P O K O R N I. Schmidt Mária. Az interjút készítette MAGYAR EGYETEMI KIADÓ. Szerkesztette:

Po l g á r i K i s k ö n y v t á r sorozat – 2. kötet

POKORNI Az el ő szó t írt a

Schmidt Mária Az in ter jút készítette

Hanák Gábor

MAGYAR EGYETEMI KIADÓ 2004 Szerkesztette:

2

Sió László

Borító: Vox Nova Kft.

Kiadó: Magyar Egyetemi Kiadó Kft. 1042 Budapest, Istvántelki út 80-82. [email protected] Művészeti vezető: Várhegyi Attila Nyomda: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Részvénytársaság 1042 Budapest, Ipari park u. 9. [email protected] Kövér Szilárd elnök-vezérigazgató

A kötetben szereplő fotókat Pokorni Zoltán bocsátotta rendelkezésre

@ POKORNI ZOLTÁN @ M AGYAR EGYETEMI KIADÓ KFT.

3

TARTALOMJEGYZÉK 1. CSALÁD, ISKOLÁK

5.

2. AZ ÉDESAPA TÖRTÉNETE

13.

3. EGYETEMI ÉVEK

18.

4. TANÍTANI

27.

5. A PDSZ-BEN

33.

6. BELÉPÉS A FIDESZBE

46.

7. POLGÁRI PÁRT SZÜLETIK

53.

8. AZ OKTATÁSI MINISZTÉRIUM ÉLÉN

72.

9. A POLGÁRI KORMÁNY

98.

10. A FIDESZ ELNÖKE

115.

11. CSALÁD ÉS HIVATÁS

139.

12. HOGYAN TOVÁBB?

150.

13. BESZÉDEK ÉS JAVASLATOK

166.

4

Hanák Gábor interjúja Pokorni Zoltánnal

1. C S A L Á D ,

ISKOLÁK

Volt-e a családban, a családi példaképek között olyan, ami a politikus pályára késztetett? Volt-e predestináció? Egyáltalán nem volt. Sőt, inkább félelem volt. Tehát a fordítottja, ha úgy tetszik. Kétgyermekes családban születtem. Édesapám 1929-ben született, csakúgy, mint édesanyám; a bátyám 1958-ban, én pedig 1962-ben láttam meg a világot. A szüleim 1952 márciusában kötöttek házasságot, és alig néhány hónappal az esküvő után, még ugyanazon évben apámat egy katolikus egyház ellen indított ügyben államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták. El is ítélték egy elhúzódó per végén, 1953-ban, 12 évre. Nem ülte le az egészet, 1956ban kiszabadult. Szilfa utca: Szerelem és hűség

Édesanyám ezt a négy évet egyedül élte le, mindvégig küzdve a férjéért. A Szilfa utcában lakott, én is ott nőttem föl, az utca végén. A Szilfa utca azért érdekes, mert életem egyik meghatározó irodalmi és filmélménye a Szerelem. A film két Déry Tibor-novellán alapul, az egyiknek szintén Szerelem a címe, az is a Szilfa utcában játszódik. Nekem mindig lidérces dolog volt, mintha apám történetét vagy hazatérését írná le a novella maga. A Szilfa utca azonban nemcsak Déry írásáról nevezetes, de a környéken lakó Marosán Györgyről is, az áruló péklegényről, ahogyan akkoriban hívták; mert ő volt az, aki a szociáldemokrata pártot bejátszotta a kommunista pártba. Ebben az időben ő is börtönben ült, és egy másik funkcionárius élt a villájában. Az utcán elmenni sem volt szabad azon a fronton, ahol ő lakott. Őrök vigyázták. Anyám egyszer megleste őt, elcsípte az utcán, és arra kérte, hogy intézze el, hogy apám helyett ő, a feleség ülje le a büntetés felét, hat évet, és a férje is csak hatot – így egyszerre szabadulnának. Szent egyszerűség, mondaná rá az ember, de engem mind a mai napig meghat. Anyám nagyon mély 5

szerelemmel, várakozással, küzdelemmel élte meg ezt a négy évet, '56-ban aztán apám kiszabadul, mi pedig megszülettünk. Mindez a család életét nagyon drámaian határozta meg. Örök titok, mi sem tudtuk, hogy pontosan mi is történt édesapánkkal. Csak annyit: lecsukták. Most bűnöz ő vagy nem bűnöző – beszélni sem volt róla szabad. De hogy a politika gonosz ügy, egy megvetendő és az embereknek fájdalmat, szenvedést okozó dolog, az ott élt a mindennapjainkban. Tehát kizárt dolog volt, hogy én bármikor is politikával foglalkozzam. Édesanyám mindvégig féltett. Még talán a mai napig is ott él benne: csak nehogy valami baj érjen, nehogy lecsukjanak, elvigyenek. Aki ezt az időszakot átélte, annak ezek a reflexek, ösztönök – bármilyen furcsa és talán kicsit nevetséges is – ott mélyen, a gyomorszája tájékán ott vannak. Gonosz dolog a politika

Az életbe vetett sors

Ezért fogalmazok úgy, hogy késztetés a politikára nem volt, inkább félelem, aggodalom, illetve csendes távolságtartás. De szüleim becsületére legyen mondva, hogy soha egyikőjük sem akart lebeszélni arról, hogy azt csináljam, amit fontosnak tartok, amiben hiszek. Féltettek, tudom, de semmit sem tettek ellene. Sokat kaptam tőlük, a legtöbbet. Ha ezt ki akarnám bontani – amit persze aligha lehet –, édesanyámtól a kitartását, hogy nem adta föl, nem ment férjhez máshoz, noha furcsa módon nem is az ő, hanem az apám családja próbálta erre rábeszélni; hogy „12 évet nem lehet kibírni Klárika, tönkre fogsz menni”. De ő azt mondta, hogy nem. A hite, mély vallásossága, meg a szeretete miatt volt képes kitartani. Apám is kitartó alkat. Nem menekült el '56-ban, nem hagyta itt az országot, noha a testvérei elmentek. Volt, aki még 1947ben, volt, aki '56-ban, ő mégsem ment el. Én ezt nagyon nagyra értékeltem, szimbólumot formáltam belőle. Hogy nem elmenni kell, nem lemenekülni a pályáról, hanem ami adatik, ahova az élet vet, ott kell a lehető legtisztességesebben kitartani. Heideggernek van egy szép szava, az életbe vetett sors. Ide vettettünk, ez adatott, nem az a dolgunk, hogy máshova menjünk, hanem itt kell tisztességgel, jó lelkiismerettel végigcsinálni mindent. Ez ott volt a mi családunk kultúrájában, gondolkodásmódjában. De talán az egész magyar kultúrában ott van: a nem menekülni, túlélni, 6

kibírni és nevelni a gyerekeinket, embernek maradni valamilyen módon. Én ezt értéknek tekintem, fontos lelki hozzáállásnak. Bizonyos értelemben ezért is lettem aztán politikus, mert nem kerestem a pozíciót, nem akartam karriert csinálni. Ott voltam éppen 1988-ban, megbíztak bennem a tanár kollégáim, és igyekeztem ezt becsülettel, jól csinálni. Később aztán minden erre épült. Tehát – mint amit az egyszerű tüntet ő mond a rendőrőrszobán – én csak belesodródtam ebbe a dologba. Nem volt, és talán még most sincs bennem életút-építő megfontolás, hanem amit az élet rám mér, azt igyekszem lehetőség szerint jó lelkiismerettel, korrekt módon elvégezni. Milyen volt a tágabb család, milyen volt az a kulturális tradíció, amelyben nevelkedtél? Nagyszülők, rokonok, származás

Székesfehérvári család mind a kettő, édesanyám családja félig földművel ő, félig szegény iparoscsalád, 8-9 gyerekkel. Nagyapám, akit nem ismertem, mert még születésem előtt meghal, ácsként keresi a kenyerét, de közben néhány hold földet is művel a családja bevonásával. A gyerekeit taníttatja, néhány lánya apácának áll, talán kett ő, az idősebbik meghal, de a fiatalabbik az apácarend feloszlatása után tanító lesz. Mindegyikük a felemelkedő családok kezdő útját járja, fellépnek a műszaki vagy pedagógiai értelmiségi pálya első grádicsára. Tehát édesanyám óvónő. Akkor még az óvónők középfokú képesítéssel rendelkeztek – ez később válik csak felsőfokú végzettséggé. A fölemelkedő családok egyik útja akkoriban férfiak esetében a műszaki pálya, nők esetében a kezdő pedagógusi pálya volt. Ilyen szempontból az én pályaválasztásom megfelel a szociológiai metszetnek, már nem középfokú vagy tanítói, hanem tanári diplomát szerzek az ELTÉ-n. Tehát az enyém az első, vagy inkább a másfeledik értelmiségi generáció ebben a családban. Édesapám műszaki pályája ugyanezt jelképezi. Nagyjából ő is hasonló, szegény sorsú, 7-8 gyereket nevelő család szülötte, ahol ő és testvérei első generációs diplomások lesznek. Nem elit diploma, tehát nem jogász, közgazdász vagy tanári diplomát szereznek, hanem egy kezdő értelmiségi, műszaki diplomát, azt hiszem, majd mindegyik testvére. A világháborút követően többen 7

külföldre menekülnek közülük. Apám legidősebb testvére, bátyja Ausztráliáig jut el, aztán '56-ban két fivére megy el Dániába, illetve Svájcba. Hosszú ideig nem tudtuk tartani velük a kapcsolatot, aztán valahogy a '70-es években oldódik az elzártság, és a családi kapcsolatok megerősödnek. Hol éltek, milyen volt a nagyszülői ház, ha akár áttételes ismeretekből ezt meg lehet tudni? Székesfehérvár és Buda

A fehérvári ház tipikus falusi ház, a város külterületén. Nagy konyha, egy, aztán két lakószoba, hosszú verandával, pincével, hátul tyúkokkal, disznókkal, mögötte pedig veteményeskert és kukoricaföld, ami összezsugorodott az államosítás, a földek elvétele után, de még mindig jelentős terület. Apai nagymamámék Budán élnek, a XII. kerületben, egy ma már nagyon elegáns, drága; vidéken egy nagyon kicsi, földszintes épületben, amit aztán az egyik nagynénémék építenek át valamikor a '70-es évek környékén. Úgy érzem, zárójelessé tetted, hogy miként dönt a '70-es években a család arról, hogy mi lesz a gyerekekből?

Szétesik a család

Sehogy nem dönt, mert a család szétesik, 1972-ben elválnak a szüleim. Én 10 éves vagyok, még a kiskamasz korba sem lépő kisgyerek, bátyám 14. A válásban nyilván szerepet játszik, hogy a szüleim házasságát gyakorlatilag ketté vágja apám börtönbüntetése, és már más ember az, aki 4 év börtön után visszatér, mint az, aki 23 évesen megnősült. Lehet, hogy már soha nem is ismertek egymásra a börtönbüntetés után. Én 2002 nyarán tudtam meg, hogy apámat hosszú éveken keresztül zsarolta az államvédelem, és ennek a zsarolásnak engedve arra kényszerült, hogy időről időre jelentéseket írjon. A saját lelkiismeretét nyugtatta azzal, hogy ezek lehetőleg használhatatlanok legyenek, ne ártsanak senkinek; de mégis egy olyan bűnt követett el, amit ő maga bűnnek gondolt és érzett. Rejtegette természetesen mindenki el ől, és a szüleim elhidegüléséhez, lelki eltávolodásukhoz, érzésem szerint, döntően hozzájárult, hogy életének ezt a sötétebb oldalát 8

rejtenie kellett a felesége el ől. Mi, gyerekek ezt persze drámaian, tragikusan, zokogva éljük meg, háborogva szívünkben és a lelkünkben, komoly indulatokkal apánk iránt, illetve nem is iránta, hanem az egész helyzet iránt. Ő megy el? Odébb tesszük a válaszfalakat

Ő megy el és hagy ott minket hűséges anyámmal. Ugyanakkor – milyen cinikusak a gyerekek – bátyámmal hamar fölismerjük ennek a számunkra jó oldalát is, mert megszabadulva az apai tekintély fegyelmező és korlátozó erejét ől, nagyon hamar a magunk uraivá válunk. Édesanyám kemény ember, de nem korlátozó, nem domináns alkat. Egy kedves óvónéni, aki sok mindent ránk hagy. Emlékszem, hogy bátyámmal több ízben is átalakítjuk a lakást, de úgy, hogy válaszfalakat teszünk odébb, ajtókat, amit – ha ma visszagondolok – édesanyám angyali türelemmel viselt, sőt még biztatott is bennünket, hogy ezt így csináljuk, azt amúgy. A falak persze kicsit girbe-gurbák lesznek, de mégis ott állnak, ahol mi akartuk. Tehát hamar megtapasztaljuk azt, hogy mi vagyunk a férfiak a házban. Ennek a szabadságát is meg a felelősségét is. Hogy együtt döntünk dolgokról, még akkor is, ha persze a végső szó mégiscsak édesanyánké. A családunk belső viszonyai kicsit mások, mint egy klasszikus családban. Tehát több lehetősége, szerepe és felelőssége van a fiúknak, nekünk, mint mondjuk más esetben. Szegényebbek is vagyunk, érthető módon, hiszen egy keresetből, gyermektartásból kell eltartani minket, és ennek megfelelően hamar dolgozni kezdünk. Emlékszem, hogy 13 éves voltam, amikor nyáron nagyon természetes módon elmentünk dolgozni, gödröt ásni az Ingatlankezelő Vállalathoz. Aztán vízvezeték-szerel ők mellett cipelem a ládát, és onnét kezdve gyakorlatilag végig minden nyáron, sőt télen is elég sok mindent dolgoztam. Gödörásástól kezdve mezőgazdasági munkáig, éjszakai vagonpakolástól postai szortírozásig – mert az éjszakai munka jobban fizetett. De még egyetemista koromban is takarítottam a Vörösmarty téri ORIszékház két emeletét. Most bontják; sose fogom már megmutatni a gyermekeimnek: ”Látjátok, ezeket a hamutartókat én ürítettem egyetemista éveim alatt, mert meg kellett keresnünk azt, amire szükségünk volt. Farmernadrágra, 9

nyári szórakozásra. Nem a megélhetéshez kellett, nem kellett hozzájárulni a rezsihez, meg az étkezéshez; de mindent, ami efölött volt, nekünk kellett előteremteni.” Mai fejemmel azt vagonpakolás, takarítás gondolom, hogy ez végül is hasznunkra, előnyünkre vált. Milyenek voltak az iskoláid?

„odébb tesszük a válaszfalakat”

A Pasaréti úti Általános Iskolába jártam, ma már Szabó Lőrinc Kéttannyelvű Általános Iskola és Gimnázium. Nehezen jellemzem, mert akkor nem volt összehasonlítási alapom. Aztán a Rákócziba kerültem. Jó döntésnek bizonyult?

Rákóczi Gimnázium

Az irodalom ereje és értelme

Sok embernek tatozom ott hálával. Noha egy ideig még orvos szerettem volna lenni, ám a gimnázium idején kezdett komolyabban érdekelni a történelem és az irodalom. Valószínűleg némi tehetséget is mutathattam ezekből a tárgyakból. Mindenesetre az átlagot némiképp meghaladó beszédkészség tett szerencséssé. A II. Rákóczi Ferenc Gimnázium, az egykori klastromba kényszerített iskola nem túl szép épületben működött, egy csaknem börtönszerű épületben. Itt már egy sokkal tudatosabb szellemi életet éltem. Mai napig hálás vagyok Sióréti Gyulánénak, Gyepes Juditnak, hogy az irodalomra rákapatott. Sok dolgot érdemes róla tudni, például ő fordította magyarra Salinger Zabhegyezőjét, ami mai napig is élő szöveg, igazi fordítói bravúr, hozzáértők szerint is, nemcsak az elfogult tanítvány szerint. De Bazsó Júliától és Győri Györgytől is sokat tanultam. Nekik is köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást, a könyveket, ekkor kerített hatalmába az irodalom kamasz-lelket enyhítő ereje. Ma is azt hiszem, hogy az irodalom nagyon sokat tud segíteni a világ és önmagunk megismerésében. Talán ez az egyik értelme az irodalomnak. Hogy milyen a jó ember, az őszinte, áttetsző ember, azt a szomszéd néni egyszerű jóindulatából és Dosztojevszkij Miskin hercegéből rakjuk össze, és ehhez mérjük magunkat, amikor azt keressük, hogy őszinte vagyok-e önmagamhoz, a másikhoz. Hogy mit gondoljunk egy 10

kamaszlány lelkéről, arra mégiscsak Tolsztoj Háború és békéjének Natasája adja a legtöbbet, aki áradó érzelmei között azon izgul a bálra készül ődve, hogy tiszta-e a füle. Hogy milyen módon lehet elvarázsolt és érett egy kamasz, hogy milyen örvényei vannak a kamaszléleknek, erről mégiscsak Szerb Antal Utas és holdvilágából tudjuk meg a legtöbbet. A gimnázium sokak életében meghatározó élmény. Önképzőkör, pályaválasztás, kamaszkor, barátok, szerelmek, ki tudja mi minden. Volt-e ilyen kulturális szerepe; elhatároztatott-e néhány, az egész életedre vonatkozó döntés? Volt-e ilyen? Nem emlékszem ilyesmire. Volt-e olyan kör a gimnáziumban, vagy olyan csapat, amelyikben víziók születtek arról, hogy hogyan lehet élni majd a gimnázium után? Baráti kör

Természetesen volt baráti kör, de nem jutottunk el eddig a pontig. Nem fogalmaztunk meg küldetést a magunk számára. Kicsit felelőtlenebb, hedonistább, de ugyanakkor szellemi életet is produkáló baráti társaság, baráti kör volt ez. Amit én ennek az időszaknak köszönhetek, az nem egy küldetés vagy döntés, hanem egyfajta szellemi magabiztosság és nyitottság. Ez ugyanannak a dolognak a két oldala: a nyitottságra való képesség feltételez valamiféle terepismeretet, jártasságot. Hiányzott ebből a feltörekvő fiatalok görcse, ugyanakkor például nagyon tudatosan, nagyon szisztematikusa olvastunk. Mai napig emlékszem, hogy fölosztottuk egymás között a világirodalom nagyjait. Én voltam az, aki elolvastam minden Dosztojevszkijt, a mellettem lakó fiú minden Shakespeare-t. Gigantikus teljesítmény a teljes Shakespeare életművet elolvasni. Hogy ezt valóban megtette-e, azt nem tudom, de Dosztojevszkijen én átverekedtem magam, ahogy Tolsztoj nagy részén is. Nagyon nagy magabiztosságot adott, hogy én ezt megcsináltam, ezeket a szellemi kalandokat végigéltem. Ezt senki nem veheti el tőlem, és azt gondolom, hogy ennek a mai napig nagyon sokat köszönhetek. Látszólag furcsa, de azt 11

Dosztojevszkíj

hiszem, ennek a hat-nyolc esztendőnek köszönhető (mert ez átfolyik az egyetemista évekbe is), hogy meg tudom őrizni a nyugodtságomat. Rengeteget olvastunk, és rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk, lelkiztünk, teoretizáltunk; volt kivel ezeket a kérdéseket, alapkérdéseket újra és újra megbeszélni. Rendes kamaszként váltottuk meg a világot; végigbeszélve Istent, embert, igazságot, feladatot, szeretetet és szerelmet; végigvitatkozva hosszú éjszakákat. Nem jutottunk semmire, de hogy ezeket az utakat, kacskaringókat, szellemi labirintusokat végigjártuk, mégiscsak egyfajta jártasságot, tapasztalatot adott.

12

2. A Z

ÉDESAPA TÖRTÉNETE

A magabiztosságot adó műveltségszigeteket, amikről beszéltél, értem, magam is átéltem. De vajon ezek az élmények nem adtak-e bátorságot a múlt vizsgálatára? Vagy ettől függetlenül felemerült-e a múlt, az édesapa története, tehát mindaz, ami a '70-es években oly sokszor nyilvános disputa tárgya volt?

Az édesapa börtönévei

Nem, ez az én életemből kimaradt. Apámat sok mindenről kérdeztem, hogy milyen volt a börtön, a Markó utcai vizsgálati fogság. Ő nem nagyon akart erről beszélni, a megaláztatásáról, meg verésekről. Néhány „börtönsztorit” azért elmesélt, kisebb dolgokat, hogy milyen egy bányában, meg hogyan bűvölte meg a börtönőrök óráját. Akkor még nem voltak védettek az órák a mágnesezéssel szemben, gyakran elromlottak, és ő mint elektromossághoz értő ember egy egyszerű áramkörrel – azaz egy elektromágneses mezőbe téve az órát – megjavította. A börtönőrök ott csodálták, hogy rossz az óra, bemegy a varázsdobozba, kijön, és jó az óra! Ilyen történeteket mesélt, de az egészről mélységében inkább hallgatott. Zárkózott ember, kötöttebb, nehezebben megnyíló; műszaki ember, ha úgy tetszik. Nem izgatott-e téged az az ok, ami miatt a történelem egy mellékszínpadán édesapád fellépett és elítélték? Hogy miképp alakult ilyenné a történelem, hogy egy húszon-éves fiatalember börtönbe kerül? Érdekelt, de nem izgatott. Érdekelt, tehát tudtunk és gondolkoztunk arról, hogy hogyan is volt az '50-es években, de nem izgatott annyira, hogy ebben én személyesen is elmélyüljek. Megmaradt ez egy történészhallgató átlagos elmélyültségi szintjén. Érdekelt, hogy hogyan működik ez a gépezet, de a részletek megismerésébe nem mélyültem el, nem fektettem bele energiát. Nem sokat tudtam apám esetéről, tehát, hogy hogyan ítélték el, mi módon, milyen vádakkal, 13

milyen körülmények között, ő ezt nem nagyon részletezte akkoriban. Most már sokkal többet tudok erről, részben az elmúlt tíz év jobban fölszínre engedte ezeket az ügyeket, láttam a per föllelhető anyagait, dokumentumfilm is készült, részben a még élő hozzátartozókról, vádlott társakról. Egyébként apám maga sem ismert pontosan minden összefüggést, mert mint vádlott, ő nem ismerhette a magasabb rendű vádlottakra vonatkozó tényállásokat, vádakat, ítéleteket. Az utána jövőket tudta, mert azt egész egyszerűen hallotta a tárgyalóteremben. De soha senki nem kötötte az orrukra, hogy mi is volt az a per, amelyben őket elítélték. Csak a saját ügyét ismerte.

Kolhoz Dei

Talán azért nem izgatott ez jobban engem, mert sose gondoltam apámat harcos összeesküvőnek. Nem volt antikommunista forradalmár. Fiatalember volt, aki összejárt a barátaival, iskolatársaival. Katolikus fiatal családosok értelmiségi klubja volt ez – valahogy így jellemeznénk ma már –, szövegeket olvastak, beszélgettek. Ironikusan még nevet is adtak a körnek, elnevezték „Kolhoz Dei"-nek, Isten kolhozának, az akkori szóhasználaton ironizálva. Jellemző az ÁVO latinos műveltségére, hogy a Dei-t, azt Dej-nek írták le, mint Gheorghiu-Dejnek, a román diktátornak a nevét, ami az AVO logikája szerint nyilván szintén terhelő bizonyíték lehetett, hogy a csoportosulás valami külső hatásra született összeesküvő brigád, és nem a finom humort hallották ki belőle. Apám elbeszélése szerint ő nem politizált, csak próbált normális társadalmi életet élni, amit így torolt meg az akkori világ, az ÁVO, a kommunista párt. A nézeteiről, hogy mért csinálta, hogyan csinálta, sose faggattam őt, mert azt gondoltam, hogy csak normális ember volt, aki ezt az abnormalitást nem viselte el, és tényleg csak ártatlanul belesodródott valamibe. Nem fegyvert rejtegetett, hanem egy olyan élethez való jogot, amit természetesnek gondolt, hogy az ember összejöhet a barátaival, vitatkozhat, beszélgethet. Ezt egyszer meg is írtam, amikor megadatott, hogy '56 október 23. évfordulóján ünnepi beszédet mondjak az Operában. A beszéd nagyrészt innét táplálkozott, ebből az élményből, hogy a mi szüleink jórészt nem fegyvert rejtegettek, hanem egy álmot, 14

egy nemzet álmát a szabadságról. Ezt kaptuk t őlük. Édesanyámat is „beleírtam” ebbe a beszédbe. A magányát, a kitartását. Hogy a börtönt mi követte, mire kényszerítették apámat éveken keresztül, és ezt ő hogyan élte meg, az 2002 nyarán vált világossá a számomra. Utána aztán beszéltünk erről. Apámnak van Csobánkán egy kis faháza, oda kimentünk a bátyámmal együtt hármasban, és hosszú órákon keresztül beszélgettünk erről. Szerintem jó tíz éve készült lelkileg arra, hogy őt miattam le fogják leplezni. Sejthette, amikor én politikai szerepet vállaltam – mert hát látott már ilyet –, hogy ezt velem szemben valaki ki fogja használni.

Miért nem figyelmeztetett?

Az első érzésem – ha már ez így szóba került – a szemrehányás volt, hogy miért nem mondta? Miért nem figyelmeztetett, legalább akkor, amikor miniszter lettem. Ma úgy gondolom, hogy egyrészt őrült nehéz ezt szóbahozni, kitárulkozni, „hátha mégis megúszom”, gondolhatta. Ma már bizonyos értelemben hálás vagyok neki, hogy végig eltitkolta előlem, mert mit is tettem volna, hogyha tudom. Szeretek politikával foglalkozni, mégis lemondtam volna róla, mert nem akartam volna sem őt, sem magamat, sem a bennem bízó embereket ilyen helyzetbe hozni. De ha nem is hagyok fel a politikával, egy belső cenzúra alakult volna ki; félelem, görcs a tudás miatt. Végül is hálás vagyok, hogy magába fojtotta, nem osztotta meg velem ezt a terhet, és ameddig tudta, levette a vállamról. Nem jó ezzel szembesülni, de, előbb vagy utóbb elkerülhetetlen volt. Lehet, hogy ez fatalizmus, de végül is azt kell, hogy mondjam, ez volt — akármennyire is furcsának hangzik – a legjobb, még mindig a legjobb formája a szembesülésnek. Akkor nyáron, Csobánkán, hosszan beszéltünk erről, azóta nem. A terád vonatkozó, illetve édesapádra vonatkozó papírok előkészítése meglehetősen profi volt – gondolok itt a Meruk nevű úrnak az előzetes televíziós félmondatára. Tudod-e annak a papírnak a sorsát?

15

Nem. Magát a televíziós műsort se láttam, és azóta se néztem meg. Én a Népszabadság cikkét olvastam, amelyik már erre a televíziós műsorra utalt. Hogy ezzel a csöpögtetéssel mi volt a szándékuk, nem tudom. Hogy az első finom jelzést nekem szóló üzenetként kellett volna fölfogni, hogy álljunk le, fogjuk vissza magunkat a D-209-es ügyben? Nem tudom, nem hiszem. Ha ilyet akartak volna üzenni, akkor fölhívnak telefonon, megmondják, és nem egy televíziós műsoron keresztül üzengetnek. Reggel még megnéztem a sajtószemlét, láttam, hogy valamelyik „prominens” fideszesről van szó. Na, vajon melyikünkről fog kiderülni valami; hogy a nagybátyja vagy a testvére vagy nem tudom kije párttag volt, vagy valamit csinált? Akkoriban a D-209-es ellensúlyozására sok volt az ilyen hír, ezzel próbálták alámosni erkölcsi alapállásunkat. Már sajnáltam is az illetőt, de továbblapoztam. Tíz óra körül még elővettem az íróasztalnál az újságokat, és akkor tűnt fel a monogram azonossága, a büntetési évek számának az azonossága, és akkor nyilallt belém: „Szent ég, lehet, hogy ez én vagyok!” Mármint, hogy rólam és az apámról van szó. a D-209-es ügy Gondolkoztam egy jó órát, hogy most fölhívjam-e telefonon, ellensúlyozása és végül persze fölhívtam. Ő- e az, akiről az újság ír? Azt mondta, hogy igen, hogy igaz. Mennyiben változtatott a viszonyotokon, mennyiben változtatott rajtad az, hogy tudomást szereztél édesapád beszervezéséről? Javított kiadás

Azon a nyáron jelent meg és én is elolvastam Esterházy Péternek a Javított kiadás című regényét, immár „empatikus befogadóként”. Van egy mondata, amit megjegyeztem, nagyjából így szól: az lesz majd a rossz – lehet, hogy ennél durvábban vagy pontosabban fogalmaz – az lesz majd a rossz, hogyha tíz év múlva egy házibulin odajön valaki, és azt mondja, hogy ja, a te apád volt az az ávós. Mire majd én elkezdem, hogy ez nem így volt, nem; ő csak jelentéseket…, meg megpróbálta így-úgy… Ja, persze, persze, tudom, már emlékszem – mondja majd az illető. És nem lehet ezzel mit kezdeni. Nekem fontos ezeket a finom különbségeket magamban helyretenni, hogy megzsarolták, azzal fenyegették, hogy le kell ülnie a hátralévő nyolc évet, ha nem jelent. Évtizedeken keresztül igyekezett cikk-cakkban futni, mint a 16

nyúl, hogy ne áruljon el senkit, de mégse legyen baja; noha tudom, hogy nincs olyan semleges információ, ami ne ártana, mert nem tudhatja senki, hogy egy mozaik képből melyik az az egy kavics, amit ő adott, vagy az ő jelentése adott az ávósok számára, hogy mást meg tudjanak zsarolni. Fogalma sem lehetett róla. Nekem ezek persze fontosak, azzal együtt, hogy tudom, ez tíz vagy húsz év múlva már így működik, ahogyan Esterházy írja, hogy „a te apád volt az”. És én nem tudom majd elmagyarázni a 20 év múlva élőknek, hogy nem, nem ávós volt, hanem egy szerencsétlen, börtönbe vetett fiatalember, akit még 8 év börtönnel fenyegettek éveken keresztül. És utána ebből az ördögi körből akkor sem tudott kitörni, amikor már nem volt életszerű, hogy újból becsukják, mivel utána már a leleplez ődéstől való félelem kényszerítette őt az együttműködésre. Mivel én sosem voltam ilyen helyzetben, börtönben sem, nem tudom, milyen az: szagolni a küblit, félni a rabtársak erőszakoskodásától; el tudom képzelni, hogy aki ezt átélte, az mindent akar, csak visszakerülni nem. Dühből nem szabad

A szeretetem és a sajnálatom ugyanolyan – pontosabban a szeretetem ugyanolyan, a sajnálatom sokkal erősebb iránta –, és sajnálatos módon még egy valami kialakult bennem. Erősebb a megvetésem azok iránt, akik ezt az embertelen rendszert a maguk cinikus módján, üzemszerűen működtették. Ez az első pillanatban már-már gyűlölet volt. Ezen idővel sikerült úrrá lennem. Sose gondoltam magamat kíméletlen antikommunistának, nem is vagyok az, nem is akarok kíméletlenné válni soha. De mindaz, ami történt, növelte azt a veszélyt, hogy a mai politikai partnerekről, ellenfelekről ne a mostani tetteik, szavaik alapján mondjak ítéletet, hanem ez a családi meghatározottság vegyen rajtam erőt. Ez rossz kockázat lenne. A dühös bokszoló rossz bokszoló, megverik, kiütik. Nem szabad indulattal, dühvel belépni a politikai ringbe. Ez volt igazán a feladat számomra 2002 nyarán és őszén, hogy ezen valamennyire úrrá legyek, és visszanyerjem a nyugalmamat, ami nélkül nem lehet az ember méltányos, korrekt közszereplő.

3. E G YE T E M I

ÉV EK

17

Hogyan dől el a családban, amely tele van mindenféle szomorúsággal és feszültséggel, hogy hova megy a diák a gimnázium után? Úgy emlékszem, hogy én döntöttem el, vagyis a gimnáziumi évek döntötték el. Mindenesetre, mint a többi kamasz, érdeklődtem a nagy kérdések iránt; szerettem olvasni, filozófiával, történelemmel és leginkább irodalommal foglalkoztam, és adta magát, hogy a bölcsészkarra, magyartörténelem szakra jelentkezzem. Nem is nagyon emlékszem, hogy mást is fontolgattam volna. Az, hogy ebből mi lesz majd, tehát milyen foglalkozás, állás, kenyérkereset, azon nemigen töprengtem. Ma már talán céltudatosabbak a fiatalok, inkább megcéloznak valamilyen pályát, karriert. 1980-ban érettségiztem, akkoriban még könnyelműbben lehetett erről gondolkodni; valamilyen foglalkozásom majd csak lesz, gondoltam. Egyetemi felvételi

Nyelvtan

Érettségi után a budapesti Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karára felvételiztem először, akkor sikertelenül. Nem tanultam meg a nyelvtant, és ez elzárta előlem az utat. Még most is előttem van a szóbeli vizsga kérdése, amit nem tudtam megválaszolni. Második alkalommal már nem így volt. Alaposan megtanultam, sőt meg is szerettem a nyelvészet, a nyelvtan hűvös rendjét, struktúráját, és aztán nemcsak hűvös, hanem izgalmas leágazásait, kérdéseit is. Közben elmentem dolgozni az egyetem könyvtárába, gondolván, hogy ott majd sok időm lesz olvasni. Volt is, bár ez inkább fizikai munkának bizonyult, könyveket cipeltem föl a pincéből az egyetemistáknak, oktatóknak. Ez az év semmiképpen sem ártott; nem csak az én tapasztalatom, hogy annál komolyabban veszi az egyetemet az ember, minél több időt töltött el előtte munkával. Aki egyből az érettségi után sétál be egy főiskolára vagy egyetemre, sokszor hajlamos megpihenni és kevésbé komolyan venni a tanulást. Én nagy ambícióval láttam hozzá a tanuláshoz. És jól is tanultam.

18

Kikhez jártál, kik voltak a meghatározó tanárok a számodra? Király István

Akiket még most is vissza tudok idézni: Frölich Ida, ókori kelet, Komoróczy Géza szintén ezen a területen, Hahn István professzornak még a szemináriumára is jártam. Már gimnazistaként bejártam az egyetemre előadásokat hallgatni. Furcsa módon akkor Király István nagyon nagy tiszteletnek és érdeklődésnek örvendő professzor volt. Szinte drámai volt azt látni, hogy miként változik a világ körülötte. 1979-80-ban, amikor én harmadikos-negyedikes gimnazista voltam, tömve volt a nagyelőadó Király professzor előadásain. Akkoriban ő a Kosztolányi-könyvét írta, ebből és Adyról adott elő. De mire odajutottam az egyetemen, hogy 1982-83-ban ismét hallgassam, emlékszem, a tanszéki titkárnők parancsolták be a diákokat az ő előadásaira. Akkor már kongott a terem, és Király tanár úr egy önmagát túlélt ember benyomását keltette, aki nem is érti ezt a helyzetet, hogy hová is tűntek az ő évei, hova tűntek azok a fiatalok, akik korábban izzó szemmel nézték és csüggtek az ajkain. Olyan helyzetbe kerültem, hogy ezt meg is kérdezte tőlem, hogy én mit gondolok erről, miért Rónay László professzorhoz, miért Kenyeres Zoltánhoz mennek a diákok. Tisztelettel és kis eufemizmussal válaszoltam neki erre a kérdésére, hogy talán túl nehéz, túl elvont. Pedig ennek akkor már egyértelműen politikai okai voltak, hiszen ő a párt Központi Bizottsága mellett működő politikai tanácsadó testületnek volt a tagja, Ancsel Évával, a szintén kiváló oktatóval együtt. Ez akkor már riasztó és elidegenítő volt a diákok szemében.

19

Így Király István inkább a gimnáziumi éveimnek volt a nagy egyetemi alakja Úgy néztük, hogy egyetemistaként majd mi is tanárok, professzorok ide fogunk járni, és sokat tanultunk tőle. Az egyetemen már Kenyeres Zoltán előadásaiból tanultam rengeteget és SzegedyMaszák Mihálytól is. Akivel kifejezetten mesteri-tanítványibaráti viszonyba kerültem, Eisemann György volt, 19. századi irodalommal foglalkozó kiváló tudós. A diplomamunkámat is őhozzá írtam, Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című misztériumjátékáról. Filozófia szakra is átjártunk, előadásokra, szemináriumokra. A történészek közül Szabad György, Kun Miklós jut eszembe, mint fontos emberek, H. Balázs Éva kevésbé, őneki volt egy saját udvartartása, abba én nem tartoztam bele, de az előadásait előszeretettel hallgattam, Sz. Jónás Ilonáét szintén. Gergely András mindenképpen idetartozik. Szemiotikából, nyelvészetből Zsilka János professzor volt a maga körein belül zseniális, a nagyon nehéz előadásaival. Erős benyomást keltő professzor volt, akitől rengeteget lehetett tanulni, bár néha riasztó volt stúdiumának illetve egész világának önmagába zártsága. Nyilván méltánytalan, hogy sokakat kihagy az ember a felsorolásból. De Török Endre professzor az oroszokról, Füst Milánról szintén az emlékezetes előadók közé tartozik. Amikor elkezded az egyetemet, arra az időre esik a lengyel rendkívüli állapot bevezetése. Egyáltalán, a politika mennyire szüremkedik be egy fiatal egyetemista életébe? Katonaság és lengyel szükségállapot

A lengyel katonai hatalomátvételt még a laktanyában éltem át. Az egyetem el őtt, úgynevezett előfelvételisként, a fiúkat elvitték egy évre katonának. Emlékszem, hogy a szombathelyi gépesített lövészlaktanyában ülünk, nagy izgalommal és egyéni aggodalommal nézzük a híradót, hogy most kell-e menni nekünk Lengyelországba, vagy sem. Hiszen 1968, a csehszlovákiai beavatkozás nem volt olyan messze. Nagybátyáink, idősebb rokonaink mesélték, hogy is megy ez. Tudtuk, hogy nagyjából ez az a fegyvernem, a gépkocsizó lövészek, akiket ilyenkor visznek. Komoly dilemma volt, a mai napig emlékszem erre, hogy többedmagunkkal 20

végiggondoltuk, mi lesz akkor? Mikor mondja azt az ember, hogy nem, márpedig mi nem vagyunk hajlandók Lengyelországba menni, vállalva nyilván a katonai bíróságot, börtönt? Már a laktanyában, a riadó alkalmával? Vagy az ember kompromisszumot köt: a páncélozott gépjárműbe még beülünk, na jó, majd a határnál meggondoljuk, na jó, majd ha ott leszünk, na jó, majd hogyha föl kell állni, na jó, majd mi esetleg a levegőbe lövünk. De mi van, ha ránk lőnek? Tehát hol van az a pont, ahol azt kell mondani, hogy nem? Nem lehet ezt végtelenségig halogatni; vagy-vagy, választani kell! És az ember pontosan érzi, hogy hogyan sodródik bele valamibe, ami nem az övé, amivel nem akar azonosulni. Nem akarok én gdanski Szolidaritás1-tüntetőkre lőni, eszem ágában sincs. De mikor mondom azt, hogy nem? Amikor ott vagyok és rám, mint orosz csapatok segéderejére tekintenek, és benzines palackokkal dobálnak, akkor már nincs kihátrálás ebből. Tehát az elején kell azt mondani, hogy nem. Hogy mi nem megyünk. Szerencsére megkímélt a sors ettől, hogy ezt a teoretikus eszmefuttatást valóra váltsuk. Nem kellett mennünk, jött Jaruzelski, és aztán egy hosszú, nehéz időszak Lengyelország számára. Találkozás Walesával

Egyetemista koromban aztán kimentünk Lengyelországba, a katonai diktatúra idején, karácsony és szilveszter között, illetve szilveszterezni. Érdekes volt. Mai napig sem tudom, hogy oroszul hogyan értettük meg magunkat, de – úgy látszik – akkor valamennyire beszéltünk még oroszul. Emlékszem, ezután 1988-ban, már ifjonti szakszervezetisként mentem legközelebb, és találkozhattam személyesen a legendás Lech Walesával. Hallottam őt beszélni is. Ezt az évtizedet, a 80-as éveket nagyban meghatározta a lengyel példa. Szerepet játszik abban, hogy fiatal tanárokként komolyan vesszük azt a nevetséges ötletet, hogy alakítsunk szakszervezetet, mert úgy

1 Szolidaritás: 1980-ban az áremelések és az élelmiszerhiány ellen tiltakozó sztrájkmozgalomból a kommunista hatalom ellenzékeként létrejött, az állampárti monopóliumot megtörő független lengyel szakszervezeti szövetség. 1981-ben a szükségállapot bevezetésekor betiltották működését, de nem tudták felszámolni, így a lengyelországi rendszerváltozás során a lengyel kommunista párt a Szolidaritással kényszerült megállapodásra. Legendás vezet ője Lech Walesa, 1990–1995 között a Lengyel Köztársaság elnöke.

21

A Szolidaritás példája

Katonaság, Lengyelország

gondoljuk, hogy a szakszervezet politikai formáció, és a Szolidaritás példája is azt mutatta, hogy lehet belőle valami. Emlékszem, 1980-ban Walesa hatalmas amerikai reklámtollal írta alá a megegyezést, mosolyogva jött ki, hogy „győztünk … és erről még papírunk is van”. Jellegzetesen kelet-európai mondat. Lenyűgöző volt és inspiráló az, ami Lengyelországban történt. És mi volt a helyzet a politikával az egyetemen? Én is magyar-történelem szakot végeztem, sajnos tizenöt évvel korábban. Akkoriban nagyon is fontos volt az egyetemi színpad, az autóstop-vita, hogy Lukácsot visszazárják a pártban, vagy nem zárják vissza Szóval egy csomó hasonló kérdés. Az egyetemi előadások közepette politizáltunk, politikai kohó, tégely volt az egyetem. Nem tudom, hogy neutrálisabb voltak-e a 80-as évek, vagy másféle volt a világ, vagy komolyabb szakemberek voltatok ti, akik az egyetemre jártatok, és kevesebbet politizáltatok a bölcsészkaron? Én a magam példáját tudom mondani. Mi inkább irodalomról, filozófiáról, művészetről vitatkoztunk. Valamennyire persze Lengyelországról, meg a szamizdatról is. Szántai Antal barátom hozta-vitte a Beszélőt és a különféle szamizdatokat, elkértem tőle, elolvasgattuk úgy, ahogy. De engem ez nem húzott igazán magával, nem vált fontossá. Inkább a szerelmeinkkel voltunk elfoglalva, meg azzal, amit tanultunk. És hát persze jártunk borozóba, kocsmákba beszélgetni, vitatkozni. A mai csőlátásommal én ezt nem érzem politizálásnak, de bizonyos értelemben mégis az volt, illetve nagy része az volt az akkori viszonyok között.

A KISZ-esek

Engem mindenesetre nem ragadott magával az egyetemen belüli ifjúsági élet. Sokkal jobban éreztük magunkat kis baráti körünkben. Nem vettünk részt a KISZ környékén zajló ifjúsági ügyekben sem. Talán messziről még láttuk a hallgatói önkormányzati mozgalom kezdetét, Fábry Györgyékkel, de ez kicsit már később volt, akkor én már végeztem. Az autonómiatörekvéseknek az első jelei még a KISZ-en belül mutatkoztak, 22

talán egyszer még be is ültem az egyetemi színpadra végighallgatni egy ilyen vitát, de utána eljöttünk, mert nem a mi világunk volt ez. Túl sok kompromisszummal járt ez a reformista „majd belülről megújítjuk”, ami nekünk nem volt elég vonzó, nem volt elég hiteles. Túl voltatok rajta talán. Nem voltunk túl rajta, mert nem foglalkoztunk vele – kívül voltunk, sose kerültünk bele. Családi okok miatt, vagy pedig egyszerűen nem érdekelt, mással akartunk foglalkozni. Egyszer érintett meg minket igen durván a politika, amikor már harmadévesként úgy döntöttünk, hogy mi itt már mindent tudunk, amit tudni lehet; irány a nagyvilág! Akkoriban ez csak a nyelvszakos hallgatóknak adatott meg, akik választhattak, ha németül tanultak, akkor a Német Demokratikus Köztársaságban, Jénában vagy Berlinben tölthettek egy félévet, illetve az orosz szakosok Leningrádban vagy Moszkvában. Mi nem voltunk nyelvszakosok, de elhatároztuk, hogy egyszer mi is kipróbálnánk ilyen egyéni részképzést, egy félévet valahol. Az orosz t űnt egyszerűbbnek, letettünk valamilyen alapfokú vizsgát, és beadtunk egy kutatási tervet. Emlékszem, hogy Török Endre tanár úr bírálta el orosz irodalomból. Az egyik barátom Hlebnyikov művészetét akarta tanulmányozni, de Török tanár úr azt mondta, hogy fiam, maga ehhez tök hülye még, majd húsz év múlva megérti Hlebnyikovot. Nagyjából ilyen volt a stílusa. Lenyűgöz ő! Én lejjebb tettem a mércét, és emlékszem, hogy Goncsarov Hétköznapi történet című regényének a hátterét, illetve Goncsarovnak a cári cenzori jelentéseit akartam tanulmányozni. Egyébként tényleg érdekes, egy kiváló művész, kiváló író, az Oblomov szerzője, aki cári cenzorként kereste a kenyerét: vajon ez a remek ember mit ír ezekben a cenzori jelentésekben, hogyan dolgozza föl mindezt. Ez még ma is érdekelne, ha valaki ezt meg tudná nézni és írni. Mi nem tudtuk, mert ugyan kijutottunk a Szovjetunióba, Moszkvába, de hát inkább kalandvágy volt bennünk. Ma is emlékszem, ahogy megérkezünk a pályaudvarra – mínusz nem tudom hány fok –, félelmetes felszereléssel, túlélő készletekkel, mert ki tudja, hogy mi lesz. Rácsodálkozunk a 23

Részképzés

Kitiltás a Szovjetúnióból

nagy proszpektekre; hatsávos utak, ahol vöröses por ül meg mindent, és hatalmas Zil teherautók mennek százzal a városban, és előznek Volgákat, az áruházban pedig kimért pezsgőt lehet inni. A birodalom végnapjai ezek, amikor Andropov halála után a Csernyenko nevű ember tölti be rövid ideig a főtitkári posztot. Nagyon tanulságos volt látni ezt a nagyszabású agóniát – amikor erről még csak sejtjük, hogy agónia –, ahogy kaukázusi asszonyok jönnek föl, és árulják a maguk portékáját, a kollégiumi csecsenek meg véresre verik az orosz nemzetiségűeket; tehát azt, hogy micsoda feszültségek, konfliktusok vannak a diákok között és a népek között is. Egy szó mint száz, minket aztán kitiltanak a Szovjetunióból. Akkoriban választásokat tartottak ott, amelyek – ezt a fiataloknak mondom – egyáltalán nem hasonlítottak a demokratikus választásokhoz. A szocialista időkben körzetenként „egy emberből” lehetett választani, akit a kommunista párt támogatott, és aki így rendszerint meg is kapta a szavazatok 99%-át. Ennek ellenére a szervezők fontosnak tartották, hogy hasonlóan minden hirdet őfelülethez, a szállásunkul szolgáló kollégium falait is párt és állami vezetők plakátjaival ragasszák tele. Nem emlékszem már az indítékra, nyilván irritáltak minket a plakátok, mindenesetre ifjonti felelőtlenséggel és infantilizmussal egy vidám éjszakán olyasmit követtünk el, amit aztán a moszkvai rendőrség a magyar nagykövetséggel egyetértésben a szovjet parlamenti választások megzavarásaként fogott föl. Másnap reggel már egy gépfegyveres katona ébresztett minket, két nagykövetségi ember társaságában, hogy na fiúk, ezt itt 3-tól 5 évig büntetik, magukra is vonatkoznak a törvények, ki volt? Ki volt az, aki megrongálta, bajuszt rajzolt a választási plakátokra a kollégiumban? Nem kívánom senkinek, hogy elképzelje, 3 évet kell lehúznia a Szovjetunió börtöneiben. Végül erre nem került sor, egy nagyon kellemetlen hét után hazazsuppoltak minket: fegyelmi tárgyalás, kitiltanak minden egyetemről, soha nem diplomázhatunk le – ezek voltak a kilátások. De itthon akkor már más idők jártak, mint a Szovjetunióban, Kun Miklós a fegyelmi bizottság tagjaként megvéd minket, Koczkás tanár úr 24

Fegyelmi tárgyalás pedig elmagyarázza, hogy na fiúk, hát vodkaivás előtt az

ember levest eszik! Nagyjából ilyen, Krúdyt idéző gasztronómiai tájékoztatássá oldódott a mi fegyelmi tárgyalásunk. De akkor azért megéreztük, hogy ez miből áll.

A Szovjetunió ma már nem létezik, megállapítható hát, hogy túléltem azt a birodalmat, amelyik kitiltott. Mindenesetre tanulságos, érdekes volt. Valóban úgy mentünk oda, hogy Odesszától Leningrádig bejárjuk, amit csak lehet. Erre mindössze egy hónapunk maradt, de sokat tanultunk ez alatt az időszak alatt is. Ugyan nem Goncsarovval foglalkoztam, de tanulsága volt a történetnek. Politikából ennyi. 1986-87-tel ér véget az egyetem. Itt Magyarországon '’85-ben pártkongresszus van, egy utolsó, igazi pártkongresszus; apait-anyait beleadnak, hogy a gazdaság működjön. Mindenki tiltakozik ellene, különösen a közgazdászok, attól fél mindenki, hogy egy balos fordulat lesz, és ezért aktivizálódik az értelmiség. A fordulat nem következik be, és gyakorlatilag onnantól kezdve elindul egy nagyon erős elbizonytalanodás a Magyar Szocialista Munkáspártban, párhuzamosan a szovjetunióbeli folyamatokkal. Az én kérdésem, hogy az egyetem utolsó éveiben mit gondoltál minderről, hogy amit az egyetem után fogtok csinálni, az találkozik-e a magyar politikával? Vagy ti továbbra is kívül vagytok ezen? Egy momentum az, ami akkor minket megérint, az Írószövetség körüli botrányok ügye, és én akkor kezdem el látni, hogy mennyire tagolt a magyar értelmiség. Emlékszem, hogy Csoóri Sándort és baráti körét egy általam egyébként tisztelt irodalomtörténész a fekete mudzsahedinekhez hasonlítja, engem nagyon meglepő módon. Számomra ekkor lesznek el őször érzékelhetőek a magyar értelmiségen, nagyrészt az irodalmárkörökön belüli eltérő vélemények, törekvések. Így utólag visszanézve, mintha már akkor elindulna valami, ami aztán MDF-fé válik 1988-ban. Nyilván 25

Az értelmiség megosztottsága

így is van. Ez így egybemosódik, tehát az, ami aztán MDF-fé formálódik, ami részben a szocialista párton belüli népi orientáltságú, gyökerű emberekből, részben pedig az MSZMPn kívül álló, de a kommunistákkal mindig valamilyen korrekt nexust fönntartó, tekintélyes értelmiségieknek az önállósodásából fakad, és egészül ki már valóban rendszerváltást kívánó szereplőkkel, és ölt aztán testet az MDF-ben. De ez már bőven az egyetem után van. 1987-ben Lakitelken Demokrata Fórum.

megalakul

a

Magyar

1987-88 előzményei az egyetemen már az utolsó években mutatkoznak. Az ezt megelőz ő viták, a Bős—Nagymarosvita∗, a Mozgó Világ szerkesztőinek leváltása körüli botrány, az írószövetségi viták érzékelhet őek voltak. Nem nagyon tudtunk ezekkel mit kezdeni. Láttuk, érdekl ődéssel néztük, hogy mi történik, de abban semmilyen érdemi, tevőleges részünk nem volt.

∗

Bős–Nagymaros-ügy: a Horn-kormány tárgyalásokkal megbízott kormánybiztosa, Nemcsók János röviddel az 1998. évi választások előtt, február 27-én egy olyan megállapodás-tervezetet parafált a szlovák féllel, amely az előz ő évi hágai ítéleten túlmenve, a magyar fél által felmondott eredeti, 1977. évi államközi szerződésnek megfelel ően előirányozta egy Dunakanyari duzzasztógát megépítését. A nyilvánosságra került tervezet éles, tüntetésben is megnyilvánuló tiltakozást váltott ki a környezetvédők, ill. az egész társadalom körében. 26

4. T A N Í T A N I

Egyetemistaként nemigen foglalkoztál politikával, de gondolom, ez nagyon megváltozik, amikor kikerülsz ebből a burokból, elkezdesz tanítani. Ha jól tudom a Toldy Ferenc Gimnáziumban kezdted a pályádat. Ez már akkor, a nyolcvanas évek közepén is neves gimnázium volt. Hogyan kerültél oda, és egyáltalán, milyen volt ez a gimnázium? Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem oda. Állást kerestünk végzett tanárként, kezdetben nem nagy sikerrel. Emlékszem, elmentem több gimnáziumba is. Volt, ahol olyan megalázó procedúrának voltunk kitéve, ami semmi másra nem volt való, csak arra, hogy az igazgató megalázza a jelentkező fiatal tanárokat. Összecsődített ott 30-40 állásért folyamodó fiatalembert, ami gyakorlatilag csak arra szolgált, hogy ő szerepelhessen. Egyáltalán nem volt kíváncsi ránk. A Toldy

Nem tudom már, hogy a Toldyba miért mentem el, nyilván hallottam, hogy van ott állás, vagy csak gondoltam egyet, fölmegyek és megkérdezem. Mai napig előttem van a kép: május eleje, érettségi szünet volt. Gyönyörű, hatalmas gesztenyefák virágoznak a kertben, kellemes meleg, sugárzóan szép érettségiző gimnazista lányok kószálnak a folyosón, angol főúri kastélyokat idéző boltíves téglaépület. Bemegyek és megkérdezem, hogy van-e itt szeptembertől álláshely? Mire elkezdik a hátamat csapkodni, leültetnek és „persze, Zolikám, hát hogy is hívnak téged? Zolikám ülj le, hát gyere ide! pajtás" – és ő volt az igazgató. Ez teljesen más világ volt, más ember, mint a hamuarcú bürokrata a másik gimnáziumban. Megnyerő, jó hangulatú, barátságos, emberi volt az első benyomás, és az én szememben mind a mai napig ilyen. Volt gimnáziumi iskolatársam, Eck Juli tanított ott irodalmat, és kérdezi, hogy hát „mit keresel te itt? Azt hittük még a gimnáziumban – mondja nekem – hogy te egy nagy ember leszel. Hát mit akarsz te itt, csak nem tanítani?" Mondom: tanítani szeretnék. És valóban, nagyon szerettem tanítani. 27

Pataki Gyula

Ez az időszak még Pataki Gyula igazgató úrnak, egy egyébként legendás hírű igazgatónak az időszaka, aki odafogad minket, nagyon sok fiatalt. Pataki igazgató úr, akit az iskolában mindenki csak Diri bácsinak nevezett, egy Columbo hadnagyba oltott vidéki kántor, aki a ’60-as évek legelején kerül a gimnázium élére, munkásőrként, pártagként. Sárospataki diák volt egykor, egy nagyon szegény gyerekkorból, és végigjárja a pártnak az útját is, de én végül úgy ismertem meg, hogy inkább egy kicsit megtört, de mégis derűs, tapasztalt ember, afféle Kutuzov, aki tudja, hogy a dolgok úgysem azon múlnak, hogy mit mondanak a kormányban meg a pártban, hanem az emberi dimenziókon. Jellemző történet: amikor már a szakszervezetet szerveztük, a délelőtti iskolai munka, meg az éjszakába nyúló vidéki szervező utak miatt sokszor jóval éjfél után kerültek csak sorra a dolgozatok. Emlékszem, volt olyan éjszaka, amikor úgy javítottam, hogy a fáradtságtól már nem láttam, és Andrea, a feleségem olvasta fel nekem a dolgozatokat, én pedig mondtam, hogy „na ott hullámos vonallal húzd alá”! Az önkizsákmányolás tipikus esete volt, és bizony megtörtént, hogy egyszer reggel elaludtam. Diri bácsi lent a kapuban várt, „fiacskám, add csak ide a táskádat, majd én beviszem a tanáriba. Te menjél az osztályba, már várnak.” Vagyis „falazott” nekem, hogy le ne bukjunk az igazgatóhelyettesek előtt. Az ő egyéniségét, meg a korszakot is jól mutatja egy másik történet. Akkoriban kezdtek alakulni az úgynevezett „alternatív szervezetek”, pártkezdemények, szakszervezetek, mozgalmak, körök. Kezdő tanárként én is részt vettem a fiatal pedagógusok egyletének, később a PDSZ-nek a létrehozásában. Egyszer meghívott az iskola pártalapszervezete, hogy mondanám már el, hogy is van ez ezekkel a szervezetekkel. Hallottak erről a mozgalomról, az MDF-ről, akkor már működött kifejezetten politikai céllal a Fidesz, az SZDSZ is megalakult már akkor, én pedig baráti köröm révén szereztem alapító okiratokat, kiáltványokat, és röviden bemutattam ezeket a szervezeteket. Nem is ez az érdekes, hanem hogy miként reagáltak erre a kollégáim. 28

„Miért nem lépsz be a pártba?”

Pataki igazgató úr megdicsért, hogy „hát Zolikám, milyen jól mondod Te ezt, hát miért nem lépsz be a pártba?” Azt válaszoltam, hogy Diri bácsi, én ebbe a pártba nem lépek be, de ha valaha belépek majd valamilyen pártba, akkor azt majd megcsináljuk inkább mi magunk, de az egy másik párt lesz. Nem kellett ehhez nagy bátorság, bár pár másodpercig gondolkoztam, hogy ezt hogyan oldjam meg ebben a körben, a pártalapszervezetben. Ezen ő nem rökönyödött meg. Az egyéniségét és a ’80-as évek végi félős pártállami helyzetet is mutatja (bár ő nem félelemből mondta) a válasza: „nagyon jó, csináljátok csak, helyes, ne hagyjátok magatokat”. Nem úgy fogta fel ezeknek az új mozgalmaknak, pártoknak a létrejöttét, hogy ez mindenképpen ellenséges a korábban létezővel, az állampárttal, hanem úgy tekintette, hogy vannak a közügyek, amiket idáig csak egy pártban lehetett intézni, amelyben ő volt. De talán az sem baj, hogy már több párt van, és ezek a fiatalok is foglalkoznak olyan ügyekkel, amelyek neki is fontosak. Tehát nem féltékenyen és vészjóslóan, hanem inkább örömmel fogadta, hogy vannak fiatal emberek, akik nem csak magukkal foglalkoznak, hanem nyitottabbak, és a közügyeket is fontosnak tartják. Ma is előttem van, ahogyan a lehet ő legtermészetesebben mondta: persze, csináljátok. Természetesen voltak az alapszervezetben, akik hallván ezt a barátságos párbeszédet, kicsit zordabb tekintettel méregettek engem. Nyilván mást gondoltak erről, és lehet, hogy reálisabban ítélték meg a valóságos viszonyokat, mint az igazgató úr. Ő egyszerűen hagyta az embereket, diákokat, tanárokat, hogy normális életet éljenek, és normális munkát végezzenek. Védőburkot, üvegburát jelentett az ő személyisége az iskola körül. Jó lesz az úgy, ahogyan csináljátok! – mondta. Helyet és teret adott nekünk, olykor kissé tiszteletlen fiataloknak. Hálával és szeretettel emlékszem rá. Az ő halála után 1992-ben fiatal tanárként Porogi András kollégámmal gondolkoztunk, hogy megpályázzuk az igazgatóságot, ő engem noszogatott, én meg őt. Aztán ő pályázta meg, és mai napig is ő a Toldy igazgatója.

29

Mondtad, hogy szerettél tanítani. Miért lettél voltaképpen tanár? Mi volt a jó ebben? Elöljáróban annyit: szerintem ez a világ legjobb munkája, hivatása. Pedig kezdetben nem akartam tanár lenni, az egyetemen kutatónak készültem. Az ötödik év végén, a tanítási gyakorlat alatt változott ez meg. Magyar irodalomból Jobbágyné Andrássy Katalin volt a vezető tanárom – a neve fogalom a szakmában –, és az ő példája volt ennyire erős. Ráébresztett, hogy ezt művészet, sőt, tudomány jól csinálni. A tanári hivatás

Elsősorban az irodalomtanítás vonzott, aminek nagyon fontos mesterségbeli része, hogy átadjuk mindazt a tudást, szellemi kincset, ami évezredek alatt fölhalmozódott. Ugyanakkor úgy kell ezt csinálni, úgy érdemes, hogy benne legyen valami az életedből is. Az oktatás mégiscsak arról szól, hogy amit én hiszek és fontosnak tartok, azt át lehet adni tizenéves fiataloknak, akiket ez érdekel. Mert ha valami érdekli a kamaszokat, akkor éppen ez: vagyis az igazság, az élet, a lét nehezebb, bonyolultabb kérdései. Kíméletlenek ilyen tekintetben, hogy szembesítsék a felnőttek világát mindazzal, amit hirdetnek. Hozzáteszem, fárasztó és nagyon embert próbáló dolog a tanítás, hiszen gyakorlatilag mindent újra kellett tanulni. Rengeteget tanultam az egyetemen is, rengeteget olvastam, de nem ezért olvastam, hanem csak önmagamnak. Most más szemmel kellett olvasni, hogy fölkészüljek ezekre a találkozásokra, illetve felkészítsem a tanítványaimat; megtaláljam Petőfiből azt, ami izgalmassá teszi az ezredfordulós, néha vásott, néha cinikus gyereknek is. Ne fogadjam el azt, hogy Petőfi már idejétmúlt. Hát nem az! Van olyan oldala, van olyan frissessége Petőfinek, ami a mai baseballsapkás gyereknek is izgalmas és hasznos. Tehát a fiatal, pályakezdő pedagógus mindent újratanul, ebből a nézőpontból, amit korábban bölcsészként, filoszként magába szívott. Most át kell rendeznie, át kell tekintenie minden korábbi tudását; mi az, ami értékes, és mi az, ami nem kell – ezt majd megtanulják a főiskolán, az egyetemen, ha fontos. A jó tanár tudja, hogy komoly hibát követ el, ha, megmarad az 30

instrumentumoknál, és nem veszi figyelembe, hogy mi végre is tanítja ezt az egészet. Nem az a lényeg, hogy a puszta tananyagot, a születési dátumokat vagy a rímképleteket elsajátítsák a gyerekek. Ha megállunk, megragadunk az eszközök bevésésénél, akkor nem a lánghoz, hanem a hamuhoz leszünk hűek, kihamvad az egész, és unalmas masszává, szürke adathalmazzá válik az irodalom, ami pedig maga az élet. A diákok elé állni

Igazán hálás vagyok Andrássy Katalinnak, a gyakorlatvezető tanárnőmnek, hogy világossá tette a számomra: itt nem egy értelmiségi, hezitáló attitűd kell – ami persze nagyon rokonszenves: lehet így is gondolni, meg úgy is, mert neked is igazad lehet, meg nekem is, mondjuk egy baráti beszélgetésben. De ha az ember tanítani akar, akkor először is tisztáznia kell magában, hogy ő mit gondol. Akkor aztán odaállhat a diákjai elé, hogy én ezt nektek el akarom mondani. Ha hatni akar, ezt vállalnia kell; bátran ki kell engednie a hangját, és erre kell felépíteni mindent: én ezt hiszem, ez van az én fejemben, ehhez lehet viszonyulni. Egy visszahúzódó, így is lehet, úgy is lehet attit űddel a diák nem tud mit kezdeni. Ez az első nehézség. A második persze az, hogy utána a tanár mégse legyen túlzottan merev, nehogy megakadályozza, hogy a diák kialakítsa a személyes viszonyát az adott témához. Nyilván nem szabad lediktálni az „erkölcsi tanulságot”, mert az tönkreteszi a dolgot, és a mű nem válik a diák saját élményévé. A tanításban mindenképpen lefegyverző, hogy az ember 100%-ig azt csinálhatja, amiben hisz, és aránylag nyíltan el is mondhatja, amit gondol. Ha az egyénisége úgy kívánja, akkor kicsit kódoltabban, egy-egy vers vagy valamely regényalak mögé bújva, a szemérmesebb lelkületűek maguk elé tolhatják József Attilát, Pilinszky Jánost vagy éppen Balassi Bálintot. Végül is tényleg, mi az a hazaszeretet? Mi a bűn? Mit szeretünk a másik emberben? Halálunk előtt hogyan nézünk majd vissza a saját életünkre? Mit tartunk abban a legfontosabbnak? Ezekről a kérdésekről gondolkozni, régi emberek tanúságtételét átadni a mai fiataloknak – ennél 31

izgalmasabb és szebb, sőt fontosabb feladatot keresve sem lehet találni. A másik oldala az, amit közben a gyerekektől kap az ember; figyelmeztetést, bíztatást, visszaigazolást, ötletet, kedvességet, humort, derűt, nyitottságot, frissességet. A tanár szeretetet ad és kap. Hogy mégsem válik a tanítás prédikációvá, hanem élettel telítődik meg, ez azért a diákokon múlik leginkább. Ha ez a világ egyik legnagyszerűbb hivatása, akkor miért hagytam fel vele, merül fel a jogos kérdés. Sajnos a szakszervezeti tevékenységgel, a mindennapi, hajnalba nyúló vidéki utakkal mind nehezebben lehetett összeegyeztetni a tanítást. Előbb részmunkaidős lettem, de csakhamar világossá vált, hogy időben, energiában még így sem teljesíthető a két dolog. A diákok hamar megérzik, ha az ember fáradtan, vagy nem teljesen felkészülten áll eléjük, ezt mindenképpen el akartam kerülni. Ezért hagytam abba a tanítást, szándékaim szerint nem véglegesen; úgy terveztem akkor, hogy néhány évet a PDSZ építésére, országos ügyekre szánok az életemből. De még most is úgy gondolok erre az időre, mint életem legboldogabb szakaszára, amikor én irodalmat taníthattam a Toldy Ferenc Gimnáziumban.

32

5. A PDSZ- B E N

Egyelőre tanárként dolgozol, aztán egyszer csak szakszervezetet alapítotok. Ez már mégiscsak politika? Politikai szerepvállalásom kezdete 1987–89, a nyolcvanas

A rendszerváltozás évek második fele. Talán ez életem egyik legsűrűbb időszaka, kezdetén

a legnagyobb változások ideje. Még a Kádár-korban gyökerezik, a már elbizonytalanodott Kádár-korban, amelyik komoly megtorlásokat már nemigen alkalmaz, néha egy-egy helyreigazító pofont, taslit ad a politikai ellenzéknek, de mindig óvatosan, ne csattanjon túl nagyot. Szemlátomást ekkor indulnak el a politikai mozgalmak, klubok, a Független Jogászfórum, az MDF, a Fidesz, a Szabad Demokraták Szövetsége, Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, Fiatal Pedagógusok Egyesülete. Mindenki akar valamit csinálni.

Nehezen találjuk a formákat. Ott van előttünk a lengyel Szolidaritás példája, egy olyan ellenzéki szerveződésé, amelyik egy szakszervezeti, érdekvédelmi mozgalomból nőtt ki. Sokan őszintén hitték, hogy itt, Magyarországon is a szakszervezet lehet a politikai burok vagy inkubátor az új politikai erőknek, mozgalmaknak, aztán nem így történt. Magyarországon ekkor már – szerencsésen – sokkal céltudatosabban politizáló szereplők lépnek elő. Talán a Fidesz az első, amelyik magát kifejezetten politikai erőnek deklarálja. Az attitűd náluk teljesen új: úgy kell viselkedni, mintha egy normális országban élnénk, megpróbálunk élni a jogainkkal, és majd meglátjuk, hogy mi lesz bel őle. Láttuk, hogy mi lesz. Emlékszem az MDF-en belüli vitákra: mozgalom, kulturális tevékenység vagy pedig politikai párt – ez komoly belső vitákat okozott. De ugyanez zajlik az SZDSZ-nél is. A Hálózatból∗, értelmiségi körökből, klubokból ∗

Szabad Kezdeményezések Hálózata: Az 1988. március 17-én napvilágot látott, zömmel a demokratikus ellenzékhez tartozó személyek felhívása nyomán, május 1-jén megalakult szervezet szándéka szerint az információcsere biztosításával, az együttes fellépés koordinálásával 33

hogyan válik kifejezetten céltudatos, parlamenti szerepet is vállaló politikai párt? Fenntartások a politikával szemben

Fiatal Tanárok Egyesülete

Ebben a forrongó időszakban kezdem én is, akinek a politikával szemben – különösen a pártpolitikával szemben – komoly erkölcsi fenntartásaim voltak. Nekem a politika azel őtt mindig az önfeladásnak, a morális engedménytételeknek a világa volt. Egyetemista koromból emlékszem, hogy akik a KISZ-t csinálták, a hivatásos KISZ-vezetők egy kicsit mindig lenézett, megvetett társaság volt. Nem utáltuk őket, csak tudtuk, hogy valamit föladnak a szabadságukból, a lelkükből, mert olyanhoz igazodnak, amihez igényes ember aligha. Életem egyik nagy ajándéka, hogy ezt az időszakot megélhettem, és megtapasztalhattam, hogy lehet közös dolgokat, közös ügyeket intézni, politizálni úgy is, hogy az nem jár önfeladással, morális zülléssel. A dolog száraz része: fiatal tanár voltam, és minden fiatal tanár persze tudja, hogy hogyan kellene valójában tanítani, és hogyan kéne megváltani az egész oktatási rendszert. Mindezt a fiatalság magabízásával és a tájékozatlanok bátorságával, kellően éles nyelvvel persze el is mondtam. Így merült fel többünkben, hogy kellene alakítanunk valamilyen egyesületet, ami bele tud szólni a dolgokba. Megalakítottuk hát a Fiatal Tanárok Egyesületét. Már ott is küszködnünk kellett a KISZesekkel, akik szintén ezen a területen mozogtak. Kevés a pénz, nagyjából ebben foglalható össze az ő álláspontjuk, a miénk meg az, hogy kevés a pénz, és úgy rossz az egész, ahogyan van. Ez az a korszak, amikor mindenki alakít valamit, és ezt végre nem veri szét a rendőrség, vagy nem mindegyiket. Emlékszem, még mint fiatal tanár megkaptuk az igazgatónktól az egyesülési törvény tervezetét, hogy mondjunk róla véleményt.

megkísérelte összefogni a rohamosan gyarapodó független társadalmi szerveződéseket a parlamentáris demokrácia megteremtése céljából. A Hálózat lényegében az SZDSZ elődszervezete lett, 1988. november 13-án 1100 jelenlévő tagjából mintegy ezren a párttá alakulásra szavaztak, létrehozva ezzel a Szabad Demokraták Szövetségét. 34

Mondtunk is, életemben akkor olvasok először törvénytervezetet. Akkoriban, hogy a párt bizonyítsa demokratizmusát, a fontosabb kérdésekről „társadalmi vitát” rendeztek. Az igazgatónk megkapta, ő pedig odaadta a fiatal, nagyszájú tanároknak, mondják el, hogy ők mit gondolnak. Így Porogi András barátommal egy söröz őben írogatjuk, hogy szerintünk hogyan lehetne egyesületet meg pártot, meg nem tudom miket alakítani. Egy szó mint száz, ez egy nagyon szép, lázas időszak. Éppen a tanár-egyesületünket próbáltuk bejegyeztetni, amikor egy barátom megkeresett, hogy csináljunk szakszervezetet. Nevetségesnek tűnt, őszintén megmondom, sőt ki is nevettük először. Aztán elmondta, hogy a szakszervezeteknek miféle jogosítványai vannak, és ennek védernyője alatt milyen fontos dolgokat lehet megfogalmazni, képviselni. Hát, csináljunk szakszervezetet!

Szakszervezetet alakítunk

Tehát Beke Katával, Lakner Zoltánnal, Horn Gáborral, Puskás Auréllal, Soós Gáborral, Mendrey Lászlóval és másokkal megalakítottuk a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét. A szakszervezeteknek akkor valóban jelentős jogai voltak, amelyekkel a szocializmusban sose éltek, de majd mi élni fogunk velük, gondoltuk. Hiszen kifejezetten politikai céljaink voltak, és elhatároztuk, hogy a szakszervezeti köntösben majd mi is ellenzéki szerveződés leszünk. Részben azzal az ambícióval kezdtük, hogy megmutassuk: lehet egy pártállamtól független, antikommunista szakszervezetet létrehozni, sőt később szakszervezeti mozgalmat generálni; részben pedig azzal a hittel, hogy nem szabad leragadni a „mennyi a túlórapénz?” egyébként fontos, de mégis kisstílű problémájánál. Egy pedagógus szakszervezet az oktatás alapkérdéseit, teoretikus kérdéseit is föl kell, hogy vesse. Hogy van-e üdülés vagy sem, ezt többen közülünk már kevésbé szerették, de oktatáspolitikáról vitatkozni, ütköztetni a véleményeket egy szakszervezet keretén belül, az vonzó volt sok ember számára. Természetesen 1988 őszén még nem a szakmán volt a hangsúly. Soha életünkben egyikünk sem csinált ellenzéki szervezetet, valamennyien kezdők voltunk ezen a területen. 35

Azt hiszem, az erdélyi falurombolás elleni tüntetés∗ ekkor már megvolt, a diákjaimmal együtt vonultunk ki. A szakszervezetben ezután határoztuk el, hogy mi is csinálunk egy tüntetést, mert ez a legjobb módja, hogy megmutassuk magunkat. Erre 1988 novemberében került sor. PDSZ-esként megkerestük a Fideszt, hogy segítsenek nekünk, benne volt még a szervezésben a Fiatal Pedagógusok budapesti szerveződése is. Többek között Beke Kata és Szigethy Gábor mond beszédet, és külföldi tévékamerák is veszik, amint a zuhogó esőben több ezer tanár vonul az Eötvös-szobortól az Alkotmány utcáig, mert a Parlament elé nem engednek bennünket, és követeljük – mi mást is követelhetnénk? –, hogy emeljék kétszeresére a tanári fizetéseket.

az első tüntetés

De valahogy a Szalay utcát, a minisztériumot is útba ejtitek.

Oda csak elvisszük ezeket a követeléseket, de az Alkotmány utcában, szemben a Parlamenttel, a zuhogó eső ellenére nagyon imponáló tömeg gyűlik össze. A tüntetés megszervezésére a mai napig emlékszem. Megbeszéltük, hogy mindenki hoz lepedőt és seprűnyeleket a transzparensek készítéséhez, hogy aztán nem zsugorodó akrilfestékkel elkészítsük a feliratokat. A transzparenseket aztán konspiratív módon nem egy helyen tároljuk, hanem különféle garázsokban. Szegény kis Polskim rettenetesen büdös lett az akrilfestéktől. Szintén a konspirációhoz tartozott a főszervezőknek kiadott parancs, hogy a tüntetés előtti éjszaka tilos otthon aludni, nehogy elvigyenek bennünket. A szórólapokat különféle fénymásolókon kellett titokban ∗

erdélyi tüntetés: a Ceauş escu-rezsim 1988. április folyamán nyilvánosságra hozott település-átalakítási terve értelmében a romániai falvakat fejlesztendő, megmaradó és felszámolandó (termőfölddé alakítandó) kategóriákba sorolják. A terv megvalósítása, a magyar lakosságú falvak átrendezése, elpusztítása a kisebbség etnikai egységének végét jelenthette volna, miközben a nemzeti múlt emlékei is veszélybe kerültek. A falurombolási terv világszerte ellenérzést keltett, Magyarországon 1988. június 27-én százezer fős, ellenzéki szervezetek által szervezett, békés tiltakozó tüntetés zajlott le a Hősök terén, majd a román külképviselet előtt. 36

lehúzni. Ma is előttem van, hogy az egyik kollégánk, a BajcsyZsilinszky utat sikeresen rosszul írja, i betűvel, és csak később vesszük észre; utána áldozatkész tanárnők fekete filctollal mind a 15 ezer darabot egyenként átjavítják, mert nem lehet pazarolni. Előtte a Deák Ferenc utcai rendőrkapitányságra is be kellett mennünk, bejelenteni a tüntetést. Jópofáskodó rendőr őrnagy fogad, akinek ez a dolga, hogy a tüntetőket fogadja; regisztrálja az útvonaljelentést, meg a rendezők létszámát. Kitesz elénk egy határidőnaplót, amin egy nagy Fidesz-matrica van, mondván, hogy tőlük kapta, és próbál ezzel jókedvet és rokonszenvet kiváltani bennünk, noha mi kicsit be voltunk tojva. Ma már látja az ember, hogy indokolatlanul. Generációk együtt Nagy élmény és nagy ajándék huszonvalahány évesen 60-70

éves emberekkel közös dolgokba vágni. Ott van mellettem a hetvenéves irodalomtanár, és együtt tekerjük a stencilgépet. És ő éppúgy izgalomtól piruló füllel csinálja, mert soha életében nem volt része hasonló dologban, és épp olyan kezdő ezen a területen, mint én. Lenyűgöző érzés, hogy hirtelen barátaink támadnak olyan emberek körében, akik 30-40 esztendővel idősebbek. Normális békeidőben ritkán adatik meg ez az egymásra találás, hogy közösen éljünk át fontos dolgokat egy teljesen más generáció tagjaival. Először tapasztaltam meg, hogy idősebb kollégák megbíznak bennem, huszonéves fiatalemberben, mondván, hogy hát akkor csináld te! És nem azért, hogy odalökdössenek, mint afféle mulyát, hogy majd őt elviszi a rendőrség, hanem mert azt gondolják, hogy jól látja, jól mondja: csinálja ő. A bizalomnak ezt a lefegyverző és kötelező erejét ezekben a hetekben, ezekben az években élem át először. Nagyon sokat kaptam ebben az időszakban. Egészen eltérő korú, gondolkozású, múltú emberek találtak közös pontot, és képesek voltak egymásra ismerni, fölismerni a másikban a hasonlót, a rokonszenvez őt. Még egy mozzanat, ami talán meghatározó volt ezekben az időkben, 1989 június 16-a, a Nagy Imre-temetés. Egy fiatal tanár, aki akkor már egy szakszervezetet vezet, hogyan éli ezt meg? 37

A Nagy Imre temetés

Orbán Viktor beszéde

Tudtuk, hogy nagy esemény, fontosnak tartottuk, hogy elmenjünk, afféle ellenzéki szakszervezetként még koszorúzunk is. Andreával, a későbbi feleségemmel és a barátaimmal megyünk el a Hősök terére, de nem maradunk ott végig, kíváncsiak vagyunk a város reakcióira. Ma is emlékszem, hogy mindenütt, ahová betértünk, a cukrászdákban, söröz őkben, mindenütt megy a televízió, és mindenki ezt nézi. Talán az angol-magyar rádióközvetítése lehetett ilyen, amikor így követett valamit az ország. Emlékszem, hogy még a szűkebb baráti társaságomat is mennyire megosztja Orbán Viktor beszéde. Haragszanak rá, lehülyézik; mondják, hogy hát micsoda veszélyes dolog ilyeneket kimondani! Óhatatlanul, afféle fogadatlan prókátorként a védelmére keltem. Nem sokkal előtte voltam Gdanskban, és bennem élt, amit Walesától erről hallottam. Természetesen megvan a politikusoknak a felelőssége, hogy ne vigyék reménytelen, lehetetlen helyzetbe a támogatóikat – erre éppen a lengyel történelem tragédiái figyelmeztetnek. Valahogy úgy fogalmazott, hogy nem szabad fejjel menni a falnak, és véres ügyekbe vezetni milliókat, a falig viszont el kell menni. A felismerést, ami egy nemzetben megszületett, azt a politikusnak ki kell mondania, ez az ő felelőssége. Emlékszem, amikor délután a baráti társaságban szidták Viktort, hogy micsoda felelőtlenség, hát, az oroszok itt vannak, ezt nem lehet, vér lesz, fegyverek, stb. Velük vitázva használtam Walesának ezt a gondolatát, hogy ki kell mondani azt, amit mindannyian tudunk. Bizony, Viktor ilyen szempontból precízen fogalmazott, nem azt mondta, hogy most kapára, kaszára: zavarjuk ki az oroszokat; hanem azt mondta, hogy ha van bennünk elég bátorság, és eltökéltség, akkor olyan kormányt választunk, amelyik azonnal elkezdi a tárgyalásokat az oroszok kivonulásáról. Precízen, jogállami pontossággal fogalmazta meg ezt a mondatot, de mégis kimondta azt, ami akkor már, 1989-ben, ott volt valamennyiünk fejében. Hiába zúgolódtak sokan, végül igaza lett, az következett be, amit mondott. Ma is azt gondolom, a politikusnak valóban az a dolga – ellenzékben különösen –, hogy ami a lehetőségben benne 38

rejlik, azt kiaknázza, addig el kell menni. El kell menni mindig a falig. Jól megmutatkozott, hogy mennyire erős a magyar társadalomban a reformszocialista meggyőz ődés, hiszen még a velem egykorú és barátomként szeretett emberben is ez merült fel, hogy hát ebből baj lesz, visszaüt, nem szabad ilyen élesen fogalmazni, inkább próbáljuk meg suttyomban. Emlékszem, hogy mennyire igazat adtam Viktornak, mivel én is úgy gondoltam, hogy ki kell mondani azt, amit gondolunk. Nyelvi forradalom

A közügyekben, a politikában is az a jó, ha az ember világosan fogalmaz. Az ezt követő években is számomra, aki ezt kívülről néztem, leginkább a Fidesz jelentette a tiszta és világos beszédet. Nyelvi forradalom volt, amit a Fidesz csinált, szemben a többiek innen is, onnan is „megfontoljuk" politikusi szürkeségéhez képest, vagy az olyan politikusi beszédekhez képest, amelyek egyetlen értelme, hogy ne lehessen elmondójuk valódi szándékait kitapogatni. Hiszen a magyar politikusok jó része a '80-as évek végéig úgy gondolta, hogy a szó arra való, hogy az igazi szándékaikat elfedje. A Fidesz élére állította a kérdéseket, fekete-fehér, igen vagy nem. Világos, egyszerű, érthető beszédet hozott. Hozzáteszem: az ellenzéki pártok között már akkor is nagyon világosan megmutatkozott ez a nyelvi különbség. Hiszen a résztvevők életkorából, politikai szocializációjából fakadóan sokszor a régi beszédmód volt jelen még az MDF-nél és az SZDSZ-nél is. Sokan ezt persze a Fidesznél jó esetben egyfajta fiatalos hévként, rossz esetben bárdolatlanságként, agresszivitásként fogták föl, pedig ennek a hatása a magyar politikai beszédre nagyon is meghatározó volt. Gyakorlatilag ez vált mára – legalábbis a legutóbbi évekig – uralkodóvá: azt várjuk el a politikustól, hogy érthető és egyenes legyen. Hogyan jellemeznéd tevékenységedet?

a

szakszervezeti

Öt évet áldoztam rá az életemből. Délelőtt tanítottam, délután éjszakába nyúlóan a vidéket jártam Beke Katával, Vekerdy Tamással vagy Zsinkó Ferenccel; egy kis Polskival többször keresztül-kasul száguldva Magyarországot, rengeteg emberrel beszélve. A szakmát valójában ekkor, a terepen tanultam meg. 39

Végig az országon

Megismertem a gondokat, elképzeléseket, gondolatokat, amelyek az oktatásban felmerültek. A legtöbbet ez alatt az 5-6 év alatt tanultam, a napi vitákban, ütközésekben. Nemcsak teoretikus vitákban, hanem a tanárait éppen kirúgni szándékozó polgármesterrel vagy korábban tanácselnökkel, igazgatóval küzdve; tehát a frontvonalon megtanulva az oktatási ágazatot, a szakmát. Térítettük az embereket, hogy fogjanak össze, alakítsanak szakszervezetet, és ne hagyják magukat. Nagyon aprólékos, időfaló szervezőmunka volt ez, amit azért vállaltam, mert egyfajta politikai célt is láttam benne. Úgy gondoltuk, hogy a rendszerváltozást részben mi is csináljuk. Az Ellenzéki Kerekasztal∗ üléseire is elmehettünk, mert közben megalakítottuk 3-4 hasonló módon szerveződő antikommunista szakszervezettel a Ligát, a Független ( Szakszervezetek Demokratikus Ligáját∗ . Élvezzük az

∗

Ellenzéki Kerekasztal: Miután az MSZMP KB 1989. február 10–11-i ülésén állást foglalt a többpártrendszer mellett, az állampárt hatalma folyamatosságának biztosítása érdekében megkísérelte az ellenzéki szervezeteket külön-külön, más társadalmi szervezetekkel összemosva tárgyalásokra hívni. Ezt elkerülendő a Független Jogász Fórum március 17-én felhívást intézett a független politikai szervezetekhez az ellenzék előzetesen egyeztetett, egységes fellépése biztosítása érdekében. A FJF kezdeményezésére március 22-én a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Fidesz, a FKGP, az MDF, a Magyar Néppárt, az MSZDP, az SZDSZ és megfigyelőként a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája megalakította az EKA-t, és kialakította tárgyalási stratégiáját. (A júniusban újjáalakult KDNP később csatlakozhatott a szervezethez.) Az ország növekvő gazdasági-politikai válsága következtében az MSZMP meghátrálásra kényszerült, és június 13-án az Országház épületében megkezdődtek a nevében háromoldalú, lényegét tekintve azonban az állampárt és az ellenzéket képviselő EKA közötti politikai egyeztető tárgyalások, amelyeken a felek megegyeztek a demokratikus átmenet politikai és jogi feltételeiről. ∗∗ Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája: 1988. december 19-én az államszocialista rendszerben létrejött első független munkavállalói érdekképviselet, a független szakszervezetek együttműködési fóruma. A Ligát 1989-ben meghívták az Ellenzéki Kerekasztalba, de képviselői, ragaszkodva az érdek-képviseleti mivolthoz, csak megfigyelőként, ill. szakértőként vettek részt a munkában, majd a későbbi háromoldalú politikai egyeztető 40

amerikai, francia, német hasonlóan antikommunista indíttatású mozgalmaknak az érdeklődését és támogatását; nyári képzéseket szervezünk önmagunknak és pedagógustársainknak; hogy kell ezt csinálni, miből áll egy ilyen szervezetnek a fölépítése; tanuljuk a politizálás ABC-jét a gyakorlatban, ami mással össze nem hasonlítható tapasztalatot ad. Sok mindent meg lehet tanulni a politikáról az egyetemen vagy a szakkönyvekből, de amikor az ember maga csinálja, ráadásul úgy, hogy nem kell magát ostobának éreznie, mert mindenki kezdő ezen a pályán, az nagyon nagy iskola. A mi generációnk nagyrészt ebből él, ebből a praktikusan megszerzett tudásból.

megalakul a Liga

Azt hiszem, nagyon nagy a felelőssége a mozgalom résztvevőinek, hogy valamilyen hiteles képet adjanak erről a folyamatról. Például a liga tekintetében milyen politikai befolyások érvényesültek, milyen szerepe volt Forgács Pálnak? Forgács Pál nagyon sokat tett azért, hogy mindez létrejöjjön.

Az Antall-kormány Ennek két szintje van, az érdekvédelem és a nagypolitika. Az idején

érdekvédelembe Pali bácsi nem szólt bele, segített és sok jó tanácsot adott, hogy hogyan jöjjenek létre az ilyen-amolyan szervezetek, melyek azok a közös dolgok, amelyeket szakmaiérdekvédelmi téren érdemes megcsinálni. De egyértelmű és világos volt, hogy ennek van egy másik, egy pártpolitikai metszete is, méghozzá az Antall-kormánnyal szemben. A Liga szakszervezetei, a bennük tevékenykedő emberek egy dologban közösek voltak, hogy a Kádár-rendszerrel, az elnyomó MSZMP-vel és utódpártjával, az MSZP-vel szemben álltak. Ebben Pali bácsi is természetesen osztozott velünk. De az Antall-kormány megalakulása, illetve a 90-es választások természetesen már komoly belső ellentétet hoztak létre. Fontos lett, hogy ki MDF-es, ki SZDSZ-es, esetleg Fideszes; vagyis az Antall-kormányhoz, illetve az MDF-hez való viszony létrehozott egyfajta belső metszetet. Emlékszem, hogy a

tárgyalásokon. 1990 nyarán mint országos szakszervezeti konföderáció a Szakszervezeti Kerekasztal alapító tagja. 41

MDF-esek és SZDSZ-esek

PDSZ-en belül is durcás arccal fordítanak egymásnak hátat a barátaim, akik mind egyetértettek abban, hogy a szocikkal nem, de már abban megoszlottak a vélemények, hogy akkor most az Antall-kormányt támogatjuk-e vagy sem. A PDSZ végül olyan szerepmeghatározást alakított ki, amely szerint a mindenkori érdekvédelem a mindenkori kormánnyal ellentétes oldalon ül. Még akkor is, hogyha számos politikai kérdésben egyet is értünk. De a szerepünk, a feladatunk, az a mindenkori kormánnyal vitatkozó, jogokat, pénzt, lehet őségeket tőle perelő pozíció. Volt, aki fölpanaszolta ezt; Beke Kata például kilépett a PDSZ-ből, mert ő ebben politikai támadást érzett, hozzáteszem, sok esetben okkal. Ezekben az új szakszervezetekben komoly befolyással bírt a Fidesz és főként a szabad demokraták Antall-kormány ellenes szárnya. De azért nagyon sok MDF-es barátom bent maradt, és kicsit háttérbe húzódva elfogadta, hogy végeredményben ez egy szakszervezet. Aztán '94 és '98 között ők kerültek előtérbe, és akkor meg Horn Gábor lépett ki a PDSZ-ből. Én nem léptem ki, akkor sem, amikor kormányra kerültünk, de akkor ennek már kisebb volt a jelentősége. Az SZDSZ-nek a Liga működésére ebben a mezőnyben valóban jelentős befolyása volt, és a konföderációt sok esetben bevonta olyan, az Antall-kormány elleni akciókba is, amelyek komoly belső vitákat okoztak. MDF-es indíttatású, sőt MDFtag szakszervezeti emberek szólaltak föl ez ügyben, de háttérbe szorultak, mert azzal az érvvel szemben, hogy ez egy szakszervezet, amelyik a kormánnyal szemben akar valamit elérni, nemigen tudtak mit kezdeni. Pedig azokban az ambíciókban és energiákban, amelyek ezekben a kormányellenes megnyilatkozásokban megjelentek, jócskán voltak a szakszervezeti mozgalmon túlmutató politikai célkitűzések is az Antall-kormánnyal szemben. Hozzáteszem: sem én, sem mások, akik ebben részt vettünk, nem ismertük föl, hogy ez teret nyit a szocialisták számára is. Akkoriban a tévé, rádió aránylag nagy teret szentelt az oktatási törvényeknek, afféle háború volt ez kicsiben, mint a médiaháború. Nyilván az MDF-kormánnyal nem 42

Média-népszerűség rokonszenvező sajtó előszeretettel szerepeltette a törvényt

több ponton vitató, kritizáló szakszervezeteket, tehermentesítve ezzel az ellenzéki pártokat, mintegy tolva minket előre. Ezt nem nagyon ismertük föl, örültünk a szereplési lehet őségnek, hogy megmutathatjuk az érveinket, magunkat, tudásunkat. Hogy eközben eszközként is szolgálunk az Antall-kormány támadására, ezt nem láttuk, vagy ha láttuk is, nem nagyon érdekelt bennünket. Bizonyos értelemben naivak is voltunk, sokáig azt hittük, úgy helyes, ha olykor talán kíméletlenül is támadjuk a kormányt minden olyan ügyben, amiben nem értünk egyet. Valóban tartalmas vitákat folytattunk, és dicséretére legyen mondva az Antallkormánynak, valóban leálltak velünk érdemben vitatkozni, mert ők is és mi is a legjobb megoldásokat kerestük. Van-e olyan kérdés, amiben azóta másként gondolkodsz? Tehát van-e, amiben azt mondod, hogy akkor nem volt teljesen igazunk, hanem inkább a kormánynak, vagy Andrásfalvy miniszternek volt igaza?

Az egyházi ingatlanok visszaadása

Az egyik legismertebb vita az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény vitája volt. Értelemszerűen a koalíció, az Antall-kormányt támogató pártok akarták, támogatták a törvényt. Az MSZP és az SZDSZ ellene szavazott, a Fidesz tartózkodott. Ma már erre nem nagyon szoktak emlékezni, de ebben a tartózkodásban is kifejeződött az, hogy nem az iránnyal vagy az indokoltsággal volt a Fidesznek gondja, hanem az eljárásmóddal, a technikai részletekkel. 14 év távolából ma már azt gondolom, hogy végül is ez jó intézkedés volt; a törvény nem volt tökéletes, azóta módosítani is kellett – éppen a mi időnkben módosult; de lényegét tekintve hozzájárult ahhoz, hogy megerősödjenek az egyházaknak a társadalom számára fontos oktatási, szociális és karitatív funkciói. Utólag azt gondolom, hogy a technikai gondokra nem kellett volna akkora súlyt fektetni, hanem inkább a perspektívára. 14 év elteltével megfigyelhető, hogy azok a pártok is, amelyek akkor ellene voltak – még egyszer hangsúlyozom, a Fidesz csak tartózkodott – azok sem tudták, nem akarták vagy nem látták bölcsnek, hogy 43

radikálisan megváltoztassák. Ma úgy gondolom, hogy az igazság nagyobb részt a kormány oldalán volt. ROK TOK OKÉV

A másik nagyon éles vita az oktatás középszintű igazgatásának a megszervezése volt, az elhíresült regionális oktatási központok, vagy tankerületi központok, mind a kettő a ronda rövidítésével – ROK-ok és TOK-ok – vált közismertté. Mi úgy éreztük, részben az akkori propaganda hatására is, hogy itt visszaszüremkedik valami a tanfelügyeleti rendszerből, az állam mindenbe belenyúló, mindent ellenőrz ő világából. Nem akartunk visszatérni a ’80-as évek szakfelügyeleti rendszeréhez – ez helyes is volt –, de nem láttuk eléggé azt sem, hogy a több ezer iskolát üzemeltető önkormányzat közül nagyon kevés készülhetett föl érdemben az iskolák szakmai ellenőrzésére, irányítására. Ennek a rendszernek a középszintű ellenőrzését, irányítási és segítő rendszerét létre kellett hozni. Végül is, így, visszatekintve ez pozitív történet. Hogyan indult? Az Antall-kormány létrehozta a tankerületi oktatási központokat, a Horn-kormány szétverte ezeket. Az Orbánkormány nem a TOK-ok utódját, hanem egy korszerű, középszintű közigazgatási egységet hoz létre, az Országos Középiskolai Érettségi és Vizsga Központokat, az OKÉV-et. A Medgyessy-kormány 10 év elteltével már belátja, hogy nem követheti el azt a hibát, amit a TOK-okkal a Horn kormány elkövetett, és nem veri szét ezeket. Hasonló folyamat játszódott le a pedagógus továbbképzési rendszert, az őszi szünetet, a középiskolai rendszert illetően. Úgy tűnik tehát, van valamiféle közmegegyezés az oktatáspolitikában, de ez nem úgy keletkezik, hogy egymás tenyerébe csapnak a politikusok, pezsgőt nyitnak, és a kamerák előtt boldogan mosolyognak, hanem fokozatosan jön létre. Már nem nyúl hozzá, már nem bontja vissza az új kormány az előző munkáját – legalábbis ebben a vonatkozásban nem ez történt. Persze megspórolhattuk volna akár ezt az utat, hogyha akkor van bennünk elég előrelátás és elég bölcsesség. Andrásfalvy Bertalan jól érzékelte, hogy szükség van egy közbülső oktatásirányítási szintre, amely végül meg is valósult, ha némileg másként is. Jó lelkiismerettel vitáztunk, örültünk annak is, hogy a sajtó jó része teret nyitott nekünk, és támogatott minket, de hogy e 44

mögött milyen politikai számítások húzódhatnak, hogy ez esetleg a szocialisták visszatérését is szolgálhatja, arra nemigen gondoltunk. Ez igazán csak '93-tól vált érzékelhetővé, tapasztalhatóvá, és akkor már éppen ezért talán világosabb szabályok alakultak ki a pártoktól való távolságtartásra. Ekkor már a Charta is megmutatta ezt. Így van. Igazán a Charta tette ezt nyilvánvalóvá valamennyiünk számára. A tájékozottabb vagy gyanakvóbb emberek ezt hamarabb érzékelték, én nem. Amikor ez világossá vált, akkor én már a pártpolitika felé, a Fidesz felé vonzódtam. De kétségtelen, hogy az én politikai iskolámban a második fontos lecke az Antall-kormánnyal folytatott viták leckéje volt. Először csináltunk felsőoktatási törvényt, szakképzési, közoktatási törvényt, mindezt én Beke Katával, vagy Dobos Krisztinával az átellenes oldalon vitatkozva tanultam meg és éltem át. Bízom benne, hogy nem követtem el olyan hibákat, hogy akkor indulatból vagy politikai indíttatásból olyan ponton is vitatkoztam, ahol amúgy a szakmai érvek ezt nem tették volna kívánatossá, vagy lehetségessé. De nem tartom kizártnak. Tehát mi politikai ellenfélként fogtuk föl akkor az MDF-et. Még akkor is, hogyha tudtuk, hogy egy pillanatig sem azonosíthatók a szocialistákkal.

6. B E L É P É S

A

FIDESZBE

Miért váltottál, 1993-ban miért hagytad ott a szakszervezetet és lettél pártpolitikus? 1991-92-re a szakszervezeten belül elég elismert és elfogadott vezetővé váltam. Említettem már, hogy a PDSZ nem pusztán érdekképviselet kívánt lenni, amelyik több bért és kevesebb túlórát akar elérni, hanem szakmai kérdésekkel is foglalkozott. Abból a meggyőz ődésből fakadóan, hogy egy tanárnak akkor jó, ha jó az oktatás, és nem lehet kedvező tanári pozíciókat, megélhetést, bért biztosítani, hogyha az oktatási rendszer 45

egésze nem minőségelvű, nem szolgálja a társadalom érdekeit. Vagyis a közjó lebegett szemünk előtt. Az különböztetett meg bennünket a régi, a nagyobb Pedagógusok Szakszervezetét ől, hogy nálunk komoly szakmai, teoretikus viták, oktatáspolitikai viták folytak, míg ők ettől tartózkodtak. Hat- és nyolcosztályos gimnáziumok

Ugyanakkor egyre többször kerültem abba a helyzetbe, hogy láttam, mi az érdeke a tanároknak, és mi az érdeke a jó oktatásnak, és ez nem mindig vágott egybe. Csak egy példa: akkoriban indultak sorra a hat és nyolc osztályos gimnáziumok, ami a csökkenő gyereklétszám miatt a gimnáziumi tanárok egzisztenciális törekvése is volt. Vagyis nemcsak bizonyos társadalmi rétegek igényét elégítette ki, de az adott intézményben dolgozó pedagógusok evidens érdeke is volt; biztosítani a kellő számú gyereket, így a megélhetést, a normatív támogatást az adott középiskola számára. Nekem az volt a meggyőződésem, hogy nem jó a köz számára, hogyha a szelekciós időpont, a gimnázium megválasztásának időpontja lejjebb jön, a gyermekek 10-12 éves korára. Mert minél korábban történik ez, annál inkább a szülők szociális helyzete dönti el, melyik utat választják, és nem a tanuló érettsége, rátermettsége, teljesítménye. Ezt mai napig is így gondolom. Ennek alapján a hat és nyolc osztályos gimnáziumok indításának a fékezését, lassítását akartuk elérni, noha tagjaink egy része, legalábbis a gimnáziumi tanárok amúgy éppen ennek ellenkezőjét szerették volna. Egy ideig, mint érdekvédő, mint szakszervezeti vezető a szakszervezettel képviseltetni a közjó megfontolásait. Nem egyszer sikerült meggyőznöm a PDSZ választmányát, szervezeteit, tagjait, hogy az általam teoretikusan jónak tartott álláspontot fogadjuk el, annak ellenére, hogy tudtam, egy szakszervezetnek valójában nem ez a dolga, hanem az, hogy a tagjainak az érdekeit képviselje. Látható volt, hogy elhiszik nekem, megbecsülnek és elfogadják az álláspontomat, de ez mégsem az ő konkrét érdekük. Egyre több ilyen helyzettel találkoztam, amelyben láttam, hogy ha tovább folytatom, becsapom a tagjaimat, azokat, akik megbíznak bennem. Mert nem az ő érdeküket képviselem, hanem az én meggyőződésemet. Jó két éven keresztül komoly belső dilemmát okozott ez számomra, míg

Érdekvédelem vagy próbáltam a közjó szolgálata?

46

fájdalmas felismerés

végül arra jutottam, hogy ki kell lépnem ebből az egyfókuszú érdekvédelemből, és vállalnom kell, hogy oktatáspolitikát csinálok. Ha érdeket védek, akkor ott rendesen azoknak az érdekét kell védenem, akik ezzel megbíznak, ha pedig a közjót szolgálom, a szülők érdekeit, a gyerekek érdekeit, a társadalom érdekeit veszem számításba, ezt már nem szakszervezetnek hívják. Ezt már egy párt keretében kell tenni, amelyik azzal az ambícióval lép föl, hogy harmonizálja ezeket az érdekeket. Nem védi egyiket vagy másikat, hanem próbál egyensúlyt teremteni közöttük. Intellektuális szinten így jutottam el a Fideszhez. Ez lassú felismerés volt, sokszor fájdalmas is, mert az ember nehezen ad föl valamit, amit maga hozott létre, vagy oroszlánrészt vállalt a működésében, illetve ahol önállóan tudott cselekedni. A Fideszben nyilván nem ez volt a helyzet… A Fideszbe belépve láttam, hogy nincs teljesen saját területe az embernek, hanem egy hierarchiában kell ezt kiküzdenie vagy képviselnie. Egy sokkal összetettebb viszonyrendszerbe, hatalmi rendszerbe kerültem, ami terhes, fárasztó volt ahhoz képest, mint amikor önállóan, a magam területén dolgoztam. De vállaltam ezt; az életem egyetlen ilyen alaposan, tudatosan végiggondolt váltása ez volt, ahhoz képest, hogy az összes többit inkább az élet adta elém, és én elfogadtam a helyzetet vagy a kihívást. Ez egy tudatos, hosszabb időn keresztül érlelt váltás volt.

A Fidesz szakértőjeként

Belépésem története a következő: az MDF-kormány idején, 1991-92 környékén indultak el a közoktatási törvény, a szakképzési törvény és a felsőoktatási törvény vitái; ezekben mint szakszervezeti vezető, mint érdekvédő én is részt vettem, és a nyilvánosság el őtt képviseltem álláspontunkat. Ez föltűnt a politika szereplőinek is, és már 1991-ben megkerestek. A Fehérházban az oktatási törvényről szóló egyik bizottsági ülés szünetében odajött hozzám Orbán Viktor, és mondta, hogy ő ehhez nem ért, mondjam el, miként látom a dolgokat. Elmentem és elmondtam. Legyezgette a hiúságomat, hogy nagy emberek, parlamenti képviselők kérik ki a véleményemet, a tanácsomat, és láttam, hogy sokszor meg is 47

fogadják. Később rendszeresen, kéthetente jártunk be konzultálni Lukács Péterrel, Sáska Gézával, Nagypéter Tiborral, Béres Istvánnal, Setényi Jánossal Drahos Péterrel alkotva egy szakmai csoportot. Sokat tanultam tőlük, sokat tanultunk egymástól. Fodor Gábor

Meghívás a Fideszbe

Aztán hallottuk, hogy valami konfliktus támadt Fodor Gábor és Orbán Viktor között. Fodor Gábor akkor lett az oktatási kabinet vezetője. Igyekeztünk megtanítani őt mindenre, amit tudtunk az oktatásról. Nagyon tisztességesen próbálta megtanulni, de láthatóan nem szerette. Ő inkább nagy, átfogó kérdésekkel, alkotmányüggyel, emberjogi kérdésekkel szeretett foglalkozni, az oktatáspolitikában is ez érdekelte egyedül. Egyházi iskolák, világnézeti semlegesség és így tovább. Tanácsadói minőségben láttam azt is, amint Fodor Gábor és Orbán Viktor között a közismert, részben kívülről generált konfliktus végül is szakadást okozott, a Fidesz egyik legmélyebb konfliktusát eredményezve 1993 tavaszán-nyaránőszén. Őszintén el kell mondjam, hogy a konfliktus igazi tétjét, hogy ez milyen utakat jelöl ki a Fidesz számára, akkor én nem láttam ennyire világosan. Talán kevesen látták – Orbán Viktor és nyilván Fodor Gábor is –, hogy ez mennyiben két politikai út. Én akkor valóban csak az oktatással foglalkoztam, és az e fölötti pártpolitikai irányokat nem tartottam annyira fontosnak, mert az nem az én dolgom volt. Meggyőz ődésem, rokonszenvem szerint döntöttem ebben is, de a nyilvánosság előtt nem kellett nekem állást foglalni, így nem is került erre sor. Amikor Fodor Gábor kilépett a Fideszből, akkor keresett meg Viktor azzal, hogy jó-jó ez a szürke eminenciás szerep, de akkor hajlandó lennék-e kiállni a napra, a nyilvánosság előtt is vállalni a Fidesz oktatáspolitikáját. Az én fölkérésemben, hogy vezessem a párt oktatáspolitikáját, nyilván szerepet játszott az is, hogy Fodor Gábor kilépése igen fájdalmasan érintette a Fideszt, mert ő nemcsak kilépett, hanem közben azért dobbantott is egyet, visszarúgva a Fideszt egy rossz szituációba. Feltehetően az akkori döntésben ott volt, hogy minél gyorsabban hozzuk helyre a Gábor kilépése miatt kétségtelenül elszenvedett politikai kárt. A Fidesz vezetői úgy gondolták, hogy egy olyan embert kell keresni, aki önmagában 48

is hordoz valamilyen ismertséget, szakmai értéket, megbecsültséget, és a nyilvánosságban már szereplő oktatáspolitikust – jelen esetben engem – kértek fel erre a feladatra. Tehát itt nem annyira a bizalom működött, hanem a józan politikai mérlegelés, hogy létezik egy, úgymond, fölépített Pokorni Zoltán az oktatás területén, mutassuk meg, hogy hiába megy el a Fodor, van nekünk másik oktatáspolitikusunk, Pokorni Zoltán. Noha nyilván az én akkori megbecsültségem, ismertségem, elfogadottságom nem volt fogható a Fodor Gáboréhoz. Az oktatási szakmán belül persze igen, de a nagypolitikában, az általános politikában nem. Lemondtam szakszervezeti tisztségeimről, ami akkoriban szokatlan volt, hiszen még 1994-98 közötti parlament szocialista frakciójában is több aktív szakszervezeti vezető ült. Attól kezdve én tisztességgel végigcsináltam a '94-es kampányt. Annak idején a tömegkommunikáció a Fideszt a csúcsra emelte, majd gyorsan letaszította, és Te éppen akkor kerülsz oda, amikor ez a lefelé szánkózás javában tart. Te nagyon intenzíven részt vettél a ’94-es választási kampányban. Mi volt a várakozásotok, miben bíztatok a választások előtt? A ’94-es kampányban

Igen, 1993 őszétől kétszer is végigjártam az országot, a Fidesz oktatási programját „Az esély iskolája" című dokumentumot népszerűsítve. Utána a direkt kampányban, tehát a választásokat megelőz ő hónapokban pedig egy négy-öt fős csapat járta végig a megyéket. Orbán Viktor, Szájer József, Deutsch Tamás, Urbán László meg én, és a fontosabb politikai területeket vettük sorra. Huszadik alkalommal már az ember el tudta volna mondani bármelyik másiknak a szövegét kívülről, de tanulságos volt. A kampány során rengeteget tanultam, mert addig kizárólag szakpolitikus voltam, illetve meghatározóan ma is az vagyok. A saját területemet jól ismertem, de ez fontos iskola volt, hogy milyen más politikai kérdések vannak, és azokra ki milyen választ ad a Fideszen belül.

49

A liberális szövetség

Nem tudom ma már fölidézni, hogy a választások el őtt milyen kalkulációk voltak, hiszen egyrészt régen volt, másrészt talán mi is egyfajta csodavárással bíztunk abban, hogy az a centrum, amit akkor úgy ahogy sikerült összetákolni, eredményesen szerepel majd. Az SZDSZ-szel, a Vállalkozók Pártjával és az Agrárszövetséggel létre hoztunk egy pártszövetséget, mondván, hogy az MDF politikája számunkra nem vállalható, de az sem helyes, hogyha ezért visszalendül az inga a rendszerváltás előtti időszakhoz, és a szocialista párt ismét kormányra jut. Az a jó, ha ezt az ingát megfogjuk középen, és a centrumba állunk. Ez volt a liberális szövetség. A tájékozottabbak vagy a gyanakvóbbak már sejtették, hogy miközben az SZDSZ formailag ennek a része, közben már a választásokat megel őz ően is egyezkedik az MSZP-vel. Én ezt nem érzékeltem, az oktatás területén nem volt ilyesmi. Rivalizálás természetesen volt a Fidesz és az SZDSZ között, hogy melyik ötletet, programpontot csípi el a másik, ki mondja hamarabb. Horn Gábor volt ott az oktatáspolitikus, emitt meg én, jól elvoltunk végül is, de már egyfajta hidegség, kis bizalmatlanság meg-megjelent a két párt viszonyában, amit a választások utáni események később igazoltak.

Utólag szomorú volt, és mai napig is szomorú, hogy az SZDSZ végül ezt az utat választotta. 1993 végén, 1994 elején Antall József halála után ott élt bennünk, hogy a rendszerváltó pártoknak, az Ellenzéki Kerekasztal pártjainak össze kell A ’94-es választások fogniuk az egyre erősödő és visszatérésüket tervező szocialistákkal szemben. Akkor ebben nem is az SZDSZ okozott nehézséget, hanem az MDF, amelyik stigmatizálttá, a sajtó által meghurcolttá, megtaposottá vált; de többen érezték úgy, hogy ez előbb vagy utóbb kikerülhetetlen. Emlékszem Orbán Viktornak 1993 szilvesztere táján arra a gondolatkísérletére – így híresült el –, hogy arra a kérdésre, hogyha a liberális szövetség nem szerzi meg a többséget, akkor kikkel alkot koalíciót; ő azt mondta, hogy akkor az MDF-fel. És semmiképpen sem a szocialistákkal. Ez akkor tőlünk sok százalékot vitt el, mert az MDF annyira befeketíttetett ezekben az években. De meggyőződésem, hogy őszintén és hitből mondta, amit mondott, és nem tudta elkerülni, hogy ne mondja ki. Ebbe a csapdába csalta őt az ügyes újságíró. Azt gondolom, hogy ezt is tettük volna, ha erre 50

lehet őségünk van, és a legtöbb mandátumot ez a szövetség szerzi meg, illetve, ha ebből nem lép ki az SZDSZ. Tehát a Fidesz valóban az összefogásban kereste a lehetőséget, az utat, 1994-ben is. Ahogy aztán 1998-ban már az MDF-fel és a kisgazdákkal összefogva jutott kormányra. Zuhanás, vereség, tanulságok

Hogy mit gondoltunk a választási vereség után, őszintén szólva, már nem tudom. Zuhant a Fidesz, napról-napra, hétrőlhétre, és ez eléggé letargikus állapotba hozott majd mindenkit a pártban. Ma már tudjuk, hogy kis híja volt, ha két héttel később vannak a választások, akkor ez a zuhanás oly mértékű, hogy be sem jut a Fidesz az Országgyűlésbe, tehát nekünk még szerencsénk is volt, hogy jó időben csíptük el a választásokat. Akkor a generációs jelleg, a fiatalok szavazata, vagy a fiatalokat rokonszenvvel néz ők szavazata tartotta bent a Fideszt a Parlamentben. De ez nagyon komoly lecke volt. Ránk is igazzá vált: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Mert ez a nagy pofon, ez jót tett. Fölvértezett nagyon sok embert. Lehet, hogy rossz rutinokat is kialakított, bizalmatlanságot. A sajtóhoz való viszonya a Fidesznek ettől kezdve lett sokáig és legendásan gyanakvó, vagy legalábbis távolságtartó. Mert megtanultuk, hogy hogyan emel föl, és hogyan próbál ízzé-porrá zúzni az amúgy önmagát függetlennek és tárgyilagosnak mondó magyar újságírók jó része. Volt olyan, aki kifejezetten odajött, és szemrebbenés nélkül a képünkbe mondta, hogy a szemétkosárban fogjátok végezni. Tárgyilagos újságíró ma is… A politikai érettséghez nagyban hozzájárult ez a pokoljárás, mélyrepülés, amit én egyébként érzelmileg megúsztam.

A ’94-es frakció

1994 tavaszán-nyarán a parlamentben a Fidesz frakciótagok – olyanok, akik az elmúlt négy évet lehúzták, voltak fönt, voltak lent – kicsit keserűen és letargikusan nézik, hogy mi fog itt történni; míg én, afféle új fiúként nagyon örülök, hogy bejutottam a törvényhozásba, látom a terepet, és nem értem, hogy mi az elkeseredés oka. Hát majd keményen dolgozunk! És egy-két hasonlóan új képviselőtársammal bizony fölszántjuk a pályát, és órák hosszat beszélünk az Országgyűlésben, és interpellálunk, és végezzük, amit kell. A munkaterápia hasznos dolog, kihúzott bennünket a letargiából. 51

Mi, újak, nem is voltunk elkeseredve. Sajnáltuk, hogy nem győztünk – nem is nagyon bíztunk benne, hogy győzni lehet –, de hát ott voltunk, ahol lenni kell, ahol dolgozni lehet, törvényt tervezni, vitatkozni. Az is segített, hogy még a nyáron, ha jól emlékszem, éppen lakást cseréltünk, amit lebontottam, kitalicskáztam, visszafalaztam; két hónapon keresztül dolgoztam a nyári időszakban, vakoltam, csempéztem, amit kellett. Megizmosodtam, és nagyon jót tett nekem érzelmileg is, hogy nem a politikával kell foglalkozni, hanem, hogy hozzák-e már a homokot a teherkocsik. Bizony a fizikai munka, a fizikai erőfeszítés ki tudja húzni az embert a nehéz érzelmi, lelki helyzetekből.

52

7. P O L G Á R I

PÁRT SZÜLETIK

A parlamenti munkának a mindennapjait talán nem érdemes most részleteznünk, megvannak a felszólalások az annalesekben. Inkább arról kérdezlek: hogy mi az, ami ebben a négy évben Pokorni Zoltán képviselő számára fontos és a mai fejeddel emlékezetre érdemes? A választási törvény módosítása

Ellenzéki közeledés

Az önkormányzati választásokat megelőz ően néhány hónappal 1994 nyarán az MSZP–SZDSZ-koalíció kétharmados többségével nagyon kevéssé elegáns módon megváltoztatta a választási törvényt, azzal az alig titkolt szándékkal, hogy ezáltal a szétzilálódott jobboldalt az önkormányzati választásokon egyszerűbb lesz legyőzni. A törvénynek ez a durva megváltoztatása arra kényszerítette a választási vereségből épp hogy csak fölocsúdó ellenzéki pártokat, hogy fogjanak össze. Tehát a kereszténydemokratákból, a kisgazdákból, az MDF-ből és a Fideszből megszerveződő polgári összefogást∗ tulajdonképpen a Horn-kormány kényszerítette ki. A kormánypártok inkorrektsége végül kontraproduktívnak bizonyult; valószínűleg a jobboldal összekovácsolódása e nélkül sokkal hosszabb idő alatt valósult volna meg, így azonban már az önkormányzati választásokra meg kellett történnie. Az önkormányzati testületekben így fölállt frakciókban indult el aztán újra az a közeledés, amely addig a politikai térfél két oldalán lévő fideszesek, illetve MDF-esek, a kereszténydemokraták és kisgazdák számára közös platformot eredményezett, és már nem csak az antikommunizmus, vagy a Horn-kormánnyal szembeni kritika kötötte őket össze. Vagyis a későbbi szövetségkötésnek ekkor épült ki a mélyebb bázisa,

∗

polgári összefogás: az 1994. évi önkormányzati választásokon a kormánypártok által megváltoztatott választási törvény (kétfordulós helyett egyfordulós választás) szükségessé tette, hogy a megosztott jobboldal összefogjon; az összefogás részesei legtöbbször az MDF, a KDNP és a Fidesz, de jó néhány esetben részt vett benne az FKGP is. 53

politikai gyökérzete az önkormányzati világban. Kölcsönös tapasztalat lett, hogy „hát, ezek nem is olyan borzasztóak”, vagy „borzasztóak, de azért együtt lehet velük dolgozni”. Emlékszem, 1994 őszén mondta Giczy György, aki még nem volt a KDNP elnöke, csak meghatározó elnökségi tagja, Hobbes után szabadon, hogy „ha már nem tudnak megállapodni a rendszerváltó pártok a közös jóban, akkor legalább állapodjunk meg a közös rosszban”. Énnekem nem nagyon tetszett ez a megközelítés, sőt, bizonyos értelemben a Fidesszel szembeni kritikaként és távolságtartásként értelmeztem ezt a szónoki fordulatot. Hiszen arról szólt, hogy csak az MSZP-vel szembeni indulat fűz össze minket, és nagyon sok közöttünk a különbség. A Fideszben akkor úgy vélekedtek: „piszkálódunk, hát hogyne, ez a demokrácia, de ettől mi még egyet akarunk. Éppen a demokrácia tisztelete, hitele, a rendszerváltó pártok egysége köt minket össze.” Persze, más a stílusunk, máshogyan látjuk az élet bizonyos kérdéseit, de sokkal több köt össze minket – gondoltam 1994ben. Ma már, 2004-ben bizonyos vagyok benne, hogy ez így van. De ehhez bizony tíz esztendő kellett. A Fidesz, amelyet addig a közvélemény liberális pártnak könyvelt el, a konzervatívok között találta meg a szövetségeseit. Tulajdonképpen innen datálódik az évtizedes vád a Fidesszel kapcsolatban, hogy köpönyegforgató, csak a hatalom érdekli. Te mit gondolsz erről? Van abban valami báj, hogy honnan és mikortól érkeznek ezek a vádak: a Fidesz 1994 után puszta hatalomvágyból csatlakozik a tönkrevert, népszerűtlen, sem gazdasági, sem médiahatalommal nem rendelkező jobboldalhoz; míg például az antikommunista és elvhű SZDSZ meghozza az áldozatot, és vállalja a kormányzással járó súlyos terheket az utódpárt oldalán – körülbelül ez az állítás lényege. De érdemes komolyan venni ezt a kérdést. Még csak azzal sem akarom elintézni, ami a véleményüket megváltoztatók cáfolhatatlan érve: nem helyes, hogyha megbizonyosodtunk az igazságról, eltagadjuk azt, csak azért, mert korábban mást gondoltunk. 54

Változott-e a Fidesz

Az érdemi válaszhoz vissza kell tekintenünk a rendszerváltozásra és az eltelt időre. Hiszen többször tevődött át a hangsúly magában a magyar közéletben is. 1989-90-ben a fő kérdés az volt, hogy demokrácia vagy nem demokrácia. Többpártrendszer, vagy egypártrendszer. Azt is elfogadom, hogy akkor az egykori kommunista pártiak jelentős része elvszerűen, vagy csődjét belátva, vagy előremenekülve maga is azt mondta, hogy persze, többpártrendszer. De hát maga az az erő, ami ekkor létre jött, a szocialista párt, mégiscsak az egykori állampárt utódja volt, a diktatúrából örökölt vezetőkkel. Tehát a ’90-es választásnak ez volt a kérdése: demokrácia vagy állampárt, és ebben a Fidesz a rendszerváltó pártok egyik meghatározó ereje volt. Ráadásul a Fidesz elvszerűen viselkedett, olykor saját pártérdekei ellenére is. Kevesen emlékeznek már az Ellenzéki Kerekasztal egyik dilemmájára, hogy milyen legyen a választási rendszer. A Fidesznek akkor, kicsi, alig szervezett, ugyanakkor országosan ismert és rokonszenves pártnak az lett volna az érdeke, hogy a listának nagyon nagy legyen a szerepe. A Fidesz mégis úgy ítélte meg, hogy az a jó az országnak, hogyha a helyi választókerületek nagyobb súlyt kapnak, és egy kiegyensúlyozott rendszer jön létre. Saját pártérdekével szemben nem a hatalomból való nagyobb részesedés, hanem az elvszerűség volt a meghatározó. Mutatott erre példát a Fidesz ’94-ben is, amikor a szocialisták hiába villantották fel a koalíciós lehetőségeket, világos volt, hogy nem fogunk ebben részt venni, bármennyire is édes lenne a hatalom.

Demokratikus Charta

A ’94-es választásnak, illetve az azt megelőző időszaknak már az volt a kérdése, hogy az Antall-kormány tényleges vagy vélt hibái, gyengeségei olyan súlyúak-e, hogy akkor jöjjenek inkább Horn Gyuláék. És erre az volt a világos válaszunk, hogy nem. A Fidesz középen akart egy harmadik pólust kiépíteni, hogy ne jussanak vissza a hatalomba azok, akiket akár személyes felelősség is terhel az ország nehéz helyzetéért. Ez volt a liberális közép teóriája. Végül persze ez a visszalendülő inga úgy hanyatt vágott minket, hogy ’94-ben alig jutott be a Fidesz a Parlamentbe. De mégis azt gondolom, 55

hogy elvszerű volt ez a hozzáállás, nem kapaszkodtunk föl az ingára, és nem lendültünk át a szocialisták mellé, koalíciót kötve Horn Gyulával. Az utódpárt kormányzati pozícióba kerülésének volt előzménye is, a Demokratikus Charta,∗ amelyben mi nem vettünk részt. Amit a Charta szervezői, résztvevői a demokráciáról mondtak, azzal semmi bajunk nem volt. De – és ez történelmi távlatból már azok előtt is világos lehet, akik akkor ebben jó szándékkal, politikai megfontolások nélkül vettek részt – a Charta-mozgalom eredménye nem a fasiszta veszély visszaszorítása lett (ilyen veszély ugyanis nem fenyegette Magyarországot), még csak nem is a demokrácia megvédése (mintha Antalltól kellett volna védeni a demokráciát!). A Charta-mozgalom egyetlen kézzelfogható eredménye Horn Gyuláék hatalomba való visszasegítése lett, a résztvevők akaratától részben talán függetlenül. 1995-ben megint más az alapkérdés. Kiderült, hogy nincs középen út; most már az a kérdés, hogy össze lehet-e fogni a rendszerváltó pártok közül azokat, amelyek ellenzékben maradtak. Végül 1997-98-ban már nem az a kérdés, hogy mitől szabadulunk meg, hanem hogy milyen országot, milyen Magyarországot akarunk. Polgári társadalmat, vagy egy Kádár-korira emlékeztető, amolyan latin-amerikaias, szétszakadt világot. Bizonyos értelemben ennél a kérdésnél tartunk ma is. Tehát a súlypontok, a kérdések idővel változnak, és természetesen változik a Fidesz meghatározó politikája is, mert más és más kérdésekre kell választ adni. ∗

Demokratikus Charta: Az Antall-kormánynak tulajdonított radikális jobboldali, tekintélyuralmi, a demokráciát veszélyeztetőnek ítélt törekvések ellen tiltakozó, az ellenzéki SZDSZ-hez és MSZP-hez közel álló értelmiségiek hívták életre 1991. szeptember 27-i politikai nyilatkozatukkal. 1991. decemberben a tiltakozó akció mozgalommá alakult, az ellenzékkel szimpatizáló, esetenként párttag értelmiségieket, művészeket, újságírókat választva szóvivőknek. A Demokratikus Charta az akkori ellenzéki erők összefogásának igényét hangsúlyozta, ezzel a mozgalomban részt vevő értelmiség szerepet játszott az 1994. évi választások után létrejött szocialista– liberális kormánykoalíció létrehozásában 56

változó pártok

Amúgy ha megnézzük, a magyar politika valamennyi szereplője nagy utat járt be. Elég csak az egykori kommunista állampártra, annak utódjára, az MSZP-re gondolni, amelyik ma a szabadpiaci mechanizmus híve, kapitalistább bármelyik korábbi riválisánál. Ha úgy tetszik, egyenesen vadkapitalista korszakához érkezett az egykori szocialista párt. Vagy az SZDSZ, amelyik 1989-90-ben a legradikálisabb antikommunizmusával hódít a választók körében, pár év elteltével az utódpárt elválaszthatatlan partnere lesz. Az MDF szintén igen jelentős utat járt be az egykori népi mozgalmi jellegtől indulva, míg a KDNP akkori vezetői a 2002-es választásokon az MSZP-re való szavazásra buzdították a híveiket. Tehát jelentős változások történtek a magyar politikai térben, amin belül természetesen a Fidesz sem maradt úgy, ahogyan létrejött 1988-89-ben. Kezdetben generációs gyűjtőpárt jellegű volt, nagyon sokszínű; már 1988-89-ben is ott volt egy kereszténydemokrata szál, amelyik ma olyan erős: Tirts Tamás, Glattfelder Béla vagy Papp Janó már akkor részesei voltak a Fidesznek, ahogyan Hegedűs István vagy Fodor Gábor, a liberális szárnyat képviselő politikusok is. A Fideszből majdnem valamennyi pártba mentek emberek. Az SZDSZ-be átülőket ismerjük. Bégány Attila az MDF-be ment, Fischer György a szocdempárt meghatározó szereplője volt egy ideig, Bánlaki József pedig a Krassó-féle Magyar Október Pártot gazdagította. Tehát volt egy jelentős kiáramlás a Fideszből, de beáramlás is tapasztalható volt, és a bejövők inkább a konzervatív értékeket képviselték. Természetesen azoknak a gondolkodása is formálódott, akik maradtak, a huszonévesekből tapasztaltabb negyvenesek lettek, és így, ebbe az irányba, egy konzervatívabb, polgári irányba formálódott a Fidesz arculata. És konkrétan mi a helyzet a liberalizmussal? Az értelmiség egy részében elterjedt közvélekedés szerint a Fidesz sokáig egy „rendes”, liberális párt volt, mígnem aztán a népszerűségért elárulta ezeket az eszméket. 57

Liberalizmus: jelszó és szitokszó

Ha a kérdést komolyan vesszük, egyik feladatunk, hogy elválasszuk a napi, aktuálpolitikai szóhasználatot, vagyis a liberalizmus mai magyarországi jelentését, és a szó tényleges tartalmát. Ma valóban, szomorú módon, a liberalizmus az egyik oldalon kisajátított jelszóvá, másik oldalon szitokszóvá vált. Ennek oka, hogy a mai politikában megjelenő liberalizmusnak nincs sok köze a tényleges liberális értékekhez. Ma Magyarországon gyakorlatilag a szabad versenyes piac mindenhatóságába vetett hit ötvöződik azzal a fatalista pesszimizmussal, amely tudomásul veszi, sőt hirdeti, hogy a tradicionális kultúra, a hagyományos közösségek szétestek, és az egyén, az individuum magára hagyatott. Ez egy mélyen pesszimista világkép, amit az egész kommerciális kultúrafelfogás erősít és táplál. De amitől azért a tényleges szabadelvűség és a liberalizmus távol áll. Ha a liberális gondolkodásmód eredetét nézzük, a John Stuart Mill el őtti fázist, akkor a polgárság szabadságküzdelmét látjuk, a kiváltságokkal, a feudális előjogokkal, a rendi kötöttségekkel szemben. E tekintetben a liberalizmus hangsúlyozása nagyon is adekvát volt a Fidesz számára abban a küzdelemben, amit az egykori diktatúra, kicsit feudalisztikus kiváltsági rendszerével szemben vívtunk. A liberális eszmerendszer nagyon alkalmas és nagyon hasznos volt az ilyen jellegű kiváltságokkal tűzdelt állampárti szocializmussal szembeni küzdelemben. Negyven év szocialista diktatúrája után a legtermészetesebb gesztus volt az emberi szabadságjogok hangsúlyozása. A második fázis az állammal szembeni küzdelem az emberi szabadságért. Tegyük világossá, hogy a modern állam nem mindenható a polgáraival szemben, vannak olyan alapvető emberi jogok, amelyek megkérdőjelezhetetlenek, éppen azért, hogy az ember maga alkothassa meg a saját közösségeit, és ne csak az állam rendelhessen, írhasson elő számára ilyeneket. Ez persze nem azonos az individualizmussal, a magára hagyott, csak a saját örömeivel törődő, önz ő ember istenítésével. Éppen azért kell tisztában lennünk, hogy mi a jogunk, az elidegeníthetetlen jogunk az állammal szemben, hogy szabadon élhessük az életünket, és szabadon hozhassuk létre azokat a közösségeket, amelyek nélkül nem teljes az ember 58

élete. Mert az ember mégiscsak kisebb-nagyobb közösségekben teljesedik ki és válik egésszé. Lássuk világosan, hogy ez a mai politikai kultúrában megjelenő liberalizmus nem azonos a szabadelvűséggel, azzal, ami Európát több száz éven keresztül mozgatta.

A szabadságról

A liberális értékrendben a valamivel való küzdelem, az elhatárolódás logikája a meghatározó, ami nagyon fontos volt a ’90-es évek, a rendszerváltás idején. Megszabadulni végre valamitől. Ezután azonban fel kell tenni a kérdést: mire megyünk a szabadságunkkal? Mit építünk belőle? A rendszerváltozás idejének kollektív illúziója volt, hogy a szabadság majd mindent megold. Nem ez következett be. Most inkább az elesettség, a kiszolgáltatottság az alapvető élmény sok millió ember számára. Szabadnak mondható-e az, akinek nincs munkája, akinek nincs otthona; szabad-e az, aki félelemben él, aki nem érzi magát biztonságban, akinek nem jut pénze orvosságra, fűtésre? És ha szabadnak mondjuk, megelégedhetünk-e ennyivel? Ez a meghatározó kérdés a rendszerváltozás utáni évtizedben: hogy mit kezdjünk ezzel a szabadsággal. Máshova került a súlypont, és rájöttünk, hogy a szabadság nem megoldás – ahogyan korábban sokan hittük –, hanem lehet őség arra, hogy megkeressük a megoldásokat. Térjünk vissza az 1994/95-ös évekhez, ott tartottunk, hogy kezd kialakulni a polgári összefogás.

Tandíj

Aránylag hamar cselekvési terepet, helyet adott ennek az összefogásnak a Bokros-csomag. Ebben kitüntetett szerepe volt az oktatásnak, a tandíj bevezetésének, amire jól reagálunk ellenzéki pozícióban. Hozzáteszem, hogy a tandíj nem feltétlen ördögtől való dolog. Lehet olyan szituáció, amikor élni kell vele, például arra jó lehet, hogy a diákok ne nyújtsák el szükségtelenül a tanulmányaikat. De olyan módon és úgy bevezetni, ahogyan ezt a Horn-kormány tette, továbbra is azt gondolom, helytelen volt. Nem szolgált sem társadalmi, sem oktatáspolitikai célokat. 59

A Bokros-csomag azóta jelképpé lett. A hozzá való viszony a mai napig megosztja a politikai mezőt. Az ellenzék és a társadalom jelentős része erősen támadta, míg a kormánypártok és a velük szimpatizáló értelmiség bátor és elkerülhetetlen lépésként emlékszik vissza rá ma is. A Bokros-csomag

Így van. A csomag és maga az elhíresült miniszter is mind a mai napig megosztja a közvéleményt. Sokak számára ő a cinikus, kegyetlen állam szimbóluma, aki szándékosan sanyargatja a népet, elveszi tőle, ami neki járna. Mások, leginkább az értelmiségiek számára pedig egy imponálóan határozott pénzügyminiszter, aki, amikor baj volt, nem habozott, és merte vállalni a műtétet. Ez a szakértelmiségi, közgazdász réteg mind a mai napig tiszteli Bokros Lajost, és azt hányja a szemére Medgyessy Péternek és Draskovics Tibornak, hogy látják a bajt, ott a szike a kezükben, és mégsem mernek vágni, mert világ életükben csak asszisztáltak. Hol Fekete János, hol Békesi mellett adogatták a tampont, vagy maximum varratot szedtek, de professzorok sosem voltak. Nincs víziójuk, sosem voltak önálló határozott elképzeléseik, hogy akkor hol kell megtenni; és hiányzik belőlük a merészség is. Bezzeg Bokros Lajos! Hozzáteszem, 1995-ben, sőt már korábban, a Fidesz is egyetértett azzal, hogy valamit tenni kell. Tehát a Hornkormány által az első 9-10 hónapban folytatott sodródó, nem cselekvő gazdaságpolitikát nem lehetett tovább folytatni. A baj ott is nagyjából az volt, ami a Medgyessy-kormány idején, hogy az önkormányzati választások megnyerése érdekében engedték, sőt még elő is segítették a rossz gazdasági folyamatokat. Tehát politikai céljaiknak, népszerűségük megóvásának sajnálatosan alárendelték az ország érdekeit. Hogy fordulatra van szükség, az nem volt kérdés előttünk sem. Az intézkedések egy jelentős részét támogatni is tudtuk, sőt támogattuk is. Ilyen volt a csúszó leértékelés vagy a vámpótlék bevezetése, amely valóban stabilitást teremtett, illetve jelentős bevételhez juttatta a költségvetést. Azokat a már-már provokatív jellegű lépéseket azonban, amelyek 60

Sokkterápia

pénzügyi hatása minimális volt, és inkább csak fölbolygatták a magyar társadalmat – a családtámogatási rendszer megnyirbálása, a fogtömések önköltségessé tétele stb. –, azokat már nem támogattuk. Nem azért, mintha a sokkterápia eleve lehetetlen eszköz volna. Egy posztszocialista társadalomban igenis fontos dolog, hogy tisztában legyünk azzal, meddig ér a takarónk. Mit lehet, és mit nem. Egy osztogató, a jövőt adósság formájában fölélő rezsim után szükség van arra, hogy szembesüljünk azzal: a dolgok pénzbe kerülnek, nincs ingyen ebéd. Én még elvileg sem tartom helytelennek, hogyha egy pénzügyminiszter a maga intézkedései során számol azzal, hogy a társadalom mentális állapota, igényszintje legalább olyan fontos, mint az, hogy éppen mennyi adó folyik be a költségvetésbe. Japánban jártam miniszterként, közismert, hogy a világon a legerősebb gazdaságok közé tartozik. 1945-ben szétverve, megalázva, csupán egy nagyon erős kulturális tradícióval rendelkeztek; innen jöttek föl. Szorgalmasnak kell lenni, küzdeni kell, takarékoskodni kell – egy tál rizs elég egy napra. Úgyszólván nem láttam egyetlen kövér japánt sem. Nem mintha nem lenne rá pénzük, de hát a kövér ember ott erkölcsileg ítéltetik meg, mert az pazarol, erkölcstelen dolgot művel. A közösség értékeivel, a nemzet érdekeivel szemben cselekszik. Nyilván mókás lenne Magyarországon ezt így megfogalmazni, de figyelemreméltó, hogy micsoda erő rejtőzik ebben, hogy mind a mai napig a hatékonyság meg a takarékosság micsoda erős rugója a japán gazdaságnak. Ezt csak az érti meg pontosan, aki látja a szegénység, a kilátástalanság miatt a néhány tízezer forintos munkanélküli segélyt rövidtávú örömszerzésre, chipsre és colára költő honfitársunkat. De igenis káros a sokkterápia, ha csak rombol, ha az illúziók mellett a reményt, a hitet is szétfoszlatja. Különösen elfogadhatatlan, hogyha ezt egy nagyon finom, nagyon érzékeny területen, a családtámogatási rendszerben teszi, ahogyan azt a Bokros-csomag megtette. Magyarországnak az egyik legfontosabb problémája a demográfiai hullámvölgy. A születések számának csökkenése nemcsak a ma aktív korosztályok jövőbeni nyugdíját, egészségügyi ellátását 61

veszélyezteti, de az egész nemzet jövőjét is. A gyermekvállalás a családok stratégiai döntése, amelyhez anyagi biztonság és tervezhető, kiszámítható jövő szükséges. Ráadásul Magyarországon még szerencsére abban a helyzetben vagyunk, amikor igenis lehet pénzügyi, közgazdasági intézkedésekkel javítani a demográfiai helyzeten. A felmérések szerint a magyar fiatalok még ma is átlagosan három gyereket szeretnének, amiből aztán átlagosan alig másfél születik meg, elsősorban az anyagi körülmények miatt. De a szívekben, a lelkekben még három gyerek él. Nálunk még lehet családi adókedvezménnyel, gyerektámogatással, jó intézmények létrehozásával segíteni, javítani a helyzeten. Németországban ez már alkalmatlan eszköz, mert már a vágyakban, a tervekben is csak egy gyerek szerepel. Ott már akármilyen adókedvezmény sem képes világra segíteni a másodikat, a harmadikat.

A családtámogatás értelme A Bokros-csomag Lehet, hogy Magyarországon is elérjük ezt a helyzetet 10-20 év múlva, de ma még a mindenkori kormányoknak van kártétele

lehet ősége, van teendője, és van felelőssége is. Ezért volt elfogadhatatlan a Bokros-csomag. Ugyanis itt a bizalomról van szó, a jövőbe vetett hitről, amit nagyon gyorsan, pár hónap alatt le lehet rombolni. De fölépíteni ezt a hitet, hogy itt jó élni, itt lehet gyermeket szülni, mert van állásom, mert lesz lakásom, lesz pénzem, hogy fölneveljem, lesznek intézmények, amelyek segítenek – ezt a hitet évek hosszú során át egy irányba mutató döntésekkel lehet megerősíteni a fiatalok lelkében, szívében. Ezért mérhetetlenül káros minden olyan kormányzati lépés, amely rövid távú pénzügyi megfontolásoknak rendeli alá a családtámogatást, aláásva ezzel a gyermekvállaláshoz szükséges bizalmat. Mert ez hosszabb távon óriási veszteséget okozhat. Ezért tudok egyetérteni azokkal, akik azt mondják, hogy a Bokros csomag olyan gyógyszer volt, ami többet ártott a betegnek, mint az alapbetegsége. A korszerű demokráciákban egyre nagyobb szerepet játszik a média. Ebben a ciklusban alkotta meg az Országgyűlés a média-törvényt, méghozzá az ellenzék egyetértésével. Láttátok-e a szabályozás 62

veszélyeit, vagy nem is volt annyira fontos a számotokra ez az ügy? Természetesen a magunk bőrén tapasztaltuk, éreztük a médiának, a televíziónak az erejét, ahogy az ember arcára rányomnak egy maszkot, ami nem hasonlít a tényleges arcára, és onnét kezdve ezzel azonosítanak. Agresszív mini-Sztálin, vagy mini-Hitler, voltunk már mindenfélék az elmúlt időszakban. Ezzel meg kell küzdeni, ez már a politikusi hivatás része, lefeszíteni a maszkot és a valódi önmagunkat megmutatni. Médiatörvény, sajtó

De ezt – legalábbis én – bizonyosan nem kötöttem össze a médiatörvénnyel. Élt bennünk is illúzió, hogy ez a törvény jó, a verseny, a piac, a kínálat majd megbontja, szétfeszíti ezt a fajta médiahegemóniát. Azt tudtuk, hogy nekünk nincs erőnk, pénzünk, értelmiségünk egy ilyen egyvágányú médiavilágot megváltoztatni, hát akkor majd a gazdasági érdekek, a piaci érdekek talán kikényszerítik, oldják, ezt. Ebben reménykedtünk, de ez illúziónak bizonyult, mert ugyan a piaci érdekek megjelentek a magyar médiában, de egy pillanatig sem oldották föl az egyvágányú politikai újságírást, hanem még nagyobb erővel szolgálták ki azt. A piaci érdekek máshol jelentek meg, például a sorozatokban, magazinműsorokban, délutáni beszélgetőshow-kban, aztán valóságshow-kban. Az egyre populárisabbá váló média érintetlenül hagyta a politikai műfajok egyoldalúságát. Igaz, a politikai műsoroknak az átlag tévénéző számára kisebb lett a jelentősége, ám a választások közeledtével ez mindig újra nő. Így gyakorlatilag semmi sem történt e tekintetben, a több televízió és rádió nem az objektívebb tájékoztatás javára szolgáló változás. Ezt akkor nem láttuk előre, illetve rosszul fogtuk fel. Ma már látjuk ennek a hatását, érezzük következményeit. Minek köszönhető, hogy a Fidesz a ciklus közepén elkezd felfelé emelkedni? Szerintem akkor a Fidesznek az volt a szerencséje, hogy gyakorlatilag nem tűnt komoly ellenfélnek. Stratégák tanítják, hogy a győzelem önmagában mit sem ér, ha nem párosul az 63

ellenfél szétzúzásával, tartós üldözésével. De 1994-ben olyan mélyre zuhantunk, olyan elesett helyzetbe kerültünk, hogy a szocialista pártnak nem jutott eszébe, de nem is volt reálisan elképzelhető, hogy innét valaha föl tud tápászkodni a Fidesz. Illetve annak, akiben ez felmerült – és szerintem Horn Gyula ezek közé a rutinos politikusok közé tartozott – annak az is eszébe jutott, hogy egyszer még hasznát is veheti a Fidesznek, például az SZDSZ-szel szemben. Afféle váltópártként; majd kitesszük a Kunczéékat, és behozzuk az Orbánékat – kicsit így nézhette Horn Gyula a politikát, sakktáblaként, és aligha ötlött föl benne, hogy ez nem olyan egyszerű. Ez volt a mi szerencsénk, még a sajtó is aránylag békén hagyott minket, nem akart ízzé-porrá zúzni. Nem voltunk kormányon, nem tudtak minket megvádolni, különben is a kisgazdákkal meg az MDF „legyalulásával” voltak inkább elfoglalva. A Fidesz ebben a szélárnyékban meghúzta magát, és rendezte a sorait, értelmiségi műhelyeit, táborát, így azután a Bokros-csomagot már megfelelő bírálatban tudta részesíteni. Polgári párt

1995–96-ban erős fordulat következett, politikai és kommunikációs értelemben is. Elkezdtük a Fidesz–Magyar Polgári Párt fölépítését, a „polgár" szó használatát, illetve ennek kapcsán egy pozitív kommunikációt. Ez az első olyan pont, ahol a Fidesz már nemcsak úgymond hagyományos politikai taktikát követ, hanem politikai marketing stratégia alapján dolgozik. Tudomásul vettük azt, amit a magunk bőrén is tapasztaltunk, hogy a kommunikáció, a virtuális világ és a tényleges politikai tettek ebben a modern közegben milyen módon hatják át egymást. Akkor még a Horn-kormány a politikai kommunikációt a tényleges kormányzati cselekvések eladására, becsomagolására, megédesítésére használta. A Fidesz volt talán az a párt, amelyik a legerőteljesebben kommunikációs alapú, marketing stratégián alapuló politikát indított el 1996-ban. Ez ma már köztudomású dolog, nem a szomszéd várát kell megostromolni, hanem el kell foglalni egy dombot, és azt mondani, hogy ez a vár, a mi várunk a fontos. Kifejezetten örülni kell, hogyha azt támadni kezdi az ellenfél. És ez szerencsénkre meg is történt. A Horn-kormány, vagy a szocialista párt elkövette azt a hibát, hogy támadta a polgári 64

Kommunikációs fordulat

jelz őt, és ezzel fontossá tette. Ez a politikai stratégia párosulva egy nagyon tudatos, nagyon fegyelmezett feladatmegosztással hozta föl a Fideszt hónapról hónapra a közvéleménykutatásokban és a tényleges politikai támogatásban. Az egész párt, illetve a magyar politika számára is ez meghatározó fölismerés és pillanat volt. Ezt a fajta politikát tudtuk tovább folytatni kormányon is. Politikai kormányzásnak mondható ez, ahol a kommunikáció, illetve a politika nem arra való, hogy elfogadtassa a kormányzati racionalitásból származó döntéseket, hanem fordítva, azokat a kormányzati döntéseket kell meghozni, amelyek ennek a politikai racionalitásnak megfelelnek. Ezt ma már a Medgyessy-kormány, illetve a szocialisták is így alkalmazzák, sokat tanultak e tekintetben tőlünk, a Fidesztől, az Orbán-kormánytól. Ebben különbözik az ő kormányzati politikájuk a Horn-kormányétól. Bár az azért elgondolkodtató, hogy milyen rossz kormányzati teljesítmény szükségeltetik ahhoz, hogy egy olyan médiaháttérrel, amellyel a jelenlegi kormánypártok rendelkeznek, ennyire negatív kép alakuljon ki a közvéleményben a kormányról. Erre is kíváncsi vagyok, de most maradjunk az 1994-98-as ciklusnál. Mi volt ebben az említett kommunikációs váltásban Pokorni Zoltán szerepe?

Frakcióveze -tőként

Én ezt a váltást már közelről, belülről éltem meg. 1997-től frakcióvezetőként pedig ennek a politikai munkának, kommunikációs munkának az egyik főszerepl ője lehettem. Gyakorlatilag azzal a feladattal, hogy Orbán Viktornak a kicsit kategorikus, offenzív politikai stílusát én oldjam, és tegyem elfogadhatóvá olyan értelmiségiek számára is, akik a túlságosan erős állításokat agressziónak érzik. Az én néha hezitáló, mindenképpen oldottabb, nyugodtabb hangvételemmel ezt sikerült jól kiegészíteni.

65

Kereszténydemokra Egy másik fontos frakcióvezetői feladat volt a ták kereszténydemokraták integrálása. 1997 nyarán, Giczy György

pártelnöksége idején a kereszténydemokrata frakció meghasad, gyakorlatilag meg is szűnik, és számos kereszténydemokrata politikus a Fidesz-frakcióban talál politikai otthonra. Kezdetben úgy tűnik, hogy menedékre, de talán nem csak én mondom így, hanem ők is így gondolják, otthonra leltek itt. Varga Lászlót, Isépy Tamást, Latorcai Jánost, Surján Lászlót ekkor ismertem meg közelebbről. Emlékszem, amikor Hódmezővásárhelyen Rapcsák András polgármester meghívására az első közös frakcióülést tartjuk, a Fidesz-képvisel ők szokás szerint farmernadrágban, pulóverben jönnek. A frakcióülés nem nyilvános rendezvény, inkább munka, éjszakába hajló vita, idegeskedés. Kereszténydemokrata társaink, a frakció új tagjai pedig gyönyörű frissen vasalt fehér ingben, sötét öltönyben, nyakkendőben, mint akit skatulyából húztak elő, megadva a módját és a tiszteletet a frakciónak. Itt azért érzékelhető volt, hogy ez nem lesz könnyű feladat, sem politikai, sem kulturális, generációs értelemben. Hidat kellett építeni, össze kellett fogni, és nem tudom, hogy kit illet elismerés, de ez maradéktalanul sikerült. Kellett hozzá Isépy Tamás derűje, bölcsessége, humora, Latorcai, Surján temperamentuma, vitalitása, Varga László történelmi távlatokat idéző személyisége és egyszerűsége. Nagyon sokat tanultunk tőlük, de szerintem ők is láttak néhány dolgot, hogy hogyan csinálják ezt a fiatalok, milyen tempóban, és milyen módon folyik nálunk a munka.

1998-ra, a választásokra ez már összeérett, összeforrt, és nem volt kérdés, hogy amikor kormányon vagyunk, akkor csapatként tudunk dolgozni, mind a kormányban, mind pedig az akkor kormánypárti szerepet betöltő Fidesz-frakcióban. Talán ez volt az első olyan meghatározó pont, amikor világossá vált, hogy a Fidesz ki tud lépni a maga generációs jellegéből, képes az összefogás megteremtésére. Nekem is apámkorabeli emberekkel kellett együtt dolgozni nap mint nap, frakcióvezetőként kiadni nekik a feladatot, és ha kell, akkor számon kérni, nálam kétszerte idősebb emberektől. Tehát néha személyesen sem volt ez könnyű feladat, mondjuk letolni valakit, ha nem végezte el a munkáját. De sikerült, 66

amihez az ő együttműködésük és a mi habitusunk is kellett. És azt láttam, hogy pont időben adta a sors ezt a feladatot, mert aztán a kormányzati munka még több figyelmet, még több türelmet, még nagyobb nyitottságot követelt meg valamennyiünktől.

el.

És Harrach Péter? Az ő neve nem hangzott

Harrach Péter még nem volt tagja a frakciónak. Ő a ’98-as parlament tagja, miniszterként ismertem és kedveltem meg. Talán nem véletlen, hogy mind a mai napig egymás mellett ülünk a Parlamentben. Nagyon nyugodt, mackós, egy kicsit önmagával szemben is ironikus, bölcs ember. Segített minket, engem néha személyesen is. És azt gondolom, hogy sikeresen megvalósítja azt a nagyon érzékeny feladatot, hogy a kereszténydemokrata mozgalom életben maradjon, megerősödjön és a maga súlyát, a maga jogát a magyar politikai életben betöltse. Az ember pontosan tudja, hogy kik azok, akik csak kéretlenül dicsekszenek azzal, hogy jó ismeretségben voltak Varga Laci bátyánkkal, és kik azok, akik valóban legalább egy órát eltöltöttek a társaságában, mert ez utóbbi csoport sose mondaná bácsinak. Ma is még ott van el őttünk, hogy aki bácsinak szólította, annak egy üveg vörösbort kellett vennie, a sértést kiengesztelendő. Többen kényszerültek erre egyébként a Fidesz-frakcióban, de Varga Laci bátyánk ezt nagyon komolyan vette, és mindig be is hajtotta a bort. Még halála után is megkérdezte valaki Harrach Pétertől, hogy most, amikor néhány szocialista képviselő is úgy emlegeti Varga Lászlót, mint volt barátját és folyamatosan lebácsizza, vajon kit illetnek meg a kötelező üveg vörösborok. És Harrach Péter dörmögve válaszolja: hát a kereszténydemokrata mozgalmat, természetesen. 1997-98-ban már abba a helyzetbe kerül a párt, hogy a koalíció leváltó pártja lehet, és az ellenfelek elkezdenek félni tőle. Az általad említett 67

kommunikációs megújulásban nem kis szerepe lehetett Wermer Andrásnak, az ő tanácsainak is, aki a hírek szerint, mint egy edző állt mellettetek. Igen. Nagyon sokat tanultunk t őle '96-tól kezdve. Ők a '94-es kampányba kapcsolódnak be afféle mentőcsapatként, mert akik a kampányt előkészítették, azok fölmondanak, és hirtelen kell keresni egy társaságot, egy kreatív ötletekkel előálló reklámügynökséget, akik segítenek nekünk egy lehetetlen helyzetben, amikor éppen zuhanunk. Ráadásul nincs is világos politikai mondanivaló, mert azt tudtuk, hogy a szocialistákkal nem, az is látható volt, hogy az MDF-fel sem; mert nem lehet vállalni, ha egy pillanatra is vállaljuk – erre utalt a szilveszteri Wermer András gondolatkísérlete Viktornak—, az komoly veszteséget jelent. és csapata Voltak ugyan nagyon jó szakpolitikai programjaink, mégis, kommunikációs szempontból egy gyakorlatilag politikai állítás nélküli, üres stíluskampányt kellett megcsinálni, amelyben a legfontosabb politikai állítás talán az volt, hogy „sem ezek, sem azok, a Fideszre szavazok". Ez úgy magában azért kevés, valljuk be, és ezt a szinte lehetetlen feladatot Wermer Andrásék, Káel Csabáék a maguk módján megoldották. Ezután, 1995–96-ban komoly váltás következik, a polgári mező elfoglalása, a párt nevének kiegészítése és a vitairat megszerkesztése. Már 1996-ban elindítunk egy vitairatot, hogy milyen országot tartunk mi jónak, hogyan értékeljük magát az egész rendszerváltozást, milyen jelentős elitcsoportok küzdelme zajlik a háttérben. Lassan kialakul egy komoly szellemi háttér, illetve erőtömeg a Fidesz körül. A stratégia kialakításában Andrástól rengeteget tanultunk, ő egyike volt azoknak a meghatározó tanácsadóknak, akik a napi politikai döntések és a hosszú távú stratégiai döntések kialakításában részt vettek. Nagy szerepe volt Viktor miniszterelnök-jelölti fölkészítésében, és 1997–98-ban a folyamatos kontroll, önkontroll megerősítésében is. Mi vezetett végül 1998-ban a Fidesz győzelméhez? Több ok is szerepet játszott. 1997 nyara a Kereszténydemokrata Néppárt frakciójának a hasadása, 68

miután több meghatározó kereszténydemokrata politikus úgy dönt, hogy a Fidesz-frakcióban kíván dolgozni. Ez az időszak hozza a földtörvényről, ∗ illetve a Bős–Nagymarosról a vitát, mindkettő olyan vállalkozása a Horn-kormánynak, amely a visszájára fordul. Nem hiszem, hogy ezeket külön értékelni kellene, de ezek olyan jól megfogható, pregnáns kérdések ( voltak, amelyek a Tocsik-üggyel∗ együtt megfelelő muníciót szolgáltattak nekünk. Három olyan ügy, amelyik nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Fidesz az egész ellenzékkel együtt megerősödik. Tocsik-ügy, Földtörvény, Bős-Nagymaros

Ekkor az MSZP a fő ellenfelének a Torgyán József vezette Kisgazdapártot tartotta, és az ő szétzúzásukra törekedett, tehát a nyilak rájuk záporoztak, Torgyán fejébe nyomták nap mint nap a bohócsipkát a kormánypárti újságok, hírműsorok. Ennek szélárnyékában futott föl a Fidesz, és csak az utolsó évben előzte meg a Kisgazdapártot. Innét kezdve aztán egyre inkább a vezetőhöz, a vezérhajóhoz jönnek a kormányt váltani kívánó támogatók, rokonszenvezők. Kifejezetten értelmiségiek, de az

∗

földtörvény módosítása: 1997-ben a Horn-kormány a földtörvény módosításával – az addigi, csak magyar állampolgároknak lehetőséget biztosító szabályozást kiterjesztve – a földvásárlást engedélyezni kívánta a magyarországi jogi személyiségű gazdálkodók számára, amely áttételesen külföldiek tulajdonszerzését is jelenthette. Az ellenzék népszavazást kezdeményezett az ügyben, a háromszázezer támogató aláírás nyomán a kormány megkísérelte saját kérdés alapján (csak az EU-csatlakozásig érvényesen) kiíratni a referendumot. Az Alkotmánybíróság döntése értelmében a jogszabály-változtatás feltétele az ellenzéki aláírásgyűjtésben megfogalmazott kérdésről tartott voksolás. A közelgő választások miatt a népszavazást már nem lehetett kiírni, de a kormány elállni kényszerült a törvénymódosítástól. ∗∗ Tocsik-ügy: Az 1996 szeptemberében kirobbant botrányban kiderült, hogy az önkormányzatoknak az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-vel szemben az állami vállalatok gazdasági társasággá alakulása során keletkezett jogos követelései csökkentése céljából az ÁPV Rt. vezetése, saját részlege helyett, megbízott egy jogászt, Tocsik Mártát, aki vitatható munkavégzés után 804 millió Ft sikerdíjat kapott. Az ügy kapcsán felmerült, hogy az akkori kormánypártokhoz, az MSZP-hez és az SZDSZ-hez közeli üzleti körök, és rajtuk keresztül maguk a pártok is részesedtek az összegből. 69

Szekeres stratégiája

elégedetlen szavazók tömegei is. Így, reménykedve, de a győzelemnek kevés sanszot adva kezdődött a kampány. Nagyon érdekes stratégiát alakított ki az MSZP, jelesül Szekeres Imre kampányfőnök, aki meghatározó volt a 98-as szocialista kampányban. Azt kell, hogy mondjam: briliáns volt az elképzelése, szerencsére nem tudta sikerrel végigvinni. Kitalálta, hogy nem kell kampány. El kell felejteni a kampányt! Nincs választás: szavazás van. A szocialisták vannak kormányon, és a szocialisták maradnak is. A kampány rossz nekik. El kell csalni ezt a versenyhangulatot, tüzet, a választásokat megel őz ő indulatot. Ne legyenek pergő tévéviták, felduzzadó szenvedélyek, az mind-mind csak rontja a szocialisták helyzetét. Majdnem bejött ez az izgalmas, a maga nemében lenyűgözően újszerű elképzelés. Ha képes fegyelmezni az egyre inkább pánikba eső szocialista pártot, hogy „te szent ég, hát mi lesz itt, hát nincs kampány, hát nem tudjuk elmondani, nem tudunk szerepelni, nincsenek nagygyűlések”, és nem fordítja meg Horn Gyula személyesen ezt a kampánystratégiát, akkor győztek volna. Győztek volna, mert a felfokozott hangulat, a nagygyűlések, a viták, a tűz az már minket hozott föl. Gyakorlatilag ez volt az az utolsó fuvallat, hátszél, ami célba segített, fölébük vitt minket. Ehhez járult a közgazdasági egyetemen folytatott Horn– Orbán-vita, amitől menekült Horn Gyula. Pontosan érezte, hogy ebből baj lesz. Ezek miatt vesztették el a ’98-as választásokat. Persze közben több olyan hibát vétettek, amelyeket ma már nem követnének el a mai marketingtudással a fejükben és a zsebükben. Ezek, és egy szerencsés helyzet segítette a kormányzás lehetőségéhez a Fideszt, annak ellenére, hogy gazdasági erőforrásai, személyi hálója, a sajtóban elfoglalt pozíciója, nemzetközi kapcsolatrendszere mind-mind jóval gyengébb volt, mint a riválisaié, a szabad demokratáké vagy a szocialista párté. Tehát papírforma szerint nem győzhettünk volna. Engem meglepett a választások első fordulójának eredménye, hogy ennyire jól szerepelünk. De még ezzel együtt is, a két forduló között én még csak azt gondolom, hogy lesz egy hatalmas frakciónk, amilyen még sose volt. Talán 105-en is leszünk, vagy 110-en! És ez nagyon jó lesz! Egy ilyen nagy 70

’98-as választások frakciót kiépíteni, vezetni! Elkezdünk reménykedni, de

érzelmileg még nem számolunk azzal, hogy valóban kormányváltás lesz. Ám a két forduló között történik egy lelki változás bennünk és a választópolgárokban egyaránt, hogy „hát ezeket tényleg meg lehet verni”, hogy tényleg van esély. Szerették a Fideszt, támogatták az ellenzéket, de nem hitték, hogy tényleg le lehet váltani a Horn-kormányt. És ennek a lehet őségnek a kézzel fogható közelsége ad egy plusz lökést, plusz támogatást az akkori ellenzéknek. Nem utolsó sorban az, hogy ez a lehetőség ez a pártsovén megközelítéseket, így a Kisgazdapárt megközelítését is kényszerűen átformálja. A kisgazda jelöltek visszaléptetése nem Torgyán József nagylelkűsége, hanem ebben a helyzetben nem tehet mást, minthogy visszavonja gyengébben szereplő jelöltjeit, ha ő a jobboldalon meg akarja őrizni arcát, tekintélyét. De a saját érdeke is ezt kívánta.

„Jézus Mária, győztünk!”

Eljön a második forduló. Délután elmegyek szavazni, aztán hazamegyek. Gyerekeimmel meg a feleségemmel otthon figyelem, ahogy jönnek sorban az exitpool eredmények. Este felé elindulok hazulról, most már öltönyben, nyakkendőben, és Andrea, a feleségem úgy búcsúzik el tőlem, hogy életünk szép nyugodt négy évének vége. Egy teljesen más korszak, sokkal nehezebb, a család számára megterhel ő korszak kezdődik. Beke Kata szavaival: „Jézus Mária, győztünk!”

71

8. A Z O K T A T Á S I M I N I S Z T É R I U M

ÉLÉN

A közvélemény számára egyértelmű volt, hogy Pokorni Zoltán lesz az új kormány oktatással foglalkozó minisztere. Ez korántsem volt eleve eldöntött dolog. Szakmai törekvéseimben, céljaimban bizonyos voltam, de abban ekkor még kevéssé, hogy hogyan kell egy minisztériumot irányítani Még akkor is, hogyha már hónapokon keresztül készültünk erre. Átnéztük a tárcákat, embereket, kikkel lehet dolgozni, kikkel nem. De azért nem volt ez olyan intenzív munka, hogy akkor államtitkárt kerestünk volna, kabinetfőnököt, titkárnőt, nem tudom micsodát. Én magam egy-két emberben biztos voltam, de az, hogy például ki legyen a politikai államtitkár, erről ezekben a hetekben kezdtünk el gondolkodni. Emlékszem, hogy ekkor még hosszan foglalkoztam az új

frakcióvezetés frakció fölállításával és megszervezésével is. A lelkem mélyén vagy miniszterség egy kicsit tartottam az oktatási minisztériumtól, illetve

megszerettem a frakcióvezetést, az általános politizálást, hogy mindenhez kicsit kell, hogy értsek. Frakcióvezető szerettem volna maradni, és örültem volna, ha más látja el az oktatási miniszteri feladatot. Én Viktornak Mádl Ferencet javasoltam, aki értett az oktatáshoz, és kiváló kultuszminiszter volt. Én pedig vittem volna ezt a kormánypárti frakciót, ami még sose volt ilyen nagy. Az alapvető struktúrákat, szabályokat már meg is írtam. Nehezen hangolódtam át magam is arra, hogy irány a minisztérium, és akkor azt kell komolyan venni. Mennyiben volt meghatározó a szereped abban, hogy az oktatásügy és a kultúra különválik, és nem csökkent-e ezzel az az eszköz, ami neked a közjó érdekében cselekvő, Pokorni Zoltánnak megadatott? A kérdésben benne van implicite, hogy én úgy látom, talán ez a kulturális örökség minisztérium, meg az oktatási minisztérium nem egyenlően bírt részt venni annak a képnek a megalkotásában, azoknak a céloknak a 72

megvalósításában, amelyeket a párt akart. Az oktatásügy te utánad is olajozottan, jól működött, míg a kultúra meg egyfolytában bukdácsolt. A kulturális tárca mindig is konfliktusosabb, egyfajta frontvonal, ahol mindig vannak ügyek – a dolog természete ilyen. Színházak, filmesek, sajtó, média, talán még a múzeumok és a könyvtárak ügye is ilyenné tud válni, ezt láttuk. Miért választotta szét a győztes Fidesz a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát és az Oktatásügyi Minisztériumot? Az egyik ok, hogy ez két nagy terület. Vannak országok, amelyek külön kezelik, van, ahol egyben. Szerintem Magyarországon az uniós csatlakozásra készülve, utána pedig kiváltképpen indokolt a külön kezelése a két ügynek. Elég nagy és fontos feladatok várnak a kulturális területre az Unión belül, hogy ez indokolt legyen. NKÖM és OM

A másik, hogy a két tárca más és más politikusi hozzáállást, más jártasságot kíván. Engem ambicionált volna, hogy a kulturális területet is irányítsuk, de bizonyosan féltem is tőle; az állandó háborúskodástól, most Nemzeti Színház, médiatörvény, sajtóügyek, Írószövetség. Vonzott is, meg tartottam is t őle. Jártasságom, hozzáértésem is inkább az oktatásügy területén volt. Eléggé sajátos, olykor arisztokratikus, olykor sznob vonásai is vannak a kulturális területnek ahhoz, hogy egy belülről is jól ismerő ember vigye, aki ráadásul még azzal a bátorsággal is bír, hogy annak ellenére, hogy innét jön, annak ellenére, hogy jól ismeri; képes a belső kötöttségeket – ha szükséges – átmetszeni. Ez egyébiránt alapproblémája a miniszter-választásoknak, hogy a kormányok általában vagy ilyen, vagy olyan embert találnak; ritka az, amikor egyszerre van meg egy miniszterben mind a kettő, hogy belülről jön, ismeri is, de mégsem kiszolgáltatottja, bábja az adott szférának.

73

A válasz másik síkja, hogy utánunk a szocialista kormány is így kezelte, sőt a minisztérium korábban sokat bírált elnevezését is érintetlenül hagyta. Mi több, a NKÖM által az Orbán-kormány alatt kezdeményezett programok jórészét folytatták. Ki döntött a szétválasztás kérdésében? A miniszterelnök. Említetted, hogy készültél a miniszterségre. Mit jelent ez? A Fidesz jól kidolgozott, kiérlelt oktatási programmal rendelkezett. Tudtuk, hogy mit szeretnénk megcsinálni, s azt is, hogy ez milyen eszközöket igényel. Ez a felkészültség azt hiszem a kormányprogramban is visszatükröződött. Inkább az jelentett problémát, hogy kevés közigazgatási tapasztalattal is rendelkező szakemberünk volt, s közülük is sokan voltak, akik nem akartak minisztériumi tisztségviselővé válni. Szívesen segítünk továbbra is – mondták – de nem akarunk a Szalay utcában dolgozni. Természetesen nem a helyettes államtitkárok megtalálása volt nehéz, sokkal inkább annak a szakértői körnek a minisztériumi munkába történő beemelése, akik mondjuk egy szakmai főosztályon segítették egy-egy program fejlesztését, majd lebonyolítását. Végül egy viszonylag nagy miniszteri kabinet felállításával hidaltuk át ezt a problémát, az itt dolgozók közül többen voltak, akik egy-két év után már átvehették egy-egy főosztály vagy osztály irányítását, mert szakmai tudásuk mellett már az ehhez szükséges közigazgatási jártasságot is megszerezték. Voltak jelentős elbocsátások a minisztercserét követően? Nem. Ez részben az előzőekből következik. Másrészt elődöm Magyar Bálint gyakorlatilag kiürítette a minisztériumot, fontosabb embereit felmentéssel maga küldte el a tárcától, 74

vagy bújtatta el – olykor be is betonozta – őket a háttérintézmények valamelyikébe. Ha lett is volna olyan szándékom, hogy lecserélem a középvezetői kört, nem lett volna kiket elküldenem. De egyébként nem is nagyon állt ez szándékomban, mert meggyőződésem, hogy a szakmai területek vezetését szakemberekre és nem politikai komisszárokra kell bízni. Ezért is szomorított el annyira az a mértéket nem ismerő tisztogatás, ami 2002-ben következett, s ami miatt számos jól felkészült, valódi köztisztviselőnek kellett elhagynia a minisztériumot. Mi az, amit meg tudtál csinálni miniszterként, milyen munkát hagytál bevégezetlenül vagy félbe, amikor elmentél pártelnöknek? Diákhitel

Majdnem minden munka félbemaradt, ami azonban nem jelenti azt, hogy minden félbe is szakadt volna, hiszen vannak programok, amelyeket az új kormány is átvett, folytat. Ez természetes és a dolog jellegéből adódik, talán nincs is olyan terület az oktatásügyben, ami lezárható. Ami akkor, 2001 nyarán a legfontosabb volt, a diákhitel végig vitele. Magának a konstrukciónak a kitalálása, kormányon belüli vitája ezt megelőzően jó két éven keresztül zajlott. Nagyon nehéz volt meggyőzni még a saját tárcám közgazdászait is, például Stark Antalt, hogy az elképzelésünk működik. Ma is emlékszem, ahogy mondta, „hát ez nem, ez egy piramis játék, ilyen nincsen”. Ugyanilyen nehézség volt a pénzügyminiszterrel, Járai Zsigmonddal, aztán később Varga Mihállyal már kicsit könnyebb volt, és – mondjuk így – a pénzügyi lobbival. Gyakran merült föl, hogy legyen diákhitel, de általában ezt bankárok csinálták, és úgy formálták, hogy az a bankoknak legyen jó. Mi pedig jó 2-3 évnyi munkával, nemzetközi szakértőkkel együtt egy olyan konstrukciót találtunk ki, amelyik elsősorban a diákok és a társadalom szélesebb körének érdekeit vette alapul. Nem akarok belemenni a részletekbe, mert a dolog bonyolult; nagyon keskeny az az ösvény, ahol el lehet menni, és ahol működik a diákhitel, és könnyű megborítani ezt a nagy rendszert – aminek a lehet ősége a kormányváltás utáni változtatásokban sajnos 75

megvan. A diákhitel jelentőségét talán az jelzi leginkább, hogy amikor ez teljes egészében működik majd, akkor több százmilliárd forint mozdul meg benne; ebben az értelemben csak egy rendszerhez hasonlítható, a nyugdíjrendszerhez. Hosszú távon a diákhitel annak az ellentmondásnak a föloldását szolgálja, ami az állami források, az államilag finanszírozott képzési helyek, a költségvetés sz űkössége, illetve a tanuláshoz való minél szélesebb körű hozzáférés igénye között feszül. Gyakorlatilag a tandíj rossz dilemmáját kívánja fölváltani. De nemcsak pénzügyi vagy szociális intézkedés, hanem hosszú távon fontos oktatáspolitikai eszköz is. Az uniós csatlakozás el őtt vagyunk, manapság sok okos emberben fölmerül; jó-jó a munkaerő szabad áramlása, a mobilitás, de van ebben kockázat is, hiszen durván egymillió forint egy felsőoktatási képzés, de például a művészképzés, vagy repülőgép pilóták képzése durván 5-6 millió forintba kerül. Szép dolog, hogyha ők bárhol Európában munkát vállalhatnak, ám egy ilyen kis ország hogyan tudja ezt finanszírozni hosszú távon? Emlékszünk, Románia 15-20 évvel ezelőtt tízezer-szám „adta el” állampolgárait, leginkább a német anyanyelvű szászokat "vásárolta meg" az akkori Német Szövetségi Köztársaság, és az ideológia az volt, hogy annak, aki el akar menni, ki kell fizetnie a képzési költségeit. Ezt a művelt Európa emberkereskedelemként könyvelte el, még akkor is, ha a németek kifizették. Ilyen megoldást nyilván nem vállalhat Magyarország. A korrekt és európai válasz, hogyha a képzési költségek egy részét diákhitelből fedezi a tanulni vágyó fiatalember, amit aztán élete során a mindenkori jövedelmének nem több mint 6 százalékával törleszt, bárhol is dolgozik, Spanyolországban, Németországban, Ausztriában, vagy Magyarországon. Egy szó, mint száz, a diákhitel megalkotása nekem személyesen is fontos volt, részint azért, mert sokak számára teszi lehetővé a továbbtanulást, a boldogulást, de azért is, mert nagyon nehéz volt a saját kormányomon is átvinni. Az ellenzékkel aránylag könnyen boldogultunk; mivel fontos volt, én külön ebben az ügyben mindegyik parlamenti párt képviselőjével leültem, hogy értsék meg, miről van szó. Ne támadják oktalanul. Ezt meg is értették, meg is ígérték, aztán 76

támadták oktalanul, de ez már a kampányidőszak, amikor még kedvezményesebb kamatot ígértek és még több hozzáférést – aminek persze az ellenkez ője valósult meg. Nem véletlen; a konstrukció lényegéből fakad, hogy el kell járnia a maga tengelyén. Tehát minél kevesebb állami pénz van benne, annál több ember számára hozzáférhető. Mert ha állami pénzt teszünk bele, az mindig szűkös, korlátot szab, előbb, vagy utóbb elkezd válogatni a rendszer üzemeltetője, hogy kinek jut, kinek nem jut, és akkor már a rendszer működőképessége sínyli meg ezt az egészet. Bocsánat, még ehhez, mert ez olyan, mint - közhely - cseppben a tenger, annyira eredeti és originális a konstrukció; szabad-e tudni, ki volt a diákhitel szülője? Egy Nicholas Bar nevű közgazdász professzor a London Economist Institute-ból, t őlünk pedig Gily Gyula és Béres István kollégáim. Ők voltak azok, akik pontosan megértették, hogy mit mondanak az angol szakértők, és megértették azokat a nehézségeket, amelyek a magyar pénzügyi világban, vagy akár az európai-uniós csatlakozás miatt fontos európai statisztikai rendszerben a dologgal kapcsolatban felmerülhettek. Mert például, hogy ezt az adósságot, amit kihelyez az ország, ezt hova könyveli el az európai statisztikai rendszer: államadósságként, vagy pedig üzleti kockázatként; ez az apró kérdés élet-halál kérdése volt. Mert ha ezt államadósságként könyveli el a statisztikai rendszer az Unióban, akkor nem tudjuk a maastrichti kritériumokat teljesíteni, fuccs az uniós csatlakozásnak, ez ugye nem vállalható kockázat. Többször kellett leülnünk a miniszterelnökkel is, odaidézve a pénzügyminisztert, a Postabank vezetőit, az APEH vezetőit, mert ennek a rendszernek az a sajátossága, hogy nem akar nagy bürokráciát üzemeltetni, hiszen ez megdrágítja a hitelt, és kevesebben juthatnak hozzá. Vagyis már meglévő állami intézményekre, szolgáltatásokra épül, és tőlük présel ki plusz munkát. Például a postára, vagy az adóhivatalra. A postánál a szétosztás és a terjesztés, az adóhivatalnál a beszedés miatt. 77

Fölösleges egy új, gigantikus struktúrát fölépíteni, valójában egy kis, intelligens központra van szükség, amelyik ezt megcsinálja. Nagyon nehéz volt együttműködésre kényszeríteni ezeket a hatalmas rendszereket. Például az adóhivatallal azon küszködtünk jó két hónapig, hogy az adóbevallásba plusz 8 sor bekerüljön. Mi azt mondtuk, hogy elég három; ők azt mondták, hogy nem, sajnos 8 kell, és az már nem megy. Ehhez kellett a miniszterelnök, aki eldöntötte; nem érdekes, akkor lesz 8 plusz sor az adóbevallásban, ha ez a diákhitel ára. A lényeg az, hogyha ennek a hitelnek nem fix törlesztő részlete van, hanem jövedelemarányos, és van egy nagy állami hivatal, ami jövedelemarányos pénzt szed be a magyar állampolgároktól - ez az adóhivatal - akkor fölösleges egy újat kiépíteni. Sajnos a kormányváltás után az adóhivatal ebben a kérdésben erősebb volt, és az új kormányban már nem akadt olyan erős szószólója a diákhitelnek, hogy a dolog változatlanul fennmaradjon, így a beszedési rendszer megváltozott. Ez az egyik oka annak – és ez komoly figyelmeztet ő jel –, hogy azoknak a diákoknak, akiknek már vissza kellene fizetniük a hitelt, jelentős százaléka nem akarja visszafizetni. Ez – ha már nagyban működik a rendszer – nagy kockázatot jelent majd. Tehát könnyű elrontani. Nehéz létrehozni, és könnyű elrontani, ezért folyik mostanában erről ennyi szó. A diákhitel valóban logikus és nagy horderejű intézkedés volt, de miért csak a Postabank kapott szerepet az ügyben? Emiatt sokakban az állami beavatkozás vádja fogalmazódott meg. Én eredetileg azt gondoltam, hogy több bank vegyen benne részt, a belső viták során mentünk bele abba, hogy jó, akkor legyen egy állami fenntartású banké a haszon, hiszen azért a diákhitel hosszú távon ügyfeleket is jelent a bank számára. Egyetlen bank volt többségi állami tulajdonban, amelyik ezt meg tudta csinálni – ma már az sincs – a Postabank, hát akkor erősítsük azt a diákhitellel. De ez nem szerves része a diákhitelnek, noha a vitát, az erről folyó híradásokat sajnos valóban ez uralta. Az ügy szempontjából ez lényegtelen 78

apróság volt, ám abból a szempontból mégis lényeges, hogy a Postabanknál sikerült elérni, hogy mindent ingyen adott a diákoknak, a hitelfelvétel erejéig a számlanyitást és a pénz mozgatását is. A kormányváltást követően a belépő bankok már nem; ők mindezért leszedik a maguk százalékát. Bár hozzáteszem: az új kormány is ki tudta volna kényszeríteni a kereskedelmi bankoktól, magánbankoktól, hogy ezt a szolgáltatást ingyenesen adják, de nem tartotta fontosnak. Azt tartotta fontosnak, hogy „nahát, így több bank van benne, és ez jobb a bankszférának”. Dehogy ez rosszabb a diákoknak, ez már őket nem zavarta. Más ügyek? Felsőoktatási integráció

Nagyobb stratégiai ügy volt a felsőoktatás integrációja, ahol az első nagy lépést megtettük. Ha úgy tetszik, hatalmi szóval, és a törvény erejénél fogva, de nem a szakma ellenére. Az, hogy ez össze is érjen, mint a hordóban a bor, ahhoz hosszú idő kell, és sok apró belső beavatkozás. Ezek elindultak, a felvételi rendszer átalakítása, a creditrendszer átalakítása, de ehhez, hogy ez hasson is, több év kell. Az új kormány ezt a szabályozást föllazította, ami azzal a kockázattal jár, hogy létrehoztuk ugyan a nagy európai integrált egyetemeket, de a különállásukat, kis rezervátum jellegű különállásukat továbbra is megőrzik kari formában az egykor önálló intézmények. Hogy ez ne csak a kényszer legyen, hanem valódi fejlődés hozza össze az egyetemeket, az egy intézménybe kényszerített főiskolákat, ezt szolgálta a beruházási program, ami a kezdetkor körülbelül 75 milliárd forintos beruházás volt. Ennek közel a felét költöttük el, illetve szerződtük le nagy könyvtárakra, előadótermekre és elsősorban olyan beruházásokat finanszíroztunk, amelyek közösen használhatók, közösen üzemeltethetők. Tehát az egyetemek összeforrását, valódi tartalmi összekapcsolódását, integrálását akartuk a beruházásokkal is elősegíteni. Lehet úgyis fogalmazni, ha van tartalmi integráció, akkor van pénz beruházásra.

79

A bolognai folyamat

Emellett elindult az Európai uniós országok közös vállalkozása, egy lineárisan felépülő képzési rendszer megalkotására, amelyet Bolognai folyamatként ismerünk. Ez abból az egyszerű parancsból fakad, hogy ha Európa sikeres akar lenni, akkor aránylag egységes munkaerőpiacot kell létrehoznia, aminek feltétele egy egységes európai felsőoktatási rendszer. Erre lehetőségünk van, mert nincs olyan nagy különbség történelmi léptékkel mérve a lengyel és francia, vagy a német és a magyar felsőoktatás között, a diplomák egymáshoz illeszthetőek. A lényege, hogy a hagyományos kontinentális felsőoktatást, ami duális jellegű (tehát a két lába leér a földig, a főiskola is, meg az egyetem is 18 éves kortól indulhat), átalakítsuk egy olyan struktúrává, ami a világ felsőoktatásának ma már 70-80 százalékát jellemzi. Ez egymásra épülő, tehát piramis jellegű struktúrát mutat, azaz az érettségi után nincs közvetlen belépési lehetőség az egyetemre, hanem a főiskolán keresztül vezet az út.

A felsőoktatás átalakítása

Sőt, a főiskola alá építeni egy felsőfokú akkreditált szakképzést, egy kétéves, önmagában is értékes végzettséggel, aztán főiskolai végzettséggel, egyetemi végzettséggel és a piramis csúcsán a doktori iskolákkal, a valódi elitképzéssel. Ennek a kialakítása, nagyon konfliktusos feladat, de halaszthatatlan, ha nem akarunk Európa perifériájára sodródni felsőoktatási szempontból. Ez folyik ma mindenütt, Párizsban, Bécsben, Berlinben, Rómában, ez a munka folyik ma Magyarországon is. Ugyanakkor nem veszélytelen a folyamat. A fő kérdés az, hogy egy olyan egymásra épülő felsőoktatást hozunk-e létre, amely mondjuk az Egyesült Államokban működik, a teljes piramis rendszert, vagy egy vegyes rendszert. Én úgy látom, hogy Európa országaiban vegyes rendszer jön létre. Megalkotják ezeket az új típusú végzettségeket, de nem verik szét totálisan a hagyományos, duális felsőoktatást sem. Szerintem egy tiszta rendszer azonnali bevezetése sokkal több kárt okoz, mint egy átmeneti időszaknak egy vegyes rendszernek a vállalása. A voluntarista váltás beláthatalan gondokat okozhat például a pedagógus vagy az 80

orvosképzésben. Természetesen, ha van pénz – mint ahogyan nincsen –, akkor nem okozna problémát, mert a mostani végzettségeket megfeleltethetjük az elvártnak, de ez azt jelenti, hogy nagyon sok ponton 20-25%-kal megnő a képzési idő és a finanszírozási igény is. Ma pedig éppen súlyos megszorítások korát éli a felsőoktatás is, inkább mínusz 10%kal működik a felsőoktatás, nem pedig 20-25%-os többletforrással. És ha lenne is ennyi pénz, nem biztos, hogy ez volna a leghatékonyabb felhasználása. Még mindig a felsőoktatásról szólva, olyan célokat, elveket Növelni a fogalmaztunk meg, amelyeket szerintem még hosszú ideig diplomások számát

tartani kell a kormányoknak. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy egy-egy korosztályból minden második fiatalember hozzájuthasson felsőfokú végzettséghez. Ez hatalmas lépés ahhoz képest, ahonnan indultunk; 10-13 évvel ezelőtt a rendszerváltozáskor egy korosztály 8 %-a jutott be egyetemre, főiskolára, ma már durván 40, az Európai Unió átlaga 42 %. Mi azt a célt tűztük magunk elé, hogy fölébe menjünk ennek az átlagnak, hiszen Magyarországnak kulcskérdés, hogy gyorsabban fejlődjön, és ezt csak kvalifikáltabb, magasabb képzettséggel rendelkező korosztályokkal tudja megtenni. Tehát tudatosan túlképzést, az Unió átlaga fölötti, sőt a magyar gazdaság pillanatnyi igényei és teljesít őképessége fölötti túlképzést céloztunk meg. Ez konfliktusokkal terhelt folyamat, sok kritika fogja érni ezért a mindenkori oktatási minisztereket, hiszen nem tud mindenki elhelyezkedni olyan szakmában, ahová a diplomája őt predesztinálná, de ez nem is feltétlenül cél. Az a cél, hogy széles, magasan képzett generációból tudjon válogatni a magasabb hozzáadott értéket, magasabb kvalifikációt igénylő magyar ipar, illetve gazdaság. Hogy Magyarország ne az összeszerelő csarnokok világa, hanem a kutatóintézetek világa legyen. Most éppen ennek az idejét éljük, ennek a foglalkoztatási váltásnak az idejét, ami egy konfliktusos ügy, a minimálbéren foglalkoztató, az egyszerű betanított munkást igénylő gyárak mennek el oda, ahol olcsóbb munkaerőt találnak. Magyarország már abban a helyzetben van, hogy nem Bulgáriával, Romániával, vagy a Távol-Kelettel kell versengenie a befektetésekért, a beruházásokért, hanem az anyaországokkal, Németországgal, Franciaországgal 81

versengve kell a nagyobb haszonnal kecsegtető befektetéseket megszerezni. Ez nehezebb feladat. Sokkal aktívabb gazdasági diplomáciát, jelentősebb kutatás-fejlesztést igényel. A kérdés az volt, hogy mit hagytunk félbe. A kutatásfejlesztésben gyakorlatilag ezt, illetve felsőoktatás és a kutatás összeillesztését. Mind a kettő egy kicsit a maga tengelyén járt, a felsőoktatás sokszor érzéketlen volt, és még ma is érzéketlen Cél: növelni a a gazdaságorientált kutatásokra, noha a legtöbb képzett ember, diplomások számát kutatási kapacitás elvileg itt van; míg a szűkebb értelemben vett műszaki fejlesztés, kutatás nem támaszkodott eléggé arra a hatalmas energiamez őre, amit a magyar felsőoktatás jelent. Ezt összekapcsolni, összepréselni, konzorciumokat létrehozni, ehhez t őkét adni, önerőt, hogy európai uniós pályázatokon részt vegyenek, illetve gazdasági haszonnal kecsegtető kutatásokat végezzenek; ezt indítottuk el az utolsó két évben a nemzeti kutatás-fejlesztési programmal. Talán soha ekkora összeg nem állt rendelkezésre, hogy összekapcsoljuk a gazdaság szereplőit a hagyományos akadémiai kutatókat, illetve az egyetemen dolgozó kutatókat. A kutatásfejlesztés Kutatás - fejlesztés költségvetési támogatása 2001-2002-ben igen jelentősen, kb. 60%-kal nőtt az előző évekhez képest.Az Orbán-kormány erre a területre 2002-ben 25 milliárd forintot szánt, ugyanakkor elszomorító, hogy a 2004-es költségvetés a Nemzeti Fejlesztési Programjában ennek töredéke, mindössze 7 milliárd forint jut kutatás-fejlesztésre. Drámai a helyzet a felsőoktatási kutatásoknál, itt a korábbi összeg 2004-ben az ötödére csökkent. És a közoktatás? A közoktatás problémája

A közoktatás a szerelmem, onnét jövök, és ehhez értek a leginkább. Hogy mi a gond, abban majd minden szakember egyetért. Röviden úgy lehet ezt jellemezni, hogy a magyar közoktatás nem készíti föl gyermekeinket arra, hogy helyt tudjanak állni az információs társadalomban. Ez nem azt jelenti, hogy nem képesek a számítógép billentyűit nyomkodni – olykor ezt is –, de ez csupán az eszköz, az instrumentum. A gond mélyebben van, a tudás struktúrájában. Túl sok fölösleges információ elsajátítását kényszeríti ki a közoktatás, 82

és ezért nem marad idő és energia magára a tanulásra. Az információs társadalom fő dilemmája nem az, hogy van-e számítógép az asztalomon. Az kerül majd. Nem is az már, hogy birtokába kerül-e egy fiatalember a szükséges információnak; a probléma ma már a túl sok információ. Nem az a kérdés, hogy van-e információ, hanem az, mi a fontos és mi a lényegtelen? Mi az, amire szükségünk van, és hogyan tudjuk ezt értelmes struktúrába rendezni? Milyen világképbe, milyen logikai rendbe illesztem be iskolás koromban, aztán felnőtt koromban az új és új ismereteket? Ennek a logikai rendnek, világképnek a kialakítása az iskola igazi feladata. Tehát valójában ez az igazi kérdés. Ez már iskoláztatás alapjainál probléma, az alapképességek kialakításánál. Írásolvasásról, meg szövegértésről szoktak beszélni, mert ez mérhető, pedig valójában itt problémamegoldásról, kreativitásról, vagy a tudáshoz való passzív viszonyról van szó. Miben jelenik ez meg a mindennapokban? A szülők azt látják, hogy olyan ismereteket kell a gyerekeknek elsajátítani, amit korábban nem ebben az életkorban kellett. Hogy a korábbi főiskolai tananyag a gimnáziumban jelenik meg, a gimnáziumi a felső tagozatban, és a felső tagozat elfoglalja az alsót. Sőt már az „eliskolásodás” veszélye fenyegeti az óvodát. Mindez nem veszi figyelembe a gyerekek sokkal kötöttebb, sokkal törvényszerűbb biológiai, mentális, fizikai állapotát és érettségét. Sokkal több a kudarcos, a nehezen fejleszthető gyerek. Jelentős kényszerek nyomják rossz irányba a magyar közoktatást. Csak jelzésszerűen: a csökkenő gyereklétszám miatti verseny, a tantárgyak közötti verseny, (mindenki a tantárgyát igyekezett tudományként fölmutatni és nem pedagógiaként), és a szűkös, az igazán versenyképes tudást nyújtó intézményekbe való bejutás versenye a szül őket is rossz irányba nyomja. Minél korábban, minél többet megtaníttatni a gyerekkel. Nem hagyni, hogy az ismeretek leülepedjenek, elrendeződjenek, értelmes rendet alkossanak. Ebben nagyjából egyetértenek fideszesek, MDF-esek, SZDSZ-esek, MSZP-sek, különféle szakértők, hogy ez a gond, hogy ezen kell változtatni. Hogy miképpen, ebben már rengeteg vita volt az elmúlt 14 évben. Az álláspontom lényege, hogy noha sürgető a teendő, ám organikus és szerves fejlesztésre van szükség, és nem lehet 83

8+4 vagy 6+6

olyan kísérletekbe fogni, amit a szocialisták, illetve a szabaddemokraták javasolnak, a magyar iskolaszerkezet totális átalakításával. Ők végső soron – hol bevallva, hol csak közvetett eszközökkel – egy 6+6-os rendszerrel kívánják fölváltani a Magyarországon kialakított 8 osztályos általános iskolából és 4 osztályos középiskolából álló 8+4-es rendszert. Ezt rossz megoldásnak tartom, noha nagyon szellemes. Afféle Kolombusz tojása, hogyha kevés az idő az alapkészségekre, akkor lopjunk hozzá két évet, legyen a hat évfolyamos, és szüntessük meg a felső tagozat-középiskola közötti ismétlést. Én ezt nem tartottam, és ma sem tartom célravezet őnek, egyrészt pedagógiai okokból, másrészt és főleg a településszerkezetre gyakorolt kifejezetten káros hatásai és az esélyteremtés szempontjából sem. Világos mindenki előtt, hogy minél korábban történik a pályaválasztás – és a középiskola, még ha nem is egy konkrét pályát, de egy horizontot kijelöl –, annál kevésbé érvényesül a döntésben a gyerek szorgalma, tudása, tehetsége. Annál inkább meghatározó a döntésben a szülő társadalmi státusza, anyagi helyzete. Egyszóval a korai pályaválasztás egy merevebb társadalmat hoz létre, a későbbi pályaválasztás pedig az iskolát mint esélyteremtő intézményt működteti. A második elem a belső tantárgyi pedagógiai dilemmák kérdése. Lehet-e a kétciklusos pedagógiai tantervi rendszert mechanikusan egy lineáris szerkezettel felváltani. Van ahol lehet, most is így folyik; a matematika hagyományosan így szerveződik, de ahol koncentrikus szerveződése van a tananyagnak, történelemben, irodalomban, ott nagyon komoly belső pedagógiai, lélektani megfontolások játszanak szerepet. Elég régóta működik így, nem azért, mintha nem jött volna egy szabaddemokrata tantárgypedagógus, és ne csapott volna a homlokára, hogy minek tanítjuk a gyereknek kétszer a történelmet? Például a görög történelmet azért tanítjuk kétszer – tíz és tizenöt éves korban – mert egyszer a mesék, a mítoszok szintjén tanítjuk meg, egyszer pedig, mondjuk a görög demokrácia alapintézményein keresztül, napjaink államjogi berendezkedésének legfontosabb elemeit mondjuk el, egy más absztrakciós szinten. Látszatra ugyanazon a 84

történelmi tárgyon, de teljesen mást tudunk megtanítani. Ezt félresöpörni oktalanság. Falusi iskolák

Ráadásul a 6+6-os rendszer a magyar településszerkezetet is torzítja. Ma 3156 település van az országban, ebből 2400 tart fönn iskolát, és körülbelül 210-220 tart fenn középiskolát. Egy középiskola tanári karának újratermeléséhez széles városi értelmiségi bázis kell; nem véletlen, hogy ez a szám alig változik, erre kb. 210 település alkalmas. Tehát ha a ma 8 osztályos általános iskolák 6 osztályos elemivé zsugorodnak, a fölső tagozat egybekapcsolódik a középiskolával, akkor fönnáll a kockázata annak, hogy rövid időn, kb. 5-10 éven belül a 8 osztályos iskolák felső tagozata nagy arányban behúzódik ebbe a 210 városba. Ez drámai hatásokkal járhat, hiszen egy település életében meghatározó, hogy mely életkorig képes a fiatal családok gyermekeit nevelni; ez hat az otthonteremtésre, a letelepülésre. Vagyis a felső tagozat felszámolása egy idő után a kisebb települések funkcióvesztéséhez vezethet. Tehát nemcsak belső pedagógiai, hanem társadalmi okai is vannak, hogy ez ennyire éles vitává vált. Mi azt mondjuk, hogy az a jó, ha a gyerek minél tovább azon a településen tanulhat, ahol él. Ezt az elvet csak akkor kell feladni, ha a minőségi oktatás feltételei nem biztosíthatóak. Adatokkal igazolható, hogy a színvonalas nevelés, oktatás az óvoda és az alsó tagozat esetében biztosítható a kistelepüléseken is. A gondok a felső tagozaton jelentkeznek, ahol az alacsony osztályszám miatt a szakos tanári ellátottság nem biztosítható, nincs nyelvtanár, fizikatanár, informatikatanár. Ezért egy olyan rendszert dolgoztunk ki, amely kiemelten támogatta a kistelepülések óvodáit és általános iskoláinak alsó tagozatát, s emellett ösztönzött arra, hogy a felső tagozatos oktatás feladatait már közösen lássák el. Ezt a jól működő rendszert a Medgyessy-kormány gyakorlatilag teljes egészében szétzúzta, amit jól jelez a soksok kistelepülési intézménybezárás, átszervezés. Más utat jártunk a tartalmi szabályozás területén is. Mi egy szervesebb, lassabb fejlesztést, erőteljesebb tantervi szabályozást készítettünk, ahol minden egyes tantárgyat külön85

Kerettantervek és minőségfejlesztés

külön mérlegre téve izzadságos munkával igyekeztünk gátat vetni az ismeretek túlzott térhódításának. Tehát nem egy totális iskolaszerkezeti váltással, hanem tantervi szabályozással, a kerettantervvel igyekeztünk választ adni az említett kihívásra. A tantervi szabályozás mellett méréssel, értékeléssel, és a Comenius 2000 névre keresztelt minőségfejlesztési programmal kívántuk segíteni a pozitív folyamatokat. Ez – ha úgy tetszik – egy konzervatívabb hozzáállás. A konzervatívat a szónak, abban az értelmében használjuk, hogy a konzervatív attitűd nem abból indul ki, mint a baloldali gondolkodás; hogy tudom milyen az ideális világ, és annak az eléréséért, egy tetszetős absztrakció, vagy látványos nyugati példa kedvéért bármilyen radikális változást is hajlandó vagyok kikényszeríteni. A konzervatív attitűd abból indul ki, hogy a világ, úgy ahogyan van, adottság és érték, noha kétségtelen folytonos javításra szorul. Aki konzervatív, az nem azt kérdezi, hogy milyen a tökéletes világ, hanem hogy hogyan lehet jobb ez a mai világ, amiben élünk. A közoktatással kapcsolatos intézkedéseink egyik fő célja a nevelés megerősítése volt. Itt sok kis változtatást hoztunk ennek érdekében, érzékelve, hogy az iskola hagyományos nevelési funkcióit elveszítette, meggyengült, újra kell ezt erősíteni. Ezt a tantárgyi struktúrában is érvényesíteni akartuk, az etika oktatás bevezetésével, illetve a fakultatív hittanoktatás támogatásával, noha tudtuk, hogy önmagában ezekkel a tantárgyakkal nem lehet a problémát megoldani. De ezekre az új stúdiumokra szükség van. Mindaz, amit elmondtál, nyilván vitatható, de koherens, nagyon világos, kristálytiszta. Mégis azt kell mondanom, különösen a diákhitel tekintetében, de ez a közoktatás dolgára is igaz, hogy nem jött át. Mi annak az oka, hogy a közvélemény számára ezek a kérdésfeltevések és válaszok többnyire mindmáig homályban maradtak? Nem tudom az okát, hogy mért nem tudtuk ezeket a politikai céljainkat zavartalanul és világosan, torzításmentesen elmagyarázni, láthatóvá tenni, jóllehet ez feladatunk volt. 86

A döntések kommunikációja

Magam is, kollégáim is nem egy alkalommal elmagyaráztuk ezeket, de az is tény, hogy olyan erőtérben dolgozunk, ahol ezek torzulnak, és olyan dolgokról alakul ki vita, ami abszolút lényegtelen, mellékes körülmény, míg a fontos kérdésekre nem jut figyelem, energia. Ezen kár sóhajtozni, a politika ebben az erőtérben dolgozik. Ez nem racionális akadémiai világ, ahol a puszta érvek és ész elég a győzelemhez; hanem egy erők által áthatott, anyagi és politikai csoportok által befolyásolt világ, amelyben a kommunikációra is figyelni kell. Szerintem maga a diákhitel egyébként pozitív történet volt, még ezzel a fölöslegesen generált vitával együtt is. Közvéleménykutatásokkal mértük, hogy mit gondolnak róla az emberek, szeretik, nem szeretik; és mindig a legfontosabb intézkedések között szerepelt. A közvélemény-kutatások szerint a kormány pozitív intézkedései között az otthonteremtési program elindítása, a tandíj eltörlése, a családtámogatási rendszer megalkotása és a diákhitel megteremtése szerepelt hosszú időn keresztül, és mindig volt az első három között oktatási cél. Természetesen a politikai riválisok, ellenfelek igyekeznek egy csepp ecetet, vagy kátrányt cseppenteni a mézbe, amitől az egész élvezhetetlen és keserű lesz, ez az ő szerepük. Miután nagyon fontosnak tartottad ezeket az ügyeket, amikor ezek a kátránycseppek cseppentek, akkor talán abban is felelősséged volt, hogy megpróbáld közömbösíteni. Magyarul az volt a benyomásom, hogy túlságosan bíztatok a pozitív cselekedetek önmaguktól való hatásában, és átengedve sokszor a kommunikációs teret bizonyos vitákba egyáltalán nem szálltatok be. Nem vagyok ebben elfogulatlan, mert szereplője voltam ennek a térnek. Az érdekel, ahogyan te szerepeltél és megélted. Én nem így látom. Azt gondolom, hogy itt intenzív küzdelem folyik, aminek persze megvannak a belső, magunk által fölállított szabályai. Az egyik ilyen szabály volt, hogy 87

Nem szabad mindig vitázni

ostobaságokon nem vitatkozunk. Tehát van a politikai vitának egy olyan szintje, amit már nem szabad vállalni, mert maga a küzdelem ténye is többet rombol, mint amit a győzelem hozhat. Ártalmas bizonyos szint alatt. El kell ezt végezni, de ezt általában nem miniszterek vagy vezető politikusok végzik, hanem publicisták, olykor bértollnokok. Ilyenekből nálunk jóval kevesebb volt, vagy ha volt is, nem annyira hatékony vagy szellemes, és hát a felület is kisebb volt. Én, mint miniszter vagy mint pártelnök nem fogok vitatkozni olyan színvonalon, amilyenre sokszor szeretnének lerángatni. Ez így nagyon nagyképűnek hangzik, de a politika természetének az egyik legfontosabb és ritkán vázolt sajátosságára mutat rá. Nagyon leegyszerűsítve ezt az alapszabályt: aki sáros disznókkal birkózik, az maga is sáros lesz, és a szemlélőben már nem az tudatosul, hogy kinek van igaza, hanem hogy iszapbirkózás folyik. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy voltak olyan kérdések, amelyekben a miniszterelnök vagy a miniszterek nem álltak le vitatkozni. Ezek végül megválaszolatlanok maradtak, ugyanis a két oldal között – struktúráját tekintve is – nagy különbség van. A baloldali média egy sokkal tagoltabb, második, harmadik, negyedik vonallal rendelkező, sokkal szélesebb arcvonal, ahol sok szereplő védi meg az első számú vezetőket; míg a polgári oldalé tagolatlanabb, tehát ott néhány kiváló vagy nem kiváló, de néhány első számú ember mögött már számában nem sokkal szélesebb második vonal van, és aztán semmi. Nincs mélysége, hátországa. Ez az utóbbi egy évtized politikatörténetéből fakad: a rendszerváltó pártok stratégiai hátrányából a szocialista párt politikai struktúrájával, hátországával szemben. A jobboldal struktúrájának gyengesége, vékonysága miatt az elmúlt évtizedben nem volt képes eredményesen bepótolni azt a 40 évet, amit szervezetépítésben, értelmiségi, gazdasági háttér kiépítésében a szocialista párt magáénak tudhat. Illetve lehetett volna, itt is követett el hibákat a jobboldal, vagy a rendszerváltó pártok majdnem mindegyike e tekintetben. Szerintem ez is szerepet játszik abban, hogy nem volt, aki elvégezze ezt a munkát, amit az első számú vezető, vagy a miniszter nem tud elvégezni.

88

Nem szabad mindig vitázni

Az OMIKK

És milyen érvek szóltak az OMIKK megszűntetése mellett? Hihetetlenül negatív visszhangot váltott ki, hogy a Múzeum utcában megszüntetik a nagy hagyományú műszaki könyvtárat. A koncepcióra senki nem emlékszik, csak arra, hogy ez a gaz miniszter ezt a fantasztikus központot lenyúlja, a gyönyörű berendezéseivel együtt. Ennek a vitának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Természetesnek tartom, hogy az a kör, amelyet ez az intézkedés érintett sértve érezte magát, és az indulat, ami ebből fakadt, elfedte a valódi indokokat, érveket. Pedig sokszor elmondtuk, hogy az OMIKK, az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár mindösszesen 30 olvasóhellyel – megismétlem: 30 olvasóhellyel – és több mint 200 alkalmazottal működött. Az átszervezést követően a Műszaki Egyetem könyvtárával együtt az olvasóhelyek száma megnégyszereződött, és ez önmagáért beszél. Az OMIKK valamikor kémközpont volt, a műszaki hírszerzés bázisa, könyvtárnak volt álcázva; ezt is próbáltuk elmondani. Találkoztam emberekkel ott az OMIKK-ban, szerettem volna tudni, hogy mi a munkájuk, mit csinálnak most. Kiderült, hogy például egyikük semmit sem csinál, ő már gyakorlatilag a babérjain ül, mert valamilyen titkot megszerzett nyugatról, és ezzel egyébként nagyon sokat tett a magyar műszaki fejlesztés érdekében. Ez bárói rang a hírszerzési körökben, amivel neki már soha többet nem kell tennie semmit, ott kapta a pénzét az OMIKK könyvtárban. Elmondtuk, hogyan fog kinézni a Műegyetem könyvtára, maketten láthatóvá tettük. Nekünk volt igazunk – mégsem győztünk ebben a küzdelemben. De még egyszer mondom, nem azért, mert nem volt jó haditerv, vagy nem volt elég töltényünk. Kevés ember volt, aki ezeket elpuffogtatta volna. A holokauszt emléknapjának a bevezetése is a Te nevedhez fűződik. Miért tartottad ezt fontosnak, mi az, ami személyesen is motivált? A holokauszt emléknapjának szükségességéről Kovács András barátom, a témával foglalkozó szociológus, történész győzött 89

A holokauszt emléknapja

meg; ő, Horváth Zsolt történész és Porogi András segítettek a megvalósításban. Az, hogy ez fontos, az ember tudja a fejével, meg érzi a szívével is. Nekem csak irodalmi meg művészeti élményeim vannak. Legelőször Anna Frank naplója, de végül is a legjobban Pilinszky János írásai érintettek meg, noha neki sincs közvetlen láger élménye. Sokan azt hiszik manapság, hogy Pilinszkynek ez személyes élmény, de nem, ez intellektuális élmény volt. Ma is a fejemben van, és nem pontosan idézem: a XX. század Golgotája Auschwitz, és mind a mai napig facsarja az orrunkat az égett hús szaga. A század botránya volt szerinte; „botrány, amennyiben megtörténhetett, és szent, amennyiben megtörtént”. Hogy mennyire fontos feladat minden gondolkodó ember számára, hogy ezt elhelyezze magában, azt én tőle tudom, őt olvasva, sőt hallgatva éreztem meg. Ez volt, ami áttörte az üvegfalat, és aztán rengeteg irodalmi, művészeti élmény járult ehhez. Meg rengeteg rossz élmény is természetesen, amikor ebből politikai akciókat, vádakat formálnak, visszaélnek ezzel. Egyszer meg is írtam egy cikkben, hogy nem sok különbözteti meg az antiszemitizmus vádjával felelőtlenül handabandázót a zsidózótól. Éppúgy tárgyként, politikai eszközként használják a zsidóság drámáját, halott emberek tragédiáját és az élők fájdalmát. Ezzel együtt azt gondoltam, hogy ebbe bele kell vágni. Éreztem; ahhoz, hogy ez Magyarországon sikeres legyen, egy polgári politikai erőnek kell kezdeményeznie. Ha ezt egy önmagát baloldalinak nevező, állampárti múlttal megterhelt politika akarja megvalósítani, kudarcra van ítélve. Tehát vagy jobbról csinálja meg valaki, vagy félresiklik a dolog. A kezdeményezés egyébként nem állt egyedül, a most átadott Holokauszt Dokumentációs Központ is a polgári kormány kezdeményezése nyomán jött létre, igaz, a munka dandárja már a jelenlegi kormány alatt zajlott. Az emléknap is megmaradt, ma is él, és én erre büszke vagyok. A siker az nem teljes, mert nem az volt a szándék, hogy egy nagy nyilvános eseményt csináljunk, elnökökkel meg miniszterekkel, hanem országszerte rendhagyó történelem órák százait, olyan programokat, amelyek a diákokat megérintik. Mert a nagy nyilvános megemlékezések mind 90

elsősorban a múltról beszélnek, arról – ami persze szintén fontos dolog –, hogy egy felnőtt népnek őszintén szembe kell néznie önmagával, múltjával, az erényeivel és a gyengeségeivel, a bűneivel is. És fejet kell hajtson az áldozatok előtt. De szándékom szerint a jövő legalább ennyire fontos ezen a napon, mert – és ez volt igazán a célunk – a holokauszt emléknap alkalmas arra, hogy minden egyes fiatalban, minden egyes korosztályban újra fölépítse azt a morális tartást, erőt, hogy ellent tudjon állni a mindannyiunkban ott élő gonosznak. Az embert mindig bábként, eszközként fölhasználni akaró erőknek. Hogy akkor is keresse a kiutat, ha látszatra nincsen. Általam nagyon nagyra becsült tanár kollégáim is igyekeztek lebeszélni, hogy hát minek mindez, miért terheljük a gyerekeinket mindig a vérrel, az áldozatokkal, a vesztett csatákkal. Micsoda borzalmas történelemképe van egy magyar gyereknek, a tatárjárás, a mohácsi vész, a vesztes 48-49, Trianon, Don-kanyar, a holokauszt, ’56 leverése – ez szörnyű, botrányos. Van ebben elgondolkoztató, természetesen. Csak azt kell látni, hogy ezek a megrázó történelmi pillanatok erősítik is az embert. Tartást és akaratot adnak. Az életről szólnak és nem a halálról. Egy másik elgondolkoztató ellenvetés az volt, hogy ez már a múlt, minek föltépni a sebeket, ez manapság már nem fordulhat elő, hiszen itt a tömegtájékoztatás, az informatikai forradalom korában, amikor a televízió mindenhol ott van, már nem lehetségesek ezek a borzalmak. De a közelmúlt jugoszláviai eseményei szomorú cáfolatát adják ennek, tőlünk 200 km-re géppuskáznak le tízezreket. És még a CNN is közvetíti. Tehát nem a gépek védenek meg minket. Nem a modern élet. Sőt ha valaminek nagyon erős képe a holokauszt, akkor épp annak a keserű csalódásnak, ami a XX. századdal kapcsolatban érte az európai civilizációt. A XX. század elején úgy készültek az emberek a modern világra, hogy az majd könnyebbé, jobbá teszi az életünket. Kevesebbet kell dolgozni, a munkás ember művelődni fog. És akkor jött két iszonyú, tömeggyilkos diktatúra. Ha valamit mutat a holokauszt, akkor épp azt, hogy az üzemszerű modern technológia korábban nem látott borzalmakat hoz létre, ha az emberi gonoszsággal találkozik. Tehát nem a gépek védenek meg, az emberi erkölcsi tartás véd 91

meg. És ezt kell újra szülni, ezt kell megerősíteni. A feladat az volt, hogy olyan emléknapot csináljunk, amely nagyon erősen átélhet ő élményt nyújt, ami belevésődik gyermekeink, tanítványaink szívébe. Hogy ne csak azt lássák maguk előtt, amit történelem órán megtanulnak, hogy 6 millió áldozat volt. Ne egy számot, hanem emberi arcot lássanak. Egy kislánynak az arcát, akiből már sose lesz érett nő. Nem lesz anyává, nem lesznek gyerekei, nem lesznek unokái. Ez az arc nagyobb erő, mint ha azon vitatkoznak a történészek, hogy most 6 millió áldozat volt, vagy 6 és fél. E tekintetben nem nevezhető még befejezettnek és sikeresnek ez a pedagógiai munka, mert sokszor azt látjuk, hogy az emléknap megmarad a visszaemlékezések, az ünnepi szónoklatok szintjén. És a kommunista emléknapja? A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja

diktatúrák

áldozatainak

Hasonlóan szükséges dolog volt, legalább annyi kétkedővel. Vannak, akik egyenlőségjelet tesznek a barna és a vörös diktatúra és terror közé; és vannak, akik az összehasonlítás lehet őségét is elvetik. Nem hiszem, hogy egy politikusnak kellene igazságot tennie ebben a kérdésben. Nyilván vannak azonos és különböző vonások, abban mindenesetre megegyezett a két diktatúra, hogy világszerte sok millió ártatlan életet oltottak ki, és abban is, hogy eszméik szemben álltak azokkal a demokratikus értékekkel, amelyek a mai európai politikai rendszerek alapját képezik. Ezért van helye az iskolákban a kommunizmus bűneire való emlékezésnek. Mindig elszomorított, ha egymás ellen akarták kijátszani a két emléknapot. Szerintem a helyzet pontosan az ellenkez ője. Aki nem ítéli el szívből a nácik és a nyilasok bűneit, annak nem igen van joga a kommunizmus áldozatairól beszélni, és ez megfordítva is igaz: a fasiszta terror áldozatai felett érzett gyászunk akkor kap morális igazolást, ha a kommunista diktatúrák bűneire, tömeggyilkosságaira sem keresünk mentségeket.

92

Az 1998-2002-es időszak során számtalanszor elhangzott a vád, hogy a Fidesz, illetve személy szerint te, leállítottad a Sulinet programot. A Te korszakodat a szabad demokraták SULINYET korszaknak nevezték. Már-már szellemes, de a valóságtól nagyon messze áll, s ezt a Sulinet: 900 szabad demokraták éppen úgy tudták, mint én. Amikor kapcsolatból 2300

Informatikai fejlesztések

átvettük az Oktatási Minisztériumot, 900 körül volt a hálózatba bekötött intézmények száma, a 2002-es kormányváltáskor pedig több mint 2300. Ezen túlmenően jelentősen növeltük a hálózat kapacitását, és nagy súlyt fektettünk a tartalomfejlesztésre, amely Írisz-program néven futott. Ennek köszönhető, hogy sokszorosára nőtt a látogatottság, az Írisz-Sulinet Magyarország leglátogatottabb oktatási honlapjává vált. Ezek az eredmények önmagukért beszélnek. Fontosnak tartottam, hogy ne csak a „vasat”, a gépeket adjuk oda az iskoláknak, hanem olyan tartalomszolgáltatást is biztosítsunk, ami miatt ezt használni fogják a pedagógusok, a diákok.

A felsőoktatás és a tudományos életet kiszolgáló informatikai hálózat fejlesztésében még nagyobbat tudtunk előrelépni. Az addig kalákában működő NIIF programot, a Nemzeti Informatikai és Infrastrukturális Fejlesztési programot képesek voltunk összefogni, hatékonyan finanszírozni, aminek eredményeként nagyságrendekkel tudtuk javítani a szolgáltatás színvonalát. A sávszélességet – ez a minőség és a használhatóság feltétele – nem a duplájára, nem a tízszeresére, az 54-szeresére tudtuk fejleszteni, gyakorlatilag ugyanabból a pénzből. Olyan számítógépeket állítottunk a program szolgálatába, amelyek a világ első kétszáz gépéhez tartoztak. Kevesen tudják, hogy az első kétszáz gép jelentős részét a NATO, az FBI és más hasonló szervezetek használják, kisebb része a tudomány és a civil élet szolgálatában áll. Ezekből került Magyarországra is. Elindult a Széchenyi terv keretében a pedagógusoknak nyújtott számítógépes program. 30 ezer pedagógus, köztisztviselő, közalkalmazott jutott hozzá. 93

Mindemellett igaz, hogy van bennem az informatikát illetően egyfajta tartózkodás, mert azt gondolom, hogy az informatika lehet őségeket nyújt, de emellett új szakadékokat is létrehoz. Ez a kockázat pedig csak egy jól átgondolt fejlesztés esetén csökkenthető. Korábban az elit előnye abban volt, hogy két héttel hamarabb tudta az áremelést, és elküldte a gyerekeit cukorért. Most az elit információs monopóliuma nagyságrendekkel nagyobb előnyöket biztosít. Ezzel nagyjából mindenki tisztában van, még ha ezzel ellentétesen cselekszik is, mint ahogy történik mostanában a Sulinet-Express keretében, amelyben nem a valóban rászorulók kapnak akár ingyen számítógépet, hanem a középosztály jutott digitális kamerához, fényképezőgéphez, DVD-hez vagy hordtáskához. Eközben a legszegényebbek, akik nem tudnak élni az adójóváírással, vagy a fogyatékosok, akik egy számítógéppel akár munkához, megélhetéshez is juthattak volna, kimaradtak a programból. 11 milliárd Ft-ot költött el a Medgyessy-kormány és az oktatási tárca, jórészt haszontalanul. Ebből az összegből százezer gépet lehetett volna a leginkább rászorulóknak szétosztani. Nem ez történt, nem az ő érdekeiket szolgálta a program, hanem a gyártókét és a kereskedőkét. Amit én talán jobban érzékeltem, az az informatika szerepe a nevelésben, a pedagógiában, Minden pszichológus tudja, hogy gyerekeinknek először a valóságos tapasztalatokat, a kézzelfogható világot kell strukturálni, és csak utána a virtuális világot. Éppen ezért az óvodai számítógép használatot nemcsak feleslegesnek gondolom, hanem kockázatnak és ártalmasak is. Sőt, bizonyos értelemben a 9-10 éves korig csak nagyon erős megkötésekkel látom hasznosnak és értelmesnek a számítógép használatát. Nem önmagában a géppel van a probléma, hanem azzal a túl szép, túl tökéletes képi világgal, amit mutat. Ami olyan mértékben rabul ejti gyermekeinket, mint a kábítószer. Olyan képéhség van egy gyerekben, amit nagyon nehéz megérteni. A felnőttek is találkoznak ezzel az érzéssel, amikor fáradtan lerogynak a televízió elé, és már nem nézik, hanem csak szörföznek a csatornák között, már nem ők használják a gépet, hanem a gép használja őket. Egy gyerek azonban mérhetetlenül 94

A számítógép és a gyermek

kiszolgáltatottabb a szép és tökéletes képnek. Veszélyes, ha ebből sokat kap, mert a belső képalkotó munkát teszi lehetetlenné a készen kapott képek áradata. A belső képalkotó munka önmagában is fontos az emberi agy fejl ődése érdekében, emellett azonban egy nagyon fontos lelki, mentálhigiénés feladatot is elvégez. Egy kisgyereknek épp úgy megvannak a maga lelki konfliktusai, gyötrelmei, mint egy felnőttnek, de ezeket nem racionálisan éli át, hanem érzelmeiben képes feldolgozni, képekben tudja feldolgozni. Ha ettől megfosztjuk, akkor nem tudja feldolgozni a görcsöket. Akkor beteggé tesszük őt. Ezért kell vigyázni a kisgyermekkori számítógép-használattal. Ahhoz, hogy a gyermek később, 10 éves kora után az informatikai eszközöket jól tudja használni, ahhoz nagyon megfontoltan kell a környezetét megteremteni az első életszakaszokban, 9-10 éves korig. Az információs társadalomban is az az oktatás feladata, hogy strukturált látásmódot tudjon adni a gyermeknek. Segítse rendszerben gondolkozni, és tegye képessé őt, hogy a rendszerbe illessze azt, ami szükséges, és ki tudja ejteni azt, ami fölösleges. Lássa, hogy ki ő, mit akar, mi a helye ebben a világban, ebben a közösségben. Úgy tűnt, hogy a Te miniszteri helyed a legstabilabb, az Oktatási Minisztérium ügyei jól mentek, és mindenki biztosra vette, hogy kitöltöd a négy esztendőt a bársonyszékben. Aztán 2001 nyarán, kicsit váratlanul Téged, a kívülről érkezettet jelöltek a Fidesz elnöki posztjára. Nem fájt a szíved, hogy ott kell hagyni a minisztériumot?

A miniszter emberei

Természetesen fájt egy kicsit. Ugyanakkor tény, hogy az Oktatási Minisztérium jól állt. Egy nagyon erős és nagyon összetartó politikusi, vezetői csapat jött össze; jó lelkiismerettel tudtam rájuk bízni a munka folytatását. Pálinkás József politikai államtitkárként mindennek részese volt, és pontosan látta az apró ügyeket is. Kutatásfejlesztésben mindig is meghatározó szerepe volt, a közoktatás, felsőoktatás, szakképzés területét érintő 95

problémákat és feladatokat tekintve is egyetértettünk, nem lesz zökkenő, gondoltam. Sió László barátom, aki kabinetfőnökként tartotta össze a minisztériumot, távozásom után politikai államtitkárként is nagyon jó munkát végzett. Gál András Levente államtitkár egy katonatiszt keménységével rakott rendet a minisztériumban, és irányította gyakorlatilag a házat a háttérintézményeivel együtt. Kiss Ádám helyettes államtitkár nagyon nyugodt, stabil hátteret adott ebben a küzdelmes időszakban, ne felejtsük el, az egyetemek, főiskolák integrációjának időszaka volt ez. A maga nyugalmával, precizitásával mindig is biztosította azt a hátteret, ami ehhez kellett, és az utolsó évben sem történt semmilyen gond e tekintetben. Környei László, aki iskolaigazgatóból lett tudományos kutató, szakértő, a közoktatás irányítója; szintén a legjobb partner volt abban az oktatáspolitikában, amit 1998-ban elkezdtünk. A kutatásfejlesztést Szabó Gábor, míg a nemzetközi kapcsolatokat Náray-Szabó Gábor irányította távozásom után is megbízhatóan, felkészülten. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kidolgozott és elindított programok és kétéves költségvetés is meghatározott bizonyos kereteket. Ez nem jelentett merev kötöttséget, de a legfontosabb irányokat azért elég pontosan kijelölte. Néhány év alatt egy gazdasági irányban nyitott Oktatási Minisztériumot hoztunk létre, olyan minisztériumot, amelyik társadalomfilozófiai megközelítéssel fogta egységbe a közoktatást, a szakképzést, a felsőoktatást és a kutatásfejlesztést. Ez akkor már kész volt. És természetesen rengeteg munka maradt még hátra a pedagógus életpályamodelltől kezdve a diákhitel-rendszer tényleges operatív bevezetéséig (mert a szellemi munka nagy része már készen volt). Tehát fel tudtam állni és egy másik feladatot vállalni, anélkül, hogy lelkiismeret furdalásom lett volna az eredendő szakmámmal és az eredeti feladatommal kapcsolatban, mert úgy érezhettem, hogy ott mennek tovább, és jól mennek a dolgok. Mai napig is hálás vagyok azoknak, akik ebben szerepet vállaltak, azoknak is, akiket itt most nem tudtam név szerint megemlíteni, hogy ilyen lelkiismeretesen és ilyen precízen végezték a munkájukat. 96

97

9. A

PO LG ÁRI KO RMÁ NY

Milyen célokkal, milyen kormányzati filozófia jegyében működött az Orbán-kormány?

Milyen magyar társadalom épül?

Beszéltem már arról, hogy melyek voltak a rendszerváltozás, majd 1994-95 fő kérdései. Az ezredforduló, 1998 ismét máshova teszi a hangsúlyt. Elsősorban már nem a politika világában jelennek meg a dilemmák, hanem a társadalomban, sokkal földközelibbek, valóságosabbak ezek a kérdések. Milyen magyar társadalom épül? Olyan-e, amilyen 40 évig volt, és amilyenhez hasonlót látunk piac elvű logikában is: egy nagyon vékony elit irányítása a társadalom többségét kiszolgáltatott, függő helyzetben tartja, segélyezi, de kontrollálja is; vagy olyan, amelyik egy erős, a maga sorsát a kezében tartó, egyre szélesedő középosztállyal, ha úgy tetszik polgársággal bír. Amelyik képes kordában tartani a mindig önző gazdasági hatalmi elitet, ugyanakkor képes gondoskodni a lecsúszó, leszakadó csoportokról is. Magyarán európai társadalom jön-e létre Magyarországon, vagy pedig egy latinamerikai? Hozzáteszem: ma, 2004-ben is ugyanez a kérdés, mert – azzal ellentétben, amit sokan sugallnak – az Európai Unió erre nem ad automatikusan megoldást. Meggyőz ődésem, hogy ez a dilemma alakítja az elmúlt néhány év nagy politikai kérdéseit is. Elsősorban már nem a korábbi politikai dilemmák a döntőek: a Kádár-rendszer, Horthyrendszer, Antall-kormány, Horn-kormány; hanem hogy a jövőre vonatkozó kérdésre mi a válasza az egyes politikai erőknek. A Fidesz, a polgári oldal válasza világos: meg kell erősíteni minden eszközzel a magyar gazdaságot, a magyar társadalomnak azokat a szereplőit, akiknek a teljesítménye húzza az országot, és idővel megsokszorozza az ország teljesítményét. Ettől remélhető, hogy sokkal több jut majd a segélyezendő, támogatandó kisebb csoportoknak, rétegeknek is. A másik lehetőség: tudomásul venni, hogy ez van; most, azonnal segélyezésre fordítani a pénzt, és ezáltal ebben a helyzetben rögzíteni a leszakadtakat. Ezzel a kíméletlen kérdéssel szembesülni kell. Nagyon nehéz dilemma, mert nyilvánvalóan nem adható fekete-fehér válasz. 98

Családtámogatás

Hogy érthető legyen, vegyünk egy klasszikus példát. A baloldal hajlamos az egész családtámogatást a gyerekszegénység oldaláról nézni. Ezért annak idején még az alanyi jogon járó családi pótlékot is megszüntette. Mi ezt visszaadtuk mindenkinek, de a továbbiakban nem a családi pótlékot emeltük évente két-háromszáz forinttal, hanem havonta akár több tízezer forintos adókedvezményben részesítettük a gyermeket vállalókat. (Persze a legszegényebbek, akik ezt a kedvezményt egyáltalán nem tudták igénybe venni, kompenzáló támogatást is kaptak.) Erre az volt ellenünk a vád, hogy a Fidesz különbséget tesz gyerek és gyerek között, és a gazdagokat preferálja. Ami a gazdagokat illeti: az átlagkeresetűek számára is teljesen kihasználható volt a kedvezmény, vagyis elsősorban nekik segített, ami pedig a különbségtételt illeti: nem a gyerekek között, hanem egy forint meg egy forint között van a különbség. Nem mindegy, hogy valaki ingyen kapja, vagy megdolgozik azért a forintért. Látszatra ugyanannyit ér, de nagyon-nagyon különböző a természete akkor, hogyha annál hagyjuk, aki dolgozik, gyereket nevel – ezzel is segítjük, hogy ezt a fontos dolgot jobban tudja csinálni. Ugyanis a gyermeket a szülők nemcsak maguknak, hanem mindannyiunknak nevelik. Ennek a forintnak más lesz a hatása, mint annak, amit elveszek valakitől, és odaadom annak, aki nem dolgozott meg érte – most mindegy, hogy milyen okok miatt – azért, hogy segélyezzük a gyermekét. Más utat rajzol fel az ország, a közösség számára ez a két modell. Úgy gondoljuk, hogy nekünk az elsőt kell megerősíteni, szélesíteni, és nem a másodikat. Arra is szükség van, mert természetesen nem tehet a szerencsétlen gyermek arról, hogy a szülei nem jutottak munkához. A két támogatási rendszer között lényeges a különbség, és meggyőz ődésem, hogyha az elsőt erősítjük, a másikra minél kevésbé lesz szüksége az országnak. Másik példa, amellyel kapcsolatban szintén sok támadás érte az ellenzék részéről az Orbán-kormányt, a minimálbér többlépcsős emelése 19 ezer forintról 50 ezer forintra. Világos, hogy nem működhet normálisan egy társadalom, ha a munkának nincs becsülete, ha a munkanélküli segély csaknem ugyanannyi, mint a minimálbér. Nem egészséges dolog, ha az, 99

Minimálbér

A kolozsvári diák

aki reggeltől estig dolgozik, ugyanannyit, vagy még kevesebbet kap, mint aki otthon ül, és néha végez némi alkalmi munkát. El kellett egymástól szakítani a minimálbért és a munkanélküli segélyt. Persze az lenne az ideális, hogyha a munkanélküli is megélne, nem kéne nyomorognia, és a minimálbér is efölé tudna emelkedni; kétszeresre, háromszorosra; de ilyen ideális helyzethez a magyar gazdaság még sokáig nem lesz elég erős. Ám ettől még el kell kezdeni, el kell távolítani egymástól ezt a két pontot, mert csak úgy tud működni egy gazdaság, és úgy lesz normális, egészséges a társadalom, hogyha a minimálbér legalább kétszerese vagy háromszorosa a munkanélküli segélynek. Ez nem a munkanélkülivel szembeni kíméletlenség. Tényleg az ember szíve szakad meg lehetetlen élethelyzeteket látva, de nem menekülhet el a felelősség elől. Ez komoly dilemma, emberileg is. Oktatási miniszterként éltem át hasonlót; egy nagyon tehetséges erdélyi kislánynak a szülei jöttek hozzám, hogy adjunk magyarországi ösztöndíjat, meg tanulási lehet őséget, mert a gyermekük nem tud mit csinálni Kolozsváron. Tudtam, hogy látszólag kegyetlen dolog, de mégsem lehet teljes tanulmányi időre ösztöndíjat adni a határon túli magyaroknak. Mert ha 5 évet itt tölt valaki, 19-től 24 éves koráig, akkor valószínű, hogy utána férjhez megy, megnősül, nem fog hazatérni. És láttam – a szakadt meg – hogy mi lehetne ebből a gyerekből, de mégis tudtam, hogy a közösséget kell nézni, és annak pedig a halála, ha lefejezzük, elhozzuk a legtehetségesebbjeit, jó szándékúan, de kissé felelőtlenül. Ezért aztán ’99-től nincs – illetve csak olyan szakmában, mint a színészet – teljes képzési ösztöndíj. Ez egy radikális és kíméletlen váltás volt, amelynek a kárvallottjai közül sokan jöttek hozzám, és mérhetetlen szomorúsággal, de mégis csak ki kellett tartanom amellett, hogy közpénzből azért támogatjuk ezeket a gyerekeket, hogy visszatérjenek, és ezért csak részidős képzést finanszírozunk. Vannak a politikában ilyen embert próbáló pillanatok, amikor az ember bizonyos értelemben kíméletlen kell, hogy legyen; fáj, csíp a seb, de mégis kezelni kell, mert különben elmérged. 100

És ha akkor az ember ellágyul, akkor nagyobb baj, vérmérgezés lehet a vége. Visszatérve a kérdéshez: tulajdonképpen az előbb vázolt megfontolásainknak a jegyében születtek a legfontosabb döntések, a lakáshoz jutás támogatása, a Széchenyi-terv megindítása, de az olyan döntések is, mint amikor eltöröltük a nyugdíjak beszámítását a munkavállaló nyugdíjasok adóalapjába. Az 1998 környéki indulás, úgy látom sok mindent meghatározott. Nem hiszem, hogy a Fidesz vezette koalíció kormányzása volt az, ami a választások 2002-es elvesztéséhez vezetett, sokkal inkább néhány olyan adottság, mint amiről szeretném, hogyha beszélnél, például hogyan lehetett együttműködni a Kisgazdapárttal?

Torgyán József és a kisgazdák

Igen, a kisgazdapárt nem volt könnyű partner, nagyon sok tekintetben különbözött a Fidesztől. Nem is annyira a konkrét célkitűzésekben, hanem politikai stílusában, habitusában. Sokan úgy jósolták, hogy Torgyán Józseffel lehetetlen együttműködni, és ez a koalíció szét fog esni. Az első költségvetés megalkotása minden kormány számára, számunkra is harci kérdés volt, és ekkor bizony a kisebbik koalíciós párt itt is elég komolyan megzsarolta a nagyobbat. Úgy látszik, ez állandó jellegzetesség, hogy a kicsik az első költségvetésnél mindig jobb pozíciót fognak, mert ott még valóban nagy a zsarolási erő. „Ha kérem nem lesz meg az agráriumnak szánt ennyi és ennyi pénz, akkor nincs költségvetés.” Hasonló jeleket más kormányoknál is láthattunk. A miniszterelnöknek valóban nem volt könnyű Torgyán Józsefet és a kisgazda minisztereket kezelni, de ezt az első időszakban nagyon eredményesen tette. Hogy Torgyán doktor úr mennyit ártott vagy mennyit nem a kormány megítélésének, azt nehéz pontosan felbecsülni, környezetvédelmi minisztere is inkább lehúzta, és nem emelte a kormány megítélését. Nekem Torgyán miniszter úrral sok vitám volt a felsőoktatás 101

kapcsán, ő nagy előszeretettel élezte ki ezeket. Az egyetemek integrálását, azaz összevonását hajtottuk végre, ami elég konfliktusos feladat volt, harmincvalahány egyetemből, főiskolából maradt tizennyolc. Hamarabb boldogultam az ellenzékkel és magukkal az egyetemekkel, mint a kisgazdapárttal, Torgyán Józseffel. Az ellenzéki pártokkal és az intézményekkel összehasonlíthatatlanul könnyebben, racionálisabban tudtuk megoldani ezt a feladatot. Ugyanakkor a kisgazda képviselők, Turi-Kovács Béláék dicséretére el kell mondanom, hogy nagy felelősségtudattal akkor is kitartottak a kormány mellett, amikor az elnökük már nem. Nem keverték össze a célt és az eszközt, hűek maradtak, és nekik köszönhető, hogy a ciklus végéig megőriztük a kormányképességünket. A kormány nemzetközi megítélése sosem volt egységes. Ugyanakkor különös ellentmondás, hogy egyfelől a Fidesz kapcsolatai nagyon jók voltak bizonyos nyugati pártokkal, politikusokkal, de igazából a magyar közvélemény számára nem lett nyilvánvaló, hogy a Fidesz egy korszerű, európai, a nyugati világ számára elfogadott alakulat. Itthon sokakban egy nemzetieskedő, millenniumi, a húst a nyereg alatt puhító párt képe rögzült, és hogy a nyugati közvélemény is így ítél meg Titeket. Hogy éltétek meg ezt az ellentmondást? A nemzeti érdekek védelme

A polgári kormány elég nagy ambícióval látott neki a külügyekhez, kiváló külügyminiszterrel, Martonyi Jánossal, illetve a határon túli magyarság ügyét eredményesen felvállaló államtitkárral, Németh Zsolttal. Az uniós csatlakozás előkészítésének munkája volt az egyik feladat. Ebben az eredményeket, számokat, a teljesítményt nézve — bár kétségtelenül a legnehezebbek, tehát az agrártámogatások és a pénzügyi megállapodás a végére, a Medgyessy-kormány idejére maradtak –, eredményesek voltunk, és egy aránylag szuverén, saját akarattal bíró, az érdekeit világosan megfogalmazó kormány vagy állam benyomását keltettük. Ezt részben respektálták a partnerek, részben meg morgolódtak, mert ez a számukra olykor kényelmetlen volt, pluszmunka, 102

mindig velünk kell foglalkozni. Sokkal egyszerűbb egy szervilis partnerrel együttműködni. Ennek lehettek olyan jelei, következményei, amiből aztán itthon negatív képet lehetett rajzolni. De véleményem szerint minden állam, minden normális ország ilyen, amelyik a maga érdekét védi a nemzetközi térben, és persze nem lép át bizonyos határokat. Ez a dolga. A diplomáciának nem egy körvonalazatlan általános jót kell képviselnie, hanem a sajátjainak az érdekeit kell szolgálnia. Ez a fellépés teljesen normális, eltörpül azok között a konfliktusok között, amiket mondjuk az Egyesült Királyság vagy Lengyelország okoz a maga partnereinek a nyakasságával vagy állhatatosságával. Persze ennek a magyarországi tálalása már a belpolitikai célok és érdekek mentén történt, és hozzájárult egy negatív kép megrajzolásához. Meggyőződésem, hogy ezeken a tárgyalásokon jól szerepeltünk, ebben igen offenzív volt mind a külügyminiszter, mind pedig a miniszterelnök. A másik ilyen fontos terep a szomszédság, tehát a többi középeurópai ország. Itt gyakorlatilag a tetszhalott állapotból hozza vissza az Orbán-kormány a visegrádi együttműködést, ami a Horn-kormány alatt jóformán szétesett. Hozzáteszem, nyilván ebben Meciar is szerepet játszott, tehát nemcsak a magyar kormánynak fölróható okok miatt alakult így. De az kétségtelen, hogy az együttműködést ez a kormány kelti új életre. És offenzívan lát hozzá a szomszédos országokban élő magyarok helyzetének javításához, az erdélyi magyar egyetemmel, a státusztörvénnyel, amivel természetesen meglévő érdekeket nem egyszer nacionalista politikai érdekeket sért, és azokkal konfrontálódik. Sőt, a kérdést eltagadni vagy nemlétezőnek nyilvánítani igyekvő európai uniós csoportokkal is konfliktusba kerültünk ezen a téren. Külföldi megítélés

Nem akarok túl hosszadalmas lenni, mert az okokat lehetne még boncolgatni; tény, hogy sem a Fidesz, sem a Külügyminisztérium, sem a kormány nem tudta megoldani a megfelel ő nemzetközi tájékoztatást. Nem volt erre már elegendő ember, idő, energia. Ez hiba volt, belátom. Ebben a mezőben részben generációs okok, részben a korábban kiépített szakmai-politikai kapcsolataik miatt jóval hatékonyabban dolgozó szocialista párt vagy az SZDSZ 103

eredményesebb volt. Ők határozták meg ennek a mezőnek a stílusát, hangulatát, és képesek voltak befolyásolni a külföldi média kormányhoz való viszonyát is. Néhány üdítő kivételtől eltekintve ebben gyengék voltunk. Rasszista-e Magyarország?

Részben ide tartozik a MIÉP-pel való riogatás mind a hazai, mind a nemzetközi térben, illetve ennek a problémának az elfogadhatatlan mértéket öltő túlhangsúlyozása. Már-már olyan képet rajzoltak Magyarországról, hogy a jobboldalon szinte csak radikális politikai erők léteznek, és az idegengyűlölő, antiszemita politikának komoly társadalmi bázisa van. Az igazság az, hogy sajnálatos módon a legtöbb európai országban vannak a radikális megoldásoknak szószólói, sőt még a xenofóbiának, idegengyűlöletnek is vannak politikai szervezetei, ezekhez képest a MIÉP igen csekély veszélyt jelent. Magyarország nem idegengyűlölő ország. Például Budapesten nincs kínai negyed, noha a legtöbb demokratikus állam fővárosában elkülönülésre és bezárkózásra késztetik és kényszerítik az ott élő kínaiakat vagy más népcsoportokat. Magyarországon ez nincs így. Itt nyugodtan élnek a kínaiak és mások is, rasszista támadások, terrorcselekmények Nyugat-Európa számos országával szemben nálunk nemigen vannak; mert a magyar emberek általában nem idegengyűlölők; hazánk befogadó, nagyon nyitott, toleráns ország. Sajnos rasszista megnyilatkozások mindenhol vannak, olykor igazságtalan el őítéletekkel is találkozhatunk, és negatív tapasztalatok következtében is változhatnak ezek a reflexek, mint mindenhol. Ebben a tekintetben van felelőssége a politikai vezető rétegnek és a mindenkori kormányoknak. Jó lelkiismerettel állíthatom, hogy ebben a tekintetben az Orbánkormány többet tett, mint elődei. Mindezt figyelembe véve rasszistának bélyegezni Magyarországot őrült hiba volt, pontosabban és őszintén fogalmazva: bűnös politikai cselekvés. Mivel magyarázod, hogy a kormányzás négy éve alatt a Fidesz inkább elvesztette, mint növelte az értelmiségi bázisát, és ezekben a körökben megnőtt a Fidesz-ellenesség? 104

Az értelmiség és a Fidesz

Abban egyetértek, hogy a Fidesz nem tudta érdemben növelni ebben a körben a támogatottságát, nem tudott integrálni jelentős erőket. Megmaradt az a támogatottsága, ami '98-ban volt, abból talán nem veszített el, bár a kormányzás konfliktusai, kisebb-nagyobb súrlódásai, bizonyára leszakítottak néhány embert. Ugyanakkor érdemben nem tudtuk növelni a Fideszhez kötődő, integrálódó vezető értelmiségiek, filmesek, kutatók, művészek számát, ez az állítás talán megfogalmazható. Illetve itt is történt közeledés, de az nem a kormányzásnak, hanem a választási vereségnek köszönhető. A kiállás gesztusára gondolok, amikor sokan fölismerték, hogy a politika az nemcsak abból áll, hogy „csináljátok a tévében, mi egy kicsit undorodunk tőle, de hát persze elfogadjuk, mint szükséges rosszat, küzdjetek csak!” Kiderült, hogy ez nem megy, mert nem vagyunk elegen. A tartózkodás és az egzisztenciális félelem csak a 2002-es választások első fordulója után oldódott fel, tehát ilyen értelemben igaz, hogy nem a kormányzás mozdította meg ennek az értelmiségnek vagy művészvilágnak egy részét, hanem a választási vereség. De ez azt is mutatja, hogy valami mégiscsak történt előtte, hogy a kormányzás során kirajzolódott egy olyan világkép, értékrendszer, jövőkép, ami sok ember számára rokonszenves, sőt kívánatos, vállalható, ideértve jelentős értelmiségieket is. Az a gondolkodás, világkép, amit a kormányzás fölrajzolt, sokak számára rokonszenves volt, de nem mozgósított. Pont a kormányzati periódusban akár klientúra építéssel szokott növekedni a támogatók társasága. Ezt merészeltem úgy mondani, hogy ez nem növekedett, és valóban, amikor ez a világkép veszélybe került, csak akkor történt meg a kiállás. Igen, ez így van. Ne haragudj, de itt vissza kell térnem arra, hogy nem segített volna ezen, ha kevésbé 105

arisztokratikusan bizonyos vitába bocsátkoztok? Kormány és ellenzék

kérdésekben mégis

Amikor arról beszéltem, hogy nem lehet minden vitába belemenni, szándékosan nem a dolog arisztokratikus vonását domborítottam ki, hanem a politikai küzdelemnek egy sajátosságáról beszéltem. Ebből a szempontból a kormánynak a fő feladata a pozitív üzenetek megerősítése. (Ezt megkönnyíti, ha valóban jól kormányoz.) Az ellenzék érdeke pedig, hogy részletkérdésekben konfrontatív vitákat kényszerítsen ki. Nagyon leegyszerűsítve: a mindenkori kormánypártok mindig integratívak, szép kézmozdulattal, a „fogjunk össze valamennyien" néha álszent mondatát mondják, a mindenkori ellenzékiek pedig a különbséget, „ha ti azt mondjátok, mi ezt mondjuk" „szerintetek az a jó, szerintünk ebben ilyen kockázat van és inkább ezt kéne csinálni" – kötözködő szerepébe kényszerülnek. Ez veszélyes is lehet természetesen, ha az ellenzék csak ezt csinálja, de ha egy kormánypárt csinálja, az egyenesen öngyilkosság. Mindazonáltal ezeket a vitákat végig kell küzdeni, végig kell harcolni. Van egy olyan sajátossága a magyar társadalomnak, a politikai kommunikációnak, hogy ebben a mindenkori jobboldali, vagy konzervatív politikai erők kevesebb támogatót tudtak maguk mellett, mint a baloldaliak. Ez részben az ő ügyességüket és ennek az oldalnak az ügyetlenségét mutatja, részben történelmi előnyökből és hátrányokból is fakad. Kár ezen lamentálni! Médiaegyensúly? Nem hiszek a nagy összeesküvés-elméletekben, ez így alakult. És szerepe van ebben annak a bizonyos konzervatív paradoxonnak is. Beszéltem én erről már? Ebben a paradoxon formában nem. Alig tagadható, hogy a média szereplői, vagy az újságírótársadalom kicsit talán máshogyan szocializálódott, mint a magyar társadalom egésze. De nem meghatározó mértékben, nem hiszem, hogy Aczél György valaha egy összeesküvő hálózatot hozott létre, ami azóta is működik, mint ahogyan néhány elkeseredett jobboldali politikustársam kétségbeesésében néha már erre gondol. Van sajátossága 106

ennek a társadalmi rétegnek, ami eltér a magyar társadalom egészétől, de ez nem olyan nagyon meghatározó. Sokkal inkább megmutatja, leképezi azt, ami amúgy is létezik a magyar társadalomban, mint minden európai társadalomban: az emberek túlnyomó része kiegyensúlyozottságra, nyugalomra, organikus fejl ődésre, fontolva haladásra vágyik, törekszik. Egyszerűen hagyják őt békén. Legyen egy kicsit mindig jobb, a kilátások legyenek biztatóak, de általában kevesen kedvelik a radikális változásokat, az életük mindennapjait átforgató politikai beavatkozást. Azonban minden társadalomban vannak olyan csoportok, amelyek igazságérzetüktől, jogos sérelmeiktől indíttatva radikális változásokat akarnak. És van olyan helyzet, hogy tényleg szükség van ilyen változtatásokra. A magyar társadalom ilyen helyzetbe jutott a '80-as évek végére. A hazugság, a politikai és gazdasági csőd ezt nagyon fölerősítette. De attól még a társadalom békevágya, a fontolva haladás iránti igénye, létező adottság maradt. a konzervatív Lánczi András fejti ki a konzervatív paradoxont. A lényege, paradoxon legalábbis itt Magyarországon, hogy a rendszerváltozás során

és azt követően a szocialista politikusok tudtak a szó szoros értelmében konzervatív módon viselkedni, az egykori MSZMP tagjai, vezetői; akik széttárták a kezüket, és azt mondták, hogy „hát minek ez a megosztottság, minek ez az árokásás, minek ez a békétlenkedés, hát nem jó úgy, ahogyan van? Hát egy kicsit majd javítunk, egy kicsit majd fejlesztünk. A reformokkal szépen, lassan megyünk előre…” Így egy klasszikus konzervatív attitűdöt tudtak megformálni. Nem csoda, hiszen ők és a hozzájuk kötődő politikai erők voltak a gazdaság, a politikai és a kulturális élet, az eszme- és ideológiatermelés meghatározó szerepl ői. Ebben a helyzetben az amúgy önmagukat konzervatívnak vagy jobboldalinak nevező politikai erők léptek föl baloldali attitűddel, és az igazságos, demokratikus és szabad Magyarország utópiáját vázolva radikális politikai lépéseket akartak kikényszeríteni. Megcserélődött a két szerep.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – mondta állítólag Antall József. Az elhíresült mondatban a „tetszettek volna” a legfontosabb, hiszen aki forradalmat csinál, azt nem szokás 107

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

így megszólítani. Az egész rendszerváltozás felemássága is ezzel magyarázható: olyan embereknek kellett volna ezeket a radikális, már-már forradalmi átalakításokat elvégeznie, akik kultúrájukat, értékrendjüket, világképüket tekintve nem ilyenek voltak. Nem egy utópikus, radikális politikai eszme volt az övéké, hanem valóban konzervatív attitűddel éltek. Ezért nem is történtek meg ezek a változások úgy és olyan mértékben, ahogyan azt sokan követelik, vagy számon kérték volna rajtuk. Ez a paradoxon mind a mai napig jelen van a magyar politikában, és alaposan megnehezíti egy amúgy sikeres konzervatív vagy polgári politika kialakulását, mert ez a mentalitás néha ellentétbe kerül azzal, amit ennek a politikai oldalnak csinálnia kell. Hiszen még mindig nagyon sok elvégezetlen feladat van, az igazság helyrebillentése, jóvátétel a 40-50 éven keresztül elszenvedett társadalmi igazságtalanságokért; ezek bizony ellentétesek ezzel a lassan, fontolva, organikus módon fejlesztő hozzáállással.

Ideológia és hagyomány

Ez az egyik betegsége is a magyar politikai jobboldalnak, hogy nálunk nem egy természetes adottság a konzervativizmus, hanem meg kell tanulni, ki kell alakítani, méghozzá nagyon intenzív értelmiségi munkával. Pedig a konzervativizmusnak épp az a jellegzetessége, hogy nem igazi ideológia. A baloldali eszmék mindig ideologikusak. Hiszen az ideológia absztrakt, az elvont jót tételezi, és azt akarja megvalósítani, olykor mit sem törődve az emberekkel, minden áron. A konzervatívok ezzel szemben mindenütt – a világ más részén is – történetileg érthet ők meg. Nagyon sokfélék, nagyon tagoltak, ahogyan a világ tagolt. A konzervativizmus nem foglalható össze egyetlen üzenetté vagy hívó szóvá, mint a fejlődés, a haladás, a társadalmi egyenlőség. Mivel éppen abból indul ki, hogy a világ adottság, javítsunk rajta úgy, hogy az élhető és örömet nyújtó legyen számunkra –, ezért nagyon különféle konzervativizmusok léteznek. A konzervatív tábor nem logikus és meglehet ősen heterogén; olyan, mint egy fa, vagy mint egy évszázadok alatt létrejött település. Nem merőlegesen elvágó sugárutak jellemzik, az utcái keszekuszák és girbegurbák. És éppen ezért nagyon nehezen áll össze, évtizedek alatt születik meg egy konzervatív politikai erő és tábor, és nagyon nehéz ideológiai eszközökkel kikovácsolni. Tehát magának, a polgári oldalnak is van paradoxona. 108

Nemcsak a társadalomnak, hanem ennek a tábornak önmagában is, hogy nem ideologikus, hanem inkább egyfajta hozzáállás, egyfajta attit űd jellemzi. Nincs egy-két hívó szava, mert éppen nem az absztrakt jót keresi, hanem az adott helyzetben a jobbat. Magyarországon ugyanakkor intenzív értelmiségi munkára lenne szükség, hogy a konzervatív oldal tudatosan tisztítsa meg a saját gondolkozását, és sokszínűségét megőrizve tartózkodjon a szélsőséges, érzelemvezérelt, radikális attit űdtől, tegye magáévá azokat az értékeket, amelyek mindenütt a világon jellemzik ezt a politikai hozzáállást. Nem tudom, világos-e ez így? a konzervatív feladat

milyenek a konzervatívok?

Nagyon világos és szinte bánt, hogyha te ezt ilyen világosan látod, akkor a négy év miért ebben a tekintetben volt talán a leggyengébb? Az értékőrzés gesztusa, a hagyományból építkező, merítő világban ez volt a leggyengébb. Az összes progresszív terület, az oktatásügy, a gazdasági fejlesztési tervek, egyebek; tehát a progresszív rész volt az, amelyik működött, és a konzervatív jellegű, nagyon fontos része a tevékenységnek nemcsak nem jött át, hanem gyönge is volt. Szerintem átjött – hogy ez jó volt-e vagy sem, az egy másik kérdés –, átjött egy nagyon erős és nagyon határozott gesztussal, a millennium megünneplésével. Az egyik alapelv az volt, hogy a millenniumot nem egy központi rendezvényen, budapesti esztrádon ünnepeljük, hanem minden egyes településen. Tehát időben és térben széthúzva, háromezer településen, másfél év alatt. Nem volt egyszerű dolog, hiszen nagyon könnyen kínálja föl a vádat, hogy ez csak zászlólengetés, konzervatív magyarkodás, poros, álságos az egész. Nagy volt a kockázata ennek, és nem egy esetben lehet, hogy ez is történt, de én számtalan településen voltam, és láttam, átéltem, hogyan vált az ott lakók számára valóban fontossá, tartalmassá az esemény. Igyekeztek feltárni saját településük történetét, megfogalmazni saját viszonyukat az elmúlt ezer évhez – személyes viszonyt a saját múltjukhoz.

109

Millenniumi ünnepségek

A millennium a kisebb településeken, kisközösségekben azért tudott valóban hatni, mert nem pusztán egyetlen nap volt, hanem egy folyamat; mert meg kellett szervezni, készülni kellett rá. Csak egy nagyon egyszerű példa: már nem emlékszem hol, még az Antall-kormány tornaterem-építési programja keretében építettek egy sportcsarnokot, de már nem jutott pénz a lelátókra. Millenniumi zászlóátadás, falunap, futóverseny, szavalókör, színjátszók – összeálltak az emberek, és előtte durván másfél hónap alatt megcsinálták a lelátókat. Hegesztettek, deszkákat gyalultak, lelakkozták, lefestették. Hét éve nem voltak meg a padok és a lelátók a tornacsarnokban, most megcsinálták, gyakorlatilag pénz nélkül – nyilván valamit az anyagra adott az önkormányzat. De ez a szervezéssel együtt több hónapig tartó folyamat és munka volt. Végül is majdnem mindegy, hogy az oda látogató miniszter vagy államtitkár mit mond, az már csak bokréta a kalapon, maga az élő folyamat a lényeges, hogy olyasmi jön létre, ami túléli az ünnepséget magát. Városokban ez kétségtelenül nehezebb volt. Itt olyan folyamatokra, intézményekre, akciókra kellett volna nagyobb mértékben koncentrálni, amiből volt példa, csak nagyon kevés. Ezek drága dolgok, nem lehet mindenhova Nemzeti Színházat vagy Modern Művészetek Múzeumát építeni. Volt erre törekvés és szándék, hogy olyan intézményeket hozzunk létre erre az alkalomra, amelyek összekötnek, összekapcsolnak. Amit nem tudtam, noha nagyon szerettem volna létrehozni – ha már a miniszterségről volt szó – Pesten szerettem volna egy nagy egyetemközi könyvtárat. De a Nemzeti Színház, a Modern Művészetek Múzeuma, a filharmonikusoknak helyet adó intézmény, illetve a Hagyományok Háza már ennek a koncepciónak a jegyében született. Rockenbauer Zoltán kollegám már sikeresebb volt. Nem ő fogja átadni, hanem majd Hiller István, de hogy egy ilyen munka elkezdődött, az szerintem fontos ügy. Nyilván nem ilyen nagyokra, de a városlakók számára lehet őséget, programokat adó kisebb fejlesztésekre, bővítésekre szükség lett volna más városokban is. Volt, ahol ezt meg tudták csinálni, Szegeden láttam ilyet, meg Debrecenben, ahol ezt komolyan vették, és jól csinálták. Mindkét helyen a főutcát meg a főteret tették rendbe a 110

Millennium és EU - millennium alkalmából. Lehet látványpolitizálásnak is nevezni csatlakozás ezt, szerintem azonban nagyon tartalmas beruházások voltak,

hiszen fontos közösségszervező erő, hogy a polgároknak legyen hova menni, legyen hol találkozni a többiekkel, legyen a millennium értelme a társadalmi életnek tere és lehetősége. Nem mindegy, hogy az ember a munkahelyén vagy otthon be van zárva, és csak a televízióból tudja meg, hogy mit gondol a másik; vagy pedig vannak olyan közösségi terek, főutcák, találkozási pontok, ahol különféle eseményeket rendeznek, zene van, be lehet ülni egy cukrászdába, egyszóval normális polgári életet lehet élni. Ennek kellett megteremteni a formáját, a kereteit. Ez tudatos törekvés volt, jelentős támogatásokat adott erre a Gazdasági Minisztérium, a kulturális tárca, a Miniszterelnöki Hivatal. Sajnos így is kevés ilyen kezdeményezés volt, ezt nem vitatom, és tudatosabbá, akár ideologikussá is kellett volna tenni, hogy ezek találkozási pontok; nem viakolor meg kandeláber, hanem az emberek találkozási pontjai.

A bizalmi tőke

Majd a történészek nyilván mérleget vonnak, hogy a millenniumi ünnepségek hozzájárultak-e, és ha igen, mennyiben ahhoz, hogy az uniós csatlakozás előtt álló Magyarország ki tudja magát húzni, öntudatában, méltóságérzésében, optimizmusában, magabízásában föl tudjon készülni azokra a feladatokra, amelyek előtte állnak. Mert az unió verseny, ahol a lelki összetevőnek – mint minden versenyben – nagyon nagy szerepe van. A gazdasági adottságoknak is, de a társadalom kohéziós erejének, összetartó képességének, a bizalomnak a szerepe meghatározó; legalább annyira fontos, mint a pénzt őke megléte. Rengeteg energiát, időt, pénzt, emészt föl, ha egy társadalomban ez a bizalmi tőke alacsony, vagy nem létezik. Mi még Max Webert tanultuk az egyetemen, aki a protestáns etika és a kapitalizmus fejlődése közötti összefüggéseket írta le az Amerikai Egyesült Államok sikerét vizsgálva. Arra jutott, hogy az oda menekülő, kivándorló protestánsok erkölcsi tartásában, közösségteremt ő erejében, szigorú erkölcsi rendjében rejlett az egyik titka az Egyesült Államok gazdasági sikerének. Manapság már nem Max Weber a divatos, hanem Fukujama, aki szintén arra a következtetésre jut, hogy ezek nélkül a társadalomszociológiai adottságok 111

nélkül nem lehet sikeres vagy gazdaságilag eredményes egyetlen közösség sem. Tehát a millennium egyáltalán nem a nemzeti befelé fordulás és nem is a múlt felé fordulás gesztusa volt csupán, hanem a XXI. század küszöbén álló Magyarországot készítette föl arra a küzdelemre, amelyhez lelki megerősödés, önbizalom, mindenképpen pozitív közösségi hozzáállás kell. Hogy lerúgjuk a sokat emlegetett régi magyar pesszimizmust, és merjünk belevágni az uniós küzdelembe. Hogy kerüljünk túl azon a 40 éven, amely megülte valamennyiünk lelkét, amely rátelepedett erre a társadalomra. Van egy klasszikus vicc a Kádár-korszak jellemzésére, ezt a választási kampányban többször is elmeséltem, és a végén jöttem csak rá, hogy én ezt véletlenül mindig Kovács úrral meséltem, és bizony a rivális pártvezetőt is Kovácsnak hívják; nyilván ezért is nevettek mindig olyan jót. Őszintén mondom, tényleg véletlen volt. A vicc a '70-es években játszódik; szólnak Kovács úrnak: „Kovács úr, hát mért nem csináltatja már meg a fogait? Borzasztó, hogy néz ki, girbegurba, odvas.” Mire Kovács úr válasza: „Ezeknek?!” Ebben ott van az egész Kádár-kor. Tehát a felel ősség áthárítás, a Pató Pál hozzáállás, ez a „kár belefogni, úgyis bezúzzák, tönkreteszik, elnyomják” mentalitás. Olykor kinevetjük az amerikai pozitív attitűdöt, a „fog ez menni Joe, csak gyerünk, küzdjél”, pedig ebben hallatlan energia van. Ha a magyar társadalomban nem tudjuk az összefogás, a bizalom, a pozitív hozzáállás képességét megerősíteni, akkor valóban nem tudjuk az előttünk álló feladatokat sikeresen elvégezni. Ennek egy jelentős momentuma volt a millenniumi rendezvénysorozat másfél esztendeje.

Kovács úr

Ebben persze ott van a múltból meríthet ő erő- és energiaforrás is. Sokak számára zavaró magyarkodásként jelenik meg, pedig a múlt egy közösségnek az egyik legfontosabb energiaforrása. Végzetesen meggyengül az a közösség, amelyik nem úgy tekint a saját múltjára, hogy onnét tudást, tapasztalatot tud meríteni. Persze ez feladat is, mert könnyű azt mondani, hogy minden, ami múlt, az érték. Ez nem igaz. Illetve, hogy pontosan fogalmazzak, úgyszólván minden lehet értékes, de mégis dönteni kell. Mi az, amire jut kamera, mi az, amire 112

nem? Mi az, amiből a köztelevízió filmet készít, műsort csinál, megemlékezik róla; mi az, amiről nem? Mi az, ami bekerül a tananyagba, és mi az, ami nem? A gyerekeink idejét osztjuk föl. A köztelevízió pénzét osztjuk föl. A kulturális tárca támogatási pénzét osztjuk föl. És el kell tudni dönteni, hogy mi az, ami még olyan eleven erővel bír, hogy segíteni tudja a ma élő emberek életét, segít életünk kérdéseinek a megválaszolásában; és mi az, ami már nem bír ilyen elevenséggel, mert már kihűlt, már halott anyag, tiszteletreméltó kiállítási tárgy csupán. Vagyis a múltnak rengeteg olyan eleme van, ami még használatban van. A saját érzelmeinkben, az intellektusunkban, a gondolkodásmódunkban támaszkodunk rá, merítünk belőle. Ezt megtartani, megerősíteni, ezt szélesíteni, ez az értelmiségnek, a politikának, a kulturális kormányzatnak a feladata. A támogatások odaítélésében, a tanterv összeállításában, a köztévé műsorstruktúrájának a megállapításában ez kell, hogy legyen az alap. Ezt nyilván nem egy okos miniszter találja ki, hanem a kultúra szüli meg, a múltjához eleven módon kötődő, azzal foglalkozó értelmiségi adja meg ezeket a válaszokat. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert a millennium megünneplése nagyon tudatos politikai döntés volt. Természetesen lehet azt mondani, hogy egyfajta ideológiateremtés is a konzervatív oldal számára; ezt nem vitatom, a politikai viták síkján volt ilyen szerepe is, egy összetartó, összeabroncsozó szerepe. De mindamellett – és főként – az egész társadalmat szolgáló ügy is tudott lenni. Hogy ez mennyire működött, az én szememben bizonyítja,

Nagyok vagy kicsik hogy a választások előtt is, meg azután is ezt az attitűdöt legyünk?

kötötték hozzánk. A Fidesz azt üzeni, hogy húzd ki magad, légy büszke magadra, vállald nyugodtan magyarságodat, vallásodat, kultúrádat! Merj nagy lenni! Merj nagyot álmodni! Egy ilyen pozitív jövőbe ható érzületet formált meg a kormány és a Fidesz a választási kampányban. Szemben ezzel az ellenzék akkor kénytelen volt a „Hát nézzük csak, vannak itt gondok! Két lábbal állunk a Földön! Merjünk kicsik lenni!” attit űdöt magához kötni, ami persze érthető politikai reakció volt. Lám-lám, annak is nagyon nagy piaca volt, és nagyon sok 113

ember lelkében rezonált, hiszen a rendszerváltozásnak még ma is rengeteg ember a vesztese. Nagyon sokak életérzése, tapasztalata sugallja azt, hogy itt a napi gondok oly nyomasztóak, hogy nem lehet fölszegni a fejünket és előrenézni. De egy társadalom egészének mégiscsak hosszú távon az a fontos, hogy merjen előrenézni, és belevágni olyan feladatokba, olyan célok megvalósításába, amelyek előreviszik. Amit a millenniummal megformáltunk, az nemcsak nekünk volt jó, hanem a magyar társadalom egészének, amit én részben akkor is tudtam, meg most is azt gondolom, hogy azért túlnyomó részt így volt helyes. Az igazi gond, hogy a választások elvesztése után ne telepedjen a magyar jobboldalra újból a kuruc bú, egy ilyen „csak azért se támogatjuk az Európai Uniót, ezeknek?!”, hogy a régi viccet idézzem. Tragédia lenne, ha föladná ez az oldal ezt a fajta jövőképet, pozitív hozzáállást, akaratot, amit sikerült megformálni és elfogadtatni önmagával és politikai támogatóival is.

114

10. A F I D E S Z

EL NÖK E

2001 tavaszán, egy évvel a választások előtt Szegeden a Fidesz kongresszusa Pokorni Zoltánt választja meg a párt elnökének. Ekkor fej-fej mellett áll a két rivális párt, hogy azután őszre, illetve 2002 tavaszára a Fidesz valamennyi közvélemény-kutató intézet szerint jelentős vezetésre tegyen szert. Aztán jöttek a választások, az eredményt ismerjük. Hogyan értékeled elnökséged esztendejét? Mi volt a feladatod, és azt mennyiben sikerült teljesítened?

Áder János

Kövér jóslata

Nem az volt a feladatom, hogy a Fideszt mint pártot, mint organizációt szervezeti értelemben, a mozgósítható erő fokozása értelmében fölkészítsem a választásokra, mert ezt a munkát már hosszú évek óta kampányfőnökként illetve ügyvezető alelnökként Áder János végezte. A pártot jó évtizeden keresztül operatív értelemben János irányította. Akkor is, amikor Orbán Viktor volt a pártelnök, akkor is, amikor Kövér László, és akkor is, amikor én. Az ő vállán nyugodott a szervezet, ő fogta össze a megyei elnököket, a képviselők ilyen jellegű helyi tevékenységét, az irodavezetőket. Rengeteget köszönhet neki a Fidesz. Pártelnökségem idején sem volt ebben meghatározó változás, én nagyon jó barátra találtam Jánosban. Kövér Lacival, Várhegyi Attilával kiválóan szervezték és irányították a Fidesz hétköznapjait. Az én feladatom lényege az volt, hogy a nagyon domináns kormányzati politikai megszólalások mellett jöjjön létre egy másik erős politikai szólam, a párté. Pontosabban a frakcióvezető Szájer József mellett legyen egy harmadik hang, vélemény, amely árnyalja, kiegészíti, erősíti a fő kommunikációs irányokat. Ez volt a cél természetesen akkor is, amikor Kövér László elsőként jött ki a kormányból, sőt, ha messzebb megyünk, akkor ez játszott szerepet abban, hogy Áder János be sem ment, hanem házelnök lett, és a házelnökség mellett el tudta végezni a párt szervezését, ezért 115

nem száradt ki a Fidesz. Nem járt úgy, ahogyan az MDF, amikor az Antall-kormányba bement majdnem mindegyik vezető ember, és gyakorlatilag kiürült, elgyengült a párt. Ezt a hibát akkor jól láttuk, nem akartuk mi is elkövetni, ezért több vezető, meghatározó politikusunk kívül maradt a kormányon. Talán a legfontosabb közöttük Áder János. Kövér László nagyjából a közepén kijön, hogy megerősítse a Fideszt, új lendületet adjon neki, illetve a politikai kommunikációban jobban, markánsabban mutassa meg a pártot, mint létező erőt. Ezt a munkát sikerrel elvégezte. De ebbe kissé bele is kopott, tehát mumussá, a Fidesz megmondó emberévé formálódott a média világában. Amikor készültem a munkámra, illetve mérlegeltem, hogy egyáltalán belevágjak-e, beszélgettem vele. Ő mondta, hogy ne legyenek illúzióim, lehet, hogy most nagyon szeretnek engem szakminiszterként az újságírók, de amint én leszek a pártelnök, hamarosan nekem is bajszom nő és „kövéredni” kezdek, tehát nagyon fogok hasonlítani arra a figurára, amivé ő vált, mert ez nem szabadon választott szerep, ebbe a pozícióba akarnak téged benyomni. Ezt a kockázatot éreztem, ennek egy része valóra is vált, be is teljesedett. Pokorni Zoltán a szelíd Fidesz-vezető ábrázatát kapta a médiától, ő volt az, aki racionálisan, békülékenyen jelenik meg a választások előtti utolsó időt leszámítva, amikor talán más dolgok miatt mássá válsz. De ezt a párton belül is tudatosan vitted ezt a kiegyenlítő, kiegyensúlyozó, szelíd racionális szerepet, esetleg olyanokkal szemben, akik egy határozottabb fellépést sürgettek bizonyos esetekben? Nem szerep

A válasz: igen. A valóságban persze nem, mert én nem egy szerepet építettem, hanem próbáltam az általam vallott helyes megoldásokat érvényre juttatni. Tehát nem valamilyennek akarok tűnni, hanem ha baj van, ha, mondjuk, a gyerek az autó elé akar szaladni, akkor gyorsnak kell lenni és radikálisnak, nem lehet azt mondani, hogy majd megbeszéljük. Ha nincs baj, akkor pedig lehetünk megfontoltabbak, vagyis a helyzet maga adja a jó cselekvést. Nem a stílust kell őrizni, hanem helyesen kell cselekedni, ahogyan azt a helyzet megkívánja. Nyilván azon belül nekem és a munkatársaimnak is van 116

meggyőződésünk, világképünk, értékrendünk, amely szerint egy adott konfliktusra vagy kérdésre ilyen és ilyen válasz születik. Végül persze kirajzolódik egy alak, egy arculat. De nem azért, mert ezt akarjuk kirajzolni, hanem azért, mert ténylegesen van különbség az emberek között. És a sok döntés, sok konfliktus, sok szituáció ezt megrajzolja, nemcsak kifelé, befelé is. Nem állítom, hogy minden esetben ki tudom találni, hogy adott kérdésre mi Kövér Lacinak, Ádernek vagy Deutsch Tamásnak az álláspontja, és hogy ők minden esetben meg tudják mondani az enyémet, de, mondjuk, 100-ból 50szer meg tudnánk mondani a másik véleményét. Tíz éve dolgozunk együtt, ez természetes. Ám ettől még fontos, hogy ezek a vélemények megjelenjenek. Vagyis nem egy tudatos szerepformálás eredményeként vagyok olyan, amilyen, Én ezt már régen, talán még kezdő tanárként eltökéltem, hogy őszintének lenni a legkifizetődőbb, sőt bizonyos értelemben értéknek tartom, ha egy személyiség áttetsző, és annak látszik, ami. Emlékszem, amikor az első órámra készültem, azon gondolkoztam, milyen a jó tanár, milyennek kéne tűnni, milyen legyek a diákok előtt. Komoly dilemma volt, majdnem olyan, mint amikor az ember az első randevújára készül; milyen legyen, hogy tessen. Aztán afféle fatalista módon eldöntöttem, hogy nem fogok ezzel foglalkozni, mert úgyse lehet ezt fönntartani hosszú időn keresztül. Persze a politikában van úgy, hogy az ember igazodik egy helyzethez, és nem árt az önkontroll sem, nem az izzó szemű hittérít ők a megfelel ő politikus-alkatok. De nem hiszem, hogy el lehet játszani egy szerepet, ami nem a sajátod. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a párt vezetői, ne alakíthatnának ki valamiféle munkamegosztást a kommunikációban is, figyelembe véve a habitusbeli különbségeket. Visszatérve az eredeti kérdéshez, utólag is úgy látom, hogy 2001-ben és 2002 első felében sikerült a polgári politikának az igazságát és az erejét megmutatni. Sok százezer ember ébredt rá, hogy valamiféle perspektíva, kilátás, remény nyílt előttünk, hogy a saját kezünkbe foghatjuk a sorsunkat. A négy esztendő egyik legfontosabb eredménye volt ez, a XXI. századi Magyarország jó működéséhez szükséges erőforrás. Az öntudat, a magunkba vetett hit, a büszkeség és a másik iránti bizalom. Ennek a megerősítése volt pártelnöki 117

Pozitív üzenet

Az MDFmegegyezés

tevékenységemben talán a legfontosabb. Az alapja természetesen a kormányzati munka, de mégiscsak egy politikai tér, a közbeszéd tudta láthatóvá, érzékelhetővé tenni. Hajnalonként különböző tévéstúdiókban, délel őttönként sajtótájékoztatókon, esténként vidéki városokban választási gyűléseken, fórumokon magyaráztuk, magyaráztam el, hogy mit és miért csináltunk. Azt gondoltuk, hogy ezzel a pozitív üzenettel, ezzel az érzülettel a kampányban is eredményesek tudunk lenni. Hozzáteszem, ezzel eredményesek és hitelesek is voltunk. Ha nem ezt az utat választottuk volna – ma is azt gondolom –, hogy kevesebb ember áll mellénk. Ezzel együtt, a negatív kampány kezelésére nem találtunk megfelelő eszközöket. Mondtuk, mondtuk a magunk pozitív üzeneteit, nagy erő volt benne, de közben rágták az oldalunkat és rúgták a térdünket, aminek az elhárítására nem volt elég erőnk, és nem volt elég felületünk sem. Volt egy másik szintje is a pártelnöki munkának: ebben az időben kellett összerakni azt a formációt, amelyik aztán a választásokon elindult. Négy éven keresztül együtt kormányoztunk az MDF-fel, ez teremtette meg az alapját a választásokon való együttműködésnek. De aki figyelemmel kísérte az eseményeket, az emlékezhet, mégsem volt annyira egyértelmű és egyszerű az MDF-fel való megállapodás és a közös lista. Sőt, voltak olyan pillanatok, amikor igen hűvös volt a viszony. Fideszes politikusok, MDF-esek egymásnak üzengettek, hogy ki hogyan nézzen a tükörbe, és mit gondoljon magáról. Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a két polgári párt külön indul a választásokon. Nekem nagyon erős meggyőződésem volt, hogy ha törik, ha szakad, az MDFfel létre kell hozni a közös listáról a megállapodást. Még az elnökségen belül is elég komoly vitákat kellett ez ügyben lefolytatni, az elődeimmel a pártelnöki székben, akik pontosan érzékelték, hogy az MDF mozgósító ereje, mozgalmi jellege már rég megszűnt, nem tud olyan erőt hozzáadni a kampányhoz, mint amilyennek önmagát föltünteti. Ezt én el is fogadtam, de a véleményem mégis az volt, lehet, hogy az MDF szövetségesnek gyenge, de ellenfélnek erős lehet. Ha külön indulunk, akkor nemcsak a politikai riválisainkkal, az MSZP-vel és az SZDSZ-szel kel vitáznunk, és nemcsak az akkor már gyakorlatilag belső ellenzékként működő 118

kisgazdapárttal – amelyik az utolsó évben kivonult a koalíciós együttműködésből, és csak a felelős kisgazda képviselőknek köszönhető, hogy a ciklust nyugodtan végig lehetett csinálni. Ha ráadásul az MDF is külön úton indul el, akkor – még ha kezdetben ez nagyon barátságosan is kezdődik – a kampány természetes logikája miatt előbb vagy utóbb komoly súrlódásokra, ellentétekre, egymással szembeforduló nyilatkozatokra kerülhetett volna sor, ahogyan azt manapság tapasztalhatjuk. És mi mondhatjuk ugyan a nemzeti összefogás szükségességét, de ennek a politikai térben való megjelenítése hiányzott volna. Végül nagyon kitartó és következetes munkával a saját pártunkon belül ezt el tudtuk fogadtatni. Megjegyzem, ez majdhogynem nehezebb volt, mint a megállapodás, bár aztán rájöttünk, hogy az MDF-fel sem olyan könnyű. Hetekig, hónapokig húzódott, végül az utolsó pillanatban, augusztus végén éjjel 11-kor sikerült Dávid Ibolyával aláírni a megállapodást. Áder János és Hende Csaba végezte el azt az aprólékos munkát, ami e tekintetben szükséges volt, egyéni kerületről kerületre, polgármesterről polgármesterre végighaladva, kiegyensúlyozva, éjszakákat, heteket rászánva. Ennek eredményeként jött létre ez a megállapodás, és a választásokon ezért is állt mellénk 2 millió 300 ezer ember. A mai napig is csak ámulattal nézem a két ember munkabírását és ügyszeretetét, ahogyan ezt megalkották, letárgyalták, figyelembe véve a másik szempontjait is; nem ravaszkodva, hanem tényleg egy korrekt, működőképes megállapodásra törekedve. Lungo Drom

A másik fontos ügy a Lungo Drommal való megállapodás volt, amit Kövér Lacival együtt kezdtünk el, ebben ő volt a legfontosabb szövetséges az elnökségen és a párton belül. Én ezt nagyon fontosnak tartottam. Nemcsak aktuálisan, a 2002es választások szempontjából, hanem hosszú távon is. Tragédiának érezném, hogyha a cigányság egy cigánypártban politikailag elkülönülne. Azt tartom jónak, ami felé most haladunk, hogy mind a polgári politikában, mind a liberálisoknál, mind a szocialistáknál értelemszerűen megjelennek a cigány emberek is, hiszen közöttük is legalább annyi baloldali, annyi szocialista, liberális gondolkozású, vagy 119

polgári értékrendű ember van, és ne a kétségtelenül meglévő kisebbségi létük, rossz szociális helyzetük zárja őket politikai gettóba, hanem a normális politikai tér tagoltságához illeszkedjenek. Volt esély egy másik útra is, mert ne felejtsük el, nemcsak a magyar nemzeti öntudat erősödött meg az elmúlt másfél évtizedben, hanem a cigány büszkeség is, miközben a rendszerváltozás gazdasági átalakulásának a legnagyobb vesztesei a cigány emberek. Elsőként őket rúgták ki a munkahelyükről, ők veszítették el az állásukat, és nagyon nagy energia és elkeseredés halmozódott fel körükben. Ha tehát ez a két erő, a cigányság és a többségi társadalom egymásnak feszül, az szikrát hány. Nem hiszem, hogy bárki szeretne egy ilyen országban élni, ahol ez a két erő etnikai alapon politikai erővé szerveződik. Farkas Flórián ezt pontosan megértette, és nagy felelősséggel folytatta ezt a politikai munkát. Ma már létezik a cigányságon belül egy erős áramlat, amelyik pontosan látja a cigányság helyzetét, és a cigány embereknek nem a segélyekből élő, eltartott, megalázott másodrendű állampolgár szerepét szánja, hanem a felemelkedés útját a tanulás és a munka által. Az ő megszervezésüket vállalta fel a Lungo Drom. Nem titok, hogy a Fideszen belül is komoly kételyek voltak a tekintetben, hogy ez lehetséges-e, sikeres-e. Hálás vagyok Kövér Lászlónak, hogy ebben az ügyben mindig következetesen össze tudtunk fogni, és ma a Lungo Drom ennek a szövetségnek megbecsült és erős tagja. A Kisgazda Polgári Egyesülettel való együttműködés szintén ide tartozott, csakúgy, mint a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség. Ekkor jött létre az a politikai szövetség, ami mind a mai napig tartós, dacára a választási vereségnek, amikor azért elég nagyok a centrifugális erők, és mindenki hajlamosabb más utakat keresni. Az, amit akkor, 2001-ben és 2002-ben összeraktunk, tartósnak és erősnek bizonyult. Azt gondolom, hogy nemcsak a napi aktuálpolitikai számítgatások voltak benne, hanem valóban erkölcsi, morális és társadalompolitikai vonatkozásai is vannak. Térjünk rá a 2002-es választási kampányra! Igen sajátságos a Fidesz kampányának a megítélése. A baloldal szerint a Fidesz durva kampányt folytatott, 120

míg a jobboldal hívei éppen a kampány határozottságát hiányolták, úgy érezték, túl finomak voltatok, és nem adtatok elég erőteljes választ a baloldali vádakra. Ez egyáltalán nem egyszerű kérdés, hiszen más kampány folyt a két forduló között, mint az első forduló előtti hónapokban. Igen, a Fidesznek úgy látszik különleges érzéke van a második fordulókhoz, hiszen 1998-ban is akkor nyert, 2002-ben pedig kis híján sikerült fordítanotok. A 2002-es kampány

A két választás más-más sajátosságot produkált. A '98-as első és második forduló között az volt a meglepő különbség, hogy többen mentek el szavazni a második fordulóban, ami addig teljesen szokatlan volt, mert addig fordítva történt, és ez kellett valóban ahhoz, hogy fordítani tudjunk, természetesen a kisgazdákkal együtt. Ez másodszor is sikerült, 2002-ben is több ember mozdult meg a második fordulóban, mint az elsőben. Ugyanakkor a '98-as választások első és második fordulója között nem volt stratégiai váltás, nem volt hangnemváltás; 2002-ben pedig igen.

Sokak számára ma is megrázóan szép, másoknak meg lidércesen csúnya élménye kötődik a 2002. áprilisi két forduló közötti két héthez, amikor egy nagyon intenzív, nagyon Két forduló között erőteljes kampány zajlott. Az egyik jellegzetessége például az volt, hogy az emberek már nem várták meg a politikai iránymutatást, hanem afféle népi kampány folyt, ahol ki-ki maga rajzolta A4-es lapokra az általa elképzelt plakátot, szórólapot, és mindenféle központi szervezés nélkül kampányoltak az emberek a Duna két oldalán fáklyafüzérrel meg gyertyás tüntetéssel, sok kiváló és kevésbé kiváló ötlettel. Egy központilag vezérelt kampány sose tud ilyen energiákat megmozdítani. Az igazi kérdés, amit föl szoktak tenni, hogy miért nem ezt az intenzív kampányt csinálta a Fidesz az első forduló előtt is? A válasz az, hogy azért, mert akkor kevesebben szavaztak volna ránk az első fordulóban. 121

A kampánynak ez az intenzitása abból a meglepetésből és ijedtségből táplálkozott, ami az első forduló után jelentkezett. Tudniillik, majd mindenki a polgári oldal győzelmét mérte és várta, még az ellenfelek is erre készültek lelkileg, és majd’ mindenkit meglepett, hogy nem ez történt; az első forduló 0,8 %-os győzelmet hozott a szocialisták számára. Ez nagy megrázkódtatást okozott, ijedtséget szült a polgári oldalon, de ez nem bénult, hanem mozgósító erejű ijedtség volt. Különös, hogy mikor jönnek létre ilyen nagy erők, nagy hullámok; mikor jöttek létre például a polgári körök, mi hozta létre több ezer vagy tízezer számra ezeket a köröket, ezt a mozgalmat. Ennek az alapja abban a négy évben van, ami egy határozott értékrendet, kvázi ideológiát fölrajzolt, benne a már említett pozitív attitűdöt: légy büszke önmagadra, legyél azonos önmagaddal, húzd ki magad, vállald magyarságodat, hitedet, múltadat. Mindez nem egy tényleges ideológia formájában öltött testet, hanem lakástámogatásban, családtámogatásban, Nemzeti Színházban, Terror Házában, millenniumban, Széchenyi-tervben, diákhitelben, tehát kormányzati intézkedések rajzolták föl pontszerűen, de azért pontosan ezt a világképet. Ez azonban önmagában csak azonosulást teremtett, mozgósító erővel nem bírt. A mozgósító erőhöz az is kellett, hogy ez a világkép vagy értékrend veszélybe kerüljön. Nem elég az, hogy valamivel azonosulok, az elvesztése miatti félelem is kell ahhoz, hogy ez a mozgósító erő létrejöjjön. Ez született meg a két forduló között, ez csinált plakátragasztókat, fáklyavivőket, kampányembereket, addig otthon ül ő, nyugodt, békés emberekből, és ez adta meg aztán a polgári körök szerveződéséhez is az energiát. A kampánystratégia

De ehhez a nagy megmozduláshoz kellett az is, hogy a Fidesz stratégiát váltson a két forduló között. Az első fordulóig a Fidesz egy nagyon pozitív kampányt vitt, és csak a saját politikai termékeinek az ismertetését tartotta feladatának. Nem élt vagy csak nagyon kis mértékben élt a negatív kritikai kampány eszközeivel. Ezt tudatos megfontolásból tettük, mert azt gondoltuk, hogy egy kormánypárt számára ez a jövőorientált, pozitív hozzáállás nyújtja a legtöbb lehetőséget arra, hogy minél több embert megnyerjen. A kritikai hozzáállás általában szűkít. Az látható volt, hogy az ellenfél, a 122

baloldal negatív kampányt csinál, méghozzá egy nagyon mozgósító, félelmet keltő, nagyon intenzív kampányt. Jó szereposztással végezték ezt, tehát nyilván a miniszterelnökjelölt nem vett benne részt, a pártelnök Kovács László már igen, és volt egy segédcsapat, a Szabad Demokraták Szövetsége, amelyik gyakorlatilag csak negatív kampányt végzett, meglepő módon egyébként, mert ellentétben saját értelmiségi hátterével, identitásával, ordenáré eszközökkel támadta-ütötte a kormánypártot, a Fideszt. Ilyen segédcsapata a Fidesznek nem volt, az MDF nem tudta betölteni ezt a szerepet, sokkal inkább igyekezett balról előzni minket, a centrum felé húzódni. Tehát miközben az ellenfelünk intenzív negatív kampányt vitt, mi pedig egy intenzív pozitív kampányt, nem jelöltük ki azokat a szereplőket a párton belül, akiknek dolga lett volna hasonló módon támadni az ellenfél legfontosabb állításait. A saját személyes tapasztalatom vagy tanulságom az, hogy a választási kampányban – ez az első forduló előtti kampányt jelenti – alapvetően pozitív üzeneteink mellett is saját szándékaink és jól fölfogott érdekeink ellenére belekényszerültünk egy túlságosan konfrontatív politikai stílusba. Én magam pártelnökként sem tudtam kikerülni ezt a csapdát. Ennek következtében veszteséget szenvedtünk el a politikai középmezőben, a centrumban, és ez jelentősen befolyásolta a választások alakulását. Hogy én személyesen vagy a Fidesz ki tudta volna-e ezt kerülni vagy sem, ezen lehet vitatkozni. Tény, hogy a szocialisták sikerének oka nem a párt népszerűségében keresendő, nem volt oly mértékben vonzó a szocialista párt, hogy tömegek tódultak volna az általa kínált jövőkép vagy program miatt hozzájuk, de oly mértékben sikerült ellenszenvessé formálni a Fideszt és annak meghatározó szereplőit, hogy megnőtt ennek az oldalnak az elutasítottsága. Erre a mi válaszunk kettős volt: hosszú időn keresztül visszafogtuk magunkat, és próbáltunk egy korrektnek nevezhető politikai stílust vinni. Ennek az egyik következménye, hogy az ellenünk fölhozott vádakat elengedtük a fülünk mellett – ez is okozott veszteséget –, ugyanakkor belekényszerültünk egy rossz, kötözködő, kisstílű, 123

a másikat megbélyegző politikai beszédmódba, amelyet aztán elég volt csak fölmutatni, hogy lám-lám, hát ezek hazaárulóznak, ezek miket mondanak rólunk. Szereposztás

Ez a választásokat követően is tovább folytatódott, és meg kell mondjam, hogy a másik oldal, a szocialista párt jóval eredményesebben oldotta meg a szereposztás politikai feladatát. Vízilabdásokról szokták mondani, hogy a víz fölött mosolyognak, fölteszik a két kezüket, a víz alatt azonban kíméletlen dolgokat művelnek az ellenféllel. Hasonlót éltünk és élünk át mi is: a víz fölött a miniszterelnök, Medgyessy Péter vezetésével egy megbékélő, nyugalmat ígérő, részben Kádár-kori nosztalgiákat is fölébresztő politikai stílus jelent meg, míg a víz alatt, más szereposztással, Kovács László pártelnökkel, Keller László államtitkárral pedig egy kíméletlen politikai hecckampány folyt és folyik. Egy jobb és fegyelmezettebb munkamegosztást kell elkészíteni, ez a tanulsága ennek, mert a negatív szerepekbe kénytelen-kelletlen én magam is belecsúsztam, de még a miniszterelnök Orbán Viktor is. Ő amúgy igyekezett ettől nagyon távol tartani magát, és soha egy rossz szót nem szólni az ellenfélről, de én már ezt nem tehettem meg. Mindezzel együtt, ha valaki statisztikailag vizsgálná az első forduló előtti Fidesz üzeneteket és megnyilatkozásokat, szinte kizárólag pozitív üzeneteket találna, miközben az egy-két negatív megnyilatkozást az ellenfél persze igyekezett felnagyítani, dramatizálni és rengeteg ismétléssel bevésni – sajnos részben sikerrel.

Második forduló

A második forduló előtti két hétben jött a váltás: szemben azzal, amit addig csináltunk, hogy csak a saját üzeneteinket erősítettük és próbáltuk vinni, itt már az ellenfél kritikájára is kitértünk, tehát egy negatív kampány is szervezte a második fordulót. A legfontosabb üzenete: nem tudjuk, hogy mit fognak csinálni a szocialisták, ha kormányra kerülnek; de azt tudjuk, hogy mit szoktak csinálni. Volt itt példa az 1990 előtti és a ’94-98 kormányzás időszakából. Valóban előjött a gázáremelés mint negatív üzenet, amit aztán az idő igazolt is. Az SZDSZ programjában ott olvashattuk a tandíj fölemelésének vagy újbóli megteremtésének a lehetőségét, 124

amiről a két forduló között immár markánsabban szóltak. Ezek a negatív üzenetek egyszerűbbek, érthetőbbek, és a támadó jellegük miatt a mozgósító erejük is nagyobb volt. De biztos vagyok benne, hogyha ezeket a negatív üzeneteket az első forduló előtt kezdjük el alkalmazni, akkor nincs két és fél millió szavazója ennek az oldalnak, mert a pozitív üzenetek tudták a lehető legszélesebbre húzni ezt a bázist, a legtöbb embert meggyőzni arról, hogy ennek a kormánypolitikának a folytatására szavazzon. Nagyon sok részletkérdésben, apró technikai, taktikai kérdésekben kritizálható a kampány, de én mind a mai napig azt gondolom, hogy a pozitív kampány jó döntés volt. Volt néhány stratégiai hiba a kampány vezetésében, a marketingstratégiában, de hogy a fő szólamnak pozitív üzenetet kell vinnie, ezt én továbbra is alátámasztottnak érzem. Ma már műszaki-technikai kérdés is a kampánymarketing, ezek jól kiszámítható, jól megtervezhető folyamatok, ebben is követtünk el hibákat, kisebbeketnagyobbakat, nemcsak mi, a másik oldal is. A végeredmény minősíti végül is a dolgot, ha nagyon kicsivel is, de egy történelmi lehetőségtől, két kormányzati ciklus összekapcsolásától estünk el, és talán nem nagyképűség azt mondani, hogy nemcsak mi estünk el ettől, hanem az ország is. Még egy ellentmondó megítélésre szeretnék rákérdezni. Míg ellenfeleitek egyik sikeres üzenete volt a Fidesz gátlástalan hataloméhségéről szóló szöveg, addig híveitek egy része éppen azt vetette a szemetekre, hogy túlságosan „gátlásosak” voltatok, nem reagáltatok elég határozottan az ellenfél általuk nemtelennek vagy törvénytelennek vélt akcióira. Mi erről a véleményed? Amit előre kell bocsátani: minden a politikai párt felel őssége, hogy a saját nézeteit, értékeit, világképét valóságos erőként képes legyen megvalósítani, ezért szavaznak rá az emberek. Ilyen értelemben a kormányzati hatalom megszerzése az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy ezek a nézetek ne csak a szalonok füstös levegőjében, a dolgozószobák hűvösében, 125

hanem a valóságban is gyökeret verjenek. Egy párt, amelyik nem akar hatalmat, hogy megvalósítsa országjobbító elképzeléseit, becsapja választóit. Mert szép dolog az elvhűség, de ha mindez csak teória marad, mit sem ér. Tisztességesen is lehet győzni

Ugyanakkor vallom és valljuk, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt. Nem lehet olyan lépéseket vállalni, olyan eszközökhöz nyúlni, amelyek a hatalom megszerzése érdekében éppen ezeket az értékeket támadják. Tíz éve élek a magyar politika sűrűjében, álszent sem akarok lenni; tudom, hogy minden politikai csoport többféle eszközzel is él. Negatív és pozitív kampánytechnikákkal, nemes és kevésbé nemes eszközökkel. De az arányok nem véletlenek, és a határokat is tisztán kell látni. A törvénytelenség és a becstelenség természetesen túl van a tolerálhatóság határán. Még most is találkozom szemrehányó véleményekkel, azt mondják, hogy „hát, tudja Zoltán, ott követték el a hibát, 2002-ben, hogy ezekkel nem lehet kesztyűskézzel bánni, ezek gazfickók! Látják, mire mentek itt az úriemberkedéssel! Reméljük, hogy most tanultak az ellenféltől, ahogy Werber csinálja, ezekkel csak így lehet”. A szomorú, hogy van ebben némi igazság, leginkább a méltánytalanság miatti indulatban. De nem árt azt sem ideidézni – el is mondom nekik, híveinknek és barátainknak –, hogy gondoljuk meg: az embert le lehet győzni a választásokon, meg az életben, de a lelkét mindenki csak maga adhatja el. És gyakran a jó cél elérése érdekében adja el. Azzal az önfelmentéssel, hogy a másik, az ellenfél a rosszabb, ezért megengedhető ellene a becstelenség is. Sokan azt gondolják, hogy a cél szentesítheti az eszközt. Azzal az önámítással közelítenek ehhez, hogy csak most az egyszer és csak egy kicsit leszek elvtelen és gonosz, aztán majd újból visszatérek az erkölcsös cselekvéshez. Majd az én kedvemért kivételt tesz az Úristen, és behunyja a szemét. De rá kell jönnünk, hogy nem tesz kivételt. Nincs visszafelé út. Illetve ha van, ezerszer hosszabb és kacskaringósabb, mint azt mi gondolnánk. Tehát nem lehet ugyanazt csinálni, ugyanazokhoz az elfogadhatatlan módszerekhez nyúlni, amihez némely politikai riválisunk nyúl, még akkor sem, ha nagyon praktikusnak és 126

hatékonynak látszik; mert az akkor már valóban csak két hatalmi csoport küzdelme az uralomért, ahogyan azt sok újságíró szereti manapság láttatni. És nem két értékrend, két világkép, világlátás versenye. Ha nem így cselekednénk, ugyan mi különböztetne meg minket tőlük? Ha nem lennénk tisztességesek, hogyan várhatnánk el, hogy tisztességes emberek ránk szavazzanak? Ha mi azt gondoljuk, hogy a mi értékrendünk, világképünk jobb, erősebb; akkor azzal a hittel kell politizálunk, hogy tisztességesen is lehet győzni, és nem kell kifordulni önmagunkból. Ezt szoktam válaszolni, és ezen még a legszenvedélyesebb fölszólalók is elgondolkoznak. Hiszik is meg nem is, de legalább hajlandók mérlegelni a dolgot. Kis különbségű, de váratlan, éppen ezért nyilván fájó vereséget szenvedtetek. Noha már részben utaltál az okokra, de – és ez a hiányérzete volt sokaknak a választásokat követően is – szerintem amit elmondtál, még nem elégséges magyarázat. Hiszen a közvélemény-kutatások éppen az ellenkező eredményt jósolták. Ráadásul sokan bírálták a Fidesz választásokat követő kommunikációját, illetve hallgatását bizonyos ügyekben. Mi történt itt a Te megítélésed szerint? Új szavazórétegek

Az első, hogy Magyarországon talán a rendszerváltozás óta nem volt ilyen erős politikai átitatottsága a társadalomnak. De talán még az sem tudott ilyen mélyen mozgósítani, ilyen erőteljesen megjelenni a mindennapokban. Soha ilyen magas részvétel nem volt, eddig nem látott társadalmi csoportok, rétegek mentek el szavazni, talán mind a két oldalról; de a baloldal leginkább azzal nyert, hogy növelni tudta a politikai piacot, olyan embereket mozdított meg, akik még soha életükben nem szavaztak. Hogy ezek a rétegek hogyan jellemezhetők, hogy kevésbé a politika iránt racionálisan érdeklődők, sokkal inkább sértettségből a mindenkori kormánnyal szemben mozgósítható emberek-e, azt nem tudjuk. Könnyen lehet, hogy ez a 127

lehet őség csak a baloldal számára nyitott, hogy ezeket az embereket mozgósítsa. Akik amúgy nem mennek el szavazni, nem érdekl ődnek a politika iránt, de nagyon brutális üzenetekkel, a fasizmus veszélyének a fölfestésével, korrupciós vádakkal vagy akár nagyon kecsegtető benefitekkel – tehát nyugdíjasoknak azonnali 19 ezer forint, vagy a közműszámlák elengedése, ami lakótelepi kampányban bizony megjelent – lehet mozgósítani. Hogy ez mennyire csak az egyik oldal lehetősége, mármint a baloldalé, vagy pedig a mindenkori ellenzék képes egy nagyon radikális negatív kampánnyal és ígérgetéssel ezt a hagyományosan nem szavazó réteget is mozgósítani, ezt nem tudjuk. Tény, hogy 2002-ben az ő megszólításukra való törekvés radikalizálta, és tette néha elviselhetetlenül élessé és alpárivá a kampány stílusát. De sikeres volt, eljöttek szavazni. Körülbelül 6-7 százaléka a választóknak olyan volt, aki még soha nem szavazott. Tehát a stratégák hátradőlhetnek, és azt mondhatják, hogy megoldottuk a feladatot. Hiszen a klasszikus választói piacon – és a közvélemény-kutatók ezt tudták mérni – a Fidesz többségben volt. Az MSZP azzal tudott nyerni, hogy ezt a piacot nagyon célirányos eszközökkel ki tudta szélesíteni.

A vereség következményei

Ami a választást követő kommunikációnkat illeti, az első, amit itt el kell mondani, hogy az erős érzelmi átitatottságot, túlfűtöttséget csak lassan lehet lehűteni. Ha hűtőfürdőt csinálok, nem a jeges vízbe csapom bele a gyermekemet, hanem szépen fokról fokra hűtöm a vizet. A kampánnyal is ez a helyzet, még akkor is, ha az ember tudja, hogy vesztettünk a választásokon, és ennek mi a következménye. A profik tudják, hogy ennek mi a következménye, a hívek közül sokan nem. Jó, hát elveszítettük a választásokat, de attól még mi sokan vagyunk, erősek vagyunk! Ez persze igaz, de hogy ennek az a következménye, hogy minden embert kirúgnak, hogy elindulnak a koncepciós eljárások, a leszámolások, a sárdobálás, és hogy az ellenfél nemcsak arra törekszik, hogy megnyerje a meccset, hanem hogy addig üldözze a vesztest, amíg az mozog. Most már lassan két éve vagyunk túl a választásokon, de az üldözéses verseny még most is tart. 128

Az egyéb veszteségekről még nem is beszéltem. Nem az első pillanatban, hanem lassan üli meg a lelkeket, hogy mi minden veszett el azon az egy napon. Az első pillanatban még nagyon erős a harci szenvedély, hogy úgyse tud megalakulni a kormány; a választásban résztvevő aktivisták, hívek, jelöltek sokszor irreális lehetőségeket keresnek. „Még ezt is ragadjuk meg, akkor pereljük be amazt, mert ott csalás volt!” Nehéz tudomásul venni a dolgot. Különösképpen akkor, hogyha eleve nagyon csábít erre az a 0,8 %-os különbség. Hiszen soha ilyen kis különbség még nem volt. Egy százalék alatti különbségnél a szavazókörben kötelező újraszámolni minden szavazatot. De arra nem volt, és ma sincs fölkészülve a magyar választójogi törvény, hogy mi van, ha ez a kis különbség országosan jelenik meg. Erre egyébként az Országos Választási Bizottság elnöke a későbbi jelentésében utal is, hogy e tekintetben bizony fölül kell vizsgálni a választójogi törvényt. Volt-e csalás?

Hogy volt-e csalás, vagy sem – nem tudjuk meg ma már; de hogy ezt nagyon sok ember hitte és hiszi mind a mai napig, az – ha máshogyan nem – társadalompszichológiai tényként mindenképpen figyelemre méltó. Ma már nem az a kérdés, hogy volt-e csalás; hanem az, hogy mért hitte ennyi ember, hogy volt. Hogy mért gondolt így a politikai ellenfelére. Aki a valóságra kíváncsi, és megengedi magának a gondolkodás luxusát is, mégsem elégedhet meg azzal a válasszal, hogy a gonosz Fidesz miatt. Mind a mai napig szilárd meggyőződésem, bármi is történt, a percepció önmagában is elemzésre és említésre érdemes. Ellenfeleink szerint a Fidesz keltette ezt a látszatot, de nyugodtan kijelenthetem, hogy ez nem volt igaz. Különös módon az, hogy az MSZP-t széltében hosszában csalással vádolták, az a legtöbbet éppen a Fidesznek ártott. Mi ezzel a veszéllyel tisztában voltunk. Tudtuk, hogy árt nekünk, hiszen politikai ellenfeleink sikerrel alakították ki rólunk a kicsinyes, hatalomelvesztésébe belenyugodni nem tudó politikai erő képét, amelyik nem képes elfogadni a demokratikus játékszabályokat, és csalást kiált, amikor veszít. Ez rombolt is rajtunk komoly százalékokat, az ellenfélnek ez a kommunikációja. Másfelől az igazságnak mégiscsak 129

tartoztunk annyival, hogy ha nem is tudjuk pontosan kideríteni, mi is történt, de legalább azon a területen, ahol még utólag ellenőrizhet ők a dolgok, ezt tegyük meg, számoljuk újra a szavazatokat! Erre inspirált minket az a sok bejelentés is, amely hozzánk érkezett. Ma sem értem, hogy az MSZP és az SZDSZ miért félt ettől, miért nem engedték újraszámolni a szavazatokat, amikor ezt más, nálunk régibb demokráciában is megtették már. Rövid távon lehet, hogy igazuk volt, egy újraszámlálás kicsit mindig módosítja az eredményt, még ha nem volt csalás, akkor is; ám nekik akkor megfelelt a „veszteni nem tudó Fidesz” képe. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az újraszámolás elmaradása nem használt a demokráciába vetett közbizalomnak. MSZP mozgósítás

Ezzel kapcsolatban a legtöbbet emlegetett, legtöbbet kritizált dolog 2002 nyarán, hogy a Fidesz miért lebegtette ezt a kérdést, hogy most volt csalás, vagy nem volt csalás. Hozzáteszem: egyébként nem tudom, hogy volt-e. Mert szerintem a szónak abban a klasszikus értelmében, hogy beikszelnek, meg behúzogatnak, hogy pecsételnek-e, stb. nem volt, illetve nem volt több, mint amennyi szokott lenni, illetve amennyivel több volt, az a magasabb részvétellel is magyarázható. De volt egy olyan momentum, ami nehezen megítélhet ő jogilag, ez az aznapi mozgósítás eleme. Ez más választási rendszerekben, mondjuk az angolszász választási rendszerekben szokás is, mivel ott nincs kampánycsend. Az előválasztások rendszere részben azt is jelenti, hogy az illető X párt szavazójaként regisztráltatja magát, és a politikai erő abban nyilvánul meg, hogy képes vagyok-e a választások napján elvinni a nálam regisztrált szavazókat. De a magyar választási rendszer nem ilyen. Nálunk tilos a szavazókról a beleegyezésük nélkül információkat gyűjteni, ilyeneket eltenni; például tiltja a törvény a kopogtató cédulák lemásolását is. Eltenni sem lehet a négy évvel, nyolc évvel ezelőttieket, még az abban az évben gyűjtötteket sem lehet fölhasználni a kampányidőszakban. Mindenki emlékszik arra – illetve dehogy mindenki! –, hogy Medgyessy Péter nem véletlenül küldött ki kétszer is visszaküldős leveleket, és hogy az MSZP nagy erőkkel épített ki adatbázisokat, nyilván hogy regisztrálhassák saját lehetséges szavazóiknak a körét. Ez még mindig nem lenne törvénytelen, ha nem törvénytelenül 130

birtokolják az adatokat. Bár volt ilyen momentum is, az adatvédelmi biztos Baja Ferenc szocialista pártigazgatót arra kötelezte, hogy a szocialisták így létrehozott adatbázisát semmisítse meg. Nyilván le is törölték, hiszen törvénytisztelő polgárok. Mindez azzal párosulhatott, hogy a szavazókörből az ottani pártküldöttek információt adhattak ki, hogy az illető jött-e szavazni vagy sem. Ha ezt teszik, és amennyiben ezt tették, az törvénytelen. Mi is vitatkoztunk ezen. Én nem vagyok jogász, talán a sok jogász közül az egyetlen bölcsész vagyok, aki azt mondta, hogy a titkos szavazás, az nemcsak abban a tekintetben titkos, hogy kire szavazok, hanem abban is, hogy szavazok-e. És nem lehet kiadni rólam olyan információt, hogy elmentem-e vagy sem. Ezt sikerült elfogadtatni a két forduló között az OVB-vel, mert abban bíztunk, azt feltételeztük, hogy mentek ki ilyen információk, sms-en, mobilon keresztül. A szavazóköri jegyzéket meg lehet vásárolni a Belügyminisztériumtól, ott már a szavazóknak csak száma van. Nagyon könnyű egy ilyen rendszert üzemeltetni, hogy a nálam regisztrált, elvileg baloldali érzelmű szavazók eljöttek-e, vagy sem. És az el nem jöttekért, szavazókörönként csak tízért, húszért aktivistákat küldök, ők autóval kimennek, vagy csak telefonon fölhívják az illet őt, hogy „menj már el Feri bácsi, különben győznek a fasiszták!” Ez az aznapi mozgósítás, amely részét képezte a szocialisták kampányának, és amit a jelenlegi magyar törvények tiltanak. Sokak számára — még az ellenoldalon is – Pokorni Zoltán volt a leginkább elfogadható a Fidesz vezetéséből. Aztán a második forduló éjszakáján nagyon sokan megharagudtak rád. A millennáris-parki Valóban sok szemrehányást kaptam, hogy a Millenáris parkban, a választások éjszakáján miért nem ismertem be beszéd

nagylelkű gesztussal, hogy győzött az ellenfél. Az igazsághoz tartozik, hogy én javasoltam a miniszterelnöknek, hogy föl kell hívni Medgyessy Pétert, és gratulálni kell neki. Ő egy kis gondolkozás után elfogadta. Mondjuk egy kérdése volt, hogy vajon Horn fölhívta-e őt '98-ban; de mondtam, mindegy, hogy fölhívott-e vagy sem. És ezt ő nagyon szimpatikusan meg is tette. Nekem az volt a feladatom – és be kell vallanom, az 131

akkori érzelmeimtől egyébként nem állt ez távol, a megfontolásomtól persze igen –, hogy a „talán van még lehet őség" üzenetét küldjem el. Ez részben az MDF-nek szólt, hogyha ők nem ülnek külön frakcióba, hanem egy frakciót alkot a Fidesz és az MDF, akkor ez a legnagyobb frakció, nagyobb mint az MSZP-é. Elvileg nem kizárható – és a politikában ilyenre mindig gondolni kell –, hogy a köztársasági elnök megfontolja, nekünk ad-e kormányalakítási lehet őséget, mert a legnagyobb pártnak van erre a legnagyobb esélye, még akkor is, hogyha esetleg tudható, hogy az SZDSZ velünk nemigen, inkább az MSZP-vel akar koalíciót kötni. A köztársasági elnök gondolkozott is egy ideig, sietve tájékoztatta őt az SZDSZ és az MSZP, hogy ők csak egymással, és mással senkivel, ne nagyon hezitáljon, ne nagyon gondolkozzon sokáig. Az MDF-nek nem lehet szemrehányást tenni, valóban úgy szerződtünk, hogy önálló frakció lesz, de abban a helyzetben, amikor nagyon kicsi volt a különbség, akár ezt meg is fontolhatták volna. Nem tették. Ennek persze csak akkor lett volna értelme, hogyha az öt mandátumot – ugye tíz mandátum a különbség – meghaladó számban van valóban vitás választási kérdés. Ezt akkor éjszaka még nem tudhattuk, hogy 10 vagy 15 helyen lehet-e újraszámolni, hány helyen volt eljárási hiba vagy effektív választási csalás. Mert ilyesmire azért volt nem egy példa, utóbb még Lendvai Ildikót is elmarasztalta a magyar bíróság olyan tevékenységért, amivel megsértette a választási törvényt. Ha több mint öt ilyen eset van, amire akkor bőven megvolt az esély, akkor érdemes egyben tartani a frakciót, és bízni abban, hogy az eljárások megfordítják ezt a dolgot. Láttunk már ilyet az Egyesült Államokban, ahol végül is a jogászok döntötték el, hogy ki nyerte a választásokat, itt is fönnállt ennek a lehet ősége. Ennek a lehetőségnek a fönntartása volt az én dolgom. De volt más motiváció is: ott volt ötezer lelkes ember, nem lehet azt mondani nekik, hogy köszönjük, szép volt, nagyon jól esett, négy év múlva újra találkozunk. Valami utat kell kijelölni, hogy akkor most mi a teendő, mit kell csinálni? Milyen lehetőségek vannak előttünk? Ezeket föl kell mutatni. És ugyanakkor egy olyan struktúrát, hogy ebből az energiából, ebből az akaratból a lehető legtöbbet próbáljuk fölfogni. Hogy 132

valami megmaradjon ebből. A kormányzás eredményeként a kampány időszakában nagyon nagy erőt, lelkesültséget mozdítottunk meg, ami iránt felel ősségünk is volt és van mind a mai napig. Akkor este a Millenáris parkban mélységesen el voltam keseredve, legszívesebben nem szóltam volna egy árva szót sem, de mégis kellett valamit, lehetőséget, irányt, teendőt mutatni. Viktornak adatott meg a lehetőség, hogy elegánsan azt mondja, hogy igen, győztek, de mégis van feladatunk és munkánk. A választásokat követően hetekig, hónapokig mintha légüres térbe került volna az a garnitúra, amelynek te is tagja vagy. Ezt a Fidesz népszerűsége is megérezte. Mit csináltatok akkor rosszul? Nem tudok a kérdésre válaszolni, hogy közvetlenül a választásokat követ ő időszakban mai fejemmel mit csinálnék máshogyan. Olyan ellenszél volt, amiben szinte lehetetlen volt manőverezni. Ügyvezető kormány

Próbálom fölidézni a nyarat, ott volt az ügyvezet ő kormány ideje, az nyilván részletesebb értékelést kívánna még, hogy ott mit csináltunk jól, mit rosszul. Nagy hibát szerintem nem követtünk el, tehát olyant, ami komolyan befolyásolja a később történeteket, és hatalmas adósságot sem csináltunk, amiként azt két esztendő után hirtelen a szemünkre vetik. Vesztett választás után van arra késztetés, hogy az egészet sértődötten odahagyják az emberek, eljöjjenek, lemondjanak olyanok is, akiknek egyébként ott kell maradni, ki kell tartani. Ezt aránylag jól kezeltük, senki nem sértődik meg, mindenki marad a helyén, dolgozik tovább. Ha majd nem kellesz, akkor kirúgnak. Nem volt könnyű, ha nem is mindenhol, de a tárcák többségében, az államigazgatásban nagyrészt ezt sikerült közvetíteni. A másik szokásos hiba, ez a végeladás, nincs maradás; hogy na, még az ügyvezető kormány idején támogatást adni ennek, annak, amannak; adott esetben pénzügyi szabályokat is szétfeszítve, vagy esetleg átlépve. Láttunk erre példát kormányváltásoknál, hogy a pánikszerű menekülés milyen rossz tanácsadó ilyenkor. Az én tudomásom 133

szerint nálunk ilyen nem történt. Persze hoztunk néhány intézkedést, megemeltük még a nyugdíjat néhány százalékkal, döntött a kormány a szeptemberben fölvehető hallgatói létszámról, és felemelte a diákhitel összegét. Ez utóbbiakat én kezdeményeztem, mert tartottam attól, hogy az MSZP és az SZDSZ ódzkodna ettől. Az eltelt idő engem igazolt. Ezek azonban többnyire indokolt lépések voltak, még ha politikai fricskaként is felfoghatók. Jelentős hibákat szerintem ott nem követtünk el. A D-209-es ügy kirobbanása

Az ügynökbotrány kirobbanása aztán komoly dilemmát okozott. Tudtam, hogy ez egy olyan kő, amelyről nem tudjuk, hol áll meg. Ha nem tudtam volna magamtól, akkor erre föl is hívták a figyelmemet a saját oldalunkról is, Tölgyesi Péter külön kért, hogy üljünk le, gondoljam meg jól, belemegyünk-e ebbe, mert talán a Kádár-korszak óta a politikai küzdelmeknél mindig volt egy határ, amit nem lépett át egyik politikai oldal sem. Ő fogalmazott úgy, utóbb kiderült, kissé jóhiszeműen, hogy Nagy Imre óta ilyen nem volt; meg lehetett bukni a politikában, de politikusokat nem nagyon csuktak le, és nem nagyon tettek teljesen lehetetlenné egzisztenciális értelemben. Ez az ügynökügy – ha mi ebbe beszállunk – akkora robbanást okozhat a magyar politikai elitben, amely nagyon messze ható következményekkel járhat. Ráadásul jobban fog fájni a jobboldalon, mert elsősorban nem a kommunistákat szervezték be, hanem az ellenzékieket. Másrészt a baloldalon ez egy bocsánatos bűn, a jobboldalon viszont gyilkos vád. Tehát míg valaki lehet főszerkesztő ügynökmúlttal, nem lehet püspök. Ez tudott volt. Meg az is, hogy az embereket ez az ügy csak kis mértékben érdekli. Még ezt is tudtuk. De mégis, többen úgy gondoltuk, hogy van egy olyan határ, ahol nem a politikai haszonelvűség számít egyedül, hanem vannak olyan igaz–nem igaz, erkölcsös–nem erkölcsös, helyes–helytelen dilemmái az életnek, amiket akkor is vállalni kell, hogyha abból nincs politikai hasznunk. Nem tudtam, hogy apámon keresztül én ilyen brutális módon meg leszek érintve ebben az ügyben. Ezért nem is tudom, hogy vajon akkor is ezt a purista álláspontot vittem volna-e. Szerencsére ettől a kérdésfeltevéstől megkímélt az élet. Tudtuk, hogy be vannak tárazva a másik oldalon a fegyverek, és nem egy 134

politikustársunkat érhetik el – nem tudtuk, hogy kiket, de fel voltunk rá készülve –, és azzal is tisztában voltunk, hogy a közvéleményben ez nem egyértelműen pozitív ügy. Mégis, ha már ez az újságban kijött, tudtuk, hogy nem lehet megállni. Magára a D-209-es ügynek a kirobbanására egyébként nem voltunk semmilyen szempontból fölkészülve. Természetesen nem nálunk volt a papír. Az, aki birtokolta ezt a dokumentumot, gondosan ügyelt arra, hogy a választások után történjen a fölrobbantása. Meggyőződésem, hogy ha nálunk, a mi oldalunkon lett volna, akkor ez a választások előtt használtatik föl. Tehát valahol a baloldalon lapult ez a dokumentum, olyan szerepl őnél, aki ugyanakkor érdekelt volt abban, hogy a baloldal győzzön, de nem volt abban érdekelt, hogy Medgyessy maradjon. Ők juttatták el a Magyar Nemzethez, de a mai napig nem tudjuk, hogy kitől és hogyan jutott a lap birtokába. Onnét már tudom a történetet én is, hogy följátszották – kicsit elhamarkodva – és a saját oldalunkon belül is előkészítetlenül, mert féltek attól, hogy itt leállítják, megfenyegetik őket. Komoly félelmek munkáltak bennük. De végül is nem érheti szemrehányás őket, a Magyar Nemzet azt tette, ami a sajtó feladata. Különös, közállapotainkról árulkodó tény, hogy Medgyessy Péter népszerűsége soha, sem azelőtt, sem azóta nem emelkedett olyan magasságokba, mint az ügynökbotrány kirobbanása után – dacára annak, hogy az újdonsült miniszterelnökre még az is rábizonyult, hogy a nyilvánosság előtt ezzel kapcsolatban nem mondott igazat. Ez minden normális demokráciában a bukását kellett volna, hogy jelentse. D-209: csak morális ügy vagy nemzetbiztonsági kockázat?

A D-209-es ügy kimenetelét végül az döntötte el, hogy az ügynökkérdés a közvélemény szemében múltbeli vagy jelenbeli problémaként jelenik-e meg. Abban eredményesek voltak a kormánypártok, a szocialista párt, hogy ezt a múlt problémájaként tudták fölmutatni. Természetesen ez múltbeli problémaként is jelentős: megszállt ország, diktatúra, elnyomó rendszer, titkosrendőrség – nem mutat jól, ha egy szabadon választott ország első számú vezetője ugyanez az ember. Ez morális dilemma, de ez valóban csak a társadalom 20 százaléka számára kérdés, 80 százalékának nem az. Ha azonban a jelenre irányítjuk a figyelmet, hogy ez ma milyen 135

problémát jelent a mindennapi emberek számára, ott már nagyobb lehet őségünk lett volna. De ez már nehezebb feladat, egy nagyon is egyirányú médiafigyelemben azt bemutatni, miért gond az, hogy nem tudjuk, mit csinált a miniszterelnök 1978–82 között, mert mind a mai napig nem tudjuk. Az IMF∗ csatlakozás ennek csak egy kisebbik részét vette igénybe, még ha föl is tételezzük, hogy a többi időben azt csinálta, amit mondott, az IMF csatlakozást készítette elő, és blokkolta az orosz hírszerzést. De az azt megelőz ő négy évről nincs információ, a jelentései sem maradtak fönn, illetve ha fennmaradtak, nem tudjuk, hol vannak ezek. Nem tudjuk, hogy a miniszterelnök úr négy éven keresztül mit csinált. Nem tudjuk, hogy kiknél voltak ezek a papírok. Nem tudjuk, hogy kiknél vannak még. Nincs okunk azt gondolni, hogy csak a magyar titkosszolgálatok rendelkeztek ezzel, és más, külföldi titkosszolgálatok nem. Nem tudjuk, hogy akiknek a kezében vannak ezek a papírok, miként igyekeznek ezt kihasználni. Nem tudjuk, hogy nem zsarolják-e meg a magyar gazdaság legfontosabb döntéseit meghozó magyar miniszterelnököt. Így aztán minden nagyobb privatizációs vagy gazdasági ügy gyanús lehet, hiszen nem tudjuk, milyen erők működnek a háttérben. Azért nem tudhatjuk, mert nem tudhatjuk, mi van a miniszterelnök úr múltjában. Nem a múltja miatt probléma, hanem a jelene miatt. Tehát ez a jelenben okoz problémát a Magyar Köztársaság érdekeinek, és nem csak a miniszterelnök múltja, morális megítélése szempontjából. Ezt a történetet nem tudtuk világossá tenni, ezt jóval nehezebb, sőt, megengedem, kockázatosabb így fölvázolni. De ha meg tudtuk volna tenni, akkor lehet, hogy maga a történet is másként végződik. Legalábbis politikai értelemben, mert közjogi értelemben ez az SZDSZ-en múlott. Ma jó esetben pontozásos döntetlenként kell értékelni a D-209-es ügyet, bár félek, hogy nekünk és főként a közélet moráljának igen sokat ártott a végkimenetele. A történet abból a szempontból is tanulságos, hogy pusztán a komcsizás, a múlt felhánytorgatása, 20 %-ot hoz, többet nem. Tehát, ha nem tudja világossá tenni a jobboldal, hogy – túl ∗

IMF-csatlakozás: Magyarország hivatalosan 1981. november 4-én kérte felvételét a Nemzetközi Valutaalapba (IMF) és a Világbankba (Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, IBRD), a belépés dátuma: 1982. május 6. 136

ezeknek a politikusoknak erkölcsileg megítélhető kommunista múltján –, a jelenben milyen problémát okoz a működésük, akkor nem képes a társadalom többségét megnyerni. Nem a múltjuk miatt, hanem a jelenlegi ténykedésük, beágyazottságuk, értékrendjük, rutinjaik miatt, ami nagyon sok kárt okoz Magyarországnak. A jobboldal számára kell, hogy komoly tanulsággal szolgáljon: a pusztán antikommunista hozzáállás ellenzéki párti szerepre elég, de nem tud többségre jutni a magyar társadalomban. Ha a választások után nem ilyen szörnyen felfokozott a helyzet, hanem lehetett volna racionálisan politizálni és mérlegelni, akkor ez a D-209, illetve egyáltalán ez a kérdés nem lehet, hogy jobban kihozta volna a morális és a jellembeli vonásokat? Nem tudom. Azt nem hiszem, hogy a jobboldal – ha a birtokába kerül egy ilyen dokumentum – bármilyen ok miatt lenyeli, vagy elhallgatja azt. Nem tudok olyan okot, ami erre elegendő súlyú lett volna. De nyilván jobban végiggondolja, hogy milyen lehetőséget rejt magában, hogyan lehet ezt teljes egészében kiaknázni, és hogyan lehet elszúrni. Erre több idő és energia kellett volna. Az MSZP abban eredményes volt, hogy múltbéli erkölcsi problémaként tudta az ügyet értelmezni, így nagyjából kalkulálható volt ennek a vesztesége. De ez számukra fájdalmas veszteséget nem jelentett, mert azok, akik számára morálisan elfogadhatatlan volt, azok úgyse szavaztak rájuk, saját híveiből pedig a miniszterelnök ezzel nem veszített. Hamar megtalálták számára ezt a „kimondom kereken, eddig titok volt, de nem szégyen” szerepet, és ezt az első napok bizonytalansága után jól is vitte. Az SZDSZ – erről nem szívesen beszélek –, az ő magatartásukban nagy szerepet játszott a választási hajrának a fölfokozottsága is. Volt olyan éjszaka, amikor az SZDSZfrakció szavazott, amikor már úgy gondoltam, hogy a Medgyessy-kormánynak vége, és megalakul a Kovácskormány, talán még Kovács László is hitte ezt néhány órán keresztül, az SZDSZ-frakció éjszakáját figyelemmel kísérve. Erős a gyanúm, hogy maga az MSZP-frakció fordította meg a dolgot Kovács ellenében, és tartott ki a miniszterelnök mellett, 137

és tette világossá, hogy ők nem fogják a bizalmatlansági indítványt támogatni. Ha az SZDSZ megvonja a bizalmát Medgyessytől, akkor óhatatlanul velünk keveredik egy platformra. Az erős kampány, az erős megosztottság ezt lehetetlenné tette az SZDSZ számára, hogy hát persze, a Medgyessy ügynök is, meg hazudott is, na de hát a Fidesszel mégsem lehet együtt szavazni Medgyessyvel szemben. És miután ezt világossá tette az MSZP, saját pártelnökével, Kováccsal szemben is, az SZDSZ-indítvány csapdában volt, mert vagy velünk kerül egy platformra, vagy Medgyessyt fogadja el, és láthatóan úgy ítélték meg, hogy ez a kisebbik rossz.

az SZDSZ választása

11. C S A L Á D

É S H IV A T ÁS

A D 209-es ügy kapcsán került aztán sor a lemondásodra. Édesapád történetét már elmesélted, most arra vagyok kíváncsi, hogy végleg hátat akartál-e fordítani a politikának? Először is rendbe kellett tennem édesapám dolgát. Hogy ezt hogyan rendezzem el, hogyan ülepedjen le, hegedjen be a seb. Végül arra jutottam: ezzel nincs mit kezdeni, együtt kell élnem vele. Ahogyan az embernek, ha levágják a kezét, akkor sincs mit tenni, így kell élni és kész. Lemondás után

Én ezt a történetet úgy fogtam fel, mint egyfajta felszólítást, intő jelet arra, hogy elgondolkodjam. Ahogyan apám a körülmények foglya lett, és megzsarolták, úgy valamennyien a körülményeink foglyává válhatunk. Felmerült bennem, hogy amit én pártelnökként tettem, úgy volt-e jó, ahogyan csináltam? Mennyiben kényszerültem bele olyan szerepbe, ami már nem az enyém? Persze utólag mindenki okosabb, akkor nem volt mese, mert ha az ember lábát harapdálják, vissza kell ütni, de mégsem erre készültem. Volt egy ilyen eleme, tanulsága a 2001-es, 2002-es évnek. A politikai szerep olyan erős kényszereket tud teremteni, hogy az ember már olyat is mond, amit maga sem akar. 138

Faiskola

Ez a dolog arra is kényszerített, hogy elgondolkodjam azon, valóban ezt akarom-e csinálni hetvenéves koromig? Tudom-e olyan hittel, tűzzel, lelkesedéssel folytatni, ahogyan abba egykor belevágtunk, és ahogyan ezt érdemes? Hetekig gondolkoztam azon, hogy mit is kezdjek az életemmel, ha felhagyok a politizálással. Lemondtam, kiszálltam, de akkor mit csináljak? Taníthatok gimnáziumban, főiskolán; könyvet írhatok. Azt mindenesetre sejtettem, hogy félig-meddig a politika peremén állni nem esne jól nekem. Hogy más csinálja azt, amit korábban én csináltam, én meg elemezgessem. Ez negyvenévesen nem egészséges dolog. A sértettség meg a hiúság lenne ott a mozgatóerő, amiből sosem születik jó. Hosszú hetekig gondolkoztam azon, hogy valami vállalkozásba fogjak, a barátaim nevettek rajtam, amikor mondtam, hogy legszívesebben egy faiskolát nyitnék. A volt oktatási miniszter faiskolája – a Kaláka együttesnek van egy faiskolás száma, nagyon jó kis dal, talán onnan jött az ötlet. De nem viccnek szántam. Megnyugtató figyelni, ahogyan az életnek az elemi törvényei működnek, csalás és képmutatás nélkül. A magból nem nő ki más palánta, mint amit akarunk, és a csemetéből aztán fa lesz. Rendet, struktúrát, kilátást, fegyelmet ad, én pedig erre vágytam. Végül is a dolgot nem én döntöttem el, hanem az élet. Olyan kíméletlen volt a támadás 2002 őszén, olyan arcpirító a rágalmazás, és olyan felemelő az emberek indulata, a méltánytalanság, a választási vereség megmagyarázhatatlansága, meg az utána lévő üldözéses hadjárat miatt; hogy nem lehetett nem odaállni, mert úgy éreztem volna én magam is, hogy cserbenhagyok sok ezer embert, a barátaimat. Már a nyáron, a TV előtti tüntetéskor Viktor felhívott, hogy menjek el. Mondtam neki, hogy nem akarok beszédet mondani, most nem tartom ezt helyénvalónak. De hogy legyek csak ott, jelezzük az embereknek, hogy itt vagyunk, nem léptünk le, nem menekültünk el. Úgy gondolom, jól érezte, hogy erre szükség van. Én sem tehettem mást, beszédet nem mondtam, de elmentem, hogy persze, itt vagyok, veletek vagyok, és elmondtam Szép Ernő egyik versét. Ezt azóta is többen felemlítik nekem. Szép Ernőt sokaknak – így nekem is – Tandori Dezső fedezte fel újra. A Járok-kelek, 139

megállok című válogatáskötet és a Tandori által készített lemez nagyon jó. Nekem ma is Tandori éneklő, deklamáló hangján szól Szép Ernő. A ne hidd című versben rengeteg keserűség, erő és hit van. Az érettségiző osztályomnak olvastam-adtam búcsúzóul: „Megmarkolom két válladat / Szemembe nézz. Ne hadd magad.” Muszáj Herkules

Aztán ősz, kora tél – végül a politikai riválisok kényszerítették ki, hogy elkezdjek újból foglalkozni oktatásüggyel, politikával. Ha békén hagytak volna minket, akkor lehet, hogy dűlőre is jutok, és ma virágzó kertészetem lenne. De belekényszerítettek valamiféle muszáj Herkules-szerepbe. Hogyan is írta Ady? „Milyen hígfejűek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse, magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak, űznek, / S nekihajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.” Ez történt: piszkálgatnak, szurkálgatnak, kis aljasságokat mondanak a Fideszre, illetve a polgári értékeket valló táborunkra, és az ember nem teheti meg, hogy ne menjen vissza. Utána aztán belevágtunk valami újba, amibe szerepet kellett vállalni – ez már a szövetség. De arra jó volt ez a tíz hónap, hogy ott van a fejemben: a politikát csak addig szabad csinálni, amíg nem válik puszta állássá; hanem marad, ami volt: hit és küldetés. Fásultan, pénzkeresetként ezt nem lehet művelni. Addig lehet, amíg az emberben valami vágy lobog. Tudok én küzdeni remény nélkül is, mint 2002-ben a két forduló között; akkor sejthető volt, hogy ez ugyan heroikus erőfeszítés, de Isten csodája lenne, ha sikerülne. Ott volt a lelkünk mélyén a keserűség, de csinálni kellett, és csináltuk. És a végén nagyon kicsin múlott a csoda. Ehhez tűz, szenvedély, indulat kell, valami kis mániákusság. Ez kihűlhet az emberben, közel is jártam én ehhez 2002 nyarán, amikor lemondtam. Nemigen merik bevallani a politikusok, hogy szeretik, amit csinálnak, és bizony a televízióból is úgy tűnik, hogy sokszor eléggé nehéz kenyér ez. Miért jó politikusnak lenni?

Nem egyszer feltették nekem azt a kérdést, hogy nem hiányzik-e a tanítás. Nem annyira a tanítás hiányzik, a 140

gyerekek hiányoznak, mert nyitottak, őszinték, tiszták, derűsek. A felnőttek már tartózkodóbban vesznek részt egyegy vitában, vagy beszélgetésben. De a politikus munkája és a tanár munkája között sok hasonlóság van. Egy jó tanár is azt mondja, amit hisz. Próbálja az összefüggéseket, a világ bonyolultságát, szépségét megmutatni. A közhiedelemmel ellentétben a politikusnak nem az a dolga, mint egy ügynöknek, hogy rábeszélje valamire az embereket, hanem hogy meglássa, mi az, amire egy közösségnek szüksége van, és amire ez a közösség összefogással képes lehet. A választási összejövetelek, esti fórumok, találkozók mind – mind erről szólnak. Persze ez csak a feladat egyik része, hogy elmondjuk, mi hogyan látjuk a dolgokat. Engem az emberek sokasága mind a mai napig lenyűgöz, és meghat az a nyitottság, meg érdeklődés, ahogy egy ilyen gyűlésen vagy fórumon részt vesznek. Mondok egy példát: még a kampány idején, Hódmezővásárhelyen egy hatalmas teremben a Fekete Sas szállodájának báltermében, a vásárhelyi polgárok mellett rendes csizmás, kérges tenyerű emberek is ültek a Fórumok, gyűlések, hallgatóságban. Nemcsak az érdekelte őket, hogy mennyi a géptámogatás, meg hogyan lesz itt a földtörvény módosítása – találkozások persze elsősorban ez —, de legalább olyan érdeklődéssel hallgatták végig, hogy mi van a minimálbérrel, meg a munkanélküli segéllyel, miért kell a kettő összegét eltávolítani egymástól, mi az értelme a felsőoktatás átalakításának. Meg kell mondjam, én még a mai napig is csodálkozom, hogy az emberek fáradtan, munka után, gyerekek mellől is eljönnek, és ezt meghallgatják, megértik. Nem kezdenek el sugdolózni, meg mással foglalkozni, hogyha nem az ő mindennapjaikat konkrétan érintő kérdésekről van szó. Az egészet szeretnék átlátni, amiben élnek. Ezt a sokszor zavarosnak tűnő, sok apró részletből összetevődő dolgot: a magyar társadalom, a gazdaság, a közigazgatás bonyolult rendszerét. Mert tudják, hogy ez befolyásolja az ő életüket, vagy a gyermekükét, az unokáikét. Gyakran meg is mondják, ami ott nekik nem tetszik. Nem mindig közgazdász professzorként, meg jogászi pontossággal, de többnyire nagyon lényeglátóan. Ilyen értelemben én rengeteget tanultam és tanulok ezeken az estéken, sőt ma már azt gondolom, hogy a politikával 141

foglalkozó emberek számára ez a legfontosabb érték és erény: a valóságismeret. Nagyon tisztelem a messzire látó politikusokat, akik néhány szép gondolattal és eszmével fel tudják festeni a jövendőt. De azt is látom, tudom, hogyha ezek a vizionáló politikusok nem állnak két lábbal a földön, akkor borzasztó hibákat, sőt bűnöket tudnak elkövetni. A realitásérzék, a valóságismeret ma már fontosabb a szememben, mint a nagy víziók, a nagy látomások. Arra is rájöttem, hogy ezeken a fórumokon, beszélgetéseken, ahol én részt vettem, legtöbbször megosztottuk a felelősséget egymással, én elmondtam, hogyan látom, de legalább ennyire alakították a beszélgetést azok is, akik ott voltak. Hozzászólással, kérdéssel szabták meg, hogy merre kanyarodjon a gondolatmenet. Rengeteg olyan felismerés született meg bennem is, amire ott, ezeken a rendezvényeken jöttem rá. Tisztelem azokat az embereket, akik egy íróasztal mellett, a dolgozószoba hűvösében kitalálnak valami újat. Én nem tartozom közéjük. Nekem általában személyes térben jutnak eszembe a dolgok. A másik ember inspirál, az ő gondolata, észrevétele késztet arra, hogy végiggondoljam újra a bejárt gondolati pályákat, és ne csak ledaráljam, hogy én miként látom, hanem valóban arra figyeljek, hogy megfeleljek az ő kérdésére. Ebben a tekintetben megőriztem valamit a tanár ethoszából is: minden egyes este kihívás, hogy őszintén végig gondoljam, amit az illető kérdez, és nem lehet verbálisan áthidalni, egy lózunggal kibújni a kérdés alól. Ez olykor meglepi a rendezvények résztvevőit, mert néha megállok 20-30 másodpercre, vagy akár egy percre is, és próbálom végiggondolni, hogy mi is az őszinte válasz. Egy több százfős rendezvényen ez nagyon hosszú idő. Néha meghökkenten azt gondolják, hogy nem jut eszembe a válasz. Nem így van, egyszerűen csak szeretném a valódi feleletet megadni arra, hogy akkor most Kapuváron mi a teendő a húsgyár összeomlása után. A leállított Széchenyi-terves kisvállalkozó most perelje-e a magyar államot, vagy ne perelje. Merjen-e belevágni, vagy ne merjen. Mert könnyű a színpadról bátornak lenni, de ő viszi a bőrét a vásárra, az ő életéről, az ő vállalkozásáról van szó.

142

az őszinte válasz Amíg komolyan tudjuk venni ezeket az esti találkozókat, kötelezettségeaddig ezektől nagyon sokat kapunk mi is. Szakmailag is, de

legtöbbet persze az ember érzelmileg kapja. Egyrészt az emberek szeretetét, ami hallatlan erőt ad; másrészt hogy tétje van annak, amit csinál. Ez nem politikai játszma: „most nő az infláció – na és akkor mi van?” Mert annak van gyakorlati következménye a mindennapokban is. Kevesebben jutnak egyetemre vagy többen? Kevesebb ember tud belekezdeni egy saját otthon megteremtésébe vagy több? Jó dolog azt látni, hogy valamibe belevágunk, és hat; hús-vér eleven emberek életének a perspektíváit, lehetőségeit nyitja, gazdagítja. Vagy szomorú azt látni, ha egy változtatás lezárja a lehetőségeit, és kudarcra kárhoztatja őket.

Gyakran tűnik úgy, hogy az egész politika csak egy műsor. A tv-ben, a sajtóban – maguk sem gondolják komolyan, csak mondják, vagdalkoznak, ütik egymást. A szappanoperák és a valóságshow-k között a politikai show zajlik a híradóban. De ezek az esti, délutáni találkozók helyre teszik az ember fejét és A politikusi hivatás a lelkét, hogy a politika bizony a valóságról szól. Nem következmények nélküli, ami történik. Mind jó, mind rossz értelemben tétre megy. Ezért is próbálok mind a mai napig elmenni mindenhová, ahová hívnak. Nem akták, nem projektek és költségvetési számok, hanem emberi sorsok fordulnak meg a politikusok döntéseit ől. Nagy felelősség, ugyanakkor mással össze nem hasonlítható vonzerő, hogy a politikusnak valóban módja van a valóságot alakítani. Ezért jó végül is kormányon lenni. Nem az autó, a sofőr meg a titkárnő – bizony néhány hét után már cellának tűnik a miniszteri Mercedes. Az első héten nagyon örül az ember, milyen szép bőr ülése van, és milyen csillogó, de a harmadik, negyedik héten, amikor folyamatosan benne tölti a fél napját, akkor pontosan tudja, hogy ez csak egy csillogó cella. Nem ezek a vonzóak. Nekünk sem, és meggyőződésem, a mostani kormánytagoknak sem ez jelent örömet, hanem az, hogy az ember saját hite, meggyőződése, szakmai tudása a valóságot alakító erővé válik. Ez lenyűgöző dolog. Mindenki látja ezt, aki gyereket nevel, vagy aki házat épített; tudja, hogy ez milyen erővel bír, és nyilván ezért is vállalják a politikusok 143

a gyakran nagy lelki és fizikai terhelést, meg a sokszor megalázó paprikajancsi szerepet. Mondtad, hogy érzelmileg sokat számít az emberek visszajelzése, szeretete. Mi a helyzet a negatív visszajelzésekkel? 12 éve politizálok a Fideszben, 16 éve foglalkozom valamilyen módon közügyekkel. Nekem – azt hiszem – kétszer szóltak oda durván a hétköznapokban. Egyszer a budai Skála közértjében a tejes pultnál, tejfölök és joghurtok előtt toltam éppen az egyik gyerekemet, aki bent ült a kocsi gyerekülésében, amikor elment mellettem két nő. Jó hangosan, hogy én is halljam, mondták, hogy itt van ez a disznó fideszes. Az embernek ez persze ilyenkor rosszul esik, még akkor is, ha tudja, hogy ez vele jár; a legkellemetlenebb az egészben az volt, hogy a 3-4 éves fiam kérdezte, hogy mit mondanak a nénik? Mi ez? – érdeklődött. Én morfondíroztam, mondjak-e a nőknek valamit, de aztán arrébb mentem. Másodszor, talán még 2002-ben jött oda hozzám valaki, egy étterem ajtajában ácsorogtunk, vártam a feleségemet, hogy kijöjjön a gyerekekkel, vagyis éppen egyedül voltam, amikor az illető megszólított: régóta keresi a lehetőséget, hogy mondjon nekem valamit. Azt gondoltam, hogy ez egy megerősít ő üzenet lesz, amiből sok van nap mint nap, szerencsére; és bólintottam. Amire ő belekezdett: régóta meg akarja egyikünknek mondani, hogy borzalmas dolog volt, amit mi műveltünk a választási kampányban, és szégyelljük magunkat! Nem igen tudtam mit kezdeni vele, az étterem ajtajában, bemutatkoztam szépen: Pokorni Zoltán vagyok. Ő nem ezt tette, hanem sarkon fordult és elment. Megbeszélni a dolgot, szóba elegyedni már nem akart, ahhoz talán már nem volt mersze. Névtelen levelek, telefonok persze előfordultak, de az más. Ezt a két esetet leszámítva nem volt rossz élményekben részem. Inkább a megerősítő, a kedves, szeretetteljes üzenetek dominálnak, ezekkel nap mint nap találkozom.

144

Lehet egy teljes, normális, emberi életet élni a politika mellett, azon túl, hogy persze az embert fölismerik, vagy rajongó vagy szitkozódó emberek oda-odaszólnak neki az utcán? Jut-e idő és energia a magánéletedre, a családodra? Hogyan néz ki Pokorni Zoltán egy átlagos napja?

Egy átlagos nap

Nagyon nehéz harmóniába hozni a kett őt, a magánéletet és a munkát, tehát azt, hogy mindennek megfeleljél. Legyen szó parlamenti, illetve pártpolitikáról, vagy ha kormányzati szerepben vagyunk, akkor a minisztérium irányításáról – mindegyik föl tudja falni az ember egész napját. Nincs az az idő, amit még nem lenne érdemes felhasználni, még elmenni erre a fórumra, még eleget tenni annak a meghívásnak, hiszen jogos minden igény. Az emberek közvetlenül akarják hallani, hogy mi van, és közvetlenül akarják elmondani a véleményüket. Az ország mind a 3200 településén joggal tartanak erre igényt. Közben persze ki is kellene találni, meg is kellene valósítani a dolgokat, dolgozni is kellene – a szó klasszikus értelmében. Vagyis megtervezni, megszervezni, tárgyalni, megvitatni; partnereket, szövetségeseket keresni, egy-egy ügy mellé támogatóként állítani. Mindez már magában is sok. A tapasztalat az, hogy nagyon könnyen elragadja az embert, ha meg szeretne tisztességgel felelni annak, amire vállalkozott. Hajnaltól késő éjszakáig lehetne ezt csinálni, gyakran csináljuk is. Hogyan is néz ki egy napom? A gyerekeim szoktak felkelteni valamikor 5 és 6 óra között. Négy fiunk van, Benedek, Ágoston, Ábel és Barnabás. A két középső korán kelő, de Ágoston találta ki, szerintem ösztönösen jött rá arra, hogy ha ő hajnalban felébreszt engem, akkor van egy nyugodt háromnegyed órája; ami csak az övé. Hamarosan csatlakozott hozzá Ábel is. Amikor még a bátyjuk alszik, még Barnabás is alszik, és akkor csak velük kell foglalkozni. Mesélni, kakaót készíteni… Volt egy időszak, amikor rendszeresen azzal nyaggattak, hogy fogócskázzunk. De amúgy könyvet felolvasni, vagy csak úgy egyszerűen játszani nagyon jól lehet ilyenkor. Aztán minden reggel megyek a pékhez, az iskolába viendő kakaós csigát, tejet, kiflit megvenni. Amikor erre van idő, én viszem óvodába a kisebbet, iskolába a nagyobbakat. A 145

nehezebb, ha hajnalban kell televízióba menni; Hírtévé, Napkelte, Duna TV; rádió, akkor ott állok, a pék előtt, és várom, hogy kinyissák a vasrácsot, és 6 órakor én vagyok az első vásárló. Hazarohanok, a kiflivel, kakaós csigával, leteszem az ajtó előtt, és már futni kell, mert 6.30-ra, 6.40-re át kell érni a város másik felébe. Ilyenkor a feleségem megy egyszerre három helyre. A reggeli szereplések után általában 8-kor vagy 9-kor kezdődik a nap, délelőtt parlamenti ülés, bizottság, tárgyalások, pártelnökségi ülés, tehát valami mindig van. Tárgyalások valakivel, két emberrel, hárommal, harminccal, gyakran sajtótájékoztató. Délután már az ember legtöbbször indul valahová, egy héten kétszer-háromszor egyegy fórumra, beszélgetésre, konferenciára. Helyi sajtótájékoztató, majd 6-tól 8-ig, fél 9-ig kérdések, beszélgetés, vita. Utána még fontosnak tartom, hogy ha már ott vagyunk, akkor üljünk le a helyi polgári körökkel, fideszes képviselőkkel megbeszélni, ők hogyan állnak, mi történik? Ez eltart 11-ig akkor indulok haza, tehát éjjel 1, fél 2, amikor hazaérkezem. Halkan, hogy ne ébredjenek fel a többiek. A lefekvés el őtt még néha előfordul, hogy olvasni kellene, felkészülni másnapra. Erre ritkán van már akkor erőm, energiám. Rendszerint 4-5 órát alszom, ami megbosszulja magát. Egyik ismerősöm, akit 4 éve láttam utoljára, most összefutottunk, kedves szemrehányással mondta, hogy borzasztó, hogy beleőszültem ebbe a politikába. Az ember észre sem veszi napról-napra, de valóban koptatja a tartalékokat. Mégis úgy érzem, rendben van ez így. A politikusok szoktak panaszkodni, hogy milyen fárasztó a dolog, én ezt nem érzem nagyon fárasztónak. Szeretem, sőt, bizonyos értelemben egy nyaralás jobban szokott nyomasztani, mint ez, ugyanis hamar lelkiismeret furdalásom támad. Az első pár nap jó, de már a negyedik–ötödik napon nehezen tudnám megmondani, hogy miért, de úgy érzem, hogy valamit nem végzek el, amit el kellene végeznem. Néha nyomaszt, ha egy hétre kiesem a munkából. A munkalélektanban és a pszichológiában az ilyen embert workalcoholic-nak hívják. Nem állítom, hogy a politikusok nagy része ilyen, de van bennük valami hasonló. Csak akkor érzik magukat jól, ha folyamatos és erőteljes terhelés alatt vannak. Érdemes azon elgondolkozni, hogy ennek mi az oka. 146

Sokaknál azt látom, hogy azért dolgoznak olyan sokat, hogy ne kelljen a fenekükön ülni, és ne kelljen elgondolkozni az életükön. Van ilyen típus is, lótok-futok, csak hogy ne kelljen feltenni azt a kérdést, hogy mi végre ez az egész. Szeretem a munkámat

Nálam nem ez a helyzet. Világosan látom a politikai cselekvés értelmét, és időről időre felül is vizsgálom magamban. Végül is szeretem a munkámat. Szeretek így dolgozni, szeretek így élni, szeretem, ha minden nap elfáradok. Szeretem látni, hogy ma csináltam valamit. Talán ezért nem lettem kutató, mert az eredmény sokkal hosszabb távon jelenik csak meg. Az iskolában is ez volt a jó. Hogy nap mint nap érezted, hogy ma csináltál valamit. Ennek az sem mond ellent, hogy persze a politikában is három-négy, sőt tíz évre kell tervezni, vagy kitartóan küzdeni valamiért. Mit szól ehhez a feleséged? A gyermekeid hogyan tolerálják, hogy egész nap távol vagy? A családomról, feleségemről, gyerekeinkről, közös életünkről nem szívesen beszélek. Attól, hogy az ember politikusként dolgozik, még őriznie kell a család intimitását. A magam motivációiról, gondolataimról számot adok, ha kell, de ez már az ő életük is. Itt nem csak a szeretet és a másik iránti tisztelet diktál, hanem egy egészséges egyensúly iránti vágy is. Kell, hogy az életünknek legyen olyan védett zuga, ami csak a miénk, ez ad nyugalmat, erőt, tartást a többi területen. Védem őket, és ez az a pont, ahol védem magamat is.

Hétvégék

Hogy miként lehet a politikus egész napos elfoglaltságát összeegyeztetni a négy gyerekkel, a normális polgári családi élettel? Igyekeztem megtartani, hogy vasárnap soha, és szombaton is csak ritkán megyek el, de sajnos a szombat mégis sokszor áldozatul esik. Ám a vasárnapot sikerült eddig megőrizni – bár azt sem mindig. Itt nincs ideális megoldás, ez egy állandó gyötrelem, állandó mérlegelés, mert a politikai munka mindig el akarja foglalni a maximális időt, és az ember sokszor hagyja. Néha a feleségem szemrehányásából, a gyerekek tiltakozásából jövök rá, hogy már megint túl 147

futottam, már megint nem úgy osztom be az időmet, ahogyan kellene. Azzal nyugtatom néha magamat, hogy Andrea, a feleségem így ismert meg engem 1988-ban. A gyerekek – az más dolog. Ők, ha úgy tetszik, nem tehetnek róla, hogy az apjuk politikus, és ha valakivel szemben, akkor velük szemben van lelkiismeret furdalásom. Mert ők egyszer háromévesek, egyszer négyévesek, és ha nem vagyok otthon, amikor kell, azt tőlük veszem el – meg persze magamtól is. Mindegyik gyermekem születésénél szerettem volna ott lenni, az egyiküket lekéstem, mert éppen Békéscsabán voltam valami fórumon, és jöttem haza éjszaka, nem találtam otthon a feleségemet, csak telefonon hívott fel egy nővérke, hogy Pokorni apuka? Későn értem haza. A másik háromnál ott voltam, de hát az kevés, ha a születésüknél ott van az ember, ott kell lenni akkor is, amikor elesik, amikor utálja az óvodát, amikor az iskolában gondok vannak – és ez nem mindig sikerül. Az ember néha azt hiszi, hogy pótolhatatlan, és pont ő az, akinek pont ott kell lennie, mondjuk Békéscsabán, hogy elmondja, miképpen van az államadóssággal, meg a nemzeti alaptantervvel. Aztán rájön, hogy bár az emberek szeretik őt, és joggal tartanak rá igényt, de csak egy hely van, ahol pótolhatatlan: a családban. Mégis, amikor a kettő között mérlegelni kell, valahogy mégis sokszor megsérti ezt az elvet, és próbál megfelelni annak, amit vállalt, és amit elvárnak tőle a pedagógusok, a polgári oldal hívei, meg amit magam is jónak tartok – mindezt tisztességgel végig kell csinálni.

148

12. H O G Y A N

TOVÁB B?

Beszéljünk a jelenről és a jövőről is! Az oktatás mindig szívügyed volt. Nem akarom, hogy aktuálpolitikába csússzunk, ezért nem kérem, hogy értékeld a kormány munkáját, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miként látod az oktatás helyzetét ma? A felsőoktatás átalakításának problémáiról már beszéltem. Nagyon nagy gondnak tartom, hogy az oktatási kormányzat a valóban megoldandó feladatokat összeköti egy totális reformmal. Ez utóbbi számos eleme – teljes joggal – éles ellenállást váltott ki, így azonban a sürgős tennivalók is késedelmet szenvednek. Ez pedig súlyos következményekkel járhat mind az intézmények, mind a hallgatók és az oktatók életében. Az uniós csatlakozás megnyitja annak lehetőségét, hogy Magyarország egyfajta tudásközponttá váljék, és a jelenleginél lényegesen nagyobb szeletet hasítson ki magának a nemzetközi oktatási piacból. Ehhez azonban a beruházások és a szakmai fejlesztések folytatására lenne szükség. Az elmúlt két esztendő költségvetésének vesztesei között előkelő helyet foglal el az oktatás. A súlyos finanszírozási gondok miatt több program lelassult, vagy teljesen leállt. Akadoznak a felsőoktatási beruházások, késik a képzési követelmények átdolgozása vagy a creditrendszer bevezetése. Hasonló a helyzet a közoktatás területén is: szomorúan látom a Comenius minőségfejlesztési program vagy az átfogó értékelési program kiüresítését. Aggasztó, hogy a kétszintű érettségi – a 2005-ös bevezetés előtt egy évvel – anyagi okok miatt veszélybe került. A legnyugtalanítóbbnak azonban a tantervi szabályozás kérdését tartom, hiszen ennek igen messze ható következményei lehetnek. A kerettantervek megalkotása után az új kormány számos esetben hozzányúlt a közoktatási törvényhez, már alig lehet számon tartani ezeket. A legfontosabb, és hosszú távon talán legmeghatározóbb változást a tantervi szabályozásban hozta, amelyik közvetve érinti az iskolaszerkezetet is. Bár ezt nap mint nap igyekeznek elleplezni, de mégis nyilvánvaló, hogy részben pénzügyi,

részben stratégiai okok miatt a Medgyessy-kormány a 6+6-os rendszert preferálja. Ennek a kritikáját már többször elmondtam. De van egy másik mozzanata is az új nemzeti alaptantervnek, amelyet kockázatosnak érzek, és ez az ismeret jellegű követelmények teljes mellőzése. Nem ott van az igazi dilemma, ahol mutatni szokták, álvitákkal múlatják az időt a közvélemény el őtt, hogy most a képesség-e a fontos, vagy az ismeret. Aki kicsit is foglalkozott ezzel, az pontosan tudja, hogy épp olyan abszurd a kérdés, mintha azt kérdezném, hogy a négyzet melyik oldala járul hozzá a legjobban a kerületéhez? Abban nincs vita a pedagógusok, az oktatási szakértők között, hogy a mai közoktatásunk ismeretközpontú. Túl sok mindent akarunk a gyerekek fejébe gyömöszölni, már nem látják a fától az erdőt, olyan sokat kellene tanulniuk, hogy már lassan nem tudnak semmit, mert nincs idő az ismétlésre, az elrendezésre, a dolgok leülepedésére, az ismeretek használatának megtanulására. Alaptanterv – ismeretek nélkül

Ennek a bajnak több oka van. Az oktatás bizonyos értelemben mindig konzervatív, hiszen mindig egy adott társadalom által elfogadott, értéknek tulajdonított dolgot ad át. Ebbe az értékmezőbe folyamatosan új és új elemek lépnek, egyrészt a technológia, a tudomány, a kultúra fejlődése miatt, másrészt a rendszerváltozás emelt vissza a jogaiba számos olyan ismeretet, amit korábban politikai, ideológiai okok miatt kitaszítottak az oktatási gyakorlatból. Természetesen ezek egy részét is vissza kell hozni. Mindennapi életünk változása hívja fel a figyelmet arra, hogy például a filmesztétika, a médiaismeret, a közlekedési ismeretek, a drogprevenció mind nagyon fontos feladatok az iskolában, sőt már-már az az érzésünk, hogy a társadalom túlontúl sok kérdés megoldását hárítja az iskolára. Valljuk be, hogy szerepet játszik a tantárgyi sovinizmus is. Nem engedünk el semmit. Pedig ha jobban belegondolunk – én magyart és történelmet tanítottam, tehát lehetek kíméletlen – valljuk be, például Tompa Mihály: A madár fiaihoz c. allegorikus költeményének már nem kell kötelező tananyagként szerepelnie. Világos után, az elnyomatás éveiről 150

szóló szép allegória, de esztétikai értéke nem olyan jelentős, hogy kötelezően, hangsúlyozom, kötelezően meg is tanítsuk a gyerekeknek. Miközben, mondjuk, nem jut idő Pilinszkyre és Weöres Sándorra. A XIX. századi politikatörténetet, a porosz– osztrák háborút, az olasz és a német egységet olyan részletességgel fejtjük ki, ami indokolt volt a két háború közötti Magyarországon, mert meghatározta a kiegyezést és a XX. század politikai rendszerét. De ma már 150 évnyire vagyunk ett ől, és mindeközben nem foglalkozunk a német egységgel a XX. század végén; hogy az miként jött létre, vagy hogyan született az Európai Unió, hogyan történhetett meg a rendszerváltoztatás Magyarországon. Hogy ezen változtatni kell, az bizonyos. Ebben mindenki egyetért. A nemzeti kultúra és az oktatás

A különbség ott van, hogy a jelenlegi kormányzat nem vállalja azt a nagyon konfliktusos és nagyon nehéz feladatot, hogy a kulcskompetenciákra, képességekre koncentrálva megalkossa és rögzítse a minimálisan szükséges ismeretek körét is. Tudom, hogy ez konfliktusos feladat, mi három évet szántunk rá. Viszont ha nem teszi meg, akkor hosszú távon nagyon nagy kockázatot vállal. Mert miközben egyetértünk abban, hogy erősíteni kell a tanítási gyakorlat képességfejlesztő oldalát, nem lehet eltekinteni attól, hogy a tantervi szabályozásnak ez a szintje kötelezően elsajátítandó minimális ismereteket is tartalmazzon. Mert ha ez nincs, akkor 5-15 év távlatában széteshet az a kulturális egység, amit ma az iskola folyamatosan újrateremt. Az oktatásnak ugyanis nemcsak az a dolga, hogy az egyént sikeressé tegye és felkészítse az életre, hanem az is, hogy a közösség kultúráját is közvetítse a felnövekvő nemzedék számára. A mai köznyelvben ritkán használjuk azt a szerkezetet, hogy „kopár szik sarja”. Mégis minden magyar ember pontosan érti. „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja. / Tikkadt szöcske nyájak legelésznek rajta.” Mindenki megtanulta legalább az első versszakot, jó esetben az első éneket. Mi még tudjuk, hogy „még nyílnak a völgyben a kerti virágok,” úgy reménykedünk az életben, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta a vért”, ez az oka annak, hogy nemcsak grammatikai értelemben értjük meg egymást, hanem az érzelmeinkben is megértjük a másikat. Nemcsak a mondat jelentését értem, hanem azt is megérzem, hogy mennyire bízhatok meg a másikban, akivel beszélek. Ez az a

kulturális közeg, közös tudás, ami összetart egy nemzetet, ami a bizalmat megteremti közöttünk, ami nélkül nem lehet működőképes egyetlen nemzeti közösség sem. Harry Potter és Toldi

Én nem rovom meg az önmagát liberálisnak nevező oktatáspolitikát, amiért azt állítják, hogy az egyén a fontos. Csak nem fogadom el. Mert véleményem szerint az egyén is csak akkor lehet sikeres, teljes, ha egy közösség része. Az egyén csak közösségben teljesedhet ki, nem önmagában, elszigetelt indivídumként. Ezért nem lényegtelen, hogy a számára egyéni boldoguláshoz szükséges kompetenciákat a Harry Potteren vagy a Toldin sajátítja el. Természetesen azt sem tudom elfogadni, ha valaki ezt úgy aposztrofálja, hogy gonosz, aljas indulatból, a nemzet elveszejtésének szándékával alkották meg ezt a tantervet. Én nem látom rajtuk ezt az ördögi vonást. Önmagukhoz képest még bizonyos értelemben konzekvensek is, abból a fajta egyoldalú liberalizmusból levezetve ezt a megfontolást, ezt a tantervet, amit vallanak. Azt is mondhatom, hogy ez így logikus. Csak ezt ártalmasnak és veszélyesnek gondolom, hogy nem tartják fontosnak az oktatásnak a kultúra újratermelésében betöltött feladatát. Nem látják azt az összefüggést, ami az egyén boldogulása és a közösség léte között fennáll. Vannak aztán olyan kérdések is, amelyek látszólag csak periférikusan kapcsolódnak az óvodák, iskolák életéhez. Egyegy rövid szakasz szabályozza ezeket a jogszabályokban, mégis meghatározó jelent őségűek lehetnek. Ilyen kérdés például a pedagógusok titoktartási kötelezettségének, vagy az iskolában, illetve annak közvetlen közelében történő drogfogyasztás szabályozásának kérdése. A pedagógusok szülővel szembeni titoktartási kötelezettségét 2003-ban vezette be a közoktatási törvény. Ez egy abszurd helyzetet teremtett, hiszen a törvény ahelyett, hogy a szülők és pedagógusok együttműködését segítette, támogatta volna, éket vert tanár és pedagógus, szülő és gyermeke közé. Meggyőz ődésem, hogy ez a szabályozás alkotmányellenes volt, mert korlátozta a szülők neveléshez való jogát, s 152

meggyőződésem az is, hogy nem szolgálta a gyermekek, fiatalok érdekét sem. A szakma, a pedagógusok, szülők egyaránt tiltakoztak, sőt, még a diákok is ostobaságnak pedagógusi nevezték az előírást, mégis közel egy évre volt szükség ahhoz, titoktartás hogy a kormány és az oktatási tárca visszavonulót fújjon. Ehhez aláírásgyűjtésre, alkotmánybírósági beadványra, és még ki tudja mire volt szükség, s most is úgy látom, a kormányzat nem az észérvek, hanem a tiltakozás ereje előtt hajolt meg. Iskolai drog

Kevésbé voltunk sikeresek abban a vitában, amely az iskolai drogfogyasztás, illetve terjesztés jogi megítélése körül zajlott. A kormánypárti politikusok azon az állásponton voltak, hogy mivel az iskolákban előfordul, hogy a diákok közösen kábítószert fogyasztanak, átadnak egymásnak, ezért ne büntesse őket a törvény. Azt mondták, ne büntesse a törvény azokat sem, akik kvázi terjesztőként, akár pénz ellenében is átadnak osztálytársuknak valamilyen drogot. Mi ezzel szemben azt az álláspontot képviseltük, hogy az iskola, a kollégium nem lehet az a hely, ahol könnyebb és kisebb kockázattal jár droghoz jutni és azt elfogyasztani, mint bárhol másutt, egy pályaudvaron vagy egy aluljáróban. Csak azért mert egy-egy iskolában előfordul ilyesmi, és nem akarjuk szigorúan büntetni az elkövetőket, nem akarjuk elvágni az életüket, még nem az a megoldás, hogy tágra nyitjuk a kaput. Ezzel ugyanis azt a többséget veszélyeztetjük, akinek esze ágában sincs kipróbálni semmilyen drogot. Magyarországon tankötelezettség van, a szülőnek muszáj iskolába járatni a gyerekeit, s aligha vitatható, hogy joggal várja el, hogy nagyobb biztonságban tudhassa őket, mintha az utcán csatangolnának. A szülők ebben az esetben is élénken tiltakoztak, hetek alatt százezer aláírást gyűjtöttek össze, ez azonban nem hatotta meg a kormányt. Mindez annak ellenére történt, hogy számos jel mutatott arra, hogy a korábbi szigorú szabályozás eredményeként lényegesen lelassult a drogfogyasztás terjedése ebben a korosztályban. Egy-két év múlva indokolt lesz áttekinteni a helyzetet, mert félő, hogy ez a kedvező változás a visszájára fordul, részben az elhibázott szabályozás miatt.

A Fidesz éppen egy nagy átalakítás végén van. Vajon mennyire veszitek eközben figyelembe a kívülről érkező bírálatokat? Gondolok például arra, hogy a szocialista párt nagy tudatossággal használ mindent, amit ebben az időben, ebben a világban politikai pártnak használni kell, és nagyon tudatosan vonja vissza azokat az embereket, akik elkopnak, nem szerepeltetik azokat, akik a kelleténél több butaságot mondanak. Az én tapasztalatom, hogy a Fidesz önreflektív, önkorrekciós képessége ennél mindig is gyengébb volt. A Fidesz egykori kispártisága

Ez így van, az okok pedig a két párt különböz őségéből erednek. A Fidesz sokáig kis párt volt, akkor is kicsi maradt, amikor megnőtt. Az embereknek is megvan a maguk pszichológiai önképe, de a pártoknak is. Az MDF például a világ legkisebb nagy pártja, mert akkor is a nagypártiság mutatkozik meg rajtuk, hogyha csak néhány tucat képviselőjük van a parlamentben, és nem is tudnak soha ettől megszabadulni, hiszen valóban a rendszerváltás gigantikus feladatát elvégző politikusok alkotják a pártot. A Fidesz pedig kis túlzással sokáig a világ legnagyobb kis pártjának volt nevezhető, mert ha parlamenti többsége volt, akkor is sokszor úgy viselkedett, mint viselkedett '90 és '94 között húszegynéhány képviselővel. A pártoknak is van valamiféle lelki alkata, ami a rutinokban, szocializációban mutatkozik meg. A Fidesznek a kispártisága sokáig előnyére szolgált, mert egy nagyon összefogott, szervezet volt, amelyik alkalmas és képes gyors manőverekre, és fegyelmezettsége miatt példásan tudott taktikai korrekciókat is végigvinni. Az MSZP pedig nagy párt, egy hatalmas hálózat, amelyik lassan mozdul, lassan hoz meg stratégiai döntéseket, néha képtelen a korrekcióra a taktika szintjén, de folyamatosan működnek benne a választott testületek hierarchikus viszonyából fakadó kontrollmechanizmusok. A Fideszben ezek formailag ugyan kiépültek, de érdemi, politikai korrekciós szerepük sokáig nem volt.

154

Megmaradt ez a kispárti politikai habitus akkor is, amikor a legnagyobb frakcióval rendelkezett a Fidesz, és még akkor is, amikor egy széles tömegmozgalom jött létre körülötte, mellette, mögötte a polgári körök életre hívása után. Az igazi feladat az, hogy a politikai szocializációnak ezen az útján elindult kis párt szűk, részben baráti, részben hatalmi elitje egy nagypárti attitűdöt alakítson ki, kényszerítsen magára a saját jól fölfogott érdekében. Úgy t űnik, hogy a párt szövetséggé alakítása ezen a problémán segíteni fog. Hiszem, hogy tudunk jó irányba változni, én ezzel az optimista hozzáállással dolgozom mind a mai napig a Fideszben. Megtettük ezt már egy-két esetben: 1995-96-ban radikális politikai beszédmódváltás volt a Fideszben, egy generációs, konfrontatív és antikommunista beszédmódból befogadó, polgári irányt alakítottunk ki. Hasonló tudatos váltásra van szükségünk: egy nyitott, befogadó, értelmiségi és egyéb támogatói köreivel nemcsak egyirányú kapcsolatot működtető, hanem interakciót, valódi együttgondolkodást kiépítő politikai szövetséggé kell alakulnunk. Ha nagyon leegyszerűsítem: az a feladat, hogy ne úgy képzelje el a politikai vezetés a támogatói körhöz való viszonyát, mint egy egyirányú utcát, hogy majd a támogatói kör, a tagság, a polgári körök közvetítik mindazt, amit én kitalálok; hanem ez egy oda-vissza iteráció, egy folyamatos kapcsolat legyen. Ennek része az is, amit említettél, az önkontroll gyengesége, a szereplők megítélése: kit kell visszavonni, pihentetni; inkább ne szóljon egy szót se, mert bármilyen okos, amit mond, a közvélemény szemében hiteltelenné vált az elmúlt évek vagy hónapok során. De van ennek az átalakulási folyamatnak egy mélyebb következménye, ha tetszik feltétele is. Arra gondolok, hogy néhány alapkérdést újra végig kell gondolnunk. A Fidesz azzal az ambícióval élt az elmúlt években, hogy integrálja, összefogja a politikai jobboldalt, a Kisgazdapárt, a kereszténydemokraták, Fidesz és az MDF halmazát. A MIÉPet mint pártot politikai riválisának tekintve, de a határon túli magyarok ügyének, a nemzetpolitikának egyébként legalább annyira belülről fakadó, de a MIÉP-tagság számára is fontos

releváns kérdését napirenden tartotta. Ahhoz, hogy egy ilyen politikai integráció sikeres legyen, nem elegendő a pártelnökök, a vezető politikusok szerződéses viszonyát kialakítani. Ezekre van példa a Fidesz történetében is, ezek a szövetségek 1998-ban és 2002-ben sem voltak eredménytelenek, de egy politikai erőnek az összetartását, integritását hosszú távon nem ezek a hatalmi eszközök adják. Ehhez önmagában nem elegendő egy erős politikai szereplő, Orbán Viktor politikai tudása, taktikai érzéke vagy személyiségének ereje sem. Ahhoz, hogy a szövetség valóban hosszan, folyamatosan összetartható legyen, néhány alapvető kérdésben közös válasszal kell rendelkeznünk. Kik vagyunk mi?

Az egyik ilyen alapkérdés, hogy kik vagyunk mi, mi fűzi össze ennek a politikai oldalnak a híveit, akik annyi mindenben különbözünk; neveltetésben, korban, társadalmi helyzetben, politikai szocializáltságban? Milyen közös céljaink vannak? A válasz megalkotása mély szellemi munkát követel, ha úgy tetszik annak az alapkérdésnek az ismételt föltételét, hogy mi végre mindez. Miért is akarunk győzni választásokon? Az erre adandó válasz nemcsak a politikusoknak a dolga, legalább annyira az értelmiség feladata is. Tehát ha ez a szellemi műhely elsorvad, ha a tűzhely kihuny, akkor a politizálás belesüpped a napi pragmatikus döntések homokjába; hiteltelenné, arcnélkülivé, értéknélkülivé válik, hatalomcentrikus lesz. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy a Fidesz-kormány négy éve során ez a kormányzás kényszerű kompromisszumaiból, praktikus döntéseiből fakadóan háttérbe szorult, illetve a Fidesz számára furcsa módon ez a kérdés sosem tétetett föl ilyen élesen, mert a párt ezt a kérdést verbálisan mindig sikerrel hidalta át az elmúlt 12 évben. Arra a kérdésre, hogy kik vagyunk mi, a Fidesz hosszú időn keresztül azt a választ adhatta, hogy hát mi vagyunk a fiatalok. Ami nem hordozott olyan értéktartalmat ezekben a klasszikus világképű értékvitákban, amelynek konfrontálódnia kellett volna, pusztán annyit üzent, hogy egy tisztább, demokratikusabb, elfogulatlanabb, a Kádár-kor bűneitől, árulásaitól, besúgásaitól nem terhelt, a népi-urbánus vitákon túllépni kívánó politikai csoport kér itt magának szerepet. Továbbá azt 156

is lehetett válaszolni, hogy mi vagyunk a demokraták. Ez a rendszerváltoztató ellenzék közös válasza volt, a demokrácia, mint érték állt szemben a nem demokráciával, hiszen ez a kik vagyunk mi, mindig feltételezi a másikat, hogy kik ők? A politika mégiscsak konfrontatív küzdelem: saját magunk meghatározása és a politikai ellenfél körülírása. Demokraták vagyunk – volt az egyik válasz. Kiegészült a Fidesznél, hogy mi vagyunk a fiatalok. 1996 környékén született egy újabb válasz: mi vagyunk a polgári gondolkozás, a polgári politikai erő, amelyik egy szándékosan definiálatlan, határtalan körvonalú halmaz volt. Mint minden ilyen önmeghatározás, akkor jó, ha tágas és sokan beférnek, nem válik kirekesztő öncímkézéssé, nem szorul körénk afféle politikai gettóként, hanem módot ad arra, hogy ez a politikai erő többségre tegyen szert. A nemzeti oldal

Most azonban egy vesztes választás után, 2002-ben azok a feleletek, amelyeket eddig adtunk, már nem érvényesek, mert mindenki demokratának állítja magát, és már nem vagyunk fiatalok sem, 40-45 év körüliek adják ennek a politikai oldalnak a vezetőit. Tehát 2002 után érzésem szerint minden korábbinál élesebben vetődik föl, hogy érdemi választ kell adni arra a kérdésre: kik vagyunk mi. Erre ma, 2004-ben az ezen az oldalon politizálók és támogatóik válasza, hogy ez a nemzeti oldal. Az köti össze a kisgazdákat, kereszténydemokratákat, fideszeseket, MDF-eseket, hogy a nemzeti közösségnek, nemzeti múltnak, kultúrának, hagyományainknak kitüntetett, nagyobb értéket tulajdonítanak, mint a politikai térfél másik oldalán működők. Sokak szerint ez a válasz hamis. Szerintem nem ez a probléma, a válasz többnyire őszinte, de nem elég mély. Mert mi is az a nemzeti – teheti föl bárki más ezt a kérdést. A 30-as évek végén jelent meg a híres könyv, Mi a magyar?∗ Már azt

∗

Mi a magyar? Szekfű Gyula szerkesztésében, a reformkonzervatív Magyar Szemle Társaság kiadásában 1939-ben megjelent tanulmánygyűjtemény, amelynek szerzői (Babits Mihály, Kodály Zoltán stb.) a növekvő német befolyás kihívására kívántak választ adni a magyarság értékeinek bemutatásával. (Reprint kiadása: 1989.)

Nemzet és globalizáció

hiszem, akkor is szellemi bátorság kellett a kérdés feltételére, de megválaszolására is; ha ma tennénk föl ezt a kérdést, talán politikai skandalum is keletkeznék belőle. Pedig ha valamikor, akkor most, a XXI. század elején, az európai uniós csatlakozásunk időszakában a kérdés nagyon eleven. Mi a sajátossága ennek a nemzeti közösségnek, mi a differencia specifikuma? Mit tekintünk értéknek ebből az ezeréves múltból? Itt általában a globalizáció mumusával szoktak birkózni az előadók és a gondolkozók. Noha tudjuk, látjuk, hogy a globalizáció nem egy előttünk lévő frontvonal, amivel szemben küzdve elzárkózhatunk, sáncot építhetünk. A globalizáció átitatja mindennapjainkat; ha az ember bekapcsolja a televíziót, akkor 20-30 csatornát lát, szemben a Kádár-korszakkal, amikor egy vagy kettő volt. A diákok, gyerekeink nemcsak oroszul tanulhatnak, hanem majd minden nyelven, amit az aktuális oktatási miniszter képes finanszírozni az iskolákban. Az üzletláncok kínálata majdnem ugyanaz, mint Hamburgban, Bécsben vagy bármelyik nyugateurópai városban. Az egyetemisták nemcsak a Német Demokratikus Köztársaságba vagy a Szovjetunióba mehetnek ösztöndíjra, hanem ha tehetségesek, gyakorlatilag bármely nyugat-európai országba. És ez jó. A globalizáció tehát – Sinkovits Imre, a „tizedes” szavaival élve – már a spájzban van, sőt, otthonunk minden helyiségében. Vele szemben nem lehet az izoláció, az elzárkózás, a merev elutasítás stratégiáját vinni, és hosszú távon nem tartható ez fönn, amit sokan gondolnak. Egyet lehet csak tenni: megtalálni saját értékeinket. Azt gondolom, hogy ez ennek a politikai oldalnak az identitásához mélyen hozzátartozik. Ha magát nemzeti oldalnak tekinti, akkor arra, hogy mi a nemzeti, és mi az, ami ebben valóban értékes, ezekre a kíméletlen kérdésekre nagyon világos és egyenes válaszokkal kell rendelkeznie. Ez dönti el, hogy mit érdemes megőriznünk – de erről a millennium kapcsán már beszéltem. Szándékosan megyek ilyen messzire a válaszban, mert azt gondolom, ahhoz, hogy ez a politikai oldal – ha úgy tetszik, jobboldal – erős legyen, ezekre a kérdésekre mélyreható válaszokat kell adnunk, és ezt nem spórolhatjuk meg. Ennek 158

Az értelmiség feladata

egyik levezetése a kulturális mezőben ez a gondolatfutam. De ugyanezt végig lehetne vinni a gazdasági élet területén, hogy a sokat emlegetett kis- és középvállalkozók támogatása mit is jelent számunkra. Ezt a szellemi munkát nem pártelnökök, képviselők vagy frakcióvezetők szokták elvégezni, hanem a politikai erők mögött, mellett működő értelmiségi műhelyek. Egy szó, mint száz: a Fidesz, ha nem képes ezeket a szellemi műhelyeket megtalálni, velük kétirányú intellektuális kapcsolatot kiépíteni, akkor a politikai lépései könnyen megragadhatnak a hatalomtechnika szintjén, és idővel igen korlátozott lesz a párt eredményessége. Akkor tudunk egy hosszan tartó politikai integrációt megalkotni, ha ez egy mélyebb kulturális értelmiségi munkán alapul. Bár, hozzáteszem, erre az őszinte értelmiségi munkára nem csak a politikai jobboldalnak van szüksége, hanem az egész országnak, különösen most, az európai uniós csatlakozásunk idején. A kérdésben egy aktuális politikai feladatból indultunk ki, de azt gondolom, hogy legalább ennyire fontos ez tágabb értelemben, tehát nem önző, politikai haszon miatt kell ezt a munkát elvégezni, hanem Magyarország hosszú távú érdekei miatt. A Fidesz-kormány megítélésében talán a legnagyobb negatívumot a korrupciós vádak jelentették. Az utóbbi években számtalan próbálkozás ellenére sem sikerült igazolni ezeknek a vádaknak a megalapozottságát, ám a Fidesz mind a mai napig nem tudott megszabadulni ettől a negatív megítéléstől. Mi erről a véleményed? Sok emberrel beszéltem 2002 óta, akik nem ránk szavaztak. Azt tapasztaltam, hogy eléggé nehéz egy ilyen beszélgetés. Az első félóra, óra majdhogynem azzal telik, hogy meg kell hallgatni az illetőt, hogy ő hogyan látott minket, mi volt a gondja. Rengeteg pletyka, agymosásszerű rágalom jön ilyenkor elő, amit nagyon óvatosan, nagyon türelmesen kell letisztogatni, mint a gyerek térdét, amikor elesik az udvaron, vizes vattával, hogy ne fájjon. Sokszor az ember közbevág: nem igaz, ostobaság, hát te sem hiheted, hogy azért vitette át a koronát, hogy éjszaka beszökjön és felpróbálja, hogy

mondhatsz ilyen butaságot, hát ki van szivattyúzva a levegő, hát ott vákuum van! Nem bántóan, nem lenézően, de rengeteg ilyen ostoba rágalmat kell megcáfolni.

Jogos kifogások

Tapasztalatom szerint valahol a végén mindig rá kell jöjjek, hogy beszélgetőtársamnak is igaza van valamiben. Egy apró kis dologban. Valami kis piszok, valami kis folt, amiből aztán a média, a rágalomhadjárat elefántot tudott növeszteni. Mert találkozott egyszer egy nagyképű polgármesterrel, egy önmagát kiskirálynak képzelő önkormányzati képviselővel, egy emberekkel szót érteni nem tudó, csak szónokló országgyűlési képviselővel, egy rossz miniszteri döntéssel, netán egy korrupt hivatalnokkal, és természetesen ebből általánosít, hát ezek ilyenek, ezek mind ilyenek, ezek a fideszesek! És valljuk be, ilyenből van elég. Nem mentség az sem, hogy hát a másik oldalon még több van. Rólunk a húst lerágták annak a tizedéért, amit a Horn-kormány vagy a Medgyessy-kormány elkövetett. Rossz döntésben, visszaélésben, mindenben. Mit csináljunk, a sajtó már csak ilyen; nem jó, hogy ilyen, kell ezért tenni, hogy ez változzon, de ilyen. Aki csak sóhajtozni meg panaszkodni tud, hogy elfogult a sajtó, mert egy kalap alá hozza, a Tocsik-ügy százmillióit a vecsési számlagyár∗ vagy a K&H ügy milliárdjait mondjuk Josip Tottal. Aki csak sóhajtozni tud emiatt, az ne akarjon politizálni. Tehát bizonyos értelemben adottságként kell elfogadni, hogy ez egy ilyen ország. A pálya a mi kapunk felé lejt. Aki ebben a csapatban játszik, annak kétszer annyit kell futni, hogy gólt lőjön. Ha elfogult a sajtó, akkor a tizedét sem szabad elkövetni annak, amit az ellenfél elkövetett. Rossz döntésben, hozzá nem értésben, nagyképűségben, visszaélésben.

∗

vecsési számlagyár: fiktív cégek nevében kibocsátott számlákkal elkövetett, 2000–2001-ben feltárt adócsalási ügy. Az ügy egyik gyanúsítottja a vizsgálat kezdetekor tisztségéről lemondott vecsési MSZP-elnök. A nyomozás az 1997ben kezdődött ügyben mintegy 70, részben saját, részben hajléktalanok nevén alapított cég nevében 5 milliárd Ft összértéket meghaladó hamis számla kibocsátását tárta fel, amelyek segítségével ötszáz vállalkozás csökkentette adóalapját, miközben jutalékot fizetett a számlát kibocsátónak. 160

És mi a gyógyszer? Hiszen sok tízezer ember dolgozik a közigazgatásban. Sok száz politikus képviseli ezt az oldalt, a parlamentben, önkormányzatban; képviselők, polgármesterek. Hogyan lehet azt elérni, hogy csak nagyon fölkészült, nagyon korrekt, sziklaszilárd jellemű ember induljon a mi mezünkben? Nincs olyan belső pártelhárítás, ami ezt képes lenne kiszűrni. Ráadásul az igazi nehézség az, hogy nem elég, ha akkor tisztességes valaki, amikor megválasztják, hanem annak is kell maradnia. A sokat emlegetett vicc, hogy „mindennek ellent tud állni, csak a kísértésnek nem” típusú emberek. Nincs olyan fejvadász cég, amelyik ezt előre pontosan jelzi. Csak abban lehet bízni, hogy egy nagyobb szervezet, ha több emberből választja ki a jelöltet, a polgármestert, az államtitkárt, a képviselőt, akkor talán jobbat választ. Persze arra is láttunk már példát, hogy sok ember hoz ostoba döntést. De talán, hosszú távon, matematikai értelemben mégiscsak jobb személyi, emberi döntések kell, hogy szülessenek. És amikor már funkcióban van valaki, egy nagyobb szervezet féltő figyelme, kontrolláló ereje tudja megóvni őt a gyengeségtől. Erről nagyon ritkán szoktunk beszélni, és persze kellemetlen is. De őszintén látni kell, hogy a választási vereséghez ez is hozzájárult. Ezek a személyes, emberi, közvetlen tapasztalatok is szerepet játszottak, erre sincs más válasz, mint az, hogy a szövetség képes lesz csökkenteni ezt a támadási felületet. A Fidesz történetének talán legnagyobb átalakulása végén jár. Pokorni Zoltán mit vár a szövetséggé alakulástól? Korábban a Fidesz egy nagyon hatékony politikai erő volt. Kicsi, zárt, de a polgári oldal egyik leghatékonyabb és legsikeresebb politikai ereje. Ilyen formában tudott jó szövetségi politikával közel 2,5 millió embert megmozdítani, de ez mégsem volt elég ahhoz, hogy a választásokat megnyerje. Kétségtelen, hogy a választási vereség kellett ahhoz, hogy alaposan újragondoljuk a teendőket és az átalakításba bele is vágjunk.

Egység és sokszínűség

Szervezeti erő

A kiindulási pont egy nagyon régi politikai dilemmának a megválaszolása. A jobboldal nagyon sokszínű, ez fontos érték, hogy valóban jól kiegészítjük egymást. Ez a konzervativizmus jellegéből is fakad. Ugyanakkor mégis van egy olyan közös erkölcsi alap vagy közös értékrendbeli alap, ami a közös munkát lehet ővé teszi – erről beszéltünk. A kérdés az, hogy miként lehet azt elérni, hogy ez a sokszínűség ne a gyengeség forrása legyen, ne az egymás elleni szembeállíthatóság, megoszthatóság forrása legyen, ahogy erre már láttunk példát. Erre válasz a szövetség, ahol mindenki megőrizheti magát annak, ami. Nem kell szürke masszává gyúrni ezt a nagyon sokszínű politikai erőt. „Légy hű magadhoz: így mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz” tanácsolja Polonius a fiának útravaló tanácsként. Tehát mindenki megőrizhesse magát annak, ami, de mégse induljunk el egymással szemben a választásokon, mégse osszuk meg egymást, szolgálva ezzel a politikai rivális érdekeit. Erre válasz a Szövetség. Hogy aztán a gyakorlatban működik-e, vagy sem, erre már a júniusi választások is feleletet adhatnak. A második ok az a 2002-es választási vereségből fakadó fölismerés, hogy megváltozott a politika. Nem elegendőek a hagyományos, a klasszikus politikai színterek. Nem elegendő a jó kormányzati teljesítmény. Nem elegendő helytállni a nyilvános politikai vitákban. Nem elég szépnek és okosnak lenni, erősnek is kell lenni. Szervezeti erőben, mozgósító erőben is állni kell a versenyt. 2002-ben megítélésem szerint a szocialista párt ebben a mezőben nyert. Nem voltunk kevesebben, nem volt rosszabb a kormányzat teljesítménye, sőt. A nyilvános politikai vitákat is nagyrészt, pontozással hoztuk. De mozgósító erőben, szervezettségben, hogy mindenki tudja, mi a dolga – abban alulmaradtunk. Zárójeles megjegyzés a magyar politika stabilitásáról és billenékenységéről: egyaránt jelen van mind a kettő. Nagyon stabil a magyar belpolitika, 1993 óta a szocialista párt a közvélemény-kutatásokban nem esett 20% alá bár mi is történt, bármit is követtek el: Bős–Nagymaros, Tocsik-ügy, Bokros-csomag, K&H-botrány – a teljes népesség 20% támogatja a szocialistákat. Annyiban más a helyzet, hogy 1997 óta a Fidesz sem esett 20% alá. Hiába folyt hajtóvadászat 162

minden élő, mozgó volt miniszter és államtitkár ellen 2002 őszén, hiába hallhattuk úgyszólván minden hullámhosszon és csatornán a sok vádat, akkor sem. Nagyon kitartó törzsszavazók, másfél-másfél millió ember mind a két oldalon. Van egy harmadik csoport, akik nem mennek szavazni. „Ugyan már, minek?! Nem lesz nekem attól jobb, egyformák ezek mind!” Néha leolvad 20%-ra, általában 30%. (Közülük tudott szavazatokat nyerni az MSZP 2002-ben, de erről már szóltam.) De a törzsszavazók és az örök távolmaradók között van egy 30%-nyi, a politika iránt felületesen érdeklődő tömeg. Részt vesznek a választáson, de nincs markáns véleményük a politikáról. Hol egyiket utálják, hol a másikat, hol az egyikben bíznak, hol a másikban. Végül is ők döntik el, hogy mi történik Magyarországgal, milyen irányba halad a hazánk. Ők a meghatározó szereplői a politikai térnek. Hogyan lehet ezeket az embereket elérni? Nemigen olvasnak politikai napilapokat, hetilapokat végképp nem. Általában színes bulvárújságokhoz jutnak hozzá, a televízió politikai műsorait, vitáit nem kísérik aprólékos figyelemmel, nagyobb rendezvényeken, összejöveteleken nem vesznek részt. Klasszikus politikai eszközökkel nem tudunk hozzájuk eljutni. Csak olyan módon, ha közvetlenül, személyesen szólítjuk meg őket. Ki-ki a szomszédját, a munkatársát, az óvodában a gyerekünk barátjának a szüleit, a volt katonatársat. Az a politikai erő lesz eredményes, amelyik képes a maga törzstáborát, elkötelezett, kitartó szavazóit olyan módon megszervezni, olyan lelki és morális állapotba hozni, hogy ne csak önmagára legyen büszke, ne csak az önmaga igazságával foglalkozzék, hanem felelősségteljesen, ha úgy tetszik, mármár szeretettel forduljon azok felé is, akik 2002-ben csak 19 ezer forintot akartak kapni vagy egy kicsit magasabb családi pótlékot. És most keserűen csalatkoztak, mert már többször 19 ezreket kellett kifizetniük. Nem könnyű feladat, hogy megértsük ezeket az embereket. Hogy ezekben a beszélgetésekben ne a saját igazságunk legyen a fontos, hanem az igazság. Ne úgy álljunk hozzá, hogy „na ugye megmondtam, én tudtam előre! Te bezzeg hagytad magadat rászedni!” Mert ez általában nem sikeres, nem vált ki azonosulást, együttműködési készséget senkiben. Ez a lelki,

szemléletbeli váltás nagyon fontos ahhoz, hogy ez sikerüljön. A szövetség jóval nagyobb taglétszámmal, jóval nyitottabb, levegősebb, nyugodtabb hozzáállásával megfelelő hátteret nyújt ennek a munkának. Nagyon sokat kell ezen még dolgoznunk, de az alapok, a feltételek létrejöttek.

164

Beszédek és interjúk

Tízezres tüntetés a tandíj bevezetése ellen Budapest, Parlament 1995. március 27. Tisztelt Ház! A Fidesz frakciója azért kért ma napirend előtt szót, mert önmagában az a tény, hogy a kormány tervezett intézkedései az utcára szólítanak több tízezer fiatalt, több tízezer embert, mindenképpen értékelésre és szólásra érdemes. A diákok tüntetése után vagyunk, a pedagógusok egy részének tervezett csütörtöki megmozdulása előtt, tehát érdemes sorra vennünk, mi lehet ennek az oka, és ki milyen kockázatot vállal ezen a területen. Mi úgy látjuk, a diákok múlt héten nem a tandíj gondolatával, a tandíj felsőoktatásban lehetséges szerepével szemben tüntettek, hanem az ellen a kormányzati erőpolitika ellen, amelyik félresöpört egy többhónapos tárgyalássorozatot, és így - politikai diktátumként - a maga részéről lezárta a tárgyalásokat. Ebben a teremben sokan egyetértünk azzal, hogy a tandíj jelenlegi formájában a kormány legutóbbi döntése alapján nem más, mint egyszerű pénzbeszedés, nem más, mint egyszerű sarc, és nem képes betölteni azt az ösztönző, motiváló szerepet, amelyet a tandíjnak egy valódi, nyitott európai felsőoktatásban be kell töltenie. Kétes és igen kicsiny bevételért túlzottan nagy kockázatot vállal a kormányzat ezzel a döntésével. Azt kockáztatja ugyanis a kormány, hogy nem lesz felsőoktatási fejlesztési törvény, és nem lesz felsőoktatási expanzió Magyarországon. Oktatók és hallgatók nélkül ugyanis erről a fejlesztésről, erről az expanzióról nem lehet megállapodni, nem lehet dűl őre jutni. Amikor a kormány egy tagja csendőrpertuba keveredik a hallgatók egy jelentős részével, és hónapok óta tartó tárgyalássorozatot söpör le az asztalról, akkor igen nehéz megőrizni a felsőoktatási fejlesztéshez szükséges politikai bizalom minimumát is. Amikor az egyetemi oktatókat 15-20 százalékos elbocsátással, létszámleépítéssel fenyegeti a kormány, akkor igen nehéz az

oktatók képviselőivel egy valódi, több évtizedre kiható felsőoktatási fejlesztésről megállapodni. Ahelyett, hogy a kormány egy minőségelvű, teljesítményorientált finanszírozási rendszert dolgozna ki - amelyre egyébként a felsőoktatási törvény kötelezi, s melyet már elénk kellett volna bocsátani -, egy nivelláló, differenciálatlan leépítést helyez kilátásba a legutóbbi döntésével. Bizonyos, hogy a hallgató-oktató arány eltér, elmarad az Európában szokásos aránytól; azonban véleményünk szerint ezt nem úgy kell orvosolni, hogy elbocsátunk minden ötödik oktatót az egyetemekről, főiskolákról, hanem úgy, hogy jóval több fiatalt engedünk be, veszünk föl a főiskolák és az egyetemek intézményeibe. Mi a következménye ennek a kormányzati döntésnek? Két súlyos következménye van. A kisebbik baj az, hogy a kormány szembe megy korábbi programjával, korábbi ígéreteivel, s emiatt lemondásra kényszerül a területért felelős helyettes államtitkár, Csirik János - azt gondolom, ez az ő morális döntése, nem a mi dolgunk ezt megítélni. A nagyobbik gond azonban az, hogy ez a döntés megfoszthatja a fiatalok igen jelentős részét a felemelkedés esélyétől, a társadalomban betöltött jelentős szereptől, amelyhez ma Magyarországon nem annyira a tőkésíthető magánhasznon, sokkal inkább a piacgazdaságban is alkalmazható szakképesítésen, a tudáson, a felsőfokú intézményeken keresztül vezet az út. Ez jóval nagyobb gond és jóval nagyobb kockázat, amit a kormány ilyen értelemben nemcsak a saját felelősségére, hanem valamennyiünk felelősségére vállal - és ez az, amit szerintünk nem tehet meg. Nem tudom, mi a helyes magatartás egy kormányzati tisztviselő részéről, ha ellene, illetve az általa tervezett intézkedésekkel szemben több tízezer ember vonul az utcára. Azonban azt gondolom, hogy csütörtökön négy órakor jobb lenne, ha a kormány részéről most nem lépne senki a tüntetők elé - jelentsenek inkább beteget, mint azt tették a múlt héten néhányan.

166

Hét pont a családpolitikáról Budapest, Parlament 1996. március 11. Tisztelt Ház! Holnap lesz egy éve, hogy az úgynevezett Bokros-csomagot 1995. március 12-én elfogadta a Horn Gyula által vezetett kormány. A leköszönt pénzügyminiszter a Népszabadság mai számában megjelent ünnepi cikkében emlékezik meg erről az évfordulóról. Nem azért kértem szót, hogy a csomagot ellenzők érveit elmondjam, nincs erre szükség, hiszen mindenki tisztában van az eltelt év intézkedéseivel; a polgárok morális ítélete egyértelmű volt, valamint az Alkotmánybíróság döntései is megsemmisítőek voltak. Amiért ezt az évfordulót az emlékezetünkbe kell vésni, annak az az oka, hogy a kormány alig egy hónapja elfogadta a második csomagot, mely a családok helyzetének jelentős romlását fogja eredményezni. Tudva azt, hogy a család a társadalmi, a nemzeti lét alapja, és ismerve az alkotmányban foglalt, a család védelmére vonatkozó előírást, fel sem tehető a kérdés: van-e joga, morális alapja a magyar parlamentnek vagy a magyar kormánynak, hogy a család intézményének védelmétől eltekintsen. A mindenkori magyar kormánnyal szemben felteendő kérdés így hangzik: képes-e a közismerten rossz gazdasági körülmények közepette olyan kormánypolitikát megvalósítani, amely védi és támogatja a családokat, növeli és nem csökkenti a gyerekek életesélyeit, megteremti és nem feléli a következő generáció alapjait. Valamennyien ismerjük a Horn-kormány családpolitikai intézkedéseit. A Bokros-csomagként elhíresült többszöri kísérletet a gyed megszüntetésére, a gyes és a családi pótlék rendkívüli korlátozására, a várandóssági pótlék segéllyé zsugorítására. Nem szükséges ezek hatásait újból elmondani. Ugyanakkor nem árt emlékeztetni a Horn-kormány első pénzügyminiszterének intézkedéseire, hiszen a gyermekek után járó adókedvezményt még Békesi miniszter úr szüntette meg - igaz, azzal az ígérettel, hogy a plusz bevételekből majd az állampolgári jogon járó gyes értékét fogják növelni. Kár, hogy közben ez megszűnt.

E tendenciában nincs tehát különbség a különböző pénzügyminiszterek korszakát tekintve - amiként feltehetően ezt a logikát követi majd az is, hogy '96 nyarától a pályakezdő munkanélküliek segélye megszűnik, anélkül, hogy a helyébe bármi más, működőképes rendszer lépne. Nem az a baj ugyanis, hogy ezeket a - zömmel elavult, rossz struktúrájú, a paternalista állam mechanizmusait tovább örökítő, a hátrányokat gyakorta nem kisebbítő, hanem konzerváló - ellátási rendszereket bárki reformálni kívánja, hanem az a baj, hogy a Horn-kormány csak a lebontás fázisát valósította meg eddig, és nem tud létrehozni egy, a polgári rendszernek megfelelő, az egyéni felelősségre és rászorultságra egyaránt figyelemmel lévő új rendszert. A kabinet lassan kétéves működése azt mutatja, hogy a jelenlegi kormány csak rombolni tudott, de építeni nem. A feltett kérdésre tehát, mely szerint megtett-e minden tehetőt a Horn-kormány a családok védelmére, a felnövekvő generációk érdekében, azt kell válaszolnunk, hogy nem; nem tett eleget ennek az alkotmányos és morális kötelezettségének, sőt ezzel ellentétes gyakorlatot folytatott. Mit kell, és mit lehet tenni a mai körülmények között? Mit javasol a Fidesz? Pontokba foglaltam azokat a javaslatainkat, amelyeket a Horn-kormány is meg tud tenni - anélkül, hogy alapvető szemléleti változásában reménykednénk. 1. Nem halogatható a családi típusú jövedelemadó kialakítása, amely elismeri a gyereknevelés költségeinek egy részét. Azaz lehetővé kell tenni, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer keretein belül azok, akiknek ez kedvezőbb, a gyermekek számát is figyelembe vevő adórendszerben adózhassanak. Ennek érdekében ki kell alakítani a gyermekek számához kötött, növekvő adólevonási lehetőséget vagy a gyermekek számától függően választható különböző adótáblák rendszerét. 2. A gyermekgondozási díj és a gyermekgondozási segély egységesítése után állampolgári jogon kell garantálni az anyasági ellátást. 3. A családi pótlék alapösszegét már az első gyermek után is biztosítani kell mindenkinek, ám az alapösszeg felett a rászorultság elve alapján erősen differenciált összegeket kell megállapítani. 4. A bölcsődei ellátás érdekében önálló bölcsődei normatívát kell elkülöníteni az önkormányzatok finanszírozási rendszerében. 5. Az önkormányzati és magánerős lakásépítés támogatása halaszthatatlan. Elengedhetetlen a lakásépítés esetében az áfa-visszaigénylés rendszerének újragondolása. 168

6. A családgondozással, a gyermekvédelemmel elkülönülten foglalkozó intézményhálózat megerősítése elképzelhetetlen azok szakmai integrációja nélkül. És az utolsó: 7. A fiatalok körében ötven százalékkal magasabb a munkanélküliség, mint a többi korosztályban. A járadékból élők negyven százaléka 29 év alatti. Ebben a helyzetben elfogadhatatlan a pályakezdők munkanélküli-segélyének megszüntetése; ugyanis a legrosszabb segély is jobb, mint a semmi. Kérem, szívleljék meg ezeket a javaslatainkat, ezt a hét pontot. Köszönöm a figyelmüket.

Közoktatási Modernizációs Közalapítvány (KOMA) művészeti nevelési konferenciája Budapest, 1999. május (RÉSZLET) (…) Átértékelődött, megváltozott a művészeti nevelés szerepe és súlya, drámaian leértékelődött a művészeti nevelés elismertsége, funkciója, szerepe. A kérdés az, hogy miért. Én három okot látok. Az első – és szerintem a legfontosabb –, hogy az elmúlt évtizedben a magyar közoktatásban, részben a csökkenő gyereklétszám, részben a normatív finanszírozás – amúgy helyes rendszere – olyan korábbi pedagógiai trendet erősített fel, amelyik meghatározóvá tette oktatási rendszerünk fölülről szabályozott voltát, így az adott pedagógiai feladatot ellátó intézményeken belül a felvételi vizsgára való fölkészítés egyszerű parancsát helyezte az önmagában értékelhető, önmagában fontos fejlesztési pedagógiai feladatok elé. Tehát a felvételiken és egyéb szelekciós folyamatokban megjelenő tudást értékeli föl ez a pedagógia, és így hátul kullog, lemarad a művészeti oktatás: az ének, a zene, a rajz, a színház. Ezek azok a tárgyak, amikről ki lehet kérni a gyereket szertárt rendezni, és nincs belőle probléma. Ellenben nem ezek azok a készségek, amelyekkel egy iskola vonzóvá kívánja tenni magát a gyerekekért folytatott ádáz piaci küzdelemben, hiszen egy iskola ma vonzerejét azzal kívánja megteremteni, hogy idegen nyelvet oktat – lehetőleg már első évfolyamtól többet is –, informatikai ismereteket tanít, és már 7–8 éves gyerekek számára biztosítja a külön aerobic órát. Látnivaló, hogy ez egy pedagógiai szélső határ felé visz bennünket. Ez tantárgy- és ismeretközpontú szelekciós pedagógia, szemben egy fejlesztő pedagógiával, amelyik támaszkodik azokra a humanisztikus értékekre is, amelyeket a művészeti oktatás képvisel. Ezt tartom a legfőbb gondnak. Emellett fontos hangsúlyozni, hogy egyfajta átértékel ődés is végbement. Az elmúlt tíz évben számtalan új pedagógiai módszer és iskolatípus jött létre, működik az önkormányzati iskolák körében is. Azt megelőz ően a specializált képzésnek gyakorlatilag egy legitim formája volt: ez a művészeti vagy 170

zeneiskola. Ha nagyon szigorúan – egy szociológus szemével - nézünk erre a kérdésre, akkor azt kell lássuk, hogy a kisvárosi, városi elit mindenkor kereste a maga elkülönülésének, kiválasztódásának a formáit. Ez az elmúlt 30–40 évben a zenei–művészeti oktatásba való bekapcsolódásban is kifejeződött. „Ide adják a gyereküket azok, akik adnak magukra!” – így szólt az üzenet. Az elmúlt évtizedben megváltoztak az elit önkiválasztásának szimbólumai. Mára az idegennyelv-oktatás, az informatika vált ennek jelzésévé, és nem a művészeti nevelés. Tehát miközben meggyőződésem, hogy ezeket a humanisztikus értékeket – amelyeket a művészeti nevelés közvetít, és egyedül közvetíthet – védeni és támogatni kell, tudnunk kell, hogy a korábbi évtizedekben nem alapvetően az volt a különbség, hogy akkor nyitottabb volt a magyar társadalom vagy oktatásirányítás ezek iránt az értékek iránt, csak ez volt a kisvárosi, városi elitnek az egyedül lehetséges kiválasztódási pontja. Most pedig újak nyíltak meg és értékelődtek föl. Ez véleményem szerint az okok egyik csoportja, amiért a magyar közoktatáson belül megváltozott és leértékelődött a művészeti nevelés szerepe, funkciója. A második ok, hogy nincsenek háttérintézmények, amelyek a művészeti nevelés tartalmi-módszertani fejlesztését segítenék, irányt mutatnának az intézményeknek. Arra gondolok, hogy a művészeti nevelés természetéből adódóan hajlik egy jó értelemben vett konzervativizmusra. Hajlik arra, hogy ezek egyértelmű értékvolta miatt figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a világban változik, alakul, és a fiatalok számára új művészeti értékként jelenik meg. Ez a dolog sajátossága - szerintem. Mert annyira kétségbevonhatatlanul érték az, amit közvetítünk művészeti nevelés címén, hogy nagyon nagy felkészültséget, módszertani tudást igényel az, hogy beépítsük a fiatalok számára hozzáférhető, kedvelt, divatos elemeket a művészeti nevelésbe. Torquato Tasso nem vádolható meg talán a modernizmus vádjával. Tőle származik a következő idézet: „Nem a közönségben van a hiba, ha sületlenségeket kíván, hanem azokban, akik nem tudnak mást elébe rakni.” A fiatalság kultúrájának beemelése az oktatásba, művészi ízlésének formálása - nagyon fontos módszertani probléma és módszertani feladat is. Örömmel látom a KOMA-pályázatokban, hogy erre koncentrál, s ennek a megújulásnak a pályázatok útján kíván teret, lehet őséget adni. A művészetoktatás harmadik problémája az én szememben az, hogy úgy érzékeli: az a jó a mai iskolarendszerben, ami mérhető, ami ellenőrizhető, ami pontszámokban, évszámokban, kvantitatív dolgokban megfogható. És így

maga is elindul ezen az úton. Így aztán az iskolákban egyre gyakrabban jelenik meg az ismeretközvetít ő művészetoktatás, amelyik zeneelméletre, zenetörténetre, művészettörténetre, drámatörténetre koncentrál, és háttérbe szorul az önkifejezés, az alkotó próbálkozás, a közvetlen művészeti tapasztalat, az élmény. Odavész a felfedezés és a teremtés öröme, és az ezzel összefüggő játékosság. S így alakul ki az – amiről már előttem is szóltak -, hogy egy óra lesz a többi között, majd kimegyünk a táblához és levizsgázunk Lassus életrajzából. Ahelyett, hogy énekelnénk azt, amit megírt. Nyilvánvalóan fontos a mérhetőség. Fontos, hogy legitimálják, elfogadtassák magukat a többi, úgymond komoly tárgy között, s így a művészeti tárgyak a maguk szerepét kivívják. De rossz útra tévedtek. Az eluralkodó ismeretközpontú pedagógiában érthet ő módon ismereti elemekkel próbál operálni, s nem azzal, ami a sajátja, ami a lényege, amivel becsesebb, vagy amivel éppen ki tudja egészíteni az összes többit. Ezen dilemmák kapcsán kiváló, hozzáértő szakemberek a tervezett pódium-beszélgetéseken vagy vitákon bizonyára rá fognak világítani arra, hogy mi is az előrelépés útja. Én csak a dilemmákat látom, és azt gondolom, hogy ez általában sajátja a művészetnek – mindig is a sajátja volt. Nem a mostani helyzetünkből fakad, a művészetről gondolkodókat mindig hasonló kérdések foglalkoztatták. Két történettel szeretném érzékeltetni, hogy ez így van. Bulgakov híres regényében a Mester és Margaritában a moszkvaiaknak fogalmuk sincs a történelemről, fogalmuk sincs a kultúráról, és furcsa módon Woland, az ördög képviseli a történelmi kontinuitást, az idő folyamatát. Ebben a furcsa világban, Moszkvában, ahol az embereknek fogalmuk sincs nemcsak a száz vagy kétezer évvel ezelőtt történtekről, de még arról sem, hogy tegnap vagy tegnapelőtt mi történt, nos, ebben a furcsa, megfordult világban az ördög képviseli az időt, a humanisztikus értékeket. Ő az, aki Pontius Pilátussal teázott, aki Napoleonnal tereferélt, aki az egész kultúra folyamatosságát és átélhetőségét közvetíti. És Moszkva ilyen szempontból a jelenlét poklában ég, az idő nélküliség poklában ég. Nem vállalható, nem élhető az az élet, amit a moszkvaiak élnek. És furcsa módon maga a sátán jelképezi a kultúrát, az élhető emberi értékeket. Megjelenik persze aztán a Mester is, aki más módon folytatja, vagy mutatja föl ezt a kontinuitást, de szemben áll az időtlenséggel. S a kultúrának, a művészetnek nyilván ez az alapvető funkciója, hogy közvetítse ezeket az értékeket, közvetítse az időbe vetett ember számára azt, hogy ő nemcsak az, ami éppen most, ebben a pillanatban, hanem egy folyamat részeként áll itt előttünk. Ettől sose szakadhat el. 172

De hogy nem önmagában áll ez a szerep és ez a funkció, erre jó példa egy másik híres és ismert történet: Midász király története. Aki pusztán arra használja a művészetet, hogy az idővel szemben megvédje önmagát, megörökítse önmagát, hideg arannyá változtatja azt, ami eleven, ami örökké változó, és végül önmaga is elpusztul. Ha művészet nem képes elevenségében átadni ezeket a tradíciókat, ezt a folyamatot, ha vitrinbe tesszük, kiállítási tárggyá fokozzuk le, az idők során fölhalmozott kultúrát, akkor úgy járunk, mint Midász király: hideg arannyá változik a kezünkben az, ami pedig az eleven élet forrása lehetne, a művészeti tradíció, és éhen veszünk ebben a világban érzelmileg, intellektuálisan. Ez a dilemmája a művészet átadására vállalkozó, ezt az élményt megteremteni kívánó pedagógusoknak. Hogyan lehet harmóniát teremteni az átadás, a kontinuitás érzékeltetése és az átélés, a most elevenné tétel között? Mit kell csinálnia inkább az iskolának? Nyilvánvalóan mind a kettőt. De hogy ez a dilemma örökké ott van a művészeti nevelésben, hogy megtalálja a helyes mértéket a két érték között – az bizonyos. Én ezt tartom a legnehezebben elérhetőnek és a legkevésbé olyannak, amihez egy miniszter jó tanácsokat tud adni. Maximum a feltételeket tudja olyanná teremteni, hogy ez a harmónia létrejöjjön. (…) Kis túlzással azt lehet mondani, hogy igaza van azoknak a pedagógusoknak, akik kedvelik a frappáns megfogalmazásokat, és azt mondják: „Manapság a gyerekek oly' sokat tanulnak, hogy lassan már nem tudnak semmit!” Oly sok ismeretet kell a fejükbe vésnünk, hogy arra nem jut idő, hogy az iskola az alapfeladatát elvégezze, tudniillik: a tanulás képességét, készségét kialakítsa a gyerekekben. Önök, akik itt ülnek abból élnek, amit tanultak. A tudásukkal keresik a mindennapi kenyerüket. Ha nagyon őszintén magukba néznek, s fölteszik a kérdést: Vajon emlékszem-e egyetlenegy évszámra, egyetlenegy definícióra, egyetlenegy tételre, képletre abból, amit általános iskolás koromban tanultam? S ha most elfelejtjük a szaktantárgyunkat, és megpróbálunk egy másik területre tévedni, akkor a válasz erre az, hogy: hát nem nagyon. Ezek mind kiesnek, mind elkopnak, de talán kellettek ahhoz, hogy azzá váljanak, akik. Olyan értelmiségivé, akik képesek megújítani önmaguk tudását az időben változva. Ha a gyerekeknek olyan mennyiségű tananyagot írunk el ő, hogy nem jut idő a szintetizálásra, az elmélyítésre, az egyéni képzetalkotásra vagy alkotásra, akkor az iskola az alapfeladatát nem teljesíti. Ezt tagadja meg. S én ezt nagy

gondnak érzem. Ez a második legalább olyan nehéz feladat, amelyet Önökkel szerettem volna megosztani. Ebben a két dilemmában gondolom és vallom azt, hogy a művészetoktatásra nagyon fontos szerep vár. Végezetül hadd osszak meg Önökkel még egy idézetet. Ez egy másik fontos kérdést vet fel, hogy produktív művészeket kell-e nevelni, vagy pedig erre érzékeny embereket. Talán az elmondottakból kiderült, hogy én a második álláspontot vallom. A művészeti nevelésnek nem az a célja, hogy hangversenyérett, produkcióérett fiatalokat trenírozzunk, és állítsunk elő nagy számban. Van egy ilyen szelete is, és én azt gondolom, hogy ez nagyon jó. De nem szabadna csak erre szűkíteni. És ezt jelzi nekem Novalisnak, az ismert romantikus költőnek az a híres mondása, idézete: „A festő tulajdonképpen a szemével fest. Művészete abban áll, hogy szabályosan és szépen lát.” Arra tanítsák meg a gyerekeinket, hogy szépen lássanak. És ha netán közben megtanulják azt is, hogy szépen fessenek – az egy plusz adomány. Ez nem annyira lényeges. De hogy szépen lássanak: az nagyon fontos.

174

Tanévnyitó beszéd Kaposvár 1999. szeptember Tisztelettel köszöntök minden diákot, szülőt, pedagógust az 1999/2000. tanév megnyitáskor. Aligha vitatható, hogy a közvélemény figyelme, érdeklődése az elmúlt években egyre nyilvánvalóbban fordult az oktatás kérdései, az oktatás helyzetének alakulása irányába. Az oktatás valódi társadalompolitikai kérdéssé vált. Senki számára nem közömbös, hogy mi lesz gyermekéből, hol és mit tanulhat, milyen módszerekkel, milyen körülmények között teheti ezt, s hogy mi is van azokkal - akik a legfontosabb partnerei ebben - az oktatókkal. Mint tanár és szülő vallom az ismeretközléssel szemben, a képességfejlesztés és a nevelés elsődleges szerepét. Nem matematikát tanítunk, hanem gyerekeket. Akkor tudjuk igazán korszerű tudáshoz juttatni gyermekeinket, ha gondolkodni tanítjuk meg őket, ha képesek lesznek szilárd értékrend alapján válogatni a rájuk zúduló információtengerből, ha a gondolkodás és a döntés képességének birtokában hagyják el az iskolapadokat. E tekintetben tévútra került a magyar közoktatás. A mai iskolát az ismeretközpontú pedagógia uralja. Olyan óriási mennyiségű információ elsajátítását várjuk el gyermekeinktől, hogy eközben nem marad idejük ezen ismeretek feldolgozására, értelmes rendszerben való elhelyezésére. Itt az ideje, hogy változtassunk ezen a rossz gyakorlaton, s ismét előtérbe kerüljön azon képességeknek a fejlesztése, mellyel lehetővé válik, hogy az iskolapadot 18 vagy 23 éves korukban elhagyó fiatalok későbbi életük során bármikor képesek legyenek az új ismeretek befogadására, s ezáltal életpályájuk valódi alakítóivá válhassanak. Karády Ignác, Kossuth Lajos fiának nevelője írja egy helyütt: „ … sokan, mihelyt írásra, olvasásra képesek valakit tanítani, kész nevel őknek hiszik magukat, holott nem írás-olvasást, hanem bírja bár a legfelsőbb tudományokat tanítani, még is ha az indulatot fékezni, a szenvedélyeket jóra vezetni, szóval a szívet képezni nem tudja, még igen messze áll attól, hogy

megérdemelje e szép nevet – nevelő (…) Tanításra ismeret, nevelésre hivatás szükséges. E változtatás igényével fogalmazódott meg a közoktatási törvény ez év nyarán elfogadott módosítása, melynek középpontjában a közoktatás minőségének fejlesztése, színvonalának garantálása állt. E célt három eszköz szolgálja, a tartalmi szabályozás kerettantervekkel történő kiegészítése, az országos értékelési és minőségbiztosítási rendszer kialakítása, valamint a finanszírozás terén az állami szerepvállalás erősítése. A 2001 szeptemberében bevezetendő kerettantervek a közoktatás tartalmi szabályozásának azon eszközei, amelyek a NAT-ra épülve és az iskolák helyi tantervében kiegészülve együttesen biztosítják a nevelés-oktatás tartalmi egységét, korszerűségét; az iskolák közötti átjárhatóságot a közoktatási rendszerben. Az iskolák a helyi nevelési-oktatási sajátosságaikhoz igazodó tananyaggal egészíthetik ki a kerettantervben található követelményeket. A kerettantervek tehát biztosítják mindazt a szabadságot az iskolák, a pedagógusok, a fenntartók számára, amellyel lehetővé válik helyi elvárások megfogalmazása, a hagyományos és új ismeretkörök megfelelő színvonalú oktatása. Nem elég azonban szabályozni, kereteket alkotni. Szükség van arra is, hogy folyamatosan figyelemmel kísérjük ezen elvárások teljesülését is. Ezért van szükség a Comenius-program, az országos minőségbiztosítási program elindítására. A magyar oktatásban a tankötelezettség 18 éves korig történő kiterjesztésével befejeződött az oktatás extenzív fejlesztésének szakasza. A mennyiségi növekedés után most a minőség fejlesztését kell célul magunk elé tűznünk. A Comenius-program egyik célja ezért, hogy olyan eszközöket adjon az iskolák kezébe, mellyel képessé válnak arra, hogy folyamatosan értékeljék, ellenőrizzék saját tevékenységüket, és szükséges változtatásokra, fejlesztésekre maguk tudjanak javaslatot megfogalmazni. Másrészt vannak olyan objektív feltételek is, melyek alapvetően befolyásolják az oktatás minőségét – mint pl. az iskolák felszereltsége, vagy a tanárok képesítése -, ezért ezek teljesülését, meglétét folyamatosan kontrollálnunk kell. Harmadsorban pedig hangsúlyt kell fektetnünk az ún. pedagógiai hozzáadott érték mérésére, vagyis annak láthatóvá tételére, hogy egy-egy iskola honnan hová juttatja el tanulóit. Nem elég azonban kereteket szabni, és azok teljesülését ellenőrzéssel, értékeléssel segíteni. A minőségfejlesztési program sikeréhez elengedhetetlen a megfelelő mértékű és szerkezet ű finanszírozás. A cél: olyan finanszírozás, mellyel biztosítható, hogy az óvodát és az általános iskola 1-4. évfolyamát lehetőség szerint mindenki a lakóhelyén vehesse igénybe, az 5-8. évfolyamon 176

minden tanuló számára biztosítható legyen a szaktantárgyak minőségi oktatása, hogy ennek eredményeként a középfokú oktatásba minden tanuló egyenlő eséllyel kapcsolódhasson be – függetlenül szülei anyagi helyzetétől, vagy éppen lakóhelyétől. A következő évben ezért jelentős arányban kívánjuk növelni a közoktatásra szánt forrásokat, s az intézmények közül is elsősorban a kollégiumokat, a kistelepülési iskolákat, a fogyatékosokat ellátó intézményeket kell megerősítenünk. Kiemelten kívánjuk támogatni az iskolai élet nevelési színtereit is, melyek az elmúlt években méltatlanul és indokolatlanul a háttérbe szorultak. A közoktatás minőségfejlesztésének programja kormányzati ciklusokon átívelő program. Sikere mindannyiunk közös érdeke. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk minősége múlhat azon, képesek leszünk-e eredményesen véghezvinni ezt a programot. Nem vagyunk sikerre ítélve, de ha képesek vagyunk az együttgondolkodásra, a párbeszédre, akkor meggyőződésem, hogy bizakodva nézhetünk a jövőbe. Ez a párbeszéd a folyamatosság, s így a siker garanciája. Körültekintően, széles egyetértésre alapozva kell meghoznunk a szükséges döntéseket. „Haladni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal el őrelépünk, a másikat helyén hagyjuk. Ez az első törvénye minden haladásnak, mely szintúgy áll, ha nagy államok és egész népek, mint ha csak egyes emberek haladását tekintjük” - írja Eötvös József. Szavai, azt gondolom, méltó útravalóul szolgálhatnak az új tanévben, melyhez kívánok minden pedagógusnak, gyereknek sok sikert.

Nemzeti ünnep Budapest, Operaház 1999. október 23.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégek, Tisztelt Magyar Polgárok! Köszöntöm Önöket nemzeti forradalmunk 43. Évfordulóján. Engedjék meg, hogy egy idézettel kezdjem. „Amikor az első vér kicsordult, akkor valahogy a nép eggyé lett. Nem számított, hogy ki kicsoda. Ez egy gyönyörűséges, addig nem tapasztalt és nem érzett, felemelő testvériségérzés volt.” Nagyidai József emlékszik így a negyvenhárom évvel ezelőtti október 23-ára. Egy akkor 19 éves fiatalember. Valami csodálatos, katartikus érzés lett úrrá az embereken. Mintha ezeréves átoktól vagy bűntől szabadultunk volna meg. Ez az érzés nyilvánult meg a forradalmi napok minden percében, a kenyérért való türelmes sorállásban, az utcára kitett pénzgyűjtő dobozok őrizetlenségében, a harcok során betört üvegű, de idegen kezektől sértetlen kirakatokban, vagy falvakból a harcolók megsegítésére fahordóban elküldött vérben. Az első pillanattól nagyon szép volt ez a forradalom. Voltak, akik hazamentek, elővették a szekrényből az ünneplő ruhát, átöltöztek, és így mentek vissza a barikádokra, hogy feltartóztassák az orosz tankokat. 1956. október 23-a örökre bejegyeztetett a szabad nemzetek, a szabad emberek krónikáiba. Bejegyeztetett a világ történetének azon kevés napjai sorába, melyek az ember örök és elfojthatatlan szabadságvágyáért hozott mérhetetlen áldozatát példázzák. Bejegyeztetett, mint a bátorság, az öntudat, az összefogás és az akarat találkozásának örök emlékű napja. Az idő különös folyam. Néha - mint a sziklák között áramló folyó – nekiveselkedik, meglódul, medre szorosra szűkül, iránya, sodra magával ragad. Az ember hirtelen rádöbben, megérzi, tudva tudja, hogy sorsa van, történelmet ír. Tetteinek súlya van, döntéseiért felelősséggel tartozik. Ez nyűgöz le bennünket ötvenhat napjaiban. A történelemmé sűrűsödött idő, mely medre lett az ellenállhatatlanul utat törő közös akaratnak. 178

56 októbere kivételesen letisztult pillanat. Az éveken át belénk szivárgó hazugság, a fojtogató félelem és szorongás után egyértelműen világos volt, mi az, amit mindenki akar, mi a közös, a mindenki számára személyesen fontos nemzeti érdek. Ez a közös elhatározás, ez az akarat volt a példát teremtően őszinte nemzeti összefogás alapja. Elemi erővel tört elő a szabadság utáni elfojtott vágy, robbant a hazugság elleni mindent elsöprő tiltakozás. Kedves Barátaim! 1956 élet és halál. A döntő pillanat. Tisztázta, ki hová tartozik, s miért. A barikádnak két oldala van. 56 októberében dönteni kellett, ki, melyik oldalára áll. Október 23-a az igazság pillanata. Az akkori döntéseken már nem lehet változtatni. Utólag nem lehet átlopakodni a másik oldalra, aztán meg vissza. Hol így - hol úgy. Sőt, úgymond „átértékelve az eseményeket” azt állítani: nem is volt két oldal. Nem lehet puhára párolni a történelmi pillanatot. Az nem lehet, hogy 1956ban a maga módján, a maga szemszögéből mindenkinek igaza volt. Nem állíthatjuk egymás mellé a szabadságukért harcolókat azokkal, akik miatt a szabadságért harcolni kényszerültek. Megbékélhetünk az idővel. De a béke nem bocsát meg azoknak, akik összeálltak az elnyomókkal. Akik az idegen hatalom öklével büszkélkedtek. Akik a húsunkba haraptak. Akik saját véreik ellen emeltek fegyvert. Az igazság lehet árnyalt, de sohasem hazudhat. Az igazság tudja, ki volt a gyilkos, s ki az áldozat. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Október 23-a legfiatalabb nemzeti ünnepünk. A mai este a tizedik alkalom, hogy köszönthetjük ezt a napot. Szabadon köszönthetjük. Október 23-a az a nap, amelyről szüleinknek, nagyszüleinknek még beszélniük sem volt szabad. Az egykori tettek emlékét, a Bem teret, a Corvin közt, a Batthyány-mécsest tízegynéhány évvel ezelőtt még vízágyuk, yamahás rendőrök és titkosügynökök őrizete zárta el előlünk. A forradalmat meg lehetett taposni. Harcosait be lehetett börtönözni, hőseit meg lehetett gyilkolni, történetét el lehetett tagadni. De a szabadság arca, a pillanat öröme, a jövő álma helyet kapott a szívünkben. Beitta magát a lelkünkbe. Megkeményítette az akaratunkat. Ezért mondom, hogy ami 1990ben végre megtörtént velünk, az 1956-ban már elrendeltetett. Hölgyeim és Uraim!

1956-ot mi, mai harmincasok-negyvenesek csak a szívünkben éljük át. A tudás, amivel rendelkezünk szüleink forradalmáról, mégis személyes tudás. Ami igazat tudunk, azt általuk, tőlük tudjuk. Számukra 1956 megélt személyes élmény volt, sorsforduló vagy tragédia, életük döntő pillanata. A fiatalságuk volt október 23-a. Ezeknek a napoknak az emléke ott él mindennapjaikban, a szekrény mélyén őrzött újságok lapjain, a soha elő nem vett fényképeken, a foszladozó nemzeti színű szalagban. És ott a dermesztő novemberi napok képe, a megtorlás és a börtön keserűsége is. A magányra ítélt feleségek könnytelen tekintete, a munkahely fagyos csöndje, a folyosón elejtett részvétteli szavak, bátorító kézszorítások, egy ismeretlentől kapott gyerekruha. A mi szüleink nem fegyvert rejtegettek, hanem egy álmot. Egy nemzet álmát. A szabadságról. Ott volt a halk szavakban, az érintésben, a barátok gyűrűjében, a plébániák hűvösében, a féltő ölelésekben, a családok ünnepein. Mi, a gyerekeik innen kaptuk a kimondatlan reményt, hogy egyszer ennek az álomnak valóra kell válnia. Köszönjük a szabadság ízét. Köszönjük, hogy van mit megtanítanunk a gyermekeinknek, hogy tudjuk, mi a dolgunk, hogy továbbadhatjuk a titkot és az álmot. Kedves Barátaim! Ma sem könnyű. Itt állunk 43 évvel a forradalom, 9 évvel a fiatal magyar demokrácia születése után - némelyikünk már deresedő hajjal -, és válaszolnunk kell arra a kérdésre: mit jelent ma a szabadság. 1956-ban egy diktatúrát kellett elsöpörni. Független, szabad országért küzdeni. Menekülni a láncok szorításából. Megszabadulni a rácsok közé szorító belső és külső hatalomtól. 1956-ban egyszerűen meg akartunk szabadulni. Hogy hogyan is kell szabadságot építeni, annak végiggondolására nem sok idő jutott. A szabadságnak arca volt, s mindenki másnak látta. Mégis ugyanaz az arc volt mindannyiunk számára. Minden értéket, és minden lehetőséget ott láttunk csillogni a szemében. Ennek az arcnak, ennek a pillanatnak a képét őriztük évtizedeken át a lelkünk mélyén. Tökéletes volt, hibátlan és eszményi. Hiszen csak vágy volt, csak remény. S most egyszerre itt állunk szemben az igazival. Méregetjük. Kilenc éves a fiatal magyar demokrácia. Együtt teremtettük, együtt formáljuk, együtt felelünk érte. A saját arcunkat adtuk neki. Általunk lett szabad, s mi általa lehetünk szabadok. Kilenc év telt el, s e néhány év alatt természetessé vált, hogy mindennapjainkra nem vet fenyegető árnyékot egy idegen hadsereg jelenléte. Hogy nem kell félnünk attól, hogy őszintén beszéljünk a 180

szomszédunknak. Hogy barátainkat és munkatársainkat a hatóság nem faggatja személyes beszélgetéseinkről. Magától értet ődővé vált, hogy nem büntethetnek meg hitbeli vagy politikai meggyőződésünkért. Hogy nem kell lakolnia az apának a fiáért, s a fiúnak az apa bűnösnek hazudott életéért. Hogy nem ellenőrzik többé kapcsolatainkat határon túl élő rokonainkkal, s kétes módon nem gyámkodnak fölöttünk egyenruhák és szürke öltönyök. Mennyire természetes ma mindez. Mennyire kitéphetetlen része életünknek ez a szabadság. Mennyire észrevétlenül belénk ivódott. Mennyire képtelen már a gondolat is, hogy élhettünk nélküle. Pedig nem kaptuk még meg egészen. Abban a régen álmodott szabadságban több volt. Több, mint amit a politika adni tud. Több, mint a személyes lehetőségek kitárulása. Több, mint a biztonság érzete. Abban a közösen akart szabadságban ott volt a jólét reménye is. A fiatal magyar demokrácia születése, a lehetőség, a sokak számára érzékelhető gyarapodás reménye, a többiek öröme, az egymás iránt érzett bizalom mindannyiunkat magával ragadott. Egymásba kapaszkodtunk. Kilenc év telt el. Ma tudjuk, hogy akkori várakozásaink nem voltak mindenben megalapozottak. Az 50-es években a hiánnyal éltünk együtt. A biztonság, a szabadság, a jólét hiányával. A 60-as évek a látszat világa volt. Mintha jól élnénk, mintha szabadon. A fiatal magyar demokrácia születése évtizedek egyformaságát söpörte el. Új lehetőséget teremtett. De megmutatta másik arcát is. Az elmúlt évek sokak számára munkahelyük megszűnését, az egyéni biztonság megrendülését jelentették. A szabadságot, a függetlenség biztosítékait megkaptuk, de a rendszerváltás még nem teremtette meg mindannyiunk számára a jólét lehetőségét. A szabadság után ma azért kell küzdenünk, hogy a családok jóléte, a polgárok biztonsága, gyermekeink növekvő esélye elérhető közelségbe kerüljön. Képesnek kell lennünk birtokba venni a szabadságot, és a lehetőséget valóra váltani. Ehhez önismeretre, azonosságtudatra, versenyképes tudásra, értelmes célokra, kitartásra van szükség. Ma az a kérdés, hogy miért, hogy miképpen legyünk szabadok. Hogy hogyan teremtsünk élhető világot mindannyiunk számára. Olyan Magyarországot,

amelyben a szabadság és a jólét együtt él. Ilyen az a szabadság, amelyről Széchenyi azt írja, hogy mindenki szereti. Hölgyeim és Uraim! Ki tudja, hogyan teljesedett volna ki a szabadság 1956-ban? Akkor hogyan éltünk volna vele? A szabadság nem örökíthető és nem örökölhető, mint egy darab föld vagy egy családi trafik. A szabadság szeretete, a vágy, az akarat az, amit tovább tudunk adni. Magát a szabadságot mindenkinek egyedül kell megteremtenie. De amilyen különös a világ erre az egyedül teremtésre csak együtt, egymásba kapaszkodva vagyunk képesek. Köszönöm, hogy meghallgattak, megtisztelő volt!

182

Az aradi vértanúk emléknapja Budapest 2000. október 6. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azért jöttünk ma ide, hogy az első felelős magyar kormány mártírhalált halt miniszterelnökére, gróf Batthyány Lajosra, és az Aradon kivégzett honvéd főtisztekre emlékezzünk Kossuth Lajos „magyar Golgotának” nevezte Aradot. Batthyány, mint a magyar szabadság apostola él 150 éve a magyar nemzeti mitológiában, s nem véletlen az sem, hogy vértanukként említjük az aradi tábornokokat. A szabadságharc legendája, mítosza magasra emelte őket, a felhők fölé, oly magasra, hogy már alig látjuk emberi arcukat. Engedjék meg, hogy idézzem Batthyány Lajos gróf feleségéhez, Zichy Antóniához írt búcsúlevelét. „Pest, 1849. október 5. este fél 10 órakor Drága Nőm! Hiába reménykedtünk az emberségesség utolsó szikrájában, amikor azt véltük, hogy még egyszer látjuk egymást, ezt is megtagadták Tőled; és ezért ezekben a sorokban ismétlem meg Neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sohasem tudtam; és oly igaz, mint az, hogy a halál küszöbénél állok, hogy csupán ennek a bűnnek a tudata az, amit a sírba magammal viszek. Istennek még örömet és kárpótlást kell adnia Neked, te Angyal, és ha akad férfi, aki méltó a te szívedre, ó! akkor az önfeláldozásnak Rád oly jellemző túlzásával ne taszítsd el őt magadtól. Elnézéssel és szerelmünk első éveire gondolva emlékezzél rám. A gyermekeket áldd meg és csókold meg az én nevemben, ne szégyelljék, nem kell szégyellniük atyjukat, az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem

jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum , A magam útját járom, ezért ölnek meg engem.” Egy nemzet történelméről a gesztusok sokszor többet árulnak el, mint az emlékművek vagy a történelem könyvek. Az aradi vértanúk nevét a magyar lakosság többsége nem tudná hibátlanul elsorolni, ám aligha van Magyarországon olyan felnőtt ember, aki ne tudná, hogy magyar ember – a külföldiek nem kis megrökönyödésére – sörrel nem koccint, hiszen Haynau és tiszttársai sörrel koccintottak a kivégzések estéjén. S vajon nem élőbb hagyomány-e ez az – egyébként aligha igaz – legenda, mint ha valaki tudja ugyan a vértanúk nevét, de mit sem tud tetteikről. Ez a legenda örök időkre élő hagyományt teremtett. Kifejezi a szabadságharc leverése felett máig érzett gyászt és szomorúságot, s kifejezi az ennek kapcsán kialakult nemzeti egységet. Ugyanennek a gyásznak, ugyanennek az egységnek a jele az a több száz gyertya és virág, ami a hivatalos koszorúk mellé az emlékművekre, a sírokra kerül ezen a napon. A nemzet megmutatja, hogy örök időkre hálás azoknak, akik készek voltak életüket áldozni a szabadságért. 1849. október hatodika az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetének egyik legtragikusabb, ám üzenetében legfelemelőbb napja. Ezen a napon tizenöt embert végeztek ki a császári-királyi hatóságok Magyarországon. Budapesten gróf Batthyány Lajos, az első felelős független magyar kormány miniszterelnöke állott a császári vadászok puskacsöve elé. Batthyány Lajos a magyar polgári átalakulás egyik legnagyobb formátumú képviselője. Európai színvonalú és áttekintő képességű államférfi, aki a törvény adta korlátokon belül mindent megtett azért, hogy Magyarország valóban korszerű polgári és demokratikus állam legyen. Egy olyan államférfi, aki tudta, hogy az 1848. tavaszi forradalmi napokban megszerzett önállóságot Magyarország csak abban az esetben tarthatja meg, ha saját hadsereggel is rendelkezik, s aki az uralkodó által szentesített törvények keretein belül meg is tett mindent az önálló honvédség megteremtéséért. „A magam útját járom” – volt a jelmondata, s ezen az úton nem hagyta magát a szélsőségektől befolyásolni. A törvényesség embere volt, aki a törvényességet az ország védelmében saját uralkodójával szemben is képviselte, védte. Amikor pedig az ország önállóságát végső veszély fenyegette, ő ajánlotta megfontolásra a törvényhozó hatalom képviselőinek: „vajon nem érkezett-e még el azon végperc, melyben a nemzet már azon legutolsó s legelszántabb önvédelemre szorul, melynél a törvényességet nem képes, de nem is köteles respektálni”. Amikor a törvényesség útján nem védhette meg tovább a nemzetet, lemondott a miniszterelnökségről. A békés megoldás érdekében 1849. január elején békekövetként Windisch-Grätz tábornagyhoz, az osztrák csapatok fővezéréhez utazott, de a tábornok még magánemberként sem volt hajlandó szóba állni vele. Deák Ferenc, a küldöttség 184

tagja felszólította, hogy meneküljön, mire Batthyány csak ennyit mondott: „Néhány hitvány év miatt csak nem leszek szökevény”. Miután Windisch-Grätz bevonult Pest-Budára, a császári és királyi hatóságok január 8án letartóztatták, és hadbíróság elé állították. A per során olyan cselekedeteket róttak terhére, amelyekért az érvényes magyar törvények alapján nem ítélhették volna el. Ezért az eljárás alapjául az osztrák katonai perrendtartás szolgált. A nemzeti érdek következetes és feltétlen képviselete volt az, amiért bírái – egy huszadik századi szemmel is koncepciós eljárásban kötél általi halálra ítélték. És ha a megalázó bitófa általi halált elkerülendő nem kísérel meg öngyilkosságot, s nem ejt súlyos, az akasztást lehetetlenné tevő sebet a nyakán, együtt végezték volna ki a kóspallagi Fekete Imre gerillaszázadossal. Az abszolutizmus logikája szerint a magyar önállóságért törvényes eszközökkel küzdő gróf, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke és a fegyveres ellenállásért elfogott parasztember egyformán bűnös volt. Jelképi erejű, egyszerre szomorú és felemelő bizonyítéka a két kivégzés annak, hogy 1848-49 forradalma és szabadságharca a dúsgazdag gróftól az egyszerű parasztemberig az egész nemzet küzdelme volt a korszerű Magyarországért. Ugyanezen a napon teljesedett be Aradon a honvédsereg tizenhárom főtisztjének sorsa is. A hajnali órákban az aradi vár sáncárkában lőtték agyon Kiss Ernő altábornagyot, aki a szabadságharc első győzelmét aratta Perlasznál. Vele együtt halt meg a vitéz lovasparancsnok, Desewffy Arisztid, akinek vitézségéről az orosz tisztek is félelemmel vegyes csodálattal beszéltek. Itt oltotta ki a golyó Schweidel József vezérőrnagy életét, aki Pákozdnál és Schwechatnál tüntette ki magát. S itt terítette le a sortűz az örmény származású Lázár Vilmos ezredest, a honvédsereg műszaki alakulatainak egyik megszervezőjét. Néhány órával később pedig a magyar honvédsereg kilenc tábornokát vezették a bitófa alá. A sort az osztrák Poeltenberg Ernő nyitotta meg. A birodalmi német arisztokráciát képviselte gróf Leiningen-Westerburg Károly, a hazai német polgárságot Láhner György és Aulich Lajos. Tudjuk, hogy a horvátok és szerbek többsége a magyar szabadságharc ellen harcolt. A nem kevés számú kivételt képviselte a szálfatermetű szerb Damjanich János, a szabadságharc egyetlen veretlen hadvezére, s az apró termetű, szemüveges horvát tiszt, Knezić Károly. A magyar polgári átalakulást vezető középnemesi réteget képviselte a kiváló mérnökkari tiszt, Török Ignác, és a vakmerő lovassági parancsnok, Nagysándor József. Magyar arisztokrata volt, akárcsak Batthyány, gróf Vécsey Károly, noha szívesebben írt és beszélt németül, mint magyarul. Ezek a katonák élni akartak az ügyért, de nem féltek meghalni, ha a sors így határozott. Az uralkodó parancsára tettek esküt a magyar alkotmányra, és ezt az alkotmányt az

esküt megszegő uralkodóval szemben is készek voltak védelmezni. Elmenekülhettek volna a fegyverletétel után, ám nem tették. Kegyelemben reménykedtek, de készek voltak férfias elszántsággal tűrni azt, „mit Istennek megfejthetetlen végzése reájuk mért. Nevüket nem lehet elégszer ismételni: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezic Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, LeiningenWesterburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Scheweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. A sokszor emlegetett vértanúk mellett azonban meg kell emlékeznünk az október 6-át megelőző és követő bosszúhadjárat ismert és névtelen áldozatairól is. És emlékeznünk kell az élő vértanúkra, a börtönbüntetésre ítélt honvédtisztekre, képviselőkre, a besorozott honvédekre vagy az emigrációba – és így Magyarországtól távol meghalni – kényszerültekre. Október 6. Egy nagyszerű törekvés, a független Magyarország megteremtésére tett kísérlet tragikus befejezésének emléknapja, s ezért nem csupán a vértanúké, hanem az egész nemzeté is. Üzenete máig hat, ezért is fontos, hogy méltón emlékezzünk meg róla. S ezért is fontos, hogy ennek a napnak az üzenetét továbbadjuk gyermekeinknek is. Ez a szülők és az iskola, az oktatás közös felelőssége. Mert a múlt sohasem múlik el. Mindaz, amit elődeinkkel megtörtént, része mai életünknek is, ezért nem létezhet társadalmi tisztánlátás és nemzeti önismeret a múlt ismerete nélkül. A felnövekvő nemzedéke az iskolában elsősorban a történelem tantárgyon keresztül ismerkednek meg a múlt eseményeivel, összefüggéseivel. Ez korántsem elég: szükség van arra is, hogy a tanórák logikájából kilépve, évről évre szembesüljenek diákjaink nemzeti történelmünk olyan eseményeivel, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy mélyebben megértsék és elfogadják társadalmunk néhány alapvető értékét. Lehetnek ezek örömteli, nemzeti önbecsülésre okot adó események, ilyenekre emlékeztetnek nemzeti ünnepeink: október 23., március 15., augusztus 20. De vannak tragikus fejezetek is, amelyeket máig ható tanulságaik miatt nem hagyhatunk feledésbe merülni. Ilyenekre emlékeztetnek történelmi emléknapjaink. Az idén tavasszal nagy többséggel elfogadott parlamenti határozatot követő jogszabály három történelmi emléknapot jelöl ki: október 6-át, az aradi vértanúk emléknapját, február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozataira való emlékezés napját, és április 16át, a holokauszt emléknapot. A kezemben tartott kis füzet, a mai nap, az aradi vértanúk emléknapjára készült. Az a cél vezérelt minket, amikor elkészítettük, hogy segítsük élménnyé gazdagítani gyermekeink számára azt, ami első látásra csak tananyag. Azt szeretnénk, ha az emlékezés személyessé válna, ha a puszta nevek, tények, számok és összefüggések 186

mögött meghúzódó emberi sorsok, tragédiák is láthatóvá, átélhetővé váljanak gyermekeink számára. Hogy ne pusztán évszámok és nevek, köteles tisztelettel írt történelmi tananyag legyen mindez, hanem érezhető, átélhető legyen a minden emberre nehezedő személyes felelősség parancsa, a minden ember számára megadatott útkeresés erkölcsi kötelessége és lehetősége. Egy személyes sors, egy legenda, egy hagyomány gyakran közelebb hozza ünnepeink üzenetét, segít méltóvá tenni emlékezésünket. Ezért gyűjtöttük egybe többek között e könyvbe az aradi tábornokok és a megtorlás többi áldozatának búcsúleveleit is. Engedjék meg, hogy végezetül néhány sort idézzek ebből: Kutzka Mihály búcsúlevele feleségéhez, Juhász Erzsébethez és gyermekeihez Ajá[n]lom ezen levelem felbontását Kutzka Mihál kovácsmester özvegyének, volt szerelmes társamnak, Juhász Erzsébetnek tisztelettel Székesfehérvárra „Szerelmes Párom és kedves Gyermekeim! Szomorú állapot, melyről tudósítlak, hogy ezen gyászos halál következett reám, hanem az isteni gondviselés így hozta, szent neve áldassék érte. Hanem szerelmes társam, arra kérlek, hogy ne fejetkezzetek rólam minden nap egy Miatyánkot imádkozni. Szerszám vas, aki nem kell, adjátok el. Jóska, szerelmes gyermekem, a kontókat a könyvbül írd ki, Szerelmes Társam és kedves gyermekeim, ajánllak az Úr Isten oltalmába, bocsássatok meg mindenekről. Tisztelt barátaimat is tisztelem, bocsánatot kérek mindenektől. Az Úr Isten legyen veletek, ámen.” Köszönöm, hogy eljöttek. Köszönöm, hogy együtt emlékezhetünk.

Új évezred: mérlegen az oktatás Távlatok 2000. Karácsony A két évezredet elválasztó küszöbhöz közeledve, amely nemcsak egy ember életében, hanem az emberiség történelmében is szimbolikus jelentőséggel bíró határpont, már-már kötelesség számot vetnünk az eddig megtett út sikereivel és kudarcaival, feltérképeznünk a jövő évszázad várható kihívásait, hogy átgondolhassuk, megtervezhessük a tennivalókat. Különösképp igaz ez az oktatásra, amely a társadalmi fejlődés feltételrendszerében mindig az elsők között állt. Bármely oktatással kapcsolatos döntésünkhöz társul a kérdés: Hogyan szolgálja ez az egyes társadalmi csoportok boldogulási esélyeit, mobilitását? El ősegíti-e az ország sikerét a térség országai között, a helytállást a nemzetgazdaságok önérdeke szerinti kíméletlen versenyfutásban? Természetesen a felemelkedéshez, a jólét megteremtéséhez nincs egyetlen üdvözítő eszköz. Az oktatás önmagában nem oldja meg a gyermekszám csökkenése, a korai halálozás, az aránytalan szociális különbségek, a munkahelyteremtés problémáit, de jelentősen hozzájárulhat a gazdaság versenyképességéhez, a munkavállaló jobb anyagi megbecsüléséhez, a családok megélhetésének biztonságához. Életünk valamennyi területén a parlament, az önkormányzatok, a kormány, a társadalom egészének hosszú időn át egy irányba ható munkálkodására van szükség ahhoz, hogy egy mai húsz-harmincéves meggyőződéssel mondhassa el: itt érdemes gyerekeket vállalni, a munkám megteremti számunkra az eredményes szakmai életpálya, a nyugodt megélhetés lehetőségét. Az oktatási tárca feladata ebben az, hogy megteremtse egy minőségelvű oktatás feltételeit. Mondhatnánk, hogy ehhez kedvezőek a feltételek, hiszen pedagógiánk nemzetközi összehasonlításban eredményes. Ez azonban nem tehet bennünket elbizakodottá: van tennivalónk bőven. Melyek a legfőbb gondok, és hogyan tudjuk ezeket orvosolni? Számos felmérés, kutatás alátámasztotta, hogy Magyarországon a kistelepülési lét és a szociális gondok rendszerint oktatási hátrányt is teremtenek. E hátrányok felszámolása érdekében növeltük a kistelepülések költségvetési támogatását, és arra ösztönözzük őket, hogy társuljanak a felső tagozatok 188

közös megszervezésére, amely lehet ővé teszi, hogy a tárgyakat megfelelően képzett szakos tanárok taníthassák. Intézkedéseink egy másik köre az óvodától a második szakképzettség ingyenességén át a felsőoktatási tandíjmentesség kiszélesítéséig azt szolgálja, hogy az iskola sikerrel támogathassa a valamilyen tekintetben hátrányos helyzetű, többek között cigány tanulók sikeres iskoláztatását és szakmaszerzését a tanulás teljes időszaka alatt. Ehhez a Phare-program keretében külföldi támogatást is kapunk, de a közoktatási törvény is jelentősen szélesítette a diákok pedagógiai segítésének lehetőségeit. Az iskolai hátrányok, lemorzsolódás, szakképzetlenség csökkentése nem pusztán azért érdekünk, mert az oktatás eszközrendszerével orvosolható gondokat az iskolákban kell megoldanunk, hanem azért is, mert a nem megfelelően képzett fiatalok később is rá lesznek utalva az állami támogatásra, hogy fedezni tudják napi szükségleteiket, egészségügyi, lakhatási és egyéb költségeiket. Az iskolai oktatás tartalma, követelményei az utóbbi két évtized alatt jelentősen földuzzadtak. Miközben ragaszkodtunk a hagyományos tananyaghoz, aközben helyet követeltek maguknak új, korszerű ismeretek is, mint például az informatika. Mindemellett számos olyan tudásterület nem találta meg a helyét, amelyre az iskolából kilépve szükségünk van. Ma egy gyerek elvégezheti úgy az iskoláit, hogy nem tudja, miben más a kialakított demokratikus állam intézményrendszere és jogrendje, mint az előző, milyen banki ügyleteket és hogyan bonyolít ma naponta egy polgár, vagy hogyan igazodjék el a média világában. Nem elég azonban eldönteni, hogy mi kerüljön be a tananyagba, meg kell mutatnunk azt is, mi kerüljön ki. Tudjuk jól, hogy mindenki által jónak tartott tanterv nincs, hiszen állítható, hogy a jó tanterv angolból négyszer két óra, informatikából háromszor kettő hetente. A szakmasoviniszták által összeállított tanterv így akár heti hatvan órát is kitenne. A NAT a „vagy ez tanítjuk, vagy azt” választását kínálta, amit az iskolák érthetően úgy értelmeztek, hogy „ezt is és azt is” tanítjuk. Hiszen ki merné kockára tenni diákjai továbbtanulását azzal, hogy a magasabb iskolafok követelményeire nem készíti fel őket mondván: nem ésszerű ennyi ismeretet a gyerek fejébe gyömöszölni. A tananyag növekedésének tehát nem lehet az iskola szintjén útját állni. A kerettanterv vállalta ezeket a sokszor igen kényelmetlen, de tovább nem odázható döntéseket. Az ezzel összefüggő másik probléma az információ robbanásszerű növekedése. Nem tanultunk meg különbséget tenni fontos és kevésbé fontos között, ezért az iskolában és azon kívül sok olyan ismeretet sajátítunk el, amelyeknek később semmi hasznát nem látjuk. Hány ember boldogulása

szempontjából van jelentősége a gleccserképződés vagy az ionrácsok ismeretének? Mégis minden diák elmélyül a kérdésben. Ezért föl kell tegyük magunknak a kérdést: mi értelme az oktatásnak átszaladnia feldolgozhatatlan adatok, összefüggések során? Ennek a tudásnak a felezési ideje minimális. Mindez pusztán arra jó, hogy a diák úgy érezze, nem tud megfelelni, a tanulnivalók mérhetetlen tömege betemeti, kudarcra kárhoztatja őt, amiért aztán az iskolát okolja. Ez senkinek sem jó. A kerettantervben a tanulás tartalma új hangsúlyokat kapott: a végeláthatatlan ismerethalmaz elsajátítása helyett azok a tevékenységek kaptak jelentőséget, amelyek révén a tanulók képességei fejl ődnek, mindenekel őtt a tanulás képessége. Hiszen a ma érvényes tudásunk jelentős része egy-két évtized múltán elavul, ezért megnő az értéke annak, ha a munkában töltött éveink folyamán mindvégig képesek vagyunk megújítani ismereteinket. Természetesen az eddigi információ-központú oktatástól a kompetenciafejlesztő pedagógiáig az út hosszabb annál, semhogy egyetlen lépéssel, a kerettantervekkel megoldhatnánk a kérdést, mert ma is vannak olyan szakemberek, akik „zsugorított” tudománytörténetet és tudományelméletet szeretnének kínálni a gyerekeknek. Ezt a bajt elsősorban a pedagógusképzésnek kell orvosolnia. A globalizációra és az európai uniós csatlakozásra való felkészülés kétségkívül kort és embert próbáló feladat. A gazdasági és pénzügyi tárcák vezetőitől gyakran hallhatjuk, hogy „milyen jól állunk”, hány és hány milliárd dollár befektetés, beruházás érkezik Magyarországra. Ez valóban jó és hasznos. De azt is pontosan tudjuk, hogy a befektetőt nem valamiféle hazafiúi öntudat vagy emberbaráti érzület vonzza ide, hanem többek között az az egyszerű ok, hogy például a magyar szakmunkás negyed-ötödannyi bért kér vagy kap, mint svéd, francia vagy német társa. Természetes előnynek számít az autópálya megléte, a pénzügyi szolgáltatás, a telefónia, az infrastruktúra, a képzettség szintje és még jó néhány mutató is; azonban a külföldi beruházó számára jelenleg maga az olcsó élőmunka a meghatározó, amikor döntést hoz. Azért állunk a csatlakozás pártján, mert úgy gondoljuk, azáltal majd többet is fogunk keresni, jobban is fogunk élni. Hogy legalább a gyermekeink életfeltételei egyenlővé válnak majd egy portugál, görög, dán vagy holland munkavállalóéval. Ehhez viszont pillanatnyilag szinte egyedüli „értékünk” a magyar gazdaság vonzerejét képező olcsó élőmunka. Az esélyteremtés egyedüli útja tehát csakis az lehet, ha egy másik, valós értékkel tudjuk ezt a „előnyünket” kiváltani: a munkaerő képzettségével, hogy folyamatosan kiszámítható színvonalon legyen képes szolgáltatni, feladatát ellátni. 190

Így korántsem közömbös, hogy a fiatalok és a felnőttek számottevő hányada nem rendelkezik a mind igényesebb és új elvárásokat megfogalmazó munkaerőpiacon értékesíthető szaktudással. Ezért hozzá kellett fognunk a szakmarendszer korszerűsítéséhez, amely i őõ- és költségigényes folyamat, és mindemellett bővítenünk kell a versenyképes szaktudás megszerzésének lehetőségeit. A jogi keretek megteremtése után megkezdődött olyan tanulási utak szakmai kidolgozása, amelyek megfelelő motivációt képesek biztosítani az iskolai kudarcaik miatt tanulmányaikban elmaradt fiataloknak, hogy megszerezzék azokat az alapismereteket és készségeket, amelyek a szakmatanulás megkezdéséhez elengedhetetlenek. Ezzel igen sok olyan fiatalt benntarthatunk az oktatásban, és juttathatunk szakképzettséghez, akik eddig befejezetlen iskolákkal és szaktudás nélkül érték el a felnőttkort. Az oktatás sokakat érintő, igen költségigényes terület, és nehezen fogadható el, hogy csak a ráfordítás mértékét látjuk, annak megtérüléséről nincs képünk. Az oktatás finanszírozásában négy területen tartom különösen indokoltnak a források bővítését. Mindenekel őtt minőségelvű oktatás csak úgy valósítható meg, ha a pedagógusok bére másodállások és magánórák nélkül is tisztességes megélhetést biztosít, és nem kényszerülnek arra, hogy minimalizálják a pedagógiai munkába való befektetést. 1998-tól – az addigi folyamatot megfordítva – megindult a bérek emelkedése, és az elkövetkező években terveink szerint ennek üteme növekedni fog. További teendő az intézményenként jelentősen eltérő felszereltség, eszközellátottság kiegyenlítése. Az iskolákban szükséges eszközök, felszerelések jegyzékét rendelet szabályozza, az önkormányzatok feladata, hogy ezekről a kitűzött határidőre gondoskodjanak, de indokolt esetben állami támogatással járulunk hozzá a feltételek megteremtéséhez. A harmadik kiemelten finanszírozandó terület a tanulási, kulturális hátrányokkal küzdők felzárkóztatása, segítése. A költségvetés már ma is több olyan normatív támogatási formát tartalmaz, amely ezt a célt szolgálja. A többletráfordítás nemcsak abban a generációban térül meg, amely ezt a fokozott segítséget megkapja; bízhatunk abban, hogy az ő gyerekeik a tanulást, a tudást, a munkát sokkal inkább saját megélhetésük, boldogulásuk eszközének tekintik majd, mint diákkorukban az ő szüleik tették. Finanszírozás tekintetében a negyedik fontos terület már a kimeneti oldal vizsgálata, befektetés abba, hogy láthatóvá tegyük az oktatás

eredményességének fokát. Ki kell alakítanunk azt az intézményrendszert, azt a mérési, értékelési, minőségfejlesztési gyakorlatot, amely képes az iskolaügyben érdekeltek igényeinek föltárására, az iskoláknak, az önkormányzatoknak és a szülőknek képes megmutatni az egyes intézmények eredményességét, segít kijelölni az országos és a helyi: önkormányzati, intézményi szintű fejlesztés irányait. Az oktatás élő és bonyolult rendszer, nem egyszerűsíthető az iskoláknak a továbbtanulók számából kialakított rangsorára, a helyi vagy országos versenyek iskolai teljesítménymutatóira. Hiszen egy nehéz sorsú gyerekeket tanító falusi iskola pedagógusai olykor magasabb szintű szakmai munkával jutnak a tanítványaikkal ötről hatra, mint amilyen befektetéssel eredményes egy elitiskola. Ha pedig ez így van, akkor tegyük ezt láthatóvá a szülők, az önkormányzat számára. Miközben a pedagógia a munkaerő-piaci szükségletekre, a nemzetgazdaság fejl ődésére, az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeire gondol, azalatt sem szabad megfeledkeznie arról, hogy nem matematikát és gazdasági ismereteket tanítunk, hanem gyerekeket. Mindenekel őtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy a gyerek nem az életre készül fel, amikor tanul, iskolába jár, hanem ott éli a gyermek- és az ifjúkorát. Ennek az időszaknak az örömét nem szabad elvennünk, de a mai iskola vagy a túlzott szülői elvárások eredménye mégis sokszor ez. A feldolgozhatatlanul sok tananyag, a gyerek életkorát, gondolkodási szintjét sokszor figyelmen kívül hagyó, teljesíthetetlen követelmények, a számtalan különóra sok diák számára teszi nyomasztó időszakká az iskolás éveket. A feltétlen szorgalmas és sikeres tanulókat leszámítva, a diákok a terhelés egy fokán túl joggal érzik úgy, hogy választás elé kerültek: az iskolai teljesítményük szintjét szállítsák-e le, vagy mondjanak le számukra fontos dolgokról. Arról, hogy játsszanak, találkozzanak a barátaikkal, felfedezzék, fejlesszék magukban azokat a képességeket, amelyeket az iskolában nem tudnak kifejleszteni, vagy elmélyüljenek mindabban, ami érdekli őket. Szabad-e ilyen választás elé állítanunk a gyerekeket? Meggyőződésem szerint nem. Az iskolai és az otthoni tanulás mellett a gyereknek maradjon ideje önmagára, saját szükségleteire is. S nem csupán azért, mert ez mindannyiunk elemi igénye, lelki egészségünk feltétele, hanem mert a jövő társadalmában már nem csak a munka világában kell megtalálnunk a helyünket; képessé kell válnunk arra is, hogy a várhatóan növekvő szabadidőt jól, értelmesen használjuk fel. A gyermek- és ifjúkor örömét tehát vissza kell adnunk. Ennek szükségessége mellett pedig azt is be kell lássuk, hogy az egyén sikerességének, a teljesebb élet megteremtésének a feltétele több, mint a jól eladható szaktudás, s így az 192

oktatás célja sem pusztán az, hogy a munka világára felkészítsen. A gyerek a saját kortársi közösségeiben, a felnőttekkel való együttműködésben, a nevelés iskolai és iskolán kívüli terepein tanul meg felelősséget vállalni önmagáért, másokért, ott fejlődik empátiakészsége, képessége a kooperációra. Így készül fel hosszú évek alatt arra, hogy barátként, házastársként, szülőként, munkatársként sikerrel töltse be szerepét. Az a gyerek, fiatal tehát, aki nélkülözi a pedagógiai közreműködéssel megszerezhet ő szükséges és élményszerű tapasztalatokat, helyes döntései pozitív megerősítését, aki nem tanulja meg cselekedeteit morálisan mérlegelni, az gyakrabban vallhat felnőttként is kudarcot. Bár a nevelés szerepét minden korban felismerték, mégis az elmúlt egy-másfél évtizedben az iskolákban mindinkább háttérbe szorult, és helyette a cél a versenyelvű oktatás kiszolgálása lett. Most a kerettantervben a nevelés szempontjai a korábbiaknál hangsúlyosabban jelennek meg. Ennek egyik fontos eleme az etika oktatása, amelynek az a feladata, hogy a diákokat elgondolkodtassa az értékek közötti választásról. Fontos, hogy a diák lássa: a döntések nem egyszerűsíthetők a siker–vereség, kár–nyereség dilemmájára, a kérdéseknek mindig van etikai dimenziójuk is. Felnőttkori döntéseit is befolyásolni tudjuk, ha arra neveljük, hogy lássa a morális értékproblémákat, s ne forduljon elő hogy észre sem veszi azokat. Az etika tanítása igen érzékeny kérdés. Azt látjuk, hogy a Kádár-korszak ideológiai üvegburája alól kikerülve nem alakult ki világnézetünk megvallásának szabad világa, hanem hűvös, óvatos tartózkodás maradt közöttünk, amely azt diktálja, hogy ebbe a kérdésbe ne bonyolódjunk bele. Így ez személyiségünk egyik meghatározó, de eltakart, elfojtott területe maradt. Meg kell törnünk ezt a hallgatást, az a cél, hogy megnyissuk ezt a beszélgetést. Tudjuk, hogy ezzel létrejöhetnek viták, konfliktusok szülők, gyerekek, pedagógusok között. Abban kell bíznunk, hogy az eltelt évtized alatt e kérdésben is kialakult annyi pedagógiai kultúra, hogy talán a keletkező feszültség elviselhető azért a nyereségért, hogy mindezeket a gyerek elől nem rejtjük el, megismerkedhet vele. A viták ma már a tapasztalatok alapján mederben tarthatók. Az etika tanítása igen nehéz feladat. Szabályozására a törvény durva megoldás, a pedagógiai kultúra a finom eszköz. Igen keskeny az az ösvény, amelyen a tanárnak haladnia kell, hisz kevés választja el az áttetsző egyéniségű, a nézeteit megvalló szuggesztív tanáregyéniséget a tüzes szemű hittérít őtől. A kérdés azért is kényes, mert szociológiai értelemben a gyerek kiszolgáltatott, hiszen a tanár méri, osztályozza, értékeli. Abban bízhatunk,

hogy ma már a magyar társadalomban van annyi türelem, hogy ezt az ügyet nem árnyékolják be politikai indulatok, félelmek, és a nevelés kiteljesíthető. Az iskola feladatáról megváltozott képünk arra ösztönöz, hogy a mainál jobban vegyük tekintetbe tanítványaink szükségleteit, irányultságát, motivációit. Ne csak a gyerek figyeljen ránk, mi is figyeljünk őrá. Ahogy a gyerek a tananyagot tanulja meg, úgy kell nekünk megtanulni a gyerekeket. Mindegyiket. Külön-külön. Ez egyben azt is jelenti, hogy kétségbe nem vonva a szaktudományi felkészültség fontosságát, csaknem végig a közoktatás 12 éve alatt nagyobb súllyal esik a latba a tanár személyisége: képes-e együttérzésre, képes-e együttműködni diákjaival, elfogadó, a fejlődésüket segítő, támogató attitűddel közeledik-e tanítványaihoz, vagy le akarja leplezni a nemtudást, erkölcsileg meg akarja ítélni az (iskolai) élet terepein sokszor ügyetlen, esetlen, tapasztalatlan diákjait? A pedagógus bizalma, ösztönző szándéka, amellyel tanítványai felé fordul, rendszerint több teljesíteni akarást, önbizalmat olt diákjaiba, mint egy szaktárgy ismereteinek precíz, mélyreható tudományossággal történő átadása. Az a változás tehát, amelyet az oktatás igényel, újfajta feladatokat ró a pedagógusképzésre is. Az erőteljes szakmai specializáció, a szakmai elméleti ismeretek eddigi túlsúlyával szemben arra kell törekednünk, hogy a pedagógus személyiségének, pedagógiai kultúrájának fejlesztése, eszköztárának gazdagítása kerüljön a felkészítés homlokterébe. Természetesen szó sincs arról, hogy a tanár ne rendelkezzék fölényes szakmai tudással az iskolai követelményekhez képest, de a pedagógus személyiségére, pedagógiai kultúrájának minőségére jobban figyelő képzés jelent ősen növelheti az iskolai munka hatóerejét. Az előttünk álló feladatok hosszabb idő, több kormányzati ciklus alatt érhetők el. És minden erőfeszítés csak egy idő után hoz eredményt. Bizonyosan lesznek nehézségek is, felmerülnek majd kételyek, hogy valóban jó-e, amit csinálunk. Ez természetes. Ezekre a problémákra, kérdésekre azonban csak akkor tudunk előrevivő válaszokat adni, ha van bennünk kellő türelem. E tekintetben bizakodó vagyok. Úgy látom, hogy a harmadik évezred küszöbén a legtöbb szakmai és politikai erő felismerte és elfogadta ezt a szükségszerűséget. Az oktatás kérdései végre valóban szakmai alapon dőlhetnek el, s nem törekszik senki arra, hogy ezen a jövő, a nemzet szempontjából sorsfordító területen szerezzen magának napi pártpolitikai árfolyamnyereséget. Majdnem minden fél felismerte, hogy – ahogyan egy 194

kortárs magyar szerző fogalmazott: „Aki fát ültet, az nem rángathatja ki naponta a földből, hogy lássa, mennyit nőttek a gyökerei!” Magyarország ma ismét abban a helyzetben van, hogy sikeres lehet. Ehhez adottak a külső és – megfelelő gondossággal – biztosíthatóak a belső feltételek. Széchenyi szavaival: „Tőlünk függ minden, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink s hibáink nagylelkű elismerése, s azoknak férfias orvoslása. Annyi Jó s Nemes van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van.” Tisztában vagyok azzal, hogy az el őttünk álló kihívások óriásiak. Az ezekre adandó válaszok megfogalmazása többletmunkát ró mindannyiunkra, s az átalakulás olykor egyéni érdekeket is sérthet. Az elmúlt évtized oktatási reformjainak sikerei és kudarcai azt igazolják, hogy csak azok a fejlesztési elképzelések lehetnek sikeresek, amelyek valódi társadalmi-gazdasági igényeken és a pedagógusok, oktatók széles körének egyetértésén alapulnak. Sokféle tanterv, fejlesztési elképzelés, jogszabály célozhatja azt, hogy előbbre vigyük az oktatás ügyét. Ám ezek csak papírok. Hogy e nemes célokat sikerüle megvalósítani, azt valójában egyetlen dolog dönti el: ki áll a gyerekeink mellett az osztályteremben, az egyetemi előadóban. Egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy soha, egyetlen ember életét sem változtatta meg egy papír. Csak egy másik eleven ember bír ezzel a képességgel. Ezért a harmadik évezred egyik legfontosabb kihívása is éppen az, hogy ne csupán a tudás, de a tudás átadóinak a tiszteletét és tekintélyét is sikerüljön megőriznünk.

Ünnepi beszéd az 1848-as forradalom 153. évfordulóján Budapest, Nemzeti Múzeum 2001. március 15. Tavasz van, Hölgyeim és Uraim! Tavasz. 153 éve tavasz van itt a Nemzeti Múzeum kertjében. Szeszélyes, igazi tavasz. 153 éve érezzük ennek a közös tavaszunknak a mámorát, amely itt van körülöttünk: itt zsong, örvénylik, zubog. Olyan tavasz ez, amely ebben a városban született, ebben a kertben, ezeken a lépcsőkön, azoknak a hölgyeknek és uraknak a szívében, akik azon a 153 évvel ezelőtti márciusi napon – dacolva a szürkeséggel, a reménytelenül pergő, a végtelenség unalmát árasztó esővel, az egyformasággal – ide jöttek. Ide, ahol most Önök állnak, és kimondták, merték kimondani és merték meghallani is, hogy mostantól másképpen lesz, mert másképpen kell lennie. Ez történt itt akkor, s ez történik velünk azóta is, mindig, ha március 15-én összegyűlünk. Ez történik, mert együtt vagyunk. 48 óta március 15-én nekünk mindig tavasz van, s akik ezen a napon itt a Múzeum kertben összegyűlnek, mindig fiatalok. Fiatalok, mint Vasvári Pál, Petőfi Sándor, fiatalok, mint Széchenyi István, Kölcsey Ferenc, fiatalok, mint Kossuth Lajos és Madarász László, fiatalok, mint Deák Ferenc. Fiatalok, mert mindegy, hány évesek, mert ott a szívükben a tavasz, az újat akarás, közös jövőnk álma. Ezért akartunk eljönni ide mindig. Ezért vállalták egykoron a megtiltott ünnepet, a nyilvános emlékezést azok, akikre akkor súlyosabb börtönbüntetés várt, mint egy honvédezredesre 1849-ben. Ezért érezzük úgy mindannyian március 15-én nagymamák, anyák és apák, gyerekek és unokák, hogy itt kell lennünk, mert nélkülünk hiányt szenved az ünnep, mert mindannyiunk jelenléte szükséges ahhoz, hogy együtt fiatalok lehessünk. Fiatalok és bizakodók. Ez a mi közös fiatalságunk szülte a nevezetes 12 pontot. 12 pontot, amelyben törvény előtti egyenlőséget, sajtószabadságot, jobbágyfelszabadítást, emberhez méltó életet követeltünk. Az úrbéri viszonyok megszüntetését, a tized eltörlését a földeken dolgozóknak. Hazai 196

szolgálatot, a magyar alkotmányra tett esküt a katonáknak. Felelős minisztériumot, évenkénti országgyűlést, Nemzeti Bankot a születő magyar államnak. Közös teherviselést a haza minden polgárának. Szabadságot és jólétet. Tudják, a jobbágy minden harmadik napja egy földesúré volt. Földje terméséből kéttizednyit vitt el a terményadó. A 12 pont teljesítése után visszanyerte napjai egyharmadát és munkája gyümölcse mind a családjáé maradt. Kilencmillió ember lett személyében szabad. A volt jobbágyok közül hatszázezren nyertek jogot arra, hogy a Nemzetőrség tagjai lehessenek. Az állam minden polgára lehetőséget kapott arra, ami eddig csak a földesurak joga volt, vagyis malmot, kocsmát, vagy mészárszéket tartani, szabadon kereskedni. Aki akkor élt, joggal érezte magáénak ezeket az eredményeket. A legtöbb ember, a legtöbb család megtalálta benne saját boldogulásának, élete jobbra fordulásának lehetőségét. A saját jövőjét. És megtalálta benne azt, amiért küzdenie érdemes. Így esett, hogy 48 szeptemberétől annyian álltak készen arra, hogy újonc katonaként önként jelentkezzenek a nemzet hadseregébe. Így esett, hogy ki-ki ahogy tudott, egy zsák búzával, pénzzel, munkával igyekezett segíteni ennek a seregnek. Tudják, Budapesten a XII. kerület egy kevesek által ismert csöndes helyén, azt hiszem a Petényi köznél különös síremlék áll. Kovács J. honvéd síremléke. Állította Budai Honvédegylet. Kovács J. – így csonkán, befejezetlenül. Kovács J. Jenő volt, vagy János, Jakab, József? Nem olvashatunk róla a történelemkönyvben, nem látunk róla készült képet, nem maradt ránk egyetlen sora sem. Nem ismerjük az arcát, az életét, a bátorságát, nem tudunk semmit arról, miért és hogyan élt. De sejtjük, érezzük, tudni véljük, mi késztette arra, hogy az életét kockáztatni merje. Hogy akaratlan is hőssé váljon, a mindennapok bizonyára akkor is zűrzavaros forgatagában. Ha megállunk a kő előtt, mely alatt nyugszik, ha adunk magunknak néhány pillanatnyi időt az elgondolkodásra, akkor itt, ezekben a pillanatokban a maga teljességében megérthetjük: az életnek nem célja, hanem értelme van. Kovács J. honvéd élete adott értelmet Széchenyi István teremtő hitének, amellyel elérte, hogy a Dunán állandó híd épüljön, mellé a Tudományos Akadémia. És Kovács J. honvéd adott értelmet Kossuth Lajos lelkesítő szavainak, mellyel képes volt magával ragadni, tettekre sarkallni mindenkit. És Kovács J. honvéd adta értelmét Görgey kérlelhetetlen szigorának, hadászati zsenialitásának, a közdelemnek, melyben 49 tavaszán világraszóló sikereket ért el.

Ha szakad a gát, mindig Kovács J.-re van szükség. Ő tör át, amikor harcolni kell a jogainkért. Ő viszi a zászlót, amikor csapatba fejlődünk. Az ő kezében van a puska, amikor helytállásból kell leckét adnunk. Az ő kezében van az ásó, a lapát, a homokzsák is, amikor a minket védő gátakat a víz ostromolja. Amikor a természet erőivel szemben kell megvédenünk a házunkat, a hazánkat. A történelem itt él a mindennapjainkban. Az eszmék hitelét az emberek odaadása, tenniakarása, küzdelme, mindennapi munkája teremti meg. A sok egymásba kapaszkodó, egymás erősítő személyes akarat együtt, egymást erősítve teremt új lehetőséget, s alapozza meg a reményt, hogy jobbra fordul a sorsunk, az életünk. A vezetőkre vár, hogy összefogják, közös mederbe tereljék a sok szertefutó, teremtő akaratot. Hölgyeim és Uraim! Aki itt állt, ezen a helyen, 1848 március idusán, érezte ezt a sok akaratból folyammá dagadó tenni akarást. Érezte a lendületet, amelynek erejét a tenger hatalmas hullámaihoz hasonlította. Érezte a tavaszt, a fiatalságot. Érezte a nemzet bizalmát, erejét. És kimondta: Legyünk nagyok, amint illik mihozzánk! Ezt mondta Petőfi Sándor. 153 éve, hogy tavasz van. 153 éve, hogy itt a Nemzeti Múzeum kertjében mindannyian fiatalok vagyunk. 153 éve, hogy ez a kert merszet ad nekünk, hogy nagyok lehessünk. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A század, amelynek kapuján épphogy beléptünk, a mi számunkra a remény százada. Magyarország ma boldogulásának olyan esélye előtt áll, mint talán soha ezer éve. Magyarország ma az a hely, ahol szabadságban lehet élni, s ahol eredményes küzdelmet folytatunk azért, hogy egyre többünk számára teremtődjön meg a boldogulás, a jólét lehetősége. Magyarország ma olyan haza, ahol azért küzdünk, hogy a tisztességes munkának becsülete legyen, a fiatalok iskoláinkban, főiskoláinkon, egyetemeinken értékes tudást szerezhessenek, s közös szabadságunkat megvédje a rend. Magyarország ma olyan otthon, ahol azt a célt űztük ki magunk elé, hogy egyre több család előtt nyíljon meg a felemelkedés lehetősége, hogy gyermekeink és az ő gyermekeik úgy élhessenek, ahogy Európa polgáraihoz illik, hogy úgy bízhassunk magunkban, ahogy Széchenyi írta:

198

„Tőlünk függ minden, csak akarjuk. Nem lelki, testi, s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hibáink nagylelkű elismerése, s azoknak férfias orvoslása. Annyi jó s nemes van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van.” Hogy mekkorák leszünk, hogy mekkorává tesszük magunkat, ha összefogunk, az rajtunk, Önökön múlik. A reménybe vetett hitükön, a vágyaikon, az álmaikon, az akaratukon, a tetteiken. A Messzeségek ki vannak mérve, a Bizonyosságok s Bírák ki vannak állítva.” Így mondta Széchényi István. Hölgyeim és Uraim! Az üzenetet, amit innen ebből a varázslatos kertből a magunk jövőjének küldünk, nagyon pontosan kell megfogalmaznunk. Hogy mindenki a saját szavát hallja meg benne. Hogy közös akaratukat képviselje. Hogy mindannyiunknak világos utat mutasson. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert ez az üzenet 153 éve készen áll, s elegendő, ha most csupán felhívjuk rá a figyelmet, s kimondjuk újra, mert „Az igazságot örökké ismételni kell, mert a tévedéseket is örökké ismétlik.” Ez az üzenet a nevezetes 12 pont előtt áll, s így hangzik: Legyen béke, szabadság és egyetértés. Köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel.

A megtermékenyítő kovász „Istennek, hazának, tudománynak” konferencia Budapest, Parlament 2001. április 19. Mélyen Tisztelt Konferencia! Négy dologról kívánok önöknek beszélni. Egy történeti visszatekintéssel kezdem, majd igyekszem pontosan meghatározni az egyházi és az állami iskola eltérő feladatait, ennek az eltérésnek a mibenlétét, röviden sorra venni, hogy a polgári kormány mit tett hároméves működése során az egyházi oktatás területén, végezetül pedig azt, hogy milyen feladatokat látok magunk előtt. Tíz lezárt tanévet tudhat maga mögött az újraszerveződött egyházi és felekezeti iskolarendszer. Az egyházi és felekezeti iskolák megvívták a maguk harcait, ismét nem idegen már az egyházi iskola a községekben, városokban, elt űntek azok a tévhitek, amelyek szerint – ahogy erre Korzenszky Richárd is utalt – az egyházi iskolákban nem lehet farmernadrágban járni, vagy mindenkiből pap lesz, aki oda jár. Sokan megtapasztalhatták, hogy már az egyházi iskolák működése sem mindig feszültségektől mentes, mégis olyan kincset birtokolnak, amivel nem minden iskola rendelkezik. Az elmúlt egy évtizedben az egyházi oktatási intézményeknek meg kellett küzdeniük a fennmaradásért, de létrejöttük megtörtént, beágyazódtak a magyar oktatási rendszer egészébe, és ez visszavonhatatlan jelenlétet, teret biztosít számukra. Nem irigylésre méltó a helyzetem, amikor a Magyar Köztársaság oktatási minisztereként az egyházi oktatásnak a magyar oktatási rendszerben betöltött szerepéről kell önök előtt, egyházi intézmények vezetői előtt beszélnem, hiszen a magyar iskola ezeréves történetéből 950 évig az oktatás kizárólag vagy többségében egyházi oktatás volt. Ezt figyelembe véve, talán könnyebb lett volna a feladatom, ha az állami oktatás a magyar oktatási rendszerben betöltött szerepéről kell előadást tartanom. Ezt mi sem példázza jobban, mintha feltekintenek a kivetítőre, és megnézik, hogy a ’98-ban átalakított, újjászervezett Oktatási Minisztérium jelképéül olyat kerestünk, ami megfelel ően szimbolizálja az oktatást, a tudományt, 200

ennek ezeréves történetét is. Választásunk az Oktatási Minisztérium jelképeként is ismertté vált scriptorra, kódexmásoló szerzetes ábrázolására esett. Ma már a Magyar Köztársaság alkotmánya mindenki számára biztosítja a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát, és rögzíti, hogy hazánkban az egyház az államtól elválasztva működik. Ugyanezt a másik, az egyházi oldalról a második vatikáni zsinaton elfogadott „Gaudium et spes” kezdetű konstitúció így fogalmazza meg: „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén, ott autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést a helyek és korok követelménye szerint.” Úgy gondolom, hogy ennek a gyümölcsöző együttműködésnek az egyik legkiválóbb terepe az egyházi oktatás területe, hiszen az oktatásban minden intézmény – fenntartótól függetlenül – ugyanazon közösség, ugyanazon ország számára neveli a polgárait. Ezt ismerte fel 150 évvel ezelőtt az 1848-as 20. törvénycikk, amely egyebek mellett elrendelte, hogy „a bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek”. Ezt kiegészítve, a vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895-ös XXXIII. törvény 10. paragrafusa így szól: „A törvényesen elismert vallásfelekezet, iskolák, valamint kisdedóvók és gyermek-menedékházak felállítására, fenntartására és vezetésére nézve azokat a jogokat gyakorolja és azoknak a rendelkezéseknek van alávetve, amelyeket az iskolaügyi törvények az iskolákat, kisdedóvókat, gyermek-menedékházakat fenntartó társulatokra vonatkozóan tartalmaznak.” Az idézett törvények, ez a két, 150, illetve 110 évvel ezel őtt született törvény is azt sugallja, hogy nemzeti kultúránk alapját a több évszázados egyházi iskolahálózat biztosította. Ezt az iskolarendszert zúzta szét az államhatalom, amikor 1948-ban megszüntette az egyházi iskolákat, ’50-ben megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét, a hittudományi karokat leválasztotta az egyetemek szervezetéről, és 1951-ben létrehozta a Minisztertanács közvetlen felügyelete alatt működő Állami Egyházügyi Hivatalt. Az állam összesen 6505 egyházi iskolát vett át, amelyből 5407 volt általános és népiskola, 98 tanító-, illetve tanítónőképző líceum és 113 gimnázium. Az állami státusba került, volt felekezeti pedagógusok létszáma megközelítette a 18 ezer főt.

A hatalom az egyházi nagybirtok elvételével anyagi alapjuktól, az egyházi egyesületek, szervezetek megszüntetésével, az egyházi iskolák államosításával, a szerzetesrendek tevékenységének betiltásával társadalmi jelenlétüktől, szellemi befolyásuktól akarta megfosztani az egyházakat. A pártállam kiépülőben lévő – ahogy mondani szokták – totalitárius rendszerével összeegyeztethetetlen volt, hogy a magyar iskolarendszert az egyházi oktatás határozza meg, ugyanis még 1948-ban is a diákok több mint 50 százaléka járt egyházi iskolába. Az akkori hatalom úgy tekintett az iskolára, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközére. Ahogy Ortutay Gyula kultuszminiszter fogalmazott: „az iskolaügyön keresztül az állami apparátusnak módja van, ha tetszik, bármiféle eszmét begyakoroltatni, beidegeztetni.” Ez Ortutay Gyula: Művelődés és politika című művében olvasható a 292. oldalon. Az iskolák államosításáról szóló ’48. évi XXXIII. törvény következtében hazánkban az ezt követő években – ahogy ez többször elhangzott ma itt – csak tíz gimnázium maradhatott egyházi kézben. (…) Nyolc katolikus, egy református és egy zsidó felekezeti iskola csak szoros szervezeti és létszámkorlátozással működhetett. Az állampárt gúzsba kötő intézkedései ellenére a 40 év alatt ezekben az iskolákban érettségizett az az összesen 25 ezer fiatal, akivel a hatalomnak talán nem volt módja begyakoroltatni és beidegeztetni a hivatalos eszmét, akik a történelemórán nemcsak gondosan lúgozott történelemkönyvekből gyarapíthatták ismereteiket, és akik a társadalomba kerülve megvalósíthatták azt a kovász szerepet, amelytől a hatalom leginkább tartott. A legszigorúbb megfigyelés, ellenőrzés sem tudta megakadályozni, hogy ez a néhány iskola a 40 évi pusztai vándorlás megpróbáltatásai közben átmentse nekünk azt, amit röviden úgy nevezünk: egyházi, felekezeti oktatás. (…) Négy évtized után a politikai, gazdasági és erkölcsi válságában összeomló kommunista diktatúrát felváltó demokratikus rendszer újra lehetőséget adott az egyházi oktatás számára. Az újrakezdés részleteiről számos beszámolót hallhattunk. Ma az egyházak 463 oktatási intézményt működtetnek. Ebből egyéb intézménytípusok mellett 81 óvoda, 177 általános iskola, 87 középiskola, 15 szakiskola, 28 főiskola és egyetem egyházi fenntartású. A térképen ott látjuk ennek a mostani elhelyezkedését, vagyis tíz év alatt az egykori tíz intézményből ezt a szervezetet, ezt az iskolahálózatot hozták létre egyházaink. Miben látom, hogyan tudom megkülönböztetni az állami és az egyházi iskola feladatait? Mindannyian tudjuk, hogy valamennyi nevelési eszköz között különleges jelentősége van az iskolának, mely küldetéséből fakadóan, 202

miközben kiműveli az értelmi képességeket, kifejleszti a helyes ítéletalkotást, bevezet az előz ő nemzedékek által megteremtett kulturális örökségbe. Erősíti az értékek iránti fogékonyságot, előkészít az életpályára, növeli a kölcsönös megértéshez szükséges érzéket azzal, hogy különböző természetű és származású növendékek között baráti közösséget alakít ki. Ezen felül egy olyan középpontot jelent, melynek munkájában és fejlődésében részt kell vennie a családoknak, nevelőknek, kulturális, polgári és vallási szervezeteknek, a polgári társadalomnak és az egész emberi közösségnek. Az egyházi iskola, mint minden más iskola, arra a célra van rendelve, hogy kritikusan és módszeresen adja át az általános műveltséget, és ezáltal az ember vagy az emberi személy teljes kiformálódásán munkálkodjék. Az egyházi iskola ezt a célt a vallásos világszemlélet közvetítésével valósítja meg. Emellett az egyházi iskola olyan intézmény, ahol a növendékek elsajátíthatják a kultúra, a tudomány értékeit, megtanulják becsülni a hagyomány értékvilágát, mely a saját világnézet minél teljesebb ismeretét, birtoklását éppúgy tartalmazza, mint más értékes tradíciók tiszteletét. Jó néhány évvel ezelőtt egy késő esti televíziós beszélgetésen a résztvevők, különböző felekezethez tartozó, hívő és nem hívő filozófusok arra a megállapításra jutottak, hogy Mózes második kőtáblája mindenki, hívő és nem hívő számára elfogadható normákat tartalmaz. Az emberre vonatkozó parancsok ugyanis a humanista ember vagy a nagy teológus, Karl Rahner kifejezését kölcsönvéve, az anonim keresztények számára is követendőek, követhetőek. Ha mindezt az egyházi oktatás – állami, önkormányzati oktatás összehasonlítására vetítjük, akkor megállapíthatjuk, hogy szerencsés esetben a tízparancsolat nagyobbik részének tekintetében nincs különbség. Egy jó iskolában, bármilyen fenntartású legyen is, a mózesi parancsokban megjelölt normák követésére való nevelésnek a munka részévé kell válnia. Az Alkotmánybíróság itt már sokat idézett, ’93-ban született negyedik határozata ugyanakkor kimondja, hogy az állami iskola nem lehet elkötelezett egyetlen vallás mellett sem. Ez azonban nem keverendő össze a manapság szerencsére egyre kevesebbet hallható semleges világnézeti oktatással. Milyen nevelés az, amelyik semleges, azaz nem foglal állást az általa fontosnak tartott értékek mellett? Ez nem egy iskolába, nem oktatási intézménybe, hanem, ha úgy tetszik, egy áruházi gyermekmegőrz őbe való. Ez annak a bizonyos bibliai szolgának a hozzáállása, aki elássa a kapott talentumot, az idő letelte után büszkén mutatja a gazdának, hogy megőrizte. A gazda elkergeti, mert a kapott javakat nem kamatoztatta.

Oktatási intézményeinkbe nem azért járnak a gyerekek, a fiatalok, hogy ugyanúgy távozzanak belőle, mint ahogy beíratták őket. A feladatunk ennél jóval nagyobb. A pedagógus munkaeszköze saját személyisége, tehát meggyőződése nem maradhat kívül a nevelés folyamatán. Elképzelhetetlen számomra egy olyan iskola, amelyben a becsengetésre megszűnik a pedagógus világnézete; a tanár az általa vallott ember- és világképet, hitvallását az osztályterembe lépés előtt nem hagyhatja a tanári szobában. A különbség az állami, önkormányzati és az egyházi oktatási intézmények között az iskolában dolgozó pedagógusok világnézetében van. A tízparancsolatos hasonlatra visszatérve: egy jó állami iskolában a pedagógusok egy része a második, míg egy másik része mindkét kőtáblán foglaltakat magáénak vallja. Eszerint él és dolgozik, nevel. Mindkettőnek van létjogosultsága, és sem a fenntartó, sem az intézményvezető nem szólhat bele az oktatási, nevelési folyamatnak ebbe, a pedagógus személyiségéből fakadó alapjába, fundamentumába. Ilyen értelemben az Alkotmánybíróság ítélete a fenntartó önkormányzat, az intézményvezető számára írja elő a távolságtartást, az el nem kötelezettséget, nem vizsgálja, nem firtatja, nem korlátozza az önkormányzati iskolában dolgozó pedagógus világnézetét, hiszen annak megvallása, annak átütő ereje, személyiségének teljessége a legfontosabb pedagógiai eszköz kell hogy legyen minden iskolában. Az egyházi fenntartású oktatási intézményekben ugyanakkor elvárható a nevelőt ől, hogy a fenntartó egyház által vallott és hirdetett világnézet ne legyen idegen számára. Kérdés, hogy kellően van-e szabályozva mindez ma Magyarországon a jogszabályok által? Meggyőződésem, hogy igen. Az eltelt tíz évet végigélve, úgy látom, hogy ez a pedagógiai kultúra kezd létrejönni, így ma már megtehetjük azt – és meg is tesszük –, hogy etikai ismeretet oktatunk valamennyi állami és önkormányzati iskolában. A kerettantervek tartalmazzák, még ha csak egy-egy évfolyamon is az etikai ismeretek elsajátítására alkalmas órát. A harmadik pontra rátérve: mit tett a polgári kormány az egyházi oktatás kapcsán? 1998-ban az új polgári kormány a programjában egyértelműen deklarálta, hogy hogyan gondolkodik az állam és az egyház viszonyáról. Miniszterelnök úr idézte a kormányprogramnak ezt a passzusát. A kormány felfogásának alapja az, hogy az egyházak és az állam szétválasztása nem jelentheti az egyházak és a társadalom elválasztását. Az állam semlegessége a vallásszabadsággal kapcsolatban nem jelenthet tétlenséget. A jelen nagy feladata már nem a kettéválasztás, hanem az, hogy miként biztosítható az állam és az egyházak valódi együttműködése, egymást segítése. 204

„A kormány tisztelettel ismeri el a történelmi egyházak munkáját a nemzet életében, és számít azok szolgálatára lelki, szellemi, erkölcsi, kulturális, oktatási, nevelési és szociális téren. Ezért feladatának tartja az egyházak szabadságának biztosítását mind törvényi, mind anyagi tekintetben. Az egyházak tényleges szabadságához elengedhetetlen anyagi függetlenségük, működőképességük biztosítása.” 1994 és ’98 között, a Horn-kormány idején az állam és egyház közötti párbeszéd folyt, bár az egyházak beszámolója szerint is némileg akadozva. Az egyházi ingatlanok és iskolák visszaadása nem szakadt meg, de némileg lelassult. S annak ellenére, hogy az egyházak oktatási, kulturális, egészségügyi intézményei állami közfeladatot vállaltak át, az egyházi intézmények költségvetési támogatása elmaradt az állami intézmények támogatásától. A polgári kormány egyik legfontosabb célja volt a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Fontos, hogy amennyiben az egyházak lakossági igény alapján közfeladatot vállalnak át, akkor ténylegesen kapják meg ugyanazt a támogatást, mint a hasonló állami vagy önkormányzati intézmények. A kormány megadta az egyházi iskolák és oktatási rendszerek fejl ődéséhez a lehetséges szakmai és pénzügyi támogatást. Az egyházi oktatási intézmények szervesen beépültek az oktatási rendszerbe, hiszen a vallási hovatartozástól függetlenül, adózó állampolgárok pénzéből ugyanazon állam számára nevelik és oktatják a felnövekvő nemzedékeket. Ezért valósítottuk meg az azonos finanszírozás elvét a gyakorlatban is, hiszen az egyházi fenntartású oktatási intézmények, ezek tanulói, hallgatói nem kerülhetnek hátrányos helyzetbe az állami, önkormányzati oktatási intézményekhez képest. A Horn-kormány gyakorlatával szemben, az egyházi fenntartású oktatási intézmények finanszírozását az egyenlőség elve alapján fogalmaztuk újra. Ennek érdekében az Oktatási Minisztérium ’98. január 1-jéig visszamenőlegesen rendezte az egyházi közoktatás ’94 és ’98 között nem teljesített jogos finanszírozási igényeit, valamint lehetővé tette, hogy ’99-től azonos anyagi elbírálás alatt működhessenek az önkormányzati és egyházi iskolák. A hitoktatás díjának finanszírozását, amely kérdést az előz ő kormány alatt szintén övezték problémák, a kormány magára vállalta. Az átlag pedagógusóradíj figyelembe vételével kiszámított összeg a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának költségvetésében jelenik meg minden esztendőben, és onnan jut el az egyházakon keresztül a hitoktatókhoz.

A fakultatív hit- és vallásoktatás tárgyában szorgalmaztuk – első miniszteri intézkedéseim között tettem ezt meg –, hogy a hittanórát védett időben, azaz reggel 8 és délután 15 óra között helyezzék el az órarendben. Most, az elmúlt három tanév után szükségesnek tartom, hogy készítsünk egy felmérést a hittanárok, hittanoktatók bevonásával, hogy mik a helyi, konkrét tapasztalatok. A három év során csak egy-két panasz érkezett a minisztériumba, de járva az országot, több helyen fordultak hozzám személyes beszámolókkal, panaszokkal, ez győzött meg arról, hogy egy átfogó vizsgálat, felmérés szükséges, lássuk ennek a kérdésnek a rendezett vagy rendezetlen voltát. Létrejöttek a katolikus, református és evangélikus egyházi pedagógiai intézetek. ’99 januárjában megállapodást írtunk alá a fenti egyházakkal, azokkal az egyházakkal, amelyek ilyen intézeteket fenn kívántak tartani, közreműködünk ezeknek az intézeteknek a finanszírozásában. 2000 decemberében, a kétéves költségvetés parlamenti elfogadásával sikeresen zárta munkáját a Vatikán és a magyar kormány képviselőiből, delegáltjaiból álló egyeztető fórum. A testület az úgynevezett vatikáni megállapodásból következő, a többi iskolafenntartó egyházat is érintő jogharmonizációs ágazati feladatok előkészítését és egyeztetését végezte el oly módon, hogy közösen elhatározták: már nincs szükség ennek a testületnek a működésére, hiszen a feladatát betöltötte. Az általam vezetett tárca folyamatosan fenntartja a kapcsolatot a történelmi egyházak vallási és világi vezetőivel, intézményeivel, az egyházi oktatásügyben együttműködik a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával, a Belügyminisztériummal, a Pénzügyminisztériummal, és úgy látom, hogy jól tölti be ezt a koordináló, integráló szerepet. Ezek az egyeztetések számos kérdésre kiterjedtek: törvénymódosítások, jogszabályi előterjesztések, közoktatási megállapodások előkészítései, finanszírozási, költségvetési kérdések. Végül a negyedik pont: mit tervezünk, miben látom én az előttünk álló feladatokat? A minőségi oktatás régi fokmérője a középiskolák tekintetében a felsőoktatási felvételi rangsor. 2001. február 16-án a Népszabadság hozta le ezt a legutóbbi listát. Az elmúlt tíz év átlagát tekintve a legjobb száz középiskolából 24 egyházi fenntartású, vagyis az egyházi középiskolák az e tekintetben legjobb középiskolák csoportjában tényleges részarányukhoz képest háromszorosan reprezentálják, képviselik magukat ebben a mezőnyben. A történelmi egyházakat iskolai tradícióik mindig az oktatás élvonalába emelték, az elmúlt évek igen komoly kihívást jelentettek számukra is. Ennek több oka van. Azoknak a pedagógiai eredményeknek a folytonosságát, amelyet a század első felében az egyházi iskolák még magukénak mondhattak, csak 206

egy szűk intézményi kör, az említett tíz gimnázium volt képes fenntartani, továbbvinni, így az új iskolákat szakmailag újra fel kellett építeni, és ez bizony, nem megy egy-két tanév alatt. A pesszimisták szerint legalább másfélkét képzési ciklusnyi idő kell ahhoz, hogy teljesnek mondhassunk egy új intézményt. Az egyházi fenntartású oktatási intézmények száma ugrásszerűen emelkedett az elmúlt években, ugyanakkor minden ellenkező híreszteléssel szemben a jelentős mennyiségi változás automatikusan nem eredményez minőségi ugrást is, hiába tanították ezt nekünk a marxizmus alaptételeként évtizedeken keresztül; ez itt sem következett be automatikusan és magától. A társadalmi, gazdasági környezet és az igények jelentősen átformálódtak. Sokkal heterogénabbá, sokkal differenciáltabbá váltak, és megváltozott, sokszínűbb lett az iskolarendszer és a pedagógia maga is. Mindezek újfajta szemléletet és nagyszabású fejlesztések szükségességét jelentik az egyházi oktatás számára is. Itt én, oktatási miniszterként meg kell, hogy álljak, mert innét önöknek, illetve az önök fenntartóinak, az önök pedagógiai műhelyeinek tudok csak javaslatot tenni, hogy mi az, amiben én ezeket a feladatokat látom. Tudunk segíteni, tudunk együttműködni, de ennek a feladatnak a végrehajtása az önök munkája. Csak pontszerű, vázlatos felsorolásba bocsátkoznék. Egy piacosodó, jelentősen differenciálódó társadalomban a vagyoni különbségek nagyobbak, mint tíz évvel ezel őtt. Tudjuk, tudtuk ezt, hogy egy piacosodó versenyelvű társadalomnak ez a következménye, de erre az egyedül jól használható eszköz egy esélyteremtő oktatás, amelyik nemcsak a versengő gimnazistákkal, a legkiválóbbakkal törődik, hanem a leszakadó, perifériára sodródó társadalmi csoportok gyermekeinek felemelésével is, azaz a hátrányos helyzetű gyerekek esélyhez juttatásával. Az elmúlt tíz esztendőben az egyházi iskolák közül sokan elindultak ezen az úton a szakképző iskolák, szakiskolák létrehozásával. A minőségi mutatók közül nem az egyedüli az egyetemi, főiskolai felvételi arány, legalább ilyen fontos minőségi mutató a lemorzsolódó gyerekek, az iskolarendszerből végérvényesen kieső gyerekek számának a csökkentése, azaz fontos feladat benntartani őket az iskolarendszerben. Ennek kiemelt kérdése az egyházi iskolák számára is az iskolaszerkezet struktúrája, hogy ne kárhoztassunk gyereket 10-12 éves korában nagyon radikális váltásra. Minél korábban történik a középfokú intézmény megválasztása, eldöntése, ez a fajta első pályaválasztás, annál kevésbé érvényesül a gyerek tehetsége, szorgalma,

motiváltsága, annál inkább csak újraíródik a szülők társadalmi, anyagi helyzete. Ezért én mindenütt szorgalmazom, de javaslom az egyházi iskolák fenntartóinak is, hogy a minél hosszabb képzési idejű iskolák kialakítására törekedjenek. Nota bene a 12 évfolyamos iskolák kialakítását is célul tűzhetik maguk elé, ahol a gyerekeket nem szelektáljuk, nem rostáljuk korábban, közben, hanem végigvisszük egy iskolán belül, egy iskolarendszeren belül, mert annál kevésbé különül el egymástól a szegény és a módos, motiválatlan vagy motivált, és ki-ki megtalálja a neki leginkább megfelelő képzési formát. Ehhez hozzátartozik a közel félezer egyházi iskolának egyházanként összefogandó pedagógiai programja. Ezt a munkát elkezdték az önök pedagógiai intézetei, de fontosnak tartom, hogy tudatos célkitűzés legyen az, hogy közös magja legyen az egyházi iskolák pedagógiai programjának. Meghatározható legyen az a közös cél képzési követelményekben, fejlesztési célokban is, amit az egyházak által fenntartott iskolák közösen kívánnak elérni. S feltehetően tovább is kell menni, mint a pedagógiai, szakmai, nevelési kérdések, hiszen az állam egészen precíz követelményeket szab az iskolák számára 2003-tól: mik azok a felszerelésbeli, taneszközbeli, eszközbeli, fizikai követelmények, amelyeknek egy XXI. századi iskolának meg kell felelnie. Ezek az elvárások komoly fejtörést kell hogy okozzanak az egyházi iskolafenntartóknak is, hiszen ezek jelentős invesztíciót, beruházást igényelnek minden iskola részéről. Végiggondolandó, hogy mi az a jó szervezeti struktúra, forma az egyházi iskolák között is, ahol kapcsolatot tartanak egymással a városi vagy kistelepülési iskolák, hogy adott esetben ne következzék az be, ami az elmúlt évtizedben sokszor megtörtént, hogy elnéptelenedtek a kisiskolák. Bevitték a gyerekeket a nagyobb városi iskolába, mert hiszen ott vannak műszerek, eszközök, számítógép, infrastruktúra. Adott esetben ezeket a minisztérium által előírt és jogos, indokolt eszközbeli követelményeket úgy is teljesíteni lehet, hogy nem a gyereket visszük nap mint nap a másik iskolába, hanem az évente csak néhányszor használatos eszközöket visszük át az egyik iskolából a másikba. Ehhez azonban az iskolák közötti szorosabb intézményfenntartói, szervezeti kapcsolat kialakítása szükséges, és ez már az önök fenntartóinak, az önök vezetőinek a bölcsességére bízatik. Az is bizonyos, hogy a XXI. században nem nélkülözhetik az egyházi iskolák sem az informatika, az informatikai hálózatok kialakítását és az oktatási rendszerben való értelmes alkalmazását. Miniszterként fő törekvésem az volt, 208

hogy ne idegen világ legyen az informatika az oktatásban, hanem ízesüljön, minden tantárgy találja meg a maga jó oldalát ezen az eszközön keresztül, ezért hoztunk létre olyan tartalom-szolgáltató programokat, hogy használni tudják. Nem maradhatnak le az egyházi iskolák ebben az informatikai ismeretszerzés, tapasztalatszerzés kérdésében a többi állami, önkormányzati iskolával szemben. Egyre növekvő súlyú kérdésnek látom a szülőkkel való kapcsolattartás minőségét, kérdését. Magyarország azt a célt tűzte maga elé, hogy 18 éves koráig minden gyerek: a legszegényebb, a legbutuskább, a legszerencsétlenebb sorsú is iskolába jár, azaz 2010-11-re minden család gyereke középfokú intézménybe jár majd. Olyanok is, akiknek a szülei nemhogy középiskolát nem láttak, sokan még az általános iskolát sem fejezték be. Ezért egyre nehezebb, és egyre tudatosabban tervezett pedagógiai feladattá válik a szülőkkel való kapcsolattartás kérdése. Ez a hagyományosan működő egyházi iskoláknak mindig is fontos feladata volt, de ezt az új iskolákban is tudatosítani kell, mert a szülőkkel való kapcsolat nélkül nem segíthető, nem fejleszthető egyetlenegy gyerek sem, a hátrányos, rossz helyzetű vagy nevelési problémákkal küszködő gyerek pedig végképp nem, vagy nem sikeresen. Szeretném megerősíteni azt, amit Korzenszky Richárd mondott, a „hogyan tanítunk” évtizedek múltával bizonyosan fontosabb, mint amit tanítunk. Hogy egy hasonlatot használjak, nem matematikát tanítunk, hanem gyereket; nem a tétel, a definíció, az évszám, a megoldó képlet marad meg, hanem a tanítás módja, a gondolati struktúrája, azok a képességek, amelyeket begyakorol, elsajátít a tanítás 12 vagy 16 éve során. Azaz az egyházi iskolák tantervi szabályozásában, napi működésében is a képességfejlesztésnek kell el őtérbe kerülnie a konkrét ismeret-, információ-átadással szemben is, hiszen az információhalmaz folyamatosan nő, megállíthatatlanul zúdul felénk. Logikus gondolkodásként, a tanulás megtanításaként említették ezt itt többen. S végül az utolsó – bár nem fontosságban –, ami az egyházi iskoláknak mindig is erőssége volt, a kortárscsoportok összefogása az iskolának, mint nevelési színtérnek a biztosítása. Hiszen a gyerekek sok mindent tanulnak az iskolában, de nem a legtöbbet tanulják a tanáraiktól, sokkal többet tanulnak egymástól. Az életet, a kultúrát, a viselkedést, az erkölcsi szabályokat, a sportszerűséget, a tisztességet, az életben való viselkedés módját saját kortársaiktól, kortárscsoportjuktól tanulják meg elsősorban, és ennek a tudatos pedagógiai színtérré szervezése – nevezhetjük ezt helytelenül szabadidő-pedagógiának is – mindig is erőssége volt az egyházi iskoláknak. Fontos, hogy a későbbiekben is az legyen.

A feladatok, amelyeket felsoroltam, nem tipikusan és kizárólag az egyházi iskolák feladatai. Valamennyi magyar iskola feladata, de ebben az egyházi iskoláknak is szükségesnek látom a fejl ődését vagy az előrelépését. Végezetül: amivel miniszterelnök úr kezdte, az „Egri csillagok” végével. Kinyitottuk a vár kapuját, és azt látjuk, hogy elvonultak a törökök. Háború, ágyúk, holttestek, lándzsák, őrtüzek helyett tavaszi rét áll előttünk. Ezt a beszédet egy kicsit sablonosan Reményik Sándor: Templom és iskola című versével szerettem volna bezárni, de nem teszem, mert ebben a versben is egy kicsit ott van ez a várvédő attitűd, érthető módon. „Ne hagyjátok a templomot s az iskolát!” Ennek a konferenciának részemről a fő üzenete az, hogy a várvédő, defenzív attitűd helyett, az elzárkózó, kaput, ablakot, várfalat magunk köré húzó attitűd helyett egy odafordulásra, szeretetteli társkeresésre, tavaszi kiáradásra van szükség, be kell tölteni ezt az üres tavaszi mezőt! Sok-e a 4-7 százalék egyházi oktatási intézménybe járó gyerek és fiatal? Ha várvédőként nézzük, akkor nagyon kevés. Ha úgy nézzük, hogy itt kell alternatívát kínálni a 95 százalék ateistával szemben; ha úgy nézzük, hogy ez a néhány százalék az egyedüli, ami erkölcsös, helyes és jó, és a magunk képe szerint való, akkor elkeserítően rossz a kép, és még a 10 százalék se tűnne elégnek. A 4-7 százalék alternatívának kevés, ne is akarjon alternatíva lenni, ne akarjon egy párhuzamos Magyarországot, egy párhuzamos oktatási rendszert felépíteni! Sónak és kovásznak azonban bőven elég, hogy kovász legyen a lisztben, só legyen a kenyérben, hogy átadja az egész magyar iskolaügynek, az egész magyar oktatásügynek azt, ami számára fontos, amit csak ő tud közvetíteni, amitől az egész magyar oktatásügy kenyere kell, hogy ehető, élvezetes, ínycsiklandozó és fogyasztható legyen. Ennek ez a 4-7 százalék vagy 10 százalék elegendő. Azt gondolom, hogy a várkapu kinyitásának a hasonlata erről szól. Akkor tölti be helyesen a szerepét az egyházi iskola, hogyha nem alternatíva akar lenni, nem bezárkózó szomszéd vár, kisvilág a nagyvilágon belül, hanem a kapunyitás után ezt a megtermékenyítő kovász szerepet tudja betölteni. Ehhez azonban az egyházi iskolák előtt álló feladatokon őszintén, a munkát elvégezve, önöknek, valamennyiünknek végig kell mennünk. Ehhez kívánok mindenkinek sok bölcsességet, kitartást és jó egészséget. 210

Köszönöm a figyelmüket.

A Fidesz támogatottsága kormányzati pozícióban is növekszik Szeged A Fidesz XIII. Kongresszusa 2001. május 6. Az elmúlt napokban többször megkérdezték tőlem barátok és újságírók, munkatársak, ismerősök, hogy miért van szükség erre a váltásra, elnökké választásom esetén mi változik majd a Fideszben. Nos, azt gondolom, hogy ezekre a kérdésre alighanem most kell válaszolni. Van egy rövid meg egy hosszú válasz. Arra a kérdésre, hogy elnökké választásom esetén mi változik meg a Fideszben, a rövid válasz nagyon egyszerű. Az elnök változik meg. A hosszabb válasz előtt szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy nyugodtan dőljön hátra, ki fogom fejteni hosszabban is. Nos, az elmúlt időszakban többen alaposan és kimerítően értékeltük az elmúlt három év kormányzati teljesítményét. Azt gondolom, hogy valamennyien közösen elmondhatjuk azt, hogy a Fidesz - Magyar Polgári Párt bebizonyította, részben magának is, részben pedig az ország előtt is, hogy képes az ország vezetésére; képes arra, hogy megvalósítsa a polgári Magyarország programját, amelyet a választókkal közösen alakított ki ezelőtt négy esztendővel. S ami legalább ennyire fontos, és leginkább mutatja egy kormányzó párt erejét: képes volt arra, hogy időben észrevegye, felismerje az előre nem látható problémákat is, és azokat meg is oldja. Ma tehát nem az a kérdés, hogy miért van szükség erre a váltásra, hanem sokkal inkább az, hogy mi teszi lehetővé számunkra, hogy előre lépjünk. Három ilyen okot látok. Az egyik ok, hogy jól állunk. A Fidesz támogatottsága kormányzati pozícióban is növekszik, és egyre erősödő, növekvő fázisban lehet ilyen típusú döntéseket meghozni. 1990 óta nem volt példa arra, hogy egy kormányzó párt ilyen támogatottsággal kezdje a választásokra való felkészülést. Számunkra most kézzel fogható közelségbe került az, hogy 2002 után egy második kormányzati ciklusban is folytassuk a munkánkat. A másik ok, amiért lehetséges ez a lépés, hogy az általam és a kollégáimmal, barátaimmal vezetett tárca, az Oktatási Minisztérium túlnyomórészt elvégezte a kormányprogramban megfogalmazott feladatainak jelentős részét. 212

Megalapoztuk a hatékony munka feltételeit. Az elfogadott törvények, a kétéves költségvetés pontosan kijelöli a még hátralévő tennivalókat. Így én személy szerint nyugodtan vállalok új feladatokat. Tegnap este is odajött hozzám az egyik küldött társunk - óvónő - és mondta, hogy az egyik szeme sír, a másik nevet, hogy elhagyom az Oktatási Minisztériumot. Neki is azt mondtam, amit most nektek mondok: hogy mi történik a következő esztendőben az oktatás területén, azt pontosan látjuk. Egy jól kirajzolható, egyenes vonalú politika valósul meg. Azonban, hogy a következ ő négy esztendőben mi történik az oktatásügyben, nem az Oktatási Minisztérium falai között dől el, hanem a választásokon. A harmadik ok, amiért lehetséges számunkra ez a váltás, az az, hogy a Fidesz igazi értelemben vett csapat. Az eltelt 13 év alatt a Fidesz nagy utat tett meg, hiszen egy kicsi, ellenzéki mozgalomból, nemzedéki pártból a szó klasszikus értelmében vett politikai erővé, párttá szerveződött, és mára az ország meghatározó, befogadó, integrációs erejévé, néppárttá vált. Azonban egy nagyon fontos dolgot megőriztünk a kezdeti, hősi időkből. Ez pedig az, hogy a tagjai és vezetői között létezik kimondva kimondatlanul a szolidaritás, összetartás, létezik egy olyan csapatszellem, amelyik lehet ővé teszi, hogy a sorsdöntő kérdésekben, amelyek más pártokban szinte megoldhatatlan nehézségűnek tűnnek, racionálisan végiggondoljunk, és meghozzuk a lehető legjobb döntéseket. A másik ilyen fontos kérdés, hogy miért most hozzuk meg ezt a döntést? Váratlan ez vagy sem? Ha visszaemlékeztek, egy évvel ezelőtt, amikor a miniszterelnök és a pártelnöki pozíciót kettéválasztottuk, akkor is sokakat meglepett ez a lépés. 1998-ban, amikor a kormányalakításra készültünk, tudtuk, hogy tanulnunk kell mások korábbi rossz tapasztalataiból. Amikor 1990-ben Antall József kénytelen volt az MDF szinte valamennyi meghatározó politikusát kormányzati feladattal megbízni, talán nem is lehetett elkerülni - egy rendszerváltó kormány esetén - ezt a hibát. De ennek következtében az MDF hajszálgyökerei elvékonyodtak, elszáradtak, elvesztette a bázisát, napi információs kapcsolatát saját választóival, azokkal a szervezetekkel, társadalmi csoportokkal, erőkkel, ami az erejét adta, éltette, ami éltet minden politikai erőt, minden politikai pártot. A legkövetkezetesebben 98-ban Áder János fogalmazta meg és képviselte azt az álláspontot, hogy nem szabad ezt a hibát elkövetnünk, nem szabad minden vezető Fidesz-politikusnak a kormányban szerepet vállalnia. Meg kell maradniuk olyan meghatározó embereknek, akik a frakcióban, illetve a pártban végzik munkájukat és éltetik, elevenen tartják ezt a szervezetet. Ezt a megfontolást követte két évvel később az a lépés, amikor kettéválasztottuk a

miniszterelnöki és pártelnöki pozíciót. Hogy a kormányzati megszólalás, a kormányzati szerep mellett jelenjen meg a lehető legjobban, legerőteljesebben a Fidesz is, mint önálló politikai szereplő. Hogy ne lehetetlenítse el a mindennapi kormányzati adminisztratív munka ezt a politikai sávot, megszólalási lehetőséget. Ennek logikus következménye az, hogy most, egy évvel a választások előtt a felkészülés intenzív időszakában többen kell, hogy dolgozzunk a Fidesz választásokra való felkészítésében, megerősítésében. Kövér László tegnap igen szerényen szólt arról a hatalmas munkáról, amelyet az elmúlt évben végzett. De azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy mit köszönhetünk neki. Döntő, meghatározó érdeme van abban, hogy a Fidesz társadalmi támogatottsága ma szélesebb, mint valaha. Akik 1998-ban még csak politikai megfontolásból szavaztak a Fideszre, azoknak többsége ma már azért választ bennünket, mert úgy érzi, hogy betöltöttük, megvalósítottuk azt, amiben hitt, megszolgáltuk a bizalmát. Emlékszem, amikor a '98-as választások előtt XII. kerületben, a választókörzetemben a választások előtt nagygyűlést, találkozókat tartottunk, egy 70 év feletti, idős néni csillogó szemmel végighallgatott minden el őadót, szónokot, aztán megvárta, míg elszállingóznak a meghívottak. Fontosnak tartotta, hogy odajöjjön hozzám, megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és megkérdezte, nagyon egyszerűen, hogy: mondja kedveském, ugye biztosan nem csapnak be, nem állnak össze ezekkel. Ma már ilyen kérdésekre nem kell válaszolnunk. Ez nagy részben Kövér László érdeme. A másik fontos eleme és jó bizonyítéka, hogy érdemes volt ezt a döntés meghozni egy évvel ezelőtt, hogy sikerült a kormányzati intézkedések értelmét, célját is megismertetnünk. Egyre több magyar választópolgár, magyar ember számára nyilvánvaló, hogy annak a - talán első pillanatra a sajtóban kissé áttekinthetetlennek látszó intézkedés sorozatnak, amit kormányzati munkaként végzünk, mi is a célja, mi is az értelme. Mit szolgál, mit hoz létre. És ma már egyre több ember pontosan látja, hogy ennek a kormánynak nemcsak intézkedései, jogszabályai, rendeletei vannak, hanem célja és értelme is. És hogy ez a családok megerősítésében rejlik, abban, hogy minél több ember számára kézzel fogható munkát, megélhetési lehet őséget és színvonalas, egyre kvalifikáltabb munkát tudjunk adni. Az ehhez szükséges tudáshoz minél több fiatalember számára nyissunk lehetőséget, mert ez a valódi felemelkedés lehetősége. Hogy ezt kívülről és belülről is biztonságban érezhessék, rendezett körülmények között élhessenek, s mindeközben ne atomizált, magányos lényként éljék az életüket, hanem mint a nemzeti 214

közösség tagjai. Akár az országon belül, akár pedig a határon túl élő magyarokkal érzett egység és közösség hassa át az életüket. A kormány és a Fidesz működésének ezt az értékét ma már egyre több ember látja. Meggyőződésem, hogy ez az oka annak a lenyűgöző növekedésnek az elmúlt hat - hét hónapban, hogy hétről - hétre, hónapról - hónapra növekszik, nő a Fidesz támogatóinak a száma. Befogjuk és elértük a szocialista párt támogatóinak a számát. Nincs más oka, csak ez a tudatos, állhatatos munka. Kövér Laci tegnap arról beszélt, hogy a tavalyi elnökváltással és a mostani döntéssel megszűnik a pártelnöki tisztség misztikuma a Fideszben. Lehet, hogy így van, de egy biztos: egy éves működésével igen magasra tette a mércét. Az el őttünk álló időszak, a választásra való felkészülés feladatai szükségessé teszik az újabb munkamegosztást, amelyre azért van lehetőségünk, mert az elmúlt időszakban olyan politikus személyiségek nőttek ki sorainkból, akik ezt véghez tudják vinni. Kövér László a Kongresszuson egyértelműen kijelentette, hogy az elnökválasztást követően is a Fidesz első számú politikusa Orbán Viktor marad. Néhány éles szemű publicista és féktelen agyvelejű politológus arra a következtetésre jutott, hogy most is ez a helyzet. Nos, a hír igaz, megerősíthetem, ez továbbra is így lesz. Tegnap hallhattátok valamennyien Tőkés püspök úrnak a Kongresszushoz írt levelét. Nyilván valamennyien tudjuk már kívülről, de azért egyetlen egy mondatot szeretnék felidézni bel őle. Tőkés püspök meglepő és nagyon tömör, nagyon rövid mondatot irt. Azt írja, hogy a párt eszköz, nem cél, eszköz. És mérhetetlenül egyet értek vele. Nem is olyan régen, egy-két hónappal ezelőtt az MSZP legutóbbi Kongresszusán az egyik alelnök egy régi, baloldali mondást idézett, mely szerint: a cél semmi, a mozgalom minden. Én nem osztom ezt a nézetet, sokkal inkább T őkés püspök úrral értek egyet, még akkor is, ha itt mi most valamennyien egy párt részesei, munkásai vagyunk, és nagyon sokat áldozunk időnkből, energiánkból azért, hogy ez a párt működjön. De mégis tudnunk kell, hogy az embereket nem érdeklik a pártok. Eszköznek tekintik, egy olyan eszköznek, amit azért hajlandók fenntartani, azért hajlandók közpénzből finanszírozni, hogy oldja meg az ő gondjaikat. Erre kíváncsiak, és ezt várják el valamennyi párttól, ezt várják el tőlünk is. Azt, hogy az előttünk lévő feladatokra a lehető legpontosabb, legjobb megoldást munkálják ki, vitassák meg, és aztán oldják meg. Ne azzal traktálják őket, hogy éppen mi történik a párton belül, éppen milyen feszültségek osztják, terhelik őket.

Ahogyan az emberek többsége sem kíváncsi arra, ha autóba ül, hogy milyen szöget zárnak be a gyertyák, hogyan történik a befecskendezés. Az a fontos, hogy az autó vigye el őket egyik helyről a másikra, biztonságban, vagyis oldja meg a feladatát. Pártelnökként arra kívánok törekedni, hogy a Fidesz a választások idején sem magával, hanem a feladata megoldásával foglalkozzék. Ez most a legfontosabb. Én abban látom a küldetésünket, hogy az emberek kérdéseire, életük valóságos gondjaira adott válaszokat a Fidesz adja meg. Az elmúlt három év e tekintetben bizakodóvá tehet bennünket, és a vitairatról folytatott párbeszéd megnyitja az utat az előtt, hogy ez a munka folytatódjék. Annak bizonyítására, hogy jó úton járunk, hadd osszak meg néhány közvélemény-kutatási adatot veletek arról, hogy a baloldali szavazók, a Magyar Szocialista Párt szavazói hogyan fogadták a legfontosabb intézkedéseinket az elmúlt években. A tandíj eltörlésével az MSZP szavazóinak 91 százaléka értett egyet. Az otthonteremtést segít ő intézkedésekkel 90 százalék. A gyerekek számára járó adókedvezménnyel 79 százalék, tehát az MSZP támogatóinak 79 százaléka. Annak az MSZP-nek a szavazói vélekednek így, aki amúgy ezeket az intézkedéseket egytől egyig ellenezte. A minimálbér felemelésekor azt gondoltuk volna, hogy az végképp számíthat egy baloldali párt támogatására. De éppen ellenkezőleg: az MSZP ehelyett azt próbálta bemutatni, hogy milyen aggodalmakat, félelmeket tud elültetni az emberek, a választópolgárok lelkébe. Hogy ez nem sikerült az MSZP-nek, az jelzi, hogy saját pártjuk hivatalos álláspontjával szemben a minimálbér felemelésével az ő választópolgáraik, az ő szavazóik 73 százaléka értett egyet. A nyugdíjrendszer átláthatóbbá, igazságosabbá tételét szolgáló intézkedések tervével 77 százalék, a Széchenyi - tervvel 70 százalék, a diákhitel bevezetésével 72 százalék ért egyet. Tehát a józan ész, a hétköznapi tapasztalat, a statisztika is azt mutatják, hogy minden szó, amit a pártok belügyeire, belső feszültségeire, problémáira, egymáshoz való viszonyaira fecsérlünk, veszteség, és minden szó, minden megnyilatkozás, minden olyan esemény, amely az emberek valóságos problémáira ad választ, az számunkra nyereség. Mert még a másik oldal választói között is 70, 77, 79, 90 százalékos támogatottsága van annak, amit mondunk és teszünk. Ezeket az intézkedéseket a Magyar Szocialista Párt ellenezte, és összes energiáját arra fordította, hogy megkísérelje elmagyarázni, hogy miért nem lehet megvalósítani valamit, hogy miért nem szabad belefogni egy gond orvoslásába. 216

Rendjén való, hogy a pártok másként gondolkodnak egyes kérdésekről, de a dolgoknak valójában nincs hat-, hét- nyolcféle megoldása. Általában, amikor odaérünk a feladat, a munka elé, akkor nagyon egyszerűvé válik a képlet. Vagy hozzálátunk és elvégezzük, vagy otthagyjuk, fejünket félrefordítjuk, és azt próbáljuk megideologizálni, hogy miért nem csinálunk semmit. A nem cselekvés, önvigasztaló ideologizálásnál az emberi fantázia aztán végtelen, és lehetőséget tartalmaz a pártvezetőknek, hogy azt magyarázzák el, hogy miért nem csinálnak semmit, miért nem fognak hozzá, és miért hagynak mindent úgy, ahogyan van. Számomra egyre inkább úgy t űnik az évek során, hogy a politikának alapvetően két fajtája van. Az egyik szerint a világ, amibe beleszülettünk, ami körülvesz bennünket, egy izgalmas, rejtélyekkel teli, szépségekkel teli hely, amit lehetőségünk van, számításaink, vágyaink szerint alaktani, otthonunkká formálni. A másik azt mondja, hogy a világ körülvesz bennünket, rettenetes veszedelmeket rejteget, csak baj érhet bennünket, ne mozdulj, ne tégy semmit. Az egyik cselekszik, a másik magyarázgat. Az egyik tettrekészségre, hitre alapoz, a másik a félelemre, bénultságra épít. S valljuk be, mind a kettő nagyon nagy erő az emberi lélekben. Ha fölidézzük magunkban az 1990 előtti négy évtizedet, akkor azt is megértjük, hogy ez a négy évtized alapot is szolgáltatott a félelemre, a bénultságra, a tehetetlenség érzésre. S az erre épülő régi reflexek ma is működnek még. Nem gonoszságból, számításból sugallják azt az embereknek, hogy félni kell, rettegni kell. Ha például gazdaságpolitikai kérdés van előttünk, akkor nekik kizárólag a válságmenedzselés az, ami eszükbe jut, mert ebben nőttek fel. Ez hozta létre azt a politikai kultúrát, azt a politikai erőt. Nem véletlen talán, bár a latinos műveltsége ma már a felnövekvő korosztályoknak egyre kisebb, de egy szót, talán még a teremben ülő valamennyien tudnak latinul. Ott van előttünk a 90-es választások egyik plakátja, kis, kitépett szótári alak a Fidesz szótári alakja: hit, hűség, bizalom. Erre alapult, és ezt tekintik az emberek a mi politikánk mozgató erejének. Nem a félelmet, nem a rettegést, nem a bénultságot. Az előttünk álló évek (legyünk szerények: év) legfontosabb feladata a nemzeti összefogás programjának bemutatása, megvitatása, s a polgárok segítségével ennek a teljessé tétele. Ez nem pusztán kampányolást jelent, nem pusztán országjárást, előadások megtartását jelenti, hanem valódi nyitottságot kíván, lehetőséget ad számunkra, hogy párbeszédet folytassunk. Nem az a dolgunk, hogy elmagyarázzuk, mi a legjobb megoldás, hanem, hogy meghallgassuk mindazokat, akik megtisztelnek bennünket ezeken a találkozókon, szakmai konferenciákon, összejöveteleken, szervezetekkel folytatott vitákon, hogy

elmondja a véleményét, elmondja, hogy miben látja a megoldási lehetőségeket. És ezek az emberek nem pusztán nekünk akarnak segíteni, nem a Fideszt kívánják csak erősíteni, hanem ahhoz járulnak hozzá, hogy közösen, valóban egy nemzeti összefogás erejével munkáljuk ki a válaszokat, a feladatokat, azokra a kérdésekre, amik előttünk vannak a következő négy esztendőben, a következő tíz esztendőben, amelyeket megoldva, valóban képesek vagyunk felemelni ezt az országot, s valóban egy emelkedő, gyarapodó nemzetté válhatunk. Amelyen keresztül magunk elé képzeljük a 10 év múlva, nyugodt, kicsit unalmas, európai Magyarország feladatait. Ezt kívánják támogatni, ezt akarják fölépíteni, s nemcsak, sőt nem elsősorban a Fideszt szolgálni. Ebből következik, hogy ez a párbeszéd, nem néhány-tucat ember feladata, hanem mindannyiunké, akik itt vagyunk ebben a teremben, az egész Fideszé, s valamennyiünknek részt kell venni ebben a munkában. Nos, azért ahhoz, hogy ide eljussunk, még van néhány technikai probléma és részlet előttünk, néhány választás, vegyük sorra ezeket a feladatokat. Arra törekszünk, hogy 2002-ben megszerezzük a parlamenti mandátumok többségét, és a mostani koalíciós partnerekkel alakítsunk kormányt. A Magyar Demokrata Fórummal, és ha képes rendezni a sorait, akkor a Kisgazdapárttal. Milyen esélyeink vannak erre? Érdemes figyelni néhány velünk nem túlságosan barátságos szakértőnek megnyilatkozását. Az elmúlt hetekben, az elmúlt hónapokban egy különös jelenség tanúi lehettünk, hiszen azok az ellenzéki pártelnökök, pártpolitikusok, akik amúgy a legtöbb kérdésben élesen szembeállnak egymással, egy kérdésben mintha egyetértenének. Kovács László azt tudakolja tőlünk, hogy melyek azok a pontok a MIÉP programjában, amelyek elfogadhatatlanok számunkra. Azt firtatja érdeklődően, hogy kisebbségi kormányzás esetén melyek azok a politikai erők, amelyekre támaszkodni kívánunk. Másik pártelnök kollégája, Csurka István elnök úr, annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a Fidesz meg fogja nyerni ugye a választásokat, de csak a MIÉPpel együtt tud kormányt alakítani. No, hogyha egy lépést hátralépünk, és megnézzük, mit is mond Csurka és Kovács elnök úr, mondandójuk első felével maximálisan egyetértettünk. Igen, mi is úgy gondoljuk, ahogyan ők, hogy a Fidesz fogja megnyerni a 2002-es választást. Mondandójuk második felét, mely szerint aggódnak, hogy nem fogunk nyerni eléggé, ezt nem osztjuk, nem szeretnénk nyugtalan éjszakát okozni egyik pártelnöknek sem, nyugodjanak meg, úgy ítéljük meg, hogy eléggé meg fogjuk nyerni a 2002-es választásokat. Jó esélyünk van arra, hogy a választópolgárok felhatalmazzanak bennünket az eddigi munka folytatására, így aztán az ellenzéki pártokkal való kormányzati 218

együttműködésre sem mód, sem szükség nem lesz 2002-ben. Természetes, hogy nem kötünk, nem is gondolunk a szocialista párttal alakítandó koalícióra. Nemcsak azért, mert az elmúlt évtizedek történelme, története, igencsak eltérő útjai élesen elválasztanak bennünket. Ez a kisebbik gond lenne. Leginkább azért, mert az eltelt három év kormányzati intézkedései közül a számunkra fontos, meghatározó, stratégiai kérdésekben, a családtámogatási rendszerben, az otthonteremtési rendszerben, a tandíj eltörlésében, a minimálbér felemelésében, meghatározó költségvetési kérdésekben, a Széchenyi tervben mindegyik kérdésben pontosan az ellenkezőjét gondolták, vallották annak, amit mi az ország érdekében, az emberek érdekében fontosnak, jónak, megvalósítandónak tartunk. És ha ők nem azt gondolják, nem azt vallják, nem azt akarják megvalósítani, ami szerintünk az országnak jó, akkor nincs értelme ilyesfajta együttműködésen gondolkozni. Zárjuk is ezt le. Természetesen a kormányzati együttműködést más ellenzéki pártokkal sem tartom lehetségesnek. A Fidesz politikája ugyanis nem egyeztethető össze semmiféle radikalizmussal, amely feldúlja a politikai intézményeket, szétzilálja azok működését, kizökkenti a társadalom életét a természetes medréből. Minden olyan politika, amelyik úgy próbál támogatókat toborozni, hogy felkorbácsolja az érzelmeket, szembefordítja egymással az embereket, konfliktusokat gerjeszt nemzetközi színtereken, az lesodorja hazánkat a kiszámítható reformok útjáról, lehetetlenné teszi nemzeti érdekeink fokozatos érvényesítését. Márpedig ezeknek az érdekeknek az érvényesítésére nagy szükség lesz a következő években. Ne feledjük el, 2004-re azt a feladatot kell elvégeznünk, hogy az európai uniós Magyarország a lehető legjobb pozícióban képviselje magát a Nyugat-Európai országok között. Ma már túl vagyunk azon a korszakon, amikor Magyarország eminens diákként bizonygatta érettségét a minket leckéztető uniós országok előtt. Ma már az a feladatunk, hogy egyenrangú, egyenjogú partnerként, a lehető legkövetkezetesebben, legtudatosabban védjük, érvényesítsük saját nemzeti érdekeinket. Ez lesz a dolga a 2002 után megválasztott kormánynak is, mert az a néhány év kulcsfontosságú az ország jövője szempontjából. Nemcsak évekre, de évtizedekre meghatározza az uniós Magyarország mozgásterét. Ezért azt gondolom, hogy ezt a munkát nekünk kell elvégezni. Természetesen a választások felé közeledve a legtöbb politikai erő ezt fogja mondani magáról, hogy ezt a sorsdöntő-fontosságú feladatot ő tudja a legjobban elvégezni. Azt gondolom azonban, hogy erre rajtunk kívül egyetlen egy politikai erőnek van elvi lehetősége, ez pedig a Magyar Szocialista Párt. És bennem, függetlenül minden párthovatartozástól, pusztán állampolgárként,

komoly aggodalom ér, amikor arra gondolok, hogy ezt a nehéz, sorsfontosságú időszakot, amikor gyorsan kell döntéseket hozni, következetesen és keményen kell érvényesíteni azokat, dinamikus, offenzív politikára van szükség a nemzet érdekében, ezt a feladatot hogyan fogja az a párt elvégezni, ha még egy nem túl bonyolult kérdéstől, nevezetesen, hogy ki legyen majd egy év múlva a miniszterelnök jelöltje, gyakorlatilag fél éve bénult. Aggodalom él bennem, amikor arra gondolok, netán ezt a kritikus 2-3 éves időszakot egy ilyen döntéshozatallal, ilyen politikai kultúrával, ilyen bénultságról tanúbizonyságot adó párttal kellene elvégezni. Ezt a szavazatot, bármennyire nehéz is, nekünk kell betölteni. Addig azonban még van néhány fontos feladatunk. Az egyik ilyen fontos munka, hogy visszaadjuk a közügyek intézésének a méltóságát. Azt a méltóságot, ami bizony az elmúlt években igencsak megkopott. Az ember ma már nem szívesen néz televízión a parlamenti közvetítéseket. Szomorú látni, hogy egy komoly ember, mondjuk egy közgazdász, a frankfurti egyetem professzora, akinek a 80-as években még érdeklődéssel, izgalommal olvashattuk el kiváló munkáját a tervgazdaságok logikájáról, ott ül veled szemben a parlamentben, és átizzadt inggel, csillogó szemmel tapsikol egy zaftos kormányszidalmazás hallatán. Őszintén mondom, hogy az ember szíve összefacsarodik, amikor azt látja, hogy ide jutottunk. Az MSZP négykérdéses népszavazásával sem az a baj, hogy mind a négy kérdés vagy már eldöntött, vagy éppen megvalósuló kormányzati intézkedésekről szól. Erre még legyinthetnénk és mondhatnánk is, hogy lámlám, fordulat következett be az MSZP kampány-stratégiájában. Kovács László a maga szemérmes módján ezt a furcsa megoldást választotta arra, hogy támogassa a kormány, a kormánykoalíció céljainak a megvalósulását. Ez még nem lenne baj, ez törvényes, lehet ilyet csinálni, csak tessék, tessék. A gond nem ez. Hanem minden, ami ezt körülveszi. Az embernek egy régi alapviccet juttat eszébe. Egy meglett, őszhalántékú, nyakkendős, diplomatatáskás úr az Astoria előtt, esernyőjével, táskájával csépeli a levegőt, érthetetlen hangon kiabál. Odamegy hozzá egy járókelő, kérdi, hogy ember, hát mit csinál? Mit csinálnék, nem látja, próbálom elriasztani a zsiráfokat. Itt zsiráfok? Hát itt nincsenek zsiráfok, jó ember! -Na, látja, hát ez az! Milyen jól dolgozom! Kétségtelenül igaz, hogy ez a fajta zsiráfriogatás alkalmas arra, hogy valaki felhívja magára a figyelmet, de csak erre alkalmas. És ma, amikor partnerekre, valóban, mint közös ügyek intézésében felelős társakra tekintünk az ellenzéki politikusokra, akkor azt kell, hogy mondjuk nekik, ennél jóval nagyobb problémái vannak Magyarországnak, aminek a 220

megoldásában számítunk rájuk. Erre fordítsák az energiájukat, s ne a zsiráfriogatásra. Kedves Barátaim! Mint azt már egyre többen tudják, én tanár voltam, mielőtt politikussá lettem volna. A politikusi hivatás nagyon sok tekintetben hasonlít a tanári munkához. Jelentős részben azonos képességeket igényel. Szükség van nyíltságra, egyfajta kommunikációs képességre, empátiára. Egy igazán jó tanár az én meggyőződésem szerint ismeretet közvetít. Nem az a feladata, hogy megoldja a tanítványai helyett a feladatokat, és kimondja, hogy lásd fiam, ez a jó megoldás. Egy igazán jó tanárnak az a dolga, hogy fölismerje, észrevegye a tanítványaiban ott rejl ő, ott szunnyadó tehetséget, azt kibontsa, és olyanokra is képessé tegye a diákjait, amikről maguk sem gondolták volna, hogy hatalmukban áll megoldani. Az én szememben a politika is hasonló. Önmagában egyetlen egy politikus sem tudja megválasztani a dolgok menetét. Hozzon bármilyen jó törvényeket, valljon bármilyen szép eszméket. Az eszmék hitelét ugyanis az egyes emberek odaadása teremti meg. A szabályok csak akkor válnak elfogadottá, hogyha azok belső meggyőződésre épülnek. Ez a politikusok, ez a vezetők dolga. És felismerje, lássa azokat az erőket, az amúgy egymással gyakran ütköző, szertefutó energiákat, emberi törekvéseket, vágyakat, amelyek összefoghatók, egy közös mederbe terelhetők, olyan erővé formálhatók, amivel olyan feladatokat tudunk megoldani, közösen együtt, amire külön-külön magunk se gondoltuk volna, hogy képessé leszünk rá. Mi minden magyar polgárhoz szólunk. Az így létrejövő közös erőnek alapja, gyökere, azonban mégis az egyes ember személyes vágya, reménye, egy jobb életben, hite saját boldogulásában. A mi dolgunk együtt az, hogy segítsük ezeknek az álmoknak, vágyaknak a megvalósulását. Hiszen valóban itt áll a jövő. A hátam mögött a táblán, ahogy látjátok a jövő elkezdődött. Köszönöm mindenkinek a megtisztelő figyelmét. Köszönöm a jelölést, amit tisztelettel elfogadok.

Pedagógusnap Budapest, Vigadó 2001. május Naponta elhangzó gondolat, hogy az oktatás a jövőnkbe való legfontosabb és legjobb befektetés. Mégis gyakran esünk abba a hibába, hogy amikor az oktatás helyzetét értékeljük, az oktatásügy tennivalóit, jövőjét tervezzük, kizárólag tantervről, szuperszámítógépekről, továbbképzési rendszerről, intézményi integrációról - és más hasonló, fontos, de sokak számára érthetetlen - részkérdésről beszélgetünk, vitatkozunk. Természetesen mindeközben tudjuk, hogy valójában gyermekeink jövőjéről beszélünk, és a pedagógusról, aki az óvoda, iskola, kollégium keretein belül építi ezt a jövőt. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy mindez, amiről vitatkozunk, legyenek bármilyen tökéletesek is, csak eszközök. Meghatározó a szerepük a színvonalas oktatás feltételeit illet ően, de önmagukban – a pedagógusok munkája nélkül – csak üres papírok, fém- és műanyagdobozok, térképek és épületek, amelyek sohasem fogják megváltoztatni egyetlen ember életét sem. Csak egy másik eleven ember bír ezzel a képességgel, az aki ott áll a gyerekeink mellett az osztályteremben, az egyetemi előadóban. A pedagógusnap évről évre alkalmat ad arra, hogy tudatosítsuk, ha az oktatás a jövőbe való befektetés, akkor e befektetés sikerének egyik fő letéteményesei a pedagógusok. A pedagógusi hivatás annak elfogadása, hogy tudásunkat és személyiségünket a gyerekekbe, a fiatalokba fektetjük be egy életen keresztül. Mégpedig spórolás nélkül. A vérbeli pedagógusok ismerik e pálya sajátosságát, tudják, hogy az invesztíció mindig sokkal nagyobb, mint a közvetlen megtérülés. Ám a társadalom szintjén mégis jól látható az elvégzett munka eredménye. A felnövő generációk sikeressége, mindaz, ahogy boldogulnak a munkában és a családi életben, szüleik mellett egykori nevelőikre, tanáraikra, oktatóikra mutat vissza. Az elmúlt három évben az oktatás jelentős megújuláson ment át, amit az a felismerés vezérelt, hogy a nevelés-oktatás tartalmának és a pedagógus tudásának megújítása az óvodai, iskolai munka sikerességének záloga. S miközben a ránk bízott fiatalokat az élethosszig való tanulásra igyekszünk felkészíteni, magunknak is élen kell járnunk saját szakmai tudásunk felfrissítésében, megújításában. Hiszen tudjuk, a pedagógus pálya, az oktatás presztízse csak úgy tartható fenn, és úgy emelhető, ha a társadalom és a gazdaság érvényesnek tekinti azt a tudást, amit az iskola közvetít. 222

A változások és a sokszor bizony megfeszített munka mellett is az eltelt három év a békés, nyugodt munka időszakává válhatott. Az oktatás kikerült a napi politikai viták kereszttüzéből, és végre a pedagógus társadalom részvételével szakmai alapon dőlhettek el a hosszú ideje lezáratlan kérdések a közoktatás tartalmi szabályozásától az egyetemi integráció ügyéig. Elvégeztük a legfontosabb modernizációs feladatokat, legalább egy azonban még bizonyosan előttünk áll, mégpedig az, hogy a felsőoktatási életpályamodelljének kidolgozása után a közoktatás területén is megtegyük ugyanezt. Ez a munka megkezdődött. Célunk az, hogy megalapozzuk a pedagógusok társadalmi megbecsültségét, megteremtsük a szakmai el őmenetel rendszerét, leírjuk ennek szakmai kritériumait és a hozzá kapcsolódó anyagi előmenetelt. Akkor mondhatjuk el, hogy a pedagógus életpálya-modell sikeres, ha pedagógusok hivatásukban olyan életpályát láthatnak, amely esélyt ad a boldogulásra Sok pedagógusgenerációnak tartozunk hálával az ország mai gyarapodásáért és a bíztatóan formálódó jövőért. Ma, amikor tiszteleghetünk a pedagógushivatás és a legkiemelkedőbbek szakmai munkája előtt, köszönöm minden kollégámnak, hogy a saját érzelmi, szellemi, erkölcsi befektetésükkel hiteleztek a közös jövőnknek. Három évvel ezelőtt, hivatalba lépésemkor törekvéseink középpontjában az a szándék állt, hogy az oktatás és a tudomány fejlesztése területén újfajta gondolkodást indítsunk el. Az oktatás kulcsfontosságú szerepet tölt be a gazdasági teljesítőképesség és a társadalmi mobilitás növekedésében, ezért célul tűztük magunk elé, hogy valamennyi társadalmi csoport számára javuljon a minőségi képzéshez való hozzáférés esélye. 1998 előtt az oktatásügy fejlődését jelentősen fékezte, hogy a kérdések politikai síkon dőltek el, így a napi pártcsatározások és szakmai kritikák célpontjává vált. Ki kellett tehát emelnünk a politikai ütközések terepéről, hogy a pedagógustársadalom közreműködésével szakmai döntések születhessenek. Szemléletváltásra volt szükség a kutatás és fejlesztés terén is, hiszen elemi érdekünk, hogy az uniós csatlakozás előtt álló ország a kutatás eszközeivel is előmozdítsa a gazdaság növekedését. Ehhez halaszthatatlanná vált azon folyamatok megfordítása, amely a hazai kutatások és kutatói karrierek leépüléséhez vezetett. Az eltelt három év alatt sikerült lezárnunk hosszú évek elhúzódó vitáit, mint például a közoktatás tartalmi szabályozásának vagy a felsőoktatás integrációjának kérdése. A döntések megszületésével véget ért az az évtizedes

bizonytalanság, amely fékezte a fejl ődést. Megkezdődhetett a nyugodt építkezés időszaka. Minden rendszer működésének velejárója, hogy a régi, megoldott gondok újakat teremnek. Magyarországon az elmúlt néhány esztendőben az oktatás, a tudományos élet terén bekövetkezett fejlődés olyan új problémákat idézett elő, amelyeket nemrég még irigyeltünk a tehetősebb államoktól. Ma azért főhet a fejünk, hogy az ország egyes vidékein bekövetkezett demográfiai növekedés miatt hol és hogyan tudjuk az iskolai férőhelyeket bővíteni, a 8%-ról hirtelen megnövekedő hallgatói létszám mellett miképp őrizhetjük meg a diplomák értékét, vagy a kutatás és fejlesztés területén hogyan tudjuk a leghatékonyabban felhasználni a megnövelt forrásokat. Bizakodással tölthet el bennünket, hogy amit egy évtizede még alig remélhettünk: az oktatás, a tudomány jövője tervezhetővé és ígéretesen fejl ődő területté vált.

224

Az Országgyűlés alakuló ülése előtt, a Batthyány örökmécsesnél elmondott beszéd Budapest 2002. május 15. Hölgyeim és Uraim, Kedves Képviselőtársaim! Immár hagyománnyá vált, hogy az országgyűlés alakuló ülésére a Fidesz képviselőcsoportja innen indul, az első magyar miniszterelnök emlékművétől, a Batthyány örökmécsestől. Jelkép ez számunkra. Először is azért, mert Batthyány gróf, mint Magyarország első miniszterelnöke a magyar parlamentarizmus, a szabadság és a nemzeti függetlenség megteremtésének szimbóluma, aki végül életét sem sajnálta feláldozni azokért az értékekért, amelyeket mi is magunkénak vallhatunk. Másodszor szüleink és nagyszüleink forradalmának jelképe. Nagy Imre emlékműve is volt akkor, amikor a diktatúra idején emlékezni sem volt szabad a forradalom értékeire és Magyarország mártír miniszterelnökére. Csak az örökmécses gyenge fénye jelezte, hogy nem hunyt végleg ki a remény, hogy egyszer valóra válhatnak a forradalom céljai. De emlékeztet minket a rendszerváltozás éveire is, amikor itt, ezen a helyen gumibotokkal és bilinccsel igyekezett a szocialista hatalom meggátolni azokat, akik a szabadság és a nemzeti függetlenség követelésével léptek fel, és akik között már ott voltak a fideszesek is. Ezért indulunk innen minden ciklus elején, mert a szabadság és a nemzeti függetlenség olyan alapértékek, amelyek meg kell hogy határozzák négyéves tevékenységünket, amelyeket nem szabad szem elől tévesztenünk a parlamenti munka olykor lélek- és idegölő robotja és küzdelmei közepette sem. Nem lesz ez nehéz, hiszen sose mondtunk mást. Nem mondtunk mást sem egykor ellenzékben, sem kormánypártként, sem a kampány lázas hónapjaiban, de még tizennégy évvel ezel őtt sem, amikor mostani ellenfeleink még egészen más eszmék elkötelezettjeiként a gumibot másik végéről óvták a demokráciától Magyarországot. Bár sokan szeretnék ezt álszent módon elfeledtetni a mai napon, mi tudjuk, sőt emlékszünk is rá, a gumibotnak két vége van. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

“Előfordulhat, hogy egy csatát többször is meg kell vívnunk ahhoz, hogy megnyerjük.” Ezt mondta Margaret Thatcher, a Vaslady. Lezárult hát egy fontos szakasz – és elkezdődött egy még fontosabb. Csak a helyzet új. A hitünk a régi. Céljaink is ugyanazok. Ezekhez a célokhoz idáig a kormányzás volt az eszközünk. De a polgári kormány, az újrakezdés kormánya kezéből kiütötték ezt az eszközt. Hát, ha kiütötték, akkor más eszközökkel fogunk tovább küzdeni a céljainkért. Mert tovább fogunk küzdeni a céljainkért. Mert nem a céljainkat veszítettük el. Ne feledjük: Aki tudja, mit akar, félig már elérte. Csüggedésre tehát semmi okunk. Hiszen máris van, kedves barátaim, amin változtatni immár nem lehet, ami megmaradt: Magyarország véghezvitte, ami csak keveseknek sikerül. Azzá lett, ami lenni akart. Szabad, független, erős, gyarapodó nemzet. Ez legyen hát az elrugaszkodási pontunk. Kedves Barátaim! Nem változtak a céljaink, mondtam, hiszen nem változtak a kihívások sem, amelyek az új évezredben előttünk állnak. A nemzeti kultúra ügye, a magyarság ügye, a nyelv megvédése, a népesség fogyásának megállítása: ezekre a kihívásokra továbbra is nekünk kell választ adnunk. Nekünk ma sem mindegy az, hogy egy öntudatos és nemzeti értékeire büszke Magyarország lép be az Európai Unióba, vagy egy lesunyt fejű, kegyekre ácsingózó “középeurópai kisállam”. Nem változtak a céljaink, és nem változtak a kihívások sem, még akkor sem, ha mindenáron más kérdést fognak nekünk feltenni. De minket már nem lehet megtéveszteni sem álproblémák fölvetésével, sem a valódi problémákra adott álságos válaszokkal. Minket már nem lehet egyensúlyi problémákkal szédíteni, vagy a túl erős forinttal kábítani. Weöres Sándor írja valahol, hogy a legnagyobb baj, ami egy népet érhet, az, ha elveszíti az ítélőerejét, a józan ítélőképességét. Onnan bizony nincsen visszaút. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nemcsak hogy nem veszett el ez a józan ítélőképességünk, hanem elemi erővel megmutatkozott. Két és félmillió ember mondott igent. Két és félmillió ember tett hitet a bennünk, a mindannyiunkban lakozó jóra való hajlam mellett, ennyien álltak ellen az irigység csábításának. Bizony, nagyon nagy eredmény ez negyven év szocializmus után, amely a bennünk lakozó rosszat hívogatta, szólongatta egyfolytában. Hiszen, Kedves Barátaim, mindannyian úgy vagyunk 226

megteremtve, hogy bennünk van a jó és a rossz is. De az már rajtunk múlik, hogy melyiket hagyjuk kicsírázni, szárba szökkenni. Békességet építeni csak jóindulatból lehet Kedves Barátaim! Egy amerikai elnök, Eisenhower egyszer azt mondta, hogy egy demokráciában a politikának minden állampolgár második szakmájává kell válnia. Az elmúlt hetekben sok százezren tanúbizonyságát adták, hogy kellő felelősséget éreznek a közügyek iránt. Kötelességüknek érezték, hogy kiálljanak a születőben lévő polgári Magyarország értékei mellett. A kétkedőknek, a mindig akadékoskodóknak pedig bebizonyítottuk, hogy sok százezer polgár képes együtt és mégis önállóan gondolkodni. Mert Magyarország ezután a négy év után már soha nem lesz az az ország, amilyen évtizedekig volt. Már soha nem lesz az az ország, amelynek népe közönyös apátiával szemléli, mit döntenek a feje fölött. Az utóbbi hónapokban, hetekben a polgári oldalon személyes üggyé vált az ország sorsa. Emberek milliói jöttek rá arra, hogy nem igaz, amit el akarnak hitetni velük: a demokrácia nem merül ki abban, hogy az emberek négyévente elmennek választani, és a választások közötti időszakban tévén követik az eseményeket, mint valami folytatásos szappanoperát. Az emberek egyre inkább nemcsak nézői, hanem cselekvő részesei akarnak lenni az ország sorsának – ez a demokrácia. Négy év munkája közösen elért sikerei után sokunknak fáj, hogy a munka folytatásának feladatát, a kormányzás lehetőségét kiütötte kezünkből a vak szerencse, a sors, vagy a parlamenti matematika szeszélye. A kormányzás lehetőségét elvesztettük, de elnyertünk helyette valami mást, az együvé tartozás, az összefogás képességét, eddig sosem tapasztalt erejét. Egyre inkább igazat kell adnunk annak a régi bölcsességnek, hogy fáradozásunk legnagyobb jutalma nem az, amit kapunk érte, hanem amivé válunk általa. Egy csendes mozgalom indult el. Olyan, mint egy búvópatak. Ha kicsit odafigyelünk, akkor hallhatjuk halk csobogását. Hagyjuk, hogy a föld repedésein keresztül tiszta forrásként jöjjön a felszínre. A felszínre törő búvópatak, nagy erejű, sebes folyású és tisztavizű patak. Nyugodt folyammá fog szélesedni, és arra kérek mindenkit, hogy ne engedje ezt az erőt gazdátlan energiává alakulni. A vizet a természet, a föld adja. Magától, parancsszó nélkül. A mozgalmak pedig az emberek lelkéből fakadnak. Igazságszeretetből, emberi méltóságból.

A mi mozgalmunk nem is hasonlít azokra a felülről szervezett, a dísztribünök előtt elvonuló arctalan tömegekre, akiket a társadalmi tervezés balkezű mérnökei évtizedeken át, láthatatlan pórázon vezettek. Ez a mozgalom, kedves barátaim, nem az a mozgalom. Ez a mozgalom nem az a mozgalom, amelyről a pesti vicc úgy tartotta, hogy május elseje a kikelet és a hazaszeretet ünnepe. Tudniillik, amikor mindenkinek ki kellett vonulnia, de mindenki haza szeretett volna menni. Kedves Barátaim! A gyökerek mélyre, ezer év mélységbe nyúlnak le. Most attól függ a fa erőssége, hogy a gyökerek meddig maradnak együtt, meddig nőnek együtt. Ha rögtön elágaznak a könnyű levegőben: örökké bokor marad a növény, sohase lesz fává. El őbb fel kell nőnie a fának egy törzsben, aztán majd elágazhat újra, szabadon és könnyedén a magas levegőben. Meg fogjuk védeni azt a fát, amit közösen öltettünk. Megvédjük a gyökerét, a törzsét és a hajtásait! Meg fogjuk védeni a múltunkat, a magyarság múltját, meg fogjuk védeni az elmúlt négy év közös eredményeit, és meg fogjuk védeni a jövőnket is. Elsőként, a millenniumi ünnepségek megmutatták mindannyiunk számára, hogy a múlt nem elválaszt, hanem összeköt bennünket. Hogy nemcsak régmúlt időkben kötötte össze a magyarságot a Szent Korona, hanem ma is a magyar nemzet egységének, összetartozásának egyik legfontosabb szimbóluma, nem engedjük, hogy elmozdítsák onnan, ahol van. És ez a közös kincsünk, továbbra sem múzeumi tárgy! Másodikként, meg fogjuk védeni a Terror Házát. Mert vannak olyan tárgyak, amelyek viszont igenis múzeumba valók. Azért hoztuk létre a Terror Házát, hogy oda bezárjuk a múltat. Azt szeretnénk, ha a gyermekek úgy nőnének föl Magyarországon, hogy tudják mit álltak ki az előttük járók. Azt szeretnénk, ha gyermekeink megértenék, hogy a szabadságot nem adják ingyen. Nekünk sem adták azt ingyen. Azt szeretnénk, hogy gyermekeink tudják, nehéz küzdelem, súlyos szenvedések árán lett jobbá a világ, amelyben élünk. Kedves Barátaim! Nem csak a gyökereink, nem csak a múltunk szorul védelemre. Meg kell majd védenünk az elmúlt négy év eredményeit is. A harmadik dolog, ami védelemre szorul, az a munka becsülete. Az a meggyőződés, hogy a nemzet csak saját ereje, csak saját munkája által lehet naggyá. Csak akkor nőhetünk fel az európai versenytársakhoz, ha itthon 228

megbecsüljük a magyar munkaerőt, megbecsüljük a magyar vállalkozókat, a magyar szellemet! Harmadikként tehát oda kell állnunk a munkahelyek mellé, és oda kell állnunk a munkahely-teremtő Széchenyi Terv mellé is. Van még valamink, ami egyszerre hordozza a múltunkat, és egyszerre záloga a jövőnknek. Ez pedig a magyar termőföld. A föld, amelyet semmilyen árfolyamon sem kótyavetyélhetünk el. A termőföld, amely nem lehet olyan verseny áldozata, amelyből a gazdák szükségképpen vesztesen kerülnénk ki. Negyedikként tehát ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyar termőföld maradjon a magyar gazdák kezén! Ha nem így lesz, akkor egy szűk lobby, amely eddig sem tartozott a rendszerváltozás vesztesei közé, most szó szerint ki fogja húzni a talajt a lábunk alól. Ennek a fának hajtásai is vannak, olyan rügyek, amelyek csak később fognak termőre fordulni, ám új hajtások nélkül a fa pusztulásra van ítélve. Ilyen hajtás a diákhitel intézménye és az olimpia gondolata. Az esélyteremtés és a küzdeni akarás hajtásai ezek. Ötödikként tehát megvédjük a tanulás szabadságát, a tudás alapú társadalom alapvetését. Meg kell akadályoznunk, hogy újra csak a politikai előjogait kamatoztató régi elitnek legyen esélye az egyetemek kapuján bejutni. Mert – ahogyan J. F. Kennedy mondta - nemzetként nem fejlődhetünk gyorsabban, mint ahogy az oktatásunk fejlődik. Hatodik pont a család. Meg kell őriznünk, és tovább kell fejlesztenünk a családtámogatási rendszert, hogy a gyermekek vállalása soha többé ne jelenthesse a szegénység vállalását. Mert a gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe vetett hit. Hetedi pontként kitartunk a nemzet önbecsülését, önbizalmát visszaadó, jövőépít ő politika mellett. Bárhol legyünk, a mi felelősségünk is lesz folytatni a munkát, amely lehetővé teszi Magyarország számára az olimpiai játékok megrendezését 2012-ben. Folytatnunk kell a lelkek építkezését. A kitartásra nevelést gyermekeinkben. A küzdeni akarást önmagunkban. Talán ez lesz a legnehezebb. Hiszen nap mint nap hallani fogjuk – ahogyan már most halljuk –, hogy nem kell ugrálni. Kicsik vagyunk mi ehhez. Úgysem sikerült volna. Ezzel kell leghamarabb fölvennünk a harcot. Önmagunkban, egymásban megerősítve a többre vágyás, a jobbat akarás szellemét. Kedves Barátaim! S végül talán a legfontosabb, amelyből nem engedünk, ez a magyarságunk. Mert ezek az értékek, mert ez fa nem két és fél millió magyaré. Ez a fa minden

magyaré. Mindenkié, akivel a történelem viharaiban együtt maradhattunk. Mindazoké, akik nincsenek itt köztünk, pedig közénk tartoznak. És azoké is, akik azért jönnek, mert ide szeretnének tartozni. Ez a fa tizenötmillió magyaré. És így mi tizenötmilliónyian nemcsak a fáért, hanem egymásért is felelősséggel tartozunk. Felelősséggel tartozunk, mert közös a múltunk, közös a jelenünk, és közös lesz a jövőnk is!

230

Vezérszónoklat a Medgyessy-kormány programjának vitáján Budapest 2002. május 24. Jó napot kívánok! Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Jelölt Úr! Miniszterelnök Úr! Házalelnök Úr! Sokan érdeklődéssel olvastuk "A nemzeti közép demokratikus koalíciójának kormányprogramja, Magyarország 2002-2006 között" címet viselő könyvet. Bevallom, ott motoszkált bennem az a régi G. B. Shaw-anekdota, amelyik arról szól, hogy a dilettáns drámaíró elküldi az öreg mesternek a maga művét, a darab címe az, hogy "Ceruzával írtam", és az idősödő mester visszaküldi a kéziratot, és azt írja rá, hogy "radírral olvastam". Röviden talán ez a legjellemzőbb az önök anyagára. (…) Ez a könyv, ez a több mint százoldalas anyag az én szememben nem üti meg azt a mértéket, amit kormányprogramnak nevezhetünk, sokkal inkább hasonlít egy választási programhoz. A beszéd is, amit Medgyessy Péter úrtól hallhattunk, nem annyira a megvalósítás módját, céljait, részleteit vagy filozófiáját fejtette ki, sokkal inkább a már gyakran ismételt száznapos, 13+1 pontos programpontok óvatos ismertetése volt. És talán ez az egyik legfontosabb probléma: ez a látványos óvatosság. Mert kormányprogramnak nem jó, de kampánykiadványnak sem igazán, mert azok az egyértelmű állítások, világos célkitűzések, számok, amelyeket ön a kampányában megfogalmazott, azok már kimaradtak ebből az anyagból; óvatosan, párolva, főzve, fölpuhítva már a visszavonulás jeleit mutatják. Olyan ez, mint a hús nélküli kocsonya: meg lehet enni, csak utána hamar éhes lesz az ember. Medgyessy Péter láthatóan megfogadta azt a gondolatot, amit ő maga egykori főnökéről, Németh Miklósról fejtett ki néhány évvel ezelőtt. Akkor még így beszélt, nem épp barátságosan, hogy egy politikusnak olyan kvalitásokkal is rendelkeznie kell, amelyeket a köznapi ember nem biztos, hogy szeret. Az kvalitás ugyanis - írja vagy nyilatkozza ön -, ha valaki képes gyorsan megváltoztatni a nézeteit, ha képes úgy forgatni a szavakat, hogy azok jelentése és jelentősége megváltozzon egy korábbi időszakhoz képest. Szóval ezek kvalitások - szögezi le ön néhány évvel ezel őtt. Úgy látom, hogy egykori főnökének a nyomdokain haladva ez a meggyőződés munkált akkor, amikor a kampányfüzetekből, kampányanyagokból a fogható, tartalmas dolgokat

óvatosan kivéve, inkább csak a maradék: a lé, a hús nélküli kocsonya maradt ott. Egy elég nehéz kérdésre kell kitérnünk egyből az elején. Láthatóan kínos ez önnek is, mert látványosan kerülte ezeket a pontokat a mostani beszédében. Ugyanis erre az egész kocsonyára ráfröccsent a gyűlölködés keserű epéje. Nem került át a kormányprogramba, vagy csak igen töredékesen az, ami jónak tűnt a választások előtt tett ígéretekben, ám ebben a programban ön vagy a szövegírók tovább folytatták mindazt, ami a kampány hangvételében méltatlan volt. Először csodálkozva, sőt értetlenül olvassuk azokat a kijelentéseket, ahol ön arról fogadkozik, hogy a demokrácia, a szabadság, a jogegyenlőség alapján történik a kormányzás Magyarországon. Tankönyv íz ű önmeghatározások sorakoznak egymás után. Ön a Magyar Köztársaság Alkotmánya után másodikként fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy tervezett kormánya tisztességes, átlátható, demokratikus munkát akar végezni. Mi végre mindez, Medgyessy úr? Lehetséges az, hogy a Magyar Köztársaság kormányának irányítására készülő ember abban lel kicsinyes elégtételt, hogy a választási kampány rágalmazó támadásait ismételgeti az eljövendő négy esztendő legfontosabb kérdéseit, teendőit sorra vevő programjában? Hihető ez? Mit keresnek itt az olyan kitételek, amelyek szerint ön majd véget vet a koncepciós adóellenőrzések, a mesterségesen kreált büntetőeljárások indítása, a nyomásgyakorlás törvénytelen és erkölcstelen politikai taktikájának, s ön majd egyszer s mindenkorra feledteti a közhatalommal való visszaélésen nyugvó megfélemlítési törekvéseket? Az ön külügyminiszter-jelöltje a kampány lázában még kirekesztő, szélsőjobboldali diktatúráról vizionált. Az sem volt helyes. De hogy ez a tónus a hivatalos kormányprogramban is megjelenik... - nem érzi úgy, Medgyessy úr, hogy ez példátlan? Tudja, elgondolkoztam azon, hogy vajon miért vállalja ön a kicsinyes, az el ődjét arcátlanul rágalmazó eljárásból fakadó politikai, morális és emberi kárt. Miért vállalja még azt a kockázatot is, hogy a magyar jogtörténetben példátlan módon önnek, mint a program szerzőjének a bíróság el őtt kellene felelnie a leírtakért egy rágalmazási vagy becsületsértési perben? Miért gondolja, Medgyessy úr, hogy egy jóérzésű ember vagy a polgári kormány jó hírnevét vagy saját pártja becsületét fontosnak tartó ember egyszerűen zsebre vágja ezeket a sértéseket, sunyi hazugságokat? Tudja, ezen gondolkoztam tegnap este. Aztán rájöttem, hogy itt valami más erő működik, s méltatlan lenne hozzánk, ha olyasvalamit kérnénk számon önön vagy önökön, amiről nem is tehetnek. 232

Ezeknek a látszólag értelmetlen mondatoknak, ennek az értelmetlen durváskodásnak mélyebb oka lehet. Mert attól, hogy valami értelmetlen, még nem ok nélküli. Sigmund Freud írta le először a tagadás elhárító mechanizmusát. Hogy is írják önök? "Mi nem rombolni, mi építeni akarunk. Nem nyújtunk indokolatlan előnyöket, nem építünk szervilis klientúrát, a kirekesztés helyett az összefogás, az egymás iránti szolidaritás elmélyítésén munkálkodunk, nem folytatunk politikai hidegháborút." Freud szerint az ilyen kijelentéseket egyfajta tudattalan bűntudati komplexus vagy a szerep, a felelősség miatti szorongás motiválja. E tudattalan szinten bizony alighanem nagyon is élnek a történelmi közelmúlt terhei, illetve kampányuk tisztátalan módszerei. A bűntudat, tudja, agressziót szül; az ellenfél támadását és leminősítését, amely voltaképp önfelmentésül szolgál: azt kapják, amit megérdemeltek - mivel a bűnössel szemben elkövetett bűn kevésbé tűnik nyomasztónak. E magatartás arra az emberre emlékeztet, aki fél a sötétben, és fütyörészik. Fenyegetve érzi magát, pedig nem az erdő félelmetes, hanem saját rossz lelkiismerete. És a büntetéstől való félelmét vetíti ki a fákra, bokrokra. Egy másik jeles pszichológus, von Franck erről így ír "Az árnyék tudatosítása" című tanulmányának az elején: "Ha az emberek másokban ismerik fel saját tudattalan törekvéseiket, azt projekciónak, kivetítésnek nevezzük. A politikai agitációk minden országban tele vannak ilyen projekciókkal. Mindenfajta projekció elhomályosítja az embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást, és ezáltal megfoszt bennünket a valódi emberi kapcsolatok minden lehetőségétől." Szomorú dolog ez. Nem lehet így könnyű az élet - hát még a kormányzás. Nézzük csak, mi maradt a kampányban megfogalmazott célkitűzésekből! Mi maradt azokból, amikről joggal gondolhattuk úgy, hogy képesek vagyunk egyetérteni, egy közös irányba haladni? Az első ilyen kérdés a nemzeti újraegyesítés programjának a kérdése. Ön a választási kampányban gyakran hangoztatta erdélyi származását, ám e gesztus, úgy tűnik, a választások éjszakájáig tartott csak. Ekkor ugyanis ön, kedves Medgyessy úr, látványosan megfeledkezett ötmillió magyarról. Ez olyan hiba, amit nem lehet jóvátenni azzal, hogy utána hetente újabb és újabb ötmillió magyarért érzett felelősségét hangsúlyozza. S nem csupán a szikár tények miatt nem lehet, hanem azért, mert a határon túli magyaroknak nem üres frázisokra van szükségük, hanem konkrét programokra. Olyan támogatásra, amely nem merül ki a szavakban, hanem lehetővé teszi azt, hogy a határon túl és az anyaországban élők valóban egy közös, organikus, szerves egységet képezzenek. Ez a közösség csak akkor jöhet létre, ha az

együttműködés kiterjed az élet valamennyi területére - legyen szó oktatásról, kultúráról vagy éppen gazdaságról. Önök megszavazták a kedvezménytörvényt, de a szavaik és a voksaik ellenére a kezdetektől következetesen akadályozták annak megvalósulását, tartalommal való megtöltését. Erre utal többek között, hogy újra akarnák tárgyalni az Orbán-Nastase megállapodást, amellyel egyaránt elégedettek a határon túli magyar szervezetek, amellyel elégedett Románia és Magyarország, és elismerően szólt róla az európai uniós országjelentés is. Tudja, Medgyessy úr, nem elég azt mondani, amit ön mondott, hogy mindig meg fogjuk hallgatni a határon túli képviselők véleményét. Ha ezt a határokon átívelő nemzeti újraegyesítés programját valóban meg akarják valósítani, akkor ennél jóval többre van szükség. A kérdés nagyon egyszerű. Garanciát vállal-e arra, hogy csak a határon túli szervezetek véleményének kikérése és egyetértésének elnyerése után tesz lépéseket ezen a területen? Ha nem, akkor mindaz, amit eddig hallhattunk, üres frázis. Nem elég pusztán meghallgatni, ezt a kötelezettséget kell magára vennie a Magyar Köztársaság mindenkori kormányának. Ha ezt vállalják, akkor viszont tudniuk kell, hogy arról a hagymázas tervről, a megállapodás újratárgyalásáról bizony le kell mondani, mert ezt a megállapodást támogatják a határon túli magyar szervezetek. Erre a kétségre utal az is, hogy nem látom a programjukban a garanciát arra, hogy következetesen kiállnának az oktatási-nevelési támogatások megtartása mellett, amely a határon túl élő magyarok jövőbeni sorsa szempontjából meghatározó kérdés. Ez az eszköz segíti ugyanis az ott élő honfitársainkat abban, hogy létszámuknak megfelelő arányban jelenhessenek meg azokban a társadalmi csoportokban, melyek presztízst jelentenek az országukban. S végül önök nem álltak ki azokért a határon túli magyar politikusokért sem, akik szót emeltek a kedvezménytörvény mellett. És ami még ennél is megdöbbentőbb: önös célokból nacionalista hangulatkeltőkkel szövetkeztek ellenük, ha úgy tetszik, felbujtóként. A másik ilyen fontos kérdés a családtámogatás rendje, amiben úgy tűnt - a kampány időszakában legalábbis -, hogy képesek vagyunk egyetérteni, egy vonalban haladni. Ma azonban azt látom a program kézbevétele után, hogy szomorú és sokatmondó, hogy a családok támogatását ön a szociálpolitikai fejezetbe sorolta. Ez azt jelenti, hogy egy paternalista, családellenes filozófiát kívánnak feleleveníteni, hogy a gyereket vállalók segélyben részesítendők. Vannak ilyen gyermeket vállalók is, de a családok többsége Magyarországon szerencsére nem ilyen. És higgye el, akik ilyen helyzetben vannak, azok is inkább kikerülni szeretnének ebből a sorsból. Nem gyámkodásra, nem 234

segélyre van szüksége a gyermeket vállalóknak, hanem munkára, és arra, hogy a munkával keresett pénzüket gyermekeik nevelésére fordíthassák, és ne vegye el tőlük azt az állam, hogy azután egy részét kegyesen visszaadja, míg más részét másoknak juttatja. Számunkra a családtámogatási rendszer nem pusztán szociálpolitikai eszköz, hanem legfontosabb módja annak, hogy megállítsuk a magyar népesség tragikus csökkenését. Sokat tettünk ezért az elmúlt négy évben, de négy esztendő jó irányba tett intézkedései nem pótolhatják az évtizedes lemaradásokat. Viszont rossz intézkedések, egy rossz irányba tett fordulat tönkreteheti mindazt, ami megindult. A kampány során önök azzal hitegették a választóikat, hogy nem nyúlnak a családtámogatási rendszerhez. Ön személyesen a Pilvax kávéházban azt is vállalta, hogy 10 ezer forinttal megemelik a gyest, 20 százalékkal a családi pótlékot. A konkrét ígéretek ebből a programból eltűntek, vagy olyan jelentősen fölpuhultak, hogy azok alapján már nem lehet számon kérni önöktől megvalósulásuk elmaradását. Az ön előterjesztéséből nem derül ki, ebből az anyagból nem olvasható ki, hogy a Béki Gabriella által megfogalmazott SZDSZ-es programot akarják-e megvalósítani, amely ellen korábban élesen tiltakoztak. Bizonyos nyilatkozatok egy éles családpolitikai fordulat rémét rajzolják a szemünk elé. A kormányprogramból nem derül ki, hogy a családi adókedvezmény módosításának iránya és mértéke mekkora lesz, milyen lesz. Sajnos, jó okunk van azt hinni, hogy az ön kormánya a kedvezményezettek körének kérdése, látszatkérdése mögé bújva valójában a kedvezmények értékének csökkentését tűzte ki célul. Mi a kedvezmények jelentős növelését tartjuk ma is alkalmas eszköznek arra, hogy támogassuk a családokat, támogassuk minél több új élet születését, a gyerekek megfelelő nevelését. Bármilyen szépek az ígéretek, ha számolni kezdünk, világossá válik, hogy a kormányprogramban vázolt családtámogatás összességében alatta marad még annak a mértéknek is, amit korábban ígértek, s végképp messze elmarad attól a mértéktől, amelyet mi szükségesnek tartottunk, kidolgoztunk és letettünk az önök asztalára. A harmadik ilyen fontos kérdés a munka becsületének, értékének az elismerése. A munka és adózás kérdéseivel kapcsolatos fejezeteket tekintve szomorúan azt látom, hogy a programban nincs semmi új vagy értékes, mert ami értékes benne, az nem új, ami pedig új, az nem tűnik értékesnek. Mondhatnánk persze, hogy a kampányhoz képest ez nem lep meg bennünket, hiszen ön '96-ban egyszer már kifejtette Surján Lászlónak írott levelében,

hogy a választási programért nem a kormány, hanem a párt felelős, még akkor is, ha a vezetőket tekintve ez azonosságot jelent. Nos, ennek a szemléletnek pontosan megfelel az, ahogyan a választási program itt kormányprogrammá fordul. Korábban 3-400 ezer új munkahely megteremtéséről, sőt velünk egyetértve, teljes foglalkoztatottságról beszéltek. Az előbbi mostanra egy általános ígéretté silányul, konkrét számadat, területi megoszlás bemutatása nélkül, míg az utóbbi egyszerűen eltűnt a programból. És nem találjuk sehol a 45 év felettiek munkához juttatásának eszközeit sem. A száz nap programjában ön azt vállalta, sőt még itt is azt mondta, hogy a pedagógusok fizetését 50 százalékkal meg fogja növelni. Ebben a füzetben már nem ezt találjuk. Már csak a fizetés egy hányadát kitevő alapbér 50 százalékos emeléséről szól ez, de így szól az önök miniszterjelöltje is ebben a kérdésben. A száznapos programban a közalkalmazottak bérének, fizetésének 50 százalékos idei emeléséről beszéltek. Ez ma már nincs sehol. Két évre elnyújtva kívánják ezt az ígéretet bevezetni. Nem erről volt szó. Korábban azt gondolhattuk, hogy megváltozott az önök álláspontja a tudáshoz való hozzáférés bővítését illetően. Most azonban azt látjuk - korábbi nyilatkozataival ellentétben -, hogy nem találjuk a programban azokat a pontokat, amelyek egyértelműen egy tudásalapú társadalom fölépítését szolgálják. Eltűnt a 10 ezer kollégiumi férőhely létesítésének vállalása. A diákhitel továbbvitelének vállalása helyett nyilatkozatokat hallunk, hogy erkölcstelen a diákhitel összegét emelni. Ön vállalta, hogy ingyenessé teszik a lakóhely és az iskola közötti utazást a diákok számára. Ez, tekintettel arra, hogy mi 60 százalékról 90-re emeltük, nem egy gavalléros vállalás, de ennek sem látjuk a nyomát már ebben a programban. A diákok joggal mondhatják, hogy nem erről volt szó. A pedagógus életpályamodell bevezetése helyett jelentős, 50 százalékos fizetésemelést vállalt ön. Ez már önmagában is jelentős, havi 10 ezer forintos visszalépést jelent. A programból azonban kiderül, hogy nem a fizetésekről, hanem csak alapbérről van szó. Joggal mondhatják a tanárok, hogy nem erről volt szó. Ön azt mondta a Pilvax kávéházban, sőt írta a programjában, hogy: "Én, Medgyessy Péter egyezséget ajánlok a nemzetnek." Medgyessy Péter -nagybetű; nemzet - kisbetű, amúgy a magyar helyesírás általános szabályainak megfelelően. Nos, ön azt írta, hogy: "Én, Medgyessy Péter egyezséget ajánlok a nemzetnek. Ezt az egyezséget minden honfitársam számon kérheti rajtam. Szavamat adom, hogy betartom, amit vállaltam." 236

Medgyessy úr, nem gondolja, hogy illenék valamit mondani a honfitársaknak? Hol az ön szava, mennyit ér ez alapján a program alapján? Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

A legsúlyosabb vád Heti Válasz 2002. november 29. Ha a költő azt mondja, azért szereti jobban az Alföldet a Kárpátoknál, mert az sík, akkor azt is állítja, hogy a Kárpátok hegyes. Ha a honvédelmi miniszter azt mondja, hogy az amerikai elnök azért fogadta a jelenlegi miniszterelnököt, mert az nem antiszemita, akkor azt is állítja, hogy az előzőt azért nem fogadta, mert az antiszemita volt. Nem tudom, Juhász Ferenc meddig akarja még folytatni reménytelen küzdelmét szerencsétlen mondata kapcsán, mindenesetre azok, akik a legcsekélyebb magyar nyelvi kompetenciával bírnak, nem érthették félre, amit mondott: vagyis hogy Orbán Viktort antiszemitizmussal vádolta. Sokan tapasztalhatták már, milyen az, amikor valakit "lezsidóznak". Nekem is van ilyen gyermekkori élményem: két osztálytársam csúnyán összekapott, és a konfliktus tetőpontján az egyikük szájából szitokszóként elhangzott a "zsidó". Mi, akik a hetvenes években jártunk iskolába, keveset tudtunk a zsidóságról - ez is a kommunista korszak tabutémái közé tartozott. De azt azért tudtam: a zsidókkal - köztük a magyar zsidókkal páratlan tragédia történt a XX. században. Tudtam a szörnyű sorsról - vagy a kegyetlen sorstalanságról -, ami részükül jutott, ismertem Radnóti, Szerb Antal és mások élettörténetét. De akkor mi ez a zsidózás? Ráadásul egy egyébként rendes, okos fiú szájából? Végül megértettem, hogy a mondat nem a zsidókról szól, hanem a haragról, a sérelemről és a dühről, az agresszióról. Ugyanazt vélem felfedezni a honvédelmi miniszter szavaiban, mint amit verekedő osztálytársamnál egykor láttam. Neki akkor a történelmi emlékezet piszkos üstjeiből előbugyogó "zsidó" szó tűnt a legvaskosabb szitoknak. A "zsidó" nem zsidót jelentett számára, hanem mindent, amit abban a pillanatban vetélytársában gyűlölt. Juhász Ferenc számára az antiszemita szó tűnhetett a legsúlyosabb vádnak. Azt a hamis tanulságot vonta le az elmúlt időszak történéseiből, a politika művészete abban áll, hogy minél nagyobb rosszat mondjunk a másik oldalról. Mindmáig meghatározó élményem, amikor 2001-ben a parlament üléstermében, ott, ahol egykor a zsidótörvények születtek, megszólalt a héber nyelvű zsidó gyászima - a kaddis az áldozatok emlékére. Az alkalom a holokauszt emléknapja volt, amelyet az Orbánkormány oktatási minisztereként kezdeményeztem, azért, hogy a felnövekvő nemzedékek a mostaniaknál jobban ismerjék múltunknak ezt a sötét fejezetét. Hogy annyi politikai vádaskodás, annyi publicisztikai sopánkodás és intés után végre 238

nekiálljunk, és tegyünk is az antiszemitizmus ellen, méghozzá a leghatékonyabb formában, a nevelés eszközeivel. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik ebben segítettek. Juhász Ferenc mindezt tudja. Hát akkor mégis miért tette az ominózus, félre nem érthető kijelentést? Miért sütötte rá politikai ellenfelére a legszörnyűbb bélyeget, amit Auschwitz után egy politikusra rá lehet sütni: az antiszemitizmusét? Amit Juhász Ferenc honvédelmi miniszter mondott, az számomra nemcsak azért elfogadhatatlan, mert nem igaz, és tovább szaporítja a hazugságok számát. Nemcsak azért elfogadhatatlan, mert megsérti azokat a milliókat, akik józan ésszel és tiszta szívvel szavaztak a polgári kormányra, és akiket ez a minősítés vagy leantiszemitáz, vagy megtévesztett tömeggé aláz. Azért is elfogadhatatlan, mert tönkreteszi a politika nyelvét és hitelét, s így éppen a valódi veszélyekkel szemben lehetünk majd védtelenek, mert nem lesznek hiteles szavaink. A szocialista miniszter sokféleképpen kifejezhette volna magát. Mondhatta volna, akár szenvedélyesen, hogy a jelenlegi kormánynak más a világnézete, mint az előzőnek, hogy a miniszterelnöke szerinte alkalmasabb, mert jobban tud franciául. De nem ezt tette, hanem - akárcsak a zsidózó osztálytárs - stigmát akart ütni ellenfelére. Nem arról akarta meggyőzni hallgatóit, hogy tőle jobbat és többet várhatnak, mint politikai ellenfelétől, hanem arról, hogy az gyűlöletre, kirekesztésre méltó. És arról, hogy csak az szavazhat ilyen embere, ilyen pártra, aki maga is megvetésre méltó. Ez a stigmatizáló viselkedés arra taszítja a politikai ellenfeleket, hogy harcaikat ne racionális vitában, mérlegelhető érvekkel vívják meg, hanem irracionális gyűlöletet indukáló szimbólumokkal. Talán nem árt újra és újra leszögeznünk, amiben remélem, valamennyien egyetértünk: akkor működik jól a demokrácia, ha a politikai küzdelemben az győz, aki jobb megoldásokat kínál az emberek, az ország problémáira, és nem az, aki hatékonyabban tud gyűlöletet kelteni ellenfele iránt. Ismerjük el, hogy ellenfelünk nem a Gonosz megtestesülése: nem rejtőzködő antiszemita, potenciális gyilkos, és nem a New York-Tel-Aviv tengely felől irányított zsidó világösszeesküvő. Mert az ilyen megbélyegző megnyilvánulások teszik tönkre a politika nyelvét, ezek rántják le a politikai kultúrát olyan mocsárba, amelyből - volt idő, amikor azt hihettük - már kiszabadult. Ebben a görcsös, hisztérikus légkörben, ahogy Bibó István írja: "nem lehet élni a demokrácia javaival". Valamennyien ismerjük szavait a félelemről. E szavak értelmezése gyakran egyszerűsödik arra a romantikus kívánalomra, hogy a demokrata legyen bátor. Ez sem árt, de Bibó ennél többet mond. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha a politikai ellenfeleinkkel kapcsolatban a félelem logikája működik, ha minden rosszat képesek vagyunk róluk feltételezni, akkor hajlamosak leszünk felmenteni magunkat nemcsak az írott, de a morális törvények alól is.

Olvassuk csak el újra - és ezúttal végig - a sokszor félreértett idézetet! "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azzá válni." Ha azt gondoljuk, "ezek bármire képesek", előbb-utóbb mi is bármire képesek lehetünk. Ennél semmivel sem jobb, semmivel sem demokratább viselkedés, ha magunk nem is félünk, de az embereket igyekszünk félelemben tartani. Ezért is lenne kívánatos, ha demokráciánk, önbecsülésünk érdekében a megbélyegzés és félelemkeltés nemtelen eszközéről lemondanának a magyar politikai és szellemi élet képviselői. Jámbor óhaj? Valóban, ehhez nem elég pellengérre állítani a vagdalkozó politikust, ehhez elsősorban önmagunkba kell néznünk. Egy ideje nem veszek részt a mindennapos politikai vitákban, így talán pontosabban látom a túlfűtött választási kampányban elkövetett hibákat: a politikai ellenfelekét és a sajátjaimat is. Tapasztaltam, milyen nehéz a szálkáról és a gerendáról szóló régi mondás igazsága. Ám nem a kölcsönös elhallgatás cinkos csendjét javaslom. Nevezzük nevén a dolgokat; nevezzük antiszemitának az antiszemitákat, mérjük fel reálisan, mekkora politikaitársadalmi veszélye van ennek a mai Magyarországon - én azt hiszem, csekélyebb, mint azt sokan hangsúlyozzák -, és tegyünk ellene ott, ahol kell. De nevezzük nevén az antiszemitizmus vádjával hadonászó felelőtlen politikust is. S próbáljuk száműzni ezt a diskurzust, ezt a nyelvet a politikai vitákból. Mert nemcsak annak árt, akit stigmatizálnak, de annak is, aki másokat megbélyegez. És kárt okoz Magyarországnak, minden magyar embernek. A legrosszabb szolgálatot éppen azoknak teszi, akiket különféle gyűlöletek keltésére használt tárgyként kezel: zsidó honfitársainknak.

240

Beszéd az MDF kongresszusán Budapest 2003. február 15. Örülök, hogy a Fidesz képviselőjeként én szólhatok itt, az MDF kongresszusán, hiszen nekem is részem lehetett az elmúlt évek közös munkájában: a közös kormányzásban éppúgy, mint a választások előtt a két párt választási összefogásában. Ami a kormányzati munkát illeti, számos probléma és hiba ellenére is elmondhatjuk, hogy sikeres volt. A két párt választási összefogását felidézve: soha nem fogom elfelejteni 2001 őszét, amikor az elnök asszonnyal bejártuk Magyarországot, és ezer meg ezer emberrel találkozhattunk, együtt adhattunk számot a kormányzás tapasztalatairól, s együtt vitathattuk meg formálódó programjainkat, terveinket. Bizony ezeken a közös találkozókon nemigen lehetett megkülönböztetni, hogy ki az MDF-es, ki a fideszes. Az ezernyi jó tanács, az aggódó kérdések, az elismerő kézszorítások és mosolyok nemcsak azt igazolták, hogy jó úton járunk, de megerősítettek minket abban, hogy érdemes együtt járni ezen az úton, hogy az összefogást örömmel fogadják a szerte az országban. Akadnak, akik – ha a jövőbe tekintenek – a két párt viszonyát a versengéssel szeretnék jellemezni, mondván: a verseny az egy térfélhez tartozók között is természetes két választás között. Én ezt nem így látom. A Fidesz és az MDF között, közöttünk nincs és nem is lesz verseny, mert mi nem fogunk versenyezni. A verseny – ha mégoly baráti is – általában ellenfelek között zajlik, és annak a kérdésnek az eldöntésére szolgál: hogy ki a jobb? Erre nincs szükség közöttünk. Mindegy, hogy melyikünk a jobb, ha a végén együtt nem tudunk elég jók lenni. Nem egymásnál kell jobbaknak lennünk – ez mit sem ér – hanem mostani önmagunknál, hogy egyre több magyar ember bizalmát tudjuk elnyerni, s a bennünk bízó polgárok ügyét jobban szolgáljuk. Még azt sem tartom szerencsésnek, ha különbözőségünket hangsúlyozzuk. Hiszen különbözünk, ez természetes, de egy gyermek szülei is, az édesanya és az édesapa is összetéveszthetetlenül különböznek, mégis különös volna, ha ezt

lépten-nyomon hangoztatnák. Természetesen nem egyformák, közös az életük, de más és más a dolguk, néha mást tartanak fontosnak az élet dolgaiban, talán még vitatkoznak is, de nem versengenek egymással. Mindegyikük teszi a dolgát, és mindegyikük tud olyasmit is, amire a másik kevésbé képes – így egészítik ki egymást. Ha a különbözőségeket hangsúlyoznánk, akkor könnyen abba a hibába eshetünk, mint az a rossz szülő, aki azzal akar jó pontot szerezni a gyermeke el őtt, hogy rosszat mond a másikra. A Magyar Demokrata Fórum Országos Gyűlésén helyes és illő, ha Antall József miniszterelnök úr 13 évvel ezel őtt elhangzott szavait idézem. Az MDF egységéről beszélt, sőt a „minden nemzeti erőt, minden akaratot és megújhodási szándékot összegyűjtő” teremtő erőről, mely „csak akkor tud eredményt elérni, hogyha belső egységét nem hagyja szétverni, akkor, hogyha azok az áramlatok, amelyek összetartó értéket jelentenek, azok nem fordíthatóak egymással szembe.” Ne feledjük el a szavait, és még kevésbé feledjük a gondolat lényegét. Meggyőz ődésem, hogy az MDF-nek és a Fidesznek közös a feladata, közös a hivatása. Ezt a hivatást be kell töltenünk. Az út kijelölése csak kismértékben múlik a képviselők ambícióin, a politikusok akaratán. Nagyobb erők mérik azt ki. A mögöttünk hagyott évtized, a közös munka valóságot alakító ereje jelöli ki ezt az utat, és ez is köt össze bennünket. A bennünk közösen bízó több millió ember abroncsozza össze ezt a két pártot. S a legerősebb kapocs az, amiben közösen hiszünk. Valamennyien hisszük azt, hogy minden embernek elvitathatatlan joga a szabadság, s nem a legfőbb vezető kegyétől függ, hogy ki élhet a gyülekezés, a szabad szólás jogával és ki nem. Mert mi valamennyien – még az Erdélytüntetés, vagy az egykori Yamahás rendőrroham után tizenöt évvel is pontosan tudjuk, hogy a jog nem az, amit adnak, hanem az, amit nem vehetnek el. Valamennyien tudjuk, hogy a gyárbezárásokon, a munkanélkülieken nem segít propaganda. Aki találkozott már – akár most, akár tizenöt éve - az elkeseredett emberekkel, az tudja, hogy a mindenkori magyar kormánynak másra át nem hárítható felelőssége, hogy valóban tegyen, és ne csak beszéljen az erős és gyarapodó Magyarországért. Valamennyien valljuk közös felelősségünket a határon túl élő magyarok iránt. S valamennyien látjuk: a nemzetpolitikának igen kétes eredménye, ha a december elsejei ünnepségért cserébe a román miniszter magyarul köszöntve jelenti be, hogy a román autópályák messze elkerülik a magyar településeket. 242

Valamennyien tudjuk, hogy a magyar kormány nem nézhet ölbe tett kézzel, ha évente egy városnyival kevesebben vagyunk. Nem tekintheti fátumnak, afféle sorscsapásnak, ha egyre kevesebb gyermek születik meg. Tudjuk, hogy évek során egy irányba mutató döntések sora: családtámogatási, otthonteremtési programok, a gyarapodás lehetősége teremti meg azt a bizalmat a fiatalokban, hogy itt lehet és jó élni, családot alapítani, gyerekeket nevelni. Valamennyien tudjuk, hogy az életképtelen települések hagymázas víziója nem erősíti ezt a bizalmat, hanem rombolja. S végül talán a legfontosabb: valamennyien tudjuk, mert megtapasztaltuk, hogy értékeinket megvédeni, valóra váltani csak közösen tudjuk. Ezért állítom, hogy az MDF-nek és a Fidesznek közös a feladata, közös a hivatása. Megtisztel ő volt a figyelmük. Köszönöm. A Fidesz nevében jó munkát, eredményes tanácskozást és bölcs döntést kívánok a Magyar Demokrata Fórum XVIII. Országos Gyűlésének, valamennyiüknek.

Beszéd a Fidesz XVII. Kongresszusán Budapest 2003. május 17. Tisztelettel köszöntök mindenkit. Hogy is volt csak? „Mi, Magyarország szabad és felelős polgárai felismerve a magyarok közéletet megújítani óhajtó igényét, tanulva az 1990 óta végbement változások tapasztalataiból, szem előtt tartva az igazságosság, a szabadság és szeretet örök parancsát, kinyilvánítjuk akaratunkat, szövetségre lépjünk egymással.” A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elfogadásra javasolt alapító levelének mondata ez. Alapítani valamit, fundamentumot teremteni valaminek, ünnepélyes gesztus, valóságos tett és a jövőbe ható akarat szimbolikus gesztusa egyszerre. Valahol a megvalósítás és a tervezés mezsgyéjén vagyunk. Ezt a határt éljük most meg. Miért alapítjuk ezt a szövetséget? Miért alapíthatjuk meg? Mi történt velünk, miből táplálkozunk? Miért mozdult meg, sok tízezer, sok százezer ember? Valahol ennek a gyökere 1998 és 2002 között keresendő. 1998 és 2002 között nyilván nem hibátlanul, de mégis büszkén vállalható módon egy polgári kormány irányította hazánkat. Amelyik nemcsak rendeleteket alkotott, törvényeket javasolt, hanem egy világos értékrend, egyértelmű jövőkép mentén tette mindezt. Világos volt, hogy a családi adókedvezményben nemcsak a megtartható forintok jelentik az értéket, hanem maga a család is. Világos volt, hogy az otthonteremtési program nem négyzetmétereket és kamattámogatási percenteket jelent, hanem az ember legalapvetőbb, legtermészetesebb igényét. Világos volt, hogy az államalapítás, a millennium megünneplése nem protokolláris kultúresemény, hanem saját magunkhoz, saját múltunkhoz való eleven viszony, erőforrás, amely összetartja, összetarthatja a nemzetet a jövőben is. Világos volt, hogy sokszázezer munkahely az nem pusztán gazdasági kérdés, hanem az értelmes emberi élet alapja. Hogy a minimálbér az nem egy munkajogi kategória, hanem a munka, a teljesítmény a tisztesség rangjának a visszaadása. Sok ember előtt egyértelmű volt, hogy a tandíj eltörlése, a diákhitel megteremtése, az erdélyi egyetem, a saját gyerekeink értelmes és teljesebb jövőjéről szólt. De ma már az is világos előttünk, hogy 2002 után ennek ellenére sem tudtuk folytatni az elkezdett munkát. A kormányzás csatáit együtt sikerrel vívtuk meg, de együtt sem tudtuk a kampányt megnyerni. Az 244

ígérgetésben, a riogatásban, a látszatkeltésben nem is indultunk el, így aztán ezt a hátrányt nem is tudtuk ellensúlyozni. Azt gondolom, hogy ebben a négy esztendőben itt gyökerezik az az erő, ami ma lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a szövetséget létrehozzuk. Sokan akkoriban, egy évvel ezelőtt, azt jósolták, hogy mindez csak szalmaláng, majd alábbhagy, gyengül, lehiggadnak a fiatalok, idősebbek, hazamennek, kaptunk fejünkre hetet, havat, voltunk mi csőcselék, miegyéb. Ma látjuk, egy év elteltével körbenézünk, hogy nem ez történt. Váratlan szövetségesünk támadt, mert a szocialista kormány egy éve, ha úgy tetszik, csak megerősítette ezt az eltökéltséget. Sok ezren érezték, méltánytalan, igazságtalan, hogy nem egy másik program vetekedett a miénkkel, hanem egyszerűen csak ócsárolta mindazt, amit az elmúlt négy esztendőben elkezdtünk és véghezvittünk. S méltánytalan, hogy mégis, így is lehet nyerni a választásokon. Nagyon sokan érezték és érzik, hogy a kampány láthatóan nem ért véget, hogy utódunk a szocialista kormány, minthogyha nem az ország előtt álló feladatok elvégzésére koncentrálna, nem ezzel töltené ideje nagy részét, hanem elődje lejáratása, szidalmazása, ócsárlása köti le energiái nagy részét. Mintha csak egy régi hadászati tankönyv lapjait forgatnák, nem elég az ellenfelet a csatában legyőzni, addig kell üldözni, míg az fel nem morzsolódik. Ma már olyanok is aggályukat fejezik ki, akiknek nem fáj a Fidesz mindennapi rituális megrugdosása, de az erre fecsérelt időt veszélyesnek tartják, miközben sorra rendre zárnak be gyárakat, miközben nő a munkanélküliség, miközben az államháztartási hiány eddig nem látott magasságot ér el, a gazdaság egyensúlya megbomlik, sőt az általuk totemoszlopként tisztelt IMF lassan-lassan megszorító csomagot követel. Miért vagyunk ilyen sokan? Miért tudjuk ezt a szövetséget megalapítani? Sok embert háborított föl és mozdított meg az a bosszúság, amikor egy kormány pont az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit mond, mint amit ígért. Emlékszünk az otthonteremtési programunk kibővítéséről beszéltek, nem annak a megnyirbálásáról, nem a szűkítéséről. A gázáremelést már nem is említem, csak ne mondták volna olyan lassan egy évvel ezel őtt. Mindez csak bosszantó, dühítő, de az már veszélyes, amikor a magyar nyelvet – legfontosabb örökségünket – nem arra használják, hogy a szándékaikat, a gondolataikat világossá tegyék előttünk, hanem arra, hogy elfedjék azokat. Évtizedes régi fordulatok tűnnek föl a semmiből, nem sugárzik, de már jelentősen csökken. Pánikra semmi ok. A munkanélküliség nem nő, de természetesen mindent megteszünk elhelyezkedésük érdekében. Emlékszünk a közszolgálati televízióban szólásszabadságról beszéltek, de arról nem volt szó, hogy ez csak egyeseknek jár, bár kétségtelenül nekik 13 millió plusz áfáért.

Miért veszélyes ez? Ha kiürülnek a szavak, akkor a közös gondolkodás, az értelmes párbeszéd, az előrevivő vita esélye foszlik szerte. Mindaz, amit okkal és joggal várnak el t őlünk. Miért alapíthatjuk meg ma ezt a szövetséget? Valahol a mögöttünk hagyott négy esztendőben gyökeredzik, de furcsa módon, vagy talán mai fejünkkel nagyon is érthető módon, váratlan választási eredmény mozdított meg sok tízezer, sok százezer embert. Amikor úgy érezték, hogy az a jövőkép, az az értékrend, amit ez a négy év valósággá kezdett formálni, ez veszélynek van kitéve, ez kockára kerül. Ez lökte meg azoknak az embereknek a lábát, hogy egyet lépjenek, akik idáig csak rokonszenvvel vagy aggodalommal figyelték a munkánkat. Úgy érezték, hogy itt az idő kezükbe venni a dolgok alakítását. Miért alapíthatjuk meg ezt a szövetséget? Azért mert egy év elteltével is sok tízezer, sok százezer ember érzi azt, hogy van közös ügyük, ami az övéké, a személyes életük része. Hogy a közügy, a politika nem egy televízió műsor, aminek ők nézőik, hanem életük része, de ennek nem pusztán nézői akarnak lenni, hanem alakítói, főszerepl ői. Ez az az erő, ami ma lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a szövetséget megkössük. Ezzel az erővel élni kötelességünk. Nem adatott meg még egyetlen egy rendszerváltó pártnak sem az eltelt 13 évben, hogy olyan erőt formáljon, olyan szövetséget hozzon létre, amelyik képes, nemcsak az előttünk lévő választásokon, hanem a következő évtizedben reményeink szerint évtizedekben is, konkurálni a baloldallal. Képes mindig azonos súlycsoportban lévő kihívója lenni a szocialista pártnak. Bár tudom jól, ők csak jogutódjai az egykori állampártnak, de lássuk tisztán, olyan erővel, szervezeti erővel rendelkeznek még a mai napig is, majd minden szakmában, minden településen, amihez hasonló egyetlenegy rendszerváltó párt mögött sincsen. Ez a lehetőség most nekünk, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek adatik meg. Ez a nap, a mai nap az alapítás pillanata, még a tervezgetés, de már a fizikai munka elkezdése is. Ezen a mezsgyén járunk. Félév van előttünk, bízunk benne, decemberre látjuk már az eredményét, hogy az építkezés, az elvégzett munka sikeres. A következő kongresszuson ez év decemberében számot kell adnunk arról, sorba kell vennünk, hogy a most megalakítandó tagozatok elég vonzóak voltak-e ahhoz, hogy bennük ki-ki, a saját szakmájában és munkájában tapasztalattal, respekttel, tudással rendelkező ember képes volt hozzáadni a többiekéhez a magáét. Tudtunk-e értelmes cselekvési teret, feladatot, munkát adni azoknak, akik ma szövetségre lépnek. Nem ma jött létre ez a szövetség, most látunk hozzá. Ez a következő félév legfontosabb feladata. Valljuk be, nem egyszerű eltökélni magunkat, hogy szövetséget kössünk, hiszen nem gyakran teszi ezt az ember az élete során. Nem egyszerűen arról van szó, hogy belépünk egy klubba, egy egyesületbe, egy politikai szervezetbe 246

- szövetséget kötünk egymással. Azért sem könnyű, mert bizony a politikát, a pártokat nem szeretik az emberek, rosszul cseng a párt név, rosszul cseng a politika, rossz hírbe keveredett. Megvan ennek az oka, az elmúlt 50 esztendő bizony elég mélyen belevéste valamennyiünk agyába, mit is jelent az ilyesfajta elköteleződés. Noha ez nem a világ természetes rendje – tanultuk, Krisztus előtt 594-ben Szolón még büntetéssel sújtotta azokat a polgárokat, akik nem vettek részt a közügyek intézésében. A modern demokráciák már nem ennyire szigorúak, az előbbit jogként, lehetőségként kínálják csupán föl, de ennek ellenére az, hogy a politika, a közügyek intézése csúf és mocskos dolog lenne, nem a világ rendje. Végigéltük az elmúlt 10-15 esztendőt, tanúi voltunk az elmúlt heteknek is, láttuk, mi módon próbálnak, mondjuk Schmitt Paliból, mást formálni, mint amik ők, csak azért, mert vette a bátorságot, és egy alkotmányosan bejegyzett parlamenti párt tagja kívánt lenni. Hogyan próbálták rányomni, rákényszeríteni egy olyan arcot, ami nem az övé, egy olyan álarcot, hogy lám-lám a politikus az csúf dolog, ő már nem azonos önmagával, valami mást kell képviseljen, hazudjon, csaljon… Ne fogadjuk el azt, hogy a politika olyan, mint a moszkvai automata borotva. Régi vicc: Moszkvában fölállították az automata borotvát. - De hát minden ember arca más - mondja a kétkedő. Hát persze, először. Nem lehet elfogadni, hogy ilyennek tekintik a magyar közéletet, a politikát. Nem igaz, nem igaz, nem igaz, hogy a politika csak mocskos lehet, tudjuk, átéltük: igenis jó politizálni, közös ügyeket együtt megvitatni, fölismerni a másikban a velem azonos módon gondolkodót. Jó dolog, a rendszerváltozás máig ható élménye a szívünkben, a lelkünkben. Emlékezzünk rá, a teljes élethez hozzátartozik, hogy ügyeinket közösen intézzük. A tavaszi kampány szép és emlékezetes pillanatai legyenek ott bennünk. Ne hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk az életnek ezt a részét, ezt a dimenzióját bemocskolják, mondjuk ki, igenis, politizálni jó és szép dolog. Miért nem érzik mégsem így olyan sokan? S miért van az itt ülőkben is a lelkük mélyén bizony kétely? Mondja csak Pokorni úr, politizálni szép, de hát látjuk, mi mindent művelnek ott a Parlamentben, sértéseket vágnak egymás fejéhez, hát nem túl dicsteli ez az egész. Megvan ebben a magunk felelőssége is. Átéltük, hogy hogyan torzul el a közbeszéd, a politikai beszéd, hogyan alakul ki, adok-kapok, csapkodás, vagdalkozás. A tavalyi választási kampány ebben példátlan volt. Emlékszünk még a 23 millió románra, az augsburgi kamionok legendájára, a „húzzanak el” típusú értelmiségi kiszólásokra. Emlékszünk rá. Aminek a mélypontja volt, s nyilván nem a hadügyminiszter urat, Juhász Ferencet kell pellengérre állítani, inkább tünetként érdemes elgondolkodni azon, hogy a Magyar Köztársaság

minisztere nemes egyszerűséggel leantiszemitázta az előz ő kormányt, miniszterestül, kormányfőstül, mindenestül. Nem az ő problémája ez, hanem hogy hogyan juthatott ide a politikai közbeszéd. Hogy a Magyar Köztársaság minisztere megbélyegez, kirekeszt, nem azt mondja, hogy nem értek egyet vele, más javaslatom van, hanem kizár a vitára képes emberek sorából. Bizonyos értelemben ezzel a váddal, Auschwitz óta a legsúlyosabb erkölcsi váddal felelőtlenül handabandázó embert semmi nem különbözteti meg attól, aki zsidózik. Illő lenne, és múlhatatlanul fontos, hogy mi, akik azt hisszük, politizálni jó, hogy közügyeket intézni szép és jó dolog, és az emberi élet természetes része, gondoljuk végig, mit tehetünk azért, hogy ez a kép saját közbeszédünk, a magyar politika közbeszéde, ebből a mélységes mocsárból és szakadékból kiszabaduljon. Megvan ebben a saját felelősségünk is, amit másra nem tudunk áthárítani. Kinek-kinek a magáé. Megvan ebben a tisztelt újságíró urak, tévészerkesztő urak felelőssége is. Nem rossz szándék, hanem egész egyszerűen az a kényszer, az a prés, amikor hírt kell gyártani. A politikust megkérdezik a reklámidő előtt, 40 másodperce van, fejtse ki a gondolatait. Ebben a présben ett ől mindenki szenved, jobb- és baloldali egyaránt -, ebben a présben már senki sem az igazságot keresi, csak a maga igazát hangoztatja, sulykolja; aki többször tudja elmondani, annak lesz igaza. Kiürülnek a szavak, a sajtóverseny olyanra kényszeríti az újságírókat, ami minden józan eszük és erkölcsükkel szembemegy. Gondolkodás, vita, értelmes közbeszéd helyett marad - ahogy mondani szokták - a pr és a marketing kommunikáció. Ne hagyjuk! Közös felelősségünk, a jobboldaliaké, konzervatívoké, baloldaliaké egyaránt, hogy kitörjünk ebből. Egy évvel ezelőtt a Fidesz elnökeként álltam itt, értékeltünk a választási kampányt, terveztük, terveztem az előttünk lévő időszakot. Egy év elteltével ki-ki levonhatja a tanulságokat. Én is megtettem. Volt rá módom is, rá is kényszerített az élet. Én azt gondolom, meg kell engedjük magunknak azt a luxust, hogy nemcsak a magunk igazát hajtogatjuk, nemcsak az igazság nekünk tetsző felét mondogatjuk, hanem valóban az igazságot keressük. Legyen bennünk annyi gondolati bátorság, hogy ez jót hoz nekünk is és az egész nemzetnek is. Legyünk ennyire nagyvonalúak, hogy akkor is végig tudjuk vinni ezeket a vitákat, ha merjük feltételezni, hogy a politikai versenytársaink, riválisaink sem feltétlenül ördögtől valók, nem a haza elvesztésére szövetkeztek, és netán van olyan gondolatuk is, ami megfontolásra érdemes. Tegyük ezt meg, mert ha nem tesszük, elveszítjük saját tisztánlátásunkat, realitásérzékünket, elveszítjük saját magunkat.

248

Emlékszem, még a választási kampányban Balogh professzor úr - azóta meghalt, Corvin-lánca már más nyakában lóg, s az ő neve ott van azon a láncon -, Balogh professzor úr mondta - törékeny testben nagy lélekkel -, hogy nem szabad hasonulni, nem szabad átvenni a méltatlan ellenfelek eszközeit. Igenis a konzervatív politikai oldalnak, a polgári oldalnak saját értékrendjéhez, önmagához kell hűnek maradni. Mert ha ezt feladja, akkor nemcsak a választásokat veszítheti el, hanem önmagát is. Le lehet minket győzni választásokon, de saját magunkat, saját lelkünket, saját tartásunkat, saját becsületünket csak mi adhatjuk föl. Én hiszem, hogy úgy is tudunk győzni, hogy erre nem kényszerülünk rá, s hiszem, hogy csak úgy tudunk győzni, hogyha ezt nem tesszük meg. Ezért kell itt a mai napon, a Szövetség megalapításának napján végiggondolnunk, hogy mit is hiszünk. Az életről mit hiszünk. Nem a GDPkről, a százalékokról, a költségvetési tételekről, a törvénycikkekről, hanem az életről mit gondolunk. Tegyenek egy próbát, kérdezzék meg valamelyik politikus barátjukat: miért politizálsz? Hát, hogy mi győzzünk. De miért akarsz győzni? Hát, hogy mi legyünk többen. De miért akartok ti többen lenni? Hát, hogy az legyen, amit mi akarunk. De mit akartok végül is, mit akartok elérni? Kinek akartok többet adni, kinek akarjátok azt mondani, hogy elégedjetek meg azzal, ami van? Milyen értékeket akartok megerősíteni? Milyen jövőben hisztek? Milyen Magyarországot, milyen nemzetet akartok megteremteni? Mi végre ez az egész küszködés? Mit akartok elérni a politikában? Ezeket az alapkérdéseket bizony újra és újra föl kell tenni. 15 év telt el a Fidesz alapítása óta. Ez a mai nap a Fidesz újbóli megalapítása. 15 évvel ezelőtt a rendszerváltozásra készülő Magyarország szabta meg a feladatokat, a demokráciát, a tisztességes versenyt, a nyílt beszédet, ezt követelték a pártok. Más-más sorrendben, értékeik, nézeteik szerint máshova helyezve a hangsúlyokat, de az akkori rendszerváltó nemzet szabta a pártoknak a feladatokat. Eltelt 15 év, s - valljuk be - a rendszerváltozás céljai felében, harmadában teljesültek, sok még ma is ott van előttünk, de bizony elgyengültek ezek az impulzusok, és a XXI. század elején járó Magyarországnak újra fel kell tennie a maga kérdéseit. Mit akarunk elérni, mi a fontos, s mi ezeknek a sorrendje? A demográfiai csökkenés megállítása, a gazdasági növekedés újbóli elindítása, a határon túli magyarok megsegítése, a tudásalapú gazdaság megteremtése, gyermekeink taníttatása, fontos és még fontosabb között milyen rangsort állítunk föl? Mindezekre a kérdésekre csak akkor tudunk jól válaszolni, ha egy mélyebb kérdést tisztázunk. Kik vagyunk mi? Utána lehet majd a politikai cselekvés

programját végigvenni, megalkotni. Ez a másik feladat az el őttünk álló fél esztendőben. A Szövetség valamennyi tagjának hozzá kell látnia egy politikai program megalkotásához ez év végére, s nyilván ez lesz az alapja a 2004 nyarán tartandó európai parlamenti választások programjának is. De mielőtt ehhez hozzálátunk, ezeket az alapkérdéseket kell tisztáznunk. Mi köt össze bennünket? Sokan vagyunk, nagyon sokfélék, különböző a szakmánk, különböző életkorúak vagyunk, különböző helyről jöttünk, fideszesek, kereszténydemokraták, kisgazdák, fiatal demokraták, lungo dromosok, szökött SZDSZ-esek, van itt mindenféle ember. Mi köt bennünket össze? Mi az, amit a világról gondolunk, akár családi, baráti körben, mik ezek az alapkérdések? Ez az Alapító levél feladata. Lehet, hogy nem értünk mindenben egyet, de az alapkérdések többségében értsünk egyet. Több legyen az, ami összeköt minket. Nyilván lesznek közöttünk viták - egy ilyen szövetség máshogy nem is működik -, de ez mindaddig nem baj, amíg ezekben az alapkérdésekben együtt tudunk gondolkozni. S végezetül, ami számomra a legfontosabb, az itt van az Alapító levélben. „A XXI. század elején a magyar polgároknak és a magyar nemzetnek a többi európai nemzet polgáraihoz és nemzeteihez hasonlóan már nem a hagyományos ideológiák, már nem a hagyományos politikai erők, hanem a hamis ígéretek és a valóban boldog és értelmes élet között kell választani. Egyre erőszakosabban hirdetik a világban, hogy csak azzal törődj, amit gyorsan megkaphatsz, amiért nem kell gondolkozni, mélyen érezni, magadból feláldozni, elköteleződni, hűségesnek maradni, amiért nem kell másokat szeretni és másokban bízni. Azt hirdetik: nem számít a múlt, nem számít, kinek az áldozatából lett, ami lett. Azt hirdetik: nem kell az igazság, elég a többség. Nem kell a valódi szabadság, elég, ha az üresség annak látszik. Mi azt mondjuk, az ilyen élet aligha lehet értelmes és boldog. Mi arra szövetkezünk, hogy hamis ígéretek délibábja helyett a szabadságra és a felelősségre épüljön a magyar polgárok jövője, szabadságra és felelősségre épüljön a nemzetünk.”

250

Alkotmánybírósági beadvány a pedagógus titoktartási kötelezettség szabályozása miatt Budapest 2003. október 12. Tisztelt Alkotmánybíróság! Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1 § b) pontja és a 21 § (2) bekezdése alapján indítványozom a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (Kt.) 2. számú melléklete „Adatkezelés a közoktatási intézményekben” alcím 1. pontja alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését, mert az sérti a szülőknek az Alkotmány 77.§ (2) bekezdésében foglalt neveléshez való jogát, valamint az Alkotmány 2.§ (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonságot. I. Álláspontom szerint a közoktatásról szóló törvény módosításának a pedagógusok, valamint a nevelő és oktató munkát segítő alkalmazottak titoktartási kötelezettségét szabályozó rendelkezései ellentétesek az Alkotmánnyal, és figyelmen kívül hagyják az Alkotmánybíróság korábbi, a kifogásolt szabályozás tekintetében is eligazítást nyújtó döntéseit. Megítélésem szerint alkotmányellenes a rendelkezés azon eleme, amely a harmadik fél irányába történő titoktartási kötelezettséget kiterjeszti a kiskorú gyermek szüleire is, ezáltal korlátozza a szülőket alkotmányos jogaik gyakorlásában, illetve alkotmányos kötelezettségeik teljesítésében. II. A közoktatási törvény módosításának kifogásolt rendelkezése a követező szabályt fogalmazza meg: „1. A pedagógust és a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő alkalmazottat titoktartási kötelezettség terheli a gyermekkel, a tanulóval és családjával kapcsolatos minden olyan tényt, adatot, információt illetően, amelyről a hivatásának ellátása során szerzett tudomást.

E kötelezettség független a foglalkoztatási jogviszony fennállásától, és annak megszűnése után, határidő nélkül fennmarad. A titoktartási kötelezettség nem vonatkozik arra az esetre, ha alóla a szülővel történő közlés tekintetében a tanuló, másokkal történő közlés tekintetében a tanuló és a szülő közösen, mindkét esetben írásban felmentést adott. A tanuló írásbeli hozzájárulásának hiányában sem minősül a titoktartási kötelezettség megszegésének a cselekvőképtelen kiskorú szülőjének tájékoztatása, ha az a konkrét tény, adat, információ átadása nélkül, és azt követően történik, hogy a pedagógus, illetve a nevelő és oktató munkát segítő alkalmazott meggyőződött arról, hogy a tanulót ezzel nem hozza hátrányos helyzetbe. A titoktartási kötelezettség nem terjed ki a nevelőtestületi értekezletre, a nevelőtestület tagjainak egymásközti, a gyermek, tanuló érdekében végzett megbeszélésre. A titoktartási kötelezettség nem terjed ki azokra az adatokra, amelyek e törvény alapján kezelhetők és továbbíthatók. A titoktartási kötelezettség kiterjed azokra is, akik részt vesznek a nevelőtestület ülésén.” III. 1. A Magyar Köztársaság Alkotmányának 67.§ (2) bekezdése szerint „A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák.” Az Alkotmány 70/F. § (1) bekezdése kimondja, hogy „A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot.” Az Alkotmány ezen jogok mellé kötelezettséget is állít, amikor a 70/F. § (2) bekezdésében rögzíti, hogy „A Magyar Köztársaság ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező általános iskolával, képességei alapján mindenki számára hozzáférhető középés felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesül ők anyagi támogatásával valósítja meg.”, továbbá a 70/J.§-ban kimondja, hogy „A Magyar Köztársaságban a szülők, gondviselők kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni.” Ezen alkotmányi rendelkezéseken túl az Alkotmány 15.§-a alkotmányos követelményként írja elő a család intézményének védelmét, a 16.§-a pedig kimondja, hogy az államnak különös gondot kell fordítania az ifjúság létbiztonságára és nevelésére, és védelmeznie kell az ifjúság érdekeit. Az Alkotmány tehát a gyermekek és az ifjúság védelmezésének egészen világos szabályrendszerét tartalmazza. Ezeknek az alkotmányi előírásoknak a megvalósulását számos törvény szolgálja. Így a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.), a gyermekek védelméről és a 252

gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény, de ide sorolandó a közoktatási törvény is. A gyermekek mindenek felett álló érdekeinek szem előtt tartását és jogainak védelmét követeli meg a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény, amelyet az 1991. évi LXIV. törvény iktatott be jogrendszerünkbe. Álláspontom szerint az alkotmányi rendelkezésekből és az azokat realizálni hivatott törvényi szabályozásból levonható az a következtetés, hogy a gyermekek védelme tekintetében „egyfajta osztott felelősség” áll fenn az állam és a család, illetőleg a szülők vonatkozásában. Ez fogalmazódik meg az Alkotmány 67.§ (1) bekezdésében, mely szerint „A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejl ődéséhez szükséges.” Ez az alkotmányi rendelkezés az államot aktív magatartásra kötelezi. Az állam ezen intézményvédelmi kötelezettségének számos megnyilvánulási formája lehet a jogalkotástól az intézményműködtetésig. Természetesen e rendelkezés a család, a szülő felé is megfogalmazódik a gyermek védelméről való gondoskodás kötelezettsége képében. 2. Míg az Alkotmány 67.§ (1) bekezdése minden érintett felé alkotmányos kötelezettséget állapít meg, addig 67.§ (2) bekezdése a szül őnek a gyermek neveléséhez fűz ődő jogát alkotmányos alapjogként fogalmazza meg. Miután az Alkotmány 67.§ (2) bekezdése a szülőknek ezt a jogát alapjogként határozza meg, ez egyben azt is jelenti, hogy a szülőket elsőbbség illeti meg az állammal és annak szerveivel szemben. Az oktatási intézmények alkalmazottai számára elvileg lehet létjogosultsága titoktartási kötelezettség előírásának, oly módon, hogy az valóban a gyermek védelmét szolgálja azokkal szemben, akik a gyermek nevelésében nem vesznek részt. Ugyanakkor alkotmányosan aggályos, ha ez a jogintézmény éppen a szülővel szemben érvényesül. Az államnak a gyermekek tekintetében biztosított alkotmányos kötelezettsége, intézményvédelmi szerepe nem értelmezhető úgy, hogy a szülőnek a nevelés területén fennálló domináns, meghatározó szerepét az állam negligálja. Az Alkotmánybíróság ezzel is összefüggésben a 21/1996. (V. 17.) AB határozat indokolásában kifejezésre juttatta, hogy az állami szerepvállalás megjelenése a nevelésben nem a szülői felügyeleti jog korlátozása érdekében történik, hanem azt erősítendő. Az Alkotmánybíróság e határozatában kimondja továbbá azt is, hogy „a gondoskodás és védelem joga és kötelessége elsősorban a szül őket illeti”. A szülő éppen ezt a védelmi jogát nem tudja

gyakorolni, ha a pedagógus illetve közvetve a gyermeke elzárja azoktól az információktól, amelyek e joggyakorláshoz szükségesek. A 995/B/1990/3 AB határozat az Alkotmány 67.§ (2) bekezdésében foglalt szülői jogosultság és kötelezettség tartalmáról megállapítja, hogy „e szülői jog tartalmát az alkotmány-törvény indokolása adja meg, amely a szülőknek '’elsőbbségi jogaként'’ jelöli meg a (2) bekezdésében írt jogot. Az elsőbbség azt jelenti, hogy e jog mindenki mással szemben illeti meg őket, elsősorban politikai, ideológiai szempontú állami döntésekkel szembeni elsőbbséget értve ezen. E szülői jog lényeges tartalma tehát az, hogy a szülők maguk döntenek arról, hogy hagyományaik, családi szokásaik, társadalmi helyzetük, vallási és erkölcsi meggyőződésük, anyagi lehetőségeik szerint miként választják meg a gyermek nevelését, oktatását biztosító intézményt, módszert, eszközöket.” A szülőnek a neveléshez való jogát az Alkotmány tehát nevesíti. Ezen alkotmányi rendelkezésen túl a szülőnek a nevelésben meghatározó szerepét egyértelműen kimondja a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény, amelyet az 1991. évi LXIV. törvény iktatott jogrendünkbe. Az Egyezmény 18. cikke szerint „az Egyezményben részes államok minden erejükkel azon lesznek, hogy biztosítsák annak az elvnek az elismerését, amely szerint a szülőknek közös a felelősségük a gyermek neveléséért és fejlődésének biztosításáért. A felelősség a gyermek nevelésért és fejlődésének biztosításáért elsősorban a szülőkre, illetőleg adott esetben a gyermek törvényes képviselőire hárul. (…).” A szülő ezen jogát tartalmazzák a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 12.§-ának rendelkezései is. A szülő neveléshez való joga, mint minden alapjog természetesen korlátozható. De az ilyen korlátozásnak megvannak az Alkotmány által megállapított feltételei. Az állam a szülők jogát gyermekük nevelésére csak akkor és annyiban korlátozhatja, ha és amennyiben más alkotmányos alapjog érdekében ez szükséges és arányos, de ekkor sem terjedhet ki a korlátozás e jog lényeges tartalmára. [Alkotmány 8.§ (2) bekezdés]. Álláspontom szerint a pedagógusokat érintő titoktartási kötelezettségnek a közoktatásban történő megjelenése oly mértékben korlátozza a szülői felügyeleti jogot, mely már a neveléshez való alkotmányos jog lényegét érinti. 3. Álláspontom szerint a közoktatási törvényben előírt titoktartási kötelezettség a szülőnek az Alkotmányban biztosított neveléshez való jogát alkotmányellenes módon korlátozza, gyakorlatilag kiüresíti. a. A támadott törvényi rendelkezés rendkívül tágan határozza meg azt a kört, amely vonatkozásában a pedagógust, az oktatási intézmény alkalmazottját a 254

titkok megőrzőjévé teszi. Álláspontom szerint a jogalkotó úgy alakította ki a kifogásolt titoktartási szabályt, hogy nem tisztázta, milyen alapjog érdekében kívánja korlátozni a szülőnek a neveléshez való jogát azzal, hogy a pedagógus, illetve az oktatási intézmény alkalmazottja titoktartási kötelezettségének feloldására a gyermek írásbeli hozzájárulását írja elő főszabályként. Álláspontom szerint a törvénynek a pedagógusokat terhelő titoktartási kötelezettséget tartalmazó része korlátozza a szülők gyermeknevelési alapjogát, illetve korlátozhatja a szülők ez irányú kötelezettségeinek teljesítését. A rendelkezés ugyanis megfosztja a szülőt annak lehetőségétől, hogy minden, a gyermek testi, értelmi és erkölcsi neveléséhez szükséges, általa más módon meg nem szerezhető információ a rendelkezésére álljon. A szülő akkor tudja maradéktalanul gyakorolni gyermeknevelési alapjogát, és tud eleget tenni a szülői felügyeletből következő kötelezettségeinek, ha tudomással bír mindenről, ami gyermekével az ő közvetlen személyes felügyeletén kívül történik. b. Az oktatás területén a szülőnek és a pedagógusnak a dolog természetéből fakadóan együtt kell működnie. A szülőtől éppen azért, mert alapvetően ő a felelős a gyermek testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséért, nem lehet a gyermekre vonatkozó lényeges információt a titoktartás ilyen tartalmú szabályozásával megvonni, illetőleg a gyermek engedélyéhez kötni. Természetesen előfordulhatnak olyan szélsőséges helyzetek, amikor a pedagógustól származó információ közlése veszélyeztetheti a gyermeket, az ilyen helyzetek feloldására azonban elsősorban a pedagógus jogi és pedagógiai felkészültsége és emberi bölcsessége a megoldás. A gyermekek nevelésében – ahogyan ezt már korábban is említtettem - a szülők mellett a társadalom, az állam is részt vesz, ennek szabályozott módja jelenik meg a közoktatásban. A szülőnek ugyanakkor nincs választása abban a tekintetben, hogy igénybe veszi-e gyermeke számára ezt a szolgáltatást, az Alkotmány alapján gyermekének kötelező abban részt vennie. Az állam az általa kötelezővé tett közoktatás keretében azonban csupán kiegészíti a szülők alkotmányos alapjogaként meghatározott gyermeknevelési jogkörét. Azaz a tankötelezettség előírása nem csökkenti vagy korlátozza a szülőnek gyermeke nevelésével összefüggésben meglévő felelősségét, jogait, kötelezettségeit. Álláspontom szerint a titoktartási kötelezettség szabályozása ebben a formájában szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a szülő neveléshez való jogát. Elképzelhet ő a titoktartási kötelezettségnek egy olyan szabályozása is, amely figyelemmel van az alkotmányos korlátokra, és a célja az lenne, hogy a gyermekek magántitokhoz való jogát részesítse védelemben, de ennek egy differenciált szabályozásnak kellene lennie.

A jelenlegi szabályozás nem feltétlenül szükséges és aránytalanul korlátozza, sőt - amennyiben a későbbiekben kifejtett a jogalkalmazás során felmerül ő jogértelmezési nehézségekre is tekintettel vagyunk - kiüresíti a szülők neveléshez való jogát. A szabályozás azért sem feltétlenül szükséges, mivel a Btk. jelenleg is büntetni rendeli azt, aki a foglalkozásánál, közmegbízatásánál fogva tudomására jutott magántitkot alapos ok nélkül felfedi. A korlátozás aránytalannak is tekinthető, mert nem csak a titkok körét alakítja ki túlságosan szélesen, de nincs kellően tekintettel arra sem, hogy a titoktartást és a szül ő felé adható írásbeli felmentés jogosultjainak – vélhetően a védeni kívánt gyermekek – életkori skáláját túl szélesen határozza meg. Nincs figyelemmel tehát arra, hogy a kiskorúak magántitokhoz való joga ugyan alkotmányos alapjog, de e jog személyes gyakorlásának eltérő alkotmányos korlátai lehetnek, éppen életkorukból fakadó sajátos jogi helyzetük miatt. Egy ilyen helyzetben a jelenlegi szabályozás a titoktartási jogviszony feletti uralmat a tanuló kezébe helyezi, aki alkalmatlan lehet e döntés meghozatalára, hiszen éppen azért áll nevelés, felügyeleti gondozás alatt, mert nem képes súlyos döntéseket kellő alapossággal meghozni. Sőt, a szabályozás éppen azoktól vonja meg a döntés jogát (pedagógus, szülő), akiknek feladatuk lenne döntéseit segíteni, illetve adott esetekben helyettük döntéseket hozni. Végül nem kizárható e szabályozás alapján az a helyzet sem, hogy a szülői neveléshez való jog ténylegesen kiüresedik, mert a szülő nem jut hozzá egy olyan információhoz, amely alapvet ően fontos lenne gyermeke nevelését illetően. 4. A közoktatási törvénynek a titoktartási kötelezettségre vonatkozó szabályozása sérti az Alkotmány 2.§ (1) bekezdését. A támadott rendelkezés több szabálya értelmezhetetlen és ebből fakadóan jogbizonytalanságot okoz. Ezen túlmenően a rendelkezések ellentétben állnak a Ptk. és a közoktatási törvény rendelkezéseivel is. Az Alkotmánybíróság már egy korai határozatában – 26/1992. (IV.30.) AB határozat – elvi éllel mondta ki, hogy a „világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság – amely az Alkotmány 2.§ (1) bekezdésében deklarált jogállamiság fontos eleme – megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon. „ A 42/1997. (VII.1.) AB határozat azt is megállapította, hogy „alkotmányellenessé nyilvánítható az a szabály, amely értelmezhetetlen voltánál fogva teremt jogbizonytalanságot, mert hatását tekintve nem kiszámítható és címzettjei számára el őre nem látható.” 256

a. Álláspontom szerint az általános titoktartási kötelezettség előírásának vizsgálatán túl szükséges annak áttekintése is, hogy a titoktartási kötelezettség alóli – a törvényben el őírt - felmentés lehetőséget biztosít-e a szülő számára, hogy alkotmányos jogaival éljen, illetve alkotmányos kötelezettségeinek eleget tegyen, továbbá, hogy a szabályozás megfelel-e a jogbiztonság Alkotmányban rögzített elvének. Megítélésem szerint a törvény hivatkozott részében szereplő kitételek ennek a követelménynek nem tesznek eleget. A törvény egyes esetekben felmentést ad a titoktartási kötelezettség alól: (1) „A titoktartási kötelezettség nem vonatkozik arra az esetre, ha alóla a szülővel történő közlés tekintetében a tanuló, másokkal történő közlés tekintetében a tanuló és a szülő közösen, mindkét esetben írásban felmentést adott.”, valamint (2) „A tanuló írásbeli hozzájárulásának hiányában sem minősül a titoktartási kötelezettség megszegésének a cselekvőképtelen kiskorú szülőjének tájékoztatása, ha az a konkrét tény, adat, információ átadása nélkül, és azt követően történik, hogy a pedagógus, illetve a nevelő és oktató munkát segítő alkalmazott meggyőződött arról, hogy a tanulót ezzel nem hozza hátrányos helyzetbe.”, továbbá (3) „A titoktartási kötelezettség nem terjed ki azokra az adatokra, amelyek e törvény alapján kezelhetők és továbbíthatók.” Álláspontom szerint a titoktartásra vonatkozó ezen előírások alapvető alkotmányossági aggályt vetnek fel abban a tekintetben is, hogy a szabályozás nem felel meg a jogbiztonság követelményének, és így sérelmet szenved az Alkotmány 2.§ (1) bekezdése. Illetőleg maga a törvény kimondja, hogy nem terjed ki a titoktartási kötelezettség azokra az adatokra, amelyek e törvény alapján kezelhetők és továbbíthatók. A törvény meghatározza a gyermekek és tanulók nyilvántartható adatait és azt, hogy mely adatok kinek továbbíthatóak. A törvény 2. számú melléklet szerint az intézmény számos adatot kezelhet. Többek között a „tanulói jogviszonnyal kapcsolatos adatok, így különösen a felvételivel kapcsolatos adatok, a tanuló magatartásának, szorgalmának és tudásának értékelése és minősítése, vizsgaadatok, a tanulói fegyelmi és kártérítési ügyekkel kapcsolatos adatok” tartoznak ebbe a körbe. Ugyanakkor ezen – csak a tanulói jogviszonnyal összefüggő – adatok közül is csak azok továbbíthatók a szülőknek, amelyek „az óvodai fejlődéssel, iskolába lépéshez szükséges fejlettséggel”, valamint „a magatartás, szorgalom és tudás értékelésével” kapcsolatosak A titoktartási kötelezettség ennél lényegesen nagyobb adatkört érint, hiszen „a pedagógust„ titoktartási kötelezettség terheli a gyermekkel, a tanulóval és családjával kapcsolatos minden olyan tényt, adatot, információt illetően, amelyről a hivatásának ellátása során szerzett tudomást.” E szerint a továbbítható adatok kifejezetten azon adatok, amelyek a tanuló értékelésével

vannak kapcsolatban, azaz olyan adatok, amelyek érintik a tanuló magatartásának értékelését. Ezzel szemben a titoktartási szabály által érintett adatok ennél szélesebb kört ölelnek fel, ide tartozik lényegében valamennyi adat, amelyről a pedagógus értesül, de amely nem kapcsolódik a tanuló magatartásának, szorgalmának, illetve tudásának értékeléséhez. Tipikusan ilyen adat, amely nem szerepel a közölhet ő adatok között, amikor a pedagógusnak a diáktól vagy más forrásból tudomására jut, hogy tanítványa drogot fogyaszt, teherbe esik, öngyilkossági késztetése van, bűncselekmény elkövetőjével került szoros kapcsolatba, egészségügyi problémája van, stb. Megítélésem szerint – s a jogszabályt előterjesztők nyilatkozatai, hozzászólásai is ezt erősítik - ezek olyan adatok, amelyek a szülő alkotmányban rögzített jogainak és kötelezettségeinek gyakorlásához elengedhetetlenek, ugyanakkor a módosítás szerint ezen információkra kiterjed a titoktartási kötelezettség. A törvény által továbbítható adatokra vonatkozó „törvényi felmentés” és az adatok továbbítására vonatkozó rendelkezések egybevetése alapján ugyanakkor nem állapítható meg pontosan, valójában hogyan alakul azoknak az adatoknak a köre, melyeknek nyilvánosságra hozatalához a tanuló hozzájárulását kell kérni. A jogbiztonság pedig - az Alkotmánybíróság értelmezésében - az államtól és a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek és a norma címzettjei számára is értelmezhet őek és követhetőek legyenek. A szabályozás bizonytalanságát erősíti tehát az a körülmény, hogy a titoktartási rendelkezések nem tartalmazzák világosan azt sem, hogy a gyermektől származó milyen információk esnek a titoktartási kötelezettségek alá. A törvényjavaslat indokolásából mindössze annyi tűnik ki, hogy a szabályozás célja a tanuló és a pedagógus közötti bizalmi viszony előmozdítása, amely biztosítja a legféltettebb titkok átadását, az egyébként nehezen feltárható problémák megismerését. b. Jogbizonytalanságot okozhat a törvénymódosítás azon rendelkezése is, amely szerint cselekvőképtelen kiskorú esetében a konkrét tény, adat, információ átadása nélkül történő tájékoztatás nem minősül a titoktartási kötelezettség megszegésének a tanuló írásbeli hozzájárulásának hiányában sem. Ez a rendelkezés egyfelől értelmezhetetlen, hiszen nincs olyan közlés, amely valamilyen információt, tényt vagy adatot ne tartalmazna, azaz ezen megkötések mellett a szülőnek tájékoztatás nem adható. Másrészt további aggályt jelent, hogy ez a tájékoztatás is csak abban az esetben valósulhat meg, ha a pedagógus illetve a nevelő és oktató munkát segítő alkalmazott meggyőződött arról, hogy a tanulót a tájékoztatással nem éri hátrány. A 258

szabályozás ezen pontja feloldhatatlan ellentmondást rejtő helyzeteket idézhet elő, amikor a pedagógusnak abban a kérdésben kell állást foglalnia, és felelősséget vállalnia, hogy a tudomására jutott információ szülővel történő közlése, vagy annak elhallgatásából származó későbbi következmények jelentenek-e a diák számára nagyobb hátrányt. A rendelkezés túl ezen a pedagógust, valamint a nevel ő és oktató munkát segít ő alkalmazottat, azaz egy államilag finanszírozott és felügyelt közszolgáltatás szereplőit a szül ő, a család fölé emeli azáltal, hogy arra hatalmazza fel, hogy eldöntse a tanuló számára egy szülőnek átadott információ hátrányt jelent-e. Úgy vélem, hogy a támadott jogszabályi rendelkezések vonatkozásában törvények közötti kollízió áll fenn a Ptk. és a közoktatási törvény egyes rendelkezései között. Ugyan az Alkotmánybíróság a 35/1991. (VI.20.) AB határozatában elvi éllel mutatott rá arra, hogy meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások értelmezéstől függően ellentétes törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is együtt jár. Álláspontom szerint a támadott rendelkezések sértik a neveléshez való jogot és a következőkben jelzett törvények közötti ellentmondás, értelmezési nehézségek alkotmányellenességet hordoznak magukban. c. Az 1959. évi IV. tv. a polgári törvénykönyvről (Ptk.) kimondja, hogy12.§ „Kiskorú az, aki a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, kivéve, ha házasságot kötött. A házasságkötés nem jár a nagykorúság megszerzésével, ha a házasságot a bíróság cselekvőképesség hiánya vagy a kiskorúság miatt szükséges gyámhatósági engedély hiánya miatt nyilvánította érvénytelennek.” „12/A § (1) Korlátozottan cselekvőképes az a kiskorú, aki a tizennegyedik életévét már betöltötte és nem cselekvőképtelen. (2) A korlátozottan cselekvőképes kiskorú nyilatkozatának érvényességéhez – ha jogszabály kivételt nem tesz – törvényes képviselőjének beleegyezése vagy utólagos jóváhagyása szükséges. Ha korlátozottan cselekvőképes kiskorú cselekvőképessé válik, maga dönt függő jognyilatkozatának érvényességéről. (3) A korlátozottan cselekvőképes kiskorú a törvényes képviselőjének közreműködése nélkül is a) tehet olyan személyes jellegű jognyilatkozatot, amelyre jogszabály feljogosítja…” „12/B. § (1) Cselekvőképtelen az a kiskorú, aki a 14 életévét nem töltötte be.” „12/C. § (1) A cselekvőképtelen kiskorú jognyilatkozata semmis; nevében a törvényes képviselője jár el.”

„12/D. § (1) A törvényes képviselőnek a kiskorú személyét és vagyonát érintő jognyilatkozata megtétele során a korlátozott cselekvőképességű, illetve az ítélőképessége birtokában lévő cselekvőképtelen kiskorú véleményét figyelembe kell vennie.” Mindebből az következik, hogy míg a 14. életévét be nem töltött kiskorú tekintetében értelmetlen a közoktatási törvény jelenlegi szabályozása, hiszen egyrészről joghatályos nyilatkozatot ebben a körben a cselekvőképtelen nem tehet, másrészről az esetek többségében épp a szülő a törvényes képvisel ő, aki mind a cselekvőképtelen, mind pedig a korlátozottan cselekvőképes kiskorút (14-18. életév között főszabályként) ügyleteiben képviseli és képviselni köteles. d. Álláspontom szerint a kifogásolt rendelkezés további kollíziós problémákat is felvet, ezáltal sérti az Alkotmányban megfogalmazott jogbiztonság elvét is. A rendelkezés ütközik a Kt. egyéb rendelkezéseivel, amelyek éppen a már idézett alkotmányos alapjog gyakorlását hivatottak biztosítani. A szülőknek – az Alkotmány által biztosított – a gyermek nevelésében betöltött elsődleges szerepét és jogát erősíti ugyanis a Kt. 14.§ (1) bekezdése, amely a szülő jogaként jelöli meg különösen, hogy „b) gyermeke fejl ődéséről, magaviseletéről, tanulmányi előmeneteléről rendszeresen részletes és érdemi tájékoztatást, neveléséhez tanácsokat, segítséget kapjon”. Ezzel párhuzamosan a Kt. 19.§ (7) bekezdés f) pontja a pedagógus alapvető feladatává és kötelességévé teszi, hogy „a szülőket és a tanulókat az őket érintő kérdésekről rendszeresen tájékoztassa, a szülőt figyelmeztesse, ha gyermeke jogainak megóvása vagy fejlődésének elősegítése érdekében intézkedést tart szükségesnek”. A közoktatási törvény ezen szabályai azt az alapelvet rögzítik, hogy a pedagógus és a szülő kölcsönösen együttműködik a gyermek érdekében. A törvény legutóbbi módosítása ezt az alapelvet figyelmen kívül hagyja. Mindezekre tekintettel, azzal a kéréssel fordulok a T. Alkotmánybírósághoz, hogy a hivatkozott alkotmánybírósági döntésekre, valamint az Alkotmányra és a hatályos törvényi szabályozásra figyelemmel, a beadványban jelzett jogszabályhely alkotmányellenessége miatt A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 2. számú melléklet, „Adatkezelés a közoktatási intézményekben” alcím 1. pontját alkotmányellenesnek nyilvánítani és megsemmisíteni szíveskedjen.

260

Tisztelettel: Budapest, 2003. október 12

Pokorni Zoltán

A Terror Háza Múzeum „Hetedíziglen” című kiállításának megnyitója Budapest 2004. április 13. Tisztelettel köszöntök mindenkit! Ha megengedik, egy idézettel kezdeném: „A zsidókat a vasút elszállította Treblinkába, Auschwitzba vagy bármely más célállomásra, amennyiben a vasúti szállítást kifizették, ennyi és ennyi pfenniget kilométerenként. A díj a háború idején változatlan maradt, a 10 év alatti gyerekek féláron, a 4 év alattiak ingyen utazhattak. A viteldíj egy útra szólt. Az őröknek retúrjegy kellett. Akinek fizetnie kellett, ugyanaz az ügynökség volt, amelyik a vonatokat rendelte, tehát a Gestapo, Eichmann irodája. Mivel finanszírozási problémáik voltak, a Reisbahn, a birodalmi vasút, beleegyezett a csoportos kedvezmény megadásába. A zsidók deportálása ebből a szempontból tehát úgy zajlott, mint egy kiránduló csoport utaztatása, akik csoportos kedvezményt kapnak, ha megfelelő számban utaznak; a minimum 400 fő. Ezenfelül, ha a kocsik rendkívüli módon beszennyeződtek, ami ugyebár előfordulhatott, nos, akkor a vasút benyújtott egy kiegészítő számlát. A Közép-európai Utazási Iroda bonyolította ezeknek a tranzakcióknak egy részét, s a jegyek, számlák kiállítását, vagy ha kisebb szállítmányról volt szó, azt az SS intézte. Az említett utazási iroda ugyanaz volt, amely a megszokott hétköznapi utasokkal is foglalkozott? Pontosan. A Közép-európai Utazási Iroda intézte a zsidók elszállítását a gázkamrákba, a vakációzók szállítását választott üdülőhelyekre. Ugyanaz az iroda, ugyanaz az elintézési mód, a számlákkal, mindennel. Nem volt semmi különbség? Egyáltalán nem. Mindenki úgy végezte ezt a munkát, mint a többit. Mintha a lehető legnormálisabb feladatot hajtotta volna végre.” Négy évvel ezelőtt a Parlamentben emlékeztünk meg a holokauszt áldozatairól, a holokauszt emléknapjáról. Akik ott voltunk, hallhattuk Mádl Ferenc elnök úr köszöntőjét, Schweitzer József főrabbi szavait, s emlékszünk 262

arra, hogy a felsőházi teremben arról a szószékről, ahonnét fél évszázaddal ezelőtt a zsidótörvények meghozatala mellett érveltek a szónokok, pontosan arról a helyről hangzott el először a parlament történetében, először a Magyar Köztársaság történetében héber nyelven a gyászima, a Kaddis. Akik ott voltunk, éreztük, tudtuk, hogy valami fontos dolog történik. Európa számos országában megemlékeznek a holokausztról, az auschwitzi tábor felszabadításának januári évfordulójához kötve ezt a napot. Mi, amikor megalkottuk a holokauszt emléknapot, egy magyar vonatkozású dátumot kerestünk, április 16-át. Ezen a napon kezdték el az akkori történelmi Magyarország területén először gettóba zárni zsidó honfitársainkat. Nem akartuk, hogy a világtörténelem egy távoli zugához, egy kisvároshoz kötődjék az emléknap, mert az a meggyőz ődésünk, hogy a holokauszt a magyar nemzeti történelem része. Magyar embereket öltek meg, ők a mi halottaink. Magyarok voltak azoknak az intézményeknek a vezetői is, amelyek közreműködtek a gyilkosságban. Nem mentség, csak magyarázat, hogy mindez nem fordult volna el ő, ha Magyarországot nem szállják meg a németek. Egy felnőtt ember attól felnőtt, hogy szembe tud nézni saját hibáival, saját bűneivel. Egy nép is akkor lesz felnőtt, ha nemcsak dicsőséges pillanataira büszke, hanem a hibáival, a gyengeségeivel, a bűneivel is őszintén szembesülni tud. Azt gondolom, Magyarország ebből a szempontból felnőtt. Nem azért alkottuk meg a holokauszt emléknapját, hogy bűntudatot keltsünk a felnövekvő fiatal generációkban, hanem azért, hogy felel ősségérzetet ébresszünk. Nincs más reményünk, csak ez; a gépek elárulnak minket. A holokauszt talán a legvilágosabb szimbóluma annak, hogy az a naiv várakozás, ami a huszadik század elején eltöltötte Európát, az, hogy majd a gépek javítják az életünket, kevesebbet kell dolgozni, nemesítik a társadalmat, ilyen módon fordult a visszájára. A modern technológia, az üzemszerű szervezés, a gépek, ha találkoznak az emberben élő gonoszsággal, minden korábbinál borzalmasabb dolgokra képes. Nem a gépek fognak megmenteni bennünket. Csak abban bízhatunk - s talán a jelenlévők nem értik félre, amit mondani akarok -a holokauszt emléknapja nem vagy csak félig a múltról szól. Az áldozatok előtti méltóságteljes főhajtás, az emlékezés csak az egyik fele. A másik, sokkal nehezebb, a jövőre vonatkozó feladat. Csak abban bízhatunk, hogy a fiatalok, a gyerekeink, a tanítványaink lelkében, minden egyes korosztály lelkében újra és újra felépítsük azt a gátat, azt az erkölcsi védfalat, azt a tartást, amelyik világossá teszi a parancsot: állj ellen a gonosznak! Keresd a kiutat akkor is, amikor látszatra nincsen, ne fogadd el, hogy parancsra tetted. Csak ez véd meg

bennünket, semmi más. Nem az volt a szándékunk, hogy kiállítások legyenek és szónoki beszédek. Ez is fontos. Ami ma itt történik, azonban csak az egyik fele. Jó dolog, hogy pártpolitikusok egyként ideállnak, de ez csak szükséges támogató környezet ahhoz, hogy megtörténjen a lényeg: egy osztályteremben jöjjön össze huszonöt fiatalember, és találkozzanak valamivel, ami a lelkükbe, a szívükbe ég. Egy olyan élményt kapjanak, amit megjegyeznek, megőriznek egész életük során. Nem az volt a célunk, amikor a holokauszt emléknapját létrehoztuk, hogy legyen egy plusz történelemóra. Nem azt kell tudnia egy fiatalembernek, hogy hatmillió áldozat volt. A hatmillió áldozatnál sokkal többet jelent egyetlen kislány képe, aki nem érett nővé, akinek nem születtek gyermekei, aki nem lett nagymama, aki ma nincs itt közöttünk, mert megölték. Ha ezt a képet megőrzi magában, az sokkal nagyobb erőt jelent számára, mint bármilyen történelmi összefüggés, adat ismétlése. És bizony, ha végiggondoljuk, hogy az iskolákba mi történik e tekintetben, akkor őszintén be kell, valljuk, a munkának csak a felét végeztük el. Ebben kinek kisebb, kinek nagyobb felelőssége, teendője még bőven van. Köszönöm, hogy meghallgattak.

264