TANULMÁNYOK AZ EGYETEMES ÉS MAGYAR TÖTÉNELEM KÖRÉBŐL V.
Szerkesztette: Czövek István tanszékvezető egyetemi tanár
TANULMÁNYOK AZ EGYETEMES ÉS MAGYAR TÖTÉNELEM KÖRÉBŐL V.
Szerkesztette: Czövek István tanszékvezető egyetemi tanár
Bessenyei György Könyvkiadó Nyíregyháza 2006.
A kötet megjelenését támogatta: a Nyíregyházi Főiskola Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar Tudományos Bizottsága Tanulmányok az egyetemes és magyar történelem köréből V.
Szerkesztette: Czövek István tanszékvezető egyetemi tanár Lektorálta: Dr. Nagy Ferenc a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár igazgatója
ISSN 1785-7392 Technikai szerkesztő: Gárdonyi Erika
Kiadja a Bessenyei György Könyvkiadó Felelős kiadó: Dr. Fazekas Rózsa Kiadóvezető: Karakó András Készült a Tipographic Kft. Nyomdájában Nyíregyháza, 2006.
Tartalomjegyzék Fazekas Csaba A „krasznai tizenkét pont” Horváth Zita
Úrbérrendezés a Muraközi uradalomban
9 45
Fazekas Rózsa Szatmár megye lakóinak vásáros helyei 1828-ban
63
Reszler Gábor Közmunka a dualizmus kori Szabolcs vármegyében
75
Zsoldos Ildikó Buhály Attila Aszalós Éva Czövek István
Beiträge zum Kampf eines resistenten Komitats für den Schutz des Verfassungsrecths
85
Új utak az urartui vallástörténetben, avagy mit keres Marduk Karmir-blurban?
97
Anglia külpolitikája Tudor Henrik uralkodása alatt
111
Oroszország és a szlávok (1848-1867)
125
A „tudni-nem-érdemes dolgok tudománya” és az iskola
137
Műhely Buhály Attila
Tisztelt Olvasó! A Nyíregyházi Főiskola Történettudományi Tanszéke a Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar erkölcsi és anyagi támogatását is felhasználva hagyományosan minden évben megjelenteti a Tanszék tudományos műhelyének eredményeit bemutató aktáját. Ez évben követve az előző akta szerkezeti, tartalmi újítását publikálási lehetőséget biztosítottunk a Miskolci Egyetem Magyar Történeti Tanszék két történész kollegájának. Nagy örömünkre szolgált, hogy a két neves történész elfogadta a szerkesztő felkérését a kötetben történő publikálásra. A miskolci és nyíregyházi kollegák a legújabb kutatásaik eredményeit közlik, nem titkolva azt a szándékukat, hogy ezzel nemcsak a szűkebb tudományos élet számára, hanem a hallgatók történeti tájékozódásához is segítséget óhajtanak nyújtani. A tanulmányok az ókortól napjainkig ölelik fel a történelem korszakait, így tehát nem lehet szó tematikus számról, mint ahogy a korábbi köteteket sem ilyen alapon szerkesztettük meg. Az akta témáinak sokszínűsége tudományos megalapozottsága egy könyvben viszont érdekes és hasznos olvasnivalót tartogat a történelem kérdései iránt érdeklődők számára. Ahogy korábban is hangsúlyozta a szerkesztő, fontos szempontként jelent meg a fiatal kutatók publikálási lehetőségének biztosítása egy tudományos műhely keretén belül. Ez egyben a korrekt történész vita alapját is képezheti. Az előzőekhez hasonlóan ajánlom a kötetet tanároknak, tanárjelölteknek, s egyáltalán a történelem iránt érdeklődők figyelmébe, akik értékelik az aprólékos kutatómunkával megalkotott szellemi produktumot.
a Szerkesztő
7
FAZEKAS CSABA A „krasznai 12 pont” I. Az 1841. évi „szatmári 12 pont” a reformkor politikatörténetének fontos, bizonyos szempontból fordulatot is hozó eseménysorát jelentette. A Szatmár megye közgyűléséhez 1841. február 22-én benyújtott reformkoncepció az abban foglalt egyes indítványokkal, valamint a program átfogó igényével egyaránt a kortársak figyelmének a középpontjába állította a kezdeményezést. (A 12 pont tartalma röviden összefoglalva az alábbi volt: 1. Az ősiség eltörlése, ezáltal hitel biztosítása. 2. A hiteltörvény kiegészítése, telekkönyvi rendszer kialakítása, földhitelintézet felállítása. 3. Kötelező örökváltság, a kárpótlási alaphoz szükséges pénz pedig a jobbágyok által fizetendő adóból évente kerüljön levonásra. 4. A nem nemesek birtokbírhatási jogának kimondása. 5. A nem nemesek hivatalviselési jogának kimondása valamennyi állami és egyéb tisztség esetén. 6. A nemesség régi törvényekben kimutatható adófizetési kötelezettségének kimondása, gyakorlatilag a háziadó fizetésének kötelezettsége. 7. A belkereskedelmet gátló tényezők – monopóliumok, céhek – eltörlése, közlekedésfejlesztés, az útivámok általános fizetési kötelezettsége. 8. Népnevelés, minden községben iskola állítása, melynek költségeit a szekularizálandó egyházi birtokok jövedelme adja. 9. Az előzetes sajtócenzúra eltörlése. 10. A szabad királyi városok rendezése, a városi polgárjog kiterjesztése, a vezetők egész polgárság által történő választása. 11. A polgári és büntetőtörvény új szerkezete, esküdtszékek felállítása, a feudális igazságszolgáltatási rendszer és bíráskodási gyakorlat eltörlése. A hatalmi ágak – közigazgatás, törvényhozás és igazságszolgáltatás – elválasztása mind megyei, mind országos szinten. 12. Népképviselet, vagyis a nemesség helyett a nép egészének bevonása az ország ügyeinek intézésébe.1) Az 1839-1840. évi országgyűlést követő, felfokozott belpolitikai légkörben valamennyi vármegye közéletét felkavarta az indítvány, az ország sorsát meghatározó viták középpontjába került, aminek a hatását csak fokozták az – elsősorban a Pesti Hírlap megjelenése nyomán – új
9
belpolitikai dimenziókat megnyitó sajtótudósítások, publicisztikai írások. Nem pusztán a „haladás” – „maradás” dimenziója miatt, hanem azért is, mert a reformot igénylők táborát is megosztotta a határozott, azonnali változás (saját korában kétségtelenül radikálisan felvetett) igénye. Mindehhez hozzájárult, hogy a programot kezdeményező szatmáriak a következő országgyűlésre adandó követutasításként akarták elfogadtatni indítványukat, vagyis kimondottan „tematizálni” és átfogó változtatásokra kényszeríteni az 1843-ban esedékes diétát. Nemcsak maga a program, és annak egyes megyékben megfigyelhető fogadtatása (voltak pontok, amelyeket egyesek magukévá tettek, másokat elvetettek vagy újragondolásukat, halasztásukat szorgalmazták) hordozott tanulságokat a kortársak, mindenekelőtt a reformellenzék számára, hanem a pontok szatmári sorsa is, hiszen a konzervatív Uray Bálint királyi tanácsos, korábbi alispán által vezetett, erőszakoskodó tyukodi és csengeri kisnemesek az 1841. december 6-i közgyűlésen megbuktatták a 12 pontos programot. A reform ügyének – leitatott és felheccelt tömeg előtti, konzervatív demagógia részére történt – kiszolgáltatottsága a politikai viszonyok egyik legfontosabb jellemzője lett az 1840-es években. (Többek között talán Deák Ferenc zalai követségének és a háziadó ügyének 1843. áprilisi bukása a legismertebb.) A Szatmárban történtek ezáltal nemcsak a társadalmi és politikai reform iránti igény és annak tartalma, hanem megvalósíthatóságuk korabeli korlátai miatt is sokrétű tanulságokat hordoztak, akkor is, ha a következő országgyűlésig a szatmári kezdeményezés továbbra is a viták középpontjában maradt. Az átalakulás ügyét ekkor már leginkább Kossuthtól féltő Széchenyi István nem rokonszenvezett a programadással, „a magyar alkotmány elleni hirtelen jött, átfogó támadásnak” minősítette a szatmári pontokat.2 Kossuth Lajos – bár a Pesti Hírlap-ban tág teret adott a vonatkozó megyegyűlési vitáknak és kíméletlenül ostorozta a nyers erőszakot alkalmazó „pecsovicsokat”, név szerint Urayt is – egészen más okból, a reform ügyének fenyegetettsége miatt tartotta korainak a közéletet felkavaró, a mérsékelteket inkább riasztó program közzétételét. Széchenyivel ellentétben az egyes pontokkal maga is egyetértett,3 viszont a kisebb lépések útján történő megvalósítást tartotta stratégiai szempontból inkább sikerrel kecsegtetőnek, ennyiben mindenképp megkülönböztetve magát a reform ügyének radikális – például szatmári – híveitől.4
10
A kortársak közül felidézzük még Kemény Zsigmond véleményét is: „Mi nem hisszük, hogy […] páratlan izmok, melyek ezen szem nem látott országot körző szirtokat megmászhassák s alvajárási biztonságot adjanak a mélységek felett, ennélfogva a 12 pontoknak mü pártolói soha nem voltunk. Nem hisszük, hogy mi kívánatos, rögtön elérhető.”5 A program konzervatív bírálói többnyire a kapkodást, a magyar alkotmányossággal való felelőtlen játszadozást, túlzottan elméleti jellegét és – kimondva is a szatmári pontok két forrását – a szabadelvűséget illetve a haladást tették szóvá.6 A konzervatívoktól származik a szatmári program később elhíresült elnevezése is („a magyar radikalizmus chartája”), melyet elsőként a Múlt és Jelen c. lap akasztott rá.7 A szatmári 12 pont értékelését a reformkor politikatörténetével foglalkozó szakirodalomban körültekintően elvégezték, széles körű igényessége miatt külön érdemes kiemelni Rácz István és Varga János tanulmányait.8 A komplex, több szempontból az 1848. márciusi 12 pontot megelőző programmal kapcsolatosan kevéssé ismert viszont, hogy a liberális reformokat rövid időszak alatt megvalósítani kívánó kezdeményezést újabb 12 pontos programmal folytatni is kívánták, melyet szerzőjük, Somogyi Antal Kraszna megye közgyűlésének nyújtott be. Alábbiakban ennek a „krasznai 12 pont”-nak az ismertetésére teszünk kísérletet. A szatmári 12 pont szerzőségét Rácz István idézett munkája tisztázta, rámutatva, hogy az bizonyosan a „szabadelvűség vándor apostola”, Somogyi Antal (1811-1885) tollából származik. Fiatalon Pozsony vármegye tiszteletbeli jegyzője volt, már az 1830-as években radikális ellenzéki megnyilatkozásaival hívta fel magára a figyelmet. 1839-ben olvasókört alapított az országgyűlés idején, tevékenységét ezért különösen veszélyesnek ítélték és figyeltették.9 Számos írásával, beszédével feltűnést keltett, mint ahogy azzal is, hogy 1839-1841 között a vármegyéket járva lelkesen agitált a reformeszmék mellett. Radikális fellépése nyomán barátai, eszmetársai, így Kossuth, Deák, Beöthy Ödön stb. hatása is közrejátszhatott abban, hogy 1841-ben Szegeden telepedett le, és bár az ellenzék tevékenységében szerepet vállalt,10 gyűléseiken rendszeresen részt vett, fellépései később kevésbé provokatívak lettek. A „csongrádi ellenzék közkatonájaként” Szeged és a szabad királyi városok ügyei foglalkoztatták, közéleti témájú írásai, tudósításai továbbra is figyelmet érdemeltek.11 1848-ban Szeged egyik országgyűlési
11
képviselőjévé választották, a törvényhozásban végig részt vett, majd emigrálni kényszerült. Londoni és máltai tartózkodás után, a kiegyezést követően tért haza, utolsó éveit – gyakran kétes értékűként minősített – tudományos munkáknak szentelte.12 II. Rácz István részletesen ismertette a szatmári 12 pont eseménytörténetét a vármegyében, a Szatmár megyei országgyűlési követutasítást előkészítő választmány véleményének alapos elemzésével. (A szatmári akció fontos eleme, hogy – Vas megye kezdeményezése nyomán – a követutasítást készítő választmányt állandósítani kívánták, mely eljárást más megyék is átvették.) Rácz megemlítette, hogy Somogyi a megyei vélemény kialakításában is oroszlánrészt vállalt, tagként kapcsolódott be a választmány munkájába is, továbbá mindkét hivatkozott tanulmányában idézte Somogyi 1841. október 24-én, a Kraszna megyei Somajban keltezett levelét, melyben a debreceni kollégium diákjait a reformok melletti kiállásra, további agitációra, kitartásra biztatta, és Széchenyi óvatosságának veszélyére figyelmeztetett.13 Ebben ezt írja: „A szatmári [12] pont sem elég. Rövid idővel egy új tizenkettővel lát napfényt, és ezek után ismét újak, hogy szüntelen izgatással életre ébresztessék e szunnyadozni felette szerető nép.”14 Arról azonban, hogy mi volt ez a beígért új 12 pont, Rácz István nem szólt tanulmányaiban. Somogyi Antal a szatmári programot továbbgondoló, továbbfejlesztő újabb 12 pontos programját Kraszna vármegye közgyűléséhez nyújtotta be 1841. október 28-án. A lényegi programpontokat az Erdélyi Híradó nyilvánosságra hozhatta, a Pesti Hírlap hasábjain Kossuth Lajos is szerette volna, de a cenzúra ennek közlését megtiltotta.15 A kétféle szöveg mutat némi eltérést, alapnak a Kossuthhoz beküldött tudósítást használtuk, megjegyezve az erdélyi lapban közölt, lényegi módosításokat: 1. Állíttassék fel statisztikai bureau, mely az ország megismertetéséhez kívántató adatokat, mennyire lehet számilag összegyűjtvén, a kormány, s illetőleg az ország elébe terjeszt. 2. Készíttessék rendszeres polgári s fenyítő törvénykönyv. 3. Miután az 1595. évi békekötés szerint Erdély Magyarországnak verum et inseparabile membruma [= valódi és elválaszthatatlan része], a két testvérhon uniója eszközöltessék.
12
4. A külkereskedés szabadíttassék fel, s az útivámon kívül minden egyéb vám töröltessék el. 5. Az egész Európa által sürgetett katonaság redukciója [=csökkentése] eszközöltessék, nehogy pedig csekély számú rendes katonaság mellett az ország védelem nélkül maradjon, nemzeti őrség állíttassék fel, és azok gyakoroltassanak, hogy így annál hamarabb erőbe lépjen az 1458/2. t.[örvény]cikk.16 6. A magyar katonaság külföldre ki ne vitessék, külföldi katonaság pedig az országba ne hozassék. 7. A magyar katonaság választassék el minden örökös tartományitól, minden tisztjei magyarok legyenek. 8. A házasság nyilváníttassék polgári kötésnek, s következve a polgári kötés minden következéseivel bírjon. 9. Kölcsönös tűz- és jégkármentesítő intézet állíttassék fel, melynek terhe alól a nemesség ki ne vonhassa magát. 10. A törvény értelmében tartassék minden évben országgyűlés, s a törvény megtartásának bővebb biztosítása végett határoztassék meg, hogy a nemzet képviselői összehívás nélkül gyűljenek egybe.17 11. Apafi fejedelem conditio-jának a törvényhozásról szóló pontja újíttassék meg. 12. Miután törvényeink szerint honunk minden egyéb tartományoktól független s önálló ország, ennélfogva a külföldi hatalmasságokhoz Magyarhon s Erdély részéről az ausztriain kívül külön magyar követ küldessék. Somogyi Antal már 1839-től rendszeresen megjelent Szatmár mellett más megyék közgyűlésein is. Fejér, Somogy, Zala, Sopron, Nyitra, Komárom, Bars, Hont, Pest közgyűlésein egyaránt feltűnt, sokat időzött Szatmár mellett az ellenzékiség másik fellegvárának számító Biharban is.18 A kelet-magyarországi vármegyék ellenzékének már az 1830-as években jó kapcsolata alakult ki egymással, továbbá a hasonló felfogású erdélyi körökkel. (Elég, ha arra gondolunk, hogy Wesselényi Miklós is Szatmár megyei birtokátruházás révén vehetett részt a magyarországi közéletben. Feltűnő volt, hogy a folyamat ezúttal fordítva is megindult: magyarországi nemesek tűntek fel Erdély közéletében.)
13
A vitatott hovatartozású partiumi megyékkel – Közép-Szolnok, Kraszna, Zaránd, Kővárvidék – hasonló, vagy még inkább ilyen volt a helyzet. Somogyi egyike volt az Erdély közéletében ekkoriban megjelenő magyarországi „emisszáriusoknak”, és vándorútja során megfordult például Kolozsváron is,19 liberális szemléletű cikkeit az itteni lapok már a tavasszal is közölték.20 1841 folyamán is több megyében feltűnt, június 15-én például Közép-Szolnok tisztújító közgyűlésén vett részt, melyről terjedelmes közleményt is publikált, a megyei közgyűlés eseményeit liberális szellemben kommentálva.21 Ezek az utak több szempontból is jól jöttek neki, egyrészt a Szatmárban is képviselt programjának népszerűsítésével szélesíteni kívánta az ellenzék bázisát, másrészt neki személyesen is jobb volt „eltűnni” a magyarországi közéletből, továbbá viszonylag könnyebben kaphatott valamilyen nyilvánosságot Erdélyben és a Partiumban, harmadrészt e térségek speciális politikai problémái újabb témakörök bevonását segítették a reformfolyamatba. (Elsősorban a Partium Magyarországhoz csatolását kimondó 1836/21. tc. kormányzat általi végre nem hajtása, illetve az Erdéllyel való unió ügye.) Ráadásul Somogyinak 1841 szeptemberében amúgy is forró lett Szatmárban a lába alatt a talaj. Az Uray vezette konzervatívok nyíltan meghirdették a 12 pont megbuktatásának programját, és tervezgették Somogyi perbe fogását is, aki látványos tanújelét adta radikális meggyőződésének. Egy alkalommal ugyanis a kancellária feloszlatását követelte, és éles támadást intézett a Magyarország jogait lábbal tipró Habsburgkormányzat ellen (hangsúlyozva, hogy a kisebb rablókat felakasztják, az országrablók viszont pompában élnek), hasonlóért korábban Wesselényiék ellen felségsértési pert indítottak.22 1841-ben, nem sokkal az országgyűlésen kieszközölt amnesztia után ezt az udvar nem merte megkockáztatni, mindenesetre Somogyi is tanácsosabbnak vélte továbbállni, így nem is tartózkodott Szatmárban az általa beterjesztett pontok december 6-i megbuktatásakor. Ekkor már Bihar megyében találjuk, ahol republikánus meggyőződésének megvallásáról, felelős kormány követeléséről, a birodalmi államadósság nemesség általi átvállalásáról szóló beszéde hökkentette meg nemcsak konzervatív ellenfeleit, de még számos liberális barátját is.23 (Ezt követte tapintatos továbbküldése Szegedre, ld. fentebb.)
14
III. A kettő közötti, októberi krasznai tartózkodásáról viszont szakirodalmunkban alig szólnak, pedig a szatmári 12 pont továbbfejlesztésének igénye megéri a figyelmünket. Annak megértéséhez, miért pont ott tartotta fontosnak és lehetségesnek a szatmári program továbbfejlesztését, röviden egy pillantást kell vetnünk Kraszna megye 1841-es viszonyaira. A Partium visszacsatolásáról szóló magyarországi 1836/21. tc. itt is komoly visszhangot kapott. Az 1837-38-as nagyszebeni országgyűlés a magyarországi diéta eljárását törvénytelennek, a törvénycikket érvénytelennek deklarálta, az udvar kívánságának megfelelően. Krasznában az ellenzéki-liberális erők kerültek túlsúlyba, amit azzal is nyomatékosítottak, hogy elfogadva az uralkodói meghívást, az 1839-es magyarországi diétára követeket küldtek, igaz, azzal a megszorítással, hogy csak a Partium visszacsatolásának ügyéhez szólhatnak hozzá. A többi partiumi vármegye Erdély országgyűlésén képviseltette magát, s e kérdés épp 1841 második felében, a következő erdélyi országgyűlés összehívásakor újra élesebb formában vetődött fel. (Az országgyűlésen végül az a salamoni döntés született, hogy Erdély a Partium Magyarországhoz csatolása ellen foglalt állást, de azzal együtt az unió iránti elkötelezettségét fogalmazta meg, és sürgette a két országgyűlés közötti kapcsolatfelvételt.)24 1840 januárjában egyébként épp az országgyűlés idején Pozsonyban hunyt el Bánffy László, Kraszna megye követe. Temetése, különösen az ellenzéki Palóczy László borsodi követ által tartott gyászbeszéd alapján a „régi anyai karok közé oly régóta visszavárt Kraszna”, tágabb értelemben a Partium ügye melletti kiállásra is lehetőséget adott.25 1841 elején a vármegye hangulatát meghatározta, hogy nyolc év után először kapott lehetőséget a tisztújításra. A január 28-án kezdődő közgyűlésen hatalmas tömeg és a szavazatszedéssel kapcsolatos elhúzódó viták nyomán ellenzéki szemléletű tisztikar kapott bizalmat, Kabos József alispánságra, Orbán Péter fő-, Incze Károly aljegyzőségre választatott, s betöltötték a fő- és alszolgabírói posztokat is. A megyét főispánhelyettesként gróf Kállay Kristóf kormányozta, aki próbált törvényességi felügyeletet tartani a közélet felett, több-kevesebb sikerrel. A megye politikai elkötelezettségét jelezte, hogy Deák Ferencet táblabíróvá választották, továbbá kinyilvánították, hogy az itteni rendek „a visszakapcsolás elvének őszinte barátai”.26 1841 folyamán többször is
15
előkerült a tisztújítás ügye, számos törvényességi kifogással, belső ellentétek tisztázásával kellett tölteniük a közgyűlések idejét. Utóbbi egyébként különösen fontos volt, hiszen az erdélyi kormányhatóságok 1835 óta akadályozták a közgyűlések rendes megtartását, így a Magyarországon megszokott vármegyei rend biztosítása itt komoly nehézséget okozott, de a krasznaiak (ahogy tudósítójuk büszkén megjegyzi: „e kis, de lelkes és értelemdús megyének” liberális hangadói) „törvényekben keresték az évnegyedi közgyűlések rendes megtartásának biztosítékát”.27 Májusban jelentősen borzolta a kedélyeket, hogy az erdélyi kormányszék megsemmisítette a januári tisztújítás eredményét, sőt annak a korábbi adószedőnek (Mátyus Dénesnek) a hivatalába történő visszahelyezését rendelte el, akit hűtlen pénzkezeléssel vádoltak és korábbi kinevezésüket Szilágysomlyón nem is engedélyezték.28 A vármegye feliratban tiltakozott az eljárás ellen, és ragaszkodott a korrupt pénztáros elmozdításához. Eljárásukat nemcsak a kor szükségleteire, hanem a pontosan hivatkozott régi magyar- és erdélyországi törvényekre is alapították, különösen az 1791/12. tc. kormányzat általi sérelmét hangoztatva. (A feszültséget nyilván a Partium tisztázatlan közjogi helyzete és az ebből fakadó ellenzéki magatartás tovább élezte, a tudósító szavaival: „Midőn a törvény mellőzésével ügyekezetünk s elveink ellenére a tisztújítás kényes kérdésének tettleges gyakorlati megfejtésére vezetve a dolgok szövevényes állásában egyfelől attól tartanánk, hogy a visszakapcsolás küszöbén siettetett felületes tetteink által jogainkon könnyen örökre érezhető csorbát ejtünk; másfelől pedig a tisztújítást szabályozó kormányszéki rendeletnek még felolvasását sem nyerhetnők meg, melyet törvényszerűsége esetében bízvást követtünk volna: Lehetett-e egyebet tenni, mint a tisztújítás veszéllyel fenyegető tömkelegéből, municipalis [= vármegyei] rendszerünket századokon keresztül biztosító törvények vezérfonalát bátran megragadva, haszonnal kivergődni, és a rendetlenektől, konkolyoktól s férgesektől annyira mennyire megmenekedni?”) Ugyanezt a határozatukat kimondták a – magyarországi vármegyék gyakorlatát átvéve – július 3-ára összehívott kisgyűlésen is.29 A visszacsatolás illetve az unió ügye nyár folyamán is vitákhoz vezetett, s Kraszna rendei egyszer sem mulasztották el hangsúlyozni, hogy az 1836/21. tc. „minél hamarabbi végrehajtása újabb forró óhajtásokat ébresztett kebleinkben”.30 Augusztus 24-én tartottak újabb közgyűlést,
16
melyen törvénytelennek minősítették a kormányszék azon leiratát, mely a kolozsvári katonaság részére nagy mennyiségű tűzifa beszolgáltatását írta elő a megyének. Az adózó nép jelentős megterhelésével szembeni kiállás mellett a korábbi választások eredményeinek szem előtt tartásával megerősítették választott tisztségviselőiket, és a megye közéletében fontos reformkérdéseket is megvitattak. Például sérelmezték a magyarországi vármegyékkel való levelezés tilalmát, szorgalmazták egy tűzkármentesítő intézet felállítását (ld. erről a „krasznai 12 pont” kapcsán alább), a mezei rendőrségről szóló törvény behozatalát stb.31 A tudósító megállapította, hogy „lehetetlen megyénk jövőjén nem örvendenünk; ugyanis […] az elmúlt évekbeni pártok ingerültségének e gyűlésben semmi nyoma nem vala látható”. Már ekkor nyilvánvalóvá vált továbbá, hogy az ősz legizgalmasabb kérdése az lesz, küldjenek-e követet az erdélyi országgyűlésre, vagy nem. Egy Szilágysomlyón keltezett augusztus végi publicisztika szerzője a dilemmát elemezve úgy értékelt, hogy az 1836/21. tc.-kel ellenszegülők kevesen vannak megyéjében, a Magyarországhoz kapcsolást tényként kezelik, viszont az exlex állapotban két párt alakult ki abban a tekintetben, hogy válasszanak-e követet, vagy csak az uralkodóhoz intézett feliratban fejezzék ki a tarthatatlan helyzettel kapcsolatos dilemmájukat.32 Az Erdélyi Híradó szerkesztőségi vezércikket is szentelt a témának,33 amely körültekintően hívta fel a figyelmet a Partium kérdésének központi jelentőségére, elismerve az oda tartozó vármegyék kényes helyzetét, ugyanakkor emlékeztetve arra, hogy a visszacsatolás rendezésekor a távlati célt, Erdély és Magyarország egyesülését kell szem előtt tartaniuk, melyet lépéseikkel nem szabad veszélybe sodorniuk.34 Mielőtt – a teljesség igénye nélkül – a Partium visszacsatolásának helyi szorgalmazása krónikáját folytatnánk, érdemes felhívni a figyelmet a kérdés magyarországi vármegyékre gyakorolt, az erdélyiekkel egymás hatását erősíteni hivatott tevékenységére. Temes megye már 1841 februárjában körlevelet intézett a vármegyékhez, melyben kifogásolták, hogy a király „világos akarata” (sic!) és az 1836/21. tc. rendelése ellenére a partiumi megyék Magyarországgal való egyesülése („mely a fejedelmi trón erősítésére s nemzeti érdekeink kifejtésére hatalmas támasszal szolgálandna”) halasztást szenved. Hangot adtak azon meggyőződésüknek, hogy mindezért a felelősség nemcsak a bécsi udvar, hanem
17
„köztudomásnál fogva szomszéd erdélyországi némely befolyásos férfiak ellentörekvéseit” is terheli „a nemzet forró kívánata ellenére”.35 Tolna megye szeptemberben készített felírást az uralkodóhoz a Partium ügyében, melyet nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi törvényhatóságoknak is megküldött.36 Ugyanezt az eljárást követte egy hónappal később Fejér is, amely azonban ezeken túllépve az Erdéllyel való egyesülést is szorgalmazta. Álláspontjukat számos megye (utóbbit például Borsod) is magáévá tette, leplezetlenül utalva arra, hogy a Partium visszacsatolásának ügye egy lépést jelent Erdély uniója irányában.37 A magyarországi kezdeményezések közül a legnagyobb lendületet az ügynek a nemrégiben 12 pontja révén az ellenzék meghatározó megyéi sorába lépett Szatmár 1841. májusi felirata jelentette. „A meghozott törvény mindeddig csak holt betű” – szögezték le, és arra kérték a magyarországi törvényhatóságokat, hogy a Partium bizonytalan állapotban lévő vármegyéinek megsegítésére fogjanak össze. Örömmel vették, hogy az uralkodó 1839-ben meghívta (egy kivétellel) képviselőiket az országgyűlésre, de kifogásolták, hogy ez a gesztus szintjén maradt, sőt, akadt olyan megye, ahol a tétlenül nézett „főispáni önkény” miatt nem lehetett foganatosítani.38 Nem véletlen, hogy a Nagykárolyban történtek élénk visszhangot keltettek Erdélyben, ünnepelték Szatmárban „a régibb dinasztia letűntét”, mellyel „s az új feltámadtával valóban forrongási állapotban vagyunk”.39 Fontos tehát felhívni a figyelmet arra, hogy ezáltal a szatmári 12 pont ügye több vonatkozásban, szorosan összefonódott a partiumi megyék sorsával, tágabb értelemben Erdély és Magyarország uniója ügyével, s a történtek jelentős szerepet játszhattak abban, hogy a két ország közjogi kapcsolatának megítélése végleg a liberális reformpolitika rendszerébe kerülhetett. Nem véletlen, hogy a szatmári pontok decemberi megbuktatása után a leginkább terjedelmes, részletező beszámolót a nagykárolyi helyszínről az Erdélyi Híradó hasábjain olvashatjuk.40 Nemcsak a randalírozó, részeg tömeg naturalisztikus leírása érdemel figyelmet, hanem a reformok ellen felvonultatott, a hatalmát demagóg eszközökkel visszaszerző és abban sütkérező Uray tevékenységének politikai elemzése, valamint – szempontunkból – az a körülmény is, hogy az ólmosbotos kisnemesek (Dessewffy Aurél és a konzervatívok vivátozása, a liberálisok pfujolása mellett) külön kikeltek az „idegenek” ellen, értve ezalatt a szomszédos partiumi megyékből a
18
közgyűlésre érkező ellenzékieket. (Egy „közép-szolnoki” illetőségű urat például valósággal halálra kerestek, és nyilván Somogyi személye is az indulataik középpontjába került.) Megjegyezzük még, hogy a magyarországi ellenzék részéről a Partium vármegyéinek liberálisaival való szoros kapcsolatkeresés egyáltalán nem volt egyoldalú. Kraszna megye például 1842. augusztus 27-én írt jellemző sorokat Borsod vármegyének. Megköszönték a magyarországiak által részükre is hivatalból elküldött körleveleket, és kifejezték egyes borsodi kezdeményezésekkel való teljes elvrokonságukat.41 (Konkrétan Borsod 1839-ben a megyei körlevelek kizárólagos magyar nyelvűsége és a megyei törvényszékek állandósítása ügyében kereste meg a törvényhatóságokat, de Kraszna egyetértett az itteni elhíresült, az egyházi javak szekularizációját célzó – „a hierarchia megszorítása s a felesleges papi jószágoknak népnevelésre s egyéb üdvös célokra és közhaszonra leendő fordítása eszközlése” – kezdeményezésével is.) Kifejtették ugyanakkor, hogy amíg a király nem teszi egyértelművé álláspontját azáltal, hogy meghívja őket a következő magyarországi diétára, addig érdemben mindezzel nem tudnak foglalkozni, sőt hivatalosan nem is válaszolhatnak ezekre a kérdésekre. Emlékeztettek arra is, hogy 1833-ban a Magyarországgal való vármegyei levelezést számukra az erdélyi kormányhatóságok útján betiltották. 1841 őszén, az erdélyi országgyűlés követválasztási időszakában a kérdés különösen felértékelődött, melyre Magyarországon is felfigyeltek. Szatmár megye szeptember 13-án kezdődött közgyűléséről a tudósítást jegyző Nagy Elek meg is állapította, hogy „figyelemmel kísértem a vitatásokat, hogy ami Erdélyt, vagy erdélyi olvasóinkat különösebben érdekelné, közölhetném”, hogy ezzel is hozzájáruljon a két ország közötti információcsere gyorsabbá, előítéleteket jobban eloszlatóvá tételéhez.42 A Partium ügyében, a hangulatot megragadva, leszögezte, hogy a törvényeket végrehajtó magyar királynak meg kell hívnia az országgyűlésre Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd és Kővárvidék követeit, erdélyi fejedelemként nem akadályozhatja meg a Partiumnak Magyarországgal való egyesülését. A távlati célt a közgyűlés egyértelműen az unióban jelölte meg, egyes erdélyi köröknek ettől való idegenkedését „fillérgazdálkodásnak” minősítette, amely inkább ezreket elveszít, hogy néhány krajcárt megtarthasson. (Megjegyezzük, az unió ügyében valóban gondot jelentett a kortársaknak a két országrész sok szempontból eltérő jogi
19
helyzetének, törvénykönyveinek harmonizációja, nem is beszélve az erdélyi birtokosokat feszélyező magyarországi úrbérrendezés eltérő hátteréről. A Partium ügyét épp az értékelte fel, hogy az erdélyiek szemében a „maradék” Erdély Magyarországba olvasztása mellett már könnyebb volt érvelni.43) Az október 26-án megnyílt krasznai közgyűlés hosszas, mintegy öt órás vitatkozást bonyolított le abban a kérdésben, hogy a megye küldjön-e követeket a Kolozsvárra összehívott erdélyi országgyűlésre vagy ne.44 Ajtai Sámuel vezetésével markáns képviselete volt azoknak, akik arra az ellentmondásra hívták fel a figyelmet, hogy a vármegye követeit az uralkodó 1839-ben meghívta a magyarországi diétára, egy évvel később az erdélyi meghívót elfogadni következetlenség volna. Arra is emlékeztetett, hogy előadódhat, „midőn egymás után két országba hívatunk meg országgyűlésre, s előttünk áll azon könnyen megtörténhető kedvetlen [= kedvezőtlen] helyzet, melybe jöhetnénk, ha a két országnak egy időben lenne diétája”.45 Huszár Károly báró ezzel szemben az azonnali követválasztás mellett foglalt állást, és az álláspont hívei arra hivatkoztak, hogy a törvény szerint, amíg a visszacsatolás végbe nem megy, addig Erdélyhez tartoznak, s érvként hozták fel, hogy az erdélyi kormányhatóságoktól kapják a központi leiratokat, az erdélyi törvényszékeken folytatják pereiket és sokkal szorosabbak ezek az államjogi, mint a Magyarországhoz fűződő politikai (illetve további gazdasági stb.) kapcsolatok. A követválasztás hívei között is voltak, akik a követutasításba a Magyarországhoz csatolás kieszközlését kívánták belevetetni, s az ellenkező nézet képviselői is megoszlottak a tekintetben, hogy csak elodázzák az erdélyi követválasztást, vagy teljesen határolják el magukat attól. Tovább bonyolította a képet, hogy sor kerüljön-e a jelenlévők szavaztatására ebben a kérdésben, ezt végül elvetették (mondván, „ily kérdés a vitatás köréből ne vitessék át a – nálunk még sikamlós – szavazási körbe”), a tartalmi kompromisszumot pedig úgy alakították ki, hogy felírást intéznek az uralkodóhoz, a követválasztást pedig az erre adandó válasz megérkezéséig elhalasztják. Hogy addig is jelezzék a vármegye kompromisszumkészségét és az exlex helyzeten felülemelkedni kívánó hozzáállását, kineveztek egy bizottságot a követutasítás előkészítésére. Jelzésértékűnek szánták ugyanakkor, hogy a felírást nem az erdélyi, hanem a magyarországi kancellária útján tették meg
20
V. Ferdinándnak, és csak tájékoztatták lépésükről az erdélyi főkormányszéket. Kraszna egyedülálló eljárását egyes kortársak is kétkedve kommentálták. A konzervatív szellemiségű Múlt és Jelen már megállapította, hogy a vármegyének így biztos nem lesznek követei az országgyűlésen, s megállapította: „Méltán kérdezni lehet, valjon ez úton a cél, mit a megyében egy párt kivívni akart, a reapplicatio [= Magyarországhoz visszacsatolás] siettetése, el lett-e érve, vagy az fog megtörténni ez esetben is, hogy a szerfelett siető hátrább marad?” A jogosnak tűnő dilemmát osztotta egyébként ellenzéki hangvételű laptársa, az Erdélyi Híradó is ironikus, jellemző című glosszájában.46 Attól való félelmének adott hangot, hogy a mindkét diéta felé kacsintgató, ám tényleges törvényhozói szerepet egyikben sem játszó Kraszna megye eljátszhatja a magyarországi képviseletének hőn áhított lehetőségét, hiszen „ha valamely országrész vagy megye egy alkotmányos ország tagjának tartja magát, úgy annak törvényhozásába képviselői által kell béfolynia”, s a megyének „jelen ténye szerint nem valamely más ország tagjának, de külön országnak, és így Kraszna országnak kell lennie”. E nagy jelentőségű krasznai közgyűlésen számos döntést hoztak még, például a hűtlen kezeléssel vádolt pénztáros elleni eljárás folytatásáról, s az említett tűzifa-szállítási kötelezettséget is kirótták újra a továbbra is vonakodó, kiskaput kereső vármegyére (tudomásul vették), döntöttek az 1835-ben, törvénytelennek nyilvánított megyei közgyűlés jegyzőkönyvének megsemmisítéséről stb. Az egész közgyűlést az erdélyi kormányszervek és a vármegye rendei közötti feszültség hatotta át, amely például kicsúcsosodott az előző tisztújítás törvényessége ügyében felolvasott központi leirat kapcsán. Ebben felszólították a megyét, hogy tartózkodjon a főhatóságait illető kioktató és fenyegető hangnemtől. A Pesti Hírlap cenzor által törölt tudósítása47 ezt így adta vissza: „Azon feliratban ugyanis, amelyben most a rendek megintettek, az volt, hogy ha a kormányszék nem szűnik meg a rendek jogait sértegetni, s a választott tisztektől a fizetést továbbra is megtagadja, munkálni fognak a rendek abban, hogy mihamarább Magyarországhoz csatoltassanak. Olvastatott még más kormányszéki leirat is, mely alkalommal a gyűlés egy igen nevezetes tagja így nyilatkozott, ha a kormányszék által okozott minden sérelmeinkért csak egy-egy könnyet ejtenénk is, utoljára egészen kiszáradnánk.” Egy másik kortárs tudósító összegző megállapítása
21
szerint „ezen gyűlés egész folytában uralkodó férfias komolyság a tanácskozásnak bizonyos parlamentáris színt adott, a személyeskedés mindkét részről gondosan kikerültetett. Végül örömmel említendő, hogy eddigi szólóink számát több szónoki pályára ezúttal fellépett fiatalaink kitűnőleg szaporíták.” A követutasítás előkészítésére létrehozott, említett bizottsághoz Somogyi Antal „lelkes hazánkfia, kit mi nyílt karokkal s nyílt kebellel fogadtunk”, benyújtotta a szatmári 12 pontot, javasolva, hogy azok képezzék az utasítások elvi alapját. (A közgyűlésen elfogadták, hogy bárkinek joga van írásos javaslattal az utasítást készítő választmányhoz fordulni.) Másnap, október 28-án folytatta azzal, hogy újabb 12 pontos tervezetét közölte az előkészítő bizottsággal. IV. Somogyi nem is titkolta, hogy azért választotta ezen újabb 12 pontos program közzétételére a partiumi megyét, mert az „úgy [van] szerkesztve, hogy Kraszna megye által elfogadtathassék, akár Erdélynél maradand, akár a már hozott törvény értelmében magyar honhoz visszacsatolják”.48 A javaslat összességében ugyanolyan egységes szerkezetű reformprogram, mint a szatmári 12 pont, ugyanúgy megállná önállóan is a helyét, ugyanakkor annak kétségtelenül továbbgondolt, továbbfejlesztett, és nem csupán az erdélyi/partiumi kérdés mentén aktualizált változata. Nemcsak Somogyi ambícióit tükrözi (vagyis azt, hogy a szerző a társadalmi és politikai átalakulást gyorsan, minden területre kiterjedően kívánta véghezvitetni a következő országgyűléssel), hanem a reformfolyamat lehetséges irányait, argumentációs pontjait is kijelölni hivatott. Hasonlóan a szatmári pontokhoz, Somogyi ezt is részletes kommentárokkal látta el, próbált a tervezet mentén esetleg kialakuló vitához támpontokat nyújtani. Kommentárjait, valamint a szatmári pontokat röviden áttekintő, értékelő megjegyzéseit cikksorozatban nyilvánosságra is hozhatta,49 alábbiakban ezt, illetve az egyes pontok tartalmát röviden igyekszünk bemutatni. Írásában Somogyi először a szatmári pontok értékelését foglalta öszsze (immár annak tudatában, hogy a kezdeményező megyében megbukott, ugyanakkor több vármegyében továbbra is a követutasítást készítő választmányok, megyegyűlések foglalkoztak azzal), és saját korábbi
22
álláspontját is árnyalta, pontosította.50 Elméleti igénnyel szögezte le a haladás általa vallott ütemű és tartalmú értelmezését, és visszatekintve a szatmári pontok vitáira, újra megállapította, hogy egyes reformpontjai semmi újdonságot sem tartalmaztak a régi magyar törvényekhez képest (az ezekre való hivatkozás és aktualizálási igény amúgy is meghatározta Somogyi érvelését, ld. alább), valamint a mások által az elmúlt évtizedben kezdeményezettekhez képest, „kivéve az egybeállítást”, vagyis az egységes szerkezetű megjelenítést. A szatmári program elemei „alkotmányunk szelleme szerinti, sőt azon alapulnak” – szögezte le, és hozzátette, hogy az „újabbkori mozgalmakban” mindez már elhangzott, utóbbira példaként Széchenyi Hitel, Világ és Stádium c. munkáiban megfogalmazottakat hozta fel, sőt még a Kossuth-ellenes A Kelet Népét is úgy értékelte, hogy annak szerzője „mindazt, mi e pontokban foglaltatik, már ezelőtt megpendíté”. Hivatkozása nemcsak azért különös, mert 1841. októberi leveléből tudjuk,51 hogy Széchenyi lassúbb ütemet szorgalmazó taktikáját mélyen elítélte, és attól gyökeresen eltérő mintát képviselt, hanem azért is, mert egyes programpontjai éppen Kossuthnak a Pesti Hírlap-ban kifejtett – Széchenyi által nyilvánosan kárhoztatott – egyes téziseivel mutattak rokonságot. Nem véletlen, hogy ebben a cikkében is Kossuthot jelölte meg, mint hivatkozási alapot.52 Somogyi visszautasította továbbá a vádat, hogy túl korai, elsietett lenne reformprogramja. Egyes pontokkal kapcsolatosan esetleg elfogadta a merész kezdeményezés bélyegét, bár maga ezt sem tartotta elkapkodottnak, idő előttinek. Konkrétan az első három pontban foglalt kezdeményezésről (a hitelintézet, az ősiség eltörlése és a kötelező örökváltság kapcsán), valamint a 8. szatmári pont második feléről jegyezte ezt meg. (Utóbbi esetben korrekcióra is kész volt, vagyis a valamennyi oktatási szinten megvalósítandó népnevelés elősegítésére eredetileg az egyházi birtokok szekularizációját jelölte meg anyagi háttérként, de tapasztalva az ezzel kapcsolatos ellenkező nézetek nagy számát – az ugyanezt részletesen kifejtő 1841. augusztusi borsodi indítvány fogadtatását – a költségeket inkább a háziadóból befolyt összegekből kívánta fedeztetni. „De nevelésnek lenni kell mindenáron” – zárta vonatkozó fejtegetését.) A többi pontról viszont úgy vélte, mivel az emberek személyes jogairól szólnak, soha nem lehet megvalósításukat elég korán elkezdeni: „Körülmények s idő javasolhatják egy vagy más, csupán egy ország helyzetét illető
23
rendelkezés elhalasztását, de emberi jogok megadása soha, semmi időben kora[i] nem lehet.” A fentebb, II. részben közölt krasznai pontokra rátérve, Somogyi megállapította, hogy programját akkor nyújtotta be a vármegyéhez, amikor még nem dőlt el, küldenek-e követeket az erdélyi országgyűlésre, viszont a követutasítási előmunkálatokat már megkezdték. (Megjegyezzük, cikkében nem ugyanabban a sorrendben ismertette a pontokat, ahogy az az Erdélyi Híradó hasábjain megjelent illetve a Pesti Hírlapban nem jelenhetett meg, alábbiakban utóbbi ismertetéseket követtük.) A statisztikai hivatal felállításának kezdeményezése az önálló és modern államigazgatás igényének egyértelmű megfogalmazása volt. A kormányzatot, az országgyűlést naprakész sőt, a sajtó útján nyilvánosságra hozni kívánt adatokkal ellátni hivatott intézmény égető szükségességét szorosan összekapcsolta a reformfolyamattal, mondván, amit javítani akarunk, azt ismernünk is kell. „Ha a reformok szükségét mélyen [vagyis konkrét statisztikai adatok birtokában] fogjuk érezni, nem fognak azok elmaradni. Nincs pedig meggyőzőbb a számnál.” – vallotta. Példaként hozta fel, hogy mennyivel inkább átérzik a politikai döntéshozók a népnevelés fontosságát, ha konkrétan ismerik az analfabétizmus helyzetét nemcsak hazánkra vonatkozóan, hanem – a Magyarországra nézve lesújtó – nemzetközi összehasonlításban. Megfogalmazása kimondatlanul is a Bécsben központosított államigazgatás statisztikai gyakorlatának kritikája volt. Az udvari kormányszervek számára ugyanis kényes kérdés volt, hogy az általuk (konkrétan a birodalmi főszámvevőségen belül épp 1840-ben megalakított közigazgatási-statisztikai igazgatóság által) készített és hozzáférhető adatsorok a birodalom egységét, egységes igazgatásának szükségességét tükrözzék, a magyarországi demográfiai, gazdasági stb. folyamatok abból nehezen legyenek önállóan értelmezhetők. (Az évente nyilvánosságra hozott Tafeln sorozat magyarországi adatai gyakran a kortársak számára is köztudottan megbízhatatlanok voltak.)53 Nem véletlen, hogy 1848-ban az önálló magyar államiság intézményesülésének folyamatába illeszkedett a Belügyminisztériumban létrehozott, Fényes Elek által igazgatott Statisztikai Hivatal, melynek Szemere Bertalan által megfogalmazott hivatása visszhangozza Somogyi korábbi érveit: „a tervezendő törvényjavaslatok életalapjait kimutatni, s megismertetni magunkat magunkkal”.54
24
A rendszeres polgári és büntető törvénykönyv követelésével a korban széles körben képviselt, égető szükségletet öntött formába, és jelentőségét mutatja, hogy gyakorlatilag megismételte a 11. szatmári pontban foglalt követelést. A krasznai pontok benyújtását követően nem sokkal ült össze az előző országgyűlés által a büntetőjogi reformot előkészíteni hivatott bizottság, és egymás után láttak napvilágot az egységes törvénykezést szorgalmazó tervezetek, sajtócikkek, vonatkozó megyegyűlési indítványok.55 Maga Somogyi Werbőczy Tripartitum-ának elavultságára alapozta érvelését, mely nem alkalmas a lakosság magánjogi viszonyainak átfogó szabályozására, s nemcsak hogy az egyszerű emberek, de még a jogtudósok számára is átláthatatlan, hogy mit is írnak elő a rájuk vonatkozó jogszabályok. „Pedig a törvényt mindenkinek érteni s tudni kellene, az lévén cselekvényink szabályozója” – vallotta, és a súlyos ügyhátralékkal küszködő bíróságok munkájának gyorsítására egységes szemléletű törvénykönyv nélkül reményt sem látott. (Mint mondta, valóságos szatíra, hogy az unoka látja nagyapja perének végét, pedig „míg e földön élünk, kell megadatni földi jogainknak, ama jobb világban más örökséget várunk”.) Kilátásba helyezte továbbá, hogy konkrétan a büntetőeljárás, a fellebbezés és a semmítés eseteinek kidolgozására maga is konkrét javaslatokat fogalmaz meg. A Partium közegében legnagyobb visszhangot kétségkívül a harmadik ponttól, vagyis Erdély és Magyarország uniójának mielőbbi kimondásának követelésétől remélt. Érvelését a Bocskai és a Habsburgok közötti 1595. január 28-án aláírt prágai szerződésre alapozta, miszerint az elsőként ebben a dokumentumban erdélyi fejedelmi címmel illetett Báthori Istvánról szólva leszögezték, hogy Erdély „elválaszthatatlan része” a magyar királyságnak, mellyel való egyesítését János Zsigmond ágának kihalásával azonnal foganatosítani szándékoztak.56 Az erdélyi unió aktuális politikai ügyét régi jogforrásra építő érvelésével kapcsolatosan érdemes emlékeztetni Kossuth álláspontjára, aki nemcsak összekapcsolta azt a Partium visszacsatolásának kérdésével, hanem arra is rámutatott, hogy mindez olyan probléma, melyet „nem régi diplomák poros tartalmai, hanem csak az élet, a jelen szüksége és a jövendő kilátásai oldhatnak meg”.57 Somogyi mindenesetre megfogadni látszott Kossuth tanácsát, aki szerint a történelmi érvelésre ugyan szükség van, de az uniót nem ezért, hanem az aktuális politikai szükségletekre alapozva kell
25
a belpolitika központi kérdései között megtartani, s „ha a két testvérhonnak közös érdeke kívánja, hogy egyesüljön, egyesülnie tanácsos, egyesülnie kell, habár soha egyesülve nem volt volna is”. (Amint ez 1848-ban az áprilisi törvényekben köztudottan bekövetkezett.) A 4. pontban a szerző a szatmári pontoknak a belkereskedelmet gátló céhek, monopóliumok eltörlését szorgalmazó indítványát ezúttal az önálló magyar külkereskedelem igényeit tükröző javaslattal fejlesztette tovább. Az általa hivatkozásként megjelölt és megújíttatni kívánt 1681/79. tc. valóban kimondta,58 hogy „bármely eladó tárgyakra nézve az ország s őfelsége tartományai közt szabad kereskedést gyakoroljanak”, melyet a Mária Terézia-féle kettős vámhatár a magyar nemzetgazdaság szempontjából károsan korlátoz. Kossuth vámrendszerrel kapcsolatos fejtegetéseit alapul véve (bár azt azon a ponton árnyalva, miszerint saját magyar védvámrendszer kialakítására nem látott reális lehetőséget) döntő jelentőségű szükségletnek nevezte, hogy a magyarországi nyerstermékek szabadon kivihetők legyenek az örökös tartományokba, melyet a versenyképesnek és fejlődőnek tekintett hazai feldolgozóipar fellendítésének ügyével párosított. A mezőgazdasági termékek (gyapjú, bőr, kender stb.) előállított mennyiségét és minőségét kiválónak tekintette, amelyet nem kivinni kell az országból, hanem itthon megteremteni az ipari feldolgozás technikai és személyi feltételeit. Úgy vélte, a magyar iparfejlesztés ebben az esetben összekapcsolható a szabadkereskedelmi rendszer kialakításával, s a belső piac fellendítése hoz megoldást a létesítendő hazai gyárak számára. Közgazdasági számítások alapján 60 millió forintra becsülte a külföldre vitt, ám szerinte itthon tartható, és „a honi vagyonosodás emelésének” szolgálatába állítható összeget. A pamut kapcsán panaszolta például, hogy kiviszik az országból, pedig Magyarország szükségeire fordítható, s csak tőlünk függ a saját lábra állítása, hiszen a kereslet rohamosan nő. A kender ugyan rosszabb minőségű, de ezt csak az eladás bizonytalanságával magyarázta. („Inkább Belgiumnak adózunk, ahelyett, hogy a belfogyasztás rendszerét elfogadnánk” – írta.) Egyes iparcikkek (porcelán, üveg, vas, papír) esetén szintén a hazai ipar lehetőségeit és a behozatal visszaszorításának alternatíváját mutatta be, rámutatott továbbá, hogy hazánk a kivételes természeti adottságok jobb kihasználása, bányafeltárások és a „vállalkozói szellem” meghonosítása útján léphet a kor szük-
26
ségletei által kívánt gazdaságfejlesztés útjára. A magas vámok által felvert árak negatív hatását e korlátozások megszüntetésével kívánta megoldani, egyedül az útivámot akarta állami jövedelemként megtartani. A kieső harmincadjövedelem pótlására viszont csak annyit tudott felhozni, hogy egyes régi törvények59 felújítása révén az állami bevételek növelésének lehetőségeit az ország előkelőiből (szakembereiből) álló központi testületnek kell megvizsgálnia, arra javaslatot tennie, és az állami adóbevételekről az országgyűlés előtt beszámolnia. Somogyi Antal a következő három krasznai pontot a katonasággal összefüggő javaslatoknak szentelte, ami mutatja, hogy az önálló magyar államiság biztosítékai sorában kiemelt szerepet tulajdonított e – szatmári pontokban nem érintett – kérdéskörnek. A kimondatlanul is a hadsereg modernizációját, kisebb létszámú, olcsóbb, de hatékonyabb honvédelmet szorgalmazó fejtegetéseit szintén régi törvényekre alapozta. Az 1526/10., az 1528/1. és az 1538/4. (szlavón) törvénycikkek60 aktualizálása nyilvánvalóan az önálló nemzeti hadsereg igényét jelentette, valamelyest burkolt formában. A törvények szövege ugyanis a társadalom egészének, vagyis a nemeseknek és a jobbágyoknak egyaránt a honvédelem iránti felelősségét fogalmazta meg. A programban is hivatkozásul használt 1458/2. tc.61 emellett az uralkodó kötelességévé (későbbi értelemben nyilván: az állam feladatává) teszi Magyarország megvédését a külső ellenséggel szemben, s amennyiben ez nem volna elég, elrendeli a lakosság egészének mozgósítását, rendi állásra való tekintet nélkül. Nyilván ez utóbbinak volt fontos társadalmi üzenete az 1840-es években, nem is beszélve a felállítandó nemzetőrség igényéről. Az 1848-ban megvalósuló intézmény az amerikai függetlenségi háború illetve különösen a francia forradalom példája nyomán egyértelműen a nemzeti hadsereg megtestesülését, a közbiztonság feladatainak polgári szemléletű átszervezését jelentette, s mint a forradalmak által létrehozott fegyveres erő, az iránta mutatkozó igény egyértelmű politikai állásfoglalást is jelentett.62 Somogyi indoklásában előadta még, hogy az említett régi törvények szövege teljesen megfelelő, csak használni kell őket: „Adjunk hát e régi institutióknak korunkhoz illő új alakot.” Az önálló magyar honvédelem és közbiztonsági szervezet iránti indítványát azzal is alátámasztotta, hogy országunk mindig „védfalat” képezett Európa számára, régen kelet, saját korában pedig észak
27
(vagyis az orosz fenyegetés) ellen. A magyar katonaság hazahozatalának illetve a külföldiek elvitelének igénye ismét csak 1848-ból ismerős, a krasznai pontok indoklásában a szerző az 1608/2. (koronázás előtti) tc.-et hívta segítségül, mely szó szerint kimondja, hogy az uralkodó „az ország előleges tudta és beleegyezése nélkül, Magyarországon és ennek a kapcsolt részeiben, se háborút ne indítson, se külföldi katonákat be ne hozzon”.63 A 7. krasznai pont nyilvánvalóan kimondta az önálló, az örökös tartományoktól elválasztott nemzeti hadsereg felállításának igényét, megtoldva azzal, hogy e hadseregnek a tisztjei csak magyarok lehessenek. A nemzeti önrendelkezés egyik legfontosabb biztosítékát, az önálló hadsereg igényét számos régi törvényre alapozta, amelyek ugyan előbbiről kevesebbet, a magyar tisztek („jól érdemesült és alkalmas hazafiak”) alkalmazását „az idegen nemzetbeli emberek helyett” viszont gyakrabban említették meg, például az üresedésben lévő kapitányságok esetén kifejezetten kötelezték erre az uralkodót.64 A hadsereg vonatkozásában kétségtelenül radikális indítványok nemcsak nemzeti, hanem társadalmi egyenlősítő tendenciákat is magukban foglaltak, könnyen a birodalom egységével szembeni kritikaként voltak értelmezhetők. A 8. pont (folytatva a szatmári pontok között is épp a 8-at) fontos egyházpolitikai kérdésben foglalt állást. Az 1839-40. évi országgyűlés után az egyik legfontosabb, legtöbb izgalmat kiváltó vita a vegyes házasságok megáldásának katolikus egyház általi megtagadásával függött össze. Az országgyűlésen épp az egyház nyomására elintézetlenül maradt kérdéskör olyan mélységű konfliktust eredményezett a vármegyék többsége által támogatott liberálisok, valamint a katolikus egyház között, hogy nyilvánvaló volt, a következő diétán törvénnyel kell rendezni az 1791/26. tc. értelmezése körüli vitát. Az ellenzék nyilvánvalóan a protestánsok vallási egyenjogúsítása, az állam-egyház elválasztása irányába mutató javaslatokat tett, az egyház társadalmi, politikai illetve a többi felekezettel szembeni privilégiumainak fenntartására törekedett. A Somogyi által javaslatba hozott kötelező polgári házasság – mint tudjuk – csak 1894-ben került a magyar törvénytárba, s addig még igen sok egyházpolitikai harcot eredményezett. Mindenesetre a kortársak közül hozzá hasonlóan, sokan voltak azon a véleményen, hogy a bonyolult vegyes házassági problémára, illetve általában az állam-egyház kérdéseire a felekezeti egyenjogúságot egyedül gyakorlatba ültetni
28
képes kötelező polgári házasság jelent megoldást. A vármegyék közül Bereg már a vegyes házassági viszályok kezdetén, 1841 márciusában ilyen értelmű határozat pártolására kérte a vármegyéket,65 de ugyanezt nyilvánossá tette augusztusban Zólyom,66 és a kérdésben iránymutatónak számító Deák Ferenc is többször tett ilyen értelmű nyilatkozatot már az 1840-es évek elején.67 Maga Somogyi cikkében nem szentelt nagy terjedelmet a javaslat kommentálására, csupán annyit jegyzett meg, hogy az országgyűlés óta folyó nyilvános vita feleslegessé tesz minden magyarázkodást. Az egyéni és azzal összefüggő kollektív szabadságjogok sorában igen nagy jelentőséget tulajdonított e kérdésnek: „ennek [ti. a polgári házasságnak] elrendelése nélkül nincs egyéni jólét és szabadság, s hol ez nem létez, ott a közészeti sincs kellőleg biztosítva”. A kölcsönös jég- és tűzkármentesítő intézetnek a korban voltak már előzményei. Számos megyében, térségben jöttek létre önkéntes alapon szervezett biztosító társaságok az 1840-es évek elején,68 és talán Somogyi indítványától nem független, hogy Krasznában is megalakult 1842 márciusában.69 Az átfogó program részeként szóba hozott javaslat újdonsága épp abban állt, hogy a szerző szerint nem önkéntes alapon, hanem kötelező jelleggel, továbbá nem regionális, hanem országos biztosítási rendszert kell létrehozni. Utóbbi annak garanciáját jelenti, hogy az ország bármely vidékén történik természeti csapás, egy ilyen biztosító társaság jelentősebb összeggel és hatékonyabban segíthet a bajba jutottakon. E programnak is volt egyébként társadalmi üzenete, hisz Somogyi külön hangsúlyozta, hogy a létrehozandó intézet „terhe alól a nemesség ki ne vonhassa magát”. A szerzőnek arra is volt gondja, hogy a leendő társulat munkáját a városépítészeti szabályok koordinálásával kösse össze. A tűzkárok után kötelezni kell a tűzbiztosabb anyagból és szabályozott körülmények között történő újjáépítésre, ami nemcsak egy esetleges következő szerencsétlenséget előzhet meg, hanem a városrendezés a lakosság közérzetére is hatással van – fejtegette.70 Bár az intézetnek országos szervezettséget kívánt tulajdonítani, az építészeti szabályrendeletek megalkotására azonban a helyhatóságokat kötelezte volna, tekintettel az egyes települések eltérő természetföldrajzi, építőanyag-ellátottsággal kapcsolatos stb. viszonyaira. Somogyi javaslata ebben az esetben is visszhangra talált, vagy legalábbis mások is fontosnak tartották a kérdést, a következő országgyűlésen például az (igaz, el
29
nem fogadott) indítványok sorában szerepelt az egész Magyarországra kiterjedő jég- és tűzkármentesítő intézet felállítása,71 Batthyány Lajos vezetésével 1842-ben kezdődött egy jégkármentesítő országos egyesület létrehozása,72 Erdély átfogó intézetét Mikó Imre alapította stb. Az évenkénti országgyűlés tartása iránti követelés (10. pont) az ellenzék gyakran emlegetett, régi követelése volt, mint ismeretes, ez is az 1848-as áprilisi törvényekben került életbe léptetésre. Somogyi Antal azonban ezt is régi jogszabályokra való hivatkozással követelte. Az 1471/1. tc. pár soros szövege (igaz, hogy „akkor, ha a szükség parancsolja” klauzulával, de) kimondta, hogy „évenként országgyűlés tartandó”.73 Somogyi indítványában ugyanakkor az országgyűlés évenkénti ülésezésével kapcsolatosan radikálisabb hangot is megszólaltatott, rést akarva ütni az uralkodó törvényhozással kapcsolatos felségjogain, amikor azt hozta szóba, hogy a honatyák „összehívás nélkül gyűljenek egybe” minden évben, vagyis nem csak akkor, ha a király elrendeli. Érdekes még a puszta szóhasználata is, hiszen nem követekről, hanem „a nemzet képviselőiről” beszélt, vagyis kimondatlanul népképviseleti alapra helyezett törvényhozást szorgalmazott, ami egyébként nem más, mint a szatmári 12. pontban foglaltak megújítása és továbbfejlesztése. A 11. pontban röviden említette meg Apafi fejedelem törvényhozásra vonatkozó „conditio”-jának megújítását. Mivel ezt az indítványát részletesebben nem kommentálta, jelenlegi ismereteink alapján csak feltételezhetjük, hogy az Apafi Mihály erdélyi fejedelem (1661-1690) által kiadott jogszabályok közül a központi hatalom és az országgyűlés közös kormányzására, utóbbi minden fontosabb országos ügyben való kérdezésére, továbbá az önkényes uralkodói döntések mellőzésére vonatkozókra célzott.74 Apafi „conditio”-i között szerepelt, hogy „semmi követségeket, valamelyek az országot, és közönséges dolgokat illetik, tanács nélkül meg ne hallgasson”, szövetséget a szomszédos vagy távoli országokkal „az egész országnak minden statusinak megegyezett akaratjokból országgyűlésében tészen ő nagysága”. Somogyi indítványának logikai rendjébe talán ez illeszkedett a legpontosabban (ld. a következő pontot), felelevenítését pedig nyilván az erdélyi törvényalkotás folytonosságának és a magyarországival való harmonizációjának fenntartása indokolta. A jogszabályok között egyébként szerepelt még az is, hogy az uralkodó távol tartja magát az országgyűlés tagjainak befolyásolásától,
30
számukra szabad tárgyalást és szavazatot engedélyez, sérelmeiket orvosolja, „a szabadsággal ellenkező articulusokat az országgal együtt tollálja [= érvényteleníti]”, maga is személyes elfogultság nélkül hozza meg döntéseit, a törvényhozással együtt dönt a legfontosabb tisztviselők (például a kincstár felügyelőjének) kinevezéséről. Somogyi korábbi pontjaival összecsengett még az is, hogy „őnagysága a haza fiait extra limites regni [= az ország határain kívül] ki nem viszi […], hanem ez haza oltalmára vészi csak fel intra limites regni [= az ország határain belül]. A 12. pont szintén az ország alkotmányos önállóságának egyik régi követelését fogalmazta meg, vagyis a külpolitikába való beleszólás, tágabb vonatkozásban az önálló magyar diplomácia iránti igényt. Gyakorlatilag Magyarország és a vele egyesíteni kívánt Erdély részére a külföldi államokba delegálandó nagykövetek intézményének bevezetését kívánta, ami – az önálló magyar hadsereggel, nemzetgazdasággal, szélesebb körű törvényhozási jogosultságokkal együtt – már kikezdte az egységes Habsburg-birodalom koncepcióját. Somogyi ezúttal is csak azt szögezte le, hogy nincs másról szó, mint három régebbi törvény (1681/4., 1715/41., 1791/65. tc.) életbe léptetéséről,75 melyek a törökkel való béketárgyaláson a császári követ mellé magyar követ rendelését, és legutóbbi esetben, az 1791. évi szisztovói békekötéskor gróf Eszterházy Ferenc személyében magyar követ megbízását tartalmazták. A szerző mindebben egyértelműen az önálló magyar külpolitika megnyilvánulását és felújításának szükségességét látta, továbbá álláspontjának alátámasztására további egész sor régi – a pápai udvarhoz, a birodalmi gyűlésre, egyéb külföldi országokba való magyarországi követküldést, a török portához magyar megbízott delegálását stb. rögzítő – törvényt idézett,76 mondván, hogy ezek megnevezése önmagában „elég kommentár”. Összességében a krasznai 12 pont a széles körű társadalmi, politikai és gazdasági reform igényét jelentették. Feltűnő ugyanakkor, hogy míg a szatmári pontokban, különösen azok kommentárjaiban és megyegyűlési vitáiban központi jelentőségűek a jobbágyfelszabadítással és a nagybirtok feudális kötöttségektől való megtisztításával (ősiség eltörlésével) összefüggő javaslatok, a krasznai pontok társadalmi jellegű reformjai – például a honvédelem és az elemi csapások elleni biztosítás
31
kapcsán – közvetettebbek. Nemcsak az örökváltság ügyével közvetlen összefüggésbe nem hozható pontot nem találunk, de a sok vihart kavart adókérdést sem érintette. Ugyanakkor egyes pontok (a nemesek és nem nemesek törvény előtti egyenlőségének hangoztatásával) magukban hordozzák a társadalom polgárosításának igényét, a szatmári programban megfogalmazottak továbbfejlesztését. Jelentősebbek viszont a magyar alkotmány és önálló államiság biztosításával összefüggő, politikai átalakulással kapcsolatos igények. Ha az önálló nemzeti hadsereg (nemzetőrség), az önálló diplomáciai képviseletek és az önálló nemzetgazdaság (külkereskedelem) iránti indítványokat nézzük, feltűnő, hogy a magyar alkotmány biztosítékaiul az 1790-es évek óta folyó rendi-ellenzéki mozgalom 1848-ig, sőt azon is túlnyúló fontosabb, a bécsi udvar figyelmének középpontjában álló kérdéscsoportjait vettük számba.77 Az Erdéllyel való unió – e térségben különösen indokolt – indítványa, a magyar törvényhozás jogainak biztosítása és kiszélesítése mellett az önálló magyar kormányszervek (statisztikai hivatal) kívánsága is megjelenik, amit a szatmáriéhoz hasonló szerkezetben egészítenek ki a jogszolgáltatás reformjával és az egyéni szabadságjogok (polgári házasság, állam-egyház elválasztása) követelései. Ha időben a másik oldalról nézzük, a szatmári program kapcsán több alkalommal is olvassuk történetírásunkban, hogy az 1848-as márciusi ifjak 12 pontjára „emlékeztet […], a fejlődésben is szerves előfutára volt annak”,78 sőt azokkal „majdnem azonosak” voltak Somogyi javaslatai,79 az áprilisi törvények alapvetését jelentették80 stb., akkor mindez igaz a krasznai 12 pontra is. Nemcsak a szövegszerű „áthallásokra” gondolhatunk (például az idegen katonák elviteléről, a nemzetőrségről, az évenkénti országgyűlésről stb.), hanem arra a szerepre is, amelyet a reformindítványok az 1840-es évek belpolitikai küzdelmeiben a magyarországi és erdélyi országgyűlések vitáin, az ellenzéki pártalakuláson és programadáson keresztül a polgári forradalomig betöltöttek. V. Röviden érdemes még kitekinteni Somogyi krasznai indítványát követően a fontosabb helyi eseményekre, a javaslat lehetséges utóéletére. A krasznai 12 pont távolról sem töltötte be azt a viharos szerepet a magyarországi közéletben, mint a szatmári, sőt gyakorlatilag gyorsan feledésbe is merült. Ennek okát egyrészt az 1841. decemberi szatmári
32
események hatásában (vagyis a beterjesztő vármegye általi megbuktatásában) jelölhetjük meg, másrészt pedig abban a körülményben, hogy Kraszna végül nem fogadta el a többi vármegyékhez küldendő program formájában Somogyi javaslatait. A magyarországi törvényhatóságok felé nem is nagyon kommunikálhatta volna (önmagában az erdélyiek felé nem is volt értelme), arról nem is beszélve, hogy a helyi közgyűlést sokkal inkább lekötötték a Partium képviseletével kapcsolatos közjogi viták és az erdélyi országgyűlés eseményei. Somogyi Antal aktivitása is csökkent, mint említettük, így a krasznai javaslat időben későn jött, és végül a – beterjesztő eredetileg logikus szándékával ellentétben – a helyszínválasztás sem bizonyult szerencsésnek. Somogyi 1841 októberében még nyilván gondolhatta azt, hogy a partiumi megyék rövidesen integrálódnak a magyarországi közéletbe, melyet onnan is (sőt – tekintettel az erdélyi kérdésre – onnan könnyebben) mozgásba hozhat. Ebben a számításában csalódnia kellett. Javaslatai azonban nem tűntek el nyomtalanul, és nemcsak az 1848 felé haladó közélet különböző tervezeteiben, sajtóvitáiban bukkantak fel (értelemszerűen Somogyi krasznai indítványától függetlenül is), hanem a vármegyék felirataiban, országgyűlési követutasításaiban szintén. Nyilván nem véletlen, hogy az 1841 őszén erdélyi és partiumi megyékben „ingázó” Somogyi javaslatai például bekerültek Közép-Szolnok megye országgyűlési követutasításaiba.81 A szatmári 12 pontot szinte szövegszerűen felleljük a dokumentumban Somogyi régi törvényekre való hivatkozásaival együtt, de a krasznai programból – amelyet hivatalból nem, a szerző személyes jelenléte folytán viszont ismerhettek – feltűnő az országgyűlésnek „maga idejében meg nem tartását” felemlegető sérelem, továbbá a polgári házasság követelése is. (Utóbbit kiegészítették a vallási sérelmek orvoslásának igényével, valamint azzal, hogy „teljes vallásszabadság hozassék be”.) Megemlítjük még, hogy az október végén elhalasztott krasznai követválasztás miatt a megyének december közepén újabb, rendkívüli közgyűlést kellett tartania.82 A közgyűlés első napján (16-án) bár tisztában voltak az akkor már egy hónapja zajló erdélyi országgyűlésen való meg nem jelenésük miatti kormányzati rosszallással, a korábbi határozatukhoz ragaszkodni kívántak, s döntöttek a nádor álláspontjukról történő tájékoztatásáról is. Másnap azonban gyors postával érkezett
33
Szilágysomlyóra egy közvetlen uralkodói leirat, melyben kemény hangon felszólították a vármegyét a haladéktalan követválasztásra és az erdélyi diétán való megjelenésre. A rendek kifogásaik fenntartásával (s azoknak az uralkodó és a nádor, valamint a főkormányszék elé terjesztését fel nem adva) tudomásul vették a kényszerítést, és december 28-ra kitűzték a követválasztást. Indítvány is elhangzott arra vonatkozóan, hogy a körülményekről körlevélben tájékoztassák a magyarországi törvényhatóságokat. Elfogadták viszont a legfontosabb követutasításokat, melyek nem társadalmi vagy politikai reformokat, hanem hét pontban lényegében a megyének az Erdélyhez rendelésével szembeni ellenállását foglalták össze. Előírták például, hogy későbbi követeik tegyenek óvást a kényszer ellen, hangoztassák a magyarországi törvény által oda való tartozásuk tényét, ellenezzék Erdély Partium iránti igényének kinyilvánítását. (Még a két ország egyesülését is akként kellett pártolniuk, hogy azt nem mint erdélyi, hanem mint „valóságos magyar megye”ként, mintegy a „másik oldalról” követelik.) Ne fogadják el a diéta által rájuk kirótt adót, viszont követeljék a kormányszervektől a korábbi adóbevételekkel való elszámolást. A követválasztással kapcsolatos vitákban Kraszna kétségtelenül radikális álláspontot foglalt el a partiumi megyék között, legvehemensebben ragaszkodott ahhoz, hogy az 1836. évi törvény Magyarországhoz csatolta. Ennek következménye lett, hogy a további társadalmi és politikai reformokkal kevesebbet tudtak foglalkozni, és nem karolták fel Somogyi javaslatait sem, sőt a követutasításban úgy foglaltak állást, hogy küldötteik „pártoljanak minden haladási eszmét, de inditványzólag föl ne lépjenek”. December 28-án aztán rendben lezajlott a követválasztás, bár a rendek ekkor is óvást tettek a kormányszék rájuk kényszerített döntése ellen. A megye követeiül Bagosi Kovács Sándort és gróf Kun Gergelyt választották, akik az országgyűlésen következetesen képviselték Krasznának a Magyarországhoz való csatolásának elmaradásából fakadó sérelmet. (A diétán történtekre már nem térünk ki.) Kraszna közéletét 1842 tavaszán is a Partiummal kapcsolatos közjogi polémia osztotta pártoskodó csoportokra.83 A krasznai 12 pont utóélete kapcsán még megemlítjük, hogy az egyes elképzelt reformok pontokba szedésének és egységes programmá szerkesztésének igénye máshol is megmutatkozott, több-kevesebb sikerrel illetve visszhanggal. Arra mindenképp alkalmasak, hogy
34
beterjesztőik politikai nézeteit, a változások irányával, fontossági sorrendjével kapcsolatos álláspontját tanulmányozhassuk rajtuk. (Igaz ez Somogyi Antal javaslataira is.) 1842 végén – talán a szatmári 12 pont példájától vezéreltetve – Nyitra vármegye táblabírája, Nyitra-Zerdahelyi Lőrinc nyújtott be például törvényhatóságához egy javaslatsort, melyet jellemző módon maga keresztelt el „nyitrai 10 pont”-nak.84 A pontok inkább az illető táblabíró szemében fontos dolgokat foglalták össze, bár kétségtelenül vannak köztük olyan, a krasznai indítványból is „visszaköszönő” javaslatok, mint például az országos jég- és tűzkármentesítő intézet. Az országos fontosságú pontok azonban elmerülnek a nem túl logikusan összeállított, kisebb jelentőségű ügyeknél leragadó indítványokban, ráadásul nem is igazán érthetően fogalmazott egyes helyeken. A 10. pont kapcsán például csak a vármegye közgyűlésén derült ki, hogy ez alatt a katolikus papok nősülésének törvénybe iktatását értette. Nem meglepő, hogy javaslatait Nyitra közgyűlése nevetés közepette vette le napirendjéről.85
35
Jegyzetek 1. Megjegyezzük, mind egykorúan, mind az azóta megjelent közlésekben – egyes hivatkozásokat ld. alábbi jegyzetekben – a terjedelmes szatmári pontok közül helyenként csak egy-egy lényeginek gondolt elemet közöltek, esetenként a szerző szándékaira is csak részben utalva. Például a 8. pont kapcsán sokszor csak a „népnevelés” jelenik meg programként, holott legalább annyira lényeges, hogy a tervezett reformnak egyházpolitikai vonatkozása is volt, a 12. pontnál csak a „népképviseletet” említik annak részletes tartalmi háttere nélkül stb. A pontok szövegét közölte: Rácz István: Az 1841. évi szatmári 12 pont. In: Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth Nominatae. Tom. II. Bp., 1955. 101-123. p. (továbbiakban: Rácz, 1955.) 122-123. p.; legutóbb: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Pajkossy Gábor. Bp., 2003. (Osiris tankönyvek) (Pajkossy, 2003.) 148-152. p. 2. Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Szerk.: Viszota Gyula. I-II. köt. Bp., 1927-1930. (Széchenyi István összes munkái 6.) (továbbiakban: Viszota, 1927-1930.) I. köt. 15. p. Kitérőként megjegyezzük, hogy Széchenyi 1833-ban megjelent Stádium c. munkájában még maga szorgalmazta az aktuálisnak vélt, konkrét reformlépések éppen 12 pontos programba való sűrítését. Az 1841-es szatmári kezdeményezés ezt a szerkezetet óhatatlanul követte, jóllehet sokkal mélyebb hatású – elsősorban társadalmi – reformokat követeltek, mint az 1830-as években Széchenyi. 3. Szabó István joggal mutat rá, hogy a 12 ponttal Szatmárban a „Kossuth útján járó liberális csoport” bontott zászlót, melyek közül a Pesti Hírlap szerkesztője különösen az örökváltság ügyével rokonszenvezett, később pedig magánkörben és a nyilvánosság előtt egyaránt élesen elítélte a közgyűléseken tapasztalt erőszakot, ahogy azt „az eladósult olygarchia által vak eszközzé alacsonyított nyers tömeg parancsolá”. Szabó István: Kossuth és a jobbágyfelszabadítás. In: Uő: Jobbágyok – parasztok. Sajtó alá rend.: Für Lajos. Bp., 1976. 253-332. p., 277. p.; Kossuth Lajos kiadatlan levelei Báró Wesselényi Miklóshoz. I. Közli: Ferenczi Zoltán. In: Történelmi Tár. Új folyam, II. Bp., 1902. 161-193. p., 179. p. 4. Kossuth 1843-ban a háziadó ügyének bukásáért „a meggondolatlanul a megyék asztalára sodort szatmári pontok”-at is felelőssé tette. Kossuth Lajos: Visszatekintések és tájékozás. In: Pesti Hírlap, 1843. 310. sz. (december 21.), közli többek között: Viszota, 1930. II/2. köt. 253. p. (Megjegyzés: A Pesti Hírlap egyes cikkeinél az eredeti kiadás mellett elektronikus változatát is felhasználtuk: Kossuth Lajos hírlapírói munkássága. [CD-ROM. Arcanum] Bp., 2003.)
36
Vö. Rácz, 1955. 120. p. 1847-ben, az Ellenzéki Párt alakításának és programalkotási vitáinak időszakában újra attól óvott, hogy tanuljanak az 1841-es kudarcból, „melybe az ellenzék ügyét egykor a megyék asztalára meggondolatlanul odaszórt szatmári pontok hozák, harcot híván fel bizonyos kérdések iránt oly megyékben is, hol előre látható volt, hogy ezen harc-provokáció nemcsak azon bizonyos kérdést [ti. a háziadót], hanem minden egyebet is meg fog buktatni”. Deregnyei (Kossuth Lajos): A magyar politikai pártok értelmezése. Bp., 1989. (Gondolkodó magyarok) 56. p. 5. Idézi: Barla Gyula: Kemény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt. Bp., 1970. 72. p. 6. A konzervatív kritikák közül ld. pl. Szatmári pontok. In: Századunk, 1841. 95. sz. (november 25.) 737-740. has. stb. 7. Vö. Varga, 1980. 210. p. 8. Rácz, 1955.; ill.: Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (18401843). I. rész. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 11. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1980. 177-243. p. (továbbiakban: Varga, 1980.) 206211. p. A további szakirodalom, historiográfiai értékelés ismertetésétől eltekintünk, legutóbb ld. röviden e sorok írójától: Somogyi Antal kommentárjai a szatmári 12 ponthoz. In: Levéltári Évkönyv, XIV. Szerk.: G.Jakó Mariann – Veres László – Viga Gyula. Miskolc, 2006. 177-190. p. (továbbiakban: Fazekas, 2006.) 9. Ld. erről pl.: Fülöp Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Bp., 1978. [Online: Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/01600/01608/ – 2006. március.] 10. Az ellenzék értekezletein való részvételéről Széchenyi naplóbejegyzései számos adatot megőriztek, többnyire aktívnak, radikálisnak, Kossuth hívének jellemezve őt, ld. pl. 1842. január-februárra vonatkozóan: Gróf Széchenyi István naplói. V. köt. (1836-1843) Szerk.: Viszota Gyula. Bp., 1937. (Magyarország újabbkori történetének forrásai.) 540., 550., 567. p.; 1846. augusztusra: Kemény Zsigmond naplója. Szerk.: Benkő Samu. Bukarest, 1966. 188. p. stb. A „radikalizmus utazó ügynökei” sorában egyébként Somogyi csak az egyik volt a korban, bár épp az ismertebbek, ezért a konzervatívok számára veszélyesebbek közé tartozott. Vö. Varga János: Kereszttűzben a Pesti Hírlap. (Az ellenzéki és a középutas liberalizmus elválása 1841–42-ben.) Bp., 1983. 123. p. 11. Varga, 1980. 211. p. Cikkeiből például: Somogyi Antal: Ismét Szeged. In: Társalkodó, 1842. 51. sz. (június 25.) 203-204. p. 12. Életrajzát ld. például: Rácz István: A szabadelvűség vándor apostola (Somogyi Antal). Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth Nominate.
37
Tom. III/1. Bp., 1956. 173-189. p. (továbbiakban: Rácz, 1956.); legutóbb: Pelyach István: Somogyi Antal. In: Az 1848-1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Szerk.: Pálmány Béla. Bp., 2002. 784-786. p. 13. Vö. 51. sz. jegyz. 14. Rácz, 1955. 108. p., 23. sz. jegyz.; Rácz, 1956. 180. p 15. Erdélyi Híradó, 1841. II. 38. sz. (november 9.) 146. p. (A tudósításnak a programot tartalmazó önálló részét --y--i szignóval látták el, elképzelhetőnek tartjuk, hogy a cikket maga Somogyi írta. Vö. 32. sz. jegyz.); Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) R 101. (= 1526 utáni gyűjtemény. Kossuthgyűjtemény, a Pesti Hírlap szerkesztésére vonatkozó iratok.) Korrektúrapéldányok. 3. dob. 2. cs. 93. sz. 6-7. l. 16. Az Erdélyi Híradó-ban a pont eleje így hangzik: „Az állandó katonaság megapasztása kéressék…”; a nemzetőrséggel kapcsolatosan külön törvény alkotását is szorgalmazta. 17. Az Erdélyi Híradó-ban a „törvényt” konkrétan is megemlítette, az 1471/1. tc.-ben, és azt is tartalmazta, hogy minden év november 1-én gyűljenek egybe a képviselők. 18. Somogyi vándorútjáról ld. Rácz, 1956. 178. p.; Varga, 1980. 206. p. Egyik 1840-es Bihar megyei beszédét felleltük: Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár (Debrecen, továbbiakban: TTREL.), R. 1045/7. sz. 19. Miskolczy Ambrus: Erdély a reformkorban (1830-1848). In: Erdély története 1830-tól napjainkig. Szerk.: Szász Zoltán. Bp., 1986. (Erdély története három kötetben, III.) 1193-1345. p. (továbbiakban: Miskolczy, 1986.) 1295. p. 20. Somogyi Antal: Mentő házak. In: Erdélyi Híradó, 1841. I. 32. sz. (április 20.) 125. p. 21. Erdélyi Híradó, 1841. I. 50. (június 22.) 197. p.; 51. sz. (június 25. 201-202. p.; 52. sz. (június 29.) 205-206. p. (Kitérőként megjegyezzük, hogy Közép-Szolnok közéletét hasonló kérdések foglalkoztatták, mint Krasznáét, de ennek részleteit nem ismertethetjük. Vö. 81. sz. jegyz.) 22. Varga, 1980. 208. p. 23. Varga, 1980. 210-211. p. 24. Miskolczy, 1986. 1296. p.; Kőváry László: Erdély történelme. VI. köt. A gubernatorok kora. Pesten, 1866. 217. p. 25. TTREL. R 2755. sz.; nyomtatásban megjelent: Századunk, 1840. 8. sz. (január 27.) 57-58. has. 26. Pesti Hírlap, 1841. 14. sz. (február 17.); 15. sz. (február 20.); Erdélyi Híradó, 1841. I. 13. sz. (február 12.) 50. p.
38
27. Pesti Hírlap, 1841. 31. sz. (április 17.) 28. Pesti Hírlap, 1841. 39. sz. (május 15.); 47. sz. (június 12.); Erdélyi Híradó, 1841. I. 45. sz. (június 4.) 177-178. p. Utóbbi tudósítás kisebb sajtópolémiára is alkalmat adott: Igazítás a krasznai gyűlésről. In: Erdélyi Híradó, 1841. I. 50. (június 22.) 197. p. Előbbi ugyanis olyan értelemben idézte a közgyűlésen történteket, mintha a vármegye hibáztatta volna korábbi, az 1839-es országgyűlésre követet küldő, és annak napidíját is fizető gyakorlatát, bántva ezzel Bánffy László, „Kraszna fénycsillaga” és követtársa céljainak és tetteinek tisztaságát. 29. Erdélyi Híradó, 1841. II. 4. (július 13.) 15. p. 30. Pesti Hírlap, 1841. 60. sz. (július 28.) 31. Pesti Hírlap, 1841. 71. sz. (szeptember 4.); 73. sz. (szeptember 11.) 32. Nézetek a visszacsatolt megyéknek Erdély országgyűlésére meg- vagy nem hívatása iránt. In: Erdélyi Híradó, 1841. II. 21. sz. (szeptember 10.) 81. p. (A cikket --y--i szignóval írták alá, könnyen elképzelhető, hogy szerzőjében Somogyi Antalt tisztelhetjük, aki a nyáron bizonyosan többször megfordult a Partiumban. Vö. 15. sz. jegyz.) 33. Szózat a Partium képviselete ügyében. In: Erdélyi Híradó, 1841. II. 26. sz. (szeptember 28.) 101-102. p. 34. A vonatkozó terjedelmes politikai ismertetésétől eltekintünk, de a témához való szoros kapcsolódására tekintettel két későbbi vonatkozó – az erdélyi diéta 1841. évi tanácskozásait kommentáló – cikkre felhívjuk a figyelmet: A Részek visszacsatolásának kérdése az erdélyi országgyűlésen. In: Pesti Hírlap, 1842. 124. sz. (március 10.); [Kossuth Lajos:] A Részek. In: Pesti Hírlap, 1842. 131. sz. (április 3.) 35. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z.m.Lt.) IV. A. 501/e. (= Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai.) 813/1842. sz. 36. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 812/1842. sz. 37. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 814/1842. sz. 38. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 811/1842. sz. 39. Nagy Elek terjedelmes szatmári tudósítását ld.: Erdélyi Híradó, 1841. I. 43. sz. (május 28.) 169-170. p. A lap teljes terjedelemben közölte az uralkodóhoz intézett feliratot is, továbbá gyakran adott teret a szatmári liberálisok (legtöbbször Kovács Lajos) írásainak, például a partiumi kezdeményezés kapcsán is: Erdélyi Híradó, 1841. I. 44. sz. (június 1.) 173-174. p. 40. Erdélyi Híradó, 1841. II. 49. sz. (december 17.) 190-192. p., 50. sz. (december 21.) 194-195. p., 51. sz. (december 24.) 197. p. Ezt maga Kossuth is megállapította a szatmári 12 pont megbuktatását és a háziadó kérdését elemző
39
publicisztikájában: [Kossuth Lajos:] Régi baj új kórjele. In: Pesti Hírlap, 1842. 105. sz. (január 1.) 41. B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 494/1843. sz. 42. Erdélyi Híradó, 1841. II. 26. sz. (szeptember 28.) 102. p. 43. Ld. erről pl.: Miskolczy, 1986. 1296. p. 44. Erdélyi Híradó, 1841. II. 37. sz. (november 5.) 142-143. p., 38. sz. (november 9.) 146. p.; Pesti Hírlap, 1841. 89. sz. (november 6.), 93. sz. (november 20.); Múlt és Jelen, 1841. 89. sz. (november 5.) 701. p. 45. Megjegyezzük, ez a félelem alaptalan volt, hiszen Bécsnek épp az volt az érdeke, hogy a magyarországi és erdélyi törvényhozás nehogy egyszerre ülésezzen, ezzel is megpróbálva akadályozni a két országrész közéletének harmonizációját. Vö. Miskolczy, 1986. 1294-1295. p. 46. Kraszna ország. Erdélyi Híradó, 1841. II. 38. sz. (november 9.) 146-147. p. 47. Ld. 15. sz. jegyz. 48. Ld. 15. sz. jegyz. 49. Somogyi Antal: Mit és hogy? In: Társalkodó, 1842. 37. sz. (május 7.) 145-146. p., 38. sz. (május 11.) 149-151. p., 39. sz. (május 14.) 153-155. p. 50. A szatmári pontokhoz készített kommentárjait egy évvel korábban jelentette meg: Somogyi Antal: Ősiség és hitel. In: Erdélyi Híradó, 1841. I. 38. sz. (május 11.) 149-150. p.; Kénszerített örök megváltás. In: Erdélyi Híradó, 1841. I. 39. sz. (május 14.) 153-154. p.; Szathmármegyei 12 pontok commentatioja. In: Erdélyi Híradó, 1841. I. 40. sz. (május 18.) 157-158. p. Értékelésére, bemutatására ld.: Fazekas, 2006. 51. Vö. 13. sz. jegyz. 52. Konkrétan az alábbi vezércikket: [Kossuth Lajos:] Ismét és ismét adó. In: Pesti Hírlap, 1842. 137. sz. (április 24.) 53. Kovacsics József: Bevezetés a történeti statisztika forrásainak tanulmányozásába. In: A történeti statisztika forrásai. Szerk.: Kovacsics József. Bp., 1957. 5-50. p., 34-35. p. 54. F.Z. [Fónagy Zoltán:] Megalakul a Statisztikai Hivatal. In: 1848–1849. A forradalom és szabadságharc története. Szerk.: Hermann Róbert. Bp., 1996. 70. p. 55. A vonatkozó irodalomból ld. pl.: Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I-IV. köt. Bp., 1896.; VARGA János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete. Zalaegerszeg, 1980. (Zalai Gyűjtemény, 15.); Csizmadia Andor – Kovács Kálmán – Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Bp., 1995. (bővített kiadás) 256-257. stb. p.;
40
Nyáry Pál Pest megye közgyűlésén terjesztette elő a bűnvádi eljárás reformjára vonatkozó javaslatát (MOL. R 101. Korrektúrapéldányok. 3. dob. 2. cs. 96. sz.), Kossuth vonatkozó vezércikkeiből: Védelem és nyilvánosság. In: Pesti Hírlap, 1841. 54. sz. (július 7.) stb. 56. Somogyi álláspontja nyilvánvalóan a Pesti Hírlap-ban megjelent egyik átfogó értekezés gondolatmenetét és hivatkozásul használt történeti forrásait követte. Kállay Ferenc: Erdély II. Egyesülési viszonyok. Kölcsey Ferencz – Horváth István. In: Pesti Hírlap, 1841. 78. sz. (szeptember 29.) A témáról ld. pl. Barta Gábor: Az Erdélyi Fejedelemség első korszaka (1526-1606). In: Erdély története a kezdetektől 1606-ig. Szerk.: Makkai László – Mócsy András. Bp., 1986. (Erdély története három kötetben, I.) 409-541. p., 526. p. 57. Kossuth jegyzete az előbbiekben idézet cikkhez. Ld. még: Kossuth Lajos: Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz, I. (1841) Szerk.: Fazekas Csaba. Miskolc, 2003. 215. p. 58. Corpus Juris Hungarici. A törvényekbe zárt történelem. [CD-ROM. KJK-Kerszöv] Bp., 2000. (továbbiakban: CJC CD-ROM, 2000.) 59.1454/2. tc., 1635/1. tc. Ld. CJC CD-ROM, 2000. 60. CJC CD-ROM, 2000. 61. CJC CD-ROM, 2000. 62. Ld. erről számos szakirodalmi hivatkozás közül pl.: Bona Gábor: A szabadságharc fegyveres ereje. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1998. 1. sz. 3-27. p., 5. p. stb. 63. CJC CD-ROM, 2000. Bár Somogyi a következő pontnál említette hivatkozásként, az 1647/65. tc. felemlegetése inkább ezt támasztja alá, hiszen a paragrafusban arról van szó, hogy „a bennszületett kapitányokat és más tiszteket, meg végvidéki katonákat, nem szabad a végvidékekről az országon kívül vinni”. Uo. Megjegyezzük még, hogy az Erdélyi Híradó szövegében nem az 1458/2., hanem az 5. tc.-et említi, és felhozza még igazolásul a régi törvények között az 1518/16. tc.-et is. Ez utóbbiak az adózás rendjéről szólnak, és véleményünk szerint hivatkozása utóbbi esetben is inkább az 1518/8. tc.-re vonatkozhatott, amely mindenki „kártevés nélküli” hadba vonulásának kötelezettségét írta elő. Uo. Vö. 15. sz. jegyz. 64. A hivatkozott törvények: 1552/15., 1598/16., 1638/17., 1649/8. tc. CJC CD-ROM, 2000. 65. Közölte: Pesti Hírlap, 1841. 27. sz. (április 3.) 219. p. 66. Ld. pl. Pesti Hírlap, 1841. 70. sz. (szeptember 1.) 590. p.
41
67. Utóbbiról ld.: Fazekas Csaba: Deák Ferenc az 1841. évi egyházpolitikai vitában. In: Deák Ferenc és a polgári átalakulás Magyarországon. Szerk.: Balogh Elemér – Sarnyai Csaba Máté. Szeged, 2005. (A Pólay Elemér Elemér Alapítvány Könyvtára, 1.) 83-163. p. 68. Ezekről a sajtó is hírt adott, csak a példa kedvéért a marosszéki tűzkármentesítő egyesület 1840. decemberi megalakulásáról: Erdélyi Híradó, 1841. 22. sz. (március 16.) 85-86. p.; a később Szemere Bertalan igényes szervezőmunkájával létrejött Tiszamelléki Kölcsönös Tűzkártérítő Társaságról: Ruszoly József: Szemere megyéje, Borsod Szemeréje. In: Szemere Bertalan és kora. Szerk.: Ruszoly József. 1. köt. Miskolc, 1991. (Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv, 7/1.) 70-135. p., 132-133. p. Stb. 69. Pesti Hírlap, 1842. 134. sz. (április 14.) 70. Somogyi logikájának volt alapja, hiszen a korban gyakori városi tűzvészek, árvizek után a mielőbbi újjáépítésre voltak tekintettel, ami gyakran a szerencsétlenségek megismétlődéséhez vezetett. Ld. erről pl.: Fazekas Csaba: A város és a tűzvész az újkori Magyarországon (a korabeli Miskolc története alapján). In: Város és társadalom a XVI-XVIII. században. Szerk.: Bessenyei József – Fazekas Csaba. Miskolc, 1994. (Studia Miskolcinensia 1.) 99-110. p. 71. 1844. július 23-án tárgyalta az alsó tábla kerületi ülése. Kovács Ferencz: Az 1843-44-ik évi magyar országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. V. köt. Bp., 1894. 190. p. 72. Pesti Hírlap, 1843. 220. sz. (február 9.) stb. 73. CJC CD-ROM, 2000. Somogyi hivatkozott még az 1563/3. tc.-re is, ami épp rendkívüli eseménynek tekinti egy esztendőben az országgyűlés elmaradását, és 4. §-ában hangsúlyozza, hogy a rendek úgy döntöttek az uralkodó országgyűléshez való viszonyáról, hogy „méltóztassék […] jövőre, ha lehetséges mindenkor, minden évben; ha pedig nem, mindjárt a második év végével hű alattvalóinak közönséges országgyűlést hirdetni”. Uo. 74. Compilata Constitutiok. Erdélyországnak és az ehez kapcsolt magyarországi részeknek, az ezerhatszázötvennegyedik évtől a jelen ezerhatszázhatvankilenczedik évig alkotott törvényczikkelyeiből kiszemelt Compilata Constitutioi. In: Magyar JogtörtéNET. Szerk.: Mezey Barna. 2003. [Online: http://www.ajk.elte.hu/Tanszekek/Majt – 2006. március.] V. art. 75. CJC CD-ROM, 2000. 76. 1551/15., 1557/5., 1609/68., 1613/39., 43., 1662/45., 1630/25., 36., 1635/27., 1638/3., 39., 1647/74., 1649/7., 28., 1655/17., 50., 1659/14., 1662/4. tc. CJC CD-ROM, 2000.
42
77. Ld. erről pl. Velkey Ferenc: A Birodalom hatalmi rendszere: a rendiség és az abszolutizmus viszonya, 1790-1830. In: Polgárosodás és szabadság. (Magyarország a XIX. században.) Szerk.: Veliky János. Bp., 1999. 11-32. p.; 13. p. Stb.; különösen élesen Ócsai Balogh Péter 1790-es alkotmánytervezetében, közölte: Pajkossy, 2003. 38-50. p. 78. Rácz, 1955. 102. p. 79.Reizner János: Szeged története. II. köt. Szeged, 1899. 46. p. 80. Bagossy Bertalan – Domahidy István: Szatmár vármegye története. In: Szatmár vármegye. Szerk.: Borovszky Samu. Bp., 1908. (Magyarország vármegyéi és városai, XVI.) 412-530. p., 514. p. 81. Erdélyi Híradó, 1841. II. 38. sz. (november 9.) 145-146. p. Vö. 21. sz. jegyz. 82. Pesti Hírlap, 1842. 107. sz. (január 9.); Erdélyi Híradó, 1841. II. 51. sz. (december 24.) 196. p. 83. Ld. pl. Pesti Hírlap, 1842. 134. sz. (április 14.) 84. Röviden a javaslatok lényege ez volt: 1. A fiumei kikötő és az oda vezető vasút részvénytársasági formában kerüljön az ország törvényes védelme alá. 2. Törvény pártolja a hazai gyáripart, különösen a répacukorgyártást, a külföldi behozatal visszaszorításával. 3. Állíttassék fel országos jég- és tűzkármentesítő intézet, melyhez minden ingatlanbirtokos köteles hozzájárulni. 4. A fej- és telekadón kívül minden más adófajta töröltessék el. 5. A tized haszonbérletét kizárólag az országgyűlés által megszabott áron csak községek vehessék igénybe. 6. Valamennyi egyházi és világi hivatalt csak magyarul tudó személy tölthesse be. 7. Az utód nélkül elhalt özvegyek férjük birtokát maguk ne kezelhessék, hanem abba az örökösöket bevonni köteleztessenek. 8. A kancellária legyen köteles leiratait részletes indoklással ellátni, melynek elmaradása számos sérelem forrása. 9. A nagy („sátoros”) ünnepeken kívül minden más egyéb ünnep a rá következő vasárnapon tartassék. 10. Az egyházi birtokok ne szekularizáltassanak, viszont „legyen gondunk őket [ti. az egyháziakat] új javakkal megajándékozni”, olyanokkal, melyek „őket erős polgárokká alakítnák, királyhoz, hazához és a köztársasághoz szoros, de kedves láncolatokkal kötnék le”. 85. Dedek Crescens Lajos: Nyitra vármegye története. In: Nyitra vármegye. Szerk.: Borovszky Samu. Bp., 1900. (Magyarország vármegyéi és városai, IV.) 466-680. p., 654. p.
43
Summary The „Kraszna Twelve Points” The paper deals with a historical case in the 19th century Hungary. The first half of the century was the so-called ‘Reform Era’, when the Hungarian Liberals wanted to change the ‘Ancien Regime’ system. In 1841 a twelve points reform programme was made by a young politician, Antal Somogyi in Szatmár County. (He was the ‘pilgrim apostle of Liberalism’ in Hungary.) There was wide spread debate on these points in Hungary, because this programme meant a total Social, Political and Economic transition. But Somogyi continued his work in the neighbour county, Kraszna, which was a part of the so-called Partium. This territory belonged to Transylvanian Principality, and an Act of the Hungarian Parliament in 1836 moved it to Hungary. Somogyi made a new twelve points reform programme in Kraszna, but it is almost unknown in Hungarian history – in opposite of the mentioned Szatmár programme. The author tells the short political history of Kraszna in this period and shows the programme points in detail. E.g. the demand of an own Hungarian Statistic Office, free foreign trade for Hungary against Austrian territory, national guard, national insurance company in the fire and hail affairs, Hungarian diplomatic offices in foreign countries, union between Hungary and Transylvania etc. These programmes were in a close connection with the plans of the Hungarian Liberals, and some of the points eventuated in the 1848 Revolution.
44
HORVÁTH ZITA Úrbérrendezés a muraközi uradalomban1 Bevezetés Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete korszakos jelentőségű a paraszti társadalomtörténetben. Az évszázadokig magánjogi viszonyt, ami jellemezte a földesúr és jobbágya viszonyát, az uralkodó magasabb szintre, a közjog szintjére emelte. Eddig a jobbágy panaszos ügyében az úriszéki döntést követően, legfeljebb vármegyénél kereshetett – nem sok sikerrel – jogorvoslatot, most a Helytartótanácsnál fellebbezhetett, vagyis közvetve magánál az uralkodónál. Természetesen az úrbérrendezés nem volt jobbágyfelszabadítás, de a jobbágyi terhek maximalizálásával véget vetett annak a gyakorlatnak, hogy a földesúr saját belátása szerint növelhesse az elviselhetetlenségig a robotot és az adókat. Arra lehetőséget biztosított az úrbéri rendelet, hogy az abban foglaltaknál kevesebbet kérjen az úr jobbágyától, de többet nem kérhetett. Nem teremtett azonban a rendezés mindenütt kedvezőbb viszonyokat a jobbágyok számára, ennek okát pedig nemcsak magában az úrbéri rendeletben, hanem az azt megelőző több százéves múltban kereshetjük. Ezen okok között elsőként kell megemlíteni azt, amit már említettem, vagyis a földesúrjobbágy magánjogi viszonyát, vagyis azt, hogy ennek a viszonynak nem volt országosan előírt normája, kis túlzással azt mondhatnánk, hogy ahány földesúr, annyi szokás. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az a kevés törvény, ami szabályozta is az úrbéri viszonyt, nem mindenütt vált gyakorlattá. Talán erre a legjobb példa a nona, vagyis a kilenced adás törvénye. Közismert, hogy I. (Nagy) Lajos 1351-es törvénykönyvében előírta a jobbágyok számára, hogy az egyházi tized után a kilencedik tizedet adják a földesuruknak. A szakirodalom készpénznek is vette a kilenced adását, csakhogy mára kiderült, sem a középkorban, sem azt követően nem vált mindenütt kötelezővé, a földesúr nem mindenhol és nem mindig kérte/követelte ezt az adófajtát jobbágyaitól. Az általam vizsgált Zala megyében, az úrbérrendezést megelőzően, alig találtam helységet, ahol szokásban lett volna a kilenced adás. Ezt majd
45
éppen az úrbérrendezés teszi kötelezővé, hiszen a rendelet a tradicionális jobbágyi adókat írta elő, csak a mértékét tette elviselhetővé. A többi jobbágyi adóra – ajándék, robot stb. – is igaz, hogy a földesúrtól függött, hogy ezeket mikor és milyen módon követelte. Még abban sem volt országosan egység, hogy mi alapján adóztatták jobbágyaikat a földesurak, volt-e írásba foglalt urbárium, vagy szóbeli megegyezés, azaz szokás (usus) szerint adóztattak, vagy írásban rögzített szerződés (conractus) határozta meg a terhek mértékét. A földesúr személyén túl, sokszínű viszonyokat teremtett a 150 éves oszmán uralom és az azt követő betelepítési hullám. A hódoltság alatt a Habsburgok uralta királyi Magyarországon maradtak meg leginkább a korábbi viszonyok minden tekintetben, így a jobbágyok esetében is, ui. a török uralom alatt itt nem néptelenedtek el a falvak, a jobbágyok ugyanúgy adóztak földesuruknak, mint korábban. Ugyanakkor a jobbágyok egy része számára a végvári katonának állás felszabadulást jelentett a földesúri kötöttségek alól, a kora újkorban így kialakult vitézlő rend sajátos színfoltja lett a magyar társadalomnak. A török által uralt középső országrész jobbágyainak egy része az új, török földesúrnak adózott, de gyakran előfordult a kettős adóztatás mértéke is. A legnehezebb sorsa az Erdélyi Fejedelemség alatt élő jobbágyoknak volt, itt az úrbérrendezést sem sikerült végrehajtani. A 150 éves oszmán uralom után a berendezkedő Habsburg állam egyik célkitűzése volt az ország újratelepítése gazdasági és politikai szempontból egyaránt. Az örökös tartományokból német ajkú, katolikus parasztokat telepítettek be az országba, tőlük a katolikus vallás erősödését remélték. A Habsburgok számára békés alattvalóktól a művelés alatt nem álló, elhagyott, puszta területek újra termővé tételét várták. De nemcsak az uralkodó, hanem a földesurak is telepítettek be jobbágyokat a birtokaikra, németeket és magyarokat egyaránt. A 18. század elején a Habsburg kormányzat a végvári katonák szélnek eresztése és a végvárak felrobbantása mellet döntött. Az így feladat nélkül maradt végvári katonák egy része kénytelen volt valamely földesúr birtokára költözni, jobbágynak állni, hogy biztosítani tudja maga és családja számára a megélhetést, de az sem volt utolsó szempont, hogy a földesúri joghatóság személyes védelmet is jelentett a jobbágy számára. A szervezett telepítés mellett megfigyelhető a jobbágyok belső vándorlása is az ország területei között, illetve északról délre tótoknak nevezett szláv
46
lakosok is költöztek Magyarországra, és délről a rácok (szerbek) betelepedése is erre az időre tehető. Ez által átrajzolódott Magyarország etnikai térképe, és a jobbágyság helyzete is változásokat mutatott. A betelepített, vagy betelepedett jobbágyok, a jobbágynak állt volt végvári katonák ugyanis a földesuruktól pár évre mentességet kaptak a jobbágyi terhek alól, azzal a feltétellel, ha házat építenek, mocsarat csapolnak, erdőt irtanak, vagyis újra művelés alá vonják az ország területét. A néhány adómentes év után pedig szerződést (contractust) kötöttek a földesurak jobbágyaikkal, és ezek a szerződések többnyire pénzbeli adózást írtak elő, azaz a természetbeni adók pénzben történő megváltását. Előfordult, hogy a pénzbeli adózás mellett még munkajáradékot (robotot) kellett teljesíteniük a jobbágyoknak. Rendelkeztek a szabadköltözés jogával is, ezért szabadmenetelű jobbágyoknak, vagy a szerződés neve után contractualistáknak, vagy a pénzben történő adózás után árendásoknak nevezték őket. A jobbágyság másik kategóriája volt az örökös jobbágyoké, akik hosszú idő óta éltek jobbágyi kötöttség alatt, jobbágyi státusukat és a földesúri joghatóságot őseiktől örökölték. Az örökös jobbágyok urbárium vagy szóbeli egyezség, szokás után adóztak földesuruknak. Nem pénzben váltották meg terheiket, hanem a hagyományos természetbeni adófajtákat adták, és leginkább ezt a réteget sújtotta a röghöz kötésre, a költözési tilalomra irányuló szándék. Az úrbérrendezés – minden pozitívuma ellenére – figyelmen kívül hagyta ezt a sokszínűséget, a jobbágy jogi státusa, adózási módja nem volt hatással a rendelet megalkotásakor a terhek megállapításánál. Különösen a szabad költözésű contractualisták sorsának rosszabbodását, a földesúri kötöttségek erősödését jelentette a természetbeni adózásra való átállás a pénzbeli adózás után. Igaz ugyan, hogy megengedte az úrbéri rendelet, hogy ahol a rendezést megelőzően a szerződés kedvezőbb volt mind a két fél számára, ott megmaradhattak annál, de pontosan nem lehet tudni, hogy az országban milyen arányban maradtak fenn a korábbi szerződések 1767 után, erre vonatkozó kutatások még nincsenek. Ott, ahol az úrbérrendezés előtt nagyobb volt a földesúri önkény, a rendezés javított a jobbágyok helyzetén.
47
Zala megye az úrbérrendezés idején2 A 18. század közepén Zala vármegye hat járásból állt: kapornaki, szántói, tapolcai, egerszegi, lövői, muraközi. Ekkor vált Zalaegerszeg megyeszékhellyé. A 18. századra a megye felső világi nagybirtokos állománya kicserélődött. Ebben nem a Neoaquistica comissionak volt szerepe, hanem a Wesselényi – féle összeesküvésnek. Az alsólendvai, a csobánci és a nemti (lenti) uradalom Nádasdy Ferenc országbíró kezén volt a 17. század végén, mivel ő is részt vett a Wesselényi – féle összeesküvésben, kivégezték és birtokait elkobozták. Így járt Zrínyi Péter is, Miklós öccse, akitől a muraközi uradalmat kobozták el, és őt is kivégezték. A volt Nádasdy birtokokat az uralkodó, III. Károly Esterházy Pál nádornak adományozta 1712-ben, az úrbérrendezés idején a hercegi család feje Esterházy Miklós birtokolta. (A Zrínyi birtokokról a következő fejezetben szólok.) A belatinci uradalom szintén a Nádasdy család kezén volt, az elkobzást követően Széchenyi György eszergomi érsek vette zálogba, az úrbérrendezés idején gróf Csáky György és felesége zálogolta. A Festetics család szintén nagy területtel rendelkezett a megyében, Keszthely, Rezi, Tátika és Kemened. A Festeticsek éppen a 18. században tudták leginkább gyarapítani birtokállományukat. A Batthyány család kezén volt a kanizsa-homokkomáromi és a szentgróti uradalom. A korábban szintén a Nádasdyak által birtokolt pölöskei és szentgyörgyvölgyi birtokot az úrbérrendezés idején gróf Széchenyi György birtokolta. A megye legnagyobb egyházi birtokosa a veszprémi püspökség volt, de a veszprémi káptalan és a budai társaskáptalan is jelentős birtokegyüttessel rendelkezett. Az említett nagybirtokosokon kívül néhány középbirtokos, sok néhány telkes kisbirtokos és rengeteg töredéktelkes kisnemes és parasztnemes élt a vármegyében.3 Nemzetiségi tekintetben nem változott igazán a megye lakossága, bár vannak adataink német betelepítésre4, de a telepítések során főként magyar lakosok érkeztek. A megye nyugati részén, amelyet megkímélt a török pusztítás, megmaradt az eredeti lakosság. Csesztreg és Lövő környéke magyar, az alsólendvai uradalom egy része és a belatinci uradalom vend, a Muraköz horvát lakosságú volt.
48
A muraközi uradalom az úrbérrendezés idején5 A muraközi uradalom az úrbérrendezés idején a gróf Althann család kezén volt, ekkor Althann Mihály kezén. Az uradalmat III. Károly adományozta hűséges alattvalójának Althann Mihálynak 1720-ban.6 Az uradalom korábban a Zrínyi család kezén volt, de a Wesselényi - féle Habsburg ellenes összeesküvésben való részvétele miatt elkobozta az uralkodó Zrínyi Pétertől (1671), majd Zrínyi Miklós fiának, Ádámnak 1691-ben bekövetkezett halála után egy darabig a stájerországi kamara kezelésében volt az uradalom, majd zálogbirtokosok kezén, 1695-1709 között Marchio de Prie bírta, 1715-1719 között Chikulini János bérelte az 1720-as eladományozásig.7 (A 18. század végén a Festeticsek kezére került.) A muraközi uradalom a 18. században külön járását képezte a megyének8, ma Horvátországhoz tartozik. Az úrbérrendezés idején összes úrbéres földterülete 27 911 hold volt, több mint száz falu és mezőváros tartozott hozzá. Néhány helységben az Althann családon kívül kisebb birtokosok is rendelkeztek birtokkal, ill. ez által jobbágyokkal. Tanulmányomban azt kívánom megvizsgálni, hogy milyen volt az úrbérrendezés előtt az uradalom jobbágyainak helyzete, milyen hatással volt az úrbérrendezés a paraszti társadalomra. Egyrészt a parasztság jogi helyzetét vizsgálom, tudniillik örökös jobbágyok vagy szabadmenetelűek éltek az uradalom helységeiben, a paraszti társadalom hány százalékát tették ki a telkes jobbágyok és zsellérek, és ezek és más szempontok mennyiben befolyásolták a szolgáltatások milyenségét és mennyiségét, vagyis milyen szolgáltatással tartoztak földesuruknak. A megye lakossága vegyes etnikumú volt, részben magyar, részben horvát, felekezetét tekintve jórészt római katolikus. (A muraközi járás és uradalom a Zágrábi Püspöki Egyházmegyéhez tartozott.) A Zrínyiek által erősen védett Muraköz megmenekült az elnéptelenedéstől, ezért a törökkor utáni betelepítések nem érintették, lakosságának nemzetiségi és etnikai összetétele a 18. századra is megmaradt. A megye leggazdagabb, legsűrűbben lakott területe volt, földesura általában a megye főispáni tisztét is betöltötte, külön szolgabírája, később alszolgabírái, esküdtjei voltak.9
49
Az úrbérrendezés idején a következő volt Althann Mihály uradalmában a parasztság rétegződése: Telkes jobbágyok száma: 1974 (+9 gr. Althann Mihályné részén) Házas zsellérek száma: 1672 (+5 gr. Althann Mihályné részén) Házatlan zsellérek száma: 119 Összes úrbéres száma: 3765 (+14 gr. Althann Mihályné részén) Telekmegoszlás Belső telek: Telkes jobbágyoké: 2152 (+5 gr. Althann Mihályné részén) Zselléreké: 574 (+1 gr. Althann Mihályné részén) Összesen: 2726 (+6 gr. Althann Mihályné részén) Szántó: Telkes jobbágyoké: 17537 (+28 gr. Althann Mihályné részén) Zselléreké: 734 (+8 gr. Althann Mihályné részén) Összesen: 18271 (+36 gr. Althann Mihályné részén) Rét: Telkes jobbágyoké: 6728 (+18 gr. Althann Mihályné részén) Zselléreké: 124 (+2 gr. Althann Mihályné részén) Összesen: 6852 (+20 gr. Althann Mihályné részén) Teljes úrbéres földterület: Telkes jobbágyoké: 26417 (+51 gr. Althann Mihályné részén) Zselléreké: 1432 (+11 gr. Althann Mihályné részén) Összesen: 27849 (+62 gr. Althann Mihályné részén) Az uradalom következő helységeiben az Althann családon kívül más földesurak is birtokoltak néhány jobbágycsaládot: Bellicza, Dekanovecz (Belicai plébánia); Benkovecz, Monte Gorichicza (Vucsák János); Benkovecz (Szoboticai plébánia); Benkovecz (Augustics Ferenc); Brezje (özv. Vinkovics Ádámné Cserenkó Terézia); Brezje (Vida József); Cheszianczy (Strido plébánosa); Csehovecz (Berke Zsigmond);
50
Pálovecz (Berke Antal); Gardinocz (Inkey uraság, Stroh úr, Dominis Ferenc); Alsóhrascsán (Kóss János); Leszkovecz, Machovecz, Senkovecz, Strido (Csáktornyai pálosok); Nedelicz (Nedelici plébánia); Pálovecz (Thustics Boldizsár); Perlak (Perlaki plébánia); Fölső- és Alsópretetinecz (Vály úr); Siskovecz (Szentmihályi plébánia); Strido (Stridoi plébánia); Zebanecz (Zerpák Pál örökösei); Stráhoninecz (Sztranonineci plébánia); Turchische, Dvorische (Oszterhueber Antal és Ferenc). Muraszerdahely, Siskovecz és Zebanecz, Strido, Szentmárton (kisebb birtokosok). Ezekben a helységekben a fent említett birtokosok csupán néhány jobbággyal és/vagy zsellérrel rendelkeztek, tehát elmondható, ezen uradalom lényegében Althann birtok volt. (pl. Beliczában az Althann birtokrészen 49 telkes jobbágy, 4 házas és 1 házatlan zsellér élt, tehát öszszesen 54 úrbéres; míg a belicai plébánia 6 telkes jobbágy ura volt összesen.)10 Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek Zala megye hat járásában valamivel meghaladta a szabadmenetelűek száma az örökös jobbágyokét, néhány földesúrnál fordult az elő, hogy az egyik vagy másik kategória volt a jellemző, de leggyakrabban a birtokosok egyaránt gyakoroltak joghatóságot szabadmenetelű és örökös jobbágyok felett. Például a lövői járás területén található belatinci uradalom (gr. Csáky György birtoka) helységeiben élő jobbágyok egy-két kivételt leszámítva örökös jobbágyok. Ez a tendencia azokban a birtokokban volt általános, amelyek egy tömbben feküdtek, de például a megyében több mint 80 helységet uraló herceg Esterházy család jobbágyai között egyaránt előfordult a szabadmenetelűség és az örökösség. Az Althann család muraközi uradalma volt még ilyen, egy tömbben fekvő birtokkomplexum. Összesen 18 helységben találtam szabadmenetelű jobbágyokat és 11 helységben vegyesen éltek szabadmenetelű és örökös jobbágyok, de a falvak zömében örökös jobbágyok éltek.11 Ennek nyilván az volt az oka, hogy noha megváltozott a 18. századra a birtokos személye, de a jobbágyok régóta egy helyben éltek, örökölték jobbágyi státusukat, jobbágytelkükkel és szolgáltatásaikkal együtt.
51
Szolgáltatás módja (urbárium, szokás, contractus), milyensége (természetbeni vagy készpénzes adózás, robot) Három helyen adóztak urbárium szerint, egy helyen csak az Althann család volt a birtokos, két helyen másokkal együtt. 24 (ebből 21 helységben csak az Althann család volt birtokos) helyen volt contractus, a meghatározó az uradalomban a szokás útján történő adózás volt, ez összefügghet az örökös jobbágyi státussal. Amint az a mellékelt táblázatból is kitűnik, a legtöbb helyen volt robotkötelezettség a jobbágyok számára, függetlenül a szolgáltatási formától, vagyis attól, hogy szokás, urbárium vagy contractus szerint adóztak. De a contractus alapján adózó helységek jobbágyai főként árendáztak, tehát csak készpénzt adtak, két esetben fordult elő a készpénz mellett munkajáradék (Mihályevecz Inferior-Alsómihályevec, Muraszerdahely). Ezen contractusos helységek jobbágyai nagyobbrészt szabadmenetelűek, néhány helyen örökös és szabadmenetelű jobbágyok vegyesen laktak, egy helyen éltek csak örökös jobbágyok. Csukovecz község lakói contractus alapján adózó örökös jobbágyok, csak árendáztak. A contractus alapján adózók ebben az uradalomban – két helység kivételével, ahogy írtam – árendáztak, a megye más járásban, ill. más földesuraknál ez nem ilyen egyértelmű, sok helyen fordult elő munkajáradék a készpénzes adózás mellett. A 21 contractualista helység közül 6 mezőváros, 15 község volt. Csáktornya mezővárosban az úrbérrendezés idején 180 házas zsellér élt, csak készpénzzel adózó szabadmenetelűek voltak. Kottory mezőváros lakói szabadmenetelű, csak árendázó zsellérek voltak (249 házas, 3 házatlan zsellér). Légrád mezővárosban 458 házas zsellér, 39 telkes jobbágy lakott, árendázó szabadmenetelűek voltak. Nedelicz mezőváros lakói szabadmenetelű, árendázó parasztok (24 telkes jobbágy, 3 házas zsellér). Perlak mezővárosban a 171 telkes jobbágy és a 28 házas zsellér csak készpénzt fizetett, részben szabadmenetelűek voltak, részben örökösek. Strido mezőváros 13 telkes jobbágya és 17 házas zsellére csak árendázott, vegyesen örökösök és szabadmenetelűek voltak. A községekben telkes jobbágyok és (főként) házas zsellérek egyaránt előfordultak. A fenti adatok jól mutatják, hogy a falvak jobbágyainál nyilvánvalóan tehetősebb mezővárosi lakosok majdnem
52
mindenütt zsellérként írattak össze, ami egyfelől bizonyítja, hogy a „zselléresedés” nem egyenlő a pauperizációval, és ezek a zsellérek mind rendelkeztek a szabad költözés jogával. A szokás útján adózó jobbágyok egyidejűleg készpénzzel és munkajáradékkal tartoztak földesuruknak, a helységek harmadának jobbágyai csak robotoltak. Minden örökös jobbágyok voltak, egy-két helyen előfordultak vegyes helységek, ahol néhány szabadmenetelű jobbágy is élt. Mezőváros egy sem volt közülük. Csakúgy, mint a megye más területein, a kilenced adás nem volt szokásban. Szembetűnő, hogy az örökös jobbágyok nagyobb része sem csak természetben adózott földesurának, készpénzt is adtak, robotoltak is. Abban az egy, Althann család által uralt helységben, ahol urbárium szerint adóztak a parasztok, kilenced adás nem volt szokásban, más egyéb természetbeni adókról sem tudunk, kizárólag munkajáradékkal (robottal) tartoztak. Itt részben örökös, részben szabadmenetelű jobbágyok éltek. A muraközi uradalom jobbágyainak jogi és gazdasági helyzete sok tekintetben hasonló volt, mint a megye más területén, más földesúr joghatósága alatt élő jobbágyoknak. Az uradalom egész területén, csakúgy, mint a megyében másutt, nem jellemző a kilenced adás, de az egyéb természetbeni és pénzbeli adók tekintetében is hasonlóság mutatkozik. Az uradalomban előfordul a contractus és a szokás szerint történő adózás, amint már említettem, mindössze egy helyen volt az úrbérrendezést megelőzően urbárium. Ez szintén általános volt Zala megye más területén is. A legnagyobb különbség más földesurak jobbágyaihoz képest a jogi helyzetben van, tudniillik a muraközi uradalomban az örökös jobbágyok száma meghaladja a szabadmenetelű jobbágyokét, míg a megyében a szabadmenetelűség jellemzőbb.
53
Jegyzetek 1. A tanulmány az NKA Levéltári Szakkollégiuma és az OTKA támogatásával készült. 2. Tanulmány főként az úrbérrendezés során keletkezett paraszti vallomások és az úrbéri tabellák alapján készült. Jelzete: Zala Megyei Levéltár, IV. Zala Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai, 1/g. Úrbéri ügyek, Muraközi járás. A Zala Megyei Levéltárból hiányzó helységek iratait a Magyar Országos Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár („C”) Departamentum urbariale-R, Zala megye 4239-4250. állagából pótoltam. A paraszti vallomások kiadását jelen tanulmány szerzője végezte el: Horváth Zita: Paraszti vallomások Zalában I. Zalai Gyűjtemény 51. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2001. és Uő.: Paraszti vallomások Zalában II. Zalai Gyűjtemény 60. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2006. Az úrbéri tabellák dunántúli kiadását Felhő Ibolya és munkaközössége végezte el: Felhő Ibolya (szerk.): Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. Dunántúl. Bp., 1970. 3. Felhő Ibolya, 1970. 363-364. p. 4. Molnár András (szerk.): Zala megye történelmi olvasókönyve. Helytörténeti szöveggyűjtemény. Zalaegerszeg, 1996. 138. p. 5. A tanulmányhoz készítettem egy táblázatot, amely megadja a helység nevét a muraközi járáson belül, a földesúr nevét, a jobbágyi szolgáltatásokat és jogállást. 6. Zrínyi Károly: Csáktornya monográfiája. Csáktornya, 1905. 61. 7. Turbuly Éva: Nemesi társadalom, birtokviszonyok – Újratelepítések, nemzetiségi viszonyok. In: Zala megye ezer éve. Főszerk. Vándor László. Zalaegerszeg, 1996. (109-113.) 109-110. 8. Turbuly Éva: Zala megye közigazgatása a XVIII. század első felében. Levéltári Közlemények. 2. sz. Budapest, (267-294.) 269. 9. Turbuly Éva: A megye újjászervezése. In: Zala megye ezer éve. Főszerk. Vándor László. Zalaegerszeg, 1996. (114-118.) 115. 10. Lásd a táblázatot. 11. Lásd a táblázatot.
61
Summary This paper deals with the life of the feudal tenants of the estate of Muraköz in the years of the serf reform, based on the sources of the socage regulation. In the 16th and 17th century, the estate of Muraköz was in the possession of the family Zrínyi, but it was confiscated by the Habsburgs after Péter Zrínyi’s participating in the conspiracy of Wesselényi. In the years of the socage regulation, the land belonged to the family Althann. Most of the tenants of the estate of Muraköz, especially in the villages, were in perpetual serfdom, while the peasants in the oppida /market towns were mostly villeins without holding. Among the villein services you almost always find the statute labour, while giving novena is hardly customary. However, it is typical that instead of taxin kind, the peasants paid in cash. Living in the estate of Muraköz was almost the same as in other landed properties of the county, except the fact that being in perpetual serfdom was much more general here, than in other places.
62
FAZEKAS RÓZSA Szatmár megye lakóinak vásáros helyei 1828-ban A 19. század első felében az adás-vevés fő színterei még mindig az országos, illetve a hetivásárok voltak. A nagyobb szabad királyi városokban, mezővárosokban, sőt a népesebb falvakban is már megjelentek a boltok, de emiatt nem csökkent a vásárok jelentősége, a kereskedésnek ez formája igazi konkurenciát még nem jelentett. Ennek magyarázata, hogy a vásárnak a kereskedelmi ügyletek lebonyolításán kívül még számos más funkciója is volt. Ugyanis még a 19. század első felében sem léteztek a társasági életnek olyan színterei, amelyek helyettesíteni tudták volna a vásárt mint találkozó helyet. A szigorú hierarchia szerint építkező rendi társadalomban a sokadalom egy „sziget”, ahol a különböző etnikumú, vallású, kultúrájú, műveltségű és társadalmi rangú emberek azonos szabadságot élveztek, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoztak, és érdekeik is megegyeztek, mert vagy eladni, vagy venni akartak valamit. A vásár a tapasztalatcsere, az új ismeretek, eszközök, növény- és állatfajták megszerzésének helye is. Itt találkozhattak a különböző településeken, de a vásárok vonzáskörzetében élő rokonok, barátok egymással. De fontosak voltak a vásárok a fiatalok számára is. Sokszor életre szóló ismeretségek születtek egy-egy vásári forgatagban. Ebben a korban nagyon sok Szatmár megyei ember számára a legtávolabbi utazást jelentette, ha elment a falujától 80–100 km-re fekvő debreceni vásárba. Ebből következik, hogy a ritkán látogatott, távoli vásár felkeresése ünnep volt, ilyenkor az emberek „hírekhez” jutottak, „világot láttak”. A két hétig is eltartó debreceni, de a kisebb vásárokban is új, érdekes szórakozási formákkal találkoztak. Ezenkívül a vásárokban bizonyos egészségügyi problémákat is meg lehetett oldani, hiszen a borbélyok érvágással, foghúzással is foglalkoztak.1 A Szatmár megyei úrbéresek vásározási szokásainak megismeréséhez a Mária Terézia korabeli investigatiók mellett az 1828. évi adóöszszeírások a legfontosabb források.2 Ezek a források azért értékesek és nélkülözhetetlenek a téma vizsgálatakor, mert mindkét időpontban a megye településéinek lakói – néhány kivételével – megnevezték legkö-
63
zelebbi, vagy legfontosabb vásározó helyeiket. De az úrbéresek vallomásaiból nem deríthető ki, hogy a megemlített vásárokon kívül felkerestek-e másokat is. Az egyéb források pl. a csengeri vásárokban 1842-ben, 1848–49-ben, 1850-ben gazdát cserélt lovak és szarvasmarhák jegyzéke3 azt mutatja, hogy igen, mert ezek szerint sokkal szélesebb volt a csengeri vásárok hatósugara, mint ami az 1828. évi összeírás alapján kirajzolódik. Ez a forrás azt bizonyítja, hogy a kisebb Szatmár megyei vásárok népesebbek és élőbbek voltak, mint ahogy azt az 1828. évi összeírás alapján képzeljük. Dolgozatunkban az 1828. évi helyzetképet mutatjuk be az úrbéresek vallomásai alapján. (A csengerihez hasonló forrást a többi Szatmár megyei vásárról nem ismerünk, márpedig csak a vásári forgalomról, az eladókról és vevőkről is tájékoztató feljegyzések tennék lehetővé, hogy a kisebb vásártartó helyek valódi vonzását és a környékükre gyakorolt hatásukat pontosabban bemutathassuk.) Szatmár megye fennhatósága alá 1828-ban 259 település tartozott. Ebből 17 rendelkezett mezővárosi privilégiummal, 242 pedig jogállását tekintve falunak, illetve pusztának számított. Nem tartozott a megye joghatósága alá a három királyi város – Szatmárnémeti, Nagybánya és Felsőbánya –, gazdasági életének azonban szerves részét képezte. Az 1828. évi adóösszeírásban szereplő 259 település közül mindössze négy (Bere, Zsarolyán, Újhuta, Kapnik) nem nevezett meg vásáros helyet. A királyi városok pedig úgy nyilatkoztak, hogy lakóik saját vásáraikon kívül másat nem látogatnak. Szatmár megye lakói az 1828-as adóösszeíráskor tett vallomásaikban 23 vásáros helyet említettek, ahol termékeiket eladhatták, illetve a számukra szükséges árukat megvehették. Ezek közül 10 a megye határain belül helyezkedett el. (1. sz. táblázat) A megye legjelentősebb piacközpontjának Szatmárnémeti számított évi 5, majd 6 többnapos országos vásárával és szerdai hetipiacával. A vásárt megnevező 255 településből 187 (73%) Szatmárnémetit vásározó helyének tartotta, ebből 95 község lakói, vagyis a megyebeli települések több mint egyharmada csak ezt nevezte meg. Ezek a falvak egy 1–4 mérföldes (8,35–33 km) sugarú körben helyezkedtek el, de néhány község jobbágyai 5–6 mérföld (41,25–50 km) távolságból is ideszekereztek, mert itt olcsóbban vehettek életet, vagy jobb áron adhattak túl állataikon, háziipari termékeiken. Szatmárnémeti központi fekvéséből
64
következett, hogy a megye minden részéből viszonylag rövid idő alatt meg lehetett közelíteni. Az időjárástól és az útviszonyoktól is függött, hogy mennyi idő alatt lehetett megtenni a település és a vásár közötti távolságot. Száraz időben, jó úton ugyanazt az utat rövidebb idő alatt tették meg, mint esőben, hóban, szélben, kátyús, sáros, latyakos úton. Szatmárnémetibe a vallomások szerint minden irányból „felettébb rossz” út vezetett, esős időben pedig a város határában szinte járhatatlan volt. A vásárba igyekvők egy részének költségeit növelte, hogy a vásárvámon kívül hídvámot is kellett fizetniük, mert át kellett kelniük a Szamos hídján. Szatmárnémeti vásárait a szomszéd megyék közül elsősorban Ugocsa, Bereg és Máramaros határ menti községeiből keresték fel, de Nagyszőlős, Tiszaújlak és Halmi piaci alközpontok lakói is vásározó helyüknek vallották. Szatmár megye másik jelentős vásározó helye Nagykároly volt, ahol évente 5 országos, hétfőnként pedig hetivásárt tartottak. Nagykárolyt 87 (34%) település jobbágyai keresték fel rendszeresen – közülük 12 csak ezt nevezte meg – elsősorban a Nyírségből, az Érmellékről és a Rétoldalról. A Nyírség és az Érmellék területe átnyúlt a szomszédos Szabolcs, illetve Bihar megyébe. A megyehatárok azonban nem választották szét a természetföldrajzi adottságok miatt összetartozó területeket, és ezeknek a régióknak a szomszédos megyékhez tartozó községeiből is Nagykárolyba jártak a lakosok vásározni leginkább 1–3 mérföld (8,35–25 km) távolságból, de néhány falu 5–6 mérföldről (41,75–50 km) is. A Nagykárolyba vezető utakat a vásározó jobbágyok tűrhetőnek tartották. Nagykároly kézművesipara fejletlenebb volt, mint Szatmárnémetié, de kereskedelmi életét a Károlyi család támogatását élvező nagyszámú zsidó kereskedő és bérlő pezsgővé tette. Szatmárnémeti ekkor még tiltotta a zsidók letelepedését, majd csak 1840 után indulhatott meg beáramlásuk a városba, a bányavárosokban pedig ezután sem telepedhettek le. Nagykároly mint a nagy befolyású Károlyi család birtokközpontja gazdasági szerepkörének növekedését annak is köszönhette, hogy a 18. század második felében megyeszékhellyé vált. A szatmári vásározó helyek rangsorában a harmadik Nagybánya. Nagybánya és a kisebb jelentőségű Felsőbánya a környező, inkább egy,
65
mint két mérföldre lévő bányásztelepülések lakossága számára jelentettek közeli vásározó helyet. Nagybányán évente háromszor tartottak országos vásárt, amelyre nemcsak a szomszédos megyékből, hanem külföldről is érkeztek érdeklődők. Hetivására pénteken volt. Nagybányát 39, Felsőbányát 10 község említette vásározó helyei között. Leggyakrabban a Bányavidék, illetve az Avasság lakói keresték fel. Az Avasságban és a Bányavidéken élők számára a mezőgazdasági tevékenység csak nagyon szűkös megélhetést biztosított, ezért többen fuvarozással is foglalkoztak. Az Avasság lakói úgy próbáltak javítani sanyarú helyzetükön, hogy a szatmári vásárban olcsón megvették az életet, amit a Máramaros megyében fekvő Sziget piacán „jó haszonnal” értékesítettek. Ezért a kis nyereségért nagy utat kellett megtenniük, mert mindkét helység legkevesebb 4, de inkább 5–6 mérföldre feküdt tőlük. Hogy minél olcsóbban jussanak hozzá a télire való élelemhez, készek voltak a hegyvidéki falvak lakói még messzebbre is elszekerezni. Voltak, akik a 10–12 mérföldre (83,5–100 km) fekvő Nagykárolyig, sőt a hatnapi járóföldre eső Désig is elmentek. Nagykárolyon kívül Ludovicus Nagy 11 olyan mezővárost nevezett meg, amelyek országos vagy hetivásárt tartottak. Egy 1839. évi kalendárium4 országos vásári jegyzéke pedig 13 szatmári mezőváros vásárainak időpontjait közölte: Aranyosmeggyes (4), Avasújváros (1), Béltek (2), Csenger5 (5), Erdőd (7), Erdőszada (3), Jánk (2), Királydaróc (3), Mátészalka (5), Nagyecsed (2), Nagykároly (5), Nagymajtény (6), Tarpa (3). Fehérgyarmat 1839-ben nem szerepel a vásári jegyzékben, de a 19. század első két évtizedéből származó Szirmay Antal-, illetve Magda Pál-féle leírásokban Szatmár megye sokadalmas helyei között található. Matolcs vásárairól Ludovicus Nagy említésén kívül más adatunk nincs. Misztótfaluban és Szinyérváralján hetivásárokat tartottak. A felsorolt sokadalmak közül – Nagykárolyon kívül – az 1828. évi összeíráskor csak hatot vallottak vásározó helyüknek az úrbéresek. Szinyérváralját 16, Mátészalkát 6, Csengert 4, Misztótfalut 2, Fehérgyarmatot és Erdődöt 1–1 község említette vásározó helyei között. Ezek közül csak Mátészalka úrbéresei adtak bővebb információt sokadalmaikról. Eszerint 4 országos vásáruk volt, amelyeket hétfői napon tartottak. Hetipiaccal nem rendelkeztek. A többi vásártartó joggal rendelkező
66
oppidum közül csak Aranyosmeggyes úrbéresei utaltak rá, hogy nélkülözhető jószágaikat helyben is eladhatják. A szatmári települések sok esetben a hozzájuk közelebb eső szomszéd megyék vásárait részesítették előnyben a távolabbi, nehezebben megközelíthető megyebeliekkel szemben. A megyén kívüli vásárok között a legnagyobb népszerűségnek Debrecen örvendett. Legszorosabban a 6–8 mérföldre (50–66,8 km) fekvő nyírségi falvak kötődtek a híres vásáros helyhez. De még a megye legtávolabbi zugából, a Bányavidékről is nekivágtak egyes községek (Feketefalu, Oláhkékes) lakói a hosszú útnak, annak reményében, hogy fűzfavesszőből készült kosaraikat, vékáikat jobb áron értékesíthessék. Kér, Szamosszeg, Olcsvaapáti, Panyola úrbéresei almát, aszalt gyümölcsöt vittek a debreceni vásárokra, Penészlek, Csegöld, Fehérgyarmat (10 mf=83,5 km) Penyige, Gyügye (12 mf=100 km), Géberjén jobbágyai gabonavásárlás céljából keresték fel. Kömörő lakói arról számoltak be, hogy a Tiszán gyümölcsöt és kerékküllőt vittek eladni az alsó vidékre. Az érmellékiek a Bihar megyei Tasnád, a Szamoshát Túrhát, Tiszahát, Erdőhát községei pedig a Tisza másik oldalán, Ugocsa megyében fekvő Tiszaújlak vásárait látogatták szívesen. A Tiszaújlakra igyekvőknek oda-vissza révvámot kellett fizetniük, mégis vonzó helynek számított, mert a sókamránál beszerezhették a paraszti háztartás legfontosabb tartósítószerét és fűszerét a sót, ami az állatok számára is nélkülözhetetlen volt, a sókamra hivatalnokainak pedig eladhatták saját termékeiket. Egy-két község elvetődött a Bihar megyei Margita, a Bereg megyei Beregszász és Munkács, az Ugocsában fekvő Nagyszőlős és Halmi, valamint Máramaros megyében Sziget, ritkábban Técső vásáraira is. Az 1828. évi összeírás szerint a szatmári községek közel fele (119) csak egy sokadalomba járt, egyharmaduk (89) kettőbe, 26 település úrbéresei háromba, 16-é pedig négybe. Ennél több vásárt csak 5 helység lakói neveztek meg. Az is kiderül a vallomásokból, hogy a megye úrbéresei körében a belső vásározó helyek fontosabbak voltak, mint a külsők, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy meg voltak elégedve a megyebeli vásárok kínálatával és keresletével. A külsők elsősorban közelségük miatt lehettek vonzóbbak. Kivételt ÉszakkeletMagyarország legnagyobb vásáros helye, Debrecen képviselt, ahová távoli vidékek jobbágyai is ellátogattak, mert olyan szolgáltatásokat,
67
illetve olyan áruválasztékot és árakat tudott nyújtani, amilyet a többiek nem. Ebből következik, hogy a debreceni vásárokban hatalmas tömeg gyűlt össze. Az eladók tábora is népes volt: a 18. század végén 6–7 ezer szekeret, és mintegy 8–10 ezer lábasjószágot számláltak egy-egy vásár alkalmával. A vásári forgatag nagyságát érzékeltetik a következő számadatok is: az 1780-as években 300–400 sátort állítottak fel, és 600–1000 árus kínálta áruját sátorban, szekérről, ládáról, gyékényről. Ezek a számok a 19. század első felében megduplázódtak. A kirakodóvásárok árusainak 1/3-a–2/5-e kereskedő volt, a többiek saját termékeiket áruló kézművesek. A debreceniek aránya kb. 30%-ot tett ki. Az első héten bonyolították le a nagybani üzletkötéseket, a második hét volt a kicsiben vásárlóké.6 A 19. század első felében már a kisebb vásáros helyeken is különválasztották az állat- és a terményvásárt, valamint az iparcikkeket forgalmazó kirakodóvásárt. A szatmárnémeti, nagykárolyi vagy csengeri kirakodóvásár képe is hasonló volt, mint a debreceni, csak méreteiben tért el attól. A sátorutcákban állandó és ideiglenes építmények álltak, a kézművesek szakmánként elkülönültek, és a helyi kézművesek mindenütt előnyben részesültek az idegenekkel szemben. A vásárok működési szabályait a királytól nyert privilégium levél, illetve a vásártartás jogával rendelkező természetes vagy jogi személy határozta meg. Szatmár megyében a három királyi városban, Szatmárnémetiben, Nagybányán és Felsőbányán a városi tanács, Nagykárolyban, Mátészalkán, Aranyosmeggyesen a földesúr, Csengerben a földesurak, Szinyérváralján pedig a római, illetve a református egyház, vagyis a vásártartási joggal rendelkezők döntöttek a vásártartással kapcsolatos kérdésekben, vagy eljártak azokban az ügyekben, amelyek a vármegye közvetítésével a Helytartótanács hatáskörébe tartóztak. A vásárokat a legtöbb helyen a település központjában tartották. Szatmárnémetiben, Nagybányán a város főterén, Nagykárolyban a Károlyi-kastély előtti nagy téren. Kezdetben Csengerben is a település központjában lévő utcákban és a Szamos parton rendezték az országos vásárokat is, de a hely szűkössége miatt az 1830-as évek elejétől először a baromvásárnak, majd a kirakodóvásárnak is a városon kívül, az ugarmezőn jelölték ki a helyét.7 Egy-egy vásár forgalmát nagyon sok tényező befolyásolta, többek között a vásár helyszíne, az időjárás, az azzal szoros összefüggésben
68
lévő útviszonyok, vagy az, hogy a hét melyik napján tartották. Nagykárolyban, Mátészalkán, Fehérgyarmaton hétfő, Szatmárnémetiben szerda, Nagybányán és Csengerben péntek, Szinyérváralján szombat volt a vásárnap. Szinyérváralján és Csengerben 1835-ben kezdeményezték a vásár napjának áthelyezését, amihez a vármegye támogatását könnyebb volt megszerezni, mint a Helytartótanácsét. Az illetékes szervekhez eljuttatott kérelmekből kiderül, hogy miért érezték szükségét a vásárnap megváltoztatásának. Indokaik nagyon hasonlóak. A szinyérváraljaiak azért akarták szombatról csütörtökre tenni a hetivásár napját, mert „a szombati vásárból a zsidók általjában kirekesztetnek”, s így a kereskedés néhány örmény kereskedő monopóliuma lett, ami az „adózó nép” számára is, és a vásári jövedelmen osztozó római katolikus plébános és református prédikátor számára is kedvezőtlen. Még a Helytartótanács engedélye előtt – a vármegye tudtával – elkezdték a vásárokat csütörtökön tartani, és várakozásuk beigazolódott, mert a vásárvámból származó jövedelem emelkedett, 600-ról 1000 forintra nőtt, vagyis majdnem megduplázódott a látogatottság.8 A csengerieknek is hasonló problémájuk volt. „Csenger városában és vidékén igen sok zsidó kereskedők, haszonbérlők és marhakupecek lakván, azoknak nagy hátramaradásokkal esnek a pénteki vásárok az azon estve reájok következő sábeszek miatt, mert vagy Csengerben kell nekik a szombatot megülni, vagy pénteken jókor a vásárt itt kell hagyni, hogy gyertyagyújtásra hazaérkezhessenek, ami az itteni gyakori sáros és árvizes veszedelmes utakban igen terhesen esik, főképpen a rövidebb napokban.”9 A pénteki és szombati vásárnapok megváltoztatására való törekvést a zsidó kereskedők távolmaradásával magyarázták, ami azt bizonyítja, hogy mind felvásárló, mind az áruelosztó tevékenységük nélkülözhetetlen volt. Az új nap kiválasztásánál figyelembe kellett venni a közelben lévő vásáros helyek érdekeit, illetve azt, hogy a kereskedők, kupecek, és más, főleg állatfelvásárlással foglalkozók egyik vásárról a másikra folyamatosan, nagyobb kerülő nélkül eljuthassanak. A csengeri vásártartók péntekről keddre szerették volna áttenni az országos vásárok napját a fent leírt ok miatt. A csengeriek szerint ez a változtatás senkinek sem sértené az érdekét, mert a közelben sehol sem tartanak kedden vásárt. A keddi
69
nap mellett szólt még az is, hogy a Csengertől három mérföldre (25 km) lévő Nagykárolyban, illetve a két mérföldnyire (16,7 km) fekvő Mátészalkán és Fehérgyarmaton hétfőn voltak a vásárok, amelyekről keddre Csengerbe lehetett jutni. Csengerből pedig tovább folytathatták útjukat a kereskedők a két mérföldnyire lévő Szatmárnémetibe a szerdai vásárra. Csütörtökön pedig ott lehettek a Szatmárnémetitől mintegy három mérföldnyire fekvő Szinyérváralján. A szinyérváraljaiak azért is szombatról csütörtökre akarták tenni a vásárnapjukat, mert a kereskedők Szatmárnémetiből Nagybányára tartva megállhattak, ami jó lett volna a kereskedőknek, a vásártartóknak és a környékbelieknek is. A Szatmár megyei vásárokon az állatforgalom volt a legjelentősebb. A kisebb vásáros helyeken, mint Mátészalkán, Aranyosmeggyesen, Fehérgyarmaton, Erdődön, Bélteken Nagymajtényban, Jánkon csak baromvásárt tartottak.
70
Jegyzetek 1. Lásd részletesebben: Dankó Imre: Régi vásáraink világa. Debrecen, 1992. 2. A Mária Terézia-féle urbáriumok csak a Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi Levéltárának Urbarialia állagában találhatók meg. Mivel az eredeti iratokról mikrofilm készült, ezért az anyag csak a Mikrofilmtárban hozzáférhető. Az 1828. évi Szatmár megyei összeírások eredeti példánya szintén a Magyar Országos Levéltárban a Nádori Levéltár Conscriptio Regnicolaris Art. VII. 1827. Ordinata (1828–1832) című állagában van. Ez is csak mikrofilmen hozzáférhető (Mikrofilmtár, N. 26. B. 160–165). Az összeírás táblázatos anyaga 93 község kivételével a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárban is megtalálható (SZSZBML, IV. A. 501. i. 250–258. köt.). A továbbiakban külön nem hivatkozom az összeírásból vett adatokra. 3. Molnár József: A félezer éves csengeri vásár krónikája. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, XVIII–XX. (1975–1977). Szerk. Németh Péter. Nyíregyháza, 1983. 110–120., 129–147. (a továbbiakban: Molnár, 1983.) 4. Közhasznu és mulattató nemzeti vagy hazai kalendáriom 1839-dik esztendőre. Szerkesztették és kiadták: Trattner J. M. és Károlyi István. Pesten, 1839. 5. Csengernek a Zsigmond király által adományozott privilégium levelében az állt, hogy az év minden negyedik vasárnapján vásárt tarthatott, ami azt jelentette, hogy 12–13 vásár felállításához volt joga. A csengeri vásártartók 1835-ben kezdeményezték egy új privilégium levél megszerzését, amelyben a vásárok számát a lecsökkent vásári bevételek miatt hatra szerették volna leszállítani, de erre nem került sor. (Molnár, 1983. 96.) 6. Gyimesi Sándor: Kereskedelem, közlekedés, hitelszervezet és társadalmi problémái. In: Debrecen története, 1693—1849. Főszerk: Rácz István. 2. köt. Debrecen, 1981. 362. 7. Molnár, 1983. 97., 99. 8. SZSZBML, IV. A. 501. 3568/1835. 9. Molnár, 1983. 107.
72
Summary Market Places in Szatmár County in 1828 In the first half of the 19th century the places of buying and selling goods were still primarily the national and local weekly fairs and markets. According to a tax register from 1828, there were 23 places where regular markets were held, where people people were able to sell their surplus and buy the things they needed. 10 out of these places were within the borders of the county. The most important market places were Szatmárnémeti, Nagykároly and Nagybánya. Among the places outside the county, Debrecen was the most popular.
73
RESZLER GÁBOR Közmunka a dualizmus kori Szabolcs vármegyében A közmunka fogalma napjainkra újra bekerült a mindennapi szóhasználatba. Maga a szó nem új keletű, de évtizedekkel korábban a maitól eltérő tartalommal használták. A paraszti társadalom a mindennapokban közmunka alatt a közösség felett álló szervező erő (faluközösség vezetősége, legeltetési társulat elnöksége, egyház stb.) által megszervezett munkát értett, amit a szokásjognak megfelelően rendeltek el. Az ilyen jellegű munkát a közakarat, közérdek megnyilvánulásaként élték meg. A közmunkákat számos helyi elnevezéssel, kifejezéssel illették. Legismertebb ezek közül a falu dolga, egyházdolga jelölések vagy a község szeribe menni, egyház szeribe menni kifejezések.1 A dualizmus kori Magyarországon közmunkán szélesebb értelemben minden olyan munkát értettek, amit köztestület, azaz állam, törvényhatóság vagy község rendelt el. Szűkebb értelemben ezzel a fogalommal az ingyenes közmunkát illették, amire törvényi előírással az állam polgárait kötelezték. Maga az ingyenes közmunka adónemként a jobbágyfelszabadítás előtt is ismert volt Magyarországon, és a közterhek között fennmaradt 1848 után is. A polgári forradalom előtt a közmunka-kötelezettség sokáig rendezetlen volt, de 1844-ben a IX. törvénycikkel szabályozták.2 A törvény előírta, hogy az egész telkes jobbágy évenként 12 napot volt köteles igájával együtt közmunkában tölteni. A résztelkesek telekhányaduk arányában teljesítették kötelezettségüket. A házas zselléreket évenként hat, a házatlan zselléreket pedig három gyalognapra kötelezték. „Az igás napszámra kötelezettek, ha a szükség úgy kívánta, egy-egy szekeres napszám helyett két gyalognapszámot teljesítettek, s ilyen arányban volt gyalognapszámra átváltható az igás közmunka akkor is, ha a jobbágy állatai időközben elhullottak.”3 A közmunkát utak, hidak, töltések készítésére és karbantartására, vízszabályozásokra vették igénybe. Rendkívüli elemi csapások idején, például árvizekkor korlátlanul elrendelhették. A közmunka ingyenes volt, a jobbágy saját eszközeivel, szerszámaival és állataival volt köteles kiállni. Önmaga és állatai élelmezése a közmunkát végzőt terhelte. A törvényben előírták, hogy a
75
jobbágyokat lehetőleg lakóhelyükhöz közel kell kirendelni, a munkába menet és onnan jövet időtartamát beszámították a közmunkatartozásba. A törvényi előírások kitértek arra is, hogy a megyei hatóságok lehetőleg a sürgős mezei munkák idején tartózkodjanak a jobbágyok közmunkára rendelésétől, azonban a gyakorlatban ez nem valósult meg teljesen. A dualizmus kori adórendszer a megyei és községi adók valamint pótadók között megőrizte a mezőgazdasági népességet terhelő közmunka-kötelezettséget. Ennek egyik fajtája a megyei adóztatás körébe tartozott útadó volt. Az 1890-ben megalkotott útügyi törvény (1890. I. tc.) az állami egyenes adók 10%-áig terjedően maximálta ezt a terhet, de a minisztérium beleegyezésével 13%-ig felemelhető volt.4 A törvény 24. paragrafusa szerint a vármegyékben a törvényhatósági közgyűlés határozhatta meg, hogy az útadónak hányad része volt pénzben megváltható. Maga a törvény maximum a kötelezettség felének pénzbeli megváltását engedélyezte, míg a másik felét az érintettek kötelesek voltak kézi vagy igás napszámmal leróni. Ezt az adót kiterjesztették az egyenes adót nem fizetőkre, például a napszámosokra. Ilyen módon a 18 évet betöltött 60. életévét még el nem ért férfi útadótartozás fejében három kézi napszámot volt köteles természetben leszolgálni. Az útadón kívül a mezőgazdasági népességet még lakóhelyén további közmunka-kötelezettség is terhelte. Ennek a közmunkának a mértéke az igás állattal rendelkezők esetében évi két nap volt, az igaerővel nem rendelkezők esetében pedig 1-4 napot jelentett.5 A közmunka-kötelezettség a megfelelő napszámárfolyamon részben megváltható volt. Ahogy említettük, a közmunka az útadózással kapcsolatban is igénybe vehető volt községi, megyei utak és dűlőutak, hidak, töltések karbantartására. Rendkívüli helyzetben, elemi csapások alkalmával a közmunkát semmilyen megkötés nem korlátozta. Ezen utóbbi közmunkaformát a községi törvényben szabályozták (1886. XXII. Tc.). A törvény 136. paragrafusa kimondta, hogy közveszély esetében a községi elöljáróság az összes gyalog és szekeres erőt a veszély elhárítására kiállíthatta az adott évre megállapított közmunkába való beszámítás nélkül. Az országos szabályozással összhangban Szabolcs vármegye is megalkotta a maga szabályrendeleteit a közmunkáról. Az 1880-ban községi közmunka tárgyában hozott szabályrendelet községi közmunka alatt az országos közmunka mintájára teljesítendő olyan
76
„szolgálmányokat” értett, melyek „az egyes községek közötti forgalomra szolgáló úgynevezett közlekedési utak és községi utcák jó karban tartására fordítandók.”6 A községi közmunka igás, illetve kézi munkát jelentett. Az igavonó állatokkal rendelkezők kötelesek voltak országos közmunkatartozásuk felét községi közmunkaként leszolgálni, a kézi napszámra kötelezettek hasonló arányban. Kimondta a szabályrendelet, hogy a községi közmunkát nem lehetett pénzben megváltani, hanem „mindenki köteles munkatartozását vagy saját erejével vagy általa felfogadott megfelelő munkaerővel természetben ledolgozni.”7 A teljesítendő munkákat, melyeket kizárólag az illető község határain átvonuló közlekedési utak karbantartására fordíthattak, minden év áprilisában állapították meg, és azok végrehajtási ideje megegyezett az országos közmunka ledolgozására megállapított határidőkkel, azaz április és szeptember végével. A községi elöljáró köteles volt az alkalmazandó munkaköteleseket 24 órával korábban értesíteni. A kirendelésekről és a munkák teljesítéséről, azaz a közmunka lerovásáról nyilvántartást vezettek. „Ha valaki a kirendelés ellenére a kellő időben nem jelent meg, akkor az elöljáróság megfelelő munkaerőt köteles volt pénzért felfogadni, és a pénzt az illető indokolatlanul meg nem jelenőn végrehajtás útján behajtani.”8 A vármegyei közmunkáról 1887-ben és 1894-ben született szabályrendelet. A községi mintára a vármegyei úthálózatba felvett utak kiépítésére és fenntartására fordították a közmunkát.9 Felmentették a vármegyei közmunka alól azokat a lakosokat, akik sem igavonó állattal, sem házzal nem bírtak. Továbbá felmentést kaptak a 16 évnél fiatalabbak, illetve a 60 évnél idősebbek abban az esetben, ha a házuknál „velük egy kenyéren élő s munkára alkalmas férfi családtag vagy szolga nem létezik, mely esetben ezek a megszabott 6, illetve 3 kézi napszám váltságát amazokért teljesítik.” Felmentették általában az egyedülálló nőket, de ha egy háztartásban élő és munkára alkalmas férfi családtag vagy szolga volt, akkor az adó alóli mentesség érvényét veszítette.10 Felmentést kaptak az elszegődött cselédek a közmunka terhe alól. Ugyancsak mentességet élveztek a vallásfelekezetek papjai, a katonák, az állami tisztviselők és szolgák, a korona, kincstári és közalapítványi uradalmak, közalapok és elkobzott javadalmak tisztjei és szolgái, pénzügyőrök és csendőrök, a népiskolákban alkalmazott tanítók, vármegyei tisztviselők, községi jegyzők és főbírók.
77
Az igavonó állatok tulajdonosai a tulajdonukat képező igák száma szerint tartoztak közmunkával. A házat tulajdonlók esetében személyük után állapították meg a közmunka mértékét. Ezt a kötelezettséget készpénzben megválthatták. A szabályrendelet előírása szerint minden kettős fogatú iga után két kettős fogatú igás napszám, minden egyes fogatú iga után két egyes fogatú igás napszám váltságdíját kellett fizetni évente. A hármas fogat egy kettős, a négyes fogat két kettős fogatnak számított. A háztulajdonosok házuk számától függetlenül hat, a házat nem birtokló egyének három kézi napszám váltságdíját voltak kötelesek fizetni. A közmunkaváltság összeírását mindig az előző év szeptember 15-ig kellett elkészíteni, hogy azokat a vármegyei számvevőség felülvizsgálhassa, és a törvényhatóság őszi közgyűlésén döntés születhessen. Az összeírás mindenki számára megtekinthető volt, az érintettek „felszólamolhattak” az igazságtalan teher-megállapítás ellen. A közmunka megváltásának összegét két egyenlő részletben minden év április és szeptember végéig kellett befizetni. A tartozásokat az alispán az állami adók behajtásánál szokásos végrehajtással hajthatta be. Az 1894-es szabályrendelet a községi közmunka összeírásáról, megváltásáról, leszolgálásáról, a váltságösszeg behajtásának módjáról és felhasználásáról már az 1890. évi I. törvény 50. paragrafusával összhangban készült el.11 Az 1894. május 8-án tartott vármegyei rendes közgyűlésen az évente szeptember első felében tartandó községi közgyűlések feladatává tették, hogy a következő évi közmunkaterhek megállapításáról, illetve annak megváltási arányáról határozzanak.12 A megalkotott szabályrendelet a korábbinál részletesebben szólt a közmunkával kapcsolatos hivatali, irodai teendőkről, a községi, illetve körjegyző vagy községi főbíró feladatairól és felelősségéről. A szabályrendelet 8. paragrafusa szerint a közmunka-kötelezettség megállapításánál az igavonó állatok száma volt elsősorban az irányadó. Az érvényesen kivetett igás tartozás az igavonó állatok eladása, vagy elhullása után is fennmaradt, és azt kézi napszámra átszámítva kellett teljesíteni.13 A közmunka önkéntes pénzbeli megváltását a vármegyei szabályozás lehetővé tette az esedékesség napjáig. A korábbi előírásoknak megfelelően a váltságdíj összege félévenként volt esedékes, de a községi pénztárba való befizetés időpontja március, illetve szeptember elsejére változott. A közmunkára kirendelteket két nappal korábban kellett értesíteni a
78
munkavégzésről. A kirendeltek névsora a megbízott községi elöljárónál maradt, és a jegyzéken tartották nyilván a leszolgálás mértékét, illetve a megjelenés elmulasztásának tényét. A napi munkaidőt nyolc órában állapították meg, az elvégzendő munka alapjául pedig egy „közép erejű és minőségű” munkás nyolc órai teljesítménye szolgált.14 A természetbeni teljesítést március 1. és június 1., valamint szeptember 1. és október 1. közötti napokra ütemezték. A rendelet külön hangsúlyozta, hogy a nagyobb mezei munkák tartama alatt a „kötelezettek kímélendők”. Négy pontot szenteltek a közmunka pénzbeli megváltási díja behajtásának és felhasználásának. A közmunka hátralékosokról kimutatás készült, és a község elöljárósága köteles volt március, illetve szeptember elsejétől számított két hét alatt az adótartozást zálogolással biztosítani. Ha az érintettek továbbra sem fizettek a következő négy héten belül, akkor a zálogosított javak árverésre kerültek. Az árverés tényét egy héttel korábban közhírré tették. Ha az árverés nem hozott eredményt, akkor a közmunkára kötelezett tartozása természetben lerovandó hátralékra változott, neve pedig felkerült a természetbeni közmunkára kötelezettek jegyzékébe. A mulasztás egyben az adóteher duplázódásával járt. Büntetést helyezett kilátásba a szabályrendelet abban az esetben is, ha valaki az igavonó állatait eltitkolta, vagy szándékosan rossz adatokat vallott be. Az eltitkolt tartozás háromszoros összegével büntették az adóteher alól kibújni akarót. Esetleges további szankciókról és büntetésről az 1890. évi I. törvény 50. paragrafusában megjelölt hatóságok határozhattak, és a harmadfokon hozott határozatot nem lehetett megfellebbezni. Az 1894-ben megalkotott szabályrendelet kiegészített változatát 1903. október 9-én hagyta jóvá a minisztérium.15 A változás tartalmi bővítést jelent a váltságdíj behajtásával és felhasználásával foglalkozó szakasznál, mert az nyolc ponttal kiegészült Nyíregyháza rendezett tanácsú városra vonatkozóan. A kiegészített szabályrendelet a városi mérnöki hivatal feladatául tette a következő évi közmunkaprogram összeállítását. A közutak jó karban és tisztán tartása felett a mérnöki hivatal mellett az általános felügyeletet a városi rendőrség gyakorolta. A rendőrök kötelesek voltak a közutakon, hidakon, csatornákon és egyéb műtárgyakon észlelt hiányokról és „rendetlenségekről” a mérnöki hivatalt értesíteni, hogy a hibák javításáról minél hamarabb intézkedhessenek.16 Az ismertetett szabályrendeletek függelékében találjuk mindazokat a
79
nyomtatványokat, melyeken a közmunka terhet megállapították, kivetették, teljesítését – befizetését, illetve természetbeni ledolgozását – nyilvántartották. Ezek a nyomtatványok sajnálatosan csak szórványosan maradtak meg. A közmunkák egyes községi valamint megyei költségvetésben játszott szerepének bemutatása további kutatómunkát igényel. Balkány község iratai között fennmaradt közmunka-összeírásokról szólunk a továbbiakban. Balkány levéltári anyagában megtalálható a település 1885. évi közmunka-összeírása. Bár a kitöltött adatlapokon nem utal megjegyzés arra, hogy az nem a község lakosainak teljes körű összeírása lenne, a nyomtatványokon szereplő háztartások száma alapján arra gondolunk, hogy a fennmaradt forrás csak a település egy részének (talán belterületének) közmunka-összeírására szolgált.17 Az „A” típusú nyomtatvány a munkakötelezett nevét tartalmazta, valamint az adó megállapításához külön rovatban tüntették fel az igavonó állatok számát, valamint azt, hogy az adózó rendelkezik-e házzal, vagy sem. Az állatok számának feltüntetésére szolgáló rovat fejlécébe nyomtatott megjegyzésből egyértelmű, hogy minden igavonó állat után két igás napszámot kellett teljesíteni egy vagy kettős fogatban, úgy „amint használtatni szokott”.18 A hármas fogat egy, a négyes fogat két kettős fogatnak számított. Az igás vagy kézi napszámokban megállapított közmunka utáni megjegyzés rovatban az adómentesség indoklását találjuk. Például „munkaképtelen öreg”, „magános özvegy”, „hajadon bárgyú”, „keresetképtelen” beírás mellett a szabályrendeletekben rögzített, foglalkozásokhoz kötődő megjegyzéseket is olvashatunk (református lelkész, postamester, református tanító, körorvos, községi hites stb.) a mentesség indokaként. Az összeírásban 243 név szerepel. Közülük házzal rendelkezett, így hat kézi napszámmal tartozott 87 balkányi lakos. Házatlannak minősült és három kézi napszámmal adózott 28 személy. Az igavonó állatok száma összesen 300 volt, utánuk 300 igás napszámot állapítottak meg. Ez figyelemre méltó, mert ellentmond a közmunka törvényben rögzített mértékének. Ugyanis az előírások szerint a 300 igavonó után összesen 600 igás napszámot kellett volna megállapítani. Ezzel szemben úgy járt el a hatóság, hogy a kettős fogatot vették alapul, és kettős fogatonként egy-egy igásnapszámot róttak ki teherként. A törvény 1-4 napban maximálta a kézi napszámot. A balkányi elöljáróság a felső határ közelében, három napban
80
jelölte ki a közmunka mértékét, amit 1885-ben napi 30 krajcárért lehetett pénzben megváltani. A „B” típusú nyomtatvány a pénzbeli átszámítás adatait tartalmazza. A kimutatás szerint a közmunkaváltság fejében beszedett pénzt Balkány elöljáróságának két egyenlő részletben kellett befizetnie a megyei útépítészeti pénztárba, mégpedig 1885. április, illetve szeptember végéig. Az átszámításoknak megfelelően két igavonó állat után 3 forint volt a közmunka-megváltás. A házzal rendelkezők hat napi napszáma összesen 1 forint 80 krajcárt tett ki, a házzal nem rendelkezőket pedig három napi napszám értékének, azaz 90 krajcárnak megfizetésére kötelezték. Bár a törvény nem engedte a közmunka-kötelezettség egészének pénzbeli megváltását, a fennmaradt kimutatás a teljes adóteher átszámítását tartalmazza. Ilyen módon a balkányiak összes közmunkaváltsága 631 forint 80 krajcár volt 1885-ben.19 A munkakötelezettek neve mellett sajnálatosan nem található a pontos lakóhelyre vonatkozó beírás (utcanév és házszám), és ez megnehezíti – különösen a névazonosság esetén – a más forrásokkal (kataszteri birtokív, kataszteri térkép) való összevetést, illetve annak eldöntését, hogy a település mely részét fedte le az összeírás. Egyébként a közmunkaösszeírások elősegíthetnék a helyi társadalom szerkezetének, tagolódásának alaposabb, árnyaltabb bemutatását. Balkány népessége a XIX. század második felében a hetvenes évektől eltekintve ütemesen gyarapodott. 1869-ben 3977 lakosa volt a közép-nyírségi településnek. Az 1880-as népszámlálás mérsékelt visszaesést mutat (3769 fő), de ettől kezdve folyamatosan növekedett a népesség. Az összeírásban szereplő 243 adózó közül 56-an igavonó állataik száma miatt estek a közmunka-teher alá, és 450 forintnyi adóval ők fizették az évi közmunkaadó 71,2 százalékát. A 87 háztulajdonosra mindössze az adó negyede hárult. Ez a tény arra utal, hogy a közmunka természetéből fakadóan az igaerőt fontosabb és értékesebb vagyontárgyként kezelték a dualizmus korában is, mint az ingatlant. A társadalmi megbecsülést hordozó fogatbirtoklás ebből következően nem csak rangot, hanem terhet is jelentett a paraszti társadalom érintett tagjainak.
81
Jegyzetek 1. A néprajzi irodalomból: Kodolányi János: Segítséggel végzett munkák két ormánsági községben. Néprajzi Közlemények, 1963.; Szabó László: A paraszti munkaszervezet és társasmunkák a Zempléni-Hegyvidéken. Néprajzi Értesítő, 1965. 2. A közterhek paraszti társadalom szemszögéből való legalaposabb és átfogóbb vizsgálatát mind a mai napig Varga István végezte el A közterhek című tanulmányában. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. Szerkesztette és a bevezetőt írta: Szabó István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. II.kötet, 246-318. p. 3. Varga István: i. m. 251. p. 4. Varga István: i. m. 281. p. 5. Varga István: i. m. 285-286. p. 6. Szabályrendelet a községi közmunka tárgyában. 233/1880. b. gy. Megjelent: Szabolcs vármegye szabályrendeletei. Kiadta: Miklós László vármegye főjegyzője. Nyíregyháza, 1887. 116-117. p. 7. Szabályrendelet a községi közmunka tárgyában. 233/1880. b. gy. 116. p. 8. Szabályrendelet a községi közmunka tárgyában. 233/1880. b. gy. 117. p. 9. Szabályrendelet a vármegyei közmunka tárgyában. 232/1887. b. gy. Megjelent: Szabolcs vármegye szabályrendeletei. Kiadta: Miklós László vármegye főjegyzője. Nyíregyháza, 1887. 109-116. p. A korabeli megyei úthálózatról: Kerekes Imre: A Szabolcs-Szatmár megyei közutak története. Nyíregyháza, 1982. 10. Szabályrendelet a vármegyei közmunka tárgyában. 232/1887. b. gy. 110. p. 11. Szabályrendelet a községi közmunka összeírása, megváltása, leszolgáltatása, a váltságösszeg behajtása és felhasználásáról, az 1890. évi I. törvénycikk 50. §-a alapján. 75/1894. b. gy. 5764/1894. K. Megjelent: Szabolcs vármegye szabályrendeletei. Nyíregyháza, 1899. 326-343. p. 12.Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára (továbbiakban: SZSZBML) IV. B. 404. Szabolcs vármegyei közgyűlési jegyzőkönyv az 1894. évről. 103-104. p. 13. Szabályrendelet a községi közmunka összeírása, megváltása … 329. p. 14. Szabályrendelet a községi közmunka összeírása, megváltása … 330. p.
82
15. Szabályrendelet a községi közmunka összeírása, megváltása, leszolgáltatása, a váltságösszeg behajtása és felhasználásáról, az 1890. évi I. törvénycikk 50. §-a alapján. 7020. K. 102. b. gy. 903. Megjelent: Szabolcs vármegye szabályrendeletei. Nyíregyháza, 1911. 16. Szabályrendelet – 7020. K. 102. b. gy. 903. 343. p. 17. Balkánynak 1870-ben 413 háza volt 3997 lakossal, míg az elemzett 1885-ös közmunka-összeírásban csak 243 név szerepel. Tanulmányok és források Balkány történetéhez (továbbiakban: Balkány története). Szerkesztette: Dám László. Balkány, 2000. 18. SZSZBML V. 305. Balkány iratai 2. doboz. Közmunka-összeírás az 1885. évről. 19.U. o.
83
Summary Communal work in Szabolcs County during the dualism The free communal work as a type of tax was well know in Hungary before the serfdom liberation and as a common charge was also remaining after 1848. The communal work was used for bridges, roads, and causeways constructions and maintains or was used for regulation of rivers. During the dualism the tax system retained the communal work in the system of county-, municipal- and surtaxes as communal tax of the agricultural population. By the right of the conditions of the roadissue act, which was codified in 1890, Szabolcs County also framed its own statutes of the communal work. As the census of taxes shows at the measure of the taxations of communal work, the pair horses were more precious and valuable assets during the dualism than the immovable. To posses a carriage was not only rank, prestige, but was also a charge for the peasantry.
84
ILDIKÓ ZSOLDOS
Beiträge zum Kampf eines resistenten Komitats für den Schutz des Verfassungsrechts In der Österreichisch-Ungarischen Monarchie, die 1867 mit dem Ausgleich zustande gebracht wurde, zeigten sich die Zeichen der Krise ab den 90er Jahren des 19. Jahrhunderts. Einerseits wurden die staatsrechtlichen Gegensätze wegen der Veränderungen im ungarischen und österreichischen Interessenbund schärfer, andererseits verstärkten sich die Bewegungen für die demokratische Umgestaltung der Gesellschaft. Die Sozialdemokraten, Agrarsozialisten und die bürgerlich Radikalen hatten ein gemeinsames Hauptziel: die Ausdehnung des Wahlrechtes. Zur Krise des Dualismus trug noch – über die Verstärkung der Nationalbewegungen hinaus – die Verlagerung der Kraftverhältnisse der Großmächte bei, die für die Monarchie ungünstig war.1 Diese Probleme riefen 1905-1906 eine Regierungskrise hervor. 1905 kam ein Wahlergebnis zustande, das in der Geschichte des Dualismus ohne Beispiel war: die Regierungspartei wurde gestürzt. Nach den Regeln des Parlamentarismus hätte der Kaiser die Siegerkoalition mit der Regierungsbildung betrauen sollen, aber deren Programm gefährdete das Werk von 1867. Deshalb ließ Franz Josef – von seinem Hoheitsrecht Gebrauch machend – auf unparlamentarische Weise das Staatsruder in der Hand der von István Tisza geleiteten Liberalen Partei, die noch ein halbes Jahr lang in der Minderheit regierte. Dann übertrug der Herrscher am 18. Juni 1905, aus den Erfahrungen der österreichischen Halbverfassungsmäßigkeit schöpfend, das Ministerpräsidententamt an einen seiner treuen Vertrauten, an den Baron Géza Fejérváry, den Befehlshaber der Drabanten-Leibgarde, der keiner Partei angehörte und auf die Aufrechterhaltung des dualistischen Systems bestand.2 Am 21. Juni 1905 formulierten sowohl das Abgeordnetenhaus als auch das Magnatenhaus ihr Mißtrauen gegenüber der neuen Regierung, und auf den Aufruf des ersteren entfaltete sich ein nationaler Widerstand in den meisten Komitaten – unter ihnen auch in Szabolcs. Wir möchten einen Überblick über die Protestschritte des Komitats Szabolcs geben,
85
zu deren Rekonstruierung wir außer den Archivschriften auch die lokalen Zeitungen „Nyírvidék“ und „Szabolcs“ zu Hilfe nehmen. Die erste Zeitung im Komitat Szabolcs – die „Nyír“ – erschien am 1. Oktober 1867, da das erneut in Kraft tretende Pressegesetz im Jahre 1867 die Lust zur Zeitungsveröffentlichung steigerte. Neben den Zeitungen, die hauptsächlich in Budapest erschienen, begann man zu dieser Zeit auch immer mehr Lokalzeitungen auf dem Lande herauszugeben.3 Die sonntags erscheinende „Nyírvidék“ drückt die Meinung der Elite des Komitats aus, sie äußert sich befangen über die Gestalter der lokalen Politik. Sie informiert ihre Leser mit voller Ausführlichkeit über die Bewegung für den Verfassungsschutz. Auch die samstags erscheinende politische Zeitung „Szabolcs“ formuliert in ihrer Nummer vom 27. Mai 1905, dass sie es für ihre heilige Pflicht hält, „die Wahrheit immer und überall zu sagen, ungeachtet, ob es den sehr geehrten kleinstädtischen Größen, führenden Persönlichkeiten gefällt oder nicht.“4 Aus dem Artikel ist die oppositionelle politische Einstellung der Zeitung eindeutig abzulesen, aber sie gibt manchmal auch Raum für solche Artikel, die andere Ansichten vertreten.5 Das Blatt weist die Fejérváry-Regierung manchmal mit aufbrausenden, manchmal eher mit ironischen Artikeln ab. Es tritt mit voller Schulterbreite für den Kampf um die Verfassung ein. Die Öffentlichkeit des Komitats Szabolcs erhob sein Protestwort zum ersten Mal am 12. Juli 1905, am Mittwoch um 10 Uhr bei der außerordentlichen Generalversammlung im Großen Saal des Rathauses. Die Mitglieder des Komitatsausschusses erschienen – auf ungewöhnliche Weise – fast vollzählig, um das größte Mißtrauen gegen die verfassungswidrige Regierung auszudrücken. Baron Berthold Feilitsch, Obergespan des Komitats Szabolcs, äußerte in seiner langen Eröffnungsrede, dass er auf seine Stelle verzichtete und er dies nicht zurücknehme. Die Erledigung dessen betreibt er solange nicht, bis die Regierung dafür keinen Grund gibt, das heißt, von ihm keine Ungesetzlichkeit verlangt. Er versicherte die Anwesenden, dass er die bestehenden Gesetze als richtunggebend betrachte, und von ihnen unter keinerlei Umständen abweichen würde.6 Der Obergespan erfreute sich hohen Ansehens, seine Person umkränzten ungeteilte Ehre und Anhänglichkeit. Sein Wirken war immer überparteilich, er stand immer auf einer streng verfassungsmäßigen
86
Grundlage. (Er selbst war Mitglied der Liberalen Partei im Parlament, er trat im Juli 1905 aus der Partei aus.)7 Er besetzte aber den Stuhl des Obergespans im Jahre 1897 unter schweren Verhältnissen. Für seinen Vorgänger, András Kállay, wurde die Bekleidung diesen Postens nach der berüchtigten gewaltsamen Wahl der Bánffy-Regierung unmöglich. Zu dieser Zeit wurde der Schwiegersohn von Bánffy, der Baron Berthold Feilitsch, an seine Stelle erhoben, der aber im Kreis der Öffentlichkeit des Komitats Szabolcs bald beliebt wurde.8 Nach der Eröffnung durch den Vorsitzenden meldete der Hauptnotar, Dezső Mikecz, dass Fejérváry und die Minister Kristóffy, Lukács, Vörös und György das Komitat über ihre Ernennung in einem Erlass benachrichtigten, worauf – nach dem Berichterstatter der Zeitung Szabolcs – durch den ganzen Saal der Ruf „Abzug!“ tönte.9 Béla Bory und Béla Mezőssy unterbreiteten vor der Generalversammlung einen umfangreichen Antrag, in dem sie vorschlugen, die Fejérváry-Regierung solle für gesetzwidrig erklärt werden; das Komitat solle die Blut- und Geldsteuer verweigern und es solle die Beamten unterweisen, die Musterung nicht abzuhalten und die Steuern nicht weiterzuleiten. Die Munizipialbehörde fasste einen Beschluss darüber10, und sie bildete zur Organisierung des nationalen Widerstandes einen 40köpfigen Verwaltungsausschuss, der seine erste Sitzung am 25. Juli um 10 Uhr im Kleinen Saal des Komitatshauses abhielt, um die Richtlinien für die Zukunft zu bestimmen. Die Mitglieder wählten Aurél Dessewffy und Béla Bory zu Mitvorsitzenden und Dezső Mikecz zum Notar. Danach besprachen sie den Arbeitsplan, den Wirkungskreis und die Befugnis der Kommission. Sie behaupteten, die Sitzungen würden unter Ausschluss der Öffentlichkeit stattfinden, aber die Protokolle sollten für die Öffentlichkeit zugänglich sein. Die Beschlüsse der Kommission endgültig zu bewilligen sei in jedem Fall die nächste ordentliche Generalversammlung befugt.11 Auf den Vorschlag von Mezőssy ließ die Kommission einen Aufruf an die Bürger des Komitats ergehen, in dem sie gebeten wurden, die staatlichen Steuern nicht zu zahlen und ihre Söhne davon abzuhalten, sich zur Musterung zu stellen, solange das Land keine verfassungsmäßige Regierung hat. Mit dem Beginn der verfassungsmäßigen Epoche wird aber eine patriotische Pflicht der Bevölkerung sein, die
87
Staatslasten, die jetzt verweigert wurden, abzutilgen. Es ist deshalb empfehlenswert, diese Summen bei Gemeinschaften oder Sparkassen anzulegen, damit diese Lasten die Bevölkerung nicht zu hart treffen. Die Kommission machte zugleich nachdrücklich darauf aufmerksam, dass die Gemeinde-, Komitats- und Kirchensteuern auch weiterhin genau zu entrichten sind.12 Da die Regierung die politische Elite nicht erweichen konnte, wandte sie sich auf den Vorschlag vom Innenminister Kristóffy an die Sozialdemokraten mit dem Versprechen des allgemeinen Wahlrechts. In Österreich kam diese demokratische Errungenschaft gerade in diesen Jahren auf die Tagesordnung, und sie wurde auch nach 2 Jahren eingeführt.13 In Ungarn wirkte es trotzdem wie eine Bombe, als der Innenminister sein Programm zum Wahlrecht am 27. Juli vor der 50köpfigen Delegation der Sozialdemokraten bekannt machte. Die sozialistische Bewegung brauste auf.14 Die leitende Organisation der Koalition – die Führungskommission – sah im Kristóffy-Programm einen gegen sie gerichteten taktischen Schritt – und nicht ohne Grund. Von der konservativen Koalition mit rechtsorientierter Mehrheit und nationalistischem Generalstab war keine demokratische Reform zu erwarten.15 Der Kaiser meinte während der Geheimverhandlungen zwischen dem Außenminister und der Führungskommission das Sanfterwerden der Koalition zu entdecken, so nahm er als Zeichen seiner Verhandlungsbereitschaft den Rücktritt der Fejérváry-Regierung an und zeigte sich geneigt, die Leiter der Opposition zu empfangen.16 Als die Koalition die Einladung bekam, glaubte sie, dass Franz Josef der Unruhe satt wurde und zur Verhandlung bereit war. Der König rief sie aber lieber zum Rapport als zum Anstoßen. An der „fünfminütigen Audienz“ am 23. September teilte er mit soldatenhafter Kürze seine Bedingungen mit.17 Dieser Schlag ins Gesicht der Koalition löste eine tiefe Empörung aus, und der nationale Widerstand wurde im Oktober wieder heiß. Die Kommission für Verfassungsschutz des Komitats Szabolcs unterbreitete am 10. Oktober der ordentlichen Herbstversammlung der Munizipialbehörde einen Antrag: Die Öffentlichkeit des Komitats soll den Beschluss fassen, dass das Abgeordnetenhaus den erniedrigenden Empfang seiner führenden Persönlichkeiten, des Grafen Gyula Andrássy, des Grafen Albert Apponyi, des Barons Dezső Bánffy, Franz Kossuth und des
88
Grafen Aladár Zichy durch Seine Majestät am 23. September dieses Jahres als für die ganze ungarische Nation beleidigend betrachtet, und am entschlossensten gegen solche Ausübung der fürstlichen Rechte protestiert, weil sie die klare Verleugnung der Grundprinzipien der Verfassungsmäßigkeit bedeutet.18 Die Generalversammlung erklärte, solange die verfassungsmäßige Regierung die Führung der Exekutivgewalt nicht übernähme, würde die Munizipialbehörde am 10. jeden Monats – oder wenn dieser Tag ein Feiertag wäre, dann am nächsten Wochentag – eine außerordentliche Versammlung halten. Sollte die Regierungsgewalt die Dotierung der Beamten eventuell entziehen, dann würde sie durch eine Ersatzsteuer von 500 000 Kronen gedeckt, die auf einem Konto bei einem lokalen oder Budapester Geldinstitut, das die besten Bedingungen sichert, bereit läge. Die Öffentlichkeit des Komitats äußerte schon zu diesem Zeitpunkt, dass sie diesen Beschluss einhielte, auch wenn der Innenminister ihn vernichtete, außerdem würde sie die Eintreibung der Ersatzsteuer von 3% unbedingt verordnen, dazu würde der Vizegespan verpflichtet. Des weiteren wurde beschlossen, dass die Steuern, die das Parlament nicht bewilligt hatte, nicht ins Steueramt eingeliefert werden dürften. Danach verschob der Obergespan die Fortsetzung der Generalversammlung auf den nächsten Tag,19 und die Kommissionsmitglieder versammelten sich zu einem gemeinsamen Mittagessen in dem Restaurant Krone.20 Einige Tage später, am 13. Oktober 1905, beauftragte der Kaiser Baron Géza Fejérváry zum zweiten Mal mit der Regierungsbildung. Die lokalen Zeitungen berichteten immer mehr über die Gleichgültigkeit, die Angst, über den Hunger nach Amt, aber sie ermutigten die Menschen zu Ausdauer.21 Im November trat das Komitat Szabolcs auf die nächste Stufe des nationalen Widerstandes, als der Innenminister Kristóffy am 9. November 1905 einen Erlass an die Öffentlichkeit des Komitats richtete. Darin machte er bekannt, dass er die Beschlüsse der Generalversammlung zum Verfassungsschutz vom 10. Oktober vernichtet und ihre Ausführung verboten hatte.22 Zwecks der Zurücknahme des beleidigenden Erlasses richtete Pál Szikszay – sein Recht im Paragraph 68 des Gesetzes vom Jahr 1886 geltend machend – eine Adresse durch den
89
Obergespan des Komitats an den Innenminister. Wegen der neuen Ereignisse wurde das Zusammenrufen des Komitatsausschusses zum Verfassungsschutz nötig. Dazu kam es am 4. Dezember 1905 um 10 Uhr vormittags. Es wurden die Anträge zur außerordentlichen Generalversammlung der Munizipialbehörde angefertigt.23 Ein neues Kapitel im Kampf des Komitats nahm seinen Anfang, da der populäre, hochgeehrte Obergespan die Annahme seiner Absage bei der Regierung betrieb.24 Mit dieser Ankündigung vor der Tagesordnung begann die außerordentliche Generalversammlung. Danach drückte die Munizipialbehörde des Komitats erneut sein Misstrauen gegenüber der Fejérváry-Regeirung aus, erklärte die Regierung für gesetzwidrig, nahm sogar den von Dr. István Bodnár modifizierten Antrag des Grafen Gábor Vay an25 und erklärte, dass es ein Verstoß gegen den politischen Anstand und gegen die individuelle Ehre sei, dass Baron Fejérváry trotz der klaren Verordnung des Gesetzes und trotz des Beschlusses des Abgeordnetenhauses am 21. Juni 1905 das Allgemeingut des Landes verwaltet und ausgibt. Dieser Meinung gab das Komitat in seiner Adresse an das Abgeordnetenhaus Ausdruck, es teilte sogar seinen Beschluss dem militärischen Ehrengericht mit, das für den Ministerpräsidenten, Géza Fejérváry, als kaiserlichen und königlichen Feldzugmeister zuständig ist.26 „Als Weihnachtsgeschenk“ bekam das Komitat Szabolcs wegen des Widerstands den Entzug seiner Dotierung.27 Die Prominenten des Komitats wollten die Dotierung der suspendierten Beamten der Munizipialbehörde und der Gemeinden durch freiwillige Gaben lösen.28 An der außerordentlichen Generalversammlung vom 10. Januar erklärte die Öffentlichkeit des Komitats, dass sie gegen den eventuell ernannten neuen Obergespan völligen Widerstand leisten und ihn nicht einsetzen würde.29 Nach der Generalversammlung am Vormittag versammelte sich der Offizierstand des Komitats unter dem Vorsitz des Vizegespans, und erklärte sich im nationalen Kampf um den Schutz der Verfassung solidarisch, außerdem sei jeder unehrlich, der eventuell unternehmen würde, sich um die Stelle eines suspendierten oder gekündigten Beamten zu bewerben.30 Der Ton der Verordnungen des Innenministers wurde ab Januar immer schärfer.31
90
Am 1. Februar richtete die Finanzverwaltung unter der Nummer 5020/1906. eine strenge Zirkularverordnung an die Gemeindevorstände und wies sie an, die eingezahlten Steuern innerhalb von 8 Tagen in die Steuerämter einzuliefern. Der Vizegespan hatte dies aber in seinem Aufruf unter der Nummer 2364/1906. verboten.32 Bis zur „Lösung“ der Krise wurden noch 4 außerordentliche Generalversammlungen abgehalten. Die vom 5. März wurde denkwürdig. Der große Saal des Komitatshauses war voll von Mitgliedern des Ausschusses und von den vornehmen Damen auf der Galerie. Wegen der schnellen Änderung der Ereignisse erreichte die Spannung ihren Höhepunkt. Am 19. Februar besetzte nämlich die Armee das Gebäude des Parlaments und es wurde der königliche Erlass über die Auflösung des Parlaments und über andere außerordentliche Maßnahmen vorgelesen.33 Es war schon das Selbstverwaltungsrecht von mehreren Munizipialbehörden aufgehoben worden und das wartete auch auf das Komitat Szabolcs. In dieser Situation beschloss der gewählte Offizierstand seinen Rücktritt durch Abdankung oder Pensionierung, weil er die gesetzwidrigen Anordnungen des künftigen königlichen Kommissars, der auf den Stuhl des Vorsitzenden gesetzt wird, nicht vollstrecken wollte.34 Auf den Aufruf von Béla Bory äußerte die Öffentlichkeit des Komitats verpflichtend, dass sie die Beamten bei den Beamtenwahlen in ihre Position zurücksetzen würde, wenn die verfassungsmäßige Rechtsordnung wiederhergestellt würde. Die gewählten Beamten, die ihre Stellen nicht kündigen wollten, weil sie auf die Rente noch keinen Anspruch erheben konnten, oder aus anderen Gründen, legten eine schriftliche Äußerung ab, in der sie sich auf Ehrenwort verpflichtet hatten, den zu ernennenden königlichen oder Regierungskomissar nicht zu kontaktieren und ihm die Gehorsamkeit zu verweigern.35 Am 31. März enthob Franz Josef den Obergespan seines Amtes. Ein jeder war darüber im Klaren, dass der Regierungskomissar nach dem Abgang von Baron Berthold Feilitsch kommen wird. An der letzten außerordentlichen Generalversammlung des Komitats Szabolcs las man die Abschiedsschrift des Obergespans sowie die Nachricht über die Vernichtung der Rentenbeschlüsse durch den Innenminister vor. András Kállay – angesichts der zu erwartenden politischen Änderungen – bat die Beamten um die Rücknahme ihrer Bittschrift.36
91
Was verstand er unter der zu erwartenden politischen Änderung? Bis zum März 1906 ergab sich die Mehrheit der resistenten Komitate.37 Die sich auflösende Koalition traf am 4. April eine Abmachung. Franz Josef empfing Kossuth und Andrássy, und sie brachten den Pakt schnell unter Dach und Fach. Die Koalition gab ihr Programm, ihre nationalen Forderungen für die Regierung auf.38 So beauftragte der Kaiser am 7. April 1906 Sándor Wekerle, der auch das Vertrauen der Koalition genoss, mit der neuen Regierungsbildung. Nach der Vereidigung schrieb die Regierung sofort die neuen Wahlen aus, die mit dem Sieg der Koalition endeten. So bekam sie den Auftrag zur Regierungsbildung. Es schien so, dass die Ordnung wiederhergestellt wurde. Aber es kam anders. Der Pakt im April 1906 konnte die Probleme in der Tat nicht lösen, er verschob die Krise nur. Die nach einer einjährigen Agonie gescheiterte Koalition wurde von einer Gruppierung abgelöst, die eigentlich mit der alten liberalen Garde identisch war, deren Name jetzt „Nationale Arbeitspartei“ wurde. Die Auflösung des Systems konnte nicht einmal die provisorische Konsolidation der Tisza-Reaktion aufhalten. Seinen spektakulären und schnellen Zusammenbruch brachte der Ausbruch des ersten Weltkrieges im Jahre 1914.
92
Anmerkungen 1. Czövek István: Oroszország külpolitikája II. Sándor korában és a közvélemény (Die Außenpolitik Rußlands zur Zeit des Zaren Alexander II. und die öffentliche Meinung). Nyíregyháza, 1991. 71-83. 2. Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. II. (Das Zeitalter des Dualismus II.). Bp., 1992. 86. (des weiteren: Gratz, 1992.); Pölöskei Ferenc: A dualizmus válságperiódusa (1890-1918). (Die Krisenperiode des Dualismus 1890-1918.) In: Gergely András (szerk. – Hrsg.): 19. századi magyar történelem 1790-1918. (Ungarische Geschichte im 19. Jahrhundert, 1790-1918.) Bp., Korona K., 1998. 435. (Des weiteren Pölöskei, 1998.) 3. Czövek István: Az önkényuralom és a dualizmus kora. (Das Zeitalter der Willkürherrschaft und des Dualismus.) In: Cservenyák László (szerk.Hrsg.): Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája. I. (Monographie des Bezirks Szabolcs-Szatmár-Bereg. I.). Nyíregyháza, 1993. 316. 4. Szabolcs, 27. Mai 1905 5. Szabolcs, 18. November 1905; 20. Januar 1906, usw. 6. SZSZBML IV. B. 402. Közgyűlési jegyzőkönyv (Protokoll der Generalversammlung) 1905/1. 43. Kötet, 1905. július 12-i ülés. (Band 43, Sitzung vom 12. Juli 1905.) 7. Szabolcs, 22. Juli 1905., Nyírvidék, 23. Juli 1905 8. Nyírvidék, 9. Juli, 10. Dezember 1905; 25. März 1906; Szabolcs, 28. November 1905; 28. April 1906 9. Szabolcs, 15. Juli 1905 10. Szabolcs vármegye közönségéhez 17500/1905 K. számú tiszteletteljes jelentése Szabolcsvármegye alispánjának Szabolcsvármegye 1905. évi I-ső félévi állapotáról. Nyíregyháza, Pringer J. Könyvnyomdája, 1905. 6. (a továbbiakban: Alispáni jelentés 1905.); SZSZBML IV. B. Közgyűlési jegyzőkönyv 1905/I. 43. kötet, 1905. július 12-i ülés. (An die Öffentlichkeit des Komitats Szabolcs – Ehrerbietige Meldung des Vizegespans vom Komitat Szabolcs über den Zustand des Komitats in der ersten Hälfte des Jahres 1905. Nyíregyháza, Buchdruckerei von J. Pringer, 1905. 6. /Des weiteren: Meldung des Vizegespans 1905./ SzSzBML IV. B. Protokoll der Generalversammlung 1905/I. Band 43, Sitzung vom 12. Juli 1905). 11. Nyírvidék, 30. Juli 1905 12. Szabolcs, 29. Juli 1905; Nyírvidék, 6. August 1905
93
13. Winkler, Eduard: Wahlrechtsreformen und Wahlen in Triest 1905 – 1909. München, R. Oldenbourg Verlag, 2000. 95. (Des weiteren Winkler, 2000.) 14. Hanák Péter: A Monarchia válságának elmélyülése. (Die Vertiefung der Krise der Monarchie.) In: Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos (szerk.-Hrsg.): 20. századi magyar történelem (Ungarische Geschichte im 20. Jahrhundert). Bp., Korona K. 1997. 64. (Des weiteren: Hanák, 1997). Der Wiener Hof war aber auch zur Möglichkeit der militärischen Lösung der Krise vorbereitet. 15. Hanák Péter: Az 1905 – 1906. évi politikai válság. (Die politische Krise in den Jahren 1905-1906.) In: Hanák Péter (főszerk. – Hrsg.): Magyarország története 1890-1918. I. (Die Geschichte Ungarns 1890 - 1918. Band I.). Bp., Akadémiai K., 1983. (Des weiteren: Hanák, 1983) 16. Hanák, 1983. 587. 17. Ebenda, 589.; Hanák 1997. 65. 18.SZSZBML IV.B. 402. Közgyűlési jegyzőkönyv (Protokoll der Generalversammlung) 1905/II. 44. K. 1905. október 10-i ülés. (Sitzung am 10. Oktober 1905). 19. Nyírvidék, 15. Oktober 1905 20. Szabolcs, 30. September 1905 21. Szabolcs, 21. u. 28. Oktober 1905; Nyírvidék, 19. November 1905 22. Nyírvidék, 19. November 1905 23.SZSZBMLIV.B.402. Közgyűlési jegyzőkönyv. (Protokoll der Generalversammlung). 1905/II. 44.k. Sitzung am 10. Dezember 1905 24.SZSZBML IV. B. 401. Szabolcs vármegye főispánjának iratai 1898-1905. 3.d. Bizalmas. 38 res/1905 (Die Schriften des Obergespans vom Komitat Szabolcs 1898-1905. 3. d. Vertraulich. 38 res /1905); Nyírvidék, 17. Dezember 1905 25. Dazu kam es am 9. Dezember 1905, an der Sitzung des ständigen Ausschusses des Komitats, die zur Vorbereitung der Themen für die außerordentliche Generalversammlung zusammengerufen wurde. Nyírvidék, 10. Dezember 1905 26. SZSZBML IV. B. 401. Szabolcs vármegye főispánjának iratai 18981905. 3. d. Bizalmas. 38 res/1905. (Die Schriften des Obergespans vom Komitat Szabolcs 1898-1905. 3. d. Vertraulich. 38 res/1905.); Szabolcs, 16. Dezember 1905; Nyírvidék, 17. Dezember 1905
94
27.SZSZBML IV. B. 411 Szabolcs vármegye alispánjának iratai 1898-1905. (Die Schriften des Vizegespans vom Komitat Szabolcs 1898-1905.) 500 d. 28. Nyírvidék, 24. Dezember 1905; 28. Januar 1906; 4. Februar 1906; 4. März 1906; 1. April 1906 29. SZSZBML IV. B. 402. Közgyűlési jegyzőkönyv (Protokoll der Generalversammlung) 1906/I. 45. k., 1906. Január 10-i ülés. (Sizung vom 10. Januar 1906). 30. Nyírvidék, 14. Januar 1906 31. Nyírvidék, 28. Januar 1906 32. Szabolcs, 10. Februar 1906; Nyírvidék, 11. Februar 1906 33. Gratz, 1992. 113-114.; Hanák, 1997. 66. 34. Das offizielle Landesblatt publizierte am 4. April die Ernennung von László Nagy, dem Obergespan vom Komitat Szatmár, zum königlichen Komissar der Komitate Szabolcs und Szatmár. Nyírvidék, 8. April 1906; Wegen dem Schluss „des Paktes im April” begegnete ihm aber die Öffentlichkeit des Komitats Szabolcs nicht. Man soll ihn mit einem Gnadengehalt von 7800 Kronen gekündigt haben. Nyírvidék, 29. April 1906 35. Nyírvidék, 5. März 1906. Sonderausgabe, Nr. 9.a.; Szabolcs, 10. März 1906 36.SZSZBML IV. B. 402. Közgyűlési jegyzőkönyv (Protokoll der Generalversammlung) 1906/I. 45. k., Sitzung am 7. April 1906 37. Gratz, 1992. 114-115.; Hanák, 1983. 604. 38. Dolmányos István: A koalíció kormányzatának első szakasza (1906-1907). (Die erste Phase der Regierung der Koalition 1906-1907). In: Hanák Péter (főszerk. – Hrsg.): Magyarország története 1890-1918. II. (Die Geschichte Ungarns 1890-1918 Bd. II). Bp. Akadémiai K., 1983. 605.; Dolmányos, 1976. 296-301.; Gratz, 1992. 116-117.; Hanák, 1997. 66.; Pölöskei, 1998. 436.; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Die Geschichte Ungarns im XX. Jahrhundert). Bp. Osiris K., 2000. 70.; Fónagy Zoltán: Modernizáció és polgárosodás. Magyarország története 1849-1914-ig (Modernisation und Verbürgerlichung. Die Geschichte Ungarns 1849 – 1914 ). Debrecen, Csokonai K., 2001. 87.
95
Summary Additions to the Constitutional Struggles of an Opposition County The parliamentary elections in 1905 resulted in the victory of the opposition for the first time in the history of the period of the AustrianHungarian dualistic Monarchy. In 1905, in order to protect the establishmen of 1867- the compromise of the Austrian and Hungarian leaderships a temporary government independently of the parliament was appointed, seriously offending the parliamentary traditions. In response to the call of the house of commons, in the majority of the counties a national resistance developed against the absolutistic government. The present study reviews the stages of this resistance in the County of Szabolcs-Szatmár.
96
BUHÁLY ATTILA Új utak az urartui vallástörténetben, avagy mit keres Marduk Karmir-blurban? Amióta 1828/29-ben F. E. Schulz lemásolta az első sziklafeliratokat a kelet-anatóliai Van-tó partján, az urartui filológia nagy utat tett meg. Hosszú évtizedekig a szövegek összegyűjtése, az eredeti szövegállapot minél pontosabb helyreállítása és a részletes filológiai-nyelvtani elemzése volt napirenden. Olyan kutatók állhatatos tevékenysége által, mint például C. F. Lehmann-Haupt, G. A. Melikišvili vagy N. V. Arutjunjan, szinte a teljes urartui szövegkorpusz a rendelkezésünkre áll. A gyűjtő-rekonstruáló munka után az urartológia, és ezen belül is a vallástörténet, lassan eljutott arra a szintre, hogy immár szóba kerülhessen a szövegek értelmezése, sok esetben újraértelmezése. Az urartui szövegek megértésének folyamata még korántsem teljes, de lassanlassan megkezdődik az ezekkel a szövegekkel való párbeszéd: ebben a folyamatban az egyik oldalon a korabeli sziklafeliratok és az azokban megőrződött le- és gyakran előírások, a másik oldalon pedig a modern értelmező állnak. Valami hasonlóra teszünk kísérletet a jelen eszmefuttatásban is. Célunk pillanatnyilag nem is az elsősorban, hogy a címben feltett kérdésre válaszoljuk, hanem az, hogy olyan új kérdéseket tegyünk fel, amelyekre remélhetőleg írott forrásaink értelmezése, sok esetben újraértelmezése során – talán – választ kaphatunk. 1§. Az urartui sziklafeliratok túlnyomó többsége meglehetősen sematikus. Bármiről is szóljon egy felirat, rendszeresen megjelenik benne a „Haldi hatalma által” (dHaldi=i=ne=ne ušmaše=ne)1 vagy a „Haldi nagysága által” (dHaldi=i=ne=ne alsuiše=ne)2 toposz a mondanivaló elején. Ez pedig az urartui vallási élet – vagy legalábbis ahogy az a forrásokból visszaköszön – azon jellegzeteségét jelzi számunkra, hogy az urartui szövegekben a vallási szereplők, magyarán az istenek között a főisten, Haldi szerepe rendkívül felülreprezentált. 2§. Ennek a felülreprezentáltságnak pedig az lett az eredménye, hogy az urartui istenvilág nagyobb része teljességgel ismeretlen számunkra. Haldin kívül, szigorúan a második és a harmadik helyen még csak-csak
97
felbukkan a viharisten, Teišeba és a Napisten, Šiuine. Rajtuk kívül azonban, egy-egy elszórt forrást és szöveghelyet nem tekintve, ha nem állna rendelkezésünkre az ún. Meher Kapısı-felirat, a többi istenségnek még csak a nevét sem ismernénk. A Meher Kapısı-felirat (KUKN 38) így az urartui vallás egyik legfontosabb forrásává vált. Tulajdonképpen egy sziklafeliratról van szó, amely a Van-tó közelében, attól keletre található, a Zımzım Dağ egyik nyúlványán, és nem más, mint egy álajtó, egy kapu formájú sziklafülke, amelynek belső részén található maga a felirat.3 A felirat különleges státusza abból adódik, hogy egy terjedelmes istenkatalógust is tartalmaz, amely az urartui panteon egészét tartalmazza, legalábbis abban az állapotában, ahogyan az Išpuini és Minua uralkodása idején (Kr.e. kb. 825-790) rendszerbe foglalható volt. Ez a kép azonban nem változik meg jelentősebben a későbbiek során sem, és tekintve, hogy az istenek között az urartui vallásban a főisten, Haldi kezd el kiemelt szerepet játszani, a legtöbb istenség vagy szellemlény egyedül a Meher Kapısı-feliraton fordul elő, ami így elengedhetetlen az urartui vallás tanulmányozása szempontjából.4 Ebben a szövegben is jól megfigyelhető Haldi kiemelkedő szerepe a neki tulajdonított jelzők, tulajdonságok sokasága alapján: az urartui szövegszerkesztési sablon szerint csak ő lehet „Úr” (evri – 1. sor), csak neki van „hatalma” (ušmaše – 17. sor), „nagysága” (alsuiše – 12. sor), „jószága” (neribi – 20. sor, vagy legalábbis maga a fogalom valamilyen gazdagságra, vagyonra utal), „fegyvere” (šure, BE.LImeš – 7. sor), „istensége” (iniriaše – 12. sor), „jóakarata” (diruše – 13. sor), „fényessége” (daše – 15. sor), „kegyelme” (arne – 17. sor). Bár istenkatalógusunkban nem szerepel, de több más felirat alapján tudjuk, hogy lehet neki valamilyen „eszköze” (urišhe – KUKN 38b:14), teremtő „szava” (bauše) (KUKN 406B:33'). Bár más isten is rendelkezhet ilyenekkel, de megjelenik feliratunkon a Haldinak tulajdonított dolgok között a „kíséret” (A.SImeš – 13. sor), a szentély (suse – 17. sor), a kapu (KÁ vagy šeštili – 16. sor) és a város (URU – 15. sor). 3§. Istenlistánk tanulmányozása során azonban más következtetést is levonhatunk. Feltűnő ugyanis, hogy az itt szereplő istenek jelentős része tulajdonképpen valamilyen regionális hegyisten, aki egy meghatározott földrajzi területtel vagy pedig valamilyen tájegységtipussal hozható
98
összefüggésbe. Biztosan eredetileg valamilyen lokális istenség, legvalószínűbben hegyisten a listán szereplő istenek közül Ua (6. sor), Ziuquni (11. sor), Ura (12 sor) és Qilibani (18. sor). Ezt az a tény is alátámasztja, hogy több feliratban ezek a nevek földrajzi fogalomként vagy tájegységként jelennek meg (DINGIR helyett KUR determinatívummal).5 Valószínű azonban, hogy a több hasonló istennév is ebbe a kategóriába tartozik. Ha pedig a listán szereplő istenségek jó része valamilyen hegy- vagy regionális isten, akkor korán felmerült a szakirodalomban, hogy a katalógus a vallástörténeti jelentősége mellett egyfajta térképnek is tekinthető. M. Salvini vetette fel a témával foglalkozó egyik tanulmányában, hogy a Meher Kapısı-felirat egyben egy „kognitív térkép”, azaz az urartui állam második generációjának idején, az Išpuini-Minua-korban végbement hódítások lenyomatát tartalmazza. A listán szereplő istenek ugyanis a kelet-anatóliai, nyugat-iráni és transzkaukáziai térség ebben az időben fokozatosan urartui fennhatóság alá kerülő régióinak helyi istenségei. Ezáltal pedig a felirat nemcsak vallástörténeti szempontból jelentős, hiszen az, hogy az adott istenség szerepel a listán, annak a jele, hogy az a terület, amelyik az ő kultuszközpontja lehetett, ebben az időben vált az urartui állam részévé.6 4§. Ha csak szigorúan a fennmaradt írott források által sugallt képből indulunk ki, a szakirodalom a következőképpen foglalja össze tehát az urartui vallásról szóló ismereteinket: • Az urartui istenek között kitüntetett szerepe van Haldinak; minden rítust és minden olyan hétköznapi cselekvést, eseményt, aminek valamilyen vallási dimenziója van, Haldi „csinál”, vagy vele hozható összefüggésbe. • Az urartui istenvilág nagyobb része egyedül a Meher Kapısı-feliratból ismert, azaz az istenek nagy többsége egyedül csak itt fordul elő. Ezzel pedig elérkeztünk az urartológia, ezen belül is az urartui vallástörténet egy részletesen ki nem fejtett, de a hozzávetett megjegyzésekben gyakran előforduló következtetéséig. Az urartui filológia ugyanis az utóbbi állítást, miszerint az istenek nagy többsége csakis a Meher Kapısı-feliraton fordul elő, úgy értelmezte, miszerint ezen a feliraton eleve az összes urartui isten szerepel. Ehhez a nézethez pedig
99
hozzáadódott az istenkatalógus történeti hátteréről szóló fentebbi eszmefuttatás, azaz hogy a rajta szereplő istenek jelentős része eredetileg egyegy regionális hegyisten, amely az adott terület meghódításával épült be az urartui panteonba. Ha pedig így van – szólt az újabb következtetés – akkor az istenkatalógus egyfajta sajátos kanonizáció eredménye: azaz, Išpuini uralkodása, illetve az ő és utóda, Minua közös uralkodása idején a hódítások és az államszervezési lépések következtében kialakul az urartui állam szilárd formája, és ezen folyamatoknak mintegy melléktermékeként kialakul az urartui kultuszi élet, istenvilág. De nemcsak kialakul, hanem az istenkatalógus létrejöttével egyben – és ez itt most tényleg szó szerint értendő – kőbe vésődik, azaz rögzül az urartui panteon is.7 A filológusok és vallástörténészek ezzel egyfajta „kánon-tudatot” vittek bele az urartui vallásba, mintha Urartuban lett volna valamilyen kánon, ami szerint az állam különféle szervezeti szintjeinek kiépülése után lettek elismert, „legitim” istenek, és olyanok, akiknek a tisztelete, a nekik való áldozás, bevonásuk a szakrális életbe „illegitim” lett volna, és az istenkatalógus lett volna ennek a kettősségnek az eredete és egyben dokumentuma. Jellemző módon a – nevezzük így - „kanonizációs modell” soha nem jelent meg önállóan kifejtett gondolatként az urartológiai szakirodalomban. Csupán rövid ismertetőkben, összefoglaló kézikönyveknek az urartui istenvilággal kapcsolatos végkövetkeztetéseiben, vagy különböző tanulmányok első bekezdéseiben megfogalmazott premisszaként olvashatunk róla. Ez pedig már önmagában is felkeltheti a gyanúnkat: nem a tudománytörténetben oly jól ismert projekcióról van-e szó, amikor a vizsgált tárgyról alkotott képünket oly nagy mértékben befolyásolja a vizsgáló korának vagy személyének habitusa, kondíciója, előfeltevései? Vajon tényleg olyan fontos egy sziklába vésett felirat az urartui emberek világában, hogy egyfajta kánonná válik, vagy csupán az írott forrásoknak afféle „munkahelyi ártalomként” tényleg nagy jelentőséget tulajdonító filológusok vetítik vissza az időben saját prekoncepcióikat? Vajon nem azért tekintünk-e normatívnak egy szöveget, mert a 19-20. század filológusai maguk is egy olyan világban éltek / élnek, amelyiknek vallási, eszmei környezetében, kultúrájában oly nagy jelentősége van a normatív szövegeknek? Hiszen gondoljuk csak tovább a „kanonizációs” elképzelést: ha van valamiféle normatíva akár a rítusok
100
vagy (esetünkben) a szakrális világ szereplői, az istenek között, akkor nemcsak „legális”, központilag, valamiféle (állami, írástudói) normarendszerben elfogadott szellemi lények lehetnek, hanem negatív, „illegális”, „eretnek” szereplők is, akikkel a kapcsolatfelvétel üldözendő, vagy legalábbis valamilyen értelemben destruktív dolog. Persze az ókori kelet világában is lehetnek, és vannak is negatív istenségek, gonosz, rontó démonok, valamilyen állami-politikai és / vagy dinasztikus érdekből, hagyományból konstruált teológiák és mitológiák, valamilyen írástudói koncepció alapján létrejött redakciók, gondoljunk csak talán a legkézenfekvőbbre, az ószövetségi kánon létrejöttére. Biztos, hogy valami hasonlóval Urartuban is számolni lehet, legalábbis ami Haldit illeti, nagyon valószínű, hogy tulajdonképpen valamilyen állami érdek vagy dinasztikus hagyomány röpítette a musasiri városi istenséget az urartui panteon élére. Mégis, a kiindulópont, miszerint a Meher Kapısı-felirat valamilyen normatív érvénnyel bírt volna, leagalábbis az istenvilág szereplői számára, kevéssé valószínű. 5§. Térjünk most vissza egy pillanatra arra az állításra, miszerint az istenek nagy többsége egyedül a Meher Kapısı-listán fordul elő. Láthattuk, hogy az urartológia ösztönösen milyen következtetést vont le ebből a tényből. A „kanonizációs modell” felbukkanásának oka mégis egészen egyszerűen inkább az lehetett, hogy nem kerültek elő olyan szövegek, amelyeken olyan isten bukkant fel, amelyiknek a neve nem szerepel a listán. Ebből a tényből következett az a gondolat, amelyik a Meher Kapısınak valamilyen normatív értéket tulajdonít az urartui vallás szempontjából. Igen ám, de ez az állapot az urartológia fejlődésével, új ásatási és filológiai eredmények születésével kezdett megváltozni. Nem nagy számban, de felbukkant ugyanis néhány olyan felirat, amelyen olyan istenek szerepelnek, amelyek az istenkatalógusban nem fordulnak elő. Ezek a szöveghelyek és az ezekben szereplő istenek felbukkanásának körülményei komoly zavart okoztak az elképzelt „kanonizációs modell” kezelésében; az adott szövegek publikálása után két lehetőség kezdett körvonalazódni: 1.) komoly erőfeszítések történtek arra nézve, hogy az adott istennév felbukkanását összeegyeztessék a „kanonizációs modellel”; 2.) a puszta szövegközlésen túl az adott istennév konrét felbukkanása teljesen visszhangtalanul maradt.
101
Mielőtt rátérnénk az adott „új” istenek ismertetésére, fontos még megemlíteni egy dolgot. Igaz ugyan, hogy ezek az új istennevek és az azokat ismertető feliratok – ahogy említettük – nem nagy számban fordulnak elő, viszont jelentőségteljesek lehetnek a szövegek felbukkanásának és létrejöttének kronologikus – és meglehet, társadalmi – összefüggései. Ezek az „új” istenek ugyanis az utolsó jól ismert és nagy jelentőségű urartui király, II. Rusa korából (Kr.e. kb. 680-655) származnak, mégpedig az általa véghezvitt nagyarányú építkezési tevékenységgel összefüggő szöveganyagban bukkannak fel. Az ominózus istenségek pedig a következők:
• Ivarša A II. világháború előtt kezdődött, amiatt azonban csak az 1950-es években fejeződött be az Örményország fővárosának, Jerevánnak külterületén levő Karmir-blur (dTeišeba=i=ne URU; „Teišeba városa”) feltárása. Az itt talált szentélyfeliraton bukkant fel Ivarša neve (KUKN 195:1; 424:8), akinek a tudományos utóélete az említett csoportok közül az elsőbe tartozik: több tanulmány próbálta összeegyeztetni felbukkanását az urartui panteon feltételezett zárt rendszerével.8 Ebből a szempontból a legkézenfekvőbb magyarázat Gaál Ernőé volt, aki szerint az isten neve a hurri-urartui evri („úr”) szóból származik. (Fentebb láthattuk ennek a szónak a források által sugallt meglehetősen szakrális szerepét az urartui vallásban.) A szó nyelvi analízise így: ivar + š•a nomen abstractum, és így a kifejezés nem más, mint egy Haldi-attribútum, Haldi „úrsága”, annak a mintájára, ahogy az istenkatalógusban is találkozunk különböző deifikált Haldi-attribútumokkal. (Haldi „nagysága”, „hatalma”, stb., a listát láthattuk fentebb.) Karmir-bluri istenségünk felbukkanása és története azzal magyarázható (ahogyan Gaál Ernő is érvel a szó etimológiájának értelmezésénél), hogy a Meher Kapısı után az urartui panteon rögzül, önálló isten már nem léphet be, így annak bővülése már csak a különböző Haldi-attribútumok kategóriájában képzelhető el.9 d
AMAR.UTU Szintén a karmir-bluri szentélyfeliraton fordul elő a babiloni Marduk isten ideogramjaként ismert jelsor (KUKN 427:8).
•
102
A szakirodalomban – Ivaršával ellentétben – ő a fentebb említett második kategóriába tartozik, azaz a puszta szövegkiadáson túl felbukkanására, pláne értelmezésére komoly kísérlet még nem történt.10 Pedig lenne miről elmélkedni: az isten-ideogrammák felbukkanása az urartui szövegekben rendkívül ritka, viszont következetes: azon istenek esetében történik meg, amelyek az interpretatio mesopotamica alapján jól azonosíthatóak az ókori keleti istenvilág valamely szereplőjével: Teišeba = IŠKUR (viharisten), Šiuine = UTU (Napisten), Šelardi = SIN (Holdisten). Haldi ezek között nem szerepel! Emiatt nem meggyőző teljes mértékben az a pusztán csak a babilóni analógián alapuló feltételezés sem, miszerint jelen esetben Haldi ideografikus írásmódjáról lenne szó, azaz ahogy az AMAR.UTU Marduk ideogramja Babilónban, úgy Haldié Urartuban. • Eiduru Az 1990-es években kezdődött az urartui régészet egyik legfrissebb és legjelentősebb projektje, a Van-tó-közeli Ayanis erődjének feltárása.11 Ez a feltárás filológiai szempontból is hamar jelentőségteljessé vált, hiszen az erőd szentélyének falán egy karmir-blurihoz hasonló, csak annál is bővebb feliratot találtak, telistele vallási és rituális jellegű utalással, többek között egy kisebb istenlistával.12 Már önmagában ez, a Meher Kapısıhez képest ugyan kisebb, de azért az „átlagos” urartui felirathoz képest bőségesebb istennévsorral rendelkező felirat felbukkanása megingathatja azt a hitet, hogy a Meher Kapısınak bármilyen (legalábbis keletkezési korán túl mutató) normatív értéke lenne. Ennél fontosabb adalék azonban számunkra Eiduru isten nevének felbukkanása.13 Eiduru ui. biztosan egy jól lokalizálható hegyisten: a Süphan Dağ urartui neve, annak a hegynek a neve, amely közelében Ayanis erődje felépült. Ez eléggé sajátos módon éppen a város urartui nevéből derül ki: m Rusa=he=ne=le kurEiduru=kai, azaz „Rusának az Eiduru-heggyel szembeni (város)a”,14 szemben II. Rusának egy másik városával, „a Qil(i)bani-heggyel szemben” (mRusa=he=ne=le kurQil(i)bani=kai, a későbbi Toprakkale – vö. KUKN 412:5). Eiduru és Qilibani tehát amellett, hogy istenek, egyben földrajzi orientációs pontok – a Meher Kapısın azonban csak Qilibani szerepel! Térjünk vissza egy kicsit ahhoz a gondolathoz, miszerint az istenkatalógus egyben egyfajta térkép: különböző területeknek az urartui
103
birodalomba és ezáltal azok isteneinek a panteonba való bekebelezésének dokumentuma. Igen ám, de az Eiduru-hegy ugyanúgy a Van-tó mentén, az állam magterületében fekszik, mint a Qilibani-hegy, mégis csak akkor válik fontossá (mind a helyszín, mind az istene), amikor II. Rusa erődöt épít ott! Úgy tűnik, ebben az esetben minden további nélkül utat talált a panteonba egy olyan istenség, amelyik a Meher Kapısın még nem szerepelt, ráadásul nem azért nem, mert a terület, ahol tisztelik, akkor még nem állt az urartui állam befolyása alatt. 6§. A karmir-bluri és az ayanisi szentélyfeliratokon szereplő új istenségek felbukkanása kétségessé teszi azt a képet, amit a „kanonizációs modell” sugallt az urartui vallásról. Egyáltalán, már a Meher Kapısıfelirat léte sem unikális számunkra, már ami az istenlistát illeti, hiszen amint említettük, egy hasonló, bár kisebb lista az ayanisi szentélyfeliraton is szerepel.15 A Meher Kapısı valójában eddig éppen az istenlista miatt vonta magára a kutatók figyelmét, és így kevesebb hangsúlyt kapott az, hogy a lista valójában csak egy része a felirat lényegi mondanivalójának, ami pedig egyáltalán nem valami különleges dolog: egy, a szőlőműveléssel kapcsolatos éves tevékenységi kör kapcsán született áldozati rendtartással van dolgunk, amilyen több is van az urartui szövegkorpuszban, és így bár igaz, hogy az istenek száma és a feláldozandó állatok mennyisége miatt figyelemreméltó szövegről van szó, mégsincs annak olyasfajta normatív értéke, mint amilyet a „kánon” kifejezés jelezne. Az ayanisi és a karmir-bluri szövegek legalábbis árnyaltabbá teszik a zárt urartui panteonról szóló képünket. A Meher Kapısı-felirat megszületése után is jelenhettek meg új istenek a panteonban. Az új isten lehetett valamilyen tulajdonság, Haldinak tulajdonított képesség új megszemélyesítése (Ivarša), új, ráadásul nem is hódítás, hanem városalapítás okán fontossá vált lokális istenség (Eiduru), vagy akár kifejezetten egy idegen isten (dAMAR.UTU). Ezek a jelenségek pedig az evocatio szerepére irányítják a figyelmünket, még akkor is, ha az ezeket az új isteneket megemlítő szöveghelyek sem az evocatio folyamatát mutatják be nekünk, hanem már csak a „végeredményét”, az áldozati listákon szereplő isteneket. Az evocatio az a jelenség, amikor bizonyos, addig idegen istenséget egy adott közösség valamilyen rítus által „meghív” és beépít a saját
104
panteonjába – jól ismert ez a jelenség például a római vallástörténetben.16 A Meher Kapısı-felirat és az urartui történeti földrajz tanulmányozásából kiderült, hogy az istenlistán szereplő legtöbb isten (például Ura, Ua, Ziuquni) valójában eredetileg vagy helyi hegyistenek, vagy kisebb területek lokális istenei. Láthattuk, hogy M. Salvini szerint az istenkatalógus többek között nem más, mint egyfajta térkép: az urartui istenek listája egyben geográfiai leírás is, azoknak a területeknek a listája, amelyek Išpuini és Minua korában az államhoz tartoztak, vagy legalábbis amelyekre a kormányzat igényt tartott. Az állam területi gyarapodása nemcsak azt jelentette, hogy a központi kormányzat kiterjesztette fennhatóságát a Van-tó partvidékére vagy környékére, majd Išpuini korában fokozatosan az Urmia-tó és Transzkaukázia felé, hanem azt is, hogy a bekebelezett területek isteneit, szellemi és emberfeletti lényeit is elkezdte beépíteni a saját panteonjába. Ha pedig ez így történt, akkor ez az „istenbekebelezés” bizonyosan valamilyen rituális cselekmény formájában történt, ami magába foglalta az adott isten, vagy helyi szellem, genius loci megszólítását, meghívását, a felszólítást, hogy ezentúl legyen a meghívó fél, a kormányzat, az urartui állam egészének támogatója, védelmezője. Cserébe az adott istenségnek különféle javadalmazásokat kínáltak fel: ajándékokat, megfelelő pozíciót az istenvilágban. Sajnálatos, hogy forrásaink között ennek az evokációs folyamatnak semmilyen leírása nincs, pusztán a „végeredményről” értesülünk, az adott istenség nevét látjuk az istenkatalógusban és a különböző áldozatbemutató formulákon. Mégis, ha már új utakra és értelmezési lehetőségekre hívtuk fel a figyelmet jelen írásunk címben, új forrásaink alapján feltehetjük a kérdést: Létezik-e egyáltalán kanonizáció, vagy pedig a különböző (kisebb-nagyobb) istenlisták pusztán különböző evokációs folyamatok lenyomatai? Ha igen, akkor az istenkatalógus nem valamiféle „örök érvényű” normatív lista, hanem egyfajta „pillanatfelvétel”, és „kanonizációs modell” helyett életszerűbb „evokációs folyamatról” beszélni, ami az urartui állam teljes fennállása idején, nemcsak Išpuini és Minua, hanem II. Rusa korában is jellemző lehetett.
105
Jegyzetek 1. Pl. KUKN [= N. V. Arutjunjan, Korpus urartskich klinoobraznych nadpisej. Jereván 2001] 20:1 2. Pl. KUKN 187:1 3.Sevin / Belli, Jahrbuch der Kleinasiatische Forschungen 4-5, 1976-1977:405 Lev. VI 4. A felirat kiadásainak bibliográfiai adatai: F. E. Schulz, Journal Asiatique III. Ser.9. 1840:300 ff. (Inscr. XVII) Pl. IV-V.; A. D. Mordtmann, Zeitschrift der Deutschen Morgenlændischen Gesellschaft 26, 1872:490-521, Nr. III.; A. H. Sayce, Journal of the Royal Asiatic Society 14, 1882:461-496; J. Sandalgian: Les inscriptions cuneiformes Urartiques. Velence, 1900:188-215; F. W. König, Handbuch der chaldischen Inschriften I-II. (Archiv für Orientforschung, Beiheft 8) Graz 1955-1957:51-56, Taf. 10-13. (= HchI 10) G. A. Melikišvili, Urartskie klinoobraznye nadpisi. Moszkva 1960: 143-149 (= UKN 27) 5. kurUra: KUKN 141:3, 407A:39; kurZiuquni: KUKN 414:2'; kurQilbani: KUKN 419:5. Az előbbi kettő a Van-tótól északra elterülő Muradiyerégióban található, utóbbi pedig a Van-tótól északkeletre található Zımzım Dağ, amelynek oldalában található maga a Meher Kapısıfelirat is. M. Salvini, Anatolian Iron Ages 3. The Proceedings of the Third Anatolian Iron Ages Colloquium held at Van, 6-12 August 1990 (Ed. A. Çilingiroğlu / D. H. French) Ankara 1994:206 6. M. Salvini, Religion Assyro-Babylonienne Conférence. Annuaire de l'Ecole Pratique des Hautes Etudes, Section Sciences Religieuses 97, 1988-89:175-178 7. G. A. Melikišvili, Die Götterpaartrias an der Spitze des urartæischen Pantheons, Orientalia 34, 1965:441-445. Rá hivatkozik M. Salvini is az 1990-ben Vanban megtartott harmadik anatóliai vaskor-konferencián: „The long list of animal sacrifices... fixes the hierarchy of the Urartian gods and hypostases in a systematic state pantheon, from the highest triad to the last group of feminine deities...” (M. Salvini, Anatolian Iron Ages 3. The Proceedings of the
106
Third Anatolian Iron Ages Colloquium held at Van, 6-12 August 1990 (Ed. A. Çilingiroğlu / D. H. French) Ankara 1994:206) „..pantheonjuk már Menua [sic!] uralkodása előtt kialakult, nagyarányú hódításaik... istenvilágukat érintetlenül hagyták, azaz a meghódított területek helyi istenei semmilyen hatást sem gyakoroltak a már kanonizált istenvilágra.” (Gaál E., Idő és történelem. A Marót Károly emlékkonferencia előadásai (Az ELTE ókori történeti tanszékeinek kiadványai 7.) Bp. 1974:66 [kiemelés tőlem – B.A.] „Das urartæische pantheon bildete sich wahrscheinlich in der zweiten Hælfte des 9. Jahrhunderts v. u. Z. aus. Die bekannte Inschrift von Mher-Kapusi [sic!]... bietet berets eine vollstændige Liste aller urartæischen Staatsgötter.” (L. N. Biagov, Oikumene 2, 1978:149 „Dies [mármint az urartui kultuszfeliratok sematikus volta és a Meher Kapısın olvasható isten- és áldozatlista – B.A.] deutet darauf hin, dass die urartæische Religion in Meher Kapısı ein für allemal kanonisiert wurde.” (M. Salvini, Geschichte und Kultur der Urartaer, Darmstadt 1995:184) [kiemelés tőlem – B.A.] 8. G. A. Melikišvili szerint Ivarša a luviai dim-mar-ši-ia-val azonos, akinek jelenléte az Araksz völgyébe deportált lúvi hadifoglyokkal magyarázható. (G. A. Melikišvili, Vestnik Drevnej Istorii 2/1958:42) Több kutató korábban az di-ú-ub-ša olvasat mellett kardoskodott a di-ú-ár-ša helyett. (J. Friedrich, Archiv für Orientforschung 18, 1958:351; 19, 1960:32) 9. Gaál E., Iwarša. Idő és történelem. A Marót Károly emlékkonferencia előadásai (Az ELTE ókori történeti tanszékeinek kiadványai 7.) Bp. 1974:65-74 10. „Es ist dies die erstmalige Erwæhnung einer »auslændischen« Gottheit in urartæischen Texten.” (M. Salvini, Studi Micenei ed Egeo-Anatolici 9, 1969:448) A szöveg első publikálója, N. V. Arutjunjan I. Argišti (Kr.e. kb. 781760) majd II. Sarduri (Kr.e. kb. 760-730) által kurBabilu ellen vezetett hadjárat után 'Aza földjén letelepített babiloni telepesekkel magyarázza az isten felbukkanását. (N. V. Arutjunjan, Novye urartskie nadpisi Karmir-blura. Jereván 1966:III.) A kutatók többsége azonban kurBabilu Babilon azonosítását képtelenségnek tartja (vö. M. Salvini, op. cit.)
107
11. Az első eredmények: A. A. Çiligiroğlu / M. Salvini, „Rusahinili in Front of Mount Eiduru”: The Urartian Fortress of Ayanis (7th century B.C.), Studi Micenei ed Egeo-Anatolici 35, 1995:111-124 Uők (szerk.), Ayanis I. Ten Years' Excavations at Rusahinili Eidurukai. Róma 2001 (Documenta Asiana VI) 12. A. A. Çiligiroğlu / M. Salvini, op. cit. Section I-VIII. 13. A. A. Çiligiroğlu / M. Salvini, op. cit. Section II:1 14. A. A. Çiligiroğlu / M. Salvini, op. cit. Section I:2 15. A. A. Çiligiroğlu / M. Salvini, op. cit. Section I:9c-II:2a; Section V:6-8 16. Th. Köves-Zulauf, Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Bp. 1995: 98
108
Summary What is Marduk looking for in Karmir-blur or New Perspectives int he Urartian Religion The secondary literature of Urartology suggests a canon of the Urartian pantheon has been established in the years of kings Išpuini and Minua. This meaning is supported by the Meher Kapısı-Inscription which contains a whole list of Urartian gods. However, new gods could be joined with the Urartian pantheon later too, see Ivarša and d AMAR.UTU (Marduk) in Karmir-blur and Eiduru in Ayanis. The appearance of last, since the Mount Eiduru is near Van, queries the existence of this strict canon and suggests a particular process of joining to gods (evocation) instead.
109
110
ASZALÓS ÉVA Anglia külpolitikája Tudor Henrik uralkodása alatt A XVI-XVII. században a hatalom központosítását végrehajtó, politikai és területi integrációra törekvő, zsoldoshadseregeket felállító „modern államok” alapvető sajátossága a háború, a terjeszkedő politika. A kontinentális külpolitikát, az államok közötti diplomáciai kapcsolatokat alakító tényezők közül nem a nemzeti érdekek, nem is a földrajzi tényezők, sem az erőegyensúlyra való törekvés (talán az 1454-ben megkötött Lodi békeszerződés és az 1518-ban Th. Wolsey kezdeményezésére aláírt Londoni szerződés képez ez alól kivételt), hanem a dinasztikus érdekek szerepe volt az elsődleges, amik természetesen területszerző célokkal kapcsolódtak össze. Az újkori Európa külpolitikáját alakító nagyhatalmak megszületésében, a birodalomépítési törekvésekben, bizonyos területre vonatkozó jogigények érvényesítésében, a kontinentális háborúkat vívó koalíciók megalakulásában a dinasztikus, házasságkötésekre alapozott érdekek élveztek prioritást.1 Az európai politikát több évszázadra meghatározta a kasztíliaiaragón kettős királyság kialakulása (1479), a Német-római Császárság burgund területekkel való dinasztikus egyesítése (1477), majd ennek a két államnak birodalmi méretű, a Habsburg dinasztia általi összekapcsolása (1519. V. Károly), amit az Újvilág gyarmatai is növeltek. A birodalomépítési törekvések a Valois-k és Habsburgok konfliktusához vezettek. A nagykorúvá váló VIII. Károly (1483-1498) ambíciói a területileg és politikailag megosztott Itália felé irányultak, ahol a reneszánsz pápák sem az egységet szolgálták, hanem világi-területszerző célokért harcoltak. A francia királyt nem csak kereskedelmi gazdasági, hanem dinasztikus érdekek is motiválták a Milánói hercegségre és a Nápolyi királyságra vonatkozó igényének érvényesítésében. Itália fél évszázadra hadszíntérré vált (1454-1559) és a kezdetben Franciaország és a kasztíliai-aragón kettős királyság nagyhatalmi konfliktusával kezdődő háború fokozatosan európai méretű, a Habsburgok és Valois-k által vezetett koalíciók államcsődhöz vezető küzdelmévé szélesedett.2
111
Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy megvizsgálja a Tudor dinasztiát megalapító VII. Henrik Angliájának helyét, szerepét a nagyhatalmak küzdelmében, az angol uralkodó kontinentális külpolitikájának mozgatórugóit, célkitűzéseit. A külpolitikai döntések meghozatalában, a szembenálló felek érdekeinek helyes felismerésében és értékelésében a jól informáltságnak fontos szerepe volt. A központosított államok az itáliai városállamok tapasztalatait felhasználva, fokozatosan az állandó nagykövetek delegálásával létrehozták a diplomáciai hálózatot, amihez kémszervezet társult. Az általunk vizsgált időszakban Spanyolország járt az élen az állandó nagykövetek kinevezésében, akik képzett kasztíliai jogászok, letradok voltak, vagy főpapok. Bár, a Külügyi Tanács felállítása és két külügyminiszter kinevezése, akik között V. Károly birodalmában regionális munkamegosztás volt, már Mercurino Gattinara kancellár tevékenységének eredménye. Spanyolországnak az itáliai városállamokban, a pápai államban, Burgundiában, a Német-római Császárságban, Angliában és Skóciában is voltak nagykövetei. II. Ferdinánd 1488-ban Roderigo Gonzalva de Puebla doktort, a kiváló nyelvérzékkel megáldott kasztíliai jogászt VII. Henrikhez küldte. 1495-ig megszakításokkal, ezt követően húsz esztendeig folyamatosan Spanyolország angliai nagykövete volt.3 VII. Henrik viszont csak 1505-ben delegált Spanyolországba állandó nagykövetet, John Stile személyében. II. Ferdinánd, akit „ravasz katalánnak” neveztek, John Stilet buta szamárnak titulálta, gyakran félrevezette, becsapta. Mindezek ellenére 1517-ig ő töltötte be ezt a posztot. Ebben az is szerepet játszott, hogy Angliában hiányoztak a jól képzett, diplomáciai feladatok ellátására alkalmas személyek. Így VII. Henrik gyakorta alkalmazott követi feladatok betöltésére itáliai származású férfiakat. Már uralkodása kezdetétől, 1485-től a pápai államba két állandó követet delegált (az egyik angol, a másik itáliai volt). Ez lehetővé tette, hogy az uralkodó Itália politikai-hatalmi helyzetéről rendkívül jól informált volt, amit Velence állandó londoni nagykövete is megerősített (1496-tól). VII. Henrik Burgundiába és Német-római császárságba uralkodása alatt állandó nagyköveteket nem küldött, hanem különleges feladattal megbízott követeket. A firenzei származású Thomas Spinelly
112
VIII. Henrik uralkodása alatt is megőrizte a Tudorok bizalmát és Burgundiában állandó nagykövet lett.4 Nagyon érdekes, hogy Franciaországnak I. Ferenc uralkodásáig Itália városállamain és a pápai államon kívül nem voltak állandó nagykövetei. Az 1518-ban aláírt angol-francia londoni egyezmény értelmében kölcsönösen delegáltak a szerződő felek nagyköveteket. Bár a teljes igazság az, hogy Franciaország a képzett diplomaták gárdáját, az állandó nagykövetségek rendszerét az 1529-ben aláírt Cambrai-i békeszerződés után építette ki.5 VII. Henrik külpolitikája VII. Henrik, a Tudor dinasztia meglapítója, a harmincnyolc nemesi nemzetség kihalását eredményező belháborút, a Rózsák háborúját lezáró Bosworth-i csata győzteseként került a trónra. (1485. VIII. 22). III. Richárd halála, a Stanley és Percy mágnáscsaládok támogatása, London önkormányzatának és a parlamentnek a bizalma tette lehetővé, hogy a Bretagneból Walesben partraszálló Tudor Henrik a fegyver jogán, tehát nem dinasztikus alapon fejére helyezze a koronát. Hiszen IV. Edward lányának, Yorki Erzsébetnek - akit ügyes politikai lépésként 1486-ban feleségül vett -, IV. Edward unokaöccsének, a tízéves Warwick grófjának, Edwardnak - akit a Towerbe záratott és 1499-ben kivégeztetett -; és a VII. Henrik iránt lojális Suffolk hercegének John de la Polnak (IV. Edward lányági unokaöccsének) törvényes jogát a trónra nem lehetett megkérdőjelezni.6 Így VII. Henrik célja a Tudor ház helyzetének megszilárdítása, a trónkövetelők és az általuk támogatott belső lázadások megfékezése. A belső béke biztosítása, a gazdasági-pénzügyi stabilizáció összefonódott a szigetország biztonságával. A külhatalmak által támogatott trónkövetelők alapvetően befolyásolták a VII. Henrik kontinentális külpolitikáját. A ravasz, okos és nem utolsó sorban hírhedten zsugori Tudor Henriket önmagában nem vonzotta a háború révén megszerzett hírnév és dicsőség, annak ellenére, hogy a kontinensen a Százéves háború végére a Plantagenet örökség egésze elveszett, egyetlen támaszpont és kereskedelmi lerakat, Calais kivételével, amit a franciák 1558-ban szereztek vissza.9 A fegyverek helyett a politikai-kereskedelmi szerződése-
113
ket részesítette előnyben, amit dinasztikus kapcsolatokkal kívánt megszilárdítani. Ez a bel-, és külpolitika azzal az eredménnyel járt, hogy a csupán 2,5 millió lakosú Anglia nemzetközi tekintélye 1509-re, mikor másodszülött fia, VIII. Henrik lett Anglia királya, jelentősen emelkedett. Az angol történészek körében teljes az egyetértés abban a kérdésben, hogy a VII. Henrik uralkodása alatti külpolitikát szakaszokra lehet tagolni.8 I. szakasza időben az 1485-1492. közötti időszakra tehető, amikor is az angol-francia szembenállás a Bretagne-i hercegség szuverenitásának problémája és Perkin Warbeck trónkövetelő francia támogatása miatt, egyrészt angol-spanyol katonai és dinasztikus megállapodás aláírásához vezetett (1489. III. 27. Medina del Campo), másrészt angolfrancia háborúhoz 1492-ben, melyet az Étaples-i egyezmény zárt le. Tudor Henrik külpolitikájának II. szakasza az 1492-1503. közötti periódust öleli fel, ebben az időszakban Anglia diplomáciai, sőt kereskedelmi és a dinasztikus kapcsolataira - a nagyhatalmakkal, de a kisebb államokkal is - a belpolitikai stabilitás biztosítása, a dinasztia helyzetének megszilárdítása nyomta rá bélyegét. Az angol-skót és az angolburgund ellentétek is hozzájárultak ahhoz, hogy I. Miksa nyomása ellenére sem 1495-ben, sem 1498-ban nem volt hajlandó hadat üzeni Franciaországnak. Bár a Franciaországhoz fűződő békés kapcsolatok megőrzését az a tény is alátámasztja, hogy 1502-ben sem csatlakozott II. Ferdinánd Franciaország elleni offenzívájához. 1502-1503-ban olyan tragikus események történtek, amik alapvetően meghatározták VII. Henrik uralkodása alatti külkapcsolatok III. szakaszát (1503-1509). Arthur walesi herceg, a trónörökös halála (1502. IV. 2.) felvetette a megözvegyült Aragóniai Katalinnak, a katolikus spanyol uralkodópár lányának a további szerepét az angol-spanyol kapcsolatokban. A spanyol szövetség fenntartását VII. Henrik 1505-ig dinasztikus kapcsolatok révén is szorgalmazta, ami nem csupán másodszülött fia, Henrik és Aragóniai Katalin leendő házasságkötését jelentette; hanem felesége, Yorki Erzsébet halála miatt (1503. II. 11) azt a szándékát is, hogy Izabella unokahúgát, az özvegy nápolyi királynőt, Johannát vegye feleségül. Azonban, II. Ferdinánd Izabella halálát követően (1504) a francia uralkodóval aláírt Blois-i egyezmény értelmében (1505) feleségül vette XII. Lajos unokahúgát, Germaine de Fox-ot.
114
Erre válaszként VII. Henrik a kasztíliai trón öröklésének II. Ferdinánd és Burgundiai Szép Fülöp közötti vitáját és ellentétét kihasználva, a Burgundiához fűződő politikai-katonai és dinasztikus kapcsolatokat erősítette. Azonban az angol királynak Spanyolország külpolitikai elszigetelésére irányuló dinasztikus próbálkozásai kudarcba fulladtak. VII. Henrik halála előtt megalakult a Velence ellenes kontinentális szövetség, a Cambrai-i Liga (1508. XII. 10.), aminek Anglia nem, viszont XII. Lajos, II. Ferdinánd, I. Miksa és II. Gyula pápa a tagjai voltak.9 A fentiekben vázolt külpolitikát az államok és dinasztiák között aláírt egyezmények, békeszerződések tükrében tanulmányozzuk. Az erre vonatkozó forrásokat az állami okiratok lajstroma tartalmazza (Calendar of State Papers, CSP), aminek VII. Henrik uralkodására vonatkozó kötetei a spanyol és a velencei követségek anyagához kapcsolódnak. A dokumentumokat egyrészt A. F. Pollard az 1967-ben megjelent „The Reign of Henry VII. from Contemporary sources” című művében adja közre. A háromkötetes munkának elsősorban a harmadik kötete tartalmazza az államközi szerződéseket. A másik fontos dokumentumkötet C. H. Williams „English Historical Documents, 1485-1588” című művének az első kötete (1967). Tudor Henrik külpolitikájának első szakasza (1485-1492) VII. Henrik békés szándékait mutatja, hogy 1485-ben és 1486-ban békeszerződéseket kötött, egyrészt Franciaországgal 1485. X. 12-én, ennek hatályát 1486-ban három évre meghosszabbították. A Skóciával való konfliktus elkerülését szolgálta, hogy III. Jakab skót uralkodóval szintén három évre szóló békeszerződést írt alá (1486. VII. 3.), bár bizonytalanná tette ezt a helyzetet, hogy a klánvezérek III. Jakabot 1488ban lemondásra kényszerítették tizenötéves fia; IV. Jakab javára. Az angliai hatalomátvételét segítő II. Ferenccel, Bretagne hercegével békeszerződést és kereskedelmi megállapodást kötött az angol uralkodó 1486-ban. Ez a stabil külpolitikai helyzet is hozzájárult, hogy VII. Henrik sikeresen úrrá lett a belső lázadásokon és a York-házi trónkövetelők fegyveres felkeléseit leverte. Miután 1486-ban Lovel grófja és Thomas és Humprey Stafford lázadásait megfékezte, egy komolyabb veszéllyel kellett szembenéznie, egy magát Edward, Warwick grófjának kiadó
115
trónkövetelő, Lambert Simnel személyében. Nem az oxfordi kereskedő tízesztendős fia volt a veszélyes, hanem az őt támogató külhatalmak. Amellett, hogy az ír klánok John de la Pole fia, Lincoln grófja támogatásával VI. Edward néven megkoronázták, az özvegy burgundi hercegnő, Yorki Margit (IV. Edward testvére) kétezer német zsoldost küldött hatalomátvételének támogatására. A Stoke-i csatában győztes (1487. VI. 16.) VII. Henrik Lincoln grófját halálra ítélte, L. Simnel pedig királyi szakácsként élte le további életét. 10 A kontinentális Európa diplomáciai kapcsolatait 1488-1491 között a „Bretagne-i krízis” határozta meg. VIII. Károly apja politikáját folytatva, az autonómiával rendelkező territóriumok megszerzésére törekedett. Erre a lehetőséget II. Ferenc, Bretagne hercegének a St Aubin du Cormier-i csatában elszenvedett veresége, a VIII. Károlynak tett vazallusi esküje (1488. VII. 28) és három hét múlva bekövetkező halála teremtette meg. Fiúutód híján egy tizenkétéves lány, Anna hercegnő volt Bretagne örököse. VII. Henriknek a következő szempontokat kellett mérlegelnie: egyrészt Bretagne potenciális szövetségese Angliának Franciaországgal szemben, másrészt, ha Franciaország kiterjeszti felségjogát a hercegségre, az angol partvidék és a külkereskedelmet lebonyolító hajók sebezhetővé válnak az észak-franciaországi partszakaszról. Tudor Henrik Bretagne-nyal katonai és politikai megállapodást kötött. A Redon-i egyezmény (1489. II. 10.) tartalma a következő: Anglia a hercegség szuverenitásának védelme érdekében hatezer katona támogatását ajánlja fel, ha a hercegség finanszírozza a hadikiadások mintegy kétharmad részét. Nehezítette VII. Henrik helyzetét, hogy ugyan a parlament hetvenötezer font hadiadót megszavazott a korona számára, azonban a Yorkshireben kirobbanó adólázadás miatt csak egy részét tudták behajtani. Anna hercegnő ígéretet tett arra, hogy Anglia egyetértése nélkül, egyetlen hatalommal (kivétel az alól Spanyolország és Burgundia) sem köt dinasztikus és politikai szövetséget.13 VII. Henrik Bretagne-i katonai intervenciójához szövet-ségeseket keresett. A franciaellenes koalíció kialakulását lehetővé tette, hogy a katolikus spanyol uralkodónak az érdekei azonosak voltak az angol király érdekeivel. II. Ferdinánd 1488-ban Juan de Fonsecát Miksa főherceghez, Burgundia régenséhez küldte azzal a céllal, hogy egy
116
franciaellenes, Bretagne védelmét garantáló katonai és dinasztikus egyezményt kössenek. A katolikus házaspár Johanna nevű leányának és Miksa fiának, Fülöpnek a tényleges házasságkötése (mivel Johanna még csak kilencéves, Fülöp pedig tízéves volt) csak 1496-ban valósult meg. 1488-ban II. Ferdinánd Bretagneba egy katonai tapasztalattal rendelkező grandot, Don Francisco de Rojas követét delegálta. Spanyolország a hercegséggel franciaellenes katonai szövetséget kötött. A szövetségi rendszer kialakulását az angol-spanyol megállapodás tette teljessé. Roderigo Gonzalva de Puebla doktor, Spanyolország angliai nagykövete meghatározó szerepet játszott az úgynevezett Medina del Campo-i egyezmény megszületésében (1489. III. 27.). VII. Henrik 1490. X. 23-án ratifikálta. A felek a franciaellenes katonai szövetséget egy dinasztikus megállapodással erősítették meg, miszerint a katolikus spanyol házaspár legkisebb, akkor még csak hároméves gyermeke, Katalin hozzámegy Arthur walesi herceghez, aki mindössze kétesztendős volt. Így leszögezték, hogy a házasság konkrét részleteit 1496-ban tárgyalják meg.12 1500-ban abban is megállapodtak, hogy amint Katalin betölti a 16. életévét, Angliába utazik. A nagy jövőjű királyi esküvőt (1501) két dolog árnyékolta be: egyrészt Arthur herceg túl korai halála 1502-ben, másrészt az apák közötti elmérgesedett vita a hozományról. II. Ferdinánd kétszázezer koronát ígért leánya hozományaként azzal a feltétellel, hogyha megözvegyülne Katalin, Wales, Cornwall és Chester jövedelmének egyharmada illeti meg. Az összeg felét a „ravasz katalán” kifizette, de meg akarta rövidíteni az angol koronát azzal, hogy közölte az angol királlyal, hogy a fennmaradó összegből harmincötezer koronát ékszerek formájában már átadott. 13 Mindenesetre az eredeti szövetség katonailag sikertelennek bizonyult, ugyanis VII. Henrik 1490-ben hiába vezényelte az angol katonákat Bretagneba, Spanyolország csak kétszáz fős haderőt küldött, ugyanis II. Ferdinánd számára a granadai hadjárata élvezett elsődlegességet. Bretagne hercegségének sorsa dinasztikusan oldódott meg. VI. Sándor pápa teljes támogatását élvezte VIII. Károly feleségül vette Anna hercegnőt (1491. XII. 6.). A francia király viszont, menedékjogot adott és katonailag is támogatta a magát Richard, yorki hercegnek kiadó Perkin Warbeck
117
trónkövetelőt. Veszélyessé tette a helyzetet, hogy az ír klánok a flandriai hivatalnok 17 éves fiát királyukká koronázták, Yorki Margit hivatalosan is unokaöccsének ismerte el (1491). VII. Henrik 1492. októberében huszonhatezer fős hadsereggel partra szállt Calaisban és már október 18-án elfoglalta Boulognet. Ez a bravúros erődemonstráció komoly sikert eredményezett, VIII. Károly az itáliai háborúra készülvén el akarta kerülni az elhúzódó háborút Angliával. Az angol-francia Étaples-i szerződésben14 (1492. XI. 3) ígéretet tett a francia király, hogy a törvényes angol király ellen lázadókat sem politikailag, sem katonailag nem támogatja és kártérítést, jóvátételt fizet Angliának, aminek teljes összege az egyezmény értelmében 159 ezer font. VII. Henrik külpolitikájának második szakasza (1492-1503) VII. Henrik 1492. után a Spanyolországgal és Franciaországgal aláírt megállapodások megőrzésére és megerősítésére törekedett és azon külhatalmakkal való viszony rendezésére, akik támogatták Perkin Warbeck 1493-as, 1495-ös és 1497-es hatalomátvételi kísérleteit. VII. Henrik hatalomra kerülésétől kezdve békés, dinasztikusan megalapozott kapcsolatra törekedett Skóciával. Ennek bizonyítéka, hogy 1495. június 25-én követeket küldött Skóciába leánya, Margit és IV. Jakab házasságkötésének előkészítésére. Azonban 1495. novemberében Tudor Henrik hazarendelte a tárgyalóküldöttséget, mivel IV. Jakab menedékjogot nyújtott Perkin Warbecknek. A trónkövetelő 1497-ben Cornwallban végrehajtott partraszállási próbálkozását Skócia katonailag is támogatta, annak reményében, hogy visszaszerezheti a határmenti Berwick erődjét. Válaszként az angol király tengeren és szárazföldön összehagolt offenzívát indított Skócia ellen. Edinburgh és Aberdeen ellen húszezer flandriai zsoldossal, ötezer angol katonával és hetven hajóból álló flottával indította meg a támadást. IV. Jakab 1497. szeptember 30-án aláírta az Ayton-i egyezményt, Richard Fox, Durham püspöke közvetítésével. A skót király ígéretet tett arra, hogy az angol király elleni lázadókat nem támogatja, Perkin Warbecket átadja VII. Henriknek, továbbá területi követelésekkel nem lép fel Angliával szemben. P. Warbeck kivégzése után (1499) úgy döntött Tudor Henrik, hogy feleleveníti a dinasztikus kapcsolatokat
118
Skóciával. Pedro de Ayala spanyol követ közvetítésével aláírták a Margit és IV. Jakab házasságkötésére vonatkozó megállapodást 1502. I. 24-én és egy év múlva meg is valósult házasságkötésük.15 Ami a Burgundiához való viszonyt illeti, VII. Henrik nem katonai megoldást választott, hanem gazdasági szankció, kereskedelmi embargó bevezetése mellett döntött (1493-1496). Ennek az intézkedésnek a mérlegelésekor figyelembe kell vennünk, hogy Anglia a gyapjú és a félkész posztószövet exportjának a kétharmadát Németalfölddel bonyolította le, és London értékesítette ennek a mintegy 80%-át (a XV. sz. végén évente átlagosan mintegy hatezer zsák gyapjút exportáltak). Calaisban főleg Brugge, Gent, Delft és Mechelen kereskedői fordultak meg, Flandria és Brabant városaiban a népesség 40-60%-a a textiliparban dolgozott és az angol importra alapozva éves szinten mintegy tízezer vég posztót állítottak elő.16 A kölcsönös gazdasági érdekek szükségszerűen politikai és kereskedelmi megállapodáshoz vezettek, hiszen a londoni kereskedőknek, az üzleti alapú földhasználatra áttérő, a közös használatú legelőket elkerítő gentrynek és a „tonna és font” vámból magas állami bevételeket élvező koronának komoly veszteségeket okozott az embargó. Angliában a gyapjú ára 1450-1520 között 150%-kal nőtt.17 Burgundiai Szép Fülöp tárgyalási készségéhez az is hozzájárult, hogy Perkin Warbeck Dealnél tervezett partraszállása 1495-ben (amit Yorki Margit támogatott) kudarcot vallott. Az 1496-ban aláírt angol-burgund egyezmény (Magnus Intercursus) kedvező volt Anglia számára, hiszen Szép Fülöp megígérte, hogy P. Warbecknek sem menedékjogot, sem pénzügyi és katonai támogatást nem nyújtanak. Beleegyezett abba a feltételbe is, ha Margit főhercegnő megszegné a megállapodást, Merész Károly özvegyeként élvezett javadalmait elveszíti. Természetesen a kereskedelmi szerződést megújították. Tudor Henrik külpolitikájának III. szakaszát jellemző folyamatokról már tettem említést, részletesen a Burgundiai Szép Fülöppel aláírt Windsori egyezménnyel (1506. II. 9.) foglalkozom, ami II. Ferdinánd ellen irányult. A walesi herceg halálát követően az apák úgy döntöttek, hogy az angol-spanyol szövetség fenntartása érdekében szerződést kötnek Katalin és VII. Henrik fiatalabbik fia, Henrik eljegyzéséről (1503. VI. 23).
119
Azonban ehhez a házassághoz, mivel Katalin rokoni kapcsolatban állt Henrikkel Arthur testvérével, pápai engedélyre volt szükség. A felek úgy állapodtak meg, hogy a pápai engedély megvalósulása után két hónapon belül aláírják az egyezményt a házasságkötésről. VII. Henrik ragaszkodott ahhoz, hogy a tényleges házasságkötés akkor történjen meg, ha Henrik betölti a tizennegyedik életévét és II. Ferdinánd kifizeti a hozomány második felét. A pápai diszpenzáció minden valószínűség szerint 1505. márciusában érkezett meg Angliába. A hozomány igen kényes, vitatott problémának bizonyult, aminek részletes irodalma van, így e tanulmány keretében ezzel nem foglalkozom.18 Viszont 1503-ban az említett dinasztikus szerződés aláírása inkább érdekében állt II. Ferdinándnak, mind VII. Henriknek, hiszen XII. Lajos, VI. Sándor pápa, fia Cesare Borgia és a velencei köztársaság támogatásával 1495-1503 között egész Lombardiát, tehát a Milánói hercegséget is, Genovát és Nápolyt is elfoglalta. A spanyol zsoldosok csak 1504-ben tudták Nápolyt visszafoglalni. A Bloisban XII. Lajos és II. Ferdinánd által aláírt békeszerződés, amelyben a francia király elvileg lemondott Nápolyra vonatkozó jogigényéről és felajánlotta az 53 éves Aragóniai Ferdinándnak 18 éves unokahúga kezét, VII. Henrik számára váratlan diplomáciai fordulat volt. A helyzetet bonyolította Izabella királyné halála (1504) után a kasztíliai trón helyzete, amit az egyetlen fiúgyermek, Juan 1497-ben, majd a legidősebb leánygyermek, Izabella 1498-ban bekövetkező halála miatt a Cortez egyetértésével a másodszülött leánygyermek, Johanna örökölt. Azonban nagyanyjától örökölt depresszióra való hajlama egyre súlyosabbá vált, amit férje burgundiai Szép Fülöp arra kívánt felhasználni, hogy Kasztília trónját megszerezze. Ez komoly hatalmi konfliktust idézett elő II. Ferdinánd és Szép Fülöp között. VII. Henrik mérlegelve a politikai, hatalmi helyzetet, II. Ferdinánd külpolitikai elszigetelésére irányuló lépéseket tett. Egyetlen nappal azelőtt, hogy Henrik fia betöltötte volna 14. életévét, formálisan felbontotta az Aragóniai Katalinnal való eljegyzését (1505. VI. 27.) Másrészt, a véletlen is kezére játszott. Burgundiai Szép Fülöp és Johanna a Kasztíliába induló hajóútjukon a Csatornában olyan viharba kerültek, hogy ki kellett kötniük Weymouth kikötőjében (1506. I. 16). VII. Henrik vendégszeretetét 1506. IV. 23-ig élvezték, ekkor hagyták el Angliát. Windsorban nagyon fontos megállapodást írtak alá, aminek
120
tartalma a következő: VII. Henrik Burgundiai Szép Fülöpöt elismerte Kasztília uralkodójának és korlátozott katonai és pénzügyi segítséget ajánlott fel (138 ezer font), bármely hatalom katonai támadása esetén. Szép Fülöp megígérte, hogy a Németalföldre menekülő trónkövetelőt, Edmund de la Polet átadja az angol királynak. A „fehér rózsát” elfogták és Szép Fülöp parancsára Calaisba vitték és átadták az angoloknak (1506. III. 16.). A Towerben töltött börtönévei 1513-ban zárultak be, amikor is VIII. Henrik kivégeztette. Dinasztikus megállapodást is kötöttek, ennek értelmében a kétszer már megözvegyült Margit főhercegnő, Fülöp testvére hozzámegy VII. Henrikhez. Természetesen kereskedelmi megállapodást is kötöttek (Intercursus Malus).19 De, a megállapodásnak sem a II. Ferdinánd ellen irányuló pontjai, sem a dinasztikus része nem valósult meg. Burgundiai Szép Fülöp halála (1506. X. 25.) és Johanna tragikus elmeállapota miatt Aragóniai Ferdinánd, mint régens irányította Kasztíliát leányának fia, Ká-roly nagykorúságáig. Margit főhercegnő pedig 1508-ban véglegesen visszautasította VII. Henrik kezét. A ravasz Tudor Henrik két dinasztikus megállapodással próbálta ellensúlyozni a kialakuló helyzetet, bár valljuk be kevés sikerrel. Lányát, Tudor Máriát Szép Fülöp fiával akarta összeházasítani. Az erre vonatkozó megállapodást 1507. XII. 21-én aláírták.20 Viszont az az elképzelése, hogy ő maga feleségül veszi Johannát, II. Ferdinánd megdöbbenését és elutasítását váltotta ki. VII. Henrik úgy halt meg, hogy minden ravaszsága ellenére éppen Anglia külpolitikai elszigeteltségéhez vezetett a Cambrai-i Liga megalakulása. Ráadásul a Spanyolországgal megkötött szövetség dinasztikus alapjai is megrendültek, hiszen 1509. áprilisában már Katalin ingóságait Bruggebe szállították és a megtört özvegy walesi hercegnő meggyőzte apját, egyezzen bele, hogy hazatérhessen szülőhazájába. De, a VII. Henrik halála után (1509. IV. 21.) a trónt elfoglaló VIII. Henrik lovagi ideálokat követett, a sikeres háború révén elért hírnév fűtötte. Szüksége volt Spanyolország szövetségére franciaellenes politikájához. Ez is szerepet játszott abban, hogy hat héttel apja halála után feleségül vette az immáron hét éve mellőzött intelligens spanyol hercegnőt, Katalint. Ekkor még senki sem tudta, hogy ez a házasság milyen súlyos, Anglia jövőjét is befolyásoló következményekkel fog járni.
121
Jegyzetek 1. G. Mattingly: Renaissance Diplomacy, Pinguin University Books, 1973. Ch. 12. 115-125. 2. R. J. Knecht: French Renaissance Monarchy: Francis I. and Henry II. Longman London and New York, 1984. „Foreign Affairs” 31-53. P. Hammer: Elizabeth’s Wars: War Government and Society in Tudor England, 1544-1604; Palgrave Macmillan, 2003. 1-53.R. T. Davies: The Gold Century of Spain, 1501-1621; NewYork, 1961. Ch. IV. „The Foreign Affairs of Spain (1519-1559)”, 85-113. 3. G. Mattingly: Renaissance Diplomacy, Pinguin Un. Books, 1973. Ch. 15. „The Spanish Diplomatic Service” 138-145. 4. S. Doran: England and Europe, 1485-1603, Longman London and New York, 1996. Ch. 4. „The Making of Foreign Policy” 15-18. 5. G. Mattingly: Renaissance Diplomacy, Pinguin Un. Books, 1973. Ch. 16; 17; 146-167. 6. M. Levine: Tudor Dynastic Problems, 1460-1571. (Historical Problems, ed. G.R. Elton), London, 1973. „The Reign of Henry VII.” 33-49. 7. S. B. Chrimes: Henry VII., Eyre Methuen, London, 1972. Ch. 3. 68-93. 8. A. Grant: Henry VII. (The Importance of his Reign in English History), Methuen, London and New York, 1985. 36-50. 9. S. B. Chrimes: Henry VII., Eyre Methuen, London 1972. Ch. 15. „Foreign Policies” 272-297 10. M. Levine: Tudor Dynastic Problems, 1460-1571. (Historical Problems, ed. G.R. Elton), London, 1973. Documents 10. 136. 11. Calendar of State Papers Venetian I. 1202-1509, 177-178. /in: S. Doran: England and Europe, 1485-1603, Longman London and New York, 1996. Document 5.) 12. A.F. Pollard: The Reign of Henry, VII. from Contemporary Sources London, 1967. vol. 1., 2-5. 13. A. Frazer: VIII. Henrik hat felesége, Európa Kiadó, Bp. 1997. 59. 14. A.F. Pollard: The Reign of Henry, VII. from Contemporary Sources London, 1967. vol. III: 6-7. 15. A.F. Pollard: The Reign of Henry, VII. from Contemporary Sources London, 1967. vol. 37-44. 16. R. Vaughan: Valois Burgundy, London, 1975. „The International Trade” 97-110. 17. D. C. Coleman: The Economy of England, 1450-1570, Oxford, Un. Press, 1977. 21-68.
122
18. S. B. Chrimes: Henry VII., Eyre Methuen, London 1972. Ch. 15. „Foreign Policies” 19. A.F. Pollard: The Reign of Henry, VII. from Contemporary Sources London, 1967. vol. III. 83-96. 20. A.F. Pollard: The Reign of Henry, VII. from Contemporary Sources London, 1967. vol. III. 128-133.
123
Summary Henry VII’s foreign policy in England Henry VII’s foreign policy is at last in the process of re-evaluation. Until recently, his foreign policy was convetionally described as an extension of his domestic policy. The mainspring of his government was always dynastic and domestic policy, towhich his foreign policy was consistently subordinated. The traditional royal pusmit of glory and chivalric ideals seemed to have no place in his thinging, instead Henry appeared to be consistently following a policy of peace. Nowadays, historians are rethinging this analysis. The first plase of his foreign policy ran from the first cautious moves in 1485 up to the Treaty of Étaples with France in 1492. The second phase went up to 1503 and the third phase went up 1509, was largely conditioned by the facts that the king was now a windower and the death in November 1504 of Isabella of castile, which threatened the cohesion of Castile and Aragon, and also raised to the forefront the question of the succession to Castile.
124
Czövek István Oroszország és a szlávok (1848-1867)1 A hosszú 19. század politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életét - többek között – két nagyon fontos rendezői elv befolyásolta, jelesül a nacionalizmus, valamint a modernizáció, amelyek egyébként egymásra is hatottak. A 21. századból visszatekintve úgy tűnik, csak a nemzetállam kialakítása, annak megfelelő modernizációja lehetett a leginkább járható út, hiszen minden nemzet – más egyebek mellett – kívánta a független államisággal együtt járó hazai piac nyújtotta előnyöket. E bonyolult folyamatok alapjainak tekinthető továbbá a nagyhatalmi diplomáciai háttér. Az 1814 utáni nemzetközi viszonyoknak fontos jellemvonása az egységes világgazdaság folyamatos és látványos növekedése, amelynek központja Nyugat-Európa, leginkább Anglia volt. Oroszország, Törökország, de még Ausztria is ettől a gazdasági társadalmi tekintetben irányt adó centrumtól meglehetősen távol álltak, ráadásul mindhárom birodalmat megterhelte, igaz nem egyforma mértékben, a korszak egyik vezető ideológiájának, a nacionalizmusnak a nemzeti, nemzetiségi kérdésköre. Igaz ez még akkor is, ha 1856-ig a kongresszusok, tanácskozások résztvevői csak/még államokban, birodalmakban gondolkodtak. A század közepétől kezdve a francia nemzetállam példája után, az addig saját állammal nem rendelkező etnikumok célként fogalmazták meg a nemzetté válást és ennek megfelelően előbb vagy utóbb jelentkeztek igényeikkel. A tárgyalt korszakunk elején az orosz, török, valamint az Osztrák Birodalomban is színre léptek az új nemzetek, ráadásul gyakran határok által kettéosztva.2 Azonban ekkor még nem létezett semmiféle nemzetközi szervezet, ahol az újsüttetű nemzetek benyújthatták volna igényeiket vagy sérelmeiket, viszont a napóleoni kihívásra adott európai válasznak létezett egy folyamatos karbantartó garanciális jellege is. Arra gondolunk, hogy az 1815-ös megállapodásokat kongresszusok, illetve a helyi háborúkat lezáró békék biztosították, hogy csak a legfontosabbakat említsük: Drinápoly (1829), Münchengrätz (1833); ez utóbbinak kérdésünk szem-
125
pontjából is igen nagy jelentősége lesz egészen 1853-ig. Ekkor ugyanis változás következett be a miklósi dinasztikus külpolitikában, hiszen az orosz cár, akit felbátorítottak a harmincas, negyvenes évek diplomáciai, katonai sikerei, nem számolva a nyugati világ mindig jelenlévő oroszellenes politikájával3, ráadásul elfáradva az autokratikus uralkodás éveiben, sorozatban hozta meg rossz döntéseit, utolsóként 1853-ban aláírva a törökök elleni hadüzenetet. Az Orosz Birodalomban a vizsgált időhatáron belül volt még egy, a külpolitikai kurzust is nagymértékben befolyásoló tényező: ez pedig a határain kívül eső, más európai nagyhatalmak területén elhelyezkedő szláv népcsoportok sorsa, ahol a vérrokonságon túl jelentős lehetett a görög – keleti egyházi kapocs is. Az előbbihez a kormányzat támogatót találhatott a szlavofilek táborában, amely kis száma ellenére jelentős politikai befolyást gyakorolt az Orosz Birodalmon belül és kívül egyaránt.4 Oroszország, Ausztria és Törökország etnikai térképe igen nagy hasonlóságot mutatott tarkaságával. Mindhárom államban meghaladta a tizet a nemzetiségek száma, és elfogadhatjuk Diószegi István állítását, miszerint: „… A Habsburg Monarchia, Oroszország, [valamint a Török Birodalom Cz.I.] számára a soknemzeti összetételből adódóan a nemzetiségi politika jelentette a tulajdonképpeni politikát.”5 A vizsgálódás időbeni kerete lehet az a két szláv kongresszus, illetve az 1877-78-as orosz-török háború, amely ráadásul két orosz uralkodó idejére esik, hiszen 1848-ban még I. Miklós az orosz cár, míg 1867-ben és a berlini kongresszus idején már II. Sándor. Itt jegyezzük meg: a diplomáciai retorikát Anglia, egyáltalán a Nyugat, valamint Oroszország esetében eltérően kellett alkalmazni. A közvélemény különösen a cári udvar külpolitikájában fontos volt, de ennek ellenére nem játszott perdöntő szerepet, bár mértékének megítélésében komoly történészi viták alakultak ki.6 Az érvekkel az adott időszakban az oroszoknál nagyrészt K. V. Nesselrodet, illetve A. M. Gorcsakov kancellárt, vagy még inkább a cárokat kellett jobb belátásra bírni. Az orosz autokratikus rendszerből kiindulva a diplomáciai, politikai események vizsgálatánál feltétlenül figyelmet kell fordítani személyiségükre, felkészültségükre, befolyásolhatóságukra egyaránt. Bár mindkét orosz cár önkényuralkodó volt, a részletekben különböztek egymástól, s
126
ez különösen igaz a birodalom határán túl létező szlávok irányába kialakított politikájukra. Míg I. Miklós a konzervatív, dinasztikus külpolitika híve volt, így határozott ellensége a pánszlávizmusnak, addig II. Sándor, „… a megboldogult uralkodó tett némi engedményt az Ausztria számára veszélyes eszmének.”7 I. Miklós számára komoly figyelmeztetés volt az a tény, hogy az 1828-as orosz-török háborúban az írni, olvasni tudó gazdasági és szellemi elit közömbös maradt a Balkán népeinek sorsa iránt. Kiderült, csak az ortodoxia hangoztatása kevés politikai aktivitást eredményez. Ez is, meg felismerve a korai nacionalizmus jelentőségét most már a cár mellett dolgozó orosz kormányhivatalnokok igyekeztek társadalmi bázist teremteni az autokrácia számára. Ehhez szolgáltatott segítséget Sz. Sz. Uvarov közoktatási miniszter által megalkotott hivatalos népiség teóriája, amelynek két irányzata különült el. Az Uvarovot követő Grecs, Buracsok csoport inkább az ortodox hitet és az autokráciát tartotta lényegesebbnek. Viszont M. P. Pogogyin gondolkodásában megerősödött a népnemzeti jelleg, valamint a szláv kölcsönösség hangsúlyozása. Ez utóbbi személyiség azért is rendkívül fontos, mert 1837-től leveleket írt az orosz történelemről a leendő cárnak, Alekszej Nyikolajevicsnek, s ezekben kifejtette: a cári birodalomban minden segítséget meg kell adni az oszmán és osztrák elnyomás alatt sínylődő szláv népeknek. Leveleit I. Miklós is elolvasta, sőt írásbeli munkáiért pénzzel jutalmazta meg.8 John Grey történész Oroszországról szóló könyvében ezt írja: „II. Sándor és Gorcsakov nem támogatta a pánszlávizmus érzelmes, nemzeti koncepcióját, de kénytelen volt eltűrni azt, mivel az orosz társadalom egy jelentős részére nagy hatással volt. A nyugati hatalmakat ez az eszme megijesztette, mert agresszívnek tartották.”9 I. Miklóst nem készítették fel az uralkodásra, bár tudta, I. Sándor örökösének tekintik, s ő maga is cár akart lenni.10 Niederhauser Emil úgy látja, hogy „… egy bakakáplár perspektívájából nézte a világot, amelynek az eurázsiai birodalomban az ura volt, s amelynek legszívesebben egész Európában is az ura szeretett volna lenni.”11 Leánya esküvőjéhez hasonlóan egész Európát legszívesebben szintén aprólékos gondossággal fegyelmezte volna. Köves Erzsébet szerint hatalma nagy volt és látványos, de belső vonzerővel nem rendelkezett.12
127
Az orosz történészek közül különösen N. Kinjapina viszont állítja: I. Miklós fivéréhez, I. Sándorhoz hasonlóan merész, határozott diplomata volt.13 Ezt támasztja alá a Magyarország elleni intervenció bejelentése, amelyre a cár személyes döntéseként került sor, anélkül, hogy hatalmi apparátusával konzultált volna. 14 Meg kell azonban jegyezzük, az orosz beavatkozás lehetséges késlekedésének oka látszólag I. Miklós cár húzódozásában keresendő: „Bevallom, nagyon nem akaródzik az egész dologba beavatkozni. Az eddigi tapasztalatokhoz hasonlóan csak irigységre, rosszakaratra és hálátlanságra számítok, s igazán nem avatkoznék be, ha saját ingem nem volna hozzám közelebb, ha az ügy nem érintene közelebbről.” 15 Ez a gondolat I. Miklós részéről ügyes politikai fogásnak számított, hiszen mindenki tudta Európában, hogy azt a tábornokot – Paszkevicsről van szó –, akinek a fentebbi sorokat írta, szerette volna akár Párizsban is látni. Miklós egyéniségéből fakadt az is, hogy a formális segítségkérést nem engedte el Ferenc Józsefnek, de a dinasztikus külpolitika lényegéből adódóan az Osztrák Birodalom szlávjairól az egy lengyel nemzetiséget kivéve nem esett szó. I. Miklós személyisége tehát külpolitikai vonalvezetésében is megnyilvánult. Célkitűzése közé tartozott a jelentős szláv alattvalókkal rendelkező Oszmán Birodalom felosztása, azonban tudomásul vette, hogy erre 1830-ban nagyobb részt Anglia tiltakozása miatt nincs lehetőség. 16 Az időnkénti porosz barátságára, amely többek között a lengyel kérdés miatt volt nagyon fontos, alapot felesége, Charlotte, az ortodoxiában Alekszandra Fjodorovna, III. Frigyes porosz király legidősebb gyermeke adott. A Magyarország elleni intervencióról azért döntött 1849. április 19-én a Moszkva folyóra néző szobájában, mert gyűlölte a forradalmat, de nem akarta a szlávokat tovább lázítani. I. Miklós az orosz tradicionalizmus híve nem örvendett népszerűségnek sem az értelmiség sem pedig a tisztek körében. 17 Az előbbiek befolyásolhatták volna a szláv kérdésben, az utóbbiak az európai politikával kapcsolatos állásfoglalásában. Trónra lépése előtt, alighanem utoljára tárgyalt az udvari tanácsadókkal. John Grey szerint mindenért lelkesedett, ami orosz volt18, elsősorban Oroszország nemzeti érdekeinek védelmét tartotta szem előtt, bár Nyugat-Európa ügyeinek rendezésétől sem zárkózott el. A szláv kérdés számára egyenlő a lengyel problémával.
128
1830-ban – A. Herzen szerint – ónedényű szemeiben határozottan ki lehetett olvasni Lengyelország sorsát.19 Ha Miklós szláv politikáját elemezzük, annak célkeresztjében szinte kizárólag a lengyel kérdés állt, leginkább azért, mert ők a birodalmon belül és kívül is jelentős politikai tényezőként szerepeltek. 1848 után Miklós jellemében, ebből következően külpolitikai magatartásában, vonalvezetésében jelentős változás következett be. Ahogy fentebb is említettük, elveszítette realitás érzékét, annak helyét a túlzott önbizalom vette át. Viktória királynő szerint csak a politika és a hadsereg érdekelte. Hatalmának fontos belső támasza lett a III. Ügyosztály, amely leginkább egyéni elvárásainak felelt meg. Nehéz megmondani, I. Miklós 1853-ig mennyire érezte Oroszország gazdasági, társadalmi elmaradottságát, amely feltétlenül kihatott katonai fölényére, és ezzel együtt eurázsiai nagyhatalmi státuszára szintén. A nyugat-európai rendszerek utánzása, illetve az orosz viszonyok szinten tartása valószínűleg jelentős dilemma elé állította az orosz cárt. Ha az állam és a nemzet hatalmas, akkor küldetése van Európában, esetleg az oroszokkal rokon szlávokkal kapcsolatban szintén. Ez akkor is fontos kérdés, ha tudjuk, az Orosz Birodalmon belül élő egyik legjelentősebb nemzetiség, a lengyelek problémája nem oldódott meg. I. Miklós rendben gondolkodott, ideértve a szomszédos hatalmak területét is, ahol jelentős számú szláv nemzetiség élt. Ez is magyarázhatja, alátámaszthatja konzervatív, dinasztikus külpolitikáját. Az orosz külügyekben már I. Miklós uralkodása végén megindult az útkeresés. Az új cár – akit apja igyekezett a birodalom kormányzására a legalaposabban felkészíteni – külpolitikájának közvetlen célja az volt, hogy szövetségeseket találjon a két nagy ellenséggel, Angliával és Ausztriával szemben, miután Oroszország, Ausztria és Poroszország szövetsége végképp szétesett. A párizsi béke cikkelyeinek megváltoztatása minden más kérdés elé került, s nehéz megmondani a szlávok problémája ekkor milyen súllyal esett latba. Természetesen az 1860-as évek mást sugalltak, mint 1877-78 puskaporos időszaka. Ha tehát a világban megváltoztak az erőviszonyok, meg kellett változnia az orosz külpolitikának is. Nesselrode és közvetlen környezete erre a célra nem volt alkalmas. 1856. április 15-én Alekszandr Mihajlovics Gorcsakovot kinevezték külügyminiszternek. Ő volt felelős
129
a külpolitika alakulásáért. Nyíltan hangoztatta osztrákellenességét, s azt, hogy egyáltalán nem a nesselrode-i politika híve. II. Sándor meghallgatta nemcsak az ő, de mások tanácsait is, aztán egyedül határozta el a követendő politikát.20 Gorcsakov potenciális riválisának A. Budberg, valamint N. P. Ignatyev számított. II. Sándor és Gorcsakov között a lengyel kérdésben nüanszbeli különbség figyelhető meg, de nyíltan ez soha nem került a felszínre. 21 Az orosz külpolitikában a változást érzékelteti az is, hogy a Balkánon új orosz konzulátusokat nyitottak és bátorították a balkáni, valamint az ausztriai szlávok ügyét felkaroló társadalmi szervezeteket.22 A Moszkvai Szláv Jótékonysági Bizottság alapító ülésén egyaránt jelen volt a szlavofil Homjakov, a hivatalos népiséget képviselő Pogogyin, és a nyugatos Katkov. A szlavofil mozgalom egyik fontos célja a szlávok felszabadítása. A szlavofilizmussal bizonyos mértékig azonosítható a pánszláv V. Lamanszkij, a pétervári egyetem tanára, aki az 1850-es évek elejétől érdeklődött a szlávok iránt. Bizonyított tény, hogy a Moszkvai Szláv Jótékonysági Bizottságot az orosz külügyminisztérium erkölcsileg és anyagilag is támogatta. Az orosz külpolitikai kurzusra ebben az időszakban a pánszlávizmus különböző irányzatai feltétlenül hatottak, bár a diplomáciai testületekben ilyen beállítottságú hivatalnok nemigen akadt. A szlavofilek egyik legbefolyásosabb képviselője Ivan Akszakov volt, aki a szláv népeket tartotta az új Európa legfontosabb erejének. Ezek a nemzetek viszont az Oszmán és a Habsburg Birodalom területén kisebbségben éltek, ezzel együtt az új európai rend kialakításában fontos szerepet szánt nekik: „Oroszország hivatása erkölcsi joga és kötelessége, hogy az orosz sas hatalmas szárnya alatt védelmet biztosítson számukra, felszabadítsa az anyagi és szellemi elnyomás alól a szláv népeket.” 23 Akszakov elítélte a dinasztikus szent és mindenféle szövetségi politikát, szerinte csak a lengyel kérdés volt az, amely Poroszországot, Ausztriát és Oroszországot együttműködésre bírta. A kiegyezést a szlávok számára halálos perspektívának tartotta, Oroszország nem mondhat le a Habsburg Monarchia felosztásáról, mint ahogy a Balkánon is önálló szláv nemzetállamoknak kell létrejönni.24 Viszont Katkov a pánszlávizmus államközpontú változatának volt a képviselője, aki képes volt jelentős befolyást gyakorolni az orosz kormánypolitika egészére.25 1863-tól újságjának, a Moszkovszkije Vedomosztyinak a segítségével népszerű-
130
sítette a lengyel, ukrán és belorusz ellenességét.26 Ugyanakkor kevésbé foglalkoztatták az orosz határon túl élő szlávok. 1867-ben Oroszországban széles körű szimpátia alakult ki a szomszédos államokban élő szlávok iránt, amely elképzelhetetlen volt, akár egy évtizeddel korábban is. Az orosz kormány nem akadályozta mindezt, holott a külügyminisztérium teljeskörű ellenőrzést gyakorolt a Moszkvai Szláv Segítőbizottság felett. Beust egy későbbi visszaemlékezésében így ír erről: „Miklós cár a pánszlávizmus határozott ellensége volt, de II. Sándor megboldogult uralkodó tett némi engedményt az Ausztria számára veszélyes eszmének.”27 Ausztriát igen közvetlenül érintette a kongresszus, hiszen a határain belül élő szlávok valamennyien elfogadták a meghívást. A nemzetiségek elvárásai azonban, mint ezt a látogatásuk egész ideje alatt tapasztalni fogják, nem teljesülnek. A szervező szlavofilek hangoztatott eszméi inkább az orosz nemzetbe való beolvasztásukat, mintsem nemzeti jogaik érvényesítését célozták, a hivatalos diplomácia pedig ügyesen kitért a politikai kérdések elől, hiszen egész Európa gyanakvással figyelte az oroszokat a szláv népek feletti hódító törekvéseiért. Holott már ekkor úgy gondolkodott a bécsi orosz nagykövetség, hogy „…gyengíteni kellene a Monarchia szláv jellegét, így a csehek nemzeti törekvéseit Oroszországnak nem kellene támogatni, sőt oda kellene hatni, hogy Csehországban német befolyás érvényesüljön.”28 Oroszország tehát saját érdekét szem előtt tartva nem támogatta a nemzetiségi, főleg a cseh törekvéseket, mert ezzel a galíciai lengyelek is több joghoz jutottak volna, így az oroszországi lengyel területeken is változások következtek volna be. Másrészt: „… a trializmus és még inkább a föderalizmus szláv karaktert adott volna a Monarchiának és ez orosz szempontból nem volt kívánatos, hiszen a szláv többségű monarchia komoly riválisa lehet Oroszországnak a Balkánon.” 29 Május 14-én Carszkoje Szelóban fogadta a vendégeket II. Sándor. Későbbi memoárjában a szerb Polit–Desančić különös jelentőséget tulajdonított ennek: „Nehéz lett volna elképzelni, hogy az orosz cár fogadja az udvarnál a szláv vendégeket, akik külföldi alattvalók voltak, anélkül, hogy az adott államok nagykövetei be ne jelentették volna őket. De az orosz közvéleményt a szláv vendégek foglalkoztatták és II. Sándor úgy vélte, fontos, hogy megtegye ezt az engedményt nép-
131
ének.”30 Erről tanúskodik T. SZ. Vasziljev arhimandrita II. Sándorhoz írt levele, amelyben a szláv ügy felkarolását kéri. Véleménye szerint: „a nyugati hatalmak, így Franciaország és a pápaság gyengül, a jövő kulcsa Oroszország és a pravoszlávia kezében van.”31 A cárt érdekelte a közlés, mivel saját kezűleg írta a levél alá, hogy nézzenek utána, hogy ki ez a személy.32 A Habsburg Birodalom, Törökország és Oroszország viszonya I. Miklós, valamint II. Sándor uralkodása idején rendkívül sajátosan alakult. Míg I. Miklós többnyire hű maradt a dinasztikus külpolitika elvéhez, II. Sándor Oroszországa nem tudott azonos módon közeledni sem a törökökhöz, sem pedig Ausztriához. Az utóbbi állam esetében a kiegyezés következtében a magyarok egyértelműen elutasították az oroszokat, míg az osztrák politikai élet bizonyos körei az orosz szövetséget be tudták illeszteni diplomáciai elképzeléseikbe. A Török Birodalommal kapcsolatban viszont II. Sándor eljutott a háborúig is (1877-78), bár ennek diplomáciai hozadéka vajmi kevésre sikeredett. A három állam kapcsolatát, így a szlávok helyzetét továbbá meghatározta az a tény is, hogy I. Miklós időszakával ellentétben II. Sándor korának egyik legfrekventáltabb kérdése a nemzeti önrendelkezés lett. Mivel mindhárom birodalom területén számos, az önrendelkezés különböző fokán álló nemzetiség élt, a hozzájuk való viszony a bel- és külpolitika egyik meghatározó tényezőjévé is vált. Így érthető, hogy érzékenyen reagáltak egymás ilyen irányú intézkedéseire.
132
Jegyzetek 1 Területileg szlávokon a dolgozatban elsősorban az Orosz Birodalom határain kívül Ausztriában és Törökországban élő szláv nemzetiségeket értjük. Különleges esetet képeznek a lengyelek, akik egyaránt alattvalói voltak az oroszoknak, a poroszoknak és az osztrákoknak. 2. Diószegi István: Üllő és kalapács. Budapest, 1991. 26. 37; továbbá Oroszországra különösen: „Lengyelország sorsa és helyzete, amint a múlt században most is az orosz politika kulcsát képezik.” In: Edinburgh Review, 1847. április. 3. Miklós 1844-ben Palmerstonnak, Peelnek és más fontos politikusnak a következőket mondta londoni látogatása alkalmából: „…Meg akartam győzni Önöket arról, hogy elhigyjék: tisztességes és őszinte ember vagyok. Tudom, csalónak tartanak… de ez nem igaz, azt mondom, amit gondolok. Palmerston ezzel kapcsolatban gyakran mondta: Oroszország [és I. Miklós Cz.I.] egy nagy szélhámos.” Idézi: John Grey: The Romanovs. London, 1971. 284. 4. Niederhauser Emil: A szlavofilek történetszemléletéhez. In: AUD Séries Historica V. 1966. 27-42. 5. Diószegi I.: i.m. 26. 6. Czövek István: Oroszország külpolitikája II. Sándor korában és a közvélemény. Nyíregyháza, 1991. 51-61. 7. Molcsainov, A. N.: Memoarü Bejszta. In: Isztoricseszkij Vesztnyik, 1887. t. 28. IV-VI. 677. továbbá: Dietrich Geyer: Russian Imperialism. Leamington Spa /Hamburg/ New York, é.n. 60. 8. Riasanovsky, Nicholas V.: Nicholas I and Official Nationality in Russia 1825-1855. Berkley and Los Angeles, 1967. 163. 9. Grey J.: i.m. 303. 10. u.ő.: 263. 11. Font Márta, Szvák Gyula, Niederhauser Emil, Krausz Tamás: Oroszország története. Szerk. Szvák Gyula, Budapest, 1997. 30. 12. Köves Erzsébet: Kelet és Nyugat. Budapest, 1982. 30-31. 13. Kinjapina, Nyina Sztyepanova: Vnyesnyaja polityika Nyikolaja I. In: Novaja in novejsaja isztorija, 2001. No 1. 192. 14. Miskolczy Ambrus: A magyarországi cári intervencióról és historiográfiájáról. In: Hitel, 1991. 22. szám 28. 15. Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren, Budapest, 2003. 102. 16. Gecse Géza: Bizánctól-Bizáncig. Budapest, 1993. 31.
133
17. Kinjapina, Ny. Sz.: i.m. 192., továbbá ezt Grey J. is megerősíti: Grey J.: i. m. 263. 18. Grey J.: i.m. 268., de ezzel ellentétes véleményen van Ormos-Majoros: i.m. 102. 19. Grey J.: i.m. 267. 20. Grey J.: i.m. 306. Ezt erősíti D. Beyrau, aki szerint az orosz diplomaták között Gorcsakov kevés tekintéllyel bírt. Ennek egyik oka lehetett az is, hogy erősen függött a cár kegyétől. Dietrich Beyrau: Russische Orientpolitik und die Entstehung des deutschen Kaiserreiches 1866-1870/71. Wiesbaden, 1974. 25. 21. Beyrau D.: i.m. 26. 22. Petrovich, Michael B.: The Emergence of Russian Panslavism 1856-1870. New York, 1956. 116. 23. Gyeny, No. 1. 1861. október 24. Moszkva, 1867. szeptember 30. 25. Gecse G.: i.m. 136. 26. Czövek I.: i.m. 89. 27. Molcsainov, A. N.: i.m. 677. 28. Centralnij Goszudarsztvennij Archiv Rosszii (továbbiakban: CGAR) F. No 597. op. No 1. jegy. hrany. IV. 875. 49. 29. Diószegi I.: i.m. 45-46. 30. Petrovich, M.: i.m. 221. 31. CGAR F. No 109. op. No 4. jegy. hrany. No 431. 12-16. 32. U.o.
134
Summary The Slavs and Russia (1848-1867) The issue of Slavs in Russian foreign policy was a complex one. One of the reasons for this was that St Petersburg had to incorporate this question into the system of the highly complicated European diplomacy. Outside Europe, the Austrian and Turkish empires also had considerable Slav populations. Another reason was that the Russian Tsar’s empire also had different nationalities, including the Polish people, who were often the focus of international interest. In the period concerned the Russian empire decided to consolidate its powers and gather new strength after the Crimean War. The country’s leadership therefore tended to avoid direct involvement in active European politics, while a significant part of Russian society urged the Tsar’s government to interfere in Slav areas outside the Russian borders.
135
136
BUHÁLY ATTILA A „tudni-nem-érdemes dolgok tudománya” és az iskola Valljuk be, az ókortörténet helyzete a történelemoktatáson belül meglehetősen mostoha. Nincs még egy olyan diszciplinája a történettudománynak, mely tekintélyében, befolyásában akkorát süllyedt volna a közmegitélésben, mint az ókortudomány bármelyik területe. Száz évvel ezelőtt a humán gimnáziumok tanrendjének szerves része volt még az ógörög nyelv oktatása; ma főiskolák és egyetemek tanárképző karain a latinképzés kimondva-kimondatlanul letudnivaló kötelesség. Ez a folyamat azonban nem önmagában ment végbe, hanem beleágyazódva mindazokba a társadalmi és kulturális változásokba, amelyek a 20. században történtek. Ma, amikor egy új évezredből tekintünk viszsza erre az évszázadra, már közhelyszámba megy, hogy nem éppen a legdicsőségesebb korszaka volt annak az európai társadalomnak, amelyik saját gyökereit a görög-római antikvitásban szereti felfedezni. Mégis, az ókortörténet helyzetének változásait ezen belül két szempontból lehet értelmezni: • Az egyik, a meglehetősen akadémikus szemlélet szerint az antikvitás visszaszorulása egyértelműen negatív folyamat. Ennek a szemléletnek radikálisabb képviselői szerint az emberiség romlása akkor kezdődött, amikor az ógörög nyelv oktatása eltűnt a gimnáziumi tananyagból. • A második felfogást nevezhetjük éppen gyakorlatiasnak is. A modern oktatáselmélet a gyakorlati tudnivalók elsajátíttatására törekszik, a jelszó a tudás alkalmazhatósága, mondván, amire a tanulóknak (hallgatóknak) az életben való boldogulásukhoz nem szükséges, az kihajítandó a tananyagból. „A diákok túlterheltek” - hangzik sokszor manapság. Mielőtt még az első szemléletet avítt szemléletű professzor emerituszok nosztalgiázásának látnánk, vegyük észre azt, hogy a kérdés nem kevés mértékben egzisztenciális is. Ókortudományi konferenciák megnyitó plenáris eladásának és / vagy zárszavának örök és visszatérő témája ma Magyarországon a szakterület túlélési esélyeinek taglalása
137
a kérdésfeltevés mögött pedig bezáruló pályázati és pénzügyi lehetőségek, fiatal kutatók bizonytalan egzisztenciális helyzete áll, az a tapasztalat, hogy akadémiai szinten a szakmába bekerülni lassan már csak kihalásos alapon lehet. Tanszékek helyzete kerül veszélybe a csökkenő hallgatói létszám miatt, miközben az oktatóknak a saját szakterületük legújabb kutatási eredményeivel való foglalkozás helyett olyan új fogalmakkal kell bíbelődni, mint „akkreditáció” és „bolognai folyamat”. Kétségtelen, hogy annak a szemléletnek, amelyből az említett „gyakorlatias” felfogás ered, van némi létjogosultsága. Semmit sem ér az a diploma, amellyel nem lehet elhelyezkedni, és tagadhatatlan, hogy teljesen fölösleges olyan információkkal tömni a hallgatók fejét, amire valójában nincs szüksége. De nem szalad-e el esetleg a szekér ebben az esetben az ellenkező irányba? Az oktatás folyamatában fontos az alkalmazható ismeret, a praxis. Két kérdés merül fel azonban ebben az esetben; az elsőt sokan fel szokták tenni, akik nem lelkes rajongói a manapság lejátszódó folyamatoknak, de koncentráljunk most a második kérdésre. • Nem megy-e el ez a folyamat valamiféle szakbarbárság irányába? Ha az oktatás folyamatai mai trendek szerint haladnak tovább, az ember kitűnően fog majd amerikai típusú önéletrajzot írni, de fogalma sem lesz a görög-római istenvilágról. Vajon nem veszít-e többet ezzel, mint amennyit nyer? • Az első kérdést, vethetnénk ellen, valójában pusztán csak a – mondjuk így – konzervatívok kesergése. A második kérdés azonban még ennél is fontosabb: nem az lesz-e ennek a folyamatnak a vége, hogy az ember elveszíti minden kapcsolatát azokkal a nyelvi, kulturális alapokkal, amelyekből származik, mind ő, mind pedig a környezete, míg végül aztán majd a saját környezetében nem tud eligazodni? A kultúra ugyanis elsősorban jelrendszer. Az oktatásnak pedig leginkább arra kell irányulnia, hogy ezt a jelrendszert megismertesse és természetesen egyben megszerettesse a tanulókkal, diákokkal, hallgatókkal. Ha nem erre törekszik, hanem pusztán csak a gyakorlatias ismeretek elsajátítására, akkor úgy tesz, mintha azt mondanánk, hogy egy csecsemő számára az anyanyelv elsajátítása ott kezdődne, mintha az lenne az
138
első mondata, hogy „a leves sótlan”. Ezzel ellentétben a csecsemő az anyanyelvét először meglehetősen sután, gügyögve kezdi el elsajátítani; legelőször is benne van, körülveszi őt, amikor hallja és hallgatja a körülötte élők beszédét, szavait – ez az analógia talán annak a kulturális jelrendszernek az elsajátítására is vonatkozik, amely körülvesz minket. Ez pedig nem csak az antikvitásra vonatkozik, hanem a bölcsészettudomány, a filozófia, a kulturtörténet egészére, mindazokra a tudományokra, amelyek önmagunk és kulturális környezetünk alapjaira és jelenségeire kérdez rá. Statisztikák szerint Magyarország az idegen nyelv-tudás szempontjából a rangsor végén kullog Európában. Bizonyos értelemben nem csoda: a magyar nem indoeurópai nyelv, így nekünk nehezebb megtanulni angolul, franciául, oroszul, mint egy franciának, orosznak, angolnak. De talán azért tanultak dédszüleink talán könnyebben idegen nyelveket, mert az iskolában ott volt a latin; ezáltal meg lehetett ismerni az indoeurópai nyelvek struktúráját, grammatikai jellemzőit, és azt alkalmazni lehetett más európai nyelvekre is. Sőt: saját anyanyelvünket is bizonyos távolságból tudtuk szemlélni ezáltal, megismerve legfontosabb jellemzőit. De lehetne egyszerűbb példákat is említeni, amelyek nem is a klaszszikus antikvitásból származnak, hanem egy még régebbi, még idegenebb, ismeretlenebb világból, az ókori kelet világából: miért 24 órára osztjuk a napot? Miért 60 percre az órát? Hogyan jelent meg a földművelés, az állattenyésztés az emberiség történetében, miért nem vadászunk-gyűjtögetünk még mindig? A sort hosszan lehetne folytatni. Mondhatni persze, ezek a kérdések a mai ember számára teljesen lényegtelenek. Ettől még nem épül több autópálya, nem lesz több munkahely, nem oldódik meg a hétköznapi ember megannyi problémája. Viszont ha az iskolában, 6, 10, 14 évesekkel megismertetjük ezeket a kérdéseket, akkor talán ráéreznek a kérdésfeltevés, a válaszkeresés, sőt, a rácsodálkozás ízére. De – visszatérve az ókortörténet térfelére – hogyan lehet ezt elérni? Nyílván nem a régi, csupán a lexikális ismerteket behajtó eszközökkel, hanem közel menve a mai kérdésekhez, problémákhoz, életstílushoz. Több jó példa jelent meg már itthon is, legyen elég csak az Ókor című folyóirat megjelenését említeni: több tematikus száma foglalkozott már
139
például az Európai Unió és a Római Birodalom berendezkedésének összehasonlításával, az etnicitás problémakörével az antik világban, mindazokkal a kérdésekkel, amelyek akár a mai mindennapok értelmiségi diskurzusaiban is megjelennek. Sőt, a folyóiratnak immáron blogja is van, úgyhogy a témák azoktól sem lehetnek távol, akik már a posztgutenbergi információforrásokat részesítik előnyben. A lehetőség és egyben a feladat – az antikvitás és a modernitás közelítése – adott. Post scriptum: Egy hír a www.mult-kor.hu portálról: A finn EU-elnökség komolyan foglalkozik az előterjesztéssel, miszerint az Unió hivatalos érintkezési nyelve, az uniós dokumentumok, határozatok publikálási nyelve a latin legyen, mint semleges, Európa antik örökségéből származó közvetítő nyelv. A Közös Agrárpolitikát ebben az esetben „Ratio communis agros colendi”-nek hívnák, míg az EU legfőbb közjogi testületének a neve „Corpus legum institutorumque iuris Europaei” lenne. Mennyivel szebben hangzana.
140
A TANULMÁNYKÖTET SZERZŐI
Fazekas Csaba ME Bölcsészettudományi Karának dékánja Horváth Zita
ME Magyar Történeti Tanszék egyetemi adjunktus
Fazekas Rózsa
főiskolai tanár
Reszler Gábor
főiskolai tanár
Zsoldos Ildikó
főiskolai tanársegéd
Buhály Attila
főiskolai adjunktus
Aszalós Éva
főiskolai adjunktus
Czövek István
egyetemi tanár
141
