányzott. Mi az ördögöt akarhat tőlem Holtzapfel? – Tetszett a könyv, amit az óvóhelyen olvastál. Nem. Nem adom oda. Liesel ebben egészen biztos volt. – És? Reméltem, hogy hallani fogom a folytatását az óvóhelyen, de úgy néz ki, hogy most biztonságban vagyunk. – Megforgatta a vállát, és kiegyenesítette a drótot a hátában. – Úgyhogy szeretném, ha eljönnél hozzám, és felolvasnád nekem. – Magának aztán van bőr a képén, Holtzapfel. – Rosa még nem tudta eldönteni, hogy dühbe guruljon-e. – Ha azt hiszi... – Nem fogom többet leköpni az ajtaját – vágott a szavába Frau Holtzapfel. – És odaadom a kávéfejadagomat. Rosa úgy döntött, hogy nem gurul dühbe. – És egy kis lisztet? – Hé, zsidó maga? Csak a kávét. Aztán a kávét elcserélheti lisztre valakivel. Megállapodtak. Mármint ők ketten. A lányt nem kérdezték. – Hát, akkor ezt megbeszéltük. – Mama? – Csitt, Saumensch! Menj, hozd a könyvet! – A Mama újra Frau Holtzapfelra nézett. – Milyen nap lenne jó magának? – Hétfő és péntek, négy órakor. És ma, most azonnal. Liesel követte Frau Holtzapfel katonás lépteit a szomszéd házba, amely szakasztott olyan volt, mint Hubermannéké. Csak talán egészen kicsivel nagyobb. Amikor leült a konyhaasztalhoz, Frau Holtzapfel elhelyezkedett pontosan vele szemben, de az ablak felé nézett. – Olvass! – mondta. – A második fejezetet? – Nem, a nyolcadikat. Naná, hogy a második fejezetet. Na gyerünk, olvass, mielőtt kidoblak! – Igenis, Frau Holtzapfel. – Ne igenisezzél nekem! Csak nyisd ki a könyvet! Nincs rá egy egész napunk. Szentséges Istenem, gondolta Liesel. Ez a büntetésem a sok lopásért. Végül csak nem úsztam meg. Negyvenöt percen át olvasott, és amikor végzett a fejezettel, egy zacskó kávé került az asztalra. – Köszönöm – mondta Frau Holtzapfel. – Tetszik a történet. – A tűzhely felé fordult, hogy feltegyen egy kis krumplit. Hátra se nézve, azt mondta: – Mi az, még mindig itt vagy? Liesel megértette, hogy elmehet. – Danke schön, Frau Holtzapfel. – Az ajtó előtt, amikor meglátta két egyenruhás fiatalember bekeretezett fényképét, Heil Hitlerrel búcsúzott, előrelendítve karját a konyhában.

– Igen. – Frau Holtzapfel büszke volt, és félt. Két fia harcolt Oroszországban. – Heil Hitler! – Feltette a vizet forrni, s aztán volt benne annyi jó érzés, hogy elkísérje Lieselt az ajtóig. – Bis morgen? Másnap péntek volt. – Igen, Frau Holtzapfel. Holnap. Liesel úgy számolta, hogy még négyszer olvasott Frau Holtzapfelnak, mielőtt a zsidókat áthajtották Molchingon. Dachauba mentek, koncentrálni. Az annyi, mint két hét, írta később a pincében. Két hét kellett a világ megteremtéséhez, és tizennégy nap, hogy elpusztítsák.

A HOSSZÚ SÉTA DACHAUBA Néhányan azt mondták, hogy lerobbant a teherautó, de személyesen tanúsíthatom, hogy nem ez történt. Ott voltam. Nem történt más, csak volt az ég óceánja és a fehér sapkás felhők. És nemcsak egy teherautó volt. Három teherautó nem robban le egyszerre. Amikor a katonák leállították a kocsikat az út mentén, hogy egyenek és cigarettázzanak, meg gúnyolják az összezsúfolt zsidókat, az egyik fogoly összeesett. Éhes és beteg volt. Fogalmam sincs, honnan jött a konvoj, de ez Molchingtól olyan három kilométerre történt, és még jó messze volt a dachaui koncentrációs tábor. Bemásztam a teherautó szélvédőjén, megtaláltam a beteg embert, és hátul kiugrottam. Csont és bőr volt a lelke. A szakálla egy golyó lánccal. Lábam hangosan csattant a murván, de se a katonák, se a foglyok nem hallottak egy neszt sem. A szagomat viszont mindannyian megérezték. Úgy emlékszem, tele volt kívánsággal a teherautó hátulja. Belső hangok szólongattak. Miért őt, miért nem engem? Hála Istennek, hogy nem én vagyok az. A katonák közben másfajta beszélgetéssel voltak elfoglalva. A vezetőjük elnyomta a cigarettáját, és feltett a többieknek egy füstös kérdést. – Mikor engedtük ki utoljára ezeket a patkányokat egy kicsit levegőzni? A hadnagy visszafojtotta a köhögést. – Rájuk férne, nem igaz? – Na, akkor mit szól hozzá? Időnk van, nem igaz? – Időnk mindig van, uram. – És tökéletes az idő egy parádéhoz, nem gondolja? – De igen, uram. – Akkor mire várunk? A Himmel utcában Liesel épp focizott, amikor jött a zaj. Két fiú harcolt a labdáért a középpályán, amikor mindenki megdermedt. Még Tommy Müller is hallotta. – Ez meg mi? – kérdezte a kapuból. Mindenki a csoszogó léptek és katonás hangok közeledő moraja felé fordult. – Mi ez, egy tehéncsorda? – szólalt meg Rudy. – Nem, nem lehet. Annak nem ilyen hangja van. A gyerekek, eleinte csak lassan, elindultak a bűvös hang felé, Frau Diller boltjának irányába. Olykor-olykor egy nyomatékosabb kiáltás hangzott. Épp csak a sarkon túl, a Münchener utcában, egy magasan lévő lakásban egy öreg hölgy jósnői hangon közölte mindenkivel a moraj pontos forrását. Fent, a magas ablakban olyan volt az arca, mint egy fehér zászló nedves szemekkel és nyitott szájjal. Szürke haja volt. A szeme sötét, sötétkék. A hangja, mint az öngyilkosság, és koppanva esett le Liesel lába elé. – Die Juden – mondta. – A zsidók. DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 6.

Elend – kín: nagy szenvedés, boldogtalanság és fájdalom. ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: gyötrelem, tortúra, kétségbeesés, nyomorúság, bánat.

Újabb emberek jelentek meg az utcán, ahol egyszer már elhajtottak egy zsidókból és más bűnözőkből álló csapatot. A haláltáborokat talán titokban tartották, de időnként azért megmutatták az embereknek egy olyan munkatábor dicsőségét, mint Dachau. Messze feljebb, az utca túloldalán, Liesel meglátta az embert a festékes kordéval. Épp gyötrődve túrt a hajába. – Nézd! – mutatta Liesel Rudynak. – A papám. Mindketten átmentek az utcán, a Papa felé, és Hans Hubermann először megpróbálta elvinni őket onnan. – Liesel – mondta. – Talán... De rögtön látta, hogy a kislány maradni akar, és úgy gondolta, talán valóban látnia kell. Ott álltak hát együtt az őszi szélben. Hans hallgatott. Álltak a Münchener utcában, és figyeltek. Emberek mentek el mellettük, előttük. Nézték a zsidókat, ahogy jönnek az úton, mint színek katalógusa. A könyvtolvaj nem így írta le őket, de higgyétek el, hogy jól mondtam: mert sokan közülük meg fognak halni. Mindannyian úgy fognak üdvözölni engem, mint utolsó igaz barátjukat, a csontjaik mint a füst, s a lelkük utánuk vánszorog. Amikor odaértek, lépteik zaja lüktetett az úton. Szemük hatalmas volt éhező koponyájukban. És a kosz. A kosz, ami beléjük ivódott. Lábuk reszketett, ahogy a katonák lökdösték őket – néhány konok futólépést tettek, aztán lassan visszatértek az alultáplált botorkáláshoz. Hans nézte őket a gyülekező közönség fejei fölött. Biztos vagyok benne, hogy ezüstszínű és feszült volt a tekintete. Liesel a réseken át nézett vagy a vállak fölött. Kimerült férfiak és nők arca nyúlt feléjük, nem annyira segítségért könyörögve – azon már túl voltak –, mint magyarázatért. Csak valamiért, ami enyhítené ezt az értelmetlenséget. Lábukat alig tudták a föld fölé emelni. Dávid-csillagok voltak az ingükre mázolva, és a kín úgy tapadt rájuk, mint kiválasztottakra. „El ne felejtsd a kínodat...” Némelyikre úgy tekeredett rá, mint az inda. Elvonultak a katonák is, parancsokat kiabálva, hogy siessenek, ne nyafogjanak. Némelyik katona maga is gyerek volt még. A szemükben a Führer. Miközben Liesel nézte őket, biztos volt benne, hogy ezek a legszerencsétlenebb emberek a földön. Ezt is írta róluk. Ösztövér arcukra ráfeszült a szenvedés. Éhség mardosta őket, miközben mentek tovább, némelyik a földet nézte, hogy kerülje az utca két oldalán állók tekintetét. Némelyik esdeklőn nézett azokra, akik jöttek, hogy megnézzék megaláztatásukat, a haláluknak ezt az előjátékát. Mások tekintete azért könyörgött, hogy valaki, bárki, lépjen előre, és fogja a karjába. Senki sem tette meg.

Akár büszkén, akár bátran vagy szégyenkezve nézték ezt a parádét, senki sem lépett előre, hogy megzavarja. Még nem. Néha egy férfi vagy egy nő – nem, ezek nem férfiak és nők voltak, hanem zsidók – megtalálta Liesel arcát a tömegben. Sütött róluk a vereség, és a könyvtolvaj csak egy hosszú, gyógyíthatatlan pillanatra tudott visszanézni rájuk, mielőtt szemük tovatűnt. Csak remélhette, hogy leolvasták a bánat mélységét az arcáról, és tudták, hogy az nemcsak röpke, hanem igazi szomorúság. Egyvalaki közületek a pincénkben van!, akarta mondani. Együtt építettünk hóembert! Tizenhárom ajándékot adtam neki, amikor beteg volt! De Liesel nem mondott semmit. Ugyan mi jó származhatott volna belőle? Megértette, hogy tökéletesen értéktelen ezeknek az embereknek a számára. Nem lehet megmenteni őket, és néhány perc múlva látni fogja, mi történik azokkal, akik segíteni próbálnak nekik. Egy kis hézagban egyedül ment egy férfi, öregebb, mint a többi. Szakállas volt, szakadt ruhát viselt. Szeme színe a szenvedésé, és bár súlytalan volt, a lábai már nem bírták el a testét. Többször is elesett. Arca oldalt az útra tapadt. Minden alkalommal megállt fölötte egy katona. – Steh'auf – kiáltott rá. – Állj fel! A férfi előbb feltérdelt, aztán feltápászkodott. És ment tovább. Valahányszor kezdte utolérni a sorát, megint elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Még sokan jöttek mögötte – jó teherautónyian –, és félő volt, hogy összetapossák. Kibírhatatlan látvány volt a reszkető keze, ahogy próbálta felemelni a testét. Előbb visszazuhant, aztán mégiscsak fel tudott állni, és megtett még néhány lépést. Halott volt. Ez az ember halott volt. Már csak néhány perc, és biztosan belezuhan a német csatornába, és meghal. Mindannyian hagyják, és mindannyian csak nézik majd. Aztán egy ember. Hans Hubermann. Olyan gyorsan történt. A kéz, mely addig úgy szorította, egyszer csak elengedte Liesel kezét, amikor elhaladt előttük az a küszködő ember. Liesel érezte, ahogy tenyere a csípőjére hull. A Papa benyúlt a festékes kordéjába, és kivett belőle valamit. Aztán az emberek között kiment az útra. A zsidó most előtte állt, újabb adag gúnyra várt, de aztán mindenki mással együtt nézte, ahogy Hans Hubermann nyújtja a kezét, s mintha csak valami varázslatot mutatna be, egy darab kenyér van benne. A zsidó elvette a kenyeret, majd összeroskadt. Térdepelve fogta a Papa sípcsontját. Beletemette az arcát, és megköszönte neki.

Liesel nézte őket. Könnyekkel a szemében nézte, ahogy a férfi tovább csúszik lefelé, hátratolva a Papát, hogy a bokáján sírjon. A többi zsidó elhaladt előttük, és mindannyian nézték ezt az apró, haszontalan csodát. Mint embervíz áramlottak tova. Azon a napon néhányan elérik az óceánt. Habsapkát kapnak a fejükre. Egy katona gázolva jött, s máris ott volt a bűncselekmény helyszínén. A térdeplő emberre és a Papára nézett, aztán a tömegre. Gondolkodott még egy pillanatot, aztán kihúzta övéből az ostort, és elkezdte. Hatszor sújtott le a zsidóra. A hátára, a fejére és a lábára. – Te mocsok! Te disznó! – Az ember füléből csorgott a vér. Aztán a Papa következett. Most egy másik kéz fogta Liesel kezét, és amikor rémülten oldalra nézett, látta, hogy Rudy Steiner nagyot nyel, miközben Hans Hubermannt ostorral verik az úton. A hangtól émelyegni kezdett, és várta, hogy a papája teste felhasadjon. Négyszer csapott le rá az ostor, mielőtt ő is a földre zuhant. Az öreg zsidó még egyszer utoljára fölállt, ment tovább, és egy pillanatra hátranézett. Vetett egy utolsó, szomorú pillantást az emberre, aki most maga is térdelt, akinek a hátán négy csíkban égett a tűz, s akinek a térde sajgott az úton. Ez az öreg legalább emberként fog meghalni. Vagy legalábbis azzal a gondolattal, hogy ember. Én? Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy az olyan jó dolog. Amikor Liesel és Rudy odamentek a Papához, és segítettek neki felállni, mindenféle hangok voltak. Szavak és napfény. Liesel így emlékezett rá. Szikrázott a fény az úton, és a szavak, mint hullámok, megtörtek a hátán. Már mentek el onnan, amikor észrevették, hogy a kenyér ott hever az úton. Rudy fel akarta venni, de egy elhaladó zsidó kikapta a kezéből, és két másik is küzdött érte, miközben folytatták útjukat Dachauba. Az ezüstszemeket megdobálták. A kordét fölborították, és a festék az utcára ömlött. Zsidóbérencnek nevezték. Mások hallgattak, és segítettek neki biztonságba jutni. Hans Hubermann előrehajolt, karját széttárva dőlt a ház falának. Hirtelen elöntötte, ami épp történt. Jött egy kép: gyorsan és forrón. A Himmel utca 33. – a pince. A pánik megrekedt lélegzetében – küszködve szívott, fújt. Eljönnek érte. El fognak jönni. Ó, Jézusom, szentséges Jézus Krisztus. A kislányra nézett, és lehunyta a szemét. – Fáj, Papa?

Csak kérdések jöttek, válasz nem. – Hogy gondoltam? – Még jobban összeszorította a szemét, aztán kinyitotta. A kezeslábasa gyűrött. A kezén festék és vér.És kenyérmorzsák. Mennyire más, mint a nyári kenyér. – Ó, Istenem, Liesel, hogy tehettem ilyet? Igen. Egyet kell értenem. Hogy tehetett ilyet a Papa?

BÉKE Ugyanaznap este nem sokkal tizenegy óra után Max Vandenburg a Himmel utcában ment felfelé, kezében egy ennivalóval és meleg ruhákkal megpakolt bőrönd. Német levegő volt a tüdejében. Lángoltak a sárga csillagok. Amikor Frau Diller boltjához ért, még egyszer utoljára visszanézett a 33. számú házra. Nem látta az alakot a konyhaablakban, de az alak látta őt. Integetett, és Max nem intett vissza. Liesel még érezte a száját a homlokán. Még érezte a búcsúleheletét. – Hagytam itt neked valamit – mondta Max –, de csak akkor kapod meg, amikor készen állsz majd rá. És elment. – Max? De nem jött vissza. Kiment Liesel szobájából, és némán becsukta az ajtót. A folyosó zsongott. Elment. Amikor bement a konyhába, a Mama és a Papa görnyedten, konzervarccal álltak. Így álltak már harminc másodperce az örökkévalóságból. DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 7. Schweigen – csend: a hangok és zajok hiánya. ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: némaság, nyugalom, béke.

Milyen tökéletes. Béke. Valahol München mellett egy német zsidó ballagott a sötétségen át. Megbeszélték, hogy négy nap múlva találkozik Hans Hubermann-nal (már ha nem viszik el addigra). Jó messze a várostól, az Amper partján, ahol van egy hídrom a folyón, a fák között. Hans el fog menni oda, de csak néhány percig marad. Mert négy nappal később, amikor a Papa arra a helyre ért, nem talált ott mást, csak egy levelet egy kő alatt, egy fa tövénél. Címzettje nem volt, és egyetlen mondatból állt. MAX VANDENBURG UTOLSÓ SZAVAI Már eleget tett.

A Himmel utca 33. most igazán a csend háza lett, és nem maradt észrevétlen, hogy a Duden szótár egyértelműen téved, már ami a rokon értelmű szavakat illeti. A csend egyáltalán nem néma és nyugodt, és nem béke.

AZ IDIÓTA ÉS A KABÁTOS EMBEREK A parádé éjszakáján az idióta a konyhában ült, keserű kortyokat ivott Holtzapfel kávéjából, és egy cigaretta után sóvárgott. Várta a Gestapót, a katonákat, a rendőrséget – bárkit –, hogy elvigyék, ahogy megérdemli. Rosa ráparancsolt, hogy menjen lefeküdni. A kislány az ajtóban álldogált. Mindkettejüket elküldte, és hajnalig csak ült, fejét a két kezébe temetve, és várt. Semmi. Minden perc, minden pillanat a kopogás és a fenyegető szavak hangját hordozta magában. Nem jöttek. Nem volt más hang, csak a sajátja. – Mit tettem? – suttogta megint. – Istenem, de szeretnék egy cigarettát! – felelt magának. Nem maradt már egy csipet dohánya sem. Liesel többször hallotta, ahogy elismétli ezt a mondatot, és csak nagy nehezen tudott ott maradni az ajtónál. Annyira szerette volna megvigasztalni a Papát, de még sohasem látott ennyire feldúlt embert. Nem volt vigasz azon az éjszakán. Max elment, és Hans Hubermann volt a hibás. A konyhaszekrény is a bűntudat formáját öltötte, és Hans tenyere olajos volt annak emlékétől, amit csinált. Persze, hogy izzadt, gondolta Liesel, hisz az ő keze is csurom víz volt a csuklójáig. A szobájában imádkozott. Kéz és térd, a karja a matracon. – Kérlek, Istenem, hagyd, hogy Max életben maradjon. Kérlek, Istenem, kérlek... A szenvedő térde. A sajgó lába. Amikor derengeni kezdett a fény, felébredt, és megint kiment a konyhába. A Papa aludt, feje párhuzamosan az asztallappal, és volt egy kis nyál a szája sarkában. Mindent betöltött a kávé illata, és Hans Hubermann ostoba kedvességének képe még a levegőben lebegett. Olyan volt, mint egy szám vagy egy cím. Ismételd el elégszer, és megragad benned. Liesel első ébresztési kísérlete eredménytelen volt, de amikor másodjára is meglökte a vállát, Hans ijedten kapta fel a fejét az asztalról. – Itt vannak? – Nem, Papa, én vagyok az. Hans végzett a csészéjében lévő poshadt kávéval. Ádámcsutkája emelkedett és süllyedt. – Már jönniük kellett volna. Miért nem jöttek, Liesel? Mintha megbántották volna. Mostanra már el kellett volna jönniük, és átkutatni a házat, a zsidóimádat vagy a hazaárulás bizonyítékait keresve, de e percben úgy tűnt, hogy Max teljesen fölöslegesen ment el. Nyugodtan aludhatna a pincében, vagy rajzolhatna a könyvébe. – Nem tudhattad, hogy nem fognak jönni, Papa.

– Tudhattam volna, hogy ne adjak kenyeret annak az embernek. Egyszerűen nem gondolkoztam. – Papa, te semmi rosszat nem tettél. – Nem hiszek neked. Felállt, és kiment a konyhaajtón, és úgy hagyta, félig kitárva. Mindennek a tetejébe derűs nap készülődött. Amikor elmúlt a négy nap, a Papa nagy sétát tett az Amper partján. Egy kis levelet hozott haza, és letette a konyhaasztalra. Még egy hét múlt el, és Hans Hubermann még mindig várta a büntetését. Hátán a hurkák hegekké változtak, és ideje nagy részét azzal töltötte, hogy Molchingban sétált. Frau Diller a lába elé köpött. Frau Holtzapfel az ígéretéhez híven nem köpte le többet Hubermannék ajtaját, de kényelmes pótszert talált. – Tudtam – átkozta a boltos Hans Hubermannt. – Piszkos zsidóbérenc! Hans csak sétált tovább kábán, és Liesel gyakran az Ampernál találta, a hídon. Karja a korláton pihent, felsőteste a víz fölé hajolt. Gyerekek suhantak el mellette biciklin, vagy hangosan ricsajozva, trappolva szaladtak. De ő minderre egyáltalán nem figyelt. DUDEN SZÓTÁRI JELENTÉS 8. Nachtrauern – megbánás: vágyódással, csalódással vagy veszteséggel teli bánat. ROKON ÉRTELMŰ SZAVAK: bűnbánat, sajnálat, töredelem, önvád.

– Látod őt? – kérdezte a Papa egyik délután, amikor Liesel vele együtt hajolt a korlátra. – Ott a vízben? A folyó sodrása nem volt túl gyors. A lassú fodrok közt Liesel látta Max Vandenburg arcának körvonalát. Látta tollhaját és minden mást is. – A Führerrel szokott harcolni a pincénkben. – Jézus, Mária és Szent József! – A Papa keze megszorult a szilánkos fán. – Egy idióta vagyok. Nem, Papa. Csak ember. Több mint egy évvel később jöttek a szájára ezek a szavak, amikor a pincében írt, és arra gondolt, bárcsak akkor rögtön jutottak volna az eszébe. – Ostoba vagyok – mondta Hans Hubermann a nevelt lányának. – És jószívű. Vagyis a legnagyobb idióta a világon. Tudod, akarom, hogy eljöjjenek értem. Minden jobb, mint ez a várakozás. Hans Hubermann igazolást akart. Tudnia kellett, hogy Max Vandenburg nem ok nélkül hagyta el a házát. Végül, majdnem háromhétnyi várakozás után, úgy látta, hogy eljött az ő pillanata. Késő este volt.

Liesel Frau Holtzapfeltől jött vissza, amikor meglátta a két hosszú fekete kabátos férfit, és beszaladt a házba. – Papa, Papa! – Majdnem felborította a konyhaasztalt. – Papa, itt vannak! A Mama jött elsőnek. – Mi ez a nagy kiabálás, Saumensch? Ki van itt? – A Gestapo. – Hansie! De Hans már ott is volt, és kiment a házból eléjük. Liesel is menni akart, de Rosa visszatartotta, és csak az ablakból figyeltek. A Papa a kapuban állt. Izgett-mozgott. A Mama megszorította Liesel karját. A férfiak elmentek a ház előtt. A Papa riadtan visszanézett az ablakra, aztán utánuk kiáltott. – Hé! Itt vagyok. Engem keresnek. Itt lakok. A kabátosok csak egy pillanatra álltak meg, és ellenőrizték a címet. – Nem, nem – mondták. Mély, testes hangjuk volt. – Sajnos maga kicsit öreg nekünk. Azzal mentek tovább, de nem túl messzire, mert a 35-ös számú háznál megálltak, és bementek a nyitott kapun. – Frau Steiner? – kérdezték, amikor kinyílt az ajtó. – Igen, én vagyok. – Beszélnünk kell magával valamiről. A kabátosok mint oszlopok álltak Steinerék cipősdoboz házának küszöbén. Valami okból a fiúért jöttek. A kabátosok Rudyt akarták.

Nyolcadik rész

A SZÓRÁZÓ

DOMINÓK ÉS SÖTÉTSÉG – A MEZTELEN RUDY – BÜNTETÉS – AZ ÍGÉRET MEGTARTÓJÁNAK FELESÉGE – A GYŰJTŐ – A KENYÉREVŐK – EGY GYERTYA A FÁK KÖZT – AZ ELREJTETT RAJZOS KÖNYV – ÉS AZ ANARCHISTA ÖLTÖNY GYŰJTEMÉNYE

DOMINÓK ÉS SÖTÉTSÉG Ahogy Rudy kishúgai mesélték, két szörnyeteg ült a konyhában. Hangjuk módszeresen gyúrta az ajtót, miközben a másik oldalán a Steiner gyerekek közül hárman dominóztak. A másik három a rádiót hallgatta a hálószobában, és semmiről sem tudott. Rudy remélte, hogy ennek semmi köze ahhoz, ami az iskolában történt az előző héten. Mert azt még Lieselnek sem mondta el, és otthon is hallgatott róla. EGY SZÜRKE DÉLUTÁN, EGY KIS IRODA AZ ISKOLÁBAN Három fiú állt egymás mellett. A papírjaikat és a testüket alaposan átvizsgálták.

Amikor végeztek a negyedik partival, Rudy elkezdte sorba állítani a dominókat, a nappali padlóján kanyargó mintákat alkotva. Szokása szerint hagyott néhány rést, arra az esetre, ha valamelyik testvére csibész ujjal odanyúlna, ami rendszerint meg is történt. – Meglökhetem, Rudy? – Nem. – És én? – Nem. Majd együtt. Három különböző alakzatot állított fel, melyek ugyanahhoz a középen lévő dominótoronyhoz vezettek. Együtt fogják majd nézni, ahogy összeomlik a gondosan tervezett építmény, és mindannyian mosolyognak majd a pusztítás szépségén. A konyhai hangok most felerősödtek, egymásra másztak, hogy hallani lehessen őket. Különböző mondatok harcoltak a figyelemért, aztán egy addig szótlan hang állt közéjük. – Nem – mondta ez a női hang. – Nem. – A többiek folytatták volna a vitát, de megint elhallgattatta őket ugyanaz a hang, amely most még erőteljesebb volt. – Kérem! – könyörgött nekik Barbra Steiner. – Ne az én fiamat! – Meggyújtunk egy gyertyát, Rudy? Az apjuk gyakran csinálta ezt velük. Lekapcsolták a villanyt, és gyertyafénynél nézték, ahogy eldőlnek a dominók. Ettől valahogy nagyobb, látványosabb volt. Különben is elzsibbadt már a lába. – Hozok gyufát. A villanykapcsoló az ajtó mellett volt. Halkan odament hozzá, egyik kezében a gyufásdobozzal, a másikban a gyertyával. A másik oldalról a három férfi és egy nő a zsanérokra mászott. – Neki vannak a legjobb eredményei az osztályban – mondta az egyik szörnyeteg. Mély, száraz hangon. – Az atlétikai tehetségéről nem is beszélve. – A fenébe, miért kellett annyi aranyérmet nyernie a karneválon? Deutscher. Hogy a fene vinné el Franz Deutschert. De aztán megértette.

Nem Franz Deutscher volt a hibás, hanem ő maga. Ő akarta megmutatni korábbi kínzójának, hogy mire képes, és persze mindenki másnak is bizonyítani akart. Most ez a mindenki a konyhában volt. Meggyújtotta a gyertyát, és eloltotta a lámpát. – Kész? – De hallottam, hogy mi történik ott. – Ez az apja eltéveszthetetlen tölgyfa hangja volt. – Gyere már, Rudy, siess! – Igen, de értse meg, Herr Steiner, hogy ez nagyobb célt szolgál. Gondoljon a lehetőségekre, amik a fia előtt megnyílnak. Ez egy kiváltság. – Rudy, csöpög a gyertya. Csendre intette őket, és várta, mit mond Alex Steiner. – Kiváltságok? Mint mezítláb futni a hóban? Tízméteres állványról beleugrani egyméteres vízbe? Rudy most az ajtóhoz tapasztotta a fülét. A viasz az ujjára olvadt. – Ezek csak pletykák. – A halk, tárgyilagos hangnak mindenre volt válasza. – A valaha létezett egyik legjobb iskola a miénk. A világszínvonalnál is jobb. A német polgárok elitjét képezzük... Rudy nem tudta tovább hallgatni. Lekaparta a viaszt a kezéről, és elhúzódott az ajtó résén beszivárgó fényszilánktól. Amikor leült, a láng elaludt. Túl gyorsan mozgott. Sötétség úszott be. Az egyetlen fény egy fehér, téglalap alakú sablon volt: a konyhaajtó körvonala. Meggyújtott egy újabb gyufát, és újra meggyújtotta a gyertyát. A tűz és a szén édes szaga. Rudy és a húgai meglöktek egy-egy dominót, és nézték, ahogy sorban dől el mindegyik, míg végül a középen lévő torony is leomlott. A lányok ujjongtak. Kurt, a bátyja jött be a szobába. – Olyanok, mint a hullák – mondta. – Mi van? Rudy felnézett a sötét arcra, de Kurt nem válaszolt. Meghallotta a vitatkozás hangjait a konyhából. – Mi folyik ott? Az egyik lány válaszolt. A legfiatalabb, Bettina. Ötéves volt. – Két szörnyeteg van ott – mondta. – Rudyért jöttek. Tessék, megint az ember gyermeke. Annyival okosabb. Később, amikor a kabátosok elmentek, a két fiú, az egyik tizenhét, a másik tizennégy éves, összeszedte a bátorságát, hogy kimenjenek a konyhába. Megálltak az ajtóban. A fény kínozta a szemüket. Kurt szólalt meg. – Elviszik Rudyt? Az anyjuk alkarja az asztalon. A tenyere felfele nézett. Alex Steiner felemelte a fejét. Nehéz volt.

Arckifejezése éles és határozott, frissen faragott. Egy fakéz tűrte el forgácsfürtjeit, és többször is próbált megszólalni. – Papa? De Rudy nem ment oda az apjához. Leült a konyhaasztalhoz, és megfogta az anyja felfelé fordított kezét. Alex és Barbra Steiner nem mondták el, mi hangzott el a konyhában, amíg a dominók mint hullák hullottak a nappaliban. Ha Rudy tovább hallgatózott volna, csak még néhány percig... A következő hetekben egyre azt mondogatta magában – vagy igazából azt bizonygatta magának –, hogy ha hallotta volna a beszélgetés többi részét azon az estén, akkor sokkal korábban kiment volna a konyhába. „Megyek – mondta volna. – Kérem, vigyenek el, készen állok rá.” Az mindent megváltoztathatott volna. HÁROM LEHETŐSÉG 1. Alex Steiner nem szenvedte volna el ugyanazt a büntetést, mint Hans Hubermann. 2. Rudy elment volna az iskolába. 3. És lehetséges, hogy életben maradt volna.

A sors kegyetlensége azonban nem engedte meg Rudy Steinernek, hogy a kellő pillanatban belépjen a konyhába. Visszament a húgaihoz és a dominókhoz. Leült. Rudy Steiner nem ment sehová.

A MEZTELEN RUDY Volt egy nő. Állt a sarokban. Neki volt a legvastagabb copfja, amit valaha látott. Úgy lógott a hátán, mint egy hajókötél, és néha, amikor átvetette a vállán, úgy pihent meg hatalmas keblén, mint egy túltáplált macska. Igazából minden túl nagy volt rajta. A szája, a lába. A szorosan álló fogai. A hangja is erős, határozott. Nincs vesztegetni való idő. – Komm! – utasította őket. – Gyertek! Álljatok ide! Az orvos meg olyan volt, mint egy kopaszodó rágcsáló. Kicsi és fürge, és mint egy őrült, úgy jött-ment az irodában, de közben nagy komolyan, mesterkélt figyelemmel végezte a dolgát. És meg volt fázva. Nehéz lett volna megmondani, hogy a három fiú közül melyik vetette le kelletlenebbül a ruháját, amikor ezt az utasítást kapták. Az első közülük sorban ránézett mindenkire, az idős tanárról az óriás termetű nővérre, aztán a pöttöm doktorra. A középen álló csak a lábát nézte, a bal oldali pedig arra gondolt, még szerencse, hogy az iskolában vannak, és nem egy sötét mellékutcában. Ez a nővér ott valóságos szörnyetegnek tűnne, gondolta magában. – Ki az első? – kérdezte a nő. A tanár, Herr Heckenstaller válaszolt. Inkább csak egy fekete öltöny volt, mint ember. Az arca meg egy bajusz. Végignézett a fiúkon, és gyorsan választott. – Schwarz. A szerencsétlen Jürgen Schwarz nagy kínok közt gombolta ki az iskolai egyenruháját. Aztán ott állt cipőben és alsóruhában. Német arcán reménytelen könyörgés. – És? – kérdezte Herr Heckenstaller. – A cipő? Jürgen levette a cipőjét és a zokniját. – Und die Unterhosen – mondta a nővér. – És az alsónadrágot is. Mostanra Rudy és a másik fiú, Olaf Spiegel is elkezdett vetkőzni, de még messze nem voltak olyan veszélyes szakaszban, mint Jürgen Schwarz. Jürgen egész testében reszketett. Egy évvel fiatalabb volt a másik kettőnél, de magasabb. Amikor az alsónadrágját is levetette, nyomorultan, megalázottan állt a szűk, hűvös irodában. Az önbecsülése valahol a bokája körül. A nővér szúrósan nézte, karja összefonva letaglózó mellén. Heckenstaller rászólt a két másik fiúra, hogy siessenek. Az orvos megvakarta a fejét, és köhögött. Cudarul szenvedett a náthától. Sorban megvizsgálta a három meztelen fiút a hideg padlón. Kezükkel eltakarták a nemi szervüket, és reszkettek, mint a jövő. Az orvos köhögött és tüsszögött, miközben elvégezte a rutinvizsgálatot. – Levegőt beszívni! – Tüsszentés. – Kifújni! – Tüsszentés. – Kezet előrenyújtani! – Köhögés. – Azt mondtam, előre. – Köhögés borzalmas vihara.

A fiúk, az emberekre jellemző módon, folyton egymásra pillantottak, a kölcsönös együttérzés jeleit keresve. De semmi. Mindhárman elvették a kezüket a péniszükről, és kinyújtották. Rudy egyáltalán nem érezte úgy, hogy egy uralkodó faj tagja lenne. – Fokozatosan létrehozunk egy új jövőt – magyarázta a nővér a tanárnak. – A fizikailag és szellemileg fejlettebb németek új osztályát. Egy parancsnoki osztályt. Sajnos, prédikációját félbeszakította az orvos, aki kétrét hajolt, és minden erejével köhögött a levetett ruhák fölött. Könnyek szöktek a szemébe, és Rudy önkéntelenül elcsodálkozott. Egy új jövő? Olyan, mint ez az ember? De okosabb volt annál, hogy ezt kimondja. A vizsgálat véget ért, és Rudy életében először meztelenül adta elő a Heil Hitlert. Be kellett ismernie, hogy valami perverz módon egészen jó érzés volt. Miután megfosztották őket méltóságuktól, a fiúknak megengedték, hogy felöltözzenek, s miközben kivezették őket az irodából, már hallották a róluk folyó beszélgetést a hátuk mögül. – Kicsit idősebbek a szokásosnál – mondta az orvos –, de legalább kettőt alkalmasnak gondolok. A nővér egyetértett vele. – Az egyes és a hármas. A három fiú kint állt a folyosón. Az egyes és a hármas. – Az egyes te voltál, Schwarz – mondta Rudy. Aztán Olaf Spiegelhez fordult. – De ki volt a hármas? Spiegel átgondolta a dolgot. Vajon a sorban harmadiknak állóra gondolt a nővér, vagy arra, akit harmadiknak vizsgáltak meg? Nem számított. Tudta, hogy mit akar hinni. – Szerintem az te voltál. – Lószart, Spiegel, te voltál. EGY APRÓCSKA GARANCIA A kabátos emberek tudták, hogy ki volt a harmadik.

Egy nappal a kabátosok Himmel utcai látogatása után Rudy a tornácukon ült Liesellel, és elmesélte neki az egész történetet, a legapróbb részleteket is. Végül csak elmondta, hogy mi történt azon a napon az iskolában, amikor kihívták az óráról. Még nevetett is egy kicsit a drabális nővéren és Jürgen Schwarz riadt tekintetén. Azért persze inkább aggodalom volt a hangjában, különösen, amikor a konyhából hallott hangokról és a dominóhullákról beszélt. Liesel napokig nem tudott kiverni a fejéből egy gondolatot. A három fiú vizsgálatának képét. Vagyis, ha őszinte volt magához, igazából csak Rudyra gondolt. Feküdt az ágyában, hiányzott neki Max, próbálta elképzelni, hogy hol lehet, imádkozott, hogy legyen életben, de valahol mindig ott volt Rudy a gondolataiban. Ragyogott a sötétben, anyaszült meztelenül.

Nagy félelem volt ebben a látomásban, különösen abban a pillanatában, amikor Rudynak el kellett vennie a kezét. Felzaklatta Lieselt, és akkor még keveset mondtunk, de valami okból mégis egyfolytában ez járt a fejében.

BÜNTETÉS A náci Németországban a büntetést nem adták jegyre, de mindenkinek jutott belőle. Némelyeknek ez a halál volt egy idegen országban a háború alatt. Másoknak a szegénység és a bűntudat, amikor vége lett a háborúnak, és hatmillió felfedezést tettek Európa-szerte. Sok ember láthatta, ahogy közeledik a büntetése, de csak egy kis részük örült neki. Az egyik ilyen Hans Hubermann volt. Az ember nem segít zsidóknak az utcán. És nem rejteget egyet közülük a pincéjében. Eleinte a lelkiismeret-furdalás volt a büntetése. Kínozta a gondolat, hogy ostobán kikergette a házából Max Vandenburgot. Liesel látta, ahogy ott ül a tányérja mellett, miközben hozzá sem nyúl az ételhez, vagy ahogy ott áll mellette az Amper hídján. Már nem játszott harmonikán. Ezüstszemű optimizmusa sebzett és dermedt. Ez is elég rossz volt, de csak a kezdet. November elején, egy szerdai napon megérkezett az igazi büntetése a postaládába. Első látásra mintha jó hír lett volna. LEVÉL A KONYHÁBAN Örömmel értesítjük, hogy jelentkezését az NSDAP-ba elfogadtuk...

– A náci pártba? – csodálkozott Rosa. – Azt hittem, nem akarnak felvenni. – Nem akartak. A Papa leült, és újra elolvasta a levelet. Nem vitték el hazaárulás miatt, vagy mert segített egy zsidónak, semmi ilyesmi. Hans Hubermannt megjutalmazták, legalábbis egyesek szemében. De hát hogy lehetséges ez? – Nincs még ennek vége. És nem volt. Pénteken jött egy értesítés, miszerint Hans Hubermannt besorozzák a német hadseregbe. Egy párttag örömmel vállal szerepet a háborús erőfeszítésben, írták az értesítés végén. Liesel épp visszajött a felolvasásról Frau Holtzapfeltől. A konyhát súlyosan betöltötte a levesszag meg Hans és Rosa Hubermann üres arca. A Papa ült. A Mama fölötte állt, miközben kezdett odaégni a leves. – Istenem, kérlek, ne küldj Oroszországba! – mondta a Papa. – Mama, odaég a leves. – Mi van? Liesel odaszaladt, és levette a tűzhelyről. – A leves. – Miután megmentette, visszament, és a nevelőszüleit nézte. Az arcuk, mint egy kísértetváros. – Papa, mi a baj? Hans odaadta neki a levelet, és Liesel keze remegni kezdett, miközben olvasta. A betűk agresszíven átütötték a papírt. LIESEL MEMINGER KÉPZELETÉNEK

TARTALMA A gránátnyomásos konyhában, valahol a tűzhely mellett egy magányos, elcsigázott írógép képe látható. Egy távoli, majdnem üres szobában ül. A billentyűi kopottak, és egy üres lap vár benne türelmesen. Enyhén lebeg az ablakon bejövő szellőben. Mindjárt vége a kávészünetnek. Egy ember nagyságú papírkupac áll hanyagul az ajtó mellett. Könnyen lehet, hogy füstöl.

Igazából Liesel csak később látta az írógépet, amikor írt. Arra gondolt, vajon hány ilyen levelet küldtek ki büntetésként Németország Hans Hubermannjainak és Alex Steinereinek – azoknak, akik segítettek az elesetteknek, és azoknak, akik nem akarták odaadni a gyereküket. A német hadsereg növekvő kétségbeesésének volt ez a jele. Vesztésre álltak Oroszországban. A városaikat bombázták. Több emberre volt szükségük, többféle besorozási módszerre, és a legtöbb esetben a lehető legrosszabb munkákat a lehető legrosszabb embereknek adták. Ahogy Liesel szeme a papírt tapogatta, a betűlyukakon keresztül látta a faasztalt. Kötelező, szolgálat – ilyen szavak voltak beleütve a papírba. Liesel szájában meggyűlt a nyál. Hányinger fogta el. – Mi ez? A Papa halkan válaszolt. – Azt hittem, megtanítottalak olvasni, Liesel. – Nem dühösen vagy gúnyosan mondta ezt. Üres volt a hangja, akárcsak a tekintete. Liesel most a Mamára nézett. Rosa arcán volt egy kis repedés a jobb szeme alatt, és aztán kartonpapír arca kettéhasadt. Nem középen lefelé, hanem jobbra. Ívben húzódott le az arcán, és az állánál végződött. 20 PERCCEL KÉSŐBB: EGY LÁNY A HIMMEL UTCÁN Felnéz. Suttogva beszél. „Ma puha az ég, Max. A felhők puhák és szomorúak, és...” Elnéz a távolba, és keresztbe teszi a karját. A Papára gondol, hogy a háborúba fog menni, és megmarkolja a kabátját kétoldalt. „És hideg van, Max. Olyan hideg...”

Öt nappal később, amikor Liesel továbbra is nézte, milyen az idő, nem láthatta az eget. A szomszédban Barbra Steiner a tornácán ült a szépen fésült hajával. Cigarettázott és reszketett. Miközben Liesel odament hozzá, megpillantotta Kurtot, aki kijött, és leült az anyja mellé. Meglátta Lieselt, és odakiáltott neki. – Gyere csak, Liesel! Mindjárt jön Rudy.

Liesel egy pillanatra megállt, aztán ment tovább feléjük. Barbra szívta a cigarettáját. Egy fodornyi hamu billegett a cigaretta végén. Kurt elvette, leverte a hamut, beleszívott, aztán visszaadta. Amikor elszívták a cigarettát, Rudy anyja felnézett. Ujjai átsiklottak akkurátus frizuráján. – A mi papánk is megy – mondta Kurt. És csend. Egy csapat gyerek egy labdát rugdosott, fent, Frau Diller boltjánál. – Amikor jönnek, és az egyik gyerekedet kérik – magyarázta Barbra Steiner csak úgy, bele a világba –, elvárják, hogy igent mondj.

AZ ÍGÉRET MEGTARTÓJÁNAK FELESÉGE A PINCÉBEN, REGGEL KILENCKOR Még hat óra a búcsúzásig: „Harmonikáztam, Liesel. Valaki másnak a harmonikáján.” Lehunyja a szemét: „És óriási sikerem volt.”

Nem számítva azt az egy pohár pezsgőt előző nyáron, Hans Hubermann egyetlen csepp alkoholt sem ivott már vagy tíz éve. Aztán jött az este, ami után indulnia kellett a kiképzésre. Még délután elment a Knollerba Alex Steinerrel, és jó későig elmaradtak. Mit sem törődve a feleségek figyelmeztetésével, mindketten eszméletlenre itták magukat. Az sem tett jót nekik, hogy a Knoller tulajdonosa, Dieter Westheimer ingyen töltögetett nekik. Még józan volt, amikor Hansot a színpadra hívták, hogy játsszon. Az alkalomhoz illően eljátszotta a hírhedt Szomorú vasárnapot – az öngyilkosság himnuszát Magyarországról –, és bár felszította mindazt a szomorúságot, amiről a dal híres volt, óriási sikert aratott. Liesel elképzelte a jelenetet és a hangot. Teli szájak. Üres, habcsíkos söröskorsók. A harmonika még egyet sóhajtott, és véget ért a dal. Az emberek tapsoltak. Sörrel teli szájjal ujjongva köszöntötték a pultnál. Amikor végül valahogy hazaértek, Hans nem tudta bedugni a kulcsát a zárba. Így hát kopogott. Többször. – Rosa! De nem az ő ajtajuk volt az. Frau Holtzapfel nem volt elragadtatva. – Schweine! Ez nem a maga háza. – A kulcslyukon át gyömöszölte ki a szavakat. – Az a következő, ostoba Saukerl! – Köszönöm, Frau Holtzapfel. – Tudja, mit csináljon a köszönömjével, seggfej! – Bocsánat? – Menjen már! – Köszönöm, Frau Holtzapfel. – Nem most mondtam, hogy mit csináljon a köszönömjével? – Mondta? (Elképesztő, mit lehet összerakni egy pincei beszélgetésből, és egy gonosz öregasszony konyhájában tartott felolvasásból.) – Tűnjön már el! Amikor végre-valahára hazaért, a Papa nem az ágyába ment, hanem Liesel szobájába. Részegen állt az ajtóban, és nézte, ahogy a lány alszik. Liesel felébredt, és azonnal arra gondolt, hogy Max az. – Te vagy az? – Nem – felelte Hans. Pontosan tudta, mire gondol Liesel. – A Papa.

Kihátrált a szobából, és Liesel hallotta a lépteit, ahogy megy le a pincébe. A nappaliban Rosa lelkesen horkolt. Másnap reggel a konyhában, nem sokkal kilenc óra előtt, Rosa ráparancsolt Lieselre: – Add csak ide azt a vödröt! Megtöltötte hideg vízzel, és lement vele a pincébe. Liesel meg utána, hasztalanul reménykedve, hogy meg tudja állítani. – Mama, ezt nem teheti! – Nem-e? – Egy pillanatra szembenézett Liesellel a lépcsőn. – Valami elkerülte a figyelmemet, Saumensch? Mostantól te adod itt a parancsokat? Mindketten szoborrá dermedve álltak. A lány nem válaszolt. – Nem úgy gondoltam. Mentek tovább, és a hátán fekve találták Hansot a takaróponyvák között. Úgy érezte, nem érdemli meg Max matracát. – Na, akkor lássuk – Rosa felemelte a vödröt –, hogy él-e még. – Jézus, Mária és Szent József! A vízfolt ovális alakú volt, Hans mellétől a fejéig. A haja féloldalra tapadt, és még a szempillái is csöpögtek. – Ez meg micsoda? – Te vén részeges! – Jézusom... Kísértetiesen szállt a gőz Hans ruhájából. Látható volt a másnapossága. A vállára telepedett, és úgy ült ott, mint egy zsák nedves cement. Rosa áttette a vödröt a bal kezéből a jobba. – Még szerencse, hogy elmész a háborúba – mondta. Feltartotta az ujját, és nem félt meglengetni. – Különben én ölnélek meg, azt tudod, ugye? A Papa letörölte a nyakán csorgó vizet. – Ezt muszáj volt? – Igen, muszáj. – Rosa elindult felfelé a lépcsőn. – Ha nem vagy fent öt perc múlva, kapsz még egy vödörrel. Liesel lent maradt a pincében a Papával, és elkezdte feltörölgetni a vizet a takaróponyvákkal. A Papa megszólalt. Nedves kezével megállította a lányt. Megfogta a karját. – Liesel? – Szeme a lányra tapadt. – Szerinted életben van? Liesel leült. Keresztbe tette a lábát. A takaróponyváról a térdére szivárgott a víz. – Remélem, Papa. Olyan ostobaságnak tűnt ezt mondani, olyan nyilvánvalónak, de mi mást mondhatott volna? S hogy mondjon valami értelmeset is, és hogy elterelje a figyelmüket Maxról, leguggolt, és beledugta az ujját egy kis víztócsába a padlón. – Guten morgen, Papa. Válaszként Hans rákacsintott. De ez nem a szokásos kacsintás volt. Súlyosabb, ügyetlenebb. A Max utáni változat, a másnapos változat. Felült, és mesélt Lieselnek az előző esti harmonikázásról meg Frau Holtzapfelről. A KONYHÁBAN, EGY ÓRAKOR

Még két óra a búcsúzásig: „Ne menjen el, Papa. Kérem.” Reszkető kézzel tartja a kanalat. „Először elveszítettük Maxot. Nem veszíthetem el magát is.” Válaszképpen a másnapos férfi az asztalba fúrja könyökét, és eltakarja a jobb szemét. „Félig már nő vagy, Liesel.” Sírni szeretne, de visszafojtja a könnyeket. Úgy rohan át a mondaton: „Vigyázz a Mamára, jó?” A lány erre csak bólintani tud – vagy azt se: egy fél bólintás az ígéret:„Igen, Papa.”

A másnaposságában és öltönyében ment el a Himmel utcából. Alex Steinernek négy nappal később kellett indulnia. Átjött egy órával azelőtt, hogy mentek az állomásra, és sok szerencsét kívánt Hansnak. Átjött az egész Steiner család. Mindannyian kezet fogtak vele. Barbra átölelte, és két oldalról megcsókolta. – Aztán élve gyere haza! – Igen, Barbra. – És a hangja, ahogy ezt mondta, tele volt magabiztossággal. – Még szép. – Még nevetnie is sikerült. – Ez csak egy háború. Egyet már túléltem. Amikor mentek a Himmel utcában, a dróttestű szomszédasszony kijött a házából, és megállt a járdán. – Viszontlátásra, Frau Holtzapfel. Bocsánat a múlt éjszakáért. – Viszontlátásra, Hans, részeg Saukerl. – Aztán barátságosan hozzátette: – Jöjjön haza hamar. – Igen, Frau Holtzapfel. Köszönöm. Frau Holtzapfel még egy kicsit évődött is. – Tudja, mit csináljon a köszönömjével. A sarkon Frau Diller védekezőn nézett a kirakatából, és Liesel megfogta a Papa kezét. És végig fogta, amíg mentek a Münchener utcán, és a Bahnhofra értek. A vonat már ott volt. Megálltak a peronon. Rosa ölelte meg elsőnek. Szavak nélkül. Fejét mélyen belefúrta Hans mellébe. Aztán jött a lány. – Papa? Semmi. Ne menj el, Papa. Egyszerűen csak ne menj el. Jöjjenek érted, ha akarnak. De ne menj el, kérlek, ne menj el. – Papa? A VASÚTÁLLOMÁSON, HÁROM ÓRAKOR Már egyetlen óra, egyetlen perc

sem maradt a búcsúzásig. Hans öleli Lieselt. Mondani akar valamit, bármit. „Vigyáznál a harmonikámra, Liesel? Úgy döntöttem, nem viszem magammal.” Most eszébe jut valami, amit tényleg mondani akar. „És ha lesznek még légiriadók, olvass az óvóhelyen.” A lány érzi a mellét – egy kicsit már elkezdett nőni. Fáj, ahol a Papa bordáinak aljához nyomódik. „Igen, Papa.” Az öltönye szövetét bámulja, egy milliméterre van a szemétől. Megszólal, bele a Papába. „Játszik majd nekünk, amikor hazajön?”

Hans Hubermann a lányára mosolygott, és a vonat indulni készült. Gyengéden a kezébe fogta Liesel arcát. – Megígérem – mondta, aztán felszállt a vonatra. Egymást nézték, amikor a vonat húzott ki az állomásról. Liesel és Rosa integettek. Hans Hubermann egyre kisebb lett, és nem volt a kezében más, csak az üres levegő. A peronon eltűntek körülöttük az emberek, míg végül már csak ők maradtak. Csak a kredencnyi asszony és a tizenhárom éves lány. A következő néhány hétben, míg Hans Hubermann és Alex Steiner különböző gyorstalpaló kiképzéseken voltak, a Himmel utca feldagadt. Rudy nem volt ugyanaz – nem beszélt. Mama nem volt ugyanaz – nem szidta Lieselt. És maga Liesel is érezte a tüneteket. Nem volt kedve könyvet lopni, bármennyire próbálta is meggyőzni magát, hogy az felvidítaná. Miután Alex Steiner már tizenegy napja volt távol, Rudy úgy döntött, hogy elege van. Rohanva jött a kapun át, és bekopogott Liesel ajtaján. – Kommst? – Ja. Lieselt nem érdekelte, hova megy Rudy, vagy mit tervez, de a fiú nélküle nem mehetett. Együtt sétáltak végig a Himmel utcán, aztán a Müncheneren, ki Molchingból. Jó egy óra telt el, mire Liesel feltette az alapvető kérdést. Addig csak rápillantott időnként Rudy elszánt arcára, merev karjára, az ökölbe szorítva zsebre dugott kezére. – Hova megyünk? – Nem nyilvánvaló? Liesel alig bírta tartani vele a lépést. – Hát, hogy őszinte legyek, nem igazán. – Megkeresem őt. – A papádat? – Igen. – Aztán gondolkodott egy sort. – Vagyis nem. Azt hiszem, inkább a Führert keresem meg.

Még gyorsabb lépések. – Minek? Rudy megállt. – Mert meg akarom ölni. – Még meg is fordult ott helyben, szembenézett a világgal. – Hallottátok, rohadtak? – kiáltotta. – Meg akarom ölni a Führert! Mentek tovább, és megtettek még pár kilométert. Liesel egyszer csak úgy érezte, hogy vissza kell fordulnia. – Mindjárt besötétedik, Rudy. A fiú ment tovább. – Na és? – Én visszamegyek. Rudy megállt, és úgy nézett rá, mint egy árulóra. – Jól van, könyvtolvaj. Hagyj csak itt! Lefogadom, hogy ha lenne egy tetves könyv ennek az útnak a végén, akkor jönnél velem tovább. Nem igaz? Egy ideig egyikük sem beszélt, de Lieselből aztán kibuggyantak a szavak. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, Saukerl? – Elfordult. – Pedig te csak az apádat veszítetted el... – Ez meg mit jelent? Liesel számolt egy pillanatig. Az anyja. Az öccse. Max Vandenburg. Hans Hubermann. Mindannyian elmentek. És neki soha még csak nem is volt igazi apja. – Azt jelenti – mondta –, hogy megyek haza. Tizenöt percen át egyedül ment, aztán Rudy lihegve, izzadtan utolérte, de több mint egy órán át még akkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem. Egyszerűen csak együtt hazagyalogoltak, sajgó lábbal, fáradt szívvel. Volt egy „Fáradt szívek” című fejezet a Dal a sötétben című könyvben. Egy romantikus lány odaígérkezett egy fiatalembernek, aki aztán elszökött a legjobb barátnőjével. A tizenegyedik fejezet volt az, Liesel egészen biztos volt benne. „Olyan fáradt a szívem”, mondta a lány. Egy kápolnában ült, és írt a naplójába. Nem, gondolta Liesel. Az én szívem fáradt. Egy tizenhárom éves szívnek nem lenne szabad ezt éreznie. Amikor Molching széléhez értek, Liesel odavetett néhány szót a fiúnak. Épp megpillantotta a Hubert-pályát. – Emlékszel, amikor versenyt futottunk, Rudy? – Naná. Én is épp erre gondoltam. Ahogy mind a ketten elestünk. – Azt mondtad, csupa szar lettél. – Csak sár volt. – Felderült az arca, nem tudta visszafojtani. – A Hitlerjugend-pályán lettem csupa szar. Összekevered a dolgokat, Saumensch. – Semmit sem keverek össze. Én csak azt mesélem, amit te mondtál. Amit valaki mond, és ami igazából történt, az általában két különböző dolog, Rudy, különösen a te esetedben. Így már jobb volt. Amikor megint végigmentek a Münchener utcán, Rudy benézett az apja üzletébe. Mielőtt Alex elment, ő és Barbra megbeszélték, hogy Barbra folytassa-e az üzletet, amíg nincs itthon a férje. Úgy döntöttek, hogy nem, hiszen különben is rosszul ment újabban, s amellett féltek, hogy a nácik nem hagynák nyugton Barbrát. Az agitátoroknak soha nem megy jól az üzlet. Ki kell jönniük abból a pénzből, amit a hadseregtől kapnak.

Öltönyök lógtak a rudakon, és a próbababák nevetséges pózokban álltak. – Szerintem annak ott tetszel – mondta Liesel kis idő múlva. Igazából csak azt akarta mondani ezzel, hogy most már menniük kellene haza. A Himmel utcában Rosa Hubermann és Barbra Steiner egymás mellett álltak a járdán. – Ó, Istenem! – mondta Liesel. – Nagyon aggodalmas a képük? – Rohadt dühösek. Jó sok kérdést tettek fel nekik, amikor hazaértek, főként olyasféléket, hogy „De hát hol az ördögben voltatok?”, de a harag gyorsan megkönnyebbüléssé változott. Barbra azért nem hagyta annyiban. – Szóval, Rudy? Liesel válaszolt helyette. – Rudy meg akarta ölni a Führert – mondta, és Rudy egészen boldognak tűnt egy olyan hosszú pillanatig, hogy Liesel is boldog legyen. – Szia, Liesel. Néhány órával később a nappaliból valami zaj hallatszott, és megbökdöste az ágyban fekvő Lieselt. Felébredt, és mozdulatlanul feküdt, és szellemekre gondolt, meg a Papára, meg rablókra, meg Maxra. Mintha kinyílt volna valami, aztán valami rángatás hallatszott, aztán bolyhos csend. A csend volt mindig a legnagyobb csábítás. Ne mozdulj. Ezt mondogatta magában, de nem elégszer. Lába perlekedett a padlóval. Bekúszott a hideg a pizsamája ujján. Átment a sötét folyosón a csend irányába, amely az előbb még zajos volt, a nappaliban függő holdfény fenyegetése felé. Megállt, érezve a bokája, a lábujjai csupaszságát. Figyelt. A vártnál hosszabb ideig tartott, amíg szeme alkalmazkodott a homályhoz, de egyszer csak tisztán látta, hogy Rosa Hubermann az ágy szélén ül, a férje harmonikájával a mellén. Ujjai a billentyűk fölött. Nem mozdult. Mintha levegőt se vett volna. A látvány a folyosón álló Lieselre rontott. EGY FESTMÉNY Rosa harmonikával. Holdfény sötét háttéren. Százötvenöt centi x hangszer x csend.

Liesel ott állt és nézte. Csöpögtek a percek: cseppre csepp. A könyvtolvaj annyira szeretett volna meghallani egy hangot, de hiába. Az ujjak nem érintették meg a billentyűket. A fújtató nem lélegzett. Csak holdfény volt, mint egy hosszú hajtincs a függönyön, és Rosa. A harmonika ott volt a mellére szíjazva. Amikor lehajtotta a fejét, lesüllyedt az ölébe. Liesel nézte. Tudta, hogy a Mama testén néhány napon át ott lesz a harmonika lenyomata. És azt is érezte, hogy van valami különös szépség abban, amit most lát, és nem akarta megzavarni.

Visszament az ágyába, és miközben elaludt, a Mamát és a néma zenét látta maga előtt. Később, amikor felébredt szokásos álmából, és megint kilopózott a nappaliba, Rosa még mindig ott volt, a harmonikával együtt. Mint egy horgony, húzta előre. A teste egyre lejjebb süllyedt. Halottnak tűnt. Így nem tud lélegezni, gondolta Liesel, de amikor közelebb ment, hallotta. A Mama megint horkolt. Kinek kell fújtató, gondolta, ha ilyen tüdeje van? Végül, amikor Liesel visszament az ágyába, sehogy sem tágított Rosa Hubermann és a harmonika képe. A könyvtolvaj szeme nyitva maradt. Egyre csak várta az álom fulladását.

A GYŰJTŐ Se Hans Hubermannt, se Alex Steinert nem küldték el harcolni. Alexet először Ausztriába vitték egy Bécs melletti katonai kórházba. Szabómesterségének köszönhetően olyan munkát kapott, ami legalábbis hasonlított a szakmájára. Minden héten teherautószám hozták az egyenruhákat, a zoknikat és az ingeket, és meg kellett javítania, ami javításra szorult, még ha csak alsóruhának lehetett is használni aztán az Oroszországban szenvedő katonák számára. A sors valami iróniája folytán Hansot először Stuttgartba vitték, később pedig Essenbe. A hazai front egyik legkevésbé kívánatos beosztását kapta, egy LSE-csapatba került. EGY KIS MAGYARÁZAT LSE Luftwaffen Sondereinheit – A Légierő Különleges Egysége

Az LSE feladata az volt, hogy maradjon a felszínen a légiriadók alatt, és oltsa a tüzeket, támassza ki a falakat, és mentse azokat, akik a föld alatt rekedtek a légitámadás során. Mint Hans hamarosan megtudta, volt egy másik jelentése is a rövidítésnek. Az egység tagjai már a legelső napján elmagyarázták neki, hogy igazából azt jelenti, Leichen Sammlereinheit – Hullagyűjtők. Amikor Hans megérkezett, csak találgathatta, hogy mit csinálhattak ezek az emberek, hogy ilyen beosztást érdemeljenek ki, és ők is ezt találgatták róla. A vezetőjük, Boris Schipper őrmester meg egyenesen meg is kérdezte. Hans elmesélte a kenyeret, a zsidókat és az ostort, a kerek arcú őrmester erre röviden elnevette magát. – Szerencséje, hogy még életben van. – A szeme is kerek volt, és folyton törölgette. Talán elfáradt, talán attól viszketett, hogy mindig tele volt füsttel és porral. – Ne felejtse el, hogy itt nem maga előtt van az ellenség. Hans épp fel akarta tenni a nyilvánvaló kérdést, amikor egy hang érkezett hátulról. Egy fiatalember vékony arca tartozott hozzá, akinek a mosolya olyan volt, mint a gúnyos vigyor. Reinhold Zucker. – Nálunk – mondta – az ellenség nem a hegyen túl van, vagy bármilyen konkrét irányban. Hanem mindenfelé. – Aztán újra a levélre koncentrált, amit olvasott. – Majd meglátja. Néhány zűrzavaros hónap múlva Reinhold Zucker halott lesz. Hans Hubermann ülése fogja megölni. Ahogy a háború egyre intenzívebben tört be Németországba, Hans megtanulta, hogy minden váltásuk ugyanúgy kezdődik. Az emberek összegyűltek a teherautónál, hogy meghallgassák, hol volt bombázás a pihenőidejük alatt, mi a legvalószínűbb következő célpont, és ki kivel fog dolgozni. Ha épp nem volt légitámadás, nekik akkor is bőven akadt tennivalójuk. Rommá bombázott városokba mentek, eltisztították a romokat. Tizenkét ember gubbasztott a teherautón, zötykölődve az út egyenetlenségeitől. Kezdettől fogva világos volt, hogy mindenkinek van saját ülése. Reinhold Zucker ült a bal oldali sor közepén.

Hans Hubermann helye egészen hátul volt, ahol a nap fénye kinyújtózott. Gyorsan megtanulta, hogy figyeljen minden kacatra, amit bárhonnan a teherautóra dobhattak. Hans különösen értékelte a cigarettacsikkeket, amelyek égve repültek be. EGY LEVÉL HAZA Drága Rosám és Lieselem, itt minden rendben van. Remélem, mindketten jól vagytok. Szeretettel, Papa.

November végén megkapta az első füstös ízelítőjét egy igazi légitámadásból. A teherautóra záporoztak a kövek, és sok volt a rohangálás és ordibálás. Tüzek égtek, és nagy halmokba hordták össze a kőtörmeléket. Megdőlt, csupasz épületvázak. A füstbombák gyufaszálakként hevertek a földön, és megtöltötték a város tüdejét. Hans Hubermann egy négyfős csapatban dolgozott. Sorba álltak. Boris Schipper őrmester volt elöl, karja eltűnt a füstben. Mögötte Kessler, aztán Brunnenweg és végül Hubermann. Az őrmester a tüzet locsolta slaggal, a mögötte álló két ember meg az őrmestert, Hubermann pedig a biztonság kedvéért mind a hármat. Mögöttük egy épület nyögött és ingott. Aztán arccal előre lezuhant, és Hans sarkától néhány méterre állt meg. A betonnak vadonatúj szaga volt, és porfelhő rontott rájuk. – Gott verdammt, Hubermann! – A hang a lángok közül jött. És azonnal követte három ember. Torkuk tele volt hamuval. Már eljutottak a sarokig, távol a rom epicentrumától, de az összeomlott épület köde még mindig követni próbálta őket. Fehér és meleg volt, és egyre kúszott utánuk. Leroskadva az ideiglenes biztonságban, vadul köhögtek és káromkodtak. Az őrmester megismételte, amit az előbb mondott. – A büdös Úristenit, Hubermann! – Levakarta a koszt a szájáról. – Mi a nyavalya volt ez? – Egyszerűen csak összeomlott, közvetlen mögöttünk. – Ennyit már tudok. A kérdés az, hogy mekkora volt. Lehetett vagy tízemeletes. – Nem, uram, csak kettő, azt hiszem. – Jézus. – Köhögés. – Mária és Szent József. – Most a verejték és por tésztáját dörgölte ki a szemgödréből. – Azzal már nincs sok dolgunk. Az egyik katona megtörölte az arcát, és azt mondta: – Csak egyszer szeretnék ott lenni, amikor egy kocsmát ér bombatalálat, az Isten szerelmére! Meghalok egy sörért. Mindannyian hátradőltek. Érezték az ízét, ahogy kioltja a tüzet a torkukban, és lágyítja a füstöt. Szép álom volt, és persze lehetetlenség. Mindannyian tudták, hogy ami sör ezeken az utcákon folyna, az egyáltalán nem sör lenne, hanem valami tejturmix vagy zabkása. Mind a négy embert beborította a szürkésfehér por. Amikor felálltak, hogy folytassák a munkát, csak kis repedéseket lehetett látni az egyenruhájukból.

Az őrmester odament Brunnenweghez. Keményen megütögette a mellét. Nagyokat csattant. – Most már jobb. Kicsit poros volt ott, cimbora. – Brunnenweg nevetett, az őrmester pedig a legújabb emberéhez fordult. – Magának ez a tűzkeresztsége, Hubermann. Több órán át oltották a tüzeket, és mindenfélét kitaláltak, próbálva rávenni az épületeket, hogy maradjanak állva. Egyes esetekben, amikor beomlott az oldaluk, a megmaradt élek úgy álltak ki, mint a könyökök. Hans Hubermann-nak ez volt az erőssége. Már majdnem kezdte élvezni a munkát: ahogy kerített egy-egy parázsló gerendát vagy egy betondarabot, amivel megtámaszthatja a kőkönyököket. Keze tele volt szilánkokkal, fogaira rátapadt a por és a hamu. Ajka összeragadt a megkeményedett nedves portól, és nem volt egy zseb, egy cérnaszál vagy egy rejtett redő az egyenruháján, amit ne borított volna be a zavaros levegő üledéke. A legrosszabb az volt, amikor embereket láttak. Nagy ritkán egy ember bolyongott konokul a ködben, és többnyire egyetlen szót ismételt kiabálva. Mindig egy nevet. Néha a Wolfgangot. Nem látták az én Wolfgangomat? Kezük lenyomata megmaradt a kabátján. – Stephanie! – Hansie! – Gustel! Gustel Stoboi! Ahogy ritkult a köd, egyre több név támolygott a feltépett utcákon, és néha egy poros ölelésben végződött, vagy egy térdeplő fájdalomüvöltésben. Gyűltek, óráról órára, mint édes és keserű álmok, melyek várják, hogy valósággá váljanak. A veszélyek egy tömbbé olvadtak össze. Porrá, füstté, csapkodó lángokká. És sebesült emberekké. Akárcsak az egység többi tagjának, Hansnak is tökéletesítenie kellett a felejtés művészetét. – Hogy van, Hubermann? – kérdezte tőle az őrmester egyszer. A vállánál lángok. Hans feszengve bólintott. A váltásuk közepén egy öregember támolygott védtelenül az utcákon át. Hans épp befejezte egy épület stabilizálását, megfordult, és ott állt előtte, türelmesen várt. Arcán vérfolt. Le egészen a nyakáig. Fehér ing volt rajta sötétpiros gallérral, és úgy tartotta a lábát, mintha csak ott volna mellette. – Engem is fel tudna támasztani, fiatalember? Hans felkapta, és kivitte a ködből. EGY SZOMORÚ KIS MEGJEGYZÉS Meglátogattam azt az utcát, amikor az öreg még Hans Hubermann karjában volt. Az ég szürke volt, mint a ló szőre.

Hans már letette egy darab betontörmelékes fűre, amikor észrevette. – Mi az? – kérdezte az egyik társa.

Hans csak mutatni tudta. – Ó. – Egy kéz elhúzta onnan. – Szokjon hozzá, Hubermann. A váltás megmaradt óráiban belevetette magát a munkába. Próbálta meg sem hallani az emberek kiáltozásának távoli visszhangjait. Így telt el vagy két óra, amikor egy épületből rohant ki az őrmester és a másik két ember előtt. Nem nézett a lába elé, és megbotlott. A fenekére esett, aztán látta, hogy a többiek viszolyogva nézik az akadályt. Csak akkor látta meg ő is. A hulla arccal lefelé feküdt. Por és hamu szőnyegében, és a fülét befogva. Egy fiú volt. Tizenegy-tizenkét éves lehetett. Nem messze, ahogy mentek tovább az utcában, találtak egy nőt, aki a Rudolf nevet kiabálta. Odament a négy emberhez, és megszólította őket a ködben. Törékeny teste volt, és görnyedt az aggodalomtól. – Látták a fiamat? – Mennyi idős? – kérdezte az őrmester. – Tizenkettő. Ó, Jézus! Ó, szentséges Jézus! Mindannyian ezt gondolták, de az őrmestert nem vitte rá a lélek, hogy elmondja a nőnek, vagy akár csak mutasson az ujjával. Amikor a nő próbált továbbmenni, Boris Schipper visszatartotta. – Épp abból az utcából jövünk – mondta. – Ott biztosan nincsen. A görnyedt asszony még kapaszkodott a reménybe. Visszaszólt a válla fölött, miközben félig sétált, félig futott. – Rudy! Hans Hubermann ekkor egy másik Rudyra gondolt. A Himmel utcaira. Kérlek, kérte az eget, amit nem láthatott, kérlek, Rudy legyen biztonságban. Gondolatai természetesen eljutottak Lieselhez, Rosához, Steinerékhez és Maxhoz. Amikor visszaértek a többiekhez, leroskadt, és csak feküdt a hátán. – Milyen volt arrafelé? – kérdezte valaki. A Papa tüdeje tele volt éggel. Néhány órával később, miután megmosdott, evett és hányt, próbált egy részletes levelet írni haza. De a keze sehogy sem tudott megnyugodni, s így csak röviden írhatott. A többit, majd ha képes lesz rá, elmondja szóban, amikor hazajut. Ha hazajut. Drága Rosám és Lieselem, kezdte. Sok-sok percbe telt, amíg leírta ezt a négy szót.

A KENYÉREVŐK Hosszú és eseményekben gazdag volt ez az év Molchingban, de most a végéhez közeledett. Liesel 1942 utolsó hónapjait azzal töltötte, hogy egyre csak a három kétségbeesett emberre gondolt. Így nevezte őket magában. Próbálta elképzelni, hol lehetnek, mit csinálhatnak. Egyik délután kivette a harmonikát a tokjából, és letörölgette egy ronggyal. Egyetlenegyszer tette meg azt, amire a Mama nem volt képes. Rátette az ujját az egyik billentyűre, és finoman meghúzta a fújtatót. Rosának igaza volt. Csak üresebbnek érezte utána a szobát. Valahányszor találkozott Rudyval, megkérdezte tőle, hogy írt-e az apja. Rudy néha részletesen elmondta neki Alex Steiner valamelyik levelét. Ehhez képest az az egy levél, amit az ő papája küldött, kicsit csalódást okozott. Max természetesen teljesen a képzeletére volt bízva. Óriási optimizmussal úgy látta maga előtt, hogy egy üres úton sétál. Nagy ritkán elképzelte, hogy talál egy házat, amiben biztonságban lehet, az igazolványával be tudja csapni a megfelelő embert. A három ember mindenhol felbukkant. Látta a papáját az iskolai ablakban. Max gyakran ült mellette a tűznél. Alex Steiner hazajött, amikor épp Rudyval volt, visszanézett rájuk, miután ledobták a bicajukat a Münchener utcában, és benéztek az üzletbe. – Nézd azokat az öltönyöket! – mondta Rudy, fejét és kezét az üveghez nyomva. – Mind pocsékba megy. Furcsa módon Liesel kedvenc kikapcsolódása Frau Holtzapfel volt. Most már szerdán is járt felolvasni, befejezték A füttyös rövidített változatát, és már jócskán benne jártak Az álomcipelőben. Az öregasszony néha teát főzött, vagy adott Lieselnek egy kis levest, ami összehasonlíthatatlanul jobb volt a Mamáénál. Nem annyira vizes. Október és december között volt még egy zsidóparádé, s aztán még egy. Mint az előző alkalommal is, Liesel kirohant a Münchener utcába, most azért, hogy nincs-e köztük Max Vandenburg. Szörnyű dilemma volt: persze, hogy látni akarta – tudni, hogy még életben van –, s ugyanakkor nem akarta látni, mert az sok mindent jelenthetett, például azt is, hogy nem kapták el. December közepén egy kis csapat zsidót és egyéb gonosztevőt hajtottak végig megint a Münchener utcán, úton Dachauba. Ez volt a harmadik ilyen parádé. Rudy céltudatosan sétált le a Himmel utcán, és egy kis zsákkal meg két bicajjal tért vissza a 35-ös házból. – Benne vagy, Saumensch? RUDY ZSÁKJÁNAK TARTALMA Hat vekni száraz kenyér, mindegyik négy részre törve.

A zsidók menete előtt pedáloztak, Dachau felé, és megálltak egy üres útszakaszon. Rudy átadta Lieselnek a zsákot. – Vegyél belőle!

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. De Rudy a kezébe nyomott pár darab kenyeret. – A papád is megtette. Hogy vitatkozhatott volna? Ez megért pár ostorcsapást. – Ha gyorsak vagyunk, nem kapnak el minket. – És elkezdte lerakni az útra a kenyereket. – Mozgás, Saumensch! Liesel nem tudott ellenállni. És már majdnem mosolygott is, ahogy Rudy Steinerrel, a legjobb barátjával rakosgatták a kenyereket. Amikor végeztek, fogták a bicajukat, és elrejtőztek a karácsonyi fák között. Az út hideg és egyenes volt. Nem kellett sokáig várniuk, hogy megjelenjenek a katonák a zsidókkal. A fák árnyékában Liesel a fiút nézte. Hogy megváltoztak a dolgok – a gyümölcstolvajból kenyéradó lett. Szőke haja, bár kezdett sötétedni, olyan volt, mint egy gyertya. Hallotta, ahogy korog a gyomra – de akkor is kenyeret adott ezeknek az embereknek. Németországban volt ez? A náci Németországban? Az első katona nem vette észre a kenyeret – nem volt éhes –, de az első zsidó igen. Bütykös kezével lenyúlt, felkapott egy darabot, és önfeledten a szájához emelte. Lehet, hogy Max az?, gondolta Liesel. Nem látta jól, és közelebb ment. – Hé! – szólt rá Rudy dühösen. – Ne mozogj! Ha megtalálnak itt bennünket, és kiderül, hogy mi tettük oda a kenyeret, nekünk annyi. De Liesel csak ment tovább. Még néhány zsidó hajolt le, és vette fel a kenyeret az útról, és a könyvtolvaj a fák közül mindet alaposan megnézte. Max Vandenburg nem volt köztük. Nem sokáig tartott a megkönnyebbülés. Hirtelen minden összekavarodott, amikor az egyik katona meglátta, hogy egy zsidó felkap egy darab kenyeret az útról. Állj! – hangzott fel a parancs. Figyelmesen megvizsgálták az utat. A foglyok olyan gyorsan és nesztelenül rágtak, ahogy csak tudtak. És egyszerre nyeltek. A katona felvett néhány darab kenyeret, és az útnak hol az egyik, hol a másik oldalát nézte. A foglyok úgyszintén. – Ott van! Az egyik katona a legközelebbi fák között álló lány felé futott. Aztán meglátta a fiút is. Mindketten rohanni kezdtek. Más-más irányba, az ágak gerendái és a fák magas mennyezete alatt. – Csak fuss, Liesel! – És a bicajok? – Scheiss drauf! Le vannak szarva! Futottak, és miután megtettek vagy száz métert, egyre közelebbről hallatszott a katona görnyedt zihálása. Már ott is volt Liesel mellett, aki várta, hogy lecsapjon rá a kéz. Szerencséje volt.

Csak egy rúgást kapott a fenekére, meg egy maroknyi szót. – Fussál, kicsi lány, itt se voltál! – Liesel futott, és meg sem állt, míg le nem futott még vagy egy kilométert. Ágak csapdosták a karját. Fenyőtobozok gurultak a lába előtt, és a karácsonyi fenyőtűk íze csilingelt a tüdejében. Jó negyvenöt perc telt el, mire visszament, és Rudy akkor már ott ült a rozsdás bicajok mellett. Összeszedte a megmaradt kenyérdarabokat, és rágcsálta az egyik száraz darabot. – Mondtam, hogy ne menj olyan közel – mondta. Liesel megmutatta neki a fenekét. – Van rajta lábnyom?

AZ ELREJTETT RAJZKÖNYV Néhány nappal karácsony előtt volt még egy légiriadó, bár most nem hullott semmi Molchingra. A rádió szerint a legtöbb bomba a nyílt mezőn ért földet. A legfontosabb az volt, ahogy a Fiedler-óvóhelyen reagáltak. Miután megérkeztek az utolsó törzsvendégek is, mindenki komoran elhelyezkedett és várt. És várakozón néztek Lieselre. És ekkor megszólalt a fülében a Papa, jó hangosan. – És ha lesznek még légiriadók, olvass az óvóhelyen. Liesel várt. Biztos akart lenni benne, hogy akarják. Rudy szólalt meg mindenki nevében. – Olvass, Saumensch! Kinyitotta a könyvet, és a szavak megint megtalálták az utat mindenkihez, aki az óvóhelyen volt. Otthon, miután a szirénák mindenkinek engedélyezték, hogy hazamenjen, Liesel a konyhában ült a mamájával. Rosa Hubermann aggodalmas arccal nézett, aztán egyszer csak felkapott egy kést, és kiment. – Gyere velem! Rosa a nappaliba ment, és felhajtotta a lepedőt a matrac széléről. Az oldalán volt egy összevarrt hasadás. Ha az ember nem tudta, hogy ott van, szinte lehetetlen volt megtalálni. Rosa óvatosan felvágta, és bedugta a kezét, egész mélyen, hogy eltűnt benne a karja. Amikor kihúzta, Max Vandenburg rajzkönyve volt benne. Azt mondta, ezt adjam oda neked, amikor készen állsz rá mondta. – Arra gondoltam, hogy a születésnapodon kapod meg. Aztán meg azt, hogy már karácsonykor. – Rosa Hubermann arcán most valami egészen különös kifejezés jelent meg. Nem büszkeség volt. Talán inkább az emlék sűrűsége és súlya. Azt mondta: – Azt hiszem, mindig is készen álltál erre, Liesel. Attól a pillanattól, hogy idejöttél, kapaszkodtál a kapuba, mindig is készen álltál rá, hogy ez a tiéd legyen. A könyv egyik kézből a másikba került. A borítója így nézett ki: A SZÓRÁZÓ Egy kis gondolatgyűjtemény Liesel Memingernek.

Liesel puha kézzel és nagy szemekkel fogta a könyvet. – Köszönöm, Mama. Rosa átölelte. Annyira szerette volna azt mondani Rosa Hubermann-nak, hogy szereti. És milyen kár, hogy nem mondta. A pincében akarta olvasni a könyvet, a régi idők emlékére, de a Mama lebeszélte róla. – Nem véletlen, hogy Max beteg lett ott lent – mondta –, és nem hagyom, hogy te is megbetegedj nekem, kislányom, az egyszer biztos. Úgyhogy a konyhában olvasott.

Piros és sárga rések a tűzhelyen. A szórázó. Olvasta a sok-sok történetet, és nézegette a rajzokat. Rudy az emelvényen, három aranyéremmel a nyakában, az aláírás: A citromsárga hajú fiú. Ott volt a hóember, aztán a tizenhárom ajándék, és persze a pincében vagy a tűz mellett töltött számtalan éjszaka. Természetesen sok gondolat, rajz és álom szólt Stuttgartról, Németországról és a Führerről. És az emlékek Max családjáról. Végül is nem tudta megállni, hogy őket is meg ne örökítse. Muszáj volt. Aztán jött a 117. oldal. Ott kezdődött A szórázó. Egy elbeszélés vagy egy mese. Liesel nem tudta, melyik a jobb szó rá. Pár nap múlva megnézte mind a két szót a Duden szótárban, de még akkor sem tudta volna eldönteni. Az előző oldalon volt egy kis üzenet. 116. OLDAL

Liesel, ezt a történetet majdnem kitöröltem. Azt gondoltam, túl idős vagy már egy ilyen meséhez, de lehet, hogy senki sem túl idős hozzá. Rád gondoltam, meg a könyveidre és a szavaidra, és egyszer csak megszületett a fejemben ez a különös történet. Remélem, találsz benne valami jót. Liesel lapozott. VOLT EGYSZER egy különös, kicsi ember. Egyszer elhatározott három fontos részletet az életében. 1. Máshogy fogja fésülni a haját, mint mindenki más. 2. Lesz egy fura, kicsi bajusza. 3. És egyszer ő lesz a világ ura. A fiatalember egészen hosszú ideig vándorolt a világban, és közben gondolkozott, tervezgette, hogyan legyen az egész világ az övé. Aztán egy napon eszébe jutott a tökéletes terv. Látott egy anyát, aki a gyerekével sétált. Az anya hosszan szidta a kisfiát, míg az végül sírni kezdett. Pár perc múlva azonban nagyon kedvesen kezdett beszélni hozzá, amitől a kisfiú megnyugodott, és még mosolygott is.

A fiatalember odaszaladt az anyához, és átölelte. – Szavak! – mondta széles mosollyal. – Hogy mi? De erre nem jött válasz. A fiatalember már ott sem volt. Igen, a Führer elhatározta, hogy szavakkal fog uralkodni a világ fölött. – Soha nem fogok elsütni egy puskát – mondta. – Nem lesz szükségem rá. – De nem sietett. Ezt meg kell hagyni. Egyáltalán nem volt buta ember. Az első támadási terve az volt, hogy a lehető legtöbb helyen ülteti el a szavakat a hazájában. Nap mint nap szavakat ültetett el, és gondozta őket. Nézte, ahogy növekednek, míg végül nagy szóerdők nőttek mindenfelé. Németország a termesztett gondolatok nemzete lett. MÍG A SZAVAK növekedtek, a mi fiatal Führerünk olyan magokat is elvetett, amikből jelképek lettek, és ezek is nőttek-növekedtek. Aztán eljött az idő. A Führer készen állt. Saját dicső szívéhez hívta népét, a legszebb, legcsúnyább szavakkal szólítva őket, amiket a saját kezével szedett az erdeiből. És az emberek jöttek. Mindannyian egy futószalagra kerültek, és átmentek egy erőszakos gépen, amely néhány pillanat alatt egy egész életet adott nekik. Szavakat táplált beléjük. Az idő eltűnt, és mindent tudtak, amit tudniuk kellett. Hipnotizálták őket. Aztán megkapták a jelképeket is, és mindenki boldog volt.

Hamarosan olyan nagy lett az igény a szavakra és jelképekre, hogy temérdek ember kellett az erdők gondozásához. Egyeseknek az volt a munkájuk, hogy felmásszanak a fára, és ledobálják a

szavakat a lent lévőknek. Aztán rögtön megetették velük a Führer emberei, és voltak, akik még repetáért is visszajöttek. Azokat, akik felmásztak a fákra, szórázóknak nevezték. A LEGJOBB SZÓRÁZÓK azok voltak, akik értették a szavak hatalmát. Ők tudtak mindig a legmagasabbra mászni. Az egyik ilyen egy sovány, kicsi lány volt. Őt tartották a legjobbnak a környéken, mert tudta, mennyire tehetetlen egy ember szavak NÉLKÜL. Ez az, amiért mindekinél magasabbra mászhatott. Volt benne vágy. Éhes volt a szavakra.

Egy nap azonban találkozott egy emberrel, akit megvetett a hazája, pedig ő is ott született. Jó barátok lettek, és amikor az ember beteg volt, a szórázó engedte, hogy egyetlen könnycsepp az arcára hulljon. A könnycsepp barátságból volt – egyetlen szóból –, amely megszáradt, és mag lett belőle. Amikor a lány legközelebb elment az erdőbe, elültette a magot a többi fa között. Megöntözte minden nap.

Eleinte nem történt semmi, de egyik délután, amikor megint megnézte, miután egész nap szavakat rázott le, egy kis hajtás nőtt ki belőle. Sokáig nézte. A fa gyorsabban nőtt, mint bármi más, s végül ez lett a legmagasabb az egész erdőben. Mindenki a csodájára járt. Sugdolóztak róla, és várták... a Führert. A Führer dühében azonnal megparancsolta, hogy pusztítsák el a fát. És ekkor a szórázó áttört a tömegen. Leborult a Führer elé. – Kérem – mondta neki sírva –, ne vágják ki.

A Führert azonban ez nem hatotta meg. Nem tehetett kivételeket. Miközben a szórázót elvonszolták onnan, a bizalmasához fordult, és azt mondta: – Fejszét! ABBAN A PILLANATBAN a szórázónak sikerült elszabadulnia. Futott. Felmászott a fára, és miközben a Führer már a fa törzsét csapdosta a fejszével, ő csak mászott tovább, amíg el nem érte a legmagasabb ágat. Már csak halkan hallotta a lenti hangokat és fejszecsapásokat. Felhők úsztak el mellette – mint fehér szörnyetegek. A szívük szürke. A szórázó félt, de makacsul ott maradt. Várta, hogy ledőljön a fa. De a fa nem mozdult. Teltek-múltak az órák, de a Führer fejszéje egyetlen darabot sem tudott kihasítani a fa törzséből. Már majdnem összeesett, amikor megparancsolta egy másik embernek, hogy folytassa.

Napok múltak el. Aztán hetek. Százkilencvenhat katona próbálkozott, de egyik sem tudott semmi kárt tenni a szórázó fájában.

– De hát hogyan eszik? – kérdezték az emberek. – Hogyan alszik? Nem tudták, hogy más szórázók dobálnak neki ennivalót, és a lány lemászik az alacsonyabban lévő ágakra, hogy elkapja. HÓ ESETT. Aztán eső. Jöttek-mentek az évszakok. A szórázó ott mardt a fán. Amikor az utolsó favágó is kudarcot vallott, felkiáltott neki: – Szórázó! Most már lejöhetsz! Nincs senki, aki le tudná győzni ezt a fát! A szórázó, aki alig hallotta a hangját ott fent, suttogva válaszolt. Az ágak adogatták tovább a szavait. – Nem, köszönöm – mondta, mert tudta, hogy ő maga az, aki egyenesen tartja a fát. SENKI SEM tudta, mennyi idő telt el, de egyik délután egy új fejszés ember jött a városba. Alig bírta cipelni a táskáját. A szeme majd' leragadt. Lába meg-megroggyant a kimerültségtől. – A fa? – kérdezte az emberektől. – Hol van a fa? Sokan követték, és amikor odaért, felhők takarták el a legmagasabb ágakat. A szórázó hallotta az embereket, akik arról beszéltek, hogy egy új favágó jött, hogy véget vessen az őrködésének.

– Úgyse jön le – mondták az emberek. – Senkinek se. Nem tudták, hogy ki ez a favágó, és nem tudták, hogy tántoríthatatlan. Kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy fejszénél kisebb tárgyat. Az emberek nevettek. – Hogy tudna kivágni egy fát egy ilyen ócska kalapáccsal?!

A fiatalember nem figyelt rájuk. Csak kotorászott a táskájában, és néhány szeget vett ki belőle. Hármat a szájába tett, és a negyediket megpróbálta beverni a fába. Az első ágak most már nagyon magasan voltak, és úgy számolta, hogy négy szegre van szüksége, hogy azokra fellépve elérje őket. – Nézzétek ezt a bolondot! – harsogta az egyik figyelő ember. – Senki sem tudta kivágni fejszével, és ez az esztelen azt hiszi, megteheti ezzel… Az ember csendben maradt. AZ ELSŐ SZEG belefúródott a fába, és öt kalapácsütés után szilárdan tartott. Aztán a második is belement, és a fiatalember mászni kezdett. A negyedik szeg után már felért az ágakhoz, és folytatta a mászást. Szeretett volna felkiáltani közben, de úgy döntött, hogy inkább szótlanul mászik tovább.

Mintha kilométereket kellett volna másznia. Órákig tartott, amíg elért a legfelső ágakhoz, és akkor ott találta a szórázót, aludt a takaróiban és a felhőkben. Percekig csak nézte. A nap felmelegítette a fa felhőkbe burkolózó tetejét. Lenyúlt, megérintette a lány karját, erre a szórázó felébredt. Megdörzsölte a szemét, és miután hosszan nézte a férfi arcát, megszólalt. – Tényleg te vagy az? A te arcodtól kaptam a magot?, gondolta. A férfi bólintott.

Kalimpált a szíve, és szorosabban kapaszkodott az ágakba. – Én vagyok.

ÉS OTT MARADTAK együtt a fa csúcsán. Vártak, amíg eltűntek a felhők, és akkor láthatták az egész erdőt.

– Az erdő egyre csak nőni fog – mondta a lány. – De ez is – nézett a fiatalember az ágra, amiben kapaszkodott. Szilárd pontja volt. Miután eleget nézelődtek és beszélgettek, lemásztak a földre. A takarókat és a megmaradt ennivalót fent hagyták. Az emberek nem hittek a szemüknek, és amikor a szórázó és a fiatalember lába megérintette a földet, a fán egyszer csak megjelentek a fejszék nyomai. Sebek a törzsén. Mély vágások. És a föld remegni kezdett. – Ki fog dőlni! – sikította egy fiatal nő. – Mindjárt kidől a fa! A szórázó fája, mely kilométerekre nyúlt az égbe, lassan dőlni kezdett. Nyögött, miközben szívta magához a föld. A világ

megremegett, és amikor végül minden elnyugodott, a fa ott hevert az erdőben, a többi fa között. Nem dönthette ki valamennyit, de ha mást nem is, egy másszínű ösvényt vágott ki belőlük. A szórázó és a fiatalember felmászott a fekvő fatörzsre. Sétálni kezdtek rajta, kerülgetve az ágakat. Amikor visszanéztek, látták, hogy az emberek nagy része kezd visszatérni a saját helyére. Ki erre ment, ki arra. És némelyiknek az erdőben volt a helye. De ahogy mentek tovább, többször is megálltak hallgatózni. Mintha hangokat és szavakat hallottak volna maguk mögött, a szórázó fáján.

Liesel sokáig ült a konyhaasztalnál, és arra gondolt, vajon hol lehet Max abban a nagy erdőben. Körötte elnyugodott a fény. Liesel elaludt. A Mama rászólt, hogy menjen az ágyába, és ment is, a melléhez szorítva Max könyvét. Órákkal később, amikor felébredt, megkapta a választ a kérdésére. – Hát persze – suttogta. – Hát persze, tudom, hogy hol van. – És visszaaludt. A fáról álmodott.

AZ ANARCHISTA ÖLTÖNYGYŰJTEMÉNYE HIMMEL UTCA 35., DECEMBER 24. Most, hogy a két apa nem volt otthon, Steinerék meghívták Rosa és Trudy Hubermannt meg Lieselt. Amikor megérkeznek, Rudy még épp magyarázza a ruháját. Lieselre néz, és mosolyra húzódik a szája, de épp csak egy kicsit.

Az 1942-es esztendő karácsonyához vezető napokat súlyosan belepte a hó. Liesel sokszor végigolvasta A szórázót, nézegette a kétoldalt lévő rajzokat és a rajtuk lévő szavakat. Szenteste elhatározásra jutott Rudyval kapcsolatban. A pokolba is, nem számít, hogy későn fog hazaérni. Épp sötétedés előtt ment át a szomszédba, és azt mondta Rudynak, hogy van egy ajándéka számára. Karácsonyra. Rudy a kezére nézett, aztán a két lába mellé. – Na, és hol a pokolba' van? – Jó, akkor felejtsd el. De Rudynak több esze volt. Látta már ilyennek Lieselt. Merészen csillogó szem, ragacsos kéz. Beborította a lopás szaga, érezte az orrában. – Szóval – találgatta –, ez egy olyan ajándék, ami még nincs meg, igaz? – Aha. – És nem is pénzen fogod megvenni. – Naná, hogy nem. Gondolod, hogy van pénzem? – Még mindig esett a hó. A gyep szélén olyan volt a jég, mint a törött üveg. – Megvan a kulcs? – kérdezte. – Minek a kulcsa? – De aztán nem kellett sokat gondolkodnia. Bement a házba, és gyorsan jött is vissza. Viktor Chemmel szavait idézve azt mondta: – Irány a bevásárlás! Gyorsan fakult a fény, és a templomot kivéve az egész Münchener utca bezárt karácsonyra. Lieselnek szednie kellett a lábát, hogy tartsa a lépést a hosszabb lábú fiúval. Megérkeztek az üzlethez. STEINER – SCHNEIDERMEISTER. Az üvegen vékony koszréteg volt, amit az elmúlt hetekben hordott rá a szél. A próbababák úgy álltak ott bent, mint szemtanúk. Komolyak voltak, és nevetségesen divatosak. Nehéz volt lerázni az érzést, hogy mindent figyelnek. Rudy benyúlt a zsebébe. Szenteste volt. Az apja valahol Bécs mellett. Rudy úgy gondolta, nem bánná, ha betörnek szeretett üzletébe. A körülmények követelték. Simán kinyílt az ajtó, és bementek. Rudy első reflexből felkattintotta a villanykapcsolót, de az áramot már kikapcsolták. – Nincs gyertyád?

Rudy dühös lett. – Én hoztam a kulcsot. És különben is, ez a te ötleted volt. Liesel hirtelen megbotlott egy bumszliban a padlón. Egy próbababa vele együtt zuhant. Liesel karját kereste, és a testén hullott szét, ráterítve a ruháit. – Szedd le rólam ezt! – Négy darabban volt. A törzs és a fej, a lábak és külön a két kéz. Amikor Liesel megszabadult tőle, felállt és lihegett. – Jézus, Mária! Rudy megtalálta az egyik kart, és megveregette vele Liesel vállát. Ahogy a lány rémülten megfordult, barátian nyújtotta felé a próbababa kezét. – Örülök, hogy megismerhetem. Néhány percen át lassan lépkedtek az üzlet szűk folyosóin. Rudy a pult felé indult. Amikor átesett egy üres dobozon, felszisszent, és elkáromkodta magát, aztán visszament az ajtóhoz. – Ez így hülyeség – mondta. – Várj meg itt. – Liesel leült, egy próbababakarral a kezében, és Rudy hamarosan visszajött, egy meggyújtott mécsest hozott a templomból. Arca körül fénykör. – Na, és hol az az ajándék, amit ígértél? Remélem, nem az egyik hülye próbababa az. – Hozd a mécsest! Amikor Rudy az üzlet bal szélére ért, Liesel egyik kezével fogta a mécsest, a másikkal meg a lógó öltönyöket kezdte fogdosni. Egyet kihúzott, de aztán gyorsan vissza is tette. – Nem, ez nagy lenne. – Még két próbálkozás után egy tengerészkék öltönyt tartott Rudy Steiner elé. – Ez nagyjából a te méreted, igaz? Míg Liesel ült a sötétben, Rudy felpróbálta az öltönyt az egyik függöny mögött. Egy kis fénykör látszott rajta, és abban egy öltöző árnyalak. Visszajött, és Liesel kezébe nyomta a mécsest. A fény kiszabadulva a függöny cellájából olyan volt, mint egy oszlop, és ragyogott a finom öltönyön. Megvilágította a piszkos inget is alatta, meg a rongyos cipőt. – Na? – kérdezte Rudy. Liesel folytatta a szemrevételezést. Körbejárta a fiút, aztán megvonta a vállát. – Nem rossz. – Nem rossz?! Jobban nézek ki annál, hogy nem rossz! – A cipő lerontja a hatást. Meg az arcod. Rudy letette a mécsest a pultra, és elindult Liesel felé megjátszott haraggal, és Liesel kénytelen volt beismerni magának, hogy hirtelen ideges lett. Egyszerre volt megkönnyebbülés és csalódás, hogy Rudy megbotlott, és rázuhant a megszégyenült próbababára. A padlón fekve nevetni kezdett. Aztán lecsukta a szemét, jó szorosan. Liesel odaszaladt. Leguggolt fölé. Csókold meg, Liesel, csókold meg! – Jól vagy, Rudy? Rudy? – Hiányzik apa – mondta a fiú, oldalra, a padló fölött. – Frohe Weihnachten – felelte Liesel. Felsegítette Rudyt, és megigazította rajta az öltönyt. – Boldog karácsonyt.

Kilencedik rész

AZ UTOLSÓ EMBERI IDEGEN

ÚJABB KÍSÉRTÉS – A KÁRTYÁS – A SZTÁLINGRÁDI HÓ – EGY KORTALAN TESTVÉR – EGY BALESET – A KÉRDÉSEK KESERŰ ÍZE – EGY SZERSZÁMOSLÁDA, EGY VÉRZŐ EMBER, EGY JÁTÉK MACKÓ – EGY ÖSSZETÖRT REPÜLŐGÉP – ÉS EGY HAZATÉRÉS

ÚJABB KÍSÉRTÉS Ezúttal süteményt kapott. Igaz, állott volt. A karácsonyról megmaradt Kipferl, ami már legalább két hete ott volt az asztalon. Mint cukormázzal bevont miniatűr patkók, az alul lévők oda voltak csavarozva a tányérra. A többi fölhalmozva rajtuk, rágós kupacban. Liesel már érezte az illatukat, amikor ujjai megszorultak az ablakpárkányon. A szobának cukor- és tésztaíze volt, a sok ezer oldal ízéről nem beszélve. Nem volt levél, de Liesel hamar rájött, hogy Ilsa Hermann megint várta, mindenesetre eszébe sem jutott, hogy a sütemény esetleg mégsem az övé lehet. Visszament az ablakhoz, és suttogva kiszólt a résen. Rudynak. Aznap gyalog jöttek, mert túl csúszós volt az út biciklizni. A fiú az ablak alatt állt, őrködött. Amikor Liesel szólt neki, Rudy feje megjelent, és a lány nyújtotta neki a tányért. Nem kellett rábeszélni, hogy elvegye. Szeme lakomázott a süteményből, és feltett néhány kérdést. – Más nincs? Tej? – Micsoda? – Tej – ismételte Rudy kicsit hangosabban. Ha érzékelte is a sértett tónust Liesel hangjában, biztosan nem mutatta. A könyvtolvaj arca megint megjelent fölötte. – Hülye vagy? Ellophatom végre a könyvet? – Persze. Én csak azt mondom... Liesel a legtávolabbi polchoz ment, az íróasztal mögé. Talált papírt és tollat a legfelső fiókban, Köszönöm, írta, és otthagyta az asztalon. Tőle jobbra úgy állt ki egy könyv, mint valami csont. Sápadtságát szinte felkarcolták a cím sötét betűi. Die Letzte Menschliche Fremde – Az utolsó emberi idegen. Halkan suttogott, amikor levette a polcról. Szállt róla a por. Már az ablaknál volt, és kezdett volna kimászni, amikor nyikorogva kinyílt a könyvtár ajtaja. Liesel már felemelte a térdét, könyvtolvaj keze az ablakkeretbe kapaszkodott. Amikor hátrafordult a zajra, ott állt a polgármester felesége vadonatúj fürdőköntösben és papucsban. A köntös mellzsebén hímzett horogkereszt. A propaganda már a fürdőszobába is eljutott. Nézték egymást. Liesel Ilsa Hermann mellére nézett, és felemelte a kezét. – Heil Hitler. Már épp ki akart mászni, amikor felötlött benne egy gondolat. A sütemény. Ott volt már hetek óta. Ez azt jelentette, hogy ha maga a polgármester használta a könyvtárat, látnia kellett. Meg kellett kérdeznie, miért van ott. Vagy – és amint Lieselben felötlött ez a gondolat, valami különös optimizmus töltötte el – ez talán nem is a polgármester könyvtára, hanem a feleségéé. Ilsa Hermanné.

Nem tudta, miért olyan fontos ez, de jó volt arra gondolni, hogy a könyvekkel teli szoba a nőé. Ilsa Hermann vezette be a könyvtárba annak idején, és ő nyitotta meg neki, szó szerint, a lehetőség első ablakát. Így jobb volt. Így mintha minden a helyére került volna. Megint indult volna, de aztán megdermedt, és megkérdezte: – Ez a maga szobája, ugye? A polgármester felesége összerezzent. – Régen én szoktam itt olvasni a fiammal. De aztán... Liesel keze megérintette a levegőt mögötte. Egy anyát látott, ahogy a padlón olvas egy kisfiúval, aki mutogatja a képeket és a szavakat. Aztán háborút látott az ablakban. – Tudom. Kiáltás jött kintről. – Mit mondasz? Liesel hangos suttogással felelt. – Maradj csöndben, Saukerl, és figyeld az utcát! – Aztán lassan nyújtotta a szavakat Ilsa Hermann-nak. – Szóval ez a sok könyv... – A legtöbb az enyém. Néhány a férjemé, néhány meg a fiamé volt, de ezt már tudod. Liesel most kicsit zavarba jött. Izzott az arca. – Mindig azt hittem, hogy ez a polgármester szobája. – Miért? – Ilsa Hermann ezt mintha mulatságosnak találta volna. Liesel észrevette, hogy a papucsa orrán is van horogkereszt. – Ő a polgármester. Azt hittem, sokat olvas. A polgármester felesége zsebre dugta a kezét. – Mostanában te használod a legtöbbet ezt a szobát. – Ezt olvasta? – Liesel feltartotta Az utolsó emberi idegent. Ilsa elolvasta a címet. – Igen, olvastam. – Jó? – Nem rossz. Ekkor Liesel már igazán menni akart, de valami fura módon kötelességének érezte, hogy maradjon még. Beszélni próbált, de túl sok szó rohanta meg túl gyorsan. Többször is próbálta elkapni őket, végül a polgármester felesége szólalt meg. Meglátta Rudy arcát az ablakban, vagy pontosabban a gyertyától megvilágított haját. – Na, menjél – mondta. – Vár a fiú. Hazafelé menet ettek. Biztos vagy benne, hogy semmi más nem volt? – kérdezte Rudy. – Biztosan volt. Szerencse, hogy ezt a süteményt megkaptuk. – Liesel a fiú karjában lévő ajándékot nézte. – Na, valld be az igazat! Ettél belőle, mielőtt kijöttem? Rudy dühös lett. – Hé, te vagy itt a tolvaj, nem én. – Ne hülyíts, jó? Látom, hogy cukros a szád széle. Rudy riadtan egyik kezébe fogta a tányért, és a másikkal megtörölte a száját. – Nem ettem belőle, esküszöm. A sütemények felét megették, még mielőtt a hídhoz értek, a többit pedig megosztották Tommy Müllerrel a Himmel utcában. Amikor befejezték az evést, már csak egyvalamit kellett eldönteni.

– Mi az ördögöt csináljunk a tányérral? – kérdezte Rudy.

A KÁRTYÁS Nagyjából akkor, amikor Liesel és Rudy a süteményt ették, az LSE pihenő emberei kártyáztak egy kisvárosban, Essentől nem mesze. Épp megtették a hosszú utat Stuttgartból, és cigarettában játszottak. Reinhold Zucker egyre csak mérgelődött. – Ez csal, ide a rozsdás bökőt – morogta. Egy pajtában voltak, amely most laktanyaként szolgált, és Hans Hubermann egymás után harmadszor nyert. Zucker dühösen ledobta a lapjait, és három koszos körmével megfésülte zsíros haját. NÉHÁNY TÉNY REINHOLD ZUCKERRŐL Huszonnégy éves volt. Amikor nyert a kártyában, repesett az örömtől – az orrához dugta a vékony cigarettákat, és beszívta az illatukat. „A győzelem illata” – mondta. Ó, és még valami. Nyitott szájjal fog meghalni.

A tőle balra lévő fiatalembertől eltérően Hans Hubermann nem repesett az örömtől, amikor nyert. Sőt, olyan nagylelkű volt, hogy mindegyik társának visszaadta egy-egy cigarettáját, és meggyújtotta nekik. Mindegyik el is fogadta, Reinhold Zuckert kivéve. Fogta a cigarettát, és visszadobta a dobozba. – Nem kell a jótékonyságod, öreg. – Felállt és kiment. – Mi baja van? – kérdezte az őrmester, de senki sem válaszolt. Reinhold Zucker csak egy huszonnégy éves gyerek volt, aki nem tudott kártyázni, pedig az megmenthette volna az életét. Ha Hans Hubermann nem nyerte volna el a cigarettáját, akkor nem gyűlölte volna meg. Ha nem gyűlölte volna meg, akkor talán nem foglalta volna el a helyét néhány héttel később egy egészen ártalmatlan úton. Egy ülés, két ember, egy rövid vita és én. Néha bele tudnék halni, hogyan halnak meg az emberek.

A SZTÁLINGRÁDI HÓ 1943 januárjának közepén a keskeny Himmel utca sötét és nyomorúságos volt. Liesel becsukta a kaput, aztán Frau Holtzapfel ajtajához ment, és bekopogott. Nagy meglepetésére nem a nő nyitott ajtót. Az első gondolata az volt, hogy a férfi az egyik fia lehet, de nem hasonlított egyikre sem az ajtó melletti bekeretezett fényképeken lévő testvérek közül. Túl öregnek is tűnt, bár ezt nehéz volt megállapítani. Arcán foltos pofaszakáll, s a szeme fájdalmasnak és hangosnak látszott. Bekötözött kéz hullott ki a kabátja ujjából, és vér cseresznyefoltjai ütöttek át rajta. – Talán gyere vissza később. Liesel próbált benézni mellette a házba. Már majdnem kiáltott is Frau Holtzapfelnak, de a férfi megelőzte. – Gyermekem – mondta. – Gyere vissza később. Akkor beengedlek. Honnan jöttél? Több mint három órával később kopogtak a Himmel utca 33. ajtaján, és Liesel előtt megint ott állt az az ember. A vér cseresznyéi közben szilvákká nőttek. – Most már kész fogadni az anyám. Kint, a bolyhos szürke fényben Liesel nem tudta megállni, megkérdezte a férfitól, hogy mi történt a kezével. Az kifújt egy kis levegőt az orrán – egyetlen szótagot –, mielőtt válaszolt. – Sztálingrád. – Hogy mi? – A férfi belenézett a szélbe, amikor válaszolt. – Nem hallottam. A férfi újból válaszolt, most hangosabban, és rendes választ adott. – Sztálingrádban történt. A bordáim közé kaptam egy lövést, és három ujjamat is levitte a golyó. Ez jó válasz volt? – Ép kezét a zsebébe dugta, és megborzongott, megvető tekintettel nézve a német szelet. – Szerinted itt hideg van? Liesel megérintette a falat maga mellett. Nem tudott hazudni. – Persze hogy hideg. A férfi nevetett. – Ez nem hideg. – Elővett egy cigarettát, és a szájába dugta. Fél kézzel próbált meggyújtani egy gyufát. A borzalmas időben ez két kézzel is nehéz lett volna, egy kézzel pedig lehetetlen. Elejtette a gyufásdobozt, és káromkodott. Liesel felvette neki. Fogta a férfi cigarettáját, és a szájába tette. De ő sem tudta meggyújtani. – Szívnod kell – magyarázta a férfi. – Ebben az időben csak úgy gyullad meg, ha szívod. Verstehst? Liesel újból megpróbálta, és közben arra gondolt, hogy csinálta a Papa. Hirtelen tele lett a szája füsttel. Felkúszott a fogain, és kaparta a torkát, de visszafojtotta a köhögést. – Ügyes vagy. – A férfi elvette a cigarettát, beleszívott, aztán nyújtotta az ép kezét, a balt. – Michael Holtzapfel. – Liesel Meminger. – Jöttél, hogy felolvass az anyámnak? Rosa épp ebben a pillanatban jelent meg Liesel mögött. Szinte meglökte hátulról nevelőanyjának döbbenete. – Michael? – kérdezte. – Maga az?

Michael Holtzapfel bólintott. – Guten Tag, Frau Hubermann, rég láttam. – Olyan... – Öregnek látszom? Rosa még sokkos állapotban volt, de összeszedte magát. – Bejön egy kicsit? Látom, már megismerkedett a nevelt lányommal... – Elcsuklott a hangja, amikor meglátta a férfi véres kezét. – Az öcsém meghalt – mondta Michael Holtzapfel, és ennél pontosabban nem vihette volna be az ütést az egyetlen használható öklével. Rosa megtántorodott. A háború persze egyet jelent a halállal, de mindig meginog a föld az ember talpa alatt, ha olyan ember hal meg, aki valamikor ott lakott, ott lélegzett a közelében. Rosa látta felnőni mind a két Holtzapfel fiút. A megöregedett fiatalembernek valahogy sikerült nyugodtan elmesélnie, mi történt. – Az egyik épületben voltam, amit kórháznak használtunk, amikor behozták. Egy héttel azelőtt, hogy indultam haza. Három napot abból a hétből azzal töltötten, hogy ültem mellette, mielőtt meghalt... – Részvétem. – Mintha nem Rosa ajkáról jött volna a szó. Valaki más állt Liesel Meminger mögött azon az estén, de Liesel nem mert hátranézni rá. – Kérem – állította le Michael. – Ne mondjon semmi mást. Bevihetem a kislányt olvasni? Kétlem, hogy az anyám hallani fogja, de azt mondta, szeretné, hogy jöjjön. – Igen, vigye csak. Félúton jártak az ösvényen, amikor Michael Holtzapfelnak eszébe jutott valami, és megfordult. – Rosa? – Pillanatnyi várakozás, míg a Mama újból kitárta az ajtót. – Hallottam, hogy ott van a fia. Oroszországban. Összefutottam valaki mással Molchingból, és ő mondta. De biztos vagyok benne, hogy ezt már maga is tudta. Rosa szaladt utána. Megfogta a karját. – Nem tudtam. Egyszer csak elment innen, és soha többé nem jött hozzánk. Próbáltuk megtalálni, de aztán... annyi minden történt... Michael Holtzapfel menekülni akart. Semmi kedve nem volt még egy tragikus történetet hallani. Kiszabadította magát, és azt mondta: – Amennyire tudom, még életben van. – Azzal ment Liesel után, aki már a kapuban állt, de a lány nem indult el a szomszéd ház felé. Rosa arcát nézte, mely egyszerre emelkedett és zuhant. – Mama? Rosa felemelte a kezét. – Menj! Liesel várt. – Azt mondtam, menj. Amikor Liesel utolérte, a hazatért katona beszélgetni próbált. Alighanem megbánta, hogy elszólta magát Rosának, és újabb szavak alá próbálta temetni a hibáját. Föltartva bekötözött kezét, azt mondta: – Sehogy sem áll el a vérzés. – Liesel örült, amikor beléptek Holtzapfelék konyhájába. Minél előbb elkezdheti az olvasást, annál jobb. Frau Holtzapfel arcán patakok csorogtak le. Meghalt a fia. De ez még nem volt minden.

Ő sohasem tudja meg, hogyan is történt pontosan, én viszont elmondhatom nektek, hogy egyikünk itt tudja. Úgy tűnik, én mindig tudom, mi történt, amikor hó volt, és ágyúzás, és az emberi nyelvek kuszasága. Amikor elképzelem Frau Holtzapfel konyháját a könyvtolvaj szavai alapján, nem látom a tűzhelyt, a fakanalakat vagy a vízcsapot, semmi ilyesmit. Legalábbis először nem. Amit látok, az az orosz tél és a mennyezetről hulló hó, és Frau Holtzapfel második fiának sorsa. Robertnek hívták, és a következő történt vele. EGY KIS HÁBORÚS TÖRTÉNET Sípcsontban ellőtték a lábát, és úgy halt meg, hogy a bátyja nézte egy hideg, büdös kórházban.

Oroszországban történt, 1943. január 5-én, egy újabb jégzimankós napon. A városban a havon mindenütt halott oroszok és németek. Akik még megmaradtak, az előttük lévő üres lapokra tüzeltek. Három nyelv keveredett össze. Az orosz, a golyóké és a német. Ahogy mentem az elesett lelkek között, az egyik ember azt mondta: „Viszket a gyomrom.” És sokszor elismételte ugyanezt. A sokkja ellenére mászott tovább, egy sötét, eltorzult alakhoz, akiből ömlött a vér. Amikor a gyomorlövést kapott katona odaért hozzá, látta, hogy Robert Holtzapfel az. Keze csurom vér volt, és kotorta a havat a sípcsontjára, ahol levitte a lábát az utolsó robbanás. Forró kezek és vörös üvöltés. Gőz szállt a földről. Bűzlő, rothadó hó. – Én vagyok az – mondta neki a katona. – Pieter. – Kicsit még közelebb vonszolta magát. – Pieter? – kérdezte Robert elhaló hangon. Közel érezhetett magához. És még egyszer. – Pieter? Valami okból a haldokló emberek mindig olyan kérdéseket tesznek fel, amikre tudják a választ. Talán azért, hogy úgy haljanak meg, hogy igazuk volt. A hangok hirtelen mind egyformának tűntek. Robert Holtzapfel a jobb oldalára roskadt, a hideg, gőzölgő földre. Biztos vagyok benne, hogy azt hitte, ott és akkor találkozik velem. De nem. A fiatal német katonának nem volt olyan szerencséje, nem vittem el azon a délutánon. Átléptem fölötte, más szegény lelkekkel a karomban, és mentem vissza az oroszokhoz. Csak mentem oda-vissza. Részeikre szakadt emberek. Nem egy síüdülés volt, annyit elmondhatok. Ahogy Michael elmondta az anyjának, három nagyon hosszú nappal később mentem a katonáért, aki otthagyta mindkét lábát Sztálingrádnál. Nagyon vártak már az ideiglenes kórházban, és elfintorodtam a szagra.

Egy bekötözött kezű ember azt mondta a néma, sokkos arcú katonának, hogy élni fog. – Hamarosan hazamész – biztatta. Igen, haza, gondoltam. Örökre. – Megvárlak – folytatta. – Úgy volt, hogy a hétvégén megyek haza, de megvárlak. A következő mondata közepén felnyaláboltam Robert Holtzapfel lelkét. Rendszerint erőlködnöm kell, át kell néznem a mennyezeten, amikor egy épület belsejében vagyok, de abban az épületben szerencsém volt. A tető egy kis része beomlott, és egyenesen felláttam az égre. Egy méterre tőlem Michael Holtzapfel még mindig beszélt. Próbáltam nem figyelni rá, a lyukat néztem fölöttem. Az ég fehér volt, de gyorsan sötétedett. Mint mindig, egy hatalmas takaróponyva lett belőle. Vér szivárgott át rajta, és a felhők foltokban koszosak lettek: lábnyomok az olvadó hóban. Lábnyomok? – kérdezitek. Hát, kíváncsi vagyok, kinek a lábnyomai lehetnek. Frau Holtzapfel konyhájában Liesel olvasott. Egyik lapon gázolt át a másik után, de senki nem hallotta a szavakat, és ami engem illet, amikor az orosz táj elhalványodik a szememben, számomra a hó továbbra is hullik a mennyezetről. Belepi a teáskannát, az asztalt. Az embereken is foltokban megül a hó, a fejükön és a vállukon. A testvér reszket. A nő sír. A lány pedig folytatja az olvasást, mert ezért van ott, és jó érzés, hogy valami hasznát veszik a sztálingrádi hó után.

A KORTALAN TESTVÉR Még néhány hét, és Liesel Meminger tizennégy éves lesz. A papája még mindig távol volt. Még háromszor olvasott az összetört asszonynak. Sok éjszakán látta, ahogy Rosa a harmonikával a mellén ül, és állát a fújtatóra téve imádkozik. Itt az idő, gondolta Liesel. Rendszerint a lopás tudta jobb kedvre deríteni, de ezen a napon az, hogy valamit visszaad. Benyúlt az ágy alá, és kivette a tányért. Amilyen gyorsan csak tudta, elmosta a konyhában, és kiment a házból. Jó érzés volt Molchingon átsétálni. A levegő éles és egyszerű. Mint egy szadista tanár vagy apáca Watschenje. A cipőjének kopogása volt az egyetlen hang a Münchener utcában. Ahogy átment a folyón, napfény rebesgette magát a felhők mögött. A Grande Strasse 8. számú háznál felment a lépcsőn, letette a tányért az ajtó elé, s mire kinyílt az ajtó, már a sarkon túl járt. Nem nézett vissza, de tudta, hogy ha visszanéz, megint ott látta volna az öccsét a lépcső alján, tökéletesen begyógyult térddel. Még a hangját is hallotta. – Így már jobb, Liesel. Nagyon szomorú lett, amikor rájött, hogy az öccse örökre hatéves marad, de amikor jobban belegondolt, megpróbált mosolyogni. Ott maradt az Amper folyónál, a hídnál, ahol a Papa szokott állni, a korlátra hajolva. Mosolygott és mosolygott, és amikor minden mosoly kijött belőle, hazament, és az öccse soha többé nem mászott be az álmába. Sokféleképpen hiányzott neki az öccse, de soha nem hiányzott a halott szeme a vonat padlóján vagy a gyilkos köhögés hangja. A könyvtolvaj az ágyában feküdt aznap este, és a fiú csak akkor jött, amikor már épp csukta volna le a szemét. És csak egy volt a szereplők közül, mert Lieselt mindig többen meglátogatták abban a szobában. Ott állt a papája, és azt mondta neki, hogy félig már nő. Max A szórázót írta a sarokban. Rudy meztelenül állt az ajtó mellett. Néha az anyja is ott állt az ágya melletti peronon. És messze-messze a szobában, amely úgy nyúlt el, mint egy névtelen városba vezető híd, Werner, az öccse a temető havában játszott. A folyosó végéről, mint látomásainak metronómja, Rosa horkolása hallatszott, és Liesel így feküdt éberen, másoktól körülvéve, de közben emlékezett egy részletre a legújabb könyvéből. AZ UTOLSÓ EMBERI IDEGEN, 38. OLDAL Emberek voltak mindenütt az utcán, de az idegen akkor sem lehetett volna magányosabb, ha üres az utca.

Amikor eljött a reggel, eltűntek a látomások, és hallotta a halk szavakat a nappaliból. Rosa a harmonikával az ölében ült, és imádkozott. – Add, hogy élve visszatérjenek – ismételgette. – Kérlek, Uram, kérlek. Mindannyian. – Még a szeme körüli ráncok is összekulcsolták a kezüket.

Fájdalmasan nyomhatta a harmonika, de nem mozdult. Rosa soha nem fogja elmesélni Hansnak ezeket a pillanatokat, de Liesel hitt benne, hogy az imák segítettek a papának túlélni az LSE-csapat esseni balesetét. Vagy ha nem segítettek is, biztosan nem ártottak.

A BALESET Meglepően tiszta délután volt, és az emberek bemásztak a teherautóba. Hans Hubermann épp leült a helyére. Reinhold Zucker megállt fölötte. – Tűnés innen! – Bitte? Bocsánat? Zucker görnyedten állt a ponyva alatt. – Azt mondtam, tűnés innen, Arschloch. – Hajának zsíros őserdeje csimbókokban hullott a homlokára. – Helyet cserélünk. Hans zavarban volt. A hátsó ülés számított a legkényelmetlenebbnek. Az volt a leghuzatosabb, a leghidegebb. – Miért? – Számít az? – Zucker kezdte elveszíteni a türelmét. – Mondjuk, elsőnek akarok leszállni, hogy rohanhassak a budira. Hans látta, hogy a többiek ezt a szánalmas civódást nézik két elvileg felnőtt ember között. Nem akart veszíteni, de kicsinyes sem akart lenni. Amellett épp túl voltak egy fárasztó váltáson, és civódni sem volt ereje. Hajlott háttal a teherautó közepén lévő üres üléshez ment. – Miért adtad be a derekad annak a Scheisskopfnak? – kérdezte a mellette ülő katona. Hans meggyújtott egy gyufát, és megkínálta egy cigarettával a társát. – Szétviszi a huzat a fejem ott hátul. Az olajzöld teherautó a jó tizenöt kilométernyire lévő tábor felé tartott. Brunnenweg épp viccet mesélt egy francia pincérnőről, amikor a bal első gumi defektet kapott, és a sofőr nem tudta uralma alatt tartani a járművet. Többször megperdült, és az emberek káromkodva csapódtak ideoda a levegő, a fény, a kacatok és a dohány között. A kék ég hol fent volt, hol lent, miközben veszettül próbáltak megkapaszkodni valamiben. Amikor megállt végre, mindannyian a teherautó jobb falánál torlódtak össze, arcuk beékelődött a mellettük lévő koszos egyenruhába. Kérdezgették, ki hogy van, aztán az egyik ember, Eddie Alma kiabálni kezdett: – Vegyétek le rólam ezt a rohadtat! – Ezt háromszor egymás után elmondta, jó gyorsan. Reinhold Zucker merev szemébe bámult. AZ ESSENI BALESET SÉRÜLÉSI LISTÁJA Hat embert megégettek a cigaretták. Néhány ujj eltört. Hans Hubermann-nak eltört a lába. Reinhold Zuckernak eltört a nyaka, nagyjából a fülcimpája magasságában kettéroppant.

Kivonszolták egymást, míg végül csak a holttest maradt a teherautóban. A sofőr, Helmut Brohmann a földön ült, és vakarta a fejét. – A gumi – magyarázta –, egyszerűen kilyukadt. – Néhányan ott ültek vele, és vigasztalták, hogy nem az ő hibája volt. Mások cigarettázva mászkáltak, és kérdezgették egymást, elég komoly-e a sérülésük, hogy felmentsék őket a szolgálat alól. Egy másik kis csoport a teherautó hátuljában gyűlt össze, és a holttestet nézték.

Hans Hubermann egy fa alatt ült, és az erős fájdalom vékony csíkja most nyílt meg a lábában. – Nekem kellene a helyében lennem – mondta. – Mi van? – szólt oda az őrmester a teherautóról. – Az én ülésemen ült. Helmut Brohmann összeszedte magát, és visszamászott a sofőrfülkébe. Fekvő helyzetben próbálta beindítani a motort, de hiába. Elküldték egy másik teherautóért és mentőért. A mentő nem jött. – Tudják, mit jelent ez, ugye? – mondta Boris Schipper. Tudták. Elindult velük egy új teherautó a táborba, és próbáltak nem nézni Reinhold Zucker nyitott, vigyorgó szájára. – Mondtam, hogy arccal lefelé kellene fektetnünk – jegyezte meg valaki. Néhányszor egyik-másik ember egyszerűen megfeledkezett róla, és a holttesten pihentette a lábát. Amikor odaértek, mindannyian próbáltak kibújni az alól, hogy nekik kelljen leszedni a teherautóról. Mikor aztán végeztek vele, Hans Hubermann tett néhány apró lépést, de hirtelen a fájdalom szétfreccsent a lábában, és le kellett ülnie. Egy órával később az orvos megvizsgálta, és megállapította, hogy biztosan eltört. Ott volt az őrmester is, és mosolyogva nézett rá. – Hát, Hubermann, úgy látszik, maga megúszta, igaz? – Megcsóválta kerek fejét, s miközben cigarettázott, elsorolta, hogy most mi fog történni. – Kipihenheti magát. Meg fogják kérdezni tőlem, hogy mit csináljunk magával. Én meg majd azt mondom, hogy remekül végezte a munkáját. – Kifújta a füstöt. – Meg, gondolom, azt fogom mondani nekik, hogy többé nem alkalmas mentőosztagosnak, és küldjék vissza Münchenbe, valami irodai munkára. Vagy dolgozhat az ottani rendrakásban. Na, mit szól hozzá? Hans nem tudott visszafojtani egy mosolyt a fájdalomgrimaszok közben. – Jól hangzik, őrmester úr – felelte. Boris Schipper elnyomta a csikket. – De még milyen rohadt jól hangzik. Szerencséje, hogy kedvelem magát, Hubermann. Szerencséje, hogy jó ember, és nem sóher a cigarettáival. A szomszéd szobában begipszelték a lábát.

A KÉRDÉSEK KESERŰ ÍZE Február vége felé, alig több mint egy héttel Liesel születésnapja után, ő és Rosa kaptak végre egy hosszú levelet Hans Hubermanntól. Liesel rohant be a postaládától, és mutatta a Mamának. Rosa hangosan felolvastatta vele, és nem tudták visszafojtani az izgalmukat, amikor Liesel a törött lábról olvasott. Liesel annyira meg volt döbbenve, hogy a következő mondatot csak magában olvasta. – Mi az? – csattant fel Rosa. – Saumensch? Liesel felnézett a levélből, és majdnem felkiáltott. Az őrmester beváltotta a szavát. – Hazajön, Mama! A Papa hazajön! Átölelték egymást a konyhában, és a levél összegyűrődött köztük. Egy törött lábat feltétlenül meg kell ünnepelni. Amikor Liesel átszaladt a szomszédba a hírrel, Barbra Steiner is magánkívül volt az örömtől, és hívta a család többi tagját. Az összes Steiner összegyűlt a konyhában, és mintha új erőre kaptak volna attól, hogy Hans Hubermann hazajön. Rudy mosolygott és nevetett, és Liesel látta, hogy legalább igyekszik. De érezte a kérdések keserű ízét is a szájában. Miért ő? Miért Hans Hubermann, és nem Alex Steiner? És igaza volt.

EGY SZERSZÁMOSLÁDA, EGY VÉRZŐ EMBER, EGY JÁTÉK MACKÓ Mióta az apját besorozták a hadseregbe előző októberben, Rudy dühe egyre csak nőtt. Már csak Hans Hubermann hazatérésének híre kellett hozzá, hogy még megtegyen néhány lépést. Lieselnek nem beszélt róla. Nem panaszkodott, hogy ez igazságtalan. Úgy döntött, cselekedni fog. Egy fémládát cipelve elindult a Himmel utcában a késő délutáni szürkület tipikus tolvajórájában. RUDY SZERSZÁMKÉSZLETE Piros volt, foltos, és akkora, mint egy nagy cipősdoboz. A következőket tartalmazta: 1 rozsdás bicska 1 kis zseblámpa 2 kalapács (egy közepes, egy kicsi) 1 kéztörlő rongy 3 csavarhúzó (különböző méretűek) 1 tiszta zokni 1 játék mackó

Liesel a konyhaablakból nézte céltudatos lépéseit és eltökélt arcát, pontosan olyan volt, mint azon a napon, amikor elment megkeresni az apját. Olyan erősen szorította a láda fogantyúját, ahogy csak tudta, és mozdulatai merevek voltak a dühtől. A könyvtolvaj ledobta a konyharuhát a kezéből, és egyetlen gondolat zakatolt benne. Lopni megy. Kirohant elé. – Rudy, hova mész? Rudy egyszerűen csak ment tovább, és maga elé, a hideg levegőbe beszélt. Tommy Müllerék háza előtt azt mondta: – Tudod, Liesel, arra gondoltam, hogy te tudsz valamit. Te egyáltalán nem tolvaj vagy. – Nem hagyott időt Lieselnek a válaszra. – Az a nő beenged a házába. Az Isten szerelmére, még süteményt is hagy ott neked. Én ezt nem nevezem lopásnak. A lopás az, amit a hadsereg csinál. Elviszi az apádat... és az enyémet. – Belerúgott egy kőbe, ami kongó hangot adva csapódott egy kapunak. Felgyorsította a lépteit. – Azok a gazdag nácik ott fent, a Grande Strassén, a Gelben, a Heidén. Liesel csak arra tudott koncentrálni, hogy lépést tartson a fiúval. Már elmentek Frau Diller boltja mellett, és a Münchener utcában jártak. – Rudy... – Különben milyen érzés? – Mi milyen érzés? – Amikor elhozol egy könyvet?

Liesel ekkor úgy döntött, hogy nem szól semmit. Ha Rudy választ akar, akkor vissza kell jönnie hozzá, és Rudy visszajött. – Na? – De megint maga Rudy válaszolt, még mielőtt Liesel kinyithatta volna a száját. – Jó érzés, igaz? Visszalopni valamit. Liesel a szerszámkészletre próbált összpontosítani, hogy lelassítsa Rudyt. – Mi van abban. Rudy lehajolt, és kinyitotta a ládát. Minden világos volt, kivéve a mackót. Miközben mentek tovább, Rudy hosszasan magyarázott a szerszámokról, és hogy mivel mit fog csinálni. A kalapácsokkal például betöri az ablakokat, de úgy, hogy előbb törülközőbe csavarja őket, hogy ne csapjanak túl nagy zajt. – És a játék mackó? A mackó Anna-Marie Steineré volt, és körülbelül akkora, mint Liesel valamelyik könyve. A bundája borzas és kopott. A szemei és a fülei többször vissza lettek varrva, de így is nagyon kedves mackó volt. – Ez a legnagyobb mesterfogás – felelte Rudy. – Arra való, ha egy gyerek bejön, miközben ott vagyok. Odaadom neki, hogy megnyugtassam. – És mit akarsz lopni? Rudy megvonta a vállát. – Pénzt, kaját, ékszert. Amit csak találok. – Nagyon egyszerűen hangzott. Tizenöt perccel később, barátja hirtelen elcsendesedett arcát figyelve, Liesel tudta, hogy Rudy semmit sem fog lopni. Elszántsága tovatűnt, s bár szeme előtt még ott lebegett a dicső tolvajlás képe, Liesel látta, hogy már maga sem hisz benne. Csak próbált hinni benne, és ez sohasem jó jel. A szeme előtt foszlott semmivé dicső bűnözőkarrierje, s ahogy lépteik lelassultak, és nézték a házakat, Lieselt tiszta és szomorú megkönnyebbülés töltötte el. A Gelb utcában jártak. Sötét, hatalmas házak között. Rudy levetette a cipőjét, és a bal kezében fogta. A másikban volt a szerszámkészlet. A felhők fölött látszott a hold. Tán jó kilométernyi fény. – Mire várok? – kérdezte Rudy, de Liesel nem válaszolt. Rudy megint kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta szó. Letette a szerszámosládát a földre, és leült rá. Hideg és nedves lett a zoknija. – Szerencse, hogy van egy másik pár a dobozban – jegyezte meg Liesel, és látta, hogy Rudy majdnem elneveti magát, de még küzd ellene. Rudy a láda szélére csúszott, hogy Liesel is elférjen rajta. És a könyvtolvaj meg a legjobb barátja a hátukat egymásnak vetve ültek egy foltos, piros szerszámosládán az utca közepén. Ellenkező irányba néztek, és egy ideig egyikük sem szólt semmit. Amikor felálltak, hogy induljanak haza, Rudy felvette a tiszta zoknit, és a másikat otthagyta az úton. Ajándék a Gelb utcának, gondolta. RUDY STEINER NAGY IGAZSÁGA

„Azt hiszem, jobban tudok elhagyni dolgokat, mint ellopni őket.”

Néhány héttel később a szerszámosláda mégiscsak hasznosnak bizonyult. Rudy kiszedte belőle a csavarhúzókat és a kalapácsokat, s helyettük a Steiner család értékeit tárolta benne, hogy elvigyék magukkal az óvóhelyre a következő légiriadó alatt. Csak a játék mackó maradt. Március 9-én Rudy vitte is magával, amikor megint felbőgtek a szirénák Molchingban. Miközben Steinerék szaladtak a Himmel utcában, Michael Holtzapfel hevesen kopogott Rosa Hubermann ajtaján. Amikor Rosa és Liesel megjelent, átadta nekik a problémáját. – Az anyám – mondta, és a vérszilvák még mindig ott voltak a kötésén. – Nem akar jönni. Csak ül a konyhaasztalnál. Múltak a hetek, de Frau Holtzapfel állapota csak nem javult. Amikor Liesel olvasott neki, az idő nagy részében az ablakot bámulta. Halk, szinte mozdulatlan szavakkal beszélt. Minden kegyetlenség és dorgálás eltűnt az arcáról. Rendszerint Michael volt az, aki elbúcsúzott Lieseltől, aki odaadta neki a kávét, és megköszönte a felolvasást. Most meg: tessék. Rosa azonnal cselekedett. Gyorsan bekacsázott a kapun, és megállt a nyitott ajtóban. – Holtzapfel! – Nem volt más hang, csak a szirénáké és Rosáé. – Holtzapfel, gyerünk kifelé, nyomorult vén disznó! – A tapintat soha nem tartozott Rosa Hubermann erényei közé. – Ha nem jön ki, mindannyian meghalunk itt az utcán! – Megfordult, és látta a tehetetlen alakokat a járdán. A sziréna épp befejezte az üvöltést. – Most mi lesz? Michael megvonta a vállát, zavartan, tanácstalanul. Liesel ledobta a könyvekkel teli táskáját, és szembenézett vele. – Bemehetek? – De nem várta meg a választ. Szaladt be a házba, és a Mama elé nyomult. Frau Holtzapfel mozdulatlanul ült az asztalnál. Mit mondjak? – gondolta Liesel. Mit tegyek, hogy megmozduljon? Amikor a szirénák újból levegőt vettek, Rosa hangját hallotta. – Hagyjuk, Liesel, mennünk kell! Ha meg akar halni, az ő dolga. – S ekkor újra felüvöltöttek a szirénák, és félrelökték Rosa hangját. Most nem volt más, csak a sziréna, a lány és a dróttestű asszony. – Frau Holtzapfel, kérem! Akárcsak az Ilsa Hermann-nal folytatott beszélgetésekor, a sütemények napján, most is szavak és mondatok sokasága volt az ujjai hegyén. Az egyetlen különbség, hogy ma bombák hullottak. Ma kicsit kevesebb ideje volt. A LEHETŐSÉGEK •„Frau Holtzapfel, mennünk kell.” •„Frau Holtzapfel, meghalunk, ha itt maradunk.” •„Még van egy fia, aki él.” •„Mindenki magára vár.” •„A bombák le fogják vinni a fejét.” •„Ha most nem jön, nem fogok többet

felolvasni magának, és ez azt jelenti, hogy elvesztette az egyetlen barátját.”

Az utolsó mondatot választotta, a sziréna hangjába üvöltve a szavakat. Keze az asztalon. Az asszony felnézett, és döntött. Nem mozdult. Liesel otthagyta. Elhátrált az asztaltól, és futott. Rosa nyitva tartotta a kaput neki, és rohantak a 45-ös számú házhoz. Michael Holtzapfel ott maradt a Himmel utcán, némán. – Jöjjön! – könyörgött neki Rosa, de a hazatért katona habozott. Már épp be akart menni a házba, amikor valami megfordította. A megnyomorodott keze volt az egyetlen, ami a kapuhoz tapadt, de aztán, szégyenére, azt is elvette, és ment a többiek után. Mindannyian visszanéztek néhányszor, de Frau Holtzapfel csak nem bukkant elő. Az út olyan szélesnek tűnt, és amikor az utolsó sziréna is elpárolgott, az utolsó három ember is bement a Fiedler-pincébe a Himmel utcáról. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Rudy. Kezében ott volt a szerszámosláda. Liesel letette a földre a könyves táskáját, és ráült. – Próbáltuk elhozni Frau Holtzapfelt. Rudy körülnézett. – Hol van? – Otthon. A konyhájában. Michael reszketve húzta meg magát az óvóhely sarkában. – Maradnom kellett volna – mondta –, maradnom kellett volna, maradnom kellett volna... – Hangja szinte hangtalan volt, de a szeme hangosabb, mint bármikor. Vadul csapkodtak az üregükben, s közben szorongatta sérült kezét, hogy vér csorgott a kötésből. Rosa állította le. – Kérem, Michael, nem a maga hibája. De a fiatalember, akinek csak két ujja maradt a jobb kezén, vigasztalhatatlan volt. Összekuporodott Rosa szemében. – Mondjon meg nekem valamit – mondta –, mert én nem értem... – Hátát nekidöntötte a falnak. – Mondja, Rosa, hogy ülhet ott az anyám, készen meghalni, amikor én még élni akarok? – A vér megsűrűsödött. – Hogy miért akarok élni? Nem kellene akarnom, de akarok. A fiatalember perceken át keservesen zokogott, s Rosa a vállán tartotta a kezét. A többiek nézték. Még akkor sem tudta abbahagyni, amikor kinyílt az ajtó, és Frau Holtzapfel belépett a pincébe. A fia felnézett. Rosa arrébb ment. Amikor egymás mellett voltak, Michael bocsánatot kért. – Mama, ne haragudj, veled kellett volna maradnom. Frau Holtzapfel nem hallotta. Csak ült a fia mellett, és felemelte bekötözött kezét. – Megint vérzel – mondta, s aztán csak ültek, és vártak mindenki mással együtt. Liesel benyúlt a táskájába, és a könyvek között kotorászott. MÜNCHEN BOMBÁZÁSA, MÁRCIUS 9. ÉS 10.

Hosszú volt az éjszaka: bombákkal és olvasással. Kiszáradt a szája, de a könyvtolvaj szívósan elolvasott ötvennégy oldalt.

A gyerekek többsége aludt, és nem hallotta a szirénát, ami a biztonságot jelentette. A szülők felébresztették és felvitték őket a lépcsőn, a sötétség világába. Messze tüzek égtek, és kicsivel több, mint kétszáz meggyilkolt lelket gyűjtöttem össze. És mentem Molchingba, mert ott is volt egy. A Himmel utca tiszta volt. A szirénákat csak órákkal a támadás után szólaltatták meg, hátha lesz egy második hullám, és hogy a füst fölkúszhasson a légkörbe. Bettina Steiner vette észre a kis tüzet és a füstcsóvát lejjebb, az Amperhoz közel. Kúszott fel az égbe, és a kislány az ujjával mutatta: – Nézzétek! Lehet, hogy a kislány vette észre elsőnek, de Rudy volt az, aki cselekedett. A dobozát markolva sprintelt a Himmel utca aljára, aztán néhány mellékutcán rohant végig, és a fák közé ért. Liesel a nyomában (a könyves táskáját a vadul tiltakozó Rosa kezébe nyomta), utánuk pedig még néhány ember az út menti óvóhelyekről. – Rudy, várj! Rudy nem várt. Liesel csak a fák közti réseken át látta a szerszámosládát, ahogy Rudy ment a halódó ragyogás és a ködös repülőgép felé. Ott ült füstölve a folyóparti tisztáson. A pilóta ott próbálta letenni a gépet. Húsz méterre a géptől Rudy megállt. Épp amikor én magam is odaértem, láttam őt, ahogy ott áll, lihegve. Faágak voltak szanaszét szóródva a sötétben. Gallyak és tűlevelek borították a földet a repülőgép körül, mint valami tüzelőanyag. Tőlük balra három seb volt a földbe égve. A lehűlő fém szökevény kattogása felgyorsította a perceket és a másodperceket, és úgy tűnt, mintha már órák óta állnának ott. Mögöttük egyre nőtt a tömeg, leheletük és mondataik Liesel hátához tapadtak. – Na – mondta Rudy –, megnézzük? Azzal kilépett a fák közül, és ment a géphez, melynek teste a földhöz tapadt. Orra a vízben, szárnyai görbülten mögötte. Rudy lassan járta körbe, a farkától, jobb felé. – Csupa üvegszilánk minden – mondta. – A szélvédő... Aztán meglátta a testet. Rudy Steiner még soha életében nem látott ilyen sápadt arcot. – Ne gyere ide, Liesel – mondta, de Liesel odament.

Látta az ellenséges pilóta alig eleven arcát, miközben figyelték őt a magas fák, és futott a folyó. A gép köhögött még néhányat, és a benne lévő fej balról jobbra billent. Mondott valamit, de ők persze nem értették. – Jézus, Mária és Szent József – suttogta Rudy. – Még él. A szerszámosláda a repülőgép oldalának koppant, s erre újabb emberi hangok és lábak zaja hallatszott. A tűz kialudt, csendes és fekete volt a hajnal. Már csak füst szállt fel, de az is hamarosan szétoszlott. A fák fala visszatükrözte az égő München színeit. Mostanra a fiú szeme megszokta nemcsak a sötétséget, hanem a pilóta arcát is. A szeme, mint kávéfoltok, arcán és állán sebek. Mellén összegyűrődött az egyenruha. Rudy hiába figyelmeztette, Liesel egyre közelebb ment, és bizton állíthatom nektek, hogy abban a pillanatban felismertük egymást. Ismerlek, gondoltam. Volt egy vonat és egy köhögő fiú. Aztán hó és egy tébolyult leány. Felnőttél, gondoltam, de felismerlek. Nem húzódott el, és nem próbált küzdeni velem, de tudom, valami megsúgta neki, hogy ott vagyok. Érezte a leheletemet? Hallotta elátkozott, körkörös szívverésemet, mely mint a bűn forog halálos mellemben? Nem tudom, de felismert, és az arcomba nézett, és nem fordította el a tekintetét. Az ég szürkült, derengett egy kis fény, s mindketten mentünk tovább. Mindketten néztük a fiút, ahogy megint benyúl a szerszámosládájába, és a bekeretezett fényképek közül előhúz egy kicsi, kitömött sárga játékot. Óvatosan felmászott a haldoklóhoz. A pilóta mellére tette a mosolygó játék mackót. A füle a nyakát érintette. A haldokló beszívta az illatát. Megszólalt. Azt mondta, angolul, „Köszönöm”. A sebek az arcán megnyíltak, ahogy beszélt, és egy vércsöpp ferdén a nyakára csorgott. – Mi van? – kérdezte Rudy. – Was hast du gesagt? Mit mondtál? Sajnos, előbb odaértem, már nem válaszolhatott. Eljött az idő, és lenyúltam a pilótafülkébe. Lassan kivettem a pilóta lelkét a gyűrött egyenruhából, és kimentettem az összetört repülőgépből. A tömeg a csenddel játszott, miközben mentem közöttük. Úgy kellett átfurakodnom. Fölöttem elhomályosodott az ég – épp csak a sötétség egy utolsó pillanatára –, és esküszöm, láttam egy fekete aláírást, olyan alakú volt, mint egy horogkereszt. Trehányul ücsörgött odafent. – Heil Hitler – mondtam, de addigra már jócskán a fák között jártam. Mögöttem egy játék mackó ült egy holttest vállán. Az ágak alatt egy citromgyertya. A pilóta lelke a karomban. Alighanem joggal mondhatom, hogy Hitler uralmának megannyi éve alatt egyetlen ember sem tudta olyan hűségesen szolgálni a Führert, mint én. Az embereknek nincs olyan szívük, mint nekem. Az emberi szív egy vonal, míg az enyém egy kör, és végtelen tehetségem van hozzá, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyek. Ennek az a következménye, hogy mindig a legjobb és a legrosszabb pillanataikban látom az embereket. Látom, ami csúnya, és ami szép bennük, és csodálkozom, hogy lehet ugyanaz a kettő. De van valami, amit irigyelek tőlük. Az embereknek legalább van annyi eszük, hogy meghaljanak.

HAZATÉRÉS Vérző testek, összetört repülőgépek és játék mackók ideje volt ez, de 1943 első negyede mégiscsak pozitívan fejeződött be a könyvtolvaj számára. Április elején Hans Hubermann, miután gipszét térdmagasságban levágták, felszállt egy Münchenbe induló vonatra. Egy hétig pihenhetett és lazíthatott otthon, mielőtt a katonai aktakukacok seregéhez kellett csatlakoznia a városban. A müncheni gyárak, épületek, templomok és kórházak felszámolásával kapcsolatos papírmunkában kellett segítenie. Aztán majd kiderül, hogy helyreállítási munkákra is elküldik-e. Az a lába meg a város állapotától függött. Sötét volt, amikor hazaért. Egy nappal később, mint várták, mert egy légiriadó feltartóztatta a vonatot. Megállt a Himmel utca 33. ajtajában, és ökölbe szorította a kezét. Négy évvel ezelőtt Liesel Memingert ezen az ajtón kellett becsábítani. Max Vandenburg ugyanitt állt valamikor, és egy kulcs vájódott a tenyerébe. Most Hans Hubermann jött sorra. Négyszer kopogott, és a könyvtolvaj nyitott ajtót. – Papa, Papa! Elmondta vagy százszor, miközben ölelte a papáját a konyhában, és sehogy sem akarta elengedni. Később, miután ettek, késő éjszakáig ültek a konyhaasztalnál, és Hans mindent elmesélt a feleségének és Liesel Memingernek. Elmagyarázta az LSE munkáját, a füsttel teli utcákat és a szegény, elveszett, kóbor lelkeket. És Reinhold Zuckert. Szegény, ostoba Reinhold Zuckert. Órákig tartott. Egy órakor Liesel lefeküdt, a Papa pedig bement hozzá, és ott ült mellette, mint régen. Liesel többször felébredt, hogy megnézze, ott van-e még, és mindig ott volt. Csendes volt az éjszaka. Liesel ágya meleg és puha az elégedettségtől. Igen, nagyszerű éjszaka volt ez Liesel Meminger számára, és a nyugalom, a meleg és a puhaság még körülbelül három hónapig vele marad. De Liesel története még hat hónapon át tart.

Tizedik rész

A KÖNYVTOLVAJ

A VILÁG VÉGE – A KILENCVENNYOLCADIK NAP – A HÁBORÚCSINÁLÓ – SZAVAK ÚTJA – EGY KATATON LÁNY – VALLOMÁSOK – ILSA HERMANN KIS FEKETE KÖNYVE – NÉHÁNY REPÜLŐGÉP – ÉS ÉGŐ HÓPELYHEK

A VILÁG VÉGE (I. rész) Esett az eső a Himmel utcában, amikor vége lett a világnak Liesel Meminger számára. Csöpögött az ég. Mint egy csap, amit egy gyerek minden erejével próbál elzárni, de nem sikerül teljesen. Először hűvösek voltak a cseppek. Éreztem őket a kezemen, ahogy Frau Diller boltjától sétáltam lefelé, az út közepén. Hallottam őket fölöttem. Felnéztem a felhős égre, és láttam a bádogkaszni gépeket. Néztem, ahogy kinyílik a hasuk, és hanyagul ledobják a bombákat. Természetesen nem találták el a célt. Gyakran nem találták el. EGY KICSI, SZOMORÚ REMÉNY Senki sem akarta bombázni a Himmel utcát. Senki sem bombázna egy helyet, ami a mennyországról van elnevezve, nem igaz? Vagy igen?

A bombák hullottak, és a felhők hamarosan főni kezdtek, és a hűvös esőcseppek hamuvá változtak. Forró hópelyhek záporoztak a földre. Röviden szólva: a Himmel utcát porig rombolták. A házak az utca egyik oldaláról a másikra freccsentek. Egy nagyon komoly tekintetű Führer bekeretezett fényképe a zúzott padlónak csapódott és összetört. De mosolygott tovább, azon a nagyon komoly módján. Tudott valamit, amit mi nem tudtunk. De én tudtam valamit, amit ő nem tudott. S közben az emberek aludtak. Rudy Steiner aludt. A Mama és a Papa aludt. Frau Holtzapfel, Frau Diller, Tommy Müller. Mindannyian aludtak. Mindannyian meghaltak. Csak egy ember maradt életben. Azért maradt életben, mert a pincében ült, és olvasta saját életének történetét, kereste benne a hibákat. Egyszer túl alacsonynak tartották ezt a helyiséget óvóhelynek, de azon az éjszakán, október 7-én, elég volt. Záporoztak a törmelékek, és órákkal később, amikor furcsa, borzas csend telepedett Molchingra, a helyi LSE-egység hallott valamit. Egy visszhangot. Lent valahol egy lány ceruzával vert egy festékesdobozt. Mindannyian megálltak, lehajoltak, füleltek, és amikor megint hallották, ásni kezdtek. KÉZRŐL KÉZRE ADOGATOTT TÁRGYAK Beton- és háztető darabok. Egy faldarab, rajta egy csepegő nap. Egy szomorú harmonika, amint kiles a fölhasadt tokból.

Mindezt fölfelé hajították. Amikor egy újabb leomlott faldarabot mozdítottak el, egyikük meglátta a könyvtolvaj haját. Milyen szép nevetése volt annak az embernek. Egy újszülöttet segített világra. – Ezt el se hiszem, él! Olyan nagy volt a furakodó, kiáltozó emberek öröme, de én nem tudtam igazán osztozni a lelkesedésükben. Korábban a papáját egyik karomban tartottam, a mamáját a másikban. Olyan puha volt mind a két lélek. Kicsit távolabb a testüket ugyanúgy fektették le, mint a többit. A Papa szép ezüstszeme már kezdett rozsdásodni, a Mama kartonpapír szája pedig félig nyitva volt, alighanem félbeszakadt horkolásba dermedt. A kezek kihúzták Lieselt, és lesöpörték ruhájáról a törmeléket. – Kislány – mondták –, túl későn jött a sziréna. Mit csináltál a pincében? Honnan tudtad? Nem vették észre, hogy a lány kezében még mindig ott a könyv. Sikítva válaszolt. Az elevenek rémisztő sikolyával. – Papa! És még egyszer. Arca összegyűrődött, ahogy hangja még élesebben, még rémültebben harsant. – Papa, Papa! Így adták egymás kezébe, miközben kiabált, sikított, sírt. Talán megsérült, de még nem tudta, mert kiszabadította magát, és keresett, kiabált, sikoltozott még egy darabig. Még mindig szorongatta a könyvet. Kétségbeesetten kapaszkodott a szavakba, melyek megmentették az életét.

A KILENCVENNYOLCADIK NAP Kilencvenhét napon át Hans Hubermann hazatérése után minden szép volt. Sokszor eltűnődött, a fiára gondolva, aki Sztálingrádnál harcolt, de remélte, hogy az ő szerencséjéből ott van valamennyi a fia vérében is. A harmadik este játszott a harmonikáján a konyhában. Az ígéret szép szó. Volt zene, leves és viccelődés, és a tizennégy éves lány kacagása. – Saumensch – figyelmeztette a Mama –, ne nevess olyan hangosan. Nem annyira jók a viccei. És illetlenek... Egy hét múlva Hans visszament a szolgálatba, az egyik müncheni katonai hivatalba. Azt mondta, bőven van cigaretta és étel, és néha haza tudott hozni egy kis kekszet vagy dzsemet. Olyan volt, mint a régi szép időkben. Májusban volt egy légiriadó, de semmi komoly. Egy Heil Hitler hébehóba, és minden szép volt. Egészen a kilencvennyolcadik napig. EGY ÖREG HÖLGY SZAVAI A Münchener utcában állt, és azt mondta: ”Jézus, Mária és Szent József, remélem, nem hajtják őket át a városon. Ezek a nyomorult zsidók csak balszerencsét hoznak ránk. Valahányszor látom őket, tudom, hogy nagy baj közeledik.”

Ugyanaz az öregasszony volt, aki szétkürtölte a közeledő zsidók hírét az első alkalommal, amikor Liesel látta őket. Arca közelről nézve olyan volt, mint egy aszalt szilva, csak épp fehér, mint a papír. A szeme sötétkék, mint az erek. És bevált a jóslata. A nyár kellős közepén Molching jelzést kapott mindarról, ami következik. Úgy jelent meg, mint mindig. Először egy katona föl-alá mozgó feje és az égnek meredő géppisztolya. Aztán a csörömpölő zsidók kusza lánca. Az egyetlen különbség az volt, hogy most az ellenkező irányból hozták őket. A szomszédos Nebling városában voltak, hogy felsúrolják az utcákat, és elvégezzék mindazt a tisztogatási munkát, amit a hadsereg nem volt hajlandó, így, a nap vége felé hajtották őket vissza a táborba, lassan, fáradtan, legyőzötten vánszorogtak. Liesel megint Max Vandenburgot kutatta tekintetével, könnyen Dachauba kerülhetett úgy is, gondolta, hogy nem hajtották keresztül Molchingon. Nem volt ott. Most még nem. De csak idő kérdése, mert egy meleg augusztusi délutánon Maxot bizony keresztül fogják hajtani a városban más zsidókkal együtt. Csakhogy a többiektől eltérően ő nem az utat fogja nézni. Se találomra megbámulni a Führer németjeinek tribünjét. EGY TÉNY MAX VANDENBURGRÓL Ő az arcokat fogja fürkészni a Münchener utcában, és

a könyvtolvajét keresi köztük.

Ez alkalommal, júliusban, a papája hazatérését követő kilencvennyolcadik napon – ezt Liesel csak később számolta ki – csak nézte a gyászos zsidók vánszorgó csapatát, és Maxot kereste. Ha másra nem is volt ez jó, legalább enyhítette a látvány fájdalmát. Szörnyű ez a gondolat, írja majd a Himmel utcai pincében, de tudta, hogy igaz. Annak a fájdalma, hogy nézi őket. De mi van az ő fájdalmukkal? A botladozó cipők, a kínzás és a bezáródó lágerkapu fájdalmával? Tíz nap alatt kétszer mentek át a városon, és nem sokkal később a Münchener utcai névtelen, aszalt szilva arcú nő jóslata tökéletesen igaznak bizonyult. Igen, eljött a szenvedés, és ha a zsidókat hibáztathatták mint előjelet vagy előjátékot, a Führert és az Oroszország elleni háborúját kellett tényleges okként hibáztatniuk – mert amikor a Himmel utca július vége felé egyszer felébredt, egy hazatért katonát holtan találtak. Az egyik gerendáról lógott egy mosókonyhában, Frau Diller boltja mellett. Egy újabb emberi inga. Egy újabb megállt óra. A hanyag tulajdonos nyitva hagyta az ajtót. JÚLIUS 24., REGGEL 6:03 A mosókonyha meleg volt, a gerendák erősek, és Michael Holtzapfel úgy ugrott le a székről, mint egy szikláról.

Olyan sokan üldöztek akkoriban, szólongattak, kérték, hogy vigyem el őket. És aztán voltak azok a kevesek, akik szép halkan hívtak oda magukhoz, és feszült hangon suttogtak. – Vigyél el! – mondták, és nem lehetett leállítani őket. Szó se róla, meg voltak rémülve, de nem tőlem féltek. Attól féltek, hogy nem sikerül nekik, és kénytelenek lesznek újból szembenézni magukkal meg a világgal, az olyanokkal, mint ti vagytok. Semmit sem tehettem. Túl sok módszerük volt, túl leleményesek voltak – és amikor túl jól csinálták, bármi volt is a választott módszerük, én nem mondhattam nekik ellent. Michael Holtzapfel tudta, hogy mit csinál. Azért ölte meg magát, mert élni akart. Természetesen nem láttam Liesel Memingert azon a napon. Ahogy az lenni szokott, azt mondtam magamban, hogy túl sok a dolgom, nem maradhatok a Himmel utcában, hogy hallgassam a sikolyokat. Elég rossz az is, amikor az emberek vöröslő kézzel elkapnak, úgyhogy a szokásos döntésemet hoztam: távoztam a reggeli színű napba. Nem hallottam egy öregember hangjának detonációját, amikor megtalálta a lógó holttestet, sem a szaladó lábak és az elnyílt szájú nyögések hangját, amikor mások is megérkeztek. Nem hallottam, ahogy egy sovány, bajuszos férfi azt mormolja: „Szégyen, gyalázat, rohadt szégyen és gyalázat...”

Nem láttam, ahogy Frau Holtzapfelt lefektetik a Himmel utcára, karja széttárva, sikoltó arca végtelen kétségbeesés. Nem, mindebből semmit sem tudtam, amíg néhány hónappal később vissza nem mentem, és el nem olvastam A könyvtolvajt. Az magyarázta el nekem, hogy Michael Holtzapfelt végül is nem a sebesült keze vagy bármi más sérülése vitte el, hanem az elevenek bűntudata. A lány megértette, hogy a halálhoz vezető időben Michael Holtzapfel nem aludt, és minden éjszaka olyan volt, mint a méreg. Gyakran elképzelem, amint éberen fekszik, izzad a hótakarókban, vagy testvérének levágott lábait látja maga előtt. Liesel azt írta, néha majdnem mesélt neki a saját testvéréről, ahogyan Maxnak is, de úgy érezte, nagy különbség van egy távoli köhögés és két elpusztult láb között. Hogyan lehet megvigasztalni egy embert, aki ilyen dolgokat látott? Mondhatnád neki azt, hogy a Führer büszke rá, hogy a Führer szereti őt azért, amit Sztálingrádnál tett? Hogy merészelhetnéd? Csak hagyhatod, hogy ő beszéljen. A dilemma természetesen az, hogy az ilyen emberek a legfontosabb szavaikat meghagyják azutánra, hogy a hozzájuk tartozók szerencsétlenségükre megtalálják őket. Egy feljegyzést, egy mondatot, akár egy kérdést vagy egy levelet, mint a Himmel utcában, 1943 júliusában. MICHAEL HOLTZAPFEL: BÚCSÚLEVÉL

Drága Mama! Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? Egyszerűen nem bírtam tovább. Most majd találkozom Roberttel. Nem érdekel, hogy mit mondanak erről az átkozott katolikusok. Kell, hogy legyen egy hely a mennyországban azok számára, akik jártak ott, ahol én jártam. Talán azt gondolod, nem szeretlek, ha ezt megtettem, de ez nem igaz. Szeretlek. A te Michaeled Hans Hubermannt kérték meg, hogy mondja el Frau Holtzapfelnak, mi történt. Állt a küszöbön, és az asszony rögtön láthatta az arcán. Két fiú hat hónap alatt. A reggeli ég Hans mögött ragyogott, ahogy a dróttestű asszony elment mellette. Zokogva futott a Himmel utcában álló gyülekezet felé. Legalább kéttucatszor elismételte a Michael nevet, de Michaelnak addigra már megvolt a válasza. A könyvtolvaj szerint Frau Holtzapfel majdnem egy órán át ölelte a testet. Aztán visszatért a vakító Himmel utcai napsütésbe, és leült. Többé nem tudott járni. Az emberek messziről nézték. Könnyebb ilyet messziről nézni. Hans Hubermann ott ült vele. Kezét az asszony kezére tette, amikor az hátrazuhant, a kemény földre. Hagyta, hogy sikolyai betöltsék az utcát. Sokkal később Hans nagyon lassan, óvatosan bekísérte a kapun a házba. És akármilyen sokszor próbálom máshogyan látni, nem megy... Amikor elképzelem azt a jelenetet, az összetört asszonyt és az ezüstszemű férfit, mindig esik a hó a Himmel utca 31. konyhájában.

A HÁBORÚCSINÁLÓ Egy frissen faragott koporsó illata. Fekete ruhák. Hatalmas táskák a szemek alatt. Liesel ott állt, mint a többiek, a füvön. Aznap délután olvasott Frau Holtzapfelnak. Az álomcipelőt, a szomszédasszony kedvencét. Igen zsúfolt nap volt ez minden szempontból. 1943. JÚLIUS 27. Michael Holtzapfelt eltemették, és a könyvtolvaj olvasott a gyászoló asszonynak. A szövetségesek bombázták Hamburgot – és ha már erről van szó, még szerencse, hogy csodákra vagyok képes. Senki más nem tudott volna ilyen rövid idő alatt elvinni közel 45 ezer embert. Egymillió emberi év alatt sem.

A németek ekkor már komolyan elkezdtek fizetni. A Führer dudoros kis térdei reszketni kezdtek. De azért valamit el kell ismerni. A Führernek vasakarata volt, az egyszer biztos. Nem lanyhultak a háborús erőfeszítések, és nem enyhítették a dögvész kiirtásának ütemét sem. Míg a legtöbb láger szerte Európában volt, működött jó néhány Németországban is. Azokban a táborokban még sok embert dolgoztattak és masíroztattak. Az egyik ilyen zsidó Max Vandenburg volt.

SZAVAK Egy kisvárosban történt, Hitler hátországában. A szenvedés folyamát szépen kiszivattyúzták, és egy újabb kis darab most érkezett. Zsidókat hajtottak át München külvárosán, és egy tizenéves lány valahogy megtette az elgondolhatatlant, odafurakodott hozzájuk, és velük együtt ment tovább. Amikor a katonák elrángatták és a földre lökték, ő csak felállt. És ment tovább. Meleg volt a reggel. Egy újabb gyönyörű, parádénak való nap. A katonák és a zsidók több városon mentek már át, és most érkeztek Molchingba. Lehetséges, hogy több munkát kellett végezni a táborban, vagy néhány fogoly meghalt. Bármi volt is az oka, fáradt zsidók új csapatát hajtották Dachauba. Mint mindig, Liesel most is kiszaladt a Münchener utcára a szokásos nézelődőkkel. – Heil Hitler! Már messziről hallotta az első katonát, és feléje furakodott a tömegen át, hogy bevárja a menetet. Meglepte a hang. A végtelen eget alacsony mennyezetté változtatta a feje fölött, amelyről visszapattantak a szavak, és lepotyogtak valahova a padlóra, a csoszogó zsidó lábak elé. A szemeik. A mozgó utcát nézték, egytől egyig, és amikor Liesel talált egy jó helyet, megállt, és gondosan figyelte őket. Tekintete végigszaladt a sorokon, arcról arcra, próbálta azonosítani a zsidót, aki A fölöttemállókat és A szórázót írta. Tollas haj, gondolta. Nem, inkább tüskés. Amikor nem mosta meg, akkor olyannak látszik. Arra figyelj: tüskés haj, ingoványos szem és rőzseszakáll. Istenem, olyan sokan voltak. Olyan rengeteg halódó szempár és csoszogó láb. Liesel kutatta őket, és nem annyira az arcvonásairól ismerte fel Max Vandenburgot. Inkább arról, ahogy az az arc viselkedett – ahogy tanulmányozta a tömeget. Ahogy összpontosított. Liesel megdermedt, amikor meglátta az egyetlen arcot, amelyik egyenesen a német nézelődőket figyelte. Olyan céltudatosan fürkészte őket, hogy a könyvtolvaj mellett álló emberek is felfigyeltek rá, és mutogatni kezdték egymásnak. – Az meg mit néz annyira? – mondta egy férfihang Liesel mellett. A könyvtolvaj kilépett az útra. Soha nem volt még mozdulat ilyen teher. Soha nem volt még szív ilyen határozott és nagy kamaszos vágyában. Előrelépett, és azt mondta, nagyon halkan: – Engem keres.

Hangja elakadt, és visszahullott a belsejébe. Újra meg kellett találnia – mélyen lenyúlva, hogy újból megtanuljon beszélni, és a nevén szólíthassa: Max. – Itt vagyok, Max! Hangosabban. – Max, itt vagyok! Max meghallotta. MAX VANDENBURG, 1943 AUGUSZTUSA Tüskés haja volt, ahogy Liesel gondolta, és az ingoványos szem átlépegetett hozzá, vállról vállra, a többi zsidó fölött. S végül odaért a lányhoz, s könyörgött. Szakálla meglebbent, és szája megremegett, ahogy kimondta a szót, a nevet, a lány nevét. Liesel.

Liesel teljesen kivált a tömegből, és belépett a zsidók áradatába, kanyarogva ment közöttük, míg meg nem foghatta a fiú karját a bal kezével. Max arca Lieselre omlott. Lenyúlt érte, amikor a lány megbotlott, és a zsidó, a csúnya zsidó felsegítette. Minden erejét össze kellett szednie hozzá. – Itt vagyok, Max – mondta Liesel újra. – Itt vagyok. – El se hiszem... – A szavak úgy cseppentek ki Max Vandenburg szájából. – Mekkorát nőttél! – Nagy-nagy szomorúság volt a szemében. És könnyek. – Liesel... Pár hónappal ezelőtt kaptak el. – A hang rokkant volt, de elvonszolta magát Lieselhez. – Félúton Stuttgartba. Belülről nézve a zsidók áradata karok és lábak sűrű sorscsapása volt. Rongyos egyenruhák. Lieselt még egyik katona sem vette észre, és Max figyelmeztette: – El kell menned, Liesel. – Még odébb tolni is próbálta, de a lány erős volt. Max legyengült karja nem bírt vele, és Liesel ment tovább, a koszban, éhségben és kuszaságban. Aztán az első katona, miután már jó hosszan mentek együtt, mégis észrevette. – Hé! – kiáltott rá, és felé bökött az ostorával. – Hé, te lány, mit csinálsz? Tűnj onnan! Amikor Liesel rá se hederített, a katona a karjával utat vágott a ragacsos emberek között. Félrelökte őket, és odament a lányhoz. Fölötte magasodott, miközben Liesel próbált továbbmenni, és látta a fuldokló gyötrelmet Max Vandenburg arcán. Látta már félni, de ennyire még sosem. A katona megragadta. Durván megmarkolta a ruháját. Liesel érezte a csontokat a férfi ujjaiban, és minden egyes ujjízületének gömbjét. A bőrébe vájtak. – Azt mondtam, takarodj! – parancsolt rá, aztán oldalra rángatta a lányt, és a bámuló

németek falának hajította. Egyre melegebb lett. A nap égette Liesel arcát. Fájdalmasan elterült, de rögtön újra felállt. Várt, összeszedte magát. És újra csatlakozott a menethez. Liesel most hátulról közeledett a fiúhoz. Épp csak ki tudta venni a tüskehajat, és megint azt vette célba. Most nem nyújtotta a kezét, hanem megállt. Valahol a belsejében ott voltak a szavak szellemei. Kimásztak, és megálltak mellette. – Max – mondta. Max megfordult, és egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben Liesel folytatta. – Volt egyszer egy különös, kicsi ember – mondta. Karja lazán lógott, de a kezét ökölbe szorította az oldalán. – De volt egy szórázó is. A Dachauba tartó zsidók egyike most megállt. Kővé dermedten állt, miközben a többi mogorván kikerülte, és ott maradt teljesen egyedül. Szeme támolygott, és az egész olyan egyszerű volt. A lány átadta neki a szavakat. És azok rámásztak. Amikor Liesel újból megszólalt, kérdések buktak ki a száján. Forró könnyek küzdöttek helyért a szemében, de nem akarta kiereszteni őket. Jobb, ha elszántan és büszkén áll. Hadd végezzenek el mindent a szavak. – Tényleg te vagy az? – mondta. – A te arcodtól kaptam a magot? Max Vandenburg csak állt mozdulatlanul. Nem roskadt térdre. Az emberek, a zsidók, a felhők mind megálltak. Őket nézték. Max, miközben állt, először a lányt nézte, aztán tekintetét az égnek fordította, amely széles, kék és gyönyörű volt. Súlyos sugarak – napfény deszkái – zuhantak csodálatosan az útra mindenfelé. Felhők hajlították ívbe a hátukat, hogy hátranézzenek, mielőtt mentek tovább. – Olyan gyönyörű ez a nap – mondta Max, és a hangja sok darabból állt. Nagyszerű nap a halálhoz. Igen, ez egy nagyszerű nap, hogy meghaljon az ember. Liesel odament hozzá. Elég bátor volt, hogy nyújtsa a kezét, és megérintse a fiú szakállas arcát. – Tényleg te vagy az, Max? Milyen káprázatos német nap, milyen figyelmes tömeg! Max hagyta, hogy szája megcsókolja Liesel tenyerét. – Igen, Liesel, én vagyok. – És az arcán tartotta a lány kezét, és az ujjaira hullatta könnyeit. Sírt, amikor jöttek a katonák, és szemtelen zsidók kis csapata állt ott, és figyelt. Állt, úgy kapta az ostorütéseket. – Max – sírt a lány. Aztán némán, miközben elrángatták: Max. Zsidó bokszoló. Némán mondott el mindent. Maxi-taxi. Így hívott az a barátod Stuttgartban, amikor utcai bokszoló voltál, emlékszel? Te voltál az – a kemény öklű fiú, és azt mondtad, bemosol a halál pofájába, amikor eljön érted. Emlékszel, Max? Te mondtad. Én mindenre emlékszem...

Emlékszel a hóemberre, Max? Emlékszel? A pincében? Emlékszel a szürke szívű fehér felhőre? A Führer néha még lejön, és téged keres. Hiányzol neki. Mindannyiunknak hiányzol. Az ostor. Az ostor. Az ostor folytatta munkáját a katona kezében. Max arcán csattant. Megcsípte az állát, és belemart a nyakába. Max a földre zuhant, és a katona most a lány felé fordult. Kinyílt a szája. Tökéletes fogsora volt. Hirtelen felvillant valami Liesel szeme előtt. Emlékezett a napra, amikor azt akarta, hogy Ilsa Hermann megüsse, vagy legalább Rosa, őrá mindig lehetett számítani, de egyik sem tette meg. Most nem kellett csalódnia. Az ostor belevájt a kulcscsontjába, egészen a lapockájáig. – Liesel! Tudta, hogy ki az. Miközben a katona lendítette a karját, megpillantotta a rémült Rudy Steinert a tömegben. Ő kiáltott. Látta megkínzott arcát és sárga haját. – Liesel, gyere onnan! De a könyvtolvaj nem jött. Lehunyta a szemét, és megkapta a következő égő csíkot, aztán még egyet, míg végül teste az út meleg padlójára zuhant. Milyen forrónak érezte az arcán. Újabb szavak érkeztek, ezúttal a katonától. – Steh' auf. A takarékos mondatot nem a lányhoz intézte, hanem a zsidóhoz. Aztán részletesebben is kifejtette. – Húzd fel a mocskos segged, a perverz zsidó kurva anyádat, gyerünk, felállni, felállni... Max feltápászkodott. Csak még egy fekvőtámasz, Max. Csak még egy fekvőtámasz a pince hideg padlóján. Mozdult a lába. Vitte, vonszolta tovább. Támolygott, és tapogatta az ostor nyomát, hogy csitítsa a perzselő fájdalmat. Amikor szemével megint Lieselt kereste, katonakéz csattant véres vállán, s lökte tovább. A fiú megérkezett. Leguggolt hosszú lábával, és hátraszólt a bal válla fölött. – Tommy, gyere, segíts! Fel kell állítanunk. Siess már, Tommy! – A hónaljánál fogva emelte fel a könyvtolvajt. – Liesel, gyere már, le kell jönnöd az útról.

Amikor fel tudott állni, a németek sokkos, dermedt arcára nézett. A lábaik előtt még egyszer összerogyott, de csak egy pillanatra. Egy horzsolás gyufát gyújtott az arca oldalán, ahol találkozott a földdel. Vére azonnal vitte tovább a tüzet, és már mindkét oldalon égetett. Messze az úton még látta az utolsó vánszorgó zsidó lábakat, sarkakat. Égett az arca, és szívós fájdalom volt a karjában és a lábában – zsibbadtság, mely egyszerre volt fájdalmas és kimerítő. Felállt. Konokul elindult, aztán már futott a Münchener utcán, hogy magához húzza Max Vandenburg utolsó lépéseit. – Liesel, mit csinálsz? Kirántotta magát Rudy szavainak szorításából, és nem törődött a kétoldalt bámulókkal. A legtöbben némák voltak. Lüktető szívű szobrok. Talán egy maratoni verseny nézői a finis előtt. Liesel újból felkiáltott, de nem lehetett hallani a hangját. Haja a szemére lógott. – Kérlek, Max! Talán harminc métert tett meg, és épp amikor egy katona megfordult, a lányt ledöntötték. Kezek kapaszkodtak bele hátulról, és a szomszéd fiú levitte a földre. Először térdre omlott. És a fiú úgy fogadta az ütéseit, mintha ajándékok volnának. Csak felnyögött néhányszor csontos kezének, könyökének csapásaira. Úgy gyűjtötte össze a nyál és a könnyek hangos, durva cseppjeit, mintha dédelgették volna az arcát. De ami fontosabb, sikerült a földre szorítania. A Münchener utcában egy fiú és egy lány feküdt egymásba fonódva. Kifacsart pózban, kényelmetlenül feküdtek az úton. Együtt nézték, ahogy eltűnnek az emberek. Nézték, ahogy feloldódnak, mint mozgó tabletták a nyirkos levegőben.

VALLOMÁSOK Amikor a zsidók elmentek, Rudy és Liesel kigabalyodtak egymásból, és a könyvtolvaj nem beszélt. Nem voltak válaszok Rudy kérdéseire. Liesel nem is ment haza. Elveszetten a vasútállomásra sétált, és órákon át várta a papáját. Rudy először ott állt vele, de mivel jó fél nap volt még addig, amikor Hansnak meg kellett érkeznie, elment Rosáért. Útközben elmondta neki, mi történt, és Rosa nem kérdezett semmit a lánytól. Már összerakta magában a képet, és csak megállt Liesel mellett, s aztán rávette, hogy üljenek le. Együtt vártak. Amikor a Papa megtudta, ledobta a táskáját, és belerúgott a Bahnhof levegőjébe. Egyikük sem evett azon az estén. A Papa ujjai megszentségtelenítették a harmonikát, egyik dalt a másik után gyilkolták meg, pedig nagyon igyekezett. Már semmi sem működött. A könyvtolvaj három napon át ágyban maradt. Rudy Steiner minden reggel és minden délután kopogtatott az ajtón, és megkérdezte, hogy még mindig beteg-e Liesel. A lány nem volt beteg. A negyedik napon Liesel átment a szomszédba, és megkérdezte a fiútól, hogy elmenne-e vele a fák közé, oda, ahol tavaly a kenyeret szórták szét. – Már korábban el kellett volna mondanom. Jó messzire elmentek a Dachauba vezető úton. Megálltak a fák között. Fények és árnyak hosszú mintái között. A fenyőtobozok úgy voltak szétszóródva, mint a sütemények. Köszönöm, Rudy. Mindent. Hogy segítettél, hogy leállítottál... Ebből semmit sem mondott. Keze egy hámló ágra hajlott. – Rudy, ha elmondok neked valamit, megígéred, hogy egy szót se szólsz róla senkinek? – Persze. – Érezte, mennyire komoly a lány arca, és milyen súlyos a hangja. A lány mellett álló fának dőlt. – Mi az? – Megígéred? – Már megígértem. – Ígérd meg még egyszer! Nem mondhatod el az anyádnak, a bátyádnak, Tommy Müllernek. Senkinek. – Megígérem. Még közelebb hajolt. A földet nézte. Liesel többször is próbálta megtalálni a pontot, ahonnan elkezdje, olvasta a lábai előtt heverő mondatokat, összekapcsolta a szavakat a fenyőtobozokkal és a törött ágakkal. – Emlékszel, amikor megsérültem foci közben – kérdezte –, kint az utcán? Körülbelül háromnegyed óráig tartott, amíg elmagyarázta a két háborút, a harmonikát, a zsidó bokszolót és a pincét. Azt sem felejtette ki, ami pár nappal azelőtt történt a Münchener utcában.

– Ezért mentél, hogy közelebbről megnézd őket – mondta Rudy –, tudod, amikor szétszórtuk a kenyeret. Hogy lásd, ott van-e köztük? – Igen. – Szentséges Úristen. – Igen. A fák magas háromszögek voltak. És csendesek. Liesel kivette A szórázót a táskájából, és megmutatta Rudynak az egyik oldalt. Egy fiú volt rajta, három éremmel a nyakában. – A haja, mint a citrom – olvasta Rudy. Ujjai megérintették a szavakat. – Meséltél neki rólam? Liesel erre először nem tudott megszólalni. Talán hirtelen megérezte a fiú iránt érzett szerelmének göröngyeit. Vagy talán mindig is szerette? Valószínű. S mivel nem tudott megszólalni, azt akarta, hogy Rudy megcsókolja. Azt akarta, hogy fogja meg a kezét, és húzza magához. Nem számít, hol. A száján, a nyakán, az arcán. Bőre üres volt, a csókot várta. Évekkel ezelőtt, amikor versenyt futottak egy sáros pályán, Rudy egy csontokból hevenyészve összerakott fiú volt, csorba, kemény mosollyal. Ezen a délutánon, a fák között olyan fiú volt, aki kenyeret és játék mackót adott. Háromszoros Hitlerjugend-futóbajnok. És ő volt Liesel legjobb barátja. És egy hónap választotta el a halálától. – Persze, hogy meséltem neki rólad – mondta Liesel. Épp búcsúzott Rudytól, és még csak nem is tudta.

ILSA HERMANN KIS FEKETE KÖNYVE Augusztus közepén Liesel úgy gondolta, elmegy a Grande Strasse 8-ba a szokásos gyógyszerért. Hogy felvidítsa magát. Legalábbis ő ezt gondolta. Verejtékes, forró nap volt, de estére záporokat ígértek. Az utolsó emberi idegenben volt egy rész a vége felé. Lieselnek ez jutott az eszébe, miközben elment Frau Diller boltja előtt. AZ UTOLSÓ EMBERI IDEGEN, 211. OLDAL A nap forgatja a földet, körbe és körbe, forgat bennünket, mint a gulyást.

Lieselnek csak azért jutott ez az eszébe, mert annyira forró nap volt. A Münchener utcán lépkedve visszaemlékezett az előző heti eseményekre. Látta a zsidókat, amint az úton mennek, a folyamukat, a fájdalmukat. És arra gondolt, hogy egy szó hiányzik abból az idézetből. A világ egy csúnya gulyás, gondolta. Olyan csúnya, hogy nem tudom elviselni. Liesel átment a hídon az Amper folyó fölött. A víz smaragdzöld volt, és gazdagon ragyogott. A világ nem érdemelt meg egy ilyen folyót. Felkaptatott a dombon a Grande Strasséhoz. Milyen szép és milyen förtelmes házak. Élvezte a kis fájdalmat a lábában és a tüdejében. Gyorsabban, gondolta, és kezdett felemelkedni, mint egy szörnyeteg a porból. Orrában érezte a gyep illatát. Friss és édes volt, zöld, sárgával a csúcsán. Úgy ment át az udvaron, hogy egyszer sem fordította el a fejét, és egy pillanatra sem hőkölt vissza az érzéstől, hogy veszélyben van. Az ablak. Kezek a kereten, a lábak, mint az olló. Padlóra huppanó lábak. Könyvek és szavak – egy boldog hely. Kihúzott egy könyvet a polcról, és leült vele a padlóra. Vajon itthon van? – jutott eszébe, de nem számított, hogy Ilsa Hermann krumplit hámoz a konyhában, vagy a postán áll a sorban. Vagy épp föléje magasodik kábán, és nézi, mit olvas. Egyszerűen nem érdekelte többé. Hosszú ideig ült ott, és mindenféléket látott. Látta, ahogy meghal az öccse, fél szemmel látta, mert a másikkal még álmodott. Elbúcsúzott az anyjától, és elképzelte, ahogy magányosan vár a vonatra, amely elviszi haza, ahol mindent elfelejthet. Egy dróttestű nő lefeküdt, sikoltozása gurult az utca hosszán, aztán eldőlt, mint egy

pénzdarab, amely kifogyott a lendületből. Egy fiatalember sztálingrádi hóból szőtt kötélen lógott. Látott egy bombázópilótát, amint meghalt egy fémdobozban. Látott egy zsidót, akitől élete legszebb oldalait kapta, kétszer is, és most egy koncentrációs táborba vitték. Azok a képek jelentették a világot, és ez a világ most fortyogott benne, miközben ott ült a szép könyvekkel és manikűrözött címeikkel. Bugyogott benne, miközben nézte a lapokat, melyek csurig voltak bekezdésekkel és szavakkal. Rohadékok, gondolta. Szépséges rohadékok. Ne tegyetek boldoggá. Nem akarom, hogy becsapjatok, és elhitessétek velem, hogy valami jó is kijöhet ebből az egészből. Nézzétek a sebeimet. Nézzétek ezt a horzsolást. Látjátok a horzsolást bennem? Látjátok, ahogy a szemetek láttára nő, és szétmar belülről? Semmiben sem akarok reménykedni. Nem akarok imádkozni, hogy Max éljen, és biztonságban legyen. Vagy Alex Steiner. Mert a világ nem érdemli meg őket. Kitépett egy lapot a könyvből, és kettétépte. Aztán egy fejezetet. Hamarosan nem maradt más a könyvből, csak szavak foszlányai, szanaszét szórva körülötte. A szavak. Miért is kell létezniük? Nélkülük mindez nem létezne. Szavak nélkül a Führer semmi volna. Nem volnának támolygó rabok, nem lenne szükség vigasztalásra vagy szavak trükkjeire, hogy jobban érezzük magunkat. Mi jó van a szavakban? Kimondta hangosan is, a narancssárga fényű szobának. – Mi jó van a szavakban? A könyvtolvaj felállt, és óvatosan a könyvtárszoba ajtajához ment. Az ajtó kicsit tiltakozott, de csak félszívvel. A huzatos folyosó csupa fa, csupa üresség. – Frau Hermann? A kérdés visszatért hozzá, aztán a bejárati ajtóhoz próbált suhanni. De csak félig jutott el, és lankadtan lepottyant a padlódeszkákra. – Frau Hermann? Semmi, csak csend, és Liesel kísértést érzett, hogy megkeresse a konyhát, Rudy kedvéért. De nem tette. Nem érezte volna helyesnek, hogy ennivalót lopjon egy olyan nőtől, aki egy szótárt hagyott neki az ablakban. És épp tönkretette az egyik könyvét, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre. Elég kárt okozott már így is. Liesel visszament a könyvtárba, és kihúzta az egyik íróasztalfiókot. Leült. AZ UTOLSÓ LEVÉL

Kedves Frau Hermann! Mint látja, megint itt voltam a könyvtárában, és tönkretettem az egyik könyvét. Annyira dühös voltam, és féltem, és meg akartam ölni a szavakat. Loptam magától, most meg elpusztítottam valamit, ami a magáé. Sajnálom. Hogy megbüntessem magam, azt hiszem, nem jövök ide többet. De büntetés ez egyáltalán? Szeretem ezt a helyet, de gyűlölöm is, mert tele van szavakkal. Maga a barátom volt, pedig megsértettem és inzultáltam (ezt a szót a maga szótárából tanultam), és azt hiszem, most már békén hagyom. Bocsánatot kérek mindenért.

És még egyszer köszönöm. Liesel Meminger Az íróasztalon hagyta a levelet, és utoljára még elbúcsúzott a szobától, háromszor körbejárta, és végighúzta kezét a címeken. Bármennyire gyűlölte őket, nem tudott ellenállni. Széttépett papír foszlányai voltak szanaszét egy Tommy Hoffman elvei című könyv körül. Az ablakon bejövő szellő felkapott néhány foszlányt, aztán leejtette őket. A fény még mindig narancssárga volt, de nem olyan ragyogó, mint korábban. Liesel keze még egyszer utoljára megmarkolta az ablakkeretet, és még egyszer utoljára érezte a süllyedést a gyomrában és a hirtelen fájdalmat a lábában, amikor földet ért. Mire leért a dombról, és átment a hídon, a narancssárga fény eltűnt. Letörölték a felhők. Amikor a Himmel utcára ért, már érezte az első esőcseppeket. Soha többé nem fogom látni Ilsa Hermannt, gondolta, de a könyvtolvaj jobban értett a könyvek olvasásához és pusztításához, mint a jövőbe látáshoz. HÁROM NAPPAL KÉSŐBB A nő kopogtat a 33-as számú ház ajtaján, és vár.

Lieselnek furcsa volt így látni őt, fürdőköntös nélkül. Piros szegélyes, sárga nyári ruha volt rajta. Egy zseb, rajta kis virág. Horogkereszt sehol. Fekete cipő. Még sohasem látta Ilsa Hermann sípcsontját. Porcelánlába volt. – Frau Hermann, bocsássa meg, amit a könyvtárban csináltam legutóbb. A nő csendre intette. Benyúlt a táskájába, és egy kis fekete könyvet húzott elő. Nem történet volt benne, csak vonalas lapok. – Arra gondoltam, ha nem fogod többet olvasni a könyveimet, talán lenne kedved, hogy inkább írj egyet. A leveled, tudod... – Két kézzel nyújtotta a könyvet Lieselnek. – Tudsz írni, biztos vagyok benne. Jól írsz. – A könyv nehéz volt, a borítója préselt, mint A vállrándításé. – És kérlek – tanácsolta Ilsa Hermann –, ne büntesd magad. Ne legyél olyan, mint én, Liesel. A lány kinyitotta a könyvet, és megérintette a papírt. – Danke schön, Frau Hermann. Készítek egy kis kávét, ha szeretné. Bejön? Egyedül vagyok itthon. A mamám a szomszédban van, Frau Holtzapfelnél. – Az ajtót vagy az ablakot használjuk? Liesel gyanította, hogy ez volt a legszélesebb mosoly, amit Ilsa Hermann évek óta engedélyezett magának. – Gondolom, inkább az ajtót. Úgy könnyebb. Leültek a konyhában. Kávéscsészék és kenyér lekvárral. Küszködtek, hogy mondjanak valamit, és Liesel hallotta, hogy Ilsa Hermann nyel egyet, de valahogy nem volt kényelmetlen. Sőt jó volt nézni, ahogy Ilsa Hermann finoman fújja a kávét, hogy lehűljön. – Ha valaha tényleg írni kezdek valamit, és be is fejezem – mondta Liesel –, meg fogom mutatni magának. – Az jó lesz.

Aztán a polgármester felesége elment, és Liesel nézett utána a Himmel utcában. Nézte sárga ruháját, fekete cipőjét és porcelánlábát. Rudy a postaládánál állt. – Ez ő volt, akire gondolok? – kérdezte. – Igen. – Viccelsz. – Ajándékot hozott nekem. Mint kiderült, Ilsa Hermann nemcsak egy könyvet adott Liesel Memingernek aznap. Hanem okot is arra, hogy a pincében töltse az idejét – a kedvenc helyén, először a Papával, aztán Max-szal. Okot adott neki, hogy leírja a saját szavait, és emlékezzen rá, hogy őt is szavak hozták életre. „Ne büntesd magad” – hallotta, ahogy Ilsa Hermann megismétli ezeket a szavakat, de lesz büntetés és fájdalom, és lesz öröm is. Az írás. Éjszaka, amikor a Mama és a Papa aludt, Liesel leosont a pincébe, és meggyújtotta a petróleumlámpát. Az első egy órában csak nézte a ceruzát és a papírt. Emlékezett, és ahogy a szokása volt, nem fordította el a fejét. – Schreibe? – parancsolta meg magának. – Írj! Több mint két óra után Liesel Meminger írni kezdett, de nem tudta, hogy is lesz ebből valami értelmes dolog. Hogy is tudhatta volna, hogy valaki majd fogja a történetét, és elviszi magával mindenhová. Senki sem számít ilyesmire. Senki sem tervezi. Egy kis festékesdobozt használt széknek, egy nagyot asztalnak, és elkezdte írni az első oldalt. A lap tetejére ezt írta: A KÖNYVTOLVAJ Liesel Meminger története

A REPÜLŐGÉPEK Még csak három oldalt írt, és már fájt a keze. A szavak olyan nehezek, gondolta, de ahogy folytatódott az éjszaka, végül sikerült tizenegy oldalt írnia. 1. OLDAL Próbálok nem gondolni rá, de tudom, hogy ez az egész a vonattal, a hóval és a köhögő öcsémmel kezdődött. Azon a napon loptam az első könyvemet. Egy sírásó-kézikönyv volt, és akkor loptam, amikor jöttem a Himmel utcába...

Ott aludt el, takaróponyva ágyon, s a magasabb festékesdobozon lévő papíroknak felpördültek a szélei. Reggel megállt fölötte a Mama, klóros szemében kérdés. – Liesel, mi az ördögöt csinálsz te itt lent? – Írok, Mama. – Jézus, Mária és Szent József. – Rosa feltrappolt a lépcsőn. – Öt percen belül fent vagy, különben jön a vödörkezelés. Verstehst? – Értem. Liesel minden éjjel lement a pincébe. Egy pillanatra sem vált meg a könyvtől. Órákon keresztül írt, és minden éjjel próbált tíz oldallal végezni az életéből. Annyi mindent kellett végiggondolnia, és vigyázni, hogy semmit se hagyjon ki. Csak légy türelmes, mondta magának, és ahogy szaporodtak az oldalak, egyre nőtt író öklének ereje. A szórázót és A fölöttemállókat is bemásolta a könyvébe, átrajzolta a képeket, leírta a szavakat, és még azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a Mein Kampf sok helyen átvérzett. Az első rajzok, melyeket egykor Max könyvében látott, szintén belekerültek az ő könyvébe – hogy pontosan úgy mesélje el a történetet, ahogy emlékezett rá. Néha arról is írt, hogy mi történt a pincében, miközben írt. Épp végzett azzal, amikor a Papa pofon vágta a templom lépcsőjén, és hogyan heilhitlereztek együtt. És eközben Hans Hubermann épp tette el a harmonikáját. Félórán át játszott, miközben Liesel írt. 42. OLDAL A Papa itt ült velem ma éjjel. Lehozta a harmonikát, és ott ült, ahol valamikor Max szokott ülni. Gyakran nézem az ujjait és az arcát, miközben játszik. A harmonika lélegzik. A Papa arcán ráncok. Mintha rajzolva lennének, és valami okból, amikor látom őket, sírni szeretnék. Nem szomorúságból vagy büszkeségből. Egyszerűen csak szeretem, ahogy mozognak és változnak. Néha azt gondolom, hogy a Papa egy harmonika.

Amikor rám néz, mosolyog és lélegzik, hallom a hangjait.

Miután tíz éjszakán át írt, Münchent újabb bombatámadás érte. Liesel a 102. oldalnál járt, és aludt a pincében. Nem hallotta a kakukkolást vagy a szirénákat, és magához szorította a könyvet álmában, amikor jött a Papa, hogy felébressze. – Liesel, gyere. – Liesel fogta A könyvtolvajt meg az összes könyvét, és mentek Frau Holtzapfelhoz, hogy őt is vigyék magukkal. 175. OLDAL Egy könyv sodródott az Amper folyóban. Egy fiú beugrott a vízbe, utolérte a könyvet, és jobb kézzel feltartotta. Mosolygott. Derékig a fagyos, decemberi vízben állt. „Mit szólnál egy csókhoz?”, mondta.

Mire jött a következő légiriadó október 2-án, elkészült a könyvvel. Csak néhány tucat oldal maradt üresen, és a könyvtolvaj már elkezdte átolvasni, amit írt. A könyv tíz részből állt, mindegyiknek egy-egy könyv vagy történet volt a címe, és Liesel leírta, hogy melyik hogyan hatott az életére. Gyakran gondolok rá, vajon melyik oldalnál járt, amikor öt nappal később mentem a Himmel utcán a csöpögő esőben. Vajon mit olvasott éppen, amikor az első bomba lehullott egy repülőgép mellkasából? Szeretem úgy képzelni, hogy röviden a falra pillantott, Max Vandenburg kötélfelhőjére, a csöpögő napjára és az alakokra, melyek sétáltak felé. Aztán a gyötrelmes kísérleteire, amikor az első szavait írta. Látom a Führert, ahogy jön le a lépcsőn az összekötözött bokszkesztyűjével, amely lazán lóg a nyakában.És a könyvtolvaj újra és újra elolvassa az utolsó mondatát, órákon keresztül. A KÖNYVTOLVAJ – UTOLSÓ SOR Gyűlölöm és szeretem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket.

Kint fütyült a világ. Színes volt az eső.

A VILÁG VÉGE (II. rész) Szinte minden szó megfakul most. A fekete könyv szétmállik utazásaim súlya alatt. Ezért mesélem el ezt a történetet. Mit is mondtunk korábban? Mondj el valamit elég sokszor, és sohasem fogod elfelejteni. És azt is elmesélhetem nektek, mi történt, miután a könyvtolvaj szavai megálltak, és hogy egyáltalán hogyan ismertem meg a történetét. Hát így. Képzeljétek el, hogy a Himmel utcában sétáltok sötétben. A hajatok nedves lesz, és a légnyomás drasztikus változás előtt áll. Az első bomba Tommy Müllerék házába csapódik be. Arca ártatlanul ráng álmában, én pedig letérdelek az ágyához. Aztán a húga következik. Kristina lába kikandikál a takaró alól. Akkora, mint a lábnyomok az ugróiskolán kint az utcán. Kis lábujjak. Az anyja ott alszik néhány méterre tőle. Négy megnyomorított csikk van a hamutáljában, és a tető nélküli mennyezet vörös, mint a rezsó lapja. A Himmel utca ég... Üvölteni kezdenek a szirénák. – Késő – suttogtam –, már semmit sem ér. – Jól becsaptak mindenkit, többször is. A szövetségesek először megjátszották, hogy München ellen intéznek támadást, hogy aztán lecsapjanak Stuttgartra. De aztán tíz gép ott maradt. Ó, voltak persze figyelmeztetések. Molchingban egy időben azzal, hogy jöttek a bombák. UTCÁK LISTÁJA Münchener, Ellenberg, Johansson, Himmel. Három főutca – és még három a város szegényebb részében.

Pár perc alatt mind elpusztult. Egy templom leomlott. Elpusztult a föld ott, ahol Max Vandenburg valamikor keményen állt a lábán. A Himmel utca 31-ben Frau Holtzapfel mintha csak engem várt volna a konyhában. Egy törött csésze volt előtte, és utolsó tudatos pillanatában az arca mintha azt kérdezte volna, hogy mi az ördög tartott ilyen sokáig. Frau Diller ugyanakkor mélyen aludt. Golyóálló szemüvege összetört az ágy mellett. A boltja megsemmisült, a pult az út másik oldalán ért földet, és Hitler bekeretezett fényképe a falról a padlóra zuhant. Mint akit megtámadtak, és pépesre-szilánkosra vertek. Kifelé menet ráléptem. Fiedlerék rendezett család voltak, mindannyian ágyban, mindannyian betakarva. Pfiffikus az orráig takaró alatt. Steineréknél végighúztam az ujjaimat Barbra szépen fésült haján, megnéztem Kurt komoly, alvó arcát, és egyenként megcsókoltam a kisebbeket. Jó éjt. És aztán Rudy. Ó, szentséges Istenem, Rudy...

Az egyik húgával feküdt az ágyban. A kislány biztosan rugdosta, vagy csak fészkelődött, hogy nagyobb hely jusson neki, mert Rudy egész az ágy szélén volt, és átölelte a húgát. A fiú aludt. Gyertyaként lángoló haja meggyújtotta az ágyat, és őt is, Bettinát is úgy vittem el, hogy lelkük még a takaróban volt, legalább gyorsan haltak meg, és melegben voltak. A fiú a repülőgépről, gondoltam. A mackós fiú. Hol van Rudy vigasztalója? Ki volt ott, hogy megnyugtassa, amikor az élet szőnyegét kihúzták alvó lába alól? Csak én. Én pedig nem nagyon értek a vigasztaláshoz, különösen, amikor az én kezem hideg, az ágy pedig meleg. Finoman vittem az összetört utcán, sós szemmel és nehéz, halálos szívvel. Vele kicsit jobban igyekeztem. Néztem lelke tartalmát egy pillanatig, és láttam egy feketére mázolt kisfiút, amint Jesse Owens nevét kiáltja, miközben átfut egy képzelt szalagon. Láttam derékig fagyos vízben, amint egy könyvet kerget, és láttam egy fiút ágyban fekve, amint elképzeli, milyen íze lenne a csóknak, amit a csodálatos szomszéd lánytól kapna. Csinál velem valamit ez a fiú. Mindig. Ez az egyetlen baj vele. A szívemre lép. Megríkat. Végül, Hubermannék. Hans. Papa. Hosszan feküdt az ágyon, és láttam az ezüstöt a szemhéján keresztül. Felült a lelke. Találkozott velem. Az ilyenfajta lelkek mindig látnak – a legjobbak. Felállnak, és azt mondják: „Tudom, ki vagy, és készen állok. Nem mintha szeretnék menni, persze, de azért megyek.” Ezek a lelkek mindig könnyűek, mert nagyobb részüket árasztották ki. Több talált már utat belőlük más helyekre. Az övét elvitte egy harmonika lélegzése, a pezsgő különös íze nyáron és az ígéret megtartásának művészete. Feküdt a karomban, és pihent. Volt egy tüdő, mely egy utolsó cigarettára vágyott, és egy hatalmas, mágneses vonzódás a pince felé, a lányhoz, a lányához, aki egy könyvet írt ott lent, és a Papa remélte, hogy egy napon majd elolvashatja. Liesel. Ezt suttogta a lelke, amikor vittem. De Liesel nem volt abban a házban. Legalábbis nekem nem. Nekem csak Rosa volt, és igen, valóban azt gondolom, hogy horkolás közben vittem el, mert nyitva volt a szája, és rózsaszínű papírajka mozgás közben dermedt meg. Biztos vagyok benne, hogy ha meglátott volna, Saukerlnak nevez, de én persze nem sértődtem volna meg. Amikor elolvastam A könyvtolvajt, megtudtam, hogy mindenkit így hívott. Saukerl. Saumensch. Különösen azokat, akiket szeretett. Ruganyos haja kibontva terült szét a párnán, és kredencteste szívének lüktetésére emelkedett és süllyedt. Nem vitás, hogy volt szíve. Nagyobb szíve volt, mint sokan gondolták. Rengeteg minden volt benne, elraktározva, mérföld magasra nyúló rejtett polcokon. Emlékezzetek rá, hogy ő az az asszony, akinek a mellére volt szíjazva a harmonika a hosszú, holdfénytől felhasított éjszakán. És semmi kétség sem férhet hozzá, hogy ő etette meg a zsidót, amikor az első éjszakáját töltötte Molchingban. És ő nyúlt be mélyen a matracba, hogy odaadjon egy rajzos könyvet egy tizenéves lánynak.

AZ UTOLSÓ SZERENCSE Utcáról utcára haladtam, és visszamentem még egyetlen emberért, akit Schultznak hívtak, és a Himmel utca alján lakott.

Ő sem maradt életben a ház romjai alatt, és épp vittem a lelkét a Himmel utcában, amikor láttam az LSE embereit, ahogy kiabálnak és nevetnek. Volt egy kis völgy az omladékok hegyvonulatában. A forró ég vörösen forgott. Borscsíkok kezdtek kavarogni, és kíváncsi lettem. Igen, igen, tudom, mit mondtam nektek az elején. A kíváncsiságom rendszerint ahhoz vezet, hogy valami szörnyű emberi jajongásnak leszek tanúja, de ez alkalommal, meg kell mondanom, hogy bár összetörte a szívem, örültem, és máig is örülök, hogy ott lehettem. Amikor kihúzták őt a pincéből, igaz, hogy üvölteni és sikoltozni kezdett Hans Hubermannért. Az LSE emberei próbálták megtartani poros karjukban, de a könyvtolvajnak sikerült kiszabadítania magát. Úgy tűnik, a kétségbeesett emberek gyakran képesek erre. Nem tudta, hova rohan, mert a Himmel utca már nem létezett. Minden új volt és apokaliptikus. Miért vörös az ég? Hogyan eshet a hó? És miért égetik a karját a hópelyhek? Liesel lassított, támolyogva ment tovább, és összpontosított. Hol van Frau Diller boltja?, gondolta. Hol van... Még ment tovább egy darabig, aztán a férfi, aki megtalálta, megfogta a karját, és egyfolytában beszélt neki. – Csak sokkos állapotban vagy, lányom. Ez csak sokk, rendbe jössz. – Mi történt? – kérdezte Liesel. – Ez a Himmel utca? – Igen. – A férfinak szomorú szeme volt. Mi mindent láthatott az elmúlt években? – Ez a Himmel. Lebombázták. Es tut mir leid, schatzi. Sajnálom, kedvesem. A lány szája ment tovább, még ha a teste most mozdulatlan volt is. Elfelejtette korábbi üvöltését Hans Hubermannért. Az évekkel ezelőtt volt – egy bombázásnak ilyen hatása van. Azt mondta: – Ki kell hoznunk a papámat és a mamámat. Ki kell hoznunk Maxot a pincéből. Ha nincs ott, akkor az előszobában van, és néz ki az ablakon. Néha ezt csinálja, amikor légiriadó van – tudja, ritkán nézheti az eget. El kell mondanom neki, milyen most az idő. Soha nem fogja elhinni... A teste megroggyant ebben a pillanatban, és a mentőalakulatos elkapta és leültette. – Egy perc, és visszük – mondta az őrmesterének. A könyvtolvaj lenézett, mi van a kezében: valami nehéz és fájdalmas. A könyv. A szavak. Véreztek az ujjai, pontosan úgy, mint amikor megérkezett ide. A mentőalakulatos felsegítette, és elindult vele. Egy égő fakanál. Egy férfi egy törött harmonikatokkal ment el mellette, és Liesel látta a benne lévő hangszert. Látta fehér fogait és köztük a fekete billentyűket. Rámosolyogtak, és ettől Liesel ráocsúdott a valóságra. Lebombáztak

bennünket, gondolta, és a mellette lévő férfihoz fordult. – Az a papám harmonikája. – És még egyszer. – Az a papám harmonikája. – Ne aggódj, kislány, biztonságban vagy, csak menjünk egy kicsit tovább. De Liesel nem ment. Arrafelé nézett, amerre az az ember a harmonikát vitte, és elindult utána. A vörös égről még mindig záporozott a gyönyörű hamu, és Liesel megállította a magas mentőalakulatost, és azt mondta: – Azt elveszem, jó? Az a papámé. – És puhán kivette a férfi kezéből, és ő vitte tovább. És pontosan ekkor pillantotta meg az első testet. A harmonikatok kiesett a kezéből. Robbanás hangja. Frau Holtzapfel ott feküdt szétszabdalva a földön. LIESEL MEMINGER ÉLETÉNEK KÖVETKEZŐ TÍZ MÁSODPERCE Megfordul a sarkán, és elnéz olyan messzire, amennyire csak tud, végig az elpusztított kanálison, ami valamikor a Himmel utca volt. Lát két embert, akik egy holttestet visznek, és követi őket.

Amikor meglátta a többit, Liesel köhögni kezdett. Egy pillanatig hallgatta, ahogy az egyik férfi azt mondta a többieknek, hogy az egyik holttestet darabokban találták meg az egyik juharfán. Voltak rémült pizsamák és összetört arcok. A fiú haját látta meg először. Rudy? Aztán már nem csak ajkával formálta a szót. Rudy? Ott feküdt sárga hajjal és csukott szemmel, és a könyvtolvaj odarohant hozzá, és összeesett. Ledobta a fekete könyvet. – Rudy – zokogta –, ébredj... – Megragadta az ingét, és egészen enyhén, hitetlenül megrázta. – Ébredj fel, Rudy. – És most, miközben az ég továbbra is tüzelt és hamut szórt, Liesel elölről ragadta meg Rudy Steiner ingét. – Rudy, kérlek. – A könnyek tusakodtak az arcával. – Rudy, kérlek, ébredj fel, a fenébe, ébredj, szeretlek. Gyerünk már, Rudy, gyerünk, Jesse Owens, tudod, hogy szeretlek, ébredj fel, ébredj fel, ébredj fel... De minden közönyös volt. A törmelék csak még magasabbra kúszott. Betonhegyek vörös sapkában. Egy könnyekkel viaskodó gyönyörű lány, amint rázza a holtat. – Gyerünk, Jesse Owens... De a fiú nem ébredt fel. Liesel hitetlenül Rudy mellébe temette az arcát. Felemelte petyhüdt testét, tartotta a fejét, hogy ne billenjen le, de végül vissza kellett tennie a fölszaggatott földre. Gyengéden tette le. Lassan. Lassan. – Istenem, Rudy...

Lehajolt, nézte Rudy élettelen arcát, és ekkor Liesel megcsókolta legjobb barátjának, Rudy Steinernek a száját. Puhán, igazából. Poros és édes volt. Megbánás íze volt a fák árnyékában és az anarchista öltönygyűjtemény ragyogásában. Hosszan, puhán csókolta, és amikor elhúzódott, megérintette a száját az ujjaival. Reszketett a keze, az ajka megduzzadt, és odahajolt még egyszer, ezúttal elveszítve önuralmát, és elvétve a mozdulatot. Összekoccantak a fogaik a Himmel utca feldúlt földjén. Nem búcsúzott tőle. Képtelen lett volna. Még néhány percig ott maradt mellette, aztán valahogy elszakadt a földtől. Csodálkozom, mi mindenre képesek az emberek, még akkor is, amikor arcukon könnypatakok csorognak, ők támolyognak tovább, köhögnek, keresnek, és találnak. A KÖVETKEZŐ FELFEDEZÉS A Mama és a Papa holtteste, összegubancolódva fekszenek a Himmel utca murvalepedőjén.

Liesel nem futott, nem is lépett feléjük, egyáltalán nem mozdult. Szeme siklott az embereken, és elhomályosodva megállt, amikor meglátta a magas férfit és az alacsony szekrényasszonyt. Az a mamám. Az a papám. A szavak hozzá voltak tűzve. – Nem mozognak – mondta halkan. – Nem mozognak. Talán ha elég sokáig állt volna mozdulatlanul, akkor végül ők mozdultak volna meg, de így mozdulatlanok maradtak egészen addig, amíg Liesel is. Abban a pillanatban vettem észre, hogy Liesel lábán nincs cipő. Milyen fura, hogy épp ezt vettem észre akkor. Talán nem akartam az arcára nézni, mert a könyvtolvaj maga volt a jóvátehetetlen kétségbeesés. Tett egy lépést, és többet aztán nem is akart, de mégis tett még egyet. Liesel lassan odament a mamájához és a papájához, és leült közéjük. Megfogta a Mama kezét, és beszélni kezdett hozzá. – Emlékszik, amikor idejöttem, Mama? Kapaszkodtam a kapuba, és sírtam. Emlékszik, mit mondott mindenkinek az utcában azon a napon? – Most megremegett a hangja. – Azt mondta, mit néznek, seggfejek? – Megfogta a Mama kezét, és megérintette a csuklóját. – Mama, tudom, hogy maga... jó volt, amikor eljött az iskolába, és elmondta, hogy Max felébredt. Tudta, hogy láttam a Papa harmonikájával? – Még szorosabban fogta a dermedő kezet. – Odamentem, néztem, és gyönyörű volt. A csudába is, olyan gyönyörű volt, Mama. A MÉG NEM PILLANATAI A Papa. Nem nézett a Papára. Nem tudott ránézni. Még nem.

A Papa ezüstszemű ember volt. Nem halott szemű. A Papa egy harmonika volt. De a fújtatója most teljesen üres lett. Semmi nem ment be, és semmi nem jött ki.

Ringani kezdett előre-hátra. Valahol a szájában megakadt egy éles, halk, maszatoló hang, és végül képes volt megfordulni. A Papájához. Abban a pillanatban nem tudtam visszafogni magam. A másik oldalra mentem, hogy jobban lássam, és attól a pillanattól fogva, hogy megint láttam az arcát, tudtam, hogy ő volt, akit a legjobban szeretett. Tekintete simogatta a férfi arcát. Követte az egyik ráncot egészen az álláig. Valamikor ez a férfi ült vele a fürdőszobában, és tanította, hogyan kell cigarettát sodorni. Kenyeret adott egy halott embernek a Münchener utcában, és azt mondta a lánynak, hogy olvasson az óvóhelyen. Ha ezt nem mondja neki, talán nem kezdett volna el írni a pincében. A Papa – a harmonikás – és a Himmel utca. Az egyik nem létezhetett a másik nélkül, mert Liesel számára mindkettő az otthont jelentette. Igen, ez volt Hans Hubermann Liesel Meminger számára. Megfordult, és a mentőalakulatoshoz beszélt. – Kérem – mondta –, a papám harmonikája... Idehozná nekem? Néhány percnyi zavar után egy idősebb férfi hozta a lyukas tokot, és Liesel kinyitotta. Kivette belőle a megsérült hangszert, és letette a Papa mellé. – Tessék, Papa. És megesküdhetek nektek valamire, mert a saját szememmel láttam, sok évvel később, mint magának a könyvtolvajnak a látomását: amikor letérdelt Hans Hubermann mellé, látta, ahogy feláll, és elkezd játszani. Ott állt, és felszíjazta hangszerét az összeomlott házak alpeseire. Ezüstszemek. A szájában fityegő cigaretta. Még el is tévesztette egyszer a dallamot, és kedvesen nevetett a hibáján. A fújtató lélegzett, és a magas férfi még egyszer utoljára játszott Liesel Memingernek, miközben az eget szép lassan lehúzták a tűzhelyről. Játssz még, Papa. A Papa abbahagyta. Ledobta a harmonikát, és ezüstszeme tovább rozsdásodott. Most már csak egy test volt a földön, és Liesel felemelte és átölelte. Hans Hubermann vállán zokogott. – Viszontlátásra, Papa. Maga mentett meg. Maga tanított meg olvasni. Senki sem tud úgy játszani, mint maga. Soha nem fogok pezsgőt inni. Senki sem tud úgy játszani, mint maga. Tartotta a karjában. Megcsókolta a vállát – az arcára már nem bírt volna nézni –, és aztán újból letette a földre. A könyvtolvaj sírt, amíg szelíden el nem vitték onnan. Később emlékeztek a harmonikára, de senki sem vette észre a könyvet. Annyi munka volt, és többször is ráléptek A könyvtolvajra, aztán végül valaki felkapta, anélkül, hogy akár csak rápillantott volna, és felhajította egy szemétgyűjtő teherautóra. Mielőtt indult volna tovább az autó, gyorsan felmásztam rá, és fogtam a könyvet... Szerencse, hogy ott voltam. Persze, ugyan kit akarok becsapni? Legalább egyszer szinte mindenhova eljutok, és 1943-ban ott voltam jóformán mindenütt.

Epilógus

AZ UTOLSÓ SZÍN

A HALÁL ÉS LIESEL – FAKÖNNYEK – MAX – ÉS A KÖNYV ÁTADÓJA

A HALÁL ÉS LIESEL Sok év telt el azóta, de még mindig rengeteg dolgom van. Esküszöm, a világ egy gyár. A nap forgatja, az emberek irányítják. És én maradok. Viszem el őket. Ami ennek a történetnek a végét illeti, most már nem fogok trükközni, mert fáradt vagyok, nagyon fáradt, és olyan egyenesen mesélem el, ahogy csak tudom. EGY UTOLSÓ TÉNY El kell mondanom nektek, hogy a könyvtolvaj csak tegnap halt meg.

Liesel Meminger nagyon hosszú életet élt, messze Molchingtól és az elpusztult Himmel utcától. Sydney egyik külvárosában halt meg. A 45-ös számot viselte a háza – akárcsak Fiedlerék óvóhelye –, és az ég a legszebb délutáni kék volt. Akárcsak a papájáé, az ő lelke is felült. Utolsó látomásaiban látta három gyermekét, az unokáit, a férjét és az életek hosszú sorát, melyek összeolvadtak az övével. Köztük, mint ragyogó lámpások, ott voltak ők is: Hans és Rosa Hubermann, meg az öccse, és a fiú, akinek a haja örökre citromsárga maradt. De volt ott még néhány más látomás is. Gyertek velem, és elmesélek nektek egy történetet. Mutatok nektek valamit.

KÖNNYEK ÉS TÖLGYFAMOSOLY Amikor a Himmel utcát megtisztították, Liesel Memingernek nem volt hova mennie. Úgy emlegették, mint a harmonikás lányt, és elvitték a rendőrségre, és ott törték a fejüket, hogy mi legyen vele. Egy nagyon kemény széken ült. A harmonika őt nézte a tokon lévő lyukon keresztül. Három órája volt a rendőrségen, amikor megjelent a polgármester és egy pelyhes hajú nő. – Mindenki azt mondja, hogy van itt egy lány, aki életben maradt a Himmel utcában – mondta a hölgy. Egy rendőr rámutatott. Ilsa Hermann ajánlkozott, hogy viszi a tokot, de Liesel keményen tartotta a kezében, ahogy mentek le a rendőrség lépcsőjén. A Münchener utcában volt egy éles vonal, amely elválasztotta a lebombázottakat a szerencsésektől. A polgármester vezetett. Ilsa Liesel mellett ült a hátsó ülésen. A lány engedte, hogy Ilsa fogja a kezét a köztük lévő harmonikatok tetején. Könnyű lett volna nem beszélni, de Liesel épp ellenkezőleg reagált a gyászára. Ült a polgármesterék finom vendégszobájában, és beszélt, beszélt – önmagának – még éjszaka is. Nagyon keveset evett. Egyetlen dolgot nem csinált egyáltalán: nem mosakodott. Négy napon át vitte magával mindenhova a Himmel utca maradványait a Grande Strasse 8. szőnyegein és padlódeszkáin. Sokat aludt, és nem álmodott, és a legtöbbször sajnálta, amikor felébredt. Minden eltűnt, amikor aludt. A temetések napján még mindig nem mosakodott, és Ilsa Hermann udvariasan megkérdezte, hogy nem szeretne-e megmosdani. Előtte csak megmutatta a fürdőszobát, és adott neki egy törülközőt. Az emberek, akik ott voltak Hans és Rosa Hubermann temetésén, sokat beszéltek a lányról, aki ott állt szép ruhában és a Himmel utca mocskával a testén. Azt is beszélték, hogy aznap teljesen felöltözve bement az Amper folyóba, és mondott valami nagyon furcsát. Valamit egy csókról. Valamit egy Saumenschről. Hányszor kellett még elbúcsúznia? Utána jöttek a hetek, a hónapok és rengeteg háború. Liesel emlékezett a könyveire a legmélyebb bánat idején, különösen azokra, amik neki készültek, és arra, amelyik megmentette az életét. Egyik reggel, amikor újból elfogta a rémület, még vissza is ment a Himmel utcába értük, de ott már semmi sem volt. Nem volt gyógyulás abból, ami történt. Ahhoz évtizedek kellenek. Ahhoz egy hosszú élet kell.

A Steiner családnak két szertartása volt. Az első akkor, amikor eltemették őket. A második, amikor Alex Steiner hazaért, miután szabadságot kapott a bombázás után. Mióta megtalálta a hír, Alex egyre jobban összeszáradt. – Szentséges Istenem – mondta –, ha legalább engedtem volna, hogy Rudy elmenjen abba az iskolába. Megmentesz valakit. És megölöd vele. De honnan tudhatta volna? Egyetlen dolgot tudott igazán: hogy mindent megtett volna azért, hogy ő is ott legyen a Himmel utcában azon az éjszakán, és hogy ne ő maradjon életben, hanem Rudy. Ezt elmondta Lieselnek a Grande Strasse 8. lépcsőjén, amikor felrohant hozzá, miután hallotta, hogy ő életben maradt. Azon a napon, ott a lépcsőn Alex Steiner ketté lett fűrészelve. Liesel elmondta neki, hogy megcsókolta Rudy száját. Zavarban volt, de úgy gondolta, hogy Rudy apja talán szeretné tudni. Könnyek és tölgyfamosoly. Liesel látomásában az ég, amit láttam, szürke és fényes volt. Egy ezüstös délután.

MAX Amikor a háborúnak vége lett, és Hitler a karomban találta magát, Alex Steiner újra megnyitotta a szabó üzletét. Nem volt benne pénz, de legalább mindennap lefoglalta magát pár órára, és Liesel gyakran ott volt vele. Sok napot töltöttek együtt, gyakran elsétáltak Dachauba a felszabadítása után, de az amerikaiak nem engedték be őket. Végül, 1945 októberében egy ingoványos szemű, tollhajú és frissen borotvált arcú férfi lépett be az üzletbe. A pulthoz ment. – Van itt egy lány, akit Liesel Memingernek hívnak? – Igen, itt van hátul – felelte Alex. Reménykedett, de biztos akart lenni a dologban. – Megkérdezhetem, hogy ki keresi? Liesel kijött. Megölelték egymást, és sírtak, és a padlóra roskadtak.

A KÖNYV ÁTADÓJA Igen, sok mindent láttam ezen a világon. Ott vagyok a legnagyobb katasztrófáknál, és a legnagyobb gazembereknek dolgozom. De vannak másfajta pillanatok is. Többféle történetem van (meglehet, épp csak egy maroknyi, ahogy korábban már sugalltam), amelyek elvonják a figyelmem, miközben dolgozom, ahogyan a színek is. A legszerencsétlenebb, legvalószínűtlenebb helyeken szedem össze őket, és gondom van rá, hogy emlékezzek rájuk, miközben végzem a munkámat. A könyvtolvaj az egyik ilyen történet. Amikor elutaztam Sydneybe, és elvittem Lieselt, végül megtehettem valamit, amire már régóta vártam. Letettem őt, és sétáltunk az Anzac Avenue-n, a futballpálya mellett, és kivettem egy poros fekete könyvet a zsebemből. Az öreg hölgy megdöbbent. A kezébe vette a könyvet, és azt mondta: – Ez tényleg az? Bólintottam. Reszkető kézzel nyitotta ki A könyvtolvajt, és lapozni kezdte. – Ezt el se hiszem... – Bár a szöveg megfakult, el tudta olvasni a szavait. Lelkének ujjai megérintették a történetet, amit olyan régen írt a Himmel utcai pincében. Leült az útpadkára, én pedig mellé. – Olvasta? – kérdezte, de nem nézett rám. Szeme a szavakra tapadt. Bólintottam. – Sokszor. – Értette? És ekkor hosszú szünet következett. Néhány autó húzott el, mindkét irányban. A volánnál Hitlerek és Hubermannok ültek és Maxok, gyilkosok, Dillerek és Steinerek... Sok mindent akartam mondani a könyvtolvajnak, a szépségről és a kegyetlenségről. De ugyan mit mondhattam volna neki ezekről a dolgokról, amit nem tudott már maga is? El akartam magyarázni neki, hogy folyton túlértékelem és alábecsülöm az embereket – és nagyon ritkán tudom egyszerűen csak értékelni őket. Meg akartam kérdezni tőle, hogy lehet ugyanaz a dolog annyira csúnya és annyira nagyszerű, és ugyanazok a szavak annyira átkozottak és annyira ragyogóak. De mindebből semmi sem jött ki a torkomon. Csak arra voltam képes, hogy Liesel Memingerhez forduljak, és elmondjam neki az egyetlen igazságot, amit biztosan tudok. Elmondtam akkor a könyvtolvajnak, és elmondom most nektek. AZ ELBESZÉLŐTÖK UTOLSÓ MEGJEGYZÉSE Engem az emberek kísértenek.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szeretném azzal kezdeni, hogy köszönetet mondok Anna McFarlane-nek (aki éppolyan melegszívű, mint amilyen művelt) és Erin Clarke-nak (a gondoskodásáért, kedvességéért, és mert mindig a megfelelő tanácsot adta a megfelelő pillanatban). Különleges köszönet illeti Bri Tunnicliffeet is, amiért kibírt, és próbálta elhinni, hogy tartani fogom az átírásokra megszabott határidőket. Hálával tartozom Trudy White-nak a jóindulatáért és tehetségéért. Megtiszteltetés számomra, hogy könyvem oldalain szerepelnek az alkotásai. Ez a könyv nem jöhetett volna létre a következő emberek nélkül sem: Cate Paterson, Nikki Christer, Jo Jarrah, Anyez Lindop, Jane Novak, Fiona Inglis és Catherine Drayton. Köszönöm, hogy értékes időtöket erre a történetre – és énrám – szántátok. Nagyobb a hálám érte, mint amennyire szavakba tudom önteni. Köszönetet mondok továbbá a Sydneyi Zsidó Múzeumnak, az Ausztrál Háborús Emlékmúzeumnak, Doris Seidernek a Müncheni Zsidó Múzeumtól, Andreus Heuslernak a Müncheni Városi Levéltártól és Rebecca Biehlernek (az almafák életciklusáról nyújtott információiért). Hálás vagyok Dominika Zusaknak, Kinga Kovácsnak és Andrew Jansonnak sok buzdításukért és türelmükért. Végül pedig különleges köszönet illeti Lisa és Helmut Zusakot – az alig hihető történetekért, a nevetésért és azért, mert megmutatták nekem a másik oldalt. Markus

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Kepets András Szerkesztette: Sarkadi Péter Felelős szerkesztő: Greskovits Endre

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház kiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Sophie Nélisse (Liesel) és Nico Liersch (Rudy) A könyvtolvaj című film szereplői

Sophie Nélisse, A könyvtolvaj főszereplője (a 2013-as filmet Brian Percival rendezte)

Markus Zusak (1975–)