Tapasztalatok vizes terepasztal (homokasztal) oktatásban való használatáról

A Miskolci Egyetem Közleményei, A sorozat, Bányászat, 82 . kötet (2011)

Tapasztalatok vizes terepasztal (homokasztal) oktatásban való használatáról Hegedűs András adjunktus Miskolci Egyetem, Földrajz Intézet [email protected] Vágó János tudományos segédmunkatárs Miskolci Egyetem, Földrajz Intézet [email protected]

A tanulmány a földrajz tanításának módszertani irodalmából is jól ismert, de a gyakorlatban kevéssé használt szemléltetőeszközt, a terepasztalt (homokasztalt) és annak változatát, a tereptálcát (homoktálcát) mutatja be. Ismertetjük a Miskolci Egyetem Földrajz Intézetében készített terep(homok)asztal elkészítésének és működtetésének tapasztalatait, röviden leírjuk a vízfolyások és a szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások szemléltetésének általunk használt, bevált módját.

Bevezetés Három éve kezdtünk el a Miskolci Egyetem „földrajzos” (geográfus, földrajz alapszak, geográfus mesterszak, földrajztanár) képzéseiben, valamint az egyetemi és kari népszerűsítő-tudományos rendezvényeken (kutatók éjszakája, nyílt nap, ásványfesztivál) homokasztalt használni. Ez idő alatt több száz órát töltöttünk bemutatók és kísérletek tervezésével, előkészítésével, kipróbálásával, amelyekből több tucatot tartottunk általános és középiskolás tanulóknak, egyetemi hallgatóknak és felnőtteknek. A résztvevők e bemutatókat, előadásokat láthatóan nagyon élvezték, a kísérletekben szívesen közreműködtek és azokat igen hasznosnak találták. Többségüknek újdonság volt a terepasztal, bevallásuk szerint tanulmányaik során nem találkoztak ezen egyszerű, de látványos szemléltetőeszközzel. Ez azért is sajnálatos, mert a földrajztanárképzésben használatos régebbi és újabb módszertani jegyzetek, tankönyvek, szakirodalmak egyaránt kiemelik a szemléltetés, és azon belül is a bemutató (demonstráció), kísérlet, modellkísérlet fontosságát a földrajz tanításában. Akkor mégis mi lehet az oka a homokasztalon végezhető bemutatók, kísérletek elmaradásának? Feltételezzük, hogy az iskolák többsége nem engedheti meg magának terep(homok)asztal beszerzését, elkészíttetését, ahol pedig rendelkezésre áll, ott a szaktanárok mellőzik a rendszeres használatát,

73

Tapasztalatok vizes terepasztal (homokasztal) oktatásban való használatáról

„macerásnak”, időigényesnek tartva azt. Ez utóbbinak részben oka lehet az is, hogy a módszertani tankönyvek, jegyzetek – terjedelmi okok miatt érthető módon – nem elég részletesek e témában ahhoz, hogy kellő segítséget adjanak a tanároknak. Sokszor csak néhány mondatot ejtenek a homokasztalról, mint a földrajzi szertárak fontos tartozékáról és utalnak az azon bemutatható folyamatokra, jelenségekre (pl. Balogh B. A. – Teperics K. 1999, Varajti K. 2009), esetleg néhány mondatban ismertetik a terepasztal felépítését és vázlatosan leírnak néhány kísérletet (pl. Tóth A. 1971, Köves J. 1972, Fehér J. 1984, Kormány Gy. 2004). Ez azonban kevés, mert bár a kísérletek egyszerűek, de rejtenek magukban néhány buktatót, sikeres és látványos végrehajtásuk igényel némi gyakorlatot, tapasztalatot. Dolgozatunkban ismertetjük az általunk jelenleg használt terep(homok)asztal elkészítését (annak költségeit) és az üzemeltetésében szerzett tapasztalatainkat. Röviden leírunk néhány, az általános- és a középiskolai tananyaghoz illeszkedő, egy-egy tanóra vagy szakkör keretében bemutatható kísérletet, ösztönözve ezzel a köz- és felsőoktatásban dolgozó munkatársakat e szemléltetőeszköz gyakoribb használatára.

A terep(homok)asztal elkészítése és működtetése Sajnos kereskedelmi forgalomban az igényeinknek megfelelő (megfelelő tudású és emellett megfizethető árú) terepasztalt nem találtunk. A beszerezhetők vagy szinte minden igényt kielégítő, „professzionális” laboreszközök, amik igen drágák, vagy csak kisebb játékszerek, homokozók. Ezért magunk készítettünk két változatot. Az első homokasztalt fából és PVC-ből építettük – gyakorlatilag egy műanyaggal bélelt, sekély faláda volt, melyet fémlábakra szereltünk. Elkészítése barkács eszközökkel és módszerekkel is egyszerű és olcsó volt. Hosszú távon azonban nem vált be, mert bármilyen gondosan is kezeltük le a fát és próbáltuk „vízállóvá” tenni az asztalt, az néhány használat után vetemedni, penészedni kezdett. Ezért a második, jelenleg is használt asztalunk már fémből készült. Az „asztallap” 2 mm vastag 200*100 cm-es alumíniumlemez, melynek az egyik végét háromszög alakúra vágattuk és a peremeit körben 15 cm szélességben felhajtattuk. (A vágást és a hajtást a bádogos szaküzletben, ahol a fémlemezt vettük el is végezték.) Így az egyik végén kihegyesedő, 170 cm hosszú, 70 cm széles, 15 cm mély tálcát kaptunk (ára 2010-ben 17 000 Ft volt). A sarkokat barkácsboltokban kapható „építési” ragasztóval összeragasztottuk és tömítettük, a kicsúcsosodó végébe pedig lyukat fúrtunk vízlevezetés céljából. Külön asztallábat nem feltétlenül szükséges készíteni, a tálca két iskolapadra vagy festőbakra is felhelyezhető. Ha a terepasztal nem fog teljes hosszában felfeküdni az iskolapadra, vagy tervezzük a megdöntését (például a vízfolyás esésének megnövelése céljából), akkor célszerű az alumíniumlemezt alulról merevíteni. Mi ezt egyszerűen (és

74

Hegedűs András, Vágó János

olcsón) három, szintén barkácsboltokban beszerezhető párnafa (faléc) hosszanti felragasztásával tettük meg. A lefolyó alá tölcsért szereltünk, melyhez 1,5 m hosszú gumicső csatlakozik. A cső egy vödörbe vezeti az asztalról lefolyó vizet, melyet a kísérletek során locsolókannából öntünk a homokra, vagy szivattyúval forgatunk vissza az asztalra. A kannát a vödörből lehet újratölteni, így az asztal víztakarékosan működtethető. A locsolókannás módszer előnye az olcsóság és az üzembiztonság (nehéz elrontani). Van azonban néhány hátránya is: nagyon lefoglalja a tanárt, aki így nehezebben tud magyarázni, mutogatni; lehetetlen az egyenletes vízhozamot tartósan biztosítani – a kísérletező keze néha óhatatlanul megremeg, a kanna pedig időnként kiürül. A vízhozam ingadozása nyilvánvalóan hatással van a felszínalakító folyamatok lefolyására és a formák kialakulására. A tanár is szabadabb és a vízhozam is egyenletesebb szivattyú használatával. Már egy kis teljesítményű, olcsó szobaszökőkút szivattyú is elegendő a vízfolyás létrehozásához. Mi egy 70 cm emelő magasságú, szabályozható teljesítményű (100–450 l/óra), elektromos szobaszökőkút szivattyút használunk (ára 2008-ban 4000 Ft volt), amit a terepasztalról lefolyó vizet gyűjtő vödörbe teszünk és a vizét gumicsővel vezetjük fel az asztalra. (Fordítsunk fokozott figyelmet az elektromos csatlakozás érintésvédelmére!). Valósághűbb a modellünk, ha a vizet nem a homok tetejére szivattyúzzuk, hanem a gumicső végét a homok alá rejtjük (és rögzítjük), ekkor a víz forrásként tör a felszínre. (Ha a csőre egymástól 10–20 cm távolságra 2–3 lyukat fúrunk, és a végét bedugaszoljuk, elérhetjük, hogy több forrásunk és patakunk alakuljon ki.) A szivattyú védelme érdekében célszerű a forgatott vizet ülepíteni. Ezt legegyszerűbb már a terepasztalon megtenni: a lefolyónyílás elé 2–4 mm magas bukógátat (műanyag lécet) teszünk keresztbe és rögzítünk az asztalon, mely a durvább hordalékot felfogja. A kísérletek, bemutatók során szükség lehet a vízfolyás(ok) esésének megváltoztatására, melyet a terepasztal „felső” vége alá tolt ékek segítségével könnyen megtehetünk. A homokasztal elengedhetetlen része maga a homok, melynek szemcsemérete és szemeloszlása jelentősen meghatározza alkalmazhatóságát, a kísérletek lefolyását és eredményét. Tapasztalataink szerint a túl durva szemcséjű anyagon (kavicsos homok, kavics) a felszínalakító folyamatok csak nagy esés és/vagy nagy vízmennyiség (vízhozam) alkalmazása esetén indulnak be és méretesebb formákat alakítanak ki. Ezért a durvább anyagot csak nagyobb terepasztalokon célszerű használni, ahol a megfelelő esés is könnyebben kialakítható, a bőséges vízmennyiség is „elfér” és ahol van elegendő hely a terjedelmes formák kialakulásához. A túl finom (iszapos, agyagos) anyag sem megfelelő, mert nagyon lassú benne a vízszivárgás, túlságosan átnedvesedik és a tetején is gyakran „áll a víz”. Ilyen anyagban nehezebben

75


alakulnak ki völgyek, és azok formái sem mindig jellegzetesek, mert az átnedvesedett, folyóssá vált völgyoldalak ellankásodnak, a felszínformák „szétfolynak”. Gondot okozhat még az is, hogy a finom szemcséket már a kis sodrású vízfolyás is javarészt lebegtetve szállítja, így a víz zavaros, átlátszatlan, sőt gyakran habos lesz. Hasonlóan, sem a túl egynemű, sem a túl vegyes (kavicsos) homok nem alkalmas szemléletes kísérletek bemutatására. Az egyforma méretű szemcsékből álló anyagban nem tudjuk bemutatni a folyóvíz hordalékszállításának (görgetve, ugráltatva, lebegtetve) módjait, nem figyelhetjük meg az üledék osztályozását. A kavicsos homokban pedig a minduntalan kihantolódó nagyobb szemcsék megzavarják a víz áramlását. Közepes és durva szemcseméretű homok keverékével biztosan jó eredményeket érhetünk el. Mivel iszap és agyagfrakció tapasztalatunk szerint minden olcsón beszerezhető homokban előfordul, a felhabzás elkerülése érdekében célszerű annak alapos átöblítése. Ezt legegyszerűbben úgy tehetjük meg, hogy a terepasztalt enyhén megdőltjük és a pár centiméter vastagon elterített homokot néhányszor felöntjük. A vizet célszerű öntözőkannából, olyan magasságból és bőségesen önteni, hogy az anyagot felkavarja és annak felszínén lefolyjon. Az átnedvesített homokkal töltött terepasztal nehezen mozgatható, így elsősorban szaktantermekben működtethető kényelmesen. Ahol nem áll rendelkezésre olyan helyiség, ahová hosszabb időre beállítható, Javasoljuk terep(homok)tálca használatát. Ez az eszköz nem más, mint a terepasztal kicsinyített változata, mely könnyebben szállítható. Elkészítése nagyon egyszerű: nagyobb (legalább 50*50*10 cm-es) műanyag láda (pl. virág-, tejipari, húsipari, habarcs láda) egyik sarkába lyukat fúrunk vízlevezetés céljából, másik felébe pedig homokot töltünk. Az eszközt úgy helyezzük el az asztal sarkán, hogy lyukas része az asztalról némileg lelógjon, mely alá vödröt teszünk. A homokot ezután a vödörből merített vízzel locsolhatjuk. Annak érdekében, hogy a víz ne álljon meg a ládában, annak „felső” sarkát célszerű ékekkel megemelni. Mivel a terep(homok)tálcán kisebb hely áll rendelkezésre a formák kialakításához, és kisebb vízhozamot alkalmazhatunk, mint a terepasztalon, mindenképpen ajánlatos finom és közepes szemű homokkal feltölteni, melyben tapasztalatunk szerint már kis vízmennyiség esetén is jól megfigyelhető folyamatok játszódnak le és szép felszínformák alakulnak ki. A következőkben e két szemléltetőeszköz segítségével végezhető, elsősorban a folyóvíz felszínalakító munkájához kapcsolódó kísérleteket ismertetünk.

76


Kísérletek terep(homok)asztalon és terep(homok)tálcán A kísérletek előkészítése A terepasztal felét, nem egészen a pereméig, homokkal töltjük fel, melyet a bemutatót megelőzően annyira át kell itatni, hogy több vizet már ne nyeljen el és rajta további áztatás hatására vízfolyás alakuljon ki. A kézzel kialakított kiindulási felszínre kisebb tereptárgyak, pl. fák, állatok, házak, autók helyezhetők, amelyek valóságosabbá, élőbbé teszik a modellt. Alkalmazásuk többek között az alámosott pusztuló kanyarulatokban, a leomló partfalon bekövetkező károk szemléltetésénél, vagy megtörtént katasztrófák (pl. gátszakadás) rekonstruálásánál különösen látványos.

A folyóvíz felszínformáló tevékenységének bemutatása Kiindulási felszínként a terepasztal felső felén enyhén lejtő „fennsíkot” vagy „hegyet” formálunk. Eközben felidézzük azokat a folyamatokat, amelyek a természetben a hasonló nagyformákat kialakítják. (Annak érdekében, hogy a víz a tálcáról gyorsabban lefolyjon, a terepasztalt célszerű ékekkel enyhén megdönteni.) A fennsíkra vizet juttatva az eleinte vízfilmként folyik le, majd lassan vízfolyás(ok)ba rendeződik. Eközben a felületi lejtőleöblítés, az árkos erózió folyamatának és a vízfolyások kialakulásának ismertetése történik. A vízfolyás a fennsík peremét elérve gyors völgymélyítésbe kezd, ekkor a kialakuló völgy hátravágódása nagyszerűen megfigyelhető. Itt magyarázzuk el a bevágódás és a völgyek kialakulásának okait (esésnövekedés következtében megnövekvő munkavégző-eróziós képesség), és a meder mélyülését okozó fizikai folyamatokat (1. ábra). A bevágódó vízfolyás a fennsík peremlejtőjének lábán, az elragadott hordalék lerakásával rögtön hordalékkúp építésébe fog. Ha több forrásunk van, az azokból táplálkozó kis vízfolyások egymás mellett szabdalják fel a fennsík peremét, alatta összenövő hordalékkúpjaikból hordalékkúp-síkság jön létre (1. ábra). Ekkor hívhatjuk fel a figyelmet a hordalékszállítás módjaira (görgetve, ugráltatva, lebegtetve), az eróziós képesség megváltozása (eséscsökkenés) következtében bekövetkező szakaszjelleg (bevágódóból felhalmozó/alsószakasz) és mederrajzolat (egyenesből fonatos) átalakulására és a keletkező felszínformák jellemzőire. A fennsík és az alföld (terepasztal alsó fele) közötti szintkülönbség egyre csökken, a vízfolyás a fennsíkba bevág, az alföldet feltölti. A csökkenő esés következtében a bevágódás folyamatát egyre inkább az oldalazó erózió váltja fel. A vízfolyás most már inkább szélesíti völgyét (letarolja a hegyet, fennsíkot).

77


A szerkezeti mozgások (alföld süllyedése, hegység kiemelkedése) hatására kialakuló esésnövekedés azonban újraindítja a mélyítő eróziót. A hegység emelkedését terepasztalon nehézkes modellezni. A tálca aljára tegyünk egy felfújható párnát (természetesen leeresztett állapotban), pl. gumimatrac levágott fejrészét, és e fölé építsük fel a fennsíkot. A párna lassú felpumpálásával a fennsík látványosan kiemelkedik, a vízfolyás bevágódása folytatódik. Tereptálcán lényegesen egyszerűbb dolgunk van, elegendő a tálca „felső” sarkát megemelni. Bár a felfújható párnás módszer látványos, sok hibalehetőséget rejt magában: ha nem rétegzünk rá elég homokot, akkor azt „leszórva” magáról a felszínre bukkan, ha túl sokat teszünk rá, akkor nehéz felfújni; és megfelelő ütemű felpumpálása túlságosan leköti a tanárt. Ezért nagyobb gyerekeknél, egyetemi hallgatóknál, akik már el tudnak vonatkoztatni, egyszerűbb az alföldet „süllyeszteni”, oly módon, hogy a homokasztalba nyúlva az eddigre már nagyra fejlődött hordalékkúpot néhány mozdulattal elbontjuk, mindezt úgy előadva, hogy az a valóságban mélyebbre süllyed. Az emiatt újra megnövekvő esés a völgy további mélyítését és szurdokvölgyek kialakulását okozza. Az újra feléledő hátravágódás a régi mederből teraszokat (párkánysíkokat) formál (1. ábra).

1. ábra: Bevágódó vízfolyás(ok) és növekvő hordalékkúp(ok) terep(homok)asztalon (balra) és terep(homok)tálcán (jobbra)

78


A párkánysíkok kialakulása, ill. a szakaszjelleg változások éghajlati (csapadékmennyiség) változás hatására is bekövetkezhetnek. Ez a víz mennyiségének (vízhozamának) változtatásával mutatható be. A kiindulási felszínen, az ekkora már kiszélesedett völgyben, a vízhozam növelésével árvizet idézünk elő, ezzel a meder fenekét elegyengetjük. A vízmennyiség csökkentésével folyónk ezen az elegyengetett völgytalpon új, stabil medret készít. A vízhozam ismételt növelésével már e mentén fog bevágódni. Ekkor ismertethetjük az éghajlatváltozások hatását a felszínformálásra, a teraszok kialakulásának folyamatát (az éghajlati okok mellett kitérve az esetleges tektonikai okokra is).

Kanyargó (meanderező) vízfolyás felszínformáló tevékenysége A terepasztalon a meanderező, egyensúlyi állapotú szakaszok kialakulásához túlságosan hosszú idő szükséges. (A vízfolyásnak először el kell egyengetnie a teljes felszínt, ami órákat, napokat vesz igénybe. Olyan elegyengetett felszínt készíteni, amelyen gyorsan kialakulnak a kanyarulatok, pedig nagyon nehéz és esetleges.) A jellemző folyamatok és formák azonban előre „megrajzolt” kanyarulatokkal is bemutathatók. Kiindulásként nagyon kicsi esésű, sík felszínt hozunk létre. Ebbe kézzel néhány cm mélységű és szélességű kanyarulatokat formálunk (célszerű legalább egy kanyarulatpárt készíteni). A part mentén pálcikákkal vagy makett házakkal megjelöljük a kanyarulatok helyét, így nyomon követhető azok fejlődése és folyásirányba történő vándorlása is (2. ábra).

2. ábra: Kanyargó vízfolyás kanyarulatainak fejlődése terep(homok)asztalon

79


Az így előkészített terepasztalon folyó víz a jól ismert módon alakítja medrét: A kanyarulatok domború oldalán üledék felhalmozódás (épülés), míg homorú oldalán erózió (pusztulás) tapasztalható. A sodorvonal a vízfelszínre szórt fűrészpor segítségével „kirajzolható”. Megfigyelhető az itt jellemző formakincs (pl.: övzátony-sarlólapos sorozat, alámosott, meredek partfalak, gázlók) kialakulásának folyamata is (2. ábra). Főiskolai, egyetemi hallgatók számára a terepasztalon kanyarulatok morfometriai mérőszámainak (pl.: húr, ívhossz, magasság, görbületi sugár, stb.) ismertetése is elvégezhető. A kanyarulatok áthelyeződésének, folyásirányban történő vándorlásának követésével az Alföldünkre jellemző, egyensúlyi helyzetű vízfolyások fejlődése, és környezetük (árterük) kialakulása is modellezhető. A vízhozam növelésével (árvíz), a mederelhagyás jelensége, a kanyarulatok természetes módon végbemenő lefűződése, morotvák kialakulása is bemutatható.

Tómedencék fejlődésének bemutatása Tómedencék kialakításával az állóvizek életének bemutatása mellett lehetőségünk van az olyan nagytájak kialakulásának magyarázatára is, mint pl. az Alföld. Ezen kívül a folyókra épített létesítmények (völgyzáró gátak) helytelen üzemeltetése miatt kialakuló lehetséges veszélyhelyzeteket is modellezhetjük. A homokból lankásan lejtő fennsíkot formálunk, melynek közepébe–alsó harmadába medencét mélyítünk. Megindítjuk a vízfolyást, ami a medencébe torkollva tavat hoz létre és abba hordalékát lerakva deltát épít. Ez a folyamat a tómedence feltöltődését és egyúttal a tó vízszintjének emelkedését okozza. Amint a vízszint eléri a tómedence peremének legalacsonyabb pontját, a víz átbukik, és viszonylag gyorsan (néhány másodperc alatt) lecsapolja tavat (3. ábra). Eközben felhívhatjuk a figyelmet a gátszakadások okozta pusztításra (különösen érzékletes, ha makett házakat mos el a víz) és a tavak lecsapolódással való megszűnésére. A tó vízfolyás hátravágódásával is lecsapolható: a fennsík tómeder alatti lejtőjét locsolókannával vagy kilyuggatott (perforált) aljú PET palackkal „esőztessük”, a kialakuló vízfolyás(ok) hátravágódva eléri(k) és átréseli(k) a tómedence peremét. A tó lecsapolódásával megújuló, felerősödő bevágódás érdekes felszínalaktani következményét figyelhetjük meg. A tavat lecsapoló vízfolyás nagy esése és bőséges vízhozama, a tavat tápláló vízfolyás pedig az erózióbázis (tó vízszintje) csökkenése miatt gyorsan bevágódik, miközben a tó vize eltűnik. Így végül egy szurdokvölgyként induló, majd hirtelen kitáguló (egykori tómeder), azután ismét szurdokká szűkülő völgyet látunk, ahol a szakaszjellegek felváltva követik egymást.

80


3. ábra: Tó feltöltődése a betorkolló három vízfolyás hordalékával (képek felső részén), és lecsapolódása a vízének túlcsordulásával kialakuló patak bevágódásával (képek alsó felén)

81


Kőzetminőségbeli különbségek hatásának bemutatása A kőzetminőség vízfolyások irányára és esésére, a felszínformák kialakulására gyakorolt hatását szemléltethetjük a kiindulási felszínbe (lejtős fennsíkba) nagyobb, kemény kődarabok (pl. mészkő, gránit, andezit, bazalt) beépítésével. Az erózióval szemben ellenállóbb „kőzettesteket” a bevágódó vízfolyás kihantolja, így azok annak folyásirányát és/vagy esését kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatják. Különösen látványos réteglépcsők és vízesések jönnek létre, ha a homokba néhány centiméter mélyen tenyérnyi agyagpala lapokat rejtünk (4. ábra).

4. ábra: Agyagpalaréteg mentén kialakult vízesés terep(homok)asztalon

Szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások létrehozása A terepasztalon a szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások néhány típusa is könnyen bemutatható. Meredek partfalak, épített rézsűk, alámosásával és/vagy átáztatásával omlás, csuszamlás, suvadás váltható ki. A kísérlethez szükséges meredek lejtőt két módon is előállíthatjuk: a homokból kézzel (lapáttal) formázzuk, vagy az eróziós bemutatónál természetes úton kifejlődött „szurdokvölgy” oldalát használjuk. Ez utóbbi esetben az esését előbbutóbb kiegyenlítő vízfolyás oldalazó erózióval szélesíteni kezdi völgyét, a meredek völgyoldalakat helyenként alámossa, omlást, csúszást váltva ki (5. ábra). A terepasztalon kézzel az előbbinél is magasabb lejtőt tudunk készíteni, melybe vízzáró réteg (pl. agyagpala) is beépíthető, ami lehetővé teszi a kőzettani felépítés jelentőségének (rétegek anyaga, dőlése, stb.) bemutatását is. A csuszamlások

82


kialakulását a lejtő tetejének „esőztetésével” idézzük elő (erre felhasználhatók perforált aljú PET palackok is). Az átázás következtében a lejtő elveszti állékonyságát, rajta (ha van vízzáró réteg) szeletes csuszamlások, vagy (ha nincs vízzáró) suvadások alakulnak ki (5. ábra). Az áztatásnál fontos a „csapadékintenzitás” helyes beállítása: túl sok víz nem tud beszivárogni „vízmosások” keletkeznek, túl kevés pedig elszivárog, nem áztatja át kellően a lejtőt.

5. ábra: Oldalazó erózióval alámosott part omlása terep(homok)asztalon (balra; az omlással szembeni völgyoldalban két terasz maradványa is megfigyelhető), szeletes csuszamlás kialakulása esőztetés hatására terep(homok)tálcán (jobbra)

A hallgatóság részvétele a kísérletekben Az előzőekben leírt kísérleteket természetesen nem csak a tanár vagy az oktató mutathatja be, azokba a tanulókat, hallgatókat is be lehet vonni. Úgy tapasztaltuk, hogy minden korosztály szívesen részt vesz a kiindulási domborzat elkészítésében, az „esőztetésben”, a vízhozam szabályozásában, a makettek elhelyezésében, majd fokozott kíváncsisággal figyelik a történéseket, a felszín változását. Ha nem az általuk várt eredmény következik be, akkor kis változtatással újra kezdik a kísérletet. Eközben észrevétlenül, játszva ismerik meg a felszínalakító folyamatokat és a létrejövő felszínformákat. Gyakran annyira belemerülnek a kísérletezésbe („játékba”), hogy a tanárnak kell figyelmeztetni az óra végére.

83


Összegzés A terep(homok)asztal és a terep(homok)tálca látványos szemléltetőeszköz, mely számos természetföldrajzi jelenség megértésének megkönnyítése mellett kísérletezésre is jól használható. A folyóvíz és a szállítóközeg nélküli lejtős tömegmozgások felszínalakító munkájának legfőbb vonásai és a legjellemzőbb felszínformák kis gyakorlással könnyen bemutathatók segítségükkel. A tanulók, hallgatók nem csak tétlen szemlélői a kísérleteknek, hanem azokban tevékenyen részt is vehetnek. Tapasztalatunk szerint mindig örömmel segítenek vízfolyásokat létrehozni „esőztetéssel”, nagy kedvvel építettek egyre újabb és újabb kiindulási felszíneket, figyelve, miként változnak meg, hogyan fejlődnek tovább. Eközben észrevétlenül átélték a tananyagot, játszva tanultak, és sokszor tanári segítség nélkül kapcsolják össze a terepasztalon látottakat a valóssággal. Egyszerűbb, tartós terepasztal már néhány tízezer forintból építhető és üzemeltethető (a tereptálca még olcsóbb) és később fokozatosan továbbfejleszthető. Arra bíztatunk minden köz- és felsőoktatásban dolgozó földrajztanárt, felszínalaktanos munkatársat, hogy használja e szemléltető eszközöket, melyhez rövid cikkünk reméljük jó kiindulási alapot biztosít. Próbálják ki, gondolják tovább, egészítsék ki a röviden bemutatott kísérleteket! Irodalom BALOGH B. A. – TEPERICS K. 1999: A középiskolai földrajztanítás módszertana (válogatott módszertani fejezetek) – Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 113 o. FEHÉR J. 1984: A földrajztanítás módszertana. A középiskolai földrajztanítás módszerei – Második, javított kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest, 319 o. KORMÁNY Gy. 2004: A földrajz tanítása – Bessenyei Könyvkiadó, Nyíregyháza, 297 o. KÖVES J. 1972: A földrajz tanítása – Tankönyvkiadó, Budapest, 318 o. TÓTH A. 1971: 200 földrajzi kísérlet – Tankönyvkiadó, Budapest, 222 o. VARAJTI K. 2009: A Földünk és környezetünk tantárgy tanítása az iskolarendszerű felnőttoktatásban – elektronikus publikáció, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet http://www.ofi.hu/tudastar/modszertani-strategiak-4/foldunk-kornyezetunk http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=termeszettudomany-Varajti-foldunk

84

Tapasztalatok vizes terepasztal (homokasztal) oktatásban való használatáról

Recommend Documents